Egy kellemes kis völgyre néztünk a Mennyben. Kék
ég fent, zöld fû lent. Enyhe szellô rezegtette
a leveleket a díszes fákon és édes parfüm
illatát hozta az irányunkba. A völgy alján kis
épületek álltak cserepes tetôkkel félig
beleveszve a virágokkal telt kertbe. Ösvények tekeregtek
a szökôkutak és szobrok közt. Mindezek a legkülönlegesbb
tárgyat fogták közre amit a különleges életemben
láttam. Egy matt fekete gömb, legalább tíz méteres
átmérôvel; egy óriási nyolcas golyó
szám nélkül, egy brobdingnagiani tekegolyó lyukak
nélkül. Tátott szájjal álltunk.
- Nem érzed? – kérdezte Angelina a talányos
gömb irányába nyúlva. – Ez az érzés
leírhatatlan... de ezt kerestük a szénporban.
Amint ezt kimondta, távolról felfogtam mit értett
ez alatt és tudtam miért nem leírható az érzelem.
Egy súly, amelynek nincs súlya, egy korábban nem érzett
élmény, egy mozgás mozdulatlanul. A nôk kis
mennyiségeket észleltek, de itt elegendô volt nekünk
férfiaknak is.
- Unnildecnovum – mondtam. – Ide került, ehhez kellett Slakey-nek.
Egyszerre pár részecske a megépítéshez.
Iszonyú sok évbe kellett teljen!
- Mit csinál ô? – kérdezte Angelina.
- Nem tudom... de szerintem hamarosan megtudjuk. Nézd!
Egy kerek, kövés alak, aki csakis a templomi Slakey
lehetett tipegett elô az egyik sátorból és a
konferenciasztalhoz ment, melyet székek vettek körbe és
leült a legnagyobbra. Hosszú másodpercekig ült
a földre meredve mielôtt felnézett. Dühösen
nézett felénk, aztán intett felénk egyet a
kezével.
- Ez csapda! – mondta Angelina.
- Lehetne... de szerintem nem az. Ez az ô grálja, bármi
is az, és nagy erôkkel építette, nagy erôkkel
védte. A csatának vége. Menjünk le és
hallgassuk meg, amit mondani akar!
Körültekintôen szétszóródtunk
készenlétben a fegyverekkel és lefelé indultunk
a völgybe. Békés és nyugodt és kétségtelenül
nagyon veszélyes. Jobban éreztem magam ahogy Slakey-hez közeledtem.
Már túl közel voltam hozzá, hogy a többi
Slakey nehézfegyvert használhasson. Leültem a hozzá
legközelebb lévô székre, lecsatoltam a hátizsákom
és az ölembe fogtam. Kényelmesen hátradôltem
és mosolyogtam. Slakey ezt rosszallotta.
- Foglaljatok helyet, és figyeljetek! – mondtam. – Ez érdekes
lesz!
- Bárcsak megöltelek volna, diGriz! Ez volt a fô
hibám. Ha megöllek az elsô alkalommal, amikor láttalak,
mindez nem történt volna.
- Mindannyian hibázunk, Slakey. Te sokat. Ez a vége
és ennek tudatában vagy.
Az arca lángolt az elfojtott dühtôl. Hallottam,
ahogy a fogai csikorognak. Nagyon kedves volt a látvány és
a mosolyom kikerekedett.
- Tudtam, hogy elkapunk végül – mondtam -, úgyhogy
megtettem az elôkészületeket. Ez a tiéd!
Letettem a hátizsákot az ölembôl és
az asztalra tettem kettônk közé. Ez teljesen váratlanul
érte; összezavartan nézett a vörös háttéren
lévô fehér keresztre.
- Megôrültél? Elsô segély... gyógyszer?
- Sajnálom – mondtam. – Ez sokkal tisztábbá
teszi majd! – nyúltam elôre és lefejtettem a keresztet.
Alatta egy jókora sugárzás jel. És egy
üzenet vörös betûkkel.
TÍZ MEGATONNÁS ATOMBOMBA
GYEREKEK KEZÉBE NEM VALÓ
- Csak egy kis elôvigyázatosság. Kibiztosítottam,
amikor leraktam. Most már semmi köze hozzám, bár
kísértésbe ejtô a kapcsolót nézegetni.
Mint tudod, Coypu professzornál van egy másik indító
kapcsoló és folyamatosan figyel minket. Erre emlékezz
állandóan!
- Te nem teheted...
- De megtettem. Nagyon komolyan gondolom. Csak még egy apróság
mielôtt lezárjuk ezt a témát. Coypu professzor,
itt az idô!
Ezt megszerveztem vele, levertem az ellenállását
és meggyôztem, hogy ez az egyetlen lehetséges mód.
