Fejezet: 8

Egy rémálom vált valóra. Életünkben valamikor valamennyiünket megérint a kezdõdõ paranoia, és úgy érezzük, hogy mindenki ellenünk van. Én most a valósággal szembesültem. Egy másodpercig ez az alapvetõ félelem kerített magához; aztán leráztam magamról és nyerni próbáltam.
Ez a kevés habozás mégis megtette a magáét. Azt kellett volna tennem, hogy lövök, ölök, tüzelek, pusztítok, éppen úgy, ahogy terveztem. Ám azt nem terveztem, hogy ilyesformán szembesülök ezekkel az emberekkel, tehát nem nyerhetek. Persze csináltam némi kárt gázzal és bombákkal, erõszakot, de nem volt elég. Mind több és több kéz tépte a ruhámat és nem akartak eltûnni. Nem voltak gyengédek sem, nyers gyûlölettel rontottak rám, az érme túlfeleként: mindkét fél a pusztítást látta a másikban. Üldöztek, lerohantak, és az eszméletvesztés szinte áldás volt, amikor bekövetkezett.
No nem mintha sokáig úgy hagytak volna. Fájdalom és erõs égett szag az orromban rántott vissza a kellemetlen valóságba. Egy férfi, egy hatalmas, magas férfi állt velem szembe, a vonásait összemosták fókuszképtelen szemeim. Úgy tûnt, sokak keze tart; erõsen csavartak és ráztak. Valamiféle folyadékot húztak el a képem elõtt, amely eltûntette azt a valamit, ami a látásomat elhomályosította. Most már láttam. Láthattam, ahogy nézett.
Kétszer akkora, mint egy normális ember, sokkalta nagyobb darab, mint én; hátra kellett dõlnöm, hogy felnézhessek a fölém tornyosuló alakra. A bõre erõs vörös, a szemei sötétek szögben, sok foga felvillant, amikor kinyitotta a száját.
- Honnan vagy? – kérdezte huppogó hangján azon a nyelven, amelyet az Alakulatnál használtunk. Ezt bizonyára reagáltam rá, mivel elmosolyodott gyõzedelmesen, de nem melegen.
- A Különleges Alakulat, más nem is lehetett! Az egyetlen energialánk sötétség elõtt. Hányan jöttetek? Hol vannak a többiek.
- Õk... megtalának – sikerült kimondanom. Igen apró siker az ellenfeleinkéhez mérten. Ha nem tudják, hogy egyedül vagyok, életben tartanak, amíg rá nem jönnek. Ami nem kerül sokba. Szépen levetkõztettek, minden eszközt elvettek. A védelmemnek annyi. Visszanyomoznak a hotelig hamarosan megtudják, hogy több mindentõl kell tartaniuk.
- Kik vagytok? – kérdeztem a szavak lévén az egyetlen fegyverem. Nem válaszolt, helyette mindkét öklét gyõzelmi pózba emelte. A szavak automatikusan jöttek a számra. – Õrültek vagytok!
- Persze! – kiáltotta diadalittasan a kezeiben tartva közelebb húzott és rázott egyszerre. – Ez a mi állapotunk, bár egyszer már megöltek érte, nem fognak újra. Ez alkalommal gyõzni fogunk, mivel megsemmisítjük az ellenfeleinket mielõtt megszülettek volna, az élettelen feledésre ítélve az elkövetõket.
Emlékeztem, Coypu azt mondta a Földrõl, hogy a régmúltban megsemmisült. Ezeknek az embereknek a megállítása végett? Sikoltó szavak szakították meg a gondolataim.
- Vigyétek! Kínozzátok profánul kedvemre, és gyengítsétek az akaratát. Aztán szívjátok el az összes tudását. Mindent fel kell fedezni, mindent.
Ahogy a kezek kitéptek a szobából, tudtam mit kell tennem. Várni. Elkerülni ettõl az figurától, a tömegtõl a különleges képességû kínzókhoz a szükséges egyedülléthez. A lehetõség egy fehér laborban érkezett technikusok formájában, akik úgy verni kezdték az engem tartó embereket. Olyan brutálisak voltak egymással, amilyenek velem; ez volt egy gyûlölet hierarchiája. Õrültek, ahogy el is ismerték. Miféle perverzió hozta elõ ezeket az embereket az emberi történelembõl? Képtelenség volt elképzelni.
Megint csak vártam. Nyugodtan, tudatában, hogy egyetlen lehetõségem van, és azt nem szabad elszalasztanom. Az ajtó zárva volt. Nekinyomtak egy asztalnak és bokáimat hozzá csatolták. Öt ember volt a szobában velem. Ketten háttal figyelték a szerszámaikat, a többiek lefogtak. Elõre mozdítottam az államat és akkorát haraptam, amekkorát csak tudtam.
