21
Végre kiderült a gyilkosság, bár a hullát még mindig nem találták meg.
A kalap biztosan Rensselaer kalapja. Az özvegy azonosítja majd, meg az eladó, a Durandeaux cég is.
Leguyader-nak nem is voltak kétségei. – Azonosítottuk a vérszennyeződést; ugyanaz a vércsoport, mint Rensselaeré. Semmi kétség. A kalapra lőfegyverrel tüzeltek hátulról…
– Nem is hittem, hogy egér rágta ki – dörmögte Pel.
Leguyader lendületét ez sem akasztotta meg. – … tizenkettes kaliberű vadászpuskából. Egészen közelről. A kalapra hajszálak, bőr- és csontrészecskék tapadtak. Akárkinek volt is a fején, a tarkóját és a koponyája hátsó részét telibe találták.
Az ujjnyom-szakértők is serénykedtek. – A ballon üvegszilánkjain – jelentette Prélat – semmi. A savval óvatosan bántak, és ennek a nyomait sikerült is kimutatnunk: elkent lenyomatokat, mintha gumikesztyűtől származnának.
Röviddel később odalihegett Darcy. – Megtaláltuk a pasast, patron. A nyomozókutyák kaparták ki. Pontosan ott, ahol a savnyomokat és az eltört ballon szilánkjait találtuk. A bokrokból egy pár gumikesztyűt is előkotortunk, rajta marásnyomokkal – Leguyader fiai szerint savmarás. Azután egy pár gumicsizma maradványait, szintén savmarás nyomaival. A csizmában Fabre neve, tintával. Azután gumiabroncs nyomait, az abroncsokat még nem azonosítottuk, de szerintem ugyanolyanok, mint Fabre kis teherkocsijáé. A közelben rókalyuk, ez a magyarázata, hogy mit keresett ott a kopó. A Leguyader fiúk megtalálták a bizonyítékát annak, hogy Archer ott járt: fekete, fehér és rozsdabarna szőrcsomókat. Némelyiken marási nyomok, mintha a kutya maga tépte volna ki őket.
– Valószínűleg így is volt – jelentette ki Pel. – Hát a sírhely?
– Nagyon sekély. Kaparás nyomai. Azt hittem, Ros spánielje csinálta, de Leguyader szerint nagyobb testű állat.
– Archer?
– Gondolom, igen.
– Összemarta a sav a hullát?
– Csak részben, patron. Azt hiszem, eltörték a ballont, és nem sikerült befejezniük a munkát. A tetem fölismerhető. Erős bomlási folyamatnak semmi nyoma. A holttestre földet hánytak meg néhány követ.
Darcy magyarázatot várt. De nem kapott, ő meg nem erőltette. Pel agyműködését gyakran találta rejtélyesnek, amikor azonban a főnöke hallgatott és magába mélyedt, mint most, békén kellett hagyni.
– Különben berendeltem a fiúkat – mondta.
– Küldje vissza őket – rendelkezett Pel.
– Miért, patron?
– Ásni.
– De hiszen Rensselaer megvan!
– De nincs meg Michelline.
Darcynak leesett az álla. – Gondolja, hogy a nő is ott van valahol?
– Tudom.
Amint becsukódott az ajtó, Pel újra kutatni kezdett az íróasztalán heverő papírok között. Lehet, hogy Leguyader nagy szamár, de igaza van: a sikert nem az ihlet hozza meg. Jó nyilvántartási rendszer kell hozzá, és a jelentések tüzetes tanulmányozása.
Elmélkedése közben csörgött a telefon. A labor szólt át: Durandeaux is, Madame Rensselaer is azonosította a kalapot. Amint Pel letette a kagylót, a telefon ismét berregni kezdett. Ezúttal Pujol hívta fel.
– Szeretném közölni önnel, felügyelő úr – mondta az ügyvéd –, hogy Madame Rensselaer épp az imént távozott az irodámból. Látta a kalapot.
– Hallottam.
– Úgy láttam, megkönnyebbült. Az a gyanúm, a hölgy attól tartott, hogy minden, amit eltervelt, kártyavárként dől össze, ha a férje előkerül. Most, hogy megtalálták a hullát, ügyfelem belevetette magát a munkába. Bizonyos terveit körvonalazta nekem. Változások készülnek a Produits Morand-nál.
