Fejezet: 3

A reggeli nem volt sem jobb, sem rosszabb, mint amilyeneket magamnak készítettem. Automatikusan ettem, szürcsölve a gyenge kaktusz teát és makacsul csámcsogtam a többi asztal fölmérése közben. Vagy harminc fogoly tömte a fejét abban a szobában, és a tekintetem arcról arcra járt egyre kétségbeesettebben.
Elõször is a legtöbbjüknek ugyanolyan üres, semmitmondó tekintete volt, mint a cellatársamnak. Rendben, ezt még el tudom fogadni, a bûnözõ osztályok tartalmaznak rosszul alkalmazkodó és mentális sárfalakat. De lenni kell még valaminek! - reménykedtem.
Másodszor is mindannyian egész fiatalok, nem akadt köztük húsz év feletti. Nincsenek idõs bûnözõk? Vagy a bûnözés csupán az ifjúság zavara, amit gyorsan orvosolnak a szociális rendszabályozó gépek? Lennie kell még valaminek! Lennie kellett. Egy kicsit vidámabbá váltam ettõl a gondolattól. Ezek a bûnözõk nyilvánvalóan mind vesztesek voltak, vesztes kontárok. Ha belegondolsz, ez nyilvánvaló. Ha csak kicsit is jók lennének a szakmájukban, nem lennének benn! Nem voltak sem a világ, sem a saját hasznukra.
De az enyémre igen. Ha már õk nem tudtak ellátni a nekem kellõ illegális tényekkel, bizonyosan kapcsolatba tudnak hozni azzal, aki el tud. Õtõlük útbaigazítást kaphatok a külvilág bûnözõihez, a még el nem fogott profikhoz. Ez volt a dolgom. Összebarátkozni velük és kicsikarni a szükséges információt. Még nem volt minden veszve.
Nem tellett sokba felismernem, mi a legjobb a számkivetett sorsban. Egy kis csoport állt össze egy ormótlan, sebhelyes, törött orrú fiatal körül. Úgy tûnt, még az õrök sem foglalkoznak vele. Hosszasan dadogott és a többiek helyet szorítottak neki, amikor az udvarra mentek.
- Ki õ? - kérdeztem Willyt, aki a szomszédos padon kuporgott szorgalmasan turkálva az orrában. Gyors pislogásba kezdett mígnem bemérte a kérdésem tárgyát, majd kétségbeesetten legyezni kezdett a kezeivel.
- Vigyázz vele, maradj távol, õ mérgezõ. A Fullánkos egy gyilkos, úgy hallottam, és hiszem is. Iszapbírkózó bajnok. Jobb ha nem ismered.
Ez valóban érdekes. Hallottam már iszapbírkózásról, de túl közel laktam a városhoz ahhoz, hogy láthassam is. Egyik rendezvény sem volt elég közel ahhoz, hogy a híre a fülembe jusson; mindenütt rendõrök voltak. Az iszapbírkózás nyers sport volt - és illegális -, amit a kiesõ farmer településeken ûztek. Télen, disznósünnel a kamráikban és betakarított gabonával a magtárban az idõ erõsen megviseli az agrár tenyereket. Ilyenkor kezdõdik az iszapbírkózás. Idegen érkezik a helyi bajnok kihívására, jellemzõen egy túlizmosodott ekés. Az illegális mûsor egy kiesõ csûrben kerül megrendezésre, a nõk kitiltásával, a holdfény titokban, plasztik üvegekben érkezik, a téteket megteszik, és a puszta öklû verekedés kezdetét veszi. Addig tart, amíg valaki nem tud felkelni a földrõl. Nem finnyásoknak és nem épeszûeknek való sport. Jószívû részeg férfiak sportja. És Fullánkos egy ilyen volt. Muszáj jobban megismernem.
