A repülés a ballisztikus pályás SST-vel
egyáltalán nem tartott soká. Bôséges
G-k mindkét végén, gyorsítás és
lassítás, közte meg szabadesés. Aludtam a sújtalanságban;
igen nyugtatónak találtam. És volt mi alvást
bepótolnom. Földi szállítás és
mégegy tengerész tiszt, ez alkalommal egy hadnagy várt
ránk. Sok merev szalutáció csattant, ami oly kedves
a hadi színvnek. Türelmetlenül vártam amíg
minden ujj visszakerült a nadrágvarratokhoz.
- Mondja hadnagy, változott valami a jelentés óta?
- Negatív, uram. A detektorok a két személyt
követik csakúgy mint korábban. Nem mozdultak és
mi tartottuk a távolságunkat. Egyikük sincs a gép
közelében.
- Van fogalmuk róla, hogy figyelik ôket?
- Negatív. Soha nem kerültünk közel, ami azt
illeti még csak nem is láttuk ôket. A parancsunk a
távoli megfigyelés amíg ön ki nem biztosította
a gépet.
- Most azt teszem. Vezessen!
Amennyire lehet egyszerûen intéztem ezt a mûveletet,
nem akartam egy harmadik baklövést. Az épület elsô
ajtaja már nyitva volt és biztosítva; további
tengerészek rejtôztek odabent. A fegyveres ôröm
mögöttem ügetett amikor ügettem, megállt amikor
megálltam.
- Ismételje el – suttogtam. A hadnagy a magasba mutatott
a dupla ajtóra a hall végében.
- Ott találkoztak. Az egy konferencia szoba, kör alakú,
úgy húsz méter átmérôjû.
– Átnyújtott egy kis fém dobozt egy sor gombbal. -
A detektora, uram!
- Adja oda a kapitánynak! Nyitva van az ajtó?
- Nem tudom, nem mentünk közel. De a kulcs itt van!
- Jó. A következôt tesszük. Csendben
az ajtóhoz megyünk. Maga beteszi a kulcsot a zárba.
Kipróbálja. Ha zárva van, kinyitja. Amikor biztos
benne, hogy nyitva van, bólint egyet és feltépi az
ajtót. – Feltartottam az IG-t. - Ez nem egy elemlámpa, hanem
egy idôbeli gátló. Maga kinyitja az ajtót és
én bekapcsolom. A szobában minden megmerevedik az idôben.
Odabent semmi, sem ember sem gép nem fog tudni mozdulni amíg
újra le nem kapcsolom. Amit nem teszek meg amíg a gépet
nem biztosítottam. Mindenki megértette? – a szemek izzottak,
jó okkal. Vállat vontam.
- Nem szükséges. Készen állnak? – lelkesen
bólogattak. – Akkor rajta!
Mind újfent szalutáltak, ám ez alkalommal legalább
mellôzve a bakancscsattogást. Grissle és a két
hadnagya a nyakamban lihegtek ahogy elôrekúsztunk. Készenlétbe
állítottam az IG-t. A hadnagy beillesztette a kulcsot, lassan
elfordította, aztán megrántotta az ajtót és
az feltárult.
- Megvagy! – kiáltottam és bekapcsoltam az IG-t. Éjsötét
volt bent és semmit sem láttam.
- Felkapcsolná valaki a világítást?
– kérdeztem. Nem érkezett válasz. Megfagyva az idôben.
A hadnagy furcsán egyensúlyát vesztetten húzta
az ajtót folyamatosan. Az üveges szemû osztagom szobormereven
állt. Kicsit hátraléptem; amint a mezô beburkolta
a teret, mozdulhattak.
- Bemegyünk – mondtam. – De semmit sem látok semmit
és nem merem kikapcsolni ezt a gépet a kapcsolót megkeresni.
Javaslat?
- Ütközeti fáklyák – mondta Grissle kapitány
a detektort áttéve a bal kezébe leoldva egy fáklyát
az övérôl. Világos fény lövellt ki
és továbbiak követték.
