Minden megállt.
Coypu professzor megfagyott kezével a lehúzott kapcsolón.
Az õ irányába kellett forduljak, különben
nem láthattam volna ezt, mivel a szemeim mereven elõre szúrtak.
Ahogy a testem is, és az agyam pánikba eshetett és
megpróbált körbeugrálni a csontos tepsijében,
amikor felismertem, hogy elállt a lélegzetem. Csak annyit
tudtam, hogy a szívem sem ver. Valami rosszul ment, ebben biztos
voltam, mivel még mindig szorosan kötõdtem az idõcsigához.
További néma pánik amint Coypu átlátszóvá
válott, és a falak mögötte nyilvánvalóan
köddé lettek. Minden tûnt, fonnyadt a szemeim elõtt.
Én leszek a következõ? Nem volt mód tudni.
Az agyam egy primitív része, a majomember leszármazottja
makrancosan jajgatott és kis köröket írt le. Ugyanakkor
egy hûvös tárgyilagosságot és érdeklõdést
is éreztem; nem mindenkinek jut a kiváltság, hogy
végignézhesse a világa szertefoszlását,
mialatt egy csigavonalú erõmezõn lóg, amely
lehet, hogy visszalöki a távolmúltba. Olyan kiváltság
volt ez, amirõl szívesen lemondtam volna bármely vállalkozó
javára. Senki sem mutatkozott, így csak lógtam ott,
dülledt szemekkel, mereven, akár egy szobor, miközben
a laboratórium szertefoszlott körülem, és a csillagközi
ûrbe úsztam. Nyilvánvalóan még az aszteroida,
amelyre a Különleges Alakulat bázisa épült
sem bírt semekkora valószínûséggel ebben
az univerzumban.
Valami megmozdult. Meghatározhatatlan irányba kezdett
valami húzni. Az idõcsiga elkezdett letekeredni. Vagy az
is lehet, hogy egész idõ alatt folyamatosan leoldozódott,
amíg az idõben beállt változás hatása
elvette róla a figyelmemet. Néhány csillag egyértelmûen
mozogni látszott, mind gyorsabban és gyorsabban, mígnem
elmosódott csíkokká váltak. Ez nem volt valami
nyugtató látvány, és megpróbáltam
behúnyni a szemeimet, ám a paralízis tovább
fogott. Egy csillag húzott el elég közel ahhoz, hogy
kivehessem a lemezét, és egy utóképet égetett
a retinámba. Minden felgyorsult amint az idõm sebessége
fokozódott, és nemsokára az ûr egy szürke
folttá vált, ahol a csillagok túl gyorssá váltak
ahhoz, hogy kivehessem õket. Vagy ennek a foltnak volt hipnotikus
hatása, vagy kihatott az agyamra az idõmozgás, mivel
a gondolataim teljesen összezavarodtak amint egy félállapotba
kerültem valahol az alvás és az eszméletlenség
között, ami összességében igen sokáig
tartott. Esetleg nagyon rövid ideig. Nem igazán tudom. Lehetett
egy pillanat vagy az örökkévalóság. Talán
volt, van az agyamnak egy csücske, amely tudatában maradt az
elmúlt évek alatt az utazás végtelen lassúságának,
de nem kívánok vele gondolni. A túlélés
mindig is igen fontos volt számomra, és rozsdamentes acélpatkányként
a társadalom betonjáratai között csak a magam megsegítése
érdekel. Sokkal több mód van kudarcot vallani, mint
sikeressé válni, megõrülni, mint épeszûnek
maradni, és minden mentális energiámra szükségem
volt, hogy a helyes pályán maradhassak. Így léteztem
és maradtam relatíve józan az eszméletlen idõutazásban
várva, hogy valami történjen. Mérhetetlen idõ
után valami történt.
Megérkeztem. Az út vége még drámaibb
volt, mint az utazás kezdete, mivel minden egyszerre ment végbe.
Újra tudtam mozogni. Újra láttam – a fény
elõször elvakított – és visszatértek a
testi érzékeim, amik oly sokáig meg voltak vonva.
