13
Pel cigarettára gyújtott, aztán rájött, hogy oktalanul teszi kockára az életét, hát már-már eldobta, sőt majdnem utánahajította az egész csomagot, annyira megundorodott önmagától, de aztán eszébe jutott, hogy milyen drága manapság a cigaretta. Végül eldöntötte, hogy leszokik, ha elfogy a csomag. Ütött az óra: csökkentenie kell a füstölést. Persze nem ebben a pillanatban, hiszen van még a zsebében egy fél csomaggal, kettő pedig a fiókjában, arra az esetre, ha elfogyna a zsebéből, néhány a szekrényben, hogy a fiókját töltse fel velük, és egy halom otthon vastartaléknak, mert például sztrájkba léphetnek a dohánygyárak. Nos hát, ezeket még elfüstöli, aztán vége. A biztonság okáért az a legjobb, ha olyan gyorsan szívja el őket, amilyen gyorsan csak tudja, nehogy meggondolja magát. Aztán egy képletes vállrándítással úgy döntött, hogy vállalja a következményeket. Különben is, gondolta, olyan rossz bőrben van már, hogy most nem lenne képes abbahagyni. Ettől megnyugodott; hátradőlt, és élvezte a füstöt.
Darcy lenyűgözve figyelte mesterét. Pontosan tudta, milyen csavarra jár Pel agya. Közönséges munkanapokon bele lehetett látni; olyan átlátszó volt, hogy még a rendőrségi írnokok is olvastak a gondolataiban. Ha azonban egy bűnügyön dolgozott, egyszeriben ravasz lett és roppant titokzatos, olyan titokzatos, hogy még azok sem jöttek rá, mi járhat a fejében, akiknek pedig tudniuk kellett volna. Ilyenkor volt Pel a legveszedelmesebb.
– Gondolja, hogy a felesége ölte meg, patron?- kérdezte Darcy. – Elvégre többet nyerhet a férje halálán, mint bárki más. – Elhallgatott, és a homlokát ráncolta. – Persze ha meghalt. Hiszen még ezt sem tudjuk.
Pel gondosan szemügyre vette a csikket. – Ennek a nőnek a pénzen kívül is rengeteg oka volt a gyilkosságra. Éveken keresztül megalázták. Attól a szent naptól fogva volt rá oka, hogy rájött: a férfi nem vonzó külseje miatt vette el, hanem csak azért, mert úgy maradt. Most pedig rájött, hogy mekkora hatalma lett.
– Vajon megtette volna, hogy uralkodhassék a vállalat fölött?
– Vagy azért, hogy önmaga fölött uralkodhassék.
Darcynak el kellett ismernie, ez ötletes válasz volt.
– Másrészt – folytatta Pel – itt van új barátunk, Claude Lausse, vagyis hát itt lesz, ha rábukkanunk. Hát ő aztán utálta annyira, hogy eltegye láb alól. Komoly sérelmei voltak. Azután itt van ez a Marie-Christine meg a férje. A papa nélkül, no meg a mamával a kormányrúdnál, Jean-Marc Guitton kilátásai megjavultak, Marie-Christine pedig talán arra számít, hogy végre hozzájut azokhoz az ékszerekhez, amelyek után annyira sóvárog.
– Arról nem is beszélve, hogy nesze, papa, ez a tiéd, mert az ebek elé vetetted a pónimat.
Pel buzgón bólogatott. – No meg Retif, akit ez az ember kirúgott, azután Fabre, akit többször megszégyenített. Egy gyilkosságnak jó néhány indítórugója lehet, de a motívumok háromra szűkíthetők – pénzsóvárság, gyűlölet és szex. Negyedikként talán még hozzávehetjük a megaláztatást. Ha sorba raknánk mindazoknak a férjeknek-feleségeknek a hulláját, akiket azért öltek meg, mert megalázták a másikat, a sor a Rajnától az óceánig érne.
– No és Pujol?
– Lehet, hogy rejteget valamit, amiről nem tudunk. Talán Rensselaer rajtakapta valamin. Csak ketten vannak, akiknek nincs indítóokuk: Fabre felesége, aki inkább a saját férjét csapná agyon, meg a vadászinas, Cottu; úgy látom, ő ravaszabb, semhogy bármibe belemászna. Persze belekeveredhetett a Rensselaer lány révén.
– Többre mennénk, ha lenne holttest – ráncolta össze a homlokát Darcy. – Gondolja, hogy sósavval szabadultak meg a hullától?
Pel is elkomorult, mert még emlékezett rá, hogyan metélte darabokra Retif a tehén tetemét. A bűz undorító volt, ő pedig a véres-körmös patára meredve állt az udvarban és bámulta, hogyan rugdossa Retif a lucskos betonon. És miközben ő bámult, az algériai húsdarabokat dobált a kádakba, a kerítés mögött meg üvöltöttek és vinnyogtak a kutyák, mert persze megszimatolták a húst. Majdnem elfogta a rosszullét.
