Fejezet: 30

Egy villámtámadás volt, és villámként is hatott. A támadó erõink betódultak a hídon át az udvarba, ahol Capo Doccia katonái a negyedükbõl tünedeztek elõ. Az õrök a falon ádázul küzdöttek, de túlerõvel szembesültek.
Hogy növeljem a felfordulást, bekapcsoltam a gõz hangeffektusokat és belekapaszkodtam a sípba ahogy nekirontottam a velem szemben csoportosuló védõknek. Néhányan lõttek rám, de a legtöbb katona félrevetõdött és elszaladt. Én rikácsoltam és láttam, hogy a csata valóban jól halad.
A védõk a falakon megadásra emelték a kezüket. A kezdettõl fennálló túlerõvel szemben nem sok értelme van a capoért harcolni, mint közölték, szívesebben kímélik meg az életüket. A belsõ kapu közelében egy marok tiszt több lelkesedést mutatott, és ádáz küzdelem folyt. Ennek ellenére egytõl egyig lekaszabolták vagy megadásra kényszerítették õket. Ketten az épületbe menekültek, de a nehéz ajtót becsapták az orruk elõtt.
- Hozzatok fáklyákat! – kiáltotta Capo Dimonte. – Kifüstöljük õket!
A csata olyan gyorsan ért véget, ahogy kezdõdött. A kapu, a falak és az udvar a kezünkben volt. Holttestek csoportjai jelezték a kegyetlenségét a rövid ütközetnek. Szolgák reszkettek a falaknál, míg azok a katonák, akik megadták magukat, elvonultak. Csak a központi épület maradt a védõk kezén. Capo Dimonte pontosan tudta mit tegyen. Égõ fáklyákat intett maga felé hangosan kiabálva.
- Rendben, Doccia, te nagyhasú varangy, ezzel véged. Gyere ki te féreg, és küzdj, mint egy ember, vagy kifüstöllek minden élõ emberrel, nõvel, gyerekkel, kutyával, patkánnyal, galambbal egyetemben, aki odabent tartózkodik veled. Gyertek ki és küzdjetek, ti rusnya férgek, vagy maradjatok bent sültnek!
Egy fegyver tüzelt bentrõl, és a lövedék a capo cipõorra elõtt csapódott be. Vér áztatta kardjával intett és egy sortûz hangzott fel a katonáinktól. Lövedékek pattantak le a kövezetrõl, fúródtak a zárt ajtóba és süvítettek be az ablakokon. Amikor abbahagyták, harsány kiáltozás hallatszott az épületbõl.
- Csak egyszer figyelmeztetlek! – kiáltotta Capo Dimonte. – Nem viselek hadat nõk és jó katonák ellen, akik megadják magukat. Eresszétek le a kezeiteket és szabadok lesztek. Tanusítsatok ellenállást és elevenen elégtek. Csak egyvalaki kell nekem, az a disznó, Doccia. Hallod ezt, Doccia, te bugris, undorító féreg...
És így folytatta. A fáklya ropogott és füstölt, és egy elfojtott kiáltás hallatszott, majd kaparászás az épületen belülrõl.
Aztán az ajtó szétrepedt, és Capo Doccia jött lefelé a szemközti lépcsõn. Mezítláb volt, félig meztelen, de a kardját tartotta.
Az ellenfele látványára, Capo Dimonte elveszítette a maradék hûvösségét. Dühében ordított és elõrerohant. Doccia feltápászkodott vérzõ arccal és védelemre emelte a kardját.
Ezt látni kellett – és mindenki nézte. Be nem jelentett fegyverszünet volt, amíg a két vezetõ csatázott. A katonák leeresztették a fegyvereiket, arcok tûntek fel minden ablakban felettük. Kimásztam az ülésembõl és a kocsi elejére álltam, ahonnan tökéletesen láttam a küzdelmet.
Jól egymáshoz illettek, mind haragban, mind képességben. Dimonte kardja lesújtott Doccia felemelt pengéjére, aki ügyesen hárított majd döfött – de Dimonte hátrált. Ezt követõen acél következett az acélon hörgésekkel megszaggatva.
