A ordítás teljességgel váratlan volt,
megrázta az erdõ csendjét. Megriadtam és felugrottam
– ezzel nem voltam egyedül. A szerzetes a gép irányításánál
még nálunk is jobban megrémült. Meghúzta
az irányító kart és gigantikus szisszenés
tört fel. A hosszú kar a szerkezet tetején az ég
felé lökõdött és egy felsõ pontnál
egy rövidebb kar fogta fel. Nagy ívet beírva csapódott
a burkolt ütközõnek, amitõl az egész gép
megrázkódott. A kar megállt ugyan, de a kõ
magasra emelkedve folytatta az utat. Elõre siettem, hogy lássam
a becsapódást a várárokba éppen a zárt
felvonóhíd elõtt. Jó lövés – bizonyosan
megsemmisítette volna a létesítményt, ha le
lett volna engedve.
Köröttem hamarosan nagy sürgés támadt.
Farvel testvér ellökte a szerzetest az irányítástól
és õrjöngve rúgni kezdte. A kardokat kivonták,
a katonák futkározni kezdtek, egyesek felszaladtak a fákra.
Capo Dimonte parancsokat ordibált, amikre senki sem figyelt. Én
háttal egy fának támaszkodtam és támadásra
felkészülve fogtam a fegyverem.
Ami nem következett be.
- Menjetek haza. Térjetek vissza oda, ahonnan jöttetek,
és akkor nem esik bántódásotok. Hozzád
beszélek, Capo Dimonte. Hibát követsz el. Hagyod hogy
a Fekete Szerzetesek kihasználjanak. Semmiért semmisítteted
meg magad. Térj vissza az udvarodba, mert itt csak halál
vár rád.
- Ott van, látom! – kiáltotta Farvel testvér
a fák közé mutatva. Megfordult és meglátott
engem, megragadta a karom fájdalmasan és ismét mutatta:
- Ott, azon az ágon, az ördög szerszáma. Semmisítsd
meg!
Miért ne? Most már láttam, mi az. Valamiféle
hangszóró. A fegyver elsült erõsen megütve
a vállam. Újra tüzeltem és a hangszóró
felrobbant, mûanyag és fémdarabok estek le.
- Csak egy gép – kiáltotta Farvel a maradványokat
a földbe taposva. – Kezdjétek a támadást! Küldd
elõre az embereid! A halálvetõim segítséget
fognak nyújtani. Szét fogják zúzni a falakat.
A capónak nem volt választása. Megharapta a
szája szélét, majd jelzett az oldalára kötött
kürttel. A réz hangok felharsantak és más kürtök
visszhangzottak fel mögöttünk mindkét szárnyról.
Amikor az elsõ katonák elõtörtek a fák
mögül, elõrántotta a kardját és azt
parancsolta nekünk, hogy kövessük. Erõsen vonakodva
követtem.
Nem volt egy villám ütközet. Sokkalta inkább
cammogott. Átmeneteltünk a mezõn, majd parancsra megálltunk,
a halálvetõk felsorakozására várva.
A gõzkocsik elõrehozták õket és a tüzelés
elkezdõdött. Kövek sercegtek a fejünk fölött
és vagy lepattantak a várfalról, vagy eltûntek
mögötte.
- Elõre! – kiáltotta a capo és ismét
rázni kezdte a kardját, amikor a viszonzó tûz
elkezdõdött.
Az ezüstös gömbök a falak mögül magasra
emelkedtek, majd felénk íveltek és leestek.
Becsapódtak és felnyíltak. Egyik olyan közel
csapódott be, hogy láthattam benne egy kis tartályt,
ami olyan folyadékkal volt tele, ami a levegõ hatására
oszlani kezdett. Méreg! Elugrottam elõle, futásnak
eredtem próbálva nem lélegezni. De a dolgok kezdtek
szétbomlani, a levegõ pedig kezdett megtelni füsttel.
Rohantam égõ tüdõvel, levegõt kellett
vennem és ez ellen nem tudtam mit tenni.
