Mindannyian fürdôruhát viseltünk az áttetszô
ruha alatt. Angelina és Sybil elég vonzóan néztek
ki. Gyorsan levettem a szemem az egyikrôl és csókot
dobtam a másiknak.
- Felszerelés ellenôrzés! – mondtam elôrántva
és feltartva a fegyverem. – Egy bénítópisztoly
töltettel. Egy táska altatógáz gránátokkal,
egy másik füstgránátokkal. Egy haditôr
ezüst fogpiszkálóval. Bilincsek rabok biztosítására,
igazságszérum injekciók a beszéltetésükre.
- Plusz egy gémánt-pengés lánc fûrész
egy bizonyos robot felaprítására – mondta Angelina
feltartva egy halálosnak tûnô tárgyat.
- Minden rendben, minden a helyén. Csak még egy dolog!
– vettem fel egy hátizsákot amire egy vörös kereszt
volt festve fehér alapon. – Vészhelyzetre. Az áramkörnél
vagy, mindenható Inskipp?
- Ott! – kerepelt a hangja a füleimben. – Számtalan
halálos segítség áll készenlétben
ha szükség adódna.
- Csodálatos! Coypu professzor, ha kérhetem, nyissa
ki az ajtót!
Átbillentette a kapcsolót és a vörös
fény az ajtó felett, melyet masszív szegecsek és
csavarfejek fogtak oda, zöldre váltott. Megragadtam a kilincset
és elfordítottam, felcsaptam az ajtót és átmentünk
a Mennybe.
- Mi a helyzet a felhôkkel? – kérdeztem az ujjammal
az egyik tovarepülôbe bökve; az vidáman csilingelt.
- Egy erre a bolygóra jellemzô létforma
– mondta Coypu hangja a füleimben. – Kristályos a bele,
ami magyarázat a csilingelésre, és azért repül,
mert metánt generál. Légy óvatos a szikrákkal,
mert felrobbanhatnak!
Nem csak hogy felrobbanhattak, de meg is tették. Egy robbanás
lángja terített be. Pislogtam az izzásban, de semmit
sem éreztem. Slakey nyilván figyelemmel kísért
és tüzet nyitott. Más felhôk úsztak az
irányunkba, de le lettek lôve mielôtt közelkerültek
volna. Szépen lángoltak. Amikor az utolsó füstfelhô
is elsodródott egy szépen ápolt füvesre mutattam.
- Arra megyünk! A Valhalla hamis, csak bemutató a Paradicsom
pedig építés alatt. Nem kívánjuk meglátogatni
a szeméttelepet sem. A Menny szeglete, ahol Slakey-t találtam,
arra van! Menjünk, csakis a sárga köves úton!
Angelina körülnézett ahogy haladtunk. – Elég
kellemes planéta lenne ha nem Slakey-n múlna.
- Azért vagyunk itt, hogy tegyünk errôl!
- Fogunk. Zenét hallok?
- Azok ott madarak? – kérdezte Sybil.
- Nem egészen – mondtam felismerve a csapkodó kis
teremtményeket. – Olvastam róluk egy könyvben, melynek
a címe, Minden, amit tudni akartál a vallásról,
de sosem merted megkérdezni. Legendás lények,
a nevük cherubim vagy cherubs. Nyilvánvalóan aszexuálisak
és nagy hárfajátszók, nem is említve
az éneküket.
A röpködô felhô közelebb jött húrokat
pengetve és hamisan énekelve. Egy újabb raj tûnt
fel, buján énekelve annak ellenére, hogy nem volt
hozzá tüdejük, mert nagy fejekbôl álltak
apró szárnynövekményekkel a füleik mögött.
Ez elég különös volt és kezdtem gyanakvó
lenni.
- Ezek mind otthonosak a bolygón? – kérdezte Angelina.
- Fogalmam sincs, de nagyon szeretném tudni.
Alacsonyabbra szálltak körözve kórusban
magas tónusban a fejeink körül. Behajlítottam a
térdeim és felugrottam. Megragadtam egyet a lábánál
mielôtt ellibeghetett volna. Tovább énekelt a kék
szemeivel fölfelé bámulva. Megszorítottam, megérintettem
a szárnyakat, megpróbáltam meghúzni a szalagokat
az ágyékánál. Ennyi. Megcsavartam két
kézzel és letéptem a fejét.
- Jim... te egy szörnyeteg vagy! – kiáltotta Angelina.
