Pillanatnyi kudarc volt ez. Azt hiszem, normálisan legyõzve
éreztem volna magam, reteggetten, dühödten, kifacsartan
valamiféle hasznavesztett érzelem alatt. Jelenleg csupán
az alkalomra vártam, hogy újra megöljem Õt. Noha
unalmasodott a dolog azáltal, hogy két próba után
még mindig élt. Úgy határoztam, hogy e harmadik
lesz az utolsó.
Felém hajolt és tépni kezdte a ruháimat
abszolút aprólékossággal kutatva át
engem. Ruhacafatjaim közül a bõrömhöz tapasztott
gépeket vette el, köztük a kést a bokámtól,
a fegyvert a csuklómról, a minigránátokat a
hajamból. Pillanatok alatt minden kézügyemben lévõ
fegyverem elveszett. A maradék meg nem volt kézügyben.
Igen alapos volt. A keresés véget ért és béna
testemet arccal elõre engedte vissza az asztalnak.
- Mindent elõkészítettem erre a pillanatra,
mindent – bugyborékolta az ajkán végigcsorgó
nyállal. Lánccsörrenést hallottam, amint felkapta
a csukóimat, valamint bilincscsattanást. A csuklóimat
nehéz, rövid lánc kötötte össze. Ahogy
a bilincsek kattantak, a végek összeérésével
röviden fény csillant, és bár én semmit
sem éreztem, azonnal észrevettem, ahogy a bõröm
elvörösödött a fémek között. Nincs
jelentõsége. Csak minután ezzel végzett, szúrt
egy tût a csuklómba.
Érezni kezdtem az életet visszatérni elõször
a kezeimbe, majd a erõs fájdalmat a csuklóimba és
a karjaimba. Ez erõs fájdalmat adott. Kiküszöböltem
az érzetet. Figyelmen kívül hagytam, hogy uralhatatlanul
rázzák a testem a rángások. Végezetül
levetettem magam az asztalról élettelenül, nagyot huppanva
a talapzaton. Õ lehajolt és felkapott széltében
végigrángatva a nagy katedrálisban. Az ereje még
egy ilyen kis test leple alatt is hatalmas volt.
Egy pillanatra belekapaszkodtam valamibe a padlón, amit megragadtam.
Nem tudtam, mi volt az, csupán, hogy apró és fémes,
és hogy most szorosan rászorultak a markaim.
Volt egy szilárd fém oszlop, derékmagasságban,
amely vagy öt méterre lehetett az idõ-hélix irányítástól.
Ez szintén kifejezetten rám várt. Õ a csuklóimat
egymástól távol tartotta és az azokat összekötõ
lánc az oszlop tetején forrt össze. Hosszúra
engedett, hagyta, hogy mozogjak, de elesni nem hagyott. A testembe kezdett
visszatérni az érzelem és az irányítás,
és jelen is voltak, amikor Õ a vezérléshez
lépdelt és állításokat végzett.
A katedrális halk volt, magunk voltunk a csõcseléket
leszámítva.
- Én nyertem! – sikoltott hirtelen, egy pillanatra megtorpanva
az ajkán hagyva lefutni a nyált. Az idõ-hélix
elszenesedett formája felé mutatva kezdett hangos kacagásba.
– Felismered, hogy olyan idõhurokban vagy, amely nem létezik,
amit a te csapdába ejtésedre hoztam létre, amely eltûnik,
amint elhagyom?
- Gyanítottam. Napóleon eltûnt a szövegkönyveinkben.
- Õ itt nyert. Én adtam neki a segítséget
és a fegyvereket a világ legyõzéséhez.
Aztán eltettem õt, amint az új testem létrejött.
Idõhurok állt elõ ezt követõen, és
olyan gátat hozott létre, ami akkor szûnik meg, amikor
az idõhurok eltûnik. Az eltûnésemmel ez fog elõállni,
de nem azonnal – ez túl nagy könnyítés lenne
neked. Kizárólag rád akarok koncentrálni itt
és most, tudatában annak, hogy te és a te jövõd
sohasem fogtok létezni. Egy idõrögzítõ
van erre az épületre állítva. Itt lesz, amikor
London és az egész világ eltûnt, esetleg már
teutánad. Akár szomjan is halhatsz a zárás
elõtt. Vagy akár nem. Én nyertem.
