Fejezet: 15

Minden nap edzettem a hotel edzôklubjában. Az elsô nap egy óra után kimerültem, az Üvegen megejtett éhezés utóhatása mutatkozott. De az edzô folyamatosan izzasztott súlyokkal, kerékpárral, hidroterápiával, 2G-s sprintekkel meg a többivel. Nem tellett sokba mire egy öt órás napot beiktathattam; fitten és élénken éreztem. A morálomom dobott az is, hogy minden leadott súlyom felszedtem izmokban. A Lussuosón való tivornyázásnak és piázásnak a nyoma végleg eltörlôdött. Kocogtam, úsztam és ráébredtem, hogy nem halogathatom tovább az igazság pillanatát. Mivel biztos voltam benne, hogy Angelinának nem fog tetszeni.
- Nem tetszik – mondta nagyon határozottan. – Nem!
- Szerelmem, életem fénye – mondtam a kezeit a kezeimbe véve. A bár üres volt és csak a robot pultos nézte ezt szenvedélyes jelenetet digitális kivitelben. Enyhe csavarással kiszabadította a kezeit, felkapta a poharát és kortyolt. Logikával próbálkoztam.
- Ha minden oldalról megvizsgálod a kérdést, rájössz, hogy ez az egyetlen lehetséges válasz.
- Én sok más lehetôségre tudok gondolni.
- De semelyik sem fog mûködni. Tudnunk kell, mi történik a Mennyben. Minél több ember dong arra, annál nagyobb az esélye, hogy észreveszik. Egyetlen ember mehet csak, egyedül. Egy szuper ügynök, felsôfokú tehetséggel és tapasztalattal, egy magányos farkas, aki éjszaka ólálkodik, laza, jóképû és verhetetlen; a galaxis legjobb ügynöke. Segíthetek kicsit. Néhányan „Stalowy Szczur”-nak, mások „Ratinox”-nak esetkeg „Rustimuna Stalrato”-nak hívják...
- Te?
- Milyen kedves, hogy ezt mondod! Most, hogy kimondtad ezt hangosan, tudnál valaki alkalmasabbra gondolni?
Rosszallóan nézett és csendben kortyolta az italát enyhe kotyogó hanggal; amikor talán az utolsó cseppet is kiszívta, a bárrobot végigcsikorgott a kerekeivel a pult mögött és megállt Angelina elôtt. Mély, érzéki hangon szólalt meg. – Szeretne egy újabbat a hölgy az ízletes italából, a Pink Rocket-popsyból?
- Miért is ne?
Egy fém csáp kígyózott elô, megragadta a pohár tövét és láthatáron túlra lendítette. Egy ajtó nyílt a valami mellén és egy új, hûtött pohár tûnt elô a tetejéig itallal.
- És az úrnak? Italocska?
Edzésben voltam és nem álltam készen fülig innom magam itallal. – Egy diétás viszkit egy szelet gyümölccsel!
- Nem ellenkezhetek vele – mondta végül Angelina. – Te vagy Inskipp legjobb ügynöke. Tudsz róla és én sem tagadhatom. Fôként mivel te nem vagy egy kiöregedett tanonc avagy egy cselekedj jót törvényôr. E helyett te tulajdonképpen egy csavaros és rugalmas svihák vagy egy életre szóló bûnözôi tapasztalattal.
- Így olyan szépen hangzik!
- Én már csak tudom! De ez még akkor sem jelenti azt, hogy egyedül mész a Mennybe. Én is veled megyek!
- Nem teszed. Te vigyázol az otthon melegére, fedezed a hátam és...
- Még egy ilyen férfi soviniszta disznó moslék és kikarmolom a szemdet!
Amikor ezzel a hangsúllyal mondott valamit, azt komolyan mondta. Hátradôltem amikor láttam, hogy az ujjait behajlítja.
- Elnézést, sajnálom! Nem gondoltam komolyan. Félresikerült tréfa volt – magyarázkodtam a földre esve fohászkodva.
