Elõször is elszaladtam a támadóm elõl,
aki õrjöngve hajszolt tovább. Nem ez ijesztett meg jobban,
mivel már éppen eléggé féltem, hanem
hogy helyet kellett találnom magam körül. Amint elég
messzire kerültem a szekértõl, megfordultam és
nekiugrottam, így õ teljes terjedelmében a sárba
terült.
Erõs nevetést váltott ki a nézõkbõl;
én gyorsan körülnéztem, mialatt õ feltápászkodott.
Fegyveres õrök és szolgák voltak ott, valamint
a vörös ruhás Capo Doccia, aki megvett minket. Egy ötlet
kezdett összeállni, de elõtte az életemre kellett
vigyáznom.
A gengszter tanult. Már nem futkorászott. Ehelyett
lassan közelített, széttárt karokkal és
szétmeresztett ujjakkal. Ha engedélyeztem volna neki egy
meleg ölelést, többé nem kerültem volna ki
a karjai közül élve. Lassan hátráltam Capo
Doccia mellé oldalazva, majd hirtelen elõreléptem.
Két kézzel ragadva meg a támadóm egyik kinyújtott
kezét hátra húztam és egyúttal hanyatt
is vágódtam. A súlyom éppen elég volt
ahhoz, hogy átlendítsem magam fölött.
Anonnal talpra pattantam, kikristályosodott tervvel a fejemben.
- Ez volt a jobb karod kiáltottam hangosan.
Bukdácsolva lendült ismét támadásra,
így megragadva a lehetõséget bejelentettem a következõ
találatom.
- Jobb térd.
Repülõ rúgással találtam térden.
Elég fájdalmas tud lenni, és õ visítva
esett el. Ez alkalommal már lassabban keveredett talpra, de a gyûlölete
nem szûnt. Nem fog leállni, amíg eszméletét
nem veszti. Hát jó. Még annál is jobb alkalom
a mûvészetem demonstrálására.
- Bal kar.
Megragadtam és hátra csavartam, majd felfelé
húztam. Erõs volt, még küzdött, hogy elkapjon
a jobb kezével, és elgáncsoljon. De ez nekem jött
össze elõbb.
- Bal láb kiáltottam a térdét erõsen
megrúgva hátulról, és õ ismét
elterült. Hátraléptem és Capo Doccia felé
néztem. Lenyûgöztem.
- Tudsz olyan ügyesen ölni is, ahogy táncolni?
kérdezte.
- Tudok. De nem szeretnék. Tartottam tõle, hogy
az opponensem feláll, így ide-oda ingattam a fejem, majd
megállapodtam egy olyan szögben, ahol még láthattam
õt a szemem sarkából. Szeretem ha eszméletlenül
esik össze. Én így nyerem meg a küzdelmet... és
persze a szolgád is megmarad.
A gengszter kezei a nyakamra kulcsolódtak és diadalmasan
vihogott. Kicsit nagyzolósan csináltam, de a közönségnek
produkálni kellett magam. Így anélkül, hogy ránéztem
volna, hátraütöttem hajlított kézzel. A
könyököm mélyen a gyomrába fúródott,
közvetlen a bordák alatt. Egyenesen oda talált, ahol
a napfonat nevû idegdúc található. A kezei elengedtek
és elõre léptem. Hallottam, ahogy a földnek csapódik.
Kinyúlt.
Capo Doccia intett felém és beszélni kezdett,
amikor közel értem.
- Ez egy újfajta küzdési mód, idegen.
Itt fizetünk azoknak, akik puszta ököllel verekednek, addig
amíg vér nem folyik és egyikük képtelen
nem lesz folytatni.
- Az efféle küzdelem nyers és pazarló.
Tudni, hogy hova üss és hogyan, ez mûvészet.
- Csakhogy a mûvészeted értéktelen az
éles acéllal szemben mondta félig elõhúzva
a kardját. Óvatosan kellett mozognom, nehogy kettészeljen,
csak hogy tesztelje, mit tudok tenni ellene.
- Puszta kézzel nem lehet kiállni olyasvalaki ellen,
aki a kardforgatás mestere. Amit tudtam, az alapján csak
roston sütésre használhatta, de egy kis hízelgés
sosem árt. Ugyanakkor egy gyakorlatlan kardossal vagy egy késforgatóval
szemben ennek a mûvészetnek van értéke.
Ezt emésztette egy kicsit, majd a legközelebbi õrét
szólította. Te, menj neki a késeddel!
Kezdtek öntörvényûen történni
a dolgok, de már nem láttam kiutat az összecsapás
elkerülésére. Az õr mosolygott és egy
hosszabb tõrt húzott elõ a hüvelyébõl
és felém böködött vele. Én viszonzásképpen
csak mosolyogtam. A feje fölé kapta és suhintott egyet,
de nem pontosan maga elé, mint egy gyakorlott tõr harcos.
