6

Akkortájt, amikor Pel távozott a Nagyfőnök irodájából, egy gépkocsi éppen elhagyta Douzay-le-Duc városkát, a langres-i fennsík északkeleti oldalán. Kis szürke Renault volt, a gazdája bizonyos Guy Ros. A férfi az előző évben özvegyült meg, s minthogy hétpróbás fecsegő volt, úgy enyhített magányán, hogy vásárolt egy kutyát.

Angol cocker spániel volt; a férfi elkeresztelte Marcónak. Vörhenyes színű kis állat; rojtos lábak, farokcsonk, hosszú füle mindig a tálacskájába lógott, ezért etetés után gondosan meg kellett törölgetni. Ros pompás társra lelt benne, és mindenhová magával cipelte.

Ezen a napon Ros éppen Douzay-ben járt; nászajándékot vitt az unokahúgának, akinek az esküvője a jövő hónapban volt esedékes. Végre emberi társaságba készült, hát vidáman indult útnak. Rokonai, akik már ismerték, hogyan működik a beszélőkéje, jól megetették, borral itatták, hagyták, hogy ebéd után szunyókáljon egyet a székén, aztán búcsút vettek tőle.

Amint a kocsi fölfelé kapaszkodott a fennsíkra, Ros hallotta, hogy a kutyus vinnyogni kezd (az egész napot a kocsiban töltötte), s a gazda rájött, hogy szeretné már fölemelni a hátsó lábát. Éppen ez villant át az agyán, amikor az a sok bor is eszébe jutott, amit ő ivott meg, hát úgy gondolta, ő is könnyít magán. Elhatározta, hogy megáll, hagyja, hadd futkározzon egy kicsit az állat, ő is sétál legalább, és szippant egy kis friss levegőt.

A változatosság kedvéért éppen kisütött a nap, a heves szél is mintha csillapodott volna.

– Egy perc, Marco – nyugtatta a kutyát.

Éppen egy útkereszteződéshez ért; látott egy erdőt, ahol – távol a forgalomtól – az állat eljátszadozhat kicsit, és balra kanyarodott. Valamivel odébb talált egy szekérnyomot, megállította a kocsit és kiengedte a kutyát. Az állat nyomban fölemelte a hátsó lábát, azután eliramodott a barna haraszt közé, vidám ugatással üdvözölve a szabadságot. Amint Ros követte az ösvényen az állatot, hallotta, hogy Marco az aljnövényzetben szimatol, előbb az ösvény egyik oldalán, aztán a másikon, izgatott kis vakkantásokkal és heves csaholással. Negyedóra múltán Ros leült egy fatörzsre és rágyújtott. Az utolsó szippantás után gondosan eltaposta a cigarettavéget, mert emlékezett, hogy a környéken a tűzveszélyre figyelmeztetnek a feliratok, aztán füttyentett a kutyának.

Sokáig semmi; akkor újból füttyentett. Gyenge nyüszítést hallott a harasztból, ezúttal fájdalmas hangocskát.

– Marco! – kiáltotta a férfi. – Gyere, kutyám!

Végül előbukkant az állat, a farka csüggedten lógott, szeme tágra nyílt a bánattól. Sántított, mintha a lábát fájlalná. A gazdája lehajolt hozzá, hogy megnézze. Először nem látta, mi a baj, de végül észrevette, hogy Marco talpacskáit mintha megnyúzták volna; ha csak hozzáért, az állat megrándult a fájdalomtól.

Ölbe vette a kutyát, úgy ment vissza a kocsihoz. Amikor a hátsó ülésre tette Marcót, az állat vonított a kíntól.

Ros aggódni kezdett. Hazasietett, és éppen meg akarta vizsgálni a kutyát, amikor észrevette, hogy a zubbonyán, ahol az állat lába hozzáért, két barna folt éktelenkedik, majdnem olyanok, mintha kiégette volna; igen, ott értek hozzá a kutya mancsai, s akkor Ros megérezte, hogy az ő ujjbegyei is sajognak, rózsaszínűek, viszketnek.

 

 

 

Miután Sammy Belec a rendőrbíró elé került, majd a rue d'Auxonne 72-be – a beltagok jól tudták, hogy ez a városi börtön címe –, Edouard-Charles Duche-t eltemették szülőfalujában, Bénois de l'Herbue-ben. Az ügyet nem zárták le, de mivel Sammy Belec ruházatán vérszennyeződést nem találtak, nyilvánvalóan semmi köze sem lehetett a gyilkossághoz. A kés nem került elő – bár ez a negatívum nem volt meglepő, hiszen egy kést mindig könnyű a kanálisba csúsztatni –, de hát egy ilyen, le nem zárt halálos szurkálás esetében nem volt sok értelme, hogy a rendőrség ragaszkodjon a hullához.

