Óvatosan megérintettem a bordáimat és
felvakkantottam. – Fáj, talán eltört, de ezzel már
nincs mit tenni. És te?
Berkk lassan lábra keveredett és fájdalmasan
sántikált. – Ugyanaz, azt hiszem. Fáj a sok zúzódás.
Pánikba estem, nem?
- Bárkivel megeshet.
- Veled nem történt. Te tettél a ketrecbe és
hajítottál le, ahogy magadat is utánam.
- Mondjuk hogy több tapasztalatom van az ilyesmiben, de emiatt
ne fájjon a fejed! A fontos, hogy mihez kedünk legközelebb?
- Amit mondasz. Te mentetted meg az életem és tartozom...
- De te mentettél meg engem, amikor elbuktattad a gyilkost,
aki ki akarta az agyam loccsantani. Úgyhogy kvittek vagyunk, rendben?
- Rendben. Ám akkor is neked kell eldöntened mit csináljunk
most. Talán én csináltam a vasrudas ketreceket, de
te vitelezted ki a tervet. Most?
Körülnéztem. – Meg kell tudjuk hol vagyunk lehetôleg
úgy, hogy ne vegyenek észre. Egy napra éppen elég
volt az izgalomból.
A futószalag mellett gyalogoltunk megpróbálva
kivenni valamit a vörösfényes sötétségbôl.
A távoli morajlás erôsödött ahogy haladtunk.
Elmentünk az egyik izzó árok fölött, ami a
kis fényt szolgáltatta és én belenéztem.
Folyadékkal volt telt, talán vízzel és az izzás
az aljáról jött. Bedobtam egy kis kôdarabot. Az
szépen csobbant majd lassan eltûnt láthatatlanul ahogy
lefelé haladt. Újabb rejtély, de nem valami sürgôs
megoldást váró.
- Fények elöl! – mondta Berkk helyesen. Kivételesen
fehérek és a mi oldalunkon a futószalag mellett.
- Rossz oldal! – mondtam. – Inkább a sötétben
nyomoznék. Gondolod, hogy át tudsz ezen mászni?
- Vezess!
Könnyû volt miután felkapaszkodtunk lassan és
fájdalmasan a szalagra, mivel az nem mozgott gyorsan. Átcsúszkáltunk
és átbotladoztunk a törött köveken, és
fájdalmasan landoltunk a túloldalon. Párhuzamosan
haladtunk közelebb a fényekhez, s a morajlás folyamatosan
erôsödött. Meghajolva mentünk az árnyékokban
rejtôzve. Megpróbáltunk nem elvágódni
a köveken, amik a szalagról hullottak le. Elértünk
a szalag végéhez és kinéztünk.
Nagyjából erre számítottam. Ha láttál
már egy kôzúzót, láttad mindet. A szalag
végénél a törött kô egy zúzóba
esett. Alul párokban fémkerekek zúzták ôket
még appróbbra. Kétségtelenül azzá
a finom porrá lesznek, amit az elosztóasztalokon láttam.
A görgôk egy acél keretbe voltak ágyazva amely
a végtelen gödörbe veszett. Relflektorok voltak a gödör
falába ágyazva. Lehajoltunk majd végül kúszva
közelítettük meg az utolsó görgôt és
lenéztünk a gödör pereménél. Berkk
mutatott.
- Lépcsôk. Úgy tûnik, egész az
aljáig mennek.
Egyetértôleg bólintottam annyira elôrehajolva,
amennyire csak tudtam. – Pihenô különbözô helyeken
a gép javítására. És az úgy néz
ki, mint egy irányító terület az alján.
- Látsz valakit?
- Nem, de azért még nagyon óvatosak leszünk.
Megnézem a lépcsôket...
- Kizárt! Ha te mész, én is megyek. Együtt
vagyunk!
Természetesen igaza volt. Nem volt értleme különválnunk.
- Jó, de én megyek elôre. Maradj mögöttem
és fedezz! Készen vagy?
- Nem – ismerte be kínos mosollyal. – És nem hiszem,
hogy valaha is leszek. Ez nem fog javulni, úgyhogy annyira kész
vagyok, amennyire csak lehetek.