Ezen felül zuhantam. A sokáig béna hasam ettõl
felfordult, és az adrenalin meg hasonló anyagok, amiket az
agyam vágyott a vérembe tenni az elmúlt 32598 év
alatt – plusz minusz három hónap – szétáradtak
és a szívem egészségesen gyors verésbe
kezdett. Ahogy zuhantam, elfordultam, hogy a nap kikerüljön a
szemeimbõl, és a fekete eget néztem valamint a bolyhos
fehér felhõket messze odalent. Mi ez? A Kosz, az emberiség
rejtélyes anyaföldje? Nem volt mód megmondani, de mégis
távoli kellemességet hozott valahol, valamikor lenni anélkül,
hogy tünedeznének a dolgok körülöttem. Úgy
tûnt, még minden felszerelésem velem van, és
amikor megérintettem az irányítást a csuklómon,
éreztem, hogy a gravitációernyõ fékezni
kezd. Nagyszerû! Kikapcsoltam és tovább zuhantam, amíg
a vékony atmoszféra elsõ nyomait észlelni kezdtem
az ûrruhán. Amikorra a felhõk közé értem,
lassan zuhantam, mint egy levél, lábbal elõre mártózva
bele nedves ölelésükbe. A zuhanás mértékét
még tovább fékeztem amint elvakultam, kapargatva a
párát az arclemezrõl. Aztán kiértem
a felhõk közül, az irányítást lebegésre
állítottam és végignéztem lassan az
új világon, amely talán az emberi faj otthona, és
bizonyára az enyém is mindörökre.
A felhõk felettem úgy lógtak, mint egy puha,
nedves plafon. Fák voltak odalent és mezõk; úgy
3000 méterrel alattam a részletek egybeolvadtak az arclemezen
át. Elõbb vagy utóbb meg kellett próbálnom
az itteni légkört, és remélve, hogy távoli
õseim nem metánt lélegeznek, felnyitottam az arctakarót
és gyorsat szippantottam.
Nem rossz. Hûvös és egy kissé ritka ebben
a magasságban, de édes és friss. Nem ölt meg.
Teljesen elhúztam az arclemezt, nagyokat lélegeztem és
az alattam lévõ világot szemléltem. Elég
kellemes ilyen magasságból. Zöld dombok valamiféle
fákkal borítottan, kék tavak, völgyeket átszelõ
utak, valamiféle város a láthatáron, amely
szennyfelhõket eregetett. Egyelõre olyan messze maradok tõle,
amennyire csak tudok. Elõször össze kell szednem magam,
körülnéznem...
A hang rendkívül éberré tett: vékony
zümmögés, akár egy rovaré. Csakhogy ilyen
magasságban nem kéne rovaroknak lenni. Ez korábban
is feltûnt volna, ha a figyemem nem a lenti tájképre
összpontosul. Pont, amire észrevettem, hogy a zümmögés
robajjá erõsödött, elcsavarodtam, hogy átnézzek
a vállam felett. Tátogni kezdtem. Gömbölyû
repülõgép volt, amelyet valamiféle õsi,
fogró ventillátor hajtott, és az áttetszõ
oldalán át egy másik ember tátogott vissza
rám. A csuklókonzolt emelésre kapcsoltam és
visszalõttem a védõfelhõbe.
Nem túl jó kezdetnek. A pilóta igen csúnyán
nézett rám, bár megvolt az esélye, hogy nem
hitt abban, amit lát. De hitte. A kommunikátorok ebben a
korban kifinomultak kellenek legyenek, a hadi felkészültség
vagy paranoia úgyszintén, mivel pár percen belül
hallottam erõs hadigépek robaját alattam. Köröztek
kicsit, morajjal bömbölve, és egyikük még
lõtt is egyet felfelé, a felhõkön át.
