Miután a kopterek eltûntek a láthatárról
úgy ástam, mint egy vakondok; kiföldeltem minden ruhámat
és a táskákat felsietve velük a part magas vízszint
vonala fölé. Felvettem a nadrágot és a cipõket
és gondosan zsebre tettem néhány kellékem.
Pár gyors vágás átalakította a hosszúujjú
egyenruhafölsõt rövidujjú sportruhává.
Ahogy ez a ruházat száradni kezdett elveszítette minden
hasonlóságát egy katonai hacukához, és
ez volt az egészben a legjobb. Mielõtt távoztam volna,
összekargattam és összehúztam a homokot, hogy eltûntessem
az ásás nyomait és bemértem a helyet pár
óriási sziklacsúcshoz képest, hogy majd
ismét megtalálhassam a helyet.
A szerencsém kitartott. Épp amikor felmásztam
az északi sávra egy bogárszerû, nyitott, nagykerekû
gép sietett felém. Felemeltem a hüvelykem univerzális
gszetussal és válaszként fékcsikorgás
érlezett. Most láttam, hogy motoros szörfdeszkák
álltak ki a hátuljából, és két
lebarnult fiatal férfi ül elöl, az enyémnél
is összevisszább öltözetben. Egyívású
divat, így talán maguk közül valónak vettek.
- Ember, te eláztál kommentált egyikük
amint bemásztam hátra.
- Ember, röpültem és beáztattam magam.
- Ki kell próbálni egyszer válaszolt a sofõr,
és a gép sietõsen útnak eredt.
Egy perc sem telt el és két hatalmas fekete kocsi
érkezett a szemközti oldalon villogókkal és üvöltõ
szirénákkal. Nagy betûkkel Policia volt festve az
oldalukra, és igen kevés lingvisztikai tudás kellett
a lefordításához. Új barátaim visszautasítva
egy kis frissitõt letettek Tihuánában, majd elszáguldottak.
Egy kinti asztalnál ültem egy jókora tequilával,
citrommal, sóval és felismertem, hogy megmenekültem
egy gondosan tervezett csapdából.
És milyen csapda volt! Nyilvánvalóvá
vált most, hogy volt idõm megállni és átgondolni.
Az a rengeteg dzsip és teherkocsi nem a semmibõl tûnt
elõ, és kétséges, hogy ekkora tûzerõ
ilyen gyorsan mozgósítható még ha meg is szólalt
a riasztó. Végigmentem a lépéseimen gondolatban,
és biztos voltam benne, hogy nem indítottam be semmiféle
riasztót.
Akkor hát hogy tudták, hogy mi fog történni?
Tudták, mivel valami idõszöcske olvasta az újságokat
az eseményt követõen, majd ismét visszaugrott
az idõben, hogy figyelmeztessen. Félig-meddig számítottam
is rá, hogy ez fog történni, de ez nem jelentette, hogy
élveznem is kellene. Lenyaltam a sót a hüvelykem tövérõl,
leküldtem a tequila nagyját és erõsen ráharaptam
a citromra. A kombináció csodálatos ízt adott,
majd savas pusztítást küldött le a torkomon.
Õ életben volt. Kipucoltam a szervezetét
ebbõl a vidám 1975-ös évbõl, de õ
nagyobb és súlyosabb komiszságokat követett el
egy másik korban. Az idõháború tovább
folyt. Õ és az õrültjei uralni akarták
a történelmet és minden idõt, és ez az
õrültség könnyedén sikerülhet, mivel
már eltûntették a teljes Különleges Alakulatot
a jövõben, az egyetlen törvénytisztelõ szervezetet,
amely legyõzhette volna õket. Jobban mondva a teljes Különleges
Alakulatot mínusz engem, mivel én visszazötyögtem
a múltba kitörölni a kitörlõket, hogy ezzel
visszaállítsam az Alakulatot valamint a jövõ
valószínûségét. Nagy feladat, melyet
99.9%-ban teljesítettem. Csupán a létszükségszerû
0,1% volt, ami további problémát okozott: a szörny,
aki elmenekült tõlem az idõcsigán, holott szépen
megszórtam a robbanótölteteimmel. Talán páncélozott
volt a bele. Legközelebb valami erõsebb kell. Egy atombomba
a reggelizõ tálcán vagy ilyesmi.
