Fejezet: 23

A sötét eltûnt és én csak pislogtam bele a hirtelen fényeségbe. Éreztem, ahogy Berkk vergôdik alattam mialatt közvetlen a szemeim elôtt volt minden ismert és ismeretlen galaxis leggyönyörûbb látványa.
Angelina feketére kent mosolygó arca. Felemeltem a fejem és orron csókoltam.
- Eeee – eeezett Berkk megpróbálva ki kikerülni a súlyunk alól. Én elmozdultam kicsit, hogy kiszabadulhasson még erôsebben szorítva Angelina meleg, izmos testét. Lelkesen csókolóztunk és ez sokkal inkább volt a menny, mint amit éppen elhagytunk.
- Amikor végeztetek, jelentést tehetsz a találtakról – mondta Coypu. A hangját bárhol felismertem volna. Vonakodva szétváltunk és felegyenesedtünk. Még mindig fogva egymás kezét.
Coypu mögött egy nagyon ismerôs labor volt.
- A Különleges Alakulat Fôbázisa! – mondtam.
- Nyilvánvalóan. Az egész mûveletet áttettük ide amikor nem tértél vissza a Mennybôl. Slakey nagyon veszélyes emberek. Nem sokkal azután, hogy idejöttünk, számos kísérlet történt a védelmünkbe hatolásra. Mind sikertelen és a pajzs erôsebb, mint valaha.
- Szeretnél egy italt? – kérdezte Angelina a robotbár fölött fütyörészve. – Két dupla Velencei Vodkát lehûtésnek!
- Csak utánad, drágám! És mégegyet a barátomnak, Berkknek.
Ô még mindig a padlón ült körbenézve tátogva. Az ujjai a pohárra tapadtak, amit a robotbár nyújtott neki és mind lelkesen kortyoltunk.
- Most árulja el professzor – mondtam újratöltésre tartva a poharam. – Mit mûvelt Angelina azon a rémes helyen és hogy hozott minket vissza?
Mielôtt válaszolhatott volna az ajtó kicsapódott és Bolivar... vagy James? rontott be a testvére kíséretében. Sybil kicsivel lemaradva.
- Apa!
Lelkes ölelgetések voltak mindenfelé, és még néhány ital a robotbárból, hogy tósztolhassunk a sikeres visszatérésre. Amint leengedtük a poharainak, Berkk leejtette az övét. Amikor lehajolt, hogy felvegye, tovább dôlt és a földre zuhant eszméletlenül. Megragadtam a csuklóját, és szinte nem volt pulzusa.
- Orvos! – kiáltottam miközben a hátára fordítottam és kinyitottam a száját a légútjai biztosítására. Ám egyidejûleg nem-túl-finoman félrelökött az medbot, amely a plafonból bukott alá. Egy manipulátort tett Berkk szájába a nyelve biztosítására. Egyidejûleg egy analizálót nyomott a bôrének, vérmintát vett, egy kispárnát szúrt a feje alá, gyors test-szkent végzett, betakarta egy pokróccal és már rádión értesítette a doktort, aki alig pár másodperc múlva berontott.
- Mindenki félre! – utasított mialatt a medbot egy kinyíló fém hálót csúsztatott Berkk teste alá, kerekeket tett a végeire és óvatosan eltolta. – A mûtôs már vár – mondta az orvos. – Úgy tûnik, van egy kis vérrög a páciens agyában kétséget kizáróan a koponyára mért ütéstôl. – A medbot után sietett és Sybil követte.
- Megnézem mi történik és jelentek – közölte. Bolivar és James utána eredtek. A hármas most már elválaszthatatlan volt. Ami problémákhoz vezethet, amikrôl most nem kívántam elmélkedni.
Ez elvette a parti élét és mi komoran kortyoltuk tovább az italainkat. Mielôtt végeztünk volna velük -  a modern orvoslás bizony elég gyors – Coypu telefonja csengett és ô fölvette. Halgatott, bólintott majd mosolygott.
- Köszönöm, Sybil – mondta és letette a kagylót. – A mûtét sikeres, a veszély elmúlt, nincs permanens agykárosodás. Nark-alvásban marad a kezelés végéig.
Erre elmosolyodtunk. – Köszönjük, professzor! – mondtam. – Ezt az utolsó vészhelyzetet lezárva hátradôlve figyelhetünk. Mialatt elmondja, Angelinának hogy sikerült kihúznia a pokolból a Mennyben és elôször is, hogy került oda? Ezután megpróbáljuk kiokoskodni mit jelentenek a különös történések. Professzor!