Elõre-hátra mozogtak a macskakövön, úgy vagdosva, mintha az életük függene tõle. Ami persze így is volt. Meglehetõsen egyszerû kardforgatás volt, vagdosás és hárítás, de feltétlenül energikus. Egy ordítás hangzott fel, amint Dimonte a vérét hullatta, majd egy vágás nyomot hagyott Doccia ingén.
Ez volt a vég kezdete. Dimonte erõsebb volt és dühösebb, és feldobott a gyõzelemtõl. Ha Doccia annyit ivott, amennyirõl beszámoltak, akkor a másnapossággal is küzdenie kellett. Dimonte erõsebben és erõsebben támadott könyörtelenül csapkodva, tántoríthatatlanul szorítva át a másik capót az udvar túloldalára. Amikor a háta az épület falának tapadt, már nem hátrálhatott tovább. Dimonte félreütötte a kardját, majd a kardja markolatával állon verte, ezt követõen egy vad kardvágással lefegyverzte Capo Docciát.
A tervezett szadista tortúrát elmosta a harag táplálta szenvedély. Hátrahúzta a kardját, majd lesújtott.
Nem volt szép látvány, ahogy az éles acél átszabta Doccia torkát. Felkavart és elfordultam. Éppen akkor, amikor árnyék takarta el a napot.
Valaki felnézett, majd még valaki, és tátogni kezdtek. Én is felnéztem. Csak nem úgy, mint a többiek, mert én pontosan tudtam, mit látok.
Egy D-osztályos ûrhajó csillogó formáját, amit atmoszferikus G-lifttel szereltek fel. A soktonnás hajó úgy sodródott az udvar fölött, mint egy madártoll. Lassított. A fejünk felett lógott csendesen és fenyegetõen.
Elfordultam és az irányításhoz ugrottam. Nem volt idõ, nem volt mód a menekülésre. A csomagtartóval babráltam, amikor az elsõ ezüst gömbök leestek a hajóról. Egy ijedt pillantást vetettem rájuk, majd mély lélegzetet vettem és bent tartottam, amíg kinyitottam a csomagtartót és bedugtam a karom. Megragadva a bõr táskát visszaültem a vezetõi ülésbe.
Köröttem becsapódtak a gömbök és szétrepedtek, szabadon engedve a gáztöltetüket. A táskát az ölembe ejtettem, amint az elsõ katonák összegörnyedtek és elestek. Az ujjaim a biztonsági övvel babráltak, és kioldották, amikor Capo Dimonte közeledni kezdett, majd fejjel elõre halott ellenfele testére bukott.
Szúrást éreztem a cimpáimban és magammal együtt a táskát is becsatoltam. Ennél többet nem tehettem.
A tüdõim fájni kezdtek, amikor egy utolsó pillantást vetettem az udvarra. Volt egy olyan erõs érzésem, hogy ez lesz az utolsó képem Spiovente fair világáról.
- Megszabadultam! – kiáltottam a lenti csendes alakoknak kiárasztva a levegõt a tüdõmbõl. Aztán mélyet lélegeztem...

Eszméletemnél voltam, ezt tudtam. Éreztem valami puhát a hátam mögött és kicsit égtek a szemeim belfalai. Féltem kinyitni õket – emlékezve a õrjítõ fejfájásra, ami az elõzõ gázosításhoz társult. Ezzel a gondolattal hajoltam elõre és mozítottam a fejem.
Semmit sem éreztem. Felbátorodva az élménytõl egyik szemem felengedtem. Még mindig semmi. Pislogni kezdtem az erõs fényben, de nem volt fájdalom, egyáltalán nem.
- Másféle gáz, köszi érte – mondtam csak úgy, felnyitva a szemeimet.
