Dupont õrnagy vörös arcú, szürke hajú
ember volt ámulatosan kerek pocakkal. Mégis elég energikus,
aki jól ismerete saját fegyverzetét és most
átitatódott szenvedéllyel, hogy a megszállók
hihetetlen fegyverét mûködtetheti. A tüzérhajó
ex legénysége a figyelõkkel egyetemben mélyebb
álomban volt, mint tervezte a fedélzet alatt míg én
felismertem a visszalökésmentes ágyú mechanizmusát
és elmagyaráztam az õrnagynak. Õ azonnal felfogta
és felvillanyozottan élvezte. A szabálytalan ágyútöltetekkel,
csõtöltéses egyenlõtlen lövésekkel,
lassan égõ puskaporral való tapasztalatai után,
valamint a mestersége megannyi betegségét követõen
ez maga volt a megvilágosodás.
- Tölts, tüzelj, és tölts újra ugyanabba
a tokba, csodás! És ez a kar nyitja ki tokot?
- Pontosan. Maradj távol ezektõl a szellõzõktõl,
amikor tüzelsz, mivel a robbanás keltette gáz itt távozik,
amely a visszaütést felfogja. Használd a nyitott célzókat,
a távolság rövid. Úgy vélem nem kell szél
miatt rátartani ilyen közelrõl, és alig lesz
szórása a lövedékeknek. A tûzerõ
sokkal nagyobb, mint amihez szokva vagy.
- Mondjál még! – kérlelt a sima fémet
cirógatva.
Második lépés. A gróf gondoskodni fog
róla, hogy a hajó feljebb jusson a folyón hajnalra
és lehorgonyozzon a London híd töltésénél.
Én arról gondoskodom, hogy a megegyezett idõpontban
érjek a hídra. A tengeri kronométere akkora volt,
mint egy káposzta, kézi munka rézbõl és
acélból és hangosan kattogott. Ám a megbízhatóságáról
biztosított és az atomikus órámhoz igazítottuk,
amely ujjkörömnyi nagyságú egy évben egy
másodpercnél kisebb eltéréssel. Ez volt az
utolsó teendõ és indulásra emelkedtem, amikor
õ kitette a kezét és én megragadtam azt.
- Örökké hálásak leszünk a segítségedért!
– mondta. – Most remény van az emberek között és
én osztom a lelkesedésüket.
- Nekem kéne megköszönnöm a segítséget,
különösen a tény tudatában, hogy az én
nyereségem számodra a legrosszabbat jelentheti.
Ezt a gondolatomat figyelmen kívül hagyta: bátor
ember.
- A halállal nyerünk, ahogy azt elmagyaráztad.
Egy világ anélkül a gazember nélkül elég
nagy nyereség. Még akkor is, ha nem is lehetünk szemtanúi.
Tedd a dolgod!
Tettem. Megpróbáltam elfelejteni, hogy világok,
a civilizáció, minden ember a cselekedeteimtõl függött.
Egy botlás, egy baleset, és máris annyi mindenkinek.
Éppen ezért nem lehetnek balesetek. Ahogy a hegymászó
nem néz le és nem gondol az alatta lévõ mélységre,
kivertem a fejembõl a hibázás gondolatait és
megpróbáltam valami viccel felvidítani magam. Egyetlen
sem jutott eszembe, úgyogy arra koncentráltam, hogy megfizettetem
Õt a cselekedeteiért, és ez eléggé feldobott.
Az órámra néztem. Ideje volt indulni, úgyhogy
vissza sem nézve indultam. Az utcák üresek voltak, minden
jóember otthon volt az ágyában, és a lépteim
visszhangzottak a sötét utca épületeirõl.
Mögöttem a közelgõ hajnal elsõ szürkéje
lépett az égre.
