Fejezet: 21

Ezt rendkívül szórakoztatónak találhatták, hiszen a nevetésük mindent elnyomott. Amikor a leesett pengéért nyúltam, egyikük arrébb rúgta. A dolgok nem álltak valami fényesen. Nem küzdhettem meg mindegyikükkel. Ki kellett szállnom.
De ehhez már késõ volt. Ketten hátulról a földre terítettek és egy harmadik oldalról rugdosott. Mielõtt fel tudtam volna kelni, a kardforgató opponensem rátérdelt a mellkasomra és elõhúzott egy rendkívül rusnya tõrt, aminek hullámos éle volt.
- Mi ez a teremtmény, Capo Doccia? – kérdezte az államat fogva szabad kezével, a torkomnak szegezett tõrrel.
- Egy idegen – közölte Capo Doccia. – Az ûrhajóból vetették ki.
- Értékes?
- Nem tudom – mondta Capo Doccia eltûnõdve nézve rám. – Talán. De nem tetszenek a idegen trükkjei. Nem ide illenek. Ó, szúrd már le, és fejezd be!
Nem mozdultam ez alatt az érdekes fejlemény alatt, mivel fûzõdött némi érdekem a kimenetelhez. Aztán már mozogtam.
A késforgató felsikított ahogy kicsavartam a karját – remélhetõleg el is törtem – és elkaptam a tõrt, amit az ujjai szabadon engedtek. Felé tartottam és talpra pattantam, majd a társai közé löktem. Akikbõl mögöttem is állt pár, de hátráltak ahogy körbesuhintottam a tõrrel. Utánuk mozdultam és szaladni kezdtem mielõtt elõkapták a fegyverüket. Az életemért futottam.
Az egyetlen irányba, amit ismertem, le a lépcsõkön. Egyenesen Tars Tukasnak, aki eszméletvesztve rogyott össze az ütközés után.
Dühödt ordítások és üvöltések hallatszottak mögülem, és még arra sem vesztegettem idõt, hogy feléjük pillantsak. Hármasával szedtem a fokokat, és a kapuõrök felé tartottam. Még éppen csak feltápászkodtak, amikor felökleltem õket és azonnal vissza is csüccsentek. Egyiket gégén rúgtam miközben elesett, és elragadtam tõle a fegyverét a dobnál. A másik õr célozni próbált a fegyverével amikor fejen találtam az frissen zsákmányolt fegyveremmel.
A lépéseket már közelrõl hallottam, amikor átrohantam az ajtón és egyenest a meglepett õrbe ütköztem. Elõhúzta ugyan a kardját, de mielõtt használni tudta volna, már eszméletét is vesztette. Ledobtam a tõrt és felkaptam az õ jóval halálosabb kardját, majd tovább szaladtam. A kapu, amin ide érkeztünk, szélesre volt tárva.
És jól õrzött is volt: az õrök már fel is emelték a fegyvereiket. Irányt váltottam a szolgák épülete felé, amint tüzelni kezdtek. Nem tudom, mit találtak el, de én még éltem, amint a sarokhoz értem. Egy kard, egy puska és egy igen fáradt Jim diGriz. Aki nem mert megállni, de még lassítani sem. A külfalhoz értem és egy állvánnyal valamint egy létrával szembesültem, ahol a kõmûvesek javító munkákat végeztek. Rikácsolni kezdtem és a fegyvereimmel integettem a munkásoknak, akik különféle irányokba ugrottak félre. Felmásztam a létrán olyan sebesen, ahogy csak tudtam. Láttam, hogy a lövedékek minden irányból a falba fúródnak körülöttem, kõdarabokat szakítva ki.
A fal tetejére értem és levegõért küzdöttem, elõször kockáztatva, hogy hátranézzek.
Lekaptam a fejem, amint egy testes tüzér odalent kilõtt egy sorozatot, ami közvetlenül a fejem fölött süvített tovább a levegõben. Capo Doccia és udvara a kergetést az õrökre bízta és mögöttük állva szitkozódtak és hadonásztak a fegyvereikkel. Nagyon hatásosan. Ismét lekaptam a fejem, mert megint tüzeltek.
Az õrök egy része elkezdett fölmászni hozzám. Ami ténylegesen korlátozta a lehetõségeimet. Átnéztem a fal túloldalára a víz barna felszínét pillantva meg a fal talapzatánál. Némi esély!