- Lépésrôl lépésre magyarázunk, ha nem bánod. Visszamegyek az elejére. Amikor jó ideje nem tértél vissza, aktivizáltam az észlelhetetlen interuniverzális aktivátorodat és a csizma visszatért. Nélküled. Mivel nem viselted a csizmát, arra a menthetetlen következtetésre jutottam, hogy a gépemet észlelték. Ezért bizonyítanom kellett az észlelhetetlenségét. Ezt nagyon gyorsan megtettem, mivel nagyon sürgetve éreztem magam.
- Egy pisztolyt tartottam a fejének hátulról a ravaszon reszketô ujjal – mondta Angelina édesen mosolyogva. – Utánad akartam menni és visszahozni valami jobb szerkezettel mint az az elfuserált, ami neked jutott.
- Korai modell volt – motyogta Coypu védekezôleg. – Nagyban javíottam a terven amikor három eszközt készítettem különbözô fokú észlelhetetlenséggel.
- Az elsôt a táskám bélésébe rejtettem – mondta Angelina. – A második a bôröm alatt volt a karomban, itt. – Megdörzsölte a hosszú fehér karcolást, ami könnyen látható volt a poros bevonat ellenére és dühösen nézett. – Ezt az észrevehetetlen bigyót ki kell vetetnem!
- Ez nem az egyetlen dolog, ami el lesz távolítva – préseltem át a szorosan zárt fogaim közt. – Megölöm azt a bizonyos Slakeyt azért az elfuserált mûtétért!
- Akkor nem, ha én érek oda elôbb, drágám. Ô persze igen gyorsan megtalálta a táskámban lévôt, majd észlelte ezt is, bár igen nehezen. Annyira elégedett volt magával, hogy sosem gondolt rá: lehet egy harmadik is.
- Hol van? – kérdeztem.
- Ahol Slakey nyilvánvalóan nem találja meg – mondta Coypu boldogan a metszôfogainak kocogtatva az ujjait. – Tudtam, hogy nincs mód a pszeudo elektronok kimutatására, úgyhogy a pszeudo elektron járatok kellettek legyenek a szilárd áramkörben, amikre rátalált. A neurális hálóztatot Angelina idegrendszerébe ültettem, hogy elrejthesse az idegi aktivitása.
- Úgy érti, hogy egy gépet épített az idegrendszerébe?
- Pontosan úgy. Mivel a pszeudo elektronok pszeudo sebességgel mozognak, nincs interferencia a szinapszisai elektromos funkcióival. Az áramköröcske közvetlen az agyában végzôdött.
- Úgyhogy, amikor arra gondoltam, menjünk, mentünk – mondta az üres poharát a robotbár fel dobva, amely lehalászta a levegôbôl egy csápvégzôdéssel. – Most lemosom ezt a sárt és bûzt és javaslom, Jim diGriz, hogy te is tedd ugyanezt!
- Megteszem, miután feltettem neked egy kérdést...
- Alig várom! – mondta és eltûnt. Fütyültem egy újabb italért.
- Mondd el, mi történt! – kérlelt Coypu.
- Egyedül engedted Slakey után! – vádoltam. – A Különleges Alakulat masszív ereje ellenére!
- Meg egy fegyverrel a hátamban. Gondolod, volt mód megállítani?
- Nem, de legalább megpróbálhatta volna!
- Megtettem. Mi történt?
Lehuppantam a székre, az italom szürcsöltem és elmondtam neki az egész visszataszító történetet. Az alászállásomat a Purgatóriumba a Mennybôl a nôkkel az ottani válogató asztaloknál. Aztán ahogy átdobtak Slakey gépén az élô pokolba a bányavilágba. Ô düllesztgette kicsit a szemeit amikor elôadtam a szökésünket a vasrúd ketrecekben. Aztán elgondolkódóan kisimultak a szemei amikor a laboratóriumról hallott a rejtélyes köralakú alagúttal.
- Ennyi volt. Az én kedves Angelinám ott volt és visszakívánt ide minket, a többi meg ismert.
- Hát, hát, hát! – mondta Coypu amikor befejeztem lábrapattanva izgalmában és fel alá járkálva.
- Most már tudjuk, mit mûvel és hogy mûveli, de azt pont nem, hogy miért.
- Talán maga tudja, professzor, de mi még sötétben vagyunk.
- Az egész teljesen nyilvánvaló – állt meg és oktatólag felemelte egy ujját. – A Menny az aktivitások székhelye, errôl már biztosak lehetünk. A legkevésbé sem fontos, hol bányásszák az ásványt. Mivel a Mennyre került miután te és a férfi szolgák kifejtettétek. Egy interuniverzális mezôn át ejtették le, amely a Mennyben végzôdött, ahol finomra ôrölték és ciklotonnal bombázták...
