Fejezet: 1

- Te egy svihák vagy, James Bolivar diGriz – mondta Inskipp állati hangokat hallatva a torka mélyébõl haragosan hadonászva az irányomba egy papírköteggel. Hátradõltem, neki az irodaszekrényének õszinte elképedtséget mutatva.
- Ártatlan vagyok – szipogtam. – Áldozata rideg, számító hazugságok hadjáratának. – Kitapítottam (ilyesmiben igen jó vagyok) a szivartartóján a hátam mögött a zárat.
- Sikkasztás, csalás és még rosszabb... a jelentések még érkeznek. A saját társaságotat loptad meg, a Különleges Alakulatot, a saját barátaidat...
- Soha! – rikoltottam a nyitókával ügyeskedve az ujjaim között.
- Nem véletlenül hívnak Sikamlós Jimnek!
- Egy tévedés, egy gyerekes becenév. Csecsemõkoromban anyám talált sikamlósnak, amikor a fürdõben szappanozott. – A szivartatró kinyílott és az orrom megrezzent az illatos levél aromájától.
- Tudod mennyit loptál? – Most már izzó vörös volt az arca és a szemei igen visszataszító módon dülledtek ki.
- Én? Lopni? Elõbb halnék meg! – tiltakoztam megindultan egy marokra való hihetetlenül drága szivart elelve ki, amelyek a látogató VIP-knek voltak. Sokkal hasznosabb felhasználási mód, ha magam szívom el õket. Kénytelen vagyok elismerni, hogy a figyelmem sokkal inkább a dohánylopásra terelõdött, mint Inskipp unalmas panaszkodására, így elõször észre sem vettem a váltást a hangjában. Aztán hirtelen feltûnt, hogy alig hallom a szavait. No nem mintha akartam volna. De õ sem suttogott; inkább úgy hatott, mintha lenne egy hangerõszabályzó a torkában és hirtelen lehalkítódott volna.
- Hangosabban, Inskipp! – mondtam komoran. – Vagy hirtelen bûntudatod támadt a hamis vádaktól?
Elléptem a szekrénytõl, félig elfordulva, hogy leplezzem, mialatt 100 kredit értékû egzotikus dohányt csúsztatok a zsebembe. Õ tovább kerepelt halkan, figyelembe sem véve, most már hangtalanul rázva a papírokat.
- Nem vagy jól? – kérdeztem némi valós aggodalommal, mivel kezdett nagyon elhalkulni. Nem fordította el a fejét, hogy felém nézzen, amikor megmozdultam, hanem továbbra is azt a helyet nézte, ahol korábban álltam, fecsegve hallhatatlanul. Sápadtnak tûnt. Pislogtam és újra rámeredtem.
Nem sápadt, áttetszõ.
A széke háttámlája tisztán kivehetõvé vált a fején át.
- Állj! – kiáltottam, de úgy látszott, nem hallja. – Miféle játékot ûzöl? Ez valamiféle három dimenziós vetítés a bolondításomra? De minek? Sikamlós Jim nem az a fajta, aki megtréfálható, ha-ha!
Gyors léptekkel a szobán át elõrenyújtottam a kezem és a mutatóujjam a homlokába nyomtam. Sikeresen, nem volt különösebb ellenállás, és úgy tûnt, õt sem zavarja. Ám amikor kihúztam, halk pukkanás hallatszott, és õ teljesen eltûnt, míg a papírköteg, amit már semmi sem fogott, az íróasztalra esett.
- Hröhg! – hördültem fel artikulálatlanul. Elõrehajoltam, hogy rejtett szerkezeteket keressek a szék alatt, amikor igen rémes reccsenéssel betört az irodaajtó.
Ez olyasvalami volt, amit értettem. Félrepördültem guggoltomban és készen álltam az elsõ emberre, aki belép az ajtón. A kezem kemény széle találta torkon, közvetlen a gázmaszk alatt, amitõl õ tátogva a földre esett. Csakhogy még sokan voltak mögötte, mindannyian maszkokkal, fehér kabátban, kis fekete csomagokkal a hátukon, csupasz kézzel, vagy rögtönzött ütõfegyverekkel. Az egész nagyon szokatlan volt. Sokaság kényszerített hátra, ám az egyiküket lábujjal állon találtam, míg egy ütés a napfonatra terített le egy másikat. Egy harmadikat tarkón csaptam, és összeesett, eltûnve félúton a padló felé.
