Fejezet: 20

A sátor ugyanabból a szürke anyagból készült, mint a fogva tartóink viselete és nyugodt menedéket nyújtott a kinti gõzfürdõs légkörtõl. Egy tömzsi gép berregett az egyik sarokban páramentesítve és hûtve a levegõt. Még hûvösebb italok kerültek elõ, és én a magamé fölé hajolva azon tûnõdtem, mi a kiút ebbõl a dilemmából mielõtt elérjük a határidõt. Mivel a fegyverek még mindig elöl voltak, egy kimondatlan fegyverszünet kellett következzen; a vörös szakállas döntött a formába öntése mellett.
- Veletek iszom – mondta. – A nevem Diyan.
Nagyon rituálisnak tûnt, úgyhogy követve a formulát mutattam be magam, ahogyan Angelina is. Amint eltûntek a fegyverek, mindjárt haveriasabb lett a légkör. Oda ültem le, ahol profitálhattam a hûtõ teljes erejébõl, és úgy döntöttem, felteszek néhány kérdést.
- Vannak ezeknél a kézi fegyvereknél erõsebbek nálatok?
- Használhatók nincsenek. Az a néhány, amit elhoztunk, megsemmisült az Õ seregeivel való csatában.
- Olyan nagy ez a kontinens, hogy nem tudtok gyorsan ide keríteni többet a saját országotokból?
- A kontinens nagysága nem számít. Az ûrhajóink igen kicsik, és mindent az anyabolygóról kell hozni.
Szapora pislogásba kezdtem, érezvén, hogy ez már túltesz rajtam.
- Nem a Földrõl vagytok? – kérdeztem.
- Az õseink onnan voltak, de mi már bennszülött martiánok vagyunk.
- Nem osztanál meg még néhány tényt? A zavar keltette zaj mintha az én fejemben lenne.
- Elnézést, azt hittem, tudod. Hadd töltsem meg a poharad! A történet sokezer évvel korábban kezdõdik, amikor egy hirtelen változás a napsugárzásban megemelte a hõmérsékletet a Földön. A hirtelen alatt természetesen éveket, valójában évszázadokat értek. Ahogy a klíma megváltozott és a jégsapkák elolvadtak, az élet folyamatossága a bolygó felszínén veszélybe került. A partvonalak megváltoztak és hatalmas, alacsony fekvésû föld nyeletett el; nagy városok kerültek víz alá. Ezzel önmagában meg lehetett volna gyürkõzni, ha nem lettek volna a szeizmikus zavarok, amit a Földfelszín súlyának változása keltett ahogy a pólusok felszabadították a jégtakarókat és a felszabadult víz további területeket nyelt el. Földrengések és lávafolyamok, süllyedõ földek és új, emelkedõ hegyek. Az egész elég borzalmas, amit felvételeken sokszor láthattunk az iskoláinkban. Egy hihetetlen nemzetközi erõkifejtéssel a Marsot próbálták betelepíteni, lakhatóvá tenni az emberek számára. Ez ottani atmoszféra készítését vonta magával vastag széndioxid réteggel, hogy a nap megnövekedett sugárzását elnyelje, jéghegyek szállítását a Szaturnusz gyûrûibõl, meg hasonlókat. Nemes ambíció volt, amely végül sikerrel járt, de a Föld nemzeteit csõdbe vitte. Idõvel véleménykülönbség és háborúskodás következett a kormányok bukása után és a kapzsik több, mint egyenlõ részt akartak az újkeletû világból. Mindezalatt a vízszint tovább növekedett a Földön és az elsõ martiánok rideg körülményekkel, alig élhetõ világgal küzdöttek a letelepedés megvalósításán. A történelem a Halálos Évekként ismeri ezt, mert annyian vesztették életüket; a számok elképesztõek. Ám végül megmaradtunk, és a Mars most egy zöld és kellemes világ.