Rövid pillanatig láttam a nyílszerû ezüstös
formát; aztán eltûnt, a felhõk zavarogtak és
kavarogtak, ahol átemelkedett. A gravitációernyõ
oldalirányítója nem valami pontos, de átdülöngéltem
a felhõkön, hogy akkora távolságot illesszek
magam és azok közé a gépek közé,
amekkorát csak tudok. Amikor egy ideje nem hallottam felõlük,
megkockáztattam egy kis esést, pont a felhõréteg
alá. Semmi. Semerre. Visszahúztam az arclemezt és
minden energiát elzártam.
A szabadesés nem tarhatott soká, bár hosszabnak
tûnt a valóságosnál. Egészségtelen
vízióim voltak csörömpölõ detektorokról,
információt emésztõ kompjúterekrõl,
mutogató mechanikus ujjakról, hatalmas hadigépekrõl,
amelyek felém süvítettek és morajlottak. Pörögve
estem, szemeimet az elsõ kivehetõ fémes csillogáson
próbálva tartani.
Egyáltalán semmi sem történt. Óriási
fehér madarak verdestek alattam lassan, éles rikoltásokkal
riadtak el, amikor átzuhantam köztük. Odalent egy kék
tótükör várt, és oldallöketet adtam
magamnak, hogy pont fölé kerüljek. Ha az üldözõk
megjelentek volna, a felszín alá bukhatnék, a vizsgálható
részen kívülre. Amikor a környezõ hegyek
magassága alá értem és a víz kellemetlen
ütemben közeledett, bekapcsoltam az energiát. Rázkódtam
és nyögtem, úgy éreztem, mintha a szíjak
mélyen a húsomba vágnának. A gravitáció
ernyõ a hátamon kényelmetlenül felhevült,
bár én más okból kezdtem káromkodni.
Még mindig hosszas esés volt hátra, vízre,
amely olyan kemény, mint az acél ebbõl a magasságból.
Amikor végül megálltam, a lábaim a vízbe
lógtak. Egyáltalán nem rossz landolás. Még
mindig nem volt jele üldözõknek, amikor egy kicsivel a
felszín fölé emelkedtem és a szürke szikla
felé sodródtam, amely közvetlen a tó távoli
szélénél állt. A levegõ jó illatú
volt amikor ismét kinyitottam az arctakarót, és minden
csendben. Sem emberi, sem gépi hangok. Semmi emberi lakottságra
utaló jel. Amikor közelebb kerültem a parthoz, hallottam
a szelet a levelek között, de ez volt minden. Nagyszerû.
Szükségem volt egy helyre, ahol meghúzódhatok
mielõtt helyreállok, és ez pont megfelelt. A szürkle
szikla kemény kõfal volt, megközelíthetetlen
és magas. Emelkedtem mellette, ameddig egy kis szegélyt nem
találtam, amire leülhettem. Ráültem. Jó
érzés volt.
- Régen nem csüccsentem – mondtam hangosan örömmel
hallgatva a hangomat.
Igen, a gonosz tudatalattim visszakívánkozott
kábé
harmincháromezer évet. Újra depresszióba
estem és ital után kívátam. Ám ez egy
olyan létszükséglet volt, amit elmulasztottam magammal
hozni, egy olyan hiba, amit sürgõsen helyre kell hozni. Az
energia elzárásával az ûrruha melegedni kezdett
a napon, úgyhogy levetettem minden felszerelést és
holmit a falnak támasztottam messze a peremtõl.
- Hogyan tovább? Hallottam, hogy valami ropog az oldalzsebemben,
és elõhúztam egy maroknyi rémesen drága
és törött szivart. Tragédia. Ám valami csoda
folytán az egyikük érintetlen volt, úgyhogy lecsíptem
a végét, hogy meggyújthassam és nagyot szívtam
belõle. Csodálatos! Szivaroztam egy darabig, a lábaimmal
himbálózva az alattam lévõ szakadék
fölött, és hagytam a morálomat felemelkedni a normális,
igen hatékony szintre. Egy hal törte át a tó
felszínét, majd visszacsobbant; néhány madár
csicsergett a fák között, én pedig a következõ
lépésen tûnõdtem. Menedékre volt szükségem,
de minél többet mozgok megtalálni, annál nagyobb
az esélye, hogy felfedeznek. Miért is ne maradnék
itt?