Egy kis szoba, ívelt fém falakkal és egy sík ágy alattam. Még ha az utolsó képet nem is egy lebegõ ûrjáróról õriztem, ki tudtam találni, mi ez. A fedélzetre kerültem. De hol vannak a pénzeim? Gyorsan körülnéztem, de bizony sehol sem láttam õket. A fejem gyors mozgatása szédülést hozott magával, így visszaestem az ágyra és nyögtem önsajnálatomban.
- Idd ezt meg. Ez enyhíteni fogja a gáz tüneteit.
Ismét felcsaptam a szemeim és a magas férfire néztem, aki éppen becsukta az ajtót maga mögött. Valamiféle egyenruha volt rajta sok arany gombbal és csíkkal, olyasmi, amit kedvel a katonaság. Egy mûanyag bögrét tartott, amit óvatosan elvettem és belekortyoltam.
- Bõséges idõnk lett volna megmérgezni vagy megölni, amíg eszméletlen voltál – közölte. Épeszû érv. Eltûntettem a keserû folyadékot és azonnal jobban éreztem magam.
- Elloptátok a pénzem – mondtam amikor beszélni kezdtem.
- A pénzed biztonságban van...
- Csak ha a kezemben lesz. Ahogy akkor volt, amikor megtaláltatok: rám szíjazva. Bárki vette is el, tolvaj.
- Ne beszélj te nekem tolvajlásról! – csattant fel. – Valószínûleg magad is loptad.
- Bizonyítsd be! Amondó vagyok, hogy keményen megdolgoztam érte, és nem szeretném ha eloroznák az ûrharcosok özvegyeinek megsegítésére...
- Elég! Nem azért jöttem ide, hogy a nyomorult pénzedrõl beszélgessek. Letétbe lesz helyezve a Galaktikus Banknál...
- Milyen árfolyamon váltják? Mennyit fog kamatozni?
Most már hûvös volt és dühös. – Elég! Nagy zûrben vagy, sok a magyarázkodnivalód. Lustig professzor mondta, hogy Jimnek hívnak. Mi a teljes neved, és honnan származol?
- A nevem Jim Nixon és Veniáról származom.
- Sehová sem jutunk, ha kitartóan hazudozol. A neved James diGriz, és szökött elítélt vagy a Kis Mennyrõl.
Képzelheted, erõsen pislogtam ettõl az információtól. Bárki is volt ez a fickó, pokoli intelligencia hálózathoz volt hozzáférése. Felfogtam, hogy innentõl nem a professzorok amatõr csapatával játszom. Profikat hívtak. És letaglózott ezzel a gurítással, hogy kibillentsen az egyensúlyomból, megrázzon és õszinte beszédre kényszerítsen. Csakhát én nem így mûködtem. Feljebb kapcsoltam a mentális sebességváltóm, felültem az ágyon, hogy szemtõl szembe láthassam, és nyugodtan beszéltem.
- Elmaradt a bemutatkozás.
A düh elmaradt és már õ is kimért lett. Elfordult és megnyomott egy gombot a falon, ami leengedett egy fém széket. Ráült keresztbe vetett lábakkal.
- Varod kapitány, a Szövetségi Ûrrendészettõl. Nyomeltûntetésre specializálódva. Készen állsz válaszolni?
- Igen, de csak csere-csere alapon. Hol vagyunk?
- Kb. tizenhárom fényévnyire Spioventétõl, amit gondolom örömmel hallasz.
- Jóhogy.
- Én jövök. Hogy jutottál a bolygóra?
- Egy venián teherhajóval, amely fegyvereket csempészett a már elhunyt Capo Docciának.
Ez felkeltette az érdeklõdését. Kíváncsian elõrehajolva folytatta. – Ki volt a hajó kapitánya?
- Már kérdeztél. Én jövök. Mit fogtok mûvelni velem?
- Szökött rab vagy és vissza leszel szállítva a Kis Mennyre, hogy letöltsd a börtönbüntetésed.
- Valóban? – mosolyogtam hamisan. – Most boldogan válaszolok a kérdésedre, azt leszámítva, hogy teljesen elfelejtettem a kapitány nevét. Szeretnél kivallatni?