Slakey-t meg kellett állítani, és másképp
nem ment. Megkönnyebbülten mosolyogtam, amikor Angelina és
az ikrek, Sybil és Berkk eltûntek.
- Biztonságban visszatértek a Fôbázisra
– néztem fel és integettem. – Sajnálom, Angelina,
de így kellett tennem. Ha itt lettél volna, nem lett volna
gyomrom végigcsinálni. De most már végig tudom.
Amennyiben valami rosszul menne – és nem hinném, hogy fog
-, emlékezz rá, hogy mindig szerettelek...
Talpra pattantam és megpaskoltam a bombát. – Elég
az érzelmeskedésbôl! Pillanatnyilag félreteszem
a szerelmet és szilárd gyûlöletre cserélem.
És ó, hogy gyûlöllek téged, te soktestû
szörnyeteg! És utoljára utállak! Nincs menekvés.
Csak te és én vagyunk most, Slakey. Vége a játéknak!
- Meg akarok veled beszélni valamit, diGriz...
- Nincs alku! Csak feltétel nélküli megadás.
És ne dühíts fel, különben begurulok és
csak megnyomom a gombot egyszer s mindenkorra befejezni az egészet!
- Csak várj, amíg meghallod az ajánlatom! Ellenállhatatlan.
Tudod, én örök létet kínálok neked.
Nem teteszene?
Igaza volt. Nagyon vonzó ajánlat. Ám ez a agyalágyult
egyben dilinyós is volt és egyetlen szavában sem hittem.
- Mesélj csak róla, Slakey professzor! Gyôzz
meg és talán fontolóra veszem!
- Entrópia – mondta automatikusan professzionális
didakta leckéztetésre váltva. – Ez a szakterületem,
mint tudod. De azt nem, hogy meddig jutottam az ismeretekben vagy milyen
messzire mentek a kutatásaim. Elôször volt az elmélet.
Matematikai elemzéseknek vetettem alá a transzuránikus
elemeket. Azt találtam, hogy az atomszámok nôttek az
entrópia lassulásával. Nagyon keveset, de a reakció
jelen volt. Amikor kiterjesztettem az egyenleteket, megmutatták,
hogy a fordított entrópia a száztizenkilences elemnél
lép fel. És a számítás helyes volt!
Amikor a ciklotron az elsô homokszemnyi unnildecnovumot létrehozta,
éreztem. És minél nagyobb tömegben volt jelen,
annál nagyobb lett a hatása. – Lábra húzta
magát. – Gyere, megmutatom!
- Nem baj, ha magammal hozom? – kérdeztem a bombára
mutatva. Ô dühösen felszisszent.
- Most megmutattatik neked az örökkévalóság...
és te tovább tréfálkozol...
Végül csak lehiggadt, elfordult és a nagy fekete
unnildecnovum gömb felé indult. Valaki megmozdult alig észrevehetôen
az egyik fehér épületben, amelyek mellett elhaladtunk
és én tudtam, hogy a többi Slakey jelen van és
figyel. Közelebb és közelebb kerültünk a jellegtelen
gömbhöz amíg közvetlen mellé nem értünk
és a fekete buborék el nem takarta fent a napot.
- Érintsd meg! – suttogta Slakey. Ô elôre nyúlt,
majd a fejét hozzá tetette. Én vacilláltam,
majd ugyanazt tettem.
Leírhatatlan volt, de hihetetlenül érdekes. Olyan
érzés volt, amivel együtt tudtam volna élni.
- Kövess! – mondta a gömböt körbe járva
a kezét végig a gömbön húzva. Követtem
hasonlóképpen. Egy rövid lépcsôsor állt
elôttünk és egy óriási unnildecnovum dugó
lengett felettünk bejutást engedve a gömb belsejébe.
Felmentünk a lépcsôn, majd be a gömbbe.
Üres volt belül és a fala legalább egy méteres.
És a leírhatatlan érzés még leírhatatlanabb
lett. Slakey egy sor fekete koporsó-szerûségre mutatott
a gömb közepén. Közel kerültünk és
belenéztünk az elsôbe. Egy vékony Slakey feküdt
benne csukott szemekkel, alig lélegezve. A jobb karja a mellkasán
hevert keresztbe és most már felismertem. Hiányzott
a kézfeje.
Nem egészen. Közelebb hajoltam és láttam
egy apró rózsaszín kezet, ami a csonkból nôtt
elô.
