Fejezet: 8

Levetettem a fegyvert és a töltényzsákot, a colimicont és szaladtam, Sybil pedig utánam. Bolivar vezetett és a barlang vége felé bukdácsolva megállt. Körbenézett és a lábával tapogatott. – Nem, még balra! – motyogta. – Vissza, vissza, jó!
- Gyorsan! – kiáltotta feltartva a kezeit. – Fogjatok meg!
Nem ellenkeztünk. Megragadta a kezeinket és erôs izommozdulattal húzott a mellkasához. Beszédre nyitottam a szám...
Totálisan leírhatatlan volt az érzelem. Semmi korábban megélthez nem hasonlított, nem kapcsolódott hôhöz vagy fájdalomhoz, érzelmekhez, áramütéshez.
Aztán véget ért; világos fény lobbant fel és mennydörgés hallatszott.
- Lebukni! – kiáltotta valaki és Bolivar maga után rántott minket a szoba padlójára. Robbanások hallatszottak és géppuskatûz. Hirtelen láttam valakit, aki kézifegyverrel tüzel bénán, mivel amikor a pisztoly visszavágott, leejtette. A bal kezébôl; a jobb fel volt kötve. Akkor megfordult és elszaladt másvalaki szaladó léptei kíséretében.
- James! – kiáltotta Bolivar.
- Jól vagyok! – mondta egy tompa hang. Egy égô gép maradványai mögül lépett elô. Az arca fekete volt és parázsló hamut porolt a pólójáról. – Nagyon közel volt. Még jó, hogy nem rám lôtt. Az elektronikát viszont jól kicsinálta.
- Kösz fiúk, hogy visszahoztatok – mondtam majd köhögtem reszelôsen. – A torkom fáj, mint a Pokol.
Fehér hamvak szisszentek fel és az automata öntözô kioltotta a tüzeket. Egy riasztó hangzott fel a távolban.
- Késôbb elmagyarázom – mondta James. – Kifelé innen, mielôtt valaki ideér.
Nem vitatkoztam. Még mindig béna voltam az elôzô nap eseményeitôl. Nap? Amikor kifelé rohantunk a templomból, éjszaka volt és a furgon még mindig ugyanott parkolt, ahol utoljára láttam... mikor is?
- Hátulra! – utasított James. Indította a motort és mi többiek beküzdöttük magunkat a hátsó nyitott ajtókon át. Alig volt idônk becsukni ôket mielôtt James a gázra taposott. Elvágódtunk, gurultunk és a szirénahangok egyre erôsödtek, majd elhaltak miután a furgon befordult a sarkon. Aztán lelassított, valami normálisnak mondható sebességre. Még párat fordult és megállt. James hátrafordította a vezetôülést és felénk fordulva mosolygott.
- Italt valakinek?
A szélvédôn át egy jókora forgócégér volt látható.
RODNEY ROBOT IVÓJA
A LEGOLCSÓBB ITALOK A VÁROSBAN – már kisebb betûkkel.
Egy robotarc tûnt fel a kirakatban. – Köszöntünk az iszákosok paradicsomában. Mi a rendelés? – recsegte.
- Négy nagy sör – mondtam majd uralhatatlan köhögésbe kezdtem.
- Mondd el mi történt! – mondta Sybil amikor már csendesen tátogtam.
- Persze – szólt Bolivar. – Ám elôször is: jól vagytok? – méregetett feszülten csak akkor higgadva le, amikor biccentettünk. – Jó, nagyszerû! Megijesztettél apa, amikor a riasztó megszólalt.
- Nem gondoltam, hogy volt idôm aktivizálni.
- Nem is. Csak akkor tudtuk, hogy valami baj van, amikor a szíved megállt. Akkor keményen berontottunk.
- Nem állt meg! – mondtam védekezôleg a pulzusom tapintva a csuklómon. Szép stabil hupp-hupp.
- Ezt jó hallani. Ám ezt akkor nem tudtuk. Másodpercekkel azután törtünk be, hogy a Pokolba mentél. Marablis valami eszelôs ruhában még mindig az állításokkal babrált. Bolivar szedte le a bénítóval miközben fordulni próbált.
- Leszedtem, de már mindketten elmentetek. Ez volt a magyarázat a szív megállására. Mozgatva, szállítva, küldve lettél a Pokolba mint megtudtuk. James intézkedett errôl. Haladó hipnotizmus, igen jól csinálja.
