15
Másnap Pel újra végighajszolta egész nyomozócsoportját a város üzletein. A detektívek már annyira megszokták ezt a munkát, hogy csukott szemmel is el tudták végezni feladatukat. Ezúttal Madame Fabre fényképét mutogatták a kereskedőknek, délután pedig összegyűltek Pel szobájában. Nem vesztegették az idejüket a külvárosokra, hanem a rue de la Libertét és közvetlen környékét derítették fel, főként a hercegi palota közelében levő drága butikokat.
Lagé följegyezte a noteszába, hol vásárolt az asszony parfümöt: a Nouvelles Galéries-ben.
– Jellemző az ízlésére – jegyezte meg gonoszkodva Claudie Darel. – Mindent a Nouvelles Galéries-ben vásárolt; el sem tudta képzelni, hogy máshol is vehet parfümöt. Ez az illatszer nem túl drága, nem is valami jó minőségű. Persze, aki a Fond des Chouettes-ben él, azt hiszi róla, hogy Chanel 5-ös.
Misset kiderítette, hol vásárolt a nő egy pár cipőt, Nosjean talált egy üzletet, ahol brosst vett, de Troq pedig rábukkant Michelline fodrászára – drága frizurát csináltatott. Nem a Nanette-ben, Madame Faivre-Perret-nél, gondolta Pel; látszik, hogy Michelline vidéki lány, hiszen a Nanette-nél nincs is árjegyzék, ott hitelkártyára bodorítanak.
Végül Claudie megtalálta azt a kis butikot a hercegi palota közelében, ahol Michelline Fabre szemlátomást jól kitombolta magát; Claudie meg is mutatta a nő által vásárolt cikkek listáját. Talán azért, mert ő is nő volt, tudta, milyen csavarra járnak a női elmék. Így hát még azt is elmagyarázta, milyen érzelmek dúltak Michelline Fabre keblében, amikor összevásárolta ezt a tengernyi holmit.
– Délután lehetett – mutatott rá a detektívnő. – Valószínűleg lassan kezdte a bevásárlást, talán kissé riadtan is. Elvégre egy vidéki lány nem szokott drága városi üzletekben forgolódni. De egy jó ebéd után, amelyhez bort ivott, sőt egy kis konyakot is, más színben látta a dolgokat, hát kezdett belelendülni. Sose volt sok pénze, és az életében kevés volt az izgalom; bizonyára arra vágyott, hogy olyan emberek között forgolódjon, akik élvezik az életet. Ezért kezdett olyan szédülten vásárolni. Tessék: három garnitúra alsónemű. Egy szoknya, két blúz. Két pár cipő. Egy Rodier-féle nadrágkosztüm. Egy hozzá illő kardigán, azután egy sál és egy aranylánc függővel.
– Ez minden?
– Miért, nem elég ez magának, patron? – Claudie ravaszul nézett Pel szemébe. – Ennyi holmira rámenne a félévi fizetésem.
Pel, aki annyi kudarc után most már jobban érezte magát e sikerek hallatán, élénken gesztikulálva elemezte a helyzetet. – Vagyis a nő nyilvánvalóan nyakig volt az emberrablási ügyben, akár beugratás volt, akár igazi zsarolás. Tehát el kell fogadnunk, hogy Rensselaert igenis elrabolták, aztán valami okból meghalt – talán megfojtotta a kötél, amelyet rátekertek. Ilyesmi történhetett, van rá példa. Hát ezért nem hallottunk többet a zsarolókról. Vajon emberrablásnak indult, aztán gyilkosság lett a vége?
– Vagy gyilkosságnak indult – szólt közbe Darcy –, aztán zsarolás lett belőle, mert bizonyos személyek pénzt láttak benne?
– És vajon része lehetett az ügyben annak a Lausse-nak? – kérdezte Nosjean. – Végül is, Madame Fabre ismerte az öreget.