- Micsodával?
- Ciklotronnal, ez volt az a gép, amit az alagútban láttál. A leírásod egész ügyes, még ha a tudatlanságod miatt nem is tudtad, mit látsz. Ôsi és meglehetôsen pontatlan kutató szerkezet, amit már nem használnak. Lényegében igen nagy, körkörös csô, amibôl a levegô ki van szívva. Aztán ionokat pumpálnak be és körbepörgetik ôket a csövön, pályán tartva a csô falaitól elektromágnesekkel. Aztán hatalmas sebességre gyorsítják az ionokat hogy végül egy fémes célba csapódjanak.
- Miért?
- Jóbarátom, hogy sikerült a tanulmányaidat befejezni anélkül, hogy tudományos alapismeretekre szert tettél volna? Bármely elsô éves tanonc emlékszik az alap tényre, hogyha platinát bombázol neon ionokkal, száznégyes elemet kapsz, az unnilquadiumot. Ezt követi, nyilvánvalóan, hogy ha ólom izotópokat króm sugárral találsz el, unnilextiumot kapsz.
- Az mi?
- Egy transzuránium. A kôkorszakban a fizikusok úgy hitték, hogy csak kilencvennyolc elem létezik, amelyek közül a legnehezebb az uránium. Amint újabbakat fedeztek fel és elnevezték ôket vélhetôleg háztartási istenekrôl. Curium az orvoslás istene után vagy ilyesmi. Aztán a mendelívium, nóbelium és hasonlók után az elemeket megszámozták valami ôsi, kiveszett nyelven. Száznégy lett az unnilquadium, százöt az unnilquintium és így tovább. Slakey egy új elemet hozott létre, jóval feljebb az atomi számsoron, ebben biztos vagyok. Nyilvánvalóan kis mennyiségekben és a ciklotronból még mindig az eredeti érccel keverten kerül elô. Gépek nem tudják észlelni, különben azokat használnának ehhez a terhes munkához. Angelina majd többet elmond nekünk errôl...
- Mirôl? – kérdezte. Dicsôséges belépôjével zöld ûrugró ruhában pompázott, ami csodálatosan ment a most már arany-vörös hajához.
- Mit válogattatok te és a többi nô az ôrleményben? – kérdeztem.
- Fogalmam sincs.
- De pontosan mit mûveltetek?
- Egy érdekes jelenséget. Minden homok és kôdarab ugyanolyannak nézett ki. Ám néhány ôrlemény érintésre... lassúnak érzôdött? Nem, ez nem így van, talán mások érzôdtek gyorsnak. Majdnem lehetetlen leírni. Ám ha egyszer érzed, sosem felejted el.
- Entrópia – mondta Coypu komoran. – Ez Slakey különleges kutatásterülete. Most már biztos vagyok benne, hogy más entrópiájú részecskéket hoz létre.
- Miért?
- Ezt kell kitalálnunk.
- Hogyan? – kérdeztem zaklatottan és zavarodottan.
- Találsz rá módot, mindig találsz! – mondta Angelina a karomat veregetve. A mosolya eloszlott amikor észrevette koszos ujjvégeit. – Égesd el azokat a ruhákat! – utasított. – Aztán addig mosakodj, amíg izzani nem kezd a bôröd, majd még egy keveset.
Készséggel mentem most már tudatában az ütött-kopott testem bûzének, viszketésének. A vendégszobában a fürdôszobai égetô lángcsóvája hamvasztotta el a ruháimat. Fertôtlenítôk és szappan után nyúltam a kádból, sóhajjal süllyedtem alá a meleg vízben, és egy nagyon viseltes ejhával...
Fuldokolva eszméltem fel ahogy az orrom a víz alá csúszott. Csapkodtam és prüszköltem a vizet; elaludhattam. A testem azt az üzenetet küldte, amit boldogan fogadtam. Megszárítkoztam és négykézláb közlekedtem át a hálóba, szédelegve másztam az ágyba és semmi egyébrôl nem tudtam.

Angelina és én pihenten ittunk egy italt vacsora elôtt. Az ikrek és Sybil elvoltak valamerre a professzor pedig a laboratóriumában munkálkodott. Volt néhány pillanatunk egyedül.
- Van valami kifejezett mód, ahogy szeretnéd hogy végezzek Slakey-vel a Mennyben? – kérdeztem.
