2
Történetesen az Öreg, Evariste Clovis Désiré Pel felügyelő alig várta, hogy behívják.
Otthon üldögélt, és azon törte a fejét, mit várhat még az élettől egy agyonhajszolt, rosszul fizetett és pocsékul ellátott vén rendőr. Abban biztos volt, hogy alultáplált, mert a házvezetőnője, Madame Routy teljes közönyt tanúsított a táplálkozás iránt, sőt tőle is elvárta ugyanazt a közönyt, de sebaj, éjszakánként legalább ébren tartotta a jóasszony, mert úgy bömböltette a televíziót, hogy a hangtárcsa nem a „teljes hangerő” osztásán állt, hanem – ha van ilyen – a „földrengés” elnevezésű jelzésnél.
Ráadásul Pel túl sokat dohányzott.
Tisztában volt vele, hogy túl sokat szív, el is olvasott minden elképzelhető cikket minden elképzelhető képeslapban, amely bárminő gyógymódot javasolt. Mind kipróbálta. De hát akkor is túl sokat szívott, ezért szentül meg volt győződve, hogy bármelyik pillanatban holtan rogyhat össze, és többnyire csak utolsó erejét összeszedve sikerült hazavonszolnia magát, kimerülten, rossz közérzettel, öregen.
Valójában Pel jobb állapotban volt, mint bárki más, Madame Routy, a hajszoltság és a dohányzás ellenére is. Csakhogy Pel élvezte a mártíromságot. A mártíromság jelentette számára a sikerélményt.
Alacsony, vékony emberke volt, sötét bőrű, éppen olyan lelkes, mint Nosjean, de állandóan komor képpel járt a világban, és olyan töpörödöttnek látszott, mint az összement ruha. Néhány maradék hajfürtjét oldalt fésülte kopaszodó fejére, így aztán olyan volt a koponyája, mint egy jókora kemény tojás, ringlivel körítve.
E pillanatban éppen azon kesergett, hogy nem becsüli senki. A legutóbbi sikerét követő szép ígéretek ellenére elismerésnek semmi nyoma. A köztársasági elnök nem fogott kezet vele. Előléptetés – sehol. Még a Nagyfőnök sem küldött neki elismerő okiratot. Semmi, hacsak munkatársainak gratulációit nem számítja, de ez is – keserű emlék! – sokba került neki, sorra fizethette a rundokat a Transvaal bárban.
Olvasni próbált: ott kuporgott a legkényelmetlenebb széken, abban az apró lyukban, amit szalonnak nevezett. Azért ült ezen a kínzószéken, mert Madame Routy, már ahogyan szokása volt, a legkényelmesebb ülőbútorban omlott el, a confort anglais* puha ölén. Átvillant agyán a kísértő gondolat, hogy ráveti magát, a hajánál fogva végighúzza a parketten, és hagyja, hogy kínzója próbáljon elhelyezkedni – ha tud – abban a kalodában, amelyben most ő ül, s amelyet Pel angoisse française-nek* becézett. Mert hát az isten szerelmére, gondolta rosszkedvűen, ez a fehérszemély csak a házvezetőnője. Márpedig ez itt az ő háza, amelyért ő fizeti a bért.
Dühösen meredt Madame Routyra. Annyi báj van benne, mint egy traktorhirdetésben, s aki egy fedél alatt él vele, az kimerül és idegileg összeroppan. Azon tűnődött, miért nem képes összeszedni a bátorságát ahhoz, amit – úgy érezte – meg kellene tennie. Talán azért nem, mert ő rendőrfelügyelő, és a nő egyenesen a Nagyfőnök előtt feketítené be, elpanaszolná, hogy Pel bántalmazza őt; ez bizony nem használna a karrierjének. Hát még a Le Bien Public hogy kapna a sztorin! „Bűnügyi felügyelő bántalmazta a házvezetőnőjét.” Pel libabőrös lett a puszta gondolatra, és arra a következtetésre jutott, hogy ez a nőszemély nemcsak sakkban tartja őt, hanem tökéletesen tisztában is van vele.
