Attasé táskát cipeltem szokásos holmival
tömve: gránátokkal, gázbombákkal, robbanószerrel,
orrszûrõkkel, egy-két lõfegyverrel, szerszámokkal.
A hátam egyenes volt, a vállaim szögletesek, a lehetõ
legkatonásabban léptem be a fizetésosztóhoz.
Vadonatúj aranycsíkos pántlikázott egyenruhám
az Egyesült Államok Navy-jének parancsnokává
tett.
- Jó reggelt! – csattantam szúrósan, becsukva
az ajtót magam mögött egyben be is zárva gyorsan,
csendesen a kezemben elrejtett eszközzel.
- Igen, uram!
A megtermett piti tiszt az asztal mögül elég udvariasan
beszélt, de nyilvánvalóan a figyelme a munkájára
terelõdött; csinos torny papírköteg volt elõtte,
és a fura tiszteknek meg kellett várniuk a sorukat. Ahogy
minden seregben, a tengerészetnél is az õrnagyok a
fõnökök. A hajósok sürögtek a tengerészek
pénzügyeivel és a szemközti ajtón át
láthattam a tátottszájú szürke kormányzati
kasszát. Csodás. A táskám a fõnök
asztalára tettem és kipattintottam.
- Olvastam róla az újságban – mondtam. - Hogy
a katonaság mindig felkerekíti a számait a következõ
milló vagy milliárd felé amikor támogatást
kér. Ezt csodálom.
- Igen, igen uram – motyogta a fõnök az ujjaival a komptométer
billentyûit csapkodva nem érdeklõdve az olvasóképességem
és a nyomdai kommentárok iránt.
- Gondoltam érdekelni fog. Bár ez adott egy ötletet.
Ekkora nagyvonalúsággal sok jut majd nekem. Ezért
is foglak lelõni, Fõnök.
Nos, ez már felkeltette a figyelmét. Vártam,
amíg a szemei elkerekednek és az állkapcsa a maximumig
nyílik, aztán meghúztam a ravaszt a hosszúcsövû
pisztolyon. Sussant egyet megcsapva a kezemet, és a fõnök
horkanva egyet eltûnt az asztala mögött. Mindez csak egy
pillanatba került, és a többiek az irodában éppen
akkor ébredtek rá, hogy valami baj van, amikor elfordultam
és egyesével leszedtem õket. Az testrengetegen átlépve
bedugtam a fejem a belsõ irodába és így szóltam:
- Huhu, kapitány, látlak!
Elfordult a széftõl valami tengerészeti esküt
mormolva és kapott egy tût a nyakába. Ugyanolyan gyorsan
csuklott össze, mint a többiek. A drogom potens, gyors hatású
altató. Már horkoláshangok hallatszottak a mögöttem
lévõ szobából. A ropogós bankóhalom
szépen tálcákra volt pakolva. Felkattintottam a táskám
és az elsõ köteg zöld istenért nyúltam
amikor az ablak üvege széttört és egy fegyver vetett
felém a lövedékeit.
Csak én már nem ott voltam. Ha az üvegen átt
lõttek volna, alaposan kilyuggattak volna ez idõ kegyes csigái,
de nem tették. Az öveg betörése adott egy másodperctöredéket
az akcióra, arra az akcióra, amelyre a jól hangolt,
minig gyanakvó reflekszeim folyton vártak. Hátraszaltóztam;
minibombák pottyantak elõ az ingujjamból az ujjaim
közé még mielõtt a padlóra értem
volna. Villámló és füstbombák. Huppantak
és felizzottak, a levegõ azonnal átlátszatlanná
vált. Küldtem még párat, és a lövöldözés
abbamaradt. Kígyómód tekeregtem a földön,
majd a széfnél félúton az ablak felé
elkezdtem pénzzel tömködni a táskát a tapintásomra
hagyatkozva. Csupán azért mert felfedeztek és csapdába
ejtettek, a halálos veszély nem volt ok a zsákmány
otthagyására. Ha ennyi zûrnek ki vagyok téve,
legalább legyek érte megfizetve.
Két táskát húzva magam után másztam
a külsõ irodába és éppen átértem
az ajtón, amikor hangszóró harsant fel odakint.
- Tudjuk, hogy bent vagy! Gyere elõ és add meg magad,
vagy lelövünk! Az épületet körülvettük.
Semmi esélyed.
A füst vékonyodott a közeli ajtónál
és a sötétben állva ellenõrizhettem az
ablakokon át, hogy igazat beszél. Teherkocsik álltak
odakint feltehetõleg jó látású, jól
fegyverzett emberekkel. Ráadásul dzsipek is voltak nagy kaliberû
gépfegyverekkel a hátuljukon. Szép kis fogadóbizottság.
