Elõrehajoltam a lábaimra helyezve a súlyom és
megfeszültek az izmaim. Támadásra készülve,
arra a pillanatra, amikor a Püspök eltereli a tiszt figyelmét.
Igazából nem akartam a fegyver ellen puszta kézzel
fellépni, de még kevésbé szerettem volna visszakerülni
a börtönbe. A Püspök szintén így érezhetett.
Kicsit elõre nyújtotta a kezét.
- Hagyd hogy egy kicsit egyezkedjünk, James. Lazíts
amíg beszélek ezzel a kedves tiszttel.
A keze lassan a zsebébe csúszott, a fegyver pedig
kísérte minden mozdulatát, az ujjak mélyre
kúsztak és egy vékony köteg pénzt hoztak
fel.
- Ez elõleg egy kicsinyke szívességért
– szólt átnyújtva a pénzt a tisztnek, aki két
kézzel ragadta meg. Amit könnyedén meg is tehetett,
hiszen a fegyver épp olyan gyorsan tûnt el, ahogyan elõkerült.
Számolni kezdte mialatt a Püspök szónokolt.
- A szívesség, amire oly alázatosan kérünk,
hogy még két napig ne találj meg minket. Holnap ugyanennyit
kapsz, és másnap is, amikor felfedezel minket és a
kapitányhoz viszel.
A pénz eltûnt és a fegyver ismét elõugrott
– sosem láttam a kezét mozdulni. Olyan jól csinálta,
hogy színpadon lett volna a helye.
- Nem megy – mondta. – Inkább elveszem a pénzt ami
nálad és a barátodnál van meg a táskákban.
Azután azonnal a kapitányhoz viszlek.
- Nem túl bölcs – mondta a Püspök zordan.
– El fogom árulni a kapitánynak, hogy pontosan mennyit vettél
el, és õ meg is fog szabadítani tõle. Meg azt
is elárulom, hogy két személyzeti tag is meg lett
kenve, és tõlük is meg lesz vonva a pénz, és
te nem leszel túlzottan népszerû ezen a hajón.
Nemde?
- Van némi igazság abban, amit mondasz – merengett
a szájába harapva, már ismét üres kézzel.
– Talán ha emelnéd az összeget...
- Tíz százalékkal, nem többel – közölte
a Püspök és át is adta. – Holnap találkozunk.
Kérlek zárd vissza az ajtót magad mögött.
- Persze, utazzatok jól!
Eltûnt, én lemásztam a vécérõl
és megráztam a Püspök kezét. – Gratulálok,
uram. Mesteri demonstrációja a tudománynak, aminek
létérõl alig volt tudomásom.
- Köszönöm, fiam. Legalább hozzásegít
az alapszabályokhoz. Sosem szándékozott kidobni minket
a hajóról. Ez volt az õ tétje. Én tartottam,
õ emelt, én megadtam és lezártam. Tudatában
volt, hogy nem tudok tovább emelni, mivel a kapitánynak sokat
kell majd adnom. Kimondatlanul bár, de beleegyeztem, hogy hallgatni
fogok a megkenésérõl. Minden a szabályok szerint
folyt...
Félbeszakította egy sziréna felsüvítése
odakint a folyosón, miközben piros fény kezdett gyors
villogásba az ajtó fölött.
- Valami baj van? – kérdeztem.
- Valami nagyon jól van. Készen állunk felszállni.
Javaslom, hogy nyújtózzunk el az ágyakon, mivel némelyik
öregebb róka szereti megnyomni a G-ket amikor felröppenünk.
Néhány perc múlva lerázzuk a Kis Menny porát
magunkról. Remélhetõleg örökre. Az a börtön
egyszerûen borzasztó, és a kaja...
Erõsödõ robaj fojtotta el a szavait és
az ágy rázkódni kezdett. A szökési sebesség
a mellkasomnak feszült. Pont mint a filmekben, de a valóságban
sokkal kevésbé izgalmasan. Ez az! Ki az ûrbe! Micsoda
élvezetek várnak!
Egyelõre még tisztes távolból. A matrac
vékony volt és a hátam megfájdult a nyomástól.
Többször nulla G-re álltunk majd vissza mielõtt
sikerült helyesen belõni a mesterséges gravitációt.
Illetve majdhogynem helyesen. Idõközönként volt
egy kis csuklás. Amit a gyomrom is megérzett. Ez elég
gyakran ismétlõdött ahhoz, hogy a következõ
pár napban ne hiányozzon az élelem, amit normális
körülmények között elfogyasztottam volna. Legalább
volt rozsdás, száraz vizünk szomjoltásra. A tisztet
tovább kentük, én pedig idõm nagyrészét
az ágyon töltöttem és az Eszperantó leckéimre
koncentráltam, a nyomorom feledtetésére. Két
ilyen nap után a gravitációs hullámok megszûntek
és az étvágyam visszatért. Vártam a
szabadon bocsátásunkat, még egy kis kenést
és egy kis kaját.
