Fejezet: 11

Nem akartam feladni. Legalább meg kellett próbálnom, még akkor is, ha nem sikerül és engem is elfognak. Az én hibámból került ebbe a helyzetbe. Tartoztam legalább azzal, hogy megpróbálom kiszabadítani. De mit tehettem? Nem kerülhettem a közelébe a Szövetségi Épületben, nem férhettem hozzá szállítás közben, nem láthattam a tárgyalóteremben.
Tárgyaló. Tárgyaló? Tárgyaló! Tárgyaló. – Miért járt még mindig a tárgyaló a fejemben? Mi ragadta meg ennyire a figyelmemet, mit kopogott a medulla oblongatám ajtaján bebocsátásra várva?
Hát persze! Hurrá! – lelkesen futkostam körbe körbe integetõ karokkal hatásosan imitálva – nagy sikerem volt ezzel a partikon – egy párzó disznósünt.
Mi legyen a tárgyalóval? – kérdeztem magamtól csattanós válasszal készen. - Megmondom mi legyen vele! Régi épület, emlékmû, amely védelem alatt áll. Bizonyos, hogy néhány régi akta a pincéjében, és kétségtelenül denevértanya a manzártja. Napközben úgy õrzik, akár egy pénzverdét, de éjjel üres.
Beleástam a kelléktáramba. Szerszámkészlet, nyitókák, lámpák, vezetékek, poloskák – minden, amire szükségem lesz.
Most itt lenne az ideje kocsit, illetve furgont szereznem, hiszen kis szerencsével két embernek kell majd fuvar. Ez volt a következõ dolgom. Voltak feljegyzéseim megfelelõ színhelyekrõl szükség esetére. Bár még fent volt a nap, a Morzsa Pékség kocsijai a posztjukon álltak várakozva a másnapi, hajnal elõtti feladatukra. Néhány teherkocsit a garázsba vittek szervizelni, és az egyik kicsivel tovább jutott. Egyenest az útra hajtott, a városhatár felé. Pirkadatra már Pearly Gates közelében jártam, sötétedés után pedig be is értem. Nem sokkal késõbb áthaladtam a tárgyaló hátsó bejáratán.
A riasztó régi volt, gyerekek és szellemi fogyatékosok távoltartására tervezték – hiszen az épületben nyilván semmi lopásra érdemes nem található. Ahogy azt hitték! Nyitókákkal felszerelve eljutottam a tárgyalóteremig. A hatosig. A kapuban állva nézegettem az elsötétült termet. Az utca fényforrásai narancsos sugarakat bocsátottak be a magas fekvésû ablakokon. Csendben besétáltam, leültem a bírói székre, majd a tanúk padja felé fordultam. Végül megtaláltam azt a széket, ahol a Püspök ült a tárgyalássorozaton és fog ülni másnap. Itt fog ülni és itt is áll föl, hogy az ítéletet meghallgassa. Azok a hatalmas kezek itt kapaszkodnak bele a karfába. Pontosan itt.
A fa padlóra néztem és kajánul vigyorogtam. Letérdeltem és megveregettem. Elõvettem egy fúrót és a tervem részletei kezdtek helyükre kerülni.
Micsoda dolgos éjszaka volt! El kellett takarítanom a dobozokat a tárgyaló alatti pincébõl; fûrészeltem, kalapáltam, izzadtam és egy kis idõre el is hagytam a tárgyalót, amíg egy sportboltba betörhettem munkaruháért. Ami a legnehezebb volt: kidolgozni a szökés útvonalát.
Magát a szökést nem szabad elkapkodni, biztonságban kell zajlania. Ha lett volna elegendõ idõm, belevettem volna egy kis csatornázást, de nem volt. Ehelyett a zsenialitást kézimunkára kellett fordítani. Ahogy kényelembe helyezkedve gondolkoztam, azon kaptam magam, hogy a fejem ingatom. Soha! Ismét elhagytam az épületet, találtam egy non-stop éttermet barátságtalan robotgépekkel és megittam két extrakoffeines kávét. Ez bevált: ellátott ötletekkel. Eltámolyogtam egy ruházati bolthoz és betörtem. Amikorra a tárgyalóba értem, már holtfáradt voltam. Ügyetlenkedve zárogattam az ajtókat, eltüntettem minden nyomát a behatolásnak. A hajnal elsõ fényei szürkévé változtatták az ablakokat mielõtt végeztem. Fáradt nyakkal zártam be belülrõl a pincét, átvonszoltam magam a szobán, leültem a ponyvára, beállítottam az ébresztõt – és nyomban álomba szenderültem.