Ahogy a levegõ a tüdõmbe jutott elõre
estem és feketeség borult rám.
A hátamon feküdtem, ezt tudtam, de ezen kívül
nem sok mást, mivel a fejfájásom teljesen lefoglalt.
Ha megmozdítottam csak egy kicsit is, úgy esett földnek,
hogy égést éreztem a halántékaimon.
Amikor megpróbálkoztam egy szemem felnyitásával,
vörös villám esett a szemgolyómnak. Nyögtem
és mindenünnen nyögések visszhangja érkezett.
Ez a fejfájás felülmúlt minden azt megelõzõt,
mielõtt enyhülni kezdett. A korábbi fejfájásaimra
gondoltam és elmosolyodtam azok hatástalanságán.
Makettek. Ez volt az igazi. Néhányan a közelemben nyögtek,
amit én és mások szimpátiából
viszonoztuk.
A fájdalom eléggé elapadt ahhoz, hogy elõbb
az egyik majd a másik szemem felnyissam. A kék ég
tiszta volt odafent, a szél suhogott a gabonatáblán,
amin feküdtem. Ügyetlenkedve könyökre támaszkodtam
és körülnéztem a szétvert seregen.
A mezõ tele volt alélt testekkel. Némelyik
mostanra már felült a fejét fogva, míg egy-két
erõsebb – vagy bolondabb bizonytalanul lábra emelkedett.
A közelben hevert az egyik ezüst repesze a támadó
rakétáknak, és elég ártalmatlannak tûnt
a feloszlott gázzal. A fejem lüktetett, de nem érdekelt.
Életben voltunk. A gáz nem végzett velünk – nyilván
arra tervezték, hogy leterítsen. Hatásos holmi. Az
árnyékomra néztem nem kockáztatva meg még,
hogy a napra nézzek, és láttam milyen rövid.
Közel dél volt. Órákig alhattunk.
Miért nem öltek meg? Miért nem csaptak le ránk
Capo Dinobli emberei a torkunkat elvágni? Vagy legalább a
fegyvereinket elvenni. A lövegem az oldalamnál hevert, ketté
nyitottam, és láttam, hogy még mindig meg van töltve.
Rejtélyek, rejtélyek. Felpattantam riadtan – azonnal megbánva,
mert a fejem lüktetni kezdett, ahogy az éles sikoltást
meghallottam. Sikerült ülve maradnom és körülnéznem.
Érdekes. Farvel testvér maga volt az, aki még
mindig hajcsomókat tépett le magáról szitkozódva
és ordítozva. Ez volt a legfurcsább. Ilyet még
bizonyosan nem láttam korábban. Ingatagon lábra emelkedtem,
hogy lássam, mitõl ilyen mérges. Igen, valóban,
meg tudtam érteni az érzéseit.
Az egyik halálvetõje mellett volt, ami maga is elpusztult.
Kettényílt hulladék fémmé és
fémforgáccsá robbanva. A hosszú kar szépen
három részre volt szedve, és még a kerekek
is ki voltak szakadva a testbõl. Egy rakás javíthatatlan
szemét volt. Farvel testvér szaladni kezdett még mindig
rekedten ordítva, hajcsomókat ejtve az általa keltett
légörvénybe.
A többi szerzetes is kiabált fájdalmában
és Farvel testvér visszatámolygott Capo Dimonte felé
bukdácsolva, aki éppen felült.
- Megsemmisítették mindet! – õrjöngött
a Fekete Szerzetes, míg a capo a füleire szorította
a kezét. – Évek munkája veszett el, tört szét,
semmisült meg. Minden halálvetõm, és a gõzerõvel
hajtott kosom is elpusztult. Õ tette, Capo Dinobli tette! Szedd
össze az embereidet, támadd meg az udvart, ezért a szörnyû
bûnért meg kell fizetnie.
A capo az udvar felé fordult. Pontosan olyan volt, mint hajnalban.
Csendes és háborítatlan, a felvonóhíd
még fent volt, mintha aznap semmi sem történt volna.
