- Minden meg lett javítva, innentõl rend lesz! szóltam
ki az õrnek, õ pedig bólintott miközben kinyitotta
a kaput. Lassan kanyarodni kezdtem a város irányába,
majd hirtelen ráfordultam egy földútra.
A szökésem éppoly gondosan ki volt tervelve,
mint a tolvajlás. Pénzt lopni egy dolog; megtartani egy másik.
Az elektronikus kommunikáció korában a személyleírásom
és furgon leírása miliszekundumok alatt körbeéri
a bolygót. Minden rendõrautóban lesz rólam
kép és minden rendõrhöz eljut a szóbeli
felhívás. Mennyi idõm lehetett még? Mindkét
õr eszméletlen volt. Csakhogy amint magukhoz térnek,
továbbíthatják az információt, telefonálhatnak,
felhívhatják rám a figyelmet. Úgy kalkuláltam,
hogy ez minimum öt percbe fog kerülni. Ami megfelelt, hiszen
nekem csak háromra volt szükségem.
Az út az erdõ felé kígyózott,
majd végül elfordult, és egy elhagyatott kõbányánál
ért véget. A szívem kicsit szaporán vert, mivel
csak egy esélyem lehetett a következõ mûveletre.
És mûködött a bérautó még
ott állt, ahol az elõzõ napon hagytam! Persze elmozdítottam
a motor néhány lételemét, de egy elszánt
tolvaj elvontathatta volna. Hála az égnek, én voltam
az egyetlen elszánt tolvaj a környéken.
Kinyitottam az autót, kivettem az élelmiszeres dobozt
és a furgonhoz vittem. A doboz oldala lebillent leleplezve azt az
érdekes tényt, hogy a doboz üres. A doboz tetejébõl
kiálló zsebek és tokok ragasztószalaggal voltak
odaerõsítve. Nagyon ötletes, ha én mondom. És
én kell tegyem, mert senki más nem tudott errõl a
mûveletrõl. Pénz dobozba, doboz becsuk, autó
betesz. Munkaruha le, reszketés a hideg szellõben mialatt
a kocsiba dobom a bajuszt is. Sportmez fel, stopper indít, termit
kiélesít, furgon bezár, autó becsüccs.
Sima elhajtás. Nem figyeltek, így egyáltalán
nem volt okom nem folytatni a kalandot. Megálltam a fõúton
és vártam a Lunapark írányába tartó
rendõrkonvojra. Istenem, hogy siettek! Ráfordultam az útra
és lassan, óvatosan visszahajtottam Billvillebe.
Ekkorra a teherkocsi vidáman égett le és olvadt
tócsává. Effelõl semmi kétség.
A furgon biztosítva volt, így a tulajnak meg fogják
téríteni a kárát. A tûz nem fog elterjedni
egy kõbánya szívébõl semmiképp
és nem is fog senki megsérülni. Minden jól
szuperált nagyon jól.
Az irodában lecsillapodva kifújtam magam, kinyitottam
egy sört és nagyot húztam belõle, majd a bárból
elvettem egy üveg viszkit és kitöltöttem egy combos
adagot. Szürcsölgettem, az orromat ráncoltam a csúf
szagtól, majd kiöntöttem a maradékot a lefolyóba.
Milyen vacak lötty! Felteszem, ha tovább próbálkozom,
hozzászokom, de nemigen tûnt úgy, hogy megérné
a fáradozást.
Már elég idõ telt el, hogy a sajtó kiérjen
a bûntett helyére. Bekapcs! utasítottam a számítógépemet,
majd nyomtasd ki a legfrissebb hírlapot!
A fax selymesen hümmögött, és a lap a tálcára
csúszott. Egy színes, teljes erõvel üzemelõ
zsetonzuhatagról készült felvétellel a címlapon.
Lázas örömmel olvastam a tudósítást,
lapoztam és megpillantottam a rajzot. Ott állt, pont ahogy
rátaláltak, amikor végül kinyitották a
széfet. A püspök rajza és alatta egy sakklépés.
1.B-L4XP
Azaz: Bástya a szélre, Ló 4 viszi Püspököt.
Amikor elolvastam, a melengetõ örömöt az aggodalom
hûse váltotta fel. Kiadtam volna magam a rendõrségnek?
Kielemzik a rejtvényt, és várni fognak rám?