Igen érdekesen hatott. Az emberek száma a szobában hirtelen változni kezdett most, hogy a néhány eltalált felszívódott. Ez jól jött, és növelte az esélyemet leszámítva, hogy közel ugyanannyian léptek elõ a semmibõl. Az ajtó felé kaptam, de nem értem el, majd egy ütõ halántékon talált szépen meglódítva az agyamat.
Utána az egész olyan volt, mint egy lassított, víz alatti felvétel. Még párat megütöttem, de nem olyan istenigazából. Megragadták a kezeimet és a lábaimat, majd elkezdtek kifelé vonszolni a szobából. Vergõdtem egy darabig és folyékonyan szitkozódtam féltucat nyelven, ám a legtöbb csak az elvárható hatást váltotta ki. Kisiettek velem a szobából, le a folyosón át a várakozó liftbe. Egyikük feltartott egy kis dobozt, és megpróbáltam elfordítani a fejem, de a gázkitörés telibe’ arcon csapott.
Semmi olyat nem tett velem, amit érzékeltem volna, bár kezdtem dühösebbé válni. Rugdalva, a fogaimat csapkodva ordibáltam sértérseket. A maszkos emberek visszamotyogtak iritáltan, ám ez még nagyobb haragra gerjesztett. Amikorra elértük a célunkat, készen álltam ölni, amit normálisan nem egykönnyen tennék, és valószínûleg most sem éreztem volna így, ha nem kattintanak bele egy valamiféle elektromos ülésbe, elektródokat csatolva a csuklóimra és a bokáimra.
- Mondjátok meg nekik, hogy Jim dgGriz férfiként halt meg, ti kutyák! – kiabáltam nem kevés habbal és váladékkal. Egy fém sisakot eresztettek a fejemre, és mielõtt az eltakarta volna az arcom, még sikerült kikiátanom: - Dugjátok fel Különleges Alakulatot! Dugjátok fel a...
Sötétség ereszkedett rám, és biztos voltam benne, hogy halál, agyi elektrosokk vagy még rosszabb fog következni hamarosan.
Semmi sem történt, és a sisak ismét felemelkedett, és a támadók egyike mégegyet lõtt az arcomra bádogdobozzal, és éreztem, hogy a lehengerlõ düh eltûnik olyan gyorsan, ahogy jött. Pislogtam egy darabig és láttam, hogy eloldozzák a kezeim és a lábaim. Azt is észrevettem, hogy legtöbbjüknek már lent volt a maszkja és most már ki lehetett venni, hogy az Alakulat technikusai és tudósai, akik általában ebben a laborban ügyködnek.
- Nem akarná valaki esetleg elárulni, hogy mi a pokol folyik itt?
- Elõbb ezt hadd csináljam meg! – mondta egyikük, egy õsz hajú férfi a fogai közt ropogtatva, mintha régi, megsárgult sírkõdarabokat tartana a szájában. Az egyik fekete dobozt a vállamra akasztotta és egy hosszú vezetéket húzott ki belõle, amelynek egy fém gomb volt a végén. Azt hozzáérintette a tarkómhoz, és odaragadt.
- Maga Coypu professzor, nem?
- Az vagyok – a fogai úgy mozogtak fel és le, mint a zongorabillentyûk.
- Tolakodónak tartana, ha magyarázatot kérnék?
- Egyáltalán. Ez az egyetlen normális az adott körülmények között. Nagyon sajnáljuk, hogy fel kellett durvítanunk. Ez az egyetlen mód. Kibillenteni és erõs dühben tartani. A dühödt agy csak magáért él és így túl tud élni magától. Ha érvelni próbáltunk volna, elmondani a problémát, megsemmisítetted volna a célunkat. Ezért támadtunk. Ingerlõ gázt adtunk neked, és mi is ezt lélegeztük. Ez volt az egyetlen mód. A csudába is! Magistero! Erõsödik már itt is!
Egyike a fehérkabátosoknak villódzni kezdett, majd áttetszõvé válva eltûnt.
- Inskipp is így tett – mondtam.
- Õ fog. Õ lesz az elsõ, aki megy, tudod.
