Tartalom Következő FARAGOTT FEJEK
A világ dolgait három csoportba tudnám osztani. Az első csoportba tartozna általában minden; nincs a világon, amit meg ne tapasztalnék. Napfelkeltét vagy lyukas cipőt, sáros utat, vagy beteg kutyát, beszédet, képet, komolyan kell venni, bármilyen. Persze nem sokáig. Mert ez az érzékek világa.
A második csoportba tartozna minden, amivel kapcsolatba lépek, és az nem ereszt. Barátság fejlődik ki közöttünk, s ez a barátság néha szerelem. Lehet ember, táj, könyv, kép, tárgy. Különösen sokra becsülöm öngyújtómmal való barátságomat. Gyakran beszélek hozzá, különösen amikor megtisztítom, megtöltöm, kedvesen nézek rá, s ő megérti. Ruhákkal is szoktam barátkozni; van egy nadrágom, a vele való kapcsolatom különösen mély. Mások zsebórájukkal vannak így. Ez a szimpátia világa.
Végül a harmadik csoport, az állandó, vagy legalábbis hosszú ideig tartó kapcsolat. Úgy hívom, hogy az ilyen dolog: meditációs objektum. Ez a szellem és a szeretet világa. A napnak vagy az éjnek nincs olyan perce, amikor ne időznék szívesen annál, ami számomra ilyen meditációs objektummá lett. Persze itt a szépség vagy az érték szerepe majdnem semmi. A dolog lehet jelenség, éppen úgy, mint művészi alkotás, elvont gondolat, emlék, sőt lehet imagináció is.
Úgy vettem észre, hogy ezt a megkülönböztetést mások is megteszik, ha nem is tudatosan. A művészet általában olyan dolgokat teremt, amelyeket az ember szívesen megnéz, bennük kész örömmel gyönyörködik, de semmi több. Aránylag kevés olyan mű van, amely megragad és hosszabb ideig nem ereszt. Ezek a nagy művek, mint Raffaello Madonnái, a Divina Commedia vagy Homérosz. Meditációs objektum egészen kevés van. És különös, hogy ezek éppen nem a remekművek. Ilyen objektum a willendorfi Vénusz, ez a nagyhasú, hájas hölgy, alig ökölnyi, a neolit korból való, talán húszezer éves, csúnya, csaknem obszcén kis szobor, amely az emberiséget egészen mélyről foglalkoztatja.
A legmagasabb rang, amit nálam valami elérhet, hogy meditációs tárggyá lesz. Nem volt sok. Három-négy ember: Lao-ce, Nietzsche, Hérakleitosz. Néhány táj. Nő? - Igen, nő is volt, nem gyakran, és ritkán élőlény, a legtöbbször a fantázia paradicsomából jött hozzám. Igazi szerelmeim ilyen asszonyokhoz fűztek. Gondolatokkal és képekkel, könyvekkel és szobrokkal is megtörtént, hogy magányos szemlélődésemhez modellt állítottak, csendesen, hűségesen és jóindulattal. Állandó, gyermekkoromtól fogva szűntelen meditációs tárgyam volt Isten, ami természetes, mert azt hiszem, hogy ez minden embernél így van, és szükségképpen így kell hogy legyen.
Most, hogy mindezeken így eltűnődöm, sietség nélkül, csak jó lassan, kószáló sétalépésben, most éppen új meditációs objektumokat fedeztem fel, s az első pillanatok megilletődött áhítatában vagyok.
