(*) Ennek és a következő tanulmánynak az alapja az az előadás,
amelyet 1987-ben Zürichben az International Motor Neurone Disease Society
részére tartottam, és azután 1991 augusztusában írt anyagokkal
egészítettem ki.
1942. január 8-án születtem, pontosan háromszáz évvel Galilei halála után.
Azonban becslésem szerint további kétszázezer csecsemő született ugyanezen a
napon; nem tudom, hogy valamelyikük később érdeklődött volna a csillagászat
iránt. Oxfordban születtem, bár a szüleim Londonban éltek. Ennek az a
magyarázata, hogy a második világháborúban a születés szempontjából Oxford
biztonságosabb hely volt, mint London: létezett egy egyezség, amely szerint a
németek nem bombázzák Oxfordot és Cambridge-t, viszonzásképpen a britek nem
bombázzák Heidelberget és Göttingent. Kár, hogy ezt a civilizált megállapodást
nem lehetett kiterjeszteni más városokra is.
Apám Yorkshire-ből származik. Nagyapja (az én dédapám) jómódú gazdálkodó volt.
Túl sok birtokot vásárolt, és a század elején a mezőgazdasági válság idején
tönkrement. Ez apám szüleit súlyosan érintette, de ennek ellenére sikerült
apámat Oxfordba küldeniük, ahol orvosi diplomát szerzett, majd a trópusi
betegségek kutatásával foglalkozott. 1937-ben Kelet-Afrikába ment. A háború
kitörésekor Afrikát keresztülutazva sikerült egy Angliába induló hajóra
szállnia. Hazatérése után önkéntes katonai szolgálatra jelentkezett, azonban
azt mondták neki, hogy az orvosi kutatásban hasznosabb munkát végezhet.
Anyám Skóciában, Glasgow-ban született, egy hétgyermekes háziorvos második
gyermekeként. Tizenkét éves korában a család a délebbre fekvő Devonba
költözött. Apám családjához hasonlóan ők sem voltak gazdagok, de anyámat
sikerült Oxfordban taníttatniuk. Oxfordi tanulmányai után különböző
munkahelyeken dolgozott, volt például adóellenőr is, de ezt a munkát nem
nagyon szerette. Abba is hagyta, és titkárnői állást vállalt. Így ismerte
meg apámat a háború első éveiben.
London északi területén, Highgate-ben laktunk. Mary húgom tizennyolc hónappal
utánam született. Azt mondják, nem nagyon örültem a megszületésének.
Egész gyermekkorunkban volt közöttünk valami feszültség, amelyet talán a
csekély korkülönbség okozott. Felnőttkorunkban azonban, amikor már a magunk
útját jártuk, ez a feszültség megszűnt. Apám nagy örömére Mary orvos lett.
Kisebbik húgom, Philippa akkor született, amikor már majdnem ötéves voltam,
és már jobban megértettem, hogy mi történik. Emlékszem, abban a reményben
vártam a kistestvér megszületését, hogy ezután majd hárman leszünk
játszótársak. Húgom nagyon érdeklődő és jó felfogóképességű gyerek volt,
mindig sokat adtam az ítéletére és a véleményére. Öcsém, Edward jóval később
született, amikor én már tizennégy éves voltam, így a gyermekkoromra neki már
alig volt hatása. Edward nagyon különbözött mindhármunktól, elvont szellemi
dolgok iránt egyáltalán nem érdeklődött. Ez valószínűleg mindannyiunknak
jót tett. Nehéz természetű, de rendkívül szeretetreméltó gyerek volt.
Legelső emlékeim közé tartozik, ahogy Highgate-ben a Byron House bölcsődéjében
álltam és torkomszakadtából bömböltem. Körülöttem mindenütt gyerekek
játszottak, a kívülállók számára valószínűleg csodálatosnak tűnő játékokkal.
Én is szerettem volna csatlakozni hozzájuk, de még csak két és fél éves
voltam, és ez volt az első alkalom, amikor idegenek között egyedül hagytak.
Azt hiszem, a szüleimet nagyon meglepte a viselkedésem. Mivel én voltam az
első gyermekük, szorgalmasan tanulmányozták a gyermekek fejlődésével
foglalkozó könyveket, amelyek szerint kétéves korban kell elkezdeni a társas
kapcsolatok kialakítását. Azonban e borzalmas reggel után kivettek a
bölcsődéből, és még másfél évig nem is adtak be a Byron House-ba.