- Pár éve hobbifélém. Marablis könnyû alany volt. Stressz és rázkódás. Lenyugtattam és átvettem az uralmat. Elmondta, hogy mindkettôtöket a Pokolba küldte. Bolivar mondta, hogy utánatok megy. Én mûködtettem Marablissel a gépet és a többit tudjátok. Öt hosszú perc volt, de végül minden jól alakult.
Ekkorra már immunis kellett volna legyek a meglepetésekre. Nem voltam. – Öt perc! Órákig voltunk a Pokolban, legalább a nap nagyobbik feléig!
- Más idôskála? – kérdezte Bolivar. – Majd mondok valami mást is pikantériának. Amikor a Pokolban jártam, egyidejûleg itt is voltam, úgy értem, láttam, amit Bolivar látott, hallottam, ahogy beszélt...
- És viszont...
- A sör! – mondta egy vékony hang és mi Sybillel elôre nyúltunk.
- Még négyet! – mondta Bolivar amint kiittuk a poharainkat. Átnyújtotta a még teli két poharat.
A hûs ital segített. Élvezettel nyeltem és az agyam sebességbe kapcsolt, egy emléket elevenítve fel. – James, a lövöldözés, amikor megérkeztünk... mi történt?
- Pontosan az. Amint visszafelé jöttetek, ez a figura berontott fegyverrel hadonászva. Fedezékbe vetôdtem míg ô a gépet szétlôtte. Aztán ô és Marablis elszaladtak.
- Egy pillanatra láttam – mondtam. – Nem lehetett, de...
James ünnepélyesen bólintott. – Én nagyon is tisztán láttam. Slakey professzor volt egy kötéssel a jobb csuklója csonkján.
- Akkor ki, ki...? – kérdeztem döbbent baglyot imitálva.
- Úgy érted, hogy ki volt a vezérlésnél? Ki küldött a Pokolba és hozott vissza? Az is Slakey professzor volt. Az ép jobb kezével munkálkodott.
- Van még hírem – mondtam. – Van egy világosvörös, hosszú farú szarvas Slakey a pokolban.
A csend egyre hosszabbá és hosszabbá vált mialatt a következtetéseken vagy azok hiányán tûnôdtünk ez információ kapcsán, míg Sybil meg nem szólalt. – James, füttyents pincér után, ha lehet. Rendelj egy üveg valami erôsebbet a következô körnek.
Senki sem ellenkezett. Minden olyan gyorsan történt és olyan összefüggéstelenül, hogy nehezen sikerült összekötnöm a gondolataimat. Aztán lesújtott az emlékezet.
- Angelina! Ô hol van?
- Nem a Pokolban – mondta James. – Ez volt az elsô kérdés, melyet Marablisnak föltettem a hipnózis alatt. Ennyit beismert a nyomás alatt. Keményen küzdött az ellen, hogy megválaszolja, majdnem felébredt a transzból. Mélyebbre küldtem, hogy visszahozzalak titeket a Pokolból. Amint visszakerültetek biztonságban akartam kicsikarni a választ. De tudjátok mi történt, sajnálom...
- Ne sajnáld! – kiáltottam vidáman. – Angelina nem halott, de el lett küldve valahova. Talán a Mennybe. Majd megtudjuk. Addig is visszahoztál minket. A sajnálat nem a megfelelô szó. Meg kell próbálnunk rájönni, mi történt, mit jelentenek ezek a feladványok és paradoxonok. De nem most rögtön. Segítségre van szükségünk. És már eléggé kompromittáltuk magunkat. Slakey tudott rólam és Sybilrôl amikor lenyomott. Most már tudja, hogy az egész család hajszolja. Talán megpróbál visszavágni, úgyhogy távol kell maradnunk a hotelszobától. És azonnal értesítenünk kell a Különleges Alakulatot!
- Csak egy telefonra van szükségem – mondta Sybil. – Van egy helyi kapcsolat-számom, ami közvetlenül Inskipphez lesz kapcsolva.
- Tökéletes. Körvonalazzuk a történteket. Közöljük vele, hogy szoros ôrizetet kell vonnia a köré a templom köré. Senki sem mehet se be se ki. Iderendeltetjük vele Coypu professzort a lehetô leghamarabb. Aki képes mûködô idôgépet készíteni megannyi tudományos csoda mellett, az képes kell legyen kiokoskodni mi a sztori ezekkel a Pokol és Menny gépekkel. Addig meghúzzuk magunkat amíg a professzor megérkezik az ûrtengerészgyalogosokkal. Ne feledjük: a Pokolban voltunk és visszajöttünk. Megtaláljuk Angelinát, és ugyanúgy ôt is visszahozzuk.

