Számos fáradalmas nap telt el nem is szólva
az éjszakákról a végtelen, agyatlan robotban.
A kaja undorító volt, de legalább a test kazánjának
befûtött. A krenó-elragadó barátom, akit
mint hamar megtudtam Lasche-nek hívtak volt a barakk bikája.
Került engem, de egy darabig még az egy pár fekete és
kék szeme mögül meredt rám, melyeket nekem köszönhetett,
aztán talált magának egy sebezhetôbb balekot.
A rutin nem lehetett volna egyszerûbb vagy agyrombolóbban
unalmasabb. Két mûszak volt, az egyik dolgozott míg
a másik aludt és nem voltak szabadnapok. A nap akkor kezdôdött,
amikor a fények felgyúltak és Bubó terelgette
az elmaradozókat a bioklasztjával. Amint kikígyóztunk
a barakkból, a másik mûszak betámolygott. Ez
volt a melegágyas szisztéma ahol az egyik melós közvetlen
azelôtt kelt ki az ágyból, mielôtt a másik
belemászott. A durva pokrócok sosem lettek lecserélve
vagy kimosva és ez adta az alvóhely orrfacsaró szagát.
Így kezdôdött a nap és így is ért
véget, amikor a fények kialudtak.
A munka és az alvás között vagy az alvás
és a munka közt ocsmány kajákat ettünk,
miket a robotkonyha készített. Nagyon kevés beszélgetés
zajlott a lakótársak közt kétségtelenül
azért, mert nem volt mirôl. Az egyetlen változás
a rutinban az volt amikor a Kilnecvenegyes helyett a hordárt üzemeltettem.
Ez még utálatosabb és unalmasabb volt mivel mindössze
el kellett hajtani telepakolva, leszórni a rakományt és
visszamenni üresen.
Némi érdeklôdés volt bennem az elsô
töltet leürítésénél amint egy másik
megrakott kocsi után gurultam. A célpont semmivel sem bizonyult
izgalmasabbnak mint egy óriás fémkocsi a földbe
rögzítve. Nem volt jele hogy hová kerül a zúzott
kô. Vagy miért. Volt valamiféle barlang vagy szállítószalag?
Nem úgy tûnt. Erre a bolygóra Slakey szerkezetének
köszönhetôen kerültem. Jó volt az esélye
hogy ugyanezen módon megy el innen a kô. Ezen tûnôdtem
egy kicsit majd elfeledkeztem az egészrôl a munka nyomása
alatt.
A fáradtság kellett legyen, ami elvette a figyelmem.
Nem aggódtam Lasche miatt akinek a szemei feketébôl
zöldre és minden egyéb színre váltottak
az elsô pár napon. Úgy tûnt, ô is elfeledkezett
rólam.
De nem tette. Az éjjeli étel hûvös maradványait
tunkoltam fel amikor észrevettem a velem szemközt ülô
arckifejezését. A vállaim felett nézett el
és a szemei elkerekedtek. Reflexszerûen ugrottam félre
és nagy szerencsém, hogy a koponyám nem lett beverve.
A Lasche kezében lévô kô a vállamnak verôdött
és leestem a padról. Felbôgtem a fájdalomtól
és oldalra gurulva lábra kerültem, szédelegve
álltam fel a falnak háttal. A bal kezem ökölbe
szorítottam, de a jobb béna volt és erôtlen.
Addig oldalaztam a fal mentén, amíg nyílt tér
nem került elém. Lasche követett a követ baljósan
felemelve.
- Most meghalsz – mondta. Nem éreztem késztetést
beszélgetésre. Figyeltem az üveges, piszkos apró
szemeit, hogy megállapítsam, mikor támad.
Támadott, de pofára esett, amikor egy mögötte
ülô kitartotta a lábát ôt elbuktatni. Én
kihasználva az alkalmat a térdem elé tartottam zuhantában.
Rekedten felordított és elejtette a követ. Azt én
megragadtam a jó kezemmel készen arra, hogy a koponyájának
vágjam.
- Ha megölöd vagy munkaképtelenné teszed,
Bubó végez veled – mondta a férfi. Az elbuktató.
Ledobtam a követ és egy gyors rúgással a bordáiba
és egy ütéssel az idegdúcába vettem elégtételt;
ez egy darabig csendben tartja majd.
- Köszönöm – mondtam. – Tartozom.
A férfi szikár volt de izmos, fekete hajú még
feketébb olajjal a kezein. A fájó karomat masszíroztam
és az bizsergéssel kelt életre.
- A nevem Berkk – mondta ô.
- Jim.
- Tudsz ívhegesztôt mûködtetni?
- Profi vagyok.
- Sejtettem. Figyeltelek mióta idejöttél. Tudod,
hogy vigyázz magadra. Menjünk Bubóhoz!
A brutális ôrünknek saját szobája
volt ami abszolút luxus ezen a helyen. És szénfûtése.
Amikor találkoztunk vele, ô egy csúf narancs masszát
kevergetett egy kopott fazékban. Ám az illata jó volt
és az íze is jobb kellett legyen a mi moslékunkénál.
- Mi akartok? – nézett rosszallóan. Talán fárasztotta
a próbálkozás a koherens beszéddel.
- Segítség kell egy Kilencvenegyest újra munkaképessé
tenni. Amelyik leesett a szikláról.
- Miért segít?
- Mert én azt mondom. Ez kétemberes. Jim ért
a hegesztôhöz.
Megállt a keveréssel és gyanakvóan nézett
a dülledt vörös szemeit Brekkrôl rám mozdítva.
Kis idôbe tellett; nyilván a koherens gondolkodás is
éppolyan idegen volt számára mint a helyes beszéd.
Végül röffentett egyet és elfordulva megindult,
mi pedig követtük kifelé.
- Lefordítanád? – kérdeztem.
- Egy darabig velem fogsz dolgozni a javítómûhelyben.
- Mindezt egy röffentésbôl?
- Persze. Ha nemet mondott volna, már végeztünk
volna.
- Meg szeretném köszönni...
- Ne tedd. Ez nehéz és piszkos meló. Menjünk!
Felemelte egy olajfoltos ujját az orrát megvakarni
és egy pillanatra a csücsörített szájához
érintette.
Csendet akart, hát azt kapott. Többrôl volt szó,
mint ahogy tûnt és elôször éreztem a remény
szikráját mióta erre a borzasztó helyre kerültem.
Végigmentünk a folyosón Bubó odúja
mögött egy nagy, zárt ajtóhoz. Berkknek nyilván
nem volt kulcsa mivel leült háttal a falnak. Én csatlakoztam
hozzá és vártunk egy keveset csendben míg Bubó
végül elôkerült még mindig rágva az
étele utolsó mócsingos darabját. Kinyitotta
az ajtót, beengedett majd ismét bezárta utánunk.
- Kezdjünk hozzá! – mondta Berkk. – Remélem nem
lódítottál az ívhegesztôrôl.
- Értek hozzá és minden egyéb szerszámgéphez,
nyomtatott áramkörhöz, bármihez. Ha elromlott,
meg tudom csinálni.
- Majd meglátjuk!
A Kilencvenegyes roncsának az oldala kazánja be volt
zúzva amellett, hogy egy tengelye eltört. Én felvágtam
a begyûrôdött felületet mialatt Berkk egy acéllapot
emelt rá egy kocsira és odatolta. Robotok segítsége
nélkül ez nehéz munka volt.
- Itt beszélhetünk – mondta pozícióba
kalapálva a fémlapot. – Figyeltelek. Nem tûnsz olyan
hülyének, mint azok az izomállatok ott.
- Te sem.
Savanyúan mosolygott. – Ha hiszed, ha nem, önként
jelentkeztem. Mindenki más lerészegedett vagy fejbeverték
vagy ilyesmi. Itt ébredtek fel. Én nem. Én egy hirdetésre
válaszoltam tapasztalt gépészként. Hihetetlen
fizetés. Nagyszerûnek tûnt. Egy mûhelybe jöttem,
találkoztam Slakey professzorral. Aztán áramszünet...
és ébredés itt.
- Hol van az itt?
- Halványlila fogalmam sincs. Te tudod?
- Van amit tudok. Ismerem Slakey-t és tudom hogy lehet ode
jutni a Mennybôl. Nem, ne nézz rám így, hadd
magyarázzam el! Engem egy szobába dobtak és egy másikban
landoltam. Egy másik univerzumban, ebben biztos vagyok. Ugyanez
kellett történjen veled is idejövetelkor.
Míg a gépet javítottuk, tájékoztattam
ôt Slakey mûveleteirôl. Elég követhetetlen
kellett legyen, de nem volt más választása, mint hinni
benne. Amikor a javítás megvolt, szünetet tartottunk
és ô elôállt egy üveg ominózus kinézetû
itallal.
- Kerítettem egy kis nyers krenojt a konyhából,
ott is én javítok. Hoztam némi zöldséghélyat
és sikerült elkülönítenem egy jó évjáratot.
Befôztem a krenojt, és borzalmas! Alkoholos persze, de ihatatlan.
Ám egy kis kémcsövezés...
- A hôforrás, párolva, lehûtve és
tartósítva, desztillálva és most a figyelmünkre
vár! – kavarta meg az üvegben az italt.
- Légy figyelmeztetve! Van benne alkohol, de az íze...
- Hadd bíráljam én el! – mondtam sietôsen.
Felemeltem és ittam, majd leengedtem az üveget szárazan
öklendezve. – Azt hiszem... – hápogtam olyan érdes hangon,
hogy a szavaim szinte kivehetetlenek voltak. – Azt hiszem, hogy ez a legundorítóbb
dolog, amit valaha ittam, és egész életemben ócska
italokkal éltem.
- Köszönöm. Most átadnád?
Nem lett jobb további ivástól. De legalább
az etil alkoholnak megjött a hatása, ami talán az egész
gyakorlatot érdemessé tette.
- Pár dolgot össze tudok állítani – mondta,
majd az ujjával végigtörölte a fogai bevonatát,
amit az ital hagyott maga után. – Volt itt egyszer egy figura igen
röviden, nagy szájjal. Azt mondta, segítette megjavítani
a hengereket az örlômalomban valahol. Azt gondolta, a sziklákat
ôrlik vele.
- Mondta miért?
- Nem, és másnap eltûnt. Túl sokat beszélt.
Ezért kell óvatosnak lennünk. Nem tudjuk ki vagy mi
figyel...
- Én tudom. Slakey egyik megtestesülése. Ô
ássa ki itt a sziklát majd küldi valahová. Aztán
felôrölt formában nôk válogatják,
hogy valamit kivegyenek belôle.
- Mit?
- Azt nem tudom, csak azt, hogy borzasztó sokat ér.
Pénzben és emberi életben.
- Ebben biztos vagyok. És itt nem találjuk meg a választ.
Ki akarok innen jutni és segítség kell.
Micsoda zene a füleimnek! Megragadtam a kezét és
élvezettel veregettem hátba. – Van terved?
- Egy ötlet. Nem hiszem hogy kijuthatunk úgy, ahogy
bejöttünk. Azon a rúdkapus szobán át.
Egyetértôen bólintottam.
- Az nyilvánvalóan dimenziós kapu, amelyet
Slakey maga mûködtet. De mi más úton mehetünk?
Alaposan körülnéztem és nem találtam módot
kimászni ebbôl a verembôl. És ha találnánk
is, hová mennénk? Lehet hogy ez egy meddô bolygó
az univerzum végén.
- Tökéletesen egyetértek. Ami csak egy lehetôséget
ad. Gondold át magad!
- Na persze. A törött kô a verembe megy. Ha vele
megyünk, halálra zúznak, nem?
- Nem. Ezen már nagyon nagyon rég dolgozom. De kell
valaki, hogy segítsen...
- Én vagyok az embered! – mondtam. Kissé átázottan.
- Vissza dolgozni! – mondta ingadozva kapaszkodva talpra. – Elôször
be kell ezt fejeznünk!
A kemény munkának kijózanító
volt a hatása és aznap többet nem szóltunk. Egy
elektromos csengô hívta Bubót aki kinyitotta a nagy,
zárt ajtót a külvilágra. Reszkettem és
a lábaimmal toporogtam míg Brekk a Kilencvenegyest kivezette
és leparkolta. Az ajtó ismét bezárult és
Bubó kinyitotta a másik ajtót, amely visszavezetett
a szállásunkra. Könyörtelenül átmotozott
mielôtt kiengedett.
Volt lemaradás a gépjavításokban, úgyhogy
volt dolgunk bôven. Amint befejeztük, mehetek vissza vezetni.
És Berkk nem beszélt többet a tervérôl.
Nem akartam kérdezni; úgy véltem, hogy az ötlet
az övé és ô tudja mikor alkalmas. Az élet
munkából és alvásból állt, munkából
és alvásból köztük ocsmány ételekkel.
Berkk csendben maradt egészen a napig, amikor elvégeztük
az egyik hordár kerekének cseréjét. Egymás
mellett hevertünk a gép alatt, egyikünk tartotta, a másik
kalapált.
- Ez az utolsó, amin dolgozol – mondta. – Bubó azt
mondja, kevés az embere és mielôbb az ásásnál
akar tudni. Halogattam idáig, de nem lehet tovább. Kész
vagy menni? – kérdezte, és én nem kérdeztem
meg hová.
- Igen. Mikor?
- Most! – fordult el, hogy rám nézzen, és láttam
hogy a képe hirtelen elkomorodott. – Öltél már
embert? – kérdezte.
- Miért? Fontos lenne?
- Nagyon. Ha megyünk, Bubót le kell fegyverezni, talán
meg is kell ölni. Én nem vagyok egy harcos fajta...
- Én igen. Elintézem. És remélhetôleg
nem végzek vele. Aztán?
- Aztán ezek. Be kell tegyük ezeket a kocsiba és
kihajtani, anélkül, hogy észrevennék.
Arrébbrúgott egy vízhatlan ponyvát,
hagyta, hogy a munkafény egy pillanatra megvilágítsa
majd visszatakarta.
Két fémkeret volt alatta. Koporsószerû
formában, férfi méretben. Az ujjnyi vastag merevítô
rudak közel voltak egymáshoz és megfelelô szögekben
keresztezve össze voltak hegesztve ketrecszerûen. Mindkét
kalitka oldalán zsanér volt, hogy nyitható legyen.
Nyisd ki és mássz be. Csukd be és fordítsd
el a reteszt. Akkor, hogy mit tervezett, nyilvánvaló volt.
- Ez az egyetlen mód? – kérdeztem.
- Tudsz másikat?
- Ez öngyilkosság.
- Biztos halál, ha nem próbáljuk meg.
- A zúzott kôvel megyünk valahová.
Mélyet lélegeztem és hosszasat sóhajtottam.
- Csináljuk! – mondtam végül. – Minél
gyorsabban, annál jobb, mivel nem akarom átgondolni vagy
az esélyeinket latolgatni arra, hogy élve kerülünk
ki a zúzóból.