Fejezet: 2

A bíró elõrehajolt és lenézett rám; a tekintete nem volt kegyetlen.
- Na, ki vele, Jimmy, mondd szépen el nekem, mi ez az egész ostobaság?
Nixon bírónak volt egy nyaralója a folyóparton, nem túl messze a farmunktól, és elég gyakran tartózkodtam ott legifjabb fiával ahhoz, hogy a bíró megismerjen.
- A nevem James diGriz, maga mellszobor! Csak semmi személyeskedés!
Ez erõsen feljavította a színét, képzelheted. Hatalmas orra úgy felkunkorodott, mint egy vörös síugrósánc, a cimpái meg valósággal lángoltak.
- Több tiszteletet a törvényszéknek! Komoly vádakkal kell szembesülnöd, fiam, és segíthet az ügyeden az udvarias nyelvhasználat. Szólítom Arnold Fortescue-t, a védõt, a vádlott ügyvédjét...
- Nem kell nekem ügyvéd, különösképp nem egy öreg, görnyedt fazon, aki olyan soká volt a pépesbe, hogy élõ ember nem emlékszik, volt-e józan egyáltalán?
Halk nevetés hallatszott a hallgatóság felõl, és ez feldühítette a bírót.
- Rendet a tárgyalóteremben! - ordította oly hevesen csapkodva a kalapáccsal, hogy annak eltört a nyele. A csonkot áthajította a termen, és dühösen rivallt rám: - Próbára akarod tenni a bíróság türelmét! Szólítom Fortescue védõt...!
- Nekem aztán ne! Küldje vissza Mooney kocsmájába. Bûnösnek vallom magam minden vádpontban, és alávetem magam a kegyetlen bíróság kegyelmének.
Visszahõkölt, megborzongva sóhajtott, és én úgy döntöttem, hogy hagyom kicsit, mielõtt megütné a guta és összerogyna, mert a szabálytalan tárgyalás miatt további idõveszteség érne.
- Sajnálom, bíró - lehorgasztottam a fejem, hogy elleplezzem el nem folytott vigyorom -, de rosszat tettem, és ezért lakolnom kell...
- Ez már megfelelõbb, Jimmy. Mindig is okos fiú voltál, és nem szeretem látni, hogy az intelligenciád veszendõbe megy. Az ifjúsági nevelõintézetbe kerülsz, nem kevesebb, mint...
- Bocsánat, tisztelt uram - vágtam közbe. - Ez nem lehetséges. Ó, ha csak a múlt héten vagy az elmúlt hónapban követtem volna el a bûntényem! A törvény szigorú, számomra nincs menekvés. Ma van a szülinapom. A 17. szülinapom.
Ez rendesen lelassította. Az õrök nyugodtan figyeltek, amíg õ a számítógépébe pötyögött információkért. A „Kis Mennykürt” tudósítója ugyanakkora inteznitással tette ugyanazt. Egész kis történet kezdett összeállni. Nem tellett sokba a bírónak elõállni a válasszal. Sóhajtott.
- Ez bizony igaz. Az adatokból kiderül, hogy ma 17 éves vagy, elérted nagykorúságod. Nem vagy már fiatalkorú, és felnõttként kell bánni veled. Ez minden bizonnyal börtönt jelent - amennyiben a körülmények ezt indokolják. Az elsõ kihágásnál, a védenc feddhetetlen múltjával, a rossztétemény beismerése esetén az ítélõszék jogában áll kivételt tenni, felfüggeszteni az ítéletet, és elengedni az õrizetest. Ez hát a döntésem...
Az utolsó, amit ekkor hallani akartam, a döntése volt. A dolgok nem úgy alakultak, ahogy elterveztem, egyáltalán nem. Cselekednem kellett. Cselekedtem. Sikolyom a bíróba folytotta a szót. Folyamatosan sikoltva fejjel elõrefelé kibuktam a vádlottak padjából, és vállaimmal görgetve magam ügyesen végigcsúsztam a termen, még mielõtt a hallgatóság felismerte volna, hogy mozgok.