Akkoriban, a háború alatt és közvetlenül a háború után Highgate olyan környék
volt, ahol számos tudományos és szellemi munkával foglalkozó ember élt. Más
országokban talán értelmiséginek hívnák őket, de az angolok sosem ismerték el,
hogy Angliában vannak értelmiségiek. Ezek a szülők valamennyien a Byron House
iskolájába járatták a gyermekeiket, amely abban az időben nagyon haladó
szellemű intézménynek számított. Emlékszem, egyszer szemrehányást tettem a
szüleimnek, hogy otthon semmit sem tanítottak nekem. Nem hittek abban az
akkoriban széles körben elfogadott módszerben, hogy a gyerekekbe bele kell
sulykolni az ismereteket. Ehelyett azt a felfogást képviselték, hogy a
gyerekek úgy tanuljanak meg olvasni, hogy közben észre se vegyék, hogy
tanítják őket. Végül megtanultam olvasni, de csak viszonylag későn,
nyolcéves koromra. A húgomat, Philippát hagyományos módszerekkel tanították,
és ő már négyéves korában tudott olvasni. Négyéves korában ő kétségtelenül
okosabb volt, mint én.
Egy magas, keskeny, viktoriánus stílusú házban laktunk, amelyet a szüleim a
háború alatt nagyon olcsón vásároltak, amikor mindenki azt hitte, hogy Londont
teljesen szétbombázzák. Néhány háznyira tőlünk tényleg becsapódott egy V-2
rakéta. Én a húgommal és anyámmal éppen nem voltam otthon, de apám a házban
tartózkodott. Szerencsére nem sérült meg, és a házunk sem rongálódott meg
nagyon. A becsapódás helyét azonban évekig egy romos telek jelezte az
utcánkban. Legtöbbször oda jártunk játszani barátommal, Howarddal, aki három
házzal arrébb lakott a másik irányban. Howard szinte látomás volt számomra,
mert az ismerőseim körében ő volt az egyetlen olyan gyerek, akinek a szülei
nem értelmiségiek voltak. Howard nem a Byron House-ba, hanem állami iskolába
járt, és jól kiismerte magát a futballban és az ökölvívásban. E sportágak
iránt a szüleim még álmukban sem érdeklődtek volna.
Egy másik korai emlékem az első játékvonatom. A háború alatt nem gyártottak
játékokat, legalábbis nem a hazai piacra. Ennek ellenére szenvedélyesen
érdeklődtem a modellvasutak iránt. Apám megpróbált fából kisvasutat készíteni,
de ez engem nem elégített ki, mert olyat szettem volna, amelyik el is tud
indulni. Ekkor apám egy használt, felhúzható játékvasutat szerzett, saját
maga megforrasztotta, és hároméves koromban karácsonykor meglepett vele. Ez a
vonat nem működött valami jól. Aztán apám közvetlenül a háború után Amerikába
utazott. Amikor a Queen Maryvel visszatért, anyámnak nejlonharisnyákat hozott,
amiket akkoriban Angliában nem lehetett kapni, Mary húgomnak pedig alvóbabát,
amely lehunyta a szemét, ha lefektették. Én egy amerikai kisvasutat kaptam,
mozdonyán még vágánykotró is volt, és nyolcas alakú sínpályán futott. Még most
is emlékszem rá, milyen izgalom fogott el, amikor a dobozát kinyitottam.
A felhúzható vonatokkal már egészen jól lehetett játszani, de én valójában
elektromos kisvasutat szerettem volna. A Highgate-hez közeli Crouch Enden
órákig elnézegettem a modellvasút klub kirakatát. Elektromos vasútról
álmodtam. Végül egy napon, amikor a szüleim távol voltak, kihasználtam az
alkalmat, és postai takarékkönyvemből kivettem a teljes (egészében véve
szerény) pénzösszeget, amelyet addig a keresztelő vagy más különleges
események alkalmából kapott ajándékokból gyűjtöttem. Vettem belőle egy
elektromos kisvasutat, amely azonban nagy csalódásomra minduntalan megállt.