- Fájdalmasan és véresen. Bár velem nem volt túlzottan rémes. Azért mégiscsak egy irritáló öreg szival. Élvezettel kacarászott amikor a mûtôsrobot kivágta a beültetett gépet. Igazából fájdalommentes volt, de véres. Abszolút nem érdekelte. Csak egy másik nô voltam a szolgamunkára az asztaloknál. Az a rémes egyszemû robot megragadott - nos azt a rozsdás vasat személyesen kívánom elintézni - és a válogatóhoz vitt. Egy másik nô engedte, hogy megérintsem a kiválasztott morzsát és ennyi volt. Nem úgy, mint a többi szegény teremtmény, én tudtam, hogy bármikor elmehetek, úgyhogy nem volt túl vészes. Azt is tudtam, hogy kitörsz valahonnan valahogyan amint tudsz, úgyhogy nem bántam maradni. A többiekkel együtt dolgoztam amíg megláttalak téged és a barátod a robot elôl szaladni. Ekkor döntöttem úgy, hogy legjobb lesz ha mind visszajövünk ide.
Jobb! Egyetlen panaszszó sem arról, hogy min ment keresztül a megmentésemért. Az én angyalom, Angelina! Szavak nem fejezhették ki a hálám, ám néhány heves csók eljuttatta az üzenetet. Akkor váltunk szét, amikor Coypu megérkezett. Rendeltem neki a kedvenc koktéljából míg Angelina kiment hogy elvégezze amit a nôk szoktak az összekócolódott hajukkal.
- Egy kérdést, ha lehet, professzor!
- Micsodát? – kortyolgatott és a összeérintgette az ajkait boldogan.
- Mi a helyzet a kis korábbi nehézséggel, nevezetesen hogy nem sikerült gépeket átküldeni az univerzumok között? Talán emlékszik, hogy a Pokolban az egyetlen mûködô fegyver a szalámi volt.
- Természetesen és ezért gyôztem le a problémát. Meg van oldva. Egy energia keret védi bármely tárgyat, amit meg akarsz kímélni a szállítás következményeitôl. Gondoltál valamire?
- Persze. Emlékszik, hogy a fiam James hipnotizálta az öreg Slakey ördögöt a Pokolban.
- Sajnálatos mód sikertelenül. Túl eszement volt a könnyû kikérdezéshez. És híján volt az idô.
- Mi lenne, ha ô vagy bármely más Slakey itt lenne?
- Nem lenne probléma. Magasan képzett pszichológusaink vannak akik számítógépes szondákkal dolgoznak amelyek le tudják nyomozni a gondolatmeneteket az agy egészében. A mentális blokkok elvehetôk, a traumák gyógyíthatók, a memória hozzáférhetô. De nincs itt egyike sem. Megaztán a Pokolbeli túl rég van ott. Meghal, ha kihozzák.
- Tudom, és nem is javaslom. Most futtassa vissza az agyát a kalandos múltba. Emlékszik rá, amikor a Különleges Alakulatot majdnem megsemmisítették?
- Megsemmisítették! – reszketett és szipogott. – Te állítottál minket vissza a valóságba amikor megnyerted a háborút. Nem felejthettem el.
- Bármit egy barátnak. De ami most érdekelne, az az idôrögzítô. A gép, amit akkor épített, amikor a valóság elgyengült és az emberek kipattogtak a létbôl. Azt mondta, hogy amíg egy ember emlékezett rá, hogy kicsoda, biztonságban volt az idôtámadástól. Úgyhogy összeállított nekem egy személyi emlékrögzítô gépet, amely visszatáplált minden harmadik miliszekundumban.
- Persze hogy emlékszem az idôrögzítôre, mivel én találtam fel. Most bôséggel van raktáron. Miért?
- Türelem! Akkor talán arra is emlékszik, hogy magammal vittem a maga emlékeit. Aztán, amikor vissza kellett mennem ismét az idôben, hagytam, hogy az emlékei átvegyék a testem az idôhélix megépítésére, az idôutazó gépre, amely szintén a maga találmánya.
A szemei tágra nyíltak amint a gyors gondolatai a konklúzióra ugrottak, amit felvezettem. Szélesen mosolygott, befejezte az italát, talpra ugrott, odasietett és megragadta a kezemet, majd lelkesen pumpálta.
- Brilliáns munka! Az ötlet annyira jó, majdnem, mintha én találtam volna ki. A Pokolba visszük az idôrögzítôt...
- Slakey-t rákapcsoljuk és felvesszük. Aztán a húsát otthagyjuk, de az emlékeit elhozzuk!