Gondolom élveznem kellett volna az ôrizett pihenést a Vaska Hulja vakáció mennyben, de túl sok volt az aggódnivalóm. Az úszás és napozás, az ivászat és evészet élvezete mögött mindig ott bujkált a tudat, hogy Angelina még mindig hiányzik. Volt némi biztosíték a tényben, hogy az elrablói beismerték, él, bár a azt nem, hogy hol. Sovány vigasz; tagadhatatlanul még mindig nem került elô. Egy sötét emlék, ami nem hagy el. Tudtam, hogy az ikrek osztoznak az érzelmeimben mivel minden viháncolás és versengés Sybil kegyeiért mögött ott volt ez az emlék. Észre tudtam venni a komor kifejezést a fiúkon amikor valamelyikük nem vette észre, hogy figyelik.
Nem járt nagy élvezettel a játék. Munkához láttunk. Az elsô, amit megtettünk miután a ebbe a hotelbe bejelentkeztünk hamis azonosítókkal az volt, hogy listát készítettünk minden általunk tudott, látott és tapasztalt dologról. Semminek sem látszott sok értelme, mégis tudtuk, meg kell tegyük. Továbbítottuk az anyagot a Különleges Alakulatnak ahol remélhetôleg nálnunk bölcsebb fejek értelmet találnak benne.
A kis útunk a Pokolba utóhatásokkal járt az agyamban, így néha elkalandoztam. Valamint gyarkrabban néztem tükörbe, figyelve, hogy vörösödök-e? Egy idô után persze felhagytam ezzel, de továbbra is tapogattam a gerincem alját zuhanyzáskor azon túnôdve, hogy farkat növesztek-e? Zavaró. Ez a tehetetlen állapot másnap reggel ért véget, amikor korai reggelire indultam le és egy ismerôs alakot pillantottam meg az asztalnál.
- Coypu professzor, végre! – üdvözöltem vidáman. Ô röviden elmosolyodott lapos fogait úgy villantva fel az ajkai közt, mint sárgult sírköveket.
- Ó, Jim, igen. Sportosan nézel ki, barnultan, de nem pirultan. Van jele a faroknak?
- Köszönöm, nincs. Figyelemmel kísértem. És ön?
- Jól, jól. Idefelé jövet megvizsgáltam a megsemmisített gépek maradványait a templomban és elemeztem a jegyzeteidet, megvizsgáltam a Pokolban hordott ruháidat, köszönöm. Az egész nagyon nyilvánvaló!
- Nyilvánvaló! Én csak zûrzavart és káoszt látok ott, ahol ön...
- Én látom az erdôt is a fák mellett. Teljes meggyôzôdéssel informálhatlak róla, hogy az ideiglenes hélix felfedezése az idôgépemhez sokkal bonyolultabb volt – fogtak rá a fogai egy pirítósra és rágcsálószerû gyors lelkességgel majszolta.
- Nem dobna elém még azokból a metaforikus fa képekbôl?
- De, persze – tapogatta meg a kendôjével a száját az elôreálló fogait alattomosan kipucolva egyidejûleg. – Amint felfedeztem, hogy Jiving Justin benne van ebben, a jövô alakulása kikristályosodott...
- Jiving Justin? – bugyborékoltam totál értetlenül.
- Igen – kotkodácsolta a fogait rám villantva. – Annak hívtuk az egyetemen.
- Kit? Kit? – ugráltak a vállaim.
- Justin Slakeyt. Ô játszott a harsonán a kis jazz kvartettünkben. El kell ismernem magam is elég esetlenül mutattam azzal a bendzsóval...
- Professzor! A lényeget, ha lehet. Visszatérne?
- Persze. Slakey már az elsô találkozásunknál egy zseni volt. Évein felül álló, ami geritária állása szeint jóval öregebb lehetett, mint amilyennek kinézett. A galaktikus húrok teóriáján indult el, amely nyilván tudod, már igen régi elmélet. Soha senki sem került közel a megfejtéshez, amíg Slakey elô nem állt a létezésüket bizonyító matematikával. Még a teorikus, galaxisok közti féregnyúlványok is világosak voltak a számára. Kiadott pár lapot errôl, de soha semmit nem rakott össze egy egybefüggô egésszé. Legalábbis mostanáig én úgy véltem. Nyilvánvalóan rosszul.