Ez volt a végsõ fegyverem, a legutolsó, amelyet még sosem használtam korábban. Normálisan nem is hordtam fontolóra véve, hogy a hagyományos élet-halál tusákhoz nem szükséges az efféle nyerés. A jelen helyzet más volt. Amikor haraptam, a mûfogak elroppantak és keserû folyadékcseppek szaladtak le a torkomon.
Amint megütött, el is múlott a fájdalom; csírájában fojtotta el az idegbénító szer, amely lehetõvé tette a többi összetevõ támadásának elbírását. Ez volt az ördög fõzete; az Alakulat orvosai dolgozták ki a javaslatomra, és még csak kis mennyiségben próbáltak ki tesztállatokon. Együtt volt a valaha felfedezett összes stimulátor köztük syngenerátorok is, olyan összetett kemikáliák, amelyek lehetõvé tették az emberi testnek, hogy a hisztéria keltette erõvel teljen el, ami bár régóta ismert, eddig nem volt reprodukálható.
Az idõ felgyorsult, és a körülöttem lebegõ emberek lassan mozogtak. Ezt látván vártam még néhány másodperctöredéket, hogy a drogok teljes hatást fejtsenek ki mielõtt elõretartottam a kezeimet. Bár két nehézfiú teljes súlyából nehezetett a karjaimra, nem számított. Nem volt súlyérzetem, erõlködés nélül emeltem fel õket a földrõl egyidejûleg egymásnak vezetve a fejeket mielõtt nekihajítottam a testeket a harmadik férfinak az asztal lábánál. Mindegyikük nagyott nyekkent, gurult, az arcaik eltorzultak a fájdalomteli félelemtõl. Felültem mire lezuhantak, és megragadva a fémlapokat, amelyek a bokáimat rögzítették és kitéptem õket. Ez tûnt a legnyilvánvalóbb és legkönnyebb lépésnek. Némileg megrongálódtak ugyan az ujjaim, ám ehhez csupán egy rövid kommentárt fûztem. Volt még két férfi a szobában, aki még mindig felém fordult, mivel a másik három megsemmisítése pillanatokat vett csupán igénybe. Felismerve, hogy felkészületlenek – az egyikük félútra emelte fegyverét – rájuk vetettem magam, öklöket és kézéleket osztogatva padlóra küldtem õket, majd a kicsavart, vonagló emberkupachoz gurítottam mindkettõjüket. Öten voltak ellenem és a legkisebb kegyelmre sem számíthattak. Rúgdostam õket, mivel a kezeim már nem voltak olyan jó állapotban, amíg már nem volt mozgás a kupacban, és csak akkor engedtem a logika hûvös gondolatainak hogy beleszóljanak a forrongó dührohamba.
Mi a következõ? Menekülés. A ruháim rongyosak voltak és csíkokban téptem le magamról. Kínozóim fehér öltözetet viseltek és vettem az idõt, hogy magamra húzzam az ismeretlen kapcsokkal a legkevésbé összekoszolt ruhadarabokat. Tépett seb volt a homlokomon, amit szépen elfedtem egy ruhadarabbal – más kötések is kellettek a bejárati tusa kapcsán -, aztán körbetekertem a kezeimet. Nem szakítottak félbe, nem tarthatott soká, és amikor végeztem, kisiettem a folyosóra, visszaemlékezve az útvonalra, amin nemrégiben idehúztak. Zúgásszerû szaggatott zsongás hallatszott az épületben, és mindenki, aki mellett elhaladtam, úgy tûnt túlzottan el van foglalva ahhoz, hogy feismerjen, még a váróban õgyelgõk is, ahol a fegyvereimet szétterítették egy nagy asztalon vizsgálódásra. Ha lett volna idõ mosolygásra, elmosolyodtam volna.
Óvatosan, bárki megzavarása nélkül nyúltam elõre és aktiváltam egy rekesz gázbombát visszatartva a lélegzetem miközben az orrszûrõkért nyúltam. Gyors hatású gáz volt, így azoknak akik észrevették, mit mûvelek sen volt idejük riadóztatni mielõtt összeestek. Felkaptam egy gausspisztolyt és kilöktem vele a szomszéd szoba vaskos ajtaját.
- Te! – kiáltotta a vörös, masszív testû álltában miközben a többiek összeestek körülötte a gáztól. Meglódult és felém nyúlt a gázzal küszködve, amely azonnal le kellett volna terítse, amíg pisztollyal halántékon vágtam megállításaképp. A szemei így is gyilkos gyûlölettel meredtek rám mialatt a székhez kötöztem. Csak amikor az ajtó visszazárult mögöttem, akkor néztem ismét az arcára megvizsgálni, hogy eszméletlen-e még?
