NNCL–qwyx–... Madárfejűek Társasága
Tibor Fischer
A GÓGYIGALERI
Fordította Széky János
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Tibor Fischer: The Thought Gang
Polygon, Edinburgh, 1995
© Magyar Könyvklub Rt., Budapest, 2005
© Széky János
Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás.
A Kiadó minden jogot fenntart, részletek közlésének jogát is az írott és elektronikus sajtóban.
Kiadja a Magyar Könyvklub Rt.,
az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének a tagja.
Felelős kiadó a Magyar Könyvklub vezérigazgatója
Vezető szerkesztő: Tenner Anna
Műszaki vezető: Mihalecz Pál
A borítót tervezte: Bánhalmi Andrea
Tördelés: Enitype Bt.
Nyomtatta és kötötte a Szekszárdi Nyomda Kft.
ISBN 963 549 247 2Anyámnak
A múlt 1.1
Ha netán kóválygó fejjel ébrednétek föl egy idegen lakásban, mélyen beivódott másnapossággal, tökéletesen ruhátlanul, egyetlen olyan emlékkép nélkül, ami sejtetné, hogyan kerültetek ide, s felizgult ebek kísérőzenéjére a rendőrség gőzkalapálna az ajtón, miközben bálaszámra vesznek körül a luxuskiállítású magazinok, oldalaikon felnőtt aktusokban lefényképezett gyermekekkel, egyetlen tanácsot adhatok csupán: próbáljátok elővenni a jó kedélyeteket meg az udvariasságotokat.
Feltehetőleg filmszakadásom volt, és amikor kivilágosodott a kép, ez a tabló fogadott, próbára téve barátságos lelkemet, míg megpróbáltam kiszaszerolni, mi köze ennek a cirkusznak énhozzám. Jóindulatra tett kísérletem ama meggyőződésemnek volt eredménye, hogy ennek kell val-velnie minden emberrel, és mint a következőkben fölismertem, még ha az emberben (a) semmiféle jóakarat nincs is, és (b) semmi kedve úgy tenni, mintha volna, annál parancsolóbb követelmény, hogy szívélyesnek és vendégszeretőnek mutatkozzék, ettől ugyanis a rendőrökre rájön az idegesség, hogy mit szúrtak el.
Ne feledjétek: ők csak azt teszik, amit a dolguknak vélnek, én is próbáltam nem elfelejteni, amikor fölemeltek épp csak annyira, hogy érdemes legyen a földhöz vágniuk. Aztán nagyszámú kézifegyvert irányoztak enyhítő körülmény nélküli (undorítóan sápadt és libabőrös) testemre, miközben én azon gondolkoztam, ne kínáljam-e őket teával, vagy mit tudom én, mivel. Hamarosan eszembe ötlött, hogy fogalmam nincs, van-e itt egyáltalán konyha. És ha van, hol van. Arról nem is beszélve, hogy találnék-e teafőzéshez szükséges kellékeket. Mivel épp csak annyi erő volt bennem, hogy az elemi életműködéseimet nyomassam, elismeréssel bámultam arcom mellett a padlót (és a Zenshinren bank köszönőcetlijét), makacsul kapaszkodva e látványba.
Nem kielégítő East End-i padlók 1.1
Nagyon hideg volt.
De azért mégiscsak a padlók egyike, s minthogy nem hasalásból szoktam hasalni rajtuk, mindig vigaszt merítettem belőlük; támaszaim voltam a viszontagságokban. Nagyon stabil holmik ezek a padlók. Tele csodálatra méltó jellemvonásokkal: megbízhatóak, megtartják az embert, egyszerűek és türelmesek. És mindegy, milyen idétlen a pozitúrád, mennyire fájnak az ízületeid vagy a becsapódási pontjaid, tudod, hogy súlyos sérülést úsztál meg, s átverted a gravitáció gonoszságát, amikor a padlón értél földet.
Miközben a hátamon összebilincselték a kezemet, és zetelgettem letartóztató tisztjeim lábbelijét, nem álltam meg, hogy ne dicsőítsem Nietzsche mondását: ami nem pusztít el, az megerősít. Persze hozzá lehetne tenni, hogy ami nem pusztít el, az attól még nagyon kényelmetlen lehet, és igen ronda megfázást okozhat. Tüsszentettem egyet kéz nélkül, és átlövelltem némi orrvelőt azon a csekély távolságon, amely orrlyukamat elválasztotta a hadműveletért felelős nyomozó ragyogóra pucolt cipőjétől, ahol is a slejm szétterjesztette szárnyát és fészekre lelt.
Az a baj Nietzschével – aki mellesleg egyetlen előírással sem szolgál, mi a teendő, ha az ember megbilincselve fekszik a fagyos padlón, méltatlan körülmények között –, hogy sosem lehet biztosan tudni, jópofáskodik-e vagy sem.
A Nagy-Londoni Rendőrségnek ugyanez volt a baja énvelem. Roppantul nem győzték meg a faggatózásra adott reakcióim
Már az első kérdésnél megakadtunk. A nevemnél. Copporshow. Nem tehetnek róla. Belátom, olyan név ez, amelyet rögtönzöttnek vélhet, aki meghallja, s e kategórián belül is provokatívan bárgyúnak. Mondhatni, buta név, tekintettel a hasonló hangzású fogalom szótári definíciójára. Nem olyan buta, mondjuk, mint a Pleigh-Copporshow, amelynek egynéhány viselője körülöttünk futkos.
Nem olyan buta, mint a Chougny, a Féregue, a Guégnaut, a Les Sartes, az Odabasich, a Pötzsch, a Quepette és a Tahoe (tesék fellapozni a telefonkönyvet –, elképesztő, hogy az emberek mit el nem viselnek a nemzőatyjuk kedvéért, a nemzőszervükről nem is beszélve), de azért elég röhejes. Diákéveim folyamán nem kevés kacajt fakasztottam, és bizony elkövetkezett az időszak, amikor arra gondoltam, meg kéne változtatnom a nevemet, valami szelídebbre vagy valami megnyerőbben egzotikusra; de amikor megfontoltam, mennyi büntetést kaptam mostanáig, eltökéltem, hogy bármennyire nehezemre esik is lebetűzni, bármilyen gyakran kapok majd leveleket dr. Corshow, dr. Kopow-Show, dr. Cupparoosh vagy dr. Ropogoosh névre, megmaradok a réginél. Az ember nem szereti, ha a kozmosz bármilyen formában meghátráláson kapja.
Másfelől atyám roppantul dühbe gurult volna, ha arra merek célozni, hogy miután a Copporshow-k évszázadokon át tűrték, hogy kiröhögjék őket, én egyszer csak belágyítok. Azonkívül van valami kísérteties jelentőség is a név feltételezett eredetében: coffer, úgymint pénzesláda. Annyi biztos, hogy amióta az eszemet tudom, rokonszenv fűzött a pénzhez. Sosem estem át olyan perióduson, amikor bármi okból ajtót mutattam volna a zizinek, lefitymáltam volna, vagy azt színleltem volna, hogy vannak fontosabb dolgok is (noha némely létezők egy szinten vannak vele). Az viszont előfordulhatott, hogy arra vágytam, bárcsak lazsálhatnék tízesek zikkuratjain, még akkor is, ha a nevem Jézus Mohammed McBuddha volna.
Nevem másik feltételezett eredete némiképp hátborzongató, ugyanis állítólag visszavezethető a „jólfésült” jelentésű francia szóra is (ne kérdezzétek, hogyan szokták az ilyesmit kisütni), és ez nem csupán azért okoz lúdbőrt, mert olyan kopasz vagyok, amilyen csak lehetek, hanem azért is, mert az vagyok huszonöt éves korom óta. Sehol egy hősiesen ellenálló szőrtüsző, sehol egy utolsó pihéig küzdő csapategység a tarkómon, ami köpne a kapitulációra.
Ámde: ha valaki, mondjuk, negyven- vagy ötvenévesen kopasz, mint egy biliárdgolyó, akkor lehet, hogy trágár tréfák céltáblája lesz, de legalább nem látszik gyanúsnak. Ha pedig harmincévesen egy szál pokrócban bevisznek az őrszobára, de a fejed tükörsima, az végképp felment a becstelenség gyanúja alól.
Aztán jött a születési dátum. Mind nagyon örültünk neki. Ebből biztosan nem lesz vita.
Hanem… foglalkozása?
– Filozófus.
– Filozófus?
– Filozófus.
Minek kérdezősködtök, ha nem tetszenek a válaszok? Feleletem az utolsó simítás volt ama meggyőződésükön, hogy a magam szórakoztatására találom ki ezt az egészet. Van-e, volt-e mindennek bármi relevanciája? Vajon arra szerződtek, hogy foglalkozási kvóták szerint tartóztassanak le embereket? „El kell engednünk magát. A héségen már van két egzisztencialistánk.” Miért nem a kedvenc regényünket kérdezitek, ha már muszáj megkülönböztetni egymástól az 1945. máj. 9-én született két Eddie Copporshow-t?
Ezzel nem jutott sokra a rendőrség – és bosszúságukat nem is titkolták. Miután igen gyorsan elláttak egy pokróccal, azért éreztem egy kis bűntudatot. Dialógusunk meglehetősen közhelyes és egyoldalú volt, a törvényes rend képviselői a legkülönfélébb kérdéseket tették föl, én pedig leginkább ugyanazt válaszoltam mindenre, változatosan bocsánatkérő hanglejtéssel.
Újra és újra közöltem velük, hogy nem tudok semmit se mondani erről a Zetland Street-i díszletről, merthogy nem tudok róla semmit. Sem a lakóiról. Rámutattam, hogy információs tekintetben a rendőrök előnyben vannak, mert ők legalább a címet tudják. Egy dologgal szolgálhattam csak, a linó aprólékos leírásával.
A rendőrség mindezt meglehetős és jól begyakorlott szarkazmussal fogadta, mert amint azt a bűnügyi szakma bármely részese megerősítheti (csak én nem tudtam még akkoriban), a semmit sem tudok az egészről arckifejezést, paradox módon, csak és kizárólag azok veszik a szájukra, akik mindent tudnak mindenről; hogy ez a szóláncolat egy kód, egy szlengfordulat, egy álcázott felszólítás: tessék, bizonyítsátok be. Bűnözőül annyit tesz: ne is számítsatok rá, hogy majd én dolgozom helyettetek.
Elmentem a Zodiák nevű lepusztult lebujba Tower Hamletsben – itten esett át emlékezetem az amputáción, miután belekezdtem tízperces szerkezetkész előadásomba a tudás természetéről, mely a bölcselet iránti elkerülhetetlen tudakozódásnak volt az eredménye. Kétségkívül már az előtt megkörnyékeztem az ájulást, hogy a helyiségbe léptem volna.
Egynapos őrizet után azonban kipenderítettek a kapitányságról, mert a rendőrök legjobb igyekezetükkel sem tudtak beilleszteni egy cambridge-i filozófia-tanársegédet a tettek forgatókönyvébe: nem ismertem senkit azok közül, akik ama förtelmes árukkal sáfárkodtak, ráadásul, mint megtudtam, mikor az igazi vétkesek hollétére utóbb fény derült, és letartóztatták őket, ők se tudtak semmit énrólam. Mindent átható mitsemtudás. Főleg, hogy a ruhám soha többé nem került elő.
Ha volt is botrány, én nem kognoszkáltam. Néhány tudósember elgondolkozva méregetett, de nem szólt semmit. Furcsamód az igazgatón sem látszott meglepetés vagy idegesség, miután a rendőrség érdeklődött a tantestület egyik tagja felől. – Á, maga az, Copporshow – mondta láttomra, mielőtt elzoomolt volna abba az irányba, amerre én szemlátomást nem akartam menni. E magvas megfigyelésen kívül nem volt más mondanivalója.
Habár az egész kényelmetlen volt, hideg, és még sok minden más abból a tulajdonságlistából, amitől a diófejű filozófusok viszolyognak, az egészen biztos, hogy csupán azért tudtam megkapaszkodni, mert szélesebb tudományos körökben szereztem nevet, mint „az a pasas, ugye, akit pár százezret érő gyerekpornófotóval kaptak el egy East End-i lakásban?” Az emberre felfigyelnek az ilyesmiért. Mindenki meg akar ismerkedni vele.
Csapjunk bele
Persze könnyű mindenféle érveket felhozni a kezdetek ellen, adni egy maflást a determinációnak, és beleverni az okság orrát a porba, de ez akkor is olyan pont, amire pont rá lehet mutatni, és közölni, hogy ekkor estem a filó csapdájába, ekkor bábozódtam be a bölcseleti buliba.
A jelen 1.1
Na szóval itt ülök a repülőtéren, menekülőben az országból, és ez a helyzet nincs minden jópont híján. Talán mert pont ez az a pont, amire rá lehet mutatni, és közölni, hogy itt az én filozófiai kiruccanásomnak vagy legalábbis napi nyolcórás gondolkodói pályafutásomnak a vége.
Amikor az ember elmenekül az országából, amikor a szökevénylétre készül, a feszültség fokozódását várná, valami drámai zenét, a lélek kavargását.
A gép késik. Kint minden sötét. Atrózus. Az a fajta fekete, nyomorúságos, nyálkás este, amire az ember minden este számíthat Angliában, de hát még alig van április, úgyhogy egy jó, kiadós szpícsre se telik, hogy milyen undorító az idő. Nem értem, az emberek miért ragaszkodnak a fikcióhoz, hogy ezen a földön négy évszak van. Ami nekünk jut, az a zimankó négy fajtája, és mind olyan esős, hogy alig lehet megkülönböztetni őket.
A legtöbb ingázó vonat színes és izgalmas ehhez képest. Minthogy tragikus módon kifogytam az olvasnivalóból, e szavakat kínnal-keservvel rovom az újságom margójára. Körülöttem francia üzletemberek, olyan zinjanthropusszerűek egytől egyig, hogy bármelyikük egymaga meg tudná torpedózni a franciák eleganciájáról és nagyvilágiságáról alkotott képzeletünket.
Minden olyan felejthető és unalmas, hogy azon is csodálkozom, minek fárasztja magát tudatom a rendes robottal. Ebben a pillanatban nyugodtan kivehetné a pihenőjét.
Most, hogy a rendőrök megjelenésére várok, persze nem jönnek. Igazán búcsút inthetnének nekem és a karrieremnek. Ami még tragikusabb, ez a kapu túl messze van a bártól, semhogy rendesen feltankolhatnék. Letekerem vámmentes üvegem kupakját, és néhány milligramm vodkát elrejtek magamban; de ez csak egyetlen üveg, és ennyi nem elég hogy kártalanítsam az eszméletemet.
Miközben hatalmas felkiáltójelként egyensúlyozom a palackot az orrom előtt, szemembe tűnik tükörképem. Olyan vagyok, mint az évszázadokon át taposott macskakő. Egy francia megrovón néz rám, de a rosszallása belefér egy nullába, mert a diplomatatáskája olyan nevetséges, hogy még egy hatéves gyerek sem akarná felgyújtani. Amellett pedig angol vagyok, s fajtám a gyepszőnyeggel kapcsolatos fegyvertényeiről nevezetes, meg arról, hogy szeretünk esőben sorban állni, meg sok más elegyes jellemvonásról, de az nincs a megállapodásban, hogy spécin kell kinéznünk az indulási váróban, kiváltképp, amikor karrierünk maradványainak mondunk agyőt.
Nincs annyi jövő, amennyi kéne
Jövőtlenség. Kimúlt múlt. Lehet választani. Sokszor voltak már nagyszabású fekete hullámaim.
Amikor például véget ért pályafutásom a bankszakmában. Olyan rövid karrier volt, hogy át lehetett látni rajta. Még huszonnégy óráig sem tartott ki, bár tisztán vette egy munkanap akadályát. Halálra ítélt kísérlet, hogy meglógjak az egyetemi életből, hogy a napi nyolcórás bölcsesség világát megússzam. Rohamban jött rám, hogy meg kell találnom a valóvilágot – a hóbortos vágy, amely valamennyiünket kelepcébe ejti egyszer-másszor, vagyis az elképzelés, hogy világunk bizonyos részeibe sok minden egyéb bele van csomagolva. Ahol a por inkább az egyik sarkot véli legalkalmasabb cicásodási helyének, nem pedig a másikat, nagyjából úgy vonzódunk mi is lebírhatatlan vonzalommal ahhoz az ötlethez, hogy láthatárunkon túl valóságosabb a valóság. (A valóvilágról bővebben később.)
A mnemonikus kimaradásra ezúttal is (a) este, (b) jóval a tízkorsós zónán túl került sor. Még mindig nagyon tisztán látom magamat, ahogy ott állok a sznúkerasztal tetején. Ez a sznúkerasztal abban a kollégiumban volt, ahol bevezetést kaptunk a magas pénzügyek rejtelmeibe. Emlékezetem szokatlanul buzgón működik e ponton, mintha túlságosan is erre az egy pillanatra összpontosítana, túl sokáig gatyázna, és nem tudna betelni e képpel, úgyhogy kénytelen volna rögtön másnap reggelre ugrani.
Egy hang rikoltozott az egybegyűlteknek az ellenőrizetlen életről, és azt ígérte, hogy kiveri a szuszt mindenkiből, aki nem ért vele egyet. Mármost (a) a tüdőm által kifejtett munkából, (b) a hang ismerős csengéséből, (c) a dákóból, amelyet menthetetlenül agresszív modorban suhogtattam, arra következtettem, hogy a hang az enyém.
Aztán a jelen nem volt már jelen. A jövő már nem utánpótolta.
Fokozatosan bejelentkezett a jelen, s én újra észlelni kezdtem a valóságnak vélt micsodát. Másnap reggel volt, s először azt észleltem, hogy a lábam megtette az egész utat, és eljutott az ágyamig. Akár egy hosszúra nyújtott z betű, a többi részem a földön feküdt zsibbadt fájdalomban (bár zsibbadtsága folyamatosan csökkent), arcom pedig két három tanfolyamszervezőre nézett föl, akik lenéztek nyers nemtetszés áradt belőlük.
Ez volt az – mondta egyik a másiknak, mire az bólintott. Hogy pontosan mi történt, azt sohasem sikerült összeraknom. Ám a döbbent és iszonyodó pillantásokból ítélve melyeket begyűjtöttem tanfolyamtársaimtól, miközben ernyedt magamat az illetékesek kikísérték az épületből, és betuszkolták egy taxiba (megadván az utasítást eltávolításomra de a menetdíjat nem), olyasmi lehetett, ami meghalad minden felejthetőséget.
Évekkel később találkoztam valakivel, aki velem együtt volt részese a bebankosítási folyamatnak. Egy vonaton ültünk, ingázó mivoltunk teljében. – Ismerem én magát – mondta. Röpke alkalmaztatásom ellenére még most is anekdota vagyok a cégnél – tájékoztatott. A megemlékezőnek le kellett szállnia, de megadta nekem a telefonszámát (amit természetesen elveszítettem) azzal az ígérettel, hogy elmondja nekem bohócszámom komplett történetét, mivelhogy ő is tanúja volt.
Csapjunk bele
Summázat: mi volt a kimenetele Ádám-kosztümös letartóztatásomak? Mit óhajt felszolgálni az emlékezetem? Nehéz lejteni a nyíló kisajtót, ahogy az egész rendőrkapitányság egyenként odajött, hogy megnézzen, a „na, ez az”-megjegyzéseket, a csikorgást, ahogy fölharákolták a megvetésüket az üstököseiket, ahogy lecsuláztak.
Megismerkedtem néhány érdekes emberrel. Nevezetesen, egy gipszöntővel, aki rátetováltatta péniszére az 1966-os angol világbajnokcsapat teljes összeállítását. Minden cécó nélkül előhozakodott ezzel az információval, továbbá panaszszavával, miszerint részeg garázdaságért varrták be. „Részeg? Kérdezz meg akárkit – nem ittam, csak nyolc korsót és két rövidet.”
Az efféle ékítmény mit se számít, gondolom, ha az emberek nem tudnak róla. Megkérdeztem, miért. „Vagy drukker az ember, vagy nem.”
Megismerkedtem Zakkel is, aki valószínűleg korunk egyik legnagyobb, legsikeresebb csempésze. Neve nem forog közszájon, s ez a legnyomósabb bizonyítéka képességeinek. Mindenféle holmi megfordult már a kezében, a csecsétől a hihetetlenül törvénytelenig, és akkora összegek, amiket sok kis ország egész szívesen elfogadna GDP-nek. Ennek megfelelően most épp azért segítette ki a tudakozódni vágyó rendőrséget, mert gyorshajtott a Mile End Roadon.
Még el se indult az ember
Na tessék, ez van. Amikor ártatlanul eszméletlen vagyok, a zsaruk odatódulnak, nem bírnak betelni velem, de most, amikor tudatosan bűntudatos vagyok, még azzal se fárasztják magukat, hogy előkerüljenek, és megakadályozzanak az ország elhagyásában.
Hát akkor gyerünk.
????????????????????????? Kibámulok az ablakon Bordeaux-ra.
Montaigne terepe. Jó a kilátás a caféból. Minden kis- és nagyváros zamatát javarészt az ismerősök adják meg, és bár négyszáz éve nem tette ki a lábát az utcára (halálból kifolyólag), én erre a helyre csak úgy tudok gondolni, mint arra a városra, amelyiknek Montaigne volt a polgármestere. Az első nagy kompilátor, akiről tudomásunk van (bár Athenaiosz talán még igényt tarthat a címre). Az emberi vállalkozás első nagy enciklopédistája.
Ő volt az első, aki átrostálta az emberi tudás teljességét (már ahogyan akkor állt), hogy kiderüljön, milyen válaszokat lehet szertehinteni az évszázadokban. Hogy feltörje a kódot és kifilézze a struktúrát.
Leült az ő hatalmas könyvtárában valamikor 1560-ban, és föltette a kérdést: mit tudok? Zetetikus metódusa: kiválasztani a kérdéseket, aztán sorra felszúrni a színgondolat-darabokat, mint egy saslikot, a legmenőbb kommentátoroktól és kogitátoroktól vett falatokat, a saját vélekedéseivel és élményeivel finoman megfűszerezve. Mr. Adatbázis. A történelem és irodalom kivallatója. És nem egy választ adott, hanem megadta az összeset.
Hozzáadok, de nem javítok. Minden, amit mond, jegyzőkönyvbe vehető, és bizonyítékul felhasználható. Okos módszer – egy ember egy nagy kastéllyal meg egy nagy szőlőskerttel, amit hamarosan fölkeresek.
Montaigne feladata herkulesi volt, de megoldható. Ma az életed rámenne csak arra, hogy megpróbáld eldönteni hol kezdjed. Hallottam, ahogy az egyik egyetemi könyvtáros menenkolikusan beszél arról, milyen nagy szükség volna egy jó kis könyvégető diktatúrára. Aligha van olyan kor vagy régió, minek be tudnám rúgni a szellemi ajtaját, ha a szokásaikat, a felismeréseiket, a töprengéseiket akarnám felkutatni. Akár egy zaotarról van szó, akár egy pottó bélrendszeréről, bebibliózom magamat, és azt követelem: „Ide az információt, adják át a mélységeket.” Az én látóterem szélesebb, mélyebb és hosszabb, mint a Montaigne-é. Háromszor húsz meg tíz éved nyomtalanul elenyészhet az egyetemi könyvtár egyetlen szárnyában. A tudás történetében is eljön az a stádium, ami a városokéban, amikor túlforr, amikor kezelhetetlenné válik. És még a mi adatterelő infókutyáink se bírnak velük. A szavak kiáradnak medrükből. Elhanyagolt könyvek polcszámra esdekelnek olvasókért. Polcok, polcok és polcok. Az erdők a házakban rejteznek.
Mi az, amit tudunk?
Szökevényileg kibámulok az ablakon Bordeaux-ra. Mint igen gyors peripatétikosz. Meglógok a városból egy előkelő filozófiai tradíció jegyében. Menekülőben, de kényelmes ültömben.
Mindannyian rászorulunk, de legeslegalábbis hasznos példaként tekintünk egy mintaképre, valakire a múltból, aki előttünk fut, és mindegy, hogy az illetőt szorosan, hűségesen követjük-e. Montaigne az én húzóemberem. Minden gondolkodó összeállt egy csapat névvel, ha főleg csak azért is, hogy lecsepülje őket; minden gondolkodó kiválasztott magának egypár paginatársat. Még a nagytiszteletű M. is stoppolta Sextus Empiricust. Ebben a felállásban az a szép, hogy a halott filozófusok nem mondhatják: nem táncolok.
Montaigne sem tudja elhúzni a száját, ahogy most kényelembe helyezem magam. Nem kérdezheti: ki ez a sörhasú, kopasz majom? (Főleg, hogy már rég felhagyott a saját hajának használatával.) Nem tudakozódhat és nem tiltakozhat amiatt, hogy hol foglalok helyet a filozófia világranglistáján, miközben az asztalánál ülök. Ez a hátránya annak, ha valaki meghalt, és ki van adva: éjjel-nappal nyitva áll. Belépés ingyenes. Akárki betévedhet, lekicsinylő és agyatlan megjegyzéseket tehet, és olyan sokáig maradhat, ameddig csak akar. Textuális csövezés. Átkarolom a Miskát, ocsmányul és önelégülten belevigyorgok a kamerába. Vaku! Zi-íírrr! Szuvenírfotó.
A kérdés
Mivelhogy profi vagyok, az emberek folyton mindenfélét kérdeznek tőlem. Nem annyira a szakmáról, de amikor rájönnek, hogy hivatásszerűen filozofálok, rögtön meg vannak győződve, hogy a puttonyom tele van válaszokkal, és lelejmolhatnak egy potya panaceára, ahogy egy kissrác levágja a Mikulást.
Az emberek úgy fordultak hozzám, mint gyötrősbácsihoz, és kiteregetik elém a kínjaikat, a kifizetetlen számláikat, a dilemmáikat, az érzelmi bogjaikat. A szakmán kívül még találkozni lehet azzal a babonával, hogy van egy olyan lelki ketyere, ami helyre tudja hozni a boldogtalanságot. Egyre többször kérdezem magamtól, hogy mire jó a filozófia annyi sok év után mire lehet büszke a filozófia, és egyáltalán az emberi tudás?
Itten hizlalom a pocakomat a napfényben egy pohár Zédével körülöttem morzsák, a hasamban elrekkentett két mergue-szendvics nyomai. Valószínű, hogy fizikai helyzezem cirka ugyanaz, mint azoké, akik elkezdték a szakmát. Napsütés, egy pohár bor, egy kis ráérős idő.
Mi az előnyük velem szemben nekik, akik elsőként terjesztették szét eszüket a horizonton, holott csak egy kis adag adat támogatta meg őket? Okosabbak voltak nálam. Ők értek oda előbb, kicövekelték a területet. Ami azt illeti, a dolgok nemigen moccantak odébb, amióta az ötödik században az ideaturné eljutott Athénba. Mondhatni közönséges Platón-mérgezésesek vagyunk mind egy szálig.
Az én előnyöm: két és fél ezer évvel verem őket. A följegyzett történelem egész tartalmáért csak a kisujjamat kell kinyújtanom (azaz nyújthatnám egy jó könyvtárban). Többezernyi ragyogó elme végezte el a munka rohadtját, csak nekem. Zsenibrigádok állnak a szolgálatomra.
Sok sok időm van. Nem – ebben mégse lehetek biztos, de azért jó sok időm van: megjelöletlen, rendetlenségtől mentes idő, készen arra, hogy parancsaimat teljesítse. Nyitva áll az út előttem, bárha rövid is.
Meg nem írt könyveim egyik legjobbikával az ezredforduló témáján akartam kaszálni. El is jutottam a címig: A kettes összejön a három nullával (egy félreeső helyen).
Ennek annyira megörültem, hogy kivettem egy év szabadságot, majd beszereztem és felirattal láttam el egy füzetet a témáról született gondolataim foglyul ejtésére. Tíz évvel később átlapoztam, s három szűkszavú bejegyzést találtam benne, egy szétnyomott hangyát meg egy címet, amelyre egy időben olyan szörnyen szükségem volt, hogy mindenestül kirámoltam a dolgozószobámat tébolyult kereshetnékemben. Két bejegyzés olvashatatlan volt, a harmadik pedig életrajzi kísérlet egy szintén meg nem írt könyvem borítójára.
Tény, hogy a 2000. év sem több 52 sima hétfő reggelnél, 366 sima napnál, egy nagy kupac – 31622400 másodpercnél, de akkor is olyan, mint egy születésnap, lehet, hogy másoknak ünneptelen nap, de nekem hivatkozási alapot nyújt, alkalmat a mérlegkészítésre. Halogató magatartásom indoka részben az volt, hogy az utolsó pillanatokra szerettem hagyni mindent, hátha felüti fejét egy civilizációforgató ötlet, miután dolgozni kezdek. Ezt az előirányzott halogatást persze éppolyan nehéz kiszúrni monumentális lustaságom közepett, mint a halkönnycseppet az óceánban.
Egyszer-máskor igen sok mondanivalóm volt már. Sokat tudtam volna mesélni a rendőröknek, mielőtt eltűntem. Vajon akkori érzelemömlenyem csak a bűntudatom eredménye volt, amiért előzőleg pazaroltam a rendőridőt? Netán rég elveszített erényességem bosszúja? Vagy az én energikus lustaságomnak tulajdonítható? A hazugsággal az a gond – még akkor is, ha az ember rosszul vagy felelőtlenül hazudik –, hogy fárasztó. Az igazság mellett az szól: nem kell túl sokat gondolkozni rajta.
Az állítás
Most annak a feltételezésnek az alapján dolgozom, hogy egész életemben mutatott lajhárságom nem is az volt, hanem a kreatív kraft jól álcázott elraktározása a bomba-opusz megalkotása céljából, melytől az ismert civilizációnak majd kettéáll a füle. Egy könyv, és csókolom. Mindent beleírok. A semmiségeket, a locsogásokat. A lidérceseket. A közhelyeseket. Nem kockáztatok semmit. Felhajtom az összes szokásos gyanúsítottat, meg az összes szokatlant, él lepuffantom őket, ahogy egyenként elődugják a fejüket.
Persze csak abban az esetben, ha nem tapintok rá azon nyomban az ütőér-minőségű sorra. Nem annyira az utókor, hanem inkább a saját megelégedettségem kedvéért, bár mégiscsak szép lenne, ha valaki olvasná ezt néhány száz év múlva. És nem arra a következtetésre jutna, amire én a sok penszészszgú, szeplős könyv láttán az antikváriumokban: micsoda zérus, micsoda tintapazarlás, micsoda egy visszaöklendezés, micsoda vízkarikázás másvalaki fantáziadús kavicsa nyomán. Üres oldalak az írás álruhájában. Miért fárasztotta magát valaki azzal, hogy ezt megírja vagy kinyomtassa vagy eladja vagy megvegye vagy megtartsa? Ha ezt bárki olvasná…
Üzenet a jövőnek
Bocs, hogy nem érdekesebb. Sajnálom, ha ezt gyengének, vagy kiszámíthatóan ezredvéginek találjátok. Olyan egészen 2000-szerűnek. Azért örülök, hogy sikerült, hogy ott vagytok már. Remélem, az emberi szenvedés elviselhető szinten van, a szituációk pedig a kedvcsinálás barátságos szintjein vannak, és még a boldogságról is szó eshet.
Röhejesen hosszú levlap haza?
Ez minden bizonnyal hosszabb, mint bármi, amit a gondolatszakmában töltött harminc év alatt előállítottam.
Elkésni sohasem késő
Az öngyilkosság, a szó konvencionális meghatározása szerint, természetesen fel sem merülhet. Lehet, hogy a tudatom nem valami nagy szám, de rajta kívül nincs semmim.
Biztos azonban, hogy az ember élete csupa unalom volt, ha legalább egyszer meg nem fordult a fejében. Egy zavarodott, fekete fordulóponton eljutottam egészen az altató megvásárlásáig, de mire hazaértem, elveszett. Visszamentem az esőbe, újat vettem, egyre csak azt motyogtam: „megszületsz, annyit hibázol, amennyit csak bírsz, aztán meghalsz”, olyan stílusban, hogy azon ma muszáj röhögnöm.
Már a határán voltam, hogy meghúzom a R.I.P.-zsinórt, amikor megakasztott egy vérfagyasztó aggály: mi van, ha az ezutánban is dolgozni kell? A földi pályán túl is csak a gálya? Felhőként lebegni összevissza, vagy elpattanni buborékként, azzal semmi gond. Ebben a koromban, ha másra nem is, szert tettem a képességre, hogy oly csekély erőlködéssel filózzak, amit már észre sem veszek. Évtizednyi philosophiai pöszmögés olyan pozícióba pöccent, hogy lehengerled lanyha diákjaidat, akiknek olvasottsága kimerül a legközelebbi puhafedelűre szánt tíz percben. Mindegy, milyen dörzsöltek, könnyű őket zugzwangolni. Hát igen, bepánikoltam arra a gondolatra, hogy lehetséges a munka a halál után. Gürc. Rakk. Kapupucoválás a mennyekben. Kazánfűtés a pokolban. Vagy olyan helyre transzportálnak, ahol az összes tudásom pipafüst, vagy oda, ahol megfosztatom az emlékezetemtől, s ezáltal ama képességemtől, hogy megzsugázzam a megélhetésemet. Ez elég volt a kísérlet leállításához.
Másfelől azonkívül, hogy bőségesen zabálok, nem teszek túl sokat annak érdekében, hogy az életemet meghosszabbítsam. Mi jön el értem előbb, a zsaruk vagy a zsugor? Vagy egy kivülálló lesz, egy nyeretlen kétéves, egy vágtató koncertzongora, egy elégtelen gyökérzetű fa, egy kocsi, aminek járdázhatnékja van, egy sajtban sunyító vagy karajon kvártélyozó gonosz mikróba?
Naná, hogy a rendőrség elvette az útlevelemet. De az nem jutott az eszükbe, hogy megbizonyosodjanak, nincsenek-e másikok. Az útlevelek elhányása: ez az egyik gyarlóságom. Ilyenkor be szoktam adni a kérvényt az újra (posztgraduális hallgatók kiválóan alkalmasak arra, hogy a nevemben várakozzanak az útlevélhivatal előtt), aztán fel szoktam fedezni a régit egy reggelizőtálca vagy egy könyv alatt. Az egyik még a frigóm zöldségesrekeszébe is behatolt.
És persze nem számítottak rá, hogy én meg a másik két útlevél előadjuk a nagy futást. Még én is egy kicsit meglepődtem. Az ügyvédem fogságmentes ítélet ígéretét hordozta tarsolyában. Mert hogy megadtam magamat, és a lesittelés a jelek szerint roppantul nincs divatban manapság. De akármennyire elenyésző volt a valószínűsége, azért a kockázat fennállt, és a hűvösön még egy nükhthémeron is ciki. A kaja nem éri meg.
Kétségbeejtő sajtos szendvicsek 1.1
Még ma is mély benyomásokat őrzök az első őrizetem idején megismert sajtos szendvicsről. Mármost a sajtos szendvics nagy előnye, hogy olyan cikk, amelyhez nincs szükség magasan képzett alkotóra, és amelyről az ember azt hinné, lehetetlen ehetetlenné tenni. Meglehet, slampos a sajt és nem ébreszt bennünk fanatikus hűséget, meglehet, elvetemült és szikkadt a kenyér, s talán nem olyan az a sajtos szendvics, ami bevonul a történelembe, de akkor is biztosan sajtos szendvics, bármennyire szerény is.
Így hát midőn bekaszniztak, bizalommal közelítettem a nekem nyújtott sajtos szendvicshez, s rá kellett eszmélnem, hogy a meg nem ehető sajtos szendvics létező entitás.
Haraptam egyet belőle, és mivel nem voltam hajlandó beismerni, mennyire rossz, haraptam még egyet. Eltöprengtem a nagy rabokról, akik sokkal kevésbé ízletes objektumokat is lelkesen fölfaltak volna. Elelmélkedtem a nagy gondolkodókról, akik nem zavartatták magukat az ínségtől, és kitárt zápfogakkal fogadták volna ezt a szendvicset. Elidőztem a felismerésen, hogy mennyire gyenge voltam az elutasításban, elismertem a felismerést, és önismeretem gyarapodásával megelégedvén visszafrizbiztem a szendvicset a szállítóeszközére. Az íze nem volt nagyon gusztustalan, de nem is volt sajtosszendvicsíz – olyan bűzös aromája volt, mint egy disznózsírral bekent vizes szőnyegnek. Ez volt a fő kifogásom: nem látom be, mire jó az a sajtos szendvics, amelynek nincs sajtosszendvicsíze. De a börtönök tele vannak olyan emberekkel, akik nyilvánvalóan nem félnek a kamu sajtos szendvicsektől.
Lehet, hogy én is ott végzem. De előbb el kell kapniuk. Mindent számba véve, szívesebben napozom a magas hőmérsékletben, és piálok egy magasrendű francia café-ban.
Mit hagytam magam mögött? Egy otthont, amin annyi mindent meg kell javítani, hogy azt csak egy meglehetősen tapasztalt harmadik világbeli diktátor vállalná. Nem sok minden mást. Ha szemügyre veszed a lekésett randevúkat, a rosszul pucolt krumplikat, a füstbe ment barátságokat, az elmosatlan tányérokat, a magányos vendéglői estéket, a közlekedési dugókat, a megszüntetett vonatjáratokat, a megválaszolatlan telefonokat, a fogmosásokat, akkor rájössz, hogy ezek nem csupán lekésett randevúk, rosszul pucolt krumplik, füstbe ment barátságok, elmosatlan tányérok, magányos vendéglői esték, közlekedési dugók, megszüntetett vonatjáratok, megválaszolatlan telefonok és fogmosások, hanem ezek az életed. Gondolom, sokan vagyunk úgy vele, hogy a létezésünket nem életnek látjuk, hanem élettartónak, foglalatnak, amely vár a beleillő feladatra, személyre-eseményre.
Megfigyelem sütkérezőtársaimat, amint panaszkodnak, felcsattannak, nyerítve röhögnek, helyre teszik a kormány politikáját. Még ha járatos vagy is a nyelvben, jól bele vagy ágyazódva a kultúrába, az olyan beszélgetések, amelyek annyira bunkók, hogy otthon sajnálnád rájuk a fül-időt, érdekes pluszt kapnak attól, hogy másmilyen nyelven folynak.
Külföldön érdekesebbek a dolgok, még a meghalás is.
????????????????????????? Pauillac
A Château Latour borgazdaság tőszomszédságábanAz egyetlen őszinte és megközelítőleg kellemes gondolatcsere ami valaha is lezajlott köztem és kollégiumom igazgatója között, nagyon rövid volt, az egyik botlásom után került rá sor. – Engem elképeszt – summázta mondandóját –, hogy sikerült filozófusi pályát befutnod.
– Garantálhatom – feleltem –, hogy nem vagy annyira kifeküdve tőle, mint én.
Azt szokták mondani nekem: – Eddie, te egy naplopó vagy. – Az olyan emberek, akik nem nagyon kedvelnek (kiváltképp Featherstone), és akik nem jó szívvel mérik föl élőrehaladásom mértékét, olyanokat mondtak: szeszkazán, hazárdmániás, zérus, narkónepper, szélhámos, egy nagy csőd buszma. Az olyan emberek, akik kedvelnek, nagyjából ugyanezt mondják.
Mea culpa 1.
A jegyzőkönyvnek: tisztában vagyok vele, hogy nem teljesítettem azokat a kötelezettségeimet, amelyeket mint profinak, mint gondolatvigécnek teljesítenem kellett volna. Nem írtam cikkeket, se könyveket. Tanítani se sokat tanítottam, bár ez igen népszerűvé tett. Az emberek azért törték magukat, hogy én irányítsam a tanulmányaikat – ha ugyanis nem kerültek elő adott időben, nem tiltakoztam, minthogy én se voltam ott.
Konferenciákra azért elmentem, ha valaki más kifizette. És igen buzgó folyóirat-előfizető voltam. Ugyanazt az előadást tartottam évről évre, és sohasem estem kísértésbe, hogy bármit változtassak rajta.
A hatóságok a hibásak. Bármely félig-racionális világban már réges-rég elbocsátottak volna. Egy hatod-racionális világban eddigre már kirúgtak volna. Még egy század-racionálisban sem juthattam volna semmire.
Mindent elrontottam. Évfolyamelső voltam. Eszem ágában se volt az lenni (talán ez a titok…). Mire eljöttek a záróvizsgák, elhatároztam, hogy a bankszakmába megyek, és tudtam, hogy különösebb fáradság nélkül össze tudom szedni hozzá a jegyeket. Az utolsó zárthelyire kis híján el se mentem. Csak azért battyogtam oda mégis, mert nem akartam megsérteni Wilburt, a tanulmányi vezetőmet, aki sokat tartotta a hátát miattam. Lehet, hogy ez valami finom, megcinkelt módja volt a marasztalásomnak, Wilbur ugyanis már megpróbált rávenni, hogy maradjak.
Hát nem, elmentem (bár nem jutottam messzire). Nick, aki a tartalékpadon ült, elfoglalta a zetelő fiatal filozófus kreclijét, de aztán kinyiffantotta magát. Engem kilöktek a magas pénzügyek tornyából, és visszaejtőernyőztek Cambridge-be, hónapokkal azután, hogy megfogadtam, soha nem térek meg.
Az iónokra szakosodtam. Nagyon kevesen jöttek még rá, hogy az összes ión teljes fennmaradt életművét lassan és gondosan el lehet olvasni egy óra alatt. A legtöbbjük bölcs mondások kézhezálló kis csomagjaiban fogyasztható. Roppantul fontosak, az elsők, akiket rajtakaptak, hogy az eszüket próbálgatják, a fizetett gondolkodás és tudomány feltalálói és minden olyasmié, ami előkerülhet egy egyetemen –, és üdvösen kurták.
Jobbat nem is tehetnél?
Nem is rossz a szökevény élete. Negyvennyolc órája vagyok a megpattantság állapotában, és nem panaszkodhatom. Amíg van pénzem. Ez a jó a hűtlen kezelésben – ha már csinálod, csináld nagyban, hogy teljék a fényűző új életre. Sajnos, a letartóztatásnak vagy folytonosságom folyadékba fojtásának alternatíváján kívül van még egy, nyugtalanítóbb lehetőség: hogy kifogyok a fontból. Adhatom a bankot egy szál bankjegy nélkül.
Emigráció
Igazából nem is az. Franciaország nem számít emigrációnak. Miután hosszú éveken át fogyasztottam a francia bort, nyelvet és irodalmat, legalább félig francia vagyok. Az biztos, hogy jobban belémivódott a kultúra, mint itt a legtöbb zigbe, az agrégéket kivéve. És minthogy ez a világon az egyetlen ország, ahol filozófusnak lenni – még az én világranglista-helyezásemmel is – elég ahhoz, hogy dőljenek a bárányok, innen kevésbé lógok ki, mint bármely más helyről. És a fiúk úgyis mind vándoroltak. A filozófusok, mint az összes többi lóvátevők, buknak a megnyíló utakra és az új fülekre.
Château Latour. Csúcsbor. Háromszor drágább, mint a szokásos tintám. Nem háromszor jobb, de azért jobb. Minden hírnév túl jó vagy túl rossz; kobragyorsnak kéne lenni, hogy megfelelő szinten kaphassuk el a hírnevet.
Pénzem van. Ízlelőbimbóim vannak. Bemegyek.
????????????????????????? Még Bordeaux
Ki is jöttem.
Szürke reggel, nem jellemző sem a vidékre, sem az évszakra. Az a fajta szürkeség, ami Cambridge-et juttatja eszembe: makacs és undok. Hogy egyáltalán minek létesített ott valaki egyetemet, azt nem érhetem föl ésszel. Hacsak nem merő rosszindulatból. Valaki, aki szerette hallgatni, hogyan köhögnek az írástudók a ködös mocsarakban. A tanulmányok számára legértelmesebb hely Dover lett volna – a lehető legdélebbre van, és a legközelebb egy olyan országhoz, ahol normális az éghajlat és a konyha.
Úton az újságos felé elballagok egy temetkezési szalon mellett. Leküzdöm a heves késztetést, hogy bemenjek, és feladjam magam.
Az ember sohasem tudhatja, mikor telik be a sorsa, ha meggondolom – a szembejövő járókelők jobb színben vannak, mint én, több bennük a szufla. Az orvosok oly régóta hajtogatják, hogy halottnak kéne lennem, hogy meguntam a hozzájuk járást (egy ideig elszórakoztatott, ahogy felidegesítettem őket a folytatódó létezésemmel, de aztán kezdett kifáradni a poén).
Háziorvosom, egy humortalan zanzibári, még a többieknél is kritikusabban viselkedett. Mániája volt, hogy komolyan vegyék. – Ég önnel – mondta nekem. – Azt hiszem, most találkoztunk utoljára. – Végső, elkeseredett próbálkozás volt, hogy megrémítsen s absztinenssé tegyen. Ettől függetlenül igaza volt. A rákövetkező héten a felesége megölte.
Gyakran jut eszembe, bárcsak tudnék észérvekkel hatni a májamra. Hát nem érti, hogy a saját torkát vágja el, ha bemondja az unalmast? Kell, hogy legyen valami esélyem, egy meghagyott postacímem. Azt nem tilthatom meg, hogy a lelkemet újra felhasználják, hogy az énem kiszóródjon a testéből valami új helyen. De a májam és a szövetségesei? Az atomjaik újraelosztása vár rájuk, s kétséges, hogy ez a javukra szolgál-e. Ami a leginkább megrendít: szívem a revesség réve lesz.
Montpellier
Nem tudod, milyen kemény a bögre, amíg el nem dobod.
Ez mindig is az egyik kedvencem volt: háztartási erőszak illatát árasztja. Egy kerkókergetőben hallottam, Zennoron is túl. A balsors revelációi.
A baj csak az, hogy manapság, mire befejezek egy mondatot, már nem emlékszem, miért is kezdtem el.
Kövessük a mozzanatokat. Elhagytam Bordeaux-t, s Vélines-t vettem célba, Montaigne kéglijét. Nem tudom, hogy merült fel bennem a látogatás ötlete. Elvégre már mielőtt elindultam, tudtam jól, hogy négyszáz évvel elkéstem. A hóbelevanc hódító ereje.
Mire Vélines-be értem, meggondoltam magam, és felismertem, hogy ez a kirándulás nem fog megajándékozni semmifajta mélyreható felismeréssel. Michel nem áll majd az ajtóban, s nem nyújtja felém a tálcát: „Tessék, kóstoljon meg egynéhány magvas gondolatot.” Nem fogja foglalatba rakni az életemet.
A parkolóból láttam Montaigne dolgozótornyát. Addig valamiért valami alamizsnára vártam. Egy csapat turista andalgott ki a kapun. Ha fölkeresem Montaigne tornyát, azzal nem járok jobban, mint ha megmásznám az Eiffel-tornyot. Az intelligens népek bútoraival való szembesülés nem ér semmit.
Tovább Cahors-ba.
Azért választottam ezt a kerülőutat Montpellier-be menet, mert ebben a városban még sohasem voltam. Nem vártam, hogy különösebben érdekes lesz, de az a véleményem, hogy egyszer minden helyet érdemes felderíteni – hátha van ott egy harminc láb magas, lángbetűkkel írt szöveg, amelyik kikottyantja az élet titkát, amit eddig senki sem közölt velem.
Kedvenc kocsitípusomat vezettem: a bérelt kocsit. Gyorsan. Soha nem érzem magam kényelmesen egy autóban, ha nincs padlóig nyomva a gáz. Ez némelyeket kiborít. Gyakran veszem észre, hogy a kocsikból, melyeket vezetek, az első pihenő után eltűnnek az utasok.
Zak valósággal gyűjtötte a kockázatokat, de még ő sem volt hajlandó beülni hozzám, és mindig megtagadta tőlem a második számú kedvenc gépjárműtípusomat: a barátom kocsiját. „Ismerek másokat is, akik százhatvannal hajtanak lakott területen. A szembejövő sávban. Elsőben. Beszeszelve. Át a piroson. Kanyarban. Nincs sok ilyen, de azért eszembe jut egy-kettő. De te vagy az egyetlen, aki azt hiszi, hogy ez abszolút természetes dolog.” Biztos, hogy rég odalenne a jogosítványom, ha fárasztottam volna magam, hogy szerezzek egyet.
Nehogy csorba essék vezetői hírnevemen, le kell szögeznem: nem én voltam a hibás. Minden feltétel megvolt a sikeres kocsikázáshoz: józanság, jó idő, egyenes és üres út. Hacsak nem valami trükkös gyilkossági kísérlet volt kozmikus intervencionisták részéről, a kocsinak egyszerűen tele lett velem a sebváltója, és le akart dobni magáról. A bal kerék kidurrant. Az élet olykor a szánkba rágja, mennyire nem vagyunk nyeregben.
Féktelenül
A kocsi úgy hengergőzött, mintha porfürdőt akarna venni, eközben pedig, gyorsabban, semhogy értékelni tudtam volna, kilövelltettem a szélvédőn át, újjászületve a gépjár-méhből.
Feküdtem az útszélen, döbbenten, amiért még mindig birtokosa voltam önmagamnak (vagyis amiért az énemhez még test tartozott). A tompa fejfájástól eltekintve szervezetem éppolyan rendben működött, mint amikor megkezdtem röppályámat. Egyetlen végtagom se hagyott faképnél, egyetlen hasznos tartozékom se ment veszendőbe. Egy kissé rosszul volt időzítve ez a jószerencse, túl későn ért az életben, amikor nem is volt olyan roppant nagy szükségem rá, és semmit nem tettem azért, hogy maximálisra növeljem várható élettartamomat.
