Fejezet: 14

Az órámra néztem, csettintettem, elfordultam a szervízútról hátha figyelnek. Okos húzással az elsõ Speedydine-hoz mentem. Hogy a napom teljes legyen, két rendõr ült az elsõ fülkében. Engem néztek természetesen. Tovább lépkedtem elõre szegezett tekintettel és megtaláltam a tõlük legtávolabbi helyet. Viszketett a lapockáim köze, de nem mertem megvakarni. Nem láttam õket, de tudtam mit mûvelnek. Engem bámulnak egymással beszélgetve arról, hogy nem teljesen az vagyok, aminek látszom. Jobb utánanézni. Felállni, felém közelíteni, fölém hajolni.
Láttam a kéknadrágos lábakat a szemem sarkából és a szívem nyomban olyan hangos dobolásba kezdett, hogy biztos voltam benne: az egész étterem hallja. Vártam a vádaskodó szavakat. Vártam... lassan felkúsztattam a tekintetem a vasalt kék nadrágszáron...
Hogy egy velem szemben helyet foglaló egyenruhás mozdonyvezetõt lássak. – Kávét! – mondta a mikrofonba, zörgött az újságjával és olvasni kezdett.
A szívem valami normálisnak nevezhetõ szintre lassult és csendben átkoztam magam a gyáva gyanakvásomért. Hangosan, a lehetõ legmélyebb hangomon szóltam a mikrofonomba.
- Fekete kávét és fûszerlevest gombócokkal!
- Hat dollár lesz.
Behelyeztem az érméket. Megcsörrent a gép a könyököm mellett és a reggelim az asztalra csúszott. Lassan fogyasztottam, majd az órámra néztem és a kávémat szürcsöltem. Mint azt jól tudtam korábbról, amikor a fagyasztóban hûsöltem, a Macwineys szerelõje minimálisan 30 percet töltött bent. Negyvenet adtam neki mielõtt felkeltem. Mialatt a szalon végéhez értem, megpróbáltam nem gondolni arra, mit fogok odabent találni. A búcsúszavaimra túl jól emlékeztem: én leszek az elsõ látogató. Ha-ha. A következõ pedig a szerelõ. Elfogta a Püspököt? Megizzasztott a gondolat. Hamarosan megtudom. Elhaladtam a székek mellett, ahol korábban a rendõrök ültek. Eltûntek – reméltem, hogy a város másik végét átkutatni – én pedig visszaindultam a bevásárló központhoz. A Macswineys furgon dicsõ látványa üdvözölt az utcán.
A kulcs már a kezemben volt amikor az ajtóhoz közeledtem. Az út elõttem üres volt – és lépteket hallottam magam mögül. A rendõrség? Kezdett unalmassá lenni a szívdobogásom. Lassítottam az ajtó közelében. Megálltam lehajoltam, és úgy csúsztattam a kezembe a kulcsot, mintha akkor vettem volna fel. Közelrõl vizsgálgattam amint valaki mögém ért majd tovább haladt. Egy fiatal férfi volt, aki a legcsekélyebb érdeklõdést sem mutatta lényem iránt. Tovahaladt és a bolt hátsó bejáratához indult.
Hátratekintettem a vállam fölött, majd elõször az ajtóhoz ugrottam. Elfordítottam a kulcsot, megnyomtam az ajtót, ami persze nem nyílott.
Ezt a késleltetést én építettem be, és jól mûködött. Egyperc a nyitás idõ. Hatvan rövidke másodperc.
Hatvan hihetetlenül lassan araszoló másodperc. Ott álltam finom üzleti ruhában, annyira oda nem illõen, mint mellbimbó egy disznósünön, ahogy a rancson mondogattuk. Álltam, izzadtam és vártam a rendõrségi járõrökre. Vártam és szenvedtem.
Amíg a kulcs el nem fordult, az ajtó fel nem tárult és be nem estem.
Üres! A távoli falon egy automatikus gépezet zörgött és zúgott. Az italautomata csobogott és megtöltötte a tartót, majd dolga végeztével eltûnt, hogy egy hamburgersorozatnak adjon utat. Éjjel nappal ez ment. Ezen a mechanikus mozgáson túl emberi alaké nem tûnt fel. Elkapták – a rendõrség elfogta a Püspököt. Legközelebb pedig engem fognak...
