4

Madame Rensselaer nem törte magát, hogy találkozzék Pellel. Bejelentkezett a szabónőjéhez és a fogorvosához, épp ezért lenne olyan kedves Pel felügyelő, és későbbre halasztaná a találkozót? Majd őnagysága telefonál.

– Miután a hölgyet szemlátomást nem öli meg az aggodalom – közölte Pel Darcyval –, gyerünk és lássuk, miféle hely az a bizonyos apátság.

A langres-i fennsík magasan fekvő tömbje csöndesen és hidegen állta az északi szél rohamait. A fákat nem borította zúzmara, sem hó, és dérnek sem volt nyoma, de a kihalt vidéken kemény hideg uralkodott. A kopasz fák hajladoztak a széllökésektől, a fonnyadt barna fű a fekete talajhoz tapadt. Állatoknak alig volt nyomuk. A tehenek istállóikban vacogtak, a vadak pedig szemlátomást meghúzták magukat odúikban.

Az égbolt acéllemezként borult a lejtőkre, az erdők feketén rajzolódtak ki a látóhatáron. Pel borúsan tanulmányozta a tájat. Darcy vidáman cigarettázott mellette az ülésen; úgy látszott, fittyet hány rá, hogy rákot is kaphat. Pel egy ideig fészkelődött, hogy rá ne gyújtson. Zsebre dugta a kezét, aztán kesztyűt húzott. Végül ráült a kezére, de ujjai önálló életre keltek, így végül kétségbeesett mozdulattal kihalászott egy cigarettát, és az ajkai közé tette. Darcy automatikusan elengedte a kormányt, a zsebébe nyúlt, előkotorta az öngyújtóját, amelyet Pel cigarettájához tartott, anélkül hogy odanézett volna.

Pel mélyen letüdőzte a füstöt. Nagyon jól el tudta képzelni, hogyan perzseli a füst azokat a rózsaszínű szöveteket; elszenesednek, elpusztítva minden élő sejtet közel s távol. Csodálatos érzés!

Amikor elérték Baignay-la-Comtesse-t, a falut maguk mögött hagyva ismét dombok közé jutottak, majd áthaladtak a baignay-i erdőn, amíg meg nem pillantották a Fond des Chouettes feliratú útjelző táblát; akkor lefelé kezdtek siklani a fák között. Az ágak ráborultak a völgy felé kanyargó útra; a völgy olyan volt, mint egy verem, amelyet a dombokból hasítottak ki. A homályban úgy tetszett, mintha ezer tél hidege járta volna át meg át; volt valami halott érzés ezen a helyen, Pel pedig arra gondolt, hogy lehet valami igazság az új jégkorszakról huhogó jóslatokban.

Miközben ezt fontolgatta, az út hirtelen kiegyenesedett, és befutott egy fasorral szegélyezett lapos völgybe. A végében jókora, négyszögletű épület emelkedett; olyan volt, mint egy erődítmény.

– Az Abbaye du Fond – jegyezte meg Darcy. – A középkorban építették. A múlt század végén csukták be, amikor a politikusok üldözték a jezsuitákat a Dreyfus-ügy után.

Pel végzett a cigarettával, és éppen elnyomta a hamutartóban, amikor Darcy lefékezett egy vörös téglával szegélyezett halastó mellett, a boltíves bejárat előtt. A kaput már régen lebonthatták, s odabenn óriási udvar tátongott: kockakövek és fagyott sár keveréke. Az udvar közepén gigászi cédrus magasodott, azután egy tölgy és egy fiatal szilfa; körülöttük az apátság sima és tömör fala jókora négyszögben, rajta apró ablakok sora; ezek egykor a szerzetesek celláiból nyíltak. Az épület bal szárnyát lakták; függönyök lebbentek, és fények csillantak a téli homályban. Ebből a szárnyból a bejárat végén szűk kis iroda nyílt, és mellette egy rés, amelyen át fölszálló füstöt láttak, és érezték a fövő hús kellemetlen szagát.