Szurok sötét volt, amikor a moszkító frekvenciás ébresztõjel felkeltett. Egy pillanatra pánikba estem mielõtt eszembe jutott, hogy a pince ablaktalan. Odakint már verõfényes napsütés lehetett. Felkapcsoltam a munkafényt, elõkészítettem és üzembe helyeztem a monitort. Tökéletes! A fenti tárgyaló színes képe jelent meg, amit az elõzõ éjszaka elhelyezett optikai poloska szolgáltatott. Néhány muzeális alkalmazott pucolta a bútorzatot és söprögetett. Az ülés kezdetéig volt még egy óra. Mûködésben hagytam a rendszert miközben mégegyszer ellenõriztem az elõzõ éjszakai munkásságom. Minden mûködött, terv szerint – így nem maradt más dolgom, mint várni.
Azt tettem. A hideg kávét szürcsölve, fájdalmasan rágcsálva egy száraz szendvicset az éjszakai ellátmányból. A várakozás a terem kapuinak kitárulásával és a szerencsés nézõk valamint a sajtó beözönlésével ért véget. Tisztán láthattam õket a képernyõn, miközben a lépteiket hallottam magam fölül. A hangjuk a hangszóróban morajlott, és csak akkor halkult el, amikor a bíró megérkezett. Minden szem rátapadt, minden fül hallgatta, ahogy a torkát köszörülve beszélni kezdett.
Elõször mindenkit halálra untatott az elõzõ napi evidenciák részletes elsorolásával, majd nyilvános egyetértéssel nyugtázott minden összegzést és észrevételt. Hagytam még zümmögni a hangját, miközben a Püspököt szemléltem az arcára közelítve.
Semmit sem mutatott. A vonásai rögzültek, szinte unottak voltak. A szemeiben ugyanakkor gyûlölethez közeli, inkább megvetõ fény ült. Az óriást legyõzték a hangyák. Az arckifejezése mutatta, hogy a testét bebörtönözhették, de a lelke még szabad. Igaz, már nem sokáig: míg a bíró végez. Ekkor felfigyeltem a bíró hangjára. A bevezetõje végére ért. Megköszörülte a torkát és a Püspökre mutatott.
- Az alperesé a szó.
Mindenki a rabra nézett. Közönnyel ült, mozdulatlanul. A moraj egyre erõsödött. A bíró kezdett elvörösödni és leütötte a kalapácsát.
- Engedelmességet a teremben! – dübörögte. – Az alperes felegyenesedik, vagy felegyenesítik! Megértette?
Izzadni kezdtem. Ha csak szólhattam volna hozzá, hogy ne okozzon bonyodalmakat! Mit tehettem volna, ha a behemót rendõrök állítják talpra? Ketten már el is indultak a bíró intésére. A Püspök ekkor lassan felemelte a tekintetét. A megvetés, amint a bíró felé sugárzott tekintetével, bárkit megrémített volna, a gyengébb létformák pedig elemésztõdtek volna a tüzében. A rendõrök megtorpantak ahogy a hatalmas kezek a korlátba kapaszkodtak. Az csikorgott, nyikorgott miközben segítette az óriás alakot felegyenesedni. Magasra emelte a fejét, elengedte a karfát és maga mellé engedte a karjait.
Most! A gombra csaptam. A robbanások nem voltak hangosak, de a hatás drámai lett. Kettényílt a két bak, ami a csapóajtót a helyén tartotta. A Püspök hatalmas súlya alatt az ajtó kilendült, és õ úgy zuhant lefelé, mint egy rakéta. Felsiettem a létrán ahogy lezuhant mellettem, de volt alkalmam egy pillantást vetni a képrenyõre.
Csend következett miután eltûnt a színrõl. A rugók a helyére csapták az ajtót én pedig alulról bereteszeltem acélékekkel. Ez olyan gyorsan történt, hogy a vízszintes pózt felvevõ Püspök még mindig pattogott a trambulinon, amikor odanéztem. Lecsúsztam mellé a létrán, mire végre megállapodott. Üres tekintettel nézett fel rám.
- Á, Jimmy fiú! Jó, hogy újra látlak! - Megragadta a felé nyújtott kezem és lesegítettem a padlóra. Fölöttünk féktelen lárma volt, hangos kiáltozás és sikonyálás. Engedélyeztem magamnak egy diadalmas pillantást a képernyõn a kigúvadt szemû bíróra, a sürgõ rendõrökre.
- Nagyon impozáns, Jim, nagyon – szólt a Püspök szintén a képet csodálva.
- Rendben! – rendelkeztem. – Nézd csak, amíg levetkõzöl. Kevés az idõ, a magyarázat késõbb érkezik.
Egyetlen miliszekundumig sem hezitált. Elhajította a ruháit abban a pillanatban, amikor a szavak elhagyták a számat. A hatalmas, kerek forma elõtûnt ízléses lila alsónemûben, és a kezeit a feje fölé emelte a kiáltásomra.
