Fejezet: 17

Nagyon szerettem volna arra gondolni, hogy vigyél haza, de visszatartottam magam. Bolondbiztos menekülési módom volt, errôl Coypu biztosított és az építkezésrôl való elszökésem ôt igazolta, úgyhogy maradok még. Nem álltam veszélyben, legalábbis egyelôre nem és ez felderítô küldetés kellett volna legyen.
- Nem haragszol? – kérdeztem.
- Miért, kéne?
- Te tudod. A legutóbb, amikor számos inkarnációddal találkoztam úgy tûnt, gyilkosság és súlyos testi sértés a játék neve.
- Persze, a Pokol – bólintott. – Nem voltam ott de persze tudtam a történtekrôl. A szalámi nagyon jó volt, meg kell add a gyártó nevét.
A beszélgetés kezdett kissé szürreálissá válni, de úgy döntöttem, folytatom. Ez volt az elsô alkalom, hogy Slakey-vel anélkül beszélgettem, hogy azonnali erôszak lett volna kilátásban.
- Hol van a Menny? – kérdeztem.
- Körülötted. Nem tetszik?
- Ez az a Menny, ahová a vallásosok remélnek kerülni a haláluk után?
- Kellemes, nem? Tetszettek az angyalkák? – mosolygott jóindulatúan. Úgy döntöttem kicsit közvetlenebb leszek.
- Minek vagy itt a Mennyben?
- Ugyanazért, amiért te.
- Maradjunk a tényeknél. Egy svihák vagy számos lehúzással. Gyilkos is, mert azt a sok embert a Pokolba szállítottad. És balekokat utaztatsz naponta a Mennybe. Illetve annak számos verziójába.
Csücsörített a szájával és bólintott elgondolkodóan.
- Ha te mondod, kedves fiam! Nem akarok vitatkozni a Mennyben.
- Mi a célja az egésznek? Mit mûvelsz azzal a rengeteg pénzzel amivel leveszed az embereket?
Ez alkalommal a hûvös tekintet a szemében maga volt Slakey. – Kezdesz fárasztó lenni, Jim. És unalmas. És kissé kellemetlen is, nemde?
Most hogy említette, felismertem, hogy nem voltam éppen a buli fénypontja. – Sajnálom, professzor. Általában nem vagyok ilyen.
- Bocsánatkérés elfogadva természetesen. Mivel a Mennyben vagyunk, veszekedésnek nincs helye. Oda, ülj le szépen pihenni...
Ott volt egy szék ahol egy pillanattal korábban még semmi. Jókor mivel igaza volt abban, hogy fáradt voltam. Nagyon, nagyon fáradt. Rázuhantam. Slakey ismét bólintott.
- Ideje kényelembe helyezned magad, Jim. Vedd le a csizmáid, nyújtsd ki a lábujjaid...
Milyen jó ötlet, vagy nem az? Mi volt a gond vele? Nem emlékeztem pontosan. Levettem az egyik csizmám, majd a másikat és félretoltam ôket.
Slakey a fogait kivillantva mosolygott, csettintett az ujjaival és a fáradtságom azonnal elmúlt. A csizmasarok! Vigyél el innen! – olyan erôsen gondoltam rá, hogy ez végigcsörömpölt a koponyámban.
A csizmák eltûntek és semmi sem történt. Illetve valami nem túl szép történt, mivel amikor talpra ugrottam és futásra fordultam, pofára estem. Az arany bilincsre néztem a bokámon. Az egy hosszú aranyozott lánchoz csaltakozott ami a földbe veszett.
- Jó trükk! – mondtam fennhangon, de egy kissé nyikorgósan. Lábra tápászkodtam és visszaültem a székbe.
- Nem igazán. Buta kis ember vagy és könnyû túljárni az eszeden. Nem jöttél rá, hogy az észlelhetetlen készüléked észre lesz véve? Méghogy univerzumközti aktivátor! Nevetséges. Az én tudásom messze a tiéd elôtt van, hogy nemszívesen mennék bele az elmagyarázásába. Nem csak a tudásom, de az intellektusom is. Merô gyerekjáték kifogni rajtad. Elôször hipnotikus gázt használtam irányíthatóvá tenni, majd egyszerû sugallat elég volt az egyszerû agyat vezérelni. Boldogan adtad át nekem a csizmáidat. Az életeddel együtt, mint sejtheted. Én mestere vagyok a tudománynak, az életnek a halálnak, az idônek és az entrópiának!
