Miután beszélt, Capo Dimonte távozott és
az ajtó becsapódott mögötte. Dühödt kiáltások
és ordítás – de egyvalaki mindenkinél hangosabb
volt. A sebhelyes veterán. Felmászott egy asztalra és
mindenkit csendre ordított.
- Mindenki ismer engem, az öreg Tuskert. Fejeket vágtam
le már akkor, amikor ti még szobatiszták sem voltatok.
Ezért most én fogok beszélni, meghallgattok, aztán
nektek is lesz lehetõségetek beszélni. Van valakinek
ellenvetése?
Egyik kinyújtott kezét ökölbe szorította,
majd ádáz tekintettel nézett körbe. Voltak dühös
mormogások, de egyik sem elég hangos ahhoz, hogy tiltakozásnak
tûnjön.
- Jó. Akkor hallgassatok. Régóta ismerem ezeket
a fekete ruhás bogarasokat, és nem bízom bennük.
Csak a saját mentségükre tesznek. Ha azt akarják,
hogy küzdjünk értük az csakis azért lehet,
mert nagy gond leselkedik, és jobban szeretnék, ha minket
ölnének meg helyettük. Ez nekem nem tetszik.
- Nekem sem – szólt egy másik férfi. – De mi
más választásunk van?
- Semmi – morogta Tusker dühösen. – Ezt akartam mondani.
A hajunknál fogva rángatnak. – Elõrántotta
a kardját és a többiek felé rázta. – Minden
fegyverünk az új lövegeket leszámítva a
Fekete Szerzetesektõl van. Nélkülük nem lenne mivel
küzdenünk, küzdelem nélkül pedig nem tudnánk
mihez kezdeni, vagy éheznénk vagy farmer munkát végezhetnénk.
Ami nem nekem való. És remélem ti is így vagytok
vele. Mert mi egymással vagyunk. Vagy mindenki harcol, vagy senki.
És ha harcolunk, és bármelyikõtök megpróbál
lelépni az esemény elõtt, akkor a kardom a májában
fogja találni.
Felénk rázta a csillogó pengét, és
mindenki csendben figyelt.
- Erõs érvek – sziszegte a Püspök -, a logika
megtámadhatatlan. Kár erre a becstelen ügyre szót
vesztegetni. Neked és a bajtársaidnak nincs más választásotok,
mint egyetérteni.
Igaza volt. Semmi több ellenvetés nem érkezett,
végül mindenki elfogadta a tervet. A Fekete Szerzetesek mellé
fognak felsorakozni. Ugyanakkor senki – én sem – örült
az ötletnek. Fent maradhattam volna okoskodni egész éjfélig,
de fáradt voltam és hasznát vettem pár óra
alvásnak. A Püspök kisétált információt
szerezni, én pedig az ágyra henteredtem és nyugtalanul
elszenderültem.
Parancsolgatásra ébredtem és sokkal fáradtabbnak
éreztem magam, mint mielõtt elaludtam. Senki sem volt feldobva
az éjszakai meneteléstõl, sem a szövetségestõl,
komor volt a tekintetük és szitkozódtak. Voltak még
fogadalmak is, amiket még sosem hallottam – igazán hangzatosak
-, és néhányat elraktároztam késõbbi
használatra. Bementem a kezdetleges fürdõbe és
hideg vizet borítottam az arcomra, ami segített. Amikor visszatértem,
a Püspök az ágyon hevert. Felemelkedett és széttárta
a karjait.
- Vigyáznod kell magadra, Jim. Ez egy cudar és halálos
világ, és minden ember keze ellened fordul.
- Én így szeretek élni, emiatt ne aggódj.
- De igen – sóhajtott mélyen. – Én megvetem
a babonákat, az asztrológusokat, a tenyérjósokat
és az efféléket, így megérted miért
érzek erõs csömört, miért nyom el a mély
depresszió. Semmit sem látok a jövõben, csak
ürességet. Elég rövid ideig voltunk társak,
de nem akarom, hogy véget érjen. Mégis, sajnálom,
bocsáss meg érte, de kétségbeejtõ, elkerülhetõ
veszélyt érzek.
