Jó adag viszkit töltöttem a jégre, méregettem,
majd utánalocsoltam még. Ám amint felemeltem a poharat
és élvezettel kortyolni kezdtem, felemelt tekintetem az órára
tévedt a bár mögötti falon.
Még csak reggel tíz volt.
- Ejnye, ejnye Jim, minden reggel kicsit korábban kezded
– morogtam magamban. No és? Az én májam, nem? Felhörpintettem
az egészet mire a házi számítógép
szólalt meg gazdag, mûvelt és talán gúnyosan?
- Valaki a fôbejárat felé közelít,
uram!
- Nagyszerû! Talán a piabolti szállítmány?
– csöpögtek ájtatosan a számból a hangok,
de a kompjúterek immunisak a szarkazmusra.
- Nyilvánvalóan nem, uram, lévén a Garry
Grog és Fûszerbolt a szállítócsövet
használja. A közelítô személyt Rowena Viniculturaként
azonosítottam. Az ugrókocsiját az elsô mezôre
parkolta és éppen kiszáll.
A morálom mutálni kezdett ahogy a név nekiverôdött
a füldobjaimnak. Lussouso minden szépsége közt
talán Rowena volt az elsô és a legunalmasabb. Le kellett
lépnem – esetleg öngyilkosságot elkövetnem – mielôtt
belépett. Már a ház vége felé tartottam
hogy talán a medencébe fojtsam magam amikor a házirobot
fémhangja akasztott meg haladtomban.
- Úgy tûnik, Vinicultura arra a lábtörlôre
esett, amely hat nyelven üdvözöl.
- Hogy érted, hogy esett?
- Úgy vélem ez a helyes kifejezés. A szemeit
lehúnyta és a teste elernyedt. Aztán lassan leereszkedett
a talaj felé. Jelenleg fekszik, mozdulatlanul, még mindig
csukott szemekkel. A pulzusa lassúnak és szabálytalannak
tûnik a lábtörlô nyomásérzékelôje
alapján. Sebek és karcolások vannak az arcán…
A robot hangja követett amint a házon végigrohantam.
- Nyisd az ajtót! – kiáltottam. Amint megtette, kivetôdtem.
A nô arca sápadt volt, sötét haja összezilált,
bô keblei lassan emelkedtek és estek. Vér volt az arcain
és egy sötétedô karcolás a homlokán.
Az ajkai mozogni kezdtek ahogy közel hajoltam.
- Elment… - mondta alig hallhatóan. – Angelina… elment…
Úgy éreztem, harminc fokot esett a testhômérsékletem.
Ez persze csöppet sem lassított le. A karjaimban tartva ôt
sikerült a csukló-kommunikátoromba ütni 666-ot.
- Hol van az itthoni elsôsegély? – üvöltöttem
karjaimat a meleg combok és puha hát alá csúsztatva
óvatosan emelve fel a nô testét.
- A kanapé helyén, a könyvtárban, uram!
Szaladtam figyelmen kívül hagyva a kétségbeesés
csomóját amit a nô szavai formáltak bennem.
Mivel mind Angelina, mind én makk egészségesek voltunk,
sosem használtuk a házi orvosi kellékeket. Egyetlen
pillantást vetettem csak a specifikációkra amikor
aláírtam a bérleti szerzôdést; az orvosi
kellékek legalább egy vidéki kórház
szintjén kell legyenek. Mire a könyvtárba cipeltem Rowenát,
a kanapé a falba tûnt és egy vizsgálóágy
vette át a helyét. Amint ráfektettem ôt,
a detektorok kígyóztak lefelé a plafonból elôugrott
medbotból. Egy analizáló csatlakozott a tarkómnak
amire én ellöktem.
- Nem engem! Ôt az ágyon, te idióta masina!
Hátraléptem míg a gép mechanikus lelkesedéssel
látott munkának. Egy sor csillogó mutató kelt
életre a képernyôn. A hômérséklettôl,
pulzuson, az endokrin egyensúlyon, májfunkción minden,
ami mérhetô volt, megjelent.
- Beszélj! Mondd! – parancsoltam, amire elektronikus susogás
következett miközben a különféle szakértô-programok
összerendezték és eltárolták a beérkezô
információt, majd összehasonlították,
összevetették az eredményeket megegyezésre jutva
egy mikroszekundunm alatt.