Amint megálltak az udvaron, kinyílt egy ajtó, és egy asszony nézett ki. Amikor megpillantotta Pelt, megfordult, és hátraszólt valakinek: – Megjöttek.

Egy férfi jelent meg az ajtóban. Olyan alakja volt, mint egy zsokénak, mélyen fekvő, tűnődő szeme, széltől barázdált arca. Bricseszt viselt, ellenzős sapkát és vastag, skót mintás canadienne kabátot.

– Rendőrség? – kérdezte a zsoké.

Pel bólintott.

– Már telefonáltak, hogy jönnek. Henri Fabre a nevem. Én vagyok a vadász. Ez a feleségem, Michelline.

Pel megnézte az emberét. – Itt tartja Monsieur Rensselaer a kutyáit?

Fabre arrafelé bökött, ahonnan a füst szállt. – Ott, ni.

A vadász nyomában kis udvarba jutottak, amelyet gyalult fatörzsekkel kerítettek körül. A kerítésen szarvaslábak lógtak hosszú sorban, trófeák, amelyeket a füst tartósított. Jó néhány öblös üst gőzölgött a tűzhelyeken, egy kis kunyhó nyitott ajtaján át pedig néhány kisebb edényt láttak; a tűzön fortyogó tartályokból csak úgy áradt a bűz, amit odakinn már megszimatoltak.

– Épp most vágtunk le egy tehenet – magyarázta Fabre. – Villiers-ből kaptuk. A lábát törte, le kellett lőni. – Egy bökötözött kezű fiatal férfira mutatott, aki előbújt a kunyhóból. – Ez itt Maurice. Ő a vadászinas.

– Maurice Cottu. – A fiatalember Pel felé bólintott; zömök, cigányos képű legény volt sötét, vad pillantású szemekkel, fekete haja sűrű fürtökben göndörödött a füle közül. Kis keze és lába ellenére erős és ügyes fickónak látszott.

Fabre a piszkos kötésre mutatott. – Kicserélhetnéd már – mondta a fiúnak.

Cottu elvigyorodott. – Maga meg előkeríthetné Retifet, azt a fattyút, akárhová rejtőzött. A mészárosmunka nem az én dolgom. A fickó jobban bánik a késsel, mint én.

– Ki az a Retif? – kérdezte Pel.

– A béresünk. Algériai. Az algériai háború után hozta ide a szél.

A gerendafal drótkerítésben folytatódott, s a mögötte nyíló térségen vadászebek tolongtak a kapu körül. Amikor megpillantották Fabre-t, mozdulatlanná dermedtek; testük megfeszült. Halkan és várakozón vinnyogni kezdtek, amint Fabre kinyitotta a kaput, és belépett hozzájuk; vékony alakja nyomban eltűnt a fekete, fehér és rozsdabarna testek sűrűjében. Egy hatalmas kopó a hátsó lábára állt, és mancsát a vállára tette; egy pillanatig farkasszemet nézett ember és állat.

– Nyughass már, öreg!

A kutyát eltolva magától, Fabre lassan haladt előre a hajlékony testek sűrűjében, mindegyik vadászebet a nevén szólította, lehajolt egy-egy tépett fülhöz vagy fájó mancshoz, s egész idő alatt ugyanazon a hipnotikus hatású, lágy hangon szólt az állatokhoz.

– Victoire, gyere ide! Jó kutya vagy, Victoire. Courageux, hozzám! Valiant, öreg pajtás, hozzám, hallod-e?

A kutyák köréje sereglettek, a farukat mozgatva, ha valamelyikükre rápillantott. S miután sorra-rendre megszólította őket, elégedetten fordultak el.

– Ez itt Archer – mondta gyengéden, amint lehajolt egy sebhelyes pofájú vén kopóhoz. – Ő Monsieur Rensselaer kedvence. Maga az úr vette, és a saját házában nevelte föl.

