Nagyon szerettem volna arra gondolni, hogy vigyél haza,
de visszatartottam magam. Bolondbiztos menekülési módom
volt, errôl Coypu biztosított és az építkezésrôl
való elszökésem ôt igazolta, úgyhogy maradok
még. Nem álltam veszélyben, legalábbis egyelôre
nem és ez felderítô küldetés kellett volna
legyen.
- Nem haragszol? – kérdeztem.
- Miért, kéne?
- Te tudod. A legutóbb, amikor számos inkarnációddal
találkoztam úgy tûnt, gyilkosság és súlyos
testi sértés a játék neve.
- Persze, a Pokol – bólintott. – Nem voltam ott de persze
tudtam a történtekrôl. A szalámi nagyon jó
volt, meg kell add a gyártó nevét.
A beszélgetés kezdett kissé szürreálissá
válni, de úgy döntöttem, folytatom. Ez volt az
elsô alkalom, hogy Slakey-vel anélkül beszélgettem,
hogy azonnali erôszak lett volna kilátásban.
- Hol van a Menny? – kérdeztem.
- Körülötted. Nem tetszik?
- Ez az a Menny, ahová a vallásosok remélnek
kerülni a haláluk után?
- Kellemes, nem? Tetszettek az angyalkák? – mosolygott jóindulatúan.
Úgy döntöttem kicsit közvetlenebb leszek.
- Minek vagy itt a Mennyben?
- Ugyanazért, amiért te.
- Maradjunk a tényeknél. Egy svihák vagy számos
lehúzással. Gyilkos is, mert azt a sok embert a Pokolba szállítottad.
És balekokat utaztatsz naponta a Mennybe. Illetve annak számos
verziójába.
Csücsörített a szájával és
bólintott elgondolkodóan.
- Ha te mondod, kedves fiam! Nem akarok vitatkozni a Mennyben.
- Mi a célja az egésznek? Mit mûvelsz azzal
a rengeteg pénzzel amivel leveszed az embereket?
Ez alkalommal a hûvös tekintet a szemében maga
volt Slakey. – Kezdesz fárasztó lenni, Jim. És unalmas.
És kissé kellemetlen is, nemde?
Most hogy említette, felismertem, hogy nem voltam éppen
a buli fénypontja. – Sajnálom, professzor. Általában
nem vagyok ilyen.
- Bocsánatkérés elfogadva természetesen.
Mivel a Mennyben vagyunk, veszekedésnek nincs helye. Oda, ülj
le szépen pihenni...
Ott volt egy szék ahol egy pillanattal korábban
még semmi. Jókor mivel igaza volt abban, hogy fáradt
voltam. Nagyon, nagyon fáradt. Rázuhantam. Slakey ismét
bólintott.
- Ideje kényelembe helyezned magad, Jim. Vedd le a csizmáid,
nyújtsd ki a lábujjaid...
Milyen jó ötlet, vagy nem az? Mi volt a gond vele? Nem
emlékeztem pontosan. Levettem az egyik csizmám, majd a másikat
és félretoltam ôket.
Slakey a fogait kivillantva mosolygott, csettintett az ujjaival
és a fáradtságom azonnal elmúlt. A csizmasarok!
Vigyél el innen! – olyan erôsen gondoltam rá,
hogy ez végigcsörömpölt a koponyámban.
A csizmák eltûntek és semmi sem történt.
Illetve valami nem túl szép történt, mivel amikor
talpra ugrottam és futásra fordultam, pofára estem.
Az arany bilincsre néztem a bokámon. Az egy hosszú
aranyozott lánchoz csaltakozott ami a földbe veszett.
- Jó trükk! – mondtam fennhangon, de egy kissé
nyikorgósan. Lábra tápászkodtam és visszaültem
a székbe.
- Nem igazán. Buta kis ember vagy és könnyû
túljárni az eszeden. Nem jöttél rá, hogy
az észlelhetetlen készüléked észre lesz
véve? Méghogy univerzumközti aktivátor! Nevetséges.
Az én tudásom messze a tiéd elôtt van, hogy
nemszívesen mennék bele az elmagyarázásába.
Nem csak a tudásom, de az intellektusom is. Merô gyerekjáték
kifogni rajtad. Elôször hipnotikus gázt használtam
irányíthatóvá tenni, majd egyszerû sugallat
elég volt az egyszerû agyat vezérelni. Boldogan adtad
át nekem a csizmáidat. Az életeddel együtt, mint
sejtheted. Én mestere vagyok a tudománynak, az életnek
a halálnak, az idônek és az entrópiának!