- Jó okkal! – kiáltottam megpróbálva
lelkesedést csempészni a szavaimba. – Ki lettél rángatva
a félig visszavonult élet biztonságából,
bebörtönöztek, kiszabadítottak, elmenekítettek,
elrejtettek, koplaltattak, ismét menekítettek, kentél
és megcsaltak, megvertek, elszolgásítottak és
megsebeztek... Csodálkozol, hogy depressziós vagy?
Ez széles mosolyt varázsolt rá és ismét
megragadta a kezem. – Igazad vad, Jim, természetesen. Toxinok a
véráramban, depresszió az agykéregben. Vigyázz
magadra, és térj vissza biztonságban. Amikorra megjössz,
kidolgozom, hogyan szabadíthatnánk meg a capót a pénzétõl.
Elõször látszott annyi idõsnek, amennyi
valójában, amióta csak találkoztunk. Amint
elindultam, láttam, hogy megviselten elterül az ágyon.
Mire visszaérek jobban lesz. Dreng szerez majd neki élelmet
és gondozni fogja. Nekem azt kell tennem, hogy megpróbálok
életben maradni, hogy visszajöhessek.
Egyhangú és kimerítõ menetelés
volt. A nap forró volt, ahogy az éjszaka is. Izzadva tapostunk
rovarokat csapkodva, akik a sötétbõl támadtak
ránk. A keréknyomos út a lábamba kapaszkodott
és az orrom megtelt porral. Tovább haladtunk a kerregõ
és sziszegõ kocsit követve, ami a rémálmos
parádét felvezette. Az egyik gõzautó Capo Dimonte
harci kocsiját vontatta, amin õ relatív kényelemben
utazott. A kapitányai vele voltak, akik borozgatva kétségtelenül
jól érezték magukat. Egyre gyengülve meneteltünk.
Amikorra a Pinetta erdõk menedékébe értünk,
fáradtak voltunk és elégedetlenek. Azt tettem, amit
a legtöbben: az édesszagú növények közé
vetettem magam a fák alá, örömtelien nyögtem.
Az izmosabb harcosok, az öreg Tuskerral a kocsihoz mentek bort követelni
mielõtt elpihennek. Becsuktam a szemeim, mégegyet nyögtem,
majd elaludtam.
Egész nap ott pihentünk, ami jól esett. Dél
körül a lassanként kiadogatták a szekérrõl
az élelmet. Meleg, poshadt vízzel kellett lemosnunk a sziklaszerû
falatjait annak, ami valaha kenyér lehetett. Ezután sikerült
még egy kicsit aludnom, amíg újra fel nem sorakoztunk
pirkadatkor és az éjjeli menet folytatódott.
Pár óra elteltével egy keresztezõdéshez
értünk és jobbra fordultunk. Ez morajlást váltott
ki azokból, akik jól ismerték a terepet.
- Mit mondanak? – kérdeztem az ezidáig csendben mellettem
menetelõt.
- Capo Dinobli. Õ ellene megyünk. Más nem lehet.
Senki sincs ebben az irányban egy-két napnyi menetelésnél
közelebb.
- Tudsz valamit róla?
Nyögött egyet és hallgatott, de a mögötte
jövõ férfi beszélni kezdett. – Én szolgáltam
nála régen. Öreg, bogaras ember, mostanra antik darab.
Csak egy capo.
Egyik lépést a másik követte a párás
levegõben. Bizonyosan vannak a megélhetésnek jobb
módjai. Ez ígérkezett az elsõ és utolsó
hadjáratomnak. Amint visszatérünk, a Püspök
és én felmarkoljuk a lóvét és elszökünk
annyit víve magunkkal, amennyit csak tudunk. Csodálatos gondolat.
Majdnem belerohantam az elõttem álló férfibe,
aki megállt. Megtorpantunk ott, ahol az út közel volt
az erdõhöz. A sötét fák között
még sötétebb árnyak tûntek fel. Próbáltam
kivenni, mik azok, amikor az egyik tiszt a katonákhoz lépett.
- Néhány önkéntest kérek – suttogta.
– Te, te, te és te.
Megérintette a karom - így lettem az önkéntesek
egyike. Kb. huszan voltunk, akit kiállítottak a sorból
és az erdõbe indultunk. A felhõk elvonultak az éjszakai
égboltról és a csillagok elegendõ fényt
szórtak, hogy lássam, hogy a feketeségek valamiféle
kerekes eszközök voltak. Hallottam az elszökõ gõz
szisszenését. Egy sötét figura jött elénk
és megállított.