Pel pontosan el tudta képzelni, milyen kárt tenne ez az ide-oda verdeső farok az ő otthonában, de Rensselaer háza kétségkívül tágasabb, mint az övé, a konyhája legalább akkora, mint az ő házának az egész földszintje.

– Archert gyakran felvitte az úr a lakosztályába – folytatta Fabre. – Archer valósággal imádta. Most nagyon hiányzik neki. Talán épp ezért kezdett elszökdösni. Valószínűleg el kell intéznünk. Ha egyszer szimatot fognak, nehéz visszatartani őket.

– Birkák után jár?

– Talán rókára. Vagy egy szarvast szimatolt meg. De az a legvalószínűbb, hogy valahol tüzel egy szuka.

Pel szemügyre vette a környéket. Iszonyúan sivár és hideg volt a táj, szomszédoknak semmi nyoma. – Milyen itt élni? – kérdezte.

– Télen egy kicsit nehéz – ismerte el Fabre. – És nincs sok pihenés. Hat hónapon át csúcsformában tartjuk a falkát, hogy azután, ha kell, néhány óra alatt le tudjanak futni vagy száz kilométert, néha egy héten többször is. Kemény munka az állatoknak is, nekünk is. A szezon végén bizony mind rászorulnak egy kis pihenésre.

– Ki eteti őket?

– Valamelyikünk. Én. Maurice. Retif. A feleségem, az nem. Nem állhatja a szagukat.

– És mit esznek?

– Mindent, csak hús legyen. Ezek nem törpeuszkárok: vadászebek. Azt eszik, amit kapnak: szarvast, lovat, beteg tehenet. – Fabre elmosolyodott. – Magát is fölfalnák, ha alkalmuk adódna.

Pel kényelmetlen érzéssel pillogott a vicsorgó vérebekre. – És ha megöregszenek?

– Akkor lepuffantjuk őket.

– Maga csinálja?

– Nem szívesen lövök kutyára. Az ilyesmit Maurice-ra hagyom. Katonakoromban mesterlövész voltam, de manapság csak egy kétcsövűt tartok nyulászni.

– Mostanában mit csinálnak? Hol tartanak a szezonnal?

Fabre a vállát vonogatta. – A kellős közepében lennénk. Vagyis a kellős közepében voltunk. Monsieur Rensselaernek a múlt hét végén kellett volna jönnie, de nem jött, hát nélküle mentünk ki. Egyszóval most leálltunk. – Fabre habozott, mintha nem lett volna bizonyos benne, hogy Pel milyen válaszra vár, aztán széles gesztusok kíséretében megkérdezte: – Szeretné látni a lovakat? Jó meleg van odabenn.

Pel úgy találta, ez bizony jó ötlet. A lovak nemigen érdekelték, de melegre vágyott.

Az istálló jókora kőépítmény volt, s amikor belökték az ajtaját, megcsapta őket a trágyaszag. Nagy fejek fordultak feléjük; hókák és deresek, feketék és szürkék. Nehéz volt benn a levegő, trágya és nedves szalma bűze terjengett, de valóban meleg volt, mintha csak központi fűtés működne.

– Ha egyszer kedve lenne kiruccanni velünk – mondta Fabre –, keresek magának egy jó lovat.

Pel megbotránkozva kapta föl a fejét.

Az istálló túlsó végében szecskavágó gép árválkodott; Fabre megállt mellette.

– Monsieur Rensselaer szereti a rendet – jegyezte meg. – Azt mondja, ezt a belga vére teszi. Azt hiszem, a dédapja Antwerpenből való.

– Gyakran kilátogat? – érdeklődött Pel.

– Legalább hetente egyszer. A szezonban persze többször is.

– Sok pénzt költhet az egészre.

– A takarmány drága manapság – bólintott Fabre. – Meg a kutyák eledele is. De mindig tudunk szerezni egy beteg tehenet. Azután, ha egy ló eltöri a lábát vagy kiöregszik, az is a kutyáké lesz.