Dimonte visszafordult Farvel testvérhez ráncos, hûvös
ábrázattal.
- Nem, nem vezetem az embereim ezek ellen a falak ellen. Az öngyilkosság
nem képezi az alkunk részét. Ez a te csatád,
nem az enyém. Beleegyeztem, hogy segítelek a vár bevételében.
Neked kellett volna járatokat nyitnod a szerszámaiddal. Akkor
támadnék. Részemrõl vége.
- Nem mehetsz vissza, a szavadat adtad...
- Nem. Zúzd szét a falakat, és támadni
fogok. Ezt ígérted, hát csináld!
Farvel testvér elvörösödött a dühtõl,
felemelte az ökleit és elõre hajolt. A capo még
a földön maradt, de elõhúzta a kardját és
kitartotta.
- Ezt nézd! – mondta. – Még mindig nálam a
fegyver és az embereimnél is. Ez egy üzenet, amit tisztán
értek. Dinobli emberei elvehették volna a fegyvereinket és
elvághatták volna a torkunkat, amíg itt feküdtünk.
De nem tették. Õk nem viselnek hadat velem. Ezért
én sem velük. Te háborúzol velük, ez a te
ütközeted. – A csizmája orrával belerúgott
a mellette fekvõ kürtbe. – Összegyûjtöm az
embereim.
Meglehetõsen boldogan hagytuk ott a Fekete Szerzeteseket
a mezõn látva a gépeik és terveik kudarcát.
Gyorsan terjedt a sorban a szóbeszéd a történtekrõl,
és mosolyok váltották fel a fájdalmas grimaszokat
amint a fejfájás megszûnt. Nem lesz csata, sem halálozás.
A Fekete Szerzetesek kezdték a zûrzavart, fejezzék
is be õk. A mosolyom különösen széles volt,
mivel volt némi jó hírem a Püspöknek.
Tudtam, hogyan fogunk kijutni errõl a visszataszító
bolygóról, Spioventérõl.
Utólag megértettem az elõzõ éjszaka
eseményeit. A katonáink megjelenését a sötétben
gondosan kifürkészték. A rejtõzködõk
azt is látták, hogy egy ösvény készül
az erdõn át a halálvetõknek, és felfogták
a jelentõségét a hadmûveletnek. A hangszórót
gondosan a helyszín fölé helyezték és
rádiójellel mûködtették. A gáz,
ami ránk borult, gondos precizitással lett kimérve.
Ez mind messze fölötte áll ennek a leégett bolygónak
a technológiáján. Ami csakis egyet jelenthetett.
Külvilágiak voltak Capo Dinobli udvarában. Erõsek
voltak, és készültek valamire. És bármi
is az, feldühítette a Fekete Szerzeteseket, annyira, hogy kitervelték
ezt a támadást. Ami visszafelé sült el. Jó.
Az ellenségem ellensége dolog ismét. A szerzeteseknek
birtokában van minden kis technológia Spioventén,
és ahogy azt észrevettem, a technológiát kisajátította
a katonaság. Õröltem az agyammal, visszaemlékezve
a Püspök geopolitikai és gazdasági leckéire.
Kezdett problémáink megoldásának halovány
fénysugara derengeni, amikor vad kiáltozás kezdõdött
a sorban elõttem.
Elõretódultam a többiekkel együtt, hogy
lássam amint a kimerült hírnök az út mellett
a fûre esik. Capo Dimonte elfordult tõle és a õrjöngve
rázta az ökleit az égnek.
- Hátba támadtak az udvaromban! A féregivadék
Doccia! Sietünk, erõltetett menetben. Vissza!
Olyan menet volt, amit sosem ismételnék meg. Csak
akkor pihentünk, amikor kimerülten a földre estünk.
Ittunk egy kis vizet, feltántorodtunk és mentünk tovább.
Nem volt szükség verni minket, avagy bátorítani,
mert ebben mindannyian érintettek voltunk. A capo családja,
a világi javai, mind az udvarban maradtak, és csupán
egy gyenge különítmény vigyázta õket.