Ez elég könnyen kivitelezhetõ. Talán egyszerûen odamehetnék hozzá beszélgetni - vélekedtem, de a gondolatfoszlányaimban még erõsen éltek a rosszak videói, amik nézésével töltöttem életem nagy részét. Sokuk szólt a bûnözõk szökéseirõl, és valószínûleg belõlük merítettem jelen kalandom ötletét is. Nem számít, az ötlet ettõl még jó maradt. Ezt be is bizonyíthattam volna azzal, ha beszélek Fullánkossal.
Fütyörészõ õgyelgésbe kezdtem, amíg közel nem kerültem hozzá és a követõihez. Egyikük mogorván nézett rám, így arrébb húzódtam. Mindössze azért, hogy miután hátat fordított, odaoldalazhassak a fõgonoszhoz.
- Te vagy Fullánkos? - suttogtam a szám sarkából félrefordított fejjel. Ugyanazokat a videókat nézhette, mert ugyanúgy válaszolt.
- Ja! Ki kérdi?
- Én. Csak most kerültem ide. Üzenetet hoztam kintrõl.
- Hát mondd!
- Nem itt, ahol mások is hallják. Egyedül kell lennünk!
Gyanakvóan nézett rám összehúzódó szemöldökei alatt, de az érdeklõdését sikerült felkeltemenm. Dörmögött valamit a követõihez, majd elvált tõlük. Azok hátramaradtak, villódzó gyilkos tekintetekkel figyelve, ahogy utána indulok. Végighaladt az udvaron egy pad irányába. A két padon ülõ srác el is menekült, amint meglátták. Leültem mellé és õ lekezelõen végigmért.
- Mondd, amit mondanod kell, és ajánlom, hogy jó hír legyen!
- Ez a tiéd! - mondtam átcsúsztatva neki egy húszdolláros érmét a padon. - Az üzenet tõlem van és nem mástól. Segítségre van szükségem, és megfizetem. Ez elõleg. Van még sok ott, ahonnan ez jött.
Megvetõleg szipogott, de vaskos ujjai felmarkolták a pénzt és a zsebébe csúsztatták.
- Nem vagyok jótékonysági egylet, kölyök. Az egyetlen, akin segítek, az magam vagyok. Most kopj le!
- Elõbb hallgass meg! Valaki olyanra van szükségem, aki velem együtt szökik. Mához egy hétre. Érdekel?
Most már tényleg figyelt. Elfordult, és a szeme sarkából nézett hûvösen és kimérten.
- Nem szeretem a vicceket - mondta, és kezével megragadta a csuklóm, majd csavarni kezdte. Fájt. Könnyen lefejthettem volna a kezét, de nem tettem. Ha ilyenkor fontos neki egy kis erõszakoskodás, tegye.
- Ez nem vicc! Mához nyolc napra kint leszek. Te is jöhetsz, ha akarsz. Rajtad áll!
Még egy darabig meresztette rám a szemét, aztán elengedte a csuklóm. Én dörzsölgetni kezdtem a válaszra várva. Láttam, hogy rágódik a szavaimon és dönteni akar.
- Tudod miért vagyok benn? - kérdezte végül.
- Hallottam pletykákat...
- Ha azt pletykálták, hogy kicsináltam valakit, akkor a pletyka nem tévedett. Puhafejû volt. Betört, amikor leütöttem. Farm balesetnek akarták álcázni, de egy csávó sokat veszített rajtam a meccsel. Másnap kellett volna megadnia, de inkább a rendõrségre ment, mert az olcsóbb volt. Egy szövetségi kórházba fognak vinni agymosásra. A fegyõr szerint többé nem akarok majd verekedni. Ezt nem szeretném.
A hatalmas öklök elõször kinyílottak, majd becsukódtak miközben beszélt, és én egyszeriben megértettem, mit jelent a küzdelem az életében; az egyetlen voltm amihez értett. Valami, amiért mások csodálták és dicsõítették. Ha ezt a képességét elveszik, akkor akár az életét is elvehetik. Hirtelen szimpátia tört rám, de nem mutattam ki.