Pelt kissé fölháborította ez a kegyetlenség: a hűséges paci, amelyik a hátán vitte a gazdát, kutyaeledelként végzi.

De Fabre csak a vállát rándította. – Könnyű ellátni őket – magyarázta. – Az úrnak pedig mindig gondja volt rá, hogy jól tartsuk őket. – Ismét gesztikulált. – Jó falkánk van, jó vérvonalú falkánk; némelyik állat egyenest azoktól az angol ebektől származik, amelyeket még XV. Lajos vásároltatott. Azok ugyanis gyorsabbak voltak, mint a normann fajta, hát a király áthozatott néhányat. Lendületes dögök.

Elhallgatott, a cipője orrát tanulmányozta, sötét zsokéarca megfeszült. – Az úr szeretett volna hozatni néhány párat Rambouillet-ből. De azok a párizsi vadászkutyák csak gondozott erdőben szeretnek vadra menni, ahol ösvény van meg széles sétány, teli kocogókkal meg bámész népséggel. Hát a szarvasok nem megtanulták, hogy ott mozogjanak, ahol az autók járnak? Mert ott a benzinbűz aztán elnyomja a szagot. Némelyik kutya meg csődöt mondott. Itt egy kissé keményebb az élet. Jobban hasonlít az angolok exmoori vadászterületéhez. De ez aztán az igazi falka! Mi nem cirkuszt játszunk idekinn. Így aztán végül is az úr megengedte, hogy csináljam csak úgy, ahogy jónak tartom.

– Gyakran téved a gazdája?

Fabre felvonta a vállát. – Lovak közt nőttem fel. Ő csak mostanában kezdett foglalkozni velük. De hát nem vitatkozhatok sokat, elvégre az övé a pénz.

Amikor kiléptek az istállóból, újra a régi apátság nagy belső udvarába kerültek. Fabre a magas szürke falakra bökött. – Ez valaha erőd volt, nem csak apátság. Azok ott, ni, a börtönök.

A két detektívet egy sötét cellába vezette, amelynek a padlója rácsos volt.

– Oubliettes – mondta Fabre. – Verembörtönök. Ide vetették azelőtt a foglyokat. Gyakran aztán el is feledték kiengedni őket. Patak folyik a cellák között, téglával rakott alagútban. Az apátságon kívüli tóból ered, azt a dombok erei táplálják, a patak az épület másik végén fut ki. Végül a Szajnába ömlik. De az engedélyt bizony elveszik tőlünk az új törvény szerint, ha Monsieur Rensselaer…

Fabre szava elakadt, Pel pedig gyors pillantást vetett a vadászra. – Ha Monsieur Rensselaer mit csinál?

Fabre fölemelte a fejét. – Ha meghalt – mondta ki nyersen. – Ha meghal egy tulaj, vele temetik el az engedélyt is. Monsieur Rensselaer a korábbi tulajdonostól kapta, Boulay grófjától, így ment hosszú nemzedékek óta. De lőttek neki, ha bármi történt Monsieur Rensselaerrel.

– Gondolja, hogy valóban történt vele valami?

– Nem tudom.

– Akkor meg miért mondta, amit mondott?

– Nos, hát az úr eltűnt, vagy nem? Legalábbis ezt beszélik. – Fabre tehetetlen mozdulatot tett a kezével. – Ki is kellett mentenünk itt meg amott. Kapcsolatba léptem az úr otthonával, azután Maître* Pujollal, aki az úr jogtanácsosa. Az ügyvéd úr szinte biztos benne, hogy a gazda eltűnt.

– Hát a családja mit gondolt?

Fabre a vállát vonogatta. – Nem izgatták magukat annyira, mint Maître Pujol. Azt hiszik, hogy az úr egyszerűen elment, és elfeledte megmondani, hogy hová.