- A páciens agyrázkódást és zúzódásokat
szenvedett – mondta a számítógép mély,
megnyugtató férfi hangon. – A karcolások felszínesek;
le lettek fertôtlenítve és ragasztva – surrogás
és csillogás – a megfelelô antibiotikumok befecskendezve.
- Térítsd magához! – utasítottam.
- Amennyiben úgy érti uram, hogy hozzam a pácienst
a öntudatára, ezen most dolgozom. – Amennyiben egy kompjúter
húzhatja a száját, hát most ezt tette.
- Micsa? – motyogott a nô szép lila szemekkel pislogva,
melyek homályosak voltak és fókusztalanok.
- Ennél többet kell tenned vele! – mondtam. – Stimulánsokat
vagy valamit! Beszélnem kell vele!
- A pácienst trauma érte...
- De nem erôs, ezt magad mondtad. Úgyhogy sarkalld
beszédre, te túláras memóriacsip kollekció,
vagy rövidre zárom a Romjaid, Promjaid és Epromjaid!
Ennek meglett a hatása. A nô ismét pislogni
kezdett és rám nézett.
- Jim...
- Életnagyságban, Rowena drága. Rendbe fogsz
jönni. Most mesélj Angelináról!
- Elment... – mondta csapkodva a luxus szempilláival. Éreztem
ahogy a fogaim összeszorulnak és mosolyt erôltettem.
- Ezt már mondtad. Hová ment? Miért ment? Mikor
ment? – fejeztem be sírásra készen.
- Az Örök Igazság Temploma... – ennyit mondott
csak mielôtt a szemei ismét lezáródtak. Ennyi
elég volt.
A házirobotnak kiáltottam az ajtót kireteszelve.
- Gyógyítsd meg! Ôrizd! Hívj mentôt!
Nem említettem a rendôrséget mivel nem akartam
a simatalpúak beleavatkozását a nyomozásomba.
- Indíts! – kiáltottam az atombringának a garázsba
ugorva. – Ajtó nyiss!
A nyeregbe pattantam és teljes lendülettel elvittem
a fél garázsajtót, mert az nem nyílott elég
gyorsan. Sikerült kikerülnöm egy sétáló
párost az úttesten, elhúztam két jármû
között és tovamorajlottam. Az atombringa telefonjába
kiáltoztam mivel tudnom kellett, hová megyek.
- AdInfo vészhozzáférés. Az Örök
Igazság Temploma, koordináták!
Egy utcatérkép rajzolódott ki a megrepesztett
szélvédôn és csikorgó gumikkal fordultam
el az elsô kanyarnál. Amint kiegyenesedtem, láttam,
hogy a hívófény villog. Csakis a vészhívásomra
lehetett válasz és csak Angelina, James vagy Bolivár
férhetett ehhez a számhoz.
- Angelina, te vagy az?
- Bolivár vagyok. Mi van, apa?
Elmagyaráztam röviden majd elismételtem, amikor
James jelentkezett. Fogalmam sem volt, hol vannak – majd késôbb
megtudom -, ám elég volt annyit tudni, hogy értesültek
és ide tartanak. Ez volt az elsô alkalom, hogy a 666-ot kellett
használnunk. Vészhelyzet. Mindent ejteni és összejönni.
Akkor léptettem érvénybe, amikor elhagyták
az otthont saját útjaikat járni. Segíteni ôket
a jövôben – ahogy azt én képzeltem; és
most én voltam, aki hívott. Ôk kiléptek nem
vesztegetve az idôt fölösleges kommentárokkal. Hallgattak
és jönnek.
Bedôltem az utolsó kanyarban és a fékre
léptem.
Olajos füst terjengett a levegôben elhalóban:
egy tûzoltó helikopter fehér permete zuhogott fentrôl
az épületromra. A hûvös szorítás a
mellemen már fizikai volt. Beletellett egy pillanatba visszanyernem
az önuralmam, normálsian lélegeznem. Akkor aztán
a rom felé szaladtam. Két kék egyenruhás állta
el az utam terpeszbe ugorva. Egy harmadik, nagyobb torpant elém
arany sújtásokkal; a testes talpnyalói felzárkóztak
mögé. Uralmam alá kerítettem az adrenalin gyilkolta
reflexeim és sebességbe kapcsoltam az agyam.
