(*) A Cambridge-i Egyetemen, a Sigma Club szemináriumán 1990 áprilisában
tartott előadás.
A
Julius Caesar című drámában Cassius így szól Brutushoz:
"Az ember néha saját sorsának kovácsa." De vajon tényleg a sorsunk kovácsai
vagyunk-e? Vagy minden, amit teszünk, előre elrendelt és meghatározott? Az
előre elrendeltség melletti érvként régebben azt hangoztatták, hogy Isten
mindenható és időn kívül álló lény, így tudja, mi fog történni. De hogyan
lehet akkor szabad akaratunk? És ha nincs szabad akaratunk, akkor hogyan
lehetünk a tetteinkért felelősek? Ha valakinek az a sorsa, hogy kiraboljon
egy bankot, akkor miért lenne felelős érte, és miért kellene megbüntetni?
A legutóbbi időkig a determinizmus tudományos alapokon állt. Úgy tűnt, hogy
jól meghatározott törvények léteznek, ezek irányítják a világegyetemet és
benne minden jelenség időbeli lefolyását. Bár még nem találtuk meg e törvények
végleges formáját, eleget tudunk ahhoz, hogy egy-két szélsőséges esettől
eltekintve le tudjuk írni az eseményeket. Megoszlanak a vélemények arról,
hogy a közeljövőben megtaláljuk-e a fennmaradó törvényeket. Én optimista
vagyok: azt gondolom, hogy ötven-ötven százalék annak az esélye, hogy az
elkövetkező húsz évben eljutunk a hiányzó törvényekhez. Ha mégsem sikerül, az
sem változtat lényegesen az érvelésen. Az a fontos, hogy feltételezzük a
természeti törvények egy olyan rendszerének a létezését, amely a kezdeti
állapottól kezdve teljesen meghatározza az univerzum fejlődését. Ezeket a
törvényeket talán Isten rendelte el, de úgy tűnik, azóta nem változtat rajtuk,
és nem avatkozik a világ folyásába.
Lehet, hogy a világegyetem kezdeti konfigurációját Isten választotta meg,
de az is elképzelhető, hogy még ez is a természeti törvényekből vezethető le.
Mindkét esetben arra a következtetésre jutunk, hogy a világegyetemet a
természeti törvényeknek megfelelő evolúció határozza meg, így nehezen érthető,
hogy miképpen lehetünk saját sorsunk kovácsai.
Az az elképzelés, hogy létezik egy nagy egyesített elmélet, amely a
világegyetemben mindent meghatároz, számos problémát vet fel. Először is a
nagy egyesített elmélet matematikai szempontból valószínűleg tömör és elegáns.
A mindenségről számot adó elméletnek különlegesnek és egyszerűnek kell lennie.
De hogyan írhatja le néhány egyenlet a körülöttünk levő bonyolult és
hétköznapi részleteket? Tényleg elképzelhető, hogy a nagy egyesített elmélet
meghatározza, hogy ezen a héten Sinead O'Connor fogja vezetni a slágerlistát,
vagy hogy Madonna a
Cosmopolitan címlapján fog szerepelni?
A világegyetemben mindent meghatározó nagy egyesített elmélettel kapcsolatos
második probléma, hogy az elmélet még azt is meghatározza, amit mondunk. És
miért határozná meg úgy, hogy a kijelentéseink helyesek? Nem lenne sokkal
valószínűbb, hogy helytelenek, hiszen minden helyes állítással szemben számos
helytelen állhat? Minden héten több levelet is kapok, amelyben a levél írói
teljes, egyesített elméleteket küldenek nekem. Ezek mind különbözőek, és a
legtöbb ellentmond egymásnak. De a nagy egyesített elmélet valószínűleg
meghatározza, hogy szerzőik helyesnek vélik elméleteiket. Miért kellene annak
érvényesnek lennie, amit én állítok? Én magam miért ne lennék alárendelve a
nagy egyesített elméletnek?