A vadász visszavezette Pelt az udvarba. A boltív alatt megállt az üvegezett irodaajtónál. Mögötte kis négyszögletes szoba volt, benne egy íróasztal meg egy jókora szekrény. – Itt vezetjük a kimutatásokat – mondta Fabre. – Vagy legalábbis itt kellene. Általában túl hideg, kivéve nyáron, hát inkább a konyhámban firkálok. – Az iratdobozokra mutatott. – A bizonylatokat is itt tartjuk. Az a szekrény teli van tenyésztési iratokkal meg pedigrélistákkal. Nemigen nyúlunk hozzájuk.

Fabre lakása úgy épült, hogy néhány szerzetesi cella között lebontották a válaszfalat; az ablakok mélyen ültek a vastag falakban. De korszerűsítették, vonzó volt a maga régimódi, vidéki stílusában, kényelmes fészeknek tűnt, nyoma sem volt itt krómozott holmiknak, amelyeket annyi vidékre költözött ember kedvel.

A konyhában, a linóleummal borított asztal mellett várták, hogy Madame Fabre elővegyen egy palackot. A törköly sárgás színű volt, az íze olyan csípős, mint a ginnek.

– Santé!*

Pel érezte, amint az ital lecsorog a gyomrába, és úgy fut végig az erein, mint nedv a faágban; szinte kiűzték belőle a hideget ezek a meleg patakocskák. Michelline Fabre újra megtöltötte Pel poharát. Vonzó, jó alakú nő volt, s a detektív megfigyelte, hogy a ruhája meglepően divatos, sőt drága holmi, de az asszony barátságtalan volt, az arcán pedig látszott, hogy torkig van az egésszel.

– Hogy került ide? – kérdezte Pel.

Fabre egy pillanatig gondolkodott. – Az Ardennekben születtem – mondta. – Egy tanyán dolgoztam. Mindig értettem a lovakhoz. Tizennyolc éves voltam, amikor egy soissons-i férfi megfigyelte, hogy állítok fel egy lovat, amelyik elesett a fagyos úton, hát megkérdezte, lenne-e kedvem dolgozni nála. Eure-et-Loire-ban. Gondoltam, elég volt húzogatni a sok karórépát, lovakkal meg csak munkaidőn túl foglalkozhattam. Hát ennek az embernek az állatai nem igáslovak voltak. Hanem vadászlovak. A gazdám lovaglóiskolát vezetett.

– És aztán?

– Kikölcsönözte az állatokat. No, aztán egy Haute Marne-i pasas, aki falkát tartott, megkért, hogy szegődjem el hozzá, és dolgozzam a vadászkutyákkal. Utána meg vadászinas lettem Fontainebleau közelében. Ott látott először Monsieur Rensselaer, amikor épp kezdte összeszedni a maga falkáját. Persze Fontainebleau-ban vissza se köszöntek neki. Arrafelé az ilyesmihez nemesi cím kell. Most viszont ez itt az egyik legjobb vadászfalka egész Franciaországban. Miután ezeket beidomítottam, kaphatnék állást akármelyik falkánál, bárhol az országban, ha akarnám.

– És gondolt már rá?

Fabre nemet intett. – Szeretek itt – mondta tömören.

Michelline Fabre erre visszafordult a mosogatótól, ahol valami étellel babrált. – Hát én meg nem! – csattant fel. – Elhagyatott hely ez. Túl soká éltem Bar-le-Duc-ben.

A férje dühösen támadt rá: – Semmi kifogásod sem volt, amikor eljöttünk bemutatkozni – mordult rá. – Nagyon is jönni akartál.

– Hol van az már!

– Mindketten eljöttek bemutatkozni a gazdának? – kérdezte Pel.

Fabre a vállát vonogatta. – Az asszony is tagja a csapatnak. Ha neki nem tetszik az új hely, akkor nincs értelme fölvenni a férjet. Különben, úgy alkalomadtán, főztünk is az úrra.

– Jól megfizeti magukat?

Fabre hümmögött. – Az ilyen munkát nem a fizetségért végzi az ember.

Madame Fabre ismét véleményt nyilvánított: – Szánalmas, hogy mit fizet neked.