- Nem! kiáltottam hangosan. A rendõrség
lusta és lassú, ahhoz hogy egy kis bûnténynél
toporogjon. Megfejthetik, de mire megteszik, már késõ
lesz. A Püspöknek mindenesetre meg kell tudnia fejteni. Tudni
fogja, hogy az üzenet neki szól és megérti. Remélem.
A sörömet kortyolgatva erõsen aggódtam.
Hosszú órákba tellett, hogy kiötöljem ezt
a kis feladványt. A tény, hogy a Püspök egy sakkfigurát
használt névjegyként a sakkönyvekhez irányított.
Feltételeztem hogy õ, akár férfi, akár
nõ hiszen nem hiszem, hogy bárki is meghatározta
volna a Püspök nemét, bár elfogadott volt, hogy
a bûnözõ férfi ember érdeklõdött
a sakk iránt. Ha nem tudott eleget, ugyanazt a könyvet kell
fellapoznia, amit nekem. Nagyon kis erõkifejtéssel felfedezhetõ,
hogy mindössze kétféle sakk létezik. A régebbi,
amit használtam, a mezõszéli bábok a mezõvégi
bábu ellen nevet viselte. (Ha még nem tudod, a rangok a
sarkoktól sarkokig érõ sorok. A mezõ a játékosok
közti felület.) Így az a szél, ahol a fehér
Király áll, a Király 1 pozíció. Király
2 pedig a fölötte lévõ. Helyesebb lenne Fehér
Király 2-nek hívni, mert a másik játékos
szemszögébõl ez egyben a Fekete Király 7. (Ha
úgy véled, ez bonyolult, ne játssz sakkot mert ez
még a legegyszerûbb része!) Ugyanakkor van egy másik
sakkfajta, ami az Algebra sakk nevet kapta, ami egy betût és
egy számot társít a tábla mind a 64 mezejéhez.
A nyolc mezõ sor a fehérnél balról jobbra a-tól
h-ig van betûzve. Így a Ló 4 lehet b4, g4, b5 vagy
g5.
Zavarba ejtõ? Remélem is. Remélem, hogy a rendõrség
sosem jön rá, hogy ez egy kód, és nem göngyölíti
fel. Mert ha megteszik, engem is felgöngyölítenek. Ez
a kis sakklépés tartalmazza a következõ bûntényem
idõpontját, amikor viszem a Püspököt, ami
annyit tesz, hogy a névjegyet magammal viszem. Ami egyben azt is
jelenti, hogy én viszem el a Püspöki babérokat,
és azt, hogy az ex-Püspök mehet mosogatni.
A forgatókönyv világosan itt van a fejemben.
A rendõrség eltöpreng a rejtvényen, a sakklépésen,
majd félreteszi. A Püspök nem engedheti meg magának
ezt a luxust. Dühös lesz. Bûntényt követtek
el, amiért õt okolják. Pénzt vittek el és
nincs nála! Reméltem, hogy aggasztani fogja ez a sakklépés,
feladványnak tekinti, elszöszmötöl rajta és
meg is oldja.
Jobban belegondolva a 4-es szám a napok számát
jelenti, négy nap múlva lesz a nagy esemény. A Modern
Zenei Fesztivál Pearly Gatesben. Az a nap lesz egyben az év
24. napja, ami úgy van a Ló 4 elsõ permutációinak
száma. A b4 pedig lévén a b az ábécé
második betûje, szintén olvasható 24-nek, ami
a biztosíték a Püspök felé arról,
hogy a fesztivál 3. estéjérõl van szó.
A bûntényben persze lesznek anyagiak is. Mentális ujjaim
keresztbe tettem a remény fölött, hogy jobban fogom érdekelni
annál, hogy a rendõrséget elõre értesítse
a bûntényrõl.
Reméltem, hogy helyesen egyensúlyoztam. Túl
összetett feladványt adtam a rendõrségnek, de
megfejthetõt a Püspöknek. Reméltem, hogy elég
ideje van megfejteni és hogy eljön a fesztiválra.
Ez egyben azt is jelentette, hogy nekem is fel kell fújnom
magam, hogy aztán depresszióba essek, túlaludjam magam,
majd ne aludjak eleget. És kizárólag a köznép
zsebének megkopasztásához szükséges terv
összeállításával és kellékek
beszerzésével élvezkedjek.