Valamint egy lapát híján egy rakás és egy fok híján teljesen becsavarodott – gondoltam komoran. Ebbôl bizony nem lesz könnyû kikerülni.
- Az vagy, bizony – mondtam szerényen. – De a rejtély embere is egyben. Minden tehetségeddel miért mész bele a zûrös kis átverésekbe?
- Te ideje végét járó ember, tudod mennyi idôs vagyok?
- Nem, de biztos, hogy elárulod. Nem mintha érdekelne.
Elfordultam és ásítottam és a szemem sarkából néztem, ahogy a feje elkékül.
- Eljátszottad a türelmem, diGriz! Tiszteleted kell mutatnod és ámulatot valaki olyannak, mint én, aki több, mint nyolcezer éves!
- Hihetetlen! – mondtam. – Egyetlen évvel sem nézel ki többnek hétezernél...
- Elég! – dühöngött a lábaira csapva. – Elegem van belôled, úgyhogy Purgatóriumra kárhoztatlak! Hozd!
Az utolsó utasítás egy meglett emberformájú robotnak szólt, aki felkattogott a lépcsôkön. Ütôdések voltak rajta és karcolások, vörsö rozsdanyomok és fekete por vonta be. Egy elektronikus szeme baljósan izzott, a másik meg ki volt tépve a helyérôl. Felém trappolt és én összehúztam magam az érzéketlenség fenyegetésétôl. Az sziszegett és lehajolt, és az éles pengéjû ujjaival elvágta a láncomat. Elugrottam, de még a levegôben elkapott a lapát nagy kezeivel. Megragadott és a fém mellének préselt oldhatatlan és fájdalmas szorítással. A kövér és fehér hajú Slakey felröffent az erôlködéstôl ahogy lábra húzta magát és eltipegett. A satum utána kolompolt. Le a lépcsôn és ki a sárga téglás útra.
Slakey tovább tipegett és nyálkás, nedves hang kíséretében az út felkunkorodott elôttünk, akár egy hatalmas sárga nyelv. Egy sötét nyílás tárult fel, amelybôl félelmetes bûz áradt ki.
- A elátkozottak jutnak a Purgatóriumba – mondta. – Senki sem tér vissza. Menj!
A robotom még mindig a kezében tartva elôredôlt. Egyre jobban és jobban, amíg arccal elôre be nem zuhantunk a nyílásba.

Számos alkalommal fordult elô kalandos életem során, hogy azt kívántam, bárcsak máshol lettem volna. Ez bizonyosan közülük való volt. Az eltelt életem nem pergett le elôttem, de a cakkos kôfalak igen. Vöröses izzással világította meg ôket valami alulról amihez végzetesnek tûnô sebességgel közelítettünk.
Ez lett volna az, ahogy véget ér? Nem egy nyösszenéssel hanem csörömpölô csattanással ahogy a fém fogvatartóm a földbe csapódik. Ami nagyon nagyon gyorsan jött felénk. Komor, fekete táj, mit spóraszerû lángkitörések világítottak meg. Hatástalanul vergôdtem a robot vas markolatában.
Aztán rázkódni és lassulni kezdtünk én pedig majdnem kicsúsztam a valami szorításából a hirtelen lassulástól. De az még erôsebben nyomta a mellkasom míg alig kaptam levegôt.
Csörömpölô csattanással értünk földet én pedig a földre huppantam miután a gép elengedett. Mielôtt levegôt vehettem volna, már karon is ragadott és magával húzott. Nem volt sok választásom, mentem. Sántikálva mivel a köves talaj rendkívül erôset vágott a zoknis talpaimra. Azt kívántam, bárcsak a Mennyben lennék a csizmáimmal.
Amit a környezetemben ki tudtam venni, az távolról sem volt inspiráló. Egy mérges gôzfelhô lógott a levegôben, ami nemcsak büdös volt, de ingerelte a légjárataimat is. Köhögtem és mint egy rémes visszhang elôttem egy másik erôs köhögés hangzott fel. Megkerültünk egy zúzott kô rakást és megláttam az okot.