Hagytam, hogy közelítsen mozdulatlanul, amíg le nem
csapott.
Hagyományos hiba. Kartávolságon belülre
kell kerülni, megszorítani a csuklóját alkarral.
Aztán meg kell fogni a késes csuklót, elfordítani
és csavarni. Meglehetõsen gyorsan.
A kés a földre esett, és a férfi is. Gyorsan
be kellett fejeznem a bemutatót mielõtt bunkósbotokkal
fegyverekkel és még ki tudja mivel nem tesznek próbára.
Közelebb léptem Capo Docciához, és halkan beszéltem
hozzá.
- Ezek az idegenek védekezési és gyilkolási
technikái, amik Spioventén ismeretlenek. Nem kívánok
itt többet felfedni. Bizonyos, hogy nem akarod a szolgáid efféle
veszélyes ütésekre tanítani. Hadd mutassam meg
mit lehet még csinálni a szolgák nélkül.
Edzhetném a testõreidet. Vannak, akik szeretnének
megölni téged. Elõször a saját biztonságodra
gondolj.
Nekem úgy hangzott, mint egy közlekedés-biztonsági
dogma, de számára volt jelentõsége. Ennek ellenére
nem gyõztem meg teljesen.
- Nem szeretem az új dolgokat, új módszereket.
Mindent úgy szeretek, ahogy van.
Rendben, amíg õ van fent és a maradék
láncszemek alatta. Gyorsan beszéltem.
- Amit én mûvelek, az nem új, hanem az emberiséggel
egyidõs. Titkok, amiket titokban adtak tovább az idõk
hajnala óta. Most ezek a titkok a tiéid lehetnek. Változások
lesznek, tudod jól, és a tudás erõ. Amikor
mások el akarják venni, ami a tiéd, bármilyen
fegyver hasznos lehet ahhoz, hogy legyõzd õket.
Tiszta nonszensz volt a füleimnek, de az övéinek
nem. Amit a Püspök mondott nekem errõl a szenny világról
az egyetlen biztonságot az erõ jelentette, a paranoia kifizetõdött.
Legalább elgondolkoztattam, ami az együgyû koponyától
azért már volt valami, és valószínûleg
nehezére is esett. Sarkon fordult és elsétált.
Az udvariasság, csakúgy mint a szappan ismeretlen
volt ezen a bolygón. Semmi viszlát, vagy hadd vegyem fontolóra.
Pár pillanatba tellett, amíg felismertem, hogy a közönség
lelépett. A lefegyverzett õr dühösen nézett
rám a csuklóját dörzsölgetve. Eltette a
tõrét. Mióta beszéltem Capo Docciával,
volt némi státuszom így ok nélkül nem
késelhetett meg. És ez a státusz mindenképp
meghaladta az ex-Kocsisét. Szédülve ült fel amikor
közelítettem hozzá. Zavarododttan pislogva nézett
rám. Próbáltam a lehetõ leghitványabb
módon beszélni.
- Már kétszer rámtámadtál. Harmadszor
nem fogsz. Meghalsz ha mégegyszer próbálkozol valamivel.
A gyûlölet még mindig az arcán ült,
de már a félelem is. Elõreléptem, amitõl
õ visszahõkölt. Elég jó. Amíg nem
fordítok hátat neki túl sokszor. Most viszont megtettem
és elsétáltam.
Utánam kapaszkodott és csatlakozott a szolgák
csoportjához. Úgy tûnt, tudomásul vette a lefokozását,
ahogy mások is. Néhányan még hátra pislogtak
felé, de nem volt több rendbontás. Ami engem nem is
zavart. Egy dolog edzeni egy edzõteremben, de valami egészen
más itt ezek közé a nehézsúlyúak
közé vegyülve, akik meg akarnak ölni. A Püspökrõl
sugárzott a gratuláció.
- Szép volt Jim, nagyon szép.
- És nagyon fárasztó is. Mi következik?
- Amit eddig felfedeztem az, hogy ez a kis csoport éppen
leszerelt, mivel az egész éjszakát átdolgozta.
- Akkor most pihenés és kaja kell következzen.
Hajrá.
Az élelemrõl az egyetlen jó ami elmondható,
hogy nem volt olyan visszataszító, mint a veniánoké.
Egy hatalmas és roppant piszkos edény zubogott a tûz
felett az épület hátuljában. A séf - már
amennyiben valaki merné ezt a terminust használni arra az
ellenszenves egyénre, aki éppoly piszkos volt, mint az edény
kevergette az edény tartalmát egy hosszú fakanállal.
A szolgák mindegyike elvett egy fa tálat az asztalon lévõ
halomból, amiket a szakács töltött meg. Nem szenvedett
csorbát semmiféle kultúra, mert az egyáltalán
nem is volt. Mindenki az ujjaival merített, így mi is ezt
tettük. Valami ízetlen zöldségleves volt, de legalább
laktató. A Püspök mellettem ült a földön
háttal a falnak és lassan evett. Én elõbb végeztem,
és simán elutasítottam egy második adagot.
