Fejezet: 20

Elõször is elszaladtam a támadóm elõl, aki õrjöngve hajszolt tovább. Nem ez ijesztett meg jobban, mivel már éppen eléggé féltem, hanem hogy helyet kellett találnom magam körül. Amint elég messzire kerültem a szekértõl, megfordultam és nekiugrottam, így õ teljes terjedelmében a sárba terült.
Erõs nevetést váltott ki a nézõkbõl; én gyorsan körülnéztem, mialatt õ feltápászkodott. Fegyveres õrök és szolgák voltak ott, valamint a vörös ruhás Capo Doccia, aki megvett minket. Egy ötlet kezdett összeállni, de elõtte az életemre kellett vigyáznom.
A gengszter tanult. Már nem futkorászott. Ehelyett lassan közelített, széttárt karokkal és szétmeresztett ujjakkal. Ha engedélyeztem volna neki egy meleg ölelést, többé nem kerültem volna ki a karjai közül élve. Lassan hátráltam Capo Doccia mellé oldalazva, majd hirtelen elõreléptem. Két kézzel ragadva meg a támadóm egyik kinyújtott kezét hátra húztam és egyúttal hanyatt is vágódtam. A súlyom éppen elég volt ahhoz, hogy átlendítsem magam fölött.
Anonnal talpra pattantam, kikristályosodott tervvel a fejemben.
- Ez volt a jobb karod – kiáltottam hangosan.
Bukdácsolva lendült ismét támadásra, így megragadva a lehetõséget bejelentettem a következõ találatom.
- Jobb térd.
Repülõ rúgással találtam térden. Elég fájdalmas tud lenni, és õ visítva esett el. Ez alkalommal már lassabban keveredett talpra, de a gyûlölete nem szûnt. Nem fog leállni, amíg eszméletét nem veszti. Hát jó. Még annál is jobb alkalom a mûvészetem demonstrálására.
- Bal kar.
Megragadtam és hátra csavartam, majd felfelé húztam. Erõs volt, még küzdött, hogy elkapjon a jobb kezével, és elgáncsoljon. De ez nekem jött össze elõbb.
- Bal láb – kiáltottam a térdét erõsen megrúgva hátulról, és õ ismét elterült. Hátraléptem és Capo Doccia felé néztem. Lenyûgöztem.
- Tudsz olyan ügyesen ölni is, ahogy táncolni? – kérdezte.
- Tudok. De nem szeretnék. – Tartottam tõle, hogy az opponensem feláll, így ide-oda ingattam a fejem, majd megállapodtam egy olyan szögben, ahol még láthattam õt a szemem sarkából. – Szeretem ha eszméletlenül esik össze. Én így nyerem meg a küzdelmet... és persze a szolgád is megmarad.
A gengszter kezei a nyakamra kulcsolódtak és diadalmasan vihogott. Kicsit nagyzolósan csináltam, de a közönségnek produkálni kellett magam. Így anélkül, hogy ránéztem volna, hátraütöttem hajlított kézzel. A könyököm mélyen a gyomrába fúródott, közvetlen a bordák alatt. Egyenesen oda talált, ahol a napfonat nevû idegdúc található. A kezei elengedtek és elõre léptem. Hallottam, ahogy a földnek csapódik. Kinyúlt.
Capo Doccia intett felém és beszélni kezdett, amikor közel értem.
- Ez egy újfajta küzdési mód, idegen. Itt fizetünk azoknak, akik puszta ököllel verekednek, addig amíg vér nem folyik és egyikük képtelen nem lesz folytatni.
- Az efféle küzdelem nyers és pazarló. Tudni, hogy hova üss és hogyan, ez mûvészet.
- Csakhogy a mûvészeted értéktelen az éles acéllal szemben – mondta félig elõhúzva a kardját. Óvatosan kellett mozognom, nehogy kettészeljen, csak hogy tesztelje, mit tudok tenni ellene.
- Puszta kézzel nem lehet kiállni olyasvalaki ellen, aki a kardforgatás mestere. – Amit tudtam, az alapján csak roston sütésre használhatta, de egy kis hízelgés sosem árt. – Ugyanakkor egy gyakorlatlan kardossal vagy egy késforgatóval szemben ennek a mûvészetnek van értéke.
Ezt emésztette egy kicsit, majd a legközelebbi õrét szólította. – Te, menj neki a késeddel!
Kezdtek öntörvényûen történni a dolgok, de már nem láttam kiutat az összecsapás elkerülésére. Az õr mosolygott és egy hosszabb tõrt húzott elõ a hüvelyébõl és felém böködött vele. Én viszonzásképpen csak mosolyogtam. A feje fölé kapta és suhintott egyet, de nem pontosan maga elé, mint egy gyakorlott tõr harcos. Hagytam, hogy közelítsen mozdulatlanul, amíg le nem csapott.
