(*) Az Asturia hercege által adományozott Békedíj átvételekor a
spanyolországi Ovideóban 1989 októberében tartott előadás aktualizált
változata.
Akár örülünk neki, akár bánkódunk miatta, a világ nagyon megváltozott az
elmúlt száz év során, és valószínűleg még nagyobb változás előtt áll az
elkövetkező száz évben. Egyesek szívesen megállítanák a változásokat, és
visszatérnének egy - ahogy ők nevezik - tisztább és egyszerűbb korba.
A történelem azonban azt mutatja, hogy a múlt egyáltalán nem volt olyan
csodálatos. A kiváltságos kisebbség talán nem élt annyira rosszul, de még
ők sem részesülhettek a modern orvostudomány vívmányaiban, és a szülés
minden asszony számára nagy veszélyekkel járt. A népesség túlnyomó többsége
számára azonban az élet rövid, kemény és kegyetlen volt.
Az idő kerekét semmiképpen sem lehet visszaforgatni. A tudást és a technikai
ismereteket nem lehet egyszerűen elfelejteni, és a további fejlődést sem lehet
megakadályozni. Még ha a kutatásra fordított állami támogatást teljesen
beszüntetnék is (a jelenlegi kormány minden tőle telhetőt megtesz ennek
érdekében), a versengés és a konkurencia elegendő hajtóerőt jelentene a
technikai haladás fennmaradásához. Sőt, az embert a kíváncsiság, a tudásvágy
is arra sarkallja, hogy az alapvető tudományos kérdések felé forduljon, akár
kap érte fizetést, akár nem. A további fejlődés megakadályozásának egyetlen
lehetősége egy olyan világméretű totális diktatúra lenne, amely minden újat
betiltana, de az emberi vállalkozóképesség és találékonyság miatt ez is
kudarcra lenne ítélve. Csupán a fejlődés ütemét lassítaná le valamelyest.
Ha azonban elfogadjuk is, hogy a tudományt és technikát nem akadályozhatjuk
meg a körülöttünk levő világ megváltoztatásában, arra mindenképpen
törekednünk kell, hogy a változások a helyes irányban történjenek.
Egy demokratikus társadalomban ez azt jelenti, hogy a közvélemény a tudomány
alapjainak megértésével alakuljon ki, ne legyen a szakemberekre utalva,
hanem a döntéseket az információk értékelésével maga hozhassa meg.
A közvélemény viszonya a tudományhoz jelenleg ellentmondásos. Egyrészt
természetesnek veszi az életszínvonal javulását, amelyet a tudomány és a
technika újabb eredményei tesznek lehetővé, másrészt viszont bizalmatlan a
tudománnyal szemben, mert nem érti azt. Ez a bizalmatlanság szemmel látható
azokban a rajzfilmekben, amelyekben az őrült tudós egy szörnyeteget hoz
létre. A környezetvédő ("zöld") pártok támogatásának is ez az egyik alapja. A
közvélemény azonban rendkívüli módon érdeklődik is a tudomány iránt, ezt
bizonyítja a
Kozmosz c. televíziós sorozat vagy a
tudományos-fantasztikus filmek magas nézettsége.
Hogyan lehetne ezt az érdeklődést felhasználni arra, hogy az embereket
véleményük kialakításakor alapvető tudományos háttérismeretekkel segítsük a
döntések meghozatalában, amelyek pl. a savas eső, az üvegházhatás, az
atomfegyverek és a génsebészet kérdéseit érintik? Világos, hogy az
alapismereteket az iskolában kell elsajátítani. De az iskolában a
természettudományos tárgyakat sokszor szárazan és unalmasan tanítják. A
gyerekek gépiesen "magolva" tanulják, hogy átmenjenek a vizsgán, de nem
ismerik fel jelentőségüket a körülöttük lévő világban. Az is nehézséget
okoz, hogy a természettudományokat egyenletek útján tanítják. Bár az
egyenletek a matematikai gondolatok tömör és pontos leírását teszik lehetővé,
a legtöbb emberben idegenkedést váltanak ki. Nemrég egy népszerű könyv írása
közben azt a megjegyzést hallottam, hogy a könyvben szereplő egyenletek
mindegyike felezi az eladható példányok számát. Csak az Einstein híres
összefüggését kifejező
E = mc2 képletet hagytam meg.
Elképzelhető persze, hogy a kiadó enélkül kétszer annyi példányt adott volna
el.
