Madárfejűek Társasága

NNCL976-43Av1.0

 


 

Bob Ham
DÜH

 

 

POSTAKOCSI KIADÓ
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Bob Ham: The Wrath Bantam Books, New York, Toronto, London
Sydney, Auckland © 1989 by Bob Ham
Published in arrangement with Bantam Books, a Division of Bantam Doubleday Dell Publishing Group, Inc.
Fordította: Lutz Éva
Hungarian edition by
© Postakocsi Kiadó in association with Maecenas International, 1990
Hungarian translation © Lutz Éva, 1990
HU ISSN 0866-2169
Felelős kiadó: Szakálos Mihály igazgató
Felelős szerkesztő: M. Szabó Csilla

 

 

 

ELSŐ FEJEZET

 

 

Bruno Segalini ott ült tolókocsijában a drapp kisbusz hidraulikus emelőszerkezete mellett. Nézte apja birtokának, Kings Pointnak romjait Long Island északi partján.

A ház porrá égett – kísértette az Éjszaka hátborzongató emléke – az éjszakáé, amelyen Marc Lee és Carl Browne megölték apját, elpusztították házát és feldúlták üzletét. Lee és Browne otthagyták őt a tomboló lángok között, amelyek elemésztették a rezidenciát. A csodával határos módon menekült meg, mindössze néhány zúzódás és kisebb karcolás érte.

Lenézett a lábára, melyet egy bélelt .takaró fedett – használhatatlan függelékére testének. Marc Lee és Carl Browne örökre elcsúfították – nyomorékká tették. Amikor Lee és Browne lecsaptak rá és három társára a Leeco Szállítmányozási Vállalat dallasi telepén, Achilles-inát elvágták. Egyetlen dolog vigasztalta Segalinit, az, hogy emberei meggyilkolták Marc Lee anyját és nagybátyját. Marc apját, Marcus Leet ő maga hagyta eszméletlenül, egy vértócsában fekve az irodája padlóján. Marc Lee és Carl Browne meghiúsították ugyan a Leeco Szállítmányozási Vállalat átvételét, de ennek egy mindkét részről véres és költséges háború lett a következménye.

Most Bruno Segalini szeretne mindörökre véget vetni a harcnak. Amint Marc Lee és Carl Browne halottak, teljesítette titkos esküjét, melyet apjának tett. Aztán folytathatná a családi vállalkozást, a kokainkereskedelmet.

Megtermett, kisportolt férfi közeledett hozzá. Sötét öltönyt és napszemüveget viselt, haja csillogott a napfényben. Johnny Cressen volt, "Kajakos", ahogy barátai hívták hatalmas izomzata miatt. Ő volt Segalini utolsó "szárnysegédje", az ő segítségével készítette elő, Bruno a Leevel és Browne-nal való leszámolást. Keresztbe font karral megállt a tolókocsi mellett. Egykedvűen nézte a romokat, aztán Brunót.

Bruno Segalini felpillantott a férfira.

– Minden a helyén van? – kérdezte.

– Igen, uram. Pontosan a kívánsága szerint. Múlt éjszaka kapcsolatba léptünk és megegyeztünk. Úgy tűnik, ő éppolyan nyugtalan, mint ön – válaszolta Kajakos.

– Remek.

Kajakos megfordult és eltűnt a teherautó mögött, a birtokot övező fák között.

Hűvös, élénk hajnali szél suhant át a Long Island-i szoros vizén. Ködös óceáni fuvallat töltötte meg a levegőt a só illatával. A hideg és a sós szag felkavarta Segalini gyomrát. Utoljára még visszanézett arra a helyre, ami az ő és az apja otthona volt. Kifejezéstelen arccal bámult, míg agyában újra lejátszódtak a pusztulás képei. A hamvakból feltámadt a tűz – és szíve megtelt dühvel.

 

 

Mike Garland húsz lépésre volt a Leeco kamion vezetőfülkéjétől, amikor morajlást hallott. Úgy hangzott, mint egy dongóraj zümmögése – ritmikusan vibráló, szaggatott, mély zúgás. A kamionsofőr a zaj forrását keresve megfordult és belenézett a felkelő nap első, vakító sugaraiba.

Amint meglátta a zaj forrását, szíve összeszorult és gyomra felkavarodott.

A termetes sofőr dermedten állt, nem tudta, hogy reagáljon, félt, hogy túlozni talál, de még jobban tartott a tétlenségtől. Hullámos, barna haja majdnem égnek állt. Száznyolcvan centis testének minden izma megfeszült. Eszébe jutott a harmincnyolcasa, amint haszontalanul hever a kazettatartóban. És hirtelen arra az eldöntetlen vitára gondolt, ami a kamionosok fegyverviseléséről folyt. A dolog támogatói – köztük Mike is – úgy vélték, szükség van rá, hogy a kamionosok meg tudják védeni magukat, a kocsit és a szállítmányt a fosztogatóktól. Mike most egészen biztos volt benne, hogy nekik van igazuk.

A dongóraj elhallgatott. Mike gyorsan megszámolta őket – harminckettő, legfeljebb párral több, vagy kevesebb. Váratlanul minden olyan volt megint, akár Vietnamban – az a félelmes érzés, hogy elkaptak, találgatás, vajon mit fognak tenni veled, és a még nagyobb félelem, vajon neked mit nem szabad tenned.

Garland a parkolót fürkészte, segítséget keresett, de senki nem volt ott, csak a motorosok.

Nem kellett ahhoz lángésznek lenni, hogy rájöjjön, miféle emberek ezek. Puszta létszámuk, öltözékük, Harley motorjaik bömbölése egy dolgot jelentett csupán – bajt. Egy kormányon miniatűr koponyát látott, a másikon horogkereszt himbálózott. Mindegyik motor nyergén krómozott máltai kereszt ágaskodott. Az ápolatlan motorosok közül hárman kerékpárláncot hordtak öv helyett. Egy másikon észrevette az Észak-Amerikai Hadsereg derékszíját, 22-es kaliberű pisztoly kandikált ki belőle. A motorosok egyformák voltak: mindannyian koszosak, ápolatlan szakállt hordtak, mosatlan és fakó farmert, fényes szegekkel és gombokkal kivert fekete bőrdzsekit, .elöl, baloldalt fekete-fehér gótbetűs LOBO felirattal.

Mike Garland végignézett rajtuk. LOBO – farkasok. És úgy is néztek ki, mint egy falkányi éhenkórász farkas, amelyek nyálukat csorgatva veszik körül a zsákmányt, amit felfalni készülnek.

Garland úgy döntött, nem ő lesz az a préda, amire rávetik magukat. Megfordult és elindult a kamion felé. Úgy tett, mintha ezek a züllött alakok ott sem lennének. Kísértette a fegyverviselés feletti eredménytelen vita – legalább a 38-asát elérné.

– Hé, öreg? Hová mész? Emberkerülő vagy, vagy mi a frászkarika?

Az emberi farkasfalka élén álló motoros szólította meg, úgy látszott, ő a vezér. Lovaglóülésben ült egy krómmal futtatott Harley-Davidson gépen, két lábával az aszfalton egyensúlyozva. Teste a járó motor ütemére vibrált, karját mellén keresztbe fonta. Roppant termetű volt, legalább 190 cm, súlyát száz kilogramm körülire becsülte Garland. Sötétzöld napszemüveget viselt, csapzott barna haja volt, barna szakálla csíkokban őszült. Szadista vigyorától előbukkantak sárga fogai.

– Hozzám szóltál? – kérdezte Garland erőltetetten magabiztos hangon.

– Igen, ember, hozzád – válaszolt a bandavezér. – Mér, látsz még másvalakit ebbe' a vacak parkolóba'?

A motorosok felröhögtek.

– Mit tehetek értetek, fiúk? – érdeklődött Garland, de valójában nem várt választ. A vezér felnevetett.

– A bohóc. Nézzétek hapsik, találtunk egy bohócot, egy igazi pojácát. Nem értesz semmit, ember. Nem az a kérdés, hogy te mit tehetsz értünk. Arról van szó, hogy mi mit fogunk tenni veled. Példát csinálunk belőled. Megmutatjuk az új főnöködnek, Marc Lee-nek, mi történik, ha olyasmibe üti az orrát, amibe nem kéne. Tudod, ugye, hogy kinyírta a főnököt. No, kapisgálod?

– Nem értem, miről beszélsz. Én csak vezetem ezt a kamiont és leszállítom az árut. Semmi dolgom a céggel. – Garland érezte, amint gyomra görcsbe rándul, testén hőhullám futott végig. Valamit tenni kell, de mit? Vegyük csak a vezért először, gondolta magában, gyomorszájon vágom, és az ütéstől elakad a lélegzete, megfullad. Aztán sorra veszem a többieket, amíg mindet el nem intézem.

– Nos, bár a halál fia vagy, azért elmagyarázom. – A nagydarab galerifőnök hangja magabiztosan csengett. – Á főnököd, az a Marc Lee hapsi azt hiszi magáról, hogy valami szuperkommandós. Beleavatkozott a beszerzőhálózatomba, kezded felfogni? És ha egyszer belepöksz az áruba, ember, belepöksz az üzletbe is. Nekem és az enyéimnek megvolt a melónk és egy rahedli pénzt szereztünk az utcán. Aztán ez a Marc Lee kinyírta a hóemberünket, Mr. Segalinit. De elszámította magát. Azt hitte, megölte az öreg fiát, Brunót is. De a kölyök megmenekült és felfogadott bennünket, hogy vegyük kezelésbe Marc Leet, így visszakaphatjuk a beszerzési forrásainkat. Tudod, én is kommandós vagyok. Marc Leet akarom és akár puszta kézzel is meg tudom ölni – ahogy azt Vietnamban csináltam –, fegyver nélkül, szemtől-szembe. Csakhogy én különb vagyok, mint ő. Én vagyok a rossz ember, tudod. – Hirtelen ütésre emelte öklét, majd némi habozás után visszaejtette és elnevette magát.

Mike Garland ereiben meghűlt a vér. Itt van egy elszigetelt pihenőben, Dél-Carolina keleti részén, egy főútvonalon, egy vérszomjas motoros banda közepén, akiknek a vezetője egy hangyás vietnami veterán kokós. A fegyvere pedig a kamionjában van tőle 20 lépésnyire.

A morajlás felerősödött. A motorosok megmozdultak. Körbekerülték és gúnyolták. Majdnem olyan volt, mint a kölyökkorában látott régi westernfilmekben, amikor az indiánok megtámadták a vonatokat. Hirtelen úgy érezte, mintha bekerítené a farkasfalka, mielőtt ízekre szaggatnák.

De most ő a préda, el akarják intézni.

Magában mérlegelte a kialakult helyzetet. Figyelte első kiszemelt áldozatát a köröző motorosok gyűrűjében.

Várt, aztán előrevetette magát.

 

 

Gary Martin ráemelte a hullámpapír dobozt a fémtargoncára. A rakományt eltolta a pótkocsitól a Leeco Szállítmányozási Vállalat rakodórámpája felé. Félig kirakta már a Consolidated Freight rakományát. Hajnalodott Dél-Dallasban. Martin szerette volna legalább az áru háromnegyedét kirakodni 7 órára, mire a műszaknak vége. A legtöbb doboz nem volt nagy, de szokatlanul nehéz. Az egész rakomány egy New York-i exportőrtől jött, Dél-Texasban kellett átrakodni és elosztani. A dobozok feliratából Gary Martin annyit tudott kiokoskodni, hogy villamossági berendezéseket tartalmaz.

A targonca még keresztben állt a pótkocsi végét a rakodórámpával össszekötő fémszerkezetű platón, amikor a legfelső doboz hirtelen áttüzesedett. Martin elkapta a kezét a forró kartonról. Nem tudta tartani a rakományt. A doboz megbillent és leesett a padlóra. Martin még megállította a targoncát, és utánahajolt. Azt hitte, a képzelete játszik vele, papirdobozok nem szoktak csak úgy áthevülni. Aztán hátraugrott. A papír az ütődéstől füstölni kezdett. Mielőtt Martin a tűzoltó készülékhez nyúlhatott volna, a doboz lángra lobbant. Rohanni kezdett és ordított:

– Tűz van! Tűz van! Tűz van a 23-ason. Valaki hívja a tűzoltókat!

Jim Howard volt az éjszakai rakodók vezetője. Ahogy meghallotta Gary Martin segélykiáltását, értesítette a tűzoltókat. Aztán felkapta az első keze ügyében lévő tűzoltókészüléket és rohanni kezdett a 23-as rámpa felé, közben utasításokat kiabált a többi munkásnak.

– Harry, Jimbo hozzátok az összes fellelhető poroltót és húzzátok ki a tűzoltótömlőket. Ez a rohadék mindjárt elharapózik. Igyekezzetek!

A munkások nem tétováztak. A 23-as rámpához rohantak, mint süllyedő hajón a matrózok. A füst elárasztotta a rakodórámpát, tombolt a tűz. Már alig lehetett látni valamit.

Három férfi, köztük a kirakodásra váró kamion vezetője tűzoltókészülékekkel rohant oltani a lángoló dobozokat. De mire a 23-as rámpához értek, minden doboz meggyulladt.

A tűz fehéren izzott, fojtó fémes füst árasztotta el a Leeco Szállítmányozási Vállalat rakodórámpáit. Az égő dobozok olyan perzselő hőt fejlesztettek, amely áttüzesítette a rámpát és a pótkocsi végében az acélplatót. A targonca, melyet Gary Martin a rakomány mozgatására használt, izzó ronccsá gyúródott a lángok gyűrűjében.

A nyugati rakodórámpákon egyetlen pillanat alatt elharapózott a tűz. Alig fél perc alatt belekapott a többi dobozba és abba a szállítmányba, amely az elosztó-, és a rakodókocsikon volt. Jim Howard rádöbbent, ha nem tartóztatják fel a lángokat, öt perc alatt elhamvad az összes rakodórámpa és minden raktár. – Jimbo, nyisd meg a vízcsapot, ahogy bírod! Larry, fogd a másik tömlőt. Kezdjétek el locsolni a mögöttünk lévő rakományt. Áztassatok el mindent, nehogy ezekre is átterjedjen a tűz!

– Rendben, főnök – válaszolta Larry Michaels, fehkapta a tűzoltótömlőt, aztán megnyitotta a csapot.

Egyre vastagabb lett a füst. Megnehezítette a lélegzést.

A munkások, akik csapot-papot otthagyva küzdöttek a terjedő tűzzel, az életükért harcolva kapkodtak levegőért.

– Emberek, menjetek páran, nyissátok ki a kapukat. Az összes sofőrt, akinek nincs dolga, küldjétek el rakományostul a telepről. Minden teherautót, amelyiknek megvan a kulcsa, vigyetek a pokolba, míg porrá nem égnek azok is! – Howard torkaszakadtából ordított. Bár apró termetű, alig 160 centi volt a középkorú férfi, alkata egy birkózóéval vetekedett. A Leecónál senkinek sem szottyant kedve vele vitatkozni.

Szirénák visítása verte fel a pirkadat csöndjét. Az emberek – tűzoltókészülékeket és tömlőket rángatva össze-vissza rohangáltak a rakodórámpák körül. Több munkás a kocsikat kutatta át, a kulcsokat keresték, hogy ki tudják vinni őket, míg a rakományuk oda nem vész. A kamionból, amelyet Gary Martin az imént rakodott ki, füstöt okádó romhalmaz maradt. A tomboló tűzben megolvadt alumíniumlemezek cseppekben hullottak a kocsi acélvázára.

Az emberek kétségbeesetten locsolták a vizet a tüzes pokolra, de a vízsugár nyomán még hevesebben törtek fel a lángok. Apró, fehéren izzó golyók fröcsköltek a lángok közül. Olyan volt, mint egy nagy vulkánkitörés, és a tűz nem akart kialudni.

A nagy melegtől hirtelen felrobbant a Consolidated Freight pótkocsija, amely a dühödt lángok martaléka lett. A robbanás szétzúzta a rakodótér falait. A nyomástól meggörbültek és repedezni kezdtek az épület tetőszerkezetét tartó főgerendák. A tető megroggyant és villogó fémszilánkok záporában recsegve-ropogva zuhant a padlóra. Roncsok dőltek az emberekre. Másodpercekkel később, miközben a munkások hiábavaló küzdelmet folytattak, hogy kimentsék a kamionokat a tűzből, egy másik kocsi is felrobbant.

A rémült rakodók menedéket kerestek és pánikszerűen rohantak a kijáratok felé, amelyek elég nagyok voltak, hogy átpréselődjenek rajta. Emberek hevertek a földön, egyesek üvöltve a fájdalomtól, mások némán. Gary Martin egy nyitott ajtó felé száguldott a lángokon át. Átszökkent a küszöbön, amikor egy szálló tűzgolyó a lábába fúródott és leterítette. Annyira fájt a perzselő ütés, hogy ájultan zuhant a főidre.

Jim Howard kiürítette az utolsó poroltót is. Egy pillantást vetett a romokra, majd elüvöltötte magát:

– Tűnés innen, mielőtt a pokol teljesen elszabadul! Hagyjátok nyitva a csapokat és nyomás kifelé!

Az embereknek nem kellett kétszer mondani: rohanva menekültek. A sebesülteket a rakodórámpa szélére vitték és leadogatták őket az útra, a tűztől távol. A munkások idegesen vártak a telep parkolójának szélén, amíg az első tűzoltóautó megérkezett és a tűzoltók locsolni kezdték a vizet a telepre. Szirénázva befutott a második kocsi. A tűzoltók kiugráltak belőle és nekiláttak a lángok megfékezésének. Azonban minél több vizet fecskendeztek a tűzfészkekre, annál nagyobb lett a forróság. Már a rakodórámpákat övező épületek is égtek. Az első riasztást követte a második, majd a harmadik. A Leeco-telep hamarosan tűzoltóktól nyüzsgött, akik próbálták menteni, ami még menthető.

A féktelen lángok fölemésztették az épületszerkezetet és a rakodórámpán elhamvadt minden áruval teli kartondoboz. A veszteség hatalmas volt, de szerencsére emberéletben nem esett kár – legalábbis egyelőre nem.

Néhány munkás ugyan füstmérgezést szenvedett, de mindannyian életben voltak. A rohammentők gyorsan és szakszerűen ellátták a sebesülteket. Gary Martin hason fekve várta egy hordágyon, hogy a Dallasi Főkórházba szállítsák.

– Hogy érzed magad, cimbora? – kérdezte Jim .Howard.

– Mintha egy forró kést mártottak volna belém – válaszolta Martin.

– Nem lehet kellemes érzés. Egyébként mi az ördög történt? – tette fel az újabb kérdést Howard.

– Hát épp ez az – kezdte Martin –, pakoltam azokat a kartonokat a pótkocsiról, amikor a legfelső doboz kigyulladt a kezemben. Megcsúszott és leesett a kocsiról. Aztán már csak arra emlékszem, hogy körülöttem minden lángokban áll.

– Különös – tűnődött el Howard. – Meg tudod mondani, mi volt azokban a dobozokban?

– A felirat szerint valamiféle elektromos szerkentyűk. Ha valóban azok voltak, holtbiztos, hogy nem szokványos módon kell őket szállítani.

– Igen, igazad van. Azt hiszem, mindjárt visznek. Mihelyt itt egy kicsit helyrerázódnak a dolgok, beugrok hozzád a kórházba.

– Kösz, főnök, de minden rendben lesz.

– Viszlát – mondta Jim Howard, miközben a rohammentők felrakták Gary Martint a kocsira. Aztán visszanézett a parkolón túl a Leeco rakodórámpáira – a romokra, amelyek neki és sok társának a megélhetést jelentették. Még mindig őrjöngött a tűz, és toronymagas tölcsér gomolygott az égre, feketére szennyezve a kék eget. És a fekete felhő nem tűnt el.

 

 

Mike Garland rávetette magát a galerifőnökre. Lerántotta Harley motorjáról, mindketten a földre zuhantak. A motor felborult, kerekei még pörögtek. A többiek megálltak, köréjük gyűltek és ordítva biztatták társukat:

– Nyírd ki, az anyját, B. D. Szúrd le! Nyírd ki! Nyírd ki!...

A két ember közben talpra állt és Garland egy határozott balegyenessel megcélozta a fickó szakállas képét. A B. D.-nek nevezett pasas elrántotta a fejét az ütés elől, majd jobb lábát fölemelve mellbe rúgta Mike Garlandot, úgy, hogy elakadt tőle a lélegzete. A sofőr térdre esett és levegő után kapkodott. A bandavezér, ívelt lábbal, mintha futball-labdába akarna rúgni, megint megcélozta Mike arcát. Az bal kézzel hárított. Amint levegőhöz jutott, újra felugrott. Bal lábával hatalmasan fejbe rúgta a motorost. A férfi elesett, a sofőr csizmája felhasította szája sarkát, úgy, hogy kiserkent a vére. Miután Mike Garland visszanyerte egyensúlyát, a földre zuhant motoros felé pördült, de az már feltápászkodott és közeledett. Penge villant a kezében. Mike Garland megperdült, kitért a lendületes döfés elől, a penge csupán a levegőt hasitotta. A kést szorongató fenevad csápolt, csapkodott, vagdosta a levegőt, Garland a fejét kapkodva próbált kitérni a halálos szúrás elől. A motoros egész testsúlyával beledőlve rátámadt. Garland oldalra ugrott, elkapta a férfi csuklóját és lerántotta. Kihasználva a motoros lendületét, csavart rajta egyet, amitől B. D. hanyatt zuhant a földre. Garland a torkának ugrott, az ütőerét célozta. A motoros megmozdult, így Garland ütése csak az aszfaltot érte. B. D. lendületet vett és kirúgta Garland alól a lábát. Az elterült, belevágta fejét a betonba. Az utolsó dolog, amire emlékezett, az volt, hogy elborította a sötétség.

 

 

 

MÁSODIK FEJEZET

 

 

Marc Leet a telefon csengése riasztotta fel. A Delta Force kommandósa az első kicsengésre felébredt és megmozdult az ágyon. Karját kihúzta Jill Lanier puha, meleg teste alól, és a telefon után nyúlt, miközben a lány odasimult hozzá.

– Itt Lee – szólt bele a kagylóba.

– Marc Lee? – kérdezett vissza a hívó.

– Igen.

– Van egy Garland nevű sofőrje. Úgy is fogalmazhatnék, hogy volt egy sofőrje, akit Garlandnak hívtak. Elkaptam a fickót. És a kamion, is nálam van. Mindig meg kell bizonyosodni arról, hogy elvégezte a munkáját, Marc Lee.

– Ki maga?

– Idejében meg fogja tudni. Most csak annyit, hogy az én arcom lesz az utolsó, amit maga életében látni fog.

– Mi a fenét akar? – ült fel Marc az ágyban. Kemény izmú, szőrös felsőtestéről lecsúszott a takaró.

Jill már teljesen éber volt, és tágra nyitotta elragadó kék szemét. A lepedő után nyúlt, hogy elfedje meztelen testét, ót is a telefoncsörgés riasztotta fel. Amint a mellette heverő Marcra nézett, egy pillanatig olyan bűntudatot érzett, mint évekkel ezelőtt, amikor még középiskolások voltak. Aztán eszébe jutott, hogy felnőttek és csak maguknak felelnek tetteikért. Bűntudata elszállt és újból Marcra pillantott. Ujjaival beletúrt göndör szőke hajába és próbálta eligazgatni tincseit, miközben hallgatta, mit mond Marc.

– Magát akarom, Marc Lee – szólt a férfi a telefonba.

– O. K. Szóval el akar kapni? Miért?

– Megölte a szállítómat és beleköpött az üzletembe.

– Aha, szóval Segalini. Sajnálom, hogy nem volt ott, élvezte volna a műsort. Ki maga?

– Korai lenne megmondanom, Marc Lee. Egyelőre annyit értsen meg, hogy én vagyok a maga gyilkosa. Meg fogom ölni magát a két kezemmel, vagy egy késsel, de az is lehet, hogy fegyverrel... de mindenképpen kinyírom. Világos?

– Aha, teljesen. Csak aztán igyekezzen jól célozni, akárkicsoda is. Adok egy jó tanácsot. Mielőtt próbálkozik, végezzen önvizsgálatot, mert egyvalamit tudnia kell.

– Mégpedig, Marc Lee?

– Azt, hogy a mamája hülyét hozott a világra.

– No tessék, még egy bohóc! – mondta a férfi és felnevetett. – Miért mindig bohócokkal hoz össze a sors? Mike Garland is az volt, de ő nem nevet többé.

– Ha csak egy ujjal hozzányúlt Mike Garlandhoz, meg fogom találni – akárki is maga. És nem hiszem, hogy az ízleni fog magának.

– Ez az én szövegem, Marc Lee. Fogja már fel, hogy én vagyok a jobb, és engem is azok képeztek ki, akik magát. Nagy kár, hogy Vietnamban nem látták be, hogy az én módszerem a helyes.

– A maga módszere?

– Igen, az enyém – nyírd ki az összes fattyút, aztán hadd válogassák ki a hullákat az anyukáik.

– Azt hiszem, magának valami baja van.

– Igen, ebben igaza van. Valóban vannak bajaim Marc Lee és Carl Browne. De most a Leeco is porig ég, ugyanúgy, mint Segalini háza. Beleavatkozott az ügyeimbe. Senki nem szólhat bele a dolgaimba büntetlenül, érti?

– Magánál valami nincs rendben.

– Igen, én beteg vagyok, maga viszont halott. A maga hadserege tett beteggé, aztán még bele is avatkozott az üzletembe. De most végig fogom nézni a pusztulását és befejezem, amit Bruno Segalini elkezdett.

– Bruno Stegalini?

– Igen, ember. Nem beszélek félre. Pontosan azt mondtam.

– Ő életben van?

– Mondtam, ember, amit elkezdesz, végig kell csinálni – közölte a hívó.

Marc egy hosszú percig hallgatott. Jill mozdulatlanul feküdt, meleg teste Marcéhoz simult. Marc észre sem vette a lány bőrének gyengéd érintését. Teste és agya riadókészültségre állt. Meg kellett tudnia, ki ez az ember.

– Árulja el a nevét.

A telefonáló hisztérikusan felnevetett, majd hirtelen elhallgatott.

– Aggasztja, mi? Nos, a nevem B. D., ami annyit jelent: Borzalmak Démona. Az utolsó leszek, akit látni fog, Marc Lee – mondta B. D. és a telefon elnémult.

 

 

Amikor Mike Garland magához tért, minden porcikája égett a fájdalomtól. Izmai lüktettek, különösen a karján, lábán és a mellkasán. Rádöbbent, hogy levetkőztették, és valami rudakhoz kötözték. Kezét kipányvázták a feje fölött, a kötelet erősen megfeszítve, ami nagy fájdalmat okozott egyébként is meggyötört testének. Lábát negyvenöt fokos szögben szétterpesztve feszesre húzott kötéllel béklyózták a póznához.

Ahogy a látása kitisztult, rájött, hogy ketrecben, ideiglenes, hevenyészett börtönben van. Nyomasztó emlékek öntötték el. Vietnam jutott eszébe, a dzsungelharcosok. Most újra átélte, csak nem Dél-Vietnamban, hanem Dél-Carolinában. Bambusznád helyett hikoriból, vagy valami más keményfából készült a ketrec. 180x180 cm volt, madzaggal, kender- és nylonzsinórral erősítették össze. A tákolmányt földbe ásott facölöpökhöz rögzítették. Garland tehát a zárt ketrecben állt – jobban mondva csüngött. Ahogy fokozatosan visszanyerte öntudatát, érezte, hogy csuklói bizseregve fájnak. Tarkója sajgott és égett. Hasogatott a feje, mintha ólmosbottal ütötték volna le. Megpróbálta feltűnés nélkül mozgatni a fejét, nehogy fogvatartói észrevegyék. Az ujjaival is próbálkozott, de semmit nem érzett a kötelek szorításán kívül. Lábait is megmozdította. Először úgy tűnt, hasztalan, de aztán sikerült ráhelyeznie testsúlyát, így a csuklójára feszülő kötelek szorítása valamelyest enyhült. A bizsergést lassan heves égő fájdalom váltotta fel.

Még világos volt, így csak megérezte a tábortűz szagát. Lassan balra fordította a fejét és meglátta a tűz köré gyűlt motorosokat. Ittak és körbeadtak .valamit, amit Garland kábítószeres cigarettának gondolt. Észrevett valami mást is – három lányt, vagy asszonyt a motorosok között. Mindegyik nagyon sovány volt, hosszú, egyenes szálú szőke hajjal. Szűk fekete bőrnadrágot, bőrdzsekit, testhez álló pólót viseltek. Söpredék, gondolta. Jól benne vagyok a pácban..., de legalább életben maradtam – egyelőre.

Fürkészve körülnézett, őrzi-e valaki, de senkit sem látott. Az összes motoros a tűznél dáridózott és nagyokat röhögtek. Garland felmérte szorult helyzetét – első pillantásra nem volt valami biztató. Kezét és lábát megkötözve nem használhatta. Sem fegyvere, sem ruhája nem volt, lehetetlennek tűnt, hogy a béklyóból kiszabadítsa magát. És ami még rosszabb, sejtelme sem volt róla, hogy ezek az őrültek mire készülnek.

Elfordította a fejét és nézte a tűz körül dülöngélő motorosokat. Hacsak rágondolt a tűzre, elkezdett dideregni. Ahhoz képest, hogy tél közepén jártak, szokatlanul meleg volt, meztelenül azonban így is kellemetlen. Attól félt, hogy tüdőgyulladást kap, de gyanította, hogy a motorosok másképp akarnak elbánni vele. Az egyik motoros közeledett feléje. Garland, gondolataiba merülve csak akkor vette észre, mikor már nagyon közel volt. Lassan visszaengedte lábait és érezte, hogy a kötelek a csuklójába vágnak. Fejét elővigyázatosan mellkasára ejtette; nehogy a motoros meglássa, magához tért. Valaki elkiáltotta magát a tűznél:

– Hé, Kés, piheg még a fickó? – B. D. hangja volt, akivel Garland verekedett.

– Aha, úgy látom, mozog a mellkasa, de még mindig ki van nyúlva. Nagy kár, hogy addig semmit sem tudunk kezdeni vele, amíg nem tér magához – ordított a motoros Garland mellett.

– Hagyd a fenébe és gyere vissza. Szívj egy kis füvet addig!

Mike Garland nem merte kinyitni a szemét, de hallotta, amint a Késnek nevezett ember eltávolodik. Várt egy darabig, elszámolt magában ötvenig s csak aztán pillantott fel ismét. Testsúlyát visszahelyezte lábaira. Csuklójában ismét hasító fájdalmat érzett és nagyon fázott. A motorosok körülbelül 50 méternyire voltak. Látta, hogy olyasféle kis tükröt tartanak a kezükben, amilyen a felesége retiküljében is volt. Fehér port szórtak rá, majd felszippantották. Nem lehetett más, csak kokain. Annak idején Vietnamban is látott ilyet.

Az egyik lány táncolni kezdett a tűz körül. Tapsolt és énekelt hozzá, miközben kéjesen vonaglott, mint egy hastáncosnő. Valami, csak neki hallható ritmusra mozogva letépte magáról bőrdzsekijét és a levegőbe hajította. Garland látta pólója alatt domborodó melleit. Kígyózó mozdulattal kibújt a pólójából is. Közben állandóan táncolt a belső ritmusra. Kezét keresztbe tette és körbe-körbe simogatta a mellét. Produkcióját tapsolva és kiáltozva üdvözölték a motorosok. Füttyszó és buzdítás hallatszott a nézők köréből.

A lány gombolni kezdte a nadrágját. Kilépett belőle és teljesen mezítelenül állt a tapsoló csőcselék előtt. Tovább táncolt a tűz körül, a motorosok tombolva éljenezték. Az egyik szakállas felé riszált, mind közelebb és közelebb, teste ívben megfeszült, vénuszdombját majdnem odanyomta a férfi arcához. Amikor szinte érintette, a motoros elkapta a csípőjét, szorosan átölelte és arcát mélyen belefúrta a nő lábai közé. Feje föl-alá járt, miközben a csupasz test egyre vadul vonaglott.

Garland megpróbált nem odafigyelni a szeme előtt lezajló aktusra, de érezte, hogy erekdója támad.

Az egyik motoros véletlenül odapillantott. Elkiáltotta magát:

– Hé, a pasas magához tért!

A szórakozás félbeszakadt és a motorosok figyelme a ketrec felé fordult.

 

 

Marc Lee lelépett a puha szőnyegre és a telefonkagylót a helyére tette. Fölkelt és belebújt az ágy mellett heverő alsónadrágjába.

Jill felkönyökölt az ágyban:

– Marc, mi az ördög volt ez? Feldúltnak látszol.

– Aggódom. Ez a fickó, aki felhívott, azt mondta, elkapta Mike Garlandot. Azt is közölte, hogy Bruno Segalini nem halt meg – számolt be Marc, miközben farmert húzott és felvette az ingét.

– Micsoda? Azt mondod, hogy ennek az őrületnek még mindig nincs vége? Folytatódik ez a pokoljárás?

– – Úgy néz ki. Jobb lesz, ha felébresztem Carlt. Van egy kis dolgunk.

A telefon újra megszólalt. Jill keresztülnyúlt az ágyon és felvette.

– Halló – szólt bele. – Igen, itt van, Jim. Egy pillanat. – Jill eltakarta kezével a kagylót és így szólt Marchoz: – Jim Howard van a vonalban. Veled akar beszélni.

Marc kivette a telefont Jill kezéből és beleszólt:

– Tessék, Jim.

– Marc, a legjobb lenne, ha kijönnél a telepre. Tűz ütött ki. Jelentős veszteségeink vannak.

– Megsérült valaki?

– Néhányan, de nem súlyosan. Azt hiszem, mindenki rendbe fog jönni. Senkinek nincs komolyabb baja. Gary Martin a Dallasi Főkórházban fekszik égési sérülésekkel és néhány kisebb karcolással. De meg fog gyógyulni.

– Mi történt?

– Nem tudom pontosan. Kigyulladt néhány doboz, amelyekben villamossági berendezések voltak. Képtelenek voltunk eloltani.

– Rendben, maradj a helyeden. Húsz perc múlva ott leszek. Addig ellenőrizzétek a terepet az éjszakás diszpécserrel és nézz utána,, van-e valami hír Mike Garlandról. Azt is derítsd ki légy szíves, mit szállított utoljára, mikor indult, mi volt a célállomás. Megtennéd nekem?

– Hogyne. Minden meglesz, mire ideérsz. Viszlát. – Jim Howard letette a telefont.

– Mit mondott, Marc? – kérdezte Jill.

– Tűz van a telepen.

– Úristen! Hát sosem lesz vége?

– De igen! Amíg öltözöl, fölkeltem Carlt. Ki kell mennünk a telepre, megnézni, mi történt.

– Egy perc!

Marc Lee a telefon után nyúlt. Tárcsázott és várt, amíg kicsengett.

– Tessék – szólt bele egy hang.

– Jó reggelt kívánok, Brittin. Marc vagyok.

– Ember, van fogalmad róla, hány óra? Mi van?

– Gáz. Bruno Segalini él. Az egyik sofőrünket fogságban tartják, a telepen meg tűz ütött ki.

– Ú, látom, tele vagy jó hírekkel ma reggel. Mit szólnál hozzá, ha most visszafeküdnék és aludnék egy órát erre az ijedtségre?

– Figyelj ide. Nem tudom, mi ez és hogy függ össze, ha egyáltalán összefügg. Mindenesetre nekem nagyon bűzlik ez az egész. Az őröket küldd vissza apához. Szeretném biztonságban tudni az öreget.

– Elintézzük. Jó lesz ugyanaz a hely?

– Igen, csak igyekezzetek. Ezúttal nem kockáztatok semmit.

– Hova mész?

– A telepre, aztán ki tudja. Meglátjuk, mi történt a sofőrrel.

– Gondoskodom az őrökről, aztán találkozunk háromnegyed óra múlva a Leecónál. Rendben?

– Nagyszerű, viszlát a telepen. – Ahogy a beszélgetés befejeződött, Marc Lee visszatette a kagylót, és közben még mindig az apja járt az eszében. Gondolatban visszapörgette az időt néhány héttel korábbra, amikor ez az egész lidércnyomás elkezdődött. Jól emlékezett annak az éjszakának minden részletére. Apja irodájában, a Leecónál Carllal rajtaütöttek a négy gengszteren, akik az öreget megtámadták. A gengszterek ezzel a merénylettel próbálták végleg megszerezni a kokainbeszerzés és -elosztás minden útvonalát. Marc újra hallotta apja üvöltését – utolsó hangját –, amikor Bruno Segalini felemelte szamurájkardját és belevágott a fülébe. Az ütés ereje végzetes volt. Marcus Lee kómába esett a megrázkódtatástól és állapota azóta reménytelen. Brittin Crain dallasi rendőrhadnagy segített Marcnak biztonságba helyezni apját, amíg a véres háború – Dallasban mindenki annak tartotta – befejeződik.

De most, hogy Bruno Segalini újból felbukkant, minden megváltozott. Brittin Crain és Marc Lee osztálytársak voltak a középiskolában és a legjobb barátok. Carl Browne mellett Marc ebben a nagydarab nyomozóban bízott legjobban. Megnyugtatta az a tudat, hogy Crain szavatolja apja biztonságáL. Tudta, hogy most minden erejét a többi sürgető problémára kell összpontosítania. Ünnepélyesen megfogadta, hogy örökre leszámol ellenfeleivel.

– Készen vagyok, Marc – szolt Jill.

– Remek, indulás Carlért, aztán menjünk ki a telepre – válaszolt Marc, elhessentve gondolatait.

Amint Marc és Jill kiléptek a hálószobából, meglátták Carl Browne-t. A konyhaasztalnál ült és kávét ivott.

– Carl, nem is hallottam, hogy felkeltél – szólította meg Marc.

– Nehéz itt aludni, amikor folyton cseng a telefon – mondta Carl. – Mi történt? Már megint úgy nézel.

– Gyere, ki kell mennünk a telepre. Tűz volt.

– Baleset?

– Nem tudom, de az az érzésem, nem. Túl sok minden történt egyszerre. Ha elkészültél, menjünk.

– Indulhatunk.

Odamentek a garázshoz Jill háza mögött. A ház a texasi Garland elővárosában állt. Beszálltak Marc ezüstkék Dodge Ramjébe és kinyitották az automata garázsajtót. Amint Marc kihajtott az útra, előrehajolt a különleges elektronikával felszerelt műszerfalhoz, és végigzongorázott a kapcsolók során. Egy csomó LED lámpa gyulladt ki. A Motorola rádió sziszegő hangot hallatott, majd elcsendesedett. Marc működésbe hozta az adóvevőt, hogy meggyőződjék róla, él-e a hadsereg Delta Force kommandójának valamelyik titkos hullámhossza, amely a ComSat-D katonai műholdrendszeren át, duplex-kapcsolással kötődött az országos erősítő hálózathoz. Semmit nem hallott.

– Na, szóval – kezdte Carl behajlítva izmos fekete karját. – Mi folyik itt? Egy kukkot sem szólsz.

– Elcsesztem – mondta Marc.

– Hogy érted ezt?

– Hagynom kellett volna, hogy megöld Bruno Segalinit, amikor megláttad ott az emeleten New Yorkban.

– Miért, mi a baj? Csak'nem azt mondod, hogy az a...

– Igen, pontosan erről beszélek – szakította félbe Marc Lee –, az a szemétláda életben maradt. Reggel felhívott valami őrült, aki azt mondta, Segalinitól szerzi a kokaint.

– De hogy a francba tudott az emeletről tolókocsiban kijutni, amikor minden lángokban állt körülötte?

– Fogalmam sincs. De úgy tűnik, van még elintéznivalónk.

– Igen, és jobb, ha igyekszünk, mert tíz nap múlva jelentkezni kell az egységünknél Fort Braggben.

– Ne is mondd. Tudom, hogy gyorsan kell dolgoznunk.

– Mit akarsz csinálni, Marc?

– Nem tudom. Először megnézem, mi történt a telepen. Jim Howard megpróbál utánanézni Mike Garlandnek. Ha az a férfi igazat mondott, és valóban elkapták, meg kell találnunk.

– És mi a helyzet a hívóval? Őt is meg fogod keresni? – érdeklődött Carl.

– Nem hiszem, hogy ezzel gondom lenne.

– Hogyhogy?

– Azzal fenyegetőzött, hogy ő lesz az utolsó ember, akit életemben látni fogok. Ebből gondolom, hogy meg fog keresni.

– No, azt megnézem magamnak. Marc Lee, az üldözött. – Elnevette magát.

– De Carl, ez nem tréfa – szörnyülködött Jill.

– Bocsáss meg, édesem, nem Marcot nevetem ki. Azon a szegény bolondon mulatok, aki ilyen őrültségre vállalkozott, hogy utána jöjjön. Akárki is az illető, túl nagy fába vágta a fejszéjét – mondta Carl, és újra felnevetett.

Marc lassított és befordult a Dallas déli részén elterülő Leeco Szállítmányozási Vállalat bejáratán. Már jó néhány kilométerről észrevette a gomolygó füstfelhőket. A telep tele volt égő kamionroncsokkal, darabokra szakadt tömlőkkel és futkosó tűzoltókkal. Észrevett egy fejvesztve rohanó csoportot, amint egy égő házból menekültek a parkolón át. Azonnal kiszúrta Jim Howardot.

Jim Howard is felismerte a Ramet és integetni kezdett. Marc leállította mellette a kocsit. Első pillantásra megdermedt. Minden ember arca fekete volt a koromtól. Ruhájuk megperzselődött és foszlányokban lógott. Marc egy percig sem kételkedett benne, hogy kemény harcot vívtak a lángokkal a Leeco megmentéséért.

