Nem járt különösebb élvezettel felrobbantani
a felvevõgépet aminek a belébe Õ a gyûlöletes
hangját rögzítette, de azért egy lövéssel
megtettem. A gép mûanyag és elekromos darabokra esett
szét felhõ kíséretében, és az
agyatlan nevetés félbeszakadt. Angelima megveregette a kezem.
- Megtetted, amit tudtál mondta.
- Csakhogy az nem elég. Sajnálom, hogy belevontalak
ebbe.
- Nem akartam volna máshogy. Ami most következik, az
mindkettõnkel történik.
- Ez úgy hangik, hogy valami nagyon borzalmas dolog fog megesni
az embereiddel mondta Diyan. Sajnálom.
- Nincs min sajnálkozni. Egy hajóban evezünk.
- Bizonyos értelemben igen. Egy óra múlva.
De a Mars megmenekült, és mi, akik itt halunk, legalább
ennyit elértünk. A családjaink és embereink tovább
élnek majd.
- Bárcsak én is ezt mondhatnám mondtam a
lehetõ legkeserûbben kölcsönkérve a fegyverét
és lelõve két ellenfelet akik a szétzúzott
ajtón próbáltak átsietni. Amikor mi itt veszítettünk,
minden idõben veszítettünk. Csodálkozom, hogy
még egyáltalán itt vagyunk, és lobbantunk lángra,
mint egy fáklya.
- Nincs még valami, amit tehetnénk? kérdezte
Angelina. Vállat vontam.
- Semmi, ami eszembe jutna. A H-bombákat nem lehet megelõzni.
Az idõ-hélix némileg megolvadt, úgyhogy az
kizárva. Egy új idõ-hélixre van szükségünk,
ami nem lesz, ha csak elõ nem tûnik a semmibõl.
A szavaim visszhangjaként a levgõ hirtelen reccsenéssel
meghasadt, én pedig oldalra vetõdve átfordultam, arra
számítva, hogy új támadás ért.
Nem az volt. Egy nagy, zöld fém láda lebegett támasz
nélkül a levegõben. Angelina és én a legelképedtebb
arccal néztük.
- Ha ez egy idõ-hélix, akkor el kell árulnod,
hogy csináltad!
Beszédes létemre most szótlan voltam, és
méginkább az lettem, amikor a doboz süllyedni kezdett
elõttünk és mielõtt földet ért volna
elolvastam a feliratot az oldalán.
Idõ-hélix óvatosan bontsd ki!
Nem mozdultam. Az egész túl hihetetlennek tûnt.
A két gravitációs ernyõ, amely a tetejéhez
volt kötve, az idõzítõ szerkezet, amely leengedte
az egészet a földre, az apró felvevõgép,
amely a ládára volt rögzítve vastag, Játssz
le felirattal. Ámultan bámultam rá, és a mindig
praktikus Angelina lépett elõre megnyomni az indító
gombot. Coypu professzor vaskos hangja áradt ránk.
- Javaslom, hogy mielõbb induljatok. A bombák, mint
tudjátok, hamarosan kioldanak. Megkértek rá, hogy
elmondjam neked, Jim, hogy a bombairányító készülék
egy rejtett szekrényben van a távoli falon, a dehidratált
élelmiszerek mögött. Hordozható rádiónak
van álcázva, mivel az is. Némi módosítással.
Ha rosszul használnád, azonnal elküldené a bombákat.
Ami kellemetlen lenne. Három tárcsát kell a hat-hat-hat
számokra állítanod, ami úgy hiszem, a bestia
éve. Jobbról balra állítsd be õket!
Amikor ez megvan, nyomd meg az off gombot! Engem kapcsolj ki, amíg
ezt elvégzed! Légy gyors!
- Oké, oké mondtam iritáltan és kikapcsoltam
õt. Elég parancsoló volt a hangja olyasvalakihez képest,
aki nem fog meszületni még vagy 10.000 évig. És
honnan tudott ilyen sokat? Panaszosan, de mentem és elvégeztem
a munkát a dehidratált élelmiszerek földre szórásával,
ahol nyilvánvalóan a helyük volt. Úgy néztek
ki, mint valami sárgászöld aszalt polipcsápok.
Tapadók, meg minden. A rádió ott volt. Nem próbáltam
megmozdítani, hanem az elmondottak szerint állítottam
be a tárcsákat és megnyomtam a gombot. Semmi sem történt.