Pel mélyet sóhajtott. Kár, gondolta, hogy az ő kis liaison-ja Madame Geneviève Faivre-Perret-vel, aki özvegyasszony és a rue de la Libertén a Nanette fodrászszalon tulajdonosnője, szemlátomást nemigen halad a diadal felé. Sőt, állapította meg borúsan, kátyúban vesztegel.
Ha éppen nem kötötte le a rendőrmunka, amelyet nem zavarhatott semmi, Pelt Madame Faivre-Perret részegítette meg, és az asszony is érdeklődött iránta. Csakhogy – ó, balsors! – valahányszor Pel elszánta magát a frontáttörésre, vagy őt, vagy a hölgyet szólította a kötelesség az antipódusokra. Egy vacsoraprogramjuk azért esett kútba, mert Pelnek Ausztriába kellett utaznia. A legutóbbi alkalommal pedig Madame Faivre-Perret-n volt a sor: egy váratlanul elhunyt nagynéni ügyeit kellett elintéznie Vitteaux-ban. Azóta a felügyelő egyszer-kétszer beszélt a hölggyel telefonon, de a Madame-nak még mindig annyi tennivalója volt, hogy Pel keserűen eltöprengett: vajon mennyi időt vesz igénybe, amíg valaki tisztességgel meghal, eltemetik, és az ügyeit elrendezik.
Komoran figyelte, amint Madame Routy még kényelmesebben befészkeli magát a puha ülőbútorba. Madame Faivre-Perret-vel ellentétben, aki mindig takaros, elegáns és makulátlan volt, Madame Routy maga volt a tunyaság, és szemlátomást fütyült Pel háztartására. Mindenen vastagon ült a por, a koszttól világgá futott volna még az éhes farkas is, a kávénak olyan íze volt, mintha vasreszelékből főzték volna. Minden étel vagy odaégett, vagy kihűlt, mert Madame Routy oly mértékben a televízió megszállottja volt, hogy mindig a legegyszerűbb ételeket kotyvasztotta – ha egyáltalában eszébe jutott a főzés –, aztán otthagyta a sütőben Pelnek. Pel olyasmire is gondolt már, hogy hivatalosan kérni fogja szentté avatását. Aki ugyanis pusztán csak „boldog”, az már régen eltette volna láb alól Madame Routyt.
Miközben Pel gyűlölettel a szívében tanulmányozta a házvezetőnőt, a televízió teli tüdővel bömbölt. Ilyen hangzavar lehetett a Colosseumban, amikor az oroszlánokat rászabadították a keresztényekre. A képernyőn négy emberszerű lény, úgy tetszett, valami családi viszályba bonyolódott. Mint minden vitatkozó francia, láthatóan már azon voltak, hogy felkapják a desszertkéseket, és vérfürdőt rendeznek. Ilyesmiről persze szó sem volt. Galliában mindenki tudja, hogy az ilyen perpatvar a hétköznapok sava-borsa, és sokkal érdekesebb azoknál a fagyos angol belviszályoknál, amikor a férj a fejébe nyomja a sapkáját, hogy sétára induljon a kutyájával, míg felesége, összeszorított szájjal nekifog, hogy fölássa, a kiskertet. Nem is csoda, gondolta Pel, hogy azoknak a szigetlakóknak olyan méregzöld kertjeik és olyan pompás ebeik vannak.
A televíziós kerekasztal-vita most abbamaradt, hogy helyette két autó üldözze egymást valami szerpentinen. Miközben Pel savanyú képpel meredt a rallyre, csöngeni kezdett a telefon, ő pedig – hálás szívvel, hogy pompás ürügy hullott az ölébe – ráordított Madame Routyra.
– Csavarja le azt a sípládát!
