NNCL1748-5D0v1.0
Howard Fast
AZ UTOLSÓ HATÁR
REGÉNY
RÉVAI KÖNYVKIADÓ NEMZETI VÁLLALAT
HOWARD FAST
AZ UTOLSÓ HATÁR
(The Last Frontier/
Fordít o l1. a KESZTHELYI ZOLTÁN
A történelmi tapasztalat arra tanít, hogy ami elvileg: helytelen, az a gyakorlatban sem lehet helyes. E téren hajlamos az ember becsapni önmagát. A végső eredmény azonban mindig az alapelv igazát bizonyítja. Ha egyszer megszegjük az egyenjogúság elvét, akkor többé már nem tarthatjuk fenn az egyenjogúságra épült intézményeket sem.
Carl Schurs
*
Második líiado*
Felelős kiadó ; Barabás Tibor
Copyright bu Hivat, JJudapest, 10 ív
OQS15ILD 01 -- Révai-nyomda S. V.
Budapest V, Vadász-utca IS
feJflfs: Puskfa ^erev.c
ELŐSZÓ
Hatvankilenc évvel ezelőtt indiánus territóriumnak nevezték Oklahomát, ezt a forró, napszítta, száraz földdarabot, kiszáradt folyőival, elsárgult gyepszőnyegével és csenevész fenyőfáival. Ezt a sivár tájat, mint ahogy a neve is mutatja, az indiánok lakóhelyéül szánták.
A sok államból és territóriumból álló Amerikában valamikor egy sötétebb bőrű nép lakott. A partraszálló első fehérek, rosszul ismerték a földrajzot és tévedésből indiánoknak nevezték el az őslakőkat. A név rajtuk maradt.
Egyszerű életet éltek ; vadásziak, halásztak, néha földet is műveltek, vetettek, arattak, betakarították a termést; olykor gyilkolták egymást, mini a fehéremberek. Nem voltak sokan. Népüket nem számlálták meg; de az eltelt háromszáz év alatt lélekszámukat nem becsülhetjük háromszázezernél sokkal többre. Törzsekben, klánokban, szétszórt falvakban éltek, az Atlanti-óceántól a Csendes-óceánig.
De egy megbocsáthatatlan hibájuk volt: azt hitték, sajátjuk ág a föld, ahol örök idők óta éltek; s azt hitték, elegendő harcolni és meghalni érte. Az ékesszóló fehérek hiába ösztökélték és tanították őket a gyilkolás finom árnyalataira, a skalpolás nemes művészetére, mégsem tudták megváltoztatni ezt a népet egyszerű hitében.
Az indiánok bennszülött módra ütöttek vissza; harcoltak azért a földért, amelyről szentül hitték, hogy a szülőföldjük. De legyőzettek, mert „bennszülöttek" voltak és mivel már kezdetben kegyetlenül megrítkították soraikat. Vesztesek maradtak, mert úgy éltek, mint a kőkorszak emberei.
Fant: ásv.toltó határ ]
5
Végezetül, szerz5déseket írtak alá, azzal a feltétellel, hogy ssütöföldjük kis darabja az övék marad. De a fehérek megszegték a szerzSdéseket és telekügynökségek húsz centtől húsz dollárig árusították a maradék föld acre-jét.
A települések egy nemzetté forrottak össze. A nemzet nyugat felé tört, akkora hullámzással, amilyet nem látott még a világ. Az, amit mi „határ"-nak nevezünk, körülbelül olyan volt, mint a feltámadó dagály kis hullámszegélye. A hullám elért a Csendes-óceánig; aztán nagykorú lett Amerika.
De ezen a hullámszegélyen, ezen a „határon", mindig indiánok éltek, harcoltak otthonaikért és életmódjukért. Ám egyszerre, a hullámverés kegyetlenül átsöpört rajtuk; de akkor már (így is mondhatjuk) furdalni kezdte Amerikát a lelkiismeret -- vagy talán nyugtalanította ez a sötétbörü nép, amelyik ezután is elkerülhetetlennek vélte a harcot és kitartóan küzdött tovább.
Valahova el kellett hajtani ezt a népet és a megoldást Oklahomában lelték meg, a síkság eme kietlen, cseppet sem kedvező részén. A kongresszus Oklahomát jelölte ki számukra és kidolgozott egy tervet, mely szerint a még szabadon kószáló indiánus törzsek itt kötelesek letelepedni.
Itt kezdődik történetünk.
£LSÖ RÉSZ
A DARLINGTON! ÖSSZEKOCCANÁS
JŐ7Ő július
KöZÉPNYÁRI FORRÓSÁG özönlött Oklahomára. Mintha elolvadna a nap és szétfolyna az acélos, felhőtlen égbolton. Minden- , ünnen áradt a hőség; az égből, .a texasi sivatagból; hozta a déli szél, lehelte a fold. A kiszikkadt talaj finom vörös porrá vált. A vörös por nőtt-növekedett és eltakart élőt-élettelent. Ráült a csenevész fenyőkre, belepte az elsárgult gyepet. A fakó, meszeletlen deszkafalak, melyek nemrég élőfák voltak, magukra öltötték az anyaföld színét.
Mindent eltorzított a vakító lagyogis. A tisztáson átfutó nyúl olyan volt, mint valami forró szél-fúttá rongydarab.
John Miles, intéző, megszakította szemleútját. Már hatodik esztendeje élt az indiánus territóriumon, mégsem tudta megszokni az oklahomai nyarat. Minden nyár forróbban tűz, úgy érezte, legalábbis elfelejtette, milyen volt az előző.
Tizenegy felé járt. Bedugta ujjait kemény gallérjába s nyomkodni kezdte. Mire dél lett, a sok nyomkodástól lepattogzott róla a keményítő; kiment a formájából. Lucy néni névre hallgató felesége gyakran figyelmeztette: micsoda őrültség, hogy fehér keményített gallért visel egész nyáron át. Sokkal célszerűbb lenne helyette egy könnyű nyaksál, zsebkendőnek is használhatná. Kényelmes viselet, s ami fő: a tekintélyén sem esne csorba.
Nem nagyon _hitt benne. Tekintély és hatalom számos apró tényezőből tevődik össze. Ha lemond az egyikről, akkor rálép a lemondás útjára.'És minél messzebb él a civilizációtól, annál többet jelentenek az apró, jelentéktelennek látszó tényezők.
A civilizációtól távolabbra eső helyet, mint Darlington -- a cheyenne és az arapahoe indiánok telepe -- nem igen tudott elképzelni.
Elővette zsebkendőjét, megtörölte arcát. Aztán gyorsan körül-
pillantott: vájjon észrevették-e, vagy sem. Hirtelen lehajolt s letörölte a port fekete cipőjéről. Gondosan összehajtogatta zsebkendőjét, poros részével befelé, nehogy meglássák, ha újra előveszi. Sóhajtott és folytatta útját az iskola irányában.
Indián intézővé történt kineveztetése után, tevékenykedésének első eredménye az iskola építtetése volt. Büszkén gondolt erre a művére és büszkén a Darlingtonban végbement előnyös változásokra, pedig jól tudta, hogy könnyen és könyörtelenül megalázhatják büszkeségében. Quaker volt, többé-kevésbbé gyanakvó természetű. Büszkeségét tehát gondosan titkolta. Ha megaláztatás érte, akkor is vigaszt lelt -- művében.
Megállapította, festetni kellene az iskolát. Hűvösebb tájakon a tél hidege nem szedi le a festéket, de itt a kegyetlen hőség lemarja. Megcsóválta fejét, mintha így szólna: „Hiába kérnék több festékanyagot, hiszen az élelmiszeradagot is csökkentik."
Szél-szitálta porkupacra lépett. Bokáig süppedt. Most már nem törölte meg a cipőjét, fölöslegesnek tartotta. Köhécselve ment tovább a körülötte lebegő vörös ködbén.
Mezítlábas, piszkos-sárga takaróba burkolódzott arapahoe állt az útjába és halk indián szavakkal üdvözölte. Az indián dobbantó lábáról felszálló por közéjük ékelődött.
Miles ismerte az indiánt. Róbert Bleating-Hawk névre hallgatott. Angolul is tudott keveset. Miiesnek az eltelt hat esztendő nem volt elegendő, hogy megértse a cheyennet vagy az arapahoet; gyakran mondogatta magában, hogy hatvan esztendő is kevés lenne.
-- Ember, beszélj angolul! -- szólt türelmetlenül.
-- Feleség mondja, tyúk nem tojik. Csúnya tyúk.
-- Fordulj ezzel Seger úrhoz.
-- Johnny tojásra fütyül -- folytatta az indián csökönyösen.
-- Majd beszélek vele. -- Miles elnyomta türelmetlenségét.
-- Megesszük a csúnya tyúkot.
-- Akkor nem kaptok több tyúkot -- felelte Miles és ellépett, örült, hogy megérkezett az iskola árnyas verandájára. Itt nem
volt oly tikkasztó a hőség és kevesebb por szállt a házra. De most, szemöldöke táján, hirtelen görcsös fájdalom markolt a homlokába.
Ez azt jelentette: egész délután gyötri majd a fejfájás. Lucy meg fogja dorgálni, hogy nem vitt magával napernyőt... Hogy kinevessék az indiánok! Azzal vigasztalta magát, hogy fejfájásra való hivatkozással még ebéd előtt megfürödhet jó hideg vízben, emiatt Lucy sem tehet szemrehányást.
A verandán állt, hallgatta az iskolából kiszűrődő zümmögést, közben jólesően jáitatta eszét a második, szabályszerű, esti fürdé-
10
sen. Messzke elláthatott innen. Elnézte a Canadian Rivet száraz medréig lejtő, hervadt fűvel benőtt, poros tájat, a reménytelen életű, sűrűn tenyésző csenevész fenyőfákat. Távolabb: a sárgásvörös oklahomai tájék beszaladt az acélos ragyogású égbe. A háromszögű sátrakból álló indián falu ott kókadozott a kiszáradt folyó mentén. Róbert Bleating-Hawk csoszogó alakján kívül nem mozdult senki és semmi sem. Az indiánok zöme bölényvadászaton volt, amelyről üres kézzel és keserű szívvel térhetnek vissza. A többi napnyugtáig ki sem mozdul árnyas lakhelyéről.
Megszólalt az iskolacsengő, kinyíltak az ajtók s az indián fiúk, lányok sikongatva, ujjongó nevetéssel tolongtak kifelé. Már szétszóródtak a gyepen, amikor Hudginsné, a felügyelőnő is megjelent és meglátta a verandán álldogáló Miiest. Termetes, vastagcombú asszony volt; keble pihegő galambra emlékeztetett. Szürke haja volt, lágy arca és apró kék szeme. Arcáról, nyakáról csurgott a veríték és megfestette gallérját.
Midőn megpillantotta Müest, tapsolva szólt a gyermekeknek:
-- Figyelem! Fiúk, lányok! Kívánjatok szépen jóreggelt Miles intéző úrnak.
Olyik-olyik megállt, ám a többi tovább rohant.
-- Nem baj -- mondta Miles.
-- Bocsásson meg. Nyáron minden oly nehéz. Nagy a hőség ilyenkor nehezen figyelnek.
Miles megértőén bólintott.
-- Nem panaszképpen mondom -- tette hozzá Hudginsn A két másik tanító is a verandához érkezett. Joshua Trueblooé.
meg a felesége, Matilda, is quaker volt. Valami égi sugallat hívtd őket hajdanában az indián territóriumra. És a föld olvadozó alázaíoa vert beléjük. Joshua Trueblood, ez a kisnövésű emberke, sárgást lógó bajuszt viselt, életét a pokol tüze égette. Rettegett. Az indiánok-, tói való rettegését csak a feleségéé múlta felül. Mint tanító tehetetlen, erőtelen volt. Felesége, egérszerű jelenség, árnyékként követte. Különös erkölcsi meggyőződésük tartotta őket ezen a területen.
-- Azt hiszem, -- szólt Joshua -- hogy iskolába kell járniuk nyáron is.
-- Tudom -- bólintott Miles. -- Pár nap múlva székiek eresztjük a gyerekeket. Nem akarom, hogy lássák a vadászatot. Elég baj az, hogy apjuk, anyjuk kénytelen folyton vándorolni ebben a pusztaságban. Bölényt keresni ott, ahol nincs bölény, anélkül, hogy magukkal vihetnék gyermekeiket.
Matilda csettintett. Hudginsné így:
-- A hőségben semmisem üt ki jól.
11
Milss megmozdult. Fejébe fájdalom nyilait. Elindult.
-- Megyek -- mondta. -- Étkezésnél találkozunk.
Nagy erőfeszítéssel haladt az indián faluba vezető lejtőn. Elhagyta már azokat a szántóföldeket, ahol az állami terület farmerjeinek felügyelete alatt indiánok takarították be a rozsot, a krumplit és a káposztatermést. A mezőket véges-végig por lepte el, mint padlót a szemét. Nincs a világnak olyan hatalma, amely munkára kényszeríthette volna az indiánokat e tikkasztó napon.
Sereg csirke mellett haladt el. A fölvert por ellepte szemétszáját. Köhögött. Mintha kalapács sújtana fejére, úgy lüktetett a halántéka. Megfordult, figyelte a földeken kapirgáló tyúkokat.
Visszafelé újonnan felállított házikók mellett vitt el az út. Ezek a házikók a hajdani wigwamok helyére épültek. Nem voltak kifestve. Zöld fenyőfából készült falaikat meggörbítette a hőség; meglazult bennük a gerendákhoz kapcsoló szegelés. Miles megrázta fejét, egykedvűen nézett maga elé. Haza baktatott.
Az intézőségi házban most is öt személy ült ebédhez: John Miles meg a felesége, Joshua és Matilda Trueblood, John Seger, az ezermester, akit az indiánok Johnny Smokernek becéztek. Ez a név egy rövidke gyermekversben ismétlődött, melyet az iskolában tanított. Ő volt az egyetlen az asztal körül ülők között, aki szerette munkáját. Megértette az indiánokat s az indiánok szintén megértették. Ez a sötéthajú, sötétbőrű, sötétszemű sziklaember csaknem annyi időt töltött az indiánoknak kijelölt területen, mint Miles. Eredetileg segédmunkásként kezdte, mostanában azonban mindenhez hozzányúlt: tanított, mikor Truebloodék már nem tudtak megbirkózni a nehézségekkel; szeszcsempészekre vadászott, ha így követelte a helyzet. Az izzadtság csörgött róla, amint dühösen belépett az ebédlőbe. Alig tudta türtőztetni magát, hogy ki ne fakadjon.
Ekkor Miles hosszan és könnyed szavakkal üdvözölte a jelenlévőket. Megjelent Bünk úr, a szakács, nyomában Aida, az arapahoe szolgálólány. Aida nagy tál borsólevest hozott. Bünk éles figyelemmel kísérte minden mozdulatát s nagyon félt, hogy kiömlik belőle akár egy csepp is.
-- A forró leves hűsít a hőségben.
-- Meglehet, Lucy néni -- bólintott Bünk, az asztaltól ülő távolságban, de nem vette le szemét az indián leányról, amíg az nem helyezte biztonságba a billegő tálat. -- Valószínűnek tartom én is, azonban Uramisten, Uramjézus, megpukkadok ebben a konyhában. Mindenható Isten, ha nem szabadulhatok el, akkor megbolondulok. Isten az atyám... És ha megbolondulnék, nem lenne csoda. Hiszen már annyi szakács megbolondult ezen a földön.
12
-- Esőszagoi érzek. Holnap, vagy legkésőbb holnapután megefed az eső. -- Milesné édeskésen mosolygott. -- Az Űr nevét ne vegye hiába ajkára. Bünk.
-- Legyen kegyes hozzám az ördög, Lucy néni -- mondta Bünk. Kötényébe törölte kezét, majd az indián leányt maga előtt lökdösve, visszatért a konyhába.
•»
Milesné tálalni kezdett. Segerből kitört az elfojtott indulat.
-- Ma két átkozott bölényvadászí zavartam el.
-- Hihetetlen -- mondta Miles feszengve. -- Hiszen errefelé nincs is bölény ... De az állami földeken sincs.
4»
-- Bölényvadászoknak nevezem őket. -- Seger Milesnére és
f
Matilda Truebloodra kacsintott. -- Isten tudja, hogy is hívjam
őket. Illenék rájuk a senkiházi, a semmirekellő jelző. Rongyosak. . . Ismerik talán ezt a fajtát. Allatbcrben járnak. Esetleg sikerült egy^
szer vadat ejteniök, de nem merik megismételni. Itt sokkal több az
alacsony jellemű csirkefogó és gonosz fegyveres alak, mint az Egyesült Államok egész területén.
Miles csóválta a fejéi: .
-- Vájjon mit akarhattak?
Seger a nőkre pillantott, aztán feísóhajtott:
-- Indián nőket.
-- Nem jó jel,
\ ~*'
-- Istenem, nem tudom, hogy jó-e és főleg ebben az időben.
l
Ha lefekszem, akkor azt akarom álmodni, amitől megnyugszom.
Elgondolni is rossz, ha zsákmány nélkül jönnek vissza az indiánok. l
Képzeljétek, megjelennek s még csak bölényszcrt se láttak! Félel-
I
metes!
I
Miles lassan kezdett beszélni, gondosan megválogatva szavait,
miközben erős, fájdalmas zúgás keletkezett a fejében.
-- Az étkezés végeztével átlovagolunk Fort Renoba. Utasítást kérünk Mizner ezredestől. Akkor már könnyebben érezzük magunkat.
Remélem -- mondta Seger közömbösen. Az ebéd utolsó fogásánál tartottak, amikor az ablakkal szemben ülő Miles megpillan-
- tóttá a közeledő indiánokat. Első pillantásra azt hitte, nem is valóság, amit lát, csak a hőség okozta káprázat. Húsz főnyi, csaknem telje-
'-.
sen pőre, festett indián lovas érkezett. Sovány lovacskáikkal egybe-
£
vágott a lovasok soványsága. A napszítta por hullámain, úgy rém-
• lett, mintha úsznának a lovak a vörös ködben.
-- Isten óvjon bennünket -- suttogta Miles. A többiek v feszülten kísérték merev tekintetét.
-- Isten óvjon minket -- ismételte Miles.
Seger indult elsőnek a verandára. Midőn megpillantotta a
13
ház körül libasorban menetelő, fegyvertelen cheyenneket, fellélekzett. Felismerte a csoportot vezető két öreg törzsfőnököt: Tompa Kést és Kis Farkast.
Az északi cheyennek Tompa Kés vezényletével utolsónak érkeztek a cheyennek és az arapahoek területére. Eredeti hazájuk Wyoming hegyei között terült el. Emberemlékezet óta ott éltek, portyázások közben eljutottak Montana és Észak-Dakota síkságaira, ahol bölényre vadásztak, de minden alkalommal visszatértek szülőföldjükre, őket érintette utoljára a civilizáció. Életük fenntartásához minden szükségeset megtaláltak a hegyek között és a Powder River völgyének buja földjén. A fehérek akkor még nem vetették meg lábukat ezen a tájon.
1865-ben kötötték meg a Harney--Sanborn szerződést, melyben biztosították az északi síkságok indiánjainak, a sziuknak, a ckeyenneknek és arapahoeknek a Powder River egész medencéjét, ami a Little Missouri Rivertől a Rocky Mountains dobegységéig és a Black Hillsig terjedt. Kezdetben úgy látszott, hogy az indiánok ezen a nagy kiterjedésű területen hosszú ideig élhetnek háborítatlanul, nemzedékről-nemzedékre. Gazdagon tenyészett a vad, s az országút igen-igen messze volt innen. Ezerötszáz mérföld választotta el őket Déltől.
Ekkor fejezte be munkálatait az Union Pacific. A Powder River vidékén csaknem lómagasságú fű nőtt. Nem volt a világon ilyen gazdag ország. De egyszer csak felkerekedtek a texasiak, nyájaikat északra hajtották, ezerötszáz mérföldnyi távolságra, így nyitották meg a chisholmi utat. Az állam erődítményeket épített a fehérek védelmére. Az indiánok visszaütöttek, a Kongresszus pedig diplomatákat küldött, hogy megszegjék a Harney--Sanborn szerződést. Régi történet, sokszor elmondták. Sokat beszéltek a vasútról, a földvásárló és értékesítő vállalatokról... de az indiánoknak távozniok kellett.
Tompa Kés meg népe harcolt legtovább. Csak 1877 tavaszán tették le a fegyvert Mackenzie tábornok és seregei előtt. És közölték velük, el keU hagyniok szülőföldjüket, vándoroljanak Délre, ahol óriási területeket tartalékoltak az indiánoknak. S egyízben azt is mondták: a kormány gondoskodik majd békés, boldog megélhetésükről. A cheyennek déli törzse már emberemlékezet óta Oklahomában élt. Utolsó érvként pedig megjelent az USA-lovasság egyik ezrede. Ez volt a végső érv. S az indiánok több mint egy esztendeje a rezervációs területen tengődtek.
Ez alatt az idő alatt az időjárás kedvezőtlenül bánt velük. Jöttek az északi hegyek száraz fennsíkjairól az indián-territórium malarias
14
jjára, ahol a láz, meg a betegség ledöntötte őket a lábukról. A vadászó, húsevő nép, vadban bővelkedő tájékról érkezett erre a sivár, szegény tájra. Miles kapott némi élelmet az indiánok érkezése előtt. De később az utánpótlás mindinkább csökkent; miért is tékozolta volna azt a kevés élelmet az istentelen vademberekre, akik büdös állatbőrből készüli sátrakban laktak. Már teljes esztendeje koplaltak, haldokoltak, s e pillanatban, mint a holtak sápadt, sovány szellemei, megjelentek nyomorult lovacskáikon.
Megkerülték az intézőség házát s megálltak az iroda előtt. Előrehajoltak, mereven, mintha nem is volna bennük élet. Ráfíiggesztették szemüket a verandán álldogáló öt emberre. És a vörös por kavargott, hullámzott, örvénylett, lebegett, mint a pitypangvirág szirma a szélben.
-- Vidd be Mariidat -- szólt Miles a feleségéhez. A nők bementek a lakásba. Joshua Trueblood pedig idegesen topogott. Kis Farkas és Tompa Kés a tornácig ügetett és leszállt.
Tompa Kés volt az öregebb, a gyöngébb és a kevésbbé szilárd törzsfőnök. Ott állt a porban, lábujjaira szegezte szemét és keresztül kukucskált gyönggyel díszített ócska mokaszinja lyukjain. Kis Farkas a verandára lépett. Az alázatosságnak legkisebb jelét sem mutatta.
A cheyennek magas, vállas termetükkel váltak ki a többi törzs közül. Kis Farkas nem érte el az átlagos magasságot, de semmivel sem volt alacsonyabb, mint a hajlotíhátú, kövérvállú, fonnyadt arcú, szúrós és hosszú hajú Seger. Arca csinos volt, kiálló pofacsonttal, még az indiánoknál is feltűnő nagy, széles szájjal, vastag, hajlott orrával. Ráncai labirintusában bölcsen és nyugodtan nézett apró szeme. Tiszta pillantása arról tanúskodott, hogy egész életét a szabadban töltötte, megszokta az esőt, a szelet, a forró napot. Mély nyugalom áradt belőle s a társaság ijedtsége csillapodni kezdett. Higgadtan lépett a verandára és férfiasán megszorította Miles, Seger és Trueblood kezét.
Halkan beszélt. A puha cheyenne nyelv, olyan mint valami halk sóhaj. A három férfiú közül egyik sem értette az elmormogott szavakat.
-- Tudsz angolul? -- kérdezte Seger.
-- Kicsit.
-- John, puhatolja ki, miben sántikálnak -- mondta Miles idegesen.
Seger óvatosan kezelte a cheyennet. A törzsfőnök fékehajolt. Hegyezte a fülét. Seger ide-oda járkált és az indián türelmesen várakozott, amíg a fehérember ismét megállt.
-- Mindig ugyanaz a régi mese -- szólt Seger Miiesnek. --
75
Sejtem, mit akar mondani. Nincs elegendő ennivaló, nincsen bölény, csak betegség, hőség és mindig ugyanaz az átkozott panasz. Talán rosszul értettem az öregembert. Ügy látom, nagyon dühös. Ám legyen! Küldjünk el Guerrierért, beszéljen ő velük.
Edmond Guerrier félvér volt, ott lakott az intézőségben; aprócseprő feladatokat végzett. Hasznos összekötő kapocsnak bizonyult az intéző meg az indiánok között. Utóbbiak nagyrésze rokona volt. Miles elküldte érte Truebloodot, Seger pedig behívta a két öreget az irodába egy pipadohányra. Mielőtt Tompa Kés belépett, kezet fogott a fehéremberekkel. Nem rendelkezett Kis Farkas szilárdságával, kora és rangja ellenére, olyan volt, mint a félénk gyermek.
Az irodában Seger megtömte a pipáját és rágyújtott. A törzsfőnökök azonban nem ültek le, nem pipáztak. A fullasztó hőségben is magukon hagyták takarójukat. Nekitámaszkodtak a szobácska falának. A várakozás percei lassan teltek. Miles kinézett az ablakon s meglátta a pónikon egyhangúan, mozdulatlanul ülő cheyenneket. Nem sok értelme lett volna a társalgás megindításának, ugyanis Seger az ő tört cheyenneségével bajosan boldogult volna; Kis Farkas is csak keveset értett angolul.
Nemsokára Milesné egy tál édes süteményt hozott. Már régóta idegeskedett férje miatt, de amint meggyőződött arról, hogy minden rendben folyik a szobában, barátságosan mosolyogva süteménnyel kínálgatta a törzsfőnököket. Meglepődött, mélységesen megbántódott, midőn kikosarazták.
-- Ilyen szégyen még nem esett rajtam, hogy visszautasították volna a süteményemet -- siránkozott.
-- Ezek az északi cheyennek vadak és civilizálatlanok -- magyarázta Seger.
-- Elég éhesnek látszanak -- mondta Milesné.
-- Hallgass rám, Lucy, -- tiltakozott a férje. -- Az ügy komollyá válhat. Beszélnünk kell ezekkel az emberekkel. Elküldtünk Edmondért, ő lesz a tolmácsunk. Tehát helyesebb, hogyha egyelőre elvonulsz és vársz türelmesen.
-- Ha kívánod ... Hagyjam itt a süteményt?
Miles szórakozottan bólintott, az asszony letette a tányért zz íróasztalra és kiment. A férfi ezután elővette nagy -ezüst óráját és türelmetlenül nézte.
-- Hol van ő? -- kérdezte Segert.
Seger vállatvont. Tovább pöfékelt. A szoba forró és fülledt volt, az öreg törzsfőnökökről párolgóit a nyersbőr- és a koromszag. Seger felállt, az ablakhoz lépett és felrántotta. Miles babrálni
16
fcezdte a süteményt. Most is fájt a feje és a tervezett fürdés ideje eltolódott.
-- Itt vannak -- szólalt meg Seger.
Trueblood lihegve vezette Guerriert a szobába. -- A faluig futottam -- mondta fulladozva. -- Azt hittem ...
Seger gúnyosan mosolygott. Miles így szólt: -- Volna szíves jegyezni?
Trueblcod bólintott és serénykedni kezdett írótömbjével és ceruzájával, így próbálta visszanyerni elveszett nyugalmát. Guerrier letörölte arcáról, kalapja szalagjáról a verítéket, intett a törzsfonököknek, majd néhány üdvözlő szót mondott folyékony cheyenne nyelven. Minden külsőséget mellőzött. A fehéremberek szokása szerinti szigorú üzleti hangot pendítette rneg.
-- Kérdezd meg, mit akarnak -- mondta Miles. -- Ha élelemről van szó, közöld velük, térjenek vissza a táborba, külön porciót utalok ki nekik.
-- Nem élelmet akarnak, hanem hazamenni -- felelte Guerrier.
-- Nos, hát menjenek haza. Nem tartóztatom őket. Mondd meg, nyugodtan elír ehetnek.
-- Nem a táborba akarnak visszatérni -- magyarázta Guerrier.
-- Hazájuk földjére, Wyomingbe.
-- Lehetetlen kérés -- kiáltott Miles és rácsapott az asztalra.
-- Szó se lehet róla. Teljesen lehetetlen. Hiszen ők is tudják, hogy senki sem hagyhatja el az indián területet washingtoni engedély nélkül. És világosítsd fel őket, hogy a Nagy Fehér Atya nem ad ilyen engedélyt. Az indiánoknak itt adtak otthont az idők végezetéig, tehát igazi otthonuk itt lehet csupán. Ha lusták és haszontalanok és lopják a napot, akkor ne várjanak tőlünk kedvességet. Értesd meg velük, hogy itt kell maradniuk.
Guerrier lefordította és Joshua Trueblood lefirkálta a mondottakat. Amint a félvér befejezte a tolmácsolást, a két öreg egymásra pillantott. A reménytelen, kábult bizonytalanság kifejezése ült Tompa Kés arcára. Szomorúan rázta fejét; olyan mozdulatot tett, mintha távozni akarna. Kis Farkas barátságosan, de határozott fogással karonragadta az öregembert és visszatartotta.
Kis Farkas beszédét a félvér nyomban lefordította, első személyben. A cheyenne szöveget már nehezebben fordította angolra. Itt már gondosabban válogatta szavait, miközben a firkálgató Truebloodra pislogatott.
-- Meddig kell itt lennünk? -- kérdezte Kis Farkas egyszerűen, s hangját pillanatra sem emelte fel. -- Amíg mindnyájan meghalunk? Ti gúnyoljátok az én népemet, hogy egész nap ki sem
17
' :° JlLl.f
sátrából. De mondjátok meg, mit csináljanak itt? Dolgok zanak? A vadászás a mi mesterségünk. Mindig is ezzel foglalkoztunk és sohasem koplaltunk. Emberemlékezet óta saját hazánkban éltünk, mezők és fenyvesek között, a hegyeken. Senkisem volt beteg és kevesen haltak meg. Mióta itt élünk, betegek vagyunk és sokan meghaltak közülünk. Éheztünk és néztük, hogy bökik át gyermekeink bőrét a csontok. Hát oly rettenetes bűn az, hogy ha vissza akarunk térni saját hazánkba? Ha ti nem adhattok távozási engedélyt, akkor hadd menjünk Washingtonba, elmondani szenvedéseinket. Vagy küldjétek valakit Washingtonba és szerezzetek nekünk távozási engedélyt, mielőtt mindnyájan elpusztulunk.
Kiterjesztette kezét, beszédét befejezte, elhallgatott. Pillanatig feszült csend uralkodott az irodában. Aztán megtört a varázslat és Guerrier mustrálni kezdte kalapját, lassan forgatva ujjai között. Trueblood a jegyzeteit olvasgatta. Miles intéző Segerre pillantott, aki közönyösen tömködte pipáját.
Miles irigyelte Seger higgadtságát. Igen, mintha mi sem történt volna, Seger nyugodtan, szótlanul ült. De mit tehet ő ? Hogyan értessg meg ezekkel a vademberekkel egy nemzet politikáját? Nekik igen 'egyszerű kérdés, mi a helyes, mi a nem, csak az a fontos, hogy kívánságaik teljesüljenek. Nem hinnék el, hogy egykori hazájukban kihalt a vad és farmok meg állattenyésztő tanyák épültek. Annak sem volna értelme, hogy megmagyarázza nekik: valamikor arról álmodozott, hogy a darlingtoni kerületben meghonosítja a civilizációt. Ilyesmivel kétségkívül nem zavarhatja az Indián Hivatalt. Tehát intézkedik, vagy pedig Mizner ezredes Fort Reno-i helyőrségétől kér segítséget.
-- Most nem küldhetek Washingtonba -- mondta óvatosan. Talán később, de jelenleg nem. Javasolom, maradjatok még egy évig az intézőség területén és ha akkor sem javul a helyzet, megígérem, mindent elkövetek, hogy kérelmeteket az illetékes washingtoni hivatalban előterjesszük.
Kis Farkas rázta a fejét. -- Ha meghalunk a jövő esztendőben, akkor mi hasznunk lesz belőle? Most kell indulnunk. Ha elfogadjuk ajánlatodat, akkorra talán már egyikünk sem él.
-- Megadtam a választ -- mondta Miles csökönyösen. Fejében úgy dübörgőit a fájdalom, mint a dobpergés. Mint valószínűtlen, álombéli figurák rezegtek a törzsfőnökök a hőség álruhájában. Igyekezett nem gyűlölni őket s meggyőzni magát arról, hogy panaszukban némi igazság is rejlik.
De kóválygott a feje, gondolatai fejtetőre álltak. Csupán a hideg fürdő mulaszthatja el fájdalmát; ez tüntetheti el a hőségett
28
a fojtó port, ez feledtetheti e! az újonnan épült házikók lazuló deszkaliláit, a csökkenő élelmiszeradagokat, a darlingtoni egyedüllétet, az önmarcangoló küzdelmet azért az ügyért, amelyben hitt s amelynek szolgálatába szegődött.
-- Mondd nekik, egyebet nem ígérhetek! -- rivallt Guerierre. Az indiánok némán fogadták a választ. Bólogattak és gépiesen
kezetfogtak mindenkivel. A kézfogás tiszteletadó kifejezését jól megtanulták a fehéremberektől és hibátlanul gyakorolták. Kis Farkas arca merev volt és kifejezéstelen, de Tompa Kés vérágas szemét ellepte az aggok bánata és kétségbeesése.
Miles fellélekzett, amikor eltávoztak. Seger azonban kikísérte őket a verandára és figyelte, hogy másznak sovány lovaikra. A többiek még mindig változatlan testtartással, csendesen és mozdulatlanul várakoztak; petyhüdten, előrehajolva nyersbőrből készült nyergeikben. Aztán amiként jöttek, ismét libasorban ügettek eJ. Lovaik jóformán zajtalanul haladtak a fojtogató, hullámzó, vörös agyagporban és úgy rémlett megint, mintha úsznának-lebegnének a rettenetes köd hullámain.
Seger mélán pöfékelt. S ekkor Miles kidugta fejét az ajtón:
-- John, most megfürdöm jó hideg vízben. Ugye, vigyáz addig ?
Seger helyeslőén bólintott.
-- Remélem, befejeztük a dolgot -- jegyezte meg Muss, aggodalmasan.
•-- Még csak most kezdődött el -- mormogta Seger.
19
MÁSODIK RÉSZ
HÁROM EMBER MEGSZÖKIK
7878 augusztus
fost: 4í utolsó határ g
t,
e
MlLES FIGYELMÉT erre az ügyre egy Jimmy Bear nevű arapahoe hívta fel, aki az intézőségtől északra vadászott. A figyelmeztetés az előzmények után néhány héttel később történt. De még akkor sem esett az eső, a hőség sem csökkent. Az arapahoe oklahomai származású volt és mióta az eszét bírta, nem látott még ilyen időt. Eddig sohasem tapasztalta, hogy a porrá vált fold belepje szemét-száját és torkára tapadva fojtogassa. Két napig vadászott. Ezalatt nem találkozott eleven teremtménnyel, noha erősen áttüzesedett a fold.
A tikkasztó nap elől leguggolt a fűben, lova árnyékába. Kezeügyébe került egy bölény fehér koponyája s amint megérintette, felszisszent fájdalmában. Ezután felült lovára. Mint forró kés égette lábát a nyereg.
-- Lt:nemre, meghalok ebben az átkozott időben! -- nyögött hangosan. Keresztény volt és már annyira tudott angolul, hogy úgy tartották számon, mint „aki elfelejtette anyanyelvét."
Talán a hőségnek tulajdonítható, hogy az őrület határán járt, midőn megpillantotta az északi irányban ügető cheyenneket. Első gondolata az volt, hogy megöli lovaikat, a következő pedig az, hogy az indiánok indokoltan lovagolnak északra és minden bizonnyal, előbb-utóbb megölik lovaikat. Utánuk iramodott. Sebesen vágtattak és oly elszántan néztek rá, hogy megrázkódott félelmében. Arra gondolt: megölik ezek a Tompa Kés falujából származó vademberek, ezek a nem keresztény északi cheyennek, mielőtt egy szót is mondhatna.
-- Hova mentek? -- üvöltött rájuk, ezúttal a saját nyelvükön.
-- Északra -- felelték. -- Ahonnan jöttünk. -- És elvágtattak, mint a szélvész.
Visszatérőben csaknem megőrült, mikor a hűs szellők és zöl-
del5 fenyvesek tájáfa gondolt, ahova reménykedve lovagolt a három indián.
Miles intéző óvatosan kérdezgette az arapahoet, miközben ezeket gondolta: „Miért mesélte el? Mi közöm hozzá? Bánom is én, hogy három vagy tíz nyomorult indián elszökik, akár a pokol fenekén találja is magát?" Pedig jól tudta, hogy a hír egy óra múlva mindenkihez eljut. Ilyesmi gyorsan szárnyrakel. Ebben a hőségben egy szikra is elegendő, hogy pusztító tűz keletkezzék.
-- Bizonyosan tudod, hogy Tompa Kés bandájából való az a három ember? -- kérdezte Miles.
Jimmy Bear bólintott. Felemelte kezét és számolni kezdett az ujjain:
-- Egy, kettő, három.
-- Igazán északi irányban lovagoltak? -- folytatta Miles.
-- Isten a tanúm. Ügy vágtattak, mint a bolondok.
-- Tudod a nevüket? Az arapahoe vállatvont.
-- Északi cheyennek.
Miles kételkedett a félvér igazmondásában. Bárcsak lenne Seger az irodában! -- gondolta. Nem, mintha Seger megoldhatná a problémát, de megvan az az erénye, hogy lenézi az indiánokat és hamarabb kiszedi belőlük az igazságot, mint bárki más.
-- Ha nem ismered őket, honnan tudod, hogy északi cheyennek ? Az arapahoe arca tiszta lap volt. Homlokát összeráncolva
kémlelte Miiest, mint akinek elment az esze.
Lucy néni ekkor toppant be egy tál édes süteménnyel és egy kancsó hideg limonádéval. Az indián összekulcsolta kezét és tanácstalanul nézett Milesre. Miles bólintott, erre az indián megtömte száját süteménnyel.
-- ízlik, Jimmy? -- kérdezte Lucy néni mosolyogva.
Az indián ümmögött és tovább falt. A limonádéhoz' nem nyúlt, de a süteményt mohó étvággyal, gyorsan felhabzsolta.
-- Megkínálhatlak ezzel a finom, hideg limonádéval? -- kérdezte Lucy néni.
Jimmy Bear fejét rázva felállt, az ajtóhoz szaladt.
-- Jól van... mehetsz -- mondta Miles. Mikor az arapahoe eltávozott, szemrehányóan fordult Lucy nénihez: -- Miért eteted ezt a bandát?
-- Mert elvárják.
-- Nem szabad hozzászoktatni őket. Ne zabáljanak édes süteményt minden alkalommal. Én igazságosan kiosztom a porciójukat.
24
-- Bocsáss meg, John -- könyörgött az asszony.
-- Igen, igen -- bólintott. Szórakozottan játszott a ceruzájával és apró köröket rajzolt az előtte lévő papiroson. -- Tudod-e, hol van Seger?
-- Azt hiszem, a csűröknél.
Miles vette a kalapját és eltávozott. Elindult lassan a csűrök felé. A tegnapi rosszullét jó lecke volt. Ha ledöntené lábáról a váltóláz, az intézőség olyan lenne, mint az evező nélküli csónak.
Seger a csűr árnyékában üldögélt kényelmesen. Szakadt hevedert kötözgetett. Felpillantott a közeledő Milesre, fejbólintással üdvözölte, de folytatta munkáját. Az intéző irigyelte ennek a sziklaerős embernek mérhetetlen erejét.
Miközben Miles elmondta Jimmy Bear történetét, Seger a bőr fölé hajolva dolgozott tovább. A történet befejezése után Seger csendesen megszólalt:
-- Három nem jelent sokat.
-- Ha büntetlenül elszökhet három, akkor kereket oldhat az egész törzs is.
-- Még nem szöktek el végérvényesen -- felelte Seger.
-- Napnyugtakor már mindenki megtudja -- mondta Miles. ^- Ez a maga dolga. Mondja azt, hogy engedélyt adott nekik.
-- Akkor valamennyien engedélyt kérnek majd -- mondta Miles kétségbeesetten. -- Mindegyik vissza akar menni, ahonnan jött.
-- Ha leütném egyiknek a fejét, ez jó lecke lenne ahhoz, hogy befogják a pofájukat.
-- Nagyon elkéstünk -- szólt Miles, -- mégha elnézném is az ilyen módszereket. Inkább fogjon be.
-- Az erődítménybe megyünk?
Miles nem válaszolt. Irigyelte a porban elmozdíthatatlanul guggoló Segert. Ez a különbség a munkás és a vezető között.
FELÖLTÖTTE fekete kabátját és fejére biggyesztette kürtőkalapját. Folyton-folyvást az volt az érzése, hogy a katonák, jólszabott lovassági egyenruhájukban kinevetik majd. Utálattal gondolt a békaugrásra levő Fort Renora s annak helyőrségére. Örök figyelmeztető jelként élt az erőd mind a saját, mind a mások tudatában, ami előre meghatározta, hogy semmiképpen sem bánhatnak tisztességesen az indiánokkal. Mégis, ugyanakkor, midőn éjszaka felriadt rossz álmából, ezerszeres hálával töltötte el a biztonság érzése, hogy a katonaság hallótávolságra van,
25
A szuronyok hegyére épült békével mégsem tudta összeegyeztetni azt a békét, amelyre valamikor fogadalmat tett. Ha karod széjjeltárva szeretettel közeledsz, akkor hagyd el a szuronyodat. Szeress és szolgáld a szeretetet, téged is szeretettel jutalmaz a legalacsonyabb rendű bennszülött is. Mégis, mi haszna volt belőle? Valójában nem hitt, olyan formában sem, mint Lucy, aki szertartást csinált az édes sütemény kínálgatásából. Eszébe jutott az a jelenet, amikor az ezermester Seger kegyetlenül, könyörtelenül vert egy cheyenne fiút. Megragadta Seger ütésre emelt kezét és rákiáltott: -- John, ha összeszorított ököllel és gyűlölettel szívünkben közeledünk hozzájuk, akkor azt hiszi, hogy szeretni fogják?
Seger arckifejezése nem változott, de a tekintete megvetést árult el. -- Intéző úr -- mondta -- ez a kis gazember meg akart késelni. Nos tehát, ajánlom, hagyjon magunkra bennünket és befejezem a leckét. Majd megszeret, hogy ha beleverem: ki az ő gazdája.
Ez az emlék sokáig izgatta. De most erősnek, határozottnak kell lenni; a szeretet és a hőség nem nagyon fér meg egymással. Igen, az indiánok tiszteljék a törvényt, legyenek engedelmesek; cserébe atyailag gondoskodik majd róluk.
Megint megfájdult a feje, gallérját és ingét ellepte a veríték. A lovak patái alól sűrű porfelhő száŰt fölfelé és leülepedett fekete ruháján.
Behajtott a dorongkapun át az erődbe, elhaladt egy mereven tisztelgő őr mellett. Miles sohasem tudott visszatisztelegni. A katonai szokások mindig nyomasztóan hatottak reá. Megállította lovait és ott ült egy ideig a csődörén. Megveregette és símogatt^ a hevesen lélekző állatot. Aztán leszállt, gondosan megtörölte arcát és kalapját a zsebkendőjével.
Fort Reno derékszögű háromszögben épült, dorong- és vályogfalból. Dorong- meg" vályogbarakkok sorakoztak benne. Nem igen tért el a többi USA katonai őrhelyektől, amelyek a kanadai határ és a Rio Grandé között északtól délre terjedő síkságot tarkították. Itt egy ezred gyakorlatozott, izzadt, lovakat ápolt, miközben a távollevő tiszteket az unalom vagy a malária ölte. Éjjel-nappal, szünet nélkül whisteztek vagy pókereztek. Alig akadt itt néhány nőszemély. Társadalmi életet jóformán nem éltek. Még vendéglő se volt, ami szórakozni csábította volna a bölényvadászokat és a lelkiismeretlen szeszcsempészeket. Az indián háborúk rég elmúltak. És itt, ezen az indián territóriumon, nem képviselt akkora erőt az a néhány marhahajcsár, hogy felvillanyozza parancsnoka figyelmét marhatolvajokkal kapcsolatos panaszokkal. Marhatolvajnak még
26
a nyomát sem látták, akivel legalább jól elszórakoztathatták volna vizsláikat...
A havi eltávozáson meg a St. Louisba való kiránduláson kívül nem történt egyéb változás. És a hónapok hosszúak voltak és forrók. Mit tehetett a legénység? Átkozódott és gyakorlatozott, a fiatal tisztek pedig leveleket írtak haza és keserűen hallgatták a veteránok dicső múltról szóló meséit; dicsőséges idők bátor férfiainak nevét, Ülő Bikát, Crookst és Sheridant, amikor még erény volt indiánt ölni. S a bátor férfiak, mint például Ülő Bika, Custer, Crooks valamint Sheridan, teljesítették ezt a feladatot.
MlZNER EZREDES elég barátságosan fogadta Miiest. Néha nagyobb, néha kisebb hasadás támadt az indián territórium képviselői és a katonai vezetők között. De az utóbbi hónapokban minden simán ment. A quakerek az ezredes látókörén kívül maradtak, akár mint nép, akár mint szekta. Azonban, mint világláíott ember, bizonyos mértékig liberális szemlélettel dicsekedhetett; olyanfajta ember volt, aki sohasem kérdezett, aki csak válaszolt. Az egyenruhát tekintette istenének s amikor valaki segítségért folyamodott, kérelmét az egyenruhához, az ő istenéhez intézte. Az egyenruha vallásos tiszteletét szigorúan megkövetelte, főleg, ha olyan ember jelentkezett, mint Miles, akit nem tartott egészen alkrlinasnak munkája elvégzésére; sőt egyetlen- katonáját többre becsülte egy quaker-nyájnál. Barátságosan és leereszkedően fogadta Miiest. Megkérdezte, hogy van és hogy szolgál Milesné egészsége. Csaknem megelégedetten vette tudomásul az intéző arcán jelentkező aggodalmat.
Mizner, magas, sovány arcú ember, büszke ^ volt keskeny csípőjére és kis szájára. Szokása szerint, most is, végigtapogatta egyenruhája elejét, hogy meggyőződjék: hízotí-e az elmúlt néhány órában. Elhitette magával, hogy egyenes testtartása, jólápoltsága révén kellemes ellentéte a könnyelmű és csak tiszteletbeli síksági tiszteknek; hiszen nagyrészük sohasem látta a West Point szürke falait. Egyenesen állt és könnyedén, mintha nem is százöt, hanem csak hatvan fok meleget mutatna árnyékban a hőmérő.
-- Ő, ez a hőség ... -- sóhajtott Miles, mintha bocsánato1 kérne poros ruhája és verítékező homloka miatt. -- Itt valamivel hűvösebb.
-- Szokás dolga -- mosolygott Mizner. -- Mindent meg lehet szokni... A síkságot, a hőséget, a hideget. . . Mindig ugyanaz a história .., Vájjon nyugtalankodnak a vörösbőrűek ?
27
Mfles fáradtan csóválta fejét. Mizner bevezette az árnyékos verandára. Letelepedtek a tiszti étkezde tornácán. Az ezredes italt rendelt.
-- Csak limonádét kérek -- mondta Miles. Rosszkedvűen nézett a gyakorlótérre. Csenevész fenyőfa árnyékában fiatal hadnagyok szoros gyűrűjében nevetgélt egy lány. ügy látszott, mintha nem törődnék a hőséggel. Éles nevetése tisztán hallatszott a száraz levegőben. Miles sohasem látta a lányt, s arra gondolt, milyen jó lenne meghívni őt, vagy akármilyen idegent, az intézőségbe; milyen szép lenne, hogy ha Lucyval és Trueblooddal és vele vacsorázna. Két megrakott öszvérrel és egy szamárral délről keleti irányban utazó római katolikus pap hált itt éjszaka. Most a kút mellett állt, mint valami alaktalan fekete tuskó és a nevető lányra meresztette szomorú szemét. Milesben hirtelen rokonszenv ébredt, mint aki megérti mások bánatát és baját.
A limonádétól jobban lett. Lassan szürcsölte s közben röviden összefoglalta nehézségeit.
-- Tehát ön úgy véli, hogy Kis Farkas rosszban sántikál -- bólintott Mizner, műkor az intéző befejezte közlendőjét.
-- Nem is ez aggaszt, hanem a helyzet. A helyzetet kell markunkban tartani.
-- Természetesen. Egyetértek önnel -- mondta Mizner könnyedén. -- Veszedelmes méreg az „ebfejű harcos". Harcoltam velük északon. Nem lehet velük okosan beszélni és nem lehet megváltoztatni sem őket, mert vadak és gonoszak. Csak azok a jók, akik már meghaltak. De tulajdonképpen nincs itt semmi baj. Itt áll a helyőrség, kis csapattal rendelkezem. Mégha általános lázadás törne ki, akkor is ellenállok egy hónapig. Két hónapig is -- javította ki. Magában pedig így: -- Istenem, bárcsak kezdenék el.
-- Nem általános lázadástól félek -- szólt Miles sietve. -- Másra gondolok. Az intézőségben minden rendben folyik. Az igazat megvallva, hónapok óta hétről-hétre észrevehetően javul a helyzet. Csak az északi indiánok nem szokják meg a fegyelmet. Bűnhődjenek a három megszökött emberért. Meg kell értetni velük, hogy csak a számukra kijelölt területen élhetnek, az idők végezetéig.
-- Küldök majd egy részleget a táborukba -- mosolygott Mizner. -- Felolvassuk nekik a törvényt és felhivatjuk az ön irodájába a törzsfőnököket. Megmossuk a fejüket. Ön pedig gondolkozhatik, milyen büntetést szabjunk ki. Figyelmeztetem, intéző úr, ne lágyuljon el. Legyen hajthatatlan. Ismerem ezeket az átkozott ebfejűeket.
-- Én óvatos lennék -- mondta Miles, bizonytalanul,
28
. ,-- Sohasem vagyok óvatos. -- Az ezredes most atyai hangon folytatta: -- Legyen hozzájuk erélyes, támogatjuk önt. A hadsereg még mindig jó orvosság ezen a tájon...
A RÉSZLEG Jonas Kelly őrmesterből, Robert Fritz közlegényből és a nemhivatalos Steve Jeskyből állt. Ez utóbbi ott serénykedett a helyőrség körül, apróbb-nagyobb szolgálataiért szállást, élelmet és italt kapott és lopta is ezeket, amikor csak tehette. Oly könnyedén és megnyerőén hazudott, mint bármelyik híres felderítő, kinek életrajza már féltucatszor megjelent egy .csomó keleti lapban. Hazugságait órákhosszat elismételgette bármely idegennek, aki egy negyvencentes, finomítatlan palack whiskeyt vett neki. i Ócska, piszkos, büdös kecskebőrruhát viselt. Hosszú hajzatú fején ráncos indián skalp ékeskedett, ami a felderítők és perfekt indiánölők céhjegye. Orrán óriásira nőtt szemölcs ült és bagóié csíkozta szakáiiát; de a csík folytatódott és csak az inge közepén ért véget. Legfőbb vonzereje mégis a cheyenne nyelv bizonyos fokú ismeretében rejlett.
Tudása csekély és kezdetleges volt, ő azonban több mint elegendőnek találta tudását ahhoz, hogy használható tolmács lehessen. Az indiánok gazdag, szép és sima nyelvét zagyva hadarásnak érezte; így is fordította. Valójában angol szókincse is oly korlátozott volt, hogy nem tolmácsolhatott volna tökéletesen, még akkor sem, ha mindent ért is indiánul. És kevesen vonták kétségbe tudását. A hadsereg ma is csak úgy ismerte a nép nyelvét, mint mikor meghódította ezt a területet.
Ott lovagolt a két katona előtt. Oly forró volt a levegő, hogy minden rejtett szagot kicsalt és növelte a már meglévő szagokat. Kelly őrmester és Fritz közlegény régóta megszokta az időjárás viszontagságait. Mindkettőjük arcát kicserezték a síkságon eltöltött hosszú évek. Bőrük egészséges színű volt és barna, szemük világos és apró. A katonáskodás megtanította őket arra, hogy miért kapják ezt vagy azt a parancsot. Megbízható és szilárd férfiak voltak, nem izgatták őket a nehézségek, de sohasem tértek ki a nehézségek elől. Most megbízták őket a felderítő védelmével és ezt a megbízatásukat is helyesen fogják teljesíteni. Nem nagyon izgatta őket az a tény, hogy egy többé-kevésbbé ellenséges indián tábor felé tartanak. Az USA hadsereg célkitűzéseiben szentül hittek és akár a pokolba is ellovagoltak volna, ha ilyen parancsot kapnak.
Csak egymással társalogtak, a felderítőt kirekesztették a beszél-
29
getésből. És a felderítő megszokta már ezt a kirekesztettséget. Kefly őrmester, akit nemrég gyóntatott meg egy vándorpap, így szólt Fritzhez:
-- Nem kell nekem pogány nő. Isten mentsen meg tőlük. A szívüknél is feketébb a lelkűk.
-- Akkor sose harcoltál még apacsokkal -- piszkálta Fritz. -- Azok a nők minden rábeszélés nélkül lerántják keblükről a blúzt, mint mi kezünkről a kesztyűt.
-- Hazudsz.
-- Már mint én? Istenemre mondom, hogy akár vörös, akár fekete a nő, mégiscsak nő és többet ér a semminél. Volt-e már indián' nőd, őrmester ?
-- Neked se volt, hallod! Figyelmeztetlek, ne merd rajtuk felejteni a szemedet.
-- Egy ujjal sem nyúlok hozzájuk -- mondta Fritz. -- De Uram Jézus, oly hosszú ideje penészedek abban az átkozott erődben, hogy már csak a szemem kívánja a nőt.
-- Mihelyt szemet vetsz valamelyik ebfejű nőjére, nyomban elvágja a torkodat.
Fritz megyetően kiköpött. -- Mindegyik egyforma gazember. Láttam csinos indián nőket, de gyorsan ráncosodnak, mint az alma.
-- Már volt egy indián nőm -- szólalt meg Kelly,' hosszas hallgatás után.
-- Igazán? Hol?
-- Legjobb, ha nem gondolok rá -- mondta Kelly. -- De nehogy azt hidd, hogy mindegyik egyforma. Ezek az ebfejűek veszedelmesek, mint a kígyók. Nem olyanok, mint comanche-ok vagy a pawneek, vagy akár a sziuk vagy a kicwák. Büszke, hallgatag emberek, mint az írek.
-- Még sohasem láttam hallgatag írt -- vigyorgott Fritz.
-- A lélek mély csendjéről beszélek én. Úgysem érted. Tovább ügettek. Egyszerre csak felemelte kezét a felderítő.
Csenevész fenyőbozóthoz értek. A bozóton át megpillantották a bőrsátrak magas csúcsait.
-- Itt vagyunk -- mondta Jesky.
-- Én megyek előre -- rendelkezett Kelly. -- Tisztelik az egyenruhát.
-- Tapasztaltam, hogy tiszteletük jeléül kilyukasztották -- vihogott Jesky.
A kis részleg keresztülkűszott a bozóton. Felugatott egy kutya. Gyermekek kergetőztek a tábor körül. A lovasok kioldották pisztolytáskájukat.
30
-- Tartsd lefelé a puskát -- szólt Kelly a felderítőnek.
A cheyenne falu a száraz folyóparton, C-alakban ^ terült el. A lovakat a körön kívül, egy sövény-karámban tartották. Amint megpillantották a közeledő katonákat, kirohantak sátraikból a férfiak. Némelyikük puskát tartott a kezében. Alig volt rajtuk ruhaféle; olyikon csak egyszerű ágyékvédő; másokon ócska, rongyos nadrág. Legtöbbjük karcsú, fáradt tekintetű, magas, szélesvállú, keményarcú ember. Nem voltak sokan. Valamennyien azt mondták, hogy háromszáz leieknél többet nem tud eltartani a falu.
A két katona és a felderítő kezét magasra tartva belovagolt. Ahogy elérték a tábor belsejét, körülvették őket az indiánok. Ráncos arcukon kevesebb volt a gyűlölet, mint a keserű kíváncsiság. A meglepetés első percei után visszamerészkedtek a gyerekek; kidugták fejüket a sátrakból, a férfiak lába közül. Villogó fekete szemük, kuszáit hajuk és meztelen, rézszínű testük gyerekkora homályos emlékezetű tündérországának manóira emlékeztette Kellyt. A nők azonban elhúzódtak; megálltak a kör szélén vagy pedig elbújtak wigwamjaikban.
-- Beszélni akarunk a főnökkel -- mondta Kelly. Aztán a felderítőhöz fordult --: Hivasd ide a főnököt. Nyugtasd meg őket, bírd őket szóra.
Jesky cheyennül makogott. Három-négy idősebb ember utat tört Keliy lovához.
-- Kérd Kis Farkast -- utasította Kelly. Egy vállas indián bólintott.
-- Örülök, hogy megismerhetlek -- szólt Kelly, amint leszállt a lováról. Kezet nyújtott a cheyennek. Kezetfogtak. Ezután a két katona és a felderítő kezetfogoít a többi törzsfőnökkel.
-- Mondd nekik, hogy baj van -- kezdte Kelly. -- Nem nálunk van a baj, egyre megy, hogy nálunk vagy máshol. Közöld velük: az ezredes úr parancsára jelenjenek meg az intézőségben. Legyen ott az egész társaság, Miles intéző akar velük beszélni. Azt is megmondhatod, hogy a Nagy Fehér Atya szintén beszélni akar velük.
Jesky lefordította tört cheyenne nyelvre. Két törzsfőnök ráncolta a homlokát, de Kis Farkas halványan mosolygott. Az öreg Tompa Kés lassan és higgadtan beszélt. És Jeskynek mégegyszer meg kellett birkóznia a cheyennel.
A felderítő köpött és Kellyhez fordult. -- Ezek az átkozott ebfejűek kinevetnek. Nem mennek az intézőségbe. Jobban tette volna az ezredes, ha csapatot küld. Ólom kell a fejükbe... Ezt megértik.
31
-- Ismételd meg -- mondta az őrmester.
-- Nem hiszem, hogy megérti -- vágott bele Fritz.
-- Dehogy nem érti! -- kiáltott Jesky. -- Nem láttál még olyan niggert, aki ne játszana halottat, ha ráparancsolnak.
-- Kuss -- parancsolta Kelly.
A törzsfőnökök lassan és fáradhatatlanul beszélgettek. Jesky megszólalt:
-- Fel akarják szedni sátraikat és elindulnak fölfelé, a folyó mentén. Az intéző mehet a pokolba, ahol elkárhozik.
-- Istennek szent anyja! -- mondta Kelly, lélekzetfojtva. -- Boldog vagyok, hogy meggyónhattam bűneimet a papnak. Most visszatérünk az erődbe.
M.IZNER EZREDES örült, hogy Miles visszafordult Darlingtonba. Miles hímezne-hámozna és fecsegne összevissza. És a végén kipróbálná olvadozó nyájasságát az indiánokon. Amivel rontana az ügyön. Miként Mizner mondta a B-század kapitányának, Charles Murraynek:
-- Az idő igazolni fogja az Indián Hivatal bölcs politikáját, lánggal égő telepekkel és megskalpolt emberekkel. S ameddig pipogya quakerek kezében van a vezetés, addig nem lesz másképpen.
-- De eddig még nem történt ellenséges cselekmény -- próbálkozott Murray.
-- Drága kapitány uram, ha annyit foglalkoztál volna indiánokkal, mint én, akkor belátnád, hogy máris elkéstünk ... kár minden javító célzatú próbálkozásért. De még megelőzhetjük a garázdálkodást.
-- Szóval, táviratozni akarsz Washingtonba, hogy felgöngyölhessük a társaságot.