Munkára. Reméltem, hogy az idõcsiga felépíthetõ,
hogy visszarepítsen a jövõbe jobban szólva
elõrevigyen a jövõbe; a nyelvtan hagy maga után
kívánnivalót, amikor idõutazáshoz érünk.
Vissza/elõre Angelina karjaiba, a látványához.
Csak még nem most, mivel nem is léteztek. Az idõháború
trökkös és igen összezavaró tud lenni. Minden
idõ lehet még pontosabb. Igencsak örültem, hogy
nem kellett tudnom az elméletet, egyszerûen csak utaztattak
mások elõre-hátra, mint egy idõtekegolyót
a legnagyobb intezitású pusztítást vihetve
véghez az adott feladatban.
Nem volt nehéz kocsit szerezni és elõásni
a pénzt másnap reggel, bár néhány civilben
lévõ nézelõdõt szépen el kellett
altatnom a munkájuktól való eltérísésképp.
Visszacsempészni a pénzt az Egyesült Államokba
még egyszerûbb volt, és még délelõtt
a Whizzer Electronics Inc. irodájában voltam, San Diegóban.
Ez egy jókora, komplett laboratórium, csöpp elsõ
irodával és nem túl fényes portásokkal.
A lehetõ legjobban elõkészítettem a helyet
és most Coypu professzoron volt a folytatás sora.
- Érti, professzor? kérdeztem a kis fekete dobozhoz
beszélve, amin a neve állt. Minden készen áll!
ráztam meg a dobozt. Egy nap el kell majd mondja, hogy léteznek
az emlékei egy rögzítõben, úgy hogy maga
nem létezik, vagy nem fog létezni ebben a galaxisban, amiért
Neki volt hozzá pucája, hogy elpucolja az Alakulatot. Vagy
méginkább, el se árulja! Talán nem is akarom
tudni. Feltartottam a dobozt és hagytam, hogy körbenézzen.
- A legminõségibb cucc, ami lopott pénzzel
megvehetõ. Minden mostanáig létezett kutatási
eszköz, amire rá tudtam tenni a kezem. Mindenféle alkatrészek.
Nyersanyagkészlet. Katalógusok minden elektonikus, fizikai
és kémiai gyártótól. Egy vaskos bankszámla
megvásárolni, ami csak kell. Egy köteg aláírt
csekk, csak ki kell tölteni. Szépen rögzített nyelvleckék.
Utasítások, a történtek történelme,
a munkák. Át önnek, Prof, és csak kíméletesen
ezzel a testtel. Csupán ezünk van.
Mielõtt meggondolhattam volna magam hátradõltem
a díványon, nekiragasztottam a memóriadobozt a nyakam
szirtjének és bekapcsoltam a dobozt.
- Mi történik? kérdezte Coypu a gondolatvilágomba
csúszva.
- Sokminden. Maga az agygam, Coypu, úgyhogy semmi veszélyeztetés!
- Felettébb érdekes. Igen, ez tényleg a
te tested. Hadd mozdítsam a karod! Most ne állj ellent! Tényleg,
miért nem mész el kicsit, amíg megnézem, mi
folyik itt?
- Nem tudom, hogy szeretném-e?
- Nos, muszáj. Gyere, nyomlak!
- Nem! kiáltottam, de nem használt. Alaktalan feketeség
terített le és kicsavarodtam a láthatárról
a még vaskosabb sötétségbe elnyomva Coypu elektromosan
felnagyított memóriáitól...
az
idõ
olyan
lassan
megy
A fekete doboz a kezemben volt; a név Coypu durva, fehér
betûkkel állt az elején; az ujjaim a kapcsolón
voltak, az pedig kikapcsolt állapotban.