A kutatók és a mérnökök előszeretettel alkalmazzák az egyenleteket, mert a
mennyiségek pontos értékére van szükségük. Többségünk számára azonban elegendő
a tudományos elképzelések kvalitatív megértése is, ehhez pedig egyenletek
nélkül, szavakkal és ábrákkal is el lehet jutni.
Az iskolában tanult tudományos ismeretek képezhetik az alapokat, de a haladás
annyira gyors, hogy az iskola vagy az egyetem befejezése után állandóan újabb
felfedezésekkel és ismeretekkel találkozunk. Az iskolában soha nem tanultam a
molekuláris biológiáról vagy a tranzisztorokról, pedig a génsebészet és a
számítógépek jelentik azt a két fejlődési irányt, amelyek a jövőben nagy
valószínűséggel egész életvitelünket alapvetően meg fogják változtatni. A
tudományos népszerűsítő könyvek és folyóiratok cikkei segíthetnek,
hogy lépést tartsunk a fejlődéssel, de még a legsikeresebb népszerűsítő
könyveket is csupán a népesség kis része olvassa. Csak a televízió útján lehet
nagy tömegekhez eljutni. Született is néhány nagyon jó televíziós
ismeretterjesztő program, mások azonban a tudomány lebilincselő jelenségeit
varázslatoknak tüntetik fel anélkül, hogy megmagyaráznák azokat, vagy
bemutatnák a tudományos ismeretekhez való viszonyukat. A televíziós tudományos
programok rendezőinek fel kellene ismerniük, hogy nemcsak a nézők
szórakoztatásért, hanem a neveléséért is felelősek.
Felvetődik a kérdés, hogy a közvéleménynek a tudományt is érintő mely
kérdésekben kell a közeljövőben döntést hoznia. Ezek közül egyértelműen az
atomfegyverek kérdése a legsürgetőbb. A többi világméretű probléma, pl. az
élelmiszer-ellátás vagy az üvegházhatás problémája csak viszonylag lassan
válik érezhetővé, egy atomháború azonban az egész Földön gyakorlatilag napok
alatt kiolthatja valamennyi ember életét. A kelet-nyugati feszültség enyhülése
és a hidegháború vége azt eredményezte, hogy az atomháborútól való félelem nem
nyomasztja már annyira az embereket. Pedig a veszély mindaddig jelen lesz,
amíg elegendő fegyver áll rendelkezésre ahhoz, hogy akár a Föld lakosságának
többszörösét is megsemmisítse. Az egykori Szovjetunió államaiban és Amerikában
még mindig atomfegyverek irányulnak az északi félteke valamennyi nagy
városára. Egy világháborúhoz elegendő egy számítógéphiba vagy a
kezelőszemélyzet lázadása. Még ennél is aggasztóbb, hogy újabban viszonylag
jelentéktelen hatalmak is atomfegyvereket szereznek be. A nagyhatalmak
bizonyos mértékig felelősen viselkedtek, de olyan államokban, mint Líbia,
Irak, Pakisztán vagy Azerbajdzsán, nem bízhatunk hasonló mértékben. A legfőbb
veszélyt nem is az a néhány atomfegyver jelenti, amelyet ezek a hatalmak a
közeljövőben esetleg beszerezhetnek, hiszen ezek igen kezdetlegesek lesznek,
bár bevetésük több millió ember halálát okozhatja. A komolyabb veszélyt az, a
kisebb hatalmak között kirobbanó atomháború jelenti, amelybe a hatalmas
fegyvertárral rendelkező nagyhatalmak is belesodródhatnak.
Nagyon fontos, hogy a közvélemény felismerje a veszélyt, és a kormányzatokra
nyomást gyakoroljon, hogy döntő mértékű fegyverzetcsökkentési megállapodások
szülessenek. Valószínűleg nem tanácsos valamennyi atomfegyvert megsemmisíteni,
de az általuk megtestesített veszély csökkenhet, ha számukat korlátozzuk.
Ha sikerülne megszüntetni az atomháború lehetőségét, még mindig maradna számos
veszély, amely valamennyiünket elpusztíthat. Egy vicc szerint eddig azért nem
sikerült Földön kívüli civilizációkkal felvennünk a kapcsolatot, mert a
civilizációk megsemmisítik saját magukat, amikor a mi fejlettségi szintünket
elérik. Én azonban bízom a közvélemény józan belátásában, és abban, hogy ennek
nem kell bekövetkeznie.