Fejezet: 24

Miután beszélt, Capo Dimonte távozott és az ajtó becsapódott mögötte. Dühödt kiáltások és ordítás – de egyvalaki mindenkinél hangosabb volt. A sebhelyes veterán. Felmászott egy asztalra és mindenkit csendre ordított.
- Mindenki ismer engem, az öreg Tuskert. Fejeket vágtam le már akkor, amikor ti még szobatiszták sem voltatok. Ezért most én fogok beszélni, meghallgattok, aztán nektek is lesz lehetõségetek beszélni. Van valakinek ellenvetése?
Egyik kinyújtott kezét ökölbe szorította, majd ádáz tekintettel nézett körbe. Voltak dühös mormogások, de egyik sem elég hangos ahhoz, hogy tiltakozásnak tûnjön.
- Jó. Akkor hallgassatok. Régóta ismerem ezeket a fekete ruhás bogarasokat, és nem bízom bennük. Csak a saját mentségükre tesznek. Ha azt akarják, hogy küzdjünk értük az csakis azért lehet, mert nagy gond leselkedik, és jobban szeretnék, ha minket ölnének meg helyettük. Ez nekem nem tetszik.
- Nekem sem – szólt egy másik férfi. – De mi más választásunk van?
- Semmi – morogta Tusker dühösen. – Ezt akartam mondani. A hajunknál fogva rángatnak. – Elõrántotta a kardját és a többiek felé rázta. – Minden fegyverünk az új lövegeket leszámítva a Fekete Szerzetesektõl van. Nélkülük nem lenne mivel küzdenünk, küzdelem nélkül pedig nem tudnánk mihez kezdeni, vagy éheznénk vagy farmer munkát végezhetnénk. Ami nem nekem való. És remélem ti is így vagytok vele. Mert mi egymással vagyunk. Vagy mindenki harcol, vagy senki. És ha harcolunk, és bármelyikõtök megpróbál lelépni az esemény elõtt, akkor a kardom a májában fogja találni.
Felénk rázta a csillogó pengét, és mindenki csendben figyelt.
- Erõs érvek – sziszegte a Püspök -, a logika megtámadhatatlan. Kár erre a becstelen ügyre szót vesztegetni. Neked és a bajtársaidnak nincs más választásotok, mint egyetérteni.
Igaza volt. Semmi több ellenvetés nem érkezett, végül mindenki elfogadta a tervet. A Fekete Szerzetesek mellé fognak felsorakozni. Ugyanakkor senki – én sem – örült az ötletnek. Fent maradhattam volna okoskodni egész éjfélig, de fáradt voltam és hasznát vettem pár óra alvásnak. A Püspök kisétált információt szerezni, én pedig az ágyra henteredtem és nyugtalanul elszenderültem.
Parancsolgatásra ébredtem és sokkal fáradtabbnak éreztem magam, mint mielõtt elaludtam. Senki sem volt feldobva az éjszakai meneteléstõl, sem a szövetségestõl, komor volt a tekintetük és szitkozódtak. Voltak még fogadalmak is, amiket még sosem hallottam – igazán hangzatosak -, és néhányat elraktároztam késõbbi használatra. Bementem a kezdetleges fürdõbe és hideg vizet borítottam az arcomra, ami segített. Amikor visszatértem, a Püspök az ágyon hevert. Felemelkedett és széttárta a karjait.
- Vigyáznod kell magadra, Jim. Ez egy cudar és halálos világ, és minden ember keze ellened fordul.
- Én így szeretek élni, emiatt ne aggódj.
- De igen – sóhajtott mélyen. – Én megvetem a babonákat, az asztrológusokat, a tenyérjósokat és az efféléket, így megérted miért érzek erõs csömört, miért nyom el a mély depresszió. Semmit sem látok a jövõben, csak ürességet. Elég rövid ideig voltunk társak, de nem akarom, hogy véget érjen. Mégis, sajnálom, bocsáss meg érte, de kétségbeejtõ, elkerülhetõ veszélyt érzek.
