16
Haladtak ugyan néhány lépést, de ezek a lépések nem vezettek sehová, és a Nagyfőnök nem volt túlzottan lelkes.
– Sajnos – mondta ki a szentenciát, amelyet mindegyikük sorra kimondott már –, sajnos, hulla nélkül nincs gyilkosság. Sőt bizonyítékunk sincs, csak egy rakás indítékunk.
Polverari vizsgálóbírónak is nagyjából ez volt a nézete. Az influenza utóhatásait még nem heverte ki; szeme alatt bíbor karikák vöröslöttek, ettől olyan volt a képe, mint az óriáspandáé. Pel olyan távol húzódott tőle, amennyire csak tudott.
– Michelline Fabre-nak biztosan része volt a zsarolásban – mondta Pel. – De ezáltal csak pénzhez akart jutni. Azt az embert ugyanis nem rabolták el.
– Fogadást azért ne kössön rá – mondta Polverari barátságosan.
– Az az ember halott – mondta Pel szilárdan. – Már akkor is halott volt, amikor postára adták a zsaroló üzenetet. Jó ideje eltűnt már, de senkinek sem fordult meg a fejében, hogy üzengessen, amíg az újságok nem kezdtek emberrablásról sivalkodni. – Mérgesen meredt maga elé. – De miért ölték meg? – folytatta aztán. – Van ugyan egy rakás motívumunk, de vajon melyik miatt tették el láb alól? Fabre nem szerette, Cottu sem és Retif sem, de Rensselaer halálából egyikük sem húz komoly hasznot. A falkát eladják a lovakkal meg a birtokkal együtt, és ők ott állnak munka nélkül. Madame Rensselaer sokkal, de sokkal többet nyerhet a férje halálán.
– Gondolja, érdemes beidéztetnem Fabre-t, hogy kikérdezzem?
– Nem – mondta Pel. – Hagyja békén. Majd később. Történhet valami. A csontjaimban érzem.
– Én csak egyvalamit érzek a csontjaimban – mondta erre Polverari –, az influenza utóhatását.
Érdemes újra kimenniük az apátságba?
Pel ekkorra már szentül meg volt győződve róla, hogy Rensselaer porhüvelye nyomtalanul elenyészett. Valami azt súgta neki, hogy abból az emberből aligha maradt más, mint egy zsírüledékes tócsa, sósavval alaposan átitatva. Meglehet, abban az ominózus üledékben nyoma maradt valami azonosítható anyagnak – egy csatnak, kulcsoknak, ilyesminek –, csakhogy élőbb rá kell bukkanni ama bizonyos tócsára. Az apátságban nincs. Ebben Pel biztos volt. Valósággal szétszedték az épületet, de nyoma sem volt elemésztett holttestnek. Legalábbis emberi holttestnek, tette hozzá gondolatban.
Amellett tévedhet is. Csupán Archernek, a kopónak a halála ültette el a fejében a bogarat, hogy a sósavnak is szerepe volt, de lehet a dolog puszta véletlen is. Az is elképzelhető, hogy Archert máshonnan származó sósav tette tönkre. Akkor pedig marad a másik lehetőség, amely akkor villant át az agyán, amikor Retifet figyelte, miként darabolja föl a tehéntetemet.
Holttest nélkül csak akkor lehet valakire rábizonyítani a gyilkosságot, ha fölfedezik a kizsarolt bankjegyeket, márpedig ennek a fölfedezésnek, gyanította Pel, roppant soványak az esélyei. Hacsak nem mozgósítja az egész francia rendőrséget Párizstól Marseille-ig, Pel el sem tudta képzelni, hogy föl tud kutatni minden lehetséges rejtekhelyet. Burgundia tele volt olyan épületekkel, mint ez a régi apátság. Hatalmas ódon építmények, középkori boltívekkel és megannyi odúval, ahol baglyok, galambok és sólymok ütöttek tanyát, aztán rengeteg járattal, amelyet patkányok és egerek vájtak ki az idők során. A lehetőségek száma tehát végtelen, a kutatás eleve reménytelen. Pel úgy döntött, hogy nem kutat.