- Semmi sem történt mondtam.
- Pontosan ez a célunk mondta Angelina lábujjhegyre
állva köszönõ csókot nyomva a számra.
Megmentetted a világot.
Magamtól eltelten, felvágósan mentem vissza
a felvevõhöz a martiánok csodáló tekintete
elõtt és újra bekapcsoltam.
- Ne gondold, hogy megmentetted a világot mondta Coypu.
Élvezetromboló! Csupán eltoltad a megsemmisítést
úgy huszonnyolc nappal. Amint aktivizálva vannak, a bombák
eddig várnak, majd önkioldanak. De a martián társaidnak
jól jöhet ez a késleltetés. Úgy hiszem
úton vannak a szállítmány hajóik...
- Tizenöt nap múlva érkeznek mondta Diyan ámulattal
a hangjában a meg nem testesült jós hatalma alatt.
- Tizenöt nap több, mint elég idõ. A Föld
meg fog semmisülni. De a jelenlegi állapotát figyelembe
véve ez inkább áldás mint tragédia.
Most ideje kinyitni ezt a csomagot. Az irányítás tetején
van egy molekuláris bomlasztó. Ha ezt a kinti fal felé
irányítod, ahol a kis ablakok vannak, magasra, és
lefelé billented tizenöt fokkal, alagutat fog vágni,
amely a falakon túl ér véget. Javaslom, ezt mielõbb
tedd meg. A martiánok ily módon kijuthatnak. Most nyomd meg
az A gombot, és az idõ-hélix összeáll.
James, Angelina csatoljátok fel a gravitációs ernyõket
és távozzatok azonnal, ahogy a készenléti fény
kigyullad.
Még kissé hitetlenkedve, de az utasítások
szerint cselekedtem. Az idõ-hélix ropogva kelt életre
és nyikorgott és szikrázott, ahogy összeállt.
Diyan lépett elõre a kezét nyújtva, hogy megragadja
az enyémet.
- Sosem felejtünk el téged, és hogy mit tettél
a világunkért. Még meg nem született generációk
fogják olvasni a neved és a hõstetteidet az iskolás
könyveikben.
- Biztos, hogy tudod, hogy írják a nevem? kérdeztem.
- Könnyen veszed, mert egy nagyszerû és szerény
ember vagy. Életemben elõször vádoltak meg
ezzel. Egy szobrot állítunk fel és James
di Griz, világmegmentõ lesz rávésve.
Minden martián megrázta a kezemet, ami igen zavarba
ejtõ volt. Angelina szeme is csodálattal izzott, de a nõk
egyszerû teremtmények, és még a visszavetõdött
figyelemben is élvezettel sütkéreznek. Aztán
a készenléti fény kigyúlt, és még
néhány viszlátot követõen felcsatoltuk
a gravitációs ernyõket az elõírt módon,
és õszintén reméltem, hogy utoljára
az idõerõ hûvös tüzében fürödtünk
meg. A kapcsolatunk be kellett üzemelje a készüléket,
mert mielõtt a számon lévõ megjegyzést
kimondhattam volna, minden elzizzent.
Nem volt rosszabb, mint bármelyik más idõutazás,
és persze jobb sem. Ez az a fajta transzport, amihez sosem fogok
hozzászokni. A csillagok, mint az elzúgó golyók,
a spirál galaxisok úgy pörögnek, mint valami tüzijáték,
mozgás, amely nem az, idõ, ami nincs az idõben, meg
a szokásosak. Az egyetlen, ami jó volt az utazásban
az a vége, ami a Különleges Alakulat tornatermében
volt, az ottani legnagyobb nyitott térben. Angelina és én
a levegõben úsztunk õrültmód vigyorogva
egymásra elfeledkezve az alattunk izzadó atléták
ámulat kiáltásairól. Egymás kezét
fogtuk szimplán boldogan a tudattól, hogy vár még
ránk jövõ.
- Szervusz itthon mondta Angelina, és nem volt mi egyebet
mondani.
Lejjebb lebegtünk, integetve a barátainknak a kérdéseiket
pillanatnyilag nem reagálva le. Coypuhoz és az idõlaborhoz
elõször jelentésre. Egy rövid pillanatig boldogtalanság
fogott el, hogy Õ elmenekült tõlem, majd a remény,
hogy ez alkalommal le lett nyomozva az idõben, és pár
igen nagy bomba küldhetõ el helyettem vagy más önkéntes
helyett.