A hölgy lassan megmozdult, Pel pedig, abban a szent hitben, hogy, mint mindig, ordítozni fognak egymással a hangerő miatt, elindult a készülék felé; a házi sárkány azonban másodpercnyi pontossággal kiszámította, mikorra ér a ház ura a telefonhoz, amikor tehát Pel fölkapta a kagylót, kitátva a száját, hogy újra kiáltson, a televízió elnémult.
– Itt Pel! – bömbölte a felügyelő.
A vonal másik végén halotti csönd honolt, úgyhogy a felügyelő halkabbra fogta a szót: – Pel – mondta jámboran.
– Itt Darcy, patron* – hallotta a kollégája hangját. – Van egy megoldásra váró kis rejtvényünk, hát arra gondoltam, hogy talán beugorhatna. Különben bocsánat a zavarásért.
– Még hogy zavar. – Pel szinte vidáman csicsergett. – Hát lehet engem zavarni?
Olyan hideg volt odakinn, hogy Pelnek elakadt a lélegzete. Kezét-lábát nem is érezte; meg volt győződve róla, hogy megszűnt a vérkeringése. Semmi kétség, olyan állapotban van, hogy az ereiben nem mozdul a vér.
Amikor beért az irodába, egy pillanatra megállt az íróasztalánál, és topogott, hátha mégis megindul benne az üzemanyag, majd kezét a radiátorra helyezte, amely – bár az olajárak elérték az urániumét – teljes erővel ontotta a meleget, fölhevítve a szobát. Azután kibújt a télikabátjából, levetette a sálját és a kalapját. Lehámozta a zakóját és a tartalék pulóverét. Jegesmedvei méretei majdnem emberszabásúvá zsugorodván, immár megmozdíthatta a karját. Ha ebben a szerelésben hanyatt esik, gondolta, soha föl nem tápászkodik.
– Nem működik a kocsimban a fűtés – magyarázta. S ha már itt tartunk, gondolta, nem működik abban semmi. Az ablaktörlők úgy vánszorognak, mintha a motorjukban egerek raktak volna fészket, az egyik villogó állandóan villog – de annyira azért nem, hogy az ember drága pénzt költsön rá –, a motor pedig úgy viselkedik, mintha bükkfából faragták volna, és beleesett volna a szú.
Darcy az asztalon előrepöckölt egy csomag cigarettát, de Pel a fejét rázta.
– Áttértem a Gitanes Maïs-ra – magyarázta. – Ha már a dohányzással kinyírom magam, legalább olyasmit szívok, ami elegánsan öl.
Kiszórta a cigarettákat az asztalra, és együtt hajoltak a sárga rudacskák fölé.
– Nagyon egzotikus – jegyezte meg Darcy. – Mintha orosz lenne. – Saját cigarettáját a hüvelyk- és mutatóujja közé csippentette. – Az egzotikus cigarettát az ember tartsa egzotikusan, így ni.
Pel összemorcolta a szemöldökét. – Nem szokásom tartani a cigarettát – morogta. – A számban fityeg, hogy a füst egyenesen leszivárogjon a tüdőmbe és tönkretegyen. – Ismét a cigarettákat méregette. – Azt mondják, hogy ezek jobbak, mint a közönséges cigi.
- Ki mondja? – Darcy sohasem ismert irgalmat.
Pel vállat vont, majd két tenyerét kétségbeesetten fölfelé fordítva jelezte, hogy ezt bizony elfelejtette. – Talán az újságban olvastam – nyögte ki végül.
Az éjszakai órákban kikapcsolták a fűtést. Mindig az éjszaka kellős közepén, hiszen akkorra – ez volt az elméleti megfontolás – lényegében már senki sem tartózkodik a detektívek szobáiban. Amint az iroda hűlni kezdett, Pel visszahúzta a levetett pulóvereket, végül még a sálat is a nyaka köré tekerte.
