Fejezet: 2

- Elõször azt kell megtudnunk, hova menj. Aztán...
Coypu professzor áttántorgott a laboron, én követtem, majdnem ugyanolyan rossz bõrben. Motyogott a számítógép nyomtatta leporellóra meredve, amely folyamatosan áradt a gépbõl a padlón halmot rakva.
- Pontosnak kell lennie, nagyon pontosnak – mondta. – Visszaküldtünk egy idõszondát. Követi a zavarok nyomait. Megtaláltuk a kérdéses bolygót. Most az idõpont precíz kiszúrása a lényeg. Ha túl késõn érkezel, akkor már talán befejezhetik, amit elkezdtek. Ha túl korán, meghalhatsz öregségben, mielõtt belekezdenének.
- Megkapó. Melyik bolygó?
- Furcsa neve van. Illetve nevei. Kosz vagy Föld vagy valami ilyesmi. Legenda szerint ez kellett legyen az emberiség otthona.
- Egy másik? Még nem hallottam róla.
- Nem is kellett volna. Felrobbantották egy atomháborús korszakban. Íme. Vissza kell tolnunk harminckétezerötszázkilencvennyolc évvel. Semmi jobbat nem garantálhatunk, mint plusz-minusz három hónapot ilyen távolságnál.
- Nem hinném, hogy észrevenném. Milyen év lesz ott?
- Jóval a jelenlegi naptárunk kezdete elõtti. Úgy hiszem, i.sz. 1975 az adott kor primitív lejegyzései szerint.
- Nem olyan primitívek, ha idõutazással babrálnak.
- Talán nem mindenki. Úgy tûnik, akiket keresel, ekkor mûködnek.
- Hogy találom meg õket?
- Ezzel – egy asszisztens átnyújtott egy apró fekete dobozt számgombokkal, egy áttetszõ dudorral, amiben egy szabadon mozgó tû volt. A tû úgy rezgett, mint egy vadászkutya és folyamatosan egy irányba mutatott, nem számított, hogy fordítottam a dobozt.
- Ideiglenes energiagenerátort detektál – mondta Coypu. – Kevésbé érzékeny, hordozható verziója a nagyobb gépeinknek. Jelenleg a mi idõvonalunkra mutat. Amikor odaérsz erre a Kosz bolygóra, arra fogod használni, hogy megtaláld akiket keresel. Ez a másik tárcsa a mezõ erejét mutatja, és az energiaforrás hozzávetõleges távolságát.
A dobozra néztem, és az elsõ ötletpezsgést, majd zuhanyt éreztem. – Ha ezt vihetem, akkor más holmit is, ugye?
- Így van. Kisebb tárgyak a tested közelében rögzíthetõk. Az idõmezõ felületi töltést hoz létre, amely nem különbözik a statikus elektromosságtól.
- Akkor bármi fegyver vagy páncélzat van a laborban, azt viszem.
- Nincs túl sok minden, csak apróságok.
- Akkor elkészítem a sajátoméit. Dolgoznak itt fegyvertechnikusok?
Körbenézett és elgondolkozott. – Az öreg Jarl a fegyverrészlegben dolgozott. De most nincs idõ semmit fabrikálni.
- Nem azt akarom. Melyikük az?
Öreg Jarl nemrégiben fiatalító kezelésen esett át, és úgy festett, mint egy világlátás közben összekoszolódott tizenkilenc éves, õsi és gyanakvó tekintettel a szemében, ha közelrõl figyelted.
- Azt a dobozt akarom – mondtam a memóriaegységre mutatva a hátán. Úgy visított, mint egy megsarkantyúzott póni és röhelyesen markolta a holmiját.
- Enyém, én mondom: enyém! Nem lehet a tiéd! Még kérni sem fair. Enélkül egyszerûen csak elfakulok. – Szenilis önsajnálat könnyei gyûltek fiatalos szemei köré.
- Uralkodj magadon, Jarl! Nem akarlak elûntetni; csupán csak egy másolatot akarok róla.
Félrehúzódott magában motyogva; a technikusok pedig közelítettek felé.
- Nem értem – mondta Coypu.
- Egyszerû. Egy nagy társaság ellen fegyverkezem. Szükségem lehet nehézfegyverekre. Ha én csinálom, rácsatlakoztatom öreg Jarlt az én memóriámra, én pedig az övéit használom az elkészítésükre.
- De akkor õ lesz te, átveszi a tested, ilyet még sosem próbáltunk.
- Most megpróbáljuk. Kétségbeejtõ idõk kétségbeesett lépéseket követelnek. Ami egy újabb lényeges dolgot vet fel. Azt mondta, ez egy egyirányú utazás az idõben, és nem térhetek vissza.
- Igen, az idõspirál a múltba visz. Ott nem lesz egy másik, hogy idehozzon.
