Tartalom
Következő

TÉLI TERV

 

Kifelé forduló emberek számoljanak lényük természetével. Ami azt jelenti, vegyék tudomásul, hogy kedélyük egyensúlyát csak úgy örizhetik meg, ha elegendö külső benyomást szereznek. A befelé fordult ember négy kopasz fal között, egyedül, évekig egészen jól elél. Elég ösztönzést nyer belülről. Mi európaiak erre képtelenek vagyunk. Nincs benne szégyellni való; így van. A tulajdonságokat nem lehet megváltoztatni, csak felhasználni.

A kifelé fordult ember számára ezért a tavasz semmi máshoz sem hasonlítható felszabadulás. A benyomások megszázszorozódnak és elmélyülnek. Az európai tavaszra mind meggyógyul, vagy meghal. És ezért a bánat ideje az ősz, amikor a benyomások száma hirtelen csökken, s még a kevés is egyhangúvá lesz. Ezt akkor vettem észre, mikor éveken keresztül, nyáron, főként utazás és séta közben, feljegyzéseket tettem. Egyáltalán nem lényeges dolgokat. A legtöbb ilyen: "Részeg fürdője a kikötőben", "kis leány szedret árul a piacon". A nyári feljegyzések kincsek lettek télen, annyira, hogy semmivel sem cseréltem volna el őket. Megtaláltam ázt a négy ütemnyi dalt, amit a folyóparton hallottam a fekete rigótól, vagy azt a nyolc sort, amit egyszer egy hajnali sétám alatt a virágzó jázminbokor tövében jegyeztem fel. Később a benyomásokat egészen tudatosan gyűjtöttem, hogy télen elővegyem. Néha terv is akadt közöttük. Olyan terv, amely főként új benyomásforrások felfedezése volt. Mert mit tesznek a legtöbben, ha az időjárás elromlik, a szobába kell vonulni és fel kell venni a télikabátot? Egy ideig társaságba, színházba, kávéházba járnak; közben munkával gyilkolják magukat, és arról vitatkoznak, hogy ez valami nagy dolog, talán érdem és erény. Végül, már úgy újév után, mizantrópiába esnek, ami elkerülhetetlen következménye annak, ha valaki a kelleténél többet van emberek között. Ne tartsuk az embert a virágnál többre; akkor tartjuk a legtöbbre. Aki három napig folyton orgonát szagol, meggyűlöli. Hogyan lehet hat hónapig folyton embert szagolni?

Az új benyomásforrások felfedezése nem könnyű. Ahhoz, hogy valaki teljesen kielégítő forrást találjon, olyat, amely hónapokig szűntelenül mindig újabb és újabb benyomást ont, s ezzel kedélyét épségben és egyensúlyban tartja, ahhoz bizonyos fokú zsenialitás kell. Az emberek többsége ilyesmi fölött nem szokott rendelkezni. Ha regényolvasás, színház, társaság, hangverseny (közönségesebb embereknél esetleg még a mozi) elkopott, melankolikus lesz, vagy még ennél is több, ideges.

A következőkben egy télre való benyomásforrásomat van szerencsém elmondani. Nem volt szándékos és előre kigondolt. Őszvégi sétám alatt a hegyoldalban vonzó kertet találtam és jól megnéztem, hogyan építenék benne házat, ha történetesen lenne pénzem rá. A hely felől hamar döntöttem. A ház beosztása maga nem volt ilyen könnyű. Vázlatot készítettem, de csakhamar eldobtam. Egy hét múlt el, amíg a teljesen kielégítő megoldást sikerült megtalálnom.

November vége volt és az eső esett. Ha munkába vagy olvasásba beleuntam, képeket, muzsikát se kívántam, vagy ha csak úgy hevertem a langyos szobában, házamat építettem. A földszintre tettem az ebédlőt és a fogadót, nem nagy, de kellemes üvegezett verandával. A lépcső másik oldalára a konyhát és a kamrát. Az épület igazán lakályos volt. Etázsfűtést gondoltam el, az egész házat az ebédlő nagy kokszkályhája, s a mögéje épített szerkezet (gőz-, vagy légfűtés) fűtötte volna. A lépcsoházat az ebédlőtől nem választotta el fal. Szép volt, ahogy egybenyilott s a szobából látni lehetett nemes kőris, vagy tölgyfa lépcsőjét, amely az emeletre vitt.

