Erôs trópusi esô hullott hirtelen villámoktól
meg-meg világítva, menndörgés szólt. Az
Út Keresôi temploma elhomályosodott, kontúrjai
alig kivehetôvé váltak a nedves üvegen át.
A kamera képe elég tiszta volt, ám az ablakon át
semmi sem volt kivehetô. Sybil odabent volt az épületben
Slakey-vel már vagy egy órája. A szobát egyre
szûkösebbnek éreztem.
- Kimegyek – mondtam egy Cocain-Cola feliratú
sapkát húzva a fejemre.
- Bôrig ázol – mondta Bolivar.
- Gyanús lesz, ha a templom körül ólálkodsz
– egészítette ki James. Lebiggyesztettem a szám szélét.
- Kösz az együttérzésért, de apátok
még nem teljesen szenilis. Ez a sapka nem csupán egy visszataszító
italt reklámoz, de van vízlepergetô mezeje is, és
én már akkor ólálkodtam észrevétlenül
templomok körül, amikor ti még meg se születtetek.
Mivel el sem mosolyodtak az erôltetett okoskodásomon,
tudtam, hogy ugyanolyan feszültek, mint én. Levegôre
volt szükségem.
A hotel hallja üres volt – mármint emberi élettôl.
A menedzser robot meghajolt és szárazan egymáshoz
dörzsölte kesztyûs kezeit. Az ajtónálló
robot kinyitotta az ajtót amint közeledtem és esôcseppek
röppentek be összepöttyözve fém testét.
- Piszok egy éjszaka, uram! – mondta mézesmázasan.
– Ám holnap bizonyosan sütni fog a nap, begorra.
- Arra programoztak, hogy ezt mondjad, amikor esik? – bosszankodtam.
- Igen uram, piszok egy éjszaka, ám holnap bizonyosan
sütni fog a nap, begorra.
Az idegeimnek bizonyosan annyi volt, ha beszélgetésbe
akartam elegyedni egy agyatlan robottal. Csont szárazan mentem ki;
az elektrosztatikus mezô lepergette a vízcseppeket.
Angelina...
A fájdalom a mellkasomban, torkomban igazi volt. Minden gondolatot
róla kizártam magamból máskülönben
funkcionálni sem tudtam volna. Ám ott volt ô a tudatosságom
szélén egész idô alatt. Egy pillanatra beengedtem,
ízlelgettem az emlékét. Emlékeztem rá,
hányszor mentette meg az életem; fegyvereket dugni az ikrek
babakocsijába nem egyszer volt életbevágó.
Milyen élvezettel raboltunk bankokat, átéreztem az
izgalmat a pénz szagát nem is említve. És ahogy
közösen mentettük meg az univerzumot, legyôzve azokat
a nyálkás szörnyeket! Emlékek, emlékek.
Voltak persze nehéz pillanataink, de e momentumban olyan akartam
lenni, akár a napóra rovatkái. Bármelyikük
a napos órákban. És az élvezetben...
Megszakítottam ezt a gondolatmenetet. A sajnálkozás
nem segíthet, csak tettel szerezhetem visza. Ezért voltam
ott, ahogy a fiúk is, és ez volt amiért Sybil talán
az életét kockáztatta. Menni fog. Ennek mennie kell.
A sétám nem volt céltalan; láttam egy
kávézót a téren szemben az Út Keresôi
templomával. Volt egy sor asztal odakint ponyvával fedetten.
És egy vízlepergetô mezô is, amit belépéskor
fedeztem fel; ez a mezô és az enyém összegerjedtek
vibrálva pislákolva. Megérintettem a sapkám
peremét és kikapcsoltam a sajátom, leültem egy
asztalhoz tökéletes rálátással a templomra.
- Üdvözlöm, üdvözlöm, hölgyem
vagy uram! – mondta az asztali gyertya villogó majd lángra
lobbanó kanóccal.
- Uram, nem hölgyem.
- Mivel szolgálhatok... uram nem hölgyem?
Ma este a világ buta robotokkal és számítógépekkel
volt tele.
- Hozz sört! Nagyot, hideget.