– Nagyszabásúak?
– Meglehetősen, és ügyfelem szemlátomást maga mögé állította az igazgatóságot. Jó néhány száraz ágat lefűrészelnek. Az ifjú Guittont kirúgták.
– Távozik a cégtől?
– Teljes mértékben. Madame Rensselaer úgy döntött, hogy jobban jár, ha most az egyszer gazdagon megszorítja a kezét, mint ha minden évben kifizeti a csinos bérét. Úgy látom, a családból is kicsöppent, mert Marie-Christine arra kért, hogy adjam be a válókeresetét. Megidézteti a válóperre Madame Fabre-t
– Önnek roppant nehézségei lesznek, ha azt a hölgyet megidézteti tanúnak – mondta erre Pel.
A vonal túlsó végén sokáig csönd honolt. – Miért, meghalt?
– Azt gyanítom, igen.
Újabb csönd. – Sajnálattal hallom. De ha így történt is, az ügy szempontjából közömbös. Talált még két nőt. Továbbá áruba bocsátják a falkát. Ez is része a gallyazásnak. Mindent eladnak: lovakat, kopókat, fölszerelést, a műhelyeket. A Madame kétségkívül gyorsan intézkedett. Kapcsolatba lépett a Kulturális Minisztérium műemlékvédelmi osztályával, amely hajlik rá, hogy bizonyos pénzösszeggel hozzájáruljon a ház részleges restaurálásához. Az ügyfelem is mozgósít némi tőkét, és az apátságot megnyitják a nagyközönség előtt. Természetesen belépődíj ellenében. Személy szerint helyeslem ezt a lépést. Madame Rensselaer egy veszteséges vállalkozást, amelybe megboldogult férje sok ezer frankot fektetett be saját szórakozására, nyereségessé tehet, a bevétel elegendő lesz a karbantartáshoz, sőt végül némi profitot is jelenthet. A személyzetnek persze távoznia kell. Retif már el is ment. Önök őrizetben tartják Fabre-t, miután pedig sikerült megtalálniuk Rensselaert, gondolom, a vadász lakat alá is kerül. Végül Cottunek is mennie kell majd. Jelenleg ő látja el a gondnoki teendőket.
Amikor letette a kagylót, Pel sokáig csak ült csendesen, gondolataiba merülve. Azután fölhívta Polverari vizsgálóbírót, és találkozót beszélt meg vele. A bíró immár fölépült az influenzából, így hát Pel jó hangulatban találta. Közölte vele: szeretné, ha Fabre-t szabadon bocsátaná.
– Miért? – kérdezte Polverari.
– Kifacsart belőle bármilyen információt? – érdeklődött Pel.
– Semmit, amit eddig ne tudtunk volna. De szól ellene épp elég ahhoz, hogy őrizetben maradjon, persze a további vizsgálatoktól függően.
– Szeretném, ha elbocsátaná – makacskodott Pel.
– Forgat valamit a fejében, ugye? De tévedhet. Nem fog megszökni ez az alak?
– Nem szökik meg. És még mindig nem találtuk meg a váltságdíjat.
Polverari gyorsan beadta a derekát. – Rendben. Maga általában tudja, hogy mit csinál. – Hallgatott egy kicsit. – Remélem, hogy minden megoldódik, barátom – tette hozzá végül.
Késő délután Pel kocsiba ült, és elment az apátságba. Az épület üres volt, leszámítva Fabre-t, aki az udvaron álldogált, és kezét mélyen a zsebébe dugva maga elé bámult.
– Egyedül? – kérdezte a felügyelő.
Fabre bólintott. – Miért, mit vár ilyenkor? – kérdezte mérgesen. Dühösen meredt Pelre, a szeme tele keserűséggel. – Miért kellett letartóztatnia? – kérdezte.
– Nem volt letartóztatásban – közölte Pel. – Polverari bíró szerette volna kikérdezni magát, ezért előállították. A vizsgálóbírók így dolgoznak.
– Amíg bent voltam, itt minden a feje tetejére állt. Mindent elhanyagoltak. Nem valami kényelmes hely most. Főként, ha mindennek nekem kell utánamászkálnom. – Fabre körülnézett. – Mint valami szellemváros. Hallotta, ugye, hogy eladják az egészét?
