Fejezet: 19

Egy csillogó vörös egyenruhás alak nyargalt felénk a sötétbõl és megállt elõttünk nagy és elegáns bajusszal. Mintha egy történelmi jelenetbõl lépett volna ki, egy kard volt nála, amit erõsen szorongatott a markolatánál.
- Mindent elviszek, ami nálatok van. Mindent. Gyorsan!
Két egyenruhás szaladt hozzánk ellenõrizni, hogy végrehajtjuk-e. Furcsa fegyverek voltak náluk, hatalmas dobokkal és fa nyéllel. Mögülünk recsegés hallatszott ahogy a rámpa visszaereszkedett Garth kapitánnyal ácsorogva a végén. Lehajoltam hogy felkapjam a táskákat.
Tovább fordultam a kapitány felé ugorva és megragadva õt.
Hangos puffanás hallatszott és valami a hajó törzsébe fúródott. A kapitány szitkozódva felém lendítette az öklét. Soha jobbkor. Közelebb kerültem, megragadtam a karját és a hátához csavartam. Fájdalmasan rikácsolt, ami kedves volt a fülemnek.
- Engedd el! – közölte egy hang és a kapitány hullámzó válla fölött megipllantottam a földön fekvõ Püspököt mellkasán a tiszt lábával. A kardja már nem csak ék volt, mivel a végét a Püspök torkához nyomta.
Kezdett az egész egy rémálommá lenni. A kapitány nyakát megszorítottam a szabad kezemmel, majd elengedtem. Eszméletvesztve csúszott le a rámpán szépen odakoppintva a fejét. Elléptem tõle és a Püspök bizonytalanul felkapaszkodott, leporolta magát miközben a fogvatartónk felé fordult.
- Már elnézést, uram, de megtudakolhatnám alázattal, a bolygó nevét, aminek a talaján állunk.
- Spiovente – röfögte a választ.
- Köszönöm. Amennyiben megengedi a barátomat, Garth kapitányt talpra segítem, mivel bocsánatot szeretnék kérni tõle az ifjú barátom hirtelen viselkedéséért.
Senki sem parancsolt megálljt mialatt õ a kapitányhoz fordult, aki éppen visszanyerte az eszméletét.
Ismételten el is vesztette, amint a Püspök oldalról fejberúgta.
- Alapvetõen nem vagyok egy haragtartó ember – mondta a pénztárcája után nyúlva, amit aztán átnyújtott a tisztnek. – De ez esetben még ki akartam fejezni az érzéseimet mielõtt megnyugszom. Nyilván megérti, hogy így cselekedtem.
- Magam is ugyanezt tettem volna – közölte a tiszt a pénzt számolva. – De a játék véget ért. Többet meg ne szólalj, különben halott vagy.
Elfordult és még valaki elõtûnt a sötétbõl két fekete fém hurkot tartva a kezében. A Püspök mereven állt, minden tiltakozás nélkül tûrte, ahogy a férfi lehajol és rácsatolja az egyiket a bokájára. Nem tudtam mi az, de nem tetszett. Az enyémet ugyan nem rakják fel ilyen könnyen.
Vagy mégis? Egy fegyver csöve fúródott a gátamba és én is megszûntem tiltakozni a felcsatolás ellen. A csattanás után a férfi felegyenesedett és az arcomba bámult olyan közelrõl, hogy a bûzös leheletében fürdetett. Rusnya volt, és a sebhely az arcán nem javított rajta. Hegyes ujját a mellkasomba bökve beszélt.
- Tars Tukas vagyok, a hatalmas Capo Doccia lord szolgája. De sose szólíts a nevemen, mindig csak mesternek.
Szólítani kezdtem valami sokkal szebb néven, amikor megnyomott egy gombot az övérõl lelógó fém dobozon.
A földre kerültem megpróbálva kitörölni a szemeimbõl a fájdalom vörös ködjét. A legelsõ, amit észrevettem a Püspök volt, aki elõttem hevert halálosakat nyögve. Lábra segítettem; Tars Tukasnak nem kellett volna ezt tennie egy ennyi idõs férfivel. Vigyorgott a metszett szájával mikor felé fordultam.
- Ki vagyok? – kérdezte. Legyõzve a kísértést a Püspök megkímélésére mondtam:
- Mester.
- Ne feledd, és ne próbálj menekülni. Az egész ország tele van idegbénítókkal. Ha sokáig benyomva hagyom, minden ideged megszûnik mûködni. Örökre. Értetted?
- Értettem, mester.
- Nyújts át mindent, ami nálad van.
- Átnyújtottam. Pénzt, papírokat, érméket, kulcsokat, órát, szerszámokat. Erõsen megrázott, és ettõl pillanatnyilag kielégültnek tûnt.
- Gyerünk!
A trópusi hajnal korán érkezett, a fények lealudtak. Vissza sem nézve követtük az új mesterünk. A Püspök nehezen menetelt, nekem kellett segítenem. Tars Tukas a közelben álló, ütött-kopott fa szekérhez vezetett minket. Intett, hogy szálljunk fel a hátuljára. Felültünk a deszkákra és néztük, ahogy a rekeszeket leeresztik az ûrhajó nyílásán át.
