- Elõször azt kell megtudnunk, hova menj. Aztán...
Coypu professzor áttántorgott a laboron, én
követtem, majdnem ugyanolyan rossz bõrben. Motyogott a számítógép
nyomtatta leporellóra meredve, amely folyamatosan áradt a
gépbõl a padlón halmot rakva.
- Pontosnak kell lennie, nagyon pontosnak – mondta. – Visszaküldtünk
egy idõszondát. Követi a zavarok nyomait. Megtaláltuk
a kérdéses bolygót. Most az idõpont precíz
kiszúrása a lényeg. Ha túl késõn
érkezel, akkor már talán befejezhetik, amit elkezdtek.
Ha túl korán, meghalhatsz öregségben, mielõtt
belekezdenének.
- Megkapó. Melyik bolygó?
- Furcsa neve van. Illetve nevei. Kosz vagy Föld vagy valami
ilyesmi. Legenda szerint ez kellett legyen az emberiség otthona.
- Egy másik? Még nem hallottam róla.
- Nem is kellett volna. Felrobbantották egy atomháborús
korszakban. Íme. Vissza kell tolnunk harminckétezerötszázkilencvennyolc
évvel. Semmi jobbat nem garantálhatunk, mint plusz-minusz
három hónapot ilyen távolságnál.
- Nem hinném, hogy észrevenném. Milyen év
lesz ott?
- Jóval a jelenlegi naptárunk kezdete elõtti.
Úgy hiszem, i.sz. 1975 az adott kor primitív lejegyzései
szerint.
- Nem olyan primitívek, ha idõutazással babrálnak.
- Talán nem mindenki. Úgy tûnik, akiket keresel,
ekkor mûködnek.
- Hogy találom meg õket?
- Ezzel – egy asszisztens átnyújtott egy apró
fekete dobozt számgombokkal, egy áttetszõ dudorral,
amiben egy szabadon mozgó tû volt. A tû úgy rezgett,
mint egy vadászkutya és folyamatosan egy irányba mutatott,
nem számított, hogy fordítottam a dobozt.
- Ideiglenes energiagenerátort detektál – mondta Coypu.
– Kevésbé érzékeny, hordozható verziója
a nagyobb gépeinknek. Jelenleg a mi idõvonalunkra mutat.
Amikor odaérsz erre a Kosz bolygóra, arra fogod használni,
hogy megtaláld akiket keresel. Ez a másik tárcsa a
mezõ erejét mutatja, és az energiaforrás hozzávetõleges
távolságát.
A dobozra néztem, és az elsõ ötletpezsgést,
majd zuhanyt éreztem. – Ha ezt vihetem, akkor más holmit
is, ugye?
- Így van. Kisebb tárgyak a tested közelében
rögzíthetõk. Az idõmezõ felületi
töltést hoz létre, amely nem különbözik
a statikus elektromosságtól.
- Akkor bármi fegyver vagy páncélzat van a
laborban, azt viszem.
- Nincs túl sok minden, csak apróságok.
- Akkor elkészítem a sajátoméit. Dolgoznak
itt fegyvertechnikusok?
Körbenézett és elgondolkozott. – Az öreg
Jarl a fegyverrészlegben dolgozott. De most nincs idõ semmit
fabrikálni.
- Nem azt akarom. Melyikük az?
Öreg Jarl nemrégiben fiatalító kezelésen
esett át, és úgy festett, mint egy világlátás
közben összekoszolódott tizenkilenc éves, õsi
és gyanakvó tekintettel a szemében, ha közelrõl
figyelted.
- Azt a dobozt akarom – mondtam a memóriaegységre
mutatva a hátán. Úgy visított, mint egy megsarkantyúzott
póni és röhelyesen markolta a holmiját.
- Enyém, én mondom: enyém! Nem lehet a tiéd!
Még kérni sem fair. Enélkül egyszerûen
csak elfakulok. – Szenilis önsajnálat könnyei gyûltek
fiatalos szemei köré.
- Uralkodj magadon, Jarl! Nem akarlak elûntetni; csupán
csak egy másolatot akarok róla.
Félrehúzódott magában motyogva; a technikusok
pedig közelítettek felé.
- Nem értem – mondta Coypu.
- Egyszerû. Egy nagy társaság ellen fegyverkezem.
Szükségem lehet nehézfegyverekre. Ha én csinálom,
rácsatlakoztatom öreg Jarlt az én memóriámra,
én pedig az övéit használom az elkészítésükre.
- De akkor õ lesz te, átveszi a tested, ilyet még
sosem próbáltunk.
- Most megpróbáljuk. Kétségbeejtõ
idõk kétségbeesett lépéseket követelnek.
Ami egy újabb lényeges dolgot vet fel. Azt mondta, ez egy
egyirányú utazás az idõben, és nem térhetek
vissza.
- Igen, az idõspirál a múltba visz. Ott nem
lesz egy másik, hogy idehozzon.
- Amennyiben valaki készítene egyet, akkor viszont
visszatérhetnék?
- Elméletileg. De ezt még sosem próbáltuk.
A felszerelés és az anyagok többsége nem létezik
a primitív bennszülöttek közt.
- Ám ha az anyagok megvannak, egy idõtekernye felépíthetú.
Ki tudja hogyan lehet ilyet készíteni?
- Csak én. Az idõcsiga a saját ötletem
és készítményem.
- Nagyszerû, az ön memóradobozát is akarom.
A nevek legyenek rajta a dobozokon, hogy ne keresztezzem véletlenül
a specialistákat!
A technikusok megragadták a professzort.
- Az idõstabilizátor veszít az erejébõl!
– rikoltotta az egyik mérnök hisztériával feltelõ
hanggal. – Amint megszûnik a mezõ, odaleszünk. Sosem
léteztünk. Nem lehet... – sikonyált majd elesett, amint
az egyik társa képen takarta kiütõ gázzal.
- Gyorsan! – kiáltotta Coypu. – Vigyétek diGrizt az
idõcsigához, készítsétek fel!
Megragadtak és átsiettek velem a szomszéd szobába
utasításokat kiáltozva egymásnak. Majdnem leejtettek,
amikor két technikus egyidejûleg tûnt el. A hangok töbsége
hisztérikus felhang volt, ami érthetõ a világ
végének eljövetelekor. Náhány távolabbi
fal már kezdett ködössé és kivehetetlenné
válni. Csupán a gyarkorlat és a tapasztalat tartott
vissza attól, hogy magam is pánikba ne essek. Végül
el kellett löknöm õket a szükségleti ûrruhától,
amibe megpróbáltak belepaszírozni, hogy az öveket
rám csatolhassák. Coypu professzor volt egyedül nyugodt
az egész csapatban.
- Fel a sisakot, de az arctakarót nyitva hagyva az utolsó
pillanatig. Úgy! Íme, az emlékek, szerintem a lábzseb
a legbiztonságosabb hely. Az ernyõ a hátadon van.
Felteszem tudod használni. Ezek fegyvertokok a melleden. Az ideiglenesség
vizsgáló itt...
Ha lett volna még hasonló holmi, alig tudtam volna
megállni. De amit nem viszek, az nem lesz nálam. Aggassunk
még!
- A nyelvegységet! – kiáltottam. – Hogyan beszélhetek
a natívokkal, ha nem tudom a nyelvüket?
- Az itt nincs – mondta Coypu egy szatyor gáztartályt
gyömködve a hónom alá. – De itt egy memóriagram...
- Azoktól fejfájást kapok.
- ...amelyet használhatsz a helyi nyelv megtanulására.
Ebben a zsebben.
- Mit tegyek, azt még nem magyarázta el! Hogyan érkezek?
- Nagyon magasról. A sztratoszférából.
Így kisebb az esélye bárminemû összeütközésnek.
Odajuttatunk. Onnantól magad vagy.
- Az elsõ labor eltûnt! – kiáltotta valaki és
majdnem egyidõben el is tûnt a létbõl.
- Az idõcsigához! – utasított rekedten Coypu,
és húzni kezdtek az ajtón át.
Lassabban és lassabban, ahogy a túdósok és
technikusok tünedeztek a láthatárról, mint a
kidurrantott lufik. Már csak négyen maradtak, és nagy
terhemmel öregesen tántorogtam tovább.
- Az idõcsiga – mondta Coypu légszomjjal. – Ez egy
léc, egy puszta energiaoszlop, amely egy csigába van tekerve,
és nyomás alatt van tartva.
Zöld volt és csillogó, majdnem betöltötte
az egész szobát, tekercses formájú, karvastagságú
izzó fénybõl állt. Emlékeztetett valamire.
- Ez olyan, mint egy óriási rugó, ami össze
van préselve.
- Igen, talán. Mi idõcsigának hívjuk.
Össze van préselve... terhelés alá van téve,
az erõ gondosan kiszámított. A külsõ végéhez
leszel téve és a fékerõt feloldjuk. Ahogy repülsz
a múltba, az idõcsiga a jövõbe lökõdik,
és az energiák fokozatosan megszûnnek. Menned kell.
Már csak hárman maradtunk.
- Emlékezz rám! – szólt egy alacsony, sötéthajú
technikus. – Emlékezz Charli Nate-re! Amíg emlékszel,
sosem fogok...
Coypu és én egyedül voltunk, a falak eltûntek,
a levegõ sötétedni kezdett.
- Ez a vége! Érintsd meg! – szólt. Gyengülõ
hangon?
Bukdácsoltam, majdhogynem elesve az izzó csiga végénél,
elõretartott ujjakkal. Nem éreztem semmit, de amikor megérintettem,
azonnal körbevett ugyanaz a zöld izzás, amin keresztül
alig láttam. A professzor a konzolnál állt, az irányítással
ügyködött egy jókora kapcsoló után
nyúlva.
Átbillentette...