-- Általános érvényű engedéllyel már rendelkezem, mely szerint jogom van fenntartani a rendet ezen az indián területen. Kötelességem. Ha szabadjára engedek egy -- vérszomjas, gyilkos bandát, akkor megszegem a kötelességemet. De ha lecsukatom és őriztetem őket, akkor teljesítem a kötelességemet. Ennyit akartam mondani.
Murray kapitány bólintott. Nem kedvelte Miznert, de Mizner a felettese volt, így tehát bólintott és remélte, hogy nem fogják kiküldeni egy részleggel, hogy bebörtönözzön egy egész cheyenne indián falut. Utálattal gondolt erre az eshetőségre. Nem sokat bíbelődött azzal, mi a jogos és mi a jogtalan, de az a fajta tiszt volt.
aki csaknem majomszeretettel csüggött emberei életén. A jó tiszt feladata abban áll, -- tanították s hitt is benne, -- hogy óvja emberei életét és nem pocsékolja. Különben, már harcolt az ebfejű indiánokkal, s ezért a teljes ezredet sem találta elegendőnek a falu bebörtönöztetésére.
-- Hozd ide a századodat -- tette hozzá Mizner.
-- De, kérlek ...
-- Azt mondtam, hozd ide. Ne alkalmazz erőszakot, csak szükség esetében ...
-- Csak az én századomat?
-- Véleményem szerint elég lesz. Szégyelhetjük magunkat, ha egy század lovaskatonaság sem tud lefülelni néhány mocskos bennszülöttet.
-- De most az ebfejű cheyennekről van szó, uram -- felelte Murray tétován.
-- Ezzel tisztában vagyok, kapitány úr. De ha félsz...
-- Nem félek -- mondta Murray hidegen. -- Mit parancsolsz ? Hozzam el az egész falut, vagy csak a fiatal harcosokat?
-- Csak a fiatalokat. Miles szerint nincs több mint ötven. Az öregekkel ne törődj.
-- És ha ellenállnak ? -- kérdezte Murray higgadtan. -- Akkor nyomuljunk be a faluba ? Gondoljunk a nőkre meg a gyermekekre.
Mizner vállatvont. -- Vigyél magaddal ágyút és adj le néhány lövést.
-- A lövedék nem tesz különbséget férfi és nő között.
-- Kapitány uram, megkaptad a parancsot -- mondta Mizner. Murray felállt, tisztelgett és eltávozott.
Még az ágyúval is csak kis zajt ütött a E-század, amint átkelt a folyó medrén. De, ahogy Murray előre sejtette, megmozdult a falu. A csapatok egy ideig köröztek a porban és kémlelődtek. Aztán, a sötétség beálltával, Murray kiadta a parancsot: szálljanak le és üssenek tábort.
Másnap korán talpon voltak és elindultak a jól látható csapáson, melyet a cheyenne szánfélék hagytak maguk után. Ezek a pónikhoz kötözött, kezdetleges szánkák csak lassan haladhattak s éppen ezért, Murray bizonyosra vette, hogy rövid idő múlva eléri az indiánokat. Valójában nem is tehettek meg többet hét-nyolc mérföldnél, amikor egy emelkedésről megpillantották alattuk az indián falut.
A házikók szűk, békességes völgyben, némileg naptól védett, fás helyen épültek és a közepén keresztülfolyó kis csermely látta el vízzel a lakókat. A békés, zöldelő völgyet mint csodálatos, hűs kikötőt, mint az örömök netovábbját szemlélték a verítékező,
33
fáradt lovaskatonák, összegyűltek a domb tetején, leültettek lovaikat és megállapították, hogy a cheyennek a legjobb helyet választották ezen a pokoli tájon.
-- És innét kell elszállítanom őket a Fort Reno-i börtönbe -- gondolta Murray.
Vállatvont, parancsot adott a leszállásra és utasította a lövészeket: irányítsák az ágyúkat a falura. A lovakat visszavezették a biztonságosabb folyómederhez. A legénység szétszóródott a domboldalon. Az indiánok elszállítására hozott két kocsiból -- hogy kéznél legyen -- nem fogták ki a lovakat. Murray ugyanis helyesebbnek vélte, ha nem ad sok gondolkozási időt a fiatal harcosoknak, hanem gyorsan betaszigálja őket a kocsikba, hogy minél előbb az erődbe érjenek.
A katonák elhelyezkedtek és befejezték az előkészületeket. Az indiánok pedig tökéletesen tisztában voltak a helyzettel. Némelyik felkapott pónijára s előre-hátra lovagolva kémlelte a katonákat. De a többiek zavartalanul folytatták munkájukat, lovaikat itatták, tisztogatták, vagy üldögéltek és csevegtek. Ügy látszott, mintha szándékosan nem vennének tudomást arról a tényről, hogy az USA lovasság egyik százada körülvette falujukat és valamilyen lőszerszámot irányított rájuk.
Freeland hadnagy, aki csak három hónapja érkezett Fort Renoba, s aki már torkig volt a sok kímélettel, meg az indián háborúkról szóló százesztendős mesékkel, most reménykedve, hetykén parancsnokához fordult:
-- Lesz valami kis mozgás, kapitány úr?
-- Remélem, nem -- válaszolt Murray komolyan. -- Hadnagy úr, most lemegyek hozzájuk, de amíg távol leszek, ne mozduljon.
-- De, uram ...
-- Ne aggódjék, visszajövök.
-- Őrmester -- szólt Kellynek. -- Jöjjön velem. Hozza magával a felderítőt is.
Murray pipára gyújtott, aztán levezette a többieket a faluba, mintha meghívott, örömmel látott vendégek lennének. A kapitány cseppet sern félt. Még nem. Ráér később is félni, volt benne gyakorlata. Tudta, hogy nem bátor ember, de tudott parancsolni magának, s ezt kielégítőnek találta. Az indián örökös rejtvény volt számára, noha jobban megértette bármelyik tiszttársánál. Mégsem ment a fejébe, hogy ez a nép folyton ellenállt a túlerőnek, s harcolt a legyőzetés biztos tudatában, egészen a megsemmisülésig. Sohasem hitte el, hogy az indiánoknak a fehérekhez hasonló eszményeik vannak, mint a szabadság, a függetlenség; ezeket a tulajdonságaikat primitív
34
makacsságukkal és öngyilkossági hajlamukkal magyarázta. És ügy látta, most válik teljessé ennek a töredéknépnek az öngyilkossága.
Nemsokára beértek a faluba. A cheyennek kíváncsian állták őket körül, de a legcsekélyebb jel sem mutatott arra, hogy feltartóztatni vagy háborgatni akarnák az érkezőket. És amikor Jesky Kis Farkas iránt érdeklődött, akkor mindnyájukat egy kis tűzrakáshoz vezették. Három idős ember ült itt: Kis Farkas, Tompa Kés és Borzas Haj, az ebfejű harcosok főnöke. Az „ebfejűek" voltak a legkiválóbb harcosok. Az elnevezés ráragadt az összes cheyennekre. Az ebfejűek végezték a rendőri, katonai szolgálatot és intézték a tábor, valamint a hadvezetés ügyeit. A három főnök felállt, kezet fogott velük, majd intett a katonáknak: üljenek a tűzhöz, melléjük.
Murray bámulta a három öreget, aki méltóságteljesen és nyugalommal tudott ülni, miközben előkészületek történtek a falu teljes megsemmisítésére. Ügy érezte, amint ezekre a ráncos, aszott, földszínű indián arcokra pillantott, hogy elegendő bennük az erő, amelylyel minden fehérember-mérte csapást kibírnak.
Pipáztak, Murray beszélni kezdett, Jesky lefordította:
-- Ez a kötelességem, így kell cselekednem, mén így parancsolja a törvény. Tudjátok, mi a törvény? A törvény a nép szava Washingtonban, ezzel kormányozzák az egész nemzetet. Kimondatott, hogy valamennyi indián köteles ittmaradni a számára kijelölt helyen. Most három ember megszökött a falujából, a többi eltávozott az intézőség területéről. Nincs ez jól, megszegték a törvényt. El kell tehát vinnem a falu lakosságát az erődbe, ahol fogva tartjuk őket, amíg vissza nem tér a három. Holtbiztos, hogy addig nem szegik meg ismét a törvényt.
Jesky küszködött a szavakkal, gyakran megállt s megismételtette Murrayt. Igyekezett megtalálni a legalkalmasabb cheyenne kifejezést. Midőn befejezte, felnézett. Válaszra várt, végigsimított szakáiián és buzgón rágcsálta bagóját.
-- Az ebfejűek rosszban sántikámak -- mondta Murraynek.
-- Honnan veszed?
-- Nem hajlanak a jó szóra. Ügy képzelik, nem tettek semmi rosszat, hogy elvigyék őket a börtönbe. Csupán a hőség elől menekültek ide, ahol hűs és alkalmasabb helyet találtak. Különben is nem tudnak élni ezen a tájon. És ha meg kell halniok, akkor itt akarnak meghalni, mert ez a hely emlékezteti őket Black Hillsre, ahonnét jöttek. Nem szöktek el, hiszen még a gyermek is megtesz nyolc mérföldet. Csupán ennyire vannak az intézőségtől.
Murray megrázta a fejét, majd egy hosszantartó percig dühösen pöfékelt.
-- Mondd meg nekik, a parancsot végrehajtom. Mindnyájan velünk jönnek az erődbe.
-- Azt mondják, okának is kell lennie, hogyha lecsuknak egy embert. De most nincsen semmiféle ok. Itt akarnak maradni, beké ben élni.
-- Ha nem engedelmeskednek, mondd meg nekik, akkor rákényszeríteni őket.
Kis Farkas mozdulatlan arcán halvány mosoly suhant át. Mintha már előre tudta volna, milyen választ kap.
-- Azt mondják -- fordította Jesky -- tegyen úgy, ahogy jónak látja, ők is úgy cselekszenek, ahogy jónak látják.
Ünnepélyesen kezet fogtak, aztán a két katona és a felderítő visszatért a dombra.
-- Jó, hogy elhoztuk az ágyút -- jegyezte meg Kelly.
-- Tartsa meg magának a véleményét őrmester. Amíg nem kérdezem, fogja be a száját, -- rivallt rá Murray.
MlDŐN MILES meghallotta, hogy Mizner ezredes lovascsapatot küldött Tompa Kés emberei elszállítására, két érzés hadakozott benne: a megkönnyebbülés meg a szégyen érzése. De fellélekzett, mert kivették kezéből a felelősséget a katonai hatóságok. Ugyanakkor szégyelte magát. Nagyon is tisztán látta, hogy Mizner intézkedése igazságtalan és szükségtelen.
A cheyennek nem költöztek el a rezervációról, s előkészületet sem tettek arra nézve, hogy elhagyják. Ennélfogva még mindég az ő felügyelete alá tartoztak. Mint intéző hogyan engedheti meg Miznernek, hogy fogságba vessen ötven-hatvan embert, nemcsak olyan bűnért, amelyet nem követtek el, hanem olyan bűn miatt is, amit nem is követhettek el. Hiszen csak Jimmy Bear meséje bizonyította, hogy megszökött a három ember Tompa Kés falujából. És azon a napon akkora volt a hőség, hogy Jimmy Bearnél egészségesebb ember is kételkedett volna érzékei megbízhatóságában. Ha egyáltalán látta volna az állítólagos szökevényeket. Hacsak nem azért hazudott, hogy fölizgasson néhány katonát. Még akkor is, hogyha a három ember nemcsak vadászni ment, hanem valóban vissza akart térni északra.
Minél többet rágódott, annál erősebben fájt a feje; minél inkább furdalta a lelkiismeret, annál több kétsége támadt. Őszinte
36
-5
ember volt; mint indián intéző a saját meggyőződése és hite szerint kívánt élni, s az ellenőrzése aiá tartozó maroknyi nép javát akarta szolgálni. Még az a tény sem jelenteti sokat, hogy az akadályok csaknem áthághatatlanok voltak és az élelmiszeradagok csökkentek és nem kapott megfelelő támogatást. A kormány szívesebben szállásolt el a rezervációs területen egy lovasezredet, mint tanítókat, ácsokat, lakatosokat, vagy mérnököket. Munkaköre nem változott, csak feladata vált nehezebbé.
Miles Lucyhoz járult problémáival, fájós fejével, izzadtságszagú, kényelmetlen ingeivel. Kiitta hideg limonádéját és a pompás édes süteményben keresett vigaszt.
-- De John, -- szólt Lucy -- mihelyt lecsukják azokat az indiánokat, rendbe jön minden és akkor már te állapítod meg, ki a bűnös, ki az ártatlan. Nemde?
-- Minden nem jöhet rendbe -- felelte Miles összeroppanva. -- ötven-hatvain embert nem csuknak le, csupán azért, hogy esetleg néhány bűnös is van közöttük. Az igazat megvallva, nem tudom, egyáltalán bűnösek-e, legföljebb abban a tekintetben, hogy felköltöztek a Cotter Creekre, ahova nekem kellett volna irányítanom a társaságot. Legalább vizet és zöld növényzetet találtak. Nem öli őket a pokoli vörös por.
-- A három ember mégis elszökött -- emlékeztette Lucy tapintatosan.
-- Ki törődik velük! Különben hol a bizonyíték, hogy megszöktek. Semrni sem biztos.
-- De hiszen mindenki jól tudja, hogy megszöktek. Annál rosszabb, ha se szó, se beszéd, bárki kereket oldhat. .
-- Igen . ..
-- Beszélhetnél Kis Farkassal vagy Tompa Késsel, Közöld velük: ha visszahozzák azt a három szökevényt, minden békés megoldással fejeződik be.
-- Miként hozzák vissza? Nem, nem értesz hozzá, Lucy. Nem a három ember bűnös, hanem az a rothadt rezervációs poh'tika, amely egy egész népet akar a börtönbe taszítani. -- Szünetet tartott, aztán megrázta fejét. -- Nos, büntessük meg valamennyit a három szökevény miatt, de nem így. Mizner ágyút állíttatott fel. Én az ő helyében nem lövetném a falut. De mit tehetek?
-- Küldj hozzá valakit. Elvégre, még te vagy a darlingtoni intéző!
-- Igaz. Seger mehetne, rábírhatná őket: várjanakj amíg beszélek a törzsfőnökkel. Mizner megoldásánál jobb lenne.
Feltette kalapját és kiment megkeresni Segert.
Fást: A; i/fo7o«5 JiatOr
37
Már jobban érezte magát. Legalább is valami megnyugtatót cselekszik, tekintet nélkül a történtekre. Ez is némi elégtételt jelent. Segerben szilárdan bízhatik. Kemény, hajlíthatatlan férfi, nem fogja legyűrni az a pár katonatiszt. Ezenkívül az intézőségben, még mindig ő, Miles, a teljhatalmú úr; rendelkezik, parancsol, érvényt szerez a törvény szavának.
Miközben Seger nyelvelt, Miles hosszan és komolyan beszélt, inkább csak a maga megnyugtatására. Kérte Segert: siessen, nagyon fontos, hogy minél előbb rendeltetési helyére érjen. Minden valószínűség szerint Kis Farkas nem adja be a derekát. Ki hallott olyasmit, hogy az ebfejűek, a fiatal harcosok harc nélkül adnák meg magukat, főleg akkor, amikor az ellenfél érvei az igazság legcsekélyebb mértékét sem képviselik. Ezért sürgette Segert, tegyen meg mindent, hogy megakadályozhassanak egy új indián háborút, egy új tömegmészárlást. Seger szótlanul bólogatva hallgatta Miles kétségbeesett könyörgését.
-- Legjobb igyekezetemmel rajta leszek -- mondta. Leszállt a szürkület. Seger megérkezett a dombra, hol a B-század
táborozott. Csend és nyugalom fogadta. Az első pillanatban azt képzelte, vége mindennek. Most már Milesen a sor, hogy kiengesztelje saját nyugtalan lelkiismeretét.- S ekkor, a félhomályból, alakok váltak ki. A domboldal teljes hosszát elfoglalták a puskájuk fölé hajoló néma katonák. Messze lent, mint az éjszakai bogárkák villogtak az indián falu tüzei.
Föllélekzett, amint megállította az őr.
-- Ki itt a parancsnok? -- kérdezte Seger.
-- Murray kapitány.
-- Őt keresem. Az intézőségből jöttem. Nevem Seger. Murray délutántól mostanáig halogatta a támadást. Először
az előkészületekkel foglalkozott s miután azok befejeződtek, a taktikai lehetőségeket tanulmányozta, noha jól tudta, hogy nincs erre szükség, hiszen csak néhány löveget kell röpítenie a falura. Ezután bevonul és elszállítja a foglyokat. A délután már elérte az alkonyt, de halogatásának nem volt még semmi kézzelfogható eredménye. Hangulata mind komorabbra fordult.
Forrt benne a méreg. Ekkor megpillantotta a bagólevet sercintő, harákoló felderítőt, amint egy fának támaszkodott. A fa körzetét ellepte a rondaság. A kapitány dühét ez a látvány őrjöngésig fokozta és a bagót rágcsáló férfiúra zúdította minden haragját. Kelly őrmester sem merte megszólítani kapitányát.
Murray rájött, hogy a férfiak felét sem tudná elejteni. A cheyennek harccal válaszolnának, ő pedig sok emberét veszítené el. Azon-
38
kívül neki kéne eltemeítetni az asszonyok és gyermekek összeroncsolt holttesteit. És a végén, mi haszna lenne belőle? Hiábavaló indián háború, ami tűzkent rohanna keresztül a fél síkságon. Mi maradna nyomában? Sok-sok halott, sebesült és tönkrement élet. Mizner a teljes felelősséget reáhárította. Sohasem gyűlölt úgy embert, mint az ezredest. Kelepcébe került, nem mehetett sem előre, sem hátra. Nagyon is jól tudta, milyen hatalommal rendelkezik Mizner, tőle függ az alárendelt tisztek jó vagy rossz sorsa, élete és halála. Óráról-órára halasztotta a támadás megindítását. És midőn, végezetül, megpillantotta Segert, hangosan üdvözölte. Ügy érezte: személyesen jött segítségére az ég.
-- Jó estét, kapitány úr -- mondta Seger. -- Láttam, hozzáfogott az ökörsütéshez, de még nem ízlelte meg.
-- Ötven ebfejűt lecsukatni nem népünnepély.
-- Okosan beszél. Ügy látom, az ön ezredese túllépte a hatáskörét.
-- Igazán?
-- Ügy hiszem. De Miles intéző is hasonlóképpen cselekedett. Lehetséges, hogy az Indián Hivatal szintén így gondolkozik. És az is lehetséges, hogy a poklok kínja jutalmaz majd minket, amikor felugat a maguk kedves kis ágyúja és köpködni kezd a falura. Közben Washington felébred, meghallja az eseményeket és a Miznerféle istenek derekát kettéroppanthatja.
-- Lehet -- felelte a kapitány, állást nem foglalva, noha kikívánkozott belőle a megkönnyebbülés hangos sóhaja és a mindent feloldó nevetés.
-- Az indiánok még ott vannak a helyükön. Ez annyit jelent, hogy már Miles intéző felügyelete és nem pedig katonai felügyelet alatt állnak. És Miles ünnepélyesen figyelmezteti önt, minden egyes tisztet felelőssé tesz a fejleményekért. Önnek nincs joga letartóztatni azokat az embereket. Ezt az ezredes is jól tudja. Adjam talán írásban ?
-- Nagyon helyes -- mondta Murray.
-- Egész éjszaka itt akarnak táborozni?
-- Előreláthatóan igen. Legalább is, ameddig kapcsolatban állok Mizner ezredessel és nem kapok további parancsot. De az ön drága bennszülötteit nem fogjuk nyugtalanítani. Mindössze szemmel tartom őket.
-- Kezet rá, kapitány úr -- kiáltott Seger. -- Most leniegyek hozzájuk és megpróbálom rávenni a főnököket, jöjjenek a táborba, beszéljenek Miles intézővel. Tehát, ne lejjenek, ha esetleg valami gyanúsat észlelnek a sötétben.
39
-- Kockázatos dolog, --'figyelmeztette a kapitány, -- Tisztában vannak vele, miért tartózkodunk itt.
-- Tudnak róla? Nos, elkészülök a legrosszabbra. Mindenesetre, megkísérlem . . . Remélem, nem lőnek le.
-- Óhajtja Jeskyt, a tolmácsunkat?
-- Őt? Nem. Elboldogulok én csekély cheyenne tudományommal.
-- Fel a fejjel, a saját bőrét kockáztatja.
Seger lovát elnyelte a sötétség. Néhány pillanat múlva a paták dobogása is elhalt.
Murray ott állt sokáig, ahonnan Seger elhajtott. Bámulta az indián falu villogó tüzeit, a homályosan villanó sátrakat, melyeknek belsejében tűz égett. A tetőkön, nyilasokon és ahol vékonyabb. volt a bőr, kiszűrődött a tűz világa.
A felderítő torokhangját hallotta valahonnan a sötétből:
-- Lenyakalják azt az őrült Segert. Megérdemli. Isten az atyám, nem becsülöm én sokra az olyan embert, aki nem ismeri a niggereket.
Körülbelül egy óra múlva visszajött Seger. Lehajolt lováról és így szólt az izgatott Murrayhez:
-- Reggel itt lesznek a főnökök. Engedjék be őket.
-- Természetesen. Nem volt semmi baj?
-- Nem, csak a cheyenne nyelvtudásommal. Úristen, a csecsszopót is könnyebben megértem.
Másnap reggel Mizner ezredes és Stevenson hadnagy az intézőségbe hajtott. Mizner haragudott Milesre, hogy ellentmondott parancsainak; józan megfontolás után azonban belátta: sokba kerülhetett volna egyetlen elhamarkodott mozdulata is. Miles kikaparta helyette a gesztenyét. De most, hogy Miles vette kezébe a kezdeményezést, Mizner akarta befejezni.
Miles kis irodájában már nyüzsögtek az emberek, midőn megérkezett a két tiszt. Ott volt Seger, az intéző, Trueblood és Edmond Guerrier tolmács. Mizner néma fejbólintással köszöntötte a jelenlévőket és leült az egyik ablak melletti székre. A hadnagy megállt mellette. Seger az íróasztal szélén ült, pipáját tömködve; Miles az íróasztal mögött és Trueblood az egyik sarokban helyezkedett el, írótömbjével és ceruzájával. Guerrier szerényen a falhoz támaszkodott, szalmakalapját forgatva.
Az indiánok jövetele előtti félórában keveset beszéltek, -jóformán meg sem moccantak, csak Seger állt fel egyszer, amikor széttárta az ablakot. Megemlítették az időjárást, homlokukat törölték,
4O
mindössze ennyi történt. Miles íróasztala fölé hajolt, jelentésen dolgozott. Idegesség, nyugtalanság tükröződött az arcán. Végezetül Seger az ablakra pillantva, megszólalt:
-- Már itt vannak.
Mindenki az ablak felé fordult. Három indián lovagolt a verandához. Kettő öreg volt, de az élen haladó középkorú, galadiátorszerű, izmos óriás. Arcán mély forradás volt. Lassan, elgondolkozva hajtottak, előrehajolva nyergeikben. Nyomukban sereg intézőségi gyermek. Leszálltak a háznál. Körülfogták az indiánokat. A gyerekek kapirgálták a vörös port meztelen lábukkal.
-- A sebhelyesnek Varjú a neve -- mondta Seger. -- Rossz jel. Valami zűrzavarra számítanak. Az a hír járja, hogy egyszer, a régi Twin Forks-csatában puszta kézzel megölt hat pawneet. A másik kettő: Kis Farkas és Vad Disznó.
Seger pipára gyújtott és kiment a törzsfőnökökért. Nyomasztó csönd volt a szobában Seger visszaérkezéséig. Miles abbahagyta az írást. A cheyennek mindenkivel kezet fogtak, majd elhelyezkedtek a falnál. Várták az intéző beszédét. De a csend tovább tartott. Aztán megszólalt Kis Farkas. Guerrier lefordította:
-- Miért hívatták őket, azt kérdezi. Mizner elmosolyodott. Miles pedig így:
-- Jól tudja, miért.
-- Nem tudja. Azt erősíti, hogy békességben éltek és senkit sem bántottak. Még akkor is békésen éltek, amikor a fehér katonák tábort ütöttek a falu fölött. Talán nem ezt akarják a fehér emberek?
Most az intéző fordult Kis Farkashoz:
-- Három emberetek megszökött. Egy arapahoe látta őket. Délre tartottak. Az arapahoe azt is tudja, hogy hívják őket. Tudod-e, hogy törvényellenes cselekedetet követ el az az indián, aki engedélyem nélkül távozik? Adjatok nekem tíz fiatalt, akit fogságban tartunk, amíg a katonák megkeresik a szökevényeket. Ha visszahozták azt a három embert, szabadon engedem a tízet.
Kis Farkas mormogott valamit Vad Disznónak. Az bólintott. Kis Farkas lassan csóválta a fejét:
-- Nem jó -- mondta az intézőnek. -- Kérelmedet nem fogadhatom el. Hogyan találhatnál meg három embert ebben a nagy országban, ahol ezer ember is könnyen elrejtőzhet. Ha elszökne egyik szolgátok az intézőségből, követelhetném-e vájjon, hogy adjatok helyette tízet? A fehér ember törvénye az, hogy ártatlan emberek szenvedjenek a bűnösök miatt? Nem csinált semmit sem az a tíz ember, de ti mégis börtönbe akarjátok vetni és őrizni haláluk napjáig. Hány cheyennet küldtetek börtönbe Floridában? Visszatért-e
41
valamelyik? Nem. Nem adhatok nektek tíz embert háromért, akit sohse fogtok viszontlátni.
Mizner még mindig mosolygott. Guerrier idegesen topogott fordítás közben. Miles dühösen kiabált:
-- Ha nem adjátok át azt a tíz embert, akkor nem kaptok többé ennivalót! Koplalhattok. Ide azokat az embereket, de tüstént!
Kis Farkas megint tagadóan rázta a fejét.
-- Nem tehetem. Hiába fenyegetsz minket az éheztetésseL Már régóta éhezünk. Nem szolgáltatom ki azt a tíz embert. Barátja vagyok a fehéreknek. Régóta. Beláttam, jobb együtt dolgozni velük, mint harcolni ellenük. A magam életével nem törődöm. Öreg ember vagyok. De féltem kis maradék törzsemet. Rettenetes dolog az, amikor kihal egy egész nemzet. De ha el kell pusztulni, inkább harcban pusztuljunk el, de nem az úgynevezett fehér ember törvényeitől.
-- Talán nem tudjátok, hogy egyszer Washingtonban voltam, beszéltem az elnökkel és kezet fogtam vele. Az elnök azt mondta, legyen köztünk béke. Én igyekeztem őrizni a békét.
Miles csökönyösen rázta fejét. Alig figyelt Guerrier akadozó szavaira. Nézte a mosolygó Miznert és úgy érezte, megvetéssel nézi őt végig az ezredes; őt, az intézőt, aki nem tudja érvényesíteni a törvényt, amelyet állítólag képviselni hívatott.
-- Adjátok át a tíz embert -- ismételte Miles. -- Itt akarom látni őket, még ma.
Kis Farkas furcsán mosolygott:
-- Barátok vagyunk, Miles intéző. -- De akkor sem teljesíthetem kérésedet. Amit helyesnek gondolok, aszerint cselekszem. Nem akarok bajt okozni, nem akarok vérontást ezen a tájon. De kérésedet nem fogadhatom el.
-- Akkor éhezzetek, koplaljatok!
A másik két cheyenne Kis Farkasra nézett. A sebhelyes ember arcát eltorzította a méreg. Kis Farkas azonban úgy megszorította a karját, hogy otthagyta bőrén ujjai lenyomatát. Ekkor Kis Farkas sorra kezet fogott a fehérekkel.
-- Még ma itt legyen az a tíz ember -- mondta Miles.
-- Most visszamegyek a táborba -- szólt Kis Farkas mosolyogva. -- Mind a ketten úgy cselekszünk, ahogy cselekednünk kell, intéző úr. Néhány társunkat megmentetted az éhhaláltól. Szégyelném magam, hogyha vérrel kéne öntöznöm az intézőség földjét. De ez a cselekedeted nem akadályozhatja meg elhatározásomat. Visszaviszem népemet északra, Black Hillsbe, a mi hazánkba. Békével akarunk távozni és ameddig senki sem áll utunkba, addig
42
békésen haladunk. De ha utánunk küldetnéd katonáidat, várj, kérlek, amíg egy kicsit messzebb leszünk az intézőségtől. Aztán, ha harcolni akartok, készek vagyunk harcolni és vérünkkel megöntözni a földet.
Miles szótlanul meredt az indiánra. Mizner sopánkodott:
-- Az ég szerelmére, mi lesz? Kötni való bolond, hogyha nem csukatja le ezeket az embereket, amíg itt vannak!
-- Csak menjenek, engedje őket, Seger, -- mondta Miles komoran.
-- Miles, csak nem hagyja őket elmenni?
-- Kérésemre jöttek -- felelte az intéző. -- A szavamat adtam, hogy szabadon jöhetnek s távozhatnak. Ez a legkevesebb, amit tehetek. -- Aztán csak ült, kezére hajtva fájó fejét. Közben a többiek kitódultak az enyhébb verandára és nézték a sebesen vágtató cheyenneket.
A TÁVOZÓ MIZNER kissé mosolyogva fordult Mileshez:
-- Ott tartom a B századot, ahol áll. Még szüksége lehet rá.
És az összetört Miles egy szót sem szólt. Kis idő múlva a következő táviratot küldte a kansasbeli Lawrancebe William Nicholsonnak, az Indián Ügyek főintézőjenek: „KIS FARKAS, ÉSZAKI CHEYENNE TÖRZSFŐNÖK ELINDULT ÉSZAKRA A REZERVÁCIÓRÓL, HÁROMSZÁZ FŐNYI EMBERREL. AZONNALI UTASÍTÁST KÉREK."
Idegesen és izgatottan várta a választ. Lucy, férje rossz idegállapotára való tekintettel, meghívta ebédre Elkanah Beard quaker E ásztort a feleségével. A derék lelkész minden tőle telhetőt megtett, ogy enyhítsen Miles nyomott hangulatán. Beard pocakos, kékszemű emberke, folyton a szeretetről beszélt; a szeretet az egyetlen igaz út, csak ez vezet a megbékéléshez és az emberi javuláshoz.
-- Kedves Miles testvérem, -- mondta a pásztor -- az ember csakis a saját lelkiismeretének parancsát kövesse.
-- A bennszülött nem éri fel ésszel a keresztény törvényt, még akkor sem, ha meg van keresztelve, -- szólt Lucy. -- Türelem és szeretet vezéreljen bennünket, ezt mondogatom én Joshuának. Majd jobbra fordul minden.
-- Minden bizonnyal -- bólogatott Beard.
Csaknem leszállt az éj, amikor megérkezett a válasz, Nicholson távirata: „EGYETLEN INDIÁN SEM TÁVOZHAT. MÚLHATATLAN FONTOSSÁGÚ, HOGY AZ INDIÁN SZERZŐDÉS-
43
BEN MEGÁLLAPÍTOTT HELYEN MARADJANAK AZ ÉSZAKI CHE YENNEK. ÉRTESÍTSE MIZNER EZREDEST."
Miles sokáig ült irodájában, többször elolvasta a sürgönyt, végül hívatta Segert. Megkérte, vigye el a táviratot Mizner ezredeshez, Fort Renoba.
Miles intéző kevés nyugalmat lelt ezen az éjszakán; órák hosszat ült íróasztalánál, elnézte a lámpa körül zümmögő legyeket, a rajzó moszkitókat; szünet nélkül kérdezgette magát: helyesen vagy helytelenül cselekedett-e. De Mizner ezredes a cselekvés embere volt; néhány óra múlva, miután elolvasta a táviratot, már nyergeit is a B-század és félórával később, Wint kapitány vezetésével, csatlakoztak Murray erőihez.
Murray bölcs beletörődéssel fogadta Mizner parancsát. Wint kapitánynak azt ajánlotta, úgy ossza szét csapatát a domb keleti oldalán, hogy minden pontra jusson ember.
-- Nem lenne bölcs dolog, hogy ha jobban szétszórnánk őket. Megfigyelőket helyezek el, bár nem igen találom szükségesnek. Jól megfigyelhetik az indiánok sátrait és tűzrakásait.
-- Az ezredes olyasmit mondott, hogy levonulni hozzájuk még az éjszaka.
-- Helytelen lenne. A falu tele van asszonyokkal és gyermekekkel. Ha vérfürdőt akar rendezni az ezredes, csinálja egyedül. Rendőri intézkedésekbe készülődünk, nem tömegmészárlásra. Váriunk reggelig.
44
HARMADIK KÉSZ
A VADÁSZAT MEGKEZDŐDIK
J 670 szeptember
MURRAY KAPITÁNY álmatlanul töltötte az éjszakát. Sohasem tudott elaludni, amikor mozgalmasnak ígérkezett a másnap. Az a puszta tény, hogy a másnap véget vethet földi életének, mélységesen nyugtalanította. Már ezért sem foglalkoztathatta elméjét az elmúlt nap fáradalmaival. Nagyon irigyelte a Wint-, Freelandvagy Stevenson-féle fiatalembereket, akik annyira elmerültek az élet sodrásában, hogy távolról sem jutott eszükbe a halál gondolata. Ezek bátrak voltak; ő pedig jól tudta, hogy nem bátor; a „gyáva" szó említése is elég volt ahhoz, hogy felidézze teljes múltját. Gyakran felvetődött benne a kérdés: vájjon rajta kívül fél-e még valaki. Nem egyetemes jelenség-e a félelem? Vagy a többiek nem tudják oly jól titkolni félelmüket? Tizenkét esztendeje katona és bátor embernek tartják.
Az első órák lassan teltek, de ébersége gyorsan fokozódott. Lemondott az alvásról; meg sem kísérelte. Felkelt, felhúzta csizmáját, megtömködte pipáját, rágyújtott és nagyot szívott belőle. A dohány átvörösödött. Ezután visszafeküdt ágyára, lábait keresztbe rakva s takarójához nyomkodta sarkantyúját. Nem ízlett a pipa; sohasem ízlett a sötétben, amikor nem láthatta füstjét.
Valaki megállt a sátránál, bekukkantott.
-- Ki az? -- kérdezte Murray.
-- Láttam, hogy gyufát gyújtott -- szólt Kelly őrmester. -- Azt hittem, szüksége van valamire ...
-- Teljesen jól vagyok, köszönöm -- mondta Murray mogorván.
-- Igenis, uram.
-- Várjon csak -- szólt utána Murray. -- Ne haragudjék. Az álmatlanság türelmetlenné teszi az embert.
-- Nekem is ez a bajom, uram -- mormogta Kelly higgadtan.
47
-- Szemügyre vettem a helyet.
-- Csendes?
-- Mint a sír -- bólintott Kelly. -- A tüzek még pislákolnak a sátrakban. De nem értem, mire jó a tűz ilyen forró éjszaka?
-- Hogy világítson.
-- Miért, uram?
-- Nem szóltam -- ásított Murray.
-- Ha jól értettem, világosságot mondott. A pokol tüze világítson nekik.
-- őrmester, holnap indul meg a harc. -- Murray kíváncsian kémlelte Kellyt. -- Remélem örül?
-- Kérem?
-- Azt mondtam, holnap megkezdjük az öldöklést. Nem örül?
-- Sohasem így fogtam fel a harcot -- felelte Kelly zavartan.
-- Hát miképpen?
-- Hogy jó szolgálatot teszek. Ennél rosszabbat is tehetnék.
-- Feküdjék le, őrmester -- ásított Murray. Midőn az őrmester eltávozott, a kapitány felkelt, kilépett a sátorból. Miként az őrmester mondta: a sátrakból még halvány fény szűrődött ki. Az ég sötét volt, csillagtalan, a fülledt levegő közeli esőt ígért. Murray végigsétált a domboldalon, elhaladt az őrszemek mellett, megállt az ágyúnál. A lövészek a lőszerkocsi alatt feküdtek, hangosan horkolva. Murray megérintette tenyerével az ágyú nedves, hideg hengerét, majd nedves kezével végig simogatta arcát.
Fel és alá járkált és ezalatt elszívott két pipa dohányt. Megmegdördült az ég; fehér villámok cikáztak. Kétszer megszemlélte a terepet, azonban nem észlelt semmi különöset. Most, harmadszor, merően, kitartóan nézett a völgybe. Az indián, falu közepén magányos lovas alakja rajzolódott ki. Megkérdezte az egyik őrt, észlelt-e valamit. A válasz nemleges volt. Murray ezután, esőt várva, visszatért sátrába. Leült ágya szélére, keresztbe vetette lábát s babrálni kezdte a sarkantyúját. Még mindig nem eredt meg az eső. így ült sokáig.
A hajnali derengésben átment Wint szállására és felébresztette.
-- Jó reggelt -- köszöntötte harsányan. -- Bújj ki. Wint felült, szemét dörgölte.
-- Mi baj? Az ördögbe, Murray, még sötét van.
--• Itt a reggel. Kelj fel. Körül akarok nézni. Te ügyelj a rendre, amíg távol leszek.
-- Minden csendes, -- mondta Wint álmosan s a csizmáját keresgélte.
-- Riasztóan csendes. Lemegyek.
48
-- őrültség. Miért nem vársz?
Murray váilaívont és ott hagyta. Kezdetben eszébe sem jutoií, hogy egyedül megy a faluba; most a félelem játszott vele; félelmében keltette fel a félig alvó Wintet. Halálosan szomjas lett; nagyon szomjazott az italra. Bement sátrába, cók-mókjai között talált szeszt, melyet csaknem az utolsó cseppig elfogyasztott. Teletömte száját mentollal, hóna alá csapta a palackot, s a bokrok közé hajította, mihelyt elhagyta az őrszemet. Neki vágott a vizes bozótnak. Lovagló nadrágja átnedvesedett. A kis patak felett könnyű pára lebegett és csakhamar megpillantotta a magasba nyúló sátrakat. Jóformán valamennyi sátorról hiányzott a bőr, csak pőre favázuk maradt meg.
Nem csodálkozott, hogy üresen találta a falut. Inkább a saját ostobaságán csodálkozott. Egyszerű fortéllyal csapták be. Ezt azonben nem látta rögtön. A sátrak egy részében meghagyták a tüzet, a többiről leszedték a bőröket. Begöngyölték a lovak patáit és zajtalanul távoztak. Mikor történhetett? Nyomukat már bottal ütheti. Mi lesz, ha Wint megérzi a whiskey-szagot és jelentést tesz.
Murray pipára gyújtott. A dohány elvette az ital ízét és abban reménykedett, hogy a szagát is elmulasztja. Keresztülment a falun, a pára vékonyodott, majd lebegő foszlányokra szakadt. Elidőzött még a meleg tűzrakásoknál. Kíváncsian nézegette a szanaszét heverő lim-lomot. Mindig megkapóan emberi az a hely, ahol nemrég emberek laktak és akik után alig maradt nyom. Sohasem érezte a cheyenneket ennyire élő valóságnak, amíg a közelében tartózkodtak. Egyszerre csak rajta kapta magát, hogy egyet-mást felszed a földről: kettétört íjjat, gyönggyel díszített kis játékbabát, rongyos mokaszint, piszkafót.
Elképzelte az események ellenkező kimenetelét: a falura hulló lövedékeket, a patakon átdübörgő íovaskatonákat, az önkívület dühében tomboló (egyébként bölcs és egyszerű) egymásra lövöldöző embereket, akik kényszerből ugyan, de válogatás nélkül pusztítottak volna minden élőt, lovat, gyermekeket és asszonyokat. A Sand Creeken lezajlott könyörtelen cheyenne véroníás története jutott eszébe; de most gyermekes újjongással töltötte el az a gondolat, hogy nem kellett résztvennie hasonló tömegmészárlásban.
Mikor visszatért a két csapat táborhelyére, halkan dúdolni kezdett. Fáradt volt. Pihenni, aludni akart.
Ahogy átért a vízmosáson, Winttel találkozott. A felhők szétszakadtak és a nap tüzesen kisütött. Wint kapitány pödörgette fekete bajuszkájáí és a sátorvázakra meredt.
-- Elmentek -- szólt Murray.
-- Valamennyien?
-- Az utolsó szál emberig. Nem megy a fejembe, hogy nem csaptak zajt a lovak. Ördöngős nép.
-- Kár, hogy nem támadtunk az éjszaka. -- Wint töprengve ráncolta homlokát.
-- Hová a pokolba küldjük a nőket és a gyermekeket -- kérdezte Murray.
-- Indiánok között nem tehetünk különbséget.
-- Ne haragudj, most lefekszem. -- szólt Murray. -- Szemhúnyást sem aludtam az éjszaka, írd meg a jelentést.
MlZNER EZREDES reggeli után elindult az elkerített udvaron az istállók felé. Nem kapott még értesítést a Cotter Creeken állomásozó A- és B-csapattól. Pedig már rég meg kellett volna érkezniök a foglyokkar'együtt. Némi nyugtalanság ébredt az ezredesben. Először arra gondolt, hogy átlovagol Darlingtonba és megtudakolja, kapott-e Miles további hírt, akár a főfelügyelőtől, akár Washingtonból; de letett szándékáról és elhatározta, megvárja Murray és Wint jelentését. Megszemlélte a lovakat, majd kiadta a parancsot: nyergeljék meg Jenny nevű fekete ménjét; egy óra múlva útnak indul. Amint visszafordult, megpillantotta Angelus futárt, aki éppen most vágtatott be a kapun agyonhajszolt lován. Mizner úgy tett, mintha észre sem venné a lovast, noha igen izgatta a helyzet. Murray feltétlenül jelentést küld, hogyha megindította a támadást.
Leült a verandán, szivarra gyújtott, csendesen nézte az udvaron keresztülrohanó Angelust. A legénység reggeli gyakorlatra indult, de sejtette, hogy valami nincs rendben. Kis csoportokra szakadva, suttogva tárgyaltak, szemüket az ezredesre és a poros Angelusra meresztették.
-- Jelentést hoztam Wint kapitánytól, uram -- lihegett Angelus. ' Mizner átvette a jelentést, de mielőtt elolvasta volna, odakiáltott Treebody kapitánynak: -- Kapitány úr, elég volt a lebzselésből! -- Gyorsan olvasott. Mikor a végére ért, így szólt Angelus futárnak:
-- Egyél valamit, aztán jelentkezz nálam. Várj csak. Tudsz-e arról, hogy Murray kapitány megkísérelte elfogni az indiánokat.
-- Nem hiszem ezredes úr.
Mizner bement irodájába és még egyszer elolvasta az értesítést. Első fellobbanó haragjában vissza akarta rendelni az A- és B-csapatot; letartóztatni Murray kapitányt az ellenség irányában tanúsított túlzott hanyagságáért. De mikor kissé átgondolta az ügyet, rájött,
f
50
hogy nem viheti hadbíróság elé. Ugyanis számos kínos kérdés jutna napvilágra; többek között: vájjon az volt-e a megbízatása, hogy letartóztassa a cheyenneket vagy csupán az, hogy ne engedje őket eltávozni a rezervációról; azonkívül mi történt volna, ha Murray elrendeli a falu lövetését.
A tömegmészárlás híre könnyen eljutott volna a keleti lapokhoz; Washington pedig, az összpontosított nyomás alatt, derékba törte volna egész sereg becsvágyó tiszt pályafutását.
A dolgok mostani állása végtelenül leegyszerűsítette a problémát. A cheyennek eltávoztak a rezervációról, tehát köteles visszahozatni őket. És ha ezt a feladatát könnyedén, feltűnés nélkül oldja meg, elkerülvén egy újabb indián háborút, Mizner ezredesből Mizner tábornok lehet. Természetesen fontos, hogy óvatosan járjon el. Ha kikéri Miles tanácsát és annak ellenére rosszra fordul a helyzet, akkor az indián ügyekkel foglalkozó polgári hatóságok viseük a felelősséget a következményekért.
Mikor Angelus visszatért, Mizner már a lovon ült. Együtt lovagoltak Darlingtonba. Miles intéző idegesen hallgatta Mizner beszámolóját. Miles fejét csóválta, mormogott:
-- Nem lett volna szabad előfordulnia ennek az esetnek.
-- Sok mindennek máskép kellett volna történnie, -- mondta az ezredes.
-- Még most sem érteni, miért tartották ott azt a két századot. Az ön politikájának köszönhetjük, hogy vártunk, Miles úr.
Tisztjeim nem vállalhatták a felelősséget az éjszakai lövöldözésért. Mindezt elkerülhettük volna, hogyha ön nem ellenzi az ebfejű harcosok letartóztatását. A helyzet mai állása szerint csak egyetlen helyes megoldás van. Utánuk megyünk és visszahozzuk őket.
-- Igen, vissza kell hozatni az indiánokat -- szólt Miles tétova hangon.
-- Gondolt-e már arra, mi lenne akkor, hogy ha megszellőztetik az ügyet a lapok.
-- Mindent elkövettem, ami módomban áll -- felelte Miles gondterhelten. -- Mi mást tehetnék?
-- Ellenjegyezne-e egy letartóztatás! parancsot?
Miles hökkenteri tekintett az ezredesre, majd íróasztalára pillantott. Idegesen játszadozott egy papírlappal. -- Nem adják meg magukat, -- mondta Miles leverten.
-- Nem. De mi történik a többi törzzsel, hogyha visszahozzuk i szökevényeket?
-- Ellenjegyzem a letartóztatás! parancsot, -- sóhajtott Miles.
-- Helyes! -- Az ezredes szigorú üzleti hangon folytatta:
51
-- Tüstént két századot küldök utánuk. Egy hét múlva befejezzük az ügyet. Táviratozom a hadügyminisztériumnak Washingtonba, és kérem az ön parancsának elismertetését. Hány embere van Tompa Késnek?
-- Talán háromszáz -- mondta Miles. -- Nyolcvanöt-kilencven férü... a többi asszony és gyermek. Nagyrészük beteg. Nem haladhatnak nagyon gyorsan.
-- Akkor elegendő a két század, szólt Mizner._-- Sok időt takarítunk meg, ha rögtön a táborhelyről indulunk. Önre az a feladat hárul, hogy értesítse az Indián Hivatalt. A magam részéről megígérem, nyomban jelentést küldök önnek, mihelyt lakat alá tettük az indiánokat.
Miles intéző helyeslőén bólintott. Mizner kidüllesztett mellel távozott. Miles leült íróasztalához és komoran nézett maga elé. Egy óra múlva is így ült, mikor belépett a felesége és emlékeztette az asztalon lévő uzsonnára.
-- Mi történt? -- kérdezte Lucy.
-- Semmi, semmi, -- Lucy. Mindent elkövettem, ami erőmből telt.
MlZNER PARANCSA rövid volt és velős. Utasította Murrayt, szegődjék a cheyennek nyomába s tartóztassa le őket. A csapatokat teherkocsik követik, ezeken szállítják az indiánokat a posztra. Az ágyút küldjék Fort Renoba, mivel akadályozná a csapatok előrehaladását. A legfőbb teendő az, hogy megkeressék az indiánokat. A katonákkal ment Steve Jeskyn kívül egy Éji Szellem nevű ember is.
-- És ha ellenállnak? -- kérdezte Murray.
-- Hozd vissza azokat, akik életben maradnak. Szabad kezet biztosítok, kapitány úr. A feladat helyes megoldása előléptetést is jelenthet.
Murray meghajolt. Az ezredes pedig magában: -- Komor, de használható barom.
A Murrayhez beosztott Wint engedelmes, szolgálatkész, de vezetésre alkalmatlan ember volt. Murray ellenben „rámenős" aki visszahozza majd az életben maradt indiánokat. Nem lesz nagy embervesztesége. Az ő hibája legfeljebb az, hogy túlzottan óvatos a parancsok végrehajtásában.
Miznert megelégedettséggel töltötte el az új fordulat. Visszahajtott Fort Renoba; az A- és B-század pedig északra indult. Háromszáz lovas, egy falu lakossága, fiatal és öreg, szép és csúnya cipelte
52
• ibldi tulajdonát, vitte reménységét, belső és külső tartozékait. Ennek a népnek nem nehéz a nyomára bukkanni. Hogyan rejtőzhetnének el? Lovaik dübörögve felverik a prérit. Mérföldekre elhallatszik a paták dobaja. Tehát hallhatók, láthatók. Ajtók bezárulnának, ablakok becsukódnának, amerre elvágtatnak. A síkság, ahol most járnak, nem az a síkság, melyre apáik és nagyapáik emlékeznek. Mindenütt kerítések zárják el az utat, mindenütt farmok gőgösködnek. Széles utak, nagy házak, táviróvezetékek, keletről nyugatra három vasútvonal szorítja kemény övként a föld derekát.
A csapatok észak felé hajtottak. Jesky és az arapahoe rábukkant a porban és letaposott bozóton s kiszáradt folyómedreken át vezető nyomokra. A száraz talaj megrepedezett. Az arapahoe izgatottan mutogatott, jelezvén, milyen gyorsan szaladnak a cheyennek. Gyötrően tűzött a nap a Chautauqua száraz vízmosásain keresztül vágtató katonákra. Nyelték a mérföldeket. A bőrükre, szájukra ülepedett piszkos, vörös por sárrá változott. Ez a por elzárta előlük a világot. Csörgött a verítékük, lihegve, szótlanul hajtottak és a nap, mint izzó szén, Lila ködben égett az ég al;án. Ezen az éjszakán tábort ütöttek a Red Forkon.
Murray komor volt és szótlan; féltek tőle az emberek. Teste csupa mocsok és izzadtság; de a folyó száraz. Nem fíirödhetett. Rossz hangulatát erősen éreztette katonáival és legfájóbb pontjaikat korbácsolta éles szavaival. Emberei elhúzódtak.
-- Mi eszi a lelkedet? -- kérdezte Wint.
-- Ez az én átkozott magánügyem.
-- Jól van. Nagy a hőség, próbáld elviselni. Mindnyájan szenvedünk.
-- Ne haragudj -- mondta Murray. -- Furcsán nézett Wintre.
-- Elérjük őket holnap? -- kérdezte Wint.
-- Talán.
-- Ismertem már olyan ebfejüeket is, akik százhúsz mérföldet tettek meg naponta -- jegyezte meg Wint. -- Tíz mérföldenkint cserélik lovaikat.
-- Azok a pónik már oly soványak, hogy felfordulnak a leglassúbb ügetéstől is. Ezenkívül a gyermekek és asszonyok szinten lassítják a menetet.
-- Mégis haladnak, -- mondta Wint.
-- Még igen. Holnap talán beérjük őket. Vagy holnapután. Négy óra harminckor ébresztő.
-- Nem sokat alhatnak.
-- Ha kibírják az indián nők, akkor a legénység is kibírja -- mondta Murray.
Fast: An utolsó határ L
53
FELKELTEK a hajnali félhomályban. A legénység halkan káromkodott, a tisztek kíváncsi pillantással kémlelték Murrayt. . Ebben a világításban nehezen igazodtak volna el, ha a cheyennek eltüntetik a nyomokat. Mint a varjú röpte, oly egyenesen, fáradthatatlanul haladt az éhező nép északra, hazai hegyek, hazai völgyek felé. Folyton északi irányban követték őket az üldözők. Az arapahoe ismét izgatottan mutogatott és magyarázott: milyen gyorsan lovagolnak az indiánok, asszonyok, gyermekek és öregek, amikor atyáik földje szólítja -- hívogatja őket. A fehéreknek szolgál, mondta, de büszke saját fajtájára.
Büszkesége növekedett, ahogy elhaladtak a préri farkasok -- s fekete legyek marcangolta döglött pónik mellett.
-- Halálra futtatták a szerencsétlen állatokat -- mondogatták a lovasok. Tudták, hogy az az indián, aki halálra futtatja lovát, önmagát is halálra kergeti.
Megálltak a reggeli hőségben. Sétáltatták lovaikat, letörölték róluk az izzadtságot. Sűrű, kövér, magas fű nőtt ezen a helyen. Köröskörül száraz trágyakupacok emelkedtek, melyek a síkságok hajdani hatalmas bölénycsírdáinak emlékét őrizték.
-- És nem is olyan régen pusztultak el, -- szólt Kelly kis hallgatás után. -- Tíz évvel ezelőtt még éltek ezek a fekete giliszták.
Murrayt az órákig tartó lovaglás kimerítette. Pihenőt fuvatott, nézte embereit: zsibbadt tagjaikat egyengették. Elgondolkozott: nők és gyermekek hogyan bírják ezt a hajszát. Mégha kevésbbé érzékeny indián benszülöttek is; ha nem tudnak különbséget tenni jó és rossz, fáradtság és kényelem között, testük akkor is élő test. Valamikor megízlelte egy cheyenne nyersbőr-nyergének keménységét.
-- Jobb, ha minél hamarabb végére érünk -- mormogta magában. -- Megöljük a kutyát, ha nem bírjuk elviselni szenvedéseit.
Továbbhajtottak. Az északi irányt betartották az indiánok. A nap forró késként hasított a lovasok hátába. A por azonban már vékonyabb rétegben lebegett és a fűtenger sárgán hullámzott előttük. Átkeltek a Salt Forkon s kikötötték lovaikat egy telepes házikójánál.
-- Indiánok? -- dörmögött Murray.
A telepes lóarcú, rongyos kezes-lábast viselő, sovány, hosszig férfi volt. Lassan vakarta nyakát, miközben felesége és gyermekei megálltak mögötte a kapuban. Ágrólszakadt és félénk tekintetű volt, akit a vak sors lökött az indián területre. Félt és épp úgy gyűlölte a katonákat, mint az indiánokat.
-- Erre mentek, -- mondta komoran.
54
-- Mikor?
-- Reggel.
-- -- Hányan? Beszélj! -- rívalt rá Murray. -- Megnémultál? Beszélj!
-- Lehet, hogy néma vagyok -- feleit érieklősen a nyomorult
-- Mi köze hozzám, uram.
-- Hányan lehettek, tisztelt úr ? -- szók Murray udvariasabban.
-- Talán annyian, mint maguk ... az Isten verje meg mindnyájukat! Betyárok! -- kiáltott a katonák után, azután elcsoszogott.
Csak a kansasi határon álltak meg ismét. Lemásztak nyergeikből. Lábukat kínozta a görcs. Sokan tehetetlenül zuhantak a fűbe. A közelben patak folyt. Megitatták lovaikat. Ezután leheveredtek a lovasok és csámcsogva falni kezdtek. Nagyokat hörpintettek a bögréikből. Murray és Wint összedugta fejét a térkép felett.
-- Csakis víz mellett telepedhetnek le -- mondta Wint. -- Salt Fork száraz hely. Itt nem állhatnak meg, csak a Medicine Lodge Kivernél.
-- Ha víz lesz. Különben onnan is továbbmennek.
-- Nem mehetnek.
-- Azt hiszed, hogy nem tudom? -- mormogta Murray. -- Félig döglött lovakon indultak el Darlingtonból.
Wint vállatvont.
-- Elküldök Dodge Citybe -- mondta Murray. -- Valószínűleg ismerik a helyzetet, ha táviratozott az ezredes. Remélem, nem veszik rossz néven, hogy ha egy-két század itt állomásozik éjszaka. Felállnak majd a Santa Fé-vonalon és előkészíthetik a kelepcét.
-- Az ezredes meggondolhatja . . .
-- Egy lyukas centet sem adok a véleményére -- felelte Alurray.
-- Be akarom fejezni ezt a nyavalyás ügyet.
-- Rendben van -- bólintott Wint.
A futár elindult Dodge Citybe, a többi továbbhajtott északnak. Kansasban mind több és több majorsági ház mellett haladtak el. Hirtelen egy majornál elkanyarodott a széles indián csapás. Innen lakatlan területre érkeztek. Nem láttak egyéb élőt, mint két távoli lovast.
Freeland hadnagy Murrayhez ugratott:
-- Kaoitány úr, ezt az iramot nem bírják már a lovak.
-- Nem?
És Freeland nem szólt többet. Am Murray jól láthatta, hogy
halálra hajszolják a kimerültségtől rogyadozó, verejtékes állatokat.
Késő délután Jesky, a felderítő, megállította lovát és az égre
55
mutogatott. Füst lebegett halványan. Muíray felemelte a kezét, megállást vezényelt.
-- Vége az útnak -- mondta Wint csendesen. Kinyitotta revolvertáskáját. A katonák, nyergükön előrehajolva, fulladozva lélekzettek; kék egyenruhájukat belepte a szürke por. Már három napja nem borotválkoztak. Nézték a többfelé ágazó, majd ismét egybefolyó vékony füsterecskét.
Murray kssan vezette embereit a bozótos parthoz. Alig száz yard után megállította a menetet:
-- Nem tetszik nekem ez a hely -- mondta.
Freeland, Gatlow és Ausslander hadnagy a két kapitány mellé rugtatott. A hadnagyok olyan izgatottak voltak, hogy nehezen, ajkukat harapdálva nyomták el szavakba kívánkozó érzelmeiket. Hiszen most vesznek részt először igazi hadmozdulatokban; elgondolták: otthon, keleten, valódi indián harcokról mesélhetnek majd. Gatlow, pirospozsgás, hirtelenszőke, huszonkétéves fiú, öreg alföldi ember fia, már az apja előtt látta magát, hogy izgalmas történeteket fecseg. Ausslander iparkodott megőrizni komolyságát. Freeland azonban elvigyorodott, mint a gyerek.
-- Hátra arc -- szólt Murray csöndesen. -- Sorakozót vezényelni! -- Hangja igen fáradtan csengett; folyton a szemét dörzsölte és ásítozott. -- Kelly! -- kiáltotta. -- Hé, Kelly!
Kelly jelentkezett. A kapitány 'gondterhelten mutatott a folyó • felé. -- Őrmester, vigye magával a felderítőt és még két-három embert. Kutassák át azt a bozótot.
-- Igenis -- mondta Kelly.
Murray és Kelly figyelemmel kísérte az egymástól messze húzódó öt embert, aki átvágott a bozóton a folyóhoz. A nap igen alacsonyan járt. A lovasok árnyéka hosszúra nyúlt és oldalvást suhant a hullámzó fűben. Hűs szél fújt északról és a füstszalagokat szétszakította. Kelly őrmester már visszatért. Integetett.
-- Minden tiszta! -- kiáltotta.
Murray a folyóhoz vezette katonáit. A bokrok felett madarak százai röpködtek, fütyültek és elhúztak a poros lovasok mellett. A homokosmedrű folyóban körülbelül egy láb mélységű volt a víz. Átkelőben, szorosra fogták a zablát, nehogy igyanak a lovak. A túlsó parton négyes rajvonalba fejlődtek, zászlót lobogtatva. Hosszú kígyó siklott el a csenevész fák árnyékában. Lassan ügettek, a folyó futását követve; csakhamar emberek és pónik vonalait pillantották meg a dombtetőn.
-- Észrevettek -- szólt Wint. Murray intett a kürtösnek,
56
fájjon riadót. A lovak feléledtek és meggyorsult a menet. Murray ekkor felemelte kezét, megállást vezényelt.
Egy indián ugratott ki a dombtetőn álló csoportból és könnyedén leereszkedett arra a pontra, ahol támadni készültek a fehérek. Egyenesen, kezét feje fölé tartva, száguldott, haja utána úszott a levegőben. A nap lebukott és hirtelen árnyékba merült a domboldal. Felvillant a tábortűz fénye. Kiért az árnyékból és a lovacska megállt. Még mindig feje fölé tartotta kezét, húsz lépésnyire Murray kapitánytól.
-- Kis Farkas -- mormogta Wint.
Az öreg törzsfőnök lassan leengedte kezét. Földszínű arcán mosoly; félig a szánakozás, félig a megbánás mosolya. Derékig meztelenül, fegyvertelenül, az öregkor nyugalmával ült lován. ő képviselte a vissza nem térő multat. Mintha a kétszáz esztendeig tartó elkeseredett fehér--indián háború a két ellentétes álláspontot képviselő emberben, a poros, kékegyenruhás Murray kapitányban és az öreg félmeztelen cheyenne törzsfőnökben érte volna el tetőpontját. De Murrayt mégsem táplálta más érzés, mint a komor harag, keserűség, s ebbe belefért saját személye, Kis Farkas, a legénység és mindazok az erők, amelyek két-három napig tartó, őrületes iramot diktáltak.