Ma már több fogalmunk van a vásárlói jogokról. Vissza kellett volna vinnem,
és az eladótól vagy a gyártótól egy másikat kérnem helyette. Akkoriban viszont
örülni kellett, ha valaki egyáltalán vásárolhatott valamit, és ha az nem jól
működött, akkor a vásárlónak egyszerűen nem volt szerencséje. Bár a mozdony
elektromos motorját megjavíttattam, sosem működött tökéletesen.
Később, tizenéves koromban repülő- és hajómodelleket építettem. A
kézügyességem sosem volt nagyon jó: a modelleket az egyik iskolatársammal,
John McClenahannel együtt készítettem, aki ügyesebb volt, és édesapja a
házukban egy műhelyt is berendezett. Mindig olyan modellt szerettem volna
építeni, amelyet irányítani is tudok. A külső forma számomra közömbös volt.
Azt hiszem, hasonló vágy hajtott akkor is, amikor egy másik iskolatársammal,
Roger Ferneyhough-val olyan játékokat találtunk ki, amelyeket nagyon
bonyolult szabályok szerint kellett játszani. Az egyik ilyen játékban
gyárakkal ipari termelést kellett folytatni. A gyárak különböző színű
termékeket állítottak elő, ezeket utakon és vasutakon kellett szállítani, és
még börze is volt benne. Kitaláltunk egy négyezer mezőn zajló háborús
játékot is, valamint egy feudalizmus-játékot, amelyben a játékosok egy-egy
saját családfával rendelkező dinasztiát képviseltek. Azt hiszem, hogy az ilyen
játékok, valamint a játékvasút, a repülő- és a hajómodellek iránti
érdeklődésem is abból a vágyból fakadt, hogy meg szerettem volna ismerni a
dolgok működését és szabályozásuk módját. Ez a vágy Ph.D. munkám megkezdése
óta a világegyetem megismerésére irányul. Ha ugyanis ismerjük a világegyetem
működését, akkor bizonyos értelemben akár szabályozni is tudjuk.
Apám munkahelye 1950-ben a Highgate-hez közeli Hampsteadből a
London északi pereménél fekvő Mill Hillbe, az újonnan épített National
Institute for Medical Research épületébe költözött. Jobbnak tűnt, ha apám nem
Highgate-ből utazik naponta oda, hanem elköltözünk Londonból, és inkább
bejár a városba. Szüleim ezért a Mill Hilltől kb. 10 mérföldre, Londontól
pedig kb. 20 mérföldre északra fekvő St. Albans püspöki városban vettek egy
nagyméretű, bizonyos eleganciával rendelkező, jellegzetes viktoriánus stílusú
házat. Szüleim nem voltak nagyon jómódúak, amikor megvették, pedig
meglehetősen sok javítási munkát kellett elvégeztetni a házon, mielőtt
beköltözhettünk. Apám igazi yorkshire-i módra nem volt hajlandó több pénzt
kiadni a házon végzendő munkálatokra. Ehelyett maga vette kézbe a dolgokat,
nekilátott a festéshez, de a ház meglehetősen nagy volt, neki pedig nem volt
sok gyakorlata az ilyen munkákban. A házat nagyon megbízhatóan építették, és
jól viselte, ha kissé elhanyagolják. Szüleim 1985-ben adták el, amikor apám
már nagyon beteg volt (1986-ban halt meg). Nemrég újra láttam egykori
házunkat. Nem úgy nézett ki, mintha azóta lényeges felújítást végeztek volna
rajta. Alig változott.
A házat eredetileg olyan háztartás számára tervezték, amelyben személyzet
is van, ezért a tálalóban egy tábla volt, amelyen látni lehetett, hogy melyik
szobából csengettek. Nálunk természetesen nem volt személyzet, de az én első
szobám egy L alakú helyiség volt, amelyben korábban a szobalány lakhatott. Ezt
a szobát unokanővérem, Sarah tanácsára kértem magamnak, aki valamivel idősebb
volt nálam, és akit nagyon csodáltam. Azt mondta, ott majd sok mulatságos
dolgot csinálhatunk. A szoba különleges előnye az volt, hogy ablakából ki
lehetett mászni a kerékpártároló tetejére, onnan pedig a földre ugrani.