Coypu felnézett és tátogni kezdett.
- Mit keresel itt? kérdezte. Neked az Õ nevû
személyt kel kiirtanod! Nem kaptad meg az üzenetem?
- Üzeneted? pislogtam szaporán.
- Igen. Tízezer fém kockát készítettünk
és küldtünk vissza a Földre. Egy legalább
el kellett jusson hozzád. Rádió irányítás
meg hasonlók.
- Ja, az a régi üzenet. Megkaptam és a szerint
cselekedtem, de te egy kissé le vagy maradva. Az mit keres itt?
Tartok tõle, hogy a hangom felerõsödött egy kicsit
ahogy remegõ ujjal a szoba túlsó végében
lévõ kompakt gépre mutattam.
- Az? Az Egyes Számú kompakt önkihajtó
idõ-hélixünk. Mi más lehetne? Most fejeztük
be.
- Még sosem használtátok?
- Soha.
- Hát, most már igen. Rá kell kötnöd
pár gravitációs ernyõt, tessék, használd
ezeket, és egy rögzítõt valamint egy molekuláris
bomlasztót, és vissza kell küldened Angelina és
az én megmentésemre.
- Van egy zsebrögzítõm, de miért...
Egy ismerõs kinézetû gépet vett elõ a
kabátjából.
- Elõbb tedd meg, késõbb elmagyarázom.
Angelina és én fel leszünk robbantva, ha nem intézed
jól.
Megragadtam egy kis festéket és játssz le-t
festettem a rögzítõre, majd Idõ-hélix
óvatosan bontsd ki!-t a gépre. A pontos pillanatot, amikor
Õ elhagyta a Földet, megállapította az idõnyomozó,
és a szállítmány érkezési ideje
pár perccel késõbbre lett állítva a
nagy hélixen. Coypu beszélt rá a kazettára
az utasításaim alapján, és csak miután
az egész köteg vissza lett pördítve a múltba
sóhajtottam hálásan megkönnyebbülve.
- Meg vagyunk mentve mondtam. Most azt az italt, amit ígértél!
- Nem ígértem...
- Azért elfogadom.
Coypu magában motyogott és mappába irogatott,
míg én jókora italokat készítettem Angelinának
és magamnak. Koccintottunk, és felszenteltük a torkainkat,
amikor Coypu belépett felvillanyozottan mosolyogva.
- Ez már nagyon kellett mondtam. Évezredek óta
nem ittam.
- Végre minden megvilágosodik mondta Coypu kiálló
fogain dobolva izgalmában.
- Rendben van, ha ülve hallgatunk? Hajszás volt az elmúlt
párezer év.
- Igen, természetesen. Hadd elevenítsem fel az eseményeket!
Egy idõtámadást indított az Alakulat ellen
Õ, méghozzá igen sikereset. A számunk erõsen
megcsappant.
- Igen, pont kettõre. Rád és rám.
- Precízen. Bár amint visszaküldtelek 1975-be,
azt tapasztaltam, hogy minden úgy van, ahogy korábban volt.
Nagyhirtelen. Egyesegyedül egy pillanatig, a következõben
a labor tele emberekkel, akiknek fogalmuk sem volt róla, hogy eltûntek.
Sok munkát fektettünk az idõnyomozó technikák
javításába, és majdnem négy évbe
tellett, hogy úgy menjen, ahogy akartuk.
- Négy évet mondtál?
- Közelebb az öthöz, mire mûködõképessé
tettük. A nyomok távoliak voltak, kuszák, és
nehezen követhetõk.
- Angelina! kiáltottam hirtelen felismerésemben.
Nem mondtad, hogy egyedül voltál itt öt éven
át.
- Nem hiszem, hogy kedveled az idõsebb nõket.
- Szeretem õket, amennyiben te vagy õk. Magányos
voltál?
- Rémesen. Ezért is jelentkeztem önként
utánad menni. Inskippnek volt egy másik önkéntese,
de a lábát törte.
- Drágám... Fogadok, hogy tudom már, mi történt!
Angelina nem pironkodó típus, de lesütötte a
szemeit a gondolatra.
- Csak sorjában! mondta Coyou. De valóban ez történt.
