Fejezet: 13

Dupont õrnagy vörös arcú, szürke hajú ember volt ámulatosan kerek pocakkal. Mégis elég energikus, aki jól ismerete saját fegyverzetét és most átitatódott szenvedéllyel, hogy a megszállók hihetetlen fegyverét mûködtetheti. A tüzérhajó ex legénysége a figyelõkkel egyetemben mélyebb álomban volt, mint tervezte a fedélzet alatt míg én felismertem a visszalökésmentes ágyú mechanizmusát és elmagyaráztam az õrnagynak. Õ azonnal felfogta és felvillanyozottan élvezte. A szabálytalan ágyútöltetekkel, csõtöltéses egyenlõtlen lövésekkel, lassan égõ puskaporral való tapasztalatai után, valamint a mestersége megannyi betegségét követõen ez maga volt a megvilágosodás.
- Tölts, tüzelj, és tölts újra ugyanabba a tokba, csodás! És ez a kar nyitja ki tokot?
- Pontosan. Maradj távol ezektõl a szellõzõktõl, amikor tüzelsz, mivel a robbanás keltette gáz itt távozik, amely a visszaütést felfogja. Használd a nyitott célzókat, a távolság rövid. Úgy vélem nem kell szél miatt rátartani ilyen közelrõl, és alig lesz szórása a lövedékeknek. A tûzerõ sokkal nagyobb, mint amihez szokva vagy.
- Mondjál még! – kérlelt a sima fémet cirógatva.
Második lépés. A gróf gondoskodni fog róla, hogy a hajó feljebb jusson a folyón hajnalra és lehorgonyozzon a London híd töltésénél. Én arról gondoskodom, hogy a megegyezett idõpontban érjek a hídra. A tengeri kronométere akkora volt, mint egy káposzta, kézi munka rézbõl és acélból és hangosan kattogott. Ám a megbízhatóságáról biztosított és az atomikus órámhoz igazítottuk, amely ujjkörömnyi nagyságú egy évben egy másodpercnél kisebb eltéréssel. Ez volt az utolsó teendõ és indulásra emelkedtem, amikor õ kitette a kezét és én megragadtam azt.
- Örökké hálásak leszünk a segítségedért! – mondta. – Most remény van az emberek között és én osztom a lelkesedésüket.
- Nekem kéne megköszönnöm a segítséget, különösen a tény tudatában, hogy az én nyereségem számodra a legrosszabbat jelentheti.
Ezt a gondolatomat figyelmen kívül hagyta: bátor ember.
- A halállal nyerünk, ahogy azt elmagyaráztad. Egy világ anélkül a gazember nélkül elég nagy nyereség. Még akkor is, ha nem is lehetünk szemtanúi. Tedd a dolgod!
Tettem. Megpróbáltam elfelejteni, hogy világok, a civilizáció, minden ember a cselekedeteimtõl függött. Egy botlás, egy baleset, és máris annyi mindenkinek. Éppen ezért nem lehetnek balesetek. Ahogy a hegymászó nem néz le és nem gondol az alatta lévõ mélységre, kivertem a fejembõl a hibázás gondolatait és megpróbáltam valami viccel felvidítani magam. Egyetlen sem jutott eszembe, úgyogy arra koncentráltam, hogy megfizettetem Õt a cselekedeteiért, és ez eléggé feldobott. Az órámra néztem. Ideje volt indulni, úgyhogy vissza sem nézve indultam. Az utcák üresek voltak, minden jóember otthon volt az ágyában, és a lépteim visszhangzottak a sötét utca épületeirõl. Mögöttem a közelgõ hajnal elsõ szürkéje lépett az égre.