- Potyautasok! – szólt a tiszt az ajtónkat felnyitva
kezét a szíve fölé kapva botladozva a vele tartó
lány nagy örömére. – Borzasztó, hallatlan!
Talpra mindketten, jöjjetek velem! Garth kapitánynak tudnia
kell errõl.
Nagyon meggyõzõ alakítás volt, amit
csak a pénzért tartott keze csorbított kicsit, amikor
a lány megfordult. Úgy tûnt, a lány unja az
egészet, és valószínûleg maga is részese
volt a játéknak. Végigtekeregtünk a folyosón,
és három fém lépcsõsorral feljebb a
hídra jutottunk. A kapitányt legalább megrázta
a jelenlétünk. Talán õ volt az egyetlen a hajón,
aki nem tudott az ottlétünkrõl.
- Ördög és pokol, ezek meg honnan kerültek
ide?
- Az egyik üres kabinból a C szintrõl.
- Neked kellett volna ellenõrizned õket.
- Meg is tettem, kapitány, itt van a napló. Egy órával
a felszállás elõtt készült. Utána
a hídon voltam magával. Ekkor érkezhettek.
- Kit kentetek meg? – kérdezte Garth kapitány felénk
fordulva, aki egy vén ûrróka volt hitvány tekintettel.
- Senkit, kapitány – válaszolta a Püspök
bizonytalanul megingó hangon. – Jól ismerem ezeket a Reptile
osztályos ûrcirkálókat. A felszállás
elõtt a kapuõr felment a hajóra. Mögötte
osontunk észrevétlenül, és a kabinban húzódtunk
meg. Ez minden.
- Egyetlen szavad sem hiszem. Bökd ki, kiket kentél
meg, vagy komoly nehézségeid támadhatnak.
- Drága kapitányom, a hû legénysége
sosem fogadna el kenõpénzt. – Nem vette fel a kapitány
hitetlenkedõ prüszkölését. – Van bizonyítékom.
Minden megtakarított pénzem érintetlen a zsebemben.
- Kifelé! – utasított ki mindenkit az irányító
terembõl. – Mindenki. Én figyelek rájuk. Alaposan
ki akarom faggatni õket.
A tisztek és a legénység kicsoszogtak kifejezéstelen
arccal. Amikor eltûntek, a kapitány bezárta az ajtót
és ránkrivallt: - Ide vele! A Püspök egy igen vaskos
összeget nyújtott át, amit a kapitány átpörgetett,
majd a fejét rázta. – Nem elég.
- Persze – értett egyet a Püspök. – Ez az elsõ
részlet. Az egészet landolás után valami elfogadható
bolygón ahol laza erkölcsû vámosok vannak.
- Sokat kérsz. Nem vágyom kockáztatni a bolygóközi
engedélyem illegális bevándorlók csempészésével.
Sokkal egyszerûbb lenne most rögtön megszabadítani
a pénzedtõl és megszabadulni tõled, amit meg
is teszek.
A Püspök nem örült ennek a trükknek. Megtapogatta
a zsebét és a fejét rázta. – Nem lehet. A végsõ
fizetség kétszázezer kredit egy Galaktikus Kredit
és Váltó csekken. Nem legális amíg ellen
nem jegyzem egy második aláírással. Kínozhatsz,
nem fogom aláírni addig, amíg szilárd talajon
nem állunk.
A kapitány tartalmasan a vállát vonta, majd
az irányító rendszerhez fordult egy apróbb
állítást végezve mielõtt visszapördült.
– Az étkezésekért fizetnetek kell – mondta hûvösen.
– A jótékonykodás nem fedezi az üzemanyagot.
- Így van. Rögzítsük az összeget.
Úgy tûnt, ennyi volt az egész, de a Püspök
figyelmeztetõleg suttogott, ahogy visszamentünk a folyosón.
– A kabin kétségtelenül poloskás. A csomagjainkat
már átkutatták. Minden pénz nálam van.
Maradj a közelemben, hogy ne történjen baleset. Az a tiszt
kiváló zsebtolvaj lehet. Most pedig mit szólnál
egy kis élelemhez? Mivel fizettünk, felválthatja az
erõltetett gyorskaját egy kiadós étkezés.
A gyomrom hangosan korgott beleegyezõleg a javaslatra, és
az étkezõbe indultunk. Mivel nem voltak utasok, a kövér,
borostás szakás csak venián paraszt kaját készített.
Ami jó lehet az õslakóknak, de hosszú idõ
hozzászokni. Próbáltál már befogott
orral enni? Nem kérdeztem meg a szakácstól, mit eszünk,
de féltem is tõle, hogy elárulná. A Püspök
mélyet sóhajtott és kezdte felvillázni az adagját.
- Az egyetlen, amit elfelejtettem a veniánokkal kapcsolatban
– mondta búsan – a kajájuk. Bizonyosan a szelektív
emlékezet az oka. Ki akarna bármikor is ilyen kajára
emlékezni?
