9
Pel jó hangulatban indult el a Transvaal bárba egy pernod-ra*, hogy legyen miből bátorságot merítenie. Az események alakulása örömmel töltötte el.
A Relais St. Armand étterem az avenue Maréchal Fochon volt, az avenue de la Première Armée és a rue de la Liberté között; az utóbbi a place de la Victoire-ba torkollt; Pel ezekből a harcias nevekből erőt merített. Arra gondolt, hogy az emberfia néha torkig van a francia diadaloknak e seregnyi mementójával. Másfelől – miután kellemes estére számított, ezért megbocsátóan gondolt a városatyákra –, az ember igazán nem várhatja el tőlük, hogy az utcákat és a tereket kudarcokról, vereségekről és kétbalkezes tábornokokról nevezzék el. A közelben húzódott az avenue Victor Hugo, és Pel elgondolkodott azon a másik furcsa francia szokáson, hogy a haza nagyjait száműzik, majd haláluk után sugárutakat neveznek el róluk. Talán jobb lenne, ha az utcákat borfajtákról neveznék el; lenne akkor rue Pommard, rue des Nuits St. Georges, rue Clos Vougeot. Ezek kellemes csengésű nevek, és az ember sosem csalódhat bennük.
Amikor hazaérkezett a rue Martin-de-Noinville-re, a televízió – természetesen – úgy bömbölt, hogy szinte ugrándozott a helyén, Madame Routy pedig a kerítésre támaszkodva éppen azt vitatta meg a szomszédasszonnyal, mit főzzön vacsorára. Amikor Pel eloldalgott mellette, minden ízében reszketve a dühtől, egy fej jelent meg a konyhaajtóban:
– Felügyelő úr!
Didier Darras volt, Madame Routy unokaöccse. Már elmúlt tizenkettő, a lába szemlátomást nyúlni kezdett. A fiú mindig akkor bukkant fel Pel otthonában, amikor az édesanyja, Madame Routy nővére, eltűnt a színről, hogy ápolja az apósát. Pel életének fénypontjai voltak ezek a látogatások, mert a fiú számos tekintetben a szövetségese volt; ő is utálta a televíziót, szeretett viszont horgászni – meleg napokon Pel ezt tekintette az édes semmittevés netovábbjának –, ráadásul jó boule* játékos volt, ami Pel számára a legizgalmasabb sportnak számított.
– Örvendek a szerencsének, mon vieux* – köszöntötte Pel.
Didier vigyorgott. – Elhoztam a kutyámat – jelentette.
Pel arcáról nyomban eltűnt a mosoly.
– De nem baj, ugye? – kérdezte Didier. – Mathilde néném azt mondta, nyugodtan elhozhatom.
Mathilde néném persze nyugodt, gondolta Pel savanyúan. Az ő számára a kutya olyan lény volt, amelyik összepiszkítja a járdát, kergeti a báránykákat, és megharapja a detektívet kötelessége teljesítése közben. Mint jó francia, aki az iskolában mindent megtanult a test működéséről és mindazokról a betegségekről, amelyek az ember szervezetét fenyegetik, ő is rettegett a baktériumoktól. Az a kilátás, hogy kutya van a házban, a legnagyobb riadalommal töltötte el.
Amíg félelmeivel volt elfoglalva, Didier eltűnt, de máris visszatért, pórázon vonszolva maga mögött egy kölyökkutyát. Az állatka szemlátomást nem kívánt bemutatkozni, kétségbeesésében tehát vékony, nedves csíkot hagyott maga után.
– Mindent összepiszkít! – kiáltotta riadtan Pel.
– Ó, semmiség – nyugtatta meg Didier. – Alphonse a neve.
– Mondd csak – mutatott Pel a hosszú és nedves nyomra –, állandóan ezt csinálja?
Didier fölényesen legyintett. – Majd feltörlöm. Épp most szeretném szobatisztaságra nevelni.
– Bízom benne, mon brave, hogy sikerül. De addig mi lesz?
– Hiszen ez csak pipi.
– Tegyük fel – Pel szeme összeszűkült –, tegyük fel, hogy egyszer csak nem pipi lesz itt, hanem másvalami.
Didier megőrizte a hidegvérét. – Egy zsákban hoztam magammal fűrészport. A mama adta. Hintek rá egy kis fűrészport, fölsöpröm, azzal kész. – A fiúnak meg sem fordult a fejében annak a tengernyi kórnak a lehetősége, amelyet a kutyák terjesztenek. – A városban vacsorázunk? – kérdezte.