- Sosem kaptok meg elevenen, patkányok! – kiáltottam
füst- és izzóbombákat hajigálva minden
irányba egy nagyobb gránáttal egyetemben, amely széttépte
a hátsó falat. Az izgalom burkában átkúsztam
az alvó fõnökhöz és tapogatva lehúztam
a dzsekijét. A fiú sokat szolgált, több csík
volt rajta, mint egy tigrisen és érdes kitûzõi
egészen az álláig. Ledobtam a dzsekimet és
áthúztam az övét, majd és kalapot is cseréltem.
A kint lévõk gondos csapdát állítottak,
ami annyit jelentett, hogy többet tudtak rólam, mint szerettem
volna. Ám ez a tudás ellenük fordítható
egy gyors rangcserével. Kiszórtam még pár bombát,
a zsebembe tettem a fegyverem, felkaptam mindkét táskát,
aztán kinyitottam és kilöktem az elsõ ajtót.
- Ne lõjetek! – kiáltottam rekedt hangon kibotorkáva
a friss levegõre a kapualjban állva tökéletes
célpontként. – Ne lõjetek, fegyvert tart a hátamnak.
Túsz vagyok! – próbáltam meg rémültnek
hatni, amihez nem kellett megerõltetnem magam látván
az elõttem álló kis hadsereget.
Ezt követõen fél lépést tettem
elõre tétován és hátranéztem
a vállam fölött hagyván, hogy mindenki jól
lásson. Megpróbáltam figyelmen kívül hagyni
a vörös infraszemet a mellkasomon fekete pöttyel a szívem
közepén.
Senki sem lõtt.
Kicsit tovább nyújtottam ezt a pillanatot – majd levetettem
magam a lépcsõsoron és az egyik oldalra gurultam.
- Lõjetek! Szedjétek le! Tiszta vagyok!
Igen mozisra sikerült. Minden fegyver egyszerre szabadult el:
kilõtték az ajtót a keretbõl valamint az üvegablakokat
és az épület elejét úgy kilyuggatták,
mint egy tûpárnát.
- Magasra célozzatok! – kiabáltam a legközelebbi
dzsip védelmébe mászva. – Minden emberük a földön
van!
Magasra lõttek agresszíven; elkezdték leválasztani
az épület aljától a tetõt. Túlmásztam
a dzsipen és egy tiszt jött oda hozzám, aki azonnal
össze is esett mivel az orra alatt kettétörtem egy gázkapszulát.
- A hadnagyot eltalálták! – ordítottam és
fellökdöstem a dzsipre a két táskával. –
Vigye ki innen!
A sofõr igen engedelmes volt és a parancs szerint
tett, alig hagyva idõt arra, hogy magam is bemásszak. Mielõtt
öt métert haladtunk volna, a fegyverkezelõ már
el is aludt a hadnagy mellett, és amint a sofõr sebességet
váltott volna, õ is elszenderedett. Elég trükkös
volt kiszedni az ülésbõl és a helyére
mászni zötykölõdés közben, de sikerült.
Rátapostam a gázpedálra.
Nem tartott sokáig felzárkózniuk. Ami azt illeti,
az elsõ dzsippek már mögöttem voltak, amikor a
sofõrt hátratuszkoltam a többiekhez. A testek halma
áldás volt, mert többé nem lövöldöztek.
Ugyanakkor egyértelmûen hevesen üldöztek. Éles
kanyart vettem az épület körül egy egy szakasznyi
csizmát késztetve fedezékbe vetõdésre,
majd egy utolsó gyors pillantást vetettem az üldözõimre.
Egek! Húsz, harminc mindenféle jármû eredt a
nyomomba. Autók, dzsipek, teherkocsik, még egy-két
motoros is egymást követve tülkölve és szirénázva,
igen jól érezve magukat. Jim diGriz, az emberiség
jótevõje. Akárhová megyek, boldogság
követ. Egy óriási hangárba fordultam, és
parkoló helikopterek között száguldottam. Szerelõk
ugrottak félre röpködõ szerszámfelhõkkel
miközben a gépek közt szlalomozva éles kanyart
vettem a hangár nyitott bejárata felé. Amint feltûntem
az egyik oldalon a követõim egymásba rohantak. Igen
izgalmas.
Helikopterek – miért ne? Bream Field volt a világ
önjelölt helikopterfõvárosa. Ha meg tudják
javítani ezeket, röpülni is tudnak velük. Mostanra
a teljes tengerészállomás le van zárva és
körbe van véve. Más kiutat kellett találnom.
