5

Az őszi napot még mindig a hideg vasmarka szorongatta. Az égen alacsonyan szálltak a felhők, s az emberek a fejüket leszegve siettek szemközt a széllel; lélegzetük mint megannyi apró párafelhő a jeges levegőben. A város mintha kapitulált volna; vereséget szenvedett a korán rátörő téltől.

Amikor Pel visszaérkezett az Hôtel de Police-ra, egy darabig az irodájában toporgott, karjával csapkodva maga körül, hogy fölmelegedjék. Asztalán a Nagyfőnök üzenetét találta: Madame Rensselaer valamikor délután meg fog jelenni az ügyvédjével, ráérne-e fogadni a hölgyet? Pel egy pillanatig tanulmányozta az üzenetet. Az apátságban tett látogatás roppant keveset árult el Rensselaerről, hacsak azt nem, hogy szerette a lovakat és a nőket, az volt a szokása, hogy időről időre eltűnt, amikor pedig újra előkerült, nemigen árulta el, hogy hol járt.

Éppen azon tűnődött, vajon miféle nő tűri el az ilyesmit a férjétől, amikor megjelent Darcy.

– Itt az új őrmester – jelentette. – Krauss utóda.

Pel fölpillantott. Krauss sohasem volt a csoport csodagyereke, de most azért hiányzott.

– Miféle alak? – kérdezte.

Darcy elmosolyodott. – Egy báró. A neve: Charles-Victor de Troquereau Tournay-Turenne.

Pel láthatóan megdöbbent. Gyorsan cigarettára gyújtott. – Nincs szükségem báróra – morogta –, se grófra, se őrgrófra. Becsületrend lovagjára sincs.

– Pedig ez a pasas hozta egyenesbe Nosjeant a műkincsesetben – hangsúlyozta Darcy. – Elég okos fiúnak látszik.

– Látta?

– Igen. Egészen normális. Egy feje van és két szeme. Úgy értem, az orra mindkét oldalán van szeme. A családja auvergne-i, és koldusszegény, a fiú tehát nem számíthat pénzre. Elhatározta, hogy rendőr lesz. Jó minősítése van, és ő kérte, hogy a maga csoportjához kerülhessen. Már hallott magáról.

Pel a homlokára tolta a szemüvegét. – Mit hallott?

– Hogy maga jól dolgozik.

Bizonyára azt is hallotta, gondolta Pel, hogy túl sokat dohányzom, megfélemlít a házvezetőnőm, hogy piszok rosszul fizetnek, túlterhelnek munkával, és teljesen ki vagyok merülve.

– Gyerünk, lássuk, hogy miféle – mondta végül.

 

 

 

Csoportjának új oszlopáról az volt Pel első benyomása, hogy hihetetlenül fiatal. De Troquereau-nak tiszta arca volt finom csontozattal, szabályos, majdnem nőies vonásokkal, az orra keskeny és egyenes, nagy és világos szeme kellemes arcból tekintett a világra, hullámos haja jól volt nyírva. Mintha most lépett volna ki az iskola kapuján; egy széken ült az őrmesteri szobában, fordítva tartva kezében a cigarettát, a filterével kifelé, ahogy Darcy javasolta Pelnek, hogy tartsa a Gitanes Maïs-t.

Misset éppen keresztkérdésekkel árasztotta el a fiatalembert. – Miért döntöttél úgy, hogy zsarunak mégy? – kérdezte tőle.

De Troquereau felháborodva nézett rá. – Miért ne?

Utolsót szippantott a cigarettából, és a csikket elnyomta a mellette levő hamutartóban. Misset odébb csúszott a széken.

– Szerintem hülye ötlet.

De Troquereau dühösen méregette. – Lehet – mondta sistergő haraggal –, hogy mások viszont nagyszerű ötletnek tartják.

Misset még mindig nem fért a bőrébe. – Biztos van valaki – például a rokonaid között –, aki jobb állást szerezhetett volna.

– A rokonaim pontosan olyan befolyásos emberek, mint én – hangsúlyozta de Troquereau.

Lagé mosolyt erőltetett az arcára. – Hát az szent igaz – mondta –, hogy másféle fiú vagy, mint szegény Krauss. Ő elzászi volt. Beszélt németül.

