Fejezet: 4

Erôs trópusi esô hullott hirtelen villámoktól meg-meg világítva, menndörgés szólt. Az Út Keresôi temploma elhomályosodott, kontúrjai alig kivehetôvé váltak a nedves üvegen át. A kamera képe elég tiszta volt, ám az ablakon át semmi sem volt kivehetô. Sybil odabent volt az épületben Slakey-vel már vagy egy órája. A szobát egyre szûkösebbnek éreztem.
- Kimegyek – mondtam egy Cocain-Cola feliratú sapkát húzva a fejemre.
- Bôrig ázol – mondta Bolivar.
- Gyanús lesz, ha a templom körül ólálkodsz – egészítette ki James. Lebiggyesztettem a szám szélét.
- Kösz az együttérzésért, de apátok még nem teljesen szenilis. Ez a sapka nem csupán egy visszataszító italt reklámoz, de van vízlepergetô mezeje is, és én már akkor ólálkodtam észrevétlenül templomok körül, amikor ti még meg se születtetek.
Mivel el sem mosolyodtak az erôltetett okoskodásomon, tudtam, hogy ugyanolyan feszültek, mint én. Levegôre volt szükségem.
A hotel hallja üres volt – mármint emberi élettôl. A menedzser robot meghajolt és szárazan egymáshoz dörzsölte kesztyûs kezeit. Az ajtónálló robot kinyitotta az ajtót amint közeledtem és esôcseppek röppentek be összepöttyözve fém testét.
- Piszok egy éjszaka, uram! – mondta mézesmázasan. – Ám holnap bizonyosan sütni fog a nap, begorra.
- Arra programoztak, hogy ezt mondjad, amikor esik? – bosszankodtam.
- Igen uram, piszok egy éjszaka, ám holnap bizonyosan sütni fog a nap, begorra.
Az idegeimnek bizonyosan annyi volt, ha beszélgetésbe akartam elegyedni egy agyatlan robottal. Csont szárazan mentem ki; az elektrosztatikus mezô lepergette a vízcseppeket.
Angelina...
A fájdalom a mellkasomban, torkomban igazi volt. Minden gondolatot róla kizártam magamból máskülönben funkcionálni sem tudtam volna. Ám ott volt ô a tudatosságom szélén egész idô alatt. Egy pillanatra beengedtem, ízlelgettem az emlékét. Emlékeztem rá, hányszor mentette meg az életem; fegyvereket dugni az ikrek babakocsijába nem egyszer volt életbevágó. Milyen élvezettel raboltunk bankokat, átéreztem az izgalmat a pénz szagát nem is említve. És ahogy közösen mentettük meg az univerzumot, legyôzve azokat a nyálkás szörnyeket! Emlékek, emlékek. Voltak persze nehéz pillanataink, de e momentumban olyan akartam lenni, akár a napóra rovatkái. Bármelyikük a napos órákban. És az élvezetben...
Megszakítottam ezt a gondolatmenetet. A sajnálkozás nem segíthet, csak tettel szerezhetem visza. Ezért voltam ott, ahogy a fiúk is, és ez volt amiért Sybil talán az életét kockáztatta. Menni fog. Ennek mennie kell.
A sétám nem volt céltalan; láttam egy kávézót a téren szemben az Út Keresôi templomával. Volt egy sor asztal odakint ponyvával fedetten. És egy vízlepergetô mezô is, amit belépéskor fedeztem fel; ez a mezô és az enyém összegerjedtek vibrálva pislákolva. Megérintettem a sapkám peremét és kikapcsoltam a sajátom, leültem egy asztalhoz tökéletes rálátással a templomra.
- Üdvözlöm, üdvözlöm, hölgyem vagy uram! – mondta az asztali gyertya villogó majd lángra lobbanó kanóccal.
- Uram, nem hölgyem.
- Mivel szolgálhatok... uram nem hölgyem?
Ma este a világ buta robotokkal és számítógépekkel volt tele.
- Hozz sört! Nagyot, hideget.