Valamint egy lapát híján egy rakás és
egy fok híján teljesen becsavarodott – gondoltam komoran.
Ebbôl bizony nem lesz könnyû kikerülni.
- Az vagy, bizony – mondtam szerényen. – De a rejtély
embere is egyben. Minden tehetségeddel miért mész
bele a zûrös kis átverésekbe?
- Te ideje végét járó ember, tudod mennyi
idôs vagyok?
- Nem, de biztos, hogy elárulod. Nem mintha érdekelne.
Elfordultam és ásítottam és a szemem
sarkából néztem, ahogy a feje elkékül.
- Eljátszottad a türelmem, diGriz! Tiszteleted kell
mutatnod és ámulatot valaki olyannak, mint én, aki
több, mint nyolcezer éves!
- Hihetetlen! – mondtam. – Egyetlen évvel sem nézel
ki többnek hétezernél...
- Elég! – dühöngött a lábaira csapva.
– Elegem van belôled, úgyhogy Purgatóriumra kárhoztatlak!
Hozd!
Az utolsó utasítás egy meglett emberformájú
robotnak szólt, aki felkattogott a lépcsôkön.
Ütôdések voltak rajta és karcolások, vörsö
rozsdanyomok és fekete por vonta be. Egy elektronikus szeme baljósan
izzott, a másik meg ki volt tépve a helyérôl.
Felém trappolt és én összehúztam magam
az érzéketlenség fenyegetésétôl.
Az sziszegett és lehajolt, és az éles pengéjû
ujjaival elvágta a láncomat. Elugrottam, de még a
levegôben elkapott a lapát nagy kezeivel. Megragadott és
a fém mellének préselt oldhatatlan és fájdalmas
szorítással. A kövér és fehér hajú
Slakey felröffent az erôlködéstôl ahogy lábra
húzta magát és eltipegett. A satum utána kolompolt.
Le a lépcsôn és ki a sárga téglás
útra.
Slakey tovább tipegett és nyálkás, nedves
hang kíséretében az út felkunkorodott elôttünk,
akár egy hatalmas sárga nyelv. Egy sötét nyílás
tárult fel, amelybôl félelmetes bûz áradt
ki.
- A elátkozottak jutnak a Purgatóriumba – mondta.
– Senki sem tér vissza. Menj!
A robotom még mindig a kezében tartva elôredôlt.
Egyre jobban és jobban, amíg arccal elôre be nem zuhantunk
a nyílásba.
Számos alkalommal fordult elô kalandos életem
során, hogy azt kívántam, bárcsak máshol
lettem volna. Ez bizonyosan közülük való volt. Az
eltelt életem nem pergett le elôttem, de a cakkos kôfalak
igen. Vöröses izzással világította meg ôket
valami alulról amihez végzetesnek tûnô sebességgel
közelítettünk.
Ez lett volna az, ahogy véget ér? Nem egy nyösszenéssel
hanem csörömpölô csattanással ahogy a fém
fogvatartóm a földbe csapódik. Ami nagyon nagyon gyorsan
jött felénk. Komor, fekete táj, mit spóraszerû
lángkitörések világítottak meg. Hatástalanul
vergôdtem a robot vas markolatában.
Aztán rázkódni és lassulni kezdtünk
én pedig majdnem kicsúsztam a valami szorításából
a hirtelen lassulástól. De az még erôsebben
nyomta a mellkasom míg alig kaptam levegôt.
Csörömpölô csattanással értünk
földet én pedig a földre huppantam miután a gép
elengedett. Mielôtt levegôt vehettem volna, már karon
is ragadott és magával húzott. Nem volt sok választásom,
mentem. Sántikálva mivel a köves talaj rendkívül
erôset vágott a zoknis talpaimra. Azt kívántam,
bárcsak a Mennyben lennék a csizmáimmal.
Amit a környezetemben ki tudtam venni, az távolról
sem volt inspiráló. Egy mérges gôzfelhô
lógott a levegôben, ami nemcsak büdös volt, de ingerelte
a légjárataimat is. Köhögtem és mint egy
rémes visszhang elôttem egy másik erôs köhögés
hangzott fel. Megkerültünk egy zúzott kô rakást
és megláttam az okot.