Lemosott pár piritósdarabkát egy gyors kávélöttyintéssel. Nem engedtem a további bagolyimitációknak.
- Azonnal álljon le! – szóltam. – Kezdje újra, lévén fogalmam sincs semmirôl, amirôl beszél!
- Nincs is értelme. Az univerzumok közti féregnyúlványok valósága csakis a negatív számok matematikájával leírható. Egy nem matematikus modell csupán nyers megközelítés lenne...
- Akkor közelítse meg nekem nyersen!
Elrágcsálgatott, a homlokát elgondolkodóan ráncolta, tudattalanul söpört félre egy hajszálat amely a szemei elôtt hullott le. – Nyersen foglamazva...
- Igen?
- Nagyon nyersen az univerzumunk egy rosszul sült tojás. Egy serpenyôben hasolóan rosszul sült más rágós tojásokkal – a reggeli nyilvánvalóan hatással volt a képzeletére; én már ettem itt tojást. – A sütôserpenyô a téridôt jelképezi. De láthatatlannak kell lennie, mivel nincsenek dimenziói, nem mérhetô.
- Velem vagy eddig?
- Sárgájával és fehérjével.
- Jó. Az entrópia lesz mindig a nagy ellenfél. Minden lecseng, lehül az univerzum hôhalála felé. Ha az entrópia megfordítható lenne, a probléma könnyen elkerülhetô lenne, de nem az. Ám – ez nagy ám volt, mivel egy felkiáltó ujjat emelt fel és megkocogtatta a fogait. – Ám míg az entrópia nem visszafordítható az entrópikus romlás léptéke mérhetô és megjeleníthetô a matematika által persze és bebizonyíthatóan más ez a lépték a különféle univerzumokban. Látod ennek a jelentôségét?
- Nem.
- Gondolkodj! Hogyha az entrópia léptéke a mi univerzumunkban gyorsabb, mint mondjuk az X univerzumban, akkor az elméleti megfigyelô számára abban az univerzumból nézve a mi univerzumunk eszeveszett léptékben hanyatlik, ugye?
- Ugye.
- Akkor az is nyilvánvalóvá válik, hogyha a megfigyelô a mi univezumunkból figyeli az X univerzumot, akkor az ô számára az entrópia ellenkezô irányú, vagyis fordított entrópia. Bár nem létezik, megfigyelés alapján létezik. Ezzel az egyenlet le van zárva.
Hátradôlt és mosolygott a következtetésein. Fogalmam sem volt róla, hogy mirôl beszélt. Ezt közöltem vele, amire ô összehúzta a szemöldökeit.
- Én bizony kívánom, diGriz, hogy bár többet foglalkoztál volna a matematikával ahelyett, hogy kópéskodtál az iskolában. Még egyszerûbben fogalmazva egy jelenség, amely megfigyelés alapján létezik, az létezik és matematikailag leírható. És ami leírható, arra hatni is lehet. Amire hatni lehet, azt meg lehet változtatni. Ez a szépsége. Nincs áramforrásra szükség a féregtölcsérek manipulására az univerzumok közt, bár persze kell energia a kapcsolat létrehozására. Magukat a féregtölcséreket az entrópia léptékek differenciája hajtja. Justin Slakey ezt fedezte fel és én leszek az elsô, aki kalapot emelek elôtte.
Egy láthatatlan kalapot vett fel a fejérôl majd visszatette a helyére. Én gyorsan pislogtam és erôsen treníroztam az agyam megpróbálva megérteni amirôl beszélt. Nagynehezen elkezdett valamiféle rendszer összeállni a fizikai képzelgés foszlányaiból.
- Mondd meg, hogy igazam van-e? Léteznek különféle univerzumok, ugye?
- Igen és nem...
- Maradjunk az igennél pillanatnyilag. Különféle univerzumok léteznek és ha léteznek, féregtölcsérekkel összekapcsolhatók az ûrben. Akkor az entrópia különbözete felhasználható az átkelésre a tölcséreken át egyik galaxisból a másikba, és Slakey felfedezte az ehhez való gépet, stimmel?
Felemelte az ujját, homlokráncolt, a fejét rázta nagyon erôs nemként. Gondolkodott még egy keveset majd vállat vont. – Oké – mondta a lehetô legvisszafogottabban. Sietve folytattam mielôtt még meggondolja magát.
- A Pokol egy bolygó egy másik univerzumban más fizikai törvényekkel, talán más kémiával, ahol az idô más sebességgel telik. Amennyiben így van, a Menny is egy másik bolygó egy másik univerzumban a miénkhez féregtölcsérekkel kötve a térben és idôben. Lehet belôle több is...
