Ehhez a kis felderítõ körúthoz jobban teszem,
ha a koromnak megfelelõen - vagy még ifjabbnak - nézek
ki. Lemosva minden sminket, ismét üde, tizenhét éves
arcom lett. Képesnek kell lennem javítani rajta; végtére
is elvégeztem egy méregdrága színházi
make-up készítõ tanfolyamot. Tömésekkel
a pofazacskóimban sokkalta
angyalibbnak tûntem; különösképpen egy
kis rúzzsal feldobva. Feltettem egy napszermüveget, amit mûanyag
virágok ékesítettek, és vizet spricceltek,
amikor megnyomtam a tömlõt a zsebemben. Egy pillanatnyi vigyor!
Az öltözködési stílus megváltozott,
ami annyit tett, hogy a golfnadrág kiment a divatból, hála
az égnek, de a short visszatért. Illetve egy elvetendõ
irányzat, a rövidhosszú, ami az egyik szárán
térd fölöttig, a másikon térd alattig érõ
nadrágot jelentett. Vettem egy ilyen visszataszító
bíbor kordbársony nacit, amit ízlésesen ékítettek
a sokkolóan rózsaszín foltok. Alig mertem megnézni
magam a tükörben. Ami visszatekintett rám, azt inkább
nem írnám le, leszámítva, hogy nagyon hasonlított
egy szökésben lévõ bankrablóra. A nyakam
körül egy olcsó, eldobható kinézetû
fényképezõgép lógott, ami azon túlmenõen
hogy nem volt olcsó, nem volt eldobható sem, csak fényképezõgép.
Az állomáson elvesztem a hasonmások tengerében,
ahogy a Luna különjáratra szálltunk. Hisztérikusan
sikítozva és kacarászva egymást permetezve
mûanyag virágainkkal koptattuk az idõt. Illetve a végtelenségig
nyújtottuk legalább egy alkalommal. Amikor az ajtók
végül feltárultak hagytam, hogy a sokszínû
tömeg kiviharozzon, majd megviselten utánuk indultam. Nem dolgozni.
Oda mentem, ahol a pénz volt. Az elsõ látogatásom
emlékei elhomályosultak - hála az égnek -,
de emlékeztem, hogy valaki mûanyag zsetonok behelyezésével
fizetett a különféle utazásokért és
a változatosságokért. Apám csak szánalmas,
korlátozott számú ilyennel volt felszerelve, amiket
tíz perc alatt fel is használtunk, és persze nem volt
több. Az elsõ feladatom tehát az volt, hogy megtaláljam
a váltót.
Ez nem volt nehéz, hiszen ez volt a célja minden belépõ
látogatónak. Egy útmutatós rendszer, ami akár
egy jégkrém automata, zászlókkal és
mechanikus bohócokkal volt díszítve a tetején
pedig fülroncsoló zenét sugárzó aranyszínû
harsona állt. Egy csoport mûanyag bohóc torzó
vette körül az építményt, hintáztak,
vihogtak és grimaszoltak. Taszítóak voltak, és
õk gondoskodtak arról, hogy a látogatók távol
maradjanak a pénzüktõl. Buzgó ifjú kezek
nyomták a papírpénzeket a mûanyag Punchinellók
kezébe. A kezek becsukódtak, a pénz eltûnt,
és a bohócok szájában zseton özön
jelent meg, hogy kihányhassák õket az ott várakozó
tálcára. Undorító volt, de minden bizonnyal
én voltam az egyetlen, aki annak találta.
A pénz bement az épületbe. Most azt kellett kiderítenem,
hogy hol jön ki. Körbesétáltam az épületet,
és felfedeztem, hogy az automaták valójában
nem nyelik el a pénzt. Balra, a fák és bokrok rejtekében
egy kis épület nézett a bázisra. Átküzdöttem
magam a bokrok alatt és a jelzés nélküli ajtó
elõtt egy magándetektívvel szembesültem.
- El innen, kölyök! - mondta kedvesen. - Csak alkalmazottak
jöhetnek ide!
Körbejárkáltam, az ajtó felé indultam,
és végül kijátszva az õrt sikerült
lefényképeztem. - Vécére kell mennem - hazudtam.
- Azt mondták, itt van a vécé.
Erõs kézzel húzott el és visszapenderített
a bokrok közé. - Itt nincs. Menj vissza, ahonnan jöttél!
- Visszamentem. Felettéb érdekes. Semmi elektromos
riasztó és a zár Glubb gyártmány - megbízható,
de öreg. Összességében kezdtem hasonulni a Lunaparkhoz.
