Õszintén szólva sosem raboltam bankot vagy törtem
be széfbe könnyebben. A választott létesítmény
egy város közepén állt, amelynek neve a lehetetlenül
hangzó Hartford volt. A masszív kõépület
minden nyílását vaskos fémlécek borították
– ám a védelmen sokat rontott, hogy a bankhoz mindkét
oldalon épületek csatlakoztak. Egy patkány ritkán
lép be a fõbejáraton. Kora este volt, amikor útnak
indultunk; Bicskás rémült volt és ideges dacára
a nagy mennyiségû, alacsony minõségû alkoholos
italnak, amit elfogyasztott.
- Várni kõ még – panaszkodott. – Sok ember
van az utcán.
- Pont így akarom. Nem fog feltûnni még egy
pár. Most vidd ezeket a sarokra, ahová megbeszéltük
és hozd a zsákokat!
Én cipeltem a saját szerszámaimat míg
Bicskás követett a két vásárolt bõrönddel.
Az épület elõttünk állt, a bank bal oldalán
sötét volt és az ajtó bizonyosan zárva.
Nem gond. Aznap korábban megnéztem a zárat, és
megállapítottam, hogy nem fog gondot jelenteni. Az eszköz
a bal kezemben semlegesítette a riasztót amíg a jobbal
beillesztettem a nyitókát. Annyira könnyen nyitottam
ki, hogy Bicskásnak meg sem kellett állnia; tovább
sétált mellettem a bõröndökkel. Egyetlen
lélek sem tudajdonított figyelmet nekünk az utcán.
Egy folyosó vezetett további zárt ajtókhoz,
amelyeken ugyanolyan könnyûszerrel haladtam át, amg el
nem értünk egy irodához az épület végében.
- Ez a szoba kell osztozzon a bank falán. Kiderítem
– mondtam.
Elfojtottan fütyörészve láttam munkához.
Egyáltalán nem ez volt az elsõ bankrablásom,
és nem akartam, hogy ez legyen az utolsó. Az összes
féle bûntények közül a bankrablás
a legkielégítõbb mind az egyén, mind a társadalom
számára. Az egyén persze egy csomó pénzez
jut, ezt mondanom sem kell, és a társadalom haszna az, hogy
egy nagy köteg készpénz visszakerül a körforgásba.
A gazdaság stimulálódik, a kis üzletemberek prosperálnak,
az emberek nagy érdeklõdéssel olvasnak a bûntettrõl,
és a rendõrségnek alkalma nyílik gyakorolni
különféle képességeit. Mindenkinek jó.
Bár hallottam bolondokat arról panaszkodni, hogy árt
a banknak. Ez totál hülyeség. A bankok biztosítva
vannak, így semmit sem veszítenek, aprópénz
csupán a biztosító ipar gépezetében,
ahol a legtöbb ami történhet, hogy mikroszkópikus
mennyiséggel kevesebb lesz az év végi osztalék.
Elég kis áldozat a sok kiváltott jóért.
Az emberiség jótevõje volt, nem egy tolvaj, aki a
visszhangosítót a falnak tette. A jókora nyílt
tér a túloldalon pedig kétségtelenül a
bank.
Volt pár vezetrék és csõ a falban, vélhetõleg
áramnak és víznek, valamint néhány drót
a riasztónak. Megjelöltem a helyeiket a falon, amíg
teljes nem lett a minta. Volt egy felület, amely mentes volt a körvonalaktól.
- Itt megyünk be – mondtam.
- Hogyan fogjuk átütni a falat? – Bicskás hangulata
váltogatott a lelkesedés és a félelem, a pénz
vágya és az elfogástól való rettegés
között. Nyilvánvalóan piti bûnözõ
volt, és ez a legnagyobb meló, amiben részt vett.
- Nem ütjük át, dum-dum! – mondtam nem túl
kedvesen feltartva a tömörítõt. – Csupán
meggyõzzük, hogy ki kell nyílnia elõttünk.
Persze fogalma sem volt róla, hogy mirõl beszélek,
de a csillogó eszköz látványa úgy tûnt,
lehûti. Átállítottam a készüléket,
hogy a molekuláris kötések energiái növelése
helyett közel nullára redukálja a vonzást. Lassan,
pontosan futtattam körbe a falon kiválalasztott részen,
majd kikapcsoltam és eltettem.
- Semmi se történt! – panaszkodott Bicskás.
- Most majd fog – nyomtam a falat a kezemmel és a teljes
elõkészített terület kiesett egy halk surranással,
lassan, mint egy finom poresõ. Lévén azzá vált.
Átnéztünk a bank erõsen kivilágított
belébe.
Láthatatlanok voltunk az utcáról, amikor átmásztunk
és elkúsztunk a magas pult mögött oda, ahol a pénztárosok
ültek. A szerkesztõk a széfet okosan az épület
alsó szintjébe helyezték, az utcáról
nem látható helyre, így amint leértünk
a lépcsõn felegyenesedve, kényelmesen folytathattuk
a munkánk. Gyorsan áthaladtam pár zárt ajtón
és egy vastag acélrácson. A zárak és
a riasztók primitívsége említésre sem
érdmes. A széfajtó maga elrettentõbbnek tûnt,
mégis az bizonyult a legegyszerûbbnek.