- Szolgálatára uram, nem hölgyem.
Az asztal vibrálni kezdett, majd egy fedél hátracsúszott
és egy sör emelkedett elô. Nyúltam érte,
de nem tudtam elvenni.
- Kettô kropotnyik ötven – mondta egy ridegebb, gépiesebb
hang. Benyomkodtam három érmét a nyílásba
és a pohár szorítója elengedett. – Köszönöm
a borravalót – mondta a hang megtartva a visszajárót.
Rosszallásomat nagy slukk sörrel fojtottam le.
Az esô a teret verte, mennydörgés dübörgött
a távolban. Néha autó hajtott el; az Út Keresôi
Temploma ajtaja zárva maradt. A sör nem habzott. Vártam.
Az idô telt. Az elsô sör befejeztével újat
rendeltem.
- Kettô kropotnyik hetven – mondta az asztal.
- Miért? Az elôzô sör kettô ötven
volt.
- A happy hour miatt. Fizessen!
Ez alkalommal a pontos összeget fizettem és a pohár
szabaddá vált.
- Fösvény! – motyogta a komjúter emitált
elektonikus reszelôsséggel.
Az esô végül megenyhült, megállt és
a Vulkann három holdjának egyike jelent meg egy pillanatra
a felhôk között. Aztán mozogni kezdett valami szemben
és három nô tûnt elô a templomból.
Beszélgettek egy darabig egymással mielôtt szétváltak.
Sybil felém tartott és kissé megkönnyebbültem;
legalább ôt biztonságban tudtam. Nem nézett
rám, de észlelnie kellett a jelenlétem, mert elfordult
és belépett a kávézóba. Pár peren
át csak kortyolgattam a sört. Nem tûnt úgy, hogy
követték. Befejeztem az ivást, letettem a poharat és
befelé indultam.
Ô az egyik hátsó fülkében ücsörgött,
kicsit biccentett és én csatlakoztam. Nagyot nyelt, majd
még egyet és sóhajtott.
- Jim, ez egy olyan élmény volt, amit nehéz
leírnom. Hárman voltunk Marabilis atya avagy Slakey mellett.
Kezdek elbizonytalanodni dolgokban. Nem láttam semmiféle
gépet. Röviden beszélt hozzánk, aztán
a homlokához érintette a kezét. Valami történt.
Nem tudom megmondani, mi. Csak elismételni tudom, amit Vivilia VonBurn
mondott: leírhatatlan. De azt tisztán le tudom írni,
ami utána következett. Rövid füvön sétáltunk
Marabilist követve. Ô megállt, felfelé mutatott
és ugyanabban a pillanatban harangozást hallottam a távolból.
A harangok, a zene a felhôkbôl jött és valamiféle
emelkedettséget éreztem. Aztán, és ne nevess,
esküszöm, hogy láttam egy kis röpködô
teremtményt a felhô mögött. Csak egy pillanatra.
- Egy madarat?
- Nem... egy apró rózsaszín bébit kis
szárnyakkal a vállaint. Aztán eltûnt és
vége volt.
- Ilyen egyszerûen?
- Én... én nem tudom. Emlékszem, hogy Marabilis
megérintette a karom, elfordított és ismét
ott találtam magam a templom termében a többi nôvel
együtt. Szomorú voltam, úgy éreztem, mintha valami
nagyon értékest veszítettem volna el.
Nem nagyon tudtam mit mondani. Sybil szemei merengôk voltak,
valami általam láthatatlanra fókuszáltak. Egy
könny szaladt le az ajkán, ô felszippant, letörölte
a könnyet és elmosolyodott.
- Sajnálom. Nem vagyok nagy segítség. Tudom,
hogy hamis kell legyen. Nem hiszek napi utazásban a Mennyekbe. De
valami történt velem. Az érzelmeim, azok
valódiak.
- Hiszek neked. De léteznek drogok, melyek közvetlen
hatnak az érzelmekre...
- Tudom. De mégis... – Felemelkedett és lesímította
a ruháját; egyik úját a brosshoz érintette.
– Helyettem inkább a felvételt nézd meg!
- Kiváló munkát végeztél, köszönöm!