– Én is beszélek németül – válaszolta de Troquereau jeges hangon. – Továbbá olaszul és angolul is.

Misset grimaszt vágott, és éppen újabb balhorogra készült, amikor Pel úgy gondolta, hogy ideje a küzdő felek közé lépni. Félretolta Misset-t.

– Maga detektív? – kérdezte.

De Troquereau óvatosan méregette az új főnökét. – Igen, és azt hiszem, a jobbik fajtából, uram – válaszolta. – Nem fog csalódni bennem.

– Nagyon helyes, mon brave – jegyezte meg Pel. Darcyhoz fordult. – Nos hát, felügyelő – kérdezte tőle –, van-e valami munkánk e pompás új detektív számára?

– Átvehetne a Jégszekrényt.

– Hallott a Jégszekrényről? – kérdezte Pel de Troquereau-t méregetve.

– Láttam a dossziéját – válaszolta de Troquereau.

– Sajnálatos módon nincs olyan feladatunk, amely megfelelne a felső tízezer számára.

De Troquereau kissé megsértődött. – Mindent megcsinálok, amivel megbíznak – mondta.

– Ezt örömmel hallom. – Pel oldalt fordult, Nosjean felé. – Dolgozott vele?

– Igen, patron.

– És mi a véleménye róla?

– Belevaló fiú, patron.

Pel bólintott. Bár sohasem vallotta volna be Nosjeannak, adott a véleményére. – Jól van – mondta végül –, kipróbáljuk.

Miközben visszafelé ballagott a szobájába, de Troquereau méltatlankodva fordult Darcyhoz. – Mindig ilyen? – kérdezte.

Darcy mosolygott. – Azt hiszem, a változás korában van.

– Megcsalja a felesége?

– Agglegény.

– Ah! – Troquereau arcán megértő mosoly futott át. – De szeretője csak van?

Darcy vigyorgott. – Megpróbáltam rábeszélni – vallotta be. – Majd csak bekapja a horgot. Okosabb, mint hinné az ember.

 

 

 

Pel valóban elég okos volt ahhoz, hogy megkérdezze magától: miért halogatta olyan sokáig Madame Rensselaer a férje eltűnésének a bejelentését.

Az asszony szemközt ült Pellel, dundi képű hölgy, rengeteg rosszul felkent sminkkel az arcán. Az asszony mellett Bernard Pujol, a jogtanácsosa ült, és magyarázkodott.

Pel fölemelte a kezét. – Jobb, ha szépen följegyezzük a részleteket.

– Ah! – Pujol elmosolyodott. – De ez nem rendőri kihallgatás, ugyebár?

– Hát mi? – kérdezett vissza Pel jeges hangon.

– Madame Rensselaer nem óhajt hivatalos panasszal élni.

– Akkor mit óhajt?

– Csupán szeretné megtalálni a férjét. Nem hinné, hogy bármi baja esett.

– Mi nem magándetektívek vagyunk, Maître – mondta Pel, újra csak jeges hangon. – Amikor bejön valaki a bűnügyi rendőrség nyomozóosztályára, általában segítséget kér. Ebben az esetben pedig az a szokásunk, hogy dossziét nyitunk.

Pujol a torkát köszörülte. – Úgy gondolom, a Madame jobban szeretné, ha nem nyitnának dossziét.

Pel hidegen méregette a két embert az asztal túlsó sarkán. Keze megindult a levegőben a csomag Gitanes Maïs felé, majd habozni kezdett, végül úgy döntött, hogy ezúttal erős lesz, azzal a cigarettásdobozt gyorsan a fiókjába lökte, nehogy meggondolja magát.

– Rendben van – jelentette ki. – Nem nyitunk dossziét. Egyelőre nem. Meghallgatjuk a részleteket. Azután pedig – vállat vont – … jobb, ha elsőként is felírjuk a férje nevét.

– François Rensselaer – mondta Pujol.

– Inkább a Madame lenne olyan kedves válaszolni a kérdéseimre – közölte vele Pel.

– Én vagyok az ügyvédje.

– Azért mégis…

Pujol vállat vont. Pel előrehajolt, közben pedig azt kívánta, bárcsak ne lett volna olyan erős az imént. Átkozottul szeretett volna rágyújtani.

– A címét kérném, Madame.