London tele van sötét sikátorokkal, amik ideális
rejtekhelyek, én tehát meglapultam a London hídtól
látótávolságnyira és figyeltem az elsõ
elõtûnõ katonákat. Néhányan sorban
meneteltek, mások lemaradoztak, és mindenki kimerültnek
tûnt. Magam is ugyanúgy éreztem, úgyhogy szopogatni
kezdtem egy stimulátor tablettát és fél szemmel
az órámat néztem. Ideális esetben a hídon
kell legyek mire a lövöldözés kezdetét veszi,
elég messze a kaputól, hogy ne kapjak találatot, mégis
elég közel ahhoz, hogy bejussak az ostrom keltette izgalom
alatt. Elõnyös pozíciómból mértem
a különbözõ csoportok átkelési idejét
amíg jó becslésem nem lett. A számjegyek pörögtek
az órámon és a megfelelõ pillanatban katonásan
kihúztam a vállaimat és fessen kiléptem.
- Lortytort? – kérdezett egy hang, és felismertem,
hogy tõlem. Annyira lefoglaltam magam az idõvel, hogy ostobán
elfeledkeztem a tényrõl, hogy az Õ jövõördögei
is át fognak a hídon haladni.
Intettem és gonosz grimaszt vágtam pedánsan
menetelve. A szólító férfi zavarodottan nézett,
majd utánam sietett. Az egyenruha alapján egyike voltam a
csapatának, mégis ismeretlennek tûntem. Talán
azt kérdezte, hogy mennek a dolgok a menedékben. Nem akartam
vele beszélgetni, kiváltképp, mivel nem beszéltem
a nyelvét. Siettem fájdalmas tudatában, hogy õ
is siet utánam. Aztán felismertem, hogy jelenleg túl
gyorsan haladok és pont idõben fogom elérni a kaput
a szétlövésemhez.
Nem volt idõ szitkozódnom a figyelmetlenségem
kapcsán – csupán azt kellett eldöntenem, miféle
balhét akarok. A felrobbantásom jelenleg túl sok lett
volna, láttam, hogy a fegyveres hajó pozícióban
van és alakok vannak a fedélzetén. Csodás.
Szinte már hallottam is a becsapódásokat. Én
pedig közöttük. Meg kell állnom itt, a kijelölt
helyen. Megálltam. Nehéz léptek koppantak mögöttem
és egy kéz ragadta meg a vállam megpördítve
engem.
- Lorijpu? – kiabálta, majd a elváltozott az
arckifejezése, a szemei elkerekedtek, a szája kinyílt.
– Blivit! – kiáltotta. Felismert, talán fényképrõl.
- Blivit a kulcsszó – mondtam és tûvel
nyakon lõttem a tenyeremben lévõ pisztolyból.
De ekkor egy újabb Blivit harsant fel és egy csapattársa
tülekedett át a katonákon, akit szintén meg kellett
lõnöm. Ez természetesen mindenkinek felkeltette az érdeklõdését
a közelben, meghökkent kiáltozás kezdõdött
és fegyveremelések. A híd kávájának
háttal azon tûnõdtem, vajon le kell-e lõnöm
a teljes francia sereget?
Nem kellett. Az elsõ töltet nem túl jól
célzottan a lovassági fõtüzértõl
a hidat nem egészen tíz méterre tõlem érte.
A robbanás figyelemre méltó volt, a levegõt
pedig szétröppenõ acél és faldarabok töltötték
el. Levetettem magam, ahogy a többiek is, néhányuk tartósan,
és megragadtam az alkalmat, hogy minden közelebbi katonába
tût tegyek, aki tanúja volt a korábbi lövöldözésnek.
A hajón Dupont kezdte uralni a fegyverét és
a következõ lövés a városfalat érte.
Kiabálás és rohangászás következett
a hídon lévõk részérõl és
én a legjobbakkal kiabáltam és kavarogtam élvezettel
nézve ahogy a következõ lövedék sipítva
átröppent a kapun és szétzúzta az õrházat
odabent. Most már a nyüzsgés nagyja eltávolodott
a kaputól, ahogy kellett, én pedig levetettem magam és
hason kúsztam közelebb. A lövedékek a kapuba és
köré érkeztek kielégítõ mérvû
pusztítást végezve. Egy gyors pillantás az
órámra informált arról, hogy már majdnem
itt a blokád vége. A jelzés egy fallövés
a hídtól távol. Ezután még néhány
lövés következik az alkalmi célpontokra de a kapura
több nem.
Jó száz méternyire csapódott be a lövedék
a falon szép kis lyukat ütve bele. Lábra pattantam és
szaladtam.
