Amikor a Kis Menny Elsõ Bankjának fõbejáratához
értem, az érzékelte a jelenlétem, és
feltárult automatikus üdvözlettel. Fürgén
léptem be, majd megtorpantam. Éppen akkorát léptem,
hogy az ajtó ne tudjon becsukódni mögöttem. Elõvettem
a tollam, és hirtelen megfordultam, mielõtt az ajtó
teljesen bezárult volna. Korábban a bankban járva
lemértem a mechanikus reflex-idõt, így tisztában
voltam azzal, hogy pontosan 1,67 másodperc áll a rendelkezésemre.
Éppen elég.
A toll erõteljesen megdolgoztatta az ajtót, ami addig
zümmögött tehetetlenül, amíg valami a mechanikájában
szikrázó reccsenéssel tönkre nem ment.
- A bank tulajdonának rongálása bûntény.
Le van tartóztatva!
A bank robot-õre monológjában kinyújtotta
hosszú, vaskos kezét hogy feltartóztasson a rendõrség
megérkeztéig.
- Majd máskor, te nyikorgó szemetesvödör!
- vicsorogtam, és mellbe szúrtam egy nagyfeszültségû
vezetékkel. A fémek érintkezése vagy 300 voltot
és sok-sok ampert hozott össze. Éppen eleget ahhoz,
hogy az egy tonnás monstrum minden figyelmét lekösse.
Teljes zárlat keletkezett. Füst csapott elõ, a test
pedig kielégítõ csattanással hanyatlott meg
- mögöttem, mivel addigra eljutottam a pénzszámláló
ablakához, aki egy öreg nõ volt.
Elõkaptam mordályomat a táskámból
és a nõ felé mutatva elhadartam mondókámat.
- Pénzt vagy életet, hölgyem! Tegye szépen
tele a tasakom!
Hatásos voltam, bár kicsit csuklott a hangom, s az
utolsó szavak nyikorgássá szelídültek.
A pénztáros pofátlanul vigyorgott.
- Haza, kölköm! En nem a...
Meghúztam a ravaszt, 75-ös lövedékek húztak
el a füle mellett porfelhõt víve magukkal. Nem sérült
meg, bár ennek nem volt sok híja. Szemei felugrottak, az
örökkévalóság békés tekintetével
csúszott le székérõl.
Jimmy diGriznek nem lehet azt mondani, hogy „nem!” Rövid ugrást
követõen a pulton túl teremtem, ingázó
pisztolyommal hipnotizáltam a maradék szeppenetet.
- Lépjetek hátra - mindenki! Gyorsan! Nem akarok túlbuzgó,
csendes riasztó után kapkodó nyuszikat! Ez az! Te
zsírgombóc! - intettem a kövér pénztárosnak,
aki régebben mindig átnézett rajtam. Most merõ
figyelem volt. - Töltsd tele ezt a tasit pénzkötegekkel,
nagy címletekkel, és azonnal!
Megtette. Megizzadt sietségében a tõle telhetõ
leggyorsabbat adva. Az ügyfelek és a személyzet tagjai
különös pózokat vettek fel bénult félelmükben.
A menedzser irodájának ajtaja zárva maradt, ami alapján
a menedzser valószínûleg nem dolgozott aznap. Pufi
feltöltötte a tasit bankókkal, és felém
nyújtotta. A rendõrség még nem jelent meg.
Jó alkalom kínálkozott a lelépésre.
Motyogtam valamit amirõl reméltem, hogy kellõképp
trágár és az egyik zsákra mutattam, amely pénzérmékkel
volt tele.
- Ürítsd ki onnan az aprót és töltsd
bele azt is! - utasítottam fitymálóan dörmögve.
Körültekintõen engedelmeskedett és a táskát
hamar megtömte. A rendõrségnek még mindig nem
volt semmi jele. Lehetséges, hogy a bárgyú péznintézetesek
egyike sem nyomta meg a csendes riasztót? Lehetséges. Drasztikus
intézkedéseket kell foganatosítani.
Egy újabb pénzes táskát emeltem fel.
- Ezt is tömd meg! - parancsoltam a figura felé lendítve.
Közben sikerült elérnem a riasztót a könyökömmel.
Vannak olyan napok, amikor mindent egyedül kell csinálnod.
Ez kívánt hatást váltott ki. Amikorra
a harmadik táska megtelt és az ajtó felé támolyogtam
a szajréval, megjelentek a rendõrök. Az egyik kocsi
sikeresen nekiment egy másiknak; a rendõrriasztások
elég ritkák errefelé, ám végül
mégiscsak rendezték soraikat és felsorakoztak odakint
kibiztosított fegyverekkel.
