Fejezet: 12

- Mejird! – mondtam a híd egyenetlen kövezetén haladva. Nem tudtam, mit jelentett, de ezt használták a francia katonák a leggyakrabban és illeszkedni tûnt az alkalomhoz. Így mentem neki a mellettem lévõ katonának a muskétám pedig fájdalmasan csapódott a halántékának. Fájdalmasan vakkantott és tolt el magától. Én hátratántorodtam és a lábam a híd alacsony korlátjának ütközött, majd átfordultam rajta és a folyóba zuhantam.
Nagyon szépen kivitelezve. Az áramlat gyors volt, és a felszín alá buktam a muskétát a térdeim közé szorítva, hogy ne veszítsem el. Ezután csak egyszer jöttem felszínre a vizet csapkodva és szótlanul sikonyálva. A katonák a hídon keveregtek kiáltozva és mutogatva, és amikor biztos voltam benne, hogy elértem a kívánt hatást, hagytam, hogy a nedves ruháim és a fegyverem újra aláhúzzanak. Az oxigénmaszk a zsebemben volt és csak másodpercekbe tellett elõhúzni és az arcomra szíjazni. Akkor nagyot fújva kikergettem a vizet belõle és tiszta oxigént szívtam be. Ezután már csak könnyû, lassú úszás volt a folyón keresztül. Apály volt éppen, úgyhogy az áramlat messzire vitt a hídtól mielõtt partra kerültem. Elkerültem, hogy kiszúrjanak, erõt kezdtem gyûjteni a következõ küzdelemre és totál letört voltam amiért kudarcba fulladt a falon túlra való jutásom. A homályos szürkület felé úsztam megpróbálva új tervet eszelni ki, de nem az volt a legmegfelelõbb hely a töprengésre. A víz sem volt túl meleg. A szobámban ropogó tûz és egy korsó forró rum gondolatai vezéreltek a roppant hosszúnak tûnõ utamon. Idõvel észrevettem egy sötét formát a vízben elõttem, ami egy kis hajó törzsére hasonlított kikötve a dokkban; mögötte pedig cölöpök. Megálltam a hajógerinc alatt és elõhalásztam a muskétából a szerszámos csövemet valamint minden kabátban tartottat. A kabátba göngyölt fegyver jó súllyal bírt és mindkettõ eltûnt a fenék irányába. Néhány mély lélegzetet követõen levettem az oxigén maszkot és azt is eltettem, majd amilyen csendesen tudtam, felszínre jöttem a hajó mellett.
Egy korláton ülõ francia katona foltos nadrágjával és kabát farkaival szembesültem. Megszállottan tisztogatta a kék-fekete különösen halálos kinézetû fegyver csövét, amely mellette állt. Sokkal hatásosabbnak tûnt, mint bármely tizenkilencedik századi fegyver, amit eddig láttam, kétségtelenül annak a ténynek köszönhetõen, hogy egyáltalán nem tartozott ehhez a periódushoz. Alapos érdeklõdéssel tanulmányoztam a kor fegyvereit amelyet elhagytam, úgyhogy tudtam, hogy az egy 75 milliméteres visszalökésmentes. Ideális könnyû hajó fegyverzetének, mivel a nélkül lehet vele tüzelni, hogy darabjaira vetné a hajót. Pontosan lehet vele célozni más fahajóra messze mielõtt azok nehézágyúi lõtávolságukba érnének. Nem is említve, hogy hadseregeket semmisíthet meg a földön. Párszáz ilyet visszavíve az idõben megváltoztathatja a történelmet. Pont ezt tették. A katona odafönt elfordult, hogy a folyóba köpjön, én pedig újra a felszín alá buktam és eltûntem a cölöpök között.
Lejjebb a folyón hajólépcsõk voltak a francia hajó látótávolságán túl, úgyhogy ott jöttem felszínre; senki sem volt a közelben. Csöpögve, átfázva, lehangoltan másztam ki a vízbõl és siettem az épületek közötti átjáró sötét szájába. Állt ott valaki, és bár elszaladtam mellette, aztán a megállás mellett döntöttem.