-- Kérdezd meg, mi a kívánsága -- szólt Murray Steve Jeskyhez.
Kis Farkas lassan beszélt; ritmikusan bólogatott, miközben bugyborékolva hullottak ki szájából a szavak. Hihetetlennek tűnt, hogy primitív, bennszülött nyelven beszél. Szavai meggyőzően szóltak, mintha bölcs nagyapa dorgálná heves unokáját. A lovasok előrehajoltak, hogy kitalálják közlendőjét, noha árva szót sem értettek belőle.
-- Nem akar háborút -- mondta Jesky.
-- Helyeslem -- felelt Murray. Hozza ide népét a mi felügyeletünk alá. Mondd meg neki, jól bánunk majd velük. Kapnak enniés innivalót. Holnap érkeznek meg az élelmiszeres és ruháskocsik.
-- Nem fogadja el -- mondta Jesky. -- Nem akarnak vissza^ térni. Észak felé haladnak és átvezeti őket a kanadai határon, ha ráesik a választás.
-- Minden hiába -- sóhajtott Murray. -- Tehát támadunk és elvisszük, akár elevenen, akár holtan az utolsó szál embert is. Mondd meg neki, Dodge Cityből holnap érkezik sok csapat és még ennél is több a Santa Fé-i vasúton. Nincs olyan út a világon, amelyen eljuthatna Kanadába, vagy Wyomingbe.
57
Kis Farkas ismét elmosolyodott, azután kezet nyújtott Murraynak. Murray nem fogadta el. Jeksy tovább tolmácsolt:
-- Azt mondja, tTidja, hogy mi a teendője és ön is tudja, mit kell cselekednie. De néha jobb, hogyha meghal az ember, mintsem hogy rabszolga legyen.
Murray felüvöltött:
-- Takarodjék innen, de azonnal; mert megöletem!
Most már az egész domboldal árríyékba merült. Embernek híre-hamva sem mutatkozott.
Kis Farkas fellendült pónijára s leügetett a sötétségbe. Azután visszafordította lovát, mintha mondani akarna még valamit Murraynek. A kapitány minden dühe, csalódottsága kirobbant. Rálőtí a cheyenne főnökre.
Kis Farkas meg se moccant. Murray rámeredt füstölgő revolverére, majd anélkül, hogy feltekintene, így szólt Freelandnek:
-- Indulót fuvatni!
Kis Farkas füttyentett, elvágtatott. A kürt hangja szétharsant a csendben és egyesült a póni patáinak szapora dobogásával. Olyan volt ez a jelenet, mintha amfiteátrumban játszódott volna. A katonák ajkáról halk, alig hallható sóhaj szállt, midőn fülükbe ütődött a váratlan parancs. Nyeregbe szálltak.
Wint a dombcetőre mutogatott. Az égbolt vörös alján, az izzó nap alsó körében, hosszú sor lovas alakja rajzolódott. Nyolcvannál is többen voltak; a törzs valamennyi férfia; nagyon öregek és nagyon fiatalok, daliás, bátor ifjak. A két íovasszázad előrehömpölygött. A heves dübörgés csaknem elnyelte a kürtszót. Szablyájuk megvillant. És kialudt a maradék fény is, amint megrohamozták a sötétségbe merült domb hajlatát. Az égig érő Srnyékalakok még most sem mozdultak.
Ekkor váratlanul megindult a cheyennek hangos, büszke kiáltással kísért áradata. Lovacskáik forogtak, lebegtek, mint sötét pelyhek a viharban. Hirtelen két ré«zre szakadtak és a körös-körül halálosan fenyegető, villogó szablyák sorfalát ügyesen megkerülve és áttörve, káprázatos lendülettel vágtattak lefelé s maguk mögött hagyták a megriadt fehér lovasokat.
Kürt harsam. Sorakoztak az A- és B-század fáradt lovasai. Nekivágtak a szürke domboldalnak. Alattuk sebesen rohantak az indiánok a folyó felé. Ebben az áttörésben egyetlen cheyenne vesztette életét. Ottmaradt hanyattfekve. Kettészelt koponyáját eltakarta a könyörületes félhomály.
Murray elsütött revolverét még mindig szorongatta izzadt tenyerében. Ráüvöltött Wiut kapitányra: indítsa el századát, szorítsa
53
* chevenneket a folyóba. A kékegyenruhás sorok legyezőszerűen
5.<
Svédén szelték a vizet; vitte őket a sodrás. Ezután ismét atkeln és meséire maguk mögött hagyták a partra vergődött
***
meletn a távolodó chevenneket, akik ugyanoda tértek v1Ssza,
ahol otthagyták gyermekeiket és asszonyaikat.
Wint bárgyún vigyorogva dünnyögött:
„ ,
-Egyszfr tanújf voltam annak, hogy elvittek a nostenyrokat
a köly_kétoK
voina fámadnunk a táb , _ mondta Murray
-- Könnyé elbántunk volna velük, hogyha elkapjuk az asszonyokat
tonból. Mégis volt mindig annyi erejük, hogy megfuttassanak bennun*et. Legközelebb nem futunk _ morogta Murray.
E
A LOVAKAT. Murray ismét átkelt a
folyón. Tábort ütöttek, a dombtól félmérföldnyire. Hatan megsérül'ek, de e^yik sem komolyan. Mind a hat felüt lovára A középkorú Tempor közlegény, aki mint szanitéc szó galt a polgárháborúban! bekötözte a sérülteket. Ez a nagyszakái ú katona nőies gyöngédséggel végezte munkáját. Nem panaszkodott amiatt, hogy nem fát jól a tűz fényénél, hogy a világítás nem kielégítő
Vacsoráztak. Murray és Wint a domb fele lovagolt. A cheyennetüzeket elfedte a kanyarulat. A tető azonban rózsaszínben izzott, mint valami kisméretű vulkán.
-- Nem zavartatják magukat -- jegyezte meg Wint.
Murray kezdte megérteni ennek a népnek a végzetbe vetett különös hitét, amely nem ismert halálfélelmet ; mert tudta, hogy
csak egyszer hal meg mindenki. S amit ez a nép elhatározott, azt keresztülvitte, bármiiyen akadá yok álltak is útjába. De Murray nem tudta szavakba foglalni homályos sejtelmeit és nem válaszolt Wintnek.
-- Kevés élelmük lehet -- szólt Wint. -- Úgylátom, Miles halálra koplaltatta őket.
-- Megesz k a lovaikat.
-- Óh, nem ismered jól az indiánokat, nem nyúlnak lóhoz, -- mondta Wint.
-- Nem ? Az ebfejűek nem ilyenek, minden tabut megszegnek mielőtt megadják magukat.
-- Aljas dolog -- mondta Wint. -- Indítsunk rohamot még az éjszaka?
-- Szeretném. Úgylátorn, gyönge a felszerelésük. Néhány kis puska, pisztoly, esetleg egy-két karabély.
-- Mikor letelepítették őket, csak párszáz sorozat golyójuk volt ott, sokat már nem lőhetnek.
-- Talán nem is fognak -- szólt Wint. -- Az az öreg ember nem hülye.
-- Sajnálom, hogy türelmetlenségemben rálőttem -- mondta Murray.
-- Másra gondoltam.
-- Bánom is én, mire gondolsz -- fortyant fel Murray.
-- Azon gondolkoztam, milyen könnyen ki ossz a sodrodból.
-- Persze, te sohasem veszíted el a türelmedet -- gúnyolódott Murray.
-- Nem mondom, néha előfordul. De ha indiánokról van szó, akkor nem. Aludd ki magad. Ha olyan keveset aludnék, mint te ...
-- Pofa be! -- kiáltott Murray.
Csendesen továbbügettek. Wint összeszorította fogait. Végül Murray bűnbánóan megszólalt:
-- Bocsáss meg, Wint.
-- Megbocsátok. Felejtsük el.
Visszatértek a táborba. Wint leszállt és ellépett; árva szót sem szólt, a tűz mellé telepedő, pipáját tömködő Murraynek. Freeland hadnagy állt meg Murraynél:
-- Bocsánat, uram ...
-- Mi bai? -- kérdezte Murray.
-- Mi lesz a parancs?
-- Alszunk. -- felelte Murray. Csak ennyi. -- Állítson őröket a domb köré. Kétóránkint váltás. Parancsolja meg nekik, lőjjenek, hogyha bármi gyanúsat észlelnek a folyónál.
60
A hadnagy meghajolt, de nem távozott.
-- Végeztem -- mondta Murray. -- Feküdjék le.
A kapitány hanyattfeküdt. Az égre bámult Régóta nem éveli, nem volt étvágya. Nézte a fekete háttérből ki-kivillanó fényeket. E pillanatban két dologra vágyott: italra és nőre. Mellékes, milyen az ital és milyen a nő ... Indiánasszony is megfelelne. Sohasem volt nős, nem várta feleség, mint Wintet... Ha egyáltalán eszébe jutna ez Wintnek.
Murray csakhamar elaludt. Három nap óta most aludt először jól. Felébresztette az arcára hulló hideg eső. Ólmos, felhős ég hajolt reá. Éjszaka betakarta valaki. Ledobta magáról a takarót, feltápászkodott. Lába megdagadt a szűk csizmában. Az első pár lépés fájdalmas volt. Órájára pillantott: öt óra. A lovasok takaróikba burkolódzya feküdtek az elhamvadt tüzek körül. Hallotta az őrszemek lovainak halvány dobaját.
Elindult Wintet keresni. Olyik katonát felébresztette az eső. Nehézkesen, ügyetlenül tisztelegtek Megtalálta Wintet, rázni kezdte: -- Kelj fel! -- kiáltotta -- Hajna. előtt akarok bevonulni.
Wint felállt és az üstökét vakargatta. Sűrű szakáila volt és beesett, fáradt arca. -- Hová? -- kérdezte álmosan.
Murray a domb felé kacsintott. Remélte, hogy Wint vele tart; félt, de nem félne annyira, ha tudná, hogy Wint is követné.
Wint tovább vakaródzott. -- Gya ogságot kértél Dodge Cityböl -- mondta Murraynek. -- Kibírjuk, amíg megérkeznek.
-- A vállalt feladatot magam akarom végrehajtani.
-- Tegnap nem így gondolkoztál.
-- De így gondolkozom ma -- vágott vissza Murray. Rázendített az eső. Wint felvetette vizes fejét:
-- Kérem a parancsot.
Murray vállatvont. -- Keltsd fel az embereket. -- Gyalog vonulunk be, így könnyebb.
-- Nem szeretem a lónélküli lovaskatonát.
-- Én meg nem szeretem a halott óvást.
Murray ellépett. Kelly életre akart kelteni egy kialvó tűzrakást.
-- Mit észlelt, őrmester? -- kérdezte Murray, s a domb felé pillantott.
-- Csendet, nyugalmat.
-- Gya'og indulunk. Ébressze fel az embereket és rendelje vissza az őröket.
-- Igenis.
-- De nem szabad ölni -- tette hozzá a kapitány. -- Közölje mindenkivel. Sok ott a gyermek és a nő.
61
-- Azt hiszem, uram, árkot ásnak.
-- Magánvéleményét akkor közölje, őrmester, hogyha kérdezem
mondta Murray.
A KÉT LOVASSZÁZAD leszállt lováról és vékony csatár• láncba fej ődve, elindult lassan az esőben. Félkörben ílitak a domb alján. Kapaszkodni kezdtek. Az ndiántáborból árva zörej Í.CÍTI hallatszott. A szürke hajnalt komor reggel váltotta fel és, midőn már félúton voltak, Murray szentül hitt abban, hogy puskalövés nélkül besétá hatnak a táborba.
Azután,, az őrmester szavaira emlékezvén, rádöbbent, hogy beásták magukat az indiánok. Egy felálló alakról úgy sejtette, nem lehet más, csak Kis Farkas. A cheyenne állásokból megnyitott tűz széjjelszórta az A- és B-század sorait. Kevés lőszerük lehetett, mert csak egyszer tüzeltek. De a katonákat megfutamította a váratlan sortűz. Orrabukva gurultak lefelé a nedves fűben. Murray átkozódott. Némi rendet akart teremteni megbomlott sorai között és fenn, a dombtetőn csak egyetlen indiánt látott, aki a sánc padkáján ült és nyugodtan pipált.
A legénység a domb lábánál feküdt. Murray pedig emberveszteségét igyekezett megállapítani. A sértetlenü maradt Wint nem vette le szemét Murrayról, csak egyszer, amikor a füves domboldalra pillantott, ahol látni lehetett még a szétszórtan heverő keksz nű alakokat.
-- Freeland fennt van? -- kérdezte Wint Murraytól. Murray szomorúan rázta fejét s elcsörtetett. Kelly hiányzott
és vele együtt öt köz egény. Legkevesebb harminc ember sebesült meg. Steve Jesky fejét golyó lyukasztotta át; kecskebőrruhás alakját csaknem elnyelte a magas fű. Az Éji Szellem nevű arapahoe, kinek a mellkasa szakadt be, kúszni kezdett lefelé. Gatlow hadnagy segítette az arapahoet az út hátralevő részén. Az indián ott feküdt a zuhogó esőben, különös halotti éneket dünnyögött, amit senki sem éi tett. Nemsokára meghalt.
Murray suttogva szólt Winthez:
-- Jézus szereimére, ne tégy szemrehányást Freeland miatt.
-- Mindnyájan hibásak vagyunk -- mondta Wint csendesen.
-- Ők csak haza akarnak menni -- kesergett Murray. -- Az Isten't, nem akarnak egyebet -- csupán ennyit.
-- Tudom. Most mi a terved?
-- Ismét támadunk -- felelte Murray fáradtan.
62
A sebesülteket elszállították a táborba, azután a csatárláncból megmaradt katonák lassan, hasoncsúszva megindultak, de az út feléig sem jutottak el. Fekve maradtak, tüzeltek, amint felbukkant egy-egy indián feje. Ám a cheyennek oly kitartó tűz alatt tartották őket, hogy meg sem kísérelhették az előrejutást.
A délelőtt lassan telt el. Déltájt elállt a sűrű eső. Forró, kénszínű nap törte át a felhőt. Gőzölgőit a fű és a folyó csaknem egy láb magassággal emelkedett. Murray kiadta a parancsot a visszavonulásra. Elterpeszkedett, fejét egy nyeregre hajtotta, szemét zsebkendőjével árnyékolta be. Megnyugodott. Nem gondolt másra, csak a forrón tűzű napra, s a prérh végigfésülő hűs szellőre. A partmenti bokrokból csivitelve, dalolva kiröppentek a madarak; árnyékuk táncolva suhant a föld felett. Egy prérifarkas megmozdult a fűben.
Wint let'It Murray hoz:
-- Megismételjük, kapitány úr?
Murray sokáig nem felelt. Majd felült, összehajtogatta zsebkendőjét és kíváncsian fürkészte Winí arcát. -- Még nem tudom -- felelte.
-- Jó lenne, ha felhoznák az ágyút a teherkocsin -- szólt Wint. Murray váílatvont:
-- Azt hittem, ágyú nélkül is boldogulunk.
-- Nem baj, -- mondta Wint. -- Csak halottakkal boldogulunk.
-- Vessenek magukra ...
-- Épp azért ne legyen lelkifurdalásunk.
-- Freeland járt az eszemben -- mondta Murray elgondolkozva. -- Nos, várjuk meg az ágyút. Közben megérkeznek a Dogé City-i csapatok is.
OEM AZ ÁGYUK, sem a teherkocsik nem érkeztek meg. Murray hat óráig várt, akkor elküldte Geety őrmestert és Hennesy közlegényt: áLapítsák meg, eltévedt-e az ellátó oszlop a Medicine Lodge River és Darlington között. Jelentést írt Mizner ezredesnek, majd utasította az őrmestert, juttassa el a jelentést Hennesyvel, mihelyt kapcsolatot teremtettek a kocsikkal; Geety pedig vezesse majd az utánpótlást. Geetyhez fordult: -- Csapataink távozása után rakja a sebesülteket a kocsikba és vitesse el őket Coldwaterbe. Remélem, lesz ott orvos.
-- És ha már elindultak? -- kérdezte Geety.
-- Most menjen, őrmester -- mondta Murray.
Elnézte a dagadó folyóban gázoló két embert, azután visszatért
63
csapataihoz. A délutáni p henés jót tett mind a katonáknak, mind a lovaknak. Visszanyertek jókedvüket, de három napon át csak tartalékadagon éltek és elgyengültek, őrszemek járták körül a domb környékét, de mindeddig nem mutatkozott cheyenne a sáncokon, vagy a lőrések között. Nem észleltek mozgást.
Murray az Oregon-csapáson elinduló kocsioszlopra emlékezett, amely először vágott keresztül a füves pusztaságokon. Az akkori helyzet fordítottja volt a mainak, sokkal veszélyesebb; mégis e pillanatban úgy érezte, feleannyira sem volt kétségbeejtő és reménytelen a helyzet, mint a mai. Kis Farkas népét kétszeresen felülmúlja a katonaság számaránya. Északról pedig a Dodge City-i részleg zárja el útjukat; a helyőrségek, valamint erődök acélos láncának áttörési lehetősége csaknem egyenlő a semmivel. Sovány élelmiszerkészletüket jóformán kimerítették. Maradék lőszerüket előbb-utóbb kilövik; ez a folytonos hajsza végülis megtöri az indiánokat és a kimerült pónikat. A cheyennek lóra ültetik már a négyéves fiúkat és lányokat is; órák hosszat repülnek, ami szinte hihetetlen. De .nincs olyan emberi lény, aki napokig bírná a szünetnélküli vágtatást. Hiába szöknek, akkor is összeroppannak. Murray nem hitt .abban, hogy megszökhetnek, hogy elmenekülhetnek az indiánok.
-- Pihentessük az embereket -- szólt Murray Winthez. -- ^ Reggelre itt lesznek a Dodge City-i csapatok. Valószínűleg az ágyú ,]s megérkezik.
-- De még az éjjel megkísérelhetik az áttörést.
-- Megkísérelhetik -- ismételte Murray. -- Egész éjszaka lóháton tartom az őröket.
-- Szeretném orvoshoz vinni a sebesülteket. Nem bírják sokáig ebben a hőségben.
-- A kocsik reggeke megérkeznek -- hangsúlyozta Murray.
-- Remélem.
Ezen az éjszakán ismét jól aludt Murray kapitány. Megkönnyebbült, mióta abban a hitben élt, hogy a cheyennek nem kerülhetik el végzetüket; de ugyanakkor meglátta saját rettenetes végzetét is; azt a végzetet, ami a falucska indiánjaival kapcsolta össze. Az indiánok szabadsága époly elvont fogalomként derengett benne, mint kötelességérzete. De nem töprengett, fegyveres szolga lévén, egyetlen fe adata van: el kell pusztítania az álmában is személyesen jelentkező fogalmat, a szabadságot. Nem tudta, miben nincs igaza és azt sem látta világosan, miben van nekik igazuk; a törvényt s a rendet nem ismerő pőre indiánoknak. Tudta azonban, hogyha végérvényesén elpusztítja őket, akkor megöli lelkiismerete utolsó furdalását is. Akkor már gátlás nélkül elmondhatja, akárcsak az
64
elhunyt Kelly Őrmester: -- Rosszabb dolgot is csinálhat az ember . . . -- Jól aludt az éj közepéig. S ekkor felriasztotta az őrök lövöldözése. Kiment szeméből az álom. Ezer lópata dübörgése keveredett az össze-vissza futkosó legénység kiáltozásával.
--'• Kürtös! -- üvöltött Murray. -- Kürtös, hozzám!
Riadóra nem volt szükség, mert már nyeregbeszálltak. A fiatal, tisztek vigyorogva osztogatták a parancsot. Az őrszemek szédítőiramban vágtattak Murrayhez jelentéstétel végett:
-- Kapitány úr, tüze két égvehagyták és énekeltek ... -- Átko-zott pogány énekeket. Úgy ért bennünket az eset, mint derült, égbő. a villám.
-- Tempor! -- kiáltott Murray. -- Vegyen maga mellé egy embert és vigyázzon a sebesültekre. Geety felszedi magukat holnap!: W nt kapitány, indulás!
Behajtottak a sötétségbe, követték az indián 'ovak halkuló* dübörgését. Wint hirtelen megállást vezényelt. Murray a fel-felhorkanó, összetör ódó lovak mögé hajtott, s midőn az oszlop elejére ért, Wint már leszállt és lehajolt a földre.
-- Mi ez? -- kérdezte Murray.
Wint felállt, indián gyermeket tartott a karjában. A fiú ötévesnél nem lehetett idősebb; nyakszirtjét fúrta át a golyó. Élet már nem volt benne. Kerek, kínai arcában nyitva maradt fekete szeme.
Gordon, az egyik őr, utat tört magának és megszólalt szánakozva:
-- Kapitány úr, az én golyóm találhatta el. Ugyanis leadtam néhány lövést vaktában, gondolkozás né&ül. Csak sejtettem, merre lehetnek.
-- Helyesen tette -- szó t Wint.
-- Meghalt -- jegyezte meg Murray.
-- Arra gondolok, el kéne temetnünk.
-- A mieink temetetlenül fekszenek.
-- Temessük el -- mondta Wint.
Murray mereven nézett társára, majd lassan, beleegyezőn bólintott. Néhányan leszálltak lovukról. Szótlanul lekuporodtak és vájni; kezdték a földet vékony késeikkel. A sír két lábnál nem volt mélyebb. Valaki takarót dobott az emberek közé. Wint beburkolta az indián . gyermeket, azután leeresztette a sekély sírgödörbe.
-- Nem értem, mire jó ez a cécó! -- szólalt meg egy hang. -- Úgyis kikaparják a prérifarkasok.
Visszahányták a földet és letaposták. A sötétből kiszólt egy • vontatott hang:
-- Kapitány úr, mondjon imát.
65
Murray dühödten:
-- Fodg be ezt az átkozott pofádat, mert én fogom be!
-- Mit használ az imádság -- mondta Wint. Összeszorított vékony ajkán halvány mosoly ült. -- Nem volt megkeresztelve. Nem keresztény, tehát nem használ semmit sem az imádság.
Felszálltak. A paták za^át elnyelte az éjszaka. Lépésben haladtak észak felé. Most már nem volt értelme, hogy gyorsabb iramra ösztökéljék lovaikat.
06
MEGVÉDIK RÉSZ
WASHINGTON! KÖZJÁTÉK
1Ő7Ő szeptember
EZALATT MIÉNEK ezredes teljes jelentést küldött Washingtonba a hadügyminisztériumnak. Miles intéző pedig a vele kapcsolatos dolgokról számolt be az Indián Hivatalnak. William Nicholson, a Lawrance-i Indián Ügyek főfelügyelője egy többé-kevésbbé részletes beszámolót küldött a belügyminisztériumnak. Figyelmeztette Miles intézői., hogy ne tegyen nyilatkozatot riportereknek.
Mizner jelentése, sok félre érthető megjegyzéssel és kevés lábjegyzettel megérkezett végső rendeltetési helyére, William Tecumseh Sherman házának földszinti irodájába. Az Egyesült Államok főparancsnoka szerette családját. Valóban annyira szerette családját, hogy neve széltében-hosszj.ban közmondásossá vált. Az egész nemzet mint a jó, a szeretetreméltó apa eszményképéi emlegette. Kitűnő sajtóanyagot talált itt az a riporter, aki megfordult Sherman háztartásában és lersení a földszintre, a dolgozó- és hivatalszcbába. íigy-két gyermek mindig ott lábatlankodott a munkába merüli főparancsnok körül. A szerencsés riporter többször elisméteigethstte magában: -- Istenem! ez hát ama férfiú, aki a győzelem (és a halál) ösvényét vágta Georgiában?
És milyen pompásan illett a riporthoz az egyszerű felírás: Sherman tábornok irodája. Ez azt bizonyította, hogy tekintet nélkül hírnevére, semmit sem tudtak róla, amíg meg nem ismerték családja körében.
És Sherman,"egy koraőszi reggelen, ebben a földszinti szobában, olvasta Mizner ezredes jelentését. Ez is a napi postával érkezett, más közleményeikéi együtt, amelyek a lapályvidéken végbemenő csapatmozdulatokröl adtak hírt. így például: apacszavargás tört ki és két comanche támadás zajlott le délen; egy Néz Perce nevű részeg megölt egy fehér embert; század katona üldözi. Sherman gondterhelten bólogatott. Ez ín e e; micsoda? Fgveílen részeg indiánra
egész századot kell kirendelni? James T. Fredricks nevű őrnagy szenvedélyes, panaszos hangú beszámolóban elmondta, hogy csempészek ezer meg ezer gallon whiskeyt adtak el. -- Szégyenteljes állapotok! -- mormogta. -- Miképpen tartja fenn a rendet és hogyan érvényesíti a térvény szavát a hadsereg, hogyha ez a csőcselék szabadon és a világ szemeláítára eladhatja cukrozott alkoholkotyvalékát ? Csupa zavar mindenütt, csupa felfordulás, csupa besúgás. A prérik ügyvitelét intézi a hadsereg, az Indián Hivatal, a belügyminisztérium; a barátok társasága, az igazságügy-minisztérium, az Egyesült Államok bíráinak, állan* rendőrségének, polgári jogrendjének és állami miliciájának forrrájában . . . Tajtékzó düh robbant ki belőle. Kemény figyelmeztetést fogalmazott, de széttépíe. Másikat írt; tárgyilagosát és igazságosat, ami Fredricks őrnagy Indián Hivatalát illető panaszára vonatkozott.
Sziúk lépték át a kanadai határt. Majd kezünkbe vesszük az egész ügyet és megoldjuk, mormogta magában. Sherman es sok katonai vezető ügy vélte, hogy a polgárháború után rögtön fel kellett volna számolni ezt a problémát, mikor még több százezer kemény harcos katona állt fegyverben; ha benyomultak volna északra és két gyors ütést mértek volna Montrealra, Quebecre, akkor most ragyogó eredményt mutathatnának fel. Az északi sarktól a Rio Grandéig terjedő területen a nemzet lenne most az úr. Kém baj, még lehet és n:eg is kell valósítani ezt a tervet ... A tábornok sokáig ábrándozott, új hadjáratokon tcne a fejét'. Legyek döngtek s csiklandozták szakállas arcát. Tovább olvasott.
Sztrájkolnak Chicagóban; két csapat helyreállíthatná a rendet. Ó, ezek a sztrájkok! Gyűlöli a munkások homályos, kiszámíthatatlan harcmodorát. Tanácstalan. Milyen taktikával harcoljon velük? Félelmetes módszer a sztrájk, nern tudni mit rejt magában. Csak azt tudja, hogy rá se fütyülnek az egyenruhára.
A következő jelentés aláírására pillantott. Mizner? Mizner nevű ezredesre nem emlékszik. -- Miféle ezred? -- kérdezgette. Nem a negyedik, a negyedik északabbra van; de a tizenegyedik sem. Nem lehet más tehát, csak a negyedik. Hiszen jóformán minden ezredesre emlékszik. Kitűnő emlékezőtehetségére igen büszke.
Haját, szakáilát vakargatta. Elgondolkozva nézte az íróasztalára vetődő napsugarakat. Milyen is az az Oklahoma? Nedves terület? Sűrű esőre emlékezik. Most talán aszályos! Hosszú, száraz nyarak . . . A vörös por beivcdik a kék egyenruhába . . . Kimosni csaknem lehetetlen. Ez a gyakori psnasz . . . Igen, a britek drappszínű egyenruhát viselnek száraz országokban. Ez talán célszerűbb, moshatóbb, nehezen fogja a hasonló színű por. Valahol azt olvasta, hogy a fehér
70
egyenruha a leghálásabb anyag fcrróövi erszsg^l-.bati. ő, mintha Benjámin Franklin írt voina ilyesmiről. Ha fehérbe bujtatnák a katonát, akkor az folyton a ruhájával bíbelődne. Persze, ostobaság . . . A kék szín jó szín. Hangosan olvasott:
-- ... Felhívjuk figyelmét arra a tényre, hogy háromszáz északi cheyenne távozott nemrég erről a rezervációról. E vadak kihívó viselkedése miatt igen sokat szenvedett Miles intéző rendelkezéseivei el'entétben indítottuk el csapatsmkat. Az intéző tekintélyének helyreállítása céljából, köteiességszerűen két lovasszázador küldtem ki az indiánok- visszahozatalára. 'Rszaki irányban haladnak, és ér és ülésem szénát, vissza akarnak :érni o Powder River mentén lévő egykori falvaikba. Kilencven százalékuk fegyveres és ellenál!ókéres féríi. Ha nem akadályozzuk n.eg őket, abban az esetben sok kárt okozhatnak a kansasi és rebraskai polgárok ga? íaságaiban. Remélem, a közeli napokban újabb ére-,:>ésv küldhe^ek. További parancsot várok.
Jó jelentés, mormogta magában Sherman. Tiszián, kézenfekvőén világítja meg a helyzetei. Szerelte a rövid, tömör, katonás mondatokat s az erőskezű irányúási; az áttekinthető, gombostűvel jelzett térképet a falon, amelyen bárir.ely pillanatban, akár nappal, akár éjszaka, könnyen tájékozódnánk. Csak így tarthatja kézben a hadihelyzet sok-sok fonalát. Terrnésze:esen, kivételes is akadnak. A nagy emberek alkotiák a kivételt. Ilivérelesne:'. számít az az eset is, hogy Atlantából a 'engerig masírozott. Hirtelen hátrafordult. •Gyermeke nézte Htmoan, kerekretágult szemmel.
-- Mit bámulsz?
-- Téged, apa.
-- És miért ?
-- Mert te vagy a világ legnagyobb hadvezére, apa.
-- Én?
-- Ezt mondják, apa.
-- Ki?
-- Aíindenki.
De hát, minden esztendőben esik ilyen csoda. Nem mindenki nyomult volna feltartóztathatatlanul Atlantából a tengerig. Rátermett férfiú műve ez! De az ilyen ember igen ritka . . . Visszaálmodta a multat ebben a hűvös, földszinti szobában, hová halványan sütött a nap. jó itt dolgozni, kombinálni és álmodozni Lincolnról. És most jött rá, hogy valójában nem nagyon ismerték egymást. Ki gondolta volna a ir:erevarcú, hűvöstekintetű Lincolnról, hogy sírvafakadt, mint egy nő, az ellenséges területen, amikor minden reménye elveszettnek látszott. Sherman és hatvanötezer katonája pedig a tenser
felé menetelt; közben, mint a disznók, felzabáltak minden ehetőt. .. Összemarkolta és ide-oda rángatta katonáit, mint a színes fonalakkal körültekert sok-sok gombostűt a térképen. Az igazat megvallva, Lee könnyen leverhette volna, még a végén is, ha déli irányban előrehatol. Ahogy Washington tette volna valamikor Yorktownál. . . Lee, úgylátszik, nem emlékezett Washingtonra, kiejtette kezéből az egyik fonalat. Bizony ő, Sherman, minden fonalat a kezében tartott.
Sherman a következőt körmölte a jelentéshez: „Lemásolni a külügyminisztérium részére". Állapítsa meg Schurz, hogyan állunk a végső pacifikálással. Egy év múlva csupán emlék lesz az indián kérdés. Ezután Phil Sheridan tábornoknak ír-: néhány sort: „Küldjön csapatokat a Dodge Citytől keletre eső vasútvonalra. El kell vágni háromszáz észak felé haladó cheyenne indián útját. Igen, de honnan indultak? Hiába törte a fejét. Ismét elolvasta a táviratot. Persze, Darlington ... innen szöktek meg. A rezervációról rablómódon eltávozott indiánokat tartóztassák fe! és haladék nélkül szállítsák vissza. Katonai rendszabályok alkalmazhatók a vezetőkkel szemben. A Fort Reno-i Mizner ezredes rendelkezésre bocsát minden adatot." Az alábbi mondatot erősen aláhúzta: „Lényegbevágó, hogy felgönygölíttessenek ezek az indiánok, mielőtt kárt okoznának."
Aláírta és tovább olvasta a beszámolókat. Ez micsoda? Háromezerhatszáz font liszthiány . . . Nem tartozik rá... Kizárólag az élelmezési osztályra tartozik. Miért zavarják ilyen marhasággal?
MlÉRT BOSSZANTJÁK egymást oly kitartóan? -- Cári Schurz intézte magához ezt a kérdést, amikor elolvasta egy ismeretlen nevű, indián területen szolgáló ezredes jelentését. Bizonyos indiánok megszöktek. Ilyesmivel bosszantani William Tecumseh Shermantí Hihetetlen! A titkár már látta . . . Hát akkor, miért tette az orra elé? Miért bürokratizálódik az egész kormány? Micsoda haszontalan munkát végeznek azzal, hogy egy rakás rondaságból egeket ostromló beszámolókat fabrikálnak? Aki állami állást vállal, elveszti érzékszerveit !
-- Ki az a Mizner!? -- kérdezgette ingerülten. Mit csináljak? Ha lemásoltatom, akkor elküldhetem a hadügybe, az Indián Hivatalba. A folytonos másoltatás gondolatára elmosolyodott. Ez a hivatalos útvonal. Ez a kormány, ez az állam. Mintha rászabták volna. Kínosan germános, kínosan aprólékos. Másoltass le valamit
72
megszámlálhatatlan példányban és küldesd el valahova. Legfeljebb mindenki mindent elolvas. Ez is valami.
Hosszú, hegyes orráról lepottyant a cvikkere a jelentésre és torzán tükrözte az alatta lévő néhány szót.
Schurz muíatóujja köré csavart zsebkendőjével gondosan megtörölte az asztalon fekvő cvikkerét, azután visszaillesztette az orrára. Tömpe ujjait végigfuttatta szakállán. Más irányt akart szabni gondolatainak; ez az irány visszakanyarodott az indián territóriumnak nevezett pusztaságba s annak népéhez.
Hívatta titkárját és megemlítette Darlingtont.
-- Nicholson úr levele, uram. -- A titkár nem a kért levelet hozta be.
-- Darlingtoní mondtam -- dohogott Schurz, erősen ropogtatva az „r"-t. Arra is emlékezett, hogyan volt átkötve négy más jelentéssel együtt.
-- A cheyenne és az arapahoe intézőség, -- magyarázta óvatosan, de nem titkolta az oklahomai intézőségek, valamint rezervációk területén való jártasságát. Ismerete meglehetős büszkeséggel töltötte el; öt országot ismert meg: a föld felületének nagy darabja rögzítődött meg agyában, ha egyáltalán éppen az a hely az agy, aho megmarad ilyesmi; mint mappában sorakoztak a képek és díszek és üres lapok; azután fotografikus pontosságú jelenetek következtek kisfiú korából. Menekült. Egy német kisfalu képét látta. Csizmás porosz katona lábára emlékezett. Forradalom volt. Ügy érezte, mintha megölte volna a porosz, mint másokat is ... Hol lenne most Németország és Svájc, Franciaország és Spanyolország, meg az Egyesült Államok térképe, ha megölik?
-- Micsoda bolondság -- suttogta. Sokan elfelejtik múltjukat, mások meg csak a múltban élnek. Sokan csak egy életet élnek, amely egyenletesen, simán folyik, mint a csendes folyóvíz. Schurz az utóbbit tartotta a leghelyesebb életformának, nem az ő életét, a százfelé ágazót, melyet nem köt össze se ritmus, se rím.
A titkár visszajött. Ez alkalommal a helyes levelet hozta. Miután átfutotta, odatette a hadügyminisztériumtól kapott levél mellé. Most már rendet teremtett agyában és íróasztalán. A darlingtoni helyzet is olyan egyszerű, áttekinthető, mint valami árjegyzék.
-- Talán mégis ez az egyetlen helyes megoldás -- morogta magában, mikor végigolvasta a különböző tábornokokhoz, ezredesekhez, őrnagyokhoz intézett Sherman-féle utasításokat. Annyi tábornokkal, ezredessel síb. találkozott már ebben az életben! Ezer meg tízezer döngve gázoló csizmát látott, porban, sárban, magas, hullámzó fűben, aranyszínű búzaföldeken. Megint vissza-
* 73
tért Mizner jelentéséhez, de most nem tudta hova tegye ezt az embert. Mizner . . . Mizner . . . mindig cserélik az ezredeket. Még a cheyennek említett csoportját sem találta meg. Az utóbbi években északról legalább hat csoport cheyennei hoztak és telepítettek le az indiánok számára kijelölt területen. Aggasztó nép, a tatárok és a kozákok vad csapatait idézi fel emlékezetében. De a cheyennek kemények, vadak és gonoszak és a síkságiak tudatában úgy élnek, mint akiket a háború éltet csupán. Sherman azonban kétségbevonta ezt az általánosítást, még a gyűlölt poroszokról is máskép vélekedett. Nincs olyan nép, aki csak öl és gyilkol . . . Ka az ilyen népek nem házasodnának, akkor gyermekeik sem születnének . . . hamarosan eltűnnének a föld színéről
És most egy csöpp indián falu háromszáz lakosa eltávozott arról a helyről, amelyet az állam juttatott nekik. Hazamennek északra . . . Ezer mérföld . . . Olyanok ők, mint a gyermekek és gyermeki gondolkozásuknak köszönhetik majd halálukat.
-- Meghalnak . . . rettenetes, hosszú ideig tartó kínszenvedés után -- szólt Schurz. -- Ügylátszik, csak azt tudják, hogyan kell meghalni.
Kíváncsisága nem hagyta nyugton; többet akart tudni. Rossznéven vette Sherman gyors rendelkezéseit. Hiszen ő maga is régóta katona, ismeri a katonai fegyelmet, a katonai magatartást, azonban nem minden bajt oszlat el a puskagolyó. Tanulmányozni kezdte a darlingtoni iratokat. Két óra hosszat azzal nyugtatta lelkiismeretét, hogy folyton ugyanazt mondogatta: Van-e Schurznál lelkiismeretesebb és fáradhatatlanabb ember, aki világosságot deríthet erre a homályos ügyre. A végén megelégedett azzal, hogy nem csinál semmit sem.
-- Hiszen nincs is itt semmi tennivaló -- mondta. Elhatározta, hogy reggel meglátogatja Shermant. Ám akkor is mit tehet? Először és utoljára, mindenképpen Shermannak van igaza. Meg kell büntetni a törvényszegő népet.
Másnap, egyéb dolgok közbejötte miatt teljesen megfeledkezett az ügyről. A darlingtoni lelentések ott hevertek íróasztalán és jóformán rájuk sem hederített. Elrohant a minisztertanácsra. Itt elhatározta, szerét ejti, hogy Shermannal beszéljen. Hayes késett. McCrary hadügyminiszter órájára szegezte szemét és türelmetlenül kísérte a nagymutató forgását. Carl Schurz leharapta szivarja végét, de nem gyújtott rá. A postaügyi miniszter bóbiskolt.
Leültek a löncshöz. Bélszínt, petrezselymes főtt újkrumpiit, zöldborsófőzeléket, kávét és almáspitét szolgáltak fel. Carl -Schurz módfelett zsírtalannak, íztelennek találta az amerikai kosztot, ami
éppen csak enyhítette étvágyát, különben nem lakóit jól. Gondolatai másutt jártak; nem érezte a szájába rakott étel ízét. Megszokásból evett. Érintetlenül hagyta az almáspitét és szivarra gyújtott kávéja felett.
-- Egész délután ittmaradunk -- dörmögött McCrary. Schurz ideges volt, nyugtalanul bámulta szivarja növekvő hamuját. Azután hirtelen Devens főállamügyészhez fordult:
-- Emlékszik a Harney--Sanborn-szerződésre ?
A megszólított éppen az aimáspitéjét majszolta. Meglepetten, rosszalló tekintettel mérte végig Schurzot. Nem szerette ezt a német embert. Pukkasztotta németes kiejtése, kancsali nézése; zokon vette, hogy felrúg minden politikai szokást.
-- Ön csak emlékszik -- mondta Schurz. -- Hatvanötben Kötötték meg.
-- Az indián szerződést?
-- Igen, hatvanötben írták alá -- szólt közbe Evárts miniszter.
Schurz egybeterelte gondolatait. Nagyiából emlékezett a szerződésre: lényege az volt, hogy biztosította az indiánok részére az északon elfoglalt síkságot, amely magában foglalta a Powder River egész táját, valamint a Black Hillstől és a Rocky Mountainstől kezdve a Jellowstone Riverig terjedő keleti területet, ez azonban a cheyennekre és a sziukra vonatkozott, később inkább csak a cheyennekre, mert a sziuk elvonultak kelet felé.
Schurz röviden összefoglalta az eseményeket. Szivarja megmegrezzent, ahogy egy-egy fontos tényhez érkezeit. Az abroszon uosszú, szürke hamucsík jelezte Schurz beszámolóját. Leereszkedő modorával védelmi állásba kényszerít ette a főállamügyészt. -- Véleményt akarok hallani, -- mondta befejezésül. -- Természetesen, nem részletes valamit, hanem a vita megindításához szükséges véleményt.
Devens vállatvont. -- Nincs értelme... Ez már halott szöveg, -- vélekedett.
-- Hogyan?
-- Nem látom be, miért fontos egy falka indiánnal kötött szerződés? Tizenhároméves szöveg .. . Miért ragaszkodjunk hozzá?
-- Mi csináltuk a szerződést.
-- Nem törvényes.
-- Nem?
-- Csupán egy gesztus -- felelte Evarís mosolyogva. -- Az indiánus törzsekkel kötött szerződés csak egy gesztus.
-- Három jogi érvet is felhozhatok, amivel semmissé nyilváníthatjuk a szerződést -- mondta a főáilamügyész.
75
Schurz szippantott és bólogatott.
,
-- Először: mikor egy szuverén állam köt szerződést egy másik szuverén állammal, akkor a szerződés csak addig marad érvényben, amíg mind a két állam szuverén. Szükségtelen a szuverenitás kérdését mélyebben taglalni, még abban az esetben is, ha azok a?. indiánusok valamikor független ország független urai voltak. Ma már azonban nem függetlenek. A merő tény, hogy kiűzték őket lakóhelyükről, eleve kizárja, hogy igényt tarthassanak a szuverenitásra.
-- Másodszor: egy ilyen szerződés feltételezi az államok egymásiránti barátságos viszonyát. Abban a pillanatban, amint az indiánok hadat üzentek, semmissé vált a szerződés. Persze . ..
Belépett az elnök. Felálltak a kormány tagjai. Hayes intett:
-- Kérem, uraim, maradjanak ülve.
Egy fáradt, zaklatott Hayes állt ott, kereste a kiutat a korrupció, az ámítás és a megszegett ígéretek zűrzavarából. Carl Schurz ismét megfeledkezett a darlingtoni kérdésről, csupán Devens harmadik érvére volt kíváncsi. De ez is kiment az eszéből, ahogy nekitüzesedvc, kemény germán torokhangon, mind dühödtebben fokozódó nyomatékkal üvöltözni kezdett, felsorolván ellenérveit egy programmponí körül keletkezett vitában.
Midőn visszatért hivatalába, már elrakták íróasztaláról az irattartót.
JACKSON, a New York Herald washingtoni tudósítója szellőztette meg újra az ügyet, amikor a belügyminiszter már két napja teljesen megfeledkezett róla. Schurz, aki maga is újságíró volt, figyelemmel olvasta a lapokat. Megvolt az elképzelése az újságcsinálás hogyanjáról és mikéntjéről. A kétségbeesésig menő félelem fogta el arra a gondolatra, hogy mekkora erőt képvisel a sajtó és mekkora hatalommá válhat. De meglátta ebben az erőben a bomlás, a megvesztegetés csíráit is; a hazugság, a gyűlöletkeités, az elfogultság, a zsarnokság uralmát. Gyakran megállapította, hogy a bennszülött amerikaiak nem látják saját földjük lehetőségeit; csupán ő, az üldöztetés, a zsarnokság elől idernenekült ember, aki észreveszi és becsüli ezeket a csodákat. A szabad sajtó fogalmát rendszerint természetesnek veszik; de ő lángoló kardnak tekintette.
Nagyon szívesen beszélgetett az olyanfajta emberekkel, mint Jackson, aki nyitott szemmé nézte Amerikát. Schurz csodálta a New York Heraldot, számos hibája ellenére is. Ez a lap a legrcsszabb ízlésű hirdetéseknek szentelte első oldalát; Gordon Bennet
76
szókimondó cikkeit azonban nagyrabecsüke. Csak Bennet merte kiküldeni riportereit., hogy őszintén írják meg az igazságot. És meg is írták. Scliurz szerette ezeket a húsába vágó olvasmányokat.
Boldogan mosolygott, amikor beengedtek hozzá egy magas, sovány, kopaszodó férfiút, aki csúnya volt, mint Lincoln és megdöbbentően hasonlított a nagy elnökre.
-- Mondjon el nekem egy történetet, titkár úr -- kezdte Jackson.
-- Mit mondhatok én? -- kérdezte Schurz mosolyogva.
-- Tudom, nem szívesen íécseg holmi indián háborúsdiról, de Bennet szerint indián háborgás folyik Kansasban.
-- Akkor forduljon a hadügyhöz -- vont váilat a titkár. Enyhe ircfáján jót mulatott.
-- Már jártam a hadügyben -- mondta Jackson. -- Szerintük nem történt semmi sem. A síkságon béke honol. Csak néhány részeg indiánus rakoncátlankodik.
-- Ők a legilletékesebbek . ..
-- De nekem szenzációs anyagra van szükségem. Mértékadó helyről úgy értesültem, hogy Kansasban harcra került a sor a katoaaság és az indiánok között.
-- Badarság!
-- Cheyennek -- mondta a riporter. Schurznak eszébe jutott a darlingtoni összekoccanás.
-- Semmiség -- szólt Schurz. -- Egy pár cheyenne kereketoidott. Megszöktek a rezervációból és elindultak szülőföldjük felé. Katonai rendőrök szegődtek a nyomukba, hogy visszaszállítsák őket. Mindössze ennyi történt.
-- Hányan voltak?
-- Talán háromszázan, nőket és férfiakat beleértve. Úgy vándorolnak, mint a cigányok.
-- Ez már valami -- mondta Jackson.
-- Nem érdekes. Miért nem ír inkább a sokezer, békésen élő ndiánró ? Ezek nem mozdulnak ki lakóhelyükről, írja meg inkább a kormány abbeli fáradozását, miként szándékozik civilizálni egy népet, írja meg, hogy egy emberöltő alatt igyekszik átalakítani egy "épfajt. Ta'án csak akkor szabad írni, ha valamelyik kis csavar fciugrik a gépezetből? Ez pedig igen nagy gépezet. Miért várja el, hogy mindig kifogástalanul működjék?
-- Harcolnak .. . Szenzác ó!
-- Harco nak ? Két század ovaskatonát küldtek száznál keveebb fiatal indián harcos üldözésére.
-- Mikor?
77
-- Két-három napja.
-- Hát akkor már be is feleződhetett.
-- Miért ne? -- Schurz mosolygott. -- Csatákról pletykáinak, és természetesen azt képzeli ugyebár, hogy óriási hadseregek rohannak előre-hátra, csatasorba fejlődnek, lövészárkokból lőnek satöbbi ... és így tovább . . . Hála Istennek, nincs így. Ez az Amerika a múlté. Még nem háború az, hogy néhány katona üldözőbe vesz egy kis csoport indiánt, aki nem éri fel ésszel, hogy jót akar az állam. Gondoljon csak a vonatrablókat üldöző rendőrökre. Nincs különbség. . . Visszahozzák őket, békés parasztokat nevelünk belőlük. Remélem, ön is helyesli.
-- Vagy deportálják őket Dry Tortugasra.
-- Ugyan kérem! Micsoda rémhír?! Mi sem vagyunk szemek itt a belügyben, de nem küldünk minden buta indiánt a Dry Tortugas-i börtönbe.
-- Mégis sok indián pusztult el abban a börtönben -- mondta Jackson csendesen.
-- Fehérek s. Szégyen. Mit gondo ? Ta án nem tudom, hogy micsoda pokol az a Dry Tortugas ? Hiába fedeztük fel a daganatot, azzá még nem tűntettük el. Idő kell mindenhez. Először tárgyalnak, határozatot hoznak, bizottság elé viszik a javaslatot, szavazásra bocsátják és így lesz belőle törvény. Ez a demokrácia.
Jacksont mulattatta a szakállas, hadaró ember.
-- Nos, gyújtson pipára, megkínálom egy kis snapsszai. Szégyellem magam, hogy nem adtam anyagot és üres kézzel kénytelen távozni.
-- Jártam már künn is -- mormogta Jackson és lehajtotta whiskeyjét.
-- Hol?
-- Az indián territóriumon.
Schurz meglepetten meredt Jacksonra.
-- A nyáron -- folytatta a riporter, azután kíváncsian várta Schurz válaszát.
-- Igazán?
Hosszú csend. Végül felállt a riporter. Schurz levette cvikkerét és gondosan megtörölte.
-- Ezer mérföldes út -- jegyezte meg a riporter. -- Honnan is származnak azok a cheyennek?
-- Ügyhiszem, a Black Hillsből -- felelte Schurz, anélkül, hogy felnézne.
-- Ott is jártam.
-- Ügy látom, maga mindenütt járt.
73
-- Itt-ott, Tetszett nekem Black Hills. Talán azért szeretem a hegyeket mert mindig lapályön éltem, így szóltam magamban: „Olyasmit találok itt, ami ízlik Amerikának . . ."
-- Miért ne? -- mondta Schurz, olyan hangsúllyal, ami a beszélgetés végét jelezte.
-- Igen . . . megőrültek. Ezer mérföldet nyargalnak . .. Hát nem őrültség!
-- Könnyen megbolondulhattak -- mcndta Schurz nyugodtan. Olykor azt hisszük, hogy bolond az indián, mert nem értjük gondolkodásmódját Mégsem engedhet ük meg ennek a háromszáz cigánynak, hogy kénye-kedvére kóboroljon.
A riporter távozni készült, de Schurz utánakiáltott. -- Sa nálom, hogy csak ezzel a silány történettel szolgálhattam. Hangsúlyozom nincs háború. Helyteleníteném, hogyha háborúról írna. Igyekszünk m nden ehetőt elkövetni az indiánok érdekében. Tudni kéne ezt mindenkinek.
-- Az ország fütyül az egész ügyre -- mormogta Jackson magában.
A riporter már rég eltávozott, de Schurz még mindig az ajtóra meresztette szemét. Haragudott Jacksonra és haragudott önmagára, hogy kijött a sodrából. Tulajdonképpen ez a riporter vaktában lövöldözött. Igazság szerint nincs is semmi írnivalója. No nem baj, hamarosan túl leszünk ezen az ügyön is. Schurz órák multán is üli és a semmibe bámult. Csak a belépő tisztviselő zavarta meg.
-- Ü abb intézkedés, uram? -- kíváncsiskodott a tisztviselő,.
-- Semmi. . .
-- Freeiing úr érkezett St. Louisból.
-- Igen?
-- Tegnapra jegyeztem elő.
-- Küldje be. Engem pedig jegyeztessen elő Sherman tábornoknál. -- Miközben Freelinggef tárgyalt, megpróbálta elhitetni magával, hogy csak egyetlen okból látogat a meg Shermant. Meg. keli akadályozni, minél gyorsabban, hogy az a rothadt ügy bejusson, a sajtóba. Csendesen fel kell számolni.
Ahogy a Sherman irodájához vezető lépcsőn elindult, hanpoian felnevetett. Mindig megcsiklandozta a nevethetnék, amikor Georgia legyezőjére gondolt. Micsoda egyszerű hétköznapi férfiú., akire az egész világ a katonai lángelmének kijáró tisztelettel tekint fe.. Egyszerűsége távoitartoíta tőle a szenveigő nagyképűsködést. Az Egyesült Államok haderőinek parancsnoka szerette a csendes,, nyugalmas földszinti szobát. Hogy Sherman valóban lángelme, azt Schurz nem tudta eldönteni; egyébként nem hitte el, hogy
7$*
líatonaembér zseniális lehet. A lángelméjűség kérdése hiábavaló szócséplés. Rég meghalt barátja a Ford Theatreben játszott. Magas, csúnya, szánalmas figura volt az a színész, de nem lángelme. Á lángelme meghatározás inkább ráillett Boothra, aki szintén jeles volt a Ford Theatreben, midőn színészbarátja meghalt.
Sherman eléjesietett. A rég barátok melegen kezetfogtak. Szivarra gyújtottak, leültek az aktákkal felpúpozott íróasztalhoz, egymással szemben. Csevegtek. Felidézték a régi időket s a padlóra szónak a hamut. Azután Schurz rátért jövetele valódi tárgyára. Elővette Mizner jelentését, letette Sherman elé.
-- Tudok róla -- bólintott Sherman és kissé elmosolyodott.
-- Meglátogatott egy riporter, aki véletlenül nem hülye. Tudni akarta, kitört-e az indián háború Kansasban.
Sherman halkan nevetett.
-- Remélem, már túlvagyunk rajta -- mondta Schurz vontatottan.
-- Minden valószínűség szerint már befejeződött.
-- Több, mint valószínű -- bólintott Sherman.
-- Talán elfogták őket?
-- Nézetem szerint, igen. Lent a síkságon, nincs mindea tíz mérföldön távirdászunk. Sheridantól ma kaptam ezt a táviratot. -- És átnyújtotta Schurznak az alábbi jelentést:
„Popé tábornok jelenti Phil Sheridan tábornoknak, 1878 szeptember 12-én:
A cheyennek feltartóztatása, illetőleg elfogatása céljából se. a'dbbi intézkedések történtek: Holnap száz lovaskatona indul rendkívüli vonaton Fort Wallaceba, hogy elvágja a keleti, illetőleg nyugati irányba előretörő indiánok útját. Két század sorkatona indul ma este Fort Haysből és elfoglalja állását a Hays-Wallace vasútvonal fontos keresztezési pontján. Innen nyugatra egy Dodge City-i gyalogos század helyezkedik el. Két renoi lovasszázad csatlakozik az élelmezési lovasszázadhoz, közvetlenül az indiánok közelében. E ponttól keletre és nyugatra eső rész ellenőrzésére utasítottuk a Fort-Lyon-i csapatokat; egyúttal kiadtuk a parancsot: azonnal támadjak meg az indiánokat, bárhol jelentkezzenek is. Az esetben, hogyha leteszik a fegyvert..."
Schurz letette a sürgönyt. -- Egérfogó... -- dörmögte.
-- Popé alapos ember.
-- Igen. Háborúsdit játszanak Kansasban.
Sherman vállatvont. -- Rossz tanácsadó a naplopás. Unalmukban csapatokat vonultatnak fel. Egy-két nap múlva elfogják a szöke'vényeket.
-- Feltétlenül -- mondta Schurz, azután hozzátette: -- egyáltalán éietbemnaradnak.
-- Azt kapják, amit megérdemelnek. Nincs oiyan súlyos büntetés, ami kiegyenlíthetné egy tucat katona meggyilkolását. Nem sajnálom az indiánokat. Jót tettünk volna hazánknak, ha ötven évvel ezelőtt felszámoljuk az indiánkérdést.
-- Esetleg ...
-- Utasítottam csapataimat, szállítsák el az életbenmaradt töezsfoket és nőket Dry Tortugasba.
-- Dry Tortugasba?
-- Gyökerestül kiirtjuk a lázadás szellemét, csak így intézJaetjük el végérvényesen a problémát. Persze, nehezen járható, de mégis a leghelyesebb út.
^-- Valóban? •
-- Ellenkező esetben tovább izzik a parázs.
-- Én is azt hiszem -- szólt Schurz csendes.cn. Hátradőlt, merengve bámulta szivarja parazsát. -- Helyesebb lesz kihagyni a lapokból, noha szerintem akkor sem jelentene sokat. Az indián letelepítést törvénybe foglalta az állam. Nem tűrhetjük, hogy háromszáz bolondos bennszülött cigánymódra kóboroljon. Csupán. . . -- Lerázta hamuját a padlóra. -- Jó itt dolgozni, a földszinten,. jobb, mintha toronyból nézném az életet.
-- Csak hűvös -- mondta Sherman.
-- Nagyon hűvös. Mit is mondtam? -- Szippantott. -- Tudod, szeretem ezt a földet. Néha megkérdeznek: „Visszamennél-e Németországba?" Már húsz évvel ezelőtt lemondtam erről a gondolatról. Sokszor mondják: „Németország a te hazád". Erre én: „Csak olyan föld lehet az ember hazája, ahol szabadon élhet." Nos, ilyenkor hazudik a nyelvem, de mégis hinni akarom, hogy szabadon élek. Mire megőszül a szakállunk, addigra szép sorjában lemondunk sok szép elképzelésünkről; a jóság és a szabadság iránti vágyunk lassankint megrohad.
-- Vagy pedig óvatosabbá és kissé bölcsebbé változtat bennünket az idő.
-- Talán. De ma már nem harcolnék a barikádokon és te sem masíroznál Georgiában. Ez a szó, hogy szabadság, tudod-e, mit jelentett ó-angol nyelven? Azt, hogy bárkinek joga volt választani a halál és a rabszolgaság között. Azt jelentette, hogy senkit sem dönthettek rabszolgasorba, senkitől sem vehették el a halálhoz való jogát.
-- Érdekes, mondta Sherman. De egészen ^addig voltak rabszolgák, amíg el nem pusztult néhány száz fehér fiú.
81
-- Igen... -- Azután meggondolta a dolgot és visszatért -a tárgyra. Reméltem, hogy a territóriumon is elintézhetnek ezt az ügyet és szükségtelené válik majd Dry Tortugas.
-- Nincs rá mód. Az indiánokat nem tudjuk meggyőzni.
-- Is incs rá mód ? E szerint nincs bennük értelem és minden cselekedetük esztelenség. Például, az is esztelennek látszik, hogy nekivágtak egy ezermérföldes útnak, amikor csapatok zárják őket körül. De talán azért olyan bolondosak, mert nem számítanak minden eshetőségre. Haza akarnak térni és hazamennek. Hosszú utat lárnak be, amíg megérkeznek északra. De nekik ez sem lehetetlen. A hazamenetel gondolata egyszerű és férfiember számára nem megvalósíthatatlan feladat.
-- Ez alkalommal megvalósíthatatlan -- mondta Sherman. Kezetfogtak. Cár) Schurz elindult, Sherman elkísérte az ajtóig
és a tábornok csodálkozva nézte a lassan lépkedő Schurzot:
-- Értesítelek, mihelyt dutyiba kerültek -- szólt Sheiman.
De Carl Schurz alig értette az utánakiáltott szavakat. Elgondolkodott: Hogyan lehet valami elvileg helytelen és gyakorlatilag helyes ?
ÖTÖDIK RÉSZ
COWBOYOK ÉS INDIÁNOK
1870 szeptember
A LOVAS, akit Murray kapitány Dodge Citybe küldött, magas, tizenkilencéves, New Jersey-i parasztgyerek volt. Vöröshajú feje hosszú nyakon ingadozott. Hosszúkás arcát csaknem teljesen beborították a vörös szeplők. „Piros"-nak becézték Ischabod Vanestet, akinek családja a Vanderbiltek és az Astorok sorába kerülhetett volna, ha nem rejtőzik el a világ elől egy Paterson mögötti kis farmon. Lassú mozgású holland telepesek voltak; nemzedékek óta túrták a földet és sohasem hagyták el Patersont. Keményen megdolgoztak a pénzért, de mindig eleget kerestek, amivel biztosították megélhetésüket. Ischabod volt az első utas, az első kalandor; a kalandvágyó nyugtalanság küldte őt a hadseregbe, majd a síkságra.