Az ikrek láttak minket az utcán és kinyitották
az ajtót, ahogy a hallba értünk. Hallottam, ahogy Sybil
elôadja nekik az élményét, lényegében
megismételve, amit hallottam. Ám most már sokkal jobban
uralta magát és kezdett dühössé válni,
hogy sikerült megfogni. Mire befejezte, a kis elektronikus ékszert
az aktivációs modulra csatoltam. A képernyô
feléledt a templom közelgô képét mutatva.
A mozi csendes volt, akárcsak mi ahogy figyeltük amint
Sybil a két másik nôvel találkozik. Beszélgettek,
aztán Slakey felé fordultak, amikor belépett. Ô
természetesen Marablis atya üzemmódban volt, barna reverendában
és kenetteljes gesztusokkal; meglehetôsen örültem,
hogy nem hallom, amit mond.
- Eddig mindenre emlékszem – mondta Sybil. – Az elkövetkezô
élvezetekrôl beszél és a kezével extra
csekkeket gyûjt a kirándulás kellemessé tételére.
Ez a rész le is ment. Indulás!
Slakey biztos mondott valamit, mert mindhárom nô sarkon
fordulva követte ôt. A képernyô elfeketedett.
- Tönkrement a felvevô? – kérdezte Bolivar.
- Kétlem – mondtam beletekerve a felvételbe míg
a kép ismét megjelent.
- Visszatértünk a szobába – kommentált
Sybil. – Az általam látottak nélkül. Sajnálom!
- Ne tedd! – futtattam le egy elemzô szondát. – Mindent
megtettél, amit tudtál. A felvevô is. Tökéletesen
mûködött, de nincs felvétel. Nem tudom miért
vagy hogy történt ez. Az elektronika mûköködött,
de nem rögzített semmit – dühödten meredtem a szerkezetre.
– És én nem hiszek a csodákban.
- Senki sem hisz csodákban – mondta James. – Mi a technológiában
hiszünk. Bármilyen mezôt, erôt vagy elektronikus
zavart okozott is az utazás a Mennybe, az interferálhatott
a felvétellel, nemde?
- Teljesen nyilvánvalóan – válaszoltam.
- Van egy ötletem – mondta Bolivar. – Ez jó ötlet
volt, de nem jött be. Következô lépés. Alaposan
szét kell nézni odabent. Emlékeztek, hogy volt valamiféle
gépezet ami fel lett robbantva az elsô templomban. Látni
szeretném, hogy van e valami hozzá hasonló itt is...
- Nem! – mondtam.
- Miért?
- Nem úgy értem, hogy ne tegyük. Úgy értem,
te ne tedd, mivel én fogom megtenni – emeltem fel a kezem a tiltakozásaik
lecsitítására. – Nem azért mondom, mert idôsebb
és bölcsebb vagyok, ami persze igaz, de azért, mert
ebben sokkal több tapasztalatom van. Bolivar, én nem kezdenék
nagy profitú nagy kockázatú befektetésekbe
ha te megtennéd helyettem. A legutolsó karate bajnokságot
látva pedig nem mernék kiállni a bátyád
ellen. Ez mindig is a specialista kora volt. Hiszi bármelyikôtök,
hogy láthatatlan betörésben, behatolásban jobb
lehetne, mint én? – Csend volt az egyetlen válasz. – Köszönöm!
– mondtam kis melegséggel. – De segítenetek kell. Íme,
a terv!
Az éjszakát és a következô nap felét
elôkészületekkel töltöttük. Közös
mûvelet készül. Az Út Keresôi templomi miséje
délben kellett kezdôdjön. Az utolsó próbánkat
egy órával azelôtt tartottuk.
- Elôször te, Sybil! – mondtam.
- Bemegyek a többiekkel. Természetesen mozgok, beszélek
és nyitva tartom a szemem. Ha minden úgy történik,
mint máskor, akkor csak egyetlen dolgom van. Tudom, hogy a külsô
kaput mindig bezárják, mielôtt a tisztelet elkezdôdik.
Így amikor Marablis atya elkezdi a ceremóniát, megszorítom
ezt – tartott fel egy apró mûanyag ostyát.