Mivel egy jókora csúf fegyver csövét nyomta az oldalamba.
- Indulj elõttem! – mondta. – Jó helyre viszlek, ahol megszárítkozhat és ruhát kapsz.
Illetve nem ruhát, mondott, sokkal inkább röhátnak hangzott. A fogvatartómnak jó eséllyel francia volt az akcentusa.
A primitív kézifegyvertõl böködten csak annyit tehettem, hogy követtem az utasításait. Primitív, vagy nem, szép kis lyukat lõhetne belém. Az utca végén egy kocsi fordult be teljesen elállva azt, a tárva lévõ ajtó érzéketlenül üdvözölt.
- Szállj be! – mondta a fogvatartóm. – Közvetlen mögötted vagyok. Láttam azt a szerencsétlen katonát leesni a hídról és azt gondoltam, mi van, ha felszínre került? Mi van, ha jó uszó és át tudja úszni a folyót, hol kötne ki, ha az áramlattal halad? Egyszerû matematikai probléma, amelyet megoldottam és voilá! ott jöttél elõ a vízbõl.
Az ajtó becsepódott, a kocsi elindult, és egyedül voltunk. Elõreestem, lezuhantam, átfordultam és a pisztoly után kaptam a markolatot ragadva el, mivel a fogvatartóm most már a csövénél fogva tartotta azt felém.
- Természetesen nálad lehet a fegyver, Mr. Brown, ha az örömmel tölt el, mivel már nincs rá szükség – mosolygott miközben én dühösen hápogva emeltem rá a fegyvert. – Ez tûnt a legegyszerûbb módnak, hogy beszállítsalak mellém a fogatba. Már figyeltelek pár napja és meggyõzõdésem, hogy nem szereted a francia megszállókat.
- De... te egy francia vagy?
- Természetesen. Az elõzõ király követõje, most számûzve a szülõföldemrõl. Megtanultam utálni ezt a sipító korzikait az itteniek között, akik kinevették. De már senki sem nevet, és összefogtunk a cél érdekében. De hadd mutassam be magam: d’Heison grófja, de te hívhatsz Charlesnak, mivel a rangok már a múltéi.
- Örvendek a találkozásnak, Charles! – ráztunk kezet. – Hívj csak Johnnak!
A kocsi csörömpölve és nyikorogva állt meg, mielõtt az érdekes beszélgetést tovább lehetett volna vinni. Egy nagy ház udvarán voltunk és még mindig nálam a pisztollyal követtem a grófot a házba. Még mindig gyanakodtam, bár nem volt alap rá. A szolgák mind öregek voltak és egymás között franciául motyogva botorkáltak. Recsegõ térdekkel egy idõs komornyik töltött nekem fürdõvizet és segített levetkõzni tökéletesen figyelmen kívül hagyva, hogy még mindig tartom a pisztolyt mialatt a hátamat szappanozta. Meleg ruhákat adtak és jó csizmákat, és amikor egyedül voltam a fegyverzetemet és kellékeimet áttettem az új ruhámba. A gróf a könyvtárban várt amikor lementem egy kristály pohárból kortyolva az érdekes italt, a közelében egy peremes italtartóval. Átadtam neki a pisztolyt, õ pedig egy pohár italt adott viszonzásként. Úgy siklott le a torkomon, mint valami meleg zene és olyan finom párafelhõt engedett az orrlyukaimba, amilyet még sosem éreztem.
- Negyven éves, a saját birtokomról, ami, mint ahogy azonnal megmondható, Cognac.
Ismét kortyoltam és ránéztem. Nem bolondozik. Magas, vékony, õszülõ hajú, széles homlokú, szikár, szinte aszkéta vonásokkal.
- Miért hoztál ide? – kérdeztem.
