- Beszél! – mondta Angelina.
- Nemcsak hogy beszél, de az agyat is olvassa. Pont erre
gondoltam mielôtt megszólalt.
- Kíváncsi vagyok, az enyémet is tudja-e
olvasni... – mondta az a valami rekedtesen.
Angelina hátrahôkölt. – Ez az, amire én
gondoltam. Nem tetszik ez a dolog, egyáltalán nem. El innen!
- Egy pillanat múlva. Szeretném megtudni mik azok
a gömbök.
Megtudtam, és gyorsabban, mint akartam. Az ágalakú
növekmény hihetetlen sebességgel lódult felém.
Mielôtt elugorhattam volna, a nyakam körbefonta és közel
húzott.
- Grrkk... – ez volt minden, amit mondani tudtam miközben abba
a valamibe döftem az üveg késsel. Sárga genny csöpögött
a sebbôl; átkozottul nehéz volt átvágni
és még mindig húzott maga felé.
- Tedd le! – kiáltotta Angelina megragadva a derekamnál
teljes erôvel húzva. Ez segített kicsit, de még
mindig a hangokat eregetô nyílás felé tartottam.
Most már nem beszélt és a lyuk mind nagyobbra
tárult, nedvezett és éles, sötét gerincek
jelentek meg benne.
Fûrészeltem és fuldoktam. Nem láttam
valami jól. Tovább fûrészeltem.
A nyílás már az arcomnál volt, amikor
az utolsó rostos köteget átvágtam és a
földre zuhantam.
Bizonytalanul tudatában voltam ahogy Angelina a földön
húzott el a lénytôl, amely most már hangosan
és recsegôsen huppogott.
- Azon tûnôdöm... az biztos... olvasd csúnyaságom...
Felültem és megdörzsöltem a torkom. – Ez...
túl közel volt.
- Hogy érzed magad?
- Felhorzsoltan, de jól. – Lenéztem és láttam,
hogy a késem és a jobb kezem betakarta a vaskos, ragacsos
lé. És a másik kezemmel még mindig markoltam
a kocsány levágott végét rajta egy vörös
gömbbel.
- Menjünk vissza az óceánhoz – mondtam olyan
rekedten mint az ellenfelem, aki még mindig beszélt a gondolataink
keverékét adva vissza. – Le akarom mosni ezt és megtundi
mi a vörös gömb.
- Majd én cipelem – mondta Angelina. – Mozogj mielôtt
ez a szörny kimászik a földbôl és utánunk
ered!
Tréfának szánta, de én felgyorsultam.
Vissza a partra, ahol vakartam és tisztogattam az alvadt folyadékot.
Angelina mellettem tunkolta a vörösséget a vízbe.
- Add csak a kést! – mondta. – Most én kóstolok
bele a helyi ízekbe!
- A kés kezd lágyulni.
- Gyors leszek.
Mielôtt megállíthattam volna szétszeletelte
azt a valamit hogy vörösnél vörösebb szöveteket
tárjon fel. Csúnyán emlékeztetett a húsra.
Levágott egy darabot és megszagolta.
- Nem rossz a szaga.
- Ne! – mondtam, de késôn. Ô már a szájába
hajította, gyorsan megrágta és le is nyelte.
- Nem rossz – mondta. – Átmenetet képez a tengeri
étel és az édesség között.
- Nem kellett volna...
- Miért ne? Valakinek muszáj. És ahogy mondtam,
rajtam volt a sor. Még jól érzem magam.
- Hát legalább azt tudjuk, miért kerülte
el az ösvény a tisztást, aú! – tapogattam a fájós
nyakam. – Ezentül az ösvényen maradunk. Ebben igazad volt.
Az a valami olyan, mint egy halászó hal.
- Egy mi?
- Egy hal, amely az óceán mélyében él.
Van neki egy pecabot szerû szerve a feje tetején amit a szája
elôtt lóbál a neve ellenére. Van egy dudor a
végén ami világít a sötétben és
odavonzza a többi halat. Rákapnak és megeszi ôket.
- De minek a gondolatolvasó szám?