– Ha netán az én pompás detektívjeimnek sikerül ennek a Lausse-nak a nyomára bukkaniuk – mondta fanyarul Pel –, akkor választ kapunk rá. Addig a lelkemben végtelen türelemnek kell lakoznia.
– Mindig ennyit bolondozik a főnökünk? – kérdezte de Troq, amikor kiléptek Pel szobájából.
– Ez nála csak üzleti fogás, mon brave – mondta vidáman Darcy. – Csak el ne ámítsanak a tréfái. Amikor lecsap, olyan az Öreg, akár a kobra.
Nagyjából így is volt. Pel agya sohasem dolgozott sebesebben, mint amikor láthatóan zsákutcába jutott. Ilyenkor úgy rohantak végig idegdúcain a gondolatok, mint megannyi éhes farkas egy szűk ketrec sűrű rácsai mögött. Állandóan labdázott az ötletekkel, előbb erre gondolt, aztán amarra; fenyegetően morgott és vicsorított. Némiképp úgy viselkedett, mint egy sakkjátékos, akit kolosszális szellemi erőfeszítésre kényszerít briliáns ellenfele; roppant önkritikusan állandóan újragondolt és -analizált minden lépést, minden motívumot, amely tévútra vezette. Koponyájából mindig új ötleteket csiholt. Egyetlen pillanatra sem lazított.
Fájdalom, az ilyesmi nagyon kimerítette, ezért biztosra vette, hogy a koncentráció miatt egyre jobban fenyegeti a rák. Hamutartóját színültig megtöltötték a csikkek; borúsan szemlélte őket, megpróbálván erőt meríteni abból az újságcikkből, amelyet isten tudja, hol olvasott a balkáni parasztokról, akik szinte a születésük percétől dohányoznak, mégis arrafelé a legkevesebb a rákos beteg az egész világon. Vagy ott vannak a perui indiánok: ki sem veszik szájukból a pipát, mégsem hallja az ember, hogy rák tizedelné őket. Igaz, az ember oly ritkán hall perui indiánokról. Talán ezért nem hall az őket pusztító nyavalyákról sem. Pel szilárdan elhatározta, hogy abbahagyja a dohányzást. Holnap. Vagy a jövő héten. Legkésőbb újévkor.
Mindjárt másnap újabb fordulat következett be. Claude Lausse fölbukkant Langres macskakövein, és az egyenruhások előállították.
Apró termetű, aszott, kopott ruhájú emberke volt, negyventől hatvanig bármely életkorban. Látszott rajta, hogy nem volt könnyű élete.
Kijelentette, hogy nem ő tette el láb alól Rensselaert, bár egyetlen percig sem titkolta, hogy ha alkalma nyílik rá, nem habozik sokáig.
– Még az apátságba is kimentem – közölte. – Igen, tizenhatodikán. Kora reggel. Magam sem tudom, mi volt a célom.
– Maga vitt ki sósavat az erdőbe? – mordult rá Pel.
– Az enyém volt a sav – morgott vissza Lausse. – Akkor sem árthattam volna annak a disznónak, ha az egészet kiöntöm. Már régen fölszedtem a sátorfámat, de nem volt teherkocsim, se pénzem, hogy valakivel elszállíttassam a ballonokat.
– Nem arra gondoltam, hogy csak úgy kiöntötte – magyarázta Pel. – Hanem hogy szándékosan nem locsolta-e szanaszéjjel.
– Mi a fenének?
– Hogy ártson a kutyáknak.
Lausse döbbenten nézett rá. Szavak nélkül is látszott, hogy ártatlan. Pel intett, hogy folytassa.
– Autóstoppal jutottam el a keresztútig – mondta Lausse –, aztán gyalog tovább. Hosszú séta, alaposan kimerített.
Engem valószínűleg megölt volna, gondolta Pel.
– Ott találta Rensselaert? – kérdezte aztán.
– Hát a kocsiját nem láttam sehol. Ismerem a kocsiját. Ha lát egy luxusautót, az biztosan az övé. Volt egy Alfa Romeója, de furikázott ám Rolls-Royce-on is, meg Cadillacen is. Mindenki messziről láthatta, hogy valaki jön.