A szélvédő a legjobb pillanatban szállt ki a buliból. Ott feküdt nem messze tőlem, sértetlenül, sokkal jobban járt, mint a kocsi többi része, az ugyanis az ütődések következtében olyan dimenziókat öltött, hogy a továbbiakban csak egy kivételesen alacsony törpe tudott volna beleszállni, továbbá egy harminclábnyi lejtő alján helyezkedett el.
A kocsi kivárta, míg levergődtem hozzá, nem zavarta, hogy ruhámat meg a bőrömet megszaggatja az aljnövényzet. Várt türelmesen, és amikor éppen benyúltam volna holmijaimért, halk, de erőteljes vumppal, mint egy gázrózsa, lángra lobbant, rendkívüli mennyiségű hőt közölve mellső oldalammal.
Néztem, ahogy elemészti a tűz (megállapítottam, hogy a Château de Michel Montaigne nem gyakorolt késleltető hatást az égési folyamatra), és közben végigvonultak lelki szemeim előtt – füstbe nem ment formájukban – az útlevelem, különféle álcákat öltött pénzem, a ruháim, az egész vagyonsleppem. Nem tehettem volna semmit, még akkor se, ha cselekvő hangulatban vagyok, de ebéd előtt voltam, úgyhogy kizártam a harcba bocsátkozásnak még a színlelését is. Korán volt még ekkora nagyságrendű csapáshoz.
Visszaküszködtem magamat az útra, ott megtaláltam azt bőröndnyi civilizációt, amelyet szintén kiokádott magából az autó. Harminc éve, egyetemista koromban jutottam hozzá; már akkor is rozzant volt, és a kofferlét végnapjait élte. Legalább huszonkilenc éven át tervezgettem, hogy újat veszek, mivelhogy a nem folyékony halmazállapotú dolgok megszerzése soha nem volt erős oldalam. Új bőröndöm most elhamvadt a valutámmal és hitelemmel együtt, de a málhák matuzsáleme, mint az összes olcsó tárgy, amire nincs szükségünk, elpusztíthatatlanul elpusztíthatatlan volt, s otthont adott könyveimnek, amelyek azonban nem sokat segíthettek abban, hogy az eszméletlen luxus zenitjén történő önagyonivás állapotába jussak.
Hi-hi
Szerencsére egyetlen szamaritánus sem tévedt arra, így hát alkalmam nyílt meglépni a baleset színhelyéről, mert nem óhajtottam, hogy közöm legyen bármihez, ami rám irányítja a rendőrség figyelmét, ez ugyanis a legkevésbé sem használt volna szabadságomnak.
Miután a közösség látszatát is cáfoló távolságot hoztam létre magam és exkocsim között, rendkívüli hévvel vetettem magamat az autóstársakkal való kapcsolatteremtésbe.
Ott álltam én, megperzselt, kopasz, korosodó filozófus szakadt ingben, vedlett bőrönddel. Négy frank hússzal a bal nadrágzsebemben. A semmi kellős közepén. Elismerem, nem én voltam az eszményi jelölt az autóstoppos posztjára. Annyi biztos, hogy az arra haladó járművek a tétovázás legcsekélyebb jelét sem mutatva süvítettek tovább.
Eleredt az eső. Ugyanúgy nem állt el, ahogy a kocsik se meg. Időt szakítottam rá, hogy sajnáljam magamat, miközben az égi lében pácolódtam bőröndömmel együtt, amely térfogatát meghazudtoló súlyosságra tett szert. Nem így képzeltem el szökésemet Dél-Franciaországba.
Mentem tovább, de csakis azért, mert a séta az esőben nem látszott akkora ökörségnek, mint az álldogálás ugyanott. Most már el sem ítélhettem az autókat, amiért nem állnak meg. Ki akarna felvenni egy őrültet, aki viharban igyekszik kipróbálni a gyalogos közlekedés előnyeit?
Arizona
Akkor áztam meg utoljára ennyire, amikor évekkel ezelőtt Arizonába kirándultam. Ott is autóközlekedési csapás ért. Egy arizonai diáklány nyomát követve (soha nem attól féltem, hogy azon megvetendő tanárok közé sorolnak, akikbe a hallgatók nem helyezik a bizalmukat; inkább attól féltem, hogy azon megvetendő tanárok közé sorolnak, akik semmijüket helyezik a hallgatóikba), a kocsim kilehelte a lelkét olyasvalaminek a közepén, amit fenntartások és jogi szankciók nélkül bátran sivatagnak lehet nevezni. Egy lepusztult pusztaságban, ahol se közel, se távol nem volt más utazó, csak én meg a verdám.
Alapos vizsgálatnak vetettem alá a motort, reméltem, hogy egy égi hang közbekottyan, és átsegít a gondon. De az égi hang nem volt szolgálatban. Éreztem: koponyámban a gondolat megül, hogy a szomjúság megöl, és ott várakozik keselyvesen. A túl jó képzelőerő nem valami hasznos dolog a sivatagban. Alig jutottam azonban egy mérföldre a kocsimtól, amikor annyi vizet kaptam, amennyi csak kellett. Szakadatlanul szakadt, amíg el nem értem a tizenegy mérföldre lévő legközelebbi lakott helyre (az utolsó fél mérföldön fölvett valaki), de addigra már elkapott a tüdőgyulladás. Mindenki azt mondta, júliusban sohasem szokott esni. Ez volt minden, amit a kórházban hallottam.
Ha-ha
Miután megbizonyosodtam arról, hogy alkalmatlan vagyok a stoppolásra, káromkodva lépdeltem tovább, miközben nőttön-nőtt ama kocsik száma, melyek pontosan azért haladtak az úton, hogy juszt se álljanak meg nekem.
A gömbölyded gondolkodókkal szembeni megkülönböztetés felháborítóan igazságtalan volt; nem volt kétségem, hogy ha kromoszómáim nőibbek és fiatalabbak lettek volna, érzékleteim már rég útban lennének a leülepedés felé.
De mindenkinek megvan a maga fan clubja.
Egy teherautó fújtatva fékezett. Nem hittem el, hogy nedves, futólag megpillantott hüvelykujjam bűvölte meg, de odarohantam, felszállásra készen, mit sem törődve azzal, hogy hívott-e valaki, vagy nem. Az ajtó azonban csakugyan kinyílt egy résnyire, és miközben felmásztam, olyan erővel támadott meg a távolságiteherautósofőr-bűz, hogy majdnem kiütötte a fogaimat. Csak a kétségbeesés lendülete hajtott tovább. A sofőr fiziognómiája pontosan annyira volt csábító, mint a szaga, de engem nem lehetett letéríteni utamról.
Mindegy volt, merre megy. Tervem az volt, hogy kiugrom, mihelyst valami vitathatatlanul városias helyre érünk. A pénzügyi jellegű problémák könnyebben megoldhatónak látszanak betonozott környezetben. – Montpellier – közölte velem úticélját. Megkönnyebbültem, hogy jármű van alattam, és nem ver az eső. Nem sokkal járultam hozzá a bemutatkozó csevegéshez, mert zombivá lettem a pofája látványától.
Hogy mi történhetett vele, arról még sejtéseim se voltak, de egy plasztikaisebész világkongresszus se tudta volna katasztrófátlanítani azt a képződményt, ami egy cerkóf-majom hátuljára húzva is riasztóan hatott volna. Az orra eltávon volt, de a szolgálatban lévő vonásai sem nagyon fértek meg egymással. Arcán valami elképesztő mennyiségű lila színárnyalat talált otthonra, nem hagyván semmi helyet a hagyományosabb testszíneknek. Életkorát nem lehetett kideríteni az arcából (jól leszarta az idő vasfoga), de az elnyűtt trikótól nem takart, túlzott átmérőjű karjának petyhüdtségéből ítélve a zákányos másodpercek valutájából máris milliói voltak. Lehelete tömérdek szennyes dolognak engedett szabad utat; fogazata figyelemre méltó tagadása volt az ezredvégi fogorvostudomány vívmányainak.
– Filozófus vagyok – feleltem a kikerülhetetlen kérdésre, mert lusta voltam, hogy hazudjak vagy kiötöljek valamit. Helyeslően bólintott, megdicsérte franciatudásomat, és mesélni kezdett a téglákról, amiket Montpellier-be szállít. Nem figyeltem egzegézisére, élveztem, ahogyan fogy az út.
Még mindig az előrehaladásunkat igyekeztem fölmérni, amikor olyasmi ütötte meg a fülemet, hogy „édes vagy”. Gondoltam, rosszul hallok, vagy valami slágerből idéz, ám akkor észrevettem, hogy fél kézzel az ágyéka körül babrál, ahhoz túlságosan is huzamosan, hogy vakarásról lehetne szó, hanem a dolog a rögtönzött maszturbálás formáját kezdi ölteni. – Édes vagy, kis filozófusom – fűzte hozzá nyomatékosabb hangerővel, kizárván a hallásomat vagy az ő szépkiejtését illető kételyeimet. Megnyalta az ajkát, keze pedig a combomon szunyált, közben mélyenszántóan megjegyezte, hogy ez ugyan nem punci, de a zöcskölős úton vezetni sem utolsó dolog. – Miért nem töltjük együtt az éjszakát Montpellier-ben? – ajánlotta föl.
Egy merő hitetlenkedés voltam. Ifjúkoromban, amikor még rajtam volt a gyári csomagolás, érdeklődtek hozzáférhetőségem felől egy páran, de az igazat megvallva most azt éreztem, már egy-két évtizede nem vagyok vadonatúj áru, túl vagyok azon a koron, amikor fékezhetetlen kéjvágyat kelthetnék teherautósofőrökben. Másodszor: ha még törném is magamat, hogy találjak valakit, aki hajlandó lenne kéróba fogadni a karómat (és a nőknek bizonyára ismerős az a fajta kérő, aki roppant fáradsággal teszi magát hálnivalóvá, csak hogy aztán lecsapjanak rá), Gustave az utolsó helyre se kapna jelentkezési lapot. Még a legvakmerőbb langyos ismerősöm is (mert Cambridge-ben a tizenharmadik századig nyúlik vissza a szilaj szodómia hagyománya) szabadkozva hagyta volna el a színt.
– Kedves magától, de nem.
– Miért nem?
Ezt olyan gyorsan vágta rá, hogy biztosra vettem, már azelőtt is részt vett ilyen társalgásban. Az „azért nem, mert inkább meghalok” kissé túl durva válasz lett volna, miután a meghitt viszonyra tett ajánlatot. Minden élőlénynek joga van rá, hogy megindítson bizonyos eseményeket a nemi küzdőtéren, de annak, aki a réparozi szerepére vágyik, lényegesen közelebb kell állnia az ezredvég higiéniai normáihoz és kozmetikai diadalaihoz. Úgy vélhetnénk, minden ajánlat hízelgő, de az volt az érzésem, hogy Gustave mindenre bukott volna, aminek pulzusa van, és noha a mindenevő mohóság e fajtájának megvan a maga irigylésre méltó oldala (könnyebbé teszi az életet), az ember mégsem szívesen reked vele egy sofőrfülkében. Mindazonáltal nem kívántam visszatérni a zuhárészivacsi pályára, a bujaság vakmerő ostromával ugyanis nem telt el sok utazási idő.
– Nem szoktam ilyet csinálni.
– Angliában nem történnek ilyesmik?
– Folyton történnek, de nem velem.
– Még az ablakok is berezegnének – fejtegette tovább.
Elhárítottam, egy mosollyal külsődlegessé téve, miszerint az ilyen ajánlat örömömre szolgál és a mai nap csúcspontja, ámde különféle igen sajnálatos okokból mégse tudom elfogadni.
– Csak ezért, mert nem jártam egyetemre? – firtatta hangosan. Felteszem, hogy ez is olyan helyzet, amelyhez a hölgyek már korán hozzászoknak: amikor a nem nem működik. Amikor az ember egymás után lövöldözi a nemeket, és a célpontja még mindig meg akarja zefanizálni, és egyszer csak kiürül a nemraktár.
– Csak azért, mert én egy fuvaros vagyok? – Belemenekültem annak néma meggondolásába, hogy egyre csökken az út köztem és Montpellier között. – Csak azért, mi, mert nem jártam egyetemre? Szóval ez nem elég jó neked? – mondta, és elővont valamit, ami élénken emlékeztetett a két nappal piaczárás után még a csatornában heverő rothadt banánra, s amit most elkezdett markolászni.
– Azt hiszem, ki kell szállnom – jelentettem be.
– Szó se lehet róla. Ha máshoz nincs is jogom, gőgös filozófuskám, egy kis öndörzsölést még megengedhetek magamnak. – Ezt felmértem logikával, és tekintetbe véve, hogy (a) ez az ő kocsija, (b) semmi kedvem még egyszer esővízgyűjtőnek lenni a pusztaságban, arra jutottam, hogy nem megfeledkezvén (c) az éhségről, (d) a vérontásról és (e) a glóbuszt körbehömpölygő, még ennél is kevésbé fotogén szenvedésről, nem tudom dührohamba lovalni magam egy sima csuklógyakorlat miatt. Belenyugodtam, és az ablakon túlra irányítottam tekintetemet.
– Hé, ezt nézned kell – tiltakozott Gustave, felháborodván az etikett megsértésén.
– Kénytelen vagyok hallgatni – riposztoztam –, de nézni nem nézem.
– Akkor vedd le a pólódat. Légy szíves. Kérlek. – Nehéz volt visszautasítanom.
A civilizáció alapja mégiscsak a kompromisszum. Megkötöttük a magunk társadalmi szerződését: neki egy penge …(?)ga kellett, én meg Montpellier-be akartam jutni (bár képtelennek éreztem magam, hogy engedjek javaslatának, miszerint bogyózzam közben a mellbimbómat).
– Szuper voltál – magasztalt, miután egy zanzumm méretű jóérzés tüneteit mutatta.
A friss bajtársiasság és enyhülés légkörében utaztunk tovább incidensek nélkül (eltekintve attól, hogy Gustave lenyírta egy kisebb, puhább kocsi visszapillantó tükrét, amikor azt festette le éppen, milyen pompás dolog – közben az N6-oson száguldtunk – a kukacgalopp Lyon belvárosában és minden bizonnyal az egyetlen értelmes program, ha az ember odavetődik).
– Keményen dolgozunk – hangsúlyozta, mikor elváltunk egymástól a város szélén.
Megkaptam a címét is egy csokoládéspapír belső oldalán, azzal a tippel együtt, hogy általában az N6-oson melózik. Az írás gondos stílusa olyan emberre vallott, akinek meg kell gondolnia mindazt, amit leír. Kezdetben igen erős késztetést éreztem, hogy elégessem a cédulát, de aztán okosabbnak találtam megőrizni ezt az információt, mert csak így biztosítható, hogy még véletlenül se keressem fel (a) a városát, (b) az utcáját, (c) a házát abban a minijövőben, amim még van.
Pénz
Nem tudtam, mitévő legyek. Egy kissé hiú dolog eljönni ide délre csak azért, hogy lássam, hogyan lesz pernyévé a zsozsóm egy totálkáros kocsi kazánjában, melyet arcátlanul az imént töltöttem színültig benzinnel.
Az éhség menetrend szerint megérkezett, de nem volt módom rá, hogy tudatomat beletereljem egy francia vendéglő élményébe. Azzal a vásárlóerővel, ami nekem volt, nyugodtan maradhattam volna a Zambézi felső folyásánál is.
Sohasem szerettem azokat, akik lekicsinylik a pénz erényeit, általában ők azok, akik egy-két szívdobbanásnyira vannak egy kastély öröklésétől. Turisták ők az ínségben. A fiúkat megosztja ez a kérdés: Biasz, Arisztipposz és mások végül is dicsérik a javak javát, de sokuknak – főleg azoknak, akik megtalálták a jó kis niche-üket – büdös a steksz; aztán ott vannak a kutyisták, a se-gürc-se-nyereségiskola, a légy-vidám-a-kivégzéseden-csapat, Diogenész (akinek egyébként is azért kellett meglépnie Szinopéból, mert kamu korpát használt) és Krátész, az egyetlen észkereskedő a világtörténelemben, aki eltapsolta a znépjét azzal, hogy odaadta… mindenét a polgártársainak. De az igazi balszerencsében mindig felbukkan a szegénység, mert az igazi balszerencse hatalomnélküliséggel jár.
Latolgattam, vajon északon lakó haverjaim hitelképes formában lesznek-e. Az is megfordult a fejemben, hogy előadásokat tartok. Egyszer, fiatalkoromban már felléptem Párizsban, a Boulevard Saint-Germainen. Részeg voltam, mint egy részeg, de a végén kidülledt a zsebem a frankoktól, amiket a csődülettől kaptam, s ezzel felbosszantottam a gólyalábas ziget meg egy tűznyelőt, akik azért jöttek, hogy megfejjék a turistákat és a járdák hordalékát. Régen szerettem volna tudni, milyen a vándor élete, ha egyetlen csomagja a retorika. Sose higgyétek el senkinek, hogy az embereket érdeklik a gondolatok, vagy amint a gondomat viselő elhelyezkedési tisztviselő mondta az egyetemen a filozófiáról: „ez az egyik problémás területünk”.
Annyit azonban érzékeltem, hogy ez az este nem alkalmas utcasarki eszmepörgetésre és kalapozásra Montpellier-ben. Mit tegyek? Eddig abban bíztam, hogy a májam előbb fogy el, mint a pénzem.
Hohó
Találtam egy lepusztult hotelt az állomás közelében, ott, ahol számítani is lehetett rá. Franciaországban található a világ egynéhány legkitűnőbb dratvás hotelje. Az elegancia többnyire uniformizált; a snasszság meglepő. Szeretem, ha három-négyféle különböző tapéta van ugyanabban a szobában, és ha nem tudni, melyik kapcsoló vagy csap nem működik, és melyik marad az ember kezében.
Elmagyaráztam a recepción, hogy a pénzemet megfújták a vonaton, és ezért olcsó szobát szeretnék. Felfogták, szemlátomást sokkal elképesztőbb vendégekkel is volt már dolguk, mint a magamféle koszos filozófusok, akik a világranglista-helyezésükkel kínlódnak, és akármennyire riasztónak veszélyesnek gondoltam magamat, elboldogulhattak már furcsább furcsaságokkal is.
A bőröndnyi civilizációmból előásott útlevéllel a recepciós miden jel szerint meg volt elégedve. – Mindig szívesen látjuk az angolokat – mondta, mintha oka volna rá. Nem úgy festettek, mint akik tudják, hogyan kell egy vállalkozást vezetni. Nem vagyok biztos benne, hogy beengedtem volna-e magamat, de úgy látszott, a hely nincs túlterhelve vendégekkel. Az egyik fotelban egy langaléta fiatal nyúlt el olcsó bőrdzsekiben, fején fél frizurával, és látványosan várakozott, mintha azért fizetnék őt, hogy itt üljön, és öregbítse a létesítmény rossz hírét.
Fölmentem a szobámba, kinyitottam a koffert (gépiesen, ahogy szokás, noha semmit nem kellett kicsomagolnom), és lefeküdtem az ágyra. Azt tapasztaltam, hogy így jobban tudok gondolkozni, és vízszintes testhelyzetben áramvonalasabban hatolhatok át az élet viharain. Az életben szinte minden baj abból származik, ha az ember feláll.
Kopogtattak
– Ki az? – kérdeztem, meghökkenve azon, hogy társadalmilag egyszerre milyen vonzó lettem.
– Elfelejtett aláírni valamit.
Amikor kinyitottam az ajtót, nem egy aláíratlan irat köszöntött, hanem egy zanzumm pisztoly, melyet a földszinti prototipikus nehézfiú irányzott nekem.
– A pénzedet! – követelte bámulatos tömörséggel. Ez a minőség nézetem szerint nagyon is hiányzik a modern filozófiából. Habár járatlan vagyok a tűzfegyverekben, a legcsekélyebb vizuális nyalintás elég volt ahhoz, hogy rájöjjek: ez a flinta elég ahhoz, hogy kinyírjon engem és még három négy jelentős filozófust. Le kell szögeznem, hogy az ilyen pillanatok pompásan igazolják a több évtizedes otromba iszákosságot. Képzeljétek el, mennyire lelombozott volna, ha reggeleimet lihegős kocogással töltöm, tartózkodom a bortól és a sörtől, kerülöm a cukrászdákat, kijátszom a gömbölydedséget a napi egy szabályos étkezéssel, és mindezt csak azért, hogy egy olcsó szállodában telibe találjanak, akár egy vásári céllövöldében a fekete kört.
Kivettem zsebemből négy frankomat és odanyújtottam. A folyosói ember visszalökött a szobába, és becsukta az ajtót, hogy egy kis intimitást kölcsönözzön a zrínek.
– Nem hülyéskedünk. Ide a pénzzel.
– Ennyi van – feleltem.
– De hát te turista vagy.
– Igen, de olyan turista, akinek nincs semmi pénze.
– Olyan turista nincs, akinek nincs semmi pénze.
– Hát akkor most találkozott egy ilyennel. Felőlem nyugodtan körülnézhet – mondtam, s mindama földi javakra mutattam, melyeket magamnak mondhattam e másodpercben.
– De te turista vagy – makacskodott, bár – megkönnyebbülésemre – a felsebzett hiszékenység, nem pedig a fenyegetés hangján.
De hát
Hangvétele nagyon emlékeztetett Tanizaki szavaira: „De hát maga filozófus”. Tanizaki japán agya majd szétdurrant az erőlködéstől, de sehogy sem akart beleférni az átvágóképes filozófus koncepciója. Derék lélek volt, és abban a pillanatban rokonszenveztem is vele. A szokásos japán képtelenséghez, hogy felfogjon bármit, ami öt mérföldnél távolabb esik Japán partjaitól, odaragadt valamiféle ritmikus erkölcsgimnasztika. Ez az ember azzal a reménnyel szembesített, hogy birtokomban lesz egy felfoghatatlan, de mindent felölelő magyarázat, aminek a köszönhetően a tartós és kaotikus sikkasztásból zizzent könyvelés lesz. Azért nem hazudtam, mert (a) még nem ebédeltem, és sajnáltam a fáradságot, (b) mert csak egy pár napra vagy hétre söpörtem volna odébb a koszt.
Abban, hogy letagadhatatlanná tette pénznélküliségemet, az volt igazán figyelemreméltó, hogy kettőnk közül ő szégyellte magát – miattam. Eljátszadoztam a gondolattal, teszek neki egy ajánlatot, bekapcsolom az áramkörbe, ugyanis lélegzetvételnyi időhöz juttatna, és sosem lehet tudni, nem zúdul-e a földre valami bolygógyilkos aszteroidzápor, amely az általam lenyúlt alapítványt egy kalap hitvány hamuvá varázsolja. De rájöttem, hogy már a javaslatomtól is megroggyant volna a jövevény. Már akkor is összegörnyedt rémületében, amikor felajánlottam, hogy meghívom egy italra – lerítt róla a félelem, hogy itt nem lesz szó másról, csak hogy kicsúszik a markából még egy pár fontnyi alapítványi znép.
– Miért? – kérdezte végül, ami különös, hiszen ahogy én látom, a pénzrablás egyetlen motívuma csakis a pénzsóvárság lehet. Volt két bűntársam, akit, amit szeretnék feljelenteni, enyhítő körülmény gyanánt: először is, hibás az orvosi szakma, mely ismételten biztosított arról, hogy talpfeldobó izmaim kitűnő állapotban vannak. Ez más megvilágításba helyezi a következményeket.
Azonkívül azt sem értettem soha, miért éppen az olyan veszélyesen otromba és gügye szakmák, mint az ingatlanközvetítés, a tévés műsorvezetés, a divattervezés, a díszlazúrárusítás, a bártulajdonosság és a gipszművesség ápolnak kizárólagos kapcsolatot a nagy címletű bankjegyekkel. Az igényeim mindig is szerények voltak, de a vágyaim – kárpótlásként – egyre költségesebbek lettek. Egy öreg entitásnak egyre keményebb mázlikra van szüksége.
Cirka úgy voltam az alapítvánnyal, mint az egészségemmel, sokkal tovább sikerült átvágnom, semmint reméltem. Éveken át úgy ment a dolog, hogy Tanizaki elődei megjelentek nálam, jóváhagyóan bólogattak az ügyintézésem láttán, és energiáikat a megfelelő márkájú golfütők és whiskyk beszerzésére fordították. Az irónia a dologban az, hogy Tanizakit seggbe fogják zaibacuzni azért, mert náluknál hathatósabban működött.
Viselkedhettem volna rendesebben is fiatalabb éveimben. A szakmámba vetett hithez kötözött idealizmusnak lőttek, amikor profinak álltam; a hivatástudatot és a tisztességet már az utolsó kör előtt lehagyta a vágy, hogy a zsozsó balkonjáról nézdegéljem a világot. Talán ha csak egy picit is bíztam volna még benne, hogy ebben a buliban még jó adag helyesút-megtalálás rejtőzik, felhagytam volna becstelenségemmel. De az évek során a távoli moraj – hogy mint gondolkodó csupán afféle múzeumszolga vagyok, aki leporol egy-két gondolatot, ide-oda rakosgatja a kiállítási tárgyakat – fülsiketítő mennydörgéssé hangosodott.
Boldog volnék, ha kiderülne, hogy tévedtem. Csodás lenne ha előkerülne valami zseni, és rendbe rakná a gondolkodás történetét, aki kifektetne azzal, hogy megmutatná: minden részlet összepasszol. Félek azonban, mára nem maradt más, csak elkeseredett villongások a lábjegyzetekben, írásjel-pofozgatás, lövöldözés a levelezési rovatban.
Évekkel ezelőtt felfigyeltem néhány területre, amelyet senki sem dolgozott fel, de az ilyen feldolgozatlan területekkel az az ábra, hogy (a) nincs mit feldolgozni rajtuk, (b) borzasztó nehéz bármit kezdeni velük, (c) valaki már elvégezte a munkát, de amikor az ember először utánanézett, a trehányságában nem vette észre. Ráadásul, mint a filozófiatörténet szakértője, biztosíthatok mindenkit, hogy nincs olyan gondolat, amire ne a görögöknek volna szabadalmi joguk; az összes konceptust karámba kerítették jóval Krisztus előtt. Ezt az álláspontot kényelmesen meg lehet védeni. És minden olyan agyi találmányt, amire azt lehetne mondani, hogy nem szúrt szemet a görögöknek, már rég feltöröltek a német, francia és brit takarítóbrigádok.
De azért ha valaki azt hiszi, könnyű visszaélni a bizalmi helyezettel, próbálja csak ki. A becstelenség olykor igen nehéz munka.
Vegyük például kedvenc kutatómat, a nagyszerű John Smith-t (tessék nyugodtan ellenőrizni a nevet), akinek remetéhez illő létformája hamar legendássá vált. Olyan legendás remetei létforma volt ez, amely elkerülhetetlenül vált legendássá és remeteivé, John Smith ugyanis nem létezett.
Amikor azt mondom: nem létezett, az igét a durva, laikus értelemben használom. Nem létezett például abban az értelemben, hogy egyszer csak becsöngethetne hozzám, és rám förmedhetne: „Zeitgeistold meg az anyád, ide azzal a pénzzel, amit az alapítvány bőkezűen küldött nekem, de aztán egy olyan bankszámlán kötött ki, amit kizárólag te csapoltál meg.”
Szakmabeli lévén hangsúlyozni szeretném: hogy csupán azért, mert John Smith-nek nem volt erős oldala az anyagcsere, nem állítható biztonsággal, hogy bármivel is kevésbé lett volna valóságos, mint, mondjuk, Montaigne.
Az emberek olvasták John Smith munkáit, és állítólag örömüket lelték bennük. Látták a róla szóló dokumentációt. Volt egy szobája a kollégiumban (én rendeztem el a holmijait, és a takarítók mindig megdicsérték, milyen szép rendet tart). Az emberek világosan emlékeztek rá. Megbeszélték, miért nem jelent meg ezen és ezen a konferencián, hogyan mondott le ebédeket az utolsó pillanatban bizarr és közvetett kommunikációs eszközökkel. És ha lényegében nem volt is más, mint az én alkoholos szellemem főkoholmánya, ki közölte a belépési űrlapon, hogy az embernek képesnek kell lennie az ágy megnyikorogtatására?
Voltak persze becsületes, komoly zetisták is (a többieknek radarjuk van rájuk), akik megkapták a szponzori gyümölcsök héját. Lesznek majd, akik rám sütik, hogy megakadályoztam tehetséges pályatársaimat a szakma előbbrevitelében. Na jó, ahogy a politikusok mondanák, örülök, hogy ezt is szóba tetszett hozni. Pontosan ez volt, amit csináltam. Három év egyetemi filozófiacsinálás bőven elég minden egészséges egyénnek.
Hmmmm
Így hát: óvaintés mindennemű feltételezéstől.
Engedékenyen nézve: más egyebünk nem is nagyon van. Kénytelenek vagyunk feltételezni, hogy a víz a legközelebbi próbálkozásunkra is 100 fokon fog felforrni; hogy az az öreg néni, aki jön felénk, és szakasztott olyan, mint az anyánk, az anyánk, és nem Zambia elnöke álruhában; hogy tíz másodperc múlva is emberek leszünk, és nem változunk át, tapasztalatainkat meghazudtolva, zalambodontákká valami rosszul igazgatott állatkertben.
Zordul nézve: ők a puha párnák, amiket lordunk, a Lustaság, emelt ki ülepének.
Na mindegy, szóval: óvaintés a filozófusok erkölcsét avagy a turisták zsebtartalmát érintő feltételezésektől.
– Turista vagy – foglalta össze fegyveres támadóm immár harmadszor, mintha ez az adat egy terebélyes csomag volna, amit szűk levélszekrénybe próbálna préselni –, és sincs semmi pénzed.
Szabadkoztam, szerettem volna, ha van valami pénzem, amit elorozhat tőlem, de nem így állt a helyzet. Hála az égnek erőszakos szándéknak nem volt jele, csak annak a morgolódó bosszúságnak és komor rezignációnak, amely a rossz vonatra szállt emberek sajátja.
A fegyveres nem fenyegetőzött, de meg se pattant. Leült, előrehajolt, tenyerébe hajtva homlokát, ettől a feje olyan mint egy mutáns golflabda a gumikocsányon. – Nem, nem, nem – mondta. Lassan. Én ugyanilyen zápagyúnak éreztem magam. Nem tudtam, mitévő legyek. Szánalmas hiányossága ez oktatási rendszerünknek. A pisztoly ellenőrizetlen szögben peckeskedett az ölében.
– Nem kéne vigyáznia azzal a stukkerral? – vetettem föl.
– Nincs benne golyó – mondta nagyon halkan, az olyan ember hangján, akinek teljes családja most veszett oda egy szerencsétlenségben (és merem mondani, szerette ezt a családot).
– Még golyóra sem tellett – világította meg a helyzetet, továbbra is baklövésén rágódva.
Már-már azt mondtam neki, túl sokáig élt vissza a vendégszeretetemmel, de minthogy ilyesmiről a szó szorosabb értelmében nem volt szó, úgy kellett volna helyesebben fogalmaznom, hogy túl sokáig élvezte betolakodása előnyeit. Hogyan bánjék egy jól nevelt filozófus egy kudarcot vallott fegyveres rablóval? Mostanság nem nagyon emlegetem a hivatásomat, mert van valami a külső képében, ami valósággal vonzza az ingyen tanácsadás iránti kéréseket (ahogy az ügyeleten kívül lévő orvosokat, gondolom, folytonosan nyilalló és molesztáló fájdalmakkal nyaggatják), és az embereket kitárulkozásra ösztönzi: intimitásokkal való nyakon-zúdításra, melyek túlnyomó részét, ha lehet, inkább nem is hallanám. (Például mint abban a leedsi kocsmában, ahol egy úriember áldásomat kérte dalmata ebek zefanizálását megkövetelő hajlamára. „A dalmaták! A dalmaták! Mindbe szerelmes vagyok.”) Stukkeres vendégemet azonban még az sem ösztönözte, hogy tudott volna hallgatóságának filozófusi kilétéről, csak beszélt, és kitálalt mindent.
– Nem akarta eladni nekem a pisztolyt. Csak feleannyi pénzem volt. „De – mondta –, mivel tudom, Hubert, hogy most szabadultál, és mivel egy fél pisztollyal annyit érsz, mint semennyivel, megreckírozom neked a hitelt, hogy lásd, milyen jó szívem van.”
Noha az érdeklődésnek semmiféle jelét nem mutattam, a továbbiakban felszolgált nekem egy tekintélyes adagot az élettörténetéből. Aznap reggel engedték ki a börtönből, és újrakezdéshez folyósított pénzét arra fordította, hogy beszerezze a – jellemzése szerint – hervasztóan kicsi pisztolyt. Aztán megfelelő áldozatot keresett, minden személyes indulat nélkül.
– Jó érzés arra gondolni, hogy ilyen gazdagnak látszom – vetettem közbe, hogy bizonyítsam, nincs harag.
– Sok mindent be kell pótolnom – mondta, de a távozással hagyományosan társuló jeleknek egyikét se mutatta, és zonitidaszerűen meg se moccant. Meg akartam kínálni egy itallal, most, hogy a rablási kísérlet már lezárult, és nekilátott régi lemezei lemeztelenítésének. Magamat is meg akartam kínálni, de sajna, a szoba italtalan volt. Fürkésző pillantást vetett rám, és rájöttem, hogy amit sandaságnak hittem a bal szemében, az üvegszem.
Aztán leesett a jobb keze, és öklömnyi koppanással ért földet.
– Folyton ezt csinálja – mondta, de meg se kísérelte fölvenni a kezét, és egyáltalán, semmiféle olyan cselekedet be nem bocsátkozott, amely a távozás előkészületének számított volna. Menekülése éppolyan elfuserált volt, mint rablási terve.
– Te meg – mondta – jól beszélsz franciául. Amúgy mit csinálsz?
Megacéloztam magam, ahogy profihoz illik. – Filozófus vagyok – mondtam, latolgatva, helyes-e a jelen idő. Késő lesz már, mire elmegy.
– Aha. És van abban valami pénz?
– Attól függ.
– Mitől függ?
– Hogy az ember milyen fajta filozófus.
– Mért, te nem vagy a gazdag fajta? Vagy valaki már levett, mielőtt idejöttem?
Elővezettem, mi történt velem a nap kevésbé zavarbaejtő szakaszaiban.
– Gondolom, szüleid is voltak – váltott témát.
– Elterjedt szokás.
– Nem nálam.
Megengedtünk magunknak egy csendet, én pedig nem akartam megtörni azzal, hogy kifejezését adom a családfája iránti kíváncsiságomnak.
– És hogy tetszik Franciaország? – szólalt meg újra, végre a lelkes házigazda szerepében.
Nekiláttam, hogy dióhéjban beszámoljak élményeimről, és figyelme visszabumerángozott önmagához. Az ismerkedjünk meg Hubert-rel című produkció egyórás előadásában részesültem. A jelek szerint nem volt olyan hely a világon, ahol Hubert várt vendég lett volna.
Hubert: rövid bűnözői, de hosszú őrizetesi pályafutás, erőssége a pech, gyengéje a működő anatómia.
– Már amikor világra jöttem, akkor megrövidítettek – mondta. – Rövidebb voltam egy kézzel. Legalábbis ezt mondják. Rejtelmes módon, egy kukában, sorsára hagyva találták meg, és állami gondozásba vették. – Mindig szívesen emlékeztettek a kukára. – Egy fertőzés miatt ki kellett venni a bal szemét. Takarékosan szólt az állami gondozás részleteiről, feltételezve, hogy úgyis tudom, mennyire pokoliak voltak.
Miközben én felírtam agyi noteszomba, milyen kár, hogy nem tudok rájönni, miképpen tudnék pénzt keresni mások meghallgatásával – a jelek szerint kitűnő lelki köpőcsésze vagyok –, ő tizennyolc éves korára ugrott, ekkor debütált – ugyanis a nagystílű bűnözés színpadán, ő és cinkosa, aki rang szerint idősebb volt a gonosztevés hierarchiájában, becserkésztek egy helyi vállalkozót és uzsorást, lesből rátörtek a lakásán és megkötözték, mire az először totális pánikba esett, mert szentül hitte, hogy Hubert és társa az adóhatóság zsoldjában álló különítmény. Amikor felismerte, hogy közönséges törvényszegőkkel van dolga, kuncogva tűrt, miközben rugdosták és késsel fenyegették abbéli törekvésükben, hogy kiszedjék belőle a széf kombinációját.
– Nem beszélek – mondta vígan. Ekkor a béklyóban heverő zsugorira rácsorgott egy benzineskanna tartalma, melyet Hubert az utasításának megfelelően magával hozott, confrére-je pedig látványosan meggyújtott egy cigarettát, és mímelt tanácstalansággal tűnődött, mit is tegyen a még mindig égő fejű gyufával.
Az uzsorás beszélt. Olyan sebesen dőlt belőle a szó, hogy Hubert és mentora le sem tudták jegyezni a részleteket, amelyeket dühödt tempóban megismételt, mielőtt kardiokipurcanásból kifolyólag beadta a kulcsot. – Érdekes jogi kérdés – állapította meg Hubert cimborája. – Kíváncsi volnék, mivel vádolnak majd. – Üres kézzel távoztak, eltekintve néhány postabélyegtől, amit Hubert vett észre a konyhaasztalon.
Hubert ekkor alkalmasnak ítélte az időt, hogy átmenjen szólóba. Elvonult a hátországba, s ott szüretelt és egy pajtában lakott, és azon borongott, hogy a benzineskanna, amit otthagytak a tetthelyen, tele van az ujjlenyomataival. – Ráadásul – szögezte le – saját pénzemen kellett megvennem a benzint.
Miután Hubert kipihente magát, elkezdett tanulmányozni egy helyes, kicsi, de kövér bankot, amelynek személyzete nagy mellénnyel adta a bankot, amikor ő kölcsönt akart fölvenni, hogy előkelő márkájú lőfegyvert vásárolhasson (olyat, amely majd észrevéteti).
Menekülési célzattal szakértő módon ellopott egy kocsit. Fölszerelkezett egy puskával, mely megtestesítette szüreti bérének java részét, belépett a pénzintézeti fiókba, s úgy találta, a rablás könnyű dolog, könnyű, mint a levegővétel feltéve, hogy az embernek nincs olyan orvosi problémája, mely megnehezítené a légzést, nincs valamilyen légúti elzáródása mely esetben, mint azt kész vagyok megengedni, a levegővétel nem megy könnyen – ha meggondolom, ilyen eset például, ha az ember egyszer csak rájön, hogy egy nagyobb víztömegnek van az alján, betontömbbel a lába körül; és persze nem szabad megfeledkezni a nagy tengerszint feletti magasságokban végzett légzés megpróbáltatásairól, nemkülönben arról, milyen küszködésbe kerül a lélegzetvétel még a tengerszinthez közelebb is, ha az ember azon veszi észre magát, hogy éppen fojtogatják.
Hubert úgy vélte, megtalálta élethivatását, fogta a pénzt, megköszörülte a torkát, s így fordult a banki alkalmazottakból és két algériai vízvezetékszerelőből álló kicsiny gyülekezethez: „Hölgyeim és uraim, kérem szíves figyelmüket. Abban a kiváltságban részesültek, hogy tanúi lehettek bemutatkozó fellépésemnek. Unokáik nagyra fogják tartani önöket azért, mert jelen lehettek itt; ez önmagában is elég lesz ahhoz, hogy gyöngédséggel és tisztelettel övezzék önöket.”
Majd kizoomolt a bankból a szajréval, ám kiderült, hogy lopott menekülőmobilját időközben megfújták.
Az ajtót nyitva hagyta, a kulcsot a gyújtásban. Zanzumm méretű bosszúság, de ha csak egy kicsit is nyugodtabb, megtalálhatta volna annak az alternatív módját, hogy érzékelhető megnyilvánulásait eltávolítsa a közelségből – lekapjon egy másik autót, vagy mit tudom én. „Begazoltam.” Futásank eredt. A rendőrök követték az előremutató ujjak sorozatát egészen egy szupermarket mélyhűtöttáru-osztályáig, ahol is Hubert deres zöldborsóhalmok közt gubbasztott hasztalan igyekezetében, hogy minimalizálja felületének láthatóságát. Felszólításra megadta magát, földre dobta fegyverét, miáltal az kilőtt egy golyót az egyik rendőr lábszárába.
Hubert-nek meggyőződése volt, hogy itt fordult meg gyökeresen a szerencséje, tudniillik nem lőtték agyon, hanem csak tíz évet kapott. A börtönt jobbnak találta a gyermekotthonnál. – Senki sem tett úgy, mintha szabad lennék. – És: – Tudtam, hogy lesz még egy dobásom.
Éjszaka. Felajánlottam, hogy elmegyek, és veszek valami ennivalót a négy frankért. A koplalás testvérisége. Hubert elfogadta ajánlatomat. Odaadta egyetlen frankját, és javasolta, hogy ha kedvem tartja, vegyem kölcsön a pisztolyt. – Ma éjszaka nem kockáztatok meg még egy buktát. – Találtam egy későig nyitva tartó fűszerest, ahol hajlandók voltak az öt frankot elcserélni egy pár baguette-re. Megettük a kenyeret, és miután Hubert megtévesztette éhségét, udvarias engedélykérés után fogott egy ágytakarót meg egy párnát, és aznapra felhagyott a függőlegességgel.
Már megint öntudat
Annak a tudatában ébredtem föl, mint mostanában mindig, hogy fölébredésem veszélyeztetett faj. Annak a tudatában, hogy ha meg akarom leckéztetni a civilizációt, akkor itt az ideje, hogy összekapjam magam és nekilássak. Ám az igazság az, hogy nem éreztem magam se zetetikusnak, se tektonikus erejűnek, gondolatföldrész-mozgatásra késznek.
Inkább egy frissensülthöz lett volna kedvem egy leytonstone-i büfében, ahol a büfben soha nem volt hiba. Nem akármelyik csehóban, hanem abban a leytonstone-iban. Ez az egyik legszörnyűbb gyötrelem, a legkegyetlenebb csapás, amelyet a véletlen tartogat: a sóvárgás, hogy elfogyasszunk valamit, ami csak sokszáz mérföldre lelhető fel attól a helytől ahol megadtuk magunkat a vágyódásnak.
Előfordult, hogy amikor éppen egy cambridge-i kollégium udvarát szeltem át, minden előjel nélkül görcsbe rántott a kívánkozás a moules bonne femme iránt. Nem általában a moules bonne femme iránt, nem is a jól elkészített moules bonne femme iránt, amilyet akármelyik jó étteremben meg lehet kapni egy gyors taxizásra innen, hanem az iránt a moules bonne femme iránt, amit egy Le Levandou melletti kisvendéglőben szolgálnak fel.
Ámde ha Le Levandou-ban vagy, és a világ konyhaművészetének élcsapata ostromol, mi történik? Rádtámad, megkínoz az éhség, a reménytelen éhség az iránt a cseréptálban gőzölt csokifelfújt iránt, amely csakis a te istenhátamögötti, kedvenc dél-londoni kajáldádban létezik. Azt mondhatnák erre némelyek: eredj és végy egy szelet csokoládét, te, homály hájhólyag, egyik csoki olyan, mint a másik. Én erre azt mondom: edd meg ezt a felfújtat, és tudni fogod, hogy van isten, mert látod az arcát. A puding próbája perdöntő: ami ilyen jó, az aligha létezhet olyan világegyetemben, ami csak úgy oda van csapva, hogy legyen egy világegyetem.
Hubert megfontoltan feküdt a padlón, úgy, hogy az majdnem kényelmes fekhelynek látszott. Tudtam a lélegzéséből, hogy ébren van, de ő se nagyon töri magát, hogy szembesüljön az új nappal. Minek elviselni a függőlegességet, ha az ember vízszintes tud lenni?
A nappal becsúsztatta árukollekcióját a függönyökön át a plafonra. Nem imponált a napsütés. Nem dőltem be ennek a régi trükknek.
Hubert-darabok díszítették az egész szobát. Hallókészüléke bőrdzsekijén trónolt. Műlába az állítólagos széknek támaszkodott, de olyan pozitúrában, ami nem vallott különösebben jó lábságra. Fél keze a mosdón volt, alkalmasint némi fórral, várván az utasítást, hogy nyissa ki a csapot a reggeli megtisztuláshoz.
Meg tudtam érteni, hogy egy ilyen gyűjtemény birtokában Hubert miért nem pattan föl: kétségtelenül azt latolgatta, hogyan kaparja össze világranglista-helyezését a padlóról.
De én is mélyen magam alatt voltam. Tervem, hogy oldószerrel tüntessem el magamat az életből, meglehetős – bár rendkívülinek éppen nem mondható – pénzösszegeim híján semmivé lett. Eljött egy pont az ember életében, amikor feljogosítva érzi magát, hogy ne kelljen többé aggódnia a znép miatt. (Egy kis ifjúkori küszködés, az oké, az direkte jól mutat.) Én eljutottam erre a pontra.
Néhány univerzália
Lehet, hogy tévedek, de úgy rémlik nekem, hogy vannak bizonyos nem testi jellegű késztetések, amelyeket egy minimálisan fejlett civilizációban mindenki vagy majdnem mindenki átél.
Rögtönzött sorrendben: a könyv. Csatlakozom a nézethez, miszerint a legtöbb emberben benne van egy könyv. Sokan vannak olyan rendesek, hogy koponyaőrizetben tartják. Lehet az emlékirat vagy regény, szerelmi szóömleny vagy zuluföldi útirajz, de a legtöbb ember eljátszadozik a gondolattal, hogy hátrahagyja agylenyomatát. A kiadók s a magunkfajta, kénytelen-kelletlen olvasásból élő emberek szerencséjére csak egy töredék jut el szerzőileg az út végére. (Némelyeknek azonban sikerül karriert befutniuk oly módon, hogy rendszeresen megváltoztatják egyetlen könyvük címét.)
Egy másik közös agyhullám: a vendéglő. Ki ne szeretné, ha kapna egy tízest, valahányszor beszélgetőtársa egy-egy étkezés alkalmával előhozakodik egy ötlettel, hogy éttermet, kávéházat vagy egyéb fajta vendéglátóipari üzemet kéne nyitni? (x) nem is látszik olyan nehéznek, (y) mindenki szereti a kaját, (z) az embereket általában a jobbik oldalukról ismerjük meg, amikor az asztalnál ülnek.
A harmadik beteljesületlen visszajáró: a bankrablás. Egyértelmű a vonzerő. Szinte valamennyien, szinte mindig híján vagyunk, sőt fájdalmasan híján vagyunk a zsozsónak. A megoldás: a zsozsóboltok, amik ritkábban találhatók messzebb pár percnyi járásnál. Az ember belejt, aztán kiszalad több marék gyógyszerrel, annak legcsupaszabb formájában. A szerencse hajtűkanyarja. A pénzügyi peep-show – csak egy üveglap közted és a szabadság vékony, színes szeletkéi között. Egy pár fontnyi font, néhány kiló helyi történelmi nagyság, egy kupac zsebportré, s máris úton lehetsz arra, amerre tetszik.
Azonkívül a többi, hosszú börtönbüntetéssel járó bűncselekményhez képest a bankrablás erkölcsileg csak kevéssé kifogásolható. A bankokról lerí, hogy több a pénzük, mint amennyire szükségük van – szanaszét hever a bejzliben. És mindenki utálja (a) a bankokat, (b) a bankárokat. Ránézésre eléggé áldozatmentes az ügy. Természetesen azok az emberek fizetnek, akik épp nem csinálják a bankrablást, de nehezen észrevehető módon. Továbbá (b) miatt igen vonzó a gondolat, hogy az ember rémületrángást kelthet a bankárok emésztőcsatornájának alsóbb régióiban.
Ami főként visszatart, az nem a rendbe vetett hit, vagy az etikához fűződő haverság. Nem, minket a büntetés valószínűsége tart vissza – a félelem lábvasa. A tetejébe pedig, pragmatikusan szólva, egy bank aligha teszi sínre az embert; bármilyen haszon származik belőle, az úgyis rövid távú. Bankrablásból nem lehet meggazdagodni. A nagy lóvé meg a rövid sitt a csalás természetszerű velejárói, és egy parányi szerencsével soha senki nem fogja észrevenni, hogy egyáltalán bűntett történt. De a csalásból hiányzik a bankrablás közvetlensége, egyszerű szépsége.
Életem különféle vékonybukszájú fordulópontjain már bekukkantott hozzám a kísértés, de most Hubert jelenléte lelket öntött belém, úgyhogy meginvitáltam látogatómat egy italra, leültettem, és megkértem, hogy mondjon el mindent magáról. A bankrablás további érdeme, hogy magasan áll az á-azt-én-is-meg-tudom-csinálni skáláján. A nagybankrablás talán megkövetel némi hajlamot és odaadást, de a sima bankrablás nem.
Eltekintve attól, hogy szükségem volt a lovettára, a kíváncsiság sem hiányzott… és nem jutott eszembe semmi más pénzszerzési vagy pénzcsinálási lehetőség. Montpellier-ben egy péntek reggelen nem sokan tartanak igényt egy puffatag angol filozófusra, aki hatszámjegyű helyen áll a világranglistán. Haverjaim nem voltak kényelmesen elérhető közelségben, és különben is, nem akartam szétvagdosni barátságaimat váratlan követelésekkel. A lehető legjobb állapotban akartam megőrizni a címnoteszomat.
