Fejezet: 16

Amire néztem az egy normális építkezési telepnek tûnt amit bármelyik bolygón láthatsz. Mögötte néhány lapos templomszerûség egy dekoratív tó körül. A közvetlen közelemben a váza állt egy félkész épületnek, ami nagyon hasolított a többihez. Földmarkolók szabdalták körötte a tájat és ácsok lendítettek egy fémgerendát a helyére. Emberek voltak és nem robotok, mivel hallottam, hogy az egyikük azt kiáltja: „Bonega – veldu gin nun!” Civilizált eszperantó nyelven beszélgettek a szerkezet összeforrasztásáról. Annyira hétköznapi volt minden, hogy azon tûnôdtem minek van ez a Menny Paradicsom-i végében.
Amikor viszketni kezd a kíváncsiság, meg kell vakarnom. A védôbozót alatt maradtam és néztem a munkát. Azt kívántam, nem elôször, hogy bár tudna Coypu gépeket vinni az egyik univerzumból a másikba. Nagyon örültem volna most egy látcsônek a jobb betekintés miatt. Meg hogy közelebbrôl szemügyre vehessem az embereket. Ha Slakey köztük van, át kell értékelnem az ötletet a közeli szaglászásról.
De nem tûnt úgy, hogy ott van. A látható építkezôk mindegyike szikár volt és fiatal. Bár volt egy idôsebb védôsisakban – valami vezetôféle. Meglehetôsen telt, de nem vettem rajta észre hasonlóságot Slakey-vel.
- Jó idô elteltével felismertem, hogy meglehetôsen unalmas meredezni a bokrosból és elnyomtam egy ásítást. Vagy valami pozitívat kelett mûvelnem vagy kimászni és kutatni kezdeni a szeméttelepen. Ám mielôtt dönteni tudtam volna, mások megtették helyettem.
Az öregebb, dagadtabb az órájára nézett majd hangosan a sípjába fújt. Mindenki letette a szerszámokat és leállította a motorokat. Elôször azt hittem vége a napi munkának amíg észre nem vettem a begördülô büféskocsit. Vagy ezer ilyet láttam már gyárak bejáratánál szerte a galaxisban. Tele fagyasztott kajával és mikrohullámmal felszerelve. Lehet választani, disznósül borda vagy panírozott krustaceán combok, pár gombnyomás és kész a gôzölgô kaja.
A munkások felsorakoztak, tele torokból szitkozódtak, lármáztak ahogy a galaxis minden munkása tenni szokta, és megkapták az ételüket a kiadónyílásokon. Néhányan ráültek a gerendákra és szerteszórt dobozokra. Pár vidámabbja piknik szintre akarta emelni az étkezést és felkaptatott a lejtôn, hogy a fûre telepedjen a közelemben. Nem elég közel ahhoz, hogy halljam, mirôl beszélnek, de ahhoz igen, hogy az agyamban gyülekezni kezdjenek az öteletk. A kövér vezér a piknikezôk között volt egy húsos, gôzölgô bordával volt elfoglalva, ami akkora volt, hogy lehetett volna egy brontoszauruszé.
Vártam egy kicsit majd felemelkedtem és feléjük indultam fütyörészve.
- Szép nap, nemde? – kérdeztem behízelgôen. Hirtelen csend barátságtalan tekintetek voltak a válasz.
- Jól megy a munka?
- Ki a Pokol vagy te? – kérdezte a vezér eldobva az oldalasát lábra húzva magát.
- Könyvelô vagyok. A fônöknek dolgozok.
- Slakey-nek?
- Én Justin Slakey úrnak hívom, mert ô fizeti a számlákat. És ön?
- Grusher. Én vagyok itt a munkavezetô.
- Örvendek. Ön jelentette a cement ellátmány hiányát?
- Nem jelentettem én semmit. Mi ez az egész? – most már gyanakodva nézett ahogyan a többiek is.
- Apró probléma...
- Ide figyelj haver, mit képzelsz, ki vagy te hogy idejössz kérdezôsködni? Évek óta Slakey-nek dolgozom. Én veszem fel az ácsokat, a betonosokat, a köveseket az egész telepre. Én rendelem az építôanyagokat, felépítem, amit csak akar mint ennek a vidámparknak a bôvítését például. Soha nem tesz fel kérdéseket csak kifizeti a neki küldött számlákat. Ez készpénzes üzlet.
- Nem tetszik ez a fickó – mondta az egyik munkás morcosan. Egy különösen ellenszenves nagybicepszû. – Azt mondtad, nem lesz gond amikor feliratkoztunk, Grusher. Titkos hely üzleti okból. Kiütöttél még mielôtt idejöttünk volna. Jó pénz, jó órák és minden készpénzben.
- Maga az adóhivataltól van? – kérdezte egy másik, ugyanolyan csúf melós.
- Onnan hát – mondta Nagybicepszû és elôvette a fogókulcsot az övébôl.
- Üdvözöljétek – mondta Grusher hideg mosollyal miközben körbevettek engem. – Ha a cement érdekli, hát ma betonozunk. Hadd nézze meg közelebbrôl, belülrôl!
Félreugrottam, a fogó elszállt mellettem, majd egy heves öklös alá buktam. Jó vagyok önvédelemben, de azért ennyire nem. Kilencen-tizen egy ellen mind fittek és mérgesek. És közelednek.
- Igazatok van! – kiáltottam. – És letartóztatlak adócsalásért! Most menjetek szépen...