A jelentések különben meglehetősen világosak voltak; Edouard-Charles Duche-t halálos késszúrás érte. Roger Tachenay-nak eltörték az állkapcsát; súlyos testi sértés. Yves-Pol Dupont-nak, alias Aramisnak beverték a szemét, eltörték a pofacsontját; egy másik súlyos testi sértés. A világ, gondolta Pel, éppen olyan rossz, mint a híre.
Nyújtózkodott, szürcsölni kezdett egy csésze kávét, amelyet valaki időközben elkészített neki, majd ismét a papírlapok fölé hajolt. Akár a legtöbb rendőr, ő sem számított rá, hogy bármit megoldhat egy zseniális elmélettel. A megoldás mindig a papírmunka gyümölcse, vagy olyan emberek jönnek rá, akik a csatornákban szimatolnak fegyverek után, házról házra járnak, minden ajtón becsöngetnek, és inuk szakadtáig faggatják a lakókat. Eredményt a lélekőlő robot terem, nem a ragyogó intuíció.
– Hozzák be Belecet – mondta végül.
Sammy vallomása vízhatlan volt. Nosjean, és időnként Thibault tizedes segítségével, aki őrizetbe vette, Pel és Darcy jól megfircangolták, de Sammy állta a sarat. Alacsony, kemény arcú ember volt, olyan széles vállú, mintha nem lenne nyaka. De Sammy keble duzzadt az önbizalomtól, makulátlan és drága öltönyt viselt, és olyan parfümfelhő előzte meg, amely egy marhacsordát is letaglózott volna. Vérnyomot sehol sem találtak a ruháin, bár meglehet, hogy a labor később még előáll valamivel; nem volt fegyvere, és Sammy szerint nem volt indoka sem.
– Persze haragudtam, hogy Duche bepofátlankodott az én területemre – kezdte a bűnöző.
– Ez nem a maga területe – csattant föl Pel –, hanem a Francia Köztársaságé, főképpen pedig e város polgáraié.
Sammy legyintett. – Csak stílusfordulat volt – magyarázta. – Az az alak az utamba állt. De ezért nem kell leszúrni egy embert.
– Mi mást hallottunk – morogta Pel. – Azt hallottuk, maga korábban jó néhányszor megfenyegette, hogy nem lesz sokáig útban.
– Igen, hogy eltakarítom. De nem azt mondtam, hogy megölöm. Nem szeretem az effajta melót. Én már csak úgy vagyok, hogy előbb elgondolkodom. Ha valaki miatt fölkapom a vizet, gondom van rá, hogy megfizessen a pasas. Ezt nem tagadom. De ha már a saját szakállamra dolgozom, azt óvatosan eltervezem. A szurkálás nem az én módszerem.
Pel előrehajolt. – Akkor hogyan hozza valaki tudomására, hogy nem ért egészen egyet az illetővel?
Belec elvigyorodott. – Eltöröm az egyik lábát, vagy mind a kettőt. Talán. Konyhakés nélkül. Ez nem az én formám.
– Hát az a Fan-Fan Ramau? Annak bezzeg kicifrázta a képét.
– Kifaragtam, igaz. De nem szúrtam meg.
– No és Carlo Roussin? Öt centi mélyre szaladt a kés a bordái közé.
– Öt centi? – Belec szája széle megrándult. – Ez nem szurkálás. A szurkálás az, ha a pasast úgy tizenöt centi mélyen meglékelik. Öt centi, az csak karcolás.
A három férfi gondosan tanulmányozta Sammyt, vajon nem gúnyolódik-e velük, majd Pel odafordult Thibault tizedeshez.
– Mikor is szedte össze ezt az alakot?
– Tizenegy harmincháromkor, uram.
– Biztos benne? Ellenőrizte?
– Igenis, uram.
Pel gyorsan visszafordult Sammy felé. – Miért támadta meg egyáltalán ezt a Roger Tachenay-t?
Belec arcán enyhe szégyenkezés látszott. – Összetévesztettem valakivel.
– De maga higgadt fiú, ugye? – meredt rá dühösen Pel. – De mennyire! Nem veszti el a fejét. Maga nem így dolgozik. Egyenesen nekiment és megütötte.
