Amire néztem az egy normális építkezési
telepnek tûnt amit bármelyik bolygón láthatsz.
Mögötte néhány lapos templomszerûség
egy dekoratív tó körül. A közvetlen közelemben
a váza állt egy félkész épületnek,
ami nagyon hasolított a többihez. Földmarkolók
szabdalták körötte a tájat és ácsok
lendítettek egy fémgerendát a helyére. Emberek
voltak és nem robotok, mivel hallottam, hogy az egyikük azt
kiáltja: Bonega veldu gin nun! Civilizált
eszperantó nyelven beszélgettek a szerkezet összeforrasztásáról.
Annyira hétköznapi volt minden, hogy azon tûnôdtem
minek van ez a Menny Paradicsom-i végében.
Amikor viszketni kezd a kíváncsiság, meg kell
vakarnom. A védôbozót alatt maradtam és néztem
a munkát. Azt kívántam, nem elôször, hogy
bár tudna Coypu gépeket vinni az egyik univerzumból
a másikba. Nagyon örültem volna most egy látcsônek
a jobb betekintés miatt. Meg hogy közelebbrôl szemügyre
vehessem az embereket. Ha Slakey köztük van, át kell értékelnem
az ötletet a közeli szaglászásról.
De nem tûnt úgy, hogy ott van. A látható
építkezôk mindegyike szikár volt és fiatal.
Bár volt egy idôsebb védôsisakban valami vezetôféle.
Meglehetôsen telt, de nem vettem rajta észre hasonlóságot
Slakey-vel.
- Jó idô elteltével felismertem, hogy meglehetôsen
unalmas meredezni a bokrosból és elnyomtam egy ásítást.
Vagy valami pozitívat kelett mûvelnem vagy kimászni
és kutatni kezdeni a szeméttelepen. Ám mielôtt
dönteni tudtam volna, mások megtették helyettem.
Az öregebb, dagadtabb az órájára nézett
majd hangosan a sípjába fújt. Mindenki letette a szerszámokat
és leállította a motorokat. Elôször azt
hittem vége a napi munkának amíg észre nem
vettem a begördülô büféskocsit. Vagy ezer ilyet
láttam már gyárak bejáratánál
szerte a galaxisban. Tele fagyasztott kajával és mikrohullámmal
felszerelve. Lehet választani, disznósül borda vagy
panírozott krustaceán combok, pár gombnyomás
és kész a gôzölgô kaja.
A munkások felsorakoztak, tele torokból szitkozódtak,
lármáztak ahogy a galaxis minden munkása tenni szokta,
és megkapták az ételüket a kiadónyílásokon.
Néhányan ráültek a gerendákra és
szerteszórt dobozokra. Pár vidámabbja piknik szintre
akarta emelni az étkezést és felkaptatott a lejtôn,
hogy a fûre telepedjen a közelemben. Nem elég közel
ahhoz, hogy halljam, mirôl beszélnek, de ahhoz igen, hogy
az agyamban gyülekezni kezdjenek az öteletk. A kövér
vezér a piknikezôk között volt egy húsos,
gôzölgô bordával volt elfoglalva, ami akkora volt,
hogy lehetett volna egy brontoszauruszé.
Vártam egy kicsit majd felemelkedtem és feléjük
indultam fütyörészve.
- Szép nap, nemde? kérdeztem behízelgôen.
Hirtelen csend barátságtalan tekintetek voltak a válasz.
- Jól megy a munka?
- Ki a Pokol vagy te? kérdezte a vezér eldobva az
oldalasát lábra húzva magát.
- Könyvelô vagyok. A fônöknek dolgozok.
- Slakey-nek?
- Én Justin Slakey úrnak hívom, mert ô
fizeti a számlákat. És ön?
- Grusher. Én vagyok itt a munkavezetô.
- Örvendek. Ön jelentette a cement ellátmány
hiányát?
- Nem jelentettem én semmit. Mi ez az egész? most
már gyanakodva nézett ahogyan a többiek is.
- Apró probléma...
- Ide figyelj haver, mit képzelsz, ki vagy te hogy idejössz
kérdezôsködni? Évek óta Slakey-nek dolgozom.
Én veszem fel az ácsokat, a betonosokat, a köveseket
az egész telepre. Én rendelem az építôanyagokat,
felépítem, amit csak akar mint ennek a vidámparknak
a bôvítését például. Soha nem
tesz fel kérdéseket csak kifizeti a neki küldött
számlákat. Ez készpénzes üzlet.
- Nem tetszik ez a fickó mondta az egyik munkás
morcosan. Egy különösen ellenszenves nagybicepszû.
Azt mondtad, nem lesz gond amikor feliratkoztunk, Grusher. Titkos hely
üzleti okból. Kiütöttél még mielôtt
idejöttünk volna. Jó pénz, jó órák
és minden készpénzben.
- Maga az adóhivataltól van? kérdezte egy
másik, ugyanolyan csúf melós.
