Azonnal visszavonultam. Biztos hallhatta a szívem basszusát
visszhangozni azon a csöndes folyosón. Meglátott? Vártam
egy másodpercet, kettôt, de nem hallottam követô
lépteket.
Visszafelé indultam amilyen csendben jöttem, amikor
a követô lépések felhangzottak mögöttem.
Csak szaladni tudtam. Megpróbálva elôtte maradni a
cammogó lépteknek. Ha ô egy kicsit gyorsabban ment
vagy én egy kicsit lassabban, eléggé közel lenne
a kanyarban, hogy észrevegyen. Vagy ha valami hangot hallatnék.
Vagy... túl sok volt a vagy.
Elôttem voltak a lépcsôk, ahol lejöttem.
Megpróbáljak felmenni rajtuk? Nem, egyenesen mentek, nem
ívben, mint az alagút. Még mindig fölfelé
mennék rajtuk mire ô az aljukhoz ér. Elôre, mindig
csak elôre. Elhagytam ôket. A szilárd, beton lépcsôket,
amelyek kivezetnek. És alattuk a nagy sötétség.
Megkockáztattam, ugrottam és a lépcsôk
alatti falnak lapultam. Megpróbáltam lelassítani a
légzésem, ami olyan erôs volt a füleim közt,
mint egy disznósülé a melegben. Slakey léptei
közelebb értek. Lehet, hogy elhalad a lépcsôk
mellett? Ha azt teszi, felfedez. És nem számít milyen
gyorsan támadok és teszem eszméletlenné, észrevett
volna és minden más Slakey tudná abban a pillanatban,
hogy itt voltam.
Az lenne a vég.
Paff, paff, a lábai csattogása közeledett. Másmilyennek
tûntek, közelebbinek, majd elhalónak. Felment
a lépcsôn.
Amikor az utolsó klakk-klakk is elhalkult majd elhalt, megengedtem
magamnak, hogy a felüljek és nekidôljek a falnak. És
visszahúzzam a cipôimet.
Jim – mondtam magamnak halkam -, remélem élvezted
a kis feldidet. Ennyire közel voltál hozzá, hogy véget
vess az egésznek!
Aztán vártam, sokáig. Jóval tovább,
mint ameddig szükségesnek véltem, majd még egy
kicsit. Mire megmozdultam, a seggem elzsibbadt a kemény padlón.
Csikorogva lopakodtam fel a lépcsôn. A fejem annyit forgattam,
hogy hamarosan a nyakam is megfájdult. Vissza a nagy mûhelyen
át és ki az ajtón. Látatlanul, legalábbis
úgy tûnt. Végig a folyosón a raktárszobába.
Ijedten ugrottam vissza a rémes morgásra.
Megnyugodtan csuktam be az ajtót magam mögött Berkk
újabb gargalizáló horkolása hallatán.
A lábujjam enyhén a bordáihoz ért, ami felkeltette.
- Horkolás mûszakban halállal bûntetendô
– mondtam.
Ô komoran bólintott. – Sajnálom. Ébren
akartam maradni. Azt hittem tudok. Nem ment. Mit találtál?
- Étel és ital adagolókat. Ez felkeltette a
figyelmed, nemde? Nézz csak magadra, talpon vagy, az orrcimpáid
izzanak, a hortyogásnak vége. Miután odavezettelek,
elmondom a többit.
Nem idôztünk az étkezôben. Be és
ki amilyen gyorsan csak tudtunk, hátha Slakey is megéhezik.
- Könnyen katasztrófában végzôdhetett
volna – mondtam az utolsó morzsát nyalva le az ujjamról.
– Talán a szerencsének tudható be, amit kívántál.
Amennyiben így van, kösz.
- Ugyan már! Életben vagyunk, tele étellel
és itallal, egyelôre biztonságban és még
egy kicsit ismerjük is a környezetet. Kezdetnek jó!
- Valóban! – az ujjaimon vettem számba a történteket.
– Rázós utat választottunk, de még mindig haladunk.
Elôször is elkerültünk a kôfejtô munkától
sok kô kíséretében. Másodszor, megtudtuk,
hogy a köveket porrá zúzzák egy földalatti
zúzóban. – Megérintettem a kövektezô ujjamat.