- A nevem diGriz. Okom van hinni, hogy a nejem odabent van…
- Lépjen hátra, kérem!
- Nem! – köptem a szót méreg módjára
és ô automatikusan hátrahôkölt. – Fizetek
adót! Sok adót! Hogy magukat fizessék! Több tapasztalatom
van a rendôri munkában, mint magának – vonakodtam elárulni,
a törvény mely oldalán szereztem ezt a tapasztalatot.
– Mit tud maga erôl?
- Semmit. A tûzoltóság és a rendôrség
most érkezett. Automatikus vészhívás volt.
- Elmondom, amit tudok. Ez, illetve ez volt az Örök Igazság
Temploma. Egy túlélô az imént ért a házamhoz.
Rowena Vinicultura. Azt mondta, a nejem itt van.
Hallottam, hogy a rendôrségi számítógép
berreg a fülébe.
- James diGriz admirális úr! Mindent megteszünk,
hogy a nejét… Angelinát megtaláljuk. Collin kapitány
vagyok és tudatom, hogy a státusza lehetôvé
teszi, hogy társuljon velünk a nyomozásban a saját
felelôsségére.
Puszta reflexbôl hoztam létre a flottaadmirálisi
hamis bejegyzést amikor elôször Lussuosóra jöttem.
Az alap egyôvigyázatosság mindig kifizetôdô.
Egy jókora, jól szigetelt tûzoltó robotot
követtünk a romokba. Gondosan választotta meg az útvonalat
idônként permetet szórva a füstölgô
halmokra rögzítve minden pillanatot késôbbi kiértékelésre.
Nem volt számára akadály. Egy függôajtó
nyikorgott majd lezuhant, mi pedig a füstölgô belsôbe
hatoltunk, egy mértetes hallba. Robo-fények világítottak
a zúgó pengékrôl felettünk átitatva
a füstös belsôt.
Rombolás minden oldalon, de nincs látható áldozat.
A higeg csomó még mindig a rekeszizmomban volt. A termet
komoly mennyiségû falfaragások és – most már
füstölgô – drapériák díszítették.
Padsorok néztek a terem teljesen lerombolt oldala felé, ami
helyén most sûrû füst volt. A szûrôk
hamarosan kitakarították a levegôt és a lebegôfények
megcsillantak a tönkretett, eldöntött gépezeten.
- Itt megállunk – mondta Collin kapitány. – Innen
a katasztrófacsoport veszi át.
A katasztrófacsoportot egy szimpla fémszürke
robot személyesítette meg. Kétségtelenül
fel volt szerelve mindenféle szakértô programmal tûz
és bûnténynyomozáshoz mikorszkópikus
pontosságú detektorokkal és szondákkal. Logikusan
tudtam, hogy végtelenszer jobb munkát végez majd nálunk,
a matató embereknél, mégis félre akartam rúgni
és beszaladni.
- Látsz… testeket? – kérdeztem tôle.
- Élôlényt nem. Nincs emberi vagy állati
tetem. Nincs… van! Helyesbítek. Vörös folyadék
a padlón. Elemzés. Emberi vér.
A torkomon alig jött ki hang. Reszelôsen, nehézkesen
kérdeztem.
- Elsôdleges teszt. Vércsoport.
- Tesztelés. 0 pozitív, RH negatív.
A többit nem hallottam, nem is volt fontos. Angelina erôs
B-s volt és RH negatív. Megnyugodtam, ha csak egy kicsit
is.
Pár percen belül két fontos dolog vált
tisztává. Pár vércseppen kívül
nem voltak emberi maradványok, sem élôk, sem holtak.
A lerombolt hall mellett volt egy szétzúzott szoba tele elektronikus
felszereléssel. Jelenleg nyilvánvalóan felismerhetetlenné
tett állapotban. De hol volt Angelina?