- Nem fogsz rólam több szemenszedett hazugságot lejegyezni, te irtókapa! - kiálltottam, miközben úgy kiütöttem a tudósító kezébõl terminálját, hogy az a padlóra esett. Ezután a hatszáz dolláros masinát szemétté tapostam. Körbeugráltam a tudósítót, mielõtt meg tudott ragadni, hogy az ajtó felé lökjön. Ott egy rendõr elkapott, majd elengedett, mikor a lábam a hasába helyeztem.
Akkor talán megszökhettem volna, de ez nem szerepelt a terveim között. Addig matattam a kilinccsel, amíg valaki el nem fogott és küzdött velem a teljes legyõzésemig.
Ezúttal már megbilincselve álltam a vádlottak padjában, és nem volt további „Jimmy fiúzás” a bírótól. Valaki kerített egy új kalapácsot, és olyan lendülettel csapkodott vele, ahogyan engem szeretett volna. Én morogtam, és igyekeztem komor képet vágni.
- James Bolivar diGriz - kezdett bele. - Elkövetett bûneidért kiszabom rád a legnagyobb bûntetést. Nehéz munka a városi börtönben a következõ szövetségi hajó megérkezéséig, mikoris átszállítanak a legközelebbi kriminál-terápia állomásra. - Leütötte a kalapácsot. - Vigyék el!
Ez már megtette! Hadakoztam a mandzsettáim ellen és szitkokat szórtam, így nem mutatkozott rajta az utolsó pillanat okozta elgyengülés. Rajta nem. Két nagydarab rendõr ragadott meg és testületileg kivonszoltak a tárgyalóterembõl, majd nem kimondottan gyengéden betuszkoltak a fekete Maria hátuljába. Csak miután hermetikusan bezárult az ajtó dõltem hátra és lazítottam - engedélyezve magamnak egy diadal-mosolyt.
Igen ez volt a gyõzelem. A mûvelet lényege az volt, hogy letartóztassanak és börtönbe küldjenek. Szükségem volt gyakorlatra.
Módszeres az õrültségem. Nagyon korán, talán a hatalmas Dugulj-el sikerem idõszakában fölismertem, hogy bûnözésre születtem. Több okból, és nem legkevésbé azért, mert élveztem hogy bûnözõ lehetek. Az anyagi díjak nagyszerûek voltak; semminemû másfajta munka nem fizetett ennyit ilyen kevés munkáért. És az igazsághoz tartozik, hogy élveztem a felsõbbrendûségem, amikor mindenki mást palira vettem. Néhányan úgy találhatják, ez fiatalkori érzés. Talán - de bizonyos, hogy kellemes.
Kb. ekkor szembesültem egy komoly problémával. Hogyan készítsem fel magam a jövõre? Több bûnt kellett elkövetnem a Dugulj-el csokik elemelésénél. Néhány választ már tisztán láttam. Pénzt akartam. Mások pénzét. A pénz el volt zárva, így minnél többet tudtam a zárakról, annál közelebb jutottam a megszerzéséhez. Elõször kezdtem csinálni valamit az iskolában. Az osztályzataim olyan kiemelkedõek voltak, hogy a tanárok kezdték úgy érezni, még van remény. Olyan jól csináltam, hogy amikor a lakatipari termékek kereskedelmét választottam fakultásnak, egyszerûen túlzottan kíváncsiak lettek rám, de én megtanultam minden megtanulhatót három hónap alatt. Engedélyt kértem az utolsó vizsgára. Elutasították.
A dolgoknak nem ez a menete, közölték. Ugyanazokon az állomásokon kell végigmennem, mint másoknak, és két év kilenc hónap múlva diplomát kapok, majd elhagyom az iskolát és beállok a napszámosok közé.
Nem valami kecsegtetõ. Megpróbáltam fakultást váltani, de közölték, hogy ez nem lehetséges. Lakatos bélyegzõ került a homlokomra, metaforikusan persze, ami ott is marad életem végéig. Azt hitték.