Nevetnie kellett és kitisztult a levegô. A kezeit ismét az enyéimbe vettem. – Mennem kell, és egyedül kell mennem.
Sóhajtott. – Tudom, de fáj beismerni. Azért vigyázol magadra, ugye?
- Megígérem és meg is tartom.
- Mikor indulsz?
- Ma délután kiderül. Kedves Coypu barátunk úgy véli, végre kiküszöbölte a kommunikációs problémát az univerzumok között.
- Nem azt mondta, hogy ez lehetetlen?
- Egy rosz napján, igen. De ma jó napja van.
- Veled megyek.
A professzor rendbeszedte a kartondobozos készülékeket és kígyózó kábeleket. Most már minden egy ormótlan fekete konzolban volt tele mérôkkel és villogó fényekkel, tekerôkkel és izzó kijelzôkkel. Csupán az óriási elektromos kábel maradt ugyanaz.
- Ó, James! – mondta amikor beléptünk és elfordulva kutatni kezdett egy fiókban. – Van valamim a számodra!
Büszkén mutatott egy jellegtelen, lapos fekete lemezt lyukkal a közepén, leporolta és átadta.
- Hanglemez? – kérdeztem tûnôdve.
- Ne színleld, hogy egy növény szintjén van az intelligenciád! – sétôdött meg. – Amit a kezedben tartasz, az egy egyedülállóan páratlan találmány. Merev, nincsenek mozgó részei, még az elektonok és pszeudó elektronok is zéró sebességûek. Lehetetlen észlelni vagy hatni rá bármilyen módon. Számos univerzumban kipróbáltam és kiválóan mûködik.
- Mit csinál?
- Amint aktivizálod, jeleket küld az itteni anyagépnek. Akkor az utánad nyúl és visszahoz. Egyszerû.
- Természetesen. De hogy aktivizálom?
- Az még egyszerûbb. Agyhullámokat ellenôriz. Gondolsz rá és visszahoz.
Lenyûgözve ámultam a lemezre. Micsoda csoda! Az ujjamon pörgettem. Csak arra kellett gondolnom, „vigyél haza”...
Aztán a szoba másik végében találtam magam szorosan a gépnek csapódva az egyik kezemmel a diszk és a gép között, csak a középsô ujjamat látva és olyan érzés volt, mintha amputálták volna.
- Nem... kapok... levegôt – fuldokoltam.
Coypu megnyomott egy gombot és a földre zuhantam. – Néhány beállítással megoldom.
Felálltam, megdörgöltem a sajgó bordáimat még midig fogva a lemezt és kihúztam a megdagadt ujjam a lyukból.
- Nagyon meggyôzô – mondta Angelina. – Köszönöm, professzor! Most már kevesebb lesz az aggodalmam. Mikor indulhat?
- Amikor akar! – billentett át egy másik kapcsolót és szikrázó villámok kezdtek tündökölni a gép belsejében a központi tekercs körül. – De van még pár fontolóra veendô tényezô az indulás elôtt. Sikerült az univerzumelemzô szondát a Mennybe juttatni. Elég érdekes eredményeket mutatott. Nézzétek! – Egy képernyô kelt életre és telt el görgô számokkal valamint tekergô gráfokkal.
- Mit? – kérdeztem. – Ennek semmi értelme.
Coypu undorral horkant fel és felsôbbrendûen szipogott. Ebben a sorrendben. Aztán megkocogtatta a gázösszetétel elemzô kijelzôjét. – Nyilvánvaló!
- Csak egy magához hasonló zseninek, professzor! Magyarázza el, kérem!
Megbántam, hogy megkérdeztem. Hosszan és unalmasan magyarázott. Gravitáció, légnyomás, oxigén feszesség, fény sebesség, ez még rendben volt. De túl sok volt az elektron forgásból, káosz szórásból, vízminôségbôl, szennycsatornából, fraktál töredékbôl és ilyenekbôl. Amikor az atmoszferikus összetevôk elemzésénél tartottunk, megállítottam.
