Levetettem a fegyvert és a töltényzsákot,
a colimicont és szaladtam, Sybil pedig utánam. Bolivar vezetett
és a barlang vége felé bukdácsolva megállt.
Körbenézett és a lábával tapogatott. –
Nem, még balra! – motyogta. – Vissza, vissza, jó!
- Gyorsan! – kiáltotta feltartva a kezeit. – Fogjatok meg!
Nem ellenkeztünk. Megragadta a kezeinket és erôs
izommozdulattal húzott a mellkasához. Beszédre nyitottam
a szám...
Totálisan leírhatatlan volt az érzelem. Semmi
korábban megélthez nem hasonlított, nem kapcsolódott
hôhöz vagy fájdalomhoz, érzelmekhez, áramütéshez.
Aztán véget ért; világos fény
lobbant fel és mennydörgés hallatszott.
- Lebukni! – kiáltotta valaki és Bolivar maga után
rántott minket a szoba padlójára. Robbanások
hallatszottak és géppuskatûz. Hirtelen láttam
valakit, aki kézifegyverrel tüzel bénán, mivel
amikor a pisztoly visszavágott, leejtette. A bal kezébôl;
a jobb fel volt kötve. Akkor megfordult és elszaladt másvalaki
szaladó léptei kíséretében.
- James! – kiáltotta Bolivar.
- Jól vagyok! – mondta egy tompa hang. Egy égô
gép maradványai mögül lépett elô.
Az arca fekete volt és parázsló hamut porolt a pólójáról.
– Nagyon közel volt. Még jó, hogy nem rám lôtt.
Az elektronikát viszont jól kicsinálta.
- Kösz fiúk, hogy visszahoztatok – mondtam majd köhögtem
reszelôsen. – A torkom fáj, mint a Pokol.
Fehér hamvak szisszentek fel és az automata öntözô
kioltotta a tüzeket. Egy riasztó hangzott fel a távolban.
- Késôbb elmagyarázom – mondta James. – Kifelé
innen, mielôtt valaki ideér.
Nem vitatkoztam. Még mindig béna voltam az elôzô
nap eseményeitôl. Nap? Amikor kifelé rohantunk a templomból,
éjszaka volt és a furgon még mindig ugyanott parkolt,
ahol utoljára láttam... mikor is?
- Hátulra! – utasított James. Indította a motort
és mi többiek beküzdöttük magunkat a hátsó
nyitott ajtókon át. Alig volt idônk becsukni ôket
mielôtt James a gázra taposott. Elvágódtunk,
gurultunk és a szirénahangok egyre erôsödtek,
majd elhaltak miután a furgon befordult a sarkon. Aztán lelassított,
valami normálisnak mondható sebességre. Még
párat fordult és megállt. James hátrafordította
a vezetôülést és felénk fordulva mosolygott.
- Italt valakinek?
A szélvédôn át egy jókora forgócégér
volt látható.
RODNEY ROBOT IVÓJA
A LEGOLCSÓBB ITALOK A VÁROSBAN – már kisebb
betûkkel.
Egy robotarc tûnt fel a kirakatban. – Köszöntünk
az iszákosok paradicsomában. Mi a rendelés? – recsegte.
- Négy nagy sör – mondtam majd uralhatatlan köhögésbe
kezdtem.
- Mondd el mi történt! – mondta Sybil amikor már
csendesen tátogtam.
- Persze – szólt Bolivar. – Ám elôször
is: jól vagytok? – méregetett feszülten csak akkor higgadva
le, amikor biccentettünk. – Jó, nagyszerû! Megijesztettél
apa, amikor a riasztó megszólalt.
- Nem gondoltam, hogy volt idôm aktivizálni.
- Nem is. Csak akkor tudtuk, hogy valami baj van, amikor a szíved
megállt. Akkor keményen berontottunk.
- Nem állt meg! – mondtam védekezôleg a pulzusom
tapintva a csuklómon. Szép stabil hupp-hupp.
- Ezt jó hallani. Ám ezt akkor nem tudtuk. Másodpercekkel
azután törtünk be, hogy a Pokolba mentél. Marablis
valami eszelôs ruhában még mindig az állításokkal
babrált. Bolivar szedte le a bénítóval miközben
fordulni próbált.
- Leszedtem, de már mindketten elmentetek. Ez volt a magyarázat
a szív megállására. Mozgatva, szállítva,
küldve lettél a Pokolba mint megtudtuk. James intézkedett
errôl. Haladó hipnotizmus, igen jól csinálja.
- Pár éve hobbifélém. Marablis könnyû
alany volt. Stressz és rázkódás. Lenyugtattam
és átvettem az uralmat. Elmondta, hogy mindkettôtöket
a Pokolba küldte. Bolivar mondta, hogy utánatok megy. Én
mûködtettem Marablissel a gépet és a többit
tudjátok. Öt hosszú perc volt, de végül
minden jól alakult.
Ekkorra már immunis kellett volna legyek a meglepetésekre.
Nem voltam. – Öt perc! Órákig voltunk a Pokolban, legalább
a nap nagyobbik feléig!
- Más idôskála? – kérdezte Bolivar. –
Majd mondok valami mást is pikantériának. Amikor a
Pokolban jártam, egyidejûleg itt is voltam, úgy értem,
láttam, amit Bolivar látott, hallottam, ahogy beszélt...
- És viszont...
- A sör! – mondta egy vékony hang és mi Sybillel
elôre nyúltunk.
- Még négyet! – mondta Bolivar amint kiittuk a poharainkat.
Átnyújtotta a még teli két poharat.
A hûs ital segített. Élvezettel nyeltem és
az agyam sebességbe kapcsolt, egy emléket elevenítve
fel. – James, a lövöldözés, amikor megérkeztünk...
mi történt?
- Pontosan az. Amint visszafelé jöttetek, ez a figura
berontott fegyverrel hadonászva. Fedezékbe vetôdtem
míg ô a gépet szétlôtte. Aztán
ô és Marablis elszaladtak.
- Egy pillanatra láttam – mondtam. – Nem lehetett, de...
James ünnepélyesen bólintott. – Én nagyon
is tisztán láttam. Slakey professzor volt egy kötéssel
a jobb csuklója csonkján.
- Akkor ki, ki...? – kérdeztem döbbent baglyot imitálva.
- Úgy érted, hogy ki volt a vezérlésnél?
Ki küldött a Pokolba és hozott vissza? Az is Slakey professzor
volt. Az ép jobb kezével munkálkodott.
- Van még hírem – mondtam. – Van egy világosvörös,
hosszú farú szarvas Slakey a pokolban.
A csend egyre hosszabbá és hosszabbá vált
mialatt a következtetéseken vagy azok hiányán
tûnôdtünk ez információ kapcsán,
míg Sybil meg nem szólalt. – James, füttyents pincér
után, ha lehet. Rendelj egy üveg valami erôsebbet a következô
körnek.
Senki sem ellenkezett. Minden olyan gyorsan történt
és olyan összefüggéstelenül, hogy nehezen
sikerült összekötnöm a gondolataimat. Aztán
lesújtott az emlékezet.
- Angelina! Ô hol van?
- Nem a Pokolban – mondta James. – Ez volt az elsô kérdés,
melyet Marablisnak föltettem a hipnózis alatt. Ennyit beismert
a nyomás alatt. Keményen küzdött az ellen, hogy
megválaszolja, majdnem felébredt a transzból. Mélyebbre
küldtem, hogy visszahozzalak titeket a Pokolból. Amint visszakerültetek
biztonságban akartam kicsikarni a választ. De tudjátok
mi történt, sajnálom...
- Ne sajnáld! – kiáltottam vidáman. – Angelina
nem halott, de el lett küldve valahova. Talán a Mennybe. Majd
megtudjuk. Addig is visszahoztál minket. A sajnálat nem a
megfelelô szó. Meg kell próbálnunk rájönni,
mi történt, mit jelentenek ezek a feladványok és
paradoxonok. De nem most rögtön. Segítségre van
szükségünk. És már eléggé
kompromittáltuk magunkat. Slakey tudott rólam és Sybilrôl
amikor lenyomott. Most már tudja, hogy az egész család
hajszolja. Talán megpróbál visszavágni, úgyhogy
távol kell maradnunk a hotelszobától. És azonnal
értesítenünk kell a Különleges Alakulatot!
- Csak egy telefonra van szükségem – mondta Sybil. –
Van egy helyi kapcsolat-számom, ami közvetlenül Inskipphez
lesz kapcsolva.
- Tökéletes. Körvonalazzuk a történteket.
Közöljük vele, hogy szoros ôrizetet kell vonnia a
köré a templom köré. Senki sem mehet se be se ki.
Iderendeltetjük vele Coypu professzort a lehetô leghamarabb.
Aki képes mûködô idôgépet készíteni
megannyi tudományos csoda mellett, az képes kell legyen kiokoskodni
mi a sztori ezekkel a Pokol és Menny gépekkel. Addig meghúzzuk
magunkat amíg a professzor megérkezik az ûrtengerészgyalogosokkal.
Ne feledjük: a Pokolban voltunk és visszajöttünk.
Megtaláljuk Angelinát, és ugyanúgy ôt
is visszahozzuk.
Gondolom élveznem kellett volna az ôrizett pihenést
a Vaska Hulja vakáció mennyben, de túl sok volt az
aggódnivalóm. Az úszás és napozás,
az ivászat és evészet élvezete mögött
mindig ott bujkált a tudat, hogy Angelina még mindig hiányzik.
Volt némi biztosíték a tényben, hogy az elrablói
beismerték, él, bár a azt nem, hogy hol. Sovány
vigasz; tagadhatatlanul még mindig nem került elô. Egy
sötét emlék, ami nem hagy el. Tudtam, hogy az ikrek
osztoznak az érzelmeimben mivel minden viháncolás
és versengés Sybil kegyeiért mögött ott
volt ez az emlék. Észre tudtam venni a komor kifejezést
a fiúkon amikor valamelyikük nem vette észre, hogy figyelik.
Nem járt nagy élvezettel a játék. Munkához
láttunk. Az elsô, amit megtettünk miután a ebbe
a hotelbe bejelentkeztünk hamis azonosítókkal az volt,
hogy listát készítettünk minden általunk
tudott, látott és tapasztalt dologról. Semminek sem
látszott sok értelme, mégis tudtuk, meg kell tegyük.
Továbbítottuk az anyagot a Különleges Alakulatnak
ahol remélhetôleg nálnunk bölcsebb fejek értelmet
találnak benne.
A kis útunk a Pokolba utóhatásokkal járt
az agyamban, így néha elkalandoztam. Valamint gyarkrabban
néztem tükörbe, figyelve, hogy vörösödök-e?
Egy idô után persze felhagytam ezzel, de továbbra is
tapogattam a gerincem alját zuhanyzáskor azon túnôdve,
hogy farkat növesztek-e? Zavaró. Ez a tehetetlen állapot
másnap reggel ért véget, amikor korai reggelire indultam
le és egy ismerôs alakot pillantottam meg az asztalnál.
- Coypu professzor, végre! – üdvözöltem vidáman.
Ô röviden elmosolyodott lapos fogait úgy villantva fel
az ajkai közt, mint sárgult sírköveket.
- Ó, Jim, igen. Sportosan nézel ki, barnultan, de
nem pirultan. Van jele a faroknak?
- Köszönöm, nincs. Figyelemmel kísértem.
És ön?
- Jól, jól. Idefelé jövet megvizsgáltam
a megsemmisített gépek maradványait a templomban és
elemeztem a jegyzeteidet, megvizsgáltam a Pokolban hordott ruháidat,
köszönöm. Az egész nagyon nyilvánvaló!
- Nyilvánvaló! Én csak zûrzavart és
káoszt látok ott, ahol ön...
- Én látom az erdôt is a fák mellett.
Teljes meggyôzôdéssel informálhatlak róla,
hogy az ideiglenes hélix felfedezése az idôgépemhez
sokkal bonyolultabb volt – fogtak rá a fogai egy pirítósra
és rágcsálószerû gyors lelkességgel
majszolta.
- Nem dobna elém még azokból a metaforikus
fa képekbôl?
- De, persze – tapogatta meg a kendôjével a száját
az elôreálló fogait alattomosan kipucolva egyidejûleg.
– Amint felfedeztem, hogy Jiving Justin benne van ebben, a jövô
alakulása kikristályosodott...
- Jiving Justin? – bugyborékoltam totál értetlenül.
- Igen – kotkodácsolta a fogait rám villantva. – Annak
hívtuk az egyetemen.
- Kit? Kit? – ugráltak a vállaim.
- Justin Slakeyt. Ô játszott a harsonán a kis
jazz kvartettünkben. El kell ismernem magam is elég esetlenül
mutattam azzal a bendzsóval...
- Professzor! A lényeget, ha lehet. Visszatérne?
- Persze. Slakey már az elsô találkozásunknál
egy zseni volt. Évein felül álló, ami geritária
állása szeint jóval öregebb lehetett, mint amilyennek
kinézett. A galaktikus húrok teóriáján
indult el, amely nyilván tudod, már igen régi elmélet.
Soha senki sem került közel a megfejtéshez, amíg
Slakey elô nem állt a létezésüket bizonyító
matematikával. Még a teorikus, galaxisok közti féregnyúlványok
is világosak voltak a számára. Kiadott pár
lapot errôl, de soha semmit nem rakott össze egy egybefüggô
egésszé. Legalábbis mostanáig én úgy
véltem. Nyilvánvalóan rosszul.
Lemosott pár piritósdarabkát egy gyors kávélöttyintéssel.
Nem engedtem a további bagolyimitációknak.
- Azonnal álljon le! – szóltam. – Kezdje újra,
lévén fogalmam sincs semmirôl, amirôl beszél!
- Nincs is értelme. Az univerzumok közti féregnyúlványok
valósága csakis a negatív számok matematikájával
leírható. Egy nem matematikus modell csupán nyers
megközelítés lenne...
- Akkor közelítse meg nekem nyersen!
Elrágcsálgatott, a homlokát elgondolkodóan
ráncolta, tudattalanul söpört félre egy hajszálat
amely a szemei elôtt hullott le. – Nyersen foglamazva...
- Igen?
- Nagyon nyersen az univerzumunk egy rosszul sült
tojás. Egy serpenyôben hasolóan rosszul sült más
rágós tojásokkal – a reggeli nyilvánvalóan
hatással volt a képzeletére; én már
ettem itt tojást. – A sütôserpenyô a téridôt
jelképezi. De láthatatlannak kell lennie, mivel nincsenek
dimenziói, nem mérhetô.
- Velem vagy eddig?
- Sárgájával és fehérjével.
- Jó. Az entrópia lesz mindig a nagy ellenfél.
Minden lecseng, lehül az univerzum hôhalála felé.
Ha az entrópia megfordítható lenne, a probléma
könnyen elkerülhetô lenne, de nem az. Ám – ez nagy
ám volt, mivel egy felkiáltó ujjat emelt
fel és megkocogtatta a fogait. – Ám míg az entrópia
nem visszafordítható az entrópikus romlás léptéke
mérhetô és megjeleníthetô a matematika
által persze és bebizonyíthatóan más
ez a lépték a különféle univerzumokban.
Látod ennek a jelentôségét?
- Nem.
- Gondolkodj! Hogyha az entrópia léptéke a
mi univerzumunkban gyorsabb, mint mondjuk az X univerzumban, akkor az elméleti
megfigyelô számára abban az univerzumból nézve
a mi univerzumunk eszeveszett léptékben hanyatlik, ugye?
- Ugye.
- Akkor az is nyilvánvalóvá válik, hogyha
a megfigyelô a mi univezumunkból figyeli az X univerzumot,
akkor az ô számára az entrópia ellenkezô
irányú, vagyis fordított entrópia.
Bár nem létezik, megfigyelés alapján létezik.
Ezzel az egyenlet le van zárva.
Hátradôlt és mosolygott a következtetésein.
Fogalmam sem volt róla, hogy mirôl beszélt. Ezt közöltem
vele, amire ô összehúzta a szemöldökeit.
- Én bizony kívánom, diGriz, hogy bár
többet foglalkoztál volna a matematikával ahelyett,
hogy kópéskodtál az iskolában. Még egyszerûbben
fogalmazva egy jelenség, amely megfigyelés alapján
létezik, az létezik és matematikailag
leírható. És ami leírható, arra hatni
is lehet. Amire hatni lehet, azt meg lehet változtatni. Ez a szépsége.
Nincs áramforrásra szükség a féregtölcsérek
manipulására az univerzumok közt, bár persze
kell energia a kapcsolat létrehozására. Magukat a
féregtölcséreket az entrópia léptékek
differenciája hajtja. Justin Slakey ezt fedezte fel és én
leszek az elsô, aki kalapot emelek elôtte.
Egy láthatatlan kalapot vett fel a fejérôl majd
visszatette a helyére. Én gyorsan pislogtam és erôsen
treníroztam az agyam megpróbálva megérteni
amirôl beszélt. Nagynehezen elkezdett valamiféle rendszer
összeállni a fizikai képzelgés foszlányaiból.
- Mondd meg, hogy igazam van-e? Léteznek különféle
univerzumok, ugye?
- Igen és nem...
- Maradjunk az igennél pillanatnyilag. Különféle
univerzumok léteznek és ha léteznek, féregtölcsérekkel
összekapcsolhatók az ûrben. Akkor az entrópia
különbözete felhasználható az átkelésre
a tölcséreken át egyik galaxisból a másikba,
és Slakey felfedezte az ehhez való gépet, stimmel?
Felemelte az ujját, homlokráncolt, a fejét
rázta nagyon erôs nemként. Gondolkodott még
egy keveset majd vállat vont. – Oké – mondta a lehetô
legvisszafogottabban. Sietve folytattam mielôtt még meggondolja
magát.
- A Pokol egy bolygó egy másik univerzumban más
fizikai törvényekkel, talán más kémiával,
ahol az idô más sebességgel telik. Amennyiben így
van, a Menny is egy másik bolygó egy másik univerzumban
a miénkhez féregtölcsérekkel kötve a térben
és idôben. Lehet belôle több is...
- A galaxisok elméleti száma végtelen...
- De Slakey gépével nyilvánvalóan újra
és újra kapcsolatba lehet velük lépni. És
amire ô képes, arra ön is?
- Igen és nem.
Sikerült ellenállnom a kísértésnek
hogy kitépjek egy csomónyit a hajamból. – Hogy érti
hogy igen és nem?
- Úgy értem, hogy elméletileg lehetséges.
És nem, nem vagyok rá képes. A entrópiai kapcsolatok
matematikai képlete nélkül, amik ebben a gépben
voltak, nem. Abban, amelyet megsemmisített.
- Lesznek más gépek.
- Keríts egyet és építek egy galaxisközi
féregtölcsér-metrót.
- Pont ezt fogom tenni – ígértem. Nem elhamarkodottságból,
hanem mert erre volt szükségem Angelina visszahozásához.
Ami a következô logikus lépéshez vezetett. – Kinek
vannak ilyen gépei?
- Slakeynek.
- Melyik Slakeynek?
- Csak egy Slakey létezik.
- Ezt nem hiszem. Én legalább hármat láttam.
Egyet vörösen, farokkal. Egyet jobb kéz nélkül
és egyet épen.
- Ugyanazt az embert láttad, csak más alkalmakkor.
Pont mintha egy idôgéppel látogatnál meg egy
bébit a születésekor majd elôremennél az
idôben és látnád a bébit felcseperedve,
majd késôbb öreg emberként. A matematika egész
világos. Valami módon sikerült megdupláznia magát
a léte különbözô idôpontjaiban. Ô,
ôk egy és mind ugyanaz, egy idôpontból szemlélve,
bár ô más idôkben van. Mivel ugyanaz a személy,
ugyanazok a gondolatai. Így tudja a kezetlen Slakey hogy a jókezû
Slakey bajban van és ezért sietett a megmentésére.
Ugyanezt a jelenséget láttad a fiaidnál is. Mivel
ôk biológiailag egypetéjû ikrek, egykor egyazon
személy vagy tojás voltak. Így amikor különbözô
univerzumokban voltak, osztoztak a gondolataikon. Az egész teljesen
nyilvánvaló.
- Mi a nyilvánvaló? – kérdezte Sybil a reggelizôbe
érve.
- Az a nyilvánvaló – mondtam -, hogy most már
tudjuk hogyan kell a Mennybe és a Pokolba jutni, vagy bárhova
ahová akarunk. A jó professzor úgy tûnik betéve
ismeri ezeket az univerzumokat.
Sybil bólintott. – Ha mindent tud professzor, tudja, hogy
Jim hogy talált disznósült a Pokolban?
- Tudom. Elolvastam a látogatásra vonatkozó
jegyzeteket és egyetértek az elsôdleges következtetéssel.
A Pokol nyilvánvalóan egy alakítható és
képlékeny univerzum. Geológiailag aktív kellett
legyen, amikor Slakey elôször rátalált. Hibásan
Pokolnak vélte, úgyhogy Pokollá lett. Mindketten az
ô Poklát találtátok, de alakítottátok
is kicsit, ahogy emlékeztetek a világaitokra.
- Akkor lehet egy kérdést? – kérdezett Sybil.
– Ha mi ezt tettük, miért nem tette a többi ember is,
akiket ott találtunk?
- Szintén nyilvánvaló – mutatott rá
a porfesszor mindig örülve a befogadó környezetnek.
– Ôk normális emberek voltak, nem szupernormális, Különleges
Alakulat által képzett ügynökök. A személyiségtek
ereje és a mentális erôtök lehetôvé
tette az emlékeitek rávitelét az univerzum vásznára,
annak elhajlítására, ha megengeditek. Ahol a normális
emberek elszaladhatnak a félelemtôl, ott ti szembefordulva
vicsorítva morogtok és szétszeditek az ellenségeteket.
- Úgy beszél rólunk mint valami elvadult terrierekrôl,
vadkutyákról – morogtam vicsorítva.
- Azok vagytok. Van még kérdés?
- Igen. Mi következik? – kérdezte Sybil.
- Erre tudok válaszolni – válaszoltam. – Coypu professzor
segítségével gépet építünk
hogy távoli univerzumokba utazhassunk. És visszahozzuk Angelinát.
- Ez csodálatos hír. De hadd reggelizzünk meg
elôtte – tette hozzá nôiesen praktikusan. – Biztos vagyok
benne, hogy minden erônkre szükség lesz hozzá.