Fejezet: 7

Ehhez a kis felderítõ körúthoz jobban teszem, ha a koromnak megfelelõen - vagy még ifjabbnak - nézek ki. Lemosva minden sminket, ismét üde, tizenhét éves arcom lett. Képesnek kell lennem javítani rajta; végtére is elvégeztem egy méregdrága színházi make-up készítõ tanfolyamot. Tömésekkel a pofazacskóimban sokkalta
angyalibbnak tûntem; különösképpen egy kis rúzzsal feldobva. Feltettem egy napszermüveget, amit mûanyag virágok ékesítettek, és vizet spricceltek, amikor megnyomtam a tömlõt a zsebemben. Egy pillanatnyi vigyor! Az öltözködési stílus megváltozott, ami annyit tett, hogy a golfnadrág kiment a divatból, hála az égnek, de a short visszatért. Illetve egy elvetendõ irányzat, a rövidhosszú, ami az egyik szárán térd fölöttig, a másikon térd alattig érõ nadrágot jelentett. Vettem egy ilyen visszataszító bíbor kordbársony nacit, amit ízlésesen ékítettek a sokkolóan rózsaszín foltok. Alig mertem megnézni magam a tükörben. Ami visszatekintett rám, azt inkább nem írnám le, leszámítva, hogy nagyon hasonlított egy szökésben lévõ bankrablóra. A nyakam körül egy olcsó, eldobható kinézetû fényképezõgép lógott, ami azon túlmenõen hogy nem volt olcsó, nem volt eldobható sem, csak fényképezõgép.
Az állomáson elvesztem a hasonmások tengerében, ahogy a Luna különjáratra szálltunk. Hisztérikusan sikítozva és kacarászva egymást permetezve mûanyag virágainkkal koptattuk az idõt. Illetve a végtelenségig nyújtottuk legalább egy alkalommal. Amikor az ajtók végül feltárultak hagytam, hogy a sokszínû tömeg kiviharozzon, majd megviselten utánuk indultam. Nem dolgozni.
Oda mentem, ahol a pénz volt. Az elsõ látogatásom emlékei elhomályosultak - hála az égnek -, de emlékeztem, hogy valaki mûanyag zsetonok behelyezésével fizetett a különféle utazásokért és a változatosságokért. Apám csak szánalmas, korlátozott számú ilyennel volt felszerelve, amiket tíz perc alatt fel is használtunk, és persze nem volt több. Az elsõ feladatom tehát az volt, hogy megtaláljam a váltót.
Ez nem volt nehéz, hiszen ez volt a célja minden belépõ látogatónak. Egy útmutatós rendszer, ami akár egy jégkrém automata, zászlókkal és mechanikus bohócokkal volt díszítve a tetején pedig fülroncsoló zenét sugárzó aranyszínû harsona állt. Egy csoport mûanyag bohóc torzó vette körül az építményt, hintáztak, vihogtak és grimaszoltak. Taszítóak voltak, és õk gondoskodtak arról, hogy a látogatók távol maradjanak a pénzüktõl. Buzgó ifjú kezek nyomták a papírpénzeket a mûanyag Punchinellók kezébe. A kezek becsukódtak, a pénz eltûnt, és a bohócok szájában zseton özön jelent meg, hogy kihányhassák õket az ott várakozó tálcára. Undorító volt, de minden bizonnyal én voltam az egyetlen, aki annak találta.
A pénz bement az épületbe. Most azt kellett kiderítenem, hogy hol jön ki. Körbesétáltam az épületet, és felfedeztem, hogy az automaták valójában nem nyelik el a pénzt. Balra, a fák és bokrok rejtekében egy kis épület nézett a bázisra. Átküzdöttem magam a bokrok alatt és a jelzés nélküli ajtó elõtt egy magándetektívvel szembesültem.
- El innen, kölyök! - mondta kedvesen. - Csak alkalmazottak jöhetnek ide!
Körbejárkáltam, az ajtó felé indultam, és végül kijátszva az õrt sikerült lefényképeztem. - Vécére kell mennem - hazudtam. - Azt mondták, itt van a vécé.
Erõs kézzel húzott el és visszapenderített a bokrok közé. - Itt nincs. Menj vissza, ahonnan jöttél!
- Visszamentem. Felettéb érdekes. Semmi elektromos riasztó és a zár Glubb gyártmány - megbízható, de öreg. Összességében kezdtem hasonulni a Lunaparkhoz.