- Meddig maradunk szolgák? kérdeztem.
- Amíg megtudjuk, hogyan mûködnek itt a dolgok.
Az egész életed egyetlen bolygón töltötted,
így mind tudatosan, mind tudat alatt elfogadtad annak társadalmát
az egyetlennek. Messze nem az. A kultúra az emberiség találmánya,
akárcsak a számítógép, vagy a villa.
Persze van különbség. Amíg mi meg akarjuk változtatni
a számítógépeket vagy az evõeszközöket,
más kultúrák egyáltalán nem törekszenek
erre. Úgy vélik, az övék az egyetlen létezõ
életmód és minden egyéb aberráció.
- Hülyén hangzik.
- Az. De amíg te tisztában vagy ezzel, õk nem.
Te kibújhatsz a szabályok alól, vagy hasznot húzhatsz
belõlük. Most azon vagyok, hogy megismerjem a szabályokat.
- Próbálj igyekezni.
- Ezt megígérhetem, hiszen magam sem érzem
magam túlzottan elkényeztetve. Meg kell tudnom, hogy létezik-e
függõleges mobilitás, és ha igen, hogyan történik.
Amennyiben nincs ilyen, nekünk kell létrehozni.
- Elveszítettelek. Függõleges micsoda?
- Mobilitás. Úgy értem az osztályok
és a kultúrák közt. Vegyük például
ezeket a szolgákat és az õröket odakint. Pályázhat-e
egy szolga arra, hogy õr lehessen? Ha igen, ez a függõleges
mobilitás. Ha nem, akkor ez egy kasztrendszer, ahol csak vízszintes
elmozdulás kivitelezhetõ.
- Mint például fõszolgává válni
a többi szolga megrugdosásával?
Bólintott. Érted, Jim. Megszûnünk szolgának
lenni, amint tudomásomra jut, hogyan mehet ez végbe. De elõbb
pihennünk kéne. Megfigyelheted, hogy a többiek már
alszanak az épület túlsó végében
a szalmán. Javaslom csatlakozzunk.
- Egyetértek.
- Te, gyere ide!
Tars Tukas volt az. Természetesen rám mutatott. Volt
egy olyan érzésem, hogy hosszú nap fog következni.
Legalább látok még egy kicsit világot.
Átmentünk az udvaron, a dicsõségem helyszínén,
és fel egy sor lépcsõn. Egy fegyveres õr állt
ott és még kettõ ült bent egy padon. Némi
luxus. Csomózott szõnyegek a padlón, székek
és asztalok, néhány rossz portré a falakon,
amelyek némelyike távolról emlékeztetett Capo
Docciára. Belöktek egy hatalmas szobába, ahol ablakok
néztek a külsõ falra. Fákon és mezõkön
túl nemigen láttam mást. Capo Doccia várt rám
egy kisebb embercsoporttal, akik mindegyike fémpohárból
ivott. Jól öltözöttek voltak, amennyiben a sokszínû
bõrnadrágokat, a gyûrött pólókat
és a hosszú kardokat a jól öltözöttséghez
lehet sorolni. Capo Doccia intett nekem.
- Te, gyere ide, és mutasd magad!
Mindenki érdeklõdéssel fordult felém
és úgy nézegettek mint egy állatot egy árverésen.
- És ez terített le valakit az ökle nélkül?
kérdezte az egyikük. Túl gyenge és vézna,
nem is említve a csúnyaságát.
Vannak alkalmak, amikor a szádat csak arra érdemes
kinyitni, hogy élelmet tegyél bele. Ez bizonyosan ilyen volt.
De én fáradt voltam, elegem volt és általában
véve pocsék volt a közérzetem. Sértette
a fülem.
- Nem olyan gyenge, vézna vagy csúnya, mint te, te
disznóképû!
Ez megragadta a figyelmét. Azonnal felüvöltött
mérgében és elvörösödött, majd
egy hosszú acélpengével támadt nekem.
Kevés idõm volt gondolkodni, még kevesebb cselekedni.
Egy másik piperkõc közel állt hozzám,
fém poharát erõtlenül tartva. Elragadtam tõle
és a tartalmát a támadó arcába löttyintettem.
Jó része nem talált, de épp elég
esett a ruhájára ahhoz, hogy még jobban felbõszüljön.
Lesújtott a kardjával és én a pohárral
a kezemben hárítottam. Hagytam, hogy a pohár a kard
mellett az ujjai közé fúródjon, egyúttal
megragadva és kicsavarva a kardot tartó kezet.
Rendesen felordított, a kard pedig a padlóra esett.
Amikor oldalt fordult, jó alkalom nyílott egy lezáró
hátrúgásra.
Leszámítva, hogy valaki elgáncsolt hátulról
és a földre terített.