A teljes igazság: a srenkről
Mint a lefolyó körül örvénylő víz, úgy kanyarodott minden spekulációm bele az ötletbe. A gátlást semmi sem törpíti el jobban, mint a láthatáron felsötétlő halál. És a zetetikusok egyre böködtek, hogy járjak utána a létezés még felderítetlen zugainak.
A fő kifogásom a szegénységgel szemben az, hogy unalmas, és elsmirglizi az embert. Volt már benne részem. Szegénynek lenni mindenütt ugyanolyan. Nem tudhatom biztosan, hogy a gazdagsággal is ugyanaz-e a helyzet: a sikkasztás csak röpke percekre trambulinozott fel ama magasságokba. Kész voltam azonban további vizsgálódásokat folytatni. Kevés vesztenivalóm volt, olyan kevés, hogy nem is láttam, mi az. Egyébként is egyfolytában befelé néztem, és ha egyszer már nem voltam otthon, költekezni akartam.
Sebességben
Szerencsés voltam, mert balsorsom megajándékozott a bankrablás legnehezebben megszerezhető kellékével: a fegyverrel. – Add ide a stukkert, Hubert. Azt hiszem, elmegyek, kirabolok egy bankot.
– Nem olyan könnyű az, Prof.
Határmegvonás. Rolót le. A beavatottak nem szeretik, ha kívülállók azt gondolják: a bekerülés egyszerűen csak döntésen múlik.
– Azt nem mondtam, hogy könnyű, de az ember életében van egy pont, amikor muszáj elmenni, és kirabolni egy bankot.
– Máshol nem tudsz pénzt szerezni?
– Nem, egy fityingem sincs. És éppen menekülök.
– Menekülsz? A bobbyk elől? A Scotland Yardtól? Prof, én már akkor tudtam, amikor kiszúrtalak, hogy van benned valami rokonszenves. És, tudod, sokkal kellemesebb dolog rokonszenves embereket kirabolni. – Hubert fölerősítette a lábát mert megbizgatta a javaslatom. – Az igaz, hogy én még nemigen voltam sikeres, de azt ajánlom, kezdjed a turistákkal Ha nem sikerül levenned egy turistát, az sokkal jobb, mint ha nem sikerül levenned egy bankot. Esetleg nem tudnál filozofálni, vagy mit tudom én? Eddig miből éltél meg?
– Filozofálni filozofálhatok, de nem hiszem, hogy abból lesz ebédünk.
Hubert egész úton a bank felé azon igyekezett, hogy lebeszéljen. (Amikor elindultunk, a recepciós utánunk szólt: „Kétágyas tarifa”.) Ragaszkodott ahhoz, hogy elkísérjen, noha rámutattam, hogy ha bankrablói minőségemben látnák velem együtt, az korántsem használna személyes szabadságának.
– Mit szólnál ahhoz, Prof, ha én csak úgy eldönteném, hogy, filozófus akarok lenni? He? – ismételgette Hubert, nyomatékosítva, hogy nincs semmiféle szakmai hátterem. Annyi biztos, hogy bizonytalan voltam a prímán kirabolható bankok ismertetőjegyeit illetően. Kísértésbe estem, hogy szaktanácsokért megszondázzam Hubert-t, de nem akartam semmi határozatlanságfélét kimutatni. Köröztem, fürkésztem a bankokat, miközben Hubert lecsendesült, és helyeslését jelezte, amiért vettem a fáradságot az áru felbecsülésére.
Rájöttem azonban, hogy mindig is lesz alapom a tétovázásra: ideális bank bizonyára nem is létezik Montpellierben. Vagy, ahogy Platón bízvást leszögezné, sehol ebben a világban. Választhattam volna olyan bankot, amelyik messzebb van a szállodától, várhattam volna délutánig, amikor kisebb az ügyfélforgalom, lefeküdhettem volna egy tucat más meggondolásnak, de a bankrablás szemernyit sem lesz könnyebb attól, hogy az ember gondolkozik rajta, és képtelen lettem volna szembenézni az ebédidővel ebéd nélkül.
Annak a banknak a fiókját kutattam, ahol az évek során a legsértőbben és a legkészségtelenebbül bántak velem. Mit tesz az ember, ha gorombáskodnak vele a bankban? Elmegy egy másikba. Ott pedig ugyanazok a kamatlábak fogadják, ugyanazok a szolgáltatások, a gorombaságnak ugyanaz az ábécéje. A bankárok megalakították a lekezelés kartelljét, egyezményt kötöttek, hogy minden nem feltűnően gazdag ügyféllel úgy bánjanak, mint a mocsokkal; semmi kétség, ez a bosszújuk azért, hogy bankárként kell leélniük életüket.
Bankrablás esetén azt kell elsőnek eldönteni, hová dugjuk a fegyverünket. Iszonytatóan szimbolikus lépéssel kiürítettem könyves bőröndömet, és belehelyeztem a pisztolyt. A második eldöntendő kérdés az, hogy látványos antréval kezdjünk, vagy álljunk sorba. A bankban három nyugtalan, rosszul öltözött fazon állt (egy-két évtizede divatjamúlt frizurával), úgy festettek, mint három tanár, aki tíz percre elszabadul válságaitól, hogy végrehajtson valami pénzügyi tranzakciót. Egy nő volt még ott jelentős számú zázázó kisdeddel, hagyta, hogy zanazét mázzanak és elfoglalják a környező térséget – arckifejezéséből sejteni lehetett, hogy fölöslegesen nem zavarná, ha valamelyik elveszne. Kettőt Hubert jól elszórakoztatott a leválasztható kezével. Az egyik kisfiú kíváncsian nézett föl rám, talán arra számított, hogy érdeklődöm iránta (ahogy azt a kisgyermekek mindenkitől elvárják, hiszen csak nemrég fosztattak meg a huszonnégy órás anyaméhbeli gondoskodástól), vagy talán sosem látott filozófust, aki most túrázza fel magát a bankrablásra.
Elhatároztam, hogy hagyom az ügyfeleket, intézzék csak a dolgukat, nem láttam értelmét, hogy a napjukat tönkretegyem. Két személy ült az ablakok mögött. Egyikük, egy őszes veterán, rondán haladt a kopaszság felé, s agyondédelgette azt a néhány megmaradt pászmáját, és hosszú, groteszk kacskaringókká növesztette őket, ezek azonban csak még jobban hangsúlyozták szőrtüsző-működésének hiányosságait. Fürgén mozgott, kitervelt derűvel, mintha meg akarna győzni minket és önmagát arról, hogy élvezi a bankárságot, hogy azt teszi, amihez kedve van.
A másik alkalmazott egy nő volt. És megvolt benne az a valami.
Tudom. Szánalmas dolog. Örök rabszolgaság. Tessék, itt vagyok én: leégve, lezuhanva a középkorúság pereméről, az életpályám az autópályán maradt, már méricskélnek a temetkezési vállalkozók, és arra készülök, hogy a gazemberségben dagonyásszak. És mégis időt szakítok arra, hogy elgondolkozzam, nem adhatnék-e munkát valahogy az örömspecialistámnak. Ahelyett, hogy a srenkre koncentrálnék, azon kapom magam, hogy érzőteremben csak úgy hemzsegnek a szerelmetes tervek.
Álltam a sorban, s azért fohászkodtam, hogy a falu bikájához kerüljek, és ne a szépséghez. Gyakran gondoltam már arra, hogy helytelen a fejet megjelölni a gondolkodás székhelyeként; férfiak esetében ez a hely sokkal közelebb esik a székhez, lent van abban a himbálózó puha fejben, a laza féltekéivel, a titkos főváros övezetében. Ami a válladon ül, az csak egy fedőszerv.
Az emberből, ha hím, csak akkor vész ki az érdeklődés, ha (a) halott, (b) kis híján halott. Be van zárva a hereverembe. Amikor meg akartam ítélni, mennyire vagyok beteg, mindig volt egy jó saccszabály: ha egy fél szál semmibe öltözött ifjú szőkeség képzete nem göcögteti meg a véremet, akkor tudom, hogy ideje orvost hívni.
Furcsa helyzet volt; szerettem volna szert tenni az ismeretségére, de ugyanakkor kénytelen-kelletlen arra a konklúzióra jutottam, hogy bemutatkozásomnak nem az a legjobb módja, ha kirabolom a bankját.
Ezenkívül mint észvigécet nem hagyott nyugton az elgondolás, hogy a pisztoly közhelyes segédlete nélkül is meg kell tudnom győzni az embereket arról, hogy ez bankrablás. Ennyivel tartozom a világranglista-helyezésemnek. Felfigyeltem a videokamerára. Hubert széles vigyorral szúrta ki. A hajszál híján kopasz előadó a nagycsaládot kapta ki magának.
Odamentem a nőhöz.
– Jó reggelt, Madame – mondtam. – Ez egy bankrablás. – Nem lepődtem volna meg, ha közli, hogy fáradjak a másik ablakhoz.
– Rablás? – Nem zavartatta magát. Nem volt se nyafka, se hisztériás, hanem sztoikus. Mintha csak a pontos időt kérdezném. Az a valami most is ott volt az arcán, mint a száj körül elkent lekvár. Túl volt azon az éveken, amelyek a közvélekedés szerint a legkedvezőbbek a női szépségnek, de vannak olyan nők, akik képesek balekot csinálni a korból, főleg, ha megvan bennük az a valami, az az alkotóelem, melyet prózában zanzásítva úgy lehetne megfogalmazni: nehezen rendíthetők meg.
– Bizonyos ön ebben?
– Egészen bizonyos – mondtam, s kinyitottam a túlméretezett pisztolytokot, hogy elébe tárjam a zsozsóra éhes torkot és a fegyvert. Ekkor a nő elkezdett znépkötegeket puffantani a bőröndbe, se nem lassan, se nem gyorsan. A pultra fektettem a pisztolyt.
– Akarja az aprót is?
– Köszönöm, nem kérem.
– Úgy van, hagyjon csak itt valamit – szólalt egy morcos hang a hátam mögött. – Csak azért jöttem be a városba ma reggel, hogy felvegyek valami pénzt. Mert van, aki megdolgozik a megélhetéséért.
A szomszédban a kvázikopi nem kapcsolt, hogy itt bankrablásról van szó. A pénzátutalás valami technikai kérdéséről vitatkozott a sokzigótás asszonnyal.
Szép pénzszóróm becsomagolta az összes látható bankót, majd átadott egy kis cédulát, amelyre ráfirkantott valamit. – Kész, ennyi. A kollégámnál még van egy kevés.
– Á, kár zavarni – mondtam. Ez túlzott mohóságra vallott volna. – Hálásan köszönöm. Sajnálom, hogy bosszúságot okoztam. Viszlát.
– Viszlát – mondta, s várta a következő ügyfelet. Amikor Hubert meg én kisétáltunk, éreztem, hogy bűntársamból árad a csodálat, s szeretne néhány kommentárt rám zúdítani, de tartózkodik az efféle idétlen és profihoz nem illő megnyilvánulásoktól.
Miután kiértünk, várakozón nézett rám, arra számítva, hogy én majd utat mutatok. Nyilvánvalóan azt kérdezte magában: most mitévők legyünk? Eszembe jutott, hogy a sarkon túl, a mellékutcában van egy nagyon jó halvendéglő. Úgy döntöttem hát, azt vesszük célba. Hubert idegesen odasúgta: – Nem szaladunk egy kicsit?
– Nem – mondtam. Hubert szemlátomást nem dzsanázta, hogy (a) túl öreg, (b) túl kövér, (c) túl lusta vagyok ahhoz, hogy fussak, és ha egyszer elkapnak a rendőrök, jobban szeretném, ha nem valami méltatlan helyzetben és állapotban adnák rám a smukkot.
A rendőrség lassú volt. Már az előételek listáját pásztáztuk, és aperitifünket kortyolgattuk, amikor arra húzott az első rendőrautó, mint azt ablak melletti asztalunktól kényelmesen megfigyelhettük.
A pincér nem jött ki jól Hubert-rel. Hubert szerintem idegenként forgott az első osztályú halvendéglőkben, és a pincér ugyanezt a véleményt alakította ki. Semmi kétsége nem volt afelől, hogy Hubert-t nyílt terepre kéne vezetni, aztán napalmot szórni rá.
– Szabadjon ismertetnem önökkel mai különlegességeinket – noszogatott a pincér.
– Nem érdekelnek a különlegességeik – mondta Hubert. – Nekem zarzuela kell. Nem vagyunk turisták, érti? – És mondatát ajkának felhúzásával fejezte be, olyasféle vigyorgással, mint a harapni készülő nagyon agresszív kutya.
Felkértek, hogy költözzünk más asztalhoz, amikor újabb ebédelő társaság érkezett. Hubert-nek nem a rendelését hozták ki, és ötször kellett szólnia a söréért. Pocsékul szolgáltak ki minket, bűnözőket a bűnösen drága étteremben, holott a hely félig üres volt, én meg beadtam a derekamat, és békeajánlatképpen elfogadtam a nap egyik különlegességét, az italaink pedig egy kis vagyonba kerültek. Ez is az élet egyik szívfájdító eleme: mindegy, milyen jó és drága egy étterem, előbb-utóbb úgyis magasról lenézik az embert. A pincér azzal adta meg a módját, hogy Hubert-t alaposan leöntötte valami barnássárga szósszal. Azt hittem, Hubert meg fogja verni, ő azonban ragaszkodott, hogy ugyanannyi borravalót hagyjon neki, mint amekkora a számla volt.
– Ez jó lecke lesz – mondta.
– Nem tudlak követni.
– Azt gondolja, hogy én egy fasz vagyok, és semmi, még egy pofánvágás sem olyan idegesítő, mint egy pénzes fasz.
Miközben lemerültem a kápéba, megtaláltam a cédulát, amit a nő mellékelt a znéphez. Lendületes írással, mely olyan izgalmas volt, hogy minden jókora betű ezernyi fotóval ért fel, a Jocelyne név állt a papíron és egy telefonszám. Megmutattam Hubert-nek.
– Hűha! - mondta, s le nem választható kezét úgy rázta, mintha tüzet fogott volna. – Micsoda nő… ezt aztán nehéz kibillenteni.
Miközben kifelé tartottunk, Hubert leemelte valakinek a sapkáját a fogasról, és a kezembe nyomta. – Ne hergeljük a malacunkat – mondta, midőn szordínóztam kopaszságomat.
Korábbi távollétükért a rendőrök most nagy mennyiségű jelenléttel kárpótoltak, álltak a ház előtt, komoly képet vágtak, rádiós adóvevőkbe beszéltek, és úgy tettek, mint akiknek fontos meggondolni és cselekedni valóik vannak. Átcsalinkáztunk köztük, csak akkor álltunk meg, amikor Hubert megkérdezte az egyik motorizált zsarutól, mi történt itt?
– Bankrablás.
– Elkapták őket? Vagy legalább van használható személyleírásuk? – kérdezte Hubert a közügyek iránt lelkesedő hangon.
– Nem jutnak messzire – hangzott a válasz.
– Ezt miért csináltad? – kérdeztem, amint hallótávolságon kívülre értünk.
– Sima ellenőrzés.
Miután visszaértünk a szobába, Hubert a falnak rúgta az egyik párnát.
– Tudni akarom, tényleg zseni vagy-e – tört ki belőle. – Vagy ezt teszi az emberrel a filozófia? Egyetlen délelőttön kirámolsz egy bankot, feltalálod az ebédet mint egérutat, és az a veszély fenyeget, hogy elszippant egy nő, aki az egész Zuiderzeet ki tudná szívni egy szalmaszálon. Még soha nem láttam ehhez hasonlót.
Après-srenk
Ki mondhatna nemet a dicséretre, ha mégoly kevéssé szolgált is rá? Mindazonáltal a rablás mit sem enyhített belső ürességemen. Olyan volt, mintha a csekkfüzet kényelmetlenségeinek megkerülésével vettem volna ki pénzt, és meglepetten tapasztaltam: úgy jöttem ki a túlvégen, hogy nem állítottam hadrendbe a zetetikusokat.
Azzal, hogy most volt pénzem, az volt a baj, hogy nem tudtam aggódni a pénztelenség miatt. Nem volt olyan pénzügyi szükséghelyzet, amely elválasztott volna az ideák pandektájától, végső szavától, bekerítésétől, E = mc2-étől. Az olyan egyetemes történethez, amelyik Joannesz Zonarasz kompozíciós elveit követi (könnyű volt neki, tizenkettedik századi görög bürokratának), volna némi kedvem – de egymondatos egyetemes történethez. Talán kétmondatoshoz (hogy az emberek úgy érezhessék, megkapják, ami jár a pénzükért.)
Szégyen, gyalázat, hogy elpoharaztam az életemet. Ó, az én ifjúságom, amikor még jól ment a zet. Ez nem olyasmi, amit az ember bárkinek elmond, de amikor egyetemre mentem, bíztam benne, hogy magamévá tudom tenni az emberi tudást, hogy én lehetek a leglegebb, a strand királya, a szakma nagy, lengő fütyköse és az összes ilyen marhaság. Felejtsük el az első helyezést. Annak is örülnék, ha felkerülnék a tabellára.
A szajré csak annyi volt, mint egy bankigazgató havi nettó fizetése, de ahhoz elég, hogy egy ideig szoros kapcsolatot ápoljak a sommelier-kel (a megfelelő bor megéri a gyűrődést, gondolom én.)
Odaadtam Hubert-nek, ami a pénz felének látszott (kinőttem már abból, hogy számolgassam a pénzt). Elvégre az ő pisztolyának a segítségével vettem az akadályt, s lettem letört bilifüléből pénzbegyűjtő (és ő részesített erkölcstelenségi támogatásban).
– Elmegyek bevásárolni, ha nincs ellene kifogásod, Prof – mondta, továbbra is felnézve rám –, de aztán meg kell beszélnünk a filozófiát.
Nem osztottam Hubert derűlátását azzal kapcsolatban, hogy milyen következményekkel járna, ha feltárcsáznám Jocelyne-t. Nem is a letartóztatás lenne rossz, hanem ha palimadárként tartóztatnának le: senki se szereti, ha kinevetik a zsaruk. Nekem rontottak a látomások a röhögő tárgyalóteremről, amint elmesélem, hogy hívtam fel Madame X-et ágyéki karambolokban reménykedve, s hogyan vártak lesben a rendőrök, ám aztán lelki szemeim elé úsztak azok a zónák, melyekről már biztos a találat. Nyúltam a telefonért.
Nem vette föl. Talán még dolgozik, vagy még most is kihallgatják a rendőrök.
Érdekel ez minket?
Na jó, mindent leírok.
Ha az ember nem ura magának, akkor nem ura magának.
A telefont utóbb fölvették. Évtizedek óta nem beszélgettem senkivel ilyen idétlenül.
– Halló. – Egyetlen szó. Mutatványpéldány egy hangból, kiegyensúlyozott, magabiztos, higgadt, egyetlen megszólalás, mely tollazatán hordja kibocsátójának értékeit.
– Remélem, emlékszik rám – mondtam, de ennek a hangnak akkora érzelmi kuffere volt, oly nehéz, annyiszor megrugdosott, hogy kötelességemnek éreztem minden kétséget kizáróan tisztázni, ki vagyok: – Én raboltam ki ma a bankjukat.
A válaszban nem volt sietség. – Á, persze. Hogyne emlékeznék. Ma ez az egy bankrablásunk volt.
– Szeretnék bocsánatot kérni a kényelmetlenségért.
– Reméltem, hogy felhív. Gondolom, ma este nem dolgozik.
Megegyeztünk, hogy találkozunk abban az étteremben, amely, mint korábban értesültem, a legjobb (és legdrágább) volt a városban.
– Biztos ebben? Nagyon pénzköltős hely, és az igazat megvallva, nem is kapott olyan sokat.
Maradt annyi időm, hogy ruhát vegyek magamnak. A megjelenés nem olyasmi, amivel manapság sokat vacakolnék. A tükörfejűség, a megrögzött hajtalankodás kevés előnye között található, hogy (x) nem kell mosni, (y) nem kell fésülni (z) nem kell aggályosan a divathoz igazítani az ember fürtjeit. Golyófejjel órákat lehet megtakarítani minden héten, heteket minden évben, éveket egy életben (ha elég sokáig sikerül kihúzni). Nem lebecsülendők a samponozáson és nyirbáláson megspórolt összegek sem.
Lehet, hogy a gondviselés nyírt meg engem mélyen, a gyökereknél is mélyebben, hogy ne kelljen elszőröznöm időmet a koponyán kívüli kérdésekkel, és több kronó maradjon az ideapörgetésre. Peches ügy ez a gondviselés.
Fontosságom fontolgatása
Meg akartam bizonyosodni, hogy fontolóképességem még működik, ezért kilogikáztam, hogy a végső középkorúság (vagy a növendéköregség) kevés előnye közé tartozik, hogy az ember már tudja: nem sokat tud tenni eladhatóságáért egynéhány óra alatt (a puszta retusáláshoz is egy hétre meg egy bennlakó istenségre volna szükség); az igények csak akkor elégíttetnek ki, ha az ember lepusztultfilozófus-grupikkal találkozik.
A lakmár 1.1
Késve döcögtem be, ugyanis végiggondoltam: ha a rendőrség itt akar lekapni, legyen már annyi élvezetem, hogy megvárakoztatom őket (bár útközben a tömlöc egyszer csak kezdett csábítónak látszani – ott talán majd felerősödik bennem a hajlam, hogy írással zökkentsem helyre a rég leírt életpályámat).
Ő már az asztalnál ült – miután már nem voltam kiakadva attól, hogy esetleg beakasztanak a hűvösre, kezdtem derűsebben szemlélni az este kilátásait.
– A nevem Eddie.
Unlak már, lakmár
Ahogy ott ült velem szemben, azonos párok, vacsorázó párok észlelhetetlenségbe enyésző sorozatát láttam, mint amikor tükör tükröződik tükörben. Hirtelen ráébredtem, hogy (x) mennyi sok pénzt elköltöttem már nőkre éttermekben, (y) milyen kevés öröm jutott cserébe, és (z) öreg és fáradt vagyok én már ahhoz, hogy nőt csípjek föl. Most azonban nyoma sem volt a verbális vaktöltényezésnek (beltartalom nélküli szavaknak), a társasági felderítés velejáróinak, amikor senki sem akart semmit se mondani, nehogy elijessze a másikat.
– Unalmas állás – mondta a nő, s a szexhadsereg őrmesterének tekintetével bámult rám. – Szinte sohasem foglalkozom ügyfelekkel. Én vagyok az igazgatóhelyettes. De annak örülök, hogy ma a pultnál voltam. Olyan ritkán lehet érdekes emberekkel találkozni.
Társaság
Az igazság az, hogy még a legbarátkozósabb embernek is kacifántos dolog olyan embereket találnia, akik mellett ki tud tartani. Már fiatalon is az egyik legfontosabb szempont az e/h (ember per óra); de ahogy öregszünk, nemcsak hogy fonnyadt, lelohadt éveket kapunk kézhez, hanem az órák is túl sokat tiktakolnak (vagy legalábbis így rémlik nekünk, valóságbubusoknak, akiknek egyre tágasabb időtér kell ahhoz, hogy ugyanazt a hatást érjük el, mint amelyben ifjan már részesültünk), és hatalmas élményfelületek zárulnak le előttünk, hatalmas ragasztóstubusok tűnnek el a kezünk ügyéből: együtt járni iskolába, egyetemre, az első munkahelyek, első szerelmek, első lakások, első kiruccanások. A barátságban az a legjobb fűszer, ha a fószerhez összemelegedések és elhidegülések sora fűz.
De azért néha összejön.
Egy tajpeji buszmegállóban ott álltam egy európai földrésztársam mellett, és ábrándos ábrázata azt ábrázolta, hogy ugyanazokon a dolgokon tudnánk nevetni, ugyanazokon felháborodni, hogy úgy indulnánk, mintha már legalább öt éve ismernénk egymást. Minthogy azonban vagy buggyantan vagy farbamászón hangzott volna, nem mondhattam, hogy „remekül össze fogunk barátkozni”. Jött a busz, és elbuszta az utolsó esélyt.
A lakmár 1.2
– Önnek tehát a bankrablás a fő foglalkozása? – kérdezte a nő, s hangjából kiérzett, hogy nemigen aggasztja a lehetséges válasz.
– Igen ritkán. Filozófus vagyok
– Miért, az nehéz megélhetés? Rászorult talán, hogy új elgondolásokat vásároljon? Vagy csupán a kapzsiság vezette hozzánk?
– A kapzsiság: rászorultság. Lassúak voltak a rendőrök.
– Ez azért volt, mert riadalmamban elfelejtettem megnyomni a riasztógombot.
A te arcod vagy az enyém?
Miközben böllérbicskával estem a bölcseletnek, lelki hangáromba pedig a totál romlás előrejelzései robajlottak be, és remegtek a társalgás motorjai, azon is spekuláltam, mi lehet vacsorapartnerem ruhája alatt (bár az én koromban az embernek már dörzsölt feltevései vannak, nem lehet elkergetni a kíváncsiságot). Habár feléledésem csupa feltétel volt, és világranglista-helyezésemet nem éreztem különbnek bármely pattanásos diákénál, aki elolvasott egy fél zsebkönyvet a zenonizmusról, nem tudtam nem posztulálni, hogy az ágyékába ágyazódom. Az elképzelést, hogy felpróbálhatnám, tök tökkelütöttnek találta a tököm: ki akarna engem hazavinni (hacsak nem bűvölik el az illetőt az iónok)? Jocelyne szereti a szokatlan asztali csevejt, ennyi az egész.
Szundi nem jut szóhoz
De mindig eljön a pillanat, amikor a vágy előbújik a barátságosság mögül.
– Hol laksz? – kérdezte, miközben kikísértem az autójához. – Az én lakásom messze van a várostól. Szerintem már eleget vártunk, szerinted nem? – Ez az a mondatfordulat, amiért majd megveszünk húszévesen, amire sóvárgunk harminc körül, de amire nem számítunk félévszázadosan, túlméretezett hassal, lehasználtan, egy montpellier-i parkolóban, miközben két ország rendőrsége óhajt sittre vágni.
Kézfogásnak néztem elébe, és pöcsfogást kaptam (olyat, amiről az jutott eszembe, hogy belehalhatok).
Tanulság: élemedj középkorúvá, lékeld meg a karrieredet, sikkassz hatalmas összegeket, utazz el külföldre a célból, hogy halálra vedeld magad, kopassz le egy bankot, és a szerelmi életed felível az égre.
Őszintén szólva mindig is meglepett, amikor a nők egyenesben céloztak rá, hogy célegyenesbe értünk. Még amikor kelendőbb voltam is, még a kisebb hévvel kergetett nőkkel is, mindig ott volt a miért? a két fülem között; de hát a nők jól el vannak látva jósággal.
Elő a románcot 1.1
Nem sok mindent hagytam hátra, mikor leléceltem Angliából az utolsó hőadagokat egy francia titkárnőtől kaptam, aki a Cityben dolgozott, és olykor-olykor elvonatozott Cambridge-be a hétvégére. Óraszámra beszélt, szidalmazta az időjárást, az ennivalót, az embereket és a lakását (sem alapom, sem alkalmam nem volt, hogy bármit ellene vessek), mielőtt nekiálltunk a világ jobbá tételének. Úgy átabotában az a benyomásom, hogy a látogatás meghallgatólagos oldalára volt a leginkább szükség. Mit szóltok hozzá? Tárgyaljátok a saját életetekhez viszonyítva.
Adatlap Jocelyne-ről
1. 35
2. Kétszer elvált
3. Alighanem végzetes a lestrapált májú filozófusokra
Amikor a szállodához értünk, két nehézfiút láttam a bejárat előtt, és kedvem lett volna megkérni őket egy kis segítségre, mert féltem, hogy a világ jobbá tétele – Jocelyne-nel – az életembe kerülhet. A megfelelő halál fontos a karrier szempontjából. Ne kerülgessük a kását: Szókratész neve például sokkal kevesebb papírt borítana be, ha egy romlott osztriga vagy egy gonosz megfázás miatt lehelte volna ki a lelkét. Brúnóra csakis a halál előtti elhamvasztása miatt emlékszik bárki is, és Seneca pengén átmentette magát az utókornak azzal, hogy felvágta ereit a kádban.
Jocelyne levetkőzött: nem túl gyorsan, nem túl lassan. Mindegy, milyen viharvert kéjenc az ember, mindig van valami amaz utolsó ruhadarab eltávolításában, a munkafelület felszabadításában. Levette bugyiját, hátrafeszítette hüvelyk ujjával a gumit, és átlőtte a szobán, orvlövész módjára eltalálva homlokomat (azt a homlokot, amely egy ismerősöm megállapítása szerint diadalmasan tört utat a tarkómig). Mivel gazdagított engem több évtizednyi retorika, erisztika és ideaszondázás? Tátogni tudtam csak, mint egy zápagyu zemár, és brekegni, mint egy kamion alá került béka: Egész éjjel.
Érzéki érzékletekkel teltem meg.
Elő a románcot 1.2
Sosem voltam túlzottan sikeres a nőknél. A nőtlen állapotot így is, úgy is ki lehet magyarázni, de az igazság az, hogy ha akarnak, úgyis elkapnak. Az ember azonban sasszeműbb lesz a tekintetben, hogy melyik fekhely tartogat reményeket, és melyik nem, habár ezt az éleslátást gyakran kitúrja jogaiból a kétségbeesett elszánás, hogy tudatunkat keresztezze a gyönyör, bármilyen futó és szennyezett légyen is.
Eddig Montpellier-ben sem voltam túlzottan sikeres, még évtizedekkel ezelőtt sem, amikor megfelelő megvilágításban nem is néztem ki olyan rosszul. Csak azért emlékszem montpellier-i sikertelenségemre, mert olyan bukófejes volt, ami hazavágja a felejtést.
A buli abba a szakaszába ért. Én: huszonkettő, bármire készen, hogy örömspecialistámat lukra futtassam, lényegében az egyetlen pártalan, és biztosan az egyetlen két lábon álló, zárolatlan kan.
Ezt a csábítási stratagémát gyakran felhasználtam: igyál tovább, persze, de maradj is állva, mert még az olyan nők is, akik hajlamosak igényeik alapos leszállítására, még ők is könnyen elsiklanak a lábuknál elnyúló férfiak fölött.
Hogy mit mondtam azon a bulin, azt nem tudom felidézni, de a legmagvasabb az lehetett, hogy „ideadnád azt a félig üres vodkáspoharat, amiből senki sem iszik?”, ám egyszer csak azt vettem észre, hogy figyelemabroncsokkal övez ifjú hölgy, akinek nyilván erőteljes képzelete volt, ha egyszer ki tudta hámozni a szellemet banális társalgásomból. Rendkívül vonzó volt, s ezt nem azért hangsúlyozom, mert vonzom a vonzókat, hanem mert nem. Egyszer egy életben minden kövér filozófus szert tesz egy vonzellára (ha elég sok bulin marad függőleges helyzetben).
A szoba levegője áporodott volt, a legkülönfélébb vétkek füllesztették; sok tivornyázó társam már kidőlt, és visszakozott koponyabelsejének szemlélésébe.
– Kint hűvösebb van – mondta, s kimászott farmerjából, ki az ablakpárkányra. Ódaihlető combok: ha villamosszékbe ültetnének, boldogan töltenem az előestét felvillanyozásukkal. Kihajoltam az ablakon, és láttam, amint végigiramlik a párkányon, majd kilódul egy zászlórúdra, mely a szomszédos középülethez tartozott. Rövid eszmecserénk nyomán kiderítettem, hogy lelkes alpinista – lobogó lelencteste egy szál fehér topban (mely barnaságát magasztalta) úgy lengett könnyedén, mint egy légtornász vagy mint egy eleven zászló.
– Gyere ide, Édouard. Szerelmeskedjünk.
Attól fogva óvakodtam az olyan nőktől, akik Édouard-nak szólítanak. Az évek kinyújtott tenyerünkbe vetik a megvilágosodás aprópénzét, és tudni szoktuk, mi megy nekünk és mi nem.
Mármost hangsúlyozhattam volna, hogy a zászlórúd alkalmatlan színhely a világ jobbá tételére, és valahogy visszacsalogathattam volna a lányt a levegőből.
Ő azonban sokkal, de sokkal szebb volt, mint amihez egy zöldfülű filozófusnak, az én világranglista-helyezésemmel joga lett volna. Nem akadtak még lehangoló tapasztalataim zászlórudakkal, mértéktelenül be voltam rúgva, és mint a legtöbb korombeli férfi, a világ végére elmentem volna a vilim vége kedvéért.
Mit sem törődtem azzal, hogy hajnali háromra jár, hogy cirka tizenöt lábbal vagyunk egy közterület fölött, hogy ismételten hívtak már orangutánnak, de nem voltam az. Felhevülten eloldoztam pravazomat, és megpróbálkoztam a rúddal.
Úgy csüngtem rajta, hogy az bármely főemlősnek dicséretére válna. Körülbelül hat másodpercig.
A rúd nem mondta fel a szolgálatot, de az én markom igen. A lány körém hurkolta a lábait, és néhány rövid lélegzetvétel erejéig, míg okleveles csüngészként működtem, befogadhattam a bőrében lakozó melegséget és illatokat. Erotikus termésemet azonban semennyire sem sikerült betakarítanom, mert tökéletesen lefoglalt a karjaimba költöző húzódás és fájdalom érzése. Nem tudtam bemelegíteni a rezsóját.
Ami nekem jutott: egy rövid szemvillanás, míg alulról megcsodálhattam izomzatát, egy még rövidebb pillanat, amikor megfordult a fejemben, hogy ezt a képet viszem magammal az öröklétbe, és egy-két kronon, amikor is eljátszottam a gondolattal, milyen egy majmot csinált belőlem a vágyam (nem túl jót) (de nem szabad majomellenesnek lenni).
Ha szabad akaratomból ugrom le, vagy időzítem szorításom lazulását, a zuhanás nyomán súlyosan megsérülhettem volna, vagy kitöröm a nyakam. De minthogy nem vettem részt a bűnbőlesés létrehozásában, eléggé barátságosan értem talajszintet. Kizuhanván a cicából, kandúrszerű kecsességgel landoltam (feltéve, hogy az a macska túlsúlyos, részeg, bumfordi és a fejreesés a mániája).
A lány gondosan utánam hajította a nadrágomat, én pedig visszakecmeregtem a buliba, de a zendület, a lendület odalett; csak üzekedőjelöltek maradtak az ég cipőtalpára ragadva.
????????????????????????? Hubert akkor lépett be, amikor ágyékaink ütköztetésével foglalatoskodtunk. Jocelyne kíváncsian nézett rá, mintha ő is a módszerem egyik be nem harangozott része volna.
– Bocs – mondta Hubert –, a pisztoly kell. – Feltételeztem, hogy többé nem látom Hubert-t, de csak reggelig tűnt el. Amikor vissza-visszajött, én éppen a lóbőrt húztam az ágyon, Jocelyne pedig öltözködött, hogy munkába menjen. Hubert figyelmét elkerülte a kopogtatás mint koncepció. Ilyen volt ez a szálloda, ilyen ez az ezredvég.
– Öröm volt kirabolni az önök bankját – mondta Hubert, miközben kicsomagolta fegyvereit egy sporttáskából, Jocelyne pedig tovább csomagolta befelé az övéit.
– Örülök, hogy jól érezte magát – felelte Jocelyne egy urnafedél udvariasságával (vajon ez Hubert ellen irányult, vagy csupán előkészület volt a munkanapra?). – Látom, dolga van. Tudja, hol találhat meg.
A nő: isten utolsó melója. A legjobb.
Hubert nagyon izgatott volt. Én nem. Fölemelt egy körkörös tölténytárat. – Telihold van – mondta. – Elmentem a fegyverkereskedőmhöz, hogy vegyek magamnak lőszert, de aztán eszembe jutott, hogy minek azt megvenni. Kiszolgáltam magamat mindennel, ami kell. Nem akarta megvakarni a hátam, amikor viszketett.
– Azt hittem, hogy a fegyverkereskedőd – mint olyasvalaki, aki fegyveres rablókat fegyverez föl – jól föl szokott készülni a vevőire.
– Ravasz dög az a Frédéric, na ja, meg kellett várnom, amíg nem néz oda.
– Mi terelte el olyan sokáig a figyelmét, hogy ezt a sok mindent meg tudtad fújni?
– Két üveg pastis, külsőleg, a fejére.
Hubert megpörgette flintáit. – Ja, és béreltem egy lakást. – Mint csakhamar ráébredtem, ezzel azt közölte, hogy igénybe vette a bőröndben lévő maradék pénzemet. Amikor fölkeltem, hogy dűlőre jussak a világmindenséggel, arra jöttem rá, hogy megint csak négy frankom van (bár ez másik négy frank volt). Gonosztettem két jó étkezést csiklandozott ki az életből, és az előrelátható jövőben lesz födél a fejem fölött.
A világranglista-helyezésemet legyek dongják körül.
– Telihold van – mondta Hubert, és a nyugtalanítóan nagy golyókat tartalmazó tárt belecsúsztatta nyugtalanítóan nagy revolverébe. – És amikor telihold van, a bankrablók rabolnak.
Még mindig Montpellier
Sohasem értettem, miért nyomatja Platón annyira az átvizsgált élet témáját. Hogy át nem vizsgált életet nem érdemes élni, azt annyiban is hagyhatjuk, de ugyanez érvényes az átvizsgált életre. Megzeteled az életedet, és azt látod, hogy nem egyéb, mint gőzölgő trágyakupac: belátni léted értelmetlenségét, belemélyeszteni ujjadat a lelked trutymójába, az egy dolog, de valamit jobbítani az egészen, az egészen más lapra tartozik. Könnyebb ürülékké átlényegíteni a lakomát, mint, ínycsiklandóvá tenni az ürüléket.
Vagy ott van a delphoi orákulum: ismerd meg tenmagadat. És mi van, ha olyan ember vagy, akit semmi kedved megismerni? Némi kétség férhet hozzá, hogy ha a tükörhöz mégy, és magadra exponálod az arcodat, rokonlelkűségről van-e szó. Kénytelenek vagyunk önnönmagunk levében fortyogni, akár pontosan meg tudjuk különböztetni az ízeinket, akár nem. Gyanítom, hogy ez a bevallottnál gyakrabban olyasmi, mint amikor az ember egész életében ugyanabban a fürdővízben csücsül.
Hajléktalan kép:
Derékig érő kérdésekben és válaszokban gázolunk; elöntötték a világot, annyi van belőlük, hogy derekas teljesítmény csak néhányat is összepárosítani közülük. És szomorú mennyire nehéz munka.
Még mindig Montpellier
Előjeltelen reggel volt. A kecskesajt, amelyről Hubert áradozott, s amelyet reggelire képzeltem el magamnak, javarészt eltűnt, alighanem rágcsálók rágcsálták el. Üb barlangja a régi városrészben volt – a tapéta fojtott patinája kellemetlen és feledésre ítélt életről és meghalásról üzent a nyomorúság rávasalt lerakódásaival, melyek sokkal lehangolóbbak voltak, mint amilyenek a csupasz falak lettek volna.
Hubert folyton a filozófiára próbálta terelni a szót, olyasfélén, ahogy a diákjaim szokták, és nekem úgyannyira hiányzott hozzá a hangulatom.
Noszogatott, hogy csináljunk újabb melót. – Ápolnunk kell a hírnevünket. Veretlenek vagyunk. – Az merült fel bennem, hogy (x) tiltakozom, (y) megebédelek, (z) nem pazarlom Hubert idejét azzal, hogy kéretem magam.
A bankrablás a jelek szerint szokássá válhat.
Mehettünk volna egy picit messzebbre, de minthogy tizenegy óra volt, és taszított a gondolat, hogy megsértsem az ebédidő szentségét egy kóser bank felderítésével, miközben tudjuk, hogy a sarkon túl rögtön van egy fiók.
– Milyen filozófiai módszert fogunk használni? – szívózott Hubert.
– Ezt most komolyan gondolod? – kommentáltam, ahogy előhúzta a noteszát. Törtem a fejem, mit adhatnék tudtára a bankig megteendő tízyardnyi úton. – Na jó. A józan ész iskolából fogunk meríteni. A zetetika fölöttébb alábecsüli zárványából. Elhallgatták, mert fölöslegessé tette volna a fiúkat a szakmában. John Locke, 1632–1704, nagy fej volt a partiban. Thomas Reid, 1710–1796, főbb művei. Elolvasandó Reidtől a Vizsgálódások az emberi elme körül a józan ész elvei szerint. Segédanyag: Mendelssohntól a Gemeinsinn a Morgenstundenben. Nyugodt lehetsz, tudnám folytatni. A józan ész azt sugallja nekünk, hogy menjünk be egy nagy stukkerrel, és vigyük el a pénzt.
Erénylet
A kettes számú akciót semmi különlegesség nem lengte körül.
Kicsiny sor várt minket, és épp amikor kiszolgáltak volna, valaki elénk csörtetett. – Sajnálom, rohanok. – Ebben nem volt bocsánatkérés, még egy lanyha szándék sem; a jelentés sebesen vágtatott az ellenkező irányba, olyannyira, hogy a legtöbb ember szájából valami alapvető gorombaság ehhez képest nyájasan hangzott volna.
– Hová, hová? – mondta Hubert, és karon ragadta a ziget
Testes pasas volt, Hubert kétszer kitelt volna belőle, és maradt is volna elég anyag egy nyolcéves Hubert megkonstruálásához. Nemcsak fizikailag nézett le Hubert-re, hanem erkölcsileg is. Menő öltönye magas pénzügyi jártasságról árulkodott, míg Hubert ruházatáról ordított a dologházi múlt.
– Sietek – vágta oda, és olyan undorral nézett Hubert-re, mintha annak orrlyukaiból skorpiók másznának elő, majd így fordult a pult mögött ülő satrafához: – A dollárért jöttem Madame Robert.
Hadd mutassak meg önnek valamit – ajánlkozott Hubert, miközben a tolakvó úgy próbálta lerázni a kezét, mint az esőcseppeket. Hubert megőrizte higgadtságát, miközben megragadottja egyre morcabb lett. Mintha valami modern koreográfiát adtak volna elő (az a fajta társulat, amelyik sikerrel téríti maga felé a közpénzeket a börtönbüntetés legcsekélyebb kockázata nélkül). Eléggé vicces módon az illető épp a rendőrséggel fenyegetőzött, midőn Hubert kecskelábú szék módjára csukta össze az ágyékfalvára indított térdexpresszel.
– Hadd mutassak önnek valamit. – Hubert lemeztelenítette stukkerét. – Látja ezt? Van önnél ilyen? Ha nincs, ma rossz napja lesz.
Elvettük a dollárjait és az öltönyét.
– Mikor nyomta meg a riasztót? – tudakozódott Hubert a bankópásztorlánynál, aki úgy viselkedett, mint aki most nyelt le egy vekkerórát. – Ne aggódjon, csak szeretem tisztességesen időzíteni őket.
Kiballagtunk, két peripatetikus srenkelő, környezetbarát zsivány, átvágtunk egy átjáróházon, és vártuk a szirénákat.
– Tíz perc – csattant fel Hubert. – Mit szólsz ehhez? Felháborító. Volt eszem, hogy nem fizettem adót.
Hubert elment még egy kicsit vásárolni, én pedig felhívtam Jocelyne-t.
Tanultál te valamit?
A gyér számú hasznos adat között, amelyet az Eddie Cop-porshow-létbe való száműzetésem idején összerakosgattam, van a következő: kevés olyan nő akad, még ha ezer farok van is a tekintetében, aki ne értékelné sokra (w) a virágot, (x) a flancos vendéglőkbe való meghívást, (y) a morális szexet, (z) az esdeklő telefonokat.
Még mindig Montpellier
Házikosztolás után másnap visszamentem a lakásba, s azt fontolgattam, hány huszonegyedik századi szerelmespár számára lesz a személyes konyhaélmény az összetartozás végső stádiuma.
Üb lelkesen ajánlgatta, hogy kóstoljam meg az újrabeszerzett kecskesajtot. Kevés dolgom akadt eddig rágcsálókkal, főleg a kártevőnek címkézettekkel, de a modell általában az volt, hogy az ember, a főnök, a teremtés házmestere, a megnevező megjelent, s az alacsonyabb rendűek fölkötötték az útilaput.
A patkány fényes szőrű volt, és olyan jól érezte magát, mintha egy zendóban volna, a sajtpapírt viselte mellényként, és nem szűnt meg majszolni, míg én fölébe tornyosultam. Rámeredtem a patkányra, reméltem, hogy elhúzza a csíkot, de ő cseppet sem ijedt meg a sosemvolt filozófusoktól.
Fegyveres segítségnyújtásért kiáltottam: – Üb! – A patkány most már méltóztatott reagálni, de olyasféle módon, mint tegnap Hubert, amikor a riasztóról érdeklődött: megsimította bajszát, majd higgadt módon elhúzott a frigó hátulja felé, s átslisszolt egy kis résen, épp amikor Hubert megjelent, egy újabb sajt vesztétől haragra gerjedve.
A nap további részében főleg a bútorokat tologatta, pohárral auszkultálta a falakat és feltépte a padlódeszkákat, sőt, miután felszerelte a hangfogót, kilőtt néhány töltényt egy gyatrán falazott szektorba.
Aztán eljött az idő, mikor választanom kellett a civilizáció szívhangjainak kihallgatása és a kocsmába menetel között.
Nem volt hosszas döntés. Hubert a törzshelyét javasolta, ahol, mint biztosított, Blanche de Garonne-hoz juthatok.
A pia
Azt szokták mondani, hogy az alkik abba tudják hagyni. Én azt, mondom, ha abba tudják hagyni, akkor nem alkik. Meg lehet nyújtani a poharak közti távolságot, de ha az ember az ital rabja, akkor nincs kiút. Szabályos házasság.
Én felhagytam minden reménnyel, nem azért, mert egy szivacs vagyok (hiszen ez nem is olyan alacsony fokozat a lealacsonyodásban, igenis lehetséges csöndben belefullasztani magunkat kis tavakba), hanem mert nincs mit tennem ez ügyben.
Sejtvén, hogy ettől már nem lesz rosszabb semmi, egyszer elmentem egy összejövetelre, ahol arra buzdítottak, hogy meséljem el, mit tartok olyan csábítónak a szeszben. Jól foroghatott a nyelvem, mert a végén mind lementünk a kocsmába.
Meg mindig Montpellier
Hubert törzshelye olyan volt, amilyennek az ember elképzelte: slaggal mosható falak, rozzant, lökött nyomoroncok, akik azt az egy pohár italt szorongatták, ami napjuk legfőb jutalma volt.
– Engem itt mindenki ismer – mondta büszkén Hubert.
Minthogy otthon nem pandektáltam, kénytelen voltam meginni számos adag sört. Az ivás miatti rossz érzésekkel eltelve még ittam egynéhányat. Trappista sört tartottak, ami a fej falba verdesésén innen a leghathatósabb eszköze annak, hogy elérjük a világtól való elszigetelődésnek azt a fokát, amely a meditációhoz szükséges.
Üb teljes joggal mondta magát csapszékszerte híres személyiségnek. Amikor előbukkant a vécéről, négy díjbirkózó állta el az útját, reverjénél fogva nekiszegezték a falnak, és megmotozták. – Tudod, mi újság, Hubert? – kérdezte a vezérszerűség. – Frédéric szeretné visszakapni az áruját Ajánlok egy üzletet: visszaadsz nekünk mindent a pénzeddel együtt, és akkor csak a lábadat törjük el. Ha nincs cumó, mindent összetörünk. – Lehúzta Hubert kezét, és hátravetette a válla fölött. – Nahát, milyen törékeny vagy, Hubert. Nem mondta még senki neked?
Bárbunyók
Nemigen volt még dolgom velük. Szerintem a bunyó szó éppúgy magában foglalja az adás, mint a kapás elemét (legalábbis a megkísérelt adásét); én azonban mindig is a fogadó fél voltam.
Londonban természetesen vannak helyek, ahol egy ital elfogyasztása kihívást jelent. A bürokrácia hanyagsága folytán e zónákat nem jelölik meg, és az emberben csak akkor tisztázódik, hogy ilyen helyre akadt, amikor a földön fekszik lábfejek társaságában, és igyekszik tapintatos lenni, s csupán belsőleg vérezni, miközben rugdalják.
Emlékszem, egyszer Catfordban hevertem a járdán (ahol a rendőrök hagytak, miután kivonszoltak a kocsmából), s néztem a karácsonyesti hópelyhek kavargását, és az járt a fejemben, hogy milyen szép ez, és ha józan volnék, túlságosan elfoglalna a fájdalmam meg a méltóságom, semhogy élvezni tudnám a látványt.
Az egyetlen alkalom, amikor megpróbálkoztam a részvétellel (tanácsadói minőségben), akkor volt, amikor Zaket fojtogatták egy flippergép tetején. Zak az a fajta amerikai volt, aki sehogy se tudott visszajutni a hazájába. Szolgált Vietnamban (miközben egész családja meghalt egy autókarambolban), háromszor rántották be, utoljára mint a fegyvertelen kézitusa oktatóját.