Vártam amíg az épületromot át majd
újra átvizsgálták. Semmi újat nem találtak,
így csak az idôm vesztegettem a helyszínen. A rendôrség
minden ûrjárót folyamatosan átvizsgáltat
amely a robbanás után szállt és száll
fel. Sem Angelina, sem senki hozzá hasonló nem volt a fedélzetükön.
Itt már semmit sem tehettem.
Lassan hazahajtottam minden közlekedési megszorítást
betartva. Megálltam a gyalogosok elôtt és intettem.
Áthajtottam a garázsajtó maradványain és
laparkoltam a motort. Egyenest a bárhoz mentem ahol lelöktem
a kitöltött pohár italt és ültömben töltöttem
egy kis de erôs pótlást mielôtt a kinyomtatott
emailek közé nyúltam. Az ikrek úton voltak. Mindketten
planétán kívül, úgyhogy napokba telik
majd mire ideérnek. Nem mentek részletekbe, de tudtam, hogy
jelenleg vásárolnak, lefölöznek, megkennek és
talán lopnak, ami a leggyorsabb pénzmozgatási mód
az ismert univerzumban. Itt lesznek. Kis klánunk talán elvethetô
a külvilág számára, ám ez csak jobban
összetartott minket.
A lassú technológiát meg kellett várni,
hogy utána hozzáférhessünk az Örök
Igazság Temploma romjaihoz és összeállítsuk
a képet a történtekrôl. Semmit sem tehettem a
rendôrségi jelentésig. Megpróbáltam Rowenát
a kórházban, de ott leráztak. A további kérdôre
vonással várni kell amíg kicsit felépül.
Lussuoso gazdag volt és technikailag hatékony, úgyhogy
jól, talán jobban elvégzi a keress-és-elemezz
munkát mint bármely meglátogatott bolygó. Utáltam
ezt a helyet, de nagyra értékeltem a technikai kompetenciáját.
Az agyam Angelina eltûnésének borzalmas lehetôségeit
vette sorra…
Ne idôzz ezzel, Jim! – mondtam magamnak erélyesen.
Te választottál egy különös és talán
bûnözô életformát. Kezdtem azt kívánni,
bárcsak a svihákságnál maradtam volna a Különleges
Alakulattól távol. Sosem volt könnyû a törvény
jó oldalán. Még jobban megbántam az idejövetelt.
Persze akkor jó ötletnek tûnt.
Ez volt a paradicsom bolygója és hihetetlenül
drága. Ahhoz, hogy ide költözzek, olyan bankszámlákat
kellett megcsapolnom, amikhez évek óta nem nyúltam.
Még néhány régóta esedékes kintlévôséget
is be kellett szednem, ami nem volt könnyû. A súlyosságot
a nehéz fegyverzetre és az emberek sérüléseire
értem, amikkel kórházba kerültek a számlák
lezárása elôtt. A bûnözô életmód
nem mindig profitáló, különösen, amikor nem
kívánt munkákkal bíz meg a Különleges
Alakulat. Természetesen az univerzum megmentése izgalmas,
de csöppet sem pénztermelô. Ugyanilyen volt az is, amikor
elnök jelöltettem magam Paraiso Aquin. Élvezetes, de semmi
pénz. Angelina és én számos más munkát
elvégeztünk, ami a ládáinkat feltöltötte
másokét meg kiürítette. Elég összegyûlt
esôs idôre, ám itt azóta a nap sütött.
Persze megérte, mivel Angelina sokkal boldogabb volt itt mint bármikor
azelôtt. Még arról is elfeledkeztem mennyire utálom
ezt a helyet amikor rám mosolygott és megcsókolt.
Az egész olyan egyszerûen kezdôdött.
- Hallottál már Lussuosóról? – kérdezte.
- Egy új italfajta vagy valami amit a bôrödre
kenhetsz?
- Ne bolondozz állandóan, Jim diGriz. Minden nap hallani
róla valamit a hírekben…
- Álizgalmak és merô féltékenység.
Egy trillió emberbôl egy sem tudna megengedni magának
az egy napi látogatást.
- Mi meg tudnánk. Ebben biztos vagyok.
- Persze…
Persze. Híres végszó. Ahogy lepattant a számról
ellazultam és mentálisan elernyedtem. Utólag nyilvánvalóvá
vált, hogy ennek az egész beszélgetésnek minden
szavát kitervelte és levezényelte a drágám.
