Fejezet: 9

Attasé táskát cipeltem szokásos holmival tömve: gránátokkal, gázbombákkal, robbanószerrel, orrszûrõkkel, egy-két lõfegyverrel, szerszámokkal. A hátam egyenes volt, a vállaim szögletesek, a lehetõ legkatonásabban léptem be a fizetésosztóhoz. Vadonatúj aranycsíkos pántlikázott egyenruhám az Egyesült Államok Navy-jének parancsnokává tett.
- Jó reggelt! – csattantam szúrósan, becsukva az ajtót magam mögött egyben be is zárva gyorsan, csendesen a kezemben elrejtett eszközzel.
- Igen, uram!
A megtermett piti tiszt az asztal mögül elég udvariasan beszélt, de nyilvánvalóan a figyelme a munkájára terelõdött; csinos torny papírköteg volt elõtte, és a fura tiszteknek meg kellett várniuk a sorukat. Ahogy minden seregben, a tengerészetnél is az õrnagyok a fõnökök. A hajósok sürögtek a tengerészek pénzügyeivel és a szemközti ajtón át láthattam a tátottszájú szürke kormányzati kasszát. Csodás. A táskám a fõnök asztalára tettem és kipattintottam.
- Olvastam róla az újságban – mondtam. - Hogy a katonaság mindig felkerekíti a számait a következõ milló vagy milliárd felé amikor támogatást kér. Ezt csodálom.
- Igen, igen uram – motyogta a fõnök az ujjaival a komptométer billentyûit csapkodva nem érdeklõdve az olvasóképességem és a nyomdai kommentárok iránt.
- Gondoltam érdekelni fog. Bár ez adott egy ötletet. Ekkora nagyvonalúsággal sok jut majd nekem. Ezért is foglak lelõni, Fõnök.
Nos, ez már felkeltette a figyelmét. Vártam, amíg a szemei elkerekednek és az állkapcsa a maximumig nyílik, aztán meghúztam a ravaszt a hosszúcsövû pisztolyon. Sussant egyet megcsapva a kezemet, és a fõnök horkanva egyet eltûnt az asztala mögött. Mindez csak egy pillanatba került, és a többiek az irodában éppen akkor ébredtek rá, hogy valami baj van, amikor elfordultam és egyesével leszedtem õket. Az testrengetegen átlépve bedugtam a fejem a belsõ irodába és így szóltam:
- Huhu, kapitány, látlak!
Elfordult a széftõl valami tengerészeti esküt mormolva és kapott egy tût a nyakába. Ugyanolyan gyorsan csuklott össze, mint a többiek. A drogom potens, gyors hatású altató. Már horkoláshangok hallatszottak a mögöttem lévõ szobából. A ropogós bankóhalom szépen tálcákra volt pakolva. Felkattintottam a táskám és az elsõ köteg zöld istenért nyúltam amikor az ablak üvege széttört és egy fegyver vetett felém a lövedékeit.
Csak én már nem ott voltam. Ha az üvegen átt lõttek volna, alaposan kilyuggattak volna ez idõ kegyes csigái, de nem tették. Az öveg betörése adott egy másodperctöredéket az akcióra, arra az akcióra, amelyre a jól hangolt, minig gyanakvó reflekszeim folyton vártak. Hátraszaltóztam; minibombák pottyantak elõ az ingujjamból az ujjaim közé még mielõtt a padlóra értem volna. Villámló és füstbombák. Huppantak és felizzottak, a levegõ azonnal átlátszatlanná vált. Küldtem még párat, és a lövöldözés abbamaradt. Kígyómód tekeregtem a földön, majd a széfnél félúton az ablak felé elkezdtem pénzzel tömködni a táskát a tapintásomra hagyatkozva. Csupán azért mert felfedeztek és csapdába ejtettek, a halálos veszély nem volt ok a zsákmány otthagyására. Ha ennyi zûrnek ki vagyok téve, legalább legyek érte megfizetve.
Két táskát húzva magam után másztam a külsõ irodába és éppen átértem az ajtón, amikor hangszóró harsant fel odakint.
- Tudjuk, hogy bent vagy! Gyere elõ és add meg magad, vagy lelövünk! Az épületet körülvettük. Semmi esélyed.
A füst vékonyodott a közeli ajtónál és a sötétben állva ellenõrizhettem az ablakokon át, hogy igazat beszél. Teherkocsik álltak odakint feltehetõleg jó látású, jól fegyverzett emberekkel. Ráadásul dzsipek is voltak nagy kaliberû gépfegyverekkel a hátuljukon. Szép kis fogadóbizottság.