Ellenfelének nyilvánvalóan fogalma sem volt, hogy Zaket kiképezték a puszta kézzel ölésre, ugyanis minden jel szerint aggályok nélkül szorongatta Zak gigáját. Hátradőltem és élvezettel néztem az egészet, mert az efféle haddelhadd Cambridge-ben nem megszokott látvány, és mert vártam, hogy Zak majd elintézi a fiút.
Némi idő elteltével, amikor Zak már kékülni kezdett, felsejlett bennem, hogy önvédelmi képességei futólag eltávra mentek, és hogy tennem kell valamit. Megverdestem a fojtogató vállát. – Azt hiszem, a tisztesség kedvéért el kell árulnom, hogy ez a barátom, itt, a puszta kézzel vívott harc szakértője.
Semmi kétség, a fojtogató nem fogta föl, hogy közbelépésemet csupán az elővigyázatosság indokolja. Egyszer csak törött orr szagát éreztem. Amikor azonban bemosott nekem, a torokszorítás tökéletlenné válása folytán Zaknek módja nyílt, hogy az ökölvívás szabálykönyvének fittyet hányva bár, de a kórház felé indítsa el támadóját.
Még mindig Montpellier
Figyelmeztetlek – mondta Hubert a zakóhajtókáján át –, hogy erre semmi szükségetek. – A kvartett kacagott, nem hamis kacajjal. Ez alighanem régi, kedves húzás volt a munkamódszerükben.
Minthogy emberbarátiságomat felduzzasztotta a sör, meg voltam győződve, hogy mindenkit le tudnék ültetni s rábírni a testvéri szeretet megélésére. Elnéztem a vezért, nem is lehet olyan rosszfajta. Valószínűleg családja is van. Nyilván ő sem így képzeli magának a vidám estét. Aligha leli örömét abban, hogy esténként felkutat embereket, fenyegetéseket intéz hozzájuk, lehúzza művégtagjaikat, az tán összeveri őket. Szívesebben nézne otthon tévét, vagy segítene a srácainak a leckéjükben.
Indultam, hogy közbelépjek, de a lábaim furcsa formát öltöttek, ezért a vártnál tovább tartott, míg odaértem, s a fellépésem sem volt éppen a legjobb.
– Erre igazán semmi szükség – tanácsoltam a legvidámabb hangomon, mihelyt elértem a jelenlétérzékelésük küszöbét.
– Bajban vagyunk, fiúk – mondta a vezető. – Itt a kidobó manus. – Igyekeztem vidorul bizonygatni, hogy erre semmi szükség, ám a vezér úgy vélekedett, hogy mégis szükség van rá, és elnyomta a csikkjét a fejemen.
– Attól, hogy három barátod van, még nem maradnak meg a fogaid – mondta Hubert, továbbra is feleúton a mennyezet felé. A vezér ezt nagyon mókásnak találta, és szétválasztotta csatlósait, majd nehéz ujjával megböködte Hubert-t. – Mit fogsz csinálni, te nyomorék? Levérzel? – Volt ebben a kérdésben valami légszomj, amiről mi, kocsmai beszélgetésekben járatosak tudjuk jól, hogy a robbanás előjele.
Hubert elkapta a pultos tekintetét. – Bocs, Jean – ezt mondta ekkor.
Elkövettek egy hibát. Szabadon hagyták az egyetlen kezét.
Üb elképesztően gyors volt. Felkapott egy üveget a bádogos asztalról, és fejbe vágta magát. Olyan gyorsan tette, hogy nem okozhatott volna gondot neki, teszem azt, leütni a vezért. Én és mindenki más azt feltételeztük, hogy eltévesztette a házszámot. Üvegcserepek potyogtak, miközben a homlokán egy vérpolip araszolt lefelé.
– Bravó – göcögött a vezér, megkockáztatván, hogy összenedvesíti magát –, ráadásnak nem akarod eltörni a lábadat?
– Van valamim, ami nagyon végzetes, nagyon divatos, és vérrel terjed – mondta Hubert. Szakértő módjára kivárt egy-két másodpercig, hadd dolgozzák fel a szavait. Aztán felpattant és lefejelte a vezért. Egy világhírű lefejelő lefejelése volt ez, s az arczsugorodás meg a tudatbezárulás jellegzetes zörejei kísérték. Derekas tiszteletadás a vastag homlok mögött rejtőző elme helyesen alkalmazott erejének.
A többiek nem szaladtak el. Gondolom, reflexből.
Melák fazonok voltak, úgyhogy ha megütötték volna Hubert-t fasírtot csinálnak belőle. De nem ütötték meg. Az egyikük engem ütött, kitartóan, de én örömmel tűrtem a zakót, míg Hubert elbánt a másik kettővel. Az egyik ordítva rogyott össze, mikor Üb megszurkálta a combját egy bicskával, és eltalálta a verőeret (nem motozták meg alaposan). A másiknak a szemgolyóiba és Zinn-zonuláiba hatolt két-két ujj, mélyebben, mintsem azt a közkeletű nézet elfogadhatónak tartaná, plusz Üb fogai a nyakába vájtak. Támadóm egy leharapott orral lett szegényebb, majd, akárcsak a fájdalmával szintén túlzottan elfoglalt kollégája, csizmakezelést kapott Übtől, miáltal érzékleteik Montpellier-től messze hessentek.
– Ne feledjétek – mondta –, hogy az életfogytosokkal voltam. – Ez az emlékeztető kárba veszett.
Üb még a legjobb formájában sem nézett ki úgy, mint aki a legjobb formájában van. Most eléggé rémségesen festett, vérben ázva és dühében zihálva: jó példája annak, hogy a szabályozatlan küzdelemben az győz, aki átmegy nukleárisba.
Talpra segített, a pultos pedig kezet nyújtott neki. A tükörben észrevettem, hogy nemcsak a fekete monoklim formálódik szépen, hanem az arcom is feketedik. Félig álltam föl csak; nem tudtam fölegyenesedni. Tetszett az a padló.
– Figyelmeztettem őket – mondta Hubert. – Az az ember átvágott. Azért csináltam. A pisztoly, amit eladott nekem, nem működött. Meg is mondta, mikor visszamentem golyót venni. – Odavágott a pultosnak egy köteget.
A megverés éppolyan fárasztó munka, mint a megverettetés. Visszavonultunk, hadd döntsék el mások, kinek a vére kié.
????????????????????????? – Elég, ha lóugrásban megyünk – mondta folyton Hubert.
Attól, hogy azt hirdetjük, a filozófia tanulmányozása évek betelik, csak hogy megtartsuk az állásunkat, igazat mondunk-e? Annyi szent, hogy ha az ember tud valamit, akkor arra is képesnek kell lennie, hogy bevezető árú árumintákban terjessze.
Engedékenyen nézve: Eddie eddigi csúcsteljesítménye, bölcsességleves, filófilé, agyifagyi.
Zordul nézve: karácsonyi csillagszóró, beetetés, a szellem kertitörpéi.
Az jut eszembe, hogy most, amikor a szabad időnket mindenünnen ostromolják, egy pénztárca méretű, retikülbe illő filozófiai Top Ten jövedelmező vállalkozás volna. Le is körmöltem a legkiválóbb prózolmányokat:
1. „Hoc Zenon dixit”: tu quid (Seneca)
2. On ne saurait rien imaginer de si étrange et si peu croyable, qu’il n’ait été dit par quelqu’un des philopsophes (Descartes)
3. … kai pant einai aléthé (Prótagorász)
4. Stupid bin ich immer gewesen (Hamann)
5. Szkeptomai (Sextus Empiricus)
6. Themisztoklész, amint négy szajha által húzott diadalszekeret hajt az athéni agórán, pályája delelőjén.
7. Wenn ich nicht das Alchemischen-Kunststück erfinde, auch aus diesem – Kothe Gold zu machen, so bin ich verloren (Nietzsche)
8. I dine, I play a game of backgammon, I converse and am merry with my friends; and when after three or four hours’ amusement, I would return to these speculations, they appear so cold and strained and ridiculous, that I cannot find ot in my heart to enter them any further (Hume)
9. Infirmi animi est pati non posse divitas (Seneca)
10. For how few of our past actions are there any of which we have memory? (Hume)
11. Isten mindent tud (Ibn Khaldún)
12. Secundum naturam vivere (Seneca)
13. Si fallor, sum (Szent Ágoston)
14. La lecture de tous les bons livres est comme une conversation avec les plus honnêtes gens des siècles passés (Descartes)
15. Impera et dic, quod memoriae tradatur (Seneca)
Íme a különítmény, amit karcsúsítanom kell. Érdekes, Senecának milyen sok slágere van a listán. Mint bölcselő, egy nagy zérus, egy csőd a szürkekocsonyaújdonság-fronton, de mint kommentátor és eszmeárus, verhetetlen.
1. Meglehet, ez az egyes számú mondat a szakmában. Minden maximák maximuma. „Ezt mondta Zénón – hát te?” Némi bonyodalmat okoz annak eldöntése, melyik Zénónra célzott Seneca, ám ez a kérdés megkérdőjelezhetetlenül fején találja a velőt. Nem a felvilágosodás számít, hanem a vétel. Az ókor nagy nehézsúlyai nem arra valók, hogy csodáljuk őket, hanem hogy felemeljük, hogy a fineszbicepszünket próbára tegyük. Ha az ember nem nyomja ki sokszor a nagyok prózolmányait, annyit sem érnek, mint a súlyozó az ágy alatt.
4. Buta vagyok, semmi más: Hamann Szókratész-száma (azonkívül arra emlékeztet, hogy nincs az az intelligencia-mennyiség, ami megmenthetne minket a stupiditástól), és hacsak nem olyan szerencsés az ember, hogy jókora gőgöt cipelhet magán, mindennapos ez az érzés. Különben igen decensen magasztalja Szt. Ágoston is a 13. számúban (Ha vízilóval fekszem egy ágyban, akkor vagyok), melyet nagy sikerrel dolgozott át René, piacra dobván minden egyik legjobb benyögését. Az egysorossal nem lehet lacafacázni. Az utókor nem visel el olyasmit, ami nem fér el egy sörkekszen. Kell a szlogen. A pólókra.
12. Élj a természetet követve. Ez is egy örökzöld. Mindenhol ebbe ütközünk; a probléma inkább az, hogy el kell végre dönteni, mi az a természet. Keríts valakit, aki megmondja, és add neki a pénzedet. Remek, többcélú sor, biztos befutó minden náció szélhámosainál és csalóinál. Ez a senecaság továbbá magába sűríti a régimódi filót, amelyik azt ígéri, hogy igazi embert farag belőlünk, hogy kíntalanítja az életünket, hogy megadja az alaphangot, szemben Ludwig bérelhető világosságával és nem csaló, nem ámító tisztázásaival.
11. Isten mindent tud. Tartósan népszerű kibúvó, mindig be lehet dobni, ha el akarjuk kerülni a megkövezést, a máglyát, a legépfegyverezést és így tovább, feltéve, hogy nem olyan társadalomban élünk, ahol a klerikusok szociális gondozónak álltak. Megfelelő kiegészítője: „audacter deum roga” – Seneca. Szólítsd bátran Istent, ez a lépés aligha korlátozódik a szakma művelőire, s az egyetlen kiút, ami legtöbbünknek rendelkezésére áll. A meghökkentő dolog a mi bizniszünkben az, hogy a nagy rációpörgetés, a bizonyítás körüli hűhó, a nousszal való felvágás ellenére sem tehetjük be a lábunkat a filozófiába úgy, hogy hasra ne esnénk mindenféle miszticizmusban, kísérleti kísértetben meg az égi hatóságokhoz intézett nyavalygásban, miszerint rakjanak már rendet ebben a reheda rejtélyben, ami a világmindenség.
6. Themisztoklész száguldozik az agórán négyluvnyaerős hintójában. Naná, hogy semmi köze a filozófiához. De micsoda ötlet!
????????????????????????? Még mindig Montpellier
Ha netán beszereznétek egy újságot, amikor igazából még föl se vagytok ébredve, és a címlapon felfedeznétek ügyesen megszerkesztett fényképeteket, melyet az a közlés kísér, hogy hardcore gonosztevők vagytok, és a felszólítás minden törvénytisztelő állampolgárnak, hogy juttassanak hűvösre, csak azt a tanácsot adhatom, hogy ne menjetek neki a lámpavasnak (mint én tettem). Nem szabad túlreagálni a vidéki sajtó cikkeit.
Kíváncsi lettem volna, hol szerezték a fényképet. Régi darab volt, és egész fessül festettem rajta (magamhoz képest). A szememben még látszott némi halvány remény, hogy viszem valamire a szakmában. Az ígéret még nem párolgott el teljesen. A fej még nem fejez ki totál kudarcot.
Hamarosan rájöttem, hogy ez a sosemvolt könyvemhez mellékelt sajtófotó. A kiadóm biztosan boldog volt, hogy kiadhatta a pofámat.
Multimúlt 1.1
Az irodalmi játék. A filozófiai pálya hátulütője, hogy az embertől elvárják a papírzást: nem lehet megúszni dolgozatgyártás nélkül. Nem árt a minőség, de a polccentiméter számít. Az ember státusza annál magasabb, minél több saját papír van a talpa alatt.
Egy reggel, amikor Londonból visszavisszavisszavisszavisszavissza‐tértem10, Cambridge-be, egy levél fogadott, benne egy szerződés, amelyben megbíztak, hogy írjam meg a gondolkodás történetét. Zavaradottságomban arra következtettem, hogy valakinek imponáltam valamelyik bulin. Ez volt az a korszakom, amikor sok időt töltöttem a bulikon való szájkoptatással. Pénz? Zanzumm méretű előleg egy aláírásért? Ez jó üzletnek látszott, prémiumnak a szemérmetlen szószolásért.
Hamarosan azonban kiderült, hogy többet kívántak tollamtól, mint a kézjegyemet – de mi egy gyors, véres filozófiai portya az évszázadokon át? Irkafirka nekem.
A könyvre adott előleg természetellenesen nagy volt, és kellemes méretű bosszúságot ébresztett kollégáimban, élükön Featherstone-nal. Vettem egy láda ’61-es Château Lafite-ot, és eltettem két napra (az irónia az a dologban, hogy nem is szeretem a Château Lafite-ot; nem vagyok biztos benne, hogy bárki szereti). Együltő-, illetve -padlónfekvőhelyemben fogyasztottam el. A pénz elfolyt – többnyire a legjobb öltönyömön keresztül. Én voltam a világ minden fájdalmának középponti, középkorú menhelye.
Piológia
Miért iszol? – szokták kérdezni tőlem. Mert (a) szeretem és (b) nehéz abbahagyni. Amikor gödörben vagy, nem mehetsz le a sarki boltba két font értelemért, egy csomag panaceáért, egy doboz éleslátásért. Az ember kínjaira nehéz megoldást találni, de oldószert könnyű. Nem mehetsz száz yardot úgy, hogy ne bukkannál a zimurgikus oldószerek valamelyik lelőhelyére: fűszeresre, kocsmára, szupermarketre, vendéglőre. A civilizáció nem más, mint gondosan szerkesztett gépezet az alkohol termelésére és elosztására.
Üres a mélységszekrény
Kettőezer-ötszázhetvenkilenc év, és még nincs vége. Hosszú idő, ha az embernek nincs mit innia, vagy a buszra kell várnia, de a bolygónak, vendéglátónknak még egy szemvillanás se. Még egy babiloni szarosznál is kevesebb. A kezdőpontnak a Kr. e. 585. esztendőt veszem, amikor Thalész megjósolta az iónoknak a napfogyatkozást.
Thalész, az egyes számú tagsági kártya tulajdonosa, az ión parton lévő Milétosz polgára, az első ember, akit rajtakaptak a rendszeres gondolkodáson, a filozófusok elseje. Természetesen ő is elcsente az eszméit valaki mástól, nem szokás ilyen lendületből indulni a pályán, de nincs semmi bizonyítékunk. Bármeddig jutottak is a kmtk, a mezopotámiaiak, az indusok meg a ferdeszeműek, azt nem nyomatják nekünk egyenesben. Ebben a szakmában mindenki, akár tartja valamennyire, akár nem, a Thalésztól hagyományozott váltóbotot veszi át. Ami pedig a szürkekocsonyaművek amaz elfelejtett munkásait illeti: kerítsenek jobb propagandistát vagy használjanak tartósabb írószereket.
Persze a Kr. e. 776. év is egészen jó jelölt; ekkor alapítottak az olimpiai játékokat. Sok város, egy nyelv, versengés. Hajrá a győzteseknek, pfuj a sereghajtóknak. Bruszt és szitok a civilizáció fűtőanyaga. Viadal az Olümposzi mezőktől a hold sívó síkjaiig. Görögök és perzsák. Athén és Spárta. Róma és Karthágó.
Lehet, hogy ezzel az egésszel ki akartam lyukadni valamire, de már elfelejtettem.
Írásáristom
A kiadó végül is a nyomomra bukkant, és kérdezősködött a könyvről, hogyan állok vele, hol a kézirat. Riposzt gyanánt én megint pénz kértem, egyszerűen csak azért, hogy valamit mondjak, ne csak olyasmiket, hogy nem találom az írógépemet, de még ha meglenne is, nincs benne szalag, és az a meg a z nem működik.
Nem tudom, nincs-e tudtomon kívül valami megnyerő báj a hangomban, és nem valami páratlanul tékozló kiadóval hozott-e össze a sors, de bizony küldtek még pénzt.
Vettem tíz doboz tequilát, igazi agymosószer, ki is pucolta volna belőlem az életet, ha egy sereg elsőrangú kocsmatöltelék nem vállalkozott volna rá, hogy velem tölti a hét végét egy South Zeal melletti bungalóban.
A tény mindeddig nem kapott sok reklámot, de azon a hétvégén, háromszáz négyzetláb területen sikerült megteremtenünk több órányi galaxisközi, eufórikus, örök, testvéri, igazságos jóságot.
A szerződések aláírásával az a hiba, hogy azt a téveszmét ültetik el az emberekben: valamiben megegyeztek.
Válaszul küldeményeikre, újabb pénzekért acsarogtam, most már gorombábban. Bíztam abban, hogy rámunnak, de nem, a csekkek változatlan gyorsasággal érkeztek.
Bizonyos fokig én idéztem a saját fejemre. Mégiscsak elgyengültem, és beküldtem egy vázlatot (amit a legeslegkezdőbb kutató munkatárs rittyentett a számomra). Feleletként elküldték a katalógusukat, amelyben bejelentették hamarosan megjelenő könyvemet. A katalógus érkezése évente bekövetkező eseménnyé vált. Az énemnek egy része szívesen szerez örömöt másoknak, úgyhogy amikor megkérdezték, elkészül-e a könyv, azt mondtam, „igen”, s ezzel egy korszaknyi elégedettséggel ajándékoztam meg őket.
A katalógusok feldúlt női telefonhívásokkal váltakoztak, némelyik hölgy sírva fakadt, mások azzal a fojtott, görcsös gyűlölettel fenyegettek, amely a jó minőségű konyhakéssel való felajzott döfködést szokta megelőzni. Akkora volt a bűntudatom, hogy négy év elteltével elmentem az egyetemi könyvtárba, kimásoltam néhány oldalt egy tizenkilencedik századi tiszteletesnek a középkori gondolkodásról írott művéből, néhány igét persze korszerűsítettem.
Aztán egy nap felhívott egy skót női hang, s bemutatkozott mint az én új gyámügyisem. – Miért nem iszunk egyet ketten? – Egy nő, aki tudja, hogyan kell bánni a nyűgös filozófusokkal – gondoltam.
Így aztán megérkeztem az irodába, s ott olyan pillantások célpontjává lettem, amelyek csak a könyv leszállításával hét éve késlekedő és kicsiny, de sorozatosságuk miatt egyre obszcénabb és züllesztőbb előlegekben részesülő személyeknek járnak ki.
A kiadóba való megérkezésem és a kezemben tartott pohár zirfandli volt az utolsó használható emlékképem egy darabig. Egész szép kis időszakasz csúszott félre mnemonikailag. Van egy ködös gondolatom arról, hogy miért muszáj a repülőgépeken túl melegnek vagy túl hidegnek lennie, valamint több távoli érzékletem valami kényelmetlenségről és tájékozódási zavarról.
Testem további jelentéseket nyújtott be a kényelmetlenségről és a hidegről, s miközben a tudatom komolyan meghányta-vetette az információkat, érzékszerveim egy olyan lupét továbbítottak, melyben egy radiátorhoz bilincselve szerepeltem valami kopár, fehér falú, víkendházszerű építményben. A bilincs hivatalos filozófus-fékentartó eszköznek rémlett, ezért feltételeztem, hogy valami elmaradott, lerobbant sitkón vagyok. Megfordult a fejemben, vajon mit szólna hozzám a legközelebbi brit konzulátus.
Aztán belépett az ifjú hölgy, pillanatnyi szerkesztőm.
Berúgások – zordul nézve: a berúgásért kénytelenül elviselt nagyszámú büntetés egyike az a kellemetlen érzés, hogy az embert könnyen el lehet rabolni.
Berúgások – engedékenyen nézve: nem cáfolható a tény, hogy a tinta nyakas nyakalása olyan helyekre juttathat el, ahová álmunkban sem mernénk jegyet venni.
Egyszer a zürichi pályaudvar várótermének mélyén (ezt szó szerint kell érteni) együtt reggeliztem egy glasgow-i baromfikereskedővel, aki, mielőtt odébbköltöztetett volna bennünket a rendőrség, egy bizonyos szeszfajta világjárást segítő hatását magasztalta (fordítás skótból): „Csak akkor kerülsz pácba, ha kijózanodsz; akkor fújhatod az ingyen utazást. És az is igaz, hogy ha haza akarsz jutni, az eltart egy ideig. De ha tovább iszol, hazaérsz.” Már régóta sétahajókázott a világ leghosszabb folyójának, a Piának habjain, mely átszeli a világ minden városát, s közben partra szállt Oslóban, Tangerben, Suvában, Alice Springsben, Velencében.
Berúgások mint az egyetemes megértés előmozdítói: Egy szöuli bulin, ahol a meghívóim vagy nem voltak jelen, vagy nem is ott laktak, elkapott egy úriember, átvitt a szomszéd lakásba, és nekiállt, hogy végigmutogassa elektromos fogyasztási javait (tömérdek rádiója, ébresztőórája és kazettás magnója volt), majd kinyitotta a frigóját, és a benne felhalmozott roppant mennyiségű húsra mutatott. Felesége a tévét nézte. Nem feltétlenül értette meg, hogy egy árva szavát sem értem, mert ő is fel volt tankolva. Hogy diskurzusa gazdasági vagy filozófiai természetű volt-e, azt nem tudhattam, de eléggé részeg voltam ahhoz, hogy meghatónak találjam.
Aztán nagy sebességgel átkocsiztunk egy másik városba, ahol otthagyott az éjszaka közepén, egy szál fitying, egyetlen korty ital, a hollétemre való mindennemű utalás, egyetlen koreai szó ismerete nélkül. A mosolya, mellyel búcsúzott tőlem, azt a gyanút keltette bennem, hogy véleménye szerint nagy szívességet tett.
Berúgás mint barátságok forrása: Egyszer egy kilburni parkban, egy padon megismerkedtem valakivel, aki elnyerte a Nobel-díjat. Kémiai vagy fizikai Nobel-díj volt 1900huszon-valahányból, és Zsigmondy névre szólt, ha jól emlékszem; padtársam egy kártyapartiban nyerte el. – Ha a válásom után bárki beteszi a lábát Franciaországba, megölöm – mondta egyebek közt, s ismételten módot adott ajkainak, hogy megszorongassák egy metileskanna nyakát.
Komoly slamasztika volt: úgy éreztem, mintha kétezer láb magasból pottyantottak volna le, s elfogadtam egy slukk metilt, de rögtön ki is köptem, mielőtt még a nyelvem közepére jutott volna. Undorodtam magamtól azért is, mert megkóstoltam, és azért is, mert nem tudtam lenyelni. Az egyetemi élet, Zegabenus olvasása (a Z-ről) túlságosan elpuhulttá tett, semhogy elmehettem volna igazi alkinak. A győztes megkínált egy C-vitamin-tablettával „Az embernek vigyáznia kell magára, nem?”
Bilincs kontra filozófia
Annyi biztos, hogy a filozófusok radiátorhoz rögzítésének esetében a bilincs a nyerő: parádés retorikai eszköz a juxtapozíció megvalósítására.
Elraboltnak lenni
Ha már muszáj, melegen ajánlom, hogy az emberrabló legyen vonzó fiatal nő, de lehetőleg olyan, aki nem akarja, hogy az áldozat könyvet írjon.
Írásáristom
Így hát ital nélkül raboskodtam egy víkendházban, híján annak a hipertéri folyadéknak, amelynek jóvoltából módom lett volna jegytelen utazásra.
– Dr. Copporshow, maga lusta… üresfejű… részeges… megvetésre méltó. – Vártam, hátha elhangzik valami, amit cáfolhatnék, de utálkozásában egyetlen vitatható elemet sem találtam.
– Barra szigetén van. Mérföldeket kell megtennie a legközelebbi italboltig, még ha le is venném a bilincsét. Magának van egy problémája: én. Nekem van egy problémám: maga. De problémátlanítani tudjuk magunkat. Én élvezem a kiadói munkát, de maga hátráltat, sőt, veszélyezteti a karrieremet. Senki még úgy nem húzódzkodott a papír befeketítésétől, mint maga, senki nem nyelt el annyi pénzt. Most az a feladatom, hogy kicsikarjak magából egy könyvet. Nem én akartam, de az állásom függ tőle. Megpróbáltam szigorú lenni, megpróbáltam békén hagyni magát, megpróbáltam nyaggatni…
– Erre a békénhagyásra emlékszem, de nem tudom hová tenni sem a nyaggatást, sem…
– A maga emlékezete szélsőségesen szelektív.
– Minden emlékezet szélsőségesen szelektív – mondtam, és megpróbálkoztam egy rángassal –, különben nagy bajban volnánk, arra való az emlékezet, hogy kihullajtsunk belőle dolgokat, különben agyonnyomnának a telefonszámok, a fogmosások, a brunzok, az orrfújások, a plafonok, a zoknilyukak, a bútorok, a vásárlások, a buszra várások, a munkánk… – elhalt a hangom, mert pocsékul voltam, és képtelen arra, hogy retorikai villámháborút indítsak a padlóról.
– Megkockáztatva, hogy kifárasztom a memóriáját, hadd ismételjek el néhány kiugró fontosságú tényt. Maga kapott hét évet, és a cég történetében a legnagyobb előleget. Mi kaptunk harminc rosszul gépelt, hármas sortávolságú oldalt, aminek egyébként sincs sok értelme.
– Fogadjunk fel valakit, aki felkutat egy pár helyes illusztrációt… az kikerekíti egy kicsit.
– Dr. Copporshow, nekünk, de főleg nekem egy könyvre van szükségünk. A könyvek minimum négyszer olyan hosszúak, mint amit maga beadott.
– Most az egyszer csinálhatnánk másképpen.
– Nem, most az egyszer leülünk és írunk. Egy étkezés tíz oldal. Ha megcsinált kétszázat, elbúcsúzhat a radiátortól.
Vannak hibáim (kevés olyan van, ami nincs), de sok tekintetben racionális és felidegesíthetetlen vagyok. Addig derűsen részt vettem a társalgásban a hideg padlóról, holott elraboltak és egy radiátorhoz béklyóztak. Talán a személyiségem még nem volt bekapcsolva; de hirtelen az énem előugrott a kennelből és ugatni kezdett. Bepörögtem, és lebonyolítottam egy jó kis zabolást.
Tudja maga, ki vagyok én?
Kockázatos húzás ez. Rokon az ejtőernyőzéssel, biztosra kell menni, különben bármit tesz az ember, az dühítő mértékben megnöveli kényelmetlenségeit. Ez volt az egyetlen alkalom, hogy a tulajdon fontosságomra hivatkoztam; a méltóságomra tettem, és ezáltal tettem a méltóságomra.
Ámde ha az embernek ahhoz van kedve, hogy minden méltóságát elveszítse, tökéletesen röhejessé váljék, levetkőzze a kultúra minden attribútumát, és csak zokogjon szánalmasan, akkor kevés jobb helyet találhat rá, mint egy víkendházat Barra szigetén, egyszemélyes közönséggel, melyik félresöpri az egészet.
Mindnyájunknak vannak olyan pillanatai, amiket betoncipőbe zárva a legmélyebb feledésbe szeretnénk süllyeszteni Ha valami halálon túli életben a létezésemet kétszeres gyorsításban újrapörgetnék egy bizottság számára, ez volna az egyetlen menet, amitől csakugyan égne a pofám (meg egy kamaszkori epizód egy görögdinnyével, melynek végeztével megbizonyosodtam, hogy létezhetnek romantikus kapcsolatok).
Írásáristom
Négy percen át őrjöngtem. Aztán már annyira kidögöltem, hogy nem tudtam tovább verni a nyálam, úgyhogy öt perc alatt annyit mocorogtam, hogy az egy kisvárosnak is elég lett volna. Ámde profi lévén nem tudtam megtéveszteni magamat, rohamosan közelgett az ital utáni sóvárgás ideje, Tettem egy tárgyalási kísérletet. Nem vált be.
– Én magát nem raboltam el, dr. Copporshow. Senki nem hiszi el, hogy egy ilyen gizda lány, mint én, bármire rá tudna kényszeríteni egy olyan kultúrpacsirtát, mint maga, akinek ráadásul verekedős az előélete. Tömérdek tanú van rá, hogy lelkesen utazott Londonból idáig, egy üveg whiskyvel a kezében. Nem tudom arra kényszeríteni, hogy írjon, de figyelmeztetem, hogy két hét szabadságot kaptam, és az hosszú idő egy embernek a maga helyzetében.
Mérlegeltem a dolgokat: az elágazásban melyik út viseli a „lusták erre” feliratot: a dühöngés-elutasítás-kitartás vagy a fegyverletétel-körmölés? Talán ez idézi elő a roppant mű születését.
– Nem érdekel a kaja – mondtam hősi sztoicizmussal –, szerezzen nekem italt.
Új szerződést kötöttünk. Ottmaradtam a rideg padlón, és a Rövidített Oxfordi Angol Szótár egyik kötetét (Marl-Z) használva íróasztal gyanánt, megpróbáltam átírni magamhoz a whiskysüveget a szoba túlsó végéből, ami kimerítő feladat, ha az ember úgy érzi, mintha harminclábnyi víz alatt volna.
Nagy szavakkal és nagy betűkkel meg egy adag önismétléssel a tizedik oldal legtávolabbi vidékeire jutottam, mikor fogvatartóm újra belépett.
– Tessék, a reneszánsz – mondtam, és dacosan felmutattam a papírokat –, kérem az üveget.
Míg én szekíroztam, ő átböngészte a lapokat.
– Ezt nem lehet elolvasni – nyilatkoztatta ki. – Egy árva szót sem tudok kivenni, csak egyet, ami olyan, mint a bromélia, az meg nem lehet.
Miközben a földön dobáltam magam, és a megalázkodás újabb mélységeibe csúsztam le, mint egy hernyó, eszébe idéztem, hogy nem tíz olvasható oldalt kért. Erre visszajött egy írógéppel és egy alacsony asztallal.
Újabb zanzumm méretű dührohamot vezettem elő, mert nem vonzott az oldalak legépelése, és még iszonyúbb pillanatot éltem át, amikor rájöttem, hogy én se tudom elolvasni a saját írásomat. Átszáguldtam az oldalakon, mert mindegy, mit csinál az ember, az ital utáni vágy türelmesen kitart.
Elkezdett gyötörni a szagom, de a nő csak állt ott pedánsan, és olvasta az anyagot.
– Maga ebből él? Tévedek, amikor úgy gondolom, hogy maga a filozófiatörténet szakértője? – Addigra méltóságom maradéka is odalett, és egyszerűen csak összeroskadtam, ahogy a híradóban szokták az emberek a katasztrófa sújtotta övezetekben, amikor tudják már, hogy soha többé nem fogják jól érezni magukat.
Besötétedett, kaptam egy tálka zabpelyhet meg egy banánt. Úgy kínlódtam át az éjszakát, parázsló ébrenlétben, mint egy kegyetlen fogságban sínylődő főemlős, majd belenyugodtam, hogy Barra szigetén fogok elpusztulni. Másnap reggel azonban, amikor a lány megjelent egy kis pirítóssal, kezembe nyomott egy fejezetet.
– Mit szól hozzá?
– Világos észjárásra vall – kommentáltam.
– Remek – mondta, és kinyitotta a mancsovámat. – Gondolom, nincs ellenvetése, ha maga helyett megírom a könyvét?
– Nem egyezhetek bele ilyen pótmegoldásba, hacsak kőkemény garanciát nem ad rá, hogy minden jogdíj engem illet.
????????????????????????? Birokra, Montpellier
Azonkívül ha a pónemetek köszön vissza egy újság címoldaláról, gondoskodjatok (mint én) a sűrű szövetű pofánverésnyom-álcáról. Nem tudom, a fekete monoklim hathatósságának köszönhetem-e vagy a környékbeli állampolgári buzgalom csődjének, de visszatértem a lakásba, ahol Hubert egy doboz üresorrú tölténnyel gubbasztott patkánylesen, kezébben hangtompítóval fölszerelt, kibiztosított revolver, a szobában szanaszét kecskesajt-tumulusok.
Ekkor arra a konklúzióra jutottam, hogy nem is volt olyan jó ötlet egyedül hagyni Hubert-t. Odalöktem neki az újságot.
A hatodik x-hez való közeledésben az a jó, hogy néhány kisebb emlőstől és egy csomó gerinctelen állattól eltekintve (zyzzogetonok, zorapterák meg ilyenfélék) az ember úgy érzi, már mindent látott, és hogy akármilyen problémával akad is össze, nem fog kifeküdni a meglepetéstől. Milyen igaza volt Szolónnak, amikor azt mondta, hogy a meccs nincs lefutva, míg vissza nem értünk az öltözőbe. Tíz éven át találgathattam volna, mi történt, és akkor sem jövök rá.
– Jó munka – így hangzott Hubert ítélete.
– Honnan tudták meg a nevemet? És mi ez a Gógyigaleri-dolog.
– Én mondtam meg nekik.
Előfordul, hogy az ember, fülének általános megbízhatóságát meghazudtolva, nem tudja elegendő adattal táplálni az elhivőkéjét.
– Te mondtad meg nekik?
– Úgy van.
– Te mondtad meg nekik?
– Úgy van. Úgy van. – Ez az én felfogásomban ellentmondott a jó balhé alapelveinek. Hubert valami különleges kategorikus imperatívusz jegyében cselekedett.
– Miután elmentél, felhívtam őket. A jó kezdés nagyon fontos. Ha nem árulom el nekik, ki csinálta azt a két melót, talán sohasem áll össze nekik a kép. És ha nem adok meg nevet, akkor az újságírók vagy a zsaruk úgyis rájönnek. Maradjon csak ez a mi kiváltságunk.
– A Gógyigaleri?
– Ez az. Megmondtam nekik, hogy egy kitűnő filozófustól kapjuk a tanácsokat, hogyan kell bankot rabolni a letartóztatás legcsekélyebb kockázata nélkül.
– És megadtad nekik a nevemet?
– Ne mondj le arról, Prof, ami jár neked. És te mondtad, hogy már úgyis szökésben vagy.
Egy szókratészi dialógus rosszabbik oldalán voltam. Hubert, mi tagadás, jól ki tudta fejteni az álláspontját, de én nem tudtam elhessegetni a gyanút, hogy a francia hatóságok talán több energiával állítanak kelepcét egy fegyveres rablónak, mint egy rozoga zettel fölszerelt illékony filozófusnak.
– Ne gazolj be – bátorított Hubert. – Nem vagyunk turisták.
Megbénított az események felgyorsulása, s már el is képzeltem, ahogy odahaza a nagy C-ben olvassák az újságokat. „Jé, ez a Copporshow kirámolt egy pár francos bankot.” „’Ja, az agya mindig úgy tekergett, mint egy zö betű, de mostanáig nem publikált, ugyebár, semmi fontosat.” – Általános kuncogás. Az írás komolyan vételével az a baj, hogy minél komolyabban vesszük, annál nehezebb írni. Meglehet, az összes eddig élt ember közül én vettem a legkomolyabban az írást. Ez sok mindent megmagyarázhat. Vagy legalábbis rövidre zárhat. Nem lenne rossz. Hol így, hol úgy.
Mit mondanak majd rólam az emberek? Többnyire semmit. Nem ő volt az, aki bankot rabolt? Vagy inkább az volt, aki elképesztő mennyiségeket evett elképesztően drága éttermekben, és elképesztő mennyiségű elképesztően drága bort ivott – és többet volt nővel, mint a logikai pozitivisták átlaga.
Talán az erjesztés volna a dolgom. Elvégre mégiscsak voltak rossz fiúk is a szakmában. Ott van a Renegát Dionüsziosz. Az ő nyerő sora: a cselekvés célja az élvezet. És mint megtévedt sztoikus, nem az olyasmikre bukott, mint az elmélkedő lötyögés vagy egyszerűen a fájdalom elkerülése. Sűrűn látogatta a nyilvánosházakat, és mindenféle más kicsapongásokba is belemerült, kendőzés nélkül, és megérte a nyolcvanadik évét. Mármost az ilyeneket hívnám meg egy szombat estére – és amellett még meg is könyvült.
Habár némi közönyt tápláltam a börtön iránt, eszembe véstem, hogy jó lenne szakállra szakosodni, hiszen az arcbozót volt az ókori eltökélt gondolkodók megkülönböztető jegye, s ma is ez az elszánt szökevény első menedéke.
És ne feledkezzünk meg a halhatatlan Agrippinus példáidról sem – véleményem szerint ő volt az egyetlen római, aki betett valamit a kasszába. Amikor meghallotta, hogy a szenátus az ő ügyét tárgyalja, éppen fürdőzött. Amikor meghallotta, hogy száműzni fogják, csak annyit kérdezett: „A vagyonomat is elkobozták?” Nem kobozták el… úgyhogy elment ebédelni.
Az ő tanítványául szegődtem.
????????????????????????? Igenis megpróbáltam segítségért folyamodni.
Az egyik évben én állítottam össze az összes vizsgakérdést. A tanszéki irodában, amikor éppen papírt és írószert loptam a Zodiákusról szóló, soha meg nem írt könyvemhez, a Prof sarokba szorított. Velem folytatott ideális beszélgetése: „Sajnálattal hallom, hogy elvesztetted az állásodat, Eddie.” Ideális kapcsolata velem: ő egy rendkívül kemény kocsiban, fék nélkül hajtva a megengedett sebesség kétszeresével, én a kocsi előtt.
Most azonban éppen milliomosvadászaton volt, és prontó kellett neki valaki, aki összedobja a kérdéseket. Igent mondtam rá, s ez ugyanannyira meglepett, mint az ő felkérése. Különben egyáltalán nem volt nehéz. Filozófiadolgozatok céljára az is megteszi, ha az ember odabiggyeszti a kérdőjeleket. Bármihez. Erkölcs, Erkölcs? Platón. Platón? És a filozófiai dolgozatokban határozottan sikkes egy kis érthetetlenség, egy pamat homály. Zaire? Jeroboám? Zedoárium? Végtére is a válaszok a fontosak, nem a kérdések.
A dolgozatok értékelése is rám hárult. Az apokrif hagyomány szerint a vizsgáztatók lehajítják a dolgozatokat azokban a bájos cambridge-i lépcsőházakban, és az elért magasság szerint adnak rá érdemjegyeket. A magam részéről átvettem volna ezt a módszert, de a szétszórt lapok felszedegetése kimerítő munkának rémlett. Úgyhogy végigmentem rajtuk (olvasás nélkül, az ugyanis ítélkezősdi lett volna, és nem is fair a lustákkal meg az agyilag rosszul eleresztettekkel szemben), és gépiesen besoroltam őket az első szinttől a harmadikig meg vissza. Ez volt az az eset, amikor imádkoztam, hogy rúgjanak ki, de senki sem vitatta az osztályzataimat.
Az etikai dolgozat kérdései némi fáradságomba kerültek:
„Lehet-e bármi önbecsülése egy legatyásodott, leharcolt, dagadt filozófusnak?”
Senki nem mert nekivágni. Pedig még valami szikkadt agyalmánynak is örültem volna.
„Vajon boldogtalanabbá válna az élete, ha odacsúsztatna egy ötvenest a vizsgáztatónak, dr. E. Copporshow-nak (Tennison Road 1.) a jobb jegy reményében?”
Sehol egy boríték.
„Ha nem kéne hozzá öngyilkosnak lenni, vajon nem öltük volna meg magunkat már réges-rég?”
Nuku nekimenés.
????????????????????????? Megint Montpellier
Az ebéd egyik hiányossága, hogy egy nap nem lehet többet enni. Megmarad egy kiskapu a gondolkodásnak. Jegyzetelek valamit a szalvétára, nyúlok a kancsóért, és puffadtságomat szemlélem.
De azért engedek Hubert noszogatásának, remélve, hogy a friss levegő enyhít majd önundoromon, és hogy egy bankban majd találok valami zetelhetőt.
Béreltünk egy kocsit Üb valamelyik álnevén (oly gyorsan gyűjtötte a hamis iratokat, mint a lőfegyvereket).
Úton Frontignan felé, a pompás napsütésben Hubert elmagyarázta, hogyan változtatta meg életét a filozófia, mikor fölkereste Frédéricet.
– Le akartam lőni. Ki akartam lőni a fogait. De aztán filozofikusabban kezdtem gondolkozni. Az jutott eszembe, hogy egyáltalán, tanulna-e valamit ebből.
– Úgyhogy amikor felébredt, és ott látott engem a cementeszsákokkal, összeszarta magát. Bizony igaz, hogy az ember legjobban az ismeretlentől fél. Tudta, hogy a pisztolyom ki tudja nyírni; ez nem tetszett neki, de mindent tudott a dologról. A cementet viszont nem értette.
– Azt sem értette, miért borotváltatom le vele a haját, a mellszőrét, a szemöldökét, mindent. Beletelt egy időbe, annyit mondhatok. Egy-két pamlagot meg lehetett volna tölteni annyi szőrrel. Nem értette, miért kevertetem ki vele a cementet a fürdőkádban. De tudtunk beszélgetni egy pár órát, míg a cement megkötött, és megmagyaráztam neki, hogy ebből tanulhat, és a teljes szőrzetének elvesztése az újjászületést jelképezi, és hogy remélem, az új Frédéric már jobb ember lesz.
– A hangulat kedvéért magammal vittem egy gumikacsát. Aztán amikor Frédéric be volt betonozva, lementem a kocsmába, és meghívtam mindenkit a fürdőszobájába egy italra. Frédéric őrjöngött. Azt mondtam neki: „Látod már, Frédéric, hol hibáztál? Segít rajtad akár egyetlen barátod is? Nem látod hát, hogy olyan rosszul élted le az életed, hogy itt senki sem hajlandó kivésni? Megisszák a konyakodat, de kisujjukat sem mozdítják érted.” Remélem, használt neki.
Nekem kétségeim voltak.
A lenyúlható bank kiválasztásának módszere abból állt, hogy addig kocsikáztunk, amíg meg nem láttunk egy bankot. Üb ragaszkodott meló előtt egy újabb kiló filóhoz. Így hát miután kiokosítottam, szokratizáltunk egyet.
– Tehát, Hubert, mit javasolsz?
– Azt javaslom, keressünk valami becsületes munkát.
– Mi indokolná ezt, Hubert?
– Hogy pénzt keressünk.
– Hihetőnek tartod-e, hogy egy szakképzetlen, iskolázatlan roncs, vagyis te, és egy szakképzetlen, túliskolázott roncs, vagyis én, olyan állásra tehetnénk szert, amely ésszerűen, sőt, ésszerűtlenül kifizetődő lenne számunkra?
– Nagyon kétlem.
– És nem lenne vajon sokkal hathatósabb, ha most elsétálnánk abba a közeli bankba, és megfosztanánk őket földi javaiktól? Mert vajon a pénz nem nélkülözhetetlen segítség-e ahhoz, hogy elérjük a legmagasabb jót, nevezetesen az elmélkedő életet?
– Lehet még egy kevés ellenvetésem?
– Már ez is sok volt. Zetelőzködjünk.
Hej-hó
Kezdett átmenni darálásba. Nem fárasztottuk magunkat a sorban állással, beballagtunk, és Hubert bejelentette, hogy mi az ábra. Az egyik ügyfél lelkesen köszöntötte:
– Hubert! Ezer éve nem láttalak. Miket csinálsz mostanában? Bocs, ugye nem tartalak föl?
Kezet ráztak, és Üb csevegett, miközben átvette a znépet egy elbűvölő alkalmazottól.
A kocsiban kiértékeltük a produkciót. – Egy perc huszonhét másodpercbe tellett a munka, és húsz másodpercbe a beszámoló életem tíz évéről – tűnődött Hubert.
– Azt hittem volna, tíz év a hűvösön elég emlékezetes dolog.
– Az is volt, főleg Émile-lel.
– Emile-lel?
– Együtt voltunk az utolsó börtönömben, Les Baumettes-ben. Őt hívták a sittesek királyának. De ezt mind nem lehet megmagyarázni. És ha lehet is, az ember nem akarja. – A nyelve leállt. Szurkálni kezdtem azzal a kis bűbájjal, megkérdeztem, mivégre nem kérte el a telefonszámát.
– Miért, nagyon helyes lány volt.
– Nagyon helyes lány volt. De nekem olyan lány kell, akin nincs semmi. Még helyesség se.
A zsaruk felkötötték a gatyájukat. Az egyik keskeny parti útón észrevettünk egy közeledő zarpkocsit. Felteszem, azóta jöttek utánunk, hogy a világosság kékülni kezdett. Nemigen mondhatnám versenynek – élni akartak. Egyenest nekik hajtottam, s ők azzal adtak kifejezést e vágyuknak, hogy letértek az útról.
Nem terveztem meg előre, de rájöttem, hogy ha nem rosálnak be, én nem fordítottam volna el a kormányt. A rendőrök nem tértek vissza a visszapillantó tükröm világába. Ki-léptünk a külvárosba, aztán busszal hazamentünk.
????????????????????????? Jocelyne lakásán sokat csöngött a telefon.
– Egészen elhíresedik az ember – mondta, miután a második házassági ajánlatot kapta aznap.
Idehívtak egy forró zsarut – magyarázta –, egy korzikai bűnbanda-szakértőt, hogy vegye át az ügyet, és gondoskodjon arról, hogy a Gógyigaleri zaleukoszi igazságszolgáltatásban részesüljön. Fölkereste bűntetteink színhelyét, és sok időt fordított Jocelyne kihallgatására. Érthető módon.
– Kedvellek – mondta Jocelyne. – Ne mondd azt, hogy szeretsz.
Igyekeztem csendben maradni a közelében, mert ezzel (a) csökkentettem az esélyét, hogy olyasmit mondjak, amivel felbosszantom, (b) hallgatásom azt a meggyőződést ültethette el benne, hogy a megfelelő dolgokat gondolom. Az, hogy a gondolkodó nő házi bankrablója voltam, nem változtatott a tényen, hogy szerelemfogantyúimmal elláthattam volna egy bőröndgyárat.
Naprakész információk Jocelyne-ről:
1. Modellkedéssel kereste a kenyerét, de inkább a testét mutatta, mint a ruhákat. Aztán elment a bankszakmába, „mert azt hittem, a pénzügy érdekes lesz”. 2. A fensőbbség nem akar igazi hatalmat adni a kezébe, korábbi pályaszakasza miatt. „Megpróbálnak kiuntatni a szakmából.” 3. Első férj. „Unalmas volt. Azt hittem, kedves. De ahhoz is bamba volt, hogy kegyetlen legyen. Előtte mindig megkérdezte. Nem szabad folyton megkérdezni.” 4. Második férj. „Sosem kérdezte meg. Sosem mondta, hogy légy szíves. Sosem köszönt meg semmit. Sosem volt otthon. A tökéletes ellentétet akartam, hát megkaptam. Először érdekes volt, de a végén még a totál disznókra is rá lehet unni.” 5. Házasság felbomolva, miután lefeküdt a férje legjobb barátjával, a férj javaslatára. „Ő élvezte. Az borította ki, hogy én is élveztem.”
A törvény hosszú farka
Trilingelt a csengő.
Jocelyne nem sok ruhát vett igénybe. Az ajtóhoz egy hosszú topban ment ki, amely nem teljesítette kellőképpen az öltözéktől hagyományosan elvárható feladatokat.
Milyen lett volna az egész, ha azelőtt találkozunk, hogy mind a ketten megpörkölődtünk, félig elhamvadtunk? Jocelyne mindenesetre túl rendezett volt, túl sikeres a nősködésben, semhogy nagyon fárasztottam volna. Egy kis anyáskodás a legtöbb nőnek a szíve szerint való, de ki szeretné adoptálni a gubancoknak azt a hatosikrét, amit én képviselek?
Jocelyne halkan beszélt, higgadtan, nem olyan foghegyről, ahogy az ember, mondjuk, egy Jehova Tanújával vagy egy termékügynökkel beszélne, de nem is olyan melegen, ahogy egy baráttal vagy egy ismerőssel.
Odaosontam az ablakhoz, és lenéztem.