Az viszont nem tartott sokáig, hogy Leguyader megerősítse: a Fabre konyhai mosogatója fölül leakasztott ollóval vágták ki a zsaroló levél betűit. Prélat, az ujjnyomszakértő is előterjesztette bizonyítékát: az olló egyik pengéjén ugyanaz az ujjnyom szerepel, amelyet a női magazinból kivágott egyik betű fényes felületén észleltek elmázolva; a dolgot ellenőrizték az apátságban: Michelline Fabre ujjlenyomata volt.
Most már abban a helyzetben voltak, hogy legalább Madame Fabre-t felelősségre vonhatták, minthogy azonban a nő eltűnt, egy tapodtat sem sikerült előrehaladniuk. Pel éppen elhatározta, hogy behozatja Fabre-t, amikor Darcy rontott a szobájába.
– A nő Forzée-le-Grand-ban született, patron! – lihegte. – Ugyanabban a faluban, ahol Rensselaer.
– Micsoda? Honnan tudja?
– A douzay-i üzletekből. Ismerték. Bőbeszédű asszony volt; már ha talált valakit, aki fogékonyabb volt, mint a férje, és meghallgatta. Mindent tudnak róla Douzay-ben.
– Mikor költözött el Forzée-ból?
– Húszéves lehetett. Kiszolgálólánynak állt Bar-le-Duc-ben. Ott találkozott Fabre-ral.
Pel máris talpon volt, marékszám tömte a zsebébe a cigarettát, a jegyzetfüzeteket, a tollakat-ceruzákat. – A legjobb, ha máris indulunk Forzée-ba – pattogott sietősen.
Forzée-le-Grand nyomorúságos porfészek volt, ahol – mint a legtöbb lotaringiai falucskában – majd annyi tehénlepény díszelgett a főutcán, mint a legelőkön meg az istállókban. A lotaringiaiak – akiket minden francia csak Boches d'Est-nek* becéz – bárdolatlan és gyanakvó népség, de a forzée-i őrszoba parancsnoka Haute Marne-ból szakadt ide, nem nagyon kedvelte a helybelieket, és majd kibújt a bőréből, hogy egyet-kettőt fülön csíphet közülük.
– Hagyja csak rám, főnök – ragyogott az őrsparancsnok. – Érezze magát itthon nálunk, üljön csak be a bárba. Üzenek önért, amint találok valakit, aki nem süketnéma.
A két felügyelő hosszabb várakozásra rendezkedett be az ivóban, de még meg sem itták a sörüket, máris felbukkant egy pelyhedző állú fiatal rendőr.
– Hát ez gyorsan ment – mondta elismerően Darcy.
Az őrsparancsnok szobájában két férfi toporgott, mindkettő jóval túl lehetett a negyvenen; tagbaszakadt emberek voltak, de lerítt róluk, hogy sok ésszel nem áldotta meg őket a teremtő.
– Armande Reuss és Gérard Haegelen – mutatta be őket az őrsparancsnok. – Mind a kettő gazdálkodó.
Pel nem tudta, hogy miért mondja ezt olyan fenyegetően, mindenesetre nem kérdezett semmit a gazdáktól, hanem az orruk elé dugta Rensselaer fényképeit. A hatás azonnali volt.
– Ismerem – mondta Reuss. – Ez a fiatal Rensselaer. – Pelre nézett. – Csak nem ő az, aki…
– De bizony – mondta Pel. – Ő az.
– Hát ez rászolgált, akármi érte.
– Ó! És miért?
– Mert hideg volt, mint a hal.
– Nekem is úgy hiányzik, mint a tüske a fenekemben – fűzte hozzá Haegelen.
Reuss elvigyorodott. – Csak azért mondod, mert elkötötte a régi szeretődet.
– Sose kötötte el. Michelline mindig az én babám volt.
Pel megpróbált véget vetni a vitának, de a két férfi folytatta. Amikor a párbeszéd elvadult, az őrsparancsnok közéjük lépett, és visszakézből jól szájon vágta őket.
– Pofa be, ostoba fajankók! – csattant rájuk. – Figyeljetek a felügyelő úrra!
