Fejezet: 25

A ordítás teljességgel váratlan volt, megrázta az erdõ csendjét. Megriadtam és felugrottam – ezzel nem voltam egyedül. A szerzetes a gép irányításánál még nálunk is jobban megrémült. Meghúzta az irányító kart és gigantikus szisszenés tört fel. A hosszú kar a szerkezet tetején az ég felé lökõdött és egy felsõ pontnál egy rövidebb kar fogta fel. Nagy ívet beírva csapódott a burkolt ütközõnek, amitõl az egész gép megrázkódott. A kar megállt ugyan, de a kõ magasra emelkedve folytatta az utat. Elõre siettem, hogy lássam a becsapódást a várárokba éppen a zárt felvonóhíd elõtt. Jó lövés – bizonyosan megsemmisítette volna a létesítményt, ha le lett volna engedve.
Köröttem hamarosan nagy sürgés támadt. Farvel testvér ellökte a szerzetest az irányítástól és õrjöngve rúgni kezdte. A kardokat kivonták, a katonák futkározni kezdtek, egyesek felszaladtak a fákra. Capo Dimonte parancsokat ordibált, amikre senki sem figyelt. Én háttal egy fának támaszkodtam és támadásra felkészülve fogtam a fegyverem.
Ami nem következett be.
- Menjetek haza. Térjetek vissza oda, ahonnan jöttetek, és akkor nem esik bántódásotok. Hozzád beszélek, Capo Dimonte. Hibát követsz el. Hagyod hogy a Fekete Szerzetesek kihasználjanak. Semmiért semmisítteted meg magad. Térj vissza az udvarodba, mert itt csak halál vár rád.
- Ott van, látom! – kiáltotta Farvel testvér a fák közé mutatva. Megfordult és meglátott engem, megragadta a karom fájdalmasan és ismét mutatta: - Ott, azon az ágon, az ördög szerszáma. Semmisítsd meg!
Miért ne? Most már láttam, mi az. Valamiféle hangszóró. A fegyver elsült erõsen megütve a vállam. Újra tüzeltem és a hangszóró felrobbant, mûanyag és fémdarabok estek le.
- Csak egy gép – kiáltotta Farvel a maradványokat a földbe taposva. – Kezdjétek a támadást! Küldd elõre az embereid! A halálvetõim segítséget fognak nyújtani. Szét fogják zúzni a falakat.
A capónak nem volt választása. Megharapta a szája szélét, majd jelzett az oldalára kötött kürttel. A réz hangok felharsantak és más kürtök visszhangzottak fel mögöttünk mindkét szárnyról. Amikor az elsõ katonák elõtörtek a fák mögül, elõrántotta a kardját és azt parancsolta nekünk, hogy kövessük. Erõsen vonakodva követtem.
Nem volt egy villám ütközet. Sokkalta inkább cammogott. Átmeneteltünk a mezõn, majd parancsra megálltunk, a halálvetõk felsorakozására várva. A gõzkocsik elõrehozták õket és a tüzelés elkezdõdött. Kövek sercegtek a fejünk fölött és vagy lepattantak a várfalról, vagy eltûntek mögötte.
- Elõre! – kiáltotta a capo és ismét rázni kezdte a kardját, amikor a viszonzó tûz elkezdõdött.
Az ezüstös gömbök a falak mögül magasra emelkedtek, majd felénk íveltek és leestek.
Becsapódtak és felnyíltak. Egyik olyan közel csapódott be, hogy láthattam benne egy kis tartályt, ami olyan folyadékkal volt tele, ami a levegõ hatására oszlani kezdett. Méreg! Elugrottam elõle, futásnak eredtem próbálva nem lélegezni. De a dolgok kezdtek szétbomlani, a levegõ pedig kezdett megtelni füsttel. Rohantam égõ tüdõvel, levegõt kellett vennem és ez ellen nem tudtam mit tenni.