– Marc, örülök, hogy itt vagy – mondta Jim Howard.

– Köszönöm – válaszolt Marc. – Mit tudsz mondani?

– Nem sokkal többet annál, mint a telefonban. Egy doboz kigyulladt és ez, amit látsz, ez lett az eredménye

– Howard beszéd közben az égő romok felé mutatott.

– Megpróbáltuk, Marc. Hidd el, mindent megpróbáltunk.

– Tudom – mondta Marc.

– Tapasztaltál valami szokatlan dolgot a telep körül, mielőtt ez az egész bekövetkezett? – kérdezte Carl.

– Nem, nem emlékszem – válaszolt Howard.

– Később sem vettél észre semmi gyanúsat? – faggatta Marc.

– Nem, semmit. Úgy beszélsz, mintha azt hinnéd, hogy nem baleset volt. Gondolod, hogy szándékosan tették?

– Még nem tudom, de utána fogok járni. Valami azt súgja, hogy ez nem volt véletlen.

– De hogyhogy az a doboz pont akkor gyulladt ki, amikor a pótkocsiról lepakolták? – kérdezte Howard.

– A kérdés helyes és jogos. Meg fogjuk találni rá a választ, és ha valaki felelős érte, őt is megkeressük. Túl sok a véletlen egybeesés.

– Gyerünk, nézzünk körül – javasolta Carl. – Hátha rábukkanunk valamire.

– Menjünk – egyezett bele Marc.

A férfiak elindultak az égő. épület felé. Jill Lanier céltalanul kószált a parkoló körül. Fájdalomtól elkínzott arccal nézte a rakodótér pusztulását. Ez, a telep biztosította Marc és Marcus Lee megélhetését és az övét is. Könyörtelenül megrohanták a gondolatok. Azokra az emberekre gondolt, akik most elveszítették munkahelyüket. Aztán a vállalatra, ahol Marc apja mellett dolgozott a szállítmányozáson. Aztán ott voltak az ártatlanul megnyomorított emberek, akik csupán azért bűnhődtek, mert véletlenül éppen ott tartózkodtak. Azután Marc Lee jutott eszébe és az a tűz, amely szinte véletlenül lobbant fel újra. És az a tűz újra lángolt, sokkal hevesebben, forróbban, mint évekkel ezelőtt, mikor még mindketten fiatalabbak voltak és szabadabbak.

Jill, bolyongás közben, amíg a múlton és a jelenen tűnődött, odaért a kerítés mellé. Azon tűnődött, milyen hirtelen adódnak az életben váratlan és összefüggéstelen dolgok. Még a bajban is kínálkozhat alkalom. Attól függ, hogy áll hozzá az ember. Jill Lanier hitt ebben. Marc Lee, az egyetlen ember, akit valaha is szeretett, és ők élő példái voltak ennek.

Hirtelen megtorpant, tekintete a kerítés aljára szegezödött. Valami olyasmit látott, aminek nem volt ott semmi keresnivalója: egy adóvevő-félét, digitális órával.

– Marc! – sikított. – Marc, gyere ide gyorsan!

 

 

 

HARMADIK FEJEZET

 

 

Az utóbbi néhány hétben Bruno Segalini megtanult együtt élni a fájdalommal. A szenvedés élete része lett. Az egészet Marc Lee és Carl Browne okozták, akik további gyötrelmet jelentettek neki. Meg kellett szabadulnia a fájdalomtól és annak forrásától. Tudta, ha egyszer megszabadul tólük, enyhülni fog a szenvedése is.

A Myrtle Beach-i nyaraló nem volt fölszerelve a szeszélyes dél-carolinai télre, ezért a szobák meglehetősen hűvösek voltak. Bruno a ház hátuljában, a vörösfenyő tornácról gyönyörködött az óceánban. A fehér hullámtarajok mellett még zöldebbnek látszott az Atlanti-óceán vize. Bruno mindig szerette itt tölteni a nyarat magányos vikendházában. Visszagondolt a gyermekkori nyarakra. A végtelennek tűnő napokra, amikor a homokban játszott és a hullámok hátán úszott. De a felhőtlen napok elmúltak és keserűen állapította meg, hogy Marc Lee és Garl Browne gyökeresen megváltoztatták az életét. Bár depressziója az utóbbi hetekben csak szórványosan jelentkezett, néha mégis rárontott váratlanul. Bruno tudta, hogy minden nyomorúságát a Delta Force harcosai okozták, néhányszor mégis végigelemezte életét, keresve azt a tényt, amely arra utalna, hogy maga is felelős sorsának alakulásáért. Nem értette, miért nem bírja belátni a két texasi, hogy az, amit ő és apja csinált, pusztán csak üzlet volt.

– Bruno – szólította meg a tornácra kilépő Kajakos.

A hűvös szél belekapott a hajába és hunyorított az erős napfénytől. Bruno Segalini megfordult a férfi szavára.

– Igen? – kérdezte.

– Most kaptam a hírt, hogy már folyik az aréna előkészítése. Jó pár felvonás lesz még a fantasztikus finálé előtt.

– Nocsak – mondta Bruno. – Szeretném, ha értesítenétek, mielőtt az utolsó felvonás elkezdődik.

– Úgy lesz. Már a helyet is lefoglaltuk.

– Köszönöm, Kajakos. Úgy érzem, már attól csillapul a fájdalom, ha beszélünk róla.

– Gondoltam – mondta Kajakos.

– Nos, mi történt a tűznél?

– Az akció a lehető legnagyobb sikerrel zajlott le.

– Nagyszerű, ezzel is előbbre jutottunk. Meg akarom nyerni ezt a csatát.

– Megnyeri, mert van egy legyőzhetetlen harcosunk.

– Élvezettel fogom nézni a gladiátorok élet-halál harcát. És te?

– Hát, ha így nevezi őket, nos igen. Életre-halálra.

 

 

– Itt az ideje, hogy elszórakozzunk egy kicsit! Gyerünk, pofák, mulassunk! – üvöltötte B. D., ahogy a torkán kifért. Felugrott a tábortűz mellől és rohanni kezdett Mike Garland ketrece felé.

Garland szeme vadul kimeredt, amikor meglátta a nekilódult motoros bandát. Ereiben meghűlt a vér, szíve a torkában dobogott. A rémülettől már az őrület határán volt, halálfélelem fogta el. Vadul rángatni kezdte megkötözött csuklóját, de a kötelek szorítása nem engedett. Erőlködve próbálta kiszabadítani lábait, de a ketrec, minden kínlódása ellenére egyben maradt, és a teste a börtön sarkaihoz kötözve feszült. Hirtelen ismét 1968 volt és nem farmeres-bőrdzsekis, szakállas motoros csirkefogók támadtak rá, hanem terepszínű egyenruhás, fekete hajú, mindenre elszánt vietkongok. A felé rontó motorosok röhögése vad keleti csatakiáltásba csapott át, amelytől Garland minden idegszála égnek állt. Amikor összesereglettek a ketrec körül és rázni kezdték, Mike Garland elméje elborult. Tudta, hogy vele is meg fogják tenni azt, amit a fogolytáborban nap mint nap látott. Ekkor döbbent rá, hogy átverték. Ez nem Dél-Carolina, hanem Délkelet-Ázsia.

– Kezdhetem én, B. D.? – kérdezte Kés. – Megnyúzhatom a faszit?

– Hé, fiú, ne olyan hevesen. Nem intézheted el rögtön. Előbb egy kicsit elszórakozunk vele – mondta B. D. szadista röhögéssel.

– Én akarom – mondta a vékony, meztelen szőke –, akarom őt.

– Ó, B. D.,, hadd játsszon vele Fehérmáj egy kicsit. Hadd vigye – lelkendezett Kés.

– Rendben Kés, vágd le a faszit, aztán hadd legyen először Fehérmájé –, egyezett bele B. D.

A Kés nevű pasas a ketrechez lépett. Előhúzta hosszú pengéjű vadászkését és elmetszette az ajtót rögzítő köteteket. Belépett a ketrecbe és közben a késével simogatta az arcát. Torz vigyor ült a képén és szadista tekintet a szemében. Mike Garland tudta, hogy ez a vietnami gnóm túl sok csatát látott. Csak azt nem értette, miért visel szakállt.

A szőrös vietkong őérte jött. Garland túlságosan gyenge volt ahhoz, hogy reagáljon. Testét igyekezett lekapcsolni agyáról; bármit is tegyenek vele ezek az ázsiai vademberek, semmivel sem fogják beszédre kényszeríteni. Csak nevét, rangját, hadtestének számát mondja meg, semmi többet. Hadd tegyék, amit tenniük kell, de Mike Garland őrmester soha nem beszél – soha!

Kés lassan Mike bal lábához közelítette a tőrt. Becsúsztatta a kötél alá és hirtelen megrántotta. A madzag elpattant, és darabokban.hullott a földre. Ugyanezt tette jobb lábával is. Lassan végighúzta a kés hegyét Garland meztelen testén, érintette, de meg nem karcolta, a lábszáron föl, a nemiszerven át fel egészen a gyomráig. Most erősebben nyomva a kést, csúsztatta tovább a sofőr mellkasán addig, amíg el nem ért a jobb csuklóját szorító kötélig.

Garland szemével követte a kés útját. Valamit tenni akart, de tudta, hogy nincs túl sok lehetősége. Ezek a vietkong vadállatok biztosan megölnék, ha szabadulni próbálna. Felkészült a rá váró kínzásokra és elhatározta, hogy úgy fog viselkedni, mint katonához illik. A józan esze azt súgta, Mike Garland őrmester bármit elvisel, amit ezek a szörnyszülöttek kifőztek neki; hisz amíg életben van, remélheti, hogy egyszer még hazatér.

Kés a sofőr jobb csuklóján feszülő zsineg alá csúsztatta a pengét. Amint a pányva elpattant, Mike térde megroggyant, egész testét megkötözött bal keze tartotta. Éles fájdalom hasított csuklójába, de a testén elhatalmasodó zsibbadás gyorsan eltompította.

– Ez az én békanyúzóm, ember – mondta Kés, Mike orrának szegezve a pengét.

Mike tekintetével követte a kés útját, míg az orrához ért. Érezte, hogy enyhén megszúrja, de nem volt fájdalmas, mivel Garland őrmester tudatosan elzsibbasztotta a testét. Mike orra hegyére meredt, de alig látta a kibuggyanó vércseppeket.

– Tudod, mit csinálok a békanyúzómmal, nagyokos? – kérdezte a szakállas.

Mike Garland hallgatott.

– Embert nyúzok, hapsi. Aztán, ha megnyúztam, felszeletelem és a darabokat megetetem a Cápával. Azzal ott, ni. Bevágja a kaját, a foga legalább olyan éles, mint a késem. Hahaha! – A szőrös kannibál vadul felröhögött.

A ketrec köré gyűlt csőcselék gúnyosan hahotázott. Mike sejtette, hogy ez a vietkong-banda túl régóta lehet ebben 'a furcsa dzsungelben.

Kés elkapta a pengét Mike arcától és célba vette a bal kezét. Ott is elvágta a köteleket, és Garland börtönének piszkos padlójára zuhant. Arcra bukott, szája megtelt levelekkel és földdel, ahogy erőlködve megpróbált talpra állni. Köpködött és köhögött, hogy eltávolítsa szájából a mocskot. Fejét jobbra-balra hajtotta; apró mozdulatokat tett, hogy teste visszanyerje motorikus funkcióit, de nem ment.

Kés előrehajolt, elkapta Garland bal vállát és a hátára fordította. Lepillantott. Valami kéjes örömmel dörzsölgette a szakállához a pengét.

– Oké, bébi, a tied a pasas – mondta. Átlépett Garland testén és kiment a ketrecből.

Mike le nem vette szemét a késforgató őrültről, gondolatai összezavarodtak. Képtelen volt megérteni, miért van szakálla ennek a különös vietkongnak. Talán amerikai, aki átállt. Igen, csak így történhetett – ez egy áruló. Ez a kurafi amerikai volt, aki elszegődött a vietkonghoz. Mike Garland szerint ember nem süllyedhet ennél mélyebbre.

.Belépett a ketrecbe a Fehérmáj nevű meztelen lány. Garland tudta, hogy ez csak valami sárgabőrű hanoi prosti lehet. A lány letérdelt, melle Garland orra előtt ringott. Megérintette a sofőrt és cirógatni kezdte. Mike kellemes borzongást érzett, és nem tudta eldönteni, vajon a hideg, okozza, vagy az izgató érintés. De akárhogyan is, jólesett neki. Csinos, állapította meg Mike Garland, akkor is, ha csak egy hanoi szajha. Ujjai gyengéden végigzongoráztak a testén mellétől ajkáig, aztán le az ágyékáig. Érezte a köré fonódó kezet és megpróbált uralkodni magán, hogy ne adja be a derekát olyan könnyen. Nem sikerült, érezte, hogy valami történik a lába között. Aztán a lány máris felpattant rá lovaglóülésben, mintha paripát ülne meg. Mike testét nyirkos forróság öntötte el, amint belehatolt a lányba.

Felzúgott a tapsorkán – vagy gúnyröhej volt? Mindenesetre az egész közönség előtt zajlott, és ezek az őrült fenevadak élvezték az előadást.

A lány belelendült. Mint egy rodeokirálynő, aki éppen vadlovat tör be. Átvillant Mike Garland-agyán, hogy tulajdonképpen élvezné ezt az őrületet, ha nem Vietnamban, hanem Texasban történne... a hanoi cafka helyett egy déli szépséggel.

A szakállas motorosok lesték, hogyan próbálja Garland visszatartani magát. De nem bírta és szinte abban a pillanatban elélvezett. A hanoi szuka – Fehérmáj – fölnevetett, megvetően Garland arcába köpött. Leszállt róla és kiment a ketrecből.

– Te következel, Cápa – hallotta Mike a vietkong vezér hangját. Emlékezett rá, hogy B. D.-nek szólították, ami furcsa név egy vietnaminak.

Újabb szőrmók lépett a ketrecbe. Tagbaszakadt fickó volt, a legnagyobb darab a vietkongok között. Feketeszakállas képe széles vigyorra nyílt, elővillantak sárga fogai. Ő is inkább látszott amerikainak, mint vietkongnak. Mike Garland egyre jobban félt, amint a férfi melléje térdelt, úgy, ahogy az imént a lány. A vadállat elkapta a karját és a szájához emelte. Mike próbált ellenállni, de ereje elhagyta. A szakállas belemart Garland karjába. Vad, égő fájdalom nyilallt Mike testébe, mielőtt megvédhette volna a kábulat. Látta, amint karjából spriccel a vér és a pasas az arcába köpte a tulajdon húsát. Közben rázkódott a gúnyos röhögéstől.

Elsötétült a világ a Leeco sofőrje előtt, de még küzdött ellene. Cápa azonban újra, meg újra lecsapott... és Garlandot elborította a feketeség.

 

 

Jill Lanier még egyszer kiabált, ahogy a torkán kifért, de a férfiak, mit sem hallva folytatták útjukat az égő épület felé. Hangja beleveszett a szivattyúk zúgásába és a lángoló telep recsegésébe-ropogásába. Rohanni kezdett Marc után, a nevét kiáltozva. Végül Marc meghallotta és visszafordult:

– Mi történt, Jill?

– Marc, gyere ide gyorsan. Találtam valamit. Olyasmi, mint egy adóvevő. Siess!

Marc futásnak eredt. Carl és a másik férfi követték a kerítés felé, oda, ahova Jill mutatott.

– Gyorsan, ide – sürgette őket –, itt van!

Marc megállt a szerkezet mellett és letérdelt az aszfaltra. – Carl, gyere ide! – ordította.

– Atyaúristen, testvér, hiszen ez egy robbantószerkezet és még működik – mondta Carl.

– Jim, küldd el azokat a tűzoltókocsikat az épülettől. Ez alig két percet mutat, aztán működésbe lép. Valahol itt lennie kell egy elrejtett bombának.

Jim Howard válasz nélkül felpattant és őrült rohanásba kezdett. Másodpercek alatt odaért a tűzoltóparancsnokhoz és elhadarta az üzenetet. A tűzoltóautók a nagynyomású tömlőket maguk mögött vontatva abban a pillanatban elrobogtak.

– Egy perc negyvennyolc másodperc múlva valami történik. Mit gondolsz, mi lesz az? – kérdezte Marc.

– A francba, ember..., hadd nézzem. Ez egy régi, rejtett vezetékes Motorola HT-2000... hűha...

– Igen, igazad van. Az antenna méretéből szupermagas frekvenciára tippelek. Az időzítő valami LCD rendszerű. Mit gondolsz, be lehet állítva önmegsemmisítésre, arra az esetre, ha megpróbálnánk elmozdítani, vagy hatástalanítani?

– Fogalmam sincs. Lehet, hogy amint hozzáérünk, azonnal robban. Sokféle lehetőség számításba jöhet. Hé, az ég szerelmére, fiúk, jobb lenne, ha eltűnnétek. Lehet, hogy ez a szerkentyű éppen itt fog felrobbanni. Nincs rá semmi szükség, hogy még valaki megsebesüljön – mondta Carl Browne.

– Egy perc huszonöt másodperc, testvér. Én hozzányúlok – mondta Marc.

– Olyan biztos vagy a dolgodban?

– Nem, de nem akarom tétlenül várni, amíg valami történik.

– Oké, te vagy a főnök.

– Kösz. Megpróbálom levenni az antennát a zsebkendőmmel arra az esetre, ha lenne rajta érzékelő. Talán elég lesz, hogy szigetelje az induláló kapacitást. Antenna nélkül a szerkezet nem sokra képes. Van egy negyeddollárosod?

– Negyeddolláros? Lássuk csak – Carl kotorászni kezdett a nadrágzsebében. – Igen, itt van egy.

– Remek, ez éppen illik az elemtár fedelének nyílásába. Ha ki tudom nyitni, kiszedhetjük az elemeket, így hatástalanítom a robbanószerkezetet. Ha a műszerész alapos volt, és álcázta a fedelet, beugrottunk a csőbe. Ha nem, akkor nyert ügyünk van.

– Ez elég kockázatos. Miért nem robbantjuk fel inkább ezt az átkozott masinát? – kérdezte Carl.

– Úgy érzem, ennyit meg kell próbálnunk – mondta Marc, és zsebkendőjével körültekerte a HT-220-as antenna gumiszigetelését. Ránézett a digitális számlálóra és szívverése felgyorsult... ötvenhat másodpercet mutatott.

Marc Lee megszorította a zsebkendőt és elkezdte kicsavarni helyéről az antennát. Hét másodpercig tartott, homlokát kiverte a veríték... de megcsinálta. Leválasztotta az antennát a kék műanyag tokról és a fémfoglalatról. Kétszer félbehajtotta zsebkendőjét és a műanyag hurok köré tekerte, hogy stabilizálja. Fogta a negyeddollárost és Carl zsebkendőjével szigetelve, úgy hogy csak az érme éle látszott ki, a hátlaphoz közelítette. Óvatosan beleillesztette a csavarba. Mielőtt megérintette volna, megállt és vett egy mély lélegzetet. Megfeszítette a karját és még egy pillantást vetett a számlálóra – harminckét másodperc.

Jill Lanier és a többiek körülbelül száz lépésnyire álltak a Delta két harcosától. A lány érezte, hogy szíve hevesen ver, zihálva szedte a levegőt. Kezét tördelte és próbálta megőrizni nyugalmát. Nagyon aggódott – nem maga miatt, Marcot féltette. Csak most ébredt rá, mennyire szereti. Ez még fájóbb gyötrelmeket okozott neki.

Marc Lee az időzítőre nézett... huszonkét másodperc és ki tudja, mi fog történni. Óvatosan megérintette a csavart – semmi. Próbálta elfordítani, de a csavar nem mozdult... Nekiveselkedett, semmi. Minden erejét összeszedte – hiába.

Carl Browne rápillantott a digitális számlálóra.

– Tizennégy másodperc, testvér – szólt.

– Ez a nyavalyás nem mozdul. Megpróbálom még egyszer, és ha nem sikerül, tűnés innen.

– Veled maradok – mondta Browne.

Marc Lee még erősebben csavarta és végre megmoccant. Marc tekerte tovább, a csavar körülbelül három centiméternyire kiemelkedett. Marc ránézett a zárszerkezetre és megállapította, hogy még egy centiméternyit kell kicsavarnia ahhoz, hogy a hátlapot levehesse. Az érmét csavarhúzóként használva folytatta a műveletet, de a csavar újra megakadt. Versenyt futott a kijelzővel a győzelemért. Megint ránézett... hat másodperc, öt... négy... és minden erejét összeszedve fordított egyet a csavaron.

 

 

 

NEGYEDIK FEJEZET

 

 

Brittin Crain becsukta maga mögött a második acélfalú biztonsági ajtót is, és ráfordította a zárat. Összerezzent, amint a hatalmas, betonozott alagsorban visszhangzott a nyomáskioldó szelepből feltörő gőz sistergése. Ösztönösen megfordult és kék sportzakója alá rejtett szolgálati revolvere után kapott. Megnyugodott, amikor meglátta a fűtőegység melletti csőből kiáramló ezüstfehér felhőt. Visszament az ajtóhoz és a mellette levő billentyűkön beütötte a számkódot. Vörös betűs LED felirat jelent meg és a jelzőberendezés csipogni kezdett.

Marcus Lee ismét Amerika egyik legjobban őrzött embere. Még hosszúra nyúló álmában is.

Crain még egy pillantást vetett a menedékre. Innen nézve akármilyen épületben lehetett volna a jellegtelen, szürke betonalagsor. De ő tudta, hogy ez más. A Marcus Leet oltalmazó falakat különleges tervek szerint, különleges módon építették, biztosítva a maximális nyugalmat és védelmet. Az Egyesült Államok kormánya hatalmazta fel a bűnüldöző szerveket a különleges építmény létrehozására. Bár a dallasi rendőrkapitányság fennhatósága alá tartozott, elég gyakran használták más hatáskörű igazságügyi testületek is.

Egy monumentális dallasi irodakomplexum háromszintes alagsorában alakították ki. A falak negyven centiméter vastag feszített betonból készültek, dupla sűrűségű fugázással. A belső falakat három centiméter vastag nyújtható acéllemezek borították, húsz centiméteres beton alapon. Belülről olyan volt, mint egy szabvány külvárosi lakás. Három hálószobából, két fürdőszobából, konyhából, étkezőből és nappaliból állt. Gyakorlatilag teljesen független volt a külvilágtól. A szellőző-, fűtő- és elektromos rendszerek nem voltak bekötve a városi közművekbe, a betonba és a fémszerkezetekbe épített generátorok segítségével működtek. Még a vizet is külön hűtő-szűrőtartályokban tárolták és bonyolult szűrőrendszeren keresztül jutott a felszínre.

Brittin Crain egy utolsó pillantást vetett a különleges falakra, megállapítva, hogy Marcus Lee akkor is biztonságban lenne, ha egy őrült megnyomná a nukleáris gombot. A személyfelvonóhoz lépett. Időmegtakarításból ezt választotta a lépcső helyett. Eközben a Marcus Lee menedéke fölött három szintnyire nyüzsgő, zavaros és könyörtelen világra gondolt. Úgy gondolta, sokkal jobb így Marcusnak, mély álomban. Jobb, ha nem tudja, hogy fia sorsa a bosszúállás. Hogy felesége és fivére már nem várja, hogy elmúljon az éjszaka, amelyben ő elmerült. Brittin Crain azon tűnődött, vajon mit tesz Marcus, amikor felébred egy vadidegen világban, amit nemcsak hogy nem ismer és nem ért, de nem is kíván részt venni benne. Remélte, hogy legjobb barátjának apja képes lesz alkalmazkodni a helyzethez, ha egyszer magához tér.

A felvonó megállt, kinyílt, Crain belépett. Pillanatok alatt fölért. Amint a földszinti ajtó kinyílt, meghallotta a dallasi rendőrség tűzszerész alakulatának tízkódos hívását, amely utasításokat sugárzott az állománynak. A derékszíjára erősített kis Icom-16 folyamatosan ontotta az utasításokat a jelentkező egységeknek. Rendeltetési hely: a Leeco Szállítmányozási Vállalat.

Brittin Crain másodpercek alatt a toronyház melletti parkolóban termett. Kinyitotta megkülönböztető jelzés nélküli szolgálati autóját és beugrott a volán mögé. Lekapta a mágneses talpú kék villogót a sebességváltóról és a kocsi tetejére csapta. Bekapcsolta a szirénát és a fényjelzést és elindult Marc és a Leeco felé.

Crain Plymouthja kiszáguldott az útra. Padlóig nyomta a gázt, miközben a tűzszerészek recsegő utasításait hallgatta. Tudta, hogy Marc Lee és a Leeco Szállítmányozási Vállalat komoly bajban van.

 

 

Mélyen a washingtoni Pentagon alatt, a Delta Force parancsnokságán folyamatosan zümmögtek a szigorúan titkos ComSat-D műholdrendszer egységei. A szigorúan titkos, ellipszispályán keringő műholdak rádiójeleit a gépek hatalmas képernyőre kivetített pontrendszerré alakították. A monitoron kirajzolódott a Föld térképe, a földrészek körvonalai. Vörös háromszög villogott Costa Rica északnyugati részén. A szélrózsa minden irányából induló, nyílban végződő szaggatott vonalak mutattak a háromszög felé. Egyenruhás férfiak és nők járkáltak a teremben. Mások bonyolult műszerek monitorjai mögött ültek. A személyzet legtöbb tagja mikrofonos fejhallgatót viselt.

A. J. Rogers tábornok egy műszerfal mögött állt meglehetős nyugtalanul és tanulmányozta az egymást követő jelentéseket. Egyenruhája kigombolt inge alatt látszott, hogy mérsékelt sörpocakja van. Fiatalkorában derekasan nyakalhatta a sert az éjszakai bárokban. Tokája minden lépésnél megrezdült. Ezüstfehér hajába még néhány barna sáv is vegyült. Szerinte a képernyő előtt töltött hosszú idő és a világbékével kapcsolatos aggályai miatt őszült meg. Minden este ezzel az aggodalommal hunyta álomra a szemét. Rogers gondterhelt arca láttán a teremben is mind nagyobb lett a feszültség.

A tábornok a villogó vörös háromszögre és a nyilakra meredt. Egy hozzálépő tiszt riasztotta fel gondolataiból.

– Tábornok úr, a Fehér Ház van a vonalban a vörös telefonnál – szólt egy hadnagy.

– A fenébe, kezdődik – mondta Rogers, majd odalépett a telefonhoz, amely közvetlenül az Egyesült Államok elnökével volt összeköttetésben.

– Parancsoljon, elnök úr – szólt bele a kagylóba. – Igen, uram, értem... elfogták? Igen, uram, huszonnégy óra. Értettem, uram. Igen, uram, diszkréten fogjuk kezelni és kiszabadítjuk a nagykövetet. Nagyon köszönöm, uram, és minden jót Önnek is.

Visszaadta a telefont a hadnagynak és az emelvényen álló mikrofonhoz hajolt. Megnyomott egy zöld gombot és beszélni kezdett:

– No, emberek, a főnök azt mondta, hívjunk be mindenkit. Lesz egy kis elintéznivalónk Costa Ricában. Az eddigi előzetes jelentések szerint néhány nicaraguai foglyul ejtette egyik nagykövetünket Costa Rica délnyugati részén. A főnök huszonnégy órát adott. Ha a tárgyalások kudarcot vallanak is – nos, ez velünk nem fordulhat elő. Aktivizálják erőinket és adják le a rejtjeles üzenetet a hálózaton keresztül. Helyezzék Delta kettőt hármas készültségbe és hívják vissza Delta egyet. További utasításig minden folyamatban lévő és kiadott szabadság visszavonva. A Leart állítsák készenlétbe, hogy. szükség esetén indítható legyen. Delta egynél mindenki álljon készen a hat órán belüli indulásra.

Alig fejezte be utasításait a tábornok, riasztóparancs visított fel a titkos katonai hálózat hullámhosszán. Ezzel egyidőben a ComSat-D kódolt parancsot közvetített a Delta Force kommandó minden tagjának.

Rogers a mellette álló századoshoz fordult: – Jordan százados, teremtsen kapcsolatot Marc Lee őrnaggyal és Carl Browne kapitánnyal. Mihelyt megtalálta őket, azonnal küldjék értük a Leart. Marcra szükségem van ennél az akciónál.

– Van valami ötlete, hol lehetnek, uram? – kérdezte Jordan.

– Valószínűleg még mindig Dallasban. Marc apjának valami problémája akadt a vállalattal, mióta szabadságon vannak. Ő és Browne úgy viselkednek, mint valami istenverte biztonsági őrök... a fenébe is, felejtse el ezt az utolsó kijelentésemet, csak hozza ide őket.

– Igenis, uram, intézkedem az előkerítésükről – válaszolt Jordan százados és a legközelebbi hírközlési egységhez lépett.

Rogers tábornok újra elmerült a gigantikus képernyőn felvillanó, folyton változó nyilak és jelzések tanulmányozásában. Eldöntötte, hogy a feladat végrehajtásában szüksége van Marc Lee és Carl Browne szakértelmére. Mindkettőjük járt már bevetésen Costa Ricában, emellett ők voltak a Delta Force különítményének legjobban képzett kommandósai. Rogers a térképre pillantott. Huszonnégy óra, gondolta. Elnevette magát.

 

 

Amint a csavar engedett, Marc Lee leemelte a hátlapot. Megütögette a detonator hátlapját és kiemelte a szögletes 15 voltos elemet. Amikor letette a földre, akkor ért nullára a digitális kijelző. Marc végighúzta kezét a homlokán és letörölte a gyöngyöző izzadságcseppeket.

– A kutyafáját, testvér, ez közelebb volt, mint gondoltam – mondta Carl Browne.

– Így igaz – válaszolt Marc –, a kérdés az, mi lett volna, ha nem tesszük meg?

– Miért nem nézünk utána? Van valami épkézláb ötleted, hol keressük? – kérdezte Carl.

– Te is éppolyan jól tudsz tippelni mint én. Mutass egy helyet.

– Az ilyenekben mindig van valami átverés.

– Valószínűleg, bár én kétlem. Nem hiszem, hogy az épületben rejtették volna el a robbantó bombát. Akkor már felrobbant volna, ha eléri a tűz..

– Szerinted itt van kinn? De merre?

– Akárhol lehet. Gyerünk, szóljunk néhány embernek és kezdjük el centiméterről-centiméterre átvizsgálni a terepet. Ha valóban itt van, meg fogjuk találni – mondta Marc.

Felnéztek Jill Lanierre, Jim Howardra és a rakodókra, akik visszajöttek a kerítéshez, megkönnyebbült arccal. Látszott, hogy a történtek őket is megviselték.

– Jill, temérdek ember életét mentetted meg. Ha nem találod meg ezt a micsodát, az tragédiához vezetett volna – mondta Marc.

– Őszintén szólva Marc, nagyon megrémitett az egész. A moziban láttam ehhez hasonlót. Azt hittem, pokolgép – válaszolt Jill.

– Remekül viselkedtél drágám, köszönjük – dicsérte Marc és szorosan magához ölelte Jillt.

Szavai belevesztek a Leeco felé közeledő autók szirénáinak visításába. Megfordultak, Tucatnyi rendőrautó száguldott be a Leeco parkolójába.

– Valószínűleg a tűzszerészek – szólalt meg Jim Howard –, a tűzoltóparancsnok értesítette őket a biztonság kedvéért.

– Jó ötlet volt. Gyerünk, dolgoztassuk meg őket.

Marc Lee felemelte a gyújtószerkezetet és elindultak a dallasi tűzszerészek legközelebbi kocsija felé. Már majdnem odaértek a fekete-fehér Ghevy Blazerhez, amikor oldalról egy jelzés nélküli, szirénázó kocsi suhant be a parkolóba villogó lámpával. Az autó megállt Marc Lee mellett. Brittin Grain ugrott ki belőle.

– Negyven perc alatt elintézted, öreg fiú. Én negyvenötöt mondtam – szólt Marc.

– Mi az ördög történik itt? – kérdezte Crain.

– Mi is csak találgatni tudunk – válaszolt Marc.

– Leltünk egy játékszert, amit valaki ittfelejtett. Gondolom, meglepetést akart szerezni nekünk. Ha Jill nem kószál a parkoló környékén, már nem lennénk itt.

– Az meg mi? – mutatott rá Crain Marc kezében a Motorolára.

– Azt hiszem, egy pokolgép távirányítója – válaszolt Marc. – A kerítés tövében hevert, valamivel több, mint két percet mutatott, amikor Jill rátalált.

– Megnézhetem? – kérdezte a tűzszerészek parancsnoka. – Charleson őrmester vagyok, az osztag vezetője – mutatkozott be a zömök férfi, és kezet nyújtott Marc Leenek. – Lehet, hogy néhány perc múlva többet tudunk mondani.

Marc átadta a szerkezetet az őrmesternek és Brittinhez fordult:

– Sikerült apát biztonságba helyezni?

– Hogyne. Az egyik legjobban őrzött ember Amerikában – válaszolt Brittin Crain.

– Köszönöm, egy kicsit nyugodtabb vagyok.

– Azt mondtad a telefonban, hogy sok minden történt. Felvilágosítanál? – érdeklődött Crain.

– Persze, gyere. Amíg átvizsgáljuk a terepet, mindent elmondok. Azt hiszem, annak a bombának, vagy bombáknak valahol errefelé kell lenniük. Szeretném megtalálni.

– Oké – mondta Crain. – Őrmester, kezdje el néhány emberével pontról-pontra átkutatni a telepet. Azt szeretném, ha minden négyzetcentimétert átfésülnének. Semmit ne hagyjanak ki. Nézzenek be minden alá és fölé. Valahol egy bomba van elrejtve. Meg kell találni.

– Igen, uram. Pontosan ezt szándékoztuk tenni – válaszolt Charleson őrmester.

– Oké, Marc, mehetünk – szólt Grain és elindult az égő épület felé. – Fiam, ez maga a pokol. Ki csinálta ezt?

– Ha a sejtésem nem csal, Bruno Segalini.

– Úgy tudtam, meghalt Long Islanden.

– Egészen mostanáig én is azt hittem. De ma felhívott egy magát B. D.-nek nevező férfi Jill lakásán. Azt mondta, hogy Bruno Segalini él és felbérelte őt, hogy megöljön engem – Marc elnevette magát. – Azt mondta, ő lesz az utolsó, akit látni fogok életemben.

– Ez minden?

– Igen, és hozzá még ez – válaszolt Marc az épület felé mutatva.

– A fene, már azt hittem, vége ennek a felfordulásnak. Mit gondolsz, hogyan sikerült Bruno Segalininek megmenekülnie?

– Nem tudom. Tartok tőle, hogy a trehányságom miatt. Valahogy megszántam, amikor Carl le akarta lőni a házban. A második szinten ült a tolókocsijában, az égő pokol közepén. Azt hittem, innen nincs kiútja. Elszúrtam, de legközelebb... márpedig lesz legközelebb.

– Hogyan ütött ki a tűz? – kérdezte Crain.

– Az egyik rakodó egy texasi szállítmányt pakolt le egy pótkocsiról. Egy doboz kiesett a kezéből és felgyulladt. Jim Howard talán többet tud neked mondani.

– Ki az a Jim Howard?

– Az éjszakai műszak vezetője. Ha ő és az emberei nincsenek a helyükön, valószínűleg sokkal csúnyábban állnánk. Minden erejükkel próbáltak menteni, de amint látod...

Üres tekintettel nézték a romokat. Marc tehetetlennek érezte magát, miközben a vizet szivattyúzó tűzoltókat figyelte. Tudta, hogy a Leeco néhány nap múlva csődbe megy, de azt is tudta, hogy még a tűz sem ingathatja meg azt az elhatározását, hogy teljesítse apjának tett fogadalmát. A Leeconak mennie kell és erről Marc gondoslcodni fog.

– Mikor kell Carllal jelentkeznetek a Delta Force-nál?

– Mától számítva tíz nap múlva, hacsak közbe nem jön valami sürgős, és a főnök meg nem változtatja.

– A főnök? – kérdezte Grain.

– Az Elnök – ő szókba behívni a puskásokat.

– Aha. Te találkoztál már vele?

– Igen, többször. Bennünket vetnek be elsőnek, ha nincs más. Egész rendes fickó, ha nem számítod, hogy ő az Egyesült Államok elnöke. Olyan, mint te, vagy én, csak ezt titkolnia kell a sajtó előtt.

– Komolyan beszélsz? Úgy értem, te tényleg találkoztál már az elnökkel?

– Brittin, hát hazudtam én már neked valaha is? – kérdezte Marc mosolyogva.

Grain megrázta a fejét, és nem tudta, higgyen-e Marcnak, vagy tekintse újabb ugratásnak.

– Hadnagy úr! Grain hadnagy! Jöjjön ide! Megtaláltuk! – kiáltotta Charleson őrmester.

Lee és Grain odanéztek. Az őrmester a Leeco egyik kamionja mellett állt négy tűzszerésszel. Rohanni kezdtek a kamion felé és Carl Browne, aki szintén hallotta a kiáltást, követte, őket.

– A vezetőfülkében van – mondta Charleson, amint Lee, Crain és Browne odaértek.

– Mi az? – kérdezte Marc.

– Compound-4 és hanghatásra működő kioldó – válaszolt Charleson. – Legalább félkilónyi van benne. Vonuljanak fedezékbe, aztán az embereim kiveszik a kocsiból. Elővigyázatosságból ki kell ürítenünk a terepet. Nem hiszem, hogy különösebben veszélyes lenne, de inkább legyünk óvatosak.

Marc bemászott a Peterbilt utasfülkéjébe és benézett a hatalmas műszerfal alá, oda, ahova Charleson mutatott. Az őrmesternek igaza volt. Nagy mennyiségű fehér ragacsos, C-4 robbanókeveréket tapasztottak a motorház falához. Az apró gyutacsot a massza közepébe nyomták. A gyutacstól kétszálas vezeték kígyózott a műszerfalra erősített fekete műanyag dobozhoz, amelyből egy rövid drót lógott ki. Marcnak csak egy pillantást kellett vetnie rá, hogy fölmérje a helyzetet. A rövid vezeték antenna volt, és valaki szilánkokra akarta robbantani a Leeco kamiont.

– Őrmester, ellenőrizték az emberei a többi kamiont is? – kérdezte Brittin Crain.

– Még nem, ez az első – mondta Charleson. – Azonnal folytatjuk.

– Én ellenőrzöm azt a hármat, ott a sarokban mondta Carl.

– Veled megyek – szólt utána Marc.

Abban a pillanatban, ahogy ezt kimondta, iszonyú robbanás vágta őket az aszfalthoz. Emberek zuhantak a földre, néhányan a robbanástól, mások fedezéket keresve. Az égő épület mellett felrobbanó kamion forró fémszilánkokat fröcskölt. Lee és Browne gördülve értek földet, rögtön talpra ugrottak, és körülnéztek, kutatva a robbanás okát. A Kenworth kamion másodpercek alatt a szemük láttára enyészett el. Nem volt egyéb, mint lángoló roncs az őrjöngő tűzben.

– Jól vagy, kapitány? – kérdezte" Marc Lee.

– Én igen. És te?

– Szintén. Jill hol van? – nézett körül Marc. Aztán meglátta. Mozdulatlanul hevert a Dodge Ram közelében.

Marc rohanni kezdett. Gyomra ökölnyire szorult össze, szíve hevesen lüktetett és még gyorsabb futásra ösztönözte. Ugyanaz a szorongás fogta el, amelyet többször érzett az elmúlt hetekben. Rettegett, hogy megint elveszít valakit, akit szeret.

Néhány másodperc múlva ott térdelt Jill mellett. A lány túlságosan közel volt a felrobbant teherautóhoz. Marc a karjába vette és szorosan magához ölelte. Jill erőtlenül nyúlt el, Marc kétségbeesetten kereste a pulzusát. Carl Browne melléjük térdelt, sebet vagy más sérülést keresett a lányon. Marc még mindig nem érezte a pulzust. Először a csuklóján, majd a nyaki ütőerénél próbálta kitapintani, de hiába.

Jill nem lélegzett, arca elszürkült. Marc óvatosan a földre fektette és elkezdte a mesterséges lélegeztetést. Levegőt fújt a szájába, ötig számolt, majd megismételte. Aztán kezdte elölről. De Jill még mindig nem lélegzett.

– Gyerünk már, lélegezz, a fenébe is! – kiáltott rá Marc, miközben magában számolt.

– Semmit nem találok, Marc – mondta Carl. – Mi történt vele?

– Nem tudom, de lélegeznie kell! Muszáj! – kiabálta Marc, ahogy újra meg újra próbálkozott a mesterséges légzéssel.

– Engedj csak ide – szólt Carl. – Szívmasszázst kell alkalmazni. – A hatalmas fekete kommandós lovaglóülésben rátelepedett Jill mozdulatlan testére és ütemesen nyomkodva elkezdte masszírozni a szívét, miután Marc befejezte a lélegeztetést. Folyamatosan ismételték: öt masszázs, belélegeztetés, megint öt masszázs, megint légzés. De Jill Lanier nem reagált.

Marc vad kétségbeesést érzett. Elszállt belőle az erő. Ruháját hirtelen átáztatta a hideg verejték. Úgy érezte, mindjárt hányni fog. Nem volt menekvés a fájdalomtól. Próbált uralkodni az érzésein, de képtelen volt, hiszen az az ember, aki neki a legfontosabb, itt haldoklik a szeme előtt. És Marc annyi halált látott már. Újra nekilátott a lélegeztetésnek, Carl folytatta a szívmasszázst... és a másodpercek örökkévalóságnak tűntek. Végül felkiáltott a fájdalomtól:

– Ne halj meg, Jill... még te is...! Istenem, ne engedd meghalni, kérlek!

