Fejezet: 5

- Várj! - szóltam Fullánkos után ahogy az úton loholt. - Ne arra! Jobb tervem van. Kiötlöttem, mielõtt felküldtek.
Lelassult, megállt és gondolkodott egy keveset és meghozta a döntést. - Eddig jól keverted a lapokat. Most mi jön?
- Az üldözõknek hagyni kell nyomot, amit a szagkövetõ robotokkal követhetnek. Erre!
Elhagytuk az utat és átverekedtünk a növényzeten a közeli folyóhoz. Sekély volt és hûvös, így nem tudtam elfojtani a remegésem ahogy átgázoltunk rajta. A fõ autósztráda a közelben futott, és mi felé tartottunk - összegörnyedve amikor egy nehézszállító eldübörgött. Pillanatnyilag nem volt forgalom a láthatáron.
- Most! - szólaltam meg. - Egyenesen az útra, majd egyenesen vissza a saját lábyomaidban!
Fullánkos megtette, amit mondtam, õ is visszalépdelt a hûvös folyóba.
- Okos! - mondta. - A szimatolók megtalálják, hol mentünk be a vízbe, hol jöttünk ki, és követnek az útig. Majd arra fognak gyanakodni, hogy egy autó felvett minket. Mi következik?
- Az áramlással szembe megyünk, a vízben, egészen a legközelebbi faluig. Ami éppenséggel disznósün farm.
- Soha! Ki nem állhatom õket! Egy megharapott gyerekkoromban.
- Nincs más lehetõségünk. Bármi mást csinálunk, a zsaruk összeszednek minket hajnalban. Én sem állíthatom, hogy komálom a hízókat. De farmon nõttem fel, és tudom, hogyan kell boldogulni velük. Most pedig mozogjunk, mielõtt megfagynak a bokáim!
Hosszú, hideg erõltetett menet következett, és nem tudtam abbahagyni a reszketést. Egyszerûen nem volt mit tenni, mint továbbhaladni. A fogaim kasztanyetta módjára kerepeltek, mielõtt a csermelyhez értünk, ami a mezõkön bugyogott végig, hogy csatlakozzon a folyamhoz, amiben gázoltunk. A csillagok kezdtek elhalványulni; a hajnal nem volt túl messze.
- Ez az! - mondtam. - A folyam, amit kerestünk. Az a fadarab az én jelzésem. Maradj közvetlen mögöttem, már nagyon közel vagyunk. - Felnyúltam és letörtem egy elhalt ágat, ami a folyam fölé lógott, aztán mutattam az utat. Addig gázoltunk, míg el nem értünk egy magas, elektromos kerítést, ami átívelt a folyam felett. Jól kivehetõ volt az erõsödõ fényben. Az ágat használtam megemelni az alját, hogy Fullánkos át tudjon kúszni alatta, majd õ ugyanezt tette nekem. Ahogy felálltam, ismerõs szárnytoll suhogást hallottam a közeli tölgyesbõl. Egy hatalmas, sötét alak különült el a fáktól és felénk tartott. Elragadtam az ágat Fullánkostól és halkan hívogattam:
- Szúúúííí, szúúúííí... erre, koca, koca, koca!
Doromboló röfögést hallatott a disznó, ahogy közelített. A mögöttem álló Fullánkos elfojtottan mormogott - imát vagy szitkot, vagy mindkettõt. Ismét hívtam, és az óriási lény közel jött. Igazi szépség volt, minimum egy tonnás, apró, piros szemeivel bámult rám. Elõreléptem és lassan felemeltem az ágat, és hallottam, ahogy Fullánkos jajgatni kezd mögöttem. A disznó nem mozdult, mialatt a botomat a füle mögé szúrtam, széthúztam a hosszú szárnyakat, majd elkezdtem gépiesen megmerevíteni.
- Mit mûvelsz? Megöl minket! - siránkozott Fullánkos.
- Ugyan! - mondtam egyre erõsebben vakargatva. - Figyeled? - A disznósün szemei félig már lecsukódtak élvezetében, és önfeledten gurgulázott. - Jól ismerem a nagycocákat. Férgesek a szárnyaik alatt, ahol nem érik el õket. Szeretik a jó vakarást. Hadd nyúlok a másik füledhez - szép kis rühes nyomok - aztán megyünk is.
Vakartam, a disznó boldogan nyökdécselt, és a hajnal tovább kúszott. Fény jött fel megvilágítva a farmházat mi pedig a disznósün mögé térdeltünk. Az ajtó felnyílott, valaki kidobott egy mosdótálat, majd visszacsukta az ajtót.
- Gyerünk a csûrhöz! - mondtam. - Erre!
A disznó morgott, amikor abbahagytam a kaparást - többet remélt, de legalább a takarásában átsettenkedhettünk a farmon. Amit jól tettünk, mert még jónéhány tüskés coca volt mindkét oldalon, akik azonnal félrehúzódtak, amikor a királydisznó megjelent, és mi folytattuk díszfelvonulásunk a csûrbe.
- Viszlát, nagyság - egy utolsó jókorát vakarva. - Öröm volt megismerni. - Fullánkos kinyitotta a csûr ajtaját, és beosontunk. Éppen visszareteszeltük a tolózárat, amikor túlsúlyos társaságunk nekifeszült és prüszkölni kezdett.
- Megmentetted az életem! - rebegte Fullánkos. - Ez sosem fogom elfelejteni!
- Csak egy kis ügyesség - mondtam szerényen. - Az igazat megvallva kemény ökleid vannak!
- Te meg ügyesen bánsz a disznókkal!
- Ezt nem pont így mondanám - mormogtam. - Most gyerünk, másszunk fel a szénába, ahol meleg van, és ahol nem látnak meg. Hosszú nap áll elõttünk, és szeretnék belõle annyit alvással tölteni, amennyit csak lehet!
Kiadós éjszaka volt. Beástam magam a szénába, kétszer tüsszentettem, ahogy a por az orromba jutott, majd valószínûleg azonnyomban álomba merültem.
A következõ, amirõl tudomásom van, hogy Fullánkos rázza a vállam és napfény szûrõdik be a deszkák között.
- Itt vannak a zsaruk! - suttogta.
Kipislogtam az álmot a szemembõl és kinéztem a résen. Egy zöld-fehér rendõrségi autó lebegett a farmház ajtaja elõtt, és két egyenruhás rusnyaság mutatott egy lepedõt a farmernak. Õ a fejét rázta, és a hangja erõsen elkülönült a farmudvar hangjaitól.
- Nem. Egyiket se láttam. Egy lelket sem vagy egy hete, ha tudni akarják. Tény, hogy öröm magukkal csevegni, srácok. Ezek a fickók rossz emberek, bûnözõk, azt mondják...
- Nem érünk rá egész nap. Attól hogy nem látta õket, még itt rejtõzhetnek a farmon. A csûrben például.
- Kizárt, hogy ezt tennék. Disznósünök vannak odakint. A leghatalmasabb teremtmények.
- Azért mi megnézzük. A parancs szerint minden épületet át kell kutatni a szomszédságban.
A rendõrök felénk indultak, egy veszett sziréna szerû rikoltás hallatszott, majd erõs paták huppogása. A csûr sarkától - dühödt szárnycsapásokkal - az éjszakai ismerõsünk rontott elõ. Rohamjára a rendõrök bepattantak a libegõjükbe. A haragos disznó nekicsapódott és rázkódva belökte az udvarba egy hatalmas foggal ékítve az oldalát. A farmer vidáman bólogatott.
- Mondtam, hogy senki sincs a csûrben. Az én kis Larrym nem szereti az idegeneket. De nézzenek be bármikor, ha erre járnak, srácok!
Úgy kellett kiáltania az utolsó szavakat, mert a lebegõ nyugatnak tartott a kicsi, prüszkölõ Larry elõl menekülve.
- Ez az igazi gyönyör! - jelentette ki Fullánkos, meghatódott hangon. Csendes egyetértésben bólintottam. Még a legunalmasabb élet is tartogat felemelõ pillanatokat.
Elég az élvezkedésbõl; ideje dolgozni! Egy szalmaszálat kezdtem rágni és elterültem a meleg szalmán.
- Kedvesek a disznósünök, ha ismered õket.
- A rendõrök nem így vélekednek - mondta Fullánkos.
- Az biztos. Ez volt a legszebb dolog, amit valaha láttam. Nem kimondottan rajongok a rendõrökért.
- Ki rajong? Mi jár a fejedben, Jimmy?
- Bankrablás. Raboltál már bankot?
Elismerõen füttyentett és a fejével nemet rázott.
- Nem az én stílusom. Nem tudnám, mivel kezdjem. Az iszapbírkózás, az igen. Kilenc éve senki sem tudott megverni.
- Az utazgatás, amivel ez jár, sok arccal összehozhatott. Találkoztál már Szúrósszagú Schmuckkal? - improvizáltam. - Grehem államban megcsináltunk néhány bankot.
- Nem, soha. Nem is hallottam róla. Te vagy az elsõ bankrabló, akivel találkoztam.
- Valóban? Felteszem nincs belõlünk sok manapság. De pár kasszafúrót csak ismersz. Vagy kocsitolvajokat?
Pórbálkozásomra csak újabb fejrázás volt a válasz. - Az egyetlen hely, ahol találkoztam emberekkel, a börtön. Ismerek pár szerencsejátékost, õk látogatják az iszapbírkózásokat. De õk csak kétdollárosok, vesztesek. Régebben ismertem egyet, aki esküdött rá, hogy ismeri a Püspököt.
- A Püspököt? - kérdeztem szaporán pislogva megpróbálva összegezni magamban azt a keveset, amit az egyházi hierarchiáról tudtam. - Nem sokat járok templomba...
- Nem az a fajta püspök. Én a Püspökrõl beszélek, a bankpucolóról. Gondoltam, hallottál már róla...
- Az én idõm elõtt mûködhetett.
- Mindenki ideje elõtt. Sok éve. Úgy hallottam, a zsaruk sosem kapták el. Ez a kétdolláros azt hencegte a Püspökrõl, hogy visszavonult és most pihenget. Biztos hazudott, a kétdollárosok csak azt tudnak.
Fullánkos nem tudott ennél többet, és én haboztam erõsen megdolgozni. A beszélgetésünk elhalt, és  elbóbiskoltunk, amíg be nem esteledett. Szomjasak és éhesek voltunk, de tudtuk, hogy a napvilágtól tartózkodnunk kell. A szalmaszálam rágtam és megpróbáltam nem gondolni jókora sörökre és hideg vízre, hanem inkább a Püspökre. Halovány nyom volt, de ez volt mindenem. Amint letûnt a nap éhes voltam, szomjas és erõsen deprimált. A börtönszökésem veszélyes fiaskónak bizonyult. A börtön veszteseknek van - ez minden, amit megtudtam. És ahhoz, hogy ezt megtudjam az életem és a testi épségem kockáztattam. Soha többé. Tettem egy csendes esküt, hogy a jövõben távol maradok a börtönöktõl és a törvény talpnyalóitól. A jó bûnözõket nem kapják el. Ahogyan a Püspököt sem, bárki is az.
Amint az utolsó napsugár is eltûnt az égrõl, kinyitottuk a csûr ajtaját. Egy buborékoló röffenés csapta meg a fülünket, és egy hatalmas test torlaszolta el az utat. Fullánkos levegõ után kezdett kapkodni, és én megragadtam, mielõtt elmenekülhetett volna.
- Fogj egy botot, és tedd magad hasznossá! - mondtam. - Betanítalak.
Fenemód vakarni kezdtük a teremtményt a szárnyai alatt, miközben õ kellemében röfögött. Követett minket, mint egy kölyökkuktya, mielõtt végezetül leléptünk. - Van egy életreszóló barátunk! - mondtam mialatt kikeveredtünk a kapun és búcsút intettem a cocamocánknak.
- Örök idõkig meglennék az ilyen barátok nélkül. Kitaláltad mihez kezdünk most?
- Tökéletesen. Elõrelátás a középsõ nevem. Van egy kitérõvágány errefelé, ahol átrakodják a holmit a vagonokból a teherekre. Nem megyünk oda, mert a rendõrök bizonyosan ott vannak. De minden teherkocsi ugyanazon az útvonalon hajt fel az autópályára, ahol van egy fénysorompó. Meg kell állniuk, amíg a sztráda számítógépei fel nem engedik õket. Oda megyünk.
- És feltörjük az egyik teher hátulját.
- Tanulsz! Azzal kiegészítve, hogy a jobb sávban, ami nyugatnak tart. Máskülönben ismét a jó kis Pearly Gates városban kötünk ki, azt követõen pedig a börtönben, ahol olyan keményen megdolgoztunk a kijutásért.
- Mutasd az utat, Jim! Te vagy a legokosabb gyerek, akivel csak találkoztam! Sokra fogod vinni!
Ez volt a kifejezett kívánságom, és gyorsan bólintottam beleegyezõen. Csak azt sajnáltam, hogy õ nem fogja. Én nem akartam egy tanyasi tahó életével terhelni a lelkiismeretem - merthogy ennyit érdemelt. Fullánkos persze többet szeretett volna. Nem voltam partner egy gyilkossághoz.
Megtaláltuk az utat és az útszéli bozótban várakoztunk. Két teherkocsi moraja hallatszott; szorosan egymás mögött haladtak. Látóhatáron kívül. Elõbb az egyik tûnt fel, majd egy másodperccel késõbb a másik is. Keletnek tartottak. Aztán egy harmadik lassított le a lámpánál, és a fény zöldre váltott. Nyugatra!
Rohantunk. Matattam a zárral amíg Fullánkos mellettem állt. Lehúzta az ajtókallantyút és az ajtó feltárult. A teherkocsi nekilódult, és Fullánkos bepaszírozott. Szaladnia kellett, amint a kocsi kanyarodni kezdett, de megragadta a fogódzót és egyetlen rántással felhúzták vaskos karjai. Becsuktuk az ajtót, de nem zártuk be.
- Megcsináltuk! - mondta diadalmasan.
- Meg ám! Ez a kocsi jó irányba visz téged, de nekem vissza kell mennem Pearly Gatesre, amint a hevület alább hagy. Egy órán belül átjutunk Billvillen. Ott magadra hagylak.
Gyors út volt. Leugrottam az elsõ fénysorompónál, és Fullánkos megszorította a kezem.
- Sok szerencsét, kölyök! - kiáltotta utánam ahogy a kocsi odébb lendült. Nem tudtam ugyanezt kívánni neki.
Elõástam egy köteg érmét miközben a teherkocsi elzúgott és a gondolataimba véstem a regisztrációs számát. Amint kiért a látótérbõl egy telefonfülke fényei felé vettem az irányt. Patkányul éreztem, amint a rendõrség számát beütöttem.
Komolyan nem volt választásom.