- Hogy csatlakozhass hozzánk. A természetes filozófiát tanulmányozom, és sokmindent természetelleneset látok. Napóleon seregeinek olyan fegyverei vannak, amilyeneket sehol sem készítenek Európában. Néhányan azt mondják, messzi Cathayból jönnek, de szerintem nem. Ezeket a fegyvereket olyan emberek kezelik, akik igen rossz franciát beszélnek, furcsák és gonoszak. Beszélnek még furcsább és még gonoszabbakról a Korzikai félszigeten. Szokatlan dolgok történnek e világban. Én ezeket a szokatlanságokat figyelem és az idegeneket. Olyanokat, mint te, akik nem angolok. Mondd csak, hogy tud egy ember átúszni a folyón víz alatt?
- Egy szerkezet használatával. – Nem volt értelme a csendnek, a gróf nagyon jól tudta, mit kérdez. Azokkal a sötét ágyúkkal odakint nincs értelme titkolni az ellenség természetét. A szemei elkerekedtek a válaszomtól és befejezte az italát.
- Gondoltam. És gondolom tudsz többet is ezekrõl a furcsa alakokról és a fegyvereikrõl. Nem az általunk ismert világból valók, ugye? Ismered õket és azért vagy itt, hogy küzdj velük?
- A gonoszságból és õrületbõl jönnek és magukkal hozták a bûntényeiket. És én velük küzdök. Nem mondhatok el mindent róluk, mivel én magam sem tudom a teljes történetet. De az õk és minden cselekedetük megsemmisítése miatt vagyok itt.
- Biztos voltam benne! Egyesítenünk kell erõinket, és bármilyen segítséget megadok, amit tudok.
- Kezdheted azzal, hogy franciául tanítasz. Be kell jutnom Londonba, és úgy tûnik, beszélnem kell majd.
- De... van erre idõ?
- Egy vagy két óra megteszi. Egy másik szerkezet.
- Kezdem érteni. Ám abban nem vagyok biztos, hogy kedvelem ezeket a gépeket.
- A gépeket nem lehet kedvelni vagy nem kedvelni; õk immunisak az érzelemre. Használjuk vagy félrehasználjuk õket, így a gépek problémája emberi probléma, ahogyan minden más.
- Meghajlok a bölcsességed elõtt; természetesen igazad van. Mikor kezdünk?
Visszatértem a Vadkan és Vadasba a holmiimért, majd beköltöztem a gróf házának egy szobájába. Egy fejhasogató este a memóriagrammal – a fejfájás enyhe szó ezeknek a memóriatömködõknek a használatára – megtanított a társalgási franciára, és a gróf örömére most már ezen a nyelven társalogtunk.
- És a következõ lépés? – kérdezett. Megvacsoráztunk méghozzá igen jól, és már visszatértünk a cognachoz.
- Közelebbrõl meg kell néznem egy ál franciát aki mûködtetni tûnik dolgokat. Feltûnnek egymagukban a folyó ezen partján, vagy esetleg kisebb csapatokban?
- Igen, de a mozgásaik nem követnek sémát. Úgyhogy megszerzem a legfrissebb információt. – Megkongatta az ezüst csengõt, amely az italtartó mellett állt. – Szeretnéd, hogy ezen egyedek valamelyike eszméletlenül vagy holtan kerüljön eléd?
- Túl kedves vagy! – mondtam elõre tartva poharamat, hogy a szótlanul elõtûnõ szolga újra tölthesse. – Az ügylet ezen részét én kezelem. Csak mutass rá egyre, és onnan én folytatom.
A gróf utasításokat foganatosított; a szolga lelépett; én az italommal foglalkoztam.
- Nem fog sokáig tartani – mondta a gróf. – És ha megvan az információd, van terved az akcióra?
- Durván. Be kell lépnem Londonba. Meg kell találnom Õt, a fõdémont a pokol ezen sarkában és meg kell ölnöm azt hiszem. És meg kell semmisítenem bizonyos gépeket.
- A felkapaszkodott korzikai – õt is félreállítod?