- Sosem kaptok meg elevenen, patkányok! – kiáltottam füst- és izzóbombákat hajigálva minden irányba egy nagyobb gránáttal egyetemben, amely széttépte a hátsó falat. Az izgalom burkában átkúsztam az alvó fõnökhöz és tapogatva lehúztam a dzsekijét. A fiú sokat szolgált, több csík volt rajta, mint egy tigrisen és érdes kitûzõi egészen az álláig. Ledobtam a dzsekimet és áthúztam az övét, majd és kalapot is cseréltem. A kint lévõk gondos csapdát állítottak, ami annyit jelentett, hogy többet tudtak rólam, mint szerettem volna. Ám ez a tudás ellenük fordítható egy gyors rangcserével. Kiszórtam még pár bombát, a zsebembe tettem a fegyverem, felkaptam mindkét táskát, aztán kinyitottam és kilöktem az elsõ ajtót.
- Ne lõjetek! – kiáltottam rekedt hangon kibotorkáva a friss levegõre a kapualjban állva tökéletes célpontként. – Ne lõjetek, fegyvert tart a hátamnak. Túsz vagyok! – próbáltam meg rémültnek hatni, amihez nem kellett megerõltetnem magam látván az elõttem álló kis hadsereget.
Ezt követõen fél lépést tettem elõre tétován és hátranéztem a vállam fölött hagyván, hogy mindenki jól lásson. Megpróbáltam figyelmen kívül hagyni a vörös infraszemet a mellkasomon fekete pöttyel a szívem közepén.
Senki sem lõtt.
Kicsit tovább nyújtottam ezt a pillanatot – majd levetettem magam a lépcsõsoron és az egyik oldalra gurultam.
- Lõjetek! Szedjétek le! Tiszta vagyok!
Igen mozisra sikerült. Minden fegyver egyszerre szabadult el: kilõtték az ajtót a keretbõl valamint az üvegablakokat és az épület elejét úgy kilyuggatták, mint egy tûpárnát.
- Magasra célozzatok! – kiabáltam a legközelebbi dzsip védelmébe mászva. – Minden emberük a földön van!
Magasra lõttek agresszíven; elkezdték leválasztani az épület aljától a tetõt. Túlmásztam a dzsipen és egy tiszt jött oda hozzám, aki azonnal össze is esett mivel az orra alatt kettétörtem egy gázkapszulát.
- A hadnagyot eltalálták! – ordítottam és fellökdöstem a dzsipre a két táskával. – Vigye ki innen!
A sofõr igen engedelmes volt és a parancs szerint tett, alig hagyva idõt arra, hogy magam is bemásszak. Mielõtt öt métert haladtunk volna, a fegyverkezelõ már el is aludt a hadnagy mellett, és amint a sofõr sebességet váltott volna, õ is elszenderedett. Elég trükkös volt kiszedni az ülésbõl és a helyére mászni zötykölõdés közben, de sikerült. Rátapostam a gázpedálra.
Nem tartott sokáig felzárkózniuk. Ami azt illeti, az elsõ dzsippek már mögöttem voltak, amikor a sofõrt hátratuszkoltam a többiekhez. A testek halma áldás volt, mert többé nem lövöldöztek. Ugyanakkor egyértelmûen hevesen üldöztek. Éles kanyart vettem az épület körül egy egy szakasznyi csizmát késztetve fedezékbe vetõdésre, majd egy utolsó gyors pillantást vetettem az üldözõimre. Egek! Húsz, harminc mindenféle jármû eredt a nyomomba. Autók, dzsipek, teherkocsik, még egy-két motoros is egymást követve tülkölve és szirénázva, igen jól érezve magukat. Jim diGriz, az emberiség jótevõje. Akárhová megyek, boldogság követ. Egy óriási hangárba fordultam, és parkoló helikopterek között száguldottam. Szerelõk ugrottak félre röpködõ szerszámfelhõkkel miközben a gépek közt szlalomozva éles kanyart vettem a hangár nyitott bejárata felé. Amint feltûntem az egyik oldalon a követõim egymásba rohantak. Igen izgalmas.