Mindjárt elhallgattak, szembefordultak Pellel, és megdelejezve bámulták. Pel azon tűnődött, vajon mit tud erről a két emberről az őrsparancsnok – igen, alkalmasint csempészgetnek itt, a belga határon, a kis zsaru pedig leszed a zsákmányból némi sápot. Hát időnként a tompa agyukba idézi, hogy a kezében vannak.
– A maga barátnőjének – folytatta Pel, Haegelen szemébe nézve –, annak a Michelline-nek, mi volt a teljes neve?
– Michelline Roos.
– Aztán mi lett vele?
– Nem tetszett itt neki. A pénz csak csurrant-cseppent, hát nem tudott megmaradni a fenekén. Amikor aztán a szeretője is elpárolgott, mégúgy se tetszett neki a falu. Végül ő is továbbállt. Úgy hallottam, hogy Bar-le-Duc-be ment. A nénikéjét ápolni.
Reuss harsányan felröhögött. – A nénikéjét, az ám! Az a néni egy férfi volt.
– Férfi? – csodálkozott el Haegelen. – Hát ha az, akkor jobb is, hogy Rensselaer, a barátja, nem tudta meg.
– Rensselaer nem a barátja volt. Hanem a szeretője.
– Kötve hiszem. Sokáig jártam vele, mégse jutottam semmire.
– Csak azért, mert nem ismerted a módját!
– Ide figyelj, Armande Reuss! Beléd vágom a bicskát!
Az őrsparancsnok máris ugrott, mint a macska, a két kobak pedig ide-oda mozgott, ahogy visszakézből megkapták a menetrend szerinti pofont. Megint vigyázzban ültek, és feszülten figyeltek. Milyen kár, gondolta Pel, hogy ő otthon nem engedheti meg magának az efféle szórakozást. Némely tanú megérdemelné. Persze, ami Lotaringia e távoli sarkában megengedhető, azt az ember nem teheti meg a francia nagyvárosokban.
– No jó, hát összedugták a papucsot – ismerte be végül Haegelen. – Aztán Rensselaer elment. Amiens-be vagy Rouenba, vagy a fene tudja, hová. Ide-oda mászkált. Aztán meg hallottam, hogy délen ütötte föl a sátorfáját. De addigra már annyi pénze volt, mint a nyű.
– Azt beszélték, hogy egy milliomos lányát vette el – bólogatott Reuss.
– No, ez rá vall.
– És mi lett Michelline Roosszal? – érdeklődött Pel. – Ki lett a férje?
– Valami Lefèbre nevű személy. Vagy Fourie? Vagy Fabre? Kis kani, akkora, mint egy menyét. Haute Marne-ban dolgozott, etette a vadászkutyákat. Michelline-nek fölvitte az isten a dolgát. Azt beszélték, délebbre költöztek, Burgundiába. Valaki mondta is nekem, hogy jó helyük van.
– Az is volt – mondta Pel – Rensselaernél.
– Micsoda? – A két ember döbbent képpel nézett egymásra. Aztán megvidámodott az arcuk, végül már dőltek a nevetéstől. – Szóval az a Rensselaer végül megkapta a pecsenyét – jegyezte meg Reuss. – Tudta, ki a nő, amint meglátta a menyéttel. Fogadni mernék rá, hogy a férje nem azért kapott állást, mert tudta, hogy melyik végin abrakoltatják a lovat. Hanem azért, mert a lány Rensselaer macája volt.
Pel maga is így gondolta.
Aznap este, amint hazaértek, Pel az irodában hosszasan tanulmányozta a gyanúsítottak listáját. Most már mindegyikük nevét kihúzta, csak Fabre-ét nem.
– Hozassák be – rendelkezett. – Polverari bíró majd begyömöszöli a húsdarálóba.
Amint Darcy távozott, és Pel a jegyzetblokkon rikító névre meredt, berregni kezdett a telefon. Unott hangon szólt a kagylóba: Pel. Meglepetésére a vonal másik végén Madame Faivre-Perret szólalt meg:
– Felügyelő úr… Evariste.