- Nem egészen – elhúztam a fejét és
vezetékek jöttek ki a nyakából. Tovább
énekelt és csapkodott a pillangó szárnyaival.
Elengedtem és elszállt még mindig énekelve
a lógó fejével.
- Null G-s robotok rögzített zenével. Slakey
azért készíthette ôket, hogy a tájék
változatosságához adjon a balekok átejtésére.
Az út virágos bokrok között kanyargott a
völgyben. Ahogy közel értünk, valami kiugrott a bokrok
közül és felénk vágtázott.
- Az az enyém! – kiáltotta boldogan és felé
szaladt. Egy rozsdás és karcos robot egy szemmel. Angelina
után siettem nem azért hogy az örömét elrontsam,
hanem hogy biztosítsak balhelyzetben.
Ami nem következett. Megfontoltan zajlott le az egész.
Amikor a lapát kéz megindult azokkal a penge-éles
ujjakkal, akkor Angelina még gyorsabban reagált a láncfûrészével.
A kéz csörömpölve leesett a csonkolttan hagyva a
robotot. Pillanatokkal késôbb már kétszeresen
csonkolt volt.
Rúgni próbált. Újabb csörömpölés
és megpróbált egylábon elugrálni. Aztán
végtagtalanul gurult a földön.
- Nem vagy valami kedves az emberekkel – mondta Angelina berregô
fûrésszel. – Érzéketlen fém vagy, úgyhogy
nem fogod érezni, amit veled teszek. Te csak az utasításnak
engedelmeskedsz. A gazdád lesz a következô!
A fej a lábam elé gurult. Lenéztem és
elmosolyodtam ahogy a fény az egyetlen szemében kihúnyt.
- Egy kész! – mondtam félrerúgva. – Most már
csak az utat kell követnünk a gazda kuckójába!
Legyetek éberek! Slakey tudja, hogy jövünk és mindent
ránk fog küldeni, amit tud!
Bevillant egy emlék hirtelen és félreugrottam
felkiáltva.
- Le az útról!
Kicsit késôn. A szürcsölô megszólalt
és az út kigurult alólunk feltárva a szakadékot.
- Gravitációs ernyôket! – parancsoltam a sajátom
bekapcsolva. A zuhanásunk megállt a cakkos sztalagmitok és
éles pengék elôtt, melyek felénk irányultak
odalent a gödör aljáról. Felemelkedtünk és
félre a biztonságba, majd folytattuk az utat. Az út
mellett.
- Ott van! – mutattam a fehér templomra a dombtetôn.
– Ott találkoztam az öreg kövér Slakey-vel aki
Istent játszott ebben a mennytelen Mennyben. Kíváncsi
vagyok, most is ott van-e?
Éppen azon voltunk, hogy megtudjuk, a márvány
lépcsôkhöz közelítettünk óvatosan.
Ez alkalommal nem mozogtak, nem volt égi mozgólépcsô
a számunkra. Határozottan haladtunk felfelé amíg
meg nem pillantottuk a trónt. És rajta ülve Slakey-t.
Erôsen mérgelôdött.
- Nem vagytok szívesen látva! – mondta a fejét
rázva. Rángott a zsír az arcán és az
arany glória remegett a mozgástól.
- Ne légy rossz házigazda! – mondtam. – Válaszolj
pár kérdésre és már megyünk is!
- Ez a válaszom! – vicsorgott ránk és hátranyúlt
a glóriáját megragadni, majd felém hajítani.
Felrobbant a ruhámnak csapódva és engem a földre
lökött. Lábra kapaszkodtam és láttam, ahogy
Slakey, a trón meg minden elsüllyed a padlóban.
Ahogy leereszkedett, úgy jött le a plafon is. A támasztó
oszlopok teleszkópok kellettek legyenek. Mielôtt kimenekülhettünk
volna, a kô plafon, a tetô timpanonnal meg mindennel összepréselt
minket, mint a bogarakat.
Illetve azt tette volna, ha nem vagyunk a védôruhában.
A kô súlya alatt zártak a ruhák nanomolekulái
és olyan merevekké lettek, mint az acél.
Acél koporsók. – Tud valaki mozogni? – kiáltottam.
Válaszként csak nyögés és röfögés
érkezett. Ez lett volna a vég? Összezúzva egy
árammal mûködô templommal a Mennyben? Várakozva
a levegônk kifogyására? Száz óra... aztán
gázmérgezés.
- Nem... lehet! – morogtam dühösen. A kezeimmel az oldalaimon.