Helikopterek – miért ne? Bream Field volt a világ önjelölt helikopterfõvárosa. Ha meg tudják javítani ezeket, röpülni is tudnak velük. Mostanra a teljes tengerészállomás le van zárva és körbe van véve. Más kiutat kellett találnom. Egyik oldalon zöld üvegforma derengett, én pedig felé tartottam. A repülõsor volt elõttem, pocakos helikopterek morajló motorral és lassan körözõ, suhogó lapátokkal. Megcsikordítva parkoltam le a dzsipet a tátott ajtó elõtt. Amint felegyenesedtem és átdobni a táskáimat, egy nehéz csizma rúgott a fejem felé.
Természetesen figyelmeztették õket rádión – ahogy talán mindenki mást is százmérföldes körzetben. Kellemetlen volt. Le kellett hajolnom, megragadni a csizmát és tusáznom a viselõjével miközben az engem üldözõ horda mögém robogott. A csizmatulaj csúnyán sokat tudott az efféle küzdelemrõl, úgyhogy csaltam és lerövidítettem a meccset azzal, hogy a lábába lõttem az egyik tûmet. Aztán bedobtam a pénzt, szétdobáltam néhány altatógáz gránátot, majd átdobtam magam is.
Nem kívánva megzavarni az irányításnál aluvó pilótát csúsztam az ülésbe és rászögeztem a szemeim a tárcsákra és a gombokra. Elég sok volt belõlük egy ilyen primitív eszközhöz. Próbálgatással és hibákkal sikerült megtalálnom a szükségeseket, ám addigra körbevettek jármûvek, és a fehérsapkások tömege, az ütõt és fegyvert viselõ SP-k, azon küzdöttek, hogy ki lehessen az elsõ a helikopterben. Altatógáz terítette le õket – még a gázmaszkosakat is, és pedig vártam amíg totális lett a töltés, és a maximumig húztam a gázt.
Voltak már jobb felszállások, ám ahogy egy oktató mondotta volt: bármi ami levegõbe emel, az kielégítõ. A gép rázkódott, imbolygott és tekergett. Láttam embereket menedékbe vetõdni és éreztem a futómû nekicsapódását egy teherkocsi tetejének. Aztán fent voltunk és lassú kanyarral lódultuk elõre. Az óceán irányába, délnek tartva. Nem csupán a véletlennek terelt effelé a katonai létesítmény felé, amikor leapadtak a pénzkészleteim. Bream Field Kalifornia alsó sarkában van az egyik oldalán a Csendes Óceánnal és Mexikóval a másikon. Ami egyben a legtávolabbi nyugati és déli pont, ahová úgy eljuthatsz, hogy még az Államokban maradsz. Nem kívántam tovább az Egyesült Államokban maradni. Azzal legalábbis nem, ami követett: az összes Navy és Marine helikopter az országban utánam eredt. Bizonyos voltam benne, hogy már a hadi repülõk is felém tartanak. Ám Mexikó szuverén nemzet, más állam, és az üldözõk oda nem követhetnek. Ebben reménykedtem. Ez legalábbis támaszt néhány problémát. És mielõtt megoldódnának, én már régen eltûntem.
Amint a fehér partok és a kék víz elszállt alólam egyszerû menekülési terven törtem a fejem. És persze ismerkedtem az irányítással. Némi találgatást és betegítõ dülöngélést követõen megtaláltam az automata pilótát. Klasz kis kellék, amely lebegésre vagy pálya követésére állítható. Pont ez kellett. A puszta látványa tervvel látott el, teljessel és tisztával. Alattam a határ sietett el, majd az aréna, a mexikói part rózsaszín, levendula és sárga nyaralóépületei. Igen gyorsan söpörtek el és Baja komor partvonala következett. Fekete sziklafogak a habban, homok és éles szurdokok a tengerig, szürkeség, poros kaktuszok. Elszórtan házak vagy kempingek. Egyenesen elõttem egy sziklás félsziget ugrott ki az óceánba; fölé emeltem a gépet, majd visszaengedtem a túloldalán. A többi helikopter csak pár másodpercnyire maradt le.
Nem volt szükségem többre. Lebegésre állítottam a gépet és lemásztam a törvény alvó õrei közt. Az óceán tíz méternyire volt alattam, a hatalmas rotorok forgása permetfelhõket keltett. Mindkét táskámat a vízbe dobtam és elfordultam befecskendezni a pilóta nyakáy mielõtt lõnének. Kapálódzott és pislogott, az altatógáz ellenszere szinte azonnal hatott – és a robot pilótát egyenes repülésre állítottam, majd a nyitott ajtó felé vetõdtem.