- A Föld messze nem boldogult így. A kapcsolat elveszett a bolygók között, és az egykor összefogó milliárdok rettenetesen léthalálharcot folytattak. Nincsenek írásos emlékek errõl az éráról, többezer évig tartott, de az eredmény elég világos. Ez az egyetlen hatalmas kontinens maradt a víz felett, valamint néhány szigetcsoport a korábbi hegycsúcsok jelölésére. Õrület uralkodik az emberiségen. Amint képesek voltunk, reprodukáltuk az õsi ûrhajókat és ami segítséget tudtunk, idehoztunk. Nem vették jónéven. A túlélõk megölik az idegeneket, és nagy élvezettel. És mindenki idegen. A majdnem pajzstalan napsugárzás mutánsokat idézett elõ minden emberfajban, növényben és állatban. A legtöbb mutáció gyorsan elhalt, de a maradék univerzális mértékben halálos. Így hát segítettünk, amiben tudtunk, ami összességében igen kevés. A földiek folyamatos veszélyt jelentettek egymásra, de nem a Marsra. Így volt ez addig, amíg Õ nem egyesítette õket úgy párszáz éve.
- Tényleg ennyi idõn át élt?
- Úgy tûnik, igen. Az agya olyan torz, mint másoké, de Õ képes velük kommunikálni. Azok pedig követik. Együttmûködnek, azt a várost építik, amit láttál, valamiféle társadalmat formálnak. Õ természetesen egy zseni, bár elvetemült, és vannak mûködõ gyárai kezdetleges technológiával. Az elsõ, amit kértek, további segítség a Marsról, és nem hitték el amikor azt mondtuk, már így is a maximumot nyújtjuk. Az õrült követeléseik nem érdekelnének, ha nem ástak volna elõ rakétákat atombombákkal, amelyek a bolygónk felé irányíthatók. Azután lett létrehozva ez az expedíció, hogy az elsõ ilyenek megérkeztek. A Marson együttmûködéssel sikerült megmaradni, más mód nem volt rá, úgyhogy mi nem vagyunk háborúzó emberek. De készítettünk fegyvereket és vonakodva bár, de használni fogjuk õket a saját túlélésünk biztosítására. Õ a kulcs a problémákhoz, és el kell fognunk, vagy meg kell ölnünk. Ha másokat is meg kell ölnünk ahhoz, hogy ezt elérjük, hát azt is megtesszük. Ezrek haltak meg odahaza és a rádióaktivitás növekszik a martián légkörben.
- Akkor a céljaink megegyeznek – mondtam neki. – Egy idõtámadást indított az embereink ellen hasonlóan katasztrofális eredménnyel. Elég jól sommáztad a megtorlási tervet.
- Hogyan megyünk neki? – kérdezte Diyan kíváncsian.
- Nem tudom pontosan – válaszoltam komoran.
- Nem sokkal több, mint tíz standard óránk maradt a munkára – mondta Angelina precízen. Mint minden nõ, maga volt a pragmatizmus. Amíg az idõt vesztegettük a múltról fecsegve, õ szembesült a ténnyel, hogy a döntést a jövõben kell meghozni és a valós problémával birkózott. Sóvárogtam, hogy kifejezhessem lelkesedésem iránta, de úgy találtam, ezt megfelelõbb alkalomra kell tartogatnom, ha lesz még egyáltalán alkalom.
- Egy mindent bele támadás! – mondtam. – Vannak fegyvereink, amelyeket a tieitekhez adhatunk. Támadás minden ponton, találni egy gyenge pontot, összevonni az erõinket, és áttörni gyõzedelmesen. Maradtak nagyobb fegyvereitek?
- Nem.
- Nos... ezt majd kikerüljük. Mi volna, ha lezuhantatnánk az egyik ûrjárótokat a kastélyra odafent, e módon juttatva alakulatokat a hátuk mögé?
- Mindegyiket megsemmisítették öngyilkos szabotõrök. Érkeznek másikak a Marsról, de késõn érnek majd ide. Nem vagyunk túl jók a harcban és gyilkolásban, míg õk mindig ezzel éltek.
- Ne add fel még a reményt, ha-ha! – nevettem, de volt némi kényszeredettség a csengésében. A sötét olyan vaskos volt, hogy szeletelni lehetett.
- A gravitációs ernyõ – súgta Angelina olyan halkan, hogy csak én hallottam.
- A gravitációs ernyõt fogjuk használni – mondtam hangosan, hogy mindenki hallja. Egy jó tábornok az összehangolt csapatmunka függvénye. A teljes terv most már tiszta volt, tûzbetûkkel égett a szemem elõtt.
- Ez egy betörési mûvelet. Angelina és én megcsapoljuk a nem szükséges felszereléseinket, hogy feltöltsük a gravitációs ernyõt. Többes hámot akasztunk rá. A pontos számítást késõbb végzem el, de úgy saccolom, hogy öt vagy hat embert emelhet át azokon a falakon, mielõtt kiég. Angelina és én leszünk ketten, a maradék pedig a legjobb embereid...