Angelina visszatért és hallotta a végét. – Amennyiben interuniverzális útra készülsz, ez alkalommal nem mész egyedül!
Nem dühösen mondta, de megingathatatlan határozottsággal. Tiltakozásra nyitottam a szám. Aztán becsuktam és bólintottam.
- Természetesen. Visszamegyünk a Pokolba. Hozd a legkönnyebb ruhád!
- De semmi szalámi ez alkalommal!
- Igen. Az vészhelyzetben volt, és mûködött, ha nem emlékeznél, de most nem lesz rá szükség. Visszük ismét a tengerészeket, de ez alkalommal jól felfegyverezve. Minket védelmezni miközben mi felvesszük a vörös Slakey emlékeit.
- Nem visszük – mondta. – Csak akadályoznának. Csak te és én megyünk egy páncélozott tankban. Villámtámadás lesz az ördög megkeresésére. Én majd leküzdök mindenkit, aki az útba kerül míg te rádugod az agyát a memóriarögzítôre. Utána mehet haza vacsorázni. Holnap?
- Miért ne? Ma a kórházban várnak. Némi terápia a horzsolásaimra és a sebeimre és egy vagy két törött bordát kell helyére tenni. Holnap reggel megfelel.
Megfelelt. A testszken mutatta, hogy két bordám megrepedt. Ám a mikroablakos mûtét errôl gyorsan tett. A bemetszés olyan apró volt, hogy csak helyi érzéstelenítés kellett. Mivel mindig érdekel amikor valaki a belsômmel bûvészkedik, ragaszkodtam egy, a mûtôsével megegyezô hologram monitorhoz, hogy mindent láthassak nagyszerû, színes 3D-ben. A hajlékony tû bekígyózott a bôrömön majd tovább a borda csontjáig. Amikor helyükön voltak a nanotechnológiás szerkezetek, amik a tû csövén folytaj ki, egy szubmikroszkópikus molekuláris géptömeg ragadta meg a törött csontvégeket a manipulátoraikkal majd közelhúzták azokat egymáshoz. Mikromotorok berregtek és a törött végek szépen összeálltak. Csodás. A kis gépek helyben maradnak mivel új csont nô majd rájuk. A mûtôasztalról egyenesen az interuniverzális szállító laboratóriumába mentem, ahol Angelina már várt.
- Kész vagyok, ha te is – mondta. De még mennyire hogy kész volt! Ízléses fekete egyenruhában, fém mandzsettákkal és gránát kapcsokkal, fekete csizmában, mindkét oldalán nehéz fegyverekkel a csípôjénél.
- Nagyon megkapó – mondtam becsúsztatva a hátizsákot amelyben az idôrögzítô volt. – Hogy ment a próbaút az acélparipádban?
- Igazán jól – mondta megpaskolva a páncéllemezt a felderítô tankon. – Gyors, kemény és lenyûgözô a tûzereje. Több, mint elég fegyverzet fedezni téged a Pokolban. Hogy ment a csont operáció?
- Gyorsan és hatékonyan, meg vagyok javítva és készen az indulásra. Mehetünk?
- Egy pillanat múlva. Mielôtt elmegyünk, le akarom nyûgözni Coypu professzort pár érdekes ténnyel. Például hogy nem állítunk fel háziôrizetet a Pokolban és mielôbb vissza akarunk térni.
- Pontosan!
Coypu átgurult az irányítókonzolától határozottan vegzáltan. – Ez alakalommal nem lesz probléma az interuniverzális aktivátorral, errôl biztosíthatlak!
- Ezt mondta akkor is, amikor a Mennybe küldött és majdnem ottmaradtam a csizmáim nélkül.
- Azóta javításokat végeztem. A jármûveteknek van egy beépített aktivátora a testében, míg nektek ismét van a csizmahegyetekben. Ha rosszabbodna a helyzet, csak szorítsd meg Angelinát erôsen...
- Ezt elképzelni is jó!
- ...és ô visszahoz mindkettôtöket.
- Megkönnyebbültem! – mondtam megkönnyebbültem és bemásztam a felderítô tankba, majd becsaptam a fedelet. Angelina felpörgette a motorokat és én feltartottam a hüvelykemet Coypunak. A képe dühösen nézett vissza a kommunikátor képernyôjén.
- Kikapcsolhatod a motort – mondta. – Van egy kis probléma.
- Mennyire kicsi?
- Nos... talán nagyot kellett volna mondanom. Nem találom a Poklot.
- Hogy érti, hogy nem találja?
- Pont úgy. Úgy tûnik, eltûnt.