- Á, fiam, gondoltam, hogy most már te leszel.
A Püspök mászott elõ a fagyasztóból óriás testével a szigetelõ ruhában, a hálózsákjával és kis motyójával a hónai alatt. Becsapta az ajtót maga mögött, én kifújtam a gõzt és háttal a falnak dõltem.
- Jól vagy? – kérdezte aggodalmasan. Elgyengülten intettem.
- Jól, jól, csak hadd térjen vissza a rendes lélegzetem. Attól tartottam, hogy elkaptak.
- Nem kellett volna. Amikor nem tértél vissza hosszabb idõn át, feltételeztem, hogy nehézségek adódtak. Így gyakoroltam a kivonulást arra az esetre, ha a legitim felhasználók ma megjelennének. És megtették. Igen hideg van odabent. Nem tudtam, milyen sokáig maradnak, de biztos voltam abban, hogy beépítettél valami jelzõt arra, amikor elmennek...
- El akartam mondani!
- Nem kellett. Megtaláltam a rejtett hangszórót és a kapcsolót, így hallgathattam valaki munka közbeni profán beszédét. Aztán egy idõ elteltével az ajtó becsapódott és a csend valóban hívogató volt. Most rólad. Voltak gondok?
- Gondok! – nevetésben törtem ki. Aztán abbahagytam, amikor nevetésem kezdett hisztérikus színezetet kapni. Elmondtam néhányat a hátborzongatóbb részletekbõl. Megfelelõ hangokat hallatott a megfelelõ helyeken, és a keserû végig meghallgatott.
- Túl szigorú vagy magadhoz, Jim. Egy egyszerû kihagyás annyi nap erõs koncentrálás után nem jöhet váratlanul.
- De nem megengedhetõ! Az én hülyeségem miatt majdnem mindkettõnket elkaptak. Ez többet nem fordulhat elõ.
- Ebben tévedsz – mondta figyelmeztetõen lengetve vaskos ujját. Ez bármikor elõfordulhat, amíg nem vagy elég edzett. De az leszel, méghozzá kiválóan edzett...
- Persze!
- ...és az ilyen kihagyás ellehetetlenül. Hihetetlenül jól vetted járatlanságod ellenére. Innentõl csak javulhatsz.
- És te megtanítod, hogy hogy lehetek olyan sikeres svihák, mint te!
A szemöldökeit komoran összeráncolta szavaimra. Mi rosszat mondtam? A fájó számba haraptam aggodalommal miközben õ csendben letekerte a hálózsákját, leterítette, majd ráült keresztbe tett lábakkal. Amikor végül megszólalt, én csüngtem a szavain.
- Akkor az elsõ leckéd, Jim. Én nem vagyok svihák. Te sem vagy az. Nem akarunk olyan bûnözõkké lenni, akik buták és járatlanok. Fontos megérteni és méltányolni, hogy mi a társadalmon kívül állunk, és saját merev törvényeinket követjük, amelyek némelyike merevebb a társadalom által elfogadottaknál. Magányos élet lehet, de nyitott szemmel kell válaszd. Amint választottál, el kell viselned. Sokkal erkölcsösebbnek kell lenned másoknál, hiszen sokkal merevebb etikai kódex alapján élsz. És ez nem tartalmazza a „svihák” szót. Ez az õ szavuk arra, ami te vagy, így számodra elvetendõ.
- De én bûnözõ akarok lenni...
- Vesd el ezt a gondolatot, és ezt a címet. Ez, és meg kell bocsájtsd, fiatalkori ambíció. Csak a te érzelmi kirohanásod a nem kedvelt világ ellen, és nem értékelhetõ alapos döntésként. Elhagytad õket, ugyanakkor elfogadtad a leírásukat arról, ami vagy. Egy svihák. Nem vagy az. Én sem.
- Akkor... mik vagyunk? – kérdeztem buzgón. A Püspök feltornyozott ujjakkal válaszolt.
- Mi a Külvilálg Állampolgárai vagyunk. Elutasítottuk az egyszerû, unalmas, katonás, bürokratikus morális és etikai elveket, amik szerint mások élnek. Ezeket helyettesítettük a saját, sokkalta felsõbbrendû elveinkkel. Bár fizikailag közöttük mozgunk, de nem vagyunk közülük valók. Amíg õk lusták, mi igyekvõek vagyunk. Amíg õk erkölcstelenek, mi erkölcsösek vagyunk. Amíg õk hazugok, mi vagyunk az Igazság. Talán mi vagyunk a lenagyobb jó a társadalomra nézve, amit elhagytunk.