- Miért? – kérdeztem melegen mosolyogva arra gondolva, hogy ez volt a legidiótább beszélgetés, amelyet valaha is folytattam.
- Az Alakulatra hajtanak. Elõször a vezetõket viszik.
- Ki?
- Nem tudom.
Hallottam, ahogy összecsattannak a fogaim, de sikerült nyugodtnak maradnom.
- Lenne szíves elmagyarázni részletesebben, vagy találni valakit, aki több értelmet tud vinni ebbe a társalgásba, mint amit maga eddig belevitt?
- Sajnálom, az én hibám, teljességgel. – Letunkolt egy izzadtságcsppett a homlokáról, és vörös nyelvét csavargatva megnedvesítette a szája szélét. – Túl gyorsan jött, tudod. Sürgõsségi fok, minden. Idõharc, legalábbis azt hiszem, hívható annak. Valaki, valahol, valamikor játszadozik az idõvel. Természetesen a Különleges Alakulatot kellett elsõdlegesen célbavegyék, nem számít milyen egyéb ambícióik lehetnek. Mivel a Különleges Alakulat a leghatásosabb, legkiterjedtebb szupranacionális és szupraplanetáris törvényvédõ szervezet a galaxis történelmében, így automatikusan váltunk a fõ akadállyá az útjukon. Elõbb vagy utóbb az ambíciózus idõváltoztatási tervük az Alakulat ellen fordul. Így megszavazták, hogy elõrehozzák. Ha meg tudják semmisíteni Inskippet és a többi vezetõt, az Alakulat létezésének valószínûsége leesik, és mindannyian kinyiffanunk, ahogy az elõbb szegény Magistero tette.
Gyorsan pislogtam. – Gondolja, hogy ihatnánk valamit ami esetleg beolajozná a gondolataimat?
- Kiváló ötlet, magam is csatlakozom.
Az automata produkált valami haloványzöld folyadékot, amit õ kedvelt, ám én egy óriási Szíriai Párduc Izzadtságot ütöttem be, amelynek jórészét egyetlen kortyolással nyeltem le. Ez a félelmetes ital, amelynek csúfondáros hatásossága megtiltotta az árulását a legtöbb civilizált világban, igen jót tett nekem ebben a pillanatban. Befejeztem a poharat, majd egy hirtelen emlék ugrott elõ a tudatalattim szövevényes kuszaságából.
- Szóljon, ha tévedek, de nem hallottam magát egyszer elõadni az idõutazás lehetetlenségérõl?
- Dehogynem. A specialitásom. Beszélõ füstüveg, legalábbis azt hiszem, nevezhetõ ennek. Évek óta van itt lehetõség idõutazásra. Ámbátor félünk használni. Módosítja az idõpályákat, meg mindenféle gondokat okoz. Pont úgy, ahogy most történik. Csakhogy volt egy hosszas idõnyomozó-kutató projectünk. Ezért tudtuk, mi is történik, amikor történni kezdett. A riasztás megszólalt, és nem volt idõnk senkit sem figyelmeztetni. Na nem mintha az használt volna valamit. Tudtuk a feladatunkat. Plusz a tény, hogy mi voltunk az egyetlenek, akik bármit is tehettek. Körbevontuk idõstabilizátorral ezt a labort, majd készítettünk apróbb hordozható verziókat, amilyet most te is viselsz.
- Mit mûvel ez? – kérdeztem óvatosan tapogatva a fémlemezt a nyakam hátulján.
- Van egy másolat benne az emlékeidrõl, így folyamatosan visszatáplálja asz agyadat minden harmadik milliszekundumban. Tudatja veled, hogy te vagy te, tudod, és visszaállít minden személyiségváltozást, amit az idõelváltozások a múltban kiválthattak. Tisztán egy védelmi mechanizmus, de csupán ennyink van.
A szemem sarkából láttam egy másik embert kivillódzni a képbõl, és a professzor hangja elkomorodott.
- Támadnunk kell, ha meg akarjuk menteni az Alakulatot!
- Támadni? Hogy?
- Visszaküldve valakit az idõben, hogy felderítse az erõket, amelyek kikezdték ezt az idõt és megsemmisítse azokat, mielõtt azok minket. Van egy gépünk.
