Madárfejűek Társasága
NNCL226-28Ev1.1
Joseph Heller
VALAMI TÖRTÉNT
FORDÍTOTTA SZILÁGYI TIBOR
EURÓPA KÖNYVKIADÓ, BUDAPEST 1978
JOSEPH HELLER
SOMETHING HAPPENED
1966, 1974 BY SCAPEGOAT PRODUCTIONS, INC. JONATHAN CAPE LTD. LONDON
A FRÁSZ TÖR KI
A frász tör ki, amikor csukott ajtókat látok. Még a hivatalomban is, ahol most olyan jól áll a szénám, néha elég, ha meglátok egy csukott ajtót, és máris megrémülök, hátha valami borzasztó dolog történik mögötte, valami, amiből nagy bajom lesz; ha fáradt és levert vagyok az éjszakai hazudozástól, piától vagy szextől, vagy egyszerűen csak az idegességtől és a kialvatlanságtól, szinte érzem a tejüveg ablakok mögött felgyülemlő és láthatatlanul felém áradó katasztrófa szagát. Néha izzad a tenyerem, és furcsa, idegen a hangom. Szeretném tudni, miért.
Valami biztosan történt velem valamikor.
Lehet, hogy aznap, amikor váratlanul hazamentem, lázas voltam és fájt a torkom, és rajtakaptam az apámat az ágyban anyámmal; talán attól maradt bennem a félelem az ajtóktól, ezért félek ajtókat kinyitni, és ezért gyanakszom a csukottakra. Vagy talán, amikor a gyerekkorom vége felé rájöttem, hogy szegények vagyunk, talán attól lettem olyan, amilyen vagyok. Vagy azon a napon, amikor az apám meghalt, és én ott maradtam bűntudatosan és szégyenkezve mert azt hittem, az egész világon én vagyok az egyetlen kisfiú, akinek nincs apja. Vagy talán amikor felismertem (elég korán rájöttem), hogy soha nem lesz széles vállam és nagy muszklim, soha nem leszek elég klassz, elég magas, elég erős vagy elég bátor, hogy összamerikai rögbisztár vagy profi bokszbajnok lehessen belőlem, szomorú, csüggesztő felismerés volt, hogy tökmindegy, akármit próbálok valaha az életben, mindig lesz valaki a közelemben, aki sokkal jobban meg tudja csinálni. Vagy lehet, hogy azon a napon történt, amikor benyitottam egy másik ajtón, és megláttam a nővéremet, meztelenül állt a fürdőszoba fehér kőpadlóján, és törülközött. Üvöltözött velem, pedig tudta, hogy nem zárta be az ajtót, és én teljesen véletlenül nyitottam rá. Meg voltam rémülve.
Most már mulatok rajta, hiszen olyan régen történt, de emlékszem arra a forró nyári napra is, amikor bementem a klinkertéglás bérházunk mögött az ócska szenessufniba, és ott találtam a bátyámat, a földön feküdt Billy Foster girhes kishúgával, aki csak annyi idős volt, mint én, sőt, egy osztályba jártunk az iskolában. Azért mentem a sufniba, hogy lekalapáljam a kerekeket meg a tengelyt egy összetört babakocsiról, amit a szomszédban egy kukából szedtem ki, kocsit akartam csinálni egy dinnyésládából meg egy hosszú deszkából, arra akartam fölszerelni. Abban a pillanatban, amikor bementem a sötét sufniba, halk, izgatott motoszkálást hallottam, aztán úgy éreztem, mintha valami eleven dologra léptem volna. Megijedtem, és porszagot éreztem. Aztán, amikor láttam, hogy a bátyám fekszik a földön valakivel, az egyik távoli sarkot betöltő kormos árnyékok közt, megkönynyebbülten elmosolyodtam. Megint biztonságban éreztem magamat. Azt mondtam:
Hello, Eddie. Te vagy az, Eddie? Mit csinálsz, Eddie?
Ő meg rám ordított:
Nem mész innen a fenébe, te kis strici! És hozzám vágott egy nagy széndarabot.
Halkan nyüszítve félreugrottam, elöntötte a szememet a könny, és ész nélkül menekültem. Kirohantam a ház elé, a gőzölgő, szikrázó napsütésbe, tehetetlenül loholtam le-föl a járdán, és törtem a fejemet, mi a csudát művelhettem én, amitől a bátyám olyan dühös lett rám, hogy így elküld a fenébe, és hozzám vág egy súlyos széndarabot. Nem tudtam elszánni magam: elfussak vagy várjak; ahhoz túlságosan bűnösnek éreztem magam, hogy meglépjek, ahhoz pedig túlságosan rémültnek, hogy ott maradjak, és kiálljam a büntetést, amiről tudtam, hogy megérdemlem bár azt nem tudtam, hogy miért. Képtelen voltam dönteni, csak ténferegtem remegve a ház előtt, míg végül nyikorogva kinyílt az ócska sufni hatalmas fakapuja, és ők ketten lassan előjöttek a mögöttük ásító sötétségből. A bátyám önelégült pofával a lány mögött ballagott. Amikor meglátott, rám mosolygott, és ettől jobban éreztem magam. Csak amikor láttam, hogy mosolyog, akkor vettem észre, hogy hiszen a lány, aki előtte jön, az a Billy Foster magas, girhes kishúga, aki az iskolában nagyon jó volt szépírásból, de a helyesírási, földrajzi vagy számtani tesztekben hetvennél több pontot sose bírt összeszedni, pedig mindig megpróbált puskázni. Meglepett, hogy együtt látom őket; addig eszembe se jutott, hogy a bátyám egyáltalán ismeri. A lány lesütött szemmel jött, és úgy tett, mintha engem nem is látna. Lassan közeledtek. Minden olyan sokáig tartott. A lány dühös volt, és nem szólt semmit. Én is hallgattam. A bátyám a lány feje fölött rám kacsintott, és színpadias mozdulattal följebb rántotta a derekán a nadrágot. Nyeglén járt, ahogy azelőtt sose láttam, és tüstént tudtam, hogy ez nem tetszik nekem. Elbizonytalanodtam, amiért annyira másnak láttam. De olyan hálás voltam, amiért rám kacsintott, hogy ficánkoltam a boldogságtól meg az izgalomtól, és fékezhetetlen vihogás tört ki rajtam. Beleszédültem a megkönnyebbülésbe, és locsogni kezdtem. Azt mondtam:
Hello, Eddie. Mi történt odabenn, Eddie? Történt valami?
Ő meg nevetett, és azt válaszolta: Aha, valami történt, az fix. Ugye történt valami, Geraldine? önelégülten vigyorgott, és játékosan megbökte a lány karját a könyökével.
Geraldine bosszankodva, kurta, ingerült mosollyal húzódott el tőle, és otthagyott bennünket, föl se nézett. Mikor már elment, a bátyám azt mondta:
Ne mondd meg mamának.
Tudta, hogy nem fogok szólni, ha megkér rá.
Később, amikor kezdtem magam elé képzelni és hosszasan melengetni magamban (még mindig melengetem magamban ezt az epizódot, még mindig fantáziálok róla, amikor visszanézek a múltba, és mostanában egyre gyakrabban és gyakrabban nézek vissza) azt a sok lucskos, csiklandós, izgalmas, tilalmas dolgot, ami azon a napon annak a szenessufninak a földjén valószínűleg csakugyan megtörtént, elképedtem, és majdnem hangosan kikiabáltam, mennyire csodálkozom, hogy az én bátyám nemileg közösült Billy Foster girhes kishúgával, aki még nálam is fiatalabb pár hónappal, lófoga van, és még csak nem is csinos.
Annyi minden volt még. amit szerettem volna megtudni akkoriban, hogy hogy is volt az a bátyámmal meg a lánnyal annak a sufninak a padlóján, de soha nem volt hozzá elég bátorságom, hogy megkérdezzem, pedig a bátyám általában szelíd és segítőkész ember volt, és nagyon jó volt hozzám, amíg élt.
Manapság annyi minden van, amit nem akarok megtudni. Tulajdonképpen nem szeretném tudni, például (bár a feleségem meg én kötelességünknek érezzük, hogy kifürkésszük), hogy pontosan miféle játékokat játszanak azokon a bulikon, ahová a tizenéves lányom eljár, vagy hogy miféle cigarettákat szívnak, vagy miféle színes pirulákat és kapszulákat szagolgatnak vagy nyelnek le. Amikor rendőrautók jönnek, nem akarom tudni, hogy miért, pedig örülök, hogy megjöttek, és remélem, hogy időben érnek oda, ahová kihívták őket. Amikor mentőautó jön, jobb szeretném nem tudni, hogy kiért jön. És amikor egy gyerek vízbe fúl, a torkán akad valami, elüti egy autó vagy a vonat, nem akarom tudni, ki az a gyerek, mert mindig attól félek, kiderül, hogy az enyém.
Hasonlóképpen viszolygok a kórházaktól, és ugyanilyen balsejtelmeket és rosszérzést keltenek bennem az ismerőseim, ha megbetegszenek. Soha nem megyek kórházba látogatóba, ha kibújhatok alóla, mert mindig fennáll a kockázat, hogy kinyitom a különszoba vagy a kétágyas szoba ajtaját, és valami szörnyű látványra lépek be, amire nem készíthettem föl magam. (Soha nem fogom elfelejteni, milyen megrázkódtatás ért egy kórházi különszobában, amikor először láttam, hogy valakibe gumicső van belevezetve az orrlyukán keresztül, ami még vérmocskos. Drapp színű volt az a cső, és félig átlátszó.) Mostanában, ha a barátaim, a rokonaim vagy az üzleti ismerőseim szívrohamot kapnak, soha nem hívom fel a kórházat vagy a kórházi szobát, megtudakolni, hogy vannak, mert mindig fönnáll a veszély: esetleg azt tudom meg, hogy meghaltak. Megpróbálok addig nem beszélni a feleségükkel és a gyerekeikkel, amíg nem tudakozódtam valakinél, aki már beszélt velük, és akitől megkaphatom azt a biztosítékot, amire szükségem van, hogy tudniillik a dolgok nem állnak rosszabbul, mint előzőleg. Ez néha feszültté teszi a viszonyunkat (még a feleségemmel is. aki folyton érdeklődik, fűtől-fától megkérdezi, hogy van, és ajándékokkal rohangál a kórházakba látogatóba), de fütyülök rá. Egyszerűen nem akarok olyan emberekkel beszélni, akiknek talán haldoklik a férje, az apja, a felesége, az anyja vagy a gyereke, még akkor se. ha a haldokló esetleg olyasvalaki, akihez erős érzelmi szálak fűznek. Soha nem akarom megtudni, ha meghal valaki, akit ismerek.
Egyszer azért (hahaha), miután meghalt valaki, akit ismertem, öszszeszedtem magamat, felkurbliztam a bátorságomat, és tájékozatlanságot színlelve még aznap felhívtam a kórházat, hogy érdeklődjem az állapotáról. Kíváncsi voltam: meg akartam tudni, milyen érzés hallani, amikor a kórház közli velem, hogy valaki, akit ismerek, meghalt. Kíváncsi voltam, hogy csinálják: erősen foglalkoztatott, sőt izgatott a technikai megoldás kérdése. Hogy fognak dönteni: meghalt, elhalálozott, jobblétre szenderült, elhunyt, vagy talán egyenesen kimúlt? (Vagy lejárt, mint egy előfizetés vagy egy régi könyvtári olvasójegy?) A kórház telefonját kezelő nő nagy meglepetést okozott nekem. Azt mondta:
"Mr....... nem szerepel többé betegeink névsorán."
Lélekjelenlétre volt szükség ehhez a telefonhíváshoz, minden lélekjelenlétemre. És amikor letettem a kagylót, reszkettem, mint a nyárfalevél. Annyi biztos, hogy dörömbölt a szívem nagy örömömben és izgatottságomban, hogy hajszál híján, de megúsztam, mert az első szótagtól kezdve, amit kimondtam, az első számtól kezdve, amit tárcsáztam, azt képzeltem, hogy az a nő a kórházban pontosan tudja, miben sántikálok hogy a telefondróton is keresztüllát rajtam, belelát egyenesen az agyamba , és ezt meg is fogja mondani. Hát nem. Csak azt mondta, amire utasítást kapott, és hagyta, hogy büntetlenül megmeneküljek. (Lehet, hogy szalagra fölvett közlemény volt?) És soha nem fogom elfelejteni ezt a tapintatos eljárást:
"Mr....... nem szerepel többé betegeink névsorán."
Mr....... meghalt. Nem volt többé az élők sorában. Mr....... nem szerepelt többé a betegek névsorán, nekem meg három nap múlva el kellett mennem a temetésére.
Gyűlölöm a temetéseket szenvedélyesen gyűlölöm a temetéseket, mert mindig van bennük valami morbid és megteszek minden tőlem telhetőt, hogy megússzam őket (különösen a sajátomat, hahaha). Azokon a temetéseken, amelyekre el kell mennem, megpróbálok nem beszélni senkivel; csak szorongatom a kezeket, és megrendült pofát vágok. Néha-néha motyogok valamit, amit nem lehet hallani, és mindig lesütöm a szememet, ahogy a filmeken is látni. Nem bízom magamban, hogy többre lennék képes. Mivel nem tudom, mit kell mondani, amikor valaki meghal, félek, hogy akármit mondok, minden balul üt ki. Tulajdonképpen nem bízom többé magamban semmiféle feszült helyzetben, amelynek a kimenetelét nem tudom meghatározni vagy megjósolni. Annak se örülök, ha egy biztosítékot vagy egy villanykörtét kell kicserélnem.
Valami történt velem valahol, ami megfosztott az önbizalmamtól és a bátorságomtól, ami miatt félek minden fölfedezéstől és változástól, és határozottan rettegek minden esetleg előadódó ismeretlen dologtól. Utálok mindent, ami váratlan. Ha átrendezik a bútort, akár csak egy kicsit is (még az irodámban is), anélkül, hogy előre tudnék róla, az nekem olyan, mint egy pofon, mint egy tőrdöfés a hátamba. Utálok minden hirtelen dolgot. Dühít és sért mindenféle meglepetés, még azok a meglepetések is, amelyekkel örömet akarnak szerezni nekem; mindig a szomorúság és az önsajnálat ólmos utóízével végződnek, azzal az érzéssel, hogy terveket kovácsoltak ellenem, és kihasználtak valaki másnak a gyönyörűségére, hogy eltitkoltak előlem valamit, hogy sikerült egy összeesküvés, amiből én ki voltam zárva. (Együttélés dolgában nem tartozom a legkönnyebb emberek közé.) Utálom az összetűzéseket (mindenkivel, kivéve a családom tagjait). Sok olyan apró, mindennapi konfliktus adódik, amivel nem bírok többé komoly gyötrelem és megaláztatás nélkül szembenézni: nézeteltérés a szerelővel, aki becsap a munkával vagy egy kisebb összeggel, valamilyen panasz megbeszélése egy afféle teljesen megfoghatatlan fickóval, amilyenek a telefontársaságok irodáiban ülnek. (Szívesebben hagynám, hogy becsapjanak.) Vagy annak idején, amikor az egér befészkelte magát a lakásba, mielőtt még kisebb vezető állást kaptam a cégemnél, és elkezdtem elég pénzt keresni ahhoz, hogy kiköltözhessek a városból a saját connecticuti otthonomba (amit gyűlölök).
Nem tudtam mit csinálni azokkal az egerekkel. Soha nem láttam őket. Csak a takaritónő látta, legalábbis azt mondta, meg egyszer a feleségem úgy gondolta, hogy látta, és egyszer az anyósom majdnem biztos volt benne, hogy látta. Egy idő múlva az egerek egyszerűen eltűntek. Elmentek. Nem bújtak többé elő. Én még abban sem vagyok biztos, hogy tényleg voltak. Nem beszéltünk többé róluk, úgy látszott, elmentek, és ez pont olyan volt, mintha soha ott se lettek volna. Kölyökegerek voltak (az összes megbízható beszámolók szerint), és biztosan a fűtőtestet takaró rács apró négyszögein préselték magukat keresztül. Én nem izgattam magamat túlságosan az egerek miatt, amig nem kellett látnom vagy hallanom őket, bár gyakran azon kaptam magam, hogy fülelek utánuk, és időnként azt hiszem, hogy hallom is őket. De a feleségem frászt kapott tőlük. Állandó rémületben tartották. Azt akarta, hogy csináljak velük valamit. így aztán minden este egérfogókat kellett kiraknom. És minden reggel (miközben a feleségem meg a gyerekeim rémülten figyeltek a vállam fölött) ki kellett nyitnom minden egyes szekrény- és kredencajtót, be kellett kukucskálnom minden heverő, minden ágy és minden sarokfotel mögé, hogy lássam, miféle új, rút meglepetés leselkedik rám, mi fogja elindítani a napot. Az is meghökkentő meglepetés volt, ha nem várt rám semmiféle meglepetés. Idegesített, hogy a családom ott ácsorog körülöttem, és nagy komolyan, elmélyült, izgatott várakozással bámul rám, mert a három gyerekem közül kettő kezdettől fogva túlérzékeny és bizonytalan, és már akkor éppen eléggé meg voltak rémülve. A másik fiamnak valami agyi defektusa van, és nem tud semmiről. És én már akkor sem voltam olyan biztos benne, szeretem-e annyira a családomat, mint együttest, hogy örüljek neki, ha egy ilyen feszült, személyes szituációban ott tolongnak szorosan körülöttem.
Soha nem tudtam, mit fogok találni, amikor kinyitogattam az ajtókat, hogy megszemléljem az egérfogóimat, vagy amikor benéztem a bútorok, a tűzhely vagy a frizsider mögé. Féltem, hogy megfogom az egeret, ott találom döglötten az egérfogóban, és nekem kell kidobnom. Féltem, hogy nem fogom meg az egeret, és akkor még isten tudja meddig, éjszakáról éjszakára és minden reggel végig kell csinálnom ugyanezt az undok szertartást, ki kell raknom és meg kell vizsgálnom az egérfogókat. De mindenekfölött attól rettegtem, hogy kinyitok a konyhában egy ajtót, és egy sötét sarokban ott találok egy eleven egeret, lapul, csak annyi ideig habozik, amig észreveszem, aztán megiramodik, és elszalad mellettem, a vastag, összegöngyölt újság alatt, amit fegyverként mindig ott szorongattam izzadó markomban. Atyaisten, ha ez valaha megtörtént volna! Ha ez valaha megtörtént volna, tudom, rá kellett volna vennem magamat, hogy lecsapjak rá, amilyen erősen csak bírok. Tudom, rá kellett volna kényszeríteni magamat, hogy minden erőmmel odasózzak, és megpróbáljam egyetlen kemény csapással agyonütni, és tudtam azt is, hogy ez nem sikerült volna, és csak megnyomorítottam volna. Aztán, ahogy ott fekszik előttem, még vergődve az összezúzott, törött lábain, tudtam, hogy bár nem akarom, újra föl kell emelnem a súlyos képeslapot, és megint le kell bunkóznom. aztán megint, és aztán talán megint, amíg csak meg nem ölöm.
Minden reggel reszkettem tőle, és émelygéssel töltött el a lehetőség, hogy minden ajtó mögött, amit csak kinyitok, találhatok egy eleven egeret. Nem arról van szó, hogy magától az egértől féltem (annyira szamár nem vagyok), de tudtam, ha találok egyet, csinálnom kell vele valamit.
A HIVATAL, AHOL DOLGOZOM
A hivatalban, ahol dolgozom, öt embertől félek. Ötük mindegyike fél négy embertől (az átfedéseket nem számítva), az összesen húsz, és e húsz mindegyike hat embertől fél, az annyi, mint összesen százhúsz ember, aki legalább egyvalakitől fél. E százhúsz ember mindegyike fél a másik száztizenkilenctől, és ez a száznegyvenöt ember mind fél attól a tizenkettőtől odafönn a csúcson, akik közreműködtek ennek a cégnek az alapításában és kiépítésében, és most az övék, és ők irányítják.
Ez a tizenkét férfi most már mind idősebb ember, és az idő meg a siker mindből kiszívta az energiát és az ambíciót. Sokan az egész életüket itt töltötték el. Barátságosnak, lassúnak és elégedettnek látszanak, amikor összetalálkozom velük a folyosókon (halottnak látszanak), és mindig udvariasak és némák, amikor együtt vannak másokkal a nyilvános liftekben. Már nem dolgoznak keményen. Üléseznek, előléptetnek, és megengedik, hogy felhasználják a nevüket azokon a közleményeken, amelyeket valaki más állít össze és hoz nyilvánosságra. Senki nem tudja többé biztosan, hogy tulajdonképpen ki is vezeti a céget (még azok sem, akik a közhit szerint vezetik), de a cég megy. Néha ez a tizenkét férfi, aki fönn van a csúcson, egy darabig a kormány számára dolgozik. Úgy látszik, nincs már kedvük ennél sokkal többet csinálni. Ketten közülük tudják, hogy én mit csinálok, és megismernek, mert régebben segítettem nekik, és azóta is olyan kedvesek, hogy emlékeznek rám, bár abban biztos vagyok, hogy nem név szerint. Amikor látnak, nincs rá eset, hogy rám ne mosolyognának, és azt ne mondanák: “Hogy van?" (Az sem fordul elő, hogy én ne bólintanék, és ne azt felelném: “Remekül.") Mivel nekem kevés kapcsolatom van ezzel a tizenkét emberrel ott fönn a csúcson, és ritkán találkozom velük, én tulajdonképpen nem félek tőlük. De azok közül, akiktől én félek a cégnél, a legtöbben igen.
A cégnél nagyjából mindenki fél valakitől, valaki cégbelitől, és néha azt hiszem, még mindig az a rettegő fiatal fiú vagyok annál az autóbaleset-biztosító társaságnál, ahol valamikor, nagyon régen dolgoztam, rendeztem és leraktam a baleseti jegyzőkönyveket, és miután Mrs. Yerger lett az irattár főnöke, mindennap azzal fenyegetőzött, hogy mindnyájunkat kirúg. Határozott, nagydarab nő volt, csupa basáskodó bizalmaskodás és álnok kedvesség, és soha nem kételkedett előítéleteinek bölcs voltában. Volt abban az irodában egy Virginia nevű idősebb, szellemes lány, ott ült a nagy Western Union óra alatt, és disznó vicceket meséltünk egymásnak (“A nevem Virginia röviden Virgo, de már nem sokáig, hahaha."); temperamentumos volt és szókimondó, mindig nevetett és csipkelődött (velem legalábbis), én meg akkor még fiatal és bamba voltam, nem láttam, hogy nem csak viccelődik. (Úristen, hányszor kért, hogy szerezzek magunknak valahol egy szobát, és még csak azt se tudtam, hogy azt hogy kell! Most azt gondolom, hogy rendkívül csinos volt, bár nem vagyok biztos benne, hogy akkor is úgy gondoltam-e, de tetszett, és nagyon begerjesztett. Az apja pár évvel azelőtt öngyilkos lett.) Sok minden folyt annál a cégnél is, amiről én nem tudtam. (Virginia maga mesélte nekem, hogy az egyik nős kárbecslő egyik este elvitte a kocsiján, erőszakoskodni kezdett vele, és amíg el nem kezdett sírást színlelni, azzal fenyegetőzött, hogy vagy megerőszakolja, vagy kiteszi a temető mellett.) Emlékszem annál a cégnél is féltem kinyitni az ajtókat, még akkor is, amikor valamelyik jogász vagy kárbecslő hívatott, hogy vigyek be neki egy fontos dossziét vagy egy szendvicset. Soha nem voltam biztos benne, kopogtassak-e, vagy csak menjek be, alázatosan kocogtassak, vagy zörögjek olyan hangosan, bebocsátást követelve, hogy tüstént meghallják. Mindkét módszer esetén gyakran találkoztam bosszús és türelmetlen arcokkal. (Legalábbis én úgy éreztem. Vagy korán érkeztem, vagy későn.)
Mrs. Yerger mindnyájunkat terrorizált. Rövidesen majdnem minden irattáros kilépett, az idősebbek közül néhányan beálltak a hadseregbe vagy a haditengerészethez, mi többiek pedig jobb állást kerestünk. Arról az állásról, ahová én mentem, kiderült, hogy még roszszabb. Lelkierő kellett a bejelentéshez, hogy kilépek, ez azóta is mindig így van. (Napokig gyakoroltam a felmondó szónoklatomat, gyűjtögettem a bátorságot az elmondásához, és komoly, önigazoló válaszokat fogalmaztam kilépésem megokolására, azokkal a vádló kérdésekkel szemben, melyeket senki sem tett fel, nem vesződött velük, se Mrs. Yerger, se más.) Azóta is megvan bennem ez a felsőbbséggel szemben: félek egyenesen odamenni hozzá, nyíltan a szemébe nézni, kereken megmondani neki, bátran és dacosan, még akkor is, amikor tudom, hogy igazam van, és biztonságban vagyok. (Soha nem tudom elhitetni magammal, hogy tényleg biztonságban vagyok.) Egyszerűen nem bízom benne.
Ez volt az első állásom, miután elvégeztem a középiskolát (vagy miután ott végeztek velem). Tizenhét éves voltam akkor Virginia, az az “idősebb", szellemes, kacér lány a Western Union óra alatt, még csak huszonegy éves volt (most már túl fiatal lenne, legalább egy-két évvel, még hozzám is) , és ahány állásom csak volt azóta, mindig féltem, hogy ki akarnak rúgni. Történetesen eddig még egyetlen állásomból sem rúgtak ki; ellenkezőleg, bőkezű fizetésemeléseket és gyors előléptetéseket kapok, mert rendszerint nagyon éber vagyok (eleinte), és gyorsan áttekintem a dolgokat. De ez a kudarcérzés, a küszöbönálló katasztrófa és a nyilvános megszégyenítés nyomasztó érzése makacsul megvan bennem még itt is, ahol kitartó, jó munkát végzek, és megpróbálok nem szerezni ellenségeket. Egyszerűen arról van szó, hogy úgy érzem, sose lehet pontosan tudni, mi történik a zárt ajtók mögött, mi folyik ennél a cégnél (vagy a világ összes más cégeinél) az összes emeletek összes irodáiban ülő emberek közt, akik akarva vagy akaratlanul bármikor mondhatnak vagy csinálhatnak valamit, ami romlásba dönthet. Sőt, időnként olyasféle baljós gondolatokkal is kínzom magamat, hogy titokban évek óta nyomoz utánam a CIA. az FBI vagy a Szövetségi Adóhivatal, most már hamarosan lecsapnak rám és letartóztatnak, pusztán azért, mert vannak bizonyos titkos liberális rokonszenveim, és rendszerint a demokratákra szavazok.
Az az érzésem, hogy valaki a közelemben hamarosan rá fog jönni valamire velem kapcsolatban, és akkor végem, bár el se tudom képzelni, hogy mi az a valami.
A hivatali napok normális menetében én félek Greentől, és Green fél tőlem. Én azért félek Jack Greentől, mert az én osztályom az ő főosztályának a része, és Jack Green a főnököm; Green azért fél tőlem, mert az én osztályomon folyó munka legnagyobb része a Kereskedelmi Főosztály számára készül, amely sokkal fontosabb, mint az ő főosztálya, és én sokkal jobb viszonyban vagyok Andy Kagle-lel meg a többiekkel a Kereskedelmi Főosztályon, mint ő.
Greenre görcsös rohamokban tör rá az irántam érzett bizalmatlansága. Időről időre világosan értésemre adja, hogy mindent látni akar, ami az osztályomról kikerül, mielőtt megmutatjuk a többi osztálynak. Tudom, hogy ezt nem gondolja komolyan: jobban elfoglalja a saját munkája, hogysem ennyi figyelmet fordíthatna az enyémre, és a legtöbb megbizatásunknál inkább megkerülöm őt, mintsem hogy lopjam az idejét, és késve juttassam el az anyagot azokhoz az emberekhez, akiknek azonnal szükségük van rá (legalábbis azt hiszik). A munka legnagyobb része, amit az osztályomon végzünk, hosszú távon jelentéktelen. De Green mindig pánikba esik, amikor valaki egy másik osztályról megdicsér valamit, ami az én osztályomról került ki. Ha nem látta, vagy nem is hallott róla, bíborvörös lesz dühében és zavarában. (Nem kevésbé zabos akkor sem, ha látta, de nem emlékszik rá.)
A Kereskedelmi Főosztályon szeretnek az emberek (legalábbis úgy tesznek). Greent nem szeretik. Tudja is. Panaszkodnak rá nekem, és csöppet sem hízelgő megjegyzéseket tesznek rá, és ezt is tudja. Csak úgy tesz, mintha nem tudná. Közömbösséget színlel, mivel tulajdonképpen nem szereti a Kereskedelmi Főosztály embereit. Tulajdonképpen én se szeretem őket (de úgy teszek, mintha szeretném). Green általában csöppet sem erőlteti meg magát, hogy kijöjjön a Kereskedelmi Főosztály embereivel, és feltűnően tartózkodó és gőgös velük. Pedig aggasztja az az ellenséges légkör, amilyet ott maga körül teremt. Greent kínosan aggasztja, hogy a Szervezési Főosztály egy szép napon hamarosan elveheti az én osztályomat az ő főosztályától, és átadhatja a Kereskedelmi Főosztálynak. Green tizennyolc éve egyfolytában aggódik emiatt.
Az osztályomon hatan vannak, akik félnek tőlem, és van egy kis titkárnő, aki mindnyájunktól fél. Van még egy ember nálam, aki 20 nem fél senkitől, még tőlem se, és gyorsan ki is rúgnám, csak félek tőle.
Gyakran eszembe jut: biztosan vannak postabontók, kifutófiúk és lányok, raktárosok, küldöncök és mindenféle rendű és rangú segéderők, akik mindenkitől félnek a cégnél; és van az osztályunkon egy gépírónő, aki lassanként megőrül, és aki valamennyiünket félelemben tart.
Marthának hívják. Legfőbb félelmünk az, hogy hétköznap kilenc és öt között fog rajta kitörni az őrület. Reménykedünk, hogy hét végén fog megőrülni, amikor nem vagyunk vele. Most kellene kitennünk a cégtől, amíg még van rá idő. De nem tesszük. Valaki föl kellene hogy mondjon neki, de senki nem hajlandó rá. Még Green se, aki pedig egyenesen élvezettel rúgja ki az embereket, még ő is visszaretten a felelősségtől, nem meri megtenni azt a lépést, amitől a nő esetleg recsegve-ropogva omlana össze, pedig ki nem állhatja, a pofáját is utálja, és tombol a dühtől, ha valami eszébe juttatja, hogy ez a nő még mindig ott van a főosztályán. (Ő vette fel egy felületes beszélgetés után, annak a nőnek a nyomatékos ajánlására, aki a Személyzeti Főosztályon kiválasztja és felküldi hozzánk a gépírónőket.) Akárcsak mi többiek, megpróbál úgy tenni, mintha Martha ott se lenne.
Figyeljük és várunk, lábujjhegyen megyünk el mellette, és magunkban azon tűnődünk, mennyi időnek kell még eltelnie, amíg menetrendszerűen elérkezik az az utolsó, döntő pillanat, amikor végérvényesen bedilizik sikoltozva vagy tompán, a falat kaparva vagy szelíden, intelligensen belátva, hogy ő most megőrült, tehát el kell vinni, vagy rémülten és zavarodottan, mit sem tudva semmiről.
Fura módon ő sokkal jobban érzi magát az állásában, mint mi többiek. Az agya elkóborol, a munkája helyett más, kielégítőbb dolgok felé, mosolyog, és elégedetten suttog magában, miközben az írógép hengere fölött az üres falat bámulja, ami alig egy-két lábnyira van az arcától; megfeledkezik róla, hogy kicsoda, hol van, és hogy ott van előtte egy szöveg, amit le kellene másolnia. Ha tehetjük, odébbállunk tőle, vagy hátat fordítunk neki, és megpróbáljuk nem észrevenni. Valahányszor rákezdi, mindegyikünk azt reméli, hogy majd valaki más mond vagy csinál valamit, amitől abbahagyja a mosolygást és a magában beszélést. Amikor az illendőség keretei között már nem várhatunk tovább, és tennünk kell valamit, olyan szelíd célzásokkal hozzuk vissza az irodánkba, a munkájához, melyekben nyoma sincs feddésnek vagy szemrehányásnak. Úgy érezzük, meg lenne lepve és zavarba esne, ha tudná, hogy mit csinál, és hogy valószínűleg meg fog őrülni. Máskor kibírhatatlanul ideges; nem lehet elviselni a látványát, a közellétét. Mindenki nagyon óvatos és nagyon tapintatos vele. Green gyakran panaszkodik rá a Személyzeti főnökének, aki szintén nem akarja kirúgni, mert már megkereste Iowában a családját. Az anyja újra férjhez ment, és nem akarja visszafogadni. Marthának csúnya a bőre. Mindenki utálja, és mindenki azt kívánja, hogy bárcsak menne el.
A cég jóindulatú. Az emberek legnagyobbrészt kedvesek, és a légkör többnyire kedélyes. Az irodák, különösen a fogadószobák és az előszobák berendezése világos és színes. Rengeteg a narancsszín, és rengeteg a tengerzöld. Rengeteg a hivatali buli. Megkapunk minden törvényes munkaszüneti napot és annyi fizetett szabadnapot, amennyire csak szükségünk van. Sokszor van három-négynapos hétvégi munkaszünet. (Nem tudom már elviselni ezeket a hosszú víkendeket, nem is tudom, hogy élem túl őket. Lehet, hogy elkezdek sízni.)
Kéthetenként fizetést kapunk, merev papírra (nem olyan vastag, hogy kartonnak lehetne nevezni) számítógéppel kiállított csekket, amelyet pontos mintázatú, csinos, négyszögletes lyukak ékesítenek, valamint egy apró, fekete, nyomtatott betűs, ünnepélyes hivatalos figyelmeztetés, miszerint a csekket nem szabad összesodorni, eltépni, megrongálni, kapcsológéppel valamihez odatűzni, vagy más módon megcsonkítani. (Csak beváltani szabad.) Ha ezek a szavak nem állnának rajta, soha semmi más eszembe nem jutna, mint hogy beküldjem a bankba. Mostanában azonban időnként fejtörést okoz nekem. Ugyan mi történne, spekulálok mogorván, nagyjából kéthetenként, mikor felnyitom a sima, barna fizetési borítékot, és bambán bámulom a lyukakat, a számokat meg a betűket a lyukkártyás fizetési csekkemen (mintha, máris csalódottan, azt remélném, hogy valami nagy és kiigazíthatatlan tévedést találok benne, az én javamra), ugyan mi történne, ha összesodornám, összehajtanám, beszakítanám, megrongálnám, fűzőgépbe tenném és megcsonkítanám? (Az én fizetési csekkem, igaz? Vagy nem?) Mi történne, ha szándékosan, nyugodtan, rosszindulatú és nyilvánvalóan előre megfontolt szándékkal nem engedelmeskednék a figyelmeztetésnek?
Tudom, mi történne: semmi. Semmi se történne. És ez a tudat elkeserít. Valahol a földszinten egy lány, akit még soha nem láttam (és akinek valószínűleg szintén csúnya a bőre), egyszerűen megnyomna néhány billentyűt valamiféle acél lyukkártyagépen, ami megint rendbe tenné a dolgokat, és akkor akár mintha nem is engedetlenkedtem volna. Lázadó tettem fölszívódna, mint az eső az óceánban, és nem hagyna semmiféle nyomot. Még csak fodros se lenne tőle a víz.
Azt hiszem, nagyjából lehetetlen ma már, hogy a magamfajta föllázadjon, és tartós hatást keltsen. Elveszítettem azt a hatalmat, ami gyerekkoromban megvolt bennem, akkor föl tudtam borogatni a dolgokat; most nem tudom többé megváltoztatni a környezetemet, sőt, még csak komolyan megzavarni sem. Abban a pillanatban, ahogy megpróbálnám, egyszerűen kirúgnának és elfelejtenének. Leraknák az aktámat az irattárba. Ez fog történni Marthával, a gépírónővel, amikor végleg bedilizik. Ki fogják rúgni, és el fogják felejteni. Irattárba teszik. Táppénzt fog kapni, fizetett szabadságot fog kapni, végkielégítést fog kapni. Pénzt fog kapni a nyugdíjalapból és a haszonrészesedési alapból, aztán minden nyomát biztonságosan eltüntetik szem elől, berakják a holt anyagba, a lezárt nyilvántartások ócska, zöld iratszekrényébe, valahol, egy másik szobában, egy másik emeleten vagy egy poros raktárépületben, ahová senki nem megy be, legfeljebb évente egyszer-kétszer, és a cégnél kevesen tudják, hogy egyáltalán létezik; és az iratszekrény olyasforma lesz, mint azok a régi, zöld iratszekrények, teli holt anyaggal, azzal a sok régi baleseti aktával, annál az autóbaleset-biztosító társaságnál, a központi irodák alatti emeleten, a raktárhelyiségben, ahol valamikor kamaszkoromban dolgoztam. Amikor megbolondul, le fogják zárni az aktáját.
El se tudtam volna képzelni annyi holt anyagot, amennyit abban a raktárhelyiségben láttam (és ezer meg ezer még holtabb akta volt abban a raktárépületben, ahová évente egyszer-kétszer át kellett mennem, amikor egy olyan aktával kapcsolatban merült fel probléma, amely már csakugyan hosszú ideje le volt zárva). Pontosan emlékszem rájuk, emlékszem, milyen rikítóak voltak a groteszkül, kék tintával felírt adatok a dossziék tetején: egy szám, egy név, egy cím, meg egy rövidítés, ami azt jelezte, hogy a baleset csak anyagi kárral járt (AK), vagy emberekben is kárt okozott (SzS: Személyi sérülés). Gyakran vittem hazulról szendvicseket (kolbászt, fasírtot, rengeteg kecsappal, vagy tonhalat vagy konzervlazacot paradicsommal), és ebédidőben odalenn a raktárhelyiségben ettem meg, és ha egyedül ettem, akkor közben a New York-i Mirrort olvastam (az az újság is bedöglött már), aztán, hogy megpróbáljam agyonütni az időt, ötletszerűen kihúztam az iratszekrényekből néhány régi baleseti dossziét, és elolvastam. Cselekményt, tragédiát, a detektívmunka drámaiságát és a tárgyalóterem izgalmát kerestem bennük, de hasztalan. Halottak voltak. Se a nevek, se a kárbecslői jelentések, se az orvosi szakvélemények, se a vizsgálati szakvélemények, se a szemtanúk beszámolói nem hoztak vissza semmit az életbe. (A Mirror sokkal jobb volt: még a családi vagy nemzeti szerencsétlenségekről szóló, jegyzőkönyvi hitelességű történeteit is úgy lehetett olvasni, akár egy képregényt.) A legmélyebb benyomást annak a sok holt anyagnak a puszta mérhetetlen tömege tette rám, az a rengeteg ócska, szakadozott, drapp iratrendező, ami úgy emelkedett a padlótól majdnem a mennyezetig, mint egy sor összeépült, kortalan torony, emberek és kocsik összefüggéstelen baleseteinek az a hatalmas, végtelen sorozata, ami jóval azelőtt történt, hogy én odamentem dolgozni, ami akkor történt, és történik mindmáig.
Volt annál a cégnél is egy lány, aki megbolondult, mikor ott dolgoztam. Ad acta tették. És annál a cégnél, ahol a mostani cégem előtt dolgoztam, volt egy férfi, egy alacsonyabb beosztású középvezető, aki megbolondult, kiugrott a szállodája ablakán, és meghalt; búcsúlevelet hagyott, azt írta benne: sajnálja, hogy kiugrik a szállodaszoba ablakán, inkább agyonlőtte volna magát, de nem tudta, hogy kell pisztolyt szerezni, és bánni sem tud vele. Fölszedték a földről, valószínűleg a rendőrség, és ad acta tették.
Manapság alighanem minden cégnél van mindig legalább egy ember, aki lassanként meg fog őrülni.
A cégnek megint rekordéve van. Tovább terjeszkedik, és sok tekintetben vezetünk a szakmában. Utolsó Évi Jelentésünk szerint a cég az idén nagyobb és különb, mint tavaly volt.
Most huszonkilenc irodánk van. tizenkettő idehaza, kettő Kanadában, négy Latin-Amerikában és tizenegy a tengerentúlon. Volt egy irodánk Kubában is, de azt elveszítettük. Az átlagunk évi három öngyilkosság: minden tizenkét hónapban megöli magát két férfi, rendszerint a középvezetői szintről (majdnem mindig pisztollyal), és egy nő, rendszerint hajadon, különélő vagy elvált, aki rendszerint altatópirulákkal intézi el a dolgot. Magasak a fizetések, hosszú a szabadság.
A cégnél szeretnek az emberek jól élni, és fölöttébb hajlamosak az idegösszeroppanásra. Jó ízlésük van, és magas az életszínvonaluk. Műveltek és képzettek vagyunk, képességeink és intelligenciánk magasan az átlag fölött. Mindenki sokat költ. Senki nem takarékoskodik. Az idegösszeroppanásokat nehezebb nyomon követni, mint az öngyilkosságokat, mert nehezebb fölismerni és könnyebb eltussolni őket. (Az öngyilkosság végül is öngyilkosság: van benne valami végérvényes. Utolsó tette egy embernek. De ki tudja biztosan azt, hogy mikor roppan össze valaki?) Márpedig rendszeresen előfordul idegösszeomlás minden kor- és foglalkozási csoportban, a legkülönfélébb emberek közt összeomlanak soványak és kövérek, magasak és alacsonyak, jó emberek és rossz emberek. Az alatt a néhány év alatt, amióta az osztályomat vezetem, egy lány és egy férfi volt nálam hosszú szabadságon, idegösszeomlás miatt. Mind a kettőt rendbe hozták, visszajöttek, és most is nálam dolgoznak, és az osztályon kívül nem sokan tudják, miért voltak távol. (Az egyiket, a férfit, azt hiszem, nem hozták valami jól rendbe, és hamarosan megint le fog robbanni. Máris kezd problémát okozni nekem és mindenki másnak, akivel csak beszél. Túl sokat beszél.)
Átlagos évben négy ember hal meg természetes halállal a cégnél azok közül, akiket ismerek, és további két és fél (egyik évben kettő, a másikban három) megy betegszabadságra különféle bajokkal, amikről végül kiderül, hogy rák. Minden évben körülbelül két ember hal meg baleset következtében, az egyik karambolozik, a másik megég vagy vízbe fullad. Repülőgép-szerencsétlenségben még senki se halt meg a cégnél, ami rejtélyes számomra, hiszen rengeteget utazunk repülővel, amikor kiszállunk valamelyik külső irodánkba, ügyfeleket vagy reménybeli ügyfeleket látogatunk, és szállítókkal tárgyalunk más városokban, más országokban. Amikor egy állandó, főfoglalkozású alkalmazott betegszabadságra megy, rendszerint megkapja a teljes fizetését, amíg csak a betegsége tart (pedig egy életen át is eltarthat. Hahaha), mert a cég élen jár az alkalmazottaknak nyújtott juttatások terén. Mindenki elvált (én nem). Mindenki iszik, és két óra hosszat vagy még tovább ebédel. A férfiak mind kikezdenek a nőkkel. A nők mind benne vannak, kivéve azt a néhányat, akik nagyon vallásosak vagy nagyon buták, meg néhány nagyon fiatal lányt, akik most léptek ki az életbe, és még nem értik, hogy hogyan is mennek a dolgok.
A legtöbben szeretünk itt dolgozni, s annak ellenére, hogy félünk, eszünk ágában sincs kilépni, és más cégnél munkát vállalni. Sok pénzt keresünk, és jól mulatunk. Könyvet olvasunk, és színházba járunk. És valahogy csak elmúlik az idő.
Ebben a pénzügyi évben Jane-t fűzögetem. Jane újonc a Művészeti Osztályon, és nem egészen biztos benne, hogy komolyan gondolom-e vagy sem. Alig néhány éve jött ki a főiskoláról, ahol művészettörténetből diplomázott, és még sok mindent merésznek, kifinomultnak és intellektuálisnak talál itt a nagyvárosban. Rengeteget jár moziba. Azt hiszem, eddig még nem feküdt le nős emberrel.
Jane osztályvezető-helyettes a Művészeti Osztályon. Green főosztályán. A Művészeti Osztályon csak hárman vannak. Akárcsak nekünk, többieknek, neki is bőven van ideje töprengeni, fantáziálni, magántelefonokat lebonyolítani, és elheccelődni a cégnél azzal (velem), aki heccelődni akar vele. Magas, karcsú lány, nagyon jó az alakja, de az egyik szemében el van záródva a könnycsatorna, és ettől folyton csurog a könnye. Bő gyapjúpulóvereket visel, gyönyörűen ölelik körül apró melleinek kiálló bimbóit. (Ujjaim hegye gyakran szeretné ugyanilyen gyönyörűen körülölelgetni és megpödörgetni apró mellein ezeket a kiálló bimbókat, de a gyakorlatból tudom, hogy a vágyam nem állna meg sokáig a mellénél. Az csak a kézenfekvő kiindulópontot jelenti.) A jó alakja, a kiálló mellbimbója és az elzáródott könnycsatornája könnyű célpontot kínál nekem mindenféle kétértelmű jópofaságokra, melyeknek ugyanaz a témája, mint amikkel valamikor azt az idősebb lányt, Virginiát szórakoztattam, az alatt a nagy Western Union óra alatt, az autóbaleset-biztosító társaságnál (az a társaság még mindig működik, ennyi év után, még mindig ugyanazon a helyen, és valószínűleg az óra is ott van még, és jár is, bár az épület már lebontásra van ítélve), csakhogy most én vagyok az idősebb, a tapasztaltabb (és a megcsömörlöttebb), és nagyrészt úgy tudom intézni és irányítani a dolgokat, ahogy akarom. Mostanában az az érzésem. hogy Jane-nel azt csinálhatok, amit csak akarok, különösen azokon a napokon, amikor egy helyett két vodka-martinit ivott ebéd előtt (én utálom a vodka-martinit, és nem bízom azoknak az embereknek a temperamentumában, akik effélét isznak), vagy kettő helyett három whisky-koktélt. Ha akarnám, egy szép napon munka után elvihetném valahová, három vodka-martinira, aztán fölvihetném Red Parker közeli lakására, és lefogadom, hogy a többi már gyerekjáték lenne (alighanem nem is lenne izgalmasabb). Meg tudom nevettetni Jane-t, amikor csak akarom, ez pedig, tudom, azt jelenti, hogy félig már megnyertem a játszmát, ha valaha úgy döntök, hogy komolyan játszani akarok, csakhogy én sem vagyok biztos benne, hogy komolyan gondolom-e vagy sem.
Valószínűleg szégyellnem kellene magamat, hiszen Jane rendes fiatal lány, és még csak huszonnégy éves. Lehet, hogy büszkének kellene lennem magamra, hiszen végül is Jane rendes lány, fiatal, nagyon csinos, és még csak huszonnégy éves, és valószínűleg akkor fektetem le, amikor akarom. (Valahová a távoli, ködös jövőbe osztottam be, valószínűleg a közgyűlés előtti hetekre, amikor mindenkivel sok dolgom lesz a Művészeti Osztályon.) Igazán nem tudom, mit is kellene éreznem. Azt tudom, hogy a húszas éveik elején járó lányok könnyedek és kellemesek. (A húszas éveik vége felé járó lányok még könnyedebbek, de szomorúak, és az már nem olyan kellemes.) Azt hiszem, azért könnyedek, mert kellemesek, és azért kellemesek, azt hiszem, mert buták.
Azokon a napokon, amikor én ittam ebéd előtt két martinit, majd megőrjít Jane melle meg a lába, ahogy odanyomja a karcsú fenekét a falhoz a Művészeti Osztály mögötti irodák valamelyik keskeny folyosóján, amikor megállok egy kicsit heccelődni vele. Jane sokat mosolyog és nagyon ártatlan (például azt hiszi, hogy én rém rendes vagyok), bár persze nincs minden szexuális tapasztalat híján; ezzel el is szokott hencegni nevetve, mikor azzal húzom, hogy még szűz, és nevetve letagadja, amikor azzal ugratom, hogy kurva. Csipkelődve, meglehetősen gépiesen és gyerekesen tréfálkozom (ezeket a tréfákat ilyen vagy olyan változatban már mind elsütöttem különféle más lányok és hölgyek előtt) a szeméről, a pulóverjéről, hol azzal viccelődöm, hogy szűziesen, hol azzal, hogy fesletten él, és közben szinte csurog a nyálam, ahogy a szoknyája felé hajolok (nem tudom, hogy képes elviselni ezekben az undorító pillanatokban de elvisel), és kéjesen bámulom alatta a hosszú combját, pedig máris tudom, hogy ha levetkőztetném, valószínűleg vékonynak találnám a lábát, és ha utána valaha beszélnék róla valakinek, valószínűleg azt mondanám róla, hogy egy kicsit sovány.
Azt hiszem, tulajdonképpen nagyon kedvelem Jane-t. Vidám, nyílt, bizakodó, optimista és ilyen lányokkal most már ritkán találkozom. Mindeddig úgy döntöttem, hogy nem csinálok vele semmit, csak folytatom ezt a bizsergető kötekedést, amely mindkettőnket csiklandoz, szórakoztat és bátorit. Lehet, hogy egy kicsit túl szép az arca meg az alakja. Azelőtt az.olyan lányokat kedveltem, akik magasak voltak, kövérkések és icipicit durvák, és lehet, hogy még most is így vagyok vele, de mostanában mintha nagyrészt olyan lányokkal feküdnék le, akik karcsúak, csinosak, és javarészt fiatalok. A feleségem magas és karcsú, és nagyon csinos volt, mikor még fiatal volt.
A cégünknél az ügynökök félnek a legjobban és a legtöbb embertől. Rendkívüli nyomás alatt élnek és dolgoznak. (Én képtelen volnék elviselni.) Mikor a dolgok rosszul mennek, az ügynököknek még rosszabb; mikor jól mennek a dolgok, az ügynököknek akkor se sokkal jobb.
Mindig próbaidőn vannak, mindig a kudarc szélén, testületileg és egyénileg egyaránt. Törik magukat, még azok is, akiknek a legbiztosabb a helyzetük, és akik a legmagabiztosabbak, hogy jó eredményeket mutassanak fel, legalább papíron, és sok-sok papír van, amin jó eredményeket kell fölmutatniuk. Például minden héten jelentés készül az előző hét értékesítési eredményeiről minden egyes kereskedelmi kirendeltség, továbbá a Kereskedelmi Főosztály, mint a cég valamennyi részlegét egészében képviselő egység számára, és ezt összehasonlítják az előző év megfelelő hetének értékesítési eredményeivel; a számadatokat a legmodernebb gépeken sokszorosítják, és kiosztják a cégnél mindenkinek és minden osztálynak, akinek a munkája összefügg az értékesítéssel. Ezenfelül az egyes kereskedelmi kirendeltségek, az egyes részlegek és az egész cég értékesítési eredményeit negyedévenként táblázatba foglalják, és összehasonlítják az előző év azonos negyedének értékesítési eredményeivel; amellett gördített negyedéves értékesítési kimutatásokat is készítenek, és az összes ilyen negyedéves összesített értékesítési kimutatásokat sokszorosítják és szétküldik. Ezenfelül a negyedéves és összesített értékesítési végösszegeket összehasonlítják más, ugyanazon a területen működő cégek negyedéves és összesített (becsült) értékesítési eredményeivel, és ezeket a számadatokat is sokszorosítják és szétküldik. A számadatokat párhuzamos vonalak és oszlopok kazlaiba és rétegeibe tabulálják, hogy bárki, aki csak ránéz, gyors összehasonlításokat tehessen, és gyorsan ítélhessen. Ennek a sokszorosításnak és szétküldésnek az az eredménye, hogy vállalatszerte szinte állandóan nyilvános vizsgálat és vita folyik arról, hogy bármely adott időben milyen jól vagy milyen rosszul működtek az ügynökök a cég egyes részlegeinek egyes kereskedelmi kirendeltségein.
Mikor az ügynökök jól dolgoznak, állandó nyomás nehezedik rájuk, hogy dolgozzanak még jobban, mert félő, hogy esetleg rosszabbul kezdenek dolgozni. Mikor pedig rosszul dolgoznak, akkor iszonyatosan rosszul dolgoznak. Mikor egy ügynök megszerez egy nagy rendelést, vagy hoz egy fontos, új ügyfelet, rövid életű a diadalmámora, hiszen fennáll a veszély, hogy el is vesztheti azt a nagy megrendelést vagy a fontos új vevőt, legközelebb már elkaparinthatja előle egy konkurrens cég ügynöke (vagy ugyanennek a cégnek egy konkurrens részlege, amiből az is kiderül, milyen komplex és rendezett lett a cégünk). Még az is előfordulhat, hogy a teljesítés előtt sztornírozzák a megrendelést, ebben az esetben senki nem tudja biztosan, hogy most nyertünk-e vagy vesztettünk, így aztán még a diadalaikban is mindig ott a válság és a riadalom.
Ennek ellenére az ügynökök szeretik a munkájukat, és nem választanának semmiféle más foglalkozást. Eleven és életvidám népség, már amikor nem bántják őket alhasi görcsök, vagy nem töprengenek szerencsétlenül a jövőn; másrészt viszont gyakran váratlanul megbokrosodnak, és rengeteget panaszkodnak és veszekszenek. Vannak, akik duzzognak, vannak, akik erőszakoskodnak; olyanok is vannak, akik előbb erőszakoskodnak, aztán duzzognak. Mind isznak, mint a gödény, amíg nem kapnak májgyulladást vagy szívrohamot, vagy valami más okból el nem tiltják őket az ivástól, és előbb-utóbb kivétel nélkül mind kezdik úgy érezni, hogy pikkelnek rájuk, és igazságtalanul kárhoztatják őket. Mindegyikük meg tud nevezni a cégnél legalább egy olyan főnököt, aki érzése szerint neheztel rá, és szántszándékkal tönkre akarja tenni a karrierjét.
Az ügynökök keményen dolgoznak, és magas a fizetésük, nagy személyes költségszámlával, amelyről a cégen belül és kívül bőkezűen juttatnak másoknak is, engem is beleértve. Szép házaik vannak, jó helyeken, és jó társaságban golfoznak, jó magánpályákon. A cégnél ezt igen jó szemmel nézik. Sőt, a cég fizeti az üdülőklub-tagságukat és minden ezzel kapcsolatos költségüket is, ha a klub, ahová fölveszik őket, jó klub. A cég olyan ügynököket keres (és meg is becsüli őket), akik jó benyomást keltenek a golfpályán.
A Kereskedelmi Főosztályon nincs helye nőtlen férfiaknak, még özvegyeknek sem, mert a cég tapasztalatból tudja, hogy a nőtlen ügynökök számára milyen nehéz és veszélyes magas állású vezetőkkel és feleségeikkel társadalmilag érintkezni, vagy a közügyekben felelősségteljesen részt venni. (Ezeknek a magas állású, sikeres vezetőknek a feleségei közt túlságosan sokan vannak az olyanok, akik semmivel sem elégedettebbek házastársi helyzetükkel, mint a férjük.) Ha egy ügynöknek meghal a felesége, és nem hajlandó készségesen újra megházasodni, néhány hónapi gyász után rendszerint átteszik egy adminisztratív állásba. Agglegényeket sohasem vesznek fel az ügynöki karba, és azok az ügynökök, akik elváltak, vagy meghalt a feleségük, tudják, hogy jobb lesz, ha újra megházasodnak, vagy másik állás után néznek.
(Red Parker most már régen özvegy, kezd is bajba kerülni miatta, meg azért is, mert sokat iszik. Túlságosan is vígan él.)
Furcsa módon az ügynökök, akik természettől fogva agresszívak, egoisták és individualisták, nagyon jól elviselik azt az állandó nyomást és azt a szoros ellenőrzést, amelynek alá vannak vetve. Ösztönzi és motiválja őket a fegyelem és az irányítás. Kivirulnak, ha határozott irányítást kapnak világos célok felé. (Lehet, hogy egyebek közt ezért vonzódnak a golfhoz.) Amikor éppen nem ingerlékenyek, nem szorongnak és nincsenek letörve, akkor többnyire vidámak, magabiztosak és társaságkedvelők. Kell valaminek lennie az ilyen emberek alkatában, ami nemcsak képessé teszi őket, hogy ügynökök legyenek, hanern amiért ügynökök akarnak lenni. A mieink kifejezetten élvezik, bár úgy tűnik, sokan szenvednek közülük kolitisztől, sérvtől, aranyértől és krónikus hasmenéstől (nekem is van egy kis aranyerem, hol kijön, hol elmúlik, ahogy neki tetszik, engem egyáltalán nem zavar, mióta elmentem az orvoshoz, és biztosan tudom, hogy nem rák), arról nem is beszélve, hogy milyen sokan kapnak közülük idegösszeroppanást a feszültségtől meg a hajszolt munkától, ami a Kereskedelmi Főosztályon éppúgy előfordul, mint a többi osztályokon; és időnként az öngyilkosság is felüti a fejét az ügynökök közt. úgy kétévenként egyszer.
Az ügynökök büszkék a pozíciójukra és a cégen belül élvezett tekintélyükre és fontosságukra, hiszen az én osztályomnak és a többi osztályok jelentős részének is az a feladata, hogy segítsen az ügynököknek eladni. A cég azért van, hogy eladjon. Ezért alkalmaz minket, és ezért fizetnek.
Az a néhány ember, aki a cégnél a legkevésbé fél. a mi kis Piackutató Osztályunkon van. Ők nem hisznek semmiben, és azzal foglalkoznak, hogy statisztikai információkat gyűjtenek, szerveznek, értelmeznek és magyaráznak a vásárlóközönségről, a piacról, az országról és a világról. Először is kicsi a fizetésük, másodszor pedig tudják, hogy ha nálunk elvesztik az állásukat, különösebb baj nélkül találhatnak hasonlóan rosszul fizetett állást más cégeknél. A költségvetésük is kicsi, mert nem engedik meg többé nekik, hogy nagyobb vállalkozásokba fogjanak.
A felhasznált információk legnagyobb részét ingyen kapjuk a szakmai szervezetektől, a Statisztikai Hivataltól, a Kereskedelmi Minisztériumtól, a Kereskedelmi Kamarától, a Gyárosok Országos Szövetségétől és a Pentagontól, és egyáltalán nem lehet tudni, hogy az információ, amelyre mi a saját kisugárzott információinkat alapozzuk, igaz-e vagy hamis. De a jelek szerint ez nem is számít: csak az számít, hogy az információ megbízható forrásból származzon. A Piackutató Osztály embereit soha nem vonják felelősségre azokért a cégen kívül álló körülményekért, amelyeket földerítenek, és amelyek a verseny szempontjából hátrányos helyzetbe hoznak minket. Ami van, az van nem azt várják tőlük, hogy változtassák meg a valóságot, hanem pusztán csak azt. hogy derítsék fel, ha tudják, és javasoljanak ötletes módszereket az álcázására. Nagyrészt az én munkám is ilyen jellegű, és Green keze alatt mi valamennyien azon ügyködünk, szoros együttműködésben a Kereskedelmi Főosztállyal és a Közönségszolgálattal, hogy féligazságokká változtassuk az egész igazságokat, és egész igazságokat gyártsunk a féligazságokból.
Ezekben a becsapási technikákban én nagyon ügyes vagyok, bár önmagamat most már nem mindig tudom becsapni (ha tudnám, akkor nem tudnék róla, igaz? Hahaha). Tulajdonképpen állandóan megdöbbentenek a cégnél azok az emberek, akik áldozatul esnek a saját propagandájuknak (a mi propagandánknak). Mostanában oly sokan vannak, akik tényleg elhiszik, hogy amit csinálunk, az csakugyan fontos. És ez nemcsak az ügynökökkel történik meg, akik olyan gyakran ismételgetik el fennhangon különféle ügynöksódereiket, hogy azok már egy bálványimádó hit logikáját és tekintélyét öltik magukra, hanem a csúcsvezetésben, a dörzsölt, tehetséges vezetőkkel is, akik pedig hozzáférhetnek az összes adatokhoz, és akiknek igazán jobban kellene tudniuk. Ugyanez történik az én szintemen és az alacsonyabb szinteken is. Nagyjából mindenkivel ez történik, aki egy jó kereskedelmi főiskolán kitüntetéssel szerzett diplomát: a cégnél egyértelműen ezek a legképzettebb és leglelkiismeretesebb emberek, és egyszersmind a leghiszékenyebbek és a legnaivabbak is. Valahányszor megindítunk például egy új hirdetési kampányt, mindig a cégen belül ugranak be neki elsőnek az emberek. Valahányszor bevezetünk egy új terméket, vagy egy régit, aminek megváltoztattuk a csomagolását, a színét és a nevét, és újnak állítjuk be. mindig a cég dolgozói az elsők, akik rohannak megvenni akkor is, ha nem ér semmit.
Ha az ügynökök meg a cég szóvivői hinni kezdenek a saját érvelésükben, az végeredményben nem is mindig baj, mert kialakul bennük egy lojális, lelkes és hivő szemlélet, ami gyakran önmagában is figyelemreméltóan hatásos és meggyőző. Ez hozza létre azt a lelkesedést és fanatizmust, amely az embert jó polgárrá és jó alkalmazottá teszi. Ha azonban ez az én osztályomon történik valakivel, annak katasztrofális eredménye lehet, mert az illető a kelleténél jobban kezd arra támaszkodni, amit most már igazságnak vél, és elveszíti azt a képességét, hogy jó hazugságokat tudjon kiagyalni. Nem meggyőző többé. Pontosan ez történt Hollowayvel, azzal a férfival az osztályomon, aki idegösszeomlást kapott (és valószínűleg hamarosan megint össze fog roppanni).
De hát ez az igazság, nem érted? érvelget szelíden az ügynököknek, a titkárnőknek, még nekem is, a beavatott elnéző mosolyával. mintha annak, amit mond, mindenki számára nyilvánvalónak kellene lennie, amiért neki nyilvánvaló. Tényleg mi vagyunk a legjobbak. Nem érti többé a lényeget: azt, hogy érdektelen, igaz-e vagy sem; csak az számit, hogy az emberek igaznak tartsák.
Kezd megint így mosolyogni és érvelni, és kezd jóval többet beszélni, mint amennyit szívesen meghallgatunk. Mikor beleakaszkodik a gomblyukamba, vagy valaki másnak duruzsol a fülébe az osztályomon, azt szeretném, csak sietne már, jöjjön az az idegösszeroppanás, ha már úgyis meglesz, essünk túl rajta, és tűnjön el az útból. Ő az egyetlen, aki leáll beszélgetni Marthával, a gépírónőnkkel, aki meg fog bolondulni, és Martha az egyetlen, aki idegeskedés és ingerültség nélkül hallgatja. Roppant feszülten hallgatja, mert oda se figyel arra, amit mond.
Mindenki türelmetlen lett hozzá. És képtelen volt megérteni.(ahogy most megint egyre képtelenebb rá), hogy miért kezdték kerülni, miért nem voltak hajlandók többé hozzáfordulni, sőt, miért nem hívták meg többé még csak löncsre sem az ügynökök, akik eddig kézzelfogható bizonyítékokért fordultak hozzá, amivel alátámaszthatják a túlzásaikat és a mellébeszélésüket. Ő meg egyenesen elvárta tőlük, hogy boldoguljanak el a puszta. „igazsággal”.
Alighanem az a bölcs ember, aki tudja, hogy ostoba, és az a becsületes, aki tudja magáról, hogy hazug. És alighanem az az ostoba, aki meg van róla győződve, hogy bölcs, vonom le magamban a végkövetkeztetést (bölcsen), miközben mi bölcs, felnőtt emberek itt a cégnél naphosszat ki-be járkálunk, rémítgetjük egymást az íróasztalainknál, a fülkéinkben és a vízhűtőknél, és megpróbáljuk kikerülni azokat, akiktől félünk. Bejövünk dolgozni, megebédelünk és hazamegyünk. Díszlépésben jövünk be, díszlépésben megyünk ki, cserélgetjük a partnereinket, összevissza kóborolunk, körbesasszézunk, hogy valaki megpaskolja a fejecskénket, aztán hazasétálunk, és ez így megy. amíg holtan nem esünk össze. Időről időre, attól függően, hogy milyen jól vagy milyen rosszul mennek a dolgok az irodában Greennel, vagy otthon a feleségemmel, vagy a fejlődésben visszamaradt fiammal, vagy a másik fiammal, vagy a lányommal, vagy a színes bőrű cselédlánnyal, vagy a gyöngeelméjű kisfiam gondozónőjével, fölteszem magamnak a kérdést: csakugyan ez minden, amit csinálhatok? Tényleg ez a legtöbb, amit még kaphatok attól a néhány évtől, ami az életemből hátravan?
És a válasz, természetesen, mindig az, hogy... igen!
Mert megvan az állásom, kapom a fizetésem, tudok jókat nevetni, és a jelek szerint mindig le tudok feküdni egyik vagy másik lánnyal, nagyjából ahányszor csak akarok; mert azok a szomszédaim és munkatársaim, akiknek kisebb a fizetésük, szürkébb az egyéniségük, unalmasabb a feleségük, irigyelnek, és fölnéznek rám; és mert csakugyan úgy néz ki, hogy mindenem megvan, amit csak akarok, bár gyakran kívánom, hogy bárcsak valaki más lenne a főnököm, és nem Green, aki szeret ugyan, és tetszik neki a munkám, de nem engedte meg, hogy fölszólaljak a cég közgyűlésén tavaly Puerto Ricóban, se a tavaly előtti közgyűlésen Floridában és aki tudja, hogy gyűlölöm ezért, és valószínűleg soha nem fogom megbocsátani neki, de még elfelejteni sem.
(Álmodom, kellemetlen álmaim vannak, amelyek, azt hiszem, ahhoz kapcsolódnak, hogy szeretnék fölszólalni a cég közgyűlésén, és ezek az álmok mindig keserű kiábrándultságot és megaláztatást hoznak: el akarok jutni egyik helyről a másikra, és leküzdhetetlen akadályok tornyosulnak elém.)
Green mostanában azt hiszi, hogy összeesküvést szövök ellene, és megfúrom. Téved. Először is nincs bennem kezdeményezőképesség; másodszor nincs hozzá bátorságom; és harmadszor még valami: azt hiszem, tulajdonképpen sok tekintetben szeretem és csodálom Greent (még akkor is, ha sok más tekintetben gyűlölöm, és neheztelek rá), és tudom, hogy valószínűleg nagyobb biztonságban vagyok, ha nála dolgozom, mintha bárki másnak a keze alatt dolgoznék beleértve még Andy Kagle-t is a Kereskedelmi Főosztályon, amennyiben úgy döntenének, hogy engem meg az osztályomat áttesznek Green főosztályáról Kagle főosztályára.
Green meg én sok tekintetben és számos alkalommal barátok és szövetségesek vagyunk, segítünk egymásnak, néha még tapintatosak is vagyunk egymáshoz. Gyakran fedezem és megvédem, amikor lemarad, vagy megfeledkezik valamiről a saját munkájában, és az osztályomról kikerült jó munkáért gyakran neki juttatom az elismerést, amire nem szolgál rá. De ezt soha nem mondom meg neki; és soha nem mondom el neki, ha valami kedvezőt hallok róla. Élvezem, ha Greent nyugtalannak láthatom. Örülök, hogy nem bízik bennem (ez csodákat tesz az önbecsülésemmel), és szikrával sem teszek többet a szükségesnél, hogy megnyugtassam.
És én vagyok ennél a cégnél a legjobb barátja.
Így aztán Green fél tőlem, White fél Greentől, Black fél White-tól, és Brown és Green fél Blacktől, és én és Green és Andy Kagle felünk Browntól, és mindez az utolsó szóig igaz, mert Horace White csakugyan retteg a Jack Greennel folytatott beszélgetésektől, Jolinny Brown pedig, aki a széles vállával, a gyakorlati eszével és, a durva, szókimondó szájával mindenkit elsöpör maga körül, retteg Lester Blacktől, aki protezsálja.
Tudom, hogy ez igaz, mert egy unalmas, esős délutánon felraktam ezt az egész színskálát egy olyan szervezési sémára, amilyent akkor szoktam fabrikálni, mikor unom a munkámat. Mostanában azzal foglalatoskodom (munkatervem egyik magánjellegű pontjaként), hogy megpróbálok egy önellátó közösséget szervezni a cégnek azokból az alkalmazottaiból, akiknek a neve foglalkozást, szerszámot vagy természeti erőforrást jelent, hiszen a házi telefonkönyvünkben sok-sok Miller, Baker, Taylor, Carpenter, Field, Farmer, Hamincr, Nichel (az én Utópiámban a szóvicc megengedett dolog, hegy is lennék meg nélküle?) és Butcher szerepel: valószínűleg sokkal jobb szervezés lenne, ha mindenki azt a fajta munkát végezné, amit a neve sugall, bár abban nem vagyok biztos, hogy én hová tudnék akkor simán beilleszkedni, mert a nevem tudomásom szerint nem jelent semmit, és azt se tudom, hogy miből származik.
Leköti a figyelmemet és elszórakoztat, ha olyan értékes információkat gyűjthetek, amelyeknek nincs semmiféle gyakorlati jelentőségük. Tizenegy Green van a cégnél (beleszámítva a Greene-ket is), nyolc White. négy Brown és négy Black. Slocum csak egy van: én. Egy darabig ketten voltunk Slocumok; a chicagói irodánkban volt egy Mary Slocum, egy kicsi, riszálós fenekű, szép, nagy mellű, szexis csaj, egyenesen a titkárnőiskoláról jött, de kilépett, mert férjhez ment, hamarosan teherbe is esett, és eltűnt. Itt-ott színesbőrűek, négerek is kezdenek feltűnni a cégnél, makulátlan kék vagy fehér ingben és nagyon szorosan kötött nyakkendővel; fontos ember még nincs közöttük, és senki nem tudja pontosan, miért is jöttek, és tulajdonképpen mit akarnak. Mindnyájan (szinte mindnyájan) tüntetően udvariasak vagyunk hozzájuk, és úgy teszünk, mintha nem vennénk észre semmi különbséget. Az ügynökök maguk között viccelődnek rajtuk.
(- Tudod, mi történt az első néger űrhajóssal?
Mi?
Elszállt, mint a korom.)
Mostanában nagyon gyakran unom a munkámat. Minden rutinmunkát, ami csak bejön, továbbadok valaki másnak. Ez csak fokozza az unalmamat. Komoly probléma: mi az unalmasabb, valami unalmasat csinálni, vagy minden befutó unalmas munkát átpasszolni valaki másnak, mikor is az embernek egyáltalán nincs mit csinálnia.
Egyébként, amikor nagyok, sürgősek és kissé ijesztőek a feladatok, és a munka sok ember figyelmét fogja felkelteni, tulajdonképpen élvezem a munkámat. Beijedek, éjjel nem tudok aludni, de a legjobb teljesítményt rendszerint ez az ösztönző nyomás hozza ki belőlem, és ilyenkor élvezem legjobban a munkámat. Ezeket a fontos munkákat mind magam végzem, és borzasztó büszkén és hiún élvezem az elismerést, miután jól oldottam meg őket (mint mindig). De a kihívás és a lelkesedés efféle csúcsai között monotónia van és elkeseredés. (És arra is rájöttem, hogy ha valakinek egyszer már sikerült imponálnom, nem nagyon izgat, hogy ugyanannak megint imponáljak; miután túlélte megy-egy krízist, nagy érzelmi letörés következik, valamiféle üres. tragikus csalódás, és ami tavaly fenyegetés volt, lehetőséget és ihletet adott, az idén gyakran már elviselhetetlenül unalmas. Sokszor úgy érzem, kihasználnak, csupán azért, mert megkérnek, hogy végezzem el azt a munkát, amiért fizetnek.)
Azokon a napokon, amikor különösen melankolikus vagyok, elkezdek a merő rosszindulat álláspontjára alapozó szervezési sémákat összeállítani: az irigység, a remény, a félelem, az ambíció, a kiábrándultság, a vetélkedés, a gyűlölet vagy a csalódottság alapján osztályozom, alosztályozom és minősítem a cégnél az embereket. Ezeket a táblázatokat Boldogság Sémáknak nevezem. Ez a rosszindulatú foglalatosság mindig jobb kedvre hangol de csak egy időre. Amikor a céget ezen a módon elemzem, meglehetősen magasra kerülök a rangsorban, mert nem vagyok sem irigy, sem csalódott, és nem várok semmit. A táblázat tetejére természetesen azok kerülnek (nagyrészt fiatalok, akiknek nincsenek eltartott hozzátartozóik), akiknek a szemében a cég még nem holmi szent és érdemes intézmény (még csak nem is olyan intézmény, amelyet különösebben érdemes volna fönntartani), hanem egyszerűen csak munkahely, és akik időlegesnek tekintik a céggel való kapcsolatukat. Számukra ez csak egy állás, ha elnök valaki, ha portás, méghozzá többé-kevésbé ugyanolyan állás. Ezeket az embereket azért raktam a táblázat tetejére, mert ha akármelyiküktől megkérdeznénk, hogy hajlandó lenne-e élete egész hátralévő részét a cégnél tölteni, harsányan azt válaszolná, hogy Nem!, tekintet nélkül arra, hogy milyen csábító dolgokkal kecsegtetnék. Valamikor én is ilyen magas lovon ültem. Ha ugyanezt a kérdést ma tennék föl nekem, én is harsányan azt válaszolnám, hogy Nem!, és hozzátenném:
Azt hiszem, inkább most rögtön meghalnék.
De egyáltalán nem tervezem, hogy otthagyjam.
Az az érzésem mostanában, hogy nem maradt számomra hely, ahová mehetnék.
Boldogság Sémám legalja felé helyeztem el azokat az embereket, akik keményen törtetnek, hogy a csúcsra jussanak. Nekem jobb sorom van, mint nekik (legalábbis úgy gondolom), mert először is nincsenek se ellenségeim, se vetélytársaim (akikről tudnék), és majdnem teljesen meg vagyok győződve róla, hogy meg tudom tartani az állásomat, amíg csak akarom; és másodszor mert a cégnél semmiféle más állás nincs, amiről józan ésszel remélhetném, hogy megkaphatom. Green állása nem is kellene nekem; ha megkapnám, nem tudnám ellátni, és ha felkínálnák, félnék elfogadni. Túl sok mindent kellene csinálni. Örülök, hogy nem fogják felkínálni (biztos vagyok benne, hogy nem fogják).
Ennélfogva egyike vagyok annak a sok-sok embernek (bár a legtöbben jóval idősebbek nálam), akikből már kiveszett az ambíció, és nem remélnek semmit, bár én továbbra is szeretném minden évben megkapni a fizetésemelésemet meg karácsonykor a tisztességes prémiumomat, és borzasztóan szeretném, ha megengednék, hogy Green főosztályának többi vezetői között én is fölmehessek a szószékre a cég következő közgyűlésén Puerto Ricóban (ha ugyan az idén megint Puerto Ricóban lesz), és elmondhassam a háromperces beszámolómat az osztályomon végzett munkáról és a jövő évi terveinkről.
Határozottan megalázó volt, hogy Green összes vezető beosztottjai közül egyedül engem hagytak ki. Mellőzésem szembetűnő volt, megaláztatásom szándékosan nyilvános, és a rákövetkező négy napon, amíg a többiek pompásan érezték magukat, golfoztak és ittak, nekem szánakozó és ünnepélyes, felületes részvétnyilvánításokat kellett végighallgatnom egy csomó embertől, akiket gyűlölök. Szerettem volna megütni vagy legorombítani őket. Green féltékenységből és puszta kicsinyes rosszindulatból hirtelen úgy döntött, hogy levesz a napirendről, arrikor már Puerto Ricóban voltunk, és a közgyűlés olyan ígéretesnek indult, és miután olyan hosszan és olyan idegesen dolgoztam (még próbát is tartottam belőle otthon, majd minden éjjel családom nagy csodálkozására és megütközésére) a napirend nekem engedélyezett háromperces darabkáját kitöltő beszédemen, és nagyon jó, szellemes szemléltető anyagot is készítettem hozzá: tizennyolc színes diát.
Hagyd már abba a duzzogást parancsolt rám Green kurtán, azzal a könnyed, önelégülten ártatlan mosollyal, amivel úgy szeret affektálni, amikor tudja, hogy az elevenébe vág az embernek. Különben is dögrossz szónok vagy, és valószínűleg sokkal jobban fogod érezni magad, ha csak a diákat meg a vetítőgépeket kezeled, és vigyázol, hogy a mások diái ne keveredjenek össze.
Annyira szeretném, Jack mondtam neki. Megpróbáltam hangosan beszélni, és vigyázni, hogy ne remegjen a hangom. (Tulajdonképpen szerettem volna elbőgni magamat, és féltem, hogy el is fogom.) Soha nem beszéltem még a közgyűlésen.
És most se fogsz.
Olyan jó kis beszédet hoztam magammal.
Unalmas, csupa öntetszelgés, és senkit nem érdekel.
Csináltam egypár remek diát.
Nem fogod levetíteni őket mondta.
Tavaly Floridában ugyanezt csináltad velem.
És lehet, hogy jövőre megint ezt csinálom.
Ez nem tisztességes.
Valószínűleg nem.
Vártam, de nem tett hozzá semmit. Sokkal jobban ért az ilyen önérzetgyötréshez, mint én. Rajtam volt a beszéd sora, és nem hagyott nekem semmi mondanivalót.
Nahát böktem ki. Vállat vontam, és elfordítottam a tekintetemet.
Fütyülök rá, hogy tisztességes-e vagy sem folytatta erre. Egy fontos vállalati közgyűlésről van szó, nem egy iskolai évnyitóról. Azt a kis időt, amit a napirendből kaptunk, olyan hatékonyan akarom fölhasználni, amennyire csak lehet.
Hiszen csak három perc könyörögtem.
Jobban föl tudom használni azt a három percet, mint te. Hirtelen fölnevetett, roppant barátságosan, egyáltalán nem sértőn, mintha az előbb semmi lényeges nem történt volna: a maga pimaszul erélyes és goromba modorában tudtomra adta, hogy lezárta a vitát. Meg kell értened, Bob ingerkedett velem (közben már-már azt hittem, hogy mindjárt át fogja karolni a vállamat. Soha nem ér hozzám) , ez az ambíciód, hogy tarts egy kis beszédet, semmi más, csak sekélyes középosztályi hiúság. Én is olyan sekélyes vagyok, mint te, és vagyok olyan középosztályi, mint akárki, így aztán elveszem tőled a három percedet, és majd belefoglallak téged meg az osztályodat a saját beszédembe.
Te rohadt, gondoltam. Te vagy a főnök mondtam.
Így igaz vágott vissza hűvösen. Én vagyok. És ahhoz képest, hogy a beosztottam vagy, a kelleténél máris több időt fordítottam itt rád. Biztos akarok lenni benne, hogy senki nem veszi a fejébe a cégnél, hogy te Andy Kagle-nek dolgozol, nem pedig nekem. Vagy hogy jobb munkát végzel a magad helyén, mint én az enyémen. Érted, hogy mire gondolok?
De még mennyire értettem. Green nyilvánosan megerősítette a rám vonatkozó tulajdonjogát, kimutatva, hogy joga van megvetően kezelni engem. És a saját hosszú (meglehetősen beképzelt és pedáns) beszédében "belefoglalt"engem meg az osztályomat egyetlen félmondatba:
És Bob Slocum meg az emberei is segíteni fognak, ha úgy érzik, hogy csakugyan szükség van rájuk, feltéve, ha nem kérnek tőlük lehetetlent.
És ez volt minden, pedig az egész közgyűlésnek az a két tervezet volt az igazi fénypontja, amelyet én készítettem a következő évre. Mindenki lelkesedett értük, még a cég más részlegeiből jött vezetők is, akik csak mint vendégek és megfigyelők voltak jelen: többen is meg akartak ismerkedni velem, és kifejezésre juttatták, mennyire szeretnék, ha a saját területükön is hasonló jellegű és minőségű munkát kaphatnának a cégnél. Pompás, diadalmas időszak lehetett volna számomra az a hét, ha Green nem szorít le (le nem szorít?) a napirendről. A,z ügynökök, akik a saját munkájukban föl fogják használni ezeket a tervezeteket, nem győztek nekem gratulálni, és esténként, mikor a whiskyjüket iszogatták, meg délelőtt, a reggelinél, amikor a Bloody Maryt vedelték, egyfolytában a hátamat veregették (bár egyesek máris céloztak rá, hogy mikor vége lesz a közgyűlésnek, és visszamegyünk New Yorkba, szeretnének a saját céljaik érdekében megbeszélni velem bizonyos módosításokat). És még Arthur Baron is, aki pedig mindnyájunknak főnöke ezen a főosztályon, odaballagott hozzám a szálloda teraszán az egyik délutáni koktélparti közben, csak hogy megmondja, hogy mindkét tervezetem a legjobbak közé tartozik a maga nemében, amit csak valaha látott, és hogy valószínűleg nagyon hasznosak lesznek.
Arthur Baron, aki tapintatos és halk szavú ember, Greenhez intézte megjegyzéseit, aki mellettem állt a teraszon, mert nem szereti, ha magányosan látják álldogálni. (Pillanatnyilag én szolgáltam Greennek tyúkülőül, amíg betájolta magát; és tudtam, hogy csak az alkalmat lesi, tüstént ott fog hagyni, és odacsapódik valaki máshoz, aki fontosabb ember nálam. Népes társadalmi vagy üzleti összejöveteleken Green soha nem hagy ott senkit, amíg elő nem kerül valaki más, akihez hozzácsapódhat.) Green gyorsan elnevette magát, és minden dicséretet rám hárított a munkáért; aztán tüstént le is fitymálta a jelentőségét, kijelentve, hogy egészen aznap délutánig egy betűt sem látott belőle (ami nem volt igaz, hiszen az egész megelőző tiz hét alatt rengeteget segített a bírálataival meg a javaslataival, és semmi nem kerülhetett be az anyagba, amit ő nem látott és nem hagyott jóvá). Green aztán megint kedvesen elnevette magát, és azzal a megjegyzéssel folytatta, hogy az a tény, hogy valami, amit én az ő tudta és segítsége nélkül készítettem, ilyen pompás fogadtatásban részesült, csak azt bizonyítja, hogy ő milyen pompás vezető. (Nekem semmit nem állt módomban Arthur Baronnak mondani, csak annyit tudtam kinyögni, hogy:
Köszönöm. Nagyon örülök.)
A jó vezetőnek egyetlen jogos célkitűzése lehet folytatta Green nyájasan, egyenesen Arthur Baronhoz fordulva, és engem teljesen kirekesztve a figyelméből , az, hogy a lehető leggyorsabban feleslegessé tegye magát, és aztán soha többé ne legyen semmi dolga, amíg ki nem nevezik alelnöknek, vagy nyugdíjba nem vonul. Egyetértesz velem?
Arthur Baron válaszul halkan felkuncogott, és nem szólt egy szót sem. Felém fordult Greentől, megszorította a vállamat, és továbbment. Green reménykedve bámult utána, aztán elkomorodott, és (úgy sejtem) aggódni kezdett, hogy az a célzás az alelnökségre Arthur Baron előtt túlságosan vaskos volt. Máris megbánta Green tudja, hogy sokszor túlságosan erőszakosan törtet már abban a pillanatban tudja, amikor erőszakosan törtet , de egyszerűen képtelen uralkodni magán. (Nem ura önmagának.)
(Én igen.) Én Greentől függök. Green vett föl és léptetett elő, és Green javasol azokra a bőkezű fizetésemelésekre és tisztes prémiumokra, amiket minden évben megkapok.
Amikor hozzám jöttél dolgozni, harmadrendű segéderő voltál szeret tréfálkozni velem, amikor jól kijövünk egymással , én meg csináltam belőled egy harmadrendű vezetőt.
Hálás vagyok Greennek az előléptetésért, pedig gyakran tréfát űz belőlem, és megsérti az érzelmeimet.
Green ügyes taktikus, és nagy tapasztalata van a hivatali politikában. Ötvenhat éves, tehetséges, világos'beszédű, intelligens ember, és több mint harminc éve van a cégnél. Fiatal ember volt, amikor idejött, és hamarosan megöregszik. Kezdettől fogva az volt a vágya, hogy alelnök legyen belőle, és tudja, hogy ez sose fog neki sikerülni.
Továbbra is erre sóvárog, tovább törtet és tovább intnkál, néha ravaszul, máskor kétségbeesetten, aljasul és bután, mert hosszabb időre sem beismerni, sem letagadni nem tudja önmaga előtt, hogy már kudarcot vallott. Szinte kényszeresen hízeleg, és otrombán erőlködik, hogy benyalja magát, valahányszor érintkezésbe kerül valakivel a csúcsvezetésből, vagy valakivel, aki közel áll a csúcsvezetéshez. Tudja, hogy ezt csinálja, aztán szégyelli, és megbánja, hogy lealacsonyította magát, méghozzá hiába; hiszen hajlandó ő lealacsonyítani magát, de nem hiába. Utána gyakran megbokrosodik, és szándékosan megsért egy fontos embert, hogy visszaállítsa azt a férfias méltóságot és önbecsülést, amelyet érzése szerint elvesztett. Green nagy gyerek.
Green ügyes taktikus a hivatali politikában, de mindig az volt a legfőbb hibája, hogy túlbecsülte a hivatali politika értékét az előmenetelben. Nem volt hajlandó belátni, hogy a magas állásokba való előléptetés a cégnél kivétel nélkül mindig bizonyos képességeken és teljesítményeken alapul. Tulajdonképpen soha nem értette meg. miért vitte nála sokkal többre annyi ember, akinek gyöngébb az intelligenciája, roszszabb az ízlése, kisebb a tudása és a képzelőereje, miért lett azokból alelnök. Nem látja be, hogy azok folyamatosan keményen dolgoznak, hisznek a cégben, akármire kérik őket, azt mind jól és alaposan csinálják, mindent megcsinálnak, amire kérik őket, és csak azt csinálják, amire kérik őket és hogy a cég pontosan ezt akarja. Green nem hajlandó elismerni, hogy ezek az emberek mind szembeszökően, kiválóan alkalmasak azoknak a magasabb állásoknak a betöltésére, amelyekbe helyezték őket.
Legalábbis kiválóan alkalmasnak látszanak az új állásukra, abban az időben, amikor előléptetik őket. Időnként előfordulnak tévedések: jóslatok nem válnak be, emberek kudarcot vallanak; egy-egy ember elfárad, meggyöngül az akaratereje, összeroskad az új hivatali terhek vagy az új otthoni nehézségek alatt, és nem működik többé úgy, ahogy várták egy-egy kisebb zökkenő a Személyzeti Főosztály működésében. Ilyenkor vagy idegösszeomlás jön, vagy az illető vezető (vetélytársai és beosztottjai irigységének tárgya) leköszön (csöndes kegyvesztettségben), és átmegy egy másik céghez, vagy félretolják, hogy helyet csináljanak valaki másnak, vagy idő előtt nyugdíjba megy, vagy golyót röpít a fejébe. Időnként, úgy képzelem, mindez benne van egyetlen példában: valaki idegösszeomlást kap, félretolják, leköszön vagy nyugdíjba megy, és aztán golyót röpít a fejébe, bár nagy hirtelen nem tudnék senkit mondani, akinek sikerült végighaladnia a vereségnek ezen az egész végjátékán. A cég minden balesetet túlél.
Míg a többi magas állású emberek keményen dolgoznak és hisznek a cégben, Green szívvel-lélekkel szorong, és még mindig önmagában próbál hinni. Ingadozva ugyan, de belé van habarodva Mildredbe, egy fiatal elvált nőbe a főosztályán, aki a termelés koordinációjánál dolgozik, gyakran rajtaüt az irodában vagy a liftben, és hirtelen és zajosan szájon csókolja, bár mindig valami közömbösséget fitogtató, hangos, nyegle megjegyzéssel, és, azt gyanítom, mindig csak akkor, amikor valaki más is látja. Máskor meg elmasírozik a lány mellett, és rá se hederít, vagy gorombán megkritizálja a munkáját vagy az íróasztala rendjét, és kegyetlenül megsebzi és megalázza, mindenféle indok nélkül. A lány viszonzásul persze imádja, és halálra van rémülve tőle. Azt hiszem, Green pontosan ezt az érzést akarja kelteni az emberekben: imádják, és legyenek tőle halálra rémülve.
Szerintem pontosan ugyanolyan gyáva, mint én; mégis, ő az egyetlen ember a cégnél, akinek van bátorsága rosszul viselkedni. Ezt irigylem: én szívélyes és tapintatos vagyok sok emberrel, akiket megvetek (azt hiszem, nagyjából mindenkivel szívélyes és tapintatos vagyok, kivéve a volt szeretőimet meg a családtagjaimat); vígan eltréfálkozom egy csomó ügynökkel, akik pokolian untatnak, és egy csomó időmet elpocsékolják az eszeveszett, ellentmondásos kéréseikkel; leiszom magam másokkal, akik untatnak és ingerelnek, beszállok az orgiaszerű bulijaikba titkárnőkkel, pincérnőkkel, elárusítólányokkal, háziasszonyokkal, ápolónőkkel, oklahomai fotómodellekkel és pennsylvaniai meg texasi stewardessekkel; van az osztályomon két férfi meg egy lány, akiket szeretnék kirúgni, és vannak napok, amikor őszintén szeretnék valamennyiüktől megszabadulni; de megpróbálom nem kimutatni, amit érzek, és valószínűleg egyikükkel sem fogok soha semmit csinálni, legfeljebb mogorván reménykedem, hogy majd csak eltűnnek maguktól; örülök, hogy Martha, az őrült gépírónőnk, nem az én osztályomon fog megőrülni, mert tudom, hogy nincs hozzá bátorságom, és nem vagyok rá képes, hogy valamit csináljak vele, mielőtt végképp becsavarodik; van egy vezetőkollégám az Értékesítési Osztályon, akivel havonta egyszer-kétszer együtt ebédelek, és akinek őszintén kívánom, hogy forduljon föl. (Évente egyszer meghívjuk vacsorára, mindig egy csomó más emberrel együtt, ő meg minden tavasszal meghív minket ebédre arra az istenverte jachtjára.) Sok embert ismerek, akihez szeretnék komisz lenni, csak egyszerűen nem olyan a jellemem.
Green viszont hírhedten szókimondó és komisz (azt gyanítom, csak 43 azért szókimondó, hogy komisz lehessen). Szívesebben kelt rossz benyomást, mint hogy semmilyen benyomást ne keltsen. Töri magát, hogy tapintatlan lehessen a vele azonos vagy alacsonyabb szinten álló emberekkel. Feszültséget, félelmet és feszengést kelt egy olyan szervezetben, amely nagyra értékeli a harmóniát, retteg a nézeteltérésektől, eltitkolja a kudarcokat, véka alá rejti a konfliktusokat és személyes ellenszenveket. Green támad és védekezik. Másokat támad, saját magát meg sajnálja.
Az emberek például mindent megtesznek a cégnél, ami csak tőlük telik, hogy csökkentsék a súrlódásokat (igyekeznek előmozdítani, hogy napi nyolc órán át úgy forogjunk egymás körül, mint az önkenő golyóscsapágyak, vigyázva, hogy össze ne ütődjünk, vagy meg ne karcoljuk egymást), és kerüljék a nyílt veszekedéseket. Sokkal jobb modornak tekintik, ha alattomosan, egymás háta mögött vívjuk meg a csatáinkat, mint ha egyenesen egymás fejéhez vágunk valamit, ami akárcsak halványan is holmi panaszra emlékeztet. (A titkos támadást le lehet tagadni, le lehet hazudni, csökkenteni lehet a jelentőségét, de a nyílt vitának tanúi vannak, és emiatt aztán foglalkoznia kell vele valakinek, aki siralmasnak fogja tartani az egész helyzetet.) Mindnyájan szívélyes, tegeződő viszonyban vagyunk, különösen azokkal, akiket utálunk (minél jobban utáljuk őket, annál szívélyesebbek próbálunk lenni), az emberek családiasan, keresztnevükön emlegetve, folyton érdeklődnek a feleségünk meg a gyerekeink iránt, még azok is, akik soha nem látták őket, vagy legfeljebb egyetlenegyszer találkoztak velük. Ennek a kényelmesen bizalmas póznak a joga lefelé nem terjed ki a titkárnőkre, a gépírónőkre vagy a küldöncökre, fölfelé a vezetési hierarchiában pedig nem tart tovább két szintnél. Jack Greent szólíthatom Jacknek és Andy Kagle-t Andynek, még Arthur Baront is szólíthatom Artnak, de Arthur Baronnál magasabb állású embert csak a vezetéknevén szólítanék és uraznék. A keresztnév nemcsak veszélyes lenne, hanem goromba is, és nekem mindig nehezemre esik a gorombáskodás (mindenkivel, kivéve a családom tagjait), még akkor is, amikor semmi veszéllyel nem jár. Jane is (a Művészeti Osztályon) tisztelettudón még mindig Mr. Slocumnak szólít, amikor találkozunk (néha, amikor különlegesen pajzán kedvemben vagyok, előzetes telefonmegbeszélés után), és elhülyéskedünk valamelyik eldugott folyosón, pedig Jane meg én mostanára már elég messzire jutottunk egymással, legalábbis szóban. Azelőtt arra biztattam a lányokat, akikre ráhajtottam, hogy szólítsanak a keresztnevemen és tegezzenek, de azóta tapasztalatból tudom, hogy mindig jobb, biztosabb és hatásosabb megőrizni a különbséget vezető és beosztott, munkaadó és alkalmazott között, még az ágyban is. (Különösen az ágyban.)
A cégtől majdnem soha nem rúgnak ki senkit; ha az emberek idő előtt használhatatlanná válnak vagy eltrotlisodnak, akkor rábeszélik őket, hogy vonuljanak korán nyugdíjba, vagy üres, jelentéktelen, újonnan kreált pozíciókba tuszkolják őket, amelyeknek nincs valóságos funkciójuk és nincs hatalmuk, ott tengődnek aztán maflán és szerencsétlenül, amíg csak a cégnél maradnak; majdnem mindig kisebb és kevésbé kényelmes irodába kell költözniük, néha olyanba, ahol már ül valaki; vagy ha még fiatalok, akkor egyszerűen egyenesen (bár udvariasan) felszólítják őket, hogy keressenek maguknak jobb állást egy másik cégnél, aztán mondjanak föl. Még azt a szemfüles, szépreményű fiatal fiókigazgatót sem rúgták ki, aki két évvel ezelőtt a cég floridai közgyűlése alatt egyszer délután berúgott, rosszul lett, és belehányt a szálloda úszómedencéjébe, holott mindenki tudta, hogy nem fogják megengedni, hogy a cégnél maradjon. Ő is tudta. Valószínűleg soha nem szóltak neki egy szót sem. De tudta. És négy héttel a közgyűlés befejezése után jobb állást talált egy másik cégnél, és fölmondott.
Green viszont kirugdossa az embereket, minden évben kirúg legalább kettőt-hármat, és nem is csinál titkot belőle; sőt, súlyt helyez rá, hogy mindenki tüstént megtudja, miután már kirúgott valakit. Gyakran nincs is rá más oka, hogy kirúgjon valakit, csak az. hogy beszéltessen magáról, vagy hogy minket, többieket, fölrázzon egy időre. A legtöbben közülünk, akikből soha nem lesz itt igazi nagykutya, Greent is beleértve, hajlamosak vagyunk letargiába süppedni, és lomhán ellavírozni azzal az energiával és azokkal az új ötletekkel, amelyek az előző éven biztonságosan átsegítettek minket. Ez az egyik oka annak, amiért soha nem fogjuk igazán sokra vinni. A legtöbben, akik elindulnak a csúcs felé, ha mást nem is lehet róluk mondani, kitartó, szorgalmas munkaerők (és gyakran igazán semmi mást nem lehet róluk mondani. Hahaha).
Néha Green azokat az embereket rúgja ki, akiket személy szerint szeret, és akik jó munkát végeznek (tulajdonképpen lehet, hogy pont abból az okból rúgja ki őket, hogy nincs rá semmi oka). Aztán kitör belőle a? együttérzés, és komolyan aggódni kezd a helyzetük miatt (mintha nem ő hozta volna őket ebbe a helvzetbe). Komoly erőfeszítéssel elkezd nekik állást keresni valahol másutt a cégnél. Rendszerint nem jár sikerrel, mert eredeti (nem jellemző) jó szándéka helyébe hamarosan újra az aljas kis előnyök iránti mohó étvágya lép, tapogatódzásai rosszindulatúvá válnak, és így kudarcra ítélik önmagukat.
Green egyik kedvenc szövege, amellyel beajánl valakit az osztályáról egy másik osztály vezetőjének: Számodra tökéletes lenne. Nekem egyszerűen nem elég jó.
Mihelyt elég sok helyen elsütötte ezt a poént, hamarosan megfeledkezik azokról, akiket kirúgott, és azok szépen elmennek.
Elbűvölő ember (hahaha). Azokon a fontos vállalati tervezési tanácskozásokon, amelyeket háromhavonként tartanak, mindig a városon kívül, valami üdülőhelyen, egy luxusszállóban vagy egy előkelő vidéki klubban, melynek híres golfpályája van, a részlegek és főosztályok vezetői (úgy hallom) általában nem vitatkoznak, nem panaszkodnak, és nem fogalmazzák meg elégedetlenségüket egymás munkájával vagy álláspontjával kapcsolatban. De Green igen: Green kritizál, türelmetlenül csúfolódik és becsmérel, és mindig hevesen tiltakozik, valahányszor csökkentik a költségvetését, vagy tovább korlátozzák a hatáskörét. Aztán megbánja. Green indulatosan himbálja a csónakot, utána aztán fél, hogy el fog süllyedni. Olvasottabb ember, mint a legtöbben a cégnél, és olyan nyájas szellemi felsőbbrendűséget színlel, amitől még Arthur Baron is kissé kényelmetlenül érzi magát, Andy Kagle pedig, meg a többiek a Kereskedelmi Főosztályon valósággal durvának és neveletlennek érzik magukat. (Én sokkal műveltebb vagyok, mint Green, és azt hiszem, intelligensebb is, de Green nagyszájú és pimasz, én meg nem.) Hogy Green miket vágott vissza, és milyen pimaszul viselkedett ezeken a tervezési tanácskozásokon (Green még csak golfozni se tud), annak rendszerint leszivárog hozzánk a híre (főleg magán Greenen keresztül), és gyakran büszkék vagyunk rá, hogy neki dolgozunk; de én tudom, hogy mindig mennyire kínozza a félelem, hogy ez egyszer elvetette a sulykot. Greent az aggasztja, hogy a cégnél a fontos emberek közül tulajdonképpen nem szereti őt senki, és igaza van; abban azonban téved, amikor azt hiszi, hogy csak azért, mert irigylik. (Tényleg nem valami szeretetreméltó.) És tudom, hogy még mennyi minden más is aggasztja Greent, mert a cég nagy és javarészt protestáns.
Green fél például Phillip Reevestől, egy félénk, rosszul fizetett fiatal beosztottól a saját főosztályán, ami engem roppantul mulattat, mert tudom, hogy Phillip Reeves, aki protestáns, angol származású és a Yale-re járt, fél Greentől: mind a ketten sokat panaszkodnak nekem egymásra. Reeves megbízik bennem, mert szerinte tehetséges vagyok és becsületes, és nem vagyok beképzelt; tudja viszont, hogy sokat iszom, hazudozom és kurválkodom, és ezért úgy érzi, hogy megbízhat bennem.
Rettegek, valahányszor be kell mennem az irodájába panaszolja nekem Reeves Greenről. Amint belépek, tüstént tesz valami szarkasztikus megjegyzést, én meg képtelen vagyok bármiféle intelligens választ kiötölni, semmi nem jut eszembe. Megfagyok. Mintha megbénulnék, nem tudok beszélni. Semmit nem tudok csinálni, csak bólintok, vagy rázom a fejem, vagy motyogok valamit válaszul a kérdéseire, csak állok, majdnem némán, a pofámon hülye vígyorral, ő meg folytatja, egyik csípős megjegyzést teszi a másik után. Nem is mondhatom, hogy hibáztatom miatta. Utána mindig gyűlölöm magamat, amiért olyan buta és kuka voltam.
Rettegek, valahányszor csak beszélnem kell vele az irodámban panaszolja nekem Green Phillip Reevesről. Azt hiszem, az az átkozott jó modora teszi, meg az a közönséges jólneveltsége. A jó modorral el tudok boldogulni, és el tudok boldogulni a jólneveltséggel is, de jó modorral és jólneveltséggel nem boldogulok. Kibillentenek az egyensúlyomból, és mintha valami teljesen idegen hülyét hallgatnék, akinek be nem áll a szája, amikor hallom, hogy miket mondok, és rájövök, hogy mit csinálok. Elsütök valami ártatlan tréfát, amikor bejön, csak hogy megpróbáljak mindkettőnk számára fesztelenebb hangulatot teremteni, ő meg megáll, megmered, és csak bámul rám azzal a pofájára fagyott, jeges, fennhéjázó mosollyal. Nem tudok belőle semmiféle reakciót kicsiholni. Olyan ideges leszek, hogy egyik hülye megjegyzést teszem a másik után, erőlködve próbálok barátságos lenni, ő meg csak áll, fölényesen, megvetően, és várja, hogy befejezzem. Most már biztosan megvet, és nem mondhatom, hogy hibáztatom miatta. Isten látja a lelkemet, semmit nem tesz, hogy én fesztelenebbül érezzem magam, azt mondhatom neked. Utána pedig gyűlölöm magamat, amiért olyan buta és gyönge voltam. Csak aztán töröm a fejemet, hogy miért nem rúgom ki. Mert az a vereség beismerése volna, hát azért, pedig a munkája tényleg vacak.
Egyiküknek sem mondom el, amit a másik mond (bár Reevest megpróbálom fölvidítani). Egyik se hinne nekem, és nem volna semmi értelme. Baljós varázserejük van egymás fölött ilyen egyszerű ez , és azt a baljós varázserőt, ami két ember között egyszer kialakult, semmi nem tudja megváltoztatni, és rendszerint egész életre szól.
Greennek baljós varázsereje van fölöttem.
Azt hiszem, eldöntötték, hogy engem rúgnak ki böki ki nekem váratlanul Green. Kagle-től kéne megszabadulniuk, de azt hiszem, ő meg Horace White végül megdumálták őket. Neked a haverod. Te sok mindent hallasz. Eridj, tudd meg Kagle-től vagy Browntól vagy valakitől, hogy mi folyik itt. Különben téged rúglak ki.
Nem hiszem, hogy Green tényleg ki akar rúgni (bár a bizakodásom soha nem tart túlságosan hosszú ideig. Egyáltalán nem vagyok biztos benne azokon a napokon, amikor tudom, hogy rossz hangulatban van, és látom, hogy hosszú időre magára csukja az ajtaját). Tudom, hogy Green szeret, bár nem vagyunk szorosabb barátságban, megbízik bennem, és tudom, hogy szereti a munkámat meg azt, ahogy az osztályomat vezetem. És tudom, hogy Green fél Andy Kagle-től, aki szintén szeret, és esetleg megpróbálna védelmébe venni, és Arthur Barontól is fél, aki szintén szeret (azt hiszem, szeret: Arthur Baron mindig mindenkivel úgy bánik, mintha kedvelné még olyan emberekkel is, akikről tudom, hogy nem szereti őket, így aztán hogy lehetne biztos benne az ember?), és talán nem engedné, hogy Green kirúgjon. Kagle egyenesen megesküdött, hogy meg fog védeni, ha Green valaha úgy döntene, hogy meg akar szabadulni tőlem, és tüstént átvesz a saját főosztályára, sokkal magasabb fizetéssel, csak hogy borsot törjön Green orra alá, így hát látszólag teljes biztonságban vagyok, egészen addig, amíg be nem megyek Kagle-hez, hogy megtudjak Greenről, amit csak lehet, és tüstént azt nem hallom tőle, amint bemegyek az irodájába:
Azt hiszem, végül úgy döntöttek, hogy kirúgnak!
És velem mi lesz, ha ez megtörténik?
Andy Kagle-nek, mint a Kereskedelmi Főosztály vezetőjének, erős hatalmi pozíciója van a cégünknél, és most fél, hogy elveszti.
Lehet, hogy igaza van. A neve teljesen rossz. (Félig rossz. Az Andrew-val nincs semmi baj, de a Kagle?) Az öltözködése is. Rosszul választja ki a színeket, a fazont, de még az anyagot is, és az öltönyei, a zakói és az ingei soha nem állnak elég jól rajta. Akkor áll át a csíkos puplinra és a skótkockás gyapjúra, amikor a többiek már hónapokkal azelőtt áttértek a lenvászonra vagy a farmeranyagra, vagy visszatértek a kamgarnra vagy az alpakára. Iszonyatos, liliommintásan luggatott barna cipőket hord. Bokafix zoknikat visel (én meg ordítani szeretnék vagy belerúgni, amikor meglátom a sípcsontját.) Kagle még középmagasnak sem mondható köpcös ember, a csípője meg a lába hibás, ez vele született rendellenesség (ami szintén nem sokat javít a megjelenésén); járás közben enyhén sántít.
Kagle-nek jó képességei vannak és nagy gyakorlata, de ezek nem számítanak többé. Csak az számít, hogy nincs stílusa. Nem jó a modora. Nincs humora (szellemesnek szánt beköpései rosszak, és rosszak a viccek is, amiket mesél), nem járt főiskolára, és nem tud elég fesztelenül viselkedni olyan emberek közt, akik főiskolát végeztek. Tudja magáról, hogy félszeg. Nem tartozik a kedélyes extrovertáltak közé; ideges extrovertált, a legrosszabb fajtából (különösen a többi ideges extrovertáltak számára), így aztán lehet, hogy meg vannak számlálva a napjai.
Kagle azok közé a szegény hapsik közé tartozik, akik alulról kezdték és felküzdötték magukat, és ez meg is látszik rajta. A maga erejéből lett az, ami, és ezt képtelen eltitkolni. Tudja, hogy rosszul illeszkedik be, de azt nem tudja, hogy mikor vagy miért vagy hogyan változzon meg, hogy olyan jól be tudjon illeszkedni, ahogyan kellene. Esetlen parvenü, ez a helyzet, és tudja is magáról, hogy esetlen parvenü (bár annyira parvenü, hogy még azt sem tudja, mit jelent a parvenü szó; de Green tudja, és én is tudom). Kitűnő eredményeket ért el mint kereskedelmi vezető, de ez szinte semmit nem számít. Ártani sem árt nekünk sokat többé. Ő azt hiszi, hogy számít. Komolyan azt gondolja, hogy fontosabb az, amit csinál, mint az, hogy ő maga milyen, de én tudom, hogy téved, és hogy a gyönyörű Consuelo Crespi grófnő (ha ugyan van ilyen grófnő) mindig fontosabb lesz, mint Albert Einstein, Madame Curie, Thomas Alva Edison, Andy Kagle és én.
Kagle gyakorló lutheránus, templomba jár, és erősen és elfogultan katolikusellenes; mikor magunk közt vagyunk, ezt vigyorogva, keserű célzásokkal el is árulja nekem. A kisebb értekezleteket, amelyeken katolikus ügynökök is jelen vannak, azzal kezdi, hogy tréfás megjegyzéseket tesz a pápára, ezzel próbál erőlködve haveri légkört teremteni. A viccei rosszak, és senki nem nevet rajtuk. Már tanácsoltam neki, hogy hagyja ezt abba. Azt mondta, abba fogja hagyni. De nem hagyja. Mintha kényszerítené rá valami.
Kagle kényelmetlenül érzi magát a saját szintjén vagy magasabb szinten álló emberek között. Gyakran izzad a homloka meg az orra töve, és nyálbuborékok ülnek ki a szája sarkában. Érzi, hogy nem tartozik közéjük. Nem valami felszabadult azokkal az emberekkel sem, akik a keze alatt dolgoznak. Megpróbál úgy viselkedni velük, mintha közéjük tartozna. Ez durva (és otromba) hiba, mert az ügynökei meg a fiókigazgatói nem akarják, hogy azonosuljon velük. Számukra ő a vezetőséget jelenti; és tudják, hogy szinte teljesen ki vannak neki szolgáltatva, kivéve azt a néhány alatta dolgozó, igen jó családból származó ügynököt, akik a társadalmi érintkezésben simán beilleszkednek a cég felső vezetői közé, akiknek viszont ő van kényre-kegyre kiszolgáltatva, s ettől csapdába esettnek és szorongatottnak érzi magát köztük.
Kagle rábízza Johnny Brownra (akitől fél. és akiben nem bízik) az ügynökök ráncba szedését (hogy ő legyen a szemükben a rossz ember). És Brown kitűnően és nagy élvezettel végzi ezt a munkát. (Brown rokonságban áll Blackkel, Black unokahúgát vette feleségül.) Az, hogy Brownnak sikerül halálra rémítgetni az ügynököket, csak erősíti Kagle bizonytalanságát, és gyöngíti a hatalomérzését. Kagle meg van róla győződve, hogy Brown az ő állására pályázik, de nincs benne elég bátorság, hogy összevesszen vele, áthelyeztesse vagy kirúgja. Kagle (bölcsen) kerüli a leszámolást Brownnal, aki majdnem mindenkivel nyers és harcias, különösen délután, ha ebédnél ivott. Kagle inkább elutazik a városból, és elmegy egy teljesen fölösleges üzleti útra, mintsem hogy itt bármin bárkivel összevesszen, és rendszerint ürügyeket kohol valami kiszállásra, valahányszor akár itt, akár otthon, a feleségével meg a gyerekeivel, kritikus pont felé közelednek a problémái, mert szeretné, ha valaki más intézné el őket. Azt reméli, hogy mire visszajön, már elintéződtek, és rendszerint így is van.
Brown kivételével (akit-gyűlöl, akitől fél, akiben nem bízik, és akivel nem tud mit csinálni) Kagle megpróbál mindenkit szeretni, aki csak nála dolgozik, és megpróbálja mindenkivel megszerettetni magát. Nem szívesen fegyelmezi az ügynökeit, nem szidja le őket, még akkor sem, ha ő (vagy Brown) rajtakapja őket, amikor csalnak a költségszámlájukkal, vagy hazudnak a vevők felkeresésével vagy az üzleti útjaikkal kapcsolatban. (Kagle is hazudik a saját üzleti útjaival kapcsolatban, és akárcsak mi, többiek, valószínűleg egy kicsit legalább csal a költségszámlájával is.) Nem hajlandó túladni embereken, még az olyanokon sem, akik részegesek, mint Red Parker, vagy más okból hasznavehetetlenek. Ez is egyike azoknak a kifogásoknak, amelyeket gyakran hallani róla. (Időnként pontosan azok az emberek hozzák fel ellene, akiktől mások szerint meg kellene szabadulnia.) Nem hajlandó például nyugdíjba küldeni Ed Phelpst, aki maradni szeretne. ( Én kirúgnám a felét ezeknek a hazug striciknek, hogy a seggükön csúsznának kifelé! hőzöng Brown hangosan és nagy élvezettel Kagle ügynökgárdájáról előttem és Kagle előtt, mintha föl akarná heccelni Kagle-t, hogy ő tegye meg. A másik felének meg, azoknak a lusta disznóknak, fegyelmit adnék.)
Kagle kétségbeesetten szeretne népszerű lenni az összes “hazug stricik" és “lusta disznók" közt, akik nála dolgoznak, még az adminisztrátorok, a titkárnők és a gépírónők közt is, töri magát, hogy beszélgessen velük, aminek az az eredménye, hogy lenézik. Minél inkább lenézik, annál jobb próbál lenni hozzájuk; és minél jobb hozzájuk, annál inkább megvetik. Vannak napok, amikor annyira el van keseredve, hogy a jelek szerint szinte képtelen kimozdulni az irodájából, vagy (rajtam kívül) bárkit beengedni magához. Hosszú ideig zárva tartja az ajtaját, és inkább egyáltalán nem ebédel, semhogy beengedje a titkárnőjét, aki fölhozná neki az ebédet, és amit csak tud, mindent telefonon intéz el.
Kagle fesztelenül érzi magát velem (még a nagyon rossz napjain is), és én is fesztelenül érzem magam vele. Néha csak azért üzen értem, hogy erősítsem meg vagy cáfoljam meg a pletykákat, amiket hallott (vagy kitalált), és segítsek eloszlatni a szorongásait és a szégyenkezését. Én nem teszem próbára, és nem fenyegetem; én nem állítom problémák elé; ellenkezőleg: tudja, hogy segítek (legalábbis segíteni próbálok) megoldani neki a mások által támasztott problémákat. Kagle bízik bennem, és tudja, hogy velem biztonságban van. Én meg nem félek tőle többé. (Sőt. érzem, hogy meg tudnám félemlíteni, valahányszor csak akarnám, hogy velem gyönge, én pedig vele szemben erős vagyok, és időnként, miközben bizalmasan elmesél nekem valamit, undorító vágy fog el, hogy hirtelen ráijesszek, és mindörökre elküldjem a fenébe, valami brutális, váratlan sértéssel, vagy hogy belerúgjak a nyomorék lábába. A sértett düh és a kegyetlen megvetés hátborzongató keveréke ez, ami kezd felgyűlni bennem, és amit el kell fojtanom: nem tudom, honnan van, és meddig tudok még úrrá lenni rajta.) Kagle elveszítette a hitét önmagában; ez végzetes lehet, mert az emberekben itt, mint mindenütt, kevés szánalom van a kudarcot vallottak iránt, ragaszkodás meg egy csöpp sincs.
Én szánom Kagle-t (mintha már elkövettem volna azt a sértést, vagy gonoszul belerúgtam volna a nyomorék lábába tudom, hogy előbb vagy utóbb meg fog történni, néha annyira erős bennem a kívánság), mint ahogy önmagamat is szánom. Sajnálom Kagle-t, mert igazában rendes ember, ha nem is különösebben elragadó vagy csodálatra méltó. Gyakran aggódom miatta, és együtt érzek vele, mert attól a naptól fogva, hogy idejöttem Greenhez dolgozni, mindig jó volt hozzám, és még most is jó. Megkönnyíti a dolgomat. Megbizik az ítéleteimben, hallgat a szavamra, és támogat az ügynökeivel folytatott vitáimban. Sok ügynöke, különösen az újak többsége, nagy tisztelettel bánik velem, mert érzik, hogy az ő védnöksége alatt működöm. (Azok között a régi ügynökök között, akiknek nem megy valami jól, biztosan vannak, akik azzal vádolnak, hogy én is segítettem romlásba dönteni őket.) Az ügynökeivel támadt összes nézeteltérésekben kivétel nélkül mindig nekem van igazam, és ők tévednek. Én türelmes vagyok, gyakorlatias és racionális, ők meg indulatosak és makacsok. Ezekben a helyzetekben nekem könnyű gyakorlatiasnak és racionálisnak lennem, hiszen engem a legcsekélyebb mértékben sem veszélyeztetnek azok az üzleti problémák, amelyek őket fenyegetik.
Kagle gyakran jegyzi meg tréfásan Arthur Baron és más fontos emberek előtt, néha még az én jelenlétemben is, hogy én mennyivel különb lennék Green állásában, mint Green; ha én is ott vagyok, Kagle ezt maliciózus vigyorral mondja, mert már sokszor könyörögtem neki, hogy ne tegye. Nem vagyok benne biztos, hogy Kagle tényleg különbnek tart Greennél, vagy pusztán baráti gesztusként tesz így, és úgy gondolja, hogy megtisztel vele, másrészt meg visszajut a dolog Greenhez, és őt meg ingerli, és idegesíteni fogja. Mivel Andy Kagle jó hozzám, és én nem félek tőle többé, egy kicsit én is lenézem.
Megteszem, ami csak tőlem telik, hogy ezt eltitkoljam (bár gyakran magam is meglepődöm, amikor rájövök, hogy szarkasztikus megjegyzéseim és buzdításaim a szándékoltnál élesebbek. Van bennem valami, valami üszkös és rémítő, ami ki akar törni, és el akarja őt pusztítani, hiába sánta és tökéletlen). Megteszem, ami csak tőlem telik, hogy minden módon segítsek neki, és védjem, ahogy csak tudom. Még azt is rendszeresen fölajánlom neki, hogy közvetítem Johnny Brownnak azokat a kifogásait és utasításait, amelyeket ő maga fél átadni; bár, ha elkerülhetem, Brownnal ebéd után soha nem kockáztatok meg semmit. Mint mindenki, aki Brownt ismeri, én is igyekszem távol tartani magamat tőle ebéd után (hacsak nincs rá szükségem, hogy mellém álljon egy valaki mással folytatott vitában), amikor legtöbbször kivörösödik a szeme, és ingerlékeny lesz az italtól, és mindig ellenséges és harcias hangulatban van. Amikor Brownnak rossz kedve van, és dolgozik benne a whisky, mindig azt a benyomást kelti, mintha semmi másra nem vágyna, csak egy jó kis verekedésre. És nem kétséges, hogy a hordómellével, az izmos vállával, a vastag, erős kezével meg is állná a helyét. És az sem kétséges, hogy Brownnak rendszerint igaza van.
Kagle és Brown jelenlegi (és vissza-visszatérő) ellenségeskedése megint az ügyféllátogatási jelentések miatt tört ki. Az ügynökök utálják kitölteni ezeket a kis rózsaszín, kék és fehér nyomtatott űrlapokat (a rózsaszín a reménybeli, a kék az aktív ügyfeleket jelenti, a fehér pedig a régebben aktívakat, azaz azokat a számlákat, amelyek elapadtak, ezért újra reménybelivé váltak, bár nem szükségképpen különösebben reménybelivé), melyeken kecsegtetően és részletesen le kellene írniuk az ügyfeleknél tett látogatásaikat (vagy állítólagos látogatásaikat). Az ügynökök utálnak minden papírmunkát, ami bonyolultabb a rendelési űrlapok kitöltésénél; különösen utálnak költségelszámolási jelentéseket írni, és hetekkel, néha hónapokkal el vannak velük maradva. Az ügynökök eleve tudják, hogy az az információ, amelyet az ügyféllátogatási jelentésekben szolgáltatniuk kell, túlnyomórészt hamis lesz. Brown véleménye szerint az ügyféllátogatási jelentések mindenkinek csak az idejét pocsékolják, ezért nem szívesen kényszeríti az ügynököket a kitöltésükre. Kagle fél Browntól, ezért nem szívesen kényszeríti Brownt, hogy kényszerítse az ügynököket, hogy töltsék ki őket.
De Arthur Baron ragaszkodik az ügyféllátogatási jelentésekhez. Arthur Baron kizárólag így tudja figyelemmel kísérni, hogy mit csinálnak az ügynökök (illetve legalábbis mit mondanak), nincs semmi más, megbízhatóbb forrása, amelyre a döntéseit és a jelentéseit alapozná, pedig bizonyára tudatában van annak, hogy az értesülések jelentős része, amelyekre döntéseit alapozza, és amelyek alapján jelentéseit elkészíti, hazugságokból áll.
Ettől az ügytől én megpróbálom távol tartani magamat, ártatlan pofát vágok, és minden érdekeltnek rokonszenvező megértést színlelek. Inkább üldögélek itt az irodámban, irkálok, firkálok, telefonon udvarolgatok Jane-nek, vagy beszélgetek egy Penny nevű rendes lánynyal, akit nagyon régen ismerek, vagy osztályozom a cégnél az embereket, és szerkesztgetem a Boldogság-sémáimat, mintsem hogy ebbe belekeveredjek. Fütyülök az ügyféllátogatási jelentésekre, nekem nem kell velük törődnöm. Piti ügy, mégis úgy látszik, egyike azoknak a piti ügyeknek, amelyek egy-két embert tönkretehetnek, én meg nem látok rá módot, hogyan juthatnék ebben a helyzetben az egyik főnök kegyeibe, anélkül, hogy elveszíteném a másikét, így aztán megpróbálom (okosan) olyan távol tartani magam az egésztől, amilyen távol csak bírom, bár azért időnként elejtek egy-egy megjegyzést az ügynökök előtt, akikkel történetesen valami más ügyben összejövök, hogy Kagle, Brown vagy Arthur Baron kereste az ügyféllátogatási jelentéseiket, és hogy a dolog rendkívül sürgős, a lehető leghamarabb be kell adniuk azonnali tanulmányozás és kiértékelés céljából. (Azt nem említem meg és soha nem is fogom , hogy szerintem mindenki csak az idejét pocsékolja velük, kivéve engem.)
Ebben és más apróságokban megteszek mindent, amit csak tudok, hogy segítségére legyek Kagle-nek (és Brownnak) (és Arthur Baronnak). Tanácsokat osztogatok neki, és pletykákat, híreket és jelentéseket hordok neki a cég más részeiről, ha úgy gondolom, hogy érdeklik vagy aggasztják.
Mit hallottál? tudakolja.
Miről?
Tudod.
Mire gondolsz?
Jesszusom panaszkodik , te őszinte szoktál lenni hozzám. Most már benned se bízhatom.
Miről beszélsz?
Hallom, hogy nekem kifelé áll, Brown meg jön befelé, és hogy te valószínűleg mindent tudsz erről. Denverben kaptam a fülest.
Á, fenét.
Szeretem az őszinteségedet.
Én is a tiédet.
Kagle gépiesen elvigyorodik, aztán, enyhén sántikálva, a szőnyegen át odamegy az irodája ajtajához, és becsukja. Visszamosolygok rá, és kényelmesen elhelyezkedem a barna bőrfoteljében. Mindig roppant biztosnak és roppant felsőbbségesnek érzem magamat, amikor én ülök valakinek az irodájában, csukott ajtók mögött, és mások talán Kagle vagy Green vagy Brown aggódnak odakinn, hogy vajon mi folyik odabenn. Kagle-nek pazarul berendezett, nagy sarokszobája van, amelybe ő maga valahogyan sehogy sem illik bele. Idegesnek látszik, és mosolyogni próbál, miközben visszajön, és leül az íróasztal mögé.
Komolyan, te mindent hallasz mondja nekem. Nem hallottál valamit?
Miről?
Rólam.
Nem.
A fáma azt mondja, hogy énnekem kampec. Greenre meg Horace White-ra fognak hallgatni, és túladnak rajtam. Brown kapja meg az állásomat.
Ki mondta ezt neked?
Nem mondhatok neveket. De leadták nekem a drótot Denverben, elmondták, szigorúan bizalmasan. Ez igaz. Nekem becsszóra elhiheted.
Á, fenét.
De igen.
A denveri irodánkban senki sincs, aki bármi ilyesmiről tudhatna, vagy leadná neked a drótot, ha tudná.
Hát a Denver. az nem. De a többi az igaz.
Iszonyatosan hazudozol mondom. Az egész szakmában te tudsz a legrosszabbul hazudni. Nem is értem, hogy lehetett belőled valaha is ügvnök.
Kagle egy pillanatra elvigyorodik, jelezve, hogy méltányolja a humoromat, aztán újra elkomorodik.
Brown elmond neked dolgokat mondja. Nem tett rá semmi célzást?
Nem rázom a fejemet. (Úgy látszik, mindenki azt hiszi, hogy én mindent tudok. Te mindent tudsz mondta nekem Brown. Mi folyik itt? Én még csak azt se tudtam, hogy egyáltalán folyik valami feleltem. Jane megkérdezte: Mi van? Igaz, hogy meg akarnak szabadulni az egész Művészeti Osztálytól? Azt én nem engedem, hogy téged kitegyenek, szívem feleltem. Még akkor se, ha nekem magamnak kell fizetnem a fizetésedet.)
Megint csak a fejemet rázom. És valószínűleg nem igaz. Brownt sose neveznék ki. Mindenkivel összevész.
Akkor mégis hallottál valamit! kiált föl Kagle.
Nem, dehogyis.
Akkor kit neveznének ki?
Senkit. Andy, miért nem hagyod már a fenébe ezt a sok lószart, és miért nem fogsz hozzá a saját munkádhoz, ha igazán annyira aggódsz? Ha igazán annyira aggódsz, miért nem kezded már el megcsinálni azokat a dolgokat, amiket kellene, amiket elvárnak tőled?
Mit kellene csinálnom?
Amit elvárnak tőled. Ne akarj olyan jó ember lenni mindenkihez, aki csak alattad dolgozik. Nem is sikerül, és senki nem is akarja. Te most már a vezetőséghez tartozol. Az ügynökeid az ellenségeid és nem a haverjaid, és azt várják tőled, hogy te meg az ő ellenségük legyél, és hajszold őket. mint a rabszolgákat. Brownnak igaza van.
Nem szeretem Brownt.
Érti a dolgát. Küldd nyugdíjba Ed Phelpset.
Nem.
Horace White ezt akarja tőled.
Phelps öreg már. Maradni akar.
Pont azért kell rákényszerítened, hogy elmenjen.
56 A fia tavaly elvált. A menye pont most vitte el az unokáját Seattlebe. Lehet, hogy soha nem látja többé azt a kislányt.
Hát ez rém szomorú.
Mibe kerül a cégnek megtartani, még ha nem csinál is semmit?
Nagyon kevésbe.
Akkor miért kényszerítsem rá, hogy menjen nyugdíjba? (Kagle-nek ebben teljesen igaza van, és borzasztóan szeretem ezért az elhatározásáért, hogy békén hagyja Phelpset. Phelps öreg, és hamarosan úgyis meghal, vagy olyan beteg lesz, hogy nem tudja folytatni.)
Mert túl van már a hivatalos nyugdíjkorhatáron. És mert Horace White ezt akarja tőled.
Nem szeretem Horace White-ot jegyzi meg Kagle lágyan és tiszteletlenül. És ő se szeret engem.
De érti a dolgát mutatok rá.
Hogy tudnám én ezt Ed Phelpsnek megmondani? kérdezi Kagle. Mit tudnék mondani neki? Te megtennéd helyettem? Nem olyan könnyű ez.
Intéztesd el Brownnal javaslom.
Nem.
Ez a te munkaköri feladatod, nem az enyém.
De hát nem olyan könnyű, nem?
Ezért fizetnek neked olyan sokat.
Nem kapok én olyan sokat tér ki majdnem automatikusan , az a sok adó meg minden...
De igen, sokat kapsz. És hagyd abba ezt az örökös utazgatást. Ezt senki nem szereti. Mi a fészkes fenét csináltál egész héten Denverben, amikor ott semmi nem történik, tőled meg azt várják, hogy itt légy, szervezd a következő közgyűlést, és dolgozz a jövő évi forgalmi előrejelzéseken?
A közgyűlési anyagra ráállítottam Ed Phelpset.
Ő aztán sokat fog csinálni.
És a forgalmi előrejelzéseim mindig tévesek.
Na és akkor? Legalább megvannak.
És még?
Golfozz többet. Beszélj Red Parkerrel, és vegyél magadnak egy kék blézert. Vegyél rendesebb öltönyöket. Ne tedd le a zakódat az irodában, és ne gombold ki az inged gallérját, és húzd meg a nyakkendődet, hogy rendesen álljon a helyén. Jézusom, csak nézd meg magadat. így néz ki egy disztingvált, fehérgalléros vezető?
Az Úr nevét hiába ne vegyed viccelődik.
Eridj már.
Jó üzleti eredményeim vannak érvel.
És van egy jó sportzakód? szögezem neki a kérdést.
Jesszusom, mit számít egy jó sportzakó?
Többet, mint a jó üzleti eredményeid. Senki nem vesz föl az irodába olyan zakót, amelynek kerek bőrfoltok vannak a könyökén, legfeljebb hétvégén, víkendkor. A kék meg a szürke öltönyeidhez húzzál fekete cipőt. És ne a furgonoddal járj be a városba.
Oké adja meg magát mogorva, kesernyés mosollyal, aztán, színlelt meglepetéssel és belenyugvással, hosszú, halk füttyel fújja ki a levegőt. Igazad van. Lassan fölkel, és elindul az irodája sarkában álló fogas felé a zakójáért. Megígérem, veszek egy kék blézert.
Bő lesz (pontosan látom előre), lógni fog a válla, és lötyögni fog mellben, és valószínűleg pontosan akkor fogja megvenni a kék jersey blézert, amikor mi többiek már áttértünk a moherre vagy a santungra, vagy visszatérünk a gyapotszövetre, az eszterházikockásra vagy az alpakára. Az a gyanúm, hogy már elkésett; az a gyanúm, hogy nem áll többé módjában (ha ugyan valaha is módjában állt), hogy mindenki megelégedésére megváltozzék. Pillanatnyilag azonban (amíg ott vagyok nála) kitesz magáért: begombolja a gallérját, szorosra húzza a nyakkendője csomóját, és felveszi a zakóját. A zakó rémséges: durva tweed-utánzat, ovális szarvasbőrfoltokkal a könyökén.
Na, így jobb? érdeklődik.
Nem sokkal.
Ki fogom dobni ezt a barna cipőt.
Az segít valamit.
Green hogy bánik veled mostanában? kérdezi csevegve.
Elég jól felelem. Miért?
Ha az én főosztályomon volnál veti fel ravaszul, immár kissé magabiztosabb modorban, s mintha csintalan mosolyra húzódna a szája széle , én megengedném, hogy annyit beszélj a legközelebbi közgyűlésen, amennyit csak akarsz. Az ügynököket mindig nagyon érdekli a munka, amit számukra csinálsz, meg amit mondasz róla.
58 Viszlát felelem. Majd találkozunk.
Mind a ketten nevetünk, mert mind a ketten tudjuk mit akar a másik, mitől fél. és hol vannak az érzékeny pontjai. Kagle tudja, hogy meg akarom tartani az állásomat, és szeretném, ha megengednék, hogy felszólaljak a cég következő közgyűlésén (az isten verje meg megtiszteltetés lenne és elismerő gesztus, még ha csak három percről van is szó, és kiérdemeltem és akarom, és kész!). Én meg tudom, hogy Kagle szeretné, ha segítenék neki, hogy megvédelmezhesse magái Greennel (és Brownnal) (és Blackkel) (és White-tal) (valamint Arthur Baronnal) szemben.
Ugye szólsz majd nekem, ha hallasz valamit? kérdezi, miközben elindulunk az ajtó felé.
Hát persze biztosítom.
De ne kérdezősködj figyelmeztet sötét, rosszkedvű vigyorral. Még bogarat teszel a fülükbe.
Nevetünk.
Még kuncogunk mind a ketten, amikor Kagle kinyitja az irodája ajtaját, és odakinn ott találjuk a titkárnőmet, aki az ő titkárnőjével beszélget.
Ó, Mr. Slocum csicsergi vidáman és dallamosán, mert ez a stílusa, és szeretném, ha már kirúgtam volna , Mr. Baron hívatja, most rögtön.
Kagle félrehúz. Mit akar? kérdezi rémülten.
Honnan tudjam?
Eridj be hozzá.
Mit gondoltál, mit akartam csinálni?
És gyere és mondd el nekem, ha mond valamit arról, hogy meg akarnak tőlem szabadulni.
Persze.
Bejössz, ugye bejössz?
Hát persze hogy bejövök. Az isten szerelmére, Andy, hát nem bízol bennem?
Hová mész? érdeklődik Green, mikor elmegyek mellettea folyosón, útban Arthur Baron irodája felé.
Arthur Baron hívat.
Green rémült, üveges tekintettel lefékez és megáll; tőlem csak annyi telik, hogy nem röhögök a pofájába.
Mi a csudát akar tőled? szeretné tudni Green.
Fogalmam sincs.
Menj csak be hozzá.
Már én is gondoltam rá.
Ne légy már olyan istenverte gunyoros vág vissza Green dühösen, mire én lesütöm a szememet, mert az indulatossága zavarba hoz és megaláz. Még abban sem vagyok biztos, hogy benned megbízhatom-e.
Ne haragudj, Jack motyogom. Nem akartalak megbántani.
Amint végeztél nála, tüstént bejössz hozzám adja ki a parancsot. Tudni akarom, hogy mit mond. Tudni akarom, hogy kirúgnak-e vagy nem.
Miről beszélt veled Kagle? kérdezi Brown, mikor belébotlom.
Tudni akarta, miben sántikáltál, amíg ő Denverben volt.
Elsimítottam a hülyeségeit, és megvédtem azt az istenverte állását, abban sántikáltam vág vissza Brown.
Pontosan ezt mondtam neki én is.
Hogy te micsoda hazug fráter vagy mondja nekem Brown derűsen.
Johnny, engem ezért fizetnek.
De mindenki tudja...
És?
–... és így azt hiszem, nem is számit.
Diplomata vagyok, Johnny. Nem hazug.
Aha. Diplomata helyesel Brown. Fölnevet, rekedten és kedélyesen. Te hazug strici.
Éppen be akartam menni magához mondja nekem Jane. Szeretném megmutatni magának ezt a dekorációt.
Pimaszul bámulom a csöcsét. Látom én a dekorációját. Vihogni kezd, és gusztusosan elpirul, de én komolyra fordítom a szót. Most nem, Jane, be kell mennem Arthur Baronhoz.
Ó, hello, Mr. Slocum üdvözöl Arthur Baron titkárnője. Hogy van?
Maga remekül néz ki mama.
Arthur Baron irodájának csukva van az ajtaja, és nem tudom, mit kezdjek vele, nyomjam le a kilincset, és egyenesen menjek be, vagy kopogjak félénken, és várjam meg, amíg behív. De Arthur Baron huszonnyolc éves titkárnője, aki kedvel engem, és sok baja van a férjével (a hapsi valószínűleg buzi), bátorítóan int a fejével, hogy csak menjek be egyenesen. Gyöngéden lenyomom a kilincset, és kinyitom az ajtót. Arthur Baron egyedül ül az íróasztalánál, és mosolyogva üdvözöl. Föláll, és lassan előrejön, hogy kezet fogjon velem. Mindig nagyon szívélyes hozzám (és mindenkihez), mindig nagyon udvarias és tapintatos. Mégis félek tőle. Azt hiszem, baljós varázsereje van fölöttem (ahogy mindenkinek, aki csak életemben a főnököm volt, baljós varázsereje volt fölöttem), és alighanem mindig az is lesz.
Hello, Bob mondja.
Szia, Art.
Gyere be. Zajtalanul becsukja az ajtót.
Kösz.
Hogy vagy, Bob?
Remekül, Art. És te?
Szeretném, ha fölkészülnél rá mondja nekem , hogy te lépsz Andy Kagle helyére.
Kagle? kérdezem.
Igen.
Nem Green?
Nem. Arthur Baron sokatmondóan és biztatóan elmosolyodik. Úgy gondoljuk, Green állására még nem vagy igazán fölkészülve.
Ebben udvarias irónia van, hiszen mind a ketten tudjuk, hogy Kagle fontosabb és jelentékenyebb pozíciót tölt be, mint Green, és hogy Green Kagle alárendeltje lenne, ha Kagle erősebb jellem volna. Az ajánlat megdöbbent, néhány zilált másodpercig fogalmam sincs, mit mondjak, mit csináljak, vagy milyen pofát vágjak. Arthur Baron mereven figyel és vár.
Nekem tulajdonképpen semmi eladási gyakorlatom nincs mondom végül, roppant báván.
Arra nekünk nincs is semmi szükségünk feleli. Azt akarjuk, hogy vezess. Lojális vagy, intelligens vagy, jellemes vagy, jó a munkaerkölcsöd. A jelek szerint jó érzéked van a hosszú távú elképzelésekhez meg a stratégiához, és jól kijössz a legkülönfélébb emberekkel. Diplomatikus vagy. Érzékeny vagy és megértő, és minden jel szerint jó vezető. Ennyi nem elég, hogy bízzál magadban?
Kagle jó erő, Art mondom.
Kagle jó ügynök, Bob válaszolja Arthur Báron, hangsúlyozva a különbséget. És valószínűleg módodban lesz megtartani őt mint ügynököt, ha úgy döntünk, hogy leváltjuk, és ha úgy döntesz, hogy vállalod.
Szeretném, azt tudom.
Valószínűleg azt is megengednénk, hogy magad mellett tartsad segéderőként vagy szaktanácsadóként, azokhoz a különleges programokhoz, ahol olyan emberekkel lenne dolga, akikkel jól tud bánni. De nem volt jó vezető, és véleményünk szerint nem is lesz képes jobb teljesítményre. Kagle sok mindenben nem tart lépést velünk, többiekkel, pedig ez az ő állásában roppant fontos. Rengeteget hazudozik. Horace White már azért is azt akarja, hogy szabaduljak meg tőle, mert hazudik nekünk. Még mindig sokat utazgat, pedig megmondtam neki, azt akarom, hogy több időt töltsön idebenn. Az öltözködése iszonyatos. Még mindig barna cipőt hord. Tudom, hogy ennek nem volna szabad számítania, de mégis számít, és ezt most már neki is tudnia kell. Nem küldi be nekem az ügyféllátogatási jelentéseket.
Ami azokban a jelentésekben van, az nagyrészt nem igaz.
Tudom. De nekem mégis szükségem van rájuk a saját munkámhoz.
Ennek Brown a felelőse vagyok kénytelen rámutatni.
Nem tartja kézben Brownt.
Az nem könnyű.
Fél tőle.
Én is vallom be.
És én is vallja be ő is. De ha az én kezem alatt dolgozna, akkor vagy a markomban tartanám, vagy megszabadulnék tőle. És te?
Brownnak Black unokahúga a felesége.
Én ezzel nem törődnék. Ha arról lenne szó, hogy Brownnal valamit csinálni kell, nem engednénk, hogy Black beavatkozzon.
Hagynátok, hogy kirúgjam?
Ha úgy döntenél, hogy igazán azt akarod. Bár jobb szeretnénk inkább áthelyezni. Kagle kirúghatta volna, de Brown most már jobban érti a részletkérdéseket, mint ő. Kagle soha nem akar kirúgni senkit, még azokat se, akik iszákosak, tisztességtelenek vagy használhatatlanok. Nem hajlandó kirúgni Parkert, vagy nyugdíjba küldeni Phelpset, és képtelen Greennel együttműködni. És még mindig faji és vallási megkülönböztetés alapján veszi fel az embereit, pedig emiatt is figyelmeztettük.
Nagyon magas pozícióról van szó mondom.
Szerintünk meg tudnál birkózni vele.
És ha nem?
Ezen most ne törjük a fejünket.
Én kénytelen vagyok mondom vigyorogva.
Együttérzően vigyorog vissza. Akkor keresnénk neked egy másik jó állást, valahol másutt a cégnél, ha úgy gondolnád, hogy itt akarsz maradni, hacsak nem csinálnál valami botrányos vagy tisztességtelen dolgot, de biztos vagyok benne, hogy ez nem fordulhat elő. Nem kell most rögtön döntened. Az egész még csak az én ötletem, és korántsem eldöntött dolog, tehát megkérlek, tartsd titokban. De megpróbálunk hosszú távra előre gondolkodni, és szeretnénk tudni, mit fogunk csinálni, ha elérkezik a közgyűlés. Szóval légy szíves, gondold meg komolyan, és tudasd velem, hogy hajlandó vagy-e vállalni, ha úgy döntünk, hogy leváltjuk Kagle-t, és téged nevezünk ki a helyére. Ha nem akarod, nem kell elvállalnod, és semmi hátrányod nem fog származni belőle, ha nem vállalod, ezt megígérhetem. Miközben feláll, megint elmosolyodik, és könnyedebb hangon folytatja: Az idén azért még ugyanúgy meg fogod kapni a fizetésemelésedet meg a tisztességes prémiumodat. De szerintünk el kéne vállalnod. És nem fog ártani, ha elkezdesz fölkészülni, már miközben elhatározod magadat.
Mit csináljak?
Tartsál szoros kapcsolatot Kagle-lel és az ügynökökkel, és próbálj meg még többet megtudni mindenről, ami történik. Döntsd el, milyen reális célokat lehet kitűzni, és milyen változtatásokat kell végrehajtanod, hogy ezeket a célokat elérhesd, ha téged nevezünk ki.
Én szeretem Andy Kagle-t.
Én is.
Mindig nagyon jó volt hozzám.
Nem a te hibád. Mindenképpen leváltanánk. Valószínűleg ő is jobban fogja érezni magát, ha különleges programokon dolgozhat a te kezed alatt. Gondolkozol a dolgon?
Hát persze.
Jól van. És nem szólsz róla senkinek, ugye?
Ebben biztos lehetsz.
Köszönöm, Bob.
Köszönöm, Art.
Mit akart Arthur Baron? támad nekem Green, abban a pillanatban, ahogy kiteszem a lábom a folyosóra.
Semmit válaszolom.
Nem mondott semmit?
Nem.
Úgy értem, rólam?
Nem.
Hát akkor mit mondott? Csak hívatott valamiért.
A fiának beszédet kell mondani az iskolában, és szeretné, ha gyártanék hozzá egypár viccet.
Ennyi volt az egész? horkan föl Green, megvetően és elégedetten. Azt én is meg tudnám csinálni gúnyolódik. Jobban, mint te.
Nyald ki, gondolom válaszul, hiszen tudom, hogy ha valaha megkapom Kagle állását, beletiporhatom a földbe, és csúszni-mászni fog előttem, mint egy hernyó. De bevette a mesémet, nem?
Mit akart Arthur Baron? kérdezi Johnny Brown.
A fiának beszédet kell mondani az iskolában, és szeretné, ha gyártanék hozzá egypár viccet.
Javíthatatlan hazug vagy.
Diplomata, Johnny.
De rá fogok jönni.
Kezdjek el másik állás után nézni? kérdezi Jane.
Van itt nálam egy állás, itt mindjárt, amivel foglalkozhatna.
Szörnyű ember maga, Mr. Slocum nevet fel, kivörösödve zavarában és örömében. Valósággal izzik, nagyon csábító. Maga roszszabb, mint egy kamasz.
Sokkal jobb vagyok, mint egy kamasz. Csak jöjjön be az irodámba, most mindjárt, és megmutatom. Azok közül a fiúk közül, akikkel maga jár, melyiknek az irodájában van olyan heverő, mint az enyémben? És melyik tart pirulákat az iratszekrényében?
Szeretnék mondja (és egy pillanatra megrémülök, hogy tényleg bejön). De Mr. Kagle vár magára odabenn.
Mit akart Arthur Baron? kérdezi Kagle, abban a pillanatban, ahogy belépek az irodámba, és látom, hogy ott ólálkodik aggódva a sarokban.
Mielőtt feléje fordulok és ránézek, becsukom az ajtót. Megint lompos, mint rendesen, én meg csüggedt vagyok és dühös. Az ingén nincs begombolva a gallér, és a nyakkendőjén több ujjnyira lelóg a csomó. (Egy pillanatra elfog az inger, hogy két kézzel belemarkoljak az inge elejébe, és elkezdjem rázni, hogy egy kicsit észre térjen; és pontosan ugyanabban a pillanatban egy másik ingert is érzek: szeretnék belerúgni a nyomorék lábába, a bokájába vagy a sípcsontjába, ahogy csak bírok.) Nedves a homloka, gyöngyözik rajta a veríték, csillog a szája, kicsit nyálas, másutt meg száraz, fehér por van rajta szétkenve, alighanem egy szódabikarbóna-tabletta maradványa.
Semmit mondom neki.
Nem mondott valamit?
Nem. Semmi fontosat.
Rólam?
Egy szót se.
Ezt komolyan mondod?
Esküszöm.
Egye meg a fene tűnődik Kagle megkönnyebbülten. Miről beszélt? Meséld el. Valamiért csak hívatott.
A fiának beszédet kell mondani az iskolában, és szeretné, ha gyártanék hozzá egypár viccet.
Tényleg?
Aha.
És nem mondott rólam semmit, a világon semmit?
Nem.
Se az ügyféllátogatásijelentésekről, se a denveri utamról?
Nem.
Hű! Akkor lehet, hogy biztonságban vagyok. Még alelnök is lehet belőlem az idén. Miről beszélt?
Csak a fiáról. Meg arról a beszédről. És a viccekről.
Valószínűleg csak képzelem az egészet! kiált fel ujjongva. Tudod, lehet, hogy egy szép napon én is fel tudom majd használni azokat a vicceket, ha egyszer az én kölykeim közül találják fölkérni valamelyiket, hogy mondjon beszédet az iskolában. Ráncolja a homlokát, arcát hirtelen révült elkeseredés felhőzi be. Csak az én két gyerekem nem sokat ér emlékezteti magát hangosan, szórakozottan. Különösen a fiam nem.
Kagle is megbízik bennem. Csakhogy én nem vagyok benne egészen biztos, akarom-e, hogy megbízzon bennem.
Andy szólítom meg hirtelen , miért nem játszol biztonságosabban? Miért nem viselkedsz rendesen? Miért nem fogsz neki, és miért nem csinálsz meg mindent, amit akarnak tőled?
Meg van döbbenve. Miért? kiált föl. Mi a baj?
Hogy megtarthasd az állásodat, azért, ha ugyan még nem késő. Miért nem próbálsz meg parírozni? Ne hazudozz többé Horace White-nak. Ne utazgass annyit. Ha nem tudod rávenni Parkert, hogy hagyja abba az ivást, helyezd át egy másik kirendeltséghez, és küldd nyugdíjba Ed Phelpset.
Mondott valaki valamit?
Nem.
Akkor honnan veszed mindezt? faggatózik. Ki mondta neked?
Te vágom vissza elkeseredetten és utálkozva. Te mesélsz nekem hónapok óta újra meg újra ezekről a dolgokról. Hát akkor miért nem látsz neki, miért nem csinálsz valamit, ahelyett, hogy egész idő alatt folyton csak aggodalmaskodsz, és vállalod a kockázatot? Légy szíves, térj már észhez! Szedd ráncba Brownt, és működj együtt Greennel, és miért nem veszel már föl egy négert meg egy zsidót?
Kagle mogorván ráncolja a szemöldökét, és néhány másodpercig komoran, némán töpreng. Várok, közben azon töröm a fejem, vajon mennyit vesz belőle komolyan.
Mit csinálnék egy füstössel? kérdezi végül, mintha hangosan gondolkozna, és közben másutt járna az esze.
Nem tudom.
Egy zsidót még csak tudnék használni.
Ne legyél ebben túlságosan biztos.
Vannak zsidó vevőink.
66 Lehet, hogy nem tetszene nekik.
De mit csinálnék egy füstössel?
Kezdhetnéd azzal tanácsolom , hogy találsz neki valami más nevet, amin emlegesd.
Például?
Például Fekete. Nevezd Feketének.
Ez muris.
Aha.
Mindig füstösnek neveztem őket mondja Kagle. Úgy neveltek, hogy a niggereket füstösnek nevezzem.
Engem is úgy neveltek, hogy nevezzem füstösnek a négereket.
Mit csináljak? kérdezi. Mondd meg, hogy mit csináljak.
Nőjön már be a fejed lágya, Andy mondom neki komolyan, mert megpróbálok szívvel-lélekkel segíteni rajta. Középkorú férfi vagy, két gyereked van, és magas állásod egy jó, nagy cégnél. Sok mindent várnak tőled. Itt az ideje, hogy felnőtt légy. Itt az ideje, hogy komolyan vedd a dolgokat, nekiláss, és megcsináld mindazt, amit meg kell csinálnod. Tudod, hogy mikről van szó. Egyébről se beszélsz, csak ezekről.
Kagle elgondolkozva bólint. Barázdákba ráncolja a homlokát, miközben töpreng a tanácsomon, melyben nyoma sincs a hülyéskedésnek. No, most kezdek hatni rá. Miközben a válaszára várok, feszülten figyelem. “Kagle, te barom szeretnék kétségbeesetten ráordítani, miközben ő ünnepélyesen elmélkedik , én segíteni próbálok rajtad! Mondj valami okosat. Juss már egyszer valami értelmes döntésre abban a zűrzavaros életedben." Mintha hallaná, mert összeszedi magát, és földerül az arca. Fölnéz, rám bámul, kissé elmosolyodik, aztán, miközben én reménykedve csüggök a szavain, azt mondja:
Gyere, menjünk, keféljünk egyet.
A cégnek irányelvei vannak a félrekeféléssel kapcsolatban. Oké a dolog.
És a jelek szerint ezt mindenki tudja is (bár nincs megfogalmazva egyik személyzeti kézikönyvben sem). Beszélni a kefélésről még okébb, mint csinálni, de csinálni is oké, bár arról beszélni, hogy az ember a saját feleségével kefél, soha nem oké. (Csak képzeljük el: Öregem, őrült jót kettyintettem a nejemmel az éjjel! Ez nem volna illedelmes, semmi esetre sem egy olyan úriemberrel, akivel üzleti kapcsolatban állsz, és aki esetleg ismeri a feleségedet.) De valaki másnak a feleségével kefélni, az nagyon is oké, nem kevésbé oké beszélni róla, kivéve ha a férje a cégnél dolgozik, vagy a cégnél valaki ismeri és szereti. A cég helyesli a kefélést, ha némi lendülettel, humorral, közönségesen és ügyesen csinálod, érzelmek nélkül, fiatal és csinos lányokkal, vagy olyan nőkkel, akik idősebbek ugyan, de külföldiek, vagy más szempontból érdekesek, ha nem jár túl nagy zajjal, és ha legalább valami szimbolikus gesztust teszel, ami diszkrécióra utal, nem kürtölik a dolgot világgá, nem jár botránnyal vagy más súlyos romantikus komplikációkkal. Például beleszeretni valakibe rendszerint nem oké, bár ha tüstént a válás után elveszel valakit, akkor az, de az se oké, ha valakinek "viszonya van", legalábbis ha férfi az illető.
A kefélés (vagy a kefélésről való beszélgetés) fontos alkotóelem a cég minden közgyűlésén, és döntő szempont a közgyűlés helyének kiválasztásában; azok az ügynökök, akiknek leghamarabb sikerül megkettyinteniük valakit, legtöbbször a közgyűlés társadalmi sztárjaivá válnak, bár nem szükségképpen irigylik őket. (Ez attól függ, hogy mennyire jó a nő, akit a keféléshez találtak.) A közgyűléseken a kefélés rendszerint három- vagy négytagú csoportokban zajlik (ketten elhatározzák, hogy elmennek szerencsét próbálni, és magukkal visznek még egyet vagy kettőt). A cégnél nagyjából mindenki kefél (legalábbis úgy látszik), vagy legalábbis úgy beszél, mintha kefélne (vagy kefélt volna). Sőt, a cég közgyűlésein valósággal comme il faut lett, hogy még a cégnél egészen fönn a csúcson álló, nagyon öreg és impotens férfiak is sőt, különösen azok ravaszul és hencegve célozgassanak a maguk és mások nemi kicsapongásaira üdvözlő beszédeikben, köszönetnyilvánításaikban, munkatársak bemutatása során és a komolyabb témákkal foglalkozó beszédek kötetlen bevezetőiben. A kefélés a cég minden szintjén vicces témának számít, még az olyan emberek szemében is, mint Green vagy Horace White. De nem az a téma, amiről Andy Kagle-nek most tréfálkoznia kellene.
Andy, én komolyan beszélek mondom.
Én is feleli.
Miután Kagle elmegy, becsukom az irodám ajtaját, bezárkózom, és nem engedek be senkit, és megpróbálom eldönteni, mit is csináljak most az Arthur Baronnal folytatott beszélgetésem után. Lemondom az ebédmegbeszélésemet, és fölteszem a lábomat az íróasztalomra.
Fájósak a lábaim. Az állcsontom sorvadóban van, és egy szép napon, hamarosan, ki kell majd húzatnom az összes fogaimat. Fájni fog. Van egy boldogtalan feleségem, akit el kell tartanom, és van két boldogtalan gyerekem, akikkel törődnöm kell. (Van még az a másik gyerekem is, azzal a gyógyíthatatlan agyi defektussal, aki se nem boldog, se nem boldogtalan, és nem tudom, mi fog történni vele, ha mi meghalunk.) Van nyolc boldogtalan beosztottam, akiknek megvannak a maguk problémái és a maguk boldogtalan, eltartott hozzátartozói. Szorongásaim vannak, el kell fojtanom a hisztériáimat. Nyomaszt a politika, a nyári faji zavargások, a kábítószerek, az erőszak, a tizenévesek nemi élete. Mindenütt perverzek és elmebetegek leselkednek, akik megronthatják vagy megfojthatják akármelyik gyerekemet. A bűnözés ott van az utcáinkon. Szembe kell néznem az öregedéssel. A fiam, bár még csak kilencéves, máris szorong, mert nem tudja, mi akar lenni, mikor felnő. A lányom hazudik. Az amerikai civilizáció hanyatlását, az Amerikai Egyesült Államok egész kormányzatának minden bűnét és minden hanyagságát nekem kell hordoznom ezen az én szegény, gyönge vállamon.
És azon kapom magam, hogy egy magasabb állás várományosa vagyok.
És azon kapom magam Isten legyen hozzám irgalmas! , hogy akarom.
A FELESEGEM BOLDOGTALAN
A feleségem boldogtalan. Egyike annak a sok-sok férjes asszonynak, akik nagyon-nagyon unatkoznak és nagyon magányosak, és nem tudom, hogyan segíthetnék ezen (azonkívül, hogy elválok, és még boldogtalanabbá teszem. Nemrégiben együtt voltam egy férjes asszonnyal, aki elmondta nekem, hogy időnként annyira magányosnak érzi magát, hogy hideg lesz, mint a jég, és a szó szoros értelmében attól fél, hogy megfagy belülről és meghal, és azt hiszem, tudom, mire gondolt).
A feleségem klassz nő. Igazán az, legalábbis az volt. és néha nagsajnálom. Mostanában iszik napközben, esténként pedig flörtöl, vagy legalábbis flörtölni próbál a házibulikon, ahová elmegyünk, bár tulajdonképpen nem is tudja, hogyan kell. (Nagyon rosszul flörtöl, szegénykém.) Nem valami vidám asszony, legfeljebb különleges alkalmakkor, rendszerint amikor legalább egy kicsit a fejébe szállt a bor vagy a whisky. (Nem jövünk ki jól egymással.) Úgy érzi, hogy öregebb lett, kövérebb, és már nem olyan csinos, amilyen volt és persze igaza van. Azt hiszi, ez számít nekem, pedig ebben téved. Azt hiszem, nekem ez nem számít. (Ha tudná, hogy nekem nem számít, valószínűleg még boldogtalanabb lenne.) A feleségem igazán nem rossz nő: magas, jól öltözködik, és jó alakja van, és gyakran büszke vagyok rá, amikor velem van. (Ő azt hiszi, hogy én soha nem akarom, hogy velem legyen.) Azt hiszi, hogy nem szeretem többé, és ebben talán szintén igaza van.
Máma együtt voltál Andy Kagle-lel mondja.
Honnét tudod?
Sántikálsz járás közben.
Megvan az az átkozott rossz szokásom, hogy fölveszem más emberek jellegzetes szokásait. Ezek a jegyek válogatás nélkül ragadnak rám, olyan emberekről is, akiket nem szeretek. Ha olyasvalakivel vagyok együtt, aki hangosan, gyorsan és erőszakosan beszél, mindjárt én is gyorsan és hangosan kezdek beszélni vele (bár korántsem mindig erőszakosan). Ha olyasvalakivel vagyok együtt, aki lustán, vontatottan beszél, és déli vagy nyugati származású, én is elkezdem lustán nyújtani a szót, és szinte úgy beszélek, mintha magam is Délről vagy Nyugatról jöttem volna, olyan hamisítatlan tájszólásban, mintha én nevelkedtem volna ott, és nem az az illető.
Ezt nem szándékosan csinálom. Ez gyengeség, tudom, erkölcsi vagy jellemhiba, finom és alattomos, szinte foglyulejtő ösztön, hogy pont olyan legyek, mint akárki, akivel történetesen éppen együtt vagyok. És nemcsak a beszédben esik ez meg velem, hanem a fizikai cselekvésekben is, ahogy járok, ülök, ahogy a fejemet billentem, a karomat vagy a kezemet rakom. (Gyakran belém hasít a félelem, hogy valaki, akivel együtt vagyok, azt fogja hinni, hogy szándékosan majmolom, mert meg akarom sérteni, és nevetségessé akarom tenni. Megteszem, ami csak tőlem telik, hogy féken tartsam magamban ezt a hajlamot.) Öntudatlanul (tudat alatt?) lép működésbe, akár józan vagyok, akár részeg (rendszerint vidám, kellemes, mulatságos részeg vagyok), éberségem és viszolygásom ellenére saját elszánt akarata van, és rendszerint csak akkor jövök rá, hogy átsurrantam valaki másnak az egyéniségébe, amikor már benne vagyok. (A feleségem azt mondja, hogy mostanában a moziban, különösen a vígjátékoknál, együtt fintorgok és gesztikulálok a vásznon fintorgó és gesztikuláló emberekkel, és nem állíthatom, hogy nincs igaza.)
Ha együtt ebédelek vagy munka után elkoktélozgatok Johnny Brownnal (akit a természet meg a véletlen Isten dühös emberévé tett), rengeteget káromkodom, és sokat panaszkodom, keménynek és erősnek érzem magam, és úgy is beszélek. Ha Arthur Baronnal vagyok, lassan, halkan és intelligensen beszélek, és szelídnek, okosnak, méltóságteljesnek és kifinomultnak érzem magamat, mégpedig nemcsak addig, amíg vele vagyok, hanem egy darabig még utána is: természete az én természetemmé válik, míg csak össze nem találkozom a következő emberrel, akinek erőteljesebbek a személyiségvonásai az enyémeknél, vagy tekintélyesebb az üzleti vagy a társadalmi pozíciója. (Mikor azonban Greennel vagyok, nem érzem magam sem kecsesnek, sem értelmesnek: otrombának és tehetségtelennek érzem magam-amíg el nem tűnök a közeléből, utána aztán hajlamos vagvok csiszolt epigrammákon törni a fejemet, amiket más emberekkel társalogva fölhasználhatnék.) Gyakran töröm a fejemet, milyen is az én igazi egyéniségem.
Van egyáltalán?
Mindig jól öltözködöm. De akármit veszek föl, mindig az a nyugtalanító érzésem van, hogy utánozok valakit; mindig eszembe jut valaki, egy ismerősöm, aki lényegében ugyanígy öltözködik. Ezért gyakran úgy érzem, a ruháim nem is a saját ruháim. (Sőt, időnként előfordul, hogy amikor kinyitom a szekrényem ajtaját, teljesen megdöbbenek, hogy miféle ruhák lógnak benne. Természetesen mind az enyémek, de egy pillanatra olyanok, mintha még sose láttam volna őket.) És néha úgy érzem, nem fecsérelnék annyi időt, pénzt és energiát arra, hogy lányokat és más nőket hajkurásszak, ha nem volnék annyit olyan férfiak társaságában, akik ezt csinálják; vagy úgy beszélnek, mintha más vágyuk se lenne. Én még mindig nem vagyok biztos benne, hogy olyan jó mulatság-e (bár abban biztos vagyok, hogy rengeteg bajjal jár). És ha még most sem vagyok benne biztos, akkor tudom, hogy sose leszek.
Ha vitatkozom valakivel, aki csúnyán dadog, nagy bajban vagyok; mert időnként magam is enyhén dadogok, és a helyzet azzal fenyeget, hogy a beszélgetés hamarosan reménytelenül értelmetlen szótagfoszlányokká hullik szét. Rettegek dadogókkal beszélgetni; halálosan félek, hogy én is dadogni találok majd, egész életemre végem lenne, ha egyszer valakinek figyelnem kellene a száját, aki egy-két mondatnál tovább dadog; amikor együtt vagyok valakivel, aki dadog, ha elengedem magam, szinte érzem, amint alakul az ajkamon és egyre erősödik a gyönyörűséges, tantaluszi kínokat okozó remegés, amely ki akar szabadulni, mindörökre ki akarja vonni magát az ellenőrzésem alól. Kényelmetlenül érzem magam homoszexuálisok jelenlétében is, és az a gyanúm, hogy ennek is ugyanez lehet az oka (kísértésbe eshetek, hogy én is az legyek). Távol tartom magam az olyan emberektől, akiknek tikjük van, hunyorognak, vagy rángatózik az arcuk, ezek olyan jellegzetes vonások, amelyeket nem akarok fölvenni. Az a baj, hogy nem tudom, tulajdonképpen ki vagy mi vagyok.
Ha trágár emberekkel vagyok együtt, akkor trágár vagyok.
Ki vagyok én? (Találgathatok hármat.)
A lányom nem trágár, de mostanában mocskos a szája, amikor a barátaival beszélget, és egyre mocskosabb akkor is, amikor velünk beszél. (Nekem is mocskos szám van.) Valamiféle pozíciót próbál ezzel magának teremteni köztünk, vagy legalább valami reakciót kiprovokálni belőlünk, de se én, se a feleségem nem tudjuk, hogy mit, vagy hogy miért. Alighanem ő is részévé akar válni annak, amit a környezetében lát, és attól félek, hogy máris elvegyül és föloldódik a környezetében, itt, a szemünk előtt. Olyan akar lenni, mint mások, a vele egykorúak. Nem tudom megakadályozni benne; nem tudom megmenteni. Valami történt vele is, bár nem tudom, hogy mi vagy mikor. Még tizenhat éves sincs, és azt hiszem, máris elveszett. Halványodik az egyénisége. Gyerekkorában a mi szemünkben annyira különbözött minden más gyerektől. Most már nem látszik annyira különbözőnek.
Ő vajon kicsoda?
Csüggesztő módon szórakoztat az a tudat, hogy jelzőket, főneveket, igéket, rövid kifejezéseket veszek kölcsön az emberektől, akikkel együtt vagyok, és gyakran azon kapom magam, hogy be vagyok zárva az enyémnél kisebb szókincsükbe, akár egy hörcsög a ketrecébe. Az ő nyelvezetük az én nyelvezetem lesz. A saját szókincsem cserbenhagy (ha ugyan az enyém), és még teljesen közkeletű szinonimákra is képtelen vagyok rátalálni. Ahelyett, hogy a saját szavaimat keresgélném, belécsimpaszkodom az ő szavaikba, és a későbbi beszélgetésekbe is magammal hurcolom a frazeológiájukat (még akkor is, ha a szöveg, amit loptam, esetleg nem is elsőrendű).
Ha elbeszélgetek egy négerrel (egy nyamnyammal, ha előtte olyan albínóval beszéltem, aki nyamnyamnak mondja a nyamnyamot), ha nem vigyázok, nemcsak hogy elkezdem az ő zsargonját használni (legyen az harcos hippi vagy idillikus Tamás bátyó), hanem még a kiejtését is átveszem. Ugyanezt csinálom a Puerto Ricó-i taxisofőrökkel is; ha egyáltalán szóba állok a taxisofőrökkel (általában megpróbálok nem beszélgetni velük, ki nem állhatom a New York-i taxisofőrök rosszindulatú nyafogását, kivéve a Puerto Ricó-iakat), a beszélgetés rendszerint inkább az ő szintjükön folyik, mint az enyémen. (Nem tudom, mi az én szintem, hahaha.) És ugyanez történik akkor is, amikor közép- vagy főiskolás korú fiúkkal és lányokkal beszélek; áthidalom a nemzedéki szakadékot, utánozom őket: az ő zsargonjukat használom, és látványosan azonosulok az ízlésükkel és a nézeteik kel, pedig nem mindig érzem ezt az azonosulást. Valamikor azt hittem, azért csinálom, hogy elbűvölő legyek; most már tudom, hogy nincs más választásom. (A lányom barátai, különösen a barátnői, szeretnek, és felnéznek rám; ő nem.)
Ha Andy Kagle-lel vagyok, sántítani kezdek.
Máma együtt voltál Andy Kagle-lel mondja a feleségem.
A konyhában vagyunk.
Csakugyan Andy Kagle-lel voltam; abbahagyom az Andy Kagle-t utánzó sántikálást, és józanul átgondolom, nem beszéltem-e emellett még spanyolos akcentussal is a feleségemmel, mert a lányok, akikkel Kagle meg én ezúttal elmentünk, mind a ketten kubaiak voltak és csúnyácskák. Prostituáltak. Senki nem nevezi többé prostituáltnak a kurvát (én a legkevésbé. Most csinibaba, kis csaj és call girl a nevük), de azok voltak. Prostituáltak. És megint emelkedett szellemű fogadalmat tettem (miközben fölhúztam a nadrágomon a cipzárat, és visszabújtam az atlétatrikóba, ami már bűzlött a hónom alatt a délelőtti izzadságtól), hogy a mai naptól fogva egyszerűen nem fogok többé olyan lányokkal lefeküdni, akik nem tetszenek nekem.
A kurváinkkal jobban elboldogultunk, Kagle meg én, mint egymással délután, de egyúttal rosszabbul is. A kettő közül az enyém volt a csinosabbik (Kagle mindig azt akarja, hogy én válasszam magamnak a csinosabbat), vörösre festette a haját, csak a töve volt fekete. Műveletlen volt; de a bőre sima (nem voltak rajta pattanások, fekélyek vagy kelések), a ruhája pedig tiszta. Szelíd természete volt és gyöngéd modora. Szeretett volna annyi pénzt összespórolni, hogy kozmetikai szalont nyithasson. Barátságos volt és szolgálatkész (nem mindig azok), és a kedvemben akart járni.
Szereted, ha fölcukkolnak? kérdezte tőlem lágyan.