- Ne lõjenek! - nyikorogtam. Valós félelemmel,
mivel nem álltak jól a dolgok. Az ablakon túlról
nem hallhattak, csak láthattak. - Ez cumi! - mondtam hangosan. -
Ide nézzetek!
A pisztolyom csövét a halántékomnak nyomtam
és meghúztam a ravaszt. Kielégítõ mennyiségû
füst áradt a füst generátorból és
a csattanás éppen elég volt ahhoz, hogy csöngeni
kezdjen a fülem. A pult mögé ejtettem magam, távol
a rémült tekintetektõl. Legalább lövöldözés
már nem lesz. Türelmesen vártam, amíg kiáltoztak
és szitkozódtak, majd végezetül betörték
az ajtót.
Ez az egész zavarosnak tûnhet neked, és ha így
van, nem hibáztatlak. Egy dolog kirabolni egy bankot és egy
másik úgy tenni azt, hogy biztosan elkapjanak. Miért,
kérdezheted, mi ez a bolondság?
Boldogan elárulom. Hogy megértsd a motívumaimat,
meg kell értened, milyen az élet ezen a bolygón, milyen
volt az én életem. Hadd meséljem el.
A Kis Mennyet pár ezer évvel ezelõtt alapította
valami egzotikus vallásos kultusz, ami szerencsére már
teljesen kiveszett. Egy másik bolygóról érkeztek;
egyesek szerint a Koszról vagy a Földrõl, ami rémhírek
alapján az emberiség bölcsõje, de én ezt
kétlem. Bárhogy történt is, a dolgok nem alakultak
jól. Talán a végtelen sok munka tett be nekik, mert
akkoriban bizonyosan nem volt piknik-világ. Erre az isis tanárok
gyakran emlékeztetnek is minket, különösen a jelen
elkényeztetett ifjúsága kapcsán. Mi pedig meg
tudjuk állni, hogy nem áruljuk el nekik, õk ugyanúgy
el vannak kényeztetve, mivel bizonyos, hogy semmi sem változott
itt az elmúlt párezer évben.
Kezdetben persze nehéz lehetett. Minden növény
színtiszta méreg volt az emberi anyagcserének, és
el kellett õket takarítani, hogy ehetõ terményeket
ültethessenek. Az eredeti állatvilág is éppen
annyira volt mérgezõ, az ehhez tartozó fogazattal
és karmokkal. Így hát a hagyományos teheneknek
és birkáknak megrázóan rövid életkilátásai
voltak. A körültekintõ génmalipuláció
megtette a hatását, és ideküldték az elsõ
disznósünöket. Képzelj el, ha tudod - és
termékeny képzelõerõre lesz szükséged
- egy egy tonnás dühödt disznósünt hegyes
tüskékkel, és próbálj lelkesedni. Ez önmagában
is elég rossz, de képzelj el egy tarajos sül szerû
teremtményt hosszú szárnytollakkal. Furcsamód
a terv bevált; azóta a farmok nagy számú disznósünt
tenyésztettek, és a dolog mûködött. De a
Kis Menny Disznósün Sonka Füstölõ galaxis
szerte ismertté vált.
Ne aggódj, a galaxis nem siet az efféle disznólyuk
bolygóra. Itt nõttem fel, én csak tudom. Ez egy olyan
unalmas hely, ahol még a tarajos sülök is elaludnának.
A vicc az, hogy úgy látszik, ezt egyedül én
veszem észre. Mindenki csodabogárnak néz. Anyám
mindig is úgy vélte, hogy ezzel csak a magam fájdalmát
fokozom, és a népi babonának megfelelõen gyógyírként
disznósün szárnyakat égetett a hálószobámban.
Apám attól tartott, hogy ez az elmebaj elõjele, és
évente egyszer elvonszolt orvoshoz. A doktor nem talált semmi
rosszat, és én elõálltam azzal a teóriával,
hogy az elsõ telepesek tulajdonságai ütköztek ki
rajtam, az örök vesztes mendelián hülyeségemmel.
Ez volt a helyzet sok évvel ezelõtt. Nem voltam kitéve
a szülõi zaklatásnak, mióta apa kihajított
a házból tizenöt évesen. Azt követõen
történt ez, hogy egy éjjel átkutatta a zsebeimet
és ráébredt, hogy több pénzem van, mint
neki. Anya nagyon is egyetértett vele, még az ajtót
is õ nyitotta ki. Úgy vélem örültek annak,
hogy utoljára látnak. Biztos, hogy túl irritáló
voltam a nyamvadt kis létükre nézve.
