Fejezet: 29

- Legalább ötven Slakey kell legyen – mondta Angelina undorodva csücsörítve a szájával. – Mind egyformán visszataszító. Professzor, indítsa a bombát! Jobban alszunk majd éjszaka.
Hárman ültünk és néztük az állandóan Slakey-t mutató képernyôt. Coypu boldogtalanul csóválta a fejét.
- Túl kockázatos. Elég ha egy van odakint belôle a sokmillió univerzum sokezer bolygóin az egész újrakezdéséhez.
- Nézzük, figyeljük, ôrizzük...
- Bárcsak kioldhatnánk a bombát! – mondtam mély sajnálattal. – A halála sosem tehetné jóvá az okozott halálokat és pusztítást, de biztos, hogy segítene. Ám a professzornak van igaza. Lehet, hogy ôrült, de nem hülye. Ha ezt újra csinálná, nem használna ál-vallásos trükköket. Ellenôrizhetetlenebb módon mûködne. Találna egy másik bolygót kedvezô klímával és szénforrással és elindítana egy újabb mûveletet. Lassan és óvatosan mûködne, kimutathatatlanul; végsôsoron egy örökkévalóságig csinálhatja! Ó, ott is vannak!
Az unnildecnovum gömb mellett egy apró vibráció jelezte, hogy az ûrtengerész gyalogosok már akcióba lendültek. Számtalanszor begyakorolták a mûveletet, hogy minél gyorsabb és tökéletesebb legyen. Három másodpercre csökkentették az idôt, és most is ennyibe tellett. Két nagydarab tengerész vágta neki a súlyos hidrogénbombát a gömbnek és az odatapadt. Grissle kapitány megnyomta az aktiváló gombot és mindannyian eltûntek éppolyan gyorsan, ahogy érkeztek. Egy kijelzô éledt fel a professzor mellett Berkk képével.
- A zöldben, professzor. A megfigyelôegység kioldva és az azutomata kapcsoló mûködik.
- Köszönöm, nagyon jó!
- Vétel!
A képe pislogott majd eltûnt és Coypu mekönnyebbülten sóhajtott fel. - Jó technikus ez a Berkk. Örülök, hogy elfogadta a pozíciót az Alakulatnál. Mármint mindkettô. Ô segített megtervezni az automata kapcsolót, hogy teljesen hibamentes legyen.
- Lemaradtam valamirôl? – kérdezte Angelina.
- A múlt éjszaka nem tudtam aludni, te pedig rendben voltál. Idejöttem és egy nagyon vörös szemû Coypu professzort találtam aki a képernyôt nézte és ugyanazon aggódott, ami engem is aggasztott: mi lenne, ha?
- Melyik mi lenne ha?
- Ha egy Slakey még mindig odakint lenne. Mi lenne, ha elég nagy interuniverzális szállítót építene ahhoz, hogy átvihesse az unnildecnovum gömböt egy másik univerzumba? A Slakey-k elszabadulhatnának és újra kezdhetnék az egész halálos kört. Megbeszéltük a tennivalót. A raktárból kerítettünk egy hidrogén bombát, felszereltük molekapoccsal, ami molekulásisan rögzíti majd a gömbhöz.
- És – mondta Coypu – van benne egy ellenôrzô. Ha a gömb megy valahová, gombafelhôként ér oda. Ha elmozdul, a bomba beindul.
- De ha nem próbálja meg elmozdítani, akkor miért él még a sok testében? – kérdezte Angelina ellenállhatatlan nôi logikával. – Mit teszünk, hogy megszabaduljunk ettôl a talán örökös veszélytôl?
A professzor és én duettben sóhajtottunk.
- A szakértôink dolgoznak más lehetôségeken – mondtam. – A dilemmánkat absztrakt problémává tettük és átadtuk minden filozófia tanszéknek a galaxis minden univerzumában. Valaki valahol elôállhat egy válasszal. Addig is csak annyit tehetünk, hogy megfigyelünk.
- Örökké? Ez ám a hagyaték az unokáinknak! És az övéiknek meg az azt követôknek!
Túlzottan lehangoló volt belegondolni, úgyhogy témát váltottam.
- Legalább tettünk valamit Slakey áldozataiért. A nôk a Purgatóriumból, legalábbis akik nem szorultak kórházra, a választott bolygóikra mentek. Életre szóló nyugdíjjal, amit fôként Slakey elkobzott tulajdonai fedeznek. Ugyanez történt a bányászokkal egy kivételével. Bubó a veszélyes ôrültek kórházába tart, hogy megtudjuk, gyógyítható-e?
- Mi a helyzet a Pokol teremtményeivel? – kérdezte Angelina. – Ôértük nem tudunk tenni?
- De, sokat. Mivel nem hagyhatják el a Poklot, ott kell ôket segítenünk. Csillagközi karitatív szervezetek már fel is állítottak átmeneti, légkondícionált épületeket a számukra. Önkéntesek látják el ôket orvossággal, étellel, barbeque-val, piával, tanáccsal, ilyesmivel. Mivel sosem hagyhatják el a Poklot, állandó gondoskodásra szorulnak. Hamarosan el fogják tudni látni magukat.
Angelina szemöldökei erre felemelkedtek. – Önellátók... a Pokolban?
- Az ízlés nem megvehetô – mondtam. – Egy Vakáció a Pokolban nevû céget hoztak létre és az elsô turisták már úton vannak. A bennlakókat fényképezik pénz ellenében. Láván grillezett szték, borzongás, amikor a gravitációs hullámok megragadják ôket. Összességében ijesztô, de biztonságos szórakozás.