Tajtékzottak a dühtôl és közelebb kerültek.
- Vigyél haza! – gondoltam. – Most!
A gép fém panelének csapódtam széttárt karokkal.
- Professzor... kapcsolja ki az áramot...
- Elnézést – mondta Coypu. – Tudtam, hogy valamit elfelejtettem. Meg akartam csinálni ezt mielôtt visszajössz.
Megnyomott egy gombot és én a földre estem. Volt egy nyitott sörösüveg a konzolján, odatámolyogtam és kiürítettem.
- Mit fedeztél fel?
- Nagyon keveset. A Mennybeli utam csak a kezdet. A Menny egyik külvárosát Valhallának hívják durva népekkel és nem az én Menny-képem. Aztán van a Paradicsom, amit még építenek. Tovább kell keresnem. Úgyhogy csak visszaugrottam egy sörért meg beszámolni. Kis zûr volt, de semmi említésre méltó. Ha Angelina kérdezné, mondja, hogy minden jól megy. Most pedig... vissza tudna küldeni nem pontosan ugyanarra a pontra?
- Nem probléma mivel a gömblokátort kalibráltam a távolleveteled alatt. Egy kilométerrel arrébb megfelel?
- Tökéletesen! – nyitottam ki a garázsajtót résnyire. Csak zöld füvet és kék eget láttam. – Itt kiváló lesz. Viszlát!
Átléptem és éreztem a nap melegét a hátamon. Enyhe fuvallat fújt és sodort kis felhôket az irányomba, amik lassan úsztak el a fejem felett.
Még több tûnt fel belôlük és néhány a széllel szemben haladt baljós módon. Egy más irányba úszó hangot adott: csilingelt és talán... nevetett? Tovább sodródott én meg utána. Valami letaposott ösvényfélén a fûben. Aztán messze elôttem láttam egy fehér szerkezetet egy távoli dombtetôn. Egy másik felhô követte az elsôt szintén kellemesen csilingelve. Az ösvényt követni logikusnak tûnt. Sárga, rugalmasan puha téglákkal volt kirakva. Egy madárcsapat kavargott az út fölött. Legalábbis én azt hittem, madarak. Közelebb érve gyorsan megváltozott a véleményem. Rózsaszínek voltak és kerekek kis szárnyakkal, amelyek bizonyosan nem bírták volna el ôket. Kezdtek nagyon ismerôsnek tûnni.
Amikor valláskutatásokat végeznem a Menny és Pokol témakörében, a legjobban az illusztrációk ragadtak meg. Hamar világossá vált, hogy az egész vallásos történelem bár javarészt megosztott mindent, bôséges mûvészi inspirációt szolgáltatott. Versek és dalok, könyvek és festmények, építészet és néhány furcsa és érdekes szobor. Valahol az adatbázisban láttam ezeket a rózsaszín piruetteket.
Mind közelebb köröztek míg én megálltam és düllesztett szemekkel rájuk meredtem.
Kis, kövér, rózsaszín bébik voltak ködszerû szárnyakkal lebegve. Mindegyikük arany fürtös és meghatározhatatlan nemû. Ezt azért mondom, mert mindegyikük ágyékát valami leheletfinom selymes ruha takarta. Közelebb röpködtek egészen a fejem köré, akár egy szúnyograj; erôsen kellett ellenállnom a vágynak hogy kinyújtva a kezem egyet lábon ragadjak odahúzni megvizsgálni. Köröztek és mosolyogtak és hangosan kacarásztak apró csengettyûszerû hangjukkal.
Aztán izgatott kavargásba kezdtek és mutogattak amikor egy másik ugyanolyan kislény-raj érkezett az irányunkba. Az újabb brancs valami fegyverfélével volt felszerelve; fedezéket kerestem.
- Szégyen, Jim! – mondtam magamnak amikor mellém értek. – Piszkosak a gondolataid és gyanakvó vagy! – Nem fegyver volt náluk, hanem apró aranyhárfa. Röptükben pengették ôket csatlakozva az elsô alakulat körébe. Leültem a sárga tégla útra nézni. És felfedeztem, hogy az út nem csak puha, meleg is.
Rövid panaszos pengetést követôen az egész légicsapat dalra fakadt. Elég szép volt még ha kicsit magas is a fülemnek, és ismeretlen nyelven szólt.
- Die entführung aus dem Serail! – énekelte a csirip csapat elreppenve. De egy másik brancs már be is repült a saját nótájukkal.