Pel bólintott. – Hallottam. Magával mi lesz?
Fabre rándított egyet a vállán. – Isten tudja. Nehéz ilyesféle munkához jutni, a másfélét meg nem kedvelem.
– Úgy hallottam, Cottu lesz a gondnok.
– Csak átmenetileg – legyintett Fabre. – Ha elmegyek, átveszi a munkakörömet. Holnapig szabadságon van. Mézeshetek. Most házasodott.
Pel szemöldöke táncra perdült. – Kit vett el?
– A champette-i kocsmáros lányát. – Fabre elfintorította az orrát. – Remélem, hogy neki jobban sikerül, mint nekem. Gondolom, semmit sem tud róla.
– Nem – ismerte be Pel.
– Meghalt, igaz?
Pel bólintott, de közben feszülten figyelte a vadász arckifejezését. – Gondolom, igen. Meghalt.
Sokáig egyikük sem szólt, aztán Pel az apátságra mutatott. – Kihozza ide Cottu a feleségét?
Fabre mintha nem hallotta volna a kérdést, aztán hirtelen megrezzent. – Nem hinném – mondta. – Rensselaer lakosztályába akar költözni, pedig hát nem valami kényelmes hely. Az én lakásomba ugyan be nem teszi a lábát. Amíg mindent el nem adtak, én onnan nem mozdulok. Már kaptunk ajánlatot a falkára; a lovak is sokat érnek, gyorsan elkelnek azok is. Azután, gondolom, rajtam a sor. Valaki bizonyára kijön, hogy összecsomagolja az iratokat és a kutyák törzskönyveit. Némelyik jó néhány nemzedékre megy vissza, hát elég értékesek. Sose hittem volna, hogy Maurice megnősül, de meg kellett nősülnie, jön a gyerek. Úgy látszik, vége a gyöngyéletnek.
Pel akkor is gondterhelt volt, amikor eljött az apátságból. Fülében még ott csengett a kopók vonítása. A visszapillantó tükörben Fabre alakja egyre kisebb lett; elveszetten ácsorgott az udvar közepén.
Champette-ben lakott egy orvos, akivel Pel beszélni akart, ezért későn ért vissza a hivatalába. Ahogy a székre zöttyent, máris fölsivított a telefon; sebesen kapta föl a kagylót, mert azt hitte, hogy Darcy jelentkezik. De vakkantására nyugodt és meleg női hang szólalt meg:
– Evariste…
– Geneviève… – Pel annyira meglepődött és olyan alázatos örömmámor lepte el, hogy életében először sikerült természetes hangon kimondania a nevét.
– Úgy éreztem, föl kell hívnom.
Pel szíve úgy remegett az inge alatt, mint az aszpik a forró főzőlapon.
– Véletlenül találkoztam a kollégájával, Darcy felügyelővel. Elbeszélgettünk. Sokat mesélt magáról.
Pel azonnal gyanakodni kezdett. – Mit mondott?
– Csodálja magát.
– Igazán? – Ez újdonság volt Pel számára.
– Beszélt a magára nehezedő nyomásról.
– Valóban? – Ez is újdonság volt. Amikor dolgozott, Pel nem szenvedett a nyomástól, csak rosszkedvű volt. De rájött, hogy Darcy nyilván mentegette.
– Több megértést kellett volna mutatnom – mondta a nő.
– Ez igazán kedves magától. – Pelt olyan boldogság fogta el, hogy alig tudott beszélni. – Megpróbáltam összeszedni a bátorságomat, hogy elmondjam magának mindezt. – Nagyot nyelt. – Geneviève… azt hiszem, megint együtt kellene vacsoráznunk, hogy megbeszéljük a dolgot. Talán próbáljuk meg újra a St. Seine l'Abbaye-t. Legutóbb, amikor terveztük, ha emlékszik még rá, két innsbrucki hulla gátolt meg benne.
– Akkor talán St. Seine balszerencsét hoz ránk. Próbáljuk meg nálam, Evariste. És kérem, jöjjön a saját kocsiján. – A drót túlsó végén finom kacaj csendült. – Tudom, hogy öreg, és nem éppen szemrevaló. De nem számít. Igazán nem.