Pel károgó hangokat hallatott, pedig dorombolni vágyott. A puszta tény, hogy az asszony hívta fel őt, nem pedig megfordítva, óriási lépésnek tetszett.
– Azt gondoltam – mondta az asszony –, hogy talán el tudna jönni a házamba péntek este. Vacsorára. Úgy vélem, hogy mivel ilyen nehéz ügyön dolgozik, talán szeretne egy kicsit kikapcsolódni. Készítek egy finom coq-au-vin-t, úgy hallottam, kedveli.
– Ó, hogyne, hát persze. – Hogyan jött rá ez a csodalény? Kitől kérdezte meg? Ha az asszony ennyire felbátorodott, akkor komoly a dolog.
– Van egy palack Romanée Contim is. Mondjuk, nyolc órakor? Az utat már ismeri. És ezúttal talán nem kell elrohannia.
E szavakban csupa ígéret bujkált, Pel tehát feltette magában, hogy ezúttal merészebb lesz. Mit is mondott? „Ezúttal talán nem kell elrohannia.” Ez vajon hány órát jelent? Vajon hol vonták meg az istenek a határt szerelmi hév és rámenősség között? Vagy netán azt várja az asszony, hogy legyen rámenősebb? Ez legalábbis egy csókot jelent, villant át az agyán. Talán több csókot is, ha pedig a csók halmozódni kezd, vajon mi lesz belőle? A gondolatsornak ezen a pontján kővé dermedt. Egyikük sem gyerek már, s az asszony aligha gondol rá úgy, mint egy szenvedélyes kamaszra. Talán mint komoly férfira, akiből nemsokára főfelügyelő lesz, mint jó burgundira, vidám, de nem rámenős típusra – istenem, bár rámenős lenne! Körültekintő, tisztelettudó ember. Sőt gyöngéd, de ha gyöngéd is, azért nem pipogya. A gallérja alatt forróságot érzett a puszta gondolatra. Váratlanul minden vonalon megkezdődött a nagy offenzíva. Még Pel magánéletében is.
Nosjean is előbbre jutott a Duche-féle gyilkosság felderítésében, bár erről maga sem tudott. Most, hogy Fabre-t előállították, volt ideje gondolkozni Sammy Belec ügyein, hát megkereste Labbét, a vasúti munkást, azt az embert, aki megtalálta Duche holttestét a passage Wallieux-n; Nosjean ugyanis nem hitt saját karórájának, a Bar de la Descente falán ketyegő szerkezetnek, sőt Labbé emlékezőtehetségében sem bízott. Hátha sikerül megingatnia Labbét az időpont kérdésében.
– Nem – mondta Labbé. – Igenis fél tizenkettő volt. Ha emlékszik, a buszmegálló felé indultam, de volt még időm.
– Biztos ez?
– Mint a halál. Miért, fontos? Nosjean grimaszt vágott, a szíve elnehezült. – Fontos lenne, bizony – mondta végül.
De Troquereau valamivel előbbre jutott, mint Nosjean. Miközben csakis a Jégszekrény járt a fejében, elindult, hogy meglátogassa Yves-Pol Aramist.
Yves-Pol egy kis házban lakott; a ház előtt csinos előkert, a ház belseje pedig inkább finomkodó volt, mint elegáns. Olyan volt, mint egy női budoár, a falakon színes pillangómotívumok, körülöttük pedig rengeteg színes szalag.
Yves-Pol arca még most is csupa zúzódás volt, vatta takarta sérült pofacsontját, lábát egy karszék támláján nyugtatta, pernod-t szopogatott, úgy nézte a televízióban az óvodások műsorát.
– Halló, chéri – köszöntötte derűsen de Troqot. – Megint te vagy az? Miben sántikálsz? Megtaláltad már azt a vadállatot? Remélem, hamarosan dolgozhatom, hát szeretnék egy kis biztonságot magam körül.
– Még nincs meg a vad – ismerte be de Troq. – De elkapom.
– Hát remélem, hogy ki is cifrázod, ha a kezedbe kerül – mondta Yves-Pol negédes bosszúvággyal. – Térddel rohant a… – finoman a lágyéka felé mutatott. – Aztán a bal öklével fejbe vert.