- Amennyiben valaki készítene egyet, akkor viszont visszatérhetnék?
- Elméletileg. De ezt még sosem próbáltuk. A felszerelés és az anyagok többsége nem létezik a primitív bennszülöttek közt.
- Ám ha az anyagok megvannak, egy idõtekernye felépíthetú. Ki tudja hogyan lehet ilyet készíteni?
- Csak én. Az idõcsiga a saját ötletem és készítményem.
- Nagyszerû, az ön memóradobozát is akarom. A nevek legyenek rajta a dobozokon, hogy ne keresztezzem véletlenül a specialistákat!
A technikusok megragadták a professzort.
- Az idõstabilizátor veszít az erejébõl! – rikoltotta az egyik mérnök hisztériával feltelõ hanggal. – Amint megszûnik a mezõ, odaleszünk. Sosem léteztünk. Nem lehet... – sikonyált majd elesett, amint az egyik társa képen takarta kiütõ gázzal.
- Gyorsan! – kiáltotta Coypu. – Vigyétek diGrizt az idõcsigához, készítsétek fel!
Megragadtak és átsiettek velem a szomszéd szobába utasításokat kiáltozva egymásnak. Majdnem leejtettek, amikor két technikus egyidejûleg tûnt el. A hangok töbsége hisztérikus felhang volt, ami érthetõ a világ végének eljövetelekor. Náhány távolabbi fal már kezdett ködössé és kivehetetlenné válni. Csupán a gyarkorlat és a tapasztalat tartott vissza attól, hogy magam is pánikba ne essek. Végül el kellett löknöm õket a szükségleti ûrruhától, amibe megpróbáltak belepaszírozni, hogy az öveket rám csatolhassák. Coypu professzor volt egyedül nyugodt az egész csapatban.
- Fel a sisakot, de az arctakarót nyitva hagyva az utolsó pillanatig. Úgy! Íme, az emlékek, szerintem a lábzseb a legbiztonságosabb hely. Az ernyõ a hátadon van. Felteszem tudod használni. Ezek fegyvertokok a melleden. Az ideiglenesség vizsgáló itt...
Ha lett volna még hasonló holmi, alig tudtam volna megállni. De amit nem viszek, az nem lesz nálam. Aggassunk még!
- A nyelvegységet! – kiáltottam. – Hogyan beszélhetek a natívokkal, ha nem tudom a nyelvüket?
- Az itt nincs – mondta Coypu egy szatyor gáztartályt gyömködve a hónom alá. – De itt egy memóriagram...
- Azoktól fejfájást kapok.
- ...amelyet használhatsz a helyi nyelv megtanulására. Ebben a zsebben.
- Mit tegyek, azt még nem magyarázta el! Hogyan érkezek?
- Nagyon magasról. A sztratoszférából. Így kisebb az esélye bárminemû összeütközésnek. Odajuttatunk. Onnantól magad vagy.
- Az elsõ labor eltûnt! – kiáltotta valaki és majdnem egyidõben el is tûnt a létbõl.
- Az idõcsigához! – utasított rekedten Coypu, és húzni kezdtek az ajtón át.
Lassabban és lassabban, ahogy a túdósok és technikusok tünedeztek a láthatárról, mint a kidurrantott lufik. Már csak négyen maradtak, és nagy terhemmel öregesen tántorogtam tovább.
- Az idõcsiga – mondta Coypu légszomjjal. – Ez egy léc, egy puszta energiaoszlop, amely egy csigába van tekerve, és nyomás alatt van tartva.
Zöld volt és csillogó, majdnem betöltötte az egész szobát, tekercses formájú, karvastagságú izzó fénybõl állt. Emlékeztetett valamire.
- Ez olyan, mint egy óriási rugó, ami össze van préselve.
- Igen, talán. Mi idõcsigának hívjuk. Össze van préselve... terhelés alá van téve, az erõ gondosan kiszámított. A külsõ végéhez leszel téve és a fékerõt feloldjuk. Ahogy repülsz a múltba, az idõcsiga a jövõbe lökõdik, és az energiák fokozatosan megszûnnek. Menned kell.
Már csak hárman maradtunk.
- Emlékezz rám! – szólt egy alacsony, sötéthajú technikus. – Emlékezz Charli Nate-re! Amíg emlékszel, sosem fogok...
Coypu és én egyedül voltunk, a falak eltûntek, a levegõ sötétedni kezdett.
- Ez a vége! Érintsd meg! – szólt. Gyengülõ hangon?
Bukdácsoltam, majdhogynem elesve az izzó csiga végénél, elõretartott ujjakkal. Nem éreztem semmit, de amikor megérintettem, azonnal körbevett ugyanaz a zöld izzás, amin keresztül alig láttam. A professzor a konzolnál állt, az irányítással ügyködött egy jókora kapcsoló után nyúlva.
Átbillentette...