- Ki tudsz innen vinni? - Komoly kérdés volt.
- Ki.
- Akkor én vagyok a te embered. Akarsz valamit tõlem, ezt tudom. Senki sem csinál semmit ingyen ezen a világon. Megteszem, amit akarsz, kölyök. Végül úgyis elkapnak. Nincs hová rejtõzni, ha igazán keresnek. De én találni fogok. Elkapom a csávót, aki ide juttatott. Jól. Egy utolsó küzdelem. Úgy csinálom ki, ahogy õ kicsinált.
Nem tudtam nem beleborzongani a szavaiba, mert nyilvánvaló volt, mirõl beszél. Fájdalmasan is.
- Kiviszlek - mondtam. Ám egy néma fogadalmat is tettem: ügyelni fogok rá, hogy ne kerülhessen a bosszúja közelébe. Nem kezdhetem a bûnözõ karrierem gyilkosságban való bûnrészességgel.
Fullánkos egyszeriben a védõszárnya alá vett. Megrázta a kezem, halálos markolásával ropogtatva az ujjaim, majd a követõihez vezetett.
- Ez Jim - mondta. - Bánjatok jól vele. Aki kikezdi, az velem kezd ki. - Hamis mosolyok és ígéretek - de legalább békén fognak hagyni. Erõs öklök védelmét élveztem.
Fullánkos a vállamra tette a kezét ahogy odébbálltunk.
- Hogy fogod csinálni? - kérdezte.
- Reggel elmondom. Most végzem az utolsó elõkészületeket - hazudtam. - Majd találkozunk.
Elindultam körülnézni legalább annyira áhítva a kijutást a koszfészekbõl, mint õ. Más okból. Õ bosszúból, én depresszióból. Csak vesztesek voltak ott, abszolút vesztesek, és én szerettem magam nyertesnek tudni. Messzire akartam kerülni tõlük, vissza a friss levegõre.
A következõ 24 órát a legjobb kiút feltérképezésével töltöttem. Minden mechanikus zárat elég könnyen ki tudtam nyitni a börtönben, a nyitókám bevált a cella ajtajánál.
Az egyetlen problémát az elektromos kapu jelentette, amely a külvilágra nyílott. Adott idõ - és megfelelõ felszerelés - hozzásegíthetnek a kinyitásához. Csakhogy az óra minden osztatánál és a megfigyelõ szobában lévõ õrök figyelme alatt ez lehetetlen. Nyilván ez a kiút az, amitõl óvakodni kell. Többet kellett tudnom a börtönrõl, így a felderítés aktuális volt. Éjfélre járhatott, amikor kikeltem az ágyamból. Cipõt nem húztam, csendben kellett lennem, amihez három pár zokni jól jött. Némán ruhákat gyömöszöltem a takaró alá, hogy a rácsos ajtón benézõ õrt megtéveszthessem. Willy mélyeket horkolt, amikor felpattintottam a zárat és kisomfordáltam a folyosóra.
Nem õ volt az egyetlen, aki élvezte a zsákidõt, a falak horkantásoktól zegettek. Az éjféli világítás égett, és egyedül tartózkodtam a földszinten. Óvatosan elnéztem a fal széle mellett és láttam, hogy az õr autóversennyel játszik. Pompás. Reméltem, hogy õ vezet. Árnyék csendben osontam fel a lépcsõn a felsõbb szintre. Ami kiábrándítóan hasonlított az alatta lévõre. Nem volt ott más, csak cellák. Ahogyan a következõ szintén nem, ami egyben a legfelsõ lehetett, mert feljebb lépcsõ már nem vezetett. Visszafelé indultam, amikor a távoli árnyékok közt fémes csillanást láttam. Hogy úgy mondjam, nem kockáztattam semmit. Elszaladtam a rácsos ajtók elõtt, és - mint reméltem - az alvó õrizetesek elõtt.