Sarah anyám legidősebb nővérének, Janetnek a lánya. Janet orvosnak tanult,
a férje pedig pszichoanalitikus volt. Tőlünk öt mérföldre északra, Harpendenben
laktak, a miénkhez nagyon hasonló házban. Többek között miattuk költöztünk
St. Albansba. Nagyon örültem, hogy Sarah közelében lakunk, és gyakran
utaztam busszal Harpendenbe. St. Albans a régi római település, Verulamium
maradványainak közelében fekszik, amely London után a második legnagyobb római
település volt Britanniában. A középkorban St. Albansban állt Britannia
leggazdagabb kolostora. Szent Albán sírja körül épült: Albanus római
centurio volt, a legenda szerint Britanniában ő volt az első, akit keresztény
hite miatt kivégeztek. A kolostorból csak a nagyon nagy és meglehetősen
csúnya templom maradt fenn, valamint a kolostor kapuja, amely jelenleg a
St. Albans-i iskola részét képezi. Később ebbe az iskolába jártam én is.
Highgate-hez vagy Harpendenhez képest St. Albans konzervatív és unalmas hely
volt. Szüleim itt nem nagyon tudtak barátokra lelni. Ez részben saját
hibájukból fakadt, mert - különösen apám - visszahúzódó természetű volt.
A másik ok viszont az lehetett, hogy a szomszédok életfelfogása
különbözött a miénktől. St. Albansban egyik osztálytársam szüleit sem
lehetett volna értelmiséginek tekinteni.
Míg Highgate-ben családunk teljesen átlagosnak számított, azt hiszem, hogy St.
Albansban kifejezetten excentrikusnak tűnt. Ezt csak fokozta apám magatartása,
akit a külsőségek egyáltalán nem érdekelték, ha ezzel pénzt takaríthatott meg.
Gyermekkorában a családja nagyon szegény volt, és ez maradandó nyomot hagyott
benne. A saját kényelmére nem akart pénzt kiadni, még akkor sem, amikor később
ezt már megengedhette volna. Bár nagyon fázós volt, mégsem akart központi
fűtést építtetni a házba. Ehelyett inkább több pulóvert vett fel, azok fölött
pedig még egy házikabátot is hordott. Más emberekkel azonban rendkívül
nagylelkű volt.
Az 1950-es években úgy gondolta, nem engedhetjük meg magunknak, hogy új autót
vegyünk, ezért egy háború előtti londoni taxit vásárolt, és a segítségemmel
hullámlemezből egy bódészerű garázst épített. A szomszédok fel voltak
háborodva, de nem tehettek semmit. A legtöbb fiúhoz hasonlóan bizonyos
mértékig számomra is fontosnak tűnt a környezetbe való beilleszkedés, így
kínosan éreztem magam szüleim viselkedése miatt. Ôket azonban ez nem zavarta.
Amikor St. Albansba költöztünk, először a leányiskolába jártam, ahová a
nevével ellentétben tízéves korig fiúkat is felvettek. Az első félév után
azonban apám évi afrikai útjára indult, ezúttal a szokásosnál hosszabb ideig,
négy hónapig volt távol. Anyám nem akart ilyen hosszú ideig egyedül maradni,
ezért a gyerekekkel együtt egykori osztálytársához, Berylhez, Robert Graves
költő feleségéhez utazott. A Spanyolországhoz tartozó Mallorca szigetén, Deya
faluban éltek. Ez mindössze öt évvel a háború vége után történt, és
Spanyolország diktátora, Hitler és Mussolini egykori szövetségese, Francisco
Franco még hatalmon volt (és még további húsz évig hatalmon is maradt). Anyám
azonban, aki a háború előtt a Young Communist League tagja volt, három
kisgyerekkel hajón és vonaton Mallorcára utazott. Deyában házat béreltünk,
és igen kellemesen éreztük magunkat. Robert fiával, Williammel közös
házitanítónk volt. A tanító Robert pártfogoltja volt, és a tanításnál jobban
érdekelte az, hogy színdarabot írjon az Edinburgh-i fesztiválra. Ezért aztán
mindennap leültetett bennünket, hogy olvassuk el a Biblia egy-egy fejezetét,
és írjunk fogalmazást róla. Ezzel az angol nyelv szépségeit kívánta
megismertetni velünk. Ottlétünk ideje alatt átvettük a teljes
teremtéstörténetet és az Egyiptomból való kivonulás egy részét. Az egyik
legfontosabb dolog, amit ebből az egészből tanultam, az volt, hogy nem szabad
a mondatot
Éssel kezdeni. Én ugyan megemlítettem, hogy a Bibliában a
legtöbb mondat
Éssel kezdődik, amire azt válaszolták, hogy az angol
nyelv Jakab király ideje óta sokat változott. Erre én azzal érveltem, hogy
akkor viszont miért olvastatják velünk a Bibliát. Semmi sem segített.