Akkoriban kezdtem csökkenteni az óraszámom, és kerülgetni az iskolát. Nem sokat tehettek ellene megrovó kiselõadásokon kívül, mivel a vizsgákon mindig megjelentem és a legmagasabb fokozatot értem el. Illett is így lennie, hiszen sokat gyakoroltam ezen a területen. Körültekintõen kiterjesztettem a figyelmem, így a város önelégült polgárainak fogalmuk sem volt, hová juttatják õket. Egy automata pár ezüstöt hozott naponta, egy parkoló óra pedig továbbiakat. Ez nemcsak gyakorlatnak volt jó, de finanszírozta a tanulmányaimat is. No persze nem az iskolai tanulmányaimat - törvény szerint oda kellett járnom 17 éves koromig - hanem a szabadidõseket.
Mivel nem találtam nyomvonalat, ami felkészíthetett volna a bûnözõ életmódra, mindent igyekeztem elsajátítani, ami hasznos lehetett. A hamisítás szó fellelése a szótárban arra bíztatott, hogy fényképezést és nyomtatást tanuljak. Minekutána a fegyvertelen küzdelemmel már jól álltam, folytattam a tanulást a fekete övig. Választott karrieremhez nem nélkülöztem a technikai tanulmányokat sem. 16 éves koromra mindent megtanultam, amit a számítógépekrõl lehetett - és ugyanekkorra ügyes elektromûszerésszé is lettem.
Ezek önmagukban is kelégítõek - de hogyan tovább? Tényleg nem tudtam. Elhatároztam, hogy az eljövõ szülinapomon ajándékkal kedveskedek magamnak. Börtönbüntetéssel.
Õrültség? Inkább ravaszság! Bûnözõket kellett találnom, és hol, ha nem a börtönben? Ügyes okfejtés, elismerheted. A börtönbe kerülés olyan lesz, mintha haza érkeznék, ahol végre találkozhatok a választott csoportommal. Figyelni fogok és tanulni, és amikor úgy találom, eleget tudok, a cipõtalpamba rejtett zárnyitó segít kiszabadulnom. Hogy viháncoltam örömömben!
Bolondság volt, mivel egyáltalán nem így történtek a dolgok.
Lenyírták a hajam, fertõtlenítõ sprében fürdettek, börtönruhát és cipõt adtak, olyan amatõr módon, hogy
bõséges idõm volt átraknom a zárnyitóm és az érem készletem, amelyek ujjlenyomatokat és retina mintákat tartalmaztak mielõtt a cellámhoz vezettek. Legnagyobb örömömre volt cellatársam. Végre elkezdõdhetett az oktatásom. Ez volt a bûnözõ életem hátralévõ részének elsõ napja.
- Jó napot, uram! - köszöntem. - A nevem Jim diGriz.
Õ rámnézett és rámförmedt:
- Dugulj el, kölyök! - Folytatta a lábujjai csipkedését, amit az érkezésem szakított meg.
Ez volt az elsõ leckém. A külvilág udvarias nyelvi formuláit nem díjazták a falak között. Az élet kemény volt - így a nyelv is. Gúnyos mosolyra húztam a számat és ismét beszélni kezdtem. Némileg nyersebben, mint korábban.
- Dugulj el te lábgombász! A becém Jim. A tied?
Nem voltam biztos a szlengben, amit régebbi videofelvételekrõl vettem le, de a hanghordozást bizonyosan eltaláltam, mert ez alkalommal elnyertem a figyelmét. Lassan felnézett és átható gyûlölet ült a szemein.
- Senki... Mondom senki sem beszélhet így Penge Willyvel. Megváglag kölyök, nem kicsit. Belevágom a monogramom az arcodba! Egy „V”-t!
- Egy „W”-t! - javítottam ki. - A Willy-t „W”-vel írják.
Ez mégjobban feldühítette.
- Tudom hogy betûzik, nem vagyok én gyagya! - tajtékzott dühében, tombolva gyömöszölve a matracot az ágyon. Egy fémdarabot kerített elõ, aminek a vége szemmel láthatólag éles volt. Halálos kis fegyver. Dobálgatta a kezében, majd utoljára még egyszer elmosolyodott - és nekem rontott.