- Jim, meg kell tanulnod tartani a nagy szád – mondtam magamnak, majd vettem egy mély lélegzetet és leugrottam.
Loccsantam és úgy is maradtam. A víz éppen a nyakamig ért és a sáros talaj fogta fel az esésem. Addig küzdöttem, amíg az egyik, majd a másik lábamat is ki nem szabadítottam majd túlpart felé gázoltam a ragadós ölelésû talajon. Az üldözõim még nem tûntek fel a láthatáron – de nem lehettek messze. Tovább kellett mozognom. Belekapaszkodva a füves partba még mindig görcsösen szorongatva elorzott fegyvereim kitántorogtam a kinti fák menedékébe. És még mindig semmi jele sem volt a fegyveres õröknek. Ennyi idõ alatt már át kellett volna érniük a hídon. Nem tudtam hinni a szerencsémnek.
Amíg el nem buktam a belém nyilaló fájdalomtól. Elképzelhetetlen fájdalom volt, minden érzéket kiölõ.
Aztán abba maradt és kimostam a haláltusám könnyeit a szemeimbõl. A bilincs! – elfeledkeztem róla. Tars Tukas magához tért és megnyomta a gombot. Mit is mondott? Ha kellõkképp sokáig marad lenyomva, minden ideget blokkol, kiöl. Megragadtam a cipõm és elõkaptam a nyitókát mielõtt a fájdalom ismét lesújtott.
Amikor megszûnt, már szinte túl gyenge voltam ahhoz, hogy az ujjaim mozgassam. Amíg a zárral matattam, felismertem, hogy szadista hajlamúak, amiért hálás lehetek. Ha sokáig tartotta volna nyomva a gombot, halott lennék. De valaki, kétségtelenül Capo Doccia azt akarta, hogy egyszerre szenvedjek és tudjam, nincs kiút. A kulcs a zárban volt, amikor ismét elemésztett a fájdalom.
Amikor elmaradt, az oldalamon feküdtem, a nyitókát kiejtettem az ujjaim közül és képtelen voltam mozogni.
Mégis muszáj volt. Még egy ilyen haláltusa és nekem örökre annyi. Addig fogok itt feküdni a fák között, amíg el nem pusztulok. Az ujjaim remegve mozogtak. A nyitóka becsúszott a zárba, kicsit megmozgattam...
Nagyon sok idõ kellett, hogy a vörös köd elmúljon a szemem elõl, és hogy a rángás elhagyja a testem. Nem tudtam mozdulni, és úgy éreztem, mindennek vége. Ki kellett pislognom a könnyeket, hogy láthassak. Láthassam a legszebb látványt.
A bilincset, ami a dohos levelek között hevert.
Mindössze a fogva tartóm ismerete arról, hogy a fájdalom szerkezet egy idõ után halált eredményez, mentette meg az életem. A keresõk nem siettek; hallottam a beszédüket miközben felém tartottak a fák közt.
- ... valahol itt lehet. Miért nem hagyják magára?
- Egy jó pengét és egy löveget magára hagyni. Soha. És Capo Doccia fel akarja lógatni a testet az udvaron, amíg rothadni nem kezd. Sosem láttam még ilyen dühösnek.
Az élet lassan visszatért megbénult testembe. Tovább mentem az állati csapáson, amit ezidáig követtem, és behúzódtam az alacsony bokrok közé elõre tartva kezeimet, hogy ellapítsam a füvet.
- Nézd, itt jött ki a vízbõl. Ezen az ösvényen ment.
Nehéz léptek közelítettek és el is haladtak mellettem. Megragadtam a fegyvereimet és az egyetlen lehetséges dolgot tettem. Csendben feküdtem és vártam, hogy visszatérjen az erõm.
Ez - hogy úgy mondjam – életemnek egy mélypontja volt. Társtalanul, egyedül, még mindig lüktetõ fájdalommal, kimerülten, fegyveresektõl kergetve, akik meg akarnak ölni, szomjasan... Szép kis lista. Az egyetlen dolog ami még nem ért utol, az esõ.
Esni kezdett.