- Jó okkal! – kiáltottam megpróbálva lelkesedést csempészni a szavaimba. – Ki lettél rángatva a félig visszavonult élet biztonságából, bebörtönöztek, kiszabadítottak, elmenekítettek, elrejtettek, koplaltattak, ismét menekítettek, kentél és megcsaltak, megvertek, elszolgásítottak és megsebeztek... Csodálkozol, hogy depressziós vagy?
Ez széles mosolyt varázsolt rá és ismét megragadta a kezem. – Igazad vad, Jim, természetesen. Toxinok a véráramban, depresszió az agykéregben. Vigyázz magadra, és térj vissza biztonságban. Amikorra megjössz, kidolgozom, hogyan szabadíthatnánk meg a capót a pénzétõl.
Elõször látszott annyi idõsnek, amennyi valójában, amióta csak találkoztunk. Amint elindultam, láttam, hogy megviselten elterül az ágyon. Mire visszaérek jobban lesz. Dreng szerez majd neki élelmet és gondozni fogja. Nekem azt kell tennem, hogy megpróbálok életben maradni, hogy visszajöhessek.
Egyhangú és kimerítõ menetelés volt. A nap forró volt, ahogy az éjszaka is. Izzadva tapostunk rovarokat csapkodva, akik a sötétbõl támadtak ránk. A keréknyomos út a lábamba kapaszkodott és az orrom megtelt porral. Tovább haladtunk a kerregõ és sziszegõ kocsit követve, ami a rémálmos parádét felvezette. Az egyik gõzautó Capo Dimonte harci kocsiját vontatta, amin õ relatív kényelemben utazott. A kapitányai vele voltak, akik borozgatva kétségtelenül jól érezték magukat. Egyre gyengülve meneteltünk.
Amikorra a Pinetta erdõk menedékébe értünk, fáradtak voltunk és elégedetlenek. Azt tettem, amit a legtöbben: az édesszagú növények közé vetettem magam a fák alá, örömtelien nyögtem. Az izmosabb harcosok, az öreg Tuskerral a kocsihoz mentek bort követelni mielõtt elpihennek. Becsuktam a szemeim, mégegyet nyögtem, majd elaludtam.
Egész nap ott pihentünk, ami jól esett. Dél körül a lassanként kiadogatták a szekérrõl az élelmet. Meleg, poshadt vízzel kellett lemosnunk a sziklaszerû falatjait annak, ami valaha kenyér lehetett. Ezután sikerült még egy kicsit aludnom, amíg újra fel nem sorakoztunk pirkadatkor és az éjjeli menet folytatódott.
Pár óra elteltével egy keresztezõdéshez értünk és jobbra fordultunk. Ez morajlást váltott ki azokból, akik jól ismerték a terepet.
- Mit mondanak? – kérdeztem az ezidáig csendben mellettem menetelõt.
- Capo Dinobli. Õ ellene megyünk. Más nem lehet. Senki sincs ebben az irányban egy-két napnyi menetelésnél közelebb.
- Tudsz valamit róla?
Nyögött egyet és hallgatott, de a mögötte jövõ férfi beszélni kezdett. – Én szolgáltam nála régen. Öreg, bogaras ember, mostanra antik darab. Csak egy capo.
Egyik lépést a másik követte a párás levegõben. Bizonyosan vannak a megélhetésnek jobb módjai. Ez ígérkezett az elsõ és utolsó hadjáratomnak. Amint visszatérünk, a Püspök és én felmarkoljuk a lóvét és elszökünk annyit víve magunkkal, amennyit csak tudunk. Csodálatos gondolat. Majdnem belerohantam az elõttem álló férfibe, aki megállt. Megtorpantunk ott, ahol az út közel volt az erdõhöz. A sötét fák között még sötétebb árnyak tûntek fel. Próbáltam kivenni, mik azok, amikor az egyik tiszt a katonákhoz lépett.
- Néhány önkéntest kérek – suttogta. – Te, te, te és te.
Megérintette a karom - így lettem az önkéntesek egyike. Kb. huszan voltunk, akit kiállítottak a sorból és az erdõbe indultunk. A felhõk elvonultak az éjszakai égboltról és a csillagok elegendõ fényt szórtak, hogy lássam, hogy a feketeségek valamiféle kerekes eszközök voltak. Hallottam az elszökõ gõz szisszenését. Egy sötét figura jött elénk és megállított.