Gyorsan tanult. Átmentem a fal mellé majd le. Amint
az elsô pihenôre értem magam után intettem Berkket
majd egy hatalmas leselejtezett görgô árnyékába
bújtam. Miután felzárkózott, a vastag porra
mutattam a lépcsôn. – Észrevettél valamit? –
kiáltottam a kôzúzók csapkolódó
morajában.
- Igen, csak a mi lábnyomunk látható.
- És a por több centi vastag. Régóta senki
sem használta ezeket a lépcsôket. De ettôl még
várhatnak ránk odalent. Óvatosan!
A zaj minden szinttel erôsödött szinte agypusztító
erôsségûig. Még mindig senki sem látszott,
lábnyomok sem a porban. Most már gyorsabban haladtam kizárólag
a zajtól hajtva. Lassabban csak az utolsó szinten a gödör
irányítószerkezetei elôtt. Berkket magamhoz
intettem és mutattam; ô bólintott. Semmi egyebet nem
hallhattunk csak a végtelen morajt. De láttuk, hol
volt a por megzavarva, megkarcolva és lábnyomokkal borítva
az irányításnál. A túloldalon nyomok
sokasága haladt el egy vastag csô mellett, ami a falba tûnt.
A csô közelében egy vaskos fém ajtó
volt ugyanazon a falon.
Az ajtóra mutattam és a levegôbe öklöztem
diadalmas gesztussal.
Most ki a gödörbôl mielôtt az agyam összelapul!
Hagytam hogy a gumibot, amely még mindig a karomra volt szíjazva
a kezembe csússzon. Az ajtónál guggoltam és
megérintettem a nagy záró kereket, majd Berkknek jeleztem.
Ô megragadta mindkét kezével és megfeszült.
Az izmok kidagadtak a nyakán az erôlködéstôl.
Semmi sem történt. Én meghúztam a karját
és amikor körülnézett én elmutogattam neki,
hogy a másik irányba tekerje.
Ez már mûködött. A kerék elfordult
és az ajtó résnyire kinyílt, amikor megnyomtam.
Masszív volt és nehéz. Addig nyomtam amíg át
nem tudtam nézni a nyíláson a kis, fémfalú
szobába. Üresség ameddig elláttam, és
egy másik ajtó a falon. Tovább nyomtam és besétáltam,
majd bezártam mögöttünk. A hang ezzel távoli
morajlásra mérséklôdött.
- Olyan, mint egy légzár – mondta Berkk. Alig értettem
a csengéstôl a fülemben.
- Inkább hangzár.
Azért még így is volt moraj. Fölülrôl.
Felnéztem a vaskos csôre amely végigment a szobán,
a moraj belôle érkezett.
- Próbáljuk meg a másik ajtót? – kérdezte
Berkk.
- Mindjárt, amint leáll a légkalapács
a fejemben.
A szoba jellegtelen volt. Semmi a falakon, csak világítás
a plafonon a csô mellett. És koszos lábnyomok vezettek
egyik ajtótól a másikig. Egy lábtörlôn
értek véget. Én letisztítottam rajta a csizmáimat.
- Valami civilizáltabbnak kell lennie a másik oldalon.
Tisztán tartják a padlót...
Befogtam a szám amint a kerék az ajtón nyílni
kezdett.
- Az ajtó mögé! – suttogtam és a falnak
lapultam.
Egy embert elintézek simán. De ha többen jönnek,
bajban leszünk.
Az ajtó szélesebbre tárult. Leguggoltam és
felemeltem a fegyverem. Egy fém talp és egy fém láb
jelent meg. Leengedtem a botot amint a robot belépett. Tökéletesen
figyelmen kívül hagyott amint megfordult és bezárta
maga után az ajtót. Elôrehajoltam és leolvastam
az azonosító lapot a fényes koponya hátulján.
- 707-es compbot. Csodálatos! Nem sokkal több leolvasónál
lábakon. Használtál már ilyet?