Fabre csak a vállát vonogatta. – Hallgass már, asszony – mordult rá. – Én jól érzem magam itt.

– Hát én meg nem! – pattogott a nő. – Nyáron nagyon meleg van, télen nagyon hideg van. Mérföldeket autózhatom, amíg találkozom valakivel.

– Itt vagyok én. Meg Maurice. És Retif.

– Retif elmegy.

Hangjában annyi volt a megvetés, ahogy a férjével vitatkozott, hogy Pel közbeszólt:

– Miért megy el a fiú?

– Rensselaer elbocsátotta – magyarázta Fabre. – Azt mondta, hogy berúgott. Nem tudom. Akkor nem voltam itthon.

Michelline szája lefelé görbült – És ezt nevezi ő társaságnak. A vadászinast meg egy féleszű algériait, akit isten tudja, honnan hozott ide a szél, bűzlik, mint a görény, mert meg se mosakszik, ha tehenet vág, és különben is kirúgták.

Lecsapta az asztalra a törkölyt, és eltűnt. Fabre összemorcolta a szemöldökét.

Pel úgy gondolta, ideje, hogy ne Fabre gondjaival, hanem a sajátjaival foglalkozzék.

– Mit tud Monsieur Rensselaerről? – kérdezte. – Először is, hogyan szerezte a pénzét?

Fabre hosszú és hűvös pillantást vetett rá. – Hát beleházasodott, vagy nem?

– Madame Rensselaerre gondol?

– Az úr ügyesen bánt a fehérnéppel. A feleségének Angélique Morand volt a lánykori neve. Az ő apja volt az az Alfred Morand, aki megalapította a Produits Morand céget. Rensselaer a kereskedelmi utazója volt. Az öreg Morand nem volt elragadtatva tőle, mégis bevette a vállalatba. Eleinte nehezen ment, mert a munkások tiltakoztak. Van közöttük egy sereg baloldali melós, hát volt egy kis bibi eleinte.

– Honnan tudja?

– Gyakran elbeszélgettünk lovaglás közben. Nem hiszem, hogy az urat fenemód érdekelte volna a családja. A felesége szakasztott olyan, mint az enyém. – Fabre hangja keserűen csengett. – Nem érdekelték se a lovak, se a kutyák.

– Hát aztán?

Fabre megint csak a vállát vonogatta. – A munkások végül belenyugodtak, Rensselaerről meg kiderült, hogy érti a dolgát. Volt ő mindenféle beosztásban. Volt eladó, utazgatott külföldön. Számlázás. Termelési dolgok. Az öreg Morand végül belátta, hogy a vejével egészen jó vásárt csinált. Egy-két év múltán az urat kinevezték igazgatónak, amikor pedig az öreg meghalt, ő lett a vezérigazgató.

– Barátnői voltak-e?

Fabre arca megdermedt, nem akarta kiszolgáltatni a gazdáját. – Nem tudom – bökte ki végül.

Pel körülnézett. – A másik kettő – Retif és Cottu – is itt lakik?

Fabre a fejét rázta. Retifről azt mondta, St. Julienben lakik, egy óra járásra. Van ott egy kunyhója, és az erdőn át jár be; úgy ismeri az erdőt, mint a tenyerét. Cottu viszont motorbiciklivel jár be Champette-ből, és azt mondja, hogy kell neki a járgány, mert ezen furikáztatja a barátnőit.

Pel most a szürke kőfalakra bökött, amelyek beleolvadtak a téli homályba. – Hát ez a sok szoba? Mire használják őket?

Kiderült, hogy a legtöbb helyiség üresen áll, csak néhányat használnak – az egyikben takarmányt tárolnak, a másik nyergesműhely, egy-kettőben szukákat tartanak a kölykeikkel. Más szobákban ezt-azt raktároznak, sőt egyiket-másikat istállóvá alakították, hogy a vadászidényben a vendégek oda kössék be a lovukat. Továbbiakat garázzsá alakítottak – egyet Fabre autójának, egyet Rensselaerének, egyet pedig a teherautó számára, amelyikkel a húst szállítják a falkának. Egy szoba jutott végül a traktornak és az utánfutónak.