- Maradjanak közel! – mondtam. – Fogják a kezem vagy
a karom, vagy úgy néznek majd ki, mint a hadnagy! – mutattam
a guggoló, mozdulatlan alakra. Mindenki összeölelkezett.
Úgy kavarodtunk elôre, mint egy nyolc láb egy zsákban
verseny résztvevôi a szoba távoli vége felé.
- A jel egyenletes – mondta Grissle – és a tû arra
az ajtóra mutat.
Az ajtó nyitva volt, így legalább azzal nem
kellett törôdnöm. Ciszegve csoszogva haladtunk bevilágítva
a szomszédos szobába.
Egy köteg elektronika tárult fel. Másolata annak,
amit legutóbb láttam leszámítva, hogy ez érintetlen.
- Ott! – mutattam. – Ez az amit akrok. Összebújni, összefogózni
és csoszogni. Oké, ott állj! Mivel van egy probléma.
Ki kell kapcsolnom az IG-t ha ki akarjuk kapcsolni azt – mutattam egy izzó
fényre az irányítópanelen. – Ki kell kapcsolnunk
a tápot is ha magunkkal akarjuk vinni. Van javaslat?
- A hadnagyok fegyvert rántanak fedezni minket – mondta Grissle.
– Maga és én megragadjuk a gépet, elhúzzuk,
megkeressük a kapcsolókat, vezetékeket, akármit.
Egyebet nem tehetünk.
Egy pillanatra elgondolkoztam, de nem találtam alternatívát.
- Rajta! Elô a fegyvereket! Kiáltsanak ha valamit látnak!
Vagy még jobb, elôször lôjenek! Kikapcsolom az
idôfagyasztót és visszaáll a status quo. Készen?
Zord válaszbólintások; a hadnagyok kitartott
fegyverrel, a kapitány a gépet fogva.
- Kezdôdik...
Megnyomtam a kapcsolót.
Minden egyszerre történt.
A masina életre kelt, fények villogtak gyors iramban.
Borzalmas rikácsolással valaki feltûnt elôttem,
megragadott és kibillentett az egyensúlyomból. Én
a szabad kezemmel megfogtam...
Már mentünk is. Valahová, valami helyre, megint
az érzelmekkel, amelyek nem voltak érzelmek. Megyünk.
Csak annak voltam tudatában, hogy a szívem egyre hangosabban
és hangosabban ver az üres csöndben. Félelem? Miért
is ne? Vissza a Pokolba? Vagy a Mennybe...
Fehér fémy, erôs, melegebb légkör.
És a csengô, csilingelô üvegtörés hangja.
A földön voltam, élességekkel a hátam
alatt és egy öregebb, hájasabb Slakey verziója
bukdácsolt el tôlem. Az IG még a kezemben volt.
- Megvagy Slakey! – kiáltottam kitartott kézzel és
megnyomtam a kapcsolót.
Ô szaladt, megállt és megfordult, szédelegve
tántorgott nevetve.
- A fegyvered bármi is az itt nem mûködik. Semmilyen
behozott gép sem. Te bolond, még nem tanultad meg?
Tanultam, de nagyon lassan. És a felvágdosott lábaim
fájtak. A nem mûködô IG-t a törött kristályra
tettem a földön, és rá támaszkodva keltem
fel. Egy ezüst üvegdarabot húztam ki a lábamból
és néztem ahogy a vért beissza a ruhám.
- Nem a Pokolban vagyunk – mondtam körülnézve.
– Ez a Mennyed?
Könnyen lehetett az, lévén az egész hihetetlen
volt. Bámulva tátottam a szám. De a kövér
Slakey-t nem tévesztettem szem elôl. Amit láttam az
valami olyan volt, amilyet még sosem láttam vagy képzeltem.