Egyik oldalon zöld üvegforma derengett, én pedig felé
tartottam. A repülõsor volt elõttem, pocakos helikopterek
morajló motorral és lassan körözõ, suhogó
lapátokkal. Megcsikordítva parkoltam le a dzsipet a tátott
ajtó elõtt. Amint felegyenesedtem és átdobni
a táskáimat, egy nehéz csizma rúgott a fejem
felé.
Természetesen figyelmeztették õket rádión
– ahogy talán mindenki mást is százmérföldes
körzetben. Kellemetlen volt. Le kellett hajolnom, megragadni a csizmát
és tusáznom a viselõjével miközben az
engem üldözõ horda mögém robogott. A csizmatulaj
csúnyán sokat tudott az efféle küzdelemrõl,
úgyhogy csaltam és lerövidítettem a meccset azzal,
hogy a lábába lõttem az egyik tûmet. Aztán
bedobtam a pénzt, szétdobáltam néhány
altatógáz gránátot, majd átdobtam magam
is.
Nem kívánva megzavarni az irányításnál
aluvó pilótát csúsztam az ülésbe
és rászögeztem a szemeim a tárcsákra és
a gombokra. Elég sok volt belõlük egy ilyen primitív
eszközhöz. Próbálgatással és hibákkal
sikerült megtalálnom a szükségeseket, ám
addigra körbevettek jármûvek, és a fehérsapkások
tömege, az ütõt és fegyvert viselõ SP-k,
azon küzdöttek, hogy ki lehessen az elsõ a helikopterben.
Altatógáz terítette le õket – még a
gázmaszkosakat is, és pedig vártam amíg totális
lett a töltés, és a maximumig húztam a gázt.
Voltak már jobb felszállások, ám ahogy
egy oktató mondotta volt: bármi ami levegõbe emel,
az kielégítõ. A gép rázkódott,
imbolygott és tekergett. Láttam embereket menedékbe
vetõdni és éreztem a futómû nekicsapódását
egy teherkocsi tetejének. Aztán fent voltunk és lassú
kanyarral lódultuk elõre. Az óceán irányába,
délnek tartva. Nem csupán a véletlennek terelt effelé
a katonai létesítmény felé, amikor leapadtak
a pénzkészleteim. Bream Field Kalifornia alsó sarkában
van az egyik oldalán a Csendes Óceánnal és
Mexikóval a másikon. Ami egyben a legtávolabbi nyugati
és déli pont, ahová úgy eljuthatsz, hogy még
az Államokban maradsz. Nem kívántam tovább
az Egyesült Államokban maradni. Azzal legalábbis nem,
ami követett: az összes Navy és Marine helikopter az országban
utánam eredt. Bizonyos voltam benne, hogy már a hadi repülõk
is felém tartanak. Ám Mexikó szuverén nemzet,
más állam, és az üldözõk oda nem
követhetnek. Ebben reménykedtem. Ez legalábbis támaszt
néhány problémát. És mielõtt
megoldódnának, én már régen eltûntem.
Amint a fehér partok és a kék víz elszállt
alólam egyszerû menekülési terven törtem
a fejem. És persze ismerkedtem az irányítással.
Némi találgatást és betegítõ
dülöngélést követõen megtaláltam
az automata pilótát. Klasz kis kellék, amely lebegésre
vagy pálya követésére állítható.
Pont ez kellett. A puszta látványa tervvel látott
el, teljessel és tisztával. Alattam a határ sietett
el, majd az aréna, a mexikói part rózsaszín,
levendula és sárga nyaralóépületei. Igen
gyorsan söpörtek el és Baja komor partvonala következett.
Fekete sziklafogak a habban, homok és éles szurdokok a tengerig,
szürkeség, poros kaktuszok. Elszórtan házak vagy
kempingek. Egyenesen elõttem egy sziklás félsziget
ugrott ki az óceánba; fölé emeltem a gépet,
majd visszaengedtem a túloldalán. A többi helikopter
csak pár másodpercnyire maradt le.
Nem volt szükségem többre. Lebegésre állítottam
a gépet és lemásztam a törvény alvó
õrei közt. Az óceán tíz méternyire
volt alattam, a hatalmas rotorok forgása permetfelhõket keltett.
Mindkét táskámat a vízbe dobtam és elfordultam
befecskendezni a pilóta nyakáy mielõtt lõnének.
Kapálódzott és pislogott, az altatógáz
ellenszere szinte azonnal hatott – és a robot pilótát
egyenes repülésre állítottam, majd a nyitott
ajtó felé vetõdtem.