– A vadászat nagyüzem ám – büszkélkedett Fabre. – Az embernek mindenféle felszerelésre szüksége van hozzá.

– Kereste itt bárki is Rensselaert? Ha az ember itt szívrohamot kap, észre sem veszik, hogy nyoma veszett.

– Az úr aztán nem kapott szívrohamot. Jó egészségben volt.

– Sose tudni. – Nézzen rám, gondolta Pel. Csak ő tudta igazán, hogy a halál mezsgyéjén billeg.

– Különben se járt az úr a cellákban – mondta Fabre. – Miért is járt volna? Azért voltak emberei, hogy mindent elvégezzenek. Én. Retif. Maurice. Néha meg a feleségem.

– Maga azért kereste, ugye?

– Igen, kerestem. – A válasz meglepte Pelt. – De nem találtam semmit. Az úr nincs itt.

Pel hosszan hallgatott, mielőtt folytatta. – Kijár ide valaki?

– Lódoktorok. Nyergesek. – Fabre megint a vállát vonogatta. – Effajta emberek. Persze a szezonban nagy itt a sürgés-forgás. Monsieur Rensselaernek egy picit odébb van egy lakosztálya. Néha itt éjszakázott.

– És senki más nem jár erre?

– Csak a postás. Van marhánk, így hát van tejünk is. Tartunk néhány hízót.

– Magának van családja?

Fabre szemöldöke megrezzent. – Egy kicsit későn házasodtam. Ha Michelline-nek lennének gyerekei, nem panaszkodna annyit. Nem lenne rá ideje. Többnyire Autray-ban vásárolunk be. Néha Maurice is elhozza, amire szükségünk van. Vagy Retif. Aztán megesik, hogy csoportosan jönnek látogatók, hogy körülnézzenek. Akik történelmet tanulnak meg építészetet. Máskor meg papok. Sokan jönnek fényképezgetni is. Nyáron gyönyörű ám ez a hely.

Pel szerint ez volt a világ vége. – Azt hallottam, hogy Rensselaert tizenhatodikán látták itt utoljára – jegyezte meg.

Fabre a vállát vonta. – Én is úgy hallottam.

– Miért, hát kijött a gazdája, vagy nem?

– Nem tudom. Beaumarchais-ban voltam megnézni egy lovat.

– Az istálló tele van lóval.

Fabre fanyarul elmosolyodott. – Az úr azt hitte, hogy ért a lovakhoz. Állandóan ide-oda küldözgetett, hogy nézzem meg őket. A legtöbbje nem ért semmit. Egyet sem vettem sosem.

– A felesége látta itt a gazdáját?

– Ő sem volt itthon. A teherkocsival ment el bevásárolni, és későn ért haza.

– Előfordult-e, hogy Rensselaer is magával tartott lónézőbe?

Fabre elgondolkodott. – Eleinte igen. Aztán jobbnak látta, ha rám hagyja a dolgot.

– Miért?

Fabre ajkán ismét ott bujkált az a fanyar mosoly. – Igazából nem értett valami sokat a lovakhoz. Tudós képpel megtapogatta a csüdjüket meg a lábukat, és mindig megnézte a fogukat is. Lehet, hogy egyik-másik barátját becsapta, de engem ugyan nem. Meg a kupeceket sem. Lehet, hogy rájött erre.

– Emlékszik, merre járt a gazdája?

– Igen. Hat ilyen kedvenc helye volt. Lors – az Langres közelében van. Rameau, az meg Doubs-ban. Côte-en-Miéliers, tovább, Avallon felé. Aztán Remaville, St.-Étienne közelében, a dombok között. Arrafelé jó lovakat nevelnek. Meg Tonay, Fontainebleau mellett. Van ott egy nagy vadászterület, sok istállóval. Meg Zastres-ben is járt, a Rhône torkolatánál, odalenn Camargues-ban. Azok nem valami jó lovak, de néha hozott azért egy-két egész csinosat. De eljárt másfelé is, példának okáért Beaumarchais-ba.