– Tehát nem látott autót?
– Nem. De azt hiszem, ő viszont ott volt.
Pel szeme Darcyra villant. Retif tehát igazat mondott.
– Mindenesetre volt ott valaki – folytatta Lausse. – Nem láttam senkit, de nevetést hallottam. A nő kacarászott.
– Melyik nő?
– Michelline Fabre. Ő volt a pasassal.
– Hol?
– Hát odafönt. Láttam is a nőt az ablakban. Nem volt tetőtől talpig felöltözve, elhiheti.
Pel szeme ismét Darcyra villant. Tehát a bosszú a motívum. – És Rensselaer volt ott a nővel? – kérdezte.
Lausse szemében zavar tükröződött. – Szerintem ő. A vadász nem volt otthon, és Rensselaer hetyegni járt oda.
– Vele? Michelline Fabre-ral?
– Hát persze. Amíg megvolt a műhelyem, az ablakon át beláttunk az udvarba. Gyakran láttam, amikor a pasas megérkezett. Mindig olyankor jött, amikor Fabre elfüstölt hazulról, lovat venni, vagy mit tudom én, mit. A vak is látta, hogy összeszűrik a levet.
– De aznap, az utolsó napon, amikor látták?
– Nos hát, csakis ő lehetett, vagy nem?
– És ha nem?
Pel dühösen hátradőlt. A motívum elrepült, mint a kismadár, pedig csak az imént szállt be az ablakon. – Ez pusztán találgatás – mondta végül. – Látta azt az embert?
– Hát… nem.
– Akkor honnan tudja, hogy nem a férje volt-e a nővel? Aznap nem utazott el. Legalábbis nem érkezett meg oda, ahová elindult. Tehát vissza is jöhetett addigra.
– Nem láttam a kocsiját.
– Maga Rensselaer kocsiját se látta – förmedt rá Pel. Mérges volt, hiszen már közel járt valamihez, bár megfogható bizonyítékot nem sikerült szereznie. – Látott odakinn bárki mást, aki nem odavalósi? Mielőtt Rensselaer fölmondott magának?
– Rensselaer vejét láttam.
– Egyedül? A felesége nélkül?
– Egyszer-másszor egyedül.
– És mi dolga volt ott? Iratokat keresett?
– Nem láttam, hogy bármit keresett volna.
– Ezt hogy érti?
– Hát úgy, hogy Michelline Fabre-ral láttam.
– És mit csináltak?
– A fiú átkarolta a derekát. Amikor megláttak engem, persze szétrebbentek.
– Máskor is látta a párocskát?
– Egyszer-kétszer.
– És volt köztük valami?
Lausse vállat vont. – Hát Michelline nem az a típus, aki nagyon tiltakozik. Még rám is meresztgette a szemét, aztán volt egy művezetőm, azzal is sokat beszélgetett. Szerette a jóvágású férfiakat. És ha nem számítjuk azt a hosszú haját, Guitton jóképű fiú.
– Tizenhatodikán, amikor látta valakivel a nőt, ráadásul biztos volt benne, hogy a férje nincs otthon… mondja, miért vette biztosra, hogy nem a férjével van?
– Mert a férjével sose nevetgélt.
– Ebből nem következik, hogy Rensselaer volt odakinn. Guittonnal is nevetgélt?
– Persze.
– Maga talán bement a házba?
– Csak a konyhába. Hallottam, hogy az emeleten beszélgetnek.
– Miről?
Lausse zavarban volt. – Úgy hallottam, politikáról.
– Politikáról?
– Igen. Aztán abbahagyták és kacarásztak. Találtam egy konyhakést. Gondoltam, belevágom Rensselaerbe. Nem akartam megölni. Csak bántani.
– Hát bántotta volna, annyi szent – jegyezte meg Darcy szárazon.
– Meghiszem azt. Szerettem volna, ha megtudja, mennyire megbántott engem. Oda is mentem a lépcsőhöz, és füleltem. De aztán arra gondoltam, mégsem illik rájuk törni, amikor éppen szórakoznak.