Bénois de l'Herbue „egyutcás” falu a 74-es autópálya közelében, a lejtő alján. Azt beszélték róla, hogy az utca jobb oldali házaiban élők egy szálig konzervatív érzelműek, míg a bal oldali házsor lakói mind szocialisták, s hogy ez a különbség az itteni bor zamatában is megmutatkozik. Edouard-Charles Duche, aki az utca bal oldaláról származott, talán olyan ambíciókat táplált, hogy átkel a másik oldalra.

Zenés gyászmise volt, nemcsak egyszerű temetés. Duche barátnője mögött fekete nyakkendős és gyászkarszalagos férfiak kis falanxa ballagott. Valamennyien közel jártak a harminchoz; mind széles vállú, kemény tekintetű fickó volt. A csoport közepén fiatalabb férfi haladt, és a többiek körülvették, mint a testőrök, akik merénylettől tartanak.

Nosjean nyugodtan, de éberen figyelte őket a sírkövek közül. Hideg volt, és a detektívnek az járt az eszében, vajon hogy érzi magát Sammy Belec a börtönben, megengedik-e neki, hogy kedvenc parfümjét használja. Tekintetével követte a sírkövek között mozgó fekete ruhás figurákat. Ha ő hal meg, gondolta, szerényebb lesz a végső búcsú. Nem sorakoznak majd a temetőben bérelt limuzinok – főként azért nem, mert a rendőrcsaládok normális körülmények között nem engedhetnek meg maguknak ilyen fényűzést –, de a gyászoló is kevesebb lesz. A szülei eljönnek. A nővérei is. Talán Odile Chenandier. Valaki a főkapitányságról. Krauss temetése – erre jól emlékezett – maga volt az egyszerűség, hiszen Kraussnak alig voltak hozzátartozói; a legtöbb gyászoló a bűnügyi rendőrség alkalmazottai közül került ki.

Ismét a fekete ruhás férfiakra pillantott. Mintha idegesek lettek volna, elég sokat sugdolóztak. Ha ez nem temetés lenne, gondolta Nosjean, az ember azt hihetné, hogy éppen egy bankrablást tervelnek ki.

Csillaga emelkedését még mindig értetlenül szemlélve – a beosztása nem lett magasabb, akkor viszont mi ebben az előléptetés? – Pel megpróbált hozzáfogni hivatalának átszervezéséhez. Nem volt könnyű ügy, mert mindig közbejött valami.

A Nagyfőnök javasolta, hogy az utcai rablótámadásokat adja át Goriot felügyelőnek a cours Général de Gaulle-i kapitányságon, csakhogy Goriot felhúzta az orrát Pel mennybemenetele miatt, ezért nem törte kezét-lábát, hogy segítsen neki; különben is, Pel úgy érezte, adósságuk van Yves-Pol Aramisszal, alias Paul Dupont-nal szemben, hiszen nemegyszer segített már nekik nyomozati ügyekben. Mivel Yves-Polnak úgyis az volt a szokása, hogy bárokban üldögélt a barátaira várva, a rendőrség időnként megkérte, hogy tartsa rajta a szemét olyasvalakin, akinek feltűnne egy újságot böngésző, izmos detektív a sarokban. Amikor a nyomozóknak megsúgta egy kismadár, hogy betörés készül Zamenhof szűcsüzletébe, a hercegi palota közelében, Yves-Pol megengedte, hogy Nosjean az ő butikjának pultja mögé álljon, szemben a szűccsel, zöld ingben, a nyakában selyemsállal; a szerelés miatt az őrmesteri szobában napokon át mindenki az oldalát fogta a röhögéstől. Yves-Pol tehát jó barát volt, ezért a nyomozók mindent megtettek, hogy segítsenek rajta: hamar fülön csíptek mindenkit, aki azt hitte, hogy könnyen megzsarolhatja. Meg-meghívták egy italra, ha találkoztak vele a bárban, és általában rajta és az üzletén tartották a szemüket. Pel úgy érezte, kötelessége kinyomozni a támadóját.

Duche meggyilkolása más lapra tartozott. Eltekintve attól a technikai bibitől, hogy meg kellett oldaniuk az esetet, a halálos késszúrás nem izgatta különösebben a detektíveket, mivel pedig – bár Pel mást szimatolt – valószínűnek látszott, hogy Rensselaer egy szerelmi fészekben hempereg valahol, az üzletember miatt sem voltak álmatlan éjszakáik.