Amikor Kagle nem tud meglépni se hazulról, se a hivatalból, mert nem mehet üzleti útra (mint például most Denverbe, ahonnan éppen hazajött), szeret New York-i kurvákhoz ellógni, sötét szállodákba vagy olcsó, rideg bérházakba, ahová minden további nélkül föl lehet menni kéglire és ahol vékonyak a falak. Arra kér, hogy kísérjem el. Én mindig visszautasítom. Ugyan mondja. És én mindig elmegyek.
Nekem ez nem élvezet. (Bár határozottan élvezem a pásztorórákat egy-egy rendkívüli, kétszáz dolláros call girllel akiket néha-néha baráti ajándékként valamelyik szállító szervez be nekem, akitől vásárolok. Amikor ezekről mesélek Kagle-nek, csak mosolyog. Nem hiszem, hogy Kagle-nek csinos lány kellene egy pompás lakosztályban. Szerintem Kagle-nek kurva kell.) Tisztátalannak érzem magam. (Kivétel nélkül mindig visszataszít az atlétatrikóm szaga, amikor újra fölveszem, pedig a saját szagom, és rendszerint egészen enyhe. Azokon a napokon, amikor nem veszek atlétatrikót, a szag ott van az ingemen, enyhe, de félreismerhetetlen, akkor is, ha dezodoráló szert használok. A szag én vagyok én? , és azt hiszem, önmagámtól nem tudok hosszabb időre megszabadulni.) Tudom, hogy van abban valami gonosz, valami romlott és határozottan idejétmúlta, hogy felnőtt emberek, sikeres vezetők, mint Kagle meg én, színjózanon, közönséges kurvákhoz járunk a saját szülővárosunkban. Nem csinosak, nincs rájuk semmi szükségünk, és nem nagy mulatság velük lenni. Szerintem még Kagle se élvezi; soha nem megyünk vissza ugyanazokhoz a lányokhoz (bár vissza-visszajárunk ugyanazokba a düledező szállodákba).
Mindig Kagle fizet, és fölszámítja a cégnek jogos üzleti költségként. (Egyike azoknak a dolgoknak, amiket élvezek, az a gondolat, hogy egyidejűleg a céggel is kitolok.) Néha én fizetem a taxit, és én veszem meg a whiskyt, mert Kagle szeret magával vinni egy üveggel. Mikor már ott vagyok, minden jól megy (tüstént beleilleszkedem); de mihelyt befejezem, el akarok tűnni. Általában előbb útrakész vagyok, mint ő, és egyedül távozom. Kagle utál hazamenni (még jobban, mint én). Ha simán mennek neki a dolgok (nem mindig mennek a rossz lába miatt), otthagyom a whiskyjével meg a kurvájával. Tulajdonképpen soha nem is akarok elmenni vele. Csak megkér. És elmegyek. Jórészt ugyanígy kezdtem el a körmeimet rágni mert valaki megkért rá. (Isten látja a lelkemet, nem az én ötletem volt. Én még azt se tudtam, hogy vannak, akik ilyesmit csinálnak. És azt hiszem, nem voltam elég találékony, hogy magamtól rászokjak.) A második félévben volt, első elemista voltam, hétéves, és már apátlan. (Nincs sok emlékem az apámról. Nem gyászoltam, amikor meghalt; úgy viselkedtem, mintha nem távozott volna el, ami azt jelentette, hogy úgy kellett viselkednem, mintha soha nem is lett volna, és soha nem gondoltam rá sokat. Egészen addig, amíg olyan idők nem jöttek, mint a mostani.) Valamennyi elsős barátom (az első osztályban sok barátom volt; mindig nagyon igyekeztem, hogy népszerű legyek, és mindig sikerült is) ugyanazon a héten kezdte el a körmét rágni, pusztán azért, hogy kétségbe ejtse a tanítónőt (Miss Lambet; a másodikban Mrs. Wolf tanított. Kísérteties az emlékezőtehetségem, ha nevekről és hasonló jelentéktelen részletekről van szó), a szüleit meg a nővéreit. (Gyerekkori összeesküvésként indult az egész.)
Gyerünk, rágd te is a körmöd mondták nekem. Így aztán nekifogtam. Elkezdtem rágni a körmömet. Kis idő múlva mind abbahagyták. De én nem. (Felnőttek és elmentek, a rossz szokásukat meg rám hagyták.) Meg se próbáltam (és most már tudom, hogy azért nem próbáltam meg abbahagyni, mert nem akartam, és mert már akkor megértettem, hogy képtelen leszek rá). Hány év telt már el azóta, és én még mindig agresszíven, disznó módon, bosszúállóan rágcsálom és harapdálom az ujjaim hegyét, és ezek az apró testi sértések rendkívüli elégtételt jelentenek nekem. (Nem annyira szokás ez, persze, mint inkább kényszer, gonosz, neveletlen, és gyakran fájdalmas is, de én szeretem. És ebben a stádiumban már nem hiszem, hogy szeretnék enélkül élni, és soha senki nem tudta megmagyarázni nekem, hogy miért.) És tudom, hogy továbbra is rágni fogom a körmeimet és a környező húst, amíg csak meg nem halok (vagy amíg csak ki nem húzták az összes fogaimat, és nem leszek rá többé képes. Hahaha).
Még a kézirásom se az enyém!
Kölcsönvettem (és soha nem adtam vissza). A mostani kézírásom a szó szoros értelmében másolat, egy idősebb fiúét utánoztam vele, akivel valamikor együtt dolgoztam az autóbaleset-biztosító társaság iktatójában, és aki a rumlis időszakok közt, ráérő idejében szeretett vadonatúj kézírásokat kitalálni, begyakorolni és tökéletesíteni. (A saját írása nem volt elég jó.) Tomnak hívták (vagy Tommynak, attól függően, hogy ki beszélt vele, vagy ki hívatta. Huszonegy éves volt, roppant beképzelt és érett). Sok mindenre lehetett beképzelt, és könynyű volt neki érettnek lenni, hiszen azon felül, hogy kitalált egy új kézírást. Marie Jenckset is kefélgette, a legterebélyesebb szőke nőt, akit csak rendelkezésünkre tudott bocsátani a biztosítótársaságunk. Esténként művészettörténeti tanulmányokat folytatott, meglehetősen félkézről, és napközben is hajlamos volt könnyedén venni a dolgokat, miközben várta, mikor sorozzák be a hadseregbe, és viszik el a második világháborúba. A napi tennivalók, a szaladgálások meg a férfivécében zajló bagózások közt Tom az íróasztalánál üldögélt, hátul, az iktató mélyén (nem volt szem előtt, senki sem látta, aki arra járt, pedig az iktató csak egy afféle padlótól a plafonig elkerített ketrec volt, a hivatal kellős közepén, és mindenki, aki elment mellette, benézhetett ránk), és szorgosan dolgozott a kézírásán. Én meg leültem mellé, ahhoz az íróasztalhoz, ott hátul, amit elrejtett a szem elől a névmutatót tartalmazó, zöldre festett fém iratszekrények fala, az elöl, a még nagyobb, még zöldebb iratszekrények még magasabb falában számsorrendben sorakozó baleseti aktákhoz, hogy megtanuljam, lemásoljam és vele együtt gyakoroljam a kézírását.
Ez nem volt mindig könnyű munka. Tom fáradhatatlanul kísérletezett a nagy R vagy Y vagy H vagy J hurkaival, íveivel és kanyarulataival, alig szólt valamit, amíg el nem érte pontosan azt a hatást, amire törekedett, aztán azt mondta: Azt hiszem, ez az. És ha egy-két perc múlva józan fejcsóválással meg nem gondolta magát, akkor közelebb húztam magamhoz a papírlapot a kész műremekkel, és nekiálltam megtanulni és begyakorolni a kérdéses betűt, miközben ő az ábécé egy újabb tagjának vetette meg a formai alapjait. (Néha, egy-két hét elteltével, levert, csalódott arccal megváltoztatta a véleményét valamelyik betűről, elvetette, és egészen elölről kezdte a tervezését.) Némely betűi egyszerűek voltak, de mások kiszámíthatatlanul nehezek, és mérhetetlenül hosszú időt igényeltek. Két lelkes, ifjú kalligráfus voltunk, ő meg én (én persze a kisinas), kivéve azt az időt, amikor titokban és külön-külön kovácsoltuk a terveket, hogyan enyhíthetnénk feltörő vágyaink fortyogó nyomorúságán; mert neki, akárcsak nekem (mint egy szép napon, tiszta véletlenségből fölfedeztem), szintén volt egy igencsak forró ügye egy nővel (lánnyal?) a hivatalban (és ebben szintén utcahosszal megelőzött. Minden nő közül pont a nagydarab, zsarnokoskodó Mrs. Marie Jenckset kapta meg, aki huszonnyolc éves volt és férjes asszony, és akivel rendszeresen lejárt, no hová? hát az irattárba! Huu! Micsoda zűrzavaros emberi törvény gondoltam, amikor végre megtudtam, mi minden folyik ott mindenkivel; akkor még nem jöttem rá, amit most már tudok, hogy egyetlen rendellenes dolog volt az egészben: én). Mire a vén Mrs. Yergert a társaság összes irodáinak másik végéről áthelyezték hozzánk az iktatóba, hogy csiholjon ki belőlünk több munkát, vagy hajítson ki minket (pedig nem is volt ott annyi munka. Ami azt illeti, éppen Tom tanított meg rá, hogy elég, ha egyszerűen körbe sétálgatok, a kezemben egy darab üres papírral, és annyi időt tölthetek semmittevéssel, amennyit csak akarok. Én rengeteg időt töltöttem, és sok mindent csináltam, legalábbis próbáltam csinálni annak az íróasztalnak a sarkánál, a nagy Western Union óra alatt, nagyon közel Virginiához, ahhoz a huszonegy éves, hetyke és szellemes idősebb lányhoz, aki egyes napokon már akkor nem húzott melltartót a kerek melleire, mert tudta, hogy úgy is szépek, ha valakinek jó a melle, és aki szerette álmosan sóhajtozva kihomorítani a hátát, és lassan tekergetni a vállát, csak hogy az én nagy gyönyörűségemre ide-oda görgesse a melleit, vagy kifeszítse felém), én már pompásan átvettem Tom kézírását, és azóta is azt használom.
Tom és Marie Jencks ügyére csak véletlenül jöttem rá, körülbelül öt héttel azelőtt, hogy Tom kilépett a cégtől, és beállt a hadseregbe. (Ugyanaznap léptem ki én is, egy gépműhelybe mentem állásba, ahol nem szerettem lenni.) Mrs. Marie Jencks (az íróasztalán álló réz névtábla szerint így hívták) a Személyi Sérülések Osztályán dolgozott, a szelíd, köpcös Len Lewis keze alatt, aki a Személyi Sérülések Osztályának vezetője volt, és aki udvariasan, romantikusán, érzékien és idealistán beleszeretett az én javíthatatlan Virginiámba. (A lány bátorította föl.) Meg voltam döbbenve, amikor minderre rájöttem, különösen meg voltam döbbenve Marie-n és Tomon (még annál is jobban meg voltam döbbenve, mint amikor, annyi homályos évvel azelőtt, ott találtam a bátyámat abban a fából összetákolt szenessufniban a földön, Billy Foster girhes kishúgával. Mrs. Marie Jencks sokkal nagyobb fogás volt, mint Billy Foster girhes, lófogú kishúga). Marie akkora fogás volt. mint egy bálna, és én csak ámultam-bámultam.
Az én szememben, mihelyt ezt megtudtam róla, olyan volt, mint egy álomkép, amely beteljesedett (ha valaki más számára is), buja, hatalmas, szemkápráztató, lenyűgöző csoda. (És egyfolytában meresztgettem rá a szememet, nem bírtam uralkodni magamon.) Férjes asszony volt. Magas, szőke, nagy mellű, majdnem huszonnyolc éves. Feltűnő, érdekes nő volt (bár nem csinos. Virginia csinosabb volt). És meghempergette a szerencsés, huszonegy éves Tom Johnsont, valahányszor csak akarta. (Micsoda pompás csapda, a szerencsés, huszonegy éves Tom Johnson hogy örülhetett, mikor éppen benne volt. Ezek után már a tizenhét éves kis Bobby Slocum is várhatott valami jót.) Amikor Len Lewis nem ült az íróasztalánál, Marie volt a főnöke az egész Személyi Sérülések Osztályának. Néha jókedvű volt, néha kimért, én egy kicsit mindig féltem tőle, de nemcsak én, a legtöbb férfi és a legtöbb titkárnő is, akinek valami elintéznivalója volt vele. Főnök módjára bánt Tommal is: főnöki paranccsal küldte le az alsó emeletre, a holt anyag iratszekrényeit tároló penészes irattárba, valahányszor kedve szottyant rá, és főnöki paranccsal zavarta tüstént föl, mikor végzett.
Ez az irattár (ahol a vastag fekete drótokról úgy lógott le a két csupasz villanykörte, mint két leskelődő pók) volt az oka, hogy rájöttem, mi folyik Tom és Marie között. (Elvittem a kulcsot, találkozni akartam Virginiával; Tomnak meg szüksége volt a kulcsra, hogy találkozzon Marie-val.) Az íróasztalon csinálták. Ezt szinte képtelen voltam elhinni, bár Tom biztosított róla, hogy azon csinálják, hasonlóképpen Virginia is (miután elkezdtem neki beszélni a dologról), és tudtam, hogy igaznak kell lennie. Nem volt ott semmiféle más hely, csak a padló, az meg mindig mocskos volt. Azért csak nem tudtam elképzelni, hogy az egész az íróasztalon folyik. Sehogy se látszott elégnek a hely egy akkora nagydarab nőnek. (Azóta már rájöttem, hogy egy gyűszű is bőven elég hely, ha igazán akarják, és maga az egész Föld is kicsinynek bizonyulhat, amikor igazán nem akarják.)
Az irattár ajtajához csak egyetlen kulcs volt (ez tette ideális hellyé az olyasmihez, amit, mint kiderült, oly sokan forgattunk a fejünkben minden közönséges hivatali nap nagy részében), és nem akartam odaadni neki. Megvoltak már a magam tervei egy újabb két-három perces találkához Virginiával, amikor csókolhattam és tapogathattam (amíg hirtelen egyik pillanatról a másikra ideges és dühös nem lett, valami olyan merev és rejtélyes rémülettel, amely mintha mindig minden előzetes figyelmeztetés nélkül fogta volna el, s amelyre én soha nem voltam felkészülve, és nem tudtam megérteni. Az arca elfehéredett, a szeme elsötétült, és szorongva rebbent ide-oda, mint egy rémült kisegér, kitépte magát a kezemből, halk, vad, dühös hangokat hallatott, lihegett és nyöszörgött, miközben pánikszerűen elmenekült, és visszarohant az emeletre. Mire utánamentem, már megint ott ült az íróasztalánál, a nagy óra alatt, mintha semmi sem történt volna, és pontosan ugyanolyan érzékien mosolygott és kacsingatott rám, mint azelőtt. Most már tudom, hogy érzelmesebb volt, mint gondoltam, és legalábbis egy kicsit őrült. Azt hiszem, szerelmes voltam belé, de túlságosan naiv voltam, hogysem rájöjjek erre. Azt hittem, a szerelem valami egészen más).
Na gyerünk mondta Tom. Hoci a kulcsot.
Nem lehet feleltem.
Szükségem van rá.
Nekem is.
Nekem most van rá szükségem.
Nekem is.
Találkozok ott valakivel.
Én is.
Egy lánnyal magyarázta.
Én is. (Vigyorogtam, és elvörösödtem a büszkeségtől.)
Kivel? kérdezte, miközben hátralépett, és végigmért.
Megmondjam neked?
Miért ne? Én vagyok az edződ, vagy nem? Virginiával?
Honnan tudod?
Nem vagyok vak. És nem vagyok süket.
Látszik?
De mennyire látszik, a lábod között látszik, mikor odaállsz, és beszélgetsz vele. Egyszer-egyszer meg kéne próbálnod kivenni a kezed a zsebedből, hogy mi is jól megnézhessük. Igazán szeretném látni. Inkább egy baleseti aktát kellene magad előtt tartanod, hátha baleset talál érni. Huhuhu... hogy az micsoda dologi káreset lenne! Megkefélted már?
Még nem.
Tudod, hogy kell?
Kapiskálom. Most értünk odáig.
Meg tudja ő mutatni neked, hogy kell!
Honnan tudod? kérdeztem féltékenyen.
Azt meg tudja mondani az ember. Csak csináld, az a legjobb módja, hogy megtanuld, hogy kell. Ne spekulálj rajta. Csak dugd be. Le kéne jönnöd most velem, megfigyelhetnéd, hogy csinálom.
Kivel?
Szét fogod kürtölni az egész hivatalban, ha megmondom.
Dehogy fogom.
Add ide a kulcsot.
Mondd meg. hogy ki az.
Tartod a szádat?
Virginia? (Újra belém hasított a féltékenység.)
Marie.
Jencks?
Ne ordíts.
Te megkeféled Marie Jenckset?
Lefekszünk egymással Ne fordulj hátra! Egyenesen ránk néz, várja, hogy ideadd nekem a kulcsot, úgyhogy jobb lesz, ha sürgősen ideadod... különben leharapja a fejedet.
De hiszen férjnél van! mondtam neki döbbenten.
Leszel szíves ideadni a kulcsot?
Engedelmesen kiszolgáltattam a kulcsot, meghajolva magasabb rendű teljesítményei előtt; és mihelyt Tom (aztán Marie) eltűnt, izgatottan odarohantam a régi, nagy Western Union óra alatt álló ócska íróasztalhoz, hogy elhalásszam saját randevúmat Virginiával, és beavassam abba, amire az előbb rájöttem. (Tényleg ő volt a legjobb barátom a társaságnál, és talán egyáltalán mindenütt. Azokon a napokon, amikor megmagyarázhatatlanul szomorú vagy magányos voltam, vagy nem volt pénzem, ő mindig észrevette, és tüstént nekilátott, hogy megpróbáljon felvidítani, vagy erősködött, hogy kölcsönadja azt a két-három dollárt, amire fizetésig szükségem volt, még akkor is, ha valamelyik lánytól kellett kölcsönkérnie.)
Miért? érdeklődött, amikor arra kértem, hogy az irattár helyett a lépcsőházban találkozzunk.
Tudsz titkot tartani?
Hát persze felelte vidáman. Mit akarsz csinálni velem?
Semmit. Tomról van szó. Hinnéd, hogy Tom Johnson és...
Hát persze mondta.
És tudod, kivel?
Persze.
És hogy most?
Mindig azt mondom, minél gyakrabban, annál jobb.
Az irattárban?
Néha egy lakásban, a Second Avenue-n. A csajnak van egy elvált barátnője, az lakik ott.
Te honnan tudod? háborogtam.
Marie elmeséli nekem.
Meg voltam rökönyödve. Virginiának vörösre pirult az arca a gyönyörűségtől, és vidáman csillogott a szeme meghökkent arckifejezésem láttán.
Hogy csinálják? kíváncsiskodtam.
Hát Marie-nek van az a micsodája, meg Tomnak is megvan a maga szerszáma, és Tom fogja a...
Úgy értem, hogy odalenn! Hova fekszenek?
Az íróasztalra közölte velem. Te még sohasem próbáltad ki?
Ki fogom, amint befejezik.
Csak nem velem. Nekem egy nagy szállodai szoba kell. Én szeretek izegni-mozogni.
A főiskolán, abban a kenuban nem izegtél-mozogtál valami sokat emlékeztettem.
Akkor még kis hülye voltam nevetett. Nem tudtam, hogy mit is kéne csinálnom. Hát te, te nem akarsz megismerni egy titkot? Közelebb húzódott hozzám. Gyere át ide, hogy suttoghassak, és hozzád dughassam a térdemet.
Egy darab üres papírral a kezemben átmentem hozzá, az íróasztal másik oldalára, és elkezdtem az iratkosárban fekvő dossziékkal vacakolni, mintha keresnék valamit. Amint melléálltam, körülölelte a térdeivel a lábomat, és elkezdett módszeresen dörzsölgetni, közben ravasz, kissé gúnyos mosollyal, rezzenetlen tekintettel figyelt.
Mi az a titok? kérdeztem.
Vedd ki a kezedet a zsebedből.
Lófaszt.
Inkább a tíédet, jó?
Az íróasztalon?
Csinálj úgy, mintha dolgoznál.
Azt csinálom. Mi az a titok?
Mrs. Yerger kinn állt az iktató bejáratánál (Mrs. Yerger sose jött be az iktatóba), és baljós tekintettel figyelt.
Kivettem a kezemet a zsebemből, fölkaptam az anyagi káreset dossziéját, és eltakartam vele ágaskodó farkamat. Virginia persze meglátta, és hangosan fölnevetett, közben fénylő, vörös ajka és nedves fehér fogai között egy icipicit kidugta fényes nyelvének a leghegyét. Az arca is piros volt kicsit akkoriban pirosítót használtak a nők és gödrös. Mélységesen mély, elemi erejű érzések buzdultak föl bennem, de valahogy annyira nem volt helyénvaló az egész: ő huszonegy éves volt, én tizenhét, és azon kaptam magam, hogy azt kívánom, bárcsak annyi idős lennék, mint Tom, és bárcsak jobban tudnám, hogy mit csináljak vele.
Len Lewis meg én mesélte nekem munka után minden csütörtökön találkozunk, megiszunk valamit, és együtt vacsorázunk. Meg akarja mondani a feleségének, hogy válni akar, de én nem engedem. Azt mondja, hogy életében soha senki nem csókolta úgy, ahogy én.
Megint meg voltam lepve, de izgatott is lettem, hogy ezt megtudtam. Mindig lenyűgöztek Virginia más férfiakkal bonyolódó szexuális kalandjai. (Nagyon szerette az áttetsző, selymes blúzokat, amikor ilyet viselt, gyakran heves vágyat éreztem, hogy a vállára tegyem a kezem, és gyöngéden megsimogassam. Amikor pedig pulóver volt rajta, szerettem volna alája dugni a kezemet, és megszorongatni a mellét.)
Le is fekszel vele? (Mindig mohón kíváncsiskodtam a részletek iránt.)
Fél. Világéletében nős volt, és soha senki mással nem csinált semmit. Nagyon sajnálom. Nem tudom, mit fogok mondani, amikor egyszer végül beugratom, és megkér, hogy feküdjek le vele. Kedves ember, szeretem is. De nem vagyok benne biztos, hogy le akarok-e vele feküdni.
Én is szerettem Len Lewist. És semmiféle kétségem nem volt, hogy csakugyan soha senki nem csókolta úgy, mint Virginia, mert láttam a hivatalban a karácsonyi bulin a feleségével, alacsony, formátlan, szótlan spiné volt, pont olyan öreg és birkabamba, mint ő, csak sokkal ráncosabb és őszebb. Ami azt illeti, engem se csókolt úgy soha életemben senki, mint ő, senki nem érintett úgy, senki nem cirógatott úgy, ahogy ő tudott, ahogy ő érintett és cirógatott, újra meg újra, odalenn az irattárban vagy a két emelet közt a lépcsőházban. Egyre többet és többet akartam belőle; és sose kaptam meg mindent, amit akartam. Nem szerette, ha én csináltam vele valamit; azt szerette, ha ő csinálhat velem ezt-azt. Minden munkanapon többször is randevúztunk a lépcsőházban, a két emelet közt, ahol néhány másodpercig csókolódzhattunk, tapizhattuk egymást, és görcsösen összeölelkezhettünk, míg csak Virginia azt nem képzelte, hogy jön valaki, és el nem rohant; vagy odalenn az irattárban voltunk együtt három, négy vagy öt percig, ahol egy idő után hirtelen szintén mindig elsápadt, és halálra rémülve tépte ki magát a kezem közül.
Soha nem haragudtam meg rá, amikor így faképnél hagyott, soha nem éreztem magam se bosszúsnak, se becsapottnak; mindig szerencsésnek éreztem magam, hogy egyáltalán kaptam tőle, belőle valamit. (És mindig sajnáltam, amikor láttam, mennyire meg van rémülve. Mindig azt kívántam, bárcsak valahogy segíteni tudnék rajta.) Egyszer elmesélte nekem (többször is elmesélte, mert folyton előhoztam a dolgot, csak hogy újra halljam), hogy a főiskolán, gólya korában (két évig járt a Duke Egyetemre, aztán, miután az apja egyik nyáron öngyilkos lett, soha többé nem ment vissza), hogy az egyetem rögbicsapatának hátvéd-sztárja megkefélte egy úszó kenuban, kinn a vizén. Nem hittem el neki. (Azt hiszem, akkor őszintén képtelen voltam elhinni, hogy valaki, akárki, tényleg kefél, hogy egy olyan fiú, mint én, elővegye a micsodáját, és beledugja az ő micsodájába, és aztán végigcsinálja a dolgot, pedig láttam egy csomó rajzot meg fényképet, és hallottam egy csomó disznó viccet és történetet.) Folyton arra kért, hogy szerezzek egy szobát. Én meg nem tudtam, hogy kell. Megkérdeztem Tomot, hogy kell szállodában szobát kivenni, és el is mesélte, de miután már elmagyarázta, még mindig úgy éreztem, nem tudom, hogy kell. Valami olyasmi járt a fejemben, hogy a portás mindjárt nekem esne, és összeverne a hallban, ha egyszer megpróbálnék kivenni egy szállodai szobát Virginiának meg magamnak. És nem is volt pénzem az ilyesmihez, hiszen csak irattáros voltam. (Még azt se tudtam, hogy vigyem el Virginiát egyszer vacsorázni!)
Igazából soha nem jutottam el vele odáig (soha nem keféltem meg), és ezt nagyon sajnálom. Miután Tom meg én együtt, egyidőben otthagytuk a társaságot, soha többé nem mentem vissza, soha többé nem láttam és nem beszéltem vele. Megpróbáltam. Nagyon sajnálom. Hiányzik. Szeretem. Vissza akarom kapni. Világosan emlékszem rá, most, amikor megpróbálok minden fontos dologra visszaemlékezni, ami csak történt velem. Gyakran gondolok rá, mikor ülök az irodámban az íróasztalomnál, és nincs semmi munkám a cég számára, amihez kedvem volna. És gyakran gondolok rá esténkint is. amikor otthon ülök a feleségemmel meg a gyerekeimmel meg a cselédlánnyal meg a gondozónővel, és nincs más dolgom, nincs kedvem semmihez, csak rágom a körmöm szenvedélyesen, mint egy kiéhezett, púpos nyomorék, miközben elterpeszkedem egy karosszékben a nappaliban vagy a dolgozószobámban, és szeretném, ha adódna valami újság, amivel ébren tarthatnám magam, amíg el nem jön a lefekvés ideje. Szerettem, hogy alacsony volt és kissé kövérkés (és akárhová tévedt a kezem, volt rajta valami telt, amit megfoghattam és megtapogathattam). Emlékszem, milyen tiszta, milyen sima, milyen fényes volt a bőre; amikor nevetett, mélyebbek lettek a gödröcskéi. Sokat nevetett, és sokat mcsolygott. Hiányzik nekem a vidámsága. Most már tudnám, hogy mit csináljak vele. Szeretném, ha még egy esélyt kaphatnék. Aztán eszembe jut, hogy ki vagyok; eszembe jut, hogy még mindig négy évvel idősebb lenne nálam, alacsony lenne, valószínűleg elhízott és formátlan, és talán szószátyár és dögunalmas, márpedig ez már nem az a lány volna, akire annyira vágyom. (Az az ember nincs többé.) Aztán eszembe jut, hogy meghalt.
(Ő is öngyilkos lett, akárcsak az apja. Miután visszajöttem a tengerentúlról, megpróbáltam fölhívni a hivatalban. Miután megnősültem, pár év múlva újra megpróbáltam fölhívni. Már akkor nagyon-nagyon hiányzott. Már nem volt ott. Már új ember intézte a Dologi Károkat is. Azzal a nyomorékkal beszéltem, a Személyi Sérülések Osztályán, akit Ben Zacknek hívtak.
Virginia Markowitz? mondta. Öngyilkos lett, másfél évvel ezelőtt. Már nem dolgozik itt. Nem tudta?)
Azt hiszem, az igazi harc a háború után kezdődött.
Szóval ide vitt el bennünket már akkor a bádogtragacs. az ipari forradalom, a világ harmadik legnagyobb autóbaleset-biztosító társaságához, benne egy közönséges, ronda szájú, férjezett, festett szőke hajú nővel a Személyi Sérülések Osztályán (SzS). meg egy kacér, vastag szemüveges, nagyon gyönge szemű, fekete hajú lánnyal a Dologi Károk Osztályán (DK), és mindnyájan csak főttünk buja vágyaink levében, kivéve szegény öreg Mr. Len Lewist. akit elkábitottak és megerősítettek azok a romantikusán kamaszos elképzelések, amelyek alighanem soha nem válhattak valóra. (Most már biztos ő is meghalt. Neki aztán semmije nem maradt, csak Virginiának azok a csókjai.) Meglehetősen zűrzavaros (és mulatságos) (és gyászos) volt a helyzet ott annál az autóbaleset-biztosító társaságnál, és én javarészt nem tudtam róla semmit, egészen addig, amíg Mrs. Yerger dübörögve színre nem lépett, mint a végzet egy darabja, az iktató új főnökének álruhájában, és néhány hét múlva rémülten meg nem szalasztott onnan. Annyi megdöbbentő titok volt ott akkor, amiről mintha mindenki tudott volna, csak én nem. Manapság, azt hiszem, akármit fedeznék is fel valakiről, legföljebb enyhe meglepetést vagy pillanatnyi csalódást éreznék. A hirtelen halál azért még mindig megráz, különösen akkor, ha olyasvalakire sújt le. aki mindig virulóan egészséges volt (mint a bátyám).
Mihelyt rájöttem, mi újság Tommal és Marie Jencksszel, erőszakosabban próbáltam kezdeményezni Virginiával; de nem jutottam vele semmire. (Azt hiszem, azt se tudtam, mire akarom rákényszeríteni.) A fura dolog az volt mind a két nővel (lánnyal?) (nővel) (lánnyal), hogy egyikük se akarta, hogy mi lépjünk fel kezdeményezően. Én sokkal több szabadságot élveztem Virginiával, mint Tom Marie Jencksszel (és gyatrább eredményre jutottam). Én odamehettem az íróasztalához, ott a nagy óra alatt, ahányszor csak akartam, és mondhattam neki annyi trágárságot. amennyit csak akartam, vagy megkérhettem, hogy találkozzunk a lépcsőházban vagy az irattárban; legtöbbször hajlandó volt rá; néha pajzán mosollyal ő javasolta, hogy találkozzunk. De soha nem engedte, hogy erőszakkal lefektessem az íróasztalra, bár annyira mindig kísértésbe vitt, hogy megpróbáljam mielőtt faképnél hagyott, és elmenekült. (Miért volt ez így? Mitől rémült meg úgy. amikor velem volt, holott egyáltalán nem rémült meg azzal a sok idősebb fiúval és férfival, akiknek, mint állította, odaadta magát, és mindig engedett?) Azt hiszem, minden jól ment volna Virginiával, ha valaha együtt lehettünk volna egy lakásban vagy egy szállodai szobában, és lett volna elég időnk, gyönyörűen ment volna. (Na és akkor?) Akkor megtanított volna rá. hogy ne siessek. Ha nem siettem volna mindig annyira, akkor talán nem rémült volna meg tőlem úgy; és ha nem rémült volna meg tőlem, akkor hagyta volna, hogy csináljak vele akármit, és megtanított volna rá, hogyan kell.
Na és akkor?
Elmúlt volna, előbb vagy utóbb, ahogy ő máris elmúlt, ahogy én most elmúlóban vagyok. (Bassza meg, hiszen meghalt.) Az ügye le van zárva. Ha nem lett volna öngyilkos, most öregebb lenne, mint én. és valószínűleg elviselhetetlen istenátka volna: kövér lenne, ráncos, mindenféle baja lenne, szorulás, epekő, klimaxos zűrök és tyúkszemek a lábán, és több mint valószínű, hogy nem szeretnék találkozni vele. Minden elmúlik. (Ez teszi elviselhetővé a dolgot.)
Ám az emlékezet él (de nem sokáig, hahaha).
A nyilvántartása lehet, hogy a holt anyagban van, de nincs eltemetve; és arra is emlékszem, mennyit noszogatott, hogy hajtsak rá Marie Jencksre, mihelyt észrevette, hogy arra a babára is ácsingózom. Miután rájöttem, mi van közte meg Tom között, mi folyik az irattárban azon az íróasztalon, nem tudtam másként rágondolni. (Hetenként kétszer-háromszor annál az íróasztalnál szoktam megenni az ebédemet, ott olvasgattam a New York-i Daily News meg a Mirror sportrovatát.) Őt is kívántam. Nem tudtam, hogyan kaphatnám meg.
Zuttyantsd le buzdított Virginia. Kapd el.
Hogyan?
Nyúlj be neki.
Hülye vagy.
Markolj bele a csöcsébe.
Meg vagy őrülve.
Semmire nem tudtam elszánni magam, csak arra, hogy szemmel tartom Tomot, és kifigyelem, mit csinál, hogy megkapja; ő meg nem csinált semmit. Gyakorolta a kézírását. (Volt annyi esze, hogy csak várt, és soha nem közeledett a nőhöz.) Néha napokig zavartalanul üldögélt, dolgozott velem a kézírásán, és várta, tapintatosan és türelmesen, hogy Mrs. Jencks behívassa az irodájába, csöngessen érte, telefonáljon neki. vagy utasítsa az iktató valamelyik írnokát (esetleg engem), hogy küldje be Tomot.
Van most valami dolga? kérdezte ilyenkor.
90 Nincs-válaszolta Tom.
Kerítse elő a kulcsot adta ki Marie a parancsot.
És lementek az irattárba (ahol az iratszekrényekben lassan pusztította az idő a balesetet szenvedett emberek nyilvántartásait és dossziéit).
Virginia meg én együtt húztuk velük a strigulákat (hahaha). Marie igazán elképesztő fogás volt egy szerencsés fiatalember számára (és az se volt kutya, hogy ő fogta meg az embert), bár én Virginiát jobban szerettem (és ami azt illeti, Tom is). Mintha kétszer akkora lett volna, mint Virginia, tiszta női élősúlyban pedig négyszer vagy nyolcszor akkora volt ez a toronyszerű, gúnyos, gyakran együttérző, huszonnyolc éves festett szőkeség a Személyi Sérülések Osztályán, aki gondosan vigyázott Len Lewisra, a szegény kisöregre (aki súlyos vesebajban és veszélyes szövődményekben szenvedett, és aki minden valószínűség szerint nem akart igazán elválni szegény, öreg kis feleségétől, aki egy életen át a felesége volt, és akit valószínűleg még mindig nagyon szeretett), és megtett mindent, ami csak tőle telt, hogy megkönnyítse a dolgát. A férje költségkalkulátor volt, és gyönge volt a szíve (valószínűleg ő gyöngítette meg), ő meg nyersen elkapta Tomot, valahányszor csak akarta, és munkába állította: nagyrészt ugyanabban a zsarnoki modorban keféitette meg magát vele odalenn az irattárban, vagy munkaidő után, az elvált barátnője lakásán, ahogy be szokta hívni az irodájába, és megparancsolta neki, hogy keressen ki valami aktát.
(Amikor Mrs. Jencks érte küldött, Tom soha nem tudta, hogy miféle feladat elé fogja állítani, de készségesen hajlandó volt a jóval együtt a rosszat is elfogadni.)
Amikor meg akarta kapni, Tom legfeljebb addig merészkedett, hogy közszemlére állította magát Marie irodájában, miközben úgy tett, mintha valami aktát keresne. A nő pontosan tudta, hogy mit keres. Néha összeráncolta a homlokát, ilyenkor Tom azonnal odébbállt, mintha elmélyülten folytatná a kutatást egy bizonyos baleseti dosszié után. Máskor viszont úgy reagált, ahogy Tom remélte, gúnyosan elmosolyodott, szinte elfintorította az arcát, és megkérdezte:
Óhajt valamit?
Igen.
Kerítse elő a kulcsot.
És megint lementek az irattárba.
Még abban sem vagyok biztos, hogy kedvel engem árulta el egy szép napon Tom közömbösen az iktatóban; miközben érzelmei sokkal inkább összpontosultak kézírásának éppen gyakorolt nagy P-ire és Q-ira, mint Marie-ra vonatkozó kijelentésére. De kefélni szeret velem, az biztos.
Óhatatlanul azon kezdtem tűnődni, hogy velem vajon szeretne-e. így aztán megpróbáltam elcsábítani. (És kudarcot vallottam.) Megpróbáltam ellopni Tomtól tulajdonképpen nem is ellopni, hanem pusztán csak elvenni a részemet abból a pézsmaillatú, férfira éhes, lenyűgöző, kimerithetetlenül csodálatos és kéjes, férjezett szőke vikingből (aki valójában nem volt más, mint egy kelleténél nagyobbra nőtt, durva csontozatú, barna skót-ír lány Buffalóból, akinek ráadásul nagyon durvák voltak a pórusai). És nem jutottam semmire. Virginia meg erélyesen ösztökélt a felháborító tanácsaival.
Eridj, és kettyintsd meg gyorsan tanácsolta. Most éppen majd megvesz érte. Egy nő megérzi az ilyesmit. Menj be egyenest az irodájába, és kapd el.
Hogyan?
Nagyon jó lesz hozzád.
Hogyan?
Mondd meg neki.
Mit?
Hogy mit akarsz. Térj egyenesen a tárgyra. Az a legjobb módszer.
Ó, persze.
Markold meg a csöcsét. Nyúlj be a szoknyája alá...
Meg is ölne.
Ugyan, dehogy. Ide figyelj... Mr. Lewis nincs benn. Menj be hozzá, most mindjárt, és mondd meg neki, hogy nagyon szeretnéd belerakni.
Be fog csukatni.
Beléd fog szeretni. Le fogod venni a lábáról.
Be fogja verni a fejemet. És börtönbe csukat.
Képtelen lesz neked ellenállni. Te sokkal jóképűbb vagy, mint Tommy. És jópofább is. Szép göndör hajad van.
Meg fogja mondani Len Lewisnak vagy Mrs. Yergernek, és ki fog rúgatni.
Ott helyben föl fogja emelni a szoknyáját, kitárja a karját, szétteszi a lábát, és azt fogja dalolni neked: "Óóóóó, gyere, kicsim, gyere. Csináld velem, amit a Marcsával, szombat este, szom..."
Húzd fel te a szoknyádat, és dalolj nekem vágtam vissza , ha olyan ellenállhatatlannak találsz. Én tebeléd szeretném tenni.
Szerezz egy szállodai szobát.
Marie megteszi odalenn az irattárban.
Marie-nak nagy, gömbölyű segge van.
Neked is.
Szeretlek, drágám jelentette ki váratlanul, egyenesen a szemembe nézve. (Majd hanyatt estem a meglepetéstől.) Borzasztóan. Tényleg szeretlek. Ha mosolygok is most, amikor mondom... komolyan gondolom.
Úgy beleszédültem, hogy szinte válaszolni se tudtam. Miről beszélsz? suttogtam izgatottan.
Bárcsak lennénk egy kicsit idősebbek folytatta sóvárogva, s szinte baljós panasz csendült ki a hangjából. Ez az, amit nagyon szeretnék. Tudod, mit szeretnék? Szeretném, ha egy kicsit idősebb volnál, és lóghatnánk együtt egy kicsit.
Meg voltam botránkozva, és meg voltam rémülve, zavarodottságomban és szégyenkezésemben majdnemhogy feldühödtem rá. Miért mondasz ilyeneket? vontam kérdőre méltatlankodva, miközben attól féltem, hogy máris bekövetkezik valami, valami végzetes, amit nem értek, és amivel nem tudok megbirkózni. Miért mondasz nekem ilyeneket? Itt, az iroda kellős közepén?
Mert senki se fogja elhinni, aki meghallja folytatta Virginia vidáman, anélkül, hogy lehalkította volna a hangját, vagy megváltoztatta volna sugárzóan ártatlan arckifejezését. Még te se. Nincsen körülöttünk egy lélek se, aki komolyan venné, ha kiereszteném a hangomat, és egyre hangosabban és hangosabban mondanám, amíg már majdnem kiabálnék... határozottan és szándékosan fölemelte a hangját, amíg már tényleg majdnemhogy kiabált, és a közelben mindenki minket figyelt, és rajtunk mulatott és hirtelen azt kiáltanám: Szeretlek, Bobby Slocum!
(És aztán fogta magát és öngyilkos lett. Miért? Nem volt többé az autóbaleset-biztosító társaság alkalmazottja, mert nem sokkal a háború után öngyilkos lett, és nem volt többé alkalmazható.)
Meg vagy te vadulva motyogtam félszegen, mesterkélt mosollyal.
Látod? tért vissza a normális hanghordozáshoz, s az emberek körülöttünk visszagörnyedtek a munkájuk fölé. Senki se hisz nekem. Még te se, ugye?
Mit akarsz? könyörögtem neki teljesen megzavarodva.Mondd meg, mit csináljak. Ide figyelj, te rövidtávú Virgo, én még csak tizenhét éves vagyok. És meg vagyok rémülve. Nem tudom, mi fog történni velem.
Ne félj felelte, és a hangja ekkor ellágyult a gyöngédségtől és a szeretettől. Hamarosan egyedül leszünk majd egy szállodai szobában, és olyan dolgokat fogok veled csinálni, amiket még soha lány veled nem csinált. Megígérem. (Soha nem voltunk egyedül egy szállodai szobában. Nemrégiben, New Orleansban, egy mulatóban, ugyanezt az ígéretet tette nekem egy kurva, pontosan ugyanezekkel a szavakkal, aztán semmi különöset nem tudott nyújtani, amikor följött a szobámba.) Most eridj, és kapd el Marie-t.
Mrs. Yerger figyel minket jegyeztem meg.
Nem szeret engem mondta Virginia.
Engem se.
Azért nem szeret, mert mindenkivel megpróbálok elviccelődni, akit csak ismerek. Különösen veled.
Jobb lesz, ha úgy teszek, mintha el volnék foglalva.
Majd én foglalkoztatlak... nézd csak. Virginia fölírta egy darab papírra egy baleseti akta iktatószámát. Keresd ki nekem ezt a balesetet adta ki az utasítást. Nagy anyagi káreset, három személyi sérülés. Marie Jenckstől valószínűleg megkaphatod tette hozzá csúfolódva.
Igenis, Miss Markowitz válaszoltam szívélyesen, úgy, hogy Mrs. Yerger is meghallja, és fürgén elindultam.
Ó, Bobby! El ne felejtsd... Egy intéssel és komoly tekintettel visszahívott az íróasztalához. Halk hangon folytatta az utasítást: Markold meg a csöcsét.
Így aztán Virginia addig ugratott, amíg nekifogtam elcsábítani Marie Jenckset. Azzal az egyetlen módszerrel próbálkoztam, amit ki tudtam gondolni: lődörgéssel. Alkalmanként két-három percig is ellődörögtem a szobájában, valahányszor Len Lewis nem volt az íróasztalánál, és láttam, hogy egyedül ül az irodájában. Örökösen ott lődörögtem, ott kóvályogtam a szeme előtt, úgy tettem, mintha baleseti akta kát keresnék, és egyre azt vártam, hogy egyszer csak rám néz, és hirtelen, a megvilágosodás egyetlen fénylő pillanatában rájön, hogy göndör, fekete hajam van. és sokkal jóképűbb fiú vagyok, mint Tom Johnson, és sokkal jópofább, és hogy akkor majd nekem is azt mondja:
Van most valami dolga? Kerítse elő a kulcsot.
Soha még csak a közelébe se kerültem. A legtöbb, amit én valaha is kaptam tőle, ilyesmi volt: Itt akar megöregedni? vagy: Mit bámul rám folyton, mint borjú az újkapura? vagy, ravaszul (tudta ő, mire ácsingózom, de mennyire, az okos ringyó): Óhajt valamit? vagy, a legszívtelenebb sértés mind között:
No, tűnjön el most innen. Küldje be Tomot.
És Tom megint lement vele az irattárba, otthagyva a kézírását ott hátul az iktatóban, hogy csak dolgozzak rajta egyedül, és én még ma is az ő kézírását használom. (Kíváncsi vagyok, ki használja Marie-t.) Tom rám bízta, hogy fedezzem, ha Mrs. Yerger vagy valaki más keresné. És én fedeztem.
( Tom.
Semmi válasz.
Tom.
Még mindig semmi válasz.
Kíváncsi vagyok, hol van ez a fiú.
Odalenn az irattárban, Mrs. Yerger. Marie Jenckset keféli az íróasztalon feleltem képzeletben.)
Be kell vallanom, elég nehéz volt Tom kézírására összpontosítanom a gondolataimat, amikor tudtam, hogy lenn van az irattárban Marieval. A képzeletem rendszerint tüstént elkóborolt, veie járt odalenn (és hajlamos voltam a kézírás helyett inkább malac képeket rajzolgatni róluk). Meglehetősen fülledt találkahellyé válhatott a holt anyagnak, a porladó nyilvántartásoknak az a komor, csöndes, kopott mauzóleuma az alattunk lévő emeleten. Időnként valaki más csakugyan be akart menni utánanézni egy régi balesetnek, és csak hajszál híján múlott, hogy nem ütközött össze Tommal vagy velem (csúf új baleset lett volna). Csak egy emelettel volt lejjebb, de amikor az ember lement a lépcső két fordulóján abba az egyemeletnyi mélységbe, mintha elmenekült volna az állandó vizslatás elől, valami sötét, hűvös, egyáltalán nem kellemetlen alvilágba, egy mély pince vagy poros szenessufni biztonságos és megnyugtató magányába. Örömmel és gyakran jártam oda, pusztán azért is, hogy egyedül ehessem meg a szendvicseimet, és közben elolvashassam a Mirrort vagy a Daily Newst. vagy hogy lóghassak egy kicsit, kényelmesen elszívhassak egy cigarettát délelőtt vagy délután, és elelmélkedhessek rajta, hogy szombaton melyek lesznek a győztes csapatok a főiskolai rögbibajnokságon, vagy hogy végül mi lesz belőlem, az anyámból, a bátyámból és a nővéremből. (A bátyám már meghalt: egy szép napon váratlanul szívrohamot kapott az irodája előszobájában, és néhány másodperc alatt túl volt mindenen. Az anyám is meghalt. A nővérem messze lakik. Néha telefonon beszélünk.) Képzelem, hogy a kedélytelen Mrs. Yerger, aki mindent észrevett, milyen alaposan kiszellőztette azt az irattárat, amikor Virginia, Tom, Marie meg én már mind elmentünk.
Emlékszem, majdnem nemi erőszakra is sor került ott: egyszer ebédidőben Virginia csapdába esett, velem meg két idősebb, nagyobb fiúval, akik szintén az iktatóban dolgoztak. Nem akarták Virginiát kiengedni. Túl messzire ment, túl sokat viccelődött és hencegett, és erre nem akarták kiengedni, mint mondták, amíg "nem gondoskodik" mind a hármunkról. Virginia hamar ideges lett. Mindnyájan kényszeredetten fecsegtünk és szellemeskedtünk, mintha nem történne semmi rendkívüli. Az egyik hátulról átkarolta a vállát, mintha játékosan ölelgetné, de valójában úgy lefogta, hogy szinte mozdulni se tudott, és megpróbálta lenyomni a padlóra; a másik hamarosan mind a két kezével a szoknyája alatt kezdett foglalatoskodni, megpróbálta kikapcsolni a harisnyakötőjét, és lecibálni a bugyiját. Én meg csak bámultam, iszonyodva és sóváran, várva az elkövetkezőket. Valamennyien lihegtünk (még én is, aki pedig csak néztem). Feszült, beteges, elszánt mosoly ült ki az arcunkra, és erőltetetten, rekedten röhögtünk a szellemeskedő megjegyzések közt, hogy amíg csak lehet, folytathassuk a színjátékot, miszerint csak tréfa az egész. Nyilvánvalóan nem volt tréfa. Virginia néhány másodperc múlva már nagyon meg volt rémülve. Krétafehér lett az arca, és remegett, miközben küszködve próbálta kiszabadítani magát. (Soha nem bírtam elviselni azt a látványt, mikor valaki meg van rémülve, senkinél, soha életemben, még olyan embereknél sem, akiket gyűlölök.) Szótlan rémülettel és könyörgéssel nézett a szemembe. Közbeléptem, és kiszabadítottam.
Én is meg voltam rémülve, ahogy ott álltam, szemben azzal a két idősebb, nagyobb fiúval, és erősködtem, hogy eresszék el.
Hagyjátok, hadd menjen mondtam habozva.
Hiszen vágyik rád mondta az egyik.
Eresszétek el! sikoltottam, ökölbe szorított kézzel.
Miután Virginia elmenekült, hitetlenkedve, megvetően csóválták a fejüket, és azt mondták, buta vagyok, hogy eleresztettem, pont akkor, amikor már-már kész lett volna mind a hármunknak odaadni magát.
Buta voltam?
(Azt tudom, hogy mire visszaértünk a fölöttünk lévő emeletre, derűs és vidám volt megint, és korántsem volt különösebben hálás nekem, pedig én magától értetődőnek vettem, hogy az lesz. És a többiekhez is változatlanul barátságos volt. Viccelődött és kacérkodott velük, ahogy azelőtt, és hízelgő tiszteletet mutatott irántuk, mintha ezek után sokkal többre tartaná őket. Ezt nem tudtam megérteni. Még mindig nem tudom. Azon azért eltöprengek, mi történt volna közte és köztem, ha befogom a számat, csatlakozom a többiekhez, és rákényszerítjük, hogy mindhármunknak tegye szét a lábát. Akkor engem is többre tartott volna? Hogy tarthatott volna többre? De többre tartott volna? Sokszor mondogatta nekem, azt szeretné, ha ezt a feliratot vésnék a sírkövére:
"Itt nyugszik Virginia Markowitz. Jó volt vele kefélni, pedig zsidólány volt."
Lefogadom, hogy nem ez áll a sírkövén.)
Lefogadom, hogy tényleg buta voltam.
(Azt tudom, hogy soha nem keféltem meg. Pedig meg kellett volna. Azt hiszem, szerettem volna. Most nagyon szeretném. Bárcsak ne ölte volna meg magát, bárcsak még mindig a közelemben volna, hogy fölhívhatnám, és szeretkezhetnék vele, hogy megmondhatnám neki, mennyit gondolok rá, és milyen sokat jelentett nekem mindig. Örülök, hogy nincs, mert nem vagyok benne biztos, hogy most is kívánnám. Nem tudom, mit akarok.)
Tudom, hogy Virginia, Tom és Marie Jencks miatt sokkal bátrabb lettem a saját jövőmre nézve. Biztató volt a tudat, hogy annyi sok ember szeretkezik, hogy ez a tevékenység csakugyan annyira általánosan elterjedt. Ez jót ígért. Tom huszonegy éves volt, és volt egy nője, egy majdnem huszonnyolc éves, nagydarab, szőke, férjes asszony, aki engedte, hogy megkefélje. Magától értetődőnek tartottam, hogy mire huszonegy éves leszek, nekem is lesz egy huszonnyolc éves, nagydarab, szőke, férjes nőm, aki szintén fogja hagyni, hogy megkeféljem egy íróasztalon. Azt hittem, az ilyen nők automatikusan kerülnek majd az utamba.
Ez természetesen soha nem történt meg.
Nekem nem volt semmiféle Marie Jencksem, amikor huszonegy éves voltam. Mikor huszonegy éves lettem, semmi mást nem kaptam, csak szavazati jogot. És mire odáig jutottam, hogy megkettyinthettem egy huszonnyolc éves asszonyt, az a feleségem volt, én pedig már harminckét éves voltam, és már elvettem feleségül, holott én egyáltalán nem erről ábrándoztam.
Mostanában, ha belebotlok egy huszonnyolc éves nőbe, általában kiderül róla, hogy nem asszony, hanem lány, méghozzá gyakran csak kislány; hajadon és boldogtalan, vagy férjezett és magányos. És ez nem ugyanaz, mint amilyen az lett volna, ha akkor kapom meg ezt a lányt, amikor még csak tizenhét éves vagyok. A dolog néha kellemes, néha szomorú; sokáig sohasem kellemes, szomorúvá válik (és kényelmetlenné, legalábbis az én számomra. Gyakran szeretnének jobban ragaszkodni hozzám, mint ahogy én szeretném. Fojtogatónak érzem ezeket a szoros kapcsolatokat). Rendszerint van valami részeg légkörük (ez, azt hiszem, az én hibám szeretek inni, és szeretem őket is itatni), és van bennük valami reménytelen és patologikus (talán a nőben is, meg bennem is). Szeretnek sokat beszélni, szeretik hallgatni, ha mesélek, szeretik, ha komolyan beszélgetek velük. (Azt hiszem, leginkább arra sóvárognak, hogy szóljanak hozzájuk.) Ismerek egy (vagy két vagy három) harminc felé közeledő lányt, akikkel lassacskán igen jó barátságba kerültem; egyiküket sem látom gyakran, mert a találkozásaink eseménytelenek (legalábbis az én számomra), és hamar unalmassá válnak. Sok fiatal lánnyal találkozom, akit egy darabig borzasztóan kedvelek, és úgy érzem, életem hátralévő részében hűségesen tudnám szeretni, ha nem tudnám eleve, hogy milyen gyorsan ráunok. Az a kubai lány, ma délután, olyan huszonhat-huszonnyolc éves lehetett, és most, hogy visszagondolok rá, tulajdonképpen nem is volt olyan rossz. Tulajdonképpen nem volt ellenszenves vagy csúnya. Óriási lány lett volna, óriási lett volna, hogy az enyém, ha még mindig tizenhét éves kölyök volnék, és tudnám, hogy megkaphatom, ahányszor csak akarom, és nem kell fizetni neki. Van neki valahol egy kisgyereke, akit valaki más nevel. Szeretne egy szép napon annyi pénzt összeszedni, hogy visszakaphassa a gyerekét, és megnyithassa kozmetikai szalonjainak hálózatát.
Szereted, ha fölcukkolnak? kérdezte tőlem lágyan. És mikor bólintottam, azt mondta: Ki nem?
Most, hogy visszagondolok rá, egyáltalán nem is volt rossz.
Nem tudom, mi történt Tommal (felőlem akár meg is halhatott, nem tudom, és nem is törődöm vele); rám hagyta a kézírását, és ha az íróasztalnál ülök, a cégnél, az irodámban, vagy otthon, a dolgozószobámban, még mindig azt használom. Azt se tudom, hogy végül mi lett Marie Jencksszel. Még arra sem jöttem rá soha, hogy mi történt velem.
Mrs. Yerger, ezt a húsomban érzem, még mindig ott van. (A név változott, de a figura elpusztíthatatlan.) A Mrs. Yergerek mindig mindent túlélnek, hiszen semmi érzékük a bolondozás és a pletykálkodás iránt, mint ahogy a mogorva pofájú Mr. Yergerek is (ha ugyan léteznek, a Mrs. Yergereknek nincs szükségük rájuk), akiket a nemükön meg a ruhájukon kívül semmi nem különböztet meg tőlük. A Mrs. Yergerekből nemcsak az iktató főnökei kerülnek ki, hanem a polgármesterek, iskolaigazgatók, főiskolai dékánok, őrnagyok, bírók, államügyészek, ezredesek, a sorozó bizottságok tagjai, az Amerikai Légió tisztjei, igazságügy-miniszterek, az Amerikai Egyesült Államok elnökei, és a jelentéktelenebb osztályok vezetői az olyan cégeknél, mint az enyém. Green, Black és Horace White mellett időnként én is eljátszom a zsarnok szerepét a cégnél azokkal az emberekkel, akik álam vannak rendelve, és gyakran eljátszom itthon is a feleségemmel, a lányommal és a fiammal, néha még az idióta gyerekemmel is, aki nem is érti, hogy mi történik.
( Hogy nevezheted így? ostoroz ilyenkor felindultan a feleségem. Hogy beszélhetsz így róla? A saját húsodról és véredről!
A szótár meghatározása szerint tájékoztatom hidegen idióta az a személy, aki képtelen a három-négy éves szellemi koron túli fejlődésre, még ha a saját húsom és vérem is.)
Egyelőre abbahagyom a Kagle-féle sántikálást, és csak ólálkodok a háta mögött, miközben a szemem sarkából erősen figyelem, és próbálom kiókumlálni, hogy ő milyen erősen figyel engem (az ő szeme sarkából). Nincs rajta a fűzője (ami normális körülmények között megbízható jele annak, hogy szívélyes hangulatban van). A gömbölyű vállú, színes cselédlány, aki most nálunk van, elbújik a nagy konyha legtávolibb sarkában, nesztelenül buzgólkodik a fekete fa salátástál fölött, amit egy másik gömbölyű vállú, színes bőrű nőtől vettünk Jamaicában, amikor ott nyaraltunk. Fél tőlem (azt hiszem, én is félek tőle). A feleségem a tűzhelynél áll, vörös bort keverget egy serpenyőben, amiben valami sötét színű hús sül, ami lehet csirkemáj vagy apróra metélt vesepecsenye. A borosüveg több mint félig üres (vagy félig sincs teli, hahaha). Roppant óvatosan lépegetek a feleségem háta mögött a pohár meg némi jégkockák irányába (bár amikor eszembe jut a kubai nőm, nagy kísértésbe esem, hogy fölkiáltsak: Olé!), és tőlem telhetőleg megpróbálok visszaemlékezni, milyen viszonyban is váltunk el reggel, vagy feküdtünk le az este, hogy rájöjjek, haragszik-e még rám valamiért, amit mondtam vagy nem mondtam, csináltam vagy nem csináltam, és ami nekem már eszembe sem jut.
Dühöng vagy jókedvű? Nem tudok rá visszaemlékezni. És nem is tudom kitalálni, így aztán óvatos maradok. Kissé közelebb hajolok hozzá, a kezemben sós keksz ringlivel, és hirtelen rájövök, hogy se nem dühöng, se nem jókedvű. Szikrányit sem számít neki, hogy jó vagy rossz viszonyban váltunk el, mert ő is elfelejtette.
Megint ivott, és a bizonytalan, lopakodó, lesütött tekintetéből megtudom, hogy ő is arra próbál rájönni, hogy barátok vagyunk-e ma este vagy nem. (Dühöngök-e, vagy jókedvem van?) Valami jelet vár tőlem. (Dühös vagyok-e rá, mert valami rosszat mondott vagy csinált, vagy örülök, mert nem?) Nem tudom, miért fél tőlem annyira, mikor én annyira félek tőle. Merev és éber, máris bűnbánó (hogy miért? Isten tudja), feszült, mint az íj húrja, ahogy kevergeti a fortyogó serpenyőt, és reméli, hogy nem haragszom rá valamiért, amit ő mondott vagy nem mondott, csinált vagy nem csinált, és amire képtelen visszaemlékezni. Ezen majdnem elnevetem magam.
Igazad van mondom, csak hogy mindkettőnk számára elindítsam a dolgokat.
Miben?
Kagle-lel mondom, és lépek egyet, Kagle bicegését imitálva. Megittunk egy pohárral.
Örülök, hogy jókedved lett tőle.
A cselédlány, mint valami elfordított szemű kísértet, csak úgy issza magába mindezt. Fenntartásaim elmúltak, odalépek a feleségem mellé, és könnyedén arcon csókolom. Félénken emeli felém az arcát, még mindig nem teljesen biztos a dolgában. Árad belőle a bor és a drága parfüm szaga.
Éhes vagy? kérdezi.
Leszek. Jónak néz ki.
Reméljük.
A cselédlány elsuhan mellettünk, beviszi a salátástálat az ebédlőbe.
Ez hogy válik be? kérdezem.
Egész jól mondja a feleségem. Ittam egy kis bort teszi hozzá sietve. Azzal főzöm a csirkemájat. Hát gondoltam, jobb lesz, ha megkóstolom, hogy biztos jó legyen.
És jó?
Elég jó. Mosolyog. Kérsz egy kicsit?
Majd egy kis bourbont iszom.
Én meg iszom még egy kis bort.
A gyerekek? Minden rendben?
Igen.
Úgy érzem, egész jól indulnak a dolgok, és még egész kellemesen is alakulhat ez az itthoni este. A feleségem enyhén védekező pozícióba szorult (ami mindkettőnk számára könnyebbé fogja tenni a dolgokat). A gyerekek (hál' istennek) nem estek röptiben nekem a sérelmeikkel és a követeléseikkel. A lányom a szobájában van, a telefonon ül. A fiam a szobájában van, nézi a tévét. Hangosra van állítva, én is hallom. Egyiküket sem izgatja különösebben az a tény, hogy itt vagyok, hogy apu hazajött (és a közömbösségük valahogy, ködösen, sért is. Egy kutya több szeretettel üdvözölt volna). A cselédlány a jelek szerint még illedelmesen viseli az igát, és semmi jelét nem adja bármiféle kezdődő fekete lázadásnak. (Jól megfizetjük, udvariasan bánunk vele, és valószínűleg kényelmesebben érzi magát velem szemben a maga pozíciójában, mint én vele szemben a magaméban. Nekem kissé kényelmetlen, hogy cselédünk van.) Derek sincs a közelben, nem nyüszít, nem szepeg, nem próbál beszélni, és a gondozónő (vagy nevelőnő), akit melléje fogadtunk, most éppen szintén nem lóg a nyakunkon, nem bámul úgy ránk, mintha Derek a mi vétkünk lenne, mintha mi akartuk volna, hogy ilyen legyen. (Ennek a nőnek tulajdonképpen nem az a dolga, hogy gondozzon vagy neveljen, hanem az, hogy ne legyen szem előtt, és tartsa távol Dereket is, amennyire csak lehetséges, bár Derekre nem kellemetlen ránézni, és az sem kellemetlen, ha körülöttünk van, és csendesen játszik egy tarka, színes képeskönyvvel vagy valami kisbabának való vacakkal.) Szóval békén hagynak. Iszogatom a whiskymet. Az asszony iszogatja a borát.
Mit csináltál máma? teszem fel a rutinkérdést (mielőtt ő megkérdezhetné).
Semmit feleli vállat vonva, bevallva a kudarcot, bűnbánóan beismerve, hogy megint eltékozolt egy napot. Itthon voltam. Vásároltam. Pihentem. Aludtam.
Jött valaki?
Nem.
Ez jó, mármint ha igazat mond, mert ez azt jelenti, hogy csak bort ivott, és valószínűleg egyszerre mindig csak egy kicsit, mert ha sok bort iszik, rosszul lesz. Azt hiszem, igazat mond, mert nem hiszem, hogy a feleségem már megtanulta volna, hogy hogyan hazudjon nekem. (A feleségem nem tudja, hogy kell flörtölni, és nem tudja, hogy kell nekem hazudni.) Amikor azt reméli, hogy el tud előlem titkolni valamit, hallgat róla, és reméli, hogy nem fogok kérdezősködni. (Ha megkérdezem, mindig megmondja. Nem szeret hazudni.) Ebben a kezére is játszom: nem kíváncsiskodom, amikor érzem, hogy valami titka van, amit szeretne megőrizni. Megpróbálok nem érinteni semmi olyat, amiről úgy gondolom, hogy szeretné eltitkolni. Az a gyanúm, hogy ő is ugyanezt csinálja velem (úgy sejtem, sokkal többet tud rólam, mint amennyit elárul). Beszélgetéseink ezért nagyrészt nem szólnak semmiről, és gyakran kényszeredettek.
No, hamarosan találkozunk mondom, és elindulok a háta mögött kifelé a poharammal. Át akarom futni a postát.
102 Bólint. Ahogy elmegyek mellette, lágyan megpaskolom a popsiját. Örül és hálás; fesletten, becsípve, elragadtatva vigyorog, és belenyomja a fűzőtlen fenekét a tenyerembe.
Később? mondja. Remélem, van hozzá hangulatod.
Ismersz nevetek.
Sajnálom, amikor így látom. (Valamikor nem ilyen volt.) Lehet, hogy már nem szeretem többé, de olyan régen ismerem, és semmi kedvem nincs azt kiáltani, hogy: Olé!
Sajnálom, hogy a feleségem mostanában iszik délutánonként, és egy-két pohárral talán délelőtt is felhajt. Megpróbálok erről nem mondani neki semmit. Megalázó lenne, és nem szeretném, ha attól félne, hogy ezzel is elkezdem zaklatni. Rendszerint kerülő úton szokta a tudtomra adni, hogy aznap délután ivott valamit, épp csak egy kicsit: találkozott a húgával, vagy valakinek a feleségével, együtt ebédeltek, vagy vettek valami anyagot, és megivott egy koktélt vagy egy dupla scotchot, mielőtt hazajött, vagy ahogy az előbb csinálta, borban főzött valamit. Néha szeretné megmondani nekem, de sokáig vár. és akkor már nem tudja; ilyenkor az az érzésem, hogy reszket belülről, mert azon töri a fejét, hogy vajon észrevettem-e, és nem fogom-e megróni érte. (A feleségem fél tőlem; ezt én nem akarom különösebben, de könnyebbé teszi a dolgokat.) Időnként megszánom.
Napközben még soha nem volt részeg (a házibulikon berúg, és remekül érzi magát bár a saját házibulinkon sohasem. A feleségem nagyszerű háziasszony), és egyik gyerekünk se tett még soha semmiféle megjegyzést arról, hogy otthon napközben iszik, tehát lehetséges, hogy vigyáz, nehogy a gyerekek észrevegyék. De én emlékszem, hogy azelőtt egyáltalán nem ivott; emlékszem, hogy soha nem szokott flörtölni. (Soha nem szokott káromkodni.) És még mindig vallásos; vasárnaponként legtöbbször elmegy a templomba, és megpróbál minket is rávenni, hogy menjünk el vele. (Egyikünk se akar. Egyszer-egyszer azért elmegyünk, amikor úgy döntök, hogy ezzel, szerény viszonzásul, tartozunk neki. Nem egészen biztos benne, hányadán is áll a mostani lelkésszel, és én is így vagyok vele.)
A feleségem kezdi megtanulni a trágár szavak használatát is (sok tekintetben ugyanolyan feszélyezetten, ahogy más asszonyok idősebb korukban elkezdenek festegetni, vagy beiratkoznak valami felnőttoktatási tanfolyamra, amelynek a pszichológia, a művészet vagy Jean Paul Sartre a témája). Ami azt illeti, ebben sem viszi valami sokra. Túlságosan hangsúlyosan mondja, hogy pokol vagy fene, bár amikor azt mondja, hogy egy szart, az egészen hitelesen cseng. Nem tudja meggyőzően mondani, mint a többi férfi és nő a mi különféle társasági együtteseinkben, nincs meg benne az a bágyadt közömbösség, amit mi a trágársággal szemben színlelünk. A tizenöt éves lányom máris sokkal jobban bánik a trágár szavakkal, mint a feleségem. A lányom bőkezűen ontja köztünk a mocskos szavakat, imponálni akar az intelligenciájával; gyakran közvetlenül ránk (különösen a feleségemre) alkalmazza őket, próbálgatja, hogy meddig engedjük elmenni. (Én nem engedem túlságosan messzire menni.) És a fiam, tudom, most gyűjti magában a bátorságot, hogy ö is kísérletezni kezdjen idehaza egy-két trágár szóval. (Nem biztos benne, mit jelent az, hogy baszd meg, bár azt tudja, hogy trágárság. Az volt a benyomása, hogy a közösülést jelenti, amíg meg nem mondtam neki, hogy rendszerint nem erről van szó.)
Kínos fölidézni magamban, milyen is volt a feleségem, tudni, milyen volt azelőtt, és milyen szeretett volna maradni, mint ahogy mindig kínos, ha tanúja vagyok bárki emberfia lealacsonyodásának, aki valaha is kedves volt nekem (vagy akár csak közel állt hozzám), még véletlen ismerősök vagy teljesen idegen emberek esetében is. (Mélységes hatást tud rám tenni egy gutaütött ember, és megdermedek, annyira taszít, ha valamiféle arc- vagy lábbénulást látok. Szeretném elfordítani a tekintetemet. Viszolygok a vakoktól, ha meglátom őket az utcán, dühös vagyok rájuk, amiért vakok, és veszélyes nekik az utcán járni, és kétségbeesetten körülnézek: hátha megáll mellettük valaki más, és nem nekem kell biztonságosan átkormányoznom őket az útkereszteződésen vagy a járdán, valami váratlan akadály körül, amely hirtelen oly szánalmas zavarba ejti őket. Nem vagyok hajlandó megengedni magamnak, hogy efféle emberi nyomorúsággal kelljen birkóznom; nem vagyok hajlandó elfogadni az ilyen valóságot; egyenesen lehajítom a tudatalattimba, és ráülök a tetejére, amilyen erősen csak tudok. Jöjjenek csak elő a rossz álmaimban, ha már elő kell jönniük. Azokat különben is elfelejtem, mihelyt fölébredek.) Martha, az a gépírónő, az a csúnya, szimpla lány a hivatalban, akinek rossz a bőre, és meg fog őrülni, teljesen idegen a számomra, és már jócskán úton volt az őrület felé, amikor felküldték hozzánk a Személyzetiről (hogy végigjárja az őrületbe vezető útját); nem vagyok felelős érte, nem ismerem, nem ismerem se az anyját Iowában, aki újra férjhez ment, és nem akarja visszafogadni, se az apját (ha ugyan még van apja), se senki mást kerek e világon a közül a sok ember közül, akinek mellette kellene állnia; mégis, ha engedném, összetörné a szívemet, hogy meg fog bolondulni. Nem szólok neki egy szót sem arról, amit érzek (vagy érezni tudnék). De mindig kedvesen beszélek vele. A modorom nem sugall semmiféle kritikát. Megpróbálom úgy intézni, hogy észre ne vegye, hogy fikarcnyit is törődöm azzal, mi lesz vele (esetleg hozzám fordulna segítségért, ha tudná, hogy tudom), és megpróbálom nem megengedni magamnak, hogy törődjem vele. Megpróbálom úgy intézni, hogy ne vegye észre, hogy tudom. (Lehet, hogy még ő maga sem tudja.) Valószínűleg fölizgatná, ha tudná, hogy a környezetében tudja valaki, hogy meg fog őrülni. így hát hallgatok, nem szólok Marthához, mint ahogy a feleségem előtt is hallgatok (az együttérzésnek és önérdeknek ugyanabból a durva keverékéből eredően) az ivásáról, a flörtöléséről, a trágár beszédéről, mint ahogy az anyám előtt is hallgattam, amikor először ütötte meg a guta, és mint ahogy hallgatok minden más ismerősöm előtt, akin észlelni kezdem a jóvátehetetlen testi leromlás, a közeledő megrokkanás és a közeledő halál első jegyeit. (Ezeket az embereket gyorsan leírom. Jóval előbb holt anyaggá válnak az én személyes irattári rendszeremben, mint ahogy meghalnának az első jelre, hogy elindultak a halál felé.) Nem mondok többé senkinek semmiről semmi rosszat, mihelyt észreveszem, hogy már késő, már senki nem segíthet. Nem mondtam az anyámnak semmit az agyvérzéséről, pedig vele voltam, amikor történt, és végül nekem kellett telefonálnom orvéért. Nem akartam, hogy megtudja, hogy agyvérzése van; és amikor,.megtudta, nem akartam, hogy tudja, hogy tudom.
Úgy tettem, mintha nem venném észre, amikor a nyelve hirtelen elkezdett kerepelni a szájpadlásán, éppen amikor egyszer meglátogattam. Minden héten meglátogattam a lakásán, ahol magányosan lakott. Egyre csak ugyanaz a szótöredék, az a dadogó torokhang jött ki a száján. Álcáztam a meglepetésemet, és eltitkoltam az aggodalmamat. Akkor, legelőször, értetlen, fura tekintettel elhallgatott, haloványan, bocsánatkérőn elmosolyodott, aztán megpróbálta befejezni, amit mondani kezdett. Ugyanaz történt. Harmadszor is ugyanez történt. Negyedszer is. És attól fogva már nem is próbálta többé igazán szívvel-lélekkel; mintha előre tudta volna, hogy úgyis hiába, már késő. Különben egészjói érezte magát. De amikor azt mondtam, hogy hívjunk orvost, rábólintott; és miközben telefonáltam, az a szegény öregasszony, megalázottan, elhomályosodott szemmel, zavartan vállat vont, és elgyöngülve megadta magát. (Meg volt rémülve. És szégyellte magát.)
A doktor utána türelmesen elmagyarázta, hogy valószínűleg nem vérrögről volt szó, hanem csak görcsről (olyasmi, hogy gutaütés, egyszerűen nincs, mondta; csak vérömlenyek vannak, vérrögök és érgörcsök) valamelyik nagyon kis agyi véredényben. (Ha az érintett véredény nagyobb ér lett volna, megbénult volna a fél oldala, és esetleg elveszítette volna az emlékezőtehetségét is.) De amíg csak élt, soha többé nem beszélt, bár feledékenységében újra meg újra megpróbálkozott vele (gondolom, inkább megszokásból, semmint a siker reményében), egészen addig, amíg agyérgörcseinek (vagy gutaütéseinek) sorozatában el nem következett a második, akkor abbahagyta a próbálkozást. Látogattam a szanatóriumban (ahol gyűlölt lenni); beszéltem-beszéltem, be nem állt a szám, ő meg hallgatta; ha akart valamit, rámutatott, vagy fölállt a székről, vagy fölkelt az ágyból (egészen addig, amíg aztán már föl sem tudott állni), és maga ment érte. Néha-néha, ha kért valamit, lefirkantotta egy darab papírra. Soha nem említettem előtte, hogy megütötte a guta, és soha nem céloztam más, egyre súlyosbodó bajaira, amelyek sorra megjelentek, és könyörtelenül igájuk alá hajtották (elsősorban az ízületi gyulladás, aztán a mindenre kiterjedő testi-lelki nemtörődömség, amely végül morbid apátiába torkollt), amikor a látogatásaimon ott ültem az ágya mellett; és miután hamarosan kifogytam az önmagamról, a feleségemről, a gyerekeimről és a munkámról szóló mondókámból, mindenféle kellemes dolgokról beszéltem, csupa olyasmiről, amiről úgy gondoltam, hogy jól fog esni neki. Soha nem tudta meg, hogy Derek súlyos agyi defektussal született, bár azt tudta, hogy megszületett. Mindig azt mondtam neki, hogy remekül van. (Mindig mindenkiről azt mondtam neki. hogy remekül van.) Mi sem tudtuk, mi van Derekkel, csak amikor már pár éves volt, és addigra már késő lett; már megvolt, már megtörtént. (Mostanában azt kívánom, hogy bárcsak megszabadultunk volna tőle; bár nem merek vele egyenesen előállni és kimondani. Az a gyanúm, hogy a családban mind ugyanezt érezzük. Kivéve esetleg a fiamat, aki talán úgy okoskodik, hogy ha Derektől megszabadulunk, rajta is túladhatunk, és máris aggódik, hogy titokban ez a szándékunk. A fiam mindent megfigyel, és mindent magába szív, ami velünk és Derekkel kapcsolatos, mintha csak azt várná, hadd lássa már, végül hogyan távolitjuk el, mert érzi, hogy előbb vagy utóbb valószínűleg meg kell tennünk.)
Anyám éppúgy nem vette semmi hasznát a vele folytatott beszélgetéseimnek, mint a látogatásaimnak. Én azzal, hogy nem beszéltem róla, egyrészt a magam érdekében, másrészt az övében (inkább a magaméban, mint az övében), úgy tettem, mintha nem is volna súlyos beteg, nem volna szanatóriumban, amit gyűlöl, mintha nem nyomorodott volna meg, és nem volna napról napra öregebb és nyomorékabb. Nem akartam, hogy tudja, pedig tudta (és én tudtam, hogy tudja), pedig előbb tudta, mint én, hogy haldoklik, lassan, szakaszosan, sorra csődöt mondanak a szervei, és elsorvadnak az érzékei. Ennivalót vittem neki (a vége felé, amikor már majdnem teljesen öntudatlan volt, és egy-két percnél tovább arra is alig tudott visszaemlékezni, hogy én ki vagyok, mohón kapott utána összezsugorodott ujjaival, és mohón befalta, egyenesen a csomagolópapírból, mint valami kiéhezett, ketrecbe zárt, összeaszott, fehér szőrű állat az anyám). Úgy tettem, mintha ép és egészséges volna, és egy szót sem szóltam neki az állapotáról, amíg végül meg nem halt. Nem volt semmi haszna belőlem (azon kívül, hogy ennivalót vittem neki), mint ahogy most sem jelentek semmiféle segitséget a gépírónőnknek, aki itt őrül meg a szemem előtt, és nem jelentek támaszt a feleségemnek sem, aki iszik, flörtöl, és más, meglehetősen fura módokon próbál erőlködve eleven és vidám lenni. (Mostanában, amikor szállodákban vagy motelekben, idegen ágyakon egyedül fekszem, és próbálok elaludni, látomásaim vannak: mohó, csípős bolhák vagy poloskák mocskos hordája támad rám, én meg tehetetlenné válok, mert finnyás vagyok ahhoz, hogy elviseljem őket, és nincs hová mennem.) Nem akarom, hogy a feleségem valaha is rájöjjön, hogy túl sokat iszik a házibulikon, és néha rendkívül ostobán viselkedik az emberekkel, és rendkívül rossz benyomást kelt, amikor azt hiszi, hogy a legjobb benyomást keltette! Ha rájönne (ha valaha akár csak megsejtené is, hogy néha milyen tapintatlan és erőszakos tud lenni), összezúzná ez a tudat (tönkremenne belé), pedig máris éppen elég letört.
Otthon, napközben csak bort iszik; este, vacsora előtt vagy után, esetleg iszik egy kis scotchot is, ha én is iszom. Sokszor van úgy, hogy egyáltalán nem iszunk este. Igazából nem is szereti a whisky ízét (bár a martini ízét már kezdi élvezni, és örül annak a butító-élénkítő hatásnak, amit a martini oly gyorsan és irgalmasan kivált), és fogalma sincs, hogy kell koktélt keverni. Mostanában, a házibulikon, amint bemegyünk, tüstént megiszik bármit, amit csak a kezébe nyomnak, és megpróbál, amilyen gyorsan csak tud, becsípni egy kicsit. Aztán az este hátralévő részében kitart ugyanamellett az ital mellett. Ha aznap tűrhetően mentek köztünk a dolgok, és biztonságban érzi magát, akkor hangos, vidám és barátságos, jól érzi magát velem és mindenki mással, amíg be nem rúg (ha berúg), és ha berúg, néha szédelegni kezd, és rosszul lesz, de nincs semmi komoly baja. Pedig valamikor csöndes, szerény lány volt, kissé szégyenlős és kifinomult, szinte prűd, és mindig tapintatos és jó modorú.
Ha nem állnak ilyen jól a dolgok, ha aznap nincs megelégedve velem, a lányával vagy önmagával, akkor harciasan flörtölni kezd. Rendszerint elriasztja a férfit (vagy férfiakat), akivel (akikkel) kikezd (szinte soha nem maradnak mellette elég sokáig, hogy ők is flörtölni kezdjenek vele), mert nem tudja, hogyan kell; fenyegető a fellépése, felhívása a csábításra kihívó támadás, és ha nem lépek közbe elég gyorsan, előfordul, hogy kínos jelenetre kerül sor. Mindig olyan férfit szemel ki, akit ismer, és akivel teljes biztonságban érzi magát (azt hiszem, igazából egyáltalán nem is akar flörtölni), és rendszerint olyat, aki látszólag jól érzi magát, és nem zavar senkit. (Esetleg önelégültnek látszik.) Elszomorít, ahogy figyelem; nem akarom, hogy az emberek megutálják.
Nyílt kihívást intéz a férfihoz, néha az illető felesége előtt, merész és sokatmondó megjegyzést vagy csábító mozdulatot tesz, ügyetlenül végigsimogatja a lapockáját, ha a férfi áll, vagy megszorongatja a combja belső oldalát, ha ül; aztán, mintha máris visszautasították volna, bosszúállóan és megvetően kötekedni kezd, mielőtt a férfi egyáltalán reagálhatott volna. Mielőtt nagyobb baj történik, tőlem telhetőleg ügyesen és gyorsan közbelépek és megmentem, egy vicces benyögéssel, mosolyogva, kíméletesen elvezetem. Soha nem szidom meg (bár gyakran dühös vagyok, és szégyellem magam); kedvében járok, dicsérem, hízelgek neki. Azt akarom, hogy elégedett legyen önmagával. Nem tudom, miért.
Te egyszerűen csak féltékeny vagy vádaskodik dacosan, miután elvezettem.
De mennyire felelem, kényszeredetten nevetve, és néha bizalmasan a kezemet is ráteszem, ezzel is próbálom meggyőzni, hogy az vagyok.
Jól is teszed néz rám kárörvendve, diadalmasan.
Voltak sokkal jobb időszakaink is, a feleségemnek meg nekem, mint ahogy most vagyunk; de azt hiszem, már nem lesznek többé.
Hamarosan kész lesz a vacsora, mondja a feleségem. Családias hangulatban vagyok (amikor otthon vagyok, a családommal, nagyon sokszor szeretnék valahol másutt lenni), és nagylelkűen elhatározom, hogy (legalább) ma este megteszek mindent, ami csak tőlem telik, hogy mindnyájukat boldoggá tegyem.
Hello mondom, ahogy a gyerekeim gyülekeznek.
Szia mondja a lányom.
Szia mondja a fiam.
Mi a baj? kérdezem a lányomat.
Semmi mondja.
Akkor miért vágsz pofákat?
Nem vágok.
Pofákat vágtál, nem?
Köszöntem, nem? vág vissza, s közben alattomosan a közönyös ártatlanság árnyalatára tompítja le a hangját. Mit akarsz, mit csináljak?
(Ó, le van szarva, tűnődöm pesszimistán, máris rosszabb kedvemben, most meg mi a fene baja lehet?)
Ha valami baj van erősködöm türelmesen (s közben érzem, hogy egyre dühösebb leszek) , szeretném, ha megmondanád nekem.
A fogát csikorgatja. Nincs semmi baj.
Kész a vacsora mondja a feleségem.
Nekem nem fog ízleni mondja a fiam.
Mi baja ennek a lánynak? kérdezem a feleségemet hangosan, miközben testületileg átvonulunk az ebédlőbe.
Semmi. Nem tudom. Sose tudom. Üljünk le. Próbáljunk meg ma este nem veszekedni. Lássuk, végig tudunk-e enni egyszer egyetlen étkezést anélkül, hogy valaki ordítozna, üvöltözne és dühbe gurulna. Ez csak nem lehet olyan nehéz, vagy igen?
Nekem megfelelne mondja a lányom, hangsúlyos szavakkal arra célozva, hogy valaki másnak (nekem) alighanem nem felelne meg. (Még nem nézett közben egyenesen rám.)
Részemről oké mondom.
Nekem akkor se fog ízleni mondja a fiam.
Mit jelentsen ez? kérdezem.
Két hot dogot szeretnék.
Legalább megkóstolhatnád unszolja a feleségem.
Mit? kérdezi a lányom.
Nem ehetsz egész életedben mindig csak hot dogot.
Ha hot dogot akarsz, megkapod ígérem meg a fiamnak. Oké?
Oké.
Oké? kérdezem a feleségemet. Nem veszekszünk?
Rendben van.
Ámen zárom le az ügyet megkönnyebbülten.
Az mit jelent? kérdezi tőlem a fiam.
Olé felelem tréfásan.
Az mit jelent?
Azt, hogy oké. Érted?
Mióta? kotnyeleskedik a lányom.
Olé feleli a fiam.
Nem, szó sincs róla mondja a lányom, azon a lágy, fáradt, monoton hangján, föl se nézve; megpróbálja (tudom) ébren tartani a civakodást. Olé nem azt jelenti, hogy oké.
Ha jobb hangulatban volnál heccelődöm vele , megfenyegetnélek, hogy ezért kitekerem a nyakadat.
Az én hangulatommal nincs semmi baj feleli. Egyébként miért nem fenyegetsz meg, hogy kitekered a nyakamat?
Mert valószínűleg nem jönnél rá, hogy most csak ugratlak, és valószínűleg azt gondolnád, hogy tényleg bántani akarlak.
Hah.
Nem ehetnénk egyszer békességben? könyörög a feleségem. Talán nem olyan nehéz békésen együtt megvacsorázni. Vagy igen?
(Most én csikorgatom a fogamat.)
Sokkal könnyebben menne mondom neki barátságosan , ha nem ezt hajtogatnád folyton.
Bocsáss meg feleli a feleségem. Bocsásd meg, hogy élek.
Atyajézus.
Na jó mondja a feleségem , csak káromkodj.
Nem így gondoltam mondom neki rekedten (persze hazudok, mert pontosan így gondoltam). Becsszóra nem. Ide figyelj, megegyeztünk, hogy ma este nem vitatkozunk, ugye?
Azt tudom, hogy én igen mondja a lányom.
Akkor ne vitatkozzunk. Oké?
Ha nem kiabálsz mondja a lányom.
Olé mondja a fiam, és mindnyájan mosolygunk.
(No, legalább végre valamiben egyetértünk.) Miután megegyeztünk, hogy elengedjük magunkat, mindnyájan teli vagyunk feszültséggel. (Most már sajnálom, hogy itthon vagyok bár a fiamnak örülök. Három lány is eszembe jut, akit nagyon kedvelek, és hosszú ideje ismerek Penny, Jill és Rosemarie , és akivel sokkal szívesebben lennék, mint itthon, és eszembe jut az az új fiatal lány a Művészeti Osztályunkon, Jane, akivel, lefogadom, elmehettem volna vacsorázni és piálni, ahelyett hogy hazajöttem volna, ha nem sajnálom a fáradságot, és meghívom.) Ülünk az ebédlőasztalnál, és a jelek szerint most senki nem hajlandó megkockáztatni semmiféle megjegyzést.
Mondjunk asztali áldást? vetem föl tréfásan, mert erőlködve próbálom föllazítani a hangulatot.
Áldás kapja el a fiam a végszót.
Régi családi viccünk ez, ami igazából csak a fiamnak tetszik; a lányom megvetéssel, tüntetőén lebiggyeszti az ajkát. Ezt a bosszús arckifejezést jó sokáig fönntartja, hogy biztosan észrevegyem. Úgy teszek, mintha nem venném észre. Megpróbálom nem engedni, hogy kihozzon a sodromból (tudom, hogy a lányom gyakran gyerekesnek tart, és az kihoz a sodromból. Most keserű, sürgető vágyat érzek, hogy rendreutasítsam, kiabáljak vele, átnyúljak az asztalon és megüssem, és jól sípcsonton rúgjam az asztal alatt. Gyakran föltámad bennem az indulat, szeretnék visszavágni a családtagjaimnak, még a gyerekeknek is, amikor úgy érzem, hogy megsértenek, vagy fölibém kerekednek. Néha, amikor látom, hogy valamelyikük éppen azon van, hogy valami illetlenséget vagy hibát kövessen el, nem avatkozom be, nem segítek, nem előzöm meg, hanem vidáman visszafogom magam, figyelek és várok, mintha távolról szemlélném egy szörnyű jelenet kibontakozását valami lidérces álomban, valósággal élvezem, amikor látom a közelgő alkalmat, amely majd módot ad rá, hogy megleckéztessem és leszidjam őket, és magyarázatot és bocsánatkérést követeljek. Borzadok is ettől: olyan ez, mintha figyelném őket, amint egy nyitott ablak vagy egy sziklaszirt végzetes pereme felé hátrálnak, és nem szólnék rájuk, hogy megmentsem őket a sérüléstől vagy a haláltól. Perverz dolog, és megpróbálok úrrá lenni rajta. Ez az a lappangó állat, amely itt él valahol bennem, amelyet megpróbálok elrejteni, és amely folyton ki próbál törni; és nem tudom, mi az, vagy kit akar elpusztítani. Azt tudom, hogy teli van sebes fekélyekkel. Lehet, hogy én vagyok az; az is lehet, hogy engem akar elpusztítani), sikerül békés mosolyom alá rejtenem fojtogató dühömet, és azt mondom:
Lennél szíves ideadni a kenyeret, drágám?
A lányom ideadja.
A feleségem velem szemben ül az asztalfőn (vagy az asztal végén), a fiam a bal oldalamon, a lányom a jobb oldalamon. A cselédlány szó nélkül sompolyog ki-be, hordja a tálakat a konyhából. A feleségem nagy adagokat kanalaz ki a tányérokra, és továbbadja őket. Némán ülünk. Nem vagyunk képesek többé gátlás nélkül beszélgetni a színes bőrű cselédlányaink előtt. (Ennek a mostaninak még a nevét sem tudom biztosan; mostanában nem maradnak meg nálunk sokáig.)
Jó ez a saláta. Sarah mondja a feleségem.
Úgy csináltam, ahogy mondani tetszett.
Kényelmetlenül érezném magam, ha a cselédlány tálalná ki az ételt, és odahozná a helyünkre (így vannak vele a gyerekek is), és ezt nem vagyok hajlandó megengedni (bár az a gyanúm, a feleségem még mindig jobb szeretné, ha így lenne, hiszen az ő családjában gyerekkorában így volt, hiszen a tévében meg a moziban még mindig ezt látja a tisztes középosztálybeli családoknál, és azt képzeli, hogy a Buckingham Palace-ban meg a Fehér Házban is így csinálják). Mindenütt kényelmetlenebbül érzem magam, ha a cselédlány szolgál föl, de legkényelmetlenebbül a mások otthonában (ahol soha nem vagyok benne biztos, mennyi ételt illene kivennem, mindig bajban vagyok, ha oldalra fordulva kell bánnom a szedőkanállal és villával, és folyton szorongok, hogy megtaszítom a húsos vagy főzelékes tálat a vállammal vagy a könyökömmel, és zutty! lelököm az egészet a földre. Persze ez soha nem történt meg eddig). Akkor is ilyen kínokat állok ki, ha fehérek (mármint a cselédlányok, nem a barátaim. Nincsenek fekete barátaim, és valószínűleg soha nem is lesznek, bár mostanában egyre több csinos fekete lányt látok, aki felcsiklandozza az étvágyamat. Mostanában már, azt hiszem, mind elérhetetlenek lettek számomra, hacsak nem kubaiak vagy Puerto Ricó-iak).
Azt hiszem, jó lesz mondja a feleségem. Remélem, jó.
Nekem nem fog ízleni mondja a fiam.
Ebből elég mondom neki.
Oké. Gyorsan visszavonul. Nem tudja elviselni, ha elégedetlen vagyok vele.
Mi ez? kérdi a lányom.
Csirkemáj galuskával, abban a bormártásban, amit marhahússal úgy szeretsz. Azt hiszem, ízleni fog.
Nekem nem motyogja a fiam.
Legalább kóstold meg.
Nem szeretem a májat.
Ez nem máj. Ez csirke.
Csirkemáj.
Kérlek, kóstold meg.
Megkóstolom feleli a fiam. Aztán szeretném megkapni a hot dogot.
Megkóstolhatom?
A feleségem és én visszafojtott lélegzettel figyeljük, amint a lányom ünnepélyesen, majdnem gyászosan piszkálgatja a villájával az ételt, aztán egy apró darabkát odaérint a szájához.
Jó mondja minden lelkesedés nélkül, és elkezd enni. Megkönnyebbülünk, a feleségem is, én is.
(A lányom magas és kissé kövérkés, diétáznia kellene; de a feleségem, aki szüntelenül a diétáról prédikál neki, folyton ilyesmiket főz, mint ez a galuska, és nagy adagokat szed ki neki, és a lányom valószínűleg még fog kérni.)
Finom mondom.
Megkaphatom a két hot dogomat?
Sarah, süssön ki egy pár virslit.
Visszakaphatnám a kenyeret?
Visszaadom a lányomnak a kenyeret.
Jó híreim vannak kezdem, erre mindnyájan felém fordulnak, és rám néznek. Még mindig pezseg bennem az izgalom (meg az önelégültség) az Arthur Baronnal folytatott beszélgetésem nyomán; hirtelen fölbuggyan bennem a szeretet irántuk, mint valami bővizű kút, mindhármuk iránt (hiszen ők a családom, és én igen ragaszkodom hozzájuk), és elhatározom, hogy megosztom velük a vidámságomat. Igen, azt hiszem, alighanem van valami nagyon fontos hírem, mindnyájatok számára.
Most mind a hárman olyan feszült kíváncsisággal merednek rám, hogy azon kapom magam, hogy kénytelen vagyok elhallgatni.
Micsoda? kérdezi valamelyik.
Jobban meggondolva habozok , lehet, hogy nem is olyan fontos. Sőt, most, hogy meggondolom, egyáltalán nem is fontos. Még csak nem is érdekes.
Akkor miért mondtad? érdeklődik a lányom.
Hogy felcsigázzalak ugratom.
Mi a fenét jelent az? kérdezi a fiam.
Tényleg van valami? kérdezi a feleségem.
Ó, lehet, hogy igen ugratom kedélyesen , és lehet, hogy nem.
Hogy ugrasson minket! kiáltja oda a lányom a fiamnak, gúnyosan és ellenségesen.
(A lányomnak megint sikerült elérnie, hogy nevetségesnek érezzem magam. És megint feltör belőlem az az erős, pillanatnyi, gyűlölködő indulat, hogy megsértsem, egy metsző visszavágással mély sebet ejtsek rajta, átnyúljak az ebédlőasztalon, és lekenjek neki egy nagy pofont vagy egy nyaklevest, az asztal alatt gonoszul belerúgjak a bokájába vagy a sípcsontjába. Nem tehetek azonban semmit, tehát nem veszek róla tudomást, és megpróbálom épen tartani atyai jóindulatom homlokzatát.)
Akkor miért nem mondod el nekünk? érdeklődik a feleségem. Különösen, hajó hír.
Elmondom mondom. Csak azt akartam mondani jelentem be. majd nyilvánvalóan ravaszul és az érdeklődést fölcsigázó szellemben megint szünetet tartok, vajat kenek egy darabka kenyérre, és bekapom , azt hiszem, alighanem megint el kell kezdenem golfozni.
Most gondterhes, értetlen, majdnem lázadó csönd támad, ahogy mindegyikük megpróbálja a többieket megelőzve kispekulálni, mi lehet az, amit huncutul elhallgatok előlük, de hamarosan szándékomban áll kirukkolni vele.
Golfozni? kérdezi a kilencéves fiam. aki még nem egészen biztos benne, miféle játék is a golf, jó játék-e vagy rossz.
Igen.
Miért golfozni? kérdezi a feleségem meglepetten. (Tudja, hogy utálom.)
Golfozni ismétlem.
Hiszen nem is szeretsz golfozni.
Utálok golfozni. De lehet, hogy golfoznom kell.
Miért?
Fogadok, hogy jobb állást fog kapni! találgat a lányom. (Sok tekintetben ő a legdörzsöltebb és a legkörmönfontabb mindannyiunk közt.)
Igazán? kérdezi a feleségem.
Lehet.
Mit kell csinálnod? A feleségem gyanakvóan, majdnemhogy morcosan reagál. Tudom, hogy titokban évek óta fejébe vette, hogy valami másféle állásra vágyom, melynek révén többet lehetek távol hazulról.
Eladni.
Micsodát? kérdezi a fiam.
Az eladást.
A fiam egy pillanatra zavarba esik, majdnem megbénítja a válaszomban lévő rejtvény. Aztán megérti, hogy tréfának szántam, és kitör belőle a nevetés. Csillog a szeme, földerül az arca. (A fiamat mindenki szereti.)
Komolyan mondod? tapogatózik a feleségem, az arcomat tanulmányozva. Még mindig nem biztos benne, tetszik-e neki a dolog vagy nem.
Azt hiszem, igen.
Többet kell majd utaznod, mint amennyit most utazol?
Nem. Valószínűleg kevesebbet.
Több pénzt fogsz keresni? kérdezi a lányom.
Igen. Alighanem sokkal többet.
Akkor gazdagok leszünk?
Nem.
Leszünk mi valaha gazdagok?
Nem.
Nem szeretném, ha többet utaznál panaszkodik a fiam.
Nem fogok többet utazni ismétlem meg neki, kissé ingerülten. Kevesebbet fogok utazni. (Kezdem sajnálni, hogy egyáltalán szóba hoztam az egészet. Túlságosan gyorsan követik egymást a kérdések; érzem, ahogy az elbizakodottságom lappadni kezd, és az ingerültségek egész hadserege mobilizálódik bennem, túlságosan is gyorsan, hogysem nyomon tudnám követni, és féken tudnám tartani. Máris a szokott enyhe dadogásommal válaszolgatok nekik.)
És megint el fogsz kezdeni magadban beszélni? A kisfiam nem tud ellenállni a kísértésnek, hogy pajkosan meg ne gyötörjön egy kicsit.
Én soha nem beszéltem magamban jelentem ki sziklaszilárdan.
De igen, beszéltél mormolja a lányom.
Mint tavaly? szívóskodik a fiam.
Én soha nem beszéltem magamban ismétlem meg hangosan.
Én a beszédemet gyakoroltam.
Magadban gyakoroltad mutat rá a fiam.
Az idén meg fogják engedni, hogy elmondd a beszédedet? kérdezi a lányom. A cég közgyűlésén?
Ó, igen felelem mosolyogva.
Hosszú beszéd lesz?
Ó, igen, de mennyire. Azt hiszem, az idén meg fogják engedni, hogy olyan hosszú beszédet mondjak a közgyűlésen, amilyet csak akarok.
Andy Kagle-nél fogsz dolgozni? kérdezi a feleségem. Ettől a kérdéstől hirtelen megtorpanok.
Valami olyasmi dadogom kitérően. (A családi kérdezz-felelek elveszti a mulatságosságát, és most már nagyon bánom, hogy belekezdtem.) Idegesen nevetek. Még nem végleges a dolog. És még jó messzi van. Lehet, hogy nem is kellett volna szóba hoznom.
Örülök, hogy Andy Kagle keze alatt fogsz dolgozni jelenti ki a feleségem. Nem szeretem Greent.
116 Nem mondtam, hogy Kagle alatt fogok dolgozni.
Nem bízom Greenben.
Miért nem figyelsz rám?
Miért ripakodsz rám?
Nem akarom, hogy ügynök legyél! kiált föl a lányom, váratlan hevességgel, majdnem könnyek között. Nem akarom, hogy körbe kelljen járnod a többiek papájánál, és könyörögnöd kelljen, hogy vegyenek tőled mindenfélét.
Nem leszek ügynök! tiltakozom türelmetlenül. Ide figyeljetek, miért kell erről olyan sokat beszélni? Még nem kaptam meg az állást. És még abban se vagyok biztos, hogy elfogadom-e.
Azért nem kell vele kiabálnod mondja a feleségem.
Nem kiabálok.
De kiabálsz mondja. Nem hallod magadat?
Sajnálom, ha kiabáltam.
És ráripakodnod sem kell senkire.
Sajnálom, ha ráripakodtam.
A feleségemnek ezúttal igaza van. Anélkül, hogy észrevettem volna, optimista elbizakodottságom rosszkedvre változott; és anélkül, hogy tudatában lettem volna, fölemeltem a hangomat dühömben, és megint kiabáltam velük. Most valamennyien némán ülünk az asztalnál. A gyerekek lesütik a szemüket. Mintha még izegni-mozogni is félnének. Én vagyok a bűnös. Sajog a homlokom (a feszültségtől. Megint fejfájás fenyeget). Megnémít a szégyen. Annyira tehetetlennek és bizonytalannak érzem magam. Nagyon szeretném, ha valamelyikük mondana valamit, föladná nekem a végszót, megmutatná nekem az utat, amelyen egy könnyű bocsánatkérés felé haladnom kell. (Úgy érzem, eltévedtem.) De senki nem szólal meg.
Átütő erejű ötletem támad. Váratlanul villámgyorsan a fiam felé fordulok, rábökök a mutatóujjammal, és megkérdezem:
Dühös vagy, vagy örülsz?
Örülök! kiált föl elragadtatott nevetéssel, amikor rájön, hogy megint tréfálok, és már nem vagyok dühös.
Hirtelen a lányom felé fordulok, és rábökök a mutatóujjammal.
Dühös vagy, vagy örülsz? kérdem tőle vigyorogva.
Ó, apu feleli. Valahányszor elkeseríted valamennyikünket, mindig azzal próbálod megúszni, hogy úgy viselkedsz, mint egy gyerek.
Egy szart mondom halkan, megsértődve a rendreutasitáson.
Muszáj neked ilyeneket mondani a gyerekek előtt? kérdezi a feleségem.
Ők is mondják mielőttünk vágok vissza. A lányomhoz fordulok: Mondd, hogy szar.
Szar mondja.
Mondd, hogy szar mondom a fiamnak. A fiam már-már elsírja magát.
(Ösztönösen szeretném megvigasztalni és megnyugtatni, kinyújtani a kezemet, és összeborzolni a puha, homokszőke haját. Mélységesen szeretem a fiamat, bár abban már nem vagyok biztos, hogy a lányom iránt mit érzek.)
Ne haragudj mondom neki gyorsan. (Szégyenletes, megdöbbentő balsejtelem jár át: ha kinyújtottam volna a kezemet, hogy megvigasztaljam, reflexszerűen visszahőkölt volna, mintha attól félne, hogy meg akarom ütni. Kínlódva hessegetem el ezt a gondolatot.) A lányomhoz fordulok: Ne haragudj mondom neki is, és komolyan is gondolom. Igazad van, és bocsáss meg. Úgy viselkedem, mint egy gyerek. Most én sütöm le a szememet. Azt hiszem, innék még egy kortyot magyarázkodom bocsánatkérően, amikor felállok. Nem tudok többet enni. Ti azért csak folytassátok. Várlak benneteket a nappaliban. Bocsánatot kérek.
Miután kimegyek, tovább esznek, letompítják a hangjukat.
Ilyesmiket csinálok velük, tudom, még akkor is, amikor igazán nem akarom. De ezt nem ismerhetem be a feleségemnek vagy a gyerekeimnek. A feleségem nem értené meg. Igazán nem mondhatom a feleségemnek, hogy “Nagyon sajnálom". Azt hinné, hogy bocsánatot kérek. A feleségem meg én tulajdonképpen nem tudunk többé egymással beszélgetni, ha beszélünk, nem ugyanarról beszélünk, de néha megfeledkezem erről, és megpróbálkozom vele. Az őszinte beszélgetéshez már nem vagyunk elég közel egymáshoz (bár a gyakori nemi érintkezéshez elég közel vagyunk). A feleségem ilyen üres, kiábrándító és bosszantó dolgokat válaszol: "Máskor légy szíves", vagy: "Nem kellene mindenkire ráripakodnod", vagy: “Muszáj neked így kiabálni velem?" Mintha annak, hogy én ráripakodok, vagy ő rám ripakszik (mert ő is fel tud ám fortyanni), bármiféle köze volna a problémához. Mond valamit, hajszálpontosan valami ilyesmit., és akkor megint megtorpanok, mintha jól pofon vágtak volna; elkábulok, megint elhagyatottnak és elszigeteltnek érzem magamat, és a biztonság kedvéért megint belemerülök áthatolhatatlan melankóliám sűrű, sötét hullámaiba; magányosnak érzem magam, és szembekerülök azzal a ténynyel, hogy nincs senki a kerek világon, akinek kiönthetném a szívemet, vagy akihez segítségért fordulhatnék; fájdalmasan hiányzik az anyám (és az apám?) és a halott bátyám, és megint elkezdek arról ábrándozni, hogy új állást keresek egy másik cégnél, olyan állást, amelyik gyakrabban visz el jó messzire hazulról. Egy szép napon, hamarosan, valaki talán bombákat fog hajigálni ránk. Ha majd felsikoltok: Ránk szakad a: ég! Bombáznak! Emberek égnek! Itt a világ vége! a feleségem azt fogja válaszolni:
Nem kell úgy fölemelned a hangodat, ha velem beszélsz.
Mi történt velünk? Valami történt. Én fiú voltam valamikor, ő meg lány, és mind a ketten vadonatújak voltunk. Most én férfi vagyok, ő pedig nő, és semmit nem érzünk újnak többé; mindent réginek érzünk. Azt hiszem, valamikor szerettük egymást. Azt hiszem, régen jól éreztük magunkat, legalábbis most úgy tűnik, bár mindig marakodtunk valamin. Én mindig azért győzködtem, hogy vetkőzzön le, ő azért, hogy magán tarthassa a ruhát. Jól emlékszem az ilyesmikre. Emlékszem, hányszor kellett fölemelnem a feleségem szoknyáját, és lehúznom a bugyiját, mert nem szeretett a szabadban szeretkezni, sőt a szobában sem, ha valaki más is volt a legtágabban értelmezett közelünkben; ugyanabban a házban vagy lakásban, a szomszéd szobában (még szállodában is! Kővé meredt, ha meghallotta, hogy valaki motoszkál a mellettünk lévő szobában), a szomszéd lakásban, a szomszéd házban! Emlékszem, hogyan szoktam kigombolni a blúzát, szinte akárhol, hogy hozzáférjek a melltartójához és a melléhez. (A világoskék melltartóktól ma is jobban begerjedek, mint a feketéktől; annak idején ilyeneket hordott.) Mindig attól félt, hogy rajtakapnak minket. Én ezzel nem törődtem (bár alighanem törődtem volna, ha egyszer rajtakapnak). Mindig lerántottam a nadrágját, letéptem róla a fürdőruhát vagy a teniszsortot, elhajítottam valahová a hátam mögé. és nekiestem, olyan gyorsan és keményen, ahogy csak tudtam, valahányszor csak alkalmam volt rá. Valamikor igencsak forróvérű kölyök voltam. Nem törődtem vele, élvezi-e vagy sem, csak azzal, hogy én megkapjam a magamét. Kitartóan próbáltam elkapni egy-egy fordulóra. Akkoriban sokat voltunk együtt a szüleivel meg a húgával, abban a pillanatban, ahogy mind kimentek a szobából, elkaptam, és megpróbáltam megtömni, mielőtt valamelyik visszajön. Nyáron, vidéken vagy a tengerparton, sötétedés után folyton megpróbáltam kicsalogatni a bérelt nyaralóból, és a verandán csinálni vele, vagy csak úgy, a földön vagy a homokban (pedig utána nagyon utáltam a homokot a ruhámban meg a hajamban ő meg a földön nem szeretett, mert fölsértette a fenekét, és kék-zöld lett tőle). Folyton a gombjait meg a cipzárait cibáltam, meg a fehérneműje csatjait és gumijait rángattam és kaparásztam. Teljesen meg voltam vadulva érte, amikor ő még lány volt, én meg fiú, teljesen elment az eszem a vulkanikus vágyakozástól. Egyetlen nagy nemi szerv voltam, egyetlen nagy merevedés. Semmi mást nem akartam, csak elélvezni, elélvezni, elélvezni. Soha nem figyelmeztettem előre, nem adtam neki időt fontolgatásra, beszélgetésre vagy előkészületre, vagy arra, hogy valami ürügyet találjon a halogatásra; gyakran nem is értette egészen, mi történik vele, amíg félig le nem vetkőztettem, és már ott nem nyüstöltem rajta, tűzben égve, földsüketen mindenféle kifogásra és figyelmeztetésre, és akkor már késő volt, már nem tudott megállítani. (Néha az egész családi vacsora alatt rajta járt az eszem, elterveztem, hol és hogyan fogok nekiugrani, abban a pillanatban, amint alkalmam lesz rá, és kiválasztottam a módot, ahogyan ezúttal meg fogom erőszakolni.) Nem számított, hol csalom tőrbe, hol kapom el és gyűröm le (ha ez bárhol másutt volt, csak nem a bereteszelt ajtajú hálószobánkban; sőt, gyakran még a saját hálószobánk kulcsra zárt ajtaja mögött is), megadóan hátrahanyatlott, és lihegett alattam, tágra nyílt szemében rémület csillogott, tekintete kétségbeesetten és gyorsan rebbent hol ide, hol oda, hogy meggyőződjön róla, nem lát-e, nem hall-e, nem közeledik-e valaki. (Azt hiszem, valószínűleg élveztem a rémületét és a saját erőszakosságomat.) Nem törődtem vele, hogy nyitva van a szeme, és körbejár a tekintete, hogy a legerősebb érzéseit nem a szenvedély diktálja, és nem teljesen velem kapcsolatosak, amíg én magamévá tehettem, amikor csak akartam, és megkaptam, amit akartam; sőt, lehet, hogy ez még hozzá is adott valamit a dologhoz, az izgalom, a veszély fűszeres, diadalmas érzését, azt az érzést, hogy képes vagyok puszta rábeszélés helyett uralkodni rajta; és gyakran kívánom, bárcsak most is a vak tűz, a sietség és a feszültség ugyanilyen szenvedélyes keveréke hajtana. (Ez valóban sokat hozzáadhatott a dologhoz.) Lehet, hogy ez hiányzik. Ha mostanában lefekszem olyan lányokkal, akik annyi idősek, mint ő volt akkor, és sokkal fürgébbek, feslettebbek és odaadóbbak, az nem nyújt annyi impulzust és izgalmat, és általában nem elégít ki annyira. (Nincs ellenállás.) Most több bennem az önfegyelem, és érettebb lettem, hűvösen és ügyesen tudom őket manipulálni és kiaknázni, de ez korántsem olyan jó mulatság többé, mint amilyen vele volt valamikor, és amikor eszembe jut, hogy akkoriban milyenek is voltunk, nagyon hiányzik nekem, és mélységesen szeretem mindkettőnket. Most tágas szobák állnak rendelkezésemre, nagy ágyakkal, és annyi zavartalan, intim együttlét és idő, amennyit csak akarok; a lányoknak saját lakásuk van, de a városban elmehetek Red Parker lakására is, a városon kívül, üzleti utakon szállodai szobákat vagy lakosztályokat vehetek ki; de most mindez meglehetősen ízetlen, előre kiszámítható és magától értetődő, még akkor is, ha legelőször vagyok valakivel (és gyakran eltűnődöm, még közben is, amikor csinálom, hogy mi a fenének. Alighogy benne vagyok, már arra gondolok, hogyan másszak ki belőle. Nem élvezek el előbb, csak amikor akarok).
No, menjünk a hálószobába mondom (vagy mondják ők).
Oké.
Azt hiszem, jobb volt úgy, másként, ahogy én meg a feleségem csináltuk, amikor mind a ketten sokkal fiatalabbak, voltunk. Siess, siess sürgetett, könyörgött, nyöszörgött, lihegett, mormogott, imádkozott, esdekelt izgatottan, ahogy ott feküdt és köpülődött az ölelésemben, és mindent megtett, amit csak ki tudott eszelni, hogy hozzásegítsen a gyors befejezéshez, mielőtt rajtakapnak minket. Én meg csak munkálkodtam rajta serényen néha, mikor nem látta, vigyorogva és életem legszebb perceit éltem.
Az volt a mulatság, amit akkor régen együtt csináltunk. Akkor is jó mulatság volt (inkább nekem, mint neki), és most is jó mulatság mindkettőnknek, amikor fölidézzük, és nevetünk rajta (már amikor nevetünk). Gyakran emlegetjük elérzékenyülve ezeket a régi napokat, meg hogy milyen őrült időpontokban és helyeken kaptam el. A feleségem még jobban élvezi ezt a múltba nézést, mint én, és jobban emlékszik az egyes alkalmakra.
( Emlékszel arra, a csónakházban, amikor az apám...
A kis kamasz húgod meg egész nyáron csinálta...
Úgy beszélsz, mint aki irigykedik.
Valószínűleg többet kapott, mint én.
Nem panaszkodtál.
De igen, amikor rájöttem, hogy mit csinál.
Odavoltál érte?
Csak amikor megtanultam a dolgot.
Most is odavagy érte?
Ne hülyéskedj. Istenverte reakciós egy spiné lett belőle.
Soha nem mondasz neki semmit arról, hogy...
Hiszen szinte soha nem beszélek vele.
Emlékszel, mikor a tavon, a csónakban?
De mennyire!)
Emlékszem, mikor egyszer megpróbáltam a csónak fenekén csinálni vele, messze kinn a tavon. (Emlékszem a halott Virginiára, annál a régi autóbaleset-biztositó társaságnál, és lefogadom, hogy most is meg tudnám csinálni egy kenuban, egy nemtörődöm fiatal diáklánynyal, amilyen a “rövidtávú Virgo" volt, de nem hiszem, hogy még kedvem volna hozzá, nem, az én koromban, kenuban, nem.) Aznap majdnem minden mást megcsináltam vele, ő meg vonaglott és csókolt és viaskodott és ölelt és mérgelődött a csónak fenekén, de amikor a meztelenségre került volna sor, amikor le kellett volna vetkőznünk, akkor páni félelembe esett a gondolattól, hogy a part menti házakból megláthatnak minket, szerencsétlen volt, majdnem elsírta magát, és leállított, így aztán dühödten áteveztem a távolabb eső kis szigetre (aznap alighanem megdöntöttem az evezés gyorsasági világrekordját), és az erdő szélén fektettem le a földre. Szorongástól és félelemtől villódzó, tágra nyílt szemmel forgatta a fejét, hol erre, hol arra, és kétségbeesetten könyörgött: kérlek, hagyd abba, vagy kérlek, siess, fejezd be, mielőtt valaki előbotorkál a fák közül, és rajtakap minket. Akkor már házasok voltunk.
Az volt a jó mulatság, pedig gyakran csúnyán marakodtunk miatta; ő sírt, én meg dühöngtem, ha nem tudtam érvényesíteni az akaratomat a szexuális ügyekben, és nagyjából minden másban. (Könnyen megsértődtem.) Annak idején mindig és mindenütt el akartam kapni. Most mind a ketten örülünk, hogy ilyen voltam. Akkoriban folyton leszedtem róla a melltartót, vagy fölhúztam a blúzát vagy a pulóverét, hogy mint az éhező nekieshessek a mellének és a szájának, teli volt fájdalmas, kényszeres szükséggel és örömmel a szívem, a fejem, a szám, a torkom és a tenyerem. (Micsoda dilis kölyök voltam, még akkor is.) Most nem mondta, vagy megkérdezte: Szeretsz? Én meg mondtam valamit, vagy nem szóltam semmit, csak letepertem és megerőszakoltam. Akkoriban nagyon kevés kellett nekem, hogy fölizguljak, rendszerint elég volt, ha megláttam, vagy amikor távol voltam tőle, elég volt pusztán a gondolat, hogy hamarosan együtt leszek vele. (Akkor aztán tudtam, mit is jelent az igazából, hogy kanos.) Mikor egyedül voltunk a lakásban, és tudtuk, hogy van időnk, akkor más is tudtam lenni, és ő is; de nagyon sokszor nem lehettünk egyedül. És akkoriban a feleségemmel az volt a baj, hogy a szabadban, házon kívül sehol nem szeretett szeretkezni. Nem szeretett parkokban tömni, se a tengerparton, se a bokrok közt: se egy fal, ajtó vagy fa mellett állva (én meg igen). Nem akart a kocsim hátsó ülésén kefélni, az elsőn sem, és mindig meg kellett erőszakolnom. (Gyakran nem akadt jobb helyünk; és amikor akadt, én gyakran nem akartam várni.) A feleségem akkoriban többé-kevésbé úrilány volt, és ezt szerettem is benne (jobban szerettem, mint azt, ahogy most iszik és flörtöl, vagy durván beszél, amikor jól érzi magát a házibulikon és vacsorákon). De kefélni is szerettem. Volt egyszer egy teljes nyarunk, ott a tónál, amikor egyáltalán nem akart szeretkezni, mert közösen vettük ki a házat az anyjával, az apjával meg a húgával, és hol ez, hol az mindig ott őgyelgett a közelben. Ez volt az a nyár, emlékszem, amikor a húgát fölcsinálták, a vége felé, és majdnem az őrületbe hajszolta az apját meg az anyját, mire beleegyezett a küretbe (nem arról volt szó, mintha meg akarta volna tartani a gyereket; félt a műtéttől), bár történhetett volna ez a főiskolán is, az első héten, amikor visszament. A feleségem meg én akkor már összeházasodtunk, és napnál világosabb volt (legalábbis számomra), hogy a kishúga egész nyáron mit csinál, minden erőfeszítés nélkül, miközben nekem annyi bajom van; úgyhogy már kezdtem azon töprengeni, nem fecséreltem-e el a nyár nagyobbik részét, mert nem a megfelelő testvérrel (a feleségemmel) próbálkoztam. Amikor rájöttem, mi az ábra a húgával, őt is szerettem volna megkefélni, pedig nem is tetszett.
Később, amikor már saját otthonunk volt, a feleségem nem akart szeretkezni, amig meg nem győződött róla, hogy a gyerekek már mind mélyen alszanak, a hálószoba ajtaja kulcsra van zárva, és a lakás ajtaján a biztonsági zár is be van zárva. (Isten tudja, mit képzelt akkoriban, ki lopakodhat be, és kaphat rajta minket. Betörők?) Volt egy hosszú-hosszú időszak, még azután is, amikor már megvolt a saját lakásunk, amikor soha nem akart napközben kefélni, pedig még nem is voltak gyerekeink, és senki más nem volt a lakásban. (Mostanában nagyjából akárhol megcsinálja velem, akármikor, különösen ha lehajtott egy-két pohárral.) Sötétség kellett neki, még éjszaka is; el akart rejtőzni, a lámpákat el kellett oltani, a redőnyöket lehúzni, az ajtókat becsukni. Még a szekrényajtókat is. Jobb szerette, ha nem figyelem, amikor vetkőzik, és nem bámulom, amikor meztelenül járkál vagy fekszik; gyakran egyedül vetkőzött le a fürdőszobában vagy a gardróbban, és hálóingbenjött az ágyba, pedig tudta, hogy tüstént felhajtom, és leszedem róla. De azért, amikor pontosan megfelelőek voltak a körülmények, mihelyt meggyőződött róla, hogy biztonságban van, nem fogják zavarni, és elbújt a figyelő szemek elől, amikor minden pontosan olyan volt körülöttünk, ahogy ő szerette, akkor szinte minden tekintetben első osztályú tudott lenni, és büszke volt magára és rám, utána is, közben is. És nem volt olyan rossz a sok-sok más alkalom sem, amikor meg kellett erőszakolnom, és gyorsan kellett csinálnunk (hamar megtanulta, hogy minél lelkesebben dobja be magát, hogy megadja, amit akarok, annál hamarább túl leszünk rajta), pedig huszonnyolc éves korában korántsem volt olyan jó, mint az én kubai kurvám ma délután. ( Szereted, ha fölcukkolnak? dorombolta, szinte most is hallom a dorombolását. Persze hogy szeretem. Lehet, hogy akkoriban soha nem hagytam a feleségemnek elég időt, hogy felcukkoljon, de még arra sem, hogy megtanulja, hogyan kell.) Mostanában a feleségem sokkal jobb. Mostanában a feleségem egészen más ebben az egész szex-dologban; de hát én is. Mostanában, úgy látszik, majdnem mindig szerelmes kedvében van, és kész olyan kockázatokat vállalni, amelyektől még én is megborzadok. Rendszerint már abban a pillanatban tudom, ahogy megjövök, ha ez jár a fejében, tudom szemének merész, kérdező, elszánt tekintetéből, szájának fura, elbizakodott, kissé ferde mosolyából. Ha nincs rajta a fűzője, akkor már biztosan tudom, hogy jól gondoltam. (Ma este nincs rajta fűző. Emlékszem, amikor nem volt szüksége fűzőre, és a világért föl nem vette volna; most ritkán megy ki a házból fűző nélkül, pedig még mindig nincs rá szüksége.) Amikor kedve van hozzá, csak meg kell fognom a könyökét, vagy szelíden a heverő vagy az ágy felé kell taszigálnom, és megkaphatom, amikor csak akarom, nagyjából akárhol. Vagy ő jön utánam. Mindig kedve van hozzá, amikor iszik (kivéve, ha rókázik tőle), és mostanában úgyszólván mindennap iszik. Elég, ha kartávolságon belül elmegyek mellette a konyhában, amikor főz, vagy ha véletlenül összetalálkozunk valamelyik folyosón, mindjárt odalép hozzám, hozzám tapad, és kész ott helyben lerogyni (egyszer a konyhakövön csináltatta velem), ha sötét van, ha fényes nappal. Most már maga emeli föl a szoknyáját, és türelmetlenül matat az én nadrágomon, ha nem vetem le elég gyorsan. (Nem vagyok benne biztos, szeretem-e, hogy ilyen, bár akkor régen nagyon szerettem volna, de tulajdonképpen még ebben sem vagyok olyan biztos. Tulajdonképpen nem vagyok benne biztos, akarom-e, hogy a feleségem olyan kéjvágyó és odaadó legyen, mint Kagle kurvái vagy az én barátnőim, bár azt tudom, hogy amikor nem ilyen, akkor nem vagyok vele megelégedve.)
Tényleg jobb állásra van kilátásod? kérdezi tőlem később, amikor már fenn vagyunk az emeleten, a hálószobánkban.
Azt hiszem, igen.
Sokkal jobbra?
De mennyivel.
Többet fogsz keresni?
De mennyivel.
Huhuhu, fiú feleli.
És ellenállhatatlanul megrohamoz, körülölel, szétnyílik a karja, a lába, a szája, és összezárul rajtam, pedig a hálószobánk ajtaja nyitva áll, és a gyerekek valószínűleg még ébren vannak. És most én fejtem le magamról, és kelek föl az ágyból, hogy becsukjam és kulcsra zárjam az ajtót, és eloltsam a csillárt.
Micsoda nő vagy mondom neki álmélkodva, a hosszú, elmélyült ölelés után, amely közben mind a ketten úgyszólván mozdulatlanok vagyunk.
A te műved ismeri el készségesen, és büszkén nevet, miközben előre-hátra himbálózva lovagol rajtam. Te tettél ilyenné.
Nem tudom elhinni, hogy mindez az én bűnöm.
A LÁNYOM BOLDOGTALAN
Mind a két gyerekünk boldogtalan, mindegyik a maga módján, és alighanem ez is az én bűnöm (bár nem vagyok benne biztos, hogyan vagy miért. Derekről eszembe sem jut többé, hogy ő is a gyerekem. Még az sem, hogy az enyém. Megpróbálok egyáltalán nem gondolni rá; ez egyre könnyebbet megy, még otthon is, amikor pedig ott van a közelben, ott zajong köztünk valami csecsemőnek való piros játékszerrel, vagy megpróbál beszélni, és érthetetlen hangokat hallat. Most már a nevét se szeretem. A gyerekek se törődnek vele. Tulajdonképpen senki se törődik vele, még a gondozónő sem, akit melléje fogadtunk, és akit azért fizetünk, hogy törődjön vele, és tegyen úgy, mintha szeretné; ezek a gondozónők majdnem mindig hajadonok, a harmincas éveik vége felé járnak, vagy még öregebbek; nagyon sokba kerülnek, és eleinte rendszerint úgy tesznek, mintha szeretnék a gyereket; az első néhány héten megjátsszak, hogy imádják, és féltékenyen óvják, aztán már elhanyagolják, velünk meg szemtelenek, és teli vannak szemrehányással. Mi meg komiszak vagyunk hozzájuk. Aztán elmennek. Vagy saját jószántukból mennek el, vagy fölmondunk nekik. A feleségem meg én felváltva mondjuk meg nekik, hogy menniük kell. Én már kezdem őket egytől egyig utálni, úgyszólván attól a pillanattól kezdve, ahogy fölvesszük őket: engem ugyanis nem szeretnek. Gyűlölöm azt, aki most van nálunk, és félek tőle, idősebb nálam, babonás és erőszakosan elfogult; engem Mrs. Yergerre emlékeztet. Szeretnék trágárságokat üvöltözni ennek a nőnek azokért a megaláztatásokért, amelyeket annak idején Mrs. Yergertől elszenvedtem. Ha azon kapom magam, hogy félek egy idősebb nőtől, az illető mindig Mrs. Yergerre emlékeztet. Minden rozzant kis öregasszony, akit csak látok, az anyámra emlékeztet. Minden fiatal lány, aki büszkeségem ellen támad, a lányomra emlékeztet. Senki sem emlékeztet az apámra, ami részemről, azt hiszem, teljesen oké, hiszen nem emlékszem semmiféle apára, akire bárki emlékeztethetne. Kivéve Arthur Baront. Azt hiszem, talán egy kicsit azt érzem Arthur Baron iránt, amit az apám iránt éreztem volna, ha egy kicsit tovább él, és kedves hozzám. Remélem, ez a spiné hamar elmegy. Meg akarok szabadulni tőle. Ha nem lép le hamarosan, ki kell rúgnunk, vagy a feleségemnek, vagy nekem, ami a jelek szerint ezeket a nőket korántsem borítja ki annyira, mint minket, és amennyire engem kibontana, ha valaha kirúgnának az állásomból. Ez egy időre komorrá és szervezetlenné teszi majd az otthoni életünket. Én itt hagyom a várost, üzleti útra megyek, amíg nem találunk egy újat. Az ilyesmiket mindig szívesen hagyom a feleségemre meg a húgára, intézzék el ők. A húga ügyes az ilyesmiben. Mindig szívesen vagyok valahol messze, amikor új gondozónőt kell keresni, vagy amikor egyik házból a másikba költözködünk. Mindig szívesen vagyok valahol másutt, amikor valami kellemetlen dologra kerül sor. Amikor végül majd elküldjük, boldogok leszünk, hogy megszabadultunk tőle, de mindegyik helyébe föl kell venni egy másikat; mindig keresnünk kell egy másikat, különben már most be kéne adnunk Dereket egy elmegyógyintézetbe, és soha rá sem néznénk többé. Ki fogjuk őt radírozni, kihúzzuk a nevét, lerakjuk az aktáját hiába látogatjuk meg háromszor-négyszer az első évben, egyszer-kétszer a másodikban, és utána talán egyáltalán nem, igazából soha többé rá sem fogunk nézni. Elküldjük, nem lesz többé szem előtt, egyre kevesebbet és kevesebbet fogunk rágondolni. Lehet, hogy ő fog minket meglátogatni, álmunkban.
Kíváncsi vagyok, mi lehet vele gondolja talán majd valamelyikünk, amikor néha-néha eszünkbe jut, ha ugyan szembe mer nézni bármelyikünk is a válasz következményeivel.
Aztán később:
Ugyan mi történt vele? Tudod, volt egy gyerekünk, azzal. Derek, azt hiszem, Dereknek hívták. Akivel nem stimmelt valami. Tartjuk még vele a kapcsolatot?
A feleségem meg én nem vagyunk képesek elküldeni hazulról. Még nagyon kicsi. Nincs semmi remény. Csak bajnak van. Cserbenhagyott minket. Állandó törődésre szorul, és ezt senki nem akarja neki megadni, se az apja, se az anyja, se a nővére, se a bátyja. Még játszani se akar vele tulajdonképpen egyikünk se többé. Bár fölváltva, hol egyikünk, hol másikunk ezt színleli).
A lányom, aki elmúlt tizenöt éves, magányos, zsörtös, elégedetlen emberke. (Több mint elégedetlen, sokkal több, tudom. Boldogtalan, de a boldogtalansága hajlamos az elégedetlenség formáját ölteni, általában ez a jellege a kritizálgatásainak és a panaszainak, amelyekkel szembe kell szállnunk. Nem izgatna annyira, ha boldogtalan volna, de simulékony. Mint a fiam. Megkönnyítené számomra a dolgokat. Bár a jelek szerint a fiam számára nem könnyíti meg.) Elégedetlen velünk, és elégedetlen önmagával. Okos és kaján lány, éles eszű, és bájos, amikor éppen nem komor és goromba. Gyakran közönséges, gyakran rosszkedvű. Iszonyú ellenkezés van benne a feleségem iránt meg irántam, és sokszor szinte kimondja, hogy bárcsak egyikünk vagy mindkettőnk menne el, vagy halna meg. (Ami azt illeti, kimondja, pontosan ezekkel a szavakkal.) Még az a szerencse, hogy mind a kettőnknek, a feleségemnek is, nekem is, van annyi eszünk, hogy mindig emlékeztessük egymást: a gyerek nem gondolja komolyan. (Ennek ellenére tudom, hogy gyakran komolyan gondolja, és a lelke mélyén, melodramatikus ábrándjaiban valószínűleg sokszor kívánja, hogy bárcsak ő halna meg, mi meg álljunk a sírja mellett, és sajnáljuk.) Abban mindenesetre biztos vagyok, hogy amikor kimondja, alighanem komolyan gondolja, és tudat alatt talán mindig benne él ez a gonosz kívánság velünk szemben. Talán csakugyan szeretné, ha a feleségem vagy én hamarosan meghalnánk. Ha így volna, az sem lenne olyan természetellenes; különösebb nehézség nélkül meg tudnám érteni (hiszen nem élt-e bennem is az anyámmal szemben ez a visszataszító kívánság, miután megbetegedett, és talán már előbb is, amikor öregedni kezdett, amikor nekem már nem volt szükségem rá, és neki kezdett szüksége lenni rám? Türelmetlenül vártam, hogy haljon már meg. És azt mondtam magamban, hogy talán jobb lenne neki). Ha a lányom kiegyensúlyozott, ha önelégült pofát vág, és felvillantja azt a kiszámítottan gonoszkodó, halovány félmosolyát, amikor közli a feleségemmel vagy velem, hogy tulajdonképpen nem hiszi, hogy túlságosan bánná, ha a feleségem és/vagy én megbetegednénk és/vagy meghalnánk, akkor tudom, hogy nem gondolja komolyan, amit mond: csak a hatásvadászat kedvéért szövegel, csupán a fájdalmas, bántó összeütközést keresi velünk, éretlenül és kényszeresen (ez nála úgyszólván csak afféle szadista családi csevely), és egy érzékeny, régi sebet piszkál meg, amelyről ösztönösen tudja, hogy könynyen megnyílik, és fájdalmasan vérzik. (A lányom szeret fájdalmat okozni nekünk. Néha bűnbánó nyilatkozatokat tesz, de értésünkre adja, hogy tulajdonképpen semmi bűnbánatot nem érez.) Ha azonban visongva árad belőle, vagy szakadozott, görcsös, hisztérikus zokogásból törnek elő ezek a kijelentések, akkor nem lehet tagadni szenvedélyes gyűlöletének és feneketlen nyomorúságának őszinteségét. Ahogy mondtam, a lányom nem boldog. (Ezekben a pillanataiban egyenesen szánalomra méltó. Ha valaki másnak a lánya volna, megszakadna érte a szívem.)
Nagyon csinos az arca, de nem hiszi el. (Azt hiszem, erre mondják azt, hogy negatív vagy gyönge az én-képe.) És amit a feleségem vagy én tehetünk, az ezen semmit nem segít. Most már rájöttem, hogy a kérdéseire és a megjegyzéseire nem adok mindig megfelelő választ. Amikor azt mondja nekem, hogy bárcsak meghalna, azt mondom neki, hogy előbb vagy utóbb meg is fog. Mikor azt mondja nekem, hogy az élet üres és egyhangú, és úgy látszik, nincs semmi értelme, azt mondom neki, hogy időnként mindenki így érzi, különösen az ő korában, és valószínűleg igaza is van. Amikor ünnepélyes és fontoskodó hangon előadta nekem, hogy reméli, még tizennyolc éves kora előtt lesz egy szeretője, és néhány évig szeretne együtt élni vele, bár soha nem fog férjhez menni, helyeslően bólintottam, és megeresztettem egy elmesziporkát, miszerint remélem, fog találni magának egyet aztán meg voltam lepve, amikor a megdöbbenéstől kifutott az arcából a vér, és látszott, hogy legszívesebben elbőgné magát. Amikor megkérdezi tőlem, hogy gondoltam-e valaha öngyilkosságra, amikor fiatal voltam, azt felelem, hogy igen. És amikor először jött oda hozzám azzal, hogy nem boldog, már akkor legelőször is azt mondtam neki, hogy én se, és ezt senki nem is várhatja. Most már számos ironikus válaszomat előre tudja, imitálni tudja a szavaimat, mielőtt kimondanám őket. Ez néha bosszant, néha szórakoztat nem tudom, miért reagálok hol így, hol úgy. Azt hiszem, ott követtem el a hibát, hogy mindig úgy beszélek vele, mintha felnőtt volna; pedig valószínűleg semmi mást nem akar, csak azt, hogy úgy beszéljek vele, mint egy gyerekkel.
Egyszerűen nem vagyok képes megfékezni magamat, olyasmiket mondok neki, amikről tudom, hogy nem volna szabad; a szavak néha elszabadulnak bennem, mielőtt meggondolhatnám őket, mielőtt tudatára ébrednék, hogy eszembe jutottak, a szájam meg a nyelvem már megformálta őket, és kiszaladtak a számon. És amikor meghallom a saját durva vagy sértő megjegyzéseimet, meghökkenve rezzenek össze, mintha valaki más szájából jönnének, és ártó szándékuk egyaránt irányulna ellenem és a lányom ellen, mintha a lelkemnek valami sötét és riasztó táján lenne a forrásvidékük, amellyel nincs semmi összeköttetésem. Ugyanez a hátborzongató, perverz, rosszindulatú részem melengeti azt a vissza-visszatérő ingert, hogy rúgjak bele jó erősen Kagle sánta lábába, vagy rúgjak bele a lányom lábába az asztal alatt, vagy üssem pofon (arra tulajdonképpen soha nem érzek kísértést, hogy megüssem a feleségemet vagy a fiamat, és soha nem is tettem. Nem hiszem, hogy megtettem. A lányomat se ütöttem meg soha. Nem is rúgtam belé), és az dédelgeti bennem üdítően azt a bizsergető vágyat, hogy roppant komisz dolgokat mondjak embereknek, akiket szeretek, akik bajban vannak, kiöntik nekem a szívüket, és a rokonszenvemet vagy a segítségemet kérik. Pillanatnyilag mindig élvezem a barátaim balszerencséjét. Nem tudom elnézni nekik a gyengeségeiket; nem tudom megbocsátani nekik, hogy szükséget szenvednek; letagadhatatlan örömöt érzek, amelyet élvezettel fojtok el. Örülök, ha rájövök, hogy jobban megy a sorom, mint valaki másnak. Olyan dolgok zajlanak bennem, amelyeken nem tudok uralkodni, s amelyektől korántsem vagyok elragadtatva.
A lányom nem sokat nevet mostanában (a fiamat nagyon élvezi, de gyakran rosszindulatúan csipkedi), nemigen érdekli semmi, és nem örül semminek. (Ugyanez áll a többi fiúra és lányra, akik megmaradtak barátainak. A zenét szeretik, de nem nagyon, nem annyira, amenynyire a jelek szerint szeretnék szeretni. Egyikük sem jókedvű. Mind mogorvák, és rendszerint alattomosak. Árad belőlük a rosszkedv. Remélem, ki fogják nőni. Nem tudok hangot találni velük.) Csak ül egyedül a szobájában, hosszú-hosszú ideig, a világon semmit nem csinál, csak gondolkodik (én is hosszú-hosszú ideig üldögélek a dolgozószobámban, és hajszálpontosan ugyanezt csinálom); és miről szeret legjobban gondolkodni: önmagáról; mi érdekli legjobban: önmaga; miről töpreng a legtöbbet: önmagáról; miről szeret a legjobban beszélni: önmagáról. Alighanem nem is különbözik olyan nagyon tőlem. De azért azt hiszem, én boldogabb voltam, mint ő, amikor fiatal voltam, és azok a fiúk és lányok is sokkal boldogabbak voltak, mint ő meg a barátai, akikkel együtt nőttem fel, és együtt jártam elemibe meg középiskolába. Szeretem ezt gondolni. Csakhogy azokat a fiúkat és lányokat tulajdonképpen nem ismertem olyan jól, mint őt. És talán nem is voltak olyan boldogok, mint ahogy én gondolom. És talán én se voltam az. Mikor nem voltunk az iskolában, és nem voltunk az utcán, nem sok dolgom akadt velük, nem tudtam, milyenek otthon, és nem tudtam, milyenek egyedül. És most már abban sem bízom, hogy a gyerekkori emlékeim olyan csalhatatlanok, amilyeneknek mindig hittem. Az is eszembe jut, hogy lehet, hogy én talán még boldogtalanabb voltam, mint a lányom, mikor fiatal voltam, és a magam kiúttalan elszigeteltség-érzetében talán még inkább csapdában éreztem magam, mint ő. Nagy hézagok vannak a múltamban, amelyek teljesen homályosak, és nincs semmiféle nyomuk. Csak valami rejtélyes moraj van körülöttük, de az emlékezet villáma nem világítja be őket. Koromsötétek, és azok is maradnak, és mindaz, ami voltam, mindazok a változások, a dolgok, amelyek történtek velem, mindörökre elvesznek számomra, ha rájuk nem találok. Mert senki más nem fog rájuk találni. Hol vannak? Hol vannak annak a félig kész kisfiúnak meg annak a zavaros fiatalembernek a szétszórt, széttépett darabkái, akikből én lettem? Mostanában időnként úgy vélem, mintha hosszú időszakokon át egyáltalán nem is lettem volna sehol. Ugyan mi történt a múltamnak azokkal az igazán fontos részeivel, amelyek nem élnek többé az emlékezetemben, és mindenki más fütyül rájuk, vagy elfelejtette őket? Soha senki nem fogja felidézni őket. Most már késő. Már nem szedhetem össze a darabkáimat, nem rakhatom újra össze magamat. Az életem ennélfogva nem teljesen hitelt érdemlő. Csak üggyel-bajjal tudom elhinni. Azt el tudom hinni, hogy én voltam (Én. Tudom) Virginiával az autóbaleset-biztosító társaság irattárában, én szeretkeztem a feleségemmel a nászutunkon, én ülök most unatkozva, melankolikusan töprengve az irodámban a cégnél, vagy otthon a dolgozószobámban; de azt nem tudom igazán elhinni, hogy igazán én (Én. Pedig tudom, hogy igaz) énekeltem lelkesen azokat a hülye katonanótákat, valamikor régen, miközben lomposan masíroztunk, egyenruhában, menetoszlopban; hogy baleseti jegyzőkönyveket rakosgattam egy biztosítótársaságnál, aktákat iktattam, kockáztam és kártyáztam filléres, öt- és tízcentes alapon, kéjes, erotikus álmaim voltak, és örültem nekik, onanizáltam, és örültem, hogy megy, olvasgattam a képregényeket meg a sportrovatot a New York-i Daily Newsban meg a New York-i Mirrorban, ami, sajna, már meg szűnt hamarosan semmi nem marad már , hetenként ötször elbúcsúztam reggel az anyámtól, ha ugyan eszembe jutott, hogy mondjak neki valamit, amikor elmegyek, és barna papírzacskóban vittem magammal Manhattanbe az ebédemet: egy almát meg két szafaládés, tojásos vagy konzervlazacos szendvicset; hogy gyerekkoromban, otthon, az anyámmal vagy a húgommal folytatott izgatott, összefüggéstelen veszekedések során dührohamaim voltak, és vigasztalhatatlanul zokogtam olyan ügyek miatt, amiket se megérteni, se megmagyarázni nem tudtam; hogy sok éven át bátor és rámenős őrsvezető voltam a vízicserkészeknél, és igyekeztem, hogy érdemérmeket kapjak, tovább onanizáltam, még cserkész koromban is, és minden munkanapon beutaztam az autóbaleset-biztosító társaságomhoz, egy áporodott, büdös földalatti kocsiban, mely zsúfolva volt fáradt, ellenséges, mocskos felnőttekkel, akik zordan bámultak, sóhajtoztak, hortyogtak és izzadtak. Az valaki más volt, nem én ebből nem engedek; ott él az emlékezetemben, de ez minden; olyan, mint egy gyerekmese, messze kívül esik annak az embernek a konkrét élményein, aki most vagyok, és akkor voltam; soha nem is történt meg ebből sem engedek , velem ugyan nem; tudom, nem fecséreltem el ilyen sokat magamból pusztán ezzel; úgyhogy kellett lennie egy másik embernek, aki ott nőtt fel mellettem (vagy bennem), és alkalmilag a helyembe lépve megélte azokat a dolgokat, amelyeknek én nem kívántam része lenni. És volt még egy harmadik is, akiről csak homályos tudomásom van, akiről szinte semmit nem tudok, csak azt, hogy van. És tudom, hogy ezenfelül van még egy, akiről még csak tudomásom sincs: ez mindent ravaszul megfigyel, még engem is, agyamnak valami biztos rejtekéből, ahol láthatatlan és névtelen marad, és szigorú, bíráló ítéleteket mond mindenről, még rólam is. Ez szinte soha nem alszik. Elvesztettem a dolgok egymásutánját, mindenben, kivéve az egymást követő állásaimat, szerelmi viszonyaimat és paráználkodásaimat; ezek pedig nem fontosak, egyik sem számít többet, mint bármelyik másik; legfeljebb egy összefüggő múlt halovány érzését keltik bennem.
Kit érdekel, hogy megkapom-e Kagle állását vagy sem? Vagy hogy leszedem-e még karácsony előtt a bugyit a kis Jane-ről a Művészeti Osztályról, vagy hogy soha nem voltam képes odáig érlelni magamat, hogy megkeféljem Virginiát, azt az idősebb lányt, az autóbaleset-biztosító társaság irattárában az íróasztalon vagy egy szállodai szobában, pedig hányszor megszorongattam azokat a remek csöcseit, hányszor megsimogattam a combja sima belső oldalát?
Engem érdekel. Szeretném a pénzt. Szeretném a presztízst. Szeretném az üdvözlést, a gratulációkat. És Kagle-t is érdekelni fogja. És Greent is érdekelni fogja, és Johnny Brownt annyira érdekelni fogja, hogy lehet, hogy amint megtudja, tüstént állon vág, és máris tudom, jó előre elkezdek majd terveket kovácsolni, hogyan intézzem el tapintatosan, vagy hogyan szabaduljak meg tőle végképp, pedig jó erő. De hát fog ez valamit számítani, megváltoztat ez valamit? Nem. Akarom? Igen. (Szabad volna akarnom? Nem. De én akarom, akarom, a fene egye meg. Akarom.)
És az sem tévedés, hanem tény, hogy a lányom őszintén vágyik arra a nagyobb szabadságra, amit azok az ismerős fiúk és lányok élveznek, akik baleset vagy betegség folytán tényleg elveszítették az apjukat vagy az anyjukat, vagy akiknek a szülei elváltak, vagy külön élnek. (Még akkor is, ha a jelek szerint tulajdonképpen nem élvezik; és csak úgy látszik, mintha nagyobb lenne a szabadságuk.)
Ki a fene gondoskodna rólad, ha elválnánk, vagy meghalnánk repülőgép-szerencsétlenség vagy autóbaleset következtében? próbálom neki egy este türelmesen megmagyarázni, egyik “őszinte" (és általában gyalázkodó) vitánk során. A lányom makacsul és rendszeresen rendez ilyen vitákat, általában olyankor, amikor észreveszi, hogy betelepedtem a dolgozószobámba, egyedül vagyok, és szeretnék dolgozni, vagy folyóiratot olvasni. Nem tudnál egyedül meglenni. Ezt te is tudod. Ki etetne, és ki takarítana utánad, ki segítene kiválasztani a ruháidat, és ki emlékeztetne rá, hogy mossál fogat, ki segítene, hogy vigyázz a súlyodra? Akkor is együtt kellene élned valakivel, tudod. Miért ne élhetnél hát velünk, nem mindegy? Amellett, tudod, kapsz te tőlünk egy csomó istenverte jó dolgot is.
Szeretném mondja a feleségem , ha nem káromkodnál annyit, mikor a gyerekekkel beszélsz. És ha nem ordítoznál folyton. Hát nem látod, hogy ezzel csak elijeszted?
136 Nem tudnád rávenni, hogy ebbe ne üsse bele az orrát? mondja nekem a lányom mogorván a feleségemről.
Én pedig azt szeretném felelem a feleségemnek...
Mindig belekotnyeleskedik.
...fenyegetően felhorkanva.
De nem tudom, mit szeretnék (kivéve, hogy fenemód szeretnék valahol másutt lenni), így aztán fogcsikorgatva befogom a számat, anélkül, hogy befejezném a mondatot. (Hajlamos vagyok fölemelni a hangomat és hangoskodni, valahányszor ingerült vagy elkeseredett vagyok, vagy rám támadnak. És vadul dadogni kezdek, ha erősen felindult állapotban egy hosszabb mondatot próbálok kimondani.)
Szeretném, ha tudnám, hogy mit szeretnék.
Szeretném, ha a lányom abbahagyná a panaszkodást, ha nem sajnálná annyira folyton önmagát, ha nekifogna, és megpróbálná felfedezni a dolgok derűsebb oldalát. Nincs valami nagy véleménye rólunk. Ideges, dacos, elkeseredett és bosszúszomjas. Lassan tizenhat éves lesz, cigarettázik, és mélységesen gyűlöl mindkettőnket legalábbis időnként (ha ugyan nem majdnem mindig). Nem tudom, mit csináltunk, vagy mit nem csináltunk, ami ezt indokolná: nem tudom, mit ró föl nekünk, de valamiért minket okol. (Én magam is rohadtul dacos és elkeseredett kezdek lenni, amiért képtelen vagyok a kedvében járni, amiért kudarcot vallottunk vele, és nem tudjuk boldoggá tenni. És gyakran ravaszul és rosszindulatúan visszaütök neki. Élvezem, amikor visszaüthetek. Édes a bosszú, még vele szemben is. És még tizenhat éves sincs. Néha azon kapom magam, hogy azt kívánom, bárcsak szökne meg hazulról; csak hogy megkönnyitse nekem a dolgokat.) Tudom, hogy a lányom gyűlöl bennünket, mert súlyt vet rá, hogy ezt közölje velünk. Hol külön-külön gyűlöl minket, hol együtt gyűlöl kettőnket: sokoldalú teremtés az én drága kislányom, és legalább ebben az egy tekintetben rendkívül tehetséges; anélkül, hogy túlzottan megerőltetné magát, képes egyszerre gyűlölni mindhármunkat, a fiamat is beleértve, vagy képes nekiállni gyűlölni az öccsét, minden szembetűnő ok nélkül, és rólunk teljesen megfeledkezve; vagy képes gyűlölni Dereket, a gondozónőjét, a házunkat, a kertvárosunkat. Persze saját magát is képes gyűlölni. Nem mindennapi ötletesség van benne: még arra is képes, hogy egy kis időre ne gyűlöljön minket, csak azért, hogy kizökkentsen és a jóérzés vigyázatlan állapotába csalogasson bennünket, aztán védtelenek legyünk a következő elsöprő rohama ellen. Perverz lány, és még büszke is rá. A lányom nem valami könnyen tudja vagy hajlandó megtanulni a kémiát, a nyelvtant vagy a sikgeometriát, de nagyon korán megtanult cigarettázni (azzal henceg, hogy le is szívja. Sőt, célozgat rá, hogy marihuánát is szív, anélkül, hogy kérdezte volna valaki), és olyan könnyedén tudja kimondani, hogy az anyja picsája, hogy úgy tűnik, mintha világéletében magától értetődően mondogatta volna otthon előttünk; és megtanult gyűlölni minket, és kegyetlen dolgokat mondani, amelyek engem vérig sértenek, a feleségemet pedig panaszos könnyekre fakasztják. A feleségemnek meg nekem tíz vagy tizenöt évi házas együttélés és kemény, állandó gyakorlat kellett hozzá, amíg megtanultuk jól, egészséges hévvel és lelkesedéssel gyűlölni egymást (már amikor gyűlöljük egymást. Mi nem gyűlöljük egymást folyton), de az én koraérett lányom máris megtanulta, hogy kell gyűlölni. Lehet, hogy tehetsége van hozzá, született képessége (ha igen, ez az egyetlen dolog, amiben tehetséges. Gyakran nagyon dühös vagyok rá, de nem adom meg neki azt az elégtételt, hogy ki is mutassam. Viszonzásul sokszor kegyetlenül gúnyos vagyok vele). A feleségemet sokkal jobban és sokkal gyakrabban gyűlöli, mint engem, ami ironikus és igazságtalan dolog, mert a feleségem szereti, korlátlanul és feltétel nélkül törődik vele, és az életét is odaadná érte. (Én aztán nem.) De én is megkapom a részemet. (Elég gyűlölet van benne, jut belőle mindenkinek.)
Tulajdonképpen már nem is zavar annyira, hogy a lányom gyűlöl (nem engedem, hogy zavarjon); most már fel vagyok rá készülve, hozzáedződtem, és hajlandó vagyok meghajolni az érvelése előtt, hogy jó oka van a gyűlöletre, bár fogalmam sincs, mi az a jó ok (hacsak az nem, hogy hozzáedződtem, ami, azt hiszem, elég jó ok).
Rendszerint hívatlanul jön be a dolgozószobámba, megzavar, amikor dolgozom, vagy egy folyóiratot olvasok (vagy úgy teszek, mintha dolgoznék vagy olvasnék), hogy közölje velem (feszült, vékony, gyerekes hangon, amit vitézül próbál szilárdnak és magabiztosnak mutatni): elérkezett ahhoz a végkövetkeztetéshez (soha nem eljutott, hanem mindig elérkezett), hogy igazából nem szereti többé a feleségemet, és engem se, nagyon kevésre tartja az anyját is, engem is, és lehetetlennek tartja, hogy tiszteljen minket, sőt, most már tulajdonképpen szívből utál mindkettőnket; és bár tudja, hogy iszonyatosan hangzik, sőt hajlandó elismerni, hogy szégyellnie kellene magát de nem szégyelli , amiért így érzi, de biztos benne, hogy tulajdonképpen nem sajnálná, ha anyu (a feleségem) meghalna egy autóbaleset során, mint Alice Hermon mamája Alice Hermon tényleg egyáltalán nem tudja sajnálni az anyját , vagy ha én betegednék és halnék meg agydaganatban, mint Betsy Anderson apja; szeretné, ha tudnám, hogy ez voltaképpen semmiféle örömet nem jelentene neki, és szeretné, ha megérteném, hogy voltaképpen nem kívánja, hogy megtörténjen, sőt, talán még sajnálná is egy kicsit, ha megtörténne, mint ahogy sajnálná, ha bárkivel megtörténne, akit csak ismer, de egyszerűen nem hiszi, hogy az ő életében az volna a legnagyobb tragédia, ha engem megütne a guta, vagy agydaganatot kapnék, föltéve, ha gyorsan meghalnék, és nem kellene valakinek hosszú időn át ápolnia, mint egyeseket, akiknek agydaganatuk vagy agyvérzésük van, és csak élnek, vegetálnak, mint a növények; és mindezt nem azért mondja, hogy veszekedni kezdjen velem, vagy rossz érzést keltsen bennem, hanem csak azért mondja el, mert történetesen így érzi, és tudja, hogy én tudni akarom, hogy igazából mit érez ugye? , mert én az ő apja vagyok, ő meg a lányom. És aztán, ha engedem idáig eljutni (néha, mihelyt elkezdi, nyersen félbeszakítom, és azon nyomban kirúgom), esetleg önként előrukkol (újra) azzal a felvilágosítással is, ugyanezt a könnyed, indulatmentesen tűnődő modort affektálva (s mindig küszködve, hogy ne remegjen a vékonyka hangja, és ne fogdosson össze mindent reszkető ujjaival), hogy ha a feleségem meg én valaha elválnánk, mint ahogy tudja, hogy gondolkodunk rajta, és úgy érzi, gondolkodnunk is kell, hiszen nem vagyunk valami boldogok, és nem illünk túlzottan egymáshoz, ő úgy érzi, nem szeretné, ha valamelyikünkkel együtt kellene élnie, hanem sokkal jobban örülne, ha kollégiumba küldenénk, mint Christine Murrayt, aki most nagyon boldog, mert nem kell egyik szülőjénél sem laknia, vagy esetleg Svájcba mehetne iskolába, mert tudja, hogy ott jól erezné magát. Ami azt illeti, mostanára elérkezett ahhoz a végkövetkeztetéshez, hogy mindenképpen jobban erezné magát, ha távol élne tőlünk, még ha nem válunk is el, és hogy valószínűleg mi is sokkal boldogabbak lennénk őnélküle, hiszen jól tudja, hogy mi igazából nem látjuk szívesen. Ugye boldogabbak lennénk?
Néha (a magam dacos céljait követve) végighallgatom, némán, mint a kő, hagyom, csak hadd menjen tovább ezen az úton, ameddig csak tud, nem szólok egy szót sem, csak bámulom egész idő alatt, fáradt arckifejezéssel, amelyen az érzelemnek szikrája sem csillan föl, kényszerítem, hogy folytassa és folytassa, egyre csüggedtebben és egyre zavarodottabban (bár ránézek, óhatatlanul azon kell töprengenie, odafigyelek-e, hallgatom-e), amíg az az önelégült, rosszindulatú lélekjelenlét, amellyel belépett, össze nem omlik, s nem alakul át rémült balsejtelmekké, hogy aztán végül némán és megszégyenülten álljon előttem, reszketve, kimerülten, minden korábbi önbizalmától és elszántságától megfosztva. (Akármikor túl tudok járni az eszén.) Aztán (amikor kifogyott minden mondókájából, és tudom, hogy túljártam az eszén), ha továbbra is néma maradok, és továbbra is nyomasztóan bámulok rá, azzal a tompa, fáradt, érzéketlen tekintettel, esetleg még egy végső, kétségbeesett kísérletet tesz, hősködni próbál, de kudarcot vall. Maflán azt dadogja:
Én csak megpróbálok őszinte lenni hozzád.
Aztán, amikor a győzelem már kézzelfogható közelségben van, esetleg úgy döntök, hogy megszólalok; esetleg úgy döntök, hogy most én indulok ügyesen rohamra, színlelt önuralommal, amely az övét próbálja gúnyosan utánozni.
Nem mondom rejtélyesen. (Ez zavarba ejti.)
Mit nem? kénytelen megkérdezni.
Nem, nem próbálsz.
Mit nem? kényszerül tovább kérdezősködni, most már félénken és gyanakodva. Miről beszélsz?
Dehogyis próbálsz te őszinte lenni. Minden próbálsz te lenni, csak őszinte nem, úgyhogy kérlek, ne használd ezt mentségül a rossz természetedre.
Hogy érted ezt?
Hát nem így van?
Nem tudom. Mire gondolsz?
Nem tudod, hogy mire gondolok? érdeklődöm. Hűvös és pezsdítő a bosszú. Ő csak a fejét rázza. Arra gondolok, hogy te nem őszinte próbálsz lenni, te megpróbálod a legmegbotránkoztatóbb és legfelháboritóbb dolgokat mondani, amiket csak ki tudsz találni, hogy megsérts és földühíts.
Miért csinálnám én ezt?
140 Hogy én dühömben ordítsak és megbüntesselek.
Miért csinálnám én ezt?
Mert ilyen vagy.
Miért akarnám, hogy megbüntess?
Mert ilyen vagy. Hát nem érted? És azt akarod, hogy így érezzek. Nem látod ezt? Nem gondolod, hogy én is látom?
Mire gondolsz?
Erre gondolok.
Mérhetetlenül közömbös számomra válaszolja felsőbbségesen , hogy te mit érzel.
Akkor miért vesződsz azzal utánzom ugyanolyan felsőbbségesen , hogy egyáltalán közöld velem?
Hogy érted ezt?
Úgy értem, hogy ha csakugyan olyan mérhetetlenül közömbös számodra, hogy én mit érzek, akkor miért vesződsz egyáltalán azzal, hogy beszélj velem?
Hát mit kellene csinálnom?
Hacsak nem akarsz valamit.
És te még csodálkozol, hogy miért rágom a körmömet, miért nem alszom jól, és miért eszem túl sokat.
Azért ne engem hibáztass, amiért túl sokat eszel.
Na és a többiért?
Én is túl sokat eszem.
Nem tartasz valami sokra állítja. Vagy igen?
Most éppen nem. Te olyan sokra tartod magad?
Én csak megpróbáltam őszinte lenni.
Egy frászt.
Azt akarod, hogy őszinte legyek, nem?
Nem.
Nem akarod?
Persze hogy nem, miért akarnám?
Az ilyesféle váratlan válasz mindig tőrbe csalja, fejbe kólintja, néhány pillanatra elnémítja, dadogni kezd tőle, és még jobban megbánja, hogy olyan meggondolatlanul betört a dolgozószobámba, és kikezdett velem. Ha megpróbálja tovább folytatni a mérkőzést, hangja bizonytalan mormogásba fullad, amely olyan halk, hogy szinte nem is lehet hallani (én úgy teszek, mintha egy szót sem hallanék belőle, és minden megjegyzését megismételtetem vele); vagy hirtelen vicsorgó, érthetetlen, drámai ordítás robban ki belőle, és teljes vereséget szenvedve kirohan, miközben felborít valami bútort, vagy bevágja az ajtót. (Akármikor könnyen túl tudok járni az eszén.) De úgy látszik, sose tanulja meg a leckét (vagy megtanulta, és önpusztítóan, kényszeresen ismétli meg ugyanazokat a vigasztalan vereségeket), így aztán számtalanszor újra meg újra megismételjük ugyanazokat a bosszantó, időrabló és lekicsinylő (ő kicsúfol, amiért kezdek elhízni. És kopaszodni. Én meg visszavágok, és gyorsabb, élesebb és tájékozottabb a riposztom), “őszinte" és “becsületes" vitáinkat (mindig én győzök bennük, bár utána néha sebet hagynak bennem) a pénzről, a dohányzásról, a szexről, a marihuánáról, a késői fennmaradásról, a trágár szavakról, az iskolai tanulmányokról, a kábítószerekről, a négerekről, a szabadságról (az övéről), a kiabálásról, az erőszakoskodásról, a feleségem sértegetéséről.
Mit csinálnál lóbálja meg az orrom előtt a csalit , ha egyszer egy fekete fiúval jönnék haza, aki a barátom?
Ez egy különlegesen szellemes húzása, villámgyorsnak és ügyesnek kell lenni hozzá, hogy kivédje az ember, és a feleségemet sikerül is vele zavarba ejtenie és legyűrnie. Ebből nincs kiút, kísértésbe is esem, hogy kifejezzem neki az elismerésemet: ha azt mondom neki, hogy ellenezném, akkor fajvédő vagyok, ha azt mondom, hogy nem, akkor nem becsülöm őt semmire. A feleségem összeomlik, mert komolyan veszi. Én ép bőrrel megúszom, mert kikerülöm a csapdát.
Akkor is felkérnélek, hogy takarítsd ki a szobádat felelem fürgén. És ne olvasd el a postámat, és ne mutogasd a bankszámláimat a barátaidnak.
Persze hogy fajvédő vagyok! Ő is az. Ki az ördög nem?
Ez nem válasz a kérdésemre morogja, mert esze az van. És ezt te is tudod.
Hozzál haza egyet, majd meglátod provokálom vigyorogva, mert tudom, hogy arra azért még nincs felkészülve, hogy ezt kipróbálja rajtunk.
Azt akarja, hogy ígérjem meg neki, most rögtön, hogy fog kapni egy saját kocsit. Viszonzásul hajlandó megígérni, hogy le fog szokni a cigarettázásról. Régebben még eltiltottam a dohányzástól (a rák miatt), amíg annyira bele nem fáradtam az ezzel járó civakodásba, hogy rákveszély ide, rákveszély oda, nem törődöm vele többé, dohányzik-e vagy sem. (Egy darabig, mint felelősségtudó szülő, megtettem, ami tőlem telt. És semmit sem használt.) Így aztán most rendszeresen dohányzik (azt mondja), több mint egy csomagot szív naponta (azt mondja), de én nem hiszem el neki, mert képes és ebben is hazudik. (Minden másban hazudik. A tanárainak is hazudik.) De idehaza nem engedjük meg neki, mert így könnyebb úgy tennünk, a feleségemnek meg nekem, mintha egyáltalán nem dohányozna. És talán nem is dohányzik. (Tulajdonképpen ki törődik vele? Én nem. És nem szeretem, ha úgy érzem, hogy színlelésre kényszerítenek. Ha nem mondaná nekünk, nem kellene színlelnem.)
Dohányzom erősködik. Még le is tüdőzöm. Azt hiszem, most már teljesen rászoktam. Azt hiszem, nem is tudnék leszokni a cigiről, még ha akarnék, akkor se.
A te életed felelem békésen.
Több mint egy csomaggal szívok, néha kettővel. Tudom, hogy nem szeretnéd, ha suttyomban csinálnék ilyesmit, ugye?
De igen.
Mit igen?
Szeretném.
Igazán?
Persze.
Hogy alattomos legyek?
Igen.
Hogy érted ezt? A szeme befelhősödik a bizonytalanságtól, és remegni kezd a szája. Megint csak túljártam az eszén.
Igenis, azt akarom, hogy alattomos legyél folytatom lendületesen, és felkészülök a gyilkos csapásra. Alattomosan dohányozz, és titokban használd azt a sok mocskos, igazán roppant közönséges szót és kifejezést, amit úgy szeretsz nyíltan mondogatni.
Te is kimondod.
Én felnőtt vagyok. És férfi.
Anyu is mondja.
Nem ugyanazokat, mint te.
Anyu prűd.
Te meg gyerek vagy.
Tizenhat éves vagyok.
Tizenöt és fél vagy.
Közelebb vagyok a tizenhathoz.
Na és akkor?
Nem tudsz ennél többet mondani?
Mint például?
Amikor vitatkozunk, mindig kurtán válaszolgatsz. Azt hiszed, hogy ez jó trükk.
Az is.
Olyan gúnyos vagy.
Legyél csak alattomos mondom neki gúnyosan. Most nem gúnyolódom. Sokkal könnyebbé tennéd mindenki számára a dolgokat. Úgy adom neked ezt a tanácsot, mint a haverod, mint egy igazán szerető atya a fiatal lányának. Lopózz ki a verandára vagy a garázsba, amikor rá akarsz gyújtani a cigarettádra vagy arra a kábító szemétre, vagy valami mást akarsz csinálni, amiről nem akarod, hogy megtudjuk. És csukd be a szobád ajtaját, amikor telefonálsz, hogy ne kelljen végighallgatnunk, ahogy panaszkodsz rólunk az összes barátaidnak, és ne lássuk azokat a szar pornográf regényeket, amiket az iskolai kötelező olvasmányok helyett olvasol. Ezzel a módszerrel sokkal többet engedhetsz meg magadnak büntetlenül. Ha ügyesen alattomoskodsz. Egyszerűen ne hagyd, hogy rájöjjek. Mert ha rájövök, akkor csinálnom kell valamit. Akkor kénytelen leszek helyteleníteni, mérges leszek és megbüntetlek, és hasonló dolgokat csinálok, amitől te is boldogtalan leszel, én is boldogtalan leszek.
Te miért leszel ettől boldogtalan? érdeklődik.
Mert a lányom vagy. És egyáltalán nem okoz nekem örömet, hogy boldogtalannak látlak.
Igazán?
Igen.
Hah.
És mert nem szeretek annyi időt elpocsékolni azzal, hogy veled veszekszem és ordítozom, amikor jobban szeretnék mást csinálni.
Mint például?
Akármit.
Mit?
Dolgozni. Folyóiratot olvasni.
144 Miért kell neked ilyeneket mondanod? Miért kell neked ilyennek lenned?
(Nem tudom.) Milyennek?
Tudod.
Nem tudom. (Tudom.)
Miért nem tudsz nekem soha semmi hízelgőt mondani, anélkül, hogy mindjárt vissza ne vonnád?
Miféle hízelgőt?
Mindig a tiéd kell legyen az utolsó szó, ugye?
Nem.
Látod?
Nem szólok többé egy árva szót sem.
Most megpróbálsz viccet csinálni az egészből, ugye? mondja szemrehányóan. Muszáj mindig mindenből viccet csinálnod, ugye?
(Bűnbánatot érzek. Egy picit szégyellem magam. De megpróbálom nem kimutatni.)
Most hagyjál dolgozni mondom neki csöndesen.
Beszélgetni szeretnék.
Kérlek. Dolgoztam, mikor bejöttél.
Folyóiratot olvastál.
Hozzátartozik a munkámhoz. És el kell készítenem egy programot a cég következő közgyűlésére, és ki kell dolgoznom két beszédet.
Hol lesz a közgyűlés?
Megint Puerto Ricóban.
Tudok segíteni a beszédekben?
Nem, nem hiszem. Még nem.
És ez fontosabb, mint én?
Ezt ma este meg akarom csinálni.
Én most akarok beszélgetni.
Most nem.
Miért?
Nem.
Miért nem?
Nem.
Soha nem akarsz velem beszélgetni.
Kérlek, most lépj le.
(Ma már tudom, hogy nem sok közöm van a gyerekekhez, még a sajátjaimhoz sem, és hogy nem szeretek hosszú beszélgetésekbe bonyolódni velük. Alkalmanként legfeljebb percekig élvezem csak a gyerektársaságot. Nehezen tudom ébren tartani az érdeklődésemet az iránt, amit mondanak, és nehezemre esik olyan mondókát kitalálni, ami érdekelné őket. így aztán már nem is próbálkozom vele többé.)