A sokféle szemét közt, amit az utolsó
pillanatban ragadtam magamhoz, volt egy labori tömörítõ.
Ellenkezni akartam, de a derekamra lett akasztva, mielõtt
bármit mondhattam volna. Ezt most átértékeltem.
A kézifogantyú, amely az áramforrást tartalmazta,
egy gumós testté tágult, ami éles tüskeszerûségben
ért véget. A mezõt a vége generálta,
aminek megvolt az az érdekes képessége, hogy a legtöbb
anyagot le tudta kicsinyíteni növelve a molekulái kötési
energiáját. A kicsinyítés persze nem változtatta
meg az anyag tömegét. Néhány homlit függvényében
az anyagának és a használt energiának akár
feleakkorára is le lehet kicsinyíteni.
A szegély a másik végén addig keskenyedett,
amíg el nem tûnt, és odáig sétáltam
rajta, ameddig biztonságban tehettem. Elõre tartott kézzel
nekinyomtam a tüskét a szürke kõnek és megnyomtam
a gombot. Éles reccsenés hallatszott ahogy az összetömörödött,
tenyérnyi nagyságú kõdarab levált a
sziklából és a párkányra esett. A tóba
hajítottam, majd felkapcsoltam az energiát és munkára
indultam.
Amint ráéreztem a fogására, gyorsan
ment a munka. Megtapasztaltam, hogy majdnem gömbszerû mezõt
tudok generálni, amely leválaszthat egy akkora tömörített
kõdarabot, amekkora a fejem. Miután megküzdöttem
azzal, hogy pár ilyen nehéz súlyt gördítsek
a párkány szélére – majdem magamat is utánuk
gurítva -, a sziklát szögben megfúrtam, majd
kivájtam a lejtõ fölötti részt. A gömbök
szabadon gurulhattak és csobbanhattak bele hangosan a lenti vízbe.
Idõnként megálltam, hallgatóztam és
körbenéztem. Még mindig egyedül voltam. A nap már
közel járt a horizonthoz, mire egy csinos kis barlangom lett
a a sziklafalban, amiben pont elfértek a holmiim és én.
Egy állat odúja, amiben én kívántam
meghúzódni. Meg is tettem egy gyors libegõ utat követõen
a tóhoz vízért. A koncentrátumok ízetlenek
voltak, de laktatóak, így a gyomrom tudta, hogy ettem, bár
nem valami jót. Ahogy az elsõ csillagok elõtûntek,
kiterveltem a Kosz - vagy Föld vagy akárhogy hívják
is - meghódításának következõ lépését.
Az idõutazásom fárasztóbb volt, mint
gondoltam, mivel a következõ dolog, amit észrevettem,
az, hogy az égbolt fekete és egy hatalmas narancs hold ül
a hegyeken. Az ülepem átfázott a hûvös sziklától,
és elmerevedtem a görcsös alvó pozícióban.
- Gyerünk, nagy történelemíró! –
mondtam és nyögtem ahogy az izmaim reccsegtek és az
izületeim ropogtak. – Kifelé, munkára!
Pont ezt kellett tennem. Az akció reakciót vált
ki. Amíg ebben a kuckóban kuporgok, addig minden terv, amivel
elõállok, értéktelen lesz, mivel nincs tényanyagom,
amivel operálhatok. Ahogy jelenleg még azt sem tudtam, a
megfelelõ bolygón és idõben vagyok-e, meg ilyenek.
Ki kellett másznom és körbejárnom. Bár
volt valami, amit már a megérkezésemkor, elsõként
megtehettem volna. Elharapva szitkoztam a saját hülyeségemet,
beleástam a sok szemetembe, amit magammal hoztam és elõvettem
az idõenergiadetektor kis fekete dobozát. Apró fénnyel
világítottam meg, és a szívem a gyomromban
kezdett lüktetni, amikor láttam, hogy a tû lazán
lötyögött. Ebben a világban az idõvel senki
sem babrált.