- Csak ha az utamba áll. Nem vagyok egy közönséges gyilkos és minden körülmények között nehéznek találok ölni. De a mûveleteim meg kell változtassák a teljes mûveletet. Az új fegyverekbõl nem fog több érkezni és hamarosan kifogynak a lõszerbõl. Ami azt illeti, lehet, hogy a betolakodók mindannyian el fognak tûnni.
A gróf felhúzta az egyik szemöldökét, de elég udvarias volt ahhoz, hogy ne válaszoljon.
- A szituáció összetett; ami azt illeti, magam sem teljesen értem. Az idõ természetével áll összefüggésben, amirõl magam igen keveset tudok. De úgy tûnik, hogy ez a múlt, az idõ, amelyet most élünk nem létezik a jövõben. A történelemkönyvek azt mondják, Napóleon legyõzetett, a birodalmát eltörölték, és Britannia sosem lett elfoglalva.
- Így kéne lennie!
- Így lehet, ha el tudom Õt csípni. Ám ha a történelem ismét megváltozik azáltal, hogy visszaáll olyanná, amilyennek lennie kellett, ez az egész világ, ahogy mi most ismerjük eltûnhet.
- Némi kockázatot fel kell vállalni minden nagy vállalkozásban. – A gróf hideg és összeszedett maradt, egy kezét elbocsátólag lengetve miközben beszélt. Csodálatra méltó ember. – Ha ez a világ eltûnik, az azt kell jelentse, hogy egy boldogabb áll elõ?
- Durván fogalmazva.
- Akkor sietnünk kell! Abban a jobb világban másokkal egyetemben én is visszatérek a birtokaimra, a családom újra élni fog és virágok lesznek tavasszal és boldogság a földön. Ezt az itteni életet nem jelent majd sokat feladni; ez egy rém-lét. Bár szeretném, hogy ez a lehetõség ebbe a szobába maradjon zárva. Nem vagyok benne biztos, hogy minden asszintensünk elfogadna egy efféle filozófikus nézõpontot.
- Mélyen egyetértek. Bárcsak máshogy lehetne!
- Ne aggódj, drága barátom. Errõl többet nem beszélünk.
Nem is tettük. Mûvészetrõl és borkultúráról beszélgettünk valamint a desztillált italok gyártásával járó rizikókról. Az idõ gyorsan haladt – ahogy a gróf emberei is – és mielõtt a második fejtésnek estünk volna, már kihívták jelentés átvételére.
- Csodálatos! – mondta visszatértekor a kezeit élvezettel dörzsölgetve egymáshoz. – Egy pár köt ki éppen Memaid Courtban egy fogadó elõtt. Vannak ugyan õrök, de felteszem ez nem akadályoz a munkában.
-  Egyáltalán! – emelkedtem fel. – Ha lennél kedves valamiféle szállításról és kalauzról gondoskodni, megígérem, hogy egy órán belül visszatérek.
Úgy történt, ahogy kértem és úgy tettem, ahogy ígértem. Egy tagbaszakadt borotvált fejû, sok karccal az arcán kísért a fogathoz és mutatott rá a létesítményre. Beléptem a mellette álló épületbe, egy valamiféle irodába, amely jelenleg zárva volt a leghatalmasabb zárakkal, amiket a legnehezebb kinyitni. Nem mivel a zárak mechanizmusai túlmutatnak rajtam – soha! – de olyan nagyok voltak, hogy a nyitókáim nem érték el a nyelveket. A késem ellenben igen, így bementem, majd fel a tetõre, aztán át a szomszéd épület tetejére ahol a pókszálam végét a legerõsebb kéményhez erõsítettem. A hurok vékony volt, szinte láthatatlan és egy egyetlen hosszú molekulaláncból állt. Lassan engedett a mellemen lévõ pántra erõsítve, én pedig süllyedtem a lenti sötét ablakok felé. Sötétek másoknak. De az UV érzékeny dupla ultra viola sugaras szemüvegem mindent olyan világossá változtatott a számomra, ahová csak néztem, mintha nappal lett volna. Csendesen hatoltam be az ablakon; nadrág nélküli volt az áldozatom, én eszméletlenné tettem õt és a társát gázzal, és a karjaimban szunyókálóval amilyen gyosran csak tekeredhetett a pókfonal, siettem a tetõre. Percekkel késõbb a jutalmam egy asztalon horkolt a gróf pincéjében míg én kiterítettem a felszerelésem. A gróf érdeklõdéssel figyelt.