Kínzó várakozás következett sötétedésig, amikor is bezárták a parkot. Unalomból felültem a Gleccser utazásra, ahol úgy lehetett a jégbarlangok között közlekedni, hogy a jégkocsi oldalára fagyasztott dolgokon át idõrõl idõre a többi rikácsoló kocsikázó felé böködtek a szuronyok. A Kóbor Rockhajók ugyanilyen rossz volt, és a jó ízlés nevében mélyen hallgatok a heves élvezettel járó Cukorföldrõl és a Mocsárszörnyrõl. Elég az hozzá, hogy végül elérkezett az idõ. A zsetonosztó már egy órával a park elõtt bezárt. Egy elõnyös megfigyelõhelyrõl kísértem figyelemmel mohó érdeklõdéssel, ahogy egy páncélozott furgon elvitt egy csomó szilárd tartályt. Még érdekesebb volt, hogy amikor a pézt eltávozott, a biztonsági õr is. Úgy vélem, az e mögött húzódó logika szerint épeszû ember nem akarhat törni ellopni a zsetonokat.
Tehát én nem voltam épeszû. Ahogy leszállt a sötét, csatlakoztam a kifáradt celebránsokhoz, ahogy a kijáratok felé támolyogtak. Csak én nem jutottam el olyan messzire. A Vámpír hegy lezárt hátsó ajtaját könnyedén, elegánsan kinyitottam. Bebújtam a parkoló sötétjébe. Magasan felettem sápadt tépõfogak látszottak és hamis vér csöpögött; igazán kellemesen éreztem magam egy porral telt koporsó mögött lapulva.
Hagytam egy órát eltelni, nem többet. Ennyi eltakarítja az alkalmazottakat az útból, de még mindig elég mulatozó lesz odakint a parkmenti utcákon, így undorító öltözetem nem lesz feltûnõ, mire végül lelépek.
Voltak ugyan õrök, de könnyû volt kikerülni õket. Ahogy azt vártam, a Glubbot játszva kinyitottam és gyorsan beosontam. A szoba ablaktalannak bizonyult, ami jól jött, hiszen kintrõl nem látható a fény. Felkapcsoltam és megcsodáltam a gépezetet.
Egyszerû, tiszta terv - ezt értékeltem a gépben. Az automaták a falhoz voltak láncolva. Most csendesek, de a mûködésük egyértelmû. Amikor a pénzérmék vagy bankók behelyezésre kerülnek, megszámlálják õket és továbbítják. A fönti gépek kimérték a szükséges zseton mennyiséget és a csúszdához juttatták. Mellettük csövek nõttek ki a földbõl és egy pontban találkoztak. Minden kétséget kizáróan föld alatti futószalagokról töltötték meg õket, amik visszaszállították a zsetonokat újabb kiosztásra készen. A pénz emberi kéz érintése nélkül szállítódott a zárt, áttetszõ csöveken a gyûjtõállomásra, ahol az érmék zárt dobozokba kerültek. Ezek nem nekem valók voltak, hiszen nehéz lett volna megmozdítani õket. De jaj, a bankók! Azok sokkal könnyebbek és sokkal többet is érnek. Addig csúszdáztak, amíg kecsesen be nem pottyantak a széf tetején, egy nyíláson. Ez egy olyan mûvelet volt, ami relatíve biztonságosnak tûnt a tolvajok és könnyûkezek ellen.
Csodálatos. Értékelve a gépet elgondolkoztam, aztán jegyzeteket készítettem. Az automatákat a Vált-ok nevû cég készítette, és készítettem pár képet a gépeiken álló termékjegyekrõl. A széf biztonságos volt, megbízható márkájú, ami jól illeszkedett a terveimbe. Természetesen üres volt, de erre is számítottam. Feljegyeztem a számkombinációt, majd többször kinyitottam és bezártam, amíg csukott szemmel nem ment. Kezdett összeállni a terv a fejemben, és ez szerves részét képezte.
Végeztem, kisurrantam az épületbõl anélkül, hogy megláttak volna, és még egy kis erõfeszítéssel kiszöktem a parkból, hogy a hancúrozó tömegbe vegyüljek. A visszaúton kevésbé rendetlenkedtek, és az öntözõs szemüvegem csak kétszer kellett használnom. Nem tudom leírni, a megkönnyebbülést, amit akkor éreztem, mikor végül betámolyogtam az irodám ajtaján, levetkõztem az idegen viseletet, aztán egy sörbe temettem az orrom. Eztán - metaforikusan persze - felvettem a gondolkodó sisakom.
