Fejezet: 19

A pillanat töredékéig voltam csak eszméletlen, de ez elég volt ahhoz, hogy megkötözzék a csuklóimat és a bokáimat és minden fegyvert, amit megtaláltak elvegyenek. Ezért a katasztrófáért csak magamat okolhatom és a figyelmetlenségemet. A kimerültség és a stimulánsok is közre játszottak, de a saját hülyeségem maradt a fõ ok. Lélegzetvisszafogva szitkoztam magam - ami semmire sem volt jó - mialatt végighúztak a földön és Angelina mellé vetettek.
- Jól vagy? – krákogtam.
- Persze. És sokkal jobb formában, mint te.
Ez így is volt. A ruhái tépettek voltak és néhány seb látszott ott, ahol bántalmazták. Valaki fizetni fog, keservesen meg fog fizetni ezért. Hallottam, ahogy a fogaim csikorognak. Angelina szintén meg volt kötözve.
- Azt gondolták, meghaltál – mondta. – Ahogy én is. – Kimondatlan érzelmekkel volt teli a hangja és én mosolyogni próbáltam, de kackiásabbra sikerült, mint akartam. – Nem tudom meddig feküdtünk ott; én is elveszítettem az eszméletem. Amikor magamhoz tértem, így néztem ki, elvették a fegyvereket meg mindent és a kocsikba pakoltak éppen. Aztán elindultunk. Semmivel sem állíthattam volna meg õket. Csak azt a rémes nyelvet beszélik.
Éppoly rémesek voltak, ahogy a nyelvük hangzott, mocskos hacuka, zsíros bõr szíjak, gubancos, koszos haj és szakáll. Egyiküket szükségtelenül közelebbrõl szemügyre vehettem amikor odajött és elõbb az egyik oldalára csavarta a fejem, majd a másikra összehasonlítva a zúzott vonásaimat az engem mutató igen jó fényképével. A piszkos ujjak felé csaptam a fogaimmal, de õ idõben elhúzta õket. Ezek az Õ emberei kell legyenek; ezt a fotó igazolta, bár arról fogalmam sem volt, Õ honnan szerezte. Kétségtelenül az idõkevergéseink alatt készült és azóta a zsebét ékesíthette. Ebben a pillanatban észrevettem a legocsmányabb és legbûzösebb alak Angelinát fixírozza, úgyhogy a bokájára csaptam, és fájdalmasan lettem arrébbrúgva.
Meg kell hagyni, Angelina igen egyenes eszû lány. Amikor tudja, mit akar, meg is szerzi, bármi áron. Most látta az egyetlen módot kijutni a zûrbõl és használta is. Nõi ravaszság. Az undorodás legkisebb jele nélkül hívta magára az ocsmány fenevad figyelmét. Nem beszélte a nyelvüket, de a nyelv, amit beszélt, olyan idõs, mint az emberiség. Tõlem elfordulva mosolygott rá a szõrös bestiára és a feje intésével hívta magához. A vállait hátrahúzva dudorította ki vonzó alkatát, szemérmesen csavarta ki a csípõjét.
Persze, hogy hatott. Rövid, élénk szóváltás következett a másik kettõvel, de a legszõrösebb ellökte az egyiket, és annyiba maradt. Azok égõ féltékenységgel figyelték, ahogy õ végigméri Angelinát, aki a lehetõ legmelegebben mosolygott és elõre tartotta vékony, kötözött csuklóit.
Miféle férfi tudna ellenállni ennek a kimondatlan kérésnek? Ez a szõrös tuskó nyilvánvalóan nem. Elvágta a szíjakat a csuklóin és eltette a kését, mialatt Angelina lehajolt a bokái kiszabadítására. Amikor az alak lábra húzta, Angelina buzgón emelkedett fel. Medveszerûen szorította és az arcát Angelináéhoz közelítette.
Mondhattam volna neki, hogy nagyobb biztonságban lenne, ha egy kardfogú tigrist próbálna megcsókolni, de
nem tettem. Ami ekkor következett, csak én láthattam, mivel a féltékeny nézõket kitakarta a test hatalmas tömege. Ki gondolná, hogy azok a törékeny ujjak egyetlen kemény ponttá tudnak összeállni, hogy a vékony csukló olyan mélyre tudja tolni a kezet a bozontos figura gyomrába? Csodás. Angelina felé hajolt, majd enyhe sóhajjal még tovább. Egy pillanatig Angelina tartotta a súlyát, majd hátralépett és felsikoltott, ahogy az a földre görnyedt.
A feminin ártatlanság képe, a kacsók az ajakra, a szemek meredtek, sikoltozás a furcsa esemény láttán, hogy egy erõs ember összecsuklik a lábánál. Természetesen a másik két férfi odarohant, de rajta volt a hûvös gyanú kezdetleges képe az arcaikon. Az elsõnél volt az én fegyverem.