Mi a véleményed? Szerintem néha iszonyú
magánnyal jár a kitaszítottság. Persze nem
gondolom, hogy mást választhattam volna. Megvannak a problémái
- de a problémákhoz megoldások tartoznak.
Például az egyik, amit benyaltam, hogy folyton elvertek
a nagyobb kölkök. Ez azzal kezdõdött, hogy bekerültem
az iskolába. Elkövettem azt a hibát, hogy tudtukra hoztam,
okosabb vagyok náluk. Puff, fekete szem. Az iskolai terroristák
nagyon élvezték, hogy idõrõl idõre elkalapálhatnak.
A büntetésemnek csak azzal tudtam véget vetni, hogy
megvesztegetéssel rávettem egy egyetemi fizikus tanárt,
hogy leckéket adjon fegyvertelen küzdelembõl. Kivártam
amíg elég gyakorlatot szerzek, mielõtt visszaütöttem.
Akkor aztán kifektettem azokat, akiknek engem kellett volna kifektetni,
majd egyesével nekiláttam a maradék három gengszternek.
Mondhatom, innentõl minden kisebb kölyök a barátom
volt, és abba sem hagyták emlegetni, milyen jó volt
látni engem ahogy a hat legkeményebb bicskást kikergettem
az épületbõl. Mint említettem, a problémákból
lesznek a megoldások - nem is említve az élvezetet.
És hogy honnan szedtem a kenõpénzt? Hát
mondhatom, nem apától. Heti három bankó volt
a keretem, elegendõ például két Lihegtetõ
fizzre és egy kisebb Dugulj-el csokoládé szeletre.
A szükség és nem a kapzsiság adta nekem az elsõ
gazdasági leckéket. Végy olcsón, adj el jól
és tartsd meg a profitot magadnak.
Persze nem volt mit vennem tõke hiányában,
így bevezettem, hogy az alap árukért egyáltalán
nem fizetek. Minden kölök lop. Átesnek ezen a fázison
és általában kiverik belõlük a hajlamot
amikor megcsípik õket. Láttam a boldogtalan és
könnyes eredményét az elbukásnak, és úgy
döntöttem, terepszemlét tartok az áruházban,
megfigyelve az idõzítéseket és mozgásokat,
mielõtt a karrieremet egy csinos bûnténnyel útnak
indítottam.
Elõször is maradj távol a kiskereskedõktõl.
Õk ismerik az árukészletüket, és erõs
érdekük fûzõdik annak épségben tartásához.
A multiknál vásárolj. Akkor már csak az áruházi
detektívekre és a riasztókra kell vigyáznod.
Azzal, hogy tanulmányozod a mûködésüket,
technikákat dolgozol ki a kijátszásukra.
Az egyik legkorábbi és legprimitívebb technikámat
- elpirulok fellebbentve egyszerûségét - könyvcsapdának
hívtam. Egy dobozt konstruáltam, ami pontosan úgy
nézett ki, mint egy könyv. Volt az alján egy rugóval
ellátott zsanér. Csak rá kellett nyomnom egy gyanútlan
Dugulj-el csokira ahhoz, hogy az eltûnjön. Nyers de mûködõ
eszköz volt, amit jó sokáig használtam. Éppen
le akartam cserélni fejlettebb technikára, amikor rájöttem,
hogyan végezhetnék vele a legpozitívabb értelemben.
El akartam intézni Büdöskét.
Bedford Smillingham volt a neve, de mi csak Büdöskének
hívtuk. Ahogyan egyesek táncosnak vagy festõnek születnek,
mások kevésbé jelentõs feladatokra. Büdöske
bûzleni született. Az egyetlen élvezetet az jelentette
számára, hogy rothadt az iskolatársai orra elõtt.
Fgyelt, lapult és bûzlött. Egyetlen diákcsíny
sem volt elég kicsi ahhoz, hogy ne tegyen jelentést róla
a felügyelõknél. Szerették is õt ezért
- ami sokat elárul a tanárainkról. Senkit sem lehetett
elverni büntetlenül. Mindig hittek a szavának, és
verekedõk szenvedték el a büntetést.
Büdöskétõl elkaptam valami betegséget,
már elfelejtettem mit, de ez épp elég volt ahhoz,
hogy sötét és hosszadalmas tervet eszeljek ki. A hencegés
olyan dolog, amit minden fiú élvez, és én elõkelõ
helyen álltam a könyvforma csokoládégyûjtõmnek
köszönhetõen, ami lenyûgözte a csoportomat.
Hûztek meg háztak, és volt néhány ú
és azta is amikor kiosztottam egy kevés ingyen szajrét
a legutóbbi zsákmányból. Nem csak ez lendített
a helyzetemen, de arra is figyeltem, hogy olyan helyen demózzak,
ahol Büdöske kagylózhatott. Mintha tegnap lett volna és
még most is felmelegít az emléke.