Amint Darcyval az oldalán az ajtóban álldogált, Pel illúziók nélkül nézegette a csapatát, mert jól ismerte mindegyikük hibáit. Misset kivételével, aki egyáltalán nem ügybuzgó, mindnyájan jó zsaruk, akik megpróbálják tenni a dolgukat, bár Lagé sem észkombájn, és munka közben tévednek is.

Alain Rodsky ott ült Lagé asztalánál, és szorgalmasan rótta a sorokat. Az a vénember, aki megpróbálta vizesvödörbe fojtani a feleségét, nem hallgatott az okos szóra, Rodsky és Lagé tehát azon fáradozott, hogy az öreg agyába vésse: kis híján komoly bajt csinált.

– Azt mondta, újra megteszi, ha az öreglány megint a szemét mereszti valakire – jegyezte meg Lagé.

Rodsky elvigyorodott. – Dugjuk be az ő fejét egy vödör vízbe – javasolta. – Majd meglátjuk, hogy élvezi-e. Mindig az volt az elvem, hogy kevesebb pszichiátria, több sokkhatás. Az én munkahelyemen az efféle molesztálásokat amolyan játszódásnak tartják. Ha a Jégszekrényt fognánk el, valamelyik tökfej bizonyára szép szónoklatot vágna ki a védelmében, aztán elengednék isten hírével, sőt száz frankot is a zsebébe tömnének a rendőrség jótékonysági alapjából. Még az is meglehet, hogy azt mondanák: jól tette, a buzikat igenis alaposan meg kell verni.

– Egyre nehezebb a dolgunk – bólogatott Lagé.

– Manapság – mondta Rodsky – bárddal a kézben kell rajtacsípnünk a jómadarat, de úgy ám, hogy a kockára vágott holttest is ki legyen készítve a konyhaasztalra. A sok pszichiáter meg mentegeti, hogy a pasas meg volt zavarodva, hát inkább orvosi kezelésre szorul. A Jégszekrényt sose kapjuk el. Nagyon ravasz. Éjszaka, az autók között bukkan fel, a fény sem esik rá. – De Troquereau felé intett a fejével, aki elmerült egy dosszié tanulmányozásában. – Ez is zsaru? – Pel hallotta, hogy odasúgja Lagénak: – Olyan, mint aki egy salátalevelet sem tud fölemelni.

Szobájába visszatérve Pel egy darabig morcosan ült, és Rodsky szavai jártak a fejében. – A Jégszekrényről jut eszembe – mondta Darcynak –, nem Misset a mi emberünk? Ő el tudna bánni vele. Erősebb.

– És ostobább – mondta Darcy nyersen. – De Troquereau-nak adtam az ügyet.

– Én nem neki adtam volna.

– Különben sem a maga dolga már, patron – emlékeztette Darcy tapintatosan. – Hanem az enyém.

Pel fölsóhajtott; úgy érezte, az egész francia rendőrség alapjaiban ingott meg, amióta nem ő az istállómester. – Gondolja, hogy meg tudja oldani?

– Jó fej – mondta Darcy. – Azután az alakja is megfelelő. Ha ez a gyerek fel-alá flangál, mintha arra várna, hogy leszólítsák, a Jégszekrény egyből kiszúrja.

– A Jégszekrény nagy melák.

– A fiúnak viszont az a híre, hogy elbánik a nagydarab, erőszakos alakokkal.

– Azért nem szeretném, ha otthagyná a fogát – jegyezte meg Pel. – Azt hiszem, az ancien régime utolsó nemesemberét varrták a nyakunkba.

Miután Darcy elment, Nosjean kopogtatott az ajtón. – Duche temetéséről jövök, patron. Énekes gyászmise orgonaszóval. Nagy felhajtás. Ministránsfiúk. Barátnő ezüstróka bundában.

– Hát még?

– Úgy érzem, a banda tovább dolgozik.

– Igazán? – Pelt láthatóan érdekelte a dolog. – Edouard-Charles nélkül? Ki a főnök?

– A kisöccse, Philippe.

– Mire készülnek?

