- Beszél vagy utánoz? – kérdezte Angelina.
- Beszél... beszél... beszél...
Nem volt valami értelmes válasz. A szemkocsányok
még mindig az irányunkba himbálództak ahogyan
egy másik szerv vagy gombaszerû növekmény is ami
a szemek alól nôtt ki. Duzzadni kezdett majd egy trombitaszerû
virággá nyílt szét. Ez úgy járt
elôre-hátra mintha keresne valamit majd egyenesen felém
fordult és rám mutatott. Hátraléptem.
Szín, hang, mozgás, terror.
Fájdalom és vörös hangok, éles emlékek.
Egy sikoltás... egy kiáltás...
Amikor ez befejezôdött, felismertem, hogy a kiáltó
személy én voltam. Kezeimmel a karjaimon tisztára
pislogtam a szemeim és láttam, ahogy Angelina fog engem.
- Mi történt? – kérdezte.
- Én... nem tudom. Mit láttál?
- Becsuktad a szemeid és hát a földre estél.
Aztán valahogy felkavarodtál kiáltozva és tekeregve.
Gyorsan lezajlott.
- Az a valami – mondtam ziháltan lélegezve. – Az agyamban
volt és kommunikálni próbált vagy mit. Nagy
és erôs...
- Megpróbált bántani?
- Egyáltalán nem, épp ellenkezôleg. Volt
persze kíváncsiság, de nem éreztem fenyegetést
vagy veszélyt. Bármit is akart, hát nem találta.
Egyszerûen kiment. Talán nincs hozzá hasonló
intelligenciám.
Mialatt beszéltem, a virágnövekvény becsukódott
és eltûnt. Mellette a vízhordó amely megduzzadt
megállt és valamiféle csavarodó mozgásba
kezdett. Aztán egy loccsanó hanggal elszabadult a felszíntôl.
A földre ugrott és elsietett.
- Ez a királynôféle – mondta Angelina. – Kolóniatagokat
növeszt.
- Vagy maga a kolónia.
A kísérletet követôen a lény nem
próbált többször kommunikálni. A szemeit
visszahúzta mintha elveszítette volna az érdeklôdését.
De tudta, hogy ott vagyunk mert az egyik lábas lény két
vörös, kint érlelt gyümölccsel besitett. Egyet
az óriás lény oldalán lévô nyílásba
dobott, majd egyet elénk vetett mielôtt újra kisietett.
- Kösz királynéni – mondtam. – Nagyon kedves
tôled. Ideje enni? Olyan mint amit korábban ettünk és
a barátunk most nyelt be egy ilyet. Megpróbáljuk?
– Leguggoltam és közelebbrôl szemügyre vettem. Megdöftem
az ujjammal és az szétnyílott. Megnyaltam a levét
a kezemen. – Nagyon hasonlít az íze arra, amelyért
harcolnunk kellett.
- Miért ne? Ha az a gyilkos dolog a tisztáson csalogató
dolgokat kínált, akkor ehetônek kell lennie. Adj egy
darabot, kérlek!
Közösen végeztünk vele. Aztán mellôzötten
érezve kimentünk a barlangból az idegen kertbe.
- Mit szólnál mégegyhez?
- Hogyne!
Egyetlen surrogó lény se jött a közelünkbe
és nem is vetettek ügyet ránk amikor magasra nyúlva
leszakítottam egy másik gyümölcsöt. Kényelmesen
nekidôltünk a sziklafalnak és megettük. Nagyon rostos
volt és híg. Ital és élelem is egyben.
- Most mi legyen? – kérdezte Angelina az utolsó cseppeket
nyalva le az ujjairól.
- Jó kérdés. És javaslom, hogy aludjunk
rá egyet!
- De most egyszerre csak egyikünk. Még mindig nem bízom
a kaptárkirálynôben.
- Akkor ki innen, keressünk egy félreesô helyet
távol az ösvénytôl. Bármikor visszajöhetünk,
ha éhesek leszünk.
Angelina kecsesen ásított. – Te kezdesz, férjecském.
Hosszú nap volt ez!
Két rövid éjjel és nappal ismételtük
el ezt. Alvás, vissza további gyümölcsökért,
a lehetôségeink kiértékelése, amelyek
igen limitáltak voltak, és megpróbáltuk kitalálni
mit mûveljünk legközelebb. Erôsen törtük
a fejünket és sikerült lényeges döntés
nélkül maradnunk. Aztán aludtunk és kezdôdött
a folyamat elölrôl. A harmadik napféleségen Angelina
elôállt egy megfigyeléssel ami végül döntéshozatalra
kényszerített. Hosszasabban volt ezen az egzotikus világon
nálam és tovább nélkülözött
rendes kaját.
