Azzal, hogy Dreng új munkahelyét bejelentettem, feladatom
lett, amit el kellett végeznem. A házi fõzet meglehetõsen
undorító volt, de bizonyosan szép kis adag alkoholtartalommal
bírt, ami az adott pillanatban nem tûnt rossz ötletnek.
Eleget fogyasztottam ahhoz, hogy elmulasszam a fájdalmat, majd teljesen
ellazultam mielõtt teljesen részegen estem a földre,
akárcsak a többiek. Vártam amíg az öreg
is az ittas kollekcióhoz csatlakozott, majd kiszedtem belõle
némi információt.
- Messzirõl érkeztem, és nem vagyok járatos
a helyi dolgokban – mondtam neki. – De hallom, hogy ez a helyi menõ
Capo Doccia egy kicsit túlkapásban van.
- Túlkapásban! – morogta majd hörpintett még
egyet a poharából. – A mérgeskígyók
félve menekülnek, amikor feltûnik, és köztudott,
hogy csecsemõket öl a tekintetével.
Hasonló mondatok következtek, de nem figyeltem rájuk.
Túl sok idõ telt el az ivó részlegben ahhoz,
hogy bármi használhatót kiszedhessek belõle.
Dreng után kerestem, és láttam, amint egy jó
adag fõzetet vesz magához. Elimádkoztam tõle,
majd addig ráztam, amíg rám nem figyelt.
- Gyerünk, elmegyünk!
- El...? – Szaporán pislogott és megpróbált
rám fókuszálni a szemeivel. Nem sok sikerrel.
- Mi. Megyünk. El. Séta.
- Ah, séta. Hozom a pokrócom. – Bizonytalanul állt,
majd megint gyors pislogásba kezdett. – Hol a te pokrócod,
hogy cipeljem?
- Elrabolta az ellenség minden mással együtt
ami nálam volt a kardomon és a fegyveremen kívül,
ami mindenkor velem van, amíg csak lélegzik a testem.
- Lélegzik... test... Jó. Hozom a pokrócot.
Hozok neked is.
Elõgyelgett a szoba túlfelére és két
bolyhos pokróccal tért vissza. A jóból nem
sok jut ki a parasztságnak. Idõvel adnom kell majd valami
kis aprót az apródomnak.
A vállaira terített pokrócokkal egyetemben
hozott egy bõrtáskát is, ami jól meg volt tömve,
valamint egy veszélyesnek tûnõ kést aminek fa
markolata volt. Odakint vártam be, hogy elkerüljem a könnyfakasztó
látványt. Amikor odaért, némileg józanabbnak
tûnt, és mellém imbolygott.
- Vezess, mester.
- Te mutasd az utat. Capo Doccia udvarához.
- Nem! Nem lehet igaz, hogy az õ harcosa vagy!
- Sosem lennék. Egy fabatkáért is harcolnék
ellene. Az az igazság, hogy egy barátomat fogva tartja a
Capo. Üzenni akarok neki.
- Veszélyes még az udvar közelébe is menni.
- Ebben biztos vagyok, de nem félek. És kapcsolatba
kell lépnem a barátommal. Te vezess, és lehetõleg
az erdõn át. Nem szeretném hogy Capo Doccia egyetlen
embere is észre vegyen.
Ezt nyilván Dreng sem szerette volna. Egyre józanodott
ahogy a sötét ösvényeken és rejtett utakon
az erdõ túloldalának tartottunk. Óvakodva figyeltem
az utat, ami a hídon át vezetett az udvar kapujához.
- Ennél közelebb észrevennének – suttogta.
Felnéztem a késõ esti napra és beleegyezõleg
bólintottam.
- Mozgalmas nap volt. Itt megalszunk az erdõben és
reggel indulunk tovább.
- Ne mozdulni! Ez halálos! – A fogai csattogtak, pedig a
délután meleg volt. Sietve menekült beljebb az erdõbe
egy füves tisztásra, amit egy folyó szelt át.
Elõvett egy agyagcsészét a táskájából,
teletöltötte vízzel és átnyújtotta.
Szürcsölni kezdtem és rájöttem, hogy apródot
tartani nem is olyan rossz dolog. Leterítette a pokrócokat
a fûre és nyomban álomba merült a sajátján.
Én hátamat egy fának vetve ültem le és
elõször adódott alkalmam megvizsgálni a fegyvert,
amit elemeltem.
Fényes volt és új, egyáltalán
nem illett erre a lepattant bolygóra. A venián hajóról
kellett származzon. A Püspök mondta, hogy talán
fegyvert csempésznek. Ez volt az egyikük. Közelebbrõl
megnéztem.