- Szolgálatára uram, nem hölgyem.
Az asztal vibrálni kezdett, majd egy fedél hátracsúszott és egy sör emelkedett elô. Nyúltam érte, de nem tudtam elvenni.
- Kettô kropotnyik ötven – mondta egy ridegebb, gépiesebb hang. Benyomkodtam három érmét a nyílásba és a pohár szorítója elengedett. – Köszönöm a borravalót – mondta a hang megtartva a visszajárót. Rosszallásomat nagy slukk sörrel fojtottam le.
Az esô a teret verte, mennydörgés dübörgött a távolban. Néha autó hajtott el; az Út Keresôi Temploma ajtaja zárva maradt. A sör nem habzott. Vártam.
Az idô telt. Az elsô sör befejeztével újat rendeltem.
- Kettô kropotnyik hetven – mondta az asztal.
- Miért? Az elôzô sör kettô ötven volt.
- A happy hour miatt. Fizessen!
Ez alkalommal a pontos összeget fizettem és a pohár szabaddá vált.
- Fösvény! – motyogta a komjúter emitált elektonikus reszelôsséggel.
Az esô végül megenyhült, megállt és a Vulkann három holdjának egyike jelent meg egy pillanatra a felhôk között. Aztán mozogni kezdett valami szemben és három nô tûnt elô a templomból. Beszélgettek egy darabig egymással mielôtt szétváltak. Sybil felém tartott és kissé megkönnyebbültem; legalább ôt biztonságban tudtam. Nem nézett rám, de észlelnie kellett a jelenlétem, mert elfordult és belépett a kávézóba. Pár peren át csak kortyolgattam a sört. Nem tûnt úgy, hogy követték. Befejeztem az ivást, letettem a poharat és befelé indultam.
Ô az egyik hátsó fülkében ücsörgött, kicsit biccentett és én csatlakoztam. Nagyot nyelt, majd még egyet és sóhajtott.
- Jim, ez egy olyan élmény volt, amit nehéz leírnom. Hárman voltunk Marabilis atya avagy Slakey mellett. Kezdek elbizonytalanodni dolgokban. Nem láttam semmiféle gépet. Röviden beszélt hozzánk, aztán a homlokához érintette a kezét. Valami történt. Nem tudom megmondani, mi. Csak elismételni tudom, amit Vivilia VonBurn mondott: leírhatatlan. De azt tisztán le tudom írni, ami utána következett. Rövid füvön sétáltunk Marabilist követve. Ô megállt, felfelé mutatott és ugyanabban a pillanatban harangozást hallottam a távolból. A harangok, a zene a felhôkbôl jött és valamiféle emelkedettséget éreztem. Aztán, és ne nevess, esküszöm, hogy láttam egy kis röpködô teremtményt a felhô mögött. Csak egy pillanatra.
- Egy madarat?
- Nem... egy apró rózsaszín bébit kis szárnyakkal a vállaint. Aztán eltûnt és vége volt.
- Ilyen egyszerûen?
- Én... én nem tudom. Emlékszem, hogy Marabilis megérintette a karom, elfordított és ismét ott találtam magam a templom termében a többi nôvel együtt. Szomorú voltam, úgy éreztem, mintha valami nagyon értékest veszítettem volna el.
Nem nagyon tudtam mit mondani. Sybil szemei merengôk voltak, valami általam láthatatlanra fókuszáltak. Egy könny szaladt le az ajkán, ô felszippant, letörölte a könnyet és elmosolyodott.
- Sajnálom. Nem vagyok nagy segítség. Tudom, hogy hamis kell legyen. Nem hiszek napi utazásban a Mennyekbe. De valami történt velem. Az érzelmeim, azok valódiak.
- Hiszek neked. De léteznek drogok, melyek közvetlen hatnak az érzelmekre...
- Tudom. De mégis... – Felemelkedett és lesímította a ruháját; egyik úját a brosshoz érintette. – Helyettem inkább a felvételt nézd meg!
