- Mi...? Mi...? – kérdeztem valami hasonlót. A nyomozót
nem nyûgözte le a rögtönzésem.
- Vegye fel a kabátját! Velünk kell jönnie!
Kábultan bukdácsoltam végig a szobán,
ahogy parancsolták. Ott kéne hagynom a kabátot, ezt
tudtam, de nem akartam ellenállást tanúsítani.
Amint átkutatják meg fogják találni a maszkot
és a kulcsot, és mindent elárul. Mi legyen a pénzzel?
Nem említették a táskát.
Ahogy a kezem bedugtam az ujjba, a rendõr bilincset kattintott
a csuklómra, a másik végét pedig a sajátjára.
Sehová sem mehettem nélkülük. Alig valamit illetve
semmit sem tehettem – legalábbis a három lépésnyire
lévõ fegyverforgató jelenlétében nem.
A külsõ ajtón át a folyosóra mentünk
a lifthez, majd le a földszintre. Legalább a detektív
udvariasan elég közel haladt mellettem, hogy a bilincs ne váljon
nyilvánvalóvá. Egy nagy, fekete és baljós
földautó várakozott a nem parkoló zóna
közepén. A sofõre még csak az irányunkba
sem pillantott. Bár amint bemásztunk és becsuktuk
az ajtót, elindult.
Nem tudtam mit mondjak – és a társaságom sem
volt beszédes kedvében. Csendben gurultunk át az esõs
utcákon, elhagytuk a rendõrségi bázist – meglepetésemre,
hogy a Kis Menny Szövetségi Épülete elõtt
álljunk meg. A szövetségiek! Elakadt a szívverésem.
Helyesen feltételeztem, hogy a feladvány megfejtése
és az elfogásom természetszerûleg meghaladta
a helyi rendõrség intelligenciáját. Csakhogy
nem számoltam a kiterjedt nyomozóirodákkal. Késõ
bánat – nem túlzottan elégített hibám
felismerése. A hallgatás évei után a Püspök
újra lecsap. Miért? És mit jelent az a kis sakkhúzás?
Állítsunk csak rá egy rejtvényfejtõt!
Ohó, egy kis hõsködés, a következõ
bûntény helyével és idõpontjával!
Tartsuk csak szövetségi szinten, távol a helyi rendõrség
inkompetenciájától! Figyeltessük a készpénzt
a létezõ legfejlettebb elektronikus felügyelõ
rendszerrel! Nyomozzuk le, a bûnözõt megtudni, vannak-e
társai? Lecsapni rá!
Sötét depresszióm úgy elmélyült,
hogy alig tudtam járni. Bólintottam, amikor a kis utunk véget
ért egy vaskos ajtó elõtt, amin a Szövetségi
Nyomozó Iroda felirat állt, alatta pedig kisebb aranybetûkkel
Flynn igazgató. Fogvatartóim udvariasan kopogtak és
az ajtó berregve feltárult. Libasorban bementünk.
- Itt van, uram!
- Helyes. Rögzítse a székhez, innentõl
átveszem.
A beszélõ mozdulatlanul ült az asztal mögött.
Egy nagydarab férfi fénylõ fekete hajjal, akit még
jobban felnagyított a zsírtömeg, amit magán viselt.
Az álla, illetve állai rálógtak a melle domborulatára.
Hasának mérete távoltartotta õt az asztaltól,
és a keresztbekulcsolt ujjai úgy pihentek rajta, akár
egy köteg kövér kolbász. Gyanakvó tekintetem
acélos merevvel viszonozta. Nem tiltakoztam, amint a székhez
kísértek, belehuppantam, éreztem, hogy ráerõsítik
a bilincset, hallottam a távolodó lépteket és
az ajtó becsapódását.
- Nagy slamasztikában vagy! – jelentette ki.
- Nem tudom mirõl beszél – mondtam. Ártatlanságom
némileg enyhítette a hangom nyüszítõ remegése.
- Tökéletesen tudod, mirõl beszélek. Tolvajlás
bûntényét követted el az este, közpénzt
loptál a kõsüket zeneszerzõktõl. De ez
a kisebbik bûnöd, eloroztad valaki jó hírét
is. A Püspökét. Olyas valakinek adod ki magad, aki nem
vagy. Nesze, vedd el ezeket!
Eloroztam valaki jó hírét? Mi a jó galaxisról
zagyvál ez? Reflexbõl kaptam el a kulcsokat a levegõben.
Bámultam õket, majd még jobban bámultam õrá,
amikor reszketve leoldottam a bilincset.