Az elkövetkezõ hetek eseménydúsak voltak. Mialatt a felszerelésen dolgoztam, ami a végrehajtáshoz kellett, szorosan követtem a híreket. Az egyik börtönszökevényt heves küzdelem után elfogták. A társát nem találták meg, az elfogott segítõkészsége ellenére. Szegény Fullánkos; az élet már nem lesz ugyanaz számára, amint elveszik tõle a verekedésvágyát. Ugyanakkor az élet ugyanaz lesz annak, akit ki akart nyírni, így nem nagyon sajnáltam Fullánkost. Munkálkodnom kellett. Egyszerre két dolgon: megtervezni a rablást és csapdát állítani a Püspöknek. Büszkén mondhatom, hogy mindkettõt könnyûszerrel megoldottam. Ezután addig vártam, amíg egy viharos éjszaka be nem köszöntött, hogy ismét a Lunaparkba látogassak. Térültem-fordultam amilyen gyorsan csak tudtam, ami több órát jelentett, mert sok volt a tennivaló.
Ezt követõen már csak a megfelelõ alkalmat kellett kivárnom. Egy hétvége lesz a legjobb a túlcsorduló pénzáradattal. Terveim részeként kibéreltem egy garazsat - egész legálisan - de loptam egy kis furgont is, ami már nem volt ennyire legális. A várakozási idõt az újrafestésével töltöttem, ami jobbra sikerült, mint az eredeti, új azonosító szám felhelyezésével, és az ajtókra névtáblákat is illesztettem. Elérkezett a szombat és erõsen kellett fékeznem a türelmetlenségem. Elköltöttem egy jó és ráérõs ebédet, mivel meg kellett várnom a késõ délutánt, amikorra a ládák megtelnek. Kényelmesen behajtottam az udvarra, és a kijelölt helyre értem a kijelölt idõben. Közel a park személyzeti bejárójához. Volt bennem némi aggodalom ahogy felhúztam a bõrre tapadó, áttetszõ kesztyûket, de az elõérzetem erõsebb volt. Mosollyal az arcomon nyúltam az elõttem álló készülékhez a mûszerfalon. Bekapcsoltam.
Egy láthatatlan rádiójel szárnyra kapott, és próbáltam gondolataim szemével követni az eseményeket. Fénysebesen elért a vevõhöz, a fémhuzalon keresztül pedig a céljához, ami egy apró robbanótöltet volt. Nem sok, csak egy gondosan kiporciózott adag, ami megsemmisíti az egyik automata zárját anélkül, hogy megrepesztené a csövet. A megsemmisített zárral színes, mûanyag ostyák vaskos áradata kell zúduljon az automatákba megtömve és túlárasztva õket véget nem érõ folyamukkal. Micsoda jótevõ voltam! Hogy áldanának a gyerekek, ha tudnák a kilétemet!
De nem csak ennyinek kell történnie. Minden percben újabb jel hagyta el a jeladómat, egy újabb zár semmisült meg, hogy újabb sugárban dõljön a zseton zuhatag. Újabb és újabb. A megfelelõ pillanatban beindítottam a furgon motorját, és a Lunapark személyzeti kapujához hajtottam, leengedtem az ablakot, és kinyújtottam a kezem a Vált-ok Automaták felirat fölött.
- Kaptam egy rádió hívást - szóltam ki az ott álló õrnek. - Valami problémájuk van?
- Nincs probléma - mondta az õr felemelve a sorompót. - Sokkal inkább zavargás. Tudja, merre van az épület?
- Persze. A segítség úton van!
Ezen keresztül mérve fel váratlan adományom hatásosságát hamar rájöttem, hogy a valóság messze túlszárnyalta a legmerészebb elvárásaimat is. Sikonyáló, nevetgélõ gyerekek rohangásztak zsetonokkal megrakva, míg mások helyért küzdöttek az öntözõ automatáknál. Boldog kiáltozásaik fülszaggatóak voltak, és a jegyszedõk valamint az õrök nem tudtak mit tenni a bõséghullámok megfékezésére. Lassan kellett haladnom kézzel a tülkön, hogy utat nyerjek a tömegben. Két õr tolta hátra a kölköket a bokrokon túlra, amikor felhajtottam.
- Valami gond van az automatákkal? - kérdeztem mázasan. Az õr ordító válasza elveszett a gyermeki kiáltozásban és élvezkedésben, és talán ez volt az egészben a legszebb. Kinyitotta az ajtót és betessékelt engem és a szerszámos ládámat.
Négy ember volt odabent tehetetlenül guggolva a gépek elõtt. Nem lehetett kiiktatni õket, mivel rövidre zártam a kapcsolót. Egy kopasz férfi esett neki fémfûrésszel a vaskos kábelnek, kerregõ hagokat hallatva. - Ez az öngyilkosság receptje - szóltam. - Négyszáz voltos a vezeték.
- Tud jobbat, idióta! - förmedt rám. - A maguk istenverte masinái! Munkára!
- Azt teszem... És itt a gyógyír!
Kinyitottam a méretes szerszámosládát, ami egyetlen csillogó fémcsövet tartalmazott, amit kiemeltem. - Ez kell ide! - mondtam elfordítva a tetõszelepet, eltartva magamtól. Az utolsó, amit láttam, a kidülledt szemû reakciójuk volt, ahogy a fekete füst elõtört és kitöltötte a szobát - tökéletesen ellehetetlenítve a látást.
Én számítottam erre, õk nem. A szerszámosláda a kezemben volt ahogy a négy gyors lépést megtettem a sötétben és megérintettem a széf szélét. Bármi zaj, amit keltettem elveszett a folyamatos kiáltozásaik, sikításaik mellett a zseton automaták körüli folyamatos hadakozásban. A széf könnyen nyílott, a szerszámosláda teteje ügyesen illeszkedett az alsó sarokhoz. Benyúltam, éreztem a pénzhalmot, majd besöpörtem a ládámba. Gyorsan megtelt, és én rácsaptam a fedelet. A következõ dolgom az volt, hogy meggyõzõdjek arról, hogy a megfelelõ személy vállalja a felelõsséget ezért a bûntényért. A dedikált kártya a felsõ zsebemben volt, kihúztam és gondosan a széfbe fektettem, amit aztán bezártam ismét, hogy biztos legyek benne, az üzenetet kézhez kapják és nem veszik el az izgalomban. Csak akkor emeltem fel az immár nehéz ládát és háttal fordulva a széfnek irányítani kezdtem magam.
Tudtam, hogy a kijárat a sötétben van, kilenc könnyed lépésnyire. Öt lépés után valaki erõs karjaiba szaladtam, aki élesen visongani kezdett.
- Elkaptam! Segítsetek!
Ledobtam a ládát és megadtam neki a vágyott segítséget, végigfuttatva kezeimet a nyakára, hogy ott elvégezzék amit kellett. Felhorkant és eldõlt. A láda után kezdtem tapogatózni, és egy fájdalmas pillanatig nem találtam. Aztán meglett, megragadtam a fülét és felegyenesedtem...
És felismertem, hogy a verekedés közben elveszítettem az irányérzékem.
A pánikom éppolyan sötét volt, mint a füst, és annyira remegtem, hogy majdnem leejtettem a ládát. Tizenhét évesen és teljesen egyedül - ismeretlen világban, a felém közelítõ felnõttek között. Vége volt. Elvesztem.
Nem tudom meddig tartott ez a krízis, talán csak másodpercekig, de végtelenül hosszúnak tûnt. Akkor megragadtam magam a metaforikus nyakamnál és erõsen megráztam.
- Te akartad így, emlékszel? Egyedül a feléd fordított kezek közt. Hát add meg magad, vagy gondolj ki valamit. Gyorsan!
Gondolkodtam. A süvöltözõ és rúgkapáló emberek köröttem nem voltak a segítségemre, de nem is jelentettek veszélyt. Éppen annyira voltak összezavarodva, mint én magam. Rendben, kinyújtott kézzel elõre! Bármerre. Érints meg bármit, ami tapogatás útján beazonosítható. Amint sikerül, tudnom kell, hol vagyok. Huppogást hallottam magam elõtt, bizonyosan az egyik automatáét, aztán neki is vágódtam.
Ugyanebben a pillanatba egy légáramlat csapta meg az arcom, és egy ismerõs hangot hallottam a közelbõl.
- Mi folyik idebent?
Az õr! És kinyitotta az ajtót! Milyen kedves tõle! A fal mellett haladtam könnyen kerülve ki õt, hiszen tovább üvöltözött a sötétben, majd követve a gomolygó füstbõl a napfényre értem. A világosságtól pislogva néztem a másik õrre, aki elõttem posztolt és megragadott.
- Megállj! Nem mész sehová!
Nagyobbat nem is tévedhetett volna, úgy értem, egy feketeövest megragadni... Könnyedén a földre fekettem, hogy ne üsse meg magát, amikor elesik, feldobtam a ládát a furgonra, körülnéztem ellenõrizni, hogy észrevétlen maradtam-e, beindítottam a motort, majd lassan, óvatosan elhajtottam a vidámsággal telt vidámparkból.