A zig megpróbálta nem leönteni tekintetével Jocelyne felsőtestét. Ösztönből tudtam, hogy ez a Korzikai. Szinte hallottam, ahogy sistereg, mint egy darab szalonna, holott Jocelyne kirakta a partecédulát.
A férfi azzal vette célba: – Nézze, Jocelyne, ez az én nagy problémám, hogy nyomára kell jutnom egy csapat roppant veszélyes bűnözőnek, de én csak magára tudok gondolni. Ez súlyosan hátráltat a munkámba. Mint jó honpolgárnak, segítenie kell nekem.
Jocelyne, gránit-írisszel: – Elmondtam mindent. Nincs több mondanivalóm.
– Senki sem tökéletes – vágott vissza a Korzikai. Elismeréssel kellett adóznom szívósságának és önuralmának. – Jobb lenne, ha megsajnálna. Mielőtt olyasmit csinálok, amivel lealacsonyítom magamat.
Láttam, hogy közel az ajtóbecsapás ideje. Nem volt épp uszító férfi, ezért eléggé viccesnek találtam, hogy egy öregedő ziphioida filozófus tartja távol a bulitól, akinek a világranglista-helyezése, parkolóházilag fogalmazva, huszadik emeleti, olajos, futózatlan gumikkal.
– Arra kényszerít, hogy hazamenjek, és egyedül szerelmeskedjek magával.
– A barátom odafent vár – mondta Jocelyne egy halottkém fűrészének élével.
– Majd máskor – mondta a Korzikai, meg se rezdülve attól, hogy talpalatnyit sem sikerült előrejutnia.
– Szerintem máskor se – mondta Jocelyne, s a búcsúzást rábízta az ajtóra.
– Nem hiszem, hogy sok hasznod volna belőlem – állapítottam meg, vén katasztrófakupac, amikor visszajött.
– Ezen vitatkozhatnánk – felelte mosolyogva.
????????????????????????? Ez egy filozófiai remekmű, egyetlen mondatnak álcázva.
????????????????????????? Amikor hazaértem, Hubert a földön feküdt egy hatalmas kofferban, tetőtől talpig betakarózva, mint egy lesben kuksoló szafárivadász. A rágcsálókülönítmény az éjszaka kitört menedékéből, elrabolta a szarvasgomba-pástétomomat, ügyet sem vetett a tálkákban kitett patkányméregre, és otthagyott egy adag anyagcsere-szuvenírt.
Üb, titkos hírforrásainak köszönhetően, már számot vetett azzal, hogy a Korzikai a nyomunkban szaglászik. Méregbe gurult, amikor arról értesült, hogy a Korzikai Jocelyne körül koslatott, ez ugyanis (a) nem profi dolog, ráadásul (b) ezenközben ő, a ruhákkal jobban felszerelt társától kapott jelmezben, épp a rendőrkapitányságon kereste a Korzikait.
– Minek?
– Mert kíváncsi voltam rá. Fel akartam mérni az ellenfelünket.
– Nem volt nagyon kockázatos? – Nem féltem, túl voltunk már azon a stádiumon, amikor a félsznek bármi haszna van – mint egy üveg víznek az óceán fenekén –, csak egyszerűen ki akartam zetelni Hubert viselkedését.
– Mi vagyunk az érinthetetlenek. Legyőzhetetlenek vagyunk.
– De csak addig, amíg nem lesz másképp. Különben is, az idea az, hogy a rendőrség kerget minket, nem pedig, hogy mi kergetjük a rendőrséget.
– Könyveket akarok – dobta le álcáját Üb. – Nem érzem magamat elég műveltnek. Érzem, hogy egyre dagad a butaságom.
Nem szívesen mentem el otthonról, de eszembe jutott, hogy egypár tetemes tómus alkalmas lenne Hubert gyengéd fogva tartására, és tunyábbá tenné mint bajkeverőt és bankrablót. Hubert nagyon lassan olvasott (de nagyon figyelmesen – szinte láttam, ahogy belőle is olyan veszélyes diák lesz, aki megpróbálja dolgoztatni az embert).
– Válassz ki nekem valami cuccot – mondta, mikor beléptünk a könyvesboltba. Én Diogenész Láertioszt ajánlottam – az majd befogja a száját. De a könyvesbolt kicsi volt, sok fogyókúrás könyvvel, politikus- és színészmemoárral, meg néhány regénnyel, aminek meztelenszerű nők voltak a címlapján.
Üb végigpásztázta a polcokat, aztán odaballagott az eladóhoz, aki úgy festett és úgy öltözködött, mint egy kezdő szociológus-tanársegéd.
– Nem látom a filozófia-részleget – mondta Üb, azzal az alig észrevehető mellékzöngével, amit lassacskán már azonosítani tudtam mint a balhécsináló hangját.
– Olyan itt nincs – felelte az eladó, rendkívül készségtelenül és minimalista modorban, mivelhogy egy képeslap belsejébe irányozta öntudatát.
– Hát akkor hol találom meg a Diogenész Láertioszt? – kérdezte Hubert, s immár pontosan kihallatszott szavaiból a halvány remény, hogy D. L. nem fog váratlanul felbukkanni. Az eladó egy alacsony pult mögött ült, és felködlött bennem, hogy hamarosan a szememmel észlelhetem a híres-nevezetes fonákrugást.
– Sehol.
– Komolyan mondja, hogy nincs Diogenész Láertioszuk? – kérdezte Üb, egyszerre felháborodottan és örömmel. Zakóziccer a láthatáron.
– Miért, kinek van? – mondta az eladó, s nem szakította el pupilláit a magazintól, és a sajnálkozás lakkjával sem vonta be szavait, és nem is hozakodott elő valami udvariaskodásfélével, hogy megrendeli D. L-t, és nem ajánlott a szomszéd utcában egy boltot, ahol a könyv talán raktáron lehet, hanem olyan hangvételt alkalmazott, amely elbarikádozta az utat a további érdeklődés vagy társalgás előtt. A fejlett kapitalizmus egyik sajátsága, hogy általában olyan emberek dolgoznak benne, akiket nem érdekel, hogy eladnak-e bármit is – ez logikus következménye annak a társadalmi rendnek, ahol, sajnálatos módon, az emberek nem halnak éhen, ha elveszítik az állásukat.
A diétázásról viszont egy zanzumm rakás könyv volt.
– Hogyan kell lefogyni, Prof?
– Kevesebbet enni, többet mozogni. – Elméletben mindig jó vagyok.
– Hallotta ezt? Ez az ember tudja, mi az a tudás. Miért nem szórja ki ezt a sok szemetet, és hoz ide egypár könyvet? Ha az embereknek tanácsra van szükségük, hogyan fogyjanak le, ilyen, könnyen megjegyezhető fogalmazásban is közölni lehet velük. Ily módon mind a vevőit, mind az írásbeliséget eredményesebben tudja szolgálni.
– Ezeket el lehet adni.
– Szóval maga szerint ez egy könyvesbolt?
Az eladó itt fölkapta a fejét. Érdeklődve nézett körül. – Engem arra emlékeztet.
Meglepett, hogy nem érzékeli a veszélyjelzést: Hubert most olyan volt, mint egy kóbor eb, amelyiknek üres a hasa és tele a monya.
A fonákrúgás – gondoltam – nem késlekedhet sokáig. Hubert kifejtette nekem, hogyan töltött éveket fogságában e mozdulat tökéletesítésével. A rúgás tüneményessége abban rejlik, hogy a pultok mögött állók igazából nem várnak csizmát a lőcsükbe. Érdeklődéssel vártam a dologra, noha két évtizednyi, az eladóénál sokkalta súlyosabb szakmaetikai vétség és tétlenség volt az övem alatt, de a vásárlással töltött esztendők során nagyon kegyetlenné válhat az ember.
– Látom, van szeme a fejiben – felelte Hubert, s benyúlt ócska, de nagy befogadóképességű bőrdzsekije mögé. – Kérdezek valamit magától. Helyes-e, ha ezt puskának nevezem? – Elővont egy géppisztolyt, egy 9 milliméteres Mac 10-est, majd gyakorolt egyet vele a fogyókúrás könyveken, lekarcsúsította őket a környező salakkal együtt, harminckét töltényt lővén ki a Zytel-tárból percenként 1100 töltényes sebességgel (ezzel viszonozta a tőlem kapott kiló filót), s a keze csak úgy zizegett a visszalökéstől. A könyvek úgy ugráltak szanaszét, mint a mexikói ugróbab, amikor egyértelműen ugrándozós kedvében van.
Semmi sem élénkíti úgy fel a figyelmet, mint a komoly sérülés vagy a derekas adag halál fenyegetése, kiváltképp egy lomha kedden, egy montpellier-i könyvesboltban.
– Teljesen igaza van – mondta az eladó, s kénytelen vagyok elismerni, hogy gyors és kivételes talpnyalóképességgel mondta, ami süvítve jött elő a semmiből, Mach 10-zel hajtotta a Mac 10. – Több mint igaza van. – És betetőzte: – Életemben nem láttam, hogy valakinek ennyire igaza lett volna.
– Kint az van kiírva, hogy könyvesbolt. Ha az lenne, hogy szarosbolt, akkor nem zavarna. De amikor az emberek bejönnek ide, várnak valamit. Szépséget. Igazságot. Menekülést. Maga összeragasztott papírt árul, nem pedig könyveket. Azt ajánlom, változtassa meg a készletét, vagy jelentősen bővítse ki. Magának egy filozófiarészlegre van szüksége. Amitől megremeg a szív és felforrósodik a fejbőr.
– Ellenőrizni fogjuk. És nem a jövő héten, nem akkor, amikor itt a rendőrség, nem akkor, amikor feltételezi. És ha semmi sem változik, nem a könyveket fogjuk kilyukasztani. Az összesen ezer frank a golyókért és a tanácsadásért.
Ötszáz volt a kasszában, az eladónál pedig csak háromszáz, úgyhogy Hubert magához vette a fiú tele bevásárlószatyrát meg egy szótárt.
Az evakuláció nem ment olyan sebesen, mint a bankrablások után, de azért elegáns volt.
– Többet kellett volna felszámítanunk – mondta visszapillantásban Üb. – A magunkféle sztároknak nem volna szabad aprópénzért dolgozni. Ez a kis kretén rojtosra beszéli a száját, annyit mondja majd a sztorit. Megajándékoztuk élete legizgalmasabb pillanatával. – Megfordult a fejemben, hogy Übnek kedve volna visszamenni, és megállapodni a heti fizetségről.
– Amiért az emberek nem fizetnek, azt nem becsülik. Csak a fenyegetés lehet ingyenes. Nem kerül semmibe, de hatásos.
Furcsa sikerélményem volt – a sunyi ügyeim most az egyszer jó célt szolgáltak. Üb nem volt megelégedve az események menetével. – Túl könnyen ment. Egy majom is meghúzhatta volna a ravaszt. – Kivette a tárat, kiürítette a töltényűrt, aztán a fegyvert belevágta egy kukába. – Gondolkoznunk kell ezen egy sort… hogyan érhető el az eredmény golyók nélkül.
Ballagtunk tovább. – Egyáltalán nem érzem jól magam – mondta.
????????????????????????? Aggasztóan egészséges vagyok. Nagyon betegnek kell lennem, ha nem érzem magam betegnek.
Még a patkányt is elkaptam.
Bejött Üb, és közölte, hogy odébb kell állnunk. Frédéric, aki a jelek szerint még most is a cementet piszkálta ki a lábujjai közül, példátlan vérdíjat tűzött ki Üb fejére, sőt, minden testrészére. Minthogy a környékbeli lakosok már autogramokért ostromolták Üböt, végül elismerte, hogy helyénvaló lenne az a jól bevált módszer, amely elválasztja az embert a problémáitól.
– De addig nem megyek, amíg el nem kapom – kötötte a patkányt a karóhoz.
– Ne légy agylágy, Hubert. Ne kínáld fel Frédéricnek tálcán a maradék életünket.
– Az a patkány Émile-re emlékeztet engem – mondta.
Utasítottam, hogy menjen, és béreljen egy kocsit. Míg elvolt, azzal szórakoztam, hogy felállítottam egy kalitkát, amit az előző lakó hagyott itt, mivelhogy volt egy papagája. Az előző lakó szemlátomást szabad szállást engedélyezett a szállásán a zygodactylusnak, merthogy az egész lakosztály tele volt a madár tollaival és potyadékaival, főleg olyan helyeken, ahol az ember nem akart papagájtollakat és -pöttyöket találni.
Az ősi csapdafazonban állítottam föl a kalitkát, csalétekkel, hosszú madzaggal. Átmentem a másik szobába, de alighogy elkezdtem gondolkozni a pandektálásról, máris csuszatolás hallatszott a patkánykaptány felől. Megrántottam a madzagot, és hallottam, hogy a kalitka a szőnyegre huppan.
A patkány nem tanúsított bűnbánatot, és nagyon mérgesnek látszott, amiért beugrott egy ilyen átlátszó trükknek. Kevéssé ismerhette föl, hogy engem még jobban kiborított a gondolat, miszerint ez a mellékes kiruccanás, a patkányfogásba, egyike volt életem legteljesítménydúsabb pillanatainak. Felszolgáltam utolsó ebédjét, friss rozskenyeret.
Amikor Hubert visszajött, prezentáltam neki a kalitkába zárt patkányt. Már csak le kell puffantani, és költözhetünk tovább.
– Nem, ez így nem jó. Nem lehet lelőni csak úgy – tiltakozott Üb. Én azt vetettem ellene, hogy nincs idő körbe-körbe üldözni a rágcsálót. Ha feltétlenül fair esélyt akar adni neki – ajánlottam –, vagy passzoljon le a patkánynak egy stukkert, vagy vigyük magunkkal, hogy egy későbbi időpontban méltányos körülményeket teremtsünk, melyek közt majd megfelelően foglalkozhatunk vele.
– Tudtad, hogy Indiában vannak helyek, ahol tisztelik a patkányokat, őrszellemeknek, a jó szerencse hozóinak tartják őket. – India egy kicsit olyan, mint New York, az ember mindig megtalálja, amit keres.
Ez hangtalanította Hubert-t. Összecsomagoltuk ingóságainkat, bepakoltuk a patkányt (zoonózis-veszélyre éberen), és elhajtottunk úgy, hogy Üb nem permetezte szét a gondolatait. Rágta az ajkát, és végighúzta tekintetét az elmúló utcákon.
– Azt hittem, te változtattad meg a sorsomat, Prof. De a helyzet az, hogy a szerencsém abban a pillanatban fordult meg, amikor kivettem azt a lakást. Csak utána találkoztam veled.
– Azt hittem, az első kirándulás után vetted ki.
– A premierem után fizettem ki a lakást, de addigra már megvolt a szerződés. Azért mentem el dolgozni, mert kellett a pénz a foglalóra. Les Baumettes-ben egy pasasnak volt egy kabala-versenyegere. Rádőlt a fal azután, hogy Émile megfőzte a versenyegeret kávéban.
Így hát Hubert fejébe beköltözött az idea, hogy a patkány fogja megpatkolni szerencsénket. A patkányt a Thalész névre kereszteltük.
Triptychon
Természetesen semmi értelme hosszabb autóútra menni úgy, hogy útközben nem tisztázunk le néhány bankot.
Miközben Marseille felé zúgtunk, én a gazemberségből kivett szabadság előnyeit magasztaltam.
– Örülök, hogy egy kicsit lazíthatunk – jegyeztem meg. Üb úgy nézett ki az ablakon, hogy azzal tudomásomra hozta: nem egészen az ablakon kinézés vágyától hajtva néz ki az ablakon.
– Utánanéztem Frédéricnek – mondta, s ezzel azt fogalmazta meg, hogy (x) felderítette a készpénzt, amit a bőröndöm bélésébe készítettem, (y) beszerzett és Fred vécétartályába rejtett két deka heroint, majd (z) ennek létezésére felhívta a rendőrség figyelmét.
– Ha ettől jobban érzed magad, Prof, azért megmondom, hogy beletelt egy-két percbe, míg megtaláltam a dugidohányodat.
– De akkor mennyink maradt?
– Ebédileg okék vagyunk. Nem is vagyok nagyon éhes.
Ergo, úton Marseille felé kirámoltunk három bankot.
Felhasznált módszerek
Meg kell vallanom, kezdtem könnyelmű lenni.
1. Marxista: „Ha eldöntötted, hogy te vagy a proletariátus élcsapata, attól fogva azt csinálsz, amit akarsz, mert a történelem neked dolgozik.”
2. Sztoikus: „Maradj nagyon nyugodt.”
3. Pozitivista: „Pozitíve tudom, hogy ki akarom rabolni ezt a bankot.”
Az újraelosztások unalmasak voltak, a hármas számútól eltekintve, erre Arles-ban került sor, és szorosabb értelemben nem volt bankrablás. Nem hiszem, hogy kitalálták már erre a jó szót.
Bal lábbal indultunk. Üb feje belilult az egyik alkalmazott lila inge láttán. – Hogy vehet föl ilyet munkába? Az eszem megáll.
A pénztárosnak, egy iskolaszökevény fiúnak fogalma se volt, hogyan kell bánni egy srenkessel. – Ne haragudjon, maga bankrabló vagy divatszakíró? A dzsekije zavart meg. Ugye, tiszta pévécé?
Az pedig már sok volt Hubert-nek, hogy a zsákmány is kevés.
– Hol az igazgató? – tudakolta feldühödve Hubert. Az illető illendően előbukkant hátulról.
– Idehallgasson, a maga beosztottjai gorombák, és nem tudnak öltözködni.
A pénztáros közbevágott: – Hát az én nagyapám vak, és sohasem lépett ki a falujából, de még ő se venne fel magára ilyen vackot. Afrikában vannak éhező emberek, akiknek ennél jobb a ruhatáruk.
– Én egy bankrabló vagyok, tisztázzuk. Ez a munkaruhám. Hogyan merik maguk azt állítani, hogy ez egy bank, amikor csak négyezer frankjuk van. Én a zsebemben többet hordok.
– Nem értesített, hogy jönni fognak. Piacnap van. – A fiókigazgató álltában elalélt, a zápagyú zemarat játszotta, de a pénztáros nem volt hajlandó engedni Hubert-nek, mire az kirobbant:
– Tudják, mit? Megtarthatják a pénzüket. Akkor se lopnám el a maguk pénzét, ha fizetnének érte. Mert az megtiszteltetés, ha valakit a Gógyigaleri rabol ki. Megtiszteltetés, értik? Mi piszkavassal se nyúlnánk a maguk szaros kis fiókjaihoz. De most az egyszer hadd segítsem ki magukat – mondta Üb, és odavágott nekik pár ezret.
Elértük Marseille-t. Mielőtt elváltunk, kidolgoztuk a különleges randevúrendszert: hétfőn a pályaudvar egyes peronján találkozunk, kedden a kettesen, szerdán a harmadikon, és így tovább, az esetben, ha egyikünk nem kerülne elő. Übnek nagyon tetszett az egész.
????????????????????????? Hiányzik a Szótáram.
Minden idők legjobb beszerzése
Az, hogy megvettem Liddell és Scott Középhaladó Görög-Angol Szótárát, nyerő nyereség.
A tehetség legnagyobb veszélye, hogy az ember talán sohasem tanulja meg, hogyan kell erőfeszítést tenni. Nem mintha tehetségesnek tartanám magamat, de sohasem értettem meg, miért olyan gyötrelmes munka másoknak a nyelvtanulás, a nyelvtanemésztés, a memoriter. Mindig könnyen átcsalinkáztam a vizsgákon, nekem ez nem volt probléma.
Emlékszem, milyen keményen kellett dolgoznom, amikor újságot hordtam ki, hogy összeszedjem a pénzt. Persze onnan is kirúgtak, de azért még eleget tudtam megtakarítani.
Macclesfieldben nem lehetett megvenni a Szótárat, hanem meg kellett rendelni. A fele élvezet ebből származott.
Minden idők legrosszabb beszerzése
Tizenhárom éves voltam. Amikorra a Szótárat kézbe kaptam, még csak a görög nyelv alapjait sajátítottam el. De rohantam haza, és nekiestem a könyvnek. Odagyűrtem a ruhámat az ajtó alsó réséhez, hogy a szüleim ne gyanítsák, hajnalig olvasok. Azt éreztem, hogy olyasmit kapok, amihez sehol másutt nem lehet hozzájutni, és amiről aligha tud bárki más. Egyik szó a másikhoz vezet. Szemantikai kör. Nem tudtam abbahagyni. Ültem az iskolában, és azt gondoltam – remek, nemsokára hazamehetek, és neki a Szótárnak.
Ez a láz volt a karrierem alapja; az ión szókincsről szóló doktori tézisem félig már készen volt, mielőtt egyetemre kerültem volna. Olyan görög sebességre gyorsultam fel, hogy bár levettem a lábamat a gázról, nekiszaladtam a felsőfokú oktatás végfalának.
Rabszolgák
Az ő uralmuk, mint a legjobb uralmak, láthatatlan a többség számára.
De a gyarmataik ott vannak mindenütt. Gyarmatosították a rómaiakat, az arabokat, a perzsákat, az indiaiakat. Más nyelveket használva fedőszervként, ma az egész világon működnek, ők voltak az elsők, és ők a legnagyobb multinacionálisok. Poruk egyenletesen ülepedett le a bolygón.
Minden egyetemet ők alapítottak. A világ minden zugában alfákon és bétákon, zétákon és étákon kecmeregnek át a szemek; a tudósok mindenütt a pszíkért meg az ómegákért nyúlnak.
Nincs olyan hülye, nincs olyan útonálló, nincs olyan orvos, nincs olyan politikus a világon, aki a száját ki tudná nyitni valami pidzsin-görög szöveg kiejtése nélkül.
Hosszú éveim során, amikor szűken mért elem volt az értelem, a Szótár sohasem devenusztálódott. Sohasem devenusztálódott.
????????????????????????? Jocelyne felkapta az ágyról a La Mettrie-met: Az élvezet művészetét. Mindig az volt a véleményem, hogy les philosophes-t némiképp elkényeztette, hogy karrierjüket megnyomta nekik az a baromi, az a zanzummi szex-és-erőszak-parti, a Forradalom; de La Mettrie mindig is kivívta a bámulatomat azzal, hogy élethivatássá emelte az önajnározást, tomizálta az érzékiségét, az eudémónia démonja volt, aki halálra zabálta magát, és késsel-villával a kezében halt meg.
– Erről van szó. Az elméletek csak elméletek. A világmindenség igazi titka, hogy képesnek kell lenni az élvezetre. Élvezni, amink van. Hogy a Paradicsom is belepiruljon.
Megtettük, ami tőlünk tellett.
Már kiléptünk az ajtón, amikor megállt, és úgy fürkészett, mintha varieté menne a homlokomon. Aztán pofon vágott.
– Ez mi volt?
– Előleg. Csalódást fogsz okozni, és esetleg nem leszel kéznél.
????????????????????????? Az ember fekszik az ágyában, és arra gondol, hogy tulajdonképpen valahol máshol halálra kéne innia magát.
Eltűnődöm az eshetőségen, hogy tönkreihatatlan májam van, olyasmi, ami évszázadokig orvosi tüneménynek számít, és a testem már rég elillant, amikor a májamat még páciensből páciensbe ültetik, mint egy családi örökséget.
Úgyhogy feltúráztam magamat, és elmentem, hogy találkozzam Hubert-rel.
Beugrottunk egy italra, a helyet ő ajánlotta. Nem értettem, minek ajánl valaki egy ilyen helyet, olyan volt, mintha sziklából robbantották volna ki, és ugyanolyan gyér, eldobható alkatrészekkel volt felszerelve, mint az előző kocsma, ahol megruháztak. A törzsközönség olyan gyógyíthatatlanul sovány és rosszindulatú zoonokból állott, akiknek életükben csak nyomorral és a kivételesen szigorú fegyintézetekkel volt dolguk.
Üb majd elszállt, úgy örült az újonnan beszerzett azonosító okmányoknak. Kezembe nyomott egy útlevelet. – Még meleg a turistától. Ez pont passzol neked.
Ám ez nem olyan kocsma volt, ahol szívesen látják a glóbusszerű, nyöszörgős világranglista-helyezésű filozófusokat. Már két sört bedobtam, amikor sziszegést hallottam a fejem közeléből, és valami nedves hangyázást éreztem a tarkómon.
Megfordultam, s egy kék festékszóró palackot pillantottam meg egy aprócska észak-afrikai kezében; a festéket koponyám szűz vásznára vitte föl. A sprayzőt szakértőn támogatta hat sokkal nagyobb termetű, nyerítő barátja. Mint mindig, most is a kis görcs dobta be magát, más vállára állva játszotta a mókamikit.
– Festegetek – világította meg a tényállást. – Van valami kifogásod?
Halhatatlan zakóbevezetők
Ez természetesen a műfaj egyik klasszikusa. Attól a pillanattól kezdve, hogy az első hominida felkapott egy püfölő-eszközt, és kocsonyásította az első koponyát, egészen a legmenőbb nagyvárosi csillagvizsgálókig, olyan sor ez, amely mindig elővehető.
Ha eszembe idézem a háborúkat, az éhezést, a nyomorhegyeket, mindazt, ami égitestünket elcsúfítja, akkor nem is olyan szörnyű nehéz kiűzni eszemből azt a kevés festéket, amivel ez a tökmag bepingált ruházhatnékjában.
– Az attól függ, mit festesz? – hagyatkoztam a filozofikus kitérés módszerére.
– Kék hajat. Nagyon csinos.
– Mi nem vagyunk turisták – lépett közbe Hubert azzal, amiről érzékeltem, a többiekkel ellentétben, hogy béketűrésének utolsó ajándéka.
– Rád meg – kiáltotta a piktor, és zzzegve arcon röttyentette Hubert-t –, rád meg rádfér egy új pofa.
Hubert felkapott egy üveget az egyik asztalról, miközben a hetek rajthoz álltak egy jó kis rugdosáshoz.
– Van egy betegségem, nagyon végzetes, nagyon divatos – mondta, és fejbe vágta magát az üveggel, majd lerogyott a földre. Hamarosan kiderült, hogy a padlóval kötött ismeretségének tartós volta nem jól kifundált csel, hanem a túl buzgó palackhasználatból ered.
Egy szemvillanás alatt már ott is voltam Üb mellett, sajnálatosan nem elidegenedve a valóságtól. Ha kénytelen vagy futball-labdát alakítani, előbb a belső nyomásról kell gondoskodnod.
A rugdostatásról
A fájdalom, mint a használati utasítás nagy kegyesen elismeri, fájdalmas.
Táncparkett-pályafutásunk véget ért, és támadóink leszálltak rólunk egy italra; olyasfajta vendéglátóhely volt, ahol senki sem zavartatta magát a padlót tarkító, jól összerugdosott vendégektől.
Otthagytak a kiegészítő kín kelepcéjében, mindenem fájt, valahányszor mozdulni próbáltam. Kíváncsi lettem volna, hogy ha a klasszikus ókor nagy pléhpofáit megcsizmázzák, ők is ennyire vérmesen fogadják-e.
A jelek szerint itt az volt az etikett, hogy a legyőzötteket hagyják csöndben belevérezni a tócsájukba. A csürhe nem mutatott hajlandóságot, hogy odébbálljon; jó ideig eltartott, míg oda sikerült kúsznom Übhöz, és végigtapogatnom a dzsekijét az után, amit kerestem. Majd jó pár percbe tellett, míg szert tettem némi függőlegességre, és elértem, hogy a mulatózok vizuálisan nyugtázzák Üb flintáját.
Addig soha nem éltem át annak a kéjes előérzetét, hogy nagy kárt fogok okozni másokban. Elkérődztem azon, hogy a nagy tanítók, úgymint Zoroaszter, Konfuciusz, Szókratész vagy Jézus Krisztus, mit tettek volna ebben a helyzetben, de persze egyiküknek sem szólt javára egy Desert Eagle .50 Magnum (Standard Fekete Oxid, sokszögű huzagolással, ami javítja a kizárást a golyó és a furat között – nahát, amikor megvan a film, előjön a fényképmemóriám) és hét darab 325 grammos köpenyű, üreges csúcsú töltény, amely, mint Hubert elmagyarázta, akkora tölcséres kimeneti sebet hagy, hogy az orvosok a kamerájukért nyúlnak.
Forduljunk a klasszikusokhoz
Démokritosz: a jóvá nem tett rossz kétszeresen rossz.
Az erőszaknak mindig rossz a sajtója. Pedig nem is olyan szörnyű, ha az ember a megfelelő oldalon van, sőt, inkább jó buli, és sokban megmagyarázza nem múló népszerűségét.
– Mmmmmppff nnnggttttk öekkkss ddddürrleevvvtnnvlaammm – mondtam, és nem lepett meg, hogy nem értették. Fogaim igen nagy területen oszlottak el; a fél kocsma a szájam lett, amennyiben a fogakat tekintjük a szájnyílás határának. Résnyi látásommal megpillantottam magamat egy tükörben. Ibolyaszín farsangi fánkból készült szemüveget viseltem, az ajkamból pedig gumimatrac lett. Ez a látvány, tandemben a növekvő fájdalommal, nem hajlamosított sem a megértésre, sem a megbocsátásra, és különben is, ezek egy csomó élvezettől megfosztják az embert.
Mímes eszközökkel felkértem a pultost, tegyen valamit Hubert felélesztésére.
Utóbbi megpróbálta összeszedni tönkrezúzott hallókészülékének darabjait, s miután elővont tokjából egy másik, kisebb pisztolyt (lélekszáműzőnek ez is kiválóan megfelelt), átvette a műsorvezetést.
Rabul ejtett közönségünk arcaira kiült a tudtam-hogy-ma-este-magammal-kellett-volna-hozni-a-fegyvert kifejezése.
Hubert elbabrált a tönkretett hallókészülékével, és még számunkra, kik híján voltunk a hallókészülék-konstrukciók mindennemű ismeretének, számunkra is nyilvánvaló volt, hogy bármit tartogat is a jövő a töredékeknek, a hallókészüléki működés nincs a listán. Mindez a kapcsolatunk helyrehozhatatlan megromlását kifejező némajáték volt.
– Te – szólalt meg végre Hubert, s a performance-művészre mutatott pisztolya csövével –, neked talán nehéz gyermekkorod volt? Nélkülözésekkel? Bántalmazásokkal? Kilátások nélkül?
– Igen – hangzott a bizonytalan felelet.
– Akkor jó – mondta Hubert –, kiindulásnak elmegy. Ma este elvégzünk egy kis kísérletet; csapjunk bele a zetbe. Első kérdésem: ki távolította el a barátom fogait?
Csend. Elszántság? Tudatlanság? Kollektív bűntudat?
– Nahát. Hűség? Barátság? Nagyszerű erények. Tegyük próbára őket.
Hubert kérésére a pultosnak sikerült előteremtenie egy kalapácsot meg egy pár szöget. – Oké, tehát az ábra a következő – megkérlek, hogy szögezd oda az egyik barátod ajkát a bárpulthoz. Ha mint rendíthetetlen jó barát megtagadod, kalapot emelek a hűséged előtt, és szétdurrantom a fejedet. Ha csak egy picit is habozol, a lábadba lövök.
Elborzasztó küllemünk (én úgy festettem, mint egy beLSD-zett nyúlós angol zászló, Hubert pedig még rosszabbul) némi súlyt kölcsönzött e prolegomenonnak. Amikor azonban Hubert utasította a festőt, hogy lásson munkához, a szeptett egyik tagja megbokrosodott, mire Üb kénytelen volt a lábába lőni.
– Jobb lenne, ha megnézetnéd. így el is lehet vérezni – állapította meg.
A kalapács végezte a dolgát. Végül nem volt más hátra, csak a festő, s pontosan akkora szorongás látszott rajta, mint olyasvalakin, aki az imént szegezte a bárpulthoz hat, nálánál sokkal nagyobb termetű, bizonyítottan agresszív egyén ajkát, szórta be kék festékkel az arcukat, és verte ki kalapáccsal a közkapcsolatokért felelős fogaikat, ám még így is tartania kellett az Üb-féle stukkerbarátoktól.
– Oké – summázta a helyzetet Üb –, mármost tudsz-e bármi indokot mondani rá, hogy ne lőjem szét a csékedet?
– Sok nő elszomorodna – próbálkozott a festő, szerintem nagyon is gördülékenyen a körülményekhez képest.
– Sajnálom. Nem hallak – mondta Hubert, elsütvén egy ágyéklövést. – A barátaid biztosan ellátnak majd.
– Nagyon veszélyes ember vagy te, Prof – bókolt Hubert elmentünkben.
– Oommmiii eoffemmmi eepp pppfftoohhht.
– Igen, de egy üres fegyver nem túl veszélyes. Láthatták, hogy a plafonon vagy.
– Ammmiaaa zsaavuukoott höövgghööönnni.
– Ezért nem volt megtöltve az a pisztoly. Eszem ágában sincs töltött fegyvert használni bankrabláshoz – a végén még elsülhet. Mi filozófusok vagyunk, nem pedig bűnözők. A másikat csak önvédelemből hordom magamnál.
Leintettem egy taxit. – Hááá eeemm abbbuuuk. Krrsssöökkk faurssst.
– Egy kis magány, hogy új módszereket találj ki? Ez az igazi nagyság.
– Teeelllg düükkömmm vööötttööd?
– Legalábbis ezt mondják a doktorok. Szerintem országra szóló orvosi simli lehet belőle.
????????????????????????? Jocelyne-t elbűvölte az arcom. – Ha ez álca, akkor zseniális. Meg sem ismertelek volna.
Miután tökéletesítettük a világot, kiment a konyhába, és elővarázsolt egy üveg Zédét.
– Kívánj nekem boldog szülinapot.
– Ha tudom, hozok valamit.
– Egy kis bölcsesség is megteszi.
– Hidd el, hogy ha volna, két kézzel kapaszkodnék bele.
– Mindenkinek kijut belőle. Huszonhat éves koromban el kellett volna kezdenem visszafelé számolni. Most nagyon jól elvolnék tizenhat évesen. Most, hogy tudom, hogyan kell fölkutatni a jó férfit, és hogyan kell befogni.
Nekilátott a körme lakkozásának. Amikor kiraboltam a bankját, a körmei felhasználták a memóriám egy részét. Mindegyik más színű volt. A legdöbbenetesebbnek a feketét találtam, de azt is észrevettem, hogy minden héten megváltoztatja a helyzetét. – Az első fiúm emlékére kezdtem – mondta. – Okos volt, meghalt, mielőtt okot találtam volna rá, hogy megutáljam, mielőtt bármivel megsebzett volna. Megmaradt egy kicsit ártalmas eszménynek. Eltökéltem, hogy az énem egy részének mindig vele kell foglalkoznia, állandó gyászban. Végül más színeket is hozzáadtam, az egész színképet: vöröset, narancsot, sárgát, zöldet, kéket, indigót, ibolyát és fehéret. Ezek emlékeztetnek arra, hogy más dolgok is vannak a világon, azonkívül halálra idegesítem vele a főnökömet.
– És amelyik nincs kifestve?
– Arra rá lehet mondani, hogy nincs elmélet, ami mindenre kiterjed. Vagy hogy azon a körmön a láthatatlan színek vannak.
A lehallgatás fegyvere
– A második válásom után elhatároztam, hogy tanulmányozni fogom a férfiak és nők közötti kommunikációt. Ismered a hármas szám jelentőségét; tudod, mit művel az emberrel három tönkrement házasság. Ezért nem megyek még egyszer férjhez, még akkor sem, ha valami működőképeset szalasztok el.
– Mégis, túl akartam lépni a személyes élményeimen, úgy akartam tanulmányozni, mint egy rendes tudományos témát. Szükségem volt a mások magánéletére, hogy összehasonlításokat tudjak végezni. Ezért nyitottam egy kis szállodát.
– És mit csináltál, poloskát raktál minden szobába?
– Ahogy mondod.
– És találtál valami érdekeset?
– Általában semmit. A legnagyobb tanulság az volt, hogy milyen nehéz lekagylózni az embereket. Nem lep meg, hogy a rendőrállamok többnyire szegények. Rengeteg munkába kerül. Az eredmény pedig nagyon unalmas volt. Két év alatt arra jöttem rá, hogy mennyire lelkesednek a párok a vitákért, mindenen tudnak veszekedni. Egy gombostű fején száz veszekedő házaspár elférne. Szóval ez, meg a fürdőszoba; nem bírtam abbahagyni a csodálkozást, hogy milyen állapotban képesek otthagyni a vendégek.
Odament egy komódhoz, elővett egy papírköteget, és a kezembe nyomta.
– De ezután eladtam a hotelt. Huszon-éves párocska volt. Azt hittem volna, hogy franciák. Amikor viszont felmentek a szobájukba, átváltottak egy másik nyelvre.
– Milyenre? – kérdeztem, s átnéztem a fonetikus átírással megtöltött oldalakat.
– Nem tudom, és ami még érdekesebb, a jelek szerint senki sem tudja. A szalagot és az átírást elküldtem a világ összes egyetemének. Nem tudsz olyan nyelvészeti tanszéket mondani, amivel nem próbálkoztam. Senkinek még csak sejtelme sincs.
– Milyenek voltak?
– Mint egy átlagos francia pár. Egy éjszakára maradtak. Átlagos viselkedés. Megpróbáltam kinyomozni őket a címen, amit utána itthagytak, de ugyanúgy nem volt semmi nyomuk, mint a nyelvüknek.
– Beugratás?
– Angyalok.
– Elfranciásodott földönkívüliek?
– Mindenre kiterjedő pár. Kétszemélyes nemzet.
Újabb revelációk
– Meg kell mondanom, hogy amikor megláttalak a bankban, tudtam, hogy nem vagy odavaló.
– Nem, amikor én láttalak meg téged a bankban, én tudtam, hogy nem vagy odavaló.
Újra odament a komódhoz. – Itt tartom az egész életemet. – Elhittem neki; nagyon rendszerető volt. Előhalászott egy képet. Ügyetlen négyszögecske, automatával készült fekete-fehér fotó: középről elmozdult fiatalemberarc, kicsit kerekded, borostás, félrecsúszott gallér, szemek négy órára néznek, csücsöri ajkak félúton egy önelégült mosoly felé – érdekesen zűrös.
– Ez ő. Aki motorbiciklin száguldott át az öröklétbe, s otthagyott, hogy ne találjam meg magamat más férfiakkal. Amikor megláttalak a sorban, hiába voltál öregebb, kövérebb és külföldi, tudtam, hogy visszajöttél hozzám.
????????????????????????? Barátaim elvesztik a telefonjukat 1.1
Tudatom a telefonon nyugtatom. Felveszem a kagylót, és hallgatom az elektronikus dorombolását.
Egyre inkább tisztában vagyok azzal, hogy csak egyvalami fog hiányozni, a baráti köröm. Eltekintve a rémület özönvizétől, amely a döggé válás perspektíváját kíséri, engem az a gondolat nem hagy békén, hogy elveszíthetem a maroknyi embert, akivel rendesen tudok beszélgetni. Egy életbe került összeszedni őket. Az élet elvesztése nem is olyan nagy baj, az ő elvesztésük nagyon rossz.
Elő a pápákkal 1.1
Tudomásom szerint a bankrablóknak nincs védőszentjük. Szent Callixtus (bub. elpatt. Kr. u. 222) jó jelölt volna. Rábíztak egy bankot, a lé elpárolgott, ő meg Rómába szökött. Ám e pech ellenére Zephyrinus pápa egy temető élére nevezte ki, mely rendkívül népszerű volt a római expüspökök körében, majd Callixtus annak rendje és módja szerint a rövidebbik pásztorbotot húzta, és ő is Pontifex Maximus lett. Tanulság: az enyves kéz nem feltétlenül akadályozza meg az embert az e- és másvilági karrier befutásában.
Elő a pápákkal 1.2
Tudomásom szerint a vesztes ügyeknek sincs védőszentjük. Alkalmas jelölt volna rá Szent Zószimosz. Annyira csöndes volt, miközben kilehelte a lelkét, hogy többször is bedobozolták, mielőtt dobozolható lett volna. Tanulság: csak azért, mert úgy látszik, mintha valaminek vége volna, még nincs feltétlenül vége.
A pápák nem váltak be. Vagy semmi mondanivalóm nincs róluk, vagy túl sok van. Nincs semmi raktáron, ami belepasszolna egy telefonhívásnyi időbe. Ráadásul úgy érzem, mintha őket vagy engem egy másik bolygóra deportáltak volna.
Visszateszem a kagylót. Torkomban megakad a bánat Z-je.
????????????????????????? Ez is a bankrablás mellett szól – az ember olyan munkaidőben dolgozik, amilyenben akar, és ellenőrizheti, amikor csak kedve tartja, hogy az ágy rendesen működik-e. (Bárcsak ne forogna fenn hosszú börtönbüntetések veszélye, olyan emberek társaságában, akiket az excrementumhoz hasonlítani durva méltánytalanság volna az excrementummal szemben.)
Az ágyban maradás hátrányai 1.1
Ötven év alatt egyet se találtam. Értesítsetek, ha tudtok ilyenről. A lustaság ritkán kapja meg, ami megilleti. Gondolom, azért, mert a hívei túlságosan lusták, és nem írnak dicshimnuszokat a tiszteletére. Igazi ajándék, a legsimább vétek. Korlátlan, szabad, ingyen van, kimeríthetetlen, a züllés hideg fúziója. A leglegebb. Mindenhol lehet csinálni, és ha jól csináljuk, soha senki nem szerez tudomást róla. Minden máshoz kell valamennyi idő, ráfordítás, pénz. A lustaság, mint Isten némelyik ideája, ott van mindenütt. És nem lehet kidőlni tőle.
Az ágyban maradás hátrányai 1.2
Bár csak az igazat megvallva, inni nem lehet az ágyban, hacsak az ember nincs infúzióra kötve. Az egész napos (és nagyszerű gondolatok világra segítésének reményétől áthatott) ágyban maradásnak az a jutalma, hogy amikor az ember fölkel, igen erényesnek érzi magát, amiért nem ivott semmit se, így hát lemehet a kocsmába, és megünnepelheti magát egy itallal.
Gyanítom, hogy a legtöbb szenvedélybeteg igazából nem akar meggyógyulni (valószínűtlen ugyanis, hogy az embert olyasmihez fűzi szenvedély, amit nem szeret, vagy ami nem dobja meg valamilyen értékkel), hanem becsületes munkakapcsolatra vágyik, olyasféle kompromisszumra, mely mindennemű hosszútávú partnerségnek szükséges feltétele. Én pedig nem akarom, hogy a bor borítsa rám a szemfödelet. Néha nem.
Elvonulok kocsmairánt, a Zouave-ba. Az italhiányra nem jó más, csak egy ital.
Ahogy közeledem a bárhoz, elhaladok egy mentőautó mellett, az út közepén áll és villog. Valakit az aszfalton elláttak egy takaróval, de a halál így is előtör. Ötven yardról, orvosi diploma nélkül is tudni, hogy az áldozat nem éli túl.
Átszelem a bámulók, bámészkodók félkörívét, rápillantok egy kocsi összegyalogosozott szélvédőjére, az egy-két jegyezgető rendőrre. Szemerkél az eső, de a gyülekezet nem mozdul odébb.
Nem tudom, hogy azokat, akik ilyen események alkalmával koagulálódnak, miért bélyegzik meg a „hiéna” jelzővel. Ilyesmiről szó sincs. Mind láttunk már összetört testeket – nem mondhatók lebilincselőknek. Ez nem a szétkentség vonzereje – nem, senki sem nézi szívesen, ahogy a Nagy Kinyíró elsüti a poénját. Ez nem álmélkodás, hanem támogatás. Az egyik olyan kötelezettség, mint a tűzadás vagy az útbaigazítás, amelyet nem tagadhatunk meg egy idegentől.
Benn a bárban semmi cécó, jöhet a két Zamoyski. A beltér sötét, de az asztalokon gyertyák szolgálnak romantikus megvilágítással.
A lelkem minden preambulum nélkül, expresszlifttel zuhan a mínusz negyvenedik emeletre. Vígságom messze mögöttem marad.
Egy gondolat
Egy gondolat ugrándozik a koponyában: kérlek, kérlek szépen, könyörgök, mondd meg nekem, mi folyik itt?
Az ember azt hinné, hogy miután a legfényesebb burák pár ezer éven át prímán gondolkoztak, a szakma előrejutott egy talpalatnyit. De még ma is a homlokzatnak ütközik a homlokunk, a való egy faló, és ugyanaz a láng igéz engem, mint Thalészt, és van egy csomó ológiánk, teleológia. aletiológia, eszkatológia, de egy hangyafaroknyi bizonyosságunk sincs arról, hogy mi megy itten. Öreg nénék meséi, filozófusok diszkúrjai, öreg lelkészek szentbeszédei, néhány használt világnézet.
Zut alors
Belebámulok a gyertyafénybe. Olyan valóságosnak látszik. Én is nagyon valóságosnak látszom. Kicsi láng, de rámenős, magabiztos. Egy szép napon egy ilyen láng, párszáz társával együtt, valódi értékemre zsugorít majd. Porrá, mely elfelejtette a nem-porság trükkjét. Zut. Lehet, hogy utasításokat kéne hátrahagynom a tőlem való megszabadulásra, de hogy mi történik a maradványaimmal, az éppannyira nem érdekel, mint egy zaire-i cserépkutya sorsa. Ám hogy esetleg nem lesz testem, amiben fölébredjek, az igenis aggasztó.
Mik az igazi mértékegységek? Hogyan lehet lelki fekvőtámaszt csinálni? Hogyan lehet bármi jót tenni, és honnan tudni, hogy azt tesszük? A kettes találkozik a három zérussal, és még ma is alig van választásunk: vagy önmegtagadás mások bajaiba merülve (börtönlátogatás, faültetés, lepratelepek, vén szamarak otthonai, gyermeknevelés), vagy önmegtagadás valami készen vett világ-csomagolópapírba burkolózva, melyet mennyei fölbesúgásra gyártottak valakik, vagy behódolni valamelyik izmusnak.
Mióta 1883-ban újjáalakultak, a párizsi zutisták a rue de Rennes 139-es szám alatt szoktak találkozni (általában csütörtök esténként). Voltak költők, akik mindenre azt mondták, hogy zut. Minden izmus zutizmus: agyi ketyere, amely minden helyzetre megadja a választ, töltelékcsináló.
A Világmindenség meg Én
És még így is, a Mennyek ügynökei kilenc esetből kilencszer verik az Ész-csapatot, ha elmeszigetelésre, félelemmentesítésre, gyanútlanításra kerül sor. És azt el kell ismernünk, hogy Isten amikor úgy dönt, hogy Kr. u. 0-ban, egy ács családjában ölt testet, vagy hogy lefizet valami tevecsiszárt, akkor sem elvarázsoltabb, mint a z-bozonok szubatomi viccelődései. Mióta a népek fagyásai gyógyulni kezdtek a Jégkorszak után tíz perccel, és negyedkor elkezdődött a negyedkor, mi a zet folyik itt, hogyha az ember lekérgezi a rafinált nyelvezetet, és mit lehet ez ügyben tenni?
Vajon csak szembehintőpor volnánk? Majomkirályok? Úgy értem, a világmindenség túl macerás ügy ahhoz, hogy egyszerűen csak ugratás legyen.
Mit tudunk mi, ideászok felmutatni az összes fogalomfacsarásunkkal? Csak a filozófia leányvállalatai, mint a matematika, a csillagászat, a biológia törtek egy kicsit előre, teremtettek némi komfortot. A tények olyanok, mint a lavina. Vegyük például ezt a számot: 1083. A vízbemártók szerint ennyi elektron van a világegyetemben. Tegyük fel, hogy rosszul saccoltak, és kerekítsük fel 10l00-ra. Egy zillió. Tud-e a szakma ilyen erőteljes, ilyen mindent felölelő számmal, firkantással előállni? Ilyen igazzal? Ilyen formással? Viszont több a hogyanunk, hogysem tudnánk, mihez kezdjünk velük, miközben a miértes vastagbélszakaszunk tartósan üres. És ha Zubirinak igaza van is abban, hogy a fizikai átdolgozói, a halfelmetszők és a parányprovokátorok metafizikailag kiéheztetnek minket, azzal a nézetével nem tudok egyetérteni, hogy a Szakma szolgálja fel a frissítőt.
Engem azért fizettek, hogy ezt az egészet vizsgáljam, ellentétben azokkal, akik a veszteség, a vereség, a csőd utáni világ bélésében kotorásznak. Nagy örömömre senki sincs olyan helyzetben, hogy visszakérje tőlem a pénzt. Nincs sok felmutatnivalóm: egy rakás könyv, meg a legöregebb közhely: mit is keresünk mi itt? Viszont a közhelyek többnyire csak olyan igazságok, amikbe beleuntunk.
Küszködhetünk ezzel az egésszel, amíg az agyunk bele nem buggyan; olyan ez, mintha fel akarnánk emelni a vödröt, amin állunk.
Majd kiderül.
Ülök ebben a bárban, tele van boldogtalan emberekkel, akik úgy viselik magukat, mintha boldogok volnának. Kész volnék letenni a nagyesküt, ez a pillanat olyan erős, hogy az öröklétet is kifárasztaná. Mindenki azt mondja, nincs így. De lehet, hogy ez az egész egy nagy mutatvány. Lehet, hogy egyszer csak mindenki megfordul, s azt mondja: nesze, meglepetés, Eddie! Csak jópofaságból mondtuk, hogy halandó vagy. Csak bekötöttük a halhatatlanságod szemét.