Pel arcán ismét megjelent a mosoly. Egyik kedvenc módszerük Madame Routy bosszantására az volt, hogy szépen elnézték, miféle undorító ételt üt össze vacsorára, aztán elmentek hazulról.
– Ma este nem – mondta.
– Kotyvasztunk valamit?
– Nem, randevúm van – közölte Pel óvatosan.
– És azért jött haza, hogy fölvegye a legjobb öltönyét? Mondja csak – ő az?
– Kicsoda?
– Hát az a nő, aki miatt föl szokta venni a legjobb öltönyét.
– A városban kell vacsoráznom – közölte ismét Pel, és nem volt hajlandó mélyebbre merülni a témában.
– Kiválaszthatok önnek egy nyakkendőt?
– Azt hiszem, egyedül is meg tudom oldani.
– Mondja, nem nehéz eset ez az emberrablás? Amiről az újságban olvastam.
– Nem emberrablás – mondta Pel.
– Nem?
– Nos hát… persze nem bölcs dolog, ha az ember túl magabiztos… egyszóval beugratás is lehet. Majd meglátjuk.
– Ne mossam le a kocsiját, mint a múltkor?
– Hát nem bánnám, ha ledörgölnéd. Bár inkább taxival megyek.
– A nyomozók gyakran vacsoráznak a városban?
– Egyszer-másszor.
– Elhatároztam, hogy én is rendőr leszek.
– Örömmel hallom.
– Louise Bray is ezt mondja. A szomszéd lány. Már nem veri a babáival a fejem. Nem babázik. A zene érdekli. Nagyon csípi Sacha Distelt.
– Női szokás. Mindig hasra esnek a filmszínészek előtt.
– Sacha Distel nem filmszínész, hanem énekes.
– Ó, igazán? – Pel nem sokat tudott az énekesekről.
– Louise kezd formásodni. Tetszik nekem.
– Ez meg férfiszokás – jelentette ki Pel ünnepélyesen. Még rám is jellemző, tette hozzá gondolatban.
Didier érdeklődve tanulmányozta a felügyelőt. – Elveszi feleségül? – kérdezte végül.
Isten az égben! – gondolta Pel.
– Baj lenne, ha elvenném, mon brave?
– Nem. Fogadni mernék, hogy csinosabb, mint Mathilde néném. Igent mondott már?
– Még nem kértem meg a kezét.
– Én viszont már megkértem Louise Bray kezét.
– Máris?
– Igen; az ember ne pazarolja az idejét.
Úgy van, gondolta Pel, az embernek valóban nem szabad pazarolnia az idejét. Különösen az én koromban nem. – És mit mondott? – kérdezte.
– Nemet mondott.
– Gondoltam.
Didier vállat vont. – Végül úgyis meggondolja magát – jelentette ki magabiztosan. – Mind meggondolják magukat. A nők már ilyenek. Sose azt mondják, amire gondolnak.
Pel mélyen a fiú szemébe nézett, aztán így szólt: – Te aztán, mon brave, leveszed majd a lányokat a lábukról, ha megnősz.
Amikor fogta a kalapját, Pel a maga megszokott, pedáns módján ellenőrizte, hogy a zsebében van-e a levéltárcája, és van-e benne elegendő pénz. Ugyanígy ellenőrizte, amikor munkába indult, hogy megvan-e a jegyzetfüzete, a tollai, a ceruzái, és persze van-e annyi cigarettája, amennyivel egy ejtőernyősezredet meg lehetne mérgezni; ilyenkor az járt a fejében, hátha elfogy a készlet, a dohányboltok pedig bezárnak.
Minthogy nem tudta elviselni a gondolatot, hogy az Hôtel de Police őnélküle is funkcionál, útközben benézett a hivatalába. Mindig úgy érezte, összeomlik az egész rendőrség, ha nem tartja rajta a szemét. Nélküle az ügymenet megakad, a többiekbe pedig – néhányan nem is voltak született burgundok! – nem szorult annyi kötelességtudat, mint őbelé. Egyik-másik, például Misset, képes volt a munkaidő vége előtt ellógni. Szerfölött valószínű, gondolta keserűen, hogy Darcy találkát beszélt meg Claudie Darellel, és szépen hazament. Hacsak persze Nosjean nem előzte meg.
Meglepetésére Darcy még odabent volt, és fölpillantott, mikor Pel belépett a szobájába.
– Megjött – mondta velősen.
– Mi jött meg?
– A zsarolók újabb üzenete. Leszállították az árat. Most már csak félmillió frankot kérnek; a Chèvre Morte melletti kempingben kell letenni. Van ott egy odvas fa, ahol az út átvezet a folyón. Holnap sötétedés előtt kérik a dohányt.