- Szépen megrúgtad a kapitányt – mondtam. – Te bizonyára tudsz valamit errõl a bolygóról, amit én nem. Mi ia a neve?
- Spiovente. – Úgy ejtette ki ezt a szót, mint egy átkot. – Egy malomkõ a Szövegségiek nyakában. A kapitány eladott minket bosszúból. Õ is egy csempész. Teljes embargó van ezzel a világgal. Nyilván fegyvereket hozott – ahogyan az esetek többségében. Spiovente!
Ami nem igazán mondott nekem egyebet, mint hogy nem valami jó hely. De ezt már tudtam. – Nem lehetnél némileg informatívabb ennél a malomkõ dolognál?
- Kizárólag magamat okolom, amiért ebbe belekeveredtél. De Garth kapitány meg fog érte fizetni. Ha mást nem is teszünk, Jimmy, neki igazságot szolgáltatunk. Valahogy értesítjük a Szövetségieket.
A valahogy még jobban lehangolta, és megviselten a kezeibe temette az arcát. Én csendben ültem várva arra, hogy majd csak megszólal. Meg is szólalt végül, felülve, a szemei alján pedig szikrák fénye tükrözõdött.
- Semmi ellenállás, Jim. Ne hagyd, hogy megtörjenek ezek az átkozottak. Ez alkalommal jó helyre csöppentünk. Spiovente elõször tíz évvel ezelõtt vette fel a kapcsolatot a Szövetséggel. Vagy ezer évet töltött elszigeteltségben. Egy efféle hely rossz hírbe hozza a bûnözést, hiszen a bûnözõk itt maguk a hatalom. Az õrültek házát elfoglalták az õrültek. Anarchia uralkodik – nem, ez így nem igaz – Spioventéhez képest az anarchia kisiskolások piknikje. Készítettem egy tanulmányt ennek a bolygónak az irányítás rendszerérõl amíg behatóbban foglalkoztam filozófiával. Itt valami olyasmivel állunk szemben ami az emberi fejlõdés sötét korszakait idézi. Minden tekintetben megvetendõ, és a Szövetség mitsem tehet ellene, az inváziót leszámítva. Ami teljességgel szemben áll a Szövetség filozófiájával. A Szövetség ereje egyben a gyengéje. Egyetlen bolygó sem támadhat meg fizikálisan egy másikat. Aki ezzel próbálkozik, azonnal megsemmisítésre kerül a többiek által, hiszen mára a háború illegálissá lett. A Szövetség csak az újonnan felfedezett bolygókon tud segíteni tanácsokkal és támogatással. Az a pletyka járja, hogy vannak titkos szervezetei a Szövetségnek, amelyek bomlasztják az efféle társadalmakat, de ezt persze sosem ismerték el nyilvánosan. Így itt zûr van, komoly zûr. Spiovente a torzított tükre a civilizált világoknak. Itt nincsenek szabályok, csak lehetõségek. A bûnbandákat a Capo-k vezetik, abban a feltûnõ ruhában Capo Doccia egy közülük. Minden Capo akkora capotét irányít, amekkorát csak tud. A követõi osztalékot kapnak a zsákmányból, amit a parasztságtól elvesznek a háborúk során. Minden bûnözõ piramis alját a szolgák képezik. Mi.
A szorító bilincsre mutatott a bokáján, és erõsen lehangolódott. Ahogy én is.
- Még mindig van a dolognak jó oldala – mondtam kétségbeesetten.
- Miféle jó oldala?
Ezen magam is erõsen tûnõdtem, miközben hangosan beszéltem.
- A jó oldal, igen, az mindig van. Mint például, hogy messze vagyunk a Kis Mennytõl, és a problémáink is ott maradtak. Minden helyén van egy új kezdethez.
- A társadalom alján? Szolgaként?
- Így van! Innen csak feljebb lehet jutni!
Enyhe mosoly villantott fel erre a kétségbesett kirohanásomra, én pedig folytattam.
- Például õk átkutattak és mindent elvettek, ami nálunk volt. Egyetlen dolgot leszámítva. Még mindig van egy kis emlékem a börtönbeli utazásomról a cipõmben. Ez itt. – Felmutattam a nyitókát és a mosolya kiszélesedett. – És mûködik is, látod? – leoldottam a bokaszorítót és felmutattam azt is, majd visszakattintottam a lábamra. – Így amikor készen állunk lelépni, lelépünk!
Eddigre a mosolya erõteljes vigyorrá módosult. Igazi bajtárs módjára megveregette a vállam. – Milyen jó, hogy vagy! – sugározta. – Jó szolgák leszünk... egy ideig. Pontosan addig amíg eleget megtudunk ennek a társadalomnak a kötelékeirõl, a parancsok kiadóiról és a végrehajtás módjáról, valamint hogy mik a gazdagság forrásai, és hogyan szerezhetõk be. Amint kiderítem, hol vannak a társadalmi határok itt is patkányokká leszünk. Nem rozsdamentes acélból, attól tartok inkább egyszerû prémes, harapósok.