Olyan nô volt ô, aki amikor tudta, mit akar elvégezni,
elvégezte.
Lussuoso. Mítikus hírû, legendás galaktikus
szappan opera. Egy paradicsom bolygó. Csupán a nagyon, nagyon
gazdagok lakják valamint a még gazdagabbak. Elég kivételes
bevételi kategóriában hogy gyorsan felfedezzem, miért
olyan népszerû.
Ez volt a fiatalító kezelések galaktikus központja.
A kezelések pedig annyira drágák voltak, hogy milliomosnak
kellett lenned, csak hogy láthassad az árlistájukat.
A kezelések fájdalommentesek, de idôigényesek
voltak. A páciens hanyatlási fokától függôen
akár évekig is tarthattak. Mivel egy klinika unalmas lett
volna és pénzben nincs hiány a projectben egy egész
bolygó lett üdülôvilággá alakítva.
Luxusvillák rivalizáltak egymással a bôségben.
Operák, színházak és mindenféle szórakoztatás
doszt. Mindenféle sport mélytengeri merüléstôl
és halászattól a hegymászásig és
vadászatig sarcolt szépen. Ám a fogyasztói
kapitalizmustól elrejtetten ott voltak a klinikák és
a mûtétek a gazdagok fiatalodására és
ha lehetséges, szegényítésére. Ez tabu
téma volt és sosem került említésre, de
ez volt a bolygó létezésének elsôdleges
oka.
Egy pillanat alatt ismertem ezt fel és feledkeztem is el
róla. Angelina nem tette. Tudtam, hogy a sorsom megpecsételôdött,
a tetemem puhára fôtt, tálalt és felszeletelt,
amikor egy nap megállt az elôszoba tükör elôtt
vacsorára induláskor. Megtapogatta a makulátlan ápoltságú
haját, ahogy a nôk szokták és közelebb
hajolt. Megtapintotta a szeme sarkát finom ujjhegyével.
- Jim, az ott egy vonal?
- Dehogyis! Csak a fény esése!
Ahogy kimondtam ezeket az udvarias, igaz és egyszerû
szavakat a gondolataim hirelen felpörögtek. A sok év boldog
házasság megtanított egy fontos tényre – ha
nem többre. A nôk sok jelentésrétegben beszélnek.
Ahogyan az Éhes vagy? kérdés jelentheti,
hogy Én éhes vagyok. Vagy: Elfelejtetted,
hogy vacsoratalálkozónk van? Vagy: Én nem vagyok éhes,
de biztos, hogy te nemsokára az ebéddel fogsz zaklatni. Vagy
bármely más a számtalan tekervényes tolmácsolásból.
Szóval egy lehetséges vonal a szem sarkában, amit
nem sokkal késôbb egy kérdés követ Lussuosóról
és egy aranyozott brossúra véletlen megjelenése
az asztalvégen csak egyet jelenthetett. Elmosolyodtam.
- Kezdem úgy érezni, hogy e világ szíveslátása
elmúlt és már untat is nem kicsit. Gondoltál
már esetleg egy nagyobb, izgalmasabb bolygó varázslatára?
– kérdeztem.
Megpördült és lelkesen megcsókolt.
- Jim, te egy gondolatolvasó vagy! Mit szólnál…
Nem nagyon volt mihez mit szólnom. Maximum emlékeznem:
a rég elfeledett bankszámlákra.
Persze megérte. Egy ideig. Angelina idôrôl idôre
eltûnt, de sosem beszéltünk a fiatalító
kezelésekrôl. El kell ismerjem, hogy miután észrevettem
a szürke hajszálaimat csakúgy mint a tendenciáját
a levegôhiánynak erôs mozgást követôen,
magam sem elleneztem annyira pár orvosi találkozót.
Különben is én fizettem érte. És Lussuoso
volt annyira vidám és szórakoztató, mint a
brossúra állította. A házunk szeretni való
és a barátaink még inkább. Nem tudom mennyire
voltak szépek ezek az emberek mielôtt azzá lettek,
de jelenleg jó volt rájuk nézni. Sem a kor nem tûnik
el, sem az idô nem fordul vissza. Valamikor azt mondták, pénz
nem vehet meg mindent, ám ez a klisé már rég
elhalt. Lussuosón mindenki fiatal volt, jóképû
és gazdag. Illetve elôször gazdag aztán fiatal
és jóképû.
