Fejezet: 15
 

Pillanatnyi kudarc volt ez. Azt hiszem, normálisan legyõzve éreztem volna magam, reteggetten, dühödten, kifacsartan valamiféle hasznavesztett érzelem alatt. Jelenleg csupán az alkalomra vártam, hogy újra megöljem Õt. Noha unalmasodott a dolog azáltal, hogy két próba után még mindig élt. Úgy határoztam, hogy e harmadik lesz az utolsó.
Felém hajolt és tépni kezdte a ruháimat abszolút aprólékossággal kutatva át engem. Ruhacafatjaim közül a bõrömhöz tapasztott gépeket vette el, köztük a kést a bokámtól, a fegyvert a csuklómról, a minigránátokat a hajamból. Pillanatok alatt minden kézügyemben lévõ fegyverem elveszett. A maradék meg nem volt kézügyben. Igen alapos volt. A keresés véget ért és béna testemet arccal elõre engedte vissza az asztalnak.
- Mindent elõkészítettem erre a pillanatra, mindent – bugyborékolta az ajkán végigcsorgó nyállal. Lánccsörrenést hallottam, amint felkapta a csukóimat, valamint bilincscsattanást. A csuklóimat nehéz, rövid lánc kötötte össze. Ahogy a bilincsek kattantak, a végek összeérésével röviden fény csillant, és bár én semmit sem éreztem, azonnal észrevettem, ahogy a bõröm elvörösödött a fémek között. Nincs jelentõsége. Csak minután ezzel végzett, szúrt egy tût a csuklómba.
Érezni kezdtem az életet visszatérni elõször a kezeimbe, majd a erõs fájdalmat a csuklóimba és a karjaimba. Ez erõs fájdalmat adott. Kiküszöböltem az érzetet. Figyelmen kívül hagytam, hogy uralhatatlanul rázzák a testem a rángások. Végezetül levetettem magam az asztalról élettelenül, nagyot huppanva a talapzaton. Õ lehajolt és felkapott széltében végigrángatva a nagy katedrálisban. Az ereje még egy ilyen kis test leple alatt is hatalmas volt.
Egy pillanatra belekapaszkodtam valamibe a padlón, amit megragadtam. Nem tudtam, mi volt az, csupán, hogy apró és fémes, és hogy most szorosan rászorultak a markaim.
Volt egy szilárd fém oszlop, derékmagasságban, amely vagy öt méterre lehetett az idõ-hélix irányítástól. Ez szintén kifejezetten rám várt. Õ a csuklóimat egymástól távol tartotta és az azokat összekötõ lánc az oszlop tetején forrt össze. Hosszúra engedett, hagyta, hogy mozogjak, de elesni nem hagyott. A testembe kezdett visszatérni az érzelem és az irányítás, és jelen is voltak, amikor Õ a vezérléshez lépdelt és állításokat végzett. A katedrális halk volt, magunk voltunk a csõcseléket leszámítva.
- Én nyertem! – sikoltott hirtelen, egy pillanatra megtorpanva az ajkán hagyva lefutni a nyált. Az idõ-hélix elszenesedett formája felé mutatva kezdett hangos kacagásba. – Felismered, hogy olyan idõhurokban vagy, amely nem létezik, amit a te csapdába ejtésedre hoztam létre, amely eltûnik, amint elhagyom?
- Gyanítottam. Napóleon eltûnt a szövegkönyveinkben.
- Õ itt nyert. Én adtam neki a segítséget és a fegyvereket a világ legyõzéséhez. Aztán eltettem õt, amint az új testem létrejött. Idõhurok állt elõ ezt követõen, és olyan gátat hozott létre, ami akkor szûnik meg, amikor az idõhurok eltûnik. Az eltûnésemmel ez fog elõállni, de nem azonnal – ez túl nagy könnyítés lenne neked. Kizárólag rád akarok koncentrálni itt és most, tudatában annak, hogy te és a te jövõd sohasem fogtok létezni. Egy idõrögzítõ van erre az épületre állítva. Itt lesz, amikor London és az egész világ eltûnt, esetleg már teutánad. Akár szomjan is halhatsz a zárás elõtt. Vagy akár nem. Én nyertem.