– Avenue de la Première Armée 26.

– Értem. – Pel szemügyre vette az asszonyt. Úrinőnek látszott, de úgy ült ott, mint egy kupa liszt, sápadt volt és jelentéktelen. – Hány éves a férje?

– Negyvennyolc.

– S ön azt kívánja, hogy ne indítsunk vizsgálatot?

– Én pusztán csak szeretném bejelenteni, hogy eltűnt.

– Át fogom adni ezt az információt az Eltűnt Személyek Irodájának. A nevét fölveszik a listára. Csakhogy – Pel sebes kézmozdulatot tett –, ha ön nem óhajtja, hogy vizsgálatot indítsunk, miért jött el?

Pujol előrehajolt, de Pel egy kézmozdulattal beléfojtotta a szót.

– Azért, mert Monsieur Pujol ezt tanácsolta.

– De önnek nem volt szándékában bejelentést tenni?

– Nem.

Pujol megpróbált bekapcsolódni a társalgásba. – Vannak dolgok, amiket meg kell tenni – jelentette ki. – Monsieur Rensselaer üzletember. Sok minden függ a döntéseitől. Bizonyos iratokat alá kell írnia. Meg kell találni.

Pel türelmesen hallgatta, majd ismét az asszonyhoz fordult.

Az asszony a vállát vonogatta.

– Lehetséges, hogy öngyilkos lett?

– Nem az a típus.

– És milyen volt az anyagi helyzete?

– Abszolúte szilárd – jelentette ki az ügyvéd. – A cég nyereséges, Rensselaer ügyei rendben vannak, és bár nem állnak rendelkezésre a pontos számadatok, a bankja biztosított, hogy ezen a téren nincs mitől tartanunk. Monsieur Rensselaer rendkívül gazdag ember.

– Személyes problémák?

– Egyáltalán semmi – mondta Pujol gyorsan.

– Akkor miért tűnt el? Egészséges volt?

– Soha életében nem volt beteg – mondta Madame Rensselaer.

Pel unni kezdte az egészet, és azt gyanította, akárcsak a Nagyfőnök, hogy Rensselaer e percben pompásan érzi magát valami nőcskével.

– Mikor látta utoljára?

– Tizenhatodikán. Rendes időben kelt fel, fél nyolckor.

– Az ön hálószobájában aludt? Önök közös hálószobát használnak, nemde?

Az asszony egy pillanatig habozott, miközben üres tekintettel meredt Pelre. – Természetesen.

– Ön is felkelt?

– Van egy házvezetőnőnk, aki fölszolgálja a férjemnek a reggelit, az enyémet pedig a hálószobámba hozza.

– Azt mondta: a hálószobámba?

Madame Rensselaer úgy nézett Pelre, mintha nem értené a kérdést.

– Ön ugyanis azt mondta: „a hálószobámba”. Egy pillanattal előbb viszont azt mondta, hogy közös hálószobájuk van. Miért nem így mondta: „a hálószobánkba”?

– Van ennek jelentősége, felügyelő úr?

– Úgy gondolom, hogy van.

– Akkor hát: a hálószobánkba.

Pel bólintott, de egy percig sem kételkedett többé, hogy a házaspár nem alszik közös ágyban. – Kérem, folytassa.

– Hallottam, amint távozik a házból.

– Autón?

– Igen. A cég rue Belay-i irodájába. De nem ért oda. A jelek szerint kihozta a kocsiját a garázsból…

– Egy kocsija van?

Az asszony grimaszolt. – Neki egy, magánhasználatra. A sajátja. Nekem is van, meg a lányomnak is van. A férjemé Alfa Romeo. Két vagy három nap múlva egy parkolóban találták meg a kocsit, a chaumont-i vasútállomás mellett.

– Miért Chaumont-ban? Volt ott valami dolga?

– Van egy kis gyártelepünk Langres-ban, a sofőrtől pedig úgy hallom, ez alkalommal ő vitte a férjemet Chaumont-ba, miután elintézte a dolgát Langres-ban, hogy elérje a párizsi vonatot.

– Az a chaumont-i kocsi zárva volt?

– Persze. De van egy tartalék kulcs is hozzá.

– Hol van jelenleg a kocsi?

– A ház garázsában – vetette közbe Pujol. – Én hoztam haza.