Angelina lerendezte. Amint elég közel volt és emelni kezdte a fegyvert, Angelina repülni hagyta a bozontos kését, amit elvett tõle, mielõtt a földre engedte. Nem láttam, hol talált a kés, mivel a harmadik férfi mellettem haladt el, és visszahúzott lábakkal reméltem, hogy ezt fogja tenni. Ezt tette. Kirúgtam és a térde alatt találtam el, amitõl elesett. Ahogy zuhant, elõrebukfenceztem és még mielõtt újra felkelhetett volna, mindkét csizmámmal halántékon illettem. Majd másodszor is, csak mert komisz kedvemben voltam.
Ennyi volt. Angelina kivette a kést a nem mozgó célpontjából, letörölte a ruháján, majd a kiszabadításomra indult.
- Megölöd azokat, akik még mindig rángatóznak? – kérdezte illedelmesen.
- Meg kellene, de a hidegvérû gyilkosság nem nekem való. Õk azok, amik, és úgy vélem, ez elég büntetés. Azt hiszem, ha elvennénk a készleteiket és összetörnénk a járgányukat, az már megtenné bosszúnak. Csodás voltál.
- Persze. Ezért vettél el. – Gyorsan megcsókolt, mivel egy pillanat múlva meg kellett fordulnia, hogy sarokkal illesse a bozontos homlokát, aki mozgolódni kezdett. Visszaaludt, mi pedig csomagoltunk és távoztunk.
A célunk nem volt túl messzire. Pár órával késõbb úgy éreztük, hogy a levegõ kavargása felerõsödött miközben lefelé tartottunk a hegyek közti ösvényen. Egy hirtelen kanyar a völgy széléhez vitt éles szakadékkal, én pedig azonnal hullámzó pörgésbe rúgtam a járgányt láthatóságon kívülre terelve.
- Láttad? – kérdeztem.
- Természetesen – válaszolta Angelina ahogyan ez úttal óvatosabban, a hasunkon csúszva közelítettünk és néztünk körül a kanyarban.
A szél erõsebb volt; kitöltötte a széles völgyet valami láthatatlan forrásból odalent. A levegõ is hûvösebb lett, és bár ott voltak a mindig jelen lévõ felhõk felettünk, nem volt köd amely elhomályosíthatta volna a képet. Szemeb velünk egy domb emelkedett és függõleges sziklává, komor fekete kõvé nõtt. Az erózió bástyák és tornyok fantáziájává faragták; az emberek pedig tovább faragva a hegytetõt betakaró kastélyvárost alakítottak ki belõle.
Voltak ablakok és járatok, zászlók és zászlórudak, lépcsõk és támfalak. A zászlók világos vörösek voltak, alig kivehetõ fekete figurákkal. Néhány torony is vörösre volt festve, és ez az építészet dühöngõ õrületével csak egyet jelenthetett.
- Nem logikus, tudom – mondta Angelina. – De ez a hely egyértelmûen megborzongat. Nehéz meghatározni, de talán az eszement a legjobb szó rá.
- A leges legjobb. Ami annyit tesz, hogy ez a jó hely és a jó idõ, az a hely, ami olyan, ahol Õ kell legyen.
- Hogy jutunk el hozzá?
- Igen jó kérdés – mondtam intelligens válasz helyett. Hogyan jutottunk ebbe a tébolyodott kastélyba? A fejemet vakartam és az államat dörzsöltem, ám ezek a csalhatatlan gondolkozásserkentõk most nem mûködtek. Némi mozgást észleltem a szemem sarkában, odanéztem, a fegyveremélt nyúltam, és félúton megdermedtem.
- Ne tégy semmilyen hirtelen mozdulatot, különösen a fegyvered irányába ne – mondtam Angelinának csendesen. – Fordulj meg lassan!
Mindketten megfordultunk, semmi olyat nem követve el, amely idegességet válthatna ki a vagy tucatnyi férfi ravaszon lévõ ujjaiban, akik csendben tûntek elõ mögöttünk és feltartott, ránk célzott fegyvereket fogtak.
- Készülj ugrani, amikor én teszem – mondtam és visszafordultam, hogy lássam azt a másik négy embert, akik ugyanolyan csendben tûntek elõ a völgyben elõttük. – Töröld az utolsó parancsot, mosolyogj édesen és add meg magad! Azután csapunk szét köztük, hogy közéjük kerültünk.