Minden nyomás a mellemen volt, ami olyan merev maradt mint a nanoacél.
De nem volt súly a kezeimen és rángatni tudtam az
ujjaimat. Mozgatni és az övem mellett tapogatózni a
sötétben. Kitapintottam egy dinamit gyutacsát. A kôtörmelékek
közé tuszkoltam, amilyen messze csak elértem. Mély
levegôt vettem. Kibiztosítottam.
Láng csapott ki óriási hangrobbanás
kíséretében. Füst és kôpor, ami
leülepedett és arrébb szállt, hogy egy krátert
mutasson a kôben. Napfény szûrôdött be.
Még néhány gránát elvégezte
a munkát. Lábra keveredtem meginogva amint egy újabb
robbanás rázta meg a templom romát és Angelina
lépett elô a füstfelhôbôl. Összeölelkeztünk,
majd kirobbatottuk a többieket.
- Lehetne ezt nem megismételni? – kérdezte Sybil egy
csöppet megrázottan az élménytôl.
- Elkeseredett lépés a részérôl
– mondtam. – Megpróbált kicsinálni, mielôtt
közel kerültünk volna. Nem sikerült és most
nála folytatjuk a harcot.
- Hogyan? – kérdezte Angelina az örökkön praktikus.
- Erre! – mondtam visszavezetve ôket a lépcsôkön.
– Az a gödör, amibe beleestünk! Az a csapda, ami embereket
öl. Az visz le az alvilágba, ahol az egész mûvelete
zajlik.
Amint ezt kimondtam, egy újabb gránátot hajítottam
arrafelé az úton, ahol én és a robot lezuhantunk.
Az szépen felrobbant bejárót nyitott a mély
szakadékba.
- Én megyek elôre, mert én ezt már megjártam
egyszer.
Beindítottuk a gravitációs ernyôinket
és beleléptünk a cikcakkos nyílásba. Lassan
ereszkedtünk lefelé, nem zuhanva, ahogy én mentem az
elsô alkalommal. A csipkézett kôfalak komótosan
haladtak el mellettünk és vörös fény világította
meg ôket alulról. Aztán feltûnt a kietlen, fekete
tájék az elszórt lángkitörésekkel.
Az asztalszerûségek még mindig ott voltak, alig kivehetôen
a vörös fényben. De volt különbség: a
nôk eltûntek.
Hamarosan megtudtuk, miért. Az épületek elôtt
csoportosultak. Az embereim landoltak és szétszóródtak
fegyvereikkel készenlétben.
- Ne lôjetek! – kiáltotta Angelina. – Azok a nôk
áldozatok, ôk a munkások!
Amint óvatosan közelebb kerültünk hallottunk
egy mély nyögést és ismerôs köhögést
hallottam. Nyilvánvaló volt, miért. A nôk össze
voltak kötözve huszasával.
- Biztonságban vagytok! – kiáltottam. – Felszabadítani
jöttünk!
- Ó nem, dehogy! – mondta Slakey kórusban. Minden
nôköteg mögött állt egy fegyveres Slakey. Egyszerre
beszéltek mivel persze ôk egy személy voltak.
- Hagyjátok ôket vagy mi lelôjük mindet!
– kiáltotta/kiáltották kórusban és mindegyikük
célzásra emelte a fegyverét.
Patthelyzet volt.
- Ezt nem úszod meg! – mondtam az idôt húzva
azon tûnôdve, mit tehetnék a megmentésükért.
- De igen – mondta a csoportos hang. – Háromig számolok.
Ha addigra nem tûntök el, minden csapatból lelövök
egyet. A ti lelketeken fog száradni. Aztán újabbat
és újabbat. Egy... kettô...
- Állj! – szólaltam meg. – Megyünk!
De mi nem mentünk, a nôk mentek. A nyögést
és köhögést csend váltotta fel, majd egy
suhanó hanggal kitûntek a létbôl. Egy pillanatra
megrémültem attól, hogy hová lehettek, meghaltak,
amíg észre nem vettem a meglepett kifejezést a Slakey-k
arcain.
Coypu professzor, hát persze! Ô figyelt és átcsente
ôket a Mennybôl a Fôbázis biztonságába.
Felemeltem a fegyverem és lelôttem a legközelebbi
Slakey-t és a tehetetlen teste felé szaladtam. Addigra már
mindenki lövöldözött és egy robbanás
hátravetett. Botladoztam, majd tovább szaladtam és
a Slakey-re markoltam, amelyet lelôttem.