- Figyeljetek, és tegyétek, amit mondok – szólt.
Eközben a legközelebbi gép ajtaja kinyílott.
Fény izzott fel, amint fát raktak bele. A rövid vibráló
fénynél tisztán láttam a beszélõt.
Fekete talárba öltözött, a fején csuklyával,
ami elrejtette az arcát. A gépre mutatott.
- Ezt át kell tolni a fák között, méghozzá
a legteljesebb csendben. Kést szúrok annak a bordái
közé, aki zajt csap. Az utat kitisztítottuk nappal,
és könnyû lesz követni. Álljatok sorba!
Más fekete taláros figurák adták oda
a köteleket és sorakoztattak fel. A súgott jelre húzni
kezdtünk.
A tárgy elég könnyedén gördült
és mi gyors iramban haladtunk. További suttogások
érkeztek utasításként, majd megálltunk
amikor az erdõ széléhez értünk. Ezt követõen
elengedtük a köteleket és izzadva toltuk-vontuk a nem
kis súlyt, amíg a kalauzok meg nem elégedtek. Konzultációs
suttogások következtek az elrendezkedésrõl és
a távolságról, mialatt azon tûnõdtem,
hogy mi történik. Pillanatnyilag elfeledkeztek rólunk,
így amilyen halkan csak tudtam, elmentem a szerkezettõl és
a közeli bozótosnál nézelõdtem.
Ez nagyon izgalmas volt. Egy mezõ folytatódott egy
enyhe lejtõvel az udvarhoz, aminek sötét tornyai tisztán
kivehetõk voltak csillagfénynél. Fény tükrözõdött
a támadás-hárító várárok
vizén.
Addig maradtam itt, amíg a hajnal el nem kezdte szürkíteni
az eget, majd visszamentem a tevékenységünk tárgyát
megvizsgálni. Ahogy elõtûnt a sötétbõl,
a formája kivehetõvé vált, de még mindig
halovány fogalmam sem volt, mi az. Tûz és gõz
– már tisztán láttam a csordogáló gõzt.
Hosszasan morajlott a tetején. Az egyik fekete figura mûködtetni
kezdte. A gõz hangosabban sziszegett amíg egy kar le nem
süllyedt a talajig. Odamentem, hogy megnézzem a nagy, fém
sapkát, és megjutalmaztak kíváncsiságomért
azzal, hogy elrángattak egy jókora kõ elhelyezéséhez.
Ketten gördítették felénk egy nagyobb rakástól,
de nekünk kellett a csészébe emelnünk. Rejtély
rejtély hátán. Visszamentem a többiekhez ahogy
Capo Dimonte megjelent egy magas talárossal.
- Mûködni fog, Farvel testvér? – kérdezte
Dimonte. – Semmit sem értek az efféle eszközökhöz.
- De én igen, Capo, majd meglátod. Amint a felvonóhidat
leengedik, a gép elpusztítja, szétzúzza.
- Hadd tegye! A falak nagyok, és a veszteségeink is
azok lesznek, ha anélkül kell lerohannunk az udvart, hogy a
kaput át tudnánk törni.
Farvel testvér háttal fordult és a gép
üzemeltetõinek parancsolgatott. Több fát nyomtak
a belébe és a sziszegés felerõsödött.
Teljesen kivilágosodott. A mezõ alattunk üres volt,
a táj békés. De mögöttünk az erdõben
harci gépek kis serege rejlett. Nyilvánvaló volt,
hogy akkor lépünk be a csatába, amikor a hidat leeresztették
és megsemmisült.
Utasítottak, hogy feküdjünk le és rejtõzzünk
el a fény erõsödésével. A nap a horizont
fölött járt és még mindig semmi sem történt.
A gép mellé guggoltam, a csuklyás mûködtetõ
közelébe.
- Nem jön le! – szólat meg egyszerre Farvel testvér.
– Már rég esedékes lett volna, hogy leengedjék.
Valami baj van.
- Tudják, hogy itt vagyunk? – kérdezte Capo Dimonte.
- Igen! – egy hihetetlenül erõs hang hangzott fel elõttünk.
– Tudjuk, hogy itt vagytok. A támadástok kudarcra van ítélve,
akárcsak mindannyiotok! Készüljetek a halálotokra!