A hajó félötkor kötött ki. Lakást csakhamar találtam, kicsit rendbe hoztam magam, s elindultam a kicsiny, régi kikötővárosban a bűbájos, nyári délutánt méltóképpen semmittevésben eltölteni. A parti kávéházban életem legjobb törökkávéját ittam, aztán szívemben édes gondtalansággal a szűk sikátorokban csavarogtam. Egyszerre csak a dóm terére érkeztem. A régi kicsiny tér éppen olyan meghitt volt, mint amilyen hazug és színpadi a mai. A modern életből a legkevésbé az épületeket viselem el. A dómhoz megyek az idegen sétáló kíváncsi bámészkodásával, s akkor észreveszem, hogy a sok oszlopfő megannyi faragott emberi fej. Cseppet sem apostoli vagy ideális, angyali, tradicionális egyházi figura, nem, még fantasztikus szörnyeteg sem. Ha megszorítanának és hasonlatra szólítanának fel, azt kellene mondanom: a legközelebb Brueghel flamand parasztkarakter tanulmányaihoz állanak. Azzal a különbséggel, hogy nem karikatúrák. Egyszerűen szólva ezek a fejek: igazak. Ezek a fejek a művészetnek abba a csoportjába tartoznak, amelybe a willendorfi Vénusz. Nem szépek. Némelyik megdöbbentően ocsmány. Másik előkelő, jól fésült és nemes. Egyikük sem hasonlít a másikukhoz. Mindegyik külön misztérium. Ezek a fejek meditációs objektumok.
Egy kicsit hátrább lépek, a kőkorlátra ülök, lábamat lógatom, cigarettára gyújtok és nézek.
Eleinte arra gondoltam, hogy egész sereg olyan művet írok, amelyek mindegyikében egy ilyen fej életrajzát kísérlem meg utólag rekonstruálni. Lehet, hogy egyszer meg is teszem. Ezúttal csak az egyikről beszélek. Nem éppen a legkiemelkedőbb, de minduntalan visszatért hozzám, s elbeszélem azt, amit a vele való érintkezés hosszú idején róla megtudtam.
(A tárgy.) Először is maga a fej: az arc kerek. Kétféle kerekség van: nap és hold kerekség. A nap telt, sugárzó, húsos. A holdé vak. Ez itt mindenesetre s azonnal felismerhetően lunáris kerekség. Bamba és alattomos. A művész tüneményes emberismeretére vall, hogy az első pillanatra sem lehet kétség felőle. A homlok nagyon kemény és alacsony. A haj sűrű, de vékonyszálú, csaknem selymes, cseppet sem hajlik sem a hullámra, sem a göndörödésre. Az arcbőr pergament anyagú, világos, kreolos, inkább sárga. Fogai bestiálisan erősek és nagyok. A szeme feltűnő, messzire világító gálickék, olyan szem, amelyben nincsen semmi emberi. Feltettem a kérdést: honnan kapta a szemét ez az ember. Angyaltól? Nem. Luciferi? Nem. Gyermeki? Nem. Éteri? Nem. Gonosz szem? Nem. Valahogyan ez a szem is, mint a holdkerekség, vak. Persze nem fiziológiai értelemben. Ez a szem a lényeget nem látja. Hát mit lát? Befelé fordult? Nem. Irreális? Nem. Fantaszta? Talán. Iszákos? Álmodó? Bolond? Lehet. Ezenkívül tehetetlen. Mégis erőszakos, bár szelíd, bosszúvágyó, s ha nem is irigy, engesztelhetetlen és sóvár. Többet nem tudok.
(A történet.) Antalnak hívták. Apja, a püspöki jószágkormányzó a kanonok házában kulcsár volt, s a kikötővel párhuzamos harmadik utcában a templomtól ötven lépésnyire lakott. Anyja kicsiny gömbölyű asszony volt, aki a házat csak reggelenként hagyta el, hogy a húst vagy a halat meghozza. Mint a többi gyermek, Antal is a kicsiny homályos udvarban élt; mikor már járni tudott és a kapuba ment, anyja mindig rákiáltott. Négyéves korában gyakrabban elvitték a püspöki palotába, de nem ment szívesen, mert a sarokban kellett ülnie s hallgatnia. Ilyenkor apja eltűnt, aztán visszajött s anyjával sokat és hadarva beszélt. A szomszéd házban volt néhány gyerek, akiktől hallotta, hogy a halakat a vízből fogják ki. Ezt egyszerűen mesének tartotta.
Mindig többször bízták meg apróbb feladatokkal. Hol a püspök úrhoz kellett mennie, hol a kanonok úrhoz, fel a házba. Itt a sok tiszta bútor szép volt és a csend. A kanonok úr szigorú volt és kövér.