 

 

 

ÖTÖDIK FEJEZET

 

 

Mike Garland nem ilyennek képzelte a halált. Még mindig erős fájdalmai voltak, pedig a halálnak megnyugvást kellett volna hoznia. Azt kérdezte magától, mért épp Vietnamban kell meghalnia. Azon a napon, amikor Saigonban kiszállt a katonai repülőgépből, megfogadta, hogy élve és sértetlenül fogja elhagyni ezt az országot, Teste még itt volt, de gondolatai másfelé jártak. Kinyitotta a szemét és nem fogta föl, amit látott. Mintha egy kamionban ülne, az országút pedig olyan volt, mint akármelyik útvonal az Egyesült Államokban. De Mike Garland tudta, hogy ez képtelenség. Vietnamban van és halott – vagy mégsem?

Újra eluralkodott testén a fájdalom. Meztelen volt, hiszen a hullaházban levetkőztetik az embereket. Alvadt vér kellemetlen szagát érezte. Karjára pillantott és látta, hogy vastagon rászáradt a vér. Mindkét karjáról húscafatok lógtak, mintha vadállat támadta volna meg. Tudta, hogy ez már a túlvilág. Ha valóság lenne, és ő élne, akkor miért ülne egy tizennyolc kerekűben és mi marcangolta össze?

Lassan tisztulni kezdtek a gondolatai. Próbálta mozgatni a száját, de egy hang sem jött ki a torkán. Azután a karját és a lábát, de minden erőfeszítés kínt okozott. Elviselhetetlen kínt. Régebben úgy képzelte, hogy aki élet-halál közt lebeg, nem érez fájdalmat, de ő érzett. Ha ez a nyugodt halál, akkor hol itt a nyugalom?

Észrevett egy közeledő járőrt. Valami fura járműben ült, Vietnamban azelőtt sosem látott ilyet, és azt gondolta, biztosan a képzelet játéka. Ha ilyeneket lát, ezután már csak a halál jöhet. Valami modernebb Ford lehetett. Nem olajzöld volt, hanem fekete-fehér. A kocsiban egyetlen személy ült. Ismeretlen egyenruhát viselt, fején rohamsisak helyett sapkát, és mellén valami ismeretlen jelvény lógott. Garland szokatlannak találta, hogy katonák egyedül mászkáljanak hadműveleti zónában, de már minden összekuszálódott benne.

Mozdulni próbált és nekiesett a kamion ajtajának. Az félig nyitva volt, és kivágódott a súlyától. Mike a földre zuhant. Villámként nyilallt bele a fájdalom. A járőr megállt mellette. Garland iparkodott mozogni, fel akart kelni. De hiába, testének izmai nem engedelmeskedtek. A járőr odafutott és Mike felnézett a mellette álló, különös egyenruhás idegenre.

– Mi az ördög történt magával? – kérdezete a járőr. – Hová tette a ruháit?

Mike Garland képtelen volt válaszolni.

– Már megint egy átkozott narkós vezető. De várjunk csak, hiszen magát csúnyán elintézték.

Mike erőlködve próbált beszélni, végül sikerült egy szót kinyögnie:

– Vietkongok... – mondta.

– Hé, fiú, miket beszélsz. Nincs itt egy szál vietnami se. Ez Dél-Carolina.

– Vietkongok... nyírtak ki. Szakállas vietnami katonák... Árulók – szólt Mike Garland, aztán elájult

A dél-carolinai járőr a kocsijához rohant és rádióján hívta a központot. Mentőautót kért és vontatót. Aztán elsősegélycsomagot kapott elő a kocsijából és visszafutott Mike-hoz. Tőle telhetőén bekötözte a karját és a fején lévő sérülést, amit akkor szerzett, amikor a kabinból kiesett. Megvizsgálta a meztelen embert, hogy megbizonyosodjék arról, légzése rendben van-e. Lélegzett.

A járőr, miután betakarta Garlandot-, visszament az autóhoz és ismét hívta a központot:

– Értesítsék a Leeco Szállítmányozásit Dallasban, hogy megtaláltuk a kamiont és az elveszett sofőrt. Mondják el, hogy a kocsi első látásra sértetlen. A sofőr viszont jelenleg eszméletlen, testét ismeretlen eredetű sérülések borítják. Ha a mentő megérkezik, a Greenville-i kórházba szállítjuk kezelésre.

– Vettem – mondta a diszpécser. – Tíz-tizenkét perc múlva ott van a rohammentő.

– Jó lenne, ha a bűnügyiseket is kiküldenéd, a sofőr elég rossz bőrben van – tájékoztatta a járőr. Visszatette a mikrofont a helyére a járőrkocsi műszerfalára. – Szakállas vietnamiak – mormolta és döbbenten csóválta fejét.

 

 

– Gyerünk, fiúk, indulás – üvöltötte B. D. és intett főhadiszállásuk, a magányos tanyaház körül kóválygő tagoknak. Felült Harley motorjára és berúgta. A gép mély, duruzsoló hanggal életre kelt. B. D. két kézzel hátrasimította hosszú, barna, csapzott sörényét, azután föltette sisakját, amelyhez hasonlót a negyvenes években használtak a focisok.

A többi motoros hangos csatakiáltásokkal követte. Erejüket fitogtatva öklükkel csapkodták a levegőt. Folytonos száguldás egyik városból a másikba, erre születtek a motorosok. A vándorlás mindig lehetőséget ad a feszültségek levezetésére és iszonyatos felfordulásokra.

A LOBO felesküdött az "Egy százalék"-ra. Ez nem más, mint a társadalom egy százaléka, amely felrúg minden törvényt és tudatosan tagadja a tőkés társadalom értékrendjét. Annak, aki Lobo akart lenni, holtig tartó hűséget kellett tanúsítania a bandavezér iránt. A leendő tag szokásos beavatási szertartása előírta, hogy a jelölt megöljön valakit a bandavezér és a többi Lobo előtt. Néha a kiszemelt zsákmányt maguk közé csalogatták és összehaverkodtak vele, mielőtt megölték. Máskor találomra szúrták ki és állati kegyetlenséggel megkínozták, mielőtt megadták volna neki a kegyelemdöfést.

B. D. jelentős szervezet élén állt. Kábítószerrel való üzérkedés óriási hasznot hozott a bandának. A bevételt olyan eszközök vásárlására fordították, melyet a banda célkitűzéseinek megvalósítását segítették elő a társadalom elleni harcban. A profit legnagyobb része elment fegyverekre, lőszerekre és rádió adó-vevőkre. A Lobo jobban folszerelkezett és fölfegyverkezett hosszútávú ütközetekre, mint akármelyik büntetésvégrehajtó szervezet, vagy katonai alakulat. Jól jött B. D.-nek a hadseregnél szerzett jártassága. Minden eszközt fölhasznált, amivel a gyűlölt 99 százalékban kárt tehetett és pusztíthatott – és ezt megtette, amilyen gyakran csak lehetősége nyílt rá. A pusztítást pedig mindig szó szerint kell érteni.

Ha a banda meg akart szerezni valamit, azt megszerezte. Ha nem tudták megvenni, ellopták. Mindennapos volt, hogy többszáz kilométert utaztak egy városig, pusztán azért, hogy betörjenek, vagy raboljanak.

A kábítószer-kereskedelemhez a legmodernebb fegyverekre volt szükség, B. D. ezért megszervezett egy betörést a floridai páncélos alakulat fegyverraktárába. Az egyik hétvégén, a sötétség leple alatt rendkívül eredményes akciót hajtottak végre. A két őrségben álló katonát megölték. Három köteg M-l 6 karabélyt, több ezer 5.56 lőszert, hat LAW típusú mini rakétakilövőt és páncélöklöket zsákmányoltak. A legértékesebb azonban a 7.62 mm-es M-60 könnyűgépfegyver volt, amely a legfontosabb darabja lett Greenville közelében levő főhadiszállásuknak.

B. D. tisztában volt vele, hogy az igazságügyi szervek tudnak az "Egy százalék" bosszúálló akcióiról. Nem egy tisztviselő volt már tanúja, hogyan bántak el emberekkel a banditák, megcsúfolva az emberiség és a civilizált társadalom minden értékét. A tisztviselők tudták, hogy a motorosok vérengző útonállók, akik képesek gátlástalanul fosztogatni. Mozgékonyságuk és felkészültségük teszi őket legyőzhetetlenné.

A távolsági kamionsofőröknek is megvolt a maguk oka, hogy gyűlöljék a bandát. A legtöbb sofőr becsületes ember volt, kemény munkával keresték kenyerüket. Az ő szemükben a Lobok a társadalom vérszívó piócái voltak, akik mindent mások kárán szereztek meg, és nem adtak érte mást, mint kegyetlen megtorlást.

B. D. tudott a kamionosok égő gyűlöletéről. A mostani akció ezért volt több közönséges feladatnál, ez az "Egy százalék" személyes bosszúállása volt. Lehetőséget adott, hogy a Lobo igazi oldaláról mutatkozzék be, tovább növelve a vezető tekintélyét.

Amikor minden motoros nyeregben volt, és a gépek felbőgtek, B. D. jobb kezével jelt adott az indulásra. Olyan dübörgéssel hajtottak ki az útra, mint fészkükből kirajzó dühödt darazsak. Fehérmáj és a másik két lány egy kék Chevrolet furgonnal haladt szorosan a motorosok nyomában. Egy vézna alak ült a kocsi hátulján és míg a motorosok mögött gurultak, sodort egy hatalmas füves cigarettát. Mélyet szippantott belőle, benntartotta tüdejében a füstöt, és a staubot előreadta a lányoknak.

A törvényen kívüli motorosok kettes oszlopban haladtak az autópályán. Greenville-től öt kilométerre északra ráfordultak az Interstate-26 útra. Egy órába sem telt és már az I-40 felé robogtak Asheville irányába. Kígyózva vegyültek el a forgalomban. B. D. vezette a csapatot, a sztrádán haladó sofőrök idegeit borzolva bőgették motorjaikat, kitérésre kényszerítve az összeütközéstől tartó vezetőket.

Az éter megtelt a feldühödött kamionosok szitkozódásaival és fenyegetőzéseivel. B. D. megelőzött egy tizennyolc kerekűt, és messze maga mögött hagyva odamutatta az egyezményes jelet a középső ujjával. A Lobo három mérföldnyire volt az I-26 és az I-40 találkozási pontjáról, amikor egy járőr kiszúrta őket. A rendőr a kékfényű villogót a kocsi tetejére csapva egy mérföldön át követte a csapatot. A jelzést a motorosok nem vették figyelembe, tovább haladtak. A járőr megszólaltatta a szirénát, de a banda erre sem állt meg. B. D. a visszapillantó tükrében lesve közelebb engedte. Amikor a járőr B. D. motorja mellé ért, a bandavezér jelzett a többieknek, hogy kövessék. Az autópálya szélére húzódott és addig egyensúlyozott motorjával, amíg a járőr le nem állította kocsiját az utolsó kocsi mögött. Fehérmáj Chevyje elhúzott a lestoppolt csapat mellett és lassan eltűnt szemük elől.

A járőr kiszállt az úton hömpölygő forgalomba. Fiatal volt, talán huszonöt vagy huszonhat éves. Egyenruhája simára vasalva, kifogástalanul feszült alakján, sapkáját kissé félrecsapta. Frissen borotvált arca naiv bizalmat sugárzott. Testtartása egyenes volt és szilárd.

B. D. figyelte, amint a rendőr, elővéve szolgálati pisztolyát, a gyűlöletet sugárzó, nem túl bizalomgerjesztő alakok felé közeledett.

A vezér óvatosan elfordította a kormányt, hogy a tükörben jól láthassa a járőr mozgását. Amikor a,fiatalember körülbelül tíz lépésnyire lehetett tőle, a főordas megmozdult. Keményen megmarkolta a kormányt és úgy állította, hogy baloldala a járőr mellkasa és feje irányába nézett. Amint a rendőr odaért, a motor hátuljához, a vérszomjas Lobo eltekerte a kormányon levő csúszó kapcsolót. Abban a pillanatban iszonyú robbanás hallatszott, fehér füst gomolygott a nyomán. Apró piros pöttyök lepték el a járőr mellét az arcát, bepiszkítva makulátlanul tiszta egyenruháját. Arca vérbe borult. Teste megvonaglott és hátrazuhant az ütéstől. Élettelenül rogyott az brszágúttól három lábnyira húzódó árokba. Már nem láthatta a kormány bal fogantyújába fortélyosan beépített tizenkettes puskát.

– Na, ezt elintéztük. Tűnés innen! – kiáltotta B. D. A Harleyk zümmögése felerősödött, égett gumiszagot árasztó füstfelhőben, villámként cikáztak ki az útra.

Mind ezt tették egy kivétellel. Az utolsó akkor sorolt be, amikor a kamionos, akinek B. D. odabökött az ujjával, odaért. A sofőr észrevette a menekülő bandát és a járőr vérbe fagyott testét. A gázpedált padlóig nyomta, és üldözőbe vette a leghátsó motorost. Nekilökte a jobb első lökhárítót, mielőtt még a bandita rájött volna, mi történik. A krómozott fekete Harley a levegőbe repült. Utasa az ütközéstől átszállt a kamion vezetőfülkéje fölött, és csattanva elterült a pótkocsi tetején. A vezető megszólaltatta a vészkürtöt és a fékre taposott.

Kiugrott a kamionból és a fekvő járőrhöz rohant. Az nem mozdult. A vezető azonnal látta, hogy a jelvényes fiatalember halott. Visszafutott a kocsijához és bemászott a volán mögé.

– Vétel, vétel, itt Gyárkémény az autópálya északra tartó oldalán. Találtam egy járőrt az I-26-on. Úgy tűnik, az egyik átkozott motoros hippibanda intézte el. Minden kamionosnak a környéken, aki hallja az adást. Adjátok tovább. Szükség van mentőre és még néhány járőrre. Körülbelül 2 yardra vagyunk a déli I-40-től – szólt bele CB-mikrofonjába.

– Halló, Gyárkémény, itt Veszett Kutya. Éppen Pensacolából megyek kifelé. Hozok magammal még egy pár járőrt, öreg fiú – válaszolt egy hang az éterből.

– Hálás köszönet, Veszett Kutya. Csak mondd, hogy tapossanak a gázra. Ez a fickó nem néz ki valami jól – válaszolt Gyárkémény.

– Merre tartanak azok a motorosok, Gyárkémény? Jópofa vagyok, St. Louisból jövök.

– Vétel, Jópofa. Észak felé mennek az I-26-on, az I-40-es csomópont irányába, fiú.

– Halló, Gyárkémény, egy egész csapat tart feléd. Mindent beleadunk és hamarosan ott leszünk.

– Rendben. Kapcsoljatok rá – kérte Gyárkémény. – Az egyik szőrös fattyút szétcsaptam a kamionnal.

Kimászott és megkereste áldozatát. A vezetőfülke és a pótkocsi közt hevert, mozdulatlanul. A fülke és a pótkocsi szellőzőrácsáról a kerekekre sodorta a hirtelen lendület. Gyárkémény a véres hullát nézte és elmosolyodott.

– Átkozott fattyúk, valakinek bosszút kell állni rajtatok – mondta fennhangon. Meghallotta a távolban a szirénák vijjogását.

 

 

Úgy húsz lépésre az I-26-tól a leállósáv közelében Fehérmáj leállította a kocsit. Jerry "Angyal" Halley megállás után leugrott. Nyúzott volt és kába a derekas adag kábítószertől. Odabotladozott a furgon hátuljához és kivett egy hatalmas láncvágót. A korláthoz cipelte és szétvagdosta a láncot. Akkora rést csinált, hogy a motorok és a teherautó átférjen rajta. A lány visszakormányozta a Chevyt az útra, és leállította, úgy, hogy a kocsi tömpe orra a rés felé mutatott.

Angyal visszabaktatott a főútra és türelmetlenül várt. Meghallotta a Harleyk zümmögését és vadul integetni kezdett.

B. D. észrevette a jelzést és a főút kijárata felé tartott. A motorosok, alig csökkentve a sebességet átszáguldottak a résen. Eltisztultak az útról és a dombok felé tartottak.

Fehérmáj gyorsan követte az utolsót. A láncszemeket összedrótozta a kocsiból kivett huzallal. A rés pillanatok alatt eltűnt és a banda biztonságban volt a főút alatt.

B. D. úgy vezette csapatát, mintha felfedezők lennének. Alig három percre rá, hogy a főútról letértek, észrevett egy keskeny, poros földutat. Eldugott és elhagyatott volt, pontosan olyan, amilyen kellett. A vezér jobb kezével jelt adott a megállásra. A Harleyk lassítottak, a moraj elhalkult.

– Itt egy kicsit megállunk, pofák – rendelkezett B. D. – Hagyjuk lecsillapodni a tüzet. Azok a disznók most mindenütt ott szaglásznak a következő órákban.

– Hé, B. D., Láncost elvesztettük – jelentette Cápa. – Az a kurva kamionsofőr halálra gázolta. Kinyírta Láncost;az az átokfajzat, B. D.

– Igen, Láncos meghalt. Legyen ez tanulság számotokra, fiúk. Amikor rákapcsoltok, nézzetek körül, hova a pokolba mentek. Láncos nem tartotta nyitva a szemét.

– Nos, és mi lesz azzal a sofőrrel, aki elintézte? . – kérdezte Kés.

– Később, ember. Előbb Marc Leet és Carl Browne-t kell elkapnunk. Ez háború, pofám. Amint végeztünk ezekkel a faszokkal, akik beleköptek a levesünkbe, a többit is elintézzük.

– Nem kaphatnánk el néhány kamionost, B. D.? Hogy megbosszuljuk Láncos halálát. Sokáig velünk volt. Ezek a disznók kicsinálták és még csak el sem temethetjük tisztességesen – mondta Kés.

– Mindent a maga idejében, Kés – szólt rá B. D. – Mindent a maga idejében.

– Leet és Browne-t hogy vágjuk haza, B. D.? – kérdezte Cápa.

– Még dolgozom a terven, fiú. Egy kicsit pihenünk itt. Marc Lee el fog jönni. Akkor elkapjuk.

– Vele is elszórakozunk egy kicsit? – kérdezte Fehérmáj.

– Persze, bébi, tied lehet a fickó, ameddig csak jólesik, aztán rajtunk a sor.

– Lenyúzhatom az irháját, mielőtt kinyírjuk? – tette fel az új kérdést Kés.

– Pontosan ezt mondom én is. Előbb eljátszogatunk vele, aztán kicsináljuk.

– Pazar! – lelkesedett Kés. A többiek tapssal és füttyszóval üdvözölték a beígért mulatságot.

– Hé, faszik, láttátok annak a disznónak a képét, amikor a sörétek lecsapták? Soha rá nem jött volna a trükkre. Úgy értem, mielőtt kitalálta volna, elpatkolt – mondta Cápa és úgy röhögött, hogy az oldala is belefájdult.

– Be kellene építenünk még pár ilyen tizenkettest. Már három disznót hűvösre tettünk vele – javasolta Kés.

– Így igaz – szólt Cápa. – Egyet Floridában, egyet Georgiában és egyet most. Ez is azt mutatja, milyen hülyék ezek. Csak egy bolond mer egyedül szembeszállni a Lobóval.

A csapat röhögött. Kés sodort egy cigarettát és odaadta a legközelebbi motorosnak. Fehérmáj kinyitotta a furgon hűtőjét és kezdte kiadogatni a sört. A halott járőrre gondolt és szorongás fogta el. Gyorsan elhessegette a képét.

– No, hapsik, figyeljetek ide – szólt B. D. – Úgy gondolom, Marc Lee és Carl Browne hamarosan keresni kezd bennünket. Dolgozzuk ki a tervet.

– Honnan tudja meg Lee, kik vagyunk és hol talál bennünket? – firtatta Cápa.

– Nem bolond – mondta B. D. –, ránk fog bukkanni. És ott van a disznóknak Láncos holtteste. Nem kell nekik sok idő, hogy kitalálják, kik vagyunk. Amikor rájönnek, Marc Lee is meg fogja tudni. És nekünk éppen ez kell. Azt akarom, hogy megtudja – szadista vigyorra húzódott B. D. szakállas képe. Valamivel mélyebb hangon megismételte. – Azt akarom, hogy az a pimasz fattyú megtudja.

 

 

 

HATODIK FEJEZET

 

 

Izzadságcseppek gyöngyöztek Marc Lee homlokán. Izzadt Carl Browne is. Kétségbeesetten élesztették Jill mozdulatlan testét. Megpróbálták megmenteni, visszahozni az életbe, mielőtt átlép azon a vonalon, ahonnan nincs visszaút.

Brittin Crain a telep túlsó végéből észrevette a két férfit, és azonnal rádöbbent, mit csináltak. Rohanni kezdett az autó mellett álló rohammentősök felé.

– Ide! Gyorsan! – kiáltotta. – Jöjjenek ide a mentővel a kék Dodge Ram mellé!

A rohammentősök nem tétováztak, másodperceken belül Marc és Carl mellett termettek. Egyikük a mozgó kocsiból ugrott ki. Letérdelt Jill mellé.

– Mi történt vele? – kérdezte.

– A légnyomás, azt hiszem – válaszolt Carl. – Nincs pulzusa és nem lélegzik.

– Jimmy – kiáltotta a mentős –, hozd a lélegeztető készüléket és az infúziót. Tűt, fecskendőt és adrenalin ampullát is kérek. Mozogj, a hölgy állapota válságos.

Az első mentős megvizsgálta a lányt, miközben Marc és Carl folytatták az újjáélesztést. Felhúzta a lány szemhéját és belevilágított.

– Tartsatok ki, fiúk, amíg hozzuk a felszerelést. Jól csináljátok. Még itt van velünk, ezt ki kell használnunk. Ne hagyjátok abba egy pillanatra sem! Oxigént kell juttatni az agyához – ha nem tesszük meg... elveszíthetjük.

Jimmy, a másik mentős összeszerelte a készüléket. Bekapcsolta a rádiót és tárcsázta a dallasi központot.

– Halló, Dallas, itt 296. mentő. A Leeco Szállítmányozási telepén vagyunk, Dallas déli részén. Egy női sérültet kezelünk, kora kb. 32 év, súlya 50 kiló körüli. Életjeleket nem mutat, funkció negatív. Ismétlem, életfunkciók nincsenek. Az alany kómában van, ismétlem az alany kómában van. Látható sérülései nincsenek. Kérek engedélyt az infúzió bekötéséhez és adrenalin közvetlen kardiális adagolásához.

– Rendben, 296, kössétek be az infúziót, és adagoljátok az adrenalint. Amint lehet, kérek tájékoztatást – mondta az orvos az adóvevőn keresztül.

A rohammentősök gyorsan, nagy szakértelemmel dolgoztak. Egyikük megfogta Jill karját és feltűrte kabátja és blúza ujját. A másik fertőtlenítő tamponnal megtisztította könyökhajlatában az infúzió helyét. Kitapogatta az ütőerét, de a vérnyomása nagyon alacsony volt, szinte alig érezte az erőtlen lüktetést. Még egyszer letörölte a bőrfelületet, beleszúrta a tűt, mélyebbre döfte, amíg el nem érte az ütőeret. Folyamatosan tolta, amíg nem érezte, hogy a tű áthatol a gyenge érfalon. Rögzítette, majd megnyitotta az állványon az adagolószelepet.

Amíg a mentős bekötötte az infúziót, társa az oxigénpalackot készítette elő. Műanyag csövet dugott Jill torkába, hogy szabaddá tegye a légutakat. Arcára húzta a maszkot, közben Browne folytatta a szívmasszázst. Az orvos kinyitotta az oxigénpalack csapját és a túlnyomásbiztosító hangos kattanással működésbe lépett. A kapcsolót újraélesztésre állította és a gép elkezdett levegőt préselni Jill tüdejébe, amíg a túlnyomásbiztosító szelep meg nem állította, hogy helyet adjon a kiáramló levegőnek.

– Dallas, itt 296. mentő. Az infúziót bekötöttük, a páciens az oxigénpalack segítségével lélegzik. Engedélyt kérünk az elektrosokk alkalmazására.

– 296. mentő, adagoljanak 5 köbcenti adrenalinhidrokloridot, és sokkolják. Kapcsolják rá az EKG-t és lássanak neki.

– Vettem, Dallas, folytatjuk.

Amint Jill arcára illesztették az oxigénmaszkot, Marc abbahagyta a lélegeztetést. Mereven nézte a lány színtelen arcát. A csukott szemhéjon át is látta a valószínűtlenül kék szemeket. Visszagondolt a mögöttük álló hosszú-hosszú időre. Azokra az évekre, mikor szinte minden percüket együtt töltötték. Belelátott Jill szívébe is. Tudta, hogy Jill is szereti. Ült mellette a földön, fogta élettelen kezét és Istenhez imádkozott. Most a bajban hozzá fordult segítségért.

Jimmy a lány mellkasára hajtotta fejét-és sztetoszkóppal meghallgatta. Feszült arccal figyelt, valamilyen életjelre.

– Megindult a szívverése! – kiáltotta. – Nagyon gyengén, de magától ver! Életben van!

Jill levegő után kapott. Teste rángatózni kezdett, ahogy köhögve küzdött az oxigénért. A mentőorvos "lélegeztetés" állásba fordította a kapcsolót és a lány mindjárt könnyebben bírt lélegezni. Szeme még zárva volt, de élt. Marc Jill kezét szorongatta és könnybe lábadt a szeme. Fölemelte arcát az égre és lehunyt szemmel suttogta: Köszönöm...

Carl Browne figyelte a távolodó mentőautót. Marc hátul ült Jill mellett. A lány még nem nyerte vissza eszméletét, de magától lélegzett és szive egyenletesen vert. Marc számára most ez volt a legfontosabb.

Brittin Grain szolgálati autójával követte a rohammentőt. Carl azokon az éveken tűnődött, amikor ezek hárman megismerkedtek és összebarátkoztak. Tudta, hogy a három texasi összetartozása egy életre szól.

– Mr. Browne – szólította meg Jim Howard. – Beszélhetnénk egy percet?

– Hogyne, de a nevem Carl, nem pedig Mr. – válaszolt Carl.

– Oké, Carl, köszönöm. Szóval épp most kaptunk egy üzenetet. A rendőrségen keresztül jött, a dél-carolinai állami parancsnokságtól. Megtalálták az eltűnt kamionunkat és a sofőrt, Mike Garlandot.

– Garland jól van?

– Igen is, nem is. Életben van, de azt mondták, súlyosan megsérült és nagyon rossz bőrben van. Egy Greenville-i kórházba szállították.

– Meg kell mondani Marcnak. Tudni akar róla. Bár azt hiszem, most egész más jár a fejében.

– Igen, ebben biztos vagyok. Gondolja, hogy Jill felépül?

– Túl korai lenne még bármit is mondani. Azt sem tudjuk pontosan, mi történt vele. Annyi a biztos, hogy a halál torkában volt. Nem hiszem, hogy Marc ezt is olyan könnyen megemésztette volna, mint a többit, amin eddig keresztülmentünk.

– Olyan ez, mintha az egész világ összeomlott volna körülötte, nem gondolja?

– Igen, úgy tűnik. De az őrnagy szívós természetű, átvészeli. Abban is biztos vagyok, hogy valami módon megfizet mindezért. Erre mérget vehet.

– Miért történt ez a Leecóval?

– Ez egy hosszú história, talán majd máskor mondom el, jó?

– Jó – mondta Jim.

– Figyeljen, tudom, mit fog tenni az őrnagy, amint Jillt biztonságba helyezte. Van egy szabad kamionja, amit elő tudnánk készíteni egy hosszabb útra?

r Hú, hát ez nem épp az én hatásköröm, de utána fogok nézni, mit tehetünk.

– Jó. Felhajtó rámpa is kellene, hogy a Ramot be tudjuk rakni a hátuljába. Aztán engedélyek, menetlevelek, forgalmi naplók, ami előírás szerint kell.

– Igen. Magam is sofőr voltam, segítek összeszedni. Mikorra tervezi az indulást?

. – Jill állapotától függ. Bár nem hiszem, hogy Marc vesztegetni fogja az időt, ha tudja, hogy Jill rendben van.

– Mindent előkészítek. Ja, és majdnem elfelejtettem, megígértem Marcnak, hogy minden információt összeszedek Mike útjával kapcsolatban. Ez is meglesz.

– Köszönöm, Jim. Maga és az emberei pokoli munkát végeztek, mikor próbálták megmenteni a telepet. Ha nem teszik, sokkal rosszabbul állnánk.

– Köszönöm, de én nem tudok elképzelni ennél rosszabbat. Emiatt egy csomó ember vesztette el a munkáját.

– Marc nem engedi, hogy így maradjon. Ismerem annyira. Senkiből se lesz munkanélküli... ezt biztosra veheti. És még valami, Jim. Eddig senki nem halt meg. Ez egy nagyon spéci rakomány volt – végződhetett volna rosszabbul is.

– Ez furcsán hangzik a maga szájából. Ne értsen félre. Arra gondolok, hogy maga és Marc, meg a Delta Force, nos, szóval, hogy a maguk dolga mégiscsak az ölés. Érti, mit akarok -mondani? – kérdezte Jim Howard.

– Igen, értem, Jim. De egy valamit ne felejtsen el – mondta Carl és habozott egy pillanatig. A földre pillantott, aztán újból Jimre. – A börtönök és a temetők tele vannak olyan emberekkel, akik azt hitték, egyetlen halálos ütéssel mindent megoldanak. Valójában ez a legritkább esetben lehet kiút, de néha szükség van rá. Marcot és engem arra képeztek ki, hogy visszaüssünk. És mi azt tesszük, a tűz ellen tűzzel, az erő ellen erővel harcolunk. Amit az egészből ki akarok hozni, hogy ártatlant még soha nem öltünk meg. Mi nem vagyunk gyilkosok, katonák vagyunk. Mindketten nagyon jól tudjuk, mi a helyes. Ha gyilkossággal akár egyetlen ártatlan áldozat életét megmenthetjük, akkor azt hiszem, hogy az helyes. Mi erről a véleménye?

Jim Howard meglepődve nézett. Tétovázott, mielőtt válaszolt volna. – Úgy hiszem, azelőtt sohasem hallottam így, szavakba öntve. Úgy érti, csak azt teszi, amiben hisz, igaz?

– Pontosan erről beszéltem – felelte Carl.

Jim Howard egy pillanatig rámeredt a fekete kommandósra.

– Tisztelem mindkettejüket, azért, amit a Leecoért és a hadseregnél tesznek. Egy gyöngébb ember rég feladta volna. Megyek, kerítek egy kamiont, így csak az időt vesztegetjük.

– Köszönöm – mondta Carl, és kezet nyújtott Howardnak. Jim megszorította és a parkoló szélén álló kamionok felé indult.

Carl kinyitotta a Dodge Ram ajtaját. Becsusszant a vezetőülésbe és bedugta a kulcsot a gyújtásindítóba. Rápillantott a bonyolult műszerfalra és elállt a lélegzete.

– A búsba! Aktiválták a ComSat-D-t – mondta, de senki sem hallotta. – Tehát a Deltát riadóztatják. Már csak ez hiányzott. Hogy nem tudtak egy kicsit várni, a fene egye meg!

 

 

Jill tágra nyitotta csodálatos kék szemét és körülnézett az ismeretlen szobában. Aztán észrevette Marcot, aki az ágy végében ült egy széken.

– Marc – szólt erőtlenül. – Hol vagyok?

– Jill, Istenem, Jill, csakhogy minden rendben van – mondta Marc. Felpattant a székből és odafutott. Magához ölelte Jillt és megcsókolta. Könnybe lábadó szemmel válaszolt: – A Dallasi Főkórházban vagyunk.

– Mióta vagyok itt? Mi történt? Miért kerültem ide? – tette fel Jill egymás után a kérdéseket, mielőtt Marc válaszolhatott volna.

– Valamivel több, mint egy órája szállítottak be. Volt egy robbanás a telepen. Túl közel voltál és valószínűleg a légnyomás elkapott. Az orvosok véleménye alapján a robbanás ereje kiszippantotta a levegőt a tüdődből. Nem kaptál oxigént és elvesztetted az eszméletedet. A szíved megállt, gyakorlatilag halott voltál. Jill, te meghaltál, de most itt vagy – és élsz. Carl és én azonnal elkezdtük az újjáélesztésedet. A rohammentő is' kijött és most itt vagy.

– Marc, olyan szörnyen hangzik az egész. Tényleg megtörtént mindez?

– Igen, sajnos, azt kell mondanom, meg.

Jill mozdult egyet az ágyban, aztán megdermedt és a melléhez kapott.

– Jaj, úgy érzem magam, mintha egy kamion gázolt volna át rajtam. Az igazat mondtad, ugye?

– Igen.

– És most mi lesz? Meddig kell itt maradnom?

– Az orvosok azt mondták, fantasztikus formában vagy. Az mentett meg, hogy olyan lelkes voltál futásban és aerobicben. Azt mondták, néhány nap pihenésre van szükséged, aztán olyan leszel, mintha kicseréltek volna.

– Te mit teszel? Úgy értem, a tűzzel és azzal a B. D. nevű fickóval kapcsolatban, aki meg akar ölni?

– Majd csak lesz valahogy. Mondtam már, mennyire imádom azt a csodaszép kék szemedet?

– Egészen tegnap estig nem. És ne próbálj eltérni a tárgytól. Elmész Bruno Segalini és B.D. után, akárhol is vannak, igaz?

– Ezt el kell intéznem, Jill, te is tudod. Ennek véget kell vetni. Segalini úgy lóg az életünk felett, mint egy zivatarfelhő. És ott is marad, amíg egyikünk el nem pusztul. Ezzel tartozom neked, a Leecónak, Anyának és Apának.

– Nem tudom, mért kérdeztem meg, hiszen úgyis tudtam a választ.

– Jill, lehet, hogy ez nem a legmegfelelőbb pillanat, de egyet érts meg. Segalini és a fajzata a társadalom élősködői. Vérszívók, akik egyik áldozatot a másik után szedik. Tudom, hogy nem győzhetem le mindőjüket, de őt leállíthatom, ha megtalálom. És még van egy megoldatlan feladatom. Apám kómában van és nincs, aki a Leecot irányítsa. El kell döntenem, hogy folytatom a szállítmányozást vagy a Delta Force-nál maradok. Nehéz választás, de tíz napon belül el kell döntenem. Carl és én továbbszolgálók vagyunk. Most egyszerre van szükség rám a Leecónál és a Delta Force-nál.

Jill tekintete összekapcsolódott Marcéval.

– Nekem is szükségem van rád – mondta könnybe lábadt szemmel.

Marc tétovázott, aztán elmosolyodott.

– Tudom. Nekem is rád.

Halkan kopogtattak az ajtón. Marc hátrafordult és Carl fejét pillantotta meg az ajtóban. Belépett és ránézett Jillre.

– Hé, kicsi lány, hát visszajöttél – mosolygott vidáman.

– Szia, Carl, tudod, itt sokkal jobb, bár már nem is emlékszem, hogyan mentem el – válaszolt Jill egy félmosollyal.

– Sokkal jobban nézel ki, mint egy órája.

– Bárcsak azt mondhatnám, hogy jobban is vagyok. Az az érzésem, mintha kamionnal hajtottak volna át rajtam.

– Ja, azt nekem köszönheted. Bocsánat! – mondta Carl, és felnevetett.

– Nem lennék itt, ha ti nem volnátok, fiúk – mondta Jill.

– Ezt nem tudom, hogy értsem – mondta Marc mosolyogva.

– Nem akarom másra terelni a szót, de Jim Howard kapott egy üzenetet Dél-Carolina állam rendőrségétől. Megtalálták Mike Garlandot és kamionját. Rossz bőrben van, de él. Egy Greenville-i kórházba vitték – mondta Carl.

– El kell mennünk Dél-Carolinába megnézni Mike-ot. Lehet, hogy tud mondani valamit nekünk erről az őrültségről. Mit gondolsz, fel tudunk készülni néhány óra alatt az indulásra?

– Biztos vagyok benne. Megkértem Jimet, szerezzen egy kamiont és készítsen el mindent az útra. El kell mennünk Jill házához, és összeszedni a többi felszerelést. Ki tudja, mi mindenre lesz szükségünk. És bár nem akarok ünneprontó lenni; de más baj is van – közölte Carl és elkomorodott.

– Mi az? – kérdezte Marc.

– A Delta-1 készültségben van. Vár bennünket jó tábornokunk és a ComSat-D.

– Hogy a fene! Válaszoltál?

– Nem, először veled akartam beszélni.

– Most nem tudok menni. Túl sok ez egyszerre, előbb itt kell rendet tennem. Ezt az egész Segalini-ügyet le kell zárnom.

– Azt mindig mondhatjuk, hogy nem kaptuk meg az üzenetet – vélekedett Carl.

– Igen, de a tábornok dührohamot fog kapni. Megígértük neki, hogy a kereső, vagy az adóvevő mindig a kezünk ügyében lesz. A Rammel jöttél ide?

– Igen. Miért?

– A számítógéppel kapcsolatba lépek barátunkkal, az ezredessel. Meglátom, mit tehetünk.

– Ne felejtsd el, hogy készültség van és a szabadságolási engedélyeket visszavonták. Rogers szétrúgja a seggünket engedély nélküli távolmaradásért. Tudod, hogy ismeri az egész Segalini-féle szart, és nem lesz túlzottan feldobva tőle...

– Remélem, meg fogja érteni – mosolygott Marc.

– Testvér, nem tűnt fel neked, hogy mindig ilyen piszok szerencsénk van? – kérdezte Carl.

– Nem igazán tűnődtem el rajta – mondta Marc. – Majd akkor aggódom, ha balszerencse ér.

– Rendben és ha rossz időben jön, akkor sem kell idegeskedni miatta.

Marc ismét Jill felé fordult. Kimerült és meggyötört volt a lány.

– Jill, meg fogom kérni Brittint, hogy vigyen oda, ahol apám van. Azt hiszem, így nagyobb biztonságban leszel, amíg ez az egész véget ér. Ha B. D. tudta, hol keressen ma reggel, akkor nyilvánvalóan rólad is tud. Ez már önmagában is veszélyes rád nézve. Nincs ellene kifogásod?

– Nem, nincsen. Ha te úgy gondolod, hogy így jó – válaszolt Jill.

– Néhány percre leugrok a Ramhez, és bekapcsolódom a távközlési rendszerbe, hogy megtudjam, mi történik. Nemsokára jövök.

– Itt maradok, amíg elmész. A Ram a keleti parkolóban áll a fal mellett. Kulcsod van? – kérdezte Carl.

– Igen. Nem maradok sokáig.

Marc az ágy fölé hajolt és megcsókolta Jill arcát. A lány ráneyetett; Marc kacsintott, felemelt hüvelykujjával Carl felé bökött és kiment a szobából. Öt perc alatt megtalálta a Ramet. A hátsó ülés alatti tárolóból elővette a számítógépet és bekapcsolta. Aztán a kocsi elejébe mászott és csatlakoztatta a vezetéket az adóvevő melletti dugaszolóaljzathoz. Bekapcsolta a bonyolult műszerfalat és beütötte a klaviatúrán a belépő kódot. A számítógép néhány másodperc alatt kapcsolatba lépett az országos erősítő hálózattal, azután pedig a Delta Force kommandó ComSat-D titkos katonai műholdrendszerével, amelyet Marc Lee tervezett a kommandónak.

Betáplálta a Delta Force parancsnokságának számkódját és várt, amíg a számítógép válaszol. Az apró képernyőn pillanatok múlva felvillant a kód.

Marc beütött egy újabb számsort és várt. Amikor a gép válaszolt, Marc megfogta a mikrofont. Elfordított egy kapcsolót, működésbe hozta a digitális dekódoló modult, amely leárnyékolja a titkos frekvenciára véletlenül rákapcsolódó készülékeket. Ez a zavaró egység másodpercenként tízszer módosította a kódot, így a komputer által ellenőrzött kódok nélkül senki sem tudta megfejteni az üzeneteket.

Leadta a hívójelet.

– Itt Nyomkereső-1, Tűzcsiholó jelentkezz, vétel.

– Vétel, Nyomkereső, itt Tűzcsiholó – hallatszott egy hang. Gary Placeway ezredes volt a Delta Force parancsnokságától. – Hallgatlak. – Marc és az ezredes hosszú ideje jóbarátok voltak. Beszélgetéseikben és szolgálaton kívül figyelmen kívül hagyták a rangjelzéseket.

– Mi történt, Gary? – kérdezte Marc. A Delta kommandósa tudta, az ezredes fedezni fogja, ha valami gáz van. Az ezredes viszont azzal volt tisztában, hogy Marc nem blicceli el a riadót, hacsak nincs rá valami rendkívüli indoka.

– Hol a pokolban vagy, arany pofám? Az öreg már nagyon odavan. Dog-1 teljes készültségben,, ismétlem Dog-1 teljes készültségben. Mindenki eltávozását visszavonták, és három óra múlva indulásra készen kell állnod. Mi a baj, Marc?

– Van egy kis időigényes elintéznivalóm a családi üzletben. Ezt meg kell csinálnom, tudsz fedezni?

– A fene egye meg, őrnagy, a tábornok tényleg nagyon pipás. Valami komcsi pojácák túszul fogtak egy amerikai nagykövetet Costa Ricában. Az öreg azt sütötte ki, hogy téged-és Carlt bíz meg a munkával.