Néha, amikor a lányom (ilyen vagy olyan okból) derűs kedvében van, és kivételesen erősnek és magabiztosnak érzi magát, mindenféle ürügy vagy mentegetőzés nélkül, merészen beront a dolgozószobámba, mintha általában a legjobb viszonyban volnánk, gőgösen letelepszik a heverőmre, mintegy hosszas, magas szintű tanácskozás céljából, és elkezd a feleségemre panaszkodni. Eközben durván elszámítja magát a várható reakcióimat illetőleg, azt hiszem, azért, mert tévesen azt feltételezi, hogy mivel a feleségem meg én olyan sokat marakszunk, örömmel fogom szövetségesül fogadni. (Nem engedem meg, hogy tiszteletlenül beszéljen a feleségemről; ezt most már igazán tudhatná.) Régebben, mikor a lányom még kicsi volt, és amit mondott, olyan szórakoztatóan és koraéretten hangzott, még biztattam is, hogy hibákat fedezzen föl a feleségemben (ezt a feleségem is nagyon élvezte, mert a lányom igazán olyan okos és mulatságos volt), lehet, hogy ez az egyik oka, amiért most is olyan gyakran visszatér erre a tárgyra. De most már nem szeretem; és megvédem a feleségemet (akkor is, amikor a lányom panaszai és korántsem hízelgő megjegyzései helytállók és jogosak). Vagy amint nekifog, tüstént kurtán letorkolom, szigorúan leintem és kirúgom. Alányomnak teljesen helytálló a benyomása rólam: időnként egyszerűen nem akarok beszélni vele. (Általában annyira veszekedős és nyomasztó. A fiamat könnyebb elviselni mindenki ezt mondja. Egyenesebb, nagylelkűbb és sokkal szeretetreméltóbb; ellentétben a lányommal és velem, ő soha nem örvendezik mások balszerencséjén; inkább elkomorul és aggódik, ha valami szerencsétlen dolog jut tudomására; folyton figyel, meg akar bizonyosodni róla, nem fenyegeti-e saját létét is az események irányíthatatlan örvénye. Mostanában vannak olyan időszakok, amikor egyszerűen torkig vagyok vele, amikor már mindent elviseltem, amit képes vagyok elviselni, amikor egyszerűen nem akarom hallani, amint a lányom még egyszer elmondja nekem, hogy nem vagyok jó apa, a feleségem nem jó anya, az otthonunk nem sokat ér mint otthon, a családunk nem sokat ér mint család, és hogy Derek (az idióta fiunk, természetesen) és mi többiek mind csak tönkretesszük az ő életét, még akkor sem, ha ez esetleg mind igaz.
Na és akkor? Mi van, ha mindez csakugvan igaz? (Az én anyám se volt sokkal különb; az apám meg sokkal rosszabb volt, hahaha. Szinte soha nem volt közöttünk, miután meghalt. Hahaha.) Lehet, hogy tényleg az én hibám, hogy olyan rosszul tanul az iskolában, nincs önbizalma, rágja a körmét, és nem alszik jól, és még az is az én hibám, hogy túl sokat eszik és kövér, és unalmas és gyötrelmes az élete. És akkor mi van? (Nekem is készen állnak a mentségeim.) Mit használ bárkinek, ha tudja? Még ha beismerem is (és gyakran beismerem, hogy elkeserítsem és zavarba ejtsem), az sem változtat semmin, nem tesz könnyebbé számára semmit. Akkor miért kell folyton ezen lovagolnia? Mostanára mindez már olyan unalmas lett soha nem vezet sehová egyszerűen csak dögunalmas, az őrjöngő ingerültség határáig untat (és most már nyilvánvalóan csak ezt reméli elérni nálam, úgy érzi, az minden, amit az élettől kaphat, hogy könyörtelenül addig piszkál, amíg nem gerjedek dühödt és tűrhetetlen haragra, nem dadogok, köpködök, üvöltök, és nem hajszolom magamat olyan nagyhangú vádaskodásokba, amelyeket nem lehet méltóságteljesen, nyelvtanilag összefüggő módon lezárni ez aztán elég ahhoz, hogy ravaszkás szemében megjelenjen a baljós elégedettség undorító és félreérthetetlen csillogása).
(Vajon mit akarhat tőlem?)
Tudod kezdi esetleg csalóka nyugalommal , tulajdonképpen azt hiszem, semmi közöm sincs már többé anyuhoz. És azt hiszem, neked sincs. Nem is tudom, miért vagytok még mindig házasok. Tudom, hogy inkompatibilisek vagytok.
(Ő még azt se tudja, mit jelent az, hogy inkompatibilis.)
Ha (óriási meglepetésére és bosszúságára) ekkor tüstént a szavába vágok, és kirúgom a dolgozószobámból, könnyen előfordulhat, hogy egyenesen a feleségemhez megy (nagy hirtelen haverkodni kezd vele), és elkezd neki panaszkodni rám! (No természetesen, hiszen ő az, aki soha nem akar alattomos lenni!) Aztán a feleségem, akit a lányom túlságosan könnyen tud kedve szerint befolyásolni, gyanútlanul beront a dolgozószobámba könyörületessége bátorítja erre a kalandos vállalkozásra , és védelmébe veszi. A lányom pedig sunyi mosollyal őgyeleg a háttérben, csillogó szemmel előre örül a veszekedésnek, ami (reméli) ki fog törni a feleségem és köztem. (A fiam viszont meg van döbbenve, amikor akármilyen párosításban marakodunk, és mindig meglátszik rajta, hogy elcsügged és undorodik.) Azt hiszem, elsősorban a lányomnak ez a pimasz, kárörvendően várakozó tekintete bőszít fel elkerülhetetlenül, és tölt el gonosz, kényszeres bosszúvággyal.
Azt mondja mondja a feleségem hogy az előbb kirúgtad a dolgozószobádból. Azt mondja, bejött hozzád beszélgetni, és te nem voltál hajlandó meghallgatni. Azt mondja, sohasem vagy hajlandó meghallgatni. Kidobtad, mielőtt a száját kinyithatta volna.
Egy-két másodpercig visszatartom a lélegzetemet, és úgy teszek, mintha töprengenék.
Azt mondta?
Igen.
Aha.
Nem dobtad ki?
De kidobott.
Aha.
Nem dobott ki?
Különben miért mondanám?
Aha.
Nos?
Nos?
Igen.
Mi?
Hallottad, mit mondott, nem? Kirúgtad.
így volt? kérdezem a lányomat színtelen hangon, miközben jeges megvetéssel bámulok rá.
Hát nem?
És azt nem mondta el neked véletlenül mondom a feleségemnek , hogy miről akart velem beszélgetni?
Ez nem tisztességes! kottyantja ki rémületében a lányom. Ijedt tekintete az ajtóra szökken, mintha szeretné, ha elszaladhatna.
Nem.
Ó.
Miről?
Mindjárt gondoltam, hogy alighanem volt olyan hebehurgya, hogy ezt kihagyta. Hogy például nem bánná különösebben, ha megbetegednél és meghalnál. Ezt nem mesélte neked?
Ez nem igaz! kiáltja a lányom.
Vagy hogy úgy gondolja, tulajdonképpen nem izgatná túlságosan, ha te vagy én meghalnánk, autóbaleset vagy egy repülőgép-szerencsétlenség következtében, mint annak az Alice hogy-a-fenébe-híjják Harmonnak az anyja, vagy ha elvinne minket a gutaütés vagy az agydaganat.
Én ezt nem mondtam!
Mondhattad volna.
De nem mondtam.
Mondtad.
Nem erről akartam beszélni!
Tudom. Arról akart velem beszélni, hogy szerinte neked meg nekem semmi közünk sincs egymáshoz, és kíváncsi lenne, miért tartok ki továbbra is melletted, ahelyett, hogy elválnék. Erről van szó?
Én csak ezzel kezdtem.
Nem? Akkor folytassuk. Mi volt az akkor, amiről beszélni akartál velem?
Ó, ne törődj vele motyogja a lányom leverten és zavartan, és lesüti a szemét.
Nem, kérlek makacskodom. Tudni akarom. Alkalmat akarok adni neked, hogy beszélj velem, mert mindig azt mondod, hogy soha nem adok.
Most miért nem vagy képes békében hagyni? förmed rám a feleségem.
Megpróbál elszakítani minket egymástól, drágám. Hát nem látod?
Miért nem tudunk mi kedvesek lenni egymáshoz? tűnődik hangosan a feleségem, a vele született jószívűség könyörgő hangján.
Muszáj nekem ilyeneket hallgatnom?
Miért, mi rossz van ebben? vág vissza élesen a feleségem. Mi rossz van abban, ha azt kívánom, hogy egyszer-egyszer próbáljunk meg kijönni egymással, ahelyett, hogy folyton marjuk egymást?
Mi nem "marjuk" egymást folyton vág közbe a lányom leereszkedően, duzzogó és megvető hangon (szembehelyezkedve a feleségemmel, megpróbálja visszahizelegni magát az én oldalamra). Ezt a taktikáját jól ismerem. Óvatosan végigfuttatja a tekintetét az arcomon, hogy lássa, hagyom-e, hogy sikerüljön neki.
Nem veszek tudomást a kezdeményezésről.
(Ezt éri el a feleségem a vele született jószívűségével.)
Fáradt vagyok jegyzem meg egy szándékosan eltúlzott sóhajjal.
Azért, mert sokat iszol, mielőtt...
Belefáradtam vágok közbe határozottan, fölemelve a hangomat, hogy elfojtsam a feleségemet , hogy örökké azt hallgassam tőled, hogy sokat iszom, mielőtt hazajövök, tőle meg azt hallgassam, újra meg újra, hogy milyen rosszak vagyunk, te meg én, és mennyire gyűlöl engem. Jobban is el tudom tölteni az időmet. Hadd gyűlöljön. Gyűlöljetek, ha akartok, és ha azt hiszitek, hogy ez megoldja a problémáitokat. Ünnepélyesen megengedem nektek. Nem izgat, hogy gyűlöl-e. De az igenis izgat, az isten verje meg, ha bejön ide, és elmondja nekem minden istenverte alkalommal, ahányszor csak beülök ide, és megpróbálok egy kicsit dolgozni.
Egy folyóiratot olvasott.
Az a munkám.
Nem gyűlöl ő téged! jelenti ki a feleségem.
Mit érdekel? válaszolom. Mérhetetlenül közömbösen hagy, hogy gyűlöl-e vagy sem.
Téged, aki állítólag olyan intelligens vagy? kiált fel a feleségem.
Hát ez meg mit jelentsen?
Azt akarja, hogy néha figyelj rá egy kicsit. Hát nem érted? Te, aki állítólag olyan intelligens vagy.
Lennél szíves ezt abbahagyni?
Te azt hiszed, hogy mindig olyan fene okos vagy, mi?
Hagyd abba.
Rendben van. De ha vennéd magadnak a fáradságot, hogy egyszer-egyszer ránézz és meghallgasd, akkor látnád, hogy nem gyűlöl. Szeret téged. Csak te még azt se mutatod ki soha, hogy tudod.
Oké.
Azt érezteted vele, hogy csak terhedre van.
Mondtam, hogy oké.
Nem gyűlöl téged.
Oké!
Oké.
Elfordítom a fejemet, és kutatóan bámulok a lányomra, az arcom még mindig kemény, haragos és harcias (addig nem emelem föl a sisakrostélyomat, amíg meg nem győződtem róla, hogy ő már fölemelte). Mozdulatlanul áll, mintha ítéletre várna. Én meg valami jelet várok tőle. Alázatosnak és bűnbánónak látszik. Egyedül van. Lesütött szeme komoly és nedves, a szája hamuszín, szomorúan összeszorítja, mégis rángatózik; mintha hiába szedte volna össze minden akaraterejét, hogy valahogy összetartsa szegény kis énjét, mégis mindjárt romba dől előttünk, és minden büszkeség nélkül, tehetetlenül sírva fakad. Egész teste megfeszül. Érzelmeim ellágyulnak a jóvátehetetlen veszteség érzetétől (valami becsesnek örökre vége, valami elpusztul, ami drága volt), ahogy sápadt, csüggedt, oly sebezhető arcát vizsgálgatom. Én is feszült vagyok. Képtelen vagyok megszólalni (lehet, hogy mégis szeretem), s egy pillanatra belém villan a gondolat, hátha igaza van a feleségemnek, a lányom talán nem gyűlöl, hanem szeret, és talán szüksége van rá, hogy ezt a tudtomra adja (és talán arra a tudatra is szüksége van, hogy hátha jó véleményem van róla). És kezdem úgy érezni, hogy talán nagyon is törődöm vele, hogy gyűlöl-e vagy sem! (Nem akarom, hogy gyűlöljön!) Fontosnak kell lennie számomra, gondolom, hiszen szinte porig sújt a szomorúság és a szánalom könnyes, szerencsétlen tekintete láttán (magam is sírni szeretnék!), szeretném átkarolni a vállát, gyöngéden megölelni, megvigasztalni, bűnbánatot tartani, és bocsánatot kérni (pedig hirtelen gyanúm támad: ez az egész egy tipikus trükk, amint kinyújtom a kezemet, hogy megvigasztaljam, gúnyosan, diadalmasan, sértő módon el fog húzódni tőlem, és én ott fogok állni, nevetségesen, üres kézzel, a levegőbe markolva, megalázva és feldühödve). Elhatározom, hogy mindenesetre megkockáztatom olyan szánalmas és elhagyatott: tudom, hogy én túl tudom élni az esetleges visszautasítást. Gyöngéd mosollyal, bűnbánóan odalépek hozzá, kinyújtom a kezemet, hogy a karomba vegyem, bocsánatot kérjek, és gyöngéden megöleljem.
Rosszindulatúan vigyorog, és elhúzódik tőlem.
És azon kapom magam, hogy ott állok ostobán, üres kézzel a levegőt markolva, megsértettek, és nevetségesnek érzem magam.
A feleségem pont ezt a pillanatot választja ki, hogy felkiáltson:
Engem gyűlöl, nem téged! Én vagyok az, akit ki nem állhat! Megfordulok, és hitetlenkedve, tátott szájjal bámulok rá. (Még azt is elfelejtettem, hogy ott van.)
Hát sose hallod, hogy miket mond? folytatja fülhasogató hangon a feleségem, és a lányom felé rohan, mintha meg akarná ütni. A lányom összerezzen, de keményen állja a sarat, makacs daccal, sértőn néz a feleségem szemébe, s egy kis hűvös mosollyal kihívja: no, gyerünk tovább. Mi rosszat tettem én neked valaha? ordít rá a feleségem. Mi rosszat tettem én neki valaha, hogy ennyire gyűlöljön? Csak nézz rá! Nem látod, hogy néz rám?
Krisztusom, dehogynem! üvöltöm vissza a feleségemnek. Mit gondolsz, mi a fenéről beszéltem? Mit gondolsz, mi a fenéért rúgtam ki?
És te... te se vagy különb! vádol engem is a feleségem. Te se törődsz velem, igaz?
Jesszusom! jajdulok fel.
Ebben a házban senki sem törődik velem egy fikarcnyit se siránkozik a feleségem. Soha senki nem szeretett. Soha életemben. Még a saját anyám se. Hát olyan szörnyeteg vagyok én? Mi rosszat tettem neked, vagy akárki másnak, hogy így gyűlöljetek? Mitől vagyok én olyan szörnyeteg, hogy mind úgy érzitek, hogy így bánhattok velem? Mondd meg!
Le vagytok szarva! morgok fintorogva.
Ne beszélj velem így!
Hát tényleg ilyen nyüves beszélgetésekkel kell töltenem az életem hátralévő részét?
Mi olyan nyüves énbennem?
Semmi.
Mit csinálok én, ami olyan iszonyatos?
És rajtakapom magamat: már megint azon töprengek, mi a fészkes fene lehet az oka ennek a rejtélynek; hogy egy olyan jó képességű, olvasott, tűrhetően intelligens, érzékeny, jó megjelenésű, sikeres nagyvállalati középvezető, mint én, akinek pompás az egészsége (ha a foga nem is), élénk a szelleme, és aki számos egykorú és jóval fiatalabb fogékony hölgy szemében még mindig férfias és vonzó, hogyan bonyolódhat komolyan efféle alantas és meddő vitákba két ilyen emberrel (gyerekkel), mint ők, az én sekélyes, melankolikus, enyhén illuminált, önsajnáló feleségem (gyakran próbálok rájönni, ugyan mit is láthattam benne akkor régen, amiből azt gondoltam, hogy szeretem, és vele akarom tölteni az életem hátralévő részét, kivéve a jó és készséges punciját, amely még most sem rossz és még készségesebb. Sőt, mindent egybevetve, hosszú távon, azt hiszem, jobban élvezem a feleségemmel a kefélést, mint akárki mással, bár a legtöbben, akikkel másodszor is vagy többször is lefeküdtem, szintén elég jók voltak, és sok meghökkentő meglepetést szereztek egy darabig. Jane-nel a Művészeti Osztályról, sok fejfájásom lesz ezt máris érzem: hiszékeny és ártatlan, és szeret beszélni; a bőre olyan tisztának és simának Ígérkezik, hogy szinte zümmögni fog a kezem alatt, de még fiatal és kezes, vagy túl együgyű, nem sok értelme lenne most kezdenem vele. Vannak lányok, akik egy kicsit túl hangosan nevetnek, nagyjából mindenen. ami mulatságosat csak mondok, és mihelyt rájöttem, hogy olyan készségesen nevetnek és túl sokat beszélnek, két erekció közt már az idegeimre mennek. Ilyen lesz az ifjú, édes, kellemes Jane is. Már ismerem. De azt is tudom, hogy kéjjel el fogom kapni a következő vállalati bulin, vagy még előbb; és nem hinném, hogy szívesen engedném, hogy utána is ott dolgozzon tovább a kezem alatt: ajándék ő nekem, amit idén karácsonyra szánok magamnak, vagy még előbb, és már folyamatban van a becsomagolása), meg az a nyomasztó, önimádó. önsajnáló lányom, mikor pedig sokkal szívesebben koncentrálnék valami másra, arra a két beszédre, amit máris szeretnék kidolgozni (fontos dolgoknak szeretek jó előre nekifogni: egy hosszú közgyűlési szónoklatnak arra az esetre, ha addigra már előléptetnek Kagle helyére, és névlegesen én dirigálom az egész históriát, meg a szokásos, érdektelen, háromperces felszólalásomnak az osztályom terveiről és működéséről, arra az esetre, ha nem léptetnek elő Kagle helyére, és még mindig Green beosztottja leszek, aki valószínűleg most se fogja megengedni, hogy elmondjam. Gyűlölöm Greent, és sose fogom neki se megbocsátani, se elfelejteni, amit a közgyűlésen csinált velem, amikor nem engedett fölszólalni. Tulajdonképpen nem vágyódom Andy Kagle állására soha nem akartam ilyesféle munkát végezni, vagy ennyi ember fölött hatalmat szerezni , de most már meg fog szakadni a szívem, ha nem kapom meg: becsapottnak és kegyvesztettnek fogom érezni magam, és szeretnék majd elsompolyogni valami sötét helyre és sírni, és soha többé nem bújni elő. Túlságosan gyenge vagyok, hogy visszautasitsam, és túlságosan hiú, hogy közömbös legyek a megtiszteltetés iránt. Tulajdonképpen még a több pénzre sincs szükségem), és azoknak a reformoknak az összeállítására, amelyeket majd javasolni akarok, amikor előléptetnek Kagle helyére. (Meg akarom mutatni Arthur Baronnak és Horace White-nak, hogy készen állok. Majdnem minden kirendeltségünkön vannak emberek, akiktől meg akarok szabadulni. Szívesen megszabadulnék Greentől is, bár nem tudom, kit tudnék a helyébe állítani.)
Mondd meg ismétli a feleségem éles hangon , mit csinálok én?
Tüskét dugsz a seggembe válaszolom. Mind a ketten azt csináljátok! teszem hozzá nyomatékosan, hosszú, figyelmeztető pillantást vetve a lányomra, félreérthetetlenül tudtára adva, hogy ezúttal őrá is kiterjesztem a haragomat, s hogy ezúttal elvegyem a kedvét attól a mállékony, ravaszkodó vidámságtól, amely rendszerint elfogja, valahányszor gorombáskodni kezdek a feleségemmel.
Ne ordítozz velem! vág vissza a feleségem.
Nem ordítottam magyarázom. Nyomatékosan beszéltem.
Ordítani én is tudok, tudod.
Most is azt csinálod.
És ne mondj nekem ilyesmiket, legalább a gyerek előtt ne. Soha többé. Mikor magunk közt vagyunk, nem érdekel, hogy beszélsz velem.
Milyesmiket?
Amit az előbb mondtál.
Akkor hagyd abba.
De okos vagy.
Tudom.
Nem csoda, hogy olyan mocskos szájuk van, mikor ilyeneket hallanak tőled. Nem csoda, hogy úgy beszélnek velem, ahogy beszélnek.
Ó, hagyd már abba.
Nem vagyok hajlandó eltűrni, hogy ilyen tiszteletlenül beszélj velem folytatja a feleségem indulatosan. Soha többé. Akkor se, ha kettesben vagyunk. Nem fogom többé eltűrni. Hallod?
Na, most tűnjetek a picsába mondom neki csöndesen. Mind a ketten.
A feleségemet ez tőrdöfésként éri. Könny szökik a szemébe. (Azonnal meg is bánom. Máris kicsinynek érzem és szégyellem magam, amiért ezt mondtam.)
Ezért meg tudnálak ölni mondja nekem halkan.
Akkor ölj meg ugratom.
Bárcsak elmehetnék valahová.
Majd keresek neked helyet.
Bárcsak volna saját pénzem.
Adok neked.
Így beszél egy apa jegyzi meg a lányom halkan, de ingerlékeny hangon egy tizenöt éves gyerekkel.
Menj a... kezdem (és szünetet tartok, hogy elfojtsak egy mosolyt, mert humoros és behízelgő a rendreutasítása, nagy kísértésben vagyok, hogy elnevessem magam, és gratuláljak neki) menj kollégiumba.
Bárcsak elmehetnék.
Elmehetsz.
Nem engeded.
De most már igen. És így beszél kiáltok fel egy tizenöt éves gyerek az apjával!
Én nem...
De te...
Én csak azt kezdtem...
... és te is tudod. Én... tudod mit, gyerek? Lefogadom, egymillió év alatt se találod ki, hogy mit kapok én ezektől az őszinte és becsületes vitáktól, amiket olyan makacsul rendezel nekem.
Fejfájást.
Kitaláltad! jelentem ki, remélve, hogy meg tudom nevettetni. Hasogató fejfájást kapok folytatom (fellengzősen, miután ez nem sikerült, és érzem, ahogy elsöprőn és mérgezőn dagadni kezd bennem a felháborodás gyönyörűséges izgalma. Szinte eksztázisba esem a sérelemtől, és ellentmondást nem tűrően, teljes erővel török vidám bosszúm felé). Igen, hasogató fejfájást kapok attól a sok agydaganattól és agyvérzéstől, amivel traktálsz. És úgy fáj a mellem, mintha késsel döfködnék, attól a sok szívrohamtól, amiről folyton azt mondogatod, hogy nem lennél különösebben boldogtalan, ha rámjönne. Én boldogtalan lennék, ha szívrohamot kapnék! Sőt, kezdem már nagyon nyavalyásán érezni magamat attól, hogy folyton azt kell hallgatnom tőletek, hogy milyen nyavalyásan érzitek magatokat. A feleségem meg a lányom elnémulnak, és megadóan összehúzzák magukat (engem pedig önelégült öröm jár át, kezdi megédesíteni fájdalmasan lüktető sérelemérzésemet. Annyira sajnálom magamat, hogy az szinte elviselhetetlenül gyönyörűséges. Ugyanakkor hatalmasnak is érzem magam: úgy érzem, erős vagyok és pompás szónok, és énem egyik része azt kívánja, bárcsak Green vagy valaki más. akinek borzasztóan szeretnék imponálni mondjuk Jane. vagy Horace White, vagy talán holmi iszonyú gazdag és hires, csodálatos csöcsü, bársonyos hajú szépség , tanúja lehetne, milyen gördülékenyen beszélek, és mennyire ura vagyok a helyzetnek). Rosszul vagyok jegyzem meg félrevezetőén elcsukló hangon, csak hogy még egy pillanatra zavarba ejtsem őket. Igen, most már rosszul vagyok tőle, és belefáradtam, hogy ti ketten csak úgy berontotok ide, a dolgozószobámba, valahányszor csak kedvetek szottyan rá, csak hogy közöljétek velem, hogy szerintetek milyen pocsék férj és apa vagyok.
Csak egy folyóiratot olvastál jegyzi meg a feleségem.
Te is? gúnyolódom.
Megyünk már.
Ez az én dolgozószobám emlékeztetem csípősen (és elkeseredetten), mogorva és egyre emeltebb hangon, mikor megfordul, és kifelé indul. Vagy nem? És most jut eszembe, ugyan mi a fenét kerestek ti most itt... az én dolgozószobámban... mikor annyi fontos dolgom van, amit el akarok intézni?
A feleségem hibát követ el. Mi a fontosabb? kérdezi. A saját feleséged meg a lányod, vagy az a többi fontos dolog?
Kérlek, menjetek ki válaszolom. És ilyesféle kérdést soha életemben nem akarok hallani többé.
Jól van. Megyünk.
Akkor menjetek.
Gyere.
Ne, maradjatok! reccsentek rájuk hirtelen.
Megyünk!
Maradtok! követelem.
Nocsak?
(Hirtelen rögeszmés jelentőségűvé válik számomra ez most fontosabb nekem, mint a világon bármi , hogy ők maradjanak, hogy én legyek az, akit kiüldöznek. A saját dolgozószobámból. Könnybe lábad a szemem, nem tudom, miért; ezek nem a düh, hanem a sértett büszkeség könnyei. Hisztériás roham fog el, és kénytelen vagyok ellenállás nélkül átadni magam neki.)
Én megyek ki! zokogom, miközben mind a ketten meghökkenve bámulnak rám. Szememben a mártírfájdalom könnyeivel az ajtó felé csörtetek. És ne csempéssz be ide nekem többé fölösleges székeket teszem hozzá, többé-kevésbé szipogva.
Micsodákat?
Tudod te, hogy mire gondolok. És mind elhurcoljátok az összes ceruzáimat, és sose hozzátok őket vissza.
Mi a csudáról beszélsz?
Valahányszor átrendezed. Ezt az istenverte házat. Bezsúfolod ide a székeket. Mintha én nem venném észre.
A feleségem zavarban van. Én meg örülök. (Csudára élvezem a dührohamomat. Még mindig kisfiú vagyok. Magára hagyott kisfiú vagyok, tudom, aki soha nem fog felnőni, és soha nem fog megváltozni, aki elmegy, aztán visszajön. Csúnyán teli van sebekkel, és nagyon magányos. Sovány. Elszomorít, valahányszor eszembe jut. Él még, eleven, de nincs fölötte hatalmam. Ez lett belőle, csak ennyire vitte. Soha nem megy messzire, és mindig visszajön. Nem tudok segíteni rajta. Most már tátongó űr van köztünk. Mindig a közelemben van.) És amikor újra sarkon fordulok, hogy diadalmasan kirohanjak, és ott hagyjam némán ácsorgó feleségemet és lányomat, erkölcsileg súlyosan hátrányos helyzetben, az én dolgozószobámban, meglátom a kisfiamat, aki az ajtóban bámészkodik. És mielőtt meg tudnék állni, rálépek a lábára.
Aú! jajdul föl.
Ó! lihegem.
Ott ácsorgott alattomban, és mindent végighallgatott.
Oké, nincs semmi baj! nyugtatgat lihegve.
Két kézzel fogja a lábát, sántikálva szökdécsel a másikon, és úgy húzódik előlem az ajtófélfához, mintha szándékosan léptem volna rá, és újra rá akarnék lépni.
Nagyon fájt? kérdezem.
Oké, ha mondom!
De nagyon fájt? Ne haragudj.
Oké! Komolyan mondom. Nem fáj!
Nem akartam rálépni a lábodra. Ha nem fáj, akkor miért dörzsölöd a bokádat?
Mert egy kicsit azért fájt. Az előbb. De most már oké. Komolyan mondom. Tényleg oké. (Aggódva könyörög nekem, higgyem el. nincs semmi baja, esedezik, ne zúzzam porrá vigasztalásom nyomasztó súlyával. Rájövök, mi az, amit tulajdonképpen vadul felém sikolt: "Hagyjál békén kérlek!"; és a szívemet hasogatja, hogy ezt tudomásul kell vennem. Hátrálok egy lépést.) Látod? kérdezi félénken, és szemléltet.
Leteszi a lábát a padlóra, és óvatosan kipróbálja, bebizonyítja nekem, hogy fogódzkodás nélkül is rá tud állni. Apró horzsolást látok a bőre felszínén, szóra sem érdemes, fehér karcolást hagyott rajta a cipőm orra, a bokát fedő bőrszövet apró zúzódása, szó sincs komoly sérülésről. (Valószínűleg ő az egyetlen ember a világon, akiért szinte mindent megtennék, amit csak tudok, hogy megóvjam minden kintól és bajtól. Mégis állandóan kudarcot vallok: úgy látszik, nem tudok rajta segíteni, a jelek szerint csak bajt okozok neki. Olyan dolgok történnek vele, amelyek fölött nincs hatalmam, és amelyekről még csak nem is tudok, csak amikor már befejeződött a folyamat, és már megesett vele a baj. Álmomban néha halálos veszedelemben forog, és én nem tudok elég gyorsan megmozdulni, hogy megmentsem. A combjaim ólomsúlyúak. A lábom a földbe gyökerezik. Ő odavész, de a tragédia, álmomban, mindig az én tragédiám. A való életben máris titkos kínok bántják, amelyekről csak vonakodva beszél, és sok egyéb miatt is szenved, amit se megérteni, se leírni nem tud. Fél a háborútól és a bűnözéstől. Minden egyenruhás ember megfélemlíti. Fél a lopástól: fél ellopni valamit, és fél, hogy tőle lopnak.) Mintha elállt volna a lélegzete, és viasszá váltak volna a tagjai a félelemtől, ahogy most itt áll előttem, és figyeli, ahogy föléje tornyosulva figyelem (szeme alatt betegesen kékek a finom, ovális dudorok), és ahogy várja, hogy mit fogok csinálni, olyan hevesen, olyan megrökönyödve remeg, hogy úgy látszik, holtbiztosán apró darabokra rázódik szét, ha tüstént ki nem nyújtom feléje a karomat, hogy összetartsam. (Nem nyújtom ki a karomat. Megint az a csüggesztő, ösztönös érzés fog el, hogy ha kinyújtom felé a karomat, azt fogja hinni, hogy meg akarom ütni, és rémülten elhátrál előlem. Nem tudom, miért érzi olyan gyakran, hogy meg akarom ütni, mikor pedig soha nem ütöm meg, soha nem is ütöttem meg; nem tudom, ő is, meg a lányom is, miért hiszik mind a ketten, hogy amikor kisebbek voltak, sokat vertem őket, mikor én nem hiszem, hogy életemben valaha is kezet emeltem volna rájuk. A fiam nem is sejti, hányféle módon tud nekem fájdalmat okozni, és úgy, hogy nincs erőm megvédelmezni magamat ellene. Vagy lehet, hogy sejti. És céltudatosan csinálja. Amikor róla gondolkodom, mindig magamra gondolok.) És tudom, miért remeg most annyira, miért vonaglik olyan furcsán, és miért fogdossa idegesen és szórakozottan a nadrágjában dudorodó apró fütyijét, mintha pisilnie kellene. Tudom, hogy biztosan szörnyetegnek látszottam a szemében, amikor dühödten sarkon fordultam, hogy kirohanjak, és vakon rátapostam. Embertelennek látszhattam, óriásnak, akár az a rémes, sötét, szőrös, lúdtalpas zsarnok (az a másik, az a repülő pénisz, nem az egyetlen szőrös folt) a Rohrschach-tesztnek azon a csúf apa-lapján.
Akkor mitől nézel ki olyan szerencsétlenül? kérdezem tőle félénken. Ha egyszer nem fáj.
A kiabálásodtól.
Nem kiabálok.
De kiabáltál. Az előbb.
Most nem kiabálok. És akkor se rád kiabáltam érvelek mulatságos hévvel, miközben próbálom megbékíteni. Őt is meg akarom mosolyogtatni. (Nem tudom elviselni, ha fölindultnak látom, különösen amikor én vagyok az oka. Amikor nincs annyira megelégedve az élettel és velem, mint ahogy én szeretném, dühödt indulatok támadnak föl bennem ellene, el kell őket fojtanom.) Vagy igen?
Nem válaszolja habozás nélkül, miközben megint vonaglik egy helyben állva (mintha megpróbálná kirántani földbe gyökerezett lábát és elszaladni), és görcsösen lapogatja a térdét remegő tenyerével.De kiabálni fogsz velem jósolja meg óvatosan, és a felismerés fénye csillan föl a szemében. Vagy nem?
Nem, nem, nem nyugtatgatom. Nem fogok veled kiabálni.
De fogsz. Tudom, hogy fogsz.
Nem fogok. Miért kiabálnék veled?
Látod? Mondtam neked.
Nem fogok.
Máris kiabálsz.
Nem kiabálok!
Hát nem kiabál?
Nem hinném, hogy tudja, mit csinál.
Ez remek bókolok maró gúnnyal a feleségemnek. Ez aztán meg fogja nyugtatni a kedélyeket.
Tudod, hogy lehetetlen vagy? feleli. Mint mindig, amikor ilyen vagy.
Nem vagyok lehetetlen.
Nem lehetetlen kántálja a lányom búbánatosan.
Most kiabálni fogsz velem? kérdezi a fiam.
Egyáltalán nem fogok veled kiabálni! mondom neki. Csak azért beszéltem hangosan, hogy nyomatékot adjak a mondanivalómnak magyarázom neki majdnem suttogva; mosolyra kényszerítem magam, és aggályos, békülékeny nyugalmat csempészek a hangomba. Leguggolok, egyenesen szembe vele, arcom majdnem egy szintre kerül az övével, és oktatólag a szemébe nézek. Hagyja, hogy megfogjam a kezét. Érzem, ahogy a tenyerében apró halacskákként lüktetnek és rángatóznak az izmok. (A családomban mindenki reszket otthon, rajtam kívül, pedig nem is akarom, hogy remegjenek tőlem. Én csak rosszkedvű vagyok és morcos, sokat sóhajtozom, és szeretnék valahol másutt lenni. Én másutt reszketek. A hivatalban. Álmomban. Egyedül a repülőtéren, a gépre várva. Ismeretlen szállodai szobákban, olyan városokban, amelyeket nem szeretek, hacsak le nem iszom magam a sárga földig, és nem fogok magamnak valami elviselhető lányt vagy asszonyt, aki az éjszaka nagy részét velem tudja tölteni. Nem szeretek éjjel egyedül lenni; amikor kénytelen vagyok, mindig égve hagyom a kislámpát. Az sem segít, ha holtfáradt vagyok; sőt, a kimerültség még rosszabb, mert semmivel sem alszom jobban, de a védelmi reflexeim gyöngék és lusták. Visszataszító gondolatok rohanják le őket, úgy törnek be az agyamba, mint a tetvek, vagy más, apró, barna, csípős rovarok áradata, és én csak lassan tudom elfojtani és visszakényszeríteni őket oda, ahonnan jöttek. Aztán ott van az az állat, amiről néha képzelődöm, puha mancsain odalopakodik hozzám az éjszakában, amikor lehunytam a szemem, és megeszi az arcomat de ez egy másik gyerekes ügyem. Csüggesztőek az álmaim. Nem vagyok hajlandó elmesélni őket. Kasztrációs félelmeim vannak. Kasztrációs álmaim vannak. Egyszer azt álmodtam, hogy az anyámnak fekete kagylók nőttek a lábán, és most már tudom, hogy ez mit jelentett.) Kérlek, ne félj tőlem biztatom gyöngéden, szinte könyörögve. Nem csinálok én semmit, ami neked fáj, vagy megijeszt. Se most. se soha.
Oké próbál megnyugtatni.
Bízhatsz bennem. Hát kiabálok én most veled? Ugye nem? Halkan beszélek, ugye?
Bizalmatlanul bólint (és máris szeretném fölemelni a hangomat, és újra kiabálni, hogy elhitessem vele, hogy én aztán soha nem kiabálok vele. De nem teszem. Nem akarok újra ráijeszteni. Én tulajdonképpen soha nem akarom egyiküket se megijeszteni, és mindig megbánom és utálom magam utána, amikor megteszem. Majdnem mindig. De csak aztán, mikor már sikerült terrorizálnom őket; ha megpróbálom őket terrorizálni, és nem sikerül, akkor zavarba jövök. És félek. Most sajnálom, hogy az előbb mindnyájukat megfélemlítettem; a fiamhoz szólok, de megpróbálok a feleségemtől meg a lányomtól is bocsánatot kérni. Azt akarom, lássák, hogy sajnálom: de nem akarom kimondani. Azt akarom, hogy bocsássanak meg nekem).
Miért nézel így? kérdezem aggódó, kissé zsörtölődő hangon (könyörögve, hogy engedjen már föl, és érezze magát velem jól, fesztelenül és biztonságban). Miért vágsz olyan aggódó képet?
Oké, nincs semmi baj.
Bízhatsz bennem ígérem. Csak ilyen a nézésem.
És az előbb sem kiabáltam veled folytatom megállíthatatlanul. Néha, mikor valaki fölemeli a hangját, és hangosan beszél, az nem azért van, mert kiabál veled vagy dühös, hanem csak azért, mert azt akarja, hogy hidd el, amit mond. A... a... a nyomaték kedvéért csinálja. Azt akarja, hogy... nyomatékos legyen, amit mond. Ezt jelenti a nyomatékos szó. Bosszankodva elhallgatok, amikor látom, hogy a fiam egy pillanatra elkapja a lányom tekintetét, aztán az unalom színpadias kifejezésével az égre forgatja a szemét (mind a két gyerekem hajlamos tüntetően ezt csinálni, amikor valamelyikünk hosszasan szónokol nekik, mert valami olyasmit csináltak, amit mi kockázatosnak tartunk, vagy fölösleges útmutatásokkal vagy önismétlő kérdezősködéssel árasztjuk el őket. Most jobban örülnék neki, ha unna, és tréfát űzne belőlem, mint hogyha meg volna rémülve, így aztán békésen és meggyőzően folytatom, ahelyett, hogy csípősen rendreutasítanám, bár a méltóságom egy pillanatra tényleg sérelmet szenvedett). Mármost ez történt, amikor az előbb egy kicsit fölemeltem a hangomat folytatom. Nyomatékos voltam. Azt akartam, hogy hidd el. hogy nem fogok kiabálni veled, és nem haragszom rád. És pontosan ugyanez történt, amikor velük beszéltem hazudom. Velük sem kiabáltam.
Tudom mondja. Most már tudom.
És most se kiabálok veled, ugye?
Nem.
Szóval igazam volt, ugye?
Igen. Oké.
Jól van. Örülök, hogy megérted. És ezért... fejezem be egy ferde félmosollyal. Valahogy tudom, hogy már kitalálta a viccet, amit mondani akarok, és hogy közbe fog vágni, és kimondja helyettem. Elhallgatok, hogy időt adjak neki.
... ezért kiabáltál velem! mondja.
Így van! röhögök.
(Nagyon sokban hasonlít az észjárásunk, az övé meg az enyém, a humorunkban is, a balsejtelmeinkben is.)
És én merészkedik bátran előre sikerének hullámain, és a feleségemre vetett oldalpillantásában csipkelődő szándék villan , én is tüskét dugok a seggedbe?
Atyamáriám! kiáltok föl. (Első ingerem az, hogy megint felröhögjek; a következő, hogy megvédjem minden szentségtörő szemrehányástól, ami a feleségem részéről a segg szó használata miatt érheti. Mielőtt a feleségem észbe kaphatna, gyorsan, bohóckodva, nevetve, durván karikírozott rémületet színlelve fölkiáltok:) Na, most ő fog kiabálni veled!
Ó, nem!
Nem?
Fogsz, anyu?
De a feleségem örül (nem dühös), és vidáman, megkönnyebbülten nevet (mert látja, hogy én is örülök, és nem dühöngök már se rá, se a lányomra).
Nem, de egy kis ördög vagy, vagy csirkefogó pirongatja meg szeretettel. Mert tudtad, hogy most nem fogok rád kiabálni, ha kimondod azt a szót.
Miféle szót? kérdezi a fiam, ártatlan pofát vágva. Azt. hogy segg?
Ki ne mondd még egyszer!
Azt, hogy segg?
Velem ugyan nem fogod kimondatni!
Mit? Azt, hogy segg? kapcsolódik be játékosan a lányom.
Megadom magam. A feleségem elkeseredésében vidáman széttárja a karját. Mit csináljak velük?
Mondd azt, hogy segg tanácsolom.
Segg! harsogja a feleségem előzékenyen, és úgy nyújtja feléjük az arcát, mint valami elefántormányt. Harsogva, fulladozva nevetnek. Segg! Segg, segg. segg. segg!
Most már mindnyájan hisztérikusan nevetnek.
A lányom képtelen megőrizni az egyensúlyát mindent elsöprő jókedvében, mikor rájön, hogy váratlanul és büntetés nélkül kiszabadult abból a gyilkos konfliktusból, amelyet ő kezdeményezett, és amelyben oly gyorsan a megkínzott áldozat szerepében találta magát. Vidáman nekizuttyan a fiamnak; mérhetetlen gyönyörűségben úszva ölelgetik egymást, és vadul tántorognak körbe a dolgozószobámban, hol belénk ütköznek, hol egymásba, hol a fölösleges székekbe, amelyeket a feleségem állandóan becsempész hozzám, mikor nem tudja hová tenni őket. A fiam mérhetetlenül meg van elégedve magával, magánkívül van vidámságában és elragadtatásában, amiért temperamentumosan és fantáziadúsan mondta ki a trágár szót, és megúszta, és lelkesedéssé és általános jókedvvé tudta varázsolni azt a vad gyűlölködést, amivel gyilkoltuk egymást. Most nagyon közel vagyunk egymáshoz, bensőségesen, tisztelettudón, kötetlenül. A gyerekek nekimennek egymásnak, ölelgetik egymást, és vidáman nevetgélnek. Szeretettel nézem őket (s közben derűsnek és jóindulatúnak érzem magamat). Örülök, hogy az én gyerekeim.
Igazán olyan jó gyerekek mormolja tűnődve a feleségem a fülembe, hogy csak én halljam.
Egyetértőn bólintok, ködös vágyak ébrednek bennem, és meg vagyok elégedve (magammal is, vele is). A dereka köré csúsztatom a karomat, és magamhoz vonom. Készségesen engedi, simulékony a teste, engedékenyen illeszkedik az enyémhez. Érzem, hogy feláll. (Ha egyedül lennénk, most megkefélném. Kettyintenénk egyet.) Végigcsúsztatom a kezem lefelé a seggén, követem az ívét, le a micsodája felé. Nyújtózkodva elhúzódik tőlem.
Később figyelmeztet burkoltan.
Nem, most követelem csipkelődve.
Meg vagy őrülve.
Lehet, hogy később nem megy.
Dehogynem. Jobb lesz, ha igyekszel nevet. Majd gondoskodom róla, hogy menjen.
Én is nevetek.
Hát ez az a hasznos szolgálat, amelyet az én angyali kisfiam mindnyájunk számára oly rendszeresen és mesterkéletlenül teljesít ( Ilyen nincs is panaszkodik rá a lányom irigykedve. Soha nem aljas. Soha nem gurul be.), akinek semmivel sem megy jobban a sora, mint nekünk, többieknek (sőt lehet, hogy sokkal rosszabbul megy, hiszen még csak kilencéves, és máris halálosan fél nagyjából mindentől, a magasságtól, a gyermekrablóktól, a cápáktól, a rákoktól, a részegektől, a felnőttektől, akik megbámulják, a seriffektől, a mosdatlan mesteremberektől, a háborúktól, az olaszoktól és tőlem. Szörnyetegektől vagy kísértetektől nem fél annyira, mert a szörnyetegek és a kísértetek buták. Az emberektől fél. Kikerüli a nyomorékokat. Szívesen látja a rendőrt, mint olyat, mert él benne a halvány remény, hogy a rendőrök majd megóvják a többiektől, még tőlem is): újra összehoz minket, mert eszünkbe juttatja, hogy kik vagyunk, és mit tudunk egymásról, mert idejében megállít mindhármunkat, és rávesz, hogy hőköljünk vissza felidézi bennünk azt a nagy-nagy szeretetigényt és szeretetre való képességet, amely ott él bennünk, mélyen, elrejtve, mint valami tátongó seb; emlékeztet rá, hogy szeretjük őt, és talán egymást is , ne marcangoljuk egymást, szándékosan, brutálisan és jóvátehetetlenül, előre megfontolt rosszindulattal és kárörömmel, ha ugyan nem nyomorítottuk meg még egymást egyszer s mindenkorra. Azt hiszem, az ő vonzása formál belőlünk családot, és ő tart minket össze. (Gyakran eszembe jut, hogy otthagyom őket, mindig is gondoltam rá. A lányom alig várja, hogy elmehessen, legalábbis azt mondja.) Azt hiszem, a családunk szét fog hullani, amikor a fiam felnő és elköltözik. (Annyira szeretem, hogy egyszerűen tudom, hogy meg fog halni.)
Őt jobban szereted, mint engem mondta a lányom.
Nem hazudtam, mert hát nem akarok mindig túljárni az eszén, és mert a lányom néha annyira reményvesztettnek látszik, hogy azon kapom magam, hogy némán gyászolom, mint egy nyitott koporsó vagy sír fölött, amelyben máris holtan fekszik a jövője. (Még tizenhat éves sincs, néha mégis mindnyájan úgy érezzük, hogy máris mindenről lekésett. Mikor?) De azt el kell ismerned, drágaságom, hogy ő sok tekintetben sokkal szeretetreméltóbb.
Tudom.
Amíg bennük vagyunk, korántsem olyan mulatságosak számunkra ezek a bomlasztó családi veszekedések, amelyeket a lányom oly rosszindulatúan provokál, és korántsem mindig az a végük, hogy a feleségem meg én a hálószobában randevúzunk, a gyerekek pedig fetrengenek a vidám nevetéstől. Gyötrelmes jelenetek ezek, különösen a lányom számára. Szeretném, ha inkább a kötelező olvasmányok tartalmát kivonatolná helyette, vagy bonyolult, ezer darabos mozaikrejtvényeket rakna össze, amikor rengeteg ideje van, és nem tudja hogy eltölteni. (Bárcsak beleszeretne valakibe, vagy találna valami izgalmas elfoglaltságot magának!)
De nem bírja abbahagyni.
(Kényszeres dolog ez nála.)
Muszáj neki folyton izgatnia a kedélyeket, mint valami sötét és rosszkedvű, vakondszerű lénynek, akit ösztönös kényszer hajt, hogy mindent aláaknázzon és tönkretegyen. Én (mi) nem tudom/juk. mit akar. mi az, amit érzése szerint adhatnánk neki (szeretne gyönyörű lenni, karcsú, tündöklő, híres, gazdag és tehetséges és ki tehet neki ezért szemrehányást? Mi is szeretnénk, ha mindez megadatna neki. Talán tudja is. De mi nem ragaszkodunk mindehhez), ő meg nem mondja meg. Maga se tudja. Néha őszintén beszél velünk, anélkül, hogy harcias lenne vagy ravaszkodna. Ilyenkor bevallja. Elébünk áll. rosszkedvűen, szégyenkezve lehajtja a fejét, a szavak a lelke mélyéről törnek ki, és halk, fájdalmas, nyomorúságos, monoton hangon ömlenek az ajkáról:
Nincs kedvem semmihez.
A feleségemnek megszakad a szíve, mikor a lányomnak nincs kedve semmihez.
Én nem engedem, hogy az enyém megszakadjon.
A lányom rágja a körmét, és alighanem ez is az én bűnöm. (Legalább van mit csinálnia. A fiamnak görnyedt a tartása, akárcsak nekem.) Ötéves korában kezdte rágni a körmét. A fiam régebben a hüvelykujját szopta álmában, dagadt, fehér csomó nőtt tőle az ujjpercén (olyan színe volt, mint valami gombának, vagy mint a hámló, halott bőrnek), ami akadályozta a játékban, és egész nap megbélyegezte, mert folyton eszébe juttatta, hogy mi az oka. Képtelenek voltunk leszoktatni róla. Lefekvéskor rossz szagú kötéssel bugyoláltuk be a hüvelykujját, de akkor is csak szopta. Még azt az undorító ízű folyadékot is kipróbáltuk, amit évekkel ezelőtt a lányomnál használtunk (eredmény nélkül), hogy elvegyük a kedvét a körömrágástól. Egyébként az se használt, így aztán még mindig rágja. Nem tudom, a fiam végül hogyan hagyta abba: nem tudom, hogyan tudott valamit abbahagyni, amit álmában csinált. (A kellemetlen álmok kialakulását gyakran meg tudom akadályozni, jelentkezésük első baljós jelére tüstént felébredek, teljesen tiszta fejjel, mintegy valami jól ismert, ősi riadóra reagálva akár egy jó cenzor vagy filmrendező, a legelső halvány jelére, hogy valami félresiklolt álmaim forgatókönyvében, oda tudom kiáltani, hogy “Állj!", és rá tudom kényszeríteni őket, hogy kezdjék elölről, egészen más irányban. Ilyenkor azt szoktam mondani magamban: Ó, nem! Ezt nem, soha többé! , és mindaddig éberen őrködöm szunnyadó értelmem fölött, amíg álmaim olyan témákká és jelenetekké nem írják át magukat, amelyek jobban megfelelnek a gusztusomnak. Akkor aztán biztonságosan elengedhetem magam, újra elalhatok, és szabadjára engedhetem az álmaimat. De csak akkor tudom ezeknek a nemszeretem álmoknak a kialakulását megakadályozni, ha akkor kezdődnek, amikor éppen elalvófélben vagyok, és még tartom a kapcsolatot önmagammal. Gyakran nem tudom, és csak fekszem a sötétben, mint egy kezetlen-lábatlan csecsemő, ők meg pöffeszkedve futják könyörtelen pályájukat bennem, mintha valami tehetetlen, testetlen agy volnék, vagy az az apró, kezetlen-lábatlan csecsemő, mozdulatlanul, a bölcső vagy az anyaméh börtönébe zárva. Nem bírom elviselni őket. Elfelejtem őket, de otthagyják rajtam a nyomukat. Gyakran vannak ilyen álmaim. Valahányszor csak akarom.)
(Annyi mindenről tudok, amit félek megtudni.)
A lányom rossz alvó. és kivéve az eufóriás vidámság és tervkovácsolgatás rövid életű, tétova rohamait (melyek oly hirtelen és oly szertelenül lobbannak föl, hogy szinte lázasnak tűnnek), a saját lehetőségeit illetően jobb szeret kitartani a tragikus álláspont mellett. Könynyen megrémül, és gyakran ideges. Valószínűleg szűz még. (Ha nem volna az, megmondaná nekem. Mikor már nem lesz az, meg fogja egyre gyakrabban látom kelletlenül magam előtt ezt a közeledő eseményt , és komoran tekintek előre arra a napra vagy estére, amikor bemasírozik majd a dolgozószobámba, hogy ezzel űzzön csúfot belőlem. Vajon mit illene mondanom neki? Természetesen nevetéssel fogom elütni a dolgot, bagatellizálni fogom a jelentőségét, hogy egyrészt ne kergessem promiszkuitásba és perverzióba, másrészt ne legyen se frigid, se önmegtartóztató. Micsoda dilemma.
Hát, biztos vagyok benne, hogy a korodbeli lányok is ezt csinálják, drágaságom szinte hallom magam, ahogy ezt mondom neki, nyájas nemtörődömséggel, lepöccintve a fehér hamut a szivaromról, amit nem szívok. Gondolom, nem te vagy az első. Vagy nem így van?
De mit fogok valójában érezni?) Nincs önbizalma, és akárcsak a fiam (meg én), bizalmatlan az idegenekhez, és rosszul érzi magát olyan emberek társaságában, akiknek csak nemrég mutatták be. (Én viszont időnként nagyon jól alszom bár szeretem színlelni, hogy nem , különösen amikor otthon alszom, a feleségemmel, noha rendszerint várok, és csak akkor alszom el, amikor már nem tudok tovább ébren maradni. Hahaha. Mikor házon kívül alszom a feleségemmel, az első vagy a második éjszakán mindig lidérces álmom van, rendszerint ugyanaz: egy idegen férfi törvényellenesen betör az ajtón, amit pedig kulcsra zártam, és jön-jön, egyre közelebb, betörő, szatír, emberrabló vagy orgyilkos; négernek látszik, de ez változik; azt hiszem, kés van nála; megpróbálok sikoltani. de nem jön ki hang a torkomon. Otthon is gyakran rám jön ez a rossz álom, pedig gondosan bezárok minden ajtót, mielőtt lefekszem. Számtalanszor álmodtam már ezt. Mindig megvolt ez az álmom. Mikor ezt álmodom, és sikoltani szeretnék, de nem tudok, valami hang azért biztos kitör belőlem, mert a feleségem felébred a küszködésem zajára, nevemen szólít és fölébreszt, aztán elmeséli, mintha én nem tudnám, hogy lidérces álmom volt. Néha, amikor pedig már mélyen belesüppedtem az ingoványba, s már-már odalépett az ágyam mellé, ami fenyeget, bármi légyen is, énemnek valamelyik másik része mégis mindentudóan ráhangolódik az élmény mivoltára: tudja, és megnyugtatóan tudtomra adja, hogy az egész csak rossz álom, nyugodtan és önelégülten, kívülről figyeli a dolgot, és reménykedő örömmel várja, hogy a feleségemet fölzavarja a nyöszörgésem meg a hánykolódásom, nevemen szólítson, megrázza a vállamat, fölébresszen, és elmondja nekem, hogy lidérces álmom volt. Azt hiszem, az embereknek nem egy agyuk van, hanem több. Szeretem a feleségemet a lidérces álmaimmal riogatni. Néha, amikor neki van lidérces álma, azzal állok bosszút rajta, hogy nem ébresztem föl, hagyom, hadd kínozza, amíg csak akarja, miközben én, lustán és önelégülten, a könyökömre támaszkodva, kívülről figyelem. Pisilős álmaim is vannak, de azok mulatságosak. Szerintem azok. Mikor házon kívül alszom, a feleségem nélkül, gyakran aggódom, hogy rámjön ez a rossz álom, vagy egy másik, ugyanilyen borzasztó. Ki fog akkor fölébreszteni? Túl fogom-e élni, ha nem ébreszt föl senki? De amikor egyedül vagyok, soha nincs ez az álmom. Zavarban lennék és mentegetődznék, ha valaki fölébresztene a szomszéd szobából vagy ugyanabból az ágyból? Mostanában sok olyan éjszakám van, amikor abban a pillanatban, ahogy leteszem a fejemet a párnára, vadul elkap az álmatlanság, és akkor egész éjjel csak hánykolódom. A testem különösen a lábom, a vállam és a könyököm nehéz és idétlen, nem tudom hová tenni; a lelkem törékeny, az agyam szövetei elvékonyodnak, és könnyen áthatolnak rajtuk az érzelmek meg a képek. Ilyenkor az égvilágon semmit nem tudok csinálni. Teli van a fejem versenyt futó, összefüggéstelen gondolatokkal. Ezt a zsibongó álmatlanságot most már az első egy-két másodpercben fel tudom ismerni; de nem is próbálom legyűrni többé. Úgyis hasztalan. Belesüppedek, és megadom magam neki. Rezignáltan, megadóan fekszem és várok, a szemem lehunyom, mert úgy könnyebb, és a reggelre hagyatkozom, ami majd megment; vagy arra, hogy néhány óra múlva észrevétlenül mégiscsak fölém lopakszik az álom, és kiragad a fantázia, a düh. az emlékezés és a töprengés csapkodó zuhatagai közül egyiknek sincs semmi jelentősége , amelyek örvénylő áradatban ömlenek át a fejemen. Sajnálom magamat. Tulajdonképpen nem is olyan biztos, hogy olyan jó alvó vagyok, bár ebéd vagy nemi érintkezés után általában könnyen elszundítok. Amikor egy-egy álmatlansági roham után reggel fölébredek, meglepetten konstatálom, hogy aludtam; egészséges, álomtalan alvásból felébredve gyakran rémülten döbbenek rá, milyen messze voltam az élettől, és milyen védtelen voltam, amíg aludtam. Majdnem olyan ez, mintha igazán félnék a sötétségtől. Akárcsak a lányom. Meg a fiam. Akárcsak én, gyerekkoromban. És később. Lehet, hogy egyszer nem leszek képes visszatérni többé. Nem szeretem teljesen elveszíteni a kapcsolatot az öntudatommal. Amikor alszom, egyetlen kapcsolatom a valósággal az álom, még a nagyon rossz, kísérteties álmok is: akarom őket, még az éjszakai fejfájásnak is örülök, nem szakadok ki a létezésből. Hol vagyok akkor, amikor nem vagyok? Irattárba téve? Az utóbbi időben aggódom emiatt, és már akkor aggódtam, amikor még kicsi voltam. Mindenen, ami miatt most aggódom, még többet aggódtam, amikor kicsi voltam. Pont ezért aggaszt, hogy egy szép napon esetleg meg fognak operálni: a vagdosás, a kalapálás, a fűrészelés, a varrás is épp elég kellemetlen, de az agyat teljesen elkábító altatás gondolata még visszataszítóbb. Hol leszek abban a feneketlen, kimérhetetlen időben, a két pillanat között: amikor leeresztik a maszkot az orromra meg a számra, és utasítanak, hogy lélegezzek mélyeket, mint gyerekkoromban, amikor kivették a mandulámat, aztán megint, amikor már nős voltam, és ki kellett húzatnom két befelé nőtt bölcsességfogamat, és amikor újra megmoccan az agyamban az első gondolat, és én, akárcsak Jézus a sziklabarlangból vagy Lázár a sírjából, csodálatos módon föltámadok? Azt hiszem, hiteles csoda megy végbe a világegyetemben, valahányszor újra fölébredek, miután elaludtam. Mi történik velem, amikor nem tudok magamról? Hová megyek? Hol voltam? Amikor nem vagyok itt, ki vigyáz rám, hogy biztosan visszajöjjek? Ha altatás közben halok meg, holtbiztos én leszek az utolsó, aki rájön, hogy jobblétre szenderültem. Amikor úgy érzem, képtelen leszek elaludni, a feleségem nyugtatóival próbálkozom, úgy gondolom, talán segítenek. Hallani se akarok altatókról; régimódi ravatalozók, fogorvosi rendelők és viaszgyümölcsök látványát és illatát juttatják eszembe. Sok-sok évvel ezelőtt, amikor a lányom még kicsi volt, meg-megjelent a hálószobánkban, az éjszaka fekete óráiban, vagy ha egyikünk vagy másikunk sokáig fönnmaradt, a nappali ajtajában; egyszer csak ott volt, és halk, fura, súrlódó neszket hallatott, amelyeket csak félig-meddig lehetett hallani valahogy inkább éreztük, mint hallottuk őket , amíg csak rá nem kényszerített, hogy fölnézzünk és észrevegyük. Nem tudott beszélni: mintha elzsibbadt volna a szája, csak morogva, kábultan és összefüggéstelenül tudott válaszolni rázúdított erélyes kérdéseinkre, és miután visszazavartuk a szobájába, aztán reggel újra megkérdeztük a dologról, nem emlékezett semmire. Legalábbis azt állította, hogy nem emlékszik. Ezeket az eseteket a madulaműtétével próbáltuk tapogatózva összefüggésbe hozni; csakhogy már korábban elkezdődtek, és a műtéttel nem járt semmiféle komplikáció, se a kórházban, se otthon, se előtte, se utána. Csak kiábrándulás. Valami mást várt. Hamarosan abba is hagyta. Hamarosan mi sem gondoltunk rá többet, mivel a jelek szerint túlesett rajta. Mikor a fiamnak kivették a manduláját, ő se akart megmaradni a szobájában. Akkor is azt mondták nekünk, hogy nem volt semmiféle komplikáció. De utána hamarosan ő is kezdett be-belopódzni a szobánkba az éjszaka kellős közepén, és ott aludt el összekucorodva az ágyunk lábánál, a szőnyegen. Nem akart egyedül lenni. Ha korán jött, amikor még ébren voltunk, visszaküldtük a szobájába, és megmondtuk neki, hogy égve hagyhatja a lámpát; néha kiabáltunk is vele, de mindig visszajött, vagy legalábbis megpróbálta; nem számított, akármennyit kiabáltunk vele, újra meg újra visszaosont a szobánkba, amilyen csöndesen és ravaszul csak tudott, mint valami sóvár újszülött, és lekucorodott az ágy lábánál a földre. Mikor felébredtünk, ott találtuk, az oldalán feküdt, akár egy szépen formált magzat, és szopta a hüvelykujját. Dermesztő, szívfacsaró élmény volt napról napra úgy kászálódni ki az ágyból, hogy az új reggel első csapásaként mindjárt el kellett viselnünk azt a megdöbbentő érzést, hogy rajtunk kívül még egy eleven lény van a szobában. Amikor bezártuk a hálószobánk ajtaját és kicsuktuk, lekucorodott az ajtó elé a földre, és ott aludt. Ha valamelyikünknek az éjszaka kellős közepén ki kellett mennie valamiért a hálószobából, amikor kinyitottuk az ajtót, váratlanul belebotlottunk a testébe, ahogy ott feküdt, és majdnem felsikoltottunk a rémülettől. Ha sötétben keltünk fel az ágyból, féltünk, hogy rá találunk lépni. Persze odavehettük volna magunkhoz az ágyba; akartuk is. De a doktor azt mondta, hogy ne. Nagyon rosszul esett, hogy ilyen állapotban látjuk. Nem akartuk kizárni. Most már sajnálom, hogy kizártuk. Azt hiszem, a doktor tévedett. Nem tudom, mi mást tehettünk volna.) A lányom nagyon érzékeny, védekező természet, és a rá vonatkozó legszelídebb javaslatokat is személye elleni dühödt támadásnak fogja fel. Hajlamos igazságtalanul becsmérelni magát, aztán körömszakadtáig vitatkozik velünk, amikor megvédjük vagy megdicsérjük. Néha még el is bőgi magát, mintha mi kicsinyeltük volna le. Határozott tehetsége van hozzá, hogy ilyen helyzetekbe hozzon engem. Nem olyan magas és nem olyan kövér, mint hiszi magáról, a bőre korántsem olyan zsíros, mint az ő félelmeiben, az arca pedig sokkal, de sokkal szebb, mint amit hajlandó elhinni magáról. Tulajdonképpen egész csinos lány. De nem hisz a szemének; a mi bizonykodásunkat pedig nem tudja elhinni.
Minden lányt irigyel, akit csak ismer, kit ezért, kit azért (egyiknek az alakját, a másiknak a haját, ennek a pénzét, annak az eszét vagy a tehetségét), és nem tudja, kivel is akarjon versenyre kelni. (Most, hogy a korához képest magas lett, ormótlan mammutnak érzi magát. Amikor alacsonyabb volt a legtöbb barátnőjénél, meg volt róla győződve, hogy csak a nagyon magas lányokat lehet szépnek tekinteni. Amikor karcsú volt, úgy érezte, hogy lapos és nőietlen. Most. hogy van rajta egy kis súlyfölösleg, és nagy mellei fejlődnek, idomtalannak érzi magát, és azt hiszi, a fiúk csak karcsú és lapos hasú lányokba szerethetnek bele.) Mindez mulatságos lehetne, ha számára nem volna annyira valóságos. Nem tudja eldönteni például, mit is szeretne, ha nagyobb vagy kisebb lenne a melle (csöcse). (Ez is mulatságos lenne, ha nem töprengene gyászos képpel a dolgon hosszú, néma időszakokon át, teljesen magába zárkózva. Néha csak ül köztünk, és közben csillagászati messzeségekben jár.
Adok egy centet, ha megmondod, mire gondolsz szoktam neki mondani.
Erre a nyitó lépésre mostanában már nem kapok választ, csak egy megvető pillantást.)
Úgy érzi, semmiben nem fogja különösebben sokra vinni; nem is. De hát ki törődik vele? Kit érdekel, hogy nincs benne semmiféle különleges készség, tehetség, szépség vagy társadalmi ügyesség? Őt érdekli. (És talán én is törődöm vele. Meg a feleségem. És talán tudtára is adjuk, hogy törődünk vele. Ha azt mondanánk neki, hogy nem törődünk az ilyesmivel, azt felelné, hogy egyáltalán nem törődünk vele. Ismer ő minden trükköt. Hogy mondhatnám azt a lányomnak, hogy ő a legcsodálatosabb, legszebb tizenéves lány az egész világon, amikor mind a ketten tudjuk, hogy nem az? Mit tudok neki válaszolni, amikor megkérdezi tőlem, van-e olyan, mint más lányok, akik ebben vagy abban messze túlszárnyalják?) Nagyon is törődik vele. (És talán én is.)
Nagyon csalódtál bennem? kérdezi időnként.
Nem, dehogy felelem. Miért csalódtam volna?
Sok embert ismer, de magányos, és a jelek szerint szinte soha nem érzi igazán jól magát. (Ez bőszit minket, a megátalkodott makacssága, hogy nem hajlandó boldog lenni és jól érezni magát, bár megpróbáljuk nem egészen ebben a fényben látni a dolgot. De tudom, hogy időnként annyira dühös voltam rá, amiért nem tud mit kezdeni magával, és nincs kedve semmihez, hogy szerettem volna megmarkolni az én drágalátos kislányomnak a vállát, és jól megrázni, őrjöngve, két ököllel dögönyözni az arcát meg a vállát, és ráüvölteni:
Légy már boldog... az isten verje meg! Te önző kis dög! Hát nem látod, hogy az életünk múlik rajta?
Persze sose csináltam ilyet, még csak meg se említettem ezt a dührohamot a feleségemnek, aki iszonyodna az ilyen brutális, csúf felindulástól, abnormisnak és romlottnak tekintené pedig tudom, hogy ő is átéli ugyanezt a brutális és abnormis indulatot. Ami pedig a feleségemnek a lányommal való örökös, céltalan küszködését illeti, egyszer megjegyeztem neki:
Remélem, tudod, hogy valójában a saját boldogságodra gondolsz, és nem az övére.
Ez nem igaz tiltakozott határozottan a feleségem. Mit gondolsz, nem azt akarom, hogy boldog legyen? Én csak rá gondolok.
Frászkarikát feleltem, vagy szerettem volna.
Mert tudom, hogy a feleségem sírógörcsbe hajszolta, amikoregészen másról beszélgetve, minden apropó nélkül azt indítványozta neki, hogy rendezzen házibulit a tizenhatodik születésnapjára; hiszen régóta kimondatlan titok, hogy soha nincs egyszerre annyi fiú- és lányismerőse, akiket szeret, vagy akik őt szeretik, hogy egy tisztességes ünneplő társaság kitelne belőlük, és hogy boldogtalanságának ez az egyik legfájdalmasabb forrása.) Azt hiszi magáról, hogy népszerűtlen. Könnyen szerez barátokat, és durván ejti őket. Fiúkkal még mindig félszeg. (Szerintem legalább egyszer volt már valamiféle kínos szexuális élménye, és nyugtalanul várja a folytatást.) Otthon kényelmetlenül érzi magát a fiúk közt, amikor én is ott vagyok. Vajon csakugyan olyan ártatlan volt-e a feleségem ötlete, amilyennek látszott, vagy valami ravasz és talán öntudatlan kegyetlenség sugallta neki a javaslatot? Nem tudom. Valószínűleg ártatlan volt, mert a feleségem hajlamos nosztalgikusán tekinteni vissza mindarra, amit emlékezete saját lánykora élvezetes élményeként őriz. A feleségem úgy mulatott azon az estélyen, amelyet az anyja a tizenhatodik születésnapjára rendezett neki, mint egy hercegnő, legalábbis azt hiszi. (Talán az volt az utolsó alkalom életében, amikor engedték, hogy fontosnak érezze magát.) A feleségem azok közé a melegszívű, szentimentális emberek közé tartozik, akik hajlamosak mindenkiben valami jót látni (mármint ha hagyom), és a múlt élményeire a legrózsásabb színeket vetíteni, aminek az az eredménye, hogy gyakran pontatlan az emlékezete. Szereti azt hinni, hogy szerette az anyját, pedig tudja, hogy gyűlölte. A lánykora kínszenvedés volt. nem boldogság. Gyűlöli a húgát, és mindig is gyűlölte. (Én legalább csak akkor kezdtem gyűlölni az anyámat, amikor terhessé lett számomra. Még mindig vannak szomorú, sóvárgó álmaim az anyámról, amelyekben én fiatal vagyok, ő meg otthagy. És amikor kinyitom a szememet, könnyek száradnak a sarkában.)
A lányom igazából nem nagyon szereti a barátnőit (önkényesen fogadja kegyeibe és veti ki belőle őket), mint ahogy én sem; kivétel az egyik, nála fél évvel idősebb osztálytársa, aki karcsú, csinos és titkolódzó, és aki, erről csaknem meg vagyok győződve, kacérkodik velem, és csábítgat. (Én meg bátorítom.) Ahogy a lányom mondja, már nem szűz. A viselkedéséből tapasztaltság és kihívás sugárzik, ami elválasztja a többiektől. Amikor a közelében vagyok, rajtam tartja a tekintetét, én meg rajta az enyémet. Nem vagyok benne biztos, melyikünk kezdte. Azt hiszem, én. (Talán felismerünk egymásban valamit, ugyanazt a valamit, és azt hiszi, hogy flörtölök vele, ami talán igaz is, de ha igen, akkor csak heccből. Remélem, hogy csak heccből.) Tizenhat éves. az még nekem is túl fiatal volna. (Vagy nem is volna? Valaki meg fogja kefélni ezt a kihívó, csinos kislányt, akinek tüzel a bugyija, méghozzá hamarosan, ha ugyan máris nem kefélgeti valaki, és miért ne lennék én az, holmi érzéketlen és pimasz, tizennyolc vagy huszonegy éves okosjani helyett, aki korántsem élvezné annyira, mint én, aki nem tudná úgy elárasztani és megrészegíteni a hízelgés és az apró figyelmességek varázsával, amelyekkel én elbűvölhetném, s aki korántsem élvezné annyira a dolog pikáns romlottságát, mint én ebben biztos vagyok. Bár abban nem vagyok olyan biztos, hogy ezt hajlandó lennék-e valakinek elmesélni.) Nem, tizenhat, az tényleg túl fiatal (olyan fiatal, hogy a lányom lehetne, hahaha), és nagyon ingerült leszek, valahányszor a lányom kijön a szobájából egy kicsit elfecserészni velünk, és nincs rajta más, csak egy hálóing vagy egy pongyola, amit hol alul, hol fölül nem gombol össze. (Nem tudok hová nézni.) Vagy minden magyarázat nélkül kirohanok (fortyogok a dühtől, de nem szólok semmit), vagy gorombán és haragosan ráparancsolok, hogy ha köztünk akar maradni, vegyen pongyolát, vagy tegye össze a lábát, vagy ha pongyola van rajta, gombolja be nyakig, és húzza le a térdére. Mindig megdöbbenti a kitörésem; tágra nyílik a szeme. (Úgy látszik, nem érti, miért viselkedem így. Nem tudom neki megmagyarázni; még a feleségemnek se tudom megmagyarázni. Nehezen tudom elhinni, hogy a lányom csakugyan ennyire naiv. De hogyan lehetne ezt másképp értelmezni?) Utána mindig bosszankodom magamra, amiért olyan hevesen reagáltam. (De ami a mentegetődzést illeti, nem sokat tudok mondani. Hát hová kellene néznem, amikor bejön hozzám az én szép szál és virágzón duzzadó mellű nagylányom beszélgetni, és nincs rajta úgyszólván semmi, aztán hányavetin eldobja magát, a lába széjjel, a pongyolája nyitva? Mit kellene éreznem? Ezt soha senki nem mondta meg nekem.) Ezek a fiúk és lányok mind rettenetesen hasonlítanak egymáshoz a serdülőknek abban a komor társaskörében, amelyhez a lányom is tartozik (egyikük sem boldog), sokkal egyformábbak, mint azok a fiúk és lányok, férfiak és nők, akikkel a cégnél együtt dolgozom (bár lehet, hogy az ő szemükben mi látszunk mind egyformának). Egyikük sem tud jól beilleszkedni. (Én jól beilleszkedtem, ami nem éppen a legjobb ajánlóvelél a beilleszkedés mellett, ugye?) Dacosak, elégedetlenek, bágyadtak és közömbösek. Általában nincs semmi elképzelésük arról, hogy mit szeretnének csinálni. Nem tudják, mik szeretnének lenni, ha felnőnek; nincsenek bálványaik. (Nekem sincsenek. Most már nem lennék szívesebben valaki más, mint önmagam pedig tulajdonképpen nem szeretem önmagamat, és még abban sem vagyok biztos, hogy ki vagyok.) Kényelmetlenül érzik magukat a felnőttek közt (velem); pózolnak és feltűnően viselkednek, amikor köztünk vannak; igyekszenek olyan hallgatagok és magányosak lenni, akár a vakondok. Nem szeretik, ha halljuk, mit mondanak, amikor maguk közt beszélgetnek. Azelőtt azt hittem, egyfolytában csak színlelik; most már elhiszem, hogy tényleg olyan cinikusak és csüggedtek, amilyennek hitük szerint csak megjátsszak magukat. Nem akarnak orvosok lenni, ha felnőnek, se repülők, se nehézsúlyú bokszvilágbajnokok. Jogászok aztán végképp nem akarnak lenni. Egyikük sem akar az Egyesült Államok elnöke, vezérkari főnök vagy az E. I. du Pont de Nemours & Co. igazgató tanácsának elnöke lenni. Olyanok se akarnak lenni, mint én. (Miért akarnának? Éppen elég más ember van az efféle munkákra. Például én. Én is csak azért vagyok hajlandó csinálni, mert most már semmi mást nem tudnék csinálni.) Úgy érzem, jó okuk van a pesszimizmusra; csak az a kár. hogy olyan hamar rájöttek.
Mindig van néhány lány és néhány fiú, aki látszólag könnyebben veszi a dolgokat, mint a többiek, de ez mindig csak rövid ideig tart, akármelyikükről van szó; néha-néha még a lányom is a felszínre bukkan, libeg, és elevenen fickándozik, míg egyszer csak történik valami (néha ez a valami olyan megfoghatatlan, hogy még csak nevén se lehet nevezni; szinte mintha hirtelen kifogyna belőle az öröm, ahogy a kocsiból kifogy a benzin), ami megtöri a tartását, és szétfoszlatja az önbizalmát, akkor aztán tunyán és biztonságosan visszasüpped megszokott búbánatának mocsarába. A fiúk közt, akikkel fut. van egypár, aki sokkal felvágósabb és hencegősebb a többieknél, de az a nagyvilági magabiztosság, amit színlelnek, átlátszóan irreális. Ha nem így volna, ha csakugyan olyan durvák, önzők, zsarnokoskodók és erkölcstelenek lennének, amilyennek mutatni szeretik magukat, kellemetlennek és elviselhetetlennek tartanám őket, mert láttam már a lányomat ezekkel a fiúkkal, telizsúfolt autókban, és csöppet sem tetszett, amit láttam vagy képzeltem. (De hát mit számít ez?)
Csakugyan: mit számít, hogy mit csinál vagy mit nem csinál máris azokkal a fiúkkal, akiket oly könnyen meg tudnék utálni, sőt talán lányokkal is (nagyjából minden fiatal lány, akivel mostanában csinálom, elhenceg vele, hogy már lányokkal is csinálta, legalább egyszer) azokban a zsúfolt kocsikban, amikor a pizza-csárdákba hajtanak, harsogó zeneszóval (a zenéjük legnagyobb részét tulajdonképpen nem szeretem, bár néha úgy teszek, mintha szeretném, csak hogy kedvében járjak a lányomnak), vagy házibuliznak, ugyanamellett a harsogó zene mellett, idegenek elsötétített házaiban amíg nem hajtanak ész nélkül, és nem halnak vagy nyomorodnak meg egy autóbaleset során?
(Mit számít az ma már, hogy ki kivel kefél?) Már késő, minden máshoz késő. Azt hiszem, már késő, már nem tudom megállítani vagy megváltoztatni, és nem is tudnám többé, hogyan fogjak hozzá. Valami történt mind a két gyerekemmel, amit nem tudok megmagyarázni, és amit nem tudok meg nem történtté tenni. Úgy látszik, nem tudok jó lenni hozzájuk, még akkor se, ha akarok.
Idefigyeljetek mondom nekik, mindkettőiüknek. aggóda, úgyszólván könyörögve, hogy hagyjanak segíteni. Mik akartok lenni, ha felnőttök? Mondjátok meg nekem. Mit akartok csinálni?
Soha nem akarok férjhez menni motyogja rosszkedvűen a lányom , még gyereket se akarok.
Benzinkutas akarok lenni feleli a fiam.
No, ez valamivel jobb helyeslek, dicsérő pillantást vetek rá, és bólintok. Miért ne? Önálló akar lenni? Nem is hülyeség. Jövedelmező szakma. Exxon, Texaco, Sunoco, Shell, Gulf? Hát persze. Ez már valami. Kezdetnek. Oké. Miért?
Szeretem a benzinszagot.
Jesszusom!
Jack, neked is vannak gyerekeid folyamodom Greenhez az irodában, majdnem kétségbeesetten. Idősebbek, mint az enyémek. A fiad már főiskolás, ugye? Mi akar lenni, ha végez?
Öngyilkos.
Nem viccelek.
Azt hiszed, én igen? A lányom is főiskolás. Abortuszai vannak. Az öngyilkossági kísérletek közt. Csavargókkal hempereg. Nem akarják folytatni. Ketten-háromszor kísérelték meg. Amiről én tudok. Egyszer érnyiszálás, kétszer altató. Mind a ketten kábszeresek. Az új feleségem is őrült. Az anyja is az. Az enyém is. Semmi közöm sincs hozzá többé.
Ne haragudj. Nem tudtam.
Eridj dolgozni. Neked sincs semmi közöd hozzá.
Leírta a gyerekeit, irattárba tette őket, lezárta őket, mint a nyilvántartásban a holt anyagot, amihez semmi köze nincs többé. De nekem még megvannak a gyerekeim, én szeretnék rajongani értük, és megóvni őket minden sérelemtől. (Azt akarom, hogy higgyék el, hogy szeretem őket.)
Ide figyeljetek kiáltom nekik izgatottan , nektek nem muszáj azt csinálni, amit mindenki más csinál! Az lehet belőletek, amit csak akartok. Én segíteni fogok. Nem kell beállnotok farkaskölyöknek, nem kell baseballozni vagy vasárnapi iskolába járni, még főiskolára se kell mennetek. Mit akartok csinálni?
Beállni farkaskölyöknek és baseballozni mondja a fiam.
Én most a szobámba akarok menni, és föl akarok tenni egy lemezt mondja a lányom.
Atyaisten hát már megtörtént velük? Nem törődnek vele. Vagy nem tudják. Mikor történt? Hol? Hol voltam én, amikor meghozták a döntést, hogy a fiam most larkaskölyök akar lenni és baseballt játszani, a lányom meg semmi mást nem akar, csak a szobájába menni, locsogni a telefonon, és a lemezeit bőgetni? Hát már tényleg késő?
Érzem, már késő, hogy megmentsem a lányomat, vagy akár csak segítsek rajta, és igazából azt hiszem, nem is tudom már, mit csináljak, mivel próbálkozzam (azon kívül, hogy ülök, és apatikusan figyelem, ahogy megy a maga boldogtalan útján). Éppúgy nem tenne nekem jót, ha most megpróbálnám megváltoztatni, mint ahogy nem tett jót a múltban sem, amikor még hiszékenyebb és befolyásolhatóbb volt, és mohón igyekezett a kedvünkbe járni. Én megpróbáltam: szidtam, érveltem, mennydörögtem, siránkoztam, fegyelmeztem, hízelegtem és rábeszéltem, mindhiába, és talán csak sok kárt okozva, amíg egy szép napon be nem vallottam magamnak, hogy mindez nemcsak képmutatás a részemről, hanem teljesen hiábavaló is, tehát ostobaság. Akkor abbahagytam. (Most már csak felületes sablonokat követek. És azt is beismertem magamban, hogy tulajdonképpen nem is emésztettem én magam a fogyatékosságai és hibái miatt annyira, ahogy állítottam, sőt. amiatt sem, hog végig kellett néznem, hogyan ácsolja magának a jövőbeni katasztrófák állványzatát. Akkor már semmi nem látszott károsnak a szememben, csak az engedetlensége, meg az, hogy nem hajlandó hinni nekem. Ma már semmi más nem fenyeget, csak az ellenállása és a tiszteletlensége.) Mi célja volt akkor, hogy továbbra is megpróbáltam befolyásolni (azon kívül, hogy egy szép napon most azt mondhassam, hogy én megpróbáltam)? Tudom, hogy már nincs felette hatalmam. (Ha tudnám, hogy hamarosan a heroin rabjává válik, aztán meg közönséges prostituált lesz belőle, akkor se tudnám, mit tegyek, hogy elhárítsam. Panaszkodnék, és átkoznám a sorsot, az én sorsomat, de mindez nem segítene, így hát meg se próbálnám.) Ő még nem tudja, hogy nincs hatalmam fölötte; így aztán blöffölök, és ez idő szerint (meglesz még ennek a böjtje) megtaláltuk a modus vivendit. (Semmi más hatalmam nem maradt, de még meg tudom nyomorítani.) Hol volt abban az erkölcs, a kötelesség és a józan ész, amikor megpróbáltam olyasféle személyiséggé alakítani, akit nem szeretek, és akivé valószínűleg amúgy sem lett volna soha képes átalakulni? Tudom, mi lesz ennek a vége. (És nagyon nem tetszik. Az se tetszik, hogy tudom. De hát mit tehetek? Semmit. Ezt is tudom.) Máris az, ami, már jócskán úton van afelé, legyen az jó és/vagy rossz, amivé sorsszerűen válnia kell, és azt hiszem, nincs többé az égvilágon semmi, amit ez idő szerint tehetnénk, akár én. akár más. hogy segítsünk rajta vagv megváltoztassuk. Magánvos, ideges, modern ember (nő) lesz belőle. (Ahhoz túl okos, hogy buta legyen.) Sokkal okosabb, mint a feleségem, ami egyebek közt azt jelenti (ellentétben a feleségemmel... eddig), hogy le fog feküdni nős férfiakkal (és nem sokáig lesz nagyon elragadtatva a saját férjétől). Ezt nem állíthatom meg. Nem szállhatok harcba ellene, nem tehetem semmivé az egész kultúrát, a környezetet, a korszakot, a múltat (különösen amikor az éppen úgy az én saját múltam és környezetem, mint az övé, és én magam olyan nagy része vagyok az övének), amikor én magam mindezekhez oly megvetésre méltóan alkalmazkodtam. Miért várnám tőle (sőt miért akarnám), hogy más legyen, mint a többi lány és nő, akiket ismerek és szeretek? (Legfeljebb azért, mert azok nem boldogok.) (De hát ki az?) Ha az idén nem is szív el ténylegesen házon kívül naponta egy csomag cigarettát, majd el fog szívni házon kívül egy csomaggal jövőre. És ha most még nem is fekszik le egy vagy több ismerős fiúval, majd lefekszik velük később, és végig fogja velük csinálni a többi közhelyszerű szexuális kunsztokat is.
Szép dolog ilyesmiket mondani a saját lányodról jegyzi meg a feleségem, viszolygó fintorral.
17o Akkor is, ha igaz?
Igen.
(Pedig pontosan ezt mondanánk róla mindketten, ha nem a saját lányunk volna, hiszen a feleségem meg én sokszor bocsátkoztunk már ugyanilyen becsmérlő spekulációkba a lányom legtöbb barátnőjéről és más ismerősök vele egykorú, sőt fiatalabb lányairól.)
Nem erkölcs kérdése ez többé, még csak nem is elhatározásé; csak idő kérdése. (És a feleségem, aki romantikusan csügg azon, hogy a dolgoknak hogyan kellene menniük, szemet huny a saját múltja fölött. Szeret megfeledkezni róla, hogy még mi is megcsináltunk egymással mindent, mielőtt összeházasodtunk.)
És mi haszna volna elhitetni vele, hogy nem így van? Tudom én, merre tart a lányom, azoktól a lányoktól, akiket ismerek, és akik már végigjárták ezt az utat. Ő nem fog templomba járni, mint a feleségem. (Most minden harmadik-negyedik vasárnap elmegy, de csak azért, hogy kiengesztelje a feleségemet, és a nyakába varrjon egy olyan érzelmi adósságot, amiért aztán később elképesztő árat fog behajtani. Amíg ott van, tréfát űz az istentiszteletből, és kuncogó oldalpillantásokat vált a fiammal, aki máris kissé csacskának találja az egész fura szertartást.) Egy darabig whiskyt fog inni helyette; aztán majd abbahagyja; aztán, miután már néhány évig férjnél volt, újrakezdi, és attól kezdve rendszeresen fogja szlopálni a whiskyt, akárcsak a feleségem. Lesz két vagy három gyereke, és el fog válni (ellentétben a feleségemmel), aztán másodszor is férjhez fog menni, ha ő meg a gyerekek még elég fiatalok lesznek, amikor az első házassága felbomlik. Marihuánát fog szívni (ki nem? Még azok a Borostyánligás diákszövetségi fiúk is szívják, akik már vezető állásban vannak a cégnél, és én is szívom, valahányszor megkínálnak vele a városban valami bulin, amire a feleségem nélkül megyek el), ha ugyan még nem szív; és ha legalább egyszer nem szív marihuánát vagy hasist középiskolás korában, majd szív, amikor főiskolára küldöm, hiszen minden érdekes ember, akivel csak ott megismerkedik, már szívja. Meg fogják kefélni. (Ezzel a ténnyel egyszerűen nem lehet másként foglalkozni; és a legjobb, amit az ember ezen a téren kívánhat neki, hogy kezdettől fogva egészségesen élvezze. Bár ez a kívánság valahogy nehezemre esik. És remélem, hogy ezzel kapcsolatban soha nem fogja elhatározni, hogy a bizalmába avat.) Egy időre megvadul majd (és szabadnak hiszi magát), reggelig tartó szövegelésekben és murikban vesz részt, panaszkodni fog a tanáraira és a tanrendi követelményekre, nem fogja érdekelni egyetlen főiskolai tárgya sem, de azért mindenből át fog csúszni nagyon kevés munkával, ha ugyan ott nem hagyja az egészet, pusztán a levertsége és az eltompultsága miatt (amit holmi misztikus és emelkedett dologként, mondjuk felsőbbrendű intelligenciaként fog magasztalni). Kísérletezni fog stimulálószerekkel (föl), altatókkal (le), meszkalinnal és LSD-vel, ha az LSD divatban marad; megkóstolja a társas szexet (legalább egyszer), a homoszexuális szexet (legalább egyszer, és aztán legalább még egyszer egy férfi jelenlétében, aki szemlélő és résztvevő lesz egyszerre), homokosokkal, költőkkel, sznobokkal, nihilistákkal és megalomániásokkal fog barátkozni, úgy fog öltözködni, mint a többi lányok, küretjei lesznek (legalább egy, különben hazudni fog, és azt mondja, hogy volt. Majdnem minden fiatal lánynak volt legalább egy abortusza, akivel mostanában megismerkedtem, vagy azt állítja, hogy volt, és úgy érzi, kénytelen elhencegni vele), és egy darabig négerekkel fog hálni, noha mindebből valószínűleg semmit nem fog élvezni, és tulajdonképpen talán egyiket se akarja csinálni. (Határozott egyéniség az én lányom, csak éppen ahhoz gyönge, hogy ellenálljon a népszerű irányzatoknak.) Egy darabig biztosan az önpusztítás és az önlealacsonyítás valamelyik módját fogja művelni, ha nem az egyiket, akkor a másikat; aztán, ha szerencséje van, úgy két és fél, usque négy és kétharmad év múlva ki fog kászálódni a meddő kicsapongásnak és az elszánt önkifejezésnek ebből az időszakából, de értéktelennek és elhasználtnak fogja érezni magát, és teli lesz feszültséggel és lelkiismeret-furdalással; miután végigkutatott mindent, és nem talált semmit, nem lesz semmiféle egyénisége, és már csak egy derék, megbízható, érdekes férfira fog sóvárogni (olyasvalakire, amilyen én vagyok), akihez férjhez mehet, és akivel attól kezdve mindörökké boldogan élhet. Azt fogja kívánni, bárcsak lennének gyerekei. (Azt az egyetlen férfit persze nem fogja megtalálni, akit akar, mert olyan jók azért nem vagyunk.) Remélem, nem fog rákapni a rabul ejtő kábítószerekre, így aztán ki tud majd mászni belőle, amikor elszánja rá magát. Remélem, nem esik teherbe, és nem kell átesnie azon az abortuszon. Remélem, nem fog ragaszkodni hozzá, hogy elmesélje nekem. (Remélem, soha semmiféle zűrbe nem fog olyan mélyen belekeveredni, hogy nekem rá kelljen jönnöm. Remélem, nem fog autóbalesetben szörnyethalni.)
Túlságosan is jól ismerem ezt a göröngyös terepet, és tudom, hogy máris hanyatt-homlok bukfencezik rajta lefelé, akkora akarattal és lendülettel, amit nem lehet feltartóztatni, és amit tulajdonképpen nem egészen maga választott magának (nem számít, hogy ő mit hisz erről). A kocka el van vetve (alea iacta est), bár nem tudom, mikor rázták meg és ki dobta el a kockáit. (Azt tudom, hogy nem én.) Tudom, hogy biztosan iszonyatosan kártékony dolgokat műveltem vele, amikor kicsi volt, de nem emlékszem, mik voltak azok a dolgok, és mikor csináltam őket. (Esküszöm, nem akartam. Előfordult, hogy fájdalmat akartam okozni, ezt elismerem, de soha nem komolyan, esküszöm, és nem tartósan.) A lányom már rohan lefelé a lejtőn a maga zűrzavaros jövőjébe, egyik fájdalmas horzsolásokat okozó akadálytól a másikig bukfencezve, és én éppúgy nem tudnám őt megállítani ezen a lejtőn, mint ahogy nem tudnék elkapni egy sziklát a lavinában. (Ha megpróbálnám, én is belepusztulnék. Már a maga útját járja, már nem az enyém többé.) Elszántan, elővigyázatosság nélkül siklik és zuhan a sívó és érthetetlen zűrzavar időszakaiba, melyekben nincsen semmi csábító vagy vonzó, azon kívül, hogy valami mást csinálhat, és megszabadulhat tőlünk. ( Kérlek, gondolkodj konstruktívan biztattam csípősen. Mi akarsz lenni? Mit akarsz csinálni? Ha nekem tennék fel ezeket a kérdéseket, én se tudnék többé megfelelően válaszolni rájuk. Öngyilkos? Miért ne? Mi olyan sokkal jobb annál? Egy benzinkút? Nem. De hát minek ez a nagy sietség? Ha nekem nem lennének ott a lányok, akikkel eljátszogatok, és nem lennének ilyen komoly problémáim otthon, amelyekkel zöld ágra kell vergődnöm, azt hiszem, ó, édes, hét sebből vérző Jézusom, abba a kibaszott hivatali munkámba egyszerűen beleőrülnék.)
És többé-kevésbé úgy érzem, hogy mostanában eljutottunk egy hallgatólagos megegyezéshez, ő meg én, egy modus vivendihez, annak kölcsönös megértéséhez, hogy már mindketten leírtuk a másikat, egyikünk se tartozik igazán a másikhoz többé, mindketten csak a látszatot tartjuk fönn, felületes sablonokat követve (ahogy én réges-rég leírtam az anyámat, mielőtt még eltemettem volna, és ahogy, ma már azt hiszem, ő is ugyanezt csinálta velem. Azt hiszem, keresztüllátott rajtam, akármilyen öreg volt, hiába tompult el és némult meg, ahogy lassan haldokolt abban a szanatóriumban, korrekten kényeztetett és babusgatott, azzal, hogy hagyta, hadd kényeztessem és babusgassam az utolsó hónapokban, azokon a kényszeredett látogatásokon, amikor semmi hasznosabbat nem tudtam csinálni, mint hogy erősen fűszeres ételeket vittem neki, és majd egy órát üldögéltem az ágya mellett. közben lopva az órámat bámulva, és vidám, sablonos marhaságokról locsogva, melyek iránt kevés érdeklődést mutatott. Ez volt minden vigasz, amit nyújtani tudtunk egymásnak azokban a végső pillanatokban, amiket még együtt tölthettünk az örökkévalóság jegyében. Micsoda lehetőség volt, nekem, nekünk, hogy mondjunk valamit. Nem lett belőle semmi. Most már le merném fogadni, hogy ezek a kényelmetlen, meddő látogatások neki sem voltak semmivel sem kellemesebbek, mint nekem. Én azért látogattam, mert az anyám volt; ő meg, azt hiszem, azért viselte el, mert a fia voltam. Mindig jó megfigyelő volt, biztosan belém látott), s miközben szertartásosan azt színleljük, hogy még mindig közünk van egymáshoz, a lányom is, én is, csak az alkalmas pillanatot várjuk. Itt él, követi a laza előírásokat, és velünk vacsorázik; én beszélgetek vele, megveszem neki, amire szüksége van, és mindaddig továbbra is azt hangoztatom, hogy érdekel a sorsa, amíg elég idős nem lesz, hogy főiskolára menjen, vagy elköltözzön valahova máshova, hiszen soha nem győzi eleget hangsúlyozni, hogy ezt mennyire szeretné.
Hamarosan, egy szép napon mondja , talán a nyáron, mikor vége lesz az iskolának, azt hiszem, szeretnék a sajátomban lakni. Egy garzonlakásban. A városban. Vagy egyedül, vagy egy barátnőmmel. És aztán ősszel, azt hiszem, szeretnék elmenni kollégiumba. Tulajdonképpen nem szeretem itt egyik barátnőmet sem.
Majd segítek felelem semlegesen (és tüstént tudom, hogy nem ezt kellene mondanom. Ezúttal nem akartam szívtelen lenni hozzá. De a visszautasítás tüskéje már benne van magukban a szavakban, s a lelkiismeret-furdalástól ravasz leszek). Komolyan. Segítek neked egy rendes, biztonságos lakást találni, és adok pénzt, hogy ki tudd fizetni, és meg tudj élni.
Én komolyan gondolom.
Én is.
Te viccet csinálsz belőle.
Szükséged lesz a segítségemre. Szükséged lesz rám, hogy aláírjam 182 a bérleti szerződést. Te még kiskorú vagy.
A saját életemet akarom élni.
Ki akadályoz meg benne? vágok vissza. (És most már tudom: megint benne vagyunk egymással vivott, idegőrlő szellemi csatározásaink egyikében.) Most, miután felajánlottam, hogy fizetem a számládat, és azt mondtam, elengedlek, úgy látszik, megteheted.
Könnyen túljárok én a lányom eszén, szinte akármikor.
(Még akkor is, amikor nem akarok. Képtelen vagyok befogni a számat.) Nem tudok vele mást csinálni, mikor így árnyékbokszolunk, és megpróbálja megmutatni, hogy van olyan erős, mint én. (Pedig nincs. Hagynom kellene győzni?) Fájdalmat okoz nekem, és én fájdalmat okozok neki; megüt, és én visszaütök. Szereti kierőszakolni a feleségemtől és tőlem, hogy túlzott összegeket költsünk rá, olyan holmikra, amiknek tüstént nincs sok értékük a szemében, mihelyt megkapta őket (ez az egyik módszere, amivel uralkodhat felettünk); én meg hagyom, hadd érje el, amit akar, ellenállás, megjegyzés vagy panasz nélkül (ezt a módszert én találtam ki, hogy túljárjak az eszén. És számomra hosszú távon sokkal könnyebb megválni ezektől a tulajdonképpen jelentéktelen pénzösszegektől, mint folyton veszekedni, és heves viták egész sorozatát folytatni vele miattuk, amelyeket másképpen talán nem is lehetne lezárni. Rájöttem: győzelmet aratok rajta, ha engedek neki szinte minden bosszantó dologban, amivel csak előhozakodik). Szerinte éretlen vagyok. Mindig fölbosszant, mikor ezt mondja (még akkor is, amikor helyeslően mondja, amikor sikerül megnevettetnem, ingerel, amikor azt hallom az ő szájából, hogy sose fog teljesen benőni a fejem lágya, és véleménye szerint még mindig olyan játékos és gyerekes vagyok, mint egy kisfiú. A fiam gyakran elkeseredik és megbotránkozik, amikor megpróbálom őt meg a lányomat nyilvánosan megnevettetni, énekelek, furán járok, vagy fennhangon vicces megjegyzéseket teszek a liftben, a drugstoreban vagy a szupermarketben), és egyre többször tűnődöm (kívánom) keserűen a legkínosabb ilyesféle viták után, amikor elégedetlenül és bosszúsan füstölgők magamban, szenvedek, és borzasztóan sajnálom magamat, hogy miért nem teszi meg nekem azt a szívességet, hogy megszökik, jó messzire hazulról, mint annyi más, vele egykorú boldogtalan lány (azt hiszem, nagyon sajnálnám, ha megtenné. Azt hiszem, nem hiányozna nekem, hiszen tulajdonképpen nincs már sok közünk egymáshoz, de mi mindenen kellene keresztülmennem, milyen bonyolult és megerőltető volna megtalálni, és hány félszeg beszélgetést kellene folytatnom más emberekkel arról, hogy megszökött), és miért nem könnyíti meg az életemet, miért nem hagy békében. És az ilyen alkalmakkor, amikor a leggyilkosabb, legkeserűbb kedvemben vagyok, amikor magamon kívül vagyok a dühtől, és égek a bosszúvágytól, éppen a feleségem csillapít le. ő vesz rá, hogy álljak meg és gondolkozzam; a feleségem mondja ki azt a néhány szót. ami némi fényt, sőt reményt ad. és eszembe juttatja, amit soha nem volna szabad elfelejtenem. Ostobának nevez; azt mondja, rohadt, önző őrült vagyok; nem vagyok “jó" semmire (és ilyenkor megint megbánom, hogy valaha is elárultam a feleségemnek, mi volt az a pár szó, amit szerintem az anyám mondani próbált nekem a szanatóriumban, amikor utoljára megszólalt). És a feleségem, az én érzelgős, csüggedt, önismétlő, sokszor csacska feleségem, akivel a lányom gorombáskodik, és aki viszonzásul zsarnokoskodik rajta, a feleségem az, aki szomorúan és együttérzően leszid engem, és előhozakodik azzal a meglepő megfigyeléssel, amely a lányomat hirtelen újra eleven közelségbe hozza. Könnyek között, csöndesen sírdogálva (nincs többé türelmem a síró nőkhöz, a feleségem tudja ezt, és megpróbál nem bőgni) a feleségem az, aki vitába száll velem, és védelmébe veszi a lányomat:
Hiszen még kislány.
A lányom még kislány, én meg megpróbálok a vitákban túljárni az eszén. (Egyszerűen nem tehetek róla.) Ügy beszélek vele, ahogy egy felnőttel beszélnék, Kagle-lel, Greennel, Jane-nel vagy a feleségemmel: okosan, meggyőzően, folyékonyan, harapósan. Úgy reagálok a kellemetlen hangulataira, mintha egy velem egykorú vagy nálam idősebb, sértő fellépésű felnőttel állnék szemben. A vitában megpróbálom zavarba hozni és legyűrni: amikor kötekedünk és viccelődünk. mindig túl akarom licitálni, és ez rendszerint sikerül is. (Ha viccesebb nem tudok lenni, mérgesebb még mindig lehetek, és így is kicsikarhatom a diadalt.) Szégyellem magam; elfelejteti velem, hogy még csak gyerek. Nagyon fontos számomra, hogy minden vetélkedésünkben legyőzzem. Bármiről beszélgetünk vagy vitatkozunk, nekem kell előhozakodnom a legintelligensebb véleményekkel. (Versengek vele.) Ha a lányom megbírál, vagy panaszkodik rám. vagy elsüt egv tréfát a rovásomra (még ha humoros és könnyed is a tréfa), annyira meg tudok sértődni, amennyire megbántódom és elcsüggedek, ha Green döf belém maró gúnnyal. (Aztán mindkettőjük előtt eltitkolom az érzéseimet, bár az a gyanúm, hogy Green belelát a koponyámba. és mindenről tud. ami lejátszódik benne. Néha szinte sírni szeretnék.) Duzzogok (és ez majdnem olyan, mintha a lányom lenne a felnőtt, és én a gyerek). Szerepet cserélünk, és ez kissé hátborzongató. (Függök tőle. Biztonságot kerestem nála, és nem kapom meg. Ehelyett ő zaklat a problémáival. Elveszi az időmet. Valamennyit megkapok ebből a biztonságból a kisfiamtól egyelőre. Szinte akármikor vigyorogva rárohanhatok a kérdéssel: Kit szeretsz? , mire felkiált örömében: Téged szeretlek, apu! és hanyatt-homlok ugrik, hogy megöleljen, olyan hévvel, amely mindkettőnket megrendít. De fél a pókoktól meg a méhektől én is , fél, hogy eltörik a bokája, és jó előre érzem, hogy még sok baj vár mindkettőnkre. Ha meghal egy barátom vagy rokonom, vagy ha valaki, akit kedvelek, esetleg talán szeretek, valami távoli helyre költözik, sohasem csak szomorúságot érzek. Egyidejűleg mindig van bennem valamilyen határozott ellenáramlat is. a megkönnyebbülés, a szabadulás, a titkos, szégventelen sóhaj: “No. legalább ezen is túl vagyunk, nem?" Kíváncsi vagyok, mit éreznék egy gyerek halálakor.) A lányomnak még mindig hatalmában áll megsebezni engem; nekem is hatalmamban áll őt megsebezni (szóval lehet, hogy tulajdonképpen még nem írtuk le teljesen egymást. Lehet, hogy ezért akarjuk megsebezni egymást: veszélyesek vagyunk egymásra. A feleségem nem tud nekem fájdalmat okozni. A lányom igen). Én nem akarok neki fájdalmat okozni. Nem akarom, hogy fájdalmat okozzon nekem. Azt akarom, hogy szeressen. (Azt akarom, hogy Green is szeressen, és mindenki, akivel csak találkozom kerek e világon, kivéve azokat, akiket már megismertem, megforgattam, jelentéktelennek találtam, és elfelejtettem.) Szeretném, ha engedelmeskedne nekem, és csodálna (mégis brutálisan visszaütök, amikor goromba vagy becsmérel). Nem bírom elviselni az ellenszegülést, családom egyik tagjától sem (se pincérektől vagy más kiszolgálóktól, akiknek alárendeltként kellene viselkedniük, bár ezekkel a többiekkel szemben gyakran hallgatok, és csak titokban nyalogatom a sebeimet). Tiszteletet és állandó kedvességet akarok a lányomtól. Nem kapom meg.
Szó sincs róla, hogy ne szeretne mondja a feleségem, amikor néha segítségért és tanácséri fordulok hozzá. Imád téged. Hát nem tudod?
Soha egy szóval se mondja.
Te se.
Én nem is imádom magamat.
Tudod, hogy mire gondolok. Most miért csinálsz viccet belőle, ha igazán aggaszt?
Ez a lány mindig dühös panaszkodom. Még akkor is. amikor nem igazán dühös, bejön, és úgy tesz. mintha dühös lenne, aztán dühbe gurul. Veled is ezt csinálja.
Azért olyan érzékeny, mikor te dühös vagy rá, vagy nem figyelsz rá, vagy amikor még ahhoz is túlságosan el vagy foglalva, hogy beszélgess vele, amikor bemegy a szobádba, és beszélni akar veled.
Tulajdonképpen soha nincs semmi mondanivalója, amiről beszélni akarna velem.
Nem tudja, mit mondjon.
Nekem?
Nem tudja, miről beszéljen, ami téged érdekelne.
Akkor miért próbálkozik?
Imponálni akar neked.
Erre nincs semmi szüksége.
Akkor miért próbálkozna vele folyton? Neked mindig másutt jár az eszed. Mindig úgy viselkedsz, mintha mi betolakodók lennénk, és szeretnél valahol máshol lenni. Velem is.
Ezt most leszel szíves abbahagyni? Most nem rólad beszélünk. Különben megint azt fogom kívánni, hogy bárcsak valahol máshol lennék.
Ne haragudj, nem így gondoltam.
De igen. Különben nem mondtad volna.
Belém akarsz kötni?
Egyebet se csinál, csak azt mondogatja neked, hogy ki nem állhat engem, és egyebet se csinál, csak bejön a dolgozószobámba, hogy elmondja, ki nem állhat téged, és elkezd velem ezen vagy azon veszekedni.
Nem tudja, mi mást mondhatna neked.
És nekem mit kellene csinálnom?
Olyan félénk.
Velem?
Ezért megy be a dolgozószobádba, és ezért zavar meg olyan gyakran. Azt akarja, hogy figyelj rá egy kicsit, és mondd neki, hogy szép.
Nem valami szép, amikor azokat a dolgokat hajtogatja, amiket mondani szokott.
Szerinted egyébként se szép?
Szerinted igen?
Lehetne. Azt hiszem, nagyon csinos lehetne, ha lefogyna egy kicsit, és jobban ápolná az arcát meg a haját.
Miért főzöl olyan hizlaló ételeket, és miért tartasz mindig süteményt, édességet meg fagylaltot a háznál?
Tudom. Nem tudom. Megfeledkezem róla.
Egyikünknek se kell, csak neked. Meg neki.
Nem fogok többé.
Nem tudok mit mondani neki.
Ő se tud mit mondani neked.
Nem tudom, hogy beszéljek vele, amikor azt mondja nekem, hogy szerinte ő kövér és csúnya, vagy megkér, mondjam meg neki, de őszintén, ha nem az én lányom volna, csinosnak tartanám-e. Szeretném-e? Se nem kövér, se nem csúnya, és ezt ő is tudja. Hát akkor mit kéne mondanom?
Nem tudja, mi mást mondhatna neked. Fél másról beszélni. Én se tudok neked mit mondani. Magam is bajban vagyok, amikor beszélnem kell veled.
Miről beszélsz?
Egyikünk se tudja, hogy mit mondjon neked. Mindig olyan ingerült vagy. Mindig úgy dühbe gurulsz.
Ugyan már.
Ez az igazság. Azt érezteted velünk, hogy buták vagyunk. Vagy megpróbálod.
Ennyire nem vagyok gonosz.
Talán ha korábban járnál haza, vagy nem aludnál olyan gyakran a városban...
Mi köze ennek ahhoz, amiről beszélünk? Késő estig dolgozom.
Vagy ha ritkábban jönnél haza. Néha sokkal jobban megvagyunk, mikor nem vagy itthon.
Talán egyáltalán nem kéne hazajönnöm.
Nem így értettem.
Azt akarod javasolni, hogy váljunk el?
Nem. Ezt te is tudod. Miért hozakodsz elő vele most ilyen hirtelen?
Mire van panaszod?
Semmire. Sajnálom, hogy ezt mondtam. Nem tudom. Nem tudom, miért. Nem ezt akartam mondani.
De igen, akartad. Különben nem mondtad volna. Az emberek azt mondják, amit akarnak.
Te is. Azt hiszi, hogy gyűlölöd.
Dehogyis. Néha. Amikor dühbe gurít.
Azt mondja, soha nem nézel rá.
Hát ez meg mi a fenét jelent?
Hogy soha nem nézel egyenesen rá, még akkor se, amikor beszélgetsz vele. Azt mondja, mindig félrenézel, valahová oldalt. Észreveszi az ilyesmit. Azt hiszi, annyira megveted, hogy rá se bírsz nézni.
Bolond ez a lány. Ez nem igaz.
Hát ránézel?
Hát persze hogy ránézek. Nem tudom. Azt hiszem, igen. Miért ne néznék?
Azt hiszi, hogy nem szereted.
Ez nem igaz.
Szereted?
Persze hogy szeretem. És te?
Tudod, hogy szeretem.
Folyton kritizálod. Többet, mint én.
Fél.
Mitől?
Tőled.
Lószart.
Sose tudjuk, milyen hangulatban vagy.
Hát. mi már csak így élünk.
Sose tudjuk, mit lehet előtted kockázat nélkül mondani.
Én félek.
188 Mitől?
Mit gondolsz, mitől? Tőletek. Mindnyájatoktól. Tojásokon kell járnom miattatok, mind olyan istenverte érzékenyek és félősek vagytok. Azt hiszed, akarom én, hogy ti mind féljetek tőlem? Én se tudom soha, mit mondhatok itt. hogy meg ne sértsem valakinek az érzéseit. Rosszabb, mint amikor Greennel, Arthur Baronnal vagy Horace White-tal vagyok. Teli vagyok tőle gátlással, a saját házamban. Nem csoda, ha sokat ordítozom. Tényleg olyan sokat ordítok?
Most már folyton.
Sokszor nem is akarok.
Mindig olyan ingerlékeny vagy.
Mostanában mindig ingerlékeny vagyok. Mindig fáradt vagyok.
Talán túl sokat dolgozol.
Nem dolgozom én olyan keményen. Sok a gondom.
Talán meg kéne próbálnod egy könnyebb állást szerezni.
Mondd, te sose figyelsz rám?
Ahol nem kellene ilyen sokat dolgoznod.
Mondtam, hogy nem dolgozom sokat.
Hát, talán meg kéne próbálnod egy másik állást szerezni.
Éppen egy másik állást próbálok szerezni.
Nehezebb lesz vagy könnyebb?
Azt hiszem, könnyebb. Több felelősség, de sokkal kevesebb feszültség. Több pénz. Több gond. Nem tudom.
Akkor majd tudsz beszédeket mondani?
Miről beszélsz?
Tudod, mire gondolok. Felszólalni.
Aha. Amennyit csak akarok.
Gyűlölöm Jack Greent mondja.
Miért? vágom vissza gyanakodva.
Mert egy rohadt disznó! jelenti ki szenvedélyesen. Sose fogom neki megbocsátani, amit veled művelt.
Mit? kérdezem, és érzem, ahogy hirtelen égni kezd az arcom, és feszült, védekező düh kezd felgyűlni bennem.
Hogy nem engedte, hogy elmondd azt a beszédet tavaly a közgyűlésen. Lefogadom, hogy féltékeny rád, azért. Meg vagyok lepve, hogy Arthur Baron engedte, hogy ezt megtegye veled.
Nem volt az olyan fontos.
Tudom, milyen keményen dolgoztál rajta. Tudom, mennyire megszégyenítve érezhetted magadat.
Ezt szántszándékkal csinálod?
De hát mit ereztél?
Semmivel sem érzem büszkébbnek magamat attól, hogy emlékeztetsz rá.
Látod? mondja. Érzékeny vagy az ilyesmire. Talán nem kéne elvállalnod azt az új állást, ha túl keményen kell dolgoznod, és még több lesz a gondod.
Lehet, hogy nem fogom. Ott egye a fene a pénzt, a presztízst meg a sikert.
Nem hiszem, hogy jó volna, ha még többet utaznál.
Nem hiszem, hogy képes vagy egyszerre egy percnél hosszabb ideig összeszedni az eszedet, és kitartani egy témánál, vagy igen?
Pontosan ilyen megjegyzéseket teszel nekem állandóan. Pontosan ilyen megjegyzéseket teszel neki is állandóan.
Most neked tettem. De ne veszekedjünk. Ezúttal nem azért jöttem. Te meg én később is veszekedhetünk.
Én nem akarok veszekedni.
Akkor hagyd ezt abba, és ne piszkálj, mint valami jaj-de-ártatlan rüfke. Nem vagyok én olyan buta, tudom én, mit csinálsz. Az a beszéd nem tartozik rád. Miért kell minden istenverte alkalommal előhozni, ha tényleg olyan dühös vagy miatta? Csak azért csinálod, hogy eszembe juttasd.
És én nem haragszom azért, amit az előbb az eszemről mondtál. Tudom, hogy szerinted én vagyok a legbutább ember, aki valaha csak élt a földön. És én nem akarlak most bosszantani. De hallottad, hogy hangzott, amit az előbb mondtál? Pontosan ilyesmiket szoktál neki mondani. Pontosan ilyen hangon beszélsz vele. Próbálj nem megfeledkezni róla, amikor vele beszélsz, hogy még csak tizenöt és fél éves.
A feleségemnek igaza van.
Nem úgy beszélek a lányommal, ahogy egy gyerekkel kellene, vagy ahogy akkor beszélnék vele. ha valaki más gyereke volna. Nem vagyok kedves hozzá. Ha a kisfiam rosszalkodik, dédelgetem, mint egy nemtörődöm, pajkos vagy túlságosan fáradt kisfiút, akit meg kell puszilni, meg kell ölelgetni, és csak a legszelídebb szemrehányást érdemli; a hibája mindennapos, előrelátható, kedves hiba, amelyet türelmesen, szinte mentegetőzve javítok ki. Ha a tizenéves lányom tesz rossz fát a tűzre, akkor az rossz: sértő, szándékos és megbocsáthatatlan támadás ellenem, ami gyors és kemény megtorlást kíván. (Nem bánok velük egyformán.) Kíváncsi lennék, miért? Azért, mert lány? Vagy mert az első gyerekem, akitől túlságosan sokat vártam, és akiben ennélfogva csalódtam? Vagy azért, mert már tizenéves, lassan felnő, és eltávolodik tőlem, kicsúszik a hatáskörömből, máris arra készülődik, hogy nélkülem éljen, szemtől szembe kétségbe vonja a bölcsességemet, az erkölcseimet és a képességeimet, és azzal fenyeget, hogy ha tud, kivet diktatórikus önbecsülésem rozzant bástyái mögül? Vajon ugyanezeket a támadásokat és visszautasításokat kell majd elviselnem és átvészelnem a kisfiamtól is, amikor felnő? Remélem, nem, mert abból semmiféle elégtételem nem fog származni (azt hiszem), ha őt gyűröm le. (Hála istennek, a harmadik gyerekem idióta: de ezt igazán nem úgy értem. Úgy értem, hál' istennek legalább az ő részéről nem fenyeget majd lázadás. Tudom, mit fogok érezni, amikor Derek meghal, vagy amikor végre elküldjük hazulról: megkönnyebbülést és fölszabadulást, és ki fog törni belőlem egy hosszan elfojtott sóhaj, és azt fogom mondani, méghozzá talán hangosan, valakinek, akiben úgy érzem, megbízhatok:
Nohát. végre ezen is túl vagyunk, igaz?)
Megpróbálok visszaemlékezni, mikor is kezdődött ez a rivalizálás a lányommal. Képtelen vagyok rá. Néha úgy érzem, mindig így voltunk egymással, soha nem jöttünk ki jobban, soha nem voltunk másképp. Ha tudnám, szeretném kevésbé szerencsétlenné tenni a lányomat, szeretnék neki segíteni, hogy boldogabb legyen, és sokkal jobban meg legyen elégedve önmagával. Nem tudom, hogyan. (Szeretem a gondatlanság és a hazugság csapdáiba ejteni a lányomat, hogy beismerésre és bocsánatkérésre kényszerítsem.)
Tudni szeretné, hogy szereted mondja a feleségem. Nem hiszi, hogy szereted.
Hát pedig szeretem. És ezt ő is tudja.
Honnan?
Azt hiszem, szeretem.
A viselkedésedből? Soha nem mondod neki.
Ez nem így van.
Mikor mondtad?
A lányom. Nem mondhatom a saját lányomnak, hogy "szeretlek".
Miért nem?
Olyan vérfertőzően hangzik.
Csak a te füledben. Ő azt hiszi, csalódtál benne.
Te csalódtál. Te aztán igazán a tudtára adod, hogy csalódtál benne.
Csak azért, mert tudom, hogy különb is lehetne. Ma már jó táncosnő, színésznő vagy zongorista lehetne, ha kitartóbb lett volna, mikor kisebb volt. Annyiféle tehetsége van. Még mindig tanulhatna táncot vagy színészetet.
Akkor ne tagadd le, hogy szereted. És ne vádolj ezzel is engem.
Tudom, velem is mi történt. Bárcsak kitartottam volna valami mellett. Ahogy az anyám akarta. Bárcsak az apám ne ütötte volna bele az orrát, és hagyta volna, hogy az anyám rákényszerítsen, hogy többet gyakoroljak. Akkor ma talán lehetnék valaki.
Francia király lehetnél.
A feleséged vagyok. Nekem se mondod soha, hogy "szeretlek".
A feleségem vagy. Nem kell külön mondanom.
Ez most nem vicc.
Megint rólad beszélünk?
Én most nem erről beszélek. Nem tudom, miről beszéljek. Nem tudom, mit kezdjek magammal. Nem tudom, hogy üssem agyon az időt. Mit kellene kezdenem az idővel, ha egyszer nem tudom, hogy üssem agyon?
Igyál még egy pohárral.
Oké. Hoznál nekem?
Persze. Nem tudom, mit kezdjek a lányommal.
Én se zsolozsmázza a feleségem távoli, üresen csengő hangon. Összetöri a szívemet teszi hozzá nyűgösen. Olyan kis kurva tud lenni, amikor bántani akar.
Tudom.
Te is. Te strici. Olyan strici tudsz lenni. Legalább megpróbálnál barátságos lenni hozzá, amikor beszélgetni akar veled. Még ha fáj is.
192 Én próbálok. És fáj.
Azért csinálja. Ez az egyetlen módszer, amit ismer, amivel észre tudja magát vétetni veled.
És veled?
Lehet, hogy velem is. Nekem már ez a módszer se megy. Azt hiszem, te már egyáltalán nem törődsz vele többé, hogy én undok vagyok-e vagy sem. Azt hiszem, egyszerűen fütyülsz rá.
(Lehet, hogy igaza van.)
A feleségem kis időre fel tudja piszkálni a lelkiismeretemet (ha úgy döntök, hogy hagyom), de arra már nincs hatalma, hogy fájdalmat okozzon (azt hiszem, ezért érzem magam biztonságban vele, talán ezért is döntöttem úgy, hogy jó lenne, ha feleségül venném). Szeretné, ha volna. Szeretné azt érezni, hogy többet jelent nekem, mint amennyit szerinte jelent, szeretné azt hinni, hogy szükségem van rá. (Nincs. Nem hiszem, hogy van. Nem engedem, hogy megtudja, hogy van.) Szeretné, ha megmondanám neki, hogy szeretem, bár a rákérdezést már abbahagyta (Szent Bálint napján mindig hozok neki egy doboz csokoládét, ő meg örül neki, pedig mindketten tudjuk, hogy az bizony csak egy doboz csokoládé. De azért mégis egy doboz csokoládé, és a családban mindenki szereti a csokoládét rajtam kívül), ugyanúgy, ahogy túlságosan büszke (vagy józan) ahhoz, hogy megpiszkálja a témát, miért alszom olyan gyakran házon kívül, vagy arra kezdjen célozgatni, hogy én esetleg más nőkkel is lefekszem (ahogyan ezt más, ismerős nős férfiakról feltételezi. Ha ez valaha kipattanna köztünk, mint az a kisegér, amitől úgy féltem a városi lakásunkban, valamikor réges-régen, akkor neki kellene valamit csinálnia, neki kellene cselekednie és tudom, hogy ezt nem akarja. Tudom, hogy ő is, akárcsak én, inkább együtt akar tartani bennünket, míg csak ki nem fogyunk az időből vagy az életből). Azt tudom, hogy nem akarom, hogy a lányomból, ha felnő, olyasféle lány legyen, amilyenekkel mostanában járok (akik közül szintén egyik sem tud nekem fájdalmat okozni, így választom ki őket; sőt: eleve szakítok velük, mielőtt még egyáltalán kikezdenék velük), de azt nem tudom, mit szeretnék, miféle lány legyen belőle. (Belőle se lesz soha francia király.) Soha nem fog táncolni a Rádió City Music Hall színpadán. Szeretője lesz valami fiúnak rövid időre, aztán más fiúknak, aztán boldogtalan feleség és anya lesz belőle, aki semmivel sem fog jobban boldogulni a gyerekeivel, mint ahogy én az enyémekkel, és nem tudom, mi más lehetne belőle, vagy hogy bármi, amit tehetnék, hogyan segíthetné hozzá, hogy valami jobb legyen belőle, bár mindezeknél még semminek lenni is jobb. (Tulajdonképpen olyan kevés történhet az emberekkel a mi korunkban, a mi életünkben, olyan kevés az alternatíva. olyan kevés az. amire közülünk bárki viheti, bár erre még se a feleségem, se a lányom nem jött rá.)
Te sose szeretsz velem beszélgetni, ugye? mondja nekem a lányom lágyan és komolyan, s ezúttal nemcsak a hatás kedvéért.
De igen, szeretek válaszolom, bűntudatosan kerülve a tekintetét. (Őszinteségében olyan sebezhető. Nem akarok neki fájdalmat okozni.)
Még csak rám se szeretsz nézni.
Most is rád nézek.
Csak azért, mert mondtam. Átnéztél a vállam fölött, mint mindig, amíg rád nem szólok.
Egy legyet figyeltem. Azt hittem, látok egy legyet. Mikor rád nézek, akkor azt szeretnéd tudni, miért meregetem rád a szememet. Ugyanezt csinálod anyuval is. Te ordítasz.
Ha én bejövök ide beszélgetni, mindig látszik rajtad, hogy boszszankodsz, mert zavarlak, akkor is, ha nem csinálsz semmit, csak folyóiratot olvasol, vagy egy blokkra firkálsz.
Neked néha egy-két óráig is eltart, amíg jó éjszakát kívánsz, aztán folyton visszajössz valamivel, amit meg akarsz velem beszélni. Ötször-hatszor is. Mindig azt gondolom, hogy már lefeküdtél, és összeszedhetem a gondolataimat, te meg folyton visszajössz és megzavarsz. Néha azt hiszem, dacból csinálod, csak hogy folyton megzavarj.
Én meg folyton azon töröm a fejemet, hogy mit mondhatnék még.
Nem vagyok mindig ilyen.
Én vagyok az egyetlen, aki bejön ide.
Mindig ilyen vagyok?
Más mindenki fél.
Kivéve a cselédlányt mondom, megpróbálkozva egy szelíd tréfával.
Őt nem számolom.
Én azért jövök be ide, hogy dolgozzam, vagy hogy egy kis időre megszabaduljak tőletek, és kipihenjem magam. Nem tudom, miért fél itt tőlem mindenki, mikor én soha semmi rosszat nem teszek senkinek, még csak nem is fenyegetlek benneteket. Csak azért, mert néha-néha szeretek egy kicsit egyedül lenni. Azt tudom, hogy nekem határozottan nem az a benyomásom, hogy féltek ide bejönni, és meg zavarni engem, amikor csak akartok, vagy, ami azt illeti, bármi mást csinálni velem vagy mondani nekem. Mindenki folyton ezt csinálja.
Majdnem minden idődet itt töltöd, amikor itthon vagy. Amikor beszélni akarunk veled, ide kell jönnünk.
Rengeteg a dolgom. Rengeteget keresek. Még ha a te szemedben nem látszik is olyan soknak. Nehéz a munkám.
Folyton azt mondod, hogy könnyű.
Néha nehéz. Tudod, hogy milyen sokat dolgozom itt. Néha, amikor úgy látszik, hogy csak firkálgatok egy blokkra vagy olvasok, valójában gondolkozom, vagy azon a munkán dolgozom, amire másnap reggel szükségem lesz. A hivatalban nem mindig könnyű megcsinálni.
Amikor azt mondod, hogy beszélni akarsz velem, akkor mindig csak kritizálsz vagy figyelmeztetsz, vagy ordítozol velem valamiért, arnit szerinted csináltam.
Ez nem igaz.
De igen.
Csakugyan?
Sose jössz be az én szobámba.
És ez igaz?
Mikor jössz?
Megmondtad, hogy ne menjünk be. Nem akarod, hogy bemenjek. Mindig zárva tartod az ajtódat, és ha bekopogok és bemegyek, felkérsz, hogy legyek szíves távozni.
Azért, mert sose jössz be.
Ennek nincs semmi értelme, igaz?
De van. Anyu tudná, hogy mire gondolok. Te sose akarsz bejönni.
Azt hittem, nem szereted anyut.
Néha szeretem. Ő tudja, hogy én mire gondolok. Mikor bejössz a szobámba, soha semmi mást nem csinálsz, csak rám szólsz, hogy nyissam ki az ablakot, és szedjem fel a ruháimat a földről.
Valakinek muszáj szólni.
Anyu szól.
De azért mindig a földön vannak.
Előbb vagy utóbb föl lesznek szedve. Vagy nem? Én nem hiszem, hogy ez olyan fontos. Nem hiszem, hogy ez volna a legfontosabb dolog, amiről beszélned kell velem. Vagy igen?
Ezentúl soha többé nem szólok miatta. Megpróbálom. Mi a fontos?
Plakátok vannak a falamon, meg vicces lámpaernyők, amiket magam festettem, meg jópofa kollázsok, amiket színes reklámokból vágtam össze. És olvasok egy könyvet, egy D. H. Lawrence-t, amit tényleg nagyon élvezek. Azt hiszem, a legjobb könyv, amit valaha olvastam.
Engem mindez érdekel mondom neki. Szeretném látni a plakátjaidat meg a vicces lámpaernyőidet és a kollázsaidat. Mi az a D. H. Lawrence-könyv?
Te nem szereted D. H. Lawrence-t.
Nekem nincs jó ízlésem. Szeretném látni, mit csináltál a szobáddal.
Most?
Ha beeresztesz.
Megrázza a fejét. Dehogyis szeretnéd. Csak úgy tennél, mintha körülnéznél egy pillanatig, aztán rám szólnál, szedjem föl a ruháimat a földről.
Miért, a földön vannak?
Látod? Téged csak a vicceid érdekelnek. Nem érdekel téged igazán semmi, amit én csinálok. Téged semmi más nem érdekel, csak saját magad. Én nem érdekellek.
Én nem érdekellek téged vágok vissza szelíden. Mikor magadról kérdezgetlek, azt gondolod, hogy beleütöm az orromat a dolgaidba, vagy megpróbállak csapdába ejteni, hazugságon kapni, vagy valami.
Rendszerint így is van.
Nem mindig. Sokat hazudozol. Olyan dolgaid vannak, amiket megpróbálsz eltitkolni.
Engeded is te, hogy eltitkoljam őket. Te mindent tudni akarsz. Anyu is.
Néha olyan dolgokról van szó, amikről tudnunk kell.
Néha meg semmi közötök hozzá.
Honnan tudjam, amíg rá nem jöttem, hogy miről van szó?
Ha én mondom, elhiheted.
Nem hihetem. Te is tudod.
Ez aztán rém hízelgő.
Sokat hazudsz.
Te nem szeretsz velem beszélgetni. Soha nem akarsz semmit megbeszélni velem, sose mondasz nekem semmit. Legfeljebb, hogy csináljam meg a házi feladatot. Anyu több időt tölt velem, mint te.
Akkor miért nem szereted őt jobban?
Nem szeretem, amiket mond.
Nem vagy igazságos. Ha én megpróbálok mesélni neked valamit a cégről vagy a munkámról, rendszerint gúnyolódni kezdesz, és pimasz megjegyzéseket teszel. Szerinted nem fontos az a munka, amit végzek.
Szerinted se. Csak azért csinálod, hogy pénzt keressél vele.
Azt hiszem, elég fontos, hogy pénzt keressek rád meg a családra. És az szintén fontos, hogy elég jól végezzem a munkámat ahhoz, hogy fönntarthassam az önbecsülésemet, ha maga a munka nem is volna az. Tudod, nem mindig olyan kellemes nekem, amikor te meg az öcséd gúnyt űztök a cégnél végzett munkámból. Még ha csak tréfáltok is. És nem vagyok mindig biztos benne, hogy tréfáltok. Én olyan nagy részét töltöm vele az életemnek.
(Miért muszáj nekem győznöm ebben a vitában? És miért muszáj nyafogva szánalomért könyörögnöm, hogy győzzek? Miért muszáj nekem felvágnom előtte és magam előtt, miért kell nekem örömömet lelnem a finom logikámban, a nagyobb beszédkészségemben és a részletek feletti uralmamban egy tizenöt éves gyerekkel, a saját gyerekemmel vívott szellemi párviadalban? Ugyanilyen könnyen azt is mondhatnám: Igazad van. Ne haragudj. Kérlek, bocsáss meg. Még akkor is, amikor tényleg igazam van, és egyáltalán nem sajnálom. Mindenképpen mondhatnám. De képtelen vagyok rá. És én győzök, mert elszánt arckifejezése cserbenhagyja, egyre jobban habozik, és most már az ő tekintete kerüli sunyin az enyémet. Önelégülten engedem el magamat, egy pillanatra felbizsereg bennem a gúny a gyönge ellenféllel, saját tizenéves lányommal szemben. De nagy szar vagyok. De legalább sikeres szar.)
A lányom mentegetődzve válaszol: Engem érdekel a munkád próbál védekezni. Néha kérdezgetlek is.
Én mindig felelek.
Valami vicces beköpéssel.
Tudom, hogy csúfolódni fogsz.
Ha nem szellemeskednél, lehet, hogy nem gúnyolódnék.
Ígérem, hogy soha többé nem szellemeskedem szellemeskedem.
Ez is csak egy beköpés mondja. (Okos lány, és tetszik a talpraesettsége.)
Ez is az vágok vissza (mielőtt fékezni tudnám magam, azt hiszem, azért, mert meg kell mutatnom, hogy legalább úgy vág az eszem, mint az övé).
A lányom nem viszonozza a mosolyomat. Látod? Máris vigyorogsz támad rám halk, vádló hangon. Tréfát csinálsz belőle. Még most is, amikor állítólag komolyan beszélsz.
Elfordítom a tekintetem az arcáról, és a könyvespolcot bámulom a válla fölött a falon, kényszeredetten. Ne haragudj. Én csak jobb kedvre próbáltalak deríteni. Megpróbáltalak megnevettetni.
Nem hiszem, hogy ebben van valami vicces.
Nem, én se. Sajnálom, ha úgy gondoltad.
Szeretsz mindenből viccet csinálni.
Nem igaz. Most ne kezdj el gorombáskodni. Különben én is kénytelen leszek rákezdeni.
Máris kezdesz tréfát űzni belőlem. Sose akarsz egyikünkkel se komolyan beszélni.
Ez nem igaz. Most kényszerítesz rá harmadszor, hogy ezt visszautasítsam.
Mindig megpróbálod nevetéssel vagy viccel kivágni magadat, valahányszor valami komoly dologról van szó.
Most negyedszer.
Vagy dühbe gurulsz, erőszakos leszel, és, elkezdesz ordítani. Már most is kezded.
Ne haragudj mondom, és kis szünetet tartok, hogy lehalkítsam a hangomat. Azt hiszem, ilyen az egyéniségem. Meg az idegeim. Igazán nem vagyok rá büszke. Amire viszont emlékezned kéne, szívem, és ami a jelek szerint senkinek nem jut az eszébe, az az, hogy nekem is vannak érzéseim, nekem is megvan a magam baja, és én se tudok mindig uralkodni a hangulataimon, akkor se, ha úgy látszik, hogy én vagyok a góré. Én se vagyok mindig boldog. Kérlek, folytasd, beszélgessünk.
Miért folytassam?
Nem akarod?
Nem szeretsz te velem beszélgetni.
De igen, szeretek.
Most?
Igen. Mondd meg, hogy mit akarsz. Akkor tudni fogom. Kérlek. Különben folyton találgatnom kell.
Derek olyannak született, amilyen?
Igen. Persze. Úgy gondolják.
Vagy valamelyikünk csinált valamit, és az okozta?
így született.
Miért?
Senki nem tudja. Mindenki azt hiszi, hogy így született. Ez is hozzátartozik a problémához. Senki nem tudja, mi történt vele.
Lehet, hogy az leszek, ha főiskolára megyek. Antropológus.
Genetikus.
Muszáj volt most ezt mondanod?
Tanulni akarsz, nem?
Nem mindig.
Azt hittem, amikor eltévesztesz valamit, szeretnéd tudni, mi a különbség.
Most nem. Tudtad, mire gondoltam. Muszáj volt leállítanod, csak hogy megmutasd, hogy te vagy az okosabb, ugye?
Nagyon okos vagy. Nagyon okos vagy, és nagyon jól vág az eszed. Lehet, hogy ügyvédnek kéne menned. Ez most bók volt. Nem valami gyakran bókolok neked.
Asziszem.
Szereted sarokba szorítani az embereket. Én is ilyen vagyok.
Azt hiszem, olyan próbálok lenni, mint te.
Én boldogabb voltam.
Benned csalódott a családod?
Nem emlékszem. A tiéd igen?
Nem tudom.
Azt hiszem, az anyám igen. De csak később, mikor már nem voltam gyerek. Mikor idősebb lettem, és elköltöztem.
Sose csókolsz meg mondja a lányom. Se nem ölelsz meg. Se nem hülyéskedsz velem. Mint más apák.
Nagy, fekete árnyak ülnek a szeme alatt, ami hirtelen bedagadt, csipás lett és kivörösödött, nyomorúságosan néz ki, ilyen szerencsétlen embert még életemben nem láttam. (Legszívesebben elkapnám róla a tekintetemet.)
Már régen nem akarod, hogy megcsókoljalak magyarázom lágyan, gyöngéden, miközben iszonyatosan megszánom (magamat is. Valahányszor sajnálok valakit, mindig rájövök, hogy magamat is sajnálom). Azelőtt megcsókoltalak. Régebben szerettelek megölelni és megcsókolni. Aztán kezdtél elhúzódni tőlem, vagy pofákat vágtál, fura volt az arckifejezésed, és undorító hangokat adtál. És kinevettél. Először azt hittem, csak tréfából. De aztán rászoktál, és mindig elhúzódtál tőlem, és mindig ugyanolyan pofát vágtál, és ugyanolyan undorodó hangot adtál, valahányszor megpróbáltalak megcsókolni.
így aztán abbahagytad a próbálkozást.
Nem volt valami kellemes, mikor így megsértettél.
Fájt? Mohóság csillan föl az arckifejezésében. Boldogtalan voltál?
Igen. Tőmondatokban beszélünk. (Nem emlékszem, mikor is kezdett csakugyan mélységesen fájni, valahányszor undort színlelve elhúzódott az érzelemnyilvánításaim elől; és arra se emlékszem, mióta nem zavar ez többé egyáltalán.) Nagyon boldogtalan voltam. Megsértetted az érzéseimet.
Soha nem mondtad.
Nem voltam hajlandó megadni neked ezt az elégtételt.
Még kicsi voltam akkor.
Mégis nagyon fájdalmas volt.
Akkor még egészen kislány voltam. Nem lettél volna hajlandó egy icipicit föladni a büszkeségedből, hogy a kedvembe járj, ha egyszer azt akartam?
Nem. Nem akartam.
És most hajlandó lennél?
Nem.
Nem?
Nem. Azt hiszem, nem. Nem hinném, hogy valaha is megengedném, hogy ezen a módon bármiféle elégtételt kapjál tőlem.
Nagyon nagyot csalódtál bennem?
Miért?
Lefogadom, hogy csalódtál. Te is, anyu is, mind a ketten.
Miért csalódtunk volna?
Azt tudom, hogy ő csalódott. Nem vagyok jó semmiben.
Például miben? Én se vagyok.
Zsíros a hajam meg a bőröm. És pattanásos vagyok. Nem vagyok szép.
De igen, szép vagy.
Magas vagyok és kövér.
Mihez?
Még abban se vagyok biztos, hogy szeretnék-e szép lenni. És akkor se tudnám, mit csináljak, ha jó lennék valamiben.
Mint például?
Például a művészetben. Nem tudok se festeni, se mintázni. Nem vagyok nagyon okos. Nem vagyok jó a zenében. Nem tanulok balettot.
Én se tanulok balettot.
Ebben nincs semmi mulatságos!
Nem is próbáltam viccelni. (Próbáltam.) Ezekben a dolgokban mi se vagyunk jók.
Még csak gazdag se vagyok.
Az az én hibám, nem a tiéd.
Az legalább lenne valami. Arra büszke lehetnék. Leszünk mi valaha gazdagok? Úgy értem, igazán gazdagok, mint Jean apja vagy Grace-é.
Nem. Hacsak te meg nem gazdagodsz.
Én nem tudok semmit. Szégyelljem magam?
Miért?
Mert szegények vagyunk.
Nem vagyunk szegények.
Miattad.
Legalább őszinte vagy.
Szégyellnem kellene magamat?
Mii vársz tőlem, mit mondjak?
Az igazat.
Miattam? Remélem, nem. Az ember vagy szégyelli magát, vagy nem, nem arrói van szó, hogy kell-e magát szégyellnie vagy nem. Én elég rendesen keresek. Jean szégyelli az apját, mert aljas és buta, és azt hiszi, hogy én különb vagyok. Nem igaz? Grace is így van vele. Szerintem Grace sokkal jobban szeret engem, mini az apját.
Sose lesz belőlem semmi.
Mindenki valami.
Tudod, mire gondolok.
Például mire?
Nem leszek híres.
Az keveseknek jut ki.
Én nem titeket okollak érte. Nem titeket okollak, amiért csalódtatok bennem.
Nem csalódtunk. Gondolod, hogy kiábrándultunk belőled, csak azért, mert nem vagy különösebben jó semmiben?
Akkor soha nem is vártatok tőlem semmit, igaz? vádol meg hirtelen kibuggyanó indulattal, ami meglepetésszerűen ér.
Most nem vagy igazságos! hangsúlyozom.
Ez csöppet sem vicces.
Szívem, én...
De már ott is hagy, arcán a gyászos megvetés kifejezésével engesztelhetetlenül eltűnik, amint kinyújtom feléje a karomat, hogy megvigasztaljam (és megint ott maradok, a dolgozószobámban, üres kezemet kitárva, a levegőbe, a semmibe nyúlva).
Valamit csinálhattam vele (vagy most csinálok), amit nem hajlandó nekem megbocsátani, de nem tudom, mi az a valami (vagy hogy egyáltalán vele csinálom-e. Tudom, hogy dühösen és sértetten viselkedik, mikor részeg vagyok, vagy akár csak egy kicsit spicces. Azt se szereti, amikor flörtölök a barátnőivel). Próbálok visszaemlékezni, mikor is kezdődött ez, ez a mardosó, mindennek fittyet hányó bánat, amelybe alattomban oly gyakran belétemetkezik. Tudom, hogy nem az idén történt, mert nemigen volt más tavaly sem, és nem tavaly történt, mert tavalyelőtt is ilyen volt. (Tizenöt éves korára nemigen különbözik attól, amilyen tizenkét éves korában volt, és tizenkét éves korában nem sokban különbözött attól, amilyen kilencéves korában volt.) Sőt, szinte ameddig csak vissza tudok rá emlékezni, jószerivel mindig ugyanaz az egyéniség volt, mint most, csak kisebb. És mégis, valahol kellett lennie egy törésnek, amikor valami véget ért, és valami elkezdődött, egy kritikus időszaknak a fejlődésében, amelynek kiterjedése volt és tartama, és amire képtelen vagyok visszaemlékezni, vagy amit nem vettem észre (ugyanúgy, ahogy kétségkívül kellett lennie, valamikor régen, az én múltamban is egy hasonló kiindulópontnak, amelyet akkor nem vettem észre, és amelyre most már nem tudok visszaemlékezni), hiszen egyszer ő is volt csecsemő (de mennyire, erre emlékszem), játékos, pufók, jókedvű, kíváncsi, eleven, vigyori, fogékony kisbaba volt, akinek könnyű volt a kedvében járni, gyorsan fel lehetett kelteni az érdeklődését, és pompásan el lehetett szórakoztatni. (Mi történhetett vele, azzal a kisbabával, aki volt? Hová lett? Hol van most? És hogy jutott idáig? Az ilyen lényekkel, az ilyen dolgok nem egyik napról a másikra történnek, és maradnak abba. Vagy igen? Mi történt azzal a kedves kis énemmel, aki valaha voltam? Bizonyos dolgokra nagyon jól emlékszem vele kapcsolatban, és tudom, hogy létezett.) Mi történt a lányom kisgyerekkorával, azzal a jeltelen hulladékkal, az akkori csecsemőnk és a mostani lányunk közt, akit a józan ész keretei közt nyomon követtünk? (Hol van? Hol volt? Mikor az ő történetében mindenre hiánytalanul vissza tudok emlékezni, és mégsem tudom következett be? Ennyit tudok: volt egyszer a házamban egy vidám kisbaba, ült a magas székében, jó étvággyal evett és ivott, és spontán lendülettel rengeteget nevetett; nincs többé, és nyoma sincs sehol. És egyben biztos vagyok: volt egyszer egy kisfiú, aki rajtakapta a bátyját egy lánnyal a szenessufniban, és hozzávágtak egy nagy széndarabot, és aki rányitotta az ajtót az apjára meg az anyjára, amikor az ágyban ölelkeztek, vagy azt hiszi, hogy rányitotta; az apa és az anya halottak, és a kisfiú nincs sehol; nem tudom, honnan jött; nem tudom, én hová mentem; sok mindent nem tudok, ami azóta történt velem. Hiányzik nekem. Nagyon szeretném tudni, hová lett.) Hol volt az életében (és persze az enyémben is) az a legendás, boldog gyerekkor, amelyről annyit hallottam (az örömnek és a napsütésnek azok a gondtalan napjai, hahaha, melyekre velünk született jogunk van), amelyre mint emberi lénynek még most is joga van (mindazokkal a vele egykorú, széteső, rosszkedvű, cselekvésképtelen kölykökkel együtt, akik a barátai), és arra is joga kellene legyen, hogy félelem nélkül, mély, átható és boldogító elégedettséggel nézhessen vissza rá (akárcsak a feleségem, akinek tulajdonképpen valamiféle fojtogató hamusivatag volt a gyerekkora, amíg én be nem robbantam a képbe, ki nem ragadtam a boldogtalanságból, és át nem emeltem jelenlegi életébe, amely szakadatlan boldogság. Hahaha), amikor az élet megöregszik, megkopik (a fogak kihullanak, a lábujjakon tyúkszem nő, fájni kezd a talp boltozata, és a gerincoszlop is, és többé nem megy föl az emberre a cipő), kiszárad és megsavanyodik? Hol az a gyönyörűséges gyerekkor, amelyről még mindig mindenki azt hiszi, hogy mindenki másnak az volt? Én tudom, hogy nekem nem volt (bár talán azt gondoltam, hogy volt, és ha azt hittem volna, hogy nem volt, azt hihettem volna, hogy tudom, miért nem volt). Ha én boldogtalan voltam, mindig azt mondhattam magamban, hogy azért, mert az apám meghalt. Ha a lányom boldogtalan, ő talán úgy érzi, azért, mert az ő apja él!
(Freud ide, Freud oda, soha nem voltam képes rájönni, mit is éreztem tulajdonképpen az anyámmal kapcsolatban, szerettem-e vagy sem, vagy egyáltalán éreztem-e valamit iránta. Azt hiszem, nem éreztem semmit. Ugyanez az érzés, vagy még többször az érzésnek ugyanez a hiánya van bennem a családom többi tagjai iránt is, és így vagyok a legjobb barátommal, akivel már nem vagyok többé különösebben baráti viszonyban. Ráuntunk egymásra, és én megszabadultam egy tehertől. Pénzre volt szüksége; és én egynél többször nem tudtam neki jó szívvel adni. Soha nem voltam biztos benne, szerettem-e igazából kerek e világon bárkit, magamon és a kisfiamon kívül. De még mindig megvannak azok a fájdalmas álmaim anyámról. Van egy olyan részem, amelyre nem tudok rábukkanni, s amely még mindig hozzáköt, mint egy fájdalmas lüktetéseket közvetítő, láthatatlan, eleven drót. Ez a rész nem volt hajlandó vele együtt meghalni, és valószínűleg mindaddig tovább fog élni bennem, amíg csak élek. Azt hiszem, végső haláltusámban, még ha egymillió évig élnék is, úgy fogok meghalni, hogy cserbenhagy az önfegyelmem, és azt nyöszörgöm: Mami. Mama. Mama. Ami nagyjából ugyanaz lesz, mint a kezdet kezdetén. Néha szerencsésnek érzem magam, amiért nem emlékszem az apámra, hogy meghalt, anélkül, hogy különösebb benyomást tett volna rám, különben talán vele is álmodnék. Ha ugyan nem álmodom máris. Ha tovább él, talán még jobban elszúrta volna az életemet, egyszerűen azzal, hogy jelen van, ugyanúgy, ahogy a jelek szerint én is elszúrom mindenkinek az életét magam körül. Pedig nem akarom. A Krisztus hét sebére esküszöm, tudatosan soha nem akartam. Lehet, hogy így is vannak róla rossz álmaim, csak éppen nem tudok róluk. Ha én meghalok, hamarosan soha többé senki nem fog rá gondolni. És miután a gyerekeim meghaltak, hamarosan rám se fog soha senki gondolni többé.)
Nem volt boldog gyerekkorom, ha az emlékezetem nem csal, és nem volt a feleségemnek sem (aki azonban, mikor hagyom, jobban szereti, ha csal az emlékezete), és a kisfiam, kilencéves korára, bár sokat nevet, és igyekszik minél több jó tréfát elsütni, máris viharos vizekre ért, pedig megteszek minden tőlem telhetőt, hogy megkönnyítsem számára a dolgokat. (A lányommal már abbahagytam a próbálkozást. Úgy látszik, nincs többé semmiféle mód a kiengesztelésére, azon kívül, hogy hagyjuk, hadd kényszerítsen rá minket továbbra is, hogy drága holmikat vegyünk neki, és engedjük, hadd arassa le a beképzeltségének azokat az apró, átmeneti diadalait, amelyek egy pillanat alatt elpárolognak, és tüstént visszazuttyantják oda, ahol volt, ugyanabba az üres, fénysugár nélküli, kínos állapotba, ahol éppúgy nem tudja, hogy most mihez kezdjen, mint előzőleg. Nekem könnyebb rákölteni azt a nyolc vagy nyolcvan dollárt, mint vitatkozni vele, hogy miért nem teszem.) Turkálok az élményeim közt, próbálom megkeresni, mikor volt a lányom más, mint most, és csakugyan nagyon messzire kell visszamennem, hogy megtaláljam, sugározva a boldogságtól, a magas széken (pompás, szeretetre méltó gyerek volt, a szeretet és a sajnálkozás fájdalmas, sóvárgó szúrását érzem, amikor eszembe jut), a tiszteletére adott születésnapi zsúron, amikor két- vagy hároméves volt. (Micsoda különbség van a kisgyerek meg a között az. ember között, aki lesz belőle!) Ő az egyetlen gyerekünk. Ott vannak a rokonok a család mindkét ágából. A feleségem meg én fiatalabbak vagyunk. Az anyám még él. Sok ember gyűlt össze. A lakásban nagy a nyüzsgés. A figyelmünk szétszóródik. El vagyunk foglalva egymással, és megfeledkezünk a kislányomról, amíg hirtelen rá nem csap a magas etetőszék asztallapjára a dundi öklében szorongatott rózsaszín ünnepi műanyag kanállal, és tisztán és diadalmasan föl nem kiált:
Jó kislány a nagymama!
Mindnyájunknak beletelik egy pillanatba, amíg megértjük. És amikor megértjük, a jelek szerint valamennyien egyszerre, harsogva nevetünk fel. tapsolni kezdünk, és áradozva gratulálunk ennek a kislány-nak és önmagunknak (és a lányom, mikor látja, milyen elsöprő derültséget váltott ki, elkezd olyan hevesen ugrabugrálni és himbálózni magas etetőszékében, hogy attól félünk, kiesik vagy felborul), pusztán mert az anyám (a haja még nem volt hófehér, az arca még nem volt teljesen aszott és ráncos) az ajkához emelte a poharát, és kiitta az eperpuncsát. De a lányom figyelte. És amikor a lányom (akit éppen akkor tanítottunk, a feleségem meg én, pohárból inni, és sosem felejtettük el megjutalmazni, elragadtatva tapsoltunk és felkiáltottunk: “Jó kislány!", valahányszor sikerült neki), látta, hogy az anyám a pohárból iszik, elragadtatva és helyeslően csapkodott a kezével, és felkiáltott:
Jó kislány a nagymama!
(Nem sokkal utána az anyám már nem tudott többé pohárból inni, csak ha valaki az ajkához tartotta a poharat.)
Apróság volt ez, véletlen, parányi meglepetés, de hallatlan gyönyörűség és melegség hömpölygő hullámaival töltötte be a szobát. (Valamennyien boldogabb emberek voltunk akkor, és közelebb voltunk egymáshoz, mint valaha is azóta.) Valamennyien ünnepeltünk és egyesültünk lányom vidám dicséretében, napsugaras jövőt jósoltunk neki, a lányomat pedig annyira felvidította ennek a jóérzésnek és lelkesedésnek a puszta tömege és intenzitása, hogy még kétszer vagy háromszor elzengte: “Jó kislány a nagymama!" (immár nem spontán módon, hanem ravasz számítással), ugrabugrált és himbálódzott a trónján, a magas etetőszékén, szivből jövően kacarászott, és az utolsó cseppig kiélvezte a diadalát meg a ráirányuló rajongó tekinteteket és szavakat. (És ő tisztában volt vele. Emlékszem, milyen büszke voltam rá akkor. Annyira tetszett, amit mondott. Olyan odaadóan szerettem, annyira meg akartam óvni.) Mindnyájan lélegzet-visszafojtva ámultunk vidám szellemességén és szépségén (ő volt a mi kis csodatündérünk), és csillogó képességeket jósoltunk neki. És még az anyám is, aki pedig hajlamos volt a cinizmusra mindenféle babona iránt, meg volt róla győződve, mint kijelentette, hogy a lányom rendkívül szerencsés csillagzat alatt született, és ragyogó, boldog, makulátlan jövőnek néz elébe. A lányom igazán aranyos gyerek volt, és mindenki szerette akkoriban, még én is.
Körülbelül ez volt az utolsó alkalom, amikor a lányomat ilyen boldognak láttam. És körülbelül ez volt az utolsó alkalom, amikor az anyámat boldognak láttam. Nagyjából akkoriban volt ez, amikor eldöntöttem, nem ajánlom fel az anyámnak, hogy éljen velünk, ami azt jelentette, hogy élete hátralévő részét egyedül kell töltenie. Szavakra nem volt szükség. A meghívás elmulasztása önmagában is visszavonhatatlan nyilatkozat volt. (Ő soha nem kérte, nem kényszerített rá, hogy nemet kelljen mondanom.) Megkönnyítette számomra a dolgot. Ebben nagyon kedves volt hozzám. (Bár minden második héten együtt vacsoráztunk, vagy az ő lakásán, vagy a miénken, no meg a megfelelő családi ünnepeken. Még haza is vittem kocsin. Egyikünknek sem volt rá szüksége, se a feleségemnek, se a lányomnak, se a húgomnak, se nekem.) Nem sokkal ezután érte az első azok közül a sorozatos, bénító agyérgörcsök közül, amelyek mindjárt kezdetben megfosztották a beszédkészségétől, a vége felé pedig a gondolkodó- és emlékezőképességétől is. (Ahogy az anyám lassan, némán elenyészett az egyik irányban, úgy bukkant elő Derek némán a másikból.) Íme az én tragikus krónikám az emberi tapasztalat folytonosságáról, a létezés hatalmas láncáról, a fájdalom és a megtagadás szomorú örökségéről, amelyet a Slocumok egyik nemzedéke a másik után vesz át és ad tovább, legalábbis az én időmben. (Én keveset kaptam. Még kevesebbet adtam vissza.) Ez a nem fakuló kép (ez az őszinte pillanatfelvétel, hahaha) ott van az agyamban, és soha nem lehet megváltoztatni (ahogy hasonlóan éles képem van arról, ahogy először teszem a kezemet Virginia laza melltartóba fogott telt mellére, vagy a lába között azoknak a selymes dolgoknak a meglepően puha tapintásáról, amikor először engedte meg, hogy odanyúljak): a vidám családi születésnapi ünnepség a kislányom tiszteletére, ahol az én öreg anyám és a kisbaba lányom talán legeslegutoljára vannak vidáman együtt. És én is ott vagyok köztük, erősen, fiatalon, virulóan, férfiasan (megkövült és mozdulatlan vagyok köztük, mint akit könyvtámaszok közé szorítottak, nem tudom, hogy kerültem oda, nem tudom, hogy kerülök ki onnan), de máris nyakamban a felőrlő felelősség, hogy boldoggá tegyem őket és a többieket, mikor pedig kezdettől fogva nem telt tőlem több, csak annyi, hogy elég egyenesen tartsam a fejemet, hogy őszintén a lét szemébe tudjak nézni, anélkül, hogy gonoszul élcelődjem rajta, vagy zokogva segítségért kiáltoznék. Ki tett engem ide? Hogy fogok valaha is kiszabadulni? Leszek-e én valaha is szerencsés ember? Mi döntötte el, hogy pontosan ebbe a rekeszbe kerüljek? (Honnan a francból gondolja bárki, hogy ezt én irányítom, hogy bármiben is más lehetnék, mint ami vagyok? Még az ábrándjaimat se tudom irányítani. Virginia csöcse most éppolyan jelentőségteljes számomra, mint az anyám egész élete és halála. Mind a ketten meghaltak. Mi többiek meg úton vagyunk feléje. Szinte hallom a feleségemet, vagy a második feleségemet, ha lesz valaha, vagy valaki mást, amint azt mondja:
Lenne szíves kigurítani Mr. Slocum kerekes székét az árnyékból a napra? Úgy látom, mintha fázna egy kicsit.
Egy jól működő porszívó fontosabb nekem, mint az atombomba, és senkit nem ismerek, akinek szikrányi különbséget is jelentene, hogy a föld forog a nap körül, vagy fordítva, vagy hogy a hold forog a föld körül, s bár a dagály és az apály kiszabott változása némileg érdekelheti a tengerészeket meg a kagylószedőket, ki a fene törődik velük? Green fontosabb nekem, mint az Úristen. Ami azt illeti, Kagle is, és az a hapsi is, aki a ruháim vegytisztítását végzi, és egy hangos tranzisztoros rádió nagyobb katasztrófa számomra, mint a legközelebbi mexikói földrengés. "Egy szép napon ez biztosan átvillant az anyám agyán is, legalább egyszer, miután megtagadtam és elutasítottam, hiszen ő is csak ember volt , egy szép napon ez fog történni veled is." Bár ő nagylelkűbb volt hozzám, hogysem ezt valaha is kimondja. De tudom, hogy biztosan átvillant az agyán.)
Mikor kisbaba voltam kérdezi a lányom , játszottál velem?
Persze felelem. Mit képzelsz? Valamiféle figyelmeztető borzongás fut végig rajtam a kérdéstől, amitől jéghideg lesz a bőröm.
Fölkaptál és földobtál a levegőbe érdeklődik , lovagoltattál a hátadon, meséltél nekem, mielőtt lefeküdtem, hurcoltál a karodon, és gügyögtél nekem, és mindenféle muris dolgokat mondtál?
Egész idő alatt válaszolom. Hát persze. Hogyne. Kételkedő pillantása megdöbbent. Miféle szörnyetegnek tartasz te engem?
Most semmi ilyesmit nem csinálsz velem.
Most már nagylány vagy. Mindig kikiabálok, hogy hello, amikor hazajössz, nem? Te meg még csak nem is válaszolsz.
Rendeztetek nekem zsúrokat, amikor kicsi voltam? Születésnapi zsúrokat?
De mennyire. Gyönyörű zsúrokat. Anyu rengeteget bajlódott, hogy jól sikerüljenek.
Nem emlékszem rájuk.
Dehogyisnem, emlékszel. Emlegeted őket.
Úgy értem, azokra, mikor még nagyon kicsi voltam. És mind eljöttek a rokonaink, és nagy hűhót csaptak körülöttem, és drága ajándékokat adtak?
Igen. Régen rengeteget játszottam veled. Mindennap, amint hazajöttem a munkából, egyenesen bementem hozzád. Te voltál az első, akit látni akartam. Folyton veled játszottam.
Anyu mesélt erről. De én nem hittem el.
Miféle embernek tartasz te engem?
Sose vagy egyforma. Folyton változol. Néha nevetsz valamin, amit csinálok. Néha mérges vagy és bosszankodsz, amikor pontosan ugyanazt csinálom, és azt akarod, hogy költözzek el. Nem szeretem, amikor iszol. Sose tudom, mire számítsak.
Te is ilyen vagy.
De te apa vagy.
Az nem olyan könnyű.
Te nem tudod, hogy kell apának lenni.
Próbálok az lenni. Mindig megpróbáltam, ami tőlem telt. Most is megpróbálom. Régen minden este játszottam veled, mihelyt hazajöttem a munkából sietek tovább nagy komolyan, az erénemlékezés zuhatagában ömlenek belőlem a szavak, ahogy megragadom az alkalmat, hogy egyszer és mindenkorra mindent megmagyarázzak neki, és örökre fölmentsem magam mindenféle gáncs és mulasztás alól, amikkel vádol. Még baseballt is játszottam veled, kis műanyag ütővel és labdával, amikor kislány voltál, és nem tudtad, hogy az fiúknak való játék, és én tanítottalak meg úszni. Igen, én. Megkértelek, dugd bele az arcodat a vízbe és lebegj, és megígértem, hogy semmi rossz nem történik veled, ha bízol bennem, és bíztál. Akkor hittél nekem, és nem féltél. És így tanítottalak meg. Minden áldott nap, amint hazajöttem a munkából, te még akkor picike kisbaba voltál, és benn laktunk a városban, levettem a kalapomat, akkor még hordtam kalapot, olyan fura, széles karimájú nyúlszőr kalapot, amilyet az emberek még most is viselnek, és lehajtottam hozzád a fejemet, és hagytam, hogy belecsimpaszkodj a hajamba. Akkor ezt borzasztóan szeretted. Lehet, hogy azért, mert akkor még sokkal több hajam volt, hahaha. Te meg csak egy pöttöm kislány voltál, és még nem tudtál se állni, se járni. Anyut arcon csókoltam, mikor megérkeztem, aztán egyenesen bementem hozzád, hogy lássalak, te meg a kis kezeddel belekapaszkodtál a hajamba, és húztad és nevettél és viháncoltál és visítoztál, és olyan vadul és izgatottan rugdalóztál, hogy mindig attól féltünk, hogy legurulsz az ágyról, vagy kirugdalózod magad a bölcsőből. Hahaha. Vihogtál, mint aki megbolondult. Anyu meg nézte, és ő is nevetett. Mindennap ezt csináltuk, mihelyt hazajöttem a munkából. És később, mikor már nagyobb voltál folytatom, belevadulva a megszállott mesélésbe , amikor kivették a manduládat, és hazajöttél a kórházból, minden este mondtam neked egy mesét, amikor lefeküdtél, különben nem voltál hajlandó elaludni. Ragaszkodtál hozzá. Jogod volt hozzá, hahaha, hogy halljál tőlem egy mesét. Minden áldott este, és rendszerint ugyanazt a mesét akartad. Nem szeretted az új meséket. Először a Hamupipőke volt a kedvenced, aztán a Peter Pan, miután láttad a Peter Pant a tévében. El is játszottam neked a Péter Pánt. Kikövetelted tőlem. Majd eltörtem a lábomat minden este, ahogy leugrottam a heverőről a padlóra, mikor a kedvedért úgy tettem, mintha röpülnék. Hahaha. Aztán ott volt a Péter és a farkas meg a Siegfried egyszer fölolvastam neked a Siegfried egész történetét, te meg akkor olyan lágyszívű voltál, hogy még el is sírtad magad, annyira sajnáltad azt a buta, fafejű Siegfriedet, így aztán soha többé nem olvastam fel... meg azt a mesét a nyúlról és a néger kisgyerekről, és egy darabig próbálkoztam A kisfiú, aki farkast kiáltott-tal is, de az neked egyáltalán nem tetszett, azt hiszem, azért, mert a kisfiút a végén megették, így aztán visszatértünk a Peter Panhez meg a Hamupipőkéhez. És a Hamupipőkében valahányszor ahhoz a részhez értem, ahol a herceg megkéri a Hamupipőkét, legyen a felesége, mindig közbekiabáltál, és feleltél helyette: “Hogyne, herceg!" Nem emlékszel? Anyu emlékszik. “Hogyne, herceg!", azt kiabáltad, hahaha, és mind a ketten nevettünk. Anyu meg az ajtóban állt, és hallgatózott, és ő is nevetett. Mikor elutaztam valahova, este mindig megpróbáltam telefonhoz jutni, mielőtt te elalszol, és elmondtam neked a mesét interurbán. És mindig pontosan ugyanakkor kellett elmondanom a meséket. Megkövetelted tőlem, hahaha. Ha kantálva mondtam egy sort, vagy megpróbáltam kihagyni valamit, hogy egy kicsit siettessem a dolgot, tüstént roppant szigorúan kijavítottál, és követelted, hogy pontosan úgy mondjam, ahogy te akarod. Ó, hogy te milyen pontos és határozott voltál! Akár egy szigorú kis hercegnő. Hahaha. Kívülről tudtad az összes meséket, és nem tűrted, hogy akár egy szót is megváltoztassak. Minden este. Hahaha. Nem emlékszel?
De a lányom nem hisz nekem.
Én meg nem törődöm vele.
A KISFIAMNAK PROBLÉMÁI VANNAK
A kisfiamra nehéz idők járnak az idén az iskolában, problémái vannak a tornával, a matekkal meg azokkal a tárgyakkal, ahol súlyt vetnek a nyilvános felszólalásra. És úgy látszik, körülbelül minden mással is. (Otthon, velem. A feleségemmel. A lányommal. A kisfiamnak a jelek szerint most már minden évben problémái vannak az iskolában, amikor megindul az új félév, de mintha minden év egyre rosszabb lenne. Attól félek, hogy kezd engem "cserbenhagyni".)
Utálja a tornát és a nyilvános beszédet. Azelőtt szerette a tornát. (A nyilvános beszédet sose szerette.) Most retteg a tornától, a gyakorlatok szüntelen sorától, amelyeket nem tud jól megcsinálni: függeszkedés, fekvőtámasz, kötélmászás és bukfenc. Retteg a kötélmászástól, a függeszkedéstől és a fekvőtámasztól, szinte eláll a szava (az ember szinte látja a torkát elszorító gömbölyű ólomgombócot), annyira utál még beszélni is róluk (mintha annak puszta említése, hogy mennyire gyűlöli ezeket a nevetséges tornamutatványokat, megsértene körülöttük valami titkos tabut, ami arra kárhoztatná, hogy sután és esetlenül, mindenki szeme láttára, még egyszer meg kelljen ismételnie őket). Gyűlöli Forgionét, a köpcös, hordómellű, majomszerű tornatanárt, akit tetőtől talpig fekete, drótszerű, göndör szőr borít, még a fehér trikója szövetén is átüt, csak a fején nincs, aki engem puszta kézzel ketté tudna szakítani, ha valaha kedve szottyanna rá, és aki megpróbál segíteni az én rémült kisfiamon, és megpróbálja bátorítani a maga durva, basáskodó, primitív módján, de csupán annyit ér el, hogy még jobban megrémíti.
Nincs benne igazi versenyszellem hangoztatja nekem Forgione panaszosan. Nem akar igazán győzni.
Belőlem is hiányzik, Mr. Forgione válaszolom neki szelíden, megpróbálva a kegyeibe férkőzni. Lehet, hogy tőlem örökölte.
Ez nem lehet igaz, Mr. Slocum mondja Forgione. Mindenkiben van versenyszellem.
Akkor benne miért nincs?
Pontosan ez izgat mondja Forgione.
A fiam képes megdermedni és elzöldülni. olyan lesz, mint a nyálkás pocsolya a rettegéstől azokon a reggeleken, amikor tudja, hogy a tornaterembe kell majd mennie, vagy szóbeli beszámolót kell tartania valamelyik tantárgyból; közli velünk, hogy nem érzi jól magát, hogy mindjárt hányni fog. Azt mondja, úgy érzi, mintha üres volna a melle, és néha a kezéből meg a lábából is kiszáll minden erő (ha jól értem, amit mondani próbál. Úgy érzi, ha megpróbál fölállni, alighanem el fog esni, egyszerűen össze fog rogyni, összecsuklik, és elterül a földön, mint akiből leeresztették a levegőt, és nincs csontváza). Nem szereti, ha szóbeli beszámolót kell tartania az osztályban.
( Jó gyakorlat ez neki mondja az iskola. Saját szerény tapasztalatomból tudom, amikor nyilvánosság előtt fel kellett szólalnom, hogy ez semmiféle gyakorlatot nem ad.)
Célzott rá, hogy néha az írásbeli beszámolókat sem csinálja meg olyan jól, ahogy tudná, csak hogy megmeneküljön attól, hogy hangosan föl kelljen olvasnia az osztály előtt, amit írt, példaképpen, hogy a többiek is lássák, milyen kiváló. (Nincs benne igazi győzni akarás.) Nem szereti, ha felszólítják az órán, hacsak nem egészen biztos benne, hogy tudja a helyes választ. (Ahogy a tanítónői mondják, szinte soha nem teszi fel a kezét, hogy önként válaszoljon egy kérdésre.) Tehetséges, és keményen dolgozik; gátlásos diák, de gyorsan, ösztönösen tanul. Fél, hogy tévedhet. A jelek szerint mindig mindenről sokkal többet tud, mint amennyit hajlandó elárulni. (Sokat gondolkodik. Nem tudok mindig átlátni rajta.) Magányosan töpreng, az arca tiszta és távoli. Szorong. (Vagy úgy látszik, hogy szorong. Néha, mikor megkérdezem, mi aggasztja annyira, meglepetés szikrázik fel a szemében, amikor felpillant, és azt feleli, hogy nem aggasztja őt semmi. Nem tudom, hazudik-e vagy sem. Sokat aggódom, hogy aggódik.)