Pelnek leesett az álla. – Szóval mégis emberrablás?
– Miért, azt gondolta, hogy nem, patron?
Pel morcos képet vágott. Pontosan erre gondolt.
– Ellenőriztettem – folytatta Darcy. Az üzenetet Pel elé csúsztatta. Akárcsak az előzőt, ennek a szövegét is magazinokból kivágott betűkből ragasztották össze, így szólt: „500 000 frank, használt ötvenfrankos bankjegyekben, az odvas fában, ahol az út átvezet a kemping területén a Chèvre Morte mellett. Holnap sötétedéskor. Barna papírzacskóban. Ha értesítik a rendőrséget, mindennek vége.”
Darcy hátradőlt, rágyújtott, és az üzenetre bökött. – Ugyanaz a papír. Valószínűleg ugyanaz a képeslap. Prélat szerint ezúttal semmi ujjnyom. Egyre ravaszabbak.
– Ellenőrizte az előzőn talált ujjnyomot?
Darcy bólintott. – Igen. Nem ismerjük az illetőt.
– Kapcsolatba lépett a családdal?
– Igen. Pujol ragaszkodik hozzá, hogy fizessenek. A vállalatnál szükség van a pasasra. Hajlandó lett volna letenni a pénzt, mert nem akarta belekeverni a rendőrséget.
Pelnek eszébe jutott valami. – Gondolja, hogy ő is benne van? Nem lenne nehéz cinkost találnia.
– Jó ötlet – ismerte el Darcy.
– És a Madame?
– Körömszakadtáig ellenzi. Ami őt illeti, a legszívesebben az emberrablóknak ajándékozná a férjét. Ugyanakkor elismeri, hogy a vállalatnál szükség van Rensselaerre, ezért ragaszkodik hozzá, hogy a rendőrség figyelje a helyszínt, és csípje fülön azt, aki magához próbálja venni a pénzt. Ha engem kérdez, patron, az a véleményem, hogy ez a nő a maga lábára akar állni.
– Intézkedett már?
– Most dolgozom rajta. Mondtam Nosjeannak és de Troqnak, hogy felejtsék el Sammy Belecet és a Jégszekrényt, legalábbis átmenetileg. A Chèvre Morte közelében kell szaglászniuk. Különben mindnyájan ott leszünk. – Most vette csak észre, hogy Pel sötét öltönyt visel. – Ki az illető, patron? A köztársasági elnök, netán a Nagyfőnök? Vagy csupán a nagy Ő?
Pel jéghideg pillantást vetett rá: – A nagy Ő… volt – vallotta be.
– Mi az, már nem aktuális?
Pel az üzenetre mutatott. – Gondolja, hogy szórakozom, amikor fülig vagyunk a pácban?
– Gondolom. – Darcy annyi önbizalommal beszélt, hogy Pelnek megfordult a fejében, nem azért buktatták-e fölfelé, mert váratlanul rájöttek, hogy többé semmi szükség rá.
– Végül is, patron – folytatta Darcy –, egy tucatszor láttam már, hogyan csinálja az ilyesmit. Tudom, mit kell tennem. Ezért is léptettek elő. – Előretolt az asztalon egy háromszögletű jelvényt, rajta a neve és az új rangja.
Darcy szemlátomást annyira ura volt a helyzetnek, hogy Pel úgy gondolta, rajta a sor.
– Ellenőriztette már Rensselaer fényképeit? – kérdezte némi éllel.
Hát ez nem jött be. Darcy ártatlanul felnézett. – Volt rá időm, patron? Ha ezt elintéztük, ráhajtok.
– Tudnunk kell, mi járt a fejében, amikor elindult a lóvásárra.
– Meglesz, patron – ígérte Darcy. – De ha elcsípjük azt a pasast, aki ennyi pénzt követel, talán erre sem lesz szükség. A kisujjunkat sem kell mozdítanunk, és elvezet minket Rensselaerhez.
Pelnek el kellett ismernie, hogy igaza van.
– Szóval, ne törődjön vele, patron. Bízza rám. Holnap majd szépen kidolgozza a részleteket. Menjen, érezze jól magát. És jó szerencsét.
– Jó szerencsét? Mihez?
– Általában mit akar egy férfi, ha vacsorázni visz egy hölgyet?
– Amit én akarok – mondta erre Pel hűvösen –, az nem ugyanaz, mint amit maga óhajt.
Egyre megy, ismerte be titkon, mert azért az is megfordult már a fejében.
