A kretén cellatársam keltette düh öntött
el; az elkapásom veszélye azonban azonnal lehûtött.
Gondolkodás nélkül menekültem el a hangoktól
és a rumlitól.
Minden villany felgyulladt és a szirénák búgni
kezdtek. A rabok mozgolódni kezdtek és egymást szólítgatták.
Néhány pillanat alatt a cellaajtóknál lesznek,
észrevesznek, ordítozni fognak és ideteremtik az õröket.
Nem volt válasz. Jól tudtam, hogy így lesz, de nem
tehettem mást, csak rohantam. A felsõ szintre - ahol végig
kell majd haladnom a cellák elõtt. Minden egyes jól
kivilágított cella elõtt. Ahogy tovább megyek,
minden rab látni fog, bizonyos, hogy a kiszúrnak az ifi delikvensek,
patkánykodni kezdenek és akkor elvesztem.
Feltartott fejjel befelé bámulva haladtam el az elsõ
cella elõtt. Üres volt. Ahogyan minden cella a szinten. Még
volt esélyem! Mint egy kerge majom kapaszkodtam fel a fém
létrafokokon és begyömködtem a nyitókám
a zárba. Hangokat hallottam alattam, egyre hangosabban, és
lépteket, ahogy a két õr felkapaszkodott a lépcsõkön,
de az arcukat nem felém tartották. Csak annyi kellett volna,
hogy egyikük elfordítsa a fejét. Amint felérnek,
észre fognak venni.
A zár felpattant, az ajtót felnyomtam és átmásztam
a nyíláson. A tetõn lapulva engedtem vissza a csapóajtót.
A nyíláson át láthattam, hogy a két
testes õr éppen felém fordult mielõtt az ajtó
lecsukódott.
Láthatták, ahogy bezárom? A szívem úgy
zakatolt, mint egy megvadult dob, levegõ után kapkodtam és
vártam a figyelmeztetõ lövéseket.
Nem jöttek. Még mindig szabad voltam.
Kicsiny szabadság! Hirtelen depresszió kapaszkodott
belém és rázni kezdett. Tetõn fekvéshez,
erõteljes reszketéshez szabadon - az izzadságom kezdett
felszáradni - lehetõségem volt addig is meghúzódni,
amíg meg nem lelnek.
Így hát meghúzódtam és reszkettem,
és általában véve nagyon sajnáltam magam
egy teljes percig. Aztán felegyenesedtem, megráztam magam,
mint egy kutya, és éreztem, hogy erõsödik bennem
a düh.
- Nagy bûnözõ! - suttogtam fennhangon, csak hogy
megbizonyosodjak arról: hallom. - Bûnözõ élet.
Az elsõ komoly feladatod az volt, hogy hagyd, hogy csapdába
ejtsen egy késforgató idióta. Kaptál egy leckét,
Jim. Egy szép napon gyakorlati hasznát is veheted. Mindig
figyelj oldalra és magad mögé. Vedd számba a
lehetõségeket. Vedd figyelembe, hogy a kretén felébredhetett.
Ezért elõbb össze kell verned gumibottal vagy hasonlóval
biztosítani, hogy megfelelõen aludjon. Ami persze esõ
után köpönyeg. Emlékezz erre a leckére,
de most nézz körül, és próbáld meg
a legjobbat kihozni ebbõl a mind gyorsabban bomló szökésbõl!
A lehetõségeim korlátozottak voltak. Ha az
õrök kinyitnák a csapóajtót és
feljönnének, megtalálnának. Volt hová
menekülni? A víztartály teteje ideiglenes menedéket
kínálhat, de ha ide feljönnek, biztos, hogy ott is keresni
fognak. Csakhogy amíg nem tudok lejutni a csupasz falakon, egyedül
az kínált gyenge reményt. Nyomás föl!
Nem volt könnyû. Sima fémbõl készült,
és a tetejét nem értem el. Mégis muszáj
volt. Hátraléptem, nekiszaladtam, elrugaszkodtam, és
éreztem, hogy az ujjaim megkapaszkodnak az élében.