Mindig gyötörte a honvágy. A nyugalom, a nehéz hollandi ételek után vágyakozott. Honvágy fogta el, amikor visszaemlékezett a csűrökre, a szénaszagra; szerette volna megérinteni az otthoni fekete földet és szeretett volna ott járni azon az istenhátamögötti farmon. Látni akarta kövér, kékszemű unokahúgát, aki mindig szebb és szebb lett, ahogy teltek a hónapok, az évek. Harciassá formálta a magány. Izmos, hosszú karja úgy forgott, mint a szélmalom kereke. Mikor verekedésre került a sor, adott is, kapott is. Mivel vörös haja volt, feltételezték, hogy jó harcos lesz belőle.
A cheyenne-vadászat ígérte az első igazi küzdelmet. A hosszú, soha véget neu érő, fárasztó lovaglással egyenes arányban növekedett a félelme. Neu akart gyilkolni és neu akarta, hogy megöljék. Neai akart szenvedni és vérét ontani. Már torkig volt a belépumpált, rémséges indiánus történetekkel. Isteni kinyilatkoztatásnak vette, hogy Murray kapitány elindította Dodge Citybe. És azt is bizonyosra vette, hogy mire visszatér, vége lesz mindennek.
Több, mint egy esztendeje katonáskodott. És most ízlelte meg először a szabadságot. Ügy érezte, új élet kezdődik, mintha az
Fáét: .1: ufói**; lnitrír fi
85
imént rántották volna ki a halál fogai közül. Egyedül, szabadon vágtatott a végtelennek látszó prérin. Azt hazudta: ismeri az utat, de nem izgatta a hazugság. Majd eligazodik, bíztatta magát. És elindult vaktában az ismeretlen terepen. De cseppet sem lepődött meg, amikor rátalált véletlenül a Reederbe vezető csapásra. Kitartóan, vidáman lovagolt. Mire Coldwaterbe érkezett, minden félelme szétoszlott. Egyenruhája büszkévé és tartózkodóvá tette. Megállt a Monarch Saloon bejáratánál, lehajtott egy pohár sört^majd büszkélkedve mesélt néhány részletet az új indiánus háborúból. Meggyőzte a szájtátva bámuló hallgatóságát, hogy a hadsereg nem hagyja magát. ..
Coldwater álmos és unalmas volt. Nem-értette, hogy ülhetnek órákhosszat a Monarch lépcsőjén, halálos nyugalommal. Nem ment a fejébe, miért farigcsálnak botokat, s nem kíváncsiak a prérire, ahol esetleg indiánok bukkannak fel. Mikor Reederbe érkezett fáradt lován, már megalakult a háborús párt. Leszállt az este. Néhány paraszt hajtotta jószágát hazafelé. Megálltak és hallgatóztak, aztán hangos ostorcsattogtatás közepette továbbhajtottak. A négyszobás Freestate Hotel legszebb szobáját kapta.
-- A hadsereg rettenetesen kényelmes dolog -- jegyezte meg valaki.
A népfelkelés is szóba került, de a fecsegésnél nem jutottak tovább. Vanest még akkor is mesélt, mikor szeme már lecsukódott az álmosságtól.
Reggel, amint elindult Reederből, két vérágas szemű lovas csavargó csatlakozott hozzá; kijelentették, hogy elkísérik Dodgeba, látni akarják a helyzetet. Különben is, Dodge Citybe igyekeznek, remélik, nem zavarják a fiatalurat.
-- Dehogy! -- vigyorodott el Vanest.
-- Rendben van, Piros. Három többet ér az egynél, főleg, ha támadnak azok a bitang vörösbőrűek.
Valószínűleg most vették fel utolsó bérüket, vagy egyszerűen kirúgták őket egy Coldwater melletti tanyáról. Mind a ketten megegyeztek abban, hogy nagy gazember a gazda. A kisebbik csavargót McGrathnak hívták, a másikat Suttonnak. Mind a kettőnek hatalmas colt lógott a derekán és mind a kettő piszkos overallt meg négynapos szakállt viselt. Vanest kissé félt tőlük, de nem tett ellenvetést. Még a lovascsavargók is tiszteletben tartják az egyenruhát.
-- Pokoli nagy hely az a Dodge City -- mondta McGrath, s ezt megismételte háromszor-négyszer. A másik semmit sem szólt. Még délelőtt megálltak pihenni. Vanest meg akarta osztani velük az ennivalóját.
86
-- Azt már nem! Nem ártana egy kis ital! -- mondta Mc-
.
-- Italt nem hoztam -- vigyorgott Vanest. -- Ügye, felöntöttetek a garatra az éjjel.
-- Ügy látszik, piszkos hosszú nyelved van, katona -- dörmögte Sutton.
Vanest arcáról eltűnt a derű. Nem akart verekedni ezzel a két gyanús emberrel. A pillantásuk semmi jóval nem kecsegtetett. A cheyennekről mesélt tovább.
-- Akad még olyan alakulat, amelyik elcsíphetné őket -- szólt McGrath. -- Persze, nem a katonaság. Egy lukas centet sem adnék a hadseregért.
Vanest vállat vont. Hallgatott, nemsokára Dodge Cityben lesznek.
-- Induljunk, katona -- mondta Sutton.
Egy óra múlva elérték a Dodge City felé haladó vasútvonalat. Követték. Forrón sütött a nap, nyomasztó volt a levegő. Délen, alacsonyan, felhők gomolyogtak. Dodgehoz közeledőben, emelkedett az út, majd lejtősen haladt. Aztán megpillantották a prériből, az alacsony fűszálak közül kiemelkedő nyomorúságos külsejű várost. A festetlen deszkaépületek a vasúttal szemben sorakoztak. Ez volt a Front Street. Vanest életében először látott ilyen síksági várost, amely jelét sem adta, hogy laknak benne. Az üzleti negyeden kívül nem voltak se házak, se farmok. Kansas hasán ékeskedett ez a szégyenfolt, ez a puffadt sebhely. Nem lassú fejlődés teremtette, de nem is gyorsütemű munka. Egyik nap még semmi sem volt itt. Aztán lefektették a vágányokat, csődüit a tömeg és hirtelenében összeeszkábálódott a város.
Ahogy a szél vitte a híreket, úgy gyűlt a tömeg. Magasfekvésűj szép nagy hely volt; magánház seholsem épült, a hosszú Front Streeten zsúfolódtak össze a különböző csapszékek, csárdák, játéktermek, bordélyházak. Ennyi szórakozóhellyel egyetlen síksági város sem dicsekedhetett. Dodgeban a nappal összefolyt az éjszakával. Vasúti csomópont volt. Ide hajtották délről a texasi szarvasmarhák ezreit és behajózták őket keleten a Santa Fé-i vasútvonal mentén. És a texasi hajcsárok százai végigharcolták a polgárháborút. Gyűlöletet hoztak magukhal és gyűlöletüknek kiontott vérrel, törött csontokkal, megcsonkított halottakkal állítottak emléket. S elkeveredtek a kanadai és mexikói söpredékkel. A bölényvadászok büdös nyersbőrökkel érkeztek. Itt rendezték be főhadiszállásukat a szeszcsempészek, ahonnét fegyvereket, cukrozott alkoholt szállítottak az indiánoknak. A turisták is seregeseri tódultak Dcdge Citybe.
87
Angol lordok, orosz nagyhercegek is látni akarták ezt a várost. Ha nem is találtak mást, mint dolgozó és építő e^nbereket, robotoló családokat, akik jövőt próbáltak teremteni ezen a helyen, melynek nem volt múltja, csak jelene -- mégis elegendő emlékekkel távozhattak. Hallották a puskaropogást, láthatták a Boot Hillre kapaszkodó sok-sok gyászmenetet.
A VÖRÖSHAJŰ LOVAST már egy mérföldnyi távolságból megcsapta a város szaga. Ez a fojtó szag elkergette a préri illatát. Sűrűn, kövéren hömpöljfgött, késsel lehetett volna" metszeni. Poshadt sör, rossz whiskey, meg a sínek mellett felhalmozott ezer meg ezer rothadt bölénybőr bűze egyesült benne. Vanestet köhögés csiklandozta. Sutton hányni kezdett.
-- Uram Jézus, szomjas vagyok -- mondta Sutton.
A Front Streeten nyüzsögtek az emberek és a saloonok is megteltek, bár nemrég múlt dél. Lovasok nyargaltak jöttek és távoztak, aztán keresztülhajtottak az összetorlódott szekerek zűrzavarában. Vanest lassan léptetett, káprázó szemmel bámult. Már alig emlékezett a megtett poros mérföldekre, csak a Fon Reno-i fojtogató magányt nem felejtette el. De most, ebben az új világban, rettegés támadta meg. Örült, hogy egyenruha van rajta, ebben biztonságban érezte magát.
Megkönnyebült, amikor a harmadik saloonnál eltűnt McGrath és Sutton. A Dodge Cityről hallott mesék távolról sem közelítették meg a valóságot. Minden képzeletet felülmúlt a pompás saloonok egész sora: a Long Branch, a Stockman, az Alamo, a Lone Star és Kelly's Place', Sugar's Place, Ann FUtchee's Place. De nyugtalansága újra visszatért; meglátta McGratht és Suttont az Alamo előtt.
-- Hé, katona! -- kiabáltak utána.
Kantáránál fogva vezette lovát s megállt a Lady Gay Theatre előtt. Mint egy ámuló gyerek, úgy olvasta a falragaszt: ADDY FAY LONDON, PARIS, NEW YORK ATTRAKCIÓJA. EREDETI DALOK ÉS TÁNCOK. Elgondolta: milyen jó lenne, ha eltávozást kaphatna egyetlen éjszakára... órákhosszat mesélhetne, mégha visszahozták is a cheyenneket. Nem sietett. Ügy érezte, ráér. Pontot tesznek a cheyenne-ügy végére, mire elindulhat innen egy csapat katona. Nem, mintha megtalálnák akár a cheyenneket, akár Murrayt. Ő, Vanest, végrehajtja a parancsot. A parancs pedig az, hogy kézbesítse az üzenetet. De sietnie nem kell.
Öö
Sajnálkozva távozott Dodge Cityből. Négy mérföldre volt Fort Dodge, a katonai erőd. Egész úton törte a fejét, vájjon kap-e eltávozást. Lehetséges, hogy a kén csapat azonnal indul, gondolta, bár a katonaságnál semmi sem túlsűrgős. Elvigyorodott. Lassan ügetett. Ha késő délután érkezik az erődbe, akkor másnap reggelig nagyszerűen alakulhat a helyzet.
A rendelkezésre álló óra jórészét elverte; csak a vége felé gyorsította az iramot, aztán élénk ügetéssel belovagolt az erődbe. Tudta, hogy fontos ember. Fontosságának tudatában jelentkezett. De rögtön közölték vele, hogy már táviratilag értesültek a cheyennek szökéséről. Vanestet leforrázta a váratlan fordulat. A gyalogosok gúny tárgyává tették vörösbőrű indiánjait és vörös haját. Vanest, nyugalmát megőrizve, büszkén lépkedett a gúnyolódok sorfala között. Eközben átadták üzenetét az ezredesnek. Ebédnél felhagyott tartózkodó viselkedésével, érdeklődni kezdett a Lady Gay Theatre felől.
-- Elég megbízható hely? -- kíváncsiskodott.
-- Holtbiztos.
-- Ugye, nagy hely ez a Dodge City?
-- Nagy, tátottszájú ördög -- mondták.
-- Urambocsá'... -- És csendesen kérdezte: -- Bordélyházak ... ?
-- Pajtás, még nem láttál olyan szépet és annyit. Mindenütt csupa vörös plüss szőnyeg.
-- Ne mondd, igazán?
-- Mint a szentírás -- felelték. -- De mit akar ott egy koldus lovaskatona ? Igen magas a taksájuk...
-- Zsebemben van a zsold -- vigyorgott. -- Üristen, nem tudom, kapok-e kilépést vagy sem ... Azt se tudom, hogy milyen parancsot kapok. De bizonyisten, nagyon megnézném a tündértáncot és meghallgatnám az éneket. Két éve nem voltam színházban.
-- Még egyben se voltál, öcskös.
-- De voltam -- mondta mosolyogva.
Mielőtt befejezték az ebédet, bejött egy őrmester és közölte: menjen azonnal kihallgatásra Leach ezredeshez. Hirtelen elszomorodott és kedvetlenül követte az őrmestert a tiszti étkezdébe. A levest nemrég szolgálták fel és miután elfogyasztották, csak akkor méltatta figyelemre az ezredes.
-- Te hoztad az üzenetet Murray kapitánytól? -- kérdezte Leach.
-- Igenjs, uram.
-- Mi a neved?
-- Vanest, uram,
89
-- Kaptál-e szóbeli utasítást?
-- Nem, uram. Csupán annyit, hogy jöjjek Fort Dodgeba.
-- Mikor jöttél el Murray kapitánytól?
-- Tegnap, kora reggel.
-- .Honnan?
-- Azt hiszem, közvetlenül a kansasi vonalról..,
-- Befejeztem -- bólintott az ezredes.
Az ezredes folytatta vacsoráját, Vanest pedig ott állt várakozott, s a fáradságtól egyik lábáról a másikra nehezedett. Az őrmester már rég elment, az ezredes úgy tett, mintha megfeledkezett volna. Senkisem mondta, hogy elmehet. Csak állt és bámulta a hosszú asztal körül ülő tiszteket. Fájdalmasan érintette, hogy észre sem akarják venni. Viharos honvágy ébredt benne. E pillanatban megállás nélkül tette volna meg hazáig az ezer és félmérföldnyi utat. Elfelejtette a színházat, a bordélyházakat, Dodge City zajos, rosszszagú életét. Nem tudott másra gondolni, mint a szökésre. -- Ha éjszakára kilépést kapok -- mondta magában -- akkor megszököm. Akárhogyan is, elpucolok keletre; Elkapok majd valami kocsifélét, vagy felkapaszkodom egy marhavonatra.
Az asztal túlsó felén, hirtelen felemelte hangját egy kapitány, hogy magára terelje az ezredes figyelmét:
--. Gondolkoztam a dolgon ezredes uram ... Nem tetszik, nekem, ami Dodge Cityben folyik.
-- Hogyan?
-- Rossz irányban haladunk, uram -- mondta valaki.
-- Murraynek találkoznia kellett velük -- vonogatta vállát az ezredes. -- Különben, értesítést kaptunk volna tőle. Ide irányították őket.
-- Éppen ez a gyanús. Talán elvágták az útját...
Az ezredes megint vállat vont. Tagbaszakadt, lassú mozgású ember volt. Meghallgatta fiatal tiszttársai véleményét is. -- Nem szeretem, ha kezdők szólnak katonai kérdésekhez. De meg kell mondanom, két nap szükséges ahhoz, hogy elérje egy század a Medicine Lodgeot. így vagy úgy, odaérkeznek. És ne feledkezzünk meg a nyugati vonalon állomásozó csapatokról sem.
-- Föltéve, hogy nem kerülték el a lovasságot -- szólalt meg egy potrohos, pirospozsgás arcú kapitány. -- Hadd vigyem századomat délre, öszverháton. Bizonyosra veszem, hogy elvágom az útjukat, sőt, felgöngyölöm a bandát. És kivívjuk magunknak az elismertetést.
A tisztek helyeseltek.
90
-- Még öszvérháton sein szeretem a gyalogságot -- mondta az ezredes.
-- De ezredes úr, csak így tarthatók' távol. Mi lesz, hogy ha bejönnek Dodge Citybe és, ha a nép ítélkezik majd!
-- Megpróbálhatjuk -- mondta lassan az ezredes. -- Csak az Isten a megmondhatója, miért kívánja Murray kapitány, hogy csatlakozzunk. Két századdal rendelkezik. Ha csatlakozunk, az ő parancsait kell követni. .. Csak akkor nem, ha véletlenül rajtunk keresztül nyomul északra . ..
Vanest hallgatott, de nem figyelt. A szökés gondolata teljesen hatalmába kerítette. Szívén hangosan dobolt a félelem. Még az éjszaka kereket old.
Kábulatából felébresztette az ezredes:
-- Még ma este jelentkezel Sedberg kapitánynál, ő irányít majd vissza saját parancsnokságodhoz.
McGRATH ÉS SUTTON whiskeyt rendelt az Alamo bárban. Töltöttek és egy hajtásra kiitták. Ötven centbe került egy-egy pohár. Addig ittak, amíg megszűnt a hányingerük. Mikor már jobban érezték magukat, sajtot és sós kekszet faltak.
-- Éhesek? -- kérdezte a csapos jóindulatúan. -- Adhatok egy kis ham-and-eggset. -- Kövér, esettvállú, kopasz ember volt; arca tésztafehér és sima, mint a tojás. -- Esetleg hideg sültcsirkét -- tette hozzá. A marhahús nem számított különlegességnek Dqdge Cityben. -- Ma érkeztek?
Bólintottak. Megint töltöttek és falták a whiskeyhez a sajtot és a sós kekszet.
-- Ugyanis, sültcsirke mindig van -- magyarázta a csapos.
-- Már kaptam jobb ingyen kaját. ..
-- Bizonyára, de nera Dodge Cityben -- mondta a csapos. -- Coldwaterből jöttek ?
-- Mi köze hozzá? -- csattant fel Sutton.
-- Nem akartam megsérteni az urakat.
-- Ajánlom. -- McGrath vigyorgott. Jobban érezte magát. Megitták a palack whiskeyt. Utána nekiestek a sajtnak, meg a sós keksznek s majszolták, amíg üres lett a tányér. A csapos lehajolt, hogy ismét telerakja. Felszólt a pult alól:
-- Hallottam, hogy cheyennek közelednek ... Igaz-e ?
-- Talán igaz.
Aztán kiegyenesedett a csapos:
91
-- Néhány szelet fehér csirkehúst tettem bele. Egyék meg, mielőtt bejön a tulaj.
Suttón öblös hangon:
-- Jézusom, ha egyszer kezembe kerülne egy vörösbőrű gazember!
A csapos új palackot tett a pultra. McGrath elvette,, kifizette az italt.
-- Hozok még sós kekszet és sajtot -- mondta a csapos.
Sutton kéjesen hátradőlt székén. McGrath töltött. Sution kitartóan, makacsul ivott, mint aki le akar részegedni, de nehezen sikerül. McGrath 1:2 arányban ivott és füttyel kísérte a zongoristát. Pillanatra sem vette le szemét az ajtóról. Minden érkezőt tetőtőltalpig végigmustrált.
A negyven láb hosszú terem végén magas, elhasznált zongora ágaskodott. Kis, kopasz ember ült a széken, szünet nélkül ugyanazt a melódiát játszotta. Játékát kiegészítette az üvegcsengők csilingelése. Kartávolságban volt tőle egy félkancsó sör. Az asztalok sárszínű fűrészporban álltak, elkerítvén a fűrészporral csíkozott tánchelyet. A szoba másik végén két nyitott ajtó hívta a hölgyeket és urakat, hogy fáradjanak be. Közöttük festetlen falépcső vezetett a homályba.
Féltucatnyi ember állt a pultnál és kétszer annyi kártyázott az asztalok körül. A negyedik sarokban rulettkerék és kocka várta éjszakára a vendégeket. Egy asztalnál vörös pongyolás, kuszáit, sárgahajú, buggyos karú nő pihent egy whiskeys palack romjain. A bűz kimondhatatlanul sűrű volt és csípős.
A részegedő Sutton megszólalt:
-- Ez nem a fehéremberek országa, pedig annak kéne lennie.
-- Bizony -- helyeselt McGrath. Mindig helyeselt Suttonnak, mikor ez a nagy erős ember részeg volt.
-- No lám. -- Sutton bután vigyorgott. -- Tudod-e, mit csinálnék én egy skalppal?
-- Mit?
-- Felvarrnám ide, a könyökömre. Az istenit, pont ide, a könyökömre! -- Felemelte a palackot és visszatántorgott a pulthoz.
McGrath követte. -- Ülj le -- mondta.
-- Az egész országot megfertőzik...
-- Gyere, ülj le -- biztatta McGrath.
Magas, kesehajú férfi pillantott a csaposra, aztán megérintette Sutton karját:
-- Uram ...
Sutton lassan, nehézkesen megfordult. McGrath elódalgott,
92
még mindig bárgyún mosolyogva. A magas, maszatos-vörösképű ember vontatottan beszélt.
-- Hol látta őket?
-- Kiket?
-- A cheyenneket.
-- Uram Jézus! -- Sutton rikácsolt. -- Néni láttam őket. Dodge felé közelednek.
-- Honnan tudja?
-- Uram Jézus, tudom!
Mindenki köréjük csődülí. A csapos poharat törölgetett és aggódva nézte Suttont. A zongora elhallgatott, a zongorista töltött a poshadt sörből. Egy termetes, jóvágású, jólöltözött, őszhajú és őszbajuszú ember, aki épúgy lehetett szerencsejátékos, rnint mérnök, némi megvetéssel így szólt:
•
-- Miszter, ha látott indiánokat, nyissa ki a száját.
A zongorista kihörpintette sörét, aztán a csoporthoz sompolygott.
-- Találkoztunk egy katonával -- mondta gyorsan McGrath. -- ő mesélte.
-- Hány cheyenneről mesélt?
-- Egy egész ördögi törzs támad -- felelte Sutton. Felemelte hangját és megismételte: -- Egy egész ördögi törzs!
-- Honnan jöttek?
-- Reederből, ha nincs kifogása ellene.
-- Talán van -- mondta a kövér ember, kék szemét lassan végigjártatta Sutton kopott overallján, piszokfcltos, szakadt kék ingén, borotvát sohasem látott, sötét arcán, nagy, ingadozó alakján.
Sutton fölényesen igyekezett farkasszemet nézni a kövér emberrel. McGrath belecsípett társa karjába. A kövér nyugodtan állta Sutton pillantását. És a vörösképű, barna vászonruhás, nyitott ingű férfiú, akiről nem lehetett megállapítani, hogy szállítmányozási tisztviselő-e, vagy távirdász, kihasználta a csendet: -- Mért kell izgatni ezzel az indián-mesével? -- Halkan beszélt, de meglehetős undorral, s ez elég volt ahhoz, hogy a felingerelt Sutton főbekólintsa. A nyilatkozó, fegyvertelen férfiú elterült a padlón; mikor magához tért, kimászott a körből, négykézláb.
A nagy, kövér ember nem mozdult, de pillanatra sem vette le szemét Suttonról. Egyszerre hátat fordított Suttonnak, odalépett a kiütött nyilatkozóhoz, talpraállította és kisétált vele a saloonból.
-- Uram Jézus -- mondta Sutton, ujjait ropogtatva. -- Honnan tudjam, hol vannak azok a cheyennek ...
93
-- Én is kipróbálnám rajtuk az öklömet -- szólt izgatottan a csapos.
A zongorista vihogva csapkodta a térdét. Künn kissé még remegő kézzel dörzsölgette állkapcsát a vörösképű. -- Köszönöm, Blake úr -- mondta.
-- Dodge tele van ezekkel a rothadt lovas csavargókkal. Pokolra valók. Igazán nem lenne értük nagy kár ...
-- Igazat mondott.
-- Tehát igaz, hogy a cheyenne indiánok...
-- Táviratilag értesítettek, hogy megszöktek a rezervációs területről. Állítólag északra tartanak, de úgy látszik, bizonyosat senki sem tud. Mindenki megbolondul ezektől az indiánus rémtörténetektől. Emberre szívesen vadásznak, kedvelt vad -- mondta Blake elgondolkozva. -- És ebben az országban mindig jó szezonja van a vörösbőrnek. -- Nos, vissza kell mennem a tanyára...
-- Háromszáz indiánról beszéltek. Tekintélyes szám. Lovaira, barmaira és a házára gondolt, amelynek építtetése
hatszáz dollárjába került. -- Melyik irányból tartóztatják fel őket ? -- kérdezte hosszú elmélkedés után.
-- Én is szeretném tudni. De nem az én dolgom. Egy ezred katona vigyáz itt a rendre.
-- Az ezred már sokat tett a városért.
-- Igen, Blake úr. Csak a törvény érvényrejuttatása nem kielégítő minálunk. -- Dörzsölgette fájó állkapcsát és fanyar mosoly lopakodott a szájára. -- Hát igaz, ami igaz. Én is helyeslem a harcias, a küzdőképes embert, de nem ítélem el a harcképtelent sem. Nos, szerintem,- bármiféle törvény jobb, mint a törvénytelen állapot. Tételezzük fel, hogy megölik az indiánokat. Akárhogyan nézzük a fékevesztett tömeget, akkor is gyilkol. Miben különbözik a szedettvedett, vérszomjas, lincselésre vágyó tömeg attól a száz vagy háromszáz embertől, aki esetleg ugyanazzal a céllal ugrik lovára?
-- Megvédik otthonaikat -- felelt Blake szórakozottan.
-- Minő otthonokat? Dodgeban?
Blake vonogatta a vállát. Elindultak az utcán felfelé. Mikor a szerkesztőség elé érkeztek, mormogott valamit a távirdász, aztán sarkonfordult. Blake látszólag észre sem vette, hogy • eltávozott.
Már estébe nyúlt a délután. Dodge keblére ölelt boldog-boldogtalant. Egyesével, kettesével és csoportosan lovagoltak. Vasúti munkások csoportja kiemelte kézikocsiját a sínek közül és vitte-vitte, majd letette a Kelly mulató előtt. Egy svéd család, kis lapos, rozoga kocsiján összepréselődve, haladt a Front Streeten. Zongorákat
94
szállítottak s a megrezzent billentyűk hangja cincogva szállt, mintha vékony acélpálcikákat ütögetnének valami karneválon.
A tanyatulajdonos belépett a sheriff faburkolata, repedtablakú kis irodahelyiségébe. Earp, az Egyesült Államok bírósági tisztviselője, e pillanatban kiszakított jegyzetfüzetéből egy lapot és apró papírgalacsinokat gyúrt belőle. Blake kimarkolt magának egy csomó cigarettát.
Akkoriban Bat Masterson volt Dodge City sheriff jé: kemény, gömböc ember, aki abban a tudatban élt, hogy legtöbb őse csizmában és fegyverrel a kezében költözött el a földről. A dodgei sheriffség nem számított állásnak; inkább nyomorúságos kockázat volt, egy rothadt játék hazug blöífje. Eddig mindegyik elődje megígérte, hogy rendet teremt Dodgeban és kisöpri a dologtalanokat. De Masterson arra is ígéretet tett, hogy olyan légkört varázsol, ahol minden becsületes ember biztonságban érezheti magát. Nem szabad elfeledkeznünk arról sem, hogy Bat Masterson volt az első sheriff, aki leghosszabb ideje élt a városban s akiről feltételezték, hogy teljesíteni fogja ígéretét.
Earp a tanyatulajdonossal beszélgetett. Masterson felébredt, óvatos, lassú mozdulattal nyúlt szivarért, megszagolta, leharapta végét és szórakozottan bólintott. Minden mozdulata elárulta, hogy élete állandóan veszélyben forog; még akkor is, amikor tüzet kért Blaketől. A harcias, éber kakasra emlékeztető Earp unottan füstölt, s a fegyverén babrált.
-- Hogy állunk ?-- kérdezte Blake.
-- Minden csendes.
-- Az jó.
-- Elég jó -- mondta Earp. Masterson közbeszólt:
-- Hogy áll a piac?
-- Egy dollár húsz cent.
-- Az jó.
-- Jobb is lehetne -- mondta Blake. -- Manapság nem lehet meggazdagodni az állatpiacon.
-- Ez a sors -- nyafogott Earp. -- De már halálosan unom ezt az átkozott rendfenntartást. Elszegődnék inkább havi húszért.
-- Ha feleségem és gyermekem volna, -- mélázott Blake -- akkor állatbőrrel kereskedném. De az igazat megvallva, a mai körülmények között nem tudok határozni. Maradjak-e a tanyámon vagy költözzem Dodgebe?
-- Te is hallottad az új indiánus történeteket? -- sóhajtott, a sheriff.
95
-- Kíváncsi vagyok, hogy te hallottad-e.
-- Az ördög vigye el, hogyne hallottam volna! -- Earp halványan mosolygott. -- Nem lehet nem hallani. Minden uvtvalyás csavargó, aki nem akad bölényre, vagy nem láncolhat vvhiskeyvel, avagy nem lophat pénzt, indián skalppal akar játszani.
-- Harcos, kemény férfiak -- mormogta Masterson.
-- Ez is egy szempont -- mondta a tanyatulajdonos, engedékenyen. ,-- De vegyük a másik szempontot. Mit tennék, hogyha leégne a házam, jószágom elszaladna? ... Feltéve, ha olyan szerencsés lennék, hogy nem tartózkodom benn a lakásban...
-- Eddig még semmit sem gyújtottak fel.
-- Felforr a vérem, mikor ilyesmit hallok -- mondta Blake.
-- Ne izgasd magad, nyugodj m^. Mit akarsz, népítéletet, polgárőrséget? Hol vannak azok a cheyennek? Láttad őket?Mindenható Isten, még azt sem tudom, mennyien szaladgálnak szabadon és hányat tartóztattak fel. Hiszen felvehetnem a harcot, fegyvert forgatva, üvöltve: „Halál az indiánokra..." De ilyenből nem származnánk semmi jó. Igyekszem megőrizni a békét, a nyugalmat.
-- Talán nagyon is sokáig.
-- Talán igen. De megőrzőm Dodgeban a rendet és a nyugalmat. Künn, a síkságon, bőségesen elegendő katona áll résen.
-- Itt, Dodgeban pedig, túlsók a gazember -- mondta a tanyatulajdonos.
Masterson meredten nézett rá. Earp füttyentett. Aztán, Masterson halkan megszólalt:
-- Régóta ismerlek, Bíake.
Egyideig meg sem moccantak; még akkor sem, amikor lódobogást hallottak. Masterson alig észrevehetően megfordult, amint kitárult az ajtó és belépett a lovas.
-- Hello, Jimmy! -- üdvözölte Earp a fiút, aki homályosan hasonlított Blakere.
-- Megrohanták Fulleréket -- mondta a fiú lihegve.
-- Kik?
-- Csillapodj, Jimmy -- szólt Earp.
-- Megölték azok az átkozott indiánok! Blake elmosolyodott. Masterson élesen:
-- Ülj le, Jimmy! Mi a csodát fecsegsz itt összevissza?
-- Halottátok?! Megrohanták Fulleréket, egész nap tűz alatt tartották a tanyát, rágyújtották a házát.
-- Mikor?
-- Az éjszaka.
-- Láttad?
96
-- Jézusom, nem, de látta Lenny Rand, aki halálra kergette a lovát. Én halálra kergettem az enyémet. Lenny átlovagolt hozzájuk, amint meghallotta a puskaropogást. Nem ment ^egészen odáig, de azt állítja, hogy ezer fegyver szólt egyszerre. Égig szöktek a lángok, mint a préritűz.
-- Hol? -- kérdezte Blake.
-- Lent, a Medicine Lodgenál.
-- Valószínűleg a Fulleréknál történt -- mondta Earp. -- De hogy' az ördögbe nem mutatkozott? Az öreg Fullerre szükségtelen volt tüzelni. Hallottad a lövöldözést?
-- Ez oly igaz, mint Isten az égben -- felelte a fiú.
-- Azok a bitangok ész nélkül lövöldöznek -- mondta Blake. Masterson fáradtan felállt, íróasztalához lépett, magához vette
puskáját, töltényeit. -- Körülnézek, -- szólt oda Earpnak. -- Te meg hajts át az erődbe, nyisd ki a szádat. Biztosra veszem, lesz 6tt néhány cselekvőképes nagyfejű, meg egy-két század.
Az ÁLLKAPCSÁT még mindig fájlaló távirdász ott ült a szerkesztőségben'és feszülten hallgatta a szerkesztőt, aki közvetlenül a szedőnek diktálta a vezércikket. Stanly Garburg a Western Unionban viselt állásán kívül a New York Times nem hivatalos kansasi levelezője volt. Csak alkalomszerűen küldött a lapnak egykét használhatónak vélt riportot. Ha tudósításainak eseményei tovább bonyolódtak, hivatásos újságírót kapcsoltak be a folytatások megírására. Stanly Garburg mégis boldog volt, hogy napvilágot láthattak rövid cikkecskéi.
Most, amint megpillantotta, a stuccolt pofaszakállú Atkins szerkesztőt, Garburgban felvillant élete legnagyobb, legsikeresebb riportjának képe. Megírja az indiánok szökését, támadását, a katonaság ellentámadásait. Keveset tudott az indiánokról, mendemondákból ismerte őket. Csupán annyit tudott, amennyi a történelemből megragadt benne. Valamikor arra tanították, hogy az indián-kérdés elintézett dolog, a halvány múlt emléke. Most azonban olyasmit hallott, ami nem hasonlítható a múlt eseményeihez...
Atkins harsogott:
-- ... Meddig éljen a szabad amerikai polgár eme rettenet árnyékában? Meddig kényszeríti még ez a vörös veszedelem szeretteinket az árnyék völgyébe? Mondjuk ki végre, elég volt belőle! Mondjuk ki: nem hagyjuk szeretteinket elpusztulni, hogy széíszaggassák holttesteiket a vadak. Felszólítjuk a szabad embereket:
97
Keljetek fel és pusztítsátok el őket! Dodge City polgárai, így szólunk hozzátok: Védjetek meg otthonaitokat, fogjatok fegyvert a béke és a szabadság védelmében. Üssetek vissza. Üssetek akkorát, mintha Isten ökle sújtana rájuk. Leckéztessétek meg őket, hogy ne jusson eszükbe sohasem elhagyni a számukra kijelölt terület határait...
Garburg halványan mosolyogva hallgatódzott. Ugyanazokat a szavakat hallotta és ugyanazokat az intelmeket; a tolvajokra, szeszcsempészekre, rablókra, texasiakra alkalmazott azonos szitkokat. Atkins sohasem változtatott vezércikkeinek alapszövegén; különben: elolvasta volna Dodge City jámbor lakossága is. Ezeket a vezércikkeket csak akkor olvasták, ha megjelentek a keleti hetilapokban, mint a vezérsajtó rettenthetetlen mintái.
Atkins a cikk lediktálása után a távirdászhoz lépett. Vigyorogva rágcsálta agyonrágcsált kis pipáját.
-- Jól megmondogattam, mi?
-- Ennyire gyűlöli az indiánokat? -- kérdezte Garburg.
-- Gyűlölöm? Hiszen egyetlen indiánt sem ismertem eddig. Csak egy Micky nevű félvért. Mindamellett, akadályozzák a haladást. A haladást nem lehet megállítani.
*%
-- Még akkor sem nyomtatnám ki -- mondta Garburg.
j
-- Miért?
-- Amúgyis elég bajunk van. Miért szaporítsuk? Az indiánok
meg sem közelítették Dodgeot. Hogy fosztogatnának? Erre nincs
J
bizonyíték. Talán mindössze haza akarnak térni, északra.
,1
-- Tehát vonuljunk ki arról a földről, amelyért annyi vért
' j hullattunk? így szóljunk talán: Menjetek békében?
j
-- Miért ne?
j
-- Még mit nem?! -- A szerkesztő megvetően köpött. -- El
<* innen! A gyávaság lehe túlságosan éget! Hordja el magát!
A FORT DODGEBÓL késő éjszaka elindult részlegek pontosan délre, tehát Whitman felé kanyarodtak, a helyett, hogy keresztülvágtak volna dél és kelet között a Reeder és a Lodge River irányában. Sedberg abban a hitben élt, hogy a Fort Reno-i csapatok vagy feltartóztatták a cheyenneket, vagy pedig teljesen nyomukat vesztették. Gondolni se mert arra, hogy elmenekülhettek az indiánok, miután feltartóztatta őket a lovasság; ellenkezőleg: ha Murray kapcsolatot teremtett velük, azonnal értesítette volna Dodgeot. Tehát, a Reno-i csapatok valószínűleg útirányt tévesztettek. Ha viszont tovább mentek Sun City irányában, akkor találkozniuk kellett volna
*
98
a vasútvonal keleti szárnyát fedező csapatokkal. A cheyennek ösztönszerűén kanyarodtak nyugatra, talán megérezték, hogy ezen a ritkán lakott tájon szabadabb a menekülés útja. Mindezt fontolóra vette, midőn útnak eredt öszvéres századával. Ugyanis a Dodge Citybe eljutott mendemondákból nem állapíthatott meg semmi bizonyosat. Dél mutatkozott az egyetlen számbavehető iránynak. Ezen az úton haladt, azzal a szándékkal, hogy nagy kanyart ír le keletnek és másnap Murray nyomába szegődik.
Magával vitt egy Pete Jamison nevű félvér felderítőt, aki a tenyerénél is jobban ismerte Kansas délkeleti részét; segítette őt az a körülmény is, hogy telihold volt és tiszta, csillagos éj, ami csak a magas hegyvidékek, sivatagok és óriási síkságok felett tapasztalható. A katonák szorosan egymás mellett haladtak, nem sokat beszéltek. Kissé kényelmetlenül esett az öszvérháton való utazás, mindamellett jól telt az idő. Nem voltak fáradtak, mert étkezés után két órát pihentek. Persze, nem sok jóval biztatta őket az öszvérek egyhangú csoszogása.
Vanest a menetoszlop élén ügetett, néhány lépéssel Sedberg kapitány mögött. Testileg-lelkileg fáradt volt, de még most sem tért napirendre a rövid ideig tartó Dodge-i örömök felett; nem akarta tudomásulvenni, hogy köteles visszatérni a Fort Reno-i egyhangúságba.
Sedberg a feiderííőveí beszélgetett. Vanest mindkettőjüket gyűlölte; mindent gyűlölt, ami kapcsolatban állt a végtelen, reménytelen síksággal. Abban reménykedett, nyomban szétverik az indiánokat, mihelyt szembekerülnek velük. Keserűségén, fájdalmán így próbált könnyíteni. Undorodott, mikor megszólalt, az indián mély, öblös hangja:
-- Remélem, megtaláljuk azokat a gonosz cheyenneket.
-- Nos, rajta, keresd meg -- mondta a kapitány. -- Nem kívánok egyebet. A többi az én dolgom.
-- Megkeresem, kapitány úr. De óvatosan keressük, olyan óvatosan és zajtalanul, mint macska az egeret.
Órák teltek el. A magas fű nedves volt és fekete. A prérifarkasok vonyítottak, hogy meghallották a lópaták dobolását; aztán megrohantak egy menekülő bölénycsordát. Itt-ott drótsövények szabdalták nagy négyszögekre a terepet. Lónyerítés, jószágok tompa zaja verte fel az éjszaka csendjét. Aztán, egy emelkedésről megpillantották alant a pásztoríüzek szomorú fényét. Noha minden ötszáz méterre őrszemek figyelték a táj mindkét oldalát: se égő parasztházak, sem egetnyaldosó lángok, se jó, se rossz jelek nem adtak hírt indiánok közellétéről.
99
A katonák félálomban döcögtek tovább, fejük kókadozott. A beszélgetés indulatszavakra korlátozódott csupán; ezt a paták szüntelen dübögése szakította meg. így telt el az éj. Az égbolt tintakékjét felváltotta a tintafekete, majd a nyomasztó hajnali szürkeség.
-- Hiába minden -- szólalt meg Pete Jamison és egy perc múlva keményen megmarkolta gyeplőjétj felállt a kengyelben. Fülére illesztette kezét. Hallgatódzott. Sedberg megálljt intett. A két őrszem körözni kezdett mögöttük a sötétségben.
-- Igen furcsa zajt hallok -- mondta Pete Jamison, ide-oda ingatva fejét. -- Valamit hallok.
-- Mit?
-- Nem tudom ... Talán semmit... Lehet, hogy egy csomó ember lovagol.
-- Merre?
A felderítő előre mutatott, Sedberg fülelt. A lovak idegesen nyerítettek, az emberek kidörgölték szemükből az álmot, megragadták puskájuk hideg závárzatát. Reszkettek a nedves prérireggelben. Aztán erősbödött a zaj; mintha távoli dobpergést hallanának.
-- Nincsenek messze -- mondta Jamison.
-- Mennyien lehetnek? Az indián vállatvont.
-- Jó pár százan, vagy még többen.
-- Talán éppen az indiánok -- -gondolta Sedberg -- vagy Murray az embereivel. -- Tétován megfordult és szemügyre vette az éjszakai úttól szorosan egymás mellett ügető katonákat. Most, hogy közel volt céljához, nem tudta, mit tegyen. Mint lovastiszt, arra gondolt: leszállást vezényel, csatárláncba állítja őket. De az is előfordulhat, hogy könnyűszerrel megkerülik az indiánok, ha valóban azok. Várt.
Vanest lehangoltan kapaszkodott szürke lovába. Zsibbadt combját dörzsölte. Meglátta a párás hajnalból kiváló indiánokat. Ezek egy kis dombon vágtattak lefelé, aztán megálltak, vagy száz yardnyira a katonáktól. Vanest rájött, hogy tévedett és Murray is tévedett. Valahol biztonságban vannak a társai, ő meg itt áll és farkasszemet néz az indiánokkal. Mintha a bosszúálló végzet diadalmaskodna felette.
-- No, végre -- suttogott Jamison. -- Most elkaphatjuk őket, vagy fordítva ...
Sedberg felemelte karját. Az öszvérek megindultak. Ügy hatottak most az indiánok, mint mozdulatlan, néma árnyalakok. De egy szempillantás alatt javarészük elosont.
100
-, -- Erre, erre! -- kiáltott a kapitány, -- Kürtös, az ördög vigyen el, fújj riadót!
A kürtszó felrázta az elcsigázott katonákat és állatokat. Az öszvérek nekiiramodtak. De Pete felállt kengyelében és tiltakozva megrántotta Sedberg karját.
-- Kapitány úr, ne szaladjon az asszonyok után... ne őket üldözzük ... Azok a mocskos ebfejűek hátba támadnak.
Sedberg igazat adott Jamisonnák. A nők és a gyermekek délkeleti irányban lovagoltak, ahonnét érkeztek. A férfiak, mint ügyes bohócok, merész kanyarodással oldalukba kerültek. Támadtak. A kapitány kétségbeesetten igyekezett rendet teremteni soraiban. Megállást parancsolt, miután a megbokrosodott öszvérek forogni kezdtek. Teljesen felbomlott a fegyelem. A nők és gyermekek sebesen keresztülhajtottak a kelő nap rózsaszínű fényén, s aztán beburkolta őket a párás homály. A férfiak, abban a biztos tudatban, hogy családjaik biztonságban vannak, önérzetesen felvonultak az öszvéresített gyalogság előtt. Sedberg kétségbeesetten kiadta a parancsot szálljanak le és helyezkedjenek el bármilyen alakzatban, majd nyissanak tüzet. Az indiánok lovai kecsesen táncoltak előre-hátra.
A katonák lemásztak öszvéreikről, marokra fogták a gyeplőt. Vezették a csökönyös állatokat; úgy helyezték el őket, hogy szabad lőteret biztosítsanak. Vanest nyeregben maradt. Mint lovaskatona igen ól tudta: ez a hadmozdulat az öngyilkosság határát súrolja. Csak ő készült fel a cheyennek támadására, amíg a többiek öszvéreikkel bajlódtak.
A cheyenne-sorok legyezőszerűen szétnyíltak; sebesen dübörögve rontottak a panaszosán nyihogó öszvérek közé; aztán szédítő vágtában maguk mögött hagyták a megbomlott századot. A táncoló lovasok után küldött lövések csak annyi i értek, mintha repülő vadgalambra céloznának. Az indiánok csak néhány lövéssel válaszoltak, hogy megriasszák az amúgy is reszkető, megriadt állatokat. Elnyelte őket a sötétség, miközben még mindig az öszvéreikkel küzdöttek a katonák, szitkokat röpítve az elviharzott cheyennek után.
Vanest a zűrzavarban eltűnt; az indiánok nyomában nyargalt. Feje kóválygott, hátába éles fájdalom hasított; egy eltévedt golyó okozta. De nem bánta, nem törődött most a sebével, csak arra gondolt, hogy szabad az út és hazamehet és sohasem .fordul vissza.
Ezzel az irammal az indiánok elé került, akik csakhamar keletnek repültek tovább, asszonyaikhoz, gyermekeikhez. Vanest egyedül maradt; lova lépésben vitte, de folyton lassabban, végül megállt. Vanest lehanyatlott nyergére. Eszméletének utolsó felvillanásában
Fa»t:Á3vtuls6hatifr 7
101
Jersey zöldelő mezőire emlékezett, aztán lerántotta testének súlya. Szemére éjszaka borult, noha ragyogó pompában tűzött a nap a prérire. A nagy szürke ló legelészni kezdett, magával vonszolva a kengyeléből fejjel lefelé lógó Vanest testét.
A DODGE CITY-I Lady Gay Theatreben, az előadás befejezése után, Franck Henick konferanszié a függöny elé lépett és meghajolt. Hatvan gyertya fénye esett áhítatot mímelő arcára. Összekulcsolta kezét, beszélni kezdett:
-- Dodge City-i és amerikai polgártársaim, most nem a humor jegyében szólok hozzátok. Megvan annak is az ideje, főleg, ha megfizetitek a belépőjegy árát. Természetesen nem vesszük rossz néven, hogy ha humorra s a legjobb táncos, énekes szórakozásra vágytok. De megvan a komolyabb életkérdések ideje is, erről akarok beszélni. Beszélek a Kansason keresztül-kasul préritűzként rohanó vörös veszedelemről; a vörös hadakról, akik gyujtogatnak, gyilkolnak, pusztítanak. Beszélek a bátrakról, akik elbástyázott házaikban résen állnak; a térdenállva imádkozó asszonyokról és gyermekekről, miközben ama bátor férfiak viszonozzák az ádáz ellenség minden értéket elpusztító golyóit. Nyugodtan tudtok-e ülni, Dodge City-i polgártársaim, amikor a szenvedők sóhaja száll? Avagy talán a harag és borzalom dobol szíveteken? Hát nem vágytok-e megragadni a fegyvert, hogy lesújtsatok a vadság szívtelen szörnyetegére, aki nem tudja, mi a szeretet, mi a kereszténység, csak azt tudja, hogyan skalpolja meg és gyötörje halálra az embert. Hogyan is felejtenétek el ama bátor férfiakat, akik néhány évvel ezelőtt Custer tábornok vezetésével életüket áldozták. Ám az olyan bátrakról sem feledkezzetek meg, mint a Fullerek és a Ciancyk, meg a Loganok, valamint egyéb bátor férfiak és nők, akik megnyúzva vérben fekszenek. Én csak fizetett tréfamester vagyok, szavaim ennélfogva semmit sem jelentenek a keményöklű, harcos férfiak számára, azonban kijelenthetem, hogy ha kölcsönöztök nekem egy lovat, meg egy puskát, én leszek az első, aki vektek lovagol, a harcok mezejére. Nagyon szépen köszönöm a hölgyek és urak szíves türelmét.
A zenekar rázendített a harci indulóra, de a zene hangjait elnyomta a hallgatóság vad örömrivalgása. Frank Henick íre^hajolt egyszer, meghajolt tízszer, percekig hajlongott. A hallgatóság elragadtatva rivalgott. A színpadhoz közel ülő férfiak felkapták a forró színpadi világítást és úsztak az érzelmek magasra csapódó
allamain. Frank Henick vezetésével kitódult a fáklyásmenet a "X<ady Gayből a Front Streetre, majd bevonult a Long Branch "Saloonba. Az izgalom elérte már Dodge City minden szögletét. Nők, férfiak nyomultak a Long Branchba, ahol árva tűt se lehetett volna leejteni. Üdvrivalgva, üvöltözve éltették Bat Mastersont. Masterson felkapaszkodott a pultra és visszaüvöltött:
-- Pillanat türelmet! Kis türelmet! Nem hallom a saját hangomat!
-- Melletted állunk, Bat! ígérjük! -- rikoltoztak.
-- AHright! Persze, viszket a tenyeretek az indiánokra. Meg tudom érteni. Mendemondákból értesültetek, hogy aláássák Kahsast, s természetesen feldühödtök. De nem élünk hatvanhatban vagy hatvannyolcban. Nincsenek már indiánus háborúk. Ha netalántán megesik, hogy egy banda elszabadul és garázdálkodik, akkor sincs különösebb veszély. A katonaság vigyáz a rendre.
Pisszegés, füttykoncert. „Pokolba a szalonkatonákkal!"
-- Lehetséges, hogy nem kedvelitek a katonákat... de ők képviselik a törvényt.
-- Te képviseled a törvényt, Bat! Képviselj minket!
-- Csak egy perc türelmet! Mi lenne, ha ti, polgárok, ész nélkül nyargalásznátok és vaktában lövöldöznétek? Mindennek megvan a maga ideje. Hallgassatok rám, mert én tudom, mi a helyes. Különben, dögöljetek meg valamennyien!
-- Helyes! Vezess minket!
-- Tehát harcolni akartok. Ma este még nem mehettek. Egyrészt azért nem, mert ha a sötétségben lövöldöznétek, több polgári személyt ölnétek meg, mint indiánt. Másrészt azt sem tudjuk, hol vannak azok az indiánok. A beszámolók szerint az állam különböző húsz pontján. Várjunk, amíg megállapíthatjuk hollétüket. Egy öszvéresített század indult ma este az indiánok felkutatására. Várjunk, amíg hírt hallunk az erődből. Közben alakítsunk polgári bizottságot, polgári fegyveres csapat megszervezése céljából. És ha holnap reggel is ugyanaz a lelkesedés fűt majd benneteket, akkor felesküszünk.
Masterson lemászott a pultról, nagy taps, éljenzés közepette, csak az a néhány morgott elégedetlenkedve, aki azonnal indulni akart. A hallgatóság zöme fellélekzett, mikor értesült, hogy másnapig nem határoznak semmit sem. A Long Branchban egybegyűlt tömeg nagyrésze átment az Alamo- és a Kelly-mulató helyiségeibe. Egy .exasi csordás, akit texasi módra fűtött az indián-gyűlölet, háromszor rendelt italt a köréje gyűlt társaságnak. Rowdy Case, a hamiskártyás, kétszer itatta meg barátait. Elkezdődött a tánc és
103
a kártyajáték. A polgári bizottság bevonult a hátsó szobába és feljegyezte a leendő polgári fegyveresek neveit.
A büntető expedíció leendő tagjai türelmetlenek és idegesek voltak. Méltatlankodtak. Számuk estétől reggelig háromszázból száznál kevesebbre zsugorodott. Az alakulat jellege is megváltozott: a kisparasztok, a kis állattenyésztők és családos emberek elillantak. És mindez tíz óra leforgása alatt zajlott le. A szeszmámorral együtt elszállt a beszédek hatása. Harcikedvüket megnövelte az éjszaka, de a ragyogó nappal egészen más; haza csalja az embert az otthon, a jószág, az istálló. Mindenki védje házatáját a saját földjén, ha véletlenül indián támadás éri.
A harcikedv csökkenéséhez hozzájárult még az a körülmény is, hogy megjelent közöttük Pop Fuller, ócska Sharpes-puskájával a vállán, teljes életnagyságban. Ama bizonyos támadással kapcsolatosan, amelyben állítólag életét vesztette, elmondta: valóban harcra került a sor a katonaság és az indiánok között, valahol a Medicine Lodge River tájékán. Bővebbet ő sem tudott, csupán még azt, hogy Dodge felé közelednek a vörösbőrűek.
A beszámoló elvette a dolgok élét. Ha nem ölték meg az öreg Popot, akkor eszerint a többi halálhír is hamis. Ismét sokan távoztak a büntető expedícióból. Ezután történt, hogy egy texasi lovascsoport felfedezte a Briggs vegyeskereskedés pultja alatt megbúvó féleszű, ártatlan Micky nevű piute indiánt. „Féleszű Micky" egy whiskey kereskedő szenvedélyének köszönhette életét. A gyermek vízfejjel jött a világra és arcáról sohasem olvadt le a bocsánatkérő vigyor. Teljesen ártalmatlan volt és félénk, mint a nyúl, rettegett a kutyáktól. Minden munkát elvállalt, a rothadt bölénybőr kaparásától kezdve a mellékhelyiség eltisztogatásáig. Nemcsak félt és rettegett a cheyennektől, hanem óvatosan elkerülte őket.
Most kivonszolták Mickyt a texasiak s leöntötték a teherpályaudvarról ellopott karbolsawal. Lábánál fogva felakasztották egy távírópóznára, ahelyett, hogy meglincselték volna, mint bármely más fehér embert. Végignyargaltak a Front Streeten, néhány lövést küldtek "a levegőbe, majd sietve eltávoztak a helyszínről. A bátrabb polgárok előmerészkedtek, létrát hoztak s lemetszették a félholt Mickyt. A fejébe tóduló vér felébresztette a fiút. Mosolyogni próbált, miközben a helyszínre túlkésőn érkező Bat Masterson, aki évek óta ismerte „Féleszű Mickyt", döngő léptekkel fel-alá járkálva, esküdözött, hogy megöli a texasiakat, csak kerüljenek a szeme elé. Masterson jól ismerte a bátorságukkal hencegő, de gyáván megfutamodó lovasokat. Csitítani kezdték a sheriffet.
Ez az eset meggyorsította a lemondásokat. Wyatt Earp mosta
104
jt kezét, majd visszament Masterson irodájába, papírgalacsint gyúrni. A sheriff megkérdezte a megmaradó polgári fegyvereseket: vájjon kitartanak-e mellette, hajlandók-e életüket kockára tenni. Hangsúlyozta, meg akarja óvni a becsületét.
így telt a délelőtt. A fegyveres polgári alakulat már csak néhány fiatal, heves texasi lovascsavargóból állt, akik a kabátjuk hajtókájára felvarrt indián skalpokkal kívántak büszkélkedni. Ide tartoztak még a szerencsejátékosok, lánckereskedők, csaposlegények; utóbbiak már megunták a folytonos verekedést, a lövöldöző részegekjiarcát, fejük elfáradt a röpködő golyók folytonos kerülgetésétől. Most már ők akartak lőni. A társasághoz tartozott még pár szál fűszeressegéd, akik ebben a vállalkozásban csodálatos kalandot sejtettek; két értelmetlen angol tüzér, aki azt hitte, az egész dolog nem egyéb, holmi kis kirándulásnál; idetartozott még a sheriff és négy küldött, meg a távirdász, aki riportot akart írni; végezetül: féltucat csordás, akit nem igen érdekelt, hogy elűzik-e az indiánokat a legelőkről.
A többiek, a kisparasztok és állattenyésztők, a vasúti munkások, béreslegények, ügyvédek, orvosok, szabók és kereskedők eltűntek. A megmaradt kisszámú vállalkozó türelmetlenkedett, alig várta, hogy bebizonyítsa harciasságát. Ezek az Alamo-bár előtt ugra-bugráltak, felszálltak lovaikra, majd leszálltak, puskájukat kattogtatták, golyóikat számlálták és felszólították Mastersont, indítsa őket az indiánok nyomába.
Masterson segítséget kért Fort Dodgeból, azzal a megfontolással, hogy nem ártana egy szakasz katona. Az ezredes válasza megérkezett, melyben közölte, nem nélkülözhet egyetlen katonát sem. Indokul felhozta, hogy egy század öszvéresített sorkatona indult éjszaka a cheyennek felkutatására. További két század ellenőrzi az országutat; a negyedik század részlege .pedig Dodge Cityre felügyel. A helyőrség nem hagyhatja el az erődöt. A felsorolt indokok alapján azt javasolja az ezredes: Ha kitartanak szándékuk mellett, akkor induljanak el egyedül.
-- Ó, az az átkozott, mocskos katonaság! -- gondolta Masterson. Rossz néven vette, hogy felelősséget kell vállalnia ezért a szervezetlen, zagyva tömegért, az indiánok legyilkolására szövetkezett vérszomjas csürhéért. Kilenctől tizenegyig különféle kifogásokkal kirúgta őket. Azután, éjszakai nyugalmából felverte egy többé-kevésbbé kéteshírű nőcsoport kiáltozása. Ott sorakoztak az Alamo verandáján és kendőzetlen szavakkal nevükön nevezték a férfiakat. A csöndháborító nők között szerepelt Lilly Arande és a világosszőke, fenséges Congo Grace, Mary Smith; Fritze, akinek nem volt másik neve, Jelly Green, az elhasznált, de ocsmányszájú hölgy. A többi gúnyo-
105
lódott, nevetgélt, énekelt: „Oh, mire vártok, oh mire vártok, szívemnek bátor katonái?"
-- Add a szavadat, Bat, különben nélküled indulunk -- mondta egy csordás a sheriffnek.
Tíz perc elteltével a Double Shell Ranch csikósa, Gally Ridgewood, őrült vágtatással érkezett a Front Streetre, szaporán korbácsolva lovát. Leszállt, hadonászott és kiabált, ahogy kifért a torkán:
-- Tábort ütöttek a kanyarnál, a Fordtól nyugatra! Uram Jézus, egy óra múlva itt lesznek!
Ekkor már nem lehetett visszatartani a fegyveres polgári csűrhet. Üvöltve, rikácsolva özönlöttek a Front Streeten, keresztül vágtak a vasúton és szétnyíltak, mint a legyező, délnek és keletnek.
Egy óra hosszat lankadatlanul hajtottak és szem előtt tartották a folyó irányát. Masterson kérve könyörgött, hogy álljanak meg. Tudta: ha nem pihentetik lovaikat, akkor használhatatlanokká válnak és a támadást nem indíthatják meg, nem tudnak majd harcolni, de visszavonulni sem. Nehezen boldogult velük. Végül, megállapodtak egy magaslaton s onnan lepillantottak a folyóra. Nevetgéltek, rikoltoztak. A fűszeressegédek arca betegesen sápadt volt. A texasi lovasok száját lebiggyesztette a kétség, de a többi harsogva nevetett. Egy Sutton nevű sebhelyes képű lovascsavargó eldicsekedett, hogy az indiánok légióját ölte meg, úgymond: „Megöltem gyáva, fekete lelkűket." És a sebhelyes képű férfiú kistermetű társa szaporán bólogatott:
-- Bizonyisten, úgy történt.
Körülbelül tíz percig pihentek, azután felugrottak lovaikra, amint megpillantották az indiánokat. A vörösbőrűek meglepetésszerűen bukkantak fel: az elképzelhetetlen valósággá vált, melyben egyik sem hitt. Ez volt az áhított piknik. Ki gondolt arra, hogy találkozik a cheyennekkel, az ezer, meg ezer mérföld kiterjedésű területen. Mastersoc sem tudta elképzelni, hogy valaha is rábukkanhat az indiánokra.
Az indiánok délről jöttek fel, a folyó mentében; a fegyveres civilek pedig északról indultak el. A cheyennek gyorsan mozogtak a dimbes-dombos terepen, élükön a fiatal harcosokkal. Az asszonyok és gyermekek úgy csüngtek lovacskáikon, mint a majmok. A háztartási cikkekkel megrakott pónik mellett kutyák szaladtak. Egy csoport legényke és felnőtt férfi libasorban kísérte a menetet. Egyszerre pillantották meg egymást a fehérek és a vörösbőrűek. Az indiánok nem változtattak sem irányt, sem iramot. A nőket és a gyermekeket körülfogták a férfiak, mint cukorkáscsomagot a szalag.
m
Sutton ordított:
-- Oh, Jézus Atyám!
A texasiak harsányan üvöltöttek. A fehér civilcsapat forgolódott, örvénylett, mint a hirtelen felkavart víz. A két angol fivér egymásra nézett, meredten, bárgyún mosolyogva; a távirdászt hányinger kerülgette és szája száraz volt, keserű. Az egyik fűszeressegéd hányni kezdett, miközben ágaskodó lovával birkózott. Egy termetes tanyásgazda, füttyöthányva az üvöltő társaságra, megkérdezte Mastersont:
-- Mi a véleményed, Bat?
A sheriíf vállat vont, megveregette lova nyakát. A polgári csapat már leereszkedett a dombon, szétszóródott és nyergében előrehajolva lövöldözni kezdett. Reszketett kezükben a sok ócska puska. Földbefüródott minden lövésük. A nagy célpontul szolgáló indiánok közül egyet sem találtak el.