- Ne ûzz játékokat, James. Nagy gondban vagy. Mûködj együtt és megteszem érted, amit megtehetek.
- Jó. Emlékszem a névre és miután kitesztek egy semleges bolygón, kvittek leszünk.
- Ez képtelenség. A felvételeket megõrizzük és én a törvény õre vagyok. Vissza kell vigyelek a Kis Mennyre.
- Köszönöm. Csak idõszakos a feledékenységem. Mielõtt elmész, elárulod mi fog történni Spioventével?
Hátradõlt a székén és egyáltalán nem úgy tûnt, mint aki távozni akar.
- Az elsõ, ami történni fog, az Lustig katasztrofális intervenciójának felszámolása lesz. Erre az Intergalaktikus Alkalmazott Szocioökonómia Társaság utasított minket. Sikerült elegendõ támogatást szerezniük, hogy néhány teóriájukat próbára tehessék. Számos bolygó pénzeli õket, és könnyebb hagyni, hogy hülyét csináljanak magukból, mintsem megállítani õket.
- És már sikerült?
- Tökéletesen. Kihajózták õket, és boldogan mentek. Politikai és ökonómiai teóriákkal bírni egy dolog. De alkalmazni az éles valóságban traumatikus élmény lehet. Ez történt a múltban, és az eredmények katasztrofálisak. Most már nem ismertek a részletek, az idõ ködjébe vesztek, de volt egy õrült doktrína, a monetárizmus, ami arról vált híressé, hogy teljes kultúrákat pusztított el, teljes bolygókat. Egy újabb kísérlet jutott mellékvágányra, így a specialisták meglépik, amit elõször kellett volna.
- Invázió?
- Túl sok 3D-t néztél. A háborúzás tilos; jobban kellene tudnod annál, hogy ezt javasold. Vannak embereink akik Spiovente meglévõ társadalmában fognak mûködni. Talán ezzel a Capo Dimontével, mivel õ éppen most kétszerezte meg a területét. Segíteni és bátorítani fogják, hogy növelje erejét és minél nagyobb területet szerezzen meg.
- És többet és többet öljön!
- Nem, erre oda fogunk figyelni. Hamarosan nem lesz képes segítség nélkül uralkodni, és a bürokratáink alig várják, hogy segítsenek. Centralizált kormány...
- Bírói testület felállítása, adók, tudom a dörgést. Pont úgy beszélsz mint Lustig.
- Nem egészen. A technikáink bizonyítottak, és mûködnek. Egy generáción belül, maximum kettõn Spioventét a civilizált bolygók sorában üdvözölhetjük.
- Gratulálok. Most kérlek távozz, hogy itt ücsörögve elmélázzak a jövõbeni megjavulásomról.
- És még mindig nem árulod el a fegyvercsempész nevét? Így folytathatja az üzérséget, és te leszel felelõs a halálokért.
Én is. Én volnék a felelõs az udvaron lévõ halottakért is? A támadás az én ötletem volt. De Dimonte mindenféleképp támadott volna, és ez még több halottat jelentene. Nem volt könnyû elfogadnom ezt a felelõsséget. Varod kapitány olvasott a fejemben.
- Van felelõsségtudatod? – kérdezte.
Jó kérdés. Éles eszû öreg róka volt.
- Igen, van. Hiszek az életben és az élet szentségében, és nem hiszek a gyilkolásban. Mindegyikünknek csak egy élete van, és nem akarok felelõs lenni bárki haláláért. Azt hiszem, elkövettem néhány hibát, és remélem, okultam belõlük. A fegyverüzér neve Ga...
- Garth kapitány – mondta. – Ismerjük és figyeljük. Ez volt az utolsó útja.
A gondolataim sebesen cikáztak. – Miért kérdezel, ha tudsz mindent?
- Miattad, Jim. Senki más miatt. Mondtam, hogy a mi munkánk a rehabilitáció. Lényeges döntést hoztál, és hiszem, hogy ettõl jobb ember leszel. Sok szerencsét a jövõben. – Felállt, hogy induljon.
