Fejezet: 4

Amikor kétségeid vannak, hagyd, hogy a másik fickó hibázzon elõször – egyike a régebbi mottóimnak. Megpróbálhattam volna menekülni, mászni vagy lebegni, de bárkik is azok az emberek, lehetnek náluk fegyverek, és húsos kis célpont lennék. Még ha meg is lógnék, csak rávonnám a figyelmet a területre. Elõbb jobb megtudni kik és mik õk. Hátat fordítva a fényeik nem vakíthattak; vártam türelmesen ahogy a gépek közelebb morajlottak és megálltak körülöttem egy ívben, köhögõ motorokkal, felém szúró fényekkel. Résnyire húztam a szemeimet, hogy védekezzek a vakító fénytõl, és hallgattam a furcsa hangokat, amiket a motorosok egymásnak hadartak; egyetlen szavuk sem tûnt ismerõsnek. Az esélye nagy, hogy a ruhám az egzotikus oldalra esik, legalábbis részükrõl. Valamiben megegyezhettek, mivel az egyik láthatatlan alak motorja csörömpölve elhalt és a motoros elõrelépett a fénybe.
Kölcsönös érdeklõdéssel néztük egymást. Kicsivel alacsonyabb volt nálam, de magasabbnak tûnt a vödörszerû fémsisaktól, amit viselt. Szegecsekkel volt kiverve és egy nagyobb tüske volt a tetején, csúf, akár a ruhája többi darabja. Totál fekete mûanyag csillogó dudorokkal és csatokkal, a közönségesség csúcsa pedig a stilizált koponya és keresztcsontok a mellen, amelyet valamiféle ál drágakövekkel volt kirakva.
- Kryzk prtzblk? – kérdezte igen sértõen, az állát elõredüllesztve. Mosolyogtam mutatva, hogy barátságos vagyok, jó természetû haver, és a lehetõ legmelegebben válaszoltam.
- Rusnyább lennél döglötten, mint élve, csávó, márpedig az leszel, ha továbbra is így beszélsz velem.
Zavarodottságot mutatott és még érthetetlenebb csevegés következett. Az elsõ motoroshoz csatlakozott egy másik, ugyanolyan furcsa öltözetben, és izgatottan mutogatott a karomra. Mindenki a csuklómon lévõ kronométert nézte, és a harsány érdeklõdés dühvé változott, amikor a kezem a hátam mögé tettem.
- Prubl! – mondta az elsõ fickó elõrelépve elõretartott kézzel. Éles kattanással egy csillogó penge jelent meg a másik kezében.
Ez olyan nyelv volt, amit értettem, és majdnem elmosolyodtam a látványtól. Ezek nem tisztességes emberek ezek, hacsak e föld törvényei lehetõvé nem teszik fegyverek elõrántását idegenekre valamint a kirablásuk megkísérlését. Ennek ismertem a szabályait, és tudtam szerintük játszani.
- Prubl? Prubl? – kiáltottam hátrálva feltartott kézzel a kétségbeesés jeleként.
- Prubl! Prubl! – a gonoszul vigyorgó tahó felém ugorva.
- Mit szólsz ehhez a purblhoz? – kérdeztem és magasra lendítve lábamat csuklón találták a lábujjaim. A kés a sötétbe röppent, õ pedig felsikított a fájdalomtól, ami elhaló hörgéssé változott, amikor elõre tartott ujjaim torkon szúrták.
Most már minden szem rajtam kellett legyen, úgyhogy egy jelzõfáklyát a mandzsettazsebembõl és magam elé dobtam a földre, majd becsuktam a szemem pont mielõtt fellobbant volna. Az izzás melegen égette a szemhéjaimat, és fényfoltokat láttam, mikor újra kinyitottam. Ezzel persze sokkal jobban jártam, mint a támadóim, akik ideiglenesen mind elvakultak, ahogy a panaszaikból és nyögdécselésükbõl érezhetõ volt. Egyikük sem állított meg, amikor mögéjük sétálva egyesével beléjük rúgtam csizmaorral, ott, ahol a legnagyobb a hatása. Mindannyian jajgattak a fájdalomtól és apró körökben rohangáltak amíg ketten véletlen egymásnak nem szaladtak és el nem kezdték ütni a másikat veszettül. A járgányaikat figyeltem. Furcsaságok két kerékkel és nem volt rajtuk gyrónak jele, ami stabilizálná a mozgásukat. Mindegyiken egy ülés volt, amin terpesztve ült a kormányosa a hajtásához. Igen veszélyesnek látszottak és egyáltalán nem vágytam rá, hogy megtanuljam az üzemeltetésüket.