– Akárcsak engem – jegyezte meg de Troquereau.
– Látom; szép kis zúzódás. Nagyon fájt?
– Talán nem annyira, mint neked – vigasztalta de Troq. – Én ugyanis számítottam rá. Váratlanul támadt meg, de el voltam készülve.
– Máskor is ezt csinálta az a barom – nyafogta Yves-Pol. – Kicifrázta Noni Barre-t és Pépé Klébert is. Persze maguknak köszönhetik. – Yves-Pol csettintett a nyelvével. – Mert mindig riszálják magukat a csacsik.
De Troq tisztában volt vele, hogy valószínűleg riszálták magukat, mert már jó néhány babaarcú fiúval beszélt, akit szintén megvertek. – A módszer mindig ugyanaz – közölte Yves-Pollal. – Balcsapott az ember nyakába, térd a mogyorókba, aztán óriási ütés a halántékra. Máskor is megesett már veled ilyesmi?
Yves-Pol szomorúan legyintett. – Az emberek nem valami kedvesek hozzánk – vallotta be. – És mindig van olyan érzéketlen alak, aki kiröhög minket. De engem most támadtak meg először ilyen durván.
– Megesik, hogy leszólítanak?
– Ó, rengetegszer. De nem örülök neki. A magam útját járom.
– Ismersz valakit a környéken, aki megtehette? Nagy melák alakot?
– Nem. Legalábbis nem vettem észre. Most mi a terved?
– Van néhány elképzelésem – mondta a szűkszavú de Troq. – Szeretnék kölcsönkérni tőled egy kabátot meg a bukósisakot, tudod, amivel motorozni szoktál. Amelyik olyan, mint egy vadászsapka.
– Vidd csak el, chéri. Szerintem az a vadászsapka formájú sisak nagyon sikkes, ugye? Londonban vettem, de úgy festek benne, mint aki Skóciában vadászgat.
Amint visszaért a belvárosba, de Troq benyitott a legközelebbi sportüzletbe. Apjának az isten nagy ritkán fölvitte a dolgát, így ifjúkorában de Troq rövid ideig angol iskolába járt, ahol megtanult egyet s mást.
– Szükségem lenne egy olyan hogyishívjákra… öö… angolul cricketer's box a neve.
Az eladó csak bámult rá. – Bocsánat, Monsieur, mi lenne az, valami doboz?
– Krikett közben viselik, az igaz, de nem dobozmagyarázta de Troq. – Ütés ellen nyújt védelmet.
– Fejre erősítve hordják?
– Nem, odalenn délen.
Az eladó megbotránkozva nézett rá.
– Létfontosságú szervünket védi – oktatta tovább a segédet de Troq. – Tudja, a krikettlabda kőkemény és elég súlyos. Tehát sok bajt okozhat.
Az eladó gőgösen mérte végig a furcsa vendéget. – Ebben az országban nemigen vettem észre, hogy kriketteznének, Monsieur. Nem hinném, hogy ilyesmit tartanánk raktáron. Talán szuszpenzorra gondolt? A rögbijátékosok viselik. – Mosolyt erőltetett az ajkára. – Egyszer bejött egy kedves vevő, és lepkehálót akart vásárolni. Hogy rabul ejtsen néhány szegény pillangót. Persze angol volt. Elmondta, hogy a lepkéket szeretné gombostűhegyre tűzni valami fatáblán, aztán majd csak nézi az ártatlanokat. A kollégám azt hitte, meg akarja enni őket.
De Troquereau megadóan vásárolt egy szuszpenzort, és sietett haza: albérleti szobája az egyetem közelében volt. Otthon átkutatta a konyhaszekrényt, és talált is egy kis méretű alumíniumszűrőt. Ez megteszi, gondolta kajánul.
Amikor másnap reggel de Troquereau megjelent a place Frère Thurot közelében tátongó bontási területen, egyik-másik munkástársa megkérdezte, hogy hol járt, bár a dolog nemigen izgatta őket. Az alkalmi munkások jöttek-mentek, nem volt benne semmi feltűnő, ha elmaradoztak néha.