Szétterülten és a távolba veszetten alig
kivehetôen a vöröses fényben alacsony, lapos, asztalféle
szerkezetek álltak. Mindkét oldalukon görnyedt figurák
voltak kinyújtott karral. Mûveltek valamit, de nem láttam
mit. Amint elhaladtunk az egyik szerkezet közelében, morajló
hang szólalt meg és egy készülék szájából
nagy adag sötét porszerû anyag hullott ki. Egy leheletnyi
felém jött és ismét köhögtem, mivel
ez volt a bûz és ingerlés forrása.
Nehéz volt tisztán kivenni mi történik,
mivel a fém fogvatartóm nem lassult és nem bukdácsolt
csak húzott maga után. Mégis, mivel a jelenet újra
meg újra megismétlôdött, kezdtem látni,
mi zajlik. Érteni nem értettem, de megfigyeltem.
A por úszott vagy vitte valami, lassan végig az asztalszerû
szerkezeteken. A munkások mind nôk voltak, mint ahogy most
már kivehettem, az ujjaikat a felszínen futtatták.
Mindössze ennyit tettek lassan és ismétlôdôen,
soha fel nem nézve, soha meg nem állva. Egyikük felvett
valamit, de nem tudnám megmondani, mit és egy tartályba
dobta az oldalánál. Én tovább vonszoltam magam.
Messze a legrosszabb az egészben a figyelem vagy érdeklôdés
mindennemû hiánya volt a munkájukon kívül.
Én biztos felnéztem volna ha egy óriás, rozoga
robot ráncigált volna el valakit mellettem. De ôk nem
tették.
Továbbiak mellett haladtunk el. Mind ugyanabba a rejtélyes
feladatba merültek csendesen és folyamatosan. Ez még
nagyon sokáig folytatódott. Több száz, talán
több ezer dolgozó nô. Aztán az utolsók
mellett is elhaladtunk és be lettem vontatva a félhomályba.
- Mondd csak, jó robot kalauz, hová viszel? – kérdeztem,
de az csak tovább vonszolt. Feszegetni próbáltam a
préselô ujjait. – Lazíts! – kiáltottam. – Ez
a mestered, az emberi mestered hangja. Állj meg, te mozgó
roncstelep!
Nem bagózott rám csak húzott mint egy döglött
állatot. Végül ismét jártam ha botladozva
is, ami valamivel jobb, mintha rángatnak. Egy fém ajtó
felé lépdeltem, amely a sziklafalba volt ágyazva.
A robot kinyitotta az ajtót és áthúzott rajta.
Hallottam, ahogy az becsapódik mögöttünk, bár
a sötétben semmit sem láttam. Fölfelé lódultunk
egy látatlan lépcsôn, úgyhogy a robot egyetlen
szeme nyilvánvalóan kiválóan mûködött.
Elestem és beütöttem a lábszáram, majd újra
és újra elestem mígnem hozzászoktam a lépcsôkhöz.
Kimerülten ziháltam mire újra megálltunk egy
újabb ajtónál. A robot felragadott és átdobott
rajta.
Becsapódott mögöttem az ajtó még
mielôtt földet értem volna. A valóság elcsavarodott
és jött az univerzumok közti utazás érzése.
Hirtelen fény támadt és egy kemény kôpadlóra
huppantam.
Hûvös fény szórta be a még hûvösebb
tájat; a fogaim csattogni kezdtek. Egy fémfalú szobában
voltam egy fémrudas ajtóval a távoli falnál.
Hó és hideg levegô fújt be a rudak között.
Azért lettem lerángatva a Purgatóriumba majd
áthajítva a gépen, hogy utána halálra
fagyhassak? Nem volt valami logikus. Bizonyára kell lennie könnyebb
és kevésbé komplikált módja tôlem
megszabadulni. A kék, csupasz lábujjaim, amik a zokniim maradványaiból
álltak ki, most belerúgtak valamibe. Lenéztem a ruhakupacra,
vastag csizmákra, kesztyûkre. Ezt az üzenetet szívesen
vettem.
Az ujjaim reszkettek amint a vastag zoknikat és madrágot
magamra húztam, majd a csizmákat. Nem passzoltak túl
jól, de legalább kívül tartják a hideget.