Akkoriban Robert Graves nagyon lelkesedett a Biblia szimbolizmusa és
miszticizmusa iránt.
Miután visszatértünk Mallorcáról, egy évig egy másik iskolába jártam, majd
letettem az
eleven-plus nevű vizsgát. Ez valójában egy
intelligenciateszt volt, amelyet abban az időben minden gyereknek el kellett
végeznie, ha állami intézményben kívánt továbbtanulni. Napjainkra
megszüntették, főleg mert sok középosztálybeli gyerek nem tudta letenni
ezt a vizsgát, és nem tanulhatott tovább. A teszteken és a vizsgákon
általában jobban szerepeltem, mint az iskolában, így megfeleltem az
eleven-plus követelményeinek, és felvettek a helyi St. Albans-i
középiskolába.
Tizenhárom éves koromban apám kívánságára megpróbáltam bekerülni a Westminster
Schoolba, az egyik legkiemelkedőbb magániskolába. Akkoriban a társadalmi
osztályok neveltetése élesen elkülönült. Apám úgy érezte, hogy ő annak idején
az önbizalom és a kapcsolatok hiánya miatt hátrányos helyzetbe került a
tehetségtelenebb, de előnyösebb társadalmi helyzetű társaival szemben.
Mivel a szüleim nem voltak gazdagok, ösztöndíjért kellett folyamodnom. Az
ösztöndíj elnyeréséért kiírt vizsga idején azonban beteg voltam, ezért nem
tudtam rajta részt venni. A St. Albans-i iskolában tanultam tehát tovább,
ahol legalább olyan jó, ha nem jobb képzésben részesültem, mint amilyet a
Westminster Schoolban kaphattam volna. Soha nem tapasztaltam, hogy társadalmi
kapcsolataim hiánya miatt bármilyen hátrány ért volna.
Az angol nevelési rendszer akkoriban nagyon hierarchikus volt. Nemcsak az
alacsonyabb szintű és a felsőfokra előkészítő képzés között tettek
különbséget, hanem az utóbbi intézményeken belül is A, B és C szinteket
különböztettek meg. Az A szinthez tartozók számára ez nagyon előnyös volt,
a B szintbeliek számára már kevésbé, a C szintbeliek számára viszont
kifejezett hátrányt jelentett. Én az
eleven-plus vizsgán elért
eredményeim alapján az A szintbe kerültem. A szabály alapján azonban, aki az
első év után az osztályon belüli teljesítményével a huszadiknál rosszabb
helyen végez, a B szintre kerül. Ez az érintettek önbizalmát néha olyan
mértékben sújtotta, hogy soha nem tudták kiheverni. A St. Albans-i
középiskolában az év első két harmadában huszonnegyedik illetve huszonharmadik
voltam, év végére azonban tizennyolcadikként végeztem, így éppen hogy
megmenekültem.
Tanulmányi eredményeim alapján soha nem jutottam az osztály első felébe
(nagyon okos osztály volt). Iskolai munkáim rendetlenek voltak, kézírásom
pedig kétségbe ejtette tanáraimat. Osztálytársaimtól mégis az Einstein
becenevet kaptam, ők valószínűleg nem láttak annyira reménytelen esetnek.
Tizenkét éves koromban egyik barátom egy zacskó cukorban fogadott egy
másikkal, hogy nem fogom vinni semmire. Nem tudom, eldöntötték-e már,
hogy melyikük nyerte meg a fogadást.
Hat vagy hét jó barátom volt, legtöbbjükkel ma is tartom a kapcsolatot.