- Információt akarsz szerezni errõl a disznófajtáról? Én normálisan nem nézem el az erõszakot, de ez úgy tûnik, alkalom a forró bökõknek és éles pengéknek. Micsoda bûnöket követtek el ezek! Azt mondják az Új Világ õslakói tökéletesen ki tudnak vallatni valakit a megölése nélkül.
- Jól hangzik, de nincs rá szükség – raktam sorba a szerszámokat és csatoltam fel az érintkezõket. – Szerkezetek ismét. Öntudatalnul tartom és végigmegyek az emlékein szöges csizmával, ami sok értelemben rosszabb tortúra. El fog nekünk mondani mindent, amit tudni akarunk anélkül, hogy tudná, beszélt. Utána a tiéd lehet.
- Köszönöm, nem. – A gróf undorral legyintett. – Amint egyet megölnek közülük, a polgárok megtorlásokat és viszontgyilkosságokat szenvednek el. Egy darabig verni fogjuk, megfosztjuk a ruháitól, majd egy sikátorban kitesszük. Rablásnak fog tûnni, nem másnak.
- Ez eddig a legjobb ötlet! Kedem.
Olyan volt mint egy csatornaúszás végigmenni azon az elmén. Az õrültség egy dolog, és okleveles õrült volt, ahogy mindegyikük, de a nyilvánvaló gonoszságra nincs bocsánat. Nem volt probléma az információmennyiségben, csupán az összerendezésben. A saját nyelvén akart beszélni, ám végül belement az angolba és franciába. Szondáztam, piszkáltam, szipkáztam és idõvel felfedeztem, amit tudnom kellett. Jules, a borotvált fejû társam be lett hívva egy kis élvezetes sport pofozásra majd a kilökésére – az egyenruháját letépve – míg a gróf és én örömmel tértünk vissza a befejezetlen kancsóhoz.
- Úgy tûnik, a fõhadiszállásuk egy bizonyos St. Paul’s-ban van. Ismered?
- Ezeknek semmi se szent! A katedrális, a nagy Sir Cristopher Wren mestermûve itt van a térképen.
- Az a bizonyos Õ ott van, és nyilván minden gép is szerszám is. Jó eséllyel falon belülre kerülhetek ezzel az uniformissal, mivel neki ugyanolyan a rádioaktivitása, mint nekem, és ez alapján szûrik ki az idegeneket. De lehetnek jelszavak, másféle azonosítók, talán a saját nyelvükön. Kell egy diverzió. Van valaki tüzérségi ismeretekkel a követõid közt?
- Természetesen. René Dupont ex tüzérségi õrnagy, egy lehetõ legjobb katona. És Londonban van.
- A megfelelõ ember. Biztos vagyok benne, hogy élvezni fogja egy ilyen nagyerejû fegyver mûködtetését. Elfognunk egy tüzérhajót még hajnal elõtt. Az elsõ fénynél, amikor a kapuk kinyílnak, a bombázás kezdetét veszi. Bizonyos számú lövedék a kapun át zavarba kell hozza az õrházat és az õröket. Aztán a hajót magára hagyják és a lövöldözõk gyalog menekülnek. Ez a te embereid felelõssége.
- Élvezetes feladat lesz, és személyesen felügyelem majd. De te hol leszel?
- Menetelek a városba a katonákkal, ahogyan egyszer már korábban próbáltam.
- Nagyon veszélyes! Ha túl korán érkezel, letartóztatnak amint megjelesz vagy megsemmisíthet a bombázás. Ha túl késõn, a kaput zárva találod.
- Éppen ezért kiválóan kell idõzítenünk.
- A legjobb kapható kronométerekért küldetek!