– Nem tudom, patron, de fogadok, hogy sántikálnak valamiben. Kérdezősködtem kicsit. Duche a városban vacsorázott aznap este, amikor megkapta a bökőt. A Moulin-á-Vent-ban. És Sammy is ugyanott – a haverjaival. Valószínűleg forraltak valamit, és azt beszélték meg. Azután Duche taxival indult hazafelé – megtaláltam a vezetőt –, de kiszállt a Bar de la Descente-nál, mert hideg volt, és rumra vágyott. A taxis szerint ezt mondta, de persze az is lehetséges, hogy találkozni akart valakivel, aki segít neki megcsinálni a balhét, akármiben törték is a fejüket. Amikor aztán nem találta ott a pasast, a sikátoron át gyalogszerrel indult haza.

– Csak így tovább, mon brave – biztatta Pel. – Van még valami?

– Igen, patron. – Nosjean megpróbálta elmagyarázni, hogy mire gondol. Duche és Sammy évek óta acsarkodott egymásra. Néha valamelyik fiacskájukat „baleset” érte, vagy bevert orral, monoklival a szeme körül kórházba került – mert „nekiment a szekrény sarkának” –, de sose magyarázkodtak, és irtóztak a sok fecsegéstől. Sammy és Duche mégsem vitte dűlőre a dolgot. Akárcsak két kan kutya: mindkettő szeretne a másik torkának esni, de egyik sem biztos a győzelemben.

– Talán mind igaz – mondta Pel. – Kölcsönös fenyegetések. Két kakas egy szemétdombon. De azért nem mennek el addig, hogy kinyírják egymást. Túl nagy a kockázat.

– Valamiért – makacskodott Nosjean – mégiscsak kapta Duche azt az injekciót Sammytől.

– Ha valóban Sammy adta be neki. – Pel előrehajolt. – Sammy a szurkálás idején három kilométerre volt a tetthelytől, mon brave. Vigyázzon, hogy ne a részleteket keresse az elméletéhez, hanem épp megfordítva.

Amikor Nosjean távozott, újra megjelent Darcy. Pel mélyet sóhajtott. Most, hogy állandóan bemászkálnak hozzá és megzavarják, sokkal nehezebb bárminek is a végére jutni.

Darcy két borítékot tett az íróasztalára. – Prélat és Leguyader jelentése Rensselaer Alfa Romeójáról. Prélat azt írja, hogy nincs idegen ujjnyom, csak Rensselaeré. Leguyader nem közöl semmi megfoghatót. Makulátlanul gondozott kocsi. A sofőr mindig lecsutakolta, amíg a főnöke a hivatalban volt. Parkoláskor mindig letakarták. Nincs vérnyom. Semmi sem hiányzik.

– Akkor mit csinált az emberünk Chaumont-ban?

Darcy vállat vont, majd folytatta. Újabb papírlapot csúsztatott Pel orra elé. – Amennyire meg tudtuk állapítani, Rensselaer aznap nem ebédelt a városban – mondta. – Próbálkoztunk a Ducs de Bourgogne-ban, ahová rendszeresen eljárt, de ott nem látták. Végigjártuk a jobb éttermeket. Semmi nyoma. Persze ehetett éppen valami olcsóbb helyen is – bár ez nem vallana rá. Meglepő, hogy nem látta senki, a sofőrje pedig nem szedte fel. Nem látták sem Chaumont-ban, sem a környékén, pedig ott jól ismerik, mert a Morand cégnek gépgyára van Langres-ban.

Amint Darcy elfordult, megállt egy pillanatra és elvigyorodott.

– Még egy utolsó téma, patron…

– Nos?

– Missel szeretné lecsúsztatni a ma éjszakai szolgálatot.

Pel ajkán maliciózus mosoly játszadozott. – Misset éjszakai pihenői immár magára tartoznak, mon brave. Emlékszik?

– Igen. – Darcy is elmosolyodott; vidám szemek és fehér metszőfogak. – Mondtam is neki, amit maga szokott.

– Mit?

– Hogy lusta semmirekellő.

 

 

 

Délután Pel hallotta, hogy csoportjának új női nyomozója megérkezett. Alig várta, hogy láthassa, miféle, csakhogy ekkor Polverari vizsgálóbíró telefonált, és arra kérte, menjen át az Igazságügyi Palotába megbeszélni az új felállást. Volt ott egy tisztviselő is a párizsi Belügyminisztériumból, aki ismertette Pellel új feladatait. Amikor visszatért, üzenet várta a Nagyfőnöktől, aki alighanem megbánta, hogy átengedte egyik legjobb emberét. A minisztérium elgondolása láthatóan az volt, hogy Pel minden idejét töltse Burgundia országútjain, a Nagyfőnök viszont ennél fontosabb megbízást is el tudott volna képzelni Pel számára.