A szóban forgó éjszakán erõsen
esett ami kiválóan kapóra jött. Felhajtottam
fekete kabátom kapucniját, mélyen a fejembe húztam
a fekete sisakom, majd megfogtam a fekete táskát, amiben
a hangszerem tartottam. Valami kürtfélét. Ez nyilvánvaló
volt elnézve a táska egyik végének duzzadt,
tubának helyet adó formáját. Lehet éppenséggel
egy kumpafón vagy dagenetta is. A közszállítmányozó
egészen az elõadóterem bejáratáig hozott.
Az út maradékának megtétele közben magamat
bátorítottam a többi fekete tokos hangszercipelõ
közt. Elõkészítettem a belépõkártyám,
de az ajtónálló egyszerûen beintett minket az
esõrõl. Kicsi volt az esélye annak, hogy bárki
is igazoltasson, hiszen én csak egy voltam a 230-ból, és
ezen az estén volt a premierje a várhatólag fülröncsóló,
szerényen a Galaxisok egyesülésének zenéje
névre keresztelt 201 rézfúvós és 29
ütõs koncertjének. A zeneszerzõ, Moi-Woofter
Geeyoh nem a kompozíciói gyenge disszonanciójáról
volt híres. Ezen darab választása vezetett az adott
éjszaka kiválasztásához; még a partirúra
lapozgatása is megfájdította az ember fejét.
A zenész sokaság öltözõ hiánnyal
kellett szembesüljön, és mindenfelé hangoskodtak.
Senki sem vette észre, amikor távoztam a hátsó
lépcsõházon át, majd betessékeltem magam
egy takarító szertárba. A személyzet már
régen elment, így nem zavarhat semmi a zenét leszámítva.
Ennek ellenére bezártam az ajtót belülrõl.
Amikor a felhangolás zajai megcsaptak elõvettem a Galaxisok
egyesülése partitúrámat.
Meglehetõsen nyugodtan kezdõdött hiszen a galaxisoknak
elõbb színre kell lépniük, hogy aztán
egyesülhessenek. Az ujjammal követtem a kottát, amíg
el nem értem a piros jelhez, amit én rajzoltam rá.
A kotta könnyedén becsúszott a zsebembe miközben
óvatosan kinyitottam az ajtót és kinéztem.
A folyosó üres, ahogy illik. Kimérten mentem végig
a folyosón, azon a szinten, ahol már dübörögni
kezdett a fenyegetõ galaktikus robbanás.
Az ajtón a Privát Maradj távol! felirat
állt. Elõvettem a zsebembõl a fekete maszkot, levettem
a kalapom és felvettem az álarcot, és elõhalásztam
a kulcsot. Nem akartam nyitókával bíbelõdni,
így még akkor készítettem ezt a kulcsot, amikor
felmértem a terepet. A zenével egy ütemben ügyködtem
már amennyiben annak volt mondható. A megfelelõ
robbanás pillanatában felkattintottam az ajtót és
beléptem az irodába.
A behatolásom persze nem volt hallható, de a mozgolódásom
felkeltette egy öregember figyelmét. Elfordult, és a
tollra nézett, amit kiejtett a reszketõ kezeibõl.
A kezeivel a plafon felé kapott a belsõ zsebembõl
elõkapott meggyõzõ és hamis fegyver láttán.
A másik, fiatal férfit nem lehetett megrettenteni: támadásba
lendült. Majd tovább is haladt mellettem eszméletlenül
a padló felé útközben összeroncsolva egy
széket.
Nem keltett különösebb zajt. Illetve keltett, de
a zene mellett, amely a robbanást lefojtó crescendo felé
tartott, nem volt hallható. Gyorsan mozogtam, mert az igazán
hangos részek közeledtek.
Elõvettem két pár bilincset a kabátzsebembõl
és az öregember bokáját az asztalhoz csatoltam,
majd lekísértem a kezeit, mielõtt azok teljesen elfáradtak
volna. Ezt követõen a szunyókáló egyeddel
is hasonlóan cselekedtem. Közelgett az idõ. Elõkaptam
a plasztikot egy másik zsebbõl igen, sok zseb volt a ruhámon,
és nem véletlenül majd a széf elejéhez
tapasztottam. Precízen a helyére. Nagyon biztonságban
érezhették itt magukat az körültekintõ elõkészületeikkel.