– Hozzányúlt valaki?

– Csak a sofőr.

– Megbízható?

– Tökéletesen. Van egy hivatali gépkocsi is, tudja, egy Citroën, de Monsieur Rensselaer inkább maga vezetett, ha útközben nem kívánt dolgozni. Rendszerint az Alfa Romeót vezette. Azt használta tizenhatodikán reggel is.

– Látta bárki is Chaumont-ban az urat?

– Nem. Érdeklődtem.

Pel kinyújtotta a kezét. – Kérjük a kulcsokat. Ide kell hozatnunk a kocsit, hogy ellenőrizzük az ujjnyomokat. Minden eshetőségre.

– Milyen eshetőségre gondol?

Pel egy kis szünetet tartott; az agya sebesen dolgozott. – Elbúcsúzott öntől? – kérdezte végül.

Madame Rensselaer nyugtalanul fészkelődött. – Nem – válaszolta. – Ilyen apróságokkal nem törődtünk.

Én bezzeg törődnék velük, gondolta Pel, ha Madame Faivre-Perret lenne a feleségem. – A házvezetőnő nem vett észre semmi különöset rajta?

– Azt mondja, nem.

– A férje általában hazajárt ebédelni?

– A városban ebédelt. A Restaurant des Ducs Bourgogne-ban.

– Említette, hogy mikor megy haza?

– Nem.

– Miért nem jelentette már korábban az eltűnését?

– Azt hittem, hogy hazajön, mint rendesen.

– Mint rendesen.

– Máskor is tűnt már el.

– Mondja, hogy éltek a férjével?

Rövid, döbbent csend után Madame Rensselaer mély lélegzetet vett. – Sehogy.

– Ezt hogy érti, Madame?

– Úgy értem, hogy ritkán szóltunk egymáshoz.

Pel a szemöldökét ráncolta. Azon tűnődött, vajon él-e Rensselaer, és csupán meg akarja rémíteni a feleségét azzal, hogy halottnak tetteti magát? Mit nyerhet ezzel?

Egy pillanatra elhallgatott, mielőtt folytatta. – Hát a ruhái? Hiányzik-e valami?

A hölgy felcsattant. – Hogy tudnék válaszolni erre a kérdésre? A férjem nem utcaseprő, akinek két inge, két nadrágja, a vasárnapi misére pedig egy sötét öltönye van. Sok tucat inge van, rengeteg öltönye. Csak annyit tudok, hogy a ruháit Perrier-nél vásárolta, a cipőit pedig Tremouilles-nál, aki Angliában csináltatja külön neki, méretre. A kalapjait Durandeaux-nál vette, a hercegi palota közelében. Egy kicsit ódivatú volt a kalapokat illetően. Talán azt hitte, ezektől lesz az iparkodó és megbecsült polgár mintaképe. Mindig ugyanazok a kalapok. Mindig szürkék, széles karimával.

– És tudomása szerint egy sem hiányzik közülük?

– Fogalmam sincs róla. Azt hiszem, nem.

– Nem arra utal ez, hogy szándékában állt visszatérni?

– Meglehet. – Madame Rensselaer megvonta a vállát. – Másfelől, amennyiben váratlan elhatározással távozott, elég gazdag ahhoz, hogy megvegye, amit akar, ha odaér, ahová elindult.

– Általában vonattal utazott, vagy inkább gépkocsival?

Az asszony szemében először tükröződött bizonytalanság. – Mindig kocsival – mondta végül. – Itt helyben ő vezetett, de ha távolabbra utazott, a hivatali gépkocsit használta, amit a sofőr vezetett.

– És mi van azzal a kocsival?

– Az iroda előtt áll.

– A férje volt a cég egyszemélyi vezetője?

– Persze – vágott közbe Pujol. – Akkor lépett be, amikor feleségül vette a Madame-ot. Amikor pedig a hölgy édesapja elhunyt, ő vette át a gyeplőt.

Pel végül rájött, hogy mégsem olyan erős, mint gondolta. Kihúzta a fiókot, kivett egy cigarettát a csomagból, és megkínálta vendégeit, mielőtt rágyújtott. Madame Rensselaer tunya érdektelensége azt illetően, hogy mi is történt a férjével, aggasztani kezdte. Bokáig leszívta a füstöt.