Azon az estén Pel és Darcy ünnepi vacsorát tartott a városban. Darcy könnyen beilleszkedett új munkakörébe, olyan szenvtelenül vette át, hogy Pel megirigyelte érte. Éppen kibújtak a kabátjukból, amikor bejött egy rikkancs. Az újság szalagcíme ezt hirdette: „François Rensselaer eltűnt! Újabb emberrablás?”

Étkezés közben megbeszélték új tennivalóikat.

– Gondolja, hogy menni fog, főnök? – kérdezte Darcy.

– Gondolom, mennie kell – válaszolta Pel.

– Nem javasolták, hogy nősüljön meg?

– Nem.

– Akkor valószínűleg javasolni fogják. Szeretik, ha a magas beosztású rendőrtisztviselők házasemberek. Már csak azért is, mert részt kell venniük a belügyi partikon.

– Ideje, hogy mindketten megházasodjunk – ismerte el Pel, miközben nem annyira a társasági életre gondolt, mint inkább arra a rengeteg időre, amit Darcy idegen ágyakban tölt, illetve arra a sok időre, amit ő, Pel, nem.

 

 

 

Mindőjüknek sok dolga volt aznap, és jóval elmúlt már éjfél, amikor de Troquereau lassan sétálni kezdett a cours de Gaulle fái alatt. Az árnyékba húzódott, mert tisztában volt vele, hogy ha valaki figyeli, úgy is láthatja; a place Wilson fényei kirajzolják a sziluettjét.

Már hosszú ideje mászkált fel s alá a cours de Gaulle-on, néha besétált a mellékutcákba is, hogy túlságosan azért ne tűnjön fel senkinek, bár egész idő alatt azt remélte, hogy észreveszik. Valóban nem volt sem magas, sem testes fiú, de kurázsi, az sok szorult belé, meg ismert is jó néhány fogást, hát biztos volt benne, hogy elbánik bárkivel.

Általában szeretett sétálni, de most már érezte a lábát, és gondolta, hogy Pel nem fogad el semmiféle kifogást, ha másnap reggel elkésik a hivatalból. Beleunt a lődörgésbe, ezért számolni kezdte a lépéseit az egyik utcai lámpaoszloptól a másikig. Nemsokára bezár az utolsó bár is, pedig szívesen megivott volna egy pohár sört.

Éppen elhatározta, hogy ma éjszakára elég, és sarkon fordult. De épp amint megfordult, a szeme sarkából észrevett egy árnyékot; váratlanul egy kar fonódott a nyaka köré, és a lába fölemelkedett a levegőbe. Jobb kezét automatikusan fölemelte, hogy lazítson a szorításon, de viszonzásul úgy halántékon csapták, hogy szinte elborult az agya. Amikor pedig odébb tántorgott, valahonnan egy térd találta lágyékon; kínjában összegörnyedt.

De még most sem végzett vele a támadó, mert amikor jól pofán csapta a homályos figurát, üvöltést hallott, aztán a tarkójára máris olyan erővel sújtott le egy ököl, mint egy kovácspöröly; arccal a kavicsos sétányra bukott és jól lenyúzta a képét. A levegőt kapkodva és sajgó lágyékkal megpróbált fedezékbe kúszni, de egy súlyos bakancs a bordái közé rúgott. Isten az atyám, gondolta a detektív, legalább nem a pofámba!

Amikor a hatalmas alak újra fölébe tornyosult, egy autó fordult be a Győzelmi Emlékmű mögül, és lámpái rávillantak a küzdő felekre. A de Troquereau fölött álló alak nyomban eltűnt a fák között. A detektív a földön hempergett kínjában. Az autó elsuhant, ő pedig addig feküdt ott, amíg lélegzethez nem jutott, akkor lassan talpra állt. Még szerencséje is volt. A lágyékrúgás kicsit félrecsúszott, és nem nyomorította meg; idővel már ki is tudta húzni magát.

Átölelt egy fát, és nyitott szájjal, akár a szárazra vetett hal, megpróbált magához térni. Bal szeme úgy bedagadt, hogy alig látott vele, az arcáról a kavics csúnyán lenyúzta a bőrt. Ha az a gépkocsi nem bukkan fel, semmi sem menti meg egy orrcsonttöréstől; vagy valami rosszabbtól. Jól megjárta. Eddig azt hitte, hogy amitől Auxerre-ben, ahonnan jött, menőnek tartották, attól itt is menő lesz. Nem vette számításba, hogy ez a város nagyobb, nagyobb lakókkal és nagyobb disznóságokkal. Arra az eredményre jutott, hogy ezen még el kell gondolkodnia.

 

 

 

vissza    —    tartalom    —    tovább