– Másként is történhetett – mondta végül vontatottan.
– Hogyan?
Pel nem világosította fel Darcyt, hanem másik vágányra váltott.
– Végigjárhatná Rensselaer fényképével azokat a helyeket, ahol lónézőben volt – tanácsolta.
Mintha némi szélcsend köszöntött volna be, amikor Darcy az autója csomagtartójába dobta a sportzsákját. Lagé, akinek Pel szerint mindig összeakad a lába nyomkeresés közben, mindenki meglepetésére megoldotta a daixi betörést: egy tizenéves banda követte el. Legalább egy tételt kihúzhattak a listáról.
Maradt az öregember, aki vizesvödörbe akarta fojtani a feleségét, a Duche-féle halálos késszúrás, azután a Jégszekrény – aki valószínűleg éppen kipiheni valahol a fáradalmait –, azután Henri Darot, aki isten tudja, min töri a fejét a bontási terület kellős közepén. De Troquereau nem szívesen húzta vissza a csalit a Jégszekrény orra elől, de új megbízatása talán fontos lehet, gondolta, és különben is alig várta, hogy a kételkedést letörölje Pel arcáról.
Nagy kockás, prémmel bélelt kabátban, sisakkal a fején és bőrkesztyűsen munkára jelentkezett az építésvezetőnél, aki cinkosan rákacsintott. Egész nap téglákat dobált, valóban minden követ és gerendát megmozgatott, és a ruháját belepte a bontás pora. Hamarosan rájött, melyik az a Darot, de hát az embere viszonylag rendes munkatempóban dolgozott, és szemlátomást nem érdekelte senki-semmi. Ebédszünetben átmentek egy pohár sörre a Bar de la Cloche-ba. De Troq vett egy újságot, és amögül figyelt. A szalagcím az apátságban végzett házkutatást kürtölte világgá.
Újságja fölött kukucskálva egyszerre meglátta, hogy néhány jól öltözött férfi jön be a bárba, és halkan beszélgetni kezd Darot-val a zsúfolt bárpultnál. Új fiú volt ebben a városban, nem ismerte őket, de azonnal megszimatolta, hogy nagy zsivány lehet mind; amikor aztán sötétedéskor visszatért az Hôtel de Police-ra, végigpörgette a fotóarchívumot, és kettejüket sikerült azonosítania.
– Duche cimborái – közölte Nosjean, amikor megmutatta neki a fényképeket. – Azt hiszem, Darcynak igaza volt. És nekem is. Forralnak valamit.
Darcy közben roppantul élvezte a munkáját, amely abból állt, hogy megmutatta Rensselaer fényképeit mindenütt, ahol a milliomos lóra alkudott. Ismert ugyanis egy lányt Tonay-ben, Fontainebleau mellett, egy csinos és könnyűvérű teremtést, hát mindjárt az első este szépen lepottyantotta a sportzsákját a lány küszöbére, és közölte, hogy megérkezett. A lány meg se rezzent. Darcy női, ezt Pel jó néhányszor megfigyelte, sohasem rezzentek meg.
A fényképekre ki így, ki úgy reagált. Tonay-ben Rensselaert újgazdagnak tekintették, akinek ugyan kevés az ízlése, de nagyon rámenős. Lors-ban, Langres környékén viszont azt tartották róla, hogyha nem ért is valami sokat a falkavadászathoz, legalább sokat tesz a fellendítéséért, az ebtenyészete pedig pompás. Côte-enMiéliers-ben hétpróbás amatőr hírében állt, és az odavalósiak egy pillanatig sem titkolták, hogy harmadrangú lovakat sóztak a nyakába, méghozzá méregdrágán. Zastres-ben azt hallotta, hogy Rensselaer kemény alkusz, bár helyette inkább a vadásza, Fabre szokott vásárolni. Arról viszont nem tudott senki, hogy valahol a környéken barátnője lenne.
– Ismerjük, akár a rossz pénzt – magyarázta egy nő Darcynak a remaville-i istállóknál. – Tudnánk, ha valakivel összeszűrte volna a levet errefelé. Én legalábbis tudnám.
– Miért?
– Mert velem is megpróbálta összeszűrni a levet. – A fiatal nő kacéran méregette Darcyt. – Negyvennyolc éves volt, én meg huszonnyolc.