Kínzó várakozás következett sötétedésig,
amikor is bezárták a parkot. Unalomból felültem
a Gleccser utazásra, ahol úgy lehetett a jégbarlangok
között közlekedni, hogy a jégkocsi oldalára
fagyasztott dolgokon át idõrõl idõre a többi
rikácsoló kocsikázó felé böködtek
a szuronyok. A Kóbor Rockhajók ugyanilyen rossz volt, és
a jó ízlés nevében mélyen hallgatok
a heves élvezettel járó Cukorföldrõl és
a Mocsárszörnyrõl. Elég az hozzá, hogy
végül elérkezett az idõ. A zsetonosztó
már egy órával a park elõtt bezárt.
Egy elõnyös megfigyelõhelyrõl kísértem
figyelemmel mohó érdeklõdéssel, ahogy egy páncélozott
furgon elvitt egy csomó szilárd tartályt. Még
érdekesebb volt, hogy amikor a pézt eltávozott, a
biztonsági õr is. Úgy vélem, az e mögött
húzódó logika szerint épeszû ember nem
akarhat törni ellopni a zsetonokat.
Tehát én nem voltam épeszû. Ahogy leszállt
a sötét, csatlakoztam a kifáradt celebránsokhoz,
ahogy a kijáratok felé támolyogtak. Csak én
nem jutottam el olyan messzire. A Vámpír hegy lezárt
hátsó ajtaját könnyedén, elegánsan
kinyitottam. Bebújtam a parkoló sötétjébe.
Magasan felettem sápadt tépõfogak látszottak
és hamis vér csöpögött; igazán kellemesen
éreztem magam egy porral telt koporsó mögött lapulva.
Hagytam egy órát eltelni, nem többet. Ennyi eltakarítja
az alkalmazottakat az útból, de még mindig elég
mulatozó lesz odakint a parkmenti utcákon, így undorító
öltözetem nem lesz feltûnõ, mire végül
lelépek.
Voltak ugyan õrök, de könnyû volt kikerülni
õket. Ahogy azt vártam, a Glubbot játszva kinyitottam
és gyorsan beosontam. A szoba ablaktalannak bizonyult, ami jól
jött, hiszen kintrõl nem látható a fény.
Felkapcsoltam és megcsodáltam a gépezetet.
Egyszerû, tiszta terv - ezt értékeltem a gépben.
Az automaták a falhoz voltak láncolva. Most csendesek, de
a mûködésük egyértelmû. Amikor a pénzérmék
vagy bankók behelyezésre kerülnek, megszámlálják
õket és továbbítják. A fönti gépek
kimérték a szükséges zseton mennyiséget
és a csúszdához juttatták. Mellettük csövek
nõttek ki a földbõl és egy pontban találkoztak.
Minden kétséget kizáróan föld alatti futószalagokról
töltötték meg õket, amik visszaszállították
a zsetonokat újabb kiosztásra készen. A pénz
emberi kéz érintése nélkül szállítódott
a zárt, áttetszõ csöveken a gyûjtõállomásra,
ahol az érmék zárt dobozokba kerültek. Ezek nem
nekem valók voltak, hiszen nehéz lett volna megmozdítani
õket. De jaj, a bankók! Azok sokkal könnyebbek és
sokkal többet is érnek. Addig csúszdáztak, amíg
kecsesen be nem pottyantak a széf tetején, egy nyíláson.
Ez egy olyan mûvelet volt, ami relatíve biztonságosnak
tûnt a tolvajok és könnyûkezek ellen.
Csodálatos. Értékelve a gépet elgondolkoztam,
aztán jegyzeteket készítettem. Az automatákat
a Vált-ok nevû cég készítette, és
készítettem pár képet a gépeiken álló
termékjegyekrõl. A széf biztonságos volt, megbízható
márkájú, ami jól illeszkedett a terveimbe.
Természetesen üres volt, de erre is számítottam.
Feljegyeztem a számkombinációt, majd többször
kinyitottam és bezártam, amíg csukott szemmel nem
ment. Kezdett összeállni a terv a fejemben, és ez szerves
részét képezte.
Végeztem, kisurrantam az épületbõl anélkül,
hogy megláttak volna, és még egy kis erõfeszítéssel
kiszöktem a parkból, hogy a hancúrozó tömegbe
vegyüljek. A visszaúton kevésbé rendetlenkedtek,
és az öntözõs szemüvegem csak kétszer
kellett használnom. Nem tudom leírni, a megkönnyebbülést,
amit akkor éreztem, mikor végül betámolyogtam
az irodám ajtaján, levetkõztem az idegen viseletet,
aztán egy sörbe temettem az orrom. Eztán - metaforikusan
persze - felvettem a gondolkodó sisakom.
Az elkövetkezõ hetek eseménydúsak voltak.