Darcy fölvonta a szemöldökét, és Pelre pillantott.
– Magából, barátom – mondta az öregnek –, sose lenne gyilkos. A maga helyében nem próbálkoznék vele.
– Azt hiszem, igaza van. – Lausse levertnek látszott. – Szóval végül elmentem, vissza a főútig, hogy stoppal visszajussak Langres-ba. Órákig tartott. Késő volt, nem járt arra senki. Csak egy motoros, senki más. Végül jött egy traktor, az fölvett. Fát szállított a vezető Douzay-be. Föl kellett szállnom egy buszra, az elvitt a városba, ott meg átszálltam a langres-i járatra. Egész vagyonba került, és mit értem el? Semmit.
Pel hosszasan tanulmányozta emberét az íróasztal másik oldaláról, majd megkérdezte: – Ha nem volt semmi köze Rensselaer eltűnéséhez, akkor miért bujkált?
Lausse mélyet sóhajtott. – Hát azért csak megfordult a fejemben, hogy megölöm, nem? Aztán mondtam is, nem egyszer, nem is kétszer, hogy megteszem. Azt hittem, mindjárt rám gondolnak.
– Mindjárt magára is gondoltunk.
– De nem én tettem. Nem vagyok az a típus. – Lausse ismét sóhajtott egyet. – Én… hát igazából nincs meg bennem a kurázsi. Sokat kiabálok, de nem csinálok semmit. Ezért voltam olyan rossz üzletember. Sose tudtam elérni, hogy az ügyfeleim fizessenek.
Útban az Hôtel de Police felé, megálltak az avenue de la Première Armée-i háznál. Amikor kiszálltak, Pujol éppen jött kifelé a kapun.
– Jobb, ha visszamegyek önökkel – mondta az ügyvéd. – Volt egy kis közjáték. Problémák. Családi ügyek, hiszen értik.
A kis közjáték odabent heves civakodásnak látszott. Marie-Christine Guitton a kandallónál állt, a szeméből sütött a gyűlölet, férje pedig az ablaknál szívta a cigarettát, de olyan hevesen, mintha az élete függne tőle. Madame Rensselaer volt az egyetlen, aki ült; a kézitáskájában matatott, de oly idegesen, mintha a Kelet minden kincsét ott rejtette volna el, csak most éppen nem találná. Amikor fölnézett és megpillantotta Pelt, az arcán nem tündökölt a vendég-szeretet.
– Ah – lehelte –, a rendőrség!
– A zsaruk – igazította ki morogva Guitton.
– Zsibbadt agyú, rém undorító közegek – oldotta fel a rövidítést Christine jéghideg hangon.
Pelnek a szeme se rebbent. Ezt a rendőrviccet már tavaly hallotta a kis Didier-től.
– Szerintem háborgatni akarnak minket – mondta Guitton.
– Téged fognak háborgatni – csattant föl Marie-Christine.
– Miért, ha szabad érdeklődnöm? – kérdezte Pel udvariasan.
Marie-Christine hideg megvetéssel mérte végig a férjét. – Ez a hülye okirat-hamisítással próbálkozott.
– Ó, nem egészen így volt – tiltakozott Pujol.
Pel fölemelte a kezét. – Figyeljen rám, Maître, szívesebben hallgatnám meg a választ közvetlenül a hölgyektől, semmint jogászi közvetítéssel.
– De hiszen én képviselem a családot, és…
– Akkor joga van meghallgatni a csevegésünket. Mi több, joga van azt tanácsolni a családtagoknak, hogy ne válaszoljanak a kérdéseimre, ha ez az óhaja. Ahhoz viszont nincs joga, hogy helyettük válaszoljon.
Pelt egyre jobban idegesítették Pujol állandó közbeszólásai, és már az is megfordult a fejében: hátha több is van e modor mögött, mint a titkolózási hajlam.