- Vállalkozom. Nekem való munkának tûnik.
- Nincs visszaút. Ez egy egyirányú misszió.
- Visszavonom az elõzõ kijelentésem. Szeretek itt lenni. – Hirtelen emlék, amely kétségtelenül három milliszekundummal korábban állt helyére, ragadott meg és egy félelem-döfés sornyi érdekes kémiai anyagot fecskendezett a vérembe.
- Angelina, az én Angelinám! Beszélnem kell vele...
- Õ nem az egyetlen.
- Az egyetlen nekem, Prof. Most kérem álljon félre, vagy keresztülmegyek magán!
Hátralépett a homlokát ráncolva, motyogva, fogait a körmeivel kocogtatva, én pedig bepötyögtem a kódot a telefonba. A képernyõ kettõt villant, és a néhány másodperc úgy araszolt, mint egy ólomcsiga, mielõtt válasz érkezett volna.
- Ott vagy! – hápogtam.
- Miért, mit vártál, hol leszek? – Homlokránc keresztezte a tökéletes vonalait, és úgy szipogott, mintha szagmintát akarna venni a kijelzõrõl. – Ittál, és milyen korán!
- Csak egy cseppet, de nem emiatt hívlak. Hogy vagy? Jól, nagyszerûen nézel ki, egyáltalán nem vagy áttetszõ.
- Egy cseppet? Sokkal inkább tûnik egy egész üvegnek! – a hangja elhûlt, és több, mint egy nyoma mutatkozott a régi, megreformálatlan Angelinának, a legkegyetlenebb és leghalálosabb sviháknak a galaxisban mielõtt az Alakulat medikusai kisbogozták az agya csomóit. – Javaslom, hogy bonts el. Kapj be egy Vezess-jól tablettát, és hívj, amint kijózanodsz. – Elõrenyúlt és a bontó gombért nyúlt.
- Ne! Józan vagyok, és bárcsak ne lennék! Szükséghelyzet van, vörös A prioritás! Gyere ide amilyen gyorsan csak tudsz, és hozd az ikreket!
- Hogyne. – Azonnal talprapattant, készen indulásra. – Hol vagy?
- Ebben a laborban, gyorsan! – mondtam Coypu professzor felé fordulva.
- Száztizenkettes szint. Harmincas szoba.
- Hallottad? – kérdeztem visszafordulva a képernyõhöz. Amely üres volt.
- Angelina...
Ráütöttem a bontásra, majd bepötyögtem az õ kódját. A képernyõ felvillant. Egy üzenet volt rajta. – Ez a szám létezik.
Az ajtó felé rohantam. Valaki a vállamra tette a kezét, de azt félrelöktem, megragadtam az ajtót és kilendítettem.
Semmi sem volt odakint. Egy formátlan, színtelen semmi, amely különös dolgokat mûvelt az agyammal, amikor belenéztem. Aztán az ajtót elhúzták a kezembõl és becsapták. Coypu az ajtó elé állt, nehezen lélegezve, a vonásait ugyanolyan megnevezhetetlen érzések kuszálták össze, mint az enyémeket.
- Eltûnt – mondta rekedten. – A folyosó, a teljes állomás, az összes épület, minden. Eltûnt. Csak ez a labor maradt idezárva az idõrögzítõvel. A Különleges Alakulat többé nem létezik, senkinek sincs ebben a galaxisban még emléke sem rólunk. Amint az idõstabilizátor megszûnik, mi is megszûnünk.
- Anglenia, hol van õ? Hol vannak õk?
- Sosem születtek meg, sosem léteztek.
- De én emlékszem rájuk, mindannyiukra.
- Erre számítunk. Ameddig van egy élõ személy a memóriájában velünk, az Alakulattal, addig létezik mikroszkopikus esélye az esetleges túlélésnek. Valakinek meg kell állítania az idõtámadást. Ha nem az Alakulatért, akkor a civilizációért. Most újrairatik a történelem. De nem örökre, ha ellentámadásba tudunk lendülni.
Egy egyirányú út vissza egy életre egy idegen világba, idegen idõbe. Bárki megy is, a legmagányosabb ember élõ ember lesz, többezer évvel a sajátjai, a barátai, a megszületése elõtt élve.
- Készüljünk! – mondtam. – Indulok!