Az előre meghatározottság elméletével szemben a harmadik ellenvetés az, hogy
úgy érezzük, szabad akaratunk van - szabadon döntünk arról, mit cselekszünk.
Ha a természet törvényei mindent meghatároznak, a szabad akarat nem más, mint
illúzió. Ha viszont nincs szabad akaratunk, milyen alapon lennénk felelősek a
cselekedeteinkért? A bűncselekményekért nem büntetjük meg az elmebetegeket,
mert véleményünk szerint nem tehetnek róla. Ha azonban a nagy egyesített
elmélet által mi magunk is meghatározottak vagyunk, akkor ez nem azt jelenti,
hogy egyikünk sem tehet arról, amit cselekszik, és így nem is felelős érte?
A determinizmussal kapcsolatos fenti problémákat már évszázadokon át
tárgyalták. A korábbi vitát azonban akadémikusnak és álokoskodásnak
tekinthetjük, mert az emberiség a természet törvényeinek teljes megértésétől
távol állt, és nem ismerhette a világegyetem kezdeti állapotát. A probléma
megoldása időközben sürgetőbbé vált, mert úgy látszik, hogy kb. húsz éven
belül talán sikerül megalkotni a nagy egyesített elméletet. Az is felmerült,
hogy az univerzum kezdeti állapotát talán maguk a természeti törvények
határozzák meg. A következőkben személyes véleményemet szeretném közreadni
ezekről a kérdésekről. Nem állítom, hogy teljesen eredeti módon vagy kellő
mélységben megvilágítom a problémákat, de jelenleg ennél többet nem tudok
mondani.
Kezdjük az első problémával: hogy lehet az, hogy egy viszonylag tömör és
egyszerű elmélet alapján olyan bonyolult világ keletkezzen, mint amilyet az
összes apró és jelentéktelen részletével együtt megfigyelünk? Itt a
kvantummechanika határozatlansági elve játszik kulcsszerepet, amely kimondja,
hogy nem lehet egy részecske helyét is és a sebességét is nagy pontossággal
mérni: minél pontosabban mérjük a helyét, annál pontatlanabbul mérhetjük a
sebességét, és viszont. Ez a határozatlanság a jelenben nem nagyon fontos,
mert a dolgok egymástól távol helyezkednek el, és a helyzetükre vonatkozó
bizonytalanság a távolságokhoz képest nem jelentős. A korai világegyetemben
azonban minden nagyon közel volt egymáshoz, így a határozatlanság meglehetősen
nagy volt, és az univerzum részére nagyszámú lehetséges állapot létezett.
Ezek a különböző korai állapotok az univerzum lehetséges történelmének egy
egész családjává fejlődhettek. A legtöbb ilyen történelem nagy léptékben
egymáshoz hasonló: sima, egyenletes és táguló világegyetemnek felel meg. A
részletekben azonban - pl. a csillagok eloszlásában, vagy még inkább abban,
hogy mi van a folyóiratok címlapján - erősen különbözhetnek. (Természetesen
csak akkor, ha ezek a történelmek egyáltalán tartalmaznak folyóiratokat.)
Tehát a körülöttünk lévő világ összetettsége, komplexitása és részletei a
korai világegyetemben megnyilatkozó határozatlansági elvből származnak. Ez a
világegyetem lehetséges történelmeinek egy egész családjához vezet. Talán
olyan történelem is van közöttük - bár csak nagyon kis valószínűséggel -
amelyben a nácik nyerik meg a második világháborút. De éppen egy olyan
világban élünk, amelyben a szövetségesek győztek, és Madonna került a
Cosmopolitan címlapjára.
Nézzük a második problémát: ha cselekedeteinket a nagy egyesített elmélet
teljesen meghatározza, miért kellene azt is meghatároznia, hogy az
univerzummal kapcsolatban a helyes következtetésre jutunk, nem pedig a
helytelenre? Miért kell egyáltalán bármiféle érvényt tulajdonítanunk
bárminek is, amit mondunk? Az én válaszom erre Darwin természetes
kiválasztódásának elméletén alapul. Abból indulok ki, hogy a Földön az élet
egy nagyon primitív formája az atomok véletlenszerű kombinálódásával
keletkezett. Ez a primitív élőlény valószínűleg egy nagyméretű molekula
volt, de nem DNS, mert egy egész DNS-molekula véletlenszerű képződésének
esélye rendkívül csekély.