- Egy patkány bármilyen névvel is kedves állat. Leküzdjük az akadályokat!
Félre kellett húzódnunk ahogy az elsõ rekeszt felrakták a kocsi hátuljára, amitõl a ócska külsejû láda nyikorgott és recsegett. Amint az utolsó rekeszt is felpakolták maguk a rakodók is felmásztak. Örültem, hogy a világítás ennyire gyenge – nem szerettem volna közelebbrõl megnézni õket. Három sebhelyes, piszkos ember, borostásan, rongyokba öltözködve. Mosdatlanok is, amirõl a reszketõ orrom hamarosan informált. Aztán egy negyedik férfi is felkapaszkodott, aki nagyobb termetû volt és még ocsmányabb a többinél, bár a ruhanemûje némileg jobb állapotban volt. Ránk világított és a bûzön felül rosszat is szimatoltam.
- Tudjátok ki vagyok én? Én vagyok a Kocsis. Ez az én szekerem, és azt csináljátok, amit mondok. Elõször is, te öreg, vesd le a dzsekidet. Rajtam jobban fog mutatni.
- Örülök, hogy így találja, uram – válaszolta a Püspök kedvesen –, de inkább magamon tartom.
Tudtam, hogy mit mûvel, és reméltem, hogy õ is tudta. Szûk volt a hely a mozgásra ebben a kis skatulyában, ami alig kétszer volt nálam szélesebb. Egyetlen ütésre volt idõm, nem többre, ezért jónak kellett lennie.
A fenevad dühösen acsargott és elkezdett mászni a rekeszeken. A rémült szolgák félrehúzódtak az útjából. Én is félrehúzódtam, hogy figyelmen kívül hagyva haladjon el mellettem. Tökéletes. Éppen a Püspök felé kapott, amikor az összekulcsolt kezeimmel tarkón vágtam. Kielégítõ nyekkenés hallatszott és rárogyott a rekeszekre.
A szolgák felé fordultam, akik csendben bámultak.
- Új Kocsisotok van – közöltem velük, és szapora bólogatással jelezték egyetértésüket. A legközelebbire mutattam. - Mi a nevem?
- Kocsis – válaszolta azonnyomban. – Csak ne legyél háttal neki, mikor magához tér.
- Segítesz?
A mosolya fekete, hiányos fogsort villantott fel. – A küzdelemben nem. De jelzek neked, ha nem fogsz úgy verni, mint õ.
- Verés nem lesz. Mindenki segít?
Mindenki beleegyezõleg bólogatott.
- Jó. Az elsõ megbizatásotok, hogy ledobjátok a régi Kocsist a szekérrõl. Nem akarok a közelében lenni, amikor magához tér.
Odaadással hajtották végre és saját örömükre néhányszor bele is rúgtak.
- Köszönöm, James, méltányolom a segítséged – közölte a Püspök. – Úgy gondoltam, hogy elõbb-utóbb úgyis nekimész, hát miért ne elõbb az én elterelõ mûveletemmel. És a társadalmi felemelkedésünk el is kezdõdött, mivel te már túlléptél az alap szolga kategórián. Szenvedõ csatlósok – ez meg mi?
Odanéztem, ahová mutatott és a szemeim épp annyira kigúvadtak, mint az övéi. Nyilvánvalóan valamiféle gépezet volt. Lassan közeledett felénk kerepelve és csörömpölve gõzt fújva ki magából. A mûködtetõ elöl ült, a segédje leugrott és oldalt kísérte. Egy göröngy következett, és a gép lassan eltûnt a szemünk elõl.
- Nézd meg jó, Jim, és emlékezz rá – mondta. – A technológia hajnaláról való ez a gép, amit már régen elfeledtek. Ezt a földi kocsit gõz hajtja. Ez egy gõzkocsi. Tudod, kezdem úgy vélni, hogy jól fogom itt érezni magam.
Engem nem nyûgözött ennyire le a neolitikus masina. A gondolataim a ledobatott gengszter körül jártak, és azon, hogy mi fog történni, ha utánam jön. Többet kellett megtudnom a helyi szabályokról – és igen gyorsan. Hátrahúzódtam a szolgákhoz és mielõtt beszélgetést tudtam volna kezdeményezni recsegve egy hídra értünk, majd egy kapun át egy magas falhoz. A gõzkocsisunk ott parkolt és átszólt hozzánk.
- Tegyétek fel azokat ide!
Új személyiségemben, mint Kocsis felügyeltem, de nem sokat segítettem. Az utolsó csomag éppen földet ért, amikor az egyik szolgám jelzett.
- Jön, a kapun át, mögötted!
Gyorsan megfordultam. Igaza volt. Az ex-Kocsis magát vakargatva dühtõl vörös arccal.
Felordítva rontott nekem.