Szétterülten és a távolba veszetten alig kivehetôen a vöröses fényben alacsony, lapos, asztalféle szerkezetek álltak. Mindkét oldalukon görnyedt figurák voltak kinyújtott karral. Mûveltek valamit, de nem láttam mit. Amint elhaladtunk az egyik szerkezet közelében, morajló hang szólalt meg és egy készülék szájából nagy adag sötét porszerû anyag hullott ki. Egy leheletnyi felém jött és ismét köhögtem, mivel ez volt a bûz és ingerlés forrása.
Nehéz volt tisztán kivenni mi történik, mivel a fém fogvatartóm nem lassult és nem bukdácsolt csak húzott maga után. Mégis, mivel a jelenet újra meg újra megismétlôdött, kezdtem látni, mi zajlik. Érteni nem értettem, de megfigyeltem.
A por úszott vagy vitte valami, lassan végig az asztalszerû szerkezeteken. A munkások mind nôk voltak, mint ahogy most már kivehettem, az ujjaikat a felszínen futtatták. Mindössze ennyit tettek lassan és ismétlôdôen, soha fel nem nézve, soha meg nem állva. Egyikük felvett valamit, de nem tudnám megmondani, mit és egy tartályba dobta az oldalánál. Én tovább vonszoltam magam.
Messze a legrosszabb az egészben a figyelem vagy érdeklôdés mindennemû hiánya volt a munkájukon kívül. Én biztos felnéztem volna ha egy óriás, rozoga robot ráncigált volna el valakit mellettem. De ôk nem tették.
Továbbiak mellett haladtunk el. Mind ugyanabba a rejtélyes feladatba merültek csendesen és folyamatosan. Ez még nagyon sokáig folytatódott. Több száz, talán több ezer dolgozó nô. Aztán az utolsók mellett is elhaladtunk és be lettem vontatva a félhomályba.
- Mondd csak, jó robot kalauz, hová viszel? – kérdeztem, de az csak tovább vonszolt. Feszegetni próbáltam a préselô ujjait. – Lazíts! – kiáltottam. – Ez a mestered, az emberi mestered hangja. Állj meg, te mozgó roncstelep!
Nem bagózott rám csak húzott mint egy döglött állatot. Végül ismét jártam ha botladozva is, ami valamivel jobb, mintha rángatnak. Egy fém ajtó felé lépdeltem, amely a sziklafalba volt ágyazva. A robot kinyitotta az ajtót és áthúzott rajta. Hallottam, ahogy az becsapódik mögöttünk, bár a sötétben semmit sem láttam. Fölfelé lódultunk egy látatlan lépcsôn, úgyhogy a robot egyetlen szeme nyilvánvalóan kiválóan mûködött. Elestem és beütöttem a lábszáram, majd újra és újra elestem mígnem hozzászoktam a lépcsôkhöz. Kimerülten ziháltam mire újra megálltunk egy újabb ajtónál. A robot felragadott és átdobott rajta.
Becsapódott mögöttem az ajtó még mielôtt földet értem volna. A valóság elcsavarodott és jött az univerzumok közti utazás érzése. Hirtelen fény támadt és egy kemény kôpadlóra huppantam.
Hûvös fény szórta be a még hûvösebb tájat; a fogaim csattogni kezdtek. Egy fémfalú szobában voltam egy fémrudas ajtóval a távoli falnál. Hó és hideg levegô fújt be a rudak között.
Azért lettem lerángatva a Purgatóriumba majd áthajítva a gépen, hogy utána halálra fagyhassak? Nem volt valami logikus. Bizonyára kell lennie könnyebb és kevésbé komplikált módja tôlem megszabadulni. A kék, csupasz lábujjaim, amik a zokniim maradványaiból álltak ki, most belerúgtak valamibe. Lenéztem a ruhakupacra, vastag csizmákra, kesztyûkre. Ezt az üzenetet szívesen vettem.