Fogódzó után kapkodtam, de luftot fogtam, és
keményen visszahuppantam a tetõre. Alattam ezt bizonyosan
hallották. Reméltem, hogy üres cella fölött
vagyok, nem a folyosó fölött.
- Elég a reménykedésbõl és a
nem elégséges próbálkozásból,
Jim - mondtam és kicsit káromkodtam remélve, hogy
felhergelem magam. Fel kellett jutnom!
Ez alkalommal messzebb hátráltam, a térdhajlataim
a falra simultak, vettem egy mély levegõt. Gyerünk!
Futás, gyorsan, és most - ugrás!
A jobb kezem az élnek csapódott. Megragadtam és
megemeltem magam. A másik kezem is felkapaszkodott, és erõset
húzott rajtam. A durva fémnek ütõdve felküzdöttem,
felhúztam magam a tartály tetejére.
Hogy ott feküdjek, ziláltan lélegezve, és
egy döglött madár szemezzen velem üres szemeivel
nem egész egy lábnyira az arcomtól. Kezdtem arrébb
húzódni, amikor hallottam, hogy hangosan a tetõnek
csapódik a tetõajtó.
- Megtolnál? Megakadtam!
A következõ zihálás és röfögés
biztosított arról, hogy az egyik kövér õr
az, aki követett. A hápogás és szipogás
pedig a zsíros társától érkezett.
- Nem tudom, mit keresünk itt fent! - nyafogott az elsõ.
- De én igen! - jelentette ki szilárdan a társa.
- Engedelmeskedünk a parancsnak, ami még sosem ártott
senkinek.
- Zárva volt a feljáró!
- Ahogy a cellaajtó is, amin átment. Nézz körül!
A nehéz léptek körbehuppogták a tetõt,
majd visszatértek.
- Nincs itt. Nincs hová rejtõzni. Még csak
a falon túl sem kapaszkodhatott meg, ellenõriztem.
- Van egy hely, egy hely, ahol még nem néztük.
Éreztem a szilárd fémen át felém
perzselõ szemeket. A szívem ismét dobszólóba
kezdett. Átkaroltam a rozsdás fémet és kétségbeesve
hallgattam a közelgõ lépteket.
- Sosem tudna ide felmászni. Túl magas. El se érem
a tetejét.
- A cipõfûzõd sem éred el, ha lehajolsz!
Gyerünk, emelj fel. Ha felemelsz a lábamnál, felérem
és megkapaszkodhatok. Csak addig, amíg megnézem!
Milyen igaza volt. Csak addig, amíg megnézi. És
én semmit sem tehettem. A veszteség rám nehezedõ
súlyával feküdtem hallgatva a kaparászást
és szitkozódást, a túlsúlyos szipogást
és kutakodást. A kaparászás egyre közeledett,
és nem egész egy lábnyira tõlem egy tapogatózó
kéz jelent meg.
A tudatalattim kellett tegye, mert esküszöm, nem játszott
bele logikus gondolat. A kezem kilõtt és elõretolta
a döglött madarat, egészen az élhez, az ujjak alá,
amik leereszkedtek és megragadták.
Az eredmény nagyon kielégítõ volt. A
madár eltûnt, akárcsak a kéz, sikítás
és ordítozás, majd két jókora huppanás.
- Ezt miért csináltad?
- Megragadtam, ó! Jaj! Eltört a bokám!
- Lássuk, rá tudsz-e állni! Támaszkodj
a vállamra! Ugrálj a másik lábadon, erre...
Bõséges ordibálás érkezett még
a csapóajtón túlról miközben én
büszkén és boldogan karolgattam magam. Hamarosan visszatérhetnek
- megvolt rá az esély -, de az elsõ menet legalább
az enyém volt.
Ahogy lassan teltek a másodpercek, majd a percek, felismertem,
hogy a második menet is. A kutatás nem a tetõn folytatódott.