Ezen gyors pislogásba kezdtem, de türelmesen vártam, mert tudtam, hamarosan megvilágítja mirõl beszél. Megtette.
- Milyen galaxisban élünk? Nézz magad köré. A bolygó állampolgárai, és minden más bolygóé is a Galaktikus Szövetség erkölcstelen szervezete által felügyeltek, akik szinte teljesen elfelejtették a bûnözés valódi jelentését. Voltál börtönben, így láttad a plebszet, akiket bûnözõknek titulálnak. És ezt nevezik a határvilágnak! Más benépesített bolygókon még kevesebben vannak az elégedetlenek, akik szociálisan rosszul alkalmazkodnak. Odakint a még maroknyi születõt a génvizsgálattal korán kiszûrik és szabályozzák. Egyetlen utazást tettem a bolygón kívül életemben, a közeli bolgyókat látogatva meg. Borzasztó volt! Az élet azokon annyi színnel és élvezettel jár, mint egy ív vizes kartonlap. Ezért siettem vissza a Kis Mennybe, ami bár néha undorító, még mindig egy „Kis Menny” a többihez képest.
- Egyszer... szeretném megtekinteni azokat a világokat.
- Meg is fogod, drága fiam. Ez helyénvaló ambíció. De elõször tanulj ezen. És légy hálás, hogy itt még nincs teljes génfelügyelet, különben a gépek mentálisan szabályoznák a társadalom ellen lázadókat. Más bolygókon a gyerekek ugyanolyanok. Szelídek, jámborak és szociálisan szabályozottak. Persze némelyikük nem mutat genetikai gyengeséget – illetve erõt, ahogy mi hívjuk –, amíg fel nem nõ. Ezek szegény, rossz helyre születettek, akik piti bûnözéssel próbálkoznak – betöréssel, áruházi lopással, zsebeskednek meg ilyenek. Egy-két hétig, egy-két hónapig folytathatják, a velük született intelligencia függvényében. De olyan bizonyosan, mint az atom szétesése, mint a levélhullás õsszel – pontosan ekkora bizonyossággal – a rendõrség utánuk nyúl és behúzza õket.
Emésztettem ezt az információt, majd feltettem a nyilvánvaló kérdést.
- De ha ez az egyetlen hely, ahol bûnözni, a rendszer ellen lázadni lehet, hová juttat ez téged és engem?
- Azt hittem, sosem kérdezed meg. Ezek a morzsák, akiket leírtam, akikkel a börtönben találkoztál, alkotják a bûnözés 99%-át a szervezett, piperkõc társadalmunkban. A maradék egy százalék egy tizedét alkotjuk mi, akik jelenléte létszükséglet az egyhangú társadalomban. Nélkülünk az univerzum kihûlne. Nélkülünk a birkaszerû állampolgárokkal olyan üres lenne, hogy az egyetlen kiút az öngyilkosság maradna. Ahelyett, hogy bûnözõnek bélyegeznének minket, meg kéne becsülniük.
Szikráztak a szemei és mennydörgött a hangja. Nem akartam megszakítani fennkölt beszédét, de voltak kérdéseim.
- Megbocsáss, de megvilágítanád azt, hogy miért van ez így?
- Ez azért van így, mert adsz a rendõröknek valami tennivalót, valaki üldöznivalót, valami okot arra, hogy cirkáljanak a drága jármûveikben. És a közösség – hogyan is nézhetnék a híreket és a legfrissebb tudósításokat a hõstetteinkrõl, hogyan is beszélgethenének róluk a részleteket ízlelgetve? És mi az ára ennek a szociális jótettnek? Semmi. A szolgáltatás ingyenes annak ellenére, hogy az életünk, az épségünk, a szabadságunk kockáztatjuk érte. Mit nyerünk vele? Semmit. Csak pénzt, papírt és fém szimbólumokat. Minden biztosítva van. Ha kipucolunk egy bankot, a pénzt visszatéríti a biztosító társaság, aminek az év végén mikroszkópikus mértékben csökken az osztaléka. Minden részvényes egy milliomod dollárral kevesebbet fog kapni. Semmi áldozat, senki részérõl. Jótétemény, fiam, semmi más, csak jótétemény.