Minden, amit magamra vettem a lehangoló árnyalatú
szürke volt, de ez egyáltalán nem zavart. A ruha meleg
volt és nem túl kényelmetlen. Egy sálat tekertem
a nyakam köré, feltettem egy topis szôrmekalapot, majd
belegyömködtem az ujjaim a vastag kesztyûkbe.
Végszóra a rúd-ajtó kitárult
és még több hó fújt be. Nem foglalkozva
vele körbefordultam megtudni, van-e módja visszamenni arra,
amerrôl érkeztem.
- A nevem Bubó – mondta egy baljósan mély hang.
Sóhajtottam és a legújabb kínozóm felé
fordultam.
Ugyanúgy volt öltözve, mint én. Majdnem
ugyanakkora, de nehezebb és szélesebb. A kezeiben egy hajlékony
fémrudat tartott, ami gyanakodva néztem. Különösen,
amikor az irányoba suhintott vele.
- Ez Bubó bioklasztja. Bioklaszt fáj nagyon. Öl
is. Te teszed, amit Bubó mond, te élsz. Te nem teszed, te
fájsz és meghalsz. Ez fáj.
Felém legyintette. Félreugrottam, úgyhogy a
hegye alig érintett.
Ez újféle fájdalom volt. Olyan, mintha a húst
a csontokig vagdosták volna és forró savat öntöttek
volna a sebekbe. Nem tudtam egyebet tenni csak mereven állni a sebemet
fogva és várni, hogy elmúljon a fájdalom. Idôvel
elmúlt és nehéz volt elhinni, hogy mind a ruhám
mind a karom érintetlen maradt. Bubó felém lendítette
a bioklasztját mire én összerázkódtam.
- Tanulj gyorsan, élsz. Ne tanulj, meghalsz.
A lingvisztikai képességei nem voltak kimagaslóak
de megtámadhatatlan és áthatóan meggyôzô
volt az érvelése. És legalább beszélt;
én csak egyetértôleg bólogattam nem merve még
megszólalni.
- Munkára! – mondta a fegyverével a nyitott ajtóra
mutatva. Kibotorkáltam a kékes napfénybe, egy kietlen,
hókorbácsolta hûvös pokolba. Jókora masinák
mozogtak körülöttem, de amíg a hirtelen hidegtôl
könnyeztek a szemeim, nem tudtam kivenni mit.
De hamarosan megtudtam. Egy felszíni bánya volt, egy
hatalmassá mélyített árok törött
kôvel és sóderhalommal. A fekete rétegeket ormótlan
gépek tépték fel; a kôtörmeléket
felhalmozták, amit sokkerekûek hordtak el. Elôször
azt hittem, a gépek munkarobotok. Aztán láttam, hogy
minden gépnek van lovasa vagy üzemeltetôje. A gépek
az ásást és szállítást emberi
irányítás alatt végezték.
- Te felmegy! – mondta Bubó megveregetve egy mozdulatlan
gépet. A vékony rúdja látványára
sietve kapaszkodtam fel az oldallétrán. Belefészkeltem
magam a kagyló ülésbe, kinéztem a karcos, szilánkos
ablakon elôttem és azon tûnôdtem, hogyan tovább?
Felettem egy hangszóró recsegte magát életre.
- Detekció. Ismeretlen egyén. Azonosítsd magad!
- Ki vagy? – kérdeztem a fejem körbetekerve, de egyedül
voltam. Az acélszekér beszélt hozzám.
- Kilencvenegyes modell vagyok felszíni fejtô és
aprító. Azonosságot!
- Minek? – kérdeztem dühösen sosem élvezve
a gépekkel való kommunikációt.
- Azonosságot! – ennyit tudott csak mondani.
- A nevem nem tartozik rád! – mondtam sértôdötten,
majd megbántam, hogy ezt kimondtam ezeket a szavakat.
- Munkatapasztalat mértéke a Kilencvenegyes modellel,
Nemtartozikrád?
Nem volt mód nyerésre ebben a párbeszédben.
– Semmi.
- Eligazítás kezdôdik!
Elkezdôdött, és túl sokáig folytatódott
végletesen részletekbe menôen egy visszamaradott kétéves
szellemi szintjén. Én csak addig figyeltem, amíg megtudtam
hogy mûködik a gép majd valami kiutat kerestem a dillemmámból.
Tudatában, hogy nem lesz könnyû.
- ...a motor most jár, Nemtartozikrád. A munka indul.