Mily csodás pusztítás! Roncsok és zúzott
faldarabok mindenütt, porral és erõs robbanószer
szagával telítve a levegõ. Ha voltak túlélõi
a bombázásnak, már régen eltûntek. Átverekedtem
magam a kõtörmeléken, lecsúsztam a túloldalon
és bepördültem az elsõ sarkon. Az egyetlen szemtanúja
ennek az óvatlan belépésnek egy pár volt a
kapualjban, ruhájuk alapján angolok; elfordultak és
elszaladtak, amint megláttak. A hídi komplikációm
ellenére a terv kiválóan mûködött.
A ágyú a folyón ismét tüzelni kezdett.
Ez nem volt a tervem része. Egyáltalán nem.
Valami rosszul ment. A lövések után a tettestársaknak
vissza kellett volna vonulniuk a partra biztonságba húzódni.
Ekkor két robbanás hallatszott majdnem egyidõben.
Az ágyú nem lõhetett volna ilyen gyorsan.
Egy másik ágyú tüzelt.
Az utca, amin voltam, az Upper Thames Street párhuzamos volt
a fallal. Elég messze voltam a hídtól, hogy a jelenlétem
ne legyen összefüggésbe hozható az ottani akcióval
- és egy létra vezetett fel a falra egy kilátó
pódiumra. Most üres volt. A bölcsesség kellett
volna diktálja a tervem folytatását. Csakhogy sok
évet töltöttem el nem hallgatva arra a bizonyos hangra,
és nem voltam kész most elkezdeni. Egy gyors körbekémlelés
– senki sincs a láthatáron – és fel a létrán.
Fentrõl tökéletesen ráláttam az akcióra.
Az õrnagy még mindig az ágyúját
kezelte serényen lõve a másik tüzérhajót
amely a folyón felfelé tartott teljes sebességgel.
Az újonan érkezõt dolgát bár megnehezítette
a mozgó platform, tapasztaltabb és pontosabb fegyverkezelõ
volt. Egy lövedék már jókora lyukat ütött
a szövetségesem hajójába, és szemtanúja
lehettem, ahogy egy következõ a hajó közepét
éri; a fegyver elnémult, a csöve a levegõben
a tüzér pedig eltûnt. Egy alak rohant végig a
dokkon majd ugrott rá a már ártalmatlan hajóra.
Elõkerestem az elektronikus teleszkópom és a fedélzetre
irányítottam tudván, hogy mit fogok látni,
még mielõtt a szememhez tettem.
A gróf volt, aki a katonái segítségére
sietett. Ám amint a fedélzetre ugrott, az õrnagy felemelkedett
vérvörös arrcal és ismét megragadta az ágyút.
Az kilendült a másik hajót célozva, majd a következõ
lövéssel telibe találta.
Pontosan a vízvonalnál az ellenséges fegyver
alatt. A fegyver szétesett, a hajó süllyedt. Amikor
ismét visszanéztem az õrnagyra, láttam, hogy
összeszerelte az ágyúját és a hidat lõtte,
az azon lévõ ellenséges katonákkal. Mind õ,
mind a gróf mosolyogtak. A tüzelés folytatódott,
én pedig visszaereszkedtem a létrán.
Egyiküket sem okolhattam; pontosan tudták, mit tesznek.
Visszalõttek az ellenségre, akit évek óta gyûlölnek,
egy felsõbbrendû, pusztító fegyverrel. Mindketten
ottmaradnak és tüzelnek, amíg le nem terítik
õket. Talán így is akarták. Hogy ennek az áldozatnak
legyen valami értelme, folytatnom kellett a dolgom.
Jól megtanultam a gróf térképét.
A Duck’s Foot Lane mentén a Cannon Streetre, majd balra. Itt már
voltak menekülõ civilek; katonák meneteltek párban
az ellenkezõ irányba. Senki sem tulajdonított nekem
figyelmet.
És ott volt elõttem az utca vége, a vaskos
falak, a dóm fölöttem összetéveszthetetlenül
Szent Pálé.
Egy másik út is végéhez ért.
Végezetül találkozom Õvele.