- Borzasztó! Remélem, hogy az öreg vörös Slakey ördög lelövi és megeszi ôket!
- Ez most már nem lehetséges. Mielôtt odaértünk volna, a helyiek elunták a lövöldözést és úgymond vacsoráztak egyet.
- Csodálatos! Tôlem aztán az összes többi Slakey-t is megsüthetik. Jó megoldás lenne. Errôl jut eszembe! Pár kérdés, professzor, ami régóta zavar. Miért van ennyi Slakey és hogy csinálta?
Mint mindig, Coypunak most is megvolt a válasza.
- Az elsô kérdésedre a válasz nyilvánvaló. Ki másban bízhatna meg? Az örök életet meg akarta tartani magának. Úgyhogy önmagával lépett szövetségre a mûvelet felállításához. Azt, pedig, hogy hogy sokszorosította magát, véletlen fedeztem fel. Emlékezned kell rá, hogy a frekvencia beállításokat a többi univerzumához az egyik gépébôl szereztük. Így találtalak meg az Üvegen és hoztalak vissza. Amikor volt idôm, megnéztem pár másik univerzumot. Némelyikük meglehetôsen komisz. Hogy ne legyen költségtúllépés és ne veszítsünk el túl sok gépet, egy páncélozott fürkészôt küldtem, amely megmérte a hômérsékletet, a gravitációs sûrûséget, a légnyomást és légösszetevôket, a szokásos dolgokat. Nagyon meglepôdtem, amikor a Gemellirôl visszatérve, melyet nyilvánvaló okból neveztem így el, a gép önmaga egy replikájával tért vissza. Kis kutatás eredményeként megtudtam, hogy ott a sugárfrekvenciák megduplázódtak. Úgyhogy a mi univerzumunk anyaga megkettôzôdik mire visszatér ide. Érdekes jelenség. Úgyhogy minden alkalommal, amikor Slakey-nek erôsítésre volt szüksége, be- és kiugrott a Gemellibe és bôl. Tudod, te vagy a második, aki tôlem ezt kérdezte ma.
- Ki volt a másik?
- Én – mondta Sybil besétálva az ajtón boldogan mosolyogva. – Mr és Mrs diGriz, szeretnélek titeket apának és anyának hívni! Nem leplezhetem tovább! Ôrülten szerelmes vagyok a fiatokba és hozzá akarok menni!
- Melyikhez? – kérdezte Angelina.
- Mindkettôhöz! – mondta egy második Sybil az ajtón besétálva. A két Sybil egyszerre beszélt.
Elôször az egyikre, majd a másikra néztem és életemben elôször elakadt a szavam. Nem úgy - Angelinának.
- Megkettôzted magad! Te most két Sybil vagy!
- Persze, nem volt választásom – mondta kegyetlen nôi logikával. – Szerelmes voltam a fiaidba, és a szerelem mindig talál módot.
- Megosztottad már velük is a jó hírt?
- Még nem – mondták a Sybilek közösen. – De tudom, hogy szeretnek, a nôk megérzik az ilyet, pont amennyire én szeretem ôket. Ôk mindketten nemesek, ôszinték, bátrak és nem merik megkérni a kezem, mert akkor a másik rajtaveszítene. Ez a probléma most meg lett oldva.
- Meg bizony! – mondta Angelina komoran a hirtelen döntéssel, amit a nôk a szívükben hoznak. – És te mit mondasz, Jim?
- Én azt mondom, a fiúk dolga a döntés.
Angelina beleegyezôleg bólintott.
- Hamarosan itt kell legyenek – mondta a kettôs hang. – Üzentem értük, mielôtt ide jöttem.
James és Bolivar abban a pillanatban léptek be és gyorsan párokba szervezôdtek. Mielôtt beszélni tudtak volna, a Sybilek megragadták ôket és szenvedélyesen megcsókolták. A válasz, mondhatom, ugyanilyen szenvedélyes lett.
- Szeretlek – lihegték a Sybilek. – Szívem mélyébôl, lényem teljébôl. Te is szeretsz?
Ennyi volt az egész. Angelina és én boldogan mosolyogtunk, kézen fogtuk egymást és hátat fordítottunk az ölelkezô pároknak, leültünk és elkezdtük megbeszélni az esküvôt.
Ez lesz a valaha is volt legnagyobb szociális összejövetel a Különleges Alakulat Fôbázisán.
Csettintettem a robotbárnak, amely egy hûtött üveg frissítô borral állt elô, ügyesen kinyitotta a két jobb kezével, kitöltötte és átadta a csordultig töltött poharakat. Koccintottunk és ittunk.
- Tósztot! – mondtam. – Tud valaki egyet?
- Persze. A jövendô friss házasaira! És teljen az életük boldogan!
- Akárcsak a miénk! – mondtam.
- Persze.
Egy csókot követôen ittunk. Angelina válla fölött láthattam a képernyôn a hatalmas fekete gömböt.
Hátat fordítottam neki nem várva meg, hogy elrontsa ezt az emlékezetes napot. Mégsem tudtam kiverni a fejembôl. Angelina sem.
- Van elég pénzünk a bankban egy ciklotront venni? – kérdezte.
Bólintottam. – Még egy szénbányára is futná. Miért kérded?
- Csak elkalandoztam. Milyen csodálatos és szokatlan ajándékkal lephetnénk meg a friss házasokat...