Az ujjaim reszkettek amint a vastag zoknikat és madrágot magamra húztam, majd a csizmákat. Nem passzoltak túl jól, de legalább kívül tartják a hideget. Minden, amit magamra vettem a lehangoló árnyalatú szürke volt, de ez egyáltalán nem zavart. A ruha meleg volt és nem túl kényelmetlen. Egy sálat tekertem a nyakam köré, feltettem egy topis szôrmekalapot, majd belegyömködtem az ujjaim a vastag kesztyûkbe.
Végszóra a rúd-ajtó kitárult és még több hó fújt be. Nem foglalkozva vele körbefordultam megtudni, van-e módja visszamenni arra, amerrôl érkeztem.
- A nevem Bubó – mondta egy baljósan mély hang. Sóhajtottam és a legújabb kínozóm felé fordultam.
Ugyanúgy volt öltözve, mint én. Majdnem ugyanakkora, de nehezebb és szélesebb. A kezeiben egy hajlékony fémrudat tartott, ami gyanakodva néztem. Különösen, amikor az irányoba suhintott vele.
- Ez Bubó bioklasztja. Bioklaszt fáj nagyon. Öl is. Te teszed, amit Bubó mond, te élsz. Te nem teszed, te fájsz és meghalsz. Ez fáj.
Felém legyintette. Félreugrottam, úgyhogy a hegye alig érintett.
Ez újféle fájdalom volt. Olyan, mintha a húst a csontokig vagdosták volna és forró savat öntöttek volna a sebekbe. Nem tudtam egyebet tenni csak mereven állni a sebemet fogva és várni, hogy elmúljon a fájdalom. Idôvel elmúlt és nehéz volt elhinni, hogy mind a ruhám mind a karom érintetlen maradt. Bubó felém lendítette a bioklasztját mire én összerázkódtam.
- Tanulj gyorsan, élsz. Ne tanulj, meghalsz.
A lingvisztikai képességei nem voltak kimagaslóak de megtámadhatatlan és áthatóan meggyôzô volt az érvelése. És legalább beszélt; én csak egyetértôleg bólogattam nem merve még megszólalni.
- Munkára! – mondta a fegyverével a nyitott ajtóra mutatva. Kibotorkáltam a kékes napfénybe, egy kietlen, hókorbácsolta hûvös pokolba. Jókora masinák mozogtak körülöttem, de amíg a hirtelen hidegtôl könnyeztek a szemeim, nem tudtam kivenni mit.
De hamarosan megtudtam. Egy felszíni bánya volt, egy hatalmassá mélyített árok törött kôvel és sóderhalommal. A fekete rétegeket ormótlan gépek tépték fel; a kôtörmeléket felhalmozták, amit sokkerekûek hordtak el. Elôször azt hittem, a gépek munkarobotok. Aztán láttam, hogy minden gépnek van lovasa vagy üzemeltetôje. A gépek az ásást és szállítást emberi irányítás alatt végezték.
- Te felmegy! – mondta Bubó megveregetve egy mozdulatlan gépet. A vékony rúdja látványára sietve kapaszkodtam fel az oldallétrán. Belefészkeltem magam a kagyló ülésbe, kinéztem a karcos, szilánkos ablakon elôttem és azon tûnôdtem, hogyan tovább? Felettem egy hangszóró recsegte magát életre.
- Detekció. Ismeretlen egyén. Azonosítsd magad!
- Ki vagy? – kérdeztem a fejem körbetekerve, de egyedül voltam. Az acélszekér beszélt hozzám.
- Kilencvenegyes modell vagyok felszíni fejtô és aprító. Azonosságot!
- Minek? – kérdeztem dühösen sosem élvezve a gépekkel való kommunikációt.
- Azonosságot! – ennyit tudott csak mondani.
- A nevem nem tartozik rád! – mondtam sértôdötten, majd megbántam, hogy ezt kimondtam ezeket a szavakat.
- Munkatapasztalat mértéke a Kilencvenegyes modellel, Nemtartozikrád?
Nem volt mód nyerésre ebben a párbeszédben. – Semmi.
- Eligazítás kezdôdik!
Elkezdôdött, és túl sokáig folytatódott végletesen részletekbe menôen egy visszamaradott kétéves szellemi szintjén. Én csak addig figyeltem, amíg megtudtam hogy mûködik a gép majd valami kiutat kerestem a dillemmámból. Tudatában, hogy nem lesz könnyû.
- ...a motor most jár, Nemtartozikrád. A munka indul.