Nem válaszoltam, mivel a csésze meleg vizem kortyoltam,
hogy az ízt kimossam a számból.
- Apró áldások – mondtam. – Legalább
a csapvíz nem olyan rossz, mint a kabinban. – A Püspök
ismét sóhajtott.
- Az kávé, amit iszol.
Nem volt egy kéjutazás. Mindketten lefogytunk, mivel
gyakran könnyebb volt nem enni, mint enni. Folytattam a tanulmányaim
a cizelláltabb sikkasztással, a költségeken való
gazdagodással, a kétszeres, háromszoros könyvvitellel,
és mindezt Eszperantóul, amíg könnyûszerrel
nem beszéltem ezt a hasznos kis nyelvet.
Az elsõ leszálláskor a hajón maradtunk,
mivel a katonák és a vámosok olyan sûrûen
vették körül a hajót, mind a homoki bolhák.
- Nem itt – szólt a kapitány az alattunk lévõket
szemlélve a képernyõn. – Nagyon gazdag bolygó,
de nem szeretik az idegeneket. A következõ ebben a rendszerben
nektek való, agrár bolygó, alacsony népességgel,
ahol hasznát veszik a bevándorlóknak, ezért
nincsen vám.
- Hogy hívják? – kérdezte a Püspök.
- Amphisbionia.
- Sosem hallottam róla.
- Kellett volna? Csak egyike a harmincezer betelepített bolygónak.
- Igaz. De...
Úgy tûnt a Püspök bajban van, de nem tudtam,
miért. Amennyiben nem tetszene a bolygó, még mindig
elég pénzt tudunk felszabadítani, hogy továbbálljunk.
Õ azonban ösztönösen éber maradt. Végül
megkent egy navigátort, hogy a hajó számítógépét
használhassa. Amikor az ebéddel játszadoztunk, beszámolt
róla.
- Valami bûzlik e körül még a kajánál
is jobban. – Ez rémisztõ gondolat volt. – Nincs bejegyzés
Amphisbioniáról a galaktikus kalauzban, amit viszont minden
leszálláskor frissítenek a bolygóközi
kommunikációs hálóról. Ezen felül
a következõ célunk rögzített. Csak a kapitány
kódjával hozzáférhetõ.
- Mit tehetünk?
- Semmit – amíg le nem szállunk. Aztán kiderül
mit tervez.
- Meg tudod kenni valamelyik tisztet?
- Már meg is tettem, így tudtam meg, hogy csak a kapitány
ismeri az úticélt. Ezt persze nem közölte, amíg
nem fizettem. Piszkos trükk. Magam is ezt tettem volna.
Megpróbáltam felvidítani, de eredménytelenül.
Azt hiszem, az étel elvette a kedvét. Jó lett volna
már megérkezni a bolygóra, bármi legyen is
az. Egy jó tolvaj talán bármilyen társadalomba
be tud illeszkedni. Egy dolog bizonyos volt. A kajának jobbnak kell
lennie ennél a vonakodva fogyasztott mosléknál.
Az ágyainkon maradtunk amíg a hajó földet
nem ért és a zöld fény fel nem gyulladt. Kevéske
holmink már lent volt a zsilipnél. A kapitány maga
irányított. Dohogott amíg az automatikus légszûrõ
a tesztet végezte; a belsõ zár addig nem nyílik
ki, amíg kielégítõ eredményeket nem
kap. Végül hangjelzés kíséretében
felvillantotta az üzenetet amit õ megelõzött. A
hatalmas nyílás feltárult egy metszõ, meleg
fuvallatot engedve be.
- A váltót! – szólt Garth kapitány.
A Püspök csak mosolygott.
A kapitány felvezetésével cipeltük a csomagjainkat.
Éjszaka volt, a csillagok ragyogtak, és láthatatlan
lények hangja érkezett a közeli fák mögül.
Az egyetlen fényforrás a zsilipé volt.
- Itt jó is lesz – jelentette ki a kapitány a rámpa
végén állva. A Püspök a fejét rázta
és a fémre mutatott.
- Még mindig a hajón vagyunk. A földre, ha lehetne.
Közel a rámpához, a természetes talajon
egyezkedtek, de még elég távol a hajótól
ahhoz, hogy sürgethessenek. A Püspök elõvette a csekket,
és gondosan aláírta. A kapitány gyanakvóan
összehasonlította a fenti aláírással,
majd bólintott. Felsietett a rámpán, mi pedig felvettük
a csomagjainkat, amire a kapitány megfordult és kiáltott
egyet:
- Õk már a tieitek!
A rámpa felemelkedett, erõs fények tûntek
fel a sötétben úgy szúrva ki minket, mint lepkéket
a tûk, és fegyveresek rohantak felénk. Csapdába
estünk, elvesztünk.
- Tudtam, hogy valami nem oké – közölte a Püspök
ledobva a csomagjait vigyorral várva a rohanó embereket.