Fent a lépcső tágas hallba nyílott. A hall nappali szoba is volt, kevés, de alkalmas és barátságos bútorral. Télen igazán jó itt reggelizni és vacsorázni. A hall egyik oldalán, keletnek, volt a háló és a fürdőszoba, a másik oldalon négy kisebb szoba. Az ebédlőben állt a zongora. A falakon képek, szőnyegek és néhány puha ülőhely. A második szoba volt a dolgozó. Ezt különös részletességgel gondoltam el, íróasztalával, polcaival. Aztán két még kisebb szoba következett a nyugati oldalon, egymás mellett; az egyik a kiskönyvtár, dohányzó, tele könyvvel és csak egy-két ülőhellyel. A másik délutáni pihenő, vagy a másik hálószoba, egyetlen hatalmas ottománnal.

Nem tartozom azok közé, akik képességeiket könnyelműen elhanyagolják. Kinevetnek, hogy légházat építek? Túl sokat kínlódtam azzal, hogy fontos tulajdonságaimat nem ismertem fel és nem foglalkoztattam eléggé. Sok bajtól kíméltem volna meg magam, ha régebben felfedeztem volna, hogy ezt nem szabad. A fantáziának meg kell adni helyét és tisztelni kell. A képzeletbeli ház építése hetekre csodálatos egyensúlyban tartott.

Arról persze, hogy a ház berendezése milyen volt, most nem beszélhetek. Ötszázlapos kötet se lenne rá elég. A részletes és szeretetteljes kidolgozásban odáig mentem, hogy még azt is elgondoltam, hány mázsa kokszot helyezek el a pincében, hány üveg bort, hány kiló rizst és hány halkonzervet. Mialatt a házon dolgoztam, észrevettem, hogy az ember, ha fantáziáját egészségesen foglalkoztatja, nem éli ki magát mindenféle kényszerképekben vagy füllentésekben vagy túlzásokban. Az ilyesmi nem egyéb, mint az elnyomott imagináció beteges áttörése. Fejem világos volt, ítéletem higgadt. Miért? Mert fantáziám a házat építette. S mondhatom, olyan házat épített, hogyha egyszer tényleg építeni fogok, csak ezt fogom megvalósítani.

Mikor a hó leesett, eszembe jutott, hogy házam kész, de sajnos egyedül vagyok. Ugy képzeltem el, hogy egy asszony jár hozzám, a kisvárosból, amely egy órányira feküdt, hetenként kétszer, a kedves Tóthné, aki jókedvű, jókonyhájú nőszemély, szorgalmas, tiszta, pontos, ő hozza fel időnként a friss tejet, vajat, tojást, húst és ami kell. Főzelék termett a kertben elég, a többi meg volt a kamrában fölösen. Fantáziám azonban ezzel nem elégedett meg, és én kénytelen voltam meghódolni előtte. Kedvemre való történetet gondolt ki arról, hogy miképpen kerül hozzám az egyszerű származású, de hallatlan magas emberi és női képességű fiatal nő.

Házvezetőnőnek alkalmaztam a téli hónapokra, de mint sejteni lehetett, nemsokára beleszerettem. Fantáziám nem volt türelmetlen. Több hétre terjedő időt engedett arra, hogy a szerelem kifejlődhessen, mind a két részről, természetesen. Szép napok voltak ezek, künn a fagyos tél, hófúvások, nagy hidegek, és bent mi ketten a házban, biztonságban, mint az anyaméhben, csendesen és derűsen. Tudom, hogy a lélekelemzők fölényesen ítélik meg ezt a képet. Biztosítom önöket, hogy annyit, amennyit a lélekelemzők tudnak, nekem is van szerencsém tudni. A ház melege, szemben a hideg téllel, amely körülveszi, benne a szerelmes férfi és nő, mindez nagyon átlátszó, sőt primitív. S nekem módom lett volna a telet lélekelemzéssel is eltölteni, ha történetesen ahhoz lett volna kedvem. Mégis a fantáziát és az anyakomplexust választottam. Egyszerűen azért, mert így sokkal jobban esett, és mert tudtam, hogy ez tényleg jobb. Egyébként úgy vettem észre, hogy csak kétféle komplexus között választhatok: az anyakomplexus és a lélekelemzőkomplexus között. Az előbbi szórakoztatóbb, melegebb, költőibb, kedvesebbb, szívemhez közelebb álló volt. Ennyi erről a kérdésről elég.