Áttetszô szépség világa, kristályos,
túláradó, színes és színtelen,
a magasba emelkedô. Üveg bozót, üveg fák
és levelek, áttetszô és erezett, minden irányba
kinyuladozva.
Ahol tartózkodtam, az viszont egy körkörös
pusztítási felület. Törött és zúzott.
- Nem, nem a Menny – mondta Slakey.
- Akkor mi?
Mivel nem válaszolt egyet léptem elôre amire
ô feltartotta a kezeit.
- Maradj ott! Ne gyere közelebb! Ha maradsz, válaszolok
a kérdésedre. Megegyeztünk?
- Pillanatnyilag. – Nem tettem ígéreteket. De annyira
keveset tudtam, hogy bármi, ami beszélteti, segíteni
fog. – Ha nem a Mennyben, akkor hol vagyunk?
- Egy másik helyen. Nem jövök ide gyakran. Kicsi
vagy semmi haszna. Szeszélybôl Szilikon Völgynek hívtam.
Most csak Üvegnek, simán csak Üvegnek.
- Te vagy Slakey professzor. És talán az aki a hátrahagyott
mûveletet irányítja, Krümmung báró.
- Ahogy parancsolod. – Körbenézett. Puhatoló
lépést tettem, amire felfigyelt. – Ne!
- Nem mozgok, nyugi! És áruld el mi ez az egész...
- Nem mondok semmit!
- Még magadról sem a Pokolban?
Nyelt egyet amikor ezt mondtam.
- Tragikus hiba. Ilyet mégegyszer nem teszek. Természetesen
nem mehetek el, túl soká voltam a Pokolban. Túl soká.
Biztos halál ha most megtenném.
- A fegyver! Minek a fegyver?
- Minek? Hülye kérdés. Élni persze, enni.
A colimicon nulla vagy kevés tápértékû.
Lassú vele a halál. Egy fegyver vadászatra, fegyver
a vadásznak.
Betegítô volt ez a gondolat, mivel csak egyetlen más
táplálékforrás volt a Pokolban. Egy ôrült
társaságában voltam és nagyon keveset értettem
abból, ami történik. De ô beszélt és
én eddig félretettem a fô kérdést, most
viszont mellékesen feltettem.
- Az a nô Lussuosón. Hová küldted?
- Az a nô? – nevetett humorhiányosan. – Ugyan már,
diGriz, ennyire hülyének nézek ki? A feleséged?
Az Angelinád, és te úgy említed, hogy „az a
nô”?
Látta a kifejezést az arcomon, megfordult és
szaladni kezdett. Egy törött kristály ösvényen
a varázserdôn át. Én mögötte voltam
és egyre jobban felzárkóztam.
De ô tudta, hová megy. Futott majd megállt,
lenézett, oldalra csoszogott. Én utána nyúltam.
Pont mikor eltûnt. Kimmentette önmagát ebbôl az
univerzumból.
Meglehetôsen egyedül voltam. Zátonyra futottan
egy idegen univerzumban. És nem elôször. Megpróbáltam
felvidítani magam azzal a gondolattal, hogy már voltam a
Pokolban és visszatértem.
- Megint megcsinálod, Jim. Te mindig nyersz. Te vagy az eredeti
jófiú és a jófiúk mindig nyernek.
Így felvidulva néztem körbe. A kristály
erdô csillogott a napfényben; semmi sem mozdult a meleg csendben.
A törött darabok ösvénye elvezetett a tisztástól.
Hogy hová, arról fogalmam sem volt. Lassan ballagtam rajta
az üveg lombok alatt. Az ösvény elkanyarodott és
egy szikla mellett vezetett. Távol balra az ösvény irányába
szigetek látszottak. Fölötem a kristályos ágak
a víz fölé nyúltak, odalent hullámok csapódtak
a sziklának. Felhô úszott a vízen; zavargó
hullámzó hab.