Nem tudjuk többé megmondani, szereti-e az iskolát vagy sem (régebben szerette az iskolát. Legalábbis úgy látszott), bár általában minden új iskolaévben sikerül alkalmazkodnia a változó emberekhez és módszerekhez, és aztán már mérhetetlenül élvezi. Ez időbe telik; de mindig nekigyürkőzik az erőfeszítésnek. Távol tartja magát azoktól, akiket nem szeret; de gyorsan összemelegszik azokkal az iskolatársaival, akiket szeret. (Úgy látszik, ösztönösen elég ravasz ahhoz, hogy barátságos és tisztelettudó viszonyba kerüljön a vagányokkal és a krakélerekkel.) Sok barátja van. (Kezd eltitkolni előttem dolgokat, ami nem tetszik nekem. Kérdezősködöm. Megpróbálom kicsikarni belőle a részleteket. Ő megpróbálja megtartani őket magának. Ezt nem akarom. Azt akarom, hogy bízzon bennem.)
Mihelyt aztán barátokat szerez az iskolában, és látja, hogy megfelelően tud alkalmazkodni a hatalom és a szociális kódok új uralkodó rendszeréhez, bármilyenek legyenek is, általában előbb-utóbb minden jól alakul (vagy legalábbis eddig jól alakult. Kopogjuk le. Hahaha): jól halad, túlélte, és lármásan, optimista hajcihővel és iparkodással ünnepli túlélésének csodáját, hacsak valami, akár csak egyetlen dolog, aminek jelentősége van számára, csúnyán félre nem sikerül (az idén eddig ez a torna és Forgione, azokkal a fekvőtámaszokkal, bukfencekkel és függeszkedésekkel, no meg a kötélmászás, amikor is föl kell mászni egészen a tornaterem magas plafonjáig, és közben elméletileg ott leselkedik az emberre az a veszély, hogy megrémül, megszédül és lezuhan, vagy fölfelé vagy lefelé a félúton pánikba esik, bár ez még soha senkivel nem fordult elő, akit ismerek. Ahogy meséli, vannak vele egykorú kölykök, akik máris majdnem félig föl tudnak mászni, anélkül, hogy a lábukat használnák. Mint a majmok. Ő, akárcsak én, erre sose lesz képes a vastag, érdes kötél végén lévő csomótól csak egyetlen fogással tud följebb jutni , de én nem is akarok soha többé kötelet mászni, ő meg szeretne. Na és a nyilvános beszéd. Az idén az iskolában elhatározták, hogy az alsó osztályokban nagy súlyt vetnek a nyilvános beszédre. Miért? Nem magyarázzák meg. Vajon valami kapcsolat van a nyilvános beszéd és a testi ügyesség közt? Azok a rejtélyes, régi veszélyálmok jutnak eszembe, amelyek mindig visszatérnek szerintem biztosan mindenkinek vannak ilyen álmai . amelyekben egy izmomat sem vagyok képes mozdítani, és nem tudok se beszélni, se sikoltani. még azt az egyetlen szót se tudom kiejteni, bárhogy akarom, hogy Segítség!; képtelen vagyok bármiféle hangot kiadni, kivéve azokat, amelyek átnyomulnak a torkomon, és fölébresztik a feleségemet, aztán gyönyörűséges örömmel töltenek el, amikor rájövök, hogy ő szólít a nevemen, és ő rázza a vállámat, hogy fölébresszen. Időnként alighanem csakugyan gyűlölöm a feleségemet. Gyakran néhány pillanatig azt színlelem, hogy még alszom, mikor már tudom, hogy nem, és tovább folytatom az érthetetlen nyöszörgést, így aztán kénytelen tovább próbálkozni az ébresztgeté semmel. Szeretem hallani a hangjában az aggodalmat. A feleségem felelősnek érzi magát a rossz álmaimért; ennek nagyon örülök, és egy lépést se teszek, hogy levegyem róla ezt a terhet; úgy érzem, az ő hibája, hogy rossz álmaim vannak. Fel is használom őket, hogy megbüntessem. Folyton elkalandozom magam felé. Folyton elkalandozom magamtól. Szeretném, ha a feleségemnek nagyobb melle volna. Szeretném, ha a feleségemnek kisebb volna a melle. Azt hiszem, a kisfiámat azért tényleg szeretem, úgy, ahogy egy apának kell. Legalábbis úgy érzem), és akkor sokszor nagyon közel kerül ahhoz, hogy teljesen darabokra hulljon, összeomoljon, mint egy halom esendő, élettelen gyerekruha, vagy hogy úgy öntse szét az érzelmeit a szobában, ahogy egy fölhasadt zacskóból ömlik szét a rósejbni, a zseton vagy a dominó, és gyötrelmes melankóliás rohamba essen, amely egyszerre kővé dermeszt és megráz (őt éppúgy, mint minket. A feleségem meg én megdermedünk rémületünkben, ha valami baj van valamelyik gyerekünkkel. Ez Dereknek köszönhető. A feleségem nem akarja, hogy a kisfiam buzi legyen, ha felnő, és titokban aggódik, hogy az lesz. Tudom, hogy aggódik, mert gyakran én is aggódom emiatt, csak nem olyan gyakran, mint ő. Nem akarom, hogy a kisfiam buzi legyen. Még semmi okom sincs azt hinni, hogy az lesz. De egyszerűen nem akarom, hogy az legyen).
A kisfiam még csak kilencéves, és még nem képes felnőtt módra megbirkózni az ellenkezés és a frusztráció bizonyos fajtáival (mi meg még nem tudjuk, miféle fajtáikról van szó; és úgy látjuk, mintha gyakran még csak meg se akarná próbálni; olyan hiábavaló és kimerítő vállalkozásnak látja egyes dolgok elhárítását, ami alighanem egyszerűen nem éri meg a fáradságot; legszívesebben minél hamarabb feladná és abbahagyná a küszködést; fáradtan beletörődő, sajnálkozó magatartása gyakran arra enged következtetni, hogy mennyivel könynyebb és mennyivel értelmesebb dolog volna egyszerűen abbahagyni az erőlködést, megadni magát, és egyszer s mindenkorra befejezni, engedni, hadd gyűrje le, erőszakolja meg és pusztítsa el a legrosszabb, amit csak elképzel. Valamikor attól félt, hogy hátborzongató rémek másznak ki az ágya alól. Most talán úgy érzi, jobb lesz, ha hagyja őket kimászni; jobb, mint várni, örökké csak várni azt, ami úgyis megtörténik vele, hiába minden elővigyázat, hiszen előbb vagy utóbb óhatatlanul meg kell történnie; jobb, mint ha soha nem érzi magát biztonságban, és szüntelen csak a halálos katasztrófa könyörtelen közeledésére fülel, az meg csak jön, jön, szinte hallani a lépteit. Azt hiszem, ilyesforma érzése lehet önmagáról, mert én ugyanezt érzem mindkettőnkről).
(Tudom, milyen érzés.)
(Nem jó érzés.)
Tudom, milyen érzés, hetekkel a nyár vége és az új iskolaév kezdete előtt baljós spekulációkba kezdeni az előtte tornyosuló számtalan megpróbáltatásról. (Tudom, milyen érzés, amikor értesítenek, hogy ekkor és ekkor értekezlet lesz a cégnél, és fogalmam sincs, hogy miről. Tudom, máris milyen komoran és szomorúan aggódom, vajon megengedik-e, hogy azt a háromperces beszédemet elmondhassam Puerto Ricóban a cég idei közgyűlésén, arról nem is beszélve, hogy mi lesz velem, ha addigra megkapom Kagle állását, és nekem kell kézben tartanom az egész közgyűlést. Jól fogom csinálni? Leszek olyan jó, mint amilyen, tudom, tavaly lettem volna, ha Green megengedi, hogy elmondjam a háromperces beszédemet? Azt hiszem, azt a strici Greent is gyűlölöm, de ezt inkább nem vallom be a feleségemnek. Miért is vallanám be akárkinek, hogy gyűlölöm azt az embert, akinek a keze alatt dolgozom, és félek tőle, mégis tovább dolgozom nála? Miért gyötröm magam olyasmi miatt, ami legjobb esetben sem lett volna több, mint egy háromperces mulatságos beszéd? Leszakadóban az ég, a fejünkre omlik, én meg csak ülök, és könnyeket hullatok roppant érzékeny hiúságomnak egy nem gyógyuló karcolása miatt. A fiamnak legalább valóságosak a problémái. Térben helyezkednek el. A tornaterem plafonjáról lógnak lefelé, és egy testnevelő tanár sötét, gonosz arcáról bámulnak rá haragosan.) A fiam ifjú és gyakorlatias elméje számára oly céltalannak látszik végigcsinálni egy iskolaévet, bonyolult módokon alkalmazkodni az emberekhez, öregekhez és fiatalokhoz, jókhoz, közömbösekhez és rosszakhoz, csak azért, hogy aztán minden kapcsolat megszakadjon, amikor véget ér a tavasz, és eljön a nyár (számára, és most már az én számomra is, az év szeptemberben kezdődik, és júniusban zárul. Nyáron egy helyben topog az idő. A nyár arra való, hogy az ember leltárt csináljon, összeadja a bankszámláit és kurválkodjon); aztán ősszel újra végigmenni ugyanezen a szívszaggató folyamaton, új kapcsolatokba beilleszkedni, amelyekről kezdettől fogva tudja, hogy jövő tavaszra épp úgy fel fognak bomlani (éppoly módszeresen és értelmetlenül, mint az évszakok változása, és éppúgy minden üdvös cél nélkül. Az évszakok nem azért váltják egymást, mert mi akarjuk), s ő megint ott marad elszigetelten, kirekesztve, mindenféle menedéket njtó kapcsolatrendszer nélkül (az otthon nyilvánvalóan nem elég szilárd számára), amelyben biztonságosan tájékozódhatna, többé-kevésbé meggyőződve arról, hogy egy darabig ki is fog tartani, és a dolgoknak jelentésük és irányuk lesz benne, amelyek nem fognak hirtelen, minden magyarázat nélkül összemosódni és megváltozni. (Hol van manapság bármelyikünknek olyan vonatkoztatási rendszere, amely legalább a horizontig terjedne, ami csak tizennyolc mérföldnyire van?) A fiam sokat töri a fejét ilyesmiken. ( Milyen messzire van innen a horizont?
A tengerszinten tizennyolc mérföldnyire vágom rá. Vagy csak tizennégyre. Elfelejtettem, hogy a kettő közül melyikre.
Miért a tengerszinten?
Nem tudom. Lehet, hogy ha az ember magasabban van, meszszebbre ellát.)
Már jó előre ilyesmiken töri a fejét (bár nem ezekkel a szavakkal, ezek az én szavaim. Még csak kilencéves, nincs olyan szókincse, mint nekem. Hol voltam én, amikor kilencéves voltam? Barátok közt elszigetelten, én is az elemi iskolában, ahol kötelező volt évente kétszer elmenni a fogorvoshoz, és rendbe szedetni a fogaimat, a fejemet pedig évente egyszer-kétszer megvizsgálta egy ápolónő benn az osztályban, ahogy az összes többi gyerekét, fehérekét, feketékét, zsidókét és olaszokét is, hogy nincs-e benne serke, anélkül, hogy valaha is elárulták volna, mi az a serke, bár a hangsúly jelezte, hogy valami rossz. Ezt a próbát mindig kiálltam. Nem tudom, hogy éltem volna túl, ha egyszer elbukom rajta. Egyszer egy kislány bepisilt az osztályban, a padjában, a földrajzi röpdolgozat alatt, és mindenki tudta. Nem tudom, hogy élte túl. Nem hiszem, hogy én túléltem volna, ha valaha a nadrágomba pisilek az osztályban egy földrajzi röpdolgozat alatt). Amikor a fiam így előre töri a fejét, hajlamos olyan dolgokon töprengeni, amelyek zavarba ejtik vagy kínozzák. (Szinte soha nem lát maga előtt semmi jót. Vannak vágyai; soha nem gondolja, hogy beteljesülnek, pedig tudja, hogy én nagyjából mindent megígérek és megadok neki, amit csak kér, és azonfelül minden mást, amiről úgy gondolom, hogy szeretné, és meg kellene kapnia. Amikor alkalma nyílik, hogy valami kellemes dologra gondoljon, ami valószínűleg megtörténik majd vele, ábrándjai a visszájukra fordulnak: máris azon kezd bánkódni, hogy nem lesz belőle semmi. Elveszti, mielőtt még az övé lett volna. Olyan, mint az ügynökeink meg én: a tapasztalat beprogramozta, hogy a legrosszabbat várja és kívánja csak hogy túl legyen rajta.) Ez mindig elrontja a nyarát. (A nyár elejét az teszi tönkre számára, hogy meg kell szoknia annak a tengerparti vagy vidéki nyaralónak a környékét, amelyet az illető évben kibérelünk. Táborba nem hajlandó menni, és már a lányom se akar, pedig nem szeretnek velünk lenni. Soha nem tudjuk, hogy mit csináljunk Derekkel. Mindig rém kínos rejtegetni; és ugyanolyan kínos elővezetni. A nyár végét meg a közeledő ősz teszi tönkre a fiam életében. Néha, mindkettőnk nagy elkeseredésére, a kora nyári és késő nyári gondok összefolynak, ilyenkor, ha az előbbiek egy darabig alábbhagynak, már ott vannak az utóbbiak, felőrölve a lelki nyugalmát. Néha tojik rám, és én akkor elkezdek mindenen aggódni, egyebek közt azokon az ellenséges érzéseken is. amelyek erjedni kezdenek bennem iránta. Félek, hogy kezdem nem szeretni.)
Tudom (és bosszankodom miatta), hogy már hetekkel a nyár vége előtt elkezd csüggedten rágódni az összes megpróbáltatásokon, amelyekről tudja, hogy lesben állva várják: az iskolai tanulás, a teljesítmények, amiket tornából várnak tőle (futós és cselező játékokat szívesen játszik, azokban gyors, fürge és ravasz), az új tanítónők, a régi tanítónők, az igazgató, az igazgatóhelyettes, a politechnika-tanár és a természetrajz tanítója (a politechnika-tanároktól és a természetrajz tanítóitól mindig tartott. Talán mert azok férfiak), az énektanárnő (vajon ez is meg fogja-e követelni, hogy álljon föl, amikor sorra kerül, és egyedül énekeljen néhány hangot, hogy meg tudja állapítani, melyik szólamba ossza be a kórusba, amelyben a heti iskolagyűléseken szerepelniük kell?), a magasabb osztálybeli vigyázók (nála nagyobb és erősebb fiúk, akiknek joguk van parancsolgatni neki, meg idősebb, magasabb lányok, a hatalom jelvényeivel és karszalagjaival, és bimbózó mellekkel, amelyek rejtélyesen és fenyegetően dagadnak feléje. Emlékszem, hogy volt, mikor én voltam kicsi), és az előző iskolaévből ismerős fiúk meg lányok, akik nem lesznek ott többé az osztályban. Megsiratja az ismerős gyerekeket, mind a fiúkat, mind a lányokat. még azokat is, akiket nem szeretett, amikor más környékre költöznek, vagy a szüleik átíratják őket egy magániskolába (a jelek szerint egyre többen és többen visszük át a gyerekeinket magániskolákba, amelyek drágák és nem éppen jók, aztán újra átíratjuk őket más magániskolákba, amelyek semmivel sem különbek. Nem szeretjük ezeknek a magániskoláknak a vezetőit. A dolgok mintha egyre inkább a felbomlás állapotába züllenének, hamarosan már semmi nem marad. Nincsenek többé újságok, folyóiratok vagy áruházak. Nincsenek többé mozik. Csak alkalmi áruházak és kábítószerek. Azt hiszem, egyre többen és többen vagyunk nemcsak én , akiket tulajdonképpen nem érdekel, hogy mi történik a gyerekeinkkel, csak ne történjen velük túlontúl korán), meg azt az egy-két gyereket, aki nyáron vízbe fulladt, vagy elütötte egy autó (azoknak az ismerős gyerekeknek a száma, akiket évente baleset ér, baljós pontossággal megegyezik azoknak a balesetet szenvedett felnőtteknek a számával, akiket a cégnél ismerek. Az osztályunkon Martha meg fog bolondulni), meg azokat a többieket, akiktől a földszinti irodákban lezajló kérlelhetetlen és kiismerhetetlen folyamatok eredményeképpen (melyek során felnőttek gürcölnek serényen élő gyerekek nyilvántartásaival, akik a dossziék lapjain és a kartotékszekrények kartonjain máris halottak) meg kellett válnia (ahogy a mandulánktól meg a tejfogainktól), és akiket különböző más osztályokba szórtak szét. Utálja, ha meg kell válnia olyan tanítónőktől, akik kedvesek voltak hozzá.
( Min búsulsz annyira? kérdezem tőle, amikor nem bírom már némán elviselni a gondolatot, hogy egyedül van az aggodalmaival.
Nem búsulok válaszolja.
Bárcsak többet tudnék neki segíteni. Bárcsak engedné, hogy megpróbáljam.)
Min búsulsz? kérdezem újra.
Nem búsulok feleli, és felpillant rám, szemében a meglepetés árnyéka.
Akkor miért vágsz olyan komor pofát?
Gondolkoztam.
Min gondolkoztál makacskodom mosolyogva , amitől olyan aggodalmas a képed?
Nem tudom. Már elfelejtettem.
Olyan mogorva az arcod.
Nem tudom, az mit jelent.
Szomorú.
Nem vagyok szomorú.
Fáradt?
Lehet, hogy álmos vagyok.
Sokáig fönnmaradtál?
Néha nem alszom el azonnal.
Néha azon tűnődöm, tényleg annyit szorong-e, mint ahogy én gondolom. Néha azt hiszem, hogy még többet. Óvatos kis jószág (vagy annak látszik. Tudom, hogy aggódom érte, és fel vagyok rá készülve, hogy vele is a lehető legrosszabb fog történni. A feleségem is. Azelőtt a lányomért is aggódtam, mikor még kicsi volt, de most már elmúlt tizenöt éves, és a legrosszabb még nem történt meg. Mi a legrosszabb? Nem tudom biztosan). Lehet, hogy már megtörtént a legrosszabb, csak nem vettük észre, mert a fiamnak, most, hogy visszagondolok rá, soha nem volt könnyű a sora (a lányomé pedig most egyenesen pocsék, hacsak nem színészkedik ő is. Nem volna vicces, ha mind a ketten boldogtalanabbnak játszanák meg magukat, mint amilyenek, csak azért, hogy dacoljanak velünk, és idegesítsenek minket? Hahaha. Én egy csöppet sem találnám viccesnek. Már kisbaba korában, a járókában úgy látszott, mintha nagy, rejtelmes, intelligens szemével mindent magába szívna, amit csak maga körül lát, aztán óvatosan mérlegelné, amit magába szívott, mielőtt döntene, és megengedné magának, hogy reagáljon rá még amikor ösztönszerűen reagált, például amikor hirtelen elvigyorodott vagy fölkuncogott, mintha még akkor is mindig közbeékelődött volna egy kis előre megfontolt halogatás, egy egészen kicsiny szünet; de mégiscsak szünet, amely alatt a döntést meghozta. Még amikor pénzt kínálok neki, vagy jégfröccsöt, egy pillanatig akkor is elmélyülten fontolgat, mielőtt elfogadja. Gyakran elveszítem a türelmemet. Néha kiabálok vele, és szégyellem magam miatta aztán letagadom, hogy kiabáltam, és megpróbálom meggyőzni, hogy csak nyomatékosan beszéltem, így persze nem lehet bizalmat ébreszteni. Kárpótlásul megpróbálok bőkezű és barátságos lenni hozzá.
Mondjál igent vagy nemet követelem tőle, magyarázatképpen. Mi a különbség a között, hogy igazad van-e vagy nincs? Mit vesztesz azzal, ha tévedsz?
A fiam zavarban van.
Fél. hogy hibát követ el. így aztán velem szemben követi el, a habozásával).
Tudom, mostanában biztosan azon töri a fejét, miért alakult így az élete, miért vált szakadatlan nehézségek sorává (miért kiabálok vele olyan gyakran, legalábbis látszólag, hiszen kétségkívül fölemelem a hangomat), vagy hogy eljön-e számára valaha is a nyugalom és a boldogság időszaka, amikor nem fognak újabb engesztelhetetlen démonok leselkedni rá, ott mocorogva az időben, készenlétben, ahogy a találkozás pillanata közeledik, úgyszólván szemmel láthatóan. (Tudom: mindezeken én is töröm a fejem vele kapcsolatban. Mikor lesz képes elengedni magát, és könnyen venni a dolgokat, hogy én is elengedhessem magam, és könnyen vehessem a dolgokat?)
Mondd el, mit akarsz csinálni? kérdezem tőle sokszor, vigasztalhatatlan, rosszkedvű aggodalomban. Mi akarsz lenni?
Szeretnék egyszer megtanulni kocsit vezetni.
Mindenki vezet.
Ha meg tudok. Mit gondolsz, meg fogok tudni?
Szereti a benzinszagot, és fél a tűztől, a magasságtól és a sebességtől (de a repülőgéptől nem, amikor rajta ül).
Mennyire belefáradhatott már (érzem) a kihívásokba és a csapásokba, akár egy kimerült, viharvert öregember (homunkulusz), vagy egy rezignált, haldokló, ősz hajú öregasszony, aki megkönnyebbülten omlik a halál karjai közé. Gyakran, amikor a jelek szerint valami különlegesen romboló természetű dolog marcangolja az agyát, kísérteties megdöbbenés árnyéka hullik arcának törékeny, finom vonásaira, sebzett tekintetében egész lényét átjáró ámulat ül, mintha mélységesen fölzaklatná az a tény, hogy egyáltalán valami baja van.
Úgy látszik, szinte sehol nem érzi magát fesztelenül, csak itthon, bár mindig sokat nevetgél, amikor ismerősök közt van. Vicceket farag. Szellemes, és tehetsége van a könnyed és fantáziadús beugratásokhoz. Ezek főleg szóbeliek, mindig ártalmatlanok, és ilyen vagy olyan szempontból rendszerint sikeresek. Biztonságot és láthatatlanságot keres a humorban. (Én is. Én a szexben találom meg, az is mindig humoros.) És szorgosan fáradozik, hogy behúzódhasson egy anyaméhszerű atmoszférába, ahol együttérzés és jó kedély veszi körül, hogy aztán mindörökké ott éljen (akárcsak az az énem, aminek, azt hiszem, tulajdonképpen gondolom magam, ravaszul bebábozódva önmagámban, titokban elrejtőzve egy rókalyukban, amiről senki nem tud), álcázva, közben majdnem egyfolytában óvatosan kifelé kukucskálva (énem egyik részével mindenképpen), hogy megnyugtassa magát (magamat), hogy külső védőburkunk még megvan és ép (és mi is megvagyunk, épen), és sietve visszahúzódva (rémülten kutatva az akadálytalan menekülés útját, és, biztos vagyok benne, rémülten hiába kutatva), amikor megpillantjuk, vagy azt hisszük, hogy megpillantjuk a sérülés, a kipukkadás, a széthullás veszélyének bármiféle baljós előjelét. (Idegesíti a baseball, mert nem érti.) Ösztönszerűen mindig meg akarja kedveltetni magát; azt akarja, hogy ne legyenek ellenségei, nem szereti a nézeteltéréseket, és nem élvezi a versengést. Akkor érzi magát a legkevésbé veszélyben, amikor körülötte mindenki boldog és elégedett (amikor hagyjuk, teljes közönyt színlel Derek iránt, és megpróbál úgy tenni, mintha képes volna nem venni róla tudomást); legveszélyeztetettebbnek mogorva és mérges emberek közelében érzi magát, különösen az enyémben. (Időnként, azt hiszem, nagyon fél tőlem, mint ahogy fél minden mogorva idegentől, aki komoran bámul maga elé egy gyorsbüfében, sőt, ahogy Forgionétól vagy Forgione helyettesétől fél, akik azt követelik tőle, hogy másszon fel a kötélen, függeszkedjen, bukfencezzen, csináljon fekvőtámaszt és kosárlabdázzon, amikről a kisfiam úgy találja, hogy képtelenség jól csinálni, rejtélyesek és érthetetlenek.) Ő a családom egyetlen tagja, aki nem szívesen jön be a dolgozószobámba megzavarni engem. (Még ahhoz is félénk, hogy lefekvéskor bejöjjön jó éjszakát kívánni, bár én folyton kérem, hogy jöjjön, és folyton biztosítom róla, hogy nem zavar.)
Jó éjszakát! kiabál be a folyosóról, olyan messziről, annyira visszahúzódva, hogy nem is látom, amikor elfordítom a fejemet és fölnézek, aztán riadtan visszavonul a szobájába, hacsak nem kiáltok tüstént utána:
Jó éjszakát. Gyere be egy percre, jó?
Hacsak rá nem veszem. De mihelyt rávettem, hogy jöjjön be a dolgozószobámba beszélgetni, máris kevés mondanivalónk van egymásnak. Válaszfalat hoz magával. Vagy nekem van saját válaszfalam. De én beszélgetni akarok vele. Nincs miről beszélgessünk. Keresgélnem kell a kérdéseket. Ő meg nemigen válaszolgat. Rákényszerít, hogy faggassam; egyszavas válaszokat ad. Azt hiszem, tudja, hogy igazából nem érdekelnek a kérdéseimre adott válaszai mintha ingerült és makacs lenne, amiért egyáltalán kérdezősködni próbálok.
Óvakodik a sunyi, rossz arcú idegen férfiaktól és azoktól az őrült tekintetű férfiaktól és nőktől, akik hangosan, hevesen beszélnek magukban az utcán. (Fél szemmel mindig őket vigyázza. Sokuknak olyan mocskos a szája.) Mindenféle szokatlan viselkedés elveszi a bátorságát (még az enyém is, mikor részeg vagyok, vagy amikor bizonyos módon heccelődöm, nyilvánosan vagy a barátai előtt. Jobb szereti, ha megőrzőm a méltóságomat, amikor mások is jelen vannak). Ha kihoz a sodromból a feleségem vagy a lányom, vagy ha közülük kezd el velem kiabálni valamelyik, a fiam hajlamos még sokáig rágódni heves mozdulatainkon, kegyetlen fenyegetőzéseinken és vádaskodásainkon, pedig a veszekedés már régen véget ért, és mi többiek már megint jóban vagyunk. A feleségem meg én most már igyekszünk nem veszekedni a gyerekek előtt, főleg azért, mert a marakodásaink ilyen rossz hatással vannak a kisfiamra (és általában pezsdítő hatással a lányomra. Felvidítják. Alányom mohón jön szimatolni, valahányszor megorrontja egy készülődő házastársi veszekedés elemeit, és gyakran ravaszul, ingyen és bérmentve ő szolgáltatja a kirobbantásához szükséges megjegyzést is, bár néha falfehéren és rémülten sompolyog el, ha a kitörés, amelyet azért siettetett oly lelkesen, hogy megfigyelhesse, s amelyben, azt remélte, majd ő is részt vehet, vadabb és bántóbb lesz, mint ahogy elképzelte. Többször előfordult, stadionok, cirkuszok vagy bevásárlóközpontok melletti nagy, zajos és zsúfolt bisztrókban, vendéglőkben, szállodai előcsarnokokban, vasútállomásokon, vagy más, hasonló, barlangszerű fedett terekben, ahol idegenek vettek bennünket körül, hogy a kisfiam úgy érezte, valaki izzó dühvel és jeges undorral bámul rá, és valami gonoszat forral ellene. Ezt el is mondta nekem; néha le is írta és azonosította az illetőt, de az arcát soha nem merte még egyszer arra fordítani, hogy újra megnézze. Mikor én gyorsan odanéztem, hogy farkasszemet nézzek azzal a pasassal, akiről beszélt, soha nem voltam képes határozottan azt állítani, hogy tévedett. De mindig azt mondtam neki, hogy csak képzelődik. Ezt azért csináltam, hogy megnyugtassam). Az a szokása, hogy hosszú időn át türelmesen tépelődik magában a dolgokon, végigkutatja az agyát, titkos rejtélyek kulcsát keresve, és gyakran egyszerűen képtelen vagyok megállapítani, vajon tényleg belesüppedt-e valami fojtogató kényszerképzetbe, vagy pusztán elengedi magát, és csak én képzelem, hogy problémái vannak. (Én teszem őt rejtélyessé. Nem akarom, hogy a fiamat olyan dolgok nyugtalanítsák, amelyeket nem hajlandó megbeszélni velem, még ha én állok is azoknak a dolgoknak az élén, amelyek izgatják. Nem szeretem, ha bármit is eltitkol előlem. Azt szeretném látni, hogy megbízik bennem. Szeretnék biztos lenni abban, hogy alig várja, hogy teljes választ adhasson a kérdéseimre, még akkor is. ha a válaszai esetleg csöppet sem izgalmasak, és egyikünket sem érdekelnek túlságosan. Honnan tudhatnám, unalmas-e, amin gondolkozik, amíg nem tudom, hogy mi az? Szeretném, ha mindent el akarna mondani nekem, amit csak gondol, még mielőtt nekem eszembe jutna megkérdezni. Hiszen végül is ő az egyetlen fiam, és azt hiszem, meg kellene értenie, mekkora szükségem van rá.)
Jóképű fiú, kedves és kíváncsi, és mindenki szereti (legalábbis úgy látszik. Az embereknél sose lehet tudni. Bár ő tudja. És én tudom, hogy tudom). Finom homokszőke haja van, csipkelődő, intelligens, jó a humorérzéke, sápadt, keskeny a válla, vézna a karja. Nem erős gyerek. Karcsú. Az egészsége jó. (Meg vagyunk vele elégedve. Most a lányom is meg van vele elégedve, bár régebben irigyelte, és komiszkodott vele; és mindnyájan szeretünk másoknak beszélni róla.) Rávenni, hogy panaszkodjon, az olyan neki, mint a foghúzás. (Hajlamosak vagyunk boldognak tartani, és alkalmi engedetlenkedéseit, ellenállását vagy elkeseredését a fáradtság, torokfájás vagy láz tüneteiként diagnosztizálni, vagy egyszerűen az elviselhető, gyerekes rosszalkodás normális jelének tartani.) Jó kisfiú ő, és mindig is az volt. Ahogy a feleségem meg én időnként hangosan és büszkén töprengünk rajta: szinte túl jó, hogy igaz legyen (és nem is az! Valami baj van, azt hiszem, mindig is tudtam, bár soha nem volt hozzá elég bátorságom, hogy kimondjam, vagy akár csak szembenézzek a gondolatával, anélkül, hogy sietve el ne hessegessem. A feleségemet csak az aggasztja, hogy netán homoszexuális lesz, ha felnő, bár a világon semmi oka nincs arra gyanakodni, hogy az lesz. Én emiatt csak egy picikét aggódom.
Csak azért jó, hogy engem bosszantson! vádaskodik a lányom indulatosan a fiam előtt, azoknak a játékos vagy viharos vitáknak a során, amelyeket hol az egyik, hol a másik robbant ki, hol humorosan, hol heveskedve. Örökké senki se lehet ilyen jó.
Te leszbikus vág vissza a fiam diadalmasan.
És erre mindnyájan kénytelenek vagyunk szeretetteljes méltánylással felkuncogni, bár a feleségem nem biztos benne, illik-e előttünk ilyesmiket mondani, egyáltalán egészséges és helyénvaló dolog-e, hogy valamelyik gyerekünk ilyen szavakat használjon, sőt, akár csak ismerjen).
Pedig valami baj tényleg van. azt hiszem, bár vérfagyasztó kételyeimet mindig megtartottam magamnak (mintha azzal, hogy nem veszek tudomást valami esetleg fölmerülő kellemetlen dologról, el is hárítanám. Vannak emberek, akik azt hiszik, hogy ezzel a módszerrel még a rákjukat is meg tudják gyógyítani. A feleségem, például. Valami rossz fog történni a kisfiammal. Ezt most már tudom. Tudom, hogy meg fog történni. És valami rossz fog történni velem is, mert vele történik. Talán már folyamatban is van. Azt hiszem, igen. Réges-régen elkezdődött), azzal a csacska, kimondatlan imádsággal, hogy gyógyuljon meg (elsősorban inkább az én érdekemben, mint az övében), fokról fokra, magától, rendesen, és kíméljen meg attól a kíntól és problémától, hogy foglalkoznom kelljen vele, vagy legalább maradjon a baja lappangó állapotban, és senki más ne jöjjön rá, amíg végig nem élem a rám kiszabott három tucat plusz tíz évet, jókedvben, jólétben és teljes megelégedettségben (hahaha. Aztán majd meghalok természetes halállal), és többé nem árthat nekem az a tragédia, bármi légyen is, amely meggyötri, és súlyosan megnyomorítja (nem bírom elviselni a fájdalmat), vagy végzetesen letaglózza. Az esélyeimet illetően szkeptikus vagyok, mert megfigyeltem, hogy az emberek általában többé-kevésbé olyannak nőnek föl, amilyennek kezdték; és azt hiszem, minden nagyszájú vagy csöndes férfiban és nőben, akit csak ismerek, valahol belül, elrejtve, ott van a teljesen kialakult, de befejezetlen kislány vagy kisfiú, aki valamikor volt, és aki örökre meg akar maradni olyannak, amilyen mindig is volt, magányosan lebegve a saját múltjában, reménykedve, de hiába várva az újrakezdésre, emésztően vagyakozva a társaságra, csüggedten sóvárogva annak az időnek az eljövetelére, amikor biztonságos, normális és lehetséges lesz számára, hogy túláradva kitörjön, kitárja a karját, teleszívja a tüdejét éltető levegővel, és végre félelem nélkül felkiálthasson:
Hé! Itt vagyok. Hát nem találsz meg? Nem lehetnénk most már együtt?
És valahol ott rejtőzik bennem, tudom (érzem odabenn magamban. Érzem, kétség sem férhet hozzá), egy félénk kisfiú, pont olyan, mint a kisfiam, aki szeretne a kisfiam legjobb barátja lenni, szeretne kijönni, és játszani vele.
A pozitív oldalon: úgy látszik, kezdi kinőni a félelmeit, azt mondja, már nem fél a méhektől, a pókoktól, a hernyóktól, a rákoktól és a medúzáktól, és én nagyon szeretnék hinni neki.
Így van ismételgeti makacsul. Mikor utoljára láttam egy mehet, még csak el se akartam menni onnan.
De féltél? fogom vallatóra. Közel jött hozzád a méh?
Volt velem valaki vallja be.
Ragyogó matekban és jó a természettudományokban is, de már nem akar egyikben sem kitűnni (nagy bosszúságára a tanárainak, akik tudtára is adják a csalódásukat. Ő meg nem érti a helytelenítésüket). Mindenféle zavarodottságai közé, biztos vagyok benne, belekeveredik egy megdöbbentő méretű, megoldatlan ödipusz-komplexus, meg a vele járó iszonyatos kasztrációs félelmek (az enyém, persze), csak ahhoz még kicsi, hahaha, hogy az efféle dolgok már most izgassák.
Úgy gondolja (azt hiszem), hogy sokkal kisebb, mint amilyen a valóságban. Azt hiszem, azt hiszi, hogy fura a külseje, csalódást okoz, és hogy mi el akarjuk hagyni, el akarjuk vinni valahova messzire, aztán otthagyni. Hogy ezt miért akarnánk, azt nem tudja; nem mondja. (Talán azt hiszi, azért akarjuk elhagyni, mert úgy gondoljuk, hogy túlságosan kicsi. Pedig nem kicsi. Átlagos, csak azokkal a vele egykorú fiúkkal összehasonlítva kicsi, akik magasabbak nála. Egy kicsit kicsi, és nincs értelme azt mondani neki, hogy nem az.)
Régebben, amikor elvittük valahová, ahol még sose járt, sőt, egyes olyan helyeken is, ahol már volt, valakinek a lakásán, vagy egy nyilvános helyen, ha az elhagyatott volt, vagy zajos és zsúfolt (hogy sötét vagy világos, az nem számított. Nem szerette a tömeget; nem szerette az ürességet. Nem szerette, ha ilyen helyre vittük. Nem szerette, ha egyáltalán elvittük valahová. Mikor elindultunk, nem volt meggyőződve róla, hogy csakugyan oda megyünk-e, ahová mondtuk neki, és amikor már ott voltunk, nem bízott benne, hogy vissza is akarjuk-e vinni), ügyesen mindig úgy manőverezett, hogy a válla vagy a keze hozzáérjen a feleségemhez vagy hozzám, kitartóan testi kapcsolatban próbált maradni valamelyikünkkel, legalábbis addig, amíg alaposan meg nem vizsgálta a környezetét és minket, s nem jutott elégedetten arra a következtetésre, hogy még nem érkezett el az idő (hogy ez még nem a végpusztulás. Az ítéletet már meghozták. Csak végrehajtásának pillanata maradt kétséges). Erősen ragaszkodik mindahhoz, amiről tudja, hogy az övé (pedig egyáltalán nem örül annak, amiről tudja, hogy az övé). Nem akar elveszteni minket. Nem akar egyedül lenni, még otthon sem, rendszerint nyitva hagyja a szobája ajtaját, és nem sok időt tölt benne. (Nyugtalanítja, amikor a ház más szobáiban csukott ajtókkal találkozik. A lányom mindig csukva tartja a szobája ajtaját, szinte kihívóan dacos gesztusként. A mi ajtónk lehet nyitva, lehet zárva. És esténként meg reggelente, amikor a feleségem meg én szeretkezünk, vagy valamelyikünk úgy gondolja, hogy esetleg szeretkezni fogunk, be is van zárva. Nem akarjuk, hogy nézzen bennünket valaki. A társas szex soha nem lesz nekünk való.) Nem szeret olyan emberekkel együtt lenni, akikben nem bízik; és nem bízik azokban az emberekben, akiket csak rövid ideje ismer. Bennünk se bízik mindig. (Így aztán ki marad, aki az övé?) Belecsimpaszkodik a kezünkbe, és nem hajlandó elereszteni. Gyakran zavarbajövünk ettől. Rávesszük, hogy eressze el a kezünket.
Engedd el könyörgünk neki. Engedd el a kezemet. Kérlek, engedd most már el.
Ilyenkor kifut a vér az arcából meg az ajkából (az ajka teljesen elkékül. Amikor nagyon feszült, mindig kékes árnyalatú lesz az ajka). Remegni kezd, nagyokat nyel, és megnémul; különösen, ha miután rákényszerítettük, hogy eressze el a kezünket, arra is rákényszerítjük, hogy menjen el valahová, és játsszon egyedül, vagy azt mondjuk neki, hogy üljön le szépen, és várjon, miközben mi elmegyünk valahová; ahol nem láthat minket. Szívszaggató, könyörgő tekintettel mindig megtorpant egy pillanatra, valahányszor azt mondtuk neki, hogy menjen ide vagy oda, és játsszon, így aztán ezt abbahagytuk. (Nem akarta, hogy bárki is lássa fájdalmas riadalmát, még akkor sem, ha előttünk kimutatta. Abbahagytuk: nem cipeljük többé magunkkal olyan helyekre, ahová nem akar eljönni. Választhat: jön, vagy otthon marad nélkülünk. A lányom mostanában rendszerint túlságosan elfoglalt ahhoz, hogy túlságosan sok figyelmet szenteljen neki.) Mindig elszomorodik és megzavarodik, amikor valamelyik néger cselédlányunk vagy fehér gondozónőnk kilép tőlünk (még akkor is, ha esetleg nem is szerette. Rendszerint nem szereti őket, és nem akarja, hogy többet kelljen érintkeznie velük, mint amennyit muszáj). Úgy érzi, esetleg azt tervezzük, hogy majd rajta is ugyanígy fogunk túladni.
Meg akartok szabadulni Derektől? kérdezte.
Nem hazudtam.
És tőlem nem akartok megszabadulni?
Nem. Miért akarnánk?
Van valaki, akitől meg akarsz szabadulni?
Nincs.
Olyanoktól, akik nálad dolgoznak?
Nem. Csak egytől. Miért akarnánk tőled megszabadulni? Te nagyon jó gyerek vagy.
És ha nem volnék?
Akkor még mindig túl jó volnál.
Néha vallja be töredelmesen, lágy (talán ravasz) mosollyal éjjel azt álmodom, hogy egészen egyedül vagyok valahol, és nem tudok hová menni. És sírok. Mikor fölébredek, nedves az arcom. Néha folytatja alázatosan, hiszen már elhatározta, hogy elmondja , néha nem is alszom, amikor ezt álmodom.
Szomorú a tekintete, mikor befejezi, és kutatóan, óvatosan, némán várja a válaszomat.
(Már nem tudom többé, azért mesél-e nekem ilyesmiket, mert ez az igazság, vagy mert észreveszi, milyen nagy hatással vannak rám ezek a dolgok. Iránta táplált érzelmeimet kezdi befelhősíteni a bizalmatlanság és a keserűség. Egyre gyakrabban érzek belső ingert, hogy vitatkozzam és versengjek vele, ahogy a lányommal. Megpróbálom nem csinálni.
Haragszol? kérdezi.
Nem hazudom.)
Vagy ahogy valamelyik nap megkérdezte tőlünk, amikor felöltöztettük, inget, kötött nyakkendőt és kiskabátot adtunk rá, hogy, mint mondtuk neki, elvigyük a cirkuszba ((tényleg cirkuszba akartuk vinni, bár ezt a jelek szerint nem hitte el; és olyan szeretni való, egészséges és csinos volt a rózsaszín kockás ingben, amit én vettem neki a Brooks Brothersnél a fiúruha-osztályon, meg a pöttöm kék blézerben, amit szintén a Brooks Brothersnél vettünk neki, a frissen mosott, nedves, gondosan elválasztott és megfésült, fénylő, selymes hajával ami viszont a sajátja, és nem a Brooks Brotherstől van, hahaha.
Elég tiszta vagyok? kérdezte, elfordulva a földig érő tükörtől, miután lesikáltuk, megtörölgettük és felöltöztettük.
Tiszta, mint a patyolat nyugtattam meg.
Ragyogó tiszta tette hozzá a feleségem).
Mondjátok csak, nem akartok ti engem betenni egy taxiba, és aztán otthagyni?
Nem. hát persze hogy nem! vágom rá dühösen és megdöbbenve. Ugyan mi a csudáért akarnánk mi ilyet?
Önmegszégyenítő vállrándítással válaszol: Nem tudom.
De úgy látszik, tudja.
Miféle játékotjátszol te velem? reccsentek rá. Vagy komolyan gondolod ezt? Komolyan azt hiszed, hogy otthagynánk egy taxiban? Mit szólna a taxisofőr?
Kérdezhetek tőled valamit? kérdi alázatosan.
Mit?
Amit szeretnék.
Kérdezz, nem fogok megharagudni.
Most is haragszol.
Nem fogok jobban haragudni.
No, kérdezz mondja a feleségem.
Ha majd meg akartok szabadulni tőlem, hogy fogjátok csinálni?
Csókkal és öleléssel válaszolom elkeseredve. Tönkreteszed az egész napot. Pokoli, ilyesmiről beszélgetni egy csinos kisfiúval, aki ilyen szépen ki van öltözve, kockás ingben, nyakkendővel, blézerben. És egy klassz vendéglőbe is elviszünk ebédelni.
Nem akarok elmenni.
De igen, eljössz.
Nagyon fogod élvezni.
232 Még a cirkuszba se akarok elmenni.
De igen, eljössz.
Nagyon fogod élvezni.
Nem szeretem a földalattit. (Vannak rémült, ijesztő fantazmagóriáim, középpontjukban a fiammal, amelyekben eltéved, vagy elvész a földalattin, de soha, álmomban se gondoltam arra, hogy valahol szándékosan otthagyjam, vagy akár csak ott akarjam hagyni. Az ajtó becsukódik közöttünk, mielőtt mind a ketten be vagy ki tudnánk szállni, és elválaszt minket. Vagy megyünk, kettesben, én egy pillanatra elfordítom a fejemet, és mire visszafordulok, a fiam eltűnt. Vagy megfeledkezem róla: kiesik a fejemből, és csak később jut eszembe, amikor már nincs ott, és nyom nélkül eltűnt az álmomból, hogy hiszen velem kéne lennie. Sejtelmem sincs róla, hová mehetett. Nincs semmi más, csak az űr. Ilyenkor magányosnak érzem magamat, és képtelenség megbizonyosodni róla, melyikünk is veszett el. Én is elveszettnek érzem magamat.)
Visszahőköl a rossz szagoktól (talán mert rothadásra, mérges gázokra, fulladásra gondol. Nem akar a holdra repülni, soha, mint ahogy én se), és megrémítik a váratlan, hangos zajok (vagy a csúszómászó, rejtélyes, lopakodó neszek. Én is így vagyok vele, sőt, ami azt illeti, az antilopok is. Hajlamos azt hinni, hogy ő az egyetlen, akire az ilyen dolgok hatással vannak, és ő az egyetlen, aki egyáltalán veszélyben érzi magát). Nem tudja megérteni, mire valók a háborúk, a rablótámadások, a méhek, a matek, a pókok, a kosárlabda, a kötélmászás, a szédülés, a vad és fenyegető férfiak (valódiak vagy képzeltek) és a nyilvános felelés, miért kell neki mindezekkel megbirkóznia, miért leselkednek rá szemmel láthatóan, bűzölögve, elkerülhetetlenül, kimozdíthatatlanul és engesztelhetetlenül (és őszintén szólva én sem, bár nem úgy néz ki, mintha akár én, akár más sokat tudna változtatni ezen. Ez a szokás); miért várják el tőle, hogy keményebben dolgozzon matekból, sokkal többet tanuljon, és nagyobb jelentőséget tulajdonítson neki, csak azért, mert jó a matekból, és a tanárai (javarészt nők), akik azelőtt úgy el voltak tőle ragadtatva, mert olyan koraérett tehetséget mutatott a számokhoz, most miért csalódtak benne, amiért elveszítette az érdeklődést a matek kedvéért való matek iránt, és miért adják értésére, hogy nincsenek vele megelégedve (úgy érzik, elutasította és cserbenhagyta őket); vagy hogy miért kellene keményebben igyekeznie, arra törekednie, hogy kitűnjön, elhatároznia, hogy az összes többi fiúknál jobban fog óriáslabdázni, rúglabdázni, ütlabdázni, doblabdázni, baseballozni és röplabdázni. (Csakugyan iszonyatosan soknak látszik ennyi labdát cipelgetni egy olyan ifjú emberkének, mint ő, hát nem?) Különösen a kosárlabdát gyűlöli. Nem tudja, mit várnak tőle, mit kellene csinálnia (és nem hagyja, hogy megmagyarázzam neki. Föltesz egy-egy meghatározott kérdést, és csak arra a kérdésre fogad el választ, másra nem. Udvariatlanul félbeszakít, ha megpróbálom folytatni. Rendreutasít.) Soha nem tudja biztosan, mikor dobjon kosárra és mikor passzoljon, és túl öntudatos, szégyelli bevallani, és kínosnak tartaná megkérdezni. Soha életében nem dobott még egyetlen kosarat sem, fél megpróbálni; soha nem dob kosárra, csak ha a csapatának a tagjai ráordítanak: Dobjál már! Dobj! Akkor dob, és hibázik. Soha nem tudja egyértelműen megjegyezni, mikor kellene blokkolni és sáncolni, és mikor kellene elkapni a labdát, passzolni, helyezkedni, és kosárra dobni. Az ösztöneire hagyatkozik, és az ösztönei nem megbízhatók. Zavarbaejtően megbomlik az ítélőképessége, hajlamos elfelejteni, hogy a többi gyerek közül ki játszik az ő csapatában és ki a másikban, miközben a játék dübörögve nyüzsög és siklik körülötte (mint valami nagy pók kapaszkodó, szétterpeszkedő lábai, úgy képzelem. Ő ezt soha nem mondta nekem). Ellenfélhez passzolja a labdát, és más ilyen szembetűnő hibákat követ el, aminek az az eredménye, hogy taszigálják és ordítoznak vele (ő meg gyakran nem is tudja, miért. Nem tanul ezekből a hibákból, mert nem érti, mi volt a hiba. Az a veszély, hogy esetleg újra elköveti őket, megbéklyózza a gondolkodását, és növeli az esélyt, hogy csakugyan elköveti). Forgione undorodva csóválja a fejét. A fiam meg mindezt észreveszi. (Mindezt én is elképzelem, és elérzékenyülök, annyira sajnálom.) A fiam szeretne kosarat dobni, és hibátlanul passzolni meg cselezni. (Kosárra dobni nem akar, mert tudja, hogy el fogja hibázni.) Fél a kosárlabdázástól, és szeretné, ha nem kellene játszania.
Mostanában azokon a napokon, amikor torna van, egyáltalán nem akar iskolába menni. (Vagy ha nyilvánosan fel kell szólalnia. Vagy amikor tudja, hogy szóbeli beszámolót kell tartania, vagy fel kell olvasnia egy dolgozatát.) Hetenként három napon van tornája; de a többi négy nap közül hármon is szorong a torna miatt. (Szombatonként ez alábbhagy. Az egynapos iskolai szünetek nem nyújtanak enyhülést. Csak ha olyan napra esnek, amikor tornája volna. Akkor ujjong.) Most már fél Forgionétól, úgy érzi, a tornatanár megveti, és fél a helyettes tornatanártól (akinek nem tudja a nevét, s mintha arra célozgatna, hogy senki sem tudja; és nem is írja le, úgyhogy fogalmam sincs, hány éves, vagy mekkora termetű), ez nyilván újabb szörnyű veszély számára, amit el kell hárítania. (Önöknek hogy tetszene: szelíd, kissé félszeg kisfiúnak lenni, akiben semmi agresszivitás nincs, és aki valamivel alacsonyabb és véznább az átlagnál, ha hetenként háromszor, minden hétfőn, szerdán és pénteken olyan szabályosan és kérlelhetetlenül, ahogy a nap lenyugszik, az ég elsötétül, a földgolyó elfeketedik és kihal, és kísértetiesen kihűl az a meleg ígéret, hogy valahol valaki valaha még egyszer fölébredhet egy Forgione nevezetű egyén komor, szigorú őrizetében találnák magukat, aki idősebb, durvább és sokkal nagyobb, mint önök, iszonyatos, hatalmas, széles vállú ember, szőrös, kemény izmú és hordómellű, és makulátlan fehér vagy tengerkék tornatrikót visel, amely mintha ugyanolyan rendíthetetlen és szánalmat nem ismerő volna, mint az a hús-vér alak, amelyet öntőformaként vesz körül, akinek vad, sötét szemébe soha nem volna elég bátorságuk belenézni, és akinek van egy helyettese, akinek nem kérdezték meg a nevét, vagy nem emlékeznek rá, és aki a jelek szerint nem szereti és semmibe veszi magukat? Azt csinálhat önökkel, amit csak akar. Velem is azt csinált, amit csak akart.)
Nem is próbál győzni jelenti ki szemrehányóan Forgione a fiamról, miután jó lelkiismerettel nem halogathatom tovább, hogy bemenjek az iskolába, és négyszemközt szót emeljek nála a fiam érdekében.
(A feleségem piszkált föl, hogy beszéljek Forgionéval, vagy tegyek panaszt Forgionéra az igazgatónál, amitől azért vonakodom, mert alattomos dolog lenne, talán szükségtelen is, és talán még katasztrofális megtorlást is vonna maga után.
A te gyereked, nem?
Tényleg az én gyerekem, és azt hiszem, jó lelkiismerettel igazán nem hagyhatom, hogy ilyen émelyítő bánat eméssze hetenként három délelőtt, olyan szabályosan, mint valami óramű, hát hagyhatom? Bár könnyen kiderülhet, hogy semmit nem tudok tenni a helyzet enyhítésére durva okvetetlenkedés nélkül, márpedig nekem az nem való. Biztosan kell lennie valaminek, amit tehetnék. Az a megszégyenítő érzésem van, hogy más apák biztosan tennének valamit.)
Biztos vagyok benne, hogy megteszi, ami tőle telik.
Nem akarja megelőzni a többieket.
Azt hiszem, ilyen a természete mormolom bocsánatkérően.
Nem ilyen a természete, Mr. Slocum erősködik Forgione nagyképűen. Nem ilyennek született.
Most ilyen a természete.
Nincs benne igazi versenyszellem. Nem tesz meg mindent a győzelemért, ami telne tőle. Hiányzik belőle a győzelem akarása.
Azzal nem fogja beléoltani, ha piszkálja, Mr. Forgione kockáztatom meg félénken, olyan ártatlan hangon, ahogyan csak tudom.
Én nem piszkálom, Mr. Slocum tiltakozik komolyan. Én megpróbálok segíteni.
Fél magától, Mr. Forgione. Azelőtt szeretett tornára járni, és élvezte a játékokat. Mikor kicsi volt, mindig szeretett játszani. Most nem. Most egyáltalán nem szeret idejönni.
Ide kell jönnie. Hacsak nincs orvosi felmentése.
Kénytelen leszek szerezni neki.
Csak nem engem okol ezért? tiltakozik védekezően.
Én nem okolok senkit. Az előny, érzem, most az én oldalamon van, és immár magabiztosabban folytatom: Én csak megpróbálok valami módot találni, hogy megkönnyítsem számára itt a helyzetet.
Otthon hogy érzi magát?
Jól. Mikor nem aggódik, amiért ide kell jönnie.
Nem jó túlságosan megkönnyíteni számára a dolgokat.
Én nem akarom a dolgokat túlságosan megkönnyíteni.
Meg kell tanulnia megállni a helyét.
Miben? Kötélmászásban?
Itt abban. Másutt is csinálnia kell majd.
Hol?
A középiskolában. Esetleg a katonaságnál. Ha vinni akarja valamire, rengeteg sok mindent meg kell csinálnia, amit nem szeret.
Nem akarok magával vitatkozni.
Én nem vitatkozom.
Szeretnék segíteni neki, hogy próbálja megoldani a dolgokat.
Én segítek neki állítja Forgione. Bátorítani próbálom, Mr. Slocum. Megpróbálom beléoltani a győzni akarást. Nincs meg benne. Mikor vezet a váltófutásban, tudja, mit csinál? Elkezd nevetni. Azt csinálja. És akkor lelassít és bevárja, amíg a többiek utolérik. El tudja ezt képzelni? A csapatból a többi gyereknek ez egy csöppet sem tetszik, így nem lehet versenyt futni, Mr. Slocum. Hát mondja meg, lehet?
Nem. Rázom a fejemet, és megpróbálok elfojtani egy mosolyt. (Szeretném hangosan megéljenezni: "No, ez derék, kölyök!" Csakhogy számára ez nem valami jó.) Azt hiszem, nem.
Halkan fölkuncogok (Forgione elvigyorodik, és halkan ő is kuncogni kezd, elégedetten csóválja kefehajú, napbarnított fejét, abban a tévhitben, hogy azért kuncogok, mert osztozom a hitetlenkedésében), mert tisztán magam előtt látom a fiamat, utcahosszal vezet egy váltófutamban, és nevet, azzal a mély, zengő, féktelen nevetésével, amely néha kitör belőle, tántorog jókedvében, miközben azon igyekszik, hogy fusson ugyan, de nagylelkűen intsen közben a többi versenyző gyereknek, hogy érjék utol, hogy aztán együtt nevessenek, és egymás mellett fussanak, amikor folytatják a játékot (hiszen ez végül is csak játék). Meg vagyok elégedve, fölvillanyoz ez a kép a fiamról, de tudom, hogy Forgionénak ezt nem szabad elárulnom (mint ahogy gúnyt vagy fensőbbségeskedést se engedhetek meg magamnak), hiszen hetenként háromszor teljesen ki van szolgáltatva Forgionénak, aki hatékonyan vissza tud vágni nekem, sokféleképpen meg tudja fenyegetni és büntetni a fiamat (míg engem biztonságos burokba foglal a pompás állásom a cégnél, a hivatalomban, ott zúznak össze a felgyülemlő órák, ott öregszem és fulladozom a butító unalomban, vagy reszketek elviselhetetlen, elfojtott hisztériámban, vagy más igényes módon foglalom el magam valami henye vagy érzéki dologgal. Ugyan ki tudná elképzelni azt a sok gonosz bűntettet vagy iszonyatos szerencsétlenséget, ami a fiamat vagy a feleségemet vagy a lányomat vagy Dereket érheti, miközben én a körmömet rágom az íróasztalomnál, vagy pisilek a vécén, vagy a Greennel való találkozások elől bujkálok, vagy Bettyt, Laurát vagy Mildredet csöcsörészem Red Parker lakásán, vagy Jane-nel flörtölök a Művészeti Osztály melletti keskeny folyosón? Én el tudom. Én valamennyit el tudom képzelni, aztán újakat találok ki, a végtelenségig. Katasztrófák masíroznak keresztül az agyamon, hívatlanul és bejelentetlenül, mint egy vámpírkaraván rakoncátlan tagjai a pokolból, vagy valami más émelyítő, kínos helyről. Miközben vállalati jelentéseket olvasok, csontvázakat látok, foszladozó, tekergős leplekben, és mondhatom, nem vigyorognak. Furcsa porszagot érzek. Borzongok, és undorodom. Gyakran megvetem magam, amiért ilyen katasztrófákról képzelődöm. Nem méltók hozzám, gyakran gúnyosan rendre is utasítom magam, amikor ilyen képzelgéseken csípem magamat, és tüstént elfoglalom magam valamivel, hogy megmeneküljek attól a fojtogató érzéstől a mellemben, attól a remegő szövevénytől, amely úgy elevenedik meg bennem, mint egy szanaszét szökdöső gyíkokkal teli vesszőfonatú kosár. Vagy mint szárnyukkal csapkodó, szintelen molyok felhője. Vagy hazatelefonálok, meggyőződni róla, hogy senkinek sincs semmi baja, ha ugyan az, aki otthon fölveszi a telefont, tudja. Általában azonban legfeljebb annyit tudok meg, hogy nincs semmi rossz hír. Még ha naponta vállalnám is azt a fantasztikus erőfeszítést, hogy sorra felhívjam családom minden egyes tagját, ott, ahol éppen van, akkor se lenne semmiféle hathatós biztositékom arra, hogy mire befejezem az utolsó beszélgetést, nem sújtott-e le valami szerencsétlenség arra, akivel először beszéltem. Persze használhatnék három vagy négy telefont is, és elérhetném valamennyiüket egyszerre. Akkor legalább biztos lehetnék amíg le nem tettem a kagylót. Legalább nem a rendőr vagy a mentő veszi fel a telefont, amikor hazaszólok, már ezért is hálás vagyok. Mindig azt mondom: ezekben a szituációkban jó újság, ha nincs semmi újság. Amíg a rossz hír meg nem érkezik. Hahaha. Lefogadom, hogy ezt még soha nem mondtam. Egészen mostanáig. Megint csak hahaha). És ezért nem merem megkockáztatni, hogy megsértsem Forgionét, vagy megutáltassam magamat vele: a kisfiam kedvéért (ha ugyan végső soron nem a magam kedvéért. Ami őt nyugtalanítja, az engem is nyugtalanít), így aztán nyájas vagyok, alázatos és tisztelettudó.
Muszáj neki versenyezni? érdeklődöm. Lefegyverzően udvariaskodom Forgionéval. Visszafogom gúnyolódó ösztönömet: magasabb rendűnek érzem magam nála, de félek tőle; tudom, hogy különb vagyok, mint ő, de gyengébb. Nem csinálhatnának valami mást? Legalább ő?
Az élet harc, Mr. Slocum filozofál Forgione (én meg szeretném megmondani neki, hogy dugja a seggébe a filozófiáját). Most kell megtanulnia, hogy különbnek kell lennie, mint a másik. Ez az egyik lecke, amire megpróbáljuk megtanítani: ma kell felkészülnie a holnapra.
Én sajnálom a másikat.
Hahaha.
Ki az a másik? Egy szegény ördög.
Hahaha.
Lehet, hogy a fiam a másik.
Ezért próbáljuk most felkészíteni. Ön se szeretné, hogy ez történjen vele, igaz? Nem szeretné, ha ő lenne az a másik, akinél mindenki különb, nem?
Nem. Számomra ő az első. Csak vele törődöm. Ezért jöttem be az iskolába beszélni magával.
Lehet, hogy egy kicsit túl keményen hajszolom. De csak a saját érdekében. Jobb egy kicsit túl keménynek lenni, mint túl puhának. Időnként.
Mr. Forgione, magának is vannak gyerekei, ugye? vágok vissza valamivel határozottabb, érvelő modorban (hiszen még nem vágott agyon öklének kurta nyelű kalapácsával, sőt, visszavonult az önigazolás pozíciójába). Maga is tudja, hogy ezt én egyszerűen nem tudom másképp nézni, és nem engedhetem, hogy a gyerekem idejárjon, ha az itteni dolgok annyira felizgatják, vagy mert azt hiszi, hogy maga pikkel rá. Maga se tenne mást, igaz?
Én nem pikkelek rá, Mr. Slocum tiltakozik gyorsan Forgione, közben nyugtalanul nagyokat nyel, és rángatódzik a nyaka a felindulástól. Ezt mondta önnek a gyerek?
Nem. De azt hiszem, úgy érzi.
Én segíteni próbálok neki. Én nem pikkelek rá. A barátai. A barátai, azok csipkedik. Dühbe gurulnak, és ordítozni kezdenek vele, amikor lelassít, és elkezd nevetni, és meg se próbál győzni. Vagy amikor a kosárlabdában szándékosan eladja a labdát... szándékosan csinálja, Mr. Slocum, esküszöm, hogy szándékosan. Viccnek veszi. Elhajítja... oda valamelyik srácnak a másik csapatból, csak hogy alkalmat adjon neki pontot szerezni, vagy hogy meglepje a saját csapatabeli srácokat. Tréfából. Jó kis tréfa, mi? Mikor valaki kitámad rá, elhajítja a labdát. Megijed. A barátai dühösek rá, ők kezdenek ordítani vele... nem én. Én csak megpróbálom rávenni, hogy csinálja tisztességesen a dolgokat, hogy azok ne bántsák. Ilyenkor aztán nagyon begurulnak, és nekiesnek, ő meg búnak ereszti a fejét, és úgy néz, mint aki tüstént elbőgi magát, aztán azt mondja, hogy rosszul van, vagy fáj a torka, és szeretne bemenni az ápolónőhöz, aztán hazamenni. Úgy viselkedik, mint egy kisbaba. Teljesen elzöldül. Nem szívesen mondom ezt, Mr. Slocum, de néha úgy viselkedik, mint egy óvodás.
(Ezért meg tudnám ölni Forgionét; azonmód meg tudnám ölni, mert amit mond, az igaz, én pedig nem akarom, hogy ezt bárki is észrevegye.) Hiszen még tényleg gyerek, tudja. Elnéző mosolyt imitálok.
Kilencéves.
No és az olyan sok?
Itt az ideje, hogy elkezdjen némi felelősségérzetet és fegyelmet tanulni.
Nem akarok magával vitatkozni.
Én nem vitatkozom, Mr. Slocum. Meg kell tanulnia szembenézni a dolgokkal.
Próbál ő. Keményen próbálja.
Aztán persze nem akarják bevenni a csapatba. Nekem panaszkodnak, nem akarják bevenni a csapatba, ha egyszer nem hajlandó megpróbálni. Nem csinálnak titkot belőle. Megmondják, ott előtte. Most arról panaszkodnak nekem, hogy nem akarják bevenni a kosárlabdacsapatba, mert nem ér semmit. Azok a srácok, akik szívüket-lelküket beleadják a játékba a győzelemért, nem tartják olyan mulatságosnak a tréfáit. Hát nekem mit kellene csinálnom? Én kinek az oldalára álljak? Nem tudna ön csinálni valamit?
Azért jöttem ide. Hogy megpróbáljam.
Nem tudna ön beszélni vele, Mr. Slocum? Nem tudná megmagyarázni neki, miért kellene megpróbálnia rendesen és komolyan csinálni a dolgokat? Neki lenne jobb, nem nekem.
Az ám, de mennyire. Különösebb erőfeszítés nélkül magam elé képzelem a kisfiámat, amint rémülten néz Forgionéra, és teljesen elzöldül, hiszen elég gyakran látom, amikor rám néz így, mikor valami ismeretlen helyen vagyunk, és azt hiszi, hogy ott fogom hagyni, vagy hogy megpróbálom rávenni, ugorjon fejest a trambulinról. Hogy magyarázhatnám meg Forgionénak, hogy én többé-kevésbé olyannak szeretem a fiamat, amilyen (csakugyan? Nem vagyok benne biztos), hogy nekem teljesen megfelel akkor is, ha nincs benne versenyszellem, nem agresszív vagy kiemelkedő, bár időnként be kell vallanom magamnak, hogy szeretném, ha több lenne benne mindebből, és elegedetlen vagyok vele, mert nincs, és valószínűleg büszkébb lennék rá. ha volna. És úgy sejtem, ezt biztosan ő is tudja.
A kisfiam még nem tudja, hogy eljöttem Forgionéhoz, hogy különleges kedvezményeket próbáljak kieszközölni neki, és nem is akarom, hogy megtudja. Azt hiszem, ez túlságosan megalázná, ridegen lealacsonyítaná, soha többé nem lenne képes Forgionéval szembenézni. Én meg tudom, hogy zabos leszek rá, mikor elmegyek, amiért kénytelen voltam idejönni (és amiért elrontotta a délelőttömet, és nagyrészt már előző este is tönkretette a lelki nyugalmamat, miután végérvényesen elhatároztam, hogy bemegyek hozzá, aztán tüstént megbántam, és hogy szeretném seggbe rúgni az összes többi aesargó-vicsorgó kissrácot, és szeretném összeütni a büdös, taknyos, harcias kis fejüket, amiért összefognak a fiam ellen. (És rákényszerítenek, hogy csináljak valamit. Ó, le van szarva néha azt hiszem, olyan boldog tudnék lenni egyedül, de tudom, hogy nem lennék az.)
Nem tudná egy időre kihagyni, ha a gyerek megkérné rá?
Ezt szeretné?
Igen, azt hiszem. Bár nem hinném, hogy meg fogja kérni. És majd beszélek vele. De ne mondjon neki semmit.
Hát ha ezt szeretné, persze, hogyne. Én nem pikkelek rá, Mr. Slocum.
Lehet, hogy visszanyerné egy kicsit az önbizalmát. Csak néhány napra.
Megpróbálok segíteni.
Mondja neki, hogy fáradtnak látszik, vagy ilyesmi.
Találjon ki neki valami ürügyet, amivel hozzám jöjjön. Sántítson egy kicsit, vagy hozzon öntől egy cédulát, hogy rosszul érzi magát. Hogy a többi srácok ne jöjjenek rá, és ne csúfolják.
Nem is lenne hazugság. Azokon a napokon, amikor torna van, rosszul érzi magát, és hányingere van. Nem reggelizik. Úgy jön az iskolába, hogy nem eszik semmit.
Ezt nem tudtam. Mondott rólam valamit?
Keveset. Semmi rosszat. Hogy fél, és nem tud megcsinálni bizonyos dolgokat. Nem ő kérte, hogy jöjjek be.
Én csak segíteni próbálok neki, mikor ráveszem, hogy próbálja inegjobban csinálni, és igyekezzen keményebben. Én csak arra próbálom rávenni, hogy valósítsa meg a maximális lehetőségeit, hogy a tőle telhető legjobbat nyújtsa, és sokkal jobban érezze magát. Meg kellene mondania neki, hogy én ezt mondtam.
Még azt se akarom, hogy megtudja, hogy itt jártam. Csináltassunk vele pár napig csak fekvőtámaszt vagy valamit, aztán majd meglátjuk, mi lesz, ha csökkentjük rajta a nyomást. Oké?
Csakhogy a fekvőtámaszban se jó. Se a függeszkedésben, se a szabadgyakorlatban, se a kötélmászásban, se a bukfencben. Az a helyzet, hogy nem hiszem, hogy bármiből jó jegyet tudnék adni a fiának, Mr. Slocum. Kivéve a futást. Elég gyors. Csak nem mindig igyekszik. Csak hülyéskedik.
(Megint el kell fojtanom egy mosolyt.) Lehet, hogy ez örökletes mondom. Én se voltam jó soha semmiben.
Ó, nem, Mr. Slocum igazít ki Mr. Forgione nevetve. Akárki jó lehet mindenféle tornában, ha kitartóan dolgozik, és fejleszti magát.
Remélem hagyom rá diplomatikusan. Azt tudom, hogy én valamikor rengeteg időt eltöltöttem a tornateremben hazudom. De a jelek szerint valahogy sose javultam valami sokat.
Önnek jó a testalkata, azt látom. A fiából így is pompás atléta lehetne, Mr. Slocum, ha egy kicsit bedobná magát. Úgy fut, mint a menyét, és gyorsak a reflexei. Látná csak, hogy ugrik hátra, amikor azt hiszi, hogy rá fogok kiabálni. Vagy valamelyik srác.
Lehet, hogy nem meri majd megkérni. Még akkor se, ha küldök vele egy cédulát.
Tudom, mit kell tenni.
Lehet, hogy túlságosan zavarban lesz. És kérem, ne mondja meg neki, hogy beszéltem magával. Nem szeretném, ha megtudná.
Persze, hogyne.
És nem fog bosszút állni rajta, ugye? Nem fogja megtorolni rajta, hogy én idejöttem és megkértem?
Nem, hát persze hogy nem! kiált fel Forgione méltatlankodva. Miért csinálnék ilyet? (Mert te is ember vagy, gondolom.) Miféle embernek néz engem?
242 Cromagnoninak válaszolom élesen.
(De ezt persze csak magamban mondom. Kifelé lágyan fölnevetek, nyájasságot színlelve. Kíváncsi vagyok, eljön-e valaha az az idő, amikor, anélkül, hogy észrevenném, hogy mit csinálok, és anélkül, hogy fölfedezném a változást, elkezdem majd hangosan kimondani azokat a dolgokat, amelyeket most önmagámnak, bizalmasan mondok, vagy töprengés közben fogalmazok meg magamban, és hogy vajon pszichotikus leszek-e ezért, egyike azoknak az embereknek nőknél gyakoribb ez . akik a járdán vagy az autóbuszon hangosan beszélnek magukban. Ha ez megtörténik, a belső világom,össze fog olvadni a külvilággal, és mind a kettőben el fogom veszíteni a tájékozódásomat. Szánalmas alak leszek. Most is épp elég bajosan tudom eldönteni, melyik melyik, és melyik az igazi. Súlyosan aggódom az önfegyelemnek ezek miatt a kisiklásai miatt. Úgy érzem, talán már meg is történt, talán már folyamatban van, már hangosan beszélek magamban a gyerekeim ugratnak, azt mondják, hangosan beszéltem magamban, amikor a beszédemet gyakoroltam, amit aztán nem engedtek elmondanom a tavalyi közgyűlésen , néha, mikor részeg vagyok, vagy mélyen elmerülök a munkában vagy az önvizsgálatban. Néha azon kapom magamat, hogy majdnem hangosan kimondtam azokat a szavakat, amelyeket le akarok írni, amikor majd leülök az íróasztalomhoz a hivatalban, vagy otthon a dolgozószobámban, vagy amiket el akarok mondani annak az illetőnek, akivel éppen találkozni fogok. Azt hiszem, egyelőre mindig időben rajtakapom magamat. De nem lehetek benne biztos. Lehet, hogy időnként máris előfordul, hogy nem. Tudom, hogy időnként gesztikulálok és bólogatok, amikor felkészülök egy-egy megbeszélésre, de ez majdnemhogy tudatos: próbajellegű. Annyira félek, hogy egy szép napon elkezdek majd magamban beszélni, hogy úgy érzem, máris azt csinálom. Az emberek ki fognak csúfolni. Vagy elfordítják a tekintetüket, és úgy tesznek, mintha nem csinálnám. Gyakran fáj a mellem, mert annyira félek, hogy egy szép napon mellkasi fájdalmaim lesznek, szívrohamot kapok, és meghalok. A bátyám szívrohamban halt meg, miközben várt valamire a saját irodájának a várószobájában, az apám valami másban halt meg, mikor még kisfiú voltam, az anyámat pedig, nem bírom elfelejteni, öregkorában sújtotta egész sor köztük néhány annyira finom és egyedi hatásában annyira apró. hogy számba se vehető agyérrendszeri baleset, ahogy fellengzősen nevezték egyáltalán nem látszottak “balesetnek" , amitől csattogni kezdett a szájában a nyelve, mikor megpróbált beszélni, és ami végül élettelen masszává változtatta egész lényét. Atyaisten, lassan már mennyire utáltam ránézni! És sírni szerettem volna a szeretettől, a szánalomtól és az iszonyattól de nem engedtem meg magamnak semmi ilyesmit. Megőriztem az önuralmamat. Erős voltam. Mikor valaki másról van szó. tudok erős és érzelemmentes lenni. Azt hiszem, ugyanannyit aggódom amiatt, hogy hangosan beszélek magamban, mint a dadogás miatt. Azt hiszem, egyes álmaim homoszexuális természetűek. Azt hiszem, félek, hogy gyogyithatatlanul elkezdek dadogni, ha akárcsak gondolok is rá, hogy homoszexuális lehetek. Nem tudom, miért van ez az érzésem ezekről az álmokról. És azt is érzem, hogy más álmaim viszont alighanem heteroszexuálisak, azt is tudom, miért. Ezekben az álmokban lányokat hajkurászok és gyömöszölök, és majdnem odaérek, majdnem teljesen bejutok, mégse jutok be soha. Még csak el se élvezek. Ezek az álmok mindig befejezetlenül szakadnak meg. Vajon az anyám az? Meztelenül és készségesen? És azt is tudom, hogy éber életem nagy része védekezésből áll: védekezésből azok ellen a viselkedésformáim ellen, amelyeknek nem vagyok tudatában, és amelyeket nehezen tudnék igazolni. Miért volna olyan gyakran kedvem sírni, és miért nem vagyok hajlandó megengedni magamnak... soha? Utána néha azt szeretném, bárcsak sírtam volna, és sajnálom, hogy nem sírtam. Régebben a lányommal való veszekedések után gyakran kedvem lett volna sírni. Nem vagyok már büszke rá, hogy érzéketlen tudok maradni. Kétségbeesetten remélem, hogy a kisfiam sose jön rá. hogy buzi vagyok, ha csakugyan az vagyok, bár azt hiszem, némi aljas elégtételt meríthetnék belőle, ha a feleségem elkezdené izgatni magát ezen a lehetőségen. Remélem, soha semmiben nem veszítem el az önuralmamat. Eddig még sose fordult elő. még lányokkal sem. Bárcsak akartam volna. Örülök, hogy nem akartam. Remélem, soha nem kapok gutaütést, amitől dadognék, megbénulnék vagy megnémulnék. Remélem, soha nem lesz szívrohamom. Remélem, soha nem leszek szenilis, nem fogok a nadrágomba pisálni. és kisgyerekeket molesztálni. Kíváncsi vagyok, miféle ember bukkanna elő, ha valaha egyszerre levetkőzném az összes gátlásaimat, milyen az a lény, aki most lefojtva cl bennem. Vajon szeretnem-e? Azt hiszem, nem. Valószínűleg nem egy lény él bennem, hanem több. Több, mint pusztán egy id, ezt tudom: az idemmel együtt tudnék élni, ha egyszer egészében látnám, mintegy odasimulnék hozzá, összebarátkoznék vele, és trágár történeteket mesélnénk egymásnak. Lehet, hogy legbelül nagyszerű vagyok. Legbelü! azt hiszem, hogy nem. Remélem, nem élem meg, hogaz igazi énem előbújjon belőlem. Esetleg olyasmiket mondana és csinálna, ami engem zavarba hozna, őt pedig súlyos bajba döntené, és remélem, én már meghalok, és el leszek temetve, mire ő előbújik. Hahaha.)
Hahaha, Forgione mondom, hogy megmutassam Forgionénak, nem gondoltam komolyan a kérdést, nem is kell komolyan venni. De mennyire. Igazán, nagyon, Mr. Forgione.
Hogy?
Köszönöm. Örülök, hogy megérti.
Oké, Mr. Slocum. Ha segíthetek, minden gyereknek megteszem ezt.
Köszönöm. Mr. Forgione. Most sokkal jobban érzem magam. Mohón nyújtom a kezem, hogy megrázzam az övét, és amikor elválunk, rájövök, hogy sokkal rosszabbul érzem magam.
Csatára elszántan mentem hozzá, felkészültem, hogy ha szükséges, mindent elviselek, jöjjön bármi. Túlságosan könnyen győztem, és azzal az érzéssel megyek el, hogy veszítettem. Le vagyok törve. Atyaislen! töprengek, miközben megyek visszafelé a vonaton a hivatalomba. Mi a csudát csináltam a kisfiámmal? Azon kapom magam, hogy tajtékzom a feleségemre, amiért addig piszkált, amíg bementem. És mi lesz, ha Forgione bosszút forral? Nem akarok elkezdeni magániskolát keresgélni, ahová átírassam a kisfiamat, most nem: de Forgione rákényszeríthet. Én a hatalmában vagyok, ő pedig nincs az enyémben. Tavaly a politechnika-tanárnő, egy mogorva szipirtyó (a fiam Mrs. Yergere, és emiatt akkor megint az enyém is. Úgy látszik, minden évszakra jut egy Mrs. Yerger ez mindig is így volt meg egy Forgione is), kényszerített rá majdnem, hogy kivegyem a nyilvános iskolából (a fiam könyörögte ki. hogy maradhasson), és átírassam egy méregdrága magániskolába, amelyről esetleg kiderült volna, hogy pontosan ugyanolyan rossz. Az idén meg itt van ez a bivalyerős, barnásvörös Forgione az átkozott tornájával meg az izmos testével. (Azért költöztünk át Connecticutba, hogy megszabaduljunk a négerektől. Most meg itt van nekem ez a köpcös olasz súlyemelő, aki miatt aggódhatok.) Vajon megsértődött-e Forgione, ahogy ezt most abszolút biztosnak érzem, amiért bejöttem az iskolába panaszkodni neki (vajon nagyon rossz benyomást tettem Forgionéra?), megkritizáltam, és beavatkoztam a gyerekemmel kapcsolatos munkájába? Nem fog-e személyes elégtételt venni, nem fog-e visszavágni nekem, nem fogja-e még jobban megfélemlíteni és megszégyeníteni a fiamat? Holnap rá kell kapcsolnom, és ki kell derítenem. És másnap egész nap remegve próbálom kideríteni, délben hazatelefonálok (tüntetően megkérdezem, nem jött-e valami fontos postám, de valójában csak meg akarok győződni róla, él-e még, nem jött-e halálhíre az iskolából), majd késő délután újra hazatelefonálok.
Képzeld, apu! kiabálja a fiam vidáman, amint fölveszi a telefont (óriási megkönnyebbülésemre és meglepetésemre).
Mert mint kiderül, Forgione, áldja meg az Isten azt a nemes szívét, pompásan viselkedett. (Aznap a reggelinél idegesebb vagyok a torna miatt, mint a fiam. A kávémat átjárja az epe keserű íze. Forgione egy iszonyatos, rejtelmes szándékok álarcában rejtőzködő hóhér, és egész nap töprengek az irodámban, vajon miféle bűnös atrocitásokat követnek el a fiam ellen a téglafalak, a zárt ajtók és a vakablakok mögött, abban az iskolának csúfolt fegyintézetben. Idegesebb vagyok, mint a fiam, mert olyan szorongásokat is tárgyiasítani tudok, amelyekről a fiam még nem tud, csak szenved tőlük. Az én képzelőtehetségem végtelenül kifinomultabb és tekervényesebb. A fiam még mit sem tud Leopoldról és Loebről, én tudok. Fogalma sincs róla, hogy vannak ravasz, idősebb, sokféle alakot öltő, perverz vágyaktól űzött őrültek, akik minden ok nélkül gyerekeket kínoznak és gyilkolnak. Ugyanolyan perzselő látomásaim vannak, mint neki, idegen, vad, dühös tekintetű embereket látok, akik elrabolják, bántalmazzák, megcsonkítják; és vannak napok voltak régebben, amikor még benn laktunk a városban, és vannak most is, amikor már visszavonultunk a kertvárosba . amikor vádlóan és harciasan meredek minden idegenre, ez persze csak blöff, akit csak meglátok a közelében rakodómunkásokra, árukihordókra, épitőmunkásokra, biztosítási ügynökökre, még a papokra is , mint potenciális gyerekrablóra, szadistára, gazfickóra, degenerált, őrült gyilkosra, aki megkínozza és megcsonkítja gyanútlan áldozatait, mielőtt és miután megöli őket, pedig tudom, hogy ez képtelenség. Mindenesetre elképzelem. És most Forgione arca is ott úszkál köztük, szívtelenül, szimbolikusan, érzékien és idegenül. Be vagyok zsongva: nem csoda, ha a fiam hajlamos a félelemre. Amíg a városban laktunk, sokáig féltem egyedül elengedni az iskolába, pedig az iskolaépület csak néhány saroknyira volt tőlünk, és más, vele egykorú srácok már egyedül jártak; egyszersmind folyton biztattam, szedje már össze a bátorságát, és próbálja meg, hangsúlyoztam, hogy elég nagy már és elég értelmes, és egy szép napon úgyis meg kell tennie, és nyugtatgattam, hogy a világon semmi nem történhet vele, ha mindig megvárja, amíg a közlekedési lámpa zöldre vált, és minden irányban jói körülnéz, mielőtt lelép a járdáról, és átmegy az úttesten. Féltem, hogy eltéved. Félek a közlekedési balesetektől. Féltettem továbbá a részegektől, a kábszeresektől, a rosszkedvű munkásoktól, a robbanásoktól, a nagyobb, zsarnokoskodó, iskolakerülő, középiskolás fiúktól, főleg a négerektől, Puerto Ricó-iaktól és olaszoktól, akik odamennek az elemihez, és lecsapnak a kisebb gyerekekre, féltem, hogy elszedik a fagylaltpénzét, összetépik a ruháját, beverik az orrát, vagy letépik a fülét, még a hulló vakolattól is féltettem, és azt hiszem, ő is félt tőle. Naponta kétszer-háromszor hazatelefonáltam a hivatalból, megkérdezni, nem jött-e valami fontos postám, vagy hazahozták-e a ruhámat a tisztítóból, valójában azonban azért, hogy meggyőződjem róla, él-e még mindenki, ha ugyan az, aki éppen otthon volt, meg tudta mondani ha senki nem vette föl a telefont, amikor valakinek otthon kellett volna lennie, mindig arra gondoltam, hogy fölhívom a rendőrséget, a házgondnokot vagy valamelyik szomszédot , hogy meggyőződjem róla, biztonságban hazaért-e ebédre az iskolából ami egyben deduktíve azt is jelentette, hogy reggeli után biztonságban beért az iskolába , és hogy az iskola után sikeresen hazatalált-e, ami megint csak azt jelentette, hogy aznap ebéd után biztonságban beért az iskolába.
Akarsz vele beszélni? szokta kérdezni a feleségem.
Csak ha akar nekem mondani valamit.
Nem akar. Akarsz valamit mondani apunak?
Nem.
Nem akar. Olyan csalódott a hangod.
De mennyire csalódott voltam. Úgy éreztem, akarnia kellene beszélni velem, még akkor is, ha nincs semmi különleges mondani- vagy kérdeznivalója. Hát nem aggódtam annyit miatta?
Ezen el is szoktam morfondírozni: a hálátlanságán. Végül is én annyi érzelmet pazarolok rá, hát nem?
Akkoriban valahányszor elutaztam, minden utazás újabb kalandos vállalkozás volt számára [számomra], a közelben settenkedő ismeretlen veszélyek között. Azt éreztem iránta, amit. azt hiszem, régebben a feleségem meg a lányom iránt éreztem, amit valamilyen passzív részem mindmáig érez, amikor egy közönséges üzleti kiszálláson felmegyek a repülőgép lépcsőin: nem vagyok benne biztos, hogy lejövök-e még egyszer. Nem lenne-e nevetséges, ha egy közönséges üzleti kiszálláson halnék meg? Minden nap újabb csoda, amikor ő, meg mi többiek, életben maradunk. Hát nem csodálatos, hogy még mindig itt lehetünk, és még nem nyiffantott ki valami baleset vagy bűntény? Szerintem igen. Nem bízom az autókban. Isten tudja, ki vezeti azokat a kocsikat, amelyek elég közel hajtanak hozzánk ahhoz, hogy összeütközhessünk. Nem bízom a feleségemben, amikor ő vezet, különösen mostanában, hogy napközben iszik, és nem szeretem, amikor a lányom este koesiba ül, amit egy kölyök vezet, aki esetleg szintén részeg, vagy elbambult a kábítószerektől. A feleségem meg a lányom miatt tulajdonképpen már nem aggódom annyit, mint azelőtt, talán azért, mert mindketten túlélték a kisgyerekkort, és a jelek szerint elég idősek már. hogy vigyázzanak magukra, vagy talán azért, mert már nem törődöm velük annyira, mint azelőtt, mint amennyire, tudom, a fiammal és önmagámmal törődöm. Morbid esélyeket látok magam körül; nem szeretem a csukott ajtókat, a beteg barátokat, a rossz híreket. És a fiam még elég fiatal és elég sebezhető, úgy érezzük, és ő is úgy érzi, hogy még nagyon nagy szüksége van a szeretetünkre és az oltalmunkra. És tudom, hogy nekem ő mennyire fontos, és idegesen aggódom, vajon miféle kutyaszorítóba sodortam Forgionénál. aki még egyszer áldja meg az Isten csakugyan igazán klasszul viselkedik.) Sőt, Forgione meglepően jószívü embernek bizonyul, nagylelkübb és tapintatosabb a fiammal, mint ahogy gondoltam.
Nem kell többé a tornaórán semmit se csinálnom folytatja a fiam ujjongva. Még játszani se kell. Amíg én nem akarok.
És attól a naptól fogva a fiam parádézik, mint egy kis herceg. (Csak ez persze nem tart sokáig.) Eleinte borzasztó nagyra becsüli a pihenést (ravasznak hiszi magát); sütkérezik a szabadságban, virul otthon is, az iskolában is. Engedélyt kapott, hogy kimaradjon a játékokból és a versenyekből, ott van a begipszelt kezű, karú, lábú, szívbajos vagy más súlyos betegség verte fiúk közt, bámészkodassal és parádézással töltheti az időt a tornateremben, bár jelentkeznie kell, és egész órán ott kell maradnia. (Van az iskolában egy vele egykorú fiú. aki teljesen vak. annak nem kell a tornaterembe járnia. Az iskola kísérletképpen vette föl.) A fiam a tornaórán csak lődörög a tornászok körül, s mint mondja, fölényben érzi magát. (Érzi, hogy merész húzást engedett meg magának, és azt akarja, hogy ezt a többiek is észrevegyék.) Úgy érzi, a többieknek irigyelniük kellene. (Nem irigylik. Csak múló újdonságot jelent.) Kis idő múlva azonban, egészen hirtelen, teljes átalakulás következik: önbizalma lelohad, fakón és határozatlanul ingadozni kezd. Rájön, hogy nem akar más lenni, mint a többiek (talán az a fenyegetés döbbenti meg, hogy amit ő szimulálásnak tart, valódinak fog bizonyulni, hogy szembe kell néznie a tartós kirekesztés kockázatával, mint azoknak a vele egykorú többi fiúknak, akiknek kóros szívzörejeik vannak, és nem szabad játszaniuk, meg azoknak, akiket folyton kerekes székben ülve vagy sántikálva látunk, akik rokkantak vagy nyomorékok).
A fiam olyan akar lenni, mint az egészségesek, része akar lenni a normálisok csoportjának (mielőtt lemarad, és azon kapja magát, hogy nem tud többé fölzárkózni), noha nem becsüli sokra a csoportot, és semmi öröme sincs abban, amit a csoport csinál. Abban sincs viszont semmi öröme, hogy besorolják a gyengék és a nyomorékok közé (akik még csak nem is szerveződhetnek külön csoporttá, hiszen más és más baj terheli őket), száműzik és kiközösítik, így aztán nem szimulálja többé a fáradtságot, a sántítást meg a torokfájást, odamegy Forgionéhoz, és jelenti, hogy úgy gondolja, megint teljesen jól érzi magát.
És önként újra beveti magát a játékokba és versenyekbe (valamint a függeszkedésbe, a kötélmászásba és a bukfencezésbe, amit még mindig gyűlöl, de hajlandó elviselni, hiszen azt nem mondhatja, hogy a játékhoz és a versenyekhez már elég jól van, de a tornához nem). És most üvölt, mint az oroszlán, és harcol, mint a tigris; fut, mint a menyét, és kötelességtudóan mondogatja, hogy "hajrá, hajrá, hajrá", mint valami igazi buzgómócsing.
( Mr. Forgione most olyan jókat mond rólam böki ki elégedetten az egyik nap.
Mama négy gólt dobtam mondja nekünk máskor. Én voltam a második legjobb a csapatban.)
És megtanulja, hogy elég könnyen elég jó lehet a sportban, ha megvan benne az a bizonyos igazi győzni akarás (sőt. talán még a tornában is, ha egy kicsit töri magát), éppúgy, ahogy nagyon könnyen lehet jó matekból (anélkül, hogy törnie kellene magát). Semmiben nem a legjobb, de elég jó (és rém jópofa), és azok, akik a legjobbak, most már örülnek neki, és be akarják venni a csapatukba. (Ezek nagyobb, keményebb srácok, és most már ő is közéjük tartozik.) Összesített (titkos) táblázatokat szerkeszt (fejben) a saját és az összes többi srácok eredményeiről, diadalairól és kudarcairól, óriáslabdában, löklabdában, rúglabdában, röplabdában, toszlabdában és segglabdában és baseballban (megint ott van neki az a sok labda, hahaha). és mindig pontosan tudja, hogy a többiekkel összehasonlítva hogy áll. (Olyan, mint az ügynökeink a cégnél.) A váltófutásban meg a kosárlabdában addig ravaszkodik, amíg a másik csapatból egy kövér fiúval kerülhet szembe, akiről tudja, hogy le tudja győzni. (Bűntudatot érez a miatt a kövér fiú miatt, és sajnálja. De hát azt a kövér fiút valaki mindenképpen le fogja győzni, akkor hát miért ne legyen ő az.) Nem is annyira arról van szó, hogy jónak akar látszani, inkább azt akarja elkerülni, hogy rossznak lássák. Engem tulajdonképpen már nem zavar többé, hogy a fiam nem akar a legjobb lenni.
Lehet, hogy igen célozgat rejtélyesen.
Akkor miért nem próbálod meg?
Lehet, hogy tudom, hogy nem tudnék válaszolja finom, rejtelmes mosollyal. (És ahogy tanulmányozom, képtelen volnék megmondani, vajon komolyan gondolja-e, amire célozgat. vagy csak valami ravasz, rejtélyes, nyugtalanító és kellemetlen játékot játszik velem, amit azért talált ki, hogy zavarba ejtsen. Vajon elég okos ehhez?)
Annyit legalább tudunk, hogy meg van elégedve magával: azokon a napokon, amikor a reményeinek megfelelően jól szerepel tornából, amikor senki nem csúfolja ki, és senki nem kritizálja, vagy amikor egyáltalán semmi nem történik vele a tornaórán (vagy nyilvános felelés közben), magabiztosan, ujjongva és összeszedetten jön haza, szinte kevélyen parádézik, és magasztosan vélekedik önmagáról, szóval ilyenkor nem is olyan rossz az egész. Más napokon viszont, amikor valami kellemetlenség éri, dilis és szorong, és kijelenti, hogy utálja ezt. gyűlöli azt, gyűlöli az embereket, szóval azért nem fenékig tejföl minden. Mozdulatlanul ül, aztán hirtelen felugrik, körbe járkál, dühös és szégyenkezik, de ezt csak apránként juttatja kifejezésre, szeretné elbőgni magát (látjuk), de boldogtalanul magába fojtja a sírást. Szánalmas nézni (sírni szeretnénk, a feleségem is, én is), és dühítő (szeretnék ráordítani bosszúságomban, talán meg is verni, amiért ilyen vigasztalhatatlanul viselkedik). Kellemetlen eseményekről egy bizonyos ponton túl nem hajlandó beszélni. És tovább igyekszik, amilyen keményen csak bir, tovább csinálja a függeszkedést, a fekvőtámaszt, a kötélmászást. Fejlődik, de lassan (és valószínűleg máris csüggedten tekint előre a középiskolára, a sok további függeszkedésre, fekvőtámaszra és kötélmászásra, meg arra, hogy másokkal együtt, meztelenül kell majd úsznia a klóros vizű medencében. Valószínűleg nem akar majd meztelenül úszni. Tudom, én se akartam. Ha ő is olyan, mint oly sokan közülünk, akkor azt fogja hinni, hogy kicsi a fütyije, és az a veszély fenyegeti, hogy egyszer teljesen eltűnik. Meg kell majd mondanom neki, ha engedi, hogy nézze meg a tükörben, ha olyan nagynak akarja látni, amilyennek mások látják. A perspektivikus rövidülés kérdésébe nem fogok belemenni, csak ha megkérdezi. Nem szereti a hajvágást, még akkor sem, ha hosszúra hagyjuk, és fél a foghúzástól meg az ínyébe fecskendezett novokain-injekcióktól. Ha most kellene kivenni a manduláit, valószínűleg nem lenne hajlandó belemenni, úgy kellene erőszakkal elvonszolni a kórházba. Éppen idejében vétettük ki. Nem szeret semmiféle injekciót, kivéve azokat, amiket a fenekébe kap, amikor tényleg begyullad a torka, és amikor annyira megzavarodik a láztól, hogy elfelejti, hogy fél). Forgionénak meg tetszik a "hajrá, hajrá, hajrá"-ja, mert Forgione irányítása alatt a fiam most keményen igyekszik, erélyesen verseng, és kialakult benne (legalábbis Forgione helyettese és a többiek előtt ezt mutatja a tornateremben) az a bizonyos egészséges versenyszellem.
Nem is mondtad morogja a fiam vádlóan , hogy bementél, és beszéltél vele.
Hogy jöttél rá?
Rájöttem.
Ki mondta meg neked?
Rájöttem. Te mondtad meg. Az előbb. Ahogy feleltél. Sejtettem. Bementél, igaz?
Neked ügyvédnek kellene menned.
Kispekuláltam.
Azt akartad, hogy csináljak valamit, nem? Tudom, hogy akartad.
Nem mondtad meg nekem válaszolja durcásan. Hogy tudjam.
Mit gondolsz, mi mást tehettem volna?
Vállat von.
Most nem vagy velem tisztességes. Ha nem mondod meg, mi mást tehettem volna.
Nem tudom.
Örülsz, hogy megtettem. Hát nem örülsz?
És hamarosan, úgyszólván észrevehetetlenül, hiszen a dolgok olyan jól alakultak, megint visszasüpped a szorongásba, megint aggódva megy az iskolába azokon a napokon, amikor torna van (és nyilvános felelés), aggódik, hogy esetleg rosszul fog szerepelni, és a csapata miatta nem fog győzni. Mivel megmutatta, hogy van benne igazi versenyszellem és győzni akarás, most a vereségtől fél. Nem akarja, hogy őt hibáztassák. Fél, hogy eltéveszti a dolgokat a baseballban, hibázik a kosárlabdában, megbotlik vagy elejti a babos zacskót a váltófutásnál, félig fölmászik a kötélen, aztán soha többé nem tud lejönni, csak leesik. És hamarosan megint levert és sápadt a reggelinél azokon a napokon, amikor torna van. és hányingerről és torokfájásról panaszkodik. Fáj a hasa, és nem akar enni, én meg ott állok, ahonnan elindultam. (Felfordul a gyomrom, mikor ilyennek látom, és én se eszem.)
Akarod, hogy megint beszéljek Forgionéval?
Nem. majd elboronálom.
Beszélek vele, ha akarod.
Nem akarom.
Vagy valaki mással. Beszélek az igazgatóval.
Nem. ne. Majd elboronálom.
Nagy a szád válaszolom nevetve, hogy megpróbáljam egy kicsit felvidítani. Még azt se tudod, mit jelent, hogy boronálni.
Nem. De akkor is el fogom boronálni.
Oké.
És el is boronálta. Eddig. (Miközben én figyelem.) (És várok.)
Ő is vár.
(Mire? Nem tudja. Kérdeznem se kell.)
A siralmas az a dologban, hogy (a várakozás helyett) valószínűleg jól is érezhetné magát, ha abbahagyná ezt a várakozást, és ha hagynák a maga módján fejlődni, és a maga módján csinálni a dolgokat. De ezt soha nem engedték meg neki (nekem se engedték, és soha senkinek, aki csak eszembe jut); most se engedik, és soha nem fogják engedni, se én. se a feleségem, se ő maga, se mások. (Kíváncsi vagyok, hogyan nőnénk fel, mi lenne belőlünk, ha soha senki nem parancsolgatna nekünk. Kisgyerek helyett valószínűleg majom.) A “mások" most már gyakorlatilag fölöslegesek, még Forgione is: éppen elég, amit itt a családi tűzhelynél kap, hogy béklyóba verje, kifacsarja, leigázza (és őt és valamennyiünket még fogékonyabbá tegye az olyan véletlenszerű, barátságtalan “másokkal" szemben, mint Forgione és Horace White. akivel tulajdonképpen kevés kapcsolatom van. de akitől, tudom, akkor is félnék, ha nem kellene. Baljós varázshatalma van fölöttem. Kezdettől fogva ilyen volt a kapcsolatunk, már akkor, amikor még meg sem ismerkedtünk. És White egy tökfilkó. Horace White tökfilkó; mégis már akkor kész lettem volna térdre borulni előtte, amikor még azt se tudtam, hogy a világon van. Mi történt a fiammal és velem, amitől ilyen szolgaian alázatosak lettünk?). Csak a lányom nem próbálja soha tökéletesíteni, rongálni, nevelni vagy tanítani (csak uralkodni fölötte és manipulálni), amióta sikeresen túljutott azon a kimerítő, örvénylő időszakon, amikor a döbbent, keserű harag úgy dühöngött benne, mint a tűzvész, amiért egyáltalán behoztuk a fiamat az ő otthonába és családjába (pedig hónapokon át magyaráztuk és ígérgettük neki. hogy hamarosan vadonatúj öcsike vagy húgocska kerül a házhoz a kisbabánk , és ugye mennyire örül és boldog? A dolgok iróniája, hogy ugyanilyen kifosztottnak érezte volna magát akkor is, ha egyke marad. Dereket se akarta, és időnként saját magát hibáztatja a Dereket sújtó csapásért, mert némán átkozta magában, mielőtt mcgszületett, és mindenféle rosszat kívánt neki). Annak idején bántalmazni is próbálta a fiamat, amikor még csecsemő volt, és még nem tudott járni vagy biztonságosan kúszni, feküdt a bölcsőjében, a hasán vagy a hátán hempergett az ágyunkon vagy a földre teritett takarón, vagy a kocsijában vagy az etetőszéken vagy a járókában üldögélt. (Megpróbálta lelökni, és a kicsi nem tudta, mi történik.) Mikor járni tanult, folyton föllökte, ha nem voltunk elég éberek, és nem akadályoztuk meg. Megpróbálta kinyomni a szemét az ujjával. Most ezt már abbahagyta. Most jól kijönnek egymással, szeretik egymást (kivéve mikor a lányom a barátaival van, és nem akarja. hogy a fiam ott lábatlankodjon körülöttük), és majdnem soha nincs köztük komoly nézeteltérés. (A fiam készségesen enged.) A lányom nem szereti, ha kiabálok a fiammal: nem tudja elviselni, ha elveszítem az önuralmamat, és ordítani kezdek vele, gyakran leszegett fejjel, rohanvást elmenekül, máskor hisztérikusan rám támad és lehord (aztán elrohan, mielőtt válaszolhatnék, és megvédhetném magam. Ez is a taktikai fegyvertárába tartozik, gyakran meglepetésszerűen ér, és azon kapom magam, hogy szitkokat ordítok az űrbe, vagy magyarázkodom a semmibe, miután ő már elrohant. Ettől csak még dühösebb leszek). Néha, mikor a fiam kihoz a sodromból (rendszerint anélkül, hogy észrevenném, csak utólag), és elkezdek megalázó, fenyegető megjegyzéseket vagdosni a fejéhez (nemegyszer neveztem “kislánynak", mikor megvetően figyelmeztetni akartam, hogy ne viselkedjen úgy. mint egy kislány, bár ezt sose csinálom szándékosan, amikor csinálom, utána mindig megvetem magamat érte, és keresek valami önérzetmentő módot, hogy bocsánatot kérjek tőle. Rendszerint valahogy a tudtára adom, hogy már nem haragszom rá, és fölajánlom, hogy veszek neki valami drága holmit, amiről úgy gondolom, hogy szeretné), közben valószínűleg ordítok (anélkül, hogy tudnék róla, ha megvádolnak vele, tagadom), az ajkam valószínűleg rángatódzik, vicsorítom a fogamat, vérvörös vagy halottfehér arccal meredek a fiamra (valószínűleg), a lányom pedig meggondolatlanul közénk veti magát, hogy megoltalmazza az öccsét, szembeszáll velem, hogy megvédje ellenem és a szó szoros értelmében sírva fakad.
Mit csinálsz vele? förmed rám, miközben a szeme sarkában gyülekeznek a lepottyanni készülő könnyek. Miért nem hagyod békén?
Mikor vele veszekszem, akkor nem enged olyan könnyen az érzelmeinek. Mikor vele veszekszem, megpróbál (bátran, körmönfontan. önérzetmentő daccal) ellenállni, nem engedi, hogy megrikassam (hogy ne adja meg nekem azt az elégtételt, hogy láthassam. hogy akár csak távolról is hatni tudok rá. A végtelenségig közömbös vagyok számára), mintha arról lenne szó. hogy meg akarom rikatni. (Gyakran arról van szó.) Gyakran abba is hagyom, mihelyt látom, hogy abbahagyhatom, megfékezem dacos szándékaimat, és irgalmasan visszahúzódom.
(Mi a családunkban semmit sem fojtunk el.)
(Mi a családunkban mindent elfojtunk.)
Viszont a lányom is tud kegyetlen lenni a fiamhoz, amikor a barátaival van. és úgy érzi, semmi szükség nincs rá, nem kell az öcsikével hencegni, durván elhallgattatja, és különösen azokat a lomha, motyogós tizenéves fiúkat inti le, akik szívesen elhülyéskednének vagy labdáznának vele, vagy legalább valamennyire odafigyelnének rá. Nem akarja, hogy ott lábatlankodjon, amikor a barátaival van. (A lányom nem szeret osztozkodni.) Elszigeteli a barátait, és ingerülten elkergeti a kisfiamat:
Ne törődjetek vele. Ne hagyjátok zavartatni magatokat. Eriggy vissza a szobádba.
Ilyenkor nem tudja, hogy mi történik vele. Azt sem tudja, hogy most mi történik vele. Olyan szeretne lenni, mint azok a többi fiúk. akikre úgy gondolja, de téved szeretnénk, ha hasonlítana. Azt hiszi, senki nem akarja, hogy olyan legyen, amilyen most. Mi nem akarjuk, hogy olyan legyen, mint mindenki más. Azt akarjuk, hogy olyan legyen, amilyennek mi szeretnénk (de ezt még saját magunknak se böktük ki. Hát akkor ő honnan tudná?). Azt akarjuk, hogy más legyen és különb. (De azt se akarjuk, hogy nagyon más legyen. Őszintén szólva nem tudom, mit szeretnék, hogy milyen legyen azon kívül, hogy ne legyen vele baj. Még nem tudja, mit várunk tőle, mi akarjon lenni, ha fölnő. most legfeljebb annyit tud, hogy nem azt várjuk, hogy egy benzinkútnál akarjon dolgozni. És én nem tudom irányítani. Orvos? Nincsenek eszményképei. Jogász? Azt nem szeretném. Nem tudok példaképet állítani elébe. Második James Pierpont Morgan? Harmadik August Belmont Jr.? Clara Bow? Az én időmben legalább voltak olyan emberek, mint Joe DiMaggio. Babe Ruth. Joe Louis és Cordell Hull, én bármelyik akarhattam volna lenni, ha majd felnövök, bár most már örülök, hogy egyik se lettem, mire felnőttem. De még mindig nem tudom, mi akarok lenni, mikor csakugyan felnövök. Sőt még azt se tudom, hogy mi akarjak lenni. Szeretnék gazdag lenni. Egyet viszont tudok: nem akarok az Egyesült Allamok elnöke lenni. Az elnököknek rossz a hírük, és lezüllesztik a környéket.) így aztán férfiasan (gyerekesen), makacsul és kábultan küszködik, hogy megváltozzon, hogy olyan legyen, mint minden más. vele egykorú fiú. Szeretné, ha sikeresen be tudna illeszkedni, erőfeszítés vagy gondolkodás nélkül. Kilencéves korában csak azt akarja felvenni, amit más kilenc-tíz éves fiúk viselnek (még akkor is, ha esetleg nem tetszik neki, amit viselnek), és ugyanazokat a lelkesedéseket és csalódásokat akarja átélni, mint azok. (Tulajdonképpen már egyáltalán nem érdekli a baseball, ezt érzem, és azt is érzem, hogy ezt ő még nem tudja. Valamikor, amikor még nagyon fiatal voltam, és valószínűleg kételyeim voltak, hogv leszek-e valaha is nagvobb vagv idősebb azt hiszem. emlékszem rá: kellett lennie egy olyan időnek, amikor képtelen voltam elhinni, hogy valaha is más leszek, mint az a magányos, elszigetelt kisfiú, aki akkor voltam , zsoké akartam lenni, fehér csíkos, cseresznyepiros sapkát akartam hordani, és versenylovakon lovagolni, pedig soha életemben nem ültem lovon, féltem tőlük, és a közelébe se mertem menni azoknak a súlyos, kedvetlen igáslovaknak, amelyek jeget vagy tejet vagy szemetet szállítottak, vagy holtan terültek el az utcán, akár az emberek képtelen voltam barátságot érezni a bátyám felesége iránt, miután a bátyám meghalt, és most már soha nem találkozom vele, még azt se tudom biztosan, hol lakik, ő meg a két gyereke, az unokahúgom és az unokaöcsém , és hamarosan nagy hasú zöld és kék legyek sűrű. zümmögő felhőit vonzották magukhoz. Azt hiszem, úgy éreztem, hogy mint zsoké, a piros-fehér sapkában, egy hatalmas, nyargaló, vágtató telivér hátán mindenkit át tudnék ejteni, mindenkivel el tudnám hitetni, hogy pici vagyok, de férfi, nem pedig kisfiú. Örülök, hogy sose lett belőlem zsoké. Most már súlyos volnék, és nem sok versenyt nyernék.) És ez sok szempontból szerencsétlen dolog (nem nekem, hanem neki), mert annyi minden van benne, ami teljességgel csak az övé. és ami mélységesen elbűvölő (sok olyasmi is van benne, ami nélkül jobban érezné magát, és talán idővel képes lesz majd mindezt levetkőzni, bár most már kétlem, hogy bármit is képes lesz levetkőzni belőle. Most már úgy érzem, hogy nagyjában és egészében olyanok maradunk, amilyenek voltunk. Változás helyett hegszövetet vagy tyúkszemet és bőrkeményedést növesztünk a lelkűnkön, ami eltakarja, és amikor csak tudunk, megfeledkezünk róla, hogy mi van benne. Amíg egy-egy alkalom nem emlékeztet rá); és ami jó van benne, azt, attól tartok, valamennyien (nem a lányom, hanem én, a feleségem, Forgione, a világ, még azok a poros, hátborzongató, holdbéli sziklák és kráterek is, amelyek most már olyan ismerősek, sötét idők és áttetsző kísértetek szimbólumai) közös erővel pusztítjuk. (Még Derek is nyomasztó hatással van rá, meg a magas épületek is. Ha nem emberek lennénk, hanem kövek, akkor is hatnánk rá, talán ugyanígy. Minden hat rá. Talán kövek vagyunk a számára. Nem tudom, mit gondolhat rólunk. Azt tudom, hogy én nem mindig gondolok úgy a gyerekeimre, mint gyerekekre. Tudom, hogy mostanában úgy emlékszem az apámra és más ködös felnőtt férfiakra kisgyerek koromból, sőt. még a bátyámra is. amikor még élt. és én még kicsi voltam, mint hangtalan kőalakokra. akik gyors és követhetetlen utakat tudtak megtenni egyik helyről a másikra, és folyton homályos célzásokat tettek egymásnak hamarosan bekövetkező, szörnyű, megfoghatatlan dolgokról.) A kisfiamnak eleven, fantáziadús érzéke van a komikumhoz, van benne némi bátorság, és meleg szíve van; még az a színes bőrű cselédlány is, aki most nálunk van, lábujjhcgyen csoszog a jelenlétemben, és ritkán van benne annyi vitézség, hogy dadogó motyogásnál hangosabban beszéljen, még az is elvigyorodik. amikor a fiam valami váratlan és mulatságos dolgot mond vagy csinál, és ösztönösen kitör belőle:
Ez a fiú! Nahát, ez a fiú. Ez már igen.
Mi is így gondoljuk (kissé hiúk is vagyunk rá, és hencegünk azokkal a koraérett megérzéseivel és idioszinkráziáival, amelyekben tulajdonosként elgyönyörködhetünk) és (mint merev, rideg, nagy erejű gépek, amelyek tulajdonképpen nem urai önmaguknak) automatikusan azon mesterkedünk, hogy megváltoztassuk keményítsük, puhítsuk, kiokosítsuk, érzéketlenítsük . azt hazudva neki és önmagunknak (mint ahogy én hazudtam, tudva, hogy hazudok, amikor bedugtam az anyámat abba az undok szanatóriumba, amelyet hazug energiával úgy festettem le. neki is, másoknak is. mint gyönyörű, vadonatúj helyet, amely olyan kényelmes, mint egy modern szálloda), hogy ez a saját javát szolgálja. (És nem a miénket.)
Legyél kiváló lelkesítjük. Ne félj. Meg tudod csinálni. Próbáld meg. Igyekezz keményebben. Akármi lehet belőled, amit csak akarsz. Ne csináld ezt. Mindjárt megharagítasz.
(Lehet, hogy ez a javára válik.)
(És lehet, hogy nem.)
És méghozzá a gondozónő is, akit most Derek mellett tartunk, aki fütyül mindnyájunkra (különösen a lányomat utálja, aki dacos és udvariatlan, és soha nem alázkodik meg előtte), az a gyanúm, hogy még Derekre is, időnként még az is kiszemeli magának a fiamat. hangosan hizeleg neki, amivel zavarba ejti, és ügyetlenül, szinte birtokba véve ölelgeti, amivel szerencsétlenné teszi, mert a gyerek látja a csúfos ellentétet, hiszen ránk, többiekre, mogorván és szemrehányóan néz, és azt se helyesli, ahogy a fiam Derekkel viselkedik.
Nem csoda, hogy nem akar vele játszani leckéztet minket, többieket, a fiam jelenlétében , amikor látja, hogy maguk mind hogy bánnak vele. Senki se akar vele játszani.
A fiam nem szereti Derek gondozónőjét, se dicséreteinek kemény reflektorfényét. (Azt hiszem, érzi, hogy ez a némber csak arra használja, hogy minket sértegethessen.) Egyenesen fél tőle, mint ahogy fél a legtöbb tanítónőjétől és az iskolai ápolónőtől is, és szeretné, ha anélkül, hogy kimutatná az ellenszenvét (mindig fél bárki iránt ellenségességet tanúsítani), kitérhetne a vele való beszélgetés mindenféle lehetősége elől. és megmenekülhetne a fogdosásától, csipkedésétől és ölelgetésétől. (Nagyon ellenszenvesnek találja a nőt.)
Tegyük ki a szűrét határozom el egy bolondos ötlettel, és mindjárt meg is mondom a feleségemnek.
Fölsóhajt. Nem akarom megint elölről kezdeni.
Még csak nem is jó Derekhez. Nem tartja tisztán.
Mi a fenét csináljak?
Keress most az egyszer egy fiatalt, nem lehetne?
Hol?
Bárcsak tudnánk keríteni valakit, aki igazán szeretné. Nem tudsz. Tudom. Még csak gondját se akarják viselni.
Lehet, hogy nekem kellene csinálni. Lehet, hogy arra kellene szentelem az egész életemet, hogy gondját viseljem.
Ó. te szent.
Hogy érted ezt?
Apáca lennél.
Lehet, hogy azt kéne.
Ha igy gondolkodol róla, akkor nem. Nem gondolod komolyan. Valószínűleg rosszabb lennél hozzá, mint ezek.
Baszd meg.
Tetszik nekem, ahogy mostanában káromkodsz tréfálok. Sokkal jobban mondod, hogy “baszd meg", mint azelőtt.
A gyakorlat. Megtanítottál rá.
Büszke vagyok rá.
Csak veled ám. Neked nagyon könnyű azt mondani, hogy “baszd meg".
Jobban is csinálod.
Van valami panaszod?
E pillanatban nincs.
Hát akkor még egyszer baszd meg.
Odébb hemperedik tőlem. Mindketten majdnem meztelenek vagyunk. Én csak nevetek tovább.
Éppen azt próbálom mondom neki, miközben visszacsalogatom. Éppen megpróbállak rávenni.
Talán el kellene kezdenünk gondolkodni rajta, hogy elküldjük hazulról valami intézetbe.
Lehet, hogy most abba kellene hagynunk a témát.
Én beszélni akarok róla.
Ne.
Ahol sokkal jobban érezné magát.
Mondtam, hogy ne.
Előbb vagy utóbb muszáj lesz. Úgy értem, gondolkozni rajta. Soha nem akarsz gondolkozni rajta.
Nem akarok beszélni róla.
Most meglesz rá a pénzünk, nem?
Nem értesz?
Én csak kérdezem.
Ha úgy döntök, hogy elfogadom az állást. Erre különben is van elég pénzem. Nem pénz kérdése.
Talán úgy kéne döntened, hogy elfogadod.
Nem akarok most erről beszélni.
Én az állásról beszélek.
Arról se akarok beszélni. És nem, nem arról beszélsz. Nem az állásról beszélsz. Rengeteget hazudozol, mikor magadról beszélsz.
Valamikor beszélnünk kell róla. El kell egyszer döntenünk. Állj meg már egy percre, jó? Nem térhetsz ki előle örökké.
Addig igen, amíg meg nem halok.
Ne viccelj ezen.
És itt hagyom rád.
Ezen se viccelj.
Meg a lányunkra. Meg a fiunkra is. Hű, de el lesztek foglalva!
Ez egy csöppet se mulatságos.
Nem akarjátok, hogy meghaljak?
Tudod, hogy utálok ilyesmiről beszélni.
Még nagyon kicsi. Nem akarok most róla beszélni. Meghallhatják a gyerekek.
Bezárjam az ajtót?
Te is pont ilyen rémes vagy emlékeztetem rá. Ha azt mondom, igen. te azt mondod, nem. Mikor én mondom, hogy küldjük el a háztól, akkor te mondod, hogy nem tehetjük meg.
A saját érdekében.
Nem, szó sincs róla.
Lehet, hogy mindegyiket el kellene küldenünk hazulról jegyzi meg reménytelenül.
Hát ezzel meg mit akarsz mondani?
Nem tudom, mit akarok mondani visszakozik. A gyerekek zavarban vannak miatta. Szégyellik. Lehet, hogy őket kettőjüket kellene elküldeni, és Dereket itthon tartani.
Mit segítene, na elküldenénk őket?
Nem gondoltam komolyan. Te is tudod. Egyszerűen csak rossz érzéseim vannak. Nem szeretik, ha meghívják a barátaikat, és látják. Mi se szeretjük.
Beszélj csak magadról. Nekem nem olyan kényelmetlen, mint neked.
Nem igaz. Te csak úgy teszel. Megjátszod. Mindenkinek kényelmetlen. Mindenkinek színészkednie kell miatta, aki csak idejön.
Rúgd ki azt a vén picsát.
És az mit segítene?
Rajtunk segítene. Mindenkihez goromba.
Ne használd ezt a szót. Tudod, hogy nem szeretem.
Azért használom. Már hozzá kellett volna szoknod. Én megszoktam. Sőt. most kezdek nagyon is rászokni.
Neked könnyű.
Persze.
Ismerlek. Te valószínűleg se azon a napon nem leszel itt a városban, amikor ennek megmondom, hogy mennie kell, se azon, amikor az új jön.
Lefogadhatod.
Könnyen nevetsz. Te még csak ki se akarod kérdezni őket.
Nem tudom, hogy mit kérdezzek.
Aztán meg csalódott vagy. Sose vagy megelégedve azzal, akit én szerzek.
Én egyszerűen örülök, hogy egyáltalán tudsz szerezni valakit.
Amíg meg nem szokod. Aztán már nem tudod elviselni, és azt akarod, hogy rúgjam ki.
Keríts egy fiatalt, jó? Nem lehetne valakit, akinek pszichológiai képesítése van, vagy ilyesmi?
Nekünk bennlakóra van szükségünk. Mindent neki kell csinálnia vele. Derek semmit nem tud megcsinálni. Te sose akarsz semmi kellemetlenséggel szembenézni.
Te akarsz?
Sosincs bűntudatod, mikor a gyerekekről vagy akár Derekről beszélünk, és közben ezt csináljuk?
Nincs. Miért?
Még aznap is ezt akartad, mikor a nagvanyám meghalt.
Aznap is akartam, mikor az apád meghalt.
Erről ne beszélj. Tudod, hogy mit éreztem.
Mi köze van egyiknek a másikhoz?
Számomra van. Nekem valahogy rossz érzésem van miatta.
Nekem miért legyen?
Valahogy nem helyes.
Abbahagyjuk? Én abbahagyom, ha akarod.
Most valahogy teljesen rossznak érzem. Megint olyan mocskosnak látszik. Nem tudom. Nem érzem helyesnek.
Nem szereted mocskosnak érezni magadat?
Nem. Te igen.
Pompásan érzed magad.
Durva vagyok? Sőt, közönséges?
Most én érzem. Aha, azt hiszem, bűntudatot érzek. Ez a te müved. Sokszor csinálod ezt. Nem csináljuk mi olyan gyakran, amikor a gyerekekről vagy valami komoly dologról beszélünk.
Mocskosnak érzem magamat.
Akkor abbahagyom. Engem nem szórakoztat. Akarod, hogy abbahagyjam?
Itt fekszem, és közben arról beszélek, hogy küldjük el hazulról.
Ezt te csináltad. Nem én. Ettől érzed mocskosnak magad? Vagy tőlem?
Szeretsz?
Próbállak. A legkeményebben. Fogd csak meg, milyen keményen próbállak szeretni.
Ne csináld ezt.
Ezt?
Tudod, mire gondolok.
Ezt?
Baszd meg.
Zárd be az ajtót.
Zárd be te az ajtót, te buzogsz annyira.
Rúgd ki a vén picsát.
Jesszusom. de közönséges vagy mondja, és komolyan is gondolja.
Te meg profán vagy felelem. Képzeld el, ha most hallana az új lelkész. Lefogadom, hogy szívesen látna most. Nem örülsz, hogy közönséges vagyok?
Nincs benned semmi érzés.
Érzés jelentem ki. Rengeteg érzés van bennem. Csak tapogasd meg az érzéseimet.
Nem, nem örülök neki.
Mit akarsz?
Nem tudom. Rendben van.
Bezárom az ajtót.
Majd körülnézek.
Szerintem sokat javult, nem?
Nem.
Szerinted nem?
Nem javult. Te mindig ezt mondod.
Ha én nem mondom, te mondod.
Tudom ismeri be.
Szerintem jobban figyel. Sok mindent megért most már. Tisztábban is tartja magát.
Határozottan rázza a fejét. Én nem hiszem, hogy ez a nő jót tesz neki.
Hát nem látod?
Nem. Nem is várható, hogy javuljon. Soha nem is fog. Megmondták.
Akkor meg rúgjuk ki a vén picsát. Senki nem szereti. Ő se szeret minket. Arra a vén Mrs. Yergerre emlékeztet engem, romokba dőlve.
Ki az a Mrs. Yerger?
Egy spiné, akinek a keze alatt dolgoztam valamikor. Még sráckoromban.
Vele is csináltad?
Jesszusom, dehogy. Rosszabb volt, mint az anyám.
Azt mondtam, rendben van. Miért csinálod ezt tovább?
Szeretem. Neked is szeretni kéne. Csupa kebel és semmi mell.
Akárcsak én?
Csöppet se hasonlított rád.
Kis melleim vannak. Folyton ezt mondogatod.
Elég nagyok. Én szeretem az ilyen kicsit.
Próbáltál másfélét is?
Soha.
Bezártad az ajtót?
Aha. Hogyhogy ennyire aggódsz?
Bezártad?
Tedd szét.
Néha. amikor szeretkezem a feleségemmel, behunyom a szememet, és egy kicsit megfűszerezem a dolgot, megpróbálok olyasvalakire gondolni, aki különb, mint Mrs. Yerger vagy Derek gondozónője, az a vén banya. Megpróbálok a rózsaszín, termékeny Virginiára gondolni, de nem tudok: mikor elkezdjük, ott van, csupa selyem és egzotikus illat, de aztán cserbenhagy a képzeletem, és gyorsan olyanná hervad a fantáziámban, amilyen ma lenne, ha virágkorában nem mérgezi meg magát gázzal (bár kétlem, hogy ő azt a virágkorának vélte, hahaha), alacsony, formátlan rémség (nagyjából akárcsak a többi. Szeretném, ha ezek a nő-felszabadítók jobban sietnének, ha felszabadítanák magukat, és jobb partnerei lennének az olyan szexőrülteknek, mint én. És egymásnak is), kellemetlen, fecsegő nőszemély, majd tíz évvel öregebb, mint a feleségem (ó. az isten verje meg, miért nem maradnak egyes dolgok olyanok, amilyenek voltak, miért csak a kő marad ugyanolyan?), és testileg nála sokkal kevésbé vonzó; nagy, nyílt pórusai lennének és éles. csikorgó, követelődző hangja, mélyen kivágott ruháiból kibuggyanna a ráncos cicije, sokat vihogna, és túlságosan ki lenne pirosítva. Sokkal jobban járok a feleségemmel, tudom; így hát kinyitom a szememet, és ránézek (ez lefékez, nem élvezek el, csak amikor kész vagyok rá. Bárcsak lenne valami szenzációs fiatal sexbombám a városban, akit az otthoni szexuális ábrándjaimhoz felhasználhatnék. De nincs; mindazok a lányok, akiket sikerül megkapnom és megtartanom, többé-kevésbé, így vagy úgy, szomorúak és kissé haloványak. Így hajlamos vagyok a saját feleségemet használni szexuális fantáziáimban, még akkor is, amikor éppen őt kefélem. Ilyen hűséges férj vagyok. Néha, amikor lefekszem egy másik lánnyal, itt a városban vagy egy másik városban, és rájövök, hogy már bánom, hogy belefogtam, behunyom a szemem, és úgy csinálok, mintha a feleségemet kefélném. Micsoda hűség! A feleségem számára nagy megtiszteltetés lenne, ha tudná, hányszor fölbukkan a gondolataimban, amikor távol vagyunk egymástól, de nem hiszem, hogy megmondom neki. Lehet, hogy neki ez nem tetszene annyira, mint nekem). Tudom, hogy a fiam nem szereti, ha zárva van a hálószobánk ajtaja (ezt régebben meg is mondta, mielőtt ösztönösen meg nem sejtette, hogy odabenn titokban szex folyik. Azt hiszem, a lányom egyszer megmondta neki:
Basznak odabenn).
Azt se, amikor Derek gondozónője kinyújtja a karját, hogy dagadt kezének bütykös ujjaival megragadja, és odaszorítsa löttyedt, petyhüdt kebléhez (én se szeretném. Akárcsak Mrs. Yergernek, neki sincs mása, csak az a hatalmas, lompos, előredudorodó homlokzata, ami semmi mást nem ígér maga mögött, csak aszott, összezsugorodó teret), és nemegyszer vetette szemére megalázottan, könyörögve, szerencsétlenül a feleségemnek:
A te hibád. Miért engeded, hogy ezt csinálja velem? Szeretném, ha abbahagyná, ha nem fogdosna, nem taszigálna és szorongatna így. Még csak nem is szeretem. Nem tudnád rávenni, hogy hagyjon békén?
264 Kérem, próbálja meg békén hagyni mondta a feleségem számtalanszor neki, udvariasan és félszegen. Nem használt semmit. Idegesíti a gyereket. Nem szereti, ha valaki túl sok figyelmet fordít rá. Ne csináljon meg helyette dolgokat. Jobb szereti maga csinálni. És ha lehet, próbálja meg, és ne fogdossa és ölelgesse olyan sokat. Ez egy fura gyerek. Nem szereti, ha hozzányúlnak és megcsókolják. Igazán nem szereti, senkitől nem szereti.
Éntőlem nem bánja gágog vissza az a bibircsókos boszorkány. Én tudok a gyerekkel bánni. Engem szeret. Tudom. Szereti, ahogy megölelem, és szereti a szagomat. Mindig vigyázok, hogy nagyon tiszta legyek, mert tudom, hogy a gyerekek milyen érzékenyek a szagokra.
A kisfiam nem szereti, ha megölelik, megcsókolják vagy fogdossák, senkitől nem szereti, ha családtag, ha idegen, bár megvan az a szokása, hogy könnyedén meglökdös a vállával, mikor közel érzi magát hozzám, vagy egy pillanatra hozzádől a feleségemhez (kivétel a lányom, akivel szeret verekedni és birkózni, és aki szívesen elhancúrozik vele, amikor van rá ideje. Amikor a kisfiam kisebb volt, két-, három-, négy- vagy ötéves, rendszeresen fölállt a fütyije, mikor a feleségem fürdette, púderozta, vagy öltöztette, ő meg rámutatott, megjegyzéseket tett rá, és örömteli, nyílt kíváncsisággal tett fel róla mindkettőnknek kérdéseket. Értésünkre adta, hogy még bizsereg is, és az jó érzés. Mi meg intelligensen és őszintén válaszolgattunk neki, mert nem akartuk, hogy gátlásai legyenek. Semmi kifogásunk nem volt ellene, ha felállt a fütyije, inkább büszkék voltunk rá, amikor láttuk. Manapság már nem lóbálja meg diadalmasan a feleségem előtt vagy előttem, és nem beszél többé róla. Nem tudok rá visszaemlékezni, voltak-e merevedéseim kilencéves koromban. Arra viszont, azt hiszem, emlékszem, hogy sokkal korábban már éreztem rejtett, ijedt bizsergéseket az apró kis farkamban, ahogy az anyám mellett ültem, vagy csellengtem a hálószobájában, és néztem, ahogy öltözik, vagy leveti az utcai ruháit, és fölveszi a pongyoláját, amely mindig formállanul lógott rajta, és fakónak látszott. Emlékszem a rózsaszín vagy színtelen fűzőire, azokkal a fityegő harisnyatartókkal és csont vagy celluloid merevítőkkel, amelyek folyton kijöttek vagy becsúsztak, bár úgy emlékszem, azt még nem tudtam, mire való a fűző. Emlékszem, ahogy ott ülök a hálószobájában, némán és ravaszul, csak hogy figyeljem. Mi másért akartam volna, ha nem szexuális vágyakozásból? Arra is emlékszem, hogy később sokszor álmodtam erről, mindig pontosan ugyanazt: az anyám fűzőben és kombinéban van, én meg ott ólálkodom a hálószobájában, és úgy teszek, mintha valami mással foglalkoznék. A fiam elosztogatja a pénzt más gyerekeknek. Tudom, hogy nem kellene törődnöm vele), de Derek gondozónőjétől különlegesen viszolyog (Derek minden gondozónőjétől: akárcsak én. És minden cselédlányunktól. Amikor kimegy a konyhába, enni valamit, szeretné, ha maga szedhetné össze magának, akárcsak én. A gondozónők közt soha nincs fiatal; s mintha mindegyiket sajátos egyedi csúfság lengené körül, előreugrik az állkapcsuk, ráncos a szemöldökük, foghíjas vagy pörsenéses a szájuk. Még amikor nem, akkor is), mert a megnyomorodás veszélyét, saját potenciális végzetét érzi abban a tényben, hogy gondozónőnek hívják, és nálunk lakik, csak azért, mert Dereknek sérült az agya, és hogy valaki mástól jött hozzánk, akinek szintén sérült az agya, és hogy amikor szabadnapot kér, és soha többé nem jön vissza, vagy amikor a feleségem fölmond neki, tőlünk valaki máshoz megy, akinek sérült az agya. (Soha nem tudta elképzelni, lefogadom, mint ahogy én sem, hogy annyi ember van, akinek sérült az agya.) Ez a nő leplezett előhírnök, vészmadár, a sors mutatóujja, végzetes hírek hozója (azt hiszem, a fiam összekeveri az okot és az okozatot: az ő jelenlétével okolja Derek állapotát, nem Derek állapotával a jelenlétét), és a fiam nem akarja, hogy ő legyen a következő. Egyelőre nem akarja, hogy elfelejtsék.
Mikor Puerto Ricóban voltál mondja , három évvel ezelőtt, nagyon szomorú voltál?
Kérdése váratlanul ért. Az két éve volt javítom ki.
Három.
Azt hiszem, igazad van.
Két éve Floridában volt a közgyűlésetek.
Igazad van. Nem, nem voltam szomorú. És te?
Azt hittem, nem fogsz visszajönni.
Azért? Hiszen visszajöttem, nem? Nem szóltál róla semmit.
Szomorú voltam. És haragudtam is rád.
Hogyhogy?
Nem tudom.
Miért?
Vállat von, és azt mondja, nem tudja.
Még mindig haragszol rám?
Mindig haragszom, mikor el kell menned.
Most haragszol?
Megint el kell menned?
Haragudni fogsz?
Muszáj lesz elmenned?
Igen.
Azt hiszem, nem fogok haragudni. Lehet, hogy nem fogok.
Hiányzol nekem, mikor nem vagyok itt.
Jól érzed ott magadat? kérdezi.
Egy pillanatig hallgatok, töprengek. Igen felelem őszintén. Mindent összevetve. Nagyon keményen dolgozom. Az elején. És sokat aggódom. De aztán fölengedek, és jól érzem magam.
A közgyűlésekről nem telefonálsz.
Nehéz.
Azért nem vagyok benne biztos, hogy visszajössz. És nagyon ronda vagy itt mindenkihez, mielőtt elmész a közgyűlésre.
Nem, ez nem igaz.
De igen, az vagy. Nem figyelsz, amikor beszélünk hozzád, és folyton ordítozol.
Nem, nem ordítozok.
De igen.
Igaz ez?
Igen. És bezárkózol a szobádba vagy az alagsorba, és beszélsz magadban.
Én nem beszélek magamban válaszolom bosszankodva, aztán elmosolyodom. Próbát tartok. Gyakorolom a beszédemet meg a diabemutatót, amit a közgyűlésen tartanom kell.
Tehát beszélsz magadban, igaz?
Meg akarok győződni róla, hogy jól tudom-e, és hogy nem fogok-e semmit kifelejteni belőle, amikor el kell mondanom.
Én úgy félek, mikor beszélnem kell az osztály előtt.
Én is. Tudom, hogy félsz.
Kötélre mászni nem félsz?
De igen. És most, hogy már nem muszáj, soha életemben nem fogok rá fölmászni többé.
Szereted csinálni?
Kötélre mászni?
Beszédeket tartani?
Azt hiszem, igen. Azt mindenesetre szeretem, hogy fölkérnek rá. Én is ideges leszek. De élvezem. Különösen utána.
Én mindig félek, hogy el fogom felejteni, amit mondanom kellene. Vagy hogy rosszul leszek, és elhányom magam közben. Tudod, miért félek úszni? Azt hiszem, ha egyszer fuldokolni kezdenék, szégyellnék segítségért kiabálni.
Kiabálnál.
Vagy hogy valakinek az osztályban vagy a tanítónőnek nem fogok tetszeni. Az nem fog tetszeni. Amit mondok.
Ezért dolgozom olyan keményen, és ezért gyakorolok olyan sokat. És ezért leszek mérges egy kicsit, amikor valamelyikőtök megzavar. Hogy biztosan emlékezzem rá.
Mindig emlékszel?
A közgyűlésen nem. Még soha nem tudtam egyet se elmondani. A főnököm mindig letiltja.
Green talál telibe.
Igen.
Én se szeretem Greent árulja el, lesütve a szemét. Mert te félsz tőle.
Én nem félek tőle.
Nem szereted.
Megvagyok vele.
Alatta kell dolgoznod.
Részben ez a baj. Mikor az embernek mások keze alatt kell dolgoznia, nem jön mindig jól ki azokkal, akiktől utasításokat kell elfogadnia. De ez nem jelenti azt, hogy nem szeretem. Vagy hogy félek tőle.
Szereted?
Nem. De jobban szeretem, mint sok mást.
Miért kell neked olyan helyen dolgozni, ahol ilyen sok embert nem szeretsz?
Mert szeretem csinálni. Muszáj.
Tudod, mitől félek? kérdezi, és érdeklődve néz föl rám.
Sok mindentől.
Tudod, még mitől félek azon kívül?
További sok mindentől.
Komolyan beszélek.
Mitől?
Hogy nem fogsz visszajönni.
Meg vagyok lepve. Soha nem jutott eszembe, hogy ez jár a fejedben.
Pedig így van.
Mindig? Vagy csak a közgyűlésekkor?
Mindig. De legjobban a közgyűlésekkor. Mert akkor olyan sokáig nem vagy itt.
Néha hazatelefonálok. Mikor hozzájutok.
Meg máskor, amikor sokáig nem vagy itt. Ha csak egy napig, az nem izgat annyira. Egyszerre úgy érzem, hogy nem fogsz visszajönni.
Mindig visszajövök. Most is itt vagyok, nem? De egyszer meg kell halnom.
Nem akarom, hogy meghalj. Majd megpróbálok nem meghalni.
De néha akarom.
Mit akarsz? Inkább meghökkent vagyok, mint sértett.
Azt akarom, hogy...
Hogy meghaljak?
Nem tudom. Mikor dühös vagyok. Vagy álmodom.
Te sose vagy dühös.
Sokszor vagyok dühös, amikor te elmész erősködik elszántan. Nem. Nem akarom, hogy meghalj. Soha. Én se akarok meghalni. Haragszol?
Nem. És te?
Nem. És azt hiszem, nem félnék annyira, ha veled meg anyuval mehetnék én is. Nem szeretek egyedül maradni.
Nem lennél egyedül. Anyuval lennél. Az ember nem félhet folyton minden rossztól, ami csak történhet vele.
De én igen kuncog gyászosan.
Válaszul visszamosolygok rá. Nem. dehogyis. Még te sem. Lefogadom, hogy annyi dolgot föl tudok sorolni, amitől félsz, hogy egyszerűen nincs is időd mindtől folyton félni.
Ne! kiáltott föl színlelt rémülettel.
Nem fogom ígérem meg nagy együttérzéssel. Valami mindig közbejön, ami eltereli a gondolatainkat. Ne beszéljünk inkább valami olyasmiről, amin nevetnél? Mulassunk, jó? Hülyéskedjünk egy kicsit?
Oké feleli futó mosollyal.
Kezdd te.
Vízzé válhat valakinek a vére?
Mii?
Valaki ezt mondta.
Ezen fogsz nevetni?
Nem. Folyton aggódom miatta.
Mikor mondták neked?
Pár hónapja.
És miért nem kérdeztél meg hamarabb?
Gondolkodni akartam rajta. Azt mondta, az újságban olvasta.
Én nem hiszem.
Az iskolában mondta az egyik srác. Hogy az embernek vízzé válhat a vére, és akkor meghal.
Valószínűleg a leukémiáról beszélt.
Az mi? érdeklődik izgatottan.
Tudtam, hogy hiba volt szóba hozni válaszolom, és sajnálkozva csettintek a nyelvemmel. Már amikor kimondtam. Az a vérnek egy betegsége. Valami történik a fehér versejtekkel.
Vízzé válik?
Nem. Nem hiszem. De valami olyasmi.
És meghalnak tőle az emberek?
Néha.
Olyan srácok is megkaphatják, mint én?
Nem hiszem hazudom.
Azt mondta, egy srác volt, akiről olvasta. Azt mondta, az a srác belehalt.
Hát akkor lehet. Azt hiszem, nagy néha...
Ne beszélj róla vág közbe, és a rémült borzadály komikus gesztusával emeli magasra mind a két kezét. A gesztus egyszerre színészkedő és valódi.
Már beszéltem.
Ne beszélj róla többet.
270 Mindig ezt csinálod intem meg szelíden. Kérdezel tőlem mindenfélét, ami csak eszedbe jut, valami szörnyűséges dologról, aztán amikor válaszolok rá, azt mondod, hogy ne beszéljek róla.
Haragszol?
Úgy nézek ki? Nem, persze hogy nem.
Néha nem tudom kitalálni.
De mennyire, hogy ki tudod. Folyton azt mondogatod nekem, hogy én mindig ordítozok. Nem, nem haragszom. Szeretném, ha beszélnél nekem azokról a dolgokról, amiken gondolkozol, különösen azokról, amiken nem tudsz eligazodni.
Tényleg? Majd fogok.
Tényleg. Kérdezz akármit.
Te megbaszod anyut? kérdezi. Azt mondtad, kérdezhetek jelenti ki sietve, amikor látja, hogy hápogok a meglepetéstől.
Igen, kérdezhetsz felelem. Néha.
Miért?
Mert jó érzés, azért. Olyan jó szórakozás. Tudod te, hogy mit jelent az?
Bizonytalanul megrázza a fejét. Nem baj, hogy megkérdeztem?
Miért lenne baj megkérdezni, ha egyszer csinálom? Azt hiszem, azért jobb lenne, ha valaki mástól kérdeznéd meg, hogy mi is az. Az is jobb lenne egy kicsit, ha más szót használnál.
Nem tudok rá más szót. Kúrni?
Az majdnem ugyanolyan. Használhatod ezt a szót is, ha akarod. Csak fura egy kicsit, tudod, hogy rám használod. Használd. Tulajdonképpen elég jó szó.
Most haragszol rám?
Nem. Miért kérdezed ezt folyton? Nem tudod, mikor haragszom, mikor nem?
Nem mindig.
Azt hittem, sokat ordítozom.
Nem mindig. Néha egyáltalán nem beszélsz. Vagy magadban beszélsz.
Nem beszélek magamban.
Rágod a körmödet, és oda se figyelsz ránk.
Tényleg? Miből gondolod, hogy dühös vagyok, mikor ezt csinálom?
Mindnyájan félünk.
Ez nem jelenti azt, hogy dühös vagyok. Néha csak boldogtalannak érzem magam. Vagy koncentrálok valamire. Én is lehetek boldogtalan, nem?
Anyu haragudna, ha megkérdezném?
Mit?
Hogy megbaszod.
Csak a szó miatt. Lehet, hogy nem. De ne valaki más előtt kérdezd meg.
Jobb lesz. ha nem kérdezem.
Tőlem már megkérdezted. Én már megmondtam. Ha őt is megkérdeznéd, őt már nem azért kérdeznéd, hogy tudjad, igaz? Csak azért, hogy lássad, dühös lesz-e.
Nem volt baj? Hogy megkérdeztem?
Ezt már háromszor kérdezted. Nem haragszom. Azt akarod, hogy haragudjak?
Azt hittem, dühös leszel. Fogadok, hogy más srácoknak dühös lett volna a papájuk.
Lehet, hogy nekem is haragudnom kellett volna. Én se vagyok különb, mint a többi srác papája. Ezért kérdezed folyton? Próbálsz dühbe gurítani?
Határozottan megrázza a fejét. Nem. Nem szeretem, amikor dühös vagy. Meglátom rajtad. Most már kezdesz dühös lenni, igaz?
Én se szeretem. És nem vagyok dühös.
Nyomaték? jut eszébe.
Nyomaték erősítem meg.
Nem szeretem Dereket jegyzi meg nyomban. Zavart, sebzett a tekintete.
Ilyet nem illik mondani okítom szelíden. És érezned se illene ilyet.
Te igen?
Ezt se illik megkérdezni.
Az előbb azt mondtad, hogy kérdezhetek akármit. Ez is olyan dolog, amin mindig gondolkozom.
Igen. Kérdezhetsz. Teljesen oké, hogy azt mondtad, amit mondtál és megkérdeztél. És az is oké, hogy én úgy válaszoltam, ahogy válaszoltam. Ez így helyes, mind a kettőnknek. Meg tudod ezt érteni?
Remélem, nem túlságosan zavaros neked. Én nem a kérdés elől próbálok kitérni.
Illik nekem ezt kimondani vagy nem? Én nem tudom.
Én se tudom ismerem be rezignáltán. Én se vagyok benne biztos, hogy szeretem-e Dereket, mármint úgy értem, azt, hogy ilyen, lehet, hogy őt magát se. Nem vagyok benne biztos. De gyakran bele kell törődnünk dolgokba, amiket nem szeretünk. Például az állásomba. Nekem is. Egyelőre nem tudom, mit csináljak vele. És senki nem tud rajtam segíteni.
Kényelmetlenül érzem magam miatta.
Én is kényelmetlenül érzem magam miatta.
Szégyellem idehozni a barátaimat. Úgy érzem, ki fognak csúfolni.
Mi is így vagyunk vele. De megpróbáljuk leküzdeni. Nem lenne szabad. És neked is meg kéne próbálnod, hogy ne legyél ilyen. Nem a mi hibánk, igazán nem az, így aztán megpróbálunk úgy csinálni, mintha. Mintha nem szégyellnénk. Mi mást lehet csinálni?
A pénz.
Mi van vele.
Azt akarod, hogy mondjam el, min töröm a fejemet, igaz?
Te is?
Van nekünk pénzünk?
Mit szeretnél?
Nem azért.
Hát miért?
Te mindent megveszel nekem.
Egyelőre.
Sok pénzünk van?
Mire? Nem vagyunk milliomosok.
Van elég?
Mire?
Nehéz így vádol meg. Te most csak ugratsz. Én nem hülyéskedek.
Elosztogatni? heccelődöm vele még egy kicsit, gúnyosan.
Te is osztogatsz pénzt vonul vissza defenzívába.
Rákkutatásra meg ilyesmire. Nem másoknak. Nem a srácoknak. Nem szórom lapátszámra olyan srácoknak, akiket alig ismerek, mintha forró volna, és nem bírnám a markomban tartani.
Leukémiára is? kérdezi.
Tudtam, hogy meg fogod kérdezni. Akarod, hogy arra is adjak?
Majdnem közömbösen von vállat. Azt hiszem, szeretném. De ne vedd el a ráktól.
Tudtam, hogy aggódni fogsz a leukémia miatt, abban a pillanatban, ahogy kimondtam. Sajnálom, hogy említettem.
Nem fogok aggódni miatta. Azt se tudom, mi az.
Soha nem szoktál olyan dolgok miatt aggódni, amelyekről nem tudsz semmit?
Például?
Miért mondjam el neked, ha nem tudsz róluk?
Most már majd aggódni fogok miattuk. Most már aggódom majd mindazon, amin aggódni kell teszi hozzá, újabb morcos mosollyal.
Egy csomó ember aggódik ugyanezért.
Nem szereted, ha szétosztogatom a pénzt jegyzi meg. Haragszol érte, nem?
Azért csinálod?
Ezt nem mondom meg.
Ezentúl nem csinálod.
Hogyhogy?
Mert seggbe foglak rúgni figyelmeztetem tréfásan.
Boldog vagyok, hogy ilyen szabadon el tudunk beszélgetni. (Nagyon élvezem azokat a pillanatokat, amikor úgy látszik, hogy szívesen van velem.)
Régebben elosztogatta a pénzt (valószínűleg még mindig csinálja, vagy megint elkezdi osztogatni a pénzt, mikor megjön a meleg idő. és házon kívül együtt lesz egy csomó más sráccal), aprót, öt- és tízcenteseket (azt a pénzt, amit mi adtunk neki, vagy amit ő vett el tőlünk, bár nem hiszem, hogy máris elkezdett volna aprópénzt lopkodni, és gyufákat gyűjtogatni. Az majd az onanizálással jön. Nálam úgy jött. A családban mindenkinek lopkodtam az aprópénzét, és titokban mindent meggyújtottam, amit az orvosságos szekrénykében találtam, és amiről kiderült, hogy lánggal ég. Kinyomkodtam az arcomon a fekete mitesszereket, és öngyújtókkal szórakoztam, óriási lánggal égettem őket. És vertem a farkam. Nem akartuk, hogy ő is ezt csinálja. Azelőtt megpróbáltam tekintélyem teljes súlyával megmagyarázni neki, miért helytelen a tőlünk kapott ajándékokat valaki másnak továbbadni, és hogy a pénz, amit adunk neki, az ajándék. Akár a falnak beszéltem volna. Kötelességszerűen minden alkalommal végighallgatott; de nem volt hajlandó felfogni, amit mondani akartam neki. Üres volt a tekintete, türelmes és leereszkedő. Magam sem tudtam, mit is akarok, miért próbálom egyáltalán leszoktatni erről. Mégis tovább próbálkoztam. Apróról volt szó, öt-, tízcentesekről, mégis ugyanazzal a buzgó elszántsággal rohantam rá, mint amivel valamikor a mitesszereket rohamoztam meg az orrom körül, vékony sárga fonalakat nyomkodva ki a bőrömből, talán gennyet. Azt hiszem, úgy éreztem, hogy hálátlan). Azt hiszem, még mindig szétosztogatja a pénzt, mert megfigyeltem, hogy ő meg a barátai (akárcsak a lányom, aki normális körülmények közt egyáltalán nem bőkezű, meg a kebelbarátnői) hajlamosak kölcsönösen pénzt és egyéb dolgokat adni egymásnak, anélkül, hogy számon tartanák vagy visszakövetelnék. Remélem, szétosztogatja (bár megmondtam neki, hogy ne csinálja), mert szeretném, ha önzetlen lenne. Akkor meg miért nyaggatom? Szeretném, hogy ha felnő, olyan lenne, mint ezek a mostani fiatalok, akikből annyit látok manapság, és akik, úgy látszik, szeretnének nagyon jók lenni egymáshoz. Még a kocsijukat is kölcsönadják egymásnak. Mi sose adtuk kölcsön a kocsinkat. Bárcsak én is közéjük tartoznék; bárcsak lenne még egy esélyem, hogy fiatal legyek, és közéjük tartozzam. Bárcsak biztos lehetnék benne, hogy olyan boldogok és elégedettek, amilyennek hiszem őket. (A lányom nem boldog, a fiam se, de lehet, hogy még az lesz, ő is, a fiam is. Talán még van rá esélyük.) Néha-néha a pillantásom rátéved egy fiatal fiúra meg egy fiatal lányra (a lánynak még csak csinosnak se kell lennie), ahogy egymást bizalmasan és bensőségesen átkarolva sétálgatnak vagy üldögélnek, és majdnem összeesem a fájdalomtól, annyira átjár az irigység és a vágy. Nem, nem a vágy. Az irigység. A sóvárgás. Néha-néha valami ilyesmibe kezdek egy fiatal lánnyal; de azt hiszem, “pógárnak" tart, még akkor is, ha egy darabig kedvel (és lefekszik velem). És azt hiszem, igaza van: csakugyan polgár vagyok. Sőt, parvenü vagyok. Akkor is parvenünek érzem magam, amikor ráhajtok egy csajra valamelyik szokásos sikamlós, sokat sejtető (és kiszámítható) (és banális) szövegemmel, és lenézem magam, amiért ilyen vagyok, már miközben ilyen vagyok, és látom, hogy sikert aratok. Tulajdonképpen nem élvezem a házasságtörést. Még abban se vagyok biztos, hogy a kefélést élvezem. Néha oké a dolog. Máskor csak elsül. Többnek kellene lennie? Valamikor több volt. Valamikor sokkal több volt benne a tűz. A feleségem meg én azelőtt heves szemrehányásokat tettünk neki, valahányszor erős és makacs faggatózással kiszedtük belőle, hogy megint szétosztogatta a pénzét. Néha még csak nem is olyan srácnak adta, akit szeretett, vagy akit különösebben jól ismert, odaadta valakinek, akit akkor nyáron ismert meg, aki történetesen ott volt vele a stégen vagy az utcán, de aki a jelek szerint nagyon akarta. Néha semmi más okát nem tudta adni, hogy miért csinálta. A süteményt is elosztogatja, meg az édességet, és hagyja, hogy a többi gyerek játsszon az ő játékaival, még akkor is, ha vadonatújak. Valami okból még mindig fölháborít (a feleségem hasonlóképpen reagál én valamiféle féltékenységet és visszautasítottságot érzek), amikor látjuk, hogy megengedi valamelyik srácnak, hogy azzal az ajándékkal játsszon, amelyet épp az előbb kapott tőlünk. (Úgy érezzük, az még inkább a miénk, mint az övé.)
Régebben megpróbáltam alaposan megfigyelni, kinyomozni, van-e ebben valamiféle szabályszerűség, vannak-e olyan személyiség- vagy élménykategóriák, amelyekbe azokat a különböző gyerekeket, akiknek odaadta a filléreit, az öt- és tízcenteseit még abban sem vagyok biztos, ajándékozott-e el valaha egyszerre tíz centet , be lehetne sorolni. Nem találtam semmi ilyesmit. Tudta, hogy tanulmányozzuk és megtárgyaljuk. Én azt mondtam neki, hogy ezt csak képzeli. Mikor ezt mondtam neki, néha tényleg csak képzelődött, néha azonban nem. Még mindig figyelem. (Ha a fiam valaha úgy fogja érezni, hogy kémkedtek utána, töprengtek rajta, és beszéltek róla, amikor kicsi volt, nem lesz teljes tévedésben. Nem lesz ez teljes egészében üldözéses téveseszme.) Olyan ostobának érzem magam, és annyira szégyellem, ahogy viselkedtem (és ahogy talán megint viselkedni fogok). Soha nem volt szó többről, mint némi apróról, egy öt- vagy tízcentesről. De micsoda patáliát csaptunk, a felnőtt feleségem meg én; mennyire meg voltunk sértve, mennyire fel voltunk háborodva, amiért a fiunk, ez az öt-, hat- vagy hétéves gyerek elajándékozott némi aprót, egy öt- vagy tízcentest, amit tőlünk kapott, és amire nem volt szüksége. Nem ordítoztunk vele. Rosszabb volt, amit csináltunk: lekezeltük, ócsároltuk. Tulajdonképpen soha nem haragudtunk rá nagyon, soha nem voltunk hozzá szándékosan nagyon komiszak. De megjátszottuk (ettől biztosan még jobban elképedt), fölemeltük a hangunkat (nem ordítoztunk, csak a nyomaték kedvéért), és gúnyosan, kuncogva és hitetlenkedve meregettük rá a szemünket. Vihogtunk és vigyorogtunk, kedélyesen, kacskaringósan szellemeskedtünk vele, szívtelen, leereszkedő vitákba kényszerítettük (miközben a lányom, aki irigykedett, mert úgy érezte, a fiam több figyelemben részesül, mint ő, szemrehányóan bámult ránk valamelyik sarokból, ahol éppen elbújt, mert akkor még fiatal és tartózkodó volt ahhoz, hogy szitkozódva tiltakozzon, mint ahogy mostanában gyakran teszi), hogy ezt nem szabad, ezt nem lehet, és ne osztogassa szét csak úgy a pénzét.
Miért?
(Csakugyan, miért ne? Ki tudja? Mi nem tudtuk. Bár magától értetődőnek tekintettük, hogy tudjuk.) Kivétel nélkül mindig jóindulatúan és családiasan törekedtünk újra meg újra megértetni vele (értésére adtuk, hogy ez szülői kötelességünk): pontosan ugyanúgy szeretjük, mint azelőtt, nem büntetni akarjuk a dorgálásunkkal, és nem vagyunk rá igazán dühösek; de szívélyes, türelmes hangon szorgalmasan lehordtuk, miközben nevelni próbáltuk (összefogtunk ellene, ketten egyszerre), és megpróbáltuk nyomatékosan, fenyegetően, mániákusan, türelmesen megmagyarázni neki, hogy miért nem okos vagy miért nem helyes, amit csinál.
Csak az volt a baj, hogy nem tudtuk megmagyarázni. (Nem volt semmiféle magyarázatunk, aminek akár előttünk is bármi értelme lett volna. Nehéz dolog meggyőzőnek lenni, amikor az ő miért?-jére csak egy gyatra, dogmatikus azért az egyetlen válaszunk. Most úgy érzem, rosszabbak voltunk hozzá, mint Forgione bármikor, kegyetlenebbek és csüggesztőbbek, mint akármelyik tanítónője. Elönt a lelkiismeret-furdalás. Pedig ösztönösen tudom, hogy ha újra csinálja, és rajtakapom, újra ezt fogom csinálni, vagy legalábbis nagy kedvem lenne hozzá. Remélem, vissza tudom tartani magam. Tudom, hogy az az érzésem, helytelen, amit csinál. De nem tudom, miért helytelen. Nem tudom, miért érzem, hogy az.) Tudom, hogy nem vagyunk képesek egyetlen igaz és meggyőző érvet sem felhozni, miért ne szabadna szétosztogatni a filléreit, az öt- és tízcenteseit a többi gyerek közt, ha akarja. Egyenesen ultimátumot intéztünk hozzá (nem azért, hogy megbüntessük, hanem csak hogy megleckéztessük): azzal fogjuk megbüntetni, hogy megleckéztetjük. Meghatározott időszakra megvonjuk tőle a pénzt: ha legközelebb bármikor kell neki, nem fog kapni; vagy ahelyett, hogy pénzt kapna fagylaltra, szörpre vagy édességre, fagylaltot, szörpöt vagy édességet fog kapni, mert úgy érezzük, nem lehet pénzt rábízni, vagy fensőbbségesen közöljük vele, hogy lenne pénze, és vehetne magának, ha nem osztogatja szét, pedig figyelmeztettük, hogy ne tegye.
( Látod? Nem megmondtuk?)
Egy-egy szeszélyes pillanatomban még az is átfutott az agyamon, követeljük meg, hogy a szemünk előtt, ő maga egye meg az egészet (inkább, mintsem megkockáztassuk, hogy ad valakinek egy harapást a jégrúdjából vagy a csokijából), de ilyen messzire azért sose mentem el. (Csupa szív ember vagyok, hahaha.)
Ezeknek a vitáknak és vallatásoknak a során nagyon kényelmetlenül érezte magát (nem tudta, mit csináljon, hová nézzen és hogyan; akármennyit ugrattuk, és akármennyit kuncogtunk, hogy elmúljon a feszélyezettsége, soha nem múlt el. Kételkedő mosolya mindig erőszakolt volt és habozó, ahogy erőlködve megpróbált kedvesen visszaviccelődni, kérdezgetett és válaszolgatott, miközben mélységes és hiábavaló erőfeszítéssel próbálta megérteni, ugyan mi a csudát akarunk olyan elszántan megtanítani neki és miért), tulajdonképpen alighanem sírni szeretett volna, és föladni az egészet; amikor most visszagondolok rá, és felidézem kelletlen arcát, összeráncolt homlokát, lehalkított, udvarias hangját, nyilvánvalónak látszik (most), milyen iszonyú közel volt ahhoz, hogy elbőgje magát, de nem engedte (mert mi nem akartuk) előtörni a könnyeit: jól álcázta őket (csak most már jobban ismerem): helyettük inkább azt a kételkedő mosolyát villantotta ránk, hol egyikünkre, hol másikunkra, miközben mi nyájasan prédikáltunk neki és nyúztuk, és határozatlanul, összeráncolt szemöldökkel, tapogatódzva próbálta kapiskálni és fölfogni azt, amit érzésünk szerint mi olyan folyékonyan elmagyaráztunk neki.
Tegyük fel, hogy később, mondjuk holnap, szükséged lesz arra a pár centre? mutatok rá jóindulatú illusztrációként.
Akkor kapok másikat szokta válaszolni.
Honnan?
Innen.
Kitől?
Tőled.
Én nem fogok adni.
Hunyorgott. Hogyhogy? kérdezte értetlenül.
Mert nem akarok mondtam végérvényesen, kárörvendve.
Hogyhogy?
Vállat vontam.
Akkor kapok anyutól.
Kapsz?
Én se fogok adni.
Hogyhogy? Kissé visszahőköl, és a feleségemre mered.
Épp az előbb ajándékoztad el, nem? Ebből látszik, mennyire nem törődsz vele.
Látja, hogy némán figyeljük, várjuk a következő próbálkozását. Attól a fiútól, akinek adtam mondja. Majd tőle kapok.
Nem lesz már meg neki.
Nem fog az adni neked.
Addigra már régen elkölti. Azért kellett neki. Gondolod, hogy mindenki olyan jószívű?
Vagy nem akar majd adni neked. Nem mindenki olyan jószívű, mint te.
Se olyan gazdag.
Se olyan jómódú. Mi nem vagyunk gazdagok.
No. érted már? Érted?
Tőlünk nem fogsz kapni.
És holnap nem lesz egy cented se.
A fiam teljesen kábult, látott szájjal, kutatóan bámul ránk, még mindig erőlködve mosolyog, és próbálja megérteni a helyzetet, tekergőzik zavarában (és gyorsan, szórakozottan cibálgatja a fütyijét), miközben valami eligazításra vár, és reménykedve próbál valami fénysugarat fölfedezni, melynek fényében ez az egész hajcihő holmi jó szándékú ugratásnak fog tűnni.
(Kísértésbe esem, hogy rendreutasítsam: Ne ciháld a fütyidet! de nem teszem.)
Vécére kell menned? érdeklődik a feleségem. A fiam meglepetten rázza a fejét, kíváncsi, hogy ezt vajon miért kérdezte.
Nem tudja kiokoskodni, hogy mi történt vele. Bizonytalan reszketés borzong végig rajta, mintha megfagyott volna, amikor egyikünktől a másikunkhoz fordul, és rájön, hogy mind a ketten cserbenhagytuk.
Hogyhogy? kérdezi panaszosan, és most már szerencsétlenség és teljes beletörődés árad a hangjából. (Ha muszáj, kész megadni magát.)
Hogy megtanuld a leckét, és levond a tanulságot foglalom össze a dolgot, gőgösen, elszántan, élvezettel.
Micsoda fasz voltam.
Micsoda önző jelentéktelen, tompa agyú, érzéketlen fasz. Elkomorodom a szégyentől és a megbánástól, amikor eszembe jut, milyen önelégülten és zsarnokian kínoztam a kisfiamat (és bele fogok betegedni a szégyenbe és a bűntudatba, utólag, miután majd megint megkínoztam. Hogy tudnám megfékezni magamat?). Én magam (bűnös vagyok, tekintetes bíróság, de meg tudom magyarázni) őszintén hiszem, hogy főleg a pártfogás heves vágya vezérelt, meg akartam óvni attól, hogy más gyerekek kihasználják (akár a saját lányom is. Soha nem bírtam elviselni, ha azt láttam, hogy kihasználják. Olyan ez, mintha én magam viselném el ezt a tehetetlen megalázottságot, mintha engem csapnának be, engem vennének palira. A saját büszkeségem, a saját énem vérzik ettől a sebző felismeréstől. Ilyenkor vagyok a legdühösebb rá, ilyenkor szeretném összezúzni és megsemmisíteni, ilyenkor, a szinte féktelen keserűség izzó kitörésében, amikor úgy érzem, engedi, hogy más gyerekek gyötörjék, és zsarnokoskodjanak rajta, így aztán inkább én gyötröm, és én zsarnokoskodom vele). Szerettem és bánkódtam miatta, úgyszólván attól a naptól fogva, hogy megszületett, attól kezdve, hogy először vettem észre, milyen magányosan, milyen vele született előszeretettel bámul töprengve kifelé a bölcsőjéből vagy a járókájából (a lányom nem volt ilyen, és Derek sem, ő kezdetben derűsnek és normálisnak látszott). És szerettem a naiv őszinteségét is, azt, hogy nem volt benne semmi ellenségesség, sajnáltam (és rossz pontokat osztogattam neki mogorván) a gyöngéd ösztöneiért, a sok-sok megnevezhetetlen, bénító balsejtelméért; elveszettnek, távolinak és passzívnak látszott a szememben, olyasformának, amilyen én magam lehettem valamikor, s amilyennek időnként még mindig érzem magam, amikor az éberségem cserbenhagy, és minden erőm elszáll; mindig azt akartam, hogy immúnis legyen a sértegetéssel és a vereséggel szemben, így aztán inkább én sértegettem, én mértem rá vereséget, a kenetteljes prédikációimmal, az érdekében való tolakodó beavatkozásaimmal, a zsörtölődő, vég nélküli buzdításaimmal és előadásaimmal. Soha nem tudtam elviselni, hogy boldogtalannak lássam (és nehezemre esett megbocsátani neki, amikor az volt); így aztán még boldogtalanabbá tettem (eközben kiürítve magamból valamennyit a saját elkeseredésemből), bár utána tüstént mindig mocskosnak éreztem magam. (Soha nem jelent számomra tartós elégtételt, ha megalázom, pedig abból rendszerint tartós kielégülést tudok meríteni, ha megalázom a lányomat, és mindig elégtételt jelent számomra, ha győzök a feleségemmel folytatott harcokban. A feleségemmel most már, azt hiszem, mindkettőnknek édesmindegy, hogy boldoggá teszem-e vagy boldogtalanná; se a különbség nem olyan nagy, se a hatása nem tartós; azt hiszem, mostanára már megtanultuk, hogyan lábaljunk át együtt a hátralévő életünkön, és már mind a ketten túl vagyunk a felén. Ki hitte volna, valaha réges-régen, hogy olyan sokáig fogok élni, ameddig máris éltem? De a fiam még csak most kezdi.) Micsoda vak, kicsinyes, zsarnokoskodó és szenteskedő állat voltam én, az ám. Ő egyszerűen nem érthette, mi meg egyszerűen nem tudtuk neki megmagyarázni. Pedig miközben ezek a viták folytak (rendszerint nyáron, vidéken vagy a tengerparton, ahová majdnem minden évben mindnyájan elmegyünk, ahol kibérelek egy házat, és ahol soha egyikünk se érzi igazán jól magát. Egyikünk se, kivéve Dereket, aki bárhol meg tudja találni azokat az egyszerű örömöket, amelyekben kedvét leli, még otthon is. Akárcsak a lassanként megőrülő Martha a hivatalban, amikor hangokat hall, amelyek a gyönyörűség pírjával borítják el az arcát, vagy amikor valahol másutt jár, vidéki kiránduláson játszik mindenfélét, miközben az írógép hengere fölött az üres, zöld falat bámulja, amely alig egy-két lábnyira van az orrától. Kíváncsi vagyok, hogyan fog végül is kinyiffanni, milyen módszert választ, és hogy tulajdonképpen ki felelős ezért a Martháért, a gépírónőnkért, Green-e, aki fölvette, vagy a Személyzeti Főosztály, ahol lekáderezték és ajánlották. Én nem. Nyáron, amikor a család távol van, legalább többet vagyok egyedül a városban, és szabadon szórakozhatok, amennyit csak tudok), a feleségem meg én egyaránt rendkívüli módon el voltunk bűvölve a fiam sajátos jószívűségétől (ha ugyan erről volt szó) és kellemes, jó természetétől. (Szerető és derűs önelégültséggel mosolyogtunk egymásra, és elragadtatott megjegyzéseket tettünk rá:
Igazán klassz gyerek, nem?
De mennyire. Olyan szeretetreméltó.)
El voltunk bűvölve újsütetű önzetlenségétől; élvezettel meséltünk róla másoknak, szerencsésnek és felsőbbrendűnek éreztük magunkat, amiért a mi fiunk, és beszélhetünk róla. Vadásztunk más szülők irigykedő bókjaira, fondorkodva, egyre hájasabbra, simábbra és olvadozóbbra hízott önérzettel gyűjtögettük és habzsoltuk a róla szóló jó véleményeket. (Micsoda hiú és dicshajhász, micsoda képmutató és önző barom.) És (ez most már vitathatatlan) ha akkor megkérdeznek, melyiket választanánk, azt a gyereket, aki bőkezűen szétosztogatja azokat a filléreket, öt- vagy tízcenteseket, amelyek nem kellenek neki, vagy nincs szüksége rájuk, vagy azt, aki a saját céljaira kuporgatja őket, már akkor is pontosan olyat választottunk volna, amilyen nekünk volt. Szerettük, hogy ilyen.
(Akkor meg miért próbáltam megváltoztatni?)
Miért tiltottuk meg neki, miért fenyegettük, miért vallattuk? (Miért éleztük annyira sértve magunkat?) Miért nem vihogtunk és gagyogtunk neki is (mint ahogy nagy beképzelten a barátainknak), amiért szétosztogatja azokat a filléreket, öt- és tízcenteseket, ahelyett, hogy folyton csak kritizáltuk, szemrehányásokat tettünk neki, és kényszeredett vallomásokat és vonakodó fogadkozásokat csikartunk ki belőle? (Ha én volnék az ő helyében, azt hiszem, én gyűlölném az apámat. Miért nem tudom bekén hagyni? Miért nem tudom ezt a témát békén hagyni, még most sem?)