Semmi azonosító, vagy sorszám, de még
csak utalás sem a gyártmányára. Nyilvánvaló
volt, miért. Ha a Szövetség ügynökeinek sikerül
rátenni a kezüket az egyikre, lehetetlen lenne lenyomozni az
eredetét. A fegyver kis méretû volt, valahol a pisztoly
és a puska között. Volt némi jártasságom
a kézi fegyverekben – a Pearly Gates Fegyveres Klub és Barbeque
Társulat tiszteletbeli tagja voltam, mert igen jól lõttem
és segítettem nekik versenyeket nyerni -, de ehhez hasonlót
még sosem láttam. A csövébe néztem. Kb.
0,30-as kaliberû lehetett, és általában véve
jól megmunkált. Volt fém célzókája,
ravasz kibiztosítója és egy kallantyúja a táron.
Meghúztam és a fegyver kettényílott, és
a hasznos kis tus a földre esett. Kezdtem felfogni, hogyan mûködik
ez a fegyver.
- Csinos. Semmi horony vagy vájat, így nem kell aggódni
a tisztán tartásán. Forgás helyett a tölténynek
vannak uszonyai, hogy egyenesen repülhessen. Ja, igen, és szebb
nyomot hagy azon, akit eltalál. És nincs tölténytár
sem, így nem kell a réz kivetésével törõdni.
– A tölténytokba lestem. – Produktív, mesteri. Helyezd
a töltényeket a tusba. Amikor megtelt, egyet tegyél
a kamrába. Zárd be és biztosítsd ki. Húzd
meg a ravaszt, és egy a felizzó csõ útjára
indítja a lövedéket. A táguló gáz
végzi a kilövést, míg a gáz egy része
elvezetõdik, hogy a következõ lövedéket
a kamrába lökje. Ötletes és könnyen gyártható.
És persze halálos.
Derpimáltan és fáradtan fektettem a fegyvert
magam mellé, letettem a kardot a kezem ügyébe, hanyatt
feküdtem a pokrócon és követtem Dreng jó
példáját.
Hajnalra kialudtuk magunkat és némileg másnaposak
voltunk. Dreng hozott nekem vizet, majd átnyújtott egy szalagot,
ami füstölt bõrnek tûnt. Magának is elõvett
egyet és gépiesen rágni kezdte. Reggeli az ágyban
- a legjobb! Beleharaptam az enyémbe, és ettõl majdhogynem
eltört a fogam. Kizárólag füstölt bõr
lehetett az íze alapján is.
Amikorra a felvonóhidat leengedték lesben álltunk
egy fölé magasodó dombon, amilyen közel csak lehettünk.
Közelebb nem merészkedhettünk, hiszen a kapu szomszédságában
nem voltak sem fák, sem bokrok. Én szerettem volna közelebb
kerülni, de pillanatnyilag megfelelt a lesünk. Ahhoz ellenben
meglehetõsen közel voltunk, hogy Dreng reszketését
érezhessem magam mellett. Elsõként egy alacsony fegyveres
tûnt fel a kapuban, akit négy szolga követett egy szerkeret
húzva.
- Mi folyik itt? – kérdeztem.
- Adógyûjtés. Beszedik a terményhányadukat.
- Most már láttuk, ki jön ki, de farmerek bemennek-e
valaha?
- Halálos ostobaság lenne! Soha!
- Például élelmet eladni?
- Ami kell nekik, elveszik.
- Tüzifát nem árultok?
- Ellopják, ami kell.
Elég egyoldalú a gazdaságuk – gondoltam komoran.
Valamivel azonban elõ kellett állnom, egyszerûen nem
hagyhattam a Püspököt egy ilyen sivár helyen szolgálni.
A gondolataim a kapun belüli lázas mozgolódás
szakította félbe. Aztán, bár a gondolatvilágom
gyakran összemosódott a valósággal, a kapun kirohanó
figura, aki az õrt félrelökte, kétségtelenül
ismerõs volt.
A Püspök!
Gyorsan szaladt, de az õt üldözõ õrök
a sarkában voltak.
- Fogd ezt és kövess – kiáltottam a kard markolatát
Dreng kezébe adva. Olyan gyorsan értem le a lejtõn,
ahogyan csak tudtam, és kiáltoztam, hogy felhívjam
magamra a figyelmüket. Nem figyeltek rám amíg a fejük
fölé nem lõttem egyet.
Nagy kalamajka következett. Az õrök lelassultak,
egyikük még a földre is bukott a feje fölé
kulcsolt kezekkel. A Püspök tovább inalt, ám egy
üldözõ megközelítette úgy lengve, mint
egy hosszú dárda. Megragadta a Püspököt hátulról
és a földre terítette. Futtomban ismét tüzeltem
egyet, átugrottam a Püspököt és a tussal ellöktem
a dárda-figurát.
