Fejezet: 22

- Mit látsz? – suttogott Berkk.
- Semmit, sötétet.
Nagy csend volt. Kinyitottam az ajtót annyira, hogy az izzó lemezek fénye beszûrôdhessen egy durva padlót megvilágítva tele szeméttel. Egy meghajlott tábla volt a falon, rajta izzó betûkkel:

HAGYD EZT A HELYET ÚGY, AHOGY TALÁLTAD!

Elég csúnyán kellett találják, ha úgy nézett ki mint most. Különbözô hosszúságú mûanyagok voltak a padlón üres, félig összenyomott tatályokkal. És büdös volt.
- Juj! – mondta Berkk. – Valami itt megrohadt.
- Nem, nem itt. Az egész környéken, ez az a szag, ami a porból vagy homokból áradt. Visszakerültem oda, ahol kezdtem a Mennyben.
- Nem tûnik Mennyeinek.
- Ez azért van, mert a Menny odafent van, a felszínen. Engem egy beépített gravitációs ernyôs robot ragadott el. Belezuhantunk egy gödörbe és itt kötöttünk ki. A Menny fent van.
- Általában.
- A bolygó felszínén, te idióta! A bolygó neve a Menny.
- Nagyszerû! De hogy jutunk fel oda?
- Ez egy nagyon jó kérdés. Amire e pillanatban nincs válaszom. Úgyhogy kezdjük azzal, hogy kimegyünk innen. Az ott valami fényféle? Csukd be résre az ajtót, úgy. Igen, maradj itt, amíg megnézem.
Botladozva és rúgdosva átkeveredtem a szeméthalmon egy függôleges repedéshez, amin vöröses fény szûrôdött be. Az ujjaim végighúztam a széleken; nyilvánvalóan két fém lemez közötti rés volt. Közel tettem a szemem és kinéztem. Egy elhagyatott vidék izzó vörös gödrökkel a háttérben, némelyekbôl lángcsóva tört fel. És az a szag erôsebben vágott be. Visszakerültem oda az alvilágban, ahová érkeztem.
- Berkk!
- Igen?
- Tapogass körbe a szeméten és keress valami vékony, feszítésre alkalmasat. Ez a fal, vagy bármi ívlemezekbôl van, és nem túl jól illesztett.
Az elsô mûanyagdarab meghajolt majd eltört. Újra próbálkoztunk egy hosszabb hajlított fémmel és sikerült a nyílást kitágítani. Elég nagyra, hogy az ujjaink átdugjuk és káromkodva húzzunk amint az éles fém az ujjunkba vágott.
- Most egyszerre! – mondtam. Azt tettük. Valami nyikorogva elszabadult elég nagyra tárva a nyílást ahhoz, hogy átpréselhessük magunk.
Egyik börtönbôl ki, a másikba be. Megtartottam magamnak az ilyen kishitû gondolataim és körbenéztem. Sötét formák.
- Épületek – mondtam. – Nem láttam ôket, amikor elôször idehoztak. Nem mintha sok esélyem lett volna bármit is látni rángatás közben.
- Megnézzük?
- Van más választásunk?
Erre nem volt válasz. A vörösfoltos félsötétben nehéz volt messzire látni. A terep nyílt volt és rejtek nélküli. De semmi sem mozdult, semmi a látótávolban.
- Indulás!
Amikor közelebb kerültünk, láthattuk, hogy valóban épületek vannak ott sötét nyílásokkal az oldalukon. Ablakoknak és ajtóknak tûntek üveg vagy borítás nélkül. További izzó lemezek szolgáltattak bent némi fényt, s mi óvatosan lépdeltünk. Se hang, se senki a láthatáron. Átnézve az ablak üres négyzetén ágyakat vagy hálóalkalmatosságokat láttam.
- A nôk – suttogtam mutatva. – Ôk nem tudnak állandóan dolgozni, és némelyik ágyon fekszenek.
- Akár a kôásásnál, talán két mûszak, úgyhogy egész nap folyik a munka.