– Volt ezeken a helyeken barátnője?

Fabre habozott. – Meglehet, hogy volt neki – mondta lassan.

– Járt lányok után?

– Úgy hallottam, hogy igen.

Pel fölvett az asztalról egy bekeretezett fotográfiát; éppen elindulnak a vadászok, Fabre-ral az előtérben. – Van valami jó fényképe Rensselaerről? – kérdezte.

Fabre egész halom fényképet halászott elő. – Ez itt ő Fontainebleau-ban – mondta. – Jól sikerült kép. Akkor vették fel, amikor épp elejtettük a vadat.

– Elviszem őket – közölte Pel.

 

 

 

Pel átadta a fényképeket Darcynak. – Azt hiszem, egy-két hétig lesz velük dolga. Szeretném, ha ezeket a képeket ellenőriztetné mindenütt, ahol Rensselaer megfordult. Azt is tudni akarom, volt-e valahol egy kis legénytanyája. Benne egy nőszeméllyel. Most pedig ellenőrizzük csak Fabre sztoriját.

Nem volt nehéz.

– Persze láttam, amikor elindult Beaumarchais-ba – jelentette ki Cottu. – Elvitte a kocsit, hát a feleségének maradt a teherautó. Az asszony nem szereti. Azt mondja, bűzlik a vértől meg a rothadó hústól.

– Maga egész nap itt volt?

– Igen. Persze ide-oda jártam. Ki kellett vinnem Maréchalt a rétre, hogy egzecíroztassam egy kicsit.

– Ki az a Maréchal? Kutya?

– Az egyik lovunk. Nagyot bukott, amikor a múltkor kilovagoltunk vele, és még éppen csak lábadozott. Szerettem volna megint csúcsformába hozni.

– Retif magával tartott?

Cottu elvigyorodott. – Ő nem egzecírozik a lovakkal. Kétkezi melót végez. Tehenet vág, meg minden.

– Akkor talán ő látta Rensselaert?

– Nem láthatta. Rensselaer nem volt itt.

– Azért hozza csak ide a fiút.

Amikor Retif előbújt, kiderült róla, hogy sötét bőrű, keskeny héjaképű férfi; villogó szempárral meredt Pelre.

– Mi a teljes neve? – kérdezte tőle a felügyelő.

Az algériai üresen bámult rá, Cottu pedig megint vigyorgott.

– Csak Retif – mondta. – Nincs másik neve.

– Hadd válaszoljon ő – kérte Pel.

– Nem tud. Süketnéma. Jelbeszéddel szoktunk szót érteni vele.

– Maga ért hozzá?

– Mind értünk. Annyit legalábbis, hogy szóljunk hozzá.

– Hétfő, tizenhatodika – mondta Cottunek Pel. – Kérdezze meg tőle, látta-e aznap itt Rensselaert.

Retif mereven nézte Cottu gesztusait, azután bólintott.

Cottu dühös képet vágott. – De hiszen nem láthatta! Én sem láttam. Különben is, hol volt a kocsija? Az ember nem jöhet ide jármű nélkül. Kérdezze meg tőle, látta-e az autóját.

Megkérdezték, de az algériai üres tekintettel nézett rájuk. Egy idő után rázni kezdte a fejét.

– No, látja – mondta Cottu. – Hazudik, mint mindig. Az ember semmit sem bízhat erre a hülye fajankóra. Mindig berúg. Eltűnik az erdőben. Ezért is vágtam meg a kezem. – A vadászinas föltartotta mocskos kötésbe bugyolált kezét. – Ez is azért van, mert ez a fattyú nem volt itt, amikor itt kellett volna lennie.

 

 

 

vissza    —    tartalom    —    tovább