Az emlékezetem visszatért és mentálisan
tápászkodva szék után kutattam, hogy le tudjak
ülni, mígnem felfedeztem, hogy már ülök, úgyhogy
mégjobban nekifeszültem a széknek.
Távol voltam és valaki más irányította
a testemet. Most, hogy én voltam újra szolgálatban,
találtam néhány halovány emléket munkáról,
sok munkról, hosszú idõszakról, napokról,
talál hetekrõl. Égésnyomok és bõrkeményedések
voltak az ujjaimon és egy új karcolás a jobb kezem
hátán. Egy magnó recsegett életre - valószínûleg
idõzítés üzemelte be -, és Coypu professzor
beszélt hozzám.
- Elõször is ilyet többet ne csinálj. Ne
engedd az agyam rögzített képének, hogy a testedet
vezesse. Mivel emlékezhetek mindenre. Emlékezhetek rá,
hogy már nem létezem. Ez az agy-egy-dobozban minden, ami
valaha is lesz belõlem. Ha én kapcsolom ki a kapcsolót,
megszûnök létezni. Nem szabad többé bekapcsolni.
Talán nem is lesz. Ez öngyilkosság és nem vagyok
öngyilkos típus. Elég lehetetlen a kapcsolóhoz
érni. Azt hiszem, most már meg tudom tenni. Tudom, mi forog
kockán. Valami sokkal nagyobb, mint egy rögzített agy
álélete. Úgyhogy mindent megteszek a kikapcsoláshoz.
Kétlem, hogy másodszorra sikerülne. Ahogy mondtam, többé
ne tedd! Légy figyelmeztetve!
- Az vagyok, az vagyok motyogtam kikapcsolva a kazettát
egy ital után nyúlva. Coypu jó ember volt. A bár
tömve maradt, ahogy hagytam, és egy tripla malátaviszki
jégsziklákkal eltakarította egy részét
a gondolatzavaroknak. Leültem és ismét elindítottam
a kazettát.
- Munkára! Amint elkezdtem nyomozni, nyilvánvalóvá
vált miért választották ezek az idõbûnözõk
ezt az érát. Ez a társadalom épp csak berobbant
a tecnológia korába, ám az emberek gondolkodásilag
még a Sötét Korszakban élnek. Nacionalizmus,
merõ ostobaság, szennyezés, bûnözõk;
bolygón belüli háborúskodás, kergeség...
- Elég a leckébõl, Coypu, tovább a show-val!
- ...de nincs szükség ebbõl a tárgyból
leckére. Rövidre fogva azt mondom, hogy az idõcsigához
megvannak az alapanyagok. A szociális felállás pedig
lehetõvé teszi egy idõkontárság sikeres
leplezését. Elkészítettem az idõgépet,
meg van tekercselve és be van állítva. Ezen túlmenõen
készítettem egy idõfigyelõt amely bizonyossá
tette ennek az Õ nevû teremtménynek a pozícióját.
Kizárólag általa ismert okok miatt százhetven
évet utazott vissza. Csak sacc, de szerintem a teljes jelenlegi
ténykedése egy csapda. Kétséget kizáróan
neked. Általam nem ismert okból 1805 elõtt szállt
ki. Nem térhetsz vissza túl korai periódusra elkapni,
mivel a jelenlegi gépét készíti. Légy
óvatos, nagy erõkkel kell mûködjön. Megjelöltem
az irányítást, úgyhogy 1805 után öt
közül bármely évet választhatod, ami alatt
munkálkodnak. Egy London nevû városban. A választás
a tiéd. Sok szerencsét!
Lekapcsoltam a magnót és letörten újabb
italért mentem. Ez ám a lehetõség! Válasszam
ki magam az évet a saját felrobbantásomra. Röppenjek
vissza a tudomány elõtti múltba és párbajozzak
az õ talpnyalóival. Még ha nyernék is, mi lenne?
Ottrekedek egy életre, az idõbe ragadtan. Komor kilátás.