Pel álmélkpdva tette le a kagylót. Látta a kocsiját – és nem számít! Talán a házát is látta, és talán az sem számít!
Elmosolyodott. Szegény Madame Routy, gondolta. Csúnya meglepetés éri a napokban. De kárpótolni fogja. Keres neki új helyet. Lehetőleg egy süket öregúrnál, aki élvezi a televíziót, nincs ízlése, és napjait felerészt rokonlátogatással tölti. Ez lenne a tökéletes áldozat Madame Routy számára.
Rá egyáltalában nem jellemző módon kajánul elvigyorodott, majd fölkapott egy csomó iratot az asztaláról, a levegőbe hajította őket, azután táncra perdült. Épp a mutatvány kellős közepén nyitotta rá az ajtót Darcy; Pel hirtelen gyors bicegésbe csapott át.
– A görcs – magyarázta zavartan. – Időnként elővesz. Mit akar?
– Megtaláltuk a nőt, patron. – Darcy úgy nézett rá, mintha Pel látóember lenne. – Nem messze Rensselaertől. Vadászpuska, akárcsak Rensselaer esetében. Minet doki már odakint van Leguyader-val és az egész bandával. Honnan tudta, patron?
– A kopó, barátom – magyarázta Pel. – Archer. Leguyader azt mondta, hogy belefeküdt a savba. Belefeküdt a savba. Nem értette, miért, és én sem. Sokáig aggódtam, mi lett az áldozattal, miután láttam a szarvaslábakat szép sorban lógni, meg a levágott teheneket; aztán azt is megtudtam, hogy Marie-Christine póniját fölzabáltatták a falkával. Mindent megzabálnak, mondta az az ember, mindent, csak hús legyen. Gondoltam, ez lett Rensselaer vége is. Aztán eszembe jutott, hogy fölösleges kockázat egy hullát kutyaeledellé aprítani, amikor ott az a nagy erdő, ahol eltemethetik. Sokkal egyszerűbb. Csak Archert kell távol tartani.
Pel gondolatai messze jártak. – Az ejtett gondolkodóba, amit maga mondott – folytatta azután megfontoltan. – Amikor szemügyre vette Sammy Belec télikabátját. A parfümről beszélgettünk, maga pedig azt mondta, hogy Sammynek megvan a maga sajátos illata. Azok az ügyek, amelyeken dolgozunk, mind külön esetek voltak, és mégis összefüggtek valamilyen módon. Amikor Rodsky azt mondta a Jégszekrényről, hogy tökéletesen időzít, ez gondolkodóba ejtette Nosjeant. Amikor pedig maga Sammy szagáról beszélt, én estem gondolkodóba. Csapatmunka. Ez az új felállás értelme. A csapat összehangolt munkájában az egyéni képességeket alárendelik az általános hatékonyságnak.
Darcy csak bámult. Pelnek nem volt szokása filozofálni, sőt most még mosolygott is; ritka látványosság.
Csakhogy Pel szelleme tovább szárnyalt. Arra gondolt, hogy a csapatmunka révén nem csupán a Rensselaer-ügyet sikerült megoldani, hanem az ő magánügyeit is. Hála Didier-nek, Darcynak és Claudie Darelnek, szerelmi élete fölívelőben van.
Sikerült elfojtania egy önelégült vigyort, és tovább magyarázott. – Ros kutyája adta a kezembe a megoldást. Virgonc kölyökkutya volt, ostobán belegázolt a sósavba. De Archer tapasztalt vén kopó volt. Rendes körülmények között óvatosabban viselkedett volna. Akkor meg miért maratta úgy össze magát, főként pedig miért voltak olyan borzalmas állapotban a mellső lábán a tappancsok? Mindenkinek sajátos szaga van, ugye, és a kutya ezt megérzi. Már akkor tudja, hogy a gazdája áll az ajtó előtt, amikor még nem is látja. Ezért is használunk nyomozókutyát a rendőri munkában. Ha pedig egy rendőrkutya képes követni az ember nyomait, miért ne tudná ugyanezt egy kopó? Főképp Archer; a falkában neki volt a legjobb szimata. Jól ismerte Rensselaer szagát, hiszen ő nevelte föl otthon, az állat pedig imádta. Nem szuka után koslatott aznap! Nem rókalyukat talált! Rensselaert találta meg. Tudta, hogy a gazdája van ott, ezért kaparta a földet. Ezért égtek össze olyan szörnyen a tappancsai.