A távirdász nézelődni akart. Többször elismételte magában: Látnod és emlékezned kell. Jegyezd fel. -- Nem látott egyebet, csak sűrűn villanó pontokat, vonásokat. Mint akár a távírószalagon. Az indiánok lassítottak, azután ködbemerültek. Már nem látta a résenálló vörösbőrűeket, a családjukat fedező férfiak sorát, amint fáradt arcuk, régimódú puskájuk és ósdi coltjuk fölé hajolt; nem látta szaruvégű, görbe íjjaikat, gyengén megrezzenő nyilaikat, nem látta többé a lándzsákat és a tollal díszített pajzsokat.
Az indiánok csak egyetlen sortüzet adtak le, ami megvadította és szétkergette a polgári csőcselék lovait. Megtört a támadás. A társaság visszafordult: Bolond vágtatással rohantak a megbokrosodott állatok. De gazdáik nem nagyon szomorkodtak emiatt. A merészebbek a cheyennek közé hajtottak, visszakényszerített lovaikon, így Sutton is. Ott feküdt a fűben, kettétört dárda állt ki a melléből; arca nyugodt volt, sem irigység, sem gyűlölet, se vágy nem tükröződött rajta, csupa a béke, ami egy cheyenne harcos borzalmas erejű dárdájától származott. A senkit sem gyűlölő angol fiú keresztüllovagolt a cheyenne-falu lakosságán, a hátán és tüdején átfúródott nyílvesszővel, lankadatlanul hajtva lovát. Testvére nevét kiabálta. Haldokolt. Mások lezuhantak lovaikról mint Blake, a tanyatulajdonos, akit gyorsan megölt a fejébe fúródott golyó.
A távirdász megint emlékezni kezdett; elképzelte, hogyan veti papirosra egymáshoz illesztett élményeit. Csak ült, összekulcsolta kezét, eltakarta hiányzó ujját és a tovanyargaló indiánok után bámult. Bat Masterson sűrűn ömlő szitkait hallgatva, így szólt csodálkozva:
107
-- Mást remélt talán?
-- Oh, de mi lesz velem? Hiányzik az ujjam. Elvérzek. Masterson megragadta a gyeplőt, szemét reménytelenül jár-
tatta körül a szétzüllött, fegyveres polgárokon. Az Arkansas River mentének sárga fűtengerében eltűnt a sárga cheyenne-falu különös, megfélemlíthetetlen lakossága.
104
HATODIK RÉSZ
A CSAPDA BEZÁRUL
1878 izepíember
.MURRAY rátalált a csapásra és elindult holtfáradt, piszkos csapatával. Wint megállt a korareggeli hőségben. -- Vadásztál-e valaha -- kérdezte a kapitányt.
-- Hogy vadásztam-e?
-- Hát, ahogy kutyával vadászik az ember. Erősen kémleli a helyet, ahol megbújt a vad.
-- Utálom a vadászatot, -- felelte Murray. -- Mindig arra gondoltam, hogy nincs rendben az effajta ember szénája.
Wint vállát vonogatva:
-- Én kedvelem ... de nem számít... Nézz oda .. . Azok az emberek jártak az eszemben.
-- Fáradtak.
-- Most harcolni akarnak... Eszükbe se jutott az előbb.
-- Meg akarják találni azt, amit keresnek -- mondta Murray. -- Csak ez az értelme. Te folyton azokról az átkozott indiánokról álmodozol. Ügy érzed, rajtuk kívül nincs is más ezen a világon.
TÉTOVÁN köröztek, találgatták, a helyes irányt. -- Láttátok-e az indiánokat, -- fordultak fűhöz-fához.
Éjszaka leeresztett redőnyű gazdasági házhoz érkeztek. Kutyák csaholtak, a jószág kapálódzott félelmében. Murray bekiáltott: -- Halló, van-e ott valaki?! -- Mikor kijött az álmából felzavart, ingerült gazda, puskával a kezében, mulatságos hálóingében, talán ezeket gondolta: -- Az ördögbe! Miért nem lovagolnak nappal és miért nem alszanak éjszaka? Utálom a katonákat, utálom az egyenruhát. Mért nem mennek a fenébe? Hagyjanak békében!
-- Jártak-e errefelé indiánok? -- kérdezte a kapitány.
Ill
-- Semmi közöm hozzájuk. Nem láttam! Ti őrültek, öt éve nem láttam már indiánt!
A nagy, szürke lovak idegesen kapálták a pázsitot, az udvar előterét; az álmos gazda mély gonddal ápolt tulajdonát. A katonák csípős gúnnyal biztosították az öreget, hogy nem szórakozni jöttek, csak avégett, hogy átfésüljék a vidéket és megvédelmezzék a magántulajdont.
-- Már megmondtam, öt éve nem láttam indiánt! . Murray Winthez hajolt:
-- Jobban erezném magam, ha a tereppel ismerős ember vezetne bennünket. Talán valóban nem tudnak semmit sem. De nekem mégis úgy rémlik, tudnak egyet-mást. Bárcsak tudnám, milyen irányban haladunk.
-- Észak felé.
-- És ha észak felé tartanak az ebfejűek...
Wint vállatvont. Megérkeztek Greensburgba hajnal előtt, akár az éjszaka kísérteiéi, vagy rémei. Felriasztották a várost, félelmet rettegést, reszkető kíváncsiságot keltettek a Main Streeten ügető kékinges katonák. Megálltak a sheriff hivatala előtt, leszálltak és hangos beszédbe merültek, miután Murray pihenőt rendelt el.
-- Sheriff! -- kiáltott Wint, nem törődött azzal, hogy fellármázza az egész várost, az egész világot. -- Sheriff! -- ismételte káromkodva.
A sheriff kikecmergett, puskával a kezében, nadrágjába gyűrt hálóingben. Az apró emberke tojásformájú fején néhány hajszál meredezett.
-- Tegye le a puskát, sheriff -- mondta Wint.
-- Uramisten, nincs joguk felébreszteni a város becsületes lakosságát.
-- Persze, ha indiánok ébresztenék fel, akkor nyugodtabb lenne, sheriff.
--Indiánok?
-- Hagyjuk aludni -- szólt Murray undorral. -- Kérj tőle egy vezetőt, Ő meg aludjék tovább.
A katonák már elaludtak. A lovaikhoz közeleső utcában hajtották fejüket zsibbadt karjaikra.
-- Szerezzetek egy vezetőt!
Az egész város talpon volt s már orrukban érezték az indiánok szagát. Ekkor már nem bánták, hogy kiverték szemükből az álmot. Mint hajdanában, most is el akarták barrikádozni az utca két végét. -- Elküldjük őket a pokol fészkes fenekére. Fel a harcra! -- harsogták.
-- 112
-- Csupán egy vezetőt kérünk.
~ Pop Filway jó lenne -- mondta a sheriff. -- Becsületszavamra, úgy ismeri az öreg ezt a vidéket, mint a saját tenyerét.
-- Hol van?
-- Régi indiánölő -- magyarázta a sheriff. -- Tudod, öcsém, ezrével gyűjtötte a skalpokat, midőn te még csecsszopó voltál.
Pop nevét kiáltozták. A tömeg utat nyitott. Előretaszigáltak egy őszszakállú, álmos aggastyánt.
-- Itt a nagyapám -- vigyorgott Gatlow.
-- Ismered a tájat? Végeztél-e valaha felderítést? -- kérdezte Murray izgatottan.
-- Már mint én? Édes Jézusom, mire vagy olyan büszke, te kis legény?
-- Vezetőre lenne szükségünk... A mienket lelőtték a cheyennek.
-- Cheyennekre vadásztok? Murray sóhajtott, Gatlow vihogott.
-- Idefigyelj, akarsz-e nekünk dolgozni? Az ebfejűek nyomát keressük. Háromszáz főből áll a banda. Tegnap nyomukat vesztettük. Azt hiszem, itt lehetnek a közelben, húsz mérföldnél nem messzebb. Napi három dollárt fizetünk és beajánlak az ezredesnél. Mit szólsz hozzá?
Valaki egy pofa dohányt nyomott Pop szájába. Az öreg elgondolkozva rágcsált. -- Nos, jól hangzik -- mondta. -- De az istenit, öcskös, ne parancsolgass nekem. Mindenható Isten, csak azt rühellem, hogyha egyenruhás betyárok parancsolgatnak.
-- Rendben van -- bólintott Wint.
-- Adjatok lovat, meg puskát.
-- Nem pocsékolhatjuk a hadsereg pénzét -- jegyezte meg Wint, mikor eltávozott az öreg.
Cambrun őrmester káromkodva talpraráncigálta és nyeregbe parancsolta a lovasokat. Murray elment megkeresni a távirdászt. Gatlow vihogott és bóbiskolt és szavalt és megint bóbiskolt. Tizenöt perc múlva kinyargaltak a városból. Filway kuncogva mesélt a két kapitánynak a hajdani szűz prérikről.
Murray nyugatra kanyarodott, azután északra, majd ismét nyugatra. Az öreg ember nem volt buta; nyergéből kihajolt és állandóan szemmel tartotta a terepet. Azután a kelő nap friss csillogásában -- rejtély maradt, hogy véletlenségből vagy tapasztalatból-e -- felfedezte az indiánok nyomdokát.
-- Ebfejűek? -- kérdezte Murray.
113
-- Nos, öcskös, te mondd meg. Más indiánok nincsenek ezen a tájon.
-- Mennyi ideje vonulhattak el?
-- Istenem, öcskös, nem vagyok én vadászeb.
-- Mégis, Pop ... mennyire becsülöd?
Az öreg óvatosan leszállt, piszmogni kezdett a letaposott fűben, a feltört földön. A lovasok petyhüdten meresztették szemüket a fontoskodó öregre. Pop szagíászta, tapogatta a földet, fűszálakat csípett fel s rámutatott a patanyomokra. -- Talán egy órával ezelőtt -- mondta.
-- Egy órája?
-- Két órája is lehet. -- És vállát vonogatva hozzátette: -- Nem tudom megállapítani, csak azt, hogy nemrég.
-- Itt megpihenünk -- szól Murray. -- Azután utánuk eredünk. Első ösztöne azt súgta, hogy azonnal tovább kell menniök. Fájdalmasan égető vágy fogta el, hogy megkeresse ismét az indiánokat és mind nagyobb erőket.vessen ellenük harcba. Ez a vágy tüzelt, mint a friss seb.
Néhány órát aludtak. A hangulat megjavult.
Murray most értette meg Wintet, aki a vadászkutya-hasonlatot mondta. A katonák most már helyes csapáson haladtak és siettették lovaikat. Kezdetben az indiánok egyszerűen indiánok voltak; a katonák emiatt állomásoztak a síkságon. Egyszer már leverték az indiánokat, remélhetőleg ismét leverik. A katona és az indián a mérleg ellentétes két nyelve. Szükség van mind a kettőre, -- gondolta, de nem volt benne rosszindulat. Kezdetben akadtak olyanok, akik irigységgel párosult ámulattal emlegették a cheyenneket; ugyanis akár ebfejűnek, vagy vörösbőrű bennszülöttnek nevezték is őket, mégsem tagadhatták le azt a tényt, hogy ez a nép bátran nyargal keresztül-kasul a helyőrségekkel beépített alföldön, szeli az ezermérföldes távolságot, csak azért, hogy hazatérhessen és szabadon élhessen. Ezt a tényt ők is megértették. Az indiánok vállalkozását őrült cselekedetnek, de bizonyos szempontból csodálatraméltónak tartották.
Irigységgel párosult ámulatuk azon a feltevésen alapult, hogy gyorsan elfogják és nyomban visszaszállítják a szökevényeket; mert fehérember nem tűrheti a vörösbőrűek mozgolódását, nem állhat ölhetett kézzel, nem tűrheti, hogy bolondot járassanak az USA két lovasszázadával. Hiába fogadkoztak, hogy mielőbb pontot tesznek az indián ügy végére, egyet azonban mégis el kellett ismerniök: a cheyennek rugalmasak, túlságos siker kíséri vállalkozásukat. A lovasok dühét mindjobban fokozta az indiánok sikere.
114
Murray és Wint között lovagolt Pop Füway; vezette őket a csapáson. A tisztek mögött kettesével, széjjelhúzott sorokban ügettek nagy szürke lovaikon a katonák. Mérföldeket nyargaltak a hosszú, meleg reggelen. Dús réteken hajtották át, majd sivár, kietlen területre ének.
-- Csakhamar az Arkansasnál leszünk -- szólt Wint.
-- Körülbelül tiz mérföld -- jegyezte meg az öreg. Elálmosodott, lekókadt a feje. Útközben bóbiskolt. -- Pop, légy éber -- szólt Wint.
-- Mi az, öcskös? Murray a csapásra mutatott.
-- Uramisten! -- sóhajtott az öreg. -- Hát nem tudod követni ezt a gyönyörű, világos vonalat? Lehunyt szemmel elmennék én rajta akár a kanadai hátárig is.
-- Erre is sor kerülhet...
-- Nem, öcskös, nem. Ne ugrass. Az indiánok is emberek. Ők is esznek, alszanak, pihennek. Hiszen te tudod a legjobban, hogy már félholtra hajszolták lovaikat. Nos, tehát, maradjunk ezen a csapáson. Déltájt, vagy legfeljebb délután utolérjük őket.
Kijelentését megerősítette egy magános pásztor, aki rövid időre otthagyta legelésző nyáját és a menetoszlophoz lovagolt. Mexikói volt, „Meestair Kent" alkalmazottja. Spanyol-angol keverék nyelven beszélt. Keresztetvetett. Azután elmondta: annyi vadembert látott, hogy elh^nályosult a láthatár.
-- Mikor láttad?
-- Talán egy órája -- felelte. -- Hé, katonák, ugye a pokolba külditek a rézbőrűeket?
Murray megsarkantyúzta lovát. A hosszú kék sor előrelendült. Porfelhő úszott utána, mint füst a vonat után. A mexikói elmaradt, búcsút integetett.
Nem sokkal ezután lövéseket hallottak. Távoli lövések hasonlítanak a hasadó fa zörejéhez. Néha olyan a lövés hangja, mint a madárcsivitelés. Murray megállította a menetet. Filway kotkodácsolt, akár egy tojóstyúk.
-- íme, a te ebfejű barátaid, öcskös, -- vigyorgott az öreg és büszkén kidüllesztette mellét. Úgy nézegette a csapást, mint a művész a művét.
-- Sokat lődöznek -- mondta Wint.
Hallgattak. A csendet csak a rétről felrebbenő, sebesen égfelé reppenő darvak halk zaja verte fel.
-- Előzd meg! -- vihogott az öreg.
-- Gatlow, Gatlow! -- kiáltott Murray. Egy részleggel gyorsan
7/5
od«! Ha minden kötél szakadj azonnal vissza! Csak óvatosan... Minden bonyodalom nélkül... Végy magadhoz három embert, nézz körül.
Gatlow elpirult, tisztelgett, kiválasztotta embereit, elvágtatott, hogy bosszútáÜjon Freelandért. A menet most lassúbb ütemben haladt. Murray szeme fölé emelte kezét és nézte a homokbuckákon, a magas fűben és csenevész fákon rohanó részleget. Eltűntek. E pillanatban egy emberként sóhajtottak és feszülten várakoztak. Kioldották szablyáikat, lehúzták kesztyűiket, izzadt tenyerüket combjukon törölték meg. Lehajoltak, beárnyékolták szemüket. Poros ajkukat nyalogatták.
Percig sem pihentek, amíg nem találkoztak a Dodge City-i büntetőexpedíció sérült maradványával.
így szólt Murrayhez:
-- Kapitány úr, úgy látom, maga megértő ember...
-- Ne csűrjük-csavarjuk a dolgot, ön közvetlenül felelős ezért az ostoba támadásért. Mit várt ettől a civil társaságtól ? Hogy lerohanják az ebfejű harcosok törzsét?
-- Nem volt mód arra, hogy meggátoljam őket. Ha katonai segítséget kapunk, akkor mindez nem történik meg.
Egy tanyásgazda a kapitány felé fordult golyósérült, vérző arcával:
-- Sohase mérgelődj, katona. Mi felelünk ezért az átkozott játékért.
-- Kötelességem megóvni a rendet, mert minden katonáméit felelősséggel tartozom! -- harsogott Murray.
-- Akkor miért nem óvta meg a rendet délen, ahova ezek a sárga ördögök tartoznak?
Murray száraz hangon:
-- Miszter, még egy szó és letartóztatom mindnyájukat.
A társaság nagy része körülállta Mastersont és a tiszteket. Hirtelen vereségüket, szétbomlásukat nem tudták elviselni; tajtékzó dühükben szitkokat freccsentettek a katonákra, indián-gyűlöletük pedig nem ismert határt. Átkozták Murrayt, minden haragjukat felé irányították. A katonák leszálltak az ellenkező oldalon, letelepedtek a fűben, fájó izmaikat nyomogatták, összekulcsolt kezükre hajtották fejüket és jóformán nem is hallgatták a vitát.
-- Egy perc türelmet, kapitány úr -- szólt Masterson. -- Sok hiábavaló fecsegés hangzott itt el, de nem vergődünk zöld'
116
, hogyha úgy viselkedünk, mint a taknyos kölykök. Kansasban nincs katonai bíráskodás, tehát senkit sem tartóztathat le. Megvallom, ezek a forrófejűek e pillanatban beszámíthatatlanok. Magának az a feladata, hogy elcsípje a cheyenneket. Mi is szeretnénk résztvenni a munkában.
-- Kincs szükségünk sem önre, sem a civilekre, -- vágott vissza Murray. -- ; Állom a szavam.
-- De mi harcolni akarunk -- erősködött Masterson.
-- Sokra mentek az akaratukkal.
-- Mégis harcolni fogunk.
-- Majd a pokolban!
Masterson hidegen nézett a kapitány szemébe. A civilek két egyenlő részre szakadtak. Az egyik tábor Masterson mellé állt, a másik kis szégyenkezéssel lassan, szótlanul elvonult és kis csoportokra töredezve megállt a halottak és sebesültek körül. A távirdász a fűben ült, sebesült kezét ép karjára kulcsolta. Az angol fiú céltalanul kószált; fivére arcára húzott ingben feküdt, melléből még most is kiállt a nyílvessző.
Wint legyintett:
-- Hadd jöjjenek.
Murray még most is Mastersonra függesztette a szemét. Hirtelen meghajolt, majd lovához lépett és nyeregbe ugrott. A lovasok feltápászkodtak. Az öreg Pop egész idő alatt meg sem moccant a lován és most éleset sercintett a levegőbe. Masterson is felült a lávára, a civileknek több, mint a fele követte. Murray a cheyennecs apáson vezette csapatát anélkül, hogy hátrapillantott volna.
A civil fegyveresek helyszínen maradt csoportja közönyösen nézte a távolodó csapatokat s a polgárokat. Ezután elhatározták, hogy visszatérnek Dodge Citybe, halottjaikkal és sebesültjeikkel. A távirdász egy-két percig mozdulatlanul állt, a katonákra bámult, majd fájdalmában fogcsikorgatva lovához rohant, felült s a csapatok utáa nyargalt. Valaki hívta, hátrafordult: az angol fiú követte. Megvárta az angolt. Csendben ügettek tovább.
Murray úgy látta, nem érdemes sietnie; nem kerülheti el, aminek jönnie kell. A cheyennek talán egy óra előnyre is szert tettek; esetleg két-három órát is nyertek. Ez sem számít. Valahol ők is lefekszenek és alszanak. Döglött, legyekkel belepett póni hevert a csatatértől egy mérföldre. Az indiánoknak nincs nélkülözhetetlen lovuk; ketten ülnek majd egyre. Isten a megmondhatója annak, honnan szerzik- eleségüket; talán saját jószágaikat ölik le; háromszáz ember táplálására töméntelen sok marhahús szükséges. És az asszony nem arra született, hogy napi nyolc, kilenc, tíz órát
.- Az utolsó határ 8
117
jön. Annál kevésbbé a gyermek. Nem gondol fájdalmukra, nem tartozik rá, az ő feladata az, hogy lerohanja őket.
-- Még ma? -- érdeklődött Wint.
-- Nem lényeges -- felelte Murray. -- Ma, vagy holnap. Átvágtak a vízmosáson, keresztülgázoltak az Arkansas on;
északra, majd kelet felé fordultak és elindultak a vasút felé. Az öreg felderítő örömujjongással fedezte "el a csapás folytatását. Ismét egy póni hevén az úton, vadul marcangolta két prérifarkas. Még akkor is hörögve, ugatva tépték a dögöt, amikor már csaknem elérték őket a csapatok; ekkor kissé hátrábbvonultak. Az éhség bátorsága ösztönözte őket.
Kétóra tájt nyugat felől ponyvafedelű kocsit és néhány lovasembert pillantottak meg. Wint eléjük lovagolt. A kocsikon csapatok érkeztek. Egy tiszt Trask kapitány néven mutatkozott be Wintnek és közölte: fon Dodgeból érkezett.
-- örvendek -- hajlongott Wint. -- Nevem Wint. Murray kapitány a parancsnokunk. Mi a Fort Reno-i negyedik ezredhez tartozunk.
-- Gondoltam -- bólintott Trask. -- Ezekszerint elkerültétek Sedberget.
-- Akárki is az a Sedberg, annyi bizonyos, hogy elkerültük. Eközben a csapatok és Masterson civiljei is megérkeztek.
Murray pihenőt engedélyezett. Leszálltak. Megálltak a kocsik: elgémberedett gyalogosok másztak a földre. A civilek külön helyezkedtek el és megint a régi megvetéssé nézték a dohánnyal, cigarettapapírral, cukorkával egymást kínálgató lovasokat és gyalogosokat. A renoiak lelkesen üdvözölték az erősítéseket.
Masterson csatlakozott a tisztekhez. Elfogadta Trask cigarettáját, rágyújtott és nyugodtan szívta. Ezalatt Murray gyorsan leírta az eseményeket, meghúzta a rezervációról megszökött indiánok útvonalát.
-- Sedberget délre küldték, hogy felvegye veletek a kapcsolatot -- mondta Trask. -- öszvéresített századdal indult, szerintem pontosan délnek haladt. Velement az a vöröshajú futár is, akit ti küldtetek hozzá.
-- Nem találkoztunk.
-- Valószínűleg elkerülte az ebfejűeket. Ma reggel kiadtam a parancsot, vágják el útjukat a vasút és az innenső terület közötti vonalon. Nem gondoltam arra, hogy találkozom veletek.
-- Nos, öcskös, meglelheted az indiánjaidat, vihogott Pop Filway. -- Csak egy békaugrásra vannak. Berakod őket a kocsikba, azután indulhatunk.
113
-- Igazat mond az öreg -- bólintott Murray. -- Mastersoü meg civil csürhéje összeverekedett a cheyennekkel. Az úgynevezett
• polgári expedíció fele átkelt a folyón, a másik fele ottmaradt.
-- Haláleset? -- kérdezte Trask.
-- Három halott. A többi elindult hazafelé.
-- Fontos, hogy jó nyomon vagyunk -- mondta Trask. -- Két század a vasútat ellenőrzi, egy lovasszázad elindult Larnedből. És az a háromszáz ember mindent elkövet, hogy továbbjuthasson. A siker tőled függ, kapitány uram. Én követlek.
-- Köszönöm, -- mondta Murray. -- Kezetfogtak és néhány perc múlva megnőtt létszámmal haladtak tovább a csapáson.
AKKORIBAN Nyugat-Kansas még határtalan puszta volt, ahol egész nap lovagolhatott az ember anélkül, hogy tanyát, vagy akár parasztházat átott volna. Óriási hullámzó mező volt ez a terület. A fű oly magasra nőtt, hogy teljesen eltakarta a lovára hajló lovast. A sekélyvizű folyók időnként felduzzadtak és nagy robajjal rohantak tovább; de az év nagyrészében ellepte medrüket a sás, vagy kiszáradtak.
Ilyen elhagyatott része volt Kansasnak az Arkansas River könyökében lévő terület. Itt a Pawnee Fork alkotta egy háromszög északi élét, a déli irányban futó főfolyóval. Dodge City délnyugati pontjától az északkeleti Fort Larnedig terjedő területen a jószágok ezrei nyugodtan legelésztek. Ez az állapot nem tarthatott sokáig. A Santa Fé-i vasút acélfonala már áthidalta az Arkansas River kelettől nyugatig terjedő kanyarulatát és jóformán puskalövésnyire feküdt az állattenyésztők határtalan birodalma, ahol már mind nagyobb tért foglaltak el a telepesek. Ez a terület nagyjából szűz volt i878-ig.
A nagy magasságban repülő sas jól láthatta a menekülő cheyenne falu lakóit, amint átkeltek a folyó alacsonyabb gázlóján. Északról nyugatra fordultak, azután folyton északi irányban osontak ujvább, a nyugvó nap fényében. De, hogyha a sas még magasabbra száll, jól láthatta a Fort Latnedből délre tartó lovasságot; az indián csapáson észak felé vonuló két lovas- és gyalogosszázadot. Ám, ha óriásit lendült délnyugatnak, akkor az öszvérháton vonuló gyalogosszázadot is láthatott Cimarron Crossing-nál, észak és kelet metszőpontján. Megláthatta a Fort Dodge-tól kelet felé hosszú kocsioszlopon utazó gyalogosszázadot s a két égremeredő ágyú csúnya ormányait. Ha • sasmadár északra röppen, észreveszi a Fort Wallacetól dékől
119
keletre forduló, a Smoky Hill River felé sebesén vágtató lovas* századot.
Ennyit a sasról. De mások is észrevették a síkságon jelentkező mozgást. Magános tanyai emberek füléhez is eljutott az indián szó. Lehúzták ablakuk redőnyeit és fegyvereiket kezdték tisztogatni. Lovas pásztorok messziről megpillantották a sötét tömeget és már kitalálták, miért jöttek. A távirdászok sejtették: bezárul a csapda; zöld szemellenzővel árnyékolt arcukon izgalom tükröződött. Akik lóversenyen sohasem kötöttek fogadást, azok most pro és contra fogadtak. A távíróhuzalok mérföldeken át zümmögték az üzenetet s ezt a kopogó távírógépek ezer mérföldre továbbították. A széles síkságon keresztülrobogó vonatokon szolgáló kalauzok közölték értesüléseiket utasaikkal, akik a fülke ablakaihoz nyomták halottfehér arcukat. Száz prérifaluban súlyos aggodalmat szült az éjszaka. Ezerszer megkérdezték:
-- Hol vannak a cheyennek?
M.URRAY megelégedetten haladt volna a sorkatonaság élén, hogy személyesen is résztvegyen az összecsapásban. Aggodalmát nem szüntethette meg azáltal, hogy hátramarad. Gyorsari, keményen akart lecsapni a cheyermekre. Lassan ügetett, s folyton ezt morogta: -- Az éjszaka.. . vagy holnap.
-- örülnék, ha már vége lenne -- szólt Wint.
-- Az éjszaka, vagy holnap -- gondolta Murray.
-- Megkaptuk a kocsikat -- mondta Wint, hangosan gondolkodva. -- A gyalogság visszamasírozhat Dodgeba, mi pedig berakjuk az indiánokat a kocsikba. A legjobb megoldás. Beszélek Traskkal és írásbeli meghatalmazást kérek a kocsik kölcsönbevételére.
Jól haladtak, nem nagyon gyorsan, de öt-hat mérföldet óránkint. Ezt az ütemet a nyüt prérin gördülő hat öszvéres kocsi is tartani tudta. A két lovasszázad ment elől, azután a kocsisor, emögött a sötét csöndben, hátul, a civiltársaság, ők, Dodge polgárai, az este óta végigjátszottak az érzéknek hosszú iskoláját; beállott az ernyedés, megteltek gyűlölettel és komor lemondással. Murray így szólt magában: -- Vagy elinalnak ... vagy kíméletlenül gyilkolni fognak. Megpróbálom, talán megakadályozhatom, hogy megrohanják a nőket.
Erre a szempontra felhívta Wint figyelmét. Wint egyetértett.
-- Olyan az egész, akár egy rossz álom. örülnék, ha pont kerülne a végére.
120
Az öreg Pop Filway mohón, önelégülten szaglászta az útirányt. Fáradhatatlanul szemlélődött. Kora reggeltől kezdve a lovon ült, csupán rövid időközökben szundikált, máskülönben a kimerültség legcsekélyebb jele sem látszott rajta. Folyton szimatolt, mint a vadászeb, kémlelte a látóhatárt, mélyen lehajolva függesztette szemét a csapásra. Gatlow hadnagy az öreghez ugratott:
-- Közel vannak?
-- Hej, öcskös, a levegőben érzem.
-- Nem mondod komolyan? Hallottam, erős szagot árasztanak ...
-- Oly igaz, mint Isten az égben... Én is érzem -- mondta az öreg.
-- Ugy-e, régóta élsz már a prérividéken?
-- Régóta? -- az öreg köpött. -- Hallottál-e már az öreg Jim Bridgerről, öcskös? Hetvenkét éves. Én néggyel több vagyok. Hetvenhatodik esztendőmet töltöm be október kilencedikén. Ebből az időből negyvenet itt éltem le. De sohasem öltem még indiánt. .. Nem kellett, öcsém. Istenem, láttam már sok öldöklést, ám én sohasem szennyeztem be a kezem. Ha magához szólít az Isten, tiszta kézzel állok elébe.
-- Nem akarsz harcolni? -- kérdezte Gatlow.
-- Nem, nem, öcskös. Ne vigyél a kísértésbe, mondja a biblia. De tudok én magamra vigyázni.
-- Remélem.
-- Sohase törődj az én dolgommal, öcskös. Az Űr vigyáz reám. Később megpihentek és fogyasztották a bőséges ennivalót,
melyet Trask hozott Fort Dodgeból. Ekkor Murray előreküldte az öreget. A csapatok már felkerekedtek, mikor visszatért Filway. Izgatottan vigyorgott.
-- Ott vannak -- mondta.
-- Hol?
-- Nem messze, egy sziklánál. Az indiánok Osage Runnak hívják. Ott vannak, éjszakai pihenőre készülődnek.
-- Milyen messze lehetnek?
-- Három mérföldre -- vihogott az öreg. -- Nők, gyermekek . . . Ott van, öcskös, Izrael törzsének valamennyi gyermeke. Az ebfejűek .. . Veszett harc lesz.
Gatlow:
-- Bolond az öreg, kapitány úr. Aggkori gyengeelméjűség. Azt mondja, hetvenhatéves.
-- Mint az egy igaz isten, -- fogadkozott Filway.
m
-
>•
-- Rendben van, Pop -- mondta Murray. -- Biztosan tudod, hogy ott vannak?
-- Azért van szemem, hogy lássak.
A kis sereg megállt. A lovasok csüggedten ültek nyergeikben. Kettős sorokban, sötét, ferde árnyékot vetve, álltak a lovak. Leszállt az erejét vesztett nap. A préri alacsony dombok közé szaladt. A félhomály gyászos hangulata áradt a tágas réteken.
Trask ekkor Murray és Wint mellé ugratott. A fiatal tisztek összegyűltek, mögöttük helyezkedett el a civilek nagy része. Wint az órájára pillantott. Masterson dünnyögött.
-- Nem hiszem, hogy lefekszenek -- szólt Murray.
-- Mérhetetlenül tiszteled őket -- jegyezte meg Trask, csaknem kihívóan; abban a biztos tuílatban, hogy hamarosan elérkezik az út vége: az olyan ember biztonságával, aki néhány mérföldet járt be csupán és nem érzi tagjaiban a hosszú út fáradalmát, mint a Fort Renoból elindult Murray. Ügy látta, Murray türtőzteti magát, öreg ember lévén, igen könnyen átengedi a vezetést. Figyelte a magas, szögletes, borotválatlan, piszkos, szomorú embert, aki látszólag tapogatódzik és nem tudja felmérni a helyzetet. Wint sokkal finomabb, fiatalabb, az a típus, akit Trask félig megvetően, félig csodálva tartott távol magától. Márpedig a finomságnak nincs helye a prériken. Wint mindig nőies volt.
-- Tisztelem őket? -- szólt Murray zavartan.
-- Tudnod kell, hogy indiánok--mondta Trask. -- Csak ennyit.
-- Tudom, -- bólintott Murray.
-- Még az éjszaka támadnék.
-- Az éjszaka vagy holnap. -- Murray rándított egyet a vállán. Wint csodálkozva állapította meg, milyen gyorsan tűnt el Murray becsvágya.
-- Nemsokára beáll a sötétség -- röhögött Filway. -- Istenemre, veszett harc lesz ... Kezdd el, mielőbb leszáll az éjszaka.
-- Ez az este ugyanolyan, mint a többi -- mondta Masterson. Murray gondolkozott. -- Sötétben túl könnyű lenne ... vagy
igen-igen nehéz ... Jézusom, miért nem viszi vissza a csürhéjét! -- A katona bizalmatlanságával szemlélte a polgári fegyvereseket. Masterson lovasai túlzottan hallgatagok. Szemrehányással illette magát bátortalanságáért. Miért nem parancsolta vissza Dodge Citybe -- szükség esetén fegyverrel i$ -- ezt a szedett-vedett társaságot?
-- Későre jár -- mondta Wint. Ismét az órájára pillantott.
-- Felállunk -- szólt Murray Traskhoz. -- Sorakoztasd a gyalogságot. Támadunk, ha mozgás mutatkozik,
m
Trask elmosolyodott.
_ Mi is mehetünk? -- kérdezte Masterson.
-- Maradjon a gyalogságnál -- felelte kurtán Murray. -- Később megkapja a beosztását, sheriff. Közben kiadom az utasításokat.
__ De ne túl sokat -- mondta Masterson.
-- Még én adom ki, sheriff! Maradjon a gyalogságnál.
A két ember farkasszemet nézett. Végezetül, Masterson lassan meghajolt. Mintha mosolyogna,-de nem örömében, gondolta Murray s parancsokat osztogatott. A gyalogság elvonult, élén az öreggel, aki hátra-hátra fordult, s a tisztekre pillantgatott apró, messzevillogó kék szemével. Wint csendben lovagéit, de egyszerre megérintette Murray karját.
Leszállt az éj, a kék menet ott kanyargóit a magas fűben, kis vízmosásokon át. Murray előreküldött egy pár felderítőt. Ezek legyezőalakban haladtak.
,,,„,.,
-- Nem azért küldtem őket, mintha támadástól felnek -- magyarázta Wintnek.
Wint a sötétséget fürkészte, a sötétséget, amely néni volt meg teljes; a prérire boruló homályt. Hallgatta a dalt, a szél dalát, a meghajló, rezgő fűszálakat, a görbe fák suttogását, ámulva nézte a végtelenül sápadt ég hajlatán a távoli árnyékvonalat, az ernyedt, erejétvesztett napot.
-- Ügy érzem, elég jól ismerem őket -- mondta Wint. -- Jól ismerem minden mozdulatukat...
-- Én is hasonlóan érzek -- szólt Murray.
-- Nem szükséges közelről megismerkedni velük -- mondta Wint. -- De arra sincs szükség, hogy embereknek tekintsük őket. Ha nem választják ezt az utat, akkor még...
-- Helytelenül cselekedtek.
-- Bizonyos. Milyen különös, mindig találnak egy patakot, vagy folyót.
-- Ismerik az országot.
-- Érdekes. Nincs térképük, vagy hasonló eszközük. Emlékszem, térképet mutattam egyszer egy sziu törzsfőnöknek. Fogalma sem volt róla, mit mutogatok.
-- Jó az emlékezőtehetségük.
A felderítők visszatértek. -- Ott vannak -- jelentettek Murraynek. Tábort ütöttek a patak túlsó partján. Elsáncolták magukat. Az öreg Filway büszkén felnevetett:
-- Ugy-e megmondtam?
f Már teljes sötétség borult a tájra. Szikrák röpködtek és a tabor-
m
tüzek erősebb lángjai lobbantak az égre. Az indiánok nem rejtőztek el, minden éjszaka máglyát gyújtottak, hogy mindent láthassanak.
-- Kíváncsi vagyok, hol tanulták a lövészárok-ásást -- jegyezte meg Wint.
-- Többé nem menekülhetnek -- szólt Murray. -- Reggel támadunk.
-- Trask?
-- A pokolba vele! Mondd meg az embereknek, üssenek tábort.
MURRAY sok mindent elmondhatott volna Trasknak. A többi között azt is, hogy a negyedik lovasszázad közeláll a kimerüléshez és ennek a századnak a legénysége, rövid megszakításokkal, húsz órát ült nyeregben. Megmondhatta volna: hazárdjáték mindenféle éjszakai vállalkozás. Továbbá: nem szeretné, ha Masterson emberei rátennék kezüket az indián nőkre. De nem zavarta Traskot. Halálos csöndben hallgatta az ifjú katona dühkitöréseit. Azután így szólt hozzá:
-- Ha mindezt jelentésbe akarja foglalni, módjában áll, kapitány uram.
-- Megteszem!
-- Mégis reggel támadunk.
Trask kényszerültén ottmaradt, különben egyedül vághatott volna neki az éjszakának, egyszerű, gyalogos századával. Várakozó álláspontra helyezkedett. A kocsik közül nyolc Dodgeból indult s az utánpótlást biztosította, négy pedig Mizner karavánjával tette meg ezt a lassú, hosszú utat az indián territóriumtól idáig. Midőn a kocsik a táborba megérkeztek, Murray felébredt. Odalépett az egyik gyógyszerszállító kocsihoz és kiemelt egy whiskeys üveget. Ivott néhány cseppet, azután elindult, hogy visszafeküdjék. De hirtelen ideges rángás futott át tagjain. Lemondott a pihenőről. Megnyergelte lovát, elhajtott az őrök mellett az indiántábor felé. Már leégteksaz indiántüzek, de a férfiak ébren voltak. Árnyékalakok osontak a gyenge izzásban. Kikötötte lovát apatak innenső partján, s már olyan közel volt, hogy észrevették. Ügy érezte, nyugodtan besétálhat hozzájuk és nem lőnek rá, sőt, udvariasan köszöntének pergő, lágy nyelvükön. Tizenöt percig ült, figyelt, azután visszafordult.
Felébresztette Traskot, mielőtt beköszöntött a hajnali szürke derengés.
-- Ne haragudj az éjszakai pörpatvarért. -- Majdnem alázatot hangon beszélt. -- Lennt jártam a tábor környékén... Nem mennek tovább. Nagyon fáradtak lehetnek. -- Az álmos, tétova Trask csak bólintott. -- Nem értette Murrayt. Gyalog vonulunk be -- mondta gyorsan Murray és izgatottan várt kollégája beleegyezi válaszára. -- Legtöbbjének van fegyvere. Lőszerben nem iger bővelkednek. Lőni azonban jól tudnak. Az a Kis Farkas neví főnök egészen más, mint a többi. Nem láttam még ilyen nyugcd' embert . ..
-- Indítsunk lovastémadást -- kezdte Trask.
-- Nem, nem... Ezt már rregpróbáltuk. Veszteségünk volt. Jtílvesztettem egy hadnagyot, re ég egy őrmestert és sok közlegényt. Az egyetlen helyes rregoldás az, hogyha gyalog ns'omulunk be. Nem gázolhatunk lovakkal az asszonyok és a gyermekek közé. Óvatos leszek.
-- Nem most látok .először indiánokat -- szólt Trask türelmetlenül.
-- Tudom. De ezek az ebfejűek az utolsó lehelletükig harcolnak. Neked is meg kell értened. Eszükbe sem jut a támadás gondolata. Csak haza akarnak térni északra, a Powder River vidékére. Ők is jól tudják, hogy lehetetlenre vállalkoztak, ezért nem félnek sem Istentől, sem embertől. Már halottak. Csak akkor értenéd, ha ismernéd a cheyenneket. A halottak nem éreznek. Rosszabb sors már nem jöhet.
Trask vállatvont.
-- Magyarázatod nem hat meggyőzően, kapitány uram.
-- Sajnálom.
-- Küldjem előre az embereimet? Vagy támogassák a tieidet?
-- Támogassanak bennünket, -- felelte Murray csendesen. -- Szeretném, ha Mastersonék söpredéke melletted maradna.
Trask beleegyezően bólintott. Murray komoran lovagolt vissza embereihez. Felébresztette Wintet, felkeltette a kürtöst. Ott állt a hideg, nedves fűben, arra gondolt, hogy az események folyton megismétlődnek.
Elindultak a patakhoz, a kocsisorral az élen. Murray minél közelebb akart férkőzni s a tizenhat szállítókocsit védőpajzsként akarta felhasználni. A köralakba állított kocsik védelmében beléptek a patakba. Az indiánok guggolva várakoztak lövészárkaikban. Asszonyaikat, gyermekeiket és lovaikat földhányás védte. Néhány ifjú harcos fejét látták csupán; puskáik csövén megvillant a reggeli nap első sugara. Semmi zaj, semmi csatakiáltás. De tisztán látták a lövészárok szélén üldögélő Kis Farkast: pipált és mosolygott.
Igen nagy még ez a távolság, de nem mosolyogsz sokáig, gondolta Murray.
Ügy ült az öreg törzsfőnök, mint egy földkupac, mint hátamögött a ráncos, sárgás préridombok. És mosolygott...
A kocsik mögött Tőállásba helyezkedtek el. Az öszvérek idegesen kapálództak. A kocsisok káromkodtak, panaszkodtak és kijelentették, megbomlik a sor, mihelyt kilövik az első golyót. A lovasságiak mögöttük foglalták el helyüket, szablyát rántottak, vagy két kézre fogták karabélyukat.
A hátvédtől húsz-harminc yardnyira Trask csatárláncba osztotta embereit; mögöttük voltak a komor civilek, akik egyformán gyűlölték a katonákat és a cheyenneket. Mérgük pattanásig feszítette őket és bármely pillanatban kitörhetett rajtuk a hisztéria. A kanyargó patak alacsonyabb partja fölött felragyogott a nap a halványkék égen.
Wint arcából kifutott a vér. Murray mosolyogva intett neki. Hirtelen különös sajnálkozásfélét érzett a fiatalabb ember iránt. Wint megérintette a kürtös karját, mert ez a madarak rajait csalta elő játékával. A lovasság csatárláncba fejlődve szökdécselt előre a kocsik között. Murray volt az élen, Wint oldalvást, közel az élhez. Murray hátranézett, szablyájával intett, hogy fejlődjenek fel, húzódjanak széjjel. Olyik elvigyorodott, vagy idegesen harapdálta az ajkát; némelyik halottfehér arccal, mint a megriadt állat, behúzta nyakát. Lassan, kitartóan, jó rendben haladtak. Keresztülgázoltak a magas, sűrű, derékigérő fűben. Murray biztatta magát: -- Ne nézz vissza. .Nem tart sokáig ... Hamarosan befejezzük ...
Szíve vadul kalapált, mintha minden vérét magába akarná szívni. Szája száraz volt; szeme nedves. Minden lépésnél harcot vívott magával; futni akart, kiáltani, csinálni valamit, hogy minél előbb és minél gyorsabban az indiántáborba érhessen. Wint kicsit megelőzte és mosolyogva pillantott hátra; vidáman forgatta szablyáját. Murray előrenézett. Már oly közel voltak az indiánokhoz, hogy Murray jól látta a pöfékelő Kis Farkas puffadt arcát. A cheyennek kidugták fejüket az árokból; élesen, tisztán rajzolódtak arcvonásaik a reggeli fényben.^
-- Tüzet nyiss! -- kiáltotta Murray rekedten.
Wint integetett a kürtösnek: fújjon riadót, de a puskaropogás elnyelte a gyenge kürtszót. A katonák lehajolva rohantak. Ekkor a cheyennek egyszerre lőttek. Az öreg törzsfőnök meg sem moccant. Murray magánosán állt, Wint rákiáltott; de nem értett belőle semmit sem. Csupán húsz yardra volt a cheyenne lövészároktól; emberei lehasaltak a fűbe. A törzsfőnök kivette szájából a pipát. Murray
J26 ,
saját életbiztonságára gondolt, s azután visszafordult kényelmesen, mintha aszfaltozott úton járna.
-- Te őrült, hasalj le! -- rikácsolt Wint.
Murray, mintha mély kábulatból ébredne, a fűbe vetette magát és addig gurult, amíg meg nem akadt egy mozdulatlan, hajlotthátú lovas lábában, aki elkínzott arcát az ég felé fordította. Murray megérintette. A katonában nem volt élet. Hasoncsúszva haladt tovább s maga mögött hagyta lövöldöző katonáit. Megérkezett Winthez. Az összekuporodó Wint ügyetlenül kötözgette sebesült kezét a zsebkendőjével. -- Engedd, majd én ... -- mondta. -- Wint felszisszent, ahogy Murray a zsebkendőt csavarta. Valahonnan a fűből,a puskaropogást túlharsogva, Cambrun hangja ütődött a füléhez:
-- Kapitány! Kapitány!
-- Igen?
-- Menjünk előbbre?
-- Tüzet szüntess!
-- Ne menjünk?
-- Nem!
Murray óvatosan felállt. Az árok felett lőpor goinolygott. Az öreg törzsfőnök eltűnt.
-- Murray kapitány itt? -- kiáltott Gatlow.
-- Nos?
-- Trask kapitány felüzent, hogy eltakarodtak a civilek.
-- Nagyon helyes. . Wint felállt:
-- Istenem, micsoda barmok!
Murray letérdelt a fűbe, csak a feje látszott ki. A civilek után bámult. A „büntetőexpedíció" megmaradt tagjai átkeltek az öblöcskén, vagy félmérföldre kelettől. Az alakok élesen kirajzolódtak. Felkapaszkodtak a magas partra, sorakoztak egy percig, aztán oldalról megrohamozták a cheyenne tábort. Nyilván mások is látták őket, mint például: a sziklán táborozó indiánok. Az ifjú harcosok széles ívben megkerülték a sziklát és nyílegyenesen nyargaltak a civilek felé.
Megkezdődött a párbaj. Lóháton ilyen kaleidoszkopszerű örvényléssel-kavargással csak indiánok harcolnak. A cheyennek, mint forgó, éles kések kaszabolták a hanyatt-hómlok menekülő polgárokat.
Murray üvöltött:
-- Adjátok tovább, hátráljanak a lovakhoz!
Találkoztak Trask gyalogosaival az öblöcske fenekén. -- Foglalkoztasd őket! -- kiáltott Murray, -- A civileken próbálok segí-
727
tcöi. Remélem, kimenthetek minél többet. S addigra befejezzük a harcot is.
Amint Murray és csapatai elérték a kocsik védelmi vonalát, Trask megrohamozta maradék csapatával a lövészárkot. Eldördült a cheyenne.< sortüze és sorra hullottak a gyalogosok. Murrayt az ájulás környékezte a pusztulás láttán. Emberei nyeregbe ugrottak, mikor elindultak az öszvéres kocsik. Trask megmaradt csapatával a kocsik után futott. A^civilek bomlottan menekültek és halottakat, sebesülteket hagytak maguk mögött. Olyan emléket hagytak hátra, amelyet sokáig nem felejtettek el Dodge City polgárai.
Murray rohamra vezette lovasságát. Ekkor azonban a cheyennek már lovon voltak, hihetetlen sebességgel száguldtak előtte; visszavisszalőttek és gúnyos) vad csatakiáltással távolodtak. Csupán az ifjú harcosok vékony kis lánca fedezte a menekülő indiánokat. Vagy félmérfoldre az öblöcskétől felborult egy lőszerkocsi. Az ebfejűek kis csoportja, amelyik szétszórta a civileket, nekirontott a kocsmák s egy sereg kartáccsal megrakodva tovaszáguldott.
Trask megpróbálta egybeterelni embereit. Masterson és megmaradt hősei visszaballagtak és hallgatták Trask keserű szemrehányásait. Az öszvéreket egyenként fogták el és hozták vissza.
Trask a lövészárokhoz hajtott. Szomorúan nézett a két halott indiánra.
A lovasság délig harcolt. Lóháton a cheyennek megfoghatatlan ördöngösséggel keringenek, támadnak és verekednek, mint a farkasok; foggal-körömmel védelmezik népüket. A cheyennek könnyedén suhantak tova a nehéz szürke lovak elől.
Murray déltájt visszakoztatta embereit. A cheyennek sziklás dombon ütöttek tábort. A lovasok leszálltak; piszkosán, kimerültén, izzadtán. T^nt bekötözött kezét ellepte a vér. Gatlow a fejét vesztette; nadrágját deréktől-térdig felszakította egy lándzsa. Az ohiói Baily tüdejébe nyíl fúródott. Az utolsókat rúgta, amikor lefektették a fűbe. Eltemették, jeltelenül.
Megtámadták a cheyenne-tábort, de megint visszaűzték őket. Széles körben hajtottak a nyugatnak menekülő indiánok után. A szürke lovak nem bírták a hajszát; hiányzott belőlük az inas kis pónik szívóssága. Néha egy mérföldre is megközelítették a cheyenneket; közeledtek-távolodtak. Nem tudták utolérni az indiánokat. A keserű, komor emberek csökönyösen követték a csapást, akár a legyőzött, vén vadászebek. Meg-megálltak, s tehetetlen dühükben céltalanul lövöldöztek; majd sűrű szitkok közepette, sebes vágtatásra ösztökélték lovaikat.
m
A nap leszállt. A cheyennek ísmét tábort ütöttek. A lovasok lerogytak a földre, zsibbadt lábukat dörzsölgették.
-- Nem emberiek ... nem emberek -- mondta Murray Wintnek.
-- Megint támadunk?
-- Remélem, reggel.
-- Reggel már nem lesznek itt. -- Wint hangja határozottan csengett.
És Murray bólintott.
Már eltelt az éjszaka fele, mikor az indiánok elvonultak. Felharsant a kürt. A lovasok álmosan botorkáltak a sötétben. Nyergeitek. Felkaptak lovaikra és céltalanul, lassan ügettek. Mihelyt felhangzott Murray „állj!" kiáltása, fülelni kezdtek. De nem hallottak egyebet, mint kapkodva lélekző, ziháló lovaikat és egy magános prérifarkas ugatását.
729
HETEDIK RÍSZ
JOGI KÉRDÉSEK
1870 szeptember--október
HAT EMBER érkezett gyalogosan Fort Dodgeba és az alábbiakat mondotta el. Lassan, vontatottan beszéltek, minden szót megrágva, mintha életük függne a kimondott szavaktól. Ezek a férfiak bölény-, illetőleg bölénybőrvadászok voltak, hogy megkülönböztessük őket a bölényhúsvadászoktól. A különbséget mindenkinek illik tudni; a bölényvadászok ugyanis avégből ölték e kitűnő állatfajtát, hogy kielégítsék az emberek hússzükségletét; bámulatos teljesítményeikkel legendás hírnevet vívtak ki maguknak. Buffalo Bill Cody is azok közé tartozott, akik szakértői szerepet játszottak a vasútépítő munkások húsellátásában. Ami ezt a szerepét illeti, semmiben sem különbözött a többi húskereskedőtől: nem volt se tiszteletreméltó, se hősies, se mocsoktalan. Abban különbözött húsiparostársaitól, hogy bejárta a világot vadnyugati cirkuszával s coltjain súlyos fürtként lógtak az ég máshoz fűzött bölényfejek; világszerte úgy ismerték őt, mint a nagy hőst, a nagy vadászt, a nagy hazudozót.
De sem neki, sem társainak halvány fogalma sem volt arról, hány millió bölény csatangol a prériken. Erre a kérdésre megközelítően sem tudott válaszolni. A bölényt néhány év leforgása alatt kipusztították. A bölényvadászoknak köszönhető, hogy ennek a bőven tenyésző állatnak jóformán hírmondója is alig maradt. Csak a bőr érdekelte őket, a hús- meg a temérdek csonthegyek messzeágazó sorai jelezték a bőrvadászok munkáját. Nagykerekű teherkocsikon és súlyos bölényölő fegyverekkel követték a bölénycsordákat és rablómódra ölték, pusztították. Gyorsan, ügyes kézzel végezték a nyúzást. Ez volt az ő tudományuk. Hét perc alatt kint volt az állat gyomra s lekerült róla a bőr, melyet zöld kupacokban raktak a nagy teherkocsikba.
A hatvanas évek elején temérdek vagyont fektettek bölénybőrbe. Társaságok alakultak s kemény férfiak vállalkoztak a vadászatra és
Fant: Ay utolsó határ 9
133
még keményebbek a bölénybőr lefejtésére. Negyven-hatvan-száz teherkocsi szegődött a csordák nyomába. Reggeltől délig, déltől estig dörögtek a fegyvereik. Mérföldekig elhatolt a rothadó hús fojtó bűze; még a falánk, jóétvágyú prérifarkasok is undorral hagyták ott. Ilyen öldöklést sohasem látott Amerika; s az is kétséges, hogy az emberiség történetében előfordult-e már, hogy millió, meg millió font ehető hús elrothadt a tűző nap alatt. A hihetetlenül szapora bölény gyorsan megfogyatkozott. Midőn először futott vonat a prérin, néha egész napig várt, amíg átkelt a sineken egy-egy bölénycsorda. Öt év múlva már alig volt bölény; tíz év múltán jóformán teljesen kipusztult, csupán a csontvázak milliói emlékeztettek erre az állatfajtára.
Az indiánokat tragikusan sújtotta a fehérek munkája. Ennél súlyosabb bűnt nem ismertek. Emberemlékezet óta ez volt megélhetésük forrása: hússal táplálkoztak; bőrből készítették ruhájukat, pajzsaikat, sátraikat; a csontból tűt és fegyvert faragtak; a fogakat ékes díszül használták; az izmokból fonalat sodortak; a belsőrészből edényt és zsákot készítettek, a patákból enyvet. A hulladék értékes tüzelőül szolgált, ugyanis egyenletesen égett. Az elhullott bölény utolsó maradványát is felhasználták a vándorló törzsek: nem úgy, mint a fehér vadászok, akik örökké tartó üzleti lehetőséget láttak a bölények millióiban.
Midőn a bölényvadászat elérte csúcspontját, s a csordák márólholnapra eltűntek a síkságról, mélységes gyűlölettel nézték az indiánok a vadászokat. A vörösbőrűek az elszórtan nagy tömegekben heverő állati tetemekből csak azt értették, hogy elrabolták megélhetési forrásukat. Hogy hús kell a fehéreknek, akár nagy mennyiségben is, megértették; de a teljes pusztítást a legnagyobb bűnnek tartották.
A Fort Dodgeba érkezett vadászok elbeszélése nem egyezett a már elmondottakkal. Ez a hat szakállas, csupa piszok, messziről bűzlő, gonoszképű figura dohányt kért. Buzgón bagóztak, köpködtek és fecsegtek. Az Arkansas folyótól északra működtek, két teherkocsival. Nem úgy, mint a múltban; a játék már végét járta. A prérit át-meg át kellett fésülni, amíg rábukkantak egy-egy csordára. S ha szerencséjük volt, akkor harminc-negyven, esetleg ötven tehenet találtak. Már senki sem gazdagodott meg a bölényvadászatból. A nagy vállalkozások feloszlottak; jövedelmük nem volt egyébre elegendő, csak puskaporra és fegyverre; esetleg egy Dodge-i éjszakára is tellett belőle.
De most véletlenül szerencsések voltak. A Pawnee Forktól délre hajszoltak egy csordát. McCabbe és Ward széles ívben lova-
134
1T5fe a vidéket és a kitartóan üldözött állatokat harsány káromük és vad lövöldözés közepette hajszolták táborukba. Eközben a másik négy ember előkészítette a kocsikat az állatok berakására. Egyetlen bölény sem szökött el; tizenhét tehenet és egy bikát ejtetTOK. Nagyszerű és szerencsés fogás volt. Félmérföldnél valamivel Kisebb átmérőjű körben hevertek a lelőtt állatok. Aztán a vadászok egy quart whiskeyt fogyasztottak el, így ünnepelték sikerüket. Nyomban lehúzták a bőrt, anélkül, hogy megtöltötték volna puskáikat. Mint a legtöbb bölényvadász, utálattal fordultak el a bölényhústól, csupán két nyelvet metszettek ki. Hiszen sok szalonnát és lisztet hoztak magukkal.
Az indiánodra csak utolsó sorban gondoltak. Tudomásuk szerint, száz mérföldnyi körzetben nem tartózkodott indián. Tüzet raktak, lassú lángon sütötték a két nyelvet, majd tésztát gyúrtak hozzá, s kitették a napra savanyodni. Délután három óra körül járt. Ott hevertek a tűz mellett. Pipáztak és egy új palack whiskey utolsó csöppjeit hörpölték. Sokat fecsegtek, többek között arról, milyen szerencsések voltak. Az indiánokról nem esett szó. Még akkor sem gondoltak a vörösbőrűekre, mikor paták dobaját hallották.
És amint az indiánok megjelentek a látóhatár csücskében s előre hömpölygőit a háromszáz főből álló törzs, asszonyokkal és gyermekekkel; amint keresztülszáguldtak a sárga fűtengeren, hirtelen felugrottak a bölényvadászok, felkapkodták puskáikat, töltöttek, aztán riadtan várták a végzetet. Az áradat kiszakította kezükből a puskát és hatalmas hullámokban hömpölygött fölöttük és körülöttük. Az ifjú harcosok leugráltak tavacskáikról; a gyermekek minden erejükkel belecsimpaszkodtak a fehérek lábába; az asszonyok egymást lökdösve közeledtek, hogy láthassanak valamit az eseményekből; a kis pónik idegesen kaparták a földet, a kutyák hosszan vonítottak.
A hat vadász ott állt a fenyegető, morajló tömeg közepén. A nehézfelfogású, lassú, nagy darab Anderson értett valamit cheyenne nyelven; úgyszintén McCabe, aki valamikor boltos volt és arapahoekkal kereskedett. Mindakettő egybehangzóan azt állította, hogy sohasem voltak közelebb a halálhoz, mint azokban a feszült pillanatokban. Ott hevert a tizennyolc állati hulla a bőrrel megrakott kocsi körül. A sovány, szikár indiánokról lerítt az éhség. Kitört belőlük a düh, mint átszakított gáton a víz. Anderson inge cafatokban lógott; bőrét sebesre karmolták a nők. Ugyanígy járt a többi. A gyermekek szitkokat kiáltozva, harapdálták lábukat. Az ifjú harcosok ekkor erős védőfalként, kart-karba öltve, állták körül a
135
vadászokat. Megtört ezen a falon a nők és a gyermekek támadása. A vadászok abban a bitben éltek, hogy most kezdődik el a rettenetes kínzások sorozata.
Ward kicsit részeg volt; idegei felmondták a szolgálatot. Sírt, mint a csecsemő. Anderson rákiabált: -- Ward, te barom, fogd be a pofádat! -- Ward teljesen „kikészült", mondotta McCabe. Az indiánok mosolyog&k rajta, de nem lehetett tudni, hogy jókedvükből-e, vagy megvetésük jeléül. Látszólag nem értettek angolul. Ward könyörögve szólt hozzájuk, de azok, mintha nem értenék; talán nem is akarták érteni.
í Az ifjú harcosok tágították a kört. Elvonultak az asszonyok, darabolni kezdték a húst; többé nem zavarták a harcosokat. Valószínűleg éhesek voltak -- mondotta McCabe. -- Koplaltak.
Ezt bizonyította az a mód is, ahogy nekiestek a húsnak. Kidobálták a kocsiban felhalmozott tüzelőanyagot. Tüzet raktak és vékony hússzeleteket sütöttek. Először ettek a gyermekek; csámcsogva, sóhajtozva faltak.
Sorsuk a törzsfők kezébe volt letéve. A történetet mesélő Mc Cabe leírta Kis Farkast. -- Nem magas ember -- mondta, hogy emlékezetébe idézte a cheyennek átlagos magasságát. -- Nem magas, de ritka ember. Akkor már nem számoltam azzal, hogy megkínoznak. Nem, a halálra gondoltam.
Kis Farkas megindult feléjük. Az indiánok áhítattal néztek reá, mint gyermekek az apjukra. Azonban volt közöttük egy még öregebb, mint a száraz, töppedt alma. Mintha apja volna, az öreg Kis Farkas tisztelettel lépkedett mellette.