- Ami egy egyszeri kommunikátor – mondtam. – Az elem kisüti
a csipet, amely egy miliszekundumnyi jelet bocsát ki mielôtt
kiég. Észrevehetetlen a használat elôtt és
után. A közelben várok. Amint megkapom a jelet, bemegyek
a bejárati ajtón – mutattam a módosított nyitókámat.
– Sybil közelebbrôl megnézte a zárat; Bulldog
Browser gyártmány. Jól ismerem és nagyon könnyû
kinyitni. James, te következel!
- Én egy kölcsönfurgont vezetek új azonosító
számmal és hamis jelekkel. Amikor apa bemegy én a
templom elé parkolok. Bolivar!
- Én a furgonban leszek passzív nyomozó felszereléssel,
magnetométerrel és hôelemzôkkel. Képesnek
kell lennem a bent lévôk mozgását követni.
Van egy vészjelzô érzékelôm is.
Bólintottam. – Amit négyféleképpen tudok
mûködésbe hozni vész esetén. Erôsen
megharapom a zápfogam, egy lábujjammal gyorsan kettôt
kopogok vagy lerántom az ingem felsô gombját.
- Ez csak három – mondta Sybil.
- A negyediket nem tudom szabályozni. Akkor aktivizálódik,
ha megáll a szívem. Ha megszólal a vészjel,
a fiúk berontanak minden fegyverrel tüzelve. Van megjegyzés
vagy kérdés?
- Kábító gránátokkal, altató
gázzal és altató fegyverekkel – mondta James.
Ennyi volt. Elfogyasztottunk pár nem alkoholos italt és
a Vulkann idôjárásáról beszélgettünk.
Egy idô múlva Sybil az órájára nézett,
felállt és elindult. Mi követtük.
Én a sarkon, észrevehetetlenül várakoztam
látszatra a turista bolt kirakatát nézegetve a ruháim
különbözô dudorait lapítgatva; fegyverek, érzékelôk,
szerszámok, riasztók és mindenfélék
voltak alattuk. Fogalmam sem volt, mit találok majd a templomban,
úgyhogy számos elektromos boltba benéztem és
mindenbôl vettem amire esetleg szükségem lehet.
A fülem mögé ragasztott telefon élesen kattogott.
Megfordultam, bekanyarodtam a sarkon és felmentem a templom két
lépcsôjén. A bal kezem takarta a gyorsan forgó
nyitókát a jobban. Olyan gyorsan ment, mint egy kulcsfordítás;
az ilyesmiben van némi gyakorlatom. Az ajtó kinyílt
és lassulás nélkül léptem be. Az ajtó
becsukódott és újra bezárult mögöttem.
Egy homályosam megvilágított elôcsarnokban
voltam, függönyök takarták a szemközti oldalt.
Hajszálnyira széthúztam ôket és átnéztem.
Slakey-Marablis atya egy magas olvasópolc mögött állt
és teli torokból kenetteljes semmitmondással fürdette
a lent figyelô tömeget.
- ...a kétely elvétetik és bizonyosság
lép helyébe. A Könyvek Könyvében megiratott,
hogy az üdvözülés ösvénye a Jó
Tettek Földjén át vezett. A jó tettek és
a szeretet kell legyenek a vezérlô csillagaitok, az ezentúl
hívó ujjai. Az ezentúl áll elôttetek,
pihentetôen és eltöltôen, nyugalommal és
tele szénsavval, amely minden értést elmulasztand.
Nagyon jó. No nem nagyon jó, hanem nagyon rossz. De
nekem jó. Ameddig bugyborékol, addig behatolhatok a fôszentségbe.
A lépcsôsor az ajtó mögött volt balra, ahogy
Sybil mondta. Fogalma sem volt, hová vezetett; ezt nekem kellett
megtudni. Felmentem és csendesen csuktam be az ajtót magam
mögött. Gyengén ráharaptam a fogaim között
tartott mikrofényre. Poros lépcsôk voltak felfelé.