Lenyomoztunk 1975-bõl 1807-be, ahogy Õt is és a misszióit
is. Egy hurok volt ott az idõben, afféle anomália,
ami idõvel kioldotta önmagát. Meg tudtuk mondani, hogy
téged magában tartva tûnik el, és sikerült
legalább elég energiát paszírozni a hélixbe,
hogy behatoljon a zárt hurokba mielõtt az kioldódott
volna. Ekkor volt, hogy Angelina visszament a koordinátákkal
a következõ idõugráshoz, a hosszú, húszezer
éves ugrással Õ után. Utána kellett
menj, mivel az idõösvények azt mutatták, hogy
követted. Bár a történelem menete világossá
vált ekkorra, és tudtuk, hogy fog véget érni.
- Tudtátok? kérdeztem érezvén,
hogy elveszítettem valahol a fonalat.
- Persze. A támadás teljes természete világos
volt, míg nektek természetesen be kellett töltenetek
a sors adta szerepeteket.
- Elismételnéd ezt mégegyszer? Ha lehet, lassabban...
- Természetesen. Sikerült megsemmisítened az
Õ mûködését kétszer a távoli
múltban és átállítva a gépét
elküldeni õt a Föld alkonyodó napjaira. Ott hosszas
idõt töltött, közel kétszáz évet,
hatalomra emelkedve és a bolygó minden forrását
egyesítve. Egy zseni, noha közveszélyes, aki ezt meg
tudja csinálni. Emlékezett rád is, Jim, haloványan,
féltorz emlékképekben a kétszáz év
után, de ahhoz elégre, hogy tudja, te vagy az ellenfél.
Ezért idõháborút indított, hogy megsemmisítsen
téged mielõtt te megsemmisíthetnéd õt,
csapdába ejtve egy bolygón, amely az atomrobbanás
szélén áll. Onnan tért vissza 1975-be az Alakulat
megtámadására. Te utána mentél és
1807-be szökött, hogy felállítsa neked az idõhurok
csapdát. Nem tudom, onnan hová készült, de a
tervei úgy tûnik, meghiúsultak, és helyettük
húszezer évet ment elõre.
- Azt én csináltam azzal, hogy átállítottam
az idõgépét mielõtt elindult.
- Hát, ennyi az egész. Most már nyugtunk lehet,
hogy vége, és azt hiszem csatlakozom az italozáshoz.
- Nyugalom! a szó különösen reszelõsen
tört elõ belõlem. Amit elmondtál, az alapján
úgy hangzik, hogy én indítottam el az egész
támadást a Különleges Alakulat ellen azáltal,
hogy átállítottam az idõ-hélixet, ami
miatt Õ elindíthatta az Alakulat megsemmisítõ
kampányát.
- Így is lehet nézni.
- Hogy máshogy? Ahogy én látom, Õ csak
egy idõkörben pattog örökre. Tõlem menekülve,
engem üldözve, tõlem menekülve... Á! Mikor
született? Honnan jött?
- Ezeknek nincs jelentõsége az efféle ideiglenes
kapcsolatban. Õ csak ebben az idõhurokban létezik.
Ha akarod, bár nem precíz, de mondhatod, hogy sosem
született meg. A helyzet távol áll az idõtõl,
ahogyan normálisan ismerjük. Amilyen a tény is, hogy
visszatértél ide az információval, amit magadnak
küldtél el az atombombákról. Honnan eredt ez
az infó eredetileg? Magadtól. Úgyhogy te küldted
el magadnak hogy elküldhesd magadnak hogy informáld magad a
bomba beállításokról, hogy...
- Elég! nyösszentem fel a reszketõ kezemmel
az üveg után nyúlva. Csak jelöld a missziót
végrehajtottnak, és terjessz elõ valami kövér
jutalékra!
Minden poharat újratöltöttem és amikor Angelináéhoz
értem, vettem észre, hogy már nincs jelen. Egyetlen
szó nélkül lépett le míg én attól
szenvedtem, hogy én voltam az egész idõháború
felbújtója, és éppen csak hiányolni
kezdtem õt, azon tûnõdve, hol lehet, amikor visszatért.
- Jól vannak mondta.
- Kik? Kik? ketyegtem vissza. De ahogy észrevettem Angelina
összeszûkülõ szemeit, tudtam, hogy nagyot hibáztam
és addig tornásztattam az idõnyûtte agyamat,
amíg rám nem tört a felismerés. Kik is? Hahaha!