- Nagyon köszönöm. Emlékezni fogok a szavaidra kõtörés közben.
A nyitott ajtóban állt és rám mosolygott. – Én az igazságügy széles skáláján mozgok. És igazából nem hiszek a börtönökben és javítókban bukott bankrablók esetében. Rád szebb dolgok kell várjanak. Visszaviszlek a börtönbe. Át fognak szállítani hajóval egy másik bolygóra, és el leszel zárva amíg meg nem érkezik.
Kisétált és csak egy pillanatra fordult vissza. – Figyelembe véve, amit mondtál, elfelejtem, hogy még mindig van egy nyitóka a cipõtalpadban.
Aztán végleg eltûnt. A zárt ajtóra bámultam, és hirtelen nevetésben törtem ki. Összességében egész jó kis világmindenség lesz ebbõl, tele jó dolgokkal csak annak hozzáférhetõen, aki tudta a mesterségét. És én tudtam az enyémet!
- Köszönöm, Püspök, köszönök mindent. Megcsináltad, vezettél és tanítottál. Neked köszönhetõen egy Rozsdamentes Acélpatkány született!
- Hát nem kész ékszertár? – kérdezte Angelina az aranysújtásra és a csilingelõ medálkollekcióra mutatva az egyenruhámon.
- Egyáltalán. Az emberek szeretik a jó showt. Azt akarják, hogy egy elnök elnökként nézzen ki. Gyerünk!
Fegyveres csapattal repültünk a városba, és jól páncélozott kocsik vártak ránk a reptéren. Zapilote kivégeztetne, ha egy módot találna, így elõkészületeket kellett tenni. Amint belépünk az Operaházba, rendben leszünk, mivel kölcsönös megállapodás alapján nem vihetõk be fegyverek. Zapilote éppannyia féltette a bõrét, mint én a magamét.
A pódiumon állt elõttünk és vicsorítva köpött egyet amikor a vidám intéssel üdvözöltem.
- Nem túl feldobott! Remélem megvan a jó oka.
Nagyszerû szociális alkalom volt, és a tömeg izgatottan zúgott. A pezsgõ nagy mennyiségben fogyott, bár két kortyolás között minden szem a nagyképernyõn volt a fejeink felett, ahol kiírásra kerülnek az eredmények. Egyelõre nulla-nullát mutatott, mint egy labdajáték nyitánya.
Hirtelen csend támadt amint egy csengõ hangosan megcserrent és a szavazás elnöke elfoglalta helyét a mikrofon elõtt.
- Az urnák lezárva, indul a számlálás – mondta, és mindenki ujjongott. – Íme, az elsõ szám Cucaracha városából érkezik. Ott vagy, Cucaracha?
A képernyõ letörlõdött, majd egy hatalmas emberi fej jelent meg.
- Cucaracha város számadatai – mondta a férfi, majd lehorgasztotta szemeit, hogy a kezében lévõ papírt megvizsgálhassa. – Zapilote elnökre tizenhat voks. Sir Harapo következik... kilencszáznyolcvanöttel. Éljen soká Harapo! – amint ezt elkurjantotta, aggódva nézett körül és gyorsan eltûnt a képrõl. A marquez hozzám hajolt és a keze mögött súgott.
- Nagyon jó. Sosem tudnád, hogy a számítógép beszélt, nem az igazi ember.
- Ez még annál is jobb – mivel ez az igazi ember volt. Egy igaz szavazat. Reméljük, hogy mindegyik ilyen lesz.
Persze nem volt. Zapilote pribékjei jól végezték a munkájukat, így a számok éppolyan eltúlzottak voltak, mint az elsõ esetben – csak éppen az ellenkezõ irányba. Apróról apróra jöttek az eredmények, és a feszültség egyre fokozódott, lévén fej-fej mellettiséget hoztak. Ahol õszinte eredmény került rögzítésre, a Bosszús Terrierek megették a Vidám Egerészölyvöket. Többnyire az ellenkezõje volt igaz. Néha egy hajszállal el?rébb voltunk, máskor orrhosszal lemaradva.