- Miféle ember vagy te? – jöttek a szavak a számról kéretlenül. – Ki vagy?
- Én vagyok õ, aki örökké fog uralkodni, az agy amely sosem fog elpusztulni. Eressz el!
Olyan erõ volt a szabaiban, hogy akaratlanul közelebb hajoltam, a szemei egyre kerekebbek lettek elõttem. Elnehezültem, talán attól, hogy múlott a drogjaim hatása, megráztam a fejem és gyorsan pislogtam. Egy másik részem még mindig készen állt, közönyösen a hatalmas erõ, az óriás gonosz elõtt.
- Hosszú uralom, de nem kellemes – mosolyogtam. – Hacsak nem kezelteted valamivel a bõrégésedet.
Nem beszélhettem volna jobban. Ez a szörny csúnyán humoryalan és csak szolga közönséghez szokhatott hozzá. Miután felbõdült állati módon, sokat mondóan, zavarodott motyogó dadogásáradattal mosott körbe miközben az idõháború befejezésének elõkészítésén ténykedtem.
Õrült? Persze, hogy az volt, de valamiféle rendezett formában, kitervelten növekedett megfertõzve a körülvevõket. A test mû volt. Nem láttam rajta karcolásokat, oltásokat, szóval rikított róla. Fabrikált test, átvett, lopott test, egy fémkeretes szörnyület, amely el is mondta, miféle agy az, ami ilyen csomagolásban kíván élni.
Voltak hozzá hasonlóak, de õ volt a legjobb, az egyeten – nehéz volt értelmet találni az egészben, de amit tudtam, eltároltam késõbbre. Beszélgetés közben levettem a szellõzõrácsot és beszórtam a poraimat a levegõkeringtetõbe, valamint felkészütem rá, hogy egy jókora franciakulcsot vágjak a sátánnak.
Õt és a követõit egyszer már megsemmisítették az idõ során. Õ mondta ezt. Valami ismeretlen módon kiterveltek egy második lehetõslget az univerzum uralására - de abból nem esznek. Én, Sikamlós Jim diGriz, az állandó lakcím nélküli egércipõs lángelme jópár nagy feladatnak voltam már kitéve, és mindent meg is oldottam. Most a világ megmentésére vagyok felkérve és a muszáj az muszáj.
- Nem találhattak volna megfelelõbbet – mondtam büszkén végignézve az idõlaboratórium csinos kis gépein szórtan terpesztõ testeken. A nagy zöld idõcsilga spirálja vigyorgott rám, s én visszamosolyogtam.
- Bomba a kezelõknek, neked meg kis utazás – mondtam feldobottan és készülõdni kezdtem. – Kipucolni a gépeket szotyoláfét hagyva a helyi hatóságnak, bár a Nagy Vörös talán különleges kezelést érdemelne.
Érdemelt is, és csak azon tûnõdtem, hogy mire várok? A szenvedély hevére vártam – vélekedtem – hogy ne hûvösen tegyem, mint a leghûvösebb gyilkos. Bár most annak kellett lennem. Megacélosodva a felismeréstõl átkattintottam a gausspisztolyt robbanó töltetre és a másik szoba felé fordultam.
A lehetõség sokkal gyorsabban kínálkozott, mint gondoltam. Egy jókora vörös forma került fölém csapkodva, ütögetve engem. Félregurultam a robbanástól, végig át a szobán a falig; pörögtem a fegyvert felfelé tartva.
Gyorsan mozgott; egy kapcsolót átbillentve az idõcsiga végéhez vetõdött.
A lövedékek is gyorsak; az enyéim a gausspisztolyból sziszegve hatoltak a testébe, ahol felrobbantak.
Aztán eltûnt. Az idõbe, hogy elõre vagy hátra nem tudom, mivel az izzó masina szinte megolvadt és elrohantam. Halott lesz amikor megérkezik a céljába? Annak kell lennie. Azok robbanótöltetek voltak.
Néhány drog hatása múlni kezdett; a fáradtság és fájdalom ujjai ropogtattak kikezdve az éberségemet. Ideje volt menni. Elõször összeszedni a felszerelést, majd kifelé. A hotelbe, aztán egy kórházba.
Kis pihenõ gyógyulás miközben bekötöznek idõt ad majd kigondolni a következõ tennivalót. A technológia ebben a korban már elég elõrehaladott idõspirál készítéséhez, és még mindig nálam voltak a professzor emlékei a fekete dobozban. Lehet, sok pénzt fog felemészteni, de vannak módok keríteni.
Betegesen tántorogva távoztam.