Vannak érzelmi csúcs és mélypontok amikor másnak nincs helye. Miután valakit nagyon szeretsz, azután átcsapsz a másik végletbe, és többé képtelen leszel felé érezni – legalábbis így gondoltam. Ebben sosem volt semmi személyes tapasztalatom. De volt számos mélypontom. Ez egy ilyen volt. Lejjebb nem süllyedhettem, depressziósabb sem lehettem. Az esõ megtette a hatását. Kuncogni kezdtem, majd a szám elé kaptam a kezem, hogy ne nevessek olyan hangosan. Aztán úgy halt el a vidámságom, ahogy a dühöm erõsödött. Így nem lehet bánni egy hitvány és undok rozsdamentes acélpatkánnyal! Kezdett fennállni a veszélye, hogy berozsdásodom.
A lábaimat mozgatva el kellett fojtanom egy nyögést. A fájdalom még élt, de a düh fölébe kerekedett.
Megragadtam a fegyvert és a kardot a földbe vágtam, majd lábra segítettem magam megragadva egy faágat a szabad kezemmel. Felmarkoltam a kardot ismét, és ott álltam inogva. De legalább nem estem össze. Amíg végül mozgásba nem tudtam lendülni egyesével lépdeltem távol Capo Doccia nyomozó különítményétõl.
Az erdõ egész terjedelmes volt és mérhetetlen sokáig haladtam az ösvényeken. Messze magam mögött hagytam a keresõket, ebben biztos voltam. Így amikor az erdõ megritkult és véget ért egy fának dõltem kifújni magam és a széles rétre néztem. Ideje volt visszatalálnom az embervadászokhoz. Ahol szántások vannak, ott szántóknak is kell lenniük. Nem lehet nehéz rájuk akadni. Amikor megfelelõ mennyiségû erõm összegyûlt, a mezõ széle felé indultam készen arra, hogy az erdõbe vessem magam, ha fegyvereseket pillantanék meg. Meglehetõs örömmel töltött el, hogy elsõként egy farmházat pillantottam meg. Szokatlanul lapos volt, zsúpfedeles és ablaktalan – legalábbis azon a felén. Volt egy kéménye, amin vaskos folyamban áradt a füst. Mivel ilyen balzsamos klímán nem kell fûteni, ennek fõzõtûznek kellett lennie.
Az élelem gondolatára az elhanyagolt gyomrom köpülni kezdett, és panaszosan morogni. Én sem éreztem különben. Ételnek és italnak kellett következnie. És hol jobb helyen, mint egy elszigetelt farmon? A kérdés költõire sikerült. Átbotladoztam a ház mögötti barázdákon, és elõre keveredtem. Sehol senki. Hagok érkeztek az ajtónyíláson át, nevetés – és ételszag. Nyamm! Átbandukoltam a nyíláson.
- Helló fiúk! Nicsak, ki jött ebédre?
Vagy egy fél tucat ember ülte körül a fa asztalt. Öregek és fiatalok, kövérek és vékonyak. Mindannyiuk arcán ugyanaz a kifejezés ült. Leesett az álluk csodálkoztukban. Még a csecsemõ is abbahagyta a sírást és az idõsebbeket utánozta. Egy megtermettebb öreg törte meg a csendet olyan sietõsen egyenesedve fel, hogy a három lábú széke felborult.
- Isten hozott, becses idegen, isten hozott. – A homlokához kapott hogy mutassa mennyire megtiszteli a jelenlétem. – Hogyan segíthetnénk, becses úr?
- Amennyiben félre tudnának tenni egy kis élelmet...
- Íme! Üljön le! Egyen! Szerény csak a mi étkünk, de szívesen megosztjuk. Tessék!
Felállította a székét és intett, hogy üljek rá. A többiek elillantak az asztaltól, így senki sem zavart. Lehet, hogy jó emberismerõk voltak, és tudták, milyen jó ember voltam, de az is lehet, hogy a kard és a fegyver látványától lettek alázatosak. Egy fa tálkát megtöltöttek a tûz fölött lógó bográcsból és elém tették. Az itteniek a szolgák fölötti kasztból lehettek, mivel fakanállal is tudtak szolgálni. Nagy élvezettel kanalaztam. Zöldségleves volt természetesen friss zöldségbõl némi hússal, és csodás ízû. Hideg víz állt egy agyag csészében és semmi többet nem kérhettem volna. Amíg mindent az arcomba tettem hallottam, hogy halkan suttognak a farmerek a szoba túlsó felében. Kételkedtem benne, hogy bármi ártalmasat terveznének. Ettõl függetlenül rajtuk tartottam a szemem, nem messze tartva a kezem a kard markolatától, ami az asztalon hevert.