- Odani! – mondtam lelkesen. – Itt egy idõzár, amely
automatikusan nyit majd holnap.
- Tudtam! – nyüszítette Bicskás. – Tûnjünk
innen, mielõtt megszólalnak a riasztók!
Ahogy felfelé rohanni készült a lépcsõn,
elgáncsoltam és egyik lábam a mellkasán tartottam
miközben magyaráztam.
- Ezt hívják mázlinak, dum-dum! Csak annyit
kell tennünk a kinyitásához, hogy elõreállítjuk
az órát és azt hiszi, reggel van.
- Képtelenség! Több incses acél fedi!
Természetesen nem tudhatta, hogy egy hagyományos manipulátor
bármilyen ötvözeten áthatol. Amikor éreztem,
hogy a mezõ elengedi a fogajakat, elfordítottam a zárat,
a kerekek forogtak és Bicskás szemei kigúvadtak; a
mechanizmus elégedetten kattant és az ajtó kilendült.
- Hoci a táskákat! – utasítottam a széfbe
lépve.
Vidáman fütyörészve és hümmögve
pakoltuk meg a két bõröndöt szorosan kötegelt
ropogós bankókkal. Bicskás becsukta és bezárta
az elsõt, majd türelmetlenül motyogott a lassúságomról.
- Há sietsz? – kérdeztem a bõröndöt
becsukva, a szerszámaimat gyûjtögetve. – Idõ kell
ahhoz, hogy mindent jól végezhess.
Amint eltettem az utolsó szerszámom, észrevettem
hogy megugrik a tû, majd úgy marad. Érdekes. Állítottam
a mezõ erején, aztán a kezemben tartva álltomban
körülnéztem. Bicskás a széf túlsó
felében volt és fém dobozokban matatott.
- Mit mûvelsz? – kérdeztem a legmelegebb hangomon.
- Megkukkantom van-e némi ékszer ezekben a széflerakatokban.
- Á, szóval errõl van szó. Szólhattál
volna róla.
- Magam is elég vagyok. – Az biztos, hogy magabiztos!
- Igen, de én anélkül is meg tudom csinálni,
hogy megszólaljon a csendes riasztó a rendõrségen
– mondtam hûvösen és dühösen. – Te épp
most szólaltattad meg!
Szépen eltûnt a vér az arcából;
a kezei úgy reszlettek, hogy elejtette a dobozt; aztán hajolgatni
kezdett, hogy felszedje a zsák pénzt.
- Dum-dum, te-te! – csattantam fel és csizmámmal erõsen
a felkínált célpontba rúgtam. – Most hozd a
bõröndöt, kifelé, és indítsd az autót!
Mögötted leszek.
Bicskás szaporán felbukdácsolt a lépcsõn,
és én jóval nyugodtabban követtem idõt
fordítva arra, hogy rendben minden rácsot és ajtót
becsukjak magam mögött, hogy annyira megnehezítsem a rendõrség
dolgát, amennyire csak lehet. Tudni fogják, hogy beléptek
a bankba, de azt nem, hogy kirabolták-e, amíg fel nem keltettek
egy banktisztviselõt a széf felnyittatásához.
Amikorra is már régen leléptünk.
Ám ahogy felértem a lépcsõn, kerékcsikorgást
hallottam és az elsõ ablakokon át láttam egy
rendõrkocsit fékezni odakint.
Igazán gyorsak voltak, hihetetlenül is egy ilyen õsi
és primitív társadalomhoz képest. Talán
éppen ez volt a miértje; a bûnözés és
annak felderítése sokak energiáit kellett felõrölje.
Én ugyanakkor nem vesztegettem idõmet filozofálással
érkeztük felett, hanem magam elõtt tolva a bõröndöket
kúsztam a pénztárosok pultja mögött. Amint
a szomszédos épületbe másztam a lyukon át,
hallottam hogy kulcsok zörögnek a kinti záraknál.
Pont jókor. Akkor jönnek be, amikor távozom. Kinézve
az utcára láttam, hogy a rendõrkocsi utasai bejutottak
és kis, ám kíváncsi embercsapat verõdött
össze odakint. Nekem háttal. Kimásztam és nagy
léptekkel mentem a sarokhoz.
A kõkorszaki zsaruk gyorsak voltak. Biztos sokat rohangásztak
meg fogócskáztak, mivel még nem értem a sarokig
mire kicsapták mögöttem az ajtót fájdalmasan
kapva a fülükhez a felharsanó riasztóktól.
Bejutottak a bankba, látták a lyukatt a falon, majd utánam
eredtek. Gyors pillantást vetettem rájuk, mindannyian a fogukat
vicsorították, kék egyenruhát viseltek réz
gombokkal; én is futni kezdtem.
A sarkon túl a kocsihoz.
Csakhogy az utca üres volt, a kocsi eltûnt.
Bicskás úgy dönthetett, hogy eleget keresett
az este, és elhajtva engem hagy meg a törvénynek.