Estél már csapdába a Szent Pál Katedrálisban
i.sz. 1807-ben miközben a teljes világ a nemlétbe tûnik
odakint, egyedül, odaforrasztva egy acél póznához,
úgy hogy hamarosan magad is megszûnsz létezni? Nem
sok ember válaszolhat igennel erre a kérdésre. Én
igen – hozzátéve azt, hogy nem élvezem ezt a megkülönböztetést.
Vonakodás nélkül kell elismernem, hogy némileg
letört voltam. Küzdöttem egy kicsit a csuklóimat
fogó karperecekkel, de nem teljes erõbõl. Túl
szûkek és biztosak voltak, és tudtam, hogy az efféle
tehetetlen tusa volna az, amit Õ szenvedélyesen élvezne.
Életemben elõször éreztem magamat csúnyán
és abszolúte legyõzve. Ez összekormozta és
eltompította a gondolataimat – mintha máris fél lábbal
a sírban lettem volna – ami is elvette a küzdelem ötletét
és azt sugallta helyette, hogy legegyszerûbb lenne megadni
magam és várni a függönyt. A legyõzöttség
érzete olyan erõs volt, hogy szinte minden lázongást
elnyomott az idõ elõtti végzet ellen. Küzdenem
kellett volna, kiutat kigondolni, de nem akartam megpróbálni.
Lenyûgözött a feladat.
Idõ kellett, mire foglalkoztatni kezdett ez a köldöknézõ
önelemzés, amit a hang elindított. Egy távoli
nyüszítés a hallhatóság határán,
olyan halkan, hogy meg sem hallottam volna, hogyha nem lett volna a nemlét
abszolút csendjébe csomagolva a katedrális nagyságú
síromban. A hang erõsödött és erõsödött,
olyan kellemetlen volt, akár egy rovar, amely tudomásodra
adja a létét, noha én semminek nem akartam tudatára
ébredni semminek, csupán az elsöprõ vereségemnek.
Végül egész hangos volt, az ûrbõl érkezve
magasból. Közönyöm ellenére oda emeltem a
tekintetem, ahol egy hangos robbanás lökte szét a levegõt.
Egy alak érkezett a sötétben fentrõl,
egy ûrruhás. Gravitációs ernyõ lehetett
rajta, mert lassan ereszkedett le elõttem. Ámulatomban mindenre
kész voltam, amikor felnyílott az ûrruha sötét
arclapja.
Szinte mindenre kész, csak arra nem, hogy nem egy férfi
arcot látok.
- Szabadulj meg attól a buta lánctól – mondta
Angelina. – Mindig sikerül bajba keverned magad, amint magadra hagylak.
Most rögtön velem jössz, kérdezés nélkül.
Nem nagyon volt mit mondani, és ahhoz is túl kábult
voltam. Úgyhogy szép kis idióta tátogásba
kezdtem és csörömpöltem kicsit a láncokkal,
miközben õ olyan könnyedén, mint egy levél
ért talajt. Végezetül a kétségtelen fizikai
jelenléte zárta le a nyitott szinapszisaimat, és igyekeztem
az alkalomhoz felnõni.
- Angelina, legyen áldott a neved! Alászállsz,
hogy megments engem.
Tágabbra nyitotta az ûrruha arclapját, hogy
megcsókolhasson a nyíláson át, majd egy atomikus
pikát vett elõ az övébõl, amivel a láncaim
kezdte vágni.
- Most mondd el, hogy mi ez az egész rejtélyes idõutazási
nonszensz. Lehetõleg gyorsan, mert hét percünk van;
legalábbis Coypu úgy mondta.
- Mi mást mondott még? – kérdeztem azon tûnõdve,
mennyit tudhat Angelina.
- Most ne kezdj el velem rejtélyeskedni, Sikamlós
Jim diGriz! Abból eleget kaptam Coyputól!
Gyorsan hátrakaptam magam ahogy az atomikus pikát
az állam alá tartotta, majd kioltottam a tüzet, amit
a ruháimat megpörkölte. Egy dühös Angelina igen
veszélyes tud lenni.
- Szerelmem – mondtam érzelmesen megpróbálva
átkarolni õt egyidõben figyelve a pikára. –
Semmit sem titkolok el elõled, semmit! Jól tudom. Csak hát
az agyam hálósra csomózta ez az idõutazás
és tudni akarom, hol ér véget a tudásod, mielõtt
kiegészítem a történetet.
- Pontosan tudod, hogy én beszéltem veled utoljára
a telefonon. Sürgõs, csúcs prioritás, gyere át
azonnal, kiáltottad, aztán elbontottál. Úgyhogy
siettem, át Coypu laborjába, ahol mindenki összevissza
rohangászott, a gépekkel babrált és túl
elfoglalt volt ahhoz, hogy bármit elmondjon nekem. Vissza az idõben,
kiabálták, semmi mást. És az a rémes
Inskipp sem volt jobb. Azt mondta, eltûntél, akkor tûntél
el az irodájából, amikor éppen beolvasott neked.