Gyorsan kellett cselekednem.
A helikopter teljes lökettel lõtt elõre miközben én a levegõbe pördültem. Nem volt sok a vízig, de sikerült a lábaimmal elõre becsapódni. Víz alá kerültem nyelve egy keveset, köhögtem, felúsztam és bevágtam a fejemet az egyik lebegõ táskába. A víz messze hidegebb volt, mint amire számítottam, reszkettem és görcs kezdett állni a bal lábamba. A táska elég támaszt adott, így rúgdosva és evickélve odacsobogtam a másikhoz majd megragadtam. Ahogy megvolt, erõs robaj érkezett fentrõl és a helikopterek úgy zúgtak el, mint bosszús angyalok. Biztos vagyok benne, hogy egyikbõl sem néztek le a vízre; minden szem az elõttük lévõ, délre sietõ helikopterre szegezõdött. Ahogy figyeltem, a felvezetõ gép nagy ívben kanyarodni kezdett. Egy deltaszárnyú gép tûnt fel hamarosan, és elhúzva mellette felemelkedett, majd megfordult. Volt kis idõm, de nem túl sok. És egyáltalán nem volt hová rejtõzni a félsziget felnyúló sziklái valamint a part puszta homokja között.
- Improvizálj! – mondtam magamnak mialatt a part felé csapkodtam és pedáloztam. Nem hiába hívnak Sikamlós Jimnek. Csússz ki ebbõl! A görcs kezdett eluralkodni és úgy éreztem, a vízszint alá süllyedek. Aztán kemény homokot találtam a lábam alatt és kikeveregtem tátogva a partra.
Rejtek nélkül kellett rejtõznöm. Álcázni az anyatermészet egyik legrégibb trükkje. A dühös helikopterek még mindig a horizonton zümmögtek miközben én eszementen ásni kezdtem a homokot puszta kézzel.
- Állj! – utasítottam magam felülve, himbálódzva. – Használd az agyadat, ne az izmaidat, ez az elsõ lecke!
Hát persze. Egy robbanógránátot csúsztattam a kezembe, kibiztosítottam és a sekély lyukba dobtam, majd félreugrottam. Kielégítõen köhhent homokpermetet szórva fel. És persze csinos kis krátert hagyott, amelybe két bõrönd jól elfért. Betuszkoltam õket és vetkõzni kezdtem fanatikus módon a ruháimat a táskák után hajigálva. A helikoptereknek kommunikálhattak egymással; megfordultak és visszafelé tartottak a partnak.
A hiúság aznap reggel véletlen rózsaszín alsónemût vettetett velem fel amely könnyen elment a távolból úszószerelésnek. Levetkõztem, majd homokot rúgdostam a lyukba mindent elfedve.
Amikorra az elsõ helikopter megjelent a fejem felett, én már arccal a homok felé napoztam, csakúgy, mint egy másik úszó a parton. Fölöttem sorban húztak el a gépek ívet írva le. Felültem és úgy néztem rájuk, ahogy más is tette volna. Elhaladtak felemelkedve a sziklás gerinc fölé és a motorrobajuk hallótávon kívül került.
Ám nem soká, ebben biztos voltam. Mit tegyek? Semmit. Cak maradj kezes és gondolkodj ártatlanul. Én választottam a szerepem, hát végig is kell játszanom.
Nem idõztek sokat. Bárki is volt szolgálatban, elrendelte az adott szakasz átfésülését: az óceánt, a partot, a hegyeket. Most lassabbak voltak minden incset szemügyre véve a kétségtelenül nagy erejû szemüvegeikkel. Idõ egy újabb úszásra. Reszkettem, amikor a spré beszórta a bokáimat és tudtam, hogy belekékülök ahogy a víz egyre közeledett. Egy hullám csapott át a fejem felett és mutatós kutyaúszásba kezdtem.
A helikopterek visszatértek és fölöttem lebegtek habot verve fel. Az öklömet ráztam feléjük és hitelesen szitkozódtam a motorzajban. Valaki kihajolt a nyitott ajtón á felém szólva, de nem figyeltem. Bizonyos mennyiségû ökölrázást követõen alábuktam és víz alatt úsztam megpróbálva a görcsmentes lábamat kétszeres munkára bírni. A helikopter ellibegett a többiek után miközben én fájdalomban a partra jutottam  ismét és elterültem a homokban hogy a nap és a szél megszáríthasson.
Hogy hogyan kerültem ki onnan?