A korai élőlény reprodukálta önmagát. A kvantummechanikai határozatlansági
elv és az atomok hőmozgása miatt a reprodukált molekulák bizonyos hányadában
hibák keletkeztek. A legtöbb ilyen hiba végzetes lehetett az életképesség vagy
a szaporodóképesség szempontjából, ezért az ilyen hibák nem öröklődtek a
későbbi generációkban. Az esetek nagyon kis hányadában a véletlenszerűen
keletkezett hibák viszont előnyösnek bizonyultak. Az ilyen hibákkal rendelkező
élőlények túlélési és szaporodási esélyei javultak, és elkezdték kiszorítani
az eredeti példányokat.
A DNS kettős spirál szerkezete is ilyen tökéletesedés útján keletkezhetett a
fejlődés korai stádiumában. Ez a forma valószínűleg annyira kedvező volt, hogy
az élet összes korábbi változatát kiszorította. Az evolúció során ez a forma
vezethetett a központi idegrendszer kifejlődéséhez is. Azok az élőlények,
amelyek az érzékszerveik által összegyűjtött adatok jelentőségét helyesen
értelmezték és megfelelően cselekedtek, megnövelték túlélésük és szaporodásuk
esélyeit. Az emberi faj ezt az elvet egy új, magasabb szintre emelte. Mind
testalkatunk, mind DNS-szerkezetünk alapján nagyon hasonlítunk a magasabb
rendű majmokhoz, azonban DNS-szerkezetünk parányi eltérése lehetővé tette
számunkra a beszéd kifejlődését. Ennek segítségével az információt és a
megszerzett tapasztalatot szóban, esetleg írásos formában generációról
generációra tovább tudjuk adni. Korábban a tapasztalat eredménye a reprodukció
során csak a DNS-kódolás lassú folyamatában, véletlenszerű hibák
következményeként jelent meg. A beszéd kifejlődése rendkívüli mértékben
felgyorsította az evolúciót. Több mint hárommilliárd év telt el az emberi faj
megjelenéséig. De az elmúlt tízezer év alatt kifejlesztettük az írott nyelvet,
ami lehetővé tette számunkra, hogy a barlanglakó ősembertől eljussunk oda,
hogy a világegyetem végleges elméletének kérdéseit feszegessük.
Az elmúlt tízezer év alatt az emberi DNS szerkezetében nem következett be
lényeges változás. Intelligenciánk - az a képességünk, hogy az érzékszerveink
által szolgáltatott adatokból a helyes következtetést vonjuk le - barlanglakó
napjainkból vagy még korábbról származik. Valószínűleg olyan kiválogatódási
folyamat eredményeként keletkezett, amelynek alapját az ember azon képessége
szolgáltatta, hogy élelemszerzés céljából bizonyos állatokat elejtsen, ő maga
pedig elkerülje, hogy más állatok áldozatává váljon. Meglepő, hogy azok a
szellemi képességek, amelyek a fenti célok szerinti kiválogatódás
eredményeként jöttek létre, a mai, alapvetően megváltozott körülmények között
is ilyen jól helytállnak. A nagy egyesített elmélet felfedezése vagy a
determinizmus által felvetett kérdések megválaszolása a túlélés szempontjából
valószínűleg nem jelent különösebb előnyöket. Az intelligencia azonban, amely
egész más okokból fejlődött ki bennünk, lehetőséget ad arra, hogy ezekre a
kérdésekre is megtaláljuk a helyes választ.