Hagyományos hiba. Kartávolságon belülre kell kerülni, megszorítani a csuklóját alkarral. Aztán meg kell fogni a késes csuklót, elfordítani és csavarni. Meglehetõsen gyorsan.
A kés a földre esett, és a férfi is. Gyorsan be kellett fejeznem a bemutatót mielõtt bunkósbotokkal fegyverekkel és még ki tudja mivel nem tesznek próbára. Közelebb léptem Capo Docciához, és halkan beszéltem hozzá.
- Ezek az idegenek védekezési – és gyilkolási – technikái, amik Spioventén ismeretlenek. Nem kívánok itt többet felfedni. Bizonyos, hogy nem akarod a szolgáid efféle veszélyes ütésekre tanítani. Hadd mutassam meg mit lehet még csinálni a szolgák nélkül. Edzhetném a testõreidet. Vannak, akik szeretnének megölni téged. Elõször a saját biztonságodra gondolj.
Nekem úgy hangzott, mint egy közlekedés-biztonsági dogma, de számára volt jelentõsége. Ennek ellenére nem gyõztem meg teljesen.
- Nem szeretem az új dolgokat, új módszereket. Mindent úgy szeretek, ahogy van.
Rendben, amíg õ van fent és a maradék láncszemek alatta. Gyorsan beszéltem.
- Amit én mûvelek, az nem új, hanem az emberiséggel egyidõs. Titkok, amiket titokban adtak tovább az idõk hajnala óta. Most ezek a titkok a tiéid lehetnek. Változások lesznek, tudod jól, és a tudás erõ. Amikor mások el akarják venni, ami a tiéd, bármilyen fegyver hasznos lehet ahhoz, hogy legyõzd õket.
Tiszta nonszensz volt a füleimnek, de az övéinek nem. Amit a Püspök mondott nekem errõl a szenny világról az egyetlen biztonságot az erõ jelentette, a paranoia kifizetõdött. Legalább elgondolkoztattam, ami az együgyû koponyától azért már volt valami, és valószínûleg nehezére is esett. Sarkon fordult és elsétált.
Az udvariasság, csakúgy mint a szappan ismeretlen volt ezen a bolygón. Semmi „viszlát”, vagy „hadd vegyem fontolóra”. Pár pillanatba tellett, amíg felismertem, hogy a közönség lelépett. A lefegyverzett õr dühösen nézett rám a csuklóját dörzsölgetve. Eltette a tõrét. Mióta beszéltem Capo Docciával, volt némi státuszom így ok nélkül nem késelhetett meg. És ez a státusz mindenképp meghaladta az ex-Kocsisét. Szédülve ült fel amikor közelítettem hozzá. Zavarododttan pislogva nézett rám. Próbáltam a lehetõ leghitványabb módon beszélni.
- Már kétszer rámtámadtál. Harmadszor nem fogsz. Meghalsz ha mégegyszer próbálkozol valamivel.
A gyûlölet még mindig az arcán ült, de már a félelem is. Elõreléptem, amitõl õ visszahõkölt. Elég jó. Amíg nem fordítok hátat neki túl sokszor. Most viszont megtettem és elsétáltam.
Utánam kapaszkodott és csatlakozott a szolgák csoportjához. Úgy tûnt, tudomásul vette a lefokozását, ahogy mások is. Néhányan még hátra pislogtak felé, de nem volt több rendbontás. Ami engem nem is zavart. Egy dolog edzeni egy edzõteremben, de valami egészen más itt ezek közé a nehézsúlyúak közé vegyülve, akik meg akarnak ölni. A Püspökrõl sugárzott a gratuláció.
- Szép volt Jim, nagyon szép.
- És nagyon fárasztó is. Mi következik?
- Amit eddig felfedeztem az, hogy ez a kis csoport éppen leszerelt, mivel az egész éjszakát átdolgozta.
- Akkor most pihenés és kaja kell következzen. Hajrá.
Az élelemrõl az egyetlen jó ami elmondható, hogy nem volt olyan visszataszító, mint a veniánoké. Egy hatalmas és roppant piszkos edény zubogott a tûz felett az épület hátuljában. A séf - már amennyiben valaki merné ezt a terminust használni arra az ellenszenves egyénre, aki éppoly piszkos volt, mint az edény – kevergette az edény tartalmát egy hosszú fakanállal. A szolgák mindegyike elvett egy fa tálat az asztalon lévõ halomból, amiket a szakács töltött meg. Nem szenvedett csorbát semmiféle kultúra, mert az egyáltalán nem is volt. Mindenki az ujjaival merített, így mi is ezt tettük. Valami ízetlen zöldségleves volt, de legalább laktató. A Püspök mellettem ült a földön háttal a falnak és lassan evett. Én elõbb végeztem, és simán elutasítottam egy második adagot.