És persze, ami a legmegvetendőbb az egészben, amikor legközelebb kért, mindig adtunk neki némi aprót, öt vagy tíz centet (kivétel nélkül mindig neki volt igaza ebben is, és kivétel nélkül mindig mi tévedtünk), és megkapta a dollárját vagy a másfél dollárját mozira is, bár általában nem tudtuk megállni, hogy ne mellékeljünk hozzá egy kis prédikációt. (Aki nem pazarol, nem lát szükséget. Nyugtalanító pontossággal előre tudta a katekizmusunkat, és gyakran velünk együtt fújta a szöveget, különösen ha a lányom is jelen volt, mert akkor együtt fújhatták. Csak akkor kezdtem fölfogni, micsoda közhelygyűjtemény is vagyok, amikor rájöttem, hogy a lányom meg a fiam micsoda szó szerinti pontossággal tudják megjósolni és utánozni a megjegyzéseimet. Tudtomon kívül tényleg ilyen kiszámítható, dögunalmas fráter lettem a szemükben? Titokban nagyon fáj. amikor sikeresen majmolnak, és nem egykönnyen bocsátom meg nekik. Inkább elfelejtem, mint megbocsátom. Nem szeretem, ha a gyerekeim kicsúfolnak.) És tudtuk, hogy oda fogjuk neki adni a pénzt, amit akar, mikor legközelebb kér, akkor is, ha kijelentettük, hogy nem fogjuk. Akkor hát miért ejtettük zavarba, és miért kínoztuk (miért törtük kerékbe), miért kényszerítettük rá, hogy ott álljon és tűrje? Miért éreztettük vele (talán szándékosan), hogy ő alighanem valami bizarr, különleges valaki, valamiféle furcsaság?
(Némi apróért, egy öt- vagy tízcentesért.)
Hogy megtanítsuk neki a leckét, mondtuk magunknak, a tanulságot.
(Mi volt ez a tanulság?)
(Soha nem jöttünk rá. Még csak nem is kerestük.)
Megtanultad már levonni a tanulságot? katekizáltam tovább, amikor legközelebb pénzért jött hozzám.
Igen.
Mi a tanulság? mondattam föl vele.
Ne osztogassam el a pénzt.
És el fogod osztogatni?
Nem.
Megígéred?
Rágót szeretnék, apu.
Megígéred?
Megígérem.
Mit ígérsz meg?
Hogy nem adom másnak.
Mit fogsz vele csinálni?
Elköltöm.
Mire?
Rágógumira.
Kinek?
Magamnak. Rágógumit szeretnék, apu. Hát nem érted? Egyszerűen csak szeretnék egy kis rágógumit.
Ha többet adok két centnél, mit fogsz csinálni?
Több rágót veszek.
És ha nem adok egy vasat se, akkor mit csinálsz?
Akkor nem veszek rágót.
De tegnap volt pénzed, nem? Ha nem ajándékoztad volna el, akkor máma nem kéne kérned, igaz?
És ha tegnap elköltöttem volna? Akkor máma úgyis kérnem kellene, nem?
Azt hiszem, igen. De most már érted, miért nem szabad a pénzt el osztogatni?
Igen.
Biztos?
Igen.
Miért? Miért helytelen, ha odaadod valakinek a pénzt?
Mert... kezdi, és hirtelen fölcsillan a szeme, már előre élvezi a gonoszkodó választ, ami eszébe jutott mert ismétli meggondoltan, pajkos nevetéssel, és elhatározza, hogy elsüti a tréfát te meg anyu dühösek lesztek miatta.
Milyen kedves srác.
Annyira örülök neki. És együtt kell nevetnem vele, hogy tudtára adjam, érdemes volt kockáztatnia, nem fogom megtorolni rajta.
Élénk, szókratészi dialógusokat folytatunk egymással, ő meg én, nagyjából az égvilágon mindenről (frissen pattognak a ritmikus kérdések és válaszok), és mind a ketten nagyon élvezzük őket. (A lányommal csak vitáim és csüggesztő beszélgetéseim vannak, amelyek legtöbbször túltelítődnek személyeskedő szemrehányásokkal és tiltakozásokkal, még akkor is, amikor a lányom nekiáll objektíven és szenvedélymentesen megvitatni az életet, az élet értelmét, vagy a barátait, vagy az én barátaimat. A lányomnak rengeteg észrevétele van az ismerőseinkről, mintha valami köze is volna hozzájuk.) Én vagyok Szókratész, ő a tanítvány. (Vagy legalábbis úgy látszik, amíg újra át nem gondolom egyes beszélgetéseinket, amikor egyedül vagyok, akkor viszont gyakran úgy látszik, mintha ő volna Szókratész. Tudom, hogy szeretem. Ő is szeret engem. Ő kedves. Én nem.
Kedves vagy, apu! kiált fel gyakran. Sokat ölelget.
Tudod, apu, néha igazán kedves vagy ennyit időnként még a lányom is megjegyez.
Szóval lehet, hogy nem is vagyok tulajdonképpen mindig olyan rossz, mint amilyennek tartom magamat. Örülök, ha dicsérnek, ha akárki dicsér, még ha a családom tagjai is. Fontosnak érzem magam tőle; beszédes leszek. Senki nem jó mindig. Néha mindenki jó.) És nem lehet megjósolni, merre, milyen irányba fognak szállni a szavaink, mert sose lehet előre megmondani, miféle gondosan és óvatosan őrzött megfigyeléseket szalajt ki a száján, bök ki hirtelen, szinte önkéntelenül; vagy hogy a koncentrált töprengés és fejtörés feszült belső évszázadai után miféle súlyos problémáinak fog minden bevezetés nélkül, elszántan, nyíltan hangot adni. (És ha egyszer elhatározta, akkor nem lehet visszatartani.
Neked meg kellett baszni anyut, hogy én legyek? kérdezte.
Nem azért mondtam neki.
Hát miért?
Nem azért csináltuk, és nem azért lettél.
De azért így van, nem? A jelek szerint nem tetszik neki a gondolat.)
Nem vállal kockázatot, mikor nem muszáj. (Én sem. Kivéve a lányokkal, és még akkor is hajlamos vagyok a biztonsági játékra.) Tudomásom szerint soha nem keveredett verekedésbe. (Én most sem keverednék bele soha, hacsak nem volna nyilvánvalóan élet vagy halál kérdése. Az alma nem esett messze a fájától.) Nem szeret kisebb vagy gyöngébb gyerekeket zaklatni és megverni. Tőle telhetőleg igyekszik kerülni mindenkinek a társaságát, akitől fél, még azon az áron is, hogy abba kell hagynia olyasmit, amit szívesen csinál, vagy le kell mondania olyan gyerekek társaságáról, akiket szeret. Nem tudja, mit csináljon, amikor egy idősebb vagy durvább, vagy akár egy kisebb gyerek taszigálni kezdi vagy rákiabál, vagy amikor egy kóbor banda elszedi tőle a biciklijét vagy a baseball-ütőjét (ahogy egymást követő napokon sorozatosan megtörtént vele a városban, a parkban, akkor, amikor először mentem el a cég közgyűlésére Puerto Ricóba; lehet, hogy ezért nem szereti még most se, ha repülőgépen megyek valahová, holott különben se lettem volna ott vele akkor délután, hogy megvédjem őt, a biciklijét meg a baseball-ütőjét, egyik nap attól a Puerto Ricó-i kölyökbandától, másnap azoktól a néger kölyköktől, úgyhogy lehet, hogy mégsem. Más szülők, anyák ott voltak, és nem tudták megvédeni. Sokkal-sokkal zavarosabb minden, mint amilyennek lennie kellene). Másfelől viszont képes olyan nagy bátorságot és érzelmi erőt követelő tettekre, hogy a feleségem meg én csak tátjuk a szánkat. (Ezekért is bókolunk magunknak.) Csöndesen és készségesen üldögél, ha az orvos vagy a fogász azt mondja neki, hogy ez most fájni fog, és szemrebbenés nélkül aláveti magát bárminek (bár fehér, mint a fal, vagy elsárgul, és remeg az ujja hegye), amiről azt mondják, hogy meg kell csinálni. Én reszketek érte. Én szédülök, én vagyok kénytelen rémülten, émelyegve másfelé nézni, amikor a doktor lemezteleníti vékony karját, és sietve beadja neki az oltást, vagy vért vesz tőle. Az orvosi vagy fogorvosi rendelőben ugyanazt a beteges sápadtságot látom az arcán, amelyről mostanában felismerem azokat a reggeleket, amikor később szembe kell néznie Forgionéval a tornateremben, vagy szóbeli beszámolót kell tartania valamelyik tárgyból (amikor így néz ki, az a benyomásom róla, hogy az egész gyerek csupa nyálka. Vagy ahogy az orvosok mondják: egész lénye csupa phlegma. Pedig kétségkívül nem flegmatikus, hahaha). Egy szóval se tiltakozik, amikor aláveti magát a kezelésnek, de tudom, hogy őt is a rosszullét kerülgeti: összerándulnak a belei, üres csövekké válnak a végtagjai, és attól fél, hogy segítségért talál kiabálni, és mindnyájunkat kínos helyzetbe hozhat (engem annyira megráz, amikor ilyennek látom, hogy én is sikoltozni tudnék a kíntól. Nem tudtam elviselni, mikor kivették a manduláját, és megláttam azt a piciny, száraz, alvadt vérkígyót, ami a jobb vagy bal orrlyukából lógott ki. Nem vagyok benne biztos, melyikből. Az ilyen részletekben már nem tiszta az agyam, de ez nem számít. Csöngeni kezdett a fülem, amikor begurították a hordágyon a betegszobába, és a feleségemnek gyorsan oda kellett ugrania hozzám, karon kellett fognia, és egy székhez vezetnie, különben, azt hiszem, összeestem volna). Remélem, nem kell neki fogat húzatnia, amíg nem lesz elég nagy és elég kemény, hogy az én támogatásom nélkül is elviselje, sokkal bátrabban elviselje, mint ahogy én képes lennék elviselni, ha most kellene kihúzatni egy fogát. Annyira örülök, amiért most már a jelek szerint nem fél tőlem annyira, mint azelőtt, még a kiabálásomtól vagy a maró gúnyolódásomtól sem, mikor nagyon szerencsétlennek érzem magam, vagy fáj a fejem. (Emlékszem pár dologra, amivel régebben csúfolni vagy terrorizálni szoktam, olyasmikkel, hogy elosztogatja a pénzét, vagy fél fejest ugrani, vitorlázni, sízni vagy korcsolyázni, fél még megpróbálni is, és most egy-két percre elszomorít a szégyenkezés; figyelemre méltónak találom, hogy képes volt megbocsátani és elfelejteni, ha ugyan tényleg megbocsátott, mert lehet, hogy ő is emlékszik rá. Azt hiszem, mindenre emlékszik. Talán még arra is emlékszik, melyik mandulájából jött ki az az alvadt vérrög, amikor visszaszállították hozzánk a kórházi szobába, de nem akarom megkérdezni tőle, mert nem akarom emlékeztetni arra a mély és megrázó traumára, amelyen átestem, amikor kivették a manduláját meg a garatmanduláját, és amelyet nem tudom, bármelyikünk is ki tud-e valaha teljesen heverni. Ő is szenvedett, és amikor hazahoztuk a kórházból, nem akart a saját szobájában maradni, és úgy fájt a torka, hogy fájdalom nélkül nem tudott se beszélni, se mosolyogni. Mikor megfeledkezett róla, és lassan, károgó hangon elsütött egy tréfát, megdöbbentette az élesen emlékeztető fájdalom. Mi meg visszazavartuk a saját szobájába. Szép szoba volt. a falakon matricaképekkel, a közepén egy mozgó ugri-bugri lógott a mennyezeten. A kórházban szomjas volt, amikor fölébredt, de addig nem adhattunk neki vizet, amíg az étergőzök el nem párologtak. Azt mondták, hányna tőle. így aztán nem adtunk neki. Egészen elkékült a szemhéja.)
Hálát adok Istennek, hogy a jelek szerint engem nem sorol többé azoknak a démoni, ármányos, lopakodó, szívtelen, settenkedő, csúszó mászó, brutális, vérengző, toronyként magasodó gazembereknek, gyermekrablóknak és gyilkosoknak a ködös seregébe, akik belopakodnak az álmaiba (akárcsak az enyémekbe), és akiktől egész kis életében ezt most már megértem olyan mélységesen és idegtépően rettegett. (Inkább érezte ezeket a gonosz fantomokat és gazembereket, mintsem látta őket, mondta, mikor a kikapart torkával hazahoztuk a kórházból, de ugyanakkor hallotta is őket. Álmatlanul feküdt, figyelte a zajokat ugyanazokat a nyikorgásokat és lépteket hallotta, amiket mindnyájan hallunk; de ő azt képzelte, hogy emberek jönnek érte, akik el akarják kapni, kőről kőre másznak fölfelé a bérházunk falán, vagy kúsznak lefelé a tetőről, a hálószobája felé, a megnyíló égből szállnak le törékeny üvegablakának párkányára. Az arcukat csuklya fedte, s agy árnyék borította, amit úgy hurcoltak magukkal, mint valami sálat.
Miért nem hivtál minket? kérdeztem. Miért nem szóltál nekünk, ahelyett, hogy megpróbáltál bejönni a szobánkba? Mi azt hittük, hogy csak nagyon egyedül érzed magadat. Miért nem hívtál minket, ahelyett, hogy csak feküdtél ott rémülten? Odaültem volna melléd. Vagv ha én nem, akkor anyu.
Azt mondtálok volna, hogy csak képzelődöm.
Tényleg csak képzelődtél.
Állatokat is hallok. Ezért nem hívtalak benneteket.)
Volt egy irreális periódusa, amikor kezdte azt hinni, hogy én igazából nem is én vagyok!
(Hogy ki más lehetnék, azt nem tudta megmondani.) Arra kezdett gyanakodni, hogy én igazából nem is én vagyok, hanem valaki más, egy gonosz ember, aki az én szerepemet játssza, aki apunak álcázva belopta magát a házba, hogy őt beugrassa, és elvigye tőlem. (Lehet,. hogy csak ugratott? Még kicsi volt hozzá.) Képtelenség volt megcáfolni: minden tagadás, minden észérv és tény része volt az átejtésnek. Persze hogy mondhattam bármit, ha egyszer a fejébe vette, hogy neki van igaza. Csak azt bizonyítottam, hogy igaza van. Azt nem tudtam bebizonyítani, hogy én én vagyok.
Miért akarnám? kérdeztem. Miért akarná akárki?
Nem tudom.
Miért mondanám neked, hogy én vagyok, ha nem én vagyok?
Hogy átejtsél.
Miért csinálnék ilyet?
Hogy elvigyél.
Hova?
Anyu is. Hogy elraboljatok.
Miért csinálnánk ilyet, amikor te már úgyis megvagy, itt vagy velünk, nem?
Nem tudom.
Gondolod, hogy máris elraboltunk, elvíttünk és idehoztunk?
Nem tudom.
Azt hiszem, mindenképpen ezt csináltuk, nem?
Nem tudom.
Most legalább tudja, hogy én én vagyok, és egy kissé biztosabbnak érzi magát. (Vagy esetleg megérti, hogy ez nem jelent semmi különbséget, mert ha én nem én vagyok, akkor is alkalmazkodnia kell hozzám, akárki legyek is. Akár így, akár úgy, most a karmaim közt van, és ott is kell maradnia senki nem fogja kimenteni , amíg annyi idős nem lesz, hogy ha túléli elmehessen hazulról. Amikor nekem vették ki a mandulámat, én a sötét kórházi kórteremben ébredtem föl fájdalmak közt, se a szüleim nem voltak ott, se egy ápolónő. Sötét volt minden. Azon az idegen helyen nem volt semmi más, csak sötétség. Formákat azért ki tudtam venni. Semmi nem mozdult. És a szomjúság! Atyaisten, micsoda szomjúság. Kínzott a szomjúság. Úgy éreztem, tüstént meghalok, ha valaki nem ad vizet, és senki nem adott. Nem volt ott semmi, csak a többi ágyak kísérteties körvonala, amelyek akár üresek is lehettek volna. Reggelig nem jött senki. Végtelen volt az éjszaka. Tudtam, hogy soha nem fog véget érni.
Adjanak neki vizet reccsentett rá dühösen egy őszülő, barna bajuszos orvos reggel az ápolónőkre. Adjanak neki vizet.
Ez az utolsó, amire emlékszem. Elfelejtettek megitatni.) Azt hiszem, most hisz nekem, készségesebben, mint azelőtt, azt hiszem, most egy picit jobban otthon érzi magát köztünk, azt hiszem, most jobban bízik bennem. (Most legalább tudja, hogy én én vagyok. bár egyikünk se nagyon biztos benne, hogy ki az az én, akiről tudjuk, hogy én vagyok.) Azt hiszem, most jobban bízik bennem, mert nem olyan alázatos és alárendelt, amilyen azelőtt mindig volt, és néha már ahhoz is elég bizalom van benne (bennem? vagy önmagában?), hogy nemet mondjon nekem, hogy ne legyen hajlandó megtenni vagy megmondani valamit, amire kérik, bár még mindig rendkívül óvatos, ha arról van szó, hogy kihívja maga ellen valakinek a haragját. Nem ad mindig választ a rá vonatkozó kérdésekre, amelyeket fölteszek neki. Soha nem mutat haragot velem vagy a feleségemmel szemben, és szinte soha a lányommal szemben. Lehetséges, hogy soha nem is érzett haragot? Nem. Mit csinál akkor a haragjával? Kiszellőzteti álmában. És lefogadom, hogy jó sokat össze is gyűjt belőle, ahogy más gyerekek képregényeket vagy rágógumi-képecskéket gyűjtenek. Lefogadom, hogy időnként biztosan gyűlöl engem. (Azt hiszem, én gyűlölném magam.) Tudom, hogy alkalmilag a bolondját járatja velem, de rendszerint csak heccből, amikor jól megvagyunk egymással. Adok neked valamit mondja egy srácnak, mikor én is ott vagyok, s közben rám sandít , neked meg nem kell semmit adni cserébe. Oké?
(Elfojtok egy fölháborodott és csodálkozó horkantást. Nem tudom elhinni, hogy ez a szemtelen kis csirkefogó tényleg meg fogja tenni, pedig érzem, hogy meg fogja.)
Mi? A másik fiú nem biztos benne, hogy jól értette-e.
Adok neked valamit ismétli meg a fiam lassan, meggyőződve róla, hogy figyelem-e , neked meg nem kell semmit adni cserébe. Oké? Valamit, amit szeretnél.
Mi az?
Rendben van?
A másik fiú kételkedve bólint.
Valami, amit szeretnél.
És a másik gyerek nagy megdöbbenésére a fiam rátukmálja azt a tízcentest, amit az előbb kunyerált ki tőlem azzal, hogy vesz még egy kis rágógumit.
Nem hiszek a szememnek.
Ugyan, apu kezdi, abban a pillanatban, ahogy kettesben maradtunk. Csípőre teszi ökölbe szorított kezét, a fejét méltatlankodva féloldalt billenti, tökéletesen utánoz engem, aztán rázza felém a mutatóujját, megint csak rendkívüli utánzóképességgel, és hadarni kezd, olyan gyorsan, hogy közbe sem tudok vágni: Azt akarom, hogy viselkedj rendesen, és figyelj rám, szóval ne mondj és ne csinálj semmit, amivel kínos helyzetbe hozol, mert te ezt nem érted, mert itt én vagyok a góré, és nem akarom, hogy ezt csináld, és ha csinálod, meg foglak büntetni, és meg foglak büntetni, ha nem csinálod meg, amit akarok, úgyhogy jobb lesz, ha nem, különben megpofozlak, és egy hétig nincs tévé, mert én azt mondom, hallod, világos? Te nevetsz! robban ki belőle. Vigyorog. Látom, hogy nevetsz, apu, és én nem akarom, hogy úgy csinálj, mintha nem nevetnél, és el akard hitetni velem, hogy mérges vagy azért, amit csináltam, mert aztán elfelejted, hogy csak színlelni akartad, és tényleg mérges leszel. Tudod, hogy néha ezt csinálod, apu? Ugye tudod?
Befejezted? kérdezem, a kezem még mindig a csípőmön. Ez aztán jó hosszú szónoklat volt egy olyan kis pisistől, mint te, akinek néha szavát se lehet venni.
Dühös vagy? kérdezi feszengve.
Nem, örülök. De gondolod, hogy amiért megnevettettél, engedem, hogy megúszd szárazon, amit csináltál?
Az enyim volt.
Mielőtt neked adtam, az enyém volt.
Miután nekem adtad, az enyim lett. Ne hozz nyilvánosan zavarba.
Már megint engem majmolsz? Ne gondold, hogy ezt a végtelenségig megúszod.
Nyilvános helyen vagyunk, nem? Nem szeretném, ha olyasmit csinálnál, hogy az emberek megálljanak és bámészkodjanak.
Én nem csinálok semmit, csak hallgatlak.
Ácsorogsz.
Te is.
Csípőre tett kézzel, mint egy színész a tévében. Gyerünk, menjünk. Azt mondtam, menjünk.
Most te vagy olyan, mint valami színész a tévében, ahogy rázod felém a mutatóujjadat.
Kínos helyzetbe hozol vádol meg.
Nem, szó sincs róla.
De fogsz jósolja , nem fogsz?
Miért hoználak zavarba?
Kiabálni fogsz velem?
Hát kiabálok?
Dühös leszel?
Dühös vagyok?
Most tényleg zavarba hozol vádaskodik diadalmasan. Szarkasztikus vagy.
Nagyszájú! mondom neki gúnyosan. Azt se tudod, mit jelent az.
Igenis tudom. Tudom, mit jelent, hogy szarkasztikus. Azt jelenti, hogy olyasmit csinálsz, amit nem akarok, hogy csinálj.
Semmi olyat nem csinálok, amit te nem akarsz. Nem csinálok semmit, csak állok itt, hát hogy hozhatnálak zavarba?
Kérdezősködsz, nem? Miért kell neked folyton kérdezősködni?
Miért nem válaszolsz a kérdéseimre?
Meg fogom mondani anyunak fenyegetőzik. Meg fogom mondani anyunak, hogy whiskyt ittál.
Nem fogja elhinni. Tudni fogja, hogy hazudsz.
Hogyhogy?
Puha lesz az orrod.
Hogyhogy?
Amikor valaki hazudik, puha lesz az orra.
Akkor a te orrod puha vág vissza. Mert ez hazugság.
Akkor miért lenne puha az orrom, ha ez hazugság?
Behúzok neked egyet, apu! sipítja elkeseredésében, amikor érzi, hogy túljártam az eszén.
Mit fészkelődsz annyit? Állj nyugodtan.
Azt hiszem, ideges vagyok találgatja.
Pisilni kell? Miért húzgálod a fütyülődet?
Ezt nem szeretem.
(Abbahagyja, nem húzgálja tovább. Sajnálom, hogy ezt mondtam.)
Meg fogja szagolni a leheletemet folytatom, hogy másra térjek át erről a témáról. Nem fog whiskyszagot érezni, és ebből tudni fogja, hogy hazudsz.
Beléd fogok rúgni mondja. Azt hiszem, sípcsonton foglak rúgni.
Miért? kérdezem meglepetten.
Azért mondja. Mert mikor sípcsonton rúglak. vagy behúzok neked egyet, akkor elkezdesz velem birkózni, és sokat nevetünk. Szóval azt hiszem, ezt fogom csinálni, hogy sokat nevessél.
Seggbe rúglak.
Megmondom anyunak, hogy disznó szót mondtál nekem.
Na és akkor? Mondok én neki is disznó szavakat.
De ő nem szereti. Verekedni fog veled.
Mi nem verekszünk.
Igenis, sokat verekedtek. Pofon fog ütni.
Nem üt pofon.
Sírni fog.
Nem, nem fog.
Néha sír.
Sokat beszélsz. És túl sokat látsz. Néha aztán teljesen összekeversz mindent.
Bárcsak ismernék valakit, aki meg tudna verni mondja nekem, heccelődve.
Miért?
Rendőrt fogok hívni.
Miért?
Hogy üssön pofon.
Nem szabad neki.
292 Te pofon ütsz.
Nekem szabad. És nem ütlek pofon.
Azelőtt szoktál.
Nem igaz. Fogadok, hogy soha életedben egyszer se ütöttelek pofon.
De, egyszer igen. Mikor kicsi voltam. Én emlékszem.
Ha igen, akkor bocs. De nem hiszem. Most nem ütlek pofon, igaz?
De fogsz. Nem?
Miért?
Tudod.
Nem.
Megígéred?
Megígérem.
Megígéred, hogy nem ütsz pofon?
Megígérem.
Igazán megígéred, hogy nem ütsz pofon?
Megígérem. Nem foglak pofon ütni. Nem hiszed el?
Elhiszem mondja.
És bumm sípcsonton rúg!
Meglepetésemben felüvöltök, mérföldnyire fölugrok a levegőbe, és tudom, hogy pokolian mulatságos látványt nyújtok, ahogy fölháborodottan szökdécselek fél lábon, a sajgó lábomat simogatva és legyezgetve. Nem kezd azonnal nevetni: ráncolja a homlokát, úgy sejtem, azon töpreng, nem ment-e túlságosan messzire, és nincs-e most bajban, amíg nem látja és hallja, hogy röhögök, és rá nem jön, hogy nem sértődtem meg, és nem haragszom rá. Akkor megnyílik az arca, sugárzik, napfényként önti el a megkönnyebbülés, és elragadtatottan nevetni kezd. Eltúlzom komikus mozdulataimat, hogy tovább nevettessem, aztán egy alattomos támadással csapdába ejtem. Kétrét görnyed, rázza a nevetés, fogja a hasát, fulladozik, és tehetetlenül liheg, én meg egyszerre rajtaütök: rávetem magam, amikor még görnyedezik a nevetéstől, birkózni kezdünk, és mind a ketten elterülünk a földön. Egyenlőtlen a küzdelem. Kezdetben a bordáit csiklandozom, hogy tovább vihogjon, levegőért kapkodjon, és védtelenné tegyem. Egy darabig viaskodunk, amíg ki nem fulladok, aztán elengedem magam, és hagyom, hogy leszorítson. Teljesen ki vagyok fulladva, ha akarja, ő nyeri meg a meccset. De ezzel nincs megelégedve. Hetyke lesz és elővigyázatlan: szeretné kiélvezni a győzelmet, és ahelyett, hogy leszorítana a földre, azzal kísérletezik, hogy haszontalan nelzonokkal és lábcsavarintásokkal kínozzon. Mikor megint rendesen tudok lélegzeni, elhatározom, hogy móresre tanítom (megint egy lecke. Ennek a leckének alighanem az a tanulsága, hogy az ember addig üsse a vasat, amíg meleg. Ezekben az előrehaladást szolgáló, közhelyes leckékben az az igazán undorító, hogy előbb vagy utóbb mindegyikről kiderül, hogy igaz), így aztán, miközben a fiam nyugodtan vacakol az ujjaimmal, a lábujjaimmal meg a lábommal, miközben tulajdonképpen nem tudja, mit is kezdjen velük, én galád módon teleszívom a tüdőmet az erőfeszítéshez, megfeszítem az izmaimat, és egyetlen rövid, robbanékony lendülettel fölbucskáztatom, keresztül magamon, bele a homokba. Félelmetes, lázas izgalommal ujjong újsütetű elszántságomon, vadul rugdal, tekergőzik és könyököl örömében, mint egy ruganyos, nevető, egészséges kis állat, megpróbálja erélyesen, küszködve kiszabadítani magát, amikor ráhemperedem. (Most már nem engedhetem győzni; ha megteszem, tudni fogja, hogy csak azért nyert, mert hagytam, és akkor tudni fogja, hogy veszített.) Most, hogy visszatért belém a szusz, és komolyan veszem a dolgot, már szó sincs küzdelemről. Bevetem nagyobb tömegemet (nagyrészt tömör háj, hahaha), hogy két vállra kényszerítsem. Fél kézzel is viszonylag könnyen le tudom fogni mindkét csuklóját, nyomasztó súlyom alatt a lába is mozdulatlanná válik, abbahagyja a rugdalódzást. Néhány másodperc múlva vége: föladja. Leszögeztem a földre, szabályosan, két vállra. Mosolyogva bámulunk egymásra, arcunk alig néhány hüvelyknyire van egymástól.
Győztem tréfálkozik.
Akkor engedj el veszem a lapot.
Csak ha megadod magad mondja.
Megadom válaszolom.
Akkor elengedlek mondja.
Eleresztem, lassan föltápászkodunk, lihegünk, és nagyon közel érezzük magunkat egymáshoz.
Tudod, apu kezdi tüstént, szenteskedő komolysággal, s hogy megpróbáljon mulattatni, olyan bagolyszerű, szigorú és méltóságteljes arckifejezést ölt, akár egy bíró , tulajdonképpen én győztem, mert homokot szórtál a szemembe, és megcsiklandoztál, és az nem szabályos.
Én nem vágok vissza gyorsan.
Hát nem csiklandoztál? Te hazug.
Az szabályos. Te is csiklandozhatsz.
Te nem nevetsz.
Nem tudod, hogy kell csiklandozni.
Ezért nem sportszerű.
De sportszerű. És azonkivül folytatom nem szórtam homokot.
De igenis szórtál.
És azt tudtad, mellesleg, hogy csodás napunk van, mert süt a nap, az öböl csöndes és kék, és kilenc vagy hét bolygó van...
Kilenc.
... melyek közül a Merkúr van a legközelebb a Naphoz, és...
A Plútó.
... a Plútó a legtávolabb?
Hallottad már a homoszexuális űrhajósokat? kérdezi.
Igen. Ők az ánuszra mennek. Az Uránuszra. És ha, ahogy mondják, minden héten hét nap van, és egy évben ötvenkét hét van, akkor hogy lehet az, hogy az évnek háromszázhatvanöt napja van és nem háromszázhatvannégy?
Hallgat, számolgat. Hogyhogy? kérdezi. Erre sose gondoltam.
Nem tudom. Én se gondoltam rá soha.
Most erről akarsz beszélgetni velem? kérdezi vigasztalanul.
Nem. De ha te mellé akarsz beszélni, akkor én is mellébeszélek. Engem nem fogsz bolonddá tenni.
Meg fogom mondani anyunak fenyeget megint. Meg fogom mondani anyunak, hogy homokot szórtál a szemembe.
Én fogom neki megmondani felelem.
Tényleg? Ünnepélyesre vált a modora.
Mit?
Meg akarod mondani neki?
Mit?
Tudod.
Mit?
Amit csináltam?
Csináltál valamit? érdeklődöm, és őszintén.
Tudod
Nem emlékszem.
Amit elajándékoztam.
Elajándékoztál valamit?
Apu. tudod, hogy elajándékoztam egy tízcentest.
Mikor? Sok tízcentest elosztogatsz te.
Az előbb. Mikor te is itt voltál.
Miért?
Nem fogod megérteni.
Honnan tudod? Mondd meg nekem, miért.
Dühös leszel, és elkezdesz kiabálni, vagy elkezdesz ugratni, vagy kicsúfolsz.
Nem foglak. Megígérem.
Mert kedvem volt hozzá jelenti ki egyszerűen.
Ez nem válasz.
Tudtam, hogy ezt fogod mondani.
Tudtam, hogy ezt fogod mondani.
Mondtam, hogy nem fogod megérteni.
Nem is kérte tőled érvelek. Nem hitt a szemének, mikor nekiadtad. Nem hiszem, hogy olyan régen ismernéd. Lefogadom, hogy még csak nem is szereted valami nagyon. Vagy igen?
Kezdesz mérges lenni durcáskodik. Tudtam, hogy ez lesz a vége.
Nem vagyok mérges.
Már kiabálsz is, nem?
Csak fölemeltem a hangomat.
Látod?
Te csak megjátszod magad vádolom, és belebökök egy csiklandósat a bordái közé. És tudom, hogy csak megjátszod magad, úgyhogy hagyd abba, ne játszd meg magad, és ne próbálj úgy tenni, mintha át tudnál ejteni. Válaszolj.
Félénken, leleplezetten, de örömmel vigyorodik el. Nem tudom. Nem tudom, hogy szeretem-e vagy se. Még csak tegnap óta ismerem.
Látod? Van nekem eszem. Akkor miért? Tudod, hogy mire gondolok. Miért adtad neki azt a pénzt?
Azt fogod gondolni, hogy hülye vagyok.
Lehet, hogy az vagy.
Akkor nem mondom meg.
Tudom, hogy nem vagy az.
Muszáj?
Igen. Nem. Úgyis meg akarod mondani. Látom, hogy meg akarod. Akkor meg muszáj. Gyerünk.
Akartam neki adni valamit magyarázza nagyon halkan. És semmi más nem volt nálam.
Miért akartál neki adni valamit?
Nem tudom.
Ezt olyan egyszerűen, őszintén és ártatlanul mondja, hogy az elképzelhető legkézenfekvőbb és legnyilvánvalóbb oknak látszik. És én megértem. Megkapó az őszintesége, kedvem volna kinyújtani a karomat, ott helyben megölelni, és dollárbankókkal megjutalmazni. Szeretném megcsókolni (de úgy vélem, zavarba jönne, ha megtenném, hiszen nyilvános helyen vagyunk). Szeretném könnyedén fölborzolni a haját. (Ezt meg is csinálom.) Gyöngéden azt mondom neki:
Ez még mindig nem válasz.
Hogyhogy? érdeklődik.
Nem magyarázza meg, hogy miért.
Azért.
Nem magyarázza meg, miért akartál adni neki valamit. Miért akartál nekiadni valamit?
Azt hiszem, tudom. Te aztán rám tudsz szállni, igaz?
Miért akartál adni neki valami?
Muszáj megmondani?
Nem. Ha nem akarod, akkor nem.
Boldog voltam jelenti ki, és vállat von. Kényelmetlenül hunyorog a napfényben, kissé megbántottnak és zavartnak látszik.
Igen?
És mikor boldognak érzem magam folytatja , szeretek elajándékozni valamit. Ez nem baj?
Hát persze hogy nem. (Megint úgy érzem, szeretném megcsókolni.)
Minden oké? Alig tud hinni a szerencséjében.
És örülök, hogy boldog voltál. Miért voltál boldog?
Most ez kezd egy kicsit hülye lenni.
Csak folytasd. Nem vagy te hülye.
Mert tudtam, hogy neki fogom adni. Egy pillanatra elhallgat, idegesen vihog. Hogy zrikáljalak ismeri be. Aztán, mikor már tudtam, hogy boldog vagyok emiatt, azért akartam nekiadni a tíz centet, mert boldog voltam, hogy neki akarom adni a tíz centet. Oké?
Megnevettetsz.
Nem vagy dühös?
Hát nem látod, hogy megnevettetsz? Hogy lehetnék dühös? Akkor mondok még valamit. Szinte sikítozik túláradó vidámságában. Néha minden ok nélkül kedvem volna nevetni. Aztán már csak azért van kedvem nevetni, mert tudom, hogy kedvem volna nevetni. Te mosolyogsz! kiált lel hirtelen, ujjaval az arcomra mutatva, és sikítozni kezd nevettében. Miért mosolyogsz?
Mert olyan vicces vagy! kiáltom vissza. Vicces, azért. Vicces vagy, azért.
Meg fogod mondani anyunak, hogy elajándékoztam a pénzt?
Hát te? Ha én nem mondom meg neki, te se mondhatod meg. Különben bajba kerülök.
Te megmondhatod neki határozza el.
Akkor te is megmondhatod.
És nem volt helytelen?
Persze hogy nem nyugtatom meg. Helyes volt. Sőt, több, mint helyes. Nagyon kedves volt. És örülök, hogy beszélgettél velem. Ritkán beszélgetsz velem. Könnyedén a tarkóján nyugtatom a tenyeremet, ahogy újra elindulunk.és megyünk a stég felé. Valahogy természetellenesnek érzem ott a kezemet, mintha szokatlan helyzetbe feszíteném valamelyik apró könyök- és karizmomat. Lecsúsztatom a kezemet a vállára; ott is úgy érzem, hogy feszül. (Rájövök: nem vagyok hozzászokva, hogy megfogjam a fiamat. Ahhoz se vagyok hozzászokva, hogy megfogjam a lányomat.) De tegyük föl... Elő akarom készíteni, meg akarom óvni mindentől a világon, ami megsebezheti, és képtelen vagyok abbahagyni.
Türelmetlen vállrándítással elhúzódik tőlem, a homlokát ráncolja. Apu, tudtam, hogy ezt fogod mondani!
Én meg tudtam, hogy te ezt fogod mondani nevetek válaszul, de a szívélyességem hamisan cseng. Mit fogok még mondani?
Hogy később vagy holnap nekem is szükségem lesz rá. Akkor majd visszakérem tőle. De tegyük föl...
Igen?
... hogy már nincs meg neki, vagy nem akarja visszaadni?
Nem fogja.
Akkor kapok másik tíz centet. Kitől?
Én nem adok neked.
Tőled. Én nem adok neked.
Nem adok. Figyelmeztetlek.
De adsz feleli egyenesen, abbahagyva mindkettőnk utánzását. Mindig ezt mondod. Mindig azt mondod, hogy nem adsz. És aztán mindig adsz. Akkor meg miért mondod? Nem adsz?
De igen ismerem be lassan. Teljesen megadom magam, örömest engedek gyerekes bájának és intelligenciájának. Adok neked. Már most adok neked, mielőtt még kérnél.
Bölcs és ironikus arckifejezése mintha azt mondaná: Hát akkor miért csapsz ekkora fals hűhót miatta? Tudtam, hogy adsz foglalja össze diadalmasan. Könnyedebben, elégedettebben lépked mellettem.
Mindig adni fogok, szeretném, ha ezt tudnád. Tudod? Figyelem, ahogy bólint; látom, ahogy a szemöldöke megfeszül egy kicsit az emlékektől és a zavarodottságtól. Most igazán jó haverok vagyunk, nem? kérdezem. Te meg én?
Régebben féltem tőled.
Remélem, most nem félsz.
Nem annyira.
Nem kell tőlem félned. Sose foglak bántani. És mindig megadok neked mindent, amire csak szükséged van. Hát nem tudod? Csak sokat kiabálok.
Egy pillanatnyi további mély töprengés után elengedi magát, és puhán hozzám döccenti a vállát. Gyakran látom, amikor más fiúkkal csinálja ezt, olyanokkal, akikről tudom, hogy szereti őket. (Ez a legbarátságosabb válasz, amit csak adhat.) Válaszul ugyanúgy visszadöccentem. Mosolyog magában.
Apu, szeretlek! kiált fel izgatottan, és nekiveti az arcát a csípőmnek, hogy megöleljen és megcsókoljon. Remélem, sose halsz meg!
(Én is remélem.) Átkarolom a vállát, és én is megölelem. Nagyon gyorsan, mielőtt zavarba hozhatnám és megakadályozhatná, megcsókolom a feje búbját, odadörzsölöm az ajkamat ahhoz a selymes, világosbarna hajához. (Lopok egy csókot.) Én is nagyon szeretem, és remélem, hogy ő se hal meg soha.
Vissza-visszatérő félelmem, hogy előbb fog meghalni, mint én. Nem engedhetem, hogy ez megtörténjen. Túlságosan drága nekem. Most már ismerem, és tudom, hogy sokkal-sokkal többet ér nekem, mint a pénzügyminiszter, a hadügyminiszter, a többségi párt kongresszusi vezetője és a kisebbségi frakció főtitkára együttvéve. Fontosabb nekem, mint az Amerikai Egyesült Államok elnöke. (Többre tartom a fiam életét, mint az övét.) Én neki teszek hűségnyilatkozatot. (Ezt az eretnekséget persze soha senkinek nem említem.) Soha nem fogom megengedni, hogy ártsanak neki.
De mit fogok tenni, hogy megoltalmazzam? Azt hiszem, tudom, mit fogok tenni. Semmit.
Ne aggódj ígértem meg neki sokszor nagy komolyan. Soha nem fogom engedni, hogy valami rossz történjen veled.
Fél a kormánytól, a hadseregtől, a Pentagontól, a rendőrségtől. (Akárcsak én.)
És soha nem fogom engedni, hogy bántsanak, vagy hogy elvigyenek.
És csakugvan. mi az. amit én tehetek? Azon kívül, hogy nem teszek semmit.
Így hát nem teszek semmit.
Behunyhatom a szememet (ez időt ad), ahogyan behunyom a szemem most az állásomban a cégnél (behunyom a szemem, hogy túléljem, hogy délután ötig életben maradjak), de nagyjából ez minden. És lehet, hogy hamarosan kifogyok az időből.
Ki vagyok én? Azt hiszem, kezdek rájönni. Gally vagyok: letört, vízzel átitatott ágacska vagyok, sodródom a hozzám hasonlók tömegében, ebben a mi egy és Isten rendelése szerint (sajnos) oszthatatlan országunkban, ahol szabadság és igazság az osztályrésze mindenkinek, aki elég gyors, hogy elsőnek ragadja meg, és aztán kapzsin elmarja a többiek elől. Szép kis olvasztótégely! Ha ebben a hatalmas, mesés országban mindnyájan összejöhetnénk, és nem sajnálnánk az időt, hogy néhány szót váltsunk felebarátainkkal és honfitársainkkal, azt mondanánk egymásnak, hogy Strici! Digó! Nigger! Meszesképű! Bibsi! Goj! Nem szeretem azokat az embereket, akik a dolgokat intézik. Nem szeretem Horace White-ot, akit nehéz komolyan venni (és mégis muszáj).
Ha valaha írnál egy könyvet mondta nekem, és komolyan is gondolta, mert az ilyesmi fontos neki , szeretném, ha az én nevem is szerepelne benne.
Horace White sápadt, unalmas ember, akinek számos kisebb titulusa van. Szereti, ha a neve megjelenik az újságokban. New York város tiszteletbeli helyettes miacsodája (bár a törvényes lakhelye Connecticutban van), ezt a címét az autója lökhárítójára erősített ízléstelen bronzplakett hirdeti. Kocsija rendszámtábláján a betűk kiadják nevének teljes monogramját (HOW); a számok évente eggyel növekedve az életkorát mutatják. (Szerintünk a korát illetően hazudik.) Soha senki nem volt képes közelebbről körülírni, pontosan mit is csinál a cégnél, azon kívül, hogy az, aki, pénze van és részvénytulajdonos, és oldalágon kétszeresen is rokonságban áll egy vagy több alapitóval és igazgatóval. Nekem meg nyalnom kell neki. És nyalok.
Ha szegény volnék, azt hiszem, alighanem szeretném erőszakkal megdönteni a kormányt. Annak azonban nagyon örülök, hogy nem próbálja mindenki megdönteni a kormányt, aki szegény, mert én nem vagyok szegény. Nem tudom, miért nem lopja meg minden néger cselédlány a fehér munkaadóját (de annak örülök, hogy a mi néger cselédlányunk nem lop, vagy legalábbis nem hagyja, hogy rajtakapjuk, ha lop). Ha én néger volnék és szegény, azt hiszem, a rajtacsípés kockázatán kívül semmi okot nem találnék rá, hogy bármiféle törvénynek engedelmeskedjem, így azonban örülök, hogy a színesek engedelmeskednek a törvénynek (a legnagyobb részük mindenesetre), mert félek a négerektől, és távolabb is költöztem tőlük. Félek a zsaruktól. De örülök, hogy vannak zsaruk, és szeretném, ha még többen volnának.
(Nem szeretem a zsarukat.)
(Kivéve, mikor ott vannak a közelben, hogy megvédelmezzenek.)
Minderről még a feleségemmel se beszélek, aki, ahogy egyre magányosabb, öregebb és csalódottabb lesz, a húgához hasonlóan besavanyodott konzervatívvá válik, aki ellenzi a boldogságot. (Az idén a reakciósokra fog szavazni. Én nem beszélek vele politikáról. Fütyülök rá, hogy kire szavaz.) Nem tárgyalom meg senkivel ezeket a dolgokat, és szótlanul együtt sodródom a magamfajtákkal. Úszom az árral.
Úszom az árral, mint az algák egy zöld békanyáltelepben, miközben a feleségem meg én öregszünk, a lányom idősebb lesz, és egyre elégedetlenebb önmagával és velem (látok más, vele egykorú lányokat, akik mintha pompásan éreznék magukat. Vannak, akik csinosabbak. Mások magabiztosabban viselkednek. Ők legalább megtesznek egyet-mást azok közül a dolgok közül, amelyekről a lányom azt mondja, hogy szeretné csinálni, de soha meg se próbálja. Egyebek közt lefeküdni valakivel. Vagy jobb osztályzatokat kapni. Mit törődöm én vele, hogy milyen osztályzatokat kap? Hát törődöm. És úgy kell tennem, mintha borzasztóan törődnék, különben a lányom azt érezné, hogy egyáltalán nem érdeklődöm iránta), a kisfiam pedig megkínzottan és töprengve nő fel, teljes bizonytalanságban, hogy önmagán kívül ugyan kinek is kellene még lennie (vagy ha úgy gondolkodik, ahogy én, hogy egyáltalán kicsoda ő. Menjetek, keressétek meg. Menjetek, keressetek meg engem. Kicsiny énjében, valahol mélyen, belül, elveszetten, máris ott van az a még kisebb fiú, aki azelőtt volt, az eredeti. Vagy nincs is ott? Ha ez nem így van, ha se nekem, se neki nincs semmiféle eltűnt, fellelhetetlen kicsiny énünk, amely oly élesen különbözik attól, amivé azóta mind a ketten kénytelen-kelletlen váltunk, ha az a kósza, elhagyatott, elveszett kicsiny lény, aki után sóvárgok, és akiből a történetem valamikor réges-régen elindult, aki hirtelen, jóvátehetetlenül cserbenhagyott, és elbújt valami hozzáférhetetlen fekete lyukban, egy olyan pillanatban, amikor biztosan másfelé néztem, mert képtelen vagyok rögzíteni azt a pillanatot, aki otthagyott engem, irányvesztetten, egy szál magamra, hogy utána már, ha tetszik, ha nem, a magam erejéből kelljen folytatnom ha az nem létezik, akkor én hogy a francba kerültem egyáltalán ide? Valaki taszigált. Valakinek el kellett indítania engem ebbe az irányba, és különböző időpontokban más-más kezek légióinak kellett megmarkolnia az irányítókarokat, mert én a világ sűrű kincséért se választottam volna ezt az utat. Őt soha többé nem lehetett megtalálni. Eltűnt: egy gyermek, kora ismeretlen, az én nevemet viseli. És én képtelen vagyok folyton csak visszanézegetni, hogy megpillanthassam, hogy reménykedve megkérdezhessem tőle, merre jártál, és mit akartál mondani. Túlságosan fiatal lenne még, azt se tudná, miről beszélek kissrác volt még, amikor elhagyott, kisebb, mint a saját kisfiam , hát hogyan támogathatna azzal a bölcsességgel, tapasztalattal és tudással, amit kapni szeretnék tőle? Miről fogok beszélni annak a sok véreres és dagadt szemű, ráncos, durva arcnak, ha Green hagyja, hogy az idén elmondhassam Puerto Ricóban azt a háromperces beszédemet? Viccekre lesz szükségem, csattanós viccekre, hahaha, egypárra az elejére, és egy nagyon jóra a végére, hahaha, és mindezt összesen három percben. Akár úszhatnánk is tovább, mint az algák zöld békanyáltelepei, amíg csak sodor minket tovább az ár, és amikor már nem tart felszínen többé, akkor mi lesz?), vagy hogy a sok-sok veszély közül, amit maga előtt lát, melyik a valóságos, és melyik pusztán csúf, fantasztikus éber álom. (A vízbefúlás valóságos. Hogy megnyílik az ég, és egy horog kirántja az ágyából, miközben tehetetlenül alszik, az nem.) Több ez puszta éber álmodozásnál; elárasztja a tudatát éjjel, a sötétben, amikor azt hisszük, hogy alszik. Mit se számít, hogy égve hagyjuk-e a kislámpát. Soha nem tudhatjuk bizonyosan, hogy ébren van-e vagy alszik. Ha bekukucskálunk hozzá, megnézni, gyakran úgy tesz, mintha aludna, mert el akarja kerülni, hogy rászóljunk, miért nem alszik. Anélkül, hogy bármiféle valóságos okom lenne rá, úgy érzem, mindig hallja, amikor a feleségem meg én szeretkezünk, vagy legalábbis tudja, mikor szeretkeztünk. A lányom legalább gondoskodik róla, hogy halljuk, amikor fönn van. Folyatja a vizet, vagy bőgeti a lemezeit, vagy ránk tör kopogás nélkül, hogy egyszer s mindenkorra tisztázzon valamit. Ő nem. Ő alattomos. Régebben a lányomnak is szerettem fölborzolní a haját, szeretettel megsimogalni a lejét, megérinteni vagy megcsókolni az arcát, a vállára tenni a karomat és megölelgetni, de ahogy nőtt, úgy kezdett elhúzódni tőlem, először azt hittem, csak heccből, és mindig úgy tettem, mintha meg volnék sértve. Aztán eljött az az idő, amikor kezdtem megérteni, hogy már nem heccelődik, és már nem kellett színlelnem, hogy csakugyan meg vagyok sértve. Csakugyan meg voltam sértve és most azt színlelem, hogy nem vagyok. Úgy éreztem, valami történt, ami iszonyatossá tett a szemében, kihívta a helytelenítését, és arra késztette, hogy egyetlen alkalmat se mulasszon el, hogy ezt kimutassa. Volt idő, amikor úgy éreztem, bosszút akar állni rajtam. Nem tudom, mi lehetett az, amit csináltam vagy nem csináltam, és még mindig nem tudom, mit csinálhatok ezzel kapcsolatban, van-e egyáltalán valami, amivel meg kellene próbálkoznom. Hamarosan elmegy majd hazulról, főiskolára. Kínosan érzem magam, ha meg kell érintenem. Úgy hőköl vissza, mintha az érintésem is undorítaná, vagy összerezzen, mintha fájdalmat akarnék okozni neki. Soha nem ütöttem meg. A legtöbb, amit valaha csináltam, a legtöbb, amit mostanában csinálok, hogy durván megrázom a vállát, amikor rákényszerülök. A legtöbb, amit a feleségem valaha csinál, hogy pofonra emeli a kezét, amikor veszekszenek, de olyan lassan végzi ezt a mozdulatot, hogy a lányom ki tudja védeni az ütést, vagy ki tud térni előle; a lányom szinte tetszése szerint tudja ilyen dühbe lovalni a feleségemet, aztán hisztérikus, zavart sírásba hajszolja. A lányomnak ezek a váratlan féleiemkitörései egy pillanatra mindig teljesen megzavarnak. Mindig bűnbánatot érzek, és mérhetetlen bűntudat és szégyen áraszt el, mert a lányom ösztönszerűen azt hiszi, hogy meg akarom ütni vagy úgy viselkedik, mintha azt hinné. Lehet, hogy feszülten vár, hogy annyi év óta egyfolytában feszülten vár valami iszonyatos csapást tőlünk? Amikor kinyújtom a kezemet, és lesöprök az arcáról egy kihullt szempillát vagy egy ételmorzsát, őszintén azt hiszi, hogy arcul akarom ütni? Vagy ahogy mostanában (talán irracionálisan) gyakran föltételezem, pusztán csak színleli, tudatosan, ördögi módon megjátssza ezt a rémületet, mert rájött, hogy ezzel milyen komiszul megdöbbent és elszomorít? Azt hiszem, épp elég ravasz mindehhez. Családi vonás, tőlem örökölte: nem hagyom-e néha, hogy a feleségem nyöszörögve végigkínlódja a fojtogató, lidérces álmait, és meg se próbálom fölébreszteni? Nem élvezem-e saját előnyös helyzetemet, ahogy figyelem és hallgatom? Nem túlzom-e el sokszor saját iszonyú álmaim kínjait, s nem színlelem-e, hogy sokkal mélyebben süllyedtem beléjük, mint valójában, hogy neki tovább, alaposabban és együttérzőbben kelljen ébresztgetnie? Nem értem többé a lányomat, nem tudok eredményesen bánni vele, és neki sem tudom lehetővé tenni, hogy bánni tudjon velem, így aztán meg se próbálom. Várok, és remélem, hogy a dolgok mennek a maguk útján. Nem értem meg a fiamat se. Fiatal még, hogy ilyen nagylelkű legyen. A süteményt is elosztogatja. Az is nyáron történt, hogy megpróbált süteményt adni egy másik srácnak, és viszonzásul majdnem kapott egyet az orrára.
Nesze, kapsz egy sütit mondta a kisfiúnak, aki beállított a bérelt nyaralónkba játszani, mikor még mindnyájan reggeliztünk. A gyerek egy szempillantás alatt befalta. Aztán éhesen bámulta azt az utolsó kerek csokoládés süteményt, amellyel a fiam elgondolkozva gurigázott az abroszon, miközben a pohár tejével piszmogott. Meglepett fölismerés villant a fiam szemében, amikor észrevette az éhes tekintetet.
Ezt is megeheted kínálja föl. Nesze.
A kisfiú megmerevedik, mint akit megsértettek, és ellenséges arccal hátrább húzódik. Nagy meghökkenésemre hirtelen dühbe gurul, megzavarodik, és hevesen, tiltakozva rázza a fejét.
Hogy érted ezt? kérdezi.
Miért? Nem kell? gurítja feléje a fiam az asztalon át a süteményt.
Már a szájadban volt.
Nem, hozzá se nyúltam.
Leesett a földre.
Nem. A fiam meg van rökönyödve. védekező és bocsánatkérő a hangja. (Olyan, mintha hazudna.)
Piszkos mondja vádlóan a másik gyerek.
Nem. Nem hazudok. Ha nem kell, nem kell elfogadnod.
Neked miért nem kell?
Mert te szeretnéd. Nem? Én már ettem.
A másik kisfiúban tombol a düh, izgatottságában már meg se mer szólalni, kitüzesedett arccal, gyűlölködve ül, és hajthatatlanul rázza a fejét. A fiam elfehéredik. A másik gyerek fölemeli ökölbe szorított kezét, készen áll a harcra; de én fenyegetően ott ülök (én is harcra kész vagyok, érzem. Ha ez a kölyök megpróbálja megütni a fiamat, azt hiszem, elkapom és kitöröm a karját). Megbénul a nyelve, fröcsög a nyála, betömi a száját a düh, durván úgy visszalöki a második süteményt, hogy leesik az asztal másik oldalán, és rángatódzó szájjal, lesütött szemében a meghiúsult harciasság majd kibuggyanó forró könnyeivel, kirohan házunkból. Valahogy úgy érzi. hogy a bolondját járatták vele. A kisfiam elsápad megdöbbenésében; az arca akár egy keresztrejtvény: nem tudja megérteni, hogy azzal, amit most csinált, hogy egyszerűen süteménnyel kínálta, hogyan veszíthetett el egy barátot, és hogyan szerezhetett magának egy új, ifjú ellenséget, aki meg akarja verni. Sápadtan, zavartan és könyörögve néz körül, és megpróbál mosolyogni.
Nem ajándékozhatsz ilyen nagylelkűen magyarázom neki erőtlen, együttérző mosollyal.
Miért? kérdezi.
Vállat vonok. Nem tudom. Az emberek gyanút fognak.
Nem szeretem a bogarakat panaszkodik. Nem szeretek itt lenni. Muszáj nekünk egész nyáron itt lenni?
Muszáj. Én se szeretek itt lenni.
Te elmész a városba.
Muszáj. Örülök, hogy nem küldtünk táborba. Örülök, hogy itt talállak, mikor kijövök ide.
Én nem.
Ez is azon a nyáron történt, amikor a fiamra nehéz idők jártak (a fiamra, úgy látszik, mindig nehéz idők járnak, és a feleségem meg én ezt egyre fárasztóbbnak találjuk) abban a játszócsoportban, ahová azért írattuk be, hogy biztosan jól mulasson, és napközben sokat legyen gyerekek közt. Kezdetben nagyon boldog volt, és nagyon szívesen ment. Meg volt lepve, és nem tudott hová lenni örömében, hogy ott lehet a sok vele egykorú fiú közt, akiket mind a barátainak tekintett. Büszkén, hencegve mutogatta őket, amikor este összetalálkozott velük a stégen vagy a parton, vagy a város más részein.
Ott a barátom közölte lelkesen. A barátom. Ismerem. Ismerem a játszócsoportból. Ez is a barátom. Néha odaintegetett, és sietve üdvözölték egymást, vagy a felismerés jeléül szótlanul összedörgölték a vállukat, ahogy elmentek egymás mellett. Ez is egy barátom a játszócsoportból hajtogatta mindannyiszor. Ő is barátom. Idősebb nálam.
Annyira örült nekik, mintha soha el se tudta volna képzelni, hogy ennyi emberrel szívélyes viszonyban lehet. Sugárzott, amikor valamelyik eljött hozzá látogatóba; és betuszkolta őket a házba, hogy elhenceghessen velük.
( Itt a barátom mondogatta. Itt vannak a barátaim.
A lányom is ilyen volt, amikor kicsi volt, fiúkkal még most is ilyen, csak sokkal körmönfontabb és blazírtabb modorban igyekszik bemutatni nekünk, vagy felhívni rá a figyelmünket, amikor szeretné elhitetni velünk, hogy egy fiú érdeklődik iránta. Kíváncsi vagyok, mi a csudát csináltunk mi, a feleségem meg én, a gyerekeinkkel, miért hiszik azt, hogy szerintünk soha senkivel nem fognak tudni összebarátkozni. Nem vagyok többé biztos benne, hogy bármit is csináltunk, hogy az egész a mi hibánk.) Mintha már-már képtelen lett volna nyugodtan befogadni azt a nagy-nagy boldogságot, amelyet átélt.
Nem tartott sokáig. Hamar véget ért. Hamarosan olyan dolgok történtek a játszócsoportban, amelyek nyugtalanították, és nemsokára már éppolyan vonakodva járt oda, mint most a tornára, Forgionéhoz. Szívesen részt vett a futóversenyeken, a kitalálós játékokban, esős napokon a szobában rendezett kis színdarabokban; de ott is volt kötélmászás (bár, mint megtudtuk, csak a nagyobb fiúknak), és már előrevetette az árnyékát a trambulin is, amitől igencsak félt (én is. És a feleségem is. Azt nem tudom, hogy a fiam mit gondolt, mert nem kérdeztem meg tőle, nem akartam benne rossz sejtelmeket kelteni; de azt tudom, hogy én mit gondoltam: féltem, hogy fölpattan, felröppen egészen a holdig, ott beveri a fejét, és visszabukfencezik arra a trambulinra, a tarkójára esik, eltöri a gerincét, és keze-lába megbénul egyszerűen nem akartam, hogy kipróbálja), és jó előre gyötrődni kezdett a mélyvízi úszóvizsga miatt, mert megmondták, hogy az ő korcsoportjába tartozó fiúknak azt még a nyár vége előtt le kell tenni, és úszóleckéket fognak kapni, hogy letehessék. (Már az úszóleckékhez sem volt semmi kedve. Állandóan rémhírek szállongtak, hogy a vízben medúzák vannak, továbbá tengeri tetűk és lópatkó-rákok.) Rebesgették, hogy bokszmeccsek és birkózóversenyek is lesznek; a fiam kifigyelte, hogy egy sufniban bokszkesztyű lóg a szögön, és azt hitte, hogy majd verekednie kell (bár soha szó sem volt bokszról vagy birkózásról). Nem volt ott soha .semmi, ami a gyerekek számára veszélyes lehetett volna. Azt hiszem, igazán jó napközi tábor volt, már amennyire egy jó napközi tábor jó lehet, de hamarosan azon kaptam magam, hogy utálom, mert a fiamnak problémái támadtak. Az új játékokat olyan gyorsan mutatták be, hogy a fiam nem értette őket, más gyerekek pedig, akik az előző években is odajártak, igen; és senki, se a felügyelő tanárok, se a csoportbeli barátai nem szántak rá elég időt, hogy megmagyarázzák neki, és nem voltak hozzá se türelmesek, se tapintatosak, amikor ügyetlenkedett. Ahhoz túlságosan szégyenlős volt, hogy többször is megkérdezzen valamit, még akkor is, ha először érthetetlen vagy hiányos választ kapott; így következetesen rosszul csinálta a dolgokat. A felügyelőtanárok el voltak foglalva, szorgosan flörtöltek egymással. (A jó öreg párálló bujaság ott is vadul tenyészett. A lánvok kötött tornatrikót hordtak; sokan nem viseltek melltartót, és még a lapos mellűek is jól mutattak. Mennyivel édesebb az, mikor az ember fiatal, mennyivel forróbb, mennyivel jobb mulatság! Bárcsak most is megvolna bennem az a lázas hév, e helyett a lusta, előregyártott vágy helyett, amelybe belehajszolom magam, s amelyet gyakran csak fárasztó erőfeszítéssel vagyok képes élvezni.) Ezt nem is kárhoztattam, bár akkor szidtam őket, mint a bokrot, amikor a hanyagságuknak a fiam látta kárát. (Emlékszem a saját forró, heves hajszáimra és rohamaimra azon a két nyáron, amikor felügyelőtanár voltam egy erdei táborban, a közelben meg, mindjárt a tó túlsó partján, egy másik táborban lányok voltak a felügyelők. A két tábor sok mindent közösen rendezett. Én aztán tényleg szartam rá, hogy jó-e a gyerekek közérzete és fejlődése, csak ne fulladjanak vízbe, ne kapjanak skarlátot vagy gyerekparalizist, vagy ne gyilkolják meg egymást kötéllel vagy kővel. Szívem-lelkem ezeknek a nyaraknak a java részében semmi máson nem csüngött, mint hogy fogjak valami belevaló, merész és romlott csajt, egy tapasztalt lányt a városból vagy a szomszéd táborból, aki hajlandó velem az erdőben a földön lefeküdni, és akivel gyorsan elélvezek. Hogy ne kelljen onanizálnom. Ó, akkoriban egyebet se akartam, csak folyton elélvezni. Akkoriban ugyanúgy élveztem, ha magam csináltam magamnak, mintha másként csinálhattam.) A kisfiam úgy érezte, egyre mélyebbre süllyed a kegyvesztettségbe. Egyre kevésbé volt képes kifundálni, hogy mit csináljon. Sántítást színlelt a játszócsoportban, hogy fölmentsék minden olyan tevékenység alól, amiről nem volt egészen biztos, hogy érti-e, és émelygésről és torokfájásról kezdett panaszkodni otthon a reggelinél. (Olyan volt, mint most az iskolában. Úgy látszik, nem volt semmiféle kezdet, és lehet, hogy nincs semmiféle vég sem.) Egyik reggel öklendezni kezdett, és a jelek szerint azt a keveset is kihányta, amit evett, mert nem akart elmenni. Meghőmérőztük, nem volt láza. Rávettük, hogy menjen csak el. (Hiba volt, hogy kényszerítettük. Ezt most már tudom, és mindenki, akivel csak beszélünk róla, azt mondja, hiba volt. De azt eddig még senki sem tudta megmondani, hogy mi lett volna a jó.) Aznap később titokban odasomfordáltam, hogy megnézzem, és ujjongtam azon, amit láttam. Váltófutás folyt, és az én vidám kisfiamnak tíz yard előnye volt (büszke voltam, hogy megleshetem), egy nehéz medicinlabdát cipelt a karjában, amelyet át kellett adnia a csapata következő futójának. Nevetett; kacagása tisztán csendült át minden más zajon; annyira nevetett futás közben, hogy kiesett a ritmusból, imbolygott, és megrogyott a térde; támolygott, ahogy egyre erősebb és erősebb rohamokban dőlt belőle a nevetés, hamarosan tántorogni kezdett és majdnem elesett, kétrét görnyesztették az ellenállhatatlan vidámság mélységes, fojtogató rohamai, miközben ott bukdácsolt és botladozott és dülöngélt és ügetett a homokban, állandóan lassítva, látszólag szándékosan, hiszen kedvesen odaintett a másik csapat futójának, annak a kövér, lihegő, szerencsétlen kisfiúnak, aki ellen versenyzett, hogy siessen, zárkózzon fel, hogy aztán együtt nevethessenek, és egymás mellett futhassák végig a hátralévő távot, mert szeretne valami vicces dolgot elmesélni neki, mielőtt célba érnek.
A fiam még mindig nevetett (csillogott az arca, a foga, a szája), mikor átadta a medicinlabdát a csapat következő tagjának, aki azonban, ahelyett, hogy futni kezdett volna, odavágta a lába elé, és egyszerre, mint a vadállatok, felbőszült alakok egész goromba bandája rohant rá a fiamra, még mintha néhány magas, napbarnított, fehér tornainges felügyelőtanár is lett volna köztük, és káromkodva ordítozni kezdtek vele. (Néhányan hamarosan már egymással is ordítoztak és taszigálódtak. Megállt a szívverésem, földbe gyökerezett a lábam. Nem tudtam elhinni.) Mint a lincselő csőcselék. A fiam meg volt rémülve. Nem tudta, mit vétett. Nem tudta, mit csináljon. Csak állt ott, döbbenten, zavarában groteszkül facsargatva a tagjait, amikor a többiek forgatagából kivált egy nagyobb, széles vállú, fekete hajú, dühös arcú fiú, nekirontott, mint egy megvadult bika, és gonoszul mellbe vágta a két tenyere kemény élével. A fiam néhány lépésnyit hátralódult (megint megrogytak a térdei), fehér lett, mint a fal (Atyaisten, gondoltam, hányni fog, vagy elájul. Vagy elbőgi magát. És szégyenbe hoz), és ernyedten várt. Nem csinált semmi mást. Csak állt. Nem szólt, nem tiltakozott, a szeme se rebbent. Még a karját se emelte föl, hogy védje magát, vagy visszaüssön, amikor a másik fiú nekikészülődött, hogy újra nekirontson; de nem úgy nézett ki, mintha el akarna szaladni, vagy segítségért akarna kiabálni. (Megborzongtam, és úgy éreztem, mindjárt én fogom elhányni magam.) A másik fiú megint nekiszaladt, tenyérrel mellbe taszitotta, aztán merészen megállt, és öklét magasra emelve nyíltan kihívta a fiamat, hogy üssön vissza. A fiam megint hátratántorodott pár lépést a lökés erejétől, aztán visszanyerte az egyensúlyát, és megint csak várt. Nem volt hajlandó visszaütni, nem volt hajlandó védekezni, de nem volt hajlandó elszaladni sem, és nem volt hajlandó senkitől segítséget vagy kegyelmet kérni. Ez világosan látszott: dac volt a némaságában. Egy futó pillanatra teljesen lenyűgözött, éreztem, mekkora bátorságra és méltóságra vall, hogy nem hátrál, csak várja a következő dühös rohamot. Nem hajlandó mozdulni, hogy mentse magát. (Én se mozdulok, hogy mentsem a bőröm.) Egy pillanatra még büszkének is éreztem magam. (Bárcsak nekem volna több bátorságom.) Hallottam magamat, ahogy biztatom, hogy üssön vissza.
"Mozdulj, te hülye! könyörögtem magamban. Miért nem mozdulsz, te hülye!"
Aztán a bénító, pusztító megrendüléstől ködbe borult a fejem, mert megláttam, hogy vörös és dagadt a szeme, hajszál híján elborítják a könnyek, az ajka hamuszürke, és reszket. És akkor megértettem, miért nem mozdult: nem tudott megmozdulni. Meg volt bénulva. Nem volt se ereje, se képessége cselekedni vagy gondolkozni. Még pánikba se tudott esni. Azért nem mozdult, mert nem tudott megmozdulni. Azért nem beszélt, mert nem tudott megszólalni. Azért nem ütött vissza, mert képtelen volt visszaütni. Azért nem sírt, és azért nem nézett körül segítség után, mert nem tudott: nem volt semmiféle gondolata. Nem volt hangja. Egyik rossz álmom kelt életre: megint lecsapott rá a rohamozó halál, a lealacsonyítás, egy valamivel erősebb (ebben a helyzetben óriássá tornyosodó) kisfiú értelmetlen, ostoba hepciáskodásának képében (ugyanaz a kisfiú volt, akinek a fiam nemrégiben két csokoládés süteményt próbált adni. Vagy talán nem is az), és nem tudott megmozdulni (én se tudtam), hogy elhárítsa, és azokat a szavakat sem tudta kimondani, amelyekkel felhívhatta volna helyzetére a figyelmet, és kiszabadíthatta volna magát ebből az egész életemet végigkísérő, iszonyatos rémálmomból. (Ott vagyok, és valaki lecsaphat rám... máris halott vagyok, mert nem tudom kiszabadítani a lábomat, se segítségért nem tudok kiabálni... én is megnémulok... pedig érzem, hogy kiabálni akarok.) Megdermedt. Földbe gyökerezett a lába (ahogy az enyém is). Megkövült, ellapult, törékeny és veszendő lett. Ha valaki meg akarta ölni, már meg is halt. A játszócsoport egik felügyelőtanára ekkor közbelépett (én lassított felvételnek láttam a mozgását), és megmentette (tulajdonképpen két felügyelőtanár volt: a másik egy nagydarab, nagy mellű szőke lány. Mintha mostanában a fiatal lányoknak egyre nagyobb és táncosabb lenne a mellük. Mintha nagyobbodna az idősebb lányoké meg a középkorú nőké is. Nyáron a tengerpart csupa mell. Szeretem én a melleket, amíg nem kezdek olyan sokból olyan sokat látni. Azelőtt jobban szerettem őket), és egyenesbe hozta a dolgokat, és akkor jöttem rá, hogy egész idő alatt visszafojtottam a lélegzetemet, és minden izmom erőszakra feszült (és megbénult az indulattól, amely használni akarta). Rájöttem, hogy ha az a másik kisfiú, akit már úgyis gyűlöltem, még egyszer nekitámad a kisfiamnak, alighanem elveszítettem volna az önuralmamat, odarohantam volna a gyerekek játszóterére, mint valami dühöngő őrült, és ott helyben tüstént agyoncsaptam volna. (Vagy reakcióként erre az indulatra, talán a saját fiamat gyilkoltam volna meg.) Ha ugyan egyáltalán meg tudtam volna mozdulni. (Soha nem fogom megtudni, hogy én is kővé dermedtem-e vagy sem.)
Akkor mentem el, amikor már megint mindnyájan játszottak.
Aznap aztán nagyon jó voltam a fiamhoz. (Olyan jó voltam hozzá, olyan tapintatos, hogy még csak el se mondtam, se neki, se a feleségemnek, amit láttam. Hogy félt verekedni.)
Másnap, ahogy azt többé-kevésbé előre sejtettem, nem akart elmenni a játszócsoportba. Nem mondta egy szóval sem; csak azt mondta, hogy nem érzi jól magát, de valószínűleg nem lesz semmi baj, ha azt mondjuk, hogy el kell mennie. Szánalmasan nézett ki, tésztás volt az arca, és titokban a szívem szakadt meg érte, mert tudtam (azt hittem, tudom), hogy mit érez. Elment. Azt mondtuk, el kell mennie, és elvittük. Amikor aznap reggel elindultunk a játszócsoportba (a lányunk táborban volt azon a nyáron, ahol, ha ugyan igazat mondott), rá is nehéz idők jártak, éppolyan szánalmasnak és rosszkedvűnek látszott, mint azon a komor, csöpörgős, természetellenes hajnalon, amikor kocsin bevittük a kórházba kivétetni a manduláját és a garatmanduláját (mindig megfeledkezem erről a garatmanduláról. Az orvosok adenoidnak nevezik. Én azt se tudom, mi az az adenoid, kivéve, hogy ott van, ott fityeg valahol fönn az orrban. Lehet, hogy senki se tudja valójában, mi is az az adenoid. Egyszer nagyon szellemesnek hittem magam, mikor bemeséltem egy Ann Arbor-i fiatal lánynak, hogy az adenoid az a here, amely nem szállt le), és bár minket is zsibbadt rosszkedv szorongatott azon a sötét, nehéz reggelen, megpróbáltunk könnyed csevegést folytatni vele a taxiban, miközben azon imádkoztam, bárcsak menne gyorsabban az a taxi, bárcsak lennénk már a kórházban, mielőtt hármunk közül valaki elájul vagy meghal, egyszerűen a közeledő esemény okozta feszültségtől; s ez is olyan volt. mint azok a vidor és ártalmatlanul üres csevegések, amelyeket az anyámmal próbáltam folytatni a szanatóriumban, azokon az unalmas és émelyítő látogatásaimon, amelyeknek hamarosan nem volt már semmi céljuk. Kis élelmiszeres csomagjaimat vígan elküldhettem volna postán is, vagy felküldhettem volna a szobájába valamelyik ápolónővel, és tüstént leléphettem volna (és megkímélhettem volna magamat a szörnyű megpróbáltatástól, végignézni, hogyan matat eltorzult, remegő ujjaival a hús-, hal-, édesség- és süteményfalatokon, hogyan tömi bele a szájába a zsíros, szétpergő morzsákat. Nem akarta, hogy én etessem). De én a fia voltam; kötelességtudó fia (hahaha. és hajlandó voltam bűnbánóan végigszenvedni vele először minden hétvégének, aztán minden második, aztán minden harmadik vagy negyedik hétvégének egy részét, míg csak rohamosan hanyatlani nem kezdett, akkor, képmutatóan, hogy föloldozást adhassak magamnak, megint minden hétvégén meglátogattam, ha csak öt, tíz vagy tizenöt percre is), de nem különösebben hálás fia. Egyikünk se volt hálás a másiknak. Én nem voltam hálás neki. amiért ő az anyám (hiszen ez akkor már igazságtalan büntetéssé vált. Miért nem tudott észrevétlenül eltűnni, ahogy az apám, úgy, hogy ne okozzon kényelmetlenséget?); és ő sem volt hálás nekem, se a látogatásaimért, se a hírekért, se az ennivalóért, amit vittem neki. Keveset beszélgettünk, azt is kényszeredetten. A dühös hallgatás többet ért volna. Az anyját hívta.
Mama nyöszörögte a vége felé delíriumában. izgatott, gyógyszeres kábulatában újra meg újra, üveges, kivörösödött szeméből ködös félelem sugárzott, és ömlött a könnye, és szinte ez volt minden mondanivalója, kivéve azt, amit, azt hiszem, nekem kellelt mondania, a legvégén.
Most jobban szeretem, mint akkor, amikor még élt.
Az anyám majdnem nyolcvanéves volt, amikor meghalt, és majdnem teljesen elveszítette az emlékezőképességét, de mikor meghalt, az anyja után sírt, és alighanem én is úgy fogok meghalni, hogy az anyám után sírok (ha az. Úr, az Ő végtelen irgalmasságában, megengedi, hogy elég sokáig éljek. Hahaha). Úgy látszik, a balszerencse sokszor főleg időzítés kérdése. Aznap későn mentünk érte, és amikor megláttuk, a játszótértől fél háztömbnyire ácsorgott a járdán, mezítláb, egyedül, és hangosan, tehetetlenül bőgött, mert azt hitte, hogy már soha többé nem jövünk érte. (Amikor megláttam, forrt bennem a düh. Egyszerűen elkéstünk. Semmi más nem történt.) Az emberek, gyerekek és felnőttek, kíváncsian nézték a fiamat, amikor elmentek mellette, és látták, hogy csak áll és sír: senki nem ajánlotta fel a segítségét, senki nem kérdezte meg, miért sír. (Atyaísten, még én is segítenék egy kisgyereken, ha látszik, hogy bajban van, és senki más nem segít.) Amikor meglátott minket, nem csinált semmit, csak még fülhasogatóbban visítozott, még görcsösebben összehúzta magát félelmében, kínlódva könyörgött hozzánk, mentsük meg attól a különös varázslattól, amelytől rémületében földbe gyökeredzett a lába. (Egy pillanatra olyan mélységesen feldühödtem rá, hogy elfogott a kísértés, álljak meg gúnyos vigyorral, és egyelőre ne menjek oda hozzá.) Csak azért, mert egy kicsit elkéstünk, görcsbe rántotta a gyász. mert azt gondolta, levettük róla a kezünket, szándékosan hagytuk ott, mert elégedetlenek vagyunk vele és utáljuk, soha többé nem fog látni minket, és senki nem fogja gondját viselni.
Tomboltam a dühtől. Tudta az utat hazafelé. Nem is volt messze. Nem is volt bonyolult. Reggel sokszor engedtük, hadd vezessen ő minket a háztól a stégig, onnan a játszócsoportig, csak hogy megmutassuk neki, hogy egyedül is biztonságosan oda tud érni, aztán hagytuk, hogy visszafelé is ő vezessen minket, hadd bizonyítsa be ezzel önmagának és nekünk, hogy azt is tudja, hogyan kell visszajönni. Kis falu volt, autók alig jártak, lehetetlen volt eltévedni ha mégis eltéved, mindig tájékozódhatott volna a stégtől, vagy kérdezősködhetett valakitől. Ezt ő is tudta. (Folyton biztattuk, hogy ha nem tudja biztosan az utat, kérdezősködjön, de ő félt az idegenektől, még a vele egykorú gyerekektől is. és nem volt hajlandó megszólítani őket. Mikor mégis megtette, lesütött szemmel, érthetetlenül motyogott, és akit csak megkérdezett, mindenki élesen rászólt, hogy ismételje meg. amit mondott.
Tudod, hogy kell odamenni? szoktuk kérdezgetni, a feleségem meg én. Tudod, ugye? Biztos nem fogsz eltévedni? Innen merre fogsz fordulni? Látod, hogy nem tévedhetsz el? Még ha itt fordulnál is be, és nem ott. vagy egy sarokkal később, akkor is a stégen kötnél ki, vagy a főutcán. Csak menj az emberek után. vagy kérdezz meg valakit, ha eltévedsz. El fogsz tévedni?)
Mégsem jutott el tovább, csak addig, ahonnan még úgszólván látni lehetett a játszóteret, ahol a néhány hátramaradt felügyelőtanár bágyadtan takarítgatott, aztán nem bírt továbbmenni. Még akkor sem mozdult, amikor már megismert minket, és látta, hogy jövünk, mintha szörnyű kockázatot vállalna, ha hajszálnyival is elmozdulna arról a gyötrő helyről, ahol gyökeret vert, ájultan leszédülhetne valami láthatatlan sziklaszirtről, és eszméletlenül a nemlétbe hullhatna. Ácsorgott a járdán mozdulatlanul, egy helyben, apró, meztelen lábán, mintha bokájának valamennyi csontja máris szétzúzódott volna (akkor vettem, azt hiszem, először észre, mennyire szétterül a lába, menynyire belapul talpának boltozata, milyen nagyok és kiugrók a bokacsontjai, és mennyire közel vannak a földhöz), de tovább álldogálni is gyötrő és elviselhetetlen volt számára. Nem tudott mozdulni, és nem tudott ott maradni, ahol volt. (Nem szaladt oda hozzánk.) Bömbölt. Mi voltunk számára a megváltás, az Isten, az élet egyetlen reménye, görcsösen szögezte ránk kimeredt, könnytől csillogó szemét, de teljesen oda kellett mennünk hozzá, hogy megváltsuk. Nem volt hajlandó (képes) egy lépést se tenni saját megmenekülésének elősegítésére és kínjainak megrövidítésére. (Szánalmas volt, megindító és szívszaggató; le kellett küzdenem, vissza kellett fojtanom a düh és a türelmetlenség heves rohamait, meg azt az érzést, hogy esetleg el találom veszíteni az önuralmamat, és ott helyben mindjárt prédikálni kezdek neki. Szerettem volna megütni. Úgy éreztem, megérdemli, és úgy érzem, meg is tettem volna, ha nagyobb és idősebb.) A feleségem meggyorsította a lépteit, és megelőzött, én meg elkaptam a könyökét, és visszatartottam.
Ne szaladj! sziszegtem rá. Megijeszted.
De a fiam énrám várt, az én jelenlétemre, az én oltalmamra volt szüksége, addig nem is kezdett el lépegetni, amíg meg nem fogta a kezemet, és jól bele nem csimpaszkodhatott. (Az volt a benyomásom, és most is az, hogy ha akkor sarkon fordulunk és visszamegyünk, vagy ha valamiféle elháríthatatlan okból aznap egyáltalán nem megyünk el érte, akkor visszavonhatatlanul ott marad, zátonyra vetve, meztelen talpának lábnyománál nem nagyobb picinyke jelként a világ felszínén, azon a helyen, ahol láthatatlan erők megállították, amíg el nem pusztul vagy össze nem esik a kimerültségtől, az éhségtől, a szomjúságtól, a félelemtől vagy a fáradtságtól, vagy amíg holmi természetellenesen aggodalmaskodó és kíváncsi nő vagy férfi rendőrért nem megy, és be nem jelenti, hogy egy kisfiú ott áll, egy helyben a járdán, ott bőgött egész nap és egész éjjel, és az a veszély fenyegeti, hogy éhen hal, vagy belepusztul a félelembe vagy az egyedüllétbe. Az volt az érzésem, és néha most is azt érzem, hogy nélkülem meg a feleségem nélkül nem élte volna túl, és soha nem lesz képes meglenni nélkülünk, akik eltartjuk, és lehet, hogy neki is ez az érzése. Mit fog csinálni, ha mi meghalunk? És mit fog Derek csinálni?)
Ha úszás közben kérdezi tőlem a minap úgy gondolnád, hogy bele fogsz fulladni, te kiabálnál az úszómesternek, és hagynád, hogy mindenki lássa a parton, ahogy kimentenek? Vagy inkább belefulladnál?
Nem tudom, mit csinálnék. Azt azonban tudom, hogy többé nem úszom olyan mély vízben, ami ellep.
Szégyellnék kiabálni az úszómesternek.
Szégyellnék éjjel orvost hívni, ha úgy gondolnám, hogy szívrohamom van, de nem volnék benne biztos.
Nem kell félned mondtam neki.
Belecsimpaszkodott a kezembe, és óvatosan lépkedett mellettem, lehorgasztotta a fejét, és finoman, tapogatózva próbálta ki minden mezítlábas lépését. Mellkasa zihált, mellcsontja és bordái úgy kiálltak, mintha tüstént szilánkokra hullanának, és átdöfnék finom, áttetsző bőrét.
Nem érzem jól magam mondta. Könnyei lassan maszatos foltokká száradtak. Rosszul vagyok.
Meg fogjuk mérni a lázadat. Rosszul érzed magad?
Féltem, hogy sose jöttök értem.
Ha tényleg rosszul érzed magad, orvost hívunk, mikor hazaérünk, és ő majd rendbe hoz, így hát nincs semmi okod az aggodalomra.
Már reggel se éreztem jól magam.
Nem tudom, mitől vagy annyira megrémülve. Akkor se tudnál hazafelé eltévedni, ha akarnál.
Tudtam, hogy azt fogjátok hinni, hogy csak úgy kitaláltam.
Másnap reggel nem ment el a játszócsoportba. Nem akart elmenni, és mi nem kényszerítettük. (Imádott minket, amiért megengedtük, hogy otthon maradjon.) Soha többé nem ment vissza.
Egyáltalán nem akarsz többé visszamenni? kérdeztem vasárnap a reggelinél.
Nem akar.
Ráhagytuk.
De utána nemigen tudott mit csinálni. Nem voltak srácok, akikkel játsszon, nem voltak többé barátai. A nap nagy részét velünk töltötte a tengerparton, szitálgatta a homokot. És szinte egy szót sem szólt. Sokszor akart otthon maradni, a házban. Képeskönyveket olvasgatott, rengeteg autó-, repülőgép- és anyahajómodellt épített, de csöppet sem volt büszke rájuk, amikor befejezte őket, nem örült nekik, és nem őrizte meg őket. Semmi nem érdekelte. Újra meg újra olvasta a képregényeket, néha-néha kókadtan bámulta a tévét. Fölajánlotta a feleségemnek, hogy segít a házi munkában. (Ettől a feleségem ideges lett.) Figyelemösszpontosítási képessége a nullára csökkent; képtelen volt hosszabb ideig koncentrálni azokra az összerakós játékokra, amiket vettünk neki. Feledékenynek látszott. Ragadt hozzánk, kitartóan jött velünk szinte mindenhová. Semmi kedve nem volt bemenni a városba, de nem akarta, hogy otthon hagyjuk.
( Muszáj mind a kettőtöknek elmenni? kérdezgette csüggedten.) Nem akarta, hogy egyedül hagyjuk, megpróbált mindig vagy egyikünk, vagy mindkettőnk közelében maradni, kivéve lefekvéskor, amikor át kellett mennie a ház másik részébe, a saját szobájába (és még akkor is mindennap hajnalok hajnalán néha az éjszaka kellős közepén fölkelt, és odalopakodott a hálószobánk ajtajához, csak hogy megbizonyosodjon róla, hogy még ott vagyunk és lélegzünk. Makacsul ki is tartott ott, s közben épp eleget mocorgott, neszezett ahhoz, hogy valamelyikünket fölriassza.
Mi az? kérdeztük, a feleségem vagy én, mérgesen fölmordulva. Mit akarsz?
Reggelit hazudta, ha már világos volt.
Hátborzongató volt. Néha úgy éreztem, hogy soha, egyáltalán nem alszik, csak színleli, ébren fekszik az ágyában, figyeli az ablakot. és számolja a perceket, aztán többé nem bírja elviselni a magányt, és úgy érzi, biztonságosabb, ha odajön hozzánk). Állandóan a megalázott bocsánatkérés légkörét árasztotta, még akkor is, amikor a konyhában lődörgött, és ezt-azt odanyújtva a feleségemnek, segített a főzésben vagy a mosogatásban. (A feleségem attól félt, hogy a végén még viselni kezdi a kötényeit, aztán rnajd más holmijait is. Mit csinálnánk, ha transzvesztita lenne belőle? És én is ettől féltem. Úgy tettem, mintha égnék a vágytól, hogy megtanítsam sakkozni, csak hogy elvonjam a figyelmét a feleségemről, és segítsek neki agyonütni az időt. Ő is úgy tett, mintha borzasztóan szeretne megtanulni, de tulajdonképpen egyikünket sem érdekelte igazán a dolog, hamarosan abba is hagytuk, noha nemigen tudtunk mást kitalálni, amivel elfoglaljuk.) Haszontalan kegyetlenség volt arra biztatni, hogy menjen ki játszani. Nem volt, akivel játszhatott volna. Nem akart senkivel sem együtt lenni vagy beszélni a játszócsoportból, se fiúkkal, se lányokkal, nem akarta, hogy lássák, és ő se akarta látni őket, még azokat sem, akiket azelőtt jókedvűen üdvözölt, és barátaiként büszkén mutogatott nekünk. Ha eljött velünk valahová, és valamelyik a szemünk elé került, hiába bólogatott, integetett, vigyorgott vagy hellózott neki, hiába szólította a nevén, a fiam csak megmerevedett, dühös elszántsággal elfordította a tekintetét, és semmire nem reagált. Hamarosan aztán már mind fütyültek rá. Nem voltak többé a barátai. Kísérteties volt. Mintha soha nem ismerte volna őket. De azért továbbra is feszülten és haragosan megmerevedett, valahányszor séta közben meglátott közülük valakit, mintha azt várná, hogy most majd valami olyasmi történik, amitől undorodni fog. Nem történt semmi. Én is dühös voltam, sokszor szerettem volna ököllel rávágni a karjára, durván feléjük taszítani, és ráparancsolni, hogy kezdjen el megint játszani velük, és mulasson jól.
Kínszenvedés volt mindnyájunknak.
Életem legrosszabb nyara volt. Egyikünk se tudta, mit lehetne csinálni. Rajtam és a feleségemen kívül nem volt senkije, és már nem voltunk benne olyan biztosak, hogy szeretjük-e még, bár ezt azért soha nem mondtuk ki. Derek még bölcsőben fekvő kisbaba volt. Még nem tudtuk, hogy mi van vele. A lányom meg abban az évben volt először táborban, ő is magányos volt, és ha hihettünk neki, ő is nyomorúságosan érezte magát, mert a többi lányok már mind voltak ott, hamar klikkekre bomlottak, ő meg kívülálló maradt, és nem volt barátnője. Legalábbis ezt állította a nekünk írt leveleiben. Nem hittük el neki. Haza akart jönni: minden levelében azt írta, hogy haza akar jönni; néha csak azért írt, hogy tudassa velünk, haza akar jönni. Nem hittünk neki. Vannak gyerekek, akik nem írnak eleget haza, a miénk túl sokat írt: hetenként háromszor, négyszer, ötször; elment az életkedvünk, valahányszor láttuk, hogy megint jött tőle egy levél. Nem tudtuk, higgyünk-e neki vagy sem. Azt hittük, pusztán azért ír nekünk ilyesmiket, hogy boldogtalanná tegyen minket. Már ebben a zsenge korában volt olyan ravasz, hogy válságokat és elkeseredést színlelt, csak hogy kételyeket és bűntudatot ébresszen bennünk. Tudta, hogyan kell fájdalmat okozni. Abból, amit más, ugyanabban a táborban nyaraló gyerekek szüleitől megtudtunk, úgy tűnt, hogy semmivel sem érzi magát ott rosszabbul a normálisnál. Kíváncsi voltam, miért ír olyan gyakran, ha nincs semmi más mondanivalója. A látogatási napon nem akartam elmenni meglátogatni. Csöppet sem hiányzott nekem nem adott rá alkalmat, küldte azt a sok nyavalyás levelet. Minek? Semmi más nem lehetett belőle, csak egy hosszú autóút a hőségben. egy vádaskodásokkal és visszautasításokkal megtűzdelt találkozás, egy újabb elpocsékolt hétvége. Amikor azonban odaértünk, úgy látszott, nincs semmi baja, és őszintén örül nekünk. Úgy viselkedett, mintha hiányoztunk volna neki, ami nekem mindaddig eszembe se jutott, és amit, ebben biztos vagyok, egyszer sem említett a leveleiben. Egy szilfa alatt, ahol senki nem hallhatott minket, kereken megkérdeztem, akarja-e, hogy elvigyem magunkkal. Még azt is fölajánlottam, hogy kitalálok valami magyarázatot, amivel megmenthetjük a látszatot: súlyos beteg az anyám, ami igaz is volt. A lányom azt mondta, hogy nem, és a jelek szerint sok-sok mosolygós barátnője volt, és vidáman énekelgette a többiekkel együtt a tábori dalokat. A látszatháborút elveszítette. Később aztán megvádolt: én kényszerítettem rá, hogy nemet mondjon; és úgy képzeltem, könnyeket látok a szemében, és gombóc van a torkában, amikor elhajtottunk a nyár hátralévő részére, pedig csak állt az út szélén, komor, rezzenetlen arccal, flegmán bámult utánunk, és nem volt hajlandó búcsút integetni. És újrakezdődtek ugyanazok a sürgető, nyafogó, ellentmondást nem tűrő levelek, követelve, hogy hozzuk haza, és csak jöttek-jöttek vég nélküli sorban. Miért, töprengtünk, bár szó szerint így soha nem siránkoztunk egymásnak, miért nincs benne annyi tisztesség, hogy békén hagyjon bennünket, mikor annyi bajunkba és tetemes költségünkbe került, hogy nyolc hétre megszabaduljunk tőle? Leveleket írogatott a fiunknak is, SAJÁT KEZÉBE címzéssel, amelyekben könyörgött neki és fűt-fát ígérgetett, egyebek közt, hogy a jövőben kedvesebb és bőkezűbb lesz hozzá , tegyen meg mindent, amit csak tud, és vegyen rá minket, engedjük meg, hogy hazajöjjön, mert olyan szerencsétlen nélkülünk; mindezt akkor, amikor a fiunkat annyira lesújtotta a saját szenvedései miatti bánat, hogy alig-alig tudott annyi bátorságot összeszedni, hogy egyáltalán megszólaljon. Amit mondott, az nagyrészt a mi kérdéseinkre adott egyszótagú válaszokból állt, azt is halkan dünnyögte. Azt hihette volna az ember, hogy a lányunk szeret velünk lenni, és a múltban jól érezte magát a társaságunkban, csakhogy ez nem volt igaz. Minden nyarunk pocsék volt. És a legtöbb vasárnapunk is. És még mindig az. Hogy rettegek azoktól a három- és négynapos hétvégektől! Bárcsak teniszeznénk, a feleségem meg én, bárcsak szeretnénk vitorlázni, csónakázni, horgászni. De én nem szeretek; még azokat az embereket sem szeretem, akik szeretnek. Nem élvezek én többé semmit. Nem tudtam, hogy magyarázzam meg a kisfiamnak, mi a fészkes fene van a lányommal, valahányszor kapott tőle egy újabb levelet, amelyben kijelentette, hogy nyomorúságosan érzi magát, és könyörgött neki, hogy kérjen meg minket, engedjük hazajönni.
Miért nem engeditek? érdeklődött a fiam rendkívül tartózkodóan.
Én nem akadályozom meg benne.
Nem tudtam, hogy mire megy ki a játék.
Akarsz hazajönni? kérdeztem meg tőle telefonon. Csomagolj össze, és gyere. Most rögtön érted megyek.
Nem.
Nem tudtam, hogy csak kínozni akar. Lehet, hogy tényleg honvágya volt, és boldogtalan volt; de ezt a boldogtalanságot hűvös közönnyel, számítóan egyben arra is felhasználta, hogy idegesítsen és nyomorgasson minket mint ahogy, érzem, mindmáig ugyanilyen szándékosan kínoz , hát szóval így töltöttük az időnket.
Valahogy azért csak eltelt az idő; a fiam számára biztosan nagyon lassan. (Amikor még szeretett baseballozni és élvezte. hogy jól megy neki. Szerette a repülő labdákat elkapni, szeretett ütni, és az alappontok körül rohangászni. Most nem volt kivel játszania.) Az idő valahogy mindig eltelik (hát nem? anélkül, hogy segítenénk neki, és mindannak ellenére, ami körülöttünk zajlik, mint ahogy számomra telik most a cégnél, mint ahogy végső soron az én akkor még sokkal fiatalabb lányom számára is eltelt a táborban, s mint ahogy eseménytelenül telik mostanában otthon a feleségem számára, egy-egy lopott, bosszúálló korty segítségével, melyet délelőtt és délután úgy félóránként felhörpint a borosüvegből, meg azzal, hogy hetenként egyszer-kétszer éjjel alaposan megkettyintem, ha hazamegyek, és éppen kedvem van hozzá, és mint ahogy eltelt szegény öreg anyám számára is, amikor ágyba kényszerítette a visszérgyulladás, a fájós, görcsös végtagjai és ízületei, amikor megfosztották a beszédképességétől az agyérgörcsei, és arra a végső kis időre nagyjából semmi egyebe nem maradt, csak a tudata, amely szörnyűséges módon felfogta, hogy milyen kévése maradt. Semmije nem maradt neki, csak én. Mégis kitartott, foggal és körömmel, még azokban a végső kómákban is makacsul és akaratosan kapaszkodott az életbe, hahaha, de a veséje áruló módon cserbenhagyta, mit sem gyanított, lopva, alulról jött az árulás, és végül meghalt, hahaha, az anyja után sírva, tisztán hallhatóan, hangosan, egyhangúan nyüszítve, hogy "Mama! Mama! Mama!", pedig az orvos azt mondta, hogy nem érez semmi fájdalmat és nem tudja, mi történik. Honnan tudta ezt ő? Aztán eltemettethettem. Végre eltemettethettem, holott már tizenhat hónappal azelőtt meghalt. Valamikor az anyám volt, és tizenhat hónappal a temetése előtt meghalt. Legalábbis az én szememben. A nővérem messzi lakik, cukorbajos, és egyéb családi problémái vannak. Nem jött el a temetésre. Nem is akartam, hogy eljöjjön, megmondtam neki, hogy nincs rá semmi szükség. Én majd elintézek és kifizetek mindent. Nem vagyunk jóban. Az anyámmal se voltam jóban. Dühös voltam rá.
"Hé, ide figyelj, mama tudtam volna jó okkal érvelni neki az alatt a tizenhat hónap alatt akármikor , te már meghaltál, hát nem tudod? Egy szép napon meghaltál, pontosan két, négy, hat, nyolc, tíz, tizenkét hónappal ezelőtt, a szemem láttára, te most már csak lebzselsz itt. Akkor nem tudtam, de éreztem: elfordultam tőled, gombóc volt a torkomban, és zokogtam, legalábbis szerettem volna, és titokban több mint egy hétig gyászoltalak, mert valami tudta bennem, hogy meghaltál és elmentél. Te meghaltál, de nem mentél el. Nemrégiben elveszítettem az anyámat, és folyton eszembe jut, és újra meg újra elveszítem. De te nem ő vagy. Te csak lebzselsz itt. Te most csak kolonc vagy a nyakamon, tönkreteszed a hétvégéimet, és pénzembe kerülsz, elrontod a hangulatomat, és besározod a jövőmet. Azóta egyfolytában csak lógsz a nyakamon. Mindenkit nyomasztasz. Mit akarsz tőlem? Miért lógsz a nyakamon?"
Ajjaj. Ajjaj, ajjaj, ajjaj. Soha nem voltam képes ezt kimondani, még önmagamnak sem, amíg élt. De azt hiszem, így éreztem. Most már ki tudom mondani. Ez volt a legesleghosszabb idő, amennyit valakinek a temetésére várnom kellett, és ő is majdnem ugyanennyit várt velem együtt. Ha Isten is úgy akarja, a saját temetésemre még többet kell majd várnom. Hamarosan, tudom, neki kell látnom. Azt is tudom, hogyan fog kezdődni. Hólyag- és prosztatabántalmaim lesznek mármint ha szerencsém lesz. és nem kapok már előbb koszorúér-elzáródást vagy gutaütést. Talán kegyesen közbejön majd egy kis sérv- vagy aranyér-operáció is, hogy elvonja a figyelmemet a hólyag- és prosztatabántalmaimról, miközben még itt lebzselek majd, és várom a törvényes engedélyt a temetési szertartásom megkezdésére. De tudom, hogy valószínűleg én is addig akarok majd itt lebzselni, amíg csak tudok, hiába minden fájdalom, sajnálkozás, önutálat; gyengülő ujjaim az ágynemű fölött gőzös délibábokba fognak kapaszkodni, és a végén én is azt fogom motyogni, hogy “Mama! Mama! Mama!", ahelyett, hogy “hahaha". Talán csak akkor, amikor az agyban már csak egyetlen emlék számára marad hely, amikor a toroknak és a szájnak már csak egyetlen szava marad, akkor fognak Green, White, Black, Brown, Kagle, Arthur Baron, a sógornőm, a Puerto Ricó-i háromperces beszédek meg az a részeg, felfuvalkodott fiatal kurva, a múlt héten Detroitban, akit még csak nem is kívántam, és hangosan gúnyolódott velem egy házibulin, hogy kikezdtem vele, holott hozzá se nyúltam , talán csak akkor fognak hétköznapi megaláztatásaim és vereségeim zsúfolt leltárából kitörlődni az ilyesféle bőszítő emberek és események, melyeket soha nem voltam képes megemészteni és méregteleníteni, s csak akkor rakják majd le őket velem együtt, egyszer s mindenkorra, az irattárba, a holt anyagba, a feledésbe, így fogok majd véget vetni a világnak. Én se akarok majd elmenni. Most szeretném azt hinni, hogy úgy kell majd elcibálniuk. hánykolódni és nyöszörögni fogok, miközben az agyam, a szemem, a fülem küzdenek majd, hogy maradhassak; de tudom, hogy valószínűleg engem is ki fog kezdeni a májam vagy a vesém, miközben minden erőmmel a felső szintekre koncentrálok, és el fogom veszíteni a csatát, még azt se tudva, hogy már végem. Ki fogom lehelni a lelkem, anélkül, hogy erezném. A morfium majd segít elködösíteni az agyamat. Soha nem akarok meghalni. Remélem, mindenkit túl fogok élni, még a feleségemet, a gyerekeimet és a Sziklás-hegységet is. Csak nem hiszem. Szelepek vannak a szívemben; szelepek vannak a kocsimban; ha a General Motors nem képes olyan szelepet gyártani, amelyre egy évnél hosszabb garanciát vállalhat, akkor milyen esélyei vannak a vak természeti véletlennek? Nem tehetek róla: sajnálom magamat. Nem tehetek róla: sajnálom a fiamat). Nagyon sajnáltam akkor (nagyon sajnálom most is); olyan üres, színtelen tekintettel lődörgött körülöttünk, mint holmi megfakult öregember, akiről lefoszlott minden kívánság és lelkesedés, mint egy rokkant anya a szanatóriumban, aki tudja, hogy meghalni dugták be oda. Alig beszélt. Semminek nem tudott örülni, mintha már reménykedni se tudott volna többé semmiben (Atyaisten ilyen korán föladta!), legfeljebb abban, hogy majd csak véget ér a forró, fülledt nyár, és megkezdődik a rettegett iskola, amely majd újra ismeretlen konfliktusok és jutalmak mérhetetlen, nyüzsgő drámáiba vonja. Nem volt benne se szellem, se szikra. El volt tompulva. Folyton körülöttünk lógott. Ahelyett, hogy repülő labdákat kapkodott és alappontok körül rohangált volna a barátaival baseballozva, kullogott mellettünk a stégen vagy a tengerparton, magába húzódva, és szinte egy szót se szólt.
( Mikor megyünk már haza?
Nem akart úszni. Valahányszor eljött velünk, mindig csak feszengett, kényelmetlenül érezte magát, és szeretett volna valahol másutt lenni, rendszerint odahaza kivéve a sötétben, a moziban.
Muszáj nektek ma este megint elmenni?)
És szórakozottan szitálgatta a homokot. (Nem akartuk, hogy velünk legyen.) Valahányszor ráesett a tekintetem, megborzongott, és behúzta a nyakát, mintha azt várta volna, hogy odaugrom hozzá, és könyörtelenül leteremtem. Úgy nézett ki, mint aki beteg. (Mélységes bosszúságomra az emberek gyakran kérdezgették tőlünk halkan, hogy mi van, talán nem érzi jól magát a gyerek. Időnként nem tudtam elviselni.) Amit csak ki tudtam találni, mindent megtettem, hogy segítsek rajta.
Mit szeretnél csinálni? kísérleteztem.
Hová szeretnél menni?
Mit szeretnél, mi történjen?
Akarsz moziba menni? Esetleg mi is elmegyünk veled. Mit akarsz megnézni?
Ha kívánhatnál valamit, mi lenne az? Mondd meg nekem. Talán segíthetnék, hogy valóra váljon. Mi az, amit a világon mindennél jobban szeretnél?
Semmi.
Semmi.
Semmi.
Semmi.
Kérlek, hagyd abba.
Meg tudtam volna fojtani. Meg tudtam volna verni. (Azt hiszem, meg is akartam.) Nem tudtam belőle kiszedni a világon semmit. Semmiféle erőfeszítést nem tett, nem segített, hogy megkönnyítsük számára a dolgokat. Nem bírtam elviselni, hogy folyton olyan tétlennek és kétségbeesettnek látom. Mindig ott volt. Reggel, amikor fölébredtünk. Mintha soha nem aludt volna. Akármilyen későn jöttünk meg éjjel, a feleségem meg én, ő mindig ébren feküdt, az ajtaja nyitva, meg akart róla bizonyosodni, hogy megjöttünk, mi vagyunk, és nem valaki más jött be. Meg se próbált beszélgetni a pótmamával, akit hozzá és Derekhez fogadtunk.
Hová mentek? Mit fogtok csinálni? faggatott minket minden alkalommal, amikor úgy látta, hogy a feleségem meg én készülődünk, el akarunk menni hazulról.
Nyomon követett minket úgyszólván mindenhová, ahová csak engedtük. Kezdett az idegeimre menni. (Túlságosan gyakran kellett sajnálnom. Mi a fészkes fenéért kellett ennek velem történnie? Kezdtem azt érezni vele, amit most Derekkel érzek. De Derektől legalább az idő legnagyobb részében el tudom vonatkoztatni magam, és el tudok előle menekülni.) Előle nem volt menekvés. Mindenhová nyomon követett minket, mint látható, nyilvános tünete valami csúf családi betegségnek, amelyet jobb szerettünk volna titokban tartani.
Nem tudok mit csinálni felelte, valhányszor azt mondtuk neki, hogy szálljon már le a nyakunkról, és csináljon valami mást.
Gyakran nagyon furcsán éreztük magunkat. Az emberek egész idő alatt folyton velünk látták. A torkában ott volt az a gombóc. Nem volt hajlandó szóba állni más magányos kisfiúkkal, akiket kinyomoztunk neki, és akiknek megpróbáltuk bemutatni.
Nézd csak, itt van Dicky Dare. Nagyon helyes fiú, és körülbelül egykorú veled. Miért nem mész oda játszani vele?
Nem volt hajlandó.
Miért nem?
(Nem akart olyan gyerekkel fogócskázni, akinek szintén nincs kivel játszania. Azt a srácot csodálta, aki össze akart vele verekedni a játszócsoportban, és azt szerette volna, ha az a fiú kedvelné annyira, hogy barátkozni akarjon vele.)
Amikor az ismerőseink segítőkészen megkérdezték, nem akarna-e megismerkedni valakivel, akivel játszhatna, nemet kellett mondanunk. Azt soha nem mondhattuk meg nekik, hogy miért. Nem tudtuk volna megmagyarázni, hogy a fiunk nem hajlandó belemenni. (Nekünk is gombóc volt a torkunkban.)
Nem bírom elviselni bánkódott a feleségem, és a sírás kerülgette. Úgy néz ki. mint egy kísértet. Olyan boldogtalan. Nem bírom elviselni, hogy ilyennek látom. A szívem szakad meg.
Én sem vallottam be.
Jó napjaim azon a nyáron csak akkor voltak, amikor benn maradtam a városban, a hivatalban. Nekem is a szívem szakadt meg a fiamért. Nem akart se görkorcsolyázni, se biciklizni. Egyre könnyebben vesztettem el az önuralmamat. (Komisz voltam.)
Eridj játszani parancsoltam rá kurtán egy szép napon a tengerparton, amikor nem tudtam többé uralkodni magamon.
Pislogott.
Bob szólt rám a feleségem.
Tessék? kérdezte a fiam.
Süket vagy?
Nem hallottam.
De igen, hallottad. Eridj játszani.
Kivel?
Ott van egy gyerek, ott ül, a mellett a kövér hölgy mellett.
Apu. Kérlek.
324 Egykorúnak látszik veled. Látszik rajta, hogy szeretne megismerkedni valakivel, akivel játszhat.
Én itt játszok.
Mivel?
Homokkal.
Homokkal utánoztam kajánul, és a tengerpart felé mutattam. Vagy cibáljalak oda a karodnál fogva, és kérjem föl helyetted?
(Miután kimondtam ezt a fenyegetést, már komolyan is kellett vennem. Abban a hónapban jelent meg egy cikk egy női magazinban, amelyik azt tanácsolta a szülőknek, hogy legyenek erélyesek a csökönyös gyerekekkel. Egy másik nőknek szóló folyóirat cikke pedig azt tanácsolta, hogy legyünk együttérzők és elnézők. Én fütyültem mind a két magazinra. Dühös voltam. A feleségem megpróbált a tekintetével észre téríteni. Rá se hederítettem. A dolog most már becsületbeli kérdéssé vált köztem meg a között a szegény, zavart kisfiú között.)
Azt szeretnéd? fenyegettem.
Krétaszínű volt az arca. Meg se tudnék szólalni.
Most is beszélsz.
Gombóc van a torkomban. Hánynom kell.
A fejed búbján lesz mindjárt gombóc. Képtelen voltam kihagyni ezt a visszavágást. Gyerünk, indulás. Hányni később is hányhatsz.
Vonakodva fölállt, és lassú, tántorgó léptekkel elindult, hogy megtegye, amire rákényszerítettem.
Látod? súgtam oda a feleségemnek, félelmetesen, de bűnbánóan, máris azonnali föloldozásért könyörögve. Már megy is.
Szerintem ez iszonyatos.
De megy.
Megszólította a másik kisfiút, egy sápadt, kesehajú srácot, aki csak a fejét rázta, és föl se nézett, aztán körülményesen, hosszan válaszolt valamit. Furán mozgott a szája. Émelyegni kezdtem. A kövér nő meredten bámult. A fiam lassan visszaballagott hozzánk, a térde szinte megroggyant a fájdalomtól, és majdnem könnyekben tört ki, amikor akadozó, szepegő hangon elmondta, hogy a másik fiú csúnyán dadog, és azt mondta, hogy nem, nem akar játszani.
Nahát, megcsináltam, amit akartál! köpte felém a fiam keserűen, gyors, szúrós pillantást vetve rám, aztán visszaült a homokba, jó messzire tőlünk. Szeméből izzott felém a düh.
Nagy-nagy kudarcot éreztem, és dühös voltam.
Minden balul ütött ki számomra, egyik dolog a másik után, még a feleségem pinájával is baj volt (az isten verje meg).
Azon a nyáron a feleségemnek érzékeny volt a pinája, valami visszavisszatérő hüvelygyulladástól, így aztán sose tudhattam (és ő se, amíg meg nem próbáltam), hogy kefélhetek-e egy tisztességeset, amikor lemegyek azokra a végeérhetetlen, elviselhetetlen hétvégékre. (Sokkal jobban tettem volna, ha a városban maradok. Jobban is jártam. Megkaptam mindent, amit csak akartam.) Mást nemigen tudtam csinálni odalenn a tengerparton, amit élveztem volna, kivéve, hogy szemeztem a mások feleségével, és sokatmondóan ugrattam a nagyon fiatal lányokat, így aztán folyton kijöttem a sodromból a fiam miatt, valahányszor megpróbáltam segíteni rajta. (Most is kijönnék a sodromból, ha látnám, hogy kudarcot vallok. Teljesen betöltött a visszautasítás és a tehetetlenség nyomasztó érzése, hiszen képtelen voltam felvidítani, enyhíteni nyomorúságos kínlódásán és elszigeteltségén, rávenni, hogy sikerrel vágjon neki valami új dolognak.) Folyton parancsokat osztogattam neki, mogorván kényszerítettem, hogy próbáljon meg olyan dolgokat csinálni, amiket nem akart, és valószínűleg fizikailag képtelen volt megtenni, a merev feszültség miatt, ami megbontotta az egyensúlyát, és megzavarta tagjainak együttműködését, no meg a gombóc miatt a torkában. Mivel úgy éreztem, hogy fél a tengertől, kényszerítettem, hogy jöjjön, gázoljon bele velem, és egyszer majdnem belefulladt, amikor egy hirtelen ránk törő nagy hullám mindkettőnket ledöntött a lábunkról, kitépte a kezét a kezemből, és a mély, örvénylő, viharos tajték elsodorta, tehetetlenül bukfencezett és kecskebukázott a part felé. Mikor végül föltápászkodott (miközben én ügyetlenül küszködtem a visszacsapó hullámmal, hogy megpróbáljam elérni és kimenteni), visszatartotta a lélegzetét, a szemét pedig olyan erősen lehunyta, hogy kipirult arcának két kiálló arccsontja olyan lett, mint két vörös, összeszorított ököl. Nem volt hajlandó kinyitni a szemét, amíg újra kézen nem fogtam, és ki nem vezettem a partra. Ezt a jelenetet időnként még mindig magam előtt látom.
Tudod, apu mondta nekem , féltem kinyitni a szememet. Nem tudtam, hol vagyok, és féltem kinyitni a szememet, hogy megnézzem. Féltem, hogy mikor kinyitom a szememet, messze kinn leszek, és nem akartam látni.
Meg voltam lepve, hogy szóba áll velem, meg voltam lepve, hogy még mindig annyira bízik bennem, hogy ilyesmit eláruljon. (Megfulladhatott volna, halálra zúzódhatott vagy megbénulhatott volna, ott helyben. Három-négy másodperc alatt elsodorhatta volna tőlem a rohanó víz szívó hatása, ki a nyílt tengerre. Egyszer segítettem az úszómesternek kimenteni egy kisgyereket, aki a fölfújható kádjában egy pillanat alatt harminc yardnyira sodródott ki a partról. Lehet, hogy soha többé nem láttam volna élve. Mindig féltem a fulladásos haláltól. Talán soha nem tudtam volna megbocsátani magamnak, ha akkor elveszítem. A feleségem soha nem engedte volna, hogy megbocsássam. El kellett volna válnom tőle, ott kellett volna hagynom Derekkel, aki, mint megmondták, születésétől fogva fogyatékos elméjű, meg a lányommal, aki nem sok segítséget és vigasztalást nyújt. Talán még most sem lenne olyan rossz, ha megtenném. Sokat gondolok a válásra, mindig is sokat gondoltam. Még meg se nősültem, máris arra gondoltam, hogy el fogok válni. Magam elé tudom képzelni a következő feleségemet: fiatalabb lenne és csinosabb, buta és alázatos. Szőke lenne, alacsony, kövérkés és vidám, és borzasztóan szeretne a konyhában és a hálószobában a kedvemben járni. Hamarosan lehetetlennek tartanám, hogy egyszerre egy-két óránál tovább együtt legyek vele, és kénytelen lennék tőle is elválni. Örülök, hogy a fiam életben maradt. A házasság az én ötletem volt. Szeretek a feleségemmel kefélni. Engedi, hogy csináljam, ahogy csak akarom. Nem kell neki semmiféle Női Felszabadítás. Csak egy disznó férfi-soviniszta, de abból bőven. Még akkor se tudtam kedvemre, szabadon megketytyinteni, amikor nem fájt neki, mert a fiam napközben folyton a ház körül lebzselt, éjjel meg sokszor ébren feküdt az ágyában. Gyakran pusztán ezért próbáltam elzavarni a közelünkből. Ha kizártuk a hálószobánkból, nem tudhattuk, nem táboroz-e le csüggedten pont az ajtónk előtt, ahol mindent hallhat. Egész idő alatt meglehetősen barátságtalan voltam, és sokat morogtam mindenkivel.)
Szörnyű dolgokat csináltam vele. Annak idején annyira szükségesnek látszottak. Nem tudtam, mi mást csinálhatnék. Nem tudtam megszabadulni tőle, ő meg tudta, hogy azt akarom. Egyszer elment biciklizni, nekiesett egy fakerítésnek, és olyan csúnyán fölhorzsolta a lábát, hogy egy hétig sántított, az alsókarjába meg belement egy hosszú, fekete szálka, kötőtűvel kellett kipiszkálnom (és közben úgy éreztem, magam vagyok a testet öltött bűn. Komoran vitattam magamban, kivegyem-e a beütemezett kéthetes nyári szabadságomat vagy ne. A feleségem kényszerített rá; azt mondta, képtelen tovább kibírni nélkülem a tengerparton, és ő is visszajön a városba, így aztán kivettem. És a szabadságomnak voltak olyan napjai, amikor szívesen fizettem volna a cégnek kétszer annyit, mint amennyit kaptam, csak engedjék meg, hogy bemehessek dolgozni). Már be sem tudtam rúgni többé. Koktélidőben nem tudtak földobni a martinik, mert a fiam mindig ott volt valahol a környéken, hallgatózott és figyelt. (Ehelyett gyötrő fejfájásaim voltak a szemem fölött a kimerültségtől.) Nem mesélhettünk disznó vicceket, nem trágárkodhattam még akkor se, amikor vendégeink voltak. Nem flörtölhettem. Ott volt, és meglátott volna. (A lányom, áldja meg az Isten a jó szivét, legalább volt olyan tapintatos, hogy becsomagolta a bajait az ócska sportzsákjába meg a katonaládájába, és tőlünk távol nyavalygott ezen a nyáron, csak messziről nyúzott minket.) A fiam. az ott volt. Mindig ott volt. (Nem mondhattam és nem csinálhattam semmit, aminek nem akartam, hogy a tanúja legyen. Olyan sok minden volt, amivel esetleg fölizgattam volna.) Néha, amikor megfordultam, ott lábatlankodott mögöttem, és ráléptem, és mind a ketten szörnyen éreztük magunkat, miközben ügyetlen, összefüggéstelen mentegetődzésekben törtünk ki. (Káromkodni szerettem volna. Ordítani lett volna kedvem. Azt akartam ordítani: “Mars ki innen!") Nem tudtam eldönteni, mit mondjak. Nem tudtam, hogy intézzem el a dolgot. Végül aztán kispekuláltam. Azt mondtam:
Tűnj el.
Hogy ráébresszem, igenis képes elindulni nélkülünk, és megtalálni az utat, anélkül, hogy eltévedne, kényszerítettem, hogy menjen el egyedül sétálni. Természetesen eltévedt.
Tűnj el ismételtem még élesebben, amikor úgy látszott, hogy nem érti.
Hogy?
Nincs mit csináljak panaszolta egy perccel azelőtt.
Menj el valahova.
Hova?
El. Sétálni.
Kivel?
Egyedül. Anyu meg én szeretnénk egy kicsit egyedül maradni itt a parton.
Nem tudom, hogy.
De igen, tudod.
Nem fogok visszatalálni.
De igen, vissza fogsz.
Most?
Hát mikor?
A feleségem megkövesült tekintettel bámult el mellette. Jobb lesz, ha elindulsz tanácsolta neki minden együttérzés néikül.
Menj végig a parton a vurstli-mólóig. Aztán fordulj meg, és gyere vissza. Csak menjél végig a víz mellett a parton a vurstli-mólóig. Aztán fordulj vissza, és gyere megint a parton.
Én itt akarok maradni.
Én meg azt akarom, hogy menj el.
El fogok tévedni.
Ahhoz nagyon ravasznak kell lenned.
Rendíthetetlen voltam. Fölállt, lassan ledörzsölgette a tenyeréről a homokot, aztán alázatosan, némán, leverten elballagott, vissza se nézett. Hamarosan el is tűnt a szemünk elől, eltakarta a parton összezsúfolódott emberek feje és teste. A vurstli-móló távolabbinak látszott, mint előzőleg bármikor, a tengerpart zsúfoltabbnak. Féltem, hogy el fog tévedni. (Féltem, hogy én is eltévednék, ha nekem kellene azt megcsinálni, amire őt elküldtem.)
Miért csináltad ezt? kérdezte a feleségem bírálóan, máris megbánva passzív együttműködését.
Te akartad, nem?
Nyújtogattam a nyakamat, amíg csak tudtam, szem előtt tartottam vézna kis alakját, és amint eltűnt, tüstént aggódni kezdtem érte, és sajnáltam.
Tudom ismerte be a felségem. Szórakozottan bólintott. Már nem bírom elviselni, hogy folyton a nyakunkon lóg.
Én se.
Folyton itt toporog. Megszakad tőle a szívem.
Az enyém is.
Mindig olyan boldogtalannak látszik.
Ez az egyik dolog, amit nem bírok elviselni.
Gondolod, hogy el fog tévedni?
Nem tud eltévedni. Az a rohadt játszócsoport, a fene egye meg őket. Ez mind nem tőrtént volna, ha ott jobban szemmel tartják a dolgokat. Azt akarom, hogy lássa be, nyugodtan mehet egyedül, járkálhat egyik helyről a másikra, anélkül, hogy valami szörnyűség történne vele.
Olyan zsúfolt ez a strand.
Nem fog elveszni.
Elveszett.
(Legalábbis azt hittük, hogy elveszett.)
Amikor már huszonöt perc is eltelt, és még mindig nem jött vissza, pánikba esve rohantunk utána. A feleségem közvetlenül a part mentén tipegett, én meg a fövény közepén, a mélyebb homokban törtettem a vurstli-móló irányába. (Homoszexuális perverzek jutottak eszembe, arra gondoltam, hogy rábukkantak a többi gyerekek a játszócsoportból, csúfolják, tömegesen nekiesnek.
Leszakad az ég! szerettem volna rémülten odakiáltani a felnőtteknek, akik mellett zakatoló szívvel elrohantam. Nem láttak egy kissrácot? Elveszett. Látszik rajta, hogy fél.)
Amikor rátaláltunk, egyedül ácsorgott a parton, tőlünk vagy kétszáz yardnyira, egy helyben toporgott, mint aki eltévedt; nem tudta biztosan, nem ment-e már túl rajtunk, ezért nem tudta, melyik irányban induljon tovább. Az arca fehér volt, a szeme távoli, és szorosan összeharapta a száját. A nyakán megfeszültek az inak, és csomó fojtogatta a torkát. A parti sétány mentén lévő útjelzők az a sok ismerős jelzőtábla és épület semmit nem jelentettek számára.
Első indulatomban azt hittem, megölöm.
Eltévedtél? ordítottam rá.
Nem tudom vonta meg a vállát.
Legszívesebben megöltem volna. Dühöngtem rá, és undorodtam tőle, a tehetetlenségéért és a lehetetlenségéért (ahogy képes volt ott állni a városban azon a napon a járdán, mintha minden csont összetört volna a bokájában. Szégyelltem a fiamat, és szerettem volna megszabadulni tőle. Sajnáltam, hogy az én fiam), aztán meg szerettem volna szeretettel, védelmezően magamhoz szorítani, és a bánat és a legmélyebb részvét könnyeit ontani fölötte (azért, mert szerettem volna megölni. Képzeljék el, hogy az apjuk meg akarja ölni magukat. Ezt a részt mindenki kihagyja Oidipusz történetéből. Szegény Oidipuszt sokat rágalmazták. Nem akarta ő megölni az apját. Az apja akarta megölni őt). Nem is tudom, mit éreztem, amikor rátaláltam, ahogy ott állt: mérhetetlen hálát, hogy nincs semmi baja, és átható, nyomasztó csalódást minden más miatt, irányíthatatlan, disszonáns érzelmek iszonyú rohama tört rám, melyben számomra is elveszítették a jelentésüket az útjelzők. (Nem mindig tudom mostanában, hogy mit is érzek.)
(Szeretnék csimpánz lenni.)
Másnap a feleségem meg én irtózatosan összevesztünk otthon, pénzen és szexen, aminek semmi köze nem volt a kisfiúnkhoz (bár ezt ő nem tudhatta). Morogtunk, vicsorogtunk és acsarogtunk egymással, mint az ugató sakálok. Ordított velem, én visszaordítottam (stricinek és kurvának neveztük egymást, és lófaszt kívántunk egymás seggébe), és amikor kirobogtam a konyhába, hogy egypár jégkockát dobjak a whiskyspoharamba, amely majdnem összetört a kezemben, olyan hevesen és erőszakosan markoltam meg, hallottam, amint a kisfiam félénken bemegy a nappaliba, és halkan azt mondja a feleségemnek:
Menjek el megint sétálni? A vurstli-mólóra?
Hallottam, amint fölsóhajtok. Sírni szerettem volna.
Ezért olyan boldogtalan apu?
Ereztem, hogy szörnyűségesen érzem magam. A feleségem csöndesen kijött a konyhába.
Hallottad? suttogta. Ellenem táplált dühe teljesen elpárolgott. (Én nem szóltam semmit.) Azt szeretné tudni, ne menjen-e el megint sétálni. Azt hiszi, azért vagy most olyan boldogtalan.
Erről szó sincs tagadtam le végül lélektelenül.
Biztosan hallottad. Eridj, kérdezd meg tőle.
Nem hiszek neked.
Mikor ilyen vagy, teljesen megőrülsz siránkozott a feleségem. Nem tudok veled beszélni. Senki se tud. Nem figyelsz ránk, és semmit nem vagy hajlandó belátni. Eredj, kérdezd meg tőle. Eredj, nézd meg, milyen, ha nekem nem hiszel.
Tudtam, mit fogok látni (és nem akartam látni). Megkerültem a feleségemet, anélkül, hogy ránéztem vagy megérintettem volna, és bementem a nappaliba. A fiam ott állt, jámboran és bűnbánóan (mintha őt kellett volna hibáztatni), a verandára vezető ajtó mellett, és várta az utasításaimat. Kékes árnyékok ültek az arcán. (Bármit megtett volna, amire csak kérem. Nem akarta, hogy dühös vagy boldogtalan legyek miatta. Tágra nyitott szemmel, komolyan nézett rám. Soha életemben, se azelőtt, se azóta nem éreztem magam olyan mélységesen kegyetlennek, olyan rohadtnak, gonosznak és embertelennek. Kész volt alávetni magát bármiféle áldozatnak, amit csak követelek tőle. Nem akartam, hogy ilyen legyen.) Várakozó, komor és rezignált volt a tekintete. Egy pillanatig meg se szólaltam. (Nem tudtam.) Gombóc volt a torkomon.
Mostantól fogva mondtam neki szelíden . legalábbis a nyár végéig, semmi olyat nem kell csinálnod, amit nem akarsz csinálni. És bármit szabad csinálnod, amit csak csinálni akarsz, így oké lesz? Gngéd és bocsánatkérő volt a hangom.
Az ő tekintete szkeptikus maradt. Komolyan mondod?
Megígérem.
Szeretlek, apu mondta, nekitámasztotta a fejét a hasamnak, és békésen megölelt. Te vagy a legjobb apa az egész világon.
Én vagyok az egész világon a legrosszabb apa.
Tegnap átkísértem egy vak embert az utcán, és meg voltam lepve, mert nem éreztem undort, amikor megfogtam a karját. (Valójában ő fogta meg az enyémet. Én csak elkezdtem feléje nyúlni, de ő azt mondta:
Ne, engedje meg, hogy én fogjam meg a magáét.)
Azt hiszem, ezentúl gyakrabban fogok ilyesmiket csinálni (most, hogy látom, hogy képes vagyok rá).
Sokszor megszegtem a neki tett ígéretemet.
Ő azért továbbra is szeretett.
Azt hiszem, túlságosan erősen azonosulok vele. Emlékszem. egyszer, mikor még pólyás volt (rugdalódzott a pólyázóasztalon. ami ettől veszedelmesen táncolni kezdett, és vad csörömpöléssel szóródtak szét rajta a púderesdobozok meg a biztosítótűk), a feleségem sürgetően hívott, hogy menjek be a szobába, és megmutatott nekem egy tűzvörös pörsenést, oldalt, a pénisze makkján. (Pirinyó lehetett, annak kellett lennie, de akkor hatalmas fekélynek tűnt.) Én még abban a pillanatban, ahogy megláttam azt a fölhorzsolt (apró) lángvörös foltot, kétrét görnyedtem a saját péniszemben érzett éles, metsző fájdalomtól, és reflexszerűen, két kézzel eltakartam a nemi szervemet, hogy megóvjam, és enyhítsem a fájdalmat. Mert akkor fájt. És most is fáj, amikor eszembe jut. Meg se kell néznem, úgyis tudom, hogy nincs rajta semmi. Egyszer, amikor még kicsi voltam, szúró fájdalmat éreztem a hegyén, és láttam, hogy egy barna hangya mászik ki belőle, de ezt nem mesélem el többé senkinek, mert senki nem hiszi el. Igazában alighanem még mindig nagyon szeretem ezt az én kis jószágomat, bár fogalmam sincs róla, hogy miért. Mi lenne belőlem nélküle? Semlegesnemű. Furcsa helyekre vitt. Én vittem őt. Ez a hol izgatott, hol petyhüdten pisilő jószág évtizedeken át csodálatos, gyakran elviselhetetlen gyönyörűségeket szerzett nekem, és három nagy, teljesen kiformált gyereket, akik óriások voltak hozzá képest, attól a naptól fogva, hogy megszülettek. Az egyik rendellenes. Egy gyárban selejt lenne. A normálisnál kevesebbet szenved. Mi kiegyenlítjük a különbséget. Nagyjában és egészében, azt hiszem, már nem is szerez nekem olyan sok gyönyörűséget többé, bár úgy vélem, egy darabig még szeretném megtartani, hahaha. Nem mindig szeretem betenni, és nem szeretem kivenni. Szeretném, ha valamivel többet lehetne csinálni vele, mint amit lehet. Egyszer, tizenéves korom elején, tíz centet fizettem egy kislánynak, az unokahúgomnak, hogy vegye elő nekem, és utána nagyon féltem, hogy elmeséli az anyámnak, a bátyámnak, vagy a saját családjából valakinek. Kíváncsi vagyok, rontott-e rajta ez valamit. Lehet, hogy segített. Boldoggá tett. Vacak tíz centért. Még most is magam előtt látom: bizonytalan kislány, nincs benne szikrányi huncutság, kíváncsiság vagy érzékiség, amely gazdagítaná számára az élményt. Unta a dolgot, és kissé zavarban volt. Gyöngéden meg is tapogattam. Molesztáltam egy gyereket. Engem is molesztáltak gyerekkoromban. Mindenkit molesztálnak. Lehet, hogy ezért aggódom olyan sokat a fiam miatt. Régebben ugyanígy aggódtam a lányom miatt is. Ő most már elég idős hozzá, hogy maga molesztáljon gyerekeket. Azóta sokszor fizettem jóval többet, mint tíz centet.
Eljutva középkorúságom éveihez, a magzat testhelyzetét felcseréltem a hulláéra. Mikor mostanában elalszom, már nem az oldalamon fekszem, biztonságosan a hasamig felhúzott térddel, a hüvelykujjamat a szám mellett tartva. Hanyatt fekszem, a kezemet illedelmesen összekulcsolom a mellemen, mint egy halott, az arcom pedig egyenesen a mennyezetre néz. Szerencsés éjszakákon hallom és érzem, ahogy horkolni kezdek; hátul a torkomban sokat ígérő, mély, gyönyörűséges, csiklandó érzés támad, aztán vibrálni kezd az a laza, membránszerű valami, és közben még az a kellemes eshetőség is fölcsillan bennem, hogy a horkolásom bosszantani fogja a feleségemet, és nem hagyja aludni. Nem bírom elviselni, ha én nem tudok elaludni, a feleségem meg igen; néha szeretnék nekiesni, és ököllel püfölni. Azt szeretem, amikor én el tudok aludni, ő meg nem. Mikor azonban ébren vagyok, rendszerint az oldalamon fekszem, és a kezem meg mindig a combjaim közt van, a nemi szervem közelében. Alighanem nagyon szeretném megőrizni, amíg csak módomban áll. Amikor kezdtek pisilős álmaim lenni, tudtam, hogy kezdek öregedni. Teli hólyaggal ébredek, és azzal a pillanatnyi, megszégyenítő rémülettel, hogy máris az ágyba pisiltem. És hogy hamarosan mindenki meg fogja tudni.
Végre tudom, hogy mi akarok lenni, amikor felnövök.
Amikor felnövök, kisfiú akarok lenni.
Szeretnék még egy esélyt kapni. Aztán még egyet. (És aztán még egypárat. Annyi lányt meg tudtam volna kefélni, mikor fiatal voltam, és nem keféltem meg, mert nem tudtam, hogy ismerem a fortélyát, és meg tudnám. Nem tudtam, milyen könnyű. Akkoriban soha nem jutott eszembe, hogy ők is azt akarják. Még az indíttatás sem volt meg bennem. Ehelyett csak szerelmes lettem. Szeretnék még egy lyukat. Hahaha. Azt hiszem, meglenne az indíttatásom hozzá. Mikor felnövök, szeretnék méltóságteljes, jó ízlésű, fontos ember lenni, aki azért csinálja azokat a dolgokat, amiket csinál, mert valóban csinálni akarja őket, és élvezi a munkáját. Szeretnék William Shakespeare lenni.) Lehet, hogy ezért aggódom annyit a kisfiam miatt (túlságosan erősen azonosulok vele), ezért leszek kissé dühös és elkeseredett, valahányszor látom, hogy elakad, valahányszor azt látom, hogy kudarcot vall valamiben, vagy még csak meg se hajlandó próbálni. (Csalódtam volna benne?) A lányom makacsul állítja, hogy csalódtunk benne. Tudom: én valami egészen mást vártam mindnyájunk számára. Én soha nem lettem az, ami szerettem volna lenni, hiába van meg mindenem, amire valaha vágytam, egyebek közt két kocsi és két színes tévé. Kétautós família vagyunk egy első osztályú kertvárosban, Connecticutban. A reklámszakemberek meg az USA Népszámlálási Hivatala statisztikákat állítanak össze, amelyek azoknak az embereknek a kategóriájába sorolnak minket, akik a legdúsabb életet élvezik. Én azt akartam, hogy a fiam gondtalan legyen, magabiztos, hetvenkedő, tehetséges, sikeres, és függjön tőlem, így aztán, ezt a legutóbbit kivéve, alighanem mindenben csalódtam benne. Lehet, hogy ezért fél annyira, hogy el akarom vinni valami idegen és veszélyes helyre, aztán ott akarom hagyni. Lehet, hogy így van. Bennem is megvan ugyanez a félelem, hogy valami ilyesmi fog történni vele; látom, amint elvész valahol, és nincs rá semmi remény, hogy valaha is újra megtaláljuk. Tudom, hogy jobban féltem az ő biztonságát, mint a magamét, és ez meglep.
Mikor ő meg van ijedve, én is meg vagyok ijedve, még ha engem nem is az ijeszt meg, ami őt. (Ideges leszek, amikor nem mennek jól számára a dolgok. Szeretném, ha garanciát kaphatnék rá, hogy soha többé nem fog semmi olyant csinálni, amivel felidegesít. Nem tudok visszaütni.)
Mikor ő remeg, én is remegek. Mikor megfázik, folyik az orrom: én is prüszkölök, és megfájdul a torkom. Mikor láza van, ég és lüktet a halántékom, fájnak és megmerevednek a csontjaim meg az ízületeim. (Csupa szív vagyok, nem?)
A fiam ugyanígy van vele. Ő is túl erősen azonosul más emberekkel, akik bajban vannak. Azt hiszem, ezért osztogat süteményt meg pénzt azoknak, akiknek érzése szerint szükségük van rá tudja, mi az, hogy sóvárogni. (Együtt sóvárog velük.) Emlékszem, milyen hitetlenkedő rémülettel tátotta el a száját, amikor megnyomorodott vagy csonka embereket látott, púposokat, törpéket, olyanokat, akiknek hiányzott vagy torz volt a keze vagy a lába. Olvasni tudtam a gondolataiban: nem tudta, mi történhetett velük, ami vele is meg ne történhetne, és ezt nem volt mindig könnyű megmagyarázni neki. (Nem jelenthettem ki kategorikusan, hogy őt soha nem érheti súlyos baleset, vagy nem eshet halálos betegségbe.) Észrevettem, hogyan próbálja mostanában elkerülni, hogy egyenesen rájuk kelljen néznie. (Ugyanolyan haragosan fordítja el a tekintetét, ahogy én elfordítom az enyémet. Az embernek nem illik rájuk néznie, és nem illik elfordítania a tekintetét.) Azelőtt ilyenkor egy pillanatra természetellenes helyzetbe merevedett a keze vagy a lába, vagy görcsbe rándult.
( Nézd!
Valahányszor meglátott egy torz kezű vagy lábú nyomorékot, megmutatta nekem saját, merev, görcsbe rándult izmát, vagy ujjainak vagy a lábának görcsös remegését; részben kíváncsian, részben kényelmetlenül csodálkozott ezen a telepatikus jelenségen, és megkérdezte tőlem, hogy ez miért történik.
Én is így vagyok vele.)
Mondok neked valami mást, rém vicces jelentette ki nemrégiben. Valahányszor megcsiklandozok valakit, én is nevetek.
Hogyhogy? kiáltok föl. Egy pillanat múlva én is viccesnek érzem, és felnevetek.
Nem tudom sipítja válaszul, szintén nevetve. Miért nevetsz?
Mert ez olyan vicces! Te miért nevetsz?
Mert te nevetsz! kiáltja vidáman, és még hangosabban nevet, bugyborog az elragadtatástól, és két kézzel fogja az oldalát, mintha se a bordái, se a lelke nem bírnák tovább elviselni az eksztázisát.
A fiam szeret nevetni, vidáman nevetne és heccelődne folyton, ha az őt körülvevő atmoszférában nem volna olyan sok minden belőlünk, ami gátlásossá és megalázottá teszi. Állandó félelem él bennem, hogy valami történni fog vele. (Ő az a gyerek, akit halálra szurkálnak a parkban, aki Hodgkin-kórt vagy szemdaganatot kap. Amikor tudom, hogy elment úszni. Amikor nincs otthon. Minden alkalommal, amikor tudom, hogy a lányom idősebb srácokkal autózik, mindig azt várom, mikor jön a telefon vagy egy rendőr, közölni, hogy szörnyű autóbaleset történt, és éppen most halt meg. Vannak időszakaim, amikor azt kívánom, bárcsak sietnének már, esnének már túl rajta mind a ketten, hogy elengedhessem magamat, és abbahagyhassam ezt a vissza-visszatérő, feszült tépelődést. Vannak időszakaim, amikor azt kívánom, bárcsak halna meg mindenki, akit ismerek, hogy megszabaduljak ezektől a gyöngéd feszültségektől, amelyeket irántuk való nagylelkű részvétemben átélek. A feleségemmel kapcsolatban nem gyötörnek ilyen akut szorongások, pedig tudom, hogy sokat vezet napközben, miután már ivott. Az ő halála szinte soha nem jut eszembe. Csak a válás. Nem szeretem az autókat. Az úszómedencéket sem, se az óceánt.)
A halálra gondolok.
Folyton a halálra gondolok. Állandóan foglalkoztat. Rettegek tőle. Tulajdonképpen nagyon nem szeretem. Úgy látszik, a halál nálunk családi örökség. Az emberek belehalnak, én meg halálról álmodom, és a végtelenségig szövögetem a halálról szóló ironikus, cifra képzelgéseket. (És rájövök az Isten legyen hozzám irgalmas , hogy még mindig szeretném elmondani azt a háromperces beszédet. És csakugyan áhítozom rá, hogy előléptessenek Kagle helyébe. Tegnap éjjel az ágyban egy időre abbahagytam a halálról való spekulációt, és elkezdtem terveket kovácsolni mind a két beszédre, amelyre esetleg fölkérhetnek. Lehet, hogy nem kérnek föl semmire, de jó fordulatokat találtam mindkettőhöz.) Tegnap éjjel az ágyban, miután megfogalmaztam ügyes fordulataimat vagy ma korán hajnalban, miközben visszatérőben voltam az álomból, megint sértetlenül? , azt álmodtam, hogy a cselédlányunk fölhívott a hivatalban, miközben a feleségem valahol házon kívül piált (vagy kefélt valahol, az utóbbi időben néha-néha erről is álmodom, és csöppet sem tetszenek ezek az álmaim), és azzal a kásás, déli akcentusával, olyan mély hangon, mint egy színes bőrű férfié, azt mondta nekem:
Mr......., a fia a nappali szoba padlóján fekszik, és tizenöt másodperce nem lélegzik
Pontosan így lebegtek felém a szavak álmomban vagy ébredésem ködös pillanataiban:
Mr........ a fia a nappali szoba padlóján fekszik, és tizenöt másodperce nem lélegzik.
(Név nélkül. Csak egy hézag, egy baljós szünet, egy kipontozott űr nem tudom, hogyan.)
Micsoda? lihegtem, jéggé dermedve, libabőrösen. (Béna voltam és tehetetlen a közelgő tragédia jelenlétében, melynek végül most be kell következnie.)
Mr......., a fia a nappali szoba padlóján fekszik, és tizenöt másodperce nem lélegzik.
Nem volt nevem, de tudtam, hogy ki vagyok.
Tisztán hallottam a cselédlányt a telefonon, de nehezen értettem, és még nehezebben tudtam hinni neki láttam az arcát, női arc volt, sötét, telt és egykedvű, és újra meg újra megismételtettem vele, amit mondott. Micsoda? kérdezgettem (semmi más nem jutott eszembe, csak húztam az időt kétségbeesetten, és üvöltöztem, hogy "Micsoda?"), és megismételtettem vele az üzenetet és a cselédlány üzenete mindig ugyanaz volt:
Mr......., a fia a nappali szoba padlóján fekszik, és tizenöt másodperce nem lélegzik.
(Közben rohant az idő, és még mindig tizenöt másodpercet mondott.)
Mr......., a fia a nappali szoba padlóján fekszik, és tizenöt másodperce nem lélegzik.
Biztos vagyok benne hogy álmodtam.) Mit csinálnék, ha valami ilyesmi történne, ha ülnék benn a városban, az irodámban, egy eseménytelen napon, mint a mai, egy a többitől semmiben nem különbő napon és telefonüzenetet kapnék hazulról, hogy a fiam összeesett a nappali szoba padlóján, és úgy látszik, haldoklik? Tudom, mit csinálnék. Fölhívnám a eonnecticuti rendőrséget, hadd intézzék ők a dolgot.
(Lehet, hogy azt kell majd mondanom nekik: A fiam a nappali szoba padlóján fekszik, és tizenöt másodperce nem lélegzik és ez pontosan ugyanolyan lesz, mint az álmom.)
AAztán nagyot sóhajtanék , és borzasztóan sajnálnám magamat. Le kellene mondanom a megbeszéléseimet, meg kellene változtatnom a terveimet, és haza kellene sietnem egy nagyon lassú vonaton. A leggyorsabb volna taxin hazamenni, de ez valószínűleg csak akkor jutna eszembe, amikor már a vasútállomáson ülnék, és várnám, mikor döcög már ki az a vonat. Ideges lennék, izgatott. De azt is tudnám, hogy tulajdonképpen már nem is sietek annyira, csak színlelem, hogy már minden lezajlott, és hogy jobb szeretnék csak akkor megérkezni, amikor a szükséghelyzetet mások már elintézték, és a kimenetele már így vagy úgy eldőlt, hiszen ami engem illet, én már mindenképpen későn érkeztem, hogy hasznomat vegyék. Nem szeretném megmondani se a kollégáimnak, se a beosztottaimnak a hivatalban, hogy miért megyek el aznap olyan korán, mert nem szeretném kitenni magam se a részvevő tekintetüknek és felkiáltásaiknak, se a szenvedélyes aggodalmuknak. Amikor újra látnám őket, nem szeretnék válaszolni a kérdéseikre. Azt hiszem, mindenekfelett elsősorban bosszankodnék, és kényelmetlennek erezném a helyzetet. (Mindig bosszankodom, amikor terveken változtatni kell.)
Bosszankodtam tegnap, amikor egy korombeli férfi szörnyethalt egy közeli metróállomáson, és közlekedési dugót okozott, és emiatt elkéstem az ügynökök koktélpartijáról, ahová pedig korán vártak; ahogy megpróbált fölfurakodni, a karja beszorult a becsukódó ajtók közé, ő kinn rekedt, de a szerelvény mégis elindult, pedig nem lett volna szabad, írják a mai újságok, és magával vonszolta, végig az állomás peronján, amig halalra nem zúzódott az oszlopokon meg a kő- és acélfalakon, ahogy a szerelvény berobogott az alagútba. A felesége már odabenn volt a kocsiban, és tehetetlenül végig kellett néznie az egészet. (Lefogadom, még a kezét is megfogta és szorongatta, ostoba, hiábavaló és értelmetlen erőfeszítésében, hogy megmentse. Olyan volt, mint egy rossz álom, lefogadom. Lefogadom, az az aszszony még most is azt mondogatja:
Olyan volt, mint egy rossz álom.)
Egy másik korombeli férfit tegnap agyonlőttek a parkban, senki sem tudja, miért. (A korombeli férfiak mostanában kezdenek meghalni, ki rákban, ki gutaütésben, ki szívrohamban.) A múlt héten egy másik férfit lőttek agyon a parkban, senki nem tudja, miért. Az azelőtt való héten meg egy másik embert lőttek agyon a parkban, és senki nem tudja, miért. Minden héten agyonlőnek a parkban egy férfit. Senki nem tudja, miért. Egy fiút leszúrtak a metrón. Én nem megyek a parkba. (Mississippi államban, Jacksonban, nagyjából minden évben vagy három színes bőrű diákot lő agyon hidegvérrel az állami rendőrség, és mindenki tudja, hogy miért, így aztán mi többiek nem félünk.) Félek még az ajtóktól is. Félek a csukott ajtóktól, és félek attól, amit a nyitott ajtókon át megláthatok, vagy ami bejöhet rajtuk. Tudom, majd meghaltam, annyira féltem a fiam mandulaoperációjától, azon a napon, a kórházban, amikor az ápolók betolták a hordágyat az ajtón; eszméletlen volt, csöndes és sápadt, és bűzlött az éterszagtól, amitől émelyegni kezdtem, és egyik mozdulatlan orrlyukából ott a szemem előtt csúszott lassan kifelé egy szinte fekete, undorító vérrög. (Csak a csoda mentett meg.) Fölfordult a gyomrom. Forgott a fejem. A szoba ködben úszott.
Mi az? sikoltotta rémülten a feleségem, amikor rám nézett. Mi a baj?
(Nem tudom, mit gondolhatott, mit láttam a fiunkon, vagy mit tudtam róla, amit ő nem, vagy mit gondolt, mi történhetett velem, ami ilyen rémülettel töltötte el.)
Nem tudtam megszólalni. Azt hittem, mindjárt elhányom magam (de ahhoz se éreztem magamban elég erőt). Zúgott a fülem, fájt az agyam, a padló tébolyítóan himbálódzott, és komolyan azt hiszem, ott helyben elájultam volna (mint egy nő), ha a feleségem nem ugrik föl a fiam ágya mellől, nem kapja el a könyökömet, és nem térít magamhoz hosszú körmeinek szúrós hegyével és éles, átható sikoltozásával. Szilárdan fogott, égő tekintete úgy meredt rám, mint egy nagy, lobogó lámpa. Nem hagyott összeesni, odasegített egy székhez, mint valami gyámoltalan rokkantat. (A feleségem erősebb nálam, és különb is. de nem szabad engednem. hogy erre valaha is rájöjjön.) Töltött nekem egy pohár hideg vizet a kancsóból. amelyet a fiamnak tettek oda az asztalra, az ágy mellé. Éppen a vizet kortyolgattam, amikor bejött az orvos, és megkérdezte, nincs-e valami baj. Álnokul ráztam a lejemet.
Nincs semmi baj, ugye? mondtam. Mondja meg a feleségemnek. Teljesen jól van a fiú, ugye?
Mint hal a vízben felelte mosolyogva. Remekül lesz. Ez az övé. Az ő testében volt. Lehet, hogy meg akarja őrizni.
Kidobtuk, mielőtt a fiam visszanyerte az eszméletét, és meglátta volna.
Soha nem felejtem el azt a mandulaműtétet. (Soha nem felejtem el a magamét sem.) Még mindig vissza-visszaesem, visszatérnek az akut tünetek, olyankor elakad a szavam a fiamról fölszálló édeskés, fullasztó éterszagtól, visszaemlékezem arra a sápadt arcra, meg az orrlyukát megszentségtelenítő alvadt vérfoltra, és fájdalmasan és kikerülhetetlenül eszembe jut, hogy amikor gyógyultan hazajött, hogyan kezdett megszállottan és ösztönösen (egy darabig olyan volt, mint valami apró, megszállott élő előember) csúszni-mászni a mélységes, dohos sötétségben, újra meg újra, be a hálószobánkba, miután minden alkalommal addig számolgatott, amíg már remélhette, hogy mind a ketten mélyen alszunk, mert egyszerűen képtelen volt éjjel egyedül maradni a saját szobájában. (Akkor nem jöttünk rá, hogy tényleg képtelen. Azt hittük, csak ravaszkodik. Azt hiszem, számomra is képtelenség volt, hogy a mandulaműtétem után éjjel egyedül maradjak a szobámban. Úgy emlékszem, nekem egyszer megengedték, hogy egy ágyban aludjak az anyámmal meg az apámmal, és el nem tudom képzelni, miért engedték volna meg, ha nem lettem volna beteg, és nem féltem volna.) Mi kizavartuk. Estéről estére még csak a szobájába se volt hajlandó bemenni, amikor szóltunk neki, hogy ideje lefeküdni. Kényszerítettük rá. (Azt hiszem, attól félt, hogy miután ráédesgettük, hogy bemenjen, és megengedte, hogy rácsukjuk az ajtót, azt tervezzük, hogy egyszer s mindenkorra bezárjuk és ott hagyjuk. Nem engedte, hogy becsukjuk az ajtaját. Mindig legalább ujjnyira nyitva kellett hagynunk.) Nem zártuk be kizártuk. Bezárkóztunk a szobánkba, mert nem tudtuk elviselni, hogy egész éjjel folyton visszalopózzon hozzánk a vidám, színes takarójával, amit mindig magával hurcolt (aztán ott találtuk kinn, az ajtó előtt, összekucorodva a földön, azon a keskeny, huzatos folyosón. Reggel mindig el kellett fojtanunk egy sikolyt, amikor kinyitottuk az ajtót, és belebotlottunk, mert eleinte mindig elfelejtettük, hogy esetleg ott lehet. Később meg szinte képtelenek voltunk kinyitni a hálószobánk ajtaját, mert éreztük, hogy ott van. Néha nem volt ott, nem volt sehol, és ez ugyanolyan megdöbbentő volt, amíg rá nem találtunk). Riasztó, idegtépő időszak volt mindannyiunk számára (legfőképpen, úgy sejtem, az ő számára, bár ezt mi hajlamosak voltunk figyelmen kívül hagyni. Én, ahányszor csak tudtam, házon kívül aludtam valahol. Ő egy hét alatt jutott túl rajta. Nekem sokkal hosszabb ideig tartott). Kínszenvedés volt (és ő mérte ránk). Őrjítő és elkeserítő volt minden áldott éjjel ott feküdni az ágyban, próbálni elaludni, és közben egyre azt lesni, mikor halljuk, hogy megint a kilincsünkkel próbálkozik, vagy a vastag, bolyhos szőnyegen kaparász, ahogy megint befelé kúszik a hálószobánkba, álmunkból tunya tiltakozásba és kínba riasztva és ijesztve minket; aztán reggel nyűgösen ébredni, és ott találni elnyúlva a földön, az ágyunk lábánál vagy a szoba valamelyik sarkában, a takarójával, egy szék vagy komód lábánál, ahol ragacsos, duzzadt szemhéja végre leragadt a kimerültségtől, amikor szerencsétlen szája már petyhüdt és duzzadt lett a sírástól, s a hüvelykujja úgy feküdt a szája mellett élettelenül, mintha éppen most esett volna ki belőle. (Micsoda rettenetes időszak volt számomra a mandulamütéte. Rosszabb volt, mint a sajátom. Lehet, hogy soha nem fogom teljesen kiheverni.)
Maradj a szobádban! parancsolok rá szigorúan.
Vissza kell menned a saját szobádba próbálom szelíden biztatni hálószobánk sötétjében, amikor felbugyog bennem a kedvesség és a szánalom valamilyen váratlan, új tartaléka (tulajdonképpen könyörgök neki, hogy legyen szíves, hagyjon minket magunkra). Égve hagyhatod a villanyt, ha akarod. Nincs mitől félned.
Én nem félek.
Egyikünk veled fog maradni.
Aztán majd otthagytok.
Nem maradhatok egész éjjel a szobádban.
Akkor én mért maradjak?
Mert az a te szobád.
Én a ti szobátokban akarok lenni. Veled meg anyuval akarok lenni.
A doktor azt mondta, hogy nem szabad. Azt mondta, nem tenne jót neked.
Miféle doktor?
Az a doktor, akinél voltunk.
Én nem hiszek neki.
El akarsz menni hozzá?
Akkoriban félt az orvosoktól, és azóta is fél minden orvostól, ápolónőtől és fogásztól. (Soha nem akarja engedni, hogy fúrják vagy kihúzzák a fogát.) Azt hiszem, ő se fogja soha teljesen kiheverni az operációját. Attól félek, se ő, se a lányom nem fog soha megbocsátani nekem, amiért hagytam, hogy annyira súlyosan megfertőződjék a mandulájuk, hogy kórházba kellett őket vinni, és ki kellett vétetni (vagy vágatni, vagy mit csinálnak vele. És neki a garatmanduláját is. A fiam nem dühös rám a garatmandulája miatt, mert még nem tudja, hogy mi az, mint ahogy senki más se tudja, pedig neki azt is kivették. Úgy látszik, mintha valami rendkívül specializált szerv lenne, ami az ember garatjában nő, és az az egyetlen természetes funkciója, hogy ki kell venni), és azokról az emberekről, akikben nem bízik (rólam nem, bár bennem sem bízik mindig) még mindig az az aneszteziológus jut az eszébe, akinek a külső megjelenésére csak ködösen emlékszik.
Beöntést adott nekem állítja nem múló ellenszenvvel és kínos zavarban, egyik zűrzavaros beszélgetésünk során, amikor nagyjából minden szóba kerül, ami csak a gondolatait foglalkoztatja.
Nem, ő nem javítom ki megint. Az altatás volt. Mi adtunk neked beöntést, itthon, előző este.
Úgy nézett ki, mint Forgione.
342 Japcsi volt. Forgionét akkor még nem is ismerted.
Forgione olasz ismeri el szórakozottan. Forgione nem szeret engem.
Dehogynem szeret.
Nem, nem szeret.
De igen. Most szeret.
Én nem szeretem.
Nem muszáj szeretned. Csak csinálj úgy.
Miss Owens se szeret.
De igen, szeret. Mindig jó jegyeket ad neked.
Mindig kiabál velem.
Sose kiabál.
Félek, hogy kiabálni fog, ha nem csinálom meg a leckémet.
Csináld meg.
Azt mondja, nem tudok kötélre mászni.
És tudsz?
Gyűlölöm Forgionét.
Nem kellene.
Hogyhogy?
Ő szeret téged.
Megint bementél hozzá?
Hát akartad, hogy bemenjek?
Mr......., a fia a nappali szoba padlóján fekszik, és tizenöt másodperce nem lélegzik. Félek Forgionétól.
Nem kell tőle félned.
Honnan tudod?
Azt mondja, jó a testalkatod, és úgy futsz, mint a menyét. Csak nem próbálsz tanulni. Mikor kötélre mászol, a lábodat is használnod kellene. Nem a lábszáradat, a lábfejedet.
Mi az a menyét?
Egy négylábú állat, amelyik úgy fut, mint te.
Lesz nekem bölcsességfogam?
Hogyne. Mikor felnősz.
És ki kell majd húzni?
Máris ezen aggódsz?
Gondolod, hogy tehetek róla?
Csak akkor, ha rossz. Te nem szeretsz engem.
De igen, szeretlek.
Elmész.
Hova?
Puerto Ricóba.
Muszáj.
Puerto Ricóba?
Mikor?
Tavaly. Elmentél Puerto Ricóba.
Muszáj volt.
Megint el fogsz menni?
Muszáj.
Hamarosan?
Júniusban.
Puerto Ricóba?
Tagja vagyok a bizottságnak. Én is segítek kiválasztani a helyet.
Ez az új állásod?
Még nem kaptam meg.
Hogy beszédet mondjál?
Remélem.
Ellopták a bringámat, amikor nem voltál itthon.
Vettem neked másikat.
Azt hittem, meg fogsz verni.
Mindenképpen ellopták volna, akkor is, ha itthon vagyok. Benn lettem volna az irodában.
Ne menj el.
Muszáj.
Valahányszor elmész, mindig félek, hogy nem fogsz visszajönni.
Tudom.
Honnan tudod?
Mondtad.
Néha sírok is.
Vissza fogok jönni.
Nem akarok egyedül lenni.
Nem leszel egyedül. Anyu itt lesz veled.
Anyu nem szeret engem.
Dehogynem, szeret.
Kiabál velem.
Én kiabálok veled.
Te se szeretsz.
Mert hülyeségeket beszélsz. Utána mindig megbánom. Nem kell aggódnod. Vissza fogok jönni. Soha nem foglak elhagyni.
És mikor meghalsz?
A kérdése meglepetésként ér. Hát ez honnan jut eszedbe?
Nem akarom, hogy meghalj feleli ünnepélyesen. Lehet, hogy ezért jutott eszembe.
Soha?
Soha.
Hát akkor megpróbálok nem meghalni nevetek. (Erőltetettem üresen cseng a nevetésem.) A kedvedért. Én se akarok.
De muszáj lesz töpreng. Nem?
Hát azt hiszem, egyszer majd igen. De addigra lehet, hogy már nem fogsz törődni vele.
Szigorúan néz rám. Hogyhogy?
Ha szerencséd lesz, addigra már felnőtt leszel, és nem lesz rám többé szükséged. Gondoskodni tudsz majd magadról, és nem akarod, hogy ott lebzseljek körülötted. Még az is lehet, hogy örülni fogsz. Akkor végre nem fogok veled többé kiabálni.
Hé, rüfi. gyere csak! kiabál ki izgatottan a lányomnak, a hitetlen csodálkozás vigyorával. Ragyog a szeme. Tudod, mit mondott az előbb apu? Csillog a szeme. Azt mondta, lehet, hogy mikor meghal, mi már nem is fogjuk bánni, mert mind felnőttek leszünk, és tudunk magunkról gondoskodni. Még az is lehet, hogy örülni fogunk neki.
A lányom savanyú hangulatban van, és nem reagál (máris úgy érzem, hogy hamarosan gyilkos kábítószerek rabja lesz, ha ugyan még nem szedi őket).
És mi lesz Derekkel? kérdezi, ihletett rosszindulattal, miközben hidegen fölcsillan a szeme. Összeráncolom a homlokomat. (Büszke erre a döfésre.)
Rá nem gondoltam.
Megfeledkeztél Derekről.
Csakugyan megfeledkeztem Derekről. Bárcsak gyakrabban meg tudnék feledkezni róla. Nehéz róla sokáig megfeledkezni (amíg még itthon van, köztünk, bár folyton megpróbálom. Mikor nincsen szem előtt, akkor rendszerint eszembe se jut. El kéne küldenünk valahová, hogy egyszer s mindenkorra kitegyük a házunkból, és kiverjük a fejünkből. Micsoda megkönnyebbülés lenne. Összezördülést okozna. A lányom szeretné, ha megtenném. A fiam nem. Nincs értelme többé orvosokhoz cipelni). Akárcsak a fiam, én is félek az orvosoktól, az ápolónőktől és a fogászoktól (bár én azt színlelem, hogy nem), és alighanem mindig is féltem. Félek, hogy esetleg igazuk lesz. (A katonaságnál, amikor védőoltásokat kaptam, annyira el akartam fordítani a fejemet, hogy mindig egyenesen ránéztem a tűre. Nem vagyok többé véradó: nem adok többé vért a cég vérbankjának, amikor a Személyzeti és az Egészségügyi Főosztály minden évben felállítja a laboratóriumot, és vért vesz a nálam keményebb kötésű alkalmazottaktól, akik önként jelentkeznek, és hígított narancslevet kapnak érte cserébe. Nem járok elöl jó példával a beosztottaim előtt.) Máris érzem a fiam bölcsességfogait. Azelőtt soha nem beszélt róluk (különben már hamarabb elkezdtem volna érezni őket. Remélem, nem befelé nőnek. Hogy fogom tudni valaha is elcipelni a fogorvoshoz, ha tudja, hogy ki fogják húzni őket? Lehet, hogy addigra majd megváltozik. És lehet, hogy nem. Én se várom repesve, hogy kihúzzák a fogaimat. Mostanában ritka a friss lyuk a fogamon, de kiesnek a régi töméseim. és le kell tisztíttatnom a fogaimat, és nem szeretem, amikor azokkal a kemény, hegyes fogászati műszerekkel addig döfködik a lágy ínyemet, amíg mindenütt sajogni kezd, és vérben úszik. Azt se szeretem, ahogy a szájpadlásomat csiklandozzák, mikor a felső fogaimat csiszolják hátul. Évente kétszer is félek elmenni a fogorvosomhoz. Most meg gyökérkezelésre szorulok, és minden héten el kell mennem). Forgionétól is félek (és nem szeretném, ha nekem kéne kötélre másznom az óráján. Néha az álmaimba is belopakodik, niggerek és más fenyegető idegenek között, oson az árnyékok közt, a háttérben, és eltűnik, mielőtt rá tudnék jönni, hogy mit csinál), pedig nekem nem is a mandulaműtét aneszteziológusáról jut eszembe (aki engem egyáltalán nem fenyegetett, bár végignéztük, ahogy egy rózsaszín gumicsövön nagy vidáman beadta a fiamnak az altató folyadékot. Ez is beöntés volna? Lehet, hogy a fiamnak igaza van). Nem, tudom, hogy soha nem fogom elfelejteni a mandulaműtétjét, se a magamét, se a lányomét, se az ismétlődő orvosi szakvélemények sorát, az orvosokat, akik suttogva a pofámba vágták, hogy az anyám valószínűleg újabb kisebb agyérgörcsön vagy gutaütésen esett át, és egyidejűleg az előrehaladt érelmeszesedéstől is romlik az állapota, úgyhogy néha nehéz volt biztosat tudni (mert mindezek morbid és undorító élmények voltak, és képtelen vagyok elfojtani az emléküket), és tudom, nem fogom elfelejteni és utálni fogom azt az utolsót, azt a menő, fiatal orvost is. a csíkos öltönyében, az eltúlzott pózaival (fiatalabb volt nálam. és több pénzt keresett), ahogy kilépett a teraszra (sose fogom megbocsátani neki), miután megvizsgálta Dereket azon a gyöngyházszín tavaszi napon (sose fogom megbocsátani neki), ahogy becsapódott mögötte a szúnyoghálós ajtó, és egyébként nagyképű és érzéketlen arcán valami öntudatlan, modoros mosolyféleséggel (azt hiszem, soha nem fogom elfelejteni a mosolyát) közölte velünk:
Soha nem fog beszélni.
A strici.
Úgy látszik, egész életemben olyan emberek között élek, akik nem beszélnek. Az anyám a végén nem tudott beszélni. A legkisebb gyerekem, Derek, kezdettől fogva nem tud beszélni. A nővérem meg én szinte soha nem beszélünk. (Üdvözlő lapokat váltunk.) Nem beszélek az unokatestvéreimmel. (Lehet, hogy én nem beszélek soha. Álmomban gyakran bajlódom a beszéddel. Úgy érzem, zsibbadt a nyelvem, száraz, és olyan dagadt, hogy betömi a számat. Durva a felülete. Amikor akarom, nem hajlandó megmozdulni, és veszélyben vagyok, és meg vagyok rémülve, mert nem tudok se beszélni, se sikoltani.) Bárcsak ne kellene itthagynom a családomat, és elmennem Puerto Ricóba. (Szorongok, amikor el kell mennem. Aggódom valamennyiünk miatt. Aggódom, hogy mi történik velük, ha nem jövök vissza.)
Derek többnyire elég kellemes (ahhoz képest, hogy nem tud beszélni), és most már szobatiszta. Szinte soha nem okoz már felfordulást, amikor elvisszük valami nyilvános helyre, és rendszerint nem viselkedik kirívóan. De az ötéves kornak megfelelő szellemi érettségnél nem sokkal fog továbbjutni, azt is lassan fogja elérni, és ha eléri a serdülőkort és a teljes fizikai-szexuális érettséget, heves érzelmi változásokkal számolhatunk. (Ha ugyan megéli. Hallottam, hogy a fejlődésben viszszamaradottak mostanában így nevezzük bizonyos fajtáinak az átlagosnál rövidebb a várható élettartama, és néha azon kapom magamat, hogy egyebek közt erre is számítok.) Időnként álmodozó, meredt, értetlen tekintettel bámul, elgondolkozónak és távolinak látszik, de ettől eltekintve nem különösebben jellegzetes az arca. (Nem hoz minket kínos helyzetbe, kivéve, ha megpróbál beszélni. Olyankor rászólunk, hogy ne beszéljen.
Sssss suttogjuk.)
Fog valaha beszélni? kérdezi a fiam.
Nem.
El fogjátok küldeni?
Azt fogjuk tenni, ami a legjobb neki.
Engem is elküldenétek, ha nem tudnék beszélni?
Te tudsz.
Ha nem tudnék?
Tudsz.
De ha nem tudnék. Ha valami történne velem.
Azt tennénk, ami a legjobb volna.
Kinek? fintorog a lányom.
Mindnyájunknak. Nem küldjük el csak azért, mert nem tud beszélni.
Kérlek, ne küldjétek el könyörög a fiam, aki még ránézni se képes anélkül, hogy vissza ne hőkölne.
Akkor miért nem segítesz nekünk? vonom felelősségre. Soha nem akartok játszani vele. Egyikőtök se.
Te se gúnyolódik a lányom. Nem válaszolok.
A fiam hallgat.
A családban, ahol élek, négy ember van, akitől félek. E közül a négy ember közül hárman félnek tőlem, és a három közül mindegyik fél a másik kettőtől is. A családomnak egyetlen tagja van, aki senkitől nem fél a többiek közül, és az az egy idióta.
AZ NEM IGAZ
Az nem igaz. hogy a visszamaradt (agykárosult, idióta, gyöngeelméjű. indulatzavarban szenvedő, autisztikus) gyerekek szükségképpen kedvencei a szüleiknek, vagy hogy mindig rendkívül szépek és szeretetreméltók, mert Derek, a legkisebb gyerekünk, nem különösebben jóképű, és egyáltalán nem szeretjük. (Jobb szeretünk nem is gondolni rá. Nem akarunk beszélni róla.)
Most mindnyájan igen jómódúak vagyunk fényűzően élünk, vele és a gondozónőjével, egy pompás, emeletes, fehér zsalugáteres, gyarmati stílusú faházban, egy prima vidéki telken, Connecticutban, a Peapod Lane nevű kanyargós, festői aszfaltút mellett amit én gyűlölök. Rózsabokrokkal, cinniával és krizantémmal van körülültetve, azokat is gyűlölöm. A tisztásomon meg a völgyecskémben szikomorfák és gesztenyefák vannak, a garázsomban bödönszám áll a ragasztó. Van egy villanyfúróm, tizenhat tartozékkal, amiket soha nem használok. Elől-hátul fű nő a lábom alatt, a virágok meg akkor virítanak, amikor kell. (A mi vidékünkön a tavasznak rovarirtó- és lószarszaga van.) A közelben hátaslovat tartó családok élnek, azokat is gyűlölöm, a családokat és a lovakat. (Ez egy első osztályú kertváros Connecticutban, az isten verje meg, nem a messzi csodás Vadnyugat. azok a faszok meg lovat tartanak.) Gyűlölöm a szomszédomat, és ő is gyűlöl engem.