Megálltam. Slakey elment és magamra maradtam. Ez nem
volt valami kedves gondolat és elvetettem. Csak idô kérdése,
ez minden. Grissle kapitány és a tengerészei mostanra
ki kellett kapcsolják a gépet és a drága zseni
Coypuhoz siettek vele. Aki elemzi és megméri és mûködteti
azt a dolgot hogy megtaláljon. Reméltem.
Hogyan tovább? Egyedül ebben a kristály univerzumban
nagyon magányos. Mosolyogtam a gondolatra majd hahotázni
kezdtem. De min? Semmi sem volt vicces. A fejem ráztam hirtelen
megszédülten.
- Oxigén, méghozzá sok – mondtam hangosan a
magam igazolására.
Nem volt ok rá, hogy ennek a bolygónak a légköre
megegyezzen más terraformált és betelepített
bolygókéval. Ha valami, akkor pont az ellenkezôje.
Slakey nyilván megkereste és meglátogatta azokat a
bolygókat, amelyeken ember élhet és lélegezhet.
Visszatartottam kicsit a lélegzetem majd sekélyen lélegeztem.
Az oxigén feldobódottság elhalt és én
körbenéztem az üvegerdôn benne a tiport üveg
ösvénnyel. Az ösvénnyel, amely most a sziklaszélre
vezetett. Tényleg követnem kellene? Nem voltam szokva a bizonytalansághoz,
de nem voltam határozott.
Pedig dönteni kellett. Az utam a Pokolba bebizonyította,
hogy kartográfiai koordináció volt az elhagyott és
érkezô pontok közt amikor átröppentél
az univerzumok közt. Sybil és én abba a barlangba érkeztünk
és onnan is mentünk vissza. Akkor vissza kéne menjek
oda, ahová érkeztem? Vagy próbáljak többet
megudni az Üvegrôl?
- Erre nyilvánvaló a válasz, diGriz – mondtam
magamnak. Meg szoktam fogadni valaki nagyon intelligens tanácsát
akiben megbízom. – Ülj le a hátsódra és
várj amíg megmentenek és halj meg éhen/szomjan.
Mozogj és tudj meg többet errôl a helyrôl! Kezdetnek
tudd meg hogy az óceán édes-e vagy kemikáliákkal
teli! Vagy víz egyáltalán? Gyerünk, nyomozz!
Mentem. Végig a törött üveg ösvényen.
Boldogan a tudattól, hogy a cipôm talpa seringera, ami egy
rugalmas anyag kb. acél szilárdsággal. Reméltem
is!
Eleddig elfogadtam a kristály növények jelenlétét.
Túl sok történt mióta ide érkeztem ahhoz,
hogy a tájon dilemmázzak. Nem kérdôjeleztem
meg a létüket; egyszerûen voltak. Talán természetes
ásványi struktúrák vagy talán élôlények
pl. korall választotta ki ôket.
Vagy ezt az egészet egy különleges mûvész
készítette? A narancs és sárga kis teremtmény
a mezôn mindenképp mûvészi volt. Üveges
prém borította, minden szôr különálló
és áttetszô. A nyitott szájban két sor
apró és pontosan formált fog. A mellette álló
fa alá néztem és hátrahôköltem.
Egy állat, kétakkora mint én állt ugrásra
készen. Mozdulatlanul. Megnyugodtam. Csodáltam a tôrszerû
fogakat a fûrészes élekkel; óriás karmok
nyúltak ki minden lábából. Üveg fû
tört szét a talpam alatt amikor közelebb mentem. Felnéztem
és megcsodáltam a mûvészi építményt.
Ennek a valaminek a szeme egy magasságban volt az enyémmel
és nagyon is realisztikusan volt kialakítva.
Különösképp mivel mozgott ha lassan is, hogy
megnézzen.
Ezek a teremtmények éltek!
Visszamentem és fölé hajoltam a kisebbnek, a
vadászottnak. Igen, az egyik láb mindenképpen alacsonyabban
volt, míg a másik oldalon lévô kicsit megemelve.