– Harmadszor, miután a kô egy csövön keresztül
kerül ide, ahol rejtôzünk. Még mindig a föld
alatt. A körkörös alagút, amire leltem a lépcsô
lábánál, nagy erôfeszítéssel lett
kiásva, kifúrva és bevakolva. És igen összetett
gépekkel van tele. Hogy miért, nem tudom. Van valami ötleted,
mire használhatják?
- Fogalmam sincs. De azt tudom, hogy még nem vagyunk kint
az erdôbôl. Vagy alagutakból.
- Bizony. Pihenhetünk kicsit, de az nem fogja megoldani a problémánkat.
Elôbb vagy utóbb tovább kell állnunk. Logikusnak
tûnik, hogy az ôrölt kô jó okkal megy valahová.
Slakey rengeteg problémán és költségen
esett át, hogy ide jusson. Le merném fogadni, hogy oda kerül
az asztalokra, ahol a nôk válogatnak, akikrôl beszéltem
neked.
- Igen. Ahol jártál mielôtt a kômunkát
felvetted.
Erôsen törtem ezen a fejem. – Az asztaloktól a
lépcsôre mentem, ami abba a szobába vezet, ami a kôtelepre
nyílik. De te egy másik bolygóról kerültél
közvetlen oda. – Berkk bólintott. – Ez azt jeleni, hogy univerzumközti
átjáró vezet abból a szobából.
De... – a fejem kezdett fájni, de erôltettem. – De az asztalos
helyre úgy kerültem, hogy leestem egy lyukon a Mennybôl...
A hirtelen felismerés sisteregve égette az agyam és
talpra pattantam az erejétôl. – Gondolkozz csak! Mindketten
átmentünk az átvivôn amely a fagyott bolygón
van a felszíni bányával. Kétségtelenül
átmentünk egy másikon is. A Mennybe! Talán a
föld alatt vagyunk, de a Mennyben, az egész operáció
itt ér véget.
Üvegesen nézett mint aki nem tud követni.
- Gondolkozz! – utasítottam. – Ha a Mennyben vagyunk, akkor
a Slakey operáció szívében. Minden itt kezdôdik
és végzôdik. Bármit akar is elérni, bármire
is költi azokat a kredit milliárdokat, az körülöttünk
van. – Egy ujjal felfelé mutattam. – Ott, a felszínen van
a Menny. És Coypu professzor a Különleges Alakulattól
tudja, hogyan lehet oda jutni.
- Nagyszerû! De ez mi jót jelent nekünk?
Lehangoltan rogytam vissza a földre. – Igazából
semmit. Még mindig mélyen vagyunk a lerakatban és
keressük a kiutat.
Aggódva nézett. – Igen? Amennyiben igaz amit kiokoskodtál,
csak mennünk kell tovább. Követni az ôrölt
követ az asztalos helyre, amirôl beszéltél. Ott
jöttél be, úgyhogy lehet kiút is. Csak követni
kell a kôport.
- Nem olyan egyszerû?
- Miért nem?
Tényleg, miért? Vissza nem mehetünk, úgyhogy
csak elôre! Ez volt az egyetlen lehetôségünk.
- Igazad van, ugyanarra megyünk tovább.
- Most?
Ezen gondolkoztam kicsit. – Slakey ébren van és mászkál.
De talán nincs egyedül. És mindig van esélye,
hogy valaki bejön ebbe a raktárba. Kockáztatunk, bármit
teszünk.
- Nem vagy fáradt?
Eltûnôdtem és a fejem ráztam. – Ami azt
illeti, kapat a koffein. A legkevésbé sem vagyok fáradt.
Menjünk!
Azt tettük. Egerekként osontunk át a szobákon.
További rejtélyes gépezet és egy reményteli
jel. Berkk rámutatott és én bólintottam. Egy
vastag csô emelkedett ki az egyik komplikált szerkezetbôl
és szépen robajlott a fejünk felett. Egy jókora
nyíláson át a falba ment és az az mögötti
szobába. Nem igazi szoba volt, inkább barlangféle
tömör kôbôl kivésve. Haloványan világították
meg a gyenge fények, a beton padló lyukacsos volt és
poros. Ám a csô még mindig jelen volt már nem
a plafonra függesztve, hanem a földön futva.
- Még mindig morajlik – mondta Berkk a kezét neki
téve. – Vibrál. Valami bizonyosan megy benne.
Ami rendben volt. Az egyetlen, ami nem volt rendben, hogy a csô
egyenesen tovább haladt a durván vésett falba. Egy
nagyon szilárdnak tûnô falba, amelyen nem voltak nyílások.