Nézzük a harmadik kérdést: a szabad akarat és a cselekedeteinkért való
felelősség problémáját. Szubjektív módon érezzük: rendelkezünk azzal a
képességgel, hogy eldöntsük, kik vagyunk, és mit teszünk. De ez talán csak
illúzió. Néhány ember azt képzeli magáról, hogy Jézus Krisztus vagy Napóleon,
de mindegyiküknek nem lehet igaza. Olyan objektív módszerre lenne szükség,
amellyel eldönthető, hogy egy élő szervezetnek szabad akarata van-e, vagy sem.
Képzeljük el például azt, hogy egy másik égitestről egy "kis zöld emberke"
látogat meg bennünket. Hogyan tudnánk eldönteni, hogy szabad akarata van-e,
vagy csak egy robot, amelyet úgy programoztak, hogy hozzánk hasonlónak mutassa
magát?
A szabad akarat eldöntésére vonatkozó végső próbaként a következő kérdésre
kellene választ kapnunk: megjósolhatjuk-e a kérdéses élő szervezet
viselkedését? Ha igen, akkor teljesen világos, hogy nem lehet szabad akarata,
cselekedetei előre meghatározottak. Ha viszont nem tudjuk előre megjósolni a
viselkedését, akkor munkahipotézisként azt mondhatjuk, hogy a vizsgált
szervezetnek szabad akarata van.
A szabad akarat előbbi definíciójával szemben azt az ellenvetést lehet tenni,
hogy ha a teljes egyesített elmélet birtokában leszünk, akkor az emberek
viselkedését előre meg lehet majd jósolni. Azonban az emberi agy is alá van
rendelve a határozatlansági elvnek. Így az emberi viselkedésben a
kvantummechanikához kapcsolódó véletlenszerűség is jelen van, bár az
agyműködéshez szükséges energia kicsi, ezért a kvantummechanikai
határozatlanság is csekély mértékű. Az emberi viselkedés
megjósolhatatlanságának valódi oka az, hogy előrejelzése nagyon nehéz. Az agy
működését szabályozó alapvető fizikai törvényeket már ismerjük, és ezek
viszonylag egyszerűek. De nagyon nehéz megoldani ezeket az egyenleteket, ha
nem csupán néhány részecskére vonatkoznak. Az egyszerű Newton-féle
gravitációs elméletet is csak két részecske esetében tudjuk egzakt módon
megoldani. Három vagy több részecske esetén közelítésekhez kell folyamodnunk,
és a nehézség a részecskék számával rohamosan növekszik. Az emberi agy kb.
10
26 (százmillió-milliárd-milliárd) részecskét tartalmaz. Ez
túlságosan nagy szám ahhoz, hogy a viselkedést az egyenletek megoldásával, a
kezdeti feltételek és az idegek által az agy számára szolgáltatott adatok
megadásával valaha is előre tudjuk jelezni. Valójában azt sem tudjuk megmérni,
mi volt a kezdeti feltétel, mivel ehhez az agyat részeire kellene bontanunk.
De ha ez még sikerülne is, túlságosan sok részecske adatát kellene
regisztrálni. Emellett az agy valószínűleg rendkívül érzékeny a kezdeti
feltételekre: a kezdeti állapot kicsiny eltérése nagyon nagy változást okozna
a későbbi viselkedésben. Hiába ismerjük tehát az agyra vonatkozó alapvető
törvényeket, mégsem tudjuk alkalmazni az emberi viselkedés előrejelzésére.
A természettudományban a makroszkopikus testek tárgyalása esetén mindig ez a
helyzet, mert a részecskék száma túl nagy ahhoz, hogy az alapvető
egyenleteket megoldjuk. Ilyenkor megfelelő elméletekhez folyamodunk.
