12
Estefelé már úgy festettek, mint a római Tizedik Légió egy fárasztó galliai hadjárat végén. Valamennyien fáradtak, porosak, piszkosak voltak. Az egyik rendőrt kificamított bokával szállították el, mert a padláson, miközben ott kutatott, kettétört alatta egy deszka, ő pedig lepottyant az alatta levő szobába. Misset csúnyán elvágta a kezét, néhány emberbe rozsdás szög ment, egy csomóba meg szálka. A ruhájuk is förtelmes volt, az egyik békaember azon kesergett, hogy tönkrement a gumiöltözéke. A könnyűbúvárok alaposan földerítették azt a téglával kirakott boltíves szakaszt, amely a kapun túli halastóból az oubliette-ekig, a veremcellákig vezetett, onnan végigkúsztak a nyugati épületszárny alatt, egészen addig, ahol a folyó előbukott az apátságtól északra. Végigvergődtek az omladékkal eltorlaszolt, sok év iszapjától mocskos föld alatti világon; a körülményekhez képest ez a traktus nem volt nehezen járható, csakhogy nem találtak semmit.
Semmit!
Akárhová tűnt is Rensselaer, az apátságban nem volt.
Már indulni készültek, amikor Pel bemerészkedett arra a zárt területre, ahol az ebeket tartották. Óriási zsivajgás támadt, a kopók ugattak-csaholtak, vinnyogtak. Pel rájött, hogy miért. Egy traktor érkezett valamelyik felföldi tanyáról, utánfutóval, az utánfutón egy tehén tetemével. Kötéllel-csigával már leemelték a testet, maradványai ott feküdtek a véres betonpadlón. Gumicsizmásan és -kötényesen, vérrel telifröcskölve, Retif csontvágó bárddal darabolta a tetemet, és a húst kádakba dobálta, hogy megfőzzék a kutyáknak. Egy hasadt körmű pata Pel lábához gurult, Retif ugyanis levágta a lábról és odébb rúgta. Az arab elég ügyetlenül dolgozott.
Fabre és Cottu nézte a jelenetet; megfordultak, amikor Pel közeledett.
– Megyünk – közölte velük Pel.
– Találtak valamit? – kérdezte Fabre.
Pel úgy döntött, hogy nem világosítja fel. – Egyet és mást, itt meg amott. Többet fogunk tudni, ha a laboratóriumban megvizsgálják a holmit.
Fabre elfogadta a magyarázatot, Cottu azonban láthatóan gyanította, hogy nem találtak semmit, hát ismét csak vigyorgott. Meglehetősen kedvetlenül, fáradtan és vacogva szedték össze a nyomozók és a rendőrök a cókmókjukat, földobálták a teherautókra, belegyömöszölték a gépkocsijukba, azzal hazafelé indultak a városba. Pel gondolataiba mélyedve mászott be Darcy kocsijába.
– Milyen messze van innen Langres? – kérdezte váratlanul.
Darcy gyors pillantást vetett rá. Aznap estére tervei voltak Claudie Darellel.
– Későre jár, főnök – jegyezte meg.
– Úgy? – Pel rosszkedvében volt. – Mi van, nagyböjt vagy mifene?
– Hát elég nehéz napunk volt, nem?
– Lesz még nehezebb is, Darcy felügyelő. – Pel harsányan hangsúlyozta Darcy új rangját, hogy ráébressze a felelősségére. – Langres-ba megyünk. Meglátogatjuk Lausse-t.
Darcy sóhajtott, és elindult észak felé.
A Garaud üzemben égtek ugyan a lámpák, de a kapuk már zárva voltak, az éjjeliőr nyitotta ki az irodát, és kereste meg Claude Lausse lakcímét.
– Rue de Bourne tizenegy – közölte a nyomozókkal.
– Gyerünk – dörmögte Pel.
A rue de Bourne tizenegy kopott házacska volt, Lausse felesége jól illett hozzá; apró, vézna, görbe hátú asszony, mintha az ő madárcsontú vállaira nehezedne a világ minden gondja.
– A férjem nincs itthon – közölte sietve.
– Hát hol van? – kérdezte Pel.
– A Garaud árumintáival utazgat. Azt mondta, Lyonba kell mennie. Már egy hete elpárolgott.
– Azóta nem is hallott róla?
– Nem én.