Pujol elvörösödött, majd finoman bólintott. – Rendben van, felügyelő úr – mondta csípősen –, csupán a Produits Morand jogi képviselőjeként maradok itt.
Pel közömbösen legyintett. – Mi is van ezzel a hamisított okirattal? – tért vissza a témára.
Marie-Christine arca halálsápadt volt a dühtől. – Ez az idióta szerzett Bernard-tól egy cégjelzéses levélpapírt, aztán kiállított Pujol számára egy ügyvédi meghatalmazást. Akkor aláfírkantotta az anyám nevét meg Bernard-ét, és besétált az okmánnyal a bankba.
– Az isten verje meg – vicsorgott Guitton. – Pujol olyan átkozottul titkolózik! Mindenki titkolózik! Folyton kémkednünk kell egymásra, hogy rájöjjünk, mi megy itt végbe. Szerettem volna betekinteni az Öreg ügyeibe.
– Vagyis szeretett volna rájönni, hogy vannak-e olyan kötvények a bankban, amelyeket pénzzé lehet tenni.
– Talán az én hibám – jegyezte meg Pujol. – Óvatosabbnak kellett volna lennem.
– Óvatosabbnak? – robbant ki Marie-Christine-ből a méreg. – Ennél az alaknál nem óvatosságra van szükség, hanem egy jó erős széfre és kettős biztonsági zárra.
– Én csak rád gondoltam! – csattant föl Guitton.
– Fogadok ám, hogy rám! Ha így volt, miért nem mondtad meg nekem? Én valószínűleg könnyen megszerezhettem volna az ügyvédi felhatalmazást. Neked kellett a hátam mögött.
Guitton dühöngött. – Az istenit, amióta csak eltűnt az apád, mást sem csináltok, mint kutattok a házban. Nemcsak azóta! Már azelőtt is azok után az ékszerek után kajtattatok.
– Jog szerint az én ékszereim voltak.
– Az enyémek! – szólt közbe Madame Rensselaer halkan, elfojtott haraggal.
Marie-Christine feléje perdült. – Jól van, a tieid. Pillanatnyilag. De apa halála esetén az enyémek.
– Csak képzeled. Apád sohasem mondta. És én sem.
– Magától értetődött.
– Magától értetődött, hogy a tiéd lesz, amennyiben mi úgy határozunk. – Madame Rensselaer most Pelre nézett. – Attól tartok, Monsieur, hogy elhanyagoljuk önt.
- Ó, nem, Madame. – Vita közben a küzdő, felek máris sok mindent elárultak. – Csak azért vagyok itt, hogy szó szerint egyetlen kérdést feltegyek önnek.
– Kérdezzen, felügyelő úr.
Pel kinyitotta a jegyzetfüzetét. – Az elmúlt hónap tizenhatodikán, aznap, amikor a férje eltűnt, az autója Chaumont-ban parkolt. Ön vitte a férjét Chaumont-ból az apátságba?
– Én aztán nem.
Pel Marie-Christine-re nézett. A lány is a fejét rázta.
Pel most Guitton felé fordult. – Monsieur?
– Nem!
– Előfordult-e valaha is, hogy ön vitte ki oda az apósát?
– Soha.
– Egyedül járt-e odakint?
Guitton mérges képet vágott. – Egyszer-kétszer.
– Jól ismerte Madame Fabre-t?
– Amennyire Monsieur Fabre-t volt szerencsém ismerni.
– Volt valami ön és a szóban forgó hölgy között?
– Hogy érti?
– Hogyan szokás azt érteni, ha egy férfi és egy nő között van valami? Remélem, nem óhajtja, hogy betűzzem, micsoda. Érti, mire gondolok?
Guitton hallgatott, sűrűn pislogott, és kerülte Pel tekintetét. – Nem volt – mondta végül. – Nem volt semmi.