- Te nem vagy... – szaladt ki a számon. – Úgy értem
a letartóztatás, ez az iroda, a rendõrség...
Te a...
Üdvözült mosollyal, türelmesen várta
a következõ szavaimat.
- Te vagy a Püspök!
- Egykutya. Ahogy az üzeneted értelmeztem a gyenge kódod
alapján találkozni akartál velem. Miért?
Emelkedni kezdtem, mire egy hatalmas fegyver jelent meg a kezében,
a szemeim közé irányítva. A mosoly eltûnt,
ahogyan a hangja melegsége is.
- Nem szeretem, ha utánoznak, és azt sem, ha játszanak
velem. Elnyerted a nem tetszésem. Három perced van, hogy
elmagyarázd a történteket, mielõtt megöllek,
majd visszaszerzem az este elkötött pénzt a szállodaszobából.
Elõször szépen elárulod, hol a többi pénz,
amit a nevemben loptál. Beszélj!
Beszéltem – vagyis megpróbáltam, de csak reménytelenül
sercegtem. Ez kijózanított. Megölhet – de nem alacsonyíthat
remegõ kocsonyává. Köhögve megköszörültem
a torkom, aztán beszélni kezdtem.
- Nem hiszem, hogy gyorsan végezni szeretnél velem,
így a háromperces limitben sem hiszek. Ha beszûnteted
az erõszakoskodást, akkor megpróbálom neked
elmesélni tisztán és érthetõen a motívumokat.
Rendben?
Az efféle beszéd kiszámított kockázattal
jár, de a Püspök nagy játékos volt – ezt
megtudtam. Az arckifejezése nem változott, de röviden,
beleegyezõleg bólintott engedélyezve egy Gyalog lépést,
tudatában annak, hogy a Királyom továbbra is sakkban
tartja.
- Köszönöm. Sosem képzeltelek gonosz embernek.
Sõt, amikor felfedeztelek, a karriered modellként használtam.
Amit tettél, amit elértél, az egyedülálló
ebben a világban. Amennyiben megbántottalak azzal, hogy pénzt
loptam a nevedben, sajnálom. Egy az egyben át is fogom adni
neked. Ha meggondoljuk, nem is tehettem mást. Nem volt hogy rádtalálnom.
Így meg kellett szerveznem, hogy te találj rám. Ez
meg is történt. Számíottam a kíváncsiságodra,
ha a könyörületedre nem is, hogy nem lelplezel le a rendõrök
elõtt mielõtt te magad találkoznál velem.
Egy újabb bólintás újabb Gyalog lépést
eredményezett. A rezdületlen pisztolycsõ informált
arról, hogy még mindig sakkban vagyok.
- Megmondtam – nincs min csodálkozni. A bûnözõ
élet mellett döntöttem, a tehetségem kibontakoztatására.
Csakhogy én autodiakta vagyok és sebezhetõ. A tanítványod
akarok lenni. Hogy a térdednél tanuljak. Hogy beléphessek
a vad világ profi bûnözési akadémiájára,
ahol te vagy a pálca egyik végén és én
a másikon. Megfizetek bármi árat, hogy kiérdemeljem
ezt a kiváltságot, bár egy kis idõre lesz szükségem,
hogy pénzt gyûjtsek, mivel átadom az utolsó
két mûveletem nyugtáit. Ennyi. Ez vagyok én.
És kemény munkával szeretnék azzá lenni,
aki te vagy.
Az ellágyult tekintet, a gondolattelten állhoz emelt
ujjak jelezték, hogy a sakk feloldódott. De a játékot
még nem nyertem meg – nem is akartam. Döntetlenre vágytam.
- Miért kéne elhinnem egyetlen szavad is? – kérdezte
végül?
- Miért kételkedsz? Mi más okom lehetne?
- Nem a motívumok zavarnak engem. Valaki más lehetõsége
gondolkoztat, egy rendõr lehetõsége, aki téged
használ gyalogként az én megtalálásomra.
Az, aki a Püspököt elfogja, választott foglalkozása
csúcsára fog emelkedni.
Villámgyors gondolatok közt beleegyezõen bólintottam.
Elmosolyodtam és ellazultam.
- Nagyon is igaz. És ez kell legyen, ami elõször
az ember eszébe jut. Az irodád ebben az épületben
jelentheti, hogy a törvény végrehajtói közt
magas posztot töltesz be, oly magasat, hogy könnyedén
kitudhattad volna, hogy ez a terv. Vagy jelentheti azt – ami további
bizonysága zsenialitásodnak -, hogy vannak ismerõseid
és kapcsolataid a rendõrség bármilyen szintû
befolyásolására, kijátszására
és arra való használására, hogy engem
letartóztassanak. Gratulálok, uram! Tudtam, hogy a bûnözés
zsenije vagy! De ahogy elfogtál, az egyszerûen fantasztikus!