London tele van sötét sikátorokkal, amik ideális rejtekhelyek, én tehát meglapultam a London hídtól látótávolságnyira és figyeltem az elsõ elõtûnõ katonákat. Néhányan sorban meneteltek, mások lemaradoztak, és mindenki kimerültnek tûnt. Magam is ugyanúgy éreztem, úgyhogy szopogatni kezdtem egy stimulátor tablettát és fél szemmel az órámat néztem. Ideális esetben a hídon kell legyek mire a lövöldözés kezdetét veszi, elég messze a kaputól, hogy ne kapjak találatot, mégis elég közel ahhoz, hogy bejussak az ostrom keltette izgalom alatt. Elõnyös pozíciómból mértem a különbözõ csoportok átkelési idejét amíg jó becslésem nem lett. A számjegyek pörögtek az órámon és a megfelelõ pillanatban katonásan kihúztam a vállaimat és fessen kiléptem.
- Lortytort? – kérdezett egy hang, és felismertem, hogy tõlem. Annyira lefoglaltam magam az idõvel, hogy ostobán elfeledkeztem a tényrõl, hogy az Õ jövõördögei is át fognak a hídon haladni.
Intettem és gonosz grimaszt vágtam pedánsan menetelve. A szólító férfi zavarodottan nézett, majd utánam sietett. Az egyenruha alapján egyike voltam a csapatának, mégis ismeretlennek tûntem. Talán azt kérdezte, hogy mennek a dolgok a menedékben. Nem akartam vele beszélgetni, kiváltképp, mivel nem beszéltem a nyelvét. Siettem fájdalmas tudatában, hogy õ is siet utánam. Aztán felismertem, hogy jelenleg túl gyorsan haladok és pont idõben fogom elérni a kaput a szétlövésemhez.
Nem volt idõ szitkozódnom a figyelmetlenségem kapcsán – csupán azt kellett eldöntenem, miféle balhét akarok. A felrobbantásom jelenleg túl sok lett volna, láttam, hogy a fegyveres hajó pozícióban van és alakok vannak a fedélzetén. Csodás. Szinte már hallottam is a becsapódásokat. Én pedig közöttük. Meg kell állnom itt, a kijelölt helyen. Megálltam. Nehéz léptek koppantak mögöttem és egy kéz ragadta meg a vállam megpördítve engem.
- Lorijpu? – kiabálta, majd a elváltozott az arckifejezése, a szemei elkerekedtek, a szája kinyílt. – Blivit! – kiáltotta. Felismert, talán fényképrõl.
- Blivit a kulcsszó – mondtam és tûvel nyakon lõttem a tenyeremben lévõ pisztolyból. De ekkor egy újabb Blivit harsant fel és egy csapattársa tülekedett át a katonákon, akit szintén meg kellett lõnöm. Ez természetesen mindenkinek felkeltette az érdeklõdését a közelben, meghökkent kiáltozás kezdõdött és fegyveremelések. A híd kávájának háttal azon tûnõdtem, vajon le kell-e lõnöm a teljes francia sereget?
Nem kellett. Az elsõ töltet nem túl jól célzottan a lovassági fõtüzértõl a hidat nem egészen tíz méterre tõlem érte.
A robbanás figyelemre méltó volt, a levegõt pedig szétröppenõ acél és faldarabok töltötték el. Levetettem magam, ahogy a többiek is, néhányuk tartósan, és megragadtam az alkalmat, hogy minden közelebbi katonába tût tegyek, aki tanúja volt a korábbi lövöldözésnek.
A hajón Dupont kezdte uralni a fegyverét és a következõ lövés a városfalat érte. Kiabálás és rohangászás következett a hídon lévõk részérõl és én a legjobbakkal kiabáltam és kavarogtam élvezettel nézve ahogy a következõ lövedék sipítva átröppent a kapun és szétzúzta az õrházat odabent. Most már a nyüzsgés nagyja eltávolodott a kaputól, ahogy kellett, én pedig levetettem magam és hason kúsztam közelebb. A lövedékek a kapuba és köré érkeztek kielégítõ mérvû pusztítást végezve. Egy gyors pillantás az órámra informált arról, hogy már majdnem itt a blokád vége. A jelzés egy fallövés a hídtól távol. Ezután még néhány lövés következik az alkalmi célpontokra de a kapura több nem.