A jelen. 3.1 (vagy ilyesmi)
A törvény gőzkalapácsa visszatér 2.2Ha netán újra kóválygó fejjel ébrednétek föl egy idegen lakásban, újra mélyen beivódott másnapossággal, ismét javarészt ruhátlanul, egyetlen emlékkép nélkül, amely sejtetné, hogyan és miért kerültetek ide, s ismét a rendőrség gőzkalapálna az ajtón, és simlis úton szerzett cuccok és csomagok vennének körül, amik soha az életben nem jutnak el a legalitásig, ráadásul épp most hágott tetőpontjára tudományos bankrablói hírnevetek, egyetlen tanácsot adhatok csupán: (x) jöjjetek rá, hogy most már kevésbé izgat a filtertea holléte, (y) nem szabad azt számítgatnotok, mekkora esély van rá, hogy az egész újra megtörténjék, mert csak belefájdul a fejetek, és (z) leljetek vigaszt abban, hogy egy véges világegyetemben úgyse fordulhat elő még egyszer ugyanaz.
Természetesen feltételeztem, hogy bankrablásaim gubanca vezette őket hozzám.
Jó modorú népség voltak. Csak ímmel-ámmal taszajgattak, de hát nem is gondolom, hogy túlzottan veszélyesnek tartottak volna: ködös, koros, pókhasú, poros, nincs annyi kiadott műve, hogy igazán hírhedt lehetne, és a viselete csak egy baseball-sapka (oldalából kinyúló kézzel, amely szövetkalapáccsal lesújt a sapka búbjára) meg egy zebrakarikatúrás alsónadrág.
A zebrák kissé zseníroztak.
Tudom, hogy e késői napszakban már nemigen szokás kifejezésre juttatni a méltóságunk feletti aggodalmunkat, de a zebrakarikatúrák csak bökték az önérzetem csőrét. Amikor az ember eljut az út végére, nem akar röhejesen kinézni, pontosabban, ha esetleg röhejesen fest is, nem akar túl röhejesen kinézni. Az alsónadrágot, titokzatos módon, egy mosodai szárítógép juttatta nekem, és bár általában semmi bajom a zebrakarikatúrákkal, mert minden további nélkül előfordulhat, hogy egy zebrakarikatúrának stílusa van, ezek bizony egy ciki elme cikin kivitelezett ciki zebrái voltak. Amikor az embert eléri a végső fülöncsípés, nem szereti, ha a letartóztató tiszt vihorászik az alsóneműjén. Sok mindennek hívtak már: piológusnak, kivert elefántnak a tudás archeológiájában, a filozófia nehézfiújának, de nevetséges, elfuserált zebrakarikatúrás alsónemű viselőjének sohasem.
Ekkor a rendőrök németül kezdtek beszélni hozzám.
A filozófia nehézfiúja
A legtöbbször úgy kapunk elismerést, hogy nem szolgáltunk rá. Másoknál ezt kiegyensúlyozzák azok a dolgok, amikért elismerést érdemelnek, de nem kapnak; ami engem illet, én nem tudok semmiféle rejtett, dicséret nélkül maradt hőstettemről, de bárkinek bármilyen ötletét nyitottan fogadom. Hírnevemre, miszerint én vagyok az iónok bőrfejű bakancsosfiúja, teljesen véletlenül tettem szert.
A színhely Oxford, egy hosszú hétvégi konferencia az Ókori Filozófiáról, mely az utolsó délelőttön a változásról és az iónokról (Thalész, a két Anax, Hérakleitosz) szóló szemináriummal zárult. Az összecsapást izgatottan várta mindenki (kivéve engem), nézeteimmel ugyanis (bármilyen nyeglék voltak) hevesen szembe szokott szállni Zwanziger. Akár hiszitek, akár nem, az ilyesmitől skubizzák meg az embert a filozófiai konferenciákon. Hérakleitosz folyója: én a folyamat pártján, Zwanziger ellene. Ez az egyik legnépszerűbb filozofikus pantomim, a „De igen”, „De nem” kifinomult változata, tudományos kiszorítósdi.
A megelőző éjszakán, miközben fölmentem a szobámba, azon vívódtam, hogy vajon előbb a kokszkockámhoz nyúljak-e, és azután zuttyintsam le a Zubrowkát, vagy jobb, ha bemelegítek mariskával, és hogy egy üveg bor harmonikusan illeszkednék-e a fenti együttesbe. Ezen ábrándozásba merülve kaptattam fel a lépcsőn, majd átléptem egy vészkijáratul szolgáló vasajtón (ezeket a vasajtókat állítólag tűz esetére, biztonságtechnikai célokból tervezik). Minthogy lefoglalt annak számítgatása, mely stimulánsok illenek a legjobban a változásról tartott szeminárium előestéjéhez, nem verifikáltam, mi történik használat után a vasajtóval.
A vasajtóval az történt használat után, hogy visszalendült eredeti pozíciójába, s ezáltal pofán nyomta Zwanzigert, aki közvetlenül utánam jött egy teli tálca gyümölcskenyérrel és egy kanna gőzölgő teával, lefekvés előtti utóvacsorájával. Zwanzigerre figyelmemet csak a sikolya hívta föl, melyet a lépcsőn lefelé gurultában hallatott, nyomában a csörömpölő kannával. Egy koponyarepedés, egy kartörés, egy lábtörés meg egy leforrázott herezacskó volt emeletközi bucskázó utazásának hozadéka.
Igen kevéssé volt elegáns Zwanzigertől, hogy miközben elszállították az ügyeletre, keserves hörgései közepett időt szakított rá, hogy élesen elítéljen mint sérülései okozóját. Mindebben az az érdekes, hogy milyen tekintettel néztek rám a többiek, amikor Zwanzigert elkocsikáztatták. Megvetésről vagy szemrehányásról szó sem volt, a lopott pillantásokban, amiket elkaptam, álmélkodás és csodálat feleződött ki: ha valaki a tételeid kifejtésének útjában áll, te félreállítod, porrá zúzod. Semmi lacafaca. Naná, hogy egy csomó konferenciára meghívtak.
Jelenbéli törvényes gőzkalapácsok 2.21
Amikor a főzarp németül szólított meg, kissé megriadtam. Annyira berúgtam talán, hogy már Németországban vagyok? Néhány teuton röffenéssel válaszoltam a padlóról. Megfordult a fejemben, vajon van-e valami Schillertől vagy Hölderlintől a héségen, mert még sohasem jutottam hozzá, hogy elolvassam őket.
Ámde amikor kivonszoltak a marseille-i napsütésbe, noha még nem voltam teljesen ura mentális folyamataimnak és a beáramló érzékleteknek, annyit felismertem, hogy a franciák akasztottak le, akik valami okból odavannak egy kis német nyelvgyakorlatért.
Fel sem merült bennem, hogy jóvá nem hagyott banki kivétjeimen kívül bármi más okból letartóztathatnának. Egészen megkönnyebbültem. Marseille már kezdett az idegeimre menni. Szinte már vártam egy kis kóterre, mert mostanra le kellett vonnom a következtetést, hogy komolyan csak akkor fogok írással foglalkozni, ha bebörtönöznek.
Számomra úgyis túl korai volt a napszak a társalgáshoz, csak az izgatott, hogy miután megérkeztem a kapitányságra, bedobhatok-e némi szendert. Foglyul ejtőim se voltak túlzottan bőbeszédűek, csupán egy bizonyos Angoulême hollétéről kérdezgettek. Én nemigen tettem mást, csak fel-felröffentem, majd meggondolatlan stílusban ökrendeztem és okádtam egyet (kétszeresen utálatos dolog, ha az ember meg van bilincselve), ez eléggé megkésett és félresiklott gesztus volt szervezetem részéről avégett, hogy a kocsmai mérgektől megszabaduljon, a májamnak pedig megspóroljon egy műszakot. Italaim viszontlátása hangfogót helyezett beszélgetésünkre, és véget vetett kommunikációnknak. Miután egyértelműen olyan kivénhedt roncsnak tűntem föl, amilyen vagyok, már-már szívélyesen viselkedtek. Elég eszméletet gyűjtöttem össze, hogy sajnálhassam magamat, a májamat, a világranglista-helyezésemet és (szépségkirálynői modorban) minden nemzet politikai menekültjeit.
Tetovált péniszű gipszöntők bölcsessége:
Megfeledkeztem a prédikációról, amit a Mile End-i sitten hallottam cellatársamtól: „Sohase vallj be semmit. Ne árusítsd ki magad. Őket megfizetik azért, amit csinálnak; ne végezd el helyettük a munkájukat. És sohasem szabad a butaságukat alábecsülni. Ha volna valami ész a fejükben, akkor, ugyebár, most nem itt dolgoznának.”
Én vígan holografáltam volna bármit, felelősséget vállaltam volna bármit, felelősséget vállaltam volna nemcsak a bankrablásokért, hanem az angol konyha színvonaláért, a Szfinx orrtalanításáért, a Déltengeri Panamáért, a schleswig-holsteini válságért, a nádivarangy összes pöttyéért, az alexandriai könyvtár felgyújtásáért, Raszputyin megnyuvasztásáért is.
Ebből csak az a tanulság, hogy legyünk óvatosak, amikor azt kezdjük hinni, hogy tudjuk, miről van szó. Pl.:
További múltbéli törvényes gőzkalapácsok (felár nélkül)
Ha a rendőrség gőzkalapál az ajtón (és nem idegen lakásban vagytok, józanul és felöltözve, és zseniálisan fel tudjátok idézni legutóbbi bűncselekményeiteket), csak egy tanácsot adhatok: legyetek biztosak abban, hogy a rádtörésre nincs jó okuk, sőt semmiféle okuk nincs.
A rendőrök azt gondolták, van okuk. A repülőtértől követtek. Kolumbiából érkeztem, és három kiló kokaint hoztam Diogenész Láertiosz művének, A filozófusok életének egy szakszerűen kibelezett példányában.
Zak, akinek futáraként léptem föl, akinek egyetlen súrlódása a fakabátokkal a gázpedál túlbuzgó alkalmazása miatt következett be, de aki a gondosan összeadott törvénysértéseivel megszolgált volna egymillió évet a jerglin, úgy festett, mintha lenyelt volna egy komplett kárókatonát nyersen és tollastul.
Hogy miért tettem? Ha az embert érdekli valami, azt mindig szívesen megosztja másokkal, és Zak élvezettel oktatgatott a csempészmesterségre (bár a narkóüzletet a piac bolhaszekciójának tartotta, s leírása szerint a futár fő erénye a hervadhatatlan ostobaság). Nyári vakkantyú volt, én pedig nem találtam elsíbolható alapítványt.
A törvény emberei láttán éppannyira meglepődtem, mint Zak, de amint a földre tepertek, meglehetős örömöt szerzett a látásuk, mert eladdig roppant kínban voltam, hogyan magyarázzam meg Zaknak, hogy idejövet elvesztettem a három kilót a metrón.
Amikor azt mondom, elveszett, nem tudom szavatolni az elveszettségét. A táskát el is lophatták. Esetleg spontánul annihilálódott. Amikor jöttem föl a Belsize Parknál a mozgólépcsőn, málháimmal küszködve, odanéztem, megvan-e még a táska, ahogy ellenőriztem már százszor is, de most nem volt mit ellenőrizni. A táska kívül esett ontologikus észlelőképességemen.
Hiszékenységem megundorodva távozott. A hitetlenség korinthoszi oszlopai hajtottak ki belőlem. Hiába, hogy egész életemben együtt éltem magammal, így se hittem el.
A rendőrség se tudta elhinni. Padlódeszka párnafán, testüreg megvilágítatlanul nem maradt. Zak se hitte. Később bevallotta, hogy kifeküdt attól, milyen bűvészi ügyességgel tökítettem el a havat a zsaruk orra elől: „Egy őstehetség vagy”. Véget nem érőn hálálkodott. Ezt csak azért említem meg, mert bár igaz, hogy nincs az a mennyiségű jólértesültség, ami megmenthetne az ostobaságtól, az ostobaság néha megmenthet a jólértesültektól (Zak egyik összekötője fújt be minket.)
Ne feledjük a jelen törvényes gőzkalapácsait 1.1
avagy
Önmagunk kiásása a sírból 1.1Ott ültem hát málén és mólésan Marseille egyik legmenőbb rendőrkapitányságán, szemközt a kihallgatótiszttel, aki az imént jött be és csapott le egy útlevelet az asztalra.
Német útlevelet. – Mi a teljes neve? – Ekkor kapcsoltam végre, és sebességet váltottam. Már-már elszántam magam, hogy udvarias leszek, és gratulálok nekik, amiért elkaptak, annyi vallomással szolgálok, amennyi beléjük fér, aztán irány a szovesz és valami flamó, vagy a flamó meg a szovesz, nem problémázok.
De itt ez az útlevél. Ránéztem az útlevélre, és felismertem, hogy ez jogosít fel a börtönből való kiutazásra. Hajszál híja volt. Zabolátlan vágyat éreztem, hogy feladjam (mert fél éber voltam, félholt, féleszű, és félszívvel tudtam csak elfogadni pillanatnyi helyzetemet a világmindenségben), hogy karrierrel ajándékozom meg ezt a ziget, hogy megszerencsésítem. Másnapos voltam, és tébolyult ötletnek látszott, hogy megpróbálhatnám kiblöffölni magam innen.
A hősiességnek olyan pillanata rontott rám az előbb, amilyenre még nem volt példa ebben az évezredben, de szerencsére volt egy szekció a bizottságomban, amelyik nem csípte a lesittelést, és már olyan rég voltam őrizetben, hogy az újdonság kezdett megkopni. Nem csoda hát, hogy erőre kaptam, fittyet hánytam a megadás kényszerének, és hazudtam, ha nem is könnyedén, de kielégítően.
– A nevem Robert Oskar Kruger – feleltem.
Az útlevél látványa elég volt, hogy megmutassa a kiutat, ő volt az én kiútikalauzom. A kihallgatói kacaj hiánya, a gúnyos vigyor vagy bármiféle cáfoló pofázmány seholléte, mindez bátorságot öntött belém. Ajánlották, hogy hoznak tolmácsot, de elutasítottam (nem akartam, hogy megjelenjen valaki, aki elég jól tud németül, hogy kiszúrja kamu svábságomat), és megpróbáltam kinyitni elmém eléggé megtömött fiókjait, hogy rájöjjek, volt-e nálam bármi terhelő bizonyíték, amikor elindultam, hogy megigyam a láda belga sörömet. Abban biztos voltam, hogy egy saját útlevelemet is magammal vittem (amivel egy kicsit elárultam volna magam), de hátha elvesztettem.
Robert Kruger: egy nagyon komfortos német, laza útlevéllel:
Hubert csupa izgalom volt, amikor átadta nekem ezt az út-levelet. „Még meleg a turistától”, ő aztán bukott a hamis okiratokra. És persze a legjobb hamis okirat nem is hamis. Ezért örült annyira Hubert a turistazsebből frissen kiemelt új szerzeményének. Mert Herr Kruger paraméterei nagyon is olyanok voltak, mint az enyéim, és – helyesen – megfelelő megfelelőmnek vélte. Az igazság az, hogy a legtöbb öreg, dagadt, kalvitieszes német beválna hasonmásomnak, és még ha nem volna is doppelgänger-anyagból gyúrva, mióta nő a szakállam és fekete karikákat hordok a szemem körül, csak röntgenezéssel lehetne megállapítani a különbséget.
Franciatudásom szüntelen dicsérete közepett emlékezetből elrecitáltam Kruger részletes adatait. Ikrek volt, akárcsak én. Megadtam az irodai címét és telefonját Zirndorfban, az otthoni telefonszámát, a marseille-i szállodáját. Mindig erős voltam a rendhagyó igékben, a címekben, a telefonszámokban.
Amennyi életemet én ismeretlen helyeken elhánytam, azt mások rémisztő mennyiségűnek mondanák (például 1987 kész feladvány), de még ma is emlékszem annak a lánynak a számára, akit először hívtam randevúzni. Emlékszem a számára, meg arra, hogy nemet mondott, bár a nevére nem emlékszem. Főleg azért tudtam megjegyezni azt a számot, mert egy hét alatt kétszázszor tárcsáztam a hathetedét, mielőtt lett annyi tök bennem, hogy hozzá mertem tenni az utolsó számjegyet. Ez az én házibulis mutatványom, amit jószerivel rám kényszerít címnoteszaim, papírjaim, határidőnaplóim folytonos elvesztése, mivelhogy a legtöbb embernek módja van rá, hogy ezekben tárolja az információkat. Azonkívül hadd mondjak annyit a tudás ama székvárosának védelmében, ahol dolgoztam, hogy az ember még akkor is álláshoz juthat Cambridge-ben, ha munkaiszonya van, ha becstelen, visszataszító, ha semmi képzelőereje, ha unalmas, ha alkalmatlan, alkoholista, alulöltözött, büdös, vagy mindezeknek a kombinációja avagy permutációja, csak akkor van baj, ha buta vagy nincs olyan memóriája, amire ráhagyatkozhatna (legalább időszakosan).
Ezután, nyugtázva a franciatudásomnak járó további bókokat, elmagyaráztam, hogyan vertek össze a minap, az egyik este (nem, nem teszek bejelentést, mondtam, nem akarom fárasztani a rendőrséget, ami igaz is volt), és hogy fogalmam sincs, miképp kerültem abba a lakásba az osztályon aluli zebrakarikatúráimmal; nyilván, mondtam, vigyázatlanságomban rossz társaságba keveredtem, és mélységesen sajnálom, hogy nem tudok több segítséget nyújtani nekik. Sokat kérdezősködtek Angoulême-ről és az áruról. Aztán újra megkérdezték, hátha közben meggondoltam magamat. Ebben nagyon jó voltam, ugyanis az én változatom egy jókora nem volt, habos nemmel a tetején, meg ráadásul egy ingyen nem, szuvenírnek. Lehettem volna rozogább is a felvett énem ügyében, de a számszerűség a jelek szerint kielégítette őket. – Á, most szabadúszó vagyok, bele-belekontárkodok a bankszakmába meg a pénzügyekbe mondtam a „foglalkozása”-kérdésre válaszul, mivel a Kruger tárcájában található információk nem körvonalazták, mivel is foglalkozik.
Öltönyöském mindent lejegyzett. Fiatal volt, tipp-topp, és fél évig gyűjthetett az öltönyére. Olyasféle öltöny volt, amely csodálatot ébreszthet azokban, akiknek kevés az idejük a divatra, vagy semennyi sincs (például bennem); nemcsak viselésre való, hanem arra is, hogy telibe csúzlizza a feledést, Summa summárum, jóképű fickó volt (olyan profillal, hogy követ lehetne törni rajta) és rendőrhöz képest túl széles vállú. Az öltöny mindent elárult: a rendőrség, akár a hadsereg, azokat csábítja magához, akiktől idegen a kiöltözködéssel járó kín és robot. Öltönyöskémben megvoltak az olyan férfi adottságai, aki minden nap más irányból megy a munkahelyére, de a sors mindezen adományainak ellenére maximálván rendesen bánt a maksz filozófussal, aki a saját német mását adta.
Öltönyöském jól elboldogult a csalódásával, de hát ez az egészséges éghajlat nagy áldása: az ember nem tudja túlságosan fölhergelni magát. Ha Boulogne-ban akasztanak le vagy akármelyik komor északi városban, ahol csak a csapadékszakértő érzi jól magát, engem már rég kitömnek és kitűznek a falra. Nem voltak buták, de ők voltak az erkölcsrendészet, a maguk rigolyáival, másfajta célok tenyérnyomaival az ablakukon.
Én jól feleltem. Ama kétértelmű szituációk egyike volt ez, amikor az ember szeme előtt kapcsol oda-vissza a hihetetlen szerencse és az elképesztő pech. Első ránézésre, ha az embert bezsuppolják egy szál olyan zebrakarikatúrás fehérneműben, amit a legrosszabb ellenségére se kívánna (még akkor is, ha mint nekem, fekszik neki a fekvés, sőt a hasonfekvés a hasonlíthatatlanul kínos helyzetekben), nos, az nyomasztó balszerencsének látszik, s a legtöbb áldozatot az italról való lemondás szélére sodorja. Másfelől ha meggondoljuk, mekkora hévvel kereste két rendőri erő az én testi valómat, a mázlistalista élmezőnyébe sorolhattam magam, hiszen a végén csak úgy kisétáltam a rendőrkapitányságról.
Ha akadt volna valaki, aki igazán jól beszél németül, apróra metélt reményeim szarban dinsztelődtek volna.
A fogvatartás csődje:
Jó egynéhány dologgal nem tudtam mit kezdeni. Ujjlenyomatokat vettek rólam. Hát, úgy látszik, nem tudták rendesen azonosítani őket. Hogyhogy nem tudtak Kruger útlevelének meglovasításáról? Amikor eltűnt a szobájából, Kruger vajon nem vette észre? Vagy nem ért rá, hogy bejelentse? Vagy mind a saját kis terepükön dolgoztak? Az útlevélrendészetet az útlevelek izgatják, öltönyöskémet Angoulême, a Korzikait a bankrablók, és egyikük sem beszél a másikkal? A kérdőjelek kiélvezték a kimenőjüket.
Habár az utóbbi húsz évben feltűnő sikertelenséggel próbáltam tisztességesen végezni a munkámat (sőt, az idő nagy részében még tisztességtelenül se ment), most felháborodtam azon, hogy másoknak mennyire nyóc. Rángatta a pórázt a vágy, hogy elordítsam magam: „Hát nem világos, hogy ki vagyok?”
Nyilván felhívhatták volna a számokat, amiket megadtam egy bizonyos Robert Kruger létezésének verifikálására; ellenőrizhették volna a szállodát, ahol Herr Kruger lakik, miközben Kruger megteszi azt a szívességet, hogy nincs ott.
Lehet, hogy a hatékonyság, akár az egyszarvú vagy a ziphius, csak a képzeletben létezik; vagy olyan, mint a délibáb, nem látni, csak messziről. Ha mást nem is, azt meg kell vallanom, hogy egy parányi csalódást éreztem.
Jó ízű omlettet kaptam ebédre. Megettem mellé két adag salátát, mert a szomszéd cellában ebédelő nem kérte az övét. Ezen elutasítást hallván rögtön felajánlottam a hasamat mint célállomást. Kellett a repeta, hogy jobban kielemezhessem az öntetet, és fontolgattam, hogy megkérdezem a séftől a trükkjét, mert volt benne valami, ami pajkosan kicselezte ízleleti kutakodásomat. Ez a saláta a jó konyhának vitéz bajnoka volt, annak a konyhának, amelynek nem annyira a költséghez vagy a körmönfontsághoz, inkább a közönséges gondossághoz van köze. Miközben ettem, szememmel egy zebrapókot (salticus scenicus) követtem, amelyik eleséget keresve kóborolta be a cellát.
Öltönyöském és a poroszlói, miután megállapították, hogy nem vagyok jó bírósági anyag, nagyon szolgálatkészek lettek. Felajánlották, hogy hazafuvaroznak a szállodába, meg hogy felhívhatom a feleségemet. Azzal utasítottam vissza, hogy egészségügyi sétára van szükségem. Elváltunk, ők magasztalták franciatudásomat, és kifejezték reményüket, miszerint ez a kis kellemetlenség nem akadályoz meg abban, hogy élvezzem franciaországi nyaralásom hátralévő részét. Udvariasan köszönetet mondtam, és hátrahagytam pörölyös baseball-sapkámat, hátha jelentkezik érte jogos tulajdonosa.
Szabadlábon
Vegyes érzésekkel léptem ki a napvilágra és a friss levegőre. Csábítást éreztem, hogy azt kiáltsam: „Macskajancsik’”, de annyira azért nem volt lebilincselő a salátaöntet. Megszabadulásom annyira vérlázító – gondoltam –, hogy ha még egyszer lekapnak, jó eszköze lenne a zsarolásnak, hogy engedjenek ki, vagy tegyenek valami luxusbörtönbe.
Ám miközben kifelé ballagtam, az agyamba besétált egy másik gondolat. Az, hogy a zsernyákok fejileg nem mentek el hazulról, hanem éppenséggel ultradörzsöltek voltak, és azért engedtek szabadon, hogy lefüleljék a Gógyigaleri másik felét: Hubert-t. Követnek majd, és együtt fognak leakasztani. Eszmefazekamban fortyogott az idea, hogy sleppem van.
A rendőrfőkapitányságnak gyönyörű lépcsősora volt, s ahogy mentem rajta lefelé, arra gondoltam, hogy el kell kerülnöm Hubert-t, mivelhogy talán rendőrtekinteteket cipelek a vállamon. Ekkor észrevettem egy figurát, jött felfelé a lépcsőn, és meglehetősen emlékeztetett Hubert-re, ugyanis Hubert volt, viharkabátban, amely eléggé különc viseletnek hatott a hőségben. Észrevettem a viharkabát zsebéből kikandikáló Thalészt is.
– Tudhattam volna – örvendezett –, hogy nincs az a rendőrkapitányság, ahol ennyi gógyit benn lehetne tartani.
Peckesen ellépdeltem mellette, úgy téve, mintha Üb semmiféle auditív vagy vizuális benyomást nem gyakorolt volna rám.
De ő rám tapadt: – Hogyan ültetted fel őket, Prof? Azért jöttem, hogy kiszabadítsalak – mondta bámulatos hangerővel és érthetőséggel ahhoz képest, hogy nagy apparátussal körözött bankrabló volt, s egy fontos rendőri központ lépcsőjén tartózkodott. Elhúzta viharkabátja reverjét, s kisebb fegyvertárt tárt a szemem elé. – De tudhattam volna, hogy túl nagy falat vagy nekik. Az életfogytosok hozzád képest vénkisasszonyok.
– Tűnj el innen – üvöltöttem fojtottan, miniszájjal. Ám disszociációs kísérletem hiábavalónak bizonyult. Hubert nem vált le.
– Mi baj van? – kérdezte.
– Eredj már a fenébe – zárt ajkak mögül.
– Szép tőled – mondta megbántottan. – Nesze neked, hála. Idejövök, hogy megmentselek, vásárra viszem a bőrömet, és fizetségül elhajítasz, mint egy használt gyufát. Mi ütött beléd?
– Nem ütött semmi, te hülye! Próbálok profi lenni – robbant ki belőlem. Vertük a nyálunkat, miközben egy kerekded férfi, aki engem Krugerre emlékeztetett, akkora ívben elkerült, mint olyanokat szokás, akiknek a nyilvánosság előtti dühödt üvöltözés a hobbija.
Az Üb-féle verzió
Amikor aznap reggel nem tűntem fel a megbeszélt helyen, ő felhívta Jocelyne-t, feltételezve, hogy ott vagyok elfoglalva műszerem tesztelésével, a hölgy azonban elmagyarázta, hogy azóta szorong, amióta felhívta a Korzikai, s szokott kísérletein túl, hogy ágyékát közelebb csempéssze Jocelyne-éhoz, azzal is elhencegett neki, hogy megtalálták azt a panziót, ahol a kövér brit lakik, akit fölismert a Gógyigaleritől kirabolt egyik bank alkalmazottja, s a letartóztatásra sor kerül, mihelyt az illető előbukkan. Jocelyne beült a kocsijába, és egész éjjel száguldozott, hogy megtaláljon, de minthogy én se tudtam, hol vagyok, nem csoda, hogy nem lelt rám.
Hubert diszkréten körbetelefonált, miután megszondázta a kórházakat, s gyanította, hogy sitten vagyok. Majd kiderült, hogy őrizetbe vettek egy bizonyos Krugert. Elhatározta, hogy idejön. – Mi volt a terved? – Megnézni, mi történt.
Hubert továbbá olyan körültekintő volt, hogy fölkereste a panziómat is, és látta, hogy a környék tele van szórva civilruhásokkal.
Filozófusi fusi
Ha valaki arra ácsingózik, hogy hosszúúú börtönbüntetést sózzon rád, a letartóztatás elkerülésének az a legjobb módszere, hogy letartóztattatod magadat másvalakivel.
– Mit gondolsz, meddig várnak ott?
– Sokáig. A túlórapénz megéri.
Bankrablás, nagy B-vel
Elkéstünk, nem találtuk ugyanis a bankot, amelyet Hubert egyik barátja ajánlott, részben a páratlanul festői környezet miatt, részben azért, mert az utált sógora volt a főnök. – Miért ne dolgozhatnánk felkérésre? – mondta Hubert. Banktalanul kocsikáztunk összevissza – vagy a bank veszett el, vagy a tájékozódó képességünk.
Hubert vezetett; ragaszkodott hozzá, hogy álljunk meg, és kérjünk útbaigazítást egy rendőrőrszobán. Bement a komfortosított kalitkában mocorgó Thalésszel, miközben én a kocsiban gunnyasztottam (sajnálatosan sajogtak még, a Test-Csizma mérkőzés nyomai), tudva, hogy hiába minden ellenvetés. Bár Üb újabban a ráció bűvöletében élt, annyira volt csak racionális lény, mint egy guti a Zagrosz hegységből. És mégis visszajött.
– Csak becsekkoltam. Úgyhogy tíz percet kellett várnom, amíg abba nem hagyták a fontos teendőiket, mint a papírrakosgatást meg a kávészagolgatást. Kérdezem, merre kell menni. Nem tudják. Egymástól kérdezgetik. Telefonálnak. Rádióznak. Kis karikákat rajzolnak, hátha attól eszükbe jut a válasz. Rákérdeznek a patkányra. „Ez egy kísérlet” – mondok. Ezen annyit gondolkoznak, hogy a végén eszükbe jut egy humor: „Azt hittük, egy elveszett patkányt akar bejelenteni.” Meg akarnak szabadulni tőlem, úgyhogy a végén kitalálnak egy útirányt.
Odaállok a körözési plakátom mellé. „Ez én vagyok” – mondok. „Mennyit kapok, ha feladom magamat?” – mondok. „Nem érünk rá” – mondják, és mennek egy újabb fontos kávéért. És még azt állítják, hogy a börtönök vannak dugig buta népekkel.
– Láthatatlanok vagyunk. Legyőzhetetlenek. Döngessünk.
Indított, s odavetett Thalésznek egy csokis mazsolát. Ilyen az élet – az ember a nyugati tudomány és filozófia nemzőatyja, cirka két és fél ezer év múlva meg két humorzsák elkeresztel róla egy patkányt.
Találtunk egy férfit, aki két csecsemővel kullogott két feleség-, illetve anyósképű nő mögött, és pontosan elmondta, hogyan jutunk a bankba, majd konspiratívan suttogva hozzátette: – Én nem tudom, mit csináltok, fiúk, de ha még nem szólok későn, sose nősüljetek meg.
Éppen azt tárgyaltuk, hogyan használja La Mettrie az érzékiség fogalmát, és Hubert en philosophe akarta megcsinálni a következő srenket, de én igazából nem tudtam kiötölni a közelítésmódot.
Ahhoz képest, hogy a cég mekkora nevet szerzett magának. voltaképpen nagyon is keveset raktak hozzá az ideák halmazához. Les Philosophes. Tudom, hogy ez röhejes egy olyan embertől, aki még a bevásárlólistáját is csak kínkeservvel tudja megírni, de azért pontoche.
Zozo Voltaire: az ember, aki mentes az eredendő gondolattól. Azért azt elismerem, hogy sok színésznő megvolt neki, jó szalont tartott, és akkor is olvasni fogják, amikor Eddie Copporshow és világranglista-helyezése lenge porként fog szállongani az utcákon. Rousseau: az ember, aki dühből karriert csinált, és egy léggömböt fel tudna untatni a Marsra Aztán a többiek: egy rakás ügyetlen kémiai szertáros, akiknek, sajnálatos módon, Baconnel ellentétben, nem sikerült kinyírniuk magukat. Csak két tagra tudok időt szakítani. Diderot-ra (nem a gondolatai, hanem az írásai miatt) és La Mettrie-re, mert aki halálra zabálja magát, az csak komoly ember lehet.
Ahhoz pedig kétség sem férhet, hogy ezek a fiúk nem azért közismertek, mert nagy betéteik vannak az ideabankban, hanem mert ők a vélelmezett producerei a világ egyik legnagyobb show-jának, a Francia Forradalomnak. Mint minden író tudja, a szex és az erőszak nyerő kombináció.
A történészek meg az irodalmárok sose bánják, ha van egy kis vérfürdő, egy kis prüttyparádé, annyira sivár és pangó a saját életük. És semmi kétség, hogy ezt a közösüléssel elegy közös ölést még zamatosabbá teszi az a tény, hogy ábécébubus kollégáink, a könyvszülő állatok osztályának tagjai, gondolatnarkósok álltak a kormányrúdnál. Bár a Terror háztartási cikk lett és nagybetűsödött, végül is pár ezer lenyakazott arisztidről és fiskálisról szoktunk beszélni; miért nem hallani semmit több tízmillió éhenhalt kínai parasztról?
Nos, azért nem, mert (x) parasztok, (y) nincsenek róluk levéltári anyagok, (z) nem voltak regényírók a közelben, (zz) kellemesebb olyan városban kutatni, amelyik tele van príma vendéglőkkel.
Hogy a modern (micsoda üres szó) kor kezdetét miért zsinegelik olyan gyakran 1789-hez (bár ugyanúgy szeretek francia vendéglőkbe járni, mint az egyetemi emberek nagy átlaga), azt nem érem föl ésszel. Ha jobb dátum kell, tessék megpróbálni 1776-ot. Mármost itt egy elgondolás, ami bevált: az Amerikai Egyesült Államok, az egyetlen ország a világtörténelemben, amelyik importálta a szegényeket, udvarolt a lökötteknek és a másként gondolkodóknak, az egyetlen ország a világtörténelemben, amelyiknek megvolt az ereje, hogy ráerőltesse akaratát a világra, de nem tette
Nredom világ
Vannak sikerültebb tények, de számomra a modern világ nyitányára 1759-ben, Kelet-Poroszországban, Königsberg városában került sor (mely azóta degenerálódott és degermanizálódott), egy Szélmalom nevű fogadóban.
Nahát, tényleg?
Tényleg. A Szélmalomban szokott találkozni három káposztaevő porosz: Hamann, Berens és Kant.
Ez cirka tizenkilenc évvel az után volt, hogy Hume kibocsátotta az Értekezést az emberi természetről, és jó hatvan évvel az után, hogy Locke piacra dobta a Polgári kormányzást meg az Esszét az emberi értelemről. A brit cég bérencei készülődtek, hogy polgárháborút robbantsanak ki Amerikában és Franciaországban, persze mind a kettőt forradalomnak fogják nevezni, mert ennek a hangzása megkönnyíti az öldöklést.
Németország pedig, miután beleunt a francia dicséretek hiányába (első számú ideaidomáruk, Leibniz odáig ment, hogy franciául írt), a saját nagy durranására készülődött, amit Hume és Locke detonált a hosszú kanóc túlsó végéről. Ebben a bizonyos csehóban ott ült Hamann, egy huszonkilenc éves naplopó, aki nemrég jött meg Londonból, ahol non-stop kurvázásra és lakomázásra elvert egy valószínűtlen összeget (így hát készen állt a vallási megtérésre), melyet Berens, az üzletember bocsátott rendelkezésére, aki, mint az összes túl nagy pénzű civil, egy kis hipségre meg hitelességre vágyott, és aki magával hozta Kantot, a negyvenöt éves filóst és dipszóst, hogy reformálja meg Hamannt egy pár pohár zwetschenwasser mellett.
Ez nem csupán három virslimarkolász találkozója, hanem korunk tartalomjegyzéke. Hamann a hitet hajhássza, Kant a nagy pók, ésszel fölszerelve, Berens pedig a gyakorlati ember, ő finanszírozza az egész mutatványt. A találkozó célja az volt, hogy Hamannt kiragadják a pietisták soraiból. Húzták a kötelet: Hamann most és később a hitbe vetett hit mellett érvelt, Kant meg az ész általi megváltás mellett, bizonygatva, hogy az elme be tudja takarni az univerzumot. A két gondolatfolyam, továbbhaladván, olyan partokat mosott, ahol rengeteg pisztolycső nyomódott rengeteg tarkónak.
A kalmárok végzik el a jólét, a kényelem és a változatosság megteremtésének piszkos munkáját; az igazi héroszok azok, akik nem végeznek túl jó helyen az utókorfutamban, a nevük legföljebb egy-két emberöltőn át olvasható valami nagyképű ajtón. Odabagózunk-e Róma és Hellász olajbogyóárusaira, vincellérjeire, rabszolgatartóira?
Az ész leginkább újdonságnak számított az ókorban, a szórakoztatás egy ágazatának; csak a tizennyolcadik században kezdte a saját rezsijét fizetni, megoldani, hogy az ember gyorsabban jusson el Londonból Edinburgh-ba. Most, hogy a fiúk Newton hátán lovagolhattak, rögtön mindenki jobban bukott rájuk. Most először mondták a gondolkodók, hogy tessék nem ugrálni, mi majd mindent tisztázunk. Karnyújtásnyira van a leglegebb elmélet. Most aztán tényleg megcsíptük.
Azóta pár évenként rendszeresen bejelentik, hogy be kell zárni a laborokat, és végleg elpakolni a Bunsen-égőket.
Az ész legnagyobb teljesítménye az volt, hogy eljuttatott Londonból Edinburgh-ba (és megszüntette az ezen utazásból eredő bárminemű kínt). Abban a témában már nem ennyire jó, hogy érdemes-e odamenni. Ugyanazt az utat járjuk, mint Hamann és Kant – csak messzebb értünk rajta. Meglehet, mindig is ezen az úton voltunk, csak nem vettük észre. Az ész megellette az IBM komputert, de ma is csak kettő között választhatsz. Vagy az IBM, vagy az IMA.
És az is sokat mond, hogy noha svádájuk svábosan svungos volt, e két nyerő ideaszörfös megszállottan olajozta a torkát. Gyarlók vagyunk, bébi. Keveseknek adatik meg a malac, hogy ne kelljen a palack. Ha az ember iszik, illusztris cimbik veszik körül.
A kiraboltatásra készülő bank
Amikor megérkeztünk az elveszett bankhoz, Hubert elővarázsolt két rokokó parókát. Ez megriasztott: valamiért túlságosan is abszurdnak rémlett műhajban kirabolni egy bankot, ráadásul ezt a műfajt úgy adni el, mintha volna benne valami filozófiai töltet.
Ráreccsentem Hubert-re: – Ne légy nevetséges!
Hubert megigazította a perusát, és megbámulta magát a visszapillantó tükörben. – Tiszta kibaszott felvilágosodás.
Hátramaradtam duzzogni a kocsiban. De nem kellett sok idő ahhoz, hogy fölmérjem helyzetemet, és bebizonyítsam, hogy akár viselek bankrabláskor lószőrt, akár nem, filozófusi működésemnek annyi. A morcogásnak semmi haszna, ha az ember már amúgy is az agyatlanság galaktikus fővárosa lett. Ugyanennyi erővel az óceánok is kifogásolhatnák a zeiformidák és egyéb halak könnyeit.
Hubert odabattyogott a bankhoz. – Ne zárd be az ajtót a Felvilágosodás előtt – rikoltotta a férfinak, aki becsukta az ajtót Hubert közeledtére, talán egy szemernyit idegesen, nehogy ez a loknis zokni bejusson. Minden oka meglett volna rá, hogy Üböt csupán az aberrált megjelenése miatt zárja ki, de (persze hasztalanul) a kiírás felé intett, miszerint a bank 5.00-kor zár. Miközben Hubert rámutatott, hogy a világmindenség még nem jutott el erre a pontra, az én babiloni méretű órám mindenesetre 4.56-ot jelzett.
A bankzáró nem fogadta el Hubert állítását, vagy nem törődött vele, hanem úgy tett, mintha 5.00 volna, és nekigyürkőzött az ajtó becsukásának, ami némi nehézségbe ütközött, a szerkezetet ugyanis nem Hubert lábának figyelembevételével tervezték. Egymásnak feszültek a vállak és az időszámítások. Hubert kijelentette: – Ötven frankba fogadok, hogy rá tudom venni az ajtó kinyitására.
A bankzáró határozott nemet intett a fejével, ám az ajtóra irányuló nyomása drasztikusan csökkent, amikor Hubert elővette a halálbiztos ajtókinyitó szerszámot, a bandita doktori oklevelét.
– Unom, hogy mindig ilyen alakokkal van dolgom – jegyezte meg, amikor beszállt a kocsiba. A sportszatyrot bedobta a hátsó ülésre, zakózsebéből kikandikált egy ötvenfrankos. – Annyira amatőrök.
További szabadlábi órák
Néztük, ahogy a Korzikai kiront a házból, és felpörgeti a kocsiját. Lelkesítő volt ekkora munkaláz tanújának lenni, pláne a nap kezdetén. Hubertből jó detektív lett volna – oly módon nyomozta le a Korzikai kéróját, hogy megnézte a telefonkönyvben.
Az eredeti tipp Jo agyából pattant ki.
Katonai pontossággal tudtam igénybe venni a női közreműködést, valahányszor volt egy bázisom (egy ágy, margóval). Ha találtam egy alkalmas odút (a turista-információ kegyéből), tüstént nyúltam a nagybecsű távrecsegő után, és néhány órán belül máris ott ajtózott a zsongító bankfiókigazgató-helyettesnő.
Jo elképesztően rugalmas volt. Ha nekem kéne rendes munkaidőben dolgoznom, képtelen volnék bármi mást csinálni, ő viszont vígan ideutazott, hogy segítsen egy filozófus bankrablónak a feloldódásban. Akárhogy is, ha az ember meggondolja, hogyan szerzik meg a férfiak a nőket, a nők meg a férfiakat, ez nagyon nem látszik fairnek. A nullipara guszta bula a bomlott nulla paraszti bulójáért bomlik.
Rokonszenves volt a Korzikai makacssága. Jocelyne időnként arra szokott kilépni a bankból, hogy ott ólálkodik a Korzikai egy újabb ebédmeghívással, hogy hazakísérje, hogy elegyes szolgálatokat ajánljon fel. Jocelyne kezdeti késztetése arra irányult, hogy eltapossa, mint egy undorító, ropogós hatlábút, ám visszafogta magát. Azt gondolta, érdemes lesz rögzíteni a zsaru fölös kottyanásait, ezekből ugyanis olyan információkat nyerhet, amelyek jótékony hatásúak a srenkes filozófusok szabadságára nézve. „Nagyon rámenős ahhoz képest, hogy állítólag mennyire elfoglalt”. Azt azonban nem tudta eldönteni, hogy a Korzikai a beépített kéjvágya miatt akarja kibontakoztatni zügitész módjára a róla mondott mogorva kommentárt, vagy a visszautasítás fűti a vágyát. „Vannak férfiak, akiket meghülyít a nem.”
A Jo eszébe vésett adatfoszlányok között volt a terület, ahol a nyomozó lakott (azzal az ajánlással, hogy páratlan terep párok összefonódásának megfigyelésére).
Miután boldog szerencsével rátaláltunk a címére, Üb másra se tudott gondolni, mint hogy odamegy, és kiborítja üldözőnket. Nem voltam oda a többes szám első személyért, és amikor ráébredtem, mely időpontban javasolja utunk megtételét, (a) értetlenkedtem, (b) felháborodtam. Ám az előző estén találtam egy láda trappista sört (élvonalbeli katolikus produktum, Szt. Gusztival egy sorban), és mivel úgy véltem, a helyiségben tartózkodó klientéla nem alkalmas rá, hogy ebből az opálos tüneményből igyék – ama cambridge-i tanarak módjára, akik a háború alatt önzetlenül kiürítették a kollégiumi pincéket, nehogy a bordeaux-i és az óportói az ellenség kezére kerüljön, vitézül serénykedtem, hogy a folyadék nyelvvadító emlékezetté vagy sima feledelemmé lényegüljön át.
A kocsma egész éjjel nyitva volt. Az éjjel egész éjjel kocsma volt. Annyiban bezártak, hogy egykor bezárták az ajtót. Talán az élesztő tette, vagy mit tudom én, de nehezen ment az elalvás. Sosincs gondom az ágyban maradással, az ágynemi kapcsolatok vonzereje nem csappant, de egyre nehezebben tudom befogadni a sötétség üdítő robbanását, lenullázni a nihilt.
Lehet, hogy ez csupán az öregedés természetes velejárója, vagy (ami valószínűleg ugyanaz) a koponyában lakozó talaj előérzete, az állandó jelleggel ott-tartózkodó sötétségé.
De azért nem éreztem magam túlzottan prehumusznak (álmatlanságom ellenére), úgyhogy hazadöcögtem, s ott találtam Üböt, készen a kirohanásra.
A Korzikai lakása egy neoterikus lakótömbben volt, világos, nem olcsó, de nem is palotaszerű. Üb elbánt a zárral, ha nem is gyorsan (mert kijött a gyakorlatból), de különösebb cécó nélkül.
– Gyalázat, hogy egy magasrangú rendőrtisztnél ilyen pocsék a biztonságtechnika – jegyezte meg Hubert. – Ennyi erővel neonnal is kiírhatná az ajtaja fölé, hogy tessék befáradni.
A lakás takaros volt, ahogy hosszútávú agglegényhez és nyomozóhoz illik – rendes, csak nincs jól kigondolva. Láttam két könyvespolcot, a várható számú klasszikussal (iskolai kötelezők), nyilván ama tényt igazolandó, hogy egyszer ő is olvasott könyveket. Spéci nyom. Ahogy tekintetem végigsiklott a tómusain (mutasd meg a gerinceidet, s megmondom, ki vagy), azt vettem észre, hogy Hubert a konyhába veszi az irányt, és a kávéfőzővel kezd babrálni.
– Kell egy kávé, Prof?
– Nem azt mondtad, hogy meg akarsz fújni egy pár holmit?
– Igen, de az ember nem akar úgy viselkedni, mint egy bűnöző.
– És mi van, ha megjön?
– Szerintem egész napra elment. És különben is, meg kell mutatni az életnek, ki a főnök. És ha előkerül, annál jobb. Szívesen váltanék egy-két szót.
Hubert felvett egy újságot (a tegnapit) és átadta súlyát a díványnak. Ha ő az ujjával kívánt malmozni, én meg azért akartam lefeküdni, hogy a gondolataimmal malmozni. A Korzikai biztosan optimista hangulatban volt, mert friss ágyneműt húzott, patyolatfeketét; úgyhogy átmentem vízszintesbe. Mindig lefekszem a lefekvési vágynak.
Végül vala az ige
Ámde hiába volt az éjszakám világosságos, most sem tudtam megszabadulni énem ballasztjától. Amúgy is fáradságos dolog idegen ágyban elaludni, de százszorosan az, ha az ágy olyan emberé, akinek az a dolga, hogy a fejemre vadásszon, még akkor is, ha most zebrákat próbálok számolni.
Hangok: zordul nézve
Lehet, hogy egy kicsit gorombaság volt tőlem, egy kicsit lekezelő, de valahányszor azt hallom, hogy a népek arról beszélnek, mindenféle nemlétező dolgokat látnak vagy hallanak (vagyis olyanokat, amiket mások nem érzékelnek), és hacsak nincs rá komoly bizonyíték, hogy erős hallucinogének működnek közte, légyölő galóca, anyarozs, én azt jegyzem föl: bolondéria vagy érzékcsalódás, és a bolondéria van az első helyen.
A kultúrák és évszázadok folyamán általában nem volt nyerő tipp olyan dolgokra rámutatni, amiket mások észleltek – a szentséghajszolás, a spirituális útjelzőtábla-szerep veszélyes tisztáldozatnak bizonyult, ugyanis még sohasem volt szűkös a kínálat a furcsán viselkedő emberek elégetéséhez szükséges gyújtósból.
Azonkívül, bár nem vagyok büszke a tudásomra, a kimondatlan mondatokat kimondottan marhaságnak tartom, egy rakás blamázsnak.
Ezért rázott meg kissé, amikor meghallottam a hangot, a hangot, amely nem volt az enyém, amely chez moi beszélt, intrakoponyálisan, resem médiájában, a hangot, amely a fejemben ütötte föl tanyáját, a hangot, amely a hang segítsége nélkül beszélt.
Az agy: bal-jobb, hemi-szemi:
Az agyunk duózik, ezért volt akkora sikerük mindig is a kétszemélyes számoknak. Gondoljunk csak a történelem nagy duóira: Ádám és Éva, Káin és Ábel, Romulus és Remus, Rómeó és Júlia, Zószer és Imhotep, Stan és Pan. A kupolánk alatt két beszélőt szállásolunk el, jónak és rossznak öltöztetjük föl, hím- és nőneműnek látjuk őket, s talán az az oka ennek, hogy evolúciós kalandozásaink az ellentéteken alapulnak. Ismerjük ezeket a hangokat (és azokat, amik beugranak helyettük), ismerjük ezeket a tanácsnokokat, még ha az egyik erősebb is a másiknál.
Ez a mostani azonban nem volt afféle saját termésű üzenet, hangvétele nem a szokásos gondolatküldöncöké. Ez egy friss, tiszta hang volt, sokkal határozottabb, mint a megszokott, fül közötti rizsa, mintha egy rádió volna a fejembe építve, beállítva másvalakinek a gondolatadójára.
Megrémültem. Kővé dermedtem. Tudniillik (x) a hangok meghallása nem olyan, mint egy megfázás, nem lehet elűzni egy citromos teával, (y) belül van, azaz nem afféle szemölcs, felhámi szépséghiba, amit el lehet fedni vagy ki lehet égetni, (z) nem volt felette hatalmam. A saját akaratából volt ott, egyszer csak belépett, és én (zz) begolyóztam tőle.