– Sajnálom, haver, ebből a körből kimaradok. Már úgy megszoktam a civil életet, hogy most nem vagyok alkalmas erre a feladatra. De úgy is fogalmazhatok, hogy elfelejtettem kicserélni az elemeket és lemerültek. Első a család, ezredes.

– Vétel, megpróbállak fedezni, de az öregfiú tényleg irtó zabos. Nagyon tartsd szemmel a járőröket, ha kezd túl forró lenni a levegő.

– Értem, ezredes, majd vigyázok. Nos, tudsz tenni értem valamit?

– Szart, arany apám. Már megtettem. Védem a seggedet.

– Biztos vagyok benne, hogy adsz esélyt a törlesztésre. Most én jövök, főnök. Információra lenne szükségem valakivel kapcsolatban. Segítenél?

– Lökjed, őrnagy.

– Nem sokat tudók. Van egy magát B. D.-nek nevező pasas, amennyire a szavaiból kivehető, valami szuperkommandósnak hiszi magát. Azt mondta, ugyanazok képezték ki, mint engem. Járt Vietnamban és valószínűleg volt vele valami zűr. Tudom, ez nem túl sok, de próbálj meg kisütni valamit. Talán a fedőneveknél és a bűnügyi nyilvántartásban találsz valamit. Szerintem valahol .szerepelnie kell a számítógépben, és bármi, amire rábukkansz, segíthet. És ez nekem nagyon gyorsan kell, ezredes.

– Barátom, őrnagy létedre nagyon parancsolgatós hangulatban vagy. Csak lógj meg a riadók elől, és hamarosan Lee százados lehet belőled. Na, maradj a közelben, amíg betáplálom a központi számítógépbe. Meglátjuk, mit dob ki.

– Rendben, itt leszek. Mennyi időbe telik?

– Három percet kérek. Mindenképpen visszaszólok akkor is, ha nincs adat. Rendben?

– Rendben – mondta Marc Lee, és a mikrofont visszatette a műszerfalra. Mélyen elgondolkozott, amíg a válaszra várt. Remélte, hogy a Pentagon központi katonai nyilvántartása ad valami támpontot B. D.-vel kapcsolatban. Akármit is talál az ezredes, több, mint amit most tud.

– Halló, Nyomkereső, itt Tűzcsiholó, vétel.

– Vétel, Tűzcsiholó – szólt bele Marc. – Leltél valami biztatót?

– Hé, nagyfiú. Van újságom a számodra. Majd te eldöntöd, blztató-e. Vétel.

– Hallgatlak, ezredes.

– Nagyon szeretem ezt a kis számítógépet. Ez még a légypiszkot is kiszűri a parti homokban. Egyébként az embered, B. D. nem más, mint Barry Allen Dillon őrmester... zöldsapkás. Bár van vele egy kis zűr: úgy tudják, 1970 óta halott. 1968-ban gyilkosságért elítélték Vietnamban. Az adattár szerint kétfelé dolgozott: nekünk is, és az ellenfélnek is. Egy dzsungelharcban megölte a parancsnokát. A nyilvántartóban az is szerepel, hogy fegyelmezhetetlen orvlövész volt, aki szerette a dolgokat a maga módján elintézni. Ha ázsiai külsejű embert látott, megölte – ezt is nyilvántartják róla. Személyleírása: 190 cm magas, 110 kg, barna hajú, barna szemű, fehér férfi. Bal karján tetovált máltai kereszt, hasán három, késszúrásból származó sebhely. Eddig vetted?

– Igen. Egyéb jellemzője azon túl, hogy szeret gyilkolni?

– Figyelj, Nyomkereső, folytatom. Dillon a robbantások specialistája volt. Kiválóan ismerte a kézifegyvereket is. 1970-ben Saigonban rejtélyes módon eltűnt a börtöncellájából. Azóta nem hallottak róla. Szökött, eltűnt fogolyként tartják nyilván. Feltételezik, hogy halott. De még érvényben van ellene a katonai elfogatóparancs. Vége.

– Vettem. Nos, vagy a feltevések helytelenek, vagy egy nagy gazemberrel akadt dolgunk. Gondolom, visszatért a robbantásokhoz. Egyéb?

– Igen, és jó, ha erről is tudsz. A következő neveket használja: Démon, B. D., Borzalmak Démona, Barry Allen, Allen Dillon. Az akciók felsorolása, amelyekben részt vett, mérföld hosszúra rúgna és a gyilkossági listája kétszer annyira. Az elhangzottakból ítélve nem épp angyal gyermek.

– Köszönöm, Gary. Rengeteget segítettél. Lehet, hogy elviszem Dillont jó tábornokunknak. Gondolod, akkor megbocsát?

– Lószart, Marc. Ezt te is nagyon jól tudod. A tábornoknál nincs bocsánat.

– Ez igaz. Még egyszer köszönök mindent. Mennem kell. Hívótávolságban maradok, és ne árulj el bennünket.

– Rendben, Nyomkereső. Ja, és mielőtt kilépsz, még egy dolog.

– Hallgatlak – mondta Marc.

– Vietnamban a katonák becenevet adtak Dillonnak, merthogy annyira szerette a melóját.

– Oké, ki vele, mi volt az?

– Úgy hívták: a DÜH.

 

 

 

HETEDIK FEJEZET

 

 

A.I.J. Rogers tábornok fel-alá járkált a Delta Force parancsnokság ellenőrző szobájában. Egy órája várt arra, hogy parancsot kapjon a rohamosztag bevetésére Costa-Ricában. A Delta-1-et mozgósították, és a C-140. alakulat válogatott katonái készen álltak az indulásra. A birtokukban lévő információk minden részletét elemezték, rendszerezték és újraértékelték. Az Egyesült Államok elnöke nem jelentkezett többé, de Rogers bármelyik pillanatban várta, hogy megszólaljon a^iros telefon.

A tábornok érthetetlenül dünnyögött. Tokája minden lépésnél megrezdült, ahogy az elektronikai műszerek útvesztőjében bolyongott.

– Placeway ezredes, Van már hír Lee őrnagyról és Browne századosról? – kérdezte élesen.

– Nem, uram, egy szót sem hallottam kettőjükről. – Tudta, hogy a válasza nem pontos, de azt is tudta, hogy nem is egészen hazugság. Hiszen nem mindkettőjük felől hallott, csak Marc Leeről.

– A hétszentségit! – morgott Rogers. – Hol a pokolban vannak? – Szünetet tartott, megrázta a fejét, aztán újra megszólalt: – Ezredes, mozgósítson egy járőrosztagot Dallas környékén. Adja parancsba, hogy keressék meg ezt a két embert. Szükségem van rájuk az akcióhoz. Ők jobban ismerik a környéket, és ez olyan feladat, amiben Marc a legjobb.

– Igen, uram. Azonnal intézkedem. Tábornok úr, megenged egy kérdést?

– Hogyne, Gary, mi az?

– Nos, tábornok, azt nyilván tudja, hogy Lee őrnagy és Browne kapitány szabadságon van. Lee őrnagynak valami komoly gondja akadt a családi vállalkozással. Ezt önnek is elmondták. Talán azzal kapcsolatban intéznek valamit. Nem gondolja, hogy ez lehetséges, uram?

– Minden lehetséges. De a fenébe is, annak a két embernek a kimenőjét visszavontam, és ha riadókészültség van, itt a helyük. Itt a nemzetbiztonságról van szó. Ez az ő dolguk, és elvárom, hogy feladatuknak eleget tegyenek. – Rogers tábornok ingerülten fölemelte a hangját.

– Igen, uram. Megértettem. Csak arra gondoltam...

– Sajnálom, Gary. Nyugtalankodom az akció miatt. És amikor az egység parancsnoka eltűnik, csak még jobban feldühödöm. Marc Lee és Carl Browne a Delta Force legjobb emberei közé tartoznak. Azt is meg merném kockáztatni, hogy a legjobbak. Nem szeretném megérni, hogy belekeveredjenek valami hosszadalmas civil akcióba.

– Értettem, uram. Még egyszer leadjuk a riadót. Talán még idejében megtaláljuk őket – válaszolt Placeway ezredes.

– Jó ötlet, ezredes. A Lear a támaszponton van?

– Igen, uram.

– Állítsák első fokú készenlétbe. Szeretném azonnal Leeért és Browne-ért küldeni, amint jelentkeznek.

– Meglesz, uram. Még valami?

– Egyelőre ez minden, de biztosan eszembe fog jutni valami, ha Lee őrnagy és Browne százados nem jelentkezik.

Placeway ezredes magára hagyta Rogers tábornokot a mérgével és odalépett a riadóztató konzolhoz. Utasítást adott az ügyeletes tisztnek, hogy ismét adja le a riadójelzést. Amíg a hadnagy a kódolt üzenetet táplálta a számítógépbe, Gary Placeway ezredest hirtelen bűntudat fogta el. Ha a tábornok egyetlen szót hallana abból, amit Marc Leevel beszélt, páros lábbal rúgná fenéken. Dehát végül is az arra való, gondolta és megnyugodott. Úgy érezte, Marc Lee őrnagyért és Carl Browne századosért megéri ennyi kockázatot vállalni.

 

 

Fehérmájt teljesen lefoglalta a 19. csatornán hallott diszkurzus, a legkülönfélébb fejtegetések Láncos halálával kapcsolatban. A kamionosok örültek a motoros halálának és haraggal vegyes mély sajnálattal emlegették a dél-carolinai járőr meggyilkolását. A lány több, mint két órán át figyelt, mire meghallotta, amit várt.

– B. D. – kiáltotta az első ülésről –, a fickó, aki Láncost kinyírta, elindult!

– Rendben, pofák, itt az idő. Ne feledjétek, ezt Láncosért, és a Lobóért tesszük. – Kemény, viharvert arcát elöntötte a bosszúvágy. Bütykös, durva öklét a levegőbe lökte. – Lobóért! – ordította.

A bandavezért utánozva a többi motoros is a levegőbe emelte az öklét.

– Lobóért! – üvöltöttek, aztán sorra berúgták Harley motorjaikat. A mező, ahol táboroztak, visszhangzott a motorberregéstől. A kerekek csúszva pörögtek a füvön, a feltúráztatott motorok okádták a füstöt. A szakállas falka vérbosszúra szomjazott.

Száguldottak a dél-carolinai ösvényen, mögöttük gomolygott a porfelhő. Dombvidéken robogtak, amíg el nem érték egy kis hegy lábát. Fehérmáj haladt a menet élén, Angyal a kocsi hátuljában újabb füves cigarettát sodort. Elérték az I-40-nel párhuzamos feljárót, ott, ahol a főút elkezd kanyarogni, fölfelé a Smoky Mountains első nyúlványának gerincére. Az erdőben kétszáz lépésre a betonút felett találtak-egy tisztást. B. D. jelt adott a megállásra. A motorosok körégyűltek, leállították a Harleyket és figyeltek.

– Oké, hapsik, ismeritek a tervet. Kés, helyezkedj el az út mellett. Cápa, vidd az egyik HK-t és állítsd fel Késtől néhány méterre. Ketten fogtok egy-egy rakétakilövőt, és elbújtok a főúttól száz lépésre. A többi fogja az M-16 karabélyokat és-helyet keres magának. Ha Kés riaszt, átveszem a vezetést. Mindenki kész van?

A banda bólintott.

– Rendben, gyerünk. Emlékezzetek, ezt Láncosért a Lobóért! – kiáltotta még egyszer B. D.

Fehérmáj úgy állította meg a teherautót, hogy hátsó része az út felé nézett. Angyal kivágta a dupla ajtót és leugrott, amint a jármű megállt. A padlón fölemelte a rejtett csomagtér farostlemez fedelét. A rekesz zsúfolásig volt lőfegyverekkel, lőszerrel és hordozható rádiókkal. Angyal elkezdte szétosztani a fegyvereket: először az M-16 karabélyokat, hat darab harmincas tárat mindegyikhez. A golyószórót Cápának, Késnek egy negyvenötös pisztolyt. Minden motoros kapott egy Motorola adóvevőt. Amikor Angyal végzett, kiemelte a zsákmányolt gépfegyvert, majd a háromlábú tartóállványt. Előszedett két zöld lőszeresládát, aztán visszatette a fedelet. A háromlábút fölállította a kocsi hátuljában és rátette a fegyvert. Megtöltötte a tárat és fölszerelte. A závár kattant, Angyal arcán szadista vigyor jelent meg.

Bekapcsolta az adóvevőt és meggyújtott egy füves cigit. Mélyet slukkolt, és hosszan a tüdejében tartotta a gyilkos füstöt, majd kifújta és megszólalt:

– Ez a tiéd lesz, csak gyere, a tizennyolc kerekű anyádat.

B. D. odalépett a kocsi hátuljához. M-16 karabély lógott a hátán, a derekán töltényöv, övében negyvenötös automata.

– Minden a helyén, Angyal baba? – kérdezte.

– Én kész vagyok – válaszolt Angyal. – Szeretnék ma szétrúgni egy pár valagat.

– Úgy lesz, haver. Tedd a dolgod, ha jelt adok. Megleckéztetjük ezeket a seggfej kamionosokat. Senki ne húzzon ujjat Barry Dillonnal és a Lobóval. Mi vagyunk a rosszak, mi, ember?

– Így igaz, fiú – mondta Angyal.

– Fehérmáj, menj a rádióhoz – szólt B. D. –, add le a műsorodat. Légy elbűvölő.

– Vettem, fiú. Bízhatsz bennem – vigyorgott a lány. A furgon elejéhez ment, a mikrofont a szájához emelte. – Vétel, vétel, Gyárkéménynek. Mi a helyzet, Mr. Gyárkémény, vonalban vagy?

A hangszóróból egy kattanás hallatszott, majd válaszolt egy hang.

– Igen, szép hölgy, itt vagyok. Mit parancsolsz?

– Itt Méhkirálynő, Mr. Gyárkémény – szólt újra a lány.

– Üdv neked, Méhkirálynő. Merre haladsz?

– A hegyi pihenőben vagyok, öreg fiú. Erre tartasz?

– Igen, Méhkirálynő, arra. Mit tehetek érted?

– Nos, Mr. Gyárkémény. Az éterben mindenki rólad beszél. Még sohasem találkoztam ilyen igazi hőssel. Aki így el tud bánni ezekkel a motoros huligánokkal, az én esetem. Szeretnék kezet rázni veled és egy nagy puszit adni az arcodra.

– Díjazom az ötletet, Méhkirálynő. De bármennyire szeretnék kezet szorítani veled és megkapni azt a puszit, sajnos nem tehetem. Fuvarom van és a szállítmánnyal idejében K.-ban kell lennem, lalán majd legközelebb, mi a véleményed?

– Ejnye, Mr. Gyárkémény. Sárba tiprod az érzéseimet. Engem még soha senki nem utasított vissza. Ha nem akarsz megállni, legalább integess, amikor feljössz a hegyre. Én is besorolok és puszit dobok majd. Remélem, erről lehet szó?

– Hogyne, Méhkirálynő, rendben.,Egy narancssárga-kék R-International feliratú gépet vezetek. A nevem a rács fölött lesz. Nem lehet eltéveszteni.

– Rendben, Gyárkémény. Nem fogom eltévesztem. Erre mérget vehetsz.

– Nos, Méhkirálynő, nemsokára elérem a Smoky lábát. Hamarosan a pihenőnél leszek. Te mivel vagy?

– Egy vörös El Doradóval. Úgyhogy felkötheted a nadrágodat – válaszolt Fehérmáj a furgonnak támaszkodva. Egy pillanatra émelygést érzett.

– Szóval egy nagy vörös El Doradóval. Mindjárt nálad leszek. De ne hajts túl gyorsan, Méhkirálynő, ez az öreg csotrogány hörög és pöfög. Nem ezekhez a hegyi utakhoz szokott és nem szeretném, ha most krepálna be.

– Várom a tragacsodat, Gyárkémény. Siess – válaszolt Fehérmáj. A mikrofont az ülésre tette és B. D.-hez fordult, aki a kocsi ajtajára támaszkodva figyelte a beszélgetést. – Rendben, B. D. Felfelé tart a hegyen. Kés nemsokára meglátja.

– Szép munka volt, bébi. Majd kapsz valami különlegeset érte – dicsérte meg B. D.

A lány nevetett.

– Köszönöm, B. D. Érted és a Lobóért bármit. Megérdemlitek.

B. D. megnyomta az adóvevő gombját és beleszólt a mikrofonba:

' – A zsákmány közeledik, fiúk. Kés, szólj, ha odaért. Mostantól a tiéd.

– Nyugi, ember. Mihelyt kiszúrtam a pofát, jelzem – válaszolta a rádión Kés.

B. D. visszatette a rádiót a Harley ülésére.

– Készen állsz, Angyal? – kérdezte.

– Csak szólj, hogy mikor, ember. Kész vagyok – mondta Angyal és megragadta a gyilkos gépfegyver markolatát. Ujját a ravaszra illesztette.

A motorosok vészjósló csöndben várakoztak. Az úton haladó járművek robaján kívül nem lehetett mást hallani, csak a szüntelen fecsegést a CB-n a "Gyárkémény" nevű kamionossal. A sofőr egykettőre a környék hőse lett. A motoros bandita halálának történetét szájról-szájra adták. Akárhányszor ismételték a sztorit, annál dicsőségesebb fényben ragyogott a vezető.

A feszült csöndet egy másik rádió hangja törte meg.

– B. D., itt jön. Közvetlenül mögötte valami tartálykocsi – mondta Kés.

– Várjatok,.amíg szólok, hapsik – mondta B. D. Szeméhez emelte a távcsövet és lenézett a főútra. Észrevette a fölfelé haladó narancssárga-kék kamiont. Egy tartálykocsi követte. A kamion annyira lelassult az emelkedőn, hogy szinte vánszorgott. B. D. meg tudta állapítani, miRor vált sebességet, és hogyan gyűrkőzik neki a pótkocsival, hogy minél nagyobb sebességgel jusson fel a Smokey-hegységbe. Egy pillanatra sem mozdította el a távcsövet Gyárkémény narancssárga kamionjáról. A HT mikrofonját szorosan a szája elé tartva, elkezdett visszaszámolni. Aztán megnyomta a gombot és beleszólt:

– Hapsik, készüljetek. Ha jelt adok... vigyázz... kész... tűz!

Fegyverropogás gördült végig a hegyen, amint Angyal meghúzta az M-60 gépfegyver ravaszát. A zárótűz golyózuhatagot okádott az országúton kapaszkodó kamionra. Üres töltényhüvelyek vágódtak a jármű oldalához, amint az M-60 ontotta magából a gyilkos lövedékeket.

Tucatnyi szakállas bandita ugrott fel rejtekhelyéről és tüzet nyitottak M-16 karabélyaikkal. Az apró golyók süvítve fúródtak a kamion elejébe.

Gyárkémény éppen sebességet váltott, amikor kocsiját elérték az első halálos lövedékek. Hirtelen jégesőként kopogtak a szélvédőn a gépfegyver lövedékei, de ezek pusztulást hoztak. A szélvédő szilánkokra tőrt, nagy csattanással repült darabokra. A biztonsági üveg zuhanyként fröcskölt a vezetőfülke belsejébe. A forró fém szitává lyuggatta Gyárkémény testét, mielőtt mozdulhatott volna. Szétfolyó vérével, amely elöntötte a kamion belsejét, elszállt belőle az élet. Szétlőtt teste hosszú percig rángatózott, majd ráborult az örök sötétség.

Amikor Gyárkémény olyan hirtelen elpusztult, a jármű irányíthatatlanná vált, és jobbra-balra csúszkált. Aztán az oldalára dőlt, eltorlaszolva az országutat. Amint felborultan szánkázott tovább, még mindig záporoztak rá a lövedékek. A járművek kapkodva fékeztek, és próbálták kikerülni az összeroncsolódott kamiont.

A tartálykocsi vezetője már nem bírt megállni, amikor a narancssárga-kék kamion az árokba borult, szemben B. D.-vel és lövöldöző banditáival. Abban a pillanatban elvesztette uralmát a kocsi fölött. Megrántotta a légféket, hogy a becsapódás erejét csökkenteni próbálja. A Kenworth lapos orra Gyárkémény félborult kamionjának hátsó kerekéhez vágódott. A megrémült sofőr azonnal meghalt, a kerekek a vezetőfülke hátsó falához sajtolták. A tartálykocsi nyöszörögve elfordult, közepén hatalmas lyuk tátongott. Magas oktánszámú repülőgép-üzemanyag ömlött vastag sugárban az országúira és zúdult lefele illékony benzinfolyóvá változtatva az utat.

B. D. magát nem is fedezve. szemlélte a pusztulást és felröhögött, majd parancsot adott a tűz beszüntetésére.

– Ez majd megtanít benneteket, fattyúk, hogy óvakodjatok B. D.-től – suttogta rekedten. – Fehérmáj – ordított a lánynak –, hozd ide az egyik páncélöklöt!

A szőke motoros csaj tétovázás nélkül engedelmeskedett. Odaadta B. D.-nek a hordozható rakétakilövőt, és félrehúzódott.

B. D. vállára emelte az iszonyú fegyvert, mozgatható irányzékát a helyére kattintotta és megcélozta a felfordult narancssárga-kék kamiont. Határozott mozdulattal meghúzta a ravaszt, a fegyver visszarúgott. Fehér füstcsík szelte át a levegőt. Hangos csattanás hallatszott, elemi erejű robbanás rázta meg a levegőt. Tűzgolyó röppent az égre, fekete füstfátyolban.

B. D. levette válláról a fegyvert, újratöltötte és kilőtt egy második rakétát. Gyárkémény kamionja lángolt a mindent elárasztó benzintengerben. A Great Smokey hegységben, az úton őrjöngő lángok patakja folyt alá az úton és elemésztette a szétroncsolt kamionokat.

B. D. hisztérikusan elkezdett röhögni, amint odadobta a csövet a furgonra. Odament a kék Chevy elejéhez és fogta a CB mikrofonját:

– Vétel – mondta a beszélő gombját lenyomva. – Figyeljetek rám, ti kamionosok. A Borzalmak Démona szól hozzátok. Nagy hősötök, Gyárkémény, éppen most ment át füstbe a Füstös hegyekben. Ez csak egy kis figyelmeztetés. Jobb, ha nem kötekedtek velem, benzinlovasok, mert én egy rossz ember vagyok. Remélem, felfogtátok? – kikapcsolta a rádiót és figyelte a választ. Mindössze a hangszóró recsegését hallotta senki nem szólt bele.

 

 

Ámbár Marc szakértője volt a hírközlésnek, most élvezte a 19-es csatornán folyó fecsegést. Úton igen fontos volt ez a kezdetleges rövidhullámú adó. Tájékoztatott az útviszonyokról, a szolgáltatásokról, és ébren tartotta a vezetőt, amikor az útközépre festett fehér csíkok kezdtek összefolyni. Marcot lenyűgözte, milyen ötletes hívójeleket, vagy beceneveket választottak a vezetők. Nem foglalkozott túl sokat a hívással, és amikor válaszolnia kellett egy másik kamionosnak, gyorsan letudta, azzal el is felejtette. Úgy gondolta, hogy a Delta Force-nál használt fedőneve jó lesz, és a "Nyomkereső" nem árulja el kilétét a CB-n. így lett Nyomkereső, és minél többet használta, annál jobban tetszett neki.

Illett hozzá a CB hívójel, mert Marc Lee valóban nyomkereső volt – az a nyom, ami után most kutatott, Bruno Segalini és Barry Allen Dillon ajtajához vezetett. Tudta, hogy az előtte álló út éppoly bizonytalan, mint a többi, tele kétes meglepetésekkel.

Az új Kenworth kamion jobb oldali ülésén ült Carl. A csomagtérben volt a teljesen fölszerelt Dodge Ram. Indulás előtt Marc és Carl Jill házában összeszedték fegyvereiket és felszerelésüket. Mióta csaknem két órája elhagyták Dallast, Marc vezetett. Indulás előtt találkoztak Brittin Crainnel és meggyőződtek róla, hogy Jill biztonságban van Marc apja mellett a dallasi irodaház alagsorában. Az a két ember, aki a legfontosabb volt Marc számára, állandó különleges rendőri védelem alatt áll, a támadók gyakorlatilag nem deríthették fel őket. Így indult Marc és Carl a végső leszámolásra, hogy felkutassák és szétzúzzák Segaliniék utolsó csapatait.

A tudat, hogy Barry Allen Dillon őrmester az ellenséghez szegődött, csak növelte győzni akarásukat. A részleteket összerakva Marc megállapította, hogy Dillon több, mint beteges őrült. Ez egy veszett barom, aki kiszipolyoz mindenkit és elpusztít mindent, ami az útjába kerül. Dillon felfogadása Segalinire vallott. A gengszterek mindig más torzszülöttekkel végeztetik el a munkát. Marc és Carl a rendelkezésükre álló információk alapján biztosra vette, hogy Dillon épp ilyen torzszülött. Nem csak egyszerű gyilkos, hanem gyilkológép. És hacsak meg nem változott, amire kicsi az esély, a hajdani zöldsapkás nagyon élvezhette választott hivatását. Akkor pedig – Marc tudatában volt – a legveszélyesebb gyilkos, az a fajta, aki öl, mert örömét leli benne.

A kommandósok elhatározták, hogy az I-40-es főúton, Arkansas és Tennessee államokon keresztül mennek a dél-carolinai Greenville-be. Úgy gondolták, így egyszerűbb, mint egyenesen dél felé, Atlantában a forgalmi dugókkal viaskodni.

Megálltak Memphis nyugati részén a benzinkút kamionos pihenőjében, tankoltak, ettek és felhívták Brittin Craint. Grain tájékoztatta őket az észak-carolinai járőr haláláról és az Asheville környékén kódorgó banditákról. Megemlítette a Great Smokey hegységben tőrbe csalt kamionost. Elmondta, hogy Marc és Carl távozása óta szinte összeragadt a Bűnügyi Rendőrség Központi Nyilvántartó Számítógépével. Éberen figyelt minden bűntényre, amit Carolinában és Tennessee-ben követtek el. A számítógép segítségével azt is megtudta, egy magát Borzalmak Démonának nevező ember a 19. csatornán üzent a kamionsofőröknek, közvetlenül az ijesztő kegyetlenséggel végrehajtott rajtaütés után. Ezt követően Marcnak semmiféle kételye nem maradt a Borzalmak Démona kilétét illetően.

A pihenőnél Carl váltotta fel Marcot a volánnál. Rátért az I-40-re és kelet felé indult a tennessee-i állami főútvonalon. A Mississippin átívelő híd felé közeledett, amikor találkozott egy bronzszínű sportkocsival. Az autót vezető nő eszeveszett sebességgel száguldott el a kamion mellett.

– A kutyafáját, alacsonyan szállnak a sportkocsik – szólalt meg Carl.

– Lökött – mondta Marc –, ha ilyen bolondul vezet, előbb-utóbb lelöki valaki az útról.

Mindketten a távolodó sportkocsit figyelték. A kis jármű irányjelzés nélkül áttért a másik sávba, súrolt egy másik autót, két kerékre állt, majd a levegőbe repült. Nekivágódott a híd jobb oldali tartópillérének, üvegcserepek és fémszilánkok záporoztak. Egy pillanatig mintha a levegőben állt volna, aztán belecsobbant a lent hömpölygő Mississippi hideg hullámaiba.

– Láttad ezt? – kérdezte Carí.

– A fenébe is – mondta Marc. – Állítsd le a kocsit a korlát mellett, amilyen közel csak lehet. Nézzük meg.

Carl leállította a kamiont ötven lépésnyire attól a helytől, ahol a sportkocsi a folyóba zuhant. A forgalom mindkét irányban megállt, összevissza ácsorogtak a járművek. Az emberek a korláthoz szaladtak, és tekintetükkel a sportkocsit keresték.

Elsőnek Marc ugrott ki a Kenworthból, Carl szorosan a nyomában.

– Ott van – mutatta Marc –, körülbelül száz lábnyira a parttól. Elmerült; de a folyó nem látszik túlságosan mélynek.

– Hozom a kötelet a Ramből. Van kedved úszni egyet?

– Van más választásom?

– Nincs – mondta Carl, és odaszaladt a kamion kettős ajtajához. Kinyitotta, felmászott a rakodótérbe. Felnyitotta a Ram csomagtartóját, előkapta a kötelet a hátsó ülés alatti tárolóból és leugrott.

Marc megragadta a kötél egyik végét, és a korlát legszilárdabbnak tűnő részéhez erősítette. Felmarkolta a tekercset és amilyen erővel csak bírta, belehajította a folyóba. – Tartsd meg, én megyek – szólt.

– Indulj! – válaszolta Carl.

Marc lerúgta csizmáját, átmászott a korláton. Távolról sziréna vijjogása hallatszott, az utasok tétlenül bámészkodtak. Marc óvatosan leereszkedett. Körülbelül tíz lábnyira a vízszint a fölött megállt. Szorosan fogta a kötelet és óvatosan lenézett az alatta zúgó folyóba. Észrevette az elsüllyedt autó körvonalait. Eleresztette a kötelet és leugrott a jeges vízbe.

 

 

 

NYOLCADIK FEJEZET

 

 

Bruno Segalini az Atlanti-óceán hullámait bámulta. A tajtékzó habok megtörtek a parton, majd visszahúzódtak. Kifejezéstelen arccal bámult maga elé, de szívét elöntötte a gyűlölet – és a remény. Az utóbbi időkben elszenvedett veszteségek nyomasztó súlyként nehezedtek rá. Apja halott, a családi vállalkozás a csőd szélén, de az emlékek élnek, és az üzlet menni fog, amint Marc Lee és Carl Browne meghalt.

Bruno jól érezte magát a Myrtle-öböl homokos partján. De a kellemes érzésekből kizökkentette a gyűlölet és a bosszúvágy, amit a két férfi iránt táplált, akik megnyomorították és feldúlták otthonát. Tudta, hogy egyetlen esélye a túlélésre és a családi vállalkozás felélesztésére B.D., a megszállott narkós. Két okból fogadta fel. A család legtöbb embere odaveszett Long Islanden, amikor Lee és Browne megtámadták a rezidenciát. A maffia tanácsa nyomást gyakorolt rá, nem volt választása: cselekszik, vagy meghal. Más lehetőség nincs. Ügynökök szimatoltak a Segalini-család minden vállalkozása körül. A kokain és marihuána utcai árusító hálózat szinte teljesen megszűnt, hisz Segalini szervezetének tagjai közül sokat odahívtak a rezidenciára az Éjszakán – ahogy azóta nevezték. De az Éjszaka tragikusan és nagy veszteséggel ért véget. Bruno azonban egyenlíteni fog.

Most két fiú áll egymással szemben: Marc és Bruno. Ő felgyújtotta a Leecot, válaszként arra a pusztulásra, amelyet Marc Lee okozott Long Islanden. Hamarosan teljesíti "szemét-szemért" fogadalmát, csak stílusosabban: "lábat-lábért".

– Segalini úr – szólította Kajakos.

Bruno lassan felé fordult. Nem hallotta, amikor kijött a tengerre néző tornácra.

– Igen? – kérdezte.

– A Leeco Szállítmányozásinál végzett munkánk jelentős sikerrel zárult – számolt be Kajakos. – Az épület porig leégett, a tűz nagy károkat okozott a parkoló kamionokban is. És volt egy kis ráadás.

– No, és mi volt az a ráadás? – érdeklődött Bruno.

– Marc barátnője, Jill Lanier meghalt. Úgy tájékoztattak, hogy egy robbanás ölte meg.

– Kíváncsi vagyok, felfogja-e végre Marc, mik a következményei, ha valaki a szervezetünk útjába áll.

– Remélem, nem él elég sokáig ahhoz, hogy rájöhessen – vélekedett Kajakos.

– Egyetértek. Kiválasztotta már Mr.,Dillon az utolsó arénát?

– Még nem. Időközben egy kis dolga akadt. Egy járőr feltartóztatta Észak-Carolinában, és meg kellett ölnie. Aztán egy kamionos meggyilkolta egyik társát. Válaszul tőrbe csalták a fickót a Smokey-hegységben az I-40 úton,

– Biztos vagy benne, hogy megérdemli a bizalmunkat?

– – Kétségkívül – válaszolt Kajakos. – Erre a feladatra ő a legalkalmasabb ember, akit valaha ismertem. Egyébként is Dillon őrmester adósom. Talán emlékszik, ha én nem léptem volna közbe, Dillon halott lenne, vagy fogoly. Édesapja utasítására mentettem meg Vietnamban. A múltban több szolgálatot tett apjának és a tanácsnak. Képességei vitán felül állnak. És szereti, amit csinál.

– Remek. Bízom az ítélőképességedben és apáméban is. De már nagyon nyugtalan vagyok. Szeretném látni a végét!

– Megértem. Biztosíthatom, élvezni fogja az utolsó felvonást. Barry Dillon olyan előadást rendez, amelyhez hasonlót még nem látott életében. Nagyon elégedett lesz.

– És mikor?

– Hamarosan. Úgy tippelem, néhány napon belül. Sok minden múlik azon, mit tesz Marc Lee, de az előre megjósolható. Ugyanazok képezték ki, mint bennünket. El fog jönni, és mi várunk rá. Ha odacsaltuk a leszámolás helyére, nem menekül többé. Ott csak egy bejárat van, és egy kijárat. Mire rájön, elveszett.

– Ez tetszik nekem – mondta Bruno. – És mi biztonságos helyről nézhetjük végig?

– Garantálom a biztonságát, Mr. Segalini. Az életem árán is megvédem.

– Köszönöm, Johnny. Most már értem, miért kedvelt téged apám. Olyasvalaki vagy, aki a részletekre is odafigyel. Készítsétek el a csapdát, és szóljatok, amikor mennem kell. Addig élvezem az óceánt.

– Igenis, uram. És, ha ez kellemesebbé teszi a pihenését, gondoljon arra, hogy Marc és fekete barátja halott. Erre szavamat adom.

 

 

Éj borult a Smokey-hegységre, amikor B. D. és a Lobo az 1-40 útról begördült a Lemon Gap pihenőbe. A mesébe illő pihenő magasan fent volt a hegyekben, a Pisgah Nemzeti Park erdeinek mélyén. Nyugat felé meggyérült a forgalom, a banda pusztítása miatt.

Fehérmáj állandóan figyelte a CB adását. A szokásos fecsegést hallotta és sok szó esett az emberről, aki magát a Borzalmak Démonának nevezte, és a főúton véghezvitt gyilkos rombolást irányította. A sofőrök egyre-másra fogadkoztak, hogy ha megtalálják B. D.-t, bosszút állnak. Támadástól tartva a távolsági kamionosok véget nem érő .konvojokban haladtak, hogy nagyobb biztonságban legyenek.

Amikor a motorosok berobogtak, csupán néhány kocsi állt a parkolóban, a kamionok helye pedig teljesen üres volt, így B. D. leállíttatta a motorokat, a banda kis csoportokban ellepte a vécét. A kora este dacára szokatlan nyugalom honolt, talán amiatt, hogy a rendszeresen arra járó kamionok most hiányoztak. A CB szerint még legalább három órába telik, amíg az égett roncsokat eltakarítják az útból, és újra zavartalanná válhat a forgalom?

Kés és tizenöt Lobo az elnémult Harleyk mellett gyűlt össze és füves cigarettákat adogattak egymásnak. Láncosról, és Gyárkémény elintézéséről locsogtak. B. D. és tíz embere a helyiségben tartózkodtak, amikor Fehérmáj leugrott a Chevyről és elkiáltotta magát:

– Kés, van egy kis gond. Egy konvoj jön a tetves pihenő felé. Jó lenne, ha valaki értesítené B. D.-t, mielőtt ideérnek.

– Hol vannak most? – kérdezte Kés.

– Vasgolyó, te és Micky, szóljatok B. D.-nek, hogy kamionosok közelednek. Siessetek!

A két szakállas rohanni kezdett. A többiek a furgonhoz futottak, és a padló alól előszedték fegyvereiket.

– Oké, hapsik – szólt Kés –, ketten marjatok el egyegy M-16 karabélyt és bújjatok el. Ha ezek a majmok szarakodni kezdenek, nyissatok tüzet. De ne körülöttük puskázzatok, lőjétek szitává őket.

Két ember karabélyt fogott, hozzá tárakat és eltűntek a sötétben.

– Ti többiek, fogjatok pisztolyt és dugjátok el. Ne csináljatok semmit, amíg B. D. ide nem ér, de ha a sofőrök kikezdenének veletek, ne vesztegessétek az időt, nyírjátok ki őket.

Mindegyik motoros felkapott egy-egy pisztolyt, és dzsekijük alá rejtették.

– Angyai, te mássz fel a kocsiba, és készülj. Töltsd meg a golyószórót, és állj lövésre készen.

– Ezt szeretem – szólt Angyal –, itt az idő egy újabb fácánvadászatra. – Vihogva felmászott a teher hátuljába, és megtöltötte a gépfegyvert.

– Fehérmáj, menj távolabb a motoroktól a Chevyvel. Nem akarom, hogy rájöjjenek, együtt vagyunk. Minél nagyobb a meglepetés, annál könnyebb a dolgunk.

B. D. a pihenőszobában tartózkodó többi motoros társaságában rohant lefelé a parkolóba, amikor a lány beindította a furgont. Várt, amíg a fegyvereket magukhoz vették, aztán elhajtott. Keresztben állt a parkolóban, úgy, hogy a kocsi hátulja a motorok felé nézett.

B. D. még kapkodta a levegőt, amikor odaért Késhez.

– Hé, fiú, tudod, hányan vannak? – kérdezte.

– Nem, de akármennyi is, túl sok. Nagyon fel vannak húzva, ember. A seggedet akarják.

B. D. felnevetett.

– Nagy ügy. Ezek csak kamionsofőrök. Mit gondolsz, mivel tudnának megölni? Talán franciakulccsal? Nyugi, ember. Le fogjuk csillapítani őket.

– A fenébe is! Mondtam, hogy kerüljük el ezt az átkozott főutat. Ezek ránk vadásznak.

– Ugyan már, Kés. Hát takonyból vagy?

– Hé, ember, én nem tojok be senkitől. Érted, senkitől!

– Idefigyelj, velem beszélsz, B. D.-vel! Én vagyok ennek a csapatnak a vezére, hapsikám, és jobb, ha ezt te sem felejted el. Világos?

– Bocsánat! Én csak... – Kés szavait elnyomta a parkolóba begördülő dízelmotorok robaja. Egymás után álltak meg a hatalmas kamionok. B. D. számolta a kocsikat. Huszonkilencen voltak. Azaz huszonkilenc sofőr, és legtöbbjüknek váltótársa is van. A motorosok kisebbségben voltak, de B. D. tudta, hogy nem fegyvertelenül állnak szemben velük.

Az egyik kamion reflektora megvilágította a motoros csoportot. B. D. rendíthetetlenül állt, karját mellén keresztbe fonva, sokat sejtető arccal. A többi se mozdult. A kamionos ötven lépésre a Lobóktól megállt, és fényszóróját ráirányította a vad kinézetű alakokra.

– Vétel, az összes kamionvezetőnek, a parkolóban. Nézzétek csak, mi van a sarokban. Néhány sörényes motoros hippit látok – szólt a sofőr.

– Vétel – válaszolt valaki. – Mit gondolsz, az a B. D. köztük van?

– Honnan tudhatnám, fiú? Miért nem kérdezzük meg tőlük?

– Oké, hadd vegyem ki a franciakulcsot, aztán indulhatunk.

A kamionok lassan nekilódultak és bekerítették a kis csapatot. A sofőrök kiszálltak. Néhányuknál pisztoly volt, mások botokkal és franciakulcsokkal fegyverkeztek föl. A motorosok felé ballagtak. Azok még mindig nem moccantak.

Az egyik vezető megszólalt:

– Uraim, ismer valamelyikőjük egy férget, aki Borzalmak Démonának nevezi magát?

– Mi van, ha igen? – kérdezte B. D., továbbra is mozdulatlanul.

– Nos, ez a Borzalmak Démona kinyírt egy hekust, és két kamionost hagyott holtan maga mögött. Szeretnénk találkozni ezzel a Borzalmak Démonával, és ellátni a baját. .

– Honnan veszitek, hogy el tudtok bánni vele? – érdeklődött B. D.

– Mert szerintünk nem olyan kegyetlen, mint amilyennek hiszi magát. Mi azt gondoljuk, hogy egy gyáva féreg.

– Szóval, azt hiszitek, ennyien elintézhetitek?

– Ne viccelj, haver. Én egyedül elbánok vele. – Nevetés hallatszott, amint a többi kamionos odagyűlt köréjük.

– Hát mondok neked valamit, hapsi. Azt gondolom, mindannyian vizesnyolcasok vagytok, de egy csöpp időm sincs rátok. A Leecot akarom Dallasban és egy Marc Lee nevű szarházit. Ismeri valaki? – kérdezte B. D.

– Vizesnyolcasok, azt mondtad? Elárulod a neved, fickó, mielőtt pacát csinálok a valagadból?

– Igen, húgyagyú, van nevem. Én vagyok a Borzalmak Démona. És ezek után mihez fogsz kezdeni?

A sofőr nem válaszolt.

– No, ti nagymenők. Könnyítsetek magatokon, ahogy terveztétek, aztán tűnjetek el innen a pokolba!

– Egészen másért jöttünk – mondta a sofőr. – Megmondom, miért. Azért, hogy kinyírjunk – és a franciakulcsot a feje fölött lóbálva rárontott B. D.-re.