Gyorsan kellett cselekednem.
A helikopter teljes lökettel lõtt elõre miközben
én a levegõbe pördültem. Nem volt sok a vízig,
de sikerült a lábaimmal elõre becsapódni. Víz
alá kerültem nyelve egy keveset, köhögtem, felúsztam
és bevágtam a fejemet az egyik lebegõ táskába.
A víz messze hidegebb volt, mint amire számítottam,
reszkettem és görcs kezdett állni a bal lábamba.
A táska elég támaszt adott, így rúgdosva
és evickélve odacsobogtam a másikhoz majd megragadtam.
Ahogy megvolt, erõs robaj érkezett fentrõl és
a helikopterek úgy zúgtak el, mint bosszús angyalok.
Biztos vagyok benne, hogy egyikbõl sem néztek le a vízre;
minden szem az elõttük lévõ, délre sietõ
helikopterre szegezõdött. Ahogy figyeltem, a felvezetõ
gép nagy ívben kanyarodni kezdett. Egy deltaszárnyú
gép tûnt fel hamarosan, és elhúzva mellette
felemelkedett, majd megfordult. Volt kis idõm, de nem túl
sok. És egyáltalán nem volt hová rejtõzni
a félsziget felnyúló sziklái valamint a part
puszta homokja között.
- Improvizálj! – mondtam magamnak mialatt a part felé
csapkodtam és pedáloztam. Nem hiába hívnak
Sikamlós Jimnek. Csússz ki ebbõl! A görcs kezdett
eluralkodni és úgy éreztem, a vízszint alá
süllyedek. Aztán kemény homokot találtam a lábam
alatt és kikeveregtem tátogva a partra.
Rejtek nélkül kellett rejtõznöm. Álcázni
az anyatermészet egyik legrégibb trükkje. A dühös
helikopterek még mindig a horizonton zümmögtek miközben
én eszementen ásni kezdtem a homokot puszta kézzel.
- Állj! – utasítottam magam felülve, himbálódzva.
– Használd az agyadat, ne az izmaidat, ez az elsõ lecke!
Hát persze. Egy robbanógránátot csúsztattam
a kezembe, kibiztosítottam és a sekély lyukba dobtam,
majd félreugrottam. Kielégítõen köhhent
homokpermetet szórva fel. És persze csinos kis krátert
hagyott, amelybe két bõrönd jól elfért.
Betuszkoltam õket és vetkõzni kezdtem fanatikus módon
a ruháimat a táskák után hajigálva.
A helikoptereknek kommunikálhattak egymással; megfordultak
és visszafelé tartottak a partnak.
A hiúság aznap reggel véletlen rózsaszín
alsónemût vettetett velem fel amely könnyen elment a
távolból úszószerelésnek. Levetkõztem,
majd homokot rúgdostam a lyukba mindent elfedve.
Amikorra az elsõ helikopter megjelent a fejem felett, én
már arccal a homok felé napoztam, csakúgy, mint egy
másik úszó a parton. Fölöttem sorban húztak
el a gépek ívet írva le. Felültem és úgy
néztem rájuk, ahogy más is tette volna. Elhaladtak
felemelkedve a sziklás gerinc fölé és a motorrobajuk
hallótávon kívül került.
Ám nem soká, ebben biztos voltam. Mit tegyek? Semmit.
Cak maradj kezes és gondolkodj ártatlanul. Én választottam
a szerepem, hát végig is kell játszanom.
Nem idõztek sokat. Bárki is volt szolgálatban,
elrendelte az adott szakasz átfésülését:
az óceánt, a partot, a hegyeket. Most lassabbak voltak minden
incset szemügyre véve a kétségtelenül nagy
erejû szemüvegeikkel. Idõ egy újabb úszásra.
Reszkettem, amikor a spré beszórta a bokáimat és
tudtam, hogy belekékülök ahogy a víz egyre közeledett.
Egy hullám csapott át a fejem felett és mutatós
kutyaúszásba kezdtem.
A helikopterek visszatértek és fölöttem
lebegtek habot verve fel. Az öklömet ráztam feléjük
és hitelesen szitkozódtam a motorzajban. Valaki kihajolt
a nyitott ajtón á felém szólva, de nem figyeltem.
Bizonyos mennyiségû ökölrázást követõen
alábuktam és víz alatt úsztam megpróbálva
a görcsmentes lábamat kétszeres munkára bírni.
A helikopter ellibegett a többiek után miközben én
fájdalomban a partra jutottam ismét és elterültem
a homokban hogy a nap és a szél megszáríthasson.
Hogy hogyan kerültem ki onnan?