Pel nem hitt neki, szemlátomást Marie-Christine sem. Amikor Pel szótlan maradt, a fiatalasszony a férjére nézett, előbb értetlenül, aztán olyanformán, mintha az egymás mellé került darabkákból összeállna a rejtvény. A felügyelő jól megfigyelte, miként lesz a nő zavarából meglepetés, aztán vak düh, végül undor és gyűlölet, és a tükörből látta, hogy Marie-Christine ajkán két szó ölt formát: – Te varangy!
– És a férje sofőrje, Madame! Nem lehet, hogy ő vitte ki?
Madame Rensselaer megvonta a vállát. – Kérdezze meg tőle. Éppen itthon van. Most hozta el a gyárból a férjem íróasztalában levő iratokat, hogy átnézzem őket. A konyhában kávézik – és esküdni mernék rá, hogy titkon megkóstolja a legjobb konyakunkat is. Mindjárt fölhívatom.
A sofőr fiatal férfi volt, és nem mondott semmi meglepőt. – Nem vittem ki az urat az apátságba tizenhatodikán – jelentette ki kereken.
– Biztos benne?
– Igen, uram. Aznap Lyonba mentem. A nagyapám temetésére. Az egész családom igazolhatja. Az úr kiadta a szabadnapomat. Pénzt is adott ételre-italra, és hogy ott szálljak meg, ahol kedvem tartja. Az úr mindig jó volt hozzám.
Végre valaki, akinek nem volt rá oka, hogy főbe kólintsa Rensselaert!
– Úgy érzem, ezzel minden tisztázódott – jegyezte meg Madame Rensselaer, amikor a sofőr mögött becsukódott az ajtó.
– Minden, csak az nem, hol lehetnek azok az átkozott ékszerek! – dühöngött Marie-Christine.
– És mi lesz velem? – nyafogta Guitton. – Az apósom azt ígérte, hogy biztos állásom lesz a cégnél, ha keményen dolgozom, és jól viselem magam.
Madame Rensselaer hidegen mérte végig a vejét. Pelnek az volt az érzése, hogy úgy tekint rá, mint egy denevérre a családfán. – Csakhogy nem dolgozott keményen – mondta végül jeges hangon a hölgy. – Sőt minden jel szerint jól sem viselte magát.
– Azt hittem, hogy az aranyszabály: gondoskodni a családról.
Az anyósa kijavította. – Az aranyszabály az, hogy a szabályokat az állapítja meg, akié az arany. Az arany az enyém, és ezért itt és most elárulhatom, hogy mi lesz a jövője a cégnél.
Guitton fölkapta a fejét.
– Ugyanaz, ami a jelene: személyzeti főnök marad.
– Miféle pozíció ez a főnökasszony vejének?
– A körülményeket tekintve éppen megfelelő. – Madame Rensselaerről lerítt, hogy élvezi újsütetű hatalmát. – Aki képes az aláírásomat meghamisítani, az nem számíthat rá, hogy sokra viszi a Produits Morand-nál. A soron következő igazgatótanácsi ülésen világosan ki fogom fejteni, hogy az ön neve mint igazgatóé szóba sem jöhet…
– Hogyan?
– Sem most, sem később.
Guitton előbb elvörösödött, majd elsápadt, végül sarkon fordult, és kicsörtetett a szobából.
– Helyes, Maman – jegyezte meg Marie-Christine. – Erre már régen rászolgált.
– Ami pedig az ékszereket illeti – mondta a mama; Marie-Christine úgy fordult felé, mint a villám –, szóval az ékszereket évekkel ezelőtt eladtuk.
– Micsoda?
– Amikor összeházasodtunk apáddal, és ő kezdett eredményesen dolgozni, pénzre volt szüksége, hogy vásároljon a vállalat részvényeiből. Apám nem adott kölcsön neki, hogy aztán odábbálljon egy házzal, ha jobb állást talál. Ezért azt mondta apádnak, szerezzen pénzt valahonnan ő maga. Odaadtam neki az ékszereket. Párizsban adtuk el őket, a pénzt befektettük a cégbe.
– A cégbe? Az én ékszereimet?
– A cégbe – bólintott az anyja. – Az én ékszereimet.