Sikoltva mondta ezt mielõtt ismét az irányításhoz fordult. Kinyitottam az öklöm, hogy lássam, miféle fegyverem maradt benne, ami a végpillanatban megsemmisítheti Õt.
Egy apró réz henger volt csupán, nem nehezebb pár grammnál. Egyik végén kis lyukak voltak, és amikor megfordítottam, finom, fehér homok szóródott ki rajta. Egy porlasztó, amelyet szárításra használtak az író tinához. Kívánhattam volna valami jobbért, de ez megtette.
- Megyek – mondta Õ a mechanizmust beüzemelve.
- Mi lesz az embereiddel? – kérdeztem gondolkodási idõt remélve.
- Õrült szolgák! Veled együtt tûnnek el, a célomat szolgálva! Egy világom van belõlük, amely a visszatértemet várja. Hamarosan világok lesznek; nemsokára mind az enyéim.
Nem nagyon volt mit tennem ehhez. A mérföldkövek között õgyelgett, szörnyként egy apró emberben, és a kezét az idõ-hélix végére tette, aminek következtében azonnal körbevette annak a hûvös zöld burka.
- Enyém minden! – mondta és ugyanaz a zöld tûz izzott a szemeiben.
- Kizárt! – dobáltam az itatóst a kezeim között, a súlyát és az irányítás távolságát méregetve. Könnyen elérhetem. Az idõskála beállításai kulcsok sorozata, amilyenek egy zeneszerszáméi, és most sok közölük le volt nyomva. Ha még egyet lenyomok, megváltozik a felállás; más idõbe és helyre fog érkezni, vagy talán meg sem érkezik. Enyhe ívre emeltem a kezeim becsülten a röppályát, amit a kis csõnek be kell majd járnia.
Látnia kellett mit teszek, mivel észevesztett ordírásban tört ki az idõmezõ széthúzása láttán, amely az idõhélix végéhez kötötte. Én hûvösen addig igazgattam a távolságot, amíg jónak nem láttam.
- Ilyesmi – mondtam a dörzsölõt nagy ívben vetve a vezérléshez.
Az felfelé ívelt, a fonott ablakon áthatoló napfénytõl megcsillanva, majd ívesen zuhnat.
Az kulcsok érintése után a padlóra zuhanva csörömpölt.
Dühödt fájdalmai elhaltak ahogy az idõhélix kioldotta és eltûnt a láthatárról. Ezzel egyidõben a fény szürkületbe váltott. Az ablakokon kívül nem volt szürkeség. Láttam már ilyet annak során, amikor a mindent elindító labort támadtam meg. London, a külvilág, semmi, semmi sem létezett tovább. Ebben az idõ és ûrszeletben nem. Csupán a katedrális állt abban, amit röviden az idõrögzítõ tartott fenn.
Õ nyert tehát? Az aggodalom elsõ huzatát éreztem; a drogok hatása nyilván kezdett elmúlni. Erõsen kutattam, de majdnem lehetetlen volt az hományos fényben az utaló fényt kiszûrni. Mozdulhatott-e valamelyikük, mielõtt a hélix mûködni kezdett? Nem tudhattam biztosan. És nem is volt jelentõsége. Nekem, akkor, ott. A jövõ lehetett akár békeparadicsom, akár pokol, rám nem lehetett hatással. Az érzelmek visszatérésével érezni szerettem volna, hogy létezni fog-e a világom? Lesz-e Különleges Alakulat és megszületik-e valamikor Angelina? Sosem tudom meg. Végigtapogattam a láncom hurkait, de nyilvánvalóan erõsek voltak.
Ez a vég. Mindennek vége. Az visszataláló érzelmek a legsötétebbek és leglehangoltabbak, de nincs mit tenni. Vége.