- Ám ahhoz, hogy mindezt a jót véghezvigyük, a gátlásaik és szabályaik túlfelén kell tevékenykednünk. Úgy kell lopakodnunk, akár a patkányoknak, a társadalmuk lambériája alatt. Persze ez korábban egyszerûbb volt, és a társadalom több patkánnyal bírt, amikor a szabályozások lazábbak voltak, csakúgy, ahogy az öreg faházakban több a patkány, mint a beton épületekben. Csakhogy azokban is van. Most, hogy a társadalom vasbeton és rozsdamentes acél, kevesebb a hézag az összeillesztésekben. Csak egy rozsdamentes acélpatkány érezheti otthon magát egy ilyen környezetben.
Spontán tapsban törtem ki, addig csapkodva össze a kezeim, amíg meg nem fájdultak, majd szívélyesen bólintottam a tisztelet megadásaként.
- Ezek vagyunk mi! – lelkesedtem. – Rozsdamentes acélpatkányok! Büszke és magányos rozsdamentes acélpatkányok!
Elismerõen lehajtotta a fejét, majd beszélt. – Így van. Most, hogy a torkom kiszáradt a sok beszédtõl, talán ki tudnál segíteni a komplex gépekkel. Van valami mód egy dupla cseresznyelé kinyerésére?
A huppogó és kerregõ géplabirintus felé fordultam, ami behálózta a belsõ falat.
- Hogyne lenne, és boldogan meg is mutatom. Mindegyik gépnek van egy tesztkapcsolója. Ez, ha közelebbrõl megnézed, az egyik italtöltõ. Elõször üzembe helyezed, majd a másik oldalról mûködteted. Midenen cimke van, látod, ez egy cseresznyeleves automata. Egy puszta érintés, és... ott is van.
Egy magas hangokkal kísért robaj hallatszott, és a Püspök megragadta. Ahogy inni kezdte, megborzongott, majd a szája szélébõl suttogta:
- Észrevettem, hogy van itt egy ablak, és egy fiatal nõ engem bámul.
- Ne félj – nyugtattam. – Ez az üveg egyirányban átlátszó. Ezen keresztül lehet az ügyfeleket vizsgálni.
- Á! Ó, igen, már értem. Valóban ki vannak éhezve. Ezek a segédletek csak növelik az étvágyat, el kell ismernem.
- Sebaj. Itt vannak az élelmiszer irányítók. A legközelebbi a Mac nyúlburgeré, amennyiben szereted.
- Bármit, ami nem túl csípõs szagú.
- Akkor nesze.
Elvette a gõzölgõ csomagot, amelyet persze hagyományosan nagy szemekkel és bolyhos farokkal dekoráltak, majd elmajszolta. Élvezet volt látni ahogy eszik. Félrehúzódtam, majd érméket gyömködtem a fémveretes érmenyílásba.
A Püspök szeme meglepetten elkerekedett . Nyelés közben beszélt.
- Te fizetsz! Azt hittem, hogy az élvezetek paradicsomában ingyenes a kaja és az ital éjjel és nappal.
- Az is. Ezt a pénzt loptam és visszateszem a körforgásba a gazdaság egészben tartására. Nincs léhaság a Macswineys mûködésében. Minden morzsányi állati szövet, minden jégdarabka meg van számlálva. Amikor a gépész a gépeket teszteli, felelõs minden kiadott tételért. A bolt számítógépe jegyez mindent, így a kiadott fagyasztott árusor tetejére új kerül. A begyûjtött pénzt mindennap elszállítják a külfali széfbõl, ami szintén automatizált. A páncélozott pénzszállító nekitolat, amire az idõzár kiold. Így ha ingyen fogyasztanánk, lopást észlelnének. Azonnali nyomozást eredményezne. Fizetnünk kell azért, amit használunk, és pontosan a szükséges összeggel. De mivel többé nem jövünk vissza ide, ellopjuk a pénzt lelépéskor.
- Helyes fiam, helyes. Egy pillanatra aggódni kezdtem az erõltetett becsülességedtõl. Mivel közel vagy az irányításhoz, kérlek húzz meg egy kart egy újabb ízletes Lepus cuniculus morzsáért, amíg fizetek.