- Mit mondott arról a valamiféle gázról?
Az elemzôskálára mutatott a kijelzôn. – Ez itt. Valami olyan összetevô, amivel még nem találkoztam, úgyhogy nem volt neve. Négyzetes nitoxnak kereszteltem. Mivel hasonlít kicsit a nitrát oxidra.
- Nevetôgáz?
- Pontosan. De négyzetre emelt élvezeti fokkal. Úgyhogy mindenki félig belôve közlekedik. Aztán, miután elhagyják a Mennyet, elvonási tüneteik lesznek, ahogy azt a rögzített interjúk is említik.
- Ez nem tetszik – mondta Angelina. – Függôséget okozhat, de Jimnek abból már épp elég van. Tud valamit tenni ellene?
- Természetesen! – tartott fel egy lila folyadékos fiolát. – Ez lerontja a hatásokat, ellenszer. Hajtsd fel az ujjad, diGriz!
Egy bôr alatti fecskendôt megtöltött, és belém töltötte belôle az ellenszert egyenesen a vérkeringésembe.
- Ez az egyetlen szükséges elôkészület. Kész vagy menni? – nyomott meg egy gombot és az áram körbeélesztette a teljes gépet.
- Ne olyan sietôsen! – mondtam hirtelen. – Egy kiadós ételre és alvásra van elôbb szükségem. Holnap reggel intézzük, szépen korán, hajnalban. Akkor megyek a Mennybe!
Aznap este kimentünk a városba elsô alkalommal hódolni a vakáció élvezetének. Angelina és én kéz a kézben míg Sybil mindkét ikret karon fogva; csodás kis este volt. A hang és fénybeállítás ismét változott, sarki fény jelent meg az égen és egy kétezer tagú zenekar játszott odalent az árokban. A kaja a legjobb. Az ital még annál is jobb. Ebben sajnos nekem nem lehetett részem, a reggel közeledte miatt a diétás viszkinél kellett maradnom.
Hajnalban Angelinát hagyván mosolyogva aludni kitipegtem a hálóból és elindultam a végzetemmel találkozni.
- Késtél! – mondta Coypu professzor katonásan. – Kezdesz meginogni?
- Kérem hagyja el a pépet, prof. Én készen vagyok, ha ön is.
- Nálad van az interuniverzális aktivátor?
- A cipôm sarkába ágyazva. Nem válunk el egymástól.
- Akkor sok szerencsét! – billentett át még pár kapcsolót és a gép baljósan zümmögött. – Az ajtó megvan.
Kinyitottam a garázsajtót és átlestem. Jól nézett ki. Szélesre tártam és beléptem.
Szép. Meleg, sárga nap sütött a kék égrôl, teljesen más volt, mint a duzzadt vörös a Pokolban. Egy kis fehér felhô úszott el vállmagasságban. Megböködtem az ujjammal és az elpattogott kellemes csilingelés kíséretében.
A táj békés volt, alacsony, hömpölygô dombokkal, melyeket rövid fû borított. Egy fás liget árnyékolt be a közelben valami kövezett útfélét. Odasétáltam és megböködtem a cipôorrommal. Valóban út volt, macskakövekkel kirakott. Kikanyarodott a látképbôl a fák után jobbra. Balra pedig átszelt egy völgyet és a dombok közé veszett. Merre menjek?
Távoli morajló mennydörgésféle hallatszott a dombok irányából. A kíváncsiság gyôzött, mint mindig. Arra mentem. A kíváncsiság gyorsan kifizetôdött, amint útkeresztezôdéshez értem mutatóujjas jelekkel. Érdeklôdôen közelítettem meg ôket.
- Három felé mehetek – mondtam a táblákat végigmérve. – Nyilvánvalóan a SZEMÉTTELEP irányából jövök, ami nem hangzik valami izgalmasnak, így nem fordulok vissza. De probléma, probléma! Hogy döntsek a Valhalla és a Paradicsom között?