Pel egy könyvhalomra mutatott az íróasztalán. A rendőrségi könyvtár kötetei; valamennyi a savak hatásáról értekezett.
– Nem párolog el, mondta Leguyader – folytatta Pel. – Ha tehát nagy mennyiségű sósav kerül agyagos talajra, akkor ott is marad, elegendő mennyiségben és eléggé koncentráltan ahhoz, hogy mindent megégessen, ami hozzáér.
– De miért hempergett benne? – kérdezte Darcy. – Leguyader mondta, hogy meghempergett benne.
Pel széles gesztusok kíséretében megmagyarázta. – Égési sebek voltak a mellső lábain. A gyomrán, az állkapcsán, a genitáliáin, a farkán. Ha egy kutya lefekszik, fejét a mancsain nyugtatva, melyik testrészével érinti a földet?
– Ezekkel.
– Pontosan. Archer nem hempergett a sósavban. Csak belefeküdt. Nem tudta, hogy sav. De ha tudja, valószínűleg ugyanazt teszi. Retif azt hitte, a rókalyukat leste, pedig nem. Azért feküdt éppen ott, mert ott feküdt az az emberi lény is, akit a legjobban szeretett. – Didier kutyusa, Alphonse, emlékezett vissza Pel, Didier-t imádta. Marco, Ros kutyája, Rost imádta. Rensselaer kopója, Archer tehát Rensselaert imádta.
– Ott feküdt Rensselaer – folytatta –, a kopó pedig tudta. Látott már olyan érzelgős festményeket, ugye, amelyeken a vén pásztor kutyája ráfekszik a gazda sírjára? A címük rendszerint: „Hűség mindhalálig”. Hát erről volt szó Archer esetében is. Annyira imádta Rensselaert, hogy a védekező ösztöne cserbenhagyta; a sav pedig nem párolgott el.
– És miért lőtték le Rensselaert? – kérdezte Darcy. – Azért, mert Michelline szeretője volt?
– Nem. Hanem, mert másik szeretője is volt a nőnek, ő meg rájött. Eleinte Rensselaer Fabre-ral ment lovat vásárolni, később aztán egyedül küldte a vadászt, hogy együtt lehessen a feleségével. Ifjan Forzée-ban is a lány szeretője volt, amikor aztán Rensselaer a falkához gondozót keresett, Fabre-ba botlott, és no, nézd csak, Fabre felesége az a lány, aki már Forzée-ban is a babája volt. Fabre erről mit sem tudott, de valószínűleg többet számított az alkalmazásánál, mint az, hogy ért az állatokhoz.
Pel elhallgatott, és cigarettára gyújtott. – Rensselaernek pedig – folytatta – nem kellett ám szerelmi fészket raknia; pedig mennyit kerestük! Volt neki fészke az apátságban. Fabre fészke. Ha emlékszik, Misset találta meg. Rengeteg csipke meg színes kelme, mondta Misset. Csakhogy Fabre lassanként gyanút fogott. Ezért nem ment el aznap Beaumarchais-ba. Visszafordult, hogy meglesse a feleségét. De nem ő volt az egyetlen, aki az asszonyon tartotta a szemét. Rensselaernek ugyanez az ötlete támadt. Rájött, hogy az asszony nemcsak vele játssza a kettős játékot. Volt is rá bizonyítéka.
– Guitton?
– Ezért nyirbálta meg a cégnél Guitton szárnyait Rensselaer. Kétszeresen is nyilvánvaló lett számára, hogy a nő érzelmei megváltoztak iránta. Először Michelline alig várta, hogy az apátságba kerüljön – hiszen ott volt Rensselaer –, de később folyton elégedetlenkedett miatta. Beleunt Rensselaerbe, de a pénzébe nem. Nem adta ki a férfi útját. Keresett egy másik szeretőt. Balszerencséje volt; Rensselaer rájött, és figyelni kezdte. Retif nem is egyszer látta, hogy a gazda a völgyben parkol a kocsijával, márpedig az ember nem távcsövön át szokta ellenőrizni a könyvelést meg a takarmány árát. Tizenhatodikán Michelline nem ment el a kis teherkocsival vásárolni, ahogy állította. Visszafordult, a kocsit az erdőben hagyta, és titokban lopakodott vissza az apátságba, talán Lausse műhelye felől. Csakhogy akkorra már Rensselaernek megfelelő bizonyítékai voltak. Látta, hogy az asszony hazaoson, és ő is betoppant az apátságba – gyalog, onnan, ahol a kocsiját hagyta, abban a reményben, hogy rajtakapja.