Sóhajtottam és vállat vontam. – Bárki
kitalálhatná. Jól kell mûködjön a
helyi létformákon... mit mûvelsz?
Levágott egy újabb darabot a vörös gömbbôl
és azt rágta.
- Eszem természetesen. Még mindig jól vagyok
és nem kicsit éhezem.
Figyeltem az árnyékok mozgását és
megpróbáltam megsaccolni mennyi idô telt el. Angelina
az arcomba nézett majd megfogta a kezem és megpaskolta.
- Szegény Jim. Olyan aggodalmasan nézel. Én
jól vagyok, csak éhes.
- Hadd próbáljam meg még mielôtt tovább
eszed! Lehet, hogy nemfüggô méreg.
- Milyen kedves gondolat! – mondta és erôsen elkomorodott.
- Sajnálom, nem kéne ilyeneket mondanom. Biztos megvisel
ez a hely. – Vágtam, rágtam és nyeltem. – Nem rossz.
De miután végzünk ezzel a gyümölccsel teszek
egy második próbát arrafelé.
- Egyetértek. Észrevetted, hogy ismét sötétedik?
- Észre. Javaslom hogy aludjunk meg itt hajnalig aztán
folytassuk az ösvényen. Második menet?
- Feltétlenül.
Amikor a nap felkeltett életben voltunk, jól és
éhesen. Felosztottuk a gyümölcsöt és az egészet
megettük. Lemostuk a levét, ásítottuk, nyújtóztunk
és az ösvényre néztünk.
- Lehet nálam ma a kés? – kérdezte Angelina.
– Hogy utat tudjak törni.
- Elolvadt – mondtam a nyirkos késformára mutatva
a homokba.
- Megnézem találok-e valami alkalmas kôfélét.
Talált egyet ami nem különbözött sokban
egy kézifejsze fejétôl; hagyományos emberi szerszám.
Én is keresni kezdtem és még néhány
kôvel tömtem meg a zsebeim. Angelina vezette az utat mivel ô
éppolyan erôs és fitt volt mint én talán
még jobb reflexekkel. És nem akartam elkezdeni megvitatni
vele a nemek egyenlôségét semmilyen alkalomból.
Teli hassal, pihent testtel jól haladtunk. Követtük
az ösvényt a tisztás mellett. Csak annyi ideig álltam
meg, hogy megkínáljam egy kôvel a teremtményt;
csak erre a pillanatra cipeltem magammal egészen a tengerparttól.
Az szépet huppant és a csáp fenyegetôen integetett.
- Azt kívánom... bárcsak lenne egy motoros
fûrészem... – mondta a lény.
- Te gondoltál erre?
- Jóhogy.
Végül felküzdöttük magunkat az ösvény
legmeredekebb részén a tetôszirtre. Megálltunk.
- Szép kis változás – mondta Angelina.
Az összes zöld hirtelen véget ért. Mintha
egy vonalat húztak volna a sziromnál. Katlanszerûség
volt elôttünk a hegyek közt. Tökéletesen életmentes.
Homok és kövek és semmi egyéb; kopár sivatag.
- Azt mondtad itt sosem esik? – kérdeztem.
- Soha.
- Ha esne, lucskos véget érnének az üveg
létformák. Ez azt is jelenti, hogy a szén és
klorofill élet nem távolodhat túlzottan el az óceántól.
Fefogadom, hogy belevájják a gyökereiket vagy a levegôbôl
gyûjtik a harmatot. Úgyhogy idefent se víz se élet.
- De az ösvény folytatódik – mutattam elôre.
- Érdekes. Gondolom akkor folytatjuk mi is.
Tovább haladtunk a házméretû sziklák
közt tekergô-kavargó ösvényt egy központi
síkságra a homoksivatagban.
- Mi a csuda az? – kérdezett Angelina. Nem
jutott eszembe válasz.
A homokban egy kis piramis volt láthatólag kôbôl.
Nem látszottak illesztések, csak üregek. A teteje le
volt törve és beleláttunk. Üres volt. De még
érdekesebb volt egy némileg nagyobb piramis a közelben.
