Ez volt az utolsó javításra szoruló gép.
Nyújtottuk a munkát ameddig mertük. Tudatában,
hogy amint újra munkába áll, én is. A kôfejtôben.
Ám mielôtt ez megtörténne el kellett szöknünk.
Egy embernek nem sikerült volna.
Az elôkészületeink hosszúra nyúltak.
Egyedül a gondolat, hogy összezúzatjuk magunkat a kövekkel
tartott vissza. A kiálló csavarhegyet csiszolgattam. Hátraléptem
a munkám csodálni majd a szerszámot a földre
dobtam.
- Csináljuk, de gyorsan!
Berkk vacillált egy pillanatig, majd bólintott komoran.
Beleástam a forgácshalomba és megtaláltam az
általam készített gumibotot. A szíját
a csuklómra húztam és a botot az ingujjamba csúsztattam.
Egyszerû mûanyag csô volt golyóscsapágyakkal
tömve, de a célnak biztos megfelel.
Berkk rám nézett és én megpróbáltam
bíztatóan mosolyogni feltartott hüvelykkel. Ô
imbolygott kicsit, majd megnyomta a gombot, amely az ôrünket
hívja.
Aki nagyon lassan érkezett. Kétségtelenül
valami másik piszkos munka lelassította. Percek mentek el
és láttam ahogy gyöngyözik Berkk homloka abban
a hideg mûhelyben.
- Nyomd meg újra – mondtam. – Talán elsôre nem
hallotta.
Újra. Aztán harmadszor is. A tenyeremnek vágtam
a gumibotot, hogy teszteljem. Az ajtó mögöttem csörömpölve
kitárult és csak annyi idôm volt, hogy visszacsúsztassam
az ingujjamba mielôtt Bubó megjelent.
- Minek ennyi csengetsz?
- Befejeztük – mondta Berkk a hordár fém hátulját
megpaskolva.
- Kivisz – mondta Bubó a kulcsát elfordítva
a zárban. Hûvös szél fújt be és
felém fordult, hogy megnézzen. – Te ki innen. Menj munka!
– tovább bámult, háttal a hordárnak a bioklaszttal
csapkodva a nadrágszárát.
- Persze, amit csak akarsz – mosolyogtam hamisan ordítás
helyett.
Nem ment jól. Berkkre kellett volna hogy nézzen, hogy
a fegyveremmel elláthassam a baját anélkül, hogy
telibe találjon a bioklaszttal. Láttam mögötte
ahogy Berkk felmászik a létrán és ledobja magát
a verérlôülésre. A motor kalapálni kezett
majd életre robbant. És a fogvatartónk még
mindig rám meredt. És elôre lépett.
- Te ki! – parancsolta. Felemelve a bioklasztot az irányomba.
A hordár motorja nagyon egyenetlenül kezdett járni,
majd lefulladt.
- Valami nagyon nem stimmel – szólt Berkk rémülten
nézve le.
Így maradtunk mialatt másodpercek teltek. A bioklaszt
elôttem integetett, a fenevad szemei az enyéimre tapadtak,
Berkk a kormánykereket forgatta nem tudva mit tegyen.
Szerencsére a gengszterforma ôrünk agya képtelen
volt ehuszerre két gondolattal meggyûrkôzni. Amikor
Berkk szavai végre megérkeztek, megfordult.
- Mi történ?
- Ez! – mondtam felengedve az ijedtség paralízisébôl
egyet elôre lépve. A gumisbot a kezembe csúszott és
suhintottam... ô pedig nagyot puffant a földre. Ismét
felemeltem a botot, de ô már mozdulatlanul feküdt. Még
akkor sem kapálódzott, amikor kihúztam a fegyverét
a kezébôl.
- Csináljuk! – kiáltottam lehúzva a ponyvát
a ketreceinkrôl.
Berkk felemelte az egyiket és felhajította a hordárra.
Én a levágott drótokat használtam az eszméletlen
Bubó bokái és csuklói összekötésére.
Ki fogja majd tudni oldozni magát amint magához tért,
de eltart majd egy darabig. Addigra mi remélhetôleg már
rég eltûntünk. Kipeckeltem a száját és
a földön húztam amikor Berkk a második ketrecet
is feldobta. Rátakartam a ponyvát az összekötözöttre
majd felegyenesedtem. Berkk résnyire kinyitotta a külsô
ajtót és úgy tartottam amíg én felmásztam
a gép oldalán a vezetô ülésbe.
- Van valaki odakint? - kérdeztem miközben mellém
ült az ülésre.
- Se gépek, se senki.