Hosszú beszélgetéseket és vitákat folytattunk a rádióirányítású modellektől
kezdve a vallásig, a parapszichológiától a fizikáig mindenről. Egyik témánk a
világegyetem eredete volt: vajon szükség van-e Istenre a világ teremtéséhez és
működéséhez? Hallottam róla, hogy a távoli csillagrendszerek fényének színképe
a spektrum vörös tartománya felé tolódik el, amit a világegyetem tágulása
jelének tekintenek. (A kék irányába való eltolódás azt jelentette volna, hogy
a világegyetem összehúzódik.) A magam részéről biztos voltam abban, hogy a
vöröseltolódásnak más oka is lehet. Talán elfárad a fény a hozzánk vezető
úton, és emiatt válik vörösebbé. Sokkal természetesebbnek tűnt számomra,
hogy a világegyetem lényegében változatlan és örökkévaló. Csak mintegy két évi
Ph.D. munka után ismertem fel, hogy nem volt igazam.
Az iskola két utolsó évében matematikára és fizikára akartam szakosodni. A
matematikatanárom, Mr. Thata magával ragadó egyéniség volt, az iskolában pedig
éppen egy új matematikatermet építettek, amely a matematika szakosok
osztályterme lett. Apám nagyon ellenezte a dolgot. Úgy gondolta, egy
matematikus csak tanárként helyezkedhet el. Legjobban azt szerette volna,
ha az orvosi pályát választom, engem azonban nem érdekelt a biológia, mert
túlságosan leíró jellegűnek és kevésbé mélyrehatónak tartottam. A biológiát az
iskolában sem becsülték sokra. A legokosabb fiúk a matematika és a fizika
szakot választották, a kevésbé okosak a biológiát. Mivel apám megértette,
hogy a biológia tanulására nem tud rávenni, rábeszélt, hogy a kémiát
válasszam, mellékszakként pedig a matematikát. Úgy gondolta, ezzel szinte
minden tudományos terület nyitva áll előttem. Ma a matematika professzora
vagyok, de tizenhét éves koromtól, vagyis mióta a St. Albans-i középiskolát
befejeztem, gyakorlatilag nem részesültem rendszeres matematikaképzésben.
Mindent, amit a matematikáról tudok, magamnak kellett összeszednem az évek
során. Amikor Cambridge-ben alsóbb éves egyetemi hallgatókat oktattam, csupán
egy héttel jártam előttük a tananyagban.
Apám a trópusi betegségek kutatásával foglalkozott, és gyakran elvitt magával
Mill Hill-i laboratóriumába, amit nagyon élveztem, különösen amikor a
mikroszkópba nézhettem. A rovarházba is elvitt magával, ahol trópusi
betegségekkel fertőzött szúnyogokat tartott. Nagyon féltem, mert itt néhány
szúnyog mindig szabadon röpködött. Apám nagyon keményen dolgozott, életét a
kutatásnak szentelte. Egy kissé mindig keserű volt, mert úgy érezte, hogy a
jobb háttérrel vagy jobb kapcsolatokkal rendelkezők sokszor érdemtelenül
megelőzték őt. Az ilyen emberektől mindig óvott engem, de azt hiszem, a fizika
más, mint az orvostudomány. Nem számít, hogy milyen iskolába járt valaki, vagy
hogy kik a rokonai. Itt a tettek számítanak.
Mindig is érdekelt a dolgok működése. Sok szerkezetet szétszedtem, hogy lássam
a működésüket, de csak ritkán sikerült jól összeraknom őket. Gyakorlati
képességeim nem tartottak lépést az elméleti ismeretek utáni vágyammal. Apám
felkeltette érdeklődésemet a tudomány iránt, és még a matematikában is
segített, amíg ezen a téren meg nem előztem őt. Ezzel a háttérrel és apám
munkáját ismerve természetesnek tartottam, hogy tudományos pályát válasszak.
Fiatal koromban nem tettem különbséget a tudomány egyik vagy másik ága között.
Úgy tizenhárom-tizennégy éves korom óta viszont tudtam, hogy fizikus akarok
lenni, mert a fizika a legalapvetőbb tudomány. Annak ellenére választottam
így, hogy az iskolában a fizika volt a legunalmasabb tantárgy, mivel könnyűnek
és magától értetődőnek éreztem. A kémia izgalmasabbnak tűnt, mert folyton
váratlan dolgok, például robbanások történtek. Azonban a fizikától és a
csillagászattól vártam a válaszokat azokra a kérdésekre, hogy honnan
származunk és hová tartunk. Meg akartam érteni a világmindenség távoli
mélységeit. Bizonyos mértékig ez talán sikerült is, de még nagyon sok minden
van, amit tudni szeretnék.