Aztán ő járt le a partra s kosárban hozta a halat. Segített az olajszüretnél is a bogyót szedni. Barátaival többször ment fügét lopni a kertek közé. Megtanult horgászni, és nyáron, jó időben az öbölbe kicsónakáztak.
Télen volt, amikor egy napon nyugtalan beszédet hallott. Nem értette, de megijedt. Otthon is ugyanazt a szót mondták, mint az utcán. A kanonok úr lejött, és ismét ugyanazt a szót mondta. Nemsokára sok temetés volt a városban. Anyja is ágynak dőlt. A házba hagymát hoztak, megvagdalták és a falra akasztották. Nagyon erős szaga volt. Anyja meghalt, és akkor nagyon különöset érzett. Olyan volt, mintha a tengeren lett volna s a csónak alatta hullámzott volna. Kiáltozott és megfogta a széket, hogy el ne essen. Apja nem törődött vele, mert sírt.
Nemsokára dolgoznia kellett. A templomot seperte, az udvart feltörölte, a pékhez járt kenyérért, a piacra húsért, a pincéből bort hozott. Mikor ruhát mostak, segített a vizet kiemelni a ciszternából. Csak estefelé tudott megszökni a vízhez horgászni vagy csónakázni.
Négy, vagy öt tél múlt el így. Már csaknem olyan magasra nőtt, mint az apja. Megtanult főzni, eljárt harangozni, és a templomban ministrált a kanonok úr mellett. Ilyenkor pénzt is kapott, s apja új ruhát vett neki. Szép ruha volt, a nadrág egyik szára sárga, a másik barna. Cipője bőrből volt, kabátján csillogó rézgomb. Sapkáját félrecsapta, s a toll a szélben lengedezett, amint a parton járt.
Tavasszal megint azt a szót kezdték emlegetni. Ugyanakkor nagyon sok idegen hajó jött a kikötőbe, a kanonok úr sokat járt a lépcsön le és fel, a házba rengeteg idegen jött, furcsa nyelven kiabáltak, ami olyan volt, mint a szamárüvöltés. Eleinte nevetett rajta, de egy idegen rámordult, s akkor elhallgatott.
Megint sok ember halt meg, és apját is eltemették. A kanonok úr azt mondta, hogy most a kis kamrában fog lakni, az udvar végében. Idegen házaspár jött oda s attól kapott enni. Nem volt jó.
Talán ősz volt, talán tavasz, nem tudta biztosan, a városban megint nagy riadalom támadt. Egy barátja eljött érte, és azt mondta, hogy menjenek a nagy térre, mert ott fegyvert fognak kapni. Fegyvert? Ugyan minek? Azt nem tudta senki, de tényleg a kezébe nyomtak egy íjat, sereg nyilvesszővel, és egy kardot. Másnapra a kikötő mellé hívták őket és ott megmutatták, hogyan kell az íjjal bánni. Egy deszkára lődöztek célba, és a kardjukat egy szalmabábún próbálták ki.
Otthon, amikor egyedül volt, magára öltötte kardját és a pengét kihúzta. Az ablaküvegben látta önmagát és el volt ragadtatva. A pengét villogtatta, közben vigyorgott. A lándzsával döféseket intézett a levegőbe és hadonászott. Lekushadt, úgy csúszott az ablakban álló önmaga felé és valóságos párbajt vívott.
Egy idő múlva a zaj elcsendesült, és a fegyvereket ismét elvették tőle. Néhány napig elég szomorú volt. Csak akkor vigasztalódott meg, amikor a második utcában este egy nő megszólította. Egészen halkan beszélt hozzá, és finom szavakat mondott. Valamiért hízelgett. Ugyan miért? Másnap ismét arra ment, és a nő azt mondta, hogy menjenek be és egyenek valamit. Sok húst kapott, bort ivott, és egy ételt evett, amit nem ismert, de nagyon ízlett neki. A nő fekete volt, és titokzatosan viselkedett. Nevetnie kellett, ha ránézett, de kellemesen érezte magát.