- Onnan hát mondta Nagybicepszû és elôvette
a fogókulcsot az övébôl.
- Üdvözöljétek mondta Grusher hideg mosollyal
miközben körbevettek engem. Ha a cement érdekli, hát
ma betonozunk. Hadd nézze meg közelebbrôl, belülrôl!
Félreugrottam, a fogó elszállt mellettem, majd
egy heves öklös alá buktam. Jó vagyok önvédelemben,
de azért ennyire nem. Kilencen-tizen egy ellen mind fittek és
mérgesek. És közelednek.
- Igazatok van! kiáltottam. És letartóztatlak
adócsalásért! Most menjetek szépen...
Tajtékzottak a dühtôl és közelebb kerültek.
- Vigyél haza! gondoltam. Most!
A gép fém panelének csapódtam széttárt
karokkal.
- Professzor... kapcsolja ki az áramot...
- Elnézést mondta Coypu. Tudtam, hogy valamit
elfelejtettem. Meg akartam csinálni ezt mielôtt visszajössz.
Megnyomott egy gombot és én a földre estem. Volt
egy nyitott sörösüveg a konzolján, odatámolyogtam
és kiürítettem.
- Mit fedeztél fel?
- Nagyon keveset. A Mennybeli utam csak a kezdet. A Menny egyik
külvárosát Valhallának hívják durva
népekkel és nem az én Menny-képem. Aztán
van a Paradicsom, amit még építenek. Tovább
kell keresnem. Úgyhogy csak visszaugrottam egy sörért
meg beszámolni. Kis zûr volt, de semmi említésre
méltó. Ha Angelina kérdezné, mondja, hogy minden
jól megy. Most pedig... vissza tudna küldeni nem pontosan ugyanarra
a pontra?
- Nem probléma mivel a gömblokátort kalibráltam
a távolleveteled alatt. Egy kilométerrel arrébb megfelel?
- Tökéletesen! nyitottam ki a garázsajtót
résnyire. Csak zöld füvet és kék eget láttam.
Itt kiváló lesz. Viszlát!
Átléptem és éreztem a nap melegét
a hátamon. Enyhe fuvallat fújt és sodort kis felhôket
az irányomba, amik lassan úsztak el a fejem felett.
Még több tûnt fel belôlük és
néhány a széllel szemben haladt baljós módon.
Egy más irányba úszó hangot adott: csilingelt
és talán... nevetett? Tovább sodródott én
meg utána. Valami letaposott ösvényfélén
a fûben. Aztán messze elôttem láttam egy fehér
szerkezetet egy távoli dombtetôn. Egy másik felhô
követte az elsôt szintén kellemesen csilingelve. Az ösvényt
követni logikusnak tûnt. Sárga, rugalmasan puha téglákkal
volt kirakva. Egy madárcsapat kavargott az út fölött.
Legalábbis én azt hittem, madarak. Közelebb érve
gyorsan megváltozott a véleményem. Rózsaszínek
voltak és kerekek kis szárnyakkal, amelyek bizonyosan nem
bírták volna el ôket. Kezdtek nagyon ismerôsnek
tûnni.
Amikor valláskutatásokat végeznem a Menny és
Pokol témakörében, a legjobban az illusztrációk
ragadtak meg. Hamar világossá vált, hogy az egész
vallásos történelem bár javarészt megosztott
mindent, bôséges mûvészi inspirációt
szolgáltatott. Versek és dalok, könyvek és festmények,
építészet és néhány furcsa és
érdekes szobor. Valahol az adatbázisban láttam ezeket
a rózsaszín piruetteket.
Mind közelebb köröztek míg én megálltam
és düllesztett szemekkel rájuk meredtem.
Kis, kövér, rózsaszín bébik voltak
ködszerû szárnyakkal lebegve. Mindegyikük arany
fürtös és meghatározhatatlan nemû. Ezt azért
mondom, mert mindegyikük ágyékát valami leheletfinom
selymes ruha takarta. Közelebb röpködtek egészen
a fejem köré, akár egy szúnyograj; erôsen
kellett ellenállnom a vágynak hogy kinyújtva a kezem
egyet lábon ragadjak odahúzni megvizsgálni. Köröztek
és mosolyogtak és hangosan kacarásztak apró
csengettyûszerû hangjukkal.
Aztán izgatott kavargásba kezdtek és mutogattak
amikor egy másik ugyanolyan kislény-raj érkezett az
irányunkba. Az újabb brancs valami fegyverfélével
volt felszerelve; fedezéket kerestem.
- Szégyen, Jim! mondtam magamnak amikor mellém értek.
Piszkosak a gondolataid és gyanakvó vagy! Nem fegyver
volt náluk, hanem apró aranyhárfa. Röptükben
pengették ôket csatlakozva az elsô alakulat körébe.
Leültem a sárga tégla útra nézni. És
felfedeztem, hogy az út nem csak puha, meleg is.