Hogy mit találtam! Egy fém létra volt a falon, aminek a vége a sötétbe veszett. Felkapaszkodtam az elsõ fokra, majd én is a sötétbe vesztem. Az utolsó fok a plafon elõtt állt. Egyben a plafon csapóajtaja elõtt. A keretes fém ajtó zárva volt, mint tapasztalhattam, amikor nekifeszültem. Lennie kellett lakatnak, de nem találtam a sötétben. Muszáj volt meglelni. Egyik kezemmel kapaszkodva a vasgyûrûbe végigfuttattam az ujjaim az ajtó felületén, aminek kinyitását rutinmunkának képzeltem.
Semmit sem találtam. Újra próbálkoztam felváltott kézzel, mivel úgy éreztem, a másik kiszakad tõbõl - az eredmény ugyanaz. Csakhogy lakatnak lennie kellett. Kapálództam ahelyett, hogy gondolkodtam volna. Leküzdöttem növekvõ félelmem és felpörgettem az agyam. Valamilyen zárnak muszáj lennie. És nincs a csapóajtón. Akkor a kereten.
Lassan kinyútottam a kezem, és az ujjaimat a kereten futtattam végig. Megtaláltam.
Milyen egyszerû a válasz, ha a megfelelõ kérdést teszed fel! Elõhúztam a nyitókát a zsebembõl és a zárba csúsztattam. Másodpercek alatt felpattant.
Nem sokkal ezután felnyomtam az ajtót, átmásztam, visszacsuktam és megérdemelten szívtam be a hûvös éjszakai levegõt.
Kint voltam! Igaz, a tetõn, de lélekben legalább szabadon! A csillagok ragyogtak odafent, és elég fényt szórtak ahhoz, hogy végigmérhessem a sötét felszínt. A tetõ sík volt és széles, könyékig érõ fallal, szellõzõkkel és csövekkel. Valami hatalmas, nagy kiterjedésû tárgy terpeszkedett az égbolton, és amikor közel jutottam hozzá, vízcsöpögést hallottam. A víztartály, helyes, és mit láttam alóla? Elõttem a jól megvilágított, jól õrzött börtönudvart. De hátul?
Valami sokkal érdekesebbet, errõl biztosíthatlak. Öt emelet mélyen egy hátsó udvar állt, amit gyengén világított meg egyetlen fényforrása. Szemetesládák és csövek, valamint egy nehéz ajtó a külsõ falon. Kétségtelenül zárva. De amit ember zárt be, azt ember ki is nyitja. Én legalábbis. Ez volt a kiút.
Persze ott volt az öt emelet mélység, de arra ki lehet gondolni valamit. Esetleg találok járatot a hátsó udvarra. Sok idõ áll rendelkezésre a szökés módját meghatározni: hat nap. A lábam kezdett fázni, ásítottam és megborzongtam. Egy éjszakára eleget dolgoztam. A kemény börtönpriccsem e pillanatban vonzónak tûnt.
Óvatosan, csendben lépdeltem vissza. Helyére engedtem a csapóajtót magam mögött, ellenõriztem a zárat, lemásztam a létrán, majd le a lépcsõkön a szintemre. Hangokat hallottam magam elõtt. Hangosan és tisztán. A legkivehetõbb Willyé, a cellatársamé volt. Egy rémült pillantást vetettem a nyitott cellaajtómra és az ott álló õrök vaskos csizmáira, majd visszahúzódtam a lépcsõkre. Willy szavai vészharangként szóltak a fülemben.
- Felkeltem és eltûnt! Egyedül voltam! Szörnyek ehették meg vagy ilyesmi! Akkor kezdtem kiáltozni. Mentsenek meg, könyörgöm! Bármi ragadta is el, zárt ajtón keresztül jött! Legközelebb engem visz el!