És még sok minden mást is gyűlölhetnék (ha az a típus volnék, aki panaszkodik és járatja a száját, hahaha, vagy megvetésre méltó módon beleesik az önsajnálatba, hahaha. hahaha). Még önmagamat is képes vagyok gyűlölni engem , a naglelkű, türelmes, szeretetre méltó, jó öreg Bob Slocumot (persze kedves és elnéző módon)amiért olyan sokáig megmaradtam egy házasságban ugyanazzal a feleséggel, mikor pedig mennyi kételyem volt, hogy akarom-e; amiért molesztáltam a kis unokahúgomat, egyszer nyáron, amikor a mamák nem néztek oda, és utána tüstént és aztán már mindörökre úgy éreztem, hogy elzüllöttem, és megundorodtam magamtól (mint ahogy eleve tudtam, hogy meg fogok, mielőtt még megtettem és csöppet sem élveztem a dolgot. Még mindig magam elé tudom idézni azt az üres, bamba, bámész, kislányos tekintetét. Nem bántottam, és nem ijesztettem meg. Csak egy pillanatra érintettem meg a lába közt a bugyiját, és aztán még egyszer odanyúltam. Tíz centet adtam neki, aztán azt is nagyon megbántam, amikor rájöttem, hogy esetleg kifecsegi. Senki nem szólt semmit. Még mindig egyre azt gondolom, hogy fognak. Nem kaptam meg a tíz cent árát. Ostoba, szimpla kislány volt. Kíváncsi vagyok, mi lett belőle. Semmi. Az én archívumomban még mindig az a buta, szimpla kislány, így zárul le az aktája. Családom különböző leszármazottai szétszóródtak még mindig bele tudnék rúgni magamba, amiért elszúrtam azt a sok megfizethetetlen esélyt, amelyet Virginia nyújtott a hivatalban több mint fél évig, meg az a pár cserkészlány, akiket előzőleg a középiskolából ismertem. Azt hittem, csak hülyéskednek a vihogó célzásaikkal. Pedig szabályos szexbulikat rendeztek azokkal a közönségesebb környékről való idősebb fiúkkal, akik bezúdultak a mi környékünkön rendezett mulatságokra, ahová nem hívták meg őket, és szétkergették a társaságot. Az a rémhír járta, hogy megerőszakolják a lányokat); amiért megláttam a bátyámat, nyitott sliccel, a padlón, abban a homályos szenessufniban, a vöröstéglás bérházunk mellett, egy kiscsajjal, a Billy Foster girhes kishúgával, aki az én osztályomba járt az elemiben, de nem volt valami okos (a bátyám se volt még olyan nagy akkor), mellbimbója volt, de észrevehető melle nem, mégis csinálta (Geraldine nem volt olyan okos a földrajzban, a történelemben vagy a matekban, mint én, de máris elment a végsőkig a srácokkal, akik annyi idősek és olyan nagyok voltak, mint a bátyám. Mikor én még a farkamat se vertem!); amiért durva voltam, és erőszakoskodtam a gyerekeimmel (láttam, hogy elnémultak és megrémültek, mikor azt hitték, hogy fölbosszantottak, észrevettem, mennyire megoldhatatlan a helyzetük, ha megpróbálnak normálisan beszélni. A szívük a torkukban dobog, eltömi a szájukat. Látom, hogy remegnek ettől a hülyítő szorongástól, és szeretném megütni őket, amiért ilyen gyöngék. Később elítélem magamat, és akkor még dühösebb vagxok rájuk); amiért megszégyenitettem a feleségemet (többé nem akarok zsarnokoskodni fölötte, és megpróbálok senkivel nem kikezdeni, aki ismeri); amiért a múltban gyáván, gyöngén, álcázott szégyenkezéssel olyan sokszor letettem a fegyvert az uralkodni vágyó, basáskodó anyósom előtt (aki eleinte sokat zsarnokoskodott fölöttem) (és közben úgy kellett tennem, mintha nem basáskodna), no meg a házsártos. basáskodó sógornőm előtt (aki most olyan fösvény és komisz, és akinek olyan mély és kemény ráncokba szárad az arca, mint az őszibarack magja); amiért ohan teljesen, kétségbeesetten és fatalista módon megadtam magam az autóbaleset-biztosító társaságnál a felejthetetlenül közönséges és erőszakos Mrs. Yergernek, aki, akkor úgy látszott, valósággal fölibém tornyosult (és mindig eszembe jut mostanában, valahányszor Derek gondozónője miatt füstölgök nem tudom, miért hívjuk gondozónőnek. Nem gondoz. Felvigyáz. Vigyáz az én szellemileg visszamaradt fiamra), amikor felbukkant a láthatáron, mint valami önelégült csatahajó, és odajött a társaság tudj' isten melyik osztályáról, hogy átvegye az iktatóban a parancsnokságot amint megláttam, meghűlt bennem a vér, kihűltek a csontjaim, úgy éreztem, megfagyott az ujjaim hegye, és tudtam, hogy hamarosan ki fog rúgni, ha én előbb ki nem lépek és megint és újra: amiért olyan alaposan elszúrtam a dolgot a buja, bögyös Virginiával, ott hátul az irodában, ahol buta, szégyenlős, rémült és hülyén ötletes szűz fiúként dolgoztam, és lelencgyereknek éreztem magam, és néha még rosszabbnak. Micsoda balfácán voltam.
Emlékszik Mrs. Yergerre?
Kerek e világon nem lesz egyetlen ismerősöm sem, akinek akár csak halovány sejtelme is lenne róla, hogy miről beszélek. Virginia talán megértené, de Virginia nem lesz hallótávolságban, amikor öregkoromban vagy delíriumomban elveszítem az uralmat az eszem fölött, és vadidegen embereket ilyen ősrégi, számomra csíra jelentőségű kérdésekkel kezdek zaklatni:
Emlékszik Mrs. Yergerre?
(Én emlékszem Mrs. Yergerre, és emlékszem, hogy Virginia is meghalt már, és ha nem halt volna meg, koszlott gumi vizestömlő lenne a tüdőtágulástól meg a visszérgyulladástól. Micsoda gyöngeelméjű hülye voltam: megkaphattam volna. Ő izzott. Én kővé dermedtem. Mi a fészkes fene gátolt olyan sokáig, mi fojtogatott? Nem csoda, hogy amikor végül kitéptem magam és kiszabadultam, bosszúvágy ébredt bennem.)
A társaság még mindig megvan. (Virginia nincs.) Nem terjeszkedett. Soha senki nem hall róla. Erről a mostani cégemről mindenki hall. És számomra azóta is nagyrészt ebből állt az élet: egyik rohadt, steril íróasztal a másik után, kivéve azt a néhány jó évet, amelyet távol hazulról, a hadseregben töltöttem.
Micsoda alkalmat paccoltam el. (Barom voltam. Nem is egyszer megkeféltem a feleségemet a dolgozószobámban, az íróasztalon, egyszer pedig az irodai íróasztalomon, benn a városban, vasárnap délután, amikor a gyerekek egyedül mentek el megnézni az ünnepi műsort a Radio City Music Hallba. Azt hitték, az volt a giccses.) Micsoda jó csöcsöket harapdálhattam volna azokban a hónapokban, a lucskos konzervlazacos-paradicsomos vagy a mustáros-szafaládés szendvicsek helyett, amiket az anyám csinált nekem, és amiket bevittem magammal a városba ebédre, hogy spóroljak a pénzzel. Még élveztem is azokat a szendvicseket. De megnyalogatnám most az ajkát meg a nagy melleit a lazacos-paradicsomos nyelvemmel. Nem, dehogy, minden ugyanolyan lenne; ha most az enyém volna, és én volnék az idősebb, valószínűleg agyonspekulálnám magamat, hogy hogy próbáljam megőrizni a szabadságomat, hogy szabaduljak meg tőle ép bőrrel és többé-kevésbé tiszta lelkiismerettel, ahogy rendszeresen ezen kapom magam az összes Pattyjeimmel és Judyjaimmal, Karenjeimmel, Kathyjeimmel és Pennyjeimmel, még a karcsú, mosolygós, magas, telt, nagyon fiatal Jane-emmel is, azzal a kölyökkel, üdítő új kísértésemmel a Művészeti Osztályról, akit úgy formázhatnék a kezemmel, mint a gittet. (De meddig tarthatja az embert elragadtatásban a gitt?) Amikor nem megyek el a megbeszélt találkára, ugyanaz a büszke sikerélmény tölt el, mint amikor megbeszélem a lányokkal a randevút. (Könnyebb nem elmenni egy találkára, mint elmenni, és kevesebb időbe kerül. Tulajdonképpen másunk sincs, csak időnk. Csak éppen nem tudunk mit kezdeni vele. Így aztán találkákat beszélek meg.) A legtöbb lány nagyon jó hozzám. (Érzésem szerint a lányok erre valók.) De egyikükkel se akarok gyakran találkozni, és nem tudom elviselni, ha sokáig együtt kell lennem velük. Ők beszélgetni akarnak utána, bensőséget akarnak, én meg aludni akarok, vagy haza akarok menni. Hazudozom. (Szeretek olyan lányokat meghívni ebédre Red Parker lakására, akik dolgoznak, mert tudom, hogy hamarosan el kell menniük, vissza kell menniük dolgozni.) Halogatok. Húzom-vonom a dolgot Jane-nel (három lépés előre, három lépés hátra), bebiztosítom magam: előre tudom, mi nem fog nekem később Jane-ben tetszeni (túl sovány lesz, persze. És éretlen. Mindenütt csupa éles, kiálló csont lesz. Miről fogok tudni beszélni vele? A szerelemről? A festményeiről? Azt fogja hinni, hogy bizalmas viszonyban vagyunk. Rémes. Hogyan tehetnék szert valaha vegytiszta, keveretlen érzelmekre?); akkor kerülök legközelebb Jane-hez, amikor nincs rá lehetőség, hogy még közelebb kerüljek; soha nem heccelődöm vele, hogy találkozzunk munka után, csak ha tudom, hogy lehetetlen. Rendszer van az őrültségemben. Csak akkor heveskedem, amikor biztonságban vagyok. Akkor vetem a szelekbe az óvatosságot, amikor szellő se rezdül. Tudom, egyszer majd sajnálni fogok minden nőt, akit dobtam, sajnálni fogom, hogy dobtam, ahogy most sajnálom Virginiát, sőt még Marie Jenckset is. Máris sajnálom őket.
"Csináld velem is, amit Marie-val csináltál" dalolta Virginia. Egyikkel se csináltam.
Mindig sajnálom őket, mindet, ha erre lépek, ha arra. Az irhámba van varrva a megbánás. Máskülönben egészséges vagyok, elég jól érzem magam, és jól is nézek ki, bár egy kicsit pocakos lettem, és az állam alatt tokásodom. Egy hónap alatt le tudom adni ezt a súlyfölösleget, ha komolyan nekilátok. Egyes barátnőim mostanában azzal hencegnek, hogy délutánonként vagy esténként, ha unatkoznak, vagy ha fenebánja hangulatban vannak, csinos, fiatal fiúkat szednek fel; gondolom, annak idején én is közéjük tartozhattam volna. (Azzal is hencegnek, hogy csavargókat, négereket vagy más lányokat csípnek föl. Nem törődöm vele. Igenis törődöm. De ez megkönnyíti, hogy végül dobjam őket, amikor úgy vélem, hogy ezt szeretném. Szeretem, ha a lány valaki mással jár.) Virginia gyakran mondta nekem, hogy csinos, klassz, okos és szexi fiú vagyok, és garantálta, hogy ha majd felnőtt leszek, minden lányt meg tudok kapni, akit csak akarok.
Tévedett. Nem kaptam meg mindet, akit akartam. És jó néhányat megkaptam, akit nem.
"Vegye kézbe a dolgot. Mrs. Murphy" daloltam vissza neki, ficánkoltam örömömben, és ártatlanul sütkéreztem kedves bókjainak és szeretetteljes barátságának melegében.
Virginia tárva-nyitva állt akkor előttem, és én nem tudtam. Virginia tárva-nyitva állt előttem, és tudtam. Valószínűleg ezért hőköltem viszsza tőle azzal az ünnepélyes mamlaszsággal, valahányszor úgy tűnt, hogy átsodor azon a ponton, ameddig érzésem szerint képes voltam elmenni. (Amint rájöttem, hogy azt csinálhatok Virginiával, amit csak akarok, elveszítettem a képességemet, hogy bármit is csináljak vele. Nem tudtam kimondani azt, amit kellett volna. Végül is szavak kérdésévé egyszerűsödött az egész, és én nem tudtam kimondani a megfelelő szavakat.) Elvesztettem a beszélőképességemet (ahogy Mrs. Yergerrel is elveszítettem soha. egy pillanatig se hittem, hogy bármi olyat tudnék mondani, amin Mrs. Yerger elmosolyodna és mint ahogy azt hiszem, a gyerekeim meg a feleségem elveszítik velem szemben). Nem tudom, miért érintett így a dolog. A kölykök manapság városszerte csinálják náluk idősebb lányokkal és nőkkel (ha az ember hihet a kölyköknek, vagy hihet az idősebb nőknek). Igazmondó lányok hencegnek azzal, hogy csinos vagy maszatos fiatal fiúkat csábítanak el nyári hétvégéken, olyan helyeken, mint a Martha's Vineyard vagy a Fire Island (európai vakációkon a fiúk arabok, görögök vagy szlávok), vagy a városban, az utcán csípik fel őket délutánonként, amikor nem tudnak mihez kezdeni. Felszabadultak szexuálisan (azt mondják). Nincsenek lelkiismeret-furdalásaik (azt állítják). Nem rabszolgái semmiféle társadalmi vagy pszichológiai tilalomnak. Jöhet a mehet, akármi. De akkor miért szoronganak, miért hisztérikusak, feszültek és letörtek? Magányosak. Nem tudnak mit kezdeni magukkal.
És most mit csináljak? mondja a fiam.
Bárcsak lenne valami, amit csinálhatnék mondja a lányom. Nem tudsz kitalálni valamit, amit csinálhatnánk? mondja a feleségem. Nem mehetnénk el valakihez?
A vasárnapok halálosak.
A szabad idő pusztító.
Feleségemmel egykorú nők, akiknek elromlott a házasságuk, náluk jóval fiatalabb fickókat, néha tisztára kölyköket vesznek erélyesen pártfogásukba, és a dolognak ez a része csöppet se tetszik a férjüknek. (Ez az az eszközük, amit igazán az orrunk alá tudnak törülni. A férjek meg tudnak lenni a pénz meg a gyerek nélkül. De azt nem tudják elviselni, hogy a feleségük egy fiatalabb kannal henteregjen, és ezt mindenkinek a tudtára adja.) A farkunk olyan szánalmas. (Én ezt már nagyon korán így éreztem, és közel jártam az igazsághoz. Szükséget éreztem, nem hatalmat. Sóvárgást éreztem, soha nem gon doltam rá úgy, mint az uralkodás egyik eszközére.) Különleges alkalmakra mindig találnak egy keményebbet. (Egy lány mindig talál magának egy férfit, aki megkeféli, legalábbis egyszer.) Azt hiszem, nagyobb biztonságban érzik magukat a tizenévesekkel, a fiatal főiskolásokkal vagy ácssegédekkel, üdülőhelyeken, ahová csak ellátogatnak, aztán elutaznak, feszes, kihegyezett ujjaikkal megragadják a kezdeményezést (ha ugyan nem rágják tövig a körmüket, ahogy a jelek szerint mostanában egyre többen csináljuk), és megőrzik az önuralmukat. Mindenki meg akarja őrizni az önuralmát. (Én is meg akarom őrizni az önuralmamat. Penny önkívületbe ejt, és gyakran a feleségem is. Penny minden alkalommal hörgő, nyüszítő hülyévé alacsonyít, és én ezt borzasztóan élvezem.) Van egy csajom, aki teljesen elveszti a fejét, kifordul önmagából, valahányszor csak elélvez, és utána öt vagy tíz percig (amíg vissza nem nyeri az önuralmát) keserűen és vadul gyűlöl engem és mindenkit a világon, míg fölkavart érzékei lassanként össze nem rendeződnek. (Akkor szopogatni kezdi a hüvelykujját.) Megalázott, legyőzött, haragos, leigázott. Szégyelli magát. Elhúzódik tőlem, összekucorodik, mint egy katatón gyerek, és nem engedi, hogy dédelgessem, csak akkor, ha a simogatásom és a suttogásom vigasztaló. Jobb szeretné nem átélni, amit átélt (legfeljebb egyedül, a vibrátorával vagy az ujjával), ellenáll, inkább csak adni szeretné az önkívületet; úgy látja önmagát, mini aki nevetség tárgya annak szemében, aki figyeli. Én figyelem. És én ugyan szíves örömest nem adnám meg neki. (Ő meg én összeillünk ebből a szempontból. De belekóstolok abba a hatalomba, amelyet ez egy másik ember fölött ad, amikor sikerül megcsinálnom vele. Hatalmasnak érzem magam. Búcsút veszünk a jellemünktől, és átalakulunk valami mássá.) Ha presztízskérdések nem merülnének fel, én tulajdonképpen legszívesebben egyiknek se adnám meg az orgazmust, csak a feleségemnek, és ebben még a szadista kegyetlenségnek is szerepe van (tapintatról, megértésről szó sincs). Vannak köztük, akik oly groteszk módon változnak meg. Szégyellniük kellene magukat. Csakugyan van valami illúzióromboló és elfajzott, valami ijesztő és obszcén abban, ahogy leplezetlenül és akaratlanul, ordenáré módon vonaglanak. Utána nagyon nehéz nem tartani őket kevesebbre egy darabig, néha húsz évig. Mi legalább kezdettől fogva kanosan és állatiasan megyünk bele a dologba, mohók . mint a begerjedt majmok, és ezt tudtukra is adjuk. Mostanában közülük is sokan kezdenek ilyenek lenni, és én egyáltalán nem érzem magam kényelmesen az ilyenekkel (pedig tudom, hogy ilyenkor biztosra mehetek. Lehet, hogy a kefélésnél soha nem volna szabad ennyire biztosra menni. Ezzel a lánnyal, akit ismerek, nem is mehetek biztosra, de még a feleségemmel sem. Fáj valamije, háborog a gyomra, vagy fáradt. Pennyvel biztosra megyek. Nem találkozom már olyan gyakran Pennyvel, mint régebben). Nem szeretem az elszánt és parancsoló természetű nőket.
Mintha ráparancsolnának az emberre: Oké, gyerünk. Már elég sokáig használtad a magad módján a szerszámodat.
A tolakodó kurvái! Általánosságban szólva jobb szeretem, ha rá tudom venni őket, hogy ők csináljanak és ők adjanak mindent; így érzem azt, hogy én csináltam velük valamit; elvettem valamit, és meglógtam vele. Közülük is sokan ezt szeretik. Leszopják a fiatal fiúikat. Ez biztosan könnyebbnek látszik. Nem kell levetkőzniük, és mutogatniuk magukat. Nem kell képesnek lenniük elélvezni vagy színlelni. Nem kell “jónak" lenniük. Nem kell nekik izegni-mozogni. (Mindenki biztonságban akarja érezni magát, nemcsak én. Az idősebb, gyűlölködő, elvált asszonyok viszont igenis azt akarják, hogy keféljék meg őket, ragaszkodnak hozzá, megkövetelik. Én jobb szeretem az olyan nőket, akik szelídebben bizonytalanok. Úgy habzsolom az alázatos női magányosságot, mint valami rókaszerű ragadozó. Messziről magához vonz a szaga. Mohó zabálásom kielégíthetetlenül szenvedélyes-egy-két estére. Harcias nők, akiknek kikapós a férjük, majd meggyilkolnak érte: meg vannak sértve, ha az ember nem akarja őket meghúzni.) Aztán kihajítják őket.
Mi a lófaszról beszélgettem volna vele? mondja nekem az egyik tizennyolc éves fiúról, akit egy hanglemezboltban csípett föl, hazavitte, és még hajnal előtt kidobta.
Nem csoda, ha manapság annyi férfias fiatal férfi csak nagy üggyel-bajjal tudja fölállítani. (Úgy kell nekik.) Én is így volnék. Voltam. Virginia kétségkívül biztonságban volt velem, mert én egyáltalán nem tudtam magam biztonságban érezni vele. (Kétségkívül nem tudtam kézbe venni az irányitást. Nem volt hozzá önbizalmam, és azt sem tudtam, hogy hogy kell.) Virginia viszont soha többé nem tudta biztonságban érezni magát azzal a kárbecslővel, aki megfenyegette, hogy kidobja a kocsijából (sőt, ami azt illeti. Ben Zackkel se, aki. mankó ide, bot és kerekes szék oda, megpróbálta megerőszakolni a kocsijában) ott Queensben, a temető mellett, azon az elhagyott úton, ahol parkoltak, ha nem veri ki neki.
Méghozzá pontosan így mondta panaszkodott nekem olyan ingerült és tiltakozó hangon, ami egyáltalán nem volt jellemző rá. Valahányszor csak beszélt róla, mindig megrendült a magabiztossága. Egyszerűen csak elővette, még csak meg se kérdezett. Azt hittem, megőrült. Lenéztem, és egyszer csak ott volt. Mondhatom, nagyon meg voltam bántva. Kíváncsi vagyok, mit mondhatott neki Ben Zack rólam.
Még ahhoz se volt elég önbizalmam, se elég tapasztalatom, hogy a szexuális ábrándjaimban túlságosan messzire menjek vele, anélkül, hogy váratlanul el ne veszítsem a bátorságomat (és még sok mindent). Az én kis, kemény, tízcentes átmérőjű farkam csak úgy, hipp-hopp, levegővé vált. Megrémültem tőle (a gondolat, hogy teljesen meztelen, megriasztott. Soha nem tudtam őt úgy elképzelni). Akármilyen csinos volt, tüstént olyan hátborzongatóvá tudott válni a szememben, mint egy levágott Medúza-fő, mint egy gonosz, szőrös, vonagló, kígyózó viperafészek, amelyből kígyók ágaskodnak felém, hogy minden ok nélkül megmarjanak.
Csináljuk máma végig, egészen mondogatta.
Ez minden alkalommal ólommá, fává vagy kővé változtatott, valahányszor úgy látszott, hogy megpróbál tovább taszigálni, mint ameddig hajlandó voltam elmenni (közelebb ahhoz, amit akkoriban nemi érintkezésnek neveztek. Manapság baszásnak nevezik). Ilyenkor úgv éreztem, elveszítettem az emberségemet, kiheréltek, vége a világnak. Döngő, nagy ütést éreztem a mellemben, aztán elállt a szívverésem. Rosszullét környékezett. Elgyöngültek és remegtek az inaim és az izmaim, szerettem volna egy időre elsompolyogni a szeme elől, hogy később visszaosonhassak, és egy távolabbi, biztonságosabb alapról kezdhessek vele megint mindent elölről, óvatosan, lépésről lépésre. (Azt hiszem, minden másnál jobban élveztem, ha csak flörtöltem vele: önmagában a flört volt a végcél, és gyakran még most is az. Még most se vagyok mindig biztos benne, hogy tényleg le akarok-e feküdni valakivel.) A vágyam lelohadt, elzsibbadtam; a torkomban volt a csomó a nadrágom helyett. Elveszítettem a farkamat meg a tökeimet, eltűntek. Elveszítették az érzékenységüket. Meg kellett volna szorongatnom, fognom vagy néznem, ha meg akartam volna győződni róla, hogy az a löttyedt, ráncos kolbászhéj megvan-e még, enyém-e még. Hiányt éreztem, nem sűrűséget vagy súlyt. Most se érzek ott se sűrűséget, se súlyt. Micsoda fura, becsmérlő dolog, hogy ilyesmit kelljen mondanom férfias nemi szervünkről. Az a mi leggyöngébb nádszálunk.
Érzem a lábomat a cipőmben, ha fogom magam és koncentrálok rá, és érzem, ahogy a combcsontom összekapcsolódik a farcsontommal ezen a kemény faszéken. Érzem a kezemet és az alkaromat, ahogy a barna írómappán nyugszik az íróasztalon. Érzem a másik kezemet, ahogy kifordítva nyugszik a combomon, a nadrágom sima szövetén, és érzem, ahogy a hátam kényelmetlen szögben elfordul, érzem az állandó, de tűrhető fájdalmat az alsó részében (sacrum), de ha az életem és a méltóságom múlik rajta, akkor se érzek semmit az alsónadrágomban, ahol állítólag a külső nemi szerveimnek lenniük kellene (valószínűleg ott is vannak). Ha nem nyúlok hozzá, csak valami smirgliszerűt érzek egy ponton, ahol túl szoros az alsónadrágom. Megpróbálok egy kis bizsergést kierőszakolni belőle, de nem tudok. Tudom, hogy egy kis idővel ezelőtt még volt ott valami. Tudom, hogy az enyém volt. Azt hiszem, jogom van hozzá. Tudom, hogy ha meg akarok győződni róla, hogy ami ott lóg, az ott lóg, akkor ki kell gombolnom a nadrágomat, és meg kell néznem. Kigombolom, megnézem. Ott van, megvan. Micsoda megkönnyebbülés. Hová is menne, ha itthagyna engem? Most elveszettnek érzi magát (megraboltak!), ahogy figyelem, mintha sebről vagy napégéstől lehámlott bőr volna, vagy egy összegyűrt, elhajított cigarettásdoboz celofán burka, mintha máris faképnél hagyott volna, beállt volna dolgozni valami különb fickóhoz, és csak ezt a petyhüdt héjat hagyta volna itt csúfondárosan. Amíg szép lassan meg nem vakargatom, meg nem dörzsölgetem, meg nem csiklandozom, és aztán ó rendesen meg nem szorongatom. Most megvan, most tudom, hogy visszaszereztem: izmos, egyenes, éber, engedelmes, buzgó, lojális, ambiciózus. (Azt hiszem, tüstént fel is veszem az osztályomra. A faszságnak ezeket az attribútumait vállalatoknál és kormányszerveknél felettébb sokra becsülik.) Ez azért van, mert természetes állapotában mindig olyan icipici, elhanyagolható, apró, lusta; nem csak az enyém, mindegyik, hacsak nem valami ember-állati szörnyszülöttön tenyészik, és még akkor is csak a másokéhoz képest nagy, kivéve ha az az emberi szörnyszülött egy igásló. Azt hiszem, vannak nagy fejek, nagy hasak, nagy seggek, és Isten látja a lelkemet. vannak óriási, telt keblek (bár rájöttem, hogv kezdem elveszteni az irántuk való rajongásomat, és már jobban kedvelem a feleségem, Penny, Mary, Betty és Laura kisebb, formásabb kebleit, akik mind azt szeretnék, ha nagyobb mellük volna), azt hiszem, még az agy is nyom legalább egy-két fontot, de úgy sejtem, olyasmi, hogy nagy emberi fasz, tulajdonképpen nem létezik.
(A nők nem szenvednek a pénisz-irigységtől. A férfiak igen.)
Olyan kicsiny tört részét teszik ki az egész szerkezetnek, hogy könynyen el is kerülhetnék a figyelmünket, ha nem beszélnénk róluk annyit. Szemtelenek és képtelenek a maguk gőgös, kutakodó, tolakodó, önző beképzeltségében. (Rettentő sok mindent megengedtünk nekik.) Hetente még fél napig se tudják fönntartani nagyúri pózukat. Micsoda gyönge fegyver a térfiúi felsőbbrendűség megalapozására: egy petyhüdt, roskadozó csatorna, amelyből időnként, szórványosan, kiskanalanként ejakulál az egyetemes hatalomvágy. Nem csoda, ha a konyhaasztalnál kénytelenek vagyunk ökölbe szorítani a kezünket, és fölemelni a hangunkat.
Ifjúkoromban az enyém megbízhatóan fölágaskodott, valahányszor csak megálltam (vagy csak gondoltam rá, hogy megállok), hogy folytassam Virginiával az érzéki heccelődést az íróasztalnál, a nagy kerek irodai óra alatt, melynek karcsú, hegyes percmutatója (ami annak idején hosszú, fallikus kardot vagy lándzsát szimbolizált nekem, most pedig sebészkést vagy hólyagtükröt) döccenve lépett előre minden hatvanadik másodpercben. Kínos zavarba hozott, ahogy meredezett. (Serdülőkoromnak ezekben az olvatag éveiben még táncolni se tudtam iskoláslány barátnőimmel anélkül, hogy szerencsétlenségemre tüstént rám ne tört volna az erekció, melynek a világon semmi köze nem volt se hozzám, se hozzájuk akár vállat vonhattam volna, és kijelenthettem volna:
Nem az enyém. Semmit sem tehetek ellene.
És leballaghattam volna a táncparkettről, és otthagyhattam volna a levegőben lebegve, kitagadva , és hogy megpróbáljam elrejteni, kissé be kellett húznom a hasamat. Most előretolom, hadd lássák, hogy ott van. Rájöttem, hogy ez hatékony csel érett nőkkel szemben, akik már tudtára adták az embernek, hogy kell nekik.) Baleseti dossziékkal takargattam magam, mindig magammal vittem őket, valahányszor csak odamentem Virginia asztalához, azt színlelve, hogy aktákat keresek, miközben malackodva heccelődtünk.
Találkozzunk odakinn.
Ha beleegyezett mindig beleegyezett, ha tudott , elmosolyodott, és szinte észrevehetetlenül biccentett. Egyedül mentem ki az irodából a folyosóra. Szaladt a pulzusom, izzadt a kezem, és futni szerettem volna, el a liftaknák mellett, le az emeletek közötti lépcsőpihenőre, pedig tudtam, hogy várnom kell. Virginia diszkrétebb volt, mint én: nem siette el. Bennem tüzelt a sietség. Képtelen voltam nyugodtan állni, miközben vártam. Akkor soha nem vallott kudarcot az ipse. Soha nem hagyott cserben, se engem, se önmagát, amikor Virginia, szintén sietve, végre odajött hozzám, és elkezdtem esetlenül csókolgatni az orrát, az arccsontját és a száját, miközben olyan keményen összeütődtek a fogaink, hogy azt hittem, az enyém biztos kitörött, és hol itt, hol ott fogdostam és szorongattam, és olyan vadul odanyomtam és odadörzsöltem hozzá, hogy fájt ő is lihegett, de nevetett is addig a négy-öt másodpercig vagy egynyolcad percig, ameddig engedte, mielőtt azt hazudta volna:
Jön valaki.
Ezek voltak azok a röpke, hihetetlen találkák, amelyeket úgy élveztünk, mindennap, néha két-három óránként, a lépcsőpihenőn, két emelet között, fölöttünk eleven, dolgozó emberek irodái, alattunk a zsúfolt, elhanyagolt, lakatlan raktár, teli iratszekrényekkel, bennük csupa lezárt aktával, holt anyaggal, ami valamikor a múltban biztosan fontosnak tűnt valakinek, különben nem őrizték volna meg. Szinte soha senki nem nézett beléjük többé. Baleseti akták voltak, régi, elfelejtett sérülések és halálozások aktái gyűrött dossziékban, kívül kék vagy piros adatok, belül különféle jogi és orvosi információkkal teli lapok. A tények dossziéról dossziéra mind egyformán régiek és érdektelenek voltak (hamarosan nem is kutakodtam bennük többé): elintézett emberek elintézett ügyei.
Valaki jön! kiáltotta lihegve, pánikba esve, amikor úgy határozott, hogy letelt a nekem kiszabott idő, kiszabadítja magát a kezem közül és elmegy, pedig soha nem jött senki.
Ilyenkor mindig sokkal többet szerettem volna tőle, ott helyben, a lépcsőházban, amikor tudtam, hogy nem kaphatom meg. (Azóta keféltem már bizarr és illogikus helyeken a feleségem is szívesen belemegy ilyesféle kalandokba , de szomorúan meg kell vallanom, hogy lépcsőházban még soha. Most otthon, Connecticutban, pompás lépcsőházunk van, de esetleg nem tenne jót a feleségem hátfájásának, én meg lehorzsolnám a térdemet.) Utána mégis mindig kielégülést éreztem. És roppantul meg voltam elégedve magammal. Ezek voltak az első alkalmak, amikor jól megtapogathattam egy felnőtt nőt; végül is huszonegy éves volt, amikor utoljára láttam már majdnem huszonkettő. Rávetettem magam, ölelgettem a fejétől a lába ujjáig, és megpróbáltam mindenütt megfogdosni vagy hozzádörgölőzni: most úgy gondolom, ha nem siettem volna annyira, és kevésbé lettem volna mohó, alighanem többet engedett volna meg nekem. Az irattárban egyszer kioktatott:
Lassabban. Lassabban. Gügyögos, nyugtató volt a hangja. -Így már jobb, szívecském. Megijesztesz.
Kipirultam és izzadtam, mint egy lázas kisgyerek. Szerettem volna hanyatt dobni magam, gügyörészni, mint egy kerub, és rugdalózni. Soha senki nem szólított még szívecskémnek.
Szívecském.
Azóta is hat rám.
Ezekben a dühödt rohamokban rendszerint nagyon utamban voltak azok a rohadt baleseti dossziék, amiket magammal vittem, mert kivétel nélkül mindig elfelejtettem letenni őket valahová. Kénytelen voltam a háta mögé csúsztatni őket, aztán nekiszorítottam Virginiát a falnak, csókoltam, nyaltam-faltam, hörögtem és tapogattam, s amikor kitépte magát a kezem közül, az akták mindig leestek a földre, és széthulltak. Még mindig emlékszem, milyen hűvös és sima volt a bugyija, valahányszor csak megérintettem, csodának éreztem, és meg voltam döbbenve, hogy egyáltalán megérinthettem.
Valaki jön ismételte meg morogva.
(Még két másodperc, és elélveztem volna.)
Ilyenkor el kellett engednem, mert hirtelen ő maga is megvadult: a félelemtől. Forrt körülöttünk az őrület. Áthatóan és kissé eszelősen csillogott a szeme, amikor lehúzgálta a szoknyáját, és menekülni készült, de közben mosolyogni próbált. Azt hiszem, sokkal jobban fölizgatta, amikor a szoknyája alá nyúltam, mint ahogy várta. És túlságosan durva voltam. (Tárva-nyitva állt volna előttem, ha tudom, hogy hogy kell.) Most már bezárult. Virginia le van zárva, akárcsak azok az emberek az irattárban, akiknek az ügye így vagy úgy elintéződött. Én is le vagyok zárva. És a holt anyagnak abban a kopott irattárában hámló piszokfoltokként ott fekszenek az én elpuskázott esélyeim is, hogy korán szerezzem meg a szexuális érettséget, és fiatalon feküdjek le valakivel (azt a kort mi annak idején fiatalnak tekintettük). Ott megkaphattam volna Virginiát. Csinálhattam volna vele ott mindjárt az íróasztal tetején vagy az irattár padlóján (éppen csak hogy nem kért rá. De én nem tudtam, mit mondjak), vagy valamelyik barátnőjének a lakásán, vagy egy szállodai szobában, pedig még esetlen, fiatal, hülye, nyápic tizenéves fiú voltam, aki anyuci lottyadt szendvicseivel ment be a városba, és azokat ette ebédre a hétnek szinte minden munkanapján, miközben elmerülten olvasta a sportrovatot, a képregényt és a szerelmi történeteket a New York-i Mirrorban, ami már megszűnt mindennek vége lesz. (Változik a régi rend. Új meg nincs.) Nincs semmi új és jó a nap alatt. Amit csak veszel, mindent legalább egyszer vissza kell vinni, javíttatni vagy kicserélni. Mindnyájan hazudozunk. Ezt nevezzük kezdeményezésnek, pedig pontosan emlékszem rá (mintha félnék elfelejteni. Ha én elfeledlek téged, ó, New York-i Mirror, mi lesz belőled? És az elmélyült szórakozásnak azokból a buzgó óráiból, amelyeket ezzel a szaros bulvárlappal töltöttem) és a New York-i Daily Newsra is. Hatvancentes órabérért dolgoztam. Most többet keresek. Kérdezzék meg a beosztottaimat. Kérdezzék meg a gyerekeimet. (Az egyik nem fog válaszolni.) Mindennap befaltam két darab ilyen száraz kifliből készült szendvicset, később hármat. Négyet is meg tudtam volna enni. Elveszíthettem volna szüzességem virágát abban a szaftos puncijában tizenhét éves koromban, ott helyben, annak az íróasztalnak a tetején, a Dologi Károk 1929 és a Személyi Sérülések 1930 között. Csinálhattam volna vele fekve vagy ülve. elölről vagy hátulról, oldalról elölről és oldalról hátulról is, ahogy most csinálhatom azokkal a lányokkal, akik karcsúak, mozgékonyak, és nem kapnak tőle görcsöt (ha nem hízom tovább. És remélem, nem hullik tovább a hajam, és nem fogok megkopaszodni, különben hamarosan sehogyan se fogom tudni csinálni senkivel, csak a feleségemmel. Valamikor dicsérték a dús, hullámos hajamat. Most a fürtökben göndörödő haj a divat, az pedig nekem nincs), naponta többször, a hét legtöbb napján és a szendvicseim meg a Mirrorom is ott lehettek volna az asztalon cipőmmel szilárdan megtámaszkodva a Személyi Sérülések 1929 iratszekrényein a nagyobb svung és mozgékonyság kedvéért, behajlított könyököm pedig párnaként védte volna a fejünket, hogy belé ne verjük a Dologi Károk 1930 iratszekrényébe. Gyakran vissza-visszatér bennem ez a kép, ahogy ott paráználkodunk azon az ócska íróasztalon. A ruhánkat nem vetjük le. Neki szétmázolódik a rúzsa, az arca ernyedten félrebillen, a ruhája szétzilálva, összetépve, kigombolva, fölhúzva, lecibálva, félredobva. Nem vagyunk meztelenek. Eltorzult, szétfutó kép, megszentségtelenített színes pasztellvázlat. Azokban a Személyi Sérülés iratrendezőkben egyes emberek meghaltak. Nehéz volt elhinni, hogy a Dologi Károk dossziéiban már 1929 óta összeütköznek az autók, hiszen az olyan rég volt. Még azt is nehéz volt elhinni, hogy akkor voltak már egyáltalán autók. Nem, én nem voltam rá képes. Nem csinálhattam volna semmi mást. Azt csináltam, amit tudtam. Most is ugyanúgy lenne. Most se lenne másképp, ha ugyanaz a habozó, elmaradott, tizenéves irattáros volnék, aki még mindig anyuci szendvicseit viszi magával a hivatalba ebédre. Akkor az ipse cserbenhagyott. Valahányszor Virginia azzal kezdett nyaggatni, hogy tegyük meg a közvetlenül soron következő lépést, és jelentkezzünk be egy szállodába még azt se tudtam, hogy kell bejelentkezni egy istenverte hotelbe: még csak tizenhét és fél éves voltam , vagy menjünk föl munka után a barátnője lakására, valahányszor nem tudtam tovább szellemeskedni és tovább halogatni a dolgot, egyenesen a szemébe kellett néznem, és igent mondanom arra a zavarbaejtő és engem őszintén taszító szituációra, amelyben kettesben kellett volna maradnom vele, le kellett volna vetkőznöm mellette, elő kellett volna szednem és be kellett volna raknom, mielőtt lekonyul és elpuhul, az ipse eltűnt, elolvadt, és félénken visszavonult. (Tudtam, hogy le fog konyulni, mielőtt még elővenném.) Nem tudtam megtenni. Nem akartam. Beléfájdult volna a fejem. Én semmi mást nem akartam, csak tréfálkozni vele, hallgatni, mikor a más férfiakkal szerzett nemi tapasztalatairól beszél, és néhányszor naponta néhány másodpercre benyúlni a bugyijába. Túl fiatal voltam. Mindig elveszítettem a bátorságomat, a személyiségemet, az ambíciómat, a szellemességemet. Nem volt humorérzékem. Elveszítettem az akaratomat, hogy igent mondjak. Elveszítettem minden energiámat, a lelkemet, szinte semmi nem maradt bennem, amit érezhettem volna. A torkomra szaladt az a csomó csak ez maradt meg: a csomó a torkomban, ahelyett, hogy a nadrágomban lett volna , elveszítettem a beszélőképességemet, és még arra is képtelen voltam, hogy bevalljam neki, és könyörögjek:
Félek, Virginia. Lassan kell haladnom, szívecském. Engedd meg, hogy szívecskémnek szólítsalak. Segítened kell, hogy lássam, hol is vagyok.
Vágy helyett émelygést éreztem, és mérhetetlen, halálos elhagyatottságot. Azt hiszem, tudta, és sajnált érte, én meg gyűlöltem, és reméltem, hogy megnyomorodik, és meg fog halni. Tom, a cirádás, mesterkélt kézírásával, rutinszerűen tette be a nagydarab, szőke, mogorva, basáskodó és lószerű Marie Jencksnek, ahányszor az csak óhajtotta, hetenként háromszor-négyszer, az irattárban, az íróasztalon (és néha arra kényszerítette, hogy állva csinálja vele a fal mellett, ahogy később elmesélte, vagy két fallal, a sarokban, ahol könnyebb). Én meg megmerevedtem, úgy megrémültem a szelíd, alacsony Virginiától. Nem akartam látni az izéjét. Tulajdonképpen még mindig nem szeretem, ha meg kell néznem. Egy-két pillanatra ilyenkor még mindig visszahőkölök a nőktől. Meg kell acéloznom magamat, föl kell készülnöm (kivéve, ha részeg vagyok és vidám, és a túlhabzó önbizalom hullámain ringatódzom, amelyek megállás nélkül, se szó, se beszéd átsegítenek rajta). Nem merevedtem meg a rémülettől: összelöttyedtem a rémülettől (hahaha). De Tom idősebb volt nálam, és mire én is annyi idős lettem, már én is csináltam, és mégis, még mindig megrökönyödöm tőlük. A látványtól. Jól megkülönböztethetők. Nincs köztük két egyforma. Ugyanaz kétszer nem olyan. Nem hiszem, hogy valaha is hozzászoknék egy meztelen lány látványához, hacsak nem lesz orvos belőlem. Még mindig csak lopva pillantok a feleségemre. Valószínűbb, hogy leskelődő lesz belőlem. A fogásuk változó. Mindig feszült vagyok, és hitetlenkedem kissé, amikor levetkőznek. Nincs két egyforma. (Miért teszik meg ezt nekem?) Mindig van legalább egy másodperce az ámulatnak, a nyers kíváncsiságnak, amikor elállítják a lélegzetemet azok a lehetőségek, amelyeket mindjárt fel fognak tárni előttem, és fel fognak kínálni. Kénytelen vagyok elfogadni, akár tetszik, akár nem. (Miközben egész idő alatt nemtörődömséget színlelek, és úgy teszek, mintha valahová máshová néznék, valami végtelenül izgalmasabb dologra, mondjuk a széken lógó, összehajtogatott nadrágomra, a légkondicionáló rácsára vagy a gyapjúzoknimra, amelyen még rajta lóg a zoknitartó, ahogy ott fekszik a cipőmben.) Kíváncsi volnék, vajon mi is olyan érdekes és sajátságos látványt nyújtunk-e az ő szemükben. Azt hiszem, igen. Bókolnak nekem a tisztaságáért meg a szimmetriájáért, valamint azért, hogy milyen pompásan lehet pödörgetni a fitymáját (amit az utóbbi években egyre több lány pont olyan vadonatúj dekorációnak talál, akárcsak a zoknitartómat. Egyikkel se találkoznak többé gyakran. Egyen meg a fene, ha most körülmetéltetem. A zoknitartóval szakítani fogok. Egyes emberek szemében talán kicsit zsidósnak látszom, és az idő legnagyobb részében zsidósan is gondolkodom, de ez bizonyíték rá, hogy nem vagyok az, ha valaha föl akarnám használni valaki mondjuk Green ellen, aki az. Ugvanaz a megfoghatatlan kis manó, aki olyan rafináltan bujkál bennem valahol, és aki időnként arra biztat, hogy rúgjak bele Kagle lábába, vagy rúgjam bokán a lányomat, gyakran kellemes, remegő érzést kelt a szájpadlásomon, és ugyanakkor csiklandó vágyat az egyik orrlyukamban, hogy a kívánság és az a vidító csiklandozás szinte közös erővel buzdítanak: “Gyerünk. Tedd meg, szívecském. Majd meglátod, milyen jó érzés" , hogy... hogy is mondjam?... zrikáljam a zsidókat). Ha váratlan helyeken szemölcsöt. anvajegyet, szeplőket, fodros sebhelyeket és gondozatlan, sötét szálakban vagy csorrókban lógó szőrt találok a nőkön, rosszul leszek a csalódástól, rosszkedvű és finnyás leszek, hacsak mindjárt a kezdet kezdetén spártai módon össze nem szedem magam, és nem esem tüstént neki ezeknek a micsodáknak, mintha ellenállhatatlan vágyat ébresztenének bennem. (Azt a látszatot kell keltenem, mintha bálványozó szenvedéllyel imádnám azt, amit olyan visszataszítónak találok. Különben könnyen kiszállnék az egészből. Nem akarom megsérteni az érzéseiket. Se az enyémeket.) Minden alkalommal selymes tökéletességet remélek, és könyörtelenül nem vagyok hajlandó megbocsátani, ha nem makulátlan. (Megcsaltnak, sértettnek érzem magamat.) Rá kell ugyan kényszeríteni magam, de elsiklom fölöttük, és az összképet nézem. Egyeseken olyan hosszú szőr nő kétoldalt, hogy kigöndörödik a fürdőruhájukból. Úgy látszik, nem veszik észre, vagy nem törődnek vele. Én igen. Nem tudom levenni róla a szememet. (Tudniuk kell, hogy ott van.) Az ember nem mondhatja nekik:
Elnézést, asszonyom, azt hiszem, kegyednek kilátszik a szőre.
Mert azt kaphatja vissza, hogy:
Na és akkor?
Vagy:
Azt hiszi, hogy én nem tudom?
Vagy:
Ne nézzen oda, ha nem tetszik.
Valamivel megfontoltabb, és kevésbé kockázatos volna:
Elnézést, asszonyom, de tudja, hogy kilátszik a szőre? Hacsak nem akar ráhajtani az ember, mert akkor megengedhet magának minden csatornából szedett vezércselt, amit csak akar. Én rendszerint nem kedvelem ezt a fajtát (bár számos alkalommal művi lelkesedéssel kellett üdvözölnöm, amikor kiderült, hogy amelyikkel randevúztam. és amelyiket utána körülnyalogattam, az a fajta). Nem szeretem, ha valakin túlságosan fekete a szőr, se arcon, se testen, se férfin, se nőn, még akkor sem, ha le van borotválva. Perverznek, pokolinak, felháborítónak tűnik. (Azért van ott, hogy engem meggyalázzon.) A feleségemnek fekete a szőre. De mostanára már tudom, hogy hol van. Nála nem érnek karikába göndörödő, gyapjas meglepetések. (A magam idejében botlottam én olyan szőrökbe, amelyekről óraszám tudnék prelegálni, ha az a típus volnék, aki rögeszmésen és hosszan kérődzik a múltbeli kudarcokon. Mrs. Yergernek kelevény volt a nyakán. Betty Stewart kancsított, de azért néhány hónapig csak tovább közösültem vele minden héten, amíg nem ismerkedett meg egy fiatalabb férfival, akiről azt hitte, hogy esetleg kedve lenne feleségül menni hozzá. Az anyámnak tüskés, sötétszürke szőr kezdett nőni az arcán, mikor már nem tudta többé csipesszel kitépkedni. Eldurvultak a pórusai, tátongtak. Amikor rákényszerítettem magamat, hogy egyáltalán az arcára nézzek, nem néztem az arcán lévő szőrszálakra. Nem mondhattam neki, hogy:
Anya, azt hiszem, szőr nő az arcodon.
Lehet, hogy addigra már nem hallotta vagy nem értette volna, és akkor kénytelen lettem volna hangosabban és még ócsárlóbban rászólni:
Hé, mama! Huhuu! Szőrös az arcod.
Azt soha. Hogy is mondhatna az ember ilyet a saját beteg anyjának? A Rohrschach-tesztnél, amit végig kellett csinálnom, hogy megkap jam ezt az állást, megfigyelték, hogy képes vagyok teljes képeket átlátni, nem kalandozik el a figyelmem, és nem merülök bele az időrabló, összefüggéstelen részletekbe. Valószínűnek tartották, hogy sikeres munkaerő leszek, és az is lettem.) Házasságunk első éveiben a feleségem nem szerette, ha meztelenül látom, legfeljebb a fürdőkádban, és nem akarta, hogy megbámuljam, miközben vetkőzött. (Még mindig nem szereti, ha meglátom, amikor a vécén ül, de most már én se töröm magam ezért. Évente egyszer-kétszer éppen elég.) De most élvezi, ha nézem, úgy vetkőzik, akár egy sztriptíztáncosnő, aztán eldobja magát az ágyon, és úgy fekszik, mint Goya valamelyik hercegnője. Ezt én is élvezem, és együtt nevetek vele. Még jobban élvezném, ha nem szivornyázott volna egész nap, és nem volna még mindig félig részeg. (Halálos baleset érhette volna vezetés közben, vagy halálra gázolhatott volna valakit. Ugyanilyen hányaveti, részeg várakozással tudna valaki más előtt is vetkőzni.) A feleségem meg én sokkal jobban élvezzük az együttlétet, mint ahogy én általában emlékszem rá. Gyakran remekül mulatunk. Nem vagyok benne biztos, javulhatnak-e még a dolgok számomra. Régebben külön technikája volt az átöltözésre, soha nem hagyta szabadon az altestét. Hálóinget húzott a bugyira vagy a fűzőre, aztán a hálóing alatt húzta le a bugyiját vagy a fűzőjét. Az embernek legfeljebb egy-egy futó pillantás jutott. A szívtelen, érzéketlen szuka. Az ágyban úgyis levetette, mihelyt megkértem rá. Még arra is képes volt, hogy a gardróbban öltözzék és vetkőzzék. Nem csoda, ha nem ébresztem föl, amikor rossz álmai vannak. Haljon meg bennük, vagy marcangolja ezer véres cafattá az illúzió, hogy meg fog halni. Ha a feleségem azt álmodja, hogy egy csavargó közeleg az ágyához, vajon az ugyanaz a csavargó-e, akiről én álmodom?
Mit álmodtál?
Szörnyű volt válaszolja reggel, még mindig megrendülten. Valami rettenetes történt veled.
Lószart.
Esküszöm.
Az ember nem álmodik másokról. Csak saját magáról.
Valami történt veled, és én nem tudtam megakadályozni, és féltem.
Te saját magadról álmodtál.
Biztosan a nyári táborban tanították meg így öltözni és vetkőzni, ahol a férfiak bekukucskálhattak a priccsek deszkái között, vagy az anyja tanította rá, vagy az a féltékeny pofájú, elvált húga, akit főiskolás süldőlány korában csináltak föl, mikor ez még nem volt divat, aztán, mire felnőtt, frigid lett, és kellemetlen természetű. Most egyedül él a májszínű szeplőivel itt a közelben egy kis házban, és azt híreszteli, hogy semmi szín alatt nem élne másképpen. Én hiszek neki. (Ugyanakkor azt hiszem, semmi nem volna annyira ínyére, mintha én vagy egy másik nős férfi beleszeretne. Kudarcot vallanánk. Kirúgna minket. El lenne ragadtatva, ha esélyt kapna rá.) Azt hiszem továbbá, hogy mindig a közelünkben akar majd élni. Szerintem gyűlöl engem, irigyli a feleségemet, és ügyesen adagolt ármányos gyűlölködésével megrontja a feleségem bizalomteljes, alázatos természetét. Dől belőle a bigottéria, ontja a reakciós politikai megjegyzéseket. Gyerektelen. Az első férje újra megnősült, és gyerekei vannak. Neki egy üzlete van. Sok minden van a világon, amit helytelenít. Szeretné, ha a feleségem jobban hasonlítana rá, és szidja, amiért nem. Kritizálja a gyerekeinket, és kéretlen tanácsokat osztogat a feleségemnek, hogy változtasson engedelmesebb férjjé engem.
Én ugyan nem hagynám, hogy ezt megússza szárazon. Ezért dobtam ki Dont.
Boldog, hogy John Kennedyt és Robert Kennedyt meggyilkolták, és hogy a családban a lányoknak girbegurba a foguk. Szeretné, ha a feleségem egyetértene vele. Azt akarja, hogy építtessek úszómedencét. Úgy érzem, vetélkedés folyik köztünk. (Annak idején úgy éreztem, vetélkednem kell az anyósommal.) Nem hagyom, hogy a feleségem megtudja, mennyire fájt nekem annak idején, hogy úgy vetkőzött. (Milyen gyakran megátkoztam, és megesküdtem, hogy ezért még megfizetek. Nekünk, Slocumoknak van családi becsületünk.) Ez elvi kérdés volt (no és persze aljas fajtalanság. Élveztem, ha méltatlan helyzetekben láthattam. Még mindig élvezem). Ő soha nem sejtette, milyen hatással volt ez rám (ő nem aljas), én meg érzékenyebb és büszkébb voltam, hogysem panaszkodtam volna. (Nem akartam könyörögni. Miközben ő azt se tudta, miről van szó.)
Gyakran megkérdezi:
Soha nem álmodsz arról, hogv meghaltam?
Miért, te azt álmodtad, hogy meghaltam?
Azt hiszem, igen. Azt hiszem, ez történt.
Kösz.
Nagyon szomorú voltam.
Én nem emlékszem. Az én álmaim rólam szólnak, nem rólad.
Én álmodom terólad.
"Az álmaimban élsz." Akarod, hogy viszonozzam ezt a kitüntetést? Ígérjem meg?
Nem tudnád megtartani.
Akkor meg minek hozod föl?
Hálás vagyok, hogy nem kérdezi meg. vajon:
Álmodok-e valaha róla egy másik férfival, mert álmodok, és ez az álom egyben rólam is szól. (Azzal az egyedüli céllal jönnek össze közösülni, hogy engem megalázzanak.) És ez nekem nem tetszik. Nem akarom, hogy a feleségem házasságtörést kövessen el. Nem hinném ugyan, hogy ezt akarja, akármilyen trágár és közönséges is mostanában a nagy házibulikon (bár nem lehetetlen, hogy úgy érzi, szeretne egy kis romantikát. Egy kicsit én is szeretnék. De hol talál az ember?); valószínűbb, hogy ez csak visszahatás nála a régimódiság ellen, mert nem akar régimódi lenni (miközben annyi más nőről hallunk, aki az akar lenni, és az is). Részegebb és eltompultabb lesz, mint valaha (már amiről én tudok), és gonosz, mohó kezekbe kerül. Elvezetik valami távoli helyre, anélkül, hogy tudatában lenne, és akkor egy aljas és könyörtelen férfi némán legyűri. (A beszélgetés tönkretenné az esélyeit. Akkor a feleségem rájönne, hogy nem én vagyok.) Glölöm azt a férfit (mindet, aki csak valaha számítgatta. miiven esélyei volnának nála), és szeretném megölni, különösen a miatt a sejtelmem miatt, hogy vele valószínűleg jobban élvezné, mint velem bármikor.
Ó,'drága tör ki belőle újra meg újra az imádat sóhaja. Soha nem tudtam, hogy ez ilyen is lehet. Megteszek neked mindent, amit csak kérsz.
Ezután tulajdonképpen nem lesz már szüksége rám, legfeljebb bizonyos számlák kifizetése céljából. Nem szeret csekkeket aláírni olyasmikért, mint biztosítás vagy házrészlet. A házibulikon mindig hallótávolságban lődörgök körülötte (kivéve mikor lelépek, és én szondázgatom valaki másnak a részeg feleségét: jobb szeretem, ha csinosabbak és jobb a természetük, mint a saját feleségemnek), hogy elvezethessem, mielőtt elkerülhetetlenné válik vagy a sértés vagy a pásztoróra.
( Gyere, drágám. Na gyere. Erre, drágám. Van itt egy elegáns férfi, aki találkozni akar veled.
Kicsoda?
Én.
Ezekben az álmaimban, amelyekben otthagy engem egy másik férfiért, én mintha szétfoszlanék, miközben álmodom őket, és mintha semmi más nem maradna belőlem, csak a szemem meg egy könnytócsa.)
A válás azonban más káposzta. Szeretjük egymást ezzel próbára tenni.
El akarsz válni? kérdezi.
Hát te?
(Én már gondolkodtam rajta. Ugyan hol az a boldog házasember, akármilyen is a vérmérséklete, aki nem?)
Mit csinálnék akkor? tűnődik, és megnyúlik a képe. Nem tudnék másik férfit találni magamnak. Kinek kellenék?
Ne légy ebben olyan biztos.
Öreg vagyok.
Áá. Én öregebb vagyok.
Nálad az más.
Igenis, tudnál.
Már késő.
Nem, dehogy.
Alig várod, mi?
Te hoztad szóba.
Te töröd rajta folyton a fejedet. Tudom. Boldog vagy, valahányszor egy házasság felbomlik. Akkor miért nem állsz ki, mondod ki egyenesen?
És te miért nem?
Te vagy a boldogtalan. Hát ezt meg ki mondta?
Tudom, mit érzel.
372 Hát nem te vagy? Rengeteget panaszkodsz. Most is panaszkodsz.
El akarsz válni? Nekem megmondhatod, ha igen.
Nem, nem tudom.
De tudod.
Ha egyszer nem akarok, nem tudom megmondani neked.
Szinte a házasságunk első hetétől fogva így döföljük egymást a válással. (Szinte házasságunk első hetétől fogva szexuálisan izgatónak találom ezeket a civódásokat, sietve meghempergetem a feleségemet, és kibékülünk. Ő mindig enged.)
Mondd, hogy sajnálod.
Sajnálom.
Szeretné, ha azt mondanám neki:
Szeretlek.
Nem mondom.
Képtelen vagyok rá.
Nem szabad. Ez elv (és férfiasság) kérdése is. (Ha muszáj, más lányoknak elég könnyen ki tudom mondani, amikor ez nem jelenti azt, hogy bármit is fel kellene adnom. Azt jelenti, hogy kapok, nem azt, hogy adok.) Virginiának még azt se voltam képes kinyögni, hogy persze, mikor pedig nagyon sokat kaptam volna érte; ehelyett oldalvást eltekergőztem tőle, bénán meghátráltam valami, a látszatot megmentő beköpéssel, és nyomorúságosán elsompolyogtam a szeme elől, mint egy kivert kutya.
Csak azt tudtam neki mondani: Gyere ki.
Vagy:
Találkozzunk lenn az irattárban. Ezt úgy tudtam javasolni, mint egy hányaveti kalóz (amikor tudtam, hogy nem lesz sok időnk).
De azt soha, hogy:
Igen.
Mikor azt mondta:
Szerezz egy szobát.
És amikor trémázva (ez rá a tökéletes szó) kezdtem visszaóvakodni hozzá, soha nem tudtam, vissza fog-e fogadni érzéki és malackodó kegyeibe. (Kifosztottnak éreztem volna magam nélkülük.) Mindig visszafogadott. Térdben levághatta volna a lábomat egyetlen metsző mondattal (ki is beszélhetett volna); és akkor talán mindörökké úgy maradtam volna, lábatlanul, a két csonkomon. (Valakinek hurcolnia kellett volna: fölemelnie az egyik helyről, mint egy sakk- vagy dámafigurát, és letennie ágy másikra.) Szeretett. Tom nem imponált neki.
Te különb vagy mondta nekem.
Akkor Marie miért nem velem csinálja?
"Csináld velem is, amit Marie-val csináltál szombat este, szombat este."
Tomnak nem volt humorérzéke. (Volt viszont kézírása, ami kellett nekem, és amit el is vettem tőle.) Ő tudott kefélni, de én meg tudtam nevettetni Virginiát. (Hahaha.) Nagyon meg voltam elégedve magammal, amikor megnevettettem. (Történeteket meséltem róla, odahaza, a környéken, a tizenéves barátaimnak.) Lucskosra cukkoltuk egymást egész nap. Én csak csöpögtem (lucskosan. A lucskos buja szó). Manapság senki nem cukkol. Ha egyáltalán belemennek, tüstént igent mondanak, és mire én kibogozom a cipőfűzőmet, már kibújtak a ruhájukból.
Ez jólesett sóhajtanak utána.
Erre igazán szükségem volt jelentik ki.
Mintha elhinném nekik. Vagy törődnék vele. Semmi másra nem gondolok, csak arra, hogy mikor kellene elmennem, vagy hogy hogyan tegyem ki őket idejében Red Parker lakásából, hogy még szundíthassak egyet, mielőtt visszamegyek a hivatalba, vagy felülök a vonatra. Éppen olyan tompa agyúak, mint a feleségem azokban a naiv, jó hangulataiban, amikor még mindig alapszabályokat próbál kieszelni, amelyekkel boldogabbá tehetnénk a házasságunkat, miközben én azon töprengek, meddig kell még vele maradnom, mikor csomagolhatom össze a bőröndjeimet, és válhatok el. Ez a vérmes stupiditása (a mélyebb érzéseimmel való kapcsolatnak ez a teljes hiánya) egyszerűen őrjítő.
Szeretném tudni mondja néha , hogy igazából min gondolkozol.
(Ugyan, dehogy szeretné.)
A beszédemen.
Úgy értem, általában.
A beszédemen. Lehet, hogy egészen más beszédet kell tartanom, ha megkapom a kinevezésemet.
Mikor ilyen csöndes vagy, mind azt hisszük, hogy haragszol. Találgatjuk, hogy éppen miért.
Virginia oldalvást és hátrafelé hajtotta a fejét, léhán, mindentudó pillantással, ünnepélyes vigyorral szemezett velem, hatalmas mellei (a nagy mellű lányok néha már akkoriban is szűk melltartót viseltek) megemelkedtek, mint az ágyúcsövek az ágyútalpon, és szemtelenül egyenesen felém meredeztek. Ő tudta, hogy min gondolkodom.
Mr. Lewis jelentette ki büszkén a mellemet szereti rajtam a legjobban. Nyelve hegye egy pillanatra végigsiklott fényes fogai közt, miközben figyelte, ahogy kiguvadt szemmel bámulom. Te is.
Gyere ki.
Gyere be.
Te csak cukkolsz.
Te cukkolsz. Egész nap fűtesz és nyaggatsz egy lányt, aztán még egy szállodába se akarod elvinni.
Nem tudom, hogy kell.
Én majd megmondom.
Csináld meg te.
Engem becsuknának. Becsuknának mint prostituáltat. Majd együtt csináljuk. Bejelentkezünk mint Mr. és Mrs. Zutty.
Manapság egy huszonegy éves lány még fiatal nekem, gyerekes, terhemre van. Még fogadásból se kettyintenék meg most ilyet, ha ugyanabban az irodában dolgozna. Az egész cég megtudná. (Mostanában beszélnek az emberről a barátnőiknek. Beszélnek az emberről a szüleiknek!) Még beosztottnak se szeretem őket, utálom hallgatni a fülsértő blablájukat (a hibás kiejtésükkel, ami elárulja a szülőhelyüket és a munkásszármazásukat). Hiányzik belőlük a kifinomultság. Azok közül, akik nem hordanak melltartót, a legtöbbnek lötyög a melle, ami szörnyen néz ki. Ritkán irigylem a fiatalságot. Lenézem. Ezek a kölykök meg se hallják a zajt, akkora zajt csapnak. Szeretném, ha nyilvános helyeken valamennyien befognák a pofájukat, és lehalkitanák a gramofonjaikat meg a tranzisztoros rádióikat. A lányom hamarosan annyi idős lesz, mint Virginia. Már most idősebbnek látszik, mert magasabb, ha kihúzza magát. Szeretném, ha ráébredne erre, és nem jönne ki egy szál hálóingben a szobájából. Bárcsak megmondaná neki a feleségem. Nekem nagyon nehéz erről beszélni, akár az egyikkel, akár a másikkal. (Nem hiszem, hogy valaha képes lennék még egyszer egy dupla ágyban aludni egy férfival. Inkább a padlót választanám, vagy egy széket. És ez ugyanolyan gyanús lenne.) Nem vagyok popsisimogató. Néha még a feleségemmel sincs kedvem hozzá. Egyszerűen szeretném berakni, és essünk túl rajta. Vagy egyáltalán nem kívánom a szexet. Kifogásokat találok ki. Gátat emel az ellenérzés. Ez menedék. Amikor akarom, szertefoszlik. Semmijük sincs ott, hiányzik nekik valami. Mocskos gondolataim vannak. Az is menedék. (Máskor én akarom, és a feleségem nem, ez olyan, mintha nagyot ütnének a homlokomra, a szememre meg az orrom nyergére.) Virginia huszonegy éves volt, idősebb, mint én (és továbbra is így kell gondolnom rá, ha azt akarom, hogy romantikus nosztalgiával és imádattal tudjak rágondolni).
Végignyalogatott volna, fejre állított volna (ahogy Penny tud), hanyatt-homlok belezúdított volna a részegítő, hasogató rezgések tengerébe, remegve visszapördített volna a lüktető gyerekkor és eszeveszettség jégviharába, bíborszín, csintalan nyelvének lángoló hegyével a falnak szalajtott volna, hogy felmásszak rá, felröppenjek, átütve a plafont, mint valami föld-levegő rakéta. Irgalomért könyörögtem volna, mihelyt észhez térek, és rájövök, ki vagyok, és megint tudok beszélni. (Most ezt csinálom Pennyvel. Ezt csinálom a feleségemmel.) És utána kielégült kedvességgel, szeretettel nézett volna rám, a térdeim közt térdelve, s kielégült volna attól, hogy milyen gyönyörűen csinálta, milyen bámulatos örömet szerzett nekem. Hogy szeretném ezt most.
Nem féltékeny? kérdeztem. Most is megláthat minket.
Ott akarja hagyni a feleségét, és el akar venni. Üres vendéglőkbe járunk, iszunk és vacsorázunk. Szereti, ahogy csókolom.
Én is.
Én is. Rengeteget kellett gyakorolnom, hogy pont jó legyen. Akkor kellene kipróbálnod engem, amikor meztelen vagyok, és igazán föl vagyok hangolva. Nem tudom, mire vársz.
Az ágyékom elé süllyesztettem a baleseti dossziét (arra az esetre, ha újabb baleset történne).
Gyere ki.
Látom, mondta a vak ember. Valami történik.
A te eseted? érdeklődtem merészen.
Lefogadom, ki tudom kúrálni.
Találkozol velem?
Voltál már úgy, hogy lefeküdtél egy kemény problémával, és amikor fölébredtél, a kezedben volt a megoldás?
Kemény diót állítottál nekem, de nem dörgölöm az orrod alá.
Menj előre. Majd utánad megyek.
Én már majdnem elmentem, Virginia.
"Csináld velem. ahogy ő csinálja Marie-val" dalolta vissza lágyan, ahogy elmentem mellette, ki a fohosóra.
Abban a lépcsőházban én voltam Blood kapitány, a kalóz, a rettenthetetlen martalóc. Elővigyázatosan magam előtt tartottam a baleseti dossziékat, mint valami lovagi pajzsot. (Volt némi rejtegetnivalóm.) Tüzes golyóbisokat hurcoltam (a nadrágomban).
Sóvárogva szerettem volna elővenni, és megkérni, hogy fogja meg egy kicsit. Nem mertem. Mire képes lettem volna rá, Mrs. Yerger lett a főnökünk, és utána hamarosan fölmondtam. Gyakoroltam a szavakat, de nem tudtam kimondani őket; a felcserélhető kezdőszavak a gégémben és a torkomban rekedtek; pedig mennyi minden volt, amivel elkezdhettem volna:
Légy...
Fogd...
Lennél...
Mi lenne...
Netán...
Én...
Kérlek...
Egyiket sem tudtam kimondani. Nem tudtam, melyiket válasszam. (Nem volt választásom.) Most már tudom, hogy teljesen mindegy lett volna. (Vagy megfogta volna, vagv nem. Egvet kellett volna csinálni: hirtelen előrántani, és motyogni valamit, bármit. A Kérlek pompásan megfelelt volna.) Mennyire szerettem volna. Szinte elviselhetetlen szükség terhét hordozta, pattanásig feszült a gyöngédségtől, vad görcsbe rándult, akár egy epilepsziás rokonom, akit hamarosan hiába próbáltam letagadni, önközpontúan, zavarba ejtően, távolsági összeköttetésfélét létesített, amiért talán motyogva bocsánatot kellett volna kérnem. Manapság már nem gerjedek be ennyire. Apátia, unalom, nyugtalanság, szabadon lebegő, alaktalan frusztráció, lógás, elégedetlenség otthon vagy a munkahelyemen manapság ezek az én afrodiziákumaim. De soha nem jutottam el idáig. Véget ért, mielőtt megtanultam volna, hogy hogy kell. “Semmi másra nincs szükség, csak egy-két éves szakkiképzésre", ahogy a katonai toborzási plakátok mondják. Ezt a szakkiképzést megkaptam a fegyveres erőknél. Jóképű kapitányként szereltem le a hadseregből, Virginia pedig meghalt. Örültem. (Meglepett, hogy örülök, de örültem.) Megpróbáltam randevút megbeszélni vele a Grand Central vasútállomásról, egy telefonfülkéből, de nem sikerült. Nehéz eredményt elérni valakinél, aki meghalt. Szívesen hallgattam, amikor szexről mesélt. (Olyan volt, mintha egy pornófilmet néznék.) Nehéz volt elképzelni valakit, aki olyan szelíd, jó modorú és tapintatos, mint Len Lewis, amint Virginia fölizgatja a vendéglőben, a moziban vagy a kocsiban.
Pedig megcsinálom hencegett. Szépen, lassan rávezetem. Tudom, hogy kell.
Hogy?
Az apja is öngyilkos lett. Sose tudtuk meg. miért. Rengeteg pénzünk volt. Csöndes, nyugodt ember volt. Mint Mr. Lewis.
És mit csinál veled?
Mindent, amire csak kérem. Vagy amit mutatok neki. Még nem biztos benne, meddig mehet el velem. Nem tudja elhinni dicsérgette saját magát vigyorogva. Olyan édes. Szeretem boldoggá tenni. Könnyű vele. Veled is könnyű.
Én kemény vagyok.
Könnyű.
Látod?
Látom, mondta a vak ember.
Kemény diót állítasz nekem.
Találkozzunk?
Siess.
Csak egy pillanatig maradhatok.
Siess.
Arcára kiült a megelégedettség rózsaszín, üdvözült mosolya, valahányszor látta, hogy erekcióm van. (Azt hiszem, az alatt a tizenkét hónap alatt, ott az autóbaleset-biztosító társaságnál, többször állt föl nekem tőle, mint az azóta eltelt húsz vagy harminc év alatt.) Bárcsak a kezemben lehetne most az a sima, kerek popsija. Bágyadtan simogatnám, a hüvelykujjammal meg a kisujjammal, szép lassan gerjeszteném föl, nem kapkodnék, nem rohannék. (Most már tudom, hogy kell csinálni.) Én választanám ki a megfelelő hangulatot, és én csigáznám fel gyönyörűségesen.
Takard el mondta.
Gyere ki könyörögtem.
Nem lesz időd nevetett. Inkább rohanj a férfivécébe.
Találkozzunk ott.
Nincs kulcsom.
Majd én becsempészlek.
Férfivécében még sose csináltam.
De csináltad egyszer kenuban, a Duke Egyetemen.
A Duke Egyetemen csináltam én egyszer egy fiúhálóban is. Öt rögbicsatárral. Partiba dobtak. Utána kicsaptak. Az vitt oda, akit úgy szerettem. Hazaküldtek. Nagyon féltem hazamenni. Sose tudtam meg, megmondták-e az apámnak.
Megerőszakoltak? Úgy történt?
Nem. Nem volt rá szükségük. Én nem akartam. De rávettek. Egyszerűen lefogtak, és közben folyton szövegeltek. Ismertem mindegyiket. De mikor már nekikezdtünk, és már nem izgattam magam miatta, akkor jó hecc volt. Szerettem volna elmondani a lányoknak. Azt hiszem, reméltem, hogy rajta fognak kapni. Azt hiszem, megint szeretnék valami ilyesmit csinálni, valamikor, hamarosan. Olyan izgi.
Nekem most is izgalmas.
Látom, mondta a vak ember.
Gyere ki.
Egy percre.
A lépcsőházban?
Néha nem adott nekem többet, mint kábé három és egyharmad másodpercet.
Jön valaki! sziszegte hevesen, és kitépte magát a kezemből. Eressz el.
A Duke Egyetemen befutott tanulmányi pályájából sejthettem volna, hogy egy kicsit dilinós, és hogy valószínűleg előbb vagy utóbb öngyilkos lesz. Most már felismerem az emberekben az ilyen hajlamokat (és távol tartom magam tőlük). Az a barát, aki bajban van, nekem nem barátom.
Irigyeltem és gyűlöltem azt az öt rögbicsatárt ott a Duke Egyetemen. Annyira semmibe vették. Úgy bántak vele, mint a szarral. Ő meg nem bánta. Voltak napok, amikor azokon a hosszú, unalmas földalatti-utazásokon azon kaptam magam, hogy megvetem. Voltak reggelek, amikor nem voltam hajlandó szóba állni vele, és arra sem tudtam rávenni magam, hogy ránézzek, annvira romlottnak látszott. (Be voltam csapva. Szemét volt az a végzetes fajta szemét, akiért az ember meg tudna halni. Örülök, hogy nem haltam meg. Örülök, hogy túléltem.) Úgy éreztem és tudtam, hogy jól érzem , hogy még mindig előnyben részesítette volna őket velem szemben.
Megvan bennem a tehetség az ilyesféle felismerésekhez, és bizonyos morbid területeken nagy meggyőződéssel tudok megjósolni dolgokat. Máris tudom, például, hogy a feleségem (ahogy ő is előre látja) valószínűleg rákban fog meghalni, és ez egy vagyonba fog kerülni (természetesen különszobára lesz szüksége, és külön ápolónőre), ha ugyan nem él túl engem, és nem válunk el részegeskedés és házasságtörés miatt (természetesen az övé miatt). Ha elválunk, vagy ha én már meghaltam, kit érdekel, hogy miben hal meg? (Egy darabig valószínűleg hiányozni fog időnként a kisfiam, ha belevágok a válásba. Annyira szeretem, amikor mosolyog. Annyi mindent kell majd otthagynom. A golfütőimet. Hogy tudnék ésszerűen időt és helyet találni a golfütőimnek meg az új golfcipőmnek, amikor egy irracionális dührohamban otthagyom az otthonomat és a családomat?) Vajon boldog leszek-e, amikor a feleségem rákban haldoklik? Nem. Sajnálni fogom? Valószínűleg. (Hát magamat fogom-e sajnálni? De mennyire.) Aztán is fogom sajnálni, mikor már meghalt? Valószínűleg nem.
Öngyilkosságokhoz és idegösszeroppanásokhoz különösen értek. Évekre előre látom őket. Kagle most közel van az idegösszeroppanáshoz; az istene nem fogja megóvni tőle, de lehet, hogy a piálása meg a kurválkodása igen (kiegészítve az erősítő vitaminkészítményekkel, valamint azzal az önsajnálatot takaró szemforgató állítással, hogy elbántak vele. Ha semmi másban nem is, abban mindenki egyet fog érteni, hogy rendes fickó volt). Kagle nem lesz öngyilkos: túlságosan élvezni fogja a rajta esett méltánytalanságot, hogysem öngyilkosságot kövessen el (élvezni fogja, hogy férfiasan mosolyoghat, és nagylelkűen megbocsáthat). Kénytelen leszek megszabadulni tőle. Most megpróbálok segíteni rajta. Javíthatatlanul vigyorog (én meg szeretnék belerúgni a lábába). Tudok valamit, amit ő nem tud. miközben Green, Brown, Black és a többiek bizalmatlanul figyelnek, és elméleteket gyártanak (érzem. Tudom, hogy nem vagyok őszinte irántuk). Szeretném, ha Arthur Baron észrevenné, mennyire erőlködöm, hogy segítsek Kagle-nek. Kagle állását nekem fogják adni. ez most már szinte elkerülhetetlen. Kagle szívesen veszi, ha megbírálom (és fütyül rá. A figyelemnek örül. Ha papírgalacsinnal hajigálnám, azért is ugyanilyen hálás lenne). Azt hiszi, majomszeretettel kényeztető szülő vagyok, aki nagy hűhót csap a drágalátos csemetéje körül. Eszébe sem jut, hogy mohó utód vagyok, aki egyre türelmetlenebbül várja, hogy a helyébe léphessen. (Szeretnék az arcába köpni? Vajon meglepődne-e?) Martha, az a gépírónő az osztályunkon, előbb-utóbb meg fog bolondulni (valószínűleg a jelenlétemben. Ügyesen fogok tőle megszabadulni, néhány napig valószínűleg az egész emelet beszélni fog róla), Jane-t nem fogom megkefélni, bár tovább flörtölök vele (ingadozom és vacillálok. habozok és telítődöm), a fajtalan érdeklődést pedig, amelyet fölkelt bennem, hazafuvarozom (akár az olvadó fagylaltot vagy a hűlőfélben lévő kínai ételeket) Connecticutba, a feleségemnek, vagy a belvárosba, Penelopénak, régi barátnőmnek, az én kitartó, megbízható Pennymnek, aki még mindig szorgalmasan tanul muzsikálni, énekelni és táncolni (miközben hol itt, hol ott pincérnősködik egy koktélbárban), és még mindig jobban szeret engem, mint bármelyik fiatal férfit, akivel évente háromszor-négyszer néhány hónapra szerelembe esik. (Jobban is kell szeretnie. Én különb vagyok. Azok faszkalapok.) A feleségem imádja Red Parker lakásán csinálni velem, benn a városban, én is szeretem ott csinálni vele. Más, mint otthon. Teljes erővel esünk egymásnak. Pennyvel kapcsolatban mostanában komor balsejtelmeim vannak, túl van a harmincadik születésnapján, és még mindig nem ment férjhez (és ez sokkal mélyebb érzelmi változásokat okozott benne, mint ahogy ő, a jelek szerint, észreveszi), és nem olyan vidám, mint azelőtt. Most már majd tíz éve ismerem és szeretem. Nem tudom, mi lesz a lányomból. A mai tizenéves lányokról nem tudok határozott előrejelzéseket adni. (A fiúk mind kudarcot fognak vallani, azt tudom. Máris kudarcot vallottak. Nem hiszem, hogy tisztességes esélyt kaptak volna.) Meg akar majd tanulni kocsit vezetni, mielőtt még betöltené a tizenhatodik évét. Aztán meg majd kocsit akar. Másolatot fog csináltatni a kulcsokról, és el fogja lopni a mienket. Bárcsak lenne már felnőtt, lenne férjnél, és lakna Arizonában, Cape Kennedyn vagy Seatlle-ben, Washington államban. Valaki, aki idősebb nála, azt fogja tanácsolni neki, hogy lopja el a kocsikulcsainkat, és csináltasson magának másolatokat. Pénzt már most is lop a feleségemtől és tőlem, hogy be tudjon szállni, amikor a barátaival a hét végén söröznek, boroznak, vagy kábítószert szednek. Azt azért nem hiszem, hogy kábitószert szedne. Azt hiszem, fél, és örülök neki. Örülök, hogy a jelek szerint erre mifelénk kezd kimenni a divatból, a néger fiúkkal együtt. Örülök, hogy a feketéktől is fél.
Ha kapnék tőletek egy kocsit, nem kellene ellopnom érvel majd, amikor rajtakapjuk, és azt hiszem, igaza lesz.
Sötétben tapogatódzom:
(Világos látomásaim véresen egybemosódnak.)
Valami iszonyatosan tragikus dolog fog történni a kisfiammal (mert nem akarom), és az égvilágon semmi nem fog történni Derekkel. Érte soha nem fog jönni se a mentőautó, se a rendőrség. Nem látom a fiam jövőjét (a fátyol nem emelkedik föl, nem tudok alákukkantani, semmiféle jövőt nem látok előtte), ez pedig mindig olyan ómen, amitől eláll a szívverésem. Amikor a jövőbe nézek, egyszerűen nincs sehol. Könnyen elképzelem olyannak, amilyen most, ma, talán holnap, de tovább nemigen. Soha nem lesz idősebb, nem tanul, nem lesz belőle orvos, író vagy üzletember, soha nem nősül meg (szegény kölyök, soha még csak nem is jár lányokkal), soha nem megy főiskolára, sőt, még középiskolába se; még csak kamasz se lesz belőle, akinek mutál a hangja, pattanásos a bőre, és izzadó sörte ékteleníti el a felső ajkát és az állat. Gyászolom (sír a lelkem érte. Hová, merre megy?). Nem jut túl a kilencedik évén. Megáll itt. (Itt ki kell szánnia. Minden nap az utolsó napja lehet.) Vagy csakugyan nincsen jövője, vagy nekem tompult el az a képességem, hogy megjelenítsem a magam jövőjében. Fájdalmasan nézem az üres teret, ami nélküle előttem áll. Súlyosan nehezedik rám a csönd. Hiányzik nekem. Virágillatot érzek. Családi vacsorákon ülünk, és ő nincs jelen. Mit várhatok repesve, mit remélhetek, ha rá nem számíthatok? A golf? A feleségem rákja? Egy lyuk egyből. És aztán? Még egy lyuk egyből.
Egyből a lyukba ütöttem ismételgethetem a végtelenségig az embereknek az elkövetkező években.
Amikor, mint a legsötétebb éjszaka, rám száll majd a feledés és az öregkor, és egyre kisebbé és észrevehetetlenebbé zsugorít, mindig visszaemlékezhetem rá:
Egyszer egyből a lyukba ütöttem.
A halálos ágyamon, a szanatóriumban, amikor látogatók érkeznek (akiket nem ismerek meg), hogy leróják tiszteletüket ajándékaikkal, émelyítően édes édességekkel és fűszeres, füstölt, olajos halszeletekkel, arra talán meg mindig képes leszek. hogy emlékezzem rá: egvszer. életem virágjában, egyből a lyukba ütöttem most életem virágjában vagyok, és még soha nem sikerült. Ez valami új, ami felé elkezdhetek törekedni és talán majd még mosolyt is fog fakasztani belőlem. Egy lyuk egyből, igazán pompás eredmény.
El se fogod hinni mondhatom majd. Egyszer egyből a lyukba ütöttem.
Egyél még egy kis füstölt halat.
Egyből, bele.
Nem tudom, mi mást lehet csinálni egy egybőli lyukkal, mint beszélni róla.
Egyből a lyukba ütöttem.
Edd meg a haladat.
Halló, lányok.
Azt a viccet hallottátok már, amikor a nyomorék, akinek se keze, se lába. kinn áll a kupleráj ajtaja előtt?
Én csöngettem be neki, nem?
Könnyen el tudom képzelni magam ilyen jelenetekben egy szanatóriumban. Könnyen oda tudom képzelni Dereket is az előtérbe, mint csurgó nyálú, köpcös, esetlen, kopaszodó, sötét hajú, fejlődésben viszszamaradt felnőttet, aki vádlóan emlékeztet egy titkos énemre, egy belső ábrázatomra, amelyről tudom, hogy ott él bennem, és azt akarom, hogy senki soha ne fedezze föl. (Azt hiszem, időnként látom az álmaimban.) Fogadok. hogy Arthur Baron nem is sejti, hogv ott van (hogy potenciálisan képes volnék barbár idiótaként kifordulni önmagamból), vagy hogy krónikusan le-lecsap rám a rémület olyan kínzó rémület, amely már szinte kifinomult vágy , hogy dadogni kezdek (vagy homoszexuális vágyaim ébrednek. Talán máris mocorognak), vagy hogy megdagad a nyelvem, odatapad a szájpadlásomhoz, és képtelen vagyok beszélni. (Nem csoda, ha rémület fog el, amikor bezárt ajtók mögött halálra ítélnek, én meg még azt se tudom, hogy ítéletet hoztak. Talán már meg is történt.) De ez a termékeny képzeletem még egynapi életet sem tud biztosítani szegény kisfiamnak.
(Mit fog dolgozni? Milyen ruhákat fog viselni? Istenem, nem akarok nélküle élni.)
Föl fogják ajánlani nekem Andy Kagle állását, és én el fogom fogadni. Most már akarom. (Most már nem csapom be magamat azzal, hogy nem akarom.) Kagle ellenség: elállja előlem az utat, és én el akarom távolítani az útból. Gyűlölöm. Napról napra szükségesebbnek érzem, hogy belerúgjak, hogy egyenesen beesett, meghökkent képébe vágjam a megvetésemet. (Tüstént csontváz-koponyává változna. Egy másodperc alatt leégetném róla a húst.) Erre sose leszek képes. Ezt nem engedné meg nekem a civilizáció. De az nem lehetetlen, hogy belerúgok a lábába, ha makacsul kerülget a kísértés, és az önuralmam ki talál hagyni. Belé fogok rúgni, mielőtt meg tudnám magam fékezni. Utána képtelen leszek megmagyarázni. Kínos zavaromban alighanem szeretnék majd meghalni (és úgy fogom magam érezni, mint egy tetten ért kisfiú).
Miért csináltad? faggatnak majd az emberek.
Vállat fogok vonni, és lehorgasztom a fejemet. Össze fogok zsugorodni, feleakkora leszek, mint most.
Belerúgott a lábomba fog Kagle méltatlankodni mindenkinek.
Belerúgott Kagle lábába.
Hallottál már ilyet?
Belerúgott Kagle lábába.
Senki másnak nem szeretnék belerúgni a lábába, kivéve a lányomat, akit időnként szeretnék bokán rúgni az ebédlőasztal alatt, mikor ez könnyebb volna, mint átnyúlni az asztalon, és pofon vágni. Mihelyt úgy érzem, hogy szeretném bokán rúgni, és fölemelem a hangomat, a lányom úgy összerándul, mintha már belé is rúgtam volna. A feleségem arra ingerel, hogy egy-két lábnyira hátrataszítsam, hogy legyen helyem fölemelni a karomat, hogy aztán legalább kétszer ököllel jól állon vágjam. A fiamra csak az ujjamat rázom. Dereknek lapátnyi tenyeremmel lakarom el a száját, hogy belefojtsam artikulálatlan gajdolását, és elrejtsem csöpögő szemét, nyálzó száját, taknyos orrát. (Nem azért csinálom, hogy őt megszabadítsam a nyomorúságtól; hanem hogy magamat szabadítsam meg az enyémtől.) Szegény, szánalmas, nyomorult kis emberke ő, de nem szabad annyit gondolnom rá, mint amennyit gondolnék, ha megengedném magamnak, és gyűlölöm a gondozónőjét, akit kilökök a küszöbön kihajítok a házamból , fél karommal alulról megmarkolva, nehogy elterüljön a földön, és bepereljen. De így is elesik, és beperel. Kellemetlen szag árad abból a visszataszító nőből: avas zsír, por és szagos fürdősó keveréke. Reggel-este fürdik. Kísérteties a fehér haja. A tisztasága csupa szemrehányás. Nem bírom elviselni a tolakodó bizalmaskodását. Fizetett alkalmazott, még sincs semmivel több szerető gondoskodás abban, ahogyan velem bánik, mint amennyit a családomtól kapok.
Tudom én, mi az ellenségesség. (Fejfájást kapok tőle, és rosszul alszom.) Az idem belefekélyesedik az egómba, agresszívvá és kellemetlenné tesz. A szivárgó genny elpusztítja a szeretteimet. Hiszen ha az ember mindenestül kiadhatná magából a gyűlöleteit, kiüríthetné, kisüthetné őket, ahogy a homár ereszti ki a spermáját a nőstény társaságában, aztán egyedül, terhétől megszabadulva, eldöcög az átlátszatlan sötétségbe. Megpróbáltam már. Visszajönnek.
Most már érzem, Kagle hibája az egész: ő az oka. Apró tökéletlenségei elviselhetetlenné váltak. Az ingerlékenység úgy sistereg bennem, mint a villamos áramütés, a koponyacsontjaimat reszeli, mint valami fűrészfogú kés. Ki tudnék bújni a bőrömből, fuldoklom, tüstént metszően megfájdul tőle a lejem, ahogv szívogatja a fogát, dobol az ujjával, rosszul ejt bizonyos szavakat, azt mondja, inekció, ahelyett, hogy injekció, láthassuk, ahelyett, hogy láthatjuk, és csak nevet, amikor kijavítom minden egyes alkalommal indulatosan ki akarom javítani, és magamba kell fojtanom! A szavak átdöfik a tudatomat, aztán nekivágódnak a csontnak, és megrekednek a koponyám belsejében. Tudom magam türtőztetni, nem mondom ki, de a vágyat nem tudom elfojtani, hogy kimondjam. Dühöngök rá, amiért ezt provokálja ki belőlem. A szája sarkában bugyborog a nyál, cserepes ajkán még mindig ott az a fehér maszat, a szódabikarbónától vagy mi a fenétől, amit a gyomorbántalmai ellen szed.
Fölszedte azt a rossz szokást, hogy folyton heherészik. Hehhehe közben nyugtalanul lesüti a szemét.
Hehhehe szeretnék gúnyosan visszaheherészni neki.
Most már megvetem Andy Kagle-t, mert kudarcot vallott. Szeretnék a pofájába vágni az íróasztalon álló súlyos bronzlámpával. Meg is mondom neki:
Andy mondom neki , szeretnék a pofádba vágni ezzel a lámpa val.
Hehhehe mondja.
Hehhehe válaszolom.
Amikor találkozunk, kedvesen vihorászok, álságosan eltréfálkozom vele Green szókincséről vagy a jól szabott, flancos ruháiról, kötelességtudóan segítek neki, úgy, hogy ő is észrevehesse. Százkilencvennyolc font voltam ma reggel, leadtam négy és felet hétfő óta (amikor elhatároztam, hogy fogyókúrázni kezdek), és majd fél méterrel magasabb vagyok nála.
Hehhehe kíváncsiskodik. Hogy jössz ki azzal a kis csajjal a Művészeti Osztályról?
Klasszul.
Azzal, amelyiknek olyan apró csöcsei vannak.
Olyan fiatal, hogy a lányom lehetne.
Na és, mi rossz van abban? Hehhehe.
Hehhehe. Kibrusztoltam neked ezeket az ügyfél-látogatási jelentéseket Johnny Browntól.
Azt hiszed, nem vettem észre, mi? Ki akarsz fúrni?
Mit szólnál, ha belerúgnék a lábodba?
Az épbe vagy a rosszba? Hehhehe.
Andy, most az egyszer, azt hiszem, beléjük kéne nézned, és valami megjegyzést fűznöd hozzájuk, mielőtt továbbadod őket.
Túrjak bele? Hehhehe.
Hehhehe.
Hehhehe. Mire jó? Az ügynökök hazudnak.
Kapd rajta őket. Jó benyomást fog kelteni Arthur Baronnál és Horace White-nál.
Nem figyel rám. Voltál már valaha kettővel egyszerre?
Kettővel, micsodával?
Most ezt csinálom Las Vegasban. Ismerem az egyik szálló igazgatóját. Két lánnyal egyszerre. A múlt héten megint csináltam. Ki kéne próbálnod.
Nem akarom.
Két fekete babával?
Mi lesz azokkal az ügyfél-látogatási jelentésekkel?
Csináld meg nekem. Te jobban értesz hozzá. Mit hallasz felőlem?
Ne utazz.
Nem kellene hajat vágatnom?
Az kellene, hogy seggbe rúgjanak.
Te aztán sokat rugdalódzol máma, mi?
Hehhehe.
Beavatlak valamibe. Greennek kampec. Mit szólnál az állásához?
Kutyaszar.
Be foglak ajánlani. Csökkentik a költségvetését.
Mennyivel?
Nem fogsz emelést kapni. Én igen. Nagy vérengzést csaptam a múlt héten a Xeroxban.
Kutyaszar az is. Mindig nagy vérengzést csapsz a Xeroxban, és mindig panaszkodsz, akármennyi pénzed van.
Nincs semmije, csak a háza Long Islandon, meg egy háza a hegyek közt, ahová minden nyáron elküldi a feleségét meg a két gyerekét. Néha hét végén ő is fölmegy. Éppen olyan rendszeres időszakunként érdeklődöm Kagle családja után, mint Arthur Baron az enyém után.
Mindenki remekül van, Art válaszolom mindig. És a tiéd?
(Green soha nem kérdezősködik. Nem érdekli a családom, és nem hajlandó odáig leereszkedni, hogy megjátssza az érdeklődést.)
Nemegyszer fantáziáltam hosszasan és sóvárogva arról az eshetőségről, hogy egy szerencsés napon munkába jövet vagy hazafelé menet autóbaleset éri, és meghal. Kagle vigyázatlanul vezet, és este, amikor hazamegy a városból, rendszerint hanyag vagy részeg, Kagle egyike azoknak a nagyon kisszámú felső-középszintű vezetőknek a cégnél, akik még mindig Long Islanden laknak, és ez a gikszer éppúgy ellene szól, mint az, hogy őszülő szőrszálak nőnek ki az orrlyukából és pamacsok a füléből. Senkinek nem nő többé szőr az orrában vagy a fülében. (Már csak ezért is el kellene mennie most a borbélyhoz.) De ez olyasmi, aminek az említésére soha nem tudtam rászánni magamat. (Félek, hogy sértené.) Kezd nehezemre esni, hogy ránézzek. Érzi a változást. Azt hiszem, azért heherészik nekem mostanában annyit. Nagyon sajnálom. (Bármi történik, jószerivel semmiről sem tudja, mit is kellene csinálnia.)
Hehhehe.
Hehhehe.
Hehhehehe. Mi olyan mulatságos?
Az isten szerelmére, miért hordasz bolyhos szövetű ruhát? tolom le inkább.
Mi az? kérdezi rémülten.
Harminc éve kiment a divatból.
A bolyhos szövet?
Térj át a kamgarnra.
Most vettem egy kék blézert mondja büszkén.
Kétsoros.
Honnan tudtam volna?
Elsöprő sikere lenne Erie-ben, Pennsylvaniában. Vagy érdekeltségeink vannak talán Erie-ben, Pennsylvaniában?
Jövő héten Los Angelesbe megyek. Onnan meg átosonok Las Vegasba. Kettővel egyszerre magyarázza kacsintva.
És nem is áll rendesen. Bő és féloldalas.
Én vagyok féloldalas, tudod emlékeztet komoran, azzal a halovány, ravasz és képmutató mosollyal, amit már régebben is láttam az arcán. Így születtem, tudod. Ez nemcsak úgy történt, tudod. Ez volt az Isten akarata. Ne nevess. Ez nem vicc. Nem olyan mulatságos, tudod, ha az ember ilyen deformált csípővel és lábbal születik.
Tudom, Andy.
Ezen nincs mit nevetni.
Nem nevettem.
Isten akarta, hogy ilyen legyek.
Halleluja fut végig az agyamon a cinikus válasz. Bárcsak az Úr annyit törődött volna velem, mint amennyit érzésed szerint veled törődött.
Amikor Kagle a lábához vagy az Úristenhez folyamodik, hogy tiszteletet vagy rokonszenvet kapjon, mindenestül olyan utálatos szálas és bodros szőrzetté válik, amilyen az orrában meg a fülében nő bizalmaskodó, ocsmány és visszataszító . és az utóbbi időben sokszor kívántam szegénynek, hogy dögöljön meg. csak azért, mert dühvel, szégyenkezéssel és undorral töltött el. A kamgarn nem fog rajta segíteni Minden balul fog kiülni. Más gyanútlan embereknek, akiket jól ismerek és kedvelek, szintén kívántam már a leghétköznapibb sértésekért és kellemetlenségekért, hogy dögöljenek meg. Dögöljenek meg mind. (Liberális ember vagyok: az tulajdonképpen nem érdekel, hogy hogyan.) Végzetes átokkal sújtok lassú kiszolgálónőket és idegeneket, akik az utamban állnak, és föltartanak, amikor sietek valahová.
"Dögölj meg gondolom. Purcanj ki. Hadd gázoljak át rajtad."
Sok-sok férfi van a közéletben mindig férfiakról van szó , akit szívesen látnék orgyilkosság áldozataként (és ki nem állhatom többé a csavargókat. Csöppet sem sajnálom őket), bár soha nem jutott eszembe (eddig), hogy efféle munkát magam is végezhetnék. Úgy érzem, megértem, miért vernek össze, rugdosnak meg és gyújtanak föl az emberek csavargókat és koldusokat. (Túl sok van belőlük nálunk.) Nem gyászolom meg egyetlen elnök halálát sem (rendszerint örülök neki): végre megkapják, amit megérdemelnek. Legalábbis, azt hiszem. F. D. R. óta nem, ha jól emlékszem, az volt életemben az utolsó eset, hogy könnyet ejtettem értük. Néha-néha vissza kell fojtanom a zokogásomat (rendszerint rossz filmeknél), de a könnyeim valahol mélyen le vannak dugaszolva bennem. Senki nem tudja megcsapolni őket. Ő férfi volt, Franklin Delano Roosevelt, ő volt az utolsó elnököm, akire föl tudtam nézni (a többi nem az én elnököm), de lehet, hogy csak azért gondoltam így, mert olyan hiszékeny voltam. Nem az egész ország sírt, amikor meghalt. Az anyám is sírt.
"Az ország egyharmada mondta rossz körülmények közt lakik, rosszul öltözködik, rosszul táplálkozik."
Mostanára, hála fejlettebb technológiánknak és humánus társadalmi és politikai reformjainknak, biztosan már több mint a fele. Mikor eléri a száz százalékot (a milliomosok addigra svájci állampolgárok lesznek, és Franciaországban fognak élni), meg fognak szólalni a harsonák, megnyílik az ég, és mindenki ingyen hallgathatja Händel zenéjét. Az éjjel álmomban megint élt az anyám, öreg volt és kiaszott, de teljesen egészséges, csinos és jól öltözött az egyszerű kartonruhájában és a vékony fehér kardigánjában, és minden neheztelés nélkül, teljesen természetesen beszélgetett velem valami kedélyes ünnepi mulatságon a szanatóriumban. Karácsony volt, vagy húsvét, vagy Hálaadás Napja. Gyakran mosolygott rám derűsen, ahogy valamikor szokott, mikor még kicsi voltam. Mindent megbocsátott nekem. Amikor reggel fölébredtem, úgy éreztem magam, mint egy elhagyott gyermek, nagyon hiányzott úgy éreztem, ragacsos. összecsomósodott könnyek száradtak az arcomra . aztán háládatosan, teljes mivoltomban újra fölbukkantam az álmok közül, megint sikerült visszahoznom az emlékezetemet és a testemet, épen, hiánytalanul, onnan, ahol voltam, bárhol lett légyen is. amíg nem voltam itt.
Miről álmodtál? kíváncsiskodik folyton a feleségem.
Magamról.
Nyöszörögtél.
Az anyámról.
Még mindig?
Te is fogsz.
Máris álmodom róla. Amióta csak ízületi gyulladást kapott. Öszszezsugorodtak az ujjai. Sose fognak elmúlni? Ezek az álmok?
Nálam sem múltak el.
Én is ízületi gyulladást fogok kapni?
Meg én is.
Remélem, nem megy a gerincemre. Nem szeretnék derékban öszszegörnyedni.
Gyere, keféljünk.
Nincs kedvem. Fönn vannak a gyerekek.
Ma reggel, mikor fölébredtem, megint eszembe jutott, milyen szívfájdítóan hiányzott nekem az anyám, és most megint nagyon hiányzik. Hiányzik nekem az az elveszett gyermek is. Azonos velem. De én nem vagyok azonos vele. Azt hiszem, ott rejtőzködik valahol benn a fejemben, a többiek közt, akikről tudom, hogy ott vannak, csak nem tudom őket megtalálni, és akik gonosz tréfát űznek a hangulataimmal meg a szívverésemmel. Egy teljes univerzum van a fejemben. Egész családok szoronganak benne, titkos rejtekhelyeken. Egész civilizációk. A fizika törvényei tartják össze. A kémia törvényei tartják mozgásban. Nekem semmi közöm hozzá. Senki nem irányítja. Fortélyos megbízottak osonnak fasorokon és boltíveken át, erkölcstelen, rejtélyes küldetésekben. Senki nem parancsol nekik. Belülről jövő alattomos támadások védtelen célpontja vagyok, beszivárogtak és megostromolnak. Mindenféle dolgok mocorognak, kavarognak lassan az agyamban, mint fekete angolnák, aztán kihullanak a tudatomból, le a tintasötét mélységekbe. Minden kisebb. Nincs se meleg, se hideg: Nincs nedvesség, önelégülten vigyorgó arcok indulnak alattomban mocskos tetteik és gyönyöreik felé, anélkül, hogy engem a bizalmukba avatnának. Ez fájdalmat okoz nekem. Az áldozatok sírnak. Senki nem hal meg. A jajveszékelés hangtalan. Nyelem az aszpirint meg a nyugtatókat. Megfoghatatlan szellemalakzatok háborgatnak (az ember hol látja őket, hol nem), manók és apró démonok. Csiklandoznak és szurkálnak. Szeretném, ha egyszer és mindenkorra ki tudnám öblíteni a fejemből az egész bandájukat, ki a szabadba, hogy megpróbálhassam azonosítani őket, hogy egy vakító reflektor tejfehér fényében felsorakoztathassam őket egy fal mellett, és rájuk ripakodhassak:
Nahát, kik vagytok? Mit műveltek odabenn? Mit akartok tőlem?
Nem válaszolnának. Megszámlálhatatlanul sokan lennének. Ezer énemre bukkannék. (Szeretem megtömni a feleségemet, amikor nincs kedve hozzá. Szeretem rákényszeríteni, amikor nem akarja.) Szeretném, ha egy filmfelvevő géppel le tudnám fényképezni az összes álmaimat, és végre fülön tudnám csípni a bűnös csirkefogókat. Kezemben volna a bizonyíték. Szeretném lehallgatni a gondolataikat. Szeretném lefényképezni az ő álmaikat, hogy megtudjam, mi zajlik az ő agyukban, miközben kényük-kedvük szerint közlekednek az enyémben. (Az én fejem az én váram.) Hangokat nem hallok. (Néha azt kívánom, bárcsak hallanék.) Nem vagyok őrült. Tudom, hogy a zárt ajtók mögött az emberek rólam beszélnek, de nem képzelem azt, hogy hallom is. amit mondanak. Tegnap holtan találtak egy kisfiút egy bérház pincéjében, szexuális merénylet áldozata lett, megcsonkították. A gyilkos még szabadon jár-kel. Egy másik gyereket holtan találtak egy másik bérház világítóudvarában, ledobták a háztetőről. Senki nem tudja, miért. (Kislány. A rendőrség még nem állapította meg, hogy fajtalankodtak-e vele.) Egy másik gyerek napokkal ezelőtt eltűnt hazulról, senki nem tudja, miért. A család meg a szomszédok feszülten, pesszimistán várják a hírt, máris ünnepélyesen felkészülnek a legrosszabbra, és gyertyákat gyújtanak a lelke üdvösségéért. Én is azt hiszem, hogy meggyilkolták (és kíváncsi vagyok, miért. Ma Oklahomában a farmerek elhatározták, hogy nem szállítják le a megállapodás szerinti áron a gyapotot, mert a gyapot ára a szerződéskötés és a tényleges eladás közötti időszakban a duplájára emelkedett. A felvásárlók beperlik őket. Folyton más emberek gyerekeinek a holttestére bukkannak világítóudvarokban és lépcsőaknákban, én meg még azt se tudom pontosan, mi is az a világítóudvar vagy lépcsőakna). Arra is kíváncsi vagyok, hogy ez a korlátolt, nádszálszerű Horace White tulajdonképpen mit is érez irántam. Befolyásos egy állat. (Gyűlölöm ezt a befolyásos állatot, és olyan sokat jelent nekem.)
Nocsak, nocsak... hát megjött cégünk fő körömrágója? mondja, amikor belépek az irodájába, és azt hiszi, hogy ő most jópofa. Hogy vagyunk, hogy vagyunk?
Ő rendszerint éppen saját áttetsző körmeit vagdossa, reszeli vagy fényesíti a hatalmas diófa íróasztala mögött, amikor behívat, mert valamiféle új munkát akar tőlem, vagy meg akarja beszélni a korrekciókat. (Korrekciónak nevezi, ha valami változtatást akar elvégeztetni velem.)
Ha valaha ír egy könyvet ismételgeti nekem szerepeltessen benne engem is. Egész csomó példányt veszek majd belőle.
Az ő fejébe is szeretnék lehallgatókészüléket szerelni. Szeretném tudni, vajon én is olyan pimaszul kószálok-e az álmaiban, ahogy ő barangol az enyémekben (mintha ő volna a tulajdonosuk). Kételyeim vannak, eléggé szimbolizálom-e őket. Horace White gyakran ott lődörög az álmaimban, azzal a szinte vonások nélküli arcával, lebzsel egy darabig, aztán átalakul a húsosabb, pirospozsgás Greenné. aki dühöng, és sértően mereszti rám a szemét, bántó megjegyzést készül tenni, aztán olyan gyorsan tűnik el, ahogy én szeretnék eltűnni, amikor belép az a fenyegető, sötét idegen, és közeledik a késével, amit sose látok, aztán vagy fölébredek, jajveszékelve, ősemberi félelemben, vagy kegyesen eltűnik a színről, és helyet ad valaki másnak, mondjuk a feleségem anyjának vagy a húgának, Forgionénak vagy Mrs. Yergernek. Vagy a lányomnak, a fiamnak, és/vagy Dereknek. Vagy valaki másnak, akit szintén nem hívtam. Micsoda kellemes közjáték, amikor álmomban meghempergethetem a feleségemet vagy Pennyt. Pennyvel sokszor elélvezek álmomban, de még éppen idejében fölébredek. A feleségemmel is sokszor elélvezek. Néha, miután fölébredek, addig cirógatom a feleségemet, amíg szerelmetesen felém nem fordul, és akkor a valóságban is megcsinálom vele. (Álmomban rendszerint jobb.) A Virginiáról szóló álmaim soha nem haladnak az orgazmus felé. A blúzát bontogatom, és vacakolok a harisnyakötőjével, ami már maszatos az ujjamtól. Annyi sok emberrel kell éjszakánként megbirkóznom. Sokuk lakkozott üvegviaszból van. Ami nem is létezik. Vannak vámpírok, és vannak törpék. Hullák. Álmaimban bajmolódnom kell a feleségemmel, az anyámmal, a gyerekeimmel, a nővéremmel, a halott bátyámmal, még a halott apámmal is (pedig azt se tudom, hogy nézett ki. A fényképek, amelyek fennmaradtak róla, nem meggyőzőek), és a halott apám kivételével mindnyájan valamiféle segítségért ostromolnak, amit nem adhatok meg nekik, hiszen olyan tehetetlen szükséget szenvedek magam is. Nem csoda, ha az álmaim mintha mind ugyanabban a fülledt, fullasztó, templomi vagy ravatalozói atmoszférában peregnének le. Csak Arthur Baron nyújt némi vigasztalást, de ő nagyon elfoglalt, soha nem marad sokáig, és még abban sem vagyok biztos, nem az apám-e, és nem tudom megérteni, miért annyira elégedetlen. (Én nem csináltam semmit.) Meredten bámuló, várakozó, kilencéves kisfiam átalakul meredten bámuló, kuka Derekké. Mind a ketten mozdulatlanok. Valamikor én is kuka voltam. Nem tudtam, mi lesz belőlem. Most már van róla némi fogalmam. Csak le kell ülnöm egy ünnepi ebédhez, ahol ott ül az egész család, és csak fel kell bukkannia valaminek, ami a halott apámra vagy a bátyámra és haldokló, néma anyámra emlékeztet, és máris látom magamat, az ebédlőasztal körül ott a lélektelenül. szakaszonként kiterített tervrajz: a néma kezdetektől (Derek) a néma, végzetes, vágómarha-végig (anya), amely passzív és alázatos, akár egy tehéné, sőt, a hiányzó apámon keresztül (papa) még azon túl is. Illusztrált folyamatábra vagyok. Vonatkoztatási pontul ott a feleségem, a lányom meg a fiam: összes életszakaszaik megvannak bennem. Ők azonosak velem. (De én nem vagyok azonos velük. Lekötelezően lepergetik számomra a jelenetsorokat, ahányszor csak meg akarom nézni őket.) Ez a tabló: álom. A jelenet: élőkép.
Ne mozduljatok!
Egyikük sem mozdul. Mindnyájan úgy ülnek, mint a kitömött bábuk. És megértem:
Ez vagyok én, amilyen akkor voltam.
És:
Ilyen volt az, ahogy érezni fogom magam, amikor.
Most már mozoghatnak.
Azt hiszem, tudom, milyen érzés lehet a feleségemnek, hogy egy olyan szoknyabolond vezető tisztviselő felesége, mint én, akinek a számára jószerivel mindegy, hogy mi van vele, arníg nem kap rákot, vagy nem követ el házasságtörést. (Az öngyilkosság nem változtatna semmin.) Jeges érzés lehet. Nézhetek jobbra, nézhetek balra, áthelyezhetem magam az anyám, a bátyám, az apám, a húgom múltjába, így is, úgy is látom a jelenemet, és látom a jövőmet. A gyerekeim jövőjébe irányítom a tekintetemet, és meglátom a múltamat. Az vagyok, ami voltam. Máris megtestesítem magamban azt, ami leszek. Eligazítanak, akár az országúti jelzőtáblák. És íme még egy képzelt álmom: látom magamat a párolgó sült pulyka fölé hajolva, kezemben a csontnyelű szeletelőkés, már levágtam a szárnyakat meg a combokat, éppen nekikészülődöm, hogy lemessem a fehér mellehúsából azt az első, drámai szeletet, közben mindnyájan figyelnek, lélegzet-visszafojtva, némán várakoznak magas hátú székükön, mint szkeptikus árnyak: az enyéim. A tulajdonaim. Hozzám tartoznak. Enyém a parancsnokság (és remélem, a fehérhús ízletes lesz, a vöröshús szaftos). Most újra megmerevedünk, és nem mozdulunk. (Látják a képet?) Nem tudunk megmozdulni. Állok a pulykám fölött, ők mereven ülnek. És ebben a megdermedt némajátékban, amelyben egy pillanatra mindnyájan szoborrá válunk, kísérteties módon érzem, hogy még ha soha nem lettek volna is az enyéim, ha soha nem nősülök meg, és nem nemzek gyerekeket, ha soha nem lettek volna szüleim, akkor is az enyémek lettek volna, akkor is velem lennének. A kör adva lévén, egyetlen része sem lehetne más. A részek adva lévén, a kör elkerülhetetlen volt. Csak Derek lóg ki belőle, az pedig baleset volt, valaki más tehet róla. (Mi eljátszottuk a szerepünket.) Most már rögzített helye van, akárcsak nekünk, többieknek. Ott voltak a fejemben, amióta csak fejem van (nem a gólya hozta őket), és nélkülük nem tudok visszaemlékezni önmagámra. (Annyi minden hiányozna belőlem.) Nekiütköznek az agyamnak, és megfájdítják a fejemet. Időnként megnevettetnek. Ott vannak a protoplazmámban. Most már mozoghatunk. Ők nem mozdulnak. Csak várnak, mint a fatönkök. Ülnek a magas hátú székükön, mint oszló hullák a koporsóban. A pulyka föl van szeletelve: a fehérhúsa, a vöröshúsa, az alsó és felső szárnya, az alsó és felső combja szépen el van rendezve, akár a fogorvosi műszertálcán a szerszámok, vagy mint egy éppen mandulaműtétre készülő orr-fül-gégész sebészeti műszerei. De a tálat senki nem adja körbe. Körülötte a fűszeres sült almák, a jegelt áfonyakocsonya formás halmai, a külföldi ribiszkedzsemek. Hideg lakoma ez, hideg és romladozó csontra metszett családi jelenet. Ura vagyok a helyzetnek, de nem sokat tehetek. (Átadhatom a húsos tálat a feleségemnek.) Ott van az anyám, a haja fehér, mint a szappan. Az apám valahol másutt. Az anyám meg fog halni. Tudom, hogy meg fog halni, mert már meghalt. (Az apám annyira megbántott, amikor meghalt, hogy nem akartam elmenni a temetésére. Móresre akartam tanítani. Móresre is tanítottam.) A feleségemen kívül más feleségem mindeddig nem lehetett (nem volt választásom), és nem lehet, amíg a halál, a válás vagy a házasságtörés el nem választ minket. A gyerekeimen kívül más gyerekek szóba sem jöhettek. (Más emberek gyerekei a másokéi.) A csillagokban más volt megírva, nekem is, nekik is, nem grüberlis, szeplős, mosolygós arc, nem vezérürü-szerep, nem leszünk vidáman parolázó, másokat hátba veregető szupersztárok vagy stréberek. Az lett belőlük, amik voltak; ha különbnek képzeltem volna el őket, akkor sem lennének mások. Az én herezacskómból nem tellett olyan gyerek apaságára, akit egyszer majd meghívnak a Fehér Házba, hogy az elnök mellett feszítve mindannak megtestesítőjeként fényképezzék le, ami nemzetünk életében csillogó és egészséges. Hamarosan kénytelenek lesznek egy tejszínhabos eperrel teli porcelán tálat meghívni. Az embereken kezd meglátszani az átok verése. (Az epret szintetikus festéssel pirosabbra fogják színezni. A tejszínt meg fogják hamisítani valamivel, ami még fehérebb. A porcelán tál festett gumiból fog készülni.) Mindenkin, kivéve Dereket, aki itt ül köztünk családi ünnepeken szabadságot adunk a gondozónőinek, és reméljük, Isten segítségével el is fogadják. Nem tudom őt másnak elképzelni. Nem tudom felfogni őt így, amilyen. Most már megmozdulhatunk. Átnyújthatom a feleségemnek a pulykasültes tálat, és megkínálhatom a többieket egy kis édesburgonya-pürével, ami yamgyökérből készült. Édesburgonya nincs többé. (Az is eltűnt. Nem tudom, mi lett belőle.) Nem tudom, miért jelenik meg az apám azokban az álmaimban, amelyekben nem tudok se beszélni, se moccanni, csak mozdulatlanul állni és hallgatni, hiszen alig ismerem, hacsak azért nem, hogy átalakuljon valami félelmetes alakká, mondjuk egy niggerré vagy Horace White-tá, aki álmaimban levetkezi azt az ízetlen külső arcát, amelyet ismerek, és felfedi az alatta rejlő skarlátszín erotikus kegyetlenséget. Horace White részvényes. Azon töprengek, hiányzik-e nekem az az emlék, hogy az apám legalább egyetlenegyszer elfenekelt. Nincs ilyen emlékem. Pedig abban bensőségesség van, szilárd egyetértés, ígéret a múltra és biztosíték a jövőre. Talán el kellene kezdenem, és minden két hétben egyszer el kellene fenekelnem mind a két fiamat, a saját érdekükben. A lányom már öreg hozzá. A feleségem nem, el is fenekelem. Ő karmolászni szeret az ujjaival meg a lábujjaival, vagy aprókat harapdálni. Kölcsönösen ráhagyjuk egymásra. Mostanában jobb mulatság mind a kettőnknek, ha egy kis fájdalmat is okozunk. Kíváncsi volnék, vajon én vagyok-e a világon az egyetlen középkorú férfi, aki még mindig őrzi magában azt a távoli, gyerekkori félelmet a homoszexuális erőszaktól? Ezért támad rám vajon álmaimban az a férfi?
Mars ki! parancsolom, tisztán és világosan.
De csak károgó, kínos nyögések törnek fel belőlem, amelyek megrémítik a feleségemet.
Mi a baj?
Nincs semmi baj.
Üvöltöttél.
Mit?
Nem tudom. Érthetetlenül.
Csak sóhajtoztam. Már minden oké.
A feleségem meg a gyerekek ilyenkor soha nincsenek veszélyben. Nincsenek is itthon. Csak én. Az a férfi rám pályázik. És nincs is senkim, akitől ezt megkérdezhetném, csak a családi lelkipásztor vagy a pszichiáterem. A pszichiáterem azzal világosít fel a kérdésben, hogy válaszul visszakérdez:
Miért kérdezi ezt?
Mert...
Rágja a körmét találgat.
...félek. Fölzaklatnak az álmaim és gondolataim, még akkor is, amikor kellemesek. Sokat fáj a fejem. Elégedetlen vagyok. Azt hiszem, gondolkodási rendellenességeim vannak. Hangokat nem hallok...
Aha jegyzi meg mély sóhajjal.
... és soha nincsenek hallucinációim.
Maga minek nevezné ezt?
Gyakran érzek ürülékszagot.
Igen?
De mindig kutyaszaros a cipőm.
Meg kell tanulnia mondja óvatosabban járni az utcán.
Nincs pszichiáterem (a cég bizalmatlan azokkal a vezetőkkel szemben, akik nem boldogok), a családi lelkipásztor pedig a feleségem asztala. (Az illető bizalmatlan azokkal szemben, akik boldogok.)
Tudom, hamarosan abba kell hagynom a körömrágást, ha valaha is magasabbra akarok jutni a cégnél Kagle pozíciójánál, vagy ha egy szép napon az Amerikai Egyesült Államok elnöke akarok lenni, amikor éppen megüresedik ez a poszt, és senki másnak nem kell. Tudom, mennyire sajnáltam, amikor John F. Kennedyt meggyilkolták, mert akkor lőtték fejbe, amikor se ő, se én nem vártuk, no meg a magazinok és az újságok fényképei miatt. Hátborzongatóak voltak. (Ha eszükbe jut, milliónyit adhattak volna el belőlük souvenirként.) Szegény ember. Remélem, engem soha nem fognak fejbe lőni. Most már sokkal kisebb léptéke van a képzeletemben (de ott van. Ő az. Vigyázni fogok rá, amíg csak tudok); szükségképpen miniatűrré kellett zsugorodnia, hogy beilleszkedhessen a gondolataim közé, és járhasson-kelhessen az emlékeimben, a szeszélyeimben, az éjszakai álmaimban, és saját szakállára, észrevétlenül mindenfélét csinálhasson, amikor engem túlságosan lekötnek a többi másolatok és árnyak, semhogy előszedhetném, és eljátszhatnék vele. Másoknak a féldollároson van meg; én a fejemben őriztem meg. Tiszta, jóképű, mosolygós, ragyogó máz vonja be. A haja sima és fényes. Szeretem most. A feleségem húga nem. Az öccse még annyi ideig se élt, mint ő. Általában figyelmen kívül hagyják, hogy Lyndon Baines Johnson még csak negyvenhat éves volt, és még csak szenátor, amikor az első szívrohamát kapta. Számára akkor véget is ért minden. Utána már soha nem zavart sok vizet. Eisenhower különb lett a szívrohama után. Javult a golftechnikája. (Én is így leszek vele.) Harry Truman is meghalt. Tudtam, hogy meg fog. Sokat fáj az én fejem is mostanában, pedig engem nem is lőttek fejbe. A nyakam is fáj, hátul, egész közel a gerincoszlopom végéhez. Az aszpirin segít. A feleségem nyugtatói is segítenek, jobban alszom tőlük. Három hártya veszi körül az agyamat és a gerincvelőmet, ezeket összefoglaló néven meningesnek hívják. El voltam ragadtatva, amikor megtudtam, hogy három van. Előzőleg azt se tudtam, hogy van. A meningitisz tehát a fej gyulladása. A fertőző meningitisz a fej fertőző gyulladása. Katonai létesítményekben gyakran lép fel meningitisz. A civilek enkefalitiszt kapnak, ami az agyszövet gyulladása, és gyakran összetévesztik az álomkórral. Az emberek beleszunnyadnak a paralízisbe. Kitűnő gyógymód álmatlanság ellen. Most már öreg vagyok, hogy ostoba módon olyasmi miatt aggódjak, mint a meningitisz. A mellemben még nincsenek fájdalmak. A meningitisztől való infantilis félelmet felnőttebb infantilis félelmekre cseréltem föl. Eszembe se jut többé a meningitisz. (Hahaha.) A meningitisz öl. Akárcsak a golyók a fejben. Martin Luther King is kapott egyet: halála után néhány hónappal a mi éber FBI-unk abba is hagyta a telefonjának a lehallgatását (és elkezdte lehallgatni az enyémet). A meningitisz szétrombolja az idegrendszert, az ember megsüketül, megnémul, megvakul és meghal tőle. Amikor Bobby Kennedyt megölték, őt még jobban sajnáltam, mert fiatalabb volt, mint John, és a róla készült fényképek, ahogy ott feküdt a földön, annak a szállodának a konyhájában, még rémesebbek voltak. Olyan gyöngének és zavarodottnak látszott, a szemüregéből kidülledő hatalmas szemgolyóival, meg a szétvetett, szögletes, hosszú, vékony kezével-lábával. Még rajta volt a cipő. Fekete öltönyt vett fel erre az alkalomra. Most már őt is ragyogó máz vonja be. Soha nem fog tüsszenteni. Ő is ott van a fejemben. Jól eldugtam. Melegen fogom tartani. És ott fog feküdni, amíg meg nem halok vagy el nem jön a nap, amikor majd elfelejtem, és nem jut többé eszembe. Nem tudom, utána mi fog történni vele. Kénytelen lesz maga harcolni az érdekeiért. Nem tudom, hogy fog továbbélni, ha én már nem leszek képes gondoskodni róla. Vagy hol. Valamikor, ha égtem egy lányért, az perzselő hév volt. Most csak kanos vagyok. Csak egy erekció az egész. A feleségem húga, mint mondja, nem helyesli az erőszakot, de el volt ragadtatva, amikor a Kennedyket meggyilkolták, úgy látta, diadalmaskodott a komor igazság.
Csak azt kapták, amit megérdemeltek mondta. Bizonyos értelemben maguk keresték maguknak.
A feleségem sajnálta a gyerekeket.
Észben kell tartanom: nem szabad túl sokat mosolyognom. Fönn kell tartanom a látszatot. Észben kell tartanom: továbbra is korrektül, alázatosan és nyilvánvalóan hálásan kell viselkednem a cégnél, és azokban az egyetemi és üdülőklubokban, ahová meghívnak, mindazokkal az emberekkel szemben, akik elvárják, hogy alázatosnak, lelkesnek, szerencsésnek és beijedtnek lássanak. Kevesebbet utazom, többet jövök haza. (A hazai támaszpontom közelében tartózkodom, ami persze nem az otthonom, hanem a cég.) A feleségem örül, hogy többet vagyok itthon, annak ellenére, hogy veszekszünk. A lányom gyanakszik, azt hiszi, őt ellenőrzöm. Az a gyanúnk, hogy rendszeresen használja az egyik kocsinkat, amikor nem vagyunk otthon vannak nála idősebb, fiatalkorú jogosítvánnyal rendelkező barátai , és hogy megfenyegette a fiamat, szétveri a pofáját, és kinyomja a szemét, ha megmondja nekünk. (Azt hiszem, talán meg is ölném, ha rájönnék, hogy halállal vagy megcsonkítással fenyegette.) Derek nem mondhat semmit. Kíváncsi vagyok, miféle benyomások futnak keresztül az agyán (mert kénytelen-kelletlen emlékeztetnem kell erre magamat, van neki, van füle és van szeme, és lát és hall), és miféle értelmet tud belőlük kihámozni. Az ő fejébe nem szeretnék lehallgatókészüléket kapcsolni. Azt hiszem, sok-sok légköri zavart hallanék. Elképzelésem szerint lineárisan fogja fel az ingereket, a látványok és hangok szabályozatlan áramai egyik oldalon beáramlanak a fejébe, a másikon meg ki, úgy futnak át rajta, akár a rádióhullámok egy céklarépán, vagy valami finoman hangolt, radarantenna formájú, bonyolult és rendkívül érzékeny, csupa szilícium-wolfram-üveg műszeren, amely mindent csinál, csak éppen nem működik. Nem nevezhetem végkapcsolónak, mert semmi nem ér benne véget. A saját gondolataimat körkörösnek képzelem el, szférikusnak, gömbszerűnek, keréknek, ami úgy forog, mint maga a világ, abban az ülepítő medencében, amelyben kiválasztódik az a sok minden, amire elfelejtek gondolni, és lesüllyed a fenékre, a sötétség legmélyebb iszaprétegeibe. (Még azokat a dolgokat is elfelejtem, amikre szívesen emlékeznék vissza.) Derek csúcsterhelésnél hirtelen tűzforróra hevül, akár egy vákuumcső. Láthatatlanul, de hatással van rá a rázkódás vagy a páratartalom és a hőmérséklet változása, akár egy tranzisztorra. Van egy fiam, akinek céklarépa van a fejében. Azt hiszem, időnként biztosan légköri zavarok és interferenciák lépnek fel benne, és alighanem ilyenkor jön rá a hoppáré. (Nekem is vannak légköri zavarok a fejemben, amelyek olyan őrült kitöréseket váltanak ki belőlem odahaza, hogy azt szeretném, bárcsak hasadna szét a fejem, és sülne ki belőle az a recsegő-ropogó feszültség.) Édes kis arca van. Mindegyik gyermekemnek az van, és a feleségem a korához képest sokkal csinosabb, mint akárhány más, korabeli nő, akit csak ismerek. Kíváncsi lennék, miféle bonyolult kapcsolások állnak befejezetlenül Derek agyában. Vajon fel tudja-e már fogni, hogy idióta, és ha felnő, imbecillis lesz? Tudja-e vajon, hogy állítólag a halálomat kellene kívánnia, és félnie kellene, hogy meggyilkolom vagy kiherélem, amiért föltámadt benne ez a remény? Jobb lesz, ha megtanulja megtartani magának a feleségemmel kapcsolatos mocskos terveit. Derek feddhetetlen. Azt álmodom, hogy ő is meghalt, és vigasztalhatatlan vagyok, amikor fölébredek, mert sajnálom, és tudom, hogy önmagamról álmodom, és nem akarom teljesen elveszíteni.
Miről álmodtál az éjjel? érdeklődik a feleségem, miközben reggelit készít.
Derekről.
Nevettél álmodban.
Rólad. Azt álmodtam, hogy egy másik férfival keféltél.
Nevettél.
Vicces voltál. Egy nagy fekete négerrel. Megmarkoltad a farkamat. Szeretem azokat a lányokat, akik megmarkolják a farkamat.
Megmarkoljam most?
Mennem kell dolgozni. Estére csinálj vacsorát.
Rémes álmom volt.
Sírtál.
Az álmodban?
A tiédben.
Miért nem ébresztettél fel? Azt álmodtam, hogy sírok, és nem bírom abbahagyni.
El voltam foglalva a magam álmával. Lehet, hogy ugyanaz az álom volt. Nem azt álmodtad az éjjel, hogy keféltél egy nagy fekete niggerrel?
Nincs nekem arra szükségem. Megkapok én tőled mindent, ami csak nekem kell.
Azt hiszem, ez a kis rüfke tényleg ellopkodja az egyik kocsinkat. Az este, amikor a gyerek a vacsoránál elkezdett mondani valamit, nagyon csúnyán nézett rá.
Meg fogom kérdezni.
Be fogom húzni a csőbe. Csinálj estére vacsorát. Szeretem csőbe húzni.
Sokat jársz haza mostanában, annyi szent.
Na és akkor?
Örülök neki. Nem akartam ezzel semmi rosszat mondani.
Én se.
És semmi szükség rá, hogy kiabálj.
Nem kiabálok. Nem látom be. miért ne emelhetném föl néha-néha a hangomat anélkül, hogy kiabálással vádoljanak. Mindenki más megteszi. Te is. Nem tudom, mitől vagy olyan ingerült.
Nem én vagyok ingerült ma reggel, hanem te. Örülök, amikor hazajössz. Még fütyörészel is. Lehet, hogy kezded élvezni, ha itt lehetsz köztünk?
Persze hogy élvezem.
Nincs semmi baj?
Minden pompás. És még pompásabb lenne, ha nem kérdezgetnéd örökké, hogy nincs-e valami baj.
Tudtam, hogy addig se bírod ki, amíg ki nem mész a konyhából.
Nem csoda, ha alig várom, hogy mehessek már dolgozni.
Ha valami baj van a hivatalban, szeretném, ha elmondanád nekem.
Minden pompás.
Mi a baj? reccsent rám Green nyersen, mihelyt nekifogok dolgozni.
Baj?
Elég hangosan mondtam, nem? (Jesszusom ő is rossz hangulatban van, és felkészületlenül kapott el.)
Semmi.
Ne hazudj.
Dülledt szeme nedvesen, szadista ingerlékenységgel mered rám, érzéki arca izzik, a szemöldöke meg a szája körül gyöngyözik az izzadság. Green normális körülmények között nem szokta megengedni magának, hogy izzadjon, amikor mások is láthatják. (Kíváncsi vagyok, mi gyötri jobban ma reggel, a pajzsmirigye vagy a prosztata-megnagyobbodása.) Bő, puha, nagykockás teveszőr öltönyt visel, széles, nagy ívben kivágott a hajtókája, szürke, függőleges csíkozású a szövése, finom ibolyaszín mintázattal, és Green ezt is megengedheti magának. Nekünk többieknek az ilyesmivel ki kell várnunk az ünnepségeket és a kiállításokat, bár hét végén, szabadtéri pecsenyesütésnél, jachtkikötőkben meg vidéki üdülőklubokban oké a nagykockás pantalló. Greennek rikítóan színpompás a megjelenése, és olyan lenyűgöző szókincse van, hogy a cégnél még feletteseinek a többségét is tartózkodóvá teszi, és kényelmetlen érzést kelt bennük. Horace White kerüli, mint a pestist. Green udvarol Horace White-nak, White Blackhez menekül tőle, aki megveti Greent, és nyíltan becsmérli, Green pedig a sebeit nyalogatva visszavonul.
Black egy állat panaszkodott nekem Green. Egy majom. Nincs értelme szóba állni vele.
Black antiszemita. Green vár, és komiszul figyel az íróasztala mögül, mintha én volnék a, felelős a pajzsmirigyéért, a prosztatájáért, a kolitiszéért vagy Blackért.
Nem tudom, miről beszélsz.
Meggyőzőbben hazudj kezdi, úgyszólván mielőtt még befejezném, mintha csak előre tudná a válaszaimat. Nem baj, ha hazudsz, ha nem gyanakszom rád. A főnököd vagyok. Ha továbbra is a kezem alatt akarsz dolgozni, ne hazudozz itt senkinek ennyire átlátszóan. Nem akarom, hogy rajtam kívül bárki megvethessen valakit, aki az én kezem alatt dolgozik.
Az a kibaszott feleségem.
Énelőttem ezt a szót ne használd.
Te kérdeztél, nem?
Én nem vagyok Andy Kagle.
Andy Kagle-nek ezt nem mondanám.
Én szeretem a feleségedet.
Nem, Jack, dehogy szereted. Én igen. Mi a baj?
Nekem négy feleségem volt, de te soha nem hallottál engem udvariatlanul beszélni egyikről sem, pedig mindegyiket gyűlöltem.
Ő nincs úgy oda érted.
Ne pletykáj.
Szerinte strici vagy, mert nem engedsz felszólalni a közgyűlésen.
Hagyd abba. Ne hivatkozz rá, és ne gyalázd.
Ó, Jack, ugyan már. Nem szereted te őt annyira.
Egyáltalán nem szeretem, ha már ennél a témánál akarsz maradni. Óhajtod, hogy elmondjam neked, miért nem?
Nem.
Egyes házibulikon túl sokat iszik, másokon meg nem eleget. Merev és kényszeredett, és másokat is azzá tesz. A cég rendezvényein úgy árasztja magából a társaságban a feszengést, ahogy más emberek a testszagot.
Mondtam, nem akarom, hogy beszélj róla.
Nem sokat ér. Nem gazdag, nem híres, nem társasági, nem fog segíteni neked, és nem fog segíteni nekem.
Te kérdezted, hogy mi a baj, nem?
És ürügyül használod a feleségedet, hogy kitérj előlem, és ne válaszolj.
Nem igaz. Miért vagy ilyen rossz hangulatban?
Miért vagy ilyen jó hangulatban?
Most ugyan nem vagyok.
Most duzzogsz vág vissza fintorogva. Hanghordozása mint a gúnyos visszhang, kezdem gyanítani, hogy alighanem ő is védtelen azzal a fölbuggyanó indulattal szemben, amely gyűlölködve utánozni akarja azt, aki elviselhetetlenül bosszantja.
Ezt hívják echoláliának.
Ezt hívják echoláliának (más személy által mondott szavak elfojthatatlan, azonnali megismétlésének. Megnéztem a lexikonban. Hahaha).
Hahaha.
Hahaha.
(A végtelenségig tarthat.)
A végtelenségig tarthat.
Nincs rá okom? kérdezem.
Van rá okod? kérdezi.
Mi van, Jack?
Már várom, hogy hallani fogom: "Mi van, Jack?", a saját hangomon fogja válaszolni, mint valami lidérces álomban (ahogy gyakran hallom magamat, amint a saját hangján vágok vissza a feleségemnek vagy a lányomnak, amikor annyira fel vagyok dúlva, és úgy kihoznak a sodromból, hogy képtelen vagyok valami érettebb módot kieszelni, amivel fájdalmat okozzak nekik).
Nem szimatoltál egy jobb állás után odakinn? érdeklődik ehelyett.
Jobb állás?
Az én segítségem nélkül nem is találsz.
Miért, kellene?
Azt se tudnád, hol keresd.
Mi a baj az én itteni pozíciómmal?
Érzem, hogy kezdek izzadni.
Kezdesz izzadni mondja.
Dehogyis.
Ott az arcodon, átüt az ingeden. Miért tagadsz ilyen szamár módon? Tudod, hogy amikor azelőtt megkérdeztem tőled, hogy mi a baj, nem azt kérdeztem, mi a baj. Eszembe se jutott a baj. Azt kérdeztem vele, hogy mi a jó. Szarkasztikus voltam. Viccesen viselkedsz mostanában. És amikor azt mondom, hogy viccesen, nem arra gondolok, hogy viccesen. Úgy értem, hogy furcsán. Még csak nem is arra gondolok, hogy furcsán. Arra gondolok, hogy fel vagy dobva. Sokat fütyurészel te itten mostanában.
Nem is vettem észre.
Méghozzá hamisan. Biztosan azt hiszed, te vagy az egyetlen ember a cégnél, aki hallott valaha Mozartról. Kellemkedsz itt egy csomó embernek, akiket nem szeretek. Kagle-nek, Horace White-nak, Arthur Baronnak, Lester Blacknek. Még Johnny Brownnak is, pedig te több pénzt keresel, mint ő.
Ez a feladatom. Dolgozom nekik.
Azért hízelegsz nekik? Ami a főosztályt illeti, bízz csak rám minden hízelgést. Jobban csinálom, mint te. Élvezik, ha engem látnak hizelegni. Rád mindenki fütyül.
Kagle?
Kagle-nek kampec vág vissza türelmetlenül, és sugárzik belőle az elégedettség. Fröcsköl a nyála, amikor beszél, és sántít járás közben. Megkaphatnám az állását. Valószínűleg megkaphatnám. Nem fogadnám el. Nem akarok én vigéc lenni. A házalás lealacsonyító. Önmagaddal házalni a leglealacsonyítóbb. Tudom. Megpróbáltam beházalni magamat az alelnökségbe, és nem voltam rá képes, és az a lehető leglealacsonyítóbb, ha az ember önmagával házal, és kudarcot vall. Ha ezt elmondod valakinek, letagadom, és kirúglak. A cég nem fog téged kirúgni, de én igen. Ki foglak, te is tudod. Red Parker.
Mi van vele?
Tartsd magad távol tőle. Csúszik lefelé a lejtőn, amióta a felesége abban az autószerencsétlenségben meghalt.
Én nagyon sajnálom.
Én nem. Nem szerette annyira azt a nőt, amíg élt. Sokat iszik, és semmit nem dolgozik. Tartsd távol magad azoktól az emberektől, akik a lejtőre kerültek. A cég ezt nagyra értékeli. A cég nagyra értékeli azokat a patkányokat, akik tudják, mikor kell elhagyni a süllyedő hajót. Sokat használod a lakását.
Megfürdök. A feleségemet is fölviszem.
Úgy viselkedsz azzal a fiatal lánnyal ott a Művészeti Osztályon, mint valami vihogó, hülye főiskolás.
Nem, ez nem igaz válaszolom védekezően. (Most már csorba esett a büszkeségemen.) Jack, az csak hecc. (Érzem, ahogy a szememben bugyogva készülődnek a könnyek. Már biztosan olyan nedves a szemem, mint az övé.)
Nem is elég csinos. Kicsi a fizetése.
Te meg flörtölsz.
Én híres vagyok a szemtelenségemről meg a különcködésemről, engem megvéd a hírnevem. Neked nincs ilyen hírneved. Te csak az vagy, amit csinálsz. Szénanáthám van. Ha úgy látszik, mintha sírnék, az csak allergiás szindróma. Mi olyan mulatságos?
Bárcsak én is tudnék ilyen szavakat.
Nem tudsz. Amíg én itt vagyok, addig nem, mert én mindig tudok egy jobbat. Gondolkodni se tudsz olyan gyorsan, mint én. Nincs benned elég stílusérzék, hogy olyan választékosan és simán tudj beszélni, mint én, úgyhogy meg se próbáld. Az a lány nem fog rajtad segíteni. Hajts rá gazdag elvált asszonyokra, férjes asszonyokra és csinos özvegyekre.
Az özvegyasszonyok nem nyüzsögnek minden bokorban.
Olvasgasd a lapokban a gyászjelentéseket. Már megint mosolyogsz.
Vicces vagy.
De neked most nem illene mosolyognod. Slocum, te bajban vagy, és úgy látszik, mintha nem tudnád. És ez nekem nem tetszik.
Miért vagyok én bajban?
Mert nálam dolgozol. És mostanában “baszottul" jókedvű vagy, és ez nincs ínyemre.
Azt hittem, nem kedveled ezt a szót.
Úgy látszik, nem félsz tőlem annyira, mint azelőtt.
Dehogynem, most is félek.
Nem úgy értem, hogy most.
Miért kellene félnem?
És ez nekem nem tetszik. Ettől én kezdek félni. A világon a legutolsó dolog, amit Jack Green akar, hogy valaki olyan biztosnak érezze magát nálam az állásában, hogy Mozart c-moll miséjét fütyörészve járkáljon az osztályon... utánanéztem. Ne vigyorogj. Neked pont olyan könnyű imponálni, mint a többieknek. Azon vagyok rneghökkenve, hogy te honnan ismered.
Ismerek egy lányt, aki...
Itt csak én lehetek nagyképű. Te nem. Nem akarom, hogy fütyörészők dolgozzanak nálam. Én iszákosokat akarok, gyomorfekélyt, migrént és magas vérnyomást akarok. Olyan embereket akarok, akik félnek. Itt én vagyok a főnök, és állítólag meg kell kapnom azt, amit akarok. Tudod, hogy mit akarok?
Jó munkát.
Görcsös kolitiszeket akarok és idegkimerültséget. Te is fogytál mostanában, nem? Nekem görcsös kolitiszem van. Miért ne legyen neked is? Én ezeket a pirulákat szedem. Azt akarom, hogy te is szedjed őket. Akarsz egyet?
Nem.
Majd fogsz, ha továbbra is nálam akarsz dolgozni, és valaha is föl akarsz szólalni a közgyűlésen. Az isten verje meg, azt akarom, hogy akik nálam dolgoznak, rosszabbul érezzék magukat nálam, nem jobban. Ezért fizetlek meg olyan jól. Azt akarom, hogy a szakadék szélén lássalak. Azt akarom, hogy ki legyél szolgáltatva. És azt akarom, hogy halljam, amikor ezt dadogva, idegesen, megbénult nyelvvel ki is mondod. Bob, én akkor szeretlek téged a legjobban, mikor egy szót se tudsz kinyögni, mert nem tudod, mi legyen az a szó. Az idén se fogom hagyni, hogy fölszólalj a közgyűlésen. De ezt te nem fogod tudni, jóllehet megmondom neked. Nem leszel benne biztos. Mert meg fogom gondolni magam, hagyni fogom, hadd készülj föl, hadd gyakorolj be megint egy háromperces beszédet, hadd számíts arra az eshetőségre, hogy hátha nem gondolom meg magam megint. De meg fogom. Ne bízzál bennem. Én nem bízom a hízelgésben, a lojalitásban és a barátkozásban. Nem bízom az engedékenységben, a tiszteletben és az együttműködésben. Én a félelemben bízom. No, elég folyékonyan bebizonyítottam a szókimondásomat és az ékesszólásomat, nem? Te soha nem volnál képes ilyesmire, igaz?
Mi a baj, Jack? ismétlem mulyán, gyöngeségemtől megalázottan, szinte nyüszítve. Miért csinálod ezt?
A cégnél az én főosztályomon a legjobbak a fizetések. Ide vagy kötve.
Tudom.
Kritizálnak, amiért olyan magas fizetéseket adok.
Azt is tudom.
Hacsak úgy nem döntök, hogy kirúglak. Én is megrekedtem itt. Ezt is tudod? Én olyan fölényesen okos alárendelteket akarok, akik a csontjuk velejéig átérzik, hogy vége az életüknek, ha elveszítik nálam az állásukat. És azt akarom, hogy ez meg is valósuljon. Most látni lehet, most nyíltan és egyenesen kiderül, hogy hogy akarom. Most félsz. Igen. Gyerünk csak, Bob, engedd el magadat... dugd zsebre a kezedet. Mert reszket.
(Ha merném, megölném.) Miért akarod, hogy féljek?
Mert nálam dolgozol! Kirúghatlak, te átkozott hülye. És kirúghat még kétszáz ember, akiket mi ketten még csak nem is ismerünk. Vagy kételkedsz benne?
Jesszusom, dehogy.
Hát ez nem elég ok? Zsarnokoskodhatom fölötted, és megalázhatlak, amikor csak akarlak.
Jézusmáriám, igen még mindig baljós varázshatalma van fölöttem. Nem tud kirúgni, de odabenn minden sejtem meg van győződve róla, hogy igen, és pánik tör ki rajtuk. (A tudatomnak van agya. A zsigereimnek nincs.)
És nem bízom magamban eléggé, nem tudok úgy válaszolni, hogy ne dadogjak megszégyenítően, gerinctelenül, mint egy puhány. Úgy érzem, nem tudom kinyitni görcsbe rándult számat, megoldani a nyelvemet, kilazítani arc- és ajakizmaimat, amíg sorra fontolóra nem vettem az összes lehetséges hangzókat, és ki nem választottam, melyikkel kezdődjön az első szavam. És legalább az utána következő, amely aztán biztonságosan elkalauzolhat a következőhöz. (Ha beérem egy rövid mondattal, lehet, hogy egy teljes mondatot is ki tudok nyögni. Egyszótagú szóval kell kezdenem. Esetlenül sorra végigvonulnak az agyamon az összes lehetséges hangzók, akár a halomba hányt fa betűkockák egy csöndes kisiskolás osztályban.) Különben lehetséges, hogy csak érthetetlen gügyögés vagy sikoly törne föl belőlem. Úgy érzem magam, mint egy szenesedő kenyérszelet, amely már lángol a kenyérpirítóban, aztán a pórusaimból elsöprő áradatként előtör a bágyasztó izzadság, mielőtt még eszembe juthatna, hogy hiszen nem is kellene félnem. Nekem nem kell többé félnem Jack Greentől. Pusztán csak színlelnem kell.
De félek.
(És félek, hogy mindig félni fogok.)
Annyira gyűlölöm, azt kívánom, dögöljön meg. akárcsak Kagle. Bárcsak lenne pajzsmirigy-, prosztata- és vastagbélrákja. Nincs neki. Őt valószínűleg meglátogatnám a kórházban, csak hogy halljam, hogy képtelen megszólalni, lássam, ahogy sorvad. Én valószínűleg előbb kerülök kórházba, mint ő, és ő nem fog bejönni meglátogatni engem! (Talán be fog, csak azért, mert tudja, hogy én azt gondolom, hogy nem fog.) Bárcsak olyan lehetnék, mint ő. Irigylem és eszményítem, még most is, amikor arcán szinte unalomnak ható, betanult közömbösséggel elforditja rólam a tekintetét. Még azt az elégtételt se hajlandó megadni, hogy diadalmasan, kárörvendve nézzen rám. (Nem vagyok én neki olyan fontos. Nahát, milyen csodálatos.) Bárcsak én is meg tudnám ezt csinálni. Lehet, hogy egyszer, ha rendszeresen gyakorlom (amikor nincs a közelben, és nem jegyezheti meg vérlázító megvetéssel, hogy az ő fölülmúlására trenírozom magamat), én is képes leszek ugyanezzel a leereszkedő léleknyugalommal hasonlókat művelni más emberekkel.
Green nem fog mostanában kirúgni csak sértegetni akar. Megint dilis napja van. (Légköri zavarok vannak a fejében.) De a félelmem meleget fúj, és a félelmem hideget fúj, és néha azt hiszem, megőrülök. A félelem (és az ép eszem, amit lassan elveszítek) mintha nem is az enyém lenne (mintha az övé volna) egyik pillanatban fortyog bennem, mint egy kohó, a következőben úgy dermeszti meg az egész bőröm, mint a ködös téli szél, elszabadulva, ellenőrizhetetlenül, felváltva támad ellenem belülről és kívülről égszínkék svájci muszlinból méretre készült, karcsúsított ingem meglottyadt ingmelle mögött, pedig ez a legfinomabb inganyag, ami csak létezik, Green mondta nekem. Csaknem mulatságos a dolog. Fölvehettem volna ma munkába jövet egy sötét színű puplint vagy egy vastagabb oxfordmintásat, az foltosodás nélkül eltakarta volna a hónaljam alatt egyre terjeszkedő, a bordáimról a mellemre és a hasamra csöpögő, árulkodó izzadságfolyamokat.
Szinte hallom Green hangját, amint olvas a gondolataimban: Próbálj meg legközelebb ingpulóvert venni. Kasmírt. Vagy egy kardigánt. Ilyet, mint én. És olvasva a gondolataiban, hallom, amint hozzáteszi: Ezért hordom.
Szinte hátborzongató, hogy még mindig ilyen baljós varázsereje van fölöttem. Bárcsak meghalna. De ebben az egyben, úgy érzem, nem minden alap nélkül, végül még lepipálhatom. Az életkor, Arthur Baron és a görcsös kolitisz az én oldalamon állnak.
Csak nem olyan könnyen, mint ahogy reméltem.
Szeretném fejbe lőni.
Bárcsak pofát vághatnék rá, és ráölthetném a nyelvemet. (Bárcsak ehetnék megint egy kis forró édesburgonyát vagy egy tisztességes cső kukoricát.)
Ki akarsz rúgni? kérdezem helyette félszegen.
Meg tudlak alázni.
Éppen azt csinálod.
Rohadt egy strici tudok lenni.
Miért akarnál kirúgni?
Méghozzá anélkül, hogy megokolnám.
Valakit akkor keresned kell a helyemre.
Hogy emlékeztesselek rá, hogy megtehetem. Amíg nálam dolgozol, nem vagy szabad polgár. Erről, úgy látszik, néha megfeledkezel.
Többé nem fogok.
Én se. Hogy éreztessem veled, mi az igazi leigázottság. Az én segítségem nélkül nem tudnál magadnak jobb állást szerezni, és ha igen, akkor nem tudnád elvállalni. Le kellene mondanod az itteni nyugdíjadról meg a haszonrészesedésedről, és elkezdhetnéd megint azon törni a fejedet, hogy szeretnek-e ott annyira, amennyire mi itt szeretünk. Ott lennél három évig, és még mindig nem lennél benne biztos. Te tőlem függsz.
Tudom.
És nem vagyok benne biztos, hogy mindig tudod-e. Én azt akarom, hogy mindig tudd. Mindig biztos akarok lenni benne, hogy tudod, hogy meg kell alázkodnod előttem, valahányszor csak akarom. Felnőtt férfi vagy, érett, tehetséges, középszintű, középszerű középvezető, nemde? Nem kell neked így izzadnod, amikor előttem állsz, és nem kell mindezt lenyelned tőlem, vagy igen? Itt kell állnod, és le kell nyelned, nem? Nos?
Erre nem vagyok hajlandó válaszolni.
Vagy adhatok neked megint egy nagy fizetésemelést, úgy is megalázhatlak.
El fogom fogadni az emelést.
Rákényszeríthetlek, hogy szolid öltönyöket meg ingeket és csíkos nyakkendőket viselj.
Azt csinálom.
Nem kerülte el a figyelmemet válaszolja csípősen. Továbbá golfozol is.
Mindig is golfoztam.
Nem golfoztál.
Minden évben elindultam a közgyűlési bajnokságon.
Nagy hendikepekkel. Az egy vicc, amit te ott azokkal a részeges kirendeltségi sarlatánokkal csinálsz. És ez egy másik dolog, amit nem szeretek. Neked semmi közöd a Kereskedelmi Főosztályhoz.
Nekik kell dolgoznom.
Szívesebben lennél Kagle-nél?
Nálad.
Miért?
Te különb vagy.
Miben?
Mit akarsz tőlem?
Kinek dolgozol te, nekem vagy Kagle-nek?
Neked.
Ki a kedvesebb?
Ő.
Ki a különb ember?
Ő.
Kit szeretsz jobban?
Téged.
No, most kezdesz intelligensen beszélni. Nem lenne szabad most egy jobb álláson törnöd a fejed, Bob. Tempója lelassul, a hangja ellágyul. Bűnbánó, szinte barátságos. Tulajdonképpen nem hiszem, hogy találhatnál a cégen kívül.
Nem is akarok, Jack. Miért akarnék?
Miattam.
Nem vagy te olyan rossz.
Még most se? Fölemeli a tekintetét, újra rám néz, és kissé elmosolyodik.
Jól csinálod a dolgodat.
Mindent?
Nem mindent. De vannak dolgok, Jack, amiket félelmetesen csinálsz. Nekem még az is tetszik, ahogy az előbb beszéltél velem. Bárcsak én tudnék ilyen goromba lenni.
Könnyű az... az olyanokkal, mint te. Látod, hogy milyen könynyű? Az olyanokkal, mint te. Fölsóhajt, egy kicsit bánatosan, egy kicsit cinikusan, gúnyosan. Nem foglak kirúgni. Azt se tudom, miért kezdtem ezt el. Néha megrémülök, amikor arra gondolok, mi lenne belőlem, ha valaha is el kellene mennem a cégtől. Tudod, mi történik a húsárakkal?
Magasak, nem?
Én se tudom. De aggódom, hogy mi történne velem, ha tudnom kellene. Csökkentették a költségvetésemet.
Mennyivel?
Az egyelőre nem tartozik rád.
Kagle megmondta, hogy csökkenteni fogják.
Nagyon össze vagytok ti melegedve Kagle-lel.
Az még hasznunkra lehet.
Jobba vagy vele, mint velem?
Neki nagyobb szüksége van rám.
Nekem egyáltalán nincs rád szükségem.
Valakit keresned kellene a helyemre, nem?
Nem. Ami a céget illeti, senkinek sincs szüksége senkire. A cég megy magától. Nincs szüksége ránk. Nekünk van szükségünk rá.
Beszéljek Kagle-lel?
Kagle egy átkozott hülye. Rajta nem segít, ha minket lejjebb nyom. Te azért megkapod az emelésedet, ha én is megkapom az enyémet.
Beszélni fogok vele.
Én nem könyörgök neked.
Le fogom venni a lábáról, ha ki is kell rúgnom alóla.
Ez nem vicc vág vissza Green.
Tudom.
Idegennek és bizarrnak érzem önelégült vigyoromat: mintha valaki más vigyorgott volna helyettem, és csak úgy rám ragadt volna.
Állítólag a barátja vagy.
Csak kiszaladt a számon mentegetődzöm zavartan. Azt se tudtam, mit mondok. Megyek, és beszélek vele.
Én nem kértelek rá. Azt se tudom, egyáltalán miért törődöm vele. Egyikünk se fogja sokra vinni. Kagle sántít. Én zsidó vagyok. Hogy te mi vagy, azt senki nem tudja biztosan.
Semmi. A feleségem hivő kongregacionista.
A hit nem elég. Híresnek kellene lennie vagy nagyon gazdagnak. Van neked egy gyereked, aki valahogy nyomorék, nem sokat beszélsz róla, ugye?
Agyi defektus.
Súlyos?
Reménytelen.
Nem kell ezt olyan biztosra venni. Én hallottam...
Én is.
Ismerek egy orvost...
Én már jártam nála.
Miért...
Hagyd ezt abba, Jack. Ezt most komolyan mondom.
Már sokat törtem rajta a fejemet, van-e nálad valamiféle határ feleli Green. Most megtudtam. Szomorúnak, töprengőnek látszik. Greennek is problémái vannak a gyerekeivel, de ezek nem is hasonlíthatók a Derekéhez, ez hatékony előnyt biztosít nekem vele szemben, amit alkalmilag esetleg megint fölhasználhatok. (Végül mégiscsak jól jön az a kölyök, nem?) Meg fogod kapni az emelésedet mondja végül Green , és valószínűleg én is az enyémet. Még az se lehetetlen, hogy az idén megengedem, hogy elmondd a beszédedet.
Nem hiszem el.
Nem is szabad.
Addig nem vagyok hajlandó elhinni, amíg ott nem állok.
Ez hozzátartozik a stratégiámhoz. Te képtelen volnál ellátni ezt a posztot, ha úgy döntenének, hogy nekem adják Kagle állását. Én el tudnám látni. Jobban, mint ő. Talán ezen az úton még az alelnökségig is eljuthatnék.
Kagle nem.
Kagle sántít, és szőrös a füle meg az orra. Soha senkiből nem lesz elnök, aki sántít, vagy akinek gyagyás gyereke van.
Roosevelt sántított.
Én a cégről beszélek. A cég finnyásabb, mint az ország. Csökkentették a költségvetésemet. Emiatt dühöngök. És nem bízom benned. Vissza fogom kapni. De verekednem kell érte. Nyaliznom kell érte. Nyalizással kell verekednem érte, és a dolognak ezt a részét gyűlölöm. Ezért nem ajánlanálak a magam helyére. Nem vagy rá alkalmas. Nem tudsz nyalizni.
Nyalok én eleget.
Nyalsz, de nem kecsesen. Úgy nyalsz, ahogy hízelegsz.
Meg tudnám tanulni, hogy hogy kell.
Én tudom, hogy kell. Nézzétek csak a Greent. Green azt mondta. Nézzétek, hogy nyalizik a Green. A Green viccel. Ezért csökkentik a költségvetésemet. Szeretik, ahogy nyalom a talpukat. Minden évben csökkentik. Csak hogy nyalizni lássanak.
Én még jobban le fogom faragni, mert én tudom, hogy milyen sok mindenre nincs semmi szükség azokból a költséges és rettenetesen sürgős munkákból, amiket végzünk, és milyen sok mindent soha nem használnak semmire. Nem szabad elfelejtenem: alázatosnak, nyugodtnak és megbízhatónak kell látszanom. Greennek igaza van. Bárki bármit csinálhat közülünk, semmi nem befolyásolja különösebben a dolgokat. (Csak egymást tudjuk befolyásolni.) A cég egy méhkas, mi meg zümmögünk. Ha az igazgatók meghalnak, másokat állítanak a helyükre. Nyugdíjba fogom küldeni Ed Phelpst. Ártatlannak kell látszanom, és tartózkodóan kell viselkednem. Ha ugrálni van kedvem örömömben, otthon a dolgozószobámban vagy a városban Red Parker lakásán kell ugrálnom. Nem szabad többé Red Parker lakását használnom. Feltűnő. Mit fogok csinálni Red Parkerrel? Fiatalabb, mint Ed Phelps. Nagyon kedvesnek kell lennem mindenkihez. (Butának kell tettetnem magam.)
Mi a fenétől vagy te ilyen istentelenül földobva mostanában? érdeklődik Johnny Brown, miközben a nagy öklével könnyedén megböki a karomat.
(Nem nehéz elképzelni ezt az öklöt az arcomban.)
Tőled viszonzom a viccelődést. Kapom tőled az ügyfél-látogatási jelentéseket.
Összevetetted őket az értékesítési eredményekkel?
Csak a jelentések számítanak.
Szart se érnek.
Amíg jól festenek a papíron.
Erre se számíts feleli Johnny Brown. Az ügynökök jobban is el tudják tölteni az idejüket, mint hogy ilyen hazugságokon törjék a fejüket. Én tudnám, hogy kellene elbánni velük. Gondoskodnék róla, hogy azok a stricik egész nap úton legyenek, és az ügyfeleket látogassák. Kidobatnám az irodájukból a székeket. Gyűlölik ezt a jelentésírogatást.
Arthur Baronnak szüksége van rájuk Horace White és Lester Black számára.
Kérdezd meg tőle, miért.
A komputer idegösszeomlást kap és sír, ha nem kap jó híreket.
Csuda pofa vagy.
Kecsesen nyalizok Johnny Brownnak, és megkapom az ügyfél-látogatási jelentéseket, amikre Arthur Baron miatt szükségem van. Fizetésemelést fogok kapni. (A feleségemnek meg a gyerekeimnek több pénzük lesz.) Mi történik velem, ha Arthur Baront a közeljövőben megüti a guta? (Ő tényleg kövér, cigarettázik, és frászt se tudok a vérnyomásáról, a vére lipidtartalmáról vagy a koleszterinszámáról. Azt se tudom, mik azok a lipidek, vagy mit kellene csinálniuk.) Ki fog istápolni engem, ha- Arthur Baron meghal? (Ki kapná meg az állását?) Horace White? Nagyon utálnám, ha erre a fullánktalan darázsra kellene támaszkodnom, hozzá kellene pártfogásért fordulnom, miközben Green, az a ravasz semita, irigységében alulról áskálódna ellenem a gyorsabb járású eszével és a ragyogó szókincsével, Johnny Brown pedig fölemelné az öklét, hogy állon vágjon. Remélem, nem teszi. Ha behúzna egyet az államra, nagyjából tönkre is tenne: nemcsak az arcomat zúzná szét, hanem a híremet is, odalenne a presztízsem, a tekintélyem. Sokkal többet ártana nekem, mintha belerúgnék Kagle lábába. Az elképzelhető, hogy belé tudnék rúgni Kagle lábába, aztán úgy tennék, mintha csak tréfából csináltam volna, vagy olyankor csinálnám, amikor négyszemközt vagyunk az irodájában, és nem sokan tudnák meg. De ha Johnny Brown állon vágna, azt mindenki megtudná a cégnél. (Bárcsak én volnék erős és bátor, és ő volna vézna és gyáva. Úgy érzem magam mellette, mintha kétlábnyival alacsonyabb lennék, mint amekkora vagyok, szexuálisan pedig impotens.) Ugyan mi lenne a csúcsvezetőség véleménye egy olyan középvezetőről, akit állon vágtak, és aki szexuálisan impotensnek érzi magát? Azt hiszem, nem valami jó. A feleségem nem tisztelne többé. Nem szeretném, ha a gyerekeim, a szomszédaim, vagy akár Derek gondozónője rájönnének. Ha valaki sántít, gyagyás gyereke van, vagy állon vágták, abból soha nem lesz elnök, se a cégnél, se a nagyvilágban. Ha valaki állon vágta volna Richard Nixont, sose lett volna belőle elnök. Az olyan ember, akit állon vágtak, senkinek nem kell. Nehéz megbízni egy olyan ember intelligenciájában, akit állon vágtak. Nekem semmi hasznom nem lenne belőle, ha Brownt kirúgnák utána; ez nem törölné le az ütést az államról. Mit fogok csinálni, ha megteszi? (Hogy fogom elintézni a dolgot?) Tudom, mit fogok csinálni. El fogok terülni. De mi lesz, ha, tegyük fel, nagy ámulatomra nem fogok elterülni? Kénytelen leszek megpróbálni viszszaütni. Melyik lenne a rosszabb? Tudom, melyik lenne a rosszabb.
Egyik rosszabb lenne, mint a másik.
Néha hirtelen, cserbenhagy az önbizalmam, és nem marad bennem se energia, se akarat, se remény. Olyankor fordul ez elő, amikor egyedül vagyok, vagy hazafelé megyünk valahonnan a feleségemmel, és ő vezet. (Egyszerűen abba akarom hagyni, föl akarom adni.) Gyakran egy-egy emelkedett hangulatom után következik be. Minden szétfolyik, és csak az a kiábrándító távlatom marad, hogy eljutottam a valódi színvonalamra, és az bizony alacsony. Mostanában vannak időszakok, amikor az erekcióm megtartása is bajos. Nem lesz, és nem marad olyan kemény, mint azelőtt. Aggódom. Néha igen életerőtől duzzadóan föltámad , attól meg mindjárt nehézsúlyú világbajnoknak érzem magamat. Jó érzés. Vannak időszakok, amikor csöppet se félnék meghúzni akárkit, amikor még a kétely legvékonyabb függönyét sem kell szétfejtenem, hogy tüstént nekilássak a feladatnak. Még csak eszembe se jut, hogy ez feladat. Gyönyörűség. Nem fogok habozni, nyugdíjba zavarom Ed Phelpst.
Huhú, fiú mondja a feleségem, lenyűgözve. Honnan van ez benned? Megint olyan vagy, mint valami fiatal fiú.
Mit tudsz te a fiatal fiúkról? ugratom, kissé sajgó szívvel, mert féltékenyen rettenek vissza az összehasonlítástól.
Többet tudok, mint te gondolod. Na gyere...
Azt hiszem, te már...
Fiatalabb vagy, mint amikor fiatalabb voltál mondja, és élvezettel fölnevet.
Te is.
Nincs semmi panaszod?
Persze hogy nincs.
Gyere már. Mire jó mindig olyan soká várni?
Megint? kiált fel Penny elragadtatva. (Megtiszteltetésnek tartja és megbecsüli, hogy kivánom.) Hogyhogy az utóbbi időben ilyen sok időd van számomra? Várj nevet föl érzéki, kontraalt torokhangon. Várj, bébi. Sose adsz esélyt a szegény kislánynak.
Penny most harminckét éves, és majdnem tíz éve járok vele. Már nem szerelmes belém. Én sose voltam őbelé.
Rajtuk kettőjükön, Pennyn és a feleségemen kívül nagyjából nincs már más nő, akivel tökéletesen fesztelenül érzem magam (pedig ők ketten izgatnak a legkevésbé). Minden más lánnyal, akit csak fölhívhatok (huszonhárom név és telefonszám sorakozik a kódolt listámon a tárcámban, az irodámban és Red Parker lakásán egy éjjeliszekrény fiókjában, és bármelyiküktől igent kaphatok válaszul bármely estén vagy délutánon) minden alkalommal elejétől végig olyan, mint legelőször (erőfeszítés. Feladat. Jól kell szerepelnem. Sokkal jobb szerettem, amikor még azt hitték, hogy kegyet gyakorolnak velünk. Sajnálom, hogy valaha is rájöttek, hogy nekik is lehet orgazmusuk. Kíváncsi volnék, ki mondta meg nekik).
Tudom, jó benvomást tehetek Arlhur Baronra, ha nyugdíjba küldöm Ed Phelpst. És, ellentétben Kagle-lel, nekem nincs semmi közelebbi kapcsolatom ezzel a kedves, locsi-fecsi öregemberrel, aki több mint negyven éve van a cégnél, és akinek most mindössze annyi a dolga, hogy az Utazási Osztállyal repülőjegyeket és szállodai szobákat foglaltat mindenkinek, aki a szolgálatait igénybe óhajtja venni, továbbá ellenőrzi a közgyűlés szállítási, közlekedési és elhelyezési előkészületeit. Meg kell győződnie róla, hogy elég kocsit béreltek-e, és rendeltek-e elegendő whiskyt. Jó fizetést kap, bár úgy nagyjából vagy tíz éve (amióta kiöregedett, felesleges és nélkülözhető lett) már csak névleges emeléseket kapott.
416 Megint Puerto Ricóban lesz, biztos vagyok benne ismételgeti szüntelenül, aztán odasúgja: Lester Black felesége családjának érdekeltsége van ott egy szállodában. Mihelyt abbahagyják a totojázást, és hivatalosan is közlik, neki tudok látni. Bárcsak már közölnék.
Bujkáltam az iratszekrények között, nehogy még egyszer végig kelljen hallgatnom. Igazán nyugalomba vonulhatna: a nyugdíja meg a jövedelemrészesedése egész vagyon, de nem akar. Majd én rákényszerítem. De mi lesz Red Parkerrel, aki nagyjából egykorú velem, és nincs még annyi idős, hogy nyugdíjba mehessen? Tőle hogy fogok megszabadulni? Csakugyan gyorsan gurul lefelé a lejtőn, mióta a felesége meghalt abban az autószerencsétlenségben azok a lányok, akikkel mostanában fut, távolról se olyan csinosak, mint azok, akikkel akkor hetyegett, mikor az asszony még élt , de lehet, hogy nem roppan össze idejében ahhoz, hogy nekem bármi hasznom legyen belőle. Hamarosan nyilvánosságra kell majd hozni a dolgot.
Hogy vagy, Bob? kérdezi meg mostanában Arthur Baron minden alkalommal, amikor találkozunk a folyosón.
