Fejezet: 25

A metszôfogaimmal aggódtam egy körmömön, várván, hogy valami rossz történjen. Slakey egész idô alatt egy lépéssel elôttünk volt és egyikünk sem remélte hogy mérhetô sikert érhetünk el ezzel a mûvelettel. A katasztrófát csupán hôsi erôfeszítésekkel és utolsó percbeni lépésekkel kerültük el. Nem tûnt lehetségesnek, hogy ez alkalommal minden tervszerûen mûködjön. Mindkét kezem az IR körül tartottam; semmi pénzért nem engedtem volna el. Most már az ölemben vittem megkönnyebbülten az ûrjárón a Különleges Alakulat Bázisa felé. A tûre néztem már századszor vagy ezredszer és még mindig a pirosban volt teljest mutatva.
Teljes Justin Slakey professzort? Muszáj volt!
Várakozó tömeg gyülekezett a laborban. Még Berkk is ott volt teljesen felépülve az agymûtétbôl és most jól megérdemelt orvosságot kortyolt. A beszélgetés elhalt és abszolút csend uralkodott el amikor szinte ceremónikusan átnyújtottam az IR-t a várakozó Coypu professzornak.
- Benne van? – kérdeztem.
- Nem látom miért ne lenne! – kocogtatta meg a mutatót. – Teljességet jelez. Majd meglátjuk. De természetesen marad a fô probléma. Hogyan szedjük ki Slakey-t az IR-bôl? Nem táplálhatjuk egy másik gépbe, mert attól még nem lenne mód hozzáférni. Kell egy emberi gazda. Te emlékszel rá, milyen volt, Jim amikor az én agyam és memóriám használtad idôgép építésére.
- Hagytam, hogy átvegyed a szürke állományom. Nem volt szép. És hagytál nekem egy üzenetet, miszerint életedben az volt a legnehezebb, hogy kikapcsold az IR-t miután megépítetted az idô-hélixet. Szó szerint öngyilkosságot elkövetni.
- Pontosan. Önkéntesre van szükség, hogy erre az IR-re csatlakoztassuk és az az ôrült átvehesse az agyát és a testét. És Slakey nem akar majd távozni, amikor ez megtörtént. Nem túl vonzó távlat. Úgyhogy mindezen tények tudatában ki vállalja?
Szusszanásmentes csönd következett, amíg mindenki végiggondolta az egészet. Én felismertem, hogy jobb ha ismét én jelentkezem önkéntesnek mintha a fiaim vagy a nejem. De amint szóra nyitottam a szám, Berkk beszélni kezdett.
- Pofesszor, azt hiszem, megvan az embere. Sokkal tartozom mindenkinek, Jimnek, aki kihozott a kôfejtôbôl, Angelinának, aki kiragadott a pokolból a Mennyben. Ott idôvel bevégeztem volna. Tartozom mindkettôtöknek és nem akarom látni a fiaitok vagy Sybil agyához közel engedni ezt az dilinyóst. Csak egyetlen kérdést, Coypu professzor! Biztos benne, hogy ki tudja ôt engedni és engem vissza tud hozni, amikor vége?
Coypu frusztráltan bólintott. – Kétségtelenül megtehetô, ha kell, neutrális töltettel robbantom ki!
- Csodálatos! És mi fog történni velem ez esetben?
- Érdekes gondolat. Egy neutrális töltet mindet kitöröl és a szinapszisokat semlegesíti. De nem kell aggódni. Felvételt készítünk rólad egy másik IR-ben. Ez a technika elég jól mûködik, ahogy ezt Jim is tanusíthatja. Úgyhogy bármi is történik Slakey-vel, végül visszaültetünk téged magadba.
- Rendben! – Lassan felemelte a lábát, az arca nagyon sápadt volt a sötét vágások alatt. – Gyorsan tegye mielôtt lenne lehetôség meggondolnom magam!
A gyors Coypunál nagyon gyorsat jelentett. Egy pszicho töltet kellett legyen az ölében, mert egy hangos huppanást követôen Berkk összecsuklott. Angelina és én kaptuk ôt el mielôtt a földre esett volna.
Egy párnázott mûtôágy gurult elô a géprengetegbôl és óvaosan ráfektettük. Coypu munkához látott. Levett egy üres IR-t a polcról és Berkk koponyája hátuljához kapcsolta. Az irányítással babrált és boldogan bólogatott. – Íme! Ez a bátor ember most mehet vissza a polcra. Ha Slakey problémát okozna kiütöm neutrális töltettel kiütöm és visszaállítom ezzel Berkket. És most munkára!
Felmarkolta Slakey IR-jét és a munkaasztalra tette majd beleillesztett egy sokeres dugót az IR aljzatába. Lefuttatott egy elektronikus tartalomellenôrzést mielôtt kihúzta a csatlakozót és Berkk fejéhez illesztette.
- Várjon! – mondtam. Megállt. – Mi volna ha rögzítenénk Berkk testét, hogy ne tehessen kárt magában vagy bennünk.
- Elektronikus kontroll alatt fogom tartani...