- Igen izgalmas – mondta de Torres. – A választás elbûvölõbb, mint egy bikaviadal. Megszomjaztatott. Van egy kevés kilencvenéves ronom egy zsebflaskában. Mondanál véleményt a minõségérõl?
Minden további unszolás nélkül megmondtam. Õ pedig ellenõrizte. Már csak négy szavazóállomás volt hátra.
- Van amelyik a tiéd? – suttogta de Torres.
- Nem tudom! – nyögtem. – Elveszítettem a fonalat.
Elõször Zapilote vezetett, aztán rám estek a szavazatok, majd az utolsóelõtti jelentésnél õ vezetett hetvenöttel.
- Jobbat is kisüthettél volna – mondta Angelina. – Vagy simán lelõhetted volna az öreg Egerészölyvet.
- Demokrácia, kicsim. Egy ember, egy szavazat, tudod a teóriát, és az eredményt nem tudjuk meg, amíg az utolsó szavazat is be nem érkezik...
- Íme, hölgyeim és uraim, a legutolsó, a leges legutolsó riport!
A arc töltötte ki a kijelzõt fölöttünk és mi kicsavart nyakkal felnéztünk rá. Egy férfi volt, nagy bajuszos, komor ember Mienbõl.
- Örömömre szolgál, hogy én adhatom le az utolsó szavazatot Solysombra üdülõvárosából, egy kertbõl, egy déliparti helyrõl...
A hallgatóság morajlott és én összeszorítottam a fogaim.
- A végsõ szám... csak egy pillanat, itt van valahol a papír.
- Halottan akarom ezt az embert, azonnal! – szólalt meg Zapilote és a marquez bólintott életében elõször és utoljára értve egyet a diktátorral.
- Á, igen, megvan. Örömmel jelentem, hogy a becsületes Solysombra nyolcszáztizenkilenc szavazatot adott szeretett Elnök Tábornokunknak, Zapilote-nak...
- Ezzel nyolcszázkilencvennégy szavazattal lemaradunk! – mondta Angelina. – Még mindig nem késp megmérgezni.
- ...és a másik jelölt, a mi is a neve, igen, Harapo, szomorúan jelentem, hogy sikerült összekaparnia... te jó ég! – a szemei kidülledtek, körbekémlelt és izzadni kezdett. – Be kell jelentsem, hogy neki... nyolcszázkilencvenhat szavazta van.
A tömeg megtébolyult ahogy a számok felvillantak a számok a táblán. Zapilote az öklét rázta felém és Angelina ordított a fülembe.
- Két szavazattal nyertél! A sajátoddal és de Torresével!
- Az igazság diadala!
Álltam és visszaintegettem a közönségnek, összekulcsolva ráztam a kezeimet a fejem fölött, megcsókoltam Angelinát, kezet ráztam a marquezzel, az orromat piszkáltam Zapilote felé fordulva, aki bosszúvágytól habzott, majd elõreléptem a mikrofonhoz. Egy percig feltartott kézzel kellett állnom, mielõtt a zûrzavar lecsendesedett. A kamerák rámírányíttattak, a galaxis fülei mohón szomjazták szavaimat. Végül mondhattam.
- Köszönöm barátaim, köszönöm. Szerény ember vagyok!
Angelina erre hangos tapsba kezdett, amire ismét beindult a közönség. Bólogattam, mosolyogtam és vártam, hogy a vastaps elhaljon.
- Ahogy modtam, szerény ember vagyok, és nem helyezem magam elõtérbe. Ám a nép akarata beszélt, és válaszolnom illik. Ígéretet teszek...
Nem tudom, hallottam-e a lövést, ám a becsapódó golyó hátravetett. Az állam a mellemnek vágódott és láttam, ahogy a vörös vér bugyogott, fröcskölt fel.
Zuhantam... Zuhantam a feledésbe...