Berkk vidáman bólintott. – Tizenöt ilyenem volt
az összeszerelô telepen amit irányítottam. Amint
be vannak programozva, csak arra képesek, ami a memóriájukban
van. Fogalma sincs róla, hogy itt vagyunk.
Néztük, ahogy az ajtót bezárva átmegy
a másikhoz kinyitni azt. Befogtuk a füleinket amint a morajlás
bevágott, majd ismét elhalt az ajtó bezárásával.
- Most lássuk mi van a másik oldalon! – mondtam a
kereket megpördítve majd az ajtót résnyire nyomva.
Egy terem, de egy lélek sem. Szélesre tártam az ajtót
és beléptem.
- Itt fogsz hagyni? – kérdezte Berkk aggódva.
- Nem túl sokáig. De meg kell tudni mi vár
ránk. Hadd nézzem!
Egy jól megvilágított folyosón voltam
a morajló csôvel közvetlen a plafon alatt. Ajtók
nyílottak az oldalán és egy a folyosó túlsó
végén, amely bármikor kinyílhatott. Az elsô
ajtóhoz siettem és megpróbáltam a kilincset.
Nem volt zárva. Mély levegôt vettem, kikészítettem
a gumibotot és kinyitottam.
Egy raktárszoba, polcok és dobozok – tökéletes
a szükségleteinkhez. Visszasiettem Berkkhez.
- Ki innen! Van ott egy raktárszoba!
A raktárszobában az ajtót becsukva magam mögött
lecsúsztam és a padlóra ültem. Berkk ugyanazt
tette.
- Most mihez kezdünk? – kérdezte buzgón mintha
én mindenre tudnám a választ. Bár tudtam volna!
- Pihenünk. És tervezünk. Nem, nem tervezünk.
Semmit sem tehetünk, amíg nem tudjuk meg, hol a pokolban vagy
Mennyben vagyunk. – Befogtam a szám, mert kezdtem szédülni.
A csapkolódás, zúzódás, csúszásmászás,
vérzés és alvadás nem tett velem semmi jót.
– Te pihenj! – mondtam fájdalmasan kapaszkodva lábra. – Megnézem
a többi ajtót és megtudom, amit lehet. Mindjárt
jövök!
Az elsô három szoba amibe benéztem látványosan
érdektelen volt. Csapágyakkal teli dobozok, számítógép
konzolok, kilométernyi vezeték. Semmi amit használni
tudtunk volna, megenni vagy meginni. De a negyedikkel megütöttem
a fôdíjat és visszasiettem Berkkhez.
- Mindegyik ajtó tárolókra nyílik, de
találtam egyet, amiben nem csak csapágyhalom, hanem orvosi
elsôsegélyes doboz is van. Úgyhogy nem csak megtisztítani
tudjuk magunk és ruhát válthatunk, de valami jóember
egy üveg orvosi brandyt is odatett a homli közé.
Megittuk az ivó orvosságot mielôtt a fertôtlenítôkhöz
és kötszerekhez nyúltunk. Figyelembe véve hogy
min mentünk keresztül, olcsón megúsztuk. Tisztítottunk
és fertôtlenítettünk és félig elázottan
elmélkedtem a jövôrôl.
- Pihenj, aludj, ha tudsz! – mondtam. – Én veszek egy feldit.
- Az mi? Valami tabletta?
- Nem, te civil, ez egy megmaradt kifejezés a katonai karrierembôl.
Afféle felderítés. Megpróbálok nem kockáztatni
és visszajövök, amint tudok. Egy ember ezt jobban el tudja
végezni, mint kettô, úgyhogy ne vitatkozz!
Nem tette. – Sok szerencsét! – mondta.
- Nem hiszek benne. Én megcsinálom a szerencsémet
– dicsekedtem. Hogy emeljem a kedélyállapotát... vagy
a sajátomat. Leléptem.
Az ajtó a folyosó túlsó végén
egy nagyobb terembe nyílt. A vastag csô tovább ment
egész a terem közepéig ahol elkanyarodott és
függôlegesen bukott alá a padlóba. Nem tetszett
ez a szoba. A szemem hosszasan kulcslyukon tartottam. Voltak bent munkaasztalok
elôttük székekkel. És a székek embereket
jelentettek. Munkakonzolok csillogtak fénylôen és a
távolól járó motorokat lehetett hallani. Most
üres volt, de még meddig marad az?