Körbejártuk a csendes épületet, és ott voltak! a vörös fényes látóhatárba veszve. Az asztalok. A ráhajoló nôkkel. A hirtelen suhogó hanggal amit a csúf szag kísért, miközben újabb ôrölt kôtömegget terítettek.
- Beszélni akarok velük – szóltam. – Ôk biztos többet tudnak errôl a helyrôl. Érkeztek valahonnan, és ha így van, lennie kell kiútnak.
Indultam, de Berkk megfogta a karom. – Nem egyedül. Én is jövök!
Együtt szaladtunk a legközelebbi asztalhoz, és lebuktunk az árnyékába az egyik munkás lábánál. Ha tudatában volt a jelenlétünknek, nem adta jelét.
- Ni estas amikoj, – mondtam. – Parolas Esperanto?
Elôször nem válaszolt vagy reagált. Csak lengette lassan a karjait az asztal mozgó felszínén. Aztán megállt, de nem nézett le.
- Igen. Kik vagytok és mit mûveltek itt?
- Barátok. Mit tudsz elmondani errôl a helyrôl?
- Nincs mit elmondani. Dolgozunk. Megtaláljuk, amit meg kell. Amint eleget találtunk, az a valami tud róla. Mindig tudja. Aztán idejön és elveszi amit találtunk és akkor mehetünk enni és aludni. Aztán megint dolgozunk. Ez minden.
A hangja elhalt és a kezei ismét lassú söprô mozgásba kezdtek.
- Mi az a valami? – kérdeztem. – Mi dolgoztat?
A nô felemelte a karjai, majd elfordult és lassan az asztal túloldalára mutatott. – Az a valami, ott!
Csak annyira emeltem ki a fejem, hogy átnézhessek és azonnal vissza is ejtettem; ijedten húztam Berkket a mélyebb árnyékba.
- Az ô valamije az én robotom. Az, amielyrôl meséltem, ami ide hozott. Ô az ördög a pokolnak ebben a szegletében.
- Mit tegyünk? – rettegés volt a hangjában, s nem minden ok nélkül.
- Nem tudom megmondani, de nem hagyjuk magunkat meglátni. Halottak leszünk vagy legjobb esetben visszakerülünk a kövekhez és az utálatos ôrünkhöz, Bubóhoz.
Amilyen erôsen csak tudtunk nekipréseltük magunkat a poros asztal oldalának. Remélve, hogy elrejtenek az árnyékok, amint a robot megjelent lejjebb a többi asztalnál.
Egy nô volt vele, leszegett fejjel, lassan lépdelve utána. Az épületek felé tartottak, melyeket korábban elhagytunk. Olyan közel haladtak el, hogy a rozsdafoltok kivehetôek voltak a fobot hátán. Meg az egyetlen, izzó szeme. Amikor bementek az ajtón, lábra emelkedtem.
- Gyerünk! Amilyen messze csak tudunk ettôl a robottól!
Berkket nem kellett sürgetni, ami azt illeti, le is hagyott az élet-halál versenyben.
Egyetlen fej sem fordult az irányunkba, ahogy elszaladtunk, a nôk kezei tovább söpörtek, keféltek.
- Valami van ott elöl, valami fényféle! Talán épületek – mondta Berkk.
Magunk mögé néztem és pánik sebességbe kapcsoltam, úgyhogy le is hagytam ôt.
- Észrevett! Utánunk jön!
Amikor ismét nézni mertem, már közelebb volt, gyorsabban haladt nálunk, az acél lábai úgy jártak, mint a dugattyúk. Nem gyôzhettünk...
Visszafordítottam a fejem, épp elegendôen ahhoz, hogy lássam, az egyik nô elhagyta az asztalát; csak a sziluettje volt kivehetô a távoli fényben. Elfordult és kilépett elém. Megpróbáltam kikerülni, de a kezei megragadtak. Egy hirtelen csavarás és kifulladtan a födre kerültem.
Egy pillanattal késôbb Berkk rámzuhant. És a robot már majdnem odaért!
A nô érkezett elôbb. Elôrevetette magát úgy, hogy az arca majdnem az enyémnek ért.
- Ideje volt, hogy elôkerülj! – mondta Angelina.