– Előfordul, hogy ilyen sokáig elmarad?
– Nem. – Az asszony arcán riadalom látszott. – Föl is hívtam a céget. Azt mondták, semmi dolga sincs Lyonban.
Pel Darcy felé fordult. – Szóljon a helyi rendőrségnek, hogy tartsák szemmel ezt a házat – mondta csöndesen. – Szeretném, ha Lausse-t nyomban előállítanák, amint előkerült.
Hazafelé Darcy rosszkedvű volt, amiért meghiúsult az esti programja. Pel némán ült mellette.
Hirtelen megszólalt: – Rensselaernek volt valahol egy szeretője.
– Bárcsak lett volna – sóhajtott Darcy.
Pel ezt a megjegyzést gyilkos pillantással honorálta. – Tegyük fel, hogy az a nő állt a zsarolás mögött,
– Azt hittem, hogy beugratás volt, főnököm.
– Valószínűleg az is volt. Csakhogy minden eshetőséget számításba kell vennünk, azután tudja, barátom, maga immár szintén felügyelő. A régi szép napok, amelyeket őrmesteri közönyben tengetett, elmúltak ám.
Darcy a fogát csikorgatta. Néha szerette volna jól fejbe kólintani a főnökét.
Pel tovább próbálgatta, hogyan hat elmélete Darcyra.
– Induljunk ki abból, hogy ez a nőcske tervelte ki az egészet.
– Patron, a szerelmes leányzók néha éreznek valamit a szeretőjük iránt. Nem szokásuk elraboltatni a pasast.
– Mindenesetre körülnézünk a Rensselaer-házban. Ha egy férfinak nője van, valahol csak ágyba kell bújniuk. Akkor pedig hol az a bizonyos ágy? Hátha találunk valamit, amiből kiderül.
Másnap reggel Darcy odagurult a Bar de la Cloche, elé, a place Frère Thurot sarkára, hogy megreggelizzék. A korai rumos fekete hívei már szétszéledtek, miként a fehérbor szerelmesei is; a bárban ilyenkor általában csak azok üldögéltek, akik kávét szürcsöltek és kiflit majszoltak, mielőtt bementek az irodába.
Odakinn azonban még mindig hideg volt, ezért a bár zsúfolásig telt bontáson dolgozó munkásokkal, akik befűtöttek maguknak egy pohárka rummal.
– Ezúttal melyik városrészt bontják? – kérdezte az egyik munkástól Darcy.
– Rémiers-t. Az út végén. Ahol a vaskereskedés volt. Ott majd irodaház épül.
Darcy lehörpintette a kávéját, majd elsétált a bontási területre, hogy megnézze, mi történik. A szomszédos házakat jókora gerendákkal dúcolták alá, csupasz tűzfalak bukkantak elő, s mindenütt törmelék- és téglahalmok barnállottak, meg a régi támaszgerendák kormos maradványai. A telek közepén máglya lángolt, szúette gerendák, ablakkeretek és -redőnyök égtek.
Darcy egy ideig bámészkodott, miközben a zsebében kutatott, hátha sikerül előhalásznia egy cigarettát. Rágyújtott, majd kicsit tanulmányozta a máglya körül toporgó férfiakat; körülöttük földgyaluk, buldózerek, traktorok és hatalmas billenőkocsik. Aztán odaballagott ahhoz a kis faházhoz, amelyben az építési iroda volt. Az építésvezető a házikó falát támasztotta, fején védősisak. Darcy melléállt.
– Talán érdekli – mondta –, van a maga kis csapatában egy pasas, bizonyos Darot nevezetű. Henri Darot.
Az építésvezető bement, kotorászott az íróasztalán, majd meglengetett egy névsort. – Azt hiszem, téved. Ilyen nevű személy itt nincsen.
– Én nem kérdeztem magától, hanem állítottam valamit. – Megvillantotta kék-fehér-piros rendőrségi igazolványát. – Darot az a mély növésű ember, ott ni, Tintin felirattal a zekéjén.
– Az? Hiszen az Dissot. Arthur Dissot.
– Jobb, ha tőlem tudja: Darot. Vannak alkalmi munkásai?
– Persze. Vannak állandó embereink, de a segédmunkásokat mind alkalmilag szerződtetjük.