- Örökkétartó élet! – kiáltotta
Slakey. Nyálcseppek fröcsögtek. – Én itt pihenek
és fiatalodom. Ha fájdalmam van, a testem megjavítja
magát. És itt fiatalodtam. Körbevéve unnildecnovummal,
fordított entrópiával. Ahelyett, hogy öregebbé,
fáradtabbá, rozzantabbá válnék, fiatalabbá,
energikusabbá, virgoncabbá leszek. És minél
több az unnildecnovum, amit a gömbhöz adok, annál
gyorsabban megy a fordított entrópia. Érted már,
mit kínálok? Örökkévalóságot!
Csatlakozz hozzám, és élj örökké!
Egy ilyen entrópia héj a tiéd lehet!
Ez egy olyan ajánlat, amit nagyon nehéz elutasítani.
Ki is mondhatna nemet a halhatatlanságra?
Én például. Nem azért mert akartam,
hanem mert kellett. Ha csatlakozom hozzá, semmivel sem lettem volna
több nála. Meg kell mondjam, meginogtam. De gondoltam a rám
váró Angelinára és összeszedtem minden
erôm, amit tudtam. Lehetetlen volt mozdulnom. Majdnem lehetetlen.
Elfordultam, bár nagyon lassan és elindultam még lassabban
a napfény irányába. Ez nem nekem való volt.
Nem egymagamban. De annyira csábított! És persze Coypu
professzornak tetszene az ötlet, ahogyan Inskippnek is. Nagyon zsúfolt
lenne idebent a gömbben.
Nehéz volt elsétálni, de még sokkal
nehezebb volt kilépni. Nem tudom meddig álltam a bejáratban.
Nem tudtam magam rávenni, hogy kitegyem a lábam és
elmenjek. Minden jottányi akaraterôm összeszedtem hogy
eltoljam a súlypontom, elôre dôljek egyensúlytalanul.
Lezuhantam és automatikusan vállon át forogtam lefelé
a lépcsôn a fûbe. Egy ideig mozdulatlanul feküdtem.
Végül lábra tápászkodtam. Slakey állt
a bejáratban odafenn.
- Azt kell mondjam, nagyon jó az ajánlat, professzor!
- Az bizony! És persze elfogadod.
- Menjünk, üljünk le a bomba mellé, és
beszéljük meg!
Nem igazán érdekelt a bomba, csak olyan messzire akartam
kerülni az örökkévalóság csalétkétôl,
amennyire lehetett.
- Beszéljük meg! – paskoltam a bomát. Ô
mereven bólintott. – Nemet mondok az ajánlatodra. Nagyon
kösz, de kösz, nem!
- Érthetetlen! – köpködte.
- Neked, nem nekem. Ezrek haltak meg hogy te és az eszelôs
vágyad a nyomorúságos létedbe kapaszkodhassatok.
Ha kiolthatnám ebben a pillanatban, megtenném. Minden egyes
verziójában. Bárcsak lenne merszem kioldani ezt a
bombát... de túl nagyra értékelem az életem.
Sokminden éltet még és vágyom, hogy hosszú,
boldog és fiatalos életem legyen. Most pedig rólad!
A bomba fölé hajoltam és intôen a képébe
mutattam. – A következôt teszed: beszünteted a szénbányászatot.
A bányászok visszatérnek a szeretteikhez. A két
Berkk újra egyesül. Bubót átadod az agyzsugorítóknak.
A ciklotron nem ciklizál tovább. A nôk az asztaloknál
nem dolgoznak többet. Kapnak egy alapos mosást és hazatérnek
ôk is a szeretteikhez. A mûveletnek vége.
- Nem lesz!
- Dehogynem! Az építkezés a Paradicsomban leáll
és az építészek ki lesznek fizetve. A Valhalla-turizmus
leáll. Nincs választásod. Minden vallásos üzemet
bezársz minden bolygón és minden személyed
visszatér ide. Amint összegyûltél, az erôd
itt marad. Örökre.
- Ezt nem teheted! – rokácsolta.
- Már meg is tettem.
- Hogy bízhatok meg benned?
- Nincs más választásod.
- Elindítod a bombát?
- Csak ha rákényszerítesz. Ezt veheted kölcsönös
garanciának. Sosem lehetünk biztosak benne, hogy nincs még
egy odakint belôled hogy újra elindítsa ezt a monstre
folyamatot. A bomba a mi garanciánk, hogy nem teszed. És
mi nem robbanthatunk, ha úgy véljük, egy még
mindig maradt belôled. Ez egy paradoxon, egy megoldás
nélküli probléma. Egy kezdet vég nélkül
– mint a te fordított entrópiád. Úgyhogy csak
ülj le és gondold át, vitasd meg magaddal. Emlékezz
rá, hogy ez az elsô, az utolsó és az egyetlen
ajánlat, amit kapsz.
Elcsigázottan felemelkedtem és kinyújtóztam.
- Vigyen ki, Coypu professzor! Nagyon-nagyon hosszú volt
ez a nap!