Mégis mennem kellett. A valóságban csupán az
illúziója volt meg a választásnak. Lenyomozott
az 1975-ös évben, és legközelebb igen jó
eséllyel el is pucolhat. Jobb lenne saját pályán.
Cö-cö. Ittam mégeggyet és az elsõ könyvért
nyúltam a hosszú polcon.
Coypu nem vesztegette az idejét. Azon felül, hogy jegyzékbe
vett minden gépet, kis könyvtárat hozott létre
a szóban forgó évekrõl, a tizenkilencedik század
nyitó évtizedérõl. London volt a célom,
és amint ezt felismertem, egy ember neve vált kiemelkedõ
fontosságúvá.
Bonaparte Napóleon. Elsõ Napóleon, Franciaország
és Európa nagyrészének uralkodója, szinte
az egész világé. Megalomániája ismerõsen
csengett, lévén alig különbözött az õ
ambíciójától. Ez nem volt véletlen,
lennie kellett összefüggésnek. Még nem tudtam mi
volt az, ám erõs volt a gyanúm, hogy hamarosan megtudom.
Addig olvastam az könyveket a periódusról, amíg
úgy nem éreztem, mindent tudtam. Az egyetlen pozitívum
az volt az egészben, hogy Angliában egy verzióját
beszélték annak a nyelvnek, mint Amerikában, így
nem volt szükség további agylyuggató nyelvleckékre
a memóriagrammal.
Természetesen kellett helyi ruha, de több mint elegendõ
illusztráció a korról mutatta, mire van szükség.
Ami azt illeti, egy színházi kellékes Hollywoodban
komplett ruhatárral látott el térdnadrágoktól
gombos dzsekikig, óriás galléroktól kalpagokig.
A kor stílusai igen bályosak, azonnal átváltottam
rájuk elrejtve számos szerszámom a terjengõs
ráncokban.
Mivel ugyanabba az idõbe fogok visszatérni az idõben,
mint amilyen idõben eltávoztam a jelen idõbõl,
megragadtam az idõt az elõkészületekhez. Ám
egy idõ után nem maradt több ürügy. Eljött
az idõ. A fegyvereim és szerszámaim beállítottak
és készek voltak; a reflexeim élesek; a morálom
alacsony. Mégis, amit meg kell tenni, azt meg kell tenni. Megjelentem
az elsõ irodában, a recepciós tátott szájjal
rágózva bámult rám a divatmagazinja mögül.
- Kipper kisasszony, állítson ki magának fizetési
csekket négy hétre munka helyett!
- Nincs velem megelégedve?
- A maga munkája volt minden vágyam. Csakhogy rossz
gazdálkodásnak köszönhetõen ez a cég
csõdbe ment. Külhonba távozom kijátszani a hitelezõimet.
- Jaj de kár!
- Köszönöm az együttérzését.
Most ha aláírhatnám azt a csekket...
Kezet ráztunk és kivezettem. A bérlet egy hónapra
elõre ki volt fizetve, és a háziúr nyugodtan
megtarthatja, ami itt marad. Ám az idõcsiga berendezését
egy megsemmisítõvel láttam el, amely azután
lép mûködésbe, hogy én leléptem.
Elég kontárkodás volt már ebben a korban, és
nem kívántam több embert behozni a játékba.
Szép kis meló volt belepaszíroznom magam az
ûrruhába a hacukákkal magamon; a levetett csizmákat
és a fölsõt a felszerelés maradékához
szíjaztam. Rendesen megrakottan támolyogtam oda az irányítóasztalhoz
és felkészültem egy utolsó döntésre.
Tudtam hová fogok érkezi és Coypu utasításait
követve napokkal korábbi koordinátákat állítottam
be. London ki volt zárva; amennyiben bármimódon megtalálnák
a felszerelésem, tudomásuk lenne az ottlétemrõl.
Földrajzilag távol akartam érkezni ahhoz, hogy ne lehessen
kiszúrni, ugyanakkor nem túlzottan, hogy ne kelljen szenvednem
a kor szállítóeszközeitõl. Amirõl
csak olvastam, mindentõl borzongtam. Úgyhogy a Thames völgyben
állapodtam meg Oxford közelében. A Chiltern ormai köztem
és London között lesznek és a szilárd szikla
elnyeli a radart, a Z sugarakat, vagy egyéb sugárzásdetektort.