Amikor befejeztem és hangosan böfögtem - õk kedvesen zúgolódni kezdtek a gasztronómiai jóváhagyásra -, az idõs férfi különvált a csoporttól és közelített. Egy ütõdött fejü ifjút tolt maga elõtt, aki velem egykorú lehetett.
- Becses uram, beszélhetnék önnel? – Intettem beleegyezõleg és ismét böfögtem. Õ elmosolyodott és bólintott. – Ó, ön nagyon kedves, hogy az élelmet dícséri. Mivel ön nyilvánvalóan bölcs és humoros, intelligens és csinos harcos, engedje meg nekem, hogy átadjak egy kis ajándékot.
Ismét bólintottam; a kedveskedés minden kaput megnyit.
- Ez a harmadik fiam, Dreng. Erõs és akaratos, jó munkás. De a mi kis tartományunk kicsi ahhoz, hogy ennyi szájat etessünk, hiszen a termény felét õnagyságának, Capo Docciának adjuk, hogy megvédjen.
A fejét lehajtotta, mikor ezt mondta, ám a hangjában egyszerre volt harag és alázat. Úgy véltem, hogy az egyetlen, akit Capo Doccia védelmez, az Capo Doccia. Elõretolta Drenget és a bicepszét szorongatta.
- Mint a szikla, uram. Még igen fiatal. Mindig is harcos szeretett volna lenni, mint õnagysága. Egy igazi harcos, aki felkínálja a szolgálatait egy dzsentrinek. Nemes kérés, egyben olyan, amivel lehetõséget adhatna neki, hogy némi jövedelmet szolgáltathasson a családjának.
- Nem foglalkozom toborzással.
- Terészetesen, becses úr! Ha Capo Doccia pikásának állt volna, nem lenne kilátása fizetségre vagy jutalomra, csak korai halálra.
- Igaz, igaz – értettem egyet, mivel ezt magam is jól tudtam. Az öreg gondolatfonala tekeredett egy kicsit, ami nem is zavart, hiszen Spioventét meg kellett értenem. Egyáltalán nem tetszett a dolog. Szürcsöltem még egy kis vizet, majd megpróbáltam még egy böfögést elõcsalni, hogy lekenyerezzem a szakácsot, de nem ment. Az öregember tovább beszélt.
- Minden harcosnak, mint kegyednek is kell legyen egy apródja. Meg merhetem kérdezni – kinéztünk, és láttuk, hogy egyedül van -, mi történt az apródjával?
- Megölték csatában – improvizáltam. Erre hüledezve nézett, és rájöttem, hogy az apródoknak nem illik harcolniuk. – Amikor az ellenség lerohanta a táborunkat. – Ez már jobb volt, megértõen bólintott. – Persze megöltem a támadót, aki lemészárolta szegény Büdöskét. De hát ilyen a háború. Kemény dolog.
Az egész közönség megértõen hümmögött, így nem mondhattam nagy hülyeséget. Intettem a fiatalnak.
- Lépj közelebb, Dreng, és szólj magad. Mennyi a korod?
A hosszú haja alól bámult és dadogva válaszolt. – Négy leszek a következõ Féreglakoma napján.
- Nem akartam részleteket tudni errõl a jeles ünneprõl. Egyértelmûen nagyra nõtt a korához képest. Vagy ezen a bolygón meglehetõsen hosszúak az évek. Bólintottam és beszéltem.
- Jó kor egy apródnak. Most azt mondd meg nekem, tudod, mi egy apród feladata? – Reméltem, hogy megtudom, mert nekem fogalmam sem volt. Alázatosan fejet hajtott.
- Tudom uram, tudom. Az öreg Ketchy harcos volt, és sokszor mesélt róla. Fényesíteni kell a kardot és a fegyvert, elhozni az élelmet a tûzrõl, megtölteni a vizes kulacsot, kövekkel elnyomni a tetveket...
- Jól van, nagyszerû. Látom, mindent tudsz. Egészen a legcsúnyább részletekig. Cserébe a szolgálataidért elvárod, hogy harcosnak tanítsalak. – Gyorsan bólintott. A szoba elcsitult amint a dolgot mérlegeltem.
- Rendben, legyen!
Egy örömkiáltás visszhangzott a tetõ irányából, és az öreg férfi elõkerített valami házi fõzetû levet. A dolgok kezdtek jól alakulni, ha lassan is, de javultak a kilátások.