Lassan bólintott, belátva nagyságát.
Láttam már pisztolycsövet ilyen kevéssé
elmozdulni? Kilátásba került a döntetlen? Tovább
siettem.
- A nevem James Bolivar diGriz és kicsivel több, mint
tizenhét évvel ezelõtt születtem ebben a városban
a Munkanélküli Disznósünhordák Makra Mama
Szülészetén. A terminál amit elõtted látok,
hozzá kell férjen az irodai aktákhoz. Kérd
le az enyémet! Gyõzõdj meg az elmodottak ellenkezõjérõl!
Hátradõltem, mialatt õ becsapkodta a parancsokat
a billentyûzeten. Semmi olyat nem csináltam, ami elterelhetné
a figyelmét az olvasásról. Még mindig ideges
voltam, de sikerült felszíni nyugalmat színlelnem.
Végezett. Hátradõlt és nyugodtan nézett.
Nem láttam mozdulni a kezeit, de a pisztoly eltûnt. Döntetlenre
adta! A bábok viszont még a táblán voltak.
Új játék kezdõdött.
- Hiszek neked, Jim, és köszönöm a kedves
szavaid. Csakhát én kizárólag egyedül
dolgozom. Arra készültem, hogy kinyírlak, hogy megõrizzem
az identitásom titkát. Most úgy látom, erre
nem lesz szükség. Megelégszem az ígéreteddel,
hogy nem fogsz többé keresni, és nem fogod többé
a személyiségemet felhasználni bûntényekhez.
- Teljesítem a kéréseid. Csak azért
lettem a Püspök, hogy elnyerjem a figyelmed. De aztért
kérlek, gondold át mégegyszer a tagsági kérelmemet
a profi bûnözõ akadémiádra!
- Nem létezik ilyen intézmény! – segítette
magát a lábaira. – A jelentkezési ív elutasítva.
- Akkor hadd fogalmazzam át a kérésem! – szóltam
sietõsen tudván, hogy kevés idõm maradt. –
Hadd legyek személyes, ha lehet, és bocsásd meg a
bánatot, amit esetleg okozni fogok. Fiatal vagyok, még húsz
sem, és te több, mint nyolcvan éve élsz ezen
a bolygón. Mindössze évet töltöttem a választott
szakmámban. Ezalatt a rövid idõ alatt felismertem, hogy
tényleg egyedül vagyok. Amit teszek, magam teszem magamért.
Nincs bûnözõ bajtársiság, mert minden bûnözõ,
akit eddig láttam, csonka. Így egyedül kell csinálnom
mindent. Ha én magányos vagyok, merhetem felbecsülni,
milyen magányos lehetsz te?
Rezzenéstelenül állt, egy kézzel az asztalra
támaszkodva, úgy meredve a csupasz falra, mint egy ablakra,
amiben valami olyat lát, amit én nem. Aztán sóhajtott,
a hanggal egyetemben egy kis energiát is kiengedve, ami mereven
tartotta, majd visszahuppant a székre.
- Az igazat mondod fiam, a színtiszta igazat. Nem akarok
ezen vitatkozni, volt gyerekszobád. Én viszont öreg
kutya vagyok ahhoz, hogy a módszereimen változtassak. Meghallgattam
a búcsúszavad, és köszönöm az érdekes
hetet. Kicsit olyan volt, mint régen.
- Gondold át!
- Nem megy.
- Add meg a címed: el kell küldenem a pénzt.
- Tartsd meg, kiérdemelted. A jövõben lehetõleg
más személyiség alatt érdemeld ki. Csak egyetlen
dolgot fûzök hozzá. Egy apró tanácsot.
Gondold át a karrier elvárásaid. Tedd fel a tehetséged
egy szociálisan elfogadhatóbb tevékenységre.
Ezen a módon elkerülöd az óriási magányt,
amire már felfigyeltél.
- Soha! – kiáltottam hangosan. – Soha! Inkább börtönben
rohadok életem végéig, mint hogy elfogadjak egy társadalmi
szerepet, amit annyira rühellek!
- Még változhat a véleményed.
- Erre semmi esély – mondtam az üres szobának.
Az ajtó becsapódott mögötte, és õ
felszívódott.