Nos, nem kell mondanom, hogy ez nem javasolt megközelítése a fekete övesnek. Oldalra léptem, oldalba vágtam haladtában, majd hátulról bokán rúgtam, így õ fejjel a falnak szaladt.
Elveszítette az eszméletét. Amikor magához tért, az ágyamon ültem és a körmeim hegyeztem a késével.
- A nevem Jim - mondtam komiszul csücsörítve. - Most próbáld kimondani. Jim.
Remegõ arccal nézett rám - aztán elsírta magát! Megrémültem. Létezik ilyen?
- Mindenki csak csúfolódik velem. Te sem vagy jobb. Csak kifigurázol. És elvetted a késem. Egy hónapot dolgoztam vele, 10 dolcsit adtam a törött pengéért.
A gondolat, hogy minden összefogott ellene, ismét elõtört. Akkor láttam, hogy talán csak egy évvel lehetett idõsebb nálam - és sokkal esendõbb. Így a belépõm a bûnözõ életbe úgy talált rám, hogy õt vigasztaltam, kerítettem egy vizes törülközõt az arcára, visszaadtam a kését, és még egy öt dolláros aranyat is, hogy hagyja abba a sírást. Kezdtem úgy érezni, hogy a bûnözõ élet nem teljesen olyan, amilyet elképzeltem.
Elég könnyû volt kiszedni belõle az élete történetét - igazából a megfékezése okozott gondot, amikor beszélni kezdett. Tele volt önsajnálattal és dagonyázott a lehetõségben, hogy mindent feltárhat a közönségének.
Elég hitvány, gondoltam, de csendben maradtam amíg az emlékeit rám zúdította. Nehézfejû volt az iskolában, kinevetett másokat, gyenge jegyeket kapott. Gyenge volt és engedett az erõszakosabbaknak, csak akkor javult a helyzet, amikor felfedezte - persze véletlenül, egy törött üveggel - hogy õ is tud erõszakos lenni, ha van fegyvere. Az erõszakos fenyegetõzés ha tiszteletet nem is hozott, jobban javította a státuszát az egyszerû durvaságnál. Mindezt megerõsítették élõ madarak és más kis és ártalmatlan állatok kibelezésének demonstrációi. Aztán mélyzuhanás következett mikor megkéselt egy fiút és elkapták. Javító intézetbe küldték, kiengedték, majd újabb zûrök miatt ismét visszakerült. Élete csúcspontját jelentette, amikor mint késes punk, zsarolásért és életveszélyes fenyegetésért került be. Egy másik gyereket zsarolt, persze. Túlzottan bizonytalan volt ahhoz, hogy megkíséreljen egy felnõttet zsarolni.
Ezt persze egyszer sem említette, de nyilvánvalóvá vált a végtelen csapongás folyamán. Õt kikapcsoltam, a gondolataim pedig be. Rossz szerencse, ez minden. Talán azért zártak mellé, hogy távol tartsanak a valódi, kemény bûnözõktõl, akik kitöltötték a börtönt.
Ebben a pillanatban kialudtak a fények és én elfeküdtem az ágyon. A holnap lesz az én napom - gondoltam. Találkozni fogok más bennlakókkal, és felmérve õket megtalálom köztük a valódi bûnözõket. Összebarátkozunk és elkezdem a bûnügyi tanulmányaim. Bizonyosan így lesz.
Boldogan merültem álomba, megszabadulva a szomszédos ágyról érkezõ nyûgös pityergéstõl. Egyszerûen csak nem volt szerencsém, hogy mellé raktak. Willy volt köztük a kivétel. Egy örök vesztes szobatársat kaptam, ez minden. Másnap reggel másképp lesz.
Reméltem. Volt azért némi aggodalom is, ami kicsit még ébren tartott, de végül csak leráztam. Másnap minden jó lesz, igen, biztosan. Jó. Semmi kétség, jó...