Mindannyian benne voltunk, hiszen a mi tulajdonaink is ott voltak. Az apródok
vigyáztak kevéske értékünkre. Még
Dreng iránt is, akit alig ismertem, felelõsségtudatom
volt. És a Püspök. Ha beveszik az udvart, mi történik
vele? Semmi, öreg, ártalmatlan, nem az ellenségük.
Persze tudtam, hogy ez hazugság, de próbáltam
meggyõzni magam az igazáról. Szökött szolga
volt. És tudtam mi vár Spioventén a szökött
szolgákra.
Még víz, egy kis élelem naplementekor, majd
tovább az éjszakába. Pirkadatkor láttam, hogy
a csapat rongyos formát kezd ölteni: az erõsebbek haladtak
legelöl. Fiatal voltam és fitt, valamint aggódtam –
a sor elején. Nem állhattam meg pihenni, vagy kifújni
magam. Az úton elõttem két férfi szaladt a
bokrok felõl a dombon túlra.
- Kémek! Ott! Megláttak!
A capo leugrott a háborús kocsiról és
mellém szaladt. Mutattam: - Két ember rejtõzött
ott. Az udvar felé szaladtak.
Impotens dühében a fogait csikorgatta. – Nem kaphatjuk
el õket, a jelenlegi állapotunkban nem. Docciát értesítik,
õ elmenekül.
Hátranézett a támolygó katonákra,
majd magához intette a tisztjeit.
- Te, Barkus, maradj itt velük és pihenjetek meg, aztán
szerezzetek információt és kövessetek. Én
tovább megyek annyi fitt katonával, amennyivel csak tudok.
Válthatják egymást a harcikocsin. Elõre nyomulunk.
A szekér tetejére másztam amikor nekiindult.
Férfiak futottak oldalt, kapaszkodtak hagyva, hogy vontassa õket.
A gõzkocsi nagy mennyiségû gõzt fújt
miközben felkerregtünk a dombra, majd a lejtõnek lódultunk.
Az udvar tornyai a távolban füstöt eregettek magukból.
Amikor a következõ lejtõn egy sor embert pillantottunk
meg, felemeltük a fegyvereinket és tüzeltünk.
Nem lassítottunk. A gõzfütty élesen rikácsolt,
amire mi süvítéssel válaszoltunk dühünk
kitöltéseképp. Az ellenség menekült. Gyorsan
ment. Láttuk, ahogy csatlakoznak a többi támadóhoz,
akik most a várárkon át menekültek. Amikor a
töltésre értünk, már üres volt. Mögötte
a bezúzott kapu fölött füst szállt. Közvetlen
capo mögött voltam, ahogy zakatoltunk. A deszkák még
a helyükön voltak a kilyukasztott, megrongált híd
elõtti résen, amely félig felemelve lógott
a láncokon. Egy katona tûnt elõ a nyílásban
és felemelt kardjával ernyedten szalutált.
- Feltartoztattuk õket, capo – mondta majd hátradõlt
a fatörmeléknek. – Betörtek az udvarra, de sikerült
õket feltartóztatni a toronynál. A külsõ
ajtónál folyt a küzdelem, mielõtt elmenekültek.
- Dimonte hölgy és a gyerekek...?
- Mindenki biztonságban van. Az arany érintetlen.
De a katonák negyede az udvaron volt, és nem a toronyban.
Elõretolakodtam azokkal egyetemben, akik ezt felismerték
és átmásztunk a megrongált kapun. Holttestek
voltak mindenfelé. Fegyvertelen apródok lettek lemészárolva
a támadásban. A védõk most keveredtek elõ
a toronyból, és Dreng közöttük volt. Lassan
közeledett. A ruhája vérfoltos volt, akárcsak
a nála lévõ fejsze, de úgy látszott,
épségben van.
Az arcára néztem és le tudtam olvasni a bánatot.
Nem beszélt, de értettem. A szavak messzirõl érkeztek.
- Sajnálom. Nem tudtam megállítani õket.
Halott, az öregember meghalt.