B. D. oldalt lépett a támadó elől és egy balhorgot mért a férfi állkapcsára. A sofőr hátratántorodott. Egyensúlyát visszanyerve, B. D. felé lendítette a kulcsot. B. D. elkapta a végét, és kicsavarta a kezéből. A sofőr hátraugrott, kezét védekezően arca elé emelve, de B. D. már elindította az ütést. A kulcs a vezető alkarját találta el, reccsent a csont. A kamionos fájdalmában felüvöltött. A földre zuhant, B. D. újra és újra lesújtott rá. A szerszám a vezető fejét találta, nyomában vér fröccsent. Tócsában állt a feje körül és bíborpirosan csillogott a reflektor fényében. A sofőr nem mozdult többé.

A többi kamionos megindult a banda felé. Lövés dörrent. Az egyik motoros mellkasához kapva eldőlt. Aztán újabb lövés, most egy sofőrt találtak el. Másodpercek alatt elszabadult a pokol. A két csapat szitkozódva – átkozódva esett egymásnak. B. D. elkapott egy sofőrt, aki éppen nekitámadt egyik társának. A kamionos megtorpant, és B. D. felé fordult. Kés hatcentis hűvös pengéje a bordái közé fúrodott. A férfi szeme tágra nyílt, ösztönösen mellkasához kapott két kezével. Aztán holtan zuhant az aszfaltra.

Kés hátrafordult, amint a kattanást hallotta. Túl későn. Az egyik sofőr mellbe lőtte. Kés felüvöltött, és elvágódott. B. D. automata pisztolya után kapott. Kibiztosította és ugyanazzal a mozdulattal tüzelt. Első golyója azt a vezetőt érte, aki Kést leterítette. A férfi megtántorodott és előreesett. Ösztönösen célzásra emelte fegyverét, de B. D. másodszor is lőtt. A második golyó az orron át a koponyába hatolt, a haldokló vérbeborult arccal elterült.

Kiáltások és káromkodások hallatszottak mindenfelől. Hirtelen elhalt a közelharc zaja. Gyors gépfegyversorozat söpört végig a parkolón. Angyal kivágta a furgon dupla ajtaját, és tüzet nyitott. A teherszállító kamionokat vette célba. Izzó lövedékekkel bombázta őket. A forró ólom hangos csattanással tépte az alumíniumot.

A sofőrök eszeveszett rohanásba kezdtek, sorra másztak fel a vezetőfülkékbe. A hatalmas járművek egymás után lódultak neki. Felbőgő motorok hangja töltötte meg a levegőt, amint a kamionosok menekülni próbáltak a géppisztolysorozat elől.

Angyal abbahagyta, és leugrott a kocsiról. Odaszaladt a legközelebbi tizennyolckerekűhöz. Megállt, tétovázott, majd kibiztosította a kézigránátot. Bedobta a motorházba. Gyorsan megpördült és futva keresett fedezéket. Néhány másodperc múlva a hatalmas kamion megrázkódott és füstfelhőben lerobbant az alvázról. A kézigránát felgyújtotta az üzemanyagot. Kékesfehéren lobogott a kerozin és hamarosan elborította a járművet.

A többi vezető nem lassított. Amilyen gyorsan bírták, elhagyták a pihenőt. Négyen maradtak holtan a helyszínen.

B. D. nekilátott segíteni a sérültek ellátásában. Három Lobo meghalt, hat megsebesült. Kés erősen vérzett, és mindegyre elájult. B. D. a furgonért ordított. Fehérmáj közelebb jött. Bekötözte Kés sebét, és megpróbálta elállítani a vérzést. B. D., Cápa, és három másik felrakta a halottakat a kocsira. A vezér odament a kocsi elejéhez és beleszólt a mikrofonba: – Vétel, az összes beszari kamionosnak. Négy hősködő társatok holtan fekszik itt, és egy kamion szénné égett. Jobban teszitek seggfejek, ha számoltok ezzel. Ez csak egy példa, mire képes Borzalmak Démona. Felfogtátok? Ez csak egy példa.

 

 

Brittin Grain, Franklin Forrester, a kerületi tűzoltóparancsnok és két helyettese a Leeco veszteségeit mérték fel. A tüzet elfojtották, de a rakodórámpákból csak füstölgő romhalmaz maradt. Különösen figyelmesen vizsgálták azt a helyet, ahol, Jim Howard közlése szerint, fellobbant a tűz.

– Mit gondol, parancsnok, mi okozta ezt a szörnyűséget? – kérdezte Crain.

– Nehéz lenne megmondani. Bármi lehetett. Az az érzésem, hogy szándékosan tette valaki. Szóval, gyújtogatásra gondolok. Nem hiszem, hogy véletlenül történt – válaszolt Forrester. Hosszú fémlapáttal fölemelt egy roncsdarabot, gondosan kiválogatta az elégett maradványokból azt, amit elemezni kívánt. Apró salakmintákat gyűjtött össze, és külön-külön fémdobozokba rakta, lezárta és felcímkézte őket.

– Mennyi ideig tart, amíg megkapjuk a vizsgálati eredményeket? – érdeklődött Brittin.

– Attól függ, mire kíváncsi. .

– Mindenre – válaszolt Crain.

– Korszerű eszközökkel és módszerekkel az elkövető vércsoportja is meghatározható, ha van hozzá megfelelő minta. De hiszen ezt maga jobban tudja.

– Igen, de abból vajon kiderül, ki tette?

– Majdnem. Ha nem is az elkövető személye, de a szálak elvezetnek valamilyen irányba.

– Azt hiszem, mi már tudjuk a helyes irányt. Valami bizonyítékot szeretnék, hogy elkaphassam a szemetet.

– Nos, hadnagy, a válasz itt van valahol ebben a salakban. Csak meg kell találnunk a megfelelő darabot.

– Szóval arra céloz, hogy meg kell találnunk azt a bizonyos tűt a szénaboglyában. Igazam van?

– Valahogy úgy. De ne feledje, hadnagy, ha megvan a szükséges felszerelés, azt a tűt is meg lehet találni – biztatta a parancsnok.

– Keresse meg. Kérem, parancsnok, találja meg – mondta Grain, aztán felállt a hamuból és elindult.

 

 

 

KILENCEDIK FEJEZET

 

 

Marc Lee becsapódott a Mississippi jeges vizébe, és elnyelte a piszkos folyó. A hirtelen hideg metszőn hasított a testébe. Kinyitotta a szemét, és körülnézett a folyóba zuhant járművet keresve. Bár a víz felszíne sima volt, a mélyben erős volt az áramlat, és minden erejét össze kellett szednie, hogy ne sodorja el. Rövid, erőteljes karcsapásokkal úszni kezdett kutatva az autót, vagy bármilyen életjel után. De semmit nem látott.

– Balra, a part felé. Balra menj, Marc – kiabált le a hídról Carl.

Marc intett, hogy megértette, és úszni kezdett a bal part felé. Még két perce sem volt a vízben, de kezdett elgémberedni. Érezte, hogy a hidegtől görcsbe rándulnak az izmai. Teste szinte minden hőjét leadta. Egyre nehezebb lett az úszás. De ez volt az egyetlen lehetősége – ha nem úszik, megfullad.

Erőlködve próbálta tudatosan figyelmen kívül hagyni a fájdalmat. Meg kellett találni az autót, méghozzá gyorsan.

Aztán megpillantotta, egy felülről beeső megtört sugár fényében. Mély lélegzetet vett, és lemerült. Lefelé tempózott, a zavaros, hideg víz csípte a szemét. Lehunyta egy másodpercre, kézzel tapogatózott a félhomályban, mint valami radar. Lábbal próbálta magát fenntartani, de annyira megdermedt, hogy alig mozgott.

Bal karja nekiütközött valaminek,. Újból kinyitotta a szemét, amelyet erősen csípett a víz. Mikor látása kitisztult, meglátta a kocsi hátulját. Mellette úszott, amíg az ajtókilincset el nem érte. Megragadta, odahúzódzkodott, arcát a szélvédőhöz tapasztotta. Próbált benézni. Erőlködve tartotta vissza a tüdejét feszítő levegőt. A fájdalom már elviselhetetlen volt, úgy érezte, egész mellkasa lángol. De kitartott, amíg látása visszatért, aztán elengedte a kilincset és a felszín felé úszott. Feje kibukkant, az életért harcolva kapkodott levegő után. Kézzel-lábbal taposva a vizet megpróbált a felszínen maradni. Légzése kezdett egyenletessé válni. Intett Carlnak, aki tőle körülbelül 200 lábnyira állt. Igyekezett felhívni a figyelmét. Carl visszaintett, és Marc két, égetően fájdalmas lélegzetvétel közt felkiabált:

– A Parker-Imait, kötelet, a ....lámpát. Gyorsan! Két ember bennszorult!

Carl jelzett, hogy megértette, aztán eltűnt a korlát mögött. Marc a vízben maradt, és küzdött a dermedtség és a kínzóan jeges víz ellen. Tudta, hogy másodperceken múlik mindannyiuk élete. A víz az arcába csapott – mintha apró tűkkel szurkálták volna, zihált. Ahogy újra felnézett, egy .embert látott, aki átmászik a korláton és lefelé ereszkedik a kötélen. Látását eltompította a metsző hideg, és a közeledő körvonalai elmosódtak.

Carl elérte a vizet.

– Mit mondtál, hányan vannak a kocsiban?

– Ketten – válaszolt Marc.

– Mit gondolsz, élnek?

– Azt hiszem. Egy nő és egy kisgyerek. A nő a kormánykerékhez ütődött, a gyerek autóülésben van. A víz elég gyorsan szivárog. Cselekednünk kell.

– Mi a terved?

– Az ajtót késsel felfeszítjük, kiszedjük őket, aztán úszunk felfelé, mint a bajnok. Csak így tudjuk megmenteni őket.

– A parti őrség egyik hajója útban van ide, egy járőr mondta fenn a hídon. Jól vagy? Teljesen elkékült a szád.

– Igen, még bírom egy darabig. De nagyon fázom, úgyhogy essünk túl rajta.

Carl szó nélkül elengedte a kötelet. Marctól néhány lábnyira zuhant a vízbe. Teste összerázkódott a hidegtől. Megcsóválta a fejét.

– A fenébe is testvér, értem már, mire gondoltál. Cselekedjünk, mielőtt mindannyian itt veszünk.

Mély lélegzetet vettek, és lemerültek. Másodpercek alatt megtaláltak az elsüllyedt autót. Carl kotorászni kezdett az övén lógó vízhatlan táskában, előhúzott két Parker-Imai rohamkést és egy ötelemes Maglite lámpát. Az egyik kést átadta Marcnak. Összeszoktak, kézjelekből is megértették egymást. Marc mutatta, hogy megpróbálja késével kinyitni az ajtót.

Carl bólintott. Arca felfúvódott, mint egy túltáplált hörcsögé, amint igyekezett visszatartani a kitörni készülő levegőt.

Marc megragadta a kilincset és lenyomta. A zár engedett, de a belül kialakult légüres tér miatt az ajtó nem nyílt ki. Marc a kilincs felé emelte lábát. Rugdosta az ajtót, de hiába. Az ajtó a vákuumtól és a külső nyomástól úgy beszorult, mintha oda lenne hegesztve. Marc Carlra nézett, és fölfelé mutatott.

Felmerültek és levegő után kapkodtak.

– Ezzel nem megyünk semmire – prüszkölt Marc.

– Törjük be az üveget, úgy be tudunk jutni. Vegyünk mély levegőt, és tartsuk vissza, amíg a kocsi belsejébe jutunk. Te hozd a gyereket, én a sofőrt mentem ki mondta Carl.

– Vigyázz, amikor betörik .az üveg, minden irányba szór a nyomásváltozástól. Ne vesztegessük az időt, gyerünk!

Levegőt vettek, és újból lebuktak. Visszaértek a kocsihoz, Carl megmarkolta a hatalmas kés nyélét, és rácsapott a szélvédőre. Negyedik próbálkozásra betört. Carl benyúlt, és vadul kapott a kilincs után. Amint Marc kinyitotta az ajtót, a víz bezúdult; Marc jutott be először, és a kis sportkocsi hátsó részéhez mászott. Elvágta a gyerekülést tartó szíjakat. A kisgyerek szemei nyitva voltak, levegő után kapkodott. Marc felkapta a kicsit, és elhagyta vele a kocsit. Száját a gyerek szájára és orrára tapasztotta, és erőltetni kezdte a tüdejében tartott levegőt a gyerekébe. Érezte, hogy a gyermek kapálózva küzd az életért és levegőért. A felszínre igyekezett – a levegő fogytán volt. Fél kézzel úszott, másikkal a picit szorította magához, aki hevesen kapálózott.. Marc az életéért küzdött. Épp akkor ért a felszínre, amikor a kicsi abbahagyta a vonaglást. Apró teste ernyedten feküdt Marc karján.

Carl borotvaéles késével levágta a biztonsági övet. Karjába vette a nőt, és pontosan úgy tett vele, mint Marc a kisgyerekkel. A nő eszméletlen volt, teste élettelenül lebegett a vízben. Carl erősen magához szorította. Levegőt fújt szájába, de nem segített vele, csak a légbuborékok szálltak fölfelé. Felbukkant és látta, hogy Marc a gyereket próbálja éleszteni. Akkor döbbent rá, hogy oda is veszhettek volna mind.

Carl levegő után kapott és lazított a szorításon.

– Azt hiszem, meghalt – mondta. Prüszkölt az arcába fröccsenő víztől. – Hol az az átkozott hajó?

– Lehet, hogy a kölyök is. Nem lélegzik. Elindulok a partra – mondta Marc.

– Követlek – válaszolt Carl, és levegőt fújt a dermedt nő szájába.

Erőteljes tempókkal úsztak, küzdve az ár ellen. Még több, mint ötven méter volt hátra a partig. Úsztak néhány métert, megálltak, lélegeztettek, úsztak tovább.

Mindketten közel jártak a kimerüléshez, testhőmérsékletük ijesztően lehűlt a jeges víztől.

– Hej, maguk, ott! A parti őrség vagyunk. Odamegyünk maguk mellé, lazítsanak! – harsant föl egy hang.

Marc körülnézett és észrevett egy hajót. Nem volt nagyobb, mint egy motorcsónak, balról közeledett feléjük. Három egyenruhás férfi hajolt ki belőle és elvették Marctól a kisgyereket. Egyikük azonnal elkezdte szájon át lélegeztetni. A másik kettő elkapta Marc kezét és felhúzták a hajóra. Aztán visszamentek Carlért. Beemelték a csónakba a lányt, egyikük hozzáfogott az újjáélesztéshez. Carl a csónak oldalán kapaszkodott és próbált bemászni. Az egyik férfi visszament és fölsegítette.

– Jól vannak, fiúk? – kérdezte egy zászlós.

– Igen – válaszolt Carl –, csak nagyon fázunk és fáradtak vagyunk.

– Tessék – szólt a zászlós. – Fogják, terítsék magukra. – Egy-egy takarót adott nekik.

Marc nézte, amint próbálják menteni a sérülteket. Hallotta, amint a kapitány rádión hívta a mentőhelikoptert.

– A helikopter egykettőre itt lesz. Hogy vannak?

– A gyerek lélegzik – válaszolt az egyik. – Ezek az emberek megmentették az életét.

– Hála Istennek! – mondta a kapitány. – És a nő?

– Még semmi, uram. Megtesszük, amit lehet.

– Rendben. Kimegyünk a partra és ott megvárjuk a gépet, így biztonságosabb – mondta a kapitány. Elindította a motort és a hajó elindult az arkansasi part felé.

 

 

Angyal felmászott a furgon csomagterébe, a meggyilkolt motorosok mellé és B. D. bevágta az ajtót.

Megfordult és odakiáltott a többieknek: – Gyerünk tovább, fiúk. Ezek a disznók bármelyik pillanatban itt lehetnek. Láttátok a vért, ne feledjétek, a Lobo is vérezhet. Ez van, ha nem vigyáztok magatokra. Jó lecke volt ez, pofák. Mindig biztosítsátok magatokat, különben úgy jártok, mint a testvérek – kinyírnak.

– Hé, B. D. – szólt Cápa. – Mit fogunk csinálni a testvérekkel?

– Csak egyet tudunk – mondta B. D. tétovázva. – Motoroshoz méltó temetést rendezünk nekik. Mi van még?

– Semmi, haver – mondta Cápa. – Kés elég súlyosan megsérült. Orvost kell szereznünk neki.

– Őt elláttam. Kibírja, amíg orvost találunk neki – válaszolta B. D.

– Tudom, B. D., de hol az ördögben kerítünk orvost ezekben az átkozott hegyekben?

– Majd csak találunk. Nem vagyunk túl messze Sevierville-től. Rögtön a hegyen túl van. Átvágunk a 411. főúton~és bemegyünk a városba. Megkeressük a körzeti orvost, vagy egy klinikát vagy hasonlót.

– Ember – szólt Cápa, mély és nyugtalan hangon. – Ezek a disznók a seggünket akarják. Hogy hazavágtuk azt a hekust és felgyújtottuk a kamionost azon az átkozott főúton, ezek a disznók először lőni fognak s csak aztán beszélnek. Le kell térnünk a főútról.

– Nyugi. Úgy beszélsz, mint Kés... és látod, ő is hogy járt.

– Igen.

– Nézd, ember. Én vezetem a Lobot, és csak azért az egy célért – kinyírni Marc Lee-t és Carl Browne-t. Ez a minimum, amit Segaliniért megtehetünk. Világos, Cápa?

– Jó, jó, rendben. Felfogtam.

– Minden benne van a terveinkben. Én, Kajakos és Mr. Segalini mindent részletesen kidolgoztunk.

– Ezt tudom, B. D., de az én tervemben az nem szerepel, hogy kinyiffanjak.

– Cápa, te is olyan gyáva nyúl vagy, mint ezek a kamionosok?

– Hé, állítsd le magad! Mindent eltúlzol. Vagy talán van valami, amit nem mondtál el Segaliniről?

B. D. odaugrott és megragadta Cápa dzsekijének gallérját.

– Hallod-e haver! Túl sokat beszélsz. Én vezetem ezt a bandát. Ha valami nem tetszik, garantálom, hogy te is úgy végzed, mint a többi fasz, akik nem követték az utasításaimat. Ha fagyasztott halkonzerv akarsz lenni, csak jártasd tovább a pofádat. Folytassam?

Cápa ütésre lendítette az öklét. Elfordult az ülésen, a Harley majdnem kicsúszott alóla. Ökle félúton megtorpant. Hathüvelykes, borotvaéles acél szegeződött a torkának, mielőtt egyáltalán észrevette volna B. D. mozdulatát.

– Na gyerünk, üss meg, fiú – sziszegte B. D. összeszorított fogai közt –, aztán úgy ellátom a bajod, hogy életed végéig megemlegeted. Nos, még mindig próbálkozni akarsz?

Cápa arca hófehér lett a koszos szőrzet mögött.

– Hé, ember – mondta elhaló hangon –, ne idegeskedj. Higgadj le, B. D. Teljesen félreértesz. Veled vagyok, haver. Te vagy a főnök. Csak nem szeretném azt látni, hogy sorban kinyírnak bennünket. Ez minden. Szavamra.

– Rendben – szólt B. D. –, vegyük úgy, hogy félreértés volt. Tudom, hogy nem akartál megtámadni, hiszen én túl rossz vagyok, igaz? – Tekintete jegesen izzott.

– Igen, B. D. Ahogy mondod. Semmi gond.

– Oké, rendben – B. D. elengedte a ruháját, a kést lassan elvette Cápa nyakától, és hátralépett. A penge hegyével Cápa arca felé bökött. – Legközelebb a hasadat vágom fel, ne feledd!

– Nem lesz legközelebb. Becsszóra B. D.

– Remélem is, hogy nem. Gyerünk, fiúk, induljunk és szerezzünk orvost Késnek.

 

 

– Placeway ezredes, van valami hír Lee őrnagyról és Browne századosról? – kérdezte Rogers fel-alá járkálva a Delta Force parancsnoki irodájában.

– Nem, uram. Egyetlen szó sem – válaszolt az ezredes.

– A fene egye meg, nekem szükségem van azokra az emberekre. Az elnök bármelyik pillanatban újra hívhat a piros telefonon. Személyesen ismeri Lee őrnagyot, és óránként tájékoztatják. Ugyanolyan jól tudja, mint én, hogy erre a feladatra Marc Lee a legmegfelelőbb. Mi a fenét tehetnék? Mondjam azt, hogy a Delta Force parancsnok nélkül megy.bevetésre?

– Uram, én megértem a problémáját. Talán jelentkeznek, mielőtt parancsot kapunk a támadás megindítására.

– Tudom, hogy szabadságon voltak. Azt is tudom, hogy Lee családjára az utóbbi időben rájár a rúd, de szarok a...

– Elnézést, tábornok úr, sürgősen keresik a közvetlen vonalon a legfelső biztonsági övezetből.

– Nos, ezredes, találja meg azokat az embereket – mondta Rogers a legközelebbi konzolhoz lépve. Felvette a telefonkagylót. – Rogers tábornok – szólt bele.

– Tábornok úr – mondta egy hang a telefonban. – Morris hadnagy vagyok. Itt van két ember, önnel akarnak beszélni, most azonnal. Egyikük titkos ügynök, az FBI washingtoni irodájának megbízásából van itt. A másik a Fehér Ház titkosszolgálatának tagja.

– A fene egye meg, mit akarnak? Tudják, hogy harmadfokú készültség van?

– Mondtam nekik, hogy Ön nem elérhető, de ragaszkodnak hozzá, hogy beszéljenek Önnel, uram. Elmondtam, hogy különleges bevetést irányít. És elnézést, uram, de nekem nem mondják meg, mit akarnak. Azt mondják, okvetlenül beszélniük kell személyesen Önnel, és csak Önnel.

– Rendelkeznek a szükséges biztonsági engedéllyel?

– Igen, uram, az rendben van. Mindkettejüknek van különleges elnöki engedélye. Bármelyik övezetbe beléphetnek.

– A francba. Nos, küldje le őket, de minden lépésüket figyelje. Nem mehetnek fegyveres kíséret nélkül, amíg ide nem érnek az irodámba, megértette?

– Igen, uram. Mindent értek. Köszönöm, uram. Azonnal küldöm őket.

– Rendben, hadnagy. Várqm őket – mondta Rogers, és a kagylót visszatette a helyére. Gary Placeway ezredes felé fordult, aki tőle 15 lábnyira egy műszert tanulmányozott. – Ezredes! – ordította.

– Tessék, tábornok – válaszolt Placeway ezredes, megfordult és elindult Rogers felé.

– Néhány perc múlva egy FBI ügynök és a Fehér Ház egyik titkosügynöke érkezik liften. Fogadja őket és kísérje az irodámba.

– Ha megkérdezhetem, uram, mit...

– Nem tudom – szakította félbe Rogers. – Talán nem fizettünk ki egy parkolójegyet a Capitoliumnál, vagy valami ilyesmi. Ki az ördög tudja. Csak hozza be őket.

– Meglesz, tábornok – válaszolt az ezredes és elindult a lift felé, amelyen a két látogató érkezett a Delta Force központjába.

Két percig sem tartott és a lift megérkezett. Kinyílt az ajtó, Placeway ezredes két szürke öltönyös férfit pillantott meg, akiket két egyenruhás biztonsági őr kísért M-16 karabéllyal.

– Uraim, Placeway ezredes vagyok. Utasítást kaptam, hogy .kísérjem önöket Rogers tábornok irodájába – mondta Placeway ezredes, amint a két férfi és az őrség kilépett a felvonóból. – Ha lennének szívesek megengedni, hogy ellenőrizzem személyazonosságukat és a belépési engedélyüket?

A két ember azonnal engedelmeskedett és átadták a szükséges dokumentumokat. Placeway ezredes ala'posan átvizsgálta a papírokat. Azután visszaadta és így szólt:

– Kövessenek, kérem.

* A két ember szó nélkül indult Placeway ezredes után.

Az őrség végigkísérte őket Rogers tábornok irodájáig. Amint odaértek, Placeway ezredes megállt és a szürke öltönyösökhöz fordult:

– Szíveskedjenek várni, tájékoztatom a tábornok urat, hogy megérkeztek. – Megfordult és belépett.

– Elnézést kérek, tábornok úr. Az emberek, akiket várt, megérkeztek. Az ajtó előtt várakoznak. Beengedhetem őket?

– Igen, Gary, küldje be az urakat. És ha nem jelzem külön, maradjon bent, amíg végzünk. Az őrség.kint várjon az ajtóban, amíg ezek az urak távoznak – mondta Rogers.

– Igenis, uram – válaszolt Placeway és kiment az őrséggel együtt várakozó látogatókért.

Mindkét férfi egyenesen tartotta magát, mégis érződött rajtuk az oldott lazaság. Az ezredes észrevette, hogy mindketten végigvizslatják a műszerfalakat. Körülbelül egyforma testalkatúak voltak, bár Placeway ezredes úgy becsülte, hogy az FBI-ügynök pár kilóval nehezebb és néhány centiméterrel alacsonyabb volt, mint a titkosszolgálatos. Mindketten olyan rendkívül merev tekintettel néztek, mintha látogatásuk célján kívül semmi más nem járna a fejükben. Minthogy mindketten-hallgattak, Placeway ezredes csak az igazolványokból tudta a nevüket. A jövőre számítva alaposan megjegyezte mindkettőt, arcukkal együtt. Úgy látta, mindketten halálosan unják a foglalkozásukkal járó rutin dolgokat. De arckifejezésükből az is látszott, hogy ha szükség van rá, roppant veszélyesek tudnak lenni. Az ezredes felettébb kíváncsi volt, miért vannak itt.

– Uraim – szólt Placeway ezredes –, a tábornok úr várja önöket. A kíséret várakozzon az ajtónál. Erre tessék – mutatott a nyitott ajtó felé, és bekísérte őket a tábornok irodájába.

 

 

 

TIZEDIK FEJEZET

 

 

Már több, mint egy órája besötétedett, mikor Marc és Carl megint elindultak a Leeco kamionnal. A helikopter a Memphisi Gyermekkórházba szállította a két károsultat. Lee és Browne gyors beavatkozása mentette meg az életüket. A nő ismét lélegzett. A gyerek eszméletén volt, amikor a helikopter feltűnt a Mississippi fölött az éjszakai égbolton. A pilóta indulás előtt hajlandó volt visszavinni a két kommandóst a hídhoz. Még fél óráig tartott, mire a rendőrség helyreállította a forgalmat, és Marcék folytathatták útjukat.

– Felmelegedtél már? – kérdezte Carl.

– Még nem. Amikor már kezdem kicsit jobban érezni magam, újra csak ráz a hideg. És mi a helyzet veled? – érdeklődött Marc, miközben Nasheville felé vezetett.

– Ugyanúgy vagyok, mint te. Jön-megy a szúrás, de inkább jön. Az a víz a csontomig hatolt.

– Azt hiszem, ha Dél-Carolinába érünk, úgyis mindkettőnknek melege lesz – vélte Marc.

– És ha odaérünk, hogy fogjuk megtalálni ezt a B. D.-t?

– Még nem tudom pontosan. Brittin folyamatosan ellenőriz minden onnan jelentett esetet, a Központi Bűnügyi Nyilvántartó Számítógépén keresztül. Nemsokára megállunk, és felhívjuk. Talán van újabb híre számunkra. Egyébként meg kell várnunk, hogy B.D. megtaláljon bennünket.

– Gondolod, hogy valóban olyan rossz pasas? Úgy értem, tényleg képes gondot okozni nekünk?

– Gary Placeway meg van győződve róla. Az az ember szerinte nem épelméjű. Élvezetből gyilkol – mondta Marc tűnődve. – Egyszerűen örömét leli benne.

– Milyen kapcsolatban áll Segalinivel? Vagy a saját szakállára dolgozik?

– Talán úgy lehetne megfogalmazni, hogy Segalini. volt a fő beszerzési forrása. Mivel ő is narkós.

– A kábítószerkereskedelem mellett mivel foglalkozik?

– Semmivel. Brittin utánajárt, Gary is, és ugyanezt igazolta vissza. Nem hiszem, hogy Oary talált volna mást, mert a letartóztatási parancs még mindig érvényben van. A Pentagon nyilvántartása szerint azonban Barry Allen Dillon 1970-ben meghalt.

– Hát ez fantasztikus. Szóval akkor mi egy szellemet keresünk, aki útonáll és embereket gyilkol! A francba, őrnagy, hogy keveredtünk mi ebbe? – kérdezte Carl.

– Hát szerencsések vagyunk! Mit csinálnál, ha nem lennél itt velem?

– Hát, ülnék a fotelben feltett lábbal és nézném a .tévét.

– Ez lószar, és ezt te is tudod. Képtelen vagy olyan sokáig egy helyben ülni.

– Ebben igazad van. Nem akarok eltérni a tárgytól, de mit fogunk mondani a mi jó tábornokunknak? Mostanára már nagyon berághatott. Ha ez a riadó tényleg komoly, A. J. állkapcsa úgy fog rángatózni, mint zsazsa a vibrátoron.

– Ezzel majd akkor foglalkozunk, ha eljön az ideje. Most szabadságon vagyunk, és valamivel több, mint egy hetünk van a továbbszolgálói jelentkezésig. A következő pár évünket a katonai börtönben is eltölthetjük. Mit szólsz, az ötlethez?

– Egy szart. Arra én képtelen vagyok. Ahogy az elóbb mondtad, nem tudok olyan hosszú ideig egy helyben ülni. A. J. túl fogja tenni magát rajta.

– Olyan igaz, mint az, hogy szétrúgja a tökeidet, ha megtudja, hogy A. J.-nek hívod.

– Nos, gondolom, akkor még mindig megpróbálkozhatunk a kamionozással. Valószínűleg biztonságosabb megélhetési forrás, mint amivel eddig kerestük a kenyerünket – mondja Carl.

– Én szeretem ezt a munkát. Te hogy vagy vele?

– Szintén. De te akár vezetheted a Leecót is, amíg apád rendbejön.

– Értékelem, hogy így gondolod. Egyébként remélem, tényleg rendbejőn.

– Légy optimista, testvér. Meg fog gyógyulni. Te meg szállítmányozási vállalatot nyithatsz, feleségül veszed Jillt, és lesz egy csomó gyereketek. Hogy tetszik az ötlet?

– Nos, részleteiben jól hangzik.

– Szereted, igaz?

– Igen.

– Akkor jó. Bár ez veszélyes is lehet a magunkfajta fickóknak. Még ha leszerelünk, akkor se vagyok biztos benne, hogy lélekben is el tudunk szakadni a Delta Force-tól. Érted, ugye, miről beszélek?

– Igen, hogyne – válaszolt Marc.

– Ez ugyanúgy hozzánk tartozik, mint a szívünk, vagy tüdőnk. Az ösztönös óvatosság, a reflexek mindig működni fognak. Itt az úton, itt legtöbbször nyugodt és békés. De mindig jelen van a félelem is az ismeretlentől – ...a tudat, hogy bármelyik pillanatban nyakadra kerülhet a hurok. Marc, az ilyen fickók, mint mi, állandó készenlétben élünk, a halál árnyékában. Van ennek értelme?

– Szerintem igen. Hiszen óvatosságunknak és reflexeinknek köszönhetjük, hogy élünk. Ha ezt feladjuk, lehet, hogy aznap ébredtünk fel utoljára.

– Ja. Egyszer az az idő is eljön.

– Milyen optimista vagy! Mondd, mit gondolsz? Meg tudjuk tenni, hogy ne Samu bácsit szolgáljuk, hanem elkezdünk magunkkal törődni?

– Azaz? Mire gondolsz?

– Hogy kamionozással keressük a kenyerünket.

– Ezt a kérdést akkor tedd fel, ha A. J. kiengedett bennünket a sittről – nevetett Carl.

Marc az I-40. gyér forgalmának fényeit figyelte. Olyan volt, mintha apró szentjánosbogarak repkednének a sötétben. Ahogy közeledtek, egyre nagyobbra nőttek, majd szemvakító ragyogással elhaladtak a kamion mellett, sötét űrt hagyva maguk után, amíg elő nem tűnt a következő sárga folt. A Kenworth előtt egy sor vörösen parázsló fény haladt a sötétben.

Memphis és Nashville között hosszú és elhagyatott volt az ismerős út. Tanyák és hatalmas erdők határolták, a gyér közvilágítástól még sötétebbnek tűnt az éjszaka. Csillagok ragyogó fehér gyémántjaival volt kirakva a hideg, sötét, téli égbolt. Fehér fátyolként lebegett a láthatáron a Tejút csillagpászmája, és beleolvadt a keletre tartó autók fényeibe. A vezetőfülkét az éjszakai égbolt magánya töltötte be, és rájuk vetődött a sötétben leselkedő halál árnyéka.

Marc megtörte a nyomasztó csöndet és odafordult Carlhoz:

– Megéheztem. Mit szólnál egy gyors kajához?

– Lehet róla szó. Tudok egy jó helyet a környéken.

– Igen, itt Lindennél van egy felhajtó. A közeli pihenőben remek hot-dogot készítenek.

– Gyerünk oda – javasolta Carl.

– Hé, mit mondott?.

– Kicsoda? Kiről beszélsz?

– A sofőr a CB-n. Hangosítsd fel és hallgasd, miről beszél.

Carl felnyúlt és elfordította a Cobra CB erősítőgombját. Két kamionos beszélgetett.

– Hé, Ágyúgolyó, vétel – szólt az egyik hang az .éterben. – Pokol volt, fiú. Én fenn voltam. Azok a motorosok a pokol tüzét zúdították a sofőrökre. Bazi nagy gépfegyverrel lőttek egy furgon hátuljából. Én mondom neked haver, az a hapsi, aki Borzalmak Démonának nevezi magát, tényleg mindenre képes.

– Vétel – válaszolt Ágyúgolyó. – Igen, úgy látszik a Smokey hegyekben most nem ajánlatos egyedül kamionozni. Az a B. D. és a bandája tiszta őrült. Én mondom neked, teljesen be vannak golyózva. Kifüstöltek mindent a Smokey-ban, Észak-Carolinában. Azt , hiszem, még a medvék is tartanak tőlük.

– Igen, vétel. Nem szívesen lennék azoknak a dallasi fickóknak a bőrében, mikor ezek a száguldó barmok rájuk találnak. Ott fenn az úton, ahol Gyárkéményt tőrbe csalták, nem hagytak egyebet maguk mögött, mint hatalmas égő szemétrakást. Valakinek ki kéne nyírni az egész bagázst. Vetted?

– Igen, vétel, és...

Marc Lee fölnyúlt és kikapcsolta a rádiót. Fölemelte tekintetét az útról és Carlra nézett.

– Azt hiszem, megkaptuk a választ.

– Meg. A kígyó a Smokey hegyeiben fészkel – mondta Carl.

– Gyerünk, induljunk hát kígyóvadászatra – válaszolt Marc.

 

 

Bruno Segalininek a mozgás inkább fárasztó volt, mint kellemes. A Long Island-i pusztítás óta már csak a tengernél és a Myrtle Beach-i nyaralóban talált menedéket. Nem hagyta nyugodni a bosszúszomj és a gyilkolás. Annyira vágyott Marc Lee és Carl Browne halálára, hogy az már szinte fájt. Az Atlanti-óceánt bámulva megint a jövőre gondolt, amikor Marc Leere és Carl Browne-re lesújt a végső csapás. És eszébe jutott Barry Allen Dillon. Eljött az ideje, hogy törlessze a másik számlát.

– Kajakos! – kiáltotta. – Idejönnél, kérlek?

Kajakos másodpercek múlva megjelent.

– Parancsol, Mr. Segalini?

– Kajakos, beszélni szeretnék veled.

– Rendelkezzék velem, uram.

– Remélem, egy szép napon megtalálom a módját, hogy méltóképpen megjutalmazzalak zseniális ötletedért.

– Mire gondol, uram?

– Arra a javaslatodra, hogy vonjuk be B. D.-t a dologba. Egyszerűen aranyat ér. Mégha a fia vagyok is, sohasem értettem egyet azzal a móddal, ahogy apám ezt az ügyet kezelte.

– Attól tartok, nem egészen értem, uram – mondta Kajakos.

– 1970-ben, amikor apám utasított téged, hogy intézd el Barry Allen Dillon őrmester kiszabadítását, azt gondoltam, az öreg bolond. Bár, talán az .ő módszere volt a legjobb.

– Vagyis?

– Apám környezetéből egyedül te ismerted az öreg döntését. Dillon őrmestert golyó általi halálra ítélték parancsnoka meggyilkolásáért. Ez a parancsnok egy Roberto Alessio nevű fiatal olasz volt. Roberto a féltestvérem volt, apám törvénytelen gyermeke egy nőtől, akivel évekig viszonya volt. Természetesen csak évek múlva tudtam meg minden részletet.

– Ezt én nem sejtettem, Mr. Segalini. Csak annyit láttam, hogy apja szokatlanul érdeklődik Dillon őrmester iránt. Akkor még magam is meglehetősen fiatal voltam. Ha ez az ember megölte az édesapja fiát, akkor miért döntött úgy, hogy megmenti a főbelövéstől?

– Ez része volt apám mérhetetlen bosszúvágyának. Úgy gondolta, a golyó túl gyors. Nem lenne megfelelő büntetés. Inkább a saját ítéletét mérte rá. Olyan életre ítélte, ami sokkal rosszabb a halálnál.

– Hogyhogy?

– Apám megtudta, hogy Barry Dillon rákapott a narkóra, mint annyi katona abban az átkozott háborúban. Ezt a gyengeségét fordította ellene. Barry Dillon azt hitte, apám nagylelkűségből tette, amit tett. Barry Dillon hülye.

– És ez hogy függ össze ezzel a játszmával?

– Az utolsó küzdelem valóban az utolsó lesz. Szeretnék két legyet ütni egy csapásra.

– Ez azt jelenti, hogy sem Marc, sem Dillon nem hagyja el élve az arénát?

– Pontosan. Apám bevonta Dillon őrmestert a kábítószerüzletbe. Dillon keményen narkózik, információink szerint már hosszú évek óta. Apám többször elküldte pokoli helyekre, de egyszer sem akarta, hogy ottvesszen.

– És magának most mi a szándéka, Mr. Segalini?

– Szeretnék pontot tenni egy családi ügy végére. Látni fogom, amint azok a férfiak, akiket mindenkinél jobban gyűlölök, az utolsó csepp vérükig küzdenek az életben maradásért. Ha valamelyiknek sikerülne elmenekülnie, a te dolgod, hogy a pokolra küldd. Ugye, megértettél?

– Igen, uram. Azt akarja, hogy ha lenne túlélő, én öljem meg.

– Úgy van.

– Uram, talán összefoglalhatnám, mire jutottunk a két fickóval.

– Igen, kérlek, tedd meg. Vidíts fel, úgyis megint depressziós vagyok.

– Amióta elindultak Dallasból, egyik kocsink rajtuk van. Az éjjeliőr követi őket, aki a Leecónál dolgozott. Egy mérföldnyivel mögöttük halad. Egy-két óránként rádión keresztül jelentést tesz.

– És? – kérdezte Bruno.

– Úgy tűnik, ezek a mi katonáink irgalmas szamaritánusok.

– Miért mondod ezt?

– Memphistől nem messze egy nő és egy kjsgyerek zuhant a Mississippi-be. Lee és Browne megálltak és kimentették őket. Ezzel a tettükkel hőssé váltak, mint tájékoztattak róla.

– Milyen figyelemre méltó. Mindig izgalmas látni, ahogy a hősök meghalnak, igaz?

– Igen, uram. Mr. Browne-nak óriási meglepetést tartogatok a legközelebbi megálláskor.

– Éspedig?

– Jobban szeretném lekapcsolni a végső leszámolás előtt. Éppolyan veszélyes, mint Marc Lee.

– Most hol vannak?

– Körülbelül félórája az I-40-en jártak Memphis és Nasheville között. Hat órányira a Smoky hegységtől.

– Mikorra tervezed a finálét?

– Holnaputánra, ha minden az elképzeléseink szerint történik.

– Tehát 48 órán belül?

– Igen, 48 órán belül a szellemeket örökre elűzzük.

 

 

Marc Lee vezette a kamiont az éjszakában. Sem ő, sem Carl nem szólt. Tudták, hogy a felhajtó nincs már messze. Ott letérhetnek az I-40-ről. Mélyen elmerült gondolataiban... itt ül ebben a tizennyolckerekűben és száguldozik keresztül-kasul Kelet-Amerikán, mint egy kóbor gyilkoló. Elvesztette édesanyját és nagybátyját, amikor a magukat üzletembereknek kiadó gengszterek meggyilkolták őket. Ártatlan apja mély kómában fekszik a kegyetlen támadás óta. Házukat porig rombolták. Semmi nem maradt otthoni életéből – létének minden tárgyi bizonyítékát eltüntették. Semmivé lettek – ellenfeleiket kivéve, akik őt is meg akarják ölni. De őt nem lesz könnyű elpusztítani.

Aztán itt van Carl, legjobb barátja, a fekete. De Marc nem törődött a bőr színével. Egyedül az számít, milyen az ember belülről. Carl az ő barátja, testvére, megmentője.

Jillre gondolt. Azért került életveszélybe, mert Marcnak a rosszat kell kiirtania a világból. Vajon, mit tartogat a sors a lánynak, ha mellette marad? Tudta, hogy Jill biztonságban van, akárcsak az apja. De fogalma sem volt, meddig élvezhetik a védelmet, ha ő nem bír örökre leszámolni Segalini bandájával. És ha most eljön az alkalom, az utolsó lesz.