A barátság egész télen tartott. Többször egész éjszaka ott volt a nőnél, akit Marijának hívtak. Egészen megszerette, bár nem volt különösebben csinos. Csak jó volt vele aludni. Barátaitól megkérdezte, hogy történt-e velük is hasonló eset. Mire azok hangosan röhögtek és azt mondták neki, hogy hülye. Sokat ebből nem értett.
Tavasszal megint jött az izgalom. Sok hajó jött fegyveresekkel, a kanonok úr megint járt-kelt, a városban mindenki hangosan beszélt, és a fegyvereket nekik megint kiosztották. Egy reggel valaki bekiáltott hozzá, hogy siessen a térre. Odament, és még délelőtt elindultak a városból kifelé, fel a hegyre, ahol még sohasem volt. A tenger eltünt szeme elől. Egész nap mentek a sívár kövek között, csak este pihentek meg a ritkás tölgyerdőben. Másnap tovább. Végül magas hegyre értek, és itt várakoztak. Mi lesz itt? Kérdezte. Az ellenség jön, felelték.
Itt vesztegeltek vagy egy hétig. Sok ennivalójuk nem volt, a falvakból szedték össze, amit találtak, tyúkot, tojást, egy-egy juhot vagy kecskét. Aztán azt mondták, hogy visszafelé kell menniök. Délután egy másik hegyen sok embert láttak. Felugráltak és elbújtak. Az ellenség volt. Ő ottmaradt, kivonta kardját, hadonászott és vigyorgott. Bal kezében a lándzsa, jobbjában a kard. Ott állt, lekushadt és az ellenség felé akart kúszni. A csapat vezetője rákiáltott és az erdőbe parancsolta. Leült és szomorú lett.
Másnap megint csak visszafelé mentek. Az ellenséget többször látták. Sokan voltak és minden irányból nyüzsögtek. A vezetőjük izgatottan kiáltozott, hogy siessenek, mert el kellett bújni a kövek között és onnan leskelődni. Néha nyilak repültek feléjük.
Így tartott vagy egy hétig. Akkor egy reggel néhány barátjával a közeli házhoz ment, mert éhesek voltak, és úgy látták, hogy ott még volt egy kecske. Azt akarták levágni. A házból azonban hirtelen egész sereg ellenséges katona ugrott elő. Társai elfutottak. Ő nem is látta. Összehúzta magát, lassan, kúszólépésben, vigyorogva előresurrant. Baljában a lándzsa, jobbjában a kard. ůgy volt, pontosan, mint otthon, amikor az ablakban nézte magát. Csak most igazi ellenséggel állt szemben. Az ellenség rákiáltott. Nem értette, hogy mit, de nem is törődött vele. Körülvették és megint rákiáltottak. Ekkor fölegyenesedett és körülnézett. Társai nem voltak sehol. Elbámult és megállt. Ebben a pillanatban egyszerre két lándzsa is keresztüldöfte.
(A kommentár.) A történet eddig tart. Engedjék meg, hogy még néhány szót mondjak, nem a történet igazolására, mely, mint előrebocsátottam, szín fantázia, hanem a faragott fej művészi voltának magyarázatára.
Ma, mint tudják, a különböző lélektani antropológiák, pszichológiák és karakterológiák egyöntetűen azt vallják, hogy az emberi egyéniség nagyon kései jelenség. Mielőtt az ember egyéniséggé vált, hosszú évszázezredekig olyan kollektív létben élt, amelyben önmagáról külön tudata nem volt. Az ember legnagyobb teljesítménye nem az, hogy repül és tíz kilométerről házakat tud szétlőni, hanem, hogy ebből a kollektív lélekből egyéniséggé tudott lenni, saját Én-tudattal rendelkezik, ahogy mondják: individualizálódott.
A dolgot valahogyan úgy kellene elképzelni, hogy eleinte volt a nagy és sötét lélekóceán, amelyben mindnyájan benne úsztunk, mint a halak. Mikor individualizálódtunk, akkor az óceánból kiszálltunk, és a tenger fölött önálló életet kezdtünk élni. De halálunk után újra visszamerülünk s az őslélek sötétségében egyesülünk, aztán megint kiszállunk és megint vissza, aszerint, hogy a lélek az élet, vagy a túlvilág birodalmában tartózkodik.