„Per queste tue manine,
In quale eccessi, mi tradei
Un bacio de mano. ...”

Ezt egy eszperantó dal követte. Azt érteni értettem, de nem nagyon tudtam, mirôl szól.

„Profunde li elfois min
Bele li masonis min,
Alte li konstruis min.
Sed Bil-Auld estas foririnta. ...”

És így tovább. Eleinte nem tûnt rossznak, de összességében túl sok volt a csilingelés és a csicsergés az én tetszésemnek. Pár jó basszusra lett volna szükség háttérnek.
Az egész egy magas, kitartott hanggal végzôdött amibe a fogaim belefájdultak. Feljebb kavarogtak majd el.
- Nagyszerû! – szóltam utánuk. Aztán egy utógondolat: - Van itt valami jó kis bár vagy kantin a közelben? – csak magas tónusú nevetés érkezett válasznak. – Kösz szépen! – morogtam keserûen. Felálltam és elindultam az úton megpróbálva figyelmen kívül hagyni a növekvô szomjúságom. A fehér épület a dombtetôn nem közeledett és a nap erôsen tûzte a vállaimat. Ám egy kanyar az úton némi jóval kecsegtetett. Egy kis pléd sátor állt az út mellett. Aranyozott, díszes karosszékek voltak sorba rendezve elôtte a füvön. Egy nô fehér ruhában ült az egyiken arany bögréjébôl kortyolva.
Szélesen mosolygott ahogy közeledtem. A merev mosoly nem változott, s a szemei sem követtek engem. További deres bögrék voltak az asztalon a sátorban. Egyet felkaptam, megszagoltam és megkóstoltam; hideg, édes és egyértelmûen alkoholos.
- Nem rossz! – mondtam barátságosan. A nô nem fordította meg a fejét és nem is válaszolt. Odamentem és leültem a mellette lévô székre. Igen bájos nô volt, kemény mellekkel és vastag szempillával. Örültem, hogy Angelina nincs jelen, legalábbis abban a pillanatban. Elôrehajoltam.
- Gyakran jössz ide? – kérdeztem beszélgetést kezdeményezve. Ez legalább megragadta a figyelmét. Lassan elfordította a fejét és sötét, tetszetôs szemeit rám szegezte; kinyitotta telt ajkait.
- Máris itt az idô? – kérdezte rekedtesen, letette a bögréjét, felállt és elment.
- Hát, Jim, te aztán értesz a nôkhöz! – ámuldoztam és ittam. Aztán gyors pislogásba kezdtem amikor a nô a sárga téglaútra lépett és eltûnt. Hirtelen, minden hang nélkül. Odasétáltam, de nem volt jele sem csapóajtónak se más szerkezetnek.
- Slakey! – mondtam és körbefordultam, de egyedül voltam. – Ô az egyik napi utasod volt gyors betekintôre a Mennybe majd vissza a csekkfüzetéhez? – Emlékeztem, amit Coypu a narkotikus gázról mondott a levegôben; ô valóban ki volt ütve talán ettôl és az italtól. Letettem az enyémet anélkül, hogy befejeztem volna.
Kellôen felfrissültem mentem tovább. Egy kanyar elvitt egy virágos vízmosáshoz és most már közelebbinek, kivehetôbbnek tûnt az épület a dombtetôn. Dicsô fehér márványoszlopok tartottak egy aranyozott tetôt. Kôlépcsôk vezettek fel. Megálltam, amikor azok megmozdultak.
- Egy Mennybeli mozgólépcsô! – mondtam gyanakvó komorsággal nézve ôket. – Észrevettek, Jim, vagy valami láthatatlan kapcsolót aktivizáltak.
Nem volt értelme megfutamodni. A jelenlétem ismert – de nyomozni vagyok itt. Úgyhogy azt tettem. Óvatosan léptem fel a fokokra, amelyek kecsesen vittek fel a célomhoz.
Egy nagy szoba töltötte ki az épület belsejét; a kék ég látszott a keretezô oszlopok között. Ragyogó márványpadló, por és hibamentes vezetett a túlvég trónjához. Egy ember ült ott, öreg és duci fehér hajjal alkalmanként pendítve a kezében tartott hárfán. Ha mással nem is, hát hárfákkal csurig volt Menny. Egy arany glória lebegett az alak feje fölött.
Ahogy közelítettem, a nemes fej felém fordult, a glória pedig utána. Bólintott és a szája mosolyra húzódott.
- Köszöntelek a Mennyben, James Bolivar diGriz – mondta.
A hang vaskos volt és meleg, a profil pedig ismerôs.
- Professzor Slakey, ha jól sejtem?