Meglepte, hogy milyen jól halad a munka. A telket majdnem teljesen megtisztították a törmeléktől, sőt az egyik sarkában meg is kezdődött az új épület alapozása; néhány betonkeverő gépkocsi is befutott. Már csak egypár kisebb törmelékkupacot kellett összelapátolni. Később, amikor a buldózerek tologatni kezdték az utolsó falmaradványokat és csonka gerendákat, a detektív észrevette, hogy napfényre bukkant egy kis ajtó. Az egyik szomszédos ház tűzfalából nyílt; erősnek látszott, a festék sem pattogzott le róla. A törmelékhalmok úgy eltakarták, hogy eddig a detektív nem vette észre.
Ebédidőben a kíváncsi nyomozó bekukkantott az építésvezető irodájába, hogy megnézze az alaprajzot. Ahol a törmelék magasodott, valaha kis udvar nyílt; szűk sikátoron lehetett odajutni a vaskereskedés mentén. Most azonban már nyoma sem volt a boltnak, így előbukkant az ajtó; ott is marad, gondolta, amíg az irodaház föl nem épül az új udvar körül.
– Miféle ajtó az? – kérdezte az építésvezetőt.
– Az egyik bolt hátsó ajtaja; a kirakat a rue de la Libertére néz.
– Melyik bolté?
– Az alaprajzra nem írták rá, én pedig nem néztem meg.
De Troq úgy gondolta, ideje, hogy valaki végre megnézze. Munka után körbesétált a rue de la Libertére, és szemügyre vette az egymás mellett sorakozó boltokat. Azt hitte, álmodik. Az ajtó vagy a Mercier-féle kis csecsebecsebutikhoz, vagy Zamenhof szűcshöz tartozik, márpedig aligha valószínű, hogy a Duche-banda hamis ékszerek iránt érdeklődnék. A legközelebbi bárban bedobott egy tantuszt a telefonautomatába, és fölhívta az Hôtel de Police-t.
Aznap délután Nosjean sorra látogatta a rue de la Liberté kis üzleteit.
– Zamenhofé – jelentette, amikor visszatért. – Azelőtt a hátsó ajtó – ez, amelyikről szó van – egy kis udvarra nyílt; az udvart téglafal vette körül, a falon fémtüskék voltak. A vaskereskedés melletti sikátoron lehetett a téglafalhoz jutni. Csakhogy a falat most lebontották. Zamenhof tavaly halt meg, a felesége pedig, aki átvette tőle a boltot, nincs itthon. A lányát autóbaleset érte Párizsban, hát elment vigyázni az unokákra. Senki sem jelentette a rendőrségen, hogy a bontás miatt az üzlet hátsó ajtaja napfényre kerül.
– Jó lesz, ha valaki megfigyelés alatt tartja Zamenhof üzletét – mondta élénken Pel. – Mit gondol, hogy akarják megcsinálni?
– Hát… Zamenhof örökösei nyilván úgy gondolják, semmi ok az aggodalomra, mert jó erős retesz van az ajtón, és több biztonsági zár.
– Ha Duche fiókáit ennyire érdekli a dolog, akkor Zamenhofék tévednek. Mi a helyzet a bontási területen?
– Még van egy kis munka – mondta de Troq. – Bármikor hozzáláthatnak, hogy lyukakat fúrjanak az új alapozáshoz.
– Nos, bármiben sántikálnak, nem fényes nappal fogják csinálni, az biztos. Éjszaka mi folyik ott?
– Éjszaka is van valami munka. Nincs éjjeli műszak, de egy aggregát áramot szolgáltat a szivattyúkhoz, amelyekkel elvezetik a talajvizet. Ezért néhány ember éjjel is szolgálatban van.
– Figyelje Misset a telket éjszaka.
– Boldog lesz – jegyezte meg Darcy.
– Majd megszokja – szögezte le Pel. – Ha a balsors úgy akarja, valami nőcskével is találkozhat. Most már tudjuk, hogy mit akarnak Duche emberei. Csak az a kérdés, hogy mikorra tervezik.