Felmentem a fal mellett lépkedve, hogy ne recsegjenek. A lépcsôsor
végén egy újabb ajtó volt, ami egy nagy szobába
vezetett, amelyet halványan világított meg egyetlen
ablaka.
A fôhallon fölött enyhén hallottam a lenti
ceremónia dübörgését. Csendben lépkedtem
a dobozok és székhalmok között a szemközti
fal ajtajához. Ez már a templom hátulja volt, úgyhogy
a rejtéjes utazószoba fölött kellett legyen, ami
nagy valószínûséggel a Mennyek bejárata.
Egyben durván ez volt az a hely, ahol az elektronikus szerekezet
megsemmisítésre került az Örök Igazság
Templomában. Amint kinyitottam az ajtót, a dübörgés
a padló alatt megállt.
Én is így tettem. Egy lábammal még a
levegôben. Aztán megkönnyebbülten léptem
tovább, amikor a megszólaló orgonazenével énekelni
kezdtek a nôk. Egy spirállépcsô vezetett le.
Elindultam rajta lassan és csendben. Megálltam az elôtt
amit az utolsó ajtónak hittem.
Vaskos volt és meleg, én pedig izzadni kezdtem. Egyszerûen
a hômérséklettôl. A pulzusom normális
volt és a kedélyem emelkedett. Nincs több várakozás:
ideje cselekedni! Kikapcsoltam a fényt és zsebre vágtam,
majd kinyitottam a sötétség ajtaját és
beléptem.
Erôs fények kapcsoltak be. Slakey állt elôttem
mosolyogva.
Csak egy rövid pillanatra láttam, mivel abban a fillanatban,
mikor feléledtek a fények, félrevetettem magam. Erôset
harapva a zápfogamra.
Legalábbis megpróbáltam. Ám bármilyen
gyors is voltam, volt valami nálam is gyorsabb. Láttam és
hallottam, de ez volt minden. A testem elernyedt, a szemeim meredten maradtak.
A zsíros padlót nézték, mivel arcra érkeztem.
Az állkapcsom szétnyílt, folyt a nyálam. Éreztem
ahogy erôsödik a fájdalom amint rájöttem,
hogy nem tudok mit tenni, egyetlen izmom sem uralom. De legalább
lélegeztem és még vert a szívem, hangosan és
erôsen ütve a füleimben. Egy cipôorr jelent meg a
szemeim elôtt és a látásom elhomályosodott,
majd megállapodott az erôs fényekbe veszve. Slakey
bizonyára felfordított, de semmit sem éreztem. Az
arca foltja mutatkozott a fényrengetegben.
- Látsz engem, nem? Hallasz is? Az idegbénítóm
ezt lehetôvé teszi. Mindent tudok rólad, Jim diGriz.
Mindent, mert végtelen a hatalmam. Tudom, hogy hatoltál be
ebbe a szent imahelybe. Tudom, kivel jöttél.
Lenyúlt a kezeivel, a fejem elfordult. Sybil feküdt
mellettem elterülten, mozdulatlanul. A látásom ismét
elhomályosodott és Slakey felegyenesedett. Most teljes pompájában
láttam. Világos talár furcsa szimbólumokkal
volt rajta gallérral és valamiféle korona a fején.
Felemelte a karjait és magasan rázta az ökleit diadalmasan.
Mindkettôt. A jobb oldali valóban kiválóan mûködött
és nem volt semmi forradásnak nyoma a csuklóin, amikor
az ujjak visszahullottak.
- Szánalmas kis halandó vagy, meg fogsz semmisülni!
Megvilágosodást keresel, de nem lesz benne részed.
Se te se ez a nô, akit kémkedni küldtél. Ha a
Mennyeket akarod, akkor a Mennyekbe mész! Bizony! Bizony!
Mozgás következett és a kép ingadozni
kezdett, majd megállt. A fejem felemekedett és felismertem,
hogy Sybil ellenellást nem tanúsító testére
lettem vetve.
- Menjetek mindketten, menjetek! Irány a Mennyek!
Nevetett, fuldoklott és még hangosabban nevetett.
- Nos, nem annyira a Mennyekbe, mint majd meglátjátok!
Elsötétülés