– Akkor látta Retif, hogy a gazda valakivel ordibál az istállóknál.
– Igen. De nem Michelline-nel veszekedett, hanem a szerelmes ifjúval. Gondolom, dulakodni kezdtek, valaki puskát ragadott, Rensselaert pedig halálos lövés érte. Persze Retif ezt nem tudta, hiszen süket, és nem hallotta a lövést. A tettesek pánikba estek, begyömöszölték a hullát a teherkocsiba. Még nem tudom, hogyan, de a végén majd kiderül. Igazán nem lehetett nehéz elrejteni a holttestet addig, amíg Retif el nem tűnt a közelből – talán szalma alá dugták –, azután kivitték a kocsihoz egy zsákban, mint egy zsák zabot. Betették a kocsiba, ismét csak valahol az apátság mögött, talán Lausse műhelyének a közelében, nehogy Retif meglássa, minthogy pedig azzal a teherkocsival szállították a húst a kutyáknak, kinek tűnt fel abban a vérözönben egy kis embervér?
Pel ismét elhallgatott, majd lassan folytatta. – Fölrakták a teherkocsira Lausse egyik sósavas ballonját is, aztán a hullát kivitték az erdőbe, és ástak neki egy sekély nyugvóhelyet. Szerették volta lelocsolni a savval, de amikor a ballont leemelték – talán a hideg miatt dermedtek voltak az ujjaik – elejtették, és a kemény földön szilánkokra tört. A sav kiégette a kesztyűjüket és a csizmájukat, és nem is maradt elég belőle, hogy rendesen elkészítsék a savfürdőt, hát eldobtak kesztyűt-csizmát, Rensselaerre pedig egy kevés földet hánytak meg köveket hajigáltak. Nem vették észre, hogy az áldozat kalapja elgurult. Azután megkeresték a völgyben az autóját. Tudták, hogy hol lehet, mert Rensselaer egyszer elmondta Michelline-nek, hol szokott megállni, meg Retif is látta. Szépen elgurultak a kocsival Chaumont-ba, hogy félrevezessenek minket, Michelline pedig a teherkocsival követte Rensselaer autóját, hogy legyen mivel visszatérniük az apátságba. Michelline kitette valahol a szeretőjét, hogy az utolsó szakaszt tegye meg gyalog, ő pedig megérkezett a teherkocsival a vásárlásból. Igazán csinos terv, ha számításba vesszük, hogy rögtönözniük kellett.
Pel megszakította a szóáradatot, és mély lélegzetet vett. – De vesztükre, azzal nem számoltak, hogy az agyagos talaj, ahol Rensselaert elkaparták, nem szívja magába a savat. És nem számoltak Archerrel sem. Amikor megtalálta a holttestet, megpróbálta kikaparni, és amikor nem tudta, bánatában leheveredett mellé, és csak akkor tápászkodott fel, amikor érezni kezdte a maró fájdalmat. Végül már szörnyű kínjai lehettek, és az ösztöne megsúgta neki, hogy meg kell halnia, ezért hazavánszorgott. Nem lehetett mást tenni, mint véget vetni a szenvedéseinek
– Hát a zsarolás?
– Az volt a célja, hogy minden fillért kipréseljenek az ügyből. Rensselaernek vége, hát miért ne? Michelline imádta a pénzt. Sokat kapott az élő Rensselaertől, a halottól még többet akart.
Az előadás végén Pel felállt, és marékszám tömködte zsebébe a cigarettát. – Megfigyelés alatt kell tartanunk az apátságot – mondta. – Aztán elmegyünk, hogy meghallgassuk, mit mond Minet doktor.