Nem tellett sokáig felfedeznem, hogy hihetetlenül unalmas
is.
Ha sok pénzt keresel, az csak olyan embereket produkál
köréd, akiket csak a pénzkereset érdekel.
Én nem vagyok sznob, távolról sem. A baráti
köröm és ismerôseim furcsa és csodálatos
példái minden életformának. Álemberek
és mûértôk. Hamisítók és
erdészek, rendôrök és politikusok, tudósok
és zsoltár énekesek. Szórakoztatók és
jó társaság mindannyiuk egy sor különös
és érdekes módon.
Mégis egy hónap után Lussuosón mindenre
kész voltam, csak további Lussuosóra nem. Öngyilkosságra
például vagy újra seregbe állni, esetleg kénsav
tóban fürdôzni; ezek bármelyike jöhetett
volna.
Ám türelmesen vártam és növeltem
az italadagom két okból. Elöször is mûholdnyi
méretû pénzköteget fizettem az orvosi kezeléskre
és a pénzem árát akartam. Másodszor,
és ez még lényegesebb: Angelina elképesztôen
jól érezte magát. Az életvitelünk korábban
megakadályozta nôi ismerôsök vagy közeli barátnôk
tartását. A korai, gyilkos élete után a lelki
kezelések ôt egy civilizáltabb, nyugodtabb bûnözôvé
tették, a múltat remélhetôleg teljesen elfelejtetve.
Sosem beszéltünk azokról a napokról amikor ritka
kivételként a törvény érvényszerzô
oldalán álltam. Ô egy szökésben lévô
bûnözô volt. Igen csúnya bûnözô,
és igazából sosem értettem meg, hogy lehetett
valaki ennyire körmönfont és kegyetlen. Amikor bízott
bennem – talán már akkoriban is szeretett - kinyitotta a
múltja pecsétjét. A szépsége mûtôs
kés terméke. Ez változtatta olyanból, amilyen
volt, olyanná, amilyen most. Csakis a bûnözôi léte
miatt engedhette meg magának az operációkat. Emiatt
és a törvény fölötti életminôségünknek
köszönhetôen kellemes létben lehetett volna részünk
minden szinten. Nem éltünk magányosan, de mindenképpen
eltérôen az emberiség 99,99%-ától.
Az ikrek megszületése regénybe illô volt
mindkettônk számára. Nem mondhatnám, hogy nagy
lelkesedéssel vártam. De változtam, jobbra, ahogy
Angelina mindig mondja, és neki tudnia kell. Amikor felnôttek
a fiúk, láthattuk, hogy a legjobb oktatásban részesültek.
Sokat beszélgettünk errôl és végül
abban egyeztünk meg, olyan életstílust választhatnak,
ami a legjobban vonzza ôket. Fair módon, amikor nagyobbak
lettek, megmutattunk az életvitelünk érdekesebb aspektusait.
Nem örömmel mondom, hogy azonnal rákaptak. Mindez meglehetôsen
lefoglalt minket és mivel Angelinának sosem voltak közeli
barátai, látszólag nem hiányolta szebbik nem
társaságát. Most dúskálhatott bennük.
Együtt mentek ki és együtt mûveltek dolgokat.
Hogy miket arról igazából sosem tudtam. De ô,
illetve ôk jól érezték magukat. Még ki
is ejtette volna egyszer, és bár jobban figyeltem volna,
az Örök Igazság Templomát. Nem úgy tûnt,
hogy borzasztóan érdekli, de ment mert a barátnôje
ragaszkodott hozzá.
És most ez. Hosszat, nagyot kortyoltam az italomból
és ellenálltam egy újabbnak.
- Itt diGriz! – mondtam amint a kommunikátor bekapcsolt.
- Collin kapitány, Admirális! Van még némi
igen rejtélyes információnk az Örök Igazság
Templomáról. Be tudna jönni az irodámba…
Még be sem fejezte mire én már kiértem
az ajtón.