– És mielőtt belépett a céghez?

Pujol zavartan pillantott rá. – Ezt hogy érti?

– Úgy értem, pénzt is fektetett a vállalatba?

– Nem! – csattant fel az asszony. – Nem volt saját pénze. Amikor feleségül vett, az apám azért alkalmazta, hogy a jövőnket biztosítsa. Azóta persze a férjem beruházott némi pénzt. Az én pénzemet és a sajátját is, amit a vállalatnál keresett.

Pel ismét hosszan szippantott a cigarettájából. – Egyetemet végzett a férje? Volt valami képesítése?

– Egyáltalában semmi. Egy tanyaházban született Forzée-le-Grand-ban, Lotaringiában, a belga határszélen. De okos ember volt, így hát végül délre költözött, Strasbourgba. Aztán a párizsi Peugeot-hoz ment, onnan pedig a mi városunkba került a vegyiparba. Akkor találkoztunk. Nyomban utána az én kis lakásomba költöztünk.

Pel most hosszan hallgatott; gondosan megfogalmazta soron következő kérdéseit: – Mikor házasodtak össze, Madame?

– 1961 áprilisában.

– Vannak gyermekeik?

– Egy lányunk, Marie-Christine.

– Mikor született?

– 1962-ben – mondta gyorsan Pujol.

– Hallgasson már, Bernard! – csattant fel Madame Rensselaer. – A lányom 1961-ben született.

– Hiszen ez lehetetlen!

– Márpedig így van.

– De hát akkor természetesen – Pujol arcán mosoly terült szét, mintha csak most fedezte volna fel a hihetetlen igazságot –, akkor természetesen koraszülött volt.

– Szó sincs róla! – A hideg szempár az ügyvéd felé fordult. – Két hónapos terhes voltam, amikor elvett. Akkor már egy éve lefeküdtem François-val. Eleinte csak hébe-hóba, aztán rendszeresen.

Pujol feszengett.

– És a lánya, Madame? – kérdezte Pel. – Férjezett?

– Igen, férjhez ment egy semmirekellőhöz, aki azt képzeli, hogy ezzel a cég tagja lett.

Pel nem szólt semmit, az asszony pedig megmagyarázta: – A fiú azt képzeli, hogy mert a férjem elvett, majd ő lett a Produits Morand vezérigazgatója, ő is így fog felemelkedni. Csakhogy van köztük egy kis különbség. A férjem okos ember volt, a vőm pedig nem az. Csupán egy mérges kisfiú, aki szeretne könnyen előrejutni. A lányom kétségkívül elmesélte neki a házasságunk körülményeit, a fiú tehát azt hiszi, hogy ő is karriert csinál.

Pujol bánatosan tekintett Pelre. Pel viszont szorgalmasan gondolkodott.

– Mennyi idős ön, Madame?

Hosszú szünet. Pujol az ügyfelére pillantott, majd Pelre.

– Ötvenhat vagyok.

– Akkor tehát harminchét volt, amikor a lánya született, és mondjuk, harminchat, amikor férjhez ment? – Pel habozott, aztán hopp, fejest ugrott. – Azt mondja, Madame, hogy a férje a pénzéért vette el önt?

Madame Rensselaer mérgesen meredt rá. – Azért vett el, mert állapotos voltam – mondta. – És ő ejtett teherbe.

Pujol diadalmasan nézett Pelre, de szemében kialudtak az örömtüzek, amint az asszony folytatta. – Mindenesetre gyanítom, azért ejtett teherbe, hogy azután ragaszkodjam a házassághoz. Ezért nem lehet azt mondani, hogy a pénzemért vett el.

– Tiltakoznom kell. – Pujol fölemelkedett a helyéről, de Madame Rensselaer ingerülten intett neki, hogy hallgasson.

– Szerette? – kérdezte Pel.

– Nagyon.

– És most?

Az asszony válla kissé megrándult, ezzel is jelezve, hogy felesleges válaszolnia.

– Voltak a férjének barátai, akikkel ön nem járt össze?

– Külön utakon jártunk.

– Barátnői?

– Voltak.

– Szeretője?

Ismét hosszú szünet; Pujol ideges pillantást vetett az ügyfelére.

– Igen.

– Ismerte a nőt?