Ahogy a levegõ a tüdõmbe jutott elõre estem és feketeség borult rám.

A hátamon feküdtem, ezt tudtam, de ezen kívül nem sok mást, mivel a fejfájásom teljesen lefoglalt. Ha megmozdítottam csak egy kicsit is, úgy esett földnek, hogy égést éreztem a halántékaimon. Amikor megpróbálkoztam egy szemem felnyitásával, vörös villám esett a szemgolyómnak. Nyögtem és mindenünnen nyögések visszhangja érkezett. Ez a fejfájás felülmúlt minden azt megelõzõt, mielõtt enyhülni kezdett. A korábbi fejfájásaimra gondoltam és elmosolyodtam azok hatástalanságán. Makettek. Ez volt az igazi. Néhányan a közelemben nyögtek, amit én és mások szimpátiából viszonoztuk.
A fájdalom eléggé elapadt ahhoz, hogy elõbb az egyik majd a másik szemem felnyissam. A kék ég tiszta volt odafent, a szél suhogott a gabonatáblán, amin feküdtem. Ügyetlenkedve könyökre támaszkodtam és körülnéztem a szétvert seregen.
A mezõ tele volt alélt testekkel. Némelyik mostanra már felült a fejét fogva, míg egy-két erõsebb – vagy bolondabb bizonytalanul lábra emelkedett. A közelben hevert az egyik ezüst repesze a támadó rakétáknak, és elég ártalmatlannak tûnt a feloszlott gázzal. A fejem lüktetett, de nem érdekelt. Életben voltunk. A gáz nem végzett velünk – nyilván arra tervezték, hogy leterítsen. Hatásos holmi. Az árnyékomra néztem nem kockáztatva meg még, hogy a napra nézzek, és láttam milyen rövid. Közel dél volt. Órákig alhattunk.
Miért nem öltek meg? Miért nem csaptak le ránk Capo Dinobli emberei a torkunkat elvágni? Vagy legalább a fegyvereinket elvenni. A lövegem az oldalamnál hevert, ketté nyitottam, és láttam, hogy még mindig meg van töltve. Rejtélyek, rejtélyek. Felpattantam riadtan – azonnal megbánva, mert a fejem lüktetni kezdett, ahogy az éles sikoltást meghallottam. Sikerült ülve maradnom és körülnéznem.
Érdekes. Farvel testvér maga volt az, aki még mindig hajcsomókat tépett le magáról szitkozódva és ordítozva. Ez volt a legfurcsább. Ilyet még bizonyosan nem láttam korábban. Ingatagon lábra emelkedtem, hogy lássam, mitõl ilyen mérges. Igen, valóban, meg tudtam érteni az érzéseit.
Az egyik halálvetõje mellett volt, ami maga is elpusztult. Kettényílt hulladék fémmé és fémforgáccsá robbanva. A hosszú kar szépen három részre volt szedve, és még a kerekek is ki voltak szakadva a testbõl. Egy rakás javíthatatlan szemét volt. Farvel testvér szaladni kezdett még mindig rekedten ordítva, hajcsomókat ejtve az általa keltett légörvénybe.
A többi szerzetes is kiabált fájdalmában és Farvel testvér visszatámolygott Capo Dimonte felé bukdácsolva, aki éppen felült.
- Megsemmisítették mindet! – õrjöngött a Fekete Szerzetes, míg a capo a füleire szorította a kezét. – Évek munkája veszett el, tört szét, semmisült meg. Minden halálvetõm, és a gõzerõvel hajtott kosom is elpusztult. Õ tette, Capo Dinobli tette! Szedd össze az embereidet, támadd meg az udvart, ezért a szörnyû bûnért meg kell fizetnie.
A capo az udvar felé fordult. Pontosan olyan volt, mint hajnalban. Csendes és háborítatlan, a felvonóhíd még fent volt, mintha aznap semmi sem történt volna. Dimonte visszafordult Farvel testvérhez ráncos, hûvös ábrázattal.