Szintén nagy nyílással a tetején. És
a következô a következô után. Egyenes vonalban
a sivatagban. Mindegyik nyitott tetôvel, mindegyik egy kicsivel nagyobb
az elôzônél.
- Egy idegen talány – mondtam vidáman; Angelina csak
szipogott nem érezve ezt válaszra érdemesnek. Elhagytuk
az ösvényt és a piramisok vonala mentén haladtunk
tovább. Több, mint harminc volt belôlük, a legutolsó
pedig magasabb mint mi.
- Az utolsó – mondta Angelina mutatva. – A teteje egy pontba
tart és szilárd. Magyarázat?
Egy ritka pillanatig csendben maradtam.
- Eláruljam mi történik? – kérdezte.
- Kérlek szépen!
- Ezt nyilvánvalóan egy szilikon létforma csinálta.
Homokkal táplálkozik és kô az üledéke,
így épít piramist maga köré. Amikor kinövi
a piramisát, kitör, továbbmászik és újat
épít.
- Nagyon érdekes – mondtam lenyûgözve a logikájától.
– De elôször is hogy építette meg az elsôt
és hogy építkezik belülrôl?
- Nem várhatod el, hogy mindent tudjak – válaszolta
feddhetetlen logikával. – Irány vissza az ösvényre.
- Még ne! – mondtam mutatva. – Nem mozog ott valami és
közelít felénk az ösvényen?
- Nem valami, hanem valamik.
- Igazad van. Tudsz okot amiért nem kéne elrejtôznünk
amíg meglátjuk, mik azok?
A fejét rázta és a legnagyobb piramis árnyékába
húzódtunk ahonnan mi látunk, de ahol talán
nem látnak. Angelina a nyakát nyújtogatta, majd a
fülét a piramis falának nyomta.
- Hallgasd! – szólalt meg. – Nem valami csámcsogó
hang jön odabentrôl?
- Kérlek, most ne! Talán késôbb. Egyszerre
egy idegen rejtélyt ha lehet!
A lények menetelô sora épp elég rejtély
volt. Tizenegyen voltak, durván emberi méretûek. De
a hasonlóság ezzel véget is ért. Rojtos lábakkal
vagy csápokkal vagy valamikkel rángattak mindegyikük
magát szaporán a földön. Ezek a mozgó részek
merev törzset tartottak faháncs szerû színnel
és mintákkal. Akár fából is lehetett.
Egy egyszerû kocsány, nagyon hasonló mint a lényé
korábban a tisztáson, ami megpróbált megenni
állt ki a törzs közepébôl egy gumós
szemmel a végén. A szemek pislogtak és körbejártak
nyilván nem véve észre minket a piramis árnyékában
rejtôzve.
Csendben továbbcsoszogtak porfelhôt kavarva fel, túl
a szirmon majd eltûntek lefelé a túlsó gerincen.
- Most már meghallgatod a piramist? – kérdezte Angelina.
- Igen, persze, hogyne! – Hallgatóztam és bizonytalan,
távoli csámcsogást hallottam. – Hallok valamit...
- Visszajönnek! – mondta ô.
Azt tették. Hogy ugyanaz a csapat volt-e, vagy más,
nem lehetett megmondani. Mások, egész biztosan, mivel a rövid
idô alatt amíg távol voltak, teljesen megváltoztak.
A bordás törzsek gömbformájúak lettek és
áttetszôek, megduzzadtak, és most a bordák már
szabálytalan csíkok voltak a felszínen.
- Tele vannak vízzel – mondta Angelina és én
bambán bólintottam.
- Lehetséges, lehetséges – motyogtam.
- Átmenetelnek a sivatagon és vízzel telnek
meg egy forrásból vagy az óceánból.
Aztán visszamenetelnek vele. Miért?
- Egyetlen módja van megtudni. Kövessük ôket!
Talán nem volt valami bölcs. Talán veszélyes
volt. De túl sok furcsa és megoldatlan rejtélye volt
ennek a bolygónak. Mindketten vágyakoztunk megtudni, akár
egyet is meg tudunk-e oldani közülük. Amikor látóhatáron
túl voltak követni kezdtük ôket az ösvényen.