– Nos hát, őszintén zavarba ejt – mondta Darcy –, hogy barátunk, Darot – vagy Dissot, mindegy –, aki legjobb tudomásom szerint a bánatos életben nem dolgozott egyetlen napig sem, vajon mit művel itt?
Az építésvezető az ablaktáblán át a távoli Tintinre meredt, aki épp egy deszkát vetett a tűzre, majd a kezét melengette.
– Biztos? – kérdezte riadtan.
– Mint a halál. Ismerünk néhány kis csoportot a városban. Namármost, a mi emberünk az egyik ilyen csoport beltagja.
– Bandára céloz?
– Nem nevezném ezeket bandáknak. Persze az is igaz, hogy nehéz jobb kifejezést találni rájuk.
Az építésvezető arcára kiült az aggodalom. – Jobb, ha megszabadulok tőle – mondta ijedten. – Valószínűleg el akar lopni valamit.
– Mit? – kérdezte ártatlan képpel Darcy. – Egy dömpert? Vagy egy öttonnás vontatót? Nem ebben utazik. Úgy látom, másféle holmi pedig nincs a bontáson. Szerintem Tintinnek egészen más jár a fejében. Ne szabaduljon meg tőle, kérem. Sőt hoznék magának még egy munkást. Új fiú errefelé, nem ismerik a képét. Meglátja, remekül fog dolgozni, de közben nyitva tartja a szemét. A mi barátunk ugyanis a Duche-banda szakmunkása, nekem pedig fúrja az oldalamat a kíváncsiság, hogy miben sántikál.
Amíg Darcy a bontási területen serénykedett, Pel úgy döntött, hogy szokásos informátorához fordul. Amennyiben Rensselaernek valóban volt szeretője, akkor a nőnek kétségkívül lehetett fodrásza is. Fölkerekedett hát a Nanette szalon felé, hogy ezt az elméletet kipróbálja Madame Faivre-Perret-n.
Miközben teáztak – olyan légies zöld kínai porceláncsészékből, hogy Madame Routy, ha csak ránéz az ilyen holmira, a porcelán nyomban megreped –, Pel ismertette teóriáját.
– Hát én csak információs forrás vagyok magának, Evariste? – évődött vele az asszony.
Pel gyakran sóvárgott rá, hogy mindenfélének a forrása legyen az asszony: például a kényelemnek, a gyengédségnek, a jó ételeknek és a meghitt barátságnak. Ideje fürgébben haladnia a cél felé, máskülönben mire megházasodik, olyan vén és rozoga lesz, hogy a templomból kijövet földre teríti az a néhány szem rizs, amelyet ősi szokás szerint az új házaspárra szórnak.
Az asszony vidáman nézett a szemébe, miközben ő tiltakozott a gyanúsítás ellen.
– Sajnálom – mondta végül Madame Faivre-Perret –, de ezúttal nem tudok segíteni. Nem hallottam semmit.
– Madame Rensselaer nem jár ide?
Az asszony elmosolyodott. – A fényképek után ítélve, amelyeket az újságban megcsodáltam, Madame Rensselaer nem az a típus, aki sokat ad a külsejére.
Hát ez igaz, ismerte el magában Pel. Madame Rensselaerről lerítt, hogy körülbelül annyira romantikus alkat, mint Hitler volt annak idején.
– És a lánya? – próbálkozott tovább.
– A lánya sem jár hozzánk. Ő talán az Elégance szalont részesíti kegyeiben. Azok hajtanak a fiatalabb nőkre.
– Sose hallotta, hogy a családról beszélnek a vendégei?
Az asszony megvonta a vállát – és milyen bájosan! – Soha – jelentette ki tömören.
Pel mélyet sóhajtott. – Pedig valahol csak találkozniuk kellett – mondta megfontoltan. – Valahol csak szerették egymást.
Szürke öltöny, jó ing, döntötte el Pel, mert a Rensselaereknek ez dukál. Mindig nagyobb volt az önbizalma, ha az öltözéke makulátlan volt – már amennyire makulátlan lehetett egy olyan házvezetőnő mellett, akinek soha eszébe nem jutott volna kivasalni egy nadrágot. Hazatérve nyomban fölfedezte, hogy a füvet Alphonse gondosan megtrágyázta; most már abban is biztos volt, hogy egy tenyérnyi száraz hely sincs a házban.