-- Talán Tompa Kés volt -- mondta McCable. -- ő volt a nagyfőnök, sohasem ejtették ki a nevét, nem úgy, mint Kis Farkasét. Azt hiszem, nem lehetett más, csak Tompa Kés.
Mikor az indiánok nem hadartak dühösen, egyet-mást McCabe is megértett. Megértette keserűségüket, gyűlöletüket. Anderson igenlően bólogatott. A többi vadász nem értett cheyennül; várta a halált. Anderson és McCabe az innen-onnan elhangzó Szavakból megsejtette, mi lesz a sorsuk. Hideg gyűlölet áradt a fiatalokból; nem forró és vad, mint amire vártak, hanem megfontolt, céltudatos gyűlölet. A hat bölényvadász csak annyit tudott az indiánokról, hogy hirtelen, váratlanul megjelentek, mintha a földből nőttek volna ki; aztán sátrat vertek. Hogy honnan és miért jöttek -- erre egyikük sem tudott válaszolni.
Sem Anderson, sem McCabe nem értette, miért tartja vissza őket a két törzsfonök. Nekik köszönhetik életüket és nekik, hogy most beszámolhatnak Fort Dodgeban. Az öreg, Kis Farkas nevű
136
aök elővette pipáját, jól megtömködte száraz, durva dohányodasétált a tűzhöz, égő szénnel rágyújtott, majd pöfékelve
ajött. A bölényvadászok, sőt maga Ward is tisztában volt azzal l", ténnyel, hogy addig maradnak életben, amíg az öreg pöfékel és iíétál a körben s személyiségével nagy falat emel közéjük és az ébfejűek közé. -- Furcsa, -- mondta McCabe -- nem szívón indiánkészítményű pipát, nem pöfékelt holmi istentelen, pogány szerszámon. Dehogy. Egy tízcentes csibukot használt.
Kis Farkas elgondolkozva, komoran pipált, csontos, széles arca ráncaiban zavar ült. És sétált, pöfékelt, hat ember életének sorsán töprengve. Mintha meg sem hallaná keserű népe farkasüvöltését. A mohó étvággyal csámcsogó vörösbőrűek, a íelig-főtt húst marcangoló harcosok halált követeltek s ezerszer elmondták: milliónál is több bölényt pusztítottak el, hogy kiéheztessék a prérik népét... az olyan emberek, mint a bölénybőrvadászok.
McCabe nem tudta, mekkora hatalma van az öreg törzsfőnöknek, azonban: -- Ritka férfiú -- mondta. Falat emelt a halál és a bőrvadászok között. Nem volt ugyan testi ereje, de akarata kemény, mint az acél. Ő volt az az»ember, aki nem tűrte mások beleszólását. A fiatal harcosok féltek az öregtől, ám ez a félelem távolról sem azonos a félelem mindennapi fogalmával. Egészen más.
-- Ritka ember volt -- erősítgette McCabe, mintha nem lelne más jellemző szót. Az elbeszélést hallgató Fort Dodge-i tisztek megjegyezték: -- Kis Farkas igen rossz szellem.
Kis Farkas nyugodtan végigszívta pipáját, aztán kiverte belőle a hamut. A vadászokra mutatott és megszólalt. A tajtékzó haragú ifjak lecsendesedt%k. Az asszonyok és nők közelebb húzódtak s áhítattal hallgatták Kis Farkas beszédét. Az öreg szaporán, pillanatnyi megállás nélkül pergette szavait. A fehéremberek csak hallgatták ennek a primitív nyelvnek könnyen ömlő muzsikáját, de semmit sem értettek belőle. McCabe is alig értett valamit; Anderson pedig majdnem semmit. A többi halálra várt.
-- Tátogattam, mint aki régóta szomj ázik egy kis italra -- mondta McCabe az erődbelieknek. -- Szomjas vagyok, kérek egy kis innivalót. -- Megkínálták. Száját törölgetve folytatta: -- Jogi témáról kezdtek tárgyalni...
-- Hogyan jött rá, ha nem értette a nyelvüket? -- kérdezték.
-- Nem értettem -- vallotta be McCabe. -- Ki az a pokolbeli fajzat, aki megérti az ebfejűt ? Én mégis rájöttem.. .
De se McCabe, sem a többi nem tudta, honnan jöttek s hová tartanak a cheyennek. Csak halványan sejtették, hogy az igazság és igazságtalanság kérdésén vitatkozik egy nép, egy nemzet, amely
757
emberi alakban jár a földön, amelyet úgy üldöznek, mint a vadállatot, akinek csak a halálhoz van joga.
És ez a nép állta körül a hat piszkos, nyomorult vadász életre vágyó testét...
Az ifjú harcosok lesütötték szemüket és arcukon megjelent saját sorsuk árnyéka. Kis Farkas elnémult, a földre függesztette tekintetét. Aztán gyenge, erőtlen hangon ennyit szólt csupán: -- Távozzatok innen ...
Megnyílt a kör. Futott a hat vadász, s arra gondolt, hogy most kezdődik a kínzások sora; igen, az ebfejűek csak játszanak velük. Szaladtak, mint az őrültek, szívük a torkukban kalapált, majd megfulladtak. De senki sem szegődött a nyomukba. Mikor már jó messze voltak, lassítottak. Nem volt már erejük. De szabadon járhattak.
Ezt a történetet beszélték el Fort Dodgeban.
SHERMAN másik történetet beszélt el washingtoni házának irodahelyiségében az egybesereglett riportereknek. Ez a mozgékony, ötvennyolcéves férfi úgy élt az emberek képzeletében, mint a testetöltött legenda. Gyakran felugrott a sajtófogadáson és döngő léptekkel járt-kelt, akár a dühös oroszlán. „Georgiái hadjárat", mondták mosolyogva a riporterek, de nem tiszteletlenül. Sherman nem dicsekedhetett ragyogó képzelettel, annál inkább őszinteségével.
Midőn a kérdések kereszttüzébe került, mindig egyszerűen és komolyan válaszolt.
-- Mi a véleménye a háborúval kapcsolatosan, tábornok úr? -- kérdezték.
-- Uraim, -- felelte -- többet ártanak, mint használnak az efajta fecsegessél.
-- De tábornok úr, háború folyik Kansasban ...
-- Háború? Nem!
-- Igenis, indiánlázadás tört ki. Óránkint jönnek a jelentések Dodgeból, Coldwaterból, Greensburgból, Medicine Lodgeból, Prattból. Elhoztuk nyolcvan meggyilkolt polgári személy és tizenkét lerombolt tanya jegyzékét. Csapataink az ország minden területén harcolnak. Az indián-háború teljes erővel dühöng.
Ekkor történt, hogy felállt a tábornok és dühödten körbejárta a szobát:
-- Értsék meg, uraim, ez nem háború, de azzal a névvel sem tisztelhetjük meg, hogy lázadás. Ne nevezzék háborúnak. A vörösbőrű vadak gyilkolnak, de megnyugtathatom önöket, hogy minden
138
gyilkosságot megtörtünk. Utoljára garázdálkodnak és utoljára szenved a mi hazánk ...
A riporterek eltávoztak. Sherman megírta a parancsot, mely szerint George Crook tábornok helyeztetett a síkságon folyó hadműveletek fővezéri tisztére, azzal a megbízatással, hogy hozza vissza a cheyenneket, mint a portyázó farkast szokás ...
CROOK felülmúlta Popé tábornokot az indián harcok terén szerzett tapasztalatokban. Nem ringatta magát illúziókba. Már Wyomingban, a Powder River és a Black Hills között elterülő síkságon harcolt a cheyennekkel. Ismerte a síkföldi indiánt, éppen ezért nem tartotta helyes stratégiai elgondolásnak azt a szempontot, hogy két vagy három lovasszázaddal vegye fel a harcot száz ebfejű ellen. Az ilyen módszerben igen kevés dicsőség rejlett; s ő nem is dicsőségre pályázott, hanem nagy eredményekre, nagy kitüntetésekre, arra, hogy magától értetődően írhassa főparancsnokának az alábbi jelentést: „A parancsot végrehajtottam és elfogtam Kis Farkas cheyennejeit. Erős felügyelettel, vasraverve küldöm őket délre."
Crook kört rajzolt a térképre. A körvonal átment Kansaspn és Nebraskán, magába foglalta Colorado egy részét: s a kör belterületén, valahol a síkságok és folyók, dombok és vízmosások, rétek és homoksivatagok tájékán, talán középen, de onnan semmi esetre sem igen messze, voltak a cheyennek. Ebből a körből hetekig, sem mozdulhatnak ki. Ennélfogva felesleges sietni, alapos munkát kell végeznie.
Az alapos munkát erőinek megvizsgálásával kezdte meg. Mindenki azt mondta, hogy a kör belsejében, vagy közelében, csaknem tizenkétezer csapatkatona tartozik parancsnoksága alá. Crook tábornok nyilakat rajzolt óvatosan a kör középpontja felé. Ezeket a nyilakat szavakba öntötte és papírszeletkékre rögzítette.
A szavakat kattogó távírógépek repítették tovább elektromos hullámokon s ezek az elektromos hullámok mozgásba hozták az ország legelhagyatottabb szögletét is.
Megmozdult északon Fort Robinson; felnyergeit a harmadik lovasezred és kiviharzott az erőd fakapuján.
Megmozdult a dakotai territóriumon fekvő Fort Mead, ahol a hetedik lovasezred állomásozott. Eredetileg Custeré volt a hetedik lovasezred, ugyanaz az ezred, amely több, mint két esztendővel előbb csúfos vereséget szenvedett Little Big Hornnál. Két esztendő nem törli le százhatvan legyükolt és ötvenkét sebesült ember emlékét.
139
Két esztendő nem nyeli el a prérik felett szállongó híreket, mint például a Custer-féle mészárlás történetét. Custer kegyetlenül bánt az indiánokkal; utoljára a sziúkra és a cheyennekre került sor; akiket életben hagyott régi bűnei kiegyenlítésére, azok álltak rajta bosszút s azok vették el életét. A hetedik ezred ösztönzést merített ebből az emlékből; bosszút lihegett. Tíz század lovagolt délnek Fort Meadból, hogy minél hamarabb lecsaphassanak a háromszáz cheyennre; úgy egyenlítik ki tartozásukat, hogy foglyot nem ejtenek.
A nebraskai Sidneyben tevékenykedő Thornburg ezredes kocsira rakatta műszaki alakulatát és egy ágyút.
A tizenkilencedik gyalogezred elindult Fort Wallaceból, Lewis ezredes vezetésével.
Lewis ezredes déli, majd keleti irányban vonult embereivel, a Fort Wallace--Dodge City-i közvetlen útvonalon. Crook tervének megfelelően, a hadmozdulatok nem irányultak közvetlenül az indiánok ellen, hanem szűkíthető központosított körök formájában. Apró köröcskék sorakoztak egymásután; ennek a sornak a nyugati görbületén állt erős falként a tizenkilences gyalogezred. Lewis, de Crook is, arra következtetett, hogy ettől a faltól keleti irányban ötven mérflödre lehetnek a cheyennek és dékől még távolabb. De, biztonság kedvéért, Lewis magával vitt hat pawney megfigyelőt, akiket előre küldött megfigyelés céljából. A pawney megfigyelők éppúgy lóra szálltak, mint a tisztek és a gyalogosokat kísérő kis lovasrészleg. A prérin kígyóként sikló, négyes sorokban menetelő katonákat nyolc teherkocsi követte. Csak fegyverüket vitték. Málha nélkül könnyen megtettek napi harminc mérföldet. Mindent egybevetve, komoly kis erőt képviselt ez az alakulat és Lewis ezredes bizakodva nézett a jövőbe. Nem csinált magának gondot, hogy esetleg szembe kerül az indiánokkal.
Apró, de igen fontos problémákon törte fejét. Homloka ráncba ugrott. Nyugtalansággal töltötte el a gondolat, hogy régóta nem 'írt a nővérének. Pedig gondos levélíró volt és szabályos pontossággal intézte levelezését. Most, lovaglás közben, megfogalmazta az elfelejtett levelet; feltárta pénzügyi bajait, Clair őrnaggyal lefolyt vitáját, a parancsnokság kebelében dúló féltékenykedést; a biztonság hiányát, s a halálos egyhangúságot...
Fájlalta a hátát. Szúrós fájdalom hatolt hátgerincébe. A képzelt levélben hosszan értekezett veséjéről és májáról. Biztosra vette, hogy nővére megérti majd panaszát; megérti, mit jelent két álló nap nyeregben ülni, betegen, öregen és fáradtan. Felpillantott: visszaérkezett a három pawney. Némi rosszalással nézett barbár
140
izgalomtól ragyogó arcukra. Nem kedvelte az indiánokat. Gőgös ember volt. Borzongással fogott kezet az egyik pawneyval. Élesen kérdezte a mellette haladó, gyermekesen mosolygó indiánt:
-- Mi újság?
-- Ó, Jézusom. Átkozott legyen az ebfejű harcos.
-- Aliért tanulnak meg először káromkodni? -- csodálkozott magában. Ocsmánynak érezte a bennszülött szájáról elhangzott hiábavaló istenkáromlást. És megkérdezte mellékesen: -- Jól láttál? Biztos ?
Vigyorogva bólogattak és tört angolsággal elmondták: előttük néhány mérföldnyire, a Lewis előtt ismeretlen Famished Woman's Fork nevű kis pataknál ütöttek tábort az indiánok. Néhány szakaszparancsnok és Fitzgerald kapitány fogta közre Lewist és az indiánt. Csodálkozásukat és hitetlenkedésüket juttatták kifejezésre. A pawney megfigyelők egybehangzóan írták le a lövészárkokat. Erre Fitzgerald kap'tány is kijelentette, nem hisz holmi mesékben, az indiánok nem ásnak lövészárkokat. A többi csatlakozott a kapitány véleményéhez.
--• Szerintem is hihetetlenül hangzik -- mondta Lewis. -- Menjetek és saját szemetekkel győződjetek meg. -- Nem bízott a pawneyk szavahihetőségében, nem hitte el, hogy indiánokat és lövészárkokat láttak. Gyermekes képzeletüknek tulajdonította a beszámolót.
Riadtan és tétován hallgatta a visszatért Fitzgerald jelentését. Az indián megfigyelők valóban igazat mondtak. Fitzgerald elmondta, hogy indián csapat üldögél a lövészárkok padkáján. Pihennek, főznek, lebzselnek, csupán egy-két lovasember őrködik.
-- Indítsd el a lovasságot és göngyölítsd fel a bandát -- mondta Lev/is, oly magától értetődő hangon, mint valamely rendőrőrmester, aki serdülőkorú csibészek lefülelésére küld egy kezdő, fiatal tisztet. Fitzgerald bólintott és előre lovagolt tizennyolc főből álló részlegével. A pawneyk éltek ezzel az alkalommal: sikongatva vágtattak a< cheyennek felé. Fitzgerald megsarkantyúzta lovát, hogy utolérje' a megfigyelőket,; kirántotta szablyáját, mint az emberei.
A cheyennek előrezúdultak, hömpölyögtek, lovaikra simulva. A lovasság visszakozott a csapatokhoz. Az egyik pawney belefutott egy cheyenne lándzsájába; a többi elszaladt.
A cheyennek visszatértek táborukba. Leugráltak 'ovaikról, a katonaság szemeláttára. Asszonyok vezették el a lovakat. A férfiak csatlakoztak a hosszú lövészárok partján várakozó, még mindig nyugodt /társaikhoz.
Fitzgerald emberei leszálltak és elvegyültek a lovasok között.
141
A kapitány arca komor és sápadt volt a meglepetéstől. Lewis area idegesen rángatódzott. Legyűrte mérgét. Nem a gyűlölet piszkálta, inkább a méltóságán esett sérelem. Kínnal ugrott le ováról, aztán megindult a gyalogosok élén, hátában a görcsös fájdalommal. A lovasok óvatosan, guggolva haladtak.
Lewis ezredes kivont karddal a kezében ment az élen. Fenyítenij büntetni akart; nem érzett semmi csodálatot az öreg indián törzsfö iránt, aki ott ült a földhányáson, a lövészárok előtt, mocskos pipáját szívta, fegyvert nem viselt, halványan mosolygott s ebben a mosolygásban több volt a szánalom, mint az öröm. Lewis- ezredes egy szakasz tapasztalt veterán katonát vezetett rohamra. Se félelemmel, se tisztelettel nem viseltetett az indiánok irányában. Megtorpanás nélkül vezette katonáit a vakító füsttengerbe.
A cheyennek egyszerre tüzeltek, amint az öreg meglendítette karját. A csapatok igyekeztek ellenállni, de a golyózápor vaskorbácsként verte őket vissza. Szerették volna lelőni az öregembert, de az nyugodtan ült, pipált, mintha semmi seín zavarná.
Megfutamodtak. Véres fővel, keserűséggel szívükben. Otthagyták halottaikat és térdrerogyott ezredesüket, akit haslövés ért. A szép, tiszta keletre gondolt homályosodó tudatával; de nem volt benne gyűlölet, csak sértődöttség és csodálkozásféle, mikor orrabukott. Most már eloszlott minden fájdalma.
Fitzgerald bátran szaladt Lewis ezredes teteméhez. Közeljárt a vonalhoz, tisztán látta az öreg törzsfonök arcvonásait. Az öreg már nem mosolygott. Amint Fitzgerald felegyenesedett, ezredesével a karjában, szánalomfélét észlelt az öreg indián széles, barna arcán. Aztán hátat fordított az indiánoknak és visszatért embereihez.
Beesteledett. A tizenkilences gyalogosok felsorakoztak a félkörbe állított kocsik bástyája mögött. A fiatalabb tisztekből elszállt a lelkesedés; leverten pillantottak a kocsira, ahol Lewis holtteste pihent, őrszemeket vezényeltek ki, de nem támadtak az indiánok.
És késő éjszaka paták szapora dübörgése tudatta a katonákkal, hogy eltávoztak a cheyennek; el, észak felé, a sötétségbe.
Északi irányban egy kanyart írtak le és szaggatott nyomukat nehéz volt követni. Tizenkétezer ember, az Egyesült Államoknak csaknem egy hadosztálya, tapasztalt öreg indianharcosok ezredei igyekeztek elfogni a háromszáz indiánt. És a háromszáz közül csak nyolcvanegy volt felnőtt férfi és a serdülőkorúaknak csak a fele harcos.
A kékegyenruhások Kansashoz közeledtek. Hosszú, kék hadoszlopok kígyóztak, óvások, gyalogosok, tömpeorrú ágyukká megrakott kocsik követték egymást. Hébe-hóba harcoltak s akkor sebesülteket és halottakat hagytak hátra a préri sárgaszínű fűtengeréberu
142
Néh* kettes-hármas csoportokra szakadoztak az indiánok. Elak kétszázhúsz lovat. Apró, kiéhezett használhatatlan ovaikat pedig szélnek eresztették. Megdézsmálták a fel-felbukkant csordákat, leöltek egy-egy állatot. Faltak, jóllaktak, aztán tovavágtattak.
Az EAGLE BAR D-T ANYA tizenkét erős lovasa kiugratott konyhakocsija mellől s megállt egy emelkedésen. Nem messze tőlük két ind án nyúzott egy bölénybor út. A óvások sebesen vágtattak előre. Mikor az ndiánok felpillantottak és meglátták a lovasokat, gyorsan pónija khoz rohantak. H. y'tük könnyedén nyeregbe ugrott, a másik nem érte el lovát. Golyó fúródott a lábába s elvágódott. Bekerítették a sebesült indiánt, aki kétségbeesetten nyúlkált fegyvere után. Mark Ready eiőmunkás elrúgta a puskát. Axel Green belenyomta megvasalt csizmáját az elesett indián arcába.
A másik indián háromszáz yardnyira megállt és élesen figyelte a lovasokat. Revolverre] nem lőhettek ilyen távolságra és a társasá,g csak két fegyverrel rendelkezett. A jó lövész hírében álló Kling és Sanderson leadott néhány lövést az indiánra, de sikertelenül. Green utána akart menni, de Ready nem engedte:
-- Hagyd, itt van ez ... A fene törődjék a másikkal.
-- Elegendő nekünk ez az ebfejű -- helyeselt Sanderson. -- A törtlábú, vérzőarcú indiánra mutogatott. -- Talán nincs messze az egész csorda ...
A megmenekült indián lassan ügetett; a másik könyökére támaszkodott mozdulatlanul, a nélkül, hogy figyelemre méltatná a lovasokat. Halkan, vontatottan dúdolni kezdett.
-- Mit nyöszörög? -- érdeklődött Sanderson. Marcy füléig elvigyorodott; ő úgy érezte, köteles mindenkinél erősebben gyűlölni az indiánokat, mert nagyapját indiánok ölték meg.
-- Mit csináljunk vele? -- kérdezte Green.
-- Szerencsétlen nyomorult -- mondta Marcy jóindulatúan.
-- Ne bántsuk -- szólt Ferguson, a szakács. -- ítélkezni nem vagyunk hivatottak.
Az indián a földre szegezte szemét. Könyökére támaszkodva féloldalt feküdt. Világostekintetű, harmincon aluli fiatal ember volt; hosszú, izmos termetéből kiemelkedett hatalmas, domború melle. A fájdalom legcsekélyebb jelét se mutatta. Hallgatott.
-- Keressünk neki jó erős fát -- kiáltott Ready. -- Búcsúztassuk el keresztény módra.
-- Nem szabad! Nem!
143
-- Ide figyelj, Ready -- szólt a szakács -- nem a mi feladatunk kioltani az életét. Lehet, hogy ebfejű, lehetséges, hogy nem. Itt senki sem ismeri az indiánokat. Azt mondom, ne húzzuk fel.
-r- Dehogynem, az istenit! Nézzétek a mokaszinját! Foltozott, rongyos, de gyöngyökkel szépen berakott mokaszinja a dicső múlt emlékét őrizte.
-- Lábbelije bizonyítja, hogy ebfejű vadállat -- bólogatott Sanderson.
Ferguson sorra fürkészte társai arcát. A társaság fele fiatal, húszon aluli, barna, tejfelesszájú fiú volt. Ferguson megismerte valamennyit, midőn a hosszú éjszakákon mókáztak vele és enyhe gúnnyal ugratták. Ebben nem talált kivetnivalót, hiszen minden tanyán ugratják a szakácsot. És Ferguson megismerte ezeknek a fiúknak emberi rezdüléseit, az egyszerű életet élő emberek ingatagságát.
-- Ne lincseljétek meg -- mondta Ferguson. -- Krisztusra, hagyjátok békében, hagyjátok itt, ha azt akarjátok, hogy meghaljon.
-- Fogd be a szádat, kukta -- szólt Marcy.
A többi hallgatott. Körben álltak, nézték az indiánt, de egyikük se pillantott a szakácsra. Ferguson egy kancsó vizet hozott a konyhakocsiról és az indián szájához tartotta.
--' Szomjas vagy? -- kérdezte Ferguson.
Az indián Fergusonra emelte szemét, majd megmarkolta a kancsót. Ivott. Valamit mondott anyanyelvén.
-- Az istenit, kötözzük a lovára, aztán menjen isten hírével -- kiáltott Ready. Megszokta, hogy minden elhatározás tőle ered és minden elhatározását végrehajtják.
Ferguson tehetetlenül rázta fejét, megfordult és bemászott a konyhakocsiba. Lovára kötözték a rézbőrűt. Egyhangúan követték az indiánt. Megálltak egy patak fölé hajló, pettyes nyárfánál, a kiindulási ponttól két mérföldre. Lasszót hurkoltak egy ágra, nyaka köré csavarták és szabad végét a póni nyergéhez kötötték.
Az indián egyenesen állt ép lábán. Arca öntudatot tükrözött. Szemét lehunyta. Meg se moccant. Nem félt, nem rettegett.
-- Bárcsak mondana valamit -- morogta Sanderson. -- Gyűlölöm az olyan fickót, aki szótlanul leheli ki bűnös lelkét.
Ready rácsapott a pónira. A ló eliramodott, az indián a levegőbe lendült. Ferguson elindította lovait és így szólt: -- Táborozásra alkalmas helyet kell keresni.
Fon Wallaceban Murray és Wint, meg két század szakállas, sok viszontagságot megélt katona lovat váltott. Csaknem ötszáz mérföídes utat tettek meg lóháton. Testet-lelket ölő út volt ez, keletről nyugatra, északról délre. Fél Kansast belovagolták.
144
Murray és Wint megfürdött, megborotválkozott Wallaceban. Á legénység aludt. Murray térképeket tanulmányozott, beszámolót küldött Mizner és Crook ezredesnek, aztán részegre itta magát a tiszti étkezdében. Lewis ezredes elment a gyalogsággal; a parancsnokié- Goodall kapitány alig titkolt megvetéssel mérte végig Murrayt, És mikor Murray kijelentette, hogy Lewisnél nincs nagyobb őrült, csupán Wint pillantása akadályozta meg Goodallt, hogy ne vágjon vissza. Wint sajátkezüleg fektette le Murrayt, aki meghagyta, hogy két óra múlva keltsék fel.
-- Nyergeijetek -- adta ki a parancsot Murray.
És Wint nem vitatkozott, nem hozott fel semmiféle indokot. Sejtette, hogy szégyen, fájdalom, megbánás gyötri, marcangolja. Murray még mámoros volt, amikor megszólalt:
-- Mikor az ember vásárra viszi a bőrét, mindenét eladja. Elindultak az új lovakon, fehéreken, barnákon, feketében; egész
éjszaka ügettek a szitkozódó, bosszús, álmos emberek. Csak reggel aludtak egy keveset, aztán tovább mentek.
Útközben találkoztak egy tanyásgazdával, aki jelentette, hogy eltűnt tizenkét marhája. Körüllovagolták a tanyát és felfedezték a tolvajok nyomait. Megtalálták a helyet, ahol bőrt fejtettek az indiánok. Megérkeztek a patakhoz. A nyárfán még most is ott lógott a kötél. Nem messze innen frissen hantolt sírra bukkantak.
-- Nyissátok ki -- mondta Murray. Kiemelték a meglincselt indián harcost.
-- Ki követte el a gyilkosságot? -- kérdezte Wint.
Ismét elhantolták a halottat. És Murray a következőt mondta magában: -- Eggyel kevesebb ... de meddig bírják még?
-- Már a közelükben lehetünk -- szólt Wint.
Murray folytatta útját. Átkozta új lovát; űzte, hajszolta komoran. A tarka-barka lovak között egy sem volt olyan, amelyik kiállta volna a versenyt a régi, megszokott szürkékkel. Másnap délben rábukkantak arra a pontra, ahol a cheyennek legutóbb tábort ütöttek.
-- Hosszú tábor -- jegyezte meg Chambrun őrmester. -- Órák hosszat éghettek azok a tüzek.
Estefelé majdnem elérték az indiánokat. Murray bosszankodott és átkozta a lovakat, hogy képtelenek utolérni a menekülőket.
-- Pihenjünk -- javasolta Wint. -- Az emberek kibírják, csak a lovak döglenek bele.
Murray egyórás pihenőt rendelt el. Ezalatt lassan fel-alá járkált a sötétben.
Wint hozzászegődött és gyöngéden megérintette karját:
745
-- Hallgass rám! Murray ... Sok mindent megértünk az elmúlt hetekben.
-- Igen. Nos? -- Murray gyanakvóm, ellenségesen nézett rá.
-- Elmondhatom, mit érzek?
-- Mondd el.
-- Ügy érzem, hogy te csak megszokásból maradtál a hadseregben. Az most nem is lényeges, hogyan kezdődött, hogy miért léptél a katonai pályára. Már az a körülmény, hogy itt vagy ... szintén megszokás. Mindent megszokunk és mindent elfelejtünk ...
-- Igen?
-- Annyira beléd idegződött, hogy nem veszel róla tudomást. Arról sem veszel tudomást, hogy ezek az istentelen, indiánok az orrodnál fogva vezetnek.
-- Mindnyájunkat -- mondta Murray. Nem mondhatta el Wintnek, mit érez, nem közölhette a lelke mélyén dúló keserűséget, nem köthette az orrára, hogy elvesztette hivatásába vetett hitét.
A pihenő leteltével sorakoztatta a katonáit. Ezen az éjszakán összeütköztek a menekülőkkel; karddal támadták meg a cheyennek hátvédjét.
A különös éjszakai küzdelem nem hozott sikert. Az indiánok ismét elmenekültek. A katonák leszálltak, álomba merültek lovaik mellett, anélkül, hogy tüzet raktak volna.*
A HERALD riportere, Jackson, hosszú utat tett meg Oklahomáig. Fáradt volt, levert, elhagyatott és tökéletesen megértette azokat, akik utálattal, megvetéssel emlegették ezt a tájékot. Szeretettel gondolt haza, a puha ágyra, a jó sörre, a baráti, meghitt beszélgetésekre. Unta a quaker misszionárius fecsegését. Savanyú lett a szája, amint elnézte Lucyt, az egy szál tanítót, s az intézőségi cselédeket. Nem utazott olyan messzire, mint egy másik Heraldriporter, Stanley, aki azért ment Afrika mélyére, hogy megkeresse Livingstone doktort. De ő, Jackson, is, eljutott jó messzire. Egyszer már megfordult a territóriumon. Hirtelen arra gondolt, bárcsak felejthetné el a hatvanezer mérföldes, testet-lelket gyötrő utazást, a rázós postakocsit. Hátradőlt a fonottszéken, Miles intéző társa;gó ában. Lucy nénit hallgatta:
-- Jackson úr, higyje el, ez nem közönséges, hanem indián nyár, sokkal forróbb, mint a valódi nyár.
-- Forróbb? -- kérdezte Jackson.
146
-- Száfaz hőség, tudja -- sietett a magyarázattal Miles intéző. »- Nem oly kellemetlen, mint maguknál, a párás keleten.
Jackson bólintott, megtörölte homlokát. Nem volt szíve ellent* •mondani. Ezek az egyszerű emberek oly meghatóan védekeznek. Rettegve gondolnak a nagy New York-i lapra, amely feléjük is 'kinyújtja karmait és magához öleli az ország kétezer mérföld hosszú földjét. Az öregek, látja, félnek tőle, mintha bűnösök lennének, pedig csak primitívek. Már régen rájött az igazságra: nincs kifejezetten rossz ember, mint az újságok beteges képzelettel megírt riportjaiban. Mindenütt tobzódik az ostobaság, mindenütt tombol a félelem, s mindenhova behatol, még a kapitólium boltívei alá is, a tudatlanság, a butaság...
-- Kellemetlen a nyári hőség -- ismételte Lucy néni, szent meggyőződéssel. -- Bizony, sokat szenvedünk nyáron.
-- Elhiszem.
-- A keletiek folyton a hibákat keresik -- mondta az asszony.
-- Azért, mert alig van fogalmuk erről az életről -- szólt Jackson engedékeny hangon.
-- Nem szép tőlük. Mi nem panaszkodunk, noha panaszkodhatnánk egyről-másról.
Jackson megelégelte a folytonos bólogatást:
-- Ügy vélem, nemcsak a hőség miatt szöktek meg az indiánok.
-- Nehéz megérteni a bennszülöttek cselekedeteit -- mondta Miles. -- Néha olyanok, mint a gyermekek ...
-- Valóban így gondolja ? -- kérdezte Jackson kíváncsian.
-- Természetesen -- mondta Lucy néni. -- Nos, tegnap este az ablakokra hívtam fel John figyelmét. Az itteni emberek nem tudják megérteni, hogy nem arra való az ablak, hogy benézzenek rajta, ellenkezőleg ... Megállnak, mikor elmennek a házunk mellett és az ablakhoz nyomkodják az orrukat. És nem lehet velük megértetni, milyen helytelenül viselkednek.
-- Sok tekintetben gyermekek -- mondta Miles.
-- De nem a hőség miatt -- szólt udvariasan Jackson. -- Mégis tudják, hogy nem tart örökké a hőség.
-- Konok emberek. Némelyiket meg lehet győzni, de a cheyennek makacsok, gőgösek és büszkék. Mindig az ellenkezőjét csinálják annak, amit kellene. Ha például így szólok nekik: „Lakjatok délen, ahol az állam gondoskodik rólatok", erre azt mondják: „Nem ... északon akarunk élni".
-- Mindig északon éltek, ugyebár?
-- Ott... De más törzseket is letelepítettek az indiánoknak kijelölt területen.
147
Jackson így szólt:
-- Nézze, Miles úr, igyekszem a kérdés mélyére hatolni. Nem akarom igazságtalansággal vádolni, csupán azt akarom feltárni lapom olvasóinak, hogy a mi köztársaságunkban egy kis népcsoport miért nem foglalhatja el törvényesen azt a földet, ahol évszázadokig élt. Nem látja, hogy a probléma sokkal súlyosabb, mint az ön vagy az én, vagy akár az intézőség felelőssége? A mi nemzetünk száz meg száz népcsoportját az az egyszerű elv kapcsolja össze, hogy politikailag minden ember egyenlőnek teremtetett. Most ne legyünk szőrszálhasogatók. E pillanatban az Egyesült Államok minden fegyveres ereje azzal a megbízatással ellenőrzi a prériket, hogy elpusztítsa egy indián falu lakosságát, melynek csak az a bűne, hogy békességben akar élni a saját hazájában.
-- Nem lenne jobb, ha ezt az Indián Hivatallal tárgyalná meg? -- mondta zavartan Miles intéző. --: Én csak egy kishivatalnok vagyok, nem az én feladatom megítélni, mi a helyes, mi a helytelen.
-- De tudnom kell, miért mentek el innen, miért vállalkoztak erre a csaknem lehetetlen útra. Mégha igaz is, amit mond, hogy élelmezte és iskolába járatta őket...
-- Javíthatatlan vadak -- mondta Miles közömbösen.
-- Ebben az esetben megkérem, mutassa meg a könyvelését -- mondta Jackson hidegen. Elhatározta, keményebben beszél Milesszel. -- Ha legegyszerűbb kérdéseimre nem válaszol...
Az öregember és az öregasszony bárgyún bámult a riporterre. Miles fáradtan csóválta a fejét. Lucy néni. kezét tördelve így szólt:
-- Hát igazán nem hisz nekünk?
-- Elhiszem, amit akarok. Megmondtam, hogy lapom igazságos lesz önökhöz. S ahogy már mondtam, van hatalmunk; erről meggyőződhettek a szenátorok, sőt az elnökök is.
Hallgattak. A csendet csak az ingaóra tiktakolása és Lucy hintaszékének nyikorgása törte meg. Aztán megszólalt az öregasszony:
-- Mondd el, John, amit tudsz.
-- Előbb-utóbb amúgyis megtudnám... Lucy sírvafakadt:
-- Én nem tartottam igazságos eljárásnak... De ki tudja, mi az igazságos és mi az igazságtalan? Közöltem Johnnal a véleményemet, de hogyan igazodjék el az ember?
-- Bocsásson meg -- mondta a riporter.
-- Azzal kezdődött, hogy elhagyta három ember az intézőséget -- szólt Miles.
-- Cheyennek?
-- Igen. Törvényellenesen cselekedtek. Nézetem szerint meg
148
kellett 5ket büntetni, hogy megakadályozzuk a további szökéseket. Tehát magamhoz hivattam a törzsfőnököt és kértem tőle tíz túszt ...
--; De a három embert nem tudták elfogni és visszahozni?
--• Nem, uram -- felelte Miles.
-- Ugye, Dry Tortugasba akarták vinni azt a tíz embert? Miles bólintott.
-- És ezután mi történt?
-- Katonaság ment a tíz emberért. .Ágyút is vittek.
-- Ennyi az egész?
-- Majdnem -- sóhajtott Miles. -- A többit tudhatja... elégtelen élelem . . . malária . . . kinin- és gyógyszerhiány. . . Csak kevésnek jutott élelem. Kiválaszttattam néhányat s azokat élelmeztem. Nem tudom, he . volt-e eldönteni, ki egyék és ki koplaljon.
A riporter nem válaszolt. Görnyedten ült és a cipő ebe ivódott porréteget nézegette. Miles felállt, az asztalhoz lépett és felemelt egy számlakönyvet.
-- Ezekben mutatkozik némi hiány -- mondta. -- Hétszázezer font marhahús, harmincötezer font cukor, hetvenezer font szalonna, harmincezer font liszt és háromszáznegyvenezer font...
-- Hiány?
-- Ezek csak a b/ányok -- felelte Miles, tehetetlenül. -- Ha beteszi a lapjába, akkor eltávolítanak az intézőségből. Az élelmezési helyzeten ez sem változtat.
-- Az emberek mégis éheztek -- mondta a riporter hidegen.
-- Éheztek és megölte őket a malária, mások bölényre vadásztak, ott, ahol nincs bölény. De mit tehettem? Nekem kellett megmondanom, ki egyék és ki nem. Legjobb belátásom szerint intézkedtem. A félig civilizált keresztény indiánokat kellen pártfogolnom, nem pedig a barbár bennszülötteket, akik csak bajt és viszályt okoztak.
-- Talán igen.
-- Ne legyen hozzánk túlságosan szigorú -- mondta Miles intéző, amikoi távozni készült a riporter.
Jackson megbiccentette fejét, elindult, de nem mert visszapillantani a két öregre.
Fast: As utoUó határ
149
NYOLCADIK RÉSZ
A GYŐZÖK ÉS LEGYŐZŐITEK
1S78 október--november
CROOK tábornok számára nem vesztek el az indiánok, mint ahogy elvesztek Murray, Fitzgerald, Trask és Masterson számára. Mert Crook az a férfiú volt, aki állandóan a térképet tanú mányozta, hol száz mérföld egyenlő volt egy arasszal, sőt mi több: tíz araszon elhelyezte tizenkét csapatát. Crook a fennsőbbséges ember tekintetével figyelte a kétségbeesett erőkifejtéssel menekülő hangyát. A hangya sohasem szökhet el abból a világból, ahol élt és sejtelme sincs az emberről.
A SIDNEYBŐL, North Plattéból és Kearneyből délre összpontosított csapatok harapófogó-mozdulatot hajtottak végre. Három dél felé nyúló kar fogta közre a cheyenneket. És Murray két lovasszázada délről fölfelé lökődött, mint vízsugár a dugattyúból.
Csak északon volt rés, melyet Crook tábornok most igyekezett elzárni. Százötven mérföld széles volt ez a rés; a North Platte-tól Sidneyig és a Platté River mentén húzódott. Crook elhatározta, hogy szorosra zárja ezt az utat és egy egér sem juthat rajta keresztül. A városok között, a folyóval párhuzamosan haladt az Union Pacific Vasút. Crook ágyúkkal megrakott két csapatszállító vonatot indított Sidneyből és North Plattéból; az egyik keletnek, a> másik nyugatnak futott. A vonatok éjjel-nappal rohantak, pöfékelve, sisteregve szállították a katonaságot.
Ezenkívül még két lovasszázadot rendelt Ogallalába, az említett rés földrajzi középpontjába. Ezek a századok állandó távirati kapcsolatot tartottak fenn Sidneyvel és North Platte-tal. Ugyanezen a vonalon még hat kisebb kirendeltség állomásozott, amelyedet bármelyik pillanatban mozgósíthattak, ha cheyennek jelentkeztek.
A vasút északi oldalán3 ahol a Platté River keletre kanyarodon,
153
majdnem állandóan rajvonalban állt a gyalogság. Napközben a járőrök vagy száz mérföldet ellenőriztek; éjszaka, hegyeken és völgyeken, prérin és homokbuckán, mint ősi jeltüzek világítottak a máglyák. Ogallala polgárai csatlakoztak a járőrökhöz, hogy résztvegyenek a végső harcban.
Délről fényes távíróhuzalok hálózatán repült a hír, hogy jönnek a cheyennek. A zöld szemellenzős férfiak továbbították egy kóbor tanyai munkás, mexikói juhász és egy magányos lovas szövegét; s a zöld szemellenzők alatt, az olajlámpák sárgás fényében, 'ideges ujjak kopogták a híreket: Csata zajlott le a Smokey Hillen; indiánusok táboroztak a Republican River déli kanyarulatában; állati belsőrészek mutatják, hol darabolták fel a lopott jószágot; a Tent Circle tanyáról elraboltak tizenkét lovat; széles állati nyomdok egy folyó medrében; lódobaj a csillagos éjszakai prérin ...
Az északnyugati Kansas s a délnyugati Nebraska pusztaságát keresztülszelő indián falu lakosságára egy egész nemzet függesztette szemét; washingtoni illetékesek szorongatták a tollat, hogy minél előbb pontot tehessenek a kellemetlen ügy végére; a szerkesztők keze alatt átforrósodott a papíros; az utasok már várták a transzkontinentális vasút mentén felsorakoztatott cheyenneket; az újságolvasók a legmagasabb izgalmat okozó beszámolóra készülődtek; Custer megtorlása hírét várták, hogy emléke se maradjon a vörösbőrűeknek.
Thornburg őrnagy, Sidneyből a következő táviratöt küdte Crooknak: VALÓSZÍNŰNEKLÁTSZIK,HOGY A CHEYENNEK ITT A KÖZELBEN MEGKÍSÉRLIK AZ ÁTKELÉST A PLATTÉ RIVEREN, A HOLNAPI NAP FOLYAMÁN.
Aznap este átkeltek, de nem Sidneynél, sem North Platténál, ahol legjobban számítottak 'rájuk, ahol szünet nélkül ontották a vonatok a katonaságot, hanem a csapda holt középpontján, ahol, a elzőtüzek hosszú sora lobogott a homokbuckák felett.
A cheyennek kibújtak a hálón és átszívárogtak Crook egérbiztos csapda án. Lassanként összeál.t menekülésük története: Lovaikat kantárukná fogva vezették, így érték el a Platté Rivert, Ogallaláyal majdnem átellenben. Valószínű ég oly közel voltak, hogy láthatták a város fényeit, a tábortüzek előtt e haladók árnyékát. Kettőshármas csoportokra szakadtak és hosszúra nyúlt vonalban mentek lovaik mellett; suttogva csitították az á latokat. A fehérember ismerheti a lovát, de a cheyenne. része a póniiának; a cheyenne keze puszta érintésével és simításával, egy elsuttogott szóval közli pónijával kívánságait.
így, kis csoportokban, lovukat vezetve, áthaladtak a finom
154
homokon és felkapaszkodtak a sínekhez. Elha'adó csapatszállító vonaton, a kerekek ütemére, da t dünnyögött egy fiatalember; ám hirtelen elhallgatott. Nyihogás ütötte meg a fülét. Ezt s csak utólag alapították meg; később hiába füleltek, nem hallottak semmn sem. Valamelyik őrtűznél figyelmeztetően csahol egy kutya. Lyesmire nem lehet támaszkodni. A kutya megugathatta a prérifarkast is. Utó ág ezt is megállapították. A történet egy része a sínekhez kapcsolódott.
Va ószínű az is, hogy lovaikkal oly óvatosan íépdeltek át a s'neken, mint a kötéltáncos a kifeszített kötéen. Az őrtüzek között vonuló tétova nyomok azt mutatták, hogy igen lassan haladtak az indiánok. Prérifarkasok ugattak; talán ekkor osontak az üldözöttek. A homokban, itt-ott, testnyomok rajzolódtak, melyek azt bizonyították, hogy végtelen türelemmel lapultak és várakoztak. Valamelyik őrtűztől húsz yardnyira indián harcost szimatolt meg egy kutya. Másnap megtalálták a megfojtott állatot. Az ebfejű harcos valószínűleg leguggolt a még meleg kutyához és hallgatta a tűz mellett kiáltozó katonákat:
-- Billy! Billy! Az istenit, Billy, hol a pokolban vagy? -- Aztán tehetetlenül: -- Az a süket eb reggelig sem talál vissza ... -- -És reggel ott feküdt előttük, kilógó nyelvvel, a selyemszőrű kutya. Ez is hozzátartozott a történet egy részéhez. Lassan, türelmesen, zajtalanul tettek meg több, mint egy mérföldet. Aztán felkaptak lovaikra, tovább száguldottak észak felé. Másnap fejüket csóválva nyilatkoztak a boltosok és a lovaskatonák: -- Milyen fondorlatosok ezek a vörosbőrűek ...
Crook, fennsőbbséges felháborodásában, közölte Thornburg őrnaggyal katonai éleselméjűségével kapcsolatos véleményét. Erre Thornburg, mélységes nehezteléssel és égő gyűlölettel szívében, elindult a cheyennek után.
MURRAY, mint akinek hátát súlyos kereszt nyomja, görnyedten haladt az indián csapáson; átkelt a Platté folyó North Fork nevű pontján, folytatta útját a homokbuckás sivatagban, amely elnyelte a cheyenneket. Jónéhány mérföldre a folyótól, találkozott Thornburg lovasságával. Innen, a hétszáz főre rúgó sereg együtt ment tovább a csapáson.
Thornburg katonái, pihent, tiszta, ápolt fiatalok, döbbenten nézegették a sovány, kísérteties, sötétképű Murray maradék csapatának beesettszemű, torzonborz alakjait. Még a dühös Thornburg is megértőén szólt Murrayhez:
-- Pihenőt javasolnék, kapitány úr. Jó hosszú utat hagytak maguk mögött. -- Nem szólt többet, ahogy Murray szemébe tekintett.
Estére kettéágazott a csapás. Egyik ága északi irányban folytatódott, másik ága nyugatnak és beleveszett a homokbuckás sivár pusztaságba. Éppen az elágazás előtt fedezték fel egy tábor nyomait.
Murray közölte elhatározását a kíváncsian tekintgető Thornburggal.
-- Ha nem veszi rossz néven, őrnagy úr ... én megyek tovább, északnak.
Thornburg vállat vont. Nem akart vitatkozni egy őrülttel. Wint szomorúan sóhajtott, de semmit sem szólt. Ezen az éjszakán a két Reno-i csapat külön táborozott és reggel távozott. Thornburg szomorúan bámult utánuk.
Thornburg a homokbuckás területen folytatódó csapást követte. Nehezen, lassan haladtak. A lovak bokáig süppedtek a poros homokban. A fel-feltámadó szél finom porszemet fújt az emberek tüdejébe. Szájukat, szemüket becsukva lovagoltak. Midőn késő délután tábort ütöttek, csupán húsz mérföldet hagytak maguk mögött. Kis mélyedésben telepedtek le, egy homokdomb védelmében. A felkerekedő szél kevésbbé érte őket.
Komoran nézték a leszálló vérvörös napot. A hely néma és kietlen volt; nem sivatag és nem préri; élettelen birodalom; madarak nem húztak el fölötte; még tücsőkcirpelés sem hallatszott.
És ezen az éjszakán a szél felkapta, lódította-görgette a homokot. Reggel köröskörül apró örvények keletkeztek. A katonák keservesen köhögtek, köpködtek és rázni kezdték a homokot cipőjükről, ruhájukról. Belepte ételüket, beivódott bőrük ráncaiba. Az idegesen kapáló lovakat tovább hajtották. Botorkáltak a csaknem elmosódott nyomdokon.
Brady hadnagy így szólt az őrnagyhoz:
-- őrnagy úr, inni kéne, nagyon tikkadtak vagyunk.
-- Ők is -- felelte kurtán az őrnagy és az indián-csapásra mutatott.
Déltájt eltűnt a csapás, elmosta a homok. A nap hátralévő részében, az eddigi irányt követve, folytatták útjukat. Aztán tábort ütöttek.. Ezalatt a tisztek összegyűjtötték a kulacsokat. Kiosztottak egy-egy kulacs vizet. A többi kulacsra Rain és Morressey őrmester felügyelt.
A hajnali riadó után sűrű ködben feljött a nap. Fejüket súrolta a ködfüggöny. Komoran nyelték vízadagjukat és fájó szívvel gondoltak a teherhordó lovakra aggatott kujacstömegre. A tisztek apró
'156
csoportokban gyülekeztek s figyelték a térkép fölé hajoló két embert.
Alexton némileg ismerte a homokbuckás terepet. Egy hónapja annak, hogy északon állomásozott, Fort Robinsonban.
-- Tudja-e, merre vagyunk, kapitány úr? -- érdeklődött Thornburg.
-- Már el kellett volna érnünk North Forkot -- felelte Alexton.
-- A térkép szerint. Nyugatra van a folyó?
-- Nyugatra. .. majd északra kanyarodik. Nem tévedhetünk el, ha délnek megyünk.
-- Az ebfejűek nem mehetnek délnek...
-- Nem.
Thornburg őrnagy a százötven mérföldre gondolt, ami elválasztotta Fort Robinsontól. Százötven mérföldaéJ kisebb sivatagban emberek pusztultak el.
-- Jól használhatnánk egy forrást, a közelben -- szólt az őrnagy.
-- Nincs messze a Bolondos Lovas Kútja... Nem tudom, megtalálom-e.
-- Próbáljuk meg -- mondta Thornburg. Északnyugatra kanyarodtak. Lépésben mentek. Az őrnagy
előrehajolt, összeszorította száját és Crook kioktatására emlékezett. Gyorsabb ütemre bíztatták lovaikat. Nekivágtak a homoksivatagnak. Eközben eltakarta a napot a hömpölygő köd. A finom homok leült ajkukra, szempillájukra. A lovak himbálództak s velük együtt a világ.
Délben már csak félkulacs vizet osztottak, ami arra sem volt elegendő, hogy kiöblítsék kiszáradt torkukat. A legénység öblös hangon káromkodott, az altisztek suttogva viszonozták a káromkodást. Senkisem emelte fel hangját.
Eljött az éj. Nem raktak tüzet. Forrásnak híre-hamva sem volt. Zuhogott a homok, mnt az ónos eső. Reszkettek. A síkságokon lépten-nyomon található bölényhulladékot sem leltek, amivel tüzet rakhattak volna. Száraz sóshúson és száraz kétszersültön éltek és halálosan szenvedtek a szomjúságtól.
Másnap reggel szomjúság és éhség gyötörte a lovakat; de a szomjúság gyötörte őket legjobban. A homokdomb száraz fűszálait harapdálták. Délben a kétségbeesett Thornburg kiadta a parancsot: szálljanak le, gyalog folytassák az utat. Szörnyű álomban botorkáltak a kiutat keresgélő, elkínzott emberek. De nem láttak egyebet, csak homokdombot s a homokbuckák mögött a kietlen pusztaságot.
Mikor megtalálták a forrást, nekiestek: hasonfekve habzsolták keserű vizét. Megbetegedtek. Ezen az éjszakán nyolc ló felfordult.
157
És még most sem láttak indiánt.
Thornburg másnap lemondott a további kísérletezésről és délnek tartott. A most jéghideg szél nem az arcukat, hanem a hátukat csapkodta. Éjszaka kimondhatatlanul szenvedtek és sokan meghűltek. Mind több és több ló pusztult el. Amelyik életben maradt, az is csak kínos lassúsággal vonszolta magát.
A katonák gondolkozásmódját Alexton juttatta kifejezésre, egy mondatban.
-- Csak jöjjenek vissza, az Isten irgalmazzon azoknak az indiánoknak...
Tábort ütöttek, tovább mentek, ismét tábort ütöttek, megint tovább vonszolták magukat. Az iránytű mutatta nekik az utat. Egyremásra kidőltek a lovak, az agyonhajszolt állatokat az étlenség döntötte ki a sorból. Sok katona megzavarodott és gügyögött, akár a gyermek.
Három ember meghalt, mielőtt North Forkba érkeztek és megpillantották volna a folyót, a rétet, az első ház kéményéből gomolygó kék füstöt.
Murray kitartóan követte a csapást az elágazásig; mind mélyebbre hatolt a dakotai szélseperte pusztaságban; de az elágazás után elveszett a nyomdok a homokhegyek között s az indián falu fele lakossága is elveszett, eltűnt, mintha sosem élt volna a földön. Számos bizonyíték szólt amellett, hogy a cheyennek két részre szakadtak. Egy kanadai prémvadász, aki Black Hills vidékén állította fel csapdáit, azt jelentette, hogy cheyennekkel találkozott; elgyötört arcú férfiakká, nőkkel és gyermekekkel. A prémvadász kijelentette: nem voltak háromszázan, legföljebb százan-százhuszan. Két Fort Mead-i sziu híradós a vadász beszámolójával egybehangzó jelentést adott.
Ám a homokdombok között eltűnt csoportról nem érkezett semmiféle hír. A sivatag befogadta és elnyelte a szökevényeket.
A prérik lakóit valamikor tűzzel-vassal irtó indiánvadász Crook sem tudta előteremteni az üldözötteket. Fort Robinsonból öt lovascsapat pásztázta a homokmezőket. Többször átfésülték a terepet, de igyekezetük nem hozott sikert. Sidneyből hadoszlopokat menesztett, a Platté Rivertől északra; ezek is megízlelték a sivatag káros levegőjét.
-- Nyoma veszett a cheyenneknek -- szaladt a hír a távírószalagon. -- Nyomuk veszett.
Az egyhangúan ismétlődő jelentések nem növelték az ország vérszomját. Az ország felejteni kezdett, az ügy elvesztette fontosságát. Az indiánok csak addig fontosak, amíg üldözhetik őket; életük puszta ténye nem érdekes,
1S9
Kansas számlát készített magának; de ezen a számlán nem szerepelt cheyenne részről egyetlen polgár meggyilkolása, bántalmazása, egyetlen ház felgyujtása sem. Elhajtottak néhány lovat, megöltek néhány jószágot, hogy ne éhezzenek. Mindössze ennyi történt.
De a környező helyőrségekben nem feledkeztek meg a cheyennekről. Crook lankadatlan irányításával folytatódott a vadászat és Fort Robinsonból újabb és újabb csapatok indultak a homokmezőkre. Hiába fésülték át a végtelen, sivár homokot.
Ilyen csapat volt a harmadik lovasezred egyik százada, amely J. B. Johnson kapitány vezetésével késő októberben indult délre Fort Robinsonból. Lassan, óvatosan haladtak, megvizsgáltak minden völgyet, minden mélyedést, megbúvásra alkalmas minden szögletet. A második nap, kora délután, hideg szél fütyült észak felől; sötét felhőket hozott: a jeges tél igéretét. Johnson kapitány megállította a lovát s a szél felé fordulva, vállat vont.
-- Visszafordulunk, kapitány úr? -- kérdezte Allén hadnagy.
-- Nem tehetünk mást.
-- Kísérteteket hajszolunk -- mondta Allén. -- Mintha sohasem éltek volna cheyennek ...
A vörösképű, szakállas Lancy őrmester, tenyerét a szél elé tartva, hozzájuk rúgtatott. Bozontos fejével helyeslőén bólintott:
-- Hó lesz...
-- Kísérteteket hajszolunk -- ismétélte Allén hadnagy, ötletétől elbűvölten.
Lancy nyugtalan, fel-felhorkanó lováró megvetéssel mérte végig a felhajtott gallérú, behúzott nyakú katonákat. -- Héj -- bömbölte -- még nem havazik! Ne féljetek, hó is lesz. -- A katonák keserűen nevettek. -- Kapitány úr, küldje haza melegedni ezt a nyavalyás bandát -- mondták és vihogott magában az őrmester.
Johnson feszülten szegezte szemét egy pontra. Lépésben lovagolt a pont felé. Azután intett a menetoszlopnak: induljon utána. Tenyerével beárnyékolta szemét a kibúvó nap elől.
-- Mi baj, uram?
Johnson nem felelt. A menetoszlop lassan folytatta útját a napos nyugatnak. Délen és nyugaton kék volt az ég; észak és kelet szürkesége fekete csíkban ért a szemhatárra. Megtelt az éj hideg szomorúsággal. A tél repkedett a szél metsző szárnyain.
Most már mindnyájan megpillantották a gyanúsan mozgó pontot. Mintha gyötrő álom ólálkodna közelükben: lélekzetfojtva figyelték a valóságos alakot öltő látomást, Megálltak.
-- Mi az? -- kérdezte valaki,
159
Egyet gondoltak, de nem szóltak semmit sem; ugyanaz a gondolat visszhangzóit bennük; ugyanazt a borzadályt tükrözte arcuk. Tudták, mit látnak, már akkor tudták, amikor még nem volt kellő bizonyítékuk. Ezek a könnyed, kedélyes emberek szentül hittek abban, hogy küldetésük e pillanatban végetért.
A kezdetben fekete pont lassan mozgó vonallá fejlődött. Mint haldokló állat a vackára, úgy vánszorgott a férfiak, asszonyok és gyermekek feketéllő sora. A közeledőknek nem igen volt emberformájuk. Talán ötven, lónak nem nevezhető, négylábú állati roncs botorkált; a ruganyos járású pónik torzképei. A katonák féltőén simogatták jókarban lévő paripáikat. A nyomorult, csupa bőr-csont lovak hátán rongyhalmazba csavart gyermekek ültek; rongyaikat a hideg északi szél meg-meglobogtatta.
A csoport többi tagja gyalog jött. A gyászoshangú szél belekapott a beesettszemű, beesett arcú nők és férfiak rongyruhájába. A lovasok jót megfigyelhették az indiánokról cafatokban csüngő állatbőrruhát, a széttaposott, elrongyolódott, gyöngyökkel ékesített mokaszint, azt a lábbelit, melyet csak a cheyennek viselnek. Láthatták a porlepte piros-, sárga- és zöldhímzésű takarók szakadt darabjait.
Élettelen szemük titkokat rejtett. Bár szemük élettelen volt, lábuk mégiscsak lépegetett. Fekete hajuk ziláltán lebegett a szélben, mint ruhájuk cafatja. Nagyrészük mezítláb járt, a többi ócska mokaszint viselt. Mentek, mert menniök kellett, mert csak így juthattak előbbre. Nem leltek pihenést a homokmezők hideg végtelenjén. Vánszorogtak, a menekülés halvány reménye nélkül. Éhség, nyomor, szomjúság, szenvedés volt arcukra írva; néma történet, amely ebben a reménytelenségben is büszke emberekről beszélt a katonáknak. Soraikban lassú, öntudatos mozgás keletkezett, ahogy közelebb értek. Az asszonyok,- gyermekeiket takargatva, hátramaradtak; a férfiak védelmi félkört alkottak. Puskáikat, revolvereiket előreszegezve, farkasszemet néztek a fehér lovassággal. Bátorságuk szánalmasan és ugyanakkor megrendítően hatott. Olyan lassan jöttek, hogy fel sem tűnt, amint megálltak.
És így szólt Allén hadnagy:
-- Ezeket kergettük... -- Lancy megborzadt; ez a nagy, egészséges ember elfordította arcát.
-- Talán az ebfejű harcosok? -- kérdezte Johnson, mint akinek olyan tényt kell megállapítania, amit már biztosan tudott.
Senki sem felelt. Szél fütyült, vontatottan, fáradtan; különben mindenütt csend; még a kettős sorokba állított lovak sem mozdultak. És az indián gyermekek nem keltettek zajt. A menetoszlop élén,
160
közvetlenül Lancy őrmester mögött, állt a kürtös; sárgaréz szerszámát kabátujjával fényesítette. A katonák egyenesen ültek a nyeregben; nem érezték a szél csontokig hatoló kegyetlen hidegét.
Johnson volt a parancsnok. Mindnyájuk helyett ő gondolkozott és cselekedett. Végrehajtotta azt a feladatot, amit tizenkétezer prér katona elmulasztott. Kereste és megtalálta a cheyenneket. Most már foglyok, nem szaladhatnak el, nem állhatnak ellent. A siker feletti örömében lelkesen lovagolt előre, de félúton megállt, emberei és az ndián-csapat között. Oly elhagyatottnak érezte magát, mintha egyedül állna a homoksivatag kellős közepén. A szél az indiánusok rányában fújt. Még hallótávolságra volt katonáitól és a két ellenfelet legíol ebb húsz yard választotta el.
-- Hé, kik vagytok? -- kiáltotta tétován Majd így: -- Ki a főnök ? .. . A föember ? -- Beesett, pergamenszerű arcukat, mélyenülő fekete szemüket kémlelte. Nem mozdultak. Mindegy, hogy közöny, vagy gőg, szomorúság, vagy kábulat okozta-e: előregörnyedő, torz testtartásuk mozdulat.ansága önérzetre és bátorságra vallott.