- Kiváló munkát végeztél, köszönöm!
Az ikrek láttak minket az utcán és kinyitották az ajtót, ahogy a hallba értünk. Hallottam, ahogy Sybil elôadja nekik az élményét, lényegében megismételve, amit hallottam. Ám most már sokkal jobban uralta magát és kezdett dühössé válni, hogy sikerült megfogni. Mire befejezte, a kis elektronikus ékszert az aktivációs modulra csatoltam. A képernyô feléledt a templom közelgô képét mutatva.
A mozi csendes volt, akárcsak mi ahogy figyeltük amint Sybil a két másik nôvel találkozik. Beszélgettek, aztán Slakey felé fordultak, amikor belépett. Ô természetesen Marablis atya üzemmódban volt, barna reverendában és kenetteljes gesztusokkal; meglehetôsen örültem, hogy nem hallom, amit mond.
- Eddig mindenre emlékszem – mondta Sybil. – Az elkövetkezô élvezetekrôl beszél és a kezével extra csekkeket gyûjt a kirándulás kellemessé tételére. Ez a rész le is ment. Indulás!
Slakey biztos mondott valamit, mert mindhárom nô sarkon fordulva követte ôt. A képernyô elfeketedett.
- Tönkrement a felvevô? – kérdezte Bolivar.
- Kétlem – mondtam beletekerve a felvételbe míg a kép ismét megjelent.
- Visszatértünk a szobába – kommentált Sybil. – Az általam látottak nélkül. Sajnálom!
- Ne tedd! – futtattam le egy elemzô szondát. – Mindent megtettél, amit tudtál. A felvevô is. Tökéletesen mûködött, de nincs felvétel. Nem tudom miért vagy hogy történt ez. Az elektronika mûköködött, de nem rögzített semmit – dühödten meredtem a szerkezetre. – És én nem hiszek a csodákban.
- Senki sem hisz csodákban – mondta James. – Mi a technológiában hiszünk. Bármilyen mezôt, erôt vagy elektronikus zavart okozott is az utazás a Mennybe, az interferálhatott a felvétellel, nemde?
- Teljesen nyilvánvalóan – válaszoltam.
- Van egy ötletem – mondta Bolivar. – Ez jó ötlet volt, de nem jött be. Következô lépés. Alaposan szét kell nézni odabent. Emlékeztek, hogy volt valamiféle gépezet ami fel lett robbantva az elsô templomban. Látni szeretném, hogy van e valami hozzá hasonló itt is...
- Nem! – mondtam.
- Miért?
- Nem úgy értem, hogy ne tegyük. Úgy értem, te ne tedd, mivel én fogom megtenni – emeltem fel a kezem a tiltakozásaik lecsitítására. – Nem azért mondom, mert idôsebb és bölcsebb vagyok, ami persze igaz, de azért, mert ebben sokkal több tapasztalatom van. Bolivar, én nem kezdenék nagy profitú nagy kockázatú befektetésekbe ha te megtennéd helyettem. A legutolsó karate bajnokságot látva pedig nem mernék kiállni a bátyád ellen. Ez mindig is a specialista kora volt. Hiszi bármelyikôtök, hogy láthatatlan betörésben, behatolásban jobb lehetne, mint én? – Csend volt az egyetlen válasz. – Köszönöm! – mondtam kis melegséggel. – De segítenetek kell. Íme, a terv!
Az éjszakát és a következô nap felét elôkészületekkel töltöttük. Közös mûvelet készül. Az Út Keresôi templomi miséje délben kellett kezdôdjön. Az utolsó próbánkat egy órával azelôtt tartottuk.
- Elôször te, Sybil! – mondtam.
- Bemegyek a többiekkel. Természetesen mozgok, beszélek és nyitva tartom a szemem. Ha minden úgy történik, mint máskor, akkor csak egyetlen dolgom van. Tudom, hogy a külsô kaput mindig bezárják, mielôtt a tisztelet elkezdôdik. Így amikor Marablis atya elkezdi a ceremóniát, megszorítom ezt – tartott fel egy apró mûanyag ostyát.