Pillanatnyilag. A szirénák abbamaradtak, és a nyüzsgés
az alattam lévõ szintre tevõdött át. Ordítozás
és ajtócsapódások, motorok versenye ahogy a
kocsik az éjszakába indultak. Nem sokkal késõbb
- csodák csodájára - kezdtek lealudni a fények.
Az elsõ keresés véget ért. Kezdtem elbóbiskolni,
aztán éberre ráztam magam.
- Bénaság! Még mindig a levesben vagy. A keresésnek
vége, de a hurok még szoros. Fogadhatsz az utolsó
dolcsidba, hogy az elsõ nappali fénynél minden zegzugot
át fognak kutatni. És legközelebb létrát
is kerítenek. Ebben a tudatban ideje költözni!
És tudtam is hová. Az utolsó helyre, ahol ezen
az éjszakán kereshetnek.
Még egyszer, utoljára át a csapóajtón,
le az elsötétült folyosón. Néhány
bennlakó még mindig motyogott az éjszaka eseményeirõl,
de úgy tûnt, mindenki visszakerült az ágyára.
Csöndben lecsúszkáltam a lépcsõkön
az 567B celláig. Teljes csendben nyitottam ki, és ugyanígy
is zártam be. A saját, lecsupasztott ágyam mellett
a kedves barátoméhoz kerültem; Willy az igaztalanok
álmát aludta.
Kezemmel befogtam a száját, a szemei felpattantak,
és én szadista kellemmel suttogtam a fülébe:
- Halott vagy, patkány, halott! Hívtad az õröket,
és most megkapod, amit érdemelsz...
A teste egy erõset hullámzott, majd ellazult. A szemei
lecsukódtak. Megöltem volna? Egyszerre sajnálni kezdtem
a rosszízû kis tréfám. Nem, nem halott, csak
eszméletlen, a légzése halovány és lassú.
Elindultam törülközõt keríteni, beáztattam
hideg vízbe, aztán a szája elé tartottam.
A sikolya gõgicséléssé tompult ahogy
a szájába tömködtem a törülközõt.
- Gavallér vagyok, Willy, ez a szerencséd. Nem foglak
megölni! - suttogva kiejtett szavaim megnyugtathatták, mert
éreztem, hogy enyhül a remegése. - Segíteni fogsz
nekem. Ha megteszed, nem esik bántódásod. Erre szavamat
adom. Most készülj arra, hogy válaszolnod kell a kérdésemre.
Gondold át gondosan. Egyetlen dolgot fogsz csak megsúgni.
Annak a cellának a számát, amelyikben Fullánkos
van. Bólints, ha készen állsz! Jó! Most elveszem
a törülközõt. Ha bármilyen trükkel próbálkozol,
vagy bármi - akármi - mást mondanál, halott
vagy. Most!
- ...231B...
Ezen a szinten van, helyes. A törülközõ visszakerült
a helyére. Aztán erõsen nyomást gyakoroltam
a füle mögötti részre, folyamatosan elszorítva
az agyi eret. Hat másodperc eszméletvesztés, tíz
halál. Elalélt és ismét ellazult. Elvettem
a hüvelykem hétnél. Megbocsátó a természetem.
A törülközõt használtam letisztítani
az arcom és a kezeim, majd a cipõim után kezdtem tapogatódzni.
Meg másik ing és dzseki után. Ezt követõen
legalább egy liter vizet bekortyolgattam, és ismét
készen álltam a világgal szembesülni. Lehúztam
az ágyhuzatot, a karomra tekertem és elindultam.
Lábujjhegyen, amilyen halkan csak tudtam, elosontam Fullánkos
cellájáig. Sebezhetetlennek éreztem magam, nem úgy,
mint korában. Felismertem, hogy ez egyszerre bolond és veszélyes
dolog. De az este traumatikus eseményeit követõen úgy
tûnt, kifogytam a félelembõl. A cella ajtaja kinyílott
a finom érintésem alatt, és Fullánkos szemei
is kinyílottak amikor megnyomtam a vállát.