A várakozás nem segített, mivel semmi sem mozult,
senki sem jött be. Kis káromkodást követôen
végül kinyitottam az ajtót és átsurrantam.
A munkaasztalok között somfordáltam megpróbálva
egyszerre minden irányba figyelni a vállaim fölött.
Lengôajtókon át kerültem egy még nagyobb
és jól világított terembe. Még mindig
senki, bár nehéz volt ezt elhinni. Tovább lopakodtam
azon tûnôdve meddig tart ki a szerencsém. Egy ajtó
mellé értem rajta kerek ablakkal és óvatosan
belestem mielôtt tovább mentem volna. Nagyot nyeltem.
Étel és italkiadó, semmi más nem lehet.
Már bent is voltam, az ajtó becsukódott mögöttem
és megnyomtam egy gombot egy italért. Koffein-pótló...
pont amire vágytam, amire szükségem volt.
Paradicsomi... Két csészével kiürítettem
mielôtt lelassultam volna. Meghúztam az irányítókat
amelyek fagyasztott macskaszendvicset és kutyaburgert csúsztattak
a mikróba amíg szürcsöltem. Idônként
kinéztem, de nem valami alaposan. Elôbb étel és
ital, további feldi késôbb. Egy kis sajnálatot
éreztem Berkk iránt, de az étel ezt elmosta. Ô
alszik és pihen míg én viszek neki egy kicsit ezekbôl
vagy idehozom.
Kikerekedett hassal, belülrôl megolajozva mozogtam és
úgy döntöttem, még egyszer körbenézek
mielôtt visszatérnék.
A kanyarban volt valami új. Egy lépcsôsor vezetett
lefelé a durva cementfalak közt. És emlékeztem,
hogy a csô zúzott kôtartalmával együtt a
talajba fordult. Ami azt jelentette, hogy a célállomás
odalent lehet. Megnézzem? Miért ne? A gyomrom tele volt,
koffein keringett a véremben és nagyon, nagyon kíváncsi
voltam.
Lementem a lépcsôkön egy széles folyosóra,
amely mindkét irányba folytatódott. Egy vasrag csôszerû
dolog lógott a közepén szintén két irányba
tartva. Polírozott fémbôl készült és
jóval nagyobb volt, mint a kôhordó csô, amit
korábban követtem. A folyosó falai még durvábbak
voltak kôformákkal a vakolat alatt. Úgy fúrták
és faragták ki a szilárd sziklából.
Nehéz elektromos kábelek lógtak füzérekben
és elektromos készülék volt a fém csôbe
ágyazva. Fogalmam sem volt, mi az. Sétáltam mellette
egy darabon és észrevettem, hogy mind az alagút, mind
a csô kanyarodik. Egy folyamatos, hosszú, egyenletes ívben.
Tovább mentem, de a kanyar íve, a sugár nem változott.
Amennyiben így marad, hatalmas kört kell képezzen és
idôvel visszajutok oda, ahonnan kezdtem. Egy kör alakú
alagút és egy kör alakú csô a közepén.
Ismerôsnek tûnt, és...
Felém közelgô lépéseket hallottam
a csatornában. Ideje eltûnni, ám a lépések
elhaltak.
Tûnj el, Jim, amíg még egyben vagy!
Bármely érzô ember gyorsan és halkan
visszavonult volna és más napra teszi a kíváncsiságot.
Én mindigis érzô embernek tartottam magam.
De akkor miért vettem le a nehéz munkacsizmáimat
és gyömöszöltem ôket a dzsekimbe? Miféle
racionális okból tipegtem elôre próbálva
átlátni a kanyaron?
Megmerevedtem egyik lábammal még a levegôben.
A kíváncsiságom bôségesen kielégíttetett.
Ott állt, csupán pár méterre tôlem
Justin Slakey professzor benézve az ablakon át a nagy csô
belsejébe.