- Slakey sosem volt kontroll alatt a múltban. Úgyhogy most jobb, ha nem kockáztatunk.
Coypu átbillentett pár kapcsolót és párnázott bilincsek emelkedtek elô az asztalból. Én bitzonságosan rögzítettem a csuklóit és bokáit. Találtam egy nagyobb szíjat, azt a dereka köré húztam és bólintottam Coypunak. Ô befejezte az illesztést és még néhány kapcsoló átváltásása után egy mikrofont lendített a szája elé.
- Alszol. Mélyen. De hallasz. Hallod a szavaimat. Nem ébredsz fel. De hallani fogsz. Hallasz?
A hangszó recsegett egy kicsit és valami sóhajtásféle is hallatszott. Aztán szinte hallhatatlanul:
- Hallak.
- Az nagyon jó! – kicsit feljebb erôsítette a hangot. – Most áruldd el, ki vagy?
Nem tudom, miért hívják terhesnek az ilyen csendet, talán a lehetôségek terhe miatt. És most volt pár lehetôség. A hangszóró ismét recsegett.
- A nevem... Justin Slakey.
Ki okolhatott minket az örömkiáltások miatt? Megcsináltuk!
Nem egészen. Berkk, vagy a teste vergôdni és küzdeni kezdett a kötésben. Megharapta az ajkát és vérezni kellett. Aztán kinyíltak a szemei.
- Mit mûveltek velem? Meg akartok ölni? Én öllek meg elôbb...
A vergôdés véget ért és ô visszahuppant amint Coypu mekóstoltatott vele a pszicho töltetet.
Nem ígérkezett könnyûnek. Még James segítségével sem sikerült, aki sokkal ügyesebb hipnotizôr Coypunál, Slakey fölött uralmat nyerni. Amint az egyik Slakey-t hipnózisba ringatták, egy másik felülkerekedett. És a következô kísérletek sem ígértek semmi jót Berkk testének a sok küzdelemmel a szíjakkal és a száj harapdálásával és hasonlókkal.
- Ideje professzionális segítségnek! – mondta Coypu. – Dr. Mastigophora úton van. Ô a fô klinikai pszichoszomatikus az Alakulatnál.
- Agyzsugorító mester?
- Aboszolúte.
Dr. Mastigophora csont és bôr vékonyságú volt csillogós bôrben egy szerszámostáskával és hosszú szürke hajjal. – Felteszem ô a páciens? – kérdezte hosszú, csomós ujjával mutatva.
- Ô az – mondta Coypu. Mastigophora körbenézett a hallgatóságon.
- Mindenki ki innen! – utasított miközben kinyitotta a táskáját. – Coypu professzor kivételével.
- Fizikai problémája van a páciensének – magyaráztam. – Nem akarjuk, hogy bántsa a testet, ami csak kölcsön van.
- Agycserélgetôs trükkök ismét, Coypu? Egy nap még túl messzire mész... – rosszallóan nézett felém. – Azt mondtam, hogy kifelé, és úgy is értettem! Mindenki!
Amint ezt kimondta elôreugrott és megragadta a csuklómat igen technikás zárással. Én persze hagytam, mivel én nem pofozok doktorokat. Erôs volt és elég ügyes – reméltem – Berkk testének kezeléséhez véghelyzetben. A többiekkel együtt leléptem, amint elengedett.
Számos óra telt el és ásítozni kezdtünk mire a kommunikátor megszólalt. Angelinát és engem vártak a laborban.
Coypu és Mastigophora kimerülten hevertek a székeiken megpróbálva egymást felülmúlni a depressziós kinézetben.
- Lehetetlen! – nyögte Masigophora. – Nincs irányítás, nem tudok gátakat állítani, nem tudok hozzáférni, borzalmas! Ez a többes személyiség miatt van. A kollégám elmagyarázta, hogy Slakey professzor meghatározhatatlan számban vagy számokban létezik. Az agya vagy agyai vagy személyisége állandó kommunikációban vannak vagy valami hasonlóban. Olyan ez, mint egy disznósül teljes lecsutakolása. Láttam már ilyet, de semmit sem tehetek.
- Semmit – visszhangozta Coypu üresen.
- Semmit? – kérdeztem. – Lennie kell valaminek!
- Semmit – mondták egyszerre.
- De van valami – mondta Angelina, a mindig praktikus. – Felejtsük el Slakey-t és menjünk vissza az interuniverzális gépéhez! Kell lennie módnak újra mûködésbe hozni.
Coypu a fejét rázta és ha lehet, még komorabban nézett. – Amíg Dr. Astigophora agy-csapolt, én ismét nekiveselkedtem a problémának. Minden egyéb projectet leállítottam, ami a Különleges Alakulat Fôbázisának Központi Kompjúterén futott. Amennyiben nem tudnátok a KAFKK a legnagyobb, leggyorsabb és leghatalmasabb számítógép amit az emberi faj valaha is épített. – Bekapcsolta a látóernyôt és mutatott. – Látjátok odakint azt a mûholdat? Majdnem harmadakkora mint ez az egész állomás. Az nem egy mûhold, hanem a számítógép. Azt csak ezzel a problémával foglalkoztattam. Egymilliárd évnyi számítógép-idônek felelt meg, amíg használtam.