Darcy gyanította, hogy túl lehet a harmincon is, de nem vitatkozott. Vonzó fehérnép volt, olyan szűk pantallóban, hogy valószínűleg konzervnyitóval vetkőzött. A hangja, akár egy gordonkáé, a keblei jól felpolcolva, a farát pedig úgy mozgatta, hogy a mögötte haladó férfiakat tengeribetegség fogta el. Szemében a váratlan szerelem szikrái villogtak, így hát Darcy azonnal elhatározta, hogy nem kerülgeti a forró kását. Vannak nők, akiket óvatosan, kertelve, célozgatva kell becserkészni, egyszóval az ilyenekkel a vadásznak előbb le kell utaznia Cap d'Antibes-ba, hogy végül a Diadalívnél kössenek ki. A másik fajtával viszont az a legcélravezetőbb, ha az ember menetből lerohanja. Ezzel a módszerrel ugyan Darcy felsült néhányszor, máskor viszont fényes diadalokat aratott.
– Férjnél van? – kérdezte.
A nő a szeme sarkából sandított rá. – Igen, persze. A férjem elutazott Saint-Étienne-be, de a túloldalára ám, takarmányt vásárolni.
Darcy szélesen elvigyorodott. – Ha valaha úgy dönt, hogy elválik tőle, ugye engem fog elsőként kikosarazni?
A nő csengő kacajt hallatott, Darcy pedig máris tudta, hogy egy-null a javára. Mindig kihasználta a gólhelyzeteket. Amíg Pel tökéletesen gólképtelen volt a tizenhatoson belül, Darcy egy pillantással áttekintette a pályát.
– Ma este nincs semmi dolgom. Mi lenne, ha meghívnám vacsorára? Tudja, csak viszonozni szeretném a kedvességét.
– De le kell csutakolnom az állatokat.
– Majd segítek, jó?
Hűvös mosoly kíséretében érkezett a válasz: – Hiszen maga udvarol nekem.
Darcy vigyorgott. – Jé, hát észrevette?
Aznap este, miközben Darcy sorra rendelte a fogásokat, hogy kettesben kerüljön ágyba Remaville-ben, de Troquereau egy padon üldögélt magányosan, a cours de Gaulle platánjai alatt. Épp a harmadik műszakot kezdte meg azóta, hogy reggel beállt házat bontani, de ez cseppet sem zavarta. Meg akarta mutatni, hogy ér annyit, mint a többiek, ha nem többet.
Ami azt illeti, nem olyan éjszaka volt, amikor az ember fák alatt üldögél, hát még ilyen fáradtan! Vacogott is a hidegtől. A Parc de la Colombière-en egy rendőrautó várakozott az árnyékban, eloltott lámpákkal, egy másik gépkocsi pedig a place Wilson közelében parkolt a fasorban. A mindig segítőkész Lagé a Győzelmi Emlékmű körül ólálkodott.
Miután úgy találta, hogy közeledik a fagyhalál, de Troq elindult egy bár felé, útközben magához intve Lagét. Az apró termetű, selyemsálas fiatalembert gúnyos pillantások fogadták. A két detektív leült, és miközben italukat szürcsölgették, suttogva beszélgettek.
– A hideg lehet az oka – jegyezte meg de Troq. – Azért lapul.
– Éppilyen hideg volt, amikor lecsapta Yves-Polt – figyelmeztette Lagé. – A buziverés nem szezonmunka.
Miközben beszélgettek, odahajolt hozzájuk egy farmernadrágos, bozontos hajú férfi.
– Van tüzed, szivi? – kérdezte gyengéden.
Amikor de Troq feléje nyújtotta az öngyújtóját, érezte, hogy a férfi a kabátja alá nyúl. A fiatalember habozás nélkül megragadta a bozontos farmer csuklóját, jót csavart rajta, úgy vezette ki az ajtón.
– Hé, mi van? – Lagé utánuk vetette magát.
– Drágám – lihegte a bozontos, miközben arca fájdalmas grimaszba torzult –, legalább engedd el a mancsom.
– Te a pénztárcám után nyúlkáltál, hallod-e!
– Hallgass rám, picikém. Rendőr vagyok, légy óvatosabb.
De Troq szélesen elvigyorodott. – Talán meglep, mon brave, de én az vagyok, így hát tudom, hogy te nem vagy az. Sajnálom, de följelentelek.
A még mindig hangosan méltatlankodó zsebmetszőt Lagé galléron fogva vezette el, de Troq pedig visszaballagott a cours de Gaulle-ra. Éppen átkelt az úttesten, amikor fölbukkant előtte egy árnyék. Itt vagy, gondolta a fiatalember. Na végre.
– Hallgass csak rám, chéri. – A selypítő hang hallatán de Troq szíve nehéz lett, mint a sziklakő.
– Kopj le.
– Ha ilyen csúnyán beszélsz velem…
– Kuss. – De Troq vicsorgott. – Rendőrtiszt vagyok, és ha továbbra is itt lógsz, úgy fenéken rúglak, hogy a lábad se éri a földet.
A kis ember rémülten elmenekült. De Troquereau úgy döntött, hogy ő is hazamegy. Rájött, hogy nem is olyan veszélytelen homokozást tettetni, mint hitte.