A Paradicsom paradicsomian hangzott és Paraiso Aqui szép bolygóját juttatta eszembe. Amely valóban Paradicsommá vált miután engem elnöknek választottak. Halványan felsejlett a valláskutatásaimból, hogy a Valhallának valami köze van a hóhoz, fejszékhez és szarvas sisakokhoz. A Paradicsom sokkal jobban hangzott.
Aztán észrevettem egy kis papírdarabot a jelzôtábla rúdjára szögezve. Az állt rajta, hogy A PARADICSOM JAVÍTÁS MIATT ZÁRVA. Ami mint sejthetô, erôsen megkönnyítette a döntést.
Az út felkanyarodott a dombokra majd egy kis völgybe ért. A végénél egy magas, nyers faragású fal állt. Hatalmas fatörzsek álltak ki a földbôl még mindig háncsosan. Egy fém ajtó várt hivogatóan a fasor tetején. Hamisan. A kilincse nem mozdult. Nekifeszültem az ajtónak, de az erôsen ellenállt. Már éppen a Paradicsommal akartam próbálkozni, amikor észrevettem a táblát az ajtó felett.
SZERVIZ BEJÁRAT – állt rajta. Ami erôsen sejtette másik ajtó meglétét. Amit meg kellett találnom. Egy taposott ösvényt követtem a fûben a fal mellett amíg az befordult a saroknál.
- Na ez már igen! – mondtam ôszinte áhítattal.
Nem nézett ki szerviz bejáratnak, az biztos. Tömör aranyszerû pillérek tartottak egy ékszerborította timpanont a masszív arany ajtó fölött. A drágakövek belsô fénnyel izottak. Hirtelen láthatatlan kürtök szólaltak meg és ezt hangos hôsi zene követte. Erre a lelkesítô ritmusra lépdeltem a bejárat felé kíváncsian. Amikor közelebb értem láttam, hogy az ékszerekbôl ki van rakva egy számomra olvashatatlan üzenet. Talán mert valami ismeretlen nyelven íródott furcsa formájú betûkkel amelyek keresztezett pálcákra hasonlítottak. Nemcsak a felirat volt furcsa, de ismeretlen az ábécéje is legalábbis elôttem. A drágakövek fölött egy hatalmas arany fejszét keresztezett egy arany kalapács.
- Jól néz ki, nem? – kérdezte egy hang.
Felugrottam, megforultam és akcióra készen érkeztem le. A zene elnyomta a közeledés hangjait. De nem tûnt fenyegetônek az újonnan érkezett. Középkorú volt és köpcös, drága üzleti öltönyben fehér csipkés inggel és egy vérvörös nyakkendôvel; a lehetô legbarátságosabban mosolygott.
- Ugyanazért vagy itt, mint én? Nézd csak ezt a Valhallát!
- Persze – mondtam megnyugodva. És észrevettem, hogy ugyanaz a fejsze és kalapács szimbólum van arannyal a nyakkendôjébe hímezve mint a bejárat fölött lévô. – Valhalla, jövünk...
- Még nem! – mondta hirtelen a kezét felemelve. – Én a látványát akarom. Egy képet arról, hogy mit tartogat az élet utáni élet. Még az igazi lépésre nem vagyok egészen felkészülve...
A hangját elfojtotta a kürtök harsonája és egy kiadós dobszóló amint az arany ajtó felemelkedett. A zene elhalt és egy nôi hang üdvözölt minket.
- Üdvözöllek. Lépjetek be jó követôi a Dereglye Ligájának és Freya Élô Barátainak! Lépjetek be és nézzétek meg, ami egy napon örökre a tiétek lesz! Persze amennyiben hûségesen fizetitek a hûségtizedet. Ez a Valhalla! A mézsör terem a szivárvány végénél. Gyertek elôre és ne essetek el a kígyóban!
Micsoda kígyó volt! Vagy egy méter széles és mindkét irányban láthatáron túl folytatódott. Lassan tekergett és mi átléptünk fölötte.
- Uroboros! – mondta a társam. – Körbeéri a világot!