Eléggé aggasztott a helyzet. Rettentően megrettentem. Borzasztóan elborzadtam. Akkor se rémültem meg ennyire, amikor Afganisztánban fölém berregett egy szovjet harci helikopter. A széthullás valahogy nem is olyan szörnyű, amíg ép ésszel élem át, és van beleszólásom; beállhatok nefelistának vagy ehetek salátát, ennek is van haszna, ha csak annyi is, mint ha valaki köpködéssel akar ledönteni egy falat, de hogy nem is tudom, mi zajlik odabenn… attól az összes mirigyem egy merő nyirok lett. Kinyiródtam.
A hang ezt mondta:
– Heló.
Viselkedj természetesen
Fölkeltem, és az ebédidő diktátumának engedelmeskedve cikcakkos pályára engedtem ízlelésemet a hűtőszekrényben, míg az föl nem fedezett egy csomag fűszeres csirkemájat, konyhakészen és egy följegyzéssel ellátva, melynek betűformálása még abból az időből származott, amikor fontos volt a kalligráfia, s amelyben egy idős nőrokon lépésenként elmagyarázta, hogyan lehet az ételt a legnagyobb sikerrel fölmelegíteni.
Meg is fogadtuk, s megettük a májat friss botkenyérrel; oly kifinomult módon lettek egymáséi, hogy összeüdvözültem volna magamat, ha étvágyamat nem lankasztja a félelem, miszerint golyóim hamarosan a konyhakövön fognak gurulni.
Elfogyasztottunk két üveg elég jó bort, nem annyira drágát, mint az a tinta, melyhez hozzászoktam, amióta a nyílt bűnözés útjára léptem, ám ez a diszkrepancia nem számított, mert a végén kénytelen voltam meginni másfél üveggel attól való félelmemben, hogy mennyire megárt majd nekem a bibáció.
A hang meglehetősen befelhőzte élvezetemet, Übben viszont túlcsordult ellenfele megalázásának öröme. A jó öreg „nous avons nous” a sztratoszférába lőtte ki.
Ezek után megnéztük azokat a videókat, amiken a Korzikai volt látható munka közben. Hubert akkor bukkant rájuk, amikor feltúrta a lakás rejtett zugait, miközben én szellemi interpolációval foglalkoztam. A felvételek a műkedvelő botkezűségéről árulkodtak, de a Korzikai nyilvánvalóan úgy ítélte meg, hogy ágyékmunkája megérdemli az elektromágneses tartósítást. A kamerakezelés eléggé statikus volt, a kamerát ugyanis magára hagyták, és ezek a gépek nem arról nevezetesek, hogy túl sokat izegnének-mozognának a maguk szakállára. A világítás sem volt valami fényes, és különben sem volt sokkal több az egész, mint a Korzikai huppogó hátsója szekond plánban egy alájaszorult résznő fölött. A hangsáv hasonló rémunalom volt, türelmetlen lihegéssel, férfi és női szortyantásokkal, valamint a furcsa, mind kétségbeesettebb kérdéssel a Korzikai részéről: „jó már neked?”, miközben medencecsontját csóválta azon erőfeszítésében, hogy társából kicsiholja az eksztázist.
– Arany szajré. Színarany – mondta ki az ítéletet Hubert.
Ha az ember le akarja filmezni magát, amint torpedót ereszt az uszodába, akkor kénytelen vagy egy jó barátját fölkérni operatőrnek, vagy egy pénzverdét rákölteni több kamerára. Az olyan képsorok, mint amelyiken a Korzikai az orrára húz egy kotont (szemlátomást komikus kísérlet volt egy elefánt megszemélyesítésére), vagy amikor fekete harisnyát és harisnyatartót visel, túlságosan szégyenlőssé tehették, semhogy meginvitálhatta volna valamelyik szomszédját. – Huszonnégy karát – mondta ki az ítéletet Hubert.
Rendkívüli gonddal pörgette végig a kazettákat, nehogy elmulasszon valamit. Ami engem illet, jobban megismertem a Korzikait, mint szerettem volna. Hubert megkaparintotta az összes pénzlerakatát, egy sípoló rózsaszín vízilovat, meg egy strandon fölvett, dögös és topless fényképet egy vonzó fiatal lányról, aki, mint Üb törvényszéki észjárással megállapította, a Korzikai húga volt tengerparti nászúton.
A telefon már négy órája rá volt kapcsolva a tokiói pontosidő-szolgálatra (csúcstarifával). Üb felajánlotta, hogy bármiféle rendkívüli hosszúságú távolsági hívásra igénybe vehetem a telefont. Majdnem elcsábultam, hogy felhívom az alapítványt. Mit szólnának, ha felhívnám őket a jókívánságaimmal? „Á, Copporshow-szan, tehát Franciaországban időzik, bankot rabolgat?” A japán etikett és nyelv igen gazdag az árnyalatokban (bár én nem jutottam ötszáz kandzsinál tovább), más-más megszólítás jár az uralkodónak és a vízhordónak, s engem nagyon furdalt, ez a gazdagság vajon kiterjed-e olyasvalakire, aki megpattan a cég pénzével, aztán pedig két srenk között csak úgy odacsörget Dél-Franciaországból.
Az alapítványokról – hogyan vigyük őket tisztítóba?
Nem nehéz. Elég egy alapítványt találni, amelyik tömérdek pénzt akar adni az embernek, aztán lelépni a lével, és gátlástalanul kényeztetni magunkat. A világ tele van gazdagokkal, akik azon daráznak, hogy mit csináljanak a znépjükkel; a vicc az, hogy többnyire monotónusok, akik tizedesvesszőkkel keresték össze a vagyonukat, és minthogy zérus betétjük van a bűvöletbankban, olyan jelzőkkel szeretnének karöltve mutatkozni, mint a mély és a megigéző (mint, gondolom, valamennyien, ha egyszer sikerült megtöltenünk a hasunkat). A difi csak az, hogy ők ezt meg is tudják vásárolni. Előttünk pedig csupán az a nehézség áll, hogy útakadályt kell emelnünk a gondolkodásuk előtt, oda kell kötöznünk magunkat a csekkfüzeteik vonalaihoz. Nekem azért kellett hozzá egy kis gyakorlás.
Az alkoholizmussal az az egyik fő probléma, hogy van, aki emiatt problémásnak tekinti az embert. Erre akkor döbbentem rá, amikor Featherstone…
Featherstone 1.1
…aki régóta pályám kísérője. Mint egyetemisták egymás szomszédai voltunk; én folyton panaszkodtam, hogy túl lármás, amikor fölkel, és megzavarja az álmomat, valahányszor korán reggel elindul az előadásokra. Ha az ember fizikus, muszáj is ilyesmiket csinálnia, meg részecskéket pofozgatnia, például Z0-kat. Gyanítom, hogy a korai felkelés meg a kemény munka meg a nagy bulik elszalasztása egy picit fenyítésszagú lehetett Featherstone-nak, főleg hogy mindezek után ugyanabban a kollégiumban tett szert státuszra, melynek egy bizonyos E. Copporshow is alkalmazottja volt, olyan ember, aki garantáltan (ha vevő csalódik, pénz vissza) soha nem kelt fel korán, nem dolgozott keményen és nem szalasztott el egy bulit sem. Ahogy velem bánt, abban az önfegyelem vékony máza alatt mindig éreztem valami zehernyét. Ő volt…
Alapítványok a mosodában 1.2
…a kijelölt milliomossimogató (minden kollégiumban van ilyen). Azon a napon e szavakkal fordult hozzám: „Semmi tütü, Eddie, este még egy kortyot se. És lesz sok-sok pénz.” Továbbá sok-sok pénzimitáló ujjdörzsöléssel támasztotta alá mondandóját; kénytelen voltam ráébredni, hogy már nagyon félrecsúszhattam, ha oktatótársam szükségét érzi, hogy ebben a stílusban értekezzék velem.
Miközben szokása szerint jachtklubokban, borkóstolásokon, operákban őgyelgett, becserkészett egy milliárdost, aki (Featherstone bosszúságára) csípte a filozófiát. Megkövetelte tőlem, hogy jelenjek meg, filozofáljak szelíden, hízelkedjek egy kicsit, aztán takarítsam be a csekket, mint a gondolat annyi sok pénztelen, kevés vágott dohányú disc jockey-ja tette a vastag fazonok asztalainál a múltban. „Majd megvesz, hogy jótékonykodhasson; legalább egy-két milliót bedob… és tetszik neki a könyved.”
Featherstone minden iróniától mentes nyelvi minimalizmusa legalább annyira megrémített, mint amennyire a végtelen zsozsó ígérete, úgyhogy egy cseppet sem ittam.
Légy önmagad
Lehet, hogy ez volt a hiba. Szokott énemet kellett volna adnom. Ha palackot babusgatva érkezem, simán kibűvöltem volna hét számjegyet. De már egy hete nem volt egy korty se a számban. Furcsának, minden porcikájában üdének, frissen festettnek találtam a világot. Megrészegített (miután két napig totál tetűn éreztem magam) a megrészegülés hiánya.
Befutottam Hampsteadbe Longékhoz (vigyáztam, hogy távol tartózkodjak a Ming-tálaktól és a Zoffanyktól, hogy ha összerogynék vagy támolyognék, semmi felbecsülhetetlen darabot ne csapjak le), ahol Featherstone már szorongva várt az előtérben, hogy megbizonyosodjon, valóban nem vagyok-e tök mák. Nem voltam, ez azonban nem gátolt meg abban, hogy megbotoljak és hasra essek, és felborítsam Mrs. Longot, aki dominódőltében eltörte a karját.
– Az ilyesmi bárkivel megeshet – nyugtatott meg nagylelkűen Long.
Mr. Long gyanúsan hálás volt, amiért kórházba juttattam a feleségét. A sofőr elszáguldott az asszonnyal a sebészhez, mi pedig tovább vacsoráztunk, bár egy kicsit idegesített, hogy Featherstone mellett kell ülnöm, aki úgy meredt rám, mint aki rögtön bevezeti nyakamba a halkést.
Mr. Long azért is rendkívül hálás volt, hogy nagy lendülettel lehánytam a legjobb porcelánjait. Pompás házigazda volt, holott a fölösen gazdagok modora (és külleme) általában fölér egy varacskos disznóéval, de neki még akkor is volt jómodor-tartaléka, mikor csomósat ásítottam keletnek, nyugatnak, északnak és délnek. Az ingyen degesz reményében egész nap nem ettem sokat, de ahhoz eleget, hogy kijöjjön a 360 fok.
Mr. Long felkalauzolt egy szobába, ahol gyengélkedtem egy darabig, és igyekeztem mozdulatlan maradni, nehogy kidöntsek egy falat, vagy felgyújtsam a kastélyt. Mire lementem, már ura voltam önmagamnak, minden vágyam az volt, hogy csilloghassak egy kicsit. Ehelyett azonban futólépésben indultam a klotyó felé, mert már éreztem az alvégen lakó láthatatlan ellenség provokációját.
Eddie és a lehúzhatatlan kula
Rámeredtem. Hiába minden addigi történés, hiába, hogy kimerítettek megpróbáltatásaim, valamiért úgy éreztem, minden ezen áll: meg kell szabadulnom ettől az objektumtól. Nem szoktam kényeskedni, de még nekem is van némi maradék önbecsülésem, és meg voltam győződve, hogy ez a valami meg tudja torpedózni. Minden lehúzás után tíz percig tartott az utántöltés. Volt elég időm, hogy eltöprengjek a slendrián vízvezetékszerelés hátrányain. Félórája voltam ott, amikor megérkezett a keresőexpedíció. Featherstone volt az, gyanúm szerint azt remélte, hogy meghaltam, vagy legalábbis haldoklom, ezt jól kiélvezheti, aztán bekasszírozza, ami a tragédiáért jár.
– Jól vagy?
Igenlően válaszoltam. Valahogy nem tudtam rávenni magam annak a hírnek a közlésére, hogy egy szörnyeteget alkottam, mely fölött nincs hatalmam se nekem, sem az ezredvégi csatornázásnak. A baj az volt, hogy kefét sem találtam, amivel átoperálhattam volna a rönköt a függőleges kanyaron, és bármennyire kétségbeestem, annyira azért nem, hogy segítő kezet nyújtsak neki.
Természetesen, ha mindez a vendégszárnyon vagy az udvarház valamely távoli szögletében történik, ráhagytam volna a szolgákra, hogy bánjanak el vele, ám ez az alkalmatosság a főstrangon volt, és könnyűszerrel el tudtam képzelni Longot, amint bejön, és megpillantja farom művét, és valamiért ez borzasztóan helyén nem valónak tűnt, még egy olyan világban is, ahol gyerekek halnak éhen. További egy órán át viaskodtam vele odabenn. Talán elfogta őket a félsz, hogy beköltözöm, mert végül bejelentkezett a sofőr.
Nem esett le a szajré.
Ám aztán előkerült a japán, mind lementünk a Sohóba, egy lepra csehóba a zoris főnökkel, ivós játékokat játszottunk, és oly gyalázatosan viselkedtünk, hogy elfeledtem, miszerint az Egyesült Királyságban vagyok. Három óra körül Hirosi (aki olyan gazdag, hogy amikor belép a szobába, a többi milliomos elalél) megvette a kocsmát (és vélhetően odaadta a sofőrjének mint borravalót). „Japán is sziget, Anglia is sziget” – mondta nekem. És kész. Kinyílt a nagy lé csapja.
A haragtól izzó Featherstone folytatta a simogatást. Közben elutazott Amerikába, hogy körüludvaroljon egy másik milliomost. Standby alapon repült, egy napot várt a Heathrow repülőtéren. Érte jött egy kocsi, és elvitték a pénzeszsák otthonába. Az otthon egy húszszobás villa volt, ebből tizenhét szoba tökéletesen csupasz és bútorozatlan. Featherstone szobájában nem volt fűtés, ehhez képest januárt írtak (igaz, a Nash nevű házigazda szobájába beállítottak egy hősugárzót). „Érezze magát otthon” – mondta.
Featherstone felderítette a konyhát, de nem talált mást, csak egy kinyitott doboz tartós tejet meg három ősrégi Hershey-csokit. Esténként házhoz szállított pizzát ettek: „Szeretem az egyszerű ételeket, maga nem?” Featherstone ráakadt egy nagy csomó kedvezményes pizzautalványra is az egyik fiókban, amikor Nash elment ebédelni, hogy vendége „hadd dolgozzék”.
Ezenkívül beszélgetniük is kellett.
„Hallgattam már hallgatói halandzsát, de ez, ez… kibírhatatlan, menthetetlen blabla volt. Csak az esetleges adomány vagy ennivaló tudott megtartani a társaságában, eltekintve attól a ténytől, hogy nem volt sehová mennem.”
A villa tíz mérföldnyi gyalogútra esett a legközelebbi élelemforrástól, és Nash egyre csak bizonygatta, hogy az autó bedöglött, s felajánlotta Featherstone-nak, hogy hív egy taxit. Egy nap Featherstone kiment a konyhába, és talált egy döglött patkányt. „Azonnal megértettem: a patkány a reménytelenségbe pusztult bele.”
Miután egyetlen cent nélkül távozott, Featherstone kiderítette, hogy Nash notórius untató. Hogy egyetemi embereket csábít a kéglijébe, ahol nyakukba zúdítja nézeteit a történelemről, a közgazdaságtanról, az amerikai külpolitikáról, s azok mindezt kénytelenek elviselni, mert ottrekedtek, vagy mert potyára vártak (hiába). Nash renoméja olyan volt, hogy már Londonból kellett embereket hozatnia, meg Berlinből, meg Zombából.
Minthogy a kocsi még mindig rossz volt, Featherstone-nak kellett fizetnie a taxiszámlát a repülőtérig. Az előző napon csakugyan gyalogolt tíz mérföldet a boltokig. „Muszáj volt kidugnom az orrom, hogy embereket lássak.” A stexológusokat vagy elkapja az ember, vagy nem. Nagy akarásnak nyögés a vége.
A korzikai kérójának szétkerázása 1.2
Hubert lement néhány zsákért, amit előzőleg berakott az autóba. A pufók cementeszsák cipelésében a korzikai egyik szomszédja segítette ki. – Néhány kis változtatást eszközlünk – magyarázta Hubert. Egy plusz két félszobás lakás volt, és Hubert igen lelkiismeretes volt a kis változtatások témájában. A nappalit egy-két collos vastagságban tapírtrágyával borította be (árvaházi bandája egyik tagjának tapírfarmja volt Bretagne-ban). – Fontos, hogy az ember eredeti legyen. – Talált egy ütvefúrót, s azzal nagy lyukakat fúrt a falba. Leégette a villanyvezetéket. Az éveken át gondosan nevelt narancsfát, amely zölden virult a cserépben, konyakba fullasztotta és lenyakazta. A vécét, a lefolyókat, a mosdókat hézagtalanul becementezte. Számos bútordarabot a mennyezethez ragasztott. Nem ellenséges indulatból; Hubert igazán jóindulatúan vandalírozott a lakásban, csak hát ilyen az élet.
Átlapoztam Zipette erotikus fotóinak gyűjteményét, az ezredvégre maradt csipetnyi századvégi cifraságot. Még mindig nem ocsúdtam föl a váratlan hanggal való érintkezésből, nem tudtam sokkal többet elolvasni, mint néhány meztelen ülepet (habár a Korzikainak egészen jó Montaigne-kötete volt).
Hogy ráakadtam e fotográfiákra oly időkből, amikor Párizs volt a cicik és seggek világközpontja, megcsapott a halandóság szilaj szele. Mindezek a nők, a korabeli örömszerzés legremekebb oltárai, akikért a férfiak pénzt adtak, akikért megtettek avagy megtettek volna mindent, már nincsenek. Tompora mutantur, nem élők már s nem is holtak. Tanúsítják: bármily hatalmas a szenvedélyünk, úgy múlunk el, mint egy könnyű lehelet. Visszanéztem szemükbe, s elrágódtam azon, hogy (x) a festészetben a művész szivárogtatja át, amit akar, de a fotóba a modellnek mindig van beleszólása. Eltűnődtem azon is, mennyire szűkös a szókincsünk, ha tekintetfajtákat kell megnevezni, a száj és a szem konfigurációit, az érzelmet tükröző izomkapcsolatokat, hogy milyen jó is lenne könyvet írni erről, azonkívül (y) milyen ritkák a csúcspontra fenntartott szavak, s milyen számosak a gyönyör eszközeinek nevei, mely bőséges e szerszámok kizsákmányolásának szókincse és milyen szegényes, ha az önelengedés ama legcsodásabb másodperceiről van szó, és milyen jó is lenne könyvet írni erről, (z) és hogy ha az ember elég bő lére enged valamit, mennyire komolyan veszik mások.
Ha azonban végrehajtom magamon az élveboncolást, rájövök, hogy ennek végleg vége. Nincs több pandektálás. A pandektának befellegzett. Senki sem mondta, hogy könnyen fog menni. innem gof nennnyök stb. Miért pont én? Nén tnop tréim?
Túl későn érő típus vagyok. Az élet, a dolgok, az ember helyzete hirtelen átváltanak bőidejűségből az idő teljes hiányába. Nem érzékelem a tisztást, ahol az idő még derűsen sütött.
Hol siklott félre az életem 1.1
Ama pillanatok egyike volt ez, amikor képtelen voltam betájolni magam a zérusságom origójára, mert úgy rémlett, létezésem sohasem haladt jó úton; egy árva értelemtöredéket se tudtam fölfedezni.
Egy veteránt nem lehet elnyomni
Énem összeomlása nem hátráltatta Üböt a hadjáratában. Odaült egy notesszal a telefonhoz, és jegyezgetni kezdett. – Semmit sem akarok elfelejteni. – Aztán fölvette a kagylót és tárcsázott, kétszer is kérte a Korzikait.
– Salut! Én vagyok az – közölte Üb, miután vélhetően kapcsolták vendéglátónkat. – Rövidre fogom, mert egy hosszú beszélgetés nagyon káros lenne a szabadságomra nézve. Naszóval, a helyzet a következő: kezünkben van a rózsaszín víziló meg a háromezer frank, amit ön elrejtett az evőeszközök alá. Megtekintettük és újra áttekintettük a szalagokat.
– Nem… nem… ezt nem mondhatja komolyan. Honnan tudja, ki vagyok? Én már harminc éve élek együtt magammal, és még mindig nem tudom, ki vagyok… nos… nos, felőlem azt gondol, amit akar, de én nem vagyok olyan fiú, akinek két óráig tart, hogy a nője elélvezzen. Mindegy, tovább kell mennünk. Megittuk a borát, szerintem nem volt vele semmi hiba, de a Prof azt mondta, kissé gyatra, nem illik egy magas rangú rendőrtiszthez… és nálunk van a húga fényképe… kár, hogy férjnél van… de alaposan tanulmányozni fogom, és gondoskodom róla, hogy az összes öreg odabenn Les Baumettes-ben kapjon róla egy másolatot azokra a hosszú téli estékre… és elküldjük az ingóságok listáját a biztosítónak, úgyhogy ne is próbáljon kitalálni olyan károkat, amik felhizlalhatják a csekkjét. És végül… folytatjuk az ön totális mikturációját… m-i-k-t-u-r-á-c-i-ó-j-á-t.
Üb búcsúszava után kétszeres zebragyorsasággal porzottunk ki az ajtón. Csak a kocsiban kezdtem firtatni, miközben Üb jóvátehetetlenül összeszaggatta a Korzikai húgának képét, hogy mit akart a mikturációval.
– Hát majd meg kell néznie a szótárban. Semmi, de semmi nem tud jobban felbosszantani egy zsarut, mint ha valakinek, aki tíz évet ült, választékosabb az övénél a szókincse.
Ég veled, Marseille
Lassan szállingóztak a hírek a Korzikairól; Jocelyne szerint elpárolgott a bujasága, őt viszont beidézték a rendőrségre, mert egy nagyon vallomásos kedvű egyén azt állította magáról, hogy ő Eddie Copporshow; nemigen kételkedtek abban, hogy agyrémhírterjesztővel van dolguk, de azért megkérték Jót, hogy menjen be, vegye szemügyre, és mondjon egy cáfolhatatlan nemet. Elmondása szerint a Korzikainak egyik napról a másikra deres lett a haja; semmi kéjkiáltvány nem hangzott el többé.
Hubert a Korzikai minden vagyontárgyát beszolgáltatta (egy felfújható nővel együtt – letagadható, de azért névbeszennyező darab) a helyi napilapnak és beidomított újságírónknak. A csomag hitelességét minden kétségen felül igazolták a banki elszámolások és a sportklub-tagsági kártya.
Az imposztor felbukkanásának hírére Üb esztelen dühbe gurult. Azonnal indulni akart, hogy lemezre vegyük a Gógyi-galeri akcióinak megkérdőjelezhetetlen jellegét. Beleegyeztem, de csak azzal a feltétellel, hogy szedjük a sátorfánkat. Volt valami megérzésem, hogy makulátlan mázlink ellenére okos lenne már odébbállni.
Azonkívül Toulont is újra föl akartam keresni, ami ritkaság nálam, mert az a város egy pöcegödör (annak se valami frenetikus). Valószínűnek tartottam, hogy ha bármit átélek ott, az melankolikus fűszerezésű személyiséggé változtat, de az öregedés egyik velejárója az, hogy mindennél inkább érezni akarok, még akkor is, ha csak magamat és rosszul.
Lezúgtunk Bandolba (biztosan öt csillagot kapna a bankrabló-kalauzban), ahol a levegő olyan üde, a napfény olyan napfényes, hogy az ember azt hinné, egyszerre három Nap teljesít szolgálatot, őszintén szólva, sosem értettem, hogyan léphetett ekkorákat Földközi-tenger partján a civilizáció, nekem ugyanis semmi máshoz nem volna kedvem, mint begyűjteni a Nap forró fotonjait és elrágcsálni egy olajbogyót vagy egy szőlőszemet. A heliasztáknak nagyon is igazuk volt abban, hogy Napot imádták; olyasmi ez, amiért érdemes rajongani, másra meg nincs is nagyon szükség. A sztoikusok ott voltak az első strandléhűtők között.
Tengerparti táj
Ám Bandolban lehangoló hír várt. Egyik kedvenc vendéglőmnek se híre, se hamva. Kevés szomorúbb dolog van, mint egy jó vendéglő bezárása, vagy (ami kevésbé végzetes, de ugyanannyira elkeserítő) a tulajdonosváltás vagy a séf lecserélése. Az ilyesmi elkerülhetetlen, de az ember nem készülhet teljesen föl rá. Ahogy elfiataltalanodunk, cirka negyven után, társadalmi kapcsolataink iránya megváltozik, egyre több tudatot vesztegetünk el temetéseken (és ha jónevű ismerőseink vannak, emléküléseken), és egyre többször ballagunk el már nem létező éttermekbe, s ilyenkor fáradságos munkával kell olyan új vendéglátóhelyet keresni, amely megfelel a rigolyáinknak.
A legbosszantóbb dolog az emberlétben nem az elmúlás (kedvenc realitásaink eltűnése), hanem az a kényszer, hogy beleszőjük tudatunkba az új információkat; az újratanulás, a rereifikáció kötelezettsége.
Bandol centrumába érvén felháborodtam a környék már-már felismerhetetlenné válásán. Semmi sem rakja meg úgy az ember vállát korral, semmi sem töm meg úgy a fiataltalanodás zakkúmjával, mint egy ilyen városváltás. Bárcsak lett volna bennük annyi tisztesség, hogy megvárják, amíg meghalok, s csak akkor dolgozzák át az emlékeimet. Lehet, hogy az ember minden dolgok mértéke, de nekünk is kell egy mérték, egy mnemonikus mérőléc. Bármennyire élvezzük is a változást, kell ez az etalon, a főutca, ahol rögzített helyen van a könyvtár, az étterem, az a néhány bolt, a rendőrség; egy otthon, ahová hazajöhetünk, ahol az emberek helóval köszöntenek még akkor is, ha utálnak, és mi is utáljuk őket, ahol pénzt lehet kölcsönkérni, ahol jelen van a hiányunk. Egy emlékeztető, egy aide-memoire az ifjúságból megmaradt énünknek.
Semmi kétség, bankrablásból nem lehet meggazdagodni. Kemény robot ez, és egy nekifutásra nem számíthatunk párezernél többre, mert szokás szerint nincs több a kasszában, és mert sok időbe telik a tömérdek kis címletű bankjegyet szatyrokba gyömködni. Kényelmes jövedelem, persze, és chablis-ra azért futja belőle, de az ember mégse mondhatja be végleg az unalmast, nem vonulhat vissza a képzeletét megelégítő modorban.
Megint a srenk
Ironikus módon épp nem voltam hangulatban; kikészített ez a vendéglő-dolog. A világ lényegében két kategóriára oszlik, olyan emberekre, akik életfogytiglannál sokkal hosszabb börtönbüntetésre számítanak, és olyanokra, akik nem. Ha az ember olyan, aki nem, akkor nagyon könnyű egy csomó indokot összeverbuválni arra, hogy ne rabolja ki a legközelebbi bankot; ha viszont már a bűn fertőjében caplatunk, és gyalázatosságunk a z-edik fokra hág, már nem olyan könnyű kidumálni belőle magunkat. A „Lusta vagyok hozzá” puhányul és elítélendően hangzik. Hubert ifjonti lendülete azonban magával ragadott (bár sántikálva).
Az a fajta bank volt, amelyiknek olyan fineszes beléptetőrendszer van az ajtaján. – Nem tudom, minek fárasztják magukat vele – csepülte mindjárt Hubert. – Úgyse figyelnek rá. Ide nézz! – Kezembe nyomott egy barettet, majd belenyúlt a zsákjába, elővett két kicsi pisztolyt, és beleillesztette őket a fülében viselt két gyűrűbe, úgy himbálóztak ottan, mint a legelképesztőbb fülbevaló, amit valaha is kitaláltak. Másik karjában a Desert Eagle-t dajkálta.
– Egyszerűen nincs semmi, ami annyira felizgatná az embereket, mint ha mi lépünk fel a városukban. Főleg olyan helyeken, mint Bandol, ahol az is nagy esemény, ha valaki fingik egy jót. – Megnyomta a csengőt. – Sosem lehet eléggé felkészülni a legmenőbb filozófusduóra Zamán innen. Csak Platón és Szókratész tudna megszorítani minket.
Mint megjövendölte, beutat nyertünk vitathatatlanul bankrablós megjelenésünk ellenére is, miközben én Üb tudás iránti falánkságán rágódtam.
– Ez – tette közhírré Üb – egy neoplatonikus bankrablás. Nagyon kell figyelniük, hogy észrevegyék a különbségeket e mostani és egy platonikus menet között. Ha van kérdésük, forduljanak a Profhoz.
Kétlem, hogy bárkinek feltűnt volna valami neoplatonikus vonás (bár ha nagyon erőltetném, ki tudnék fundálni egyet-kettőt), vagy rájött volna a különbségre, vagy hogy bárkit érdekelt volna. Egy helyes lány elébünk vezényelte a bankókat, miközben Üb így tréfálkozott: – Bocsássa meg, hogy ilyen keresetlenül szólok önhöz, de maga olyan szép, hogy ide vissza kell jönnünk. – Kezdett nagyon szórakoztató bűnöző lenni. Ha megrendeznék a szavazást az év bankrablójáról, besétálhatna az első helyre.
Az igazgatót öregecskének találtam, még az én mércémmel is, bár kétségkívül több évtizede volt hátra, mint nekem.
– Gondolom, a hátul őrzött pénzért jöttek – mondta rendkívül önkéntesen.
– Kösz, nem kérjük. Nem fáradunk vele – mondtam. Szerények voltak a várakozásaink, és, őszintén szólva, a bank inkább úgy festett, mint ami csak viccből bank, nemigen fejlődött túl azon a szinten, hogy van egy bank feliratú cégtáblája meg egy ajtaja, de Üb ki volt éhezve a további rablásra. Elnevette magát:
– Ön olvas a gondolatainkban. Egy telepatikus bankigazgató. Ezt reklámozniuk kéne.
– A széfben van, de ha maguk fenyegetnek, akkor vonakodva bár, de kénytelen leszek kinyitni.
Odakalauzolt egy falfülkéhez, amelyben egy röhejesen ócska páncélszekrény gubbasztott. Az igazgató, akit megfélemlített agresszív lélegzetvételünk, kinyitotta a mackót. Annyit mondhatok, az én nézőpontomból láthatatlan mennyiségű fenyegetésre volt szükség hozzá. – Kérem, ne mutassanak rám azzal a fegyverrel – mondta igen hangosan és igen fölöslegesen, minthogy a fenyegetőzéshez szükséges rossz modor hiányzott belőlünk.
A széf belsejében nehezen hihető mennyiségű pénz volt ötszázfrankos címletű bankjegyekben, Z. 341 5071 sorozatszámtól felfelé. Ez visszaidézte a bankrablás eredeti mámorát. – Négymillió frank – kerekítette ki spekulációinkat a számjeggyel.
– Gyakran van ilyen sok pénzük?
– Nem. Még sohasem volt ekkora befizetésünk, de bankrablásunk se volt még soha. Pedig harminc éve dolgozom itt. Több minden történt ma, mint eddig összesen. Még sohasem éltem át ilyet. Fejbe vágott ez a nap. Holnap nyugdíjba megyek. Nem mintha akarnék. De mikor veszik figyelembe az olyan emberek kívánságait, akik harminc éven át hűségesen dolgoztak?
Kellemes ember volt. Szívesen meghívtam volna egy italra, de nem volt rá időnk, úgyhogy azt mondtam: – Szívesen meghívnám egy italra, de nincs rá időnk.
Hubert mélyen belenyúlt a zsákjába, és előhúzott néhány pólót („lehet, hogy a gyerekeinek vagy az unokáinak tetszeni fog”) olyan feliratokkal, mint „Érzékleteim találkoztak a Gógyigalerivel” és „Rabolok, tehát vagyok”, valamint egy maroknyi kitűzőt: „Azt akarom tudni…” vagy „Jó a zet”.
Kezet ráztunk, aztán irány Toulon.
A civilizáció legnagyobb bakijai
Talán rosszfelé indultam el. Mind hozzászoktunk a civilizációról szóló tömjénező kritikákhoz – akkor esetleg az emberiség legnagyobb vérfürdői, top trancsírozásai, világverő mészárlásai jöjjenek? Vagy az emberi nem leggyönyörűbb hülyeségei, legmagasztosabb ostobaságai, a bölcselet eseléke, a visszafelé elsült tudás? A szellem szellemesei.
Mindentudók
Ez mindig bejön. Ez a „most már minden tiszta”-érzés. Diderot (Pensées sur l’interpretation de la nature – 1754), amint pontifikálja, hogy a matematika tudománya hamarosan nyugvópontra jut. Aztán Kant, aki úgy számolt, hogy a csillagászat témáján hamarosan megszárad a tinta. Nem beszélve Rutherfordról a századelőn, aki lefitymálta a világegyetemet, kilogikázva, hogy a nagyokosok már megoldották a dolgot a newtoni fizikával. A fizikusok meg az abakusok még mindig ezt nyuvasztják. Belek és lábujjak potyognak az égből. A láthatár mindig szem előtt van.
Minden egyes nemzedékre rájön néha, hogy élcsapatnak látja magát, olyan élnek, ami már rögtön átvág mindent. Hogy kivel kezdődött? Mindenkivel, a görögökkel is, és bár ők azért elismerik, hogy előfordulhatnak még ködös dolgok, van az egésznek valami már-úton-a-csekk jellege. A kiliaszták meg a látnokok meg az apokaliptisták mind egyetértenek a fürdővizes manusokkal meg a fizikusokkal meg az abakusokkal abban, hogy már közel az AZ, már okés az OK. Ugyanaz az ábra a civilizációkkal meg velünk, bukunk a telitalálatra, a belevaló válaszra. Ehhez képest egy nagy sötétséget kapunk. A civilizáció csontjai nagyobbak a mienkéinél, de a csalódások ugyanakkorák. Bevallom, csak olyan víg vagyok, mint a zwickaui próféta.
A tíz sereghajtó
1. Johannes Van Helmont receptje az egércsinálásra (de azért bámulom, milyen szerényre veszi a léptéket).
2. Fourier elképzelése, hogy a tengerek narancsszörppé fognak válni az igazságosság új korszakában.
3. Voltaire ledorongoló szövege Buffonról (amivel önmagából is buffó fazont csinált), mármint az, hogy a hegytetőn talált kagylókat kirándulók hagyták ott, nem pedig Vízözön előtti tengerek.
4. Arisztotelész nézete, miszerint az értelem székhelye a mellkas.
5. Duret kacsatermő fái.
6. Paracelsus, az alkimista receptje az embertermesztésre. (Dugj meg egy sütőtököt – hagyd ott rohadni, és rögtön kész a homunkulusz.)
7. Gorgiász, a szuperszofista kijelenti, hogy semmi sem létezik, aztán szobrot emeltet magának aranyból.
8. Condorcet – Esquisse d’un tableau historique des progrès de l’esprit humain (1794). Elgondolása a tizedik korszakról (1789-) mint a butaság megszűnéséről. (Majdnem ott vagyunk, már csak egy sarok.)
9. Saint-Pierre-től a Projet de paix perpétuelle (1713). Soha többé nem lesz háború Európában (Már úton a csekk.)
10. Az élet: magányos, szegény, piszkos, állatias és rövid. Hát nem. Néha mégiscsak úton van a csekk. Hobbesnak nem ilyen volt az élete. Együtt avázott Galileóval, Descartes-tal, Harveyval. Szép kis nyugdíjat kapott. Kilencvenegy évet élt. Mármost egy dolog biztosan a filozófia mellett szól, mégpedig az, hogy a jelek szerint kedvez a hosszú életnek.
Melyik meggyőződésünk vagy szokásunk fogja halálra röhögni magát a jövőben? Lehet, hogy a jövő nem is kap sanszot. Lehet, hogy nem adunk sanszot a jövőnek. Menetelünk egy tökkelütött katasztrófa felé. Bármennyit ócsárolják, ez a század egész nagylelkű volt egy csomó emberrel. Harcias volt az első fele, de miközben csak úgy dől a sok háború, csapás, betegség, zadrugát öldöklő zadruga (a legkegyetlenebbül mindig azok vesznek össze, akiket a kívülálló meg se tud különböztetni), ördögök és örök dögök számtalan formában – ezek mégis csak olyan országokban a legnépszerűbbek, ahol nincsenek belevaló francia vendéglők, ezért hát súlyuk sincs nagyon; az apokalipszis-fronton mostanában egy kicsit lazul a helyzet, ami mindig rossz jel. Sednöcs lút, meken ze kisztet men.
Première porte de guerre
Amikor bekülvárosoztunk Toulonba, szigorú instrukciókat adtam Hubert-nek: – Itt akarok maradni Toulonban. Legalább egy pár napig. Körül akarok nézni. Semmi rablás. Semmi macera. Semmi sajnálatos incidens. Semmi bunyó. Semmi levéltéma anyunak. Semmi lefejelés. Semmi kísérlet. Megengedem, hogy vásárolj és tévét nézz.
– Oké, Prof, semmi kifogásom. – Üb hagyott egy kis szünetet, hogy beleegyezése teljes dicsőségében pompázzék. Hogy rámutasson partnerségünk hoci-nesze-jellegére. Eddig volt a nesze – most jön a hoci. Folytatta.
– De azért én is gondolkoztam. Kéne valamit csinálnunk, ez így nem elég pikáns. Publicitást kell adnunk a soron következő rablásainknak. Ezért vissza kell ugranunk Montpellier-be. Arról van szó, hogy bejelentjük, egy nap öt menetet fogunk lenyomni. Ez lesz a jó vastag tejszínhab a rendőrök butaságán. És arra is felhívjuk a figyelmüket, hogy ha mi bemegyünk egy bankba, és közöljük, hogy mi vagyunk a Gógyigaleri, ők meg a nagyoktól vett idézettel válaszolnak, akkor békén hagyjuk őket. Jelszavunk: csak a tudás menthet meg a Gógyigaleritől. Ne hívd a zsarukat, olvasd a klasszikusokat. Ne vegyél riasztót, vegyél Zénónt. A Les Baumettes-i törzstagok kifekszenek, ha ezt meghallják.
Feltételezem, hogy az egész emberi történelem ezzel a gondolattal van kikövezve: ilyesmi nem történhet meg. Gem tehnétröt men imselyi. A hunok. A pestis. A mongolok. A vérbaj. A törökök. A Bomba. A konkvisztádorok. A német hadsereg még egyszer Franciaországban. Vajon a dinoszauruszoknak is volt ilyen gyíkbabonájuk, mielőtt az a végzetes szikla becsapódott az űrből?
Én mindenesetre egy másik galaxisban hagytam a józan eszemet.
– Még azt is kitalálhatnánk, ki legyen a hónap filozófusa – csiszolta az elgondolást Hubert.
????????????????????????? Toulon 1.1
Kibéreltünk egy lakást a part közelében, a környék majd megveszett, hogy középpolgári legyen, de mivel ez Toulon, teljesen hiába. Lakosztályunk a földszinten volt, a háziházaspár az emeleten tanyázott.
Meg vagyok lepve, hogy a bankok még nem köhögtek fel vérdíjat a fejünkre. Annyit mondhatok, hogy ez Üböt is sérti, s a bosszú meg a bírság konstrukcióit forgatja a fejében, de ellogikázta a dolog élét: – Biztos nem maradt pénzük a jutalomra. Mindenüket elloptuk.
Egy öreg bácsi söpörgetett a lakás előtt. Annyira megvénhedett, hogy alig bírta fogni a seprűt. Nem sok söpörnivaló volt, és tegnap már úgyis felsöpört, de így legalább volt valami dolga. Arra gondoltam, hogy a család egyik tiszteletreméltó rokona, kit egy kis testgyakorlásra rendeltek ki, holott egy nyaraló volt, és a szomszéd lakást bérelte, némán ült odabenn, csak néha bukkant elő egy kis serkentő söprésre az udvaron.
Mindezt M. Thomas magyarázta el, amikor körbevezetett a házon. Rajta kívül még sohasem láttam olyan franciát, akin nevetségesen állt volna a barett. Ahogy némelyekből mindenfajta öltözékben sugárzik az elegancia, neki ahhoz volt tehetsége, hogy kiirtson minden stíluslehetőséget, ami a szövetekben rejtőzik. Antimanöken.
Madame Thomas is lelkesen eljátszotta a bérbeadási show-t, nem sejtve, hogy azért veszem ki a lakást, mert több fala van háromnál, továbbá ez volt a tetején annak a listának, amit a turistainformációs irodában kaptam. Kedvem lett volna közölni: „Én egy bankrabló vagyok, érdekel is engem az új zuhanyfej.” Háziasszonyom kifejtette, hogy az előző lakótól, egy ifjú zelenográdi lánytól azért kellett megszabadulniuk, mert folyton tengerészeket hívott haza, és húzósnégyeseket rendezett az ágyban. Kíváncsi lettem volna, honnan tudja, ha viszont módja nyílt megfigyelni, miért borult ki annyira.
Örültek, hogy egy német professzorra van kilátásuk (Tübigenből), ettől magasabb szintre zökkent a tekintélyük. Alig dehidratálódott a tinta a nyugtán, amikor berobbant az aggodalom, megjelent Hubert. Rájuk szabadította azt a ragadozó és törvényszegő fenyegetést, ami az arca, s ők rögtön az ezüstjeiket meg a társadalmi állásukat féltették. Hubert-nek már a testtartása is azt jelezte, hogy van itt valaki, aki képes felgyújtani a házukat kézmelengetés céljából.
Miután előbukkant Thalész, a házaspár aközött vívódott, hogy azonnal légicsapást kérjen-e, vagy engedjen a bankókötegek iránti mohóságának (a készpénz, amiben fizettem, nem fog eltűnni az adórendszer bendőjében). Becsmérlően szóltak a rágcsálókról, Thalész pedig megvetően bámult vissza rájuk. Egy kék csokornyakkendős elefántkula sem lephette meg volna őket jobban, s még az is szívesebben látott vendég lett volna. Eltérően a vadállatok többségétől, amelyek állítólag engesztelhetetlenen gyűlölik a fogságot, Thalész tökélyre vitte a nyakonélést, kigömbölyödött, és tulajdonosi szeretettel ragaszkodott a kalitkájához, soha nem kóborolt el tőle messzebbre néhány mancsnál. Mintha attól félne, hogy jön a kilakoltatás kalitkalakából, és mehet vissza patkánynak.
Üböt mint a Montpellier-i Egyetem neurológia-professzorát mutattam be. – Elnézést kérek a kollégám miatt, de mint nyilván tudják, a neurológusok furcsa szerzetek.
Jocelyne megjelent, mihelyt Hubert lelépett, tarsolyában búcsúzó rendelkezésemmel: – Ha bármi történik, bármennyire véletlen is, bármennyire váratlan, ne gyere vissza. Magyarázkodás alma. – Egy följegyzést is átnyújtottam neki ugyanezzel a tartalommal, nehogy azt állíthassa, valamit rosszul látott vagy hallott. Sok mindenen ez sem változtatott, de legalább némi diszkréciólakkot kent Übre.
Átöltöztünk a kéj egyenruhájába.
Megengedtem a csapot. Jeleztem, hogy be kéne hajóznunk. – Nem férünk bele ketten – mondta Jo, de hogyne fértünk volna. Tündöklete nem hígult föl; a víz cseppcsillagokkal ajándékozta meg a mellét, partjait. – Ilyet még sohasem csináltam – mondta (pancsikáló ziralítok közepett). Én meg sohasem hittem volna, hogy ott leszek, amikor az ajkát elhagyja ez a mondat.
– Mit?
– Együtt fürdeni valakivel.
Ez meglepett. De örültem neki. Örültem, hogy elsóztunk, hogy Eddie olyan élményben fordult elő, amilyenben mások még nem. Évek múlva, ha mást nem is, majd ennyit mond: „Ja igen, Eddie, az a bankrabló a fürdőkádban.”
Kezdtem nagyon megkedvelni J.-t. Az elfiataltalanodás egyik áldása, hogy az ember igazából nagyon keveset kér, hogy mindent megbecsül, amit átél. Egy estét Jocelyne-nel. Még ha nem látom is soha többé, 14400 másodperccel akkor is jobban állok. Ez az, amit az ember megtanul becsülni: a jó társaságot. Sohasem nyűgösködött, nem értekezett a harmadik X-en való átevickélésről, nem lobogtatott szerződést, nem csomagolta ki a szabályozni igét.
– Egyszer sem nősültél meg?
– Ezt a hibát sosem követtem el. Rövid az élet ahhoz, hogy minden hibára sort kerítsünk. Feltéve, hogy nem maradunk fenn egész éjjel, vagy nem kelünk föl nagyon korán.
A lába időtlennek látszott; égnek emelve oly formában, hogy mindig megjött a formám.
Alakítottam.
– Az élet rövid, de a farkad hosszú.
????????????????????????? Gérard caféja
Ott lesz-e Gérard, kérdeztem magamtól. Lesz-e Gérard-napszak, amikor elcsíphetem. Úgy döntöttem, nekieredek, és ráhagyatkozom a Gérard-látnivágyás ösztönére. Vagy sodrós a sors, vagy nem. Nincs értelme okoskodni ennyi sok év után.
A városok: emberek. Ha Bordeaux, az Montaigne, akkor Toulon, az Gérard.
Több mint húsz esztendeje nem hallottam róla. Harminc éve nem láttam, holott a társaságában mindig is roppant örömömet leltem.
Szeretnivaló volt egy csomó okból; habár virított jó pár területen, ahol én buktam, egyike volt a végzettől elébem pottyantott kevés embernek, aki még nálam is rendetlenebb, kétbalkezesebb, szórakozottabb, sőt, zimométernek is buzgóbb volt.
Bezserározásom
A szabadságévemet Frankhonban töltöttem. Miután két évet lenyomtam Cambridge-ben, a szakmába vetett hitem hervadásnak indult, úgyhogy Wilbur, a tanulmányi vezetőm azt tanácsolta, utazzam el külföldre, hogy felfrissítsem bölcsesség-szeretetemet.
– Kapcsolódj ki egy évre, szabadulj meg itt-ott egy kis testnedvtől. Csinálj, amit akarsz, csak olyasmiket ne beszélj, hogy az igazságot keresed. Azt nem bírnám elviselni. Ha az igazságra vagy kíváncsi, szerelj elektródákat az emberek nemiszervére. Akkor marha gyorsan megtalálod.
– Te mázlista pöcsfej – bocsátott utamra –, bárcsak én is el tudnék lógni egy évre erről a szemétdombról. – Ez kissé meghökkentett, mert Wilburt mindig a jólneveltség meg a kiegyensúlyozottság megtestesülésének tartottam, szakmailag is, emberileg is. Azt viszont még nem láttam át, hogy minden hosszútávú párosodásban, szerelem ide, szerelem oda, a macera hátizsákját cipeli az ember.
Így hát segédtanári állást kaptam a touloni Zola Líceumban, s ezt a munkát megfelelőnek is találtam, hiszen alig állt egyébből, mint hogy a szájamat kellett jártatnom életunt tizenéveseknek.
– Kénytelen voltam Normandiában tölteni a hét végét – mondta Gérard az étkezőben tizenöt másodperccel megismerkedésünk után. – Megpróbáltam hű maradni a nejemhez, de hasztalan. – Ez gyakran gondot okozott neki. Nem olyan súlyos problémát, mint annak idején Nick-nek (olyat senkinek sem okozott), de folyton meztelen nőket talált az örvendöncije végén. Felvigyázó volt az iskolában (azért fizették, hogy rákiabáljon a diákokra, ha megunták az életuntságot), és a filozófiai disszertációján dolgozott.
Két dolog imponált benne nagyon, a zsenialitása, mellyel le tudta dumálni a ruhát a nőkről, meg a lankadatlan olvashatnékja. Mindent elolvasott, ami nem volt bevallottan szar, mindig meglehetősen értékes könyveket hordozott magánál, franciául, németül és angolul, és mindig volt nála tartalékban legalább egy darab, hátha kifogy a könyvekből, vagy ha a szemügyre vett tómus nem méltó az eszméletére. Három évvel volt idősebb nálam, és éppen bemelegített, hogy a nagy francia filósok közé tornázza fel magát. Szeretem azt hinni, hogy engem sem lehet eladni dialektikában, ám ő eltörte noetikai lábamat, lesből rajtam ütött német misztikával, rejtett szürkelevet facsart ki az Idéologues-ból, és amerikai pragmatisták olyan porcióival klopfolt, amelyeknek létezéséről még csak nem is tudtam, és amelyeket eleven ember nem olvasott 1913 óta, s mindezt az ebédszünetek folyamán.
A szofisták újra nyeregben
Gérard-ban megvolt a francfejűek szofisztikus hajlama, hogy előszedjenek valami képtelen anyagot, és megtanítsák járni. Eltérően a nagyfőnöktől, Gorgiásztól, aki Helénáról zengett dicshimnusza közepette is megőrzött annyi udvariasságot, hogy miután az ókor egyik legtöbbet ócsárolt nőszemélyét agyba-főbe dicsérte, jámborul közölte: „csak nevettetni akart”. Sok tanítványa itt ellipszist alkalmazott. Gérard azonban egy kis mosollyal szokta befejezni.