Elindítota a motort és láttam ahogy reszket
a keze.
- Lassan, nem kell sietned! Lélegezz mélyet, úgy!
Most indulás! És ne feledd hogy be kell csuknod az ajtót
amint kint vagyunk!
Ahogy a motort járatta, elárulta, hogy elfeledkezett
a következô lépésrôl, és pánik
vezérli intelligencia helyett. Ám miután emlékeztettem,
úgy cselekedett, ahogy elterveztük. Áthajtott az ajtón
és megállt. Kivette a gépet sebességbôl
és befogta a fékeket. Lemászott lassan a földre
és bezárta a mûhely ajtaját. – Zárva!
– mondta miközben újra visszamászott.
A sötétben hajtva felhúztam magam, hogy kinézzek
az ülés fokáról.
- Meg... megölted? – kérdezte Berkk.
- Távolról sem. A koponyája kôkemény.
Fejfájása lesz...
- Mi meg eltûntünk. Ott ürít egy hordár.
- Csak egy?
- Igen.
- Hajts lassabban, menj kerülôvel! Ne érj oda,
amíg el nem ment!
Lassabban robogtunk tovább. Én lebuktam mire a lámpafények
végigmostak. Pillanatok múlva már álltunk.
A motor elhalt, de a fények maradtak bevilágítva az
ürítô fekete hátfalát.
- Indulás! – kiáltotta Berkk és a földre
ugrott.
Akkor vettem észre, hogy még mindig a kezemben van
a bioklaszt. Messzire dobtam a hordár felé és az eltûnt
a semmiben. Aztán az egyik ketrecet megragadtan és az oldalára
dobtam a földre. Lehajoltam a másikért és megragadtam.
Követte az elsôt majd én is mentem.
Ezt elterveztük, lépésrôl lépésre.
Amíg mozgásban voltunk nem kellett gondolkodnunk arról,
hogy mi lesz az utolsó lépés. Berkk felkapaszkodott
az ürítô széles orrán, elfordult és
lenyúlt az elsô ketrecét amikor én felé
emeltem. Aztán a másikért. Csak amikor felmásztam
mellé láttam, hogy tetôtôl talpig reszket.
- Nem vagyok képes! – hápogta, leült és
a kezeit a fejére tette. Láttam ahogy szétszóródnak
egy közelítô kocsi fényei.
- Túl késô visszamenni! – kiáltottam
a fém keretet tapogatva az oldalajtót kinyitva. – Befelé!
- Nem...! – húzta magát vissza. Egy öklössel
állon találtam. Nem olyan erôsen, hogy kiüssem,
legalábbis reméltem, de ahhoz igen, hogy a gondolatait helyükre
rázzam.
Sikerült. Betuszkoltam az ernyedt testét a ketrecbe
és már éppen zártam le a fedelet amikor kiáltozni
kezdett és tépkedni a rudak között.
- Tartsd bent a kezeid! – kiáltottam és lerúgtam
a ketrecet a fokról. Az lecsörömpölt az ürítôbe
és eltûnt.
Most pedig... képes leszek ugyanerre magammal?
- Ha neki megfelelt, Jim, neked is meg kell!
Könnyû mondani, nehezebb megtenni. Kinyitottam a fedeles
véget és belenéztem a ketrecbe. Olyan volt, mint egy
koporsó vasrudakból.
Nem tudom meddig maradtam úgy mozdulni, megadni magam a sorsomnak
nem képesen, amibe oly könnyen löktem a társam.
A fejfények mostak végig. – Bowb! – vicsorítottam
zárt fogakkal. Levetôdtem, bemásztam, bezártam
az ajtót. Nagyon mélyet lélegeztem.
Kinyúltam a rudak között a fokot megragadni. Áthúztam
magam. Belezuhantam a sötétségbe.
Az életen áthaladva tanulnunk kéne a tapasztalatainkból.
Néhányunk sosem teszi. Számos vakmerô és
veszélyes dolgot mûveltem az életemben. Az ember azt
gondolná, hogy tanultam belôlük. Nem tettem. Hangosan
káromkodtam ahogy a ketrec csörömpölve végigvágódott
a fal mentén szorosan markolva a belsô kapaszkodókat.
A csapkolódás véget ért és szabadon
zuhantam. Még erôsebben markoltam, behajlítottam a
térdeim és a lábaim a rudak mellé zárva
vártam az elkerülhetetlen becsapódást. Jött
a csavaró univerzumközti érzés és vörös
izzás tûnt fel alattam hirtelen, egyre erôsödve.
Egy olvasztóba zuhantam!