Ezek olyan közelítések, amelyekben a nagyszámú részecskét néhány mennyiség
helyettesíti. Jó példa erre a folyadékok mechanikája. A folyadékok, mint pl.
a víz, milliárd és milliárd molekulából állnak, amelyek mindegyike
elektronokat, protonokat és neutronokat tartalmaz. A folyadékokat jó
közelítéssel mégis olyan folytonos közegként kezelhetjük, amelyeket
sebességgel, sűrűséggel és hőmérséklettel jellemezhetünk. A folyadékok
mechanikája által nyújtott leírás és előrejelzés nem teljesen egzakt - ennek
érzékeltetéséhez elég meghallgatni az időjárás-jelentést -, ahhoz azonban
elegendő, hogy alkalmazásukkal hajókat vagy olajvezetékeket tervezzünk.
Azt gondolom, hogy a szabad akaratot és a cselekedeteinkért való morális
felelősséget a folyadékok mechanikájának értelmében effektív elméletként kell
elfogadnunk. Lehetséges, hogy a nagy egyesített elmélet előre meghatároz
mindent, amit teszünk. Ha ez az elmélet azt határozza meg, hogy felakasztanak
bennünket, akkor nem fogunk vízbe fulladni. De annak, aki egy keskeny
csónakban a viharos tengerre merészkedik, nagyon biztosnak kell lennie abban,
hogy a sors rendeltetése szerint bitófán fogja végezni. Megfigyeltem, hogy még
az eleve elrendeltetés hívei is, akik azt állítják, hogy semmit sem tehetünk
ellene, szétnéznek, mielőtt átmennek az úttesten. Persze lehet, hogy akik nem
néznek szét, nem élik meg, hogy elmondhassák a meggyőződésüket.
Viselkedésünket azért sem vethetjük alá az eleve elrendeltetés hitének, mert
nem tudhatjuk, hogy mi van eleve elrendelve. Ehelyett el kell fogadnunk
effektív elméletként illetve munkahipotézisként, hogy az embernek szabad
akarata van, és felelős a tetteiért. Ezzel az elmélettel nem lehet pontosan
megjósolni az emberi viselkedést, de el kell fogadnunk, mert semmi esélyünk
sincs arra, hogy az alapvető elmélet ide vonatkozó egyenleteit megoldjuk.
Egy darwinista ok is amellett szól, hogy elfogadjuk a szabad akarat elméletét:
abban a társadalomban, amelynek tagjai felelősséget éreznek a
cselekedeteikért, nagyobb fokú együttműködés jön létre, és az ilyen
társadalomnak nagyobb esélye van a túlélésre és értékrendjének
elterjesztésére. Természetesen a hangyák is nagyfokú együttműködésre képesek.
De az ő társadalmuk statikus. A váratlan kihívásokra nem tud reagálni, és nem
tud új lehetőségeket megragadni. Azok a szabad egyének azonban, akik közös
céljuk érdekében fognak össze, képesek az együttműködésre, ugyanakkor az
újítások végrehajtásához is kellően rugalmasak. Az ilyen társadalomnak nagyobb
esélye van a prosperitásra és értékrendjének továbbadására.
A szabad akarat fogalma nem tartozik a természet alaptörvényeinek kategóriái
közé. Ha az emberi viselkedést a természeti törvényekből akarjuk levezetni, az
önmagát tükröző rendszerek paradoxonába ütközünk. Ha cselekedeteinket az
alapvető törvényekből le lehetne vezetni, akkor maga az előrejelzés
megváltoztatná azt, ami történni fog. Ez hasonló az időutazás problémájához
(amelynek lehetőségében egyébként nem hiszek). Ha valaki előre látná, mi fog
történni a jövőben, lehetősége lenne annak megváltoztatására. Ha tudnánk, hogy
melyik ló fog győzni a Nemzeti Nagydíjon, vagyonokat lehetne nyerni azzal, ha
rá fogadunk. Ez azonban megváltoztatná a fogadási arányokat. Csak meg kell
nézni a
Vissza a jövőbe c. filmet, hogy elképzeljük, milyen bonyodalmak
keletkeznének.