Elindult. Karok voltak mindkét térdemnél a két pedál mellett irány és sebesség vezérlésére. Egy szimpla, gombos vezérlô mozgatta a hidraulikus kart amely közvetlen a kabin alól állt kifelé. Ez elôször neki lett nyomva a sziklafalnak, majd a kallantyú be lett húzva. Kôdarabok robbantak ki minden irányba, még a kabin felé is ami megmagyarázta az elôre nézô ablak vastagságát és karcosságát. Amikor elegendô mennyiségû kô lett kirobbantva, megnyomtam az izzó vörös gombot ami jelzett a hordárnak. Az két sor nehéz kerekén odagurult és pozícióba tolatott alattam. Én mûködtettem a markolókarokat amelyek közvetlen a képem mellett álltak elôre.
Amint az elsô adagot kiürítettem, intettem a hordár sofôrjének. A komor arc kifejezés sosem változott, de annyi figyelmesség volt benne, hogy feltartsa felém a középsô ujját. Aztán elment.
Az ég fénye haloványodott. Az éjszaka beálltával véget kell érjen a munka. Kedves volt az gondolat, de nem helytálló. Munkafények gyúltak ki odafenn, a Kilencvenegyes modellem elsô fényszórói megvilágították hulló hópelyheket és a sziklafalat: a munka folytatódott.
Meghatározhatatlan, de hosszú idô elteltével trillázó hang harsant fel a kabin hangszórójában és a gép motorja leállt. Láttam, ahogy a legközelebb álló Kilencvenegyes sofôrje fáradtan lemászik a gépérôl. Én ugyanazt tettem, ugyanolyan fáradtan. Egy másik nehézruhás ember várt a földön aki felmászott a gépbe amint én leértem. Semmit sem szólt hozzám és nekem sem volt erre mit válaszolnom. Elcsoszogtam a másik elcsoszogóval. Át az ajtón a kanyon falán. Egy nagy meleg, emberekkel telt terembe igen erôs szaggal. Az új otthonomba.
Rosszabb volt mint bármely katonai- vagy munkatábor amelyben valaha jártam. Kétségbeesettség mutatkozott mindenhol. Ezek az elátkozott emberek az akarat minden szikrájától meg voltak fosztva. És a reménytôl.
A figyelem jele egyetlen egyszer mutatkozott, azután, hogy egy üres hálóhelyre leltem a nehéz ruhám letenni és követtem a többieket az étkezô asztalokhoz. A döbbenetes kaját nézegettem a kopott tálcámon, amikor egy nagy mancs fájdalmasan megragadta a vállamat.
- Én eszem meg a krenódat – mondta a túlsúlyos és ellenszeves egyén a mancs végén. Egy másik hasonló méretû mancs nyúlt a lila gôzölgó dudor után a tálcámon. Én az asztalra engedtem a tálcát, vártam, amíg a krenót erôsen megragadja, majd megszorítottam a csuklóját.
Ez volt az egyetlen említésre érdemes dolog mióta elhagytam a Mennyet ma reggel. Vagy egy hete. Vagy ilyesmi.
Mivel igen nagytermetû volt, természetesen ellenszenves és kétségtelenül erôs, nem cifráztam. Amint a vaskos feje elsuhant mellettem, orrnyergen vágtam a kezem élével. Ô felvonyított fájdalmában úgyhogy nagykegyesen elaltattam a torkába vágva a szarus ujjvégeimmel. Ô tovább haladt a padló felé és nem mozdult többet. Én felvettem a tálcám és elvettem a krenómat az ernyedt ujjai közül. Körbenéztem a többi vacsorázón.
- Akar még valaki a krenómért próbálkozni? – kérdeztem.
Azok néhányan, akik felnéztek az ételükbôl, gyorsan lesütötték a szemeiket. A lábamnál heverô férfi horkolni kezdett. Ezen kívül csak a darált étel szürcsögése és csammogása hallatszott.
- Igazán jó megismerni titeket – mondtam a fejtetôknek. Leültem és éhesen falni kezdtem.
Megpróbálva nem gondolni arra hogy hol vagyok és mihez fogok kezdeni.
Vagy hogy milyen lesz az elôreláthatatlan jövô.