Nyilván rátalált arra a kis pénzecskére,
amit egy-két rosszabb évtizedre tettél félre.
Sokat zagyválás volt arról, hogy megmented a világot
vagy a galaxist vagy mit, de nem értettem egy szót sem belõle.
Ez az egész nagyon sokáig folytatódott, amíg
vissza nem tudtak küldeni ide.
- Hát meg is tettem – mondtam szerényen. – Megmentettelek
téged, az Alakulatot, meg az egészet.
- Igazam volt, ittál!
- Már túl rég óta nem – mondtam nyûgösen.
– Ha az igazat akarod tudni, ti mind eltûntetek, paff, így,
egyszerûen. Coypu volt az utolsó, úgyhogy õ
el tudja mondani. Az Alakulat, mindenki, soha meg sem születtek, sosem
léteztek, csupán az én memóriámban...
- Az én memóriám némileg más.
- Az lesz. Mivel az erõfeszítéseimnek köszönhetõen
a gonosz terve meghiúsult, az Õé.
- Az övé és nem õé. Az ivás
már a beszédedre ment.
- Õ az Õ neve, és egy csepp se gurult
le órák óta. Tudnál félbeszakítás
nélkül hallgatni? Ez a történet már így
is elég bonyolult...
- Bonyolult és talán alkohol inspirálta.
Felnyögtem, aztán megcsókoltam õt – ez
alkalommal melegebben és hosszabban, és ezt a kitérõt
mindketten élveztük. Angelina némileg ellágyult,
úgyhogy sietve folytattam, mielõtt eszébe ötlik,
hogy dühösnek kéne rám lennie.
- Egy idõtámadás érte a Különleges
Alakulatot, úgyhogy Coypu professzor visszapörgetett az idõben,
hogy betegyek az ármánykodásnak. Jól mûködtem
1975-ben, de Õ ellógott, visszament oda amikorból
érkezett, hogy felállítson egy jól kigondolt
csapdát 1807-ben a csapdába ejtésemre. Ezt meg is
tette, de a terve nem mûködött tökéletesen,
mivel sikerült állítást végeznem az idõ-hélixen,
úgyhogy más idõbe érkezett, mint ahogy tervezte.
Ennek meg kellett semmisítse az idõháborús
tervét, mivel megjelentél a megmentésemre.
- Ó drágám, mily csodálatos! Tudtam,
hogy meg tudod menteni a világot ha igazán akarod.
Kedélyingatag a jó szó Angelinámra.
Ahogy megcsókolt, az kizárólag színtiszta szenvedélyként
jellemezhetõ, és én végigcsörgetve a láncaimat
köré fontam a karjaim boldog válasszal amikor õ
felrikoltott és gyomron vágott, úgyhogy levegõ
után kapkodva tántorodtam hátra.
- Az idõ! – nézett az órájára
tátott szájjal. – Elfeledtetted velem. Alig egy perc maradt.
Hol az idõ-hélix?
- Itt! – mutattam a fájó rekeszizmomat tapogatva a
gépre.
- És az irányítás?
- Ezek.
- Milyen ronda! Hol lehet állítani?
- Ezeken a tárcsákon.
- Ezt a beállítást kell használnunk
tizenhárom tizedes pontosságig, ahogy Coypu a lelkemre kötötte.
Úgy játszottam a kulcsokon, mint egy õrült
zongorista és izzadtam. A tárcsák forogtak, elakadtak,
majd gyors pörgésbe kezdtek.
- Harminc másodperc – mondta édesen Angelina, hogy
bátorítson. Még jobban izzadtam.
- Ez az! – tátogtam, amikor õ bejelentette a tíz
másodpercet. Az idõ-hélix zöldesen izzott elõttünk
és mi a kiálló végéhez siettünk.
- Maradj közel és ölelj, amennyire csak tudsz!
– mondtam. – Az idõ-hélixnek van felszínérzéke,
úgyhogy közel kell lennünk.
Angelina boldogan válaszolt.
- Bárcsak ne lenne rajtam ez az ûrruha! – suttogta
a fülemet majszolva. – Sokkal élvezetesebb lenne!
- Az lehetne, de kellemetlen is, amikor ilyen állapotban
visszatértünk a Különleges Alakulathoz.
- Azon ne aggódj, még nem megyünk vissza.
Hirtelen izgalom nyilalt a szegycsontom alá.
- Hogy érted ezt? Hová megyünk?
- Fogalmam se lehet róla. Annyit mondott csupán Coypu,
hogy kb. 20000 évet megyünk a jövõbe, közvetlen
az elé, amikor ez a bolygó meg fog semmisülni.
- Megint Õ és az Õ õrült csõcseléke!
– siránkoztam. – Épp most küldtél minket egy
egész bolygónyi diliház legyõzésére,
ahol mindenki ellenünk van!
Minden megfagyott ahogy az idõ-hélix kioldott és
az idõbe vesztem azzal a fájdalmas kifejezéssel az
arcomon. Ez a kifejezés 20000 éven át rajtam maradt,
és pontosan úgy is éreztem.