Mialatt a felszerelésen dolgoztam, ami a végrehajtáshoz
kellett, szorosan követtem a híreket. Az egyik börtönszökevényt
heves küzdelem után elfogták. A társát
nem találták meg, az elfogott segítõkészsége
ellenére. Szegény Fullánkos; az élet már
nem lesz ugyanaz számára, amint elveszik tõle a verekedésvágyát.
Ugyanakkor az élet ugyanaz lesz annak, akit ki akart nyírni,
így nem nagyon sajnáltam Fullánkost. Munkálkodnom
kellett. Egyszerre két dolgon: megtervezni a rablást és
csapdát állítani a Püspöknek. Büszkén
mondhatom, hogy mindkettõt könnyûszerrel megoldottam.
Ezután addig vártam, amíg egy viharos éjszaka
be nem köszöntött, hogy ismét a Lunaparkba látogassak.
Térültem-fordultam amilyen gyorsan csak tudtam, ami több
órát jelentett, mert sok volt a tennivaló.
Ezt követõen már csak a megfelelõ alkalmat
kellett kivárnom. Egy hétvége lesz a legjobb a túlcsorduló
pénzáradattal. Terveim részeként kibéreltem
egy garazsat - egész legálisan - de loptam egy kis furgont
is, ami már nem volt ennyire legális. A várakozási
idõt az újrafestésével töltöttem,
ami jobbra sikerült, mint az eredeti, új azonosító
szám felhelyezésével, és az ajtókra
névtáblákat is illesztettem. Elérkezett a szombat
és erõsen kellett fékeznem a türelmetlenségem.
Elköltöttem egy jó és ráérõs
ebédet, mivel meg kellett várnom a késõ délutánt,
amikorra a ládák megtelnek. Kényelmesen behajtottam
az udvarra, és a kijelölt helyre értem a kijelölt
idõben. Közel a park személyzeti bejárójához.
Volt bennem némi aggodalom ahogy felhúztam a bõrre
tapadó, áttetszõ kesztyûket, de az elõérzetem
erõsebb volt. Mosollyal az arcomon nyúltam az elõttem
álló készülékhez a mûszerfalon.
Bekapcsoltam.
Egy láthatatlan rádiójel szárnyra kapott,
és próbáltam gondolataim szemével követni
az eseményeket. Fénysebesen elért a vevõhöz,
a fémhuzalon keresztül pedig a céljához, ami
egy apró robbanótöltet volt. Nem sok, csak egy gondosan
kiporciózott adag, ami megsemmisíti az egyik automata zárját
anélkül, hogy megrepesztené a csövet. A megsemmisített
zárral színes, mûanyag ostyák vaskos áradata
kell zúduljon az automatákba megtömve és túlárasztva
õket véget nem érõ folyamukkal. Micsoda jótevõ
voltam! Hogy áldanának a gyerekek, ha tudnák a kilétemet!
De nem csak ennyinek kell történnie. Minden percben
újabb jel hagyta el a jeladómat, egy újabb zár
semmisült meg, hogy újabb sugárban dõljön
a zseton zuhatag. Újabb és újabb. A megfelelõ
pillanatban beindítottam a furgon motorját, és a Lunapark
személyzeti kapujához hajtottam, leengedtem az ablakot, és
kinyújtottam a kezem a Vált-ok Automaták felirat fölött.
- Kaptam egy rádió hívást - szóltam
ki az ott álló õrnek. - Valami problémájuk
van?
- Nincs probléma - mondta az õr felemelve a sorompót.
- Sokkal inkább zavargás. Tudja, merre van az épület?
- Persze. A segítség úton van!
Ezen keresztül mérve fel váratlan adományom
hatásosságát hamar rájöttem, hogy a valóság
messze túlszárnyalta a legmerészebb elvárásaimat
is. Sikonyáló, nevetgélõ gyerekek rohangásztak
zsetonokkal megrakva, míg mások helyért küzdöttek
az öntözõ automatáknál. Boldog kiáltozásaik
fülszaggatóak voltak, és a jegyszedõk valamint
az õrök nem tudtak mit tenni a bõséghullámok
megfékezésére. Lassan kellett haladnom kézzel
a tülkön, hogy utat nyerjek a tömegben. Két õr
tolta hátra a kölköket a bokrokon túlra, amikor
felhajtottam.
- Valami gond van az automatákkal? - kérdeztem mázasan.
Az õr ordító válasza elveszett a gyermeki kiáltozásban
és élvezkedésben, és talán ez volt az
egészben a legszebb. Kinyitotta az ajtót és betessékelt
engem és a szerszámos ládámat.