Észrevette a 143. felhajtó tábláját. Hosszú és fárasztó volt az út Memphisből Nasheville-be. Ha itt letérnek, rövid időre megállhatnak a pihenőben. Besorolt a jobboldali sávba a kamionnal és lassan közeledett a felhajtóhoz. Szerette ezt a pihenőt, mert kicsi volt. Különösen azóta érezte magát kényelmetlenül a tágas pihenőkben, mióta két hete New Yersey-ben, a szeme láttára égett szénné a Leeco kamionja, a sofőrrel együtt. Nem akarta, hogy ez megismétlődjék. Hiszen Dillon és Segalini bármire képes.

Az épület jobb oldalához kormányozta a kamiont és megállt.

– Felkészültél arra a hot-dogra? – kérdezte Carl-ra nézve.

– A lehető legjobban. Tényleg olyan klassz? – érdeklődött Carl.

– Azt meghiszem – mondta Marc a hasát simogatva.

Lemásztak a fülkéből és az épülethez sétáltak. Fizettek a pénztárnál, aztán az önkiszolgáló ételbárba mentek. Marc volt az első, három zsemlét tett a tányérjára, mustárt kent rájuk, arra egy virslit, majd apróra vágott hagymát és chilit szórt rá. Nem volt a legtáplálóbb étel, de megfelelő és ízletes. Carl mögötte jött és elkészítette a maga hot-dog-ját, ugyanúgy, mint barátja.

Marc jól megnézett minden arcot az ételbárban, és úgy látta, egyik sem veszélyes. Leültek egy asztalhoz, Marc az ajtóval szemben, hátát a falnak támasztva. Carl vele szemben.

. – Miért mindig én ülök az ajtónak háttal? – kérdezte Carl nevetve.

– Mert én vagyok az őrnagy, kapitány – viszonozta Marc a mosolyt.

Beleharapott az egyik hot-dogba. Az asztaluk melletti telefonra pillantott, majd a kagyló után nyúlt, hogy felhívja Brittin Craint Dallasban. Úgy gondolta, megnyugtatná egy rövid beszélgetés Brittinnel. Megtudhatná, vannak-e újabb adatok a Központi Bűnügyi Nyilvántartótól, hírt kaphatna Jillről és apjáról. De valami azt súgta, ne tegye, így elhessegette a gondolatot. Talán majd később telefonál.

Felemelte a kólásdobozt, hogy egy korttyal leöblítse a hot-dogot.

Az első lövedék kiverte a kezéből a dobozt, és elzúgott a fejük fölött. Velőtrázó dörej hangja söpört végig a báron.

Marc és Carl ösztönösen a földre vetették magukat. Marc vetődés közben előkapta inge alól Berettáját és a zsebkönyvekkel teli állvány mögé rejtőzött. Kibiztosította fegyverét és lehúzta a fejét. Nem adott túl sok védelmet, de több volt a semminél.

Carl a székek közt az asztal alá kúszott, és előrántotta Berettáját. Ő is kibiztosította, célpontot keresve.

A lövés vad pánikot keltett az L-alakú pult mögött a személyzet körében. A megrémült vendégek az asztalok alatt kerestek menedéket.

A második golyó nyomán, amely a könyvekbe csapódott, konfetti felhő szállt a levegőben. A harmadik lövedék visszapattant a rozsdamentes acél jégszekrényről.

A fegyveres bandita az ételpult mögött lapult, támadásra készen. Vagy bolond volt, vagy esztelenül merész. Meg volt rökönyödve, amikor látta, hogy az első golyó nem vitte el sem Marc, sem Carl fejét.

Marc két gyors lövéssel válaszolt. Az egyik 9 mm-es golyó eltalálta a merénylőt. Balra rándulva a vállához kapott, de folytatta a lövöldözést. Marc újra meghúzta a ravaszt. A golyók a támadó mellkasának közepébe fúródtak és a padlóra terítették. A kommandósok kiugrottak a fedezékből, de a bandita váratlanul felpattant és újra lőtt.

– Szart – káromkodott Marc –, golyóálló mellény van a mocskon!

A merénylő tüzelt, nem is keresve fedezéket. Marc gyorsan célzott, és három újabb lövedéket röpített ki Berettájából.

A támadó feje úgy loccsant szét, mint egy túlérett dinnye. Élettelen teste a földre zuhant.

Marc kilépett a polc mögül, Carl is előmerészkedett az asztal alól.

– Honnan a pokolból került ez ide? – kérdezte.

– Nem tudom – válaszolt Marc –, amint felnéztem, már ott volt. Abban a pillanatban lőtt, ahogy megláttam.

A holttest felé indultak.

– Segalini nem tudja, mikor kell abbahagyni. Ahogy a közmondás tartja, "Nem esik messze az alma a fájától." Láttam katonákat és külföldi terroristákat, akik nem voltak ilyen kitartóak – mondta Carl, megállva a hulla fölött.

– Vagy nem voltak ennyire hülyék – tette hozzá Marc.

Felbőgött egy motor és a ház előtt autókerék csikorgott. Marc odakapta a fejét. A sofőr vadul túráztatta a motort, taposva a gázpedált. A kerekek visítottak az aszfalton. Benzin fröccsent az útra. Amint a vezető a gázpedálra taposott, a motor hangja felerősödött, a kerekek sikítva pördültek. A kocsi fekete füstfelhőt okádott, de nem mozdult. Aztán a kerekeknek végre sikerült talajt fogni és a jármű meglódult. Oldalra farolt, amint a vezető próbált fordulni a benzinnel leöntött aszfalton a kijárat felé. Kanyarodás előtt nekiütközött az épület előtt parkoló másik autónak. A motor leállt, a felbőszült sofőr próbálta újraindítani. A motor köhögött egy darabig, majd beugrott.

Marc kilökte az ajtót és kiugrott Carllal a nyomában. Abban a pillanatban az autó szélvédője szilánkokra hullott. A sofőr kilőtt rajta kétségbeesésében. Marcot és Carlt akarta feltartóztatni, de célt tévesztett.

Marc és barátja négy gyors lövéssel válaszoltak. A kocsiból fröcskölt az aszfaltra a benzin. A kocsi kifarolt, a vezető a kormánynak esett. Az apró, tüzesen izzó ólomgolyók felrobbantották a benzintankot; hatalmas láng nyalta végig az eget.

Egy pillanat múlva velőtrázó robbanással belobbant a kiömlött benzin. A felizzott levegő szélviharszerű hulláma betörte az épület ablakait. Borotvaéles üvegszilánkok zúdultak befelé. Marc az aszfaltra vetette magát, kezét a fülére tapasztotta, hogy megóvja magát a légnyomástól. Amint a lökéshullám elcsitult, Marc oxigén után kapkodott a felforrósodott levegőben. Kinyitotta a szemét és Carl után kutatott, de sehol nem látta a hatalmas alakot. Gurulni kezdett, hogy a forróság elől meneküljön és életet jelentő oxigénre találjon. Tovább gördült, a forróság megperzselte a haját. Az izzó levegő torkát égette a belélegzésnél. Orrát csípte az égő büdös benzin szaga. Érezte, hogy tüdeje egyre gyengül és a forró izzás dacára minden elsötétül körülötte.

De nem adta fel. Egyre gyorsabban gurult, próbált kiutat találni az égő pokolból. Ismét Carl után kutatott. A lángok égették szemét, és lehunyta, mielőtt Carlt megtalálta volna. Most már az életéért küzdött... levegőért. Nagy szüksége volt oxigénre, egyre gyengült. Fuldoklott és köhögött. Harcolt a levegőért. Tudatosan legyőzte a sötétséget, erősen zihált és köhögött. És akkor lélegzethez jutott, és egy őrangyal keze kiemelte a pokol tüzéból, megmentve a haláltól. Volt levegője és oxigénje. És nem égetett.

Kinyitotta a szemét és megpróbált látni. Először szúró fájdalmat érzett, aztán meglátta annak az őrangyalnak a kezét... fekete volt. Carl mentette ki a tűzből.

Talpra segítette Marcot, aki még mindig köhögött és fuldoklott.

Carl támogatta, amíg a kamionhoz rohantak. Tüzes sivatag lett a pihenő benzinkútja, vastag fekete füstfelhő, gomolygott Tennessee állam békés egén.

Elérték a Kenworth-öt, Carl segített Marcnak felmászni. Aztán a vezetőülésbe ugrott, és elindította a hatalmas járművet. Amilyen gyorsan tudott, elszáguldott, vissza az I-40-re, menekülve a banditák újabb pusztítása elől.

A 13. számú főúton robogott az 1-40-felé, a keleti feljárónál balra fordult és visszanézett a második tűzvészre, amelyet Segalini okozott. Ez sokkal közelebb volt, és a halál lángnyelvei szó szerint az arcukat nyaldosták..

De ő és Marc ismét legyőzték a halált.

– Hé, testvér, jól vagy? – kérdezte Carl, miközben a lóerők kelet felé röpítették a Kenworth-öt a 40. számú főúton.

– Köszönöm, tűrhetően – válaszolt Marc. – Már azt hittem ott lenn, hogy ez lesz a vég.

– Én is – mondta Carl.

– Hogy úsztad meg? – érdeklődött Marc.

– Egy pillanattal előbb láttam, mi fog történni. Még idejében visszaugrottam az ajtóból.

– Megmentettél. Tartozom neked egy élettel – mondta Marc.

– Nem – mondta Carl. – Sőt, én próbálok törleszteni. Csak mutass még egy félcédulást. Cefet meleg helyzet volt, tudod.

– Nézd a dolgot a pozitív oldaláról – javasolta Marc. – Legalább most már nem fázunk.

– Na igen – helyeselt Carl. – A Kenworth száguldott a csillagfényes éjszakában. – Most gyerünk, keressük meg B. D.-t és az utolsó Segalinit. Oltsuk el a tüzüket.

 

 

 

TIZENEGYEDIK FEJEZET

 

 

B. D. és a motorosok az I-40-en repesztettek. Párosával haladtak, egymástól fél mérföldnyire, vagy annál is távolabb. Fehérmáj vezette a furgont a központban. Angyal a kocsi platóján ült a Smokey Mountains-ben elesett motorosok hullái mellett, és próbálta enyhíteni Kés fájdalmait. Kés erősen vérzett, és nagyon szenvedett. Magasra szökött a láza, sokkos állapotban volt, és állandóan elvesztette eszméletét.

A banda biztonságosabban közlekedett a sötétben, még a hideg hegyekben is. A szóváltás Cápával meggyőzte B. D.-t arról, hogy elővigyázatosabbnak kell lennie. Néhány kisebb csoportra oszolva elkerülhetik a kamionosok, vagy a rendőrség figyelmét.

Fehérmáj lassított, hogy felhajtson a 411. számú útra. Sevierville-be tartottak, a Smoky Mountains túlsó oldalára. Ott kevésbé voltak kitéve a közlekedés veszélyeinek, és annak, hogy újabb konfliktusba keverednek a kamionosokkal, vagy a törvénnyel.

– Ez az, B. D. – mondta Fehérmáj, szájához emelve a Motorola HT-90-et.

– Ügyes kislány – válaszolt B. D. túlkiáltva a szél zúgását. – Tartsd nyitva a szemed. Ha bármit látsz, ami orvos, vagy kórház közelségét jelzi, szólj.

– Rendben B. D. Innentől Sevierville-ig két kisváros van. Valamelyikben kell; hogy legyen orvos – mondta a lány.

– Oké, bébi, csak találj egyet. Tudod, hogy akkor mi a dolgod, igaz?

– Igen, B. D., tudom – válaszolt Fehérmáj. A rádió egy reccsenéssel elnémult.

A 411. számú úton a motorosok újra együtt haladtak. Nyomban biztonságban érezték magukat, amint elhagyták a forgalmas 40. számú főutat. Amint a nappali meleg elpárolgott, nagyon hideg lett a tiszta téli ég alatt. A Lobo folytatta az utat. B. D. haladt az élen, fél mérföldnyire Fehérmáj mögött. Körülbelül tizenöt mérföldre voltak a 40. főúttól. Először Chestnut Hillen hajtottak át, ahol nem találtak orvosra utaló jelet. B. D. feszülten figyelte a furgont, várva a lány jelzését. Aztán észrevette. A féklámpák kigyulladtak, a jobboldali irányjelző villogni kezdett. B. D. felemelte jobb kezét, jelezve a megállást a többieknek. A főút jobb szélére manőverezett, és előhalászta dzsekije zsebéből a mikrofont. Megnyomta az adás gombot:

– Mit találtál, Fehérmáj? – kérdezte.

– Van amott egy kis boltféle. Bemegyek, és kérdezek ezt-azt – válaszolt a lány a rádión keresztül.

– Rendben, de nyugisan! Jól gondold meg, mit mondasz – figyelmeztette B. D.

– Nyugodt vagyok, ember. Ne izgulj.

Fehérmáj leparkolt a kocsival a kis faárubolt előtt.

A kéményből füst gyűrűzött. A benti gyér fényben látszott a ház oldalára szegezett cégtábla és a földön a gomolygó füst árnyéka. Ahogy a lány kiszállt, azonnal megcsapta orrát az égő fa füstjének szaga. A bejárati lépcsőhöz ment, fel a festetlen faházat körbefutó hosszú verandára. Elöl benézett a rácsos üvegablakon. Két embert látott odabenn, egy pocakos kemence mellett ültek. Egyikük pohárból kortyolgatott valamit, a másik pálcát farigcsált. Fehérmáj visszanézett a furgon irányába. Épp hogy ki tudta venni a hátul ülő Angyalt. Egy pillanatra fény villant mögötte az M-16 tölténytáron. Fehérmáj mély lélegzetet vett, és benyitott.

A kemence mellett ülő férfiak abbahagyták a beszélgetést. Az egyik, a pohárral megszólalt:

– Jó napot, kislány. Mit tehetünk magáért?

– Az igazat megvallva, eltévedtem, és van egy kis gondom.

– Mit szólna egy pohár jó, meleg kávéhoz? Attól egy kicsit felmelegszik. Aztán megoldjuk azt a gondot is. Tölthetek? – Amennyire a lány meg tudta állapítani a gyengén pislákoló fénynél, idős ember volt, úgy hetven körül, alacsony, kicsit kövér. Mindkét öreg viseltes farmeroverallt viselt. Az, aki megszólította, elég barátságosnak tűnt, de valahogy különös a tekintete. Fehérmáj nem tette volna tűzbe érte a kezét. A farigcsáló ember egyszer tekintett föl, mereven nézte néhány másodpercig, aztán tovább matatott a zsebkéssel és a pálcával. Ő is hetven körülinek tűnt.

– A mindenit, csakugyan jól esne egy kávé, de nekem tényleg súlyos gondom van. Tudják, a barátommal vadásztunk a hegyekben. Megcsúszott egy fatuskón, és elesett. A fegyvere véletlenül elsült, és meglőtte magát. Igen erősen vérzik, orvost kell szereznem.

– Errefelé nem talál orvost, esetleg, ha tovább megy Knoxville-be – mondta a férfi. – Nagyon súlyos a sérülés?

– Azt hiszem, eléggé. Rengeteg vért veszített. Egy barátja segítségével próbáltuk a vérzést csillapítani. .

– Te, Ralph, volna egy doktor, amott Gatlinburgban, ha maga hajlandó addig elmenni. Van ott egy klinika, ahol majdnem éjjel-nappal tartanak ügyeletet – szólt közbe a másik férfi, míg lehajolt egy szögekkel teli faládáért és kiköpött. Fehérmájra nézett, és kék farmeringe ujjával letörölte álláról a dohánylét.

– Várj csak egy percet, Clyde. Elfelejtettük a jó öreg özvegy Hanesnét, ott a városon kívül, az útnál. A fenébe is, hiszen már negyven éve gondozza az embereket a környéken – mondta Ralph.

– De. Ralph, hiszen az bába. Jóformán mást se csinált, csak szüléseket vezetett le. Talán nagynéha lekezelt egy kígyómarást. Nem hiszem, hogy valaha is volt dolga lőtt sebbel – vitatkozott Clyde.

– No, meg kell próbálni. Ha le tud vezetni egy szülést, és el tudja látni a kígyómarást, akkor egy golyó ütötte lyukat is össze tud varrni. Nem gondolod?

– Emberek, nekem tényleg szükségem van segítségre. Bármit megpróbálok, vagy megteszek, hogy orvost szerezzek. A barátom súlyosan megsebesült – mondta Fehérmáj és megpróbált a lehető legmeggyőzőbben nézni. – Hogy találok oda ehhez a Hanesnéhez?

– Mondd el neki, Clyde. Én mindig összezavarodom, amikor idebentről igazítok útba – mondta Ralph, és ismét beleköpött a faládába.

– Nos, kis hölgyem, visszamegy a főútra, aztán jobbra fordul... amíg majdnem beér Sevierville-be. Menjen el arra két mérföldet, ott jobbra talál egy poros kis utat. A főút mellett kell lennie egy táblának, ami eladó paplanokat hirdet. Az özvegy paplanokat árul, ha nem dolgozik. Menjen végig azon a poros úton, amíg el nem éri a házát. Az övé az egyedüli, egy nagy fehér tanya. Amikor odaér, csak kopogtasson be az ajtón. Az özvegy egyedül él és egy kicsit rosszul hall, úgyhogy hangosan kopogjon.

– Köszönöm, emberek, sokat-segítettek. Nem is tudom, hogy háláljam meg – válaszolt Fehérmáj az ajtó felé fordulva.

– Nos, kisasszony, ha odaér, mondja meg az özvegyasszonynak, hogy Ralph és Clyde küldte a harrisburgi boltból. Akkor sokkal barátságosabban bánik magával – tanácsolta Ralph.

– Kösz, emberek. Viszlát – felelte Fehérmáj és kilépett a bejárati ajtón.

Amint a lány eltűnt az ajtóból, B. D. lépett a verandára és automata pisztolyával a kezében belépett a boltba.

Ralph és Clyde fölnéztek. Arcukra kiült a félelem és a megdöbbenés. Nem maradt idejük megszólalni.

– Jé, vén faszok! A csaj egy dolgot elfelejtett közölni... Viszlát! – B. D. kétszer lőtt. A golyók mindkét embert homlokon találták. Lezuhantak a székekről, és holtan rogytak a kemence mellé. A faragott pálca még mindig ott volt az élettelen Clyde bal kezében.

Fehérmáj felüvöltött, amint meglátta, mit tett.B. D.

– B. D., miért ölted meg ezeket a kedves idős bácsikákát? – kérdezte elcsukló hangon, majdnem sírva.

– Soha ne hagyj magad mögött senkit, aki ellened tanúskodhat. Soha!

 

 

Jill Lanier felült az ágyban. Körülnézett az ismeretlen szobában – a másodikban, ahol ma 24 órán belül megfordult. Tudta ugyan, hogy hol van, de riasztó volt a hirtelen ébredés a rövid szendergésből – vagy csak a rideg környezet miatt érezte így? Szörnyű álmára gondolt, körülnézett és rájött, hogy azok miatt a szerencsétlenségek miatt volt ilyen nyomasztó érzése, amelyek az elmúlt hetekben érték őt és a Lee családot. Tulajdonképpen csak rossz álom az egész.

Jill kilépett az ágyból a padlóra, lába megdermedt a szőnyeg alatti cement hidegétől. Ujjait tornáztatta, amíg újra felmelegedtek. Az ágy mellett álló székhez ment és fölvette a pongyolát, melyet a figyelmes Brittin Grain odakészített neki. Belebújt és a hálószoba ajtajához lépett.

– Miss Lanier, nem kellene még sétálnia – szólt rá egy ápolónő –, túl gyenge ahhoz. Pihenésre van szüksége.

– Szeretném látni Mr. Lee-t..

– Na jó. Azt hiszem, attól nem lesz baja, ha lassan, óvatosan mozog. Rendben? – kérdezte az ápolónő.

– Rendben – válaszolt Jill. Átment a nappalin egy ajtó felé, amely mögött Marcus Lee feküdt mély álomban. Lassan kinyitotta az ajtót, mintha attól tartott volna, hogy fölébreszti. Megállt és dermedten bámult főnökére, arra az emberre, akivel hosszú éveken keresztül nap mint nap együtt dolgozott. Amint nézte a békés öntudatlanságban sorvadó férfit, ismét eszébe jutott minden. Arra gondolt, hogy mindez néhány hete kezdődött... Amikor Marc visszajött hozzá. Hetekkel ezelőtt a Leeco Szállítmányozási még olyan vállalat volt,. amely tucatnyi nőnek és férfinak adott kenyeret. De .mostanra minden megváltozott. Helen Lee meghalt. A családi házat földig rombolták és a vállalkozásból porig égett romhalmaz maradt. Jill a gengszterekre gondolt és Segalinire. Újra eszébe jutott az álma.

Közelebb lépett Marcus Leehez. Megállt az ágya mellett és megfogta a kezét. Nézte az intravénás transzfúzió műanyagcsövét, a palacktól a Marcus karjába szúrt tűig. Érezte, hogy az arcán könnyek futnak végig.

– Marcus – szólította, titokban azt remélve, hogy meghallja. – Talán jobb is, hogy alszik. Tudom; hogy néha Marc is így gondolja. Minden megváltozott, Marcus. Marc is más lett, és azt hiszem, hogy én sem vagyok már a régi. Nem tudom, tetszene-e, amit tapasztalna, ha most felébredne. Biztosan szomorúságot és fájdalmat erezne. Talán ezt az egészet át tudja aludni és soha nem éli át ezt a szenvedést, amit mi most. Marcus, szeretném, ha tudná, ...szeretem Marcot. És az a legfájóbb, hogy azt hiszem, mindig is szerettem. De tudja, a fia szabad szellem. Olyan független, annyira más. Nem olyan, mint a legtöbb ember... soha nem is lesz. Azt hiszem, érti, mire gondolok, igaz? Hiszen ezt maga is tudja. Kemény katona, de a szíve arany. ^ A cserzett külső mögött olyan kedves. Olyan férfi, aki tudja, hogy kell szerelmet adni és szerelmet kapni. Marcus, szeretem őt... tényleg szeretem.

Egy pillanatra elhallgatott, arcán végigfutó könnyei az idősebb Lee takarójára hullottak.

– Marcus, szörnyű álmom volt. Amikor felébredtem, nagyon megrémültem. Álmomban maga felébredt, és minden pokollá változott. Úgy értem, valami borzalmas dolog történt. Marc és Carl bajba kerültek. És, Marcus, az üzlet is komoly bajban van... a maga álmai szertefoszlottak. De, tudja, az volt a legborzasztóbb, hogy Marcot és Carlt láttam Bruno Segalinivel és egy férfival, aki B. D.-nek hívja magát. Valami hosszú, szűk, rosszul megvilágított helyen voltak, és lőttek rájuk. Mind a ketten futva próbáltak menekülni. De, Marcus, nem tudtak kijutni. Amerre mentek, mindenütt fegyveresek álltak és lőttek. Egyszer csak szörnyű villanást láttam, majd egy hatalmas robbanás, és Marc ott feküdt holtan. Aztán láttam kettejüket, amint egy börtönből menekülnek. És felébredtem.

Jill letörölte a könnyeit és abbahagyta a sírást. Elveszettnek érezte magát, össze volt zavarodva.

– Marcus – szólt – minden olyan különös. Sohasem ismertem Bruno Segalinit, vagy B. D.-t, de most láttam őket. Ismertem őket, Marcus. Jaj, Mr. Lee,,mi történik velem? Mi lesz mindannyiunkkal? Bárcsak felébredne és azt mondaná, hogy mindez csak álom. Ó, Marcus, bárcsak itt lenne!

Érezte, hogy megint könnybe lábad a szeme. Lassan visszatette Marcus Lee karját a takaróra. Jobb kezével zsebkendő után nyúlt, hogy letörölje könnyeit. Hirtelen valamit érzett. Aztán újra... Marcus Lee megszorította a kezét. Erőtlen, gyönge szorítás volt, de érezhető. Jill felugrott, és az ajtóhoz rohant.

– Nővér! – kiáltotta. – Nővér, jöjjön gyorsan! Valami történt! Jöjjön, kérem!

 

 

A. J. Rogers tábornok felkelt az íróasztaltól, és kezet nyújtott a szürke öltönyös férfiaknak.

– Rogers tábornok vagyok. Foglaljanak helyet. Miben lehetek a segítségükre? – kérdezte, miközben maga is leült.

– Tábornok úr, Harvey Harrison vagyok, az FBI washingtoni irodájának különleges ügynöke. Ez pedig Ben Carlisle, a Fehér Ház titkosszolgálatától. Feladatunkhoz, tábornok úr, szükségünk lenne maximális segítségre és közbenjárására.

– Folytassa – szólt Rogers. – Nem vagyok biztos benne, hogy tudom, miről van szó.

Az FBI-ügynök megfordult és Placeway ezredesre pillantott, azután Rogers tábornokra.

– Tábornok úr, ha az ezredes megbocsát, jobb szeretnénk ezt négyszemközt megbeszélni.

– Mr. Harrison, Placeway ezredes a jobbkezem, és minden nemzetbiztonsági, titkos ügyiratot ismer, amit én, és amiről önöknek tudomása lehet. Ha valami mondanivalójuk van a számomra, azt nyugodtan mondhatják Placeway ezredes jelenlétében. Személyesen vállalok kezességet érte.

– Rendben van, tábornok. Ha ragaszkodik hozzá, legyen, ahogy kívánja.

– Köszönöm, Mr. Harrison. Most, ha lenne kedves folytatni. És kérem, egy kicsit érthetőbben fejezze ki magát.

– Természetesen, tábornok úr – mondta Harrison. Feszes tartással ült, merev arckifejezéssel. – A Fehér Ház és az Iroda néhány nagy fontosságú ügyéről beszélek. Tábornok, önnek van két embere, Marc Lee őrnagy és Carl Browne kapitány.

– Igen. Mi van velük? – kérdezte Rogers.

– Tábornok úr, tudja-e, hol tartózkodnak jelenleg?

– Nem, Mr. Harrison, nem tudom. Őszintén szólva, bárcsak tudnám, hol vannak.

– Kívánja, hogy megmondjam?

– Ha tudja, Mr. Harrison, kérem, mondja meg.

– Saját szakállukra intéznek egy akciót. És ez nagy összegeket emészt fel az adófizető polgárok dollármillióiból, valamint a szövetségi kormány kasszájából, és komoly zavarokat okoz az Irodának, és az Egyesült Államok hadseregének.

– Hogyan? – kérdezte Rogers tábornok. Feszengett a székén, és nyugtalanul matatott az íróasztalon.

– Az .FBI-nak tudomása van arról, hogy Lee őrnagy és Browne kapitány példátlan konfliktusba keveredett egy motoros bandával. Ezzel megzavarták az Egyesült Államok kormányának csaknem öt éve folytatott titkos akcióját. Már nagyon közel álltunk ahhoz, hogy a Szövetségi Bíróság vádat emeljen ellenük, amikor az ön két embere közbeavatkozott és kemény csatát vívott a bandával. Tudott erről, amit elmondtam, tábornok úr?

– Néhány dologról igen. Kérem, folytassa, Mr. Harrison- – biztatta Rogers.

– Nekünk, azaz az FBI-nak majdnem öt éve van a bandában egy beépített emberünk. Amikor az ön kommandósai színre léptek, és megöltek egy New York-i gengsztert, Raffaelo Segalinit, addigra mi rengeteg, súlyosan terhelő bizonyítékot összegyűjtöttünk. Majdnem befejeztük az akciót, és akkor jöttek ezek a fickók. Ahogy az ügy most áll, ez igen nagyot robbanhat.

– Mit beszél, Mr. Harrison?

– Azt mondom, hogy nekünk, vagyis önnek és nekem meg kell állítanunk őket, amíg teljesen tönkre nem teszik az Egyesült Államok kormányának eddigi munkáját.

– Folytassa, Mr. Harrison. Kezd érdekessé válni az ügy.

– A kiindulópont a következő, tábornok úr. Letartóztatási parancsom van Lee őrnagy és Browne kapitány ellen. Több okból, fegyveres erőszaktól szökési kísérletig. Szükségem van az ön segítségére, hogy megtaláljuk, és megállítsuk őket, mielőtt tönkreteszik a munkánkat, és elpusztítják saját magukat is.

– És mi köze ehhez a Fehér Ház titkosszolgálatának?

– Ez az ügy potenciálisan a nagy horderejű nemzetbiztonsági kérdésekhez tartozik. Az elnök megkért, hogy tartsak mindent titokban, így az én szerepem annyi, hogy minden eseményre feszülten figyeljek – válaszolt Carlisle.

– Nem látom be, hogy miért kellene mindezt elhinnem, Mr. Carlisle. Ugyan mi az, amit nem mondhat el?

A titkosszolgálatos nem válaszolt. Arca olyan volt, mint a kő, kemény és kifejezéstelen.

– Tábornok úr, hadd emlékeztessem, hogy az Egyesült Államok elnöke komoly érdeklődést mutat az ügy kimenetele iránt – szólt Harrison. – Biztos vagyok benne, ha eljön az ideje, mindent meg fog érteni.

– Rendben van – mondta Rogers. – Mit kívánnak tőlem? Miben legyek a segítségükre?

– A dolga egyszerű, tábornok úr. Abban, hogy élve el tudjuk fogni őket.

– Kárt tenne bennük, ha rákényszerülne? – kérdezte Rogers.

– Meggyőződésem, hogy arra nem lesz szükség – válaszolt Harrison.

– Mr. Harrison. Hadd mondjak el önnek néhány dolgot. Marc Lee őrnagy és Carl Browne kapitány az Egyesült Államok Delta Force Kommandójának kiváló katonái. Mondhatnám, hogy a legkiválóbbak. A legjobbak a jók között. Bármit tettek, amivel a polgári törvényeket megszegték, tettük jogilag és erkölcsileg teljesen indokolt volt. Ebben biztos vagyok, még ha ott sem voltam. Nem tudom, mit tettek, de ismerem Lee őrnagyot és ismerem Browne kapitányt. Tiszta erkölcsű, értékes emberek, és nem közönséges bűnözők.

– Alaposan áttanulmányoztam a kartonjukat. Mint magánember, úgy vélem, igaza van, tábornok úr. De kérem, értse meg, hogy nekem is vannak kötelességeim, és a parancsot az utolsó betűig végre kell hajtanom. Ez a szervezett munka rendje. Nem kell szeretnem, amit csinálok, csak a parancsot kell teljesítenem – mondta Harrison.

– Rendben van, Mr. Hamson. Elhiszem önnek. Azt mondta, tudja, hol vannak. Mit kell tennünk?

 

 

 

TIZENKETTEDIK FEJEZET

 

 

A házikészítésű paplanokat reklámozó tábla mellett Fehérmáj rákanyarodott a furgonnal a kavicsos útra. A fényszóró sugara elenyészett az éjszakában. A fénykúpon túl sötét volt minden. Arrafelé vezetett a kavicsos ösvényen, amerre a két öreg mondta. Közel háromnegyed mérföld után öreg, kétszintes, fehérre festett tanya tűnt fel a fényben. A legelő szélén állt néhány magas fa között. B. D. és a Lobok szorosan a teherautó mögött jöttek. A Harleyk robaja fölverte a vidék nyugalmát, megtörve az éjszaka békéjét.

Fehérmáj leállította a kocsit. A lámpák megvilágították a verandát. A Lobok összegyűltek a kocsi mögött és lekapcsolták a motorokat. B. D. odament az ajtóhoz és megkocogtatta az üveget. Fehérmáj letekerte az ablakot és várt.

– Azok az öregek a boltban azt mondták, hogy az özvegy rosszul hall. Lehet, hogy látni se lát jól. Menj be először te, mi itt megvárunk. Fedezünk – mondta B. D.

– Mit mondjak neki? – kérdezte a lány.

– Ugyanazt a maszlagot, amit a boltban. Ott bevették, talán itt is megállja majd a helyét.

– Őt is meg fogod ölni?

– Az attól függ – mondta B. D.

– Mitől?

– Hogy hogyan játszod a szerepedet, és ő hogyan reagál. Késnek orvosra van szüksége. Ha nem ugrál, talán életben hagyom.

– Mit is mondtál a tanúskodásról?

– Ide figyelj, kurva, te tedd, amit mondok. Nincs időm nagypofájú tyúkokkal vitatkozni. Húzd a beledet befelé! – mordult rá B. D.

– Jó, jó, megyek már! – mondta Fehérmáj, és kinyitotta az ajtót. Kiszállt, és rápillantott B. D.-re, akit halványan megvilágított a reflektor. – Aggódom érted, B. D.

– Ugyan miért?

– Kezdem azt képzelni, hogy szeretsz ölni. Igaz ez?

– Menj, csináld a dolgod, bébi. Mindenki fáradt. Láss munkához.

Fehérmáj elhaladt a furgon mellett, és a ház felé indult. Abban a pillanatban üvöltést hallott, majd vad morgást. Amint visszanézett, meglátott egy hatalmas, rövidszőrű kutyát, amely a levegőbe szökkent. Észrevette a lámpák fényénél, hogy az állat egyenesen az egyik motoros arcának ugrott. Az elvesztette egyensúlyát a ránehezedő tehertől. A kutya, a motor és az ember a földre zuhant. A szakállas bandita felüvöltött, próbálta lerázni a kutyát, de az állat nem engedett. Másodpercek alatt köréjük csődültek a többiek, próbáltak segíteni bajba jutott társukon.

Fehérmáj megkövülten állt, nem tudta eldönteni, hogy továbbmenjen-e, vagy várja ki a végét. Várt. Fájdalmas vinnyogás és nyüszítés hallatszott, a kutya lába közé kapott farokkal akart menekülni. Dülöngélve, sántikálva futott, majd tizenöt lépésnyire a motorosoktól élettelenül elterült.

B. D. komótosan a kutyához sétált, odahajolt a ledöfött állathoz, kihúzta rohamkését a tetemből.

– No, fiúk, lányok, az előadásnak vége – mondta szenvtelenül. A tőr véres pengéjét az állat szőrébe törölgette, amíg tiszta nem lett, majd becsúsztatta a derékszíján lógó bőrtokba.

Fehérmáj hátat fordított a bandának, és ment tovább a tanya falépcsői felé. Fölfelé lépkedve tudta, hogy a halál leselkedik, hogy váratlanul lecsapjon, és megrémült. Abban a pillanatban nem volt biztos benne, kitől fél jobban, a láthatatlan Hanesnétól, vagy Barry Dillontól.

Odabent a házban felgyulladt a villany, és a bejárati ajtó kinyílt. Fehérmáj csak a rámeredő duplacsövű puskát látta, és egész testében megremegett.

– Ki van odakint? – kérdezte egy idős, de határozott hang.

– Segítséget szeretnék kérni. A barátom megsebesült. Ha maga özvegy Hanesné, Ralph és Clyde mondta, hogy maga tud segíteni – rebegte Fehérmáj. Hangja majdnem annyira remegett, mint a teste.

– Én vagyok özvegy Hanesné. Hát maga ki?

– Fehérmáj.

– Ilyen nevet még sohasem hallottam. Ugye, maga nem erről a vidékről való? – kérdezte az asszony.

– Nem. Dél-Carolinából jöttem, és eltévedtem. Vadásztunk errefelé, és a barátom elesett. A fegyvere elsült, és megsebezte magát. Tud segíteni nekem?

– Egyedül van?

– Nem, két másik barátommal.

– Ugyan, mire vadasztak az éjszaka kellős közepén, kedvesem?

– Ó, nem most volt. Ez még délután történt. Csak. ilyen sokáig tartott, amíg a hegyről lehoztuk. Aztán valahogy eltévedtünk-. Nem ismerjük a környéket, Dél-Carolinából jöttünk.

– Hol van most a barátja?

– A furgonban. Erősen vérzik. Segít rajtunk?

– Kisasszony, én nem vagyok orvos. Bába vagyok régóta... hé, azt mondta, Ralph és Clyde küldte ide?

– Igen.

– Akkor rendben. Hozzák be a barátját a házba. Melegítek egy kis. vizet és elkészítem az ágyat – szólt az özvegyasszony.

– Köszönöm. Máris hozzuk – válaszolt a lány. Úgy érezte, megkönnyebbült. Megfordult és futásnak eredt a teherautó felé. A házban felgyulladt a többi lámpa.

– No? – kérdezte B. D.

– Azt kéri, vigyük be a házba. Segíteni fog – felelte Fehérmáj.

– Angyal, maradj itt a többiekkel. Cápa, te és Fehérmáj segítsetek becipelni Kést – rendelkezett B. D.

Angyal engedelmeskedett. Leemelték Kést a teherautóról. Eszméleténél volt, de erősen sokkos állapotban, és még mindig vérzett.

– Angyal, te és a többiek szedjétek ki ezeket a holttesteket. Aztán fogjatok néhány lámpát, nézzetek körül. Vigyétek meggyilkolt testvéreinket a fák közé, és fedjétek be őket levelekkel. Napfelkelte után méltóképpen eltemetjük őket – adott újabb parancsot B. D.

– Meglesz – válaszolt Angyal.

– Oké, vigyük be Kést – szólt B. D.

B. D. és Cápa elkapták Kés karját és a vállukra emelték. Kés feje előrebukott, és minden lépésnél rándult egyet. Fekete csizmájának orra a földet szántotta, ahogy vonszolták. Angyal még a teherautóban levette róla bőrdzsekijét, így csak egy kék vászoning volt rajta és a piszkos farmer. Fehérmáj és B. D. kigombolták az inget, amikor ellátták a golyó okozta sebet. Mellkasán már vérben úszott a kötés.

Odaértek a bejárathoz. Hanesné kinyitotta. Fehérmáj lépett be elsőnek és ránézett az özvegyre. Öreg volt, a, lány úgy hetvennek saccolta. Haja ezüsttel vegyülő szürke, hófehér foltokkal. Meredeken előreugró arccsontja volt és hegyes álla. Arca csupa ránc. Fehérmáj arra gondolt, talán irokéz származék. Az asszony alacsony volt és nehézkes. Nem kövér, de magasságához képest igen erős csontozatú. Kék-fehér mintás gyapjúruhát viselt, és trottőrsarkú fekete cipőt. Ráncos keze ugyancsak elárulta évei számát. Kora ellenére tele volt energiával.

– Jöjjenek utánam – mondta és a tölgyfa padlón elindult a ház hátsó részébe. – Van itt hátul egy üres ágy, és itt a konyha, úgyhogy közelebb vagyunk a forróvízhez.

– Igen, asszonyom – válaszolt Fehérmáj és követte.

– Kedvesem, a barátja nincs túl jó bőrben – állapította meg Hanesné. – Úgy néz ki, mint akinek az összes vére elfolyt. Fektessék az ágyra, hogy meg tudjam vizsgálni. Ha ott van, vegyék le róla az inget. Megyek az orvosi táskámért, rögtön visszajövök.

– Magával megyek – szólt a lány.

– Jobb lenne, ha inkább ránézne a tűzre. Talárt már forrni kezdett a víz. És dobhat is még rá egy hasábot. Ahogy a barátja kinéz, szükségünk lesz jó pár liter forró vízre – mondta Hanesné, amint kilépett a szobából.

Fehérmáj is elhagyta a szobát, átment a konyhába. A tűzhelyen ropogó fa illata töltötte be a konyhát, és a lány ellágyult egy pillanatra. Elfeledkezett mindenről, és eszébe jutottak azok a napok vidéken nagyanyjánál. Nagyon régen volt, de az illat ugyanaz, és emlékeket idézett föl. Megnézte a vizet, még nem forrt. Kinyitotta a tűzhely ajtaját és még egy tuskót dobott^ a lángokra. Megfordult, hogy kimenjen a konyhából, és az ajtóban B. D.-t pillantotta meg, amint őt figyelte.

– Hé, bébi! Ne ragaszkodj ennyire ehhez a tyúkhoz!

– Hogy érted ezt?

– Látom, bébi, ellágyultál, mint ott a boltban, azzal a két öregemberrel. Ne vedd annyira a szívedre. Még rengeteg dolgunk lesz, mire ezt az utat végigjárjuk.

– Oké, na.

– Pontosan. Ne legyél ilyen szentimentális. Szükség van rád, hogy sikeresen végrehajtsuk a tervet. Amint végeztünk Marc Lee-vel, újra lesz hó. Mr. Segalini gondoskodni fog rólunk, megígértem – mondta B. D.

– Igen, ebben biztos vagyok – értett egyet a lány. Mindketten megfordultak,' hallották az özvegyasszony közeledő lépéseit.

– Oké, maguk ketten, jöjjenek segíteni. Megnézzük, mit tehetek a fiatalember megmentéséért – szólította őket és bement a konyha mögötti kis szobába, ahol Kés feküdt vérben ázva.

– Ez egy kedves, öreg hölgy, B. D. – súgta a lány. – Kérlek, ne öld meg!

– Jól van, bébi, ha ennyire sokat jelent neked. Kössünk alkut. Ha Kés túléli, az asszony is életben marad. Ha nem, akkor...

 

 

Carl Browne rápillantott a műszerfal digitális órájára. Majdnem hajnali két óra. De ez a központi idő volt, és Marc-ék Knoxville nyugati részén átléptek egy időzónát. Az órát nem igazították át, tehát a keleti időszámítás szerint majdnem három óra. Marc a kétszemélyes hálófülkében aludt. Carl vezetett, hadd pihenje ki Marc a nemrég átélt megpróbáltatásokat, és a mentést a Mississippiből. Mintha minden-pihenő újabb veszélyes meglepetést tartogatna a Delta két katonája számára. Carl vezetés közben elgondolkodott. Azon tűnődött, vajon mindig ilyen volt-e a kamionozás, mint Marcnak és neki az utóbbi pár hétbén. Persze tudta, hogy nem. Igazából hosszú, unalmas és fárasztó órák sokasága. Azzal is tisztában volt, hogy mihelyt Segalinivel a háború véget ér, komoly elhatározásra kell jutniuk jövőjüket illetően. És azzal is, hogy A. J. Rogers tábornok nagyon felkapta a vizet, amiért a riaszás után nem jelentkeztek. Az egészben az a legrázósabb, hogy Rogers és az Egyesült Államok hadserege alighanem seggbe rúgja őket.