- Nemcsak hogy mûködik, de azt is megmutatom, hogy! Gyertek
velem Ming Multi Áruházába!
- Mehetünk mi is, Jimmy, tényleg mehetünk?
- Jöhettek. De nem csoportosan. Egyszerre csak páran,
és olyan helyre kell állni, ahonnan jól látszik
a Dugulj-el polc. Délután háromra gyertek, és
akkor aztán nézhettek!
Valami sokkal jobbat, mint amit el tudtak képzelni. Elbocsátottam
õket és figyeltem a Diri irodáját. Ahogy Büdöske
belépett, lesiettem és feltörtem az öltözõszekrényét.
Elbûvölõen csináltam. Büszkén,
mivek ez volt az elsõ bûntény, amibe másokat
is bevontam. Gyanútlanul persze. A kijelölt idõben a
Ming csokis polcánál álltam keményen megdolgozva
a bérencek figyelmének elkerülésével,
akik ugyanilyen keményen munkálkodtak azon hogy leplezzék:
engem figyelnek. Nyugis mozdulatokkal a csokikra tettem a könyvet
és lehajoltam megkötni a cipõfûzõm.
- Elkaptalak! - kiáltotta egy termetesebb megragadva a kabátom
gallérját. - Megvagy! - károgta egy másik felkapva
a könyvet.
- Mit csinálnak? - krákogtam, mivel erõsen
húzódott a kabátom a torkom körül ahogy
lógtam rajta. - Tolvajok! Adják vissza a történelem
könyvem, amit anyám vásárolt a disznósün
tollakból szõtt lábtörlõkkel keresett
pénzén!
- A könyvet? - mosolygott a smasszer. - Ismerjük mi ezt
a könyvet. - Megragadta a végét és húzni
kezdte. Kinyílott és az arckifejezése a pergõ
lapok láttán mindig kedves emlék marad.
- Engem felültettek! - nyikorogtam és kigombolva a kabátom
kiszabadultam a fájós torkomat dörzsölgetve. -
Felültetett egy bûnözõ, aki azzal hencegett, hogy
megmutatja a csokilopó technikáját! Ott áll,
a Büdöske nevû. Kapják el, mielõtt elszalad!
Büdöske csak hápogni tudott mielõtt szorosan
rákulcsolódtak a kezek. Az iskolakönyvei a padlóra
estek és a könyvutánzat felnyílott szétszórva
Dugulj-el csokoládé tartalmát a padlón.
Gyönyörû volt. Könnyek, vádaskodások,
kiabálás. Egyben tökéletes elterelõ hadmûvelet.
Ugyanis ez volt az elsõ nap, hogy a kettes számú Dugulj-el
elnyelõt teszteltem. Keményen dolgoztam ezen a szerkezeten,
ami egy halk szippantó köré épült az ujjamba
bújtatott csõvel. A csõ végét a csokikhoz
tartottam és zipp! Az elsõ szelet már el is tûnt.
A nadrágomban kötött ki, jobban mondva annak a rejtélyes
kezeslábasban, amit iskolai egyenruhaként kellett hordanunk.
Ez a ruha kiöblösödött és erõs pánt
fogta össze a térdnél. A csokiszelet biztosan pottyant
bele, amit egy másik követett és még egy.
Csakhogy nem tudtam kikapcsolni a gépet. Hála az égnek,
Büdöske tovább kiáltozott és hadakozott.
Minden szem õt figyelte, és nem engem, amíg én
a kapcsolóval küzdöttem. Közben a pumpa további
Dugulj-eleket szipkázott az ujjamon át a nadrágomba.
Végül mégiscsak kikapcsoltam, de ha valaki vette volna
a fáradságot, hogy felém nézzen, az üres
polc miértje és a felpuffadt nadrágom némi
gyanakvást válthatott volna ki. Szerencsére
senki sem vette. Kisétáltam körkörös lábmozdulatokkal
amilyen sebesen csak tudtam. Mint említettem az emlékét
örökkön dédelgetem.
Ami persze nem magyarázza meg, hogy miért hoztam meg
ma, a szülinapomon azt a döntést, hogy bankot fogok rabolni.
És elfogatom magam.
A rendõrség végül betörve az ajtót
berajzott. Feltartottam a kezeim a fejem fölé, és felkészültem
arra, hogy meleg mosollyal üdvözöljem õket.
A szülinap volt az ok. A tizenhetedik szülinapom. Betölteni
a tizenhetedik életévet itt a Kis Mennyen jelentõs
esemény a fiatal életében.