- Veszíted a súlyod, Jim. És én is.
– Ez bizony igaz volt, de én nem akartam róla említést
tenni. – A gyümölcs laktató, de felismered milyen gyorsan
válunk ismét éhessé?
- Gondolkoztam róla, de tényleg!
- Hagyd abba! A víz víz, hidrogén és
oxigén. Mivel nem leszünk szomjasak, eleget nyerhetünk
a gyümölcsbôl. Ám a táplálék
más. Ki tudja miféle elemekbôl és molekulákból
áll ez a gyümölcs. Egyáltalán nem hiszem,
hogy tápanyaghoz is jutunk. Ha itt maradunk és ezt eszegetjük,
akkor addig formásodunk, míg éhen nem veszünk.
Boldogtalanul sóhajtottam. – Muszáj egyet értsek.
A gondolat csiklandozta az agyamat, de azt hittem, meghülyültem.
Tulajdonképp klassz volt itt még ha teljesen idegen módon
is. Vissza az Üveg szigetre?
- Nincs más. És furcsa az ízlésed ha
élvezted az ittlétet. Én azt mondom, vissza a civilizációba
kajáért és meleg fürdôért. Keressük
meg azt a tisztást, ahová érkeztünk. Meglátjuk,
megtalálta-e már valaki az üzenetet!
Integettem ahogy elindulunk. – Viszlát és kösz
a vendéglátásért! – persze nem volt válasz.
Lementünk a dombon, kikerültük a gyilkos pecást,
majd visszaúsztunk a szárazföldre.
- Elôre az üveg erdôbe! – mondtam amennyire vidáman
csak tudtam. – Coypu mostanra már kielemezte a gépet és
hamarosan megépíti a sajátját. Amit majd arra
használ, hogy itt megtaláljon minket és megmentsen.
Szték vacsorához ülünk le még mielôtt
észrevennénk.
Még három helyi napot követôen megettem
volna az elsietett szavaim, mivel az üveg világban semmi sem
volt ehetô. A tárcám ott volt, ahol hagytam, az üveg
nyilam és üzenetem pedig érintetlen. Alapot raktam a
kristálydarabok alá apróbb daraboból kormoran
morogva.
Aztán csak vártam. A kristály tisztás
az erdôben üres maradt. Senki sem jött, egyáltalán
semmi nem történt. Ott maradtunk és rövid utakat
tettünk csak az óceánhoz inni. Az idô annyira
lomhán haladt, hogy úgy éreztük, annyival jutottunk
elôbbre mint a kristály húsevô. Azt közelebb
került a menekülô áldozatához, de csak lassan,
nagyon lassan. Újabb éj szállt le és újabb
vigyorgó nap követte. És még egy. Még
egy lyukkal beljebb szorítottam az övem és megpróbáltam
figyelmen kívül hagyni Angelina arca csontosodását.
Az ötödik napra aggódni kezdtem.
- Kell legyen még valami amit tehetünk – panaszoltam.
- Én nem hiszem. Te mondtad, hogy csak várnunk kell.
Légy türelmes!
- Nem vagyok!
- Sosem voltál. De meg kell próbálnod vagy
kiütésesre aggódhatod magad.
- Inkább kiütésesre innám magam! – Az
erôs ital vagy sör gondolata megindította a nyálam.
Az erdôbe köptem és néztem ahogy egy hajtás
elolvad. Jó hogy itt sosem esik.
A hatodik várakozó napunkon a nappal keltem és
néztem ahogy a zöld csíkos korong átragyog a
színes lombozaton. Már nem volt izgalmas, és nem is
foglalkoztam már a csíkokkal. Angelina sápadt volt
és nyúzott, morgott aludtában. Nem akartam felébreszteni
ôt; az alvás volt az egyetlen menedékünk az éhség
és a végtelen várakozás elôl. Mentem
egy kicsit az ösvényen és kinéztem az óceánra.
A hullámok felduzzadva hömpölyögtek a sziklának,
semmi egyéb nem mozdult. Depressziót depresszió követett.
Nagyot sóhajtottam és visszamentem a tisztásra.
Amikor Angelina felébredt, gyalogoltunk kicsit. Én
szomjas voltam, de ô nem, úgyhogy egyedül mentem le a
partra inni. Semmink sem volt, amiben vizet vihettünk volna. Ezért
felváltva jártunk inni, hogy valaki a tisztásnál
maradhasson. Várakozni.