Meg kell bocsásd ezt a kis viccet. Kik is vannak jól kérdezhetnéd.
Hát persze, hogy az ikreink, a kotyogó, gõgicsélõ
gyerekeink vannak jól. Igazi szülõi ösztönökkel
szaladtál hozzájuk.
- Itt vannak velem.
- Gördítsd be a gyerekkocsit!
- A bébik mondta ahogy beléptek, és erõs
iróniát találtam a hangjában.
Hat évesek voltak, és erre az apró tényre
vonakodtam emlékezni. Könnyen mozogtak, a szolíd gyerekek
zavarba ejtõen katonásan, egyszere lépdeltek. A jó
izomzatuk az apjuk jó öröksége, ezt boldogan mondom,
egy csipetnyivel az anyjuk lágyságából.
- Sokáig voltál távol, apa mondta az egyikük.
- Nem akarattal, James. Az univerzumot nem lehet egy nap alatt megmenteni.
- Én vagyok James, õ Bolivar. Isten hozott!
- Na köszi jól megcsókoltam õket. Ezt
a kezük kinyújtásával viszonozták, és
én mindegyikét komolyan megráztam. Jó szorítások.
A családosdihoz eltart majd egy darabig hozzászoknom. Angelina
büszkén ragyogott, és én megolvadtam a tekintetétõl
felismerve, hogy az egész talán megérte.
- Angelina, úgy hiszem, végül csak meggyõztél.
A házas élet élvezetéért olybá
tûnik, megéri feladni a szabadúszó tolvaj gondtalan
boldogságát...
- A tolvaj a jó szó hallatta egy csúfosan
ismerõs hang. És egy svihák, zsaroló, vesztegetõ
és egyéb. Inskipp állt az ajtóban a vörös
arcát és egy papírköteget lengetve irányomba.
Öt évet vártam rád, diGriz, és ez alkalommal
nem menekülsz. Nincs idõháborús mentség.
Te svihák, a saját társaidtól loptál,
áh!
Az áh!-ot azért mondta, mert Angelina felpattintott
egy altató kapszulát az orra alatt, amitõl összecsuklott,
míg a fiúk jó reflexekkel megáldva elõreléptek
és lesegítették a földre. Angelina még
lemenetében megszabadította õt a papírok súlyától.
- Öt év után nekem nagyobb szükségem
van rád, mint ennek a gonosz pacáknak. Égessük
el ezt az aktát és kössünk el egy hajót,
mielõtt magához tér. Több hónapba telik
majd, mire ránktalál, és addigra valami mást
kell majd sürgõsen megoldani, úgyhogy újra munkába
kell állítson minket. Idõközben lehet egy csodás
cinkelt második nászutunk.
- Jól hangzik, de mi legyen a fiúkkal? Ez nem afféle
út, amire gyerekeket visznek.
- Nem mentek nélkülünk mondta Bolivar. Hol láttam
már ezt a dühös tekintetet? Valószínûleg
a tükörben. Ahová mentek, mi is megyünk. Ha pénz
kérdése, a magunk módján tudunk fizetni. Látod?
De láttam ám ahogy elõrenyújtja a nagy
köteg kreditet, amivel végigvitethetné magát
a galaxison. De egy pillanatra megpillantottam egy ismerõs aranyszín
tárcát is.
- Inskipp pénze! Kiraboltad a szegény vénembert,
amikor segítened kellett volna! Hirtelen Jamesre néztem.
És gondolom te meg meg fogod tudni mondani az idõt az utazás
alatt a karórájáról, ami mintha most a te csuklódon
lenne?!
- Az apjuk nyomdokain mondta Angelina büszkén. Természetesen
velünk jönnek. És ne aggódjatok a kiadásokon,
fiúk. Apátok eleget tud lopni mindannyiunknak.
Ez már aztán sok volt. Miért is ne! nevettem.
A bûnözésre! emeltem a poharam.
- A bûnözésre! mondta Coypu lassan átszellemülve.
- A bûnözésre! kiáltottunk együttesen,
majd elnyeltük a poharaink tartalmát, azokat pedig a falnak
vágtuk; Coypu velünk mosolygott, ahogy megragadtuk a gyerekek
kezeit és könnyedén szökelltünk át
Inskipp durmoló teste fölött, aztán ki az ajtón
és el.
Egy ragyogó, dicsõ univerzum vár odakint, és
mi minden apró részét élvezni fogjuk.