Nem szobrokra vagy mûtárgyakra néztem. Egy lassan
mozgó kristály létformára.
- Miért is ne? – nyugtattam meg magam. – Nem vagy ôrült,
Jim, csupán a remek megfigyelôképességeddel
megvizsgáltad, ami már kezdettôl nyilvánvaló
kellett volna legyen.
Próbáltam visszaemlékezni a kémiára.
Az üveg se nem szilárd se nem folyékony egy rendezetlen
állapotban. És a vízüveg nem egy folyadék?
Ahogy mi szén alapúak vagyunk, úgy lehetnének,
sôt azok! – szilikon alapú létformák. Biztos
benne van néhány egzotikus kémiai kötés
és reakció a dologban. De körülvett az élô
bizonyíték, hogy lehetséges.
A cipôm szélével eltakarítottam elég
törött darabot az ösvénybôl, hogy le tudjak
ülni. Az állam a karjaimon pihentettem a karjaimmal átkaroltam
a térdkalácsaim és úgy is maradtam ameddig
tudtam.
Igen, a két állat mozgott. Lassú metabolizmus
és lassú élet. Az entrópia nyilvánvalóan
lassabban mozgott ezen a helyen legalábbis ezekkel az üveg
teremtményekkel. Kár hogy nem tudtam megnvárni, ki
nyeri a versenyt. Talán ha pár nap múlva visszatérek,
megtudom. De a felfedezés elôbbre való volt a nézelôdésnél;
a hôségben elkezdtem szomjazni.
A sziklaszirten az ösvény ereszkedni kezdett az óceán
felé míg egy üveges tengerpartra érkezett. A
sok díszes üveg mellett nagyszerû volt a homok minôsége.
A víz, amennyiben az volt, tisztának látszott. Az
ár-apályos tenger éppen áradt. Elôttem
a kimosott kôüregekben kis csillogó medencék voltak.
Az elsôhöz mentem és fölé hajoltam és
valami besietett egy repedésbe.
Nem ez volt az egyetlen élôlény a medencében.
Kis halszerû lények kiálló farkokkal rajzottak
el az árnyékomtól. És nem tûntek üvegnek.
A vízben éltek ami talán nem volt víz.
- Próbáld meg Jim, talán tetszeni fog – tanácsoltam
maganak. Felszedtem egy marokkal és megszagoltam. Víz szaga
volt. Egy cseppet ejtettem az ujjbegyemre és vonakodva megérintettem
a nyelvemmel. Víz. Kicsit csípôs, de azért víz.
Kortyoltam kicsit és könnyen lement nyilvánvaló
betegség jele nélkül.
De most elég ennyi. A csípôsség bármi
lehet és még nem vagyok borzasztóan szomjas. Várok
és meglátom lesz-e bármi rossz reakció. A part
mentén sétáltam a kis szigetek felé. Azok alig
voltak nagyobbak homokkupacoknál. Távolabb voltak nagyobbak
és zöldek, de a kevésbé kivehetôek. Valami
növényszerû volt rajtuk. Zöld nem úgy, mint
a kristályerdôk és növények. Klorofill?
Miért ne? Bármi lehetséges. Víz és talán
élelem. Valami megmozdult.
Bokornak tûnt és valami mocorgott benne. Nem a szél,
mert az nem volt annak nevezhetô.
Élôlények? Valamiféle állatok?
Ehetôk vagy intelligensek? Bármelyik jól jönne.
Térdig a tengerbe gázoltam a legközelebbi irányába.
A víz elég sekély és talán úszás
nélkül elérhetô.
- Helló! – kiáltottam. – Van ott valaki? Én
kedves, békeszeretô idegen vagyok messziföldrôl
és nem bántó szándékkal. Mi vidas
vin. Diru min, parolas Esperanto?
Egy alak lépett ki az árnyékból, intett
és megszólalt.
- Ideje volt végre megjelenned!
- Angelina!