Az egész éjszakai bevétel a széfben volt, amit
felfegyverzett õrök vigyáztak. Vigyázták,
hogy zárva maradjon, amíg reggel más felfegyverzett
õrök jelenlétében kinyitják. Benyomtam
a gyutacsot a robbanóanyagba, majd visszahúzódtam
a szobában az õrök közé, a tûzvonalon
túlra. Ekkorra minden tárgy rázkódni kezdett
a zenére és por záporozott a plafonról. Még
nem jött el az idõ. Megragadtam az alkalmat, hogy kitépjem
a telefonvezetékeket a falból. Nem mintha valaki is telefonálással
próbálkozna a koncert vége elõtt.
És majdnem elérkezett a pillanat! A kottát
nézegettem gondolataimmal, és amikor a galaxisok végre
egyesültek, megnyomtam a detonátort.
A széf elõlapja lassan mozogva levált. Engem
a zenei katasztrófa szédített meg, és nem a
robbanás. Azon tûnõdtem, hány hallgató
süketült meg a mûvészet nevében. Tûnõdésem
nem gátolt abban, hogy a dollárkötegeket a hangszeres
dobozomba lapátoljam. Amint megtelt, kalapot emeltem az eszméletlen
és a kikerekedett szemû õröknek, és távoztam.
A fekete maszk visszament a zsebembe, én pedig egy figyelmen kívüli
vészkijáraton át hagytam el a házat.
Fürge két blokknyi séta következett, az
aluljáró felé, ahol csak egyike voltam az esõben
sietõknek. Le a lépcsõn, végig a folyosón,
hogy az állomás felé vegyem az irányt. Az ingázó
vonatok elmentek és a folyosó ki volt üresedve. Beléptem
a telefonfülkébe és észrevétlen indentitásom
pontosan 22 másodperc alatt, az elpróbált idõ
alatt lecseréltem. A táska fekete burkolata lehámlott,
hogy felfedje a belsõ, fehér borítást. Ezzel
a kiszélesedett, vékony mûanyagból készített
harangforma is megszûnt. A kalapom kifordult, hogy fehérré
váljon, a fekete bajuszom és szakállam eltûnt
a nekik fenntartott zsebben, így már csak a kabát
maradt, amit levetettem, és kifordítottam, ami úgy
van szintén fehérré változott. Így
kifordítva sétáltam végig az állomáson,
hogy a kijáraton át távozzak az érkezõ
idegenekkel, a taxiváróhoz. Röviden várakoztam,
amíg egy taxi elém gördült és az ajtó
kinyílott. Bemásztam és méltányló
mosollyal konstatáltam a robotsofõr csillogó kobakját.
- Éhn jó emberem, vid-jen engem az Arbolast Hotelbe
szóltam jól imitálva a türingi akcentust, mivel
a türingiai vonat ért be velem egyidõben.
- Az üzenetet nem értettem! szólt nyomatékosan
a robot.
- Ar-bo-last Ho-tel, te metál idióta! kiáltottam.
Arbo-bo-last!
- Értettem! jelezte a sofõr és a taxi megindult.
Egyszerûen tökéletes. Minden beszélgetést
egy hónapig rögzítenek egy molekuláris felvevõvel.
Ha ellenõriznének, a felvétel felidézi ezt
a kis beszélgetést. És a szállodafoglalásom
is egy türingiai terminálról érkezett. Talán
egy kicsit túl óvatos voltam, de a mottóm szerint
ez lehetetlen. Mármint túl óvatosnak lenni.
A hotel drága volt, és ízlésesen díszítették
mû arbolastok minden folyosóját és szobáját.
Alázatosan vezettek az enyémhez, ahol az arbolast állólámpaként
állt, és a robot portás mézesmázasan
tovasiklott egy ötdollárossal a borravaló nyílásában.
A táskát letettem a hálóban, levetettem
az esõkabátot, kihúztam egy sört a hûtõbõl,
és kopogást hallottam az ajtó irányából.
Ilyen hamar! Ha ez a Püspök, akkor tökös, hiszen
nem tûnt fel, hogy követnek. Ki más lehetne? Hezitáltam,
majd úgy találtam, hogy csak egyetlen módja lehet
megtudni, ki az. Mosollyal az arcomon, a Püspökre számítva
nyitottam ki az ajtót. A mosoly azonnyomban lelohadt.
- Le van tartóztatva! szólt a fakabát ékköves
jelvényét felmutatva. A társa egy hatalmas fegyvert
tartott rám, hogy meggyõzõdjön arról,
megértettem-e?