Sokkal jobb dolog kamiont vezetni, mint holtan heverni valahol, gondolta Carl. De most nagyon úgy látszott, mióta Marckal úton vannak, valaki golyót akar ereszteni beléjük. Természetesen Segalini áll az egész ügy hátterében. És azóta ez az őrült gyilkológép, Barry Allen Dillon is csatlakozott hozzá. Ha a Marc és Carl tudomására jutott részletek igazak, akkor Dillon kábítószerkereskedéssel foglalkozó motoros -gengszter. Viselhet akár jólszabott háromrészes öltönyt, akár bőrdzsekit, mégiscsak egy utolsó alak, ,aki becsületes emberek rászedésén és kifosztásán gyarapszik.

A Strawberry Plains úti felhajtó jelzőtáblája térítette vissza a jelenhez. Kenworth kamionjukkal a jobb oldali sávba húzódott és bekapcsolta jobb oldali irányjelzőjét. Lelassította a hatalmas járművet, és hátrakiáltott Marcnak.

– Hé, testvér! Harapunk valamit és nyújtózunk egyet, rendben? Hé, ott hátul, felkelnél már?

Marc mordult egyet, és Carl hallotta, amint mozgolódik a hálófülkében.

– Hol vagyunk? – kérdezte álmosan.

– Néhány mérföldnyire keletre Knoxville-től. Huszonöt, vagy harminc mérföldre a Smoky Mountainstől. Felkészültél a megállásra?

– Igen – kiabált ki Marc, és elhúzta a hálótér függönyét. Bemászott az utastérbe, nyújtózott egyet, majd keresztbe fonta karját.

– Hallottál valami érdekeset a CB-n?

– Nem, csak a szokásos fecsegést. Tudod, a kamionosok társalgását.

– Keressünk egy telefont, és hívjuk fel Brittint – javasolta Marc.

– Ó, igen! Biztosan nagyon boldog lesz. Ember, hajnali két óra van Dallasban. Ha semmi újat nem tud mondani, lefogadom, megátkoz – mondta Carl és felnevetett. A feljáró végén lassított és jobbra fordult, a 40. számú főúttól egy mérföldre eső benzinkút felé.

– Legalább nem jön ki a formájából – mondta Marc és nyújtózott még egyet. Előkereste kézitáskáját, és belekotort a hitelkártyájáért. Kivette, és inge zsebébe sülylyesztette. Talált két tartalék tölténytárat a Berettájához, azokat a derékszíjába tűzte.

– További kellemetlenségre számítasz? – kérdezte Carl, amikor meglátta, hogy Marc eltette a tölténytárakat.

– Mindig, testvér, mindig.

– A fenébe is, ember! Egyszer még megöletsz, meglásd – mondta Carl.

– Több eszed van neked annál – válaszolt Marc, és fölnevetett, először a Mississippi óta. – Ne felejtsd el, hogy Samu bácsinál alaposan megtanultuk, hogyan kell nem meghalni.

– Igaz – hagyta rá Carl és befordult a benzinkút hatalmas parkolójába. Egészen a kijáratig gördült, majd megállt. – Így jó lesz?

– – Jónak látszik – válaszolt Marc.

– Elmegyek klotyóra, aztán veszek valami harapnivalót. Hát te? – kérdezte Carl.

– Felhívom Brittint, és kikérdezem. Aztán repülünk is tovább.

Kimásztak a Kenworth vezetőfülkéjéből. Carl a WC-be ment, Marc pedig keresett egy hitelkártyával működő telefont. Felvette a kagylót, és tárcsázott. Várta, amíg az összeköttetés létrejön, aztán meghallotta, hogy a vonal másik végén kicseng a telefon. Több mint egy percbe telt, mire beleszólt egy álmos hang.

– Jó reggelt kívánok – köszönt Marc.

– Ember, te sohasem alszol? – kérdezte Brittin Crain.

– Alig-alig – viccelődött Marc. – Így többet élek. Mi újság?

– Sok minden. Azt hittem, előbb fogsz hívni. Mi az ördögöt csináltatok? – érdeklődött Crain.

– Ha hazaértünk, mindent el fogok mesélni. Most nincs sok időnk. Ha ez valamennyire előmozdítja az ügyet, Segalininek már két emberrel szegényebb a bandája. Legalábbis, azt hiszem, az ő bérencei voltak.

– Miről beszélsz?

– Arról a két fickóról, akik Tennesseeben megpróbáltak hidegre tenni. Majdnem sikerült is nekik.

– Atyaúristen! Hát ennek már sose lesz vége?

– Nemsoká, barátom, nemsoká. Ebben a versenyben nincs második. Ha nem vagy elég jó, elvesztél.

. – Ebben igazad van. Figyelj, megkaptam a laboreredményeket a tűzzel kapcsolatban. Nagyon leleményes volt a fickó. Egy magnéziumszalagból készült gyújtózsinór robbant lángra, úgy kezdődött. A dobozok át meg át voltak kötözve vele. Megtaláltuk a nyomtatott áramkör és az elégett elem maradványait. Mikor az emberek a rakodórámpán vízzel locsolták, csak még jobban felforrósodott. Ezért tüzesedett át a vasplató a pótkocsi és a rakodórámpa között.

– Más?

– Igen, van. Az embereim szerint a gyulladást vagy távirányító, vagy beépített robbantó kapcsoló idézte elő. Most még nem tudjuk, mi az igazság. Minden porig égett. Az az anyag nagyon forró tud lenni, amikor ég.

– Azt hiszem, elmondhatjuk, hogy az illető nem viccelt.

– Én is azt mondom. De figyelj csak ide! A rakomány fuvarleveléből és Gary Martin információja alapján megállapítottuk a dobozok származását.

– Hadd tippeljek! Segalini?

– Majdnem, nagyon közel jársz. Egy New York-i importvállalat. Az ellenfeleinké. Akárhogyan is, az út Segalinihez, és baráti köréhez vezet.

– Jó, fiú. Van valami más?

– De nem a tűzzel kapcsolatban. Jill jól van, de apád... nos, semmi nem változott.

– Igen, meglepődnék, ha nem így lenne.

– Oké, fiú. Jössz nekem, ha ennek vége. De van még más is – mondta Grain.

– Ki vele! – biztatta Marc.

– Először is, felejtsd el, hogy Mike Garlanddal beszélni akarsz. Felhívtam a dél-carolinai kezelőorvost. Az a szegény fickó beleőrült. Azt hiszi, Vietnamban van. Él, de az orvos szerint évekig kell kezelni, hogy meggyógyuljon.

– Szörnyű, hogy ezt kell hallanom – mondta Marc. – Mike Garland hozzátartozott a Leeco-családhoz. Mi gondoskodunk az emberekről, és gondoskodni fogunk Mike Garland családjáról is.

– Ebben biztos vagyok. De figyelj csak tovább, ez még nem minden. A Központi Bűnügyi Nyilvántartó Számítógépétől újabb érdekességeket tudtam meg. Beütöttem néhány újabb kérdést, és válaszként jött rá pár nyalánkság carolinai barátainkról. Figyelj csak! Kinyírtak egy zsarut Nasheville közelében, Észak-Carolinában. Megállított egy motoros bandát, azok meg elintézték. Amikor megpróbáltak elhúzni, egy kamionvezető meglátta, mi történt, és az egyik motoros után eredt. A Lobo nevű banda tagja volt. A bandavezért Borzalmak Démonának hívják.

– Ezt honnan szedted? – vágott közbe Marc.

– Még nem fejeztem be. A kamionost néhány órával később csőbe húzták és elintézték a 40. számú főúton, ott, ahol odaér a Smoky Mountains-hez. Egy pasas a CB-n át magára vállalta a gyilkosságot és azt mondta, hogy a neve Borzalmak Démona.

– Kezdenek összeállni a részletek. Folytasd!

– Szóval ez a Borzalmas Démon egy csomó hullát hagyott maga után Észak-Carolinán és Tennessee-n át. Ahhoz, hogy megtaláljátok, csupán a holttesteket kell követnetek.

– Honnan tudsz erről? – kérdezte Marc.

– Honnan, ha nem az országos rendőrségi telexhálózattól? Klassz, mi?

– Aha. Más valami?

– Még egy apróság. Mielőtt hazajöttem egy szemhunyásnyira, befutott egy jelentés, miszerint néhány kamionos és motoros meghalt egy fegyveres összecsapásban a Smoky Mountains egyik pihenőjében. Kitalálod, ki járt ott?

– Ne is mondd: B. D.

– Igen.

– Mit gondolsz? Merre mehetett?

– Négy államban részletes, hivatalos közleményt adtak ki a bandáról. Szerintem felmentek valamerre a hegyekbe. Talán Gatlinburg, vagy Pidgeon Forge környékére, vagy esetleg Sevierville-be, vagy valami hasonló helyre. Ez kiválóan alkalmas búvóhely, és bármikor, bárhonnan bevehetik magukat a hegyek közé.

– Csodálatos. Nos, legalább annyit tudunk, hogy létezik egy Dillon vagy ahogy magát nevezi, B. D. nevű alak. Remélhetőleg csak egy van belőle.

– Figyelj, Marc. Ez a motoros banda nagyon veszélyes. A telexjelentések tele vannak figyelmeztetésekkel. Már megöltek egy zsarut, és néhány kamionost. Van egy rakás fegyverük, és a jelek szerint előszeretettel használják is őket.

– Tudom, Brittin.

– Oké, fiú, annyit mondok, legyetek nagyon körültekintőek és óvatosak. Igazán, Marc-. Ezek a banditák rendkívül veszélyesek. A rendőrségnek is komoly riadalmat okoznak.

– El tudjuk intézni a dolgot, ne aggódj. Volt már dolgunk ennél rosszabb söpredékkel, és túléltük azt is. Ezekkel is elbánunk.

– Figyelj, ismerlek hosszú évek óta. Most formában vagy, igazán jó passzban. De Marc, nem vagy szupermen, ember vagy! Légy óvatos.

– Rendben, köszönöm. Átadnál egy üzenetet?

– Mi az?

– Mondd meg Jillnek, hogy szeretem, és ennek a lidércnyomásnak hamarosan vége lesz.

 

 

Kajakos Cresson fölébredt, és lecsapta az ágy mellett csörömpölő ébresztőórát. Szemét meresztve a sötétben ránézett a számlapra. Hajnali négy óra volt. Kikászálódott az ágyból, és azonnal a földre vetette magát. Csinált százötven fekvőtámaszt, tartott egy rövid pihenőt, majd újabb százat. Amikor befejezte, nyújtózott egyet, majd bement a hálószobával szomszédos zuhanyozóba.

Zuhanyozás és öltözködés után felcsatolta dzsekije alá a pisztolytáskát, és belecsúsztatta a kilenc milliméteres lőfegyvert. Az öltözőasztalról felvett három tartalék tölténytárat, és zsebre tette. Gyorsan megfésülte nyirkos haját, aztán újra a mutatókra pillantott. Fél öt volt, amikor a szobájából kilépett. Átment Segalinihez, kétszer kopogott, és várt a válaszra.

– Gyere be, Johnny, ébren vagyok – szólt ki Bruno. Kajakos kinyitotta a hálószoba ajtaját és besétált.

Bruno ágyban feküdt, éjjeliszekrényén égett a lámpa.

– Pontos vagy, mint mindig, Johnny – dicsérte Bruno.

– Igyekszem, uram – válaszolt Kajakos.

– Köszönöm. Már rég ébren voltam, amikor kopogtattál. Nem alszom túl jól az Éjszaka óta. Tudod, lidércnyomás, meg hasonlók... De remélem, hamarosan eltűnnek, elpusztítottam őket...

– Reméljük, hogy így lesz, uram. Én is nagyon szeretném – mondta Kajakos.

– Tudod, hogy mennyire várom már, ugye?

– Tudom, Mr. Segalini.

– Legalább befejezem, amit apám elkezdett, aztán továbbviszem a családi vállalkozást. Te és én, Kajakos, teljesítjük azt, amit apám húsz éve szeretett volna. Azután pedig elpusztítjuk azokat a sátáni embereket, akik ezt művelték velem – mutatott Bruno lábaira, amelyekre nem támaszkodhatott többé.

– Biztos abban, amit eltervezett, Mr. Segalini? – kérdezte Kajakos. – Úgy értem, hogy azt tartják, mikor az ember bosszút forral, jobb, ha még egy sírgödröt ás.

– Igen, ez valószínűleg sokakra érvényes. De soha ne felejtsd el, barátom, mi nem vagyunk átlagemberek. Mi a szervezet vagyunk. A bosszúállás – üzlet. Az üzlet pedig, Kajakos, a mi megélhetésünk.

– Igen, uram, meggyőződésem, hogy igaza van.

– Segítenél beülni a tolókocsiba?

– Persze – válaszolt Kajakos, és az ágy széléhez lépett. Átsegítette Brunót a tolószékbe.

– Tudod, Johnny – mondta Bruno kényelembe helyezkedve –, azóta, hogy Marc Lee és Carl Browne ezt tették velem, éjjel-nappal arra gondolok, amit nemsokára tenni fogunk. Arról álmodom, hogy az a két ember a kelepcében vergődik, mint a ketrecbe zárt vadállatok, és én végignézem, ahogy pánikba esve futkosnak, amíg el nem éri őket a halál szele. Azt hiszem, nem marad bennük több élet, mint egy hangyában, amire rátapostam, amikor még tudtam járni.

– A maga szíve nehéz a bosszúvágytól. Talán hamarosan legördül róla ez a kő. Biztos abban, hogy ott fognak megjelenni, ahol várja őket?

– Igen. Dillon őrmester a legfeltűnőbb helyeken hagyott nyomokat. Még egy vak is észreveszi. – Bruno elhallgatott, kis szünetet tartott, majd felnevetett. – Bocsánat, de olyan nevetségesnek tartom, hogy ez a Dillon ennyire ostoba. Életemben nem találkoztam még ennyire könnyen befolyásolható és irányítható emberrel.

– Értem – mondta Kajakos.

– Azt gondolja, apám szívességet tett neki azzal, hogy életben hagyta. Igazság szerint én vagyok az, aki segít rajta. Megkönnyíteni nyomorúságos létét. Látni fogom a saját poklában vergődni, és azt, amint az enyészet útjára lép. Már a puszta gondolat is földob – kacagott Bruno.

– Segítsek felöltözni? Úton kell lennünk öt órakor, ha délre Gatlinburgban akarunk lenni.

– Menni fog egyedül is. Főzzél egy kanna kávét, és megnéznéd, hogy a furgon bemelegedett-e már? Utálok hideg autóban utazni – mondta Bruno, miközben a szobainashoz manőverezett és levette róla a kikeményített inget.

– Meglesz, uram. Az ágyat is elkészítem a kocsiban. Javasolnám, hogy próbáljon aludni, amíg úton vagyunk. Megérkezésünk után kimerítő és fárasztó perceink lesznek.

– Oké, Kajakos. Megpróbálom követni a tanácsodat, és. pihenek. Hoznál a biztonság kedvéért egy M-16 puskát?

– Igen, a kocsiban az ágy alatt van kettő.

– Nagyszerű. Ami a Leeco Szállítmányozásiból megmaradt, az hamarosan az enyém lesz – mondta Bruno. Arcán széles vigyor ült, szeme lángolt a bosszúvágytól.

 

 

 

TIZENHARMADIK FEJEZET

 

 

Jill Lanier nem mozdult Marcus Lee szobájából. Az ágy mellett ült egy széken és várt, remélt, könyörgött egy újabb jelért. Bármiért, ami azt jelenti, hogy Marcus felébred a kómából. Eltelt néhány óra, de azon a korábbi erőtlen szorításon kívül nem történt semmi.

– Miss Lanier, igazán meg kellene próbálnia egy kicsit pihenni. Igen nagy megpróbáltatásokon ment keresztül – mondta Wells nővér. Fiatal volt, nem több, mint huszonnyolc éves; filigrán, csinos, fehér bőrű, lenszőke hajú. Egyetlen szokatlan dolog volt rajta; a Magnum az ápolónői egyenruhája övén.

– Én igazán jól vagyok, köszönöm. De sokkal jobban aggódom Marcus miatt – válaszolt Jill.

. – Semmit nem tehet érte. Marcus Lee-t olyan erő tartja birtokában, ami magánál is, nálam is sokkal hatalmasabb.

– Igen, tudom, de mégis aggódom érte. Aggódom, mert félek, hogy sohasem ébred fel. És aggódom, mert reszketek tőle, hogy magához tér. Nem is tudom, melyik a jobb neki.

– Tudom, hogy sok minden megváltozott, amióta kómás állapotban van. De ahogy mondtam, nem rajtunk múlik.

– Igen. Örülök, hogy a döntés nem az én kezemben van... mármint úgy értem, melyik lehetőség váljék valóra.

– Kérem, próbáljon pihenni valamennyit.

– Képtelen vagyok. Ha magához tér, mellette akarok lenni, amíg Marc nincs itt. Azt akarom, hogy ismerős arcot lásson, ha kinyitja a szemét.

– Miss Lanier, meg kell értenie, hogy Mr. Lee nem fogja felismerni sem önt, sem mást a családból, ha magához tér. Olyan súlyos agyi károsodás érte, amely jelentős emlékezetkiesést okozott.

– Ezt mondták az orvosok is Marcnak. De ő bízik abban, hogy Marcus fölébred, és minden, amit rólunk tudott, eszébe fog jutni. És hogy mondjak vajamit, én is így gondolom.

– Miss Lanier, a kómás betegeknél előfordul, hogy évekig tart, amíg fölépülnek, és egyáltalán nincs rá biztosíték, hogy visszanyerik az emlékezetüket. Mr. Lee erős. Ha állapota megváltozik, az átlagosnál biztatóbb javulás érhető el, de emlékezete súlyos károsodást szenved.

– Marcus nagyon erős. Erős az akarata, és erős a teste is. Ha túléli ezt az álmot, rendbejön. Érzem – mondta Jill.

– Meggyőződésem, hogy igaza van. De, nézze, most már igazán aludnia kellene. Szólok, ha lesz valami változás, ön lesz az első, aki megtudja, ígérem.

– Ért valamit az álomfejtéshez?

– Mint például? ,

– Tudja-e, mit jelentenek? Előfordul-e, hogy előrevetítik a jövőt?

– Valamennyit olvastam róla. Miért?

– Semmi különös, csak kérdeztem.

– Talán valami rossz álom nyugtalanítja?

. – Nem, tényleg csak kíváncsi voltam, ez minden.

– Akkor rendben. Legalábbis remélem. De ha úgy gondolja, valami baj lehet, adok valami nyugtatót.

– Nem, köszönöm. Nincs rá szükségem. Jól vagyok.

– Nos, tudok ajánlani egy jó pszichiátert, ha innen kikerül. Ki tudja, talán az segít – mondta Wells nővér.

– Köszönöm, de azt hiszem arra semmi szükség. Talán csak álom volt az egész. Azt hiszem, kimegyek a konyhába valami italért. Hozhatok egyet önnek is? – kérdezte Jill, felkelt a székből, és az ágytól az ajtó felé indult.

– Ó, igen. Talán egy diétás kólát, vagy valami hideget – válaszolt Wells nővér, miközben lehajolt, hogy felvegye a földre esett zsebkendőt.

– Rendben, hozom. – fordult vissza az ajtóból Jill. Arcán döbbent kifejezés ült. – Odanézzen! – kiáltotta. – Ugye, mondtam. Megmozdult! Nézze a karját! A mellkasán van!-Az előbb még mellette volt. Kezd magához térni. Ó, köszönöm, istenem! Ébredezik.

– Talán, de ez reflexszerű izommozgás is lehet. Az életfunkciók továbbra is változatlanok. Sajnálom, Miss Lanier, de ő még mindig mély kómában van – mondta Wells nővér, miután odament Marcushoz, és megvizsgálta.

– Nem, kezd magához térni. Tudom. Megálmodtam – mondta Jill izgatottan, amint ott állt az ágy és Wells nővér mellett.

– Sajnálom, Miss Lanier. Lehet, hogy Mr. Lee magához tér, de nem most, Kérem, higgyen nekem, nem most.

 

 

Marc és Carl gyorsan haraptak valamit, aztán visszamentek a Kenworth vezetőfülkéjébe. Marc hajlandó volt vezetni a Smoky Mountains lábáig, mialatt Carl ellenőrzi a fegyvereket. Bizonyos volt, hogy a B. D.-vel való összecsapás vérfürdővé fajul, hamarabb, mint várták.

– Gondolod, hogy élve elkapjuk B. D.-t?

– Szeretném, már csak jó tábornokunk miatt is, de nem nagyon valószínű. Az ilyenek, mint Dillon, nem tudják, mikor kell abbahagyni. Az egyetlen, amiből ért, a magáénál nagyobb erő – mondta Marc.

– Nagy kár. Mennyi szépet elmondhatna Dillon a szövetségieknek, ha szóra tudnád bírni.

– Igen, sok jót... ha kinyitná a száját – szólt Marc, és lassított a kocsival a Sevierville felé vezető feljárónál.

– Ocsmány dolog, hogy emberek ennyire elállatiasodnak, mint ez a Dillon és Segalini. Vajon, mi tette őket ilyenné? – kérdezte Carl.

– Nem tudom. Talán a kapzsiság, vagy a környezet, amiben felnőttek. Az is lehet, hogy benne van a génjeikben. A pszichológusok tudnának válaszolni, vagy legalábbis valami indokot biztos találnának, ami úgy hangzik, mintha magyarázat lenne. De ki tudja, talán vannak emberek, akik eleve rossznak születnek – felelt Marc, megállítva a kamiont a stoptáblánál. Aztán újra gázt adott, és befordult a Sevierville felé vezető útra.

– Gondolod, hogy Dillon a hegy lábánál lesz?

– Brittin feltételezi, és ritkán téved az ilyen Dillon-félékkel kapcsolatban.

– Tudod, ezt a Dillon őrmestert hajtani nem ugyanaz, mint terroristákat üldözni valahol egy távoli országban. Ez hazai terep, és bizonyos polgári törvényeket is be kell tartanunk. -Azt hiszem, arról még hallunk, ami Virginiában és Long Islanden történt legutóbb – mondta Carl, miközben 9 mm-es lövedékekkel töltötte meg az acélkék Uzi géppisztolyokat.

– Valószínűleg igazad van. Majd ha eljön az ideje, foglalkozunk vele – válaszolt Marc.

– Hogyan akarod megtalálni őket?

– Sehogy. Arra számítok, hogy ő talál meg bennünket. Erre a kamionra elől-hátul fel van festve a Leeco név. Ha Dillon és bandája a hegy lábánál van, megtalál, ha annyira kellünk neki.

– Óriási! Akkor most mi vagyunk, akikre vadásznak. A fene! – kiáltotta Carl.

Az éjszakában berregő dízelmotorok robaját felugató lőfegyverek kattogása nyelte el. Hátborzongatóan kopogtak az automatákból kiröppent ólomdarabok. Marc küszködve igyekezett megtartani uralmát a Kenworth fölött, ugyanakkor fedezéket is keresett. Amint a fékre taposott, a kerekek megcsikördultak a hirtelen sebességváltozástól, és a felforrósodott gumi szabálytalan mintát rajzolt az aszfaltra. Végül a kamion dülöngélve megállapodott a 66-os út kavicsos padkáján. Marc óvatosan fölemelkedett, épp, hogy csak kilásson az ablakon. Kibiztosított Berettája már a kezében volt. Fürkészve nézett körül a sötétben, de semmit nem látott.

Carl bekattintotta a harmincas tölténytárat az egyik géppuskába. Hátrahúzta a závárt, és hagyta visszacsapódni. A legfelső golyó beleugrott a tárból a töltényűrbe. Kibiztosította és várt.

Az úton egyetlen jármű sem látszott, minden elhagyatott volt és sivár. A Delta kommandósai hideg fejjel készen álltak a harcra. Marc leengedte a fülke ablakát, és a vezetőfülkébe beáramlott a csípős hegyi levegő. Fülelt valamilyen neszre, amiből megtudhatná, honnan jönnek a lövések. Aztán meghallotta a motorkerékpárokat. Úgy száguldottak a Kenworth felé, mint feldühödött darazsak, halálos mérgű fullánkjaikkal. Fegyverropogásba veszett el a motorok berregése. Újabb fémes becsapódások hallatszottak, majd üvegcsörömpölés, a Kenworth szélvédőjét átütő golyók nyomán. Biztonsági üveg szilánkjai záporoztak a két férfira. Pattogtak tovább a golyók, pusztító sokaságuk özönével csapódtak a Kenworth hálófülkéjébe.

– Hányan vannak? Látod? – kérdezte Carl.

– Semmit nem látok, de a hangokból ítélve legalább ketten – válaszolt halkan Marc. – Mit gondolsz, menjünk tovább, és próbáljunk kitörni, vagy maradjunk itt, és várjunk?

– Szerintem maradni rizikós. Ha többen vannak kettőnél, igen nagy bajba kerülhetünk. Ők látnak bennünket, de mi nem látjuk őket.

– Ez logikus. Ha újra támadnak, tüzet nyitunk rájuk. Tegyünk meg, amit tudunk, aztán pucolás. Jobb a gyors menekülés, mint a tehetetlen várakozás. Jobb félni, mint megijedni.

– Igazad van. Mit tippelsz, ez a Borzalmak Démona, vagy csak a fogadóbizottsága?

– Azt hiszem, így akarja a tudomásunkra hozni, hogy itt ő dirigál. Nem, ez nem ő. Ő nagyobb potentát, mint ezek a hapsik.

– Merről jöttek? – kérdezte Carl.

– Nem tudom, a fene egye meg. Megláttam a torkolattüzet, aztán már lőttek is ránk. Valahol a bokrok közt kellett várniuk a Leeco kamiont.

– Igen, a környéken, valószínűleg itt bujkálnak minden nagyobb út mentén. Úgy tűnik, ránk szálltak – állapította meg Carl.

– Igen, kétségtelen, de gondolom, ez csak a kezdet – mondta Marc ingerülten.

– Hé, készülj, jönnek.

A motorizált darazsak újabb rohamot indítottak, automata fegyvereik vezényszóra felugattak. Marc megvárta, amíg elzúgnak a halál száguldó követei, aztán kirúgta a Kenworth ajtaját, kihajolt a fülke törött ablakán, és gyors tizes sorozatot lőtt ki Berettájából. Két motort látott, mindegyiken két ember ült. Amint a tüzelést abbahagyta, látta, hogy az eltűnő motorok egyikéről egy árnyék a földre omlik.

– Azt hiszem, az egyiket eltaláltam. Valami leesett a hátsó motorról. Körülbelül hatvan yardnyira van, és mozdulatlannak látszik – mondta Marc.

– Legalább, ha újra támadnak, és csak ketten vannak, elszórakozhatunk velük – javasolta Carl.

Marc visszaült a volán mögé, és beindította a Kenworthöt. Rátaposott a gázra, és visszahajtott a főútra. Alighogy sebességet váltott, észrevette az úttesten fekvő alakot, és tőle néhány lépésnyire egy M-16 karabélyt. Megállt, leállította a motort, és kiszállt. Bal kezével a zseblámpát, jobbjával a Berettát szorítva közeledett felé. Egy-két lépéssel mögötte Carl osont görnyedten, Uzijával pásztázva várva a leselkedő támadókat, de nem jött senki.

– Minden rendben, őrnagy? – kérdezte Carl, mutatóujjával a fegyver ravaszán, miközben a sötétséget fiirkészte.

– Igen – mondta Marc bűntudatosan, amikor meglátta a földön heverő hullát. Lábával felfordította, és észrevette a nyakán a golyó ütötte lyukat. Vastagon bugyogott belőle a vér. Szájából is vér szivárgott.

– Egy nőt öltem meg. Az az átkozott fegyveres a hátsó bringán nő volt. Hogy a fene!

– Mi? – hüledezett Carl. Háttal állt Marcnak,és az Uzival körözött. – Hülyítesz? Lehet, hogy ez a B. D. mégsem olyan rossz, ha nőket küld ellennünk?

– Gyerünk, segíts levinni a nőt az útról. Húzzuk le, és hagyjuk a padkán. Ahogy elmentünk, visszajönnek érte – mondta Marc.

Carl közelebb jött és hozzáért Marc hátához. Jól kinyitotta a szemét és az Uzival folyamatosan pásztázta a sötétségét. Megnézte a lányt Marc lámpájának fényében. A halott motoros fiatalnak tűnt, harminc körül lehetett. Ápolatlan szőke haja vértől mocskos. Szűk, fekete nadrágot, fekete garbót és magassarkú fekete csizmát viselt. Vastag farmerdzsekije bal zsebén Lobo felirat. – A fenébe is, hogy keveredhet egy ilyen jó csaj Dillon-féle barmok közé?

– Segíts, vigyük le az útról! – szólt Marc, és megfogta a lány egyik karját.

Carl elkapta a másikat, és levonszolták az élettelen testet a kamionnal szemben az útpadkára. – Legjobb, ha eltűnünk, mielőtt jönne valaki.

– Igen – helyeselt Marc, és a halott nő karjait keresztbe fektette a mellén. – Visszafelé menet kapd fel az M-16-ot.

– Okvetlenül – válaszolt Carl. – Elkészültél?

– Igen.

A kommandósok átvágtak az úton. Útközben felszedték a fegyvert, és bemásztak a golyólyuggatta Kenworth vezetőfülkéjébe. Kelet felé folytatták útjukat a Great Smoky Mountains irányába, a 66. főúton. Hűvös, éjszakai szél fújt be a vezetőfülkébe a kilőtt szélvédőn, nagyon.hideg volt. Marc bekapcsolta a fűtést, de így is fáztak. Ők azonban észre sem vették, csak arra gondoltak, ami a hegyekben várja őket. Mindketten a túlélésre koncentráltak, mindenre fel voltak készülve. Egyikük sem szólt; amíg a kamion áthaladt a hosszú betonhídon, amely Servierville közelében ívelt át a Pidgeon folyón.

– Bosszant, hogy megölted azt a lányt? – szólalt meg Carl.

– Nem jobban, mintha mást öltem volna meg. Mindig nyomaszt, ha kioltok egy emberéletet – válaszolta Marc, miközben a Leecóért hajtotta a Kenworthöt a hideg éjszakában.

– Ő lőtt először... Segalini ontott vért először. Nem mi kezdtük – mondta Carl.

– De ha valaha is befejezzük, csakugyan vége lesz? Lesz-e valaha vége a mi küzdelmünknek, az enyémnek és a tiednek?

 

 

Brittin Grain képtelen volt elaludni a Marc-kal folytatott beszélgetés után. Egy óráig nyugtalanul forgolódott az ágyban, aztán elhatározta, hogy felkel. Lezuhanyozott, felöltözött, majd a dallasi rendőrkapitányság központi épületébe hajtott. Egyedül ült az Országos Bűnügyi Nyilvántartó számítógépével szemben és várt. A Smoky Mountains körzetében tucatnyi őrshöz intézett kérdéseket bármilyen esetről, amely kapcsolatban van egy Lobo néven ismert bandával, vagy egy Barry Allen Dillon nevű katonaszökevénnyel. Dallasban már majdnem hajnali öt óra volt, és még mindig nem kapott választ. Érezte, hogy kezd fáradni. Kicsit elszundított. A számítógép sípoló hangja riasztotta fel.

Olvasni kezdte a kiírt szöveget:

 

FBI, Washington, D. C. 0458. Közlemény
Az Egyesült Államok minden
végrehajtó testületének

 

Keresünk két személyt az FBI (Washington) megbízásából. Vád: szökési kísérlet, gyilkosság gyanúja, erőszak, tiltott fegyverhasználat, engedély nélküli távolmaradás az Egyesült Államok hadseregéből. A körözött személyek az Egyesült Államok Delta Force kommandójánál teljesítenek katonai szolgálatot. Személyleírásuk a következő: ifj. Marcus Lee őrnagy, ffi, fehérbőrű, kb. 33 éves. Haja sötét, szeme zöld, erős testalkatú. Utolsó tartózkodási helye: Dallas, Texas állam. A másik: Carl Browne kapitány, ffi, fekete bőrű, kb. 32 éves. Haja fekete, szeme barna, erős testalkatú. Utolsó tartózkodási helye: Dallas, Texas. A két személy valószínűleg együtt van. Mindkettőjüknél fegyver és lőszer található. Valószínűleg a Leeco Szállítmányozási Vállalat egyik kamionján utaznak. Feltételezett útirányuk Tennessee, Észak-Carolina vagy Dél-Carolina körzete. Ha felismerik őket, legyenek rendkívül elővigyázatosak!

Azonnal értesítsék az FBI washingtoni irodáját. A közleményt kiadta az ügyeletes különleges ügynök, FBI,

 

Wash. D. C.
Közlemény vége.
FBI, Wash., D. C. 0501

 

– Ó, a francba! – kiáltott Crain és felugrott a székből. Kitépte a papírt a nyomtatóból és a zsebébe gyűlte. – Jill – mondta –, el kell mondanom Jillnek.

Felemelte a telefonkagylót, és a biztonsági létesítmény titkos számát tárcsázta.

– Murdock – szólt bele egy hang.

– Murdock, Crain őrnagy vagyok. Hogy van Miss Lanier?

– Épp alszik. Végre sikerült elaludnia.

– Rendben. Körülbelül húsz perc múlva ott leszek. Mondanom kell valamit.

– Jó, akkor várom.

Grain letette a kagylót, és kiment a szobából. Egyenesen a kocsijához indult, és a biztonsági létesítményhez hajtott. Gondolatai kavarogtak. Értesítenie kell Marcot és Carlt, de nem tudta, hogyan tegye. Ez a gyilkosság nehéz dió. Nem bírta felfogni. Marc és Carl nyilván maga mögött hagyott néhány halottat, amikor a Leecóra támadó gengszterek rohamát próbálták feltartóztatni. De jogi szempontból ez indokoltnak tűnt. Mit hibáztak el? Lehet, hogy a bűnözés ragacsos csápjai már az igazságügyi minisztérium hátsó ajtajain is bekúsztak? Akármi történt, nyilvánvaló, hogy valaki megváltoztatta a szabályokat a játszma kellős közepén. És az efajta játékban ez halálos.

Meglátott maga mögött egy autót. Annyira elmerült gondolataiban, hogy előbb észre sem vette. De most döbbent rá,.hogy ez a kocsi elindulása óta követi. Kicsit lemaradva, hogy ne legyen feltűnő. Crain teste megfeszült, érzékelése kitisztult. Első gondolata az volt, hogy Segalini uszította rá valamelyik fejvadászát. És erre volt is oka. Ha Segalini el akart vágni minden szálat, Crain tudta, hogy őrá is sor kerül, mert vastagon benne van a dologban.

Crain még két háztömbön át átlagos sebességgel vezetett. A kullancs nem szakadt le róla. Arra is gondolt, hogy talán véletlen, és képzelete űz vele tréfát. Vagy üldözési mániája van, netán túlságosan gyanakvó. Tudta, hogy itt egyetlen megoldás van.

A következő útkereszteződésnél balra fordult. Elhagyott egy újabb háztömböt, aztán ismét balra kanyarodott. A háztömb végénél megint balra ment, és belenézett a visszapillantó tükörbe. Az autó eltűnt. Gyorsan jobbra kanyarodott, és odaért úticélja hátsó bejáratához.

Megkönnyebbülten felsóhajtott, és tovább hajtott a biztonsági létesítmény felé. Öt perc múlva-ott volt. Leparkolt és kiszállt . A főbejárathoz indult, nadrágzsebéből kivette a kulcsot. Bedugta a zárba és elfordította.

– Tartsa a kezét pontosan abban a helyzetben, ahol van! – szólt valaki hidegen és határozottan a háta mögött. – Lassan forduljon meg, de semmi ostobaság!

Grain megdermedt. A kabátja alatt lapuló pisztolyára gondolt – nincs semmi esélye. Lassan megfordult, ahogyan a hang parancsolta. Két ember állt mögötte, egyikük kezében revolver, a másikéban egy lefűrészelt csövű vadászpuska. Crain hallgatott.

– Brittin Crain hadnagy? – kérdezte a revolveres.

– Igen – válaszolta Brittin.

– FBI, Crain hadnagy. Le van tartóztatva – mondta a férfi szabad kezével felmutatva arany jelvényét.

– Miért? – csodálkozott Crain. Érezte, hogy liftezik a gyomra. Testét forróság öntötte el, mintha hirtelen felszökött volna a láza. Várta a választ.

– Az indok: segítségnyújtás katonaszökevényeknek és bűnrészesség. Néhány ember beszélni szeretne magával. Kérem a fegyverét. Hosszú az út Quanticóig – mondta az ügynök.

– A virginiai Quanticóig? – Crain nem hitt a fülének.

– Pontosan, a virginiai Quanticóig. Indulás!

 

 

 

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

 

 

– Itt van a bűnös – mutatta özvegy Hanesné a tengerébe hullott golyót. – Összevarrom a vágást, és végeztünk.

Fehérmáj figyelmesen nézte, amint az idős asszony összevarrta a bőrt Kés mellkasán, ahol a golyó behatolt.

– Milyen cérna ez? – kérdezte.

– Az egyetlen, ami a házban található, kisasszony. Stoppoló cérna.

– Értem – mondta a lány, és a gyomra megemelkedett.

Hanesné befejezte, és felkelt az ágy mellől.

– Pár napon belül olyan lesz a barátja, mintha kicserélték volna. De legjobban tennék, ha elvinnék egy igazi orvoshoz, mihelyt kivilágosodik. Rengeteg vért veszített, és ez nem valami jó dolog.

– Azt fogjuk tenni, asszonyom – mondta Fehérmáj –, pirkadatkor indulunk.

– A homlokát jó lenne vizes ruhával borogatni. Láza van, de hamarosan elmúlik. Locsolok egy kis kukoricawiskyt a sebre, hogy ne fertőződjön el. Amikor felébred, egy kicsit fájni fog neki.

– Vele maradok. Miért nem pihen le egy kicsit?

– Épp azon vagyok – mondta az özvegy.

B. D. hallotta a beszélgetést, és hátrajött a szobába.

– Kés túléli? – kérdezte.

– Igen, B. D. Minden rendben. Kivette a golyót, és összevarrta a sebet. Életben marad, hála Hanes asszonynak.

– Ez nem rossz hír. Egyébként, Fehérmáj, két testvérünk épp most érkezett vissza. Lee és Browne jönnek... nemsokára kezdődik az előadás.

' Hanes asszony dermedten bámulta a félelmetes alakot. Nem szólt, de minden szavát figyelte.

– Mikor kezdjük, B. D.? – kérdezte Cápa, aki Kés ágya mellett ült egy széken.

– Talán ma, vagy holnap. De van rossz hír is.

– Mi az? – kérdezte a lány.

– – Hát Callie is velük volt, tudjátok. És, szóval, eltalálták, nem tudott visszajönni.

Fehérmáj szeme megtelt könnyekkel.

– Hogyan... B. D. ... hogy történt?

– Nem volt elég óvatos – ez minden. A könnyelműség öl. Ezt soha ne felejtsétek el.

– B. D., nepfelkelte után el kell vinnünk Kést egy igazi orvoshoz. Hanes asszony minden tőle telhetőt mégtett érte. Megmentette az életét.

– Senki ne vádolja B. D.-t azzal, hogy nem tisztelettudó. Köszönjük, Mrs. Hanes – vigyorgott B. D.

– Nem pont úgy néznek ki, mint a vadászok – állapította meg az özvegy. – Sokkal inkább hasonlítanak azokra a csavargókra, akiket az aluljárókban látni.

– Pedig mi vadászok vagyunk, Mrs. Hanes – válaszolt B. D. –, különleges vadra vadászunk. A legizgalmasabb, ami létezik.

– És mi az? – kérdezte Hanes asszony, de igazából nem is akart választ kapni kérdésére.

– Embervadászat – mondta B. D., és szélesen vigyorgott.

– Ahogy magára néztem, abban a pillanatban láttam, hogy nem vadászok. Maguk bűnözők, igaz?

B. D. vigyorgott és nem válaszolt. Senki nem válaszolt.

– Már akárkik maguk, én most lepihenek e,gy kicsit. Csak vigyék el reggel orvoshoz a barátjukat – mondta özvegy Hanesné. – Nem érdekel, hogy kicsodák maguk. Az én elvem élni, és élni hagyni. Jó éjszakát.

Az idős assszony megfordult, és elindult a nappaliban az emeletre vezető lépcső mellett. B. D. figyelte, amint lassan távolodik. Abban a pillanatban, amint megfogta a korlátot, B. D. leguggolt, és revolverével rálőtt. A golyó az asszony fejét találta, a falnak esett. Egy hosszú percig imbolygott, dermedt, döbbent arccal, majd összeesett.

– B. D., te szemét, te mocskos kurafi! Megígérted, hogy nem fogod megölni, ha Kés életben marad. Te rohadék! – üvöltötte Fehérmáj és az idős asszony élettelen teste felé rohant.

– Ahogy mondtam – röhögött B. D. – Megmondtam, te szuka, soha ne hagyj tanúkat. Jobban tennéd, ha mindig emlékeznél erre!

 

 

Marc befordult a Kenworth-szel a 441. út mellett a bevásárlóközpont parkolójába. Elhaladt egy sor épület mellett, és megállt.