Most nem beszélek arról, hogy ez a modern felfogás miben rokon a keletivel, hogyan kapcsolódik a reinkarnáció gondolatához. Mindössze csak annyit jegyzek meg, hogy ez a kollektív lélek elmélete. Az elmélet azonban szemben áll egy másikkal, amely távolról sem olyan híres. Ez az ellenkezőt vallja. Szerinte nem a lélekóceán volt előbb, előbb voltak az egyéniségek és az Én-ek és a személyek. A világ legelső ténye az individuum. Fontosságban és időrendben is a szubjektum a világegyetem legelsőjelensége. A kollektivizálódás már kései dolog. A lélek legfóbb sajátsága, hogy Egy, hogy Én, semmihez és senkihez nem hasonlítható szubjektum.
Most ismét nem beszélek arról, hogy ez a felfogás miben rokon a kereszténnyel, hogyan kapcsolódik az evangéliumi gondolathoz, hogy nincs újraszületés, mindenki egyszer, egyetlenegyszer születik, él és hal meg, hogy végül valamennyi lélek Isten akaratára feltámadjon és ítélet elé járuljon. Tény, hogy ez a két felfogás alapvető módon különbözik. A kollektív lélek felfogását általában tudósok vallják. Az egyéni lélekről azonban közvetlen tapasztalata van két embernek: a vallásosnak és a művésznek. Ne vegyék zokon, ha bevallom, hogy rokonszenvem az utóbbiaké. S ebben az esetben szükségem is van rá.
Antal fejét önök sohasem fogják megérteni, ha a tudományos alapon állnak, vagyis ha azt hiszik, hogy ez a kollektív lélekből individualizálódott. Ha jól megnézik, be fogják látni, hogy ilyen fej egyszer volt, soha többé nem lesz, és ez az Egyszer, ez az Egy Én, ez benne a lényeg és az abszolút. Miért? Mert ez itt, kérem: arc. Nem típus (kollektív lélek), és nem mint Kässner mondaná: karikatúra. Ami nem egyéb, mint arc, de individualitás nélkül. Amint, hogy ez az arc nem lehet maszk. Mert az arc éppen az, hogy: Egy. Nincs belőle több. Amennyiben másra hasonlít, az nem reá jellemző, hanem a lélek tehetetlensége, hogy nem tudja magát elég élesen megkülönböztetni, és utólag beleolvad a többibe, holott eredetileg külön állt. Sohasem a hasonlóság (kollektív lélek) a fontos, hanem mindig a különbség. Mert ez az Egy Én.
Antal élettörténete két mozzanatot hangsúlyoz különösebben: a maflaságot, amellyel mint egy vak éli sorsát, másodszor az idióta vigyorgást, amikor hatalmi tébolyában, kezében a fegyverrel, a világ urának hiszi magát. Mindnyájan ismerjük ezt az uralmi ösztönt, amit a fegyver kelt bennünk, mindnyájan egy kicsit idióták leszünk, ha puskát veszünk a vállunkra. Ennek így kell lenni. A művész tudta, hogy alakját itt kell megragadni. S ez a fej tényleg mafla, és tényleg úgy vigyorog, mint a született idióta. Hogy ezt a holdkerek arccal, a pergament bőrrel, a gálickék szemekkel miképpen fejezte ki, arra csak az tud kielégítő választ adni, aki a fejet látta. Nos, én láttam, és tudom, hogy az ábrázolás tökéletesen sikerült. Ha előbb voltak is kételyeim az emberi lélek abszolút Én-szerüségét illetően, és ingadoztam abban, hogy a legelső világtény a szubjektum volt, a fej fölött való meditációim ezt a kételyt eloszlatták. Eredetük nem a kollektív lélekóceán, hanem a szubjektív Én szelleme. Nézzék meg jól a fejet és tűnődjenek fölötte.
Tartalom Következő