Pompásan, Art. És te?
No, az derék.
Egyébként a közgyűlés figyelmét főleg a személyi változások fogják lekötni. Nem szabad megfeledkeznem róla: egyelőre szerénynek, nyájasnak és szívélyesnek kell lennem egytől egyig mindenkihez. Néha úgy érzem, hogy Arthur Baron teljesen a markomban van. Ezt hívják nagyzási hóbortnak. (Meg is gondolhatja magát, még évekig tarthatja Kagle-t, és semmi nem lesz az egészből. Vagy valaki kirúghatja Arthur Baront, kirúghat engem, vagy kirúghat mind a kettőnket, egyik percről a másikra, és a cég általános üzletvitelében ez semmiféle zökkenőt nem fog okozni. Nem fog tőle megrendülni.) És nem is gondolom ezt komolyan. De ki fog Arthur Baron helyére kerülni, amikor megbetegszik, meghal, nyugalomba vonul vagy előlép, vagy kimerülnek a képességei, és félretolják? Nem én leszek az. (Talán én leszek.) Nem hiszem, hogy úgy vélnék, hogy én valaha is Arthur Baron helyébe tudnék lépni, mint ahogy Arthur Baron se lehetne soha Horace White, ha Horace White egyszer megbetegszik (neki valami egészen másfajta betegsége lesz, mint ami Arthur Baront, Greent, Kagle-t és engem eltesz láb alól ezt máris érzem , neki valami lappangó, unalmasan, lassan elfajuló baja lesz. Horace White nem az a szeretetre méltó, egészséges fajta, aki ha megbetegszik, gyorsan meghal. Már rokkant lesz, de még évek múlva is be fog járni a céghez, nyikorgó alumínium mankókkal vagy kerekes széken, mosolyogva és szárazon kuncogva, mint egy kisértet, családiasan célozgatni fog a régi szép időkre, és mindvégig zsarnoki módon el fog nyomni mindnyájunkat, mert ő akkor is részvényes lesz), meghal, vagy nyugalomba vonul. (Horace White máris félre van állítva.) Horace White nem juthat előbbre a cégnél, mert nem viheti többre, minthogy ő Horace White. Ki lehet őt nevezni tekintélyes kormánybizottságokba, ahol nagy fontosságú, országos kérdésekről készítenek jelentéseket, amelyeket aztán módszeresen figyelmen kívül hagynak. (Arthur Baron meg én ezt nem tudjuk elérni.) A neve jól mutat az újságokban és bizonyos levélpapírokon, hiszen ő nem egyszerűen Horace White, hanem III. Horace White, és a felesége ez a mostani a harmadik: az első meghalt nyirokrákban, a második megnyomorodott egy sportbaleset következtében meg az anyja, aki most már jóval túl van a nyolcvanon (akárcsak a cég részvényei, hahaha, a nemrégiben végrehajtott egy-régiért-két-újat konverzió után), elég jól mutatnak az újságfotókon azok közt az emberek közt, akik fajkutyákat tenyésztenek, vagy nagy összegekkel támogatják a jótékony célú bálokat, és a legelőkelőbb jótékonysági musical-, opera- és balettelőadásokat. Arthur Baron fölemelkedhet, tovább juthat Horace White-nál (ahogy elméletben akár én is), mert a cég a maga biológiailag determinista és könyörtelen módján a képességet a tulajdon fölé emeli, de soha nem lehet belőle Horace White (mint ahogy a gyakorlatban belőlem se). Csak egy másik Horace White, a testvére, az unokatestvére, a fia, az unokaöcscse, vagy egy színtelen húgának a férje kerülhet mindjárt felülre a testületi szervezetben, csak az elégítheti ki az összes követelményeket, csak abból lehet egy újabb Horace White. (Minden cégnek szüksége van egyre.) Ez az ember egy kicsinyes, feledékeny állat, önelégült és együgyü (kíváncsi vagyok, miért vannak róla mégis olyan kísérteties álmaim, amelyekben jellegtelen arcvonásai zsarnokivá és érzékivé válnak, s ő mintha gonoszul kifordulna önmagából); rejtvényeket, örökmozgó szerkentyűket és más bazári holmikat vásárol Brentano könyvesboltjában, aztán behívat a titkárnőjével engem meg a cég más alkalmazottait, hogy elhenceghessen velük (mintha mi nem engedhetnénk meg magunknak, hogy mi is megvegyük őket, ha kellenének nekünk. Tavaly a közgyűlésen egyik este, valamennyiünk nagy meglepetésére, vörös gyapjúblézert viselt. Nagyon jól mutatott. Az idén további vörös blézerek fognak feltűnni).
Ezt nézze meg parancsol rám sugárzó arccal, mintha véletlenül rábukkant volna valamire, ami hatalmas jótéteményt jelent az egész emberiségnek. Hát nem hihetetlen? Csak álljon nyugodtan, egy helyben, és nézze. Itt állhat ítéletnapig, soha nem fog megállni. Mindig mindegyik más.
Ez már igen vagyok kénytelen válaszolni, és ott kell ácsorognom, amíg meg nem unja, hogy ott vagyok a szobájában, és el nem küld.
Gyűlölöm, ha egy helyben kell állnom.
Úgy látszik, szinte egész életemben most kell a leghosszabb ideig egy helyben állnom. Amikor visszatekintek a múltba, majd minden alkalommal rábukkanok magamra, ahogy egy helyben állok valami emlékképben, szoborként, vagy egy illusztrátor ecsetvonásaival mintegy síkba lapítva, vagy átlátszó kék vagy vörös vegyszerfoltként egy mikroszkóp tárgylemezén, vagy egy színes mozifilm egyetlen kivágott és bekeretezett képkockáján. Még amikor pereg a film, akkor is csak külön-külön kockákon, megállított pillanatonként tudom nézni a cselekményt. Pedig mégis kellett mozognom, akkor is, amikor egy helyben álltam, különben hogy jutottam volna onnan, ahol voltam, ide, ahová eljutottam? Vajon hogy hoztak ide? Itt van ez a teljes acre vidéki földem Connecticutban. Azt hiszem, úgy hoztak. Ki tette? Azt hiszem, csak a katonaságnál volt több választási szabadságom, több mozgásterem. Legalábbis én úgy éreztem. Ott megvolt. Kiszabadultam a családból, nem volt se feleségem, se állásom, se szülőm, se gyerekem, senkivel nem találkoztam, akivel törődnöm kellett volna. Nem voltam megkötözve. Nem is törődtem sehol senkivel. Rengeteget keféltem. A tengerentúlon kurvákkal jártam, és azt is élveztem. Jól mulattam. Élveztem, hogy távol vagyok (legalább volt mit csinálnom. Ha az ember szombat este egyedül ült otthon, legalább a kaszárnyában ült, ami sokkal jobb, mint amikor az ember a saját otthonában ül szombat este egyedül. Egyszer a katonaságnál szilveszter este nem tudtam mit csinálni, de szikrányit se törődtem vele. Most a hétvégeken kocsiba ülünk, és elmegyünk olyan emberekhez, akikkel semmi kedvem együtt lenni, és alig várom, hogy hazamehessek. Egy hosszú víkend egy szép napon föl fogja bomlasztani a családomat. Simogatom a farkamat. Akkoriban is gyakran simogattam. Gyakran voltam magányos, gyakran kívántam, báicsak lenne valakim, akivel törődhetnék. Szerettem volna, ha van egy levelező barátom, vagy egy kedvesem, egy meseszép lány, kasmír pulóverben és szűzies, rakott szoknyában, akit imádhatok, aki fotogénen gyönyörű, és küldözgeti nekem a fényképeket. Még mindig szeretném. Becsapottnak, kisemmizettnek éreztem magamat. Szerettem volna az a helyes fiú lenni a hollywoodi filmben, akiért az a helyes lány majd megőrül, az a fickó, akiről a lányok szerelmes dalokat énekelnek a rádióban. Nem voltam az); és máris tudom, hogy mihelyt megteszem azt a hatalmas lépést előre, beleülök Andy Kagle pozíciójába, és be is biztosítom magamnak, megint egy helyben fogok állni. El fogom mondani a beszédemet. Fontos új munkákat kell majd elvégeznem (hogy biztosítsam magamnak az állásomat), de közben egy helyben fogok állni. (És amikor ezeket már megcsináltam, és tudom, hogy egy darabig nem fenyeget a kirúgás veszélye, alább fog hagyni az érdeklődésem, és a munkám megint egyhangúvá válik. Nem lesz kedvem ahhoz, amim van, és félni fogok, hogy elveszithetem. Soha nem leszek meggyőződve róla, hogy a cég hatalmasságai előtt nem nyilvánvalók-e törvénytelen gondolataim és álmaim, és minden magasabb rangú vezető csukott irodaajtajának láttán zsibbadt kétségbeesésbe fogok süppedni, hiszen bármikor előbukkanhat mögüle valami, valami apróság, csak akkora, mint egy egérke, ami a nyilvánosság elé hurcolja a titkaimat, és az rosszabb lesz, mintha meghalnék. És mindenki látni fogja.) Minden, ami halott, csöndesen, egy helyben fekszik, hacsak a szél föl nem borzolja a tollat, a szőrét vagy a haját. (Mostanában az az érzésem, hogy már mindenütt voltam, ahová egyáltalán eljuthattam.) Elég, ha meglátok az országúton egy döglött kutyát, már fölfordul a gyomrom, és a szívemet összeszorítja a szánalom. Halott gyerekre emlékeztet. Pedig nekem soha nem volt kutyám. A kisgyerekek és a döglött kutyák rokonszenvet ébresztenek bennem. Senki más. Egyik sem tud beszélni. Ha néhány másodperccel egymás után két döglött kutyát látok az országúton, arra a gondolatra jutok, hogy végérvényesen kezd elhagyni a józan eszem, és képtelen vagyok többé megkülönböztetni azt, amit látok, attól, amire emlékszem, vagy amit nem akarok látni. Fel-fellobbanó irányvesztéseimben gyakran pillantom meg oldalról vagy hátulról olyan emberek sziluettjét, akiket nem ismertem különösebben jól, akiket évtizedek óta nem láttam, és nem gondoltam rájuk (vadidegenek válnak egy pillanatra azonossá váltak olyan gyerekekkel, akikre az elemiből vagy a középiskolából emlékszem, vagy olyan emberekkel, akiket valamelyik másik állásomban ismertem felületesen, vagy akikkel véletlenül összeakadtam a hadseregben. Egyszer egy közlegény megvert, nem tudta, hogy tiszt vagyok). Mindig olyan emberek ezek, akikkel nem voltam jóban, és akiket nem akarok többé látni. (Olyan emberek, akiket látni szeretnék, soha nem villannak föl ilyen irreális módon.) Valódi és képzelt események ködös határozatlansággal folynak össze egymással az agyamban. Néha nagyon nehezen tudom biztosan megállapítani, megcsináltam-e valamit, amit szándékoztam, vagy csak gondoltam rá, hogy megcsinálom, és nem csináltam meg. Előfordult, hogy kétszer válaszoltam levelekre. Nincsen semmiféle rendszerem. Más levelekre meg egyáltalán nem válaszolok, mert emlékszem, hogy haladéktalanul válaszolni akartam rájuk, és azt hiszem, hogy válaszoltam. Sokszor jut eszembe, hogy olyasmit tegyek vagy mondjak, amiről tudom, hogy jobb nem megtenni vagy kimondani. Elveszíteném az állásomat, vagy börtönbe kerülnék. Kezdek feledékeny lenni. Romlik a látásom: most már szemüveggel olvasok, és minden évben erősebbet kell fölíratnom. A gyökérkezelés csak egy időre fogja megmenteni a fogaimat. Tudom, mennyiszer ismételgetem magam otthon a feleségem meg a gyerekeim előtt (a gyerekeim ezt szívtelenül a fejemre is olvassák): hamarosan mindenütt, mindenki előtt ismételgetni fogom magamat, és az emberek menekülni fognak tőlem, mint minden locsogó vén bolondtól. Nemrégiben Dél-Louisianában megtudtam (üzleti úton voltam New Orleansban, ahol, mivel egyedül éreztem magam az idegen nagyvárosban, fölcsíptem a kocsmában egy nagydarab néger kurvát, és megkértem, jöjjön utánam a szállodai szobámba. Úgy okoskodtam, hogy ha neki sikerül bejutnia a szálloda előcsarnokán keresztül a szobámba, akkor nekem is sikerülni fog beléje bejutni. Nagyon magányos vagyok a csillogó nagyvárosokban, ahol nincs senkim, akit fölhívhatnék. Úgy érzem, mindenki más remekül mulat. Amikor esik, nagyon rosszkedvű leszek. Ezt a rosszkedvet soha nem tudom levetkőzni, amikor esik. Sose tanultam meg, hogyan szerezzek barátokat egy idegen városban. Azok a férfiak, akik beszélgetésbe elegyednek velem, homoszexuálisnak látszanak és elriasztanak.
Most már mennem kell. Találkoznom kell egy barátommal.
Vigyázzon.
Egyetlen dolog van, amit egy idegen városban csinálni tudok: elolvasom a helyi újságokat. Ezt nagyonjói csinálom, késő éjjel az ágyban. Jól tudok továbbá az ágyban csokoládét eszegetni. Amikor egyedül vagyok idegen amerikai városokban, mindig az az érzés fog el, hogy nincsenek belső erőforrásaim, és nincs tököm. Az a nő harmincévesnél valamivel fiatalabb lehetett. Azt mondta, francia, kínai és mexikói ősök vére keveredik benne, ezért olyan gyönyörű dolgokat tud velem csinálni az ágyban, mint még soha senki. Csak félig-meddig mondta komolyan, rekedt, vontatott déli tájszólással. Tudtam, hogy néger. Hazai terepen nem sok dolgom volt néger lányokkal, előzőleg csak kétszer, de ennyit azért tudtam. Mindig féltem tőlük, először méltóságomat féltettem, most az életemet.
Én nem komálom a francia, kínai és mexikói lányokat viszonoztam az ugratását ott a kocsmában. Én négert szeretnék.
Abból is van bennem egy kicsi vihogott fel őszintén. Egyszerű, jó természetű, őszinte teremtés volt, nyeregben éreztem magamat. Vigyorogva ötven dollárt kért. Lealkudtam húszra, belement. Aztán bedobtam még tíz dollárt, hogy megihlessem a bőkezűségemmel, megkedveltessem vele magamat, és csakugyan olyan gyönyörűséges dolgokat csináljon velem, mint még soha senki.
Én majd megmutatom neked, mi a jó fogadkozott.
Mire visszaértem a szállodai szobámba, már nem kívántam, és reméltem, hogy nem jön utánam. Ott voltak az összes New Orleans-i és Baton Rouge-i esti lapok, alig vártam, hogy levetkőzzek és nekikláthassak. Nem tudok szabadulni attól a félelemtől, hogy nemi betegséget kapok valahol, és hazaviszem a feleségemnek. Ugyan hogy tudnám kimosni magam, amikor rájön, hogy fertőzést kapott? Könnyen. Hazudj és tagadj. A néger kurva ezt csinálta. Azt mondta, lepénzelte a portást. Halkan kopogott az ajtón, mosolyogva jött be, és hogy újra fölébresszem az érdeklődésemet, meg kellett bámulnom, ahogy levetkőzik. Nem volt csinos.
Csináld lassan kértem. Lassan vetkőzz. És riszáld magad egy kicsit.
Persze.
422 Nem szeretem azokat a lányokat, akik túl gyorsan vetik le a ruhájukat. Az az érzésem, egész álló nap más férfiak előtt dobálták le azt a néhány ruhadarabjukat, mielőtt hozzám jöttek.
Oké.
Persze. Vannak férfiak...
Erről most ne.
Mi?
Gyere ide. Psssz.
Persze.
Még mindig vigyorgott. Semmi különlegeset nem tudott nyújtani. Nemrégiben San Franciscóban egy lélegzet-elállító, karcsú, szőke, királynői szépség ugyanezt a csábító ígéretet súgta a fülembe, és mint kiderült, szintén hazudott. Száz dollárt szedett ki belőlem. A háború után Nápolyban, Rómában és Nizzában a kurvák ugyanezekkel az egzotikus ígéretekkel hozakodtak elő, és éppígy nem sikerült teljesíteniük őket. Azt hiszem, a magamfajta normális degeneráltak számára tulajdonképpen nincs túl sok változat. Unalmas volt, és gyorsan túlestünk rajta.
No, hol az a sok új, izgalmas trükköd? csúfolódtam, és örültem, hogy joggal tehetem.
Meg volt sértve, és kissé ijedtnek látszott, ez szintén igencsak kedvemre volt. Megcsináltam, amit csak kértél, szivi mentegetődzött habozva. Nem csináltam meg?
Olyan dolgokat kéne csinálnod, amiket nem kérek. Egyébként oké.
Hát nem csináltam?
Klassz voltál.
Nem szereztem neked egy kellemes estét?
De, igazán. Ha akarsz, most már el is mehetsz.
Azt hittem, egész éjszakára akarsz.
Én is nevettem kényszeredetten. De már nem bírom többé szuflával. Biztos öregszem. Amikor kinéztelek magamnak abban a kocsmában, azt hittem, tudnék. Micsoda didijeid vannak. Mmmm. És az a szép nagy feneked.
Tetszik?
De mennyire. Szeretem, ha pöttöm lányoknak nagy a fenekük.
Hát nem vagyok magas, az igaz. El volt ragadtatva a bókjaimtól. Nem akarsz még egy kicsit?
De hát nem tudok. Azt hiszem, a szemem többet kíván, mint a farkam.
Megkönnyebbült, hogy nem haragszom rá.
Nincs veled ottan semmi baj bókolt nekem.
Tudom. Megtarthatod a pénzt. Élveztem a dolgot.
Jól érezted magad velem? Tényleg jó voltam?
Akár a legjobbak. Pedig én Párizsban is voltam.
Igazán?
Még Bolognában is jártam.
Azt nem tudom, hol van.
Ott aztán igazán tudják, hogy kell tekerni.
Biztosan nem akarod, hogy itt maradjak reggelig? Olyan kedves vagy. Nekem meg nincs hova menni.
A korai géppel elutazom.
Maradhatnék a másik ágyban, amíg újra akarsz. Nem is horkolok. Lefogadom, hogy reggel még akarsz majd egy kicsit. Vihogott. Megcsinálok mindent, amit csak akarsz. Mindent megcsinálok.
Följebb kéne húznod a lábaidat.
Az fáj. Görcsöt kapok tőle.
És igazán nem csinálsz semmi újat.
Megcsináltam, amit akartál. Csak kérni kell, szivi.
Én nem vagyok perverz.
Azt nem tudom, mi.
Sose vagyok benne biztos, hogy mit akarok. Határozottan királyian éreztem magam, amiért a perverz szót használtam előtte. Segítened kellene kitalálnom, hogy mit akarok. Ezt nem azért mondom, mert elégedetlen vagyok. Ez más férfiaknál is segítségedre lesz.
Vannak férfiak, akik vernek.
És nincsenek kényszerítő erejű fétiseim sem, bár bizonyos selyem alsóneműk fölizgatnak, és jobban vonzanak, mint a testrészek, amelyeket elfödnek. Föl tudnak izgatni a melltartós vagy pulóveres nagy mellek. A kicsik romantikus hangulatba hoznak. Kezd elismerő pillantásokat kiváltani belőlem a karcsú lányok apró feneke. Sok ilyet látok nagyon fiatal lányokon, és ez újdonság számomra. Az egyetlen nő, akit valaha meg akartam verni, a feleségem volt, őt is szégyen, gyalázat a pénz miatt. Vádaskodik, hogy keveset adok, de nem hajlandó többet elfogadni. Rendkívül elégedett voltam, miközben figyeltem a néger kurvát, ahogy felöltözött, és gőgösen távozott. A virágos bikinibugyiba gyömöszölve komikusnak és naivnak tűnt. Egy pillanatra eszembe jutott, hogy a térdemre fektetem, és elpaskolom a sima, izmos fenekét, de rájöttem, hogy túl nehéz lenne. Ez a baj a legtöbb átkozottul festői szexuális ábrándunkkal: kényelmetlenek, vagy fájnak. Régebben kísértett bennem egy dédelgetett ábránd: egy szép napon majd elnáspángolok egy igazán szép segget, de soha nem találtam elég gyönyörűt. Lehet, hogy igazán gyönyörűek csak a magazinokban vannak. Én egy négyszínnyomású magazinképbe vagyok szerelmes. A nő még mindig mosolygott, én meg sajnáltam, afféle pártfogó, semmire nem kötelező módon. Kíváncsi vagyok, mi történik azokkal a tömzsi, csúnya, foghíjas néger és Puerto Ricó-i kurvákkal ki viseli gondjukat , amikor már öregek és csúfak lesznek, és nem vonzzák többé a hozzám hasonló jóképű, csíkos öltönyös kicsapongókat. Tudom, mi történik. Mindenképpen vonzani fognak, ha egyedül leszek New Orleansban, ahol a jelek szerint mindenki pompásan szórakozik. Pedig mostanára már tudnom kellene, hogy négyéves korán túl senki nem szórakozik többé pompásan. A nők igen, esküvőkön meg a moziban. Időpocsékolás volt, és kidobott pénz. A San Franciscó-i százdolláros szépség is időpocsékolás volt. Mihelyt megkaptam, nem látszott többé arisztokratának. Girhes lánynak látszott, akinek sok napfényre és több vörös vérsejtre volna szüksége. Örülök, hogy soha többé nem kell látnom egyiküket sem. Kíváncsi vagyok, mi történik a csúnya fehér kurvákkal, amikor megöregszenek, elromlik az alakjuk, és kihullanak a fogaik. Csikorgóan férfias hangú, közismert iszákosok lesznek belőlük, akik meleg időben hangosan veszekszenek egymással a járdán. Miután az én kis fekete szépségem eltávozott, ott voltak az újságjaim hál' istennek , elolvastam őket, közben megettem három tábla ragacsos csokoládét, és megittam két üveg ásványvizet a folyosón lévő automatából. Zavarban lettem volna, ha azon az éjszakán még egyszer le kellett volna mennem az előcsarnokba. Karamell- és mogyorómorzsákkal a számban aludtam el. Első álmom akár egy homoszexuális álom kezdete is lehetett volna, idejében leállítottam, szalagot cseréltem, s máris egy másik álom kellős közepén voltam, amelyre már alig emlékeztem: bukott történészhallgató voltam a Bolognai Egyetemen, s lázasan próbáltam megtalálni a kifelé vezető utat az iskolai épületek sárga sziklalabirintusából, hogy idejében elérjem a repülőgépet, amely hazavisz a feleségemhez. Egy hiénaarcú, festett szőke hajú, ványadt színésznő kerülgetett, én menekülni próbáltam előle, ő meg alattomosan üldözött, folyton ott settenkedett a kőfalak túlsó oldalán. Valamiféle ikont szorongatott, kisebb volt nála, és akár emberi alak is lehetett volna, amelyet egy péniszből féceszből? faragtak, vagy holmi afrikai faszobrocska. Én valahogy mintha mindezt föl tudtam volna ismerni, és semmi részem nem kívánta, és ezért futottam előle. A nő arca Horace White arca volt. Másnap hazafelé a repülőgépen felváltva aggódtam, nem viszek-e szifiliszt, trippert vagy lapostetűt haza a feleségemnek New Orleansból. Álmomban azért buktam meg Bolognában, mert egész évben nem voltam képes egyik előadótermet sem megtalálni, bár ismételten megpróbáltam. Mindenem viszketett. Vakarództam. Utána mindig viszketek. A feleségemnek álnokul le fogom tagadni: nekem nincs semmiféle bajom, és őt fogom megvádolni, hogy tőle kaptam. A két állítás természetesen kizárja egymást, de a feleségemet meg fogja félemlíteni az ordítozásom, és képtelen lesz ezt felfogni, és addig fogok szenteskedve, felháborodottan ordítozni, amíg meggyőzöm. Nincsenek meg már többé azok a kényelmes katonai profilaktikus állomások sem, ahol pintszámra adták a hús bűneire a szappanos feloldozást. Eltűntek azok is. Akárcsak a bűn. A legtöbb kedvenc vendéglőm bezár. Már csak bűntettek vannak. Gyakran nem is élvezem. Gyakran nem is jutok el a csúcspontig. Máskor meg hatalmas, mindent-bele hajrá. A különbség bennem van. Nekik semmi közük hozzá. Mostanság már jószerivel mind ugyanazokat a dolgokat csinálják. Akárcsak mi. Néha valósággal táncol az ipse. Máskor csak annyira mocorog, amennyivel túl tudok esni a nevetséges szertartáson. A háború után Olaszországban a bolognai lányok kijelentették, hogy ők a legjobbak egész Európában, és csillagászati árakat számítottak; semmiben nem különböztek a nápolyi vagy római prolilányoktól. Ugyanazokat a dolgokat csinálták. Fölcserélhetők voltak. Most is azok.
Nem tudok szerelmes lenni. Valószínűleg ez tartja össze a házasságomat. Ha nem lenne ez a feleségem, lenne egy másik. Otthagyni rengeteg zűrrel jár. Nem szeretek egyedül lenni. Red Parkernek feleségre van szüksége, és sürgősen szereznie kellene egyet, mielőtt kénytelen lennék kirúgni. Úgy sejtem, tulajdonképpen nem egykönnyen lehet sokkal többet csinálni egy nemi szervvel, mint amit eddig csináltunk. Minden más büdös vagy fáj. A reakció minősége, úgy látszik, nagyrészt véletlen kérdése. A katonaságnál órabért fizettem a lányoknak, és az alatt a hatvan perc alatt három és félszer elélveztem potom áron jutottam hozzájuk, ha így alkudtam meg velük az a végső fél mintegy meglobogtatta a vitézi zászlót, miközben már indulni készülődtem. Még a bolognai csajok közt is nagy tetszést arattak férfias teljesítményeim, jóképűségem, karcsú, kemény, napbarnított testem. Valamikor karcsú voltam és éhes. Sok mindenre volt étvágyam. Régen az egész fejemen sűrű haj nőtt. Erős fogaim voltak. Valamikor még manduláim is. Azokra úgyszólván egyáltalán nincs szükségünk. Tudom, hogy voltak kéjes álmaim, gyönyörűségesebbek és kielégítőbbek, mint bármi, amit azóta rafinált orgiákon átéltem Londonban, Las Vegasban és Los Angelesben, és sokkal kevesebb zűrrel jártak. A feleségem szeretné, ha magammal vinném, amikor üzleti útra megyek Los Angelesbe, Las Vegasba, Chicagóba, San Franciscóba és New Orleansba. Azt hiszi, hogy nőkkel hempergek olyankor. Rendszerint ezt is teszem: úgy érzem, elvárja tőlem az ország, a cég és a társadalom. Rendszerint egyáltalán nem élvezem. Jobban élvezem a helyi sajtót. Emlékszem, amikor végre először alkalmam volt rá, már miközben csináltam, azon tűnődtem: vajon csak ennyi hát az egész, ez minden? Többről volt szó, ezt már a második alkalommal megtanultam, és még mindig többről van szó, éppen elég ahhoz, hogy újra és újra tetőtől talpig ellenállhatatlan tűzbe hozzon még most is meg-megerőszakolom a feleségemet, csak a feleségemet, rákényszeríteni, olyankor, amikor nem akarja, én meg úgy érzem, meg kell kapnom tőle, mégpedig tüstént; de nincsen semmiféle magasztos kapcsolat, semmiféle kölcsönös érintkezés; tudom, hogy úgy hordozom a fejemben és a véredényeimben ezt az egész mágikus folyamatot és potenciált, mint holmi őrült vegyész a bugyborékoló retortáit. Ha a tököm valaha felrobbanna, tudom, nem nő miatt történne: a bennem lévő vegyületek tőlem független elhatározása robbantaná fel. Még csak a véleményemet sem kérné ki.
Bumm! Elhatároznák, hogy fölrobbannak.
Még mindig furának látom őket, sokuk szőrösebb, mint én. Egyesek Van Dyke-szakállra emlékeztetnek, ezek kísértésbe ejtenek, hogy megcibáljam őket. Másoknak pofaszakálluk van, ezektől egy pillanatra megdöbbenek, mintha megint a Rohrschach-teszt nyolcas számú kártyáját látnám. Mikor ez a rohadt sokkoló színes kártya előkerült, elállt a szavam a döbbenettől. Elzsibbadt az agyam. Másokon kerekebb és testesebb drótszőrű szőrlombozat tenyészik dúsan, Sigmund Freudra vagy Joseph Conradra hasonlítanak. Ezek is hatással vannak rám. Néha szeretnék megfutamodni előlük. Vajon meg fog-e őszülni a feleségem? Óhatatlanul. Akárcsak én. Garatmanduláink és cisztáink vannak, de soha nem látjuk őket, amíg élnek, amíg bennünk vannak. Azt hiszem, egy jó orr-fül-gégész manapság már nemigen piszkolja be velük a kezét. A tudománya főleg abból áll, hogy utána bedugja a fejét a kórterembe, és közli velünk, hogy minden jól ment mást nem is csinál, az egész véres, hátborzongató, undorító eljárást távolkeleti származású aneszteziológusára és ambiciózus asszisztenseire hagyja. Miért ő undorodjon? Mostanára már hozzászoktam a feleségem vizsla tekintetéhez.
Milyen volt New Orleans?
Unalmas.
Miért nem vittél magaddal?
Nem volt ott mit csinálni.
Én adtam volna neked tennivalót. Tudod, hogy be tudok gerjedni az ilyen helyeken. Mit hoztál nekem?
Trippert.
Pompás.
A feleségemmel rendszerint sokkal jobb, mint a legtöbb más nővel. Csak Penny csinálja minden egyes alkalommal olyan következetesen, lelkesen, elviselhetetlenül gyönyörűen, hogy tehetetlenül, vak szemekkel, gügyögve, vihogva, lihegve és görcsbe rándulva, összefüggéstelenül motyogó szájjal kell könyörögnöm neki, hogy hagyja abba. Penny tudja, hová kell ütni, és úgy csap le, mint egy saskeselyű. Mikor én már határozottan úgy érzem, hogy ha még egy pillanatig folytatja, darabokra hullok és belehalok, ő pontosan tudja, meddig mehet biztonságosan tovább. És örülök, hogy továbbmegy. Penny kezében minden alkalommal táncol az ipse, mint egy angyal, és száguld, mint egy agár. Ilyenkor megértem, miért imádták a falloszt a rabszolgatartók és egész kultúrák. Ironikus úr-szolga kapcsolat ez: én vagyok az úr; ő pedig azzal szolgál nekem, hogy kaotikus, vihogó sötétségben vonagló, kegyelemért könyörgő pacnivá, egyetlen, késélként metsző, izzó ideggóccá változtat. Azt hiszem, ilyenkor nyihogok jókedvemben. Nem vagyok benne biztos, miféle hangokat adok ki, miközben várom, hogy visszanyerjem a látásomat, és újra össze tudjam szedni a beszédképességemet. Nem szeretném, ha bárki más a világon így látna, ebben az összeomlott állapotban, amit eksztázisnak neveznek. Nem szeretném, ha lefényképeznének. Utána skót whiskyvel kínál, vagy forró kávét főz nekem. Pennynek mogyoróbarna a kis prémje, nem kóborolnak belőle szanaszét csenevész szőrszálak, és soha nem szerez se meglepetést, se csalódást. Nem sokat hívogatom már), hogy a nagy sebességgel hajtó autósok szándékosan félrerántják a kormányt, kihajtanak az országút melletti leállósávra, és elgázolják a reflektoruk fényétől elkábult, hipnotizáltán megmerevedett nutriákat. Reggelente Hammondtól New Orleansig megszámlálhatatlan szőrös tetem fekszik az út mentén. Hirtelen, bizonyos szögből megpillantva őket, olyanok, mint egy-egy finom muff. Más szögből nézve szétlapított vadállatoknak látszanak, véres az orruk meg a farkuk. Gondolom, reggelente billenőplatós teherautóikon megjönnek a helyi szőrmekereskedők, és értékes prémjük kedvéért elviszik a tetemeket. Ezt hívják vadászatnak. (Azt hiszem, más emberek talán inkább félrerántják a kormányt, nehogy megöljenek egy állatot, legyen az akár egy alvó béka.)
(Az ember ragadozó: gyors, pontos és telhetetlen vadász, de soha nem volna szabad megpróbálnia versenyre kelni a villamos vibrátorral. Kifárasztja az embert, és semmi esélye nincsen a győzelemre. Kérdezzenek meg egy lányt, akinek van.)
Greennek Jane ügyében is igaza volt.
Abbahagytam a flörtölgetést Jane-nel (mit tudnék utána csinálni vele?), és platói flörtbe kezdtem Laurával, Arthur Baron titkárnőjével (ez sokkal jobb benyomást kelt). Laura idősebb, és boldogtalan a házassága. Mindenki nagyra becsüli, kivéve a férjét, aki három évvel fiatalabb nála, és alighanem homoszexuális, az én figyelmességeim pedig nyilvánvalóan barátiak és emberségesek (bár jó nagy segge van, és időnként, úgy érzem, kedvem lenne az ölembe dönteni, és csípősen, bizsergetően, zajosan jól elpaskolni a meztelen fenekét. Jó, hogy nem próbálom meg, mert mindig elfelejtem, milyen nehéz lenne, és milyen kockázatos: még sérvet kaphatnék, vagy kiugorhatna a helyéről egy gerincporcom. Ha egyszer valakivel megcsinálnám, lehet, hogy utána mindig ezt akarnám csinálni és akkor perverz lennék. A lányok korántsem hízelgő dolgokat mesélnének rólam a barátaiknak. Azt hiszem, ugyanez az érzésem a dadogással is. Alighanem szeretnék dadogni. Micsoda felszabadító megkönnyebbülés lehetne a folyékony beszéd egész életen át tartó, szigorú fegyelme alól. Megbénult nyelvvel szabadnak erezném magam. Lehet, hogy egyszerre fogok popsikat paskolni és dadogni. Úgy érzem, ha egyszer elkezdeném, soha többé nem akarnám abbahagyni, és életem hátralévő részében hagynám, hadd bukdácsoljon a nyelvem, ahogy neki tetszik, soha többé nem kellene senkinek semmi érthetőt mondanom. Elveszíteném az állásomat. Elveszíteném a feleségemet meg a barátaimat. Nincsenek többé közeli barátaim. Vannak barátaim, de nem érzem magam közel hozzájuk. Egyesek közel érzik magukat hozzám. Red Parker a barátom, és csöppet se érzem magam közel hozzá). Igazán nem tudom, hogy szabadultam volna meg Jane-től, ha egyszer kora este, valószínűleg néhány koktél után, ágyba bújtatom Red Parker lakásán. Mindössze huszonnégy éves. El sem tudom képzelni, mi a fenéről tudnék beszélgetni vele, mikor arról már nem beszélhetünk, hogy feküdjön levelem. Valószínűleg fiatal még ahhoz, hogy megértse: semmi személyes elem nincs abban az ellenségességben és utálatban, amit utána iránta éreznék, sem abban, hogy soha többé nem akarom se látni, se beszélni vele. Ez már előzőleg is megtörtént velem. Valószínűleg arra a következtetésre jutna, hogy ez valahogy őmiatta van. Csodálkozva, bűnbánóan, bocsánatkérően szögezné rám azt a kedves kék szemét. Nem mondhatnám meg neki kereken ahhoz túlságosan szeretem , hogy:
Semmi... semmi... semmi, a fene egye meg. Te nem csináltál semmi rosszat. Az egésznek semmi köze hozzád. Nem vagy te elég fontos ahhoz, hogy hatással légy rám. Hát nem érted?
Alighanem ez is sértené az érzéseit.
Kénytelen lettem volna kedveskedéssel és figyelmességgel túlkompenzálni a dolgot: talán még le is feküdtem volna vele megint, csak azért, mert igazán olyan rendes fickó vagyok. Ez is megtörtént már velem. (Vagy mondhattam volna neki azt, hogy a feleségem rákgyanús, vizsgálják, és ezzel némi szánalmat zsaroltam volna ki tőle. Ezt is megtettem már.) Ezért nem szeretek többé a munkahelyemen dolgozó lányokkal kikezdeni. Ott vannak. (Hiszen ha valahol másutt dolgozna. Mostanában gyakran jól jönne. De akkor lehet, hogy nem tudnám megkapni.) Be kellene érnie Red Parkerrel. (Már elmondtam Rednek, gondolkodom rajta, hogy megkefélem. Már Red is mondta, hogy alighanem a nyomomba lép majd.) Red néha bántalmazza a nőit; most már üti őket. Bajba fog kerülni. A legviccesebb az a dologban, hogy amíg az asszony élt, tulajdonképpen nem szerette, sőt, azt várta, hogy a felesége ki fogja hajítani, és beadja a válópert. Arra nem számított, hogy az asszony autóbalesetben meghal, és otthagyja őt három izgága gyerekkel. Megpróbálja őket jó távol tartani, egy internátusban. Hol az egyik, hol a másik jön haza folyton. Nem tud mást csinálni velük, télen elküldi őket az internátusba, nyáron meg a felesége rokonaihoz, táborba vagy társasutazásra. Parkernek van pénze, és a felesége családjának is van. Azelőtt jobb összeköttetései voltak a cégnél. Most kurvákkal jár. Egyszer rajtakaptam az ágyban, kettővel egyszerre (ő is kettővel egyszerre? Hát mindenki csinálja, csak én nem?), az egyik fehér volt, a másik sötét bőrű.
Gyere, haverom, szállj be invitált szívélyesen, és kezdett kikászálódni az ágyból. Én megyek, eszem valamit.
A két meztelen lány üres, közönyös mosollyal várt rám. A fehérnek kelevény volt az állán, és mintha fehér cinkkenőccsel lett volna bemázolva.
Leléptem.
Nem használom többé Red Parker városi lakását, és nem járok el többé hozzá a zajos koktélpartijaira, arra az esélyre számítva, hogy hátha szerencsém lesz valakinél a sok-sok lány közül, akiket még mindig rá tud beszélni, hogy jöjjenek fel hozzá. (Már nem is emlékszem rá, hányszor lettem jóba lányokkal, akikkel Rednél jöttem össze. Pennyvel is Red révén ismerkedtem meg, és ő még mindig megvan. És hamarosan ki kell majd rúgnom Parkert, vagy ki kell találnom valami szelídebb eszközt, amellyel megszabadulhatok tőle. Mint egy kiöregedett épületnek, amelynek nagy fehér X-ekkel meszelték teli a homlokzatát, neki is hamarosan bontásra kell kerülnie. Olyan természetesen tiszteletlen a nőkkel, ezt mindig irigyeltem. Nagyon hatásos. Neki semmit nem jelentenek, nekem valami drámait. Igazán nehéz közömbösnek lenni, amikor az ember először kefél meg egy új nőt. Öregebbek lettek viszont a női, elvirágzottak, vastagabb a derekuk meg a tokájuk. De hát ami azt illeti, ő is megöregedett, meg én is. Összeaszott az arca, véreres, zacskós, tokás, az ajkai hólyagosak. Pont úgy viháncol, mint valaha, mintha nem is halt volna meg a felesége, és nem forogna kockán az állása. Mostanában sokat heherészik is. Kagle már figyelmeztette. A lakása csiricsáré és elhanyagolt. A bútorok mocskosak, tisztításra és kárpitozásra szorulnak. Vajon amikor a feleségem elhatározza, hogy megcsal, olyasvalakivel fog-e, mint ő? Remélem, nem. Azt szeretném, ha legalább olyan férfival csalna meg, akire fölnézhetek, olyan férfival, akinek legalább egy kicsivel többet jelent majd egy férjes nőnél a sok közül. Meggyűlölném, ha valami szemtelen, handabandázó, rossz modorú, felvágós alakkal kezdene. Én is ebbe a tipusba tartozom. Nem szeretném, ha azt hinnék, hogy a feleségem csak egy kurva a sok közül.) Legutóbb benn a városban elvittem a feleségemet egy drága szállodába, és kivettem egy nagy szobát. A feleségem nagyon szereti előkelő szállodákban csinálni. Én is. Egy luxusszállóban, a saját feleségemmel van ebben valami, ami fölülmúl mindent a világon.
Olyan szobában, mint ez, úgy kefélek, mintegy versenyló lelkendezik, s mint egy bővérű utcalány, mohón várja a folytatást, mihelyt én készen állok rá. Nem igaz?
Gyia, versenyló.
Lovagolj meg.
Inkább kapsz még egy kis ostort.
Csinálj, amit akarsz, drágám.
Ne beszélj már annyit.
Bújtass ágyba egy ilyen szállodában, és úgy érzem, végig tudnám kefélni az egész világot.
Húzd föl a térdedet.
Ó, de jó. Atyaisten. Magasságos mennybéli, de jó.
Az én átkozottul ostoba feleségem még ennyi év után is mindig elfelejti fölhúzni a térdét és még úgy érzi, hogy kész volna végigkefélni az egész világot.
Kíváncsi vagyok, vajon én mit éreznék, ha a feleségem egyszer egmásik férfi ondójától bűzölögve jönne haza. Azt hiszem, meghalnék belülről, hirtelen, sorvasztó halállal. (Vajon fölizgatna-e?) Összezsugorodnék és összekucorodnék odabenn, a bőröm alatt, és azzal töltenem unalmas, szomorú életem hátralévő részét, hogy a kelleténél immár több számmal nagyobb fejemben és torzómban elrejtsem apró halott énemet. Imádkoznék, hogy a feleségem és a gyerekeim engedjék meg, hogy titokban tartsam. (Nem vagyok benne biztos, milyen szaga van más férfiak ondójának, hacsaknem ugyanolyan, mint az enyémnek. Izzadság- és szőrszag együtt, azt hiszem. Százszor is találtam már a feleségemet izzadság- és szőrszagúnak, amikor nem volt ideje megmosdani és átöltözni, mielőtt futó csókomat rányomtam az arcára, de azt hiszem, az csak izzadság- és szőrszag volt.) Neki sejtelme sincs róla, min töröm a fejem, amikor mostanában kritikus szemmel vizsgálgatom. (Nem izgatna föl.) A legeslegszomorúbb rezignációval és életre szóló önutálattal töltene el. Ítéletet fognak hozni fölöttem, ő meg valaki más, megint egy zárt ajtó mögött, amelynek még a létezéséről sem tudtam, és ez az ítélet visszavonhatatlan lesz. Remélem, nem valami olyan durva és visszataszító fickó lesz, mint Andy Kagle vagy Red Parker. Nem akarom, hogy ők tegyék rá a kezüket, vagy fröccsentsék rá a nedveiket. (Jobb lenne számomra olyasvalaki, mint Green.) Néha a vonaton, a munkából hazafelé menet utazás közben még aludni sem tudok , egy látnok bizonyosságával tudom, hogy aznap, a következő negyvenöt percen belül rajta fogom kapni, mégpedig egy folt révén. Sietve rohan be majd a házba, utánam, a vacsora későn fog az asztalra kerülni, és az a maszat, az a folt ott lesz a kombinéján, a hasán, a szoknyáján. A képsor részletei rendezetlenek de ez nem számít. Az ebédlőben nem szólhatok egy szót se, a gyerekek miatt. Később meg már különben sem leszek képes semmit sem mondani. Nem akarom majd, hogy tudja, hogy tudom (és remélem, nem fog súlyt helyezni rá, hogy elmesélje nekem. Ha megtudná, hogy rájöttem, tennem kellene valamit, és tulajdonképpen semmit sem akarnék tenni. Még a haragot és a boldogtalanságot is meg kellene hamisítanom, amit átélnék. Nem engedhetném, hogy annyira sebezhetőén törjön elő belőlem. Könnyebb volna, ha életem hátralévő részében titkolt kínok közt rohadva oszlásnak indulnék, mintha engedném, hogy lássa, milyen kegyetlen fájdalmat okozott nekem, és milyen könnyen meg tudja tenni újra, valahányszor csak akarja. Nem akarom, hogy megtegye). Soha nem szabad megengednem, hogy lássa, mennyire törődöm vele.
Én szeretem a feleségemet, de te, ó, te, kis kölyköm!
Nem vagyok én olyan nagymenő, amilyennek ő meg a gyerekek tartanak (de erre nem szabad rájönniük). Iszonyú látomásaim vannak: mohón fölnyúlnak a szoknyája alá a zsúfolt földalattin, ő meg élvezi, pedig a feleségemnek nem is kell földalattira szállnia. Pennynek igen. Egy férfi a nyáron, csúcsforgalomban, elélvezett a ruháján. Penny észre se vette, amíg le nem szállt a kocsiról, és a retiküljét tartó ujjai oda nem értek a ragacsos maszathoz hátul a csípőjén. Én is ilyen véletlenszerűen kezdtem, és ha szerencsém lesz, úgy fogom végezni, lepusztultan. mint Red Parker, nagy, fehér X-ekkel fogják átmeszelni a szemeimet, és táblát akasztanak a mellemre vagy a homlokomra, amely így szól: HAMAROSAN LEBONTÁSRA KERÜL. FORGIONE ROBBANTÓ V. (Miközben néger kábszeresek, alkoholisták, lopott tárcákkal, fényképezőgépekkel és karórákkal seftelő orgazdák lézengenek majd mocskos, félhomályos folyosóimon.)
Tudtam, hogy vagy az. vagy egy turha mesélte nekem Penny azzal a horkantós nevetésével, amit gyakran fülsértőnek találok. Márpedig senki nem köhögött a közelben. Életemben nem voltam még ilyen zavarban. Képzeld el ezt a pofátlanságot.
Nem tudom.
Az utóbbi időben egyre gyakrabban hiányzik nekem az anyám, a húgom és a bátyám, és nagyon sajnálom, hogy nem volt köztünk szorosabb a családi kötelék, amikor még mind együtt voltunk. Illatos tavaszi és nyári estéken annak idején az anyám leküldött valakit a drugstore-ba, rendelt egy nagy kanna fagylaltot, és aztán együtt ettük meg. Mikor már elég nagy voltam, megengedte, hogy én menjek le érte. Legjobban az epret szerettük, de jó is volt. Néha vegyeset ettünk: epret és vaníliát.
Azt hiszem, soha nem volt olyan homoszexuális élményem, ami számított volna. Gyerekkoromban kétszer molesztáltak, egyszer egy nagyobb fiú, de azt hiszem, ez se számított. A másik alkalommal egy idősebb lány, akivel egy házban laktunk: úgy tett, mintha birkózna velem, holott valójában csak fel akart gerjeszteni, és érezni, ahogy hozzányomódik. Ez számít, mert ez nagyon jó érzés volt. Szerencsés voltam. Nagyon szerettem volna, ha újra megcsinálja velem, és optimistan lődörögtem körülötte, de nem csinálta többé. Szegény fejem. Nehéz elhinni, hogy az embernek ilyen erős érzéki élménye lehet, és mégsem tud elélvezni. Hogy végződik akkor? Nem tudunk rá visszaemlékezni. Szétfoszlik. Pennyt soha nem kell figyelmeztetni, hogy húzza föl a lábát, és hosszú-hosszú ideig úgy tartja, anélkül, hogy fáradtságról vagy görcsről panaszkodna. Penny jó nő. Még mindig jár a táncórákra (ez talán segít is), az énekórái meg a szerepgyakorlat-órái mellett. Harminckét éves korában még mindig Shirley Temple szeretne lenni. Tavaly tavasszal volt egy darabig egy kellemesnek látszó, magas, enyhén dilinós, huszonhat éves csajom, Ann Arborban, Michigan államban járt főiskolára, de otthagyta, egy karácsonyi hivatali bulin ismerkedtem meg vele; ez a csaj tüstént elkezdett elélvezni, amint hozzáláttunk, és csípőből nyílegyenesen égnek emelte a lábát, amíg csak kellett. Ez tetszett nekem: élveztem, hogy olyan gyorsan reagál, és szerettem azt az érzést, ahogy a popsija nekinyomódott a térdemnek; azt gondoltam, valami különlegeset kapok, ingyen. Zajosan visongott. be kellett fognom a száját. (Hamarosan iszonyú fárasztó lett hallgatni. Szerintem ez nem olyasmi, amit együtt csinál az ember, és azt hiszem, mások is így vannak vele.) Kellemetlen lett és unalmas. Sok volt a szabad ideje. Ő csúfolta ki a zoknitartómat. Egy ilyen ködös agyú kis parvenütől nem tűrhettem el efféle faragatlan pimaszságot a Slocum névvel szemben (kábítószereket szedett, amelyek még ízetlenebbé tették), ezért kezdtem lekezelni és elhanyagolni. Fejére olvastam a tudatlanságát meg a provincializmusát. (Csakugyan szinte semmit nem tudott.) Szerinte gyönyörű volt.
Hát nem gyönyörű? szokta mondogatni.
Akárki meg tudta nyerni a tetszését, és amint melegebbre fordult az idő, ott is hagyott, strandon lebzselő fiatalabb férfiakat fogott magának, akik röplabdáztak a homokban, és kevesebb volt a pénzük, de több volt az idejük, amit vele tölthettek. Megpróbáltam visszaszerezni, de kudarcot vallottam. Dobott. (Szembe kellett néznem a ténynyel, hogy én is untattam őt.) Kinőtt a kezem alól, keresztüllátott rajtam. Ez aztán lealacsonyító volt nahát , hogy ő utasítson vissza engem. Ő, aki még soha nem látott férfi zoknitartót, nem vette észre a férfidivat-hirdetésekben, ő, aki soha nem hallott Camus-ről, Kopernikuszról. vagy Soren Kierkegaard-ról (a három nagy „K"-ról, hahaha). Furcsának és régimódinak tartotta a zoknitartómat; valójában soha nem gúnyolódott miatta, de már az is sértő volt, ahogy mulatott rajta. A férfi zoknitartók alighanem furák. Valamilyen eljárást viszont mégiscsak alkalmaznom kell, hogy fontos üzleti megbeszéléseken ne csússzon le a zoknim. Most áttértem a hosszú szárú, rugalmas zoknikra mindig csak sötét színűt hordok, kivéve nyáron, vidéken vagy a tengerparton, vagy hétvégéken, amikor valaki meghív a klubjába. (Addig nem lépek be semmiféle klubba, amíg meg nem kapom az új állásomat, és nem tudom biztosan, hogy meg is tudom tartani.) Ezek is furák. A rugalmas zoknik szorítanak. Valahányszor csak tehetem, bokáig letolom őket, hogy megszabadítsam a lábom szárát fojtogató szorításuktól, A letolt sötét zoknival a bokám azokra a sunyi, undorító férfiakra emlékeztet, akiket valamikor pornófilmeken láttam, azokra a borotválatlan, gonosz, alattomos gazfickókra, akik odasettenkednek és felnyúlnak a feleségem vagy a lányom szoknyája alá a zsúfolt vonaton, vagy elélveznek Penny elegáns ruháján, aztán elkönyvelik magukban (sőt, talán szorgosan fel is jegyzik maguknak egy kis jegyzetblokkra), hogy molesztálói napjuk igazán ígéretesen indult. Lefogadom, hogy ezek az emberek egész munkahetüket a ravasz, züllött perverzióik köré szervezik. (Ők is ott vannak, ott kísértenek odabenn, agyam szűk sikátoraiban, egy különbséggel. Ők nem kísértetek. Érzem, amikor föl-alá járkálnak.) Megpróbálják elvenni azt, ami nem az övék. Vajon mit csinálnak, amikor vakációra mennek? Kíváncsi vagyok, hogy boldogultak a szerencsétlenek, amikor még nem volt autóbusz és földalatti. Milyen hatása lesz a tevékenységükre az egyre növekvő tömegközlekedési beruházásoknak, különös tekintettel a termelékenységre és a versenyre? A felszabadult nők vajon viszonozzák-e majd a tapogatásukat? Lehet, hogy a homoszexuális felszabadult nők is tapogatni kezdik majd a feleségemet meg a lányomat a zsúfolt autóbuszokon vagy vasúti kocsikban? Lehet, hogy az emberek csak azért fognak földalattira szállni, hogy megtapogassák őket. Rengeteg jegyet tudnának eladni, fölemelhetnék a viteldíjat. Panorámaszerű freskót látok magam előtt. (A feleségem szerint piszkos fantáziám van.) Elképzelem a szerelvényeket, teli csupa mosolygós arccal. Senki nem akar leülni. Minden óra csúcsforgalom, minden csúcsforgalom zsúfolt tolongás. Az energiaválságnak ez lehetne a részleges megoldása. (Rengeteg energia szabadulna fel.) Végül is az embernek a saját kocsijában koránt sincs ennyi ígéretes alkalma arra, hogy megtapogassák, kivéve mondjuk a lányomat, vagy valamelyik tizenéves barátnőjét, vagy egy főiskolás lányt, ámbár időnként magam is beszállok egy-egy kiadós autós tapizásba, legutóbb nemrégiben, amikor egy milliomos csúcsvezetőnknek a hájas felesége vitt haza egy házibuliról. Tömény, fojtó parfümje csöppet sem tetszett nekem, és meglepetésszerűen csapott le rám.
Egyenesen haza kell mennie? kérdezte váratlanul. Vagy fél attól a nagydarab, gonosz asszonykájától?
A válasz: nem, mind a kettőre feleltem, röviden és hősködve. Mi jár a fejecskéjében?
A szerelmesek ösvénye közölte, aztán egy pillanatra fel vihogott. Tudod, hol van a szerelmesek ösvénye? kérdezte. Itt felelt meg mindjárt magának, újra felnevetett, és megmutatta saját magán.
Nohát: egy milliomos dévajkodó felesége, dupla tokájú és csípős parfümű, amit nem szeretek, és mindaddig mindig tisztelnem kellett (mert egy milliomos felesége. Féltem a férjétől). Négy évvel volt idősebb nálam, és valami éhes, ragadozó élénkséget árasztott magából. Kicsúfolta szégyenlős óvatosságomat, és mulatott a tudatlanságomon meg a naivságomon.
Nekem akkora hírem van, mint ez az ország, bébi. Ó, neked még nagyon sokat kell tanulnod. Te ezt nem tudtad?
Bugrisnak éreztem magam. Bill tudja?
Fütyülök rá. Én egy szabad szellem vagyok, öcsi-pöcsi. Azt csinálom, amit akarok.
Nem sejti meg Bill, hogy mi az ábra, ha rájön, hogy hazahoztál?
Ne légy már ilyen beszari pirított rám csikorgósan vihogva.
Libabőrös lettem, és egy pillanatig azt hittem, mindjárt megcsipkedi az arcomat, vagy megcsavarja az orromat. A harisnyája térde kiszakadt a kocsi padlóján, és mielőtt újra elindultunk, begyömöszölte a retiküljébe.
így azért mégse állíthatok be, igaz? Majd a városban fölhívlak. Minden szerdán bejövök meglátogatni az anyámat.
Lakásom van.
Nekünk apartmanunk.
Bill meg fogja tudni?
Ne legyél már ilyen beszari.
Ne használd ezt a szót. Libabőrös leszek tőle.
Túl könnyen leszel libabőrös, észrevettem.
Nem illik a te pozíciódban lévő asszonyhoz.
Mutatok én majd neked néhány új pozíciót is. Bill-lel van egy megegyezésünk.
Az mit jelent?
Én azt csinálok, amit akarok. Ő meg, ha nem tetszik, mehet a fenébe.
Szép dolog, így beszélni egy milliomosról.
Öcsi-pöcsi.
Amikor szerdán fölhívott, nem akartam újra találkozni vele, és azt mondtam neki, hogy értekezletem van. (Féltem Billtől, és úgy éreztem, nem akarok még egyszer olyasvalakivel találkozni, aki engem öcsi-pöcsinek szólított.)
A fodrásznál vagyok mondta a következő héten csütörtökön.
Tegnapra vártalak hazudtam megint.
Engem akkor kell elfogadnod, amikor megkaphatsz. Ebédeljünk együtt.
Megoldhatatlan.
Én fizetek.
Nem arról van szó.
Szerinted csúnya vagyok?
Nem. Szerintem pokoli szexi vagy.
Őszerinte is, öcsi-pöcsi.
Ki az az ő?
Az a hapsi, akivel helyetted találkozni fogok. Nem te vagy az egyetlen hal a tengerben, bébi. Majd elbeszélgetünk rólad.
Ismer engem?
Jót fogunk nevetni.
Ki az?
Nem kötöm az orrodra, neked kell kitalálnod.
(Kezdtem úgy érezni, hogy baljós varázserőt szerzett fölöttem.) Kezdtem azt hinni, hogy képes és egyszer bejelentés nélkül beállít a céghez, csak hogy bolondot csináljon belőlem a többiek előtt.
Félsz tőlem, ugye, öcsi-pöcsi? csúfolódott velem pajzánul, amikor legközelebb egy bulin összetalálkoztunk, és miközben a feleségem meg az ő férje a ház különböző pontjairól figyeltek minket csakugyan megcsavarta az orromat. Ugye, Mrs. Slocum?
Bárcsak tőlem félne! kiabálta vissza a feleségem.
Hívj föl szerdán parancsoltam rá kurtán. Majd megmutatom, mennyire félek.
438 A Plazában vagyok mondta, amikor fölhívott.
Azt hiszem, influenzás lettem mentegetődztem tüsszögve.
Gondoltam erre az eshetőségre, bébi csiripelte kedvesen , hoztam magammal névsort. És ezt komolyan mondom, bébi. A házibulikon sokkal jobb formát mutatsz. Nem te vagy az egyetlen hal a tengerben.
Bárcsak megint előttem térdepelne, itt és most. Virginia mellett. A feleségemmel sokszor csináltam itt a dolgozószobámban. A feleségem meg én időnként még mindig nászúti dáridókat rendezünk, tajtékzó rohamokban rohangászunk szanaszét a házban és a kertben. Ilyenkor italra van szükségünk. Már minden szobában csináltuk, kivéve a gyerekszobákat meg Derek gondozónőjének a szobáját. Csináltuk éjjel a garázsban, amikor nem akartuk kockáztatni, hogy fölébredjen valaki odabenn, és csináltuk kinn a kertben, a sötétben, a lucskos, ázott füvön. (Ha volna úszómedencénk, biztos vagyok benne, hogy legalább egyszer ott is kipróbáltuk volna.) Csináltuk a teraszon, a vörösfenyő garnitúrán. Megint az orromba csap a sűrű parfümje (hátrafordulok, és keresem). Persze hogy tudta a férje. Kíváncsi vagyok, hogy bírta kiállni. Tudom, hogy engem szinte elviselhetetlenül dühít két kézzel, téglával tudnám verni a fejemet , ha eszembe jut, hogy egy olyan ízléstelen és közönséges perszóna, mint ő, nemrégiben nyilvánosan öcsi-pöcsinek szólított, és megcsavarta az orromat, és hogy a zoknitartóm eszelős vidámság forrásául szolgált annak az érdektelen, Ann Arborból kibukott csajnak, aki mindig farmernadrágot és kabátot hordott, és mintha mindig mosdatlan lett volna. Nem akarom, hogy efféle emberek akár csak egy pillanatra is fölényben érezhessék magukat velem szemben. Bárcsak számítógép mágnesesszalagjára vehettem volna mindkettőjüket, bárcsak visszahozhatnám őket, és újra elölről kezdhetnénk. Ugyanilyen lenne. Az egyik megcsavarná az orromat, a másik mosolyogna, és nagyképűen a zoknitartóimról faggatna. Két hónap múlva egyszer fölhívtam, és randevút beszéltem meg vele, aztán újra föl kellett hívnom, hogy lemondjam. Pedig akkor tényleg látni akartam.
Most az egyszer tényleg igaz magyaráztam. El kell utaznom. Engedd meg, hogy fölhívjalak, ha visszajöttem.
Mindkét alkalommal közömbös volt a hangja, s mintha teljesen kifogyott volna a vihorászhatnékja. A jelek szerint nem izgatta a dolog.
Nincs semmi baj mondta. Ami téged illet, oké. Nekem oda a szépségem. Elveszítettem, egyik napról a másikra.
Szakítottak a férjével, és mind a ketten elköltöztek. A gyerekek mind főiskolán vannak. A ház üresen áll, senki nem tudja, eladó-e. Alighanem végül majd a feleségemnek meg nekem is szakítanunk kell, amikor a gyerekek már főiskolások lesznek. Remélem, nem kell hamarabb megtörténnie, amikor én éppen állást változtatok a cégnél, amikor a lányom még határozatlanul tapicskol a serdülőkor és a középiskola iszapjában, a fiam pedig földbe gyökeredzett lábbal, zsibbadtan áll, meg van rémülve Forgionétól és a kötélmászástól, és még semmi biztos jelét nem adja annak, hogy fölfelé vezet-e az útja vagy lefelé. A feleségem meg nem tud mit kezdeni magával.
Nem tudok mit csinálni.
Nem tud mit csinálni, így hát különösebb érdeklődés nélkül ezeknek az újmódi nőfelszabadítóknak az oldalára áll (bár viszolyog az orgazmusról, a maszturbálásról meg a női homoszexualitásról folytatott sok otromba vitától).
Ez csak azért van így tájékoztatom , mert egy férfiuralom alatt álló társadalom erre a reakcióra kondicionált.
Nem biztos benne, hogy az ő oldalán állok-e vagy sem.
Miért kell neked mindenben előnyben lenned? tűnődik csüggedten.
Úgy nézek én ki válaszolom szelíden mint aki mindenben előnyben van?
Neked van munkád.
Vállalj állást.
Halkan felkuncog, és megrázza a fejét. Nem akarok dolgozni. (Van humorérzéke.)
Több pénzt akarsz?
Nem a pénzről van szó. Te mindig azt hiszed, hogy a pénz. Nincs semmi, amit csinálhatnék.
Kezdj szerelmi viszonyokat. Kövess el házasságtörést.
Azt akarod?
Szó sincs róla, dehogy akarom. Ha az boldogabbá tesz, több pénzt azt tudok neked adni. Módom lesz rá.
440 Nem erre van szükségem. Nincs semmi, amit csinálhatnék.
Gyógyítsd meg a rákot. A pénz azért nem szar, tudod.
Kérlek, ma este ne légy dühös rám.
A pénz szeretet, bébi, és az nem szar. Nem leszek dühös.
Olyan rosszul érzem magam.
Ne igyál bor után whiskyt, akkor talán nem fogod magad olyan rosszul érezni.
Lehet, hogy a menstruációm jön meg. Te még fiatalabbnak is látszol, mint én. És ez nem igazságos.
Te meg tovább fogsz élni. A nők tovább élnek.
De öregebbnek fogok látszani.
Mi mást vársz, ha egyszer tovább élsz? Te legalább életben leszel.
Csak vicceltem mondja. Te még azt se tudod, mikor viccelek. Egyre nehezebb beszélgetni veled.
Az én jó viccemet Freudról, a pénzről és az ürülékről egyszerűen elengedte a füle mellett, és egy szép napon alighanem kénytelen leszek elhagyni valami ilyesmiért (ő se hallott sohase Kopernikuszról, se Kierkegaard-ról, bár az lehet, hogy Camus-ről hallott, mert az autóbaleset, amiben meghalt, egy drága sportkocsival történt), mégsem szeretném, amíg a kisfiamnak a jelek szerint szüksége lehet rám. (Nem vagyok benne biztos, hogy szüksége van-e rám egyáltalán.) Úgy érzem, nem élné túl, ha én hirtelen meghalnék vagy elköltöznék. (Nem tudná, mi sújtott le rá, ha én eltűnnék. Hogy a lányom szeretné ellopni a kocsinkat, még egészséges fejlemény is lehet: célt ad neki, amire törekedhet.) Mire a fiam felnő, és eltávolodik tőlem, én is el fogok távolodni tőle. A lányom is távol lesz, és csak Derek marad meg, ha ugyan még meglesz akkor. Nem szeretnék elköltözni, és a feleségem nyakába sózni egy szellemileg visszamaradt gyereket. Valójában nagyon szeretném a nyakába sózni Dereket. Ő sózta őt az én nyakamba. (És Derek akkor már nem is lesz gyerek.) De mindenki az ő pártjára állna, kivéve, ha egy másik nőért hagynám ott, az mindent megváltoztatna, hiszen az romantikus lenne. Azt hiszem, szívesen megszöknék. Rengetegen mondogatnák:
Miért hagyta ott a feleségét? Van nekik egy gyagyás gyerekük, nem?
Beleszeretett egy másik lányba, és megszökött vele.
Ja?
De változtassuk ezt arra, hogy:
Miért hagyta ott a feleségét egy idióta gyerekkel?
Elege lett a házaséletből.
És sokat mondogatnák azt is:
Csak önmagára gondolt, nem?
És:
Micsoda önzés. Az a szegény asszony. Otthagyta, egyedül, egy gyagyás gyerekkel, csak azért, mert nem akart tovább házasságban élni vele. Mit fog az a szegény asszony csinálni?
Szinte hallom a cég minden sarkából visszhangzó, gyalázkodó kórusokat. Nem mintha én most sok segítséget jelentenék számára, amikor Derekről van szó. Nincs hozzá erőm. Jobb szeretnék inkább elsomfordálni, vagy elfordítani a tekintetemet. Valaki másnak kell majd helyettem döntést hoznia: vagy ő fog dönteni, anélkül, hogy tudná, vagy egy orvos fog a segítségünkre jönni egy teljesen egyértelmű javaslattal, ami alapulhat akármin, csak a mi önzésünkön nem. (A lelkiismeretünknek tisztának kell lennie.)
Sokkal jobb lesz ott neki, biztonságosabb. Most már igazán jó helyek vannak. Maguknak is az lesz a legjobb, a másik két gyereknek is. Ez így nem volt igazságos velük szemben. Megérdemelnek egy kis nyugalmat. Mind a ketten igazán csodálatosak voltak. Tudom, milyen nehéz lesz lemondaniuk róla.
Vagy betegségnek, vagy balesetnek kell bekövetkeznie.
Addig tehetetlen vagyok. (Még ahhoz sincs bátorságom, hogy beszélni akarjak róla. Nincsenek válaszaim a képzeletemben hallott, kimondatlan kritikákra. Nem akarom életem végéig a feleségem utógondolatait hallgatni. Én egy pillanat alatt meg tudnám magamnak bocsátani, hogy intézetbe dugtam. Ő egyikünknek sem bocsátana meg.) Nem vagyok én afféle támasztópillér. amilyennek a feleségem szeretne. Én befogom a számat, elfojtom az érzéseimet, kőkemény vagyok, és nem vagyok hajlandó az érzelmeimet összeolvasztani az ő érzelmeivel. (Nem vagyok hajlandó megosztani a bánataimat. Nem akarom, hogy része legyen belőlük. Azok csak az enyémek.) Bárcsak ne volnának eltartott hozzátartozóim. Egyáltalán nem érzem magam fontosabbnak attól a tudattól, hogy vannak emberek, akik számos dologban tőlem függnek. Ez csak állandó teher rajtam, és minden alkalommal erősödik az ingerültségem, amikor ki kell várnom, hogy hagyja már abba a sírást, ne csimpaszkodjon belém, és csinálja tovább, amit éppen csinált: rakja be az evőeszközt a mosogatóba, vagy folytassa az izometrikus csípő- és combgyakorlatait. (Ki nem állhatom azokat a nőket, akik bármin is elsírják magukat, kivéve ha temetésen. Úgy érzem, hogy kihasználnak.)
Az isten szerelmére, mit akarsz pont éntőlem? Mi vagyok én, Jézus Krisztus? üvöltök rá. Az én gyerekeim is. Tényleg azt várod, hogy téged sajnáljalak?
Szükségem van valakire, akivel beszélhetek. Nem kértelek, hogy sajnálj. Hát még arról se beszélhetek, amit érzek?
Hívd föl a húgodat. Átkozottul jól tudod, mennyire ki nem állhatom a sírást. Nem akarom hallani, hogy mit érez. Nem akarom, hogy kénytelen legyek valakivel Derekről beszélni. Nem akarom, hogy kénytelen legyek végighallgatni valakit, aki a saját bajairól mesél. (Egyre inkább nehezemre esik bárkit is sajnálnom, önmagamon kívül.) Ebben nem tudok neked segíteni. Nem tudom, hogy kellene. Nem én rendeztem így a dolgot, és én se tudok mit csinálni.
És én mindenkinél előbb láttam, hogy mi történik. Valaki megátkozott minket. Mikor Derekről van szó, csupa hamu és áporodott levegő leszek belül, és annyi bátorság és tartás sincs bennem, mint a szárított gombában vagy a nedves, lehullott levelekben. Fázom. Megjósolhattam volna. Amikor a gyerekgyógyászok azt mondták, lassú, én már láttam, hogy esetlen. A térde, a lába, az ujjai mintha kissé kimentek volna a vinkliből. Észrevettem, hogy mintha nem volna képes hoszszabb ideig egyenesen tartani a fejét. Éreztem körülötte a katasztrófát, amikor még meg se született (de ez a szorongó érzés a többieknél is megvolt bennem). Mongol idiótát vártam. Előzetesen készségesen kiegyeztem volna mind a háromnál nyúlszájban vagy farkastorokban, és bíztam volna a sebészetben, bár nem tudom elképzelni se a fiamról, se a lányomról, hogy akár eddig is el tudtak volna botorkálni az életben valamiféle súlyos születési hibával. Volt nekik enélkül is elég bajuk. Nem tudom megérteni, tulajdonképpen hogy várhatja tőlem a feleségem, hogy sajnáljam, amikor annyi jó okom van rá, hogy önmagamat sajnáljam. Egyebek közt ő.
Szeretnék megszabadulni tőle, mielőtt megromlik az egészsége. Látom a jövőmet: egy betegeskedő feleség. Már most feltűntek a krónikus rokkantság ékesszóló előjelei. (Biztos benne, hogy rákja van vagy lesz, és talán lesz is.) Tudom, hogy előbb fog megromlani az egészsége, mint az enyém. Ehhez jobban ért. Nem akarom, hogy a betegség kössön hozzá (mármint az övé). Pedig úgy lesz. Sorra rám fognak zúdulni az egymást követő hurrikánok előrejelzései: ízületi gyulladás, köszvény, reuma, cukorbaj, szédülés, émelygés, daganatok, ciszták. angina, polipok, a testi fölbomlás egész rohadt hacacáréja. (A sajátomén kívül mindenki másé nélkül meg tudok lenni.) Fönn fogok akadni ezen a horgon. És ha a gyerekeim felnőnek, rajta is fognak tartani.
Apu, hogy juthat eszedbe, hogy otthagyd, mikor olyan rosszul érzi magát? fogják mondani szemrehányóan.
De hogy tudom valaha is otthagyni, ha soha nem érzi jobban magát?
Ők elég gyorsan ki fognak szállni az egészből (az egocentrikus szarházik).
Nem érzem jól magam ébred a feleségem egyes reggeleken, kislányhangon szepegve (amikor úgy érzi, hogy valaki akar tőle valamit).
Mintha én törődnék vele.
( Figyeltelek álmodban mondja az embernek egy lány, mikor még szerelmes az emberbe. Horkoltál.
Mikor nem szerelmes, akkor ugyanez undorítja, és nem akar többé találkozni az emberrel, hacsak nem magányos, vagy nincs pénzre szüksége.)
A feleségem néha horkol mostanában, és reggel időnként rossz szagú a szája. De az enyém is az, és én is horkolok, így hát fej fej melletti versenyben vagyunk az öregedés felé. A gyerekek is csatlakoznak hozzánk a maguk nyafogó panaszaival.
A lányomnak a torka fáj meg a gyomra. A fiam fáradtságról és émelygésről panaszkodik, és vannak napok, amikor délig is aludna, ha hagynánk. Én a fejfájásaimat dobom be. A feleségem szintén. Fájdalmakat érzek a mellemben, ezeket kihasználhatom, mert a szívrohamot mindenki nagyon tiszteli, és még ott a májam tartalékban, azzal is bármikor előhozakodhatok. A feleségem ezt a rákfóbiájával tudja parírozni, így megy ez, fej fej mellett, egészen a célvonalig, ott az árnyékban, a Kék Kereszt kórházi szolgáltatásainak völgyében. Röhej volna, mi, ha a feleségem halna meg mellfájdalmakban, és én kapnék rákot? Amikor a feleségem nyomott hangulatban van, a lányom meg öngyilkosságról példálódzik, én napokra sűrű, síri hallgatásba tudok merülni, és olyan elmerült szórakozottságot színlelek, hogy mindent meg kell ismételniük, amit csak mondanak ha veszem magamnak a fáradságot, a méhkiirtáson kívül minden betegségben túl tudom licitálni bármelyiküket, kivéve Dereket, aki bizonyos vele született hátrányokkal indult, amelyeket képtelen vagyok behozni. (Hahaha.) Valamennyien álmatlansággal hencegünk, ami nem mindig felel meg az igazságnak. Ha hinni lehetne a szavunknak, a család egyetlen tagja se aludna végig soha rendesen egyetlen éjszakát sem. Kivéve talán Dereket, aki egyszerűen képtelen panaszkodni. (Hahaha.) Kíváncsi vagyok, mit csinálnak velük azokban az intézetekben, amikor elérik a szexuális érettséget, és rájönnek, hogy azzal az erővel, amivel mást csinálnak, akár onanizálhatnak is. Örülök, hogy nem lány. A kasztrálás embertelenség. Így hát levágják a karjukat. Kíváncsi vagyok, hogy ellenőrzik az ápolókat. Hogy tartják őket távol az idióta fiúktól és lányoktól? A gondolataim összezavarodnak, amikor megpróbálok Derekről gondolkodni. Azt mondják, nem fog túljutni az ötéves szellemi koron: nekem erre mindig újra az jut eszembe, vajon tudják-e az emberek ötéves korukban, hogyan kell székelés után rendesen megtisztogatniuk magukat. Természetesen nem. A kilencéves fiamnak még mindig foltos az alsógatyája, és nekem is. (Valószínűleg mindenkinek, akkor meg miért kell nekem minket kettőnket kiválasztani?) Mostanában olyan kedvesnek, megindítónak és szánalmasnak látom, hogy rá se bírok nézni. Aztán látom harmincéves korában, útban a hatvan felé. és akkor rémítő. Elkábulok, megdermedek, rettenet fojtogat. Sötét szőr növi be az arcát meg a keze fejét, és bozontos a szemöldöke. Rám fog hasonlítani? Kopaszodni fog. Az öltönyei nem fognak jól állni rajta. Senki nem fogja tisztán tartani. Fejéről úgy hullik a korpa, mint a halpikkely. A pulóvereit meg a kabátjait sötét szinűre festem, az arcát sápadtra. Ide-oda terelgetik, gyönge az álla, és petyhüdt az arca, visszataszító, szelíd és szörnyű. Még mindig nem fog tudni beszélni. Nem fogja tudni, hogy kell diétát tartani, teniszezni, tollaslabdázni vagy golfozni, beteges lesz a testalkata és az izomtónusa. Esetlen lesz. Ha bárhol másutt lesz, az emberek ellenségesen fogják bámulni. Elfelejtik levágni a körmét. Az emberek meg akarják majd ölni. Benjynek fogják szólítani. Semmi kedvem nem lesz meglátogatni. Remélem, nem is fogok tudni visszaemlékezni rá. Remélem, nem jövök rá, ha a feleségem házasságtörést követ el. pedig valószínűleg az kéne neki.
Tedd meg tanácsolnám, ha valaki másnak a felesége volna.
Oké. Megteszem.
Csodákat művelhetnék vele az erkölcsi tartása terén, ha nem várna tőlem túl sokat. Amellett itt az ideje, hogy visszaüssön. Nem lenne vicces, ha a fiam lenne homoszexuális, én meg nem? Tragikus lenne. Nekem legalább acélból vannak a gátlásaim. Rosszabb lenne számomra, mint tragikus: kínos helyzetbe hozna társadalmilag. Egy öngyilkos, egy buzi meg egy idióta: íme a Slocum-ágyékból származó Slocum-sarjak. Meg egy alkoholista, neurotikus, házasságtörő feleség. Hogy az isten áldja meg de kapóra jönne. Őt kárhoztathatnám a gyerekekért. Amíg valaki, aki van olyan ravasz, mint én, vádlóan rám nem bökne az ujjával, és meg nem kérdezné:
Hé, várjunk csak, haverom. Haverom, várjunk egy percet. Mindig ilyen volt?
Nem tudom. Mindehhez időre van szükség, amíg megérik, és felszínre bukkan. Meg kell kérdezned valami megbízható, forradalmár fejlődéselméleti pszichológiatörténészt, a pszichének egy tapasztalt botanikusát. Én ilyen voltam?
Te tettél ilyenné.
Te tétetted magadat ilyenné velem.
Te voltál az oka, hogy ilyenné tétettem magam veled. Miért nem tudok én veled beszélgetni?
Hívd fel a húgodat.
Nekem együttérző hallgató kell.
Túl sokat iszol.
Te kényszerítesz rá.
Hívd fel a húgodat, és neki panaszkodj.
Gyűlölöm a húgomat. Tudod.
Együttérző hallgatód lesz.
Te strici robban ki belőle. Alig várod, hogy megszabadulhass tőlem, igaz? Tudom én, hogy miben töröd a fejedet. Ki tudom olvasni a tekintetedből.
Az utóbbi időben esténként egyre gyakrabban és gyakrabban kapom magam azon, hogy kritikusan méregetem, a tiltott szexualitás foltjait és harapásait keresem rajta. Amikor nem találok semmit, becsapottnak érzem magam.
Mostanában inkább én szoktam megkérdezni: Mit csináltál máma?
Semmit.
Vásároltam.
Kozmetikushoz mentem.
Elmentem a húgomhoz.
Barátokkal találkoztam. Miért?
Csak kíváncsiság.
És te mit csináltál?
Dolgoztam. Semmit.
Történt valami?
Azt hiszem, megy a dolog. Nem akarok beszélni róla.
Elpechelnéd?
Ezzel is beszélünk róla.
Majd lekopogom.
Most már vannak reggelek is. amikor azon kapom magamat, hogy ugyanazzal a rögeszmés, agresszív, szennykavaró gyanakvással vizsgálgatom, keresem rajta a foltokat és horzsolásokat, ennek pedig, tudom, semmi értelme, hiszen velem töltötte az ágyban az éjszakát. Nem akarok megőrülni. Szeretem szoros kantáron tartani az eszemet, a gondolataimat és a cselekedeteimet, és szeretem mindig tudni, hogy mi micsoda. Nem akarom elveszíteni a gátlásaimat. Ha elveszíteném őket, lehet, hogy megütném az embereket (idegeneket, barátokat, a szeretteimet), gyilkosságot követnék el, fröcskölne belőlem a gyűlölet és az elfogultság, szemeket kaparnék ki, tizenéves és még fiatalabb, jó alakú lányokat molesztálnék, elélveznék a zsúfolt földalattin valakinek az izmos fenekén, olyasvalakinek, mint a feleségem vagy Penny. Az álmok könyörtelenek: olyankor támadnak rád, amikor alszol.
Lehet, hogy elkezdenék dadogni.
Az ébredés sajátos és rendkívüli folyamat: meg vagyok lepve, hogy olyan sokszor képesek vagyunk sikeresen végrehajtani, pedig közben még félig alszunk.
Azt hiszem, ahhoz a gondolathoz, hogy a feleségem más férfiakkal közösül, talán hozzá tudnék szokni, de a részletekhez, a mechanizmushoz, ahhoz a sok tapogatódzáshoz és nedvedzéshez, azokhoz a nyögésekhez és vég nélküli fickándozásokhoz soha. Minden nedves lesz. Utána egyes helyek fájnak, vagy föl vannak horzsolva.
Nem szeretem magam elé képzelni a feleségemet, amint egy másik férfival csinálja azokat a dolgokat, amiket velem. A lányomat sem. (Akarja a férfi hát persze. Ő is akarja miért ne?) Minden olyan nedves lesz és átható szagú, és ezt hívják szeretkezésnek. Az állatok is csinálják. Semmi köze nincs a szeretethez, vő. op. cit. (De az én gusztusom szerint inkább legyen nedves és büdös, mint száraz és illatosított. Utálom azokat a mesterséges édességboltszagokat. Emberi húst akarok ölelni, pézsmaszagút, természeteset, nem egy darab szagos szappant.) Manapság még az üzleti kézfogások is nedvesek és büdösek. Mutassatok nekem egy fiatalembert, akinek manapság száraz, erős a kézfogása, és én megmutatom nektek, hogy gátlástalan és karrierhajhász. Bárcsak a lányom ne hagyná szanaszét a melltartóit, ahol én is láthatom, és ne akasztaná a hálóingét a fürdőszoba ajtajára. Gyorsan fejlődött, és ezt ő is tudja. Néha, mikor elmegy valahová, látom, amikor öltözködik, és dühöngök. (Már most nagyobb melle van, mint a feleségemnek.) Amikor megáll előttem, és várja a pénzt, amire állítólag szüksége van, alig bírok ránézni. (Abban a pillanatban, amikor jól érzi magát, és meg van elégedve magával, nem vagyok képes az égvilágon semmit mondani neki, ami ne lenne becsmérlő és lesújtó. Bárcsak állandóan viselné a melltartóját, ahelyett, hogy szanaszét hagyja. Kék farmernadrágokat fog hordani, amik nem lesznek mindig tiszták. Ann Arborra emlékeztet. Manapság minden lány, akivel csak megismerkedem, egy másikra emlékeztet, akit már ismerek.)
Nem csoda, ha trágárságokat kiabálnak utánad, mikor elmész mellettük. Kihívod őket. Megérdemled, ha meg találnak erőszakolni.
Azonnal összeomlik, és hisztériás zokogásban tör ki.
Mindig ezt csinálod vádol éles hangon (miközben a fiam nyugtalanul, töprengve figyel az egyik sarokból, és máris bánom, hogy belekezdtem). Mindig mondasz valamit, amivel tönkreteszel mindent.
Én már beszéltem vele válaszolja a feleségem hervadtan és elkeseredetten. Azt hiszi, aljas vagyok és féltékeny. Azt hiszi, irigylem, mert nekem nincs mellem.
Van neked melled.
Ha mostanában történik valami a lányommal, valószínűleg azzal a főiskolát végzett fiúval fog történni, akit sokat emlegetett, azzal a dömperessel, aki fölajánlotta neki, hogy esténként és hétvégéken szívesen ad neki vezetési leckéket, ha odaadjuk neki az egyik kocsit.
Nem.
A feleségem egyetértően bólint. Be kell töltened a tizenhatot.
Igazán szerezhetnék egy kis előnyt. Mindenki ezt csinálja. Ti is szeretnétek, ha átmennék, nem?
Én azt akarom, hogy geometriából, angolból, franciából, társadalomismeretből és természetrajzból menjen át, nem autóvezetésből. És szeretném, ha legalább jórendű lenne az átlaga, hogy főiskolára mehessen, ha végzett. (Nem akarom, hogy itt legyen.) Nem tudom elképzelni, hogyan leszek valaha képes eltársalogni a vőmmel, holmi önelégülten vigyorgó okosjanival, aki sokkal fiatalabb nálam, és akiről tudom, hogy amikor eljönnek hozzánk a hét végén látogatóba, csöndesen meghempergeti a lányomat a ház másik végében. A feleségem süteményeket fog nekik sütni, és örömmel fogja várni az unokákat. (Neki van piszkos észjárása.) Mindenfélét akarnak majd tőlünk és hazudozni fognak nekem.
Lehet, hogy ő nem fog. Lehet, hogy más lesz. Lehet, hogy felnőtt lesz, mire férjhez megy.
Mi nem lettünk.
Hogy érted ezt?
A feleségem nem ért meg engem.
Azt hiszem, soha eszébe se jut, hogy én azt gondolom, talán házon kívül kefél valahol egy másik férfival, vagy hogy rendszeresen és harciasan végigvizsgálom a hasát, a haját, a combját, a nyakát, a mellét, a bugyijait, a kombinéit és a blúzait, spermafoltok után kutatva, amelyek nem tőlem származnak. (A feleségemnek karcsú és enyhén lejtős hasa van, amilyet gyakran látni csinos, hosszú derekú lányok fényképein.) Amikor közelről vizsgálgatom a szőrzetét meg a hasát, ellenségességem gyakran szenvedélybe csap át, persze antagonisztikus szenvedélybe, más néven kéjvágyba, és szeretkezni akarok vele. Ha egyszer találok valamit, el kell hagynom. Van bennem valami, ami erősebb a közönséges, képmutató férfisovinizmus kettős mércéjénél, és ami erőt és elszántságot ad ahhoz, hogy otthagyjam: a bizonytalanságom.
Teljesen megfeledkeztem az agydaganatról, ami a tizenharmadik helyen áll Connecticutban a korombeli nős, háromgyerekes, kétautós, előléptetésekre esélyes férfiak halálozási okai közt. Nem csoda, ha sokat kell ordítoznom otthon, hogy érvényesítsem a személyiségemet. (Tulajdonképpen nem azt akarom, hogy féljenek tőlem; azt akarom, hogy dajkálgassanak és dédelgessenek. Nem kapom meg a családomtól azt a szeretetet és rokonszenvet, amit valamikor gyerekkoromban az anyámtól és egyes tanítónőimtől kaptam. Az isten verje meg szeretném, ha a feleségem meg a gyerekeim néha úgy bánnának velem, mint egy kisbabával. Ehhez jogom van. Szükségem van erre a biztonságérzetre. Nem tartozom azok közé a szülők közé, akik elvárják, hogy öregkorukra a gyerekeik gondoskodjanak róluk: én azt akarom, hogy a gyerekeim most gondoskodjanak rólam.) A feleségem azt hiszi, szívesen vagyok vele mostanában otthon; nem is sejti, hogy alig várom, csak legyek már kinn a házból, és visszamehessek az irodába, Arthur Baron közelébe (akivel ezekben a napokban, azt hiszem, olyan pillantásokat váltunk, amelyeknek nem hétköznapi a jelentőségük). A közgyűlés megint Puerto Ricóban lesz (leróva Lester Black családjának a köteles tiszteletet), Kagle pedig nincs benn, Toledóban van. A feleségem nehezen fogja megbocsátani nekem, hogy kirúgom Andy Kagle-t (amíg egyértelműen meg nem mondom neki, mi az ábra: vagy ő, vagy én. Akkor elmereng majd a vállam fölött, a távolba, és nem óhajt majd többet megtudni a dologról). A feleségem sajnálja Kagle-t, a iába, a felesége meg a két gyereke miatt. A feleségem minden vallásos családdal könnyen együtt érez, kivéve a négereket és kivéve a zsidókat, akiknek idegen nyelvét ("Még csak nem is latin") és érthetetlen imádságait durvának és bántónak érzi. (Azt hiszi, rólunk imádkoznak.) Még az ünnepeik is más napokra esnek. (Perverz és nyakas népség. A feleségem nem szeretné, ha a lányom zsidóhoz menne férjhez, bár ezt még mindig inkább elviselné, mint ha Puerto Ricó-ihoz vagy négerhez menne.) Kagle nem fog megjavulni. Amikor vasárnap otthon van, még mindig elmegy a templomba a családjával, és képes elmenni egy hétre üzleti útra, olyan helyekre, mint Toledo, és késő délutánonként olcsó kurvákhoz jár. Még mindig elvakult: nem hajlandó zsidót alkalmazni, vagy néger lánnyal kefélni, hacsak nincs éppen valami üzleti tárgyaláson a karib-tengeri szigeteken. Akkor viszont a fiatalokat szereti: tizenöt évesekhez jár, és menne tizenhárom, sőt tizenegy évesekhez is, de ezt abnormálisnak erezné. Ki kell rúgnom: kurvákhoz jártam vele, és ezt se megbocsátani, se elfelejteni nem tudom neki. Ott fog lődörögni nekem. Folyton belé fogok ütközni, illetlenül fog vihorászni:
Ugyan már, Bob. Hagyd ezt. Ismerlek én téged. Emlékszel, mikor...
Ilyesmi soha nem történt. És ha igen, én nem emlékszem rá, de neked fizetned kell érte.
A kirendeltségekről más városokba, más állásokba fogom áthelyezni a részeges haverjait, aztán remélem, majd csak kilépnek. Arthur Baron meg én nem sokat beszélgetünk ilyesmikről, amikor véletlenül összetalálkozunk valahol a folyosón, de mostanában, úgy érzem, diplomáciai egyetértés van a csevegésünkben.
Mostanában mindig megállít, és megkérdezi: Hogy vagy. Bob?
Remekül, Art. És te?
Akkor jó. Horace White azt mondja, nagyon izgalmas dolgokat kap tőled.
Nagyon szeretem Horace White-ot. Remek ember.
(A tényeim hamisak, de a válaszom helyes.)
Horace White helyesli a dolgot. És Lester Black? Johnny Brown valószínűleg oda fog menni hozzá, morogni fog és veszekedni, amikor megtudja, hogy én lettem a főnöke. Black valószínűleg nem fog törődni vele. Kívül esik az ő területén, és Black már különben is nyugdíjba készül, és sok időt tölt házon kívül, vitorlázással.
Én megtettem, ami csak tőlem telt, hogy lebeszéljem Kagle-t a toledói utazásról (és természetesen tudtam, hogy nem fog sikerülni. Csaknem tiszta a lelkiismeretem.
Maradj itt a városban, Andy. Tudod, hogy Arthur Baronnak itt van rád szüksége.
Össze fogom kapcsolni egy szupermarket-ügylettel feleli cinkos kacsintással. Hehhehe. Majd meglátod).
Kagle Chicagóban van, Bob?
Toledóban.
Toledóban? Laurának Chicagót mondott. Mi van ott?
Lehet, hogy egy szupermarket-ügylettel jön vissza.
Ezt nem neki kéne csinálnia.
Mindennap betelefonál. Tudom, hol lehet elérni. Megkért, hogy ügyeljek a benti dolgokra.
Helyes, Bob. hozzá fogunk kezdeni a közgyűlési előkészületekhez. És szeretném, ha az idén minden nagyon simán menne.
Azt hiszem, úgy is fog. Art.
Én is. Horace White jövő héten visszajön a városba, és akkor megkezdjük majd odafönn a tárgyalásokat. Fel vagy rá készülve, hogy szerzel magadnak néhány ellenséget?
Ha muszáj.
De lesznek barátaid is.
És lesznek beszédeim is. Kagle-re szükségem lesz a közgyűléshez. Jól fogja csinálni, el akarja majd hitetni, hogy ő maga intézte el a személyi változásokat, és ki fogja jelenteni, mennyire örül, hogy megszabadulhat attól a sok adminisztratív kötelességtől, amit soha nem szeretett, és végre szabadon annak a munkának szentelheti magát, amit igazán élvez. Senki nem fog hinni neki. De ez nem számít. Utána aztán nem akarom majd, hogy itt lődörögjön.
Mit akarsz majd Andy Kagle-lel csinálni? fogja kérdezni Arthur Báron.
Azt hiszem, szeretném, ha ő nyitná meg a közgyűlést.
Szerintem az jó lenne.
Azt hiszem, jól fogja csinálni. Sokat fog mosolyogni, szólni se kell neki.
És aztán?
Nem akarom, hogy itt lebzseljen.
Nem akarod megtartani szaktanácsadónak, vagy különleges programokra befogni?
Nem, Art.
Hasznos is lehetne.
De nem itt. Szerintem nem lenne jó ötlet itt tartani.
Azt hiszem, igazad van, Bob.
Kösz, Art.
Természetesen én nem rúghatom ki Kagle-t. (Ha kirúghatnék embereket, Greent rúgnám ki, aztán kirúgnám Marthát, azt a gépírónőt, aki lassan, de az én ízlésem szerint nem elég gyorsan halad az őrület felé.) Én pusztán csak célozhatok rá, hogy nem akarom, hogy itt legyen a közelben, és a cég át fogja helyezni valahová máshová. Bárcsak kirúgná valaki Marthát, mielőtt nekem kell Greent erre rákényszerítenem.
Art mondhatnám. Van egy perced?
Hogy vagy, Bob?
Remekül, Art. És te?
Akkor jó, Bob.
Van egy lány Green főosztályán, aki súlyos elmezavarban szenved. Meg fog bolondulni. Azt hiszem, beszél magában, képzeletben társalog. Nevetgél magában. Nem használ a főosztály hírének, hogy ott van.
És boldog? fogja esetleg kérdezni.
Csak amikor nevet válaszolom. De akkor abbahagyja a gépelest, és azt meg a munka sínyli meg.
Mondd meg Greennek. hogy adjon túl rajta.
Ha ezt mondja, jelezni fogja: azt akarja, hogy kezdjek el utasításokat adni Greennek, és vegyem át az uralmat a főosztályán. Ha azt mondja: „Majd beszélek Cireennel", az azt fogja jelenteni, hogy fönn akarja tartani a két főosztály elkülönítését (én meg ettől nem leszek letörve, mert annak is megvan az előnye, ha Green főosztályára lehet kenni a felelősséget).
Ha nyugodt arckifejezéssel megkérdezi:
Te mit csinálnál?
Valószínűleg tisztes mennyiségű betegszabadság jár neki válaszolnám. Utána pedig igénybe veheti a kórházi biztosítását, ha élni kíván vele. Azok az emberek, akik elmezavar miatt önként mennek betegszabadságra, szinte soha nem jönnek vissza.
Jó, Bob. Úgy hangzik, mintha ez volna a legkíméletesebb módszer.
Állásokat nem tartunk fönn. Ezt mindig mondhatjuk neki, ha újra jelentkezne munkára. Valamelyik ápolónő megmondhatná neki, hogy pihenésre van szüksége.
De én olyan boldog vagyok itt. Egész nap mosolygok és nevetek.
Csak egy kis időre, drágám. Csökkentenünk csökkenteniük kell a létszámot.
(Betegszabadságot tartalékolok Red Parker számára is.) (Azt fogja hinni, hogy szívességet teszek neki.)
(Csak várjon, amíg majd megpróbál visszajönni.)
(Olyan dörzsölt vagyok, hogy elnöknek kellene lennem.)
Red Parkernek akár még a lakását is elkezdhetném újra használni, amikor már nem lesz többé a cégnél. Egy darabig sejtelme sem lesz róla. hogy már nincs a cégnél, már kívül van, és az átfogó egészségügyi biztosításából számomra is komoly egészségügyi előnyök származnak majd. Az állását be fogjuk tölteni. (Őt magát irattárba tesszük.) Ha megpróbál visszajönni, az állás, amelyet itthagy, be lesz töltve. (Valószínűleg nem fog. Hozzá fog szokni a semmittevéshez és a céltalan, zaklatott vakációzáshoz.)
Azok az emberek, akik bármiféle okból hosszas betegszabadságra mennek, kivéve a műtéteket és a súlyos baleseteket, szinte soha nem próbálnak meg visszajönni. Nem érzik magukat képesnek rá. (Még azok az emberek is nehezen tudnak visszafelé utat törni maguknak, akik fertőző májgyulladással vagy mononukleózissal voltak távol egy darabig. Hiányzik belőlük az energia.) Mikor már réges-rég elmentek, egyszer betoppan valaki, aki szereti számon tartani az embereket (ilyen volt a katonaságnál a propagandatisztünk), és elmeséli, hogy meghaltak (vagy "agyi érkatasztrófán" estek át, és megtudjuk, hogy tényleg végérvényesen elköltöztek egy jobb világba. Vagy rosszabba, hahaha).
Hallottatok valamit Red Parkerről? Vagy Andy Kagle-ről? Vagy Jack Greenről? állít majd be valaki, mondjuk Ed Phelps, ha ugyan addigra Ed Phelps is meg nem hal. Ed Phelps gyakran be fog toppanni, miután nyugdíjba ment (akárcsak Horace White a kerekes székével és a fémbotjaival, ha majd megbetegszik, vagy lehet, hogy kerekes hordágyon fogja betolni a hivatalba egy elegáns, szürke libériába öltöztetett, kiismerhetetlen néger sofőr, és petyhüdten fog integetni üdvözlésül, miközben elgurítják mellettünk. Hogy fogok én nyolcvanéves koromban kinézni, fogatlanul? Nem lesz fogam a gyökérkezelés nem tudja a végtelenségig megmenteni egyre romló állcsontomat és a bokám meg a talpam is romlani fog. Az. orrom eltömődik, nyitott szájjal fogok lélegzeni. Az ujjaim tablettákkal fognak gurigázni. Kórházakban és fényképeken már találkoztam akkori önmagammal. Milyen szagom lesz? Tudom, milyen szagom lesz. Most is érzem azt a szagot, és csöppet sem tetszik), mert nem lesz neki hová mennie. Nem lepne meg. ha Ed Phelps elkezdene eljárni az ezredtalálkozóimra (helyettem. Én sose mentem el), mint egy további túlélő, aki felesleges. (Pedig igazán nincs szükségünk többé ennyi túlélőre.) Nem vagyok benne biztos, mi baja is volt fogja ismételgetni Red Parkerről. Kíváncsi vagyok, ki fog gondoskodni a gyerekeiről. Hány gyereke is volt?
Senki nem fogja tudni, senki nem fog törődni vele. A cégnél mostanában mindenki mással megpróbálok bizonyos mesterkéletlen és szivárványosan színjátszó semlegességet fönntartani. Jane tudja, hogy abbahagytam vele a flörtöt.
Mi a baj. nagyfiú? hallom a hangját, hajszál híján ingerkedve. Berezeltünk? Félünk, hogy a harcias kis asszonykánk rájöhet? Vagy talán csak attól fél. hogy nem tudja elég gyakran fölállítani egy fiatal lánynak?
Jane nem az a lány, aki ilyesmit mondana, vagy akár csak gondolna, de én azért végigélem a jelenetet, és töprengek, hogyan tudnék kiszabadulni belőle. A hivatalon kívül kezdem szorgosan és realisztikusan előkészíteni magam az előttem álló magasabb szintű feladatokra: előkészítem a beszédeket, és golfozom. Fölvázolom a beszédeket (az enyémet és Kagle-ét). amelyekre a közgyűlésen és a cég folyosóin szükségem lesz.
Huhuu szól az egyik. Te vagy meglepve? Mit gondolsz, én mit éreztem? Egy szellő lefújt volna a lábamról.
(Ezt egy perc alatt megírtam.)
És új golfütőket és ruhákat vettem magamnak.
A lányom szerint jól festek fehérben és pasztellszínekben, meg a csúcsos sapkáimban. (A lányom nagyon elégedett velem, amikor csinosan nézek ki.) A feleségem teljesen meg van keveredve. Azt hiszi, azért kezdtem el újra golfozni, mert főiskolás lányokkal akarok flörtölni a különféle klubokban, ahová meghívnak. Pedig már nem is tudom, hogy kell főiskolás csitrikkel flörtölni, és akkor se lenne hozzá kedvem, ha tudnám. Gyerekek azok. (És a jelek szerint egyik se küld rádiójeleket felém vagy bármelyik korombeli golfozó felé. A jó teniszjátékosok felé küldik őket. Elhatároztam, hogy nem fogok többé flörtölni házibulikon és más helyeken, ha a feleségem is velem van, és kínos helyzetbe kerülhetne; bárcsak ő is abbahagyná a flörtölést, mikor részeg, és ne hozna többé zavarba.) Több pénzt fogok adni neki. A hétvégeken nyilvános pályákon magánórákat veszek, és elfogadok minden meghívást, amit a zártkörű klubokba kapok. A feleségem nem hajlandó újra elkezdeni golfozni, mert tudja, hogy soha nem vinné sokra, ebédre vagy vacsorára pedig utál eljönni a klubokba, azok miatt az emberek miatt, akik odajárnak. Valamennyien válófélben vannak. Mintha mindenki mindenütt a végére érne valaminek. Másik házat fogok vásárolni. Ezt a feleségem akarja. A lányom is örülni fog neki, aki kínosan féltékeny azokra a barátnőire, akiknél több a pénz a családban, mint nálunk, és fütyül azokra, akik szegényebbek, mint például az a főiskolát végzett dömperes fiú, aki azt mondja, szeretne a lányommal éjjel kocsiba ülni, hogy autóvezetési leckéket adjon neki. (Tudom én, miféle leckéket akar adni neki. Szeretném hasba rúgni, és a térdemmel felütni az állát. Hogy merészel mocskos gondolatokat táplálni az én viruló, tizenhat éves lányomról?) Nagyobb házat kell vennünk, mert ebben a mostaniban kicsi a konyhaasztal.
Golf? mondja a fiam, zavartan, lesütött szemmel.
Az egy játék.
Megint játszik mondja a feleségem.
A fiam sértődöttnek látszik, a feleségem savanyú. A fiam nincs hozzászokva, hogy vasárnap ilyen korán reggel így kinyaljam magam, és alig várjam, hogy elmehessek hazulról.
Ha nem mennék mondom neki , volna valami ötleted, hogy mit szeretnél velem csinálni?
Elgondolkodva rázza a fejét. Elmehetsz. Esetleg úszni.
Ahhoz nem lesz elég meleg. Anyu kivihet kocsin a tengerpartra a strandra.
Nem szeretek ott lenni.
És tudsz valami mást?
Tévét nézek. A tévében már láttam golfot.
Bele kell ütni a labdát egy lyukba.
Olyasmi, mint a hoki? kockáztatja meg reménykedve.
Zsebhoki tréfálkozom.
El ne kezdd figyelmeztet a feleségem.
Mi az a zsebhoki?
Vasárnap ne. Legalább a reggelinél ne.
Az Úr napja kántálja a lányom gúnyos ünnepélyességgel.
Majd hétfőn megmondom.
Én tudom henceg a lányom.
Azt elhiszem.
456 Kezdesz dühös lenni? kérdezi a lányom meglepetten.
Dehogyis válaszolom kissé képmutatóan. Csöppet sem tetszik nekem, hogy tudja. (És megint eszembe jut, hogy előző este benn a városban láttam, fiúkkal ült egy kocsiban hátul. Mostanában egyszerűen képtelen vagyok hosszabb ideig beszélni vele, anélkül, hogy ne akarnék valami bántót mondani neki. Mindig ott lappang köztünk az ellenségesség. Nem tudom, miért.)
Mert felkelek az asztaltól, ha mérges vagy.
Ne légy már csacsi.
Én mérges vagyok jelenti ki a feleségem.
Meg van beszélve. Ma már nem tehetek érted semmit. Jövő héten elmegyek veletek a templomba.
Nem leszünk itthon jövő héten.
Te szereted? kérdezi a fiam.
A templomot?
A golfot.
Nem.
Gyűlöli közli vele a lányom.
Eltaláltad dicsérem. Még azokat is gyűlölöm, akikkel játszani szoktam.
Akkor miért mész? Barázdába futnak az arcán a ráncok a töprengéstől.
Jót tesz.
Az egészségednek?
Üzletileg tapint rá helyesen a lányom, miközben komikus pontossággal utánoz.
Megint eltaláltad, kislányom dicsérem meg újra. Jobb álláshoz juttat. Segít nekem pénzt keresni, mindnyájatok számára, szívecskéim.
Akkor veszel majd nekem egy kocsit, ha már egyszer olyan sok pénzt keresel?
Majd amikor kisebb lesz a hendikepem. Kicsi ez az asztal. Nem értem, miért nem ehetünk az ebédlőben.
Nem tudtam, hogy mindnyájan itt leszünk egyszerre. Nekem rendszerint egyedül kell reggeliznem, ahogy minden mást egyedül kell csinálnom.
Harapósnak látszol.
Nem látom be, miért kell neked vasárnap délelőtt játszani.
Mert akkorra hívtak meg.
Leckékre is jársz.
Csak akkor, amikor tudok. Menj egyedül, nem tudsz egyedül elmenni?
Nem akarok egyedül menni. Van nekem családom, vagy nincs?
Isten veled lesz, elfelejted?
Ebből ne űzzél tréfát.
Akkor menj velük.
Ha te nem jössz, ők se akarnak eljönni. Befolyásolod őket.
Elmentek vele. ugye?
Ne kényszeritsd rá őket.
Ne légy képmutató, apu.
Anyák napján majd mindnyájan elmegyünk.
Attól apák napja lesz.
Utáljuk azokat az embereket, akikkel imádkoznunk kell szellemeskedik ügyesen a lányom, a fiam meg vihog.
Ez jó volt bókolok neki, és én is nevetek. Ezért büszke vagyok rád.
Imádom mondja a feleségem , amikor ti hárman így mulattok rajtam. Ezt tőled vették át. Azt hiszik, akármiről viccelődhetnek.
Igenis viccelődhetnek. (Kezdi tönkretenni az egész napomat.) Ez a reggeli már-már élvezetes családi étkezésnek indult, a feleségemen kívül mindenkinek, de most már csak azt szeretném, ha túl lennék rajta, és kinn lehetnék a házból. Tudod, ilyeneket a cégnél nem kell lenyelnem.
Nekem se a kozmetikusnál.
Pompás.
Nem a céget vetted feleségül.
Már elsőre megértettem. Miért kell mindent megismételni?
Rohadt egy alak vagy.
Csak heccelődünk, gyerekek. Minden héten ezt csinálod.
Egyél egy kis tojást feleli halk hangon a feleségem.
Tönkreteszed az egész napomat.
Te teszed tönkre az enyémet.
Inkább egy kis narancslét kérek. Minden héten ezt csinálod, nem? Valahányszor van egy szabadnapom.
Ez nem igaz, de a feleségem nem válaszol. Arcvonásai makacs hallgatásba merevednek. Reszket a keze a nagy üvegkancsó fülén. Ha nem sajnálom a fáradságot, hogy friss narancslét csináljak, egy hűtött üvegkancsóból töltjük ki a könnyebb, rugalmas műanyag kancsó helyett, amellyel ő meg a cselédlány könnyebben bánnak. A gyerekek egyformán, mozdulatlanul ülnek, mint két tojás, elrejtőznek az arcuk mögé, s közben várják, mi fog történni. Pedig a napom olyan ígéretesen indult; éjszaka szeretkeztem a feleségemmel, mégpedig amikor én akartam, reggel viszont, amikor nem volt kedvem, kibújtam előle, lerohantam a földszintre, és nekifogtam elkészíteni a reggelit, mikor ő még a fürdőszobában volt. (Jelzéseket adott nekem, és ez nem volt ínyemre.) Nehezen fogom megbocsátani neki, hogy elrontotta a délelőttömet. Manapság már a friss narancson is érzik a csalás. A narancs se jó többé. Lehet, hogy a mosogatószertől, amivel a poharakat tisztítjuk, abban lehet valami, vagy talán a vízben. A hűsítős pultnál a jégfröccsöt most papírpohárban vagy foltos műanyag poharakban adják, amelyek nem hűlnek át, és nem adják ki az ízét. Semmi nem marad meg. A London Bridge-et is lebontották, és átszállították Arizonába, turistalátványosságnak. Én különb szalonnás rántottat csinálok, mint bárki más, mert több gonddal csinálom, mint bárki más. Úgy csinálom a fokhagymás pirítóst, ahogy az anyám csinálta, és pont olyan jó az enyém is. Ez könnyű. Mindenki szereti. Semmi nem tiszta többé. Még az emberek sem. Elhatározom, hogy tréfálkozni fogok.
No. légy őszinte, szívem kezdem levenni a lábáról.
Ha te eljössz, ők is eljönnek vág közbe kurtán.
A fiam a fejét rázza.
Én nem jelenti be a lányom.
Azt mondtad, ne kényszerítsem őket.
Úgy érzem, teljesen egyedül vagyok a világon.
Muszáj nekem elmenni? panaszkodik a fiam.
Légy őszinte, szívem kezdem újra, megérintve a karját. (Ott kell hagynom ezt a nőt, ha másért nem, azért, mert erre kényszerített.) Szívesebben lennél szegény, és jutnál a mennyországba, mint gazdag, és a pokolba?
Nem ez a kérdés érvel a feleségem.
Én ezt kérdezem.
Mennyire szegény? pimaszkodik óvatosan a lányom.
Nekem nem olyan fontos a pénz. mint gondolod.
Nekem igen dúdolja a lányom. Szeretnék mindent megkapni, amit csak megszerezhetek.
Szeretnél egy új házat, igaz?
No és, mi ebben a bűn?
Semmi. Szívesebben lennél szegény, és jutnál a mennyországba, mint gazdag, és... a pokolba.
Rezignáltan elmosolyodik. Menj a pokolba mondja, elkapva a végszavamat.
Érzem, hogy elvonult a vihar, és talán még mindig sikerül elvitorláznom úgy, hogy ne sértsek meg senkit. Kedvem lenne megünnepelni.
Ez a beszéd, kislány! kiáltom szeretettel a feleségemnek.
Különben is fáradt vagyok ismeri be neheztelés nélkül.
Menj el egyedül.
Nem szeretek. Ágyban maradok, és elolvasom az újságokat. Megnézem a Gilbert és Sullivant. Izgalmasnak hangzik, mi?
Imádom a pénzt! jelenti ki a lányom, harsány, ujjongó modorban. Azt hiszem, tényleg imádom.
A szegény emberek kérdezi a fiam nagy komolyan mind a mennyországba jutnak?
Te hiszel a mennyországban?
Nem.
Akkor hogy juthatnának oda?
Jó vicc jegyzi meg savanyúan, a homlokát ráncolva. Ha hinnék a mennyországban, akkor minden szegény odajutna?
Nincs rá semmi esélyük.
Nincs. Csakugyan.
A pokolban sincs semmi esélyük. Miféle hely lenne a mennyország, ha az a sok szegény mind ott lebzselne?
Mi szegények vagyunk? érdeklődik.
Nem.
Akkor miért nem tudsz venni neki egy kocsit?
Bravó, fiú!
Tudnék. Csak először tanuljon meg vezetni.
Majdnem tizenhat éves vagyok.
Akkor majd beszélgetünk róla. A pénz megvan rá. Szóval amiatt ne aggódj, hogy szegények vagyunk. És hamarosan még többünk lesz.
Azt hiszem hetvenkedik a lányom , én szeretem a pénzt, jobban, mint bármit a világon. Jobban szeretem, mint a fagylaltot.
Ezt egyesek illetlenségnek tarthatnák, kislányom.
Bánom is én. Úgy szeretem, mint a tányéromon az utolsó kanál fagylaltot.
Pénz beszél, ifjú hölgyem, igaz?
De mennyire.
Hogyhogy?
Mert a pénz minden, fiatalember.
No és az egészség? mondja a feleségem.
Azon nem lehet pénzt szerezni. És ezért nem szabad szétosztogatnod az öt- és tízcenteseidet.
Már nem osztogatom.
Én sose osztogatnám szét állítja a lányom önelégülten.
Nem hiszem, drága lányom, hogy neked valaha is lesz, hehehe. A pénz mozgatja a világot, fiatalember, és a pénz csinálja a történelmet is.
Hogyhogy?
Tanulsz történelmet, nem?
Társadalmi ismereteknek nevezik.
A társadalmi ismereteket is a pénz csinálja. Pénz nélkül nem lennének társadalmi ismeretek.
Hogyhogy?
Apu ezt úgy érti magyarázza a lányom , hogy a pénz szeretete meg az arany és a gazdagság iránti vágy okozta a múltban a legtöbb eseményt, amelyről ma a történelemkönyveinkben olvasunk. Igaz, apu?
De mennyire igaz, drága lányom. Megint fején találtad a szöget. Örömmel látom, hogy mást is tanulsz az iskolában, nemcsak azt, hogy mi a zsebhoki, hogy kell kábítószert szedni, és hogy kell idehaza pucéran mászkálni.
Jobban meg vagyok döbbenve, mint ő, amikor látom, hogy elakad a lélegzete, és elfehéredik. (Nem tudom, miért mondtam ezt. Esküszöm a Jézus Krisztusra, nem tudom, honnan jöttek ezek a szavak. Tudom, hogy nem belőlem jöttek.) Suttogó könyörgés a hangja:
Muszáj volt ezt mondanod?
Nem mormolom.
De igen, de igen vádol. Mindig ezt csinálod, nem?
Ne haragudj, sajnálom.
Mindig elrontod a dolgokat. Mindig tönkreteszel mindenkinek mindent. Hát nem?
A feleségem mintha tüstént el akarná sírni magát.
Tudod, hogy csak heccelődtem.
Elmenjek?
Nem. Mind a ketten csak heccelődtünk. De azt már sokszor mondtam neked, hogy ne mászkálj a házban ruha nélkül.
Megengednéd, kérlek, hogy fölálljak az asztaltól?
Nem, maradj. Én megyek. (Ostobának és tapintatlannak érzem magam.) Nem békülhetnénk ki? Nekem mindenképpen mennem kell. Hehhehe.
Ő is tönkreteszi az egész napomat (holott az én hibám az egész. És még tíz óra sincs). Az idegenkedés polipja megint ott volt ma reggel az ágyban köztem és a feleségem közt, amikor bágyadtan, motyogva hozzám bújt és fölébresztett, a szexuális idegenkedésnek az a húsos, tapadós, izmos, véreres fala, amely időnként közénk áll (amikor ő ragadja magához a kezdeményezést. Lehet, hogy jobb szeretem, ha énbelőlem indul ki a vágy). Fürgén kibújtam előle: mire a feleségem észrevette, mi történik, én már odalenn voltam a földszinten, narancsokat vágtam félbe, kávét főztem és tojásokat törtem föl a konyhában. Nem tudom, honnan van ez vagy miért (és nem is akarom megtudni). Mintha összehangolt támadással egyszerre jönne az agyból, a szívből és a vékonybélből. (Tudom, a férfiak, akiknek már volt szívrohamuk, ezt kihasználva kerülik el a nemi érintkezést a feleségükkel, bár a barátnőikkel nem, csak ha már kezdenek rájuk unni. Kávét főzök, és tojásokat török fel. Mérhetetlen személyes elégtételt érzek, valahányszor azt hallom, hogy egy ismerősöm otthagyta a feleségét. Úgy kell annak a szukának. Tegnap egy csemegeüzletben véletlenül meghallottam, mikor egy nő elmesélte a másiknak, hogy egy férfi, akit még csak nem is ismerek, otthagyta a feleségét, és egyszerre pompás hangulatom kerekedett. Utána levertnek érzem magam, sajnálom magam, úgy érzem, megint kimaradtam a dolgokból.
Mitől vágsz olyan elégedett pofát? hallottam a feleségem hangját, amikor visszamentem a kocsihoz.
Az articsóka árától mondom, pedig sokkal jobb válaszom is lett volna:
Egy férfi otthagyta a feleségét.)
Az idegenkedés fala megint ott volt a fejemben és a mellemben, mindjárt, ahogy felébredtem (és nem volt hajlandó leomlani), nem akartam, hogy megérintsen, vagy hogy nekem meg kelljen őt érintenem. (Ennek személy szerint semmi köze őhozzá.) Ügy éreztem, tüstént valami száraz, penészes micsodává morzsolódhatnék szét ott, ahol hozzám rnomakodik; lágy kenyértészta vagy agyag vagyok, és behorpadnék és elformátlanodnék, ahol a keze meg a térde hozzám ér. Ez a fal láthatatlan és átjárhatatlan. Súlyos. Élő és halott. Élek, és halott vagyok. Szemcsés bénultság jár át. Üres és sűrű. Levegőtlen, mintha bizonytalanná tenné a lélegzést, fejfájást, szédülést okoz, kellemetlen, dohos szagok émelyítő emlékét idézi. Nem tréfadolog. Nincs meg bennem hozzá az akarat, hogy legyűrjem. Ezt nem vallhatom be neki.
Nem érzem jól magam nyafogok. Azt hiszem, a gyomrom.
A melleddel nincs semmi baj?
Azt hiszem, nincs.
Túl sokat dolgozol. Soha nem megyünk igazi szabadságra.
Te minden nyáron elmész nyaralni.
Én azt nem tartom szabadságnak. Miért ne mehetnénk el kettesben Mexikóba? Én még sose voltam.
Legszívesebben megadnám magam neki, és fekve maradnék, engedelmesen, leigázva. Legszívesebben húznám az időt: kivárnám, amíg megkönyörül rajtam, és visszavonul, visszatér a föld alatti odújába, valahová a mirigyeim belsejébe, mint valami felszínre bukkant démon, mintsem hogy csatába szálljak vele, vagy lábaim békaszerű vergődésével megpróbáljam keresztülpréselni magam egy nyílásán. Megint farok nélküli kétéltű vagyok. Varangyos vagyok, de a bibircseim kicsinyek, mert én magam is kicsi vagyok. Látom magamat, ahogy küszködve préselem magam keresztül, fejjel előre, mint valami parányi fehér úszó vagy fekete gumiruhás békaember, és a halántékomban szabadon áramló fájások lüktető kínná szűrődnek hátul az agyalapi régiókban. Lehet, hogy vissza se tudnék soha jönni, ha egyszer erőszakkal keresztültörnék az ellenérzés valamelyik nyílásán, mert szorosan bezárulna mögöttem. Hová? Ha ott lennék, talán nem lenne többé itt. ahová visszajöjjek. Pedig keresztülfurakodtam én már viszolygáson, és szertefoszlott anélkül, hogy fájdalmat okozott volna nekem, mintha ott se lett volna. Beszélgetéseket képzelek el magamban. Bárcsak soha ne kellene ezt átélnem.
Na gyerünk, meséld csak el biztatom csalogatva a lányomat. Hehhehe. Tudsz te beszélni. Szedsz már kábítószert? Disznólkodsz fiúkkal, lányokkal? Én megértelek.
Ha igazán megértenél hányja a szememre a lányom hűvös, monoton hangon , akkor azt is megértenéd, hogy ha azt akarnám, hogy tudjad, akkor nem kellene kérdezned.
Ez ravasz volt. Büszke vagyok rád.
Muszáj nekem ravasznak lennem? Akkor is büszke volnál?
Hát persze.
Mire?
Lehet, hogy az apja ezért ölte meg magát. (A lánya tönkretette az egész napját.) Valószínűleg szegény, introvertált ember lehetett, nem magasabb, mint Len Lewis, aki elküldte a szemefényét egy kitűnő déli egyetemre, ahonnan kirúgták, mert rögbijátékosokkal feküdt le, tömegestül és játékfelállás szerint.
Tömegestül és játékfelállás szerint mondta nekem dallamosan és vidáman, miközben csak úgy csillogott az a sötét szeme. Rákényszerítettek folytatta, és sugárzott a büszkeségtől (úgyhogy sose voltam benne biztos, igazat mond-e. Tudta, hogy szívesen hallgatom, amikor a disznó élményeiről mesél. Valami ellenállhatatlan, ambivalens igézet sarkallt, hogy kérdezgessem. A nemi erőszak lenyűgöző). Az elején lefogtak. De aztán kezdtem élvezni. Ki is mutattam.
Nem voltál megrémülve?
Nem. Teljesen bele voltam bolondulva abba a fedezetbe. Hogy az milyen beképzelt volt. Egyszer egy kenuban csináltuk. Csináltad már valaha kenuban?
Nem voltál dühös?
Persze hogy nem. De ő igen. Rám. Azt hitte, nem fogom élvezni, de én megmutattam neki. Ő volt a legnagyobb fej az egész egyetemen, és egy darabig az enyém volt. Azt hiszem, én voltam ott az egyetlen zsidó. Utána látni se akart többé.
Mutasd meg nekem is.
Lefogadom, hogy elájulnál.
Lefogadom, hogy nem.
Lefogadom, hogy erre még mindig emlékeznek a Duke-on. Szobrot kellett volna állítaniuk nekem. Győzelmes évadot szereztem nekik.
Nem voltam fenntartás nélkül elragadtatva, mikor hallottam, hogy így beszél ezekről a dolgokról (hiányoltam belőle legalább egy leheletnyi bűnbánatot), megszidtam és szigorúan megbüntettem volna, ha lett volna hozzá jogom, és lettek volna hozzá eszközeim. Pofon ütöttem volna. (Volt ebben féltékenység is.) A feleségem meg én egyszer megpróbáltuk egy evezős csónakban, mikor már házasok voltunk, de a feleségem elszégyellte magát, és ki kellett eveznem egy szigetre. Most már rájönnék, hogy kissé bolond volt, és valószínűleg ő is öngyilkos lesz, amikor kifogy a hetyke eufóriájából. (Ami nélkül képtelen lett volna tovább tengetni az életét.) Azt is felismerném, hogy tulajdonképpen rosszkedvű volt, a túláradó jókedve pedig nagyrészt erőltetett. Azt hiszem, néhány év múlva alighanem Penny is öngyilkos lesz, minden különösebb hűhó nélkül, ha hamarosan nem történik vele valami, ami leköti, és ami tartós én nem sokat segíthetek ezen. Most már tudja, hogy ha a feleségem meghal, vagy ha elválok tőle, nem fogom feleségül venni. Többé már nem kerülök annyira közel hozzá. Jövök, élvezek, elmegyek, hahaha és azt hiszem, valószínűleg a feleségem is öngyilkos lesz, ha otthagyom, és a gyerekek felnőnek és elköltöznek. Esetleg Derek hozzá fogja segíteni, hogy fönntartsa magát, ha ugyan addig el nem küldjük intézetbe. (Ez a srác még ebből a szempontból is jól jöhet nekem. Csakhogy idősebb lesz addigra, és már nem lesz srác.) Bárcsak hamarosan megcsinálhatnánk. (Mikor idősebb lesz, már nem lesz hozzá kedvem.) Amikor elmegyek, egy pillanatra sem fogok visszanézni. Azt szeretném, ha még a telefonszámomat se tudnák. Szeretnék elköltözni egy másik városba. A fiam, ő tudhatná, de lehet, hogy még ő sem. Meg fog változni. Nem vagyok benne biztos, meddig szeretném még, hogy beszélgessen velem. Ha valaha kórházba kerülök, nem akarom, hogy bármelyikük is meglátogasson, és fokozza az elkeseredésemet (és ezt meg is mondtam nekik. Kivéve a fiamat. Lehet, hogy ő hiányozni fog, és aggódni fogok, hogy sokat aggódik miattam. Ott fekszem majd, haldoklom, vagy lábadozom, az orromban cső, mint egy megkínzott politikai fogolynak, és azt akarják majd, hogy én tegyek valamit, hogy ők jobban érezzék magukat. Nem akarom majd, hogy a feleségem húga bejöjjön. Nem leszek képes a sógornőmet távol tartani. A pöttöm titkárnőm javulást kívánó kártyát fog küldeni. És nekem majd meg kell köszönnöm). Tudnom kellett volna, hogy őrült, pusztán abból a rögbimeccsből, amit a Duke-on játszott, meg a gyors, komor érzelmi változásaiból, amikor egy-két percre úgy estünk egymásnak, mint két felöltöztetett, gubancos szőrű medve, a két emelet közötti lépcsőpihenő falánál vagy lenn az irattárban, az őrjöngő rémületből, amely minden figyelmeztetés nélkül tört elő, és viharként söpört rajta végig. Hányszor találkoztunk ott. Szerettem volna elővenni, és a kezébe adni. Hónapokig szövögettem erre különféle terveket.
Szeretném, ha megtennél nekem valamit. Kérlek, engedd meg mondtam neki, hányszor, de hányszor, fojtott hangon, a zsúfolt földalattin, befelé az irodába és hazafelé. (Néha összezavarodott a fejemben, melyik az otthonom, és melyik a hivatalom: a hivatalban gyakran jobban otthon éreztem magam.) Szeretném, ha a kezedbe vennéd.
(Nehéz volt a szívem, és képtelen voltam viccelődni.)
Ügy képzeltem, hogy amikor kiveszi, puha, de aztán duzzadni kezd, és érzem, ahogy gyorsan keményedik az ujjai közt.
A dolgok tárgyalásainknak ezen a pontján mindig fölgyorsultak. Találkoztunk a lépcsőház pihenőjén, és tüstént egymásnak estünk. Szavak nélkül kezdtük: semmiféle alkut nem köthettem, semmiféle kifinomultabb stratégiát nem hajthattam végre, egyet tehettem, beszorítottam a baleseti dossziékat a fal és a feneke vagy a háta közé, hogy le ne essenek. És:
Valaki jön.
És már megint késő volt. Aprókat horkantott, nyávogó nyüszítése mintha nem is a torkából, hanem az agyából fakadt volna, kitépte magát a kezem közül, viaskodva szabadította ki magát, mintha vissza próbáltam volna tartani. (Nem próbáltam.) Kipirult zavarában, zihált a keble, orrában és szájában reszelősen sípolt a lélegzete, és olyan vad felháborodással meredt rám, mintha most látna először, és megpróbáltam volna becsapni, mintha nem tudta volna, hogy is került oda velem. Vagy pánik volt ez, vagy orgazmus. (Azt mondom: fele-fele.) Azt hiszem, attól rettegett, hogy elindul az orgazmus felé, ott a lépcsőházban vagy akár az irattárban. Azt hiszem, egy ágyat vagy egy autót szeretett volna. (Ismertem egyszer egy fiatal főiskolás lányt, aki elmesélte nekem, hogy amíg nem lett elég idős ahhoz, hogy elköltözzön hazulról, az ágy gombjával csinálta a szobájában. Ismerek más lányokat, akiknek vibrátoruk és erőszak-fantáziáik vannak.) Nem kellett neki így harcolnia velem. Szelíd barika voltam. Szúrt és átkozódott a szeme, vádló volt az arca, mérgezett a szája. Görcsösen, irracionálisan gyűlölt. Képes lett volna tőrt döfni belém. (Egy ilyen arcot ma elhajítanék. Ha ilyen hatást tenne rá a dolog, akkor nem kellene.) Azt akarta, hogy passzív legyek (mint az ágy gombja vagy mint egy vibrátor). Amíg egy ideig már nem csináltam, mintha észre sem vette volna, hogy a szoknyája alatt fogdosom. Akkor aztán mintha villám sújtotta volna: becsapták, elcsábították és megerőszakolták. Még mindig érzem a bugyijának azt a ráncba belesimuló részét, amikor a hüvelykujjammal végigsimitok az ujjaim hegyén. (Mostanában mulattat a dolog.)
Valaki jön bökte ki, suttogva, könnyesen, izgatottan könyörögve, kegyetlenül rám fintorított, szeretett volna összezúzni és megölni, aztán egy-két másodperc alatt helyresimította a ruháját, és elsietett. Megnézte magát a magával hozott apró, kerek púderkompakt tükrében, megigazította a száján a rúzst, aztán kétségbeesetten menekülve eltűnt.
Folyton elfelejtem: hiszen csak huszonegy éves volt.
Dehogy akartam én bántani. Én még csak tizenhét és fél éves voltam, és imádtam. Addig nem volt számomra többé mosolya, amíg vissza nem ért az irodába, az íróasztala mögé, a forgószékbe, az alá a nagy, ugráló mutatójú, fekete-fehér Western Union óra alá, ott megint tüstént vidám, összeszedett, rafinált, és tapasztalt szexkirálynő lett belőle. (A Western Union azóta radikálisan csökkentette távírószolgálatát, és mással keresi a pénzt.) Azt hiszem, féltékeny voltam, és nem tudtam megbocsátani azoknak az ormótlan, primitív rögbijátékosoknak ott a Duke-on, akik képesek voltak így, egymás előtt közösülni vele (szeretkezni, vő. op. cit. ibidibididi), és utána ennyire semmibe vették (holott én olyan sokra tartottam. Ez több volt, mint kíméletlenség. Tudatában voltak-e, milyen aljasok velem?).
Dilinós volt. Néha fűzőt is vett föl meg bugyit is, még mindig nem tudtam rájönni, hogy miért. Alacsony, csinos, amolyan töltöttgalamb lány volt, fényes harisnyákat és sima, szűk szoknyákat hordott, és azt hiszem, még mindig szerelmes vagyok belé (és örülök, hogy meghalt, mert különben talán már nem lennék, és akkor nem volna senkim. Kereste a bajt az az erőszakoskodás az irattárban teljesen az ő ötlete volt. (Szabadon és merészen használom a nemi erőszak kifejezést, hogy enyhítsem a félelmemet tőle. Érdekel a nemi erőszak, és kissé fel is izgat, olyan baljós módon, hogy egy kicsit rosszul is érzem magam tőle. A lányok közt, akikkel találkoztam, voltak, akiket szintén fölcsiklandozott a nemi erőszak jelensége, és így voltak vele tizenéves koruk óta. Hipnotikusan lekötik a figyelmemet az újságokban a nemi erőszakról szóló riportok, ha se gyerekekhez nem kapcsolódnak, se verés nem szerepel bennük. Élvezem őket, és miután már végigolvastam, tovább bámulom a nagybetűs címeiket. Az orgiákról szóló beszámolók semmivel sem élvezetesebbek, mint az állatállomány-statisztikák. Ha minden meg van engedve, hol a csemege? Én soha nem akartam erőszakoskodni. Én simogatni akartam, követni a kezemmel a hús és a női ruhák körvonalait idegen nőkön. Azon kapom magamat, hogy a lányok, akiket megbámulok, egyre fiatalabbak és fiatalabbak, és félek, hogy egy szép napon esetleg meg akarom tenni azt. amitől félek, hogy netán szeretném megtenni.) Ő vetette fel a dolgot, ő vezetett rá mindhármunkat. A másik kettő közül az egyiket nem is kedvelte: azt mondta róla, hogy csúnya, buta és durva.
Elbírok én mindnyájatokkal. Meg tudnám mutatni, mi a jó. Meg tudnám mutatni nektek, miről van itt szó kötekedett pimaszul, elgondolkodó mosollyal. Ha nem félnétek mind annyira.
Ebédidő volt. A másik két fiú nem félt, ő meg nekilátott, és görcsös, merev, érzéketlen karokkal elkezdett csókolni engem (nekik. Emlékszem, olyan volt a könyöke, mint a szögvas), megjátszotta magát (nekik. Tudom, hogy ennél tovább nem akart menni. Szörnyűséges, romlott, ostoba színjátékot játszott engem úgy használt, mint egy ágygombot vagy egy színpadi kelléket, miközben megjátszotta magát nekik , méltatlan volt hozzá ez az érzelem nélküli, szinte rosszindulatú eljárás, melyet erre az alkalomra úgy felgyorsított, hogy zűrzavaros, össze-összeütődő. maflán esetlen mozdulatainkból groteszk és steril paródia lett, akár egy régi mozifilm. Márványból való, nem emberi nyelv verdeste a számat, és a fejemet és nyakamat vadul karmolászó ujjak merevek és hidegek voltak. Odadörgölte az arcát az arcomhoz: ez talán jól mutatott előttük. Én a melle után kaptam, mert nem tudtam, mi mást várhatna tőlem), ők pedig nekiestek, hátulról és oldalról, és mire rájött, hogy mi történik, máris tucatnyi kéz és számtalan gépies ujj volt a szoknyája alatt. Nekiestek a gombjainak, a csatjainak, a gumiszalagjainak. Hátulról térdre kényszerítették, és megpróbálták lenyomni a földre. Egy pillanatra majdnem guggoló helyzetbe szorították, de újra talpra küszködte magát.
Eltéptétek a harisnyámat.
Eszeveszettnek tűnt az arca. Azok meg könyörtelenül folytatták a heccelődést, ajkukon kemény mosollyal, szünet nélkül érthetetlen megjegyzéseket motyogva, hogy fönntartsák a látszatot: hiszen csak kellemes hancúrozás az egész, amit nem szabad félreérteni. (A jövőre nézve én is megtanultam tőlük, hogyan kell ugyanennek a színjátéknak a különféle variációit eljátszani.) Láttam a ki-kivillanó fehér húst, a tojáshéj-színű fehérneműt. Nemi szervet vagy szőrt nem láttam. Néztem, és csalódott voltam (pedig nem akartam csalódni). Nagynak, dúsnak és gubancosnak képzeltem. Most is annak képzelem. Az a durva, goromba fiú, akit nem szeretett, egy pillanatra elengedte a fél kezével, és a slicce cipzárja felé nyúlt én visszahőköltem, megpróbáltam lehunyni a szemem, és elfordulni. Nem akartam látni, ahogy az az olajozott szerszáma előbuggyan. Most az az érzésem, hogy puha lett volna. Azt tudtam, hogy hosszú: vizeltem már vele, a férfivécén. (Nem akartam, hogy neki látnia kelljen. Ne énelőttem.) Hol volt itt a szenvedély? Miért csináltuk ezt mindnyájan? Még valódi szexuális vágy sem volt mindebben mégis, amikor nagy keservesen már majdnem kiszabadította magát, újra megragadták.
Nem.
Lábak sikárolták a padlót, cipősarkak rugdosták a székek lábát meg az iratszekrények alját.
Dehogynem.
Gyerünk.
Minden erejével megpróbált talpon maradni, és megőrizni arcán a mosolyt, de közben apró, rémült sikolyok és nyöszörgések bugyborékoltak benne. Úgy látszott, rajtam kívül mindenki mosolyogni próbált. Képek villantak fel, aztán egymás rétegei alatt makacsul, kitartóan visszatértek, mint a kétszer exponált filmkockák: harisnyakötő gumik, combok, feszülő tojáshéj-színű alsóneműk, egy lassan csúszó férfikéz, a cipzár felé lendülő ujjain göndör fekete szőr fürtjei, aztán befedi Virginia hasát, és a kisujjával felhúzza a szegélyénél fogva a szoknyáját.
Eresszetek el. Komolyan. Kérlek.
Huhuhu!
Jövök már, Virginia.
Meg kell tenned.
Azt mondtad, meg fogod.
Te is tudod.
Amig meg nem teszed, nem.
Nem. Nem akarom. Hagyjátok abba. Kérlek.
Nem.
Nem.
Nem. Amíg meg nem teszed, nem. Valamelyikünkkel muszáj.
Egyikünkkel muszáj.
Mit muszáj?
Tudod te azt.
Akármit.
Csak eggyel.
Melyikkel?
Válassz.
Csak eggyel?
Akkor velem. Azt mondtad, Ginny, elbírsz. Mindnyájunkkal. Bizonyítsd be. Miért ne?
Hazudtok.
Majd meglátod.
Hol az a jó mulatság?
Legyél stramm.
Legyél nagyon stramm.
Ne felejtsd el, hogy rövid az élet.
Végül is ilyen az emberi természet.
Mikor valaki elkap egy lányt a fal mellett.
Hagyjátok abba. El fogjátok tépni.
Eszedbe jutott már, hogy pénzt kérj érte?
De csak eggyel egyezett bele félig-meddig Virginia. Orrlyuka és vértelen ajka kitágult, és szkeptikusan és harciasan remegett. Ne felejtsétek el.
Csak eggyel.
Komolyan mondom. Sikoltozni fogok. Följelentlek benneteket a rendőrségen.
Egy frászt. Nincs arra semmi szükség.
Válassz.
Engem választott:
Őt választom.
Panaszos szemmel nézett rám, segítségért esedezve. Azt hittem, tüstént összecsuklik alattam a térdem.
Őt?
Segíts mondta. Kezek taszigáltak feléje.
Eresszétek el! kiáltottam.
Téged akar.
Mi majd nézzük.
Menjetek ki alkudozott Virginia. Amíg itt vagytok, addig nem.
Azt már nem. Biztosra akarunk menni.
Ingyencirkusz.
Lehet, hogy meg kell neki mutatni, hogy hogy kell.
Ki akarsz zárni minket.
Mohó kezük még mindig összevissza tapogatta, hozzányúltak mindenféléhez, amihez nem volt semmi közük.
Eresszétek el! üvöltöttem föl fenyegetően, de a hangom elcsuklott, és biztos remegett a reménytelen gyávaságtól és beletörődéstől. Komolyan mondom.
(A hőse lettem, a lovagja.)
Kezem a serdülőkor dühével szorult ökölbe (a szívem pedig a serdülőkor rémületével zakatolt). Könnyedén összeverhettek volna, akármelyikük (elkaphatták volna a karomat, kicsavarhatták, kificamíthatták, kitörhették volna). Majd elájultam a rossz sejtelmektől. Meghökkenve és megvetően bámultak rám. Virginia kisiklott a kezük közül. Alig vettem észre, mikor kiment. Mikor meghallottam az ajtózár csettenését, leengedtem a kezemet, és vártam. Nem akartam verekedni. Nem akartam, hogy megverjenek. Nem hiszem, hogy harcoltam volna, hogy védtem volna magam. (Alighanem inkább megadtam volna magamat. Olyan voltam, mint a fiam a játszócsoportban. Azt hiszem, soha senkivel nem akartam verekedni, kivéve a feleségemet, a lányomat, a fiamat, Dereket és Derek gondozónőit.) Vártam, hogy vajon megvernek-e.
Te marha mondták (és nagyon megkönnyebültem. amikor láttam, hogy nem akarnak megverni; hogy el fognak engedni). Elkaphattuk volna.
Majd elkapjuk nélküle.
Ez a gondolat pátoszt ültetett a lelkembe. De nem sokáig érezhettem hősies lovagnak magam. Mire visszamentem az emeletre, ő már az íróasztalánál ült, a történtekről csevegett a két fiúval, és megint vadul flörtölt velük, különösen azzal az erőszakos, durva, izmos fiúval, akit nem szeretett (miközben színtelen körömlakkal foldozgatta az elszakadt selyemharisnyáját, úgy emelgette neki a mellét, ahogy nekem szokta, billegette a fejét, és csábítgatta azzal a rubintos, pimasz mosolyával. Durva, füstös képű olasz fiú volt. akárcsak Forgione, és úgy éreztem, most megint ugyanúgy félretaszigál az útból, akárcsak az előbb, lenn az irattárban. Gyűlöltem Virginiát. Megsértette az érzéseimet. Úgy éreztem, ettől a pillanattól fogva hamarabb odaadná magát ennek a fiúnak, mint nekem valaha is, ha a fiú elég ravasz hozzá, megjátssza magát és kivárja "Elfekszem hanyatt, tömi a lukamat", szólt az egyik trágár nóta, amit szivesen énekelgetett nekem , noha még mindig engem szeret jobban), és gyötrelmes féltékenység tört rám. (Mire jó, mit számit, ha szereti az embert, ha lefeküdni olyanokkal akar, akiket nem szeret?)
Féltékeny voltál mondta. Talán nem voltál?
Biztosan kerekre nyílt szemekkel bámulhattam rá, arcomon tört szívem minden kínja szétáradt. A féltékenységgel soha nem tudtam megbirkózni. (Bárcsak valaki megtanítana rá.) Elgyöngülök tőle, és nem találok őszinte szavakat. Nem tudok tréfálkozni rajta. Könny szökik a szemembe, és sírni szeretnék. (Marie Jencks azzal vádolt, hogy úgy bámulok rá, mint borjú az új kapura. Talán úgy is volt, különösen miután megtudtam, mit csinál Tommal az irattárban. Én is el akartam merülni az öleléseiben. Nem szerettem kirekesztettnek érezni magam. Még mindig megbámulom a csinos lányokat, aztán, ha visszabámulnak, gyorsan elfordítom a tekintetemet. Manapság gyorsan megcsipkedem az álluk alatt az olyasfajta szemtelen, eröszakos, huszonnyolc éves nőket, mint Marie Jencks, aztán holmi kishitű hazugsággal nagy ívben kikerülöm őket. Manapság a huszonnyolc éves lányok nem próbálnak zsarnokoskodni fölöttem. Derek gondozónői igen.) Más férfiak ámokfutóvá válnak a féltékenységtől, és herkulesi haragra gerjednek. Én könnyezem.
Len Lewisra soha nem voltam féltékeny. (Úgy éreztem, neki kellene féltékenynek lennie rám.)
Ott akarja hagyni a feleségét mesélte róla Virginia bizalmasan. Azelőtt azt hitte, hogy túl fiatal vagyok. Mostanra már megmutattam neki. hogy nem is vagyok olyan fiatal. Szeretem, hogy olyan kis félszeg. Szeretem az idősebb férfiakat. A fiatalabbakat is szeretem. Akkor vagyok bajban, mikor a kettő közt vannak. A rögbicsatárokat már nem szeretem. Bár lehet, hogy mégis. Most már én tudnék egyet-mást tanítani nekik.
Taníts engem.
Szerezz egy szobát.
Nincs pénzem.
Én is beszállok.
Hová jártok?
Üres vendéglőkbejártak vacsorázni, hetenként egy, néha két este, utána egy darabig a férfi kocsijában üldögéltek, beszélgettek és smaciztak. Lewis messze kinn lakott Queensben, és korán haza kellett indulnia. Nem ivott. Virginia tanítgatta, hogy hogy kell.
Nagyon élvezi. Úgy érzi, megfiatalodik tőlem.
Hogyan?
Csókolgatom, nagyon puhán és lassan, így... végig, az egész arcát, sokáig. Aztán keményebben és gyorsabban. Lihegek. Azt hiszi, nem bírok magammal. Szeretem ezt csinálni vele. Azt mondja, soha senki nem csókolta úgy. ahogy én.
Lefogadom, hogy igaza van.
Lefogadom, hogy téged se csókolt úgy soha senki, ahogy én.
Csókolj most.
A felesége nem tudja, hogy kell. Soha nem volt neki egy modern barátnője. Bedugom a kezemet az inge alá, és dörzsölgetem a mellét az ujjaimmal. Puha és göndör a szőre. Mint egy kismacskának. Ezt soha senki nem csinálta azelőtt vele. Ötvenöt éves. Csiklandozom a nyelvemmel. Hamarosan megengedem majd neki, hogy megfogja a mellemet.
Gyere ki.
Nem tudja, hogy ha akarná, megengedném neki. Egy kicsit malacul beszélek vele. Azt szereti. Akárcsak te. Te nem szereted a mellbimbóimat? Ha egyszer nem sietnél annyira, meglátnád, hogy kihegyesednek és megkeményednek. Én is szeretek malacságokat beszélni. Imádom az olyan szavakat, hogy mellbimbó, hegyes, kemény. Meg hogy nyelv.
Nekem megint felállt.
Gyere ki.
Nahát, helló, drága üdvözölte, rákacsintva. Örülök, hogy újra látlak.
Fél kézzel egy baleseti dosszié után nyúltam, a másik kezemet gyorsan bedugtam a nadrágzsebembe. Pirultam a gyönyörűségtől.
Vigyorgott, el volt ragadtatva a tehetségétől, színlelt megdöbbenéssel tágra nyitotta a szemét, szája a csodálat és a meglepetés nyitott, rózsaszín karikájává csucsorodott. Most már tudom, hogy az a nyitott karika mire óhajtott célozni. (Sokszor láttam azóta fotómodellek ragyogó arcán a legjobb divatlapokban.) Akkor nem tudtam elhinni, hogy a lányok csakugyan csinálnak ilyen dolgokat (pedig képregények rajzain már láttam). Most már tudom, hogy csinálnak, és örülök neki. Jobban szeretem, mint a fagylaltot. (Amikor nem vagyok éppen szadista módon agresszív, akkor alighanem anaklitikus vagyok. Mikor otthon csöng a telefon, szeretem, ha valaki más veszi föl.) Nem lehet jó fagylaltot kapni többé. (Minden egyre rosszabb lesz, vagy megszűnik. A The Womarís Home Companion megszűnt, nemkülönben a The Saturday Evening Post és a Look és a Life, és hamarosan talán még a Time-tól is búcsút kell vennünk. Főiskolák mennek csődbe. A vendéglők, amiket szeretek, bezárnak.) Gumi- és krétaíze van. Virginia őszibarack volt meg eper, tejszínhabbal, egy kis pirosítóval az érett, érzéki pofiján. A szájrúzsát gyakran úgy igazította hegyesre, hogy összeszorította a szájában. A lába sima volt, csillogott a ránctalan selyemharisnyában, és a fényes, szűk, magas, tüsarkú cipőbe szorítva még kissé vaskos lábfeje is olyan finomnak és puhának látszott, akár a vaj. Mikor fiatal voltam, a nők fényes, magas tüsarkú körömcipőt hordtak, és a pornófilmekben a gonosz tekintetű, sovány férfiak borotválatlanok voltak, és lötyögő fekete zoknit viseltek. (Penny és más lányok éppen ezért vétetik le velem a zoknimat. A feleségem soha nem látott ilyen filmeket, ő nem. Mikor vele vagyok, cselből gyakran magamon is hagyom. Gonosz tekintetű, sovány férfi vagyok egy régi pornófilmből, és megbecstelenítem. A feleségemnek fogalma sincs róla, hogy epizódszínésznő egy pornófilmben. Viszont azt nem tudhatom, hogy nem főszereplő-e a saját pornófilmjében.)
Azt hallom, a pornófilmek jobbak lettek. Két terület van, ahol tökéletesedtünk: a szenny és a fegyverzet. Minden más rosszabb lett. Lejárófélben van a világ, akár egy óra. Az ember nem kap többé jó kenyeret, még a jó vendéglőkben sem (gyári kiflit kap), és egyre ritkább a jó vendéglő. A dinnye éretlen, a szőlő savanyú. A csokoládé agyon van cukrozva, mert a cukor olcsóbb, mint a tej. A vajnak olyan az íze, mint annak a színes nyomású papírnak, amibe csomagolják. A tejszínhabot aeroszolos palackokban kapod, nem hab, nem szín és nem tej. Az emberek felszolgálják, az emberek megeszik. Kétszázötven millió iskolázott amerikai úgy fog a sírba szállni, hogy soha nem fogja megtudni, mi a tejszínhab. (Bárcsak még egyszer ehetnék egy jó orosz krémtortát.) Ez a Paradicsom soha meg nem tudni, mi a különbség. Most már a legelegánsabb cukrászdák is pótanyagot használnak tejszínhab helyett, ami tejszínhababbnak látszik a tejszínhabnál, tovább megőrzi a színét és az állagát, nem romlik meg, sokkal kevesebbe kerül, és nagyobb hasznot hoz.
Szar az ize.
Szar az íze. Senki nem törődik vele, csak én. Az ország az egyik csillogó tengerétől a másikig lassan megtelik salakkal, meddőhányókkal és használt autógumikkal. A termékeny síkságot rovarirtó szer és műtrágya borítja. Manapság még tiszta lószarhoz is nehéz hozzájutni. Tartósító szert kevernek hozzá. A tavakban és a folyókban nem találsz többé halat. Konzervdobozból kell kihorgásznod. Városok haldokolnak. Szétömlik az olaj. Pénz beszél. Az Isten hallgat. Isten jó, Isten igazi csapatjátékos. “Amerika, a Gyönyörű" nem az: itt mindennek vége lett, azon a napon, amikor az első fehér ember a kontinensre tette a lábát. A Fuggerekkel nem volt semmi baj, amíg Németországban maradtak: aztán ideküldték a mamájukat. Úgy burjánzanak az elértéktelenedő motelek, a bezúzott autók, a gyorséttermek, akár az aranyszin, hullámzó gabona. A gazdagoknak és a szegényeknek születésüktől fogva egyformán öregszik az arca: a hitványságnak és az elégedetlenségnek ugyanazokat a görcsbe rándult, kiszikkadt vonásait ölti magára. A nők pont olyanok, mint a férjeik. Istennek nem volt számítógépe. Agyagot kellett használnia, amivel nehéz dolgozni, meg egy emberi bordát, amivel valamivel könnyebb. Isten igazságos volt, és meglehetősen nagyratörő, de elemista módon. Egyszer özönvízhez kellett folyamodnia (a smog meg az idegmérgező gázok nem juthattak eszébe), egyszer meg tűzhöz és kénkőhöz. Azokból az emberekből, akik sem nem gazdagok, sem nem szegények, sugárzik, hogy nem érzik jól magukat a bőrükben. Nem tudják, hová tartoznak. Amerika dalolva megy a picsába.
A vándorsólyom nagyjából kihalt (kinyírta a DDT. A nőstény megtojja a tojásait, a héjuk persze túl vékony, nem bírja ki a költést, megreped). A hot dog is a végét járja. Hamarosan nem lesz többé bálna; a feleségemnek meg nekem egyszerűen meg kell lennünk nélküle. A jó öreg amerikai hot dog csupa víz, csirkebél és liszt (az a liszt, amit kispórolnak a kenyérből meg a kifliből, és pótanyagot és adalékanyagot tesznek a helyébe). Odalett a mama almás pitéje. A mama már jó pár éve elkurvult. A papa nincs sehol. Virginia gázzal csinálta.
Gázzal csinálta mesélte az apjáról, amikor egyszer rá tudtam szánni magam, és megkérdeztem. Mi többiek mind vidéken voltunk, nyaraltunk. Teljesen egyedül volt, amikor csinálta, a garázsban, a kocsijában. Soha nem fogom elfelejteni. Nem akartam elmenni a temetésére. Hallottam, valaki elmondta, hogy tetőtől talpig vörös lett. Az anyám kényszerített rá. Mindig gyűlöltem az anyámat azért, ahogy bánt vele. "Nézzétek, mit tett velem", siránkozott egész héten mindenkinek, aki csak hajlandó volt meghallgatni. Nem szeretek az anyámról beszélni.
Ő is gázzal csinálta, New Jerseyben, az anyja házában, a konyhában, ami rendkívül tapintatlan dolog volt tőle, hiszen akkor már sokkal jobb módjai is rendelkezésünkre álltak az öngyilkosságnak. Voltak nylonzacskóink. (Az éjjel a feleségem megint rosszat álmodott. Nem ébresztettem föl. Utána, amikor már túl volt mindenen, túl volt az elfojtott nyöszörgéseken és görcsös remegéseken, és halkan horkolni kezdett, akkor fölébresztettem, rászóltam, hogy horkol, és panaszkodtam, hogy nem hagy aludni. Álmos, bizonytalan hangon bűnbánóan mentegetődzött, aztán az oldalára fordult, közben én megbámultam a popsiját. Mosolyogtam, és jól aludtam.) Nem volt már abban az irodában, amikor a tengerentúlról visszatérve, az első otthoni szabadságomon odatelefonáltam. Ben Zack mondta meg nekem. Nem volt már az épületben. (Én sem. Ben Zack nem tudta. hogy ki vagyok. Hagytam, hadd találgasson a vén kéjenc.) Nem szerepelt már a fizetési jegyzéken. Akárki volt a telefonközpontban, sose hallott róla (valószínűleg rólam sem hallott), és Ben Zacket kapcsolta nekem, aki még rajta volt a fizetési jegyzéken, a Személyi Sérülések Osztályán, mint Len Lewis helyettese, aki akkor még szintén ott volt.
Virginia Markowitz? ismételte meg Ben Zack zavart és meglepett hangon. Ó, igen. Hát maga nem tudta?
Mit?
Nem mondtam meg neki, hogy ki vagyok, de úgy éreztem, így is lát. Azt mondtam neki, Virginia régi főiskolai barátja vagyok, a Duke Egyetemről, rögbicsatár, és szeretnék érintkezésbe lépni vele. Ez utóbbi igaz volt. Tiszt voltam. Repülő voltam, szárnyak ékesítették az egyenruhámat, és azt akartam, hogy lássa őket. Elébe akartam állni, szálegyenesen, uniformisban, napbarnítottan. és rá akartam kiáltani:
Hé, Virginia! Virginia Markowitz!... Ide nézz! Most már felnőtt vagyok. Huszonkét éves vagyok, igazi okosjani, és rengetegszer feláll, pompásan, keményen. Hadd mutassam meg.
De ő már nem volt ott.
(Nem állt már a társaság alkalmazásában, mert meghalt, tudják.)
Ó. nem magyarázta Ben Zack türelmesen és jókedvűen, mintha örülne, hogy beszélhet róla valakivel. Nincs már nálunk alkalmazásban. Tudja, meghalt szegény gyerek. Öngyilkos lett. körülbelül másfél éve.
Beteg volt?
Senki nem tudja, miért.
Hogyan?
Gázzal.
Amikor legközelebb fölhívtam a központot, és Virginiát kértem, a maró keserűség kitörő rohamában kísértésbe estem, hogy megkérdezzem: Tetőtől talpig vörös lett?
Attól tartok, ezt nem tudom hallottam szinte a válaszát, abban a komoly és udvarias modorban, amelyet velem kialakított. Nem tudtam elmenni a temetésre. Tudja, én nem közlekedem valami könynyen.
Akkor most aztán csakugyan állás nélkül van, igaz? jutott eszembe a tiszteletlen megjegyzés.
(És nem tudom biztosan, nem mondtam-e ki. Néha eszembe jut, hogy mondok valamit, és utána nem vagyok benne biztos, kimondtam-e. Vannak párbeszédek, amelyekről tudom, hogy képzeletbeliek, de még akkor sem vagyok benne biztos, emlékszem-e arra, amit képzeltem.)
Nem dolgozik itt többé, ha ugyan erre gondol felelhette volna talán csípősen. Nem vagyok benne biztos, hogy jól értettem-e.
Állás nélkül volt, munkanélküli lett; elbocsátották, mert öngyilkosságot követett el, és valószínűleg nehezen találna másutt megfelelő állást (új állapotában és ajánlólevelek nélkül), csak valamelyik iratszekrényben, odalenn az irattárban, ahol, ha tudtam volna, úgy szerettem volna megkefélni, amíg még olyan élénken ficánkolt (lefogadom, addig ficánkolt volna, míg görcsöt nem kap), és meg is kellett volna tennem, ott mindjárt, az íróasztalon, csak tudtam volna, hogy kell. Ha azon az íróasztalon volt elég hely a titáni Marie Jencksnek és Tomnak, lett volna elég nekünk is.
Akkor kellett volna megtenni (ha akartam volna). Egész nap buja simogatásokat sugároztunk egymás felé rejtjeles kifejezésekben és trágár nótákból származó dallamfoszlányokban, melyeket mindketten jól ismertünk.
“Kértem tőle az első számút. Azt mondta, előbb tán játsszunk. Ba-ba, ba-ba, ba-ba, ba-ba, ba-ba."
Rengeteget pirultam, és éreztem, ahogy az öröm és a hév bizsergő hullámaiban fölbugyog bennem a boldogság. A bizalmasság soha senkivel nem szerzett nekem azóta ekkora örömet. Ő is sokat mosolygott és pirult, vidáman fel-felvillantva arcának gödröcskéit. Mindig kedves volt hozzám, még akkor is, mikor menstruált (bárcsak a feleségem is ilyen lenne), és azt képzelte, hogy csúnya kelések és pörsenések ütnek ki az arcán. (Szó se volt róla.)
Nézzétek, mit tett velem.
478 Megölte magát, mielőtt huszonöt éves lett, gázzal, mint előtte az apja (és talán azelőtt az apjának az apja erről nem beszélt , megszökött tőlem, otthagyott a kéthetes felmondás nélkül), és én ott álltam, elhagyatottan, egy pályaudvar telefonfülkéjében. Egy pillanatra teljesen megbénultam a döbbenettől, aztán rájöttem, hogy megint lelencnek érzem magam, akit szívtelenül otthagytak a Grand Central pályaudvar egyik mocskos telefonfülkéjében (könnyeimen át láttam a New York-i Daily News másnapi kiadásának vastag betűs főcímeit és címlapfotóit, meg a Mirroréit, amely most már szintén nincs többé. Ó, sirassátok meg a vándorsólymot és a New York-i Mirrort: ELHAGYOTT KATONATISZTET TALÁLTAK A PÁLYAUDVAR TELEFONFÜLKÉJÉBEN. Személyazonosság ismeretlen). Földközi-tengeri bronzos napbarnítottságomban (amely már kezdett sárgulni), takaros tiszti egyenruhámban (makulátlan, vegytisztított, elsőrendű szövetnadrágban, előírásos fűzöld zubbonyban, kitüntetések szalagjaival a bal zubbonyzseb fölött, vagy mindkét zseb fölött? az ilyen dolgokat elfelejtem. A szolgálatban jól beváltam. Huszonkét éves koromban sikert arattam), kezemben egy rossz szagú fekete telefonkagylóval, amely bejelenti, hogy Virginia meghalt. A dolgok bűzlenek. Úgy éreztem, bűzlik a hónom alja. a nyakam, a lábom.
Aztán kitisztult a levegő (szellő jött. egy kis friss levegő), és akkor örültem örültem, az isten verje meg , örültem, hogy nincs már és meghalt, és soha többé nem kell találkoznom vele. (Nem kell megkettyintenem.) És örültem, hogy én vagyok az, aki még él.
Mindaddig nem ébredtem tudatára, milyen sok rejtett feszültség volt bennem (viccek tömege volt készenlétben a számon, hogy eltitkoljam és enyhítsem), amíg nem láttam, hogy a telefont tartó kezemről patakokban folyik az izzadság. Megszabadultam a kötelezettségeimtől. Nem kell azt mondanom, hogy helló, nem kell barátságosan szellemeskednem (és remélnem, hogy emlékszik rám, és találkozni akar velem. Közben férjhez mehetett, eljegyezhette magát, stabilan együtt járhatott valakivel, és én mindebből semmit sem hittem volna el. Azt hittem volna, elveszítette az érdeklődését az olyan tizenhét éves irattárosok iránt, mint én, és idősebb nős férfiakkal meg gengszterekkel jár). Virginia kihívás volt számomra, amellyel már nem kellett szembenéznem. Nem kellett randevút megbeszélnem vele, korán odamenni, whiskyt szopogatni, végigfürkészni (miközben ő is végigfürkész engem), kikérdezni, hogy lássam, olyan-e még, mint volt, elcipelni valamiféle hálószobába, vele együtt levetkőzni (míg mind a ketten meztelenek nem leszünk), aztán lefeküdni vele a lepedőre, és egyszer és mindenkorra egyenesen szembenézni a dologgal. Fogalmam sem volt, mit találnék, milyen lenne. (És még mindig féltem.) És még mindig nem akartam tőle, vele. (És nem akartam látni. Azt hiszem, még mindig csak oda akartam adni a kezébe, hogy aztán annál fogva vezettessem vele magam, mint valami háziállattá szelídített vadállat.) Sokkal jobban szerettem volna egy kis malátás tejet. Néha rettentően megkívánok egyes ételeket. A tejtermékek a gyöngéim, és sose szerettem a baseballt. El tudtam volna én intézni az egészet, rámenősen fitogtatva az önbizalmamat és a technikámat, de nagyon örültem, hogy nem kényszerültem rá (meghalt, az isten verje meg. És különben is már majdnem huszonhat éves volt). A vasútállomáson a büfépultnál megittam egy nagy pohár finom, hideg, csokoládés-malátás tejet, aztán fölhívtam egy másik lányt, aki majd megőrült értem, mikor utoljára vele voltam, de elköltözött valahová nyugatra, férjhez ment egy repülőgépgyárban dolgozó bádogoshoz, akinek magas volt a fizetése. Fölhívtam egy másik lányt, akivel egyszer másfél évvel azelőtt lefeküdtem, nem emlékezett a nevemre, és bádogmerev, kimért bizalmatlansága olyan képtelenül hangzott, hogy csak nevettem rajta, és nem is erőlködtem, hogy felfrissítsem az emlékezetét. (Előkelősködni kezdett nekem.) Senki más nem volt, akit fölhívhattam volna. Nem voltak bizalmas barátaim. Még egy hét se telt el, és visszamentem a légi támaszpontra, néhány nappal előbb, mint ahogy kellett volna. Jobban otthon éreztem magam a hadseregben, mint otthon. (Most jobban otthon érzem magam a hivatalomban, mint odahaza, pedig ott se érzem otthon magam. De ott jobban kijövök az emberekkel.) Nem hiszem, hogy valaha is jól éreztem volna magam, amikor otthon voltam szabadságon, nem hiszem, hogy valaha is jól éreztem magam, amikor nyaralni voltam (nem vagyok benne biztos, éreztem-e akárhol is jól magam); mindig alig várom, hogy vége legyen. Túl sok az ünnepünk, a szabadnapunk. Túl sűrűn követik egymást a születésnapok és az évfordulók. Folyton ajándékokat vásárolok vagy csekkeket írok. Az évek túl rövidek, a napok túl hosszúak. Mielőtt visszamentem, újra fölhívtam Ben Zacket, úgy tettem, mintha valaki más lennék. (Kétszer is megcsináltam. Nem tudtam neki ellenállni.)
“Kértem tőle a kettes számút.
Ő megmutatta, hogy és mi számít."
De különös mondta.
Ártatlanul érdeklődtem Virginia felől, mintha előzőleg nem kérdezősködtem volna. Azt mondtam neki, hogy valamikor a keleti főiskolás liga bokszbajnoka voltam a Duke Egyetemen.
Igazán nagyon furcsa mondta.
Rosszindulatú trükk volt Ben Zacket így újra fölhívni, beugratás, rossz tréfa. Semmi tréfás nem volt benne. Előre megfontolt, pusztító bűntettnek éreztem, alávaló, obszcén, perverz cselekedetnek. Izgalmasnak és lealacsonyítónak. Olyan érzés volt, mint amit annak idején éreztem, amikor egy darabig fölhívogattam a kórházakat, ezekkel a szavakkal: “Azért telefonálok, hogy érdeklődjem a hogylétéről..." olyan emberek állapotáról érdeklődve, akikről tudtam, hogy éppen meghaltak. Elnézést kérünk. Mr ....... nem szerepel többé betegeink névsorán mondták.
Mindig féltem, hogy rajtakapnak (mindig az azonnali nyilvános leleplezés és megszégyenítés szélén éreztem magamat.
Nézzétek, ott van! Ő az! Most láthatjátok, hogy igazából kicsoda! fogja kiabálni valaki, egy nő, rám mutat a tömeg közepéből, valahol a szabadban, a többiek egyetértően rábólintanak, és akkor mindennek vége lesz számomra.
Még mindig meglep, hogy a telefonon keresztül nem tudtak olvasni a gondolataimban, nem látták rajtam a hideg verítéket).
Gyorsan kell telefonálni. Mihelyt megtörtént a boncolás, és a temetkezési vállalkozó átvette őket, már nem mondanak az embernek semmit, azt mondják:
Nyilvántartásunkban ilyen nevű beteg nem szerepel.
Akár kézikönyvet írhatnék erről. (Azt hiszem, tudom, mi az a morbid kényszer.) Nagyon neki kellett gyürkőznöm, hogy beszéljek Ben Zackkel, már akkor is, amikor az első alkalommal nem mutatkoztam be neki. (Nem akartam, hogy megtudja, ki vagyok.) El kellett változtatnom a hangomat. Biztos voltam benne, hogy Ben Zack le fogja leplezni a csalást, dühösen rám fog reccsentem a kerekes székéből, kikéri magának, és megkérdezi, mit képzelek, miféle eszement hülyéskedéseket engedhetek meg magamnak. (Mindig kényelmetlenül éreztem magam, valahányszor telefonokkal vagy bankokkal akadt dolgom. Világéletemben élt bennem az az alapvető félelem, hogy egyszer csúnyán le fog hordani telefonon valaki, aki nem tudja, hogy ki vagyok.)
De különös mondta Ben Zack. Egyszerűen nem értem. Éppen a múlt héten telefonált valaki, aki utána érdeklődött. Aztán valaki tegnap. És most maga. Azt hiszem, a fiúk mind most jönnek haza a háborúból.
Megmondaná nekem, hol érem el?
Attól tartok, ez lehetetlen közölte velem megint, a szertartásos félszegségnek és a panasznak ugyanazon az oktávval mélyebb hangján. Nem dolgozik itt többé, tudja. Meghalt, tudja. Öngyilkosságot követett el, már jó ideje.
Hogyan?
Gázzal.
Az apja is ezt csinálta, nem?
Csakugyan?
Tényleg tetőtől talpig vörös lett?
Attól tartok, ezt nem tudom. Nem állt módomban részt venni a temetésén. Sajnos, nem tudok egykönnyen közlekedni. Különleges kocsira van szükségem.
Akkor most aztán csakugyan állás nélkül van, igaz?
Nem dolgozik itt többé, ha ugyan erre gondol vágott vissza zavart hangon. Mindenki folyton ezt kérdezi. Attól tartok, én ezt nem értem.
Azt hitte, valaki más vagyok. (Azt hiszem, valószínűleg igaza volt. Azt mondtam neki, hogy birkózóbajnok voltam a Duke Egyetemen. Valaki más. de akkor ki? Névtelenül jöttem, és névtelenül távozom. Pusztán azért, mert a szüleim elhatározták, hogy így neveznek, nem vagyok Bob Slocum. Ha egyáltalán létezik ez a személy, én nem tudom, hogy kicsoda. Még a nevemet se érzem a magaménak, a kézírásomról nem is beszélve. Még azt se tudom, hogy ki nem vagyok. Lehet, hogy megkérdezem Ben Zacket, amikor legközelebb fölhívom.)
Azóta is fölhívtam Ben Zacket.
“Kértem tőle a hármas számút.
Azt mondta, ezért semmit se számít."
Ki az? Nem értem.
Nem tudja?
Nem.
Akkor biztosan valaki más vagyok mondtam, és tüstént letettem a kagylót.
Azóta is azt hiszi, hogy valaki más vagyok. (Én meg azóta is azt hiszem, hogy igaza van. A kerekes széket meg a fémbotokat és a mankókat tőle adom át Horace White-nak.) Most már ő az egyetlen, aki még megmaradt. Len Lewis már évekkel ezelőtt nyugdíjba ment. (Ő az én személyes halálozási nyilvántartásom, holt anyagom. Tizenéves korában gyermekparalízise volt, azóta kerekes székkel közlekedett. Különleges kocsival járt, és különleges engedélye volt a rendőrségtől, akárhol szabadon parkolhatott. Testi fogyatékos volt. Olyan szexuális ösztön hajtotta, akár egy állatot, és kuplerájokba járt.) Néha azt mondom neki, hogy volt országos főiskolai súlyemelőbajnok vagyok a Duke Egyetemről, és Virginia valamikor a menyasszonyom volt. Néha azt mondom neki, hogy valaki más vagyok. Könnyű őt beszélgetésre csábítani. (Az az érzésem, hogy amikor én nem beszélek vele, senki nem beszél vele. Az évek során szószátyárrá vált. Világéletében groteszk módon illett a munkájához a Személyi Sérülések Osztályán, és meg is fog maradni az állásában, amíg csak a kerekes széke egyszer le nem áll, és nem gurul tovább, vagy amíg a rendőrség be nem vonja a különleges parkolási engedélyét. Akkor valahol másutt kell parkolnia. Parkolási engedély nélkül az embernek nem szabad parkolnia.) Len Lewis réges-rég kilépett, egy súlyos influenza után, amelyből soha nem lábalt ki.