- Nem, nem vezetem az embereim ezek ellen a falak ellen. Az öngyilkosság nem képezi az alkunk részét. Ez a te csatád, nem az enyém. Beleegyeztem, hogy segítelek a vár bevételében. Neked kellett volna járatokat nyitnod a szerszámaiddal. Akkor támadnék. Részemrõl vége.
- Nem mehetsz vissza, a szavadat adtad...
- Nem. Zúzd szét a falakat, és támadni fogok. Ezt ígérted, hát csináld!
Farvel testvér elvörösödött a dühtõl, felemelte az ökleit és elõre hajolt. A capo még a földön maradt, de elõhúzta a kardját és kitartotta.
- Ezt nézd! – mondta. – Még mindig nálam a fegyver és az embereimnél is. Ez egy üzenet, amit tisztán értek. Dinobli emberei elvehették volna a fegyvereinket és elvághatták volna a torkunkat, amíg itt feküdtünk. De nem tették. Õk nem viselnek hadat velem. Ezért én sem velük. Te háborúzol velük, ez a te ütközeted. – A csizmája orrával belerúgott a mellette fekvõ kürtbe. – Összegyûjtöm az embereim.
Meglehetõsen boldogan hagytuk ott a Fekete Szerzeteseket a mezõn látva a gépeik és terveik kudarcát. Gyorsan terjedt a sorban a szóbeszéd a történtekrõl, és mosolyok váltották fel a fájdalmas grimaszokat amint a fejfájás megszûnt. Nem lesz csata, sem halálozás. A Fekete Szerzetesek kezdték a zûrzavart, fejezzék is be õk. A mosolyom különösen széles volt, mivel volt némi jó hírem a Püspöknek.
Tudtam, hogyan fogunk kijutni errõl a visszataszító bolygóról, Spioventérõl.
Utólag megértettem az elõzõ éjszaka eseményeit. A katonáink megjelenését a sötétben gondosan kifürkészték. A rejtõzködõk azt is látták, hogy egy ösvény készül az erdõn át a halálvetõknek, és felfogták a jelentõségét a hadmûveletnek. A hangszórót gondosan a helyszín fölé helyezték és rádiójellel mûködtették. A gáz, ami ránk borult, gondos precizitással lett kimérve. Ez mind messze fölötte áll ennek a leégett bolygónak a technológiáján. Ami csakis egyet jelenthetett.
Külvilágiak voltak Capo Dinobli udvarában. Erõsek voltak, és készültek valamire. És bármi is az, feldühítette a Fekete Szerzeteseket, annyira, hogy kitervelték ezt a támadást. Ami visszafelé sült el. Jó. Az ellenségem ellensége dolog ismét. A szerzeteseknek birtokában van minden kis technológia Spioventén, és ahogy azt észrevettem, a technológiát kisajátította a katonaság. Õröltem az agyammal, visszaemlékezve a Püspök geopolitikai és gazdasági leckéire. Kezdett problémáink megoldásának halovány fénysugara derengeni, amikor vad kiáltozás kezdõdött a sorban elõttem.
Elõretódultam a többiekkel együtt, hogy lássam amint a kimerült hírnök az út mellett a fûre esik. Capo Dimonte elfordult tõle és a õrjöngve rázta az ökleit az égnek.
- Hátba támadtak az udvaromban! A féregivadék Doccia! Sietünk, erõltetett menetben. Vissza!
Olyan menet volt, amit sosem ismételnék meg. Csak akkor pihentünk, amikor kimerülten a földre estünk. Ittunk egy kis vizet, feltántorodtunk és mentünk tovább. Nem volt szükség verni minket, avagy bátorítani, mert ebben mindannyian érintettek voltunk. A capo családja, a világi javai, mind az udvarban maradtak, és csupán egy gyenge különítmény vigyázta õket. Mindannyian benne voltunk, hiszen a mi tulajdonaink is ott voltak. Az apródok vigyáztak kevéske értékünkre. Még Dreng iránt is, akit alig ismertem, felelõsségtudatom volt. És a Püspök. Ha beveszik az udvart, mi történik vele? Semmi, öreg, ártalmatlan, nem az ellenségük.