Miután megérkeztem, Londonba eljuthatok vízen, mindössze
száz kilóméter a táv, és így
még mindig jobb mint a korszak rémes útjain.
Oda indultam, de volt valami egyéb is: erõsen meredtem
a szépen számozott tárcsákra, mintha azok mondani
tudnának valamit. Csendben voltak. Az idõzátony 1805-re
lett beállítva, nem érkezhettem korábban. 1805
maga egy csapdának tûnt; bizonyosan fel lesznek készülve,
várni fognak és riadóztatnak. Ezért késõbb
kellett érkeznem. Csakhogy nem sokkal késõbb, különben
véghez vihetik, ami gonoszság van a fejükben. Két
év tehát, nem túl elég, hogy elkészüljenek,
de talán elegendõ ahhoz, hogy csökkenjen az éberségük.
Mély levegõt vettem és a tárcsákat 1807-re
állítottam. Aztán megnyomtam az indítót.
Két perc mulva teljes erõre fog kapni. Ólmozott lábakkal
kavarodtam az idõcsiga zöld izzása felé és
megérintettem a rúdszerû végét.
Mint korábban, mist sem éreztem semmit; az engem körülvevõ
izzáson túlra nemigen láttam. A két perc inkább
tûnt két órának, bára az órám
szerint még több, mint tizenöt másodperc volt a
kilövésig. Ez alkalommal becsuktam a szemeimet emlékezve
az id?ugrás kiváltotta nem kellemes érzésekre,
így feszült voltam, ideges, és vak amikor a csiga eloldott
és visszalökött az idõben.
Baing! Nem volt élvezetes. Amint a csiga letekerõdött,
visszaparittyázott a múltba míg az energiáját
a jövõbe lõtte. Izgalmas koncepció, amely a legkevésbé
sem izgatott. Valami okból ez az út még jobban fölköpülte
a beleimet mint az elõzõ, és igen lefoglalt a magam
gyõzködése arról, hogy az ûrruhán
belüli forgolódás nem jó dolog. Amint ezt benyaltam,
felismertem, hogy a zuhanás érzetét az okozza, hogy
zuhanok, úgyhogy felcsaptam a szemeimet látni, ahogy a viharos
esõ verdes. És alig kivehetõen, de közel alattam
átázott mezõk no meg élesnek tûnõ
fák siettek felém.
A gravitációernyõ csuklóirányítója
után való kétségbeesett tapogatást követõen
sikerült teljes erõre kapcsolnom; a pántok ropogtak
és recsegtek a hirtelen lassulástól. Magam is recsegtem
és ropogtam miközben a szíjak mintha a csontjaimig vágtak
volna, és a maradékkal is könnyen végeznek. Õszintén
arra számítottam, hogy a karjaim leszakadnak, a lábaim
elröppennek ahogy keresztülzuhantam egy várakozó
fa ágain: nekicsapódva egy nagyobb ágdarabnak, majd
a földre estem. Természetesen a gravitácós ernyõ
még mindig teljes emelésen volt, így amint felfogta
az esésem a füves lejtõ, azonnal emelkedtem is vissza
szerencsésen másodjára is eltalálva az ágat
felfelé kilõttem a koronából gallyakat és
leveleket szórva szét. Ismét az irányítás
után kutattam és igyekeztem ez alkalommal jobban manõverezni.
Leereszkedtem most már a fa mellé és átázott
tollként esve a fûre és fekve maradtam egy darabig.
- Csodálatos landolás, Jim! nyögtem törött
csontok után tapogatva magamat. A cirkuszban lenne a helyed.
Tépett voltam, de ép ismertem fel miután
egy fájdalomcsillapító kitisztította a fejemet
és elbénította az idegvégzõdéseimet.