- Figyeljetek, és tegyétek, amit mondok – szólt.
Eközben a legközelebbi gép ajtaja kinyílott. Fény izzott fel, amint fát raktak bele. A rövid vibráló fénynél tisztán láttam a beszélõt. Fekete talárba öltözött, a fején csuklyával, ami elrejtette az arcát. A gépre mutatott.
- Ezt át kell tolni a fák között, méghozzá a legteljesebb csendben. Kést szúrok annak a bordái közé, aki zajt csap. Az utat kitisztítottuk nappal, és könnyû lesz követni. Álljatok sorba!
Más fekete taláros figurák adták oda a köteleket és sorakoztattak fel. A súgott jelre húzni kezdtünk.
A tárgy elég könnyedén gördült és mi gyors iramban haladtunk. További suttogások érkeztek utasításként, majd megálltunk amikor az erdõ széléhez értünk. Ezt követõen elengedtük a köteleket és izzadva toltuk-vontuk a nem kis súlyt, amíg a kalauzok meg nem elégedtek. Konzultációs suttogások következtek az elrendezkedésrõl és a távolságról, mialatt azon tûnõdtem, hogy mi történik. Pillanatnyilag elfeledkeztek rólunk, így amilyen halkan csak tudtam, elmentem a szerkezettõl és a közeli bozótosnál nézelõdtem.
Ez nagyon izgalmas volt. Egy mezõ folytatódott egy enyhe lejtõvel az udvarhoz, aminek sötét tornyai tisztán kivehetõk voltak csillagfénynél. Fény tükrözõdött a támadás-hárító várárok vizén.
Addig maradtam itt, amíg a hajnal el nem kezdte szürkíteni az eget, majd visszamentem a tevékenységünk tárgyát megvizsgálni. Ahogy elõtûnt a sötétbõl, a formája kivehetõvé vált, de még mindig halovány fogalmam sem volt, mi az. Tûz és gõz – már tisztán láttam a csordogáló gõzt. Hosszasan morajlott a tetején. Az egyik fekete figura mûködtetni kezdte. A gõz hangosabban sziszegett amíg egy kar le nem süllyedt a talajig. Odamentem, hogy megnézzem a nagy, fém sapkát, és megjutalmaztak kíváncsiságomért azzal, hogy elrángattak egy jókora kõ elhelyezéséhez. Ketten gördítették felénk egy nagyobb rakástól, de nekünk kellett a csészébe emelnünk. Rejtély rejtély hátán. Visszamentem a többiekhez ahogy Capo Dimonte megjelent egy magas talárossal.
- Mûködni fog, Farvel testvér? – kérdezte Dimonte. – Semmit sem értek az efféle eszközökhöz.
- De én igen, Capo, majd meglátod. Amint a felvonóhidat leengedik, a gép elpusztítja, szétzúzza.
- Hadd tegye! A falak nagyok, és a veszteségeink is azok lesznek, ha anélkül kell lerohannunk az udvart, hogy a kaput át tudnánk törni.
Farvel testvér háttal fordult és a gép üzemeltetõinek parancsolgatott. Több fát nyomtak a belébe és a sziszegés felerõsödött. Teljesen kivilágosodott. A mezõ alattunk üres volt, a táj békés. De mögöttünk az erdõben harci gépek kis serege rejlett. Nyilvánvaló volt, hogy akkor lépünk be a csatába, amikor a hidat leeresztették és megsemmisült.
Utasítottak, hogy feküdjünk le és rejtõzzünk el a fény erõsödésével. A nap a horizont fölött járt és még mindig semmi sem történt. A gép mellé guggoltam, a csuklyás mûködtetõ közelébe.
- Nem jön le! – szólat meg egyszerre Farvel testvér. – Már rég esedékes lett volna, hogy leengedjék. Valami baj van.
- Tudják, hogy itt vagyunk? – kérdezte Capo Dimonte.
- Igen! – egy hihetetlenül erõs hang hangzott fel elõttünk. – Tudjuk, hogy itt vagytok. A támadástok kudarcra van ítélve, akárcsak mindannyiotok! Készüljetek a halálotokra!