- A galaxisok elméleti száma végtelen...
- De Slakey gépével nyilvánvalóan újra és újra kapcsolatba lehet velük lépni. És amire ô képes, arra ön is?
- Igen és nem.
Sikerült ellenállnom a kísértésnek hogy kitépjek egy csomónyit a hajamból. – Hogy érti hogy igen és nem?
- Úgy értem, hogy elméletileg lehetséges. És nem, nem vagyok rá képes. A entrópiai kapcsolatok matematikai képlete nélkül, amik ebben a gépben voltak, nem. Abban, amelyet megsemmisített.
- Lesznek más gépek.
- Keríts egyet és építek egy galaxisközi féregtölcsér-metrót.
- Pont ezt fogom tenni – ígértem. Nem elhamarkodottságból, hanem mert erre volt szükségem Angelina visszahozásához. Ami a következô logikus lépéshez vezetett. – Kinek vannak ilyen gépei?
- Slakeynek.
- Melyik Slakeynek?
- Csak egy Slakey létezik.
- Ezt nem hiszem. Én legalább hármat láttam. Egyet vörösen, farokkal. Egyet jobb kéz nélkül és egyet épen.
- Ugyanazt az embert láttad, csak más alkalmakkor. Pont mintha egy idôgéppel látogatnál meg egy bébit a születésekor majd elôremennél az idôben és látnád a bébit felcseperedve, majd késôbb öreg emberként. A matematika egész világos. Valami módon sikerült megdupláznia magát a léte különbözô idôpontjaiban. Ô, ôk egy és mind ugyanaz, egy idôpontból szemlélve, bár ô más idôkben van. Mivel ugyanaz a személy, ugyanazok a gondolatai. Így tudja a kezetlen Slakey hogy a jókezû Slakey bajban van és ezért sietett a megmentésére. Ugyanezt a jelenséget láttad a fiaidnál is. Mivel ôk biológiailag egypetéjû ikrek, egykor egyazon személy vagy tojás voltak. Így amikor különbözô univerzumokban voltak, osztoztak a gondolataikon. Az egész teljesen nyilvánvaló.
- Mi a nyilvánvaló? – kérdezte Sybil a reggelizôbe érve.
- Az a nyilvánvaló – mondtam -, hogy most már tudjuk hogyan kell a Mennybe és a Pokolba jutni, vagy bárhova ahová akarunk. A jó professzor úgy tûnik betéve ismeri ezeket az univerzumokat.
Sybil bólintott. – Ha mindent tud professzor, tudja, hogy Jim hogy talált disznósült a Pokolban?
- Tudom. Elolvastam a látogatásra vonatkozó jegyzeteket és egyetértek az elsôdleges következtetéssel. A Pokol nyilvánvalóan egy alakítható és képlékeny univerzum. Geológiailag aktív kellett legyen, amikor Slakey elôször rátalált. Hibásan Pokolnak vélte, úgyhogy Pokollá lett. Mindketten az ô Poklát találtátok, de alakítottátok is kicsit, ahogy emlékeztetek a világaitokra.
- Akkor lehet egy kérdést? – kérdezett Sybil. – Ha mi ezt tettük, miért nem tette a többi ember is, akiket ott találtunk?
- Szintén nyilvánvaló – mutatott rá a porfesszor mindig örülve a befogadó környezetnek. – Ôk normális emberek voltak, nem szupernormális, Különleges Alakulat által képzett ügynökök. A személyiségtek ereje és a mentális erôtök lehetôvé tette az emlékeitek rávitelét az univerzum vásznára, annak elhajlítására, ha megengeditek. Ahol a normális emberek elszaladhatnak a félelemtôl, ott ti szembefordulva vicsorítva morogtok és szétszeditek az ellenségeteket.
- Úgy beszél rólunk mint valami elvadult terrierekrôl, vadkutyákról – morogtam vicsorítva.
- Azok vagytok. Van még kérdés?
- Igen. Mi következik? – kérdezte Sybil.
- Erre tudok válaszolni – válaszoltam. – Coypu professzor segítségével gépet építünk hogy távoli univerzumokba utazhassunk. És visszahozzuk Angelinát.
- Ez csodálatos hír. De hadd reggelizzünk meg elôtte – tette hozzá nôiesen praktikusan. – Biztos vagyok benne, hogy minden erônkre szükség lesz hozzá.