- Öltözz! - szóltam halkan. - Most megyünk
ki.
Nagyra értékeltem, hogy nem kezdett kérdezõsködni.
Csak vette a ruháit míg én az ágynemûjét
göngyölítettem fel.
- Még legalább kettõ kell! - közöltem.
- Hozom Eddiét!
- Fel fog ébredni!
- Vissza is alszik azonnal!
Egy mormolt kérdés hallatszott, amit egy szolid huppanás
követett. Eddie visszaaludt, és Fullánkos hozta az ágynemût.
- A következõt tesszük - mondtam neki. - Találtam
egy járatot a tetõre. Felmegyünk és összecsomózzuk
a takarókat. Aztán lemászunk és lelépünk.
Oké?
- Oké! Menjünk!
Mégegyszer fel a lépcsõkön - már
kezdtem nagyon belefáradni. Megmásztam a létrafokokat,
kinyitottam a csapóajtót, átgyömöszöltem
a takarókat a tetõre, miután Fullánkos feladta
õket. Nem szólt egy szót sem, amíg ismételten
be nem zártam az ajtót.
- Mi történt? Hallottam, hogy leléptél,
és ki akartalak nyírni, amint visszahoznak.
- Hosszú. Elmesélem, amint tisztul a helyzet. Kezdjünk
el kötözni! Az ellentétes sarkakat hosszában, minden
kihozható hosszra szükségünk lesz. Használj
matróz csomókat, amilyet a Fiúpalántákban
láthattál. Ilyet.
Úgy csomóztunk mint az õrültek, amíg
mindet össze nem fontuk, majd megragadtuk a végeket és
meghúztuk, kifeszítettük õket. Megvoltunk. Az
egyik véget egy vaskosabb kinézetû csõre erõsítettem
és lehajítottam a takaróköteget.
- Legalább húsz láb kéne még!
- mondta Fullánkos dühösen nézegetve a talajt.
- Te mész elõbb, te vagy a könnyebb! Ha elszakadna,
neked legalább lesz esélyed. Mozogj!
Ennek logikusságával nem szállhattam szembe.
Kimásztam a falra és megragadtam a legfelsõ takarót.
Fullánkos megszorította a kezem váratlanul nyilvánítva
ki érzelmét. Mászni kezdtem lefelé.
Nem volt könnyû. A kezeim fáradtak voltak, és
a takarószövetet nehéz volt megragadni. Olyan gyorsan
haladtam, ahogy csak tudtam, mert tudtam, erõm fogytán.
Aztán a lábaim az üres levegõben kapálództak
és elértem a véget. Az udvar kemény talaja
nagyon messzinek tûnt alattam. Nehéz volt elengedni magam
- illetve nagyon is könnyû. Nem tudtam tovább kapaszkodni.
Az ujjaim kinyíltak és én lezuhantam.
Becsapódtam, gurultam és a talajon görnyedve
kapkodtam levegõ után. Megcsináltam. Magasan fölöttem
láthattam Fullánkos sötét alakját ahogy
kézrõl kézre közelít. Pillanatokkal késõbb
földet ért, közvetlenül mellettem és lábra
emelt, majd segített a kapuhoz bukdácsolni.
Az ujjaim reszkettek; nem tudtam kinyitni a zárat. Fájdalmasan
jól kivehetõek voltunk a fény alatt, és ha
egy õr kinézett volna egy fenti ablakon, csapdába
kerülünk...
Vettem egy hosszú, reszketõ lélegezetet - és
újra behelyeztem a nyitókát. Lassan és óvatosan,
érezve a a belsõ egyenetlenségeit, fodítva
és préselve.
Kikattant, és mi átvonszoltuk magunkat. Fullánkos
csendben visszacsukta, majd elfordult és az éjszakába
szaladt, én pedig a sarkában loholtam.
Szabadok voltunk!