A Relais St. Armand kitett magáért; a párt egy diszkrét sarokasztalhoz vezették, ahol nem látta őket kíváncsi szem. Pel nem kért sarokasztalt, ezért átvillant az agyán, hogy talán Madame Faivre-Perret intézte így a dolgot. Még mindig nem tudta az asszonyt „Geneviève”-nek szólítani, ezért majd egész este magázta. Valószínűleg megőrült, mert a halhoz egy palack Montrachet-t rendelt, a húshoz pedig Beaune-Marconnets-t. Már-már olyan hangulatba ringatta magát, hogy a kávéhoz brandyt kér, de az asszony kijelentette, hogy vigyáznia kell a vonalaira, Pel tehát úgy döntött, ő is vigyáz. Ettől némiképp megkönnyebbült, mert fejben kezdte összeadni a számlát, és különben is, a hölgy valószínűleg nem kedveli az iszákos férfiakat.
Beszélt neki az új munkaköréről; valamivel fontosabbnak festette le magát, mint a Nagyfőnököt, végül kifejtette, hogy az új beosztás előléptetést és fizetésemelést jelenthet; az asszony ebből rájöhetett, hogy amennyiben ő valaha rászánja magát, és házassági ajánlatot tesz, el is tudja majd tartani.
Partnernője csendben itta a szavait, bár időnként bámulattal teli kis sikolyokat hallatott, Pel pedig megtudott egyet-mást az életéről; miként özvegyült meg az asszony néhány évi házasság után, meg hogy néha magányosnak érzi magát, s voltaképp máig sem szokta meg az egyedüllétet. Ez már-már úgy hangzott, mint valami célzás.
Vacsora után a pincérrel taxit rendeltetett az állomásról, és hazakocsikáztatta az asszonyt. Geneviève fehérre festett kis családi házban lakott az avenue Victor Hugo északi végében, ahol lejt a sugárút. Be is invitálta, de Pel nem tudta elviselni, hogy Darcy őnélküle vezet egy váltságdíj-hadműveletet, ezért kimentette magát.
Meglepetéssel és boldogan tapasztalta, hogy a nő szemlátomást csalódottnak látszik, de nem tartóztatja. Megfontoltan kívántak egymásnak jó éjszakát; kezet fogtak, amit a taxisofőr mélységes érdeklődéssel figyelt. Madame Faivre-Perret mögött kinyílt az ajtó; ízléssel berendezett szobabelső tárult fel, leginkább egy pamlag, amely elegánsnak látszott, ha nem is lehetett sokkal kényelmesebb, mint az angoisse française. Amikor bemászott a taxiba, Pelnek megfordult a fejében, vajon nem kellett volna-e megcsókolnia a hölgyet; ez a gondolat alaposan feldúlta, és magát okolta romantikusnak aligha nevezhető búcsújukért. Vagy túlságosan türelmetlen? Aligha. Nem tanúsított lángoló érzelmeket sem a vacsora alatt, sem a búcsúkézfogás közben. Darcy bizonyára többet sejtetett volna egy kézfogással. Nem volt elég türelmetlen? A nő most azt képzeli, hogy nem érdeklődik iránta kellőképp?
Amikor a taxi közeledett a főútvonalhoz, a motor köhögni kezdett. Pel rögtön észrevette. Olyan gyakran hallotta ezt a köhögést a saját kocsijában, hogy igazán nem lepődött meg, amikor a taxi megállt. A motorból gőzfelhő tört az égnek.
A taxis káromkodott. – Merde alors!* – bömbölte. Kiugrott az ülésről, vadul föltépte a motortetőt, és dülledt szemmel bámulta a gőzfelhőt.
A taxis ezután olyan kifejezéseket használt, hogy még Pelt is sikerült megbotránkoztatnia, pedig ő aztán mindig abban a hitben volt, hogy hallott már mindent. Amikor a sofőr kissé lecsillapodott, felajánlotta, hogy rendel az URH-rádión egy másik kocsit.
– Úgy fél óra múlva itt is lesz – jelentette végül –, ha tud addig várni.
Pel nem tudott. Addig horgászott a zsebében, amíg egy bankjegyre nem bukkant. – Majd elkapom a buszt – morogta.
A taxis a karórájára pillantott. – Van még rá jó öt perce.
Begombolta a felöltőjét a szél miatt, és szapora léptekkel igyekezett a főútvonal felé. Csakhogy abban a pillanatban, amikor odaért, a busz éppen befordult a sarkon, szinte lépésben vette a kanyart, azután nagyobb sebességre kapcsolva lerohant a dombon a város felé, ajtaja tárva-nyitva; a gyorsulás okozta huzat fölkavarta a jármű belsejében a port; odabent egyetlen magányos utas üldögélt, bizonyára éjszakai műszakba indult az iparnegyedbe.