– Igyekeznünk kell. Szedjük le a Ramet és helyezzük biztonságba a kamiont.

– Mozgás! – helyeselt Carl, az Uzijával a kezében kiszállt a Kenworth-ből.

A Delta katonái a jármű két oldalán maradva hátramentek. Marc kinyitotta a zárat, miközben Carl figyelt. Marc kitárta az ajtót, és hozzáfogtak felállítani a rámpát, hogy a Ramet le tudják hozni a pótkocsiról.

Marc fölmászott, beszállt, és letolatott a kamionról. Merész vállalkozás volt, de a Ram erre is képes volt. Kiugrott, a motort bakapcsolva hagyta, hogy bemelegedjen. Becsukták a kamion ajtaját és lezárták.

– Kész? – kérdezte Marc.

– Gyerünk, tűnjünk innen a...

Carl nem tudta befejezni a mondatot, mert egy motoros karja kulcsolódott a nyaka köré. A másik, aki a sötétből bukkant elő, Marcot találta el egy lánccal. A két kommandós elterült a földön, a motorosok rájuk vetették magukat.

Carl kiejtette kezéből a fegyvert, olyan messze, hogy nem érte el. A motoros vérszomjas pofával az arcába vágott, de ő elgördült az ütés elől. Feldobta a törzsét, amitől a motoros elveszítette az egyensúlyát. Carl megpördült, és jobbra gurult támadója újabb ütése elől. Aztán talpra ugrott, jobb lábát magasba emelte, és pofán rúgta a motorost. A szakállas pasas hátratántorodott, Carl ollózva mellbe rúgta. A motoros térdre esett, levegő után kapkodva. Carl hátralépett, és célba vette a bűnöző állkapcsát. Az balra vetette magát és a rúgás célt tévesztett. A szakállas csirkefogó elkapta Carl bokáját, és erősen megcsavarta. Carl próbálta visszanyerni egyensúlyát, és végül kiszabadította lábát a pasas markából. Az az övéhez kapkodott. Carl jobbra perdült és hatalmas erővel halántékon rúgta a másikat. A motoros megszédült, megint térdre esett, szájából vér buggyant. Carl az utolsó rúgásra készült, hogy végezzen vele, de az ember balra pördült és a rúgás mellé ment. A motoros újra talpra szökkent és egy kis pisztolyt tartott a kezében. Carl hallotta a hátraugró kakas kattanását. Carl a focista korában tanult becsúszáshoz folyamodott. Elvetődő teste térden találta a motorost. Csont reccsent, az ember üvöltött. Elhenteredett a földön, és pisztolyát Carl fejének szegezte. Carl elgördült, és abban a pillanatban indította a rúgást, amikor a másik ujja megmozdult a ravaszon. Állkapcson találta a szakállas huligánt, amitől az hátraesett. Carl elkapta a pisztolyt, elsütötte, majd belevágta a sötétbe. A motoros arcából vér spriccelt és nem mozdult többé.

Marc levegőért kapkodott. A lánc az oldalán találta, amitől elakadt a lélegzete. Távolabb gördült a motorostól, aki úgy csapkodott a lánccal, mint egy ostorral. Megsuhogtatta és újabb ütésre lendítette. Marc messzebb gurult. Talpra ugrott, mire belenyilallt a fájdalom. Gépiesen homlokra rúgott, a motoros állkapcsát találta. A pasas felhördült, és hátraesett. Marc végre levegőhöz jutva nekitámadt. A bűnöző félreugrott és Marc ellendült mellette. Azonnal megpördült, leszegett fejjel rontott előre és a másik gyomorszáját találta el. Az elveszítette egyensúlyát, mindketten a földre zuhantak. Marc azonnal bevitt egy jobbhorgot, ami állkapcsa bal oldalán találta a motorost. Az köhögni kezdett, és néhány kitört fogat köpött egy nyelvcafat társaságában az aszfaltra. Szájából ömlött a vér, de megint talpra állt és elhátrált Marctól.

Farzsebéhez kapott, és előrántotta rugós kését. Megnyomta a gombját, a penge előpattant. A levegőben . hadonászva próbálta megsebezni Marcot. Ő félrekapta a fejét, és balra perdült. A bandita utána. Marc gyorsan lerántotta a dzsekijét, és bal karja köré tekerte. Támadott, de a késsel vagdalózó motoros elugrott előle. Aztán megint a levegőbe vágott, próbált sebet ejteni a kommandóson. Az megállította, majd ököllel halántékon vágta. A motoros érthetetlenül káromkodott és nekirontott a villogó pengével.

Már vérmocskos volt az arca, szakállára bíborszínű cseppek- hullottak. Mindenre elszántan újra támadott. Marc bebugyolált karjával felfogta a pengét, majd egy gyors rúgással válaszolt, mely támadója ágyékát találta. A motoros abban a pillanatban megdermedt, á kés kirepült a kezéből, és mindkét kezével odakapott a heréjéhez. Marc hátralépett, és mintha labdát kezelne le, csizmájával beletalpalt ellenfele arcába és nyakába. A pasas feje hatalmasan rándult felfelé, majd a földre zuhant.

Marc aprókat rázogatott a fején és megfeszítette karjait. Az eleső motorosra nézett, aki vérpecsétes Lobodzsekit hordott, aztán Carlt kereste.

– Jól vagy? – kérdezte.

– Igen, minden rendben. Ez a szarházi még egy tisztességes hirigre sem jó. Szerintem tudták, hogy itt vagyunk, nem?

– Szerintem is. Gyere, tűnjünk innen, mielőtt további váratlan látogatók érkeznek – mondta'Marc, miközben próbált ismét ütemesen lélegezni.

– Mi legyen ezzel a szeméttel?

– Hagyd őket. Majd az erre járó hekusok gondoskodnak róluk.

Az épületek közül felpörgő motor zaja verte fel a csendet.

– Az egyik meglépett! – kiáltott Carl.

– Menjünk, hagyjuk, hadd pucoljon! – mondta Marc, miközben beszálltak a Dodge Rambe. Beindította, és elhajtottak a bevásárlóközpont nyugati kijáratán át. Amint a Ram rátért a főútra, Marc meglátta, hogy egy sevierville-i rendőrautó fordul be a parkolóba. Gázt adott, és megcélozta a magányosan pislákoló hátsó lámpát.

A motoros negyedmérföldnyire járt a Ramtől. Marc lemaradt, vigyázva, hogy ne vegye észre őket. A motor odaért a 66. út és a 441. főút kereszteződéséhez. Rátaposott a fékre és befordult jobbra a főútra. Marc utána. A huligán a Harleyn Harrisburg, és a 40. számú főút felé haladt. Már pirkadt, a nap első sugarai áttörtek a Smoky Mountains rejtelmes felhőtakaróján. Váratlanul megvillant a motor féklámpája. Befordult balra, egy keskeny, kavicsos útra, és eltűnt a gyönge fényben.

Marc száz yardnyira onnan megállt. Lehúzódott a padkára, és várt.

– Mit gondolsz? – kérdezte Carl. – Ez az a hely?

– Elképzelhető – válaszolt Marc. – Úgy tűnik, tudja, merre tart.

– Szerinted észrevette a Ramet? – kérdezte Marc.

– Nem hiszem. Ha észrevette volna, nemigen jön vissza ide.

– Ha egyáltalán ez az a hely – fűzte hozzá Carl.

– Igen, ha ez az – bólintott Marc. – Várjunk itt egy darabig, és figyeljük, mi történik. A fickó nem volt túlzottan gyanakvó.

– Egyetértek – mondta Carl.

Rövid, alig ötperces várakozás után, néhány motoros bukkant fel az út torkolatában. Kettesével jöttek egy kék Chevrolet furgon mögött. A menet jobbra kanyarodott, egyenesen Marcék felé. A Delta katonái lehúzódtak az ülésen, és csőre töltött fegyverekkel vártak. A motorosok elhúztak mellettük, anélkül hogy egy pillantást vetettek volna rájuk. Marc várt, míg eltűnnek a láthatáron, aztán begyújtotta a Ram motorját. Felpörgette, kivágódott az útra. Rátaposott a gázra és megkezdte az üldözést.

A motorosok balra fordultak a 66. és a 441. út kereszteződésénél, és Pigeon Forge felé robogtak, a Great Smoky Mountains hegyeibe.

A Ram félmérföldnyire követte őket. Marc fegyelmezte magát, igyekezett távolabb maradni, nehogy a falka észrevegye.

– Most akarod elintézni őket? – érdeklődött Carl.

– Még nem. Először szeretném megtudni, melyikük Dillon. Őt személyesen akarom.

– Ha elérik a hegyeket, nehéz lesz követni őket – állapította meg Carl.

– Tudom, de egy még hiányzik – mosolygott Marc.

– Segalini?

– Bruno Segalini.

 

 

Gary Placeway ezredes beütötte Lee őrnagy kereső kódjelét és továbbította. Állt a minden csúcstechnikát felvonultató készülék előtt, karját keresztbe fonta mellén. Az utóbbi hat órában három percenként leadta a jelzést, de nem kapott választ. Ismerve Marc Leet, nem is várt választ, de Rogers tábornok ragaszkodott hozzá, hogy próbálkozzék.

– Van valami újság, ezredes? – kérdezte Rogers.

– Semmi, uram – válaszolt Placeway ezredes.

– Rendben, folytassa.

– Tábornok úr – szólt Harrison. – Most értesítettek, hogy letartóztatták annak a Marc Leenek egy barátját, aki a dallasi rendőrkapitányságon dolgozik. Ezekben a percekben egy Quanticóba tartó repülőgép fedélzetén tartózkodik.

– Kapott valami hírt Lee őrnagyról és Browne századosról?

– Egyáltalán semmit. Viszont a sevierville-i rendőrségjelentette, hogy a bevásárlóközpont mögött találtak egy Leeco Szállítmányozási Vállalat feliratú kamiont. Szitává lyuggatták, de ember nem volt benne.

– Gondolja, hogy ezzel utazott Lee és Browne?

– Majdnem biztosan vagyunk benne. Dallasban most ellenőrzik az információt. A válasz bármelyik pillanatban itt lehet.

– Értem. Ez nekünk mit jelent?

– Ha az információ hitelesnek bizonyul, azt hiszem, előbb kell cselekednünk mint Marc Lee.

– Mikor?

– Rögtön, amint a visszaigazolást megkaptuk. Készen áll a Lear az indításra?

– Igen. Csak szóljon, mikor, és indítjuk.

– Tábornok úr, Mr. Harrison. Kérdezhetek valamit? – szólt közbe Placeway ezredes.

– Igen, Gary. Mi az? – kérdezte Rogers.

– Ha elkapták Lee őrnagyot és Browne kapitányt, mi történik velük?

– Mr. Harrison, erre ön tud válaszolni – mondta Rogers tábornok.

– Ezredes úr, biztosíthatom, ha azok az emberek életben vannak, a hajuk szála sem fog görbülni: Néhány emberünk mindössze a hivatalos formaságok előtt szeretne velük megtárgyalni bizonyos tényeket.

– Bocsásson meg, Mr. Harrison, de az, amit most mondott, legalább annyira tiszta és világos, mint a felkavart iszap. Úgy hangzik, minden tiszteletem mellett, mint egy csomó bürokrata szófosás – mondta Placeway ezredes.

– Értem, ezredes – szólt Harrison. – Nézze, ha ettől megnyugszik, a szabályokat nem én csinálom ebben a különleges játékban. Én csak végrehajtó vagyok.

– Ja. De ki írta a különleges játék szabályait?

– Valaki, aki mindannyiunk fölött áll. Ez minden, amit most mondhatok – válaszolt Harrison, majd arca ismét megkövült.

– Bocsásson meg, tábornok úr – szakította félbe őket egy tiszt. – Mr. Harrisonnak üzenet jött Dallasból az FBI-tól.

– Igen? – kérdezte Harrison.

– Az üzenet a következő: "A Tennesseeben talált Kenworthről elmondottakat megerősítjük – ismétlem, megerősítjük." Ennyi az egész, uram.

– Köszönöm, hadnagy – mondta Harrison. – Tábornok úr, ha ön készen áll, indítsuk a gépet.

 

 

Marc műanyag keretes távcsövön át figyelte a motorosok nyüzsgését a faház körül. Elrobogtak Pigeon Forge mellett, és magasan fenn a hegyekben bevették magukat egy elhagyott házba. Lee és Browne tőlük száz yardnyira, biztos helyről figyelte őket, amint egyenesen a nyaraló felé igyekeztek.

– Mit gondolsz, mire készülnek? – kérdezte Carl, megtörve a Ram belsejében a csendet.

– Az egyetlen, amire gondolni tudok, hogy az eddigi vackukból el kellett pucolniuk. Talán azt hitték, figyeljük őket – vélekedett Marc.

– Lehet – válaszolt Carl. – És most?

– Várunk. Valamikor csak elindulnak.

– Mi a helyzet Brunóval?

– Ha egyszer dolgunk akad Dillonnal, meg fogjuk találni Brunót is. A lehetőségeit figyelembe véve, nem hiszem, hogy túl messze van.

– Kifutunk az időből. Tudod, ugye?

– Igen.

– Az engedély nélküli távollét egy dolog, a dezertálás már más – mondta Carl, és leste, mozdul-e valami az irtáson. A negyvenöt fokos szögben lejtő hegyoldalon mindenfelé víkendházak álltak a felhős ég felé nyúló facsoportok között. A vörös-zöld hegyestetejű kunyhók élesen elütöttek a rozsdabarna erdei avartól.

– Azt tudom, de a Leeco is kifut. Most csak erre tudok gondolni. Rogers tábornok nem tarthat örökké zárkában az engedély nélküli távolmaradás miatt.

– Igen, de megpróbálhatja. Tudod, milyen, ha berág.

– Túlteszi magát rajta – nyugtatta meg Marc.

– Gondolkoztál már a továbbszolgálaton?

– Igen. Tartozom az apámnak annyival, hogy gondoskodom róla. Ha ennek vége, nem megyek vissza a Delta Force-hoz. Vezetem a Leecót, addig, míg apa képes lesz újra átvenni. Ez az egyetlen, amit tehetek... Ez az, amit tenni akarok.

– Nem hiszem, hogy szemrehányást tehetnék érte. A Leecóból jól meg lehet élni.

– Neked is, ha akarod. Az ajtó nyitva áll.

– Hát nem is tudom, ember. Csak a hadsereget ismerem, kivéve azt a kis időt, amit a kamionon töltöttem. Amit mi véghezvittünk, az általában nem jellemző a kamionosokra. A fenébe is ember, mi mindig háborúban vagyunk, amióta csak élünk!

– Sajnálom. Nem arra gondoltam, hogy a szabad idődben az én csatáimat vívd.

– Ugyan, ember, nem nagy dolog az. Értsd meg, én csak ehhez értek; harcolni. Ezért nem tudok most igent mondani neked.

– Sajnálom, hogy ezt kell hallanom, de megértelek. Tényleg.

– Tudom. Csak gondolj bele. Ha maradok, talán én kapom a te munkádat. Én következem utánad, tudod.

– Jól csinálnád. Te vagy az egyetlen, aki igazán alkalmas arra, hogy vezesse a Delta Force-ot.

– Köszönöm... sokat tanultam tőled. De egy csomó elintézetlen dolgot hagysz magad után.

– Te majd elintézed. Még ajánlani is foglak, mielőtt beadnám a felmondásom.

– Nem hiszem, hogy túl sokat jelent majd – nevetett fel Carl.

– Ne felejtsd, amit mondtam. Az ajtó mindig nyitva áll, ha meggondolod magad.

– Megjegyeztem. Más lesz nélküled az Egyesült Államok hadserege. Rengeteg nehézségen átmentünk együtt..., ezt nem könnyű elfelejteni.

– Soha ne felejtsd el. Lehet, hogy valamikor ez fog életben tartani.

– Igen, itt nincs tanár, mint a tréningnél.

– Nézd a házat! – szólt Marc. – Úgy látszik, valahova készülnek.

– Kiszúrtad már Dillont?

– Arra a nagy baromra tippelek, a kék-fekete Harleyn. Úgy nézem, ő dirigálja a többieket – mondta Marc és átadta a távcsövet Carlnak.

– Igen, igazad van, a banda élére megy. Termetre is olyan, mint Dillon. – Carl visszaadta a távcsövet. – Most mit teszünk?

– Követjük őket, kivárjuk a megfelelő pillanatot, és elintézzük Dillont.

– Az az érzésem, a többi nem fogja hagyni, hogy ez megtörténjen – vélte Carl.

– Ha az utunkba állnak, őket is elintézzük – válaszolt Marc, elindítva a motort. Megvárta, amíg a motorosok elhúznak.

 

 

 

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

 

 

– Mr. Segalini, ideje fölébredni! Hall engem? – kérdezte Kajakos.

– Igen, Kajakos, hallak. Kicsit elszundítottam. Mennyit aludtam? – kérdezte Bruno.

– Körülbelül négy órát.

– Hol vagyunk most?

– Pigeon Forge-ban, Tennessee államban. Közel a helyhez, ahol Dillon őrmesterrel találkozunk..

Bruno fellélegzett.

– Aha, már nem fog sokáig tartani, Kajakos. Álmaim és vágyaim elég közel járnak a megvalósuláshoz. Hamarosan nagyon elégedett ember leszek.

– Igen, uram. Ebben biztos vagyok.

– Nyilván beszéltél Dillon őrmesterrel? – érdeklődött Bruno.

– Igen, amíg aludt. A hordozható készüléken hívott, ahogy elhagytuk Myrtle-Beachet. Még ki sem világosodott. Azt hiszem, az az ember nem is alszik. Azt mondta, Marc Lee és Carl Browne pontosan abban a körzetben vannak, ahol megjósolta.

– A kábítószer. Dillon szereti a drogokat. Attól lesz éber és attól lett megszállott – mondta Bruno és felnevetett. – Különös, hogy apám pont emiatt emlékezett rá. És tudtam, hogy azok ketten ráharapnak, ha az orruk elé tartom a megfelelő csalit.

– Úgy hiszem, igaza van Dillonnal kapcsolatban. Nekem már évek óta feltűnt, milyen furcsán beszél – szólt Kajakos és ő is nevetett. – Az hiszem, azért tudtam olyan könnyen utánozni, amikor Texasban felhívtam Marcot a barátnője lakásán. Most már értem, miért nekem kellett megtennem. Mindkettőjüket felhergelte a dolog... Dillont is, Leet is.

– Pontosan, barátom. Mindkettőt kiszemeltem a halálra. Soha ne mondja senki, hogy Segalininek nincs gondja az üzletre.

– Biztos vagyok abban, hogy ez nem történhet meg – fűzte hozzá Kajakos. – Épp most vagyunk a Cabin Cheek úton, amely a célhoz vezet.

– Ez felfrissít. Elviselhetetlen teher egy életen át a tolókocsi. De hamarosan minden gondom eltűnik a szélben – mondta Bruno, majd mélyet sóhajtott, és lassan kiengedte tüdejéből a levegőt. –, Kajakos, úgy érzem magam, mint akit kicseréltek. Hamarosan túlleszünk az egészen. Ellenőrzésem alá vonhatom a Leeco Szállítmányozásit és saját kokainhálózatom lesz Texasban.

– Igen, uram... nemsokára – mondta Kajakos. Nem ellenkezett, nehogy felizgassa Brunót.

– Igen Kajakos. Nemsokára megszabadulok a démonoktól.

 

 

Jill Lanier fölébredt, és egész testében reszketett. Átrohant a lakosztályon Marcushoz. Wells nővér kelletlenül üldögélt Ji11 szobájában. Ő nem aludt, mint a lány, és kezdte kimerültnek érezni magát.

Jill az. ágy széléhez lépett, megfogta Marcus kezét, két tenyere közé fogta, és gyöngéden megszorította.

– Megint felriadtam, Marcus. Szörnyű volt... mindenkit lelőttek. Mintha mindenki Marcot és Carlt akarta volna megölni. Egyszerűen nem értem – mondta. – Miért kellene azoknak az embereknek megölniük Marcot és Carlt? És, nappal volt, Marcus, és mégis majdnem sötét. Alig volt fény. Mindenki Marcot és Carlt üldözte, olyan csapdába kerültek, ahonnan nem volt menekvés. Marcus, ez nem úgy végződött, mint az előző álom. Volt egy villanás, aztán hatalmas tűz, és nem tudom, hogy elmenekültek-e, Marcus. Nem tudom. Félek. Nagyon félek – mondta Jill, és reszketett, patakzottak szeméből a könnyek.

Marcus Lee karja megmozdult, fejét lassan balra fordította a párnán. Lehunyt szemmel mondta: – Helen... minden rendben... – Karja erőtlenül lehanyatlott. Nem mozdult, és nem szólt többé.

 

 

– Mr. Harrison, készen állunk.

– Rendben – válaszolt Harrison –, az ön ötven emberével és húsz szövetségi ügynökkel könnyen elintézhetjük a dolgot.

– Csak ha Lee és Browne hagyják, Mr. Harrison. Alábecsüli a képességeiket. Csúnyább helyzetet is átvészeltek már – közölte Rogers tábornok.

– Tényleg annyira jók, tábornok? – kérdezte Harrison.

– Túl sokat ült az íróasztala mögött, Mr. Harrison. Amíg papírok közt kotorászott, Marc Lee és Carl Browne bejárták a világot, és olyan képességeket szereztek, amelyek csak néhány kiválasztottnak adatnak meg. Igen, Mr. Harrison, tényleg annyira jók. Javaslom, figyelmeztesse az embereit, legyenek nagyon óvatosak. Ha Lee őrnagy és Browne kapitány úgy határoznak, hogy nem engedik elintézni magukat, azokban a hegyekben vérfürdő lesz. Hogy egészen pontosan értse, azok az emberek a legjobbak... nincs náluk jobb – mondta nyomatékosan Rogers tábornok. Még a tokája is belevörösödött.

– Értem, tábornok – válaszolt Harrison. – Ideje mennünk. Beépített ügynökünk húsz perce bekapcsolta az irányjelző radart. Polgári helikoptert fogunk használni. Ez elég ismert hely, semmi szükség rá, hogy bárkinek szemet szúrjanak. És még egy dolog, tábornok. Az embereim élve akarják őket, csakúgy mint ön. Ez parancs. Minden óvintézkedést megteszünk.

– Igen, biztos vagyok benne. Hol van most az ügynöke?

– Gatlinburg és Pigeon Forge között az út szélén. Meg kell közelítenünk, mielőtt a banda odaér, és ártatlan emberek keverednek az ügybe.

– Én készen állok, ha ön is, Mr. Harrison – mondta Rogers. – Bárki adta a parancsot, remélem, tudja, mit csinál.

– Azt hiszem, tudja, tábornok – mondta egyetértően Harrison, és kemény arca egy pillanatra megenyhült.

– Menjünk.

 

 

– Dögöljek meg, ha az ott nem a Télapó! – mondta Carl, miközben az erdő avarján feküdtek. Magasan, a hegygerincen voltak, és figyelték a keskeny parkolót a Cabin Cheek Roadon.

– Mi az? – kérdezte Marc, amikor észrevette a másik furgont, amely csatlakozott a motorosokhoz.

– Tessék, nézd meg magad – mondta Carl, és átnyújtotta a távcsövet.

– A kurafi... hisz ez Bruno Segalini. Hogy lehet az? – Ezt inkább mondta, mint kérdezte Marc. – Nézd azt a hatalmas gorillát! Olyan a karizma, mint a combom.

– Hadd lássam!

Marc odaadta a távcsövet.

– Igen, jó nagy darab, annyi szent. Felháborító, hogy Long Islanden nem tette nálunk tiszteletét. Hé, igazad volt. Bruno a nagyszakállúval beszél. Biztos, hogy ő Dillon. Nem cseng a füled, testvér? – kérdezte Carl.

– De. Azt hiszem, mi vagyunk a téma. Mi lenne, ha adnánk még nekik dumálnivalót?

– Egyetértek, őrnagy. Menjünk – mondta Carl mosolyogva.

A Delta katonái visszaosontak a fás hegygerincen a Ramhez. Marc kinyitotta a csomagtartót, és felpattintotta a hátsó ülés alatti tárolót. Kivették fegyvereiket, terepszínű overalljukat és a fekete nylon tábori hevederövet. Belebújtak az overallba, aztán felcsatolták az övet. Mindkét hevederövben volt egy-egy 9-F Beretta, négy tartalék tár, rohamkés, mini zseblámpa, és egy táska iránytűnek, rugós késnek, nylonkötélnek, horgoknak, kézifűrésznek és tartalék elemeknek.

Marc végighúzta ujját a rohamkés borotvaéles pengéjén. Ezzel sújtott le jónéhány napja Long Islanden Raffaello Segalini kezére. A penge tökéletesen ki volt fenve. Elégedetten visszadugta a bőrtokba. Fölemelte automata Magnumját. Kivette a tölténytárat, és a legfelső golyót megnyomva ellenőrizte, tele van-e, majd a helyére ütötte.

Mindketten magukhoz vettek egy-egy Uzi géppisztolyt. Összeszedték a tárakat, ellenőrizték, beütötték a fegyverbe, és csőre töltötték, készen arra, hogy bármikor használhassák.

Marc kinyitotta kenyérzsákját. Beletett tíz tartalék tárat az Uzihoz, hatot a Berettához. Amint elkészült, fogta az M 16/M 79 fegyvert, amit a virginiai átrakóhelyen zsákmányolt Segalini bandájától. Segalini fegyvertárának utolsó maradványa épp jó lesz a banda utolsó tagjai ellen. Gondolatban fogadalmat tett, hogy megőrzi ezt a fegyvert, ha ennek az őrületnek egyszer vége lesz. Talán azt is megéli, hogy majd tovább adhatja gyermekeinek, mint emléket. Mint a gonosz fölött aratott győzelem jelképét. De azelőtt még sok munka vár a fegyverre. Felnyitotta a szivacsbélésű bakelit rekeszt, és kivett hat repeszgránátot. Óvatosan betette a kenyérzsákba, a tárak mellé.

Carl fogott egy M-16 karabélyt, hozzá tíz tartalék tárat. Új, tele tárát ütött az ismétlőfegyverbe, betöltött, automatára állította a szelektort és kibiztosított.

– Hé, testvér, emlékszel, pár éve Írországban azokra a politikai fanatikusokra? – kérdezte Carl.

– Persze. Ez jutott eszedbe? – kérdezte Marc.

– Ott aztán volt részük meglepetésben, mi?

– Úgy bizony. Soha nem felejtem el azoknak a pasasoknak az arcát. Amikor rádöbbentek, hogy elvesztek... Úgy emlékszem, karcolás nélkül megúsztuk.

– Így van. Jobb lenne, ha imádkoznál, hogy ezt is karcolás nélkül végigcsináljuk – mondta Carl.

Marc nem válaszolt. Vállára vetette a töltényekkel teli övet.

– Elkészültél? – kérdezte.

– Gyerünk, csináljuk meg még egyszer, fiam! – mondta Carl.

Marc lecsukta a Ram csomagtartóját, és rápillantott a műszerfalon lévő órára.

– Nos, az időpont épp megfelelő.

– Ezt hogy érted? – kérdezte Browne.

– Öt perc múlva dél. Hát nem így kell öreg puskásokkal csinálni... fényes nappal?

– Igen, de ne felejtsd el, hogy nem te vagy Wyatt Earp, és hogy ezeknek a gazfickóknak gépfegyvereik vannak, nem hatlövetűjük – mondta Carl.

– Nekünk is – válaszolt Marc eltökélt arccal –, és mi tudjuk, hogy kell velük bánni.

A Delta kommandósai beszálltak a Rambe és Marc beindította a motort. Visszahajtott a poros mellékútón, és rákanyarodott a 441. számú főútra. Nyugat felé haladt, a Cabin Cheek út és a Pigeon Forge irányában. Amint az elágazáshoz közeledtek, a motorosok újra megjelentek. Párosával, mint azelőtt. A kék Chevrolet haladt az élen, utána a Harleyk; a sort Bruno Segalini kocsija zárta.

A kommandósok leengedték az ablakokat, és Marc rátaposott a gázra. A Ram meglódult, ahogy felbőgött a motor. Amint a banda befordult a 441. útra, Marc közéjük hajtott. A motorosok szétugrottak, próbálva elkerülni a karambolt. Marc előkapta az Uzit, és bal kézzel kinyújtva a kocsiból, lőni kezdett. Carl is kihajolt, derékig kilógott a Ramból. Száját keményen összeharapta. Az Uzi halált okádott.

A motorosokat tökéletesen váratlanul érte a támadás. Kis csoportokra szóródva próbáltak menekülni. Annak, akit Carl eltalált, nyomban piros vérfolt ütött át a kopott vászoningén. A motoros ledőlt a Harleyről, az utas nélkül maradt kétkerekű az árokban kötött ki.

A banda felocsúdva fegyver után kapkodott. A Chevy felgyorsult, a motorosok is rákapcsoltak. Lövöldözés kezdődött a Ram mögül, majd üvegcsörömpőtós. Fegyverropogástól, mötorbőgéstől visszhangzott a csöndes hegyi főút.

Előttük és mögöttük lövések záporoztak. A motorosok eszeveszetten száguldottak nyugat felé. A forgalom gyér volt, és a néhány arra járó igyekezett eltűnni az útból. A nemzeti park őrének forgalmi radarja összezavarodott. A járművek hatalmas füsttel, felvillanó torkolattüzek közepette robogtak. A parkőr is csatlakozott, és üvöltette a szirénát. Összefüggő zárótűz ugatott fel a Ram mögött, fémes becsapódások csattantak a nyomán. A sziréna elhallgatott.

A teherautó, a Ram, és a motorosok a négysávos főúton kergetőztek. Marc észrevett egy szűk betonalagutat, amely a hegy túloldalára vezetett. Először a Chevy tűnt el, majd a motorosok. A keskeny, sötét tátongó csó jobbra kanyarodott, és a hegy túloldalán végződött. Marc elvesztette a kanyarodó teher és a motorosok nyomát. Mögötte a géppisztolyok okádták a narancsvörös lángnyelveket. A golyók visszapattantak az alagút faláról.

Marc jobbra fordult, és rátaposott a fékre. Az alagút végét eltorlaszolta a keresztbefordult Chevrolet. Körülötte álltak a motorosok, fegyvereiket a Leecósokra szögezték.

Marc továbbra is a féken tartotta a lábát. A Ram jobbra-balra csúszkált, ahogy igyekezett megállítani, mielőtt az alagút falának ütközne. Marc és Carl kiugrott. Abban a pillanatban golyózápor lyuggatta szitává a Ram fémvázát, és bezúzta ablakait. A kommandósok a Ram alatt kerestek fedezéket a lövedékek elől. Amíg viszonozták a támadást, megvizsgálták az alagutat hol találhatnának kiutat a halál torkából. Sehol semmi. Az alagút félkör alakú betoncső volt. A Ram alatt volt az egyetlen biztonságos hely, amely védelmet nyújtott a lövések ellen. A másik lehetőség az volt, hogy megtisztítsák az alagút egyik vagy másik végét. De a mindenre elszánt gazfickók nemigen fogják annyiban hagyni.

A többi motoros a kommandósok mögé került. Megálltak, fedezékbe bújtak a Harleyk mögött, elzárva Marc és Carl elől a menekülés útját. Csikorogva fékezett a Segalinit szállító kisbusz. Golyózápor zúgott a betonalagútban a lövedékek lepattogtak a fakói. Marc visszasandított a járműre, melyben feltételezése szerint Segalini ült. Az oldalajtó nyitva volt, és látta a tolószékben ülő Brunót. Karját keresztbe fonta, és olyan komótosan szemlélte a tomboló harcot, mintha focimeccsen lenne.

Marc az egész tárat kilőtte a motorosokra. Kiemelte az üreset, és újratöltötte a fegyvert. Megint tüzet nyitott. A Ramet szitává lőtték, fémes kopogástól zengett az alagút. Majd váratlanul elhallgatott a lövöldözés.

– Mi a pokol ez? – suttogta Carl.

– Nem tudom, de nyakig benne vagyunk a szarban – sziszegte Marc a fogai között.

– Ne mondd! – válaszolt Carl.

– Marc Lee! Téged akarlak – hallatszott egy hang a Chevrolet mögül.

– Te vagy az, Dillon?

. – Nagyon megtisztelsz. Én a Borzalmak Démona vagyok. Téged akarlak, Marc Lee... szemtől szemben. Senki más ne zavarjon. Aki életben marad, szabadon elmehet.

– Rendben, kimegyek – kiáltotta Marc. – Akkor hát, csak te és én.

– Ember, mit akarsz csinálni? – kérdezte Carl. Ezek a kurafiak darabokra szaggatják a bőrödet, mihelyt kidugod az orrod.

– Nem hiszem – mondta Marc, és kicsusszant a Ram alól. – Dillon sokkal dölyfösebb annál. – Amint talpra állt, ránézett az órára. Pontosan déli tizenkettőt mutatott.

B. D. elindult Lee felé. Megtették azt a körülbelül negyven lépést, amely a motorosokat a Ramtől elválasztotta és középen találkoztak.

– Nem vagy túl jó bőrben, Marc Lee! – állapította meg B. D.

– Kapd be! – válaszolt Marc, és elnevette magát.

– Egy bohóc! Itt mindenki bohóckodni akar. Nevezd meg a fegyvert, nagyokos! Lőfegyverrel, késsel, avagy puszta kézzel?

– Félre a fegyverekkel – mondta Marc kemény arccal. – Ha arról van szó, hogy te és én..., akkor valóban úgy legyen. Csak te és én.

– Ezt szeretem – mondta B. D., és az aszfaltra dobta 0.45-ős automatáját.

Marc leoldotta derékszíját, és a kőre ejtette. Lassan, B. D.-re fogva leengedte az Uzit. A hevederövet szintén.

– Meghalsz, texasi tehenész – ordította B. D. és Marcra támadott.

Marc jobbra kitért, és behúzott egy balhorgot. Dillon lehiggadt. Marc arcára célzott, az felemelt bal kézzel hárított. Csizmájával Dillon térdébe rúgott. A Borzalmak Démona felüvöltött, és előrepattant. Marc váltott kézzel sorozta. B. D. megingott és leállt, Marc belevágott a veséjébe. Dillon összeroskadt. Marc rávetette magát, a nyakának ugrott, csépelte, aztán lenyomta a fejét és beletérdelt az arcába. Dillon hörgött, amint kiserkent a vére. Megpróbálta elérni Marc lábát, és kirúgta alóla. Mindketten a földre zuhantak.

Marc került felülre, a kábán elterült Dillonra. Aztán Dillon, támadott, Marc ledobta magáról, hátraugrott. Közeledő szirénák vijjogása vonta magára a figyelmüket. Aztán Marc újra támadott, rúgása Dillon mellkasát érte. B. D. hátraesett.

Magányos lövedék repült végig az alagúton és hátulról eltalálta Marc vállát. Hirtelen odakapott, és a földre vetette magát. Visszanézett a lövés irányába, és meglátta Bruno Segalinit lövésre emelt pisztollyal.

Carl megfordult a Ram alatt és tüzet nyitott. Segalini előrebukott. Ekkor a többi motoros is lőni kezdett, és megint golyók röpködtek minden irányban.

B. D. felugrott, és pisztolyáért rohant. Marc már kezében tartotta az Uzit, amely forró ólmot köpött. Motorosok dőltek ki, golyók csapódtak a betonba.

Újabb lövések dördültek Segalini kocsija mögül.

Egyenruhás, és dzsekis-farmeres férfiak voltak, automata fegyverekkel.

– Itt az FBI. Hagyják abba a lövöldözést, és dobják el fegyvereiket – hallották a szócsőből.

A motorosok nem törődtek a felszólítással, tovább lövöldöztek, de most már a kisbusz mögötti emberekre.

Marc körülnézett, Dillont kereste. Páncélököllel a kezében egy ember bukkant elő a Chevrolet mögül. Amint lövésre emelte, Marc golyót eresztett a mellkasába. A szörnyű fegyver a motoros hullájával zuhant le. Marc célzás nélkül lőtte a bandát. Azok sorra hullottak, a vér patakokban folyt az aszfalton.

Carl felpattant, és a Chevrolet felé rohant. Felkapta a páncélöklöt, és térdére fektette. Megtámasztotta és elindított végzetes útjára egy minirakétát. Az berepült Segalini kocsijába a nyitott ajtón át. Abban a pillanatban a kisbusz lángoló .darabokra robbant és a pokoli tűz megemésztette Brunót.

– Másszatok elő, fattyúk! – bömbölte Carl, a Ram és az égő kisbusz közt szorongó bandára szögezve a fegyvert. Keze megérintette a ravaszt, mire a motorosok eldobálták fegyvereiket. Előbújtak azok is, akik Bruno kocsija mögött húzódtak meg. A szövetségi ügynökök egymás után a falhoz állították a banditákat.

Marc a földön feküdt, válla vérzett. Dillont kereste, de sehol nem látta.

– Angyal!... Cápa! Nyírjátok ki a niggert! – ordította B. D. a Chevrolet mögül.

Carl megfordult, és abban a pillanatban két motoros vetette rá magát. Browne kilőtte a második töltetet, és a Lobok villámlás-mennydörgés közepette tűntek el. Betontörmelék és por szállt az alagút belsejében.

Dillon felugrott, és Marc felé futott. Carl fordulatból tüzelt Berettájából, de a motoros fejbe vágta pisztolya agyával és Browne összeesett.

Szövetségi ügynökök futkostak, a falak mentén tábori csendőrök indítottak oldahámadást. A lövöldözés folytatódott, a motorosok makacsul ellenálltak. B. D. már ott állt Marc mellett. A fejére célzott. Lee ujja pedig még nem érte el az Uzit.

– Most meghalsz, Marc Lee. Jobb vagyok, mint amilyen te valaha is lehettél volna – mondta B. D. és szakállas képén szadista vigyor suhant végig. – Megölted a hóemberemet, hát most én öllek meg téged.

– Ne tedd, B. D. – csattant egy női hang a háta mögött.

– Fehérmáj, te rohadt kurva, mit művelsz? – kérdezte B. D. A nő egyenesen őrá célzott egy Magnummal.

– Vége, B. D. Cápa halott, Angyal halott, Callie halott... mind halottak. Talán már Kés sem él odafenn a házban. Dobd el a fegyvert, és tedd a kezed a tarkódra. Mindennek vége – mondta Fehérmáj elszánt arccal, határozottan.

– Megöllek, te kurva! – ordította Dillon.

– Barry Allen Dillon őrmester – mondta fagyosan Fehérmáj –, Michele Anderson vagyok, az FBI különleges ügynöke. Letartóztatom. Azonnal dobja el a fegyvert!

B. D. tétovázott. Tekintete a sötét alagútra meredt. Rápillantott a lányra... a szövetségi nyomozóra. Felüvöltött és lövésre emelte az automatát.

Anderson ügynök háromszor lőtt Smith & Wessonjából. Dillon viszonozta a tüzet, de a negyvenötös automata golyói ártalmatlanul lapultak szét az aszfalton, mert a lány töltényei átjárták a mellkasát. Ám Dillon nem állt meg. Ment a lány felé, de fegyvert tartó keze elernyedt.

– Te kurva! ... te rohadt, hazug kurva! – ordította, mikor már csak néhány lépésnyire állt'tőle. – Kinyírlak!

A nő újabb két lövést adott le. B. D. támolygott, de nem esett el. Már csak két lépésnyire volt. Szeme lángolt a dühtől, testéből patakzott a vér.

Michele Anderson rendíthetetlenül állt, terpeszben, . Smith & Wessonjával Dillon vállára célzott. A megszállott motoros közeledett. Már csak egy lépésnyire volt a fegyver csövétől, amikor a lány kilőtte hatodik, és egyben utolsó golyóját. A szeme között érte Dillont.

Anderson nyugodtan állt és nézett a lábánál heverő holttestre. Kiürült fegyverét maga mellett lógatta. Másodpercek alatt lezárta az öt évig tartó nyomozást. Eszébe jutottak a megaláztatások, amelyeket el kellett szenvednie a feladatért. Törvényekre gondolt, amelyeket megszegett, bűntényekre, amelyekben részt vett, az érzéketlen gyilkosságokra, melyeket Dillon a szeme láttára követett el. Megfordult, elindult, megállt. Lenézett a hullára. – Ne feledd, B. D., soha ne hagyj senkit, aki ellened tanúskodhatna. Soha! – mondta a halott bandavezérnek, és ment tovább.

Marc és Carl a fegyvereik után néztek. Carl a fejét fogta, Marc a vérzést próbálta elállítani. Látták Dillont és a mellette álló lányt. Elégedetten elfordultak, és odamentek a golyólyuggatta Ramhez. Elkezdték bepakolni a fegyvereiket. A szövetségi ügynökök sorra elvezették a motorosokat. Egyikük sem szólt, amint a tönkretett Ramet nézték, de tudták, hogy a háború, amelyet a Leeco Szállítmányozási Vállalat megmaradásáért folytattak a szervezett bűnözés brutalitásával, véget ért. És ők felszabadultak.

– Marc Lee őrnagy, Carl Browne kapitány! – szólt mögöttük egy hang.

Szinte egyszerre fordultak a hang irányába lövésre tartott Berettával. Két kőarcú ember állt előttük. Közöttük pedig Rogers tábornok. A tábornok atyaian zord, ugyanakkor sajnálkozó arccal hallgatott.

– Igen? – mondta Marc kimerülten és meglepetten.

– Harrison különleges ügynök vagyok az FBI-tól. Kérem, dobják el a fegyvert! Le vannak tartóztatva.