Sikoltva mondta ezt mielõtt ismét az irányításhoz
fordult. Kinyitottam az öklöm, hogy lássam, miféle
fegyverem maradt benne, ami a végpillanatban megsemmisítheti
Õt.
Egy apró réz henger volt csupán, nem nehezebb
pár grammnál. Egyik végén kis lyukak voltak,
és amikor megfordítottam, finom, fehér homok szóródott
ki rajta. Egy porlasztó, amelyet szárításra
használtak az író tinához. Kívánhattam
volna valami jobbért, de ez megtette.
- Megyek – mondta Õ a mechanizmust beüzemelve.
- Mi lesz az embereiddel? – kérdeztem gondolkodási
idõt remélve.
- Õrült szolgák! Veled együtt tûnnek
el, a célomat szolgálva! Egy világom van belõlük,
amely a visszatértemet várja. Hamarosan világok lesznek;
nemsokára mind az enyéim.
Nem nagyon volt mit tennem ehhez. A mérföldkövek
között õgyelgett, szörnyként egy apró
emberben, és a kezét az idõ-hélix végére
tette, aminek következtében azonnal körbevette annak a
hûvös zöld burka.
- Enyém minden! – mondta és ugyanaz a zöld tûz
izzott a szemeiben.
- Kizárt! – dobáltam az itatóst a kezeim között,
a súlyát és az irányítás távolságát
méregetve. Könnyen elérhetem. Az idõskála
beállításai kulcsok sorozata, amilyenek egy zeneszerszáméi,
és most sok közölük le volt nyomva. Ha még
egyet lenyomok, megváltozik a felállás; más
idõbe és helyre fog érkezni, vagy talán meg
sem érkezik. Enyhe ívre emeltem a kezeim becsülten a
röppályát, amit a kis csõnek be kell majd járnia.
Látnia kellett mit teszek, mivel észevesztett ordírásban
tört ki az idõmezõ széthúzása láttán,
amely az idõhélix végéhez kötötte.
Én hûvösen addig igazgattam a távolságot,
amíg jónak nem láttam.
- Ilyesmi – mondtam a dörzsölõt nagy ívben
vetve a vezérléshez.
Az felfelé ívelt, a fonott ablakon áthatoló
napfénytõl megcsillanva, majd ívesen zuhnat.
Az kulcsok érintése után a padlóra zuhanva
csörömpölt.
Dühödt fájdalmai elhaltak ahogy az idõhélix
kioldotta és eltûnt a láthatárról. Ezzel
egyidõben a fény szürkületbe váltott. Az
ablakokon kívül nem volt szürkeség. Láttam
már ilyet annak során, amikor a mindent elindító
labort támadtam meg. London, a külvilág, semmi, semmi
sem létezett tovább. Ebben az idõ és ûrszeletben
nem. Csupán a katedrális állt abban, amit röviden
az idõrögzítõ tartott fenn.
Õ nyert tehát? Az aggodalom elsõ huzatát
éreztem; a drogok hatása nyilván kezdett elmúlni.
Erõsen kutattam, de majdnem lehetetlen volt az hományos fényben
az utaló fényt kiszûrni. Mozdulhatott-e valamelyikük,
mielõtt a hélix mûködni kezdett? Nem tudhattam
biztosan. És nem is volt jelentõsége. Nekem, akkor,
ott. A jövõ lehetett akár békeparadicsom, akár
pokol, rám nem lehetett hatással. Az érzelmek visszatérésével
érezni szerettem volna, hogy létezni fog-e a világom?
Lesz-e Különleges Alakulat és megszületik-e valamikor
Angelina? Sosem tudom meg. Végigtapogattam a láncom hurkait,
de nyilvánvalóan erõsek voltak.
Ez a vég. Mindennek vége. Az visszataláló
érzelmek a legsötétebbek és leglehangoltabbak,
de nincs mit tenni. Vége.