Mihez kezdjek ezekkel a teremtményekkel? Sosem élveztem megölni embereket, így nem csitíthatók el amódon. Ha bûnözõk, aminek kinéznek, jó esélye van, hogy nem jelentik az incidenst a hatóságoknak. Bûnözõk! Persze, pont afféle informátorok, amikre szükségem van. Egy elég lesz, a legelsõ különösen, mivel nem lenne lelkiismeretfurdalásom kegyetlenkedni vele. Visszafelé hörögte magát a tudatosság állapotába, ám egy altatógáz-fuvallat erõsen visszavetette. A dereka körül volt egy vaskos, fémveretes öv, amely elég erõsnek tûnt. Azt rákapcsoltam az övtartóim egyikére és barátságosan megmarkoltam a fickót, majd megnyomtam az ernyõ irányítóját.
Csendben és egyenletesen emelkedtünk föl, majd messze el a zajos kis csapattól egyenest a tóparti bázisom felé tartva. A társ eltûnése különösen furcsán ment végbe, és amennyiben jelentenék is a hatóságoknak, semmit sem érnének vele. Egy pár napig eltûnök a cimborával és megtanulom ennek a földnek a nyelvét. Az akcentusom nyilvánvalóan nem lesz tökéletes, ám ez késõbb javítható. Kuckóm tátott szájába ereszkedtem könyörtelenül ejtve kábult terhemet a kõre.
Amikorra nyögdécselve visszatért a tudatossága, tökéletesen fel voltam készülve; minden felszerelést szétszórtam. Élvezettel vettem elõ és pöfékeltem el egy szivart a páratartómból, és semmit sem szóltam, amíg õ át nem esett sor fájdalmon. Bõségesen rángott a szája mielõtt felnyitotta a szemeit és felült, hogy ordítva a feje köré kulcsolja a kezeit. Az altatógázomnak volt némi fájdalmas utóhatása, ám a célzott kése emléke acélossá tett a fájdalmával szemben. Aztán jött a vad körbekémlelés, rajtam és a felszereléseken járatva a szemeit, rácsodálkozás a sötét nyílásra, majd véletlenül sikerült a lábait maga alá gyûjtenie... Ugrott kifelé a nyílásból... És a képén landolt, mivel a bokáira erõsített zsinór visszahúzta.
- Most vége a mókának, munkához látunk – mondtam neki szívélyesen; aludtában nekidöntöttem háttal a falnak és a csuklójára erõsítettem a készüléket. Egyszerû volt, de hatásos. Tartalmazott egy vérnyomás és egy bõrellenállásmérõt kijelzõkkel az irányítókán, amit a kezemben tartottam. Leegyszerûsített hazugságvizsgáló. Tartalmazott ezen felül egy negatív erõsítõkört. Normálisan nem használnám ezt emberi lényen – általában laboratóriumi állatok tanítására használták – de ez a jelenlegi kivételt képezett. Az õ szabályai szerint játszottunk és ez a rövidzár lerövidíti a dolgokat. Amikor kiabálni kezdett, amit nagyon nem vettem jó néven, és cibálni kezdte a dobozt, megnyomtam az erõsítõkör gombját. Élénken rikácsolt és kapálódzott, ahogy az elektromos áram megcsapta. Igazából nem volt ilyen rossz; kipróbáltam magamon, és a szintet enyhén fájdalmasra állítottam, olyanra, amilyet az ember könnyen elvisel, bár ha lehet, akkor nem kér belõle.
- Akkor elkezdjük – mondtam -, de hadd készítsem fel magam elõbb.
Elkerekedett szemekkel nézett, csendben, míg én a memóriagram fém lapkáit a halántékaimra erõsítettem és aktivizáltam.
- A kulcsszó – néztem a társaságomra – csúnya. Most kezdjük!
Egy halom egyszerû tárgy volt mellettem és felemeltem az elsõt magam elé tartva, hogy láthassa. Amikor ránézett, hangosan mondtam: „szikla”, majd csendben maradtam. Õ is csendben volt, és egy pillanat múlva meghúztam az erõsítõt, amitõl hirtelen fájdalmi rohama támadt és megvadultan nézett körbe.
- Szikla – ismételtem halkan, türelmesen.
Beletelt kis idõbe, mire megértette az ötletet, de végül felfogta. Sokk járt szitkozódásért, irreveláns válaszért, és dupla sokk amikor hazudni próbált valamirõl - errõl a poligráf informált. Elég gyorsan elege lett ebbõl és egyszerûbbnek találta elárulni az általam akart szavakat. Gyorsan átfutottunk a tárgyaimon és átváltottunk a rajzokra, valamint a mozdulatokra. Elfogadtam a „nem tudom”-ot, amennyiben nem volt túl használt, és a szótáram egyre növekedett. A mikrohullámok nyomása alatt a memóriagram az agykérgembe írta az új szavakat ám nem kevésbé fájdalmas mellékhatásokkal. Amikor a fejem lüktetni kezdett, bevettem egy fájdalomcsillapítót és folytattam a szójátékokat. Nem tartott soká elég szót eltárolni, hogy a tanulás második fázisára váltsak, a nyelvtanra és a szórendre. – Mi a neved? – gondoltam magamban és hozzátettem a „csúfság”-ot is.