Körbekémleltem az alábbhagyó esõben, de
senkit sem láttam, nyomát sem emberi benépesítettségnek.
A szomszédos mezõn néhány tehén legelt,
nem zavartatva drámai feltûnésemtõl. Megérkeztem.
- Munkára! utasítottam magam és elkeztem
kicsomagolni magam a nagy fa menedékében. Az elsõ,
amit levettem egy összecsukahtó tartály volt, amelyet
a zsenialitásom készített. Kinyílt és
átváltozott a kornak megfelelõ bársonyos bõr
ládává. Minden egyéb - beleértve a gravitációs
ernyõt is elfért benne. Amikorra megtöltöttem
és bezártam, az esõ elállt és gyenge
napsugár küzdött rajta, hogy átjusson a felhõkön.
Minimum a délután dereka saccoltam a nap magasságából.
Elég idõ az éjszaka leszálltára menedéket
érni. De merre? A keréknyomos ösvény a tehenek
mezején kell valahová vigyen, így elindultam a lejtõn
lefelé átmászva a kõkerítésen.
A tehenek kerek szemeket meresztettek rám, de egyebet nem tettek.
Hatalmas állatok voltak, amilyeneket csak fényképrõl
ismerhettem és próbáltam visszaemlékezni arra,
amit az agresszivitásukról hallottam. Úgy tûnt,
ezek a bestiák sem emlékeznek rá, vagy egyszerûen
nem törõdtek velem míg én az ösvényen
haladva a ládával a vállamon szembesülni készültem
a világgal.
Az ösvény egy lépcsõs átjáróhoz
vitt, az országúton. Elég jó. Átmásztam
és azon tûnõdtem, milyen irányba haladjak amikor
egy paraszt szállítóeszköz tudatta jelenlétét
nyikorgással és porfelhõvel, amit gyenge szél
kapott fel. Hamarosan látóhatárra csattogott a kétkerekû
fa õslelet, melyet egy különösen csontos ló
húzott és a rakományáról késõbb
megállapítottam, hogy trágya, természetes tápsó,
amit sokra tartanak a jó terméshozam elõsegítése
miatt, és mert létszükségletszerû puskapor-összetevõ.
A szerkezet mûködtetõje egy szürke paraszt volt
aki kivehetetlen ruhákban utazott elöl az emelvényen.
Az útra léptem és feltartottam a kezem. Számos
szíját megrántotta, ami a húzó bestiát
vezérelte és recsegve megálltak. Lenézett rám
üres rágóizmait õrölve a rég eltûnt
fogakra emlékezve majd felemelt kézzel megdörzsölte
a homlokát. Olvastam errõl a ritusról, amely kifejezte
az alacsonyabb osztály és a felsõbb osztályok
viszonyát, és éreztem, hogy a kosztümöm
jól választottam.
- Oxfordba megyek, jóember mondtam.
- He? válaszolta egyik szutykos kezét kúpossá
formálva a füle mögött.
- Oxford! kiáltottam.
- Ja, Oxford bólintott boldog beleegyezéssel.
Arra van a! mutatott vissza a válla fölött.
- Arra megyek. Elviszel?
- É arra mék mutatott elõre. Elõvettem
egy arany érmét a tárcámból, amit egy
öreg érmekereskedõtõl vettem, és többet
ért egymagában, mint amit õ talán egész
életében összesen látott; feltartottam. A szemei
elkerekedtek és a rágóizmai szépen egymásnak
csattantak.
- Mék é a Oxfordba!
Minél kevesebb hangzik el errõl a fuvaról,
annál jobb. Amíg ez a rugózatlan trágyakocsi
anatómiám ülõ részét kínozta,
a rakomány a szaglásomat támadta. Ám legalább
jó irányba haladtunk. A sofõröm kivehetetlenül
kotkodácsolt és motyogott magában, a potya aranytól
vadvidáman ösztökélve az õsgebét
csúcstántorgásra. A nap átütött ahogy
kiértünk az erdõbõl, és elõttünk
a szürke egyetemi tornyok, sápadtan álltak a sötétebb
felhõpalák alatt. Tényleg megkapó volt. Mialatt
csodáltam, a kocsi megállt.