– Hé! – Pel felemelt karral ordított. Csakhogy a busz nem állt meg, és miközben Pel arra gondolt, milyen jó is lenne, ha olyan élesen tudna füttyenteni a fogai közt, mint Darcy, máris rádöbbent, hogy a vezető meg a kalauz hazafelé igyekszik, és a busz akkor sem fékezne le, ha véletlenül egy ködkürt lenne nála.
Az egyik közeli bárból hazafelé tartó öregember állt meg a felügyelő mellett. – Ez volt az utolsó busz – állapította meg.
Az öreg hangjából igaz öröm csendült, és miközben Pel dühösen nézett a távolodó busz után, az a képtelen ötlete támadt, hogy becsönget Madame Faivre-Perrethez, és szépen megkéri, hadd aludjon ott ma éjszaka.
Amikor ismét megjelent a taxi mellett, a vezető fölnézett. – Mi történt? – kérdezte.
Pel gyilkos pillantást vetett rá. – Hívjon egy másik kocsit – morogta.
Amikor beért az Hôtel de Police-ra, Misset volt az ügyeletes az őrmesteri szobában.
– Történt valami?
– Nem, patron – válaszolta unott hangon Misset. – Semmi. Estienne, a lódoktor telefonált. Valami sérült kutyáról beszélt. Átpasszoltam a közlekedésieknek.
– Följegyezte a hívást? – csattant föl Pel.
– De hiszen csak egy kutyáról volt szó…
– Akkor is be kell jegyezni a könyvbe – pattogott Pel. – Mindennek bele kell kerülnie.
Arra gondolt, hogy Misset agya körülbelül annyira aktív, mint egy homokdomb. Nyugdíjba kellene küldeni, vagy ki kellene tömni. Jó néhányszor szóba került már, hogy visszavezénylik az egyenruhásokhoz; Pel arra gondolt, hogy amint megmelegszik az új beosztásban, nyomban megszabadul ettől az alaktól, arra pedig gondja lesz, hogy az utódát ő maga válassza ki. Addig is iszonyúan be kellene fűteni ennek a mamlasznak. Még nem tudta, hogyan, de abban biztos volt, hogy majd csak kitalál valamit.
Darcy is benn volt még, az utolsó simításokat végezte nagy haditervén. Amikor Pel belépett, fölpillantott, papírjaira dobta a golyóstollat, és nagyot nyújtózott.
– Kellemes estéje volt, patron? – kérdezte.
– Hogyne – válaszolta Pel mereven. – A taxi lerobbant, és a busz után kellett rohannom. De mivel korán volt még, hát fél órát várakoztam egy másik taxira.
Darcy elmosolyodott. Pelnek mindig ilyenre sikeredtek a randevúi.
– Meghívtam vacsorára Claudie-t – közölte. – Gondoltam, jobban meg kellene ismernem a kislányt. Szerintem ő lesz a csoport ékessége.
– Mi van azzal a váltságdíjjal? – csattant föl a főnöke. – Csinált valamit? – Úgy érezte, Darcy képéről le kell hervasztania ezt az ismerős öntelt vigyort.
Darcy elég régen dolgozott Pel keze alatt ahhoz, hogy ne jöjjön zavarba. – Kidolgoztam minden, részletét, patron – jelentette büszkén. – Pujol előteremtette a pénzt ötvenfrankos bankjegyekben, és begyömöszölte az előírt barna papírzacskóba. Szeretne minden feltűnés nélkül fizetni, hogy épen kapja vissza Rensselaert, de a Madame nyomatékosan fölhívta a figyelmét, hogy ő csupán ügyvéd, aki azt teszi, amit a hölgy óhajt.
Előhúzta a Chèvre Morte melletti park alaprajzát, és bökdösni kezdte a tolla végével. – De Troq apró emberke és gyors. Úgy hallom, jó futó, hát olyan helyre állítom, ahol sprintelhet. A kocsikat a boulevard Chanoine-ra, illetve az ötös út és a Chemin de Chèvre Morte kereszteződéséhez rendeltem. Maga itt lesz az irodában, a rádió mellett, patron.
– Hát maga?
Darcy mosolygott. – Én a híd alatt leszek Claudie Darellel.
– És mit csinál a híd alatt?
Darcy szélesen elvigyorodott. – Általában mit csinál egy férfi meg egy nő sötétben a híd alatt, patron?