A nyomok arra utaltak, hogy Alphonse aznap már járt Didier ágyán, és ami még borzalmasabb, az övén is. Továbbá: a reggeli újság cafatokká volt rágva, a papucsa sem volt olyan állapotban, mint Alphonse megérkezése előtt, a konyha tele volt kutyaeledellel, Madame Routy pedig a szokottnál is undokabb volt.
Mindezek ellenére Pelnek titkon be kellett vallania, hogy van a kutyusban bizonyos báj. No persze, gondolta gyorsan, őrá ez a báj semmiféle hatással sincsen. Ez képtelenség. Fegyelmezettebb ő annál. De ha az ember elnézi azt a gömbölyű fejecskét, azokat a nedves, nagy szemeket és azt a buta vigyort a pofáján, meg ahogyan a farát kezdi mozgatni, amint a közelébe kerül – hát le kellett hajolnia, hogy megsimogassa.
Didier társasjátékot játszott önmagával a konyhában, és persze csalt. Madame Routy – erre Pel nyugodtan fogadást köthetett volna – a televízióban figyelte egy film utolsó kockáit.
– Nem játszunk egy partit? – kérdezte Didier.
– Most nem, mon brave. Szolgálatban vagyok. – Pel habozott, hogy folytassa-e az eligazítást. – Csak azért jöttem haza, hogy átöltözzem, és ha kíváncsi vagy rá, nem őt látogatom meg. Épp tőle jövök… bizonyos információkra volt szükségem, de, fájdalom, nem tudtam meg semmit. Most Madame Rensselaerrel kell elcsevegnem.
– Azzal a nővel, akinek elpárolgott a férje?
– Azzal. – Pel bement a szobába, és előszedte azt az öltönyét, amelyet az ünnepélyes összejövetelre tartogatott, ha majd kinevezik a Nagyfőnök helyébe. Ez volt az egyetlen öltönye, amelynek a hajtókáját nem tudta borotválkozótükörnek használni, a nadrágjának pedig nem volt olyan buggyos az ülőkéje, mint a török szántóvetők bugyogójáé.
Maga elé tartotta a ruhát, és szemügyre vette a szekrényben az ingeket.
– A kéket ajánlanám – szólalt meg a háta mögött Didier.
– Igazán elmehetnél komornyiknak, ha felnőttél – tanácsolta Pel. – Látom, értesz az úri divathoz.
– Ezt is Louise Bray-nek köszönhetem.
– Szereti a csinos férfiakat, mi?
– Hát persze. Mondja csak, felügyelő úr, ennek a Monsieur Rensselaernek van egy falka kutyája, ugye?
– Kopója – helyesbítette Pel.
– Az ugyanaz.
– Nem egészen.
– Alphonse előtt is volt ám kutyám.
– Mindenkinek van szenvedélye.
– Örökké az ágyamon tanyázott. Ha iskolában voltam, megvárt a kapu előtt. Ha a papával vidékre utaztunk, megpróbáltam bújócskát játszani vele. A papa pórázt tett a nyakába, én meg elszaladtam. De mindig megtalált. Tudja, fene jó a szimatuk.
– Igen, tudom. – Pel lehúzta az ingét, és a felsőtestét igyekezett eltakarni a fiú elől. Nem volt izmos alkat.
A fürdőszobából visszatérve inget váltott, majd szigorúan becsukta a hálószoba ajtaját. Az ő lábát aztán ne lássa emberfia.
– Mi lesz vacsorára? – kérdezte a csukott ajtón keresztül.
– Vagdalthús-pástétom.
– Már megint?
Madame Routynak mennie kell, határozta el. Ő itt semmi mást nem eszik, csak vagdalt húst, a ruhái elhanyagoltak, a háza mocskos, mert sosincs takarítva, ráadásul bármelyik pillanatban a fejére szakadhat, mert a televíziókészülékből áradó szüntelen rezgés alapjaiban rendítette meg. A döntés jogerős. Közölnie kell vele. Néha túl messzire megy. Igen ám, gondolta azután, miközben a nyakkendőjével babrált, de hogy fogjon hozzá? Sosincs hozzá bátorsága. Talán, borongott, le kellene löknie a lépcsőn.
A Rensselaer-házba magával vitte de Troquereau-t, abban a reményben, hogy ha mással nem is, a nevével imponál a családnak a fiú. Pujol az előcsarnokban üdvözölte őket.