- Íme a kabátod – mondtam. Most ezt vedd föl. Leér a földig, így nem kell levenned a cipõt. Most azt a jókora kalapot. Úgy! Nézz a tükörbe és kend fel a rúzst, mielõtt nyitom a kijáratot!
Egyetlen tiltakozó szó nélkül megtette. A Püspök eltûnt a színrõl és egy igazán jól megtermett hölgy állt a helyén. Kopácsolni kezdtek a feje fölött, de nem zavarta.
- Gyerünk! – utasítottam, mire õ áttipegett a szobán nõies viseletében. Az ajtót zárva tartotta amíg mellém nem ért és ezeket a miliszekundumokat használtam fel a tájékoztatására. – Mostanra a pincelejáróban lehetnek, elzárva. Másfelé megyünk – vettem fel a rendõri kalapot a hozzá való egyenruhához. – Rab vagy, az õrizetesem. Indulás most!
Megragadtam a karját ahogy balra lefelé elindultunk a poros folyosón. Mögöttünk csapkodás és kiáltozás hallatszott az elzárt lépcsõházból. Siettünk a kazánházba majd végig a rövid lépcsõsoron, ami a vaskos kijárathoz vezetett fel. A mostanra átzsírzott zsanérok és a jól olajozott zár egyetlen érintésre engedtek utat a sikátorba.
Nem egész egy karnyira egy õr posztolt. Egymagában.
Egyetlen pillanatott vett igénybe a helyzet felmérése. Az egyenes sikátor túlsó vége nyitva állt. Mögöttünk zsákutca. Az emberek és a biztonságiak az õrön túl, az utcán voltak. Ekkor a Püspök mellém kapaszkodott és belerúgott valamibe. A rendõr felénk fordította a fejét. Láttam, ahogy kikerekednek a szemei – ami nem csoda a mellettem álló hölgy láttán. Kihasználtam az elterelt figyelmét, hogy rávetve magam tovább kísérjem egy kicsit a fejét ugyanabba az irányba. Erõs kezei megragadtak, hogy aztán elernyedjenek, hiszen a tongonéz nyaktekerés azonnali eszméletvesztést eredményez 46°-os elfordításnál. Lekísértem a földre, majd feltartott kézzel megfékeztem a Püspököt.
- Ne arra!
Az ajtó a sikátor végénél a Szolgálati Bejárat feliratot viselte és zárva volt. A hozzá készített kulcsomtól kinyílott. Amint befelé intettem a terebélyes társam levetettem a kalapom és a rendõr mellé dobtam. Bezártam az ajtót belülrõl, és lefejtettem magamról az egyenruhát. A nyakkendõ következett amikor a raktáráruházhoz értünk, így végül csak ing és nadrág maradt rajtam. A bajuszt a zsbembe tettem és csatlakoztunk az ügyfelekhez. Néha vetettünk pillantást a képernyõkre, de az idõt természetesen nem vesztegettük. Néhányan meglepetten szemlélték a társaságom, de az áruház elég elõkelõ volt, így senki sem pimaszkodott azzal, hogy bámulni merjen. Én haladtam át elsõnek a kijáraton, tartva az ajtót, majd pár lépés után a tömegbe vesztünk. Mögöttünk távolodtunkra egyre halkultak a kiáltozások, riasztók és szirénák. Egy apró mosolyt engedélyeztem magamnak. Amikor visszapillantottam, láttam, hogy a társam is engedélyezett egyet magának. Még ahhoz is volt idegzete, hogy röviden rámkacsintson. Gyorsan visszafordultam – nem bátoríthattam ilyesmire –, majd befordultam abba a mellékutcába, ahol a kenyereskocsi várakozott.
- Állj ide és nézd meg magad a tükörben! – szóltam a hátsó ajtó kinyitásakor. Elfoglaltam magam odabent, majd alig tudtam félrelapulni, ahogy a hatalmas test berontott.
- Senki sem figyel! – lihegte.
- Tökéletes!
Kimásztam, bezártam az ajtót, a vezetõoldalhoz mentem, felmásztam és beindítottam a motort. A furgon nekilendült lassan erõszakolva ki az utat a gyalogosok közt a sarkon, majd zöldre várt a forgalomban.
Átgondoltam, hogy menjek-e inkább a tárgyaló felé, de veszélyes kérkedés lett volna. Jobb egyszerûen lelépni. Amikor az utca elnéptelenedett, az ellenkezõ irányba fordultam és óvatosan a városhatár felé indultam. Ismertem minden mellékutat, így messzire járhattunk, mire lezárták az utakat.
Még nem voltunk túl a veszélyen, de önelégültséget éreztem. És miért ne? Megcsináltam! Az évszázad szöktetésével megmenekítettem az évszázad bûnözõjét. Innentõl senki sem állíthatott meg.