-- Hello -- mondta. -- Tudtok angolul? Értitek a fehéremberek beszédét? Értitek? -- smételte. -- Beszéljetek!
Félkört ín le lovával. Lancy őrmester figyelte. A kürtös most is fényesítette kürtjét. Allén hadnagy fejét csóválta.
-- Óvatosabb lennék, kapitány úr, -- szólt Lancy őrmester. Lova néhény lépést hátrált. Johnson leszállt.
-- Vigyázzon -- figye meztette Lancy.
Ál én is leugrott; úgy érezte, támogatni kell Johnsont, meg kell osztania ve e a borzalom terhét. A kapitányhoz lépett. Együtt szemlélték az indiánokat. Az északi szél jeges hidegében összezsugorodott nap lenyugvóban volt. Feketeszegélyű felhők tátogtak, mint éhes keselyűk.
-- Nem tudnak angolul -- szólt Johnson tehetetlenül.
-- Nem...
-- Lehet, hogy süketséget miméinek, de semmi jel nem mutat arra, hog y ango ül tudnának. Nomád nép.
-- És ha rájukijesztenénk?
-- A ravasz e kattintásához nem kell erő, nem kockáztatom embereim életét ilyen semmiségért. Gyűlölöm az efajta játékot.
-- Ügy gondolod, kapitány uram, hogy emondanak a számukra reményte én küzdelemről ?
-- Nem tudom, hogy mi nekik a reménytelen -- felelte Johnson. -- Ha ennyit kibírtak ... -- Vállat vont, azután csapatához lépett. Megkérdezte az első sort, tud-e valaki cheyennül. Némelyik tudott pár sziu szót, csupán egy omahai fiú állította, hogy beszél
161
cheyennül, de valójában néhány szót értett csupán. Lakott Omahá.' bán egy félvér, aki állítólag öt indián nye ven beszélt és egy pohár ital fejében bárkinek adott leckét. Ettől még senki sem tanult meg beszélni. Közölte Johnsonnal: szívesen átmegy vele az indiánokhoz és megpróbálkozik velük. Át is mentek.
-- Adják meg magukat -- szólt Johnson a tolmácsához.
A fiú tétovázott. Keresgélt, kutatott emlékezetében. Nem találta meg cheyenne nyelven ezt a fogalmat. Csupán annyit tudott, hogy „szolgaság", illetőleg „fogság". Halványan emlékezett arra, hogy máskép fejezik ki cheyennűl ezt a fogalmat, amikor fehérember adja meg magát és másképpen, amikor indián.
Johnson türelmetlenül sürgette:
-- Gyerünk már. Próbáld meg.
A fiú nehézkesen elindult és odakiáltott valamit az indiánokna*. Azután hangosabban megismételte. Kü önösen, ódonszerűen, bolondosán csendült a hangja.
-- Mondj mást, -- ajánlotta Johnson. Csaknem a kétségbeesésig menő vágy ösztökélte, hogy áttörjön a nyelvi korlátokon. Nem akarta idejét vesztegetni ebben a mardosó, fagyot, hóvihart sejttető szélben.
A fiú újabb szavakkal kísérletezett. Mozgás támadt az indiántáborban. Zümmögő hangokat hozott a szél. A zümmögés, a mozgás megszűnt s a vörösbőrűek sorai közül kilépett egy aggastyán, olyan töpörödött, reszkető, olyan vén, hogy szinte valószínűtlenül hatott még ebben a nyomorúságos csoportban is. Az aggastyán megállt közelükben. A fiatal katona ijedten hátrált. Az indián halkan, fájdalmasan, lassan beszélt, de hangjából rendíthetetlen önérzet szólt.
-- Mit mond? -- kérdezte Johnson.
-- Nem tudom -- felelte a fiú zavartan. -- Talán azt> hogy távozzunk, nem tudom biztosan.
-- Értesd meg velük, hogy adják meg magukat.
-- Szerintem megértették -- bólintott a fiú. -- Olyasmit mondott, hogy menjünk ei és hagyjuk őt békében.
Az aggastyán tovább beszélt. Olykor a mögötte állókra mutatott, olykor a lovasok feje fölött lógó hóviharra. Néha-néha igen szomorúan megcsóválta a fejét.
-- Békében akar maradni, hagyjuk itt -- mondta határozottan a fiú és bizonytalan mosoly ült szeplős arcára. -- Olyasmit mondhatott, menjünk haza és hagyjuk őket békességben élni.
-- Mondd meg neki... -- Johnson rájött, hiába kísérletezik, a korláton nem törhet át. De ez a korlát nemcsak a szavak korlátja,
162
sokkal több; ez már történelem: a multat és a jelent elválasztó hasadék. Rándított egyet a vállán és visszaküldte a fiút. Ott állt az öreg, aggkora minden szomorúságával, fáradtan. Céltalanul tekintgetctt, mint aki sokat látott, sokat tapasztalt, sokat szenTedett.
-- Mi a szándékod? -- kérdezte a hadnagy. A kapitánynál is izgatottabban várt valami válaszra, miközben embereit, az őrmestert; a halványodó napot és a közeledő vihart kémlelte.
-- A szándékom? Lancy felüvöltött:
-- Kürtös állj! Ne fényesítsd azt az istenverte kürtöt!
-- Lancy őrmester -- szólt sze idén Johnson -- menjen vissza az erődbe, magyarázza meg a helyzetet Carlton ezredesnek. Mondja el a tényállást. Kéretem, küldjön le két századot és elegendő kocsit, hogy visszaszállíthassuk ezeket a szerencsétleneket. Addig vigyázunk rá ük. Könnyen megeshet, hogy nem sikerül rávenni őket...
-- Ágyút ne hozzunk? -- indítványozta az őrmester.
-- Micsodát?
-- Ágyút.
-- Amit mondtam, azt közölje az ezredessel.
-- Az ágyút nem hagyja ő ki. Ne higyje, uram, hogy ellenkezni akarok, jól tudom azonban, milyen parancsot kapok tőle. Indiánszakértő és gyűlöli a vörösbőrűeket. Kérjek ágyút ?
-- Üzenetemet adja át, -- morogta Johnson. -- Nem önre tartozik, hogy ágyút küld-e az ezredes, vagy sem. Megértettük egymást, őrmester?
-- Igenis, uram.
-- Induljon -- bólintott Johnson.
-- Az őrmester elnyargalt. Allén lehúzta kesztyűjét és lehelletével melengette kezét. -- Hideg van -- mondta.
-- Hideg?
-- Dermesztő hideg. Leesik a hó.
-- Keleten felmelegszik, mielőtt havazik -- mondta Johnson. Az indiánok mozgolódtak, de semmi jel sem mutatott arra,
hogy eltávoznának. A katonák nyomába szegődtek. A katonák most is fenyegetően szegezték puskájukat a mellettük elhaladó, hátvédet hátrahagyó nyomorultakra. Az öreg törzsfőnök vezette őket.
Johnson intésére Allén hadnagy lovasai utánuk indultak. Lovaikat lépésben járatták. Johnson még így is többször megállást vezényelt. Á cheyennek maradék erejét is kiszívta a hatalmas irammal rájuktörő északi szél. Már moccanni is alig tudtak. Fekete volt előttük a láthatár; mint gyárkémények sötét füstgomolyai lepték el
163
az eget a fekete fellegek. Mögöttük a kékegyenruhás, báránybör kabátba bújt emberek lépkedtek, erős, jóltáplált lovakkal. Johnson csak egyízben szólalt meg:
-- Ó, a bolondok, szegény, szerencsét én bolondok... Kis idő múlva tábort ütöttek az indiánok. A férfiak egy része
leguggolt fegyvere mellé és farkasszemet nézett a katonasággal; a többi az éjszakára készülődött. Gyengéden emelték le lovaikról a gyermekeket; magukhoz ölelték, simogatták kicsinyeiket, mint jobb napokról megmaradt becses kincseit a koldus. A katonák pár lépésnyiről mindezt nagyszerűen megfigyelhették. Látták a bőrig lesoványodott, puffadthasú, torz gyermekeket. A kicsinyek már nem nevettek, nem mosolyogtak, nem csevegtek, még csak nem is sóhajtottak. Félmeztelen szüleik a saját testükről letépett rongyokba burkolták ezeket a gnómokat. Harcosok és asszonyok sántikálva járták be a terepet egy kis tűzrevalóért. Még ez a legsívárabb hely is megjutalmazta őket egy-egy rothadt ággal, száraz fűvel. Halványan pislogó tüzet raktak. Nem volt ennivalójuk, különben főzéshez készülődtek volna. E helyett körülállták gyermekeiket; saját testükkel hárították el az északi szelet.
Johnson borzadva nézte a látványt, majd odalépett a teherlóhoz. Azután két élelmiszerzsákkal elindult az indiántábor felé. Közvetlenül az őrök puskái előtt állt meg. Nem félt, hogy lelövik, vagy megtámadják; testi épségét nem féltette. Csupán közvetlen közellétük ténye nyugtalanította. Letette a zsákokat, közben feléjük pislantott, nem tudta levenni tekintetét a nyomor rettenetes látványáról. Kinyitotta a zsákokat, kiszedett néhány kétszersültet, egy percig magasra tartva mutogatta, azután visszaejtette a zsákba. Gyorsan sötétedett. A félhomályba vesző indiánok pergament arcáról a fájdalmas önérzet lágyan olvadt az alkonyat nyugalmas színeibe.
Johnson. megfordult. Valamiben megbotlott, majdnem elvágódott. Ekkor megszólalt az „akadály". Allén könyörgő hangja:
-- Bocsánat, kapitány úr.
-- Megbocsátottam.
-- Ugye, rettenetesen valószerűtlen? -- szólt Allén, mert érezte, mondania kell valamit.
-- Én is valószerűtlennek találom.
Egymásmellen álltak, nem messzire az őrtől, a széllel szemben. A félhomályba meredtek.
-- Elfogadják az élelmiszert? -- kérdezte Allén.
-- Remélem.
-- Szeretnék felvinni nekik egy kanna vizet. Nem ellenzed, kapitány uram?
164
-- Nem bánom.
Allen elsietett. Pár perc múlva visszatért két nehéz kulaccsal a vállán. -- Bátran felvihetem?
-- Bátran. Elég biztonságos ... -- bólintott a kapitány. Teljes sötétség szállt a tájra. A nyugati égbolt alján halványan
villant az utolsó fénycsík. A hadnagy alakja eltűnt néhány lépés után. Léptei zörejét elnyelte az üvöltő, harsogó^ szél.
Johnson megriadt, amint megpillantotta az éjből hirtelen eléje toppant hadnagyot.
-- Te vagy? -- mondta idegesen és szelíden megfogta a hadnagy karját. -- Elintézted?
-- Elfogadták a kenyeret -- mosó ygott Allén. Reszketett a hidegtől. Reszketett az degességtől. -- Túlságosan sötét volt. Nyomban megláttak. Zavar kattanását hallottam. -- Felsóhajtott. -- De hála Istennek, nem lőttek. Letettem a vizet és eljöttem.
-- Mi a terved éjszakára ? -- kérdezte röv d hallgatás után.
-- Körülaiusszuk őket -- mondta Johnson határozottan. -- Nem hiszem, hogy áttörést kísérelnek meg. Azonban, biztonság kedvéért rendelj ki minden harmadik embert két órás őrségre.
-- Talán havazn fog az éjszaka -- mondta Allén.
Allén felébredt. Hanyattfekve hallgatódzott. Ezután feltápászkodott, válláravetett takarójával. Nagyon sötét volt; olyan sötét, hogy órája számlapját sem látta. Gyufát gyújtott, a szél elfújta. Többször végighúzta a gyufát a dobozon. Végre megállapította az időt. Hajnali kettőre járt. Megpillantott * egy aláírat:
-- Ki az?
-- Hadnagy úr? -- szólt vissza Gogarty, az egyik őr. Panaszkodott a hidegre és átkozta az indiánokat.
-- Hol a kapitány?
Gogarty nem tudta. Allén tovább botorkált, nyögés, sóhajtozás, morgás kísérte útján. Rázuhant egy a vó emberre, aki azonnal felébredt.
-- Kapitány úr?
-- Nos, mi a baj megint? -- kérdezte Johnson unottan.
-- Ott fenn, valami nincs rendben.
-- Miért nem alszol, Allén?
-- Ügy hallom ... lövészárkot ásnak . ..
-- Ne őrülj meg! Miért ásnának?
-- Nem tudom.
-- Akkor aludj tovább.
-- De miért is ásnának? -- kérdezte Allén. Lefeküdt és álmában is ezt a kérdést ismételte.
Fajt: Ay utolsó Jiatár H
T^-C i
l ÓD
Felhővel körülzárt világba jött a hajnal. Még nem havazott de a fekete égbolt havat ígért. Johnson nyugtalan álomból ébredt; rázott, tagjai elzsibbadtak. Forrt a jó erős kávé. A kávészag felélénkítette. Faszénből rakott tűzön sütötték a vastagra szeletelt szalonnát a kávéhoz.
A tűzhely felé indult. Átpillantott a cheyennekre. Szemét hitetlenkedve dö*rzsölte. Most már elhitte, hogy Allén nem képzelődött az éjszaka. Azok a csont-bőremberek valóban ástak, méghozzá köralakú mellvédet; asszonyaiknak és gyermekeiknek gödröt. A valóság bizonyított: frissen kihányt föld púposodott előtte, mintha nem is lenne igaz, mintha az egész csak lázálom volna.
A lovasok állva fogyasztották reggelijüket. Szemük tágrameredt. Johnson körüljárta az indián tábort, kíváncsi volt, miért töltötte árokásással az éjszakát másfélszáz tönkrement bennszülött; miért készülődött harcra, reménytelen helyzetében. Visszatért Allenhez.
-- Álmomban sem láttam ilyesmit -- mondta Ál én.
-- Nem ...
-- Kíséreljük meg mégegyszer. Talán megadják magukat...
-- Próbáljuk meg. Csináljunk valamit, amíg megérkeznek az erődbő. -- Azután elment megkeresni az omahai fiút, hogy rábeszélje: induljon az indiánokhoz és hasznosítsa csekély cheyenne tudását. A fiú kelletlenkedve fogadta a megbízatást; odabujt a tűzhöz s kezét mel engette. Gyanakodva pislogott az indián tábor felé.
-- Puska nélkül nem megyek fel szívesen -- szólt panaszosán. -- Kergék... csak a kergék ássák be magukat.
-- Veszélytelen, nyugodtan mehetsz.
-- Hát, nem tudom, uram, hogy veszélytelen-e és azt sem tudom, megértik-e, mit beszélek. -- Johnson megvetően mérte végig és kijelentette, hogy elkíséri. Erre a fiú lassú, vánszorgó léptekkel elindult. Közeledőben, torokhangú szavakat kiáltozott,~abban a hiszemben, hogy megértik az indiánok.
Fegyver dörrent. Lábuk előtt golyó csapódott a földbe. A fiú hasravágódott, és visszafe é kezdett mászni. De Johnsonnak jó példát kellett mutatnia, hiszen ő volt az a férfiú, aki határozatokat hozott, parancsot osztott. Nem futamodhatott meg. Hátatfordított az indiánoknak és nyugodtan, kényelmesen elsétált. Elnyűtt idegei minden erőfeszítésére szüksége volt, hogy megőrizze nyugalmát, ne gondoljon a hátulról fenyegető, halálos golyóra. Allén hadnagy és néhány katona kirohant. Mikor elérték, arcát és kezét ellepte az izzadtság.
A kapitány szótlanul lépett a tűzhöz. Egy pohár kávét töltött magának. Gyorsan lehajtotta. Könnyebbülten felsóhajtott, ahogy
166
a forró folyadék megcsiklandozta a torkát. Egyéb tennivalója nem akadt. Várta az erősítő csapatokat. A tűz nem igen melegített. Elküldött két embert rozsét keresni. Elegendő tüzelőanyaggal tértek vissza. Nagy máglyát raktak. Magasracsaptak a lángok. Ekkor megindult a havazás. Apró, száraz pelyhek estek zizegve, mint a homok. A szél tovább búgott, megforgatta a pelyheket a homokban.
. Estefelé megérkezett Fort Robinsonból az első különítmény; a harmadik lovasezred egyik százada, Wessels kapitány vezetésével. Velejött Lancy őrmester és három sziu felderítő. Az utóbbiak értettek és beszéltek is cheyennül. Lancy őrmester közölte Johnsonnal: reggelre megérkezik két ágyú és három utánpótlást biztosító kocsi. Wessels nem volt képzeletdús ember. Mikor havazott, meghúzódott valahol, vagy melegen felöltözött. Ha éhes volt, evett. Nem volt egyéni gondolata. Nem csinált problémát sem a hidegből, sem a mások éhségéből. Ami nem vele függött össze, az már idegen világ volt. Önzése primitív és átlátszó volt; inkább ösztönös, mint kiszámított. Jó embernek tartották, midőn parancsot hajtott végre, de magatartása bizonytalanná vált, amikor más emberi lények kívánságain gondolkozott. Csak egy megoldás-mintával rendelkezett. Sohasem zavarta az a kósza gondolat, hogy esetleg mégis különbözik egyik ember a másiktól. Mint katonának egyetlen jó tulajdonsága volt: sohasem kételkedett önmagában. Talán túlságosan leegyszerűsített mindent.
-- Bevonulunk és felgöngyölítjük őket. -- így szólt Johnsonnak. -- Készüljenek fel, mire megérkeznek a kocsik. Johnson előtt állt és a bajszára tapadt hópelyheket nyomogatta.
-- Nem lesz könnyű dolgunk -- vélekedett Johnson.
-- Azt mondtad, nincs már emberi formájuk.
-- De van fegyverük. A ravaszhoz nem szükséges emberi forma. Kezdetben abban a hitben éltem, hogy csak körül kell ülnünk őket és maguktól előjönnek. Ha támadunk^ embert is veszítünk.
-- A harc emberveszteséggel jár -- mondta Wessels magától értetődően. -- Ha nem all el a havazás, keservesen jutunk vissza az erődbe.
Johnson vállat vont:
-- Arra gondoltam, nyomban megadják magukat, mihelyt megpillantják az ágyúkat.
-- Talán ...
-- Viszek magammal egy sziut. Tárgyalni akarok velük -- mondta Johnson.
-- Haszontalan időfecsérlés. Nem érdemes szót pazarolni az ebfejűekre.
167
-- Megpróbálom -- szólt Johnson.
Magamellé vette az Aggodalmas Ember nevű sziut, aki habozás nélkül követte. Az indián tön angolsággal elmondta: valamikor mély barátságban éltek egymással a cheyennek és a sziuk. Mint egykori barátok, megölhetik, azonban Johnson élete biztosabb, mert ő ellenség. Egyszerű dolog ellenségnek lenni.
-- Szólítsd meg őket -- mondta Johnson. -- Piszkos, sárga indián vagy, beszélj velük.
Aggodalmas Ember a kapitány mögé húzódott, hogy ne érje a szél. Már csak néhány yardnyira voltak a lőnyíláshoz, ekkor felállt néhány cheyenne, közöttük a töpörödött, igen vén aggastyán. Inogtak, mint nád a hófuvatban.
-- Mondd meg nekik, kár minden erőfeszítésért -- szólt Johnson. -- Csapataink teljesen bekerítették őket. Nem menekülhetnek. Adják meg magukat, akkor adunk nekik élelmet. Mindnyájukat elviszik az erődbe, ott meleg helyen lesznek és házakban lakhatnak. De ha harcolnak, akkor meghalnak.
A sziu szólt, kezét idegesen keresztberakta a mellén. Éneklő beszéde a szél és a hófúvás panaszos hangjának részese volt. És a nagyon öreg, fonnyadt, halódó ember válaszolt. Udvariasan, szelíden. Halk hangja minden józan észt megcsúfolt.
-- Ők már mindnyájan meghaltak. Halottak... -- fordította a sziu. -- Hazamennek, haza . . . haza . .. messzire. -- Valahol a szavai mögött költészet és élet rezdült, egy primitív zenei nyelv különös szépsége. -- Halottak, nincsenek... -- A sziu vállatvont.
-- Te átkozott, értesd meg velük, hogy nagy puskákat hozunk fel. A nagy puskák darabokra szaggatják valamennyit!
-- Halottak -- ismételte a sziu és megint vállatvont.
\V ESSELS megszervezte a támadást. A század gyalogosan és csak az egyik oldalon támad, hogy ne jussanak egymás kereszttüzébe. A katonák lehúzták a kesztyűt; így könnyebben foghatják a karabélyt. Ott álltak a hóban és a hidegtől- megkékült kezüket dörgölték. Wesseís megfújta sípját. Rohamra indultak a csúszós hóban. A hópelyhek sűrű függönye ereszkedett elébük. Hiába kémleltek, nem látták a cheyenne lövészárkokat; de az indiánok valószínűleg meglátták a fehérségből kivilágló kékazínű alakokat. Heves sortűz dördült el az indián táborban. A támadók átkozódva, véres fejjel menekültek Wesseís felé.
Visszavonultak. Hasoncsúszva a hóban, nem célozhattak a
168
láthatatlan ellenfélre. Visszavonultak és Wessels bevallotta Jchnsonnak:
-- Meddő kísérlet. Várjuk meg az ágyúkat. Megpróbálkozott valamivel és az a valami csődöt vallott. De
emiatt Johnson nem tehetett szemrehányást. Wessels szemében a sebesült ember épp úgy része volt a hadseregnek, mint az egyenruha. Szenvtelenül helyezte kényelembe egyik comblövésés emberét; szenvtelenül segített helyreigazítani egy törött kart. Visszahozták, karjukra fektetve, a fejlövéses Jed Hurley nevű lovaskatonát. Wessels ezí az esetet is minden megjegyzés nélkül jegyezte fel jegyzetfüzetébe. A gyűlölet legcsekélyebb jelét sem mutatta az indiánok iránt.
-- Azok a vörösbőrű betyárok itt tartanak bennünket reggelig -- mondta higgadtan. És elgondolkozva tette hozzá: -- Megfagynak.
Éjféltájt elállt a hó, de a szél erősbödött. Hatalmas hókupacokat hordott össze. Nem sokkal éjfél után megérkeztek a kocsik és az ágyúk. Wessels talpon maradt. Mielőtt lefeküdt, megtekintette az ágyúállást. Megállapította, hogy megtöltötték és beirányozták az ágyúkat.
Wessels már régen a tüzérséggel foglalkozott, amikor Johnson felébredt. Közölte haditervét Johnsonnal. Körülveszi az indián tábort, laisan előrenyomul, az ágyútűz támogatásával. Nem lőhet senkisem. Felkészülnek az ebfejű harcosok támadására, amint működésbe kezdenek az ágyúk.
-- Sok az asszony és sok a gyermek -- mondta Johnson. -- Nincs közöttük negyven-ötvennél több férfi.
-- Az ő bajuk -- felelte Wessels közönyösen.
-- Nincs élelmük. Megvárhatjuk, amíg jószántukból elÖbújnak.
-- Az ezredes parancsára beszállítjuk őket.
-- Az ezredes nem tudott...
-- Nőkről és gyermekekről ? ... Tudott. Megparancsolta, szállítsuk őket az erődbe. Nincs ennél biztosabb megoldás. Miért tegyük kockára embereink életét, szükségtelen. Kicsalja majd őket az ágyútűz.
Johnson kelletlenkedve elfogadta az indokot.
A lovasok nagy körben elfoglalták állásaikat. A tábor csöndes volt; kis mesterséges dombocska a határtalan hófúvásban. A szél csak néha támadt fel. Az indián tábort csupán egyetlen céltalanul botorkáló, fehér lepedőbe burkolódzott alak képviselte. Kissé elhagyta a lövészárkok vonalát, azután megfordult.
Wessels elfoglalta helyét a tüzérség mellett. Távcsövével figyelte csapatait. Johnson a csapatoknál maradt. Wessels megvárta azt az
169
időpontot, amíg valamennyi embere elhelyezkedett és azután felemelte karját. Eldördült az egyik ágyú. Füst és láng csapott ki csövéből. Megreszketett a föld. A lövedék a táboron túl esett le. Kinyílt a föld, mint a virág a reggeli fényben. Az üteg vezérlő tisztje a hibák kiigazítására hívta fel tüzérei figyelmét. A másik ágyú is eldördült. Ez alkalommal a tábor közepére röpült a löveg, és megélénkült a tábor meglepett, izgatottan mozgó, fájdalmukat nem titkoló alakokkal.
-- Tűz! -- vezényelt Wessels. Megint felüvöltött az ágyú. Most már hús, vér és csont repült a semmibe.
-- Elég volt, -- mondta Wessels.
A nagyon vén, töpörödött aggastyán bújt ki először feltartott karral. Szelíd, udvarias mosolyát elvesztette az ágyúzajban. A csapatok köre összébbzárult. Johnson megindult a vén indián felé, a sziuval és az Aggodalmas Ember névre hallgató indiánnal.
Az öreget két magas, félig megfagyott, az éhezéstől félholt indián segítette át a hófuvaton. Megálltak Johnson előtt. Johnson mély együttérzéssel tekintett a sok szenvedést, gyötrelmet kiállt indiánokra. Halkan és csaknem alázatos hangon mondotta:
-- Még a hősök is megadják magukat, mikor már nincs remény. A sziu lefordította, az öreg bólintott és könny szaladt le hidegmarta, sovány arcán.
-- Azt mondja -- szólt a sziu, -- hogy nőket és gyermekeket ágyúztak.
Johnsonnak nehezére esett a beszéd.
-- Ne haragudjatok -- mondotta.
-- Eljönnek velünk, nem mennek haza -- fordította a sziu.
-- Megkérdezted a nevét? -- szólt Johnson suttogva.
-- Tompa Kés. A másik Vén Varjú... A másik Vad Disznó. Nagyfonökök.
-- Nagyfonökök, -- bólogatott Johnson. -- Megkérdezted, hol van Kis Farkas és hol van a többi?
-- Hazamentek. Először két részre szakadtak. Egyrészük szerencsét próbált; az, amelyik megszökött a katonák elől. Egyikük arra ment, másikuk amarra, ő a homokmezőre vitte népét, Kis Farkas pedig magával vitte a fiatalokat északra ... északra ... -- A havas északra mutogatott. -- Arra mentek ... Talán átkeltek a határon.
-- A kanadai határon?
-- Talán ott, talán a Powder Kivernél.
-- Mondd meg neki, hozza ide minden fegyverét. Adunk nekik ennivalót.
170
Wesselsj a puskákat számlálva, így szolt:
-- Harminc darab lőfegyverük van, nincs egyetlen revolver sem.
-- Talán puskájuk volt csupán -- vélekedett Johnson.
-- Nem tetszik nekem az ügy. Revolverüknek is kellett lennie.
-- Az indiánok nem kedvelik a revolvert.
-- Még akkor is volt revolverük. Legalább is pár darab. Motozzuk meg a nőket.
-- A nőket? -- kérdezte Johnson csendesen.
-- ők is indiánok.
Johnson hátatfordított és ellépett. Wessels a puskákat nézegette. Ha egyedül parancsolna, megmotoztatná az asszonyokat^ azonban Johnson is itt van ...
Letett szándékáról, majd megparancsolta: számozzák meg és csomagolják be a puskákat. Azután átment a cheyennekhez. Ébertekintetű őrök felügyeletére bízta őket. Ettek. Nem zavarta túlságosan a félholt, félig megfagyott, barnabőrű emberkupac. Nem érzett velük közösséget. Idegen, távoli világ volt ez. Még a fájdalmuk is idegen és távoli. Legfeljebb tudomásul vette azt a tényt, hogy az indián gyerekek nagyszeműek és beesett arcúak, de egyéb következtetést nem vont le belőle. Étkezés után kiadta a parancsot: rakják őket kocsira.
És elindult a karaván Fort Robinson felé.
171
KILENCEDIK RÉSZ
SZABADSÁG
7878 november---7879 január
„GYŐZTEK -- vagy veszítettek". Ez a mondat csak egy tollvonást jelentett Schurznak; egyszerű aláírást az állam nevében. Az állam volt a törvény, a rend, az adott szó. Az állam alkotmányos volt és demokratikus, mert szavazhatott a nép és ezer különféle alkalommal és helyen hivatkoztak a népre, amikor vitát rendeztek, gyűléseztek avagy konferenciát tartottak. A nép választotta az elnököt, a kongresszust, az elnök választotta kabinetjét; de senki sem a parlamenti folyosót választotta, ez nyilvánvaló; és megválasztatták a néppel Grantot és a nép orrához sohasem jutott el a korrupció bűze. Senki sem ismerte a népet, aki mégiscsak élt valahol. Olykor kezetfogtak a nép egy-egy' fiával -- véletlenül. Az állam a művészet, a tudomány egyik válfaját képviselte; az állam volt az életforma, melyet sohasem értett meg a nép.
Schurz testesítette meg az államot; ő volt a belügyminiszter, a tudós, a hivatásos államférfiú, aki hajdanában a barrikádokon harcolt. Nemrégiben így nyüatkozott valamelyik barátjának: -- A barrikádharc ifjúkori agyrém. Bosszant, hogy mindenki arra emlékezik, amit el akarok felejteni. -- Ekkor még nem érkezett el új meggyőződéséhez: -- A kisebbségi kérdés marhaság. És mivel minden többségnek megvan a maga kisebbsége, azért nehézkes, esztelen forma a demokrácia ...
S midőn aláírta a parancsot: szállítsák vissza délre a cheyenneket, a vérükkel öntözött ezermérföldes úton, a messzi, oklahomai indián-territóriumra, a következőt is elmondhatta magában: -- Hiszen csak száznegyvenkilencen vannak mindössze, ebben a soksokmilliós országban.. .
Vagy esetleg: -- Hiszen már túl vagyunk rajta, garantáljuk, hogy nem ismétlődik meg. -- Ámbár megsejthetett valamit abból a távoli jövendőből, ahol nem háromszáz primitív lovasember hagyja nyomdokát a zöldelő prérik ezermérfóldjein, hanem ezrek
175
és milliók menekülő nyomdokait őrzi majd a fold elfeketedett könnyáztatott arca.
FoRT ROBINSONBA, december utolján, üzenet érkezett Washingtonból a már erődparancsnoki minőségben szolgáló Wessels kapitánynak. A Nyugati Hadsereg Főparancsnokságának folyton változó politikája felrobbantotta a harmadik lovasezredet, kiszakította belőle Carlton ezredest és ezrede zömét, csupán két teljes és egy csonka századot hagyott meg. Johnson Carltonnal együtt távozott. Wessels, mint rangidős tiszt, megmaradt; P. D. Vroom lett a helyettes parancsnok. George Baxter hadnagy a csonka század parancsnoka volt. Arthur Allen ott maradt az erődben és átvette Wesselstől a szolgálatot.
Wessels mély megelégedettséggel fogadta felettes parancsnoksága intézkedését. Mint buzgó parancsnok remélhette, hogy nagyobb feladatokkal is megbízzák majd. Ugyanis a becsvágy volt Wessels lényének legöszlönzőbb része. Ritkán kételkedett magában. Olyan időben élt, amikor minden kétséget lerombolhatott. Kimért, szabályos világ vette körül. Szerette a hadsereget; katonái közt lelt módot arra, hogy még szabályosabb világot teremtsen. Ritkán dühödött meg, többnyire igen csekély okok miatt. Méregbe hozta az egyenruhán meglazult gomb, a kardpengén esett rozsdafolt és díszfelvonuláskor a poros út. Képzeletszegény mivoltánál fogva csupán az őt körülvevő világban hitt. Ettől a világtól pedig elvárta, hogy tökéletes legyen.
Carlton ezredes az ő javaslatára zsúfolt össze száznegyvenkilenc cheyennet egy léghuzatos, egeres, használhatatlan barakkban. A hatvan lábliosszú épületet egyetlen ócska kályha fűtötte. Ide nem rosszindulatból szállásolta az indiánokat; ez a régi dorongépület volt a legalkalmasabb s egyszersmind a legkönnyebben szemmeltartható hely. Robinson erődje bozótos patakra néző domboldalon épült; tele volt barkakokkal és raktárakkal. Védelmi berendezése csak néhány ágyú-állásból, fegyverfészekből és egy nehéz barakkból állt, amelyet szükség esetén mellvédnek is használhattak. A legcsekélyebb szabad mozgás esetében, őrláncot kellett volna felálStani az indiánok szemmeltartására, így azonban elegendő volt a barakk ajtaja elé állított egyetlen őr is.
Az indián -- indián, őrizet alatt kell tartani, nincs más teendő, állapította meg Wessels. Rettentő hideg volt a barakkban és a rossz kályha alig melegített és ha adott is meleget, ez csak a kályha körül
176
folt érezhető. A hőmérséklet zéró alá süllyedt, csak néha emelkedett egy-két fokkal, többnyire azonban mélyen fagypont alá esett. De az erődben nem akadt nélkülözhető kályha. Wesselsnek pedig nem jutott eszébe, hogy kályhát igényeljenek a „lázongó bennszülöttek" részére.
'
A nyelv korlátként választotta el az indiánokat a fehérektől. A cheyennek némán, süketen, állatmódra ékek. Most is régi rongyaikat viselték. Ha kértek volna is ruhát, Wessels nem adott, a semmiből nem adhatott. Még mit nem? Talán a saját uniformisát ajándékozza nekik? A ruhacikkeket illetően nincs felhatalmazása arra nézve, hogy az állam pénzén öltöztesse fel ezeket az embereket. A teherlóvontatta kocsin pedig oly kevés élelem érkezik a messzi Ogallalából, hogy a saját embereit sem élelmezheti kielégítően. Ha nincs, akkor hiába minden. A semmiből nem etetheti az indiánokat. Amíg a saját emberei nélkülöznek, addig egy falatot sem ad az indiánoknak. A vörösbőrűek gyakran koplaltak.
A téli élet egyhangúsága nem teremtett jó hangulatot, barátságos légkört. Talán Wessels viselte legjobban a nyomasztó téli napokat. De nem így a tisztek! Ő talált magának apró-cseprő elvégeznivalót. Idejét az utánpótlással, ellenőrzéssel töltötte; megnézte, elegendő tüzelőt hoztak-e, kijavították-e az épületeket, gyakorlatoztatta katonáit, elhányatta velük a hódornbokat és a lovakat is gyakorlatoztatta. Kitűnően érezte magát ebben az ízlése szerint való, szűk, katona-mintára szabott világban.
De a tiszteket gyötörte a rövid nappalok és hosszú éjszakák gyilkos egyhangúsága. Fort Robinsonban -- a végtelenségbe nyúló pókerpartikon kívül -- nem leltek szórakozást. Nem volt se nő, se zene, se könyv. A közlegények naphosszat, sőt álló hétig is, szótlanul meredtek a semmibe. Komor tekintetük elárulta, hogy elégedetlenek a helyzettel. Elfojtott mérgük, keserűségük kipuffant és nem ritkán elcsattant egy-egy pofon is. Wessels úgy tett, mintha nem venné észre emberei fokozódó nyugtalanságát. Látott már egyetmást katonai pályáján. Ölre menő, gyilkoló katonákat. Miért zavarta volna a mostani helyzet? Fontos a katonai fegyelem. Csak a fegyelem felbomlásától félt. Megpróbálta felrázni tiszttársait tespedtségükből. Megbízta őket: menjenek rozsét szedni, de képzeletéből néni futotta többre. Étkezésnél keveset beszélt, tehát nem is figyelhette meg: derűsen vagy komoran társalognak-e.
És az indiánok át sem léphették börtönük küszöbét. E halálraítélt nyomorultak elődjei voltak Amerika fű-óceánjainak legbüszkébb nomádjai.
A washingtoni üzenet megtörte a hangulatot. Örömmé' üdvö-
777
zölték, mert bíztató ígéfetet sejtettek belőle, olyan ígéretet, amely cselekvésre ösztökéli majd őket. Wessels a tiszti étkezőben közöh« az üzenet lényegét.
-- Visszaszáilíuatnak -- mondta.
-- Haza?
Mindenki elhallgatott. Mohó érdeklődéssel tekintettek a kapitányra.
-- Az ebfejűek? -- kérdezte valaki.
-- Arra gondoltam, hogy mi visszük őket -- szólt Allén.
-- Szép, hosszú út lesz -- suttogta valaki. Mindnyájan megelégelték a tétlenkedést és mindnyájan abban reménykedtek, hogy visszakísérhetik a cheyenneket, napfényesebb tájra.
-- Ki viszi őket és mikor?
Wessels vállatvont, mint aki nem igen törődik az üggyel. Elégséges, ha kihúzza a telet Fort Robinsonban, más nem érdekli. Vroom, vagy Baxter, a csonka század parancsnoka, szállíthatja az indiánokat. Bár ne lennének már itt, sokkal egyszerűbb lenne a dolga.
-- Remélhetőleg még a hét folyamán -- felelte.
-- Nem szívesen mennek vissza.
-- Nem ...
-- Zavar nem fordulhat elő?
-- Elmennek -- mondta Wessels. -- Ez a kötelességük. Még Carlton parancsnoksága idején jött át az erődbe a Pine
Ridgeből egy félvér cheyenne, fehér apa és indián anya fia, aki mendemondákból értesült, hogy cheyenneket őriznek az erődben. Abban a hitben, hogy elszegődhetik tolmácsnak, felajánlotta szolgálatát. Carlton fél-fizetéssel és fél-élelemért alkalmazta. Wessels utasította, menjen a barakkba, hívja az irodába Tompa Kést meg a többi törzsfőnököt. Wessels megkérte Vroomot és Baxtert, vegyenek részt a kihallgatáson. És szivarozva várakoztak a törzsfőkre. Az iroda ablaka a gyakorlótérre nézett. A beborította térről tisztán idelátszott a hosszú barakképület. Azontúl sötét, csenevész fenyőbokrok, dombvonulatok. Szürke és terhes volt az ég, a nap elmerült az idők óceánjában. A vihar Dakota úttalan terei fölött lógott. Vroom szomorúan mondta:
-- Megint hó lesz.
Wessels, szivarja végét nézegetve, így:
-- Én is azt hiszem.
-- Csak nem zár el a külvilágtól?
-- Szeretem a havannát. -- Még mindig a szivarját csodálta,
-- Ha én indulhatok, küldök majd jó füstölnivalót.
178
-- Baxterre gondoltam -- felelte Wessels, szivarja ujjnyi hamuját vizsgálgatva. A nagy vörösképű., szőke Vroom felkelt és az ablakhoz lépett. Sárgaszőrű, húsos kezével letörölte az ablakot. Aztán Wessels felé fordult:
-- Jönnek.
-- Hosszú, igen hosszú út ... -- mormogta Baxter. Ábrándos, sovány ifjú volt; merengve nézett el Vroom mellett a végtelen fehérségbe. Képzelete ezer meg ezermérföldes térségek fölött száguldott.
-- Hárman vannak -- mondta. -- Nem értem, mi tartja életben azt az öreg fickót.
-- Az indián csak akkor hal meg, ha akarja.
Wesselst nem igen érdekelte az ügy. A Rowlandet követő három törzsfőre pillantott s a kétoldalt közeledő fegyveres lovasok felé hunyorgott.
Mindenesetre, nem szenvednek annyit a hidegtől, mint mi, fehérek -- vélekedett Baxter. Az öreg törzsfő mokaszint viselt, egyikük mezítlábas volt. -- Komor barmok -- jegyezte meg Baxter.
-- Nemsokára indulhattok -- szólt Wessels. -- Kutya dolgunk lesz, hogy ha elrekeszt bennünket a hó.
Vroom ellépett az ablaktól. Húsos kezét dörgölte és a kályhához húzódott. Baxter kilökte lábával a kályhaajtót. Fát tett a tűzre. Wessels kéjes örömmel szivarozott. Rowland kopogtatott az ajtón. -- Bújj be, -- mondta a kapitány. Baxter ajtót nyitott. Rowland kucsmáját forgatva, zavartan belépett. Mögötte csoszogott a három indián; megborzongtak a melegtől. Megeredt a könnyük. Könnyedén meghajoltak. Az öreg előre lépett, összekulcsolt kezét a vállán csüngő pokrócdarabra szorította. A másik két sovány roncs pillanatig sem vette le szemét az öregemberrői. Az őrök künn maradtak.
Wessels egy régi hintaszékben ült, keresztbevetett lábbal. Szivarja kék füstfelhőivel megtelt a Aszóba. Intett az indiánoknak, üljenek a kályha mellé. -- Gyertek közelebb. -- Aztán Rowlandhez: -- Mondd meg nekik, melegedjenek.
Testüket, rongyaikat ellepte a piszok. Ezt a tényt az indiánok is jói tudták és egy tiszta nép borzalmával pislogtak rongyaikra. Megálltak a szoba közepén, noha j ólesett volna melegíteni reszkető, fagyos tagjaikat. Topogtak, de mé gsem fogadták el a biztató ajánlatot. Wessels felállt, szivarral kínál ta őket. Visszautasították. -- Tárgyaló felek vagyunk, -- szólt -- fő gjunk tehát kezet. Fogjatok kezet mindenkivel. Helyes?
Rowland lefordította. És a még mindig könnyes szemű öregember, megindult tipegve és kezetfogott a három tiszttel. A többi
179
indián nem mozdult. Bánatos részvéttel függesztették szemüket st öregre. Magas, délceg alakjaikat alig takarták el a bőring és bőrnadrág rongyai.
Wessels visszadőlt hintaszékébe és megint merengve nézte szivarját. A törzsfok várakoztak.' Wessels a mennyezetre bámult. Nem tudta, hogyan kezdje el a beszélgetést. Nem olyan ember volt, aki meghatódik. Régi uapok emlékeit idézte. Hosszú időt töltött a prériken; látta a színes tollakkal ékesített lovakon büszkén száguldozó, pajzzsal és dárdával felszerelt cheyenneket. Múltbeli élményeivel akarta elteremi figyelmét a mostaniról. Unatkozott. Még mindig a mennyezetet bámulta. -- Barátok vagyunk... mindnyájan. -- Saját fülének is hamisan csengett ez a mondat. -- Barátok vagyunk -- ismételte. Várakozón nézett a tolmácsra.
Az öregember szomorú válaszát közvetítette Rowland:
-- Öreg, békét akar, ő is békében "kíván élni. Tekintsenek reá. öreg arcáról mindent leolvashatnak. Azt is, hogy békét akar. Nem kíván mást, csak békét és barátságot. Nem azért vezette el népét, hogy harcoljon a fehéremberekkel, csupán haza akart menni, hogy békében élhessen. -
-- Igen -- mormogta Wessels. A bőrére, egészségére és fiatalságára büszke, Baxterre pillantott, aztán a tenyerét vizsgáló Vrocmhoz fordult. -- Nos, kezetfogtunk. Tárgyaljunk, mint barátok. Hiszen barátok vagyunk. -- De a> nehézkes tolmácsolás közben is ügyelt arra, hogy kimén, hivatalos hangon beszéljen az indiánokkal. -- Közöld vele, hivatalosan tárgyalunk ... A fenyőgerendákból összeeszkábált, füstös, megereszkedett, hasadozott mennyezetre tekintett. A fenyőfa megrepedezik és nem tartja a szegelést, sok hasadék támad, elmélkedett Wessels. -- Közöld vele . . .
-- Helytelenül cselekedtetek. Nem használt sem nektek, sem asszonyaitoknak, sem gyermekeiteknek. Láthatjátok, mi származik a szökésből. Nektek is szól a törvény. Tiszteljétek a törvényt, engedelmeskedjetek a törvény szavának. Most azt mondja a törvény ^ térjetek vissza oda, ahonnét megszöktetek. Térjetek vissza az indián* territóriumra és éljetek békével. Kocsiban viszünk benneteket és katonákat adunk mellétek, hogy vigyázzanak. És az úton mi táplálunk benneteket. Egyikőtöket sem tartóztatjuk le, csak az intéző tartóztatja le a bűnösöket. És az intéző becsületes bírói tárgyalást rendel el.
Az utóbbi kijelentés nem tetszeti /roomnak. Figyelmeztetően kacsintott Wesselsre, de ez nem értékelte a finom árnyalatokat. Megállapításait kendőzetlenül közölte s az indiánok -- egyéb választás híján -- elfogadták. Pöfékelt és a folyékonyán tolmácsoló
180
Rowíandfe figyelt. Sohasem gondolt arra, hogy a cheyenne is emberi nyelv, annyira sem érdekelte, mint a kutya ugatása. Az indiánokat mindig betolakodóknak tartotta.
-- Szomorúak -- mondta Rowland egyszerűen.
-- Nem érdekel. Azt mondd, amit mondtam.
-- Ezekben a rongyokban, csaknem pőrén, nehezen bírják ki az utat. -- Rowland idegesen forgatta kucsmáját. -- Hogyan tegyék meg ezt a hosszú utat, ruha nélkül, rongyokban? A gyermekek megfagynak, mondja az öregember.
Wessels vállatvont.
-- Mi vár rájuk délen? -- kérdezte Rowland. Area rángatódzott, ahogy angolra fordította az indián szavakat. Ki akarta érdemelni a tisztek elismerését, miközben felébredt lelkében a múlt, a nyelv, édesanyja nyelve, a ruganyos pónikon száguldó, nagy, vigyorgó harcosok serege. Ezek az erős férfiak cukorkát hoztak neki... Most, a bizonytalan rokonságot el kell és el akarja felejteni ... mindörökre. Fehérbőrű ember, Rowland a. neve, nem Nagy Medve, vagy Halvány Hold, vagy hasonló. Délen az ínség és a láz ledönti majd őket a lábukról. Már csak kevesen vannak ... Féltik az élőket. Folytatni akarják útjukat hazájukba.
-- Engedelmeskedni kötelesek -- mondta Wessels egykedvűen. Az öregember reményevesztetten nézett Wesselsre. A tolmács
nem sokat segített. A felek közötti űrt nem tudta áthidalni. Az öreg nem ért el eredményt, csak botorkált, tapogatódzott ebben a bizonytalanságban. Visszalépett két társához. Halkan beszélgettek. Egyszerre a legmagasabb indián gyöngéden vállonveregette az öregembert. Az öreg szemét könnyek lepték el megint. Teljes kétségbeesés csengett Rowlandhez intézett szavaiból.
-- Meg kell halniok? Ezt akaja az elnök?
A színpadias, olcsó drámai jelenet untatta Wesselst. Hirtelen felelt, sebes léptekkel kezdett járkálni. Szavait rövid, nyomatékos karmozdulatokkal kísérte. -- Visszamennék délre. Pont. Értesd meg velük.
És Rowland igyekezett megértetni az indiánokkal a kapitány szavait. Beszélt. A három tiszt hallgatta, azután megfigyelt és hevesen rázta a fejét.
-- Nem akarnak visszatérni!
-- Nem az ördögöt! Mondd meg nekik. . .
-- Hiába minden -- mondta Rowland szilárdan. -- Szülőföldjük csak párszáz mérföldre van innen. Ha nem mehetnek vissza, inkább meghalnak. Különben is, már régen halottak. Akinek elveszik a szülőföldjét, az halott. A bebörtönzött ember is halott. Szép dolog-
Fast: AsiitoJső fiatár lg
181
oak tartják, hogy tárgyainak velük. Azt mondják, készek meghalni hogyha úgy kívánja az elnök.
-- De vissza kell menniük -- mondta Wessels csökönyösen. -- Néhány nap múlva befejeződnek az előkészületek és elszállítjuk őket.
Ujabb közvetítés, újabb vita. Rowland úgy állt a tárgyalók között, mint a zavarbahozott gyermek. A beszéd körbejárt. Céltalanul, erőtlenül.
Wessels visszatelepedett hintaszékébe. Rowlandhez intézett szavait szivarja lehulló hamujával pecsételte meg.
-- Hozd tudomásukra, hogy a parancs -- az parancs. És a törvény -- törvény. Egyiket sem szabad megszegni. Mihelyt elhatározzák, hogy békésen visszatérnek délre, akkor minden jóra fordul és barátok leszünk megint. De addig nem kapnak sem ételt, sem vizet.
A három törzsfő közönyös, merev tekintettel fogadta a döntést. l -- Vigyétek vissza őket a barakkba -- intett Wessels. Az indiánok távozása után megszólalt Baxter:
-- Én elkísérem őket, kapitány uram.
-- Persze, el akarod nyerni a tiszteletüket. Ezer mérföldről van szó. Nagy távolság.
-- Ezt értem -- bólintott Vroom. -- Csak az éheztetést nem értem. Helytelenítem.
-- Nem tart sokáig < ..
-- Az ilyesmiből óriási bűz keletkezhetik, ha kipattan...
-- Miért?
-- Az éheztet ésből... Rettenetes bűz származhat belőle.
-- Az én parancsom világos és érthető -- mondta Wessels szigorúan.
-- Jézus, micsoda csávába kerültünk! -- sóhajtott Baxter. -- Hogyan mászunk ki belőle?
TELTEK-MULTAK a napok. A cheyenneken aratott győzelem híre, mint sötét felhő árnyékolta be Fort Robinson felett az eget. Az első napok csendben teltek. Wessels elhatározásának híre végigfutott a katonák sorain. Szemüket egész nap nem vették le a régi, rozzant barakképületről. Az ajtó előtti őrséget szaporították; ezenkívül sűrű őrlánccal vették körül az épületet. Az őrök jóformán egymás sarkát taposták. Ilyen intézkedéshez alig folyamodott még helyőrségi parancsnok.
A helyőrségiek vegyes érzelemmel fogadták az intézkedéseket. Jórészük közömbösen viselkedett és nem csinált gondot az indiánok
182
ügyéből. Elfogadták á bárgyú böícseséget: „Csak a halott indián jó indián". Haragjuk inkább az indiánok, mint a kíméletlen intézkedések ellen irányult. Néhány családos ember aljasságnak mniősítette az indiánok éheztetését. „Még ha barna is a bőrük, akkor is emberek. Egy tény gyötri őket, az éhség és a szomjúság." Érzelmeiket életmódjuk zárt egyhangúsága táplálta; az őröktől körülzárt barakk, mint óriási véres fekély nézett rájuk. Átkozták. Szemüket úgy vonzotta az épület, mint mágnes a gombostűt. Hiába igyekeztek megfeledkezni róla, hiába akarták elfordítani tekintetüket, nem sikerült. Morogtak, keveset beszéltek, állandóan civódtak s a legjelentéktelenebb ok miatt összevesztek.
James Lisbee meg Fred Green késpárbajt vívott. Green kiköhögte vérét a hóba. Angus McCull leütötte őrmesterét; vasraverve vitték a fogdába. Már nyíltan tombolt az Őrület. A lelkek mélyéről kitört minden ocsmányság. Wessels a helyzet megoldása végett szigorította a fegyelmet. A kemény, szigorúságukról híres őrmesterek még keményebb szigorral bántak alárendeltjeikkel. A jóindulatú Lancy őrmester hatalmas ökleivel teremtett rendet. O'Tool őrmester, mint a megvadult bika rontott a kötekedőkre. A kantinos, Wessels parancsára, senkinek sem adhatott italt. Ez az újabb intézkedés olaj volt a tűzre.
A második napon a bebörtönzött indiánokon mutatkozni kezdtek a szomjúság jelei. Kikaparták az ablakkeretre rakódott csöpp havat; kinyitották az ajtót és a küszöbről belemarkoltak a letaposott hóba. Az őrök szuronyai visszakényszerítették őket a hideg, fűtetlen hodályba. A barakkból kriptabűz áradt. Wessels hajlíthatatlan volt; szentül hitt módszerében. Nem gyűlölte az indiánokat, az állandó nyugtalanság okozóit. Napjában háromszor is beküldte hozzájuk Rowlandet, hogy beláttassa velük tévedésüket. Wessels az első napon tüzelőt küldetett nekik, de a második napon beszüntette a küldést. Nem szerette a félmegoldásokat.
A második napon Rowland könyörgött, ne küldjék a barakkba. -- Nagyon rossz -- mondta. -- Akár a pokol. . .
-- Elvesztetted az önuralmadat? -- kérdezte Wessels.
-- Nem .r. . csak .. . Nagyon elkeseredettek, kapitány úr. őrjöngenek. És, azt hiszem, fegyverük is van.
-- Megbolondultál! -- kiáltott Wessels. -- Honnan szereztek volna fegyvert?
-- Nem tudom. Talán megtartottak néhány karabélyt és elrejtették azokat az asszonyok, amikor elfogtuk őket. Talán néhány revolvert is elrejtettek. Legkevesebb öt lőfegyverük van. Csak ennyit akartam mondani.
183
AJI Megbolondultál -- ismételte Vessels. -- Bolond vágy és gyáva. Nem láttam még bátor félvért.
-- Hát nem bánom... bemegyek hozzájuk -- mondta Rowland kelletlenül. Megint bemegyek. De az a hely a legrettenetesebb pokol. Nem jöhetnek se ki, se be. Esküszöm, meghalnak.
Allén hadnagy könyörgött Wesselsnek, csináljon valamit a gyermekekkel. -- Már akkor is éheztek, amikor beszállítottuk őket. Nem akarom kétségbevonni módszeredet, kapitány uram, te- vagy a parancsnok, tied a felelősség, azonban...
-- Hajlandó vagyok élelmezní őket -- mondta Wessels.' -- Rajtuk múlt a választás.
-- Mennyiben múlt ez a gyermekeken?
-- Ők is indiánok -- morogta Wessels.
-- Jó Isten! Nem éheztethetsz apró gyermekeket azzal a puszta indokolással, hogy indiánok. Nem küldheted őket a halálba!
-- Végeztem. Törődj a magad dolgával -- rivallt Wessels a hadnagyra, de amikor az eltávozott, tovább is izgatta a lefolyt vita. Végezetül elrendelte, hogy engedjék ki az indián gyermekeket. Magához hívatta Rowlandet: -- Mondd meg nekik, küldjék ki gyermekeiket. Tápláljuk őket és gondjukat viseljük.
Rowland sápadtan és reszketve jött vissza. Kijelentette, hogy a pokolnál is rettenetesebb az indiánok lakóhelye. -- A pokolnál is rettenetesebb...
-- Nem küldik ki a gyermekeket?
-- Azt mondják, együtt akarnak meghalni. Csak ültek és néztek. Mindnyájan összeborultak, így melegítették egymást.
A hőmérő hat fokot mutatott zérus alatt.
-- Holnap beadják majd a derekukat -- mondta Wessels.
De másnap halotti énekeket énekeltek. Már az a tudat is nyomasztó volt, hogy emberek sínylődnek abban a néma barakk-sírboltban. És most az élőhalottak fájdalmas dalait vitte mindenhová a hideg téli szél. A jajongó, gyászos éneket lágy furulyaszó kísérte. Ez volt egy halálraítélt embercsoport utolsó, primitív gyászistentisztelete.
A helyőrség szelleme bomlásnak indult. A katonák messze elkerülték az indián-börtönt és elfordították fejüket. Hiába akartak mosolyogni, nem sikerült. Az arcukra erőltetett mosoly fanyar grimasszá torzult. Nem tudtak nevetni. Hangulatuk rosszabbodását legjobban az jellemezte, hogy verekedési kedvük megcsappant. Komorak, keserűek voltak, már a félelem is befészkelte magát életükbe. Megrezzentek és idegesek, ingerlékenyek voltak.
És Wessels megállapította: elegendő lenne egyetlen szikra,
184
hogy lángralobbanjon az anarchia ebben az elhagyatott, vflágtól, elzárt helyőrségben. Kérdések és feleletek röpködtek szájról-szájra. Feszülten füleltek.
Étkezés közben megszólalt valaki:
-- Miért nem hagyják abba azt az istentelen vinnyogást?
-- Miért?
-- Nem énekelnének halotti éneket, ha nem rúdnak, hogy meghalnak.
-- Fogd be a pofádat!
Tovább hallgatództak és erőltetett társalgásuk ostobán, értalmetlenül hatott.
-- Hó ...
-- Hó lesz ...
-- Északról jön . ..
-- Nem tudom. .. túlságosan lehűlt a levegő. Ilyenkor nem havazik.
-- Nem értek hozzá. Már hidegebb időben is havazott.
-- Errefelé soha sincs sokkal hidegebb.
-- Mi az ördögöt pofázol!
Csak hébe-hóba emlegették keletet. Elvétve hozták szóba a nőket, családjaikat, kedvelt ételeiket, a hajdanában látott színdarabokat, a régolvasott könyveket, a civilizált helységek jó, meleg hangulatát.
Wessels vasidegei is meglazultak. Ez a nemrég még keményakaratú, üresfejű vezető volt a helyőrség központja. De most már ő is bizonytalankodni kezdett, már rajta is jelentkeztek a kétség jelei. A két nap óta tartó halotti énekek megingatták önbizalmában. Elhatározta, megszűnteti ezt az állapotot. Elcsípte Rowlandet:
-- yisszamégy hozzájuk, megértetted? A félvér tagadóan legyintett.
-- Egész odáig rugdoslak, de bemégy h^?z juk.
-- Nem jövök ki élve -- nyafogott Rowland.
-- Az ördög vigyen el! Éíetbenmaradsz, te mocskos! A fizetést azt elfogadod. Az élelmet megzabálod, de hetekig nem csinálsz semmit sem. Bemégy hozzájuk és elhozod a főnököket.
-- Fegyverük van -- ellenkezett Rowland.
-- Az sem érdekel, hogyha egy tüzérségi üteg van is náluk. Tehát, gyerünk, elhozod a főnököket.
Végül is Rowland bement a barakkba. Wessels később értesült mit tapasztalt a tolmács. Látta a jeges padlón összekuporodó, hal' dokló indiánokat, a lárvás arcokat, a puffadthasú, pipaszárlábú gyermekeket, a nemrég még kerekidomú, rózsaszínhúsú, csontig
m
lesoványodott indián asszonyokat, öreg és fiatal embereket, felesé" geket, anyákat és apákat, nővéreket és fivéreket, akik mindnyájan egyek voltak a hideg gyötrelemben, a megaláztatásban.
A tolmács visszajött három törzsfovel, de nem az aggastyánnal, hanem azzal a kettővel, akit már ismert és egy harmadikkal, akit most ismert meg. Az ujjain számlálta meg őket; még a borzalmas látvány után is önelégülten vigyorgott, hogy sikeresen oldotta meg feladatát. Elhozta Vad Disznót, Vén Varjút és Erős Balkézt, a suta nevű nagyfőnököket. Mert nincsenek mulatságosabb nevek az indián neveknél. . . Ám a buta neveket nagy törzsfok viselik.
-- Az öreg Tompa Kést nem engedték el, -- kezdte Rowland. -- Ő a törzs feje, a törzs édesapja. Mindenki látni akarja, amikor meghal.
-- Nem mondtad nekik, hogy tárgyalni akarunk? Rowland vonogatta a vállát.
-- Azt hiszik, hogy többé már nem térnek vissza ezek a főnökök. Mindegyiket megcsókolták és elbúcsúztak tőlük, így éreznek.
Wessels az irodában fogadta a törzsfoket. Régi hintaszékében ült, szivarozva. Arcára tárgyilagos kifejezést erőszakolt s hangjába pedig elfogulatlanul ható csengést. Megállt előtte a három, haldokló, reszketeg ember. Még most is, rongyaik halmazában, büszke önérzettel tekintettek a fehérekre: Vroomra meg a két lovassági emberre. Vroom az orrához nyomkodta ánizsba mártott zsebkendőjét. Rowland, amennyire lehetett, elhúzódott a törzsfőktől.
Wessels rögtön a tárgyra tért rá:
-- Rossz tanácsadó a konokság. Ügy-e, belátjátok? Nagyon jó dolog engedelmeskedni a törvénynek. Nincs gyűlölet a szívemben. Menjetek vissza népetekhez s mondjátok, jöjjenek ki, készüljenek fel az utazásra. Adok nekik ennivalót.
Rowland hangja félelemtől remegett.