A cselekedeteink előrejelzésének képességével kapcsolatos paradoxon szorosan
kötődik a korábban említett problémához: vajon a végső elmélet meghatározza-e,
hogy a végső elmélettel kapcsolatban a helyes következtetésre jussunk? Én azt
a nézetet képviseltem, hogy Darwin természetes kiválogatódási elmélete a
helyes válaszra fog vezetni bennünket. Lehet, hogy a helyes válasz nem a
megfelelő leírásmód lesz, de a természetes kiválogatódásnak a fizikai
törvények olyan együtteséhez kell elvezetnie, amely kielégítően fog működni.
Ezekből a törvényekből azonban az emberi viselkedést két okból sem tudjuk majd
levezetni. Először: nem tudjuk megoldani az egyenleteket. Másodszor: még ha
meg tudnánk is oldani, az előrejelzés maga zavart okozna a rendszerben.
Ehelyett úgy tűnik, a természetes kiválogatódás arra vezet, hogy elfogadjuk a
szabad akarat effektív elméletét. Ha elfogadjuk, hogy az egyén cselekedeteinek
megválasztásakor szabad akaratából dönt, nem hivatkozhatunk arra, hogy néha
külső erők irányítják. A "majdnem szabad akaratnak" nincs értelme. Gyakran
összetévesztik azt a körülményt, hogy valakinek a döntését előre sejteni
lehet, azzal, hogy a döntés nem szabadon történt. Sejtem, hogy a legtöbb
olvasó vacsorázni fog ma este, de szabad akaratából éhesen is lefeküdhet. Az
egyik példa az ilyen fogalomzavarra a korlátozott beszámíthatóság tantétele:
ez azt jelenti, hogy az a személy, aki a bűn elkövetésekor stressz (nagy lelki
igénybevétel) alatt áll, nem lenne büntethető. Lehet, hogy valaki stresszes
állapotban hajlamosabb antiszociális cselekedet végrehajtására, de vajon nem
lehetséges az is, hogy az ilyen ember bűnelkövetését elősegíti, ha a büntetést
mérsékelik?
Az alapvető természeti törvényeket és az emberi viselkedés törvényeit
egymástól függetlenül kell tárgyalni. Ahogy említettem, az alapvető
törvényekből nem vezethetők le az emberi viselkedés szabályai. Remélhetőleg
hasznosítani tudjuk a természetes kiválogatódás folytán szerzett
intelligenciát és a logikus gondolkodás erejét. Sajnos a természetes
kiválogatódás olyan jellemvonásokat is kialakított bennünk, mint az agresszió.
Az agresszió túlélési előnyöket jelentett a barlanglakó és a még korábban élt
ősembereknek, így a természetes kiválogatódás során tovább öröklődött. A
tudomány és a technológia segítségével azonban az ember birtokába jutott
hatalmas romboló erők miatt az agresszió nagyon veszélyes tulajdonsággá vált,
és napjainkban az egész emberiség létét fenyegeti. A problémát az okozza,
hogy az agresszió valószínűleg a DNS-ben van kódolva. A DNS azonban a
biológiai evolúció során csak évmilliók alatt változik meg, míg az emberiség
romboló ereje az információ evolúciója alapján húsz-harminc éves időléptékkel
növekszik. Ha nem leszünk képesek intelligenciánk segítségével kontroll alatt
tartani agressziónkat, akkor az emberi fajnak nem sok esélye van. De: míg
élünk, remélünk. Ha az emberiség túléli az elkövetkező kb. száz évet, akkor
más bolygókra, sőt más csillagok közelébe is szétszóródik. Ez lecsökkenti
annak a veszélyét, hogy egy atomháború teljesen elpusztítsa az emberiséget.
Összefoglalva: azokkal a problémákkal foglalkoztunk, amelyek a világban
uralkodó teljes meghatározottságból fakadnak. Nem jelent lényeges különbséget,
hogy a determinizmust egy mindenható Isten, vagy a természet törvényei írják
elő, hiszen azt is mondhatjuk, hogy a természet törvényei Isten akaratának
kifejezői.
Három kérdéskörrel foglalkoztunk: először azt vizsgáltuk meg, hogy a világ
komplexitását és apró részleteit hogyan határozhatja meg néhány egyenlet.