- Haha, te idióta! – mondtam hangosan felvidulva a hangtól,
amelyet a legjobban kedveltem. – Ez a cucc jobban fog szuperálni,
ha tápot is kap. – Kis mulasztás. Nagy lélegzet. Bekapcsoltam
az áramforrást.
Még mindig semmi. A tû éppolyan élettelen
volt, mint a reményeim. Mégis jó esélye volt,
hogy a packázók a közelben vannak, ám a gépük
jelenleg ki van kapcsolva. Reméltem, hogy a tû mûködik.
Kiválasztottam pár hasznos szerkezetet és lecsatoltam
az ernyõt az ûrruháról. Kb. félig volt
az energiaforrása, ami jópárszor fel-le lifteztethet
még a sziklafalon. Átbújtattam a kezeim a szíjakon,
leléptem a párkányról, és megnyomtam
a vezérlést, így a szabadesésem egy ívvé
változott, amely a legközelebbi út irányába
mutatott, amit ereszkedtemben kiszúrtam. Közvetlen a fák
fölött libegve folyamatosan vizsgáltam a földnyomokat
minden irányba. A túlméretezett, csillogó számlapos
karórám mindig a bal csuklómon van, és sokkal
többet tud az idõ mutatásánál. A jobb
gomb éritése kivilágította a rádió
jelzõjét, amelyet lenulláztam a saját bázisomon.
Csendben sodródtam tovább.
Holdfény tükrözõdött a sima felszínrõl,
amely csapást vágott az erdõn át, és
leereszkedtem a fák között a talajra. Elegendõ
fény szûrõdött át az ágak közt,
így nem kellett lámpást használnom az ösvényhez
vezetõ utamon; az utolsó pár métert extra óvatosan
tettem meg. Üres volt mindkét irányba, az éj
pedig csendes. Elõrehajoltam és megvizsgáltam a felszínt.
Egyszerû kõlapokból készült, nem fémbõl
vagy mûanyagból, és mintha apró homokszemek
lettek volna bennük. Nem valami érdekes. Közel maradva
a széléhez lépdelni kezdtem. Lassan haladtam, de legalább
takarékoskodtam a gravitációs ernyõvel.
Ami ezután következett azt csupán fáradtsággal
fûszerezett figyelmetlenségnek tudhatom be, valamint az e
világ iránt felé tanusított érdektelenségemnek.
Angelina és a gyerekek valamint az alakulati barátok körül
forogtak a gondolataim. Nem volt több valószínûségük,
mint azoknak a karaktereknek, akikrõl regényekben olvashattam.
Ez nagyon lehangoló volt, és inkább kotlottam rajta,
minthogy elutasítottam volna, ezért teljesen felkészületlenül
ért a hirtelen motorhang. Abban a pillanatban éppen kanyarodtam
az úttal, amely kisebb hegyek között szelt át:
mindkét irányban meredekek voltak a falak. Észre kellett
volna vennem az adott helyen való észlelhetõségem
és kiötlenem valamit ellene. Mialatt a falon való felmászáson
illetve az ernyõvel való felemelkedésen esetleg más
módon való menekülésen törtem a fejem, erõs
fények tûntek fel a kanyarban és erõsödött
a robaj. Végül az út mellé vetettem magam egy
kisebb árokba, ami ott vezetett, lefeküdtem és megpróbáltam
magam aprónak képzelni arcomat kezeimbe temetve. A viseletem
semleges sötétszürke volt, amivel talán illeszkedhetek
a talajhoz.
Aztán a közelgõ hang mellém ért,
a fények betakartak, majd továbbálltak. Ahogy túlhajtottak,
azonnal felültem és utánanéztem a négy
különös jármûnek. A részletek nem voltak
kivehetõnek, mivel csak a körvonalaikat láttam saját
fényeikben, ám igen laposak voltak, mint a motorbiciklik,
és vörös fény volt rajtuk hátul. A zajuk
elhalkult és állatszerû visítással vegyült,
valamint éles csikorgással. Lassítottak. Észre
kellett vegyenek.
Ropogó, fékezõ hangok visszhangzottak a nyílásban,
és a fénysugarak teljes kört írva le visszafordultak
felém.