- Fel a dombra! – kiáltottam, amikor láttam, hogy
a vérzõ hátú Püspök feltápászkodik.
Még kétszer lõttem, majd felé fordultam segíteni.
Láttam, ahogy Dreng szorongatva a kardot továbbra is a dombtetõn
fekszik.
- Gyere le és segíts neki, vagy magam öllek meg!
– kiabáltam elfordulva és ismét tüzelve. Senkit
sem találtam el, de biztos voltam abban, hogy lelapultak. A Püspök
tovább botladozott és Dreng összeszedve magát,
vagy attól való félelmében, hogy megölöm
a segítségünkre sietett. Lövések süvítettek
el mellettünk így én megfordultam és viszonoztam.
Elértük a dombtetõt, és az erdõ
menedékébe indultunk. Dreng és én cipeltük
a hatalmas testû Püspök súlyának felét.
Egy gyors ellenõrzõ pillantást tettem hátra:
semmi komoly. Az üldözõink még nem voltak a láthatáron
amikor a fák menedékébe értünk.
- Dreng, vezess minket! Nem szabad, hogy elfogjanak!
Meglepõ módon nem is fogtak el. A farmer fiú
egész fiatalságában ebben az erdõben játszhatott,
mert ismert minden nyomot és ösvényt. Persze nem ment
könnyen. Egy meredek füves lejtõn küszködtünk
felfelé, ahol csak pár nyomorult bokor árválkodott
félúton. Dreng félrehajtotta a bokrokat hogy egy szûkös
barlangnyílást mutasson.
- Innentõl nyomunkat vesztik. Senki sem tud errõl.
A bejárat nagyon alacsony volt, és komoly erõfeszítés
kellett a Püspök keresztülhúzásához.
Bent viszont komoly barlang várt elegendõ hellyel ahhoz,
hogy felülhessünk, de azért állni nem sikerült
volna. Megragadtam az egyik pokrócot és kiterítettem,
majd rágörgettem a Püspököt, aki így
az oldalán feküdt. Felnyögött. Az arca piszkos volt
és véraláfutásos. Nem lehetett jó sora.
Felém nézett és mosolygott.
- Köszönöm, fiam. Tudtam, hogy várni fogsz.
- Igen? Errõl még magam sem tudtam.
- Nonszensz. De gyorsan, kérlek, a...
Vergõdött és jajgatott és felhomorított
a hihetetlen fájdalomtól. A bilincs! – elfeledkeztem róla.
Folyamatos jelet kapott, ami halált jelentett.
A sietség mulasztásokkal jár. Így fékezett
aggodalommal lassan lehúztam a jobb cipõmet, elõvettem
a nyitókát és szilárdan fogtam az ujjaim közt.
Fölé hajoltam, beillesztettem, és a bilincs felpattant.
Fájdalom hasított a kezembe teljesen elbénítva
amikor eldobtam a karikát.
A Püspök nem volt eszméleténél, és
zihálva lélegzett. Semmi többet nem tehettem, mint hogy
várjak.
- A kardod – szólt Dreng felém nyújtva.
- Vigyázz rá egy kicsit. Menni fog?
Lesütötte a szemeit és reszketni kezdett. – Harcos
akarok lenni, de annyira félek. Nem tudtam a segítségedre
sietni.
- Végül mégiscsak jöttél. Erre emlékezz.
Nincs olyan ember, aki néha nem fél. De csak a bátor
képes haladni a félelme ellenére.
- Nemes gondolat, ifjú ember – szólt egy mély
hang. – És egyben olyan, amire mindig emlékezni kell.
A Püspök magához tért és haloványan
mosolygott.
- Nos Jim, ahogyan azt korábban is mondtam, amikor bekapcsolták
a kis gépüket: biztos, hogy ma viszont látlak. Te szabad
voltál, és tudtam, hogy nem hagysz magamra egy ilyen rossz
helyen. Óriási felfodulás és üvöltözés
ment, amikor kimenekültél, ide-oda rohangászás
egészen amíg a kaput be nem zárták éjszakára.
Onnantól nyilvánvalóvá vált, hogy nem
lehet utánad menni. De hajnalban kinyitják a kaput, és
a legcsekélyebb kétségem se volt, hogy a közelben
leszel megpróbálva kihozni engem. Puszta logika. Így
megkönnyítettem a dolgot annyival, hogy kijöttem hozzád.
- Meg ám! Majdnem kinyirattad magad!
- De élek. Már mindketten biztonságos távolságra
vagyunk tõlük. Látom sikerült magadnak szövetségest
találnod. Szép teljesítmény egy nap alatt.
Most jön a lényegi kérdés. Mihez kezdünk?
Tényleg, mihez?