- Mi... név? – kérdeztem hangosan. Tényleg csúf egy nyelv.
- Bicskás.
- Én... név... Jim.
- Eresszél, semmit se csináltam veled!
- Tanul elõbb... távoz késõbb. Most mond, mi év?
- Mi év mi?
- Mi év most, idióta!
Többféleképpen megismételtem a kérdést, mire a felismerés, hogy mit akarhatok, szöget ütött a fejében. Már kezdtem izzadni.
- Ó, az év! 1975. Június tizenkilenc, 1975.
Pont a célban! Annyi évszázad és évezred távolságából az idõcsiga nagy pontossággal tett ki. Mentális köszönetet mondtam Coypu professzornak és a többi eltûnt tudósnak, mivel õk csak az emlékeimben léteztek, és valószínûleg ez volt az egyetlen mód üzenni. Az információtól felvidultan folytattam a nyelvleckét.
A memóriagram mindent felragadott, amit csak mondott, rendszerezte és mélyen a zúzódott szinapszisaimba sulykolta. Elfojtottam egy nyögést és bevettem még egy fájdalomcsillapítót. Virradatra úgy éreztem, kellõképpen uralom a nyelvet ahhoz, hogy magamtól tehessek hozzá és kikapcsoltam a gépet. A társaságom álomba zuhant és a feje anélkül koppant a sziklának, hogy felébredt volna. Hagytam aludni és kibogoztam mindkettõnket az elektromos ketyerébõl. A teljes éjszakás mûsortól magam is elfáradtam, de stimulátor tabletta kivasalt. Éhség korgott panaszosan a pocimban és kibontottam egy fejadagot. Bicskás hamarosan felébredt és megosztottam vele a reggelim, de csak akkor evett meg egy szeletet amikor látta, hogy letörök a végébõl és elfogyasztom. Kielégülten böfögtem és õ megkönnyebbülten visszhangozta vissza. A felszerelésemet nézte egy darabig mielõtt pozitív bejelentést tett.
- Tudom ki vagy.
- Áruld el!
- A Marsról vagy, ez tuti.
- Mi a Mars?
- A bolygó, tudod.
- Igen, lehet, hogy igazad van. Nem lényeges. Megteszed amit kérek, segítesz zsákmányolni?
- Mondtam, hogy feltételesen vagyok szabadlábon. Ha megcsípnek, eldobják a kulcsot.
- Ne aggasszon! Csatlakozz hozzám és nem érintenek majd egy ujjal sem! Pénzekben fürdesz majd! Van neked belõle? Látni akarom hogy néz ki!
- Nem, nincs! – mondta és a keze rácsapott egy fülre amely a nadrágjára volt illesztve. Ekkorra már kellék nélkül észleltem a hazugságait.
Altatógáz csitította el és elõhúztam a ruhájából a rejtett borítékot, amelyben vékony, zöld papírszeletek voltak, nyilvánvalóan az a pénz, amirõl azt mondta, hogy nincs. Milyen nevetségesek voltak! A legolcsóbb másológéppel hordószámút lehetne elõállítani, amennyiben persze nincsenek rejtett azonosítók rajtuk. Ennek ellenõrzésére a legérzékenyebb mûszerrel mentem végig rajtuk, de nem találtam sem kémiai, sem fizikai, dem rádioaktív jelölést. A papír maga tartalmazott valamiféle fonatokat, de egy duplikátor tud ilyeneket nyomtatni a felszínre. Nincs nálam egy véletlenül? A végefelé mindenféle eszközt rámaggattak, amit csak tudtak. Beleástam a halomba és bizony volt ott egy kis asztali duplikátor. Extraérzékeny anyaggal volt feltöltve, amit sejtjeire osztott a gép, hogy sima, fehér mûanyag lapokat állítson össze, amelyekre másolni tudott. Pár állítást követõen sikerült a mûanyag minõségét durvává és gyûrõdékennyé tennem, amilyen a papírpénz volt. Így most, amikor megnyomtam a másolás gombot, a gép olyan pénzt készített, ami az eredeti duplikátja. A legnagyobb címlet amivel Bicskás bírt, egy tízdolláros volt, és csináltam róla pár másolatot. Persze mindnek ugyanaz volt a sorozatszáma, de a tapasztalatom az, hogy az emberek nem nézik meg közelrõl a pénzt, amit átvesznek.