- Siessetek – mondta a láthatatlan kalauzunk -, mert nincs sok idôtök. Lelebbentem a fátylat, de csak röviden. Csupán az istenek különleges kegyessége teszi ezt lehetôvé. Thor mindig rámosolyog a Dereglye Ligájának harcosaira és Loki most távol van a Helben, úgyhogy Thor nagykegyûen engedélyezi a jelenlétet egy gyors betekintés erejéig, ami most következik. Úgyhogy nézzétek, lélegezzetek mélyet és élvezzétek, mert egy nap ez a tiétek lesz...
A fátyol fellebbent a sötét beltérrôl, ami lassan megvilágosodott. Én elôreléptem egy közelképért, de az orrom valami láthatatlan akadályba vertem. Az egészen a földig ért és ameddig fel tudtam nyúlni, éreztem. A társam az ujjaival kocogtatta.
- Az Örökkévalóság Fala – mondta. – Örülök, hogy itt van. Csak halottan haladhatsz át rajta.
- Nem valami haladó gondolat. Hû!
A felkiáltásom elakadt a feltáruló bizarr szín láttán a barikád túloldalán. Tûz lobogott egy jókora kô tûzhelyen és egy óriási lény egészben fôtt fölötte. Hosszú faasztaloknál sok nagydarab hosszúhajú alak jó hangulatban és kenyerek. Eszement zabálás és szlafálás. Hatalmas korsós italokat csaptak az asztalra, hogy végigmérjék majd felhajtsák a tartalmukat. Egy kézzel persze mert legtöbbjük másik keze óriásmadarak gôzölgô combját vagy más húsos csontját fogta. A hangjaik olyanok voltak, mint távoli visszhangok, üvöltöztek és káromkodtak. Néhányan énekeltek. Magas, szôke pincérnôk meglett farral és még meglettebb mellekkel osztották az ételt, italt. Alkalmanként éles sikoly vágott bele a maszkulin dübörgésbe amint a fenekekre ráfogtak; néha huppanás volt a gyors nôi válasz, néha pedig a korsót vágták a tivornyázók fejének. Ám a nagydarab hölgyek nevettek és sok viking szakállát megcibálták nem kis orgia elôjeleként. Sôt, egy kevésbé megvilágított, távolabbi asztalnál egy húsosabb pár már el is kezdte messzirôl ki-ki hallatszó kacarászással. Amely aztán elhalt a sötét visszaálltával.
- Hát nem fantasztikus! – lelkendezett a társam csillogó szemekkel.
- Egy vegetáriánusnak nem az – motyogtam de nem elég erôsen az öröme tönkretételéhez. – Azon tûnôdöm, ugyanahoz az egyházhoz tartozunk-e? – kérdeztem hízelegve.
Nem volt válasz, mivel ô már nem volt ott. A lehetôség elszalasztva; ki kellett volna belôle sajtolnom az információt ahelyett, hogy a Valhalla élvezeteire meredezem. Kisétáltam, de kint sem találtam, ô már visszament. Mögöttem becsapódott az ajtó és az izzó kövek megszûntek izzani.
A sónak vége volt, de mit tudtam meg?
- Sokat – biztosítottam magam. – De ez bizonyosan nem a Menny, ahogy Vivilia VonBurn leírta. A Valhalla olyan volt mint egy férfi elképzelése a kimenô a fiúkkal végtelenítetten-rôl. Ami annyit tesz, hogy több, mint egy Menny van a Mennyekben. Talán ô a másikat látta, a Paradicsomot. Ami annyit tesz, hogy meg kell néznem még ha zárva is van.
Ezzel a szilárd logikával sarkalltan mentem vissza a jelzôtáblákhoz, majd a Paradicsom felé fordultam az ösvényen. Az öles fákat és vaskos bozótot kerülgetett.
Megálltam amikor motorzúgás hangját hallottam. Jobb az óvatosság mint a bátorság alapon a földre vetettem magam és elôrekúsztam a bozótoson át.
Az utolsó bokrot széthúzva néztem elôre.