- És?
- Minden irányból megközelítette a problémát és minden módon. A következtetés ugyanaz volt minden alkalommal. Lehetetlen megváltoztatni a hozzáférési frekvenciákat az interuniverzális kommunikátorban.
- De megtörtént, nem? – kérdeztem.
- Nyilvánvalóan.
- Nekem semmi sem nyilvánvaló! – Fáradt voltam és a türelmem kikezdte a komorkodás és végzeteskedés. Talpra pattantam, átgyalogoltam az acél irányítópulthoz, ránéztem a villogó fényeire és követô gráfjaira. És belerúgtam. Megfájdult a lábujjam, de legalább végre láthattam valamelyik mutatót megugrani. Kezdtem visszahúzni a lábam egy újabb rúgáshoz. És megmerevedtem.
Egy lábon álltam hosszú másodperceken át és az agyamban száguldozni kezdett.
- Ötlete támadt! – szólalt meg Angelina valami óriásinak tûnô távolságból. – Amikor így lefagy, akkor kigondolt valamit, vagy inspirációfélét kapott. Egy pillanat és elmondja...
- Elmondom most! – kiáltottam felugorva a levegôben feléjük fordulva összeütve a sarkaim a levegôben. – A számítógépének teljesen igaza van, professzor és jobban kéne tisztelnie a következtetéseit. Azok az univerzumok mindig ugyanazon a helyen lesznek. Amint ezt felismerjük, a válasz nyilvánvalóvá válik. A valódi okot kell keressük, amiért nem férünk hozzá azokhoz az univerzumokhoz. Tudják mi az?
Most megfogtam ôket, a profi állkapcsok leestek tátogva, a fejek rázkódtak, Angelina büszkén bólogatott a magyarázatomra várva.
- Szabotázs! – mondtam és az irányítópultra mutattam. – Valaki megváltoztatta a beállításokat.
- De én magam állítottam be ôket! – mondta Coypu. – És ellenôriztem az eredeti számításokat és következtetéseket újra meg újra.
- Azokat is meg kellett változtassák!
- Lehetetlen!
- Ez nem a jó szó rá. Amikor minden lehetôség megpróbáltatott, akkor ideje keresni a lehetetlent!
- Az elsô jegyzeteim úgy hiszem még megvannak – mondta átkeveredve a szobán egy fiókot feltépve. Az a padlóra esett és tollak, papírkapcsok, papírdarabok, cigarettacsikkek és üres leveses konzervek meg egyéb olyanok hullottak ki belôle, amiket az ember a fiókokban hagy. Kutatott a szemétben és elôhúzott egy összegyûrt papírdarabot, kihajtogatta és feltartotta.
- Íme! A saját írásom, az elsô kalkulációk, a kezdetei a helyek és beállítások meghatározásának. Ez nem változhatott meg! – Átcaplatott az irányításhoz, a konzol billentyûit veregette, és gyôzedelmesen mutatta az egyenletet a képernyôn. – Láthatod, ugyanaz, mint ez!
A papírra nézett, majd a képernyôre, majd vissza a papírra, mintha egy láthatatlan ping-pong meccset nézne.
- Különbözik… – mondta rekedten. El kell ismernem, hogy a mosolyom kissé önelégült volt, de élveztem amikor Angelina szeretôen megölelt és megcsókolt.
- A férjem egy zseni! – suttogta.
Amíg Coypu elkalapált a számítógéppel, Dr. Mastigophora odament a pácienst megnézni.
- Hogy van? – kérdeztem.
- Öntudatlanul. Pszicho töltetet kellett rajta használnunk a teste és az agya megbénítására. Semmi más nem mûködik.
- Ott van! A Pokol! – kiáltotta Coypu és odafordultunk, hogy a képernyôjére nézzünk, ami egy ocsmány vörös tájékot mutatott egy még vörösebb és még ocsmányabb nappal.
- Pokol – mondta. – És Menny. Mind mozdulatlanok. A kalkulációkkal volt a hiba, az alap egyenletekkel. Megváltoztak, csak némileg, ami lehetôvé tette, hogy a késôbbi számítások mind messzebb és messzebb kerüljenek a tényleges értékektôl. De… hogy történt? Ki mûvelte ezt?
- Megmondtam, egy szabotôr. Egy kém van közöttünk – mondtam igen határozottan.
- Lehetetlen! Nincsenek kémek a Különleges Alakulatban! Különösképpen nem a Fôhadiszálláson. Lehetetlen!
- Nagyon is lehetséges! Nagy alapossággal gondoltam végig és azt kell, hogy mondjam, bármennyire boldogtalanul is, de én azonosítani tudom a kémet!
Osztatlan volt a figyelmük. Még Angelina és elôrehajolt a további leleplezésre várva. Szerényen mosolyogtam, az ujjaimmal játszadoztam az ingemen, majd elfordultam és mutattam.
- Ott van a kém!
Mindannyian odafordultak.
- A kém nem más, mint az én jóbarátom a bányából, Berkk!