Rövid panaszos pengetést követôen az egész
légicsapat dalra fakadt. Elég szép volt még
ha kicsit magas is a fülemnek, és ismeretlen nyelven szólt.
- Die entführung aus dem Serail! énekelte
a csirip csapat elreppenve. De egy másik brancs már be is
repült a saját nótájukkal.
Per queste tue manine,
In quale eccessi, mi tradei
Un bacio de mano. ...
Ezt egy eszperantó dal követte. Azt érteni értettem, de nem nagyon tudtam, mirôl szól.
Profunde li elfois min
Bele li masonis min,
Alte li konstruis min.
Sed Bil-Auld estas foririnta. ...
És így tovább. Eleinte nem tûnt rossznak,
de összességében túl sok volt a csilingelés
és a csicsergés az én tetszésemnek. Pár
jó basszusra lett volna szükség háttérnek.
Az egész egy magas, kitartott hanggal végzôdött
amibe a fogaim belefájdultak. Feljebb kavarogtak majd el.
- Nagyszerû! szóltam utánuk. Aztán
egy utógondolat: - Van itt valami jó kis bár vagy
kantin a közelben? csak magas tónusú nevetés
érkezett válasznak. Kösz szépen! morogtam
keserûen. Felálltam és elindultam az úton megpróbálva
figyelmen kívül hagyni a növekvô szomjúságom.
A fehér épület a dombtetôn nem közeledett
és a nap erôsen tûzte a vállaimat. Ám
egy kanyar az úton némi jóval kecsegtetett. Egy kis
pléd sátor állt az út mellett. Aranyozott,
díszes karosszékek voltak sorba rendezve elôtte a füvön.
Egy nô fehér ruhában ült az egyiken arany bögréjébôl
kortyolva.
Szélesen mosolygott ahogy közeledtem. A merev mosoly
nem változott, s a szemei sem követtek engem. További
deres bögrék voltak az asztalon a sátorban. Egyet felkaptam,
megszagoltam és megkóstoltam; hideg, édes és
egyértelmûen alkoholos.
- Nem rossz! mondtam barátságosan. A nô nem
fordította meg a fejét és nem is válaszolt.
Odamentem és leültem a mellette lévô székre.
Igen bájos nô volt, kemény mellekkel és vastag
szempillával. Örültem, hogy Angelina nincs jelen, legalábbis
abban a pillanatban. Elôrehajoltam.
- Gyakran jössz ide? kérdeztem beszélgetést
kezdeményezve. Ez legalább megragadta a figyelmét.
Lassan elfordította a fejét és sötét,
tetszetôs szemeit rám szegezte; kinyitotta telt ajkait.
- Máris itt az idô? kérdezte rekedtesen, letette
a bögréjét, felállt és elment.
- Hát, Jim, te aztán értesz a nôkhöz!
ámuldoztam és ittam. Aztán gyors pislogásba
kezdtem amikor a nô a sárga téglaútra lépett
és eltûnt. Hirtelen, minden hang nélkül. Odasétáltam,
de nem volt jele sem csapóajtónak se más szerkezetnek.
- Slakey! mondtam és körbefordultam, de egyedül
voltam. Ô az egyik napi utasod volt gyors betekintôre a Mennybe
majd vissza a csekkfüzetéhez? Emlékeztem, amit Coypu
a narkotikus gázról mondott a levegôben; ô valóban
ki volt ütve talán ettôl és az italtól.
Letettem az enyémet anélkül, hogy befejeztem volna.
Kellôen felfrissültem mentem tovább. Egy kanyar
elvitt egy virágos vízmosáshoz és most már
közelebbinek, kivehetôbbnek tûnt az épület
a dombtetôn. Dicsô fehér márványoszlopok
tartottak egy aranyozott tetôt. Kôlépcsôk vezettek
fel. Megálltam, amikor azok megmozdultak.
- Egy Mennybeli mozgólépcsô! mondtam gyanakvó
komorsággal nézve ôket. Észrevettek, Jim,
vagy valami láthatatlan kapcsolót aktivizáltak.
Nem volt értelme megfutamodni. A jelenlétem ismert
de nyomozni vagyok itt. Úgyhogy azt tettem. Óvatosan léptem
fel a fokokra, amelyek kecsesen vittek fel a célomhoz.
Egy nagy szoba töltötte ki az épület belsejét;
a kék ég látszott a keretezô oszlopok között.
Ragyogó márványpadló, por és hibamentes
vezetett a túlvég trónjához. Egy ember ült
ott, öreg és duci fehér hajjal alkalmanként pendítve
a kezében tartott hárfán. Ha mással nem is,
hát hárfákkal csurig volt Menny. Egy arany glória
lebegett az alak feje fölött.
Ahogy közelítettem, a nemes fej felém fordult,
a glória pedig utána. Bólintott és a szája
mosolyra húzódott.
- Köszöntelek a Mennyben, James Bolivar diGriz mondta.
A hang vaskos volt és meleg, a profil pedig ismerôs.
- Professzor Slakey, ha jól sejtem?