- Ami egy egyszeri kommunikátor – mondtam. – Az elem kisüti a csipet, amely egy miliszekundumnyi jelet bocsát ki mielôtt kiég. Észrevehetetlen a használat elôtt és után. A közelben várok. Amint megkapom a jelet, bemegyek a bejárati ajtón – mutattam a módosított nyitókámat. – Sybil közelebbrôl megnézte a zárat; Bulldog Browser gyártmány. Jól ismerem és nagyon könnyû kinyitni. James, te következel!
- Én egy kölcsönfurgont vezetek új azonosító számmal és hamis jelekkel. Amikor apa bemegy én a templom elé parkolok. Bolivar!
- Én a furgonban leszek passzív nyomozó felszereléssel, magnetométerrel és hôelemzôkkel. Képesnek kell lennem a bent lévôk mozgását követni. Van egy vészjelzô érzékelôm is.
Bólintottam. – Amit négyféleképpen tudok mûködésbe hozni vész esetén. Erôsen megharapom a zápfogam, egy lábujjammal gyorsan kettôt kopogok vagy lerántom az ingem felsô gombját.
- Ez csak három – mondta Sybil.
- A negyediket nem tudom szabályozni. Akkor aktivizálódik, ha megáll a szívem. Ha megszólal a vészjel, a fiúk berontanak minden fegyverrel tüzelve. Van megjegyzés vagy kérdés?
- Kábító gránátokkal, altató gázzal és altató fegyverekkel – mondta James.
Ennyi volt. Elfogyasztottunk pár nem alkoholos italt és a Vulkann idôjárásáról beszélgettünk. Egy idô múlva Sybil az órájára nézett, felállt és elindult. Mi követtük.
Én a sarkon, észrevehetetlenül várakoztam látszatra a turista bolt kirakatát nézegetve a ruháim különbözô dudorait lapítgatva; fegyverek, érzékelôk, szerszámok, riasztók és mindenfélék voltak alattuk. Fogalmam sem volt, mit találok majd a templomban, úgyhogy számos elektromos boltba benéztem és mindenbôl vettem amire esetleg szükségem lehet.
A fülem mögé ragasztott telefon élesen kattogott. Megfordultam, bekanyarodtam a sarkon és felmentem a templom két lépcsôjén. A bal kezem takarta a gyorsan forgó nyitókát a jobban. Olyan gyorsan ment, mint egy kulcsfordítás; az ilyesmiben van némi gyakorlatom. Az ajtó kinyílt és lassulás nélkül léptem be. Az ajtó becsukódott és újra bezárult mögöttem.
Egy homályosam megvilágított elôcsarnokban voltam, függönyök takarták a szemközti oldalt. Hajszálnyira széthúztam ôket és átnéztem. Slakey-Marablis atya egy magas olvasópolc mögött állt és teli torokból kenetteljes semmitmondással fürdette a lent figyelô tömeget.
- ...a kétely elvétetik és bizonyosság lép helyébe. A Könyvek Könyvében megiratott, hogy az üdvözülés ösvénye a Jó Tettek Földjén át vezett. A jó tettek és a szeretet kell legyenek a vezérlô csillagaitok, az ezentúl hívó ujjai. Az ezentúl áll elôttetek, pihentetôen és eltöltôen, nyugalommal és tele szénsavval, amely minden értést elmulasztand.
Nagyon jó. No nem nagyon jó, hanem nagyon rossz. De nekem jó. Ameddig bugyborékol, addig behatolhatok a fôszentségbe. A lépcsôsor az ajtó mögött volt balra, ahogy Sybil mondta. Fogalma sem volt, hová vezetett; ezt nekem kellett megtudni. Felmentem és csendesen csuktam be az ajtót magam mögött. Gyengén ráharaptam a fogaim között tartott mikrofényre. Poros lépcsôk voltak felfelé. Felmentem a fal mellett lépkedve, hogy ne recsegjenek. A lépcsôsor végén egy újabb ajtó volt, ami egy nagy szobába vezetett, amelyet halványan világított meg egyetlen ablaka.