Vagy tényleg hihető, hogy Isten minden triviális részletet előre elrendelt,
például azt is, hogy ki legyen a
Cosmopolitan címoldalán? Úgy tűnik,
hogy a választ a kvantummechanika határozatlansági elve adja meg, amely
szerint a világegyetemnek nem csak egyetlen lehetséges történelme van, hanem a
lehetséges történelmek egész családja. Ezek a történelmek nagy léptékben igen
hasonlóak lehetnek, de a mindennapos, számunkra normális léptékben erősen
eltérnek egymástól. Mi éppen egy adott történelemben élünk, amelyet bizonyos
tulajdonságok és részletek jellemeznek. De más történelmekben nagyon hasonló
más értelmes lények léteznek, más nyeri meg a háborút és más áll a slágerlista
élén. Így a világegyetem triviális részletei abból származnak, hogy az
alapvető törvényekben - a hozzá tartozó határozatlansággal és
véletlenszerűséggel - a kvantummechanika is jelen van.
A másik problémakör az volt, hogy ha valamilyen természeti alaptörvény mindent
meghatároz, akkor azt is meghatározza, hogy mit mondunk magáról az
elméletről - és miért határozná meg úgy, hogy amit mondunk, az helyes legyen,
ha ugyanúgy lehet egyszerűen rossz vagy irreleváns is? Válaszomban Darwin
természetes kiválogatódási elméletére hivatkoztam: eszerint azoknak az
egyedeknek van nagyobb esélyük a túlélésre és a szaporodásra, amelyek a
körülöttük lévő világ eseményeiből a helyes következtetést vonják le.
A harmadik kérdés az volt, hogy ha minden előre meghatározott, akkor mi lesz a
szabad akarattal és a tetteinkért vállalt felelőséggel? Egyetlen objektív
módszer létezik annak eldöntésére, hogy egy lénynek szabad akarata van-e,
vagy sem: meg kell vizsgálni, hogy a viselkedése előre megjósolható-e. Az
emberrel kapcsolatban a végső törvények alapján két okból sem tudjuk
megjósolni a jövőbeli viselkedést. Először azért, mert nagyon sok részecske
esetén nem tudjuk megoldani az egyenleteket. Másodszor pedig azért, mert ha
meg tudnánk is oldani ezeket, az előrejelzés beavatkozást jelentene az egész
rendszerbe, és más eredmény születne. Mivel nem tudjuk előre megjósolni az
emberi viselkedést, elfogadhatjuk azt az effektív elméletet, miszerint az
emberi lénynek szabad akarata van, és el tudja dönteni, hogy az egyik vagy a
másik cselekedet helyes-e. Úgy tűnik, hogy a túlélési képesség szempontjából
határozott előnyökkel jár, ha hiszünk a szabad akaratban és a tettekért való
felelősségben. Ezt a hitet a természetes kiválogatódás megerősíteni látszik.
Azt, hogy a beszéd által közvetített felelősségérzés kontrollálni tudja-e a
DNS által közvetített agresszív ösztönt, a jövő fogja eldönteni. Ha a válasz
negatív, akkor az emberi faj a természetes kiválogatódás egyik zsákutcájának
minősül. Talán a galaxisunkban más értelmes lények már jobb egyensúlyt
találtak a felelősségérzet és az agresszió között. Talán azt is remélhetjük,
hogy sikerül velük kapcsolatba lépnünk, vagy legalább a rádiójeleiket
felfognunk. Az is lehet, hogy már tudatában vannak a létezésünknek, de nem
akarják magukat felfedni előttünk. Az emberiség történelmének ismeretében ez
bölcs döntésnek tűnik.
Ennek az előadásnak egy kérdés a címe: Minden előre meghatározott? A válasz
az, hogy igen. De úgy is fogalmazhatunk, hogy nem, mert azt, hogy mi van előre
meghatározva, sohasem tudhatjuk meg.