Elindult. Karok voltak mindkét térdemnél a
két pedál mellett irány és sebesség
vezérlésére. Egy szimpla, gombos vezérlô
mozgatta a hidraulikus kart amely közvetlen a kabin alól állt
kifelé. Ez elôször neki lett nyomva a sziklafalnak, majd
a kallantyú be lett húzva. Kôdarabok robbantak ki minden
irányba, még a kabin felé is ami megmagyarázta
az elôre nézô ablak vastagságát és
karcosságát. Amikor elegendô mennyiségû
kô lett kirobbantva, megnyomtam az izzó vörös gombot
ami jelzett a hordárnak. Az két sor nehéz kerekén
odagurult és pozícióba tolatott alattam. Én
mûködtettem a markolókarokat amelyek közvetlen a
képem mellett álltak elôre.
Amint az elsô adagot kiürítettem, intettem a hordár
sofôrjének. A komor arc kifejezés sosem változott,
de annyi figyelmesség volt benne, hogy feltartsa felém a
középsô ujját. Aztán elment.
Az ég fénye haloványodott. Az éjszaka
beálltával véget kell érjen a munka. Kedves
volt az gondolat, de nem helytálló. Munkafények gyúltak
ki odafenn, a Kilencvenegyes modellem elsô fényszórói
megvilágították hulló hópelyheket és
a sziklafalat: a munka folytatódott.
Meghatározhatatlan, de hosszú idô elteltével
trillázó hang harsant fel a kabin hangszórójában
és a gép motorja leállt. Láttam, ahogy a legközelebb
álló Kilencvenegyes sofôrje fáradtan lemászik
a gépérôl. Én ugyanazt tettem, ugyanolyan fáradtan.
Egy másik nehézruhás ember várt a földön
aki felmászott a gépbe amint én leértem. Semmit
sem szólt hozzám és nekem sem volt erre mit válaszolnom.
Elcsoszogtam a másik elcsoszogóval. Át az ajtón
a kanyon falán. Egy nagy meleg, emberekkel telt terembe igen erôs
szaggal. Az új otthonomba.
Rosszabb volt mint bármely katonai- vagy munkatábor
amelyben valaha jártam. Kétségbeesettség mutatkozott
mindenhol. Ezek az elátkozott emberek az akarat minden szikrájától
meg voltak fosztva. És a reménytôl.
A figyelem jele egyetlen egyszer mutatkozott, azután, hogy
egy üres hálóhelyre leltem a nehéz ruhám
letenni és követtem a többieket az étkezô
asztalokhoz. A döbbenetes kaját nézegettem a kopott
tálcámon, amikor egy nagy mancs fájdalmasan megragadta
a vállamat.
- Én eszem meg a krenódat – mondta a túlsúlyos
és ellenszeves egyén a mancs végén. Egy másik
hasonló méretû mancs nyúlt a lila gôzölgó
dudor után a tálcámon. Én az asztalra engedtem
a tálcát, vártam, amíg a krenót erôsen
megragadja, majd megszorítottam a csuklóját.
Ez volt az egyetlen említésre érdemes dolog
mióta elhagytam a Mennyet ma reggel. Vagy egy hete. Vagy ilyesmi.
Mivel igen nagytermetû volt, természetesen ellenszenves
és kétségtelenül erôs, nem cifráztam.
Amint a vaskos feje elsuhant mellettem, orrnyergen vágtam a kezem
élével. Ô felvonyított fájdalmában
úgyhogy nagykegyesen elaltattam a torkába vágva a
szarus ujjvégeimmel. Ô tovább haladt a padló
felé és nem mozdult többet. Én felvettem a tálcám
és elvettem a krenómat az ernyedt ujjai közül.
Körbenéztem a többi vacsorázón.
- Akar még valaki a krenómért próbálkozni?
– kérdeztem.
Azok néhányan, akik felnéztek az ételükbôl,
gyorsan lesütötték a szemeiket. A lábamnál
heverô férfi horkolni kezdett. Ezen kívül csak
a darált étel szürcsögése és csammogása
hallatszott.
- Igazán jó megismerni titeket – mondtam a fejtetôknek.
Leültem és éhesen falni kezdtem.
Megpróbálva nem gondolni arra hogy hol vagyok és
mihez fogok kezdeni.
Vagy hogy milyen lesz az elôreláthatatlan jövô.