Karácsony táján a néma szerelem bája kimerült. Az első csók után az ünnepi napok öröme azonban fantáziámat ismét feltüzelte. A szerelem regénye olyan volt, hogy egyetlen, sem átélt, sem olvasott regényhez nem tudnám hasonlítani. Tisztább, őszintébb, örömteljesebb és vidámabb, főként sokkalta egyszerűbb. Képzeletem remekelt. Amit elbeszélt, az lélektanilag kifogástalan volt. Rögtön érthető és való. Azon csodálkoztam, miért nem történnek a dolgok a realitásban így?

Mint a ház leírásának esetében is, most is, sajnos, a részletekbe menő mindennapi élet édes varázsát itt sem beszélhetem el. Hosszúra nyúlna, és fölösleges is. A cél itt nem a regény elbeszélése, hanem hogy az ember a regényt miképpen tudja élni, szótlanul, mert fantáziája belülről folyton a kellemes és szép képek tömegével táplálja s kedélyét egészségben tartja.

Mint elgondolható, a szerelem rendkívül szenvedélyes volt, de sem emberi, sem lelki színvonalát soha nem adta fel. A képzelet ösztönszerűen minden alkalommal gondoskodott róla, hogy ez így legyen, mert tudta, hogy merő érzékiséget visszautasítanék. Nem mert prűd vagyok, vagy puritán. Ilyesmit kinevetek. Egyszerűen nem találom ízlésesnek. A leány pedig olyan volt, hogy ő sem találta annak. Érzéki szépségénél csak gyengédsége és méltósága volt nagyobb.

 

Hogy mi történt januártól márciusig, az nem gondolható el könnyen. Általánosságok meg éppen nem érintik. Az egymás iránt tanúsított szeretet csodáinak mindennapos megnyilatkozása volt. Nem is sejtettem, hogy ennyi figyelemre gondosságra, kedvességre, humorra képes vagyok, és nem hittem soha, hogy van női lény, aki mindezt érti, szereti, viszonozza.

Életünk egyszerű volt. Ébredés után ó elkészítette a reggelit, én a folytonégő kályhát raktam meg, amit tizenkét óránként kellett feltölteni. Evés után rendesen dolgozni mentem szobámba, ő pedig ebédhez, vagy más munkájához fogott. Pont délben ettünk. Aztán kis pihenés, ami elragadó volt. Minden nap akadt valami kedves új szó, mozdulat, gondolat, amin szórakoztunk. Néha zongoráztam. Alkonyat előtt a szabadba mentünk, hacsak nem volt nagyon hideg. A tea után ismét kis munka, hétkor vacsora. Ha volt kedvünk, nemes zenét hallgattunk valamely külföldi rádióállomáson. Tízkor ismét egy csésze tea, vagy kávé. Volt úgy, hogy lementünk a városba vásárolni. Mindig hoztam valamit, apróságot, vagy ő nekem. Remek gazdasszony volt, nagyszerűen főzött, szeme mindenütt ott volt, port nem tűrt, és sohasem veszekedett.

Mikor a tavasz március közepén eljött és az első rigófüttyre sétálni mentem, a házat lassan elfelejtettem. A leány még néhány hétig eljött szívemben, hogy szeressem. Aztán elhalványodott. Életemben sohasem volt szerelem szebb, sem igazabb.

 

Tartalom
Következő