Négy ember volt odabent tehetetlenül guggolva a gépek
elõtt. Nem lehetett kiiktatni õket, mivel rövidre zártam
a kapcsolót. Egy kopasz férfi esett neki fémfûrésszel
a vaskos kábelnek, kerregõ hagokat hallatva. - Ez az öngyilkosság
receptje - szóltam. - Négyszáz voltos a vezeték.
- Tud jobbat, idióta! - förmedt rám. - A maguk
istenverte masinái! Munkára!
- Azt teszem... És itt a gyógyír!
Kinyitottam a méretes szerszámosládát,
ami egyetlen csillogó fémcsövet tartalmazott, amit kiemeltem.
- Ez kell ide! - mondtam elfordítva a tetõszelepet, eltartva
magamtól. Az utolsó, amit láttam, a kidülledt
szemû reakciójuk volt, ahogy a fekete füst elõtört
és kitöltötte a szobát - tökéletesen
ellehetetlenítve a látást.
Én számítottam erre, õk nem. A szerszámosláda
a kezemben volt ahogy a négy gyors lépést megtettem
a sötétben és megérintettem a széf szélét.
Bármi zaj, amit keltettem elveszett a folyamatos kiáltozásaik,
sikításaik mellett a zseton automaták körüli
folyamatos hadakozásban. A széf könnyen nyílott,
a szerszámosláda teteje ügyesen illeszkedett az alsó
sarokhoz. Benyúltam, éreztem a pénzhalmot, majd besöpörtem
a ládámba. Gyorsan megtelt, és én rácsaptam
a fedelet. A következõ dolgom az volt, hogy meggyõzõdjek
arról, hogy a megfelelõ személy vállalja a
felelõsséget ezért a bûntényért.
A dedikált kártya a felsõ zsebemben volt, kihúztam
és gondosan a széfbe fektettem, amit aztán bezártam
ismét, hogy biztos legyek benne, az üzenetet kézhez
kapják és nem veszik el az izgalomban. Csak akkor emeltem
fel az immár nehéz ládát és háttal
fordulva a széfnek irányítani kezdtem magam.
Tudtam, hogy a kijárat a sötétben van, kilenc
könnyed lépésnyire. Öt lépés után
valaki erõs karjaiba szaladtam, aki élesen visongani kezdett.
- Elkaptam! Segítsetek!
Ledobtam a ládát és megadtam neki a vágyott
segítséget, végigfuttatva kezeimet a nyakára,
hogy ott elvégezzék amit kellett. Felhorkant és eldõlt.
A láda után kezdtem tapogatózni, és egy fájdalmas
pillanatig nem találtam. Aztán meglett, megragadtam a fülét
és felegyenesedtem...
És felismertem, hogy a verekedés közben elveszítettem
az irányérzékem.
A pánikom éppolyan sötét volt, mint a
füst, és annyira remegtem, hogy majdnem leejtettem a ládát.
Tizenhét évesen és teljesen egyedül - ismeretlen
világban, a felém közelítõ felnõttek
között. Vége volt. Elvesztem.
Nem tudom meddig tartott ez a krízis, talán csak másodpercekig,
de végtelenül hosszúnak tûnt. Akkor megragadtam
magam a metaforikus nyakamnál és erõsen megráztam.
- Te akartad így, emlékszel? Egyedül a feléd
fordított kezek közt. Hát add meg magad, vagy gondolj
ki valamit. Gyorsan!
Gondolkodtam. A süvöltözõ és rúgkapáló
emberek köröttem nem voltak a segítségemre, de
nem is jelentettek veszélyt. Éppen annyira voltak összezavarodva,
mint én magam. Rendben, kinyújtott kézzel elõre!
Bármerre. Érints meg bármit, ami tapogatás
útján beazonosítható. Amint sikerül, tudnom
kell, hol vagyok. Huppogást hallottam magam elõtt, bizonyosan
az egyik automatáét, aztán neki is vágódtam.
Ugyanebben a pillanatba egy légáramlat csapta meg
az arcom, és egy ismerõs hangot hallottam a közelbõl.
- Mi folyik idebent?
Az õr! És kinyitotta az ajtót! Milyen kedves
tõle! A fal mellett haladtam könnyen kerülve ki õt,
hiszen tovább üvöltözött a sötétben,
majd követve a gomolygó füstbõl a napfényre
értem. A világosságtól pislogva néztem
a másik õrre, aki elõttem posztolt és megragadott.
- Megállj! Nem mész sehová!
Nagyobbat nem is tévedhetett volna, úgy értem,
egy feketeövest megragadni... Könnyedén a földre
fekettem, hogy ne üsse meg magát, amikor elesik, feldobtam
a ládát a furgonra, körülnéztem ellenõrizni,
hogy észrevétlen maradtam-e, beindítottam a motort,
majd lassan, óvatosan elhajtottam a vidámsággal telt
vidámparkból.