– Nem. Egyiket sem.

Pel hátradőlt. Most már értette, miért nem sietett ez az asszony bejelenteni a férje eltűnését. Nem törődött vele.

– Tett intézkedéseket, mielőtt eltűnt? A vállalatnál?

– Nem. – Pujol a szemöldökét ráncolta. – Éppen ez aggaszt. Korábban, valahányszor elment egy ilyen… hm… kis vakációra, mindig szélcsend volt a cégnél, nem kellett intézkedni. Most viszont van jó néhány ügy, amit el kellene intéznie. Például az FPSM-szerződés. Már alá kellett volna írni, és az üzletfél egyre nyugtalanabb. Londonba is el kellene utaznia, azután két héten belül van egy New York-i konferencia is. Normális körülmények között ilyen utazások előtt elintézett mindent.

– Korábbi alkalmakkor ön tudta, hová megy?

– Nem bátorított, hogy megkérdezzem tőle.

– Halála esetén kik osztoznak az örökségen?

Pujol mintha elpirult volna. – Halvány fogalmam sincs róla – vallotta be.

– De hiszen ön a jogtanácsosa.

– Ennek ellenére nem készített végrendeletet. Pedig mindig kérleltem. Ha olyan nagy tét forog kockán, amilyen a Produits Morand, az ember kénytelen számolni mindenféle problémával. Tehát többször is tanácsoltam neki, hogy végrendelkezzék, csakhogy minden alkalommal kitért előle.

– Összeüthetett egy végrendeletet netán egy másik ügyvéddel?

– Mindenkinél érdeklődtem a városban. Senkinek sincs tudomása ilyesmiről. A bankja sem tud végrendeletről.

– Ami azt jelenti, hogy a jogi eljárás a szokott módon folyik le, és a vállalatnál minden tulajdona és vagyontárgya automatikusan a Madame-é lesz.

– Valóban. – Pujol ismét elpirult. – Hacsak…

– Hacsak mi?

– Hacsak – mondta nyersen Madame Rensselaer – nincs valahol egy nője, akire a vagyonát akarta hagyni, és akinek a birtokában van a végrendelet, amiről mi nem tudunk semmit.

 

 

 

– Nincs itt szó emberrablásról – jelentette ki sommásan Pel.

A Nagyfőnök az állát dörgölve nézte a dossziét, amelyet Pel átnyújtott neki. Annak ellenére, amit mondott, a felügyelő mindenesetre nyitott egy dossziét. – Azért elképzelhető – mondta a Nagyfőnök.

Pelnek más volt a véleménye. – Nyilvánvalóan azért vette el az asszonyt, hogy érdekeltséget szerezzen a vállalatnál, most pedig, hogy immár van érdekeltsége, az apósa pedig halott, tehát nincs módja változtatni a dolgok állásán, a pasas szépen bebizonyítja, hogy sohasem érdeklődött a felesége iránt.

– Akkor sem lehetünk ebben biztosak. – A Nagyfőnök a ceruzájával játszadozott. – Lehet, hogy összebújt valahol egy nőcskével? Délen? Svájcban? Talán Amerikában? Van annyi pénze, hogy oda megy, ahová akar. Talán évek óta kitart egy fehérnépet, most pedig egyszerűen úgy döntött, hogy kivesz egy-két hónap vakációt.

– Ha egy férfi meglátogatja a szeretőjét, akkor ritkán hagyja hátra az autóját – jegyezte meg Pel. – Általában magával viszi. Továbbá az ember – normális esetben – nem tűnik el egy munkanap reggelén. Inkább este nem megy haza.

A Nagyfőnököt mégsem tudta meggyőzni. – Meglehet, hogy mégiscsak felbukkan – jegyezte meg.

– Kételkedem. Szerintem az emberünk halott.

A Nagyfőnök felhúzta a szemöldökét. Ez az eshetőség meg sem fordult a fejében. Emberrablás, házasságtörés – ezek érthető dolgok. De a halál?

– Meggyilkolták – fűzte hozzá segítőkészen Pel.

A Nagyfőnök megdöbbent. – De ki akarta megölni Rensselaert?

Pel arcán kaján mosoly terült szét. – Hát – mondta –, például a felesége.

 

 

 

vissza    —    tartalom    —    tovább