Ideje volt a következõ fázisnak a társadalomba való behatolásomban ezen a primitív bolygón, a Földön. (Fel kellett fedeznem, hogy a Kosz nem helyes és összességében teljesen más jelentéssel bír.) Magam köré rendeztem a felszereléseket, amikre szükségem lehet és a maradékot ûrruhástul a barlangban hagytam. Ott maradnak, amíg újra szükségem lesz rájuk. Bicskás motyogott és horkolt amikor visszaröptettem a tavon át a fák teteje közelében az út felé. Most, napközben nagyobb volt a forgalom, és mivel hallottam az elzúgó jármûveket, ismételten leereszkedtem. Mielõtt felkeltettem volna Bicskást, eltemettem a gravitációernyõt egy rádióadóval, amely visszavezet, ha kell.
- Mi az, mi az? – kérdezte Bicskás felülve amint az ellenszer hatni kezdett. Értetlenül nézett körbe az erdõn.
- Talpra! – mondtam. – Mennünk kell innen!
Utánam keveredett, még mindig félálomban, bár igen gyorsan felébredt, amikor a pézköteget az orra alá dörgöltem.
- Milyennek tûnnek ezek a dollárok?
- Csodásnak, de azt hittem, neked nincs semmi zölded!
- Van elég kajám, de nincs elég pénzem. Azért csináltam ezeket. Jók?
- Kiválóak, jobbakat se láttam még! – pörgette át õket profimód méregetve. – Az egyetlen, ami árulkodik, az az azonos sorszám. Ezek elsõosztályú zöldek.
Vonakodva vált meg tõlük. Egy ember kis képzelõerõvel és semmi lelkiismerettel; pont, amire szükségem volt. A dollárok látványa láthatólag elvette minden félelmét irányomba és aktívan csatlakozott további pénz szerzésének kiterveléséhez az úton kutyagolva.
- Ez a ruha, ami rajtad van, távolról oké, mint most, a kocsikból senki sem vesz észre semmit, de új göncök kellenének. Van egy mindenes bolt a hegy lábánál. Az út mellett várj, bemegyek és megveszem amit kell. Ami azt illeti, kerekek kellenének mielõbb, a lábaim le akarnak szakadni. Van valami kisebb gyár parkolóval. Megnézzük a felhozatalt.
A gyár egy zömök, szögletes épület volt füstöt és mocskot pöfékelõ kéményekkel. Mindenféle színû és formájú jármûvek sorakoztak az egyik oldalánál és Bicskás mintájára lehajoltam miközben a legközelebbi felé indultunk. Amikor biztos volt benne, hogy nem vettek észre, társam elõhúzott egy lila, vaskos tárgyat, aminek fogak voltak az egyik végén és felnyitott egy jókora fedelet. Alánéztem és hápogni kezdtem a túlbonyolított primitív hajtómotortól, amit ott láttam. Valóban a múltban jártam. A kérdéseimre válaszolva Bicskás magyarázott miközben rövidre zárt néhány vezetéket, amely úgy tûnt, az indítást szabályozta.
- Belsõ égésû motornak hívjuk. Majdnem új, kell benne lennie vagy háromszáz lónak. Mássz be és kilövünk innen mielõtt kiszúrnának.
Mentálisan rögzítettem, hogy késõbb rákérdezzek a belsõ égetés elméletére. Korábbi beszélgetésbõl megértettem, hogy a lovak nagy termetû négylábúak, így talán ez egy miniatürizálási forma, amivel nagy számban bejuttathatók a gépbe. Ám akármilyen primitívnek tûnt is a jármû, igen gyorsan mozgott. Bicskás dolgozott a kezelõszervekkel és csavargatta a nagy kereket; kilõttünk és az útra hajtottunk, még mielõtt kiszúrtak volna. Örömmel hagytam Bicskást vezetni amíg én a világot vizsgáltam, amelyre érkeztem.
- Hol tartják a pénzt? Tudod, ahova bezárják.
- Biztos a bankra gondolsz. Vaskos falak, nagy széfek, fegyveres õrök. Minden városban van legalább egy.
- Nagyobb város, nagyobb bank?
- Kezded kapiskálni.
- Akkor hajts a legközelebbi nagyvárosba és találd meg a legnagyobb bankot! Kell sok zöld. Ma éjjel kipucoljuk.
Bicskás ámulattal tátogott.
- Nem gondolhatod komolyan! Mindenféle riasztójuk meg cuccuk van.
- Nevetek a kõkori szerkezeteiken. Csak találd meg a várost, a bankot, aztán hozz kis kaját és piát. Ma éjjel gazdaggá teszlek.