- Oxford mutatott a sofõ piszkos ujjal. Magdála
hídja.
Lemásztam és megnyomkodtam a fájó sonkáimat
a folyón enyhén ívelõ hidat nézve. Nagyot
huppant a ládám, amikor magam mellé ejtettem. Tiltakozni
akartam, de a szállítóm már meglódult
és visszaindult az úton. Mivel sem az nem lett volna jó
ha a kocsiján hajtok be a városba, sem ha õ visz be,
nem ellenkeztem. Azért valamit mondhatott volna. Valami viszlátfélét.
Nem igazán számított. Vállamra vettem a ládát
és lépdelni kezdtem színlelve, hogy nem vettem észre
a viskónál álló kék egyenruhás
katonát a híd végénél. Valami hosszú,
puskaporos fegyvert fogott amelynek a végén mintha éles
penge lett volna. Õ viszont elég jól látott
és leengedte az eszközt hogy elzárja az utam és
sötétszakállú arcát az enyémhez
nyomta.
- Keszket vúléjfú? kérdezett
valami ilyesmit. Lehetetlen volt megérteni, biztos városi
dialektus, mivel nem volt problémám az idehozó parasztot
megérteni.
- Megismételnéd? kérdeztem a legbarátságosabb
módon.
- Koshún ongléj - morgott és felkapva
a fegyvere fa tusát hogy gyomorszájon találjon.
Ez nem volt szép tõle; kimutatva nemtetszésem
félreléptem, hogy suhintása eltévesszen és
szívessége viszonzásaképp könyökkel
én vertem gyomorszájon. Lévén meghajolt az
elém táruló célpontra, a tarkójára
vágtam. Mivel öntudatlan volt, elvettem a fegyverét,
hogy ne süljön el, amikor elesik.
Mindez a lehetõ legrövidebb idõ alatt történt,
és tudatában voltam az elhaladó polgárok elkerekedett
tekintetének, csakúgy mint az ádáz másik
katonáénak, aki a másik roskatag épületnél
állva emelte rám a fegyverét. Ez egyértelmûen
nem egy csendes belépõ a városba, de most már
be kellett fejeznem, amit elkezdtem.
Ésszel él az ember. Elõrevetõdtem, ami
lehetõvé tette a ládám letételét
és egyben elkerültem a lövést is: egy robbanást
követõen egy lángnyelv húzott el a fejem mellett.
Aztán a saját fegyverem tusa emelkedett fel és kapta
állon legújabb ellenfelem, aki szépen lefeküdt
ahogy lekísértem. Ha mások is lennének odabent,
legjobb zárt helyen tenni leõket.
Természetesen voltak más katonák, szép
számban, és a közelebbiekrõl gondoskodva némi
belharc után kibiztosítottam egy altatógáz
gránátot, hogy elcsitítsam a többieket. Ezt kellett
tennem de nem szívesen tettem. Szemem az ajtón tartva gyorsan
áttapogattam a ruhákat és bordán rúgdostam
azokat, akik a gáztól estek össze, hogy úgy tûnjön,
valamiféle erõszak következtében dõltek
el.
Most hogy jutok ki ebbõl? Gyorsan volt a legjobb válasz,
mivel a polgárok már riadóztathattak mostanra. Ám
amikor a bejárathoz értem, láthattam, hogy a sétálók
közelebb húzódtak megpróbálva kivenni,
mi történt. Kiléptemkor mosolyogtak és vidáman
kiáltoztak, és egyikük hozzám szólt hangosan:
- Éljen õlordsága! Nézzétek mit
tett a franciáival!
Vidám kiáltások csengtek, míg én
meredten bámultam. Valami nagyon rosszul ment. Aztán felismertem,
mi zavart amióta elõször pillantottam meg a kollégákat.
A zászló büszkén lobogott a legközelebbi
tornyon. Hol voltak anglia keresztes keresztjei? Ez a francia trikolor!