-- Sohasem mennek délre ők. Megölhetitek őket, akkor sem . . . Wessels szivarját rágcsálva, a két lovassági katgnához fordult:
-- Verjétek vasra ezeket a vörös bitangokat. És az indiánok, nem értvén a kapitány szavait, nyugodtan, ősi büszkeséggel, mozdulatlanul álltak. A katonák hátraléptek és rászegezték puskájukat a főnökökre. Rowland behúzta a nyakát. Vroom meglazította derékszíját.
-- Mondd meg nekik, le vannak tartóztatva -- kiáltotta Wessels harsányan.
Rowland beszélni kezdett, de ekkor már rájöttek a törzsfönökök, hogy mi történt. Egy óriási, sebhelyesképű, beesettarcú indián kést rántott elő rongyai közül. A másik rávetette magát az
m
egyik katonára, ez azonban halálos csapást mért karabélyával az indián fejére. Közben az óriási indián, anyanyelvén kiáltozva, a katonára ugrott. A katona hátrált, nem mert íőni ebben az örvénylő Vrgatagban. A ráirányított kést karjával védte ki. Sok vágás érte. foroom az indián háta mögött volt és puskaaggyal ütötte-verte az indián fejét. Wessels kirántotta revolverét, az indiánra szegezte, azonban Vroom és a katonák előtte álltak. Vroom indiánja véres fővel zuhant a padlóra. Wessels rálőtt a másik indiánfőnökre.
A szapora lövöldözésre felébredt a helyőrség. Vroom a törzsío felé fordult, de ez fékelökte és emberfeletti erővel áttörte magát a becsukott ablakon; s bukfencezve gurult tovább a havon. Azután felállt és és a barakk felé rohant. Wessels megállt az üres ablaknál; a menekülő indiánra sütötte revolverét. Nem találta el, nem volt az már lőtávolságban.
Időközben a katonák utolérték az indiánt, az azonban hatalmas ugrással bejutott a barakk kitárt ajtaján.
Minden irányból rohantak az emberek. Vroom kijött, hogy lecsendesítse őket. Wessels parancsot adott a harcképtelenné vált törzsfonök megbilincselésére. A sebhelyesképű indián már visszanyerte öntudatát. Kése után kapott, de Wessels messze elrúgta. Fejére szegezte revolverét. A másik indiánt megbilincselték. A sérült katona, vérző karjára szorítva kezét, eltántorgott a gyengélkedőbe.
Vv ESSELS előtt óriási, folyton hosszabbodó és folyton maga, sodó, félelmetes fal emelkedett. Ezt a falat látta az esti étkezésnél ezt a falat tükrözte vissza az emberek tekintete, ez a fal vetett árnyékot életükre, ez a fal a borzadály fala, rontotta étvágyukat; ez a fal az elfojtott borzalom és kíváncsiság fala volt. Lassan ettek, gyanakodva ízleltek meg minden falatkát, kávéjukat elfojtott undorral szürcsölték. Undorodva itták a szeszt, borzadállyal nyelték a kondenzált tejet, a húst, a krumplit, a kenyeret, a négyféle gyümölcsízt, kedvetlenül vették szájukba a szivart.
Keveset ettek. A tányérokba rakott ételt csaknem érintetlenül vitték el és kiöntötték. A hosszú asztalnál ülő kapitányok, főhadnagyok és hadnagyok lehajtották fejüket. Legtöbbjük fiatal volt, csak kevesen járták negyvenedik életévüket. Egyikük sem tudta, mit jelent megölni százötven élihalálra ítélt embert. Másra igyekeztek gondolni, hogy megszabaduljanak lelkiismeretfurdalásaiktól.
-- Már abbahagyták azt az átkozott vinnyogást, -- szólt egy hang.
187
Mindnyájan hallgattak. Vroom szivarra gyújtott. Valaki erőltetett tréfával kísérletezett. De a nyomasztó csend nem tört meg. Senki sem moccant, senki sem mutatta, hogy távozni akar.
-- Elbarrikádozták magukat -- szólalt meg Baxter. -- Jenkins megpróbálta kinyitni az ajtót.
Wessels bólintott. Senki sem merte javasomi, hogy adjanak ennivalót az indiánoknak. Wessels pedig, rendelkezéseivel ellentétesen nem cselekedhetett; nem élelmezhette az indiánokat, mivel e z a kezdeményező lépés létalapját robbantotta volna fel. Társai, érzéketlen, fejbólintó Jánosok, a „whasingtoni" ostoba, értelmetlen parancsok ritmusára bokáztak.
Allén komoran jegyezte meg:
-- Ügy látom, volt fegyverük. Rowland esküszik rá.
-- Ha Johnson engedte volna, hogy megmotoztassam az indián nőket... -- gondolta Wessels. -- Nem lehet sok puskájuk -- mormogta.
Mindnyájan egyet gondoltak. Egy-két nap elteltével meghalnak az indiánok. Mit számítanak a puskák?
-- Rowland hazudik.
-- Annyira retteg, hogy nem mer hazudni.
Valaki pókért indítványozott. Valaki az ajtóhoz lépett, kinyitotta és megnézte a hőmérőt. Négy fok, zérus alatt.
-- Hideg van ...
-- Holnap benyomulunk -- mondta Wessels meggyőződés nélküi.
-- Négy fok mínusz -- szólt valaki, hogy mondjon valamit.
-- Hogy van Lester? -- kérdezte Allen, a sebesültkarú, lovassági katonára célozva.
-- Rendben... kemény vágás érte. Rendbejön, ha nem gennyesedik el a sebe ...
R.AGYOGÓ FÉNNYEL kelt a telihold. A hirtelen támadt hideg idő elűzte a felhőket és az égen, mint fekete burán, villogtak a csillagok milliói. Ha valaki a gyakorlótér közepére ül, nehézség nélkül olvashatja újságját, anélkül, hogy megerőltetné szemét. A holdvilág és a hóról visszaverődő fény nappali világosságot árasztott. A dombok és a hótakarta fenyők koszorúja fokozta az esti kép nagyszerűségét. A szétszórt őrházak, mintha véletlenül kerültek volna ebbe a színpadias világításba.
Egy magányos prérifarkas eltévedt az emberszag, lószag, étel-
/88
szag bonyolult hálózatában s aztán farkára ülve, csalódottan, szomorúan felüvölíött a ragyogó holdra. A szakács ráuszított két kuvaszt. Az éhes prériíarkas tuíulva menekült a sötét fenyvesbe. A nagy hideg istállókban egymáshoz húzódó lovak idegesen nyihogtak.
A sok-sok őr, a barakkok körül, az ajtónál., az istállók előtt és dermesztő hidegben mászkáló emberek serege, szaporán lélekzett. Lélekzetük felhőként úszott utánuk. A kantinos korán bezárt és egy omahai újságot olvasott.
Wesseís kapitány szivarozott, szótlanul szórakozó embereit figyelte. Egyszerű társasjátékot játszottak; az aprópénzt kék cédulák helyettesítették. Nagyrészük a szerencsés Vrcom körül csoportosult. Ő nyert, csaknem egy vagyonravaló cédulát. Allén levelet írt édesanyjának és aprólékosan beszámolt mindenik nap huszonnégy órájának eseményeiről. Leírta, hogy most is azt a flanell alsóruhát, azt a két pár zoknit használja, melyet hazulról hozott. Bizony hideg van, nem úgy, mint otthon, keleten; száraz hideg, igen-igen egészséges. Napok óta csak most tudott mosolyogni először, ahogy aláhúzta az egészséges jelzőt. Persze, nemsokára leesik az első hó. Ma este tiszta az ég és ragyogóan süt a hold. Valószínűleg a telihold csalta elő a prérifarkast és hajszolta közelükbe. Nem, a prérifarkas igazán nem olyan, mint a farkas; egyáltalán nem veszélyes; kicsike állat, csak valamivel nagyobb a rókánál; bátortalan, tolvaj, ganajtúró vad, akár egy borzas kutya. Kérte édesanyját: ne aggódjék miatta, ne féltse az indiánoktól, nem lesz harc . . . Beszélt Vroom kapitánnyal, aki szentül hisz az ánizs nátha-oszlató erejében .. . Édesanyja is nagyon kedveli az ánizst. „Én babonának tartom, Édesanyám. Olyan száraz a hideg, hogy nem náthásodunk meg ..."
A szakács megdagaszíotta a másnapi kenyértésztát; kis fateknőkbe tette, aztán letakarta nedves ruhával. Wesseís kapitány küldöncével közösen csepülte a franciákat, bár egyikük sem találkozott még franciával. Ezután áttértek a kínai szakácsok megvitatására. Mind a ketten ismerték a kínai szakácsokat.
A barakk körül éktelenül káromkodtak az őrök. Átkozták a hideget és találgatták, esett vagy emelkedetí-e a higany. Egyikük legalább tíz fokra becsülte a hideget; a másik kijelentette, hogy ötfokos hidegben az ember már elveszti érzékét a hőmérséklet változásai iránt. Elmondta: ugyanazt érezte ötfokos és harmincfokos hidegben, s az emberi érzékszervek eltompulnak a túlzott melegben, vagy a túlzott hidegben, tehát legalkalmasabb a mérsékelt hideg, de nem ez az átkozott, dermesztő fagy. Véleményével mindenki egyetértett.
Fort Robinsonban, esti kilenckor ez volt a helyzet.
W
TíZ ÓRAKOR az őrség egyik tagja furcsa hangokat hallott az indián barakból. Mikor később visszaemlékezett, elmondta, hogy pisztolykattanáshoz hasonló hangot hallott. Az éjszaka csendes volt s a legkisebb zaj is messzire hangzott a tiszta, hideg levegőben. Peter Jafison, a szóbanforgó őr, bevárta közeledő társát. Egy percig egymásmelleit álltak, közvetlenül a barakkablakok előtt.
A határmenti házakat úgy építették, hogy mint erődök is jó szolgálatot tegyenek. Az ablakokat belülről súlyos redőny védte. Ilyen redőny volt az indián barakkon is. Midőn Erős Balkéz visszatért Wessels irodájából, az indiánok elreteszelték az ajtót, becsukták a redőnyöket és attól kezdve nem láthatott be senkisem.
Jafison és társa feszülten fülelt. Néhány őr megállt; kíváncsian bámultak a két emberre. Jafison megint hallotta a pisztolykattanást. fojtott, nehéz lélekzést is észlelt, mintha a bentiek teljes erőből nyomnák a dorongfalat. Luké Purdy nevű társa bedugta karabélya hegyét az egyik törött ablaktáblán. A redőny engedett egy kicsit.
Jafison.gyanúsnak találta az ügyet. -- Pokoli színjáték folyik odabenn -- mondta. Purdy még mindig a lezárt redőnyhöz szorította karabélya csövét. Az épület végén lévő őr otthagyta helyét, s elindult Purdy és Jafison felé.
S ami ekkor történt, olyan gyorsan ment végbe, hogy senki sem tudta összefüggően, világosan elmondani. Később kiviláglott, hogy mindegyik ablak alá nyeregből és indián tarisznyából feljárót készítettek. Ekkor hirtelen, egyszerre kicsapódtak a redőnyök és kinyílott az ajtó; az ablakokat kinyomták és minden nyíláson, egymás hegyen-hátán, pottyantak a hóra. Az első emberek hihetetlen erővel ugrottak le az ablakból; a kifelé kapaszkodó asszonyokat és gyermekeket a férfiak segítették talpraállni. Az első tíz indián puskával és pisztollyal volt felszerelve. A többi a vaskályha lábaiból, padlóból, gerendából készített magának fegyvert: a felásott szoba fagyos földjéből kődarabokat kapartak ki. Fegyverzetüket kiegészítették azok a kések, amelyeket fogságbaesésük napján az asszonyok rejtettek el.
Purdy azonnal utánuk rohant; el akarta sütni karabélyát, azonban erre már nem került sor. Pisztoly durrant és golyó röpült a homlokába. Holtan zuhant a hóra. Jafison első lövése megölt egy indiánt, aztán a barakk dorongfalához támaszkodva lőtt tovább. A többi őr sértetlenül maradt. Félreugrottak, vagy pedig hasravetődtek és áthömpölyögtek rajtuk az indiánok.
A cheyennek keresztülrohantak a holdvilágos gyakorlótéren. A nők és a férfiak karjukban vitték a kisebb gyermekeket és a gyenge
190 •
öregeket, ösztönösen a fás patak felé vették az irányt, ahol elrejtőzhettek és vizet is találtak.
Az első puskaropogásra felébredt a helyőrség. Wessels félig kigombolt kabátját ismét begombolta, megragadta pisztolyát és szaladt a gyakorlótérre. A társasjáték még folyt. A tisztek nagy ugrásokkal futottak Wessels után, nyomukban hosszú sor katonával. A legénység fele már aludt; gyapjú alsóruhában tódultak kifelé, csak egy pillanatig tétováztak: töltényt kerestek. Akik még nem aludtak, azok már sebes futással gázoltak a hóban.
A fehéren sugárzó gyakorlótéren, nagy távolságban, mint fekete pontok távolodtak a menekülő cheyennek. Az üldözők úgy érezték, lidércnyomástól szabadultak meg; megszabadultak a pogány indián nép kísértetétől, amelyik annyira fontosnak tartotta a szabadságot.
Lőttek. Felszabadultságuk érzése embertelen dühvé fokozódott s a kegyetlenség oly hidegen tükröződött arcukon, mint a holdvilág a fagyos havon. Mintha agyaggalambokra céloznának: szünet nélkül lőttek, amíg fázós kezükben áttüzesedett a fegyver. A menekülők fekete pontjai kuszán, céltalan összevisszaságban csíkozták a havat. Itt-ott egy-egy fekete pont nem mozdult többé. A katonák gondolkozás nélkül öltek; a részvét legcsekélyebb jele nélkül, fáradhatatlanul küldték golyóikat az" ötéves gyermekek és a nyolcvanéves aggastyánok szívébe. A sebesülten mászó, jajgató asszonyokat megragadták és ólomgolyóval hallgattatták el. A mezítlábas üldözők elfelejtették, hogy nem húztak cipőt; nem érezték a csípős havat, rohantak vérszomjasán; csupán akkor álltak meg, ha tölteniök kellett. Válogatás nélkül eresztették golyójukat az utolsót rúgó haldoklóba.
A cheyennek puskával és revolverrel felfegyverezett élcsapata a patakhoz érkezett. Tébolyodottan csúsztak-vergődtek a patak közepére; ököllel, puskával szakították be a vékony jeget. Ittákhörpölték a vizet, nem törődve a mögöttük ropogó fegyverekkel, ötven ember kapaszkodott a túlsó partra.
Wessels és Vroom vezetésévei megindultak utánuk a félmeztelen csapatok. Wessels egyik kezében üres revolverét forgatta, másikban kardját és futtában üvöltött, mint az őrült. Halványan ráeszmélt arra, hogy végzetesen tévedett; parancsait nem hajtatta végre tökéletesen, azért menekülhettek el az indiánok. Ez a felismerés forrott-fortyogott benne. Hiába tanuií, hiába gyakorolt esztendők hosszú során át, minden tudománya és tapasztalata csődöt vallott. Boldogtalanul, csalódottan rohant, mint a holdkóros.
A patak közepén elértek egy öregembert, aki gyermeket vitt a karjában. Wessels kardja egyetlen suhintásával megölte az öreget;
191
valaki a háta mögül lelőtte a gyermeket. Tovább rohantak. A holdfényben megláttak két hátvédnek visszamaradt, késsel felfegyverzett indiánt. Lőttek. Az egyik indián összerogyott; a másik egész testében vérzett, valahogyan mégis feltápászkodott és a kését forgatta. Vroom leköpte. Aztán, a part közelében, ráakadtak egy sebesült ebfejűre, aki alatt beszakadt a vékony jég. Halotti dalt dünnyögött. Wessels üres revolvere fokával főbeverte. Wessels mögül a katonák még egy sorozat golyót küldtek a haldoklóba.
Hat asszonyból és két fiúból álló kis csoporthoz érkeztek. Ezek nem tudtak továbbmenni. Ültek a hóban s egymásra támaszkodtak. Az egyik asszony holt gyermeket tartott a karjában. A katonák tüzeltek. Hat asszony és az egyik fiú vére festette át a jeges földet. A másik fiú a bozótba kúszott. Nyomába szegődtek és rábukkantak egy sziklamélyedésben. Az egyik katona ráemelte karabélyát, de Wessels kiütötte a kezéből. Egy másik katona hányni kezdett.
Wessels bement a hasadékba és magával vonszolt egy megrémült, hisztériásán zokogó, tizenegy-tizenkétéves csenevész gnómot.
Elmúlt a téboly. Lecsendesítette a kiontott vér. A fáradt és beteg Fort Robinson-i katonák vigasztalni kezdték a gyermeket és megpróbálták eloszlatni félelmét. Aztán felemelték, vitték az erődbe.
VvESSELS, kavargó gyomorral, reszketve haladt át a gyakorlótéren. A rég elcsendesed etr puskaropogás még most is a fülében zúgott. A helyőrségen csupán a sebesültek nyögése hallatszott.
Felszedték és elvitték a halott indiánokat a barakkba, ahol egymásra rakták őket. Úgy feküdtek egymáson, mint a dorongok a barakk falában. Vitték a sebesü t gyermekeket, támogatták a sebesült asszonyokat. De nem volt annyi sebesült, mint halott. A halottak hosszú sora nem ért véget. Mindig újabb és újabb halottakat hoztak a patakról.
Wessels bement a gyengélkedőbe, aho Doc Clancy, a helyőrség sebésze, törött csontokat és szakadt húst tákolgatott. Az alacsony, kopasz orvos nadrágban és papucsban, könyékig felgyűrt ingben dolgozott. Vérfoltos, szaporán mozgó karja mellett whiskeys palack állt egy kis asztalkán. Az indiánok kinyúlt testtel, fájdalomgyötör e arccal feküdtek szanaszét. A férfiak nagyrésze némán tűrte a kínokat, a gyermekek nyöszörögtek, az asszonyok sóhaitoztak és zokogtak.
-- A részegség igazán nem használ -- mondta Wessels.
-- Részegség ?--Az orvos felpillantott, aztán folytatta munkáját.
m
•'••,-.
•*- Azt mondtam, hogy a részegség ntm használ!
-- Az Isten verjen meg, Wessels! -- kiáltotta az orvos.
-- Fogd be a pofádat!
Az orvos szájáról ömlött a piszkos, véget nem érő szitok-zuhatag. Wessels egy ;deig hallgatta, aztán eltávozott.
Visszajött a haiotí -ndiánok elhozatalára küldött kocsi. Most emelték le a megfagyott holttesteket. Wessels végignézte a jelenetet, majd betért a tiszi étkezdébe. Felkapta fejét, amint az asztalra könyöklő, hangosan zokogó Allén hadnagyra esett a tekintete.
-- Az istenit! Ez már igazán rossz jel! -- mondta Wessels. Allén nem mozdult.
-- Jézus szerelmére, légy férfi! -- kiáltott Wessels. -- Az ég szerelmére, tiszt vagy, nem taknyos iskolásgyerek! Kelj fel!
Allén lassan felállt. -- Igenis . ..
-- Menj a szállásodra -- szólt Wessels csendesen. -- Feküdj le. Pihend ki magad.
-- Igenis -- suttogta Allén.
-- Reggelre jobban leszel.
-- Igenis.
Wessels leült az asztalhoz, szivarra gyújtott és belemeredt a semmibe. Vroorn toppant be, fázott, topogott, lehúzta kesztyűjét és mozgatni kezdte izmos, óriási karját.
-- Láttam Allent -- jegyezte meg Vroorn burkoltan. Várakozóan nézett Wesselsre. Rágyújtott a felkínált cigarettára és leült. Uram Jézus! -- mondta.
-- Hány halott? -- kérdezte Wessels röviden.
-- Eddig hatvanöt -- mondta Vroom határozottan. -- Mind több és több halott kerül elő. Szerintem a sebesültek egyrésze is elpusztul.
-- Hatvanöt -- ismételte Wessels. Vroom egykedvűen fújta a füstöt.
-- Mért ne mehetnének vissza? -- morogta Wessels. Vroom zavartalanul szivarozott.
-- Hatvanöt -- ismételte Wessels, mintha emlékezetébe akarná vésni a tényt.
-- Legtöbbje asszony -- jelentette Vroom.
-- Az elmenekülteknek van fegyverük. Reggel utánuk megyünk és visszahozzuk őket.
-- Remélem, sikerül... ha nem pusztulnak el és nem fagynak meg addig.
-- Akár megha'nak, akár nem, reggel utánuk eredünk.
-- Remélem ...
193
•*• Te itt maradsz -- tette hozzá Wessels. -- Magammal viszem Btxtert.
-- Mindegy. -- Vroom vállatvont.
Egy darabig csendben szivaroztak. Végű megszólalt Vroom:
-- Lefekszünk?
-- Később... jelentést írok.
• Megírta jelentését, bevonult szállására, elfogyasztotta félliter whiskeyje nagyrészét. Megpróbált elaludni. Nem sikerült. Felöltözve feküdt az ágyán és a sötétség zsúfolásig telt képekkel, valódi látomásokkal. Nyugtalansága fokozódott. Felrántotta gumicsizmáját és kiszaladt a hideg éjszakába. Izzadság csörgött a homlokáról.
A kocsi újabb halottszállítmánnyal érkezett az erődbe. Nézte a holttesteket hordozó katonákat. Hangosan gondolkodott: -- Hány halott?
Elhaladt a gyengélkedő sárga ablakai mellett. Eszébe jutottak a fájdalmas halotti énekek. Idegei pattanásig feszültek. Ügy érezte, nem bírja tovább, tennie kell valamit.
Baxter hadnaggyal találkozott.
-- Nem tudok aludni -- szólt a hadnagy. -- Fáradt vagyok. -- Ügy ...
-- Érkezett valami hír a főhadiszállásról?
-- Eddig nem... Nem tudok róla. Éppen most küldtem el & jelentést.
-- Az újságok is megkapják?
-- Szerintem igen -- felelte Wesseís. -- Az újságok mindent megkapnak.
-- Ügy hiszem, meg kellett említened a nevemet, kapitány uram?
Wesseís bólintott. Most, életében először, kellemetlen érzéssel, vette tudomásul, hogy számos rejtett réteg van az emberi lélekben. Nem akart mélyre hatolni, de ebben a percben csaknem megijedt, amikor felvillant benne, hogy az események egymásutánjában Baxter nevével kapcsolja össze az indiánok meggyilkoltatását. -- Meg kellett említenem -- szólt gépiesen.
Baxter, mint a megriadt gyermek, elfordította tekintetét az indián-barakknak nevezett hullaházról.
-- Mik a veszteségeink?"-- kérdezte Wesseís. Lelkiismeretére kibírhatatlan súllyal nehezedett az indián halottak nagy száma. Ellensúlyozásképpen saját veszteségeiben keresett izgatottan kárpótlást. A felelettől sokat várt. Ügy érezte: bűne súlyosságát enyhítené, hogyha saját veszteségei felülmúlnák az indiánokét.
-- Veszteségünk egy ember -- felelte Baxter.
194
. ,
-- Csak egy. A barakknál történt. Purdyt golyó érte.
-- Csupán egy -- ismételte Wessels, hitetlenkedve.
-- Nem tudtam elaludni -- panaszkodott Baxter. -- Istenein, oly fáradt vagyok és nem tudok aludni.
-- Sebesültnek is kell lennie -- mondta Wessels rendíthetetlenül. Most emelték le az utolsó cheyenne halottat. -- Sebesültnek is kell lennie -- ismételte. Fegyverrel harcoltak ellenünk.
-- Talán öt sebesültünk van, kapitány uram. Smith és Everettes rossz állapotban van. Először nem akartak bemenni a gyengélkedőbe. Több sebből vérezve rohantak a patakhoz ... -- Beszélt, beszélt és minden részletet erősen kiszínezett.
-- Ó, hallgass el! -- sóhajtott Wessels.
-- Sajnálom, kapitány úr.
-- Magam is sajnálom ...
-- Azt hittem . . .
-- Ne tégy magadnak szemrehányást -- mondta Wessels. Baxter idegesen topogott. Wessels megborzongott. -- Akár
most is utánuk mehetnénk -- mondta Baxternek.
-- Gondoltam, hogy reggel. . .
-- Akár most is -- mondta Wessels.
VyESSELS százada és Baxter csonka százada kora reggel kutatni kezdett a patakalján. Wessels előrelovagolt a sziuval és Rowlanddel. Baxter zárta be a menetet. Az emberek barátságtalanok és szótlanok voltak. Órákhosszat egy szót sem szóltak.
A patakban félig befagyott ebfejű harcos holttestére bukkantak, az erődtől néhány mérföldre. Három golyó fúródott a fejébe. Hihetetlennek tűnt, hogy ilyen messzire elvánszorgott. Eltemették. Azután letelepedtek és reggelit főztek. Reggeli után ismét elindultak.
Egy helyen három véres lábnyom ágazott el a fenyőmtől. Ezen a nyomon mentek tovább. Keresztülvágtak a fenyvesen. Megtorpantak. Hirtelen golyó süvített eJ a fülük mellett. A lövés az egyik lovaskatonát érte. A katona törött, béna karral lemaradt. Leugráltak lovaikról, előrekűsztak és súlyos tüzeléssel viszonozták a lövést. A fenyvest két óra hosszat tűz alatt tartották.
Végezetül elhallgatott az erdei lövész. Továbbkúsztak, megálltak, felzárkóztak.
-- Azt hiszem, elfogyott a lőszere, -- szólalt meg Wessels és felemelkedett. Követték a példát. Megtalálták az indián lövész
195
szitává lyukasztott holttestét. Fegyverén feküdt; mögötte csontkeményre fagyott két indián nő teteme. A férfi valószínűleg azért tért le a csapásról, hogy ott lehessen a haldokló asszonyok mellett. Egy őrmester a cheyennere mutogatott:
-- Krisztusom, mérhetetlen szenvedéssel múlt ki.
Ezen az éjszakán könnyű pehelyhó esett. Nem sok, de elegendő ahhoz, hogy ellepje a cheyennek nyomait. Reggel hosszú mérföldeket lovagoltak, átkutatták a patak mindkét partját. De nyomra nem akadtak, sem másnap, sem harmadnap. Ezután beállt az olvadás. A hó összeesett. Bokáig süppedtek a lovak a sárban. Koranyári meleget lövelt a nap. Lejutottak a dombokról a lankás prérire. Wessels a wyomingi határ felé vezette csapatát.
Magános parasztház kéményéből kék füst gomolygott. Elindultak a házhoz. Ügy érezték magukat, mint az eltévedt és hazaérkező gyermekek. Wessels hangosan hívta a gazdát. A gazda kijött, piszkos törülközővel törölgette a kezét. Nadrágjába két borzashajú kisgyerek csimpaszkodott.
-- Isten hozott, katona -- üdvözölte a paraszt.
Felesége, magas, izmos, kékszemű nő, vizet húzott két vödörbe.
-- Szép idő -- mosolygott a gazda.
-- Mintha nyár volna -- jegyezte meg Wessels.
-- A télnek ebben a szakában nem láttam még ilyen szép időt. Robinsonból jössz, katona?
Wessels némán bólintott.
-- Rossz idő volt nálatok?
-- Hideg -- felelte Wessels.
-- Hát, ami azt illeti, nálunk is hideg volt nemrég.
-- Láttál-e indiánokat a környéken? -- kérdezte Wessels. Nem akart sokáig időzni. Úgy érezte, megőrül, ha sokáig kell néznie a gazdát, a gyermekeket, az asszonyt.
-- A csikósom látott valamit délfelé. Aszongya, hogy olyasmit látott, mint az örökkévaló isten.
-- Indiánokat?
-- Hívd úgy. Nem mondta, hogy gyönyörűséges látvány volt. Hidd el, katona, megbízhatom az én csikósom szavában. Nem volt részeg. Aszonta, hogy ...
-- Mindegy, vágta el Wessels mogorván. -- Hányan voltak?
-- Az ördögbe, miszter, honnan tudjam? --t szólt vontatott hangon a gazda. -- A fiú látta, nem én. A fiú...
-- Számot mondj! -- rivaÚt rá Wessels. __
-- Nos, nem akarlak tovább tartóztatni. Ügy húszegynéhány.
-- Gyalog mentek?
196
-- Pctszt, hogy gyalog.
Déli irányban ügettek a lágy préria. Atkeltek Wyommgen és •Járték a Cheyenne- és Black Hüls Roadot. Estefelé megpillantottáka Bluff Station nevű postakocsi megállót. Itt már pontosabban tájékoztatták őket. Két tanyai ember elmondta, hogy pokolion riasztó, nyomorúságos menetet látott.
Wessels figyelt és sűrűn bólogatott. A lovasok meglazították uyereghevederüket. Wessels méghallgatta a beszámolót, azután felugrott lovára. A lovasok szűkebbre húzták nyereghevederüket és némán, félelmetes komorsággal, ismét felkapaszkodtak lovaikra.
A postakocsi megállótól néhány mérföldre csupán szemükbe villant a cheyenne máglyatűz. Wessels nem sietett. Ügy érezte: itt ér véget az üldözés útja ... és még sok más dolog is. Lassan ügettek, lovaik halk zajt ütöttek. A cheyennek azonban ezt a halk zajt is meghallották. És mire a lovasok a tűzhöz érkeztek, csak húsmaradékot találtak az elhagyott táborhelyen. Vártak, amíg a sziu felderítő a nyomokat vizsgálta. Kis idő múlva visszajött.
-- Hol vannak? -- kérdezte Wessels.
-- Fönn, a bölénygázlón.
Wessels igen szelíd volt. öregnek és fáradtnak érezte magát. Pihenésre, alvásra vágyott. Hivatta Baxtert:
-- Bekerítjük őket. Tökéletes, zárt kört csinálunk. Értesz? M.ndenki ott alszik, ahová állítod. Sár? Nem érdekes! Vigyáz rájHik az őrsor; nem akarom, hogy legyilkolják egymást. Helyezzétek el a lovakat lőtávolon kívülre. Te lőtávon belül tarthatod a lovadat és az enyémet, a többié azonban lőtávolságon kívül marad. Vetesd le a nyergeket. Megértetted?
Baxter meghajolt. Wesselst állva nyomta el az álom. Az intézed esek megtörténte után leterítette takaróját, nyergére hajtotta éjét és nyomban elaludt.
Wessels hajnal előtt felébredt, feje még mindig a nyergen feküdt. A napot keresgélte. Eloszlott a reggeli pára s élesen kirajzolódott a bölénygázló lejtős partja. Valahol ott, a sárban bújt meg a huszonegy cheyenne. A színhely csendet és békét lehellt. Wessels már-már azt hitte: üres pocsolyát zártak körül. Távolabb, a szemhatárral ölelkező prérik kanyarulatában jól látta az őrök apró, fekete alakjait, az alvó emberek egymásbafolyó árnyékát.
Felállt, nyújtóztatta zsibbadt tagjait. Koraőszi melegnek is beillett az időjárás. Elsétált a sorok mellett, azután ráakadt a kürtösre. Egy perccel később felharsant a riadó.
A bölénygázló felől semmi zaj. A legénység reggelizett. Ezalatt Wessels megkereste a sziut.
->- Az ördögbe, biztosan tudod, hogy ott Vannak? -- kérdezte.
-- A nyom odavisz, nem kifelé . . .
-- Minden irányból előrenyomulunk -- szólt Wessels Baxternck.
-- Nem veszélyes?
-- Mondd meg az embereknek, alacsonyan ISjjenek. Puha a ttlaj, nem akad meg benne a golyó.
-- Ne beszéljünk velük előbb?
-- Hogy képzeled?
-- A sziu beszélhetne velük.
-- Istenem, úgysem adják meg magukat, -- szólt Wessels. -- Meg .akarnak halni. .. Nem akarnak mást azok a vörösbőrű betyárok.
-- Próbáljuk meg, kapitány uram. Igen?
Wessels elgondolkozva rugdosta a sarat. Azután felvetette fejét:
-- Beszéljünk velük.
Megkereste Rowlandet. A sziu, félelmét titkolva, így szólt:
-- Bolond cselekedet. .. Nem helyeslem.
-- Odamégy hozzájuk -- szólt Wessels. -- Kiálts nekik. Rowland megrázta fejét, aztán előrekúszott, majd különös,
panaszos, zenei hangon hosszút kiáltott. Kiáltott, várt s megismételte. A bölénygázló partján egy indián magas alakja bukkant fel. Olyan volt ez a jelenség, mintha a holtak világából jönne látogatóba; magas, csontos, félmeztelen, imbolygó kísértet. Csak nézett a megdöbbent, meglepett Wesselsre; nem gyűlölettel, nem sajnálkozással, hanem komor, kíváncsi tekintettel csupán.
Nem kellett kioktatnia Rowlandet, hogy mit mondjon és arra sem kellett kérnie: fordítsa le az ebfejű harcos elsuttogott szavait. A sziu elérte az ebfejűt, megállt tétovázva és ekkor a bölénygázló felől golyó csapott le a sárba előtte. Vissza akart futni, de a várakozó csapatok felszólításnak vették a lövést. Megállt, várta a katonákat, nem értette, miért ropognak a fegyverek. Amint megfordult, forró, éles ütést érzett a fején. Lezuhant a sárba, megpróbált felegyenesedni. Két lovaskatona emelte nyeregbe.
Szemét lecsukta, lábát szétvetette, amíg bekötözték a fejét. A mellette álló Baxter érdeklődött, fáj-e a feje.
-- Nem, nem! Krisztusra könyörgök, menj vissza katonáidhoz, hadnagy úr!
-- Két ember halott... Hét megsebesült -- mondta Baxter.
-- Tovább tüzelni! -- kiáltott Wessels. -- Alacsonyan lőjj ének! Egész nap- szünet nélkül ropogtak a fegyverek. A bölény e,ázlót
köröskörül felszántották a lövések. Alkonyatkor folyton beljebb
198
kósztak a csapatok és állandóan tüzeltek. A bölénygázló felíl gyöngült a lövöldözés, majd csakhamar teljesen megszűnt.
A nap már nyugvóban volt, de a katonák még mindig tüzeltek. Azután felharsam a kürt, elhallgattak a fegyverek, s hirtelen földöntúli csend szállt a prérire. Sólyom suhant el a bölénygázló fölött, s felröppent az égbe. Percek teltek el. A nap a láthatáron ült, halvány felhők között. Ekkor felállt Baxter és utána, minden jeladás nélkül felállt a százötven katona. Karabélyukat kézentartva, kimért léptekkel megindultak.
És még nem történt semmj sem.
Szűk körben álltak föl. Egyideig szótlanul várakoztak, s álltak. Azután meglazult a kör. Többen átmentek rajta. Wesselst két katona támogatta. Utat nyitottak. Ott állt a bölénygázló partján és nézte a huszonkét férfi és nő holttestét. Ott állt, amíg leszállt az est. Hűvös szellő lebegett, szelíd éj köszöntött a prérire.
109
T/ZED/K RÉSZ
AZ ÚT VÉGE
1879 január--április
A NEW YORK HERALD 1879 január 18. száma világosan és töményen jellemezte a belügyminisztérium álláspontját. Egyetlen mondatban közölték a nemzettel:
„Schurz miniszter nem hajlandó beszélni az ügyről."
Az esetet ilyen egyszerűen, nagyon egyszerűen süllyesztették el a történelem poros irattárában. Schurz belügyminiszter nem volt hajlandó beszélni az ügyről; az a Schurz, aki Németországban született és harcolt az 1848-35 forradalomban; saját hazájából menekült, mint ezer meg ezer német azóta is; az a menekült német, aki ragyogó betűkkel látta égre írva a Szabadság nevét és a szabadság küldetésében anyanyelvén szólt honfitársaihoz; ismerte Lincoln Ábrahámot és harcolt a barátjának nevezett elnökért. Ugyanaz a Schurz nem akart szóbaállni a várószobájában összegyűlt riporterekkel. Megparancsolta titkárának: -- Küldje el őket. -- Midőn nyilatkozatot kértek tőle, csak ennyit mondott: -- Nincs nyilatkozni valóm. -- A Fort Robinsonból érkezett hírekre sem válaszolt. A kormány álláspontját így juttatta kifejezésre: -- Küldje el őket, nincs mondanivalóm.
Többször átolvasta Wessels kapitány jelentésének másolatát. Olvasott, amíg összefolytak szeme előtt a betűk és elhomályosodott a szavak jelentése. Olvasott, azután már nem értette, mi a zendülés, mi a lázadás.
Ott ült íróasztala mögött a délutáni halvány napfényben. Eljött az este is. És hivatala magas ablakaiból megpillantotta az éjben lassanként eltűnő fa csupasz ágait.
Titkára megint belépett:
-- Egy másik riporter, uram.
-- Megmondtam önnek, küldje el valamennyit.
-- Mr. Jacksont is?
-- Néni fogadhatom -- mondotta Schurz.
203
-- Nem megy el, azt mondja, vár. Megkért adjam át öoaek ... a Sherman tábornoktól kapott intervjú másolatát.
Schurz neheztelően csóválta a fejét.
-- Hiába várakozik. Ostobaság. Nincs semmi mondanivalóm.
-- Megmondom.
A másolat a miniszter előtt feküdt és egy ideig, mereven, lustán nézte. Aztán megtörölte szemüvegét, orrára illesztette, majd olvasni kezdte:
Washington, január i6-án,
A cheyennek legújabb zendülésérSl Sherman tábornok a* este úgy nyilatkozott: S sem tud többet mondani, mint a New York Herald. A tábornok éppen befejezte vacsoráját ét indulóban volt a Capitóliumon tartandó emlékünnepélyre.
-- Olvasta ön a cheyennek lemészárlásának részleteit, tábornok úr? -- kérdezte az ön tudósítója.
-- Mészárlás! Mészárlás! -- ismételte Sherman tábornok. -- Miért nevezi mészárlásnak? Egy csomó szófogadatlan, ravasz, törvényszegő indián megpróbált kiszökni a katonai fogdából és erőszakos eszközökkel tisztjeink és közkatonáink életét semmibevéve, mint a kutyáét, folytatta felforgató cselekményeit. Csak úgy bántak velük, ahogy megérdemelték. Ostobaságnak tartom, hogy lágy szavakkal enyhítsék és hígítsák ezt a bűncselekményt.
-- De tábornok úr! Vájjon a körülmények nem kényszerítették-e a cheyenneket arra, hogy f elszabadítsák magukat ?
-- Erre a kérdésre könnyű felelni. A parancs úgy szólt, hogy szállítsák vissza a cheyenneket Fort Robinsonból az indián territóriumra. Ám ők ellenálltak, fellázadtak és elmenekültek. Crook tábornok kötelességszerűen meg akarta óvni a rendet. Az engedetlenség mindig veszélyes a katonai fegyelemre nézve. Eltűrjük egy sereg indián garázdálkodását, amit saját fajunk embereitől sem vagyunk hajlandók eltűrni? Nem, nem. A gazemberek elhatározták, hogy bármi áron ellenállnak és minthogy az állam nem hajlandó eltűrni semmiféle erőszakcselekményt, ezért az indiánokra alkalmazott óvóintézkedéseinket pontosan a körülmények szabták meg.
-- Nem gyanakszik az indiánok intézőjére í Nem gondolja, hogy az indiánok intézője talán helytelenül viselkedett? S tzért fajultak el a dolgok ?
-- Semmi esetre sem. A cheyenneket Fort Robinsonból rtnddtíih a* indián territóriumra. A katonaság vállalta
Utasukat. Ntm akartak menni, tehát a teokásos óvintézkedések tétettek, e* csak természetes. Az óvintézkedéseket nem hajtották végre tökéletesen, ami azt eredményezte, hogy összetűzés keletkezett az indiánok között és csapataink kénytelenek voltak megerősíteni a katonai rendet.
Befejeződött a beszélgetés. Schurz irigyen gondolt Shermanra, ahogy felveszi kabátját és távozik hazulról; lelkiismerete nyugodt és nem marja kétség. Irigysége csodálkozássá változott, majd rettegéssé. Ott ült és mereven szegezte szemét az intervjú szövegére.
Csengetett a titkárának.
-- Mr. Jackson, a riporter még kint van? -- kérdezte Schurz.
-- Nem akar elmenni.
-- Akkor küldje be.
Jackson lassan besétált. Hosszúkás, csúnya, nyugodt arcából két sűrűn pislogó szem tekintett Schurzra. Magas termetén bő, gyűrött ruha lötyögött. Megállt és várt, amíg a miniszter hellyel kínálta.
Schurz elővett egy doboz szivart. -- Gyújtson rá -- mondta.
Jackson elfogadta. Leharapta a szivar végét és rágyújtott a Schurz kezében fellobbanó gyufán. Mélyet szívott:
-- Finom . .. Állami ? -- kérdezte a riporter.
-- A sajátom -- mosolygott Schurz.
-- Köszönöm. -- Jackson még várt.
-- Ön távol volt -- szólt Schurz. -- Szeret utazni?
-- Utálok.
-- Igazán? Van, aki nem mozdulhat el hazulról és van, akinek el kell utaznia. Egy jó szivar többet ér, mintha ezer meg ezer mérföldet utazik vasúton, nemdebár?
-- Úgy van -- mondta Jackson.
-- A territóriumon járt? -- kérdezte Schurz.
-- Ott...
Schurz sóhajtott. -- Nem érdemes a semmiből nagy zajt csapni. Miért piszkálunk fel rég lezajlott ügyeket? Borítsunk fátyolt a múltra. Nemde?
-- Esetleg -- mondta Jackson.
-- Ez az intervjú ...
-- Közölték velem, hogy a belügyminiszternek nincs mondanivalója.
-- De ne tegye ezt az újságba -- mondta Schum.
-- Valószínűleg kinyomtatjuk, miniszter úr.
-- N«m szabad -- erősködött Schurz.
-- Bármint vélekedjem is William Shermanról -- szólt Jackson csendesen -- tudom, hogy őszinte ember. Hogy mit tart helyesnek, vagy helytelennek, mellékes. Őszinte ember.
' Schurz apró szeme összeszűkült. Hökkenten nézett a riporterre. Remegő száját eltakarta a szakálla.
-- A Fon Robinson-i esetet elfelejtjük majd -- mondta Jackson. -- Hat hónap múlva, talán hat hét múlva már senki sem emlékezik rá. De elfelejtheti-e a nép, amit Carl Schurz mondott: „Semmi sem lehet elvileg helytelen, ami a gyakorlatban helyes."
-- Mit akar? -- suttogta Schurz.
-- Ilyen gyanúsításra én kirúgnám önt, miniszter úr. -- Jackson hangja metsző, de csaknem sértő volt.
-- Mit akar?
-- Nyilatkozatot akartam a belügyminisztériumtól. Ettől függ a fizetésemelésem.
-- Nem mondhatok semmit sem -- felelte Schurz konokul. Jackson felállt, menni készült. Megállt az ajtónál és kihívóan
nézett a miniszterre. -- Schurz úr, -- mondta csendesen -- itt nemcsak a halott indiánok ügyéről van szó. Régebben is öltek indiánokat. Azonban a Fort Robinson-i ágyúk nem csak az indiánokra céloztak, hanem önre is, ream is. -- Azzá] faképnél hagyta.
Carl Schurz vagy egy óra múlva papírt és tollat ragadott, aztán írni kezdett. E pillanatban százötven cheyenne, az indián falu lakosságának fele, még élt valahol északon és még nem került fogságba. Crook tábornokhoz intézett levele bizonyos mértékig a vereség elismerése volt. Megalázottnak, fáradtnak, öregnek érezte magát. Még így is jól tudta, hogy ez az írott parancs nem csak egy többékevésbbé sötét katonának szól, hanem Schurznak, az embernek. Átadta titkárának:
-- Még ma este adja fel. Hazamegyek.
Lassan kisétált az éjszakába. Tudta, hogy az újságcikkekre senki sem emlékezik majd hat hét, hat hónap után és elfelejtik a nebraskai Fort Robinsonban lezajlott tömegmészárlást. És azt is tudta, nem fogja izgatni az embereket, hogy százötven primitív cheyenne bennszülött nyugodtan hajthatja álomra fejét a saját földjén.
MURRAY útja nem ért véget. Januárban értesült még a Fort Robinson-i eseményekről; februárban egy harmadik lovasezredbeli hadnagy elsőkézből kapott leírást hozott a montana Fon Keoghba a bölényúsztatóban lezajlott utolsó harcról. A tisztek feszült figyeemmeJ hallgatták. Ámulattal adóztak a süppeteg talajon is eredményesen előrenyomuló Wesselsnek. A beszámoló után Murrayhez fordult a hadnagy:
-- ön is összecsapott velük néhányszor, ugye, kapitány úr? Szívós ellenfél volt, nemde?
-- Az ...
Murray közömbös tekintete azt mutatta, hogy nem érdekli a dolog. Otthagyta az asztalt. A hadnagy vállatvont és folytatta elbeszélését.
Murray csaknem kilenc hetet töltött Fort Keoghban. Kis Farkas hosszú, meddő üldözése közben eljutott a Black Hills vidékére. Eltűnt a nyom a zöld hegyek, völgyek és rnély őserdők útvesztőin. A havazás beállta előtti idő igen kevés volt arra, hogy új nyomozásba kezdjen. Aztán megérkezett Mizner ezrede parancsa, amelyben visszarendelte délre a negyedik lovasezredhez tartozó két századot. Murray Dadwoodból sürgönyileg kérte áthelyezését Miles tábornok parancsnokságától. S amint az áthelyezési engedély megérkezett, nyomban elindult a montanai Fort Keoghba.
Furcsán búcsúzott Winttől. Keveset beszélt. Ideges volt. Alig várta, hogy minél messzebbre kerüljön embereitől. -- Wint zavartan, feszengve mondott néhány udvarias frázist.
-- Köszönöm -- mosolygott Murray. -- Talán ott megtalálom azt, amit keresek.
Kilenc komor hetet töltött a hóelzárta Fort Keoghban. Nem akadt sok dolga a helyőrség tisztjeivel. Egyszerűen egyedül akart maradni. Csupán a cheyennekről szóló hírek érdekelték. Egy prémvadász hallotta ezt-meg-azt; egy közönséges vadász már rábukkant az indiánok üres táborhelyére. És mikor az a hír érkezett, hogy északon maradhatnak a cheyennek, Murrayt már semmi sem érdekelte.
ÁPRILISBAN érkeztek az első megbízható hírek Fort Keoghba. A Powder River mentén két szakasszal cserkésző W. P. Clark teremtett bizonyos kapcsolatot az indiánokkal. A helyőrségbe küldött üzenet szerint, Clark két sziu felderítője találkozott a
cheyérmekkel a Powder Rivernél; beszéltek az indiánokkal és Kis Farkassal. A törzsfőnök^beleegyezett a Clarkkal létesítendő találkába. * Miles tábornok Murray nehéz, fáradalmas megbízatására emlékezett.
-- Furcsa eset, kapitány úr -- mondta az ezredes -- ugyanazon az úton jönnek most hozzánk, mint békés emberek. Az előzményeknek csaknem teljes meghazudtolása!
-- Nem tudom -- felelte Murray. -- Haza akartak menni. Szerintem, csak ennyit akartak.
-- Természetesen -- tette hozzá a tábornok. -- A szabadság és béke kezdetleges eszménye nem hasonlít a miénkre.
-- Lehetséges -- mondta Murray, engedékenyen.
-- Van-e valami terved a jövőre, kapitány uram?
-- Nincs ... semmi különös -- felelte Murray. -- Azon gondolkozom, hogy lemondok megbizatásomról és kilépek a hadseregből.
-- öreg katona vagy... -- Szívesen támogatnám előléptetési kérelmedet...
-- Nem, köszönöm. Már határoztam.
OKTÓBER VÉGÉN, a férfiakból, asszonyokból és gyermekekből álló, százötven tagú cheyenne csoport, -- melyet hiába üldözött Murray, Crook tábornok, valamint a szabadságukat visszaadó Carl Schurz -- fáradhatatlanul észak felé menekült, az öreg Kis Farkas vezetésével. Mindig csak északra mentek, nyomukat elnyelték a sekélyvizű patakok és csak mentek, folyton előre. És találkoztak a hóval és örömmel üdvözölték a hátukon lecsurgó hóiét. Aztán megpillantották a magas, zöld hegyek púpos hátát.
Mint róka a földbe, úgy fúrták magukat mélyebbre és mélyebbre. Végül meglelték a keresett helyet; egy hosszú, erdős völgykatlanban. Ez a völgykatlan messze volt a világtól. Itt megbújhattak, békében élhettek s a fáradt pónik dús réteken legelhettek; megvédte őket ez a táj, mint a kövér medvét, mint a szarvast, az őzet, a nyulakat, mókusokat és a Kanada kietlen tájairól ideszállt vadkacsát. Erre vágytak, erre a vadban-gyümölcsben bővelkedő földre.
Elkezdték az életet. Múltak a napok, a hetek,, a hónapok, leesett a hó, magas kupacokban gyűlt össze sátraik körül, aztán lassankint elmosódott bennük a hosszú, fárasztó, küzdelmes út emléke. Ott éltek a hófalak és hóhegyek menedékében. Gyermekek születtek
m
és szívták az édes anyatejet; gyermekek játszottak a finom pothóban és elfelejtették a vörös port, amely szintén olyan finom volts mint a pornó; elfelejtették az ínséget, az éhezést, a maláriát és a civilizációt képviselő, baljós tekintetű, keményített ingü lényeket.
De elmaradt társaikat nem tudták elfelejteni, mert az eredetileg háromszáz főnyi indián falu lakói egymás között házasodtak, valamennyit vérségi kapcsolat egyesítette ebben a nagy családban. Kis Farkas csapatában fivérek vártak nővéreikre, szülők a gyermekeikre, gyermekek anyjukia, apjukra.
Vártak. Az öreg Kis Farkas nem nyúlt dohánykészletéhezj szívta üres tízcentes pipáját és szomorú vágyakozással tekintett a hóhegyek felé. A tavasz utat nyitott a hegyeken és Kis Farkas a tavasz első lehelletére megparancsolta törzsének, bontsák le sátraikat, készülődjenek, elköltöznek mnen. Nem tudta még, hogy hova, de úgy érezte, valahol északon nyugalom és biztonságos élet vár rájuk, talán a Kanada nevű mesebeli országban, ahova Ülő Bika és sziu testvérei költöztek.
Kijöttek a hegyek közül és északra, majd nyugatra kanyarodtak, a Powder River irányában. És a Powder River közelében találkoztak Clark hadnagy sziu felderítő)ével. Kis Farkas tőle tudta meg Schurz határozatát.
209
I
UTÓSZÓ
Az itt elmondott történet, bizonyítékaim szerint, teljesen igaz. Ha hihetetlen, csak azzal magyarázható, hogy megtörtént. A történet főszereplői, Murray kapitány kivételével, élő személyek, és úgy éltek, ahogy elmeséltem.
E történet nyomára akkor bukkantam rá, amikor Struthers Búrt „Powder River"-jét olvastam. A mű egyik bekezdése némi ízelítőt adott, hogy az emberiség történetében milyen mérhetetlen küzdelem zajlott le a túlerő ellen; ez egyszersmind a szabadságvágy eposza. Mivel a történetet teljes egészében akartam elmesélni, gyűjteni kezdtem a hozzávaló adatokat.
A tiamisítás és az ellentmondások ködében találtam magam, amint a több mint hatvanesztendős, el nem mondott történetet kiástam a múltból. Az újságban közölt drámai helyzetjelentés még növelte a zűrzavart. Tipikus példa erre a New York Herald 1878 szeptember 20-t számában olvasható:
Topeka, Kansas.
Szeptember 18.
Olyan hírek keringenek, hogy a Kansas nyugati határán fekvő Fort Dodge közelében károkat okoznak az indiánok. Például házakat gyújtanak fel ... Ma délután két-három ház égett k Dodge Citytől három mérföldre és valószínűtlen, hogy a néhány nappal ezelőtt elmenekült cheyennek, akikről úgy tudjuk, hogy visszaszállíttattak és csoportokra bomlottak, gyújtották fel mind a házakat, mind a prérit...
És ugyanabban a lapban néhány nappal későbbi keltezéssel:
Topeka, Kansas.
Szeptember 20.
Az indiánokról terjesztett kansasi rémhír elült; -ellenséges cselekménynek nyoma sincs. A meggyilkoltnak hitt egyének kinevetik a jelentéseket. A nagy rémület csökkenőben. Az indián territórium közelében, illetőleg attól délre véghezvitt fosztogatásokról szóló hírek csak apró-cseprő állatlopásokról szólnak..
211
Mikor as Oklahoma'- eheyemu rtntrvációt Ur&Uttn hutáim kt*dtem, ugyanaz a nyelvi sorompó állta el utamat, mint történetem szereplőinek útját. Az indián vének, akik még emlékejetek ág északra menekülő ősökre, sohasem tanultak meg annyira angolul, hogy maradéktalonul fejezték volna ki magukat. Még mindig azon a csodálatosan zenei nyelven beszéltek és senkivel sem találkoztam, aki elbeszéléseiket tisztán lefordította volna. Például, amikor Tompa Kést említettem, azt az öreg törzsfőt, aki a menekülőket vezette, sziu nyelven nevezte meg. Cheyenne nyelven másképpen hívták. Már-már azt hittem, hogy lehetet én angolra fordítani a cheyennet. Oly tömör ez a nyelv, hogy angolnyelvű iskolákban tanult fiatal cheyermek már képtelenek atyáik nyelvén beszélni.
Mindamellett, a törzs vénei készségesen rendelkezésemre állottak. Sok használható anyagot kaptam tőlük. Nagy hálával tartozom az Oklahomai Egyetem tagjainak, akik fáradtságot nem ismerő igyekezetükkel támogattak ; s azoknak a fiatal cheyenneknek, akik feltámasztották őseik emlékét. Nagyon sokat merítettem George Bírd Gr inn e l cheyenne indiánokról szóló antropológiai tanulmányaiból is.
Lassankint alakot öltött a történet. Az emlékezés kegyeletét rójuk le annak a kis indián falunak, amely száz meg száz mérföldön át függetlenül és elszigetelten vívta elkeseredett harcait. Akkoriban kevesen jöttek rá arra az igazságra, hogy ez a kis csoport azonos azzal a néhány hónappal előbb elmenekült oklahomai csoporttal, amelyik a Yellowstone Kivernél megadta magát Miles tábornoknak. De sem a hadügyminisztérium, sem Az Indián Hivatal nem sietett közölni a tényeket.
Különösen érdekes a következő:
Ama néhány szál ember közül akadt egy-két megfélemlíthetetlen, keménykötésü haditudósító. Bár nyugati hallgatóságnak írtak, mégis volt bennük elegendő igazságérzet, hogy kinyomtatták azt, amiben hittek. Erre igen jó példa a Daily Héráidban megjelent Omaháról és Nebraskáról szóW cikk. A New York Herald azt állította beszámolójában, hogy a cheyennek hiánytalan ruházatban indultak el az indián territóriumról és ostobaságnak minősítette a Daily Herold állítását, miszerint az indiánok félmeztelenül voltak már Fort Robinsonban; továbbá, csak azért lázadtak fel, mert rettegtek a büntetéstől; s hogy ezt a büntetést Sheridan javasolta, sőt, e téren Sheridan tábornok A az indián ügyek megbízottja versengett egymással.
Az 1879 január 17-ről keltezett cikk a következő:
A fenti állítás hazugságok sorozata. (Hivatkozás a Nem York Herald állításaira.) Anélkül, hogy bármit is tudnánk az állítólagos Sherman-, illetőleg Sheridan-javaslatok valódiságáról vagy hamis-
212
ságáról, úgy érezzük, ez az állítás is szemenszedett hazugság. A fenti riportot nyilvánvalóan az Indián Hivatalban gyártották. Nagyon hálásak lennénk, hogy ha Hayt megbízott, vagy bárki Washingtonban, megcáfolná alábbi állításainkat:
Múlt hó 20-án, erős hófúvásban, a harmadik lovasezred három százada., Johnson kapitány vezetésével, bekerítette az Északnyűg at-Nebraska homokbuckái között megbúvó cheyenneket. Akkori téíszámuk hivatalosrn 149 volt. "És békésen kijelentették: • szívesen ott maradnak a robinsoni táborban, vagy elmennek az ésraki sziu-íelepü!ésen élő Vörös Felhő nevű néphez; azonban meghalnak, mielőtt visszatérhetnének az indián territóriumra, éheztetésük szír; hely éré. A megbízott r-em tett semmit ebben az ügyben, egészen december Í9-ig, amikor is elrendelte Kansasba való visszaszállításukat. Azon a napon a hőmérséklet mínusz harminc íck volt s ezt a megbízottnak is tudnia kellett. Az ország valarrennyi lapjában ez a legfőbb hír. Az asszonyoknak és gyermekeknek rém volt olyan takarója, amely el ne rongyolódott volna. Ugyanazt a ruhát viselik, mint amelyben eltávoztak a rezerváciéról. A szerencsétlenek augusztusban indultak el és most már januárban vagyunk. Amellett, a ruha épp úgy elrongyolódik Nebraskában, mint Washingtonban. Aki felbontotta a sürgönyt, az v?.gy hülye, vagy lelketlen gonosztevő. 1878 december 2o-an sürgönyileg értesítették a megbízottat, hogy ruházzák fel az indiánokat, mielőtt elindítanák őket. Nem válaszolt egészen január n-ig; lázadásuk _napj?ig.
Ez az egész cheyenne ügy az Indián Hivatal tevékenységére vet élénk fényt. Az USA szégyene! Készei: vagyunk bármikor meghallgatni Mr. Kay tét. A sziul'ka! való bánásmódjával, mint diplomata, annyira bebizonyította alkalmatlanságát, hogy java. solni bátorkodunk: vonuljon vissza, mert mint magánember sokkal többet hasznai.
Ezt a cheyenne ügyet ki keli vizsgálni. Ügy hisszük, Crook tábornokot Washingtonba kellene rendelni: mondja el, mit tud az ügyről. Véleményünk szerint, minél többet tudunk meg Crook szerepéről, annál nagyobb tisztelettel fog feltekinteni rá az amerikai nép. Valakinek bűnhődnie kell ezért a felelőtlenségért. Kezdjük el Crookka!, a főtényezők így gyorsabban kerülnek napvilágra, mint bármely más módszerrel. Mindent tudni akarunk! A New York Héráidban közölt távirat az utolsó szóig hazugság. Rendeljék Crook tábornokot Washingtonba; mulattassák meg vele a hivatalában található összes iratokat, sürgönyöket és feljegyzéseket, amelyek erre az ügyre vonatkoznak. Ha bűnösnek találtatik, akkor büntessek meg, de ha nem, akkor, -- és mi hajlandók vagyunk feltételezni, hogy nem az -- hadd szenvedjen a tettes.
Érdekes szembeállítani ezt a vezércikket Sherman tábornoknak New York Héráidban közölt nyilatkozatával) és az is különös,
í'n*t: .1? iitíjlft huta,' ÍJ.
213
hogy Haytet hibáztatják olyasmiért, ami nagymértékben Carl Schurz kezében volt.
Hiába volt a szerkesztő méltatlankodása, mégsem tudta napirenden tartani ezt a botrányt. Néhány hónap leforgása alatt elfelejtették; és csak ma válik újra aktuálissá a párhuzam, amikor a világ minden táján elindultak a népek a szabadságharc hosszú útján.
Bácskiskur.megyei Pártbizottság
Pártoktatás Háza
214
TÁRTA LOM
Előszó ........................................................................
5
1. A darlingtoni összekoccanás ..................................
7
2. Három ember megszökik..........................................
21
3. A vadássat megkezdődik ..........................................
45
lf. Washingtoni közjáték ..........................................
6Í
5. Cowboyok és indiánok ..........................................
83
S. A csapda- bezárul ................................................
109
~ Jogi kérdések ......................................................
ISI
8. A győzök és legyőzőitek ..........................................
151
9. Szabadság ............................................................
113
10. Az út vége.......................................... ..................
201
Utószó .......................................................................
SÍI
215