Tulajdonképpen soha nem lábalt ki belőle.
Tudtam, hogy meghalt, mielőtt még mondta volna. Hozzátehetem: Len Lewis ötvenöt éves volt, amikor én ott dolgoztam, az pedig harminc évvel ezelőtt volt.
Aztán a felesége is elhunyt, körülbelül egy hónappal utána. Különös, igazán különös, hogy az emberek ennyi év után még emlékeznek rám, és fölhívogatnak. Sajnálom, hogy én nem emlékszem magára, de hát azt mondja, maga csak nagyon rövid ideig dolgozott itt, nem?
Len Lewis soha nem hagyta ott a feleségét. Tulajdonképpen nem is akarta. Virginia se akarta. Len túl öreg volt. Ő meg túl fiatal. Aztán meghalt. Én meg életben maradtam egy telefonfülkében. Röviddel azután, hogy megnősültem, egyszer fölhívtam Len Lewist, amikor iszonyatosan magányosnak és csüggedtnek éreztem magamat (és nem tudtam, miért. Ó, az a förtelmes cafard. Elmúltam már harmincéves, mire egyáltalán néven tudtam nevezni azt a mindent átható, hívatlan szomorúságot, amely úgy lakozik bennem valahol, mint egy megfoghatatlan tolvaj, akit nem lehet sarokba szorítani és kikergetni).
Nemjönne be egyszer, hogy személyesen üdvözölhessük egymást? hívott meg a maga tartózkodó, nyájas modorában. Még vagyunk itt néhányan a régiek közül.
Én Virginiával akarok érintkezésbe lépni mondtam. Azt hiszem, szeretnék érintkezésben maradni Virginia Markowitzcal, ha lehet.
Gázzal csinálta...
Iszonyatos.
...a konyhában, az anyja házában. Én nagyon szerettem.
Ő is nagyon szerette magát.
(Az asszony helye a konyhában van. A férfié a garázsban. Ha rajtakapom a feleségemet és otthagyom, nem féltékenység lesz az oka. Hanem dac. Ha ő hagyna itt engem, nagy megrázkódtatás lenne. Ideges emberré válnék. Lehet, hogy soha többé nem tudnék senkinek a szemébe nézni. Nem volna többé önbizalmam, és elveszíteném az állásomat.)
Egy hónappal ezelőtt egyszer fölhívtam Ben Zacket, késő délután, amikor úgy éreztem, akkor se tudnám még egyszer rávenni magam, hogy hazamenjek a feleségemhez és a gyerekeimhez arra a connecticuti vidéki földecskémre, ha az életem múlna rajta. Én aztán tudom, milyen érzés a morbid belső kényszer. Gomba, fekély, betegség. Flanellíz a szádban. Azbesztszag az agyadban. Szikla. Csüggedt szív, csönd, megfeszült végtagok, belülről jövő gennyes invázió, beszivárgás, szabotázs, tompa nyomás a homlokodon és a koponyád hátsó fertályain. Úgy kezdődik, mint holmi múló szeszély, könnyed, léha gondolat, de nem múlik el: kitart, komor, embertelen alakzatként terjed szét abból a fényt soha nem látott tárnából, ahol lakozik, bárhol is legyen az benned; egyre növekszik térben és erőben, teljesen betölt, kitartóan terül szét benned, átjár, mint a láva vagy mint valami makacs, miazmás köd; átlátszatlan, megfoghatatlan, kérlelhetetlen, uralomvágyó, gonosz jelenlét, ami csalárd módon saját személyiségeddel álcázza magát, kétfelé kémkedő titkosügynök elgyöngít és megbetegít. Nem ígér semmiféle örömöt és átveszi az uralmat, és akár mindjárt le is horgaszthatod a fejedet, lesütheted a szemedet, és tüstént beadhatod a derekad. Akár mindjárt az elején megadhatod magadat, ellophatod azt a pénzt, meggyújthatod azt a gyufát (onanizálhatsz), megeheted az egész liter fagylaltot, megalázkodhatsz, föltárcsázhatod azt a számot, vagy megkeresheted azt a tilalmas fiókot vagy szekrényt, hogy megint egyszer végigbabráld azokat a holmikat, amelyekről azt sem volna szabad tudnod, hogy ott vannak. Akár nyílegyenesen neki is vághatsz, vigyen az őrültséged bármilyen irányba, mindjárt el is követheted azt az ostoba, kellemetlen, erkölcstelen dolgot, amit nem akarsz megtenni, amiről előre tudod, hogy levert és demoralizált leszel utána. Menj csak tovább, csüggedten, mint egy kimerült hadifogoly, és essél túl a búskomor tetten. Szabad időmben vannak időszakaim, amikor fizikai lehetetlenséggé válik, hogy akár csak egy pillanatra is egyenesen álljak, vagy ne roskadjak össze ültömben. Elmúlnak. Valamikor régen aprópénzt loptam a nővéremtől meg az anyámtól nem tudtam ellenállni. Még csak szükségem se volt a pénzre. Azt hiszem, egyszerűen el akartam tőlük venni valamit. Hipnózis alatt voltam. Kísértetek szorongattak. Szerettem volna segítségért sikoltozni. Csak egy pillanatra kellett fontolóra vennem a lehetőséget, hogy kivegyek-e egypár centet vagy egy ötcentest az anyám vagy a nővérem retiküljében levő selyemerszényből, és már vége is volt mindennek: meg kellett tennem. Megszállott lettem, kénytelen voltam megtenni. Ha kellett, képes voltam hózáporban egy mérföldet caplatni haza, hogy akkor mindjárt megszerezzem. Mert akkor kellett, mindjárt. Tízcenteseket és negyeddollárosokat is elvettem. Csöppet sem élveztem, se előtte, se utána. Rohadtul éreztem magam. Még azokat a dolgokat se élveztem, amiket vettem vagy csináltam belőle. Nagy részét szerencsejáték-automatákon játszottam el a sarki cukorkaüzletben (és miután elveszítettem, egy kicsit megkönnyebbült a lelkem). Semmi nem volt az egészben, ami jólesett volna, csak az, hogy túlestem rajta megpróbáltatás volt , és magamhoz térhetek. Egy idő múlva ezek a rohamok véget értek, és abbahagytam. (Ugyanez történt az onanizálással, és tizenöt vagy húsz év után azt is abbahagytam.)
Tegnap megint fölhívtam Ben Zacket.
Virginia még most sem volt benn.
“Kértem tőle a négyes számút.
Ő azt mondta, többre számít."
Nagyon is jól emlékszem rá, természetesen, természetesen. Akkor maga nem tudja, mi történt vele, ugye?
Azt mondtam Ben Zacknek, hogy Horace White a nevem. Nem hitte, hogy emlékezne rám.
“Kértem tőle az ötös számút."
Érdeklődtem Mrs. Yergerről, és nagyon örültem, amikor azt mondta, azt hiszi, őrá sem emlékszik.
“Éreztem megelevenedni a bábut."
Ő volt az a nagydarab, kövér asszony, akit valahonnan az iktatóba helyeztek át vezetőnek, és azt mondta, hogy mindnyájunkat ki fog rúgni, ha hamarosan össze nem szedjük magunkat.
Talán nem maradt nálunk sokáig, Horace mentegetődzött Ben Zack. Olyan nagyon régen volt. Néhány héttel ezelőtt felhívott valaki, és szintén Virginia Markowitzról érdeklődött. Hát nem különös? Nem különös, hogy még mindig vannak emberek, akik ennyi év után is telefonálgatnak utána?
Érdeklődtem Tomról is.
Tom? Milyen Tom?
Tökmag.
Tökmag?
Johnson. Ő is ott dolgozott az iktatóban, amikor Virginia meg Mr. Lewis meg maga ott voltak. Kilépett, beállt a hadseregbe.
Most nincs itt. Szinte alig van már itt valaki.
Tom, a Tenyészbika, természetesen, akitől a kézírást kaptam, amit máig is használok, és aki be tudta rakni Marie Jencksnek, valahányszor csak a nő akarta, úgy, ahogy én szerettem volna, de tudtam, hogy nem tudom. Még Virginiának se tudtam, pedig tőle tulajdonképpen nem is féltem. (Csak attól.)
Érdeklődtem magam után.
Én se voltam ott.
(Ezt azelőtt még soha nem csináltam.)
Elszomorított, amikor ezt hallottam.
De egészen biztosan emlékszem, hogy kire gondol, Horace mondta. Olyan megnyerő külsejű, udvarias fiú volt, jó humorérzéke volt, nem ő volt az? Nem, nem tudom, mi lett vele.
Én sem. (Úgy érzem, még távoli kapcsolatban sem állok vele.)
Örültem volna, ha azt hallom, hogy még mindig ott dolgozom az iktatóban, mint megnyerő külsejű, udvarias, tizenhét éves fiú. akinek jó humorérzéke van (akkor legalább annyit tudnék, hogy ez a részem hol van, miközben portyázva kutatom a többieket), folyton viccelődöm, ide-oda cipelem a baleseti dossziéimat Virginia íróasztala mellett, dudorászom, hogy “Vegye a kezébe, Mrs. Murphy", vagy fölhevülök és kipirulok elégedettségemben (mindenem megvolt az életben, amit csak akartam), miközben azt fütyörészem:
"Johnny, gyere, csiklandozz meg,
Tudod te azt, hogy hol.
Olt a szoknyára alatt
Van az a kis bokor.
Ha rosszul csiklandozol,
És nem a jó helyen,
Megemelem a szoknyám,
S a képed lepisilem."
Voltak más trágár nótáink is, amiket szerettünk.
Azt a jó helyet most már meg tudnám találni. Bárcsak lenne rá lehetőségem, hogy bebizonyítsam. Bárcsak most tudnám hanyatt dönteni (és bárcsak én lennék az idősebb. Ő huszonegy. Én huszonnyolc). Vele többről lenne szó. mint puszta szorgalmi feladatról. Nem félnék. (Nem hiszem, hogy félnék.) Mostanában olyan sok nővel csak szorgalmi feladat a dolog. (Eksztázis helyett csak kék meg fekete foltokat kapok. Lehet, hogy Marie Jenckstől még mindig félnék. Beleszerettem a hatalmas méreteibe meg a csiricsáré csinosságába. Aztán, mikor rájöttem, mi van közte meg Tom között, féltem. A sárga haja mintha hideg lett volna és ropogós, a bőre durvának látszott, és gyakran álmodtam a combjai zűrzavaros érintkezési pontjában növő micsodákról, mohlepte ízeltlábú ollókról, sötétek voltak és tapadósak, mint a homár, mielőtt megfőzik, ha ugyan tényleg az övéi voltak. Mögöttük az arcon az övé volt a szétkent, négyszögletes, rikító szájrúzs-mosoly, amelyet magukkal hurcoltak, ahogy az ollók közeledtek, hogy elkapjanak, elnyeljenek és megegyenek. Szegény Tom. Gyakran féltettem: mi lesz vele abban a barlangos, zsákvászon vadonban, amely lenyűgözött és taszított. Lehet, hogy ez történt vele. Én irigyeltem.) Virginia legalább puha volt és kedves. Az utóbbi időben egyre gyakrabban azon kapom magam, hogy szeretném, ha szorosabb kapcsolatban maradtam volna a nővéremmel meg a családjával, a bátyám feleségével meg a gyerekeivel, sőt még a második férjével is. Újra férjhez ment, és legalább még egy gyereke van. Küldött egy kártyát. Ezek a gyerekek az unokahúgaim és az unokaöcséim, talán még örülnének is, ha pár percre meglátogatnám őket. Vannak emberek, akiknek nincs kifogásuk a nagybátyjuk ellen. Bárcsak részese lehetnék egy nagy családi körnek, és bárcsak élvezni tudnám. Szeretnék beilleszkedni közéjük. Bárcsak hinnék Istenben. Otthon, gyerekkoromban, szerettem a dióbelet meg a mazsolát, törtem a diót, aztán egy tányérban összekevertem a dióbelet a mazsolával, mielőtt elkezdtem enni. Anyám tavasszal és nyáron gyakran elküldött fagylaltért. Ősszel finom orosz krémtortákat ettünk. Búgócsigát pörgettem. Emlékszem az utcaseprők arcára.
Amikor Ben Zacktől meghallottam, hogy már nem vagyok az iktatóban, annyira megzavarodtam, hogy korán abbahagytam a munkát, és egyedül iszogattam Red Parker lakásán. Aztán elkezdtem telefonálgatni.
Fölhívtam egy ismerős stewardesst, elutazott. A szobatársnőjének randevúja volt. Megpróbálkoztam egy fotómodellel, akivel előző héten ismerkedtem meg egy fényképész házibuliján, és azt mondta, kétségbeejtő szüksége volna segítségre, hogy valami ideiglenes munkát kaphasson, de nem voltam benne biztos, mi a vezetékneve, még abban sem, hogy csakugyan fotómodell-e, és képtelen voltam megtalálni a telefonkönyvben, se a vélt lakóhelye szerint megkapni a számát a tudakozótól. (A telefontársaságok egyre több és több tájékoztatást rögzítenek hangszalagokra. Ezek semmivel sem működnek jobb hatásfokkal, mint az emberek.) Fölhívtam egy színésznőt, akit évek óta ismertem, de csak az üzenetközvetítő szolgálata jelentkezett. Fölhívtam egy elvált nőismerősömet. akinek a férjét szintén ismertem; a fia közölte velem, hogy aznap ment ki kocsin a tengerpartra, megpróbálja eladni a nyaralójukat. Fölhívtam egy ismerősömet, egy gyönge call-girlt, aki mindig örül, ha leesik neki egy vacsora meg ötven dollár, de vacsorára már foglalt volt (legalábbis azt mondta), másnap reggel pedig egy hétre Barbadosra készült egy férfival, aki idősebb nálam, és sokkal több pénze van. (Addigra már haza is mehettem volna, és megkefélhettem volna a feleségemet gondoltam is rá. Ő könnyű zsákmány lett volna, hacsak nem kegyeskedett már kijózanodni az aznapi iddogálásból. A bortól megfájdul a feje. A whiskytől hány. Nekem is megvannak a magam problémái.
Szinte hallom a nyafogását: Nem érzem jól magam. Hát nem tudod megérteni?) így aztán ehelyett fölhívtam egy kétgyerekes özvegyasszonyt, akinek magániskolába járnak a gyerekei. Megette a fene: színtelen, száraz hangon közölte velem, hogy mostantól fogva megpróbál inkább egyedül meglenni, mintsem hogy tovább pocsékolja az idejét, és olyan férfiakkal mászkáljon, mint én, akiknek eszük ágában sincs feleségül venni. (Különben sem élvezte soha a szexet.) Ezzel nálam nem jut semmire. Fölhívtam Jane-t. Nem volt otthon (megkönnyebbültem). A szobatársnője a hangjáról ítélve fiatalabb, mint a lányom, és butább, mint a titkárnőm; nyafogott, és olyan csalódottnak tűnt. mintha megzavartam volna az időbeosztását, és most nem tudná időben berakni a haját a nagy, rózsaszín hajcsavaróival. Nem hagytam meg a nevemet. (Szégyelltem volna.)
Megzavartam? Ne haragudjon.
Azt hittem, valaki más.
Nagyon el volt foglalva?
Éppen csináltam valamit.
Berakta a haját rózsaszín hajcsavarókkal?
Ezt nem kötöm az orrára, találja ki.
Fölhívtam Pennyt, aki éppen akkor jött meg valamelyik énekórájáról és szerepgyakorlatáról, és könyörgött, adjak neki másfél órát, hogy megfürödhessen és rendbe szedhesse a lakást. Ötven perc múlva ott voltam. Még nedves volt és illatos a fürdőtől.
Kérlek, bébi kérlelt szelíden. Én már szétnyitottam a fürdőköpenyét. Egy kicsit lassabban. Még mindig megrémülök, mikor ilyen gyorsan rontasz nekem.
Pennynek olyan a teste, mint az alabástrom, valahányszor újra látom, mindig újra elámulok robusztus szépségén. Azt hiszem, hangosan zihálok, és mohón bámulom. Fehér nyaka kipirosodik. Háromszor élveztem el vele (és azt hiszem, negyedszer is el tudtam volna. Akárcsak régen a hadseregben), és még éjfél előtt visszatértem Red Parker lakására az újságokkal. (Fenntartás nélküli, abszolút siker volt.)
Tulajdohképpen, a feleségemet kivéve, senkivel nem szeretem együtt tölteni az egész éjszakát, meg Pennyvel sem. Ez az egyik ok, amiért soha nem viszek magammal kétnapos üzieti utakra lanyokat, és meglep, hogy vannak férfiak, akik ezt csinálják.) A feleségemhez alighanem hozzászoktam. Szeretek vele együtt felébredni. Jobb szeretem, mint a magányos ébredést. Muszáj volt újra Red Parker lakását használnom, mert nem volt hová mennem. Nem akartam hazamenni. Lehet, hogy szereznem kell egy kis saját lakást. A feleségemnek erről majd hazudnom kell. Pennynek is hazudtam, azt hitte, hazamegyek Connecticutba az utolsó vonattal. Ő egyszer élvezett el, a másodiknál (amikor már be tudtam osztani az időt, és olyan tudományos alapossággal dolgozhattam meg, ahogy ő szereti ez csakugyan munka), és ő ennél többet nem akar. Kipirult a nyaka meg a sápadt arca. A harmadik menet már teljesen az enyém volt. Utána kávét főzött, és célozgatott rá, hogy ott maradhatnék éjszakára. (Annyira otthon éreztem magam, hogy nem volt kedvem hozzá.) Egy olyan nő, mint az amazoni Marie Jencks, hüvelyének egyetlen szivattyúzó összehúzódásával beszippantott volna egyenesen a méhébe, aztán lapos röppályán egy here szivacsos, vörös katakombáiba fújt volna, olyan férfi heréjébe, aki domborodó hátsókat keresve utazgat a földalattin, hogy aztán rájuk loccsantson. Ezt nevezem én felkoncolásnak. Ez a visszafejlődés. (Amennyire vissza tudok rá emlékezni, nem is éltem olyan rosszul az öregem herezacskójában. Meleg volt és nedves, és bőven volt társaságom. Nem tökölődtem.)
(Ez jó volt.)
Lehet, hogy szeretem a feleségemet. Azt hiszem, megvakultam és megnémultam volna, akasztott emberként himbálódzó mocskos cement- vagy ázott papírmasé figurává változtam volna tetőtől talpig, ha valaha is kénytelen lettem volna Marie-val közösülni. (Olyan nagy volt, és olyan zsarnoki.)
“Kértem tőle a hatos számút."
Érdeklődtem Marie Jencksről.
Ó, igen válaszolta tüstént Ben Zack. Marie-ra mindig emlékezni fogok.
"A geci tüstént megszilárdult."
490 A férjét nagyon fiatalon elvitte a szívbaj. Akkoriban még nem volt szívsebészet. Utána hamarosan újra férjhez ment, és Floridába költözött a férjével, be akartak szállni a telekspekulációba.
Nem voltam én akkor még Marie Jencksre felkészülve. Nem voltam felkészülve Virginiára sem. A feleségemnek barna mellbimbói vannak, olyan szépek, hogy se a moziban, se fényképen sose láttam szebbet, és göndör fekete szőrzetének fészkében otthonosan elnyugtathatom a fejemet. Biztonságban érzem magam vele. Biztonságban érzem magam Pennyvel. (Kíváncsi vagyok, Penny miért jut mindig utolsónak eszembe.) Nem hiszem, hogy egy női nemi szervnek foga lenne, és azt hiszem, soha eszembe se jutott ilyesmi. Itt van ez az idióta gyerekem, aki nem kell nekem, és akivel nem tudok mit csinálni. Hozzám tartozik. A kis Derek. (Még azt sem tudja, hogy micsoda ő.) Kicsi, szívszaggató. Elviselhetetlen. (Nem lehet elviselni.) Milyen fenyegetések elé fog később állítani engem? Milyen kockázatok elé állit most? Mit fognak csinálni vele? Ki fogja gondját viselni, ha én nem? Hogy fogja túlélni? Mi lesz a szegény kis jószágból, ha nem hal meg hamarosan?
NINCS KIBÚVÓ
Meg kell szabadulnom tőle. Nincs kibúvó. (Olyan kedves. Az emberek, akik találkoznak vele. mind azt mondják nekünk, hogy milyen kedves. Ők is kedvesek, amikor ezt mondják.)
Meg kell tőle szabadulnom, és nem tudom, hogyan. És nincs senki, akitől megkérdezhetném. Nincs senki, akinek akár csak annyit is elmondhatnék, hogy ezt akarom, még a feleségemnek se, aki pedig szintén meg akar szabadulni tőle (de nem meri nekem megmondani). Különösen a feleségemnek nem. Amikor éppen nem önmagunkat okoljuk, egymást hibáztatjuk miatta, és ez is azok közé a dolgok közé tartozik, amiket még nem voltunk képesek egymás szemébe mondani.
A te hibád, nem az enyém.
Meg kell próbálnunk elhitetni, hogy senki nem hibás, hogy ez a természet bonyolult eltévelyedése, vakvéletlen, pech. (A pech németül szurkot jelent.) Mindnyájan meg akarunk szabadulni tőle, de csak a lányom elég őszinte, hogy ezt ki is mondja (és akkor egyikünk vagy másikunk úgy esik neki, mint valami páriának).
Muszáj neki mindörökké köztünk maradnia? panaszkodik ingerülten.
Mit törődsz vele? vágok vissza neki, mintha csak azért mondta volna, hogy megsebezzen. Te elmész főiskolára.
(Lehet, hogy itthon fog maradni, csak azért, hogy kínozzon engem. Néha úgy érzem, ha Derek nem volna, soha nem veszekednénk. Tudom, hogy ez hazugság.)
Nem is látszik az enyémnek. Lehet, hogy a feleségemé. Tudtommal az én családomban nem volt idióta (az övében sem). A feleségem könyörög, hogy ne használjam ezt a szót (lehet, hogy ezért használom. Minden alkalommal összerezzen tőle).
Mit szeretnél, hogy nevezzem? érdeklődöm a kimeríthetetlen türelem főúri modorában. Gondolod, hogy sokat segítene rajta, ha zseninek nevezném?
Ez szívtelenség. Megborzong, elsápad, kis híján könnyezik. Aljasság. Mindig úgy félek, mikor ilyen hidegnek látlak.
Fölháborító, de hosszú időszakokra képes vagyok teljesen megfeledkezni róla, akkor is, amikor a közelben van. (Kirekesztem az emlékezetemből, és megpróbálom kívül is tartani.) Úgy gondolok önmagamra, mint akinek csak két gyereke van. Az egyik azt mondja:
Mit csinálnátok, ha egy néger fiúval jönnék haza? És férjhez akarnék menni hozzá?
A másik azt kérdezi:
Mit csinálnátok velem, ha nem tudnék beszélni?
De hát tudsz válaszolom.
Ha egy szép napon leesnék a tornateremben a kötélről, mikor megpróbálok fölmászni, és megütném a fejemet, és Mr. Forgionénak kellene hazahoznia, és aztán nem tudnék többé beszélni?
Annak idején én is féltem a kötélmászástól, meg attól, hogy leesem próbálom bátorítóan megmagyarázni neki. Meg attól is, hogy a középiskolában majd meztelenül kell úszni a medencében.
Én soha egy szót se szóltam a meztelenül úszásról tiltakozik erélyesen, mintha ez a félelem még nem vert volna benne gyökeret, és most plántáltam volna belé. Szóltam? erősködik.
Zavarban vagyok.
Tegyük föl, hogy miután megkaptam a jogosítványomat, pótkulcsokat csináltatok a kocsihoz mondja a lányom , és mikor nem vagytok itt, használom a kocsit. Nem tudnátok megakadályozni, igaz? Mit csinálnátok, letartóztattatnátok?
A harmadik egyáltalán nem szól hozzám.
Beszélgetéseket folytatok, amelyekhez mintha nem volna semmi közöm.
Úgy érzem, lebegek (lábatlanul). Lábatlanul járok-kelek olyan gondokkal, amelyek mintha nem is volnának az enyémek (lábakon, amelyek az enyémek. A talpam boltozata úgy fáj, mintha össze akarna omlani. Az egyik sarkamon bőrkeményedés van, a középső lábujjaim el vannak görbülve, másutt bütykök vannak, gyakran kell rájuk védőkötést vagy tyúkszemtapaszt tenni, a lábujjaim alján kényes a hús, ha nem váltok sűrűn harisnyát és cipőt, felhorzsolódik és begyullad, a talpam hideg időben szárazon viszket, a bütykös szélső ujjak közt kireped és hámlik a bőr, púdert kell szórnom közéjük. Se vége, se hossza a bajoknak, amiket fel tudnék sorolni). Nem érzem magam mindig biztonságosan összekapcsolva a lábammal vagy a múltammal. A folytonosság kábele nem sértetlen, se nem vastag, se nem erős; enged és meggyöngül, egyes helyeken vékony, kirojtosodott szálakká kopik, elszakad. Sok minden, amire önmagamról emlékszem, mintha nern is volna az enyém. Úgy látszik, hegységnyi szelvények hiányzanak a történelemből. Ásító szakadékok tátonganak, amelykbe talán nagy darabok hulltak be belőlem. Nem mindig tudom, hogy pillanatnyilag éppen hol vagyok. Ülök az irodámban, és azt hiszem, otthon vagyok. Ülök a dolgozószobámban, és azt hiszem, a hivatalban vagyok, éppen kirúgom Johnny Brownt, vagy nyugdíjba küldöm Ed Phelpst, Penny vagy valamelyik másik lány fehérneműje közt vagyok, szedem lefelé, vagy egy bankban, egy szálloda halljában vagy egy rendőrőrszobán vagyok, és keresgélek a zsebemben valamiféle bizonyítékot vagy személyazonossági igazolást, amit követelnek tőlem. Lehet, hogy máris beszélek magamban, anélkül, hogy tudatában lennék. Milyen lealacsonyító. Nem mondta még senki, de nem hiszem, hogy akkor is csinálnám, mikor olyasvalakivel vagyok, aki mondhatná. Azt hiszem, csak akkor csinálom, amikor azt hiszem, hogy egyedül vagyok. Lehet, hogy máris szenilis vagyok, csak az emberek olyan kedvesek, hogy nem mondják. Az emberek nem kedvesek, és megmondanák. (Lehet, hogy az emberek már mondták, de olyan szenilis vagyok, hogy már nem emlékszem rá? Hahaha.)
Mi? Mondtál valamit? szól rám családom egyik vagy másik lagja, mikor abban a hitben vagyok, hogy senki nem figyel, egyedül vagyok a dolgozószobámban vagy a ház valamelyik másik szobájában, és mélyen elmerülök gondolataimban.
Mi? Semmi válaszolom, összerezzenve és szégyenkezve. Csak elgondolkoztam.
Vagy:
Csak az újságot olvastam.
(Valószínűleg mélyen elgondolkodtam, elképzeltem magamat, amint ritmikus, sokszótagú válaszokat hangszerelek Green szúrós megjegyzéseire, anélkül, hogy egyetlen magán- vagy mássalhangzón megbotlanék.)
Az éjjel megint nevettél álmodban mondja a feleségem.
És soha nem fogom megtudni, hogy csak játszik-e velem vagy sem. Olyasfajta hazugság ez, amilyet én találhattam volna ki az ő számára, ha nekem jut előbb eszembe. Mikor azt mondja, hogy nevettem álmomban, soha nem emlékszem, min nevettem. Bárcsak emlékeznék. Rám férne egy kiadós nevetés azokon a napokon, amikor ezek a gondjaim vannak, amelyek mintha nem volnának az enyémek.
Szabad időmben gyakran a frász tör ki; általában nem alszom jól (bár a feleségem az ellenkezőjét mondja); rossz hangulatok jönnek rám, és nem tudom őket lerázni; ők döntik el, mikor távozzanak (vagy beszélek magamban, vagy azt hiszem, hogy talán beszélek); deprimált leszek, és nem tudom, miért; gyászolok valamit, és nem tudom, mit; (lábatlanul)járok-kelek a bennem dagadozó-apadó izgalmakkal, gondokkal és bánatokkal, amelyek mintha valaki máséi volnának. Vajon ez skizofrénia vagy pusztán egy normális, természetes, tipikus, egészséges, logikus, egyetemes skizoid alkat? (Hivatkozhatnék pillanatnyi elmezavarra. Azt mondanák, irgalomból öltem meg. Eskü alatt tanúskodnának: azért tettem, hogy megszabadítsam a szenvedéstől. Nem szenved.)
Itt vannak azok a tökéletesen fegyelmezett beszélgetéseim Arthur Baronnal Andy Kagle-ről, és Andy Kagle-lel Arthur Baronról, és egyszerre csak, miközben még folynak, azon kapom magam, hogy azon töprengek, ugyan mi a francot csinálok én bennük. (Tényleg én vagyok az ott, aki beszél és figyel?) Kilibegek belőlük, kívülre, néhány yardnyira, figyelek és hallgatózom, és kezdem úgy érezni, hogy egy pornográf bábszínházat nézek kitömött bábukkal, és az egyik szereplőben ráismerek valakire, aki halványan rám emlékeztet, és éppúgy fogalmam sincs róla, miért veszek részt mindebben, akár kívülálló szemlélőként is, mint hogy mi az oka azoknak a kísérteties melankóliáknak, feszültségeknek és sivár elhagyatottság-érzésnek, amelyek akkor törnek rám szabad időmben, amikor nekik tetszik.
Nincs mit csináljak nyafogok én is a szabad időmben.
Túl sok a szabad időm. Ugyanez történik gyakran a szexszel is. Szívesen megpróbálok kilépni a testünkből, és megfigyelni magamat. Aztán megvakulok. Hagyom magam megsemmisülni, és olyan lassan támadok föl, hogy időbe kerül, amíg újra eszembe jut, kinek is vélem magamat, és hatékonyan újra magamra tudom ölteni a szerepet. (Anynyira ostoba az egész, hogy igazából nem is lehetek én.) Régebben képes voltam megfigyelni magamat. Az is kellemes volt. Máris megőrültem volna, most, abban a korban, amit őszintén életem virágjának érzek? Vagy lehet, hogy az a valaki más vagyok, akiről Ben Zack makacsul állítja, hogy én vagyok?
Furcsán érzem magamat.
Furcsán nézel mondja a feleségem. Óvatosan próbál szóra bírni.
Nem. Dehogy.
Viccesen.
Te vagy vicces.
Az a vicces kifejezés van az arcodon, amit sose tudok megfejteni.
Akkor miért nem nevetsz?
Deprimáltnak látszol.
Nem vagyok az.
Valami baj van?
Nincs.
Szeretném tudni, hogy igazából min gondolkozol kockáztatja meg rosszalló mosollyal.
Ugyan, dehogyis szeretnéd.
(A halálon és a váláson gondolkozom.)
Ma ebédidőben egy férfi holtan esett össze az irodaházunk előcsarnokában, ahogy jött felém. Göndör fehér hajú, tagbaszakadt, méltóságteljes idősebb férfi volt, szürke csíkos öltönyt viselt, egyik kezében karcsú, fekete esernyő, a másikban barna diplomatatáska. Fenséges, megnyerő alak volt, nagy embernek látszott, akár a General Motors elnöke lehetett volna, amíg a földre nem huppant az arca. Túlságosan öreg volt, nem lehettem én.
Nem hiszem, hogy most másképp érezném magam, mint ahogy mindig is éreztem. A jelek szerint a feleségem változik: észrevehetően többet izeg-mozog, mikor hallgatag vagyok, és azt hiszi, hogy haragszom, vagy nem vagyok megelégedve. (Én volnék többet hallgatag? Ő fél tőlem.) Kijön a sodrából, mikor jól érzem magam. (Azt hiszi, titkaim vaunak. Vannak.) Örülök, hogy itt van nekem a golf, amivel most elfoglalhatom magam. Szeretnék egy szép napon egyből beletalálni a lyukba, hogy az örökkévalóságig beszélhessek róla. Nincs kedvem moziba vagy színházba járni, és a feleségem ebből arra következtet, hogy már nem szeretem többé. Még a házibulikra sincs kedvem elmenni. Mindig ugyanazokkal az emberekkel találkozunk. Bárcsak lenne egy érdekes barátom. A feleségem is unatkozik. A feleségem szereti a változatosságot és a mozgalmasságot, és jobb szeretné másfajta unalmakkal elegyíteni a sajátját. Én meg vagyok elégedve a magam unalmával. (Ha megölöm a feleségemet, ki fogja gondját viselni a gyerekeknek? Ha megölöm a gyerekeimet, a feleségem tud majd gondoskodni magáról. Körültekintő családapának jó előre el kell terveznie az ilyesféle eshetőségeket, hogy gondoskodhasson a szeretteiről.) Szinte azt kívánom, bár látna már neki a feleségem, és követné el azt a házasságtörést, hogy elválhassak.
(Nem vagyok benne biztos, meg tudom-e csinálni őnélküle.)
A feleségem abban a stádiumban van most, amikor valószínűleg házasságtörést kell elkövetnie el is követné, ha határozottabb jellem volna. Esetleg nagyon jót tenne neki. Emlékszem, amikor én követtem el először házasságtörést. (Nem volt valami jó.)
"Most házasságot török" gondoltam.
Nemigen különbözött attól, amikor először keféltem meg a feleségemet, miután összeházasodtunk.
"Most a feleségemet kefélem" gondoltam.
Az ő számára sokkal többet jelentene (azt hiszem), mert amikor én belementem a házasságba, tudtam, hogy a legelső adódó alkalommal házasságtörést fogok elkövetni (a házasságtörés elérendő cél volt; sőt, az egyik ok, amiért megházasodtam), ő viszont nem tudta (és valószínűleg még mindig nem jutott igazán eszébe. Lehet, hogy az egészről én gondolkozom helyette). Még annak a másik lánynak a rittyentgetését se hagytam abba, akivel előtte meglehetősen rendszeresen együtt háltam, csak néhány hónap múlva. Abban az első két évben még négy vagy öt másik lánnyal is lefeküdtem, legalább egyszer, csak hogy megmutassam magamnak, valóban képes vagyok rá.
Azt hiszem, csakugyan kedvem lenne viszont megölni a feleségemet, ha a cégnél csinálná valakivel, akit én is ismerek. A feleségemnek vörös hurkák vannak a dereka meg a mellkasa körül, amikor levetkőzik, és lötyögős dudorok oldalt és alul a fenekén, és nem szeretném, ha valaki, akivel nekem a cégnél dolgom lehet, rájönne erre. (Azt szeretném, ha csakis a legjobb formájában látnák. Azok nélkül a vörös hurkák nélkül.)
A feleségem nem olyan ledér és züllött, mint a legtöbb fiatal lány és asszony, akivel manapság összebotlunk (és szeretném, ha ezt se tudná róla olyan férfi, akivel együtt dolgozom. Nem akarom, hogy bárkinek, akit a cégnél ismerek, módja legyen egy másik ismerősnek kifecsegni, hogy a feleségemnek vörös hurkák vannak a testén, és alighanem nem ő a legsokoldalúbb punci a világon), bár én szeretem ezt benne nem szeretném, ha a másik fajtába tartozna , és az erényességét meg a tartózkodását gyakran viszonzom túláradó érzelmekkel és megbecsüléssel, valamint gyakori jó cselekedetekkel. (Elviszem a templomba.)
Józanon a feleségem igazi úrihölgy (és büszke vagyok rá). Különösen, amikor vendégeket fogadunk. Azt gyönyörűen csinálja. (Tavaly Arthur Baron meg a felesége egyszer eljöttek hozzánk vacsorára, és a feleségem egyszerűen felülmúlhatatlan volt. Mindenki remekül érezte magát.) Nem hívunk olyan sok vendéget többé, Derek miatt. (Feszültséget kelt. Azt kell színlelnünk, hogy nem.) Régebben, amikor még azt hittem, hogy normális, szerettem. Dédelgettem, és jól elmulattunk. Tréfálkoztam vele. Elneveztem Dodónak és Kiskölyöknek, Gőzekének és Mozdonygyereknek és Bátor Balambérnak. Amíg rá nem jöttem, hogy micsoda. Most mindig csak hivatalos nevén említem: Derek. (Én állat.)
(Miért nem szállsz le rólunk?)
A feleségem akkor a legboldogabb, amikor egyszerűen elengedem magam és kedves vagyok, és élénk hálával, meglepett vidámsággal fogadja a figyelmességeimet. Olyan könnyű a feleségemet boldoggá tenni, hogy tulajdonképpen bűn, hogy nem tesszük gyakrabban. (Még csinosabb is lesz, amikor jól érzi magát: ragyog az arca. Nem titkolja.) Én próbálom. Amikor tudom. (Akarni sem mindig olyan könnyű ezt.) Amikor én is elmegyek, ráveszem a gyerekeket, hogy jöjjenek el velünk a templomba, és ilyenkor általában vidám a hangulat. (Nem mindig könnyű ez, hiába akarok kedves lenni hozzá és boldoggá tenni, mikor halál, gyilkosság, házasságtörés és válás járnak a fejemben.)
Feszültnek, szerencsétlennek, üresnek, közömbösnek és nyomottnak érzem magam (ő meg ezt furcsának nevezi). Fűrészes fogú, romboló belső konfliktusaim vannak, könyörtelenül reszelnek, vágnak, zúznak, fűrészelnek, csontból, kőből, üvegből vagy rozsdás, tompa vasból készült szerszámokként mészárolják saját pótolhatatlan izomkészletüket, és ugyanígy van vele ő is (csak nem hajlandó elismerni) szinte mindenütt, ahová mostanában megyünk, kivéve a templomot, és talán ez az oka, hogy annyira menni akar. (Egyszerűen nem működik többé a világ. Elavult ötlet, lejárt az ideje.)
A feleségem most lelkes kongregacionalista (amikor éppen nem issza le magát, és nem gorombáskodik a házibulikon, vagy nem hempereg velem a földön vagy a konyhában a húsvágó tőkénél, vagy éjjel, odakinn, a terasz vörösfenyő garnitúráján). A feleségem most buzgó és lelkes kongregacionalista, mert az épület levegős, az emberek pedig barátságosabbak, mint a metodisták, baptisták, presbiteriánusok és episzkopálisok, akikkel mind megismerkedett, mióta kiköltöztünk a városból Connecticutba.
Tudod, kik az episzkopálisok? mondta nekem. Akik pisszegnek a moziban.
Én meg nevettem.
(A feleségem gyakran megnevettet. Süteményeket süt a jótékony bazárokra. Az egyházközségi társadalmi összejövetelek előtt még a napközbeni ivást is jó előre abbahagyja, és ilyenkor az ágyban is tartózkodóbb. Majdnem mindig előre meg tudom mondani, mikor készülődik valami reprezentatív társadalmi esemény a templomban, mert ilyenkor csökken a kezdeményező készsége a szexualitásban.)
Én bejegyzett republikánus vagyok (aki alattomban majdnem mindig a demokratákra szavaz), és azt hiszem, közelebb vagyok Istenhez, mint ő.
“Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm" mondja az új lelkész, aki körülbelül egy éve van nálunk, és a jelek szerint szűkölködik, és sokkal többet akar, mint amennyi van neki, már ami a társadalmi kapcsolatokat és közösségi ügyekre való befolyást illeti. (Bennem olyan ember benyomását kelti, aki fél szemmel jobb állás után kacsingat valami gyorsan fejlődő iparágban.)
Nincs az a bejegyzett republikánus, aki hajlandó volna ilyen messzire elmenni. Készségesen megengedjük az Úrnak, ám legyen a pásztorunk, de mi bővelkedni akarunk, akármennyink van már, még Sok mindent akarunk. Mert ha nem, kirúgjuk Őt, nyugdíjba küldjük Őt, félreállítjuk Őt.
Egyes vasárnapokon, amikor különlegesen jóindulatú és jószívű vagyok, hagyom, hogy a feleségem vezessen, amikor templomba megyünk (a gyerekek rejtélyes, fölényeskedő jeleket adnak egymásnak az istentisztelet alatt, de feltűnés nélkül, mert nem akarják zavarba hozni a feleségemet), aztán utána gyakran kedvem lenne kitekerni a nyakát, amiért rávett, hogy elmenjek, és tönkretette az egész vasárnapomat. (Sokáig alhattam volna, vagy szerezhettem volna telefonon egy golfmeghívást. Végül is hány évre való vasárnapom van még hátra? Harmincra? Kettőre?)
Ez a te új lelkészed jelentem ki esetleg zengzetesen, útban hazafelé, szünetet tartva, hogy biztosan bűntársammá lehessem a lehajtott tetejű, nyitott kocsiban hátul ülő két gyereket egy nagy segg.
A gyerekek elragadtatva hajolnak előre.
A feleségem összecsücsöriti az ajkát, oldalvást rám mosolyog, aztán elhatározza, hogy úgy tesz, mintha fütyülne. Ezen a szép, napos délelőttön több kell egy kis rutinszerű ugratásnál ahhoz, hogy kizökkentsem eufóriás állapotából, amibe annak jóvoltából került, hogy a férjével és a gyerekeivel együtt jelenhetett meg a templomban. Az olyan pillanatokban, mint ez, hirtelen nagyon közel kerülünk egymáshoz. (Nem tartanak sokáig.) A feleségem nem is olyan régen még azt remélte, hogy egy szép napon Derekkel is szégyenkezés nélkül bemehet majd a templomba. Ezt aztán hamar kiöltem belőle.
Mit mondasz, apu? érdeklődik a lányom, segítőkészen továbblendítve a dolgokat, amikor látja, hogy a feleségem nem szándékozik megszólalni.
Igazán nem hinném pirongat a feleségem szeretettel, szelíd, elmélkedő modorban szállva be a játékba ellenünk , hogy szabad volna ilyesmiket mondanod a gyerekek előtt.
Milyesmiket? Teli vagyok színlelt ártatlansággal.
Mintha nem tudnád.
Azt, hogy lelkész?
Nem.
Akkor mit?
Tudod.
Fogalmam sincs.
Mit? kérdezi a fiam, és ugrándozik az ülésen, izgatottan várva, hogy hármasban sarokba szorítsuk az anyját.
Szamár! kiált fel a feleségem diadalmasan, fürgén kikerülve a csapdát.
Ez nem fair. Nem mondta azt, hogy szamár.
Tudom, drágám.
Azt mondta, segg mondja a lányom.
Tudom, drágaságom. És azt hiszem, rosszak az erkölcsei.
Hajlok rá, hogy egyetértsek veled szekundálok neki tüstént. És az angolsága iszonyatos. Én nem hinném, hogy egészséges dolog templomba vinni a gyerekeket, meghallgatni egy lelkészt, akinek roszszak az erkölcsei.
Én nem róla beszéltem!
A szókincse mesterkélt, és gyakran követ el nyelvtani hibákat.
Rólad beszéltem. Én nem az ő nyelvezetéről beszélek. A tiedről beszélek.
Márpedig így van.
És a tiéd?
No jó engedek, liberális és beletörődő gesztussal. Változtassunk témát. Mi a véleményetek a végbélről mint olyanról?
Ez még rosszabb!
Nem értem.
Nem érted?
Most már értem.
Elég szaros, mi?
Azt hittem, megegyeztünk abban mondja a feleségem azzal az eltúlzott udvariassággal, amellyel néha nagyon felbőszít , hogy megpróbálunk többé nem összekülönbözni a gyerekek előtt.
Áá-men mondja a lányom gúnyosan, és tapsol.
Az efféle megjegyzések válaszolom jóindulatúan, mert tulajdonképpen nem akarom felidegesíteni csak nézeteltérésekre vezethetnek. De megadom magam. Engedek. A te új lelkészed nem segg.
A gyerekekből kirobban a nevetés.
Mutass nekem egy orvost mondja a feleségem, amikor már hallani lehet a hangját , aki azt mondja, hogy egészséges dolog így beszélni a saját fiad meg a lányod előtt.
Nevezz meg nekem egyet, akinél jártunk, és aki azt mondja, hogy nem az.
Azt hittem, megegyeztetek abban vág közbe a lányom cinikusan , hogy nem fogtok előttünk veszekedni.
Nem veszekszünk feleli a feleségem automatikusan.
Tudom kötekszik a lánvom. Vitatkoztatok.
Nyomatékosan teszi hozzá a fiam barátságosan csúfolódva.
Mindnyájan mosolygunk, kivéve a feleségemet, aki zavartan és mogorván harapdálja az ajkát. Rendkívül kínosan érzi magát.
Mi a baj? érdeklődöm lágyan.
Egy pillanatig hallgat, mintha nyomasztaná valami, mintha tudna valamit, ami olyan iszonyatos, hogy szinte ki sem lehet fejezni.
Eljön hozzánk böki ki félénken.
Kicsoda?
Ő.
Mikor?
Rajtunk, töhbieken, nagy megdöbbenés lesz úrrá.
Ma.
Ma?
Meghívtam ebédre.
Meg vagy örülve!
Én e1megyek.
Semmi kedvem hozzá.
Én meg jelenti be a feleségem harsányan, miközben forrón gratulál önmagának, és tüntetően megfordul, hogy kárörvendően ránk vigyoroghasson ezt találtam ki! Mit képzeltek folytatja a nála oly ritka, szárnyaló ujjongással , csak nem szolgáltatok ki egy tiszteletre méltó papi személyt egy olyan idióta bandának, mint ti?
Ó, anyu! A lányom a feleségem nyaka köré keríti a karját, és megöielgeti hátulról. Anyu, anyu, anyu. Egyszerűen imádom, amikor így hülyéskedik. Ti nem?
Én is.
De ez nem tart sokáig, szombaton, vasárnap és ünnepnap semmi esetre sem, hacsak nincsenek már valamennyiünknek kész tervei, mert otthon vár ránk Derek.
Még mindig itt van. És napról napra idősebb lesz.
Nem tudnátok elvinni valahová? hányja a szemünkre a lányom. Mindig itthon van.
És mindig otthon van a szélhámos, rossz arcú, elhízott gondozónője is, a bemosott fehér hajával meg a visszataszító fürdősószagával. pedig megparancsoltam a feleségemnek, hogy egyszer s mindenkorra szabaduljon meg tőle, még ha egy kis időre magunknak kell is gondoskodnunk Derekről. (Lehet, hogy jót is tenne nekünk.) És énfelőlem a cselédlány is elmehet. (Nem tudom magam otthon érezni, mikor ott téblábol lábujjhegyen körülöttem.)
Szerezz egy németet, az isten szerelmére! rivalltam rá a feleségemre. Hozass egy dánt.
Honnan szedjem?
Honnan a fenéből tudjam? Mások szereznek.
Zavarban vagyok, amikor eljönnek a barátaim.
(Mi is.)
Nincs rá okod mondom a lányomnak szelíden.
Tudtam, hogy ezt fogod mondani durcáskodik helytelenítően. Tudtam, hogy nem fogod megérteni.
Szégyellned kellene magadat, amiért ilyet mondasz mondja neki a feleségem rendreutasítóan.
Hagyd békén.
Örülnie kellene, hogy ő nem olyan.
Örül is.
Te mindig pártját fogod vádol a feleségem. Az orvosok azt mondták, hogy ezt nem lenne szabad.
Ő azt hiszi, hogy neked fogom pártodat.
Miért kellennek a nőnek mindig behoznia? tiltakozik a lányom. Nem tudja a szobájában tartani, mikor itt vannak a barátaim?
(Mi is szeretnénk, ha távol tartaná, és nem lenne szem előtt, amikor nekünk vannak itt barátaink, és ezt meg is mondtuk neki. Ő meg csak azért is parádézik vele, hangosan locsog neki, mutogatja a vendégeinknek, hogy elhencegjen vele, vagy hogy penitenciát mérjen ránk.)
Nem kellene annyira mellre szívnod tanácsolom.
Te is azt csinálod.
Annyira nem rémes.
Feszélyez minket.
(Engem is feszélyez.)
Nem volna szabad mondom neki. Egyikünk se tehet róla. Akármelyik családban megtörténhetett volna.
Csakhogy az enyémben történt.
Van még egy gyerekünk vagyok kénytelen időnként újra meg újra elárulni hétköznapi társasági beszélgetésekben olyan embereknek, akiket alig ismerek , akinek kisebb agyi defektusa van. Vele született teszem hozzá. Visszamaradt a fejlődésben.
Nekünk is van egy gyerekünk, aki visszamaradt a fejlődésben, vagy igen súlyos emocionális zavarokban szenved fordultak hozzám és árulták el házaspárok, akik tudták, mi a helyzet nálunk (mintha ez olyasmi volna, amit szeretnék megosztani velük).
Ebbe a klubba nem óhajtok belépni, és ellenszenvesnek találom ezeket a klikkeskedő szülőket. (Sokatmondó bizalmaskodásuktól libabőrös leszek, és szeretném őket úgy lesöpörni magamról, akár a legyeket. Megvetek mindenféle klikkeskedést. Klausztrofóbiásan beskatulyáz. Vagy kirekeszt. Nem szeretem beskatulyázva érezni magam.)
Láttam én, mindenki másnál jóval előbb, mi történik Derekkel (beskatulyáztam magam), de nem szóltam róla egy szót sem senkinek. (Később, amikor mások is kezdtek észrevenni dolgokat, és habozva félénk megjegyzéseket tettek, nyomatékosan tagadtam őket. Nem akartam, hogy igaz legyen. Lidérces figyelmeztető jeleket kaptam. Láttam, hogy a valóság tervszerű fázisokba rendeződik előttem. Még mindig látom. Úgy éreztem, ha senki nem beszél róla, nem válik valóra. Tévedtem.) Későn ült föl, későn állt föl, későn kezdett járni, későn kezdett szaladni. Mozgásainak koordinációja még egy apa elfogult szemének is gyönge volt. Mikor tántorgott, botladozott és elesett, mi úgy gondoltuk, esetlen, de szép, mint egy kutyakölyök vagy egy kiscsikó. Most sem harmonikus a mozgása. Mikor beszélni próbál, eszébe se jut, hogy tágra nyissa az állkapcsát úgy látszik, nem asszociálja a száját a beszéddel. Mintha szájzára lenne, amikor beszélni próbál. (Megfeszülnek és kidagadnak az inai, mindig azt kívánom, bárcsak hagyná abba.) Viszont mikor eszik vagy nevet, vagy egyszerűen csak zajt akar csapni, akkor ki tudja tátani a száját. Bár hogy min tud nevetni, arról fogalmam sincs, kivéve mikor játékosan odakínálok neki valamit, aztán elrántom előle, de ilyenkor sokszor sírva is fakad.
(Még a normális kisbaba-játékokat sem lehet vele játszani többé. Semmirekellőnek érzem magam, amikor megpróbálok játszani vele, és sírva fakad. Visszautasítottan sompolygok el. Dühöngök magamra és rá. Szerintem legalább annyit megtehetne, hogy legyen benne egy kis tisztesség, és nevessen, mikor megpróbálok játszani vele.)
Az, hogy Derek az öcsém érdeklődik a lányom kissé követelőző és kissé megalázott modorban , nem fogja nekem megnehezíteni, hogy férjet találjak magamnak?
Nem, természetesen nem hazudjuk.
Miért nehezítené? rivall rá a feleségem harciasan. Meg van döbbenve és föl van háborodva a kérdés nyíltságán. (És most nekem kell védelmembe vennem a kislányomat ellene.)
Hagyd békén kérem szelíden.
A lányom hozzám fordul az igazságért. Meg fogja?
Férjhez menésen töröd a fejedet? kockáztatok meg egy kellemes viszontkérdést.
Látod, hogy próbál kitérni a válasz elől?
Szégyellned kellene magadat mondja neki a feleségem , hogy ilyesmi egyáltalán az eszedbe jut.
Hagyd békén ismétlem.
Nem fogják az emberek azt gondolni, hogy az én gyerekeim is ilyenek lesznek? makacskodik a lányom.
A feleségem felhördül. Iszonyatos ilyet mondani! utasítja rendre indulatosan. A saját öcséd!
Ezért aggódom. Nem kérdezhetem meg?
Hagyd már békén, az isten szerelmére! üvöltöm, és villámló szemmel fordulok a feleségem felé. Ezért én is aggódom.
Szégyellnie kellene magát.
És te is aggódsz miatta. Az isten szerelmére, ne hibáztasd már Derek miatt.
Te ne hibáztass engem. Mindig az ő pártját fogod. Az orvosok azt mondták, hogy ezt nem lenne szabad.
Nem fogom.
Nincs miért szégyenkezni miatta.
Ha nincs miért szégyenkezni miatta, akkor mi a fenéért szégyelljük mindig?
Nem szégyelljük.
De igen.
508 Mindig engem hibáztatsz miatta.
Én ugyan nem. Egy fenét hibáztatlak.
Ne ordítozz velem mondja a feleségein váratlanul, olyan méltatlankodó, nyugodt és finom hangon, hogy egészen meghökkent.
Utálkozva fordulok el tőle. Jesszusom motyogom. Röhögnöm kell.
És ne káromkodj előttem reagál mechanikusan. Ezt már megmondtam neked. Különösen ne a gyerekek előtt. Azt hiszem, élvezed, ha megalázhatsz. Komolyan azt hiszem.
Nem tudom elhinni. És rájövök: megint azon töprengek, ugyan mi a fenének vettem egy ilyen nőt feleségül. Még ha semmi más okom nem volna rá, hogy el akarjak válni, akkor is éppen elég volna ez az idióta gyerek, akit szült nekem.
El akarok válni.
El kell válnom. Vágyódom rá. Sóvárgok rá. Imádkozom, hogy elválhassak.
Elválni lehetetlennek tűnik. Olyan sok munkával jár. Nehéz elhinni, hogy tényleg olyan sokan elválnak. Ha erre gondolok, tőrt döf a szívembe az irigység, a szemem könnybe lábad a sóvárgástól és az érzelmektől. Nálam járatlanabb emberek végig tudják verekedni magukat a válópörükön anélkül, hogy kiesnének az életritmusukból, én meg ki se tudom tenni az ajtón a lábomat.
Én is el akarok válni.
Mindig is el akartam. Álmodozom a válásról. Világéletemben el akartam válni. Már mielőtt megnősültem, el akartam válni. Nem hiszem, hogy egész házasságunk alatt lett volna egy olyan hathónapos egy olyan hathetes időszak, amikor ne akartam volna válással véget vetni neki. Abban soha nem voltam biztos, hogy meg akarok-e házasodni. De azt mindig tudtam, hogy el akarok válni.
Ha nem válik be biztattam magam egészen a szertartás napjáig , bármikor elválhatok.
Nem tudok bármikor elválni.
Nem tudom, hogy kell.
Lehet, hogy túlságosan nagy fontosságot tulajdonítok egy ingnek.
Alsónadrágjaim vannak a mosodában. Meg fogja-e engedni, hogy értük jöjjek? Vagy el fogja őket égetni, el fogja dugni? Nem fogja-e azt mondani, hogy a kisfiam kiborult, amikor nem is igaz? Hogy nem tud nélkülem élni, mikor pedig tud? Tudom, hogy azt fogja mondani, azon gondolkozik, hogy megöli magát. Az akadályok leküzdhetetlennek látszanak. Nyáron a téli ruháim molyzsákban vannak; télen a nyári ruháim valahol másutt lógnak, és a könnyű cipőim el vannak csomagolva. Hogy fogok valaha is mindent összeszedni? Hetekig eltarthat. Nincs nekem időm arra, hogy elváljak. Olyan sokat kell majd csomagolni (ő nem lesz hajlandó segíteni), annyi beszélgetésen kell túlesni. (Hogy képes ennek valaki valaha is a végére érni?) Veszekedések lesznek, viták, további veszekedések. (Soha nem lesz vége?) Bankszámlakivonatok lesznek úton a postán. Akármelyik nap érkezhet levelem, a csíkos öltönyömet, amit úgy szeretek, éppen most küldte a tisztítóba. Könyveket kell elcsomagolni a szupermarketről hozott hullámpapír élelmiszeres dobozokba, minél kisebbek, annál könnyebbek, annál jobbak. Nem csoda, ha folyton újabb és újabb okokat találok, hogy halogassam a cselekvést: a gyerekek jóléte (ugyan sok jót tett nekik, hogy mi ilyen sokáig együtt maradtunk), a pénz, a hivatal, a feleségem egészsége, egy jövő hétre szóló vacsorameghívás vagy egy közös színház egy másik házaspárral, amit le kellene mondani. Egyikünk se akarja majd fölhívni őket, inkább házasok maradunk. Sokkal könnyebb valahogy átvészelni, amíg a hangulatom meg nem változik, aztán bebeszélni magamnak, hogy tulajdonképpen soha nem akarom elhagyni.
Egyszerűen nem tudom, hogy hogy kell csinálni.
Puhányok is elválnak. Utánam fogja-e küldeni a postámat? Vagy kénytelen leszek majd telefonálni neki, és beszélni vele erről és egyéb dolgokról? Az alighanem sokat segít, ha az ember felesége beleszeret egy másik férfiba, és ő akar válni. De az enyémből annyira hiányzik az afféle kezdeményezőkészség, hogy talán sose fogja rászánni magát. És akkor is nekem kellene azt a sok mindent összecsomagolni. Polcszámra vannak könyveim még főiskolás koromból, a margójukra firkantott kézírásos széljegyzetekkel. Valószínűleg soha többé nem fogok beléjük nézni. Mégis magammal akarnám majd vinni őket. Lakást kellene keresnem, be kellene rendeznem azt a lakást, esténként legtöbbször magamnak kellene vacsorát főznöm, vagy házon kívül kellene ennem, barátnőket kellene szereznem, akiket el tudok viselni, és előbb-utóbb feleségül kellene vennem valamelyiket, hogy aztán megint elkezdhessek készülődni az újabb válásra.
Bárcsak fölvehetnék valakit, aki órabérben, elejétől a végéig végigcsinálná helyettem az egész fárasztó procedúrát, sőt, aki végigélné a bűntudatnak, az aggodalomnak és a bűnbánatnak azokat a szertartásos lelkiismeret-furdalásait is, melyek nélkül a lelkiismeret soha nem érezheti magát újra antiszeptikusan tisztának.
Emlékszem egy fogadalmamra: megígértem magamnak, hogy amikor Derek ötéves lesz. elmegyek. Micsoda irónia! (Hiszen én nem csináltam semmit, csak megtömtem egyszer a feleségemet, és most itt van a nyakamon Derek.) Nem Derek tehet róla. Ha ő nem volna, akkor is képtelen volnék elmenni; és ha normális volna, akkor is el akarnék menni. Mindig ezt fogom akarni.
Sóvárgok rá.
Vannak a válásról szóló álmaim. Itt akarom hagyni az otthonomat, de képtelen vagyok rá. Még akkor is, amikor elengednek. (Mindig elengednek. Nem megyek. Nem akarom, hogy elengedjenek.) Nem vagyok képes sehová eljutni. Beszélni akarok, de nem tudok. Az emberek üzeneteket hagynak nekem, és én képtelen vagyok megtalálni őket. Vizsgáznom kell. és nem vagyok fölkészülve. Az egész szemeszteren át képtelen voltam megtalálni az utat a megfelelő tanteremhez. Az órák nélkülem folytak. Vége a szemeszternek. Bajban vagyok, nem találom az utat a megfelelő vizsgateremhez. Csupa rossz épületbe megyek be. Az idő múlik. Meg fogok bukni.
Még azt se tudnám, hogy kezdjek hozzá, ha komoly pofával kellene elkezdenem. Nem hiszem, hogy képes lennék megtenni az összes szükséges nagyképű kijelentéseket, anélkül, hogy el ne vigyorodjak. Azt hiszem, kitörne belőlem a röhögés. Azt hiszem, az olyasfajta férfinak, mint én, erősen ki kell borulnia, a legeszelősebb érzelmi állapotba kell kerülnie, hogy ezt véghez tudja vinni, egy-két órára ámokfutó, őrült dühre kell gerjednie, és fütyülnie kell a postára, a gyerekekre, a könyvekre, a fehérneműre és a csíkos öltönyökre. Az ember meglehet a csíkos öltönye nélkül is, ha muszáj. Semmi másra nem volna szükség, csak elég dühre, hogy az ember összeszedjen egy kis bőröndöt, bele a csekk-könyvet, az útlevelet, a hitelkártyákat. De még akkor sem lenne garanciája semmire.
Nekem nem.
Tegyük fel, például, hogy valamelyik gyerek, akár Derek (talán legelsősorban Derek) odajön az ajtóhoz, és nézi, ahogy csomagolok. Hogy tudnám folytatni?
Vagy tegyük fel, hogy a feleségem, akit már annyi éve ismerek, egyszerűen bejön a szobába, mikor már majdnem befejeztem, és azt mondja:
Kérlek, ne menj el.
Nem hiszem, hogy el tudnék menni (valószínűleg hiányozna nekem). Azt akarja, hogy mondjam neki, hogy szeretem. Nem mondom. Az egyik ok, amiért nem mondom, mert akarja, hogy mondjam. Ez az egyetlen előnyöm vele szemben, amelyet még képes vagyok megtartani.
Azelőtt rávett, hogy kimondjam. Értelmes emberi lény számára csacska és kínos dolognak látszik, amikor ezt ki kell mondania különösen, ha igaz. Némi értelme még lehet olyan alkalmakkor, amikor hazugság. Most már nem tud rávenni, hogy kimondjam, és ezzel bosszút tudok állni rajta. Többé már nem is kéri. És most ott van köztünk ez az állandó, lappangó küzdelem, valami triviális és ködös dolog fölött, amely nem enyhül, és amely majdnem azóta tart, amióta csak ismerjük egymást.
Szeretlek.
Csuda muris szó. ha egyszer ki kell mondani. (Hajlékonyabbá válik, ha az embernek módjában áll még néhány szót hozzátenni elébe és mögéje, és kikerekítheti a humor vagy a szarkazmus némi sallangjával, ami kiforgatja a jelentését. Mondjuk ilyesmivel:
Huhuu, bébi, mennyire szeretlek, amikor......
Egészítsük ki legfeljebb tizenöt szóval a fenti mondatot.)
Azt hiszem, azóta nem mondtam a feleségemnek, hogy szeretem, amikor Arthur Baron először kínálta fel nekem Andy Kagle állását, és az is éjjel volt, az ágyban, és szexuális jelentése volt (márpedig ő nem így gondolja. A feleségem még nem tudja, hogy Andy Kagle állását fogom elfoglalni). Mardossa a feleségem önbecsülését, sérti a büszkeségét meg a hiúságát, hogy nem mondom neki:
Szeretlek.
Élvezem ezt. Ezzel megfogtam. Nincs ennek a szerelemhez semmi köze. Sokkal inkább a gyűlölethez. Halmozzuk a párnákat. Nagy. pelyhes, puha párnáink vannak most, és mikor alszom, a feleségem ellopja az enyémet. Továbbá jobban alszik, mint én, ami olyan dühöt ébreszt bennem, hogy szinte egyáltalán nem tudok aludni, és aztán azt állítja, hogy egész éjjel ébren tartotta a szívfájdalom, a fejfájás és a mások jólétéért való emberbaráti aggodalom. (Holott én voltam ébren. A fiam meg a lányom most szívesebben tartózkodnak a ház őket illető részében, ő nem, ő nem marad meg ott. Nem hajlandó fölvenni a telefont, pedig legtöbbször őt hívják. Mikor egyszer-egyszer engem hívnak, kivárja, amíg én már fél perce beszélek, aztán lihegve fölveszi a másik készüléket, és belehallózik. Mindig kifogynak a villanykörtéink.) Ezekben a kötélhúzásokban az embernek vigyáznia kell a méltóságára, és én vigyázni akarok a magaméra. Ezt az egy győzelmet nem ragadhatja el tőlem. Ebben én vagyok előnyben, mert én nem törődöm vele, ha ő sose mondja nekem (bár lehet, hogy törődnék, ha erezném, hogy nem szeret). Azt akarja, hogy pontosan így mondjam:
Szeretlek.
Én jobb szeretem a saját módszereimmel, oldalazva.
Ó, anyu! kiáltott föl a lányom a kocsiban, megölelte, és odasimult hozzá. Egyszerűen imádom, amikor így hülyéskedik.
Én is mondtam, de csak így, közbevetve.
Tessék, itt volt. De ez nem elég jó neki. Ennek nincs elég hatása.
(Amikor mondtam, komolyan is gondoltam.)
Mondtam én neki úgy is, ahogy ő akarja, és még fogom is mondani, de nem vagyok hajlandó akkor kimondani, amikor megpróbál rákényszeríteni. Megmakacsolom magam. Még kell védenem a férfiasságomat meg az önbecsülésemet ez ellen a méltatlan támadás ellen. Ellenállok.
Nevezzétek dacnak. Nevezzétek kicsinyes rosszindulatnak. De nevezzétek erősen érzéki és kielégítő dacnak.
Itt volnék-e veled különben? válaszoltam.
Akkor miért nem mondod soha?
Szeretlek... tessék! Kimondtam.
Sose mondod nekem.
Éppen most mondtam.
De meg kellett kérjelek rá... nem, ne mosolyogj, ne mondj semmit, ne próbálj viccet csinálni belőle siránkozik (amikor éppen viccet csinálnék belőle). Azt hiszem, túl sokat várok.
A feleségem nemcsak azt akarja, hogy kimondjam:
Szeretlek.
Azt akarja, hogy akarjam is mondani!
Szeretlek.
Igazán?
Most mondtam, nem?
Meg kellett kérjelek rá. Mindig úgy kell rákényszerítselek, hogy kimondd.
És én bele is egyeznék, ám hadd kényszerítsen, hiszen csupa megértő jószívűség vagyok, ha nem tudnám, hogy ott van köztünk ez a vetélkedés, amelyben nem akarok vesztes maradni. Egyébként talán ki is egyeznék vele ebben, ha megvenné nekem azokat a párnákat, amiket akarok, és nem horkolna vagy nem szunnyadozna többé közönyösen és elégedetten, orrhangon szuszogva, amikor én ébren forgolódom, és hiába próbálok elaludni.
Szerezz több párnát, az isten szerelmére! Több kocsink és televíziónk van, mint párnánk.
Négy párnánk van a szupernagy, királyi méretű ágyunkhoz (ami afféle csúfos tréfa. Évekig hempereghetnénk rajta, és soha nem kerülnénk érintkezésbe egymással, ha nem akarnánk. Nem alszunk összeölelkezve). És azt akarom, hogy szerezzen legalább még négyet, esetleg ötöt. Elfelejti. Azt akarom, hogy elég párnám legyen, ami azt jelenti, hogy legalább eggyel vagy kettővel több, mint neki. (Mikor villanykörtéket veszünk, mindig elrakjuk őket valahová, és amikor kell, nem találjuk. Mindig kifogy a vécépapírunk. A hölgyeknek kifogy a higiénikus betétjük. A világ kifogy a jó cselédlányokból, a képzett mosónőkből, suszterekből és szabókból. Kiesőfélben vannak a kerekek ebből a pörgő játékszerből. Nem állta ki az idő próbáját. Nem tudok olyan cselédlányt keríteni, aki ne felejtene el friss törülközőket tenni a fürdőszobámba, mikor szennyesbe dobja a régit. Nem tudom rávenni a feleségemet, hogy időben tálalja a vacsorát, hacsak nincsenek vendégek.) Számomra nagyon fontos, hogy hozzá viszonyítva hol alszom. Több párnát akarok a fejem alá, mint amennyi neki van, hogy fölébe kerüljek. Majdnem az ágytámlának szorulva alszom, csak hogy alattam legyen. Nagyon fontos számomra, hogy a feleségem kicsinek lássék. Nem az. Majdnem egyforma magasak vagyunk, hacsak le nem rúgja a cipőjét. Ez elég kényelmetlen volt valamikor, amikor még táncolni jártunk, és még mindig az, amikor csókolózni akarunk (összeütjük a homlokunkat meg az orrunkat); és még mindig nem tudok vele úgy sétálni, hogy átöleljem a vállát a karommal, mert megfájdulnak az izmaim. A feleségem mintha egyszerűen nem illene hozzám. Azt szeretném, ha a feleségem arca a vállammal lenne egy vonalban, vagy még lejjebb, amikor alszunk, szeretkezünk, sétálunk vagy eszünk; nem akarom, hogy azonos szintről nézzen szembe velem. (Bár amikor nyilvános helyen vagyunk, örülök, hogy sudár és csinos. Pompás alakja van, amikor fel van öltözve, és káprázatos benyomást tesz rám, ha éppen nem ivott és nem kellemetlen.) Kezd megint rágógumit majszolni, amikor mellettem ül a kocsiban vagy a moziban. Akkor tér vissza a rágógumihoz, amikor megpróbálja abbahagyni az ivást. A falnak megyek tőle, majd belebolondulok felgyülemlő haragomba egyes éjszakákon, amikor látom és hallom, hogy mélyen alszik, mint egy ártatlan kisgyerek, miközben én nyitott szemmel, ébren fekszem, és hiábavaló csatáimat vívom az aggodalmakkal, a fájdalmakkal, a sérelmekkel és a túlfeszítettséggel. (Ha sokat iszom, vagy nagyon keményen töröm a fejem hivatali dolgokon, vannak éjszakák, amikor órákig képtelen vagyok kikapcsolni az agyamat, vagy kormányozható iramra lassítani az agyamban összevissza száguldozó mindenféle összefüggéstelen gondolat szabad röptét. Soha nem gondolok semmi jóra. Néha valami jóra gondolok.) Szeretném elpüfölni. Szeretném vitriollal leönteni. Ott, az álom sötétségében. amikor senki nem néz oda, még mi magunk sem, ott bújik elő az igazi, alapvető természetünk. Összekucorodott, szem nélküli embrióként vívunk gyilkos háborúkat takarófelületekért és párnasarkakért: térddel és csípővel való döfölések a fegyvereink, nyivogások, nyögések és nyöszörgések az átkaink és a csatakiáltásaink. (Kisgyerekek vagyunk, csecsemők, bár amikor kisgyerekek voltunk, valószínűleg nem így éreztünk.) Feldühít, hogy még azt se tudja, hogy ébren vagyok. Úgy érzem, halálra kínoz a nemtörődömsége. (Vannak éjszakák, amikor én tudok aludni, és ő nem: dereng, hogy izgatottan föl-fölkel az ágyból, aztán ennek tudatában még boldogabban szunditok el újra.) Én a tragikus álmatlanság örvényében vergődöm, ő meg, tőlem pár hüvelyknyire, a mindent feledő nyugalom szelíd kábulatában fekszik mellettem. Hogy merészel ilyen érzéketlen lenni az én nyomorúságommal és a kétségbeesésemmel szemben, különösen amikor valószínűleg az ő hibája az egész? Szeretném durván fölrázni:
Kelj föl, te, a fene essen beléd! Miért tudj te aludni, mikor én nem tudok? És az egész a te hibád.
Nem tudná, hogy miről beszélek, esetleg azt hinné, hogy megőrültem.
Lehet, hogy megkérdezné: Szeretsz?
Nem kérdezi többé. Ő is tudja, hogy harcban állunk, és ahhoz túlságosan büszke, hogy meglobogtassa a megszégyenítő vereség fehér zászlaját. (Örülök, hogy nem kérdezi. Kénytelen lennék engedményeket tenni. Bárcsak túl volnánk már rajta.)
Azt hiszem, tudom, mikor fog ez véget érni, hogyan tudom majd kivágni magam ebből a patthelyzetből, és mindkettőnk számára kielégítő módon megoldani a konfliktust: a halálos ágyánál.
Akkor majd ki tudom mondani: Ne halj meg! Szeretlek!
És meg fogom őrizni a becsületemet. Ő meg fog békülni. Én száznyolc éves leszek. Ő néhány évvel fiatalabb. Kénytelen leszek attól fogva magam vásárolni a szupermarketekben meg a fűszereseknél, hogy biztosan legyen kávé és narancslé a háznál. El kell adnom a házat, és bérlakásba kell költöznöm. (És akkor hiányozni fog nekem.)
Évek óta nem kérdezte. Azt hiszem, a kora és az önbecsülése némították el benne a kérdést, valahányszor meg akarta kérdezni:
Szeretsz még?
De a lelkében ott van. Látom, mint valami szavakból faragott szobrot. Utalgat rá, célozgat rá. Én nem vagyok hajlandó megtenni neki ezt a szívességet. Vagy talán azt hiszi, hogy már nem szeretem, és fél. hogy ha megkérdezné:
Szeretsz?
Azt válaszolnám:
Nem.
Akkor aztán csinálnunk kellene valamit. (És nem tudnánk, mit.)
Örülök, hogy nem kérdezi, bár gyakran úgy érzem, már-már a száján van a kérdés. Lealacsonyító lenne foglalkozni vele. Ezen nem akarok veszekedni. Nem tudom, hogyan válaszolnék most. ha megkérdezné:
Szeretsz?
Tartózkodóan, tréfásan, kitérően. Nem akarnék hazudni, és nem akarnám megmondani az igazat (akármit éreznék is). Ha szex közben kérdezné, amikor vadul marcangoljuk egymást, könnyű volna a válasz.
Fordulj meg, majd megmutatom.
De ez nem az lenne, amit ő akar, és ezt mind a ketten tudnánk. És annyira örülök, hogy nem kérdezi, annyira hálásnak és olyan mélységesen lekötelezettnek érzem magam időnként iránta, hogy szeretném megkönnyebbülve kitárni a karomat, és felkiáltani:
Szeretlek!
És ha egyszer elkövetném ezt a hibát, lehet, hogy soha nem lennék képes elválni tőle. (Azt hiszem, most értettem meg, miért jövök ki olyan jól a nőkkel, ha akarok, és miért jövök ki olyan nehezen a gyerekeimmel. A barátnőimet gyerekként kezelem, a gyerekeimtől meg elvárom, hogy felnőttként viselkedjenek.) Arthur Baron nem szeretné, ha elválnék.
No? kérdezte. Egy árnyalattal szélesebben mosolygott, mint addig bármikor, és az arckifejezése is sokkal szívélyesebb volt.
Tulajdonképpen nincs választásom adom meg magam mosolyogva. Nem igaz?
Dehogy nincs.
Igazából nincs. Szeretném megkapni Kagle állását.
Pompás. Bob. Gratulálok.
Kösz, Art.
A jövő hét elején meg fogjuk mondani neki. Te elég jól ismered. Mit gondolsz, hogy fogadja majd?
Rosszul. De mindent meg fog tenni, hogy eltitkolja. Lehet, hogy azt fogja kérni, hadd mondhassa meg nekem ő.
Meg fogjuk neki engedni.
Azt akarja majd, hogy az ő érdemének tudják be. Lehet, hogy még közhírré tenni is ő szeretné, ha megengeditek neki.
Ez meg fogja könnyíteni a dolgokat. Sok mindent rendbe kell majd tenned.
Összeírtam egy listát.
Valószínűleg szeretnék majd hozzátenni egyet-mást, Bob.
Részemről oké, Art. Könnyedén fölnevetek (mielőtt elsütném szelíd szellemességemet), és alázatos gesztussal fejet hajtok. Nem tartozom azok közé, akik rossz néven veszik, ha a feljebbvalójuk tanácsot ad nekik.
Hahaha. Tudtam én ezt rólad, Bob. Te fogod irányítani a közgyűlést.
Már elkezdtem tervezgetni. Azt hiszem, tudom, hogy kell.
Még egy dolog van, amit kiderítettünk Kagle-ről, Bob mondja nekem Arthur Baron. Délutánonként prostituáltakhoz jár.
Én is elmentem vele.
Ezt azért abbahagyod. Ugye?
Már abbahagytam.
Ez derék, Bob, biztos voltam venne. Mellesleg teszi hozzá, fölkuncog, és összeesküvő vigyorral megszorítja a könyökömet este sokkal jobbak.
Hahaha.
Arthur Baronnal való kapcsolatom úgyszólván észrevehetetlenül, de máris megváltozott: közelebb kerültünk egymáshoz, bizalmasabbak a beszélgetéseink. Ravasz vagyok, diszkrét és diplomatikus, nem teszek semmiféle megjegyzést, ami arra utalna, hogy észrevettem ezt a javulást. Mindeddig megvolt bennem az a képesség, az a lakájtehetség, amely képessé tett rá, hogy kihüvelyezzem, mit várnak tőlem Arthur Baron és mások, akik különbek nálam (Green a feljebbvalóm, de nem különb nálam. Kagle se egyik, se másik), és megvolt az a finom komédiásösztönöm is, amely hagyta, hadd vegyék észre, hogy meg is kapják, amit várnak. Megvan bennem a lakáj félelme is, hogy elveszíthetem, amit elértem, és kidobnak az állásomból, mert elárulom, hogy egy spániel buzgalmával szeretnék tetszést aratni. Az osztályomon Holloway ilyen most megint, megállítja az embereket, nyomukba ered, erőszakosan nyalizik, kizsarolja magának a figyelmet, dicséretet vagy jóindulatú biztatást követel. Hamarosan megint össze fog roppanni. Mindig újra összeroppannak. Nem tudom, miért veszik maguknak egyáltalán a fáradtságot, hogy visszajöjjenek. Hollowayre nem lehet semmiféle fontos üzleti feladatot rábízni: belőle hiányzik a szolgalelkűségnek az a finom ihletettsége, amely bennem megvan. (Én tudom, hogy Arthur Baron nem akarja, hogy mostanában megint meghívjuk őket. A feleségem nem tudja.)
Biztos vagyok benne, hogy a felesége számon tartja ismételgeti a feleségem aggodalmasan. Mi kétszer voltunk náluk, mióta ők itt voltak. Háromszor, ha azt a koktélpartit is hozzászámítjuk, amit Horace White tiszteletére adtak. Soha nem hittem volna, hogy arra is meghívnak.
Art nem.
Nagy zavarban lennék, ha összefutnék velük.
Biztos vagyok benne.
Örülök. Szeretnék hamarosan megint rendezni egy szép vacsorát. Örülök, hogy nem muszáj.
Arthur Baron nem messze lakik, egy sokkal különb házban, Connecticutnak egy sokkal gazdagabb részén, mint én, bár Connecticutnak az a része sem rossz, ahol mi lakunk, egyáltalán nem. Nagyobb a telke. (Nekem egy acre-em van, neki négy.) A körülöttem lakó emberek java része a jelek szerint több pénzt keres, mint én. Ahol most lakom, az tökéletesen megfelelő: amikor megkapom a fizetésemelésemet és elköltözöm, megint olyan emberek közé kerülök, akik többet keresnek, mint én. Ezt hívják fölfelé irányuló mobilitásnak, ami hatalmas erő korunk amerikai városi életében, a lefelé irányuló mobilitással együtt, ami egy másik hatalmas erő korunk amerikai városi életében. Ezek az erők tartják mozgásban a dolgokat. Emelkedünk és bukunk, akár a bumeráng, ha ugyan egyáltalán fölemelkedünk a földről, a buborék fölszáll, csakhogy mi lassabban emelkedünk, és gyorsabban esünk. Én fölfelé tartok, Kagle lefelé. Ő gyorsabban mozog. Egyidejűleg egyszerre csinálni mind a kettőt csak Amerikában lehet. Nézzetek rám. Szárnyalok fölfelé, mint egy saskeselyű, és közben darabokra hullok. Lehet, hogy ugyanez megtörténik Oroszországban is, de én nem ott élek. A világ minden folyója kivétel nélkül északról délre folyik, úgy ömlik bele a tengerbe. Kivéve azokat, amelyek nem, és az energia és az anyag megmaradási törvényei szigorúan és pártatlanul előírják, hogy energiát és anyagot sem teremteni, sem elpusztítani nem lehet.
Mintha nekem ehhez bármi közöm is volna. Amikor a fogászom a lyukas fogamban kotorász, az fájdalmasabb nekem, mint a feleségem rákja, ha ugyan valaha lesz neki. A jobb lábom kisujján mindig ugyanazon a helyen nő tyúkszem, nem számít, akármilyen cipőt hordok.
Arthur Baron az elmúlt két és fél évben féltucatszor hívott meg minket hozzájuk vacsorára (és soha nem ad eleget enni. Éhesek vagyunk, mire hazaérünk). Mi meg csak egyszer hívtuk meg őt hozzánk. Jól érezzük magunkat nála. Rendszerint csak még egy embert hiv meg a cégtől, akivel vagy találkoztam már vagy nem, és három másik barátságos házaspárt, akik valami egészen mással foglalkoznak, mint mi. Az ebédlőasztalánál csak tizenkét személy fér el. Csöndes esték ezek. cs éjfél előtt véget érnek. Derek témája soha nem merült fel Baronéknál, és többé-kevésbé úgy érezzük, hogy ha fölmerülne, különösebb kényelmetlenség nélkül el tudnánk siklani fölötte. Soha semmi kellemetlen dolog nem kerül szóba, soha senkinek a balsorsáról nem esik említés. Az a tény, hogy soha nem adnak eleget enni, kényes kérdés, jellemző vonásuk, de le kell nyelnünk, mert mindketten szeretjük Arthur Baront meg a feleségét, és szívesen megyünk hozzájuk, pedig feszengünk emiatt. A felesége szerény asszony, akivel majdnem fesztelenül érezzük magunkat.
Arthur Baron és a felesége körülbelül egy éve voltak nálunk vacsorán (hogy szalad az idő). És mi túl sok ételt szolgáltunk fel. Nálunk az emberek hajlamosak többet enni, mint amennyit szeretnének. Szeretünk vendégeinknek bő választékot kínálni húsételekből és édességekből. Szeretjük azt is kimulatni, hogy jó étvágyú emberek vagyunk, akik tudják, hogyan kell gavallérosan vendéget látni. A feleségemet egy darabig nyugtalanította, hogy Baronék ezt esetleg kiitikának fogiák fel.
Csináld a magad módján, édesem biztattam. Ne úgy, ahogy másvalaki csinálná.
Az este csodálatosan sikerült. Az intuícióm súgta meg nekem: itt az ideje, hogy meghívjam. (Egyszer meghívtuk Greent. Azt mondta, nem óhajt eljönni hozzánk vacsorára. Nagyon megkönnyebbültünk. Van Greenben valami sértő őszinteség, ami utólag fölöttébb üdítő.) Az estét bölcsen nem Arthur Baron köré szerveztem. (Mindenképpen megrendeztük volna a vacsorát.)
Igen, Bob?
Hello, Art. Meg akarunk hívni egypár embert vacsorára, mostantól számítva a harmadik vagy negyedik szombat estére. Gondoltuk, milyen jó lenne, ha te meg Lucille is el tudnátok jönni.
Nagyon örülnék, Bob. utána kell néznem.
Pompás, Art.
A felesége még aznap délelőtt fölhívta a feleségemet, azt mondta, mindkét hétvégéjük szabad, és nagyon örülnek a meghívásunknak.
Sokáig maradtak, és többet ettek és ittak, mint gondolták volna. (Még mindig kissé megrökönyödve csodálkozom, hogy ők milyen keveset adnak enni, amikor vendégeket hívnak. Mire hazaérünk, alighanem ők is megéheznek.) Jó erős martinikat kevertem, mindenki ivott, és kezdettől fogva vidám volt a hangulat. Udvaroncnak éreztem magam, miközben a koktélokat kevergettem és töltögettem. Bele-belepillantottam a tükörbe: tökéletes udvaronc voltam. Arisztokratikusan mosolyogtam (Hiú vagyok, mint egy páva.) A cégtől nem hívtam meg senkit. Ott volt egy szerzői jogi szakember, egy televíziós író, egy piackutatási professzor, egy számítógép-szakértő, egy kis reklámcég tulajdonosa, meg egy vezető tőzsdeügynökség igen megnyerő arbitrázs-szakértője, akinek a munkájáról egyikünk se tudott sokat, és mind nagyon kíváncsiak voltunk rá (egy darabig). Az asszonyok mind csinosak voltak és vidámak. A társalgás eleven. A nevetés harsány. A feleségem, amikor megkérdezték, receptötleteket adott az asszonyoknak. Baronék majdnem utolsóként mentek el.
Kösz. Bob. Igazán jól éreztük magunkat.
Kösz, Art. Örülök, hogy eljöttetek.
A feleségem meg én lelkendeztünk, el voltunk bűvölve a sikerünktől, és szeretkeztünk. Az este csakugyan csodálatosan sikerült, de ki lehetett olvasni az atmoszférából és az én ravasz hatodik érzékem még mindig ezt súgja nekem , hogy hosszú-hosszú ideig ne hívjuk meg őkét újra, bár akkor nemcsak hogy oké volt meghívni őket, hanem sokkal-sokkal több, mint oké. A feleségem, a templomjáró kongregacionalista ezt nem érti: őt az Isten egyik szolgája okítja kötelesség és vendégszeretet dolgában. Én mint bejegyzett republikánus azonban többet tudok a protokollról.
Miért nem? szeretné tudni, és makacsságában leheletnyi mohóság van. Nem jöttök ki jól egymással?
Pompásan kijövünk egymással.
Gondolod, hogv nem akarnának eljönni?
Nincs itt az ideje.
Nem tudom, miről beszélsz.
Ki lehet olvasni az atmoszférából. Adj nélkülük vacsorát, ha vacsorát akarsz rendezni.
A feleségem elbizonytalanodik. Derek súlyos jelenléte most ránehezedik a házra, és megváltoztatja a dolgokat. (Lelkesedése gyorsan bágyadtsággá és halva született óhajokká töpörödik. Az örvendetes, hosszú távú tervek, miközben megvalósításukon gondolkodik, elsivárodnak. Utána aztán nem tud mihez kezdeni.) Aztán ott van a lányom, vele is meg kell birkóznunk, ha arra az estére nincsen saját programja, és elhatározza, hogy otthon marad, és megfigyel minket. Vagy bizalmasabban elegyedik a vendégeink közé, mint ahogy szeretnénk, vagy némán keresztülvág köztünk, és mindenki látja az arcán a goromba utálat kifejezését; ha valaki a jelenlevők közül ismeri és üdvözli, hideg biccentéssel éppen csak hogy viszonozza (és egy óra múlva megint ugyanígy átvonul köztünk, és óráról órára megint, amig a feleségem azt nem dünnyögi: Ha még egyszer ezt csinálja, megölöm , és ki nem megy ezt megmondani neki). Lehet, hogy hamarosan eljön az idő, amikor kénytelen leszek csípősen ráparancsolni, hogy ha társaság van nálunk, éppúgy tűnjön el teljesen a szem elől, akárcsak Derek. (Én sem szeretem, ha a gyerekek ott lógnak a nyakunkon, amikor én megyek másokhoz látogatóba.) Derek nyugtalanító problémákat támaszt a másik két gyerekünkkel való kapcsolatunkban is, mert annyi figyelmet kell fordítanunk rá, és mert olyan sok pénzbe kerül. (Hamarosan el kell kezdenem pénzt félretenni, hogy gondoskodjam a jövőjéről.)
Az emberek, valahányszor eljönnek hozzánk, vagy mi megyünk hozzájuk, kötelességüknek érzik, hogy megkérdezzék: Hogy vannak a gyerekek?
Megtanultam félni ettől a kérdéstől.
Remekül, mind remekül érzem kötelességemnek válaszolni, túlzottan is készségesen (hogy a lehető leggyorsabban ejthessem a témát). És a tieitek?
Derek súlyos jelenléte házon kívül is nyomaszt, mert a feleségemben meg bennem még mindig ott lappang az a különleges rettegés, hogy egy este betoppanunk valakihez egy vidám házibulira, és a társaságban összetalálkozunk valamelyikkel a közül a tucatnyi orvos és pszichológus közül, akikhez régebben jártunk, és aki mindent tud róla és rólunk. Eddig ez még nem fordult elő. Jobb szeretjük a nagy, zajos összejöveteleket, ahol általános társalgásra nincs lehetőség; és éberen vigyázunk a kisebb, szertartásosabb társaságokban, ahol a társalgás bármikor váratlan fordulatot vehet, és sarokba szoríthat minket. Ilyenkor aztán gyorsan kell reagálnunk, és másra kell terelnünk a szót, különben körülbelül egy percre föl kell áldoznunk magunkat, és ha köntörfalazva is, de kénytelenek vagyunk arról beszélni, amiről egyáltalán nem akarunk beszélni. (Gyorsan be kell ismernünk. Lehet, hogy más családoknak jólesik beismerni. Nekünk nem. A szobában egyszerre mindenki kényelmetlenül érzi magát.) Még nagy összejöveteleken is gyakran előfordul, hogy félrevon valaki, aki közelebb érzi magát hozzám, mint én őhozzá, és krákogva, fojtott hangon bizalmasan megkérdezi:
A kisfiatok, az a legkisebb, hogy van?
Remekül, remekül válaszolom. Sokkal jobban, mint reméltük.
Mostanára a feleségemnek meg nekem elegünk lett a pszichológusokból, pszichiáterekből, neurológusokból, idegsebészekből, logopédusokból, pszichiátriai gondozónőkből és minden más hasonló szerzetből, akinél csak jártunk, és akit esetleg kifelejtettem torkig vagyunk velük, és hányunk tőlük , a tehetetlenségüktől, hiszen segíteni nem tudtak, a fensőbbséges, vállveregető, lapos közhelyeiktől, miszerint mi nem vagyunk okai semminek, nem szabad bűnösnek ereznünk magunkat, és nincs semmi szégyellnivalónk. Meg vagyok győződve róla, hogy minden fiatal orvos igyekszik morcosan ráncolni a szemöldökét, és minden idősebb orvosnak sikerül is.
Fasz! szerettem volna rájuk üvölteni, mint valami állat. Fasz! Fasz! Fasz! Fasz! Fasz! szerettem volna odasikoltani valamennyiüknek, mint egy kuvik (nem kevésbé annak a kettőnek is, akiknél titokban, a magam ügyében jártam egy-egy rövid viziten). Miért nem tudják azok a naiv hülyék megérteni, hogy bűnösnek akarjuk érezni magunkat, bűnösnek kell éreznünk magunkat, ha meg akarjuk tenni, amit meg kell tennünk?
Higgadtan és egykedvűen azt válaszolnák, hogy az üvöltözésemmel a felelősség alól próbálok megszabadulni, az ismételgetést pedig perszeverációnak neveznék.
És igazuk lenne.
És tévednének.
Tudnék mesélni egyet-mást. Kívülálló el se hinné, hányféle ellentétes felfogást fejtettek ki nekünk a különféle orvosok, és milyen lesújtó véleményeket mondtak egymásról, de mi elhittük. Mindent elhittünk, a jót is. a rosszat is. És ugyanakkor nem hittünk (nem volt más választásunk), és nem volt más választásunk, mint újabb orvosokat keresni, tovább járni a koldusutat.
Organikus.
Funkcionális.
Főleg organikus, de most már funkcionális komplikációkkal.
Nem süket, de lehet, hogy sose fog hallani.
Legalább él.
A prognózis kedvező.
Mire?
Rossz a prognózis.
Jelenleg nem lehetséges prognózist fölállítani.
Soha egyikben sem volt annyi őszinteség, annyi bátorság, annyi józan ész, annyi jellemesség, hogy azt mondja:
Jesszusom... igazán nem tudom.
Azzal kezdték:
Maguk eltúlozzák ezt a dolgot.
És oda lyukadtak ki:
Soha nem fog beszélni.
Valószínűleg nem fogja meghaladni az ötéves kornak megfelelő szellemi színvonalat, ha ugyan eléri. Soha nem lesz jó a koordinációja és az izomkontrollja. Hallatlan türelemre lesz hozzá szükség.
Gyűlöljük őket, egytől egyig, azokat is, akik tévedtek, és azokat is, akiknek igazuk volt. Egy idő után ez nem jelentett többé semmiféle különbséget. Az ok nem számított. A prognózis abszolút biztos volt. Igenis számított az ok. Organikus (szilikonos. Itt vannak a tranzisztorok). Egyszerűen nem úgy működik, ahogy mások. (A rádió nem úgy működik, mint a televízió.) Szó sincs arról, hogy rosszul funkcionálna. Úgy működik, ahogy megépítették (ha ebből a szemszögből nézzük, tökéletesen működik). A szerelés befejeződött. Az áramkörökön nem lehet változtatni. Semmi nem romlott el: nem találnak benne semmit, amit meg lehetne javítani.
Miért nem tudják műtéttel megcsinálni? kérdezte a feleségem.
Mert nem tudnák, hogy vágjanak, és hol varrjanak.
Derek egy működésképtelen modell.
Hiszen csak ne lenne a világon szokott siránkozni a feleségem. Sokkal jobb lenne neki, ha meg se született volna.
Öljük meg a kölyköt tréfálkoztam könnyedén, mikor még azt hittem, hogy egyszerűen csak vele születetten csökönyös (régebben színes fényképeket hordoztam a tárcámban mind a három gyerekemről. Most már nem hordok), mielőtt sejteni kezdtem volna, hogy itt alighanem valami alapvető baj van.
Most már nem mondom ezt többé.
(Szegény, nyomorult kis kutyakölyök. Senki nem áll a pártodon.)
Az én képzeletem terméke. Az élő Istenre esküszöm, az én képzeletem hívta létre.
Bűnösnek érezzük magunkat. Magunkat okoljuk. Sajnáljuk, hogy a miénk. Sajnáljuk, hogy mások tudják, hogy a miénk. Úgy érezzük, bőven van szégyellnivalónk. Itt van, a miénk.
A fejem egy nagy üst.
Az agyam egy független nagyváros, éjjel-nappal teli fényekkel, árnyakkal, alakokkal, kurta színjátékokkal és jól öltözött, fürge kis gnómokkal. A nappalaim lucidusabbak. Sose gondolok úgy Derekre, mint aki veszélyben van; csak a fiamra vagy önmagámra gondolok.
Melodrámák zajlanak a kobakomban, reklámoperák, vissza-visszatérő legendák elveszett kisgyermekekről, akik szerencsétlenül próbálják utolérni önmagukat vagy valaki mást, a tegnapi napot. Tágra nyílt szemmel bámulnak. Mozdulni se tudnak, annyira szomorúak. Sírni se tudnak, annyira mozdulatlanok. Összemosódott, megfakult történeteim is vannak bennem önmagamról, amelyeket le kell fordítani, és olvashatóvá kell tenni. És fájdalom annyi sok folyékony fájdalom. Soha nem csökken. Halmozódik. Ellentétben a hővel vagy az energiával, nem sugárzik szét, nem foszlik el. Mindig teljes egészében megmarad. Mindig több van belőle, mint azelőtt. Mindig elég van belőle a felszín közelében, hogy tápot adjon egy dührohamnak, vagy a kristályosodásig telítsen egy emléket. Parányi, alig észlelt dolgok egy hang, egy íz, egy összegyűrt csokoládéspapír rejtélyes módon dübögő rezgéseket tudnak megindítani bennem, mélyen, belül. Mindez csak az enyém. Több mint elég van belőlük bennem, hogysem bárkivel meg tudnám őket osztani, akit csak ismerek. Elég egy életre, és egy szép napon, hamarosan, amikor ötven-, hatvan-, hetven-, nyolcvan- vagy kilencvenéves leszek, véletlenül meghallok majd egy szót, valaki azt mondja, hogy születésnap, bátyám, anyám, apám, húgom, fiam, kisfiam, kiskutya, frankfurter vagy nyalóka, és könnybe fog lábadni a szemem, és lázban fog égni a bensőm, fel fognak idéződni bennem azok az ősrégi, megoldatlan tragédiák, amelyeknek szereplője voltam, és újra le fognak játszódni a sötétben, a függöny mögött, amely már lehullott. Ez fog történni. Már most; is ez történik velem. Frankfurter. Szívszaggató nosztalgia fog el. Ringlispíl. Sírni szeretnék. Vattacukor. Megszakad a szívem. Úgy érzem, képtelen vagyok folytatni, nem megy tovább.
Meg akarom őrizni az álmaimat.
Golyóscsapágyas görkorcsolya. Elérzékenyülök.
Meg akarom őrizni az álmaimat, még a rossz álmaimat is, mert nélkülük talán egész éjjel nem volna semmim.
Azt mondták, hiányzik nekem az apám. Mintha én nem tudtam volna. (Most már a kisfiam is hiányzik. Elhúzódik tőlem. A szobájában csinálja a házi feladatát, a segítségem nélkül, és nem meséli el többé, mi történik vele az iskolában. Nem tudom, boldogtalanabb-e vagy kevésbé boldogtalan.) Nem mondtak nekem semmit, amit ne tudtam volna. Nem tudtak segíteni. Azt mondták, tökéletesen normális vagyok ez a legsiralmasabb dolog, amit csak életemben valaha mondtak nekem! Idővel és sok kezeléssel orvosolni lehetne ezt az állapotot. Irigyelték a szexuális életemet. (Én is.) Csak az a kár, ebben egyetértettünk, hogy nem élvezem jobban.
(A cég a vezető alkalmazottak esetében szigorúan ellenzi a pszichoterápiát, mert az a boldogtalanság jele, márpedig a boldogtalanság megszégyenítő társadalmi betegség, amelyre nincs mentség, és nincs bocsánat. A rák, a vészes vérszegénység és a cukorbaj mind-mind pompás, sőt, még szklerózis multiplexben vagy Parkinson-kórban szenvedő emberek is előrehaladhatnak és messzire juthatnak a cégnél, & amíg aztán egyszer csak egyáltalán nem szabad többé folytatniuk. De a boldogtalanság az végzetes. Ha a lányom vagy a fiam öngyilkosságot követne el, afölött elsiklanának, mert a gyerekek csinálnak ilyesmiket, és a gyerekek már csak ilyenek. De ha a feleségem ugrana fejest a halálba, anélkül, hogy előzőleg pszichiátriai panaszok miatt kezelés alatt állt volna, ha csak azért tenné, mert boldogtalan, akkor vége lenne a további előmeneteli esélyeimnek. Tönkre lennék téve.)
Azt mondták, sok bennem a keserűség (ami szintén normális. Több bennem a fájdalom, mint a keserűség. Az agyam valóságos tárháza a fájdalomnak, hatalmas, láthatatlan víztárolója a bánatoknak, úgy mélyül, ahogy öregszem, és folyton csak arra vár, hogy az emlékezet megcsapolja és megindítsa az áramlását. A keserűséget ki tudom adni magamból. A fájdalmat csak átélni tudom).
Vannak időszakaim, amikor olyan keserű ellenségesség támad rám belülről azokkal az emberekkel szemben, akiket szeretek, de súlyos személyes tragédiák vagy üzleti kudarcok érték őket, hogy ha az a valami (vagy valaki más) hangot adna bennem azoknak a gyalázatos, aljas szavaknak, amelyek eszembe jutnak, a feloldozás vagy a bocsánatkérés lehetőségétől örökre megfosztva taszítanának el maguktól, és kígyót-békát kiabálnának rám. (Azoknak az embereknek a tragédiái, akik nem állnak közel hozzám, csak távolról érintenek, ha ugyan egyáltalán érintenek.)
Úgy kell neked! Megérdemelted! szeretnék gúnyosan röhögni rajtuk.
(Szeretném leköpni őket.)
Néha félek, hogy esetleg le is köpöm. (Voltam már úgy, hogy egy asztalnál ültem emberekkel, akiket hosszú ideje ismerek, és szerettem volna megérinteni a kezüket.)
Nem én vagyok az, aki szeretne belerúgni Kagle lábába. Folyton új meg új emberek kelnek életre a fejemben, akár akarom, akár nem, és abban a pillanatban állandó lakosokká válnak ott, amint észreveszem őket. Gyakran ellentétesek a szándékaink. De nekik van idejük. Van idejük megszakítás nélkül munkálkodni azon, aminek a végbevitelére odajöttek, bármi légyen is az, és nagy önuralommal oldalognak el olyan sötét helyekre, ahová mindeddig nem voltam képes behatolni. Csordaszám vonulnak ide-oda egy labirintusban, amelynek még soha nem láttam a folyosóit. Az egyik átló mentén van ott egy kis temetőm is, egyforma sírkövek szépen rendezett soraival, ezt a képet talán egy fénykép hagyta bennem, vagy egy fénykép kicsinyített másolata, amelyet valamikor réges-régen, csakugyan láttam. Lehet, hogy emberek vannak benne eltemetve. Időről időre riadt háromdimenziós gondolatok, képzelgések vagy újonnan felbukkant régi emlékek rajai röppennek végig az agyamon, mint egy-egy felrebbenő verébcsapat, aztán eltűnnek a fénytelen, föld alatti lyukakban. Vissza is tudom idézni őket, amikor csak akarom, ha eszembe jutnak, és nem sajnálom a fáradságot, de egyszerre mindig csak egyet. Az az ember, aki szeretne Kagle-nek a lábába rúgni, lezser, nagyvilági fickó, fekete selyemharisnyát és szürke csíkos öltönyt hord. Körülbelül velem egykorú férfi, gondosan nyírott, ősz hajjal. Persze picike; el kell férnie odabenn. (Még azok a baljós, hatalmas, gonosz óriások is mind picik voltak, akik egész életemben folyton fenyegettek lidérces álmaimban; csakhogy én magam meg sokkal kisebb vagyok.) Úgy látszik, sokkal jobban kiismeri magát agyam kövezett folyosóin, mint én, mert különféle környezetekben tűnik fel újra meg újra, gyakran újságot olvas, a lábfejét kényelmesen átveti a térdén, várja az alkalmas pillanatot. Úgy véli, neki több ideje van, mint nekem. (Nincs.) Azt hiszem, lehet ott egy szauna is, mert gondolataim jómódúbb, jobban nevelt lakói közül a jelek szerint sokan abba a típusba tartoznak, amelyik tollaslabdázás után szeret kényelmesen elheverészni a forró gőzben. Azt gyanítom, titokban van valahol egy homoszexuális lokál is. Mindenféle apró üzletek vannak, ahol gonosz csempészáruk cserélnek gazdát mocskos, borotválatlan férfiak közt, akik ismerik a dörgést. Mocskos, borotválatlan férfiak mutogatják a micsodájukat nekem és mindkét nemű gyerekeknek, és büntetlenül megússzák. Minden bűn büntetlen marad.
Aljasok ezek a gonosz, mocskos, miniatűr emberkék, akik benépesítik az agyamat, mint élő ujjacskák, amelyeknek arcuk és lelkűk van. Egyesek kalapot viselnek. Szenvednek. Én szenvedek. Gyerekek bolyonganak. Asszonyok sírnak. Anyák fekszenek a halálos ágyukon. Félek mindig féltem tőle , hogy bármely pillanatban sikoltozás, jajveszékelés vagy zokogás törhet ki a fülemben, aztán tüstént belekapcsolódnak belülről az összes többi meggyötört hangok, és soha nem lesz vége. Nem tudhatnám, hogy csak képzelem-e. Nem is számítana. Hallanám. Pöttöm lények mocorognak, érzem őket, trágár. cinikus vénemberek jönnek-mennek, hegyes mankójuk és hegyes szakálluk van, kegyetlen, gátlástalan szemükben rágalmak villognak. Sértegetnek. Ugolino egy fejet eszik: az enyémet (az a rohadt strici).
Senki nem fog segíteni. (Csak a feleségem húga jut elég közel az igazságnak ahhoz a neuralgikus pontjához, amelyet nem akarunk felfedni, de érzéketlen az arca, szívtelenek az indokai, és szeretném pofon ütni.)
Adjatok túl a kölykön mondja, szinte parancsolóan, csúfolódó élvezettel, a maga érdes, tolakodó módján, támadóan kihasználva az előnyét, mi meg. kénytelenek vagyunk egyesült erővel ellenállni neki és visszaverni.
Úgy kell nektek! Megérdemlitek! szinte hallom, ahogy a pofánkba vágja, rosszindulatúan, a saját hangomon, a saját szavaimmal. Örülök, hogy ez történt. Örülök, hogy veletek történt, akiket ismerek, és nem másokkal, akiket nem ismerek, akik valahol messze laknak.
Szeretném megütni, mert úgy érzem, belém lát, ellopja a gondolataimat, és rákényszerít, hogy megtagadjam őket.
Meg akarunk szabadulni tőle. Intézetbe akarjuk adni. És tiszteletre méltó, tekintélyes állású emberekre van szükségünk, akik ezt tanácsolják nekünk. Nincs bátorságunk nekünk magunknak, egyedül megtenni. Mit fognak gondolni rólunk az ismerőseink?
Szívtelenség.
Embertelenség.
Túl akarunk adni rajta, és félünk.
(Hallunk emberekről, Connecticutban, New Yorkban, Long Islandon és New Jerseyben, akik otthon akarják tartani a magukét. Miért?)
Ne csináljátok figyelmeztetett bennünket következetesen a feleségem húga, úgyszólván attól a naptól fogva, hogy nem maradt többé semmi kétség (ami túlságosan is hamar bekövetkezett). Csináljátok meg gyorsan. Ne legyetek képmutatók. Minél tovább vártok, annál nehezebb lesz mindenkinek.
Ez a javaslat szörnyűséges volt. (Könnyebb volt a képmutatás.)
Ne mondd még egyszer! rivall rá a feleségem a legutolsó alkalommal. Soha többé nem akarom hallani. Ha még egyszer szóba hozod, nem eresztelek be ide többé. Ezt komolyan mondom.
Elegem volt ebből! üvöltök a feleségemre, utána. Soha többé nem akarom hallani. Erről többet ne beszéljen. És a többi gyerekekről se. Ha megteszi, kirúgom. Ha te nem vagy hajlandó megmondani neki, majd megmondom én.
Megmondtam neki. Hallottad. Mit gondolsz, olyan könnyű volt?
Csak azért reagáltok így, mert tudjátok, hogy igazam van válaszolta önhitten a húga.
Ő csak segíteni próbál folytatja a feleségem bűnbánóan. Most már sajnálom, hogy kiabáltam vele.
Dehogyis próbál. Te azt képzeled, hogy segíteni próbál? Bárcsak költözne Arizonába az anyádhoz.
Itt van az üzlete.
Ez a nő a feleségem jellemének egy vékony, sötét, belső burka, amelyre a feleségem soha nem volt képes úgy ránézni, hogy ne támadt volna azonnal lelkiismeret-furdalása. Az én egyéniségemnek is az egyik rejtett oldala (és ezt gyakran ki is mutatom otthon a családomnak, és bosszúálló ujjongással tárom fel magam előtt éber képzelgéseimben), ugyanúgy, ahogy Derek is az, amikor időnként fel-feltámad bennem a vágy, hogy megint beszélni nem tudó, tehetetlen kisgyerek lehessek, aki teljesen a szüleire, a bátyáira és nővéreire szorul. (Csak azt nem szeretném, ha intézetbe küldenének.) Mostanában mindenki saját magamra emlékeztet körülöttem. Még Kagle is önmagamra emlékeztet. (Green nem. Greent csodálom. Arthur Baron sem; úgy veszem észre, azokkal, akik különbek nálam, vagy olyan emberekkel, akiknek több vonzó tulajdonságuk van, mint nekem, nem azonosítom olyan könnyen magam. Csak olyanokkal, akik rosszabbak.) Arthur Baron soha nem hozza szóba előttem Dereket. De Andy Kagle igen; gyűlölöm is érte. (Meg tudtam volna ölni. amikor vasárnap meghívás nélkül beállított hozzánk, és kenetteljesen és beképzelten közölte velem, hogy ez volt az Isten akarata. Őt is szerettem volna pofon ütni.) | Izzó dühbe gurít, amikor valaki beszélni kezd róla (szeretném megölni), bár azt is remélem, hogy nemsokára a világon mindenki, összefogva, egyazon pillanatban mondja majd nekem:
Küldjétek intézetbe azt a gyereket.
Ez nem fog megtörténni.
Nem kell közvéleménykutatást tartanom a családtagjaim közt, hogy megtudjam, mit akarunk. Még az én szőke, szeretetre méltó, , jószívű kisfiam, akit minden válaszút megdöbbent, még ő sem gondolja tulajdonképpen komolyan, amikor könyörög:
Ne.
Tulajdonképpen azt akarja mondani:
Kérlek.
De kérlek, olyan gyorsan tüntessétek el, hogy a szem ne lássa, az ész ne jegyezze meg, és ne emlékezzen rá.
Kagle a városból, egy benzinkúttól hívott föl, azt hazudta, hogy véletlenül éppen erre jár, és szeretné üdvözölni a családot. Nyúzott volt, árnyékok ültek a szeme alatt az álmatlanságtól, és nem telt tőle több, csak egy kényszeredett, ideges mosoly, még azt is erőltetnie kellett.
Te sok mindent hallasz mondta bizalmasan. Most az egyszer tényleg aggódom. Mondott rólam valaki valamit?
Hallottam, hogy megint Toledóban voltál.
Még csak szóba se hozták nekem a közgyűlést. Ilyenkorra már meg szokták adni a témát.
Lehet, hogy nincs nekik.
Beszélnem kell Horace White-tal. Vele és Arthur Baronnal. Soha semmi dolgom nincs Horace White-tal.
Lehet, hogy van neki valami elképzelése.
Kettővel egyszerre csicsergi nekem Kagle, rám kacsintva, mihelyt a feleségem elindul visszafelé a konyhába.
Füstösökkel?
Nem veszi észre az iróniámat.
Kell a fenének. Toledóban nem. Ott jó összeköttetéseim vannak. Egyszer velem kéne jönnöd. Gondodat viselném.
Meghívjam vacsorára? kérdezi a feleségem.
Ne.
Olyan boldogtalannak látszik.
Tovább akar menni.
Nem is érdekel már mondja Kagle, és végighúzza keze fejét a száján, megtörli az ajkát. Úgyis ráunok, ha mindig ugyanazt csinálom. Hol vannak a gyerekek? Szeretném üdvözölni őket, mielőtt elmegyek.
Kinn játszanak.
Mi van a kicsivel? Akinek az agyi defektusa van?
Pihen. Muszáj neki.
Tudod, nem szabad hibáztatnod magad a kisfiad miatt mondja Kagle, miközben visszakínlódja magát a kocsijába. Én se hibáztatom magam a lábom miatt. Ez volt az Isten akarata.
Hát persze, Andy felelem neki gonosz mosollyal, a fogamat csikorgatva. Te meg ne aggódj az állásod miatt. Ha elveszíted, az is az Isten akarata lesz.
Hehehehe kuncog fel hamis vidámsággal.
Hehhehe.
Miért nem hagytad, hogy itt maradjon vacsorára? kérdezi a feleségem.
Mert nem akartam.
Ez az Isten akarata.
Megkaptam Kagle állását.
Máma Andy Kagle-lel voltál mondja a feleségem.
Honnan tudod?
Sántikálsz járás közben. Rosszabbodik a lába?
Nem. miért?
Csúnyábban sántítsz. mint valaha. Szinte tántorogsz.
Kiegyenesedem Kagle egyik jellegzetes testtartásából, és immár saját lomha pózomban támaszkodom az emeletre vezető lépcső egyik korlátoszlopának.
Nem. Olyan, mint volt.
Ferde szemmel néz rám. Megint borozgatott, miközben segített a cselédlánynak elkészíteni a vacsorát. Elhomályosodott szeme meredt és türelmes. (Nem tudok a szemébe nézni.) Érez valamit, és kíváncsisággal vegyes óvatossággal tapogatódzik.
Akkor biztosan hosszú ideig voltál vele.
Megkaptam az állását.
Micsoda?
A mai napon előléptettek.
Hová?
Kagle állásába.
Kagle-ébe?
Végül csak összejött.
Erről az állásról volt szó?
Gratulálj.
Tudtad, hogy az ő állásáról van szó?
Nem.
De igen, tudtad.
Valami azt súgta.
Mi történt vele?
Semmi.
532 És mi fog? Láttam, hogy hogy nézett ki.
Kirúgták.
Atyaisten.
Én rúgtam ki, ma. Ő még nem tudja. Bár azt hiszem, tudja.
Kirúgtad, te?
Muszáj volt, az Isten verje meg. Nem fogják kirúgni. Áthelyezik valahová, máshová, amíg el nem megy, vagy nyugdíjba nem vonul. Nem tarthatom ott magam körül. Azok után, hogy ő volt a főnök, semmi hasznát nem tudnám venni. Csak zavart kelt. Hanyag. Leszólná a munkámat.
Két gyereke van.
Nekem is.
Neked három van.
Na és akkor?
Megint megfeledkeztél Derekről.
Na és akkor?
Mindig megfeledkezel Derekről.
Na és akkor?
Na és akkor az öregapád. A feleségem részeg és dacos.
Mi a fészkes fenét kellett volna csinálnom?
Én különb vagyok nálad mondja nekem.
Szeretnél egy új házat, nem? Tetszett neked a gondolat, hogy jobb állást kapok, nem?
Azelőtt azt hittem, hogy nem vagyok folytatja. De különb vagyok. Szereted azt hinni, hogy te vagy a különb. De nem. Én vagyok a különb.
Igen? És még különb lennél, ha abbahagynád a délutáni borozgatást.
Az anyádnak igaza volt.
Őt hagyd ki ebből.
Egyszerűen nem vagy jó. Semmirekellő vagy.
Mondtam, hogy őt hagyd ki ebből.
Én sose gondoltam, hogy én jó vagyok.
Folyton pénzért nyaggatsz, nem?
Nem igaz, nem nyaggatlak.
Egy fenét nem.
És ők se. Nem nyaggatunk mi téged olyan sokat a pénzért.
És csodálkozol, hogy miért nem mondom neked, hogy szeretlek, mi?
Én soha nem gondoltam magamról, hogy különösebben jó lennék akármiben. Ezt a leplezetlen lenézést, ezt a hideg, kimért megvetést még soha nem láttam rajta. Te se segítettél ebben valami sokat.
Kagle nem dühös rám. Te miért dühöngsz?
Nem-e?
Nem. Sőt, ő javasolta, hogy engem állítsanak a helyére.
Ugyan már gúnyolódik ajkbiggyesztve, és lekicsinylően csóválja a fejét. Te már hónapokkal ezelőtt tudtad. Ö csak egyszerűen rájött.
Ebben kezdesz egész jó lenni.
Te tanítottál rá.
Legalább kaptál tőlem valamit.
De most már tudom, hogy különb vagyok náladnál, igaz?
Nálad. Olyan nyelvtani alak nincs, hogy "náladnál".
Öcsi-pöcsi.
Hát ezt honnan szedted?
Tőled. Álmodban mondtad.
Fölmegyek. Ezt nem tudom elviselni.
Öcsi-pöcsi. És a vacsorával mi lesz?
Rám ne számíts. Én majd odafönn ünnepelek, egyedül. El kell kezdenem dolgozni a beszédemen.
Miféle beszéden?
A nagy beszéden, amivel majd meg kell nyitnom a közgyűlést. Most már én vagyok a főosztály vezetője. Lehet, hogy ez idehaza nem sokat jelent, de ott fene sokat jelent. Én vezénylem az egész parádét. Azt csinálhatok, amit csak akarok.
Visszaültetheted Andy Kagle-t az állásába?
Menj a francba mondom neki.
Semmirekellő vagy, igaz?
Megmondtam neked. Figyelmeztettelek. Nem tűröm, hogy még egyszer az életben ezt mondd nekem.
Azt mondok, amit akarok! kiabálja vissza indulatosan. Nem félek tőled.
Igen, ezt sokszor mondod nekem emlékeztetem rá. Aztán kijózanodsz, és rájössz, hogy félsz.
Összeomlik. Te strici. Gyorsan kibuggyan a könnye, és végigfolyik az arcán. Megint te győztél a vitában, igaz?
Nem érzem úgy, hogy győztem. Ahogy fáradtan fölkaptatok a lépcsőn, úgy érzem, veszítettem. Kimerítő napom volt a hivatalban. Az értekezletek pontosan öt órakor fejeződtek be, hogy a pletykáknak legyen idejük másnapig elterjedni és bejárni a céget. Kagle tovább lődörög benn, mint mi többiek, hogy elismerően megerősíthesse őket.
Szeretném tudtodra adni, hogy nekem nagy részem volt benne mondja nekem. Viaskodtam érted Arthur Baronnal, amikor felkért, hogy javasoljak valakit, aki szerintem csakugyan kézben tudná tartani az ügyeket. Olyanokra gondoltak, mint Johnny Brown, vagy valamelyik kirendeltség igazgatója. Megmondtam nekik, hogy te sokkal jobban értesz hozzá, mint közülük bárki. Most én végre fölszabadulok, csinálhatom azt a fajta tűzoltómunkát, amit szeretek. Ne félj semmitől. Én mindig ott leszek és segítek, amiben csak tudok.
Dehogyis leszel.
Kösz, Andy. Mi ez, amit ott adtak neked?
Egy örökmozgó masina, Horace White-tól kaptam. Lefogadom, sose tudnál rájönni, hogy működik, ha nem tudod, hol van benne eldugva az elem.
(Az elemek kimerülnek. A közgyűlés után még lesz körülbelül tíz napja, aztán pár hétre szabadságra kell mennie, és jön az áthelyezés. Vagy a nyugdíj. Megvan a tervem.)
Mit szóljak én? erősködöm Johnny Brownnak, aki szkeptikusan elállja az utamat, izzik benne a harciasság, és csatára készen szegezi előre izmos állát (miközben alighanem azon tűnődöm, nem fog-e vajon irgalmasan véget vetni a feszült várakozásomnak azzal, hogy állon vág, most mindjárt, az elején). Egy tollpihével le tudtak volna dönteni a lábomról, annyira meg voltam lepve, amikor megmondták nekem.
Hallottam a jó hírt, már a kismadarak is csiripelik gratulál Ed Phelps lágyan kuncogva.
Green elől meglógok. Reddel nem találkozom. Hazafelé a vonaton feszültnek és kimerültnek érzem magam. Rám férne a feleségem valamelyik nyugtatója. Még be sem lépek a házba, máris sajnálom magamat, és nem tudom, miért. Mielőtt leülnék a dolgozószobámba és magamra csuknám az ajtót, bemegyek a fürdőszobánkba valami idegcsillapítóért.
Remélem, a gyerekek komoran és megütközve sutyorognak odalenn: Mi baja van apunak? , Derek gondozónőjével együtt, és remélem, Derek is megérzi valahogy, hogy odafönn vagyok a dolgozószobámban, és be van csukva mögöttem az ajtó.
Nem érzi jól magát válaszolja a feleségem, remélem, sajgó lelkiismeret-furdalással.
Szeretném azt érezni, hogy a dolgozószobám vagy az irodám csukott ajtaja ugyanazt a baljós, elidegenítő hatást kelti a többiekben, amit bennem ébreszt egyes emberek csukott ajtaja. (Még mindig meg vagyok sértve, amiért a lányom örökké csukva tartja a szobája ajtaját, amikor odabenn van. Mostanában már a fiam is ezt csinálja.)
Sajnálom, hogy valaha is megmondtam a feleségemnek, amit, azt hiszem, az anyám mondott, mielőtt meghalt. (Azt is sajnálom, hogy álmomban azt mondtam, “öcsi-pöcsi". Most már majd ezt is a fejemhez vagdoshatja.) Nem tudom, miért bíztam meg valaha is benne. (Az embernek el kell határoznia, hogy soha semmi személyes dolgot nem árul el a feleségének.) Még csak biztos sem voltam benne, mondta-e egyáltalán az anyám. Az utolsó néhány alkalommal, amikor elmentem meglátogatni abba a szanatóriumba, még abban sem voltam biztos, megismer-e, legalább egy-egy pillanatra, vagy emlékszik-e, hogy ott jártam, miután szó nélkül elüldögéltem az ágya mellett addig a tizenkét, később már csak tíz percig, amíg vele maradtam. Nem vittem neki többé ajándékot, fűszeres húsokat, halakat és mézes süteményeket: már nem tudott enni. Nem meséltem neki pletykákat. Már nem hallott. Legtöbbször még akkor sem voltam biztos benne, látja-e még, hogy ül ott valaki, amikor rajtam tartotta a tekintetét.
Semmirekellő vagy mondta. Hang nem hallatszott, csak halk, ziháló lélegzet, ajkán némán formálódtak a szavak. Meg voltam lepve, és előrehajoltam szájának ürege fölé, amelyre nem tudtam többé egyenesen ránézni, és kértem, ismételje meg, amit mondott. Egyszerűen nem vagy jó.
Azt hiszem, ezt hallottam, azt hiszem, ezek voltak az utolsó szavak, amelyeket mondott nekem. Ha százkilencven évig élek, akkor sem fogok soha többé egy szót se hallani tőle. Ha a világ még hárommilliárd évig kitart, akkor sem lesz hozzám több szava.
Szép dolog, hogy egy haldokló anyának ezek legyenek az utolsó szavai a gyerekéhez, mi? Még akkor is, ha az felnőtt, családos ember, akinek felesége és három gyereke van. Amikor meghallottam, jobban sajnáltam önmagamat, mint őt. Ő úgvis haldoklott.
De nekem lovább kellett élnem.
Nem tudom, miből gondoltam, hogy biztonságos dolog megbízni a feleségemben. Hosszú idő kellett hozzá. Olyan szomorúnak éreztem magam. Rozsdás konzervdoboz volt a világ. Belekucorodtunk a kihajított, ócska autógumikba, és megpróbáltunk legurulni a lejtős utcákon. Soha nem tudtunk. Skirót fabrikáltunk golyóscsapágyas görkorcsolyákból. Gyalog járni könnyebb volt. Amikor elestem, anyám fölkapott és megcsókolt, ahol fájt, hogy meggyógyítsa.
Soha nem lett volna szabad elmondanom a büdös kurvának. A kurvák nem felejtik el az ilyesmit.
***
Az agy burkai. (Burkai agyamnak, hogy fájnak, sajognak.) Agyam burkainak száma három, és a gyűjtőnevük meninges. Kívülről veszik körül az agyamat. A legbelsőnek pia mater a neve. Ez egy finom, rostos, erekkel sűrűn átszőtt hártya (gondolom, telis-teli van erekkel és hajszálerekkel). Érzem a nyomást, amely belülről nekifeszül. Mindenféle dolgok lökődnek neki bugyborogva, mintha minden pillanatban fölrobbanhatnának. Időnként sajt-founde-re emlékeztet. A pia mater, amelyet két támasztó réteg erősít meg, az arachnoid és a dura mater, szilárdan ellenáll az agy kifelé terjeszkedő nyomásának, visszanyomja. Időnként ez fájdalommal jár. A pia mater név arab szavak tökéletlen latin fordításából származik, amelyek azt jelentik (hahaha), hogy gyöngéd anya.
A FIAM NEM ÁLL TÖBBÉ SZÓBA VELEM
A fiam nem áll többé szóba velem. Azt hiszem, ezt nem bírom elviselni. (Úgy látszik, nem szeret.) Nem bízik már bennem.
Időnként, amikor visszautasítja a közeledésemet, sírni szeretnék. Eszembe jut a visszautasítása, és ez a szívemet szaggatja. Miért nem akar többé beszélgetni velem? Szeretném, ha én lennék a legjobb barátja. Hát nem tudja, hogy valószínűleg jobban szeretem, mint bárki mást a világon? Azt mondta, azelőtt sokszor azt álmodta, hogy be volt csukva a szobánk ajtaja, és nem tudott bejönni, hogy lásson minket. Mostanában én álmodom, hogy be van csukva a szobája ajtaja, és nem tudok bemenni, hogy lássam.
Lefekszik, még csak jó éjszakát se kíván, és magára csukja az ajtót.
Forog körülöttem a világ, érzelmeim örvénylő csigavonalban tekerednek le. Már nem jár hozzám felvilágosításokért, mint azelőtt, és nincs többé módom megtudni, min gondolkodik, kik a barátai, mik a kedvencjátékai, mennyi baja van az iskolában és a házi feladataival. Lesem a híreket Forgionéról. Úgy viselkedik, mintha haragudna rám. Ha nem akarom megsérteni, vagy ha alattomban nem kérdezek meg valaki mást, és nem derítem ki, képtelenség többet megtudni róla, mint amennyit el akar mondani. (Kíváncsi vagyok, nem érzi-e úgy, hogy kémkedek utána.)
Máma fölmásztam az iskolában a kötélen jelenti be egyik este, amikor későn, sötétedés után jön haza vacsorára; a szeme meleg fényben ragyog, arcán és ajkán egészséges, férfias pír ül a testmozgástól és az izgalomtól. Majdnem egészen a tetejéig fölmentem. Mit szólsz? Lefogadom, a plafont is meg tudtam volna érinteni, ha lett volna bátorságom megpróbálni.
Na és megérintetted már a plafont? kérdezem tőle.
Miért kérdezgeted ezt folyton? buggyan ki belőle a szemrehányás, aztán bemegy a szobájába.
Távolodik tőlem, pedig nem akarom. Kizár engem. Látom a fiam meg a lányom szobájának a csukott ajtaját, és a cégnél lévő csukott ajtókra gondolok, erről meg émelyegve jut eszembe az a sok csukott kredenc- és szekrényajtó, amit a városi lakásunkban minden reggel és minden este ki kellett nyitnom, mögöttük azok a csalétekkel fölszerelt rugós egérfogók, amikor megpróbáltuk megfogni vagy megölni azokat az egereket. Azok sem voltak azok a régi szép idők.
Emlékszel emlegetem föl a feleségemnek benn a városban azokra az egerekre? Arra az időre, amikor egereink voltak?
Nem egerek voltak mondja a feleségem. Svábbogarak voltak.
Azok is voltak.
Egér nálunk sose volt.
És féltem, hogy agyon kell ütnöm egyet egy magazinnal.
És féltél megölni őket. Nem szerettél rájuk lépni. Nem szeretted, ahogy összeroppannak. Legtöbbször nekem kellett csinálni a papucsommal. Pedig én se szerettem.
Lehet, hogy téved.
Az utóbbi időben romlik az emlékezetem, felismerhetetlenül összeolvad a képzeletemmel, erőlködnöm kell, hogy szétválasszam a kettőt. Emlékszem, egyszer gyerekkoromban fölébredtem és üvöltöttem, mert álmomban nyüzsögtek az ágyamban a svábbogarak, már fölgyújtották a villanyt, és már teljesen fölébredtem, de utána még percekig láttam őket, ahogy mindenfelé szanaszét futkosnak a szobában, míg csak el nem tűntek a szemem elől. A bátyám jött oda megvigasztalni (aki egyszer hozzám vágott egy darab szenet), és gyöngéden mindaddig ott üldögélt mellettem, amíg csak féltem. Most már nincs többé bátyám. Valamelyik gyerekem elfelejtettem, hogy melyik évekkel ezelőtt rosszat álmodott, harapós halak úszkáltak az ágyában, és tüstént eszembe jutott, hogy hiszen én is szenvedtem ugyanettől.
Halak voltak az ágyamban zokogtam reszketve. Úszkáltak a takarómon.
Most már nincsenek vigasztalgatott a bátyám türelmesen. Nézd csak meg, meg fogod látni.
542 Az előbb se voltak! kiáltottam fel, még mindig zokogva. De mégis láttam őket.
Mindenfélét látok, ami nincs is. Valamikor régen ébren feküdtem az ágyban, hallgatóztam, és vártam az embereket, akik értem jönnek és ellopnak. Féltem a sötétségtől. Kábult nyöszörgést és zokogást hallottam a lakás másik végéből. Amikor kilopództam a szobámból, megszűnt. Mikor visszamentem a szobámba, újrakezdődött, és szabálytalan időközökben egészen addig folytatódott, amíg el nem nyomott az álom. Régebben a fiam is félt a sötétségtől, de most már nem fél. (Nem vagyok benne biztos, nem szerettem-e jobban, amikor félt. Azt hiszem, boldogabb voltam vele, amikor nagyobb szüksége volt rám.) Mostanában sötétedés utánig elmaradozik, néha már kezdek aggódni miatta, és nem mondja meg nekünk, hol volt vagy kivel, csak ha megkérdezzük. Nem akarom, hogy kizárjon az életéből.
Az idén, mikor az iskolalátogatási hét lesz kezdem el az ármányos tervezgetést a feleségemmel , megpróbálok ellógni és beszélni Forgionéval meg az igazgatóval, hogy amit csak lehet, megtudjak róla.
Azt akarja, hogy ne menj be az idén. És azt akarja, hogy én se maradjak ott egy óránál tovább.
Miért nem mondta ezt meg nekem?
Nekem megmondta.
A lányom meg ellopta a kocsit az egyik barátnőjével, a feleségemnek azt mondta, én engedtem meg, hogy elvigye, nekem meg azzal az alibivel hozakodott elő, hogy a feleségem félreértette őt. Mikor aztán elővettük, közrefogtuk és csapdába ejtettük, sírva fakadt. Azt mondta, mi mindig csak pikkelünk rá. Azt mondta, kedvesebb vagyok a fiamhoz, mint őhozzá. Azt mondta, alig várja, hogy leérettségizzen és főiskolára menjen, csak hogy itthagyhasson minket. Azt mondta, tudja, hogy nem akarjuk, hogy köztünk éljen.
Ha vennétek nekem egy kocsit mondta szipogva , nem kellene hazudnom, hogy kocsihoz jussak.
Azt hiszem, előbb vagy utóbb kénytelen leszek venni neki (inkább a magam kedvéért, mint az övéért). Addig fog zaklatni, amíg bele nem fáradok. Örülök, hogy emelkedik a benzin ára, a szegény munkásembereknek nem telik majd rá, az olyanoknak meg, mint a lányom meg én, több lesz az elégnél.
Legalább nem találkozik többé azzal a fiúval mondja a feleségem. És kábítószert se szed.
Gondolod, hogy én hiszek neki?
A barátnőivel kocsikázik. Korán hazajön. Hétvégeken se jár el többé annyit. Nem vetted észre? Csüggedten lehajtja a fejét, szomorúan habozik. Bárcsak járna. Nincs neki mit csinálnia.
Úgy érzem, reménytelen küzdelembe gabalyodtam. A jóslatok beteljesednek. A hivatalban mostanában jobban megvagyok. Akkor is biztonságosabban érzem magam, ha otthon vagyok (otthon nem érzete magam biztonságban. Könyörtelenül kicsúszik a kezemből a dolgok irányítása. A cégnél a dolgok irányítását nem eresztik ki a kézből), de minden figyelmemet a hivatali munkámra tudom összpontosítani, ahol a feladatok felismerhetők, a kötelezettségek mind világosan elhatárolhatók. Tudom, mit kell tennem: egyelőre szívélyesnek és barátságosnak kell lennem itt a központban mindenkihez, még azokhoz is, akik eltávolíthatók, és hűvösnek kell lennem, és tartanom a távolságot minden alárendeltemmel a vidéki kirendeltségeken. Senkinek nem szabad magát biztonságban éreznie. Mindenkit feszült várakozásban kell tartanom azokra a zárt ajtók mögött hozott döntésekre nézve, amelyek azokon az értekezleteken születhetnek, melyeknek most már én is résztvevője vagyok. (Királyválasztó lettem.) A közgyűlés előkészületei kitűnően haladnak, mert azok közül, akik a végrehajtásukkal megvannak bízva, senki nem érzi magát biztonságban. Irigykedve, reménykedve, félve, becsvágyóan, gyanakodva és csalódottan néznek rám. A kis titkárnőm gratulál, és reméli, hogy magammal fogom vinni. Nem fogom. Azt fogom neki mondani, hogy pótolhatatlan ott, ahol van. Kagle titkárnője különb oltalmat fog nekem nyújtani, mert meggyőzőbben hazudik, és ügyesebben tudja eltussolni a dolgokat. A volt osztályomon ott van Schwoll, az okosjani, Holloway, az a gyönge fráter, van egy új tehetséges fiatalember, aki nem fog a cégnél megmaradni, meg egy idősebb aktakukac, aki nem fog elmenni, továbbá még három beosztott, akik elég szorgalmasan megcsinálják, amit mondanak nekik. A költözködés napján kéjjel hagyom ott valamennyit. Új, ideiglenes irodám egy ablaktalan helyiség lesz, szemben Kagle-ével. Arthur Baron és Horace White azt mondták Kagle-nek, hogy mindaddig ott lehet a tágas főnöki irodájában, amíg csak a cégnél marad. (Csak azt nem mondták meg neki, hogy milyen rövid ideig engedik maradni.) Greennek utódot kell keresnie a helyemre. Kíváncsi vagyok, ki (kivel) tölti be. Még nem döntöttem el, hogyan bánjak Greennel. (Még nem fél tőlem annyira, amennyire érzésem szerint félnie kellene.)
Gondoltál valakire, akit ajánlani tudnál a helyedre? kérdezi a költözködés napján, elég nyájasan, de van valami gonoszkodás a modorában, amitől éber és óvatos leszek. Olyasvalakit szeretnék, aki különb nálad teszi hozzá könnyed malíciával, abban a pillanatban, ahogy bólintok.
Sokkal többet is kell majd fizetned neki tréfálkozom.
Fizetek boldogan tromfol le. Meg fogja érni.
Green még egyáltalán nem fél tőlem, és lehet, hogy egy ideig hízelgéssel kell majd boldogulnom vele.
Mit szólnál Kagle-hez? érdeklődik kedvesen. Mit gondolsz, elég jó erő ahhoz, hogy betöltse a helyedet?
Nem lenne rá hajlandó. Attól tartok, nagy lecsúszásnak tekintené.
Ahhoz képest, amit te tervezel a számára, nem.
A különleges programokhoz képest?
Neked?
Hát persze.
Miután a te kezed alatt dolgozott, nagy előrelépésnek tekintené.
Jack esedezem neki békülékeny hangon , neked most már illene félned tőlem. Legalábbis egy kicsit.
Te már tudtad ezt a dolgot, amikor én utoljára megfenyegettelek, nem?
Hallgatnom kellett.
És egyébként is féltél tőlem.
Nem féltem.
Lehet, hogy az ítélőképességem rossz, de a szemem az nem. Ekkorát nem tévedhettem.
Hipnotizálni tudtál.
Merő izzadság voltál. És még most is félsz tőlem. Még ebben a percben is.
Megadóan vigyorgok. Még mindig hipnotizálsz.
És mindig is félni fogsz.
Ebben nem vagyok olyan biztos. Nem kell veled többé kettesben értekeznem. Megkritizálhatlak mások előtt. Lelőhetem a programjaidat, és visszadobhatom a munkádat.
Ezt akarod?
Inkább nem. Szívesebben venném a segítségedet. Csak ne csinálj bolondot belőlem.
Olyasvalakivel, mint te, nehéz ennek ellenállni.
Tudom. Most is kísértésben vagy. Mássz valaki másnak a képére, ha azt akarod, hogy prézlivé aprítsanak. Próbálkozz Lester Blackkel. Tőle elég gyorsan megkaphatod.
Green nem tudja fékezni magát, elvörösödik dühében. Ha megpróbálnám vág vissza indulatosan , valószínűleg ott találnálak az utamban, amint éppen balzsammal kenegeted a pofáját.
És most egy pillanatra én kerülök fölénybe. Már kezded pírongatom szelíden.
Nehéz megállni.
Most megint kezded.
Egyre nehezebb. Hogy fogsz bánni velem?
Tisztelettel. Jobban, mint Kagle. Félve... még nem akarok veled összeakaszkodni, az idén nem. Mindenki előtt nagyon kedves leszek hozzád, ha nem teszel nevetségessé, amiért kedves vagyok.
Kedves leszel? Ez már magában is megalázó számomra.
Ez az a része a dolognak, amit élvezni fogok helyeslek neki barátságosan. Most azért mosolygok, mert tudom, hogy ez az igazság. Nem azért, mert máris élvezem. Még nem. Jack, itt nagy változás történt. Én már nem neked dolgozom. Most már neked kell tőlem félned emlékeztetem rá. Ezt te is tudod.
Attól félek, képtelen vagyok rá.
És Greennek még mindig megvan az a baljós varázsereje felettem! Rátaposhatok, szembeköphetem, összetörhetem, idegösszeomlásba kergethetem, a belét kitéphetem, hogy kórházba kerül a kolitiszes görcseivel; fiatalabb, erősebb, nagyobb és egészségesebb vagyok nála, és ugyanolyan könnyen állon vághatom, ahogy Johnny Brown állon vághat engem és mégis, még mindig baljós varázsereje van fölöttem. Még mindig félek tőle, és megint patakzik a hónom alól az izzadság.
Nem csoda, ha egyre inkább kísérteties látomások és élmények prédájául esem. (Vannak köztük, amelyek csiklandozzák a képzeletemet. Vannak, amelyek nem.)
546 Tegnapelőtt bementem egy bisztróba, hogy megegyek egy véres roastbeef-szendvicset, egy diétás zsömlével, és azt hittem, a borbélyomat látom a pult mögött.
Hát maga mit keres egy bisztróban? kérdeztem.
Én nem a maga borbélya vagyok felelte.
Attól féltem, hogy kezdek megbolondulni.
Egy héttel ezelőtt kinéztem a taxi ablakán, és Jack Greent láttam, koldult az esőben az utcán, hosszú, átázott felöltőben és lukas cipőben. Egy fejjel magasabb volt nála, soványabb volt, sápadt és ösztövér. Nem ő volt. De én őt láttam.
Attól féltem, hogy kezdek megőrülni.
Tegnap kinéztem az autóbusz ablakán, és azt hittem, Charlie Chaplint látom a sugárúton ballagni, és azt hittem, ismerem. Nem Charlie Chaplin volt, és nem ismertem.
Lehet, hogy kezd cserbenhagyni az emlékezőtehetségem. Egyre több bajom van mostanában a nevekkel, és összecserélem hosszú-hosszú ideje ismert telefonszámok számjegyeinek a sorrendjét. Más telefonszámok számpárjai ugranak be. Ennyi év után nem vagyok többé mindig biztos benne, hogy a hetvenhét Penny telefonszámának az első felében van-e, és a nyolcvanhét a másodikban, vagy fordítva. Nem mindig tudom, hogy Red Parker telefonszáma huszonnyolc-nulla-kettő-e, vagy húsz-nyolcvankettő. Azt tudom, hogy Penny megint állapotos nem tőlem. Adtam neki pénzt az abortuszra. Ragaszkodni fog hozzá, hogy visszafizesse, majd összekuporgatja abból a pénzből, amit Wilmingtonból kap, a szüleitől. Azelőtt minden bárpincérnő, akivel csak összefutottam, elvált volt, és volt két gyereke, akiket, valahol a városon kívül, a nagymamájuk nevelt. Mostanában két abortusz van a hátuk mögött. Főiskolai hallgatóknak, fotómodelleknek, titkárnőknek, stewardesseknek és színinövendékeknek egy. A doktorátusukra készülő diáklányoknak esetleg kettő, a szakterületüktől függően. Jane elment a cégtől, az egész Művészeti Osztállyal együtt. (Nem volt kifizetődő.)
Hívjon majd föl kértem. Amint helyrerázódott. Vagy még előbb.
Fölhívott. Amikor telefonált, azt mondtam, el vagyok foglalva, és majd visszahívom. Nem hívtam. Néha alvás közben megpróbálok fölébredni, és nem tudok. Azt álmodom, hogy az álom nem enged ki a karjai közül.
Megpróbálom rendbe szedni az ügyeimet. Összeírtam egy listát.
Ide figyelj mondom egy szép napon a feleségemnek, nyugodtan és határozottan. Egyszer le kell már ülnünk, és komolyan át kell gondolnunk, mi legyen Derekkel. Nem leszünk képesek mindörökké itthon tartani, azt tudod.
Nem akarok beszélni róla.
Én se.
Azt hiszem, iszonyatos bajban vagyok. Azt hiszem, bűnt követtem el. Az áldozatok mindig gyerekek voltak.
Haragszol rám? érdeklődöm a fiamtól fürkésző mosollyal, igyekszem a lehető legnyájasabb hangot használni.
Nem. Nem haragszom.
Valami átvillan az arcán. A kérdésem zavarba ejti. Szinte félek folytatni.
Nemigen beszélgetsz velem mostanában.
Beszélgetek én vonja meg a vállát. Most is beszélgetek.
Feszeng, fészkelődik, letört és lehangolt, elsötétül az arca. Nem néz rám.
Nem annyit, mint azelőtt. Mindig a szobádban vagy.
Megint vállat von. Szeretek ott lenni.
Nem szereted, ha kérdezgetlek, ugye?
Néha nem.
Mit csinálsz a szobádban?
Olvasok. Tévét nézek. Megcsinálom a házi feladatot. Gondolkodom.
Egyedül?
Szeretek egyedül lenni.
Azelőtt nem szerettél.
Most szeretek.
Nélkülem is mindig meg tudod csinálni a házi feladatodat?
Nem mindig.
És akkor mit csinálsz?
Akkor sincs semmi baj, ha valami nem jó.
Azért nem lenne jobb, ha mindig hibátlan lenne?
A tanítónőket nem érdekli. Elmehetek?
Hová?
Bocsánatkérően elmosolyodik, előre élvezi válaszának humorát. A szobámba.
Hát persze egyezem bele derűsen, hamis szívélyességgel. Csak meg akartam győződni róla, hogy nem haragszol-e rám.
Te is sokat vagy a szobádban áll meg a lépcső mellett. Védekezően érvel, a válla fölött hátranézve. Anyu is a szobájában marad. Csak nem gondolod, hogy valami baj van velem, vagy igen?
De én mindig megengedem, hogy begyere az enyémbe.
Ó, atyaisten, itt van ez az érzékeny, okos, éber kisfiú, alig látszik nagyobbnak, mint amikor még hátulgombolós volt; én meg úgy veszekszem vele, majdnem sírva (a torkomon nagy gombóc ül), mintha holmi visszautasított kérő volnék, olyan önző módon viaskodom vele, ahogy a feleségemmel vagy a lányommal szoktam.
Hogyan fogok meghalni? Hadd számoljam végig a módozatokat. (Nem, nem vagyok hajlandó.) Ezt a gyerekes elmetornát már végigcsináltam egypárszor, nem vagyok hajlandó ezzel pocsékolni az időmet. Egyik se jó. Képtelen vagyok kitörölni az agyamból annak az életerős, jómódú jói megtermett, jóképű férfinak a képét, aki néhány héttel ezelőtt holtan esett össze az irodaházunk előcsarnokában. Egész közel történt. Tisztán láttam, ahogy előrezuhant. Még akkor is a sugárzó, robusztus elpusztíthatatlanság megtestesülésének látszott, amikor már kétrét görnyedt és összeroskadt, míg csak lucskos csattanással a padlóra nem puffant az arca, és az ütéstől ki nem buggyant a száján a vér. Én elmentem mellette, anélkül, hogy lépteim kizökkentek volna a ritmusból. Úgy tettem, mintha nem láttam volna. Mikor visszajöttem az ebédről, már nem volt ott. Elvitték. Csalódott voltam. Valaki a rend kedvéért eltorzította a valóságot. (Odafönn most én is nagyon rendesen megszerveztem a dolgokat.) Még mindig azon kapom magamat, hogy keresem azt a férfit, azon a helyen, ahol összeesett. Még mindig emlékszem rá, ahogy elvágódott. Ma reggel munkába menet egy eszméletlen emberroncsot láttam, a St Patrick székesegyház lépcsőin feküdt, és bemocskolta a kőlapokat valami folyadékkal, ami lehetett vizelet, lehetett whisky. Ott voltak a rendőrök, uralták a helyzetet. Nem volt szükségük a segítségemre.
Pompás dolog, hogy nem volt.
Jaj jaj, sajnos és sajna. A feleségem is boldogtalan megint. Ésszerű megállapodásra jutottunk: nem minden az én hibám, és nem sokat tehetek, hogy javítsak a helyzeten (noha még mindig nem vagyok hajlandó azt mondani neki, hogy szeretem, ő meg tüntetően nem hajlandó megkérdezni). Nem számít ő semmit senkinek.
Bárcsak karriert csinálhattam volna valami izgalmas területen.
Még nem késő.
Fölemeli a tekintetét, rezzenetlen pillantással vizsgálgat. Már késő.
Hát persze.
Elfogadja a tényt, hogy Kagle-nek óhatatlanul mennie kellett, függetlenül attól, hogy én mit csináltam, és hogy ha nem mentem volna bele, ha nem léptem volna a helyére, soha többé nem engedtek volna előlépni.
Kerítesz majd egy házvezetőnőt, ugye? mondja álmatagon.
Dereket meg bedugod egy intézetbe. Vagy internátusba küldöd a gyerekeket, és beköltözöl a városba.
Ha mi lesz?
Ha én öngyilkos leszek, vagy meghalok rákban, vagy ha egyszerűen odébbállok, egyedül vagy egy másik férfival.
Ilyesmiken töröd a fejed? kérdezem gyógyerejű elnézéssel.
És nem is hibáztatlak miatta. Én egyszerűen nem számítok senkinek.
Én se vagyok kénytelen bizalmasan bevallani. Kivéve téged meg a gyerekeket. Még Dereknek se.
Én ezzel is meg lennék elégedve. De ezt ne hazudd nekem teszi hozzá méltóságteljesen, nagyon enyhe, sajnálkozó mosollyal. Úgyse hinném el.
A feleségem úgy érzi, nem számít többé senkinek semmit, és valószínűleg igaza van.
Annyi kínszenvedés vesz körül minket, még a feleségemet is. Nekem beszédet kell mondanom. A fiam valószínűleg el fog pusztulni nélkülem (vagy én őnélküle. Azt hiszem, talán mindig is ezt éreztem iránta). Ó, édes istenem réges-rég elmerülünk a kínszenvedésben, mielőtt még tudnánk, mi a szenvedés. A nyakunkba zúdul, mielőtt észrevehetnénk. Annyi a belső félelem. Azt mesélték, hogy mikor megszülettem, össze volt nyomva az arcom, és a karom meg a vállam csupa vörös és kék zúzódás volt a fogótól, de én nem éreztem a fájdalom semmiféle üzenetét, mert még nem volt meg az idegrendszerem, amely felfoghatott volna belőle valamit. De azt tudtam, mi a magány. Máris féltem a sötétségtől. Vagy a világosságtól. Ha tudtam volna, mi a hideg és mi az ónos eső, attól is féltem volna. (Attól félünk-e, amit nem látunk, vagy attól, amit látni fogunk, amikor meglátjuk?) Féltem, hogy kinyitom a szemem, és továbbra is sötét lesz. (így voltam vele abban a kórházban, akkor éjjel, amikor kivették a mandulámat.) Félek, hogy most is ez történik. És nem jön majd senki. Félelem. A szeretet elvesztése, szeretteink elvesztése, szeretteink szeretetének az elvesztése. Eltávolodás. Nem akarunk eltávolodni, nem akarjuk, hogy eltávolodjanak, alig várjuk, hogy menjenek már, és szeretnénk, ha visszajönnének. Úgy látszik, itt konfliktusok vannak. Bármiféle emlő táplált, bármiféle kar emelt föl, nekem szükségem volt rá. Nem tudtam még semminek a nevét. Szerettem az ételt, ami táplált ez volt minden, amit tudtam , meg a karokat, amelyek fölemeltek, megölelgettek, megfordítottak, és legalábbis azokra az időszakokra megértették velem, hogy nem vagyok egyedül, valaki tudja, hogy vagyok. Nélkülük egyedül lettem volna. Most is félek a sötétségtől. Idegen ágyakban lidérces álmaim vannak, és a sajátomban is. Kísértetek bujkálnak az ágyam alatt, várják, hogy előzúdulhassanak. A hálószobám szekrényeiben szellemek laknak. Szorongok, mint egy négyéves gyerek. Félek a világosságtól. Félek, hogy egy szép napon kinyitom a szememet, és továbbra is sötét lesz. És senki nem jön majd. (Ezerszer ébredtem föl azon az éjszakán a kórházban mandulák és garatmandulák nélkül, és mindig sötét volt, és azt hittem, soha többé nem lesz világos. És senki nem jött.) Mire kell fölkészülnöm, ha egy szép napon eljön a reggel, és nem lesz világosság többé? Milyen lesz, amikor szenilis leszek? Gyerekeket fogok molesztálni, szellenteni fogok, oda fogok csinálni a nappaliban a padlóra, azt fogom mondani, nigger, zsidózni fogok? Néha-néha most is azt mondom, hogy nigger: kicsúszik a számon. Szekírozhatnám Greent. Azt hiszem, pontosan tudom, hogyan kell elbánni Greennel.
Jack kezdhetném, lefegyverzően kedélyes modorban , azt hiszem, szeretnék fölvenni egy zsidót. Nem ismersz valakit? Egy okos zsidót szeretnék.
Attól tartok, ez lehetetlen válaszolná, ugyanazzal a színlelt nyájassággal.
Miért, nincsenek már okos zsidók? folytathatnám csipkelődve.
De igen válaszolná. De azok nem dolgoznának nálad. Ha meg a másik fajtából akarsz fölvenni valakit, akár ki is tarthatsz a protestánsok mellett. Jobban mutatsz mellettük.
És megint csak rá kellene jönnöm, hogy még mindig nem tudok elbánni vele. Lefogadom, hogy egyike vagyok annak a nagyon kevés embernek a világon, akik tudják (nem aki tudja), hogy livid annyit tesz, mint kékes, és cinereus annyit, mint hamuszürke. Ugyan sok hasznát vettem ennek a tudásnak. (Lehet, hogy Green is azok közé tartozik, akik tudják, ő még kevesebb hasznát vette.) A fiamnak megint hamuszürke az arca, a szeme pedig kék és mély. Bárcsak bele tudnék látni a szemébe, és megtudhatnám, mi zajlik az agyában.
Miért bámulsz így rám? kérdezi kényelmetlenül.
Nem bámulok.
Bámultál.
Ne haragudj. Elgondolkodtam. Nem szándékozik beszélgetni. És ha megkérdeznéd, min gondolkodtam, tudod, mit mondanék?
Mit? kérdezi, hogy a kedvemben járjon.
Azon gondolkodtam, mikor fogod megkérdeni, hogy miért bámulok úgy rád.
Elvigyorodik, halkan, elismerően kuncog, jelezve, hogy tudomásul vette a tréfát, aztán bemegy a szobájába, és magára csukja az ajtót. Nem akarom, hogy elmenjen. Az emlékezetem cserbenhagy, a hólyagom gyönge, a talpam boltozata beroskad, oda a mandulám és a garatmandulám, rohad az állkapcsom, és most még a kisfiam is el akar dobni magától, maga mögött akar hagyni, olyan okok miatt, amelyeket nem hajlandó az orromra kötni. Mi marad még nekem? Az állásom? Mire ötvenöt éves leszek, nem várhatok többé másra, mint Arthur Baron állására, meg arra, hogy elérjem a hatvanötödik évemet. Mikor hatvanöt éves leszek, nem várhatok többé másra, csak arra, hogy megérjem a hetvenötöt, vagy még azelőtt meghaljak. És amikor elérem a hetvenötöt, nem várhatok többé semmi másra, csak arra, hogy meghaljak, mielőtt nyolcvanöt éves lennék, vagy a geriátriai gondozásra egy szanatóriumban. Beöntéseket fogok kapni. (Vajon kétrétegű, vízhatlan alsónadrágot kell-e majd viselnem, amelyet külön a vizeletüket tartani nem tudó öregurak számára terveztek?) Nem leszek szobatiszta. Nem akarok nyolcvanöt évnél tovább élni, és nem akarok száznyolcvanhat éves koromnál hamarabb meghalni.
Ó, apám miért tetted ezt velem?
Szeretném visszakapni őt.
A kisfiamat is szeretném visszakapni.
Nem akarom elveszíteni.
Elveszítem.
Valami történt! kiabálja egy tízvalahány éves fiú a barátjának izgatottan, és rohan megnézni.
A bevásárlóközpontnál tömeg verődik össze. Egy autós elveszítette a kocsija felett az uralmat, és felszaladt a járdára. Bezúzott egy nagy, vastag kirakatüveget. A fiam a földön fekszik. (A feje nem vált el a testétől.) Sikoltozik fájdalmában és rémületében, keze-lába eltört, kicsavarodott, vérpatakok szökkennek elő az arcán és fején lévő sebekből, egyik kabátujjából ömlik a kezére a vér. Összerándul, amikor észrevesz, és kitárja az egyik karját. Pánikban van. Én is.
Apu!
Haldoklik. Arcára rémület ül, sápadt, szánalmas megdöbbenés; iszonyatos, soha el nem tudtam volna képzelni. Nem bírom elviselni. Ő sem bírja elviselni. Átölel. Segítségért esedezve néz rám. Fülhasogatóan sikoltozik. Nem bírom elviselni, hogy ilyen kínszenvedést és félelmet kell kiállnia. Csinálnom kell valamit. Átölelem, arcát még mélyebbre szorítom a vállam hajlatába. Szorosan, két kézzel ölelem, szorítom.
A halál mondja az orvos fulladás következtében állt be. Ezt a fiút megfojtották. A fejbőrén és az arcán csak felületi horzsolások vannak, a csípőjén zúzódás, a karján egy mély vágás. Ez minden. Még az epéje is sértetlen maradt.
Az ápolónők meg a rendőrök mind nagyon tapintatosak hozzám, ahogy ott állok és sírok. Tiszteletteljes csendben várakoznak.
Nem óhajtana egyedül maradni? mormolja az egyik.
Félek egyedül maradni. Inkább legyenek most mind körülöttem, lássák, hogy sírok, összetörten a gyásztól és a szégyentől. Sokáig sírok. Amikor végre úgy érzem, hogy már meg tudok szólalni, lassan fölemelem egy kicsit a tekintetemet, és azt mondom:
Ne mondják meg a feleségemnek.
SENKI NEM TUDJA, MIT TETTEM
Senki nem tudja, mit tettem. Mindenkinek imponál, milyen bátran be tudtam ülni Kagle pozíciójába, folytatva a közgyűlés szervezésének munkálatait. Senki nem érti meg, hogy ezt volt a legkönnyebb megtenni: bátran folytatni.
Végül hozzájutottam: elmondhattam a beszédemet. Nagy sikere volt (és mindenki fütyül rá. Most már tudom, hogy röviddel utána már arra se emlékszik senki, hogy miről szólt. Azt a reményt melengettem magamban, hogy a tisztségviselők közül valaki majd megdicséri, és javasolja, hogy sokszorosítsák, és a Közönségkapcsolatok Főosztálya küldje meg a cég többi részlegvezetőinek, a szakmai folyóiratoknak és a Kereskedelmi Kamarának. Senkinek nem jutott eszébe). Beszédemet, Arthur Baron javaslatára, rövidre fogtam. Pontosan három percig beszéltem. Kagle, aki megnyitotta a közgyűlést, áradozva mutatott be, szónoklata tizenöt percig tartott. Green huszonhét percig beszélt, magának sajátította ki a teljes időt, amit a főosztályának engedélyeztem. Csillogó volt és unalmas.
Nagyon élveztem a beszédedet, Jack bókoltam neki.
Akarsz belőle egy példányt? válaszolta. Sokszorosíttattam.
Éppen kérni akartalak.
El ne felejts hivatkozni rám, ha idézel belőle. Azon gondolkodom, hogy publikáltatom.
A szeme máris valami nagyobb vadra vadászik a hátam mögött. (Én még mindig nem vagyok elég fontos ember a számára az idén.) Otthagy Horace White kedvéért, aki villámgyorsan lerázza, mert odamegy Lester Blackhez, aki figyelmesen hallgatja, mit motyog rólam károgva Johnny Brown, akivel hamarosan erélyesen kell majd beszélnem, és akitől félek. Az embereket a jelek szerint lenyűgözi a sima modorom, a határozottságom, a gyorsaságom és a hozzáértésem, amellyel látszólag ellenőrzésem alá vonom a dolgokat.
Rendszeresen és módszeresen rendbe hozom az ügyeimet. Kipipálom őket a listámon.
Megmondtam a feleségemnek, hogy szeretem.
Elhatároztuk, hogy továbbra is otthon tartjuk Dereket (Lehet, hogy javulni fog az állapota. Lehet, hogy az orvosok tévednek. Nap mint nap új dolgokat fedeznek föl), és találtunk számára egy gondozónőt, aki talán majd beválik (az első kettő nem volt hajlandó nálunk maradni, emennek meg testszaga volt).
Megajándékoztam a lányomat egy kocsival. Mintha kezdene jobb kedve lenni. (A feleségemnek vettem egy új, lehajtható tetejű kocsit, ami tetszik neki, és elküldtem bevásárolni, vegye meg, ami az új házba kell, amire szükségünk van. Ez ugyan nem karrier, de a házat be kell rendezni. A feleségem nem hajlandó nyaralni menni nélkülem. Háromautós család lettünk.) A lányom azt ígéri, hogy az idén le fogja tenni a középiskolai vizsgáit, és azt mondja, szeretne főiskolára menni. Azt mondja, abbahagyta a hazudozást. (Lehet, hogy igazat mond.)
Nyugdíjba zavartam Ed Phelpst, és kirúgtam Red Parkert. (Red Parker még nem tudja. Forró üdvözleteket küldözget nekem St. Thomasból, valahányszor odarepül valami újabb nőstény fenevaddal.) Most már minden pénteken megkapom az ügyfél-látogatási jelentéseket: pontosak és megbízhatóak.
Nahát, egy jó legalább van benne ismerte el nekem zsémbesen Brown, amikor visszamentünk az irodába. Nem kell tovább pocsékolnunk az időt ezekre az ostoba ügyféllátogatási jelentésekre.
Felkészültem a legrosszabbra, fölálltam, és nyíltan szembeszálltam vele: Szó sincs róla. Minden pénteken, hivatalzáráskor, kivétel nélkül ott legyenek az asztalomon.
Beszari alak vagy.
Én nem tűröm, hogy beszari alaknak nevezz.
Farkasszemet néztünk. Gyűlölet izzott közöttünk. Láttam, hogy azok a nagy mancsai ökölbe szorulnak, és remeg belülről. Azt hittem, most mindjárt megkapom tőle, és állon fog vágni amíg hirtelen észre nem vettem, hogy az ő arcából is kiszalad a vér, valószínűleg gyorsabban, mint az enyemből. Ő is félt. Lassanként szinte megsemmisült: lárvaszerű, beteges, apró remegések vibráltak a szája körül meg az inas állán. Minden dacos bátorsága semmivé lett, és láttam, ahogy eloson előlem valahová, ahonnan, tudtam, soha nem fog visszatérni.
Johnny! szerettem volna fölkiáltani. Johnny Brown! Hová mész?
Oké motyogta szemlesütve.
De már elment, mintha megboszorkányoztam volna, alázatos hajbókolóvá lényegült át, hogy megtarthasson egy állást, amelyet nem képes többé ellátni. Kénytelen voltam áthelyeztetni a cég egy másik részlegéhez, és egy olaszt vettem föl a helyére, aki kereskedelmi főiskolán szerzett diplomát, sokra akarja vinni, és fél tőlem.
Többet golfozom. (Zumm bele!) És kezdek egész jól játszani.
Kagle lekerült a fizetési jegyzékről, nyugdíjat kap és haszonrészesedést, és kétéves szerződése van a céggel: részfoglalkozású szaktanácsadó, akit soha senki nem fog igénybe venni.
De zsidót még mindig nem tudtam fölvenni. A cégünk egyenlő lehetőségeket nyújtó és hirdető munkaadó, és nem tudom, honnan szedjek egyet. (Green talált egyet az én helyemre, és többet fizet neki, mint amennyit nekem fizetett. Remélem, nem valami törtető.)
Martha, a gépírónőnk, már nincs nálunk. (Ámbár eddig minden hivatalban, ahol csak dolgoztam életemben, mindig volt legalább egy ember, aki lassanként megbolondult, és már várom, mikor küldi a Személyzeti meg a Gondviselés a következőt.)
Belépett a céghez egy Grey nevű ember, magas kormánytisztségből jött, és pontosan be fog illeszkedni Black és White közé. Azt hiszem, nem maradt már nálunk betöltetlen egyetlen elsődleges szín sem, bár valószínűleg van nálunk néhány vörös, hahaha, a legtöbben kezdünk ellilulni. hahaha, és valamennyiünknél sárgul a fűzfa.
Valahányszor igazán tisztességesen megmozdulnak a beleim, az az egy szál magányos aranyerem mindig vérezni kezd. Lehet, hogy kellene neki kerítenem egy barátot.
Most. hogy kézbe vettem a feladataimat, különféle hangokat hallok. Azt hallom:
Maga igazán kitűnő vezető. Slocum.
Jó munkát végzett, Slocum.
Tetszett nekem, ahogy egyből beszállt, és átvette a vezetést, Slocum.
Serény munka folyik most a főosztályon, Slocum.
Simán kitette Kagle-t. Igaz, Slocum? Hahaha.
Soha nem láttam még ezeket ilyen keményen dolgozni, Slocum.
Tetszett nekem, ahogy átvette a vezetést.
Örömmel látom, milyen jól beilleszkedik.
(Beilleszkedem.)
Ki ez?
Slocum.
Szeretném, ha megismerkedne Bob Slocummal mutat be mostanában Arthur Baron és Horace White. Egyik legjobb emberünk.
Mostanában sokkal magasabb rangú vezetőkkel jövök össze Arthur Baronnál, amikor meghív minket vacsorára. Sokkal magasabb szinten álló emberekkel golfozom. (Zumm bele.) Már kétszer golfoztam Round Hillben, Horace White vendégeként, egyszer a jelentéktelen húgával meg a sógorával. A nő szemezett velem. (Zumm bele.) Csavar van az ütéseimben. Játszottam Washingtonban a Burning Tree pályán, egy ügyfelünk vendégeként, és hallottam, mikor egy államtitkár elmesélt egy szakállas viccet, rosszul. Nevettem. (Zumm bele.) Zajosan nevettem.
Slocum a nevem. Bob Slocum.
Látogasson meg, ha legközelebb erre jár.
Játszottam White Sulphur Springsben, Nyugat-Virginiában, ahol egy országos szakmai konferencián képviseltem a céget. Lehet, hogy egyszer, ha majd a golfjátékom és az állásom tovább javul, akár még Skóciában is játszhatom, a St. Andrewson. (Zumm bele.) Hiányzik nekem a fiam. Martha, a gépírónő, végül pontosan a számomra megfelelő időben bolondult meg, és úgy, hogy simán el tudtam intézni az ügyet. Úgy vettem kézbe az irányítást, mint egy balettmester.
Hívják fel az Egészségügyit dirigáltam szinte karmesteri tekintéllyel. Hívják fel a Személyzetit. Hívják fel a Rendészetet. Hívják fel az Utazásit, és mondják meg nekik, azonnal rendeljenek egy zárt kocsit, sofőrrel.
Martha megátalkodottan ül a gépírószékén, mint egy szobor, nem hajlandó se megmoccanni, se megszólalni. Süket mindenféle könyörgésre, hevesen lerázza magáról a segítő kezeket, a jelek szerint minden pillanatban elkezdhet sikoltozni. Én a közelben várakozom, arcomról lélekjelenlét sugárzik. Marthának zavaros és rémült a tekintete, mikor valaki közel megy hozzá. Az Egészségügyiről gyorsan megérkeznek az ápolónők.
Hogy van, drágám? kérdezi nyugtatgatva a legidősebb.
Most már jókora nézőközönségünk van, és én vagyok a főrendező. Martba engedelmesen föláll és mosolyog, látom, hogy mosolyában van némi ördögi elégtétel, hiszen sikerült ennyi ember részvétteljes, ijedt és riadt figyelmét kizsarolnia.
Így, így, drágám.
Jöjjön, drágám.
Így szépen, drágám.
Hozza a táskáját, drágám. Meg a könyvét.
Nem akar lepihenni egy kicsit, drágám?
Van lakótársnője, drágám? Valaki, akit felhívhatunk?
Nem akar egy kicsit lefeküdni, drágám? Amíg kocsira várunk?
Így, így szépen, drágám.
Isten vele, Martha.
Isten vele, drága Martha.
Viszlát, viszlát, drágám.
Nem hagyott itt semmit?
Ne aggódjon, drágám. Majd elküldjük.
Legyenek gyöngédek hozzá szólítom föl őket ünnepélyesen. Nagyszerű teremtés.
Amikor elvezették, hallom a tapsot: pompásan elintéztem az ügyet. Senki nem jött zavarba.
Úgy látszik, mindenkinek tetszik, ahogyan átvettem a parancsnokságot.
A KIADÁSÉRT FELEL AZ EURÓPA KÖNYVKIADÓ IGAZGATÓJA
FELELŐS SZERKESZTŐ: GYÖRFFY MIKLÓS
A SZÖVEGET AZ EREDETIVEL EGYBFVETETTE: LENGYEL PÉTER
A VÉDÖBORÍTÓ ÉS KÖTÉSTERV KIS MIHÁLY MUNKÁJA
MŰSZAKI SZERKESZTŐ: CSOMA SÁNDOR
MŰSZAKI VEZETŐ: ANDRÁSI GYŐZŐNÉ
KÉSZÜLT: 76000 PÉLDÁNYBAN, 37,2 (A/5) ÍV TERJEDELEMBEN
ISBN 963 07 1374 8
EU d 7879
SZEDTE A NYOMDAIPARI FÉNYSZEDŐ ÜZEM (77.9775 8)
78.4816.66-14-1 ALFÖLDI NYOMDA. DEBRECEN
FELELŐS VEZETŐ: BENKŐ ISTVÁN IGAZGATÓ