- Egy nõ? Nem, ez nem nõi munka – tiltakozott Diyan. Megértõen paskoltam meg a karját.
- Egyet se félj! Édes és illedelmes, de bármely tíz embert legyõzne ebben a sátorban. És mindenkire szükség van. Mivel a kinti csapatok egy nagyon valóságos támadást indítanak, amely áttörhet. Általánost elõször, majd egy szárnyra koncentrálva. Amikor a legnagyobb a zaj, a kommandós csoport átemelkedik a szemközti falon és befurakszik. Gyerünk szervezkedni!
Összeszerveztük a dolgokat. Angelina és én, mivel a békés martián földmûvesek nem tudtak semmit a tudományos mészárlásról és mivel mi nagyon boldogan vállaltuk át a vezetés ránk hárított felelõsségét. Amint a dolgok elindultak, én lefeküdtem egy gyors alvásra – ébren voltam, illetve eszméletlenre püfölve vagy két napig és 20.000 évig, így nem csoda, hogy el voltam fáradva. A három óra, amit megragadtam természetesen nem volt elég; pislogva és kelletlenül ébredtem, majd egy stimulátor tablettát rágtam el, hogy kiváltsam a maradék pihenést. Sötétség volt a sátoron kívül, és még mindig ugyanaz a forróság.
- Készek vagyunk? – kérdeztem.
- Bármely percben – mondta Angelina hûvösen és pihenten nem mutatva a foglalkoztatottsága semmi jelét; valószínûleg már õ is stimulátorokkal ment. – Úgy négy óránk lehet pirkadatig, és nagyrészére szükség lesz pozíciókba kerülni. A támadás az elsõ fénnyel kezdõdik.
- Tudják a kalauzok az utat?
- Most már vagy egy éve háborúznak ezen a helyen, úgyhogy illik.
Ez volt az erõpróba. Az emberek mind tudatában voltak. Ott volt az arckifejezésükben, a vállaik merevségében. Ma csak egy nyertes lehet. Talán nem voltak született harcosok, de gyorsan tanultak. Ha küzdesz, a nyereményért teszed. Diyan közeledett másik három emberével, akik hegesztett fém hámot hoztak a közepébe rögzített gravitációs ernyõvel.
- Készen vagyunk – mondta.
- Mindenki tudja, mi a dolga?
- Tökéletesen. Már búcsút vettünk, és az elsõ támadó csapatok elindultak.
- Akkor mi is megyünk.
Diyan vezetett az úton, de hogy hogy találta meg abban a gõzfûtött sötétben, arról fogalmam sincs. Utána tekeregtünk izzadva és szitkozódva az otromba hám súlya alatt, és minél kevesebb szó esett az elkövetkezõ órkról, annál jobb volt. A hajnal összerogyottan talált minket a távoli fal alatt, amely a legmagasabb és nyilván a legerõsebb volt, és a mi célunk. Fölöttünk a párába veszett a fekete és komor fal, és egyáltalán nem volt tetszetõs. Megszorítottam Angelina kezét, hogy mutassam, nem félek, és felvidítsam õt. Õ megszorította az enyémet, hogy mutassa, tudja, én éppannyira meg vagyok ijedve, mint a többiek.
- Megcsináljuk, Jim – szólalt meg. – Tudod.
- Hát persze, hogy megcsináljuk; a távoli, személyes jövõnk létezése bizonyíték erre. De ez nem jelzi, hányan fognak ma ideveszni, vagy melyikünk él tovább az elkövetkezõ jövõben.
- Halhatatlanok vagyunk – mondta olyan bizonyossággal, hogy nevetnem kellett és a morálom a szokásos egoisztikus magasságába szökött, és szépen hosszan megcsókoltam õt a segítségért.
Hirtelen robbanások hangzottak fel a távolban, úgy dübörögve és hömpölyögve, mint mennydörgés a sziklafalakból. A támadás elkezdõdött. Az óra szaladt és innen már minden idõzítve volt. A tervezett kiugrásunk közeledett, én is becsatoltam magam és a gravitációs ernyõ irányításához értem.
- Támasszátok ki magatokat! – mondtam a szárnycsapások számát figyelve. – És álljatok készen kivágni magatokat a túloldalon!
Megnyomtam a gombot, és a hám adta fém reccsenéssel hatfõs kis csapatom a levegõbe emelkedett a lecsapásra.