– Csak kétszer.
– Egytől is betört az orra – szólt közbe Darcy. – A második meg eltörte az állkapcsát. Most kórházban van.
– Hát igen, sajnálom.
– Ki ez az ember egyáltalán? – kérdezte Pel. – Duche csapatában játszik?
– Tisztességes hivatalnok – magyarázta Darcy. – Túlórázott, segített a főnökének. Most legalább két hetet lehúzhat a kórházban.
Pel dühösen hunyorgott. – És ha Duche lett volna? – kérdezte végül.
Belec a vállát vonogatta. – Hát akkor ugyanezt csinálom vele.
– De nem szúrja le?
– Hogy szúrhattam volna le? Abban a minutában épp három kilométerre voltam tőle.
Pel Nosjeanra pillantott. – Biztos, hogy jól nézték meg az órát?
– Holtbiztos, főnök. A Bar de la Descente tulajdonosa meg is esküszik rá.
– Nem fedezi az a pasas Belecet?
– De, lehet. Csakhogy mások is voltak a bárban. Kettőt is megkérdeztem. Igazolják, amit a tulaj mondott. Duche pontosan tizenegy harminc előtt érkezett, és épp elütötte a toronyóra a felet, amikor távozott. Két perccel később találták meg.
– Vagyis pontosan akkor, amikor Belec megtámadta ezt a Roger Tachenay-t a Porte Guillaume közelében. – Pel komoran elgondolkodott – Hol van Misset?
– Belec fiúcskáit járja végig. Már beszólt. Mindegyiknek betonalibije van.
– Igaziak?
– Annak látszanak. Nem afféle dajkamesék.
– Voltak Duche-nek más ellenségei is?
– Egy-kettő akadt. De olyan egy sem, aki el akarta volna tenni láb alól.
– Marad hát Belec. Találtak nála fegyvert?
– Semmit, patron.
Pel újra Belecre meredt, aki érdeklődéssel hallgatta a párbeszédet, majd mintha megunta volna az egészet, elfordította a tekintetét. – Tachenay megtámadása miatt kell vádat emelnie ellene – mondta a felügyelő Darcynak. – Világos ügy. Itt van barátunk, a tizedes. Itt az orvosi látlelet. Holnap mehet a rendőrbíró elé.
– Gondolja, hogy börtönbe küldenek? – érdeklődött Belec.
– Hát, ha a maga priuszára gondolok, az aggok menhelyére nemigen.
Amikor Belecet elvezették, Pel az ügyeletespult felé tekintett. Szemlátomást mindenki buzgón dolgozott, mert amellett, ami Duche-sel történt, továbbá a Jégszekrénynek Yves-Pol Aramis elleni súlyos testi sértésén kívül a múlt hónapban a nyomozók megpróbáltak tisztázni egy daixi betöréssorozatot, és a fél szemüket kénytelenek voltak az emberrablásokon tartani, amelyek mostanában harapóztak el Franciaországban – sőt egész Európában. Az utóbbi időben a gazdagok amolyan foglalkozási ártalma lett az emberrablás.
– Boldog leszek – jegyezte meg Pel –, ha megérkezik Krauss utóda. Már régen esedékes a fiú. – Újra nyújtózott egyet, és az ablakon át kinézett a hajnali derengésbe. Hosszú volt az éjszaka. – A Transvaal bárban leszek – mondta Pel –, iszom egy kávét croissant-nal. Bár az is meglehet – fűzte hozzá baljósan –, hogy rummal.
Amint azonban a kalapjáért nyúlt, berregni kezdett a telefon. A Nagyfőnök volt, Pellel akart beszélni. De azonnal, és személyesen.
Pel visszaakasztotta kalapját a fogasra. – Korán fölébredt – morogta mérgesen. – Mit akarhat?
– Talán szeretné előléptetni, patron – vigyorgott Darcy.