- Nincs ajtó – mondta Berkk.
- Lennie kell ajtónak!
- Miért? – kérdezte visszataszítóan
együgyûen.
De miért is? Csak mivel eddig követni tudtuk a csövet
nem jelentette, hogy ez mindig könnyen fog menni.
- Gondolkozz! – mondtam erôsen törve a fejem. – Azt a
fekete sziklát óriási munkával ásták
ki. Ide ürítették és még több munkával
porrá ôrölték. Azokban a szobákban vagy
az alagútban valamit csináltak a porral, valahogy feldolgozták,
valamit hozzá adtak vagy valamit kivontak vagy ki tudja. Aztán
az egész tovább megy... hová?
- Oda, amirôl beszéltél, a robottal meg nôkkel
meg egyebekkel. Kell lennie útnak oda jutni, még ha nem is
közvetlen a csô mellett.
- Természetesen igazad van, jóember. Megkeressük.
De merre elôször?
- Balra – mondta teljes meggyôzôdéssel. – Amikor
cserkész voltam, mindig úgy kezdtük a menetelést...
- Bal lábbal. Akkor irány balra!
Ezt tettük. Minden eredmény nélkül. A fények
mögöttünk elhalványultak és eltávolodtak.
Szinte teljes sötétben haladtunk tapogatózva a kôfal
mentén. Ami semmi egyebet nem eredményezett, mint sajgó
ujjperceket. Egy sarokhoz értünk, majd végtelen sok
idô múlva egy másikhoz. Aztán amint halvány
fény tûnt fel elôttünk, ismét ott volt a
csô. A kôkamra három oldalán véigmenve
visszaértünk oda, ahonnan elindultunk.
- Talán jobbra kellett volna menjünk – mondta Berkk.
Ez nem érdemelt választ.
Vissza a csô végéhez. Ám ez alkalommal
jobbra fordultunk és a sötétbe mentünk, Berkk elöl
horzsolt ujjvégeivel tapogatva a követ.
- Aú! – mondta.
- Miért aú?
- Mivel belevágtam az ujjaimat valamibe, ami olyan, mint
egy ajtókeret.
Kitapogattuk a körvonalait a kezeinkkel és nem csak
ajtókeretnek érzôdött, de az is volt. Egy nagyon
ismerôs kerékkel a közepén. Nem volt könnyû
elfordítani, de ketten sikerült kicsit megmozgatni; a fém
csikorgott belül.
- Hosszú idô... a két kinyitás között
– hörögtem. – Folytasd!
Egy utolsó csikordulással a zárórúd
kiszabadult és az ajtó kitárult. Egy kis szobát
láttunk haloványan megvilágítva a fal izzó
lemezeitôl. Ez több mint elég fény volt a sötéthez
szokott szemeknek észrevenni a következô ajtót
a túlsó falon. Kilinccsel.
- És egy kombinációs zár! – mondta Berkk
elôre mutatva.
- Állj! – mondtam rácsapva a kezére. – Hadd
nézzem meg mielôtt bármivel próbálkozunk!
Pislogva nézegettem megpróbálva kivenni a részleteket
a gyenge fényben, a fejem körbe járatva.
- Épp csak ki tudom venni a számokat – mondtam. –
Antik dobzár, ami öreg volt már, amikor én fiatal.
Ismerem.
- Ki tudod nyitni?
- Nagy valószínûséggel. Illetve nem,
mivel nincsenek ledobható kellékek, amiket hallgathatnék.
De talán van még egy esély. Az ilyen zár bezárásához
el kell fordítani az utolsó számról. Errôl
sokan elfeledkeznek.
Azt nem tettem hozzá, hogy azért jóval többen
vannak, akik sosem feledkeznek el róla. A gondolat túl lehangoló
volt. És nem mehettünk vissza. Kis szerencsére volt
szükségem ismét, nagyon sok függött ezen.
Az ujjaim nyirkosak voltak és az ingemhez dörzsöltem ôket.
Elôre nyúltam, megragadtam a kilincset és húztam.
Az ajtó nem moccant.
Ám a kilincs zörgött egy kicsit a kezemben. Elfordul?
Megpróbáltam.
Elfordult. A zár tehát mégsem volt zárva.
Résnyire nyitottam az ajtót és a szemem a nyílásra
tapasztottam.