A fôhallon fölött enyhén hallottam a lenti ceremónia dübörgését. Csendben lépkedtem a dobozok és székhalmok között a szemközti fal ajtajához. Ez már a templom hátulja volt, úgyhogy a rejtéjes utazószoba fölött kellett legyen, ami nagy valószínûséggel a Mennyek bejárata. Egyben durván ez volt az a hely, ahol az elektronikus szerekezet megsemmisítésre került az Örök Igazság Templomában. Amint kinyitottam az ajtót, a dübörgés a padló alatt megállt.
Én is így tettem. Egy lábammal még a levegôben. Aztán megkönnyebbülten léptem tovább, amikor a megszólaló orgonazenével énekelni kezdtek a nôk. Egy spirállépcsô vezetett le. Elindultam rajta lassan és csendben. Megálltam az elôtt amit az utolsó ajtónak hittem.
Vaskos volt és meleg, én pedig izzadni kezdtem. Egyszerûen a hômérséklettôl. A pulzusom normális volt és a kedélyem emelkedett. Nincs több várakozás: ideje cselekedni! Kikapcsoltam a fényt és zsebre vágtam, majd kinyitottam a sötétség ajtaját és beléptem.
Erôs fények kapcsoltak be. Slakey állt elôttem mosolyogva.
Csak egy rövid pillanatra láttam, mivel abban a fillanatban, mikor feléledtek a fények, félrevetettem magam. Erôset harapva a zápfogamra.
Legalábbis megpróbáltam. Ám bármilyen gyors is voltam, volt valami nálam is gyorsabb. Láttam és hallottam, de ez volt minden. A testem elernyedt, a szemeim meredten maradtak. A zsíros padlót nézték, mivel arcra érkeztem. Az állkapcsom szétnyílt, folyt a nyálam. Éreztem ahogy erôsödik a fájdalom amint rájöttem, hogy nem tudok mit tenni, egyetlen izmom sem uralom. De legalább lélegeztem és még vert a szívem, hangosan és erôsen ütve a füleimben. Egy cipôorr jelent meg a szemeim elôtt és a látásom elhomályosodott, majd megállapodott az erôs fényekbe veszve. Slakey bizonyára felfordított, de semmit sem éreztem. Az arca foltja mutatkozott a fényrengetegben.
- Látsz engem, nem? Hallasz is? Az idegbénítóm ezt lehetôvé teszi. Mindent tudok rólad, Jim diGriz. Mindent, mert végtelen a hatalmam. Tudom, hogy hatoltál be ebbe a szent imahelybe. Tudom, kivel jöttél.
Lenyúlt a kezeivel, a fejem elfordult. Sybil feküdt mellettem elterülten, mozdulatlanul. A látásom ismét elhomályosodott és Slakey felegyenesedett. Most teljes pompájában láttam. Világos talár furcsa szimbólumokkal volt rajta gallérral és valamiféle korona a fején. Felemelte a karjait és magasan rázta az ökleit diadalmasan. Mindkettôt. A jobb oldali valóban kiválóan mûködött és nem volt semmi forradásnak nyoma a csuklóin, amikor az ujjak visszahullottak.
- Szánalmas kis halandó vagy, meg fogsz semmisülni! Megvilágosodást keresel, de nem lesz benne részed. Se te se ez a nô, akit kémkedni küldtél. Ha a Mennyeket akarod, akkor a Mennyekbe mész! Bizony! Bizony!
Mozgás következett és a kép ingadozni kezdett, majd megállt. A fejem felemekedett és felismertem, hogy Sybil ellenellást nem tanúsító testére lettem vetve.
- Menjetek mindketten, menjetek! Irány a Mennyek!
Nevetett, fuldoklott és még hangosabban nevetett.
- Nos, nem annyira a Mennyekbe, mint majd meglátjátok!

Elsötétülés