- Meddig maradunk szolgák? – kérdeztem.
- Amíg megtudjuk, hogyan mûködnek itt a dolgok. Az egész életed egyetlen bolygón töltötted, így mind tudatosan, mind tudat alatt elfogadtad annak társadalmát az egyetlennek. Messze nem az. A kultúra az emberiség találmánya, akárcsak a számítógép, vagy a villa. Persze van különbség. Amíg mi meg akarjuk változtatni a számítógépeket vagy az evõeszközöket, más kultúrák egyáltalán nem törekszenek erre. Úgy vélik, az övék az egyetlen létezõ életmód és minden egyéb aberráció.
- Hülyén hangzik.
- Az. De amíg te tisztában vagy ezzel, õk nem. Te kibújhatsz a szabályok alól, vagy hasznot húzhatsz belõlük. Most azon vagyok, hogy megismerjem a szabályokat.
- Próbálj igyekezni.
- Ezt megígérhetem, hiszen magam sem érzem magam túlzottan elkényeztetve. Meg kell tudnom, hogy létezik-e függõleges mobilitás, és ha igen, hogyan történik. Amennyiben nincs ilyen, nekünk kell létrehozni.
- Elveszítettelek. Függõleges micsoda?
- Mobilitás. Úgy értem az osztályok és a kultúrák közt. Vegyük például ezeket a szolgákat és az õröket odakint. Pályázhat-e egy szolga arra, hogy õr lehessen? Ha igen, ez a függõleges mobilitás. Ha nem, akkor ez egy kasztrendszer, ahol csak vízszintes elmozdulás kivitelezhetõ.
- Mint például fõszolgává válni a többi szolga megrugdosásával?
Bólintott. – Érted, Jim. Megszûnünk szolgának lenni, amint tudomásomra jut, hogyan mehet ez végbe. De elõbb pihennünk kéne. Megfigyelheted, hogy a többiek már alszanak az épület túlsó végében a szalmán. Javaslom csatlakozzunk.
- Egyetértek.
- Te, gyere ide!
Tars Tukas volt az. Természetesen rám mutatott. Volt egy olyan érzésem, hogy hosszú nap fog következni.
Legalább látok még egy kicsit világot. Átmentünk az udvaron, a dicsõségem helyszínén, és fel egy sor lépcsõn. Egy fegyveres õr állt ott és még kettõ ült bent egy padon. Némi luxus. Csomózott szõnyegek a padlón, székek és asztalok, néhány rossz portré a falakon, amelyek némelyike távolról emlékeztetett Capo Docciára. Belöktek egy hatalmas szobába, ahol ablakok néztek a külsõ falra. Fákon és mezõkön túl nemigen láttam mást. Capo Doccia várt rám egy kisebb embercsoporttal, akik mindegyike fémpohárból ivott. Jól öltözöttek voltak, amennyiben a sokszínû bõrnadrágokat, a gyûrött pólókat és a hosszú kardokat a jól öltözöttséghez lehet sorolni. Capo Doccia intett nekem.
- Te, gyere ide, és mutasd magad!
Mindenki érdeklõdéssel fordult felém és úgy nézegettek mint egy állatot egy árverésen.
- És ez terített le valakit az ökle nélkül? – kérdezte az egyikük. – Túl gyenge és vézna, nem is említve a csúnyaságát.
Vannak alkalmak, amikor a szádat csak arra érdemes kinyitni, hogy élelmet tegyél bele. Ez bizonyosan ilyen volt. De én fáradt voltam, elegem volt és általában véve pocsék volt a közérzetem. Sértette a fülem.
- Nem olyan gyenge, vézna vagy csúnya, mint te, te disznóképû!
Ez megragadta a figyelmét. Azonnal felüvöltött mérgében és elvörösödött, majd egy hosszú acélpengével támadt nekem.
Kevés idõm volt gondolkodni, még kevesebb cselekedni. Egy másik piperkõc közel állt hozzám, fém poharát erõtlenül tartva. Elragadtam tõle és a tartalmát a támadó arcába löttyintettem.
Jó része nem talált, de épp elég esett a ruhájára ahhoz, hogy még jobban felbõszüljön. Lesújtott a kardjával és én a pohárral a kezemben hárítottam. Hagytam, hogy a pohár a kard mellett az ujjai közé fúródjon, egyúttal megragadva és kicsavarva a kardot tartó kezet.
Rendesen felordított, a kard pedig a padlóra esett. Amikor oldalt fordult, jó alkalom nyílott egy lezáró hátrúgásra.
Leszámítva, hogy valaki elgáncsolt hátulról és a földre terített.