– Semmi hír, felügyelő úr?
– Semmi, Maître.
– A Madame nagyon felizgatta magát a minapi pénzveszteség miatt.
– Félannyira sem, mint én – vakkantott rá Pel.
– Persze a biztosítási szerződés értelmében a céget nem érte anyagi veszteség. Ezúttal mit óhajt?
– Szeretnék körülnézni a házban. Telefonon már értesítettem a hölgyet.
– Ehhez természetesen házkutatási parancsra van szükség.
– Van. A Madame nem tett ellenvetést. – Valóban, miért nem? – villant át váratlanul Pel agyán. Az ártatlanságát akarja fitogtatni? Volt már ilyesmire példa.
Madame Rensselaer, aki az ablakon beszűrődő téli derengésben sárga volt, mint egy faggyúgyertya, hűvösen köszöntötte a felügyelőt. Pel felfigyelt rá, hogy nem visel gyászt.
– Bemutatom de Troquereau bárót, a munkatársamat. – Úgy hangzott, mintha a titkosszolgálat főnöke mondta volna, és a felügyelő látta, hogy az asszony szemöldöke fölszaladt. – A férje iratai érdekelnek. Találhatok közöttük olyasmit, ami a jelenlegi tartózkodási helyére utal.
Az asszony csöngetett a szobalánynak, majd utasította, hogy vezesse Pelt Rensselaer íróasztalához. Az asztal nyitva volt, Pel és de Troq megvizsgálta a tartalmát, miközben Pujol figyelte őket. Ahhoz képest, hogy Rensselaer naphosszat üzleti ügyekkel foglalkozott, meglepően kevés irat utalt erre a tényre.
– Jórészt én intéztem az ügyeit – magyarázta Pujol.
Nemigen találtak mást, mint néhány számlát kisebb háztartási kiadásokról, számlákat a városbeli divatáruüzletekből és butikokból a házigazda és a felesége nevére, végül a rue Reggió-i házfelújítás költségkimutatásait.
Pel erre nyomban lecsapott, akár a vércse. – Ki lakik ott? – kérdezte mohón.
– Marie-Christine és a férje – mondta Pujol. – A házat Rensselaer vette a fiataloknak.
Pel elkomorult. Egy barátnő nevére számított.
– Kicsike ház – mondta Pujol, elhúzva a szája szélét. – Olyan kicsi, hogy szerintem Monsieur Guitton csalódott lehetett, amikor meglátta. Csakhogy Monsieur Rensselaer mindig azt vallotta, hogy a fiatalok kezdjék szerényen közös életüket, ez majd arra buzdítja őket, hogy keményebben dolgozzanak. Ő is így kezdte. Mert lehetett bármennyi hibája, nem beszélve azokról a megfontolásokról, amelyek miatt elvette a Madame-ot, mindig méltányolta, amit kapott, és mindig megragadta az alkalmat, hogy előbbre haladjon. Gyermekkorában nagyon szegény fiú volt, és még azt sem mondhatnám, hogy különösebben ügyes.
– Ahhoz elég ügyes volt, hogy feleségül vegye a pénzéért az anyósomat – szólalt meg mögöttük egy hang. Jean-Marc Guitton lépett be a szobába.
– Az apósa nem volt méltánytalan önhöz – jegyezte meg Pujol hűvösen.
– Egy ház és más semmi.
– És egy gépkocsi. Meg egy jó állás.
– Személyzeti főnök – ezt nevezi jó állásnak? Ezt a favágást csukott szemmel és fél kézzel is el tudnám végezni.
– Ennek ellenére…
– Minek ellenére?
– Nem kívánok hosszan prédikálni – jelentette ki Pujol mereven –, mindenesetre az apósa panaszkodott nekem, hogy ön nem koncentrál kellően a munkájára.
– Ahhoz nem kell valami nagy összpontosítás, hogy az ember néhány kommunista melós körmére nézzen.
– Némi tapintat mégsem árt. És ha baloldaliakról van szó, annál inkább.
– Ő bezzeg nem sok tapintatot tanúsított irántunk. Miért kótyavetyélte el például a feleségem családi ékszereit?
– Eladta?
– Fogadni mernék rá, hogy el.