Üreset fogtam, mivel ô eltûnt. A lövöldözés
elhalt, megállt amint a Slakey-k egyesével eltûntek.
Angelina eltette a fegyverét és odajött hozzám,
majd megveregette a karom. – Láttam, hogy megöltél egyet.
Gratulálok!
- Korai. Bénító pisztolyt használtam,
mivel beszélni akartam vele.
- Hogyan tovább?
- Jó kérdés. Nincs ok a szénbányába
menni, mivel az csak nyersanyag ellátó. Ugyanez áll
a ciklotron kamrára, mivel tudjuk, hogy ott készül az
unnildecnovum, de ide kerül kiválogatásra a szénporból.
- Akkor tudjuk meg, hová viszik!
- Hát persze... nem lehet messze! – Berkkhez fordultam. –
Te hallottad, ahogy Slakey utasítja a robotot, hogy vigye valahová,
nem?
- De.
Megfordultam és az üres asztalokon túlra mutattam.
– Arra kell legyen. A ciklotrontól ellenkezô irányba.
Nézzük meg!
Mentünk. Körültekintôen. Tudatában,
hogy közelgünk a küldetésünk végéhez,
és hogy Slakey-nek ez egyáltalán nem lesz a kedvére.
Nem volt.
- Fedezékbe! – kiáltottam lebukva. Csak egy rövid
pillanatra láttam a fegyvert, amely pozícióba lebegett
elôttünk. Valami jó nagy ágyú.
Tüzelt és a héj a közelben robbant fel.
A talaj megemelkedett és nekem csapódott; repeszdarabok és
kôtöredékek hullottak alá. Ez egyáltalán
nem volt jó, még Coypu hadiruhái sem védhetik
meg a testet egy telitalálattól. Az ágyú újra
tüzelt, majd eltûnt.
- Megvan! – szólalt meg Coypu hangja a fülrádiómban.
– Egy távirányítású ostromágyú.
A Pokol egy vulkánjába ejtettem jó magasról.
Van másik?
- Nem látok. De... kösz a gyors reakcióért.
Tovább haladtunk, túl a ponton, ahol az ágyú
megjelent, tovább a fém, erôdítmény szerû
épület felé. Nem tetszett, ahogy kinézett és
még kevésbé amikor kis ajtók csapódtak
fel és gyorstüzelô fegyverek kezdtek tüzelni.
- Coypu professzor! – kiáltottam miközben töltetek
csapódtak be körénk és belénk a földre
vetve és megforgatva.
A professzor a helyzet magaslatára emelkedett. Egy páncélozott
fegyverhordó jelent meg köztünk és a épület
között még azelôtt tüzet nyitva, hogy a földre
huppant volna. A fegyver oldarla csúszott és egyesével
leszedte a gyorslövôket. A védelem elhallgattatása
után még egyszer arrébbcsúszott a löveg
és szétlôtte az épület bejárati
ajtaját. A nyílás abban a pillanatban jelent meg,
amikor a gép mellé értem és Grissle kapitány
az ûrtengerészektôl dugta elô a fejét.
- Fedezlek, amikor bemész. Csak kiálts és mutass!
- Rendben!... és kösz – a levegôbe öklöztem
a jobbommal, majd elôre mutattam. – Támadás!
Támadtunk. Egészen az épület elejéig
a tátogó lyukra ahol az ajtó volt korábban.
- Grissle, hallasz?
- Tisztán és hangosan!
- Szórj be néhányat mielôtt bemegyünk!
- Nem probléma!
A néhányból száznál is több
lett; biztos bôven volt lôszere. Lángok és füst
robbantak elô az épületbôl. Mind messzebb és
messzebb ahogy pusztult a belseje. A tüzelés megállt.
Aztán egy utolsó, nagy kaliberû töltet süvített
el, az elkövetkezô robbanás pedig olyan távoli
volt, hogy egyszerû huppanásnak hangzott.
- Átlôve a túloldalig!
- Akkor tüzet szüntess, bemegyünk!
Bármilyen védelme volt és csapdákat
állított is, azoknak már vége. A lángok
és a pusztítás minden akadályt legyôztek.
Átkapaszkodtunk a töredéken a sötétben.
Ami emelkedni kezdett amint a füst tisztulni. Fény áradt
egy tépett nyíláson át az elôttünk
álló falból. Fegyverekkel a kézben araszoltunk
elôre és kinéztünk.
- Hát nem klassz? – kérdezte Angelina. – Úgy
tûnik, végre elértük az út végét!