Pánik lett úrrá rajtam. A szívem úgy
vert, mint egy légkalapács és tudtam, hogy a vég
közeleg. Egy sötét domb csapódott a ketrecnek majdnem
végzetes erôvel.
Nem lett volna majdnem a végzetes
elôtt ha a törött kövek nem esnek egy kúp formába.
Fájdalom öntötte el a testem ahogy a kôkúpnak
verôdött a ketrecem szögben, elpattant és továbbcsúszott.
További fájdalom az oldalamon, amikor egy sziklaél
átszúrt a rudak között. Csörömpölés
és ütôdés, csúszás és végül
huppanássál megállás.
Mozognom kellett volna, de nem tudtam. A következô rakás
kô rám kellett érkezzen összezúzva és
maga alá temetve. Ha most nem szállok ki, sosem fogok.
Reszketô ujjakkal húztam a reteszt az oldalon. Nem
mozdult, mivel meggörbült befelé a becsapódásnál.
A pánik segített. Két kézzel megragadtam, húztam
és csavartam teljes erômbôl. Hallottam ahogy kövek
morajlanak lefelé.
Kiszabadítottam magam. Kivágtam az ajtót és
kimásztam. Átkapaszkodtam a töredékes felszínen
miközben kôdudorok gurultak el mellettem. Egy megpattant a lábamon,
amitôl a földre kerültem. Másztam. Amíg észre
nem vettem, hogy a kôdarabok egy irányba mozognak és
én is megyek. Épp csak elég vöröses fény
volt, hogy kivegyem: egy futószalag viszi a köveket velem egy
ismeretlen állomás felé. Nem valami pozitív
helyre, ebben biztos voltam. Botladozva, bukdácsolva eljutottam
a szalag széléhez és levetettem magam a szilárd
talajra.
- Berkk! – kiáltottam. Hol lehetett?
Nem vitte el a szalag a törött kôvel, legalábbis
nem láttam. De lehet hogy másik irányba pattogott
lefelé a törött kô piramison?
Botorkáltam, nem gyalogoltam. A lábam még mindig
béna, éles fájdalom az oldalamban, ahogy mozdultam.
Elestem, lábra kapaszkodtam és haladtam tovább.
Ám a következô esésnél egy rúdba
kapaszkodtam bele kô helyett.
Egy rúdba?
Húztam és téptem kifelé a félig
eltemetett ketrecet amíg az arcot nem láttam. Sápadt
volt és mozdulatlan. Halott? Nem volt idôm kitalálni,
mivel a kövek a ketrec mellett forogni és mozogni kezdtek.
Addig lökdöstem félre a köveket amíg az ajtót
meg nem találtam, amit én zártam be annyi ideje! Véletlenül
pont felül volt. Ha nem így lett volna, biztosan meghal, mert
nem lett volna erôm megfordítani.
Ami azt illeti, ahhoz sem volt erôm, hogy kihúzzam
ôt miután az ajtót kinyitottam.
A vállai alatt fogtam és húztam. Semmi sem
történt. Túl nehéz volt, túl szorosan
beékelt. Összegyûjtöttem minden erôm ismét...
és akkor sem mozdult. Vagy el kellett engednem, vagy mindketten
a kôtörôbe jutunk.
Aztán úgy éreztem, megmozdul.
- Berkk, te rémes fajankó! – kiáltottam a fülébe.
– Nyomj a lábaddal! Próbáld, különben neked
annyi! Nyomj!
Végül megtette. Én tovább húztam
miközben ô nekiveselkedett a börtönrudaknak, amíg
ki nem bukott a ketrecbôl és rám nem esett. Utána
másztunk négykézláb, mivel csak arra voltunk
képesek. Át a törött kô felszínen
egészen az utolsó darabig. A földre estünk.
Berkk izzó véres sebek alól nézett rám,
sápadt arca tele volt velük. A ruhája tépett,
a bôre vágásos és horzsolt. De élt. Mindketten
éltünk.
- Nézek ki olyan rosszul, mint te? – kérdeztem reszelôs,
por durvította hanggal köhögô rohammal kísérten.
- Rosszabban – ennyit sikerült csak mondania.
Felnéztem a kôpiramisra, amin végigestünk;
hegynél magasabbnak tûnt. Mindenképp halottnak kellett
volna lennünk.
De megcsináltuk. Kijutottunk.
- Ígérd meg, hogy nem ismételjük ezt meg!
– mondtam némi érzelemmel.
- Nem kell. Mivel... megcsináltuk! Elkerültünk
a bányától és sosem megyünk vissza!