Miután Guitton becsapta maga mögött az ajtót, Pujol sokáig egy szót sem szólt.
– Miért gondolja, hogy az apósa eladta a családi ékszereket? – érdeklődött Pel.
– Szerintem mert Monsieur Rensselaer nem bízott az úrfiban, ő pedig láthatóan tudja, hogy nem bízott.
– Miért?
Pujol habozott. Végül bevallotta: – Azért, mert Rensselaer úgy döntött, hogy a fiúnak semmi beleszólása sem lehet a vállalat ügyeibe.
– Erről eddig nem is tudtam. Miért nem közölte ezt velem?
Pujol szomorkásán elmosolyodott. – Azért, felügyelő úr, mert eddig nem kérdezte, nekem pedig, a vállalat és a család jogtanácsosának, az a feladatom, hogy ne fecsegjem ki a családi viszályok részleteit.
Pel bólintott, elfogadva az érveket. – Váratlan döntés volt? – kérdezte azután.
– Szerfölött váratlan. Sokáig úgy látszott, hogy Rensselaer megpróbál a veje kedvében járni.
– És miért gondolta meg magát?
– Egy nő miatt.
– Miféle nő miatt? Rensselaer barátnőjére gondol? Ez az a nő, akiről hallottunk? Guitton meglátta vele?
– Nem. Rensselaer rájött, hogy Guitton megpróbál kikezdeni Madame Fabre-ral.
– Megpróbál?
– Szerintem nem történt köztük semmi. De nem vagyok biztos benne.
– És kitől tudja?
– Magától Rensselaertől. Eljött hozzám, sápadtan a dühtől. Azt hiszem, amúgy sem bízott Guittonban soha. Minthogy ő maga is elkövetett mindent, hogy bejusson a vállalathoz, mindig azt gyanította, hogy Guitton is ebben sántikál. Mégis, ha Guitton megbecsüli magát, Rensselaer a hóna alá nyúl. Csakhogy a fiú nem becsülte meg magát, és ez dühítette Rensselaert. Amikor aztán a fülébe jutott, hogy Guitton megpróbál kikezdeni Madame Fabre-ral, akkor rájött, hogy Guitton a lányával sem viselkedik tisztességesen. Ezért keresett föl az irodámban. Úgy intézkedett, hogy Guittonnak ugyan nem kell megválnia a vállalattól – ennyire kegyetlen nem akart lenni a lányához –, de meg akarta akadályozni, hogy Guitton hozzájusson olyan pénzhez, ami a lányáé. Még az évjáradékából sem kaphat egy fillért sem. Az erre vonatkozó szerződés roppant komplikált, de törvényes. A fiú a habos torta közelébe sem mehet. Ez az oka, hogy Marie-Christine nem kapta meg a családi ékszereket, holott a lány úgy érzi, hogy joga lenne hozzájuk. Amikor Monsieur Rensselaer gyanakodni kezdett, hogy Guittonnak viszonya van ezzel-azzal, azt hitte, hogy a lány házassága felbomlik. Még az is megfordult a fejében, hogy Guitton – ha módja lenne rá – eladná a felesége ékszereit, csak hogy pénzhez jusson.
– Tudott arról Fabre, hogy Guitton és a felesége között mi készül?
Pujol a fejét rázta. – Rensselaer nem közölte velem, de valószínűleg tudta.
Pel a homlokát ráncolta: íme, egy új nyom. Hát ennek lehet-e köze Rensselaer eltűnéséhez? Guitton ölte meg? Tessék, az ügy egyre bonyolultabb: és mennyi a megoldatlan kérdés! Valóban ott volt Rensselaer az apátságban tizenhatodikán, mint Retif mondta, és ha igen, miért nem autón érkezett? És miért maradt a gépkocsija Chaumont-ban? S ha ott maradt, hogyan jutott el Rensselaer az apátságba? Kérdés kérdés hátán, és semmi válasz; mintha sűrű ködben tapogatóznának.
Még mindig a ködben járt, amikor Marie-Christine Guitton lépett a szobába.
– Hallom, hogy szétszedték az apátságot – mondta köszönés helyett.
– Pontosan így van.
– Fogadni mernék, hogy nem találtak semmit.
– Hát nem sokat – vallotta be Pel.
– Gondoltam is, hogy nem fognak. Én már jártam ott maguk előtt, méghozzá sűrű fésűvel.
– Ha szabad kérdeznem, mit keresett, Madame?
– Azt, ami engem illet. Az ékszereket. A nagyapám megígérte, hogy egyszer megkapom őket. Itt nem találtam, hát azt hittem, talán ott vannak, mert ott aztán van rejtekhely bőven. A férjem szerint apa a nőjének adta őket.
– És ki az a bizonyos hölgy? – kérdezte Pel csöndesen.
A fiatalasszony a vállát vonogatta. – Azt nem tudtam meg soha. Más sem. Apa okos volt. De tudom, hogy szeretőt tartott. Maurice Cottu is mondta nekem.
– Maurice Cottu önről is mondott nekem egyet s mást. Önről és saját magáról.
A nő meglepődött egy kissé, hogy Pel ezt is tudja, de aztán elintézte egy röpke kézmozdulattal. – Nem volt nagy ügy. Maurice pedig egy bunkó.
– Szerette ön az édesapját, Madame?
– Erre meg mit mondjak? Az apám volt. A gyermekekről azt tartják, hogy szeretik az apjukat.
Hát nem látszik rajtad, gondolta Pel, aki gyermekkorában szinte rettegett az apjától. Ha ez egyáltalán elképzelhető, Pel apja alacsonyabb termetű és morcosabb férfi volt, mint a felügyelő, paradox módon Pel mégis őt tartotta a világ legnagyszerűbb emberének.
Dolguk végeztével már megindultak az ajtó felé, amikor Madame Rensselaer lépett be.
– Szeretnék beszélni magával, Bernard – mondta Pujolnak. – Lenne egy kis tárgyalnivalónk.
– Természetesen, Madame. – Pujol finoman meghajolt.
– Holnap, ha magának is alkalmas. De korán. Mondjuk, tíz órakor.
– Kérem, Madame. Hol óhajtja?
– Az irodámban.
Pujol zavartan körülnézett. – Az ön irodájában, Madame?
– A gyárban. Azelőtt a férjemé volt. Most az enyém. Átvettem a vezetést.
Pujolnak leesett az álla. – Át…
– Miért ne? Most én vagyok az igazgató. A vállalatnál nőttem fel. Mielőtt férjhez mentem, apám sokat beszélt róla, hogy én leszek az utóda. Jobban ismerem a belső ügyeket, mint bárki más. Elhatároztam, hogy kamatoztatom az ismereteimet. Ezentúl én irányítom a céget.
Pujol láthatóan zavarban volt.
– Ha meg akarod mutatni, hogy ki vagy, Maman szólt közbe Marie-Christine –, akkor intézkedj, hogy Jean-Marc tisztességes beosztást kapjon.
– Unom már, hogy mindenféle olajos alakkal kell bajlódnom – bólogatott Guitton.
– Pedig biztos pozíció – kockáztatta meg Pujol.
– A biztos pozíció ugyanaz, mint a siralom völgye, csak elegánsabb megfogalmazásban.
– Kezdhetne valamit azzal a siralom völgyével, csak ahhoz dolgozni kellene.
Guitton gyilkos pillantást vetett az ügyvédre. – Azt mondják, hogy a munka szent. Ha így van, jobb, ha a közelébe se megyünk.
Madame Rensselaer olyan pillantást vetett a vejére, mintha tizennégy gyerekes családanya lenne, akinek elromlott a mosógépe, és ez az ifjonc sózta volna rá.
– Aki a Produits Morand-nál dolgozik – jelentette ki mereven –, annak meg kell szolgálnia az előléptetést.
– De hiszen te mindig megvédtél minket a papával szemben! – tiltakozott Marie-Christine.
– Akkor még apád volt a vállalat első embere. Most viszont én vagyok.
Pujol fulladozott a méregtől. Az asszony nyájasan feléje fordult.
– Most jut eszembe, Bernard – mondta magabiztosan –, ami eddig magának még nem jutott eszébe. Hogyha összeadjuk azokat a részvényeket, amelyek eredetileg is az én tulajdonomban voltak, továbbá azokat, amelyeket apám halálakor örököltem, no meg a férjem részvényeit, amelyek – minthogy nem készített végrendeletet – engem illetnek, akkor enyém a részvénytöbbség. Vagyis jogom van a vállalat irányításához, és élni akarok ezzel a jogommal.