Ez utóbbi inkább morális serkentõ volt, mint akció jóváhagyása. A vadszemû emberekhez viszonyítva, akiktõl a sokkerekû szállítónkat elvettük, ez a sokaság sokkal hûvösebb és határozottabb volt. Mindannyian szürke, egyberészes mûanyagot viseltek, amely csuklyában végzõdött a fejük elfedésére. A fegyvereik puskaszerûek voltak, végzetes kinézetû, jókora lyukakkal. Megadóan léptünk elõre, amikor az egyikük felénk intett a fegyverével. A szûkülõ kör egy másik tagja lépett közelebb és mért végig, de nem elég közel ahhoz, hogy olyansvalaki, aki nem öngyilkosjelölt, lefegyverezhesse.
- Stragitzkruml? – kérdezte, majd folytatta, miután nem válaszoltunk.
- Fidlikreepi?
- Attentottenpotentaten?
Miután nem reagáltattak le ezek a beazonosíthatatlan kérdések, egy vörös szakállas, vaskos férfihez fordult, aki a fõnöküknek látszott.
- Ili ne parolas konantajn lingvojn? – kérdezett tisztán artikulálva eszperantóul.
- Így már jobb – válaszoltam ugyanazon a nyelven. – Megérdeklõdhetem, miért tartják szükségesnek ezek az úriemberek, hogy fegyvereket tartsanak az olyan egyszerû túristákra, amilyenek mi vagyunk?
- Kik vagytok? – lépett elõre a vörösszakáll.
- Ezt én is kérdezhetném?
- Én irányítom a fegyvereket – válaszolt hûvösen.
- Hathatós érv, és fejet hajtok a logikád elõtt. Mi túristák vagyunk a tengerentúli földrõl... – Egy rövid és csúnya szóval szakított félbe.
- Ez lehetetlen, ahogy mindketten tudjuk, mivel ez az egyetlen földdarab ezen a bolygón. Most az igazat!
Ezt nem mind a ketten tudtuk, de már igen. Egyetlen kontinens? Mi történt az Anyafölddel azalatt a húsz évezred alatt? A hazugság nem mûködött, de az igazság hathat. Alkalmanként szokott.
- Elhinnéd nekem, ha azt mondanám, hogy idõutazók vagyunk?
Ez célba talált; õ döbbenten nézett, míg azok, akik közel voltak, hogy hallják amit mondtam, mozgolódni kezdtek. A vörös szakállas dühös tekintettel intette õket csendre mielõtt újra megszólalt.
- Milyen kapcsolatban vagy Õvel, és azokkal a teremtményekkel odafent a városban?
A válaszomon múlt a sorsom. Az igazság egyszer már bejött, és jó lehet másodjára is. „Teremtmények”-et említett, és ez árulkodott. Nem hittem, hogy ezek a nyugodt és fegyelmezett erõk az ellenséggel társíthatók.
- Megölni jöttem Õt és elsöpörni a mûveletét.
Ez valóban a kívánt hatást hozta, és néhány ember lejjebb is engedte a fegyverét mielõtt helyükre nem lettek teremtve. A vörös szakállas mormolt valami parancsszerût és egy férfi elsietett. Csendben maradtunk amíg vissza nem tért egy zöld fém kockával, ami akkora volt, mint a feje, és átnyújtotta a parancsnoknak. Üreges kellett legyen, mivel könnyen cipelte. A vörös szakállas feltartotta.
- Több, mint százunk van ebbõl. Az égbõl úsztak alá az elmúlt hónap során, és mindegyik egyforma. Egy erõs rádióadó bennük terel minket feléjük, de nem tudjuk felvágni vagy felolvasztani a fémet. Kívül, a kocka öt lapján szövegsorok vannak láthatólag különbözõ nyelveken. Amelyeket le tudunk fordítani, ugyanazt jelentették. Vigyétek ezt az idõutazókhoz. A kocka alján két sor van, amit nem tudunk elolvasni. Te el tudod?
Lassan felém nyújtotta a kockát, és én óvatosan vettem el, mivel minden fegyver precízen a testemet célozta. A fém kollapsziumnak tûnt, amely hihetetlen kemény és atomikus csõjárókhoz használják. Lassan fenékkel felfelé fordítottam és egyetlen pillantással olvastam el a sorokat mielõtt visszadatam a kockát.
- El tudom olvasni – mondtam, és észrevették az új hangvételem. – Az elsõ sor azt írja, hogy Õ és az emberei elhagyják ezt az periódust 2,37 nappal az ideérkezésem után.
Ez zúgolódást váltott ki, és Angelina vágta mellbe a vörösszakállt a lényeges kérdéssel.
- Mi volt a második sorban?
Mosolyogni próbáltam, de nem akart sikerülni.
- Ja, az. Hát hogy a bolygót atomikus robbanások semmisítik meg, amint lelépnek.