Fejezet: 22

Nem járt különösebb élvezettel felrobbantani a felvevõgépet aminek a belébe Õ a gyûlöletes hangját rögzítette, de azért egy lövéssel megtettem. A gép mûanyag és elekromos darabokra esett szét felhõ kíséretében, és az agyatlan nevetés félbeszakadt. Angelima megveregette a kezem.
- Megtetted, amit tudtál – mondta.
- Csakhogy az nem elég. Sajnálom, hogy belevontalak ebbe.
- Nem akartam volna máshogy. Ami most következik, az mindkettõnkel történik.
- Ez úgy hangik, hogy valami nagyon borzalmas dolog fog megesni az embereiddel – mondta Diyan. – Sajnálom.
- Nincs min sajnálkozni. Egy hajóban evezünk.
- Bizonyos értelemben igen. Egy óra múlva. De a Mars megmenekült, és mi, akik itt halunk, legalább ennyit elértünk. A családjaink és embereink tovább élnek majd.
- Bárcsak én is ezt mondhatnám – mondtam a lehetõ legkeserûbben kölcsönkérve a fegyverét és lelõve két ellenfelet akik a szétzúzott ajtón próbáltak átsietni. – Amikor mi itt veszítettünk, minden idõben veszítettünk. Csodálkozom, hogy még egyáltalán itt vagyunk, és lobbantunk lángra, mint egy fáklya.
- Nincs még valami, amit tehetnénk? – kérdezte Angelina. Vállat vontam.
- Semmi, ami eszembe jutna. A H-bombákat nem lehet megelõzni. Az idõ-hélix némileg megolvadt, úgyhogy az kizárva. Egy új idõ-hélixre van szükségünk, ami nem lesz, ha csak elõ nem tûnik a semmibõl.
A szavaim visszhangjaként a levgõ hirtelen reccsenéssel meghasadt, én pedig oldalra vetõdve átfordultam, arra számítva, hogy új támadás ért. Nem az volt. Egy nagy, zöld fém láda lebegett támasz nélkül a levegõben. Angelina és én a legelképedtebb arccal néztük.
- Ha ez egy idõ-hélix, akkor el kell árulnod, hogy csináltad!
Beszédes létemre most szótlan voltam, és méginkább az lettem, amikor a doboz süllyedni kezdett elõttünk és mielõtt földet ért volna elolvastam a feliratot az oldalán.
„Idõ-hélix – óvatosan bontsd ki!”
Nem mozdultam. Az egész túl hihetetlennek tûnt. A két gravitációs ernyõ, amely a tetejéhez volt kötve, az idõzítõ szerkezet, amely leengedte az egészet a földre, az apró felvevõgép, amely a ládára volt rögzítve vastag, „Játssz le” felirattal. Ámultan bámultam rá, és a mindig praktikus Angelina lépett elõre megnyomni az indító gombot. Coypu professzor vaskos hangja áradt ránk.
- Javaslom, hogy mielõbb induljatok. A bombák, mint tudjátok, hamarosan kioldanak. Megkértek rá, hogy elmondjam neked, Jim, hogy a bombairányító készülék egy rejtett szekrényben van a távoli falon, a dehidratált élelmiszerek mögött. Hordozható rádiónak van álcázva, mivel az is. Némi módosítással. Ha rosszul használnád, azonnal elküldené a bombákat. Ami kellemetlen lenne. Három tárcsát kell a hat-hat-hat számokra állítanod, ami úgy hiszem, a bestia éve. Jobbról balra állítsd be õket! Amikor ez megvan, nyomd meg az off gombot! Engem kapcsolj ki, amíg ezt elvégzed! Légy gyors!
- Oké, oké – mondtam iritáltan és kikapcsoltam õt. Elég parancsoló volt a hangja olyasvalakihez képest, aki nem fog meszületni még vagy 10.000 évig. És honnan tudott ilyen sokat? Panaszosan, de mentem és elvégeztem a munkát a dehidratált élelmiszerek földre szórásával, ahol nyilvánvalóan a helyük volt. Úgy néztek ki, mint valami sárgászöld aszalt polipcsápok. Tapadók, meg minden. A rádió ott volt. Nem próbáltam megmozdítani, hanem az elmondottak szerint állítottam be a tárcsákat és megnyomtam a gombot. Semmi sem történt.
- Semmi sem történt – mondtam.
- Pontosan ez a célunk – mondta Angelina lábujjhegyre állva köszönõ csókot nyomva a számra. – Megmentetted a világot.
Magamtól eltelten, felvágósan mentem vissza a felvevõhöz a martiánok csodáló tekintete elõtt és újra bekapcsoltam.
- Ne gondold, hogy megmentetted a világot – mondta Coypu. Élvezetromboló! – Csupán eltoltad a megsemmisítést úgy huszonnyolc nappal. Amint aktivizálva vannak, a bombák eddig várnak, majd önkioldanak. De a martián társaidnak jól jöhet ez a késleltetés. Úgy hiszem úton vannak a szállítmány hajóik...
- Tizenöt nap múlva érkeznek – mondta Diyan ámulattal a hangjában a meg nem testesült jós hatalma alatt.
- Tizenöt nap több, mint elég idõ. A Föld meg fog semmisülni. De a jelenlegi állapotát figyelembe véve ez inkább áldás mint tragédia. Most ideje kinyitni ezt a csomagot. Az irányítás tetején van egy molekuláris bomlasztó. Ha ezt a kinti fal felé irányítod, ahol a kis ablakok vannak, magasra, és lefelé billented tizenöt fokkal, alagutat fog vágni, amely a falakon túl ér véget. Javaslom, ezt mielõbb tedd meg. A martiánok ily módon kijuthatnak. Most nyomd meg az A gombot, és az idõ-hélix összeáll. James, Angelina csatoljátok fel a gravitációs ernyõket és távozzatok azonnal, ahogy a készenléti fény kigyullad.
Még kissé hitetlenkedve, de az utasítások szerint cselekedtem. Az idõ-hélix ropogva kelt életre és nyikorgott és szikrázott, ahogy összeállt. Diyan lépett elõre a kezét nyújtva, hogy megragadja az enyémet.
- Sosem felejtünk el téged, és hogy mit tettél a világunkért. Még meg nem született generációk fogják olvasni a neved és a hõstetteidet az iskolás könyveikben.
- Biztos, hogy tudod, hogy írják a nevem? – kérdeztem.
- Könnyen veszed, mert egy nagyszerû és szerény ember vagy. – Életemben elõször vádoltak meg ezzel. – Egy szobrot állítunk fel és „James di Griz, világmegmentõ” lesz rávésve.
Minden martián megrázta a kezemet, ami igen zavarba ejtõ volt. Angelina szeme is csodálattal izzott, de a nõk egyszerû teremtmények, és még a visszavetõdött figyelemben is élvezettel sütkéreznek. Aztán a készenléti fény kigyúlt, és még néhány viszlátot követõen felcsatoltuk a gravitációs ernyõket az elõírt módon, és õszintén reméltem, hogy utoljára az idõerõ hûvös tüzében fürödtünk meg. A kapcsolatunk be kellett üzemelje a készüléket, mert mielõtt a számon lévõ megjegyzést kimondhattam volna, minden elzizzent.
Nem volt rosszabb, mint bármelyik más idõutazás, és persze jobb sem. Ez az a fajta transzport, amihez sosem fogok hozzászokni. A csillagok, mint az elzúgó golyók, a spirál galaxisok úgy pörögnek, mint valami tüzijáték, mozgás, amely nem az, idõ, ami nincs az idõben, meg a szokásosak. Az egyetlen, ami jó volt az utazásban az a vége, ami a Különleges Alakulat tornatermében volt, az ottani legnagyobb nyitott térben. Angelina és én a levegõben úsztunk õrültmód vigyorogva egymásra elfeledkezve az alattunk izzadó atléták ámulat kiáltásairól. Egymás kezét fogtuk szimplán boldogan a tudattól, hogy vár még ránk jövõ.
- Szervusz itthon – mondta Angelina, és nem volt mi egyebet mondani.
Lejjebb lebegtünk, integetve a barátainknak a kérdéseiket pillanatnyilag nem reagálva le. Coypuhoz és az idõlaborhoz elõször jelentésre. Egy rövid pillanatig boldogtalanság fogott el, hogy Õ elmenekült tõlem, majd a remény, hogy ez alkalommal le lett nyomozva az idõben, és pár igen nagy bomba küldhetõ el helyettem vagy más önkéntes helyett.
Coypu felnézett és tátogni kezdett.
- Mit keresel itt? – kérdezte. – Neked az Õ nevû személyt kel kiirtanod! Nem kaptad meg az üzenetem?
- Üzeneted? – pislogtam szaporán.
- Igen. Tízezer fém kockát készítettünk és küldtünk vissza a Földre. Egy legalább el kellett jusson hozzád. Rádió irányítás meg hasonlók.
- Ja, az a régi üzenet. Megkaptam és a szerint cselekedtem, de te egy kissé le vagy maradva. Az mit keres itt? – Tartok tõle, hogy a hangom felerõsödött egy kicsit ahogy remegõ ujjal a szoba túlsó végében lévõ kompakt gépre mutattam.
- Az? Az Egyes Számú kompakt önkihajtó idõ-hélixünk. Mi más lehetne? Most fejeztük be.
- Még sosem használtátok?
- Soha.
- Hát, most már igen. Rá kell kötnöd pár gravitációs ernyõt, tessék, használd ezeket, és egy rögzítõt valamint egy molekuláris bomlasztót, és vissza kell küldened Angelina és az én megmentésemre.
- Van egy zsebrögzítõm, de miért... – Egy ismerõs kinézetû gépet vett elõ a kabátjából.
- Elõbb tedd meg, késõbb elmagyarázom. Angelina és én fel leszünk robbantva, ha nem intézed jól.
Megragadtam egy kis festéket és „játssz le”-t festettem a rögzítõre, majd „Idõ-hélix – óvatosan bontsd ki!”-t a gépre. A pontos pillanatot, amikor Õ elhagyta a Földet, megállapította az idõnyomozó, és a szállítmány érkezési ideje pár perccel késõbbre lett állítva a nagy hélixen. Coypu beszélt rá a kazettára az utasításaim alapján, és csak miután az egész köteg vissza lett pördítve a múltba sóhajtottam hálásan megkönnyebbülve.
- Meg vagyunk mentve – mondtam. – Most azt az italt, amit ígértél!
- Nem ígértem...
- Azért elfogadom.
Coypu magában motyogott és mappába irogatott, míg én jókora italokat készítettem Angelinának és magamnak. Koccintottunk, és felszenteltük a torkainkat, amikor Coypu belépett felvillanyozottan mosolyogva.
- Ez már nagyon kellett – mondtam. – Évezredek óta nem ittam.
- Végre minden megvilágosodik – mondta Coypu kiálló fogain dobolva izgalmában.
- Rendben van, ha ülve hallgatunk? Hajszás volt az elmúlt párezer év.
- Igen, természetesen. Hadd elevenítsem fel az eseményeket! Egy idõtámadást indított az Alakulat ellen Õ, méghozzá igen sikereset. A számunk erõsen megcsappant.
- Igen, pont kettõre. Rád és rám.
- Precízen. Bár amint visszaküldtelek 1975-be, azt tapasztaltam, hogy minden úgy van, ahogy korábban volt. Nagyhirtelen. Egyesegyedül egy pillanatig, a következõben a labor tele emberekkel, akiknek fogalmuk sem volt róla, hogy eltûntek. Sok munkát fektettünk az idõnyomozó technikák javításába, és majdnem négy évbe tellett, hogy úgy menjen, ahogy akartuk.
- Négy évet mondtál?
- Közelebb az öthöz, mire mûködõképessé tettük. A nyomok távoliak voltak, kuszák, és nehezen követhetõk.
- Angelina! – kiáltottam hirtelen felismerésemben. – Nem mondtad, hogy egyedül voltál itt öt éven át.
- Nem hiszem, hogy kedveled az idõsebb nõket.
- Szeretem õket, amennyiben te vagy õk. Magányos voltál?
- Rémesen. Ezért is jelentkeztem önként utánad menni. Inskippnek volt egy másik önkéntese, de a lábát törte.
- Drágám... Fogadok, hogy tudom már, mi történt! – Angelina nem pironkodó típus, de lesütötte a szemeit a gondolatra.
- Csak sorjában! – mondta Coyou. – De valóban ez történt. Lenyomoztunk 1975-bõl 1807-be, ahogy Õt is és a misszióit is. Egy hurok volt ott az idõben, afféle anomália, ami idõvel kioldotta önmagát. Meg tudtuk mondani, hogy téged magában tartva tûnik el, és sikerült legalább elég energiát paszírozni a hélixbe, hogy behatoljon a zárt hurokba mielõtt az kioldódott volna. Ekkor volt, hogy Angelina visszament a koordinátákkal a következõ idõugráshoz, a hosszú, húszezer éves ugrással Õ után. Utána kellett menj, mivel az idõösvények azt mutatták, hogy követted. Bár a történelem menete világossá vált ekkorra, és tudtuk, hogy fog véget érni.
- Tudtátok? – kérdeztem érezvén, hogy elveszítettem valahol a fonalat.
- Persze. A támadás teljes természete világos volt, míg nektek természetesen be kellett töltenetek a sors adta szerepeteket.
- Elismételnéd ezt mégegyszer? Ha lehet, lassabban...
- Természetesen. Sikerült megsemmisítened az Õ mûködését kétszer a távoli múltban és átállítva a gépét elküldeni õt a Föld alkonyodó napjaira. Ott hosszas idõt töltött, közel kétszáz évet, hatalomra emelkedve és a bolygó minden forrását egyesítve. Egy zseni, noha közveszélyes, aki ezt meg tudja csinálni. Emlékezett rád is, Jim, haloványan, féltorz emlékképekben a kétszáz év után, de ahhoz elégre, hogy tudja, te vagy az ellenfél. Ezért idõháborút indított, hogy megsemmisítsen téged mielõtt te megsemmisíthetnéd õt, csapdába ejtve egy bolygón, amely az atomrobbanás szélén áll. Onnan tért vissza 1975-be az Alakulat megtámadására. Te utána mentél és 1807-be szökött, hogy felállítsa neked az idõhurok csapdát. Nem tudom, onnan hová készült, de a tervei úgy tûnik, meghiúsultak, és helyettük húszezer évet ment elõre.
- Azt én csináltam azzal, hogy átállítottam az idõgépét mielõtt elindult.
- Hát, ennyi az egész. Most már nyugtunk lehet, hogy vége, és azt hiszem csatlakozom az italozáshoz.
- Nyugalom! – a szó különösen reszelõsen tört elõ belõlem. – Amit elmondtál, az alapján úgy hangzik, hogy én indítottam el az egész támadást a Különleges Alakulat ellen azáltal, hogy átállítottam az idõ-hélixet, ami miatt Õ elindíthatta az Alakulat megsemmisítõ kampányát.
- Így is lehet nézni.
- Hogy máshogy? Ahogy én látom, Õ csak egy idõkörben pattog örökre. Tõlem menekülve, engem üldözve, tõlem menekülve... Á! Mikor született? Honnan jött?
- Ezeknek nincs jelentõsége az efféle ideiglenes kapcsolatban. Õ csak ebben az idõhurokban létezik. Ha  akarod, bár nem precíz, de mondhatod, hogy sosem született meg. A helyzet távol áll az idõtõl, ahogyan normálisan ismerjük. Amilyen a tény is, hogy visszatértél ide az információval, amit magadnak küldtél el az atombombákról. Honnan eredt ez az infó eredetileg? Magadtól. Úgyhogy te küldted el magadnak hogy elküldhesd magadnak hogy informáld magad a bomba beállításokról, hogy...
- Elég! – nyösszentem fel a reszketõ kezemmel az üveg után nyúlva. – Csak jelöld a missziót végrehajtottnak, és terjessz elõ valami kövér jutalékra!
Minden poharat újratöltöttem és amikor Angelináéhoz értem, vettem észre, hogy már nincs jelen. Egyetlen szó nélkül lépett le míg én attól szenvedtem, hogy én voltam az egész idõháború felbújtója, és éppen csak hiányolni kezdtem õt, azon tûnõdve, hol lehet, amikor visszatért.
- Jól vannak – mondta.
- Kik? Kik? – ketyegtem vissza. De ahogy észrevettem Angelina összeszûkülõ szemeit, tudtam, hogy nagyot hibáztam és addig tornásztattam az idõnyûtte agyamat, amíg rám nem tört a felismerés. – Kik is? Hahaha! Meg kell bocsásd ezt a kis viccet. Kik is vannak jól kérdezhetnéd. Hát persze, hogy az ikreink, a kotyogó, gõgicsélõ gyerekeink vannak jól. Igazi szülõi ösztönökkel szaladtál hozzájuk.
- Itt vannak velem.
- Gördítsd be a gyerekkocsit!
- A bébik – mondta ahogy beléptek, és erõs iróniát találtam a hangjában.
Hat évesek voltak, és erre az apró tényre vonakodtam emlékezni. Könnyen mozogtak, a szolíd gyerekek zavarba ejtõen katonásan, egyszere lépdeltek. A jó izomzatuk az apjuk jó öröksége, ezt boldogan mondom, egy csipetnyivel az anyjuk lágyságából.
- Sokáig voltál távol, apa – mondta az egyikük.
- Nem akarattal, James. Az univerzumot nem lehet egy nap alatt megmenteni.
- Én vagyok James, õ Bolivar. Isten hozott!
- Na köszi – jól megcsókoltam õket. Ezt a kezük kinyújtásával viszonozták, és én mindegyikét komolyan megráztam. Jó szorítások. A családosdihoz eltart majd egy darabig hozzászoknom. Angelina büszkén ragyogott, és én megolvadtam a tekintetétõl felismerve, hogy az egész talán megérte.
- Angelina, úgy hiszem, végül csak meggyõztél. A házas élet élvezetéért olybá tûnik, megéri feladni a szabadúszó tolvaj gondtalan boldogságát...
- A tolvaj a jó szó – hallatta egy csúfosan ismerõs hang. – És egy svihák, zsaroló, vesztegetõ és egyéb. – Inskipp állt az ajtóban a vörös arcát és egy papírköteget lengetve irányomba. – Öt évet vártam rád, diGriz, és ez alkalommal nem menekülsz. Nincs idõháborús mentség. Te svihák, a saját társaidtól loptál, áh!
Az áh!-ot azért mondta, mert Angelina felpattintott egy altató kapszulát az orra alatt, amitõl összecsuklott, míg a fiúk jó reflexekkel megáldva elõreléptek és lesegítették a földre. Angelina még lemenetében megszabadította õt a papírok súlyától.
- Öt év után nekem nagyobb szükségem van rád, mint ennek a gonosz pacáknak. Égessük el ezt az aktát és kössünk el egy hajót, mielõtt magához tér. Több hónapba telik majd, mire ránktalál, és addigra valami mást kell majd sürgõsen megoldani, úgyhogy újra munkába kell állítson minket. Idõközben lehet egy csodás cinkelt második nászutunk.
- Jól hangzik, de mi legyen a fiúkkal? Ez nem afféle út, amire gyerekeket visznek.
- Nem mentek nélkülünk – mondta Bolivar. Hol láttam már ezt a dühös tekintetet? Valószínûleg a tükörben. – Ahová mentek, mi is megyünk. Ha pénz kérdése, a magunk módján tudunk fizetni. Látod?
De láttam ám ahogy elõrenyújtja a nagy köteg kreditet, amivel végigvitethetné magát a galaxison. De egy pillanatra megpillantottam egy ismerõs aranyszín tárcát is.
- Inskipp pénze! Kiraboltad a szegény vénembert, amikor segítened kellett volna! – Hirtelen Jamesre néztem. – És gondolom te meg meg fogod tudni mondani az idõt az utazás alatt a karórájáról, ami mintha most a te csuklódon lenne?!
- Az apjuk nyomdokain – mondta Angelina büszkén. – Természetesen velünk jönnek. És ne aggódjatok a kiadásokon, fiúk. Apátok eleget tud lopni mindannyiunknak.
Ez már aztán sok volt. – Miért is ne! – nevettem. – A bûnözésre! – emeltem a poharam.
- A bûnözésre! – mondta Coypu lassan átszellemülve.
- A bûnözésre! – kiáltottunk együttesen, majd elnyeltük a poharaink tartalmát, azokat pedig a falnak vágtuk; Coypu velünk mosolygott, ahogy megragadtuk a gyerekek kezeit és könnyedén szökelltünk át Inskipp durmoló teste fölött, aztán ki az ajtón és el.
Egy ragyogó, dicsõ univerzum vár odakint, és mi minden apró részét élvezni fogjuk.