Ezenkívül Gérard volt az egyetlen ember, akinek arcán láttam azt a kifejezést, amit olykor magamon is felfedezek, amikor is a két szemem mintha elválna egymástól, a jobb meg a bal a maga zónájában létezne, de nem látna. Hanem befelé nézne. Rendkívül hülye pofa, és mindig összetépem a fotókat, ahol ez a kifejezés előbukkan. Gérard arcán azonban megláttam egy párszor. Az emberek azt hitték, rokonok vagyunk (az igazat megvallva, inkább a tompaagyú emberek).
Utolsó zserározási kísérletem
Elég rég volt. Húsz évvel ezelőtt kipróbáltam az utolsó telefonszámát, amit tudtam, bár nem volt kétségem a cudar kudarc felől. Az eredmény egy sértődött háziúrral folytatott társalgás volt, aki hatalmas időszakaszt szánt arra, hogy nyomatékosítsa, miszerint semmit sem szeretne jobban, mint megtalálni Gérard-t, merthogy a lakás, amit kiadott neki, nixbe ment, csak némi hamvadó parázs maradt utána. – Volt már lakóm, aki elvitte az evőeszközt, vagy megpucolt valami bútorral, de az egész lakást még sohasem buktam el.
Más ember házának elveszejtése
Csakugyan bosszantó tud lenni…
Gondolom, egyszer-máskor valamennyien azon kapjuk magunkat, hogy kellő előképzettség nélkül bordélyt működtetünk Amszterdamban.
Önszántamon kívül én is ezzel foglalkoztam, amikor gondjaimra bíztak egy pompás hatszobás otthont a város közepén. Egy holland sebész adta, hogy könnyebben megírhassam Spinozáról szóló könyvemet; úgy látszik, van bennem valami képesség, hogy elbűvöljek embereket, amikor se nem akarom, se szükségem nincs rá.
De hát lecsaptam a fényűző rezidenciára. Aztán, pityókázás közben, úgy alakult, hogy elcseverésztem egy kis hölggyel valami kávéházban, akinek, mint kiderült, hajlékra volt szüksége; lovagiasan felajánlottam neki az időleges szállást (de koponyámban a lovagiasság közvetlen szomszédja egy olyan elképzelés volt, amely nem zárta ki a hasalji vendégsztárságot).
Habár mélyen belemerültem a Spinozáról szóló könyv megnemírásába (nem volt értelme elkezdeni, míg meg nem hallom a főcímzenét), nem tudtam nem észrevenni azt a nagyszámú ifjú amerikai hímet, aki szerte a házban nyüzsgött a kis hölgy beköltözése után, s időnként megkérdezte, merre van a bár, meg hogy lehet-e zapotét kapni. A filozófia megélesíti az elmét. Az is feltűnt, hogy a kis hölgynek, Olenkának még számos kis barátnője van, akik a jelek szerint szintén hálószobahiányban szenvednek.
Parádés. Na most én felelőtlen vagyok, de nem totálisan felelőtlen. Igenis átsuhant agyamon, hogy világranglista-helyezésemnek nem tesz túl jót, ha rosszhírű házat vezetek, sem a háznak nem használ, ha az épületet, amely beköltözésem idején döbbenetesen, makulátlanul nett volt, priapikus hímek nyűvik és rongálják. És főképp az egyik lány beszámolója hozott ki a sodromból, megtudtam ugyanis, hogy legnépszerűbb műsorszáma a gyógymadarak szőrzetének leperzselése egy benzinlámpával.
Egy hetet, vagy mondjuk tíz napot, sőt talán két hetet is azzal töltöttem, hogy elhatároztam, másnap kénytelen leszek kemény, megfogható gondolatokra jutni a tekintetben, hogy mi a teendő (és hogy ha egyszer leánykereskedő lettem, hogyhogy ilyen vacak az ellátmány alig öltözött nők látványából, akik ekképp halihóznának: „nyomasd, Eddie, nyomasd!”), amikor is leégett a ház.
Ha már muszáj az ember házának leégnie, ajánlom e célból a balzsamos nyári estéket, merthogy akkor nem is olyan kényelmetlen (másik történet:) egy szál brit nemzeti színű alsónadrágban álldogálni a szabad ég alatt. Olyan az egész, mint egy kandallótűz, csak sokkal nagyobb.
Egy tűzoltó megdobott egy blázzal, én rágyújtottam az égő gezmetről, és azon tűnődtem, mit fogok most tenni. Amszterdamból mindig el lehet téríteni egy evezős csónakot Angliába, ott nevet változtatok, és italmérést vezetek Dundee-ban, Zakróban, Zantében vagy valami más helyen, ahová sohasem téved ember fia, sem a bosszúállás valamely ügynöke.
Ám ezen epizódnak van tanulsága is: attól, hogy beindítunk egy kuplerájt, terjesztjük az erkölcsi züllést, elpusztítjuk Amszterdam egyik legszebb épületét, elveszítjük minden vagyonunkat, nyilvánosan megszégyenülünk abszurd alsógatyánkban, két hónapja nem írunk egy sort, de még egy nagyon-nagyon rövid mondatkát sem Spinozáról (sőt, még csak be sem iratkoztunk a könyvtárba, nemhogy kivettünk volna egy árva büchlit Baruchról), attól még nem olyan biztos, hogy baj van.
A tulaj váratlanul feltűnt, hogy szemtanúja legyen ingatlanja utolsó fellobbanásainak. Mit gondoltok, mi történt, testi sértés? Gyilkossági kísérlet?
Kaptam három új öltönyt, meg mindenféle más ruhadarabokat, első osztályú repülőjegyet haza, bőkezű csekket további kutatások céljából, egy zoetrópot, egy határidő nélküli nyílt végű meghívást kényeztetési ajánlattal egybekötve, Hollandia bármely tájára, valamint egy bocsánatkérést a nekem okozott kényelmetlenségekért.
Ha nem volna világos a dolog, íme, a párbeszédünk:
Vandermoor: Úristen, ugye nem történt baja? Megpróbáltam felhívni, hogy jövök, de egyfolytában foglalt volt…
Eddie: …öö.
Vandermoor: Hát ez szörnyű. Biztosan minden holmija odalett.
Eddie: …hát.
Vandermoor: És a műve! A művével mi történt?
Eddie: …hát.
Vandermoor: Te jó ég, három hónapnyi munkája ment füstbe? Úristen, az én hibám…
Eddie: …bocs.
Vandermoor: Hibásnak érzem magam. Figyelmeztetnem kellett volna, mikor elmentem, de hát annyi dolgom volt. Rosszak a vezetékek, egy párszor már füstöltek… de ilyen még soha nem történt… ne aggódjék, én majd mindenről gondoskodom…
Gérard keresésének indítékai
Amikor Gérard-ral voltam, mindig úgy éreztem, fel vagyok fűtve, a fogaskerekek teljes gőzzel forognak; agyi zapateadókat táncoltam, fülem mögött burjánzott a babér, ő talán meg tudná oldani az utolsó percben az átalakulást, megadhatná a hiányzó hozzávalót, megzsugázza nekem a millenniumot.
Hogy valamivel elő tudjak állni, ha jön a nagy kettes. Kevés ember találja célba a millenniumot. Főleg a duplát. Igazi marketingszerencse, itt lehet kaszálni. Eddie bemutatja a történelem tetőpontját. Mindenki favorit lesz egyszer. A jelek szerint szellemileg már nem terem sok fű, de (ha eszméletem nem csal), a második ezredév még egyszer sem ért véget.
Azonkívül aggódtam is Gérard-ért. Amióta tudtam, hogy megvan a maga problémája.
Bevallom, féltésem nem terjedt túl azon, hogy meg-meg-szondáztam a francia filozófiai folyóiratokat Gérard-jelekért. Arra számítottam, hogy elmar magának egy hadállást, hogy előront és szétzúzza a nanterre-i brigádot, elporlasztja a dekonstrukcionistákat, feltörli a ringet a Collège-bagázzsal. De soha nem jelent meg fehéren-feketén, ami meglepett, mert Gérard jó volt, kétszámjegyű világranglista-helyezéssel, erőlködés nélkül. Amikor Nick megélettelenítette magát, sokat győzködtem Wilburt, hogy próbálja meg szerződtetni G-t, de Wilburnek mániája volt, hogy engem szipkázzon be, Gérard pedig elintézte, hogy megtalálhatatlan legyen.
A régi kikötőben, nagyjából ugyanabban a kávéházban (egy-két festékrétegtől eltekintve), ahol annyit lógtunk, megláttam Gérard-t. A café lényegében üres volt, és ott ült ő, egyedül egy asztalnál, a szokásos testtartásában. Majdnem azonnal felismertem, bár az arcvonásai cserbenhagyták, lötyögős bőre volt, mint a rúzsozott zabkása. Öregember. Zósztéros öregember.
Annál, hogy megtaláltam, csak az volt az érdekesebb, hogy ő is megismert engem, hiába a napszemüveg, a haramiasityak. Tekintetünk frontálisan ütközött tizenkét láb távolságról.
– Testvérem – mondta –, mindig késni szoktál, habár húsz év késés már fenomenális. De én tudtam, hogy ha türelmesen megvárlak, előkerülsz, és kifizeted a zechemet.
Leültem hozzá. A legdöbbenetesebb az asztal könyvtelensége volt, meg az, hogy sem a kezében, zsebeiben, sem mellette az asztalon egy fia kötet sem volt látható vagy érzékelhető. Azelőtt egyszerre három kötetet szokott cipelni, több mint ezer oldalt a keze ügyében; olyannyira megszokott látvány volt kezében a könyv, hogy már-már valamiféle evolúciós újításnak rémlett. Emlékszem, egyszer azt mondta, legszörnyűbb rémálma a lekötetlen tudat, amikor nincs szöveg, amibe belevethetné magát. Szöveggel járt, élt, beszélt, mindent azzal csinált, valószínű, hogy még a szeretői is egy-egy könyvvel osztoztak a párnán.
Szemünk adott-vett.
– Úgy van, nincs könyv. Sok minden más lefoglalja az elmém. Nehéz az irodalomra koncentrálnom; ez a haldoklás mellékhatása.
Zserározás: mire jó ez nekem?
Befejezés-leckék. Végórák. Lehet-e még tenni valamit azon kívül, hogy behívjuk a zucchettókat? Gérard nem volt sokkal idősebb nálam, de azért idősebb volt, és ragyogó elme. Kíváncsi voltam, mit tud mondani. Hogy le tudom-e koppintani valami magvas bölcsességét, megfújni a félnótáját. Főleg az piszkál, hogy ennyi sok bió után sem vagyok bölcsebb. Nem várok sokat, de azért valamit várok.
Halálos ágyak 1.1
Mielőtt Wilbur elment, visszanyerte ép eszét. Meglátogattam. Nem mondott sokat. – Az emberről feltételezik, hogy az ilyen pillanatokban mond valami emlékezeteset, velőset, megvilágosítót. – Pauza. – Meg kell mondanom, hogy amit most érzek, az se nem emlékezetes, se nem velős, se nem megvilágosító.
Összesen ennyit mondott a fél óra alatt, amíg ott voltam. Aztán: – Az nem is kétséges, hogy az igazán jó emberekkel csak baj van. A sima jók rendesek és tapintatosak tudnak lenni; Gorgiász igazából senkit sem hozott ki a béketűrésből. De Prótagorász igen. Anaxagorász is. Parmenidész is. És így tovább. Az igazán tehetségesek fölött a viszály felhője lebeg. Én csak azt nem tudom megítélni, hogy te egy tálentumos és idegesítő alak vagy-e, vagy simán csak idegesítő.
Mi tagadás, ez is ott kuporgott a koponyámban, más gondolatok mögött: hogy kiderüljön, Gérard-nál sincs olyan revelációszelet, amit továbbadhatna nekem, hogy lecsekkoljam, miszerint nem jutott a tabella élére, hogy verifikáljam, íme, itt egy másik ígéretes, sőt, ígéretesebb filozófus, akinek nem jött be.
Gérard a régi kikötőben 1.2
Úgy néztem Gérard-ra, ahogy, gondolom, énrám bámultak az emberek az utóbbi néhány évben: van valaki eleven odabenn? Ámulva-bámulva, hogy valaki ennyire förtelmes fizikai állapotban lehet, hogy letudhatta az emberkedést. G. méricskélte, ahogy méricskéltem.
– Mondd utánam: Gérard, szörnyen nézel ki, a legtöbb ember még a saját temetésén is jobb színben van. Hagyd abba az ivást. Gérard, szedd össze magad. Ne veszítsd el minden méltóságodat. Gyanítom, Eddie, hogy ezt már te is mind hallottad. Na jó, most, hogy ezt letudtuk, ihatnánk egyet.
Az oldat mind megoldat
Ez a probléma: a legtöbb problémát nem lehet úgy megoldani, hogy az ember leugrik a sarokra, de civilizált körülmények között általában száz lépést sem kell tennie, rögtön beleütközünk valami palackozott oázisba, s megtalálható az oldat, amelyben feloldhatjuk énünket.
Gérard a régi kikötőben 1.2
– Na és, Eddie, te hogy vagy? Kiszúrtam a könyveidet, egész olvashatóak. Ki írta meg őket helyetted?
Gérard-t nem tudtam átvágni.
Az elsőt a szerkesztőm volt kénytelen megírni, minthogy a z-ig vittem a használhatatlanságot. A második könyvem éppilyen kevéssé csapolta meg alkotónedveimet: amikor mint Wilbur hagyatéki végrehajtója kitakarítottam a szobáját, felszínre hoztam egy kéziratot, amelyről ő nyilván megfeledkezett, mert makacsul tagadta, hogy egy bekezdésnél többet hagyott volna hátra.
A középkor rettegett párizsi logikusairól szólt (1136-ban – egy évvel azelőtt, hogy II. János császár visszaverte Zangit – John of Salisbury is itt tanult logikát, és tizenkét év múlva arra ért vissza, hogy ugyanarról a kérdésről vitatkoznak, mint amikor elment). Ami engem illet, még az se lepne meg, ha ma is ott tépnék egymást valami padlásszobában, mert annyira mániákusan pilinckáznak a véget nem érő finom kis megszorításaikkal, hogy meghalni is elfelejtettek. Az embernek a padovai arisztoteliánusokhoz kell fordulnia, az olyanokhoz, mint Marcus Antonius Zimara vagy Jacobus Zabarella, az értelem halhatatlansága körüli túljátszadozásukhoz, hogy effajta sajátfarok-kergetésre leljen.
220 old. Köszi szépen.
Nem is olyan könnyű kiadatni egy könyvet. Habár a kéziratot abszolút decens munkának találtam, egy percig se gondoltam nagy műnek, volt azonban egy páratlan erénye, mármint hogy le volt gépelve. Első felbuzdulásomban majdnem fel is adtam rögtön postán, hogy begyűjtsek némi kápét és kóvedet, ám lendületem megtört, s nem engedtem ezen alantas késztetésnek.
Először is elvesztettem a kéziratot. Egy évvel később megtaláltam a fotelom kellős közepén. Két hét ráment, amíg új címoldalt gépeltem neki saját nevemmel és címemmel, hogy így küldjem el a kiadónak. Egy hétvége, míg a kalózkodás miatti lelkifurdalástól gyötörve zambósítottam a szöveget, és magam is hozzájárultam, tollal beírván néhány divatos igét. Egy hónap, míg megvettem, majd ismeretlen helyre tökítettem a borítékot. Cirka egy hónap, míg ásatásokat folytattam, hogy megtaláljam, és megint cirka egy hónap, míg megpróbáltam újat venni helyette, s egy további hónap, míg a postai hálózat gondjaira bíztam. Nos, igazából nem is jutottam el odáig, hogy feladjam. Otthagytam egy vonaton (gyanúm szerint), de valaki volt olyan kedves, és továbbította, úgyhogy végül kaptam egy szerződést. Nagyon kitartó tudok lenni, ha úgy tartja kedvem.
Featherstone elhivőképessége defektet kapott. Az összes graduális és posztgraduális filozófushallgatót meghívta termeibe; folyt a pezsgő, egymást érték a füstölt lazacok és őzgerincek, miközben Featherstone hiába próbálta kifaggatni őket, kit vesztegettem, zsaroltam vagy udvaroltam meg a célból, hogy megírja nekem a könyvet. Pedig nem jó helyen kutakodott; az ember, aki tudta, (a) elfelejtette, (b) meghalt.
Amiről nem akarok írni 1.2:
Gérard a régi kikötőben 1.3
Gérard kenterben vert. Közbe-közbekottyantam, kényelmetlenül feszengve székemen; ő átpottyant angolba.
– Semmi hirtelen mozdulat, Eddie. A feneketlen verem bármely pillanatban elkaphatja a fenekünket. Egyenest, nonstop, bárhol, bármikor a pokolra juthatsz. Semmi előjel. A sarkvidéken. A kék tengeren. Egyszemélyes pokolra, mely tetőtől talpig terjed, és egy pötty kénkő sem hullik a másik emberre. Oly pokoli pokolra, mint a Zungáriai-sivatag, de úgy, hogy a szomszéd embernek egy homokszem se jut. Fogd be, Gérard, fogd be.
Amiről nem akarok írni 1.3
Gérard a régi kikötőben:
Aztán németre váltott – Komm schon. Rendelj valami drágát. Ne feledd, elsőrangú filozófus vagy, és a jelen pillanat legnagyobb bankrablója. – Ez kissé meglepett. Abban az időben, amikor az olvasók legfalánkabbika volt, egy perce se jutott hírekre vagy hírlapokra. „Ha egy kicsit is fontos, belekerül majd egy könyvbe.”
Gérard, amikor legutóbbi értesüléseimet szereztem róla, egy vidéki kunyhóban élt, villany és folyóvíz nélkül, s még a korábbinál is közönyösebb volt a történelem vagy a civilizációs haladás iránt, és ha társaság kellett, ipari méretű szőlővér-átömlesztéseket hajtott végre magán. Toulonban együtt leszolgált időnk során ő is magára dolgozott némi többletsúlyt, akárcsak én. Most poláris ellentétek voltunk: én rekordátmérőt értem el, ő pedig (zootomikusan szólva) úgy festett, mintha kifilézték, s a húsát a kukába vágták volna – vagy vegetáriánus szóképpel élve olyan volt, mint egy minimumra rágott almacsutka. Gyorsétkezésileg fogalmazva, Gérard újrafelbukkanása (vagy ha úgy tetszik, az enyém) olyan volt, mint a kedvenc szendvicsünk, vastag szelet barátsággal, de egy nagy löttyintés ismeretlen (és nemkívánatos) fűszermártással.
– Mi van, Eddie, szóval kimerészkedsz az igazságszolgáltatás zárótüzébe? Élvezni fogom, hogy te vagyok. – Elővont a zsebéből egy agyonhajtogatott újságot (a hírlapokat mindig apróhirdetés fedőnéven emlegette), majd széthatványozta, míg címoldal nem lett belőle, mely soron következő montpellier-i bankturnénk hírét harsogta. – A pokol, Eddie, a pokol bármikor uniformisba bújtat, mintha rád öntötték volna.
Meg akartam kérdezni, mi a nagy problémája, de azt mondtam: – Látom, megvan a régi asztalod.
– Bizony, nem teljesen elvetendő az a világ, ahol az embert nem fosztják meg az asztalától, de azért szerencséd volt, hogy megtaláltál. Nemrég kezdtem újra itt lakni, sok éves tilalom után. A hosszú életnek ez az előnye: túlnyúlik a tilalmakon. Toulonban felnőtt az élelemadók és italfolyósítók egész új nemzedéke, melynek, ha belépek, nem az az első reakciója, hogy rendőrt hívjon, vagy odacsúsztasson valakinek pár frankot az orrom belapítása végett.
Rámpillantott: – Na. Hát meg se kérdezed?
Gérard problémája
Az volt a problémája, hogy hibát követett el. Élete legnagyobb hibáját. Nem hált együtt egy lánnyal. A klasszikus tévedés csapdájába esett: rendes volt és hű.
Fiatalon nősült, de annak, aki a város intellektusa volt egy olyan országban, ahol a gondolatmesterség elég a híresemberi státuszhoz, több női rajongással kellett megküzdenie, mintsem erejéből futotta volna.
Felesége szokatlanul toleránsan viselkedett, de bámulatos tehetséggel tudta leleplezni a kicsapongásait, bár az is igaz, hogy G.-nek olykor rendkívüli pechje volt.
Egy rét közepén éppen a világ megjavítására készült partnernőjével, amikor a feleség rajtuk ért földet ejtőernyőjével, miután a kerge zefír hét kilométerrel odébbfújta a célkörtől. Ez főképp azért volt lehangoló, mert épp Gérard javasolta neki az ejtőernyőzést (hogy ne legyen mindig láb alatt), és mert „nem jár kevesebb büntetés azért, ha az embert elkapják a réten egy meztelen nővel, akivel még nem szeretkezett, mint ha elkapják a réten egy meztelen nővel, akivel már szeretkezett, és engem pont akkor kellett elkapni, amikor a réten voltam egy meztelen nővel, akivel még nem szeretkeztem”.
Meg lehetett állapítani, mikor járt pórul Gérard. Olyankor sápadt volt, csöndes, titokban önmagát mardosta és óvakodott a romantikától, amíg csak a felesége haza nem költözött, akkor kihúzta magát, és újból tündökletesen ellenállhatatlan volt az ellenkező nem szemében.
Egy új felvigyázónő kezdett dolgozni a líceumban. Gérard elkápráztatta foszlott zsebkönyveivel, poénjaival, gyors Hegel-áttekintéseivel. Elvitte egy étterembe, megosztrigáztatta, majd felajánlotta, hogy hazafuvarozza, saját céda célját elérendő.
Aztán, mint később elmesélte: – Azt mondtam magamnak: nem, most az egyszer nem. Egyszerűen beláttam, mennyire értelmetlen az egész. Hogy fáradozásommal pusztán annyit érek el, hogy három ember boldogtalanná válik. Minek? Egy untig ismerős örömért, mely nem is különbözik oly nagyon a háztartási változattól. Amint ledörgölöm az újdonságot, alatta úgyis csak egy alacsonyabb rendű feleséget találok. Talán arról van szó, hogy felnőttem; akárhogy is, az öröm és a kín adagjával hibádzott valami. És a tanulság: hát az is megér egy említést.
Továbbá: – Pedig láttam, hogy akarja. A hiúságomért meg kellett fizetnem.
Letette a lányt hazafelé az utcasarkon.
– Kicsit meg volt lepve, hogy nem próbálok meg bemenni hozzá. De csak annál többre tartott. A szeme azt mondta, ez nem olyan, mint a többi nős férfi. Akkor is élvezni tudja a vacsorát, ha semmi más nem történik. Tudod mit? Ez tetszett is nekem. Nem szerettem volna, ha rájön, hogy mint a legtöbb férfi, én is csak egy fallosz életfenntartó rendszere vagyok.
Gérard hazahajtott, s közben gratulált magának, hogy újfajta stiklit talált ki. Másnap reggel a lányt megtalálták egy garázsban, nem messze a lakásától. Zé volt neki. Meggyilkolták. Megerőszakolták. A rendőrségi orvosszakértő becslése szerint a halál fél órán belül állt be, miután Gérard letette. Elvágták a torkát.
– Láttál már ilyet, Eddie? Szomorúbb, mint bármi, amit el tudnál képzelni. Alvadt bánat. Messze maga mögött hagyja a nyelvet.
Itt jön Afganisztán
Ha valaki elhívna, hogy nézzétek meg a háborút, csak egy tanácsot adhatok: ordítsátok azt, hogy nem, ha pedig az illető kisebb nálatok, és nem valószínű, hogy hasonló jókkal válaszolna, mossatok be a pofájába, kiküszöbölendő a kockázatot, hogy újra megkérdezze, s ti meggondoljátok magatokat.
Ha tudni akarjátok, milyen a háború, három napig ne egyetek és ne igyatok, ugorjatok fejest a sárba, látogassatok meg egy hullaházat, aztán kössétek be a szemeteket és sétáljatok át a sztrádán (azért adjatok egy esélyt magatoknak: hajnali háromkor induljatok neki); ha élve maradtok, olcsóbban és kényelmesebben úsztátok meg. Amikor Zak megkérdezte, nem akarok-e vele menni Afganisztánba, olyasmit mondtam: „miért ne, ja, és told ide a sót”. Ennyit a filozófia élethossziglani nyüstöléséről; Q. E. D. nincs az az intelligenciamennyiség, amely megmenekíthet a butaságtól.
Miért jövök ki jól Zakkel?
1. Mindketten ültünk a Mile End-i kóterben.
2. Mindkettőnknek volt dolga Vietnammal. Neki mint bakának, nekem mint rakétauszonyozónak (nyári meló Plymouth-ban).
3. Egyformán érdekel a filozófia.
4. Egyformán érdekelnek a jó frankhoni borok.
5. Egyformán érdekelnek a Paradicsom porai.
6. Innen származtatható postai megrendelést kihasználó cselszövényünk, vagyis hogy a Columbián kiadott görög klasszikusok drága példányaiba rejtettük az orrcukrot.
7. Soha sem okozott gondot, hogy barátságosan viselkedjek hajótörött emberekkel.
Szóval mit keres Afganisztánban a magadfajta elfuserált filozófus?
Zak rubinokat akart soppingolni, mert Afganisztánban ezek még a háborús időkben is bőven potyogtak. Itt nyilván meg kell magyaráznom, hogy Zak a dolgok megcsinálásának mindig a legnehezebb útját választja.
Amikor Svájcban üdültünk, ő hajnalban fölkelt, és nekieredt, hogy megmásszon egy csúcsot. Én ebédidőben keltem föl, a függőkocsin felröppentem a hegytetőre, és beültem a legdrágább vendéglőbe, amit csak találtam, ahol fenntartottam egy helyet Zaknek, meg egy Platón-kötetet helyeztem készenlétbe (ugyanis mint magánokító voltam itt), miközben Zak felfelé hatolt biztosítóhám nélkül, s egyáltalán, mellőzve bármiféle segédeszközt, amely csökkenthette volna a halál vagy a súlyos sérülés kockázatát.
És mi köze Afganisztánnak Gérard problémájához?
Egy hete voltunk benne. Éltem a rettegés, a kimerültség és a kórság ködében, olyannyira, hogy még az sem izgatott valami nagyon, ha bombázták a falut, amelyen épp áthaladtunk, mert igazából nem maradt bennem hely a félelemnek; a rémület mindent kitöltött.
Egy falu szélén találtunk egy lányt, aki vízért mehetett, s most a vödrei mellett feküdt. Tizenegy-tizenkét éves volt. Nagyon csinos. Igazán takaros ahhoz képest, hogy nincstelen parasztlány egy különlegesen brutális harci övezetben. Nem festett rosszul, se vér, se piszok, sérülések semmi jele azon kívül, hogy hiányzott a fejének a felső része, olyan volt, mint egy fénykép, amit valaki megdolgozott egy ollóval; csinos lány, kissé megnyirbálva.
Négylábra zuhantam és sírtam, zokogtam, bömböltem. Bömböltem és zokogtam és sírtam és könnyeket ontottam és picsogtam és lakrimáltam és minden közbülső árnyalatot végigcsináltam, és szememből folytak az emócióim: a bánat szabadesése. Sirattam a lányt, de azt hiszem, sirattam magamat is, amiért olyan világban létezem, ahol ilyen dolgok történhetnek. Gérard nyilván vitatkozna, s azt mondaná, hogy csakis magamért zokogtam. Higgyétek el nekem, a méltóság általában csak szobahőmérsékleten található meg, még a nálamnál összehasonlíthatatlanul keményebb emberek számára is. Kívánom, hogy ne magatok jöjjetek rá.
Gérard problémája
Szóval Gérard a lemészárolt felvigyázónő formájában találta meg a lebírhatatlan szomorúságot.
A neje természetesen otthagyta. Zárt zónájukat menthetetlenül feldúlta a ciklon. Gérard előzőleg beadott neki egy fedőtörténetet, hogy fedezze a felvigyázónő éttermi delektálását. A feleség nem fogadta el, hogy nem volt szó többről egy kellemes, házon kívüli esténél, és nem akarta elhinni, hogy ha mégsem került sor semmiféle egyesülésre, az G. jóvoltából történt, hűtlenségtől való tartózkodásának köszönhetően.
A rendőrség természetesen megtisztelte azzal, hogy ő lett az első számú gyanúsított, de a folyadékok hovatartozásának tisztázása után tisztázták.
Nem sokkal ezután találkoztam vele Párizsban. G. benne volt a csávában, de kilogikáztam, hogy úgyis helyükre teszi a dolgokat. – Ha nem jött volna rám az a hirtelen erényroham, a lány ma is élne. Tisztességem volt az oka félelemmel és fájdalommal teljes halálának. Látnod kellett volna a családját. – A rendőrök semmilyen eredményre nem jutottak. – Valaki a városból – mondta G. – Tudom, hogy helybeli. Aki közel lakott hozzá.
A rendőrök tovább futtatták a nyomozóműsort. Nincs gyanúsított – értesült G. a családtól. Így hát G. kezdett nyomozni a tettes után, bár fogalma sem volt, hogyan kéne. – Furcsa, hogy a görögöknél mindenfélét lehet találni tömérdek dologról, de nem adnak módszert a gyilkosok megkeresésére.
Mit tett Gérard?
Előrukkolt a zettel, saját szakállára kezdett kutakodni. Kifaggatta a lány összes barátját, összes ismerősét. Hiába. Újra és újra beszélt velük, hátha talál valami foszlányt. Követte a lány régi fiúit. Hová megy az ember, ha ki akar deríteni valamit egy bűntényről? A bűnözőkhöz megy. – Rengeteg időt töltöttem kocsmákban, a lehető legkétesebb ismeretségeket kötöttem; sokkal, de sokkal nehezebb ez, mint gondolnád.
Gérard kismennyiségű rendőrségi besúgásra adta a fejét, hogy némi jövedelemhez jusson, mert a nyomozás miatt elveszítette az állását. És semmi másra nem maradt ideje a rendszertelen kocsmai tevékenységen kívül. Nyomozott a körzetben előfordult más támadások, erőszaktételek, halálesetek ügyében is.
Gérard információgyöngyei, noszogató közbeszólásaim nélkül
(például: „és akkor mi történt?” vagy: „de miért”?)1. Hónapok osontak el. „Odalett egy év, s még nem akadtam semmire. Azt gondoltam, ne légy gyenge, Gérard. Az igazi filozófus megfelel a kihívásnak.”
2. Évek ugrándoztak odébb. „Minden évben adtam magamnak még egy évet. Mint amikor az ember buszra vár. Ha a megállóban valaki közli, hogy egy óráig nem fog jönni a busz, egyszerűen továbbsétálok. De aki már tíz percet várt, az semmi áron nem mozdul odébb. Ha három hónap alatt leálltam volna, akkor annyi. De minél tovább csinálja az ember, annál nehezebb abbahagyni. Ha egy év után abbahagyom, elpazaroltam volna egy évet. Ha két év után hagyom abba, azt a két évet fújhatom. Muszáj volt folytatnom; ha sikerül megtalálni a gyilkost, az elfecsérelt éveimet becserélhetem állhatatosságra és győzelemre. Ha a kezdet kezdetén tudom, milyen szörnyű lesz és milyen sokáig tart, nem fárasztom magam.
3. Gérard kitartott: kocsmát nyitott, és gondosan levette az ujjlenyomatokat a vendégek halott poharairól. Munkát kapott egy vérbankban is, leste a gyilkos képletét. „Jóban voltam a rendőrséggel. Megadtak minden információt, ami a birtokukban volt, egy nagy rakás semmit.”
4. Gyanakodni kezdett valakire, egy pszichiáterre, aki, hát szóval, gyanús volt, a vércsoport legalábbis stimmelt. „Valami nem volt rendjén.” Újabb nyomozás. „Nem találtam neki múltat.” Gérard követte, megfigyelte, felnyitotta a postáját, felkutatta a kéglijét (talált is egy kis zyclopenthixolt), és elrejtett nála egy poloskát. Végül, amikor épp páciensmentes volt, Gérard elrabolta és laposra verte. „Én nem vagyok a rendőrség. Engem nem az igazság érdekel. Azt akarom tudni, mi történt.” Másfél nap után az agymosó bevallotta, hogy nőnek született. Gérard-nak meglepően rövid ideig kellett ülnie.
5. Gérard beszüremkedett a bőrös, szado-mazo klubokba és egyéb visszataszító körökbe, és célzásokat ejtett el itt-ott, hogyan követett el sikeres gyilkosságokat, hivatkozott egynéhány közismert esetre, meg számos olyanra, amely iránt a rendőrség nem mutatott érdeklődést. „Azt hittem, erre talán elődugja az orrát. A megszállottak mindig szívesen osztoznak az élményeken. – De a gyilkost nem tudta oda vonzani.
Kijött viszont a rendőrség, felszedték a padlódeszkákat, felásták a kertjét, és egy megoldatlan kéjgyilkossági ügy kapcsán igen komoly bajba keveredhetett volna, ha nincs alibije, tudniillik hogy akkor épp börtönben volt emberrablásért.
6. Végül, miután tizenöt éven át aknászott Toulonban, vidékre költözött, egy rozoga kunyhóba, több mérföldnyi légszigeteléssel. „Egyfolytában éreztem, hogy ott van. De a városban túl sok volt az ember, túl nagy a káosz. Magányra volt szükségem, egy helyre, ahová magammal vihetem azt az embert. Egy éjszaka neszeket hallottam odakintről, és vártam, hogy belépjen, de a hangok elhalkultak. Az akaratommal egyszerűen nem tudtam behúzni – örvendeztem egy pillanatig, aztán már meg is lógott.”
Gérard információgyöngyei
Eddie rekonstruált noszogatásával– Szóval a gyilkosnak se híre, se hamva? – kérdeztem.
– Dehogynem. A végén feladta magát – két hónappal ezelőtt. A halálos ágyán vallott. Hívatta a rendőrséget – a sikeres bűntény keveset ér, ha nem tudnak róla az emberek.
– Egy ács. Ronda, mint egy zó. Csak egyszer csinálta, és azt mondják, ez szokatlan ebben a bűncselekménytípusban. Megkérdezték, miért tette: „Különben soha nem lett volna esélyem, hogy egy ilyen lánnyal összejöjjek”. „Miért nem ment el egy kurvához?” „Nekem olyan nő nem kellett.” Eltette a lány egyik gyűrűjét – ez elég volt neki, lomhán szívta az erőt a halottból, mint egy lassított életű rovar. A zsaru megkérdezte, hogy a lelkifurdalás miatt tett-e vallomást. „Dehogy. Remek volt. Próbálja ki egyszer maga is.” A rendőr, akit kiküldtek hozzá, azt mondta nekem, hogy ha az ács már nem jutott volna át háromnegyedrészt a túloldalra, és nem lett volna csak néhány órája hátra meglehetős fájdalmak közepett, beleürítette volna a szolgálati revolverét. Két sarokra lakott a lánytól.”
A probléma görög eredetű szó, a pajzsot jelentő szóval közös tőből származik.
Gérard meg én elmentünk a régi kikötőből, és nekivágtunk a Chicagónak, a szűk utcák, kocsmák és vendéglők útvesztőjének, ahol a matrózok szívesen ittak egy-két pohárral, romboltak porig egy-két épületet, és ahol a rendőrséget még soha-soha nem látták. A zóna különösmód csöndes volt; vagy a flotta hajózott ki rég, vagy roppant méretű csizmapucoló fesztivált tartottak a kaszárnyákban.
Bebattyogtunk egy csehóba, mit ifjúságunkban gyakran fölkerestünk; a vezetőség és az ügyfélkör megváltozott, a züllöttség nem. Fölmelegítettük a múltat, információt cseréltünk azokról, akik benépesítették amaz érát, ám ez se tartott sokáig.
Egy életművet legyen szíves
Gérard szeme megpihent egy félvér lányon, aki még sokadosztályú prostituáltnak is ramaty volt: se jó külső, se báj, se értelem, se kihívó öltözék. Szandált viselt, a lába piszkos volt és bütykös. A nevetése is taszító volt.
– Nem fogom élvezni, hogy ő leszek – mondta Gérard. – Vagy nem élveztem. Nem: Nem fogom élvezni és nem is élveztem az ő-létet.
– Micsoda?
– Ez az egyetlen nagy felismerésem. Míg üldöztem az ácsot, azt érzékeltem, hogy megértem őt. Lehet, hogy a minőségek, amiket neki tulajdonítottam, nagyon is kézenfekvőek, de akkor is azt éreztem, hogy megértem. Aztán elkezdtem tűnődni az előző életekről, az emberekről, akik azt mondják, emlékszem rá, hogy Artúr király voltam, vagy egyiptomi serfőző, vagy zilladár. Ilyesmi volt ez is – életcafatok. Láttam a feleségét… a munkáját… a nyaralását, de őt nem láttam. Olyan volt, mint egy élet, amire rosszul emlékszem, de ő volt az én gonosz egykorú megfelelőm.
Gérard válasza e mentális történésekre – vagy az egyetemes igazsággal töltekezett csordultig, vagy a piával – az volt, hogy félredobta az értelmet, akár egy játékszert, és elébement mindannak, ami jött. Bólintottam, s arra gondoltam, mennyire nehéz az ép észnek testőröket fogadnia, mint azt ő is intuicionálta: hogy a lélek sokféle szerepváltozatához képest senkiben nem vetődött fel, hogy csak egyetlen tudat létezik, nem afféle kollektív tudat, amely kifogyhatatlanul kenődik szétfelé, mint lekvár egy irdatlan brióson, hanem olyan eszméletlen nagy eszmélet, amely ide-oda vágtat a korok közt, beszáguldozza a kontinenseket éppúgy, mint az időt; az effajta tudat egy hapax, egyszeri durranás. Hogy a tudat a mindenki életéből álló hatalmas alagútban közlekedik.
– Az ember ott áll állati szőrökben egy sötét, özönvíz előtti franciaországi barlangban, és korommal rajzol a falra – mondta, s bedobott egy Zubrowkát –, aztán valaki kiloccsantja az agyvelejét. Akkor eltűz San Franciscóba, és debugger lesz a Szilícium-völgyben, aztán, hiába szigorú vegus, meghal és vadász lesz Új-Guineában a tizenharmadik század közepén. Aztán norvég seggpirosító egy parti falucskában a tizenkilencedikben, utána egy darabig kötélverő Kínában, mielőtt visszakerül a félhomályos barlangba, ahol felnő, és agyonüti a koromrajzost. A gonoszságot, amit elkövetsz, magad ellen követed el.
– Mindent megélsz, minden szögből. Nem szorongasz annyit, mert ha látod az éhező gyermeket, a halálra fagyó nyugdíjast, a szétmarcangolt katonát, tudod, hogy ez már megtörtént veled, vagy meg fog történni. Az efféle reveláció borzasztó kárt okoz a kíváncsiságodnak, mert előbb-utóbb mindent olyan részletességgel megkapsz, hogy az a legszőrözőbb revizort is halálra untatná. Tehát, Eddie, testvérem, fogászom, virágkötészem, mi jót tudsz letenni az asztalra?
Gondolom, sohasem volt könnyű nagyközelből eldönteni, hogy az embernek döbbenetes eredetiséggel van-e dolga, vagy olyasvalakivel, aki csak a szemhéjával kapaszkodik az épelméjűségbe.
– Hát – mondtam, azt a fordulatot alkalmazva, mely minden bizonnyal előkelő helyen áll Eddie Copporshow kedvenc fordulatainak Top Tenjében –, az jár a fejemben, hogy könyvet írok az ezredfordulóról. – Majd, azzal az őszinteséggel, amellyel csak bizalmas bizalmasainkat szoktuk megajándékozni: – De nem jut eszembe, mit mondhatnék róla.
– Eddie! Annyi mindent lehet mondani – húzta ki magát egyszer csak Gérard. Ha valaki egész életében francia gondolatzsoké, nem hagyhatja abba csak úgy. És (minő különös jelenség) más emberek életében sokkal könnyebben megy a könyvírás. – Mindig annyi mindent lehet mondani. Minden civilizációban mindig van egy doboz azzal a felirattal: nem kimondandó dolgok. Te leköpted a társadalmat, Eddie, most már megírhatsz mindent, amit az emberek gondolnak és tudnak, de nem mondanak ki. Első fejezet: Görögország leatombombázása. A legnagyobb kultúra züllése és züllése, míg harmadosztályú pincérekké nem válnak és a legundorítóbb bürokratákká az undorító bürokraták metropolisában, Brüsszelben. Egy olyan világban, ahol a kultúra és a tudás bárminemű tiszteletnek örvend, már rég lebombáztuk volna Görögországot, és nekiláttunk volna a valóban komoly munkának, régészeti kutatásokat folytatnánk, hogy mi rejlik alatta, megtalálnánk Homérosz cipőjét, elveszett kéziratait.
Ekkor a lotyóra mutatott. – Vagy nézzük Sandrine-t. Négy, öt, hat gyerek más-más apától. Azért négy, öt, hat, mert sohasem tudja biztosan, hány gyermekének viseli gondját az állam. Hivatalosan munkanélküli; a lehető legmodernebb elgondolás, azért fizetni embereket, hogy semmit se dolgozzanak, de a nemhivatalos munkájából azért telik piára és narkóra. – (Kénytelen voltam azt érezni, hogy akár engem is jellemezhetne így.) – Nagyjából csak akkor látja a gyerekeit, ha beidézik a bíróságra; mindig nagyon kiborul, amikor a srácokat gondozásba veszik. Ebben a tekintetben jó anya.
Sandrine nyakát zegzugosan harapdálta David, aki, mint Gérard kifejtette, a mostanija volt. Úgy összebújtak, mint két nyálas tini, nem pedig mint egy leharcolt rosszlány meg a vadbivalya. Nem fogom élvezni, hogy David leszek.
– Nagy ritkán szoktak összejönni, ilyenkor, amikor mind a ketten kint vannak. De azért elképesztő, ugye, ez a nagy nyalifali? – Gérard jó hangosan mondta korántsem hízelgő megjegyzéseit, mint aki vadállatokat tanulmányoz a zoóban; ez a tény aggodalmat keltett bennem, azt ugyanis meg lehetett állapítani, hogy David fő kommunikációs eszköze a kés. – Oly nehéz kifacsarni az emberség utolsó cseppjeit, nehéz kipurcantani azt az utolsó illúziót. Tessék, egy románc, ami nagyon rossz, alighanem végzetes véget ér majd. A kérdés csak az, hogy milyen hamar és hol.
– Talán ezért élvezik annyira – vetettem föl.
– Mi a teendő napjainkban a haszontalanokkal? Mostan haszontalanok igazán a haszontalanok; ma már nemcsak osztályoknak nincs semmi hasznuk, hanem egész országoknak. Tessék, nézd meg Afrikát: mi etetjük őket, ők sokasodnak. Ebben a században éppolyan sok a hülyeség, mint bármely másikban, csak meg van kavarva. Hidd el nekem, igenis nyomaszt az a sok szenvedés a világban, és nem akarok egy afrikai aszályövezetben csücsülni. Biztosan nem fogom arrafelé jól érezni magam.
Kapott még egy felest, aztán egy duplapupillás légrobbanás után így szólt:
– Ugye tudod, hogy nem sok időnk van. Nem is értem, miért hívják az életet életnek; nem más, csak egy emlékekkel megtömött pillanat. Na mi van, Eddie, mit szólsz ehhez? Nem gondolkoztál még a Nagy Függönyről?
A mogyoróvaj-hajigáló mudzsaheddinek visszatérése
Felteszem, valamennyien megjelentünk már egy afganisztáni szovjet harci helikopter irányzékában: ekkor pillantottam meg legdirektebben a Nagy Függönyt.
Egy teherautón voltunk; ezt az öreg járművet gondosan úgy építették meg, hogy maximális gyötrelmeket okozzon amúgy is megfonnyasztott, felhorzsolt, szétmarcangolt valómnak. Külön utaztam Zaktől, nem tudtam, hol van, nem tudtam, hová megyünk. Testsúlyom negyedrészét veszítettem el addigra. Senki sem beszélt semmiféle nyelvet, amit én tudok. Mentünk valahová, és ennyi elég volt.
A mudzsák mogyoróvaj-konzerveket vagdostak egymáshoz. Vélhetően a támogatóik látták el őket ezen élelemmel, ám egyik harcos sem mutatta a leghalványabb érdeklődést sem az iránt, hogy megegye a csemegét, noha rendszeresen fogyasztottak olyasmiket, amik Európa bármely táján a hulladékégetőben végeznék. Addigra már elcseréltem a karórámat, egyetlen megmaradt értéktárgyamat (eltekintve ruhadarabjaimtól, mellesleg azokon is látványos lyukak, szakadások és koszfoltok díszelegtek, és maguktól megálltak volna a földön) egy üveg Coca-Colára, amelyet egyik útitársam napok óta magánál hordott, kivárva a megfelelő árat. Ha az ember Afganisztánban elég sokáig hord magánál egy üveg Coca-Colát, jó árat kap érte. Valaki volt olyan kedves, és kinyitotta a fogával, ám ekkor a kocsi sikoltva fékezett. Kezéből kiesett az üveg (és habzó tartalmának fele kiömlött), és mindenki szétspriccelt, s a nyivákolásuk meg a fegyverlengetésük még ájuláshoz közeli állapotom ellenére is kiborított.
Fölvettem a palackot, és kikukucskáltam a teherautóból, hogy mi folyik: hát az folyt, hogy felettünk kerepelt egy szovjet harci helikopter.
Néhány szó a mudzsákról. A világon mindenütt elég sok embert találni, aki arról beszél, hogy mindhalálig harcolni fog, de kevesen mennek el a randevúra. Egyik-másik mudzsa, akivel találkoztam, azt hajtogatta, hogy Moszkváig, Novaja Zemljáig fog harcolni; és mindezt akkor, amikor a világ legerősebb hadserege ellen küzdöttek vízipisztolynál nem sokkal praktikusabb holmikkal. A mudzsák, akik rendesen kiröhögték a puskatüzet, most kis körökben futkostak és óbégattak, nem annyira félelmükben, mint inkább elkeseredettségükben, hogy tehetetlenül halnak meg, mert ebben a stádiumban a harci helikopterekkel már nem lehetett mit kezdeni.
Néhány szó a harci helikopterekről: ha nem láttátok, mire képesek, úgyse hinnétek el. Falvakat tudnak leradírozni; ha valaki nem tudja, hogy ott azelőtt falu volt, észre sem venné: az ember csak fémhüvelyeken tapos. Nagy fekete mondatvégi pontok.
A mudzsák ugyan tüzeltek rá, de a páncélzata olyan volt, mint egy tanké; ennyi erővel integethettek is volna. Pusztában voltunk, fedezék sehol.
A lényeget tekintve rosszul állt a szénám. Máris két nappal lekéstem a félévkezdést. A sivatag és egy háború kellős közepén rostokoltam, a Coca-Colám fele kiömlött, pénzem egy szál se. A szagommal festéket lehetett volna maratni. Egzotikus baktériumok és véglények használták versenypályának a vastagbelemet. Amőbák csörgedeztek lefelé a lábamon. A világranglista-helyezésem szűkölt.
Farce-i filozopter kontra harci helikopter
A helikopter olyan közel volt, hogy láttam a pilótát.
Amit ekkor gondoltam
„Te jó ég” – ez volt gondolataim summázata. Nem voltam nagyon megijedve, mert nem értem rá. Üdvözlésül fölemeltem az üvegemet. A harci helikopter rotort oldott.
Hintázó emlékeim a Hind 24-es helikopterről
1. Álmélkodásom azon, mennyire közhelyes volt szellemi és érzelmi reagálásom.
2. Álmélkodásom azon, hogy túléltem a zrít. Azt gondoltam, hogy esetleg kifogytak a lőszerből; ezt felvetettem egy spionnak, amikor visszaértem Peshawarba. „Elképesztő mennyiségű lőszerük van; inkább a parancsból fogytak ki. A szovjet hadseregben A-tól csak B-ig lehet menni, mindegy, milyen csábítóan csillog a C vagy a D. Maga egyszerűen nem volt az étlapon.”
3. Akkoriban még nem értékeltem ennek a jelentőségét, de épp egy birodalom végét láttam. 1983-at írtunk. Onnan már csak lefelé vitt az út. Minden további nélkül kinyírhatlak volna. Jó tanács birodalomvéglesőknek: csináljátok otthonról. A birodalomszilánkok veszélyeztetik az egészséget.
4. A trip nem volt mindenestül káros az egészségemre. Annyira dühös voltam magamra, amiért elázott állapotomban beadtam a derekamat, és elmentem Zakkel erre az útra, hogy két évig egy kortyot sem ittam. Igen, két évig csak bírtam. Bár ezért kárpótoltam magamat.
És most vissza Gérard-hoz
– A Nagy Függönyről? Mit is mondhatnék. Akármit mondok, az csak tüdőtornáztatás. Nem pedig tudás. Amit tudunk, az egy vegetáriánus virsli, és a végén valószínűleg úgyis papért üvöltök. De te már tisztában vagy vele.
– Talán tévedek. Én vagyok a bizonyítékom. Minden nyerőlap a túloldalon van, ott tárolják a válaszokat.
– Nyilvánvaló, hogy egyfolytában lefelé megyünk a lejtőn Gorgiász óta. Ő még azt állította, hogy minden kérdésre tudja a választ.
– Prótