Morgolódtam, forgolódtam, csapkodtam, de az irritáció
maradt. Éberre pislogtam a koszos szemeimet és Drengre mordultam,
aki a vállamat rázta. Félve lépett félre.
- Ne üss meg, mester, csak azt teszem, amire utasítottál.
Ideje felkelni, mert a katonák már felsorakoztak az udvaron.
Valami összefüggéstelen dolgot zagyváltam,
ami köhögésbe fulladt. Erre egy csésze tûnt
fel elõttem, és nagyot kortyoltam a hideg vízbõl,
majd visszazuhantam az ágyra. Nem ez volt az elsõ alkalom,
hogy helyeseltem az apród rendszert. Csakhogy fáradt voltam,
kócos és koszos. Még az ifjonti lendületet is
elolthatják a viszontagságok. Gyorsan ráztam a fejem
és felkönyököltem megorrolva magamra a röpke
önsajnálatért.
- Menj, jó Dreng – utasítottam -, és találj
élelmet éhezõ sejtjeim jóllakatására.
És egy kis italt is, mivel vélhetõleg az alkohol az
egyetlen stimuláns erre.
Az udvaron hideg vizet borítottam az arcomra ásítozva
és támolyogva. Amikor szárazra töröltem
magam, a tiszta csillagfénynél láttam, hogy a felsorakozott
katonáknak töltényt osztanak. A nagy kaland elkezdõdött.
Dreng várt rám amikor visszamentem. Az ágyra ültem
és elfogyasztottam az igen taszító reggelimet, ami
sült bab volt, és lemostam a pusztító borral.
Tele szájjal beszéltem, mert ez volt az a privát pillanat,
amit az apródommal tölthettem.
- Dreng, a katonai karriernek lassan vége.
- Ne ölj meg, mester!
- A katonai karriernek, te idióta, nem az életednek.
A mai éjszaka az utolsó szolgálatban töltött,
és reggel haza mehetsz a fizetségeddel. Hová rejtette
az öregapád a pénzét?
- Túl szegények vagyunk ahhoz, hogy pénzünk
legyen.
- Ebben biztos vagyok. De ha lenne, hová tenné?
Ez komplikált gondolat volt, és egy darabig törte
a fejét, amíg én rágtam és nyeltem.
Végül megszólalt.
- Eltemetné a tûzhely alatt! Emlékszem, egyszer
ezt tette. Mindenki a tûz alá rejti a pénzét,
így nem lehet megtalálni.
- Nagyszerû. Így aztán tényleg nem lehet.
Neked ennél jobbat kell kitalálnod a pénzednek.
- Drengnek nincs pénze.
- Drengnek napkelte elõtt lesz. Ki foglak fizetni. Menj haza
és találj két fát az otthonod közelében.
Feszíts kötelet közéjük. Aztán áss
egy gödröt pontosan a kötél felénél.
Temesd oda a pénzt. Ott fogod találni, amikor szükséged
lesz rá. És egyszerre csak pár érmét
használj fel. Értetted?
Lelkesen bólogatott. – Két fa, félút.
Ilyet még sosem hallottam!
- Földet rengetõ koncepció, tudom – sóhajtottam.
Bizonyosan volt jónéhány, amirõl nem hallott.
– Gyerünk! A tûzszekér fûtõje akarok lenni.
Talpra pattantam és a pajtához mentem. Most, hogy
a katonák felsorakoztak és készen álltak a
tisztek is lassan elõtünedeztek vakarózva és
jajgatva a capoval az élen. Nem volt sok idõm. Dreng bemászott
a kocsiba mögém és félelmében felrikoltott,
amikor felkapcsoltam a világítást.
- Démoni világosság! Lélekfények!
A halál biztos jele!
A melléhez kapott és láthatóan a halálra
vált, amíg jól meg nem ráztam. – Elemek! –
kiáltottam. – A tudomány adománya ennek a béna
világnak. Most hagyd abba a remegést és nyisd fel
a táskád!
Minden halállal kapcsolatos gondolat szerte foszlott és
a szemei úgy gúvadtak ki, mint fõtt tojások,
amikor ezüstöket lapátoltam a bõr táskájába.
Ez a kereset feljavítja az egész életét, így
legalább egy jótéteményem lesz az itt tartózkodásom
alatt.
- Mit csináltok ott?
Capo Dimonte volt az gyanakvóan nézve felfelé.
- Csak felfûtjük a motorokat, excellenciás uram.
- Rúgd félre az apródod, feljövök.
A kocsi hátuljába intettem a meredt szemû Drenget,
és a capo felmászott.
- Megajándékozol a jelenléteddel, Capo.
- Az már igaz. Én itt utazom, amíg a katonák
gyalogolnak. Most vezesd ki ezt az izét.
A felderítõk már elõre mentek, amikor
mi a felvonóhídon át a töltésre hajtottunk.
A katonák magja mögöttünk jött mohó léptekkel
az idõpont ellenére. Mindegyikük veszített értéket
vagy tulajdont – még apródot is – a rajtaütés
során. Mindenki ki volt éhezve a bosszúra és
a zsákmányra.
- Capo Doccia élve kell – mondta hirtelen Capo Dimonte. Válaszolni
akartam, amikor rájöttem, hogy magához beszél.
– Megkötözve, tehetetlenül vissza kell hozni az udvarba.
Elõször egy kis nyúzás, épp annyi bõrt
lehántva, amennyi egy kalaphoz kell. Aztán talán vakítás.
Nem, ez nem a legjobb, látnia kell, ami vele történik...
Hasonlókkal folytatta, de nem figyeltem rá. Megvoltak
a saját gondolataim – és a saját bánatom is.
Amikor a Püspököt megölték, a haragomat elhomályosította
a gondolkodásom. Most már minden mentség késõ.
Azért indultam erre az expedícióra, hogy bosszút
vegyek. És nem tudtam a Püspök emlékéhez
kötni, hiszen õ komolyan elhatárolódott az efféle
erõszakos cselekedetektõl. De visszafordulni már késõ.
A hadjárat elkezdõdött és már jókora
utat letudtunk.
- Állítsd meg! – utasított a capo hirtelen,
és én beletapostam a fékbe.
Egy sötét emberköteg várt elõttünk
az úton – az elõreküldött kémjeink. A capo
lemászott a földre, és én elõre hajoltam,
hogy lássam, mi történik. Hoztak valakit, akinek a kezei
össze voltak kötözve a háta mögött.
- Mi történt? – kérdezte a capo.
- Az utat figyelte, nagyuram. Elfogtuk, mielõtt elmenekülhetett
volna.
- Ki õ?
- Katona, a neve Palec. Ismerem õt, szolgáltam vele
a déli hadjáratban.
A capo a rabhoz sétált és közel nyomta
hozzá a vicsorító arcát. – Enyém vagy,
Palec. Megkötözve.
- Egen.
- Te Capo Doccia embere vagy?
- Egen, alatta szolgálok, tõle kapok fizetséget.
- Már régen elment az borra! Szolgálsz engem
és elfogadod a fizetségem?
- Egen.
- Engedjétek el! Barkus, adj egy ezüstöt neki!
Ezek a zsoldosok jól küzdöttek, de elég
könnyen át is álltak. Miért ne? Nem voltak érdekeltek
egyetlen capo viszályban sem. Amint Palec elfogadta az érmét,
visszakapta a fegyverét.
- Beszélj, Palec – utasította a capo. – Te most már
az én szolgám vagy, aki elfogadta a fizetségem, de
Capo Docciát szolgáltad. Mondd el a terveit!
- Egen. Nem titok. Tudja, hogy a sereged ép és olyan
gyorsan meg fogod támadni, ahogy csak tudod. Néhányunkat
az utakra küldte figyelni, de egy ideig még nem számít
a támadásodra. Ha részeg, az jelzi, hogy nem készül
csatára.
- Kardot döfök a hasába, kiengedem a bort és
a beleit! – A capo nagy erõfeszítéssel abbahagyta
az álmodozást és visszakényszerítette
magát a jelenbe. – Mi a helyzet a katonákkal? Fognak harcolni?
- Egen. Éppen most kaptak fizetséget. De nem kötõdnek
hozzá szívbõl és át fognak állni,
amint elvesztették a csatát.
- Egyre jobb. Állj be a sorba! A felderítõk
menjenek elõre! Indítsd a gépet!
Ez utóbbit nekem címezte, miközben visszamászott
az ülésébe. Sebességbe rúgtam a gépet
és tovább indultunk. Nem volt több megszakítás,
és jól haladtunk, óránként megpihenve
az ellenség udvara felé. Jóval hajnal elõtt
volt még, amikor az úton váró felderítõkhöz
értünk. Ezt a helyet jelöltem ki. Capo Doccia udvara a
következõ kanyar után állt.
- Én veszem át a posztot – közölte a capo.
- Rendben. Az apródom megmutatja nekik a pontos helyet, ahol
még rejtve maradhatnak a kapu közelében. – Vártam
amíg hallótávolságon kívül ért
és utasításokat súgtam Drengnek.
- Vidd a táskád és minden tulajdonod magaddal,
mert te már nem jössz vissza.
- Nem értem, mester...
- Meg fogod ha befogod a szád és figyelsz beszéd
helyett. Vezesd a katonákat a bozótba, ahol mi rejtõztünk,
amikor felkészültünk a Püspök kiszabadítására.
Emlékszel a helyre?
- A leégett fa után, a sövényen túl...
- Nagyszerû, nagyszerû, de nem kell elmesélned.
Vidd magaddal a katonákat, ahogyan mondtam, mutasd meg, hová
rejtõzzenek, majd lapulj le mellettük. A hajnalt követõen
nagyon nagyon sok minden fog történni. Akkor te nem csinálsz
semmit, érted? Ne beszélj, csak bólints.
Megtette. – Jó. Csak maradj helyben, amíg mindenki
el nem szalad. Amikor eltûntek, és senki sem lát, menj
el. Vissza az erdõbe, haza és lapulj, amíg az események
le nem folynak. Aztán számold meg a pénzed és
élj boldogan.
- Akkor... én már nem leszek az apródod?
- Így van. Tisztelettel el vagy bocsátva a seregbõl.
Térdre rogyott és megragadta a kezem, de mielõtt
bármit mondhatott volna, az ujjammal a szájához értem.
- Jó apród vagy. Hát légy jó
civil. Mozogj!
Néztem, ahogy távozik amíg el nem nyelte a
sötét. Buta, de odaadó. És az egyetlen barát,
akim ezen a lepattant bolygón volt. Az egyetlen, akit én
akartam. Nem mintha a Püspök...
Ez a morbid gondolatfordulat szerencsére félbeszakadt,
amikor a capo visszamászott az ülésébe. Fegyveres
katonák követték a kocsi felépítményéig.
A capo az égre bandzsított.
- Az elsõ fény. Hamarosan hajnalodik. Akkor kezdõdik.
Ezen felül csak várakozhattunk. A levegõ olyan
feszültsége miatt nehéz volt lélegezni. Az elmosódott
arcok kezdtek kivehetõkké válni, és midegyiken
ugyanaz a komor kifejezés ült.
Arra koncentráltam, ami a kanyaron túl történik,
visszaemlékezve arra, amikor Dreng és én ott feküdtünk.
Csak figyeltünk és vártunk. Az udvar zárt kapuja,
a felhúzott híd, minden kivehetõvé vált,
ahogy a nap emelkedett. Fõzõfüstök csaptak föl
a vaskos falak mögül. Aztán kavarodni kezdtek a katonák:
õrségváltás volt. Végül a kapu
kinyílt, a hidat leeresztették. És akkor mi történt?
Tartják magukat a szokásokhoz? Amennyiben nem, az embereinket
hamarosan észreveszik...
- A jel! – szólt a capo könyökével a bordáim
közé ütve.
Nem kellett volna. Láttam az integetõ katonát,
amint felbukkant. A lábammal már rá is tapostam a
gázra, és gyorsulni kezdtünk. A kanyaron túl,
billegve és csúszkálva a keréknyomokon egyenesen
az udvar bejáratának tartottunk. Az õrök felnéztek
és szájukat tátották, amikor lõni kezdtünk
rájuk. A szekeret húzó szolgák is bámultak,
megfagyva, mozdulatlanul.
Aztán kiáltozás kezdõdött. A felvonóhíd
recsegett-ropogott, ahogy emelni próbálták, de a szekér
és a szolgák még rajta álltak. Rúgdosás
és ordított parancsok között minden másodperc
elvesztegetett idõ jóval közelebb vitt minket. Végül
elkezdték visszahúzni a szekeret a kapun át – de már
elkéstek.
Odaértünk. Az elsõ kerekek a hídnak ütõdtek
és a levegõbe emelkedtek, majd reccsenve visszazuhantak.
A fékre léptem amikor felökleltük a szekeret. A
szolgák és az õrök fedezékbe rohantak
a megsemmisítõ rohamunk elõl, ahogy kifaroltunk a
blokkoló kerekekkel a kapu száján át.
- Capo Dimontéért, a pénzért és
az Istenért! – kiáltott a capo miközben támadásba
lendült.
A többiek utána ugrottak a hátam mögül
amint összekuporodtam, a hídra ugrottak, majd egyenesen át
a kapun.
Sikonyálás, kiáltozás, fegyverdurrogás
következett. Mögülem pedig az egyre erõsödõ
hangja a támadó sereg maradékának. Láttam,
ahogy a capo és az emberei a kapun belül küzdenek és
átvették a felvonóhíd mechanikáját
a mûködtetõktõl, akik megpróbálták
felemelni. Ez persze lehetetlen volt a rajta nyugvó kocsi súlya
alatt. Ez volt a tervem egyszerûsége és szépsége.
Amint a hídra értem, lent kellett maradnia. Csak ezt követõen
indultam befelé, hogy a többi katona utat nyerhessen a kapun
át.
Csatlakoztak a Capo Doccia udvara elleni harchoz.