Nem kellett messze mennünk. Az ösvény egy sor nagy
sziklához vezetett és eltûnt kettô között.
- Gyanús – mondtam. – Azokat a sziklákat odatették.
- Lehet természetes formáció.
- Lehet, de a probléma ugyanaz. Kint maradunk, vagy bemegyünk
nyomozni. És talán emlékszel mi történt
a legutóbb, amikor kíváncsiskodtam...
- Mögötted!
Hátranéztem és félreugrottam. Egy másik
sor vízcipelô közeledett, és már majdnem
odaértek. Az ösvény mellett álltunk feszülten
és harcra készen.
Bár észrevettek minket, figyelmen kívül
hagyták a jelenlétünket. A sor tovacsoszogott csendben
minden szemet ránk fordítva amint elhaladtak.
- Nem nagyon érdekeljük ôket – mondtam.
- Engem viszont érdekelnek. Indulás!
Mentünk. Csúszkálva a nagy szikladarabok közt
majd az ösvényt követve egy második sor mellett
hogy egy körkörös sziklakertbe lépjünk. Ahol
megálltunk és erôsen próbáltunk nem tátott
szájjal és düllesztett szemmel nézni, mintha
a kettônk összetett intelligenciája nagyjából
a testhôvel lenne egyenlô.
Annyira idegen volt, hogy nehezen tudtuk kivenni mi történik.
Egy dolog legalább biztos volt: tudtuk hová megy a víz.
A követett lények egy zöld labirintust öntöztek
meg és lapították vissza a testüket egyidejûleg.
Amikor ezzel végeztek, egyikük elsétált a növényestôl,
majd egy másik, majd egy harmadik. Kis csoportban ôgyelegtek
amíg egy hirtelen döntéssel vagy valami láthatatlan
jelnek engedelmeskedve sort formáltak, kicsoszogtak a kijáraton
és eltûntek.
Közelebb mentünk a kusza növényeshez, majd
megálltunk amikor mozgást láttunk a széles,
levélszerû képzôdmények alatt. A félhomályban
pókszerû lények mászkáltak a növényest
gondozva. Kis zöld darabkák hullottak a földre amit a
kis teremtmények eltakarítottak. Újabb, nagyobb darab
hullott le a spárga vagy csáp végén valami
vöröset fogva.
- Nagyon hasonlít a gyümölcsre, amiért megszorongattattad
a nyakad – mondta Angelina.
- Meglehet, meglehet és nézd, hová megy!
Egy hosszú hasadék a sziklában vezetett valami
barlangféléhez. Meghajoltam megpróbálni benézni
amikor valami enyhén húzni kezdte a lábam pihés
tapintással.
- Mi az? – kérdezte Angelina.
Ahogy mindenkor ezen a világon, nem volt egyszerû válasz.
Olyan volt, mint egy puha botköteg vagy egy összetett rovar gallyakból.
Bármi is volt, húzta a nadrágszáram. Aztán
abbahagyta és eltekert a barlang vége felé. Megállt
és várt. Majd visszatért és ismét megsusogtatta
a szövetet.
- Kommunikálni próbál – mondtam. – Úgy
hiszem azt akarja, hogy kövessem. Hát... miért is ne?
- Nem ellenkezem. Ha idáig eljöttünk.
Amint elindultunk, elôresuhogott. Megállt és
várt, majd ismét elôrement. Napfény szûrôdött
át a barlang száján, elegendô látni a
bent terjeszkedô lényt.
Csak egyféleképp lehetett leírni. Összetett
struktúrák borították amelyek nyilvánvalóan
a zöld takarójából nôttek ki. Néhányat
felismertem; ott volt a fölsô fele a vízcipelônek.
Egy másik növekvényköteg olyan formába állt
össze, mint a kalauzunk. És megint mások teljesen beazonosíthatatlanok
voltak. Aztán az egyik dolgozó lény sietett el egy
vörös golyóval, amit a lény oldalán lévô
nyílásba ejtett.
- Ránk néz! – mondta Angelina mutatva. Egy csoport
ostorszerû csáp a végeiken gülü szemekkel
nézett ránk.
- Helló – mondtam.
- Helló – huppogta az válaszként.