Jó száz méternyire csapódott be a lövedék a falon szép kis lyukat ütve bele. Lábra pattantam és szaladtam.
Mily csodás pusztítás! Roncsok és zúzott faldarabok mindenütt, porral és erõs robbanószer szagával telítve a levegõ. Ha voltak túlélõi a bombázásnak, már régen eltûntek. Átverekedtem magam a kõtörmeléken, lecsúsztam a túloldalon és bepördültem az elsõ sarkon. Az egyetlen szemtanúja ennek az óvatlan belépésnek egy pár volt a kapualjban, ruhájuk alapján angolok; elfordultak és elszaladtak, amint megláttak. A hídi komplikációm ellenére a terv kiválóan mûködött.
A ágyú a folyón ismét tüzelni kezdett.
Ez nem volt a tervem része. Egyáltalán nem. Valami rosszul ment. A lövések után a tettestársaknak vissza kellett volna vonulniuk a partra biztonságba húzódni. Ekkor két robbanás hallatszott majdnem egyidõben. Az ágyú nem lõhetett volna ilyen gyorsan.
Egy másik ágyú tüzelt.
Az utca, amin voltam, az Upper Thames Street párhuzamos volt a fallal. Elég messze voltam a hídtól, hogy a jelenlétem ne legyen összefüggésbe hozható az ottani akcióval - és egy létra vezetett fel a falra egy kilátó pódiumra. Most üres volt. A bölcsesség kellett volna diktálja a tervem folytatását. Csakhogy sok évet töltöttem el nem hallgatva arra a bizonyos hangra, és nem voltam kész most elkezdeni. Egy gyors körbekémlelés – senki sincs a láthatáron – és fel a létrán. Fentrõl tökéletesen ráláttam az akcióra.
Az õrnagy még mindig az ágyúját kezelte serényen lõve a másik tüzérhajót amely a folyón felfelé tartott teljes sebességgel. Az újonan érkezõt dolgát bár megnehezítette a mozgó platform, tapasztaltabb és pontosabb fegyverkezelõ volt. Egy lövedék már jókora lyukat ütött a szövetségesem hajójába, és szemtanúja lehettem, ahogy egy következõ a hajó közepét éri; a fegyver elnémult, a csöve a levegõben a tüzér pedig eltûnt. Egy alak rohant végig a dokkon majd ugrott rá a már ártalmatlan hajóra. Elõkerestem az elektronikus teleszkópom és a fedélzetre irányítottam tudván, hogy mit fogok látni, még mielõtt a szememhez tettem.
A gróf volt, aki a katonái segítségére sietett. Ám amint a fedélzetre ugrott, az õrnagy felemelkedett vérvörös arrcal és ismét megragadta az ágyút. Az kilendült a másik hajót célozva, majd a következõ lövéssel telibe találta.
Pontosan a vízvonalnál az ellenséges fegyver alatt. A fegyver szétesett, a hajó süllyedt. Amikor ismét visszanéztem az õrnagyra, láttam, hogy összeszerelte az ágyúját és a hidat lõtte, az azon lévõ ellenséges katonákkal. Mind õ, mind a gróf mosolyogtak. A tüzelés folytatódott, én pedig visszaereszkedtem a létrán.
Egyiküket sem okolhattam; pontosan tudták, mit tesznek. Visszalõttek az ellenségre, akit évek óta gyûlölnek, egy felsõbbrendû, pusztító fegyverrel. Mindketten ottmaradnak és tüzelnek, amíg le nem terítik õket. Talán így is akarták. Hogy ennek az áldozatnak legyen valami értelme, folytatnom kellett a dolgom.
Jól megtanultam a gróf térképét. A Duck’s Foot Lane mentén a Cannon Streetre, majd balra. Itt már voltak menekülõ civilek; katonák meneteltek párban az ellenkezõ irányba. Senki sem tulajdonított nekem figyelmet.
És ott volt elõttem az utca vége, a vaskos falak, a dóm fölöttem összetéveszthetetlenül Szent Pálé.
Egy másik út is végéhez ért. Végezetül találkozom Õvele.