A séta fárasztó volt, de muszáj. Teleittam
magam majd még egy keveset. A gyomor eltömése egy darabig
segített az éhség ellen. A visszaút, különösen
a kaptató része rendkívül kimerítô
volt. És lassan kellett haladnom nehogy oxigénmámorom
legyen.
- Hazatért az ivó, haza a tengerrôl! – kiáltottam.
Gyenge humorpróba volt. – Helló!
Talán ismét elaludt. Befogtam a szám és
szaporáztam a lépteim.
Megálltam. Megfagytam.
A tisztás üres volt.
- Angelina!
Ez volt a legsötétebb pillanatok legsötétebbje
amit valaha átéltem. Ha Coypu beüzemelte a gépét,
megmenthette. Ô kellett legyen. Nem Slakey. Lehetséges? De
Coypuról nem lehetett tudni. Ha a tengerészek megragadták
a gépet és ha sértetlen volt, és ha Coypu épített
egyet... Túl sok a ha. De Slakeynek bôségesen volt
gépe és ô tudta hol vagyunk. Visszatérhetett
és elragadhatta Angelinát engem meg itthagyhatott szépen
éhen halni. Slakey volt az, aki elôbb ért ide és
elragadta ôt?
- Ki tette ezt? Hol vagy?
Hangosan kiáltottam túláradó frusztrációval
és dühvel. És félelemmel. Coypu kellett legyen.
Muszáj!
Reméltem.
De ha ô volt miért vitte el Angelinát és
hagyott itt engem? Lennie kellett volna üzenetnek, legalább
egynek. Eszelôsen rúgdalóztam a törött kristályban.
Se jegyzet, se nyoma semminek.
Nagyon nagyon sokáig semmi nem történt. Reszketve
nevettem. Túl sok oxigén. Lassulj le, Jim, nyugodj le! Leültem
az eltakarított részre ahol aludtunk és lassabban
lélegeztem. Egy utolsó vihogásal ért véget
a nevetôgörcs. Depresszió lépett a helyébe.
Az Üveg napjai rövidek voltak, de nekem ez volt a leghosszabb,
amit átéltem. Sötétedett és elbóbiskohattam
a mellemre zuhant fejennel. Félelem, aggodalom, éhség,
minden. Túl sok. Túlontúl túl sok.
- Apa, itt! – kiáltotta Bolivar. Pislogtam még félúton
ébrenlét és alvás között.
- Jól vagy? Sietnünk kell!
Nem álom! Felállítottam az új
rekordot törött üvegen való futásban. Nekivágódtam
és majdnem ledönöttem a lábairól. Zuhantunk...
vissza egy erôs világítású hotelszobába
egy puha, szônyegezett padlóra. Én csak feküdtem,
Coypu professzorra nézve fel aki egy nagy köteg deszkákra
szerelt elektronika elôtt ült.
És Angelina mosolygott le rám.
- Remélem adtak neked valami jó kaját – mondtam
még mindig megszédülten, nem akarva elhinni, hogy véget
ért az egész és ô rendben van. Letérdelt
és a kezeim a kezébe vette.
- Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott. A professzor
azt mondja nehéz volt a géppel célozni.
- Kalibrációs hibák, halmozottan, entrópiás
csúszás – mondta Coypu. – Azért minden alkalommal
jobb lesz.
- Némi kaja, apa – mondta Bolivar lábra segítve
engem egy óriási sülthúsos szendvicset nyújtva
át. Nyál indult meg amint felkorduló gyomorral letéptem
egy hatalmas falatot és rágtam; paradicsomba illô.
Elvettem a felkínált sörösüveget a nyakánál
és addig ittam és ittam amíg az orrom vége
belesajdult a hidegbe.
- Ülj ide az asztalhoz! – mondta Angelina egy széket
kihúzva. – És ne egyél olyan gyorsan, mert még
megbetegszel...
- Mihrcsha? – kérdeztem.
- És ne beszélj teli szájjal! Lassan egyél
mialatt elmesélem a történteket, az jobb. Blivar jött
értem. Nincs idô, mondta. A beállítás
bonyolult, pár másodperces. Ellenkeztem, de megragadott és
ennyi volt. Annyi ideig tartott ismét eljutni hozzád és
tudtam mit érzel. Most mindannyian együtt vagyunk. Vége
az aggodalomnak.
- Most kezdünk majd csak aggódni néhányan
– acsarkodott Inskipp az ô barátságos, kedves módján
amint a szobába sétált. Ledobta magát egy székre
és vészjóslóan nézett.
- Az rendben van, hogy pihentek és felvidítjátok
egymást a különös kalandjaitokkal. De elfelejtitek,
hogy a többieket a felelôsség súlya húzza.
Mióta ez az egész kavarodás elkezdôdött,
lemaradtunk a nyolcas golyó mögött, leragadtunk a sárban,
árral szemben uszony nélkül és éppolyan
gyorsan jutunk sehová, mint egy túlsúlyos teknôs.
Ahelyett, hogy kibogoztam volna a metafóramixtúrája
hínárszálait egy újabb szendvicsért
nyúltam. Létezik prioritás. Ô folytatta.
- Totyogtunk kalamajkából kalamajkába hátra
tekert kézzel minden kanyarban. Egyetlen Slakey sem lett letartóztatva.
Amint az egyikükhöz közel kerülünk, egy másik
felbukkan és kirántja. Eddig minden erôfeszítésünk
arra ment diGriz, hogy kihúzzunk a csávából.
És a költség csak nô. Gondolom az a te okos ötleted
volt, hogy ezt az egész Vaska Hulja Vakációzó
Mennyet kibéreld a mûvelet központjának. Tudod
hány millió kreditbe került ez eddig?
- Többe, mint egy gazdag bolygó éves bevétele...
remélem! - böfögtem ölesen. – Sajnálom. Túl
gyorsan ettem. Másik sör? Kösz, James. És minden
kredit jól elköltött, Inskipp, te öreg bôrnyúzó.
Rakéták zúgtak, ûrtengerészek gyakorlatoztak
dühösen, új riporterek túlóráztak,
a galaxis izgalmas hellyé lett és sokzillió boldog
polgár szórakozik élvezettel. Áldanod kellene
galaktikus kincsként ahelyett, hogy kerettúllépésrôl
vinnyogsz. Semmi, csak jó jött ki ebbôl a mûveletbôl.
Elvörösödött, kidülledtek a szemei, kinyitotta
a száját, de Angelina szólalt meg elôször.
- Igazad is van Jim meg nem is. Úgy tûnik, Slakey munkanélkülivé
lett. A keresés folytatódik, de rég volt már,
hogy a detektorok bármi jelét mutatták bármely
civilizált bolygón, amellyel kapcsolatba léptünk.
A keresés most már kiterjed minden jegyzett világra,
ahogy nagy vezérünk, Inskipp kedvesen rámutatott.
Ô mosolygott, de Inskipp immunis volt a kedves szóra
és a lágy érintésre. – Kihúzom a dugót
és megszabom a költségvetést – mondta. Hirtelen
elmérgedtem.
- Nem teszed, te monetárius barom! Minden civilizált
bolygó nagy összegeket fizet a Különleges Alakulat
fenntartására és soha nem követel elszámolást.
Most a legnagyobb veszéllyel állunk szemben az emberiség
történelmében és te vagdosni meg menekülni
akarsz.
- Miféle veszély? Mit mûvelhet egyetlen ember,
ami világok ezreit fenyegeti?
- Gondolkodj! – mondtam egy újabb sört megragadva a
szendvicsek lenntartásához. – Justin Slakey professzor talán
csúcstudósként, zseniként kezdte. De ez az
ugrálás oda-vissza az univerzumok között nem csak
meglágyította a közös agyát de valamilyen
módon még meg is sokszorozódott. Akarod, hogy ezek
az ôrültek tovább szaporodjanak és további
problémákat okozzanak? Tudjuk, hogy embereket küldötta
Pokolba, hogy étellel lássa el az ottani ôrült
verzióját. Slakey minimum tömeggyilkos. Aki tovább
fog gyilkolni és ki tudja még milyen más gonoszságokat
tesz, amíg meg nincs állítva. De ennél még
többrôl van szó...
Most már mindenki nagyon figyelt. Minden szem rajtam volt,
minden száj csendben amikor is felemeltem az üveget és
ittam egyet a drámai csendre. Aztán feltartottam intôleg
az ujjam.
- Sokkal, sokkal többrôl van szó.
Figyeljétek, meddig ment el. Egyházakat, szervezeteket hozott
létre. Mekkora pénztömeget gyûjtött! És
miért tette mindezt? Természetesen a pénzért!
Szédítô összegekrôl van szó. Úgyhogy
kérdezzétek meg magatok, mire kell neki a pénz?
- Mik a tervei?
- Bárki, aki úgy gondolja, hogy az emberiség
közös jólétéért, elhagyhatja a szobát.
Aki maradni akar, az meghallgathatja, hogyan találhatjuk meg Slakeyt
és hogyan állíthatjuk meg.
- És most... tudni szeretnétek hogy sikerülhet?