Persze tudtam, hogy ez hazugság, de próbáltam meggyõzni magam az igazáról. Szökött szolga volt. És tudtam mi vár Spioventén a szökött szolgákra.
Még víz, egy kis élelem naplementekor, majd tovább az éjszakába. Pirkadatkor láttam, hogy a csapat rongyos formát kezd ölteni: az erõsebbek haladtak legelöl. Fiatal voltam és fitt, valamint aggódtam – a sor elején. Nem állhattam meg pihenni, vagy kifújni magam. Az úton elõttem két férfi szaladt a bokrok felõl a dombon túlra.
- Kémek! Ott! Megláttak!
A capo leugrott a háborús kocsiról és mellém szaladt. Mutattam: - Két ember rejtõzött ott. Az udvar felé szaladtak.
Impotens dühében a fogait csikorgatta. – Nem kaphatjuk el õket, a jelenlegi állapotunkban nem. Docciát értesítik, õ elmenekül.
Hátranézett a támolygó katonákra, majd magához intette a tisztjeit.
- Te, Barkus, maradj itt velük és pihenjetek meg, aztán szerezzetek információt és kövessetek. Én tovább megyek annyi fitt katonával, amennyivel csak tudok. Válthatják egymást a harcikocsin. Elõre nyomulunk.
A szekér tetejére másztam amikor nekiindult. Férfiak futottak oldalt, kapaszkodtak hagyva, hogy vontassa õket. A gõzkocsi nagy mennyiségû gõzt fújt miközben felkerregtünk a dombra, majd a lejtõnek lódultunk.
Az udvar tornyai a távolban füstöt eregettek magukból. Amikor a következõ lejtõn egy sor embert pillantottunk meg, felemeltük a fegyvereinket és tüzeltünk.
Nem lassítottunk. A gõzfütty élesen rikácsolt, amire mi süvítéssel válaszoltunk dühünk kitöltéseképp. Az ellenség menekült. Gyorsan ment. Láttuk, ahogy csatlakoznak a többi támadóhoz, akik most a várárkon át menekültek. Amikor a töltésre értünk, már üres volt. Mögötte a bezúzott kapu fölött füst szállt. Közvetlen capo mögött voltam, ahogy zakatoltunk. A deszkák még a helyükön voltak a kilyukasztott, megrongált híd elõtti résen, amely félig felemelve lógott a láncokon. Egy katona tûnt elõ a nyílásban és felemelt kardjával ernyedten szalutált.
- Feltartoztattuk õket, capo – mondta majd hátradõlt a fatörmeléknek. – Betörtek az udvarra, de sikerült  õket feltartóztatni a toronynál. A külsõ ajtónál folyt a küzdelem, mielõtt elmenekültek.
- Dimonte hölgy és a gyerekek...?
- Mindenki biztonságban van. Az arany érintetlen.
De a katonák negyede az udvaron volt, és nem a toronyban. Elõretolakodtam azokkal egyetemben, akik ezt felismerték és átmásztunk a megrongált kapun. Holttestek voltak mindenfelé. Fegyvertelen apródok lettek lemészárolva a támadásban. A védõk most keveredtek elõ a toronyból, és Dreng közöttük volt. Lassan közeledett. A ruhája vérfoltos volt, akárcsak a nála lévõ fejsze, de úgy látszott, épségben van.
Az arcára néztem és le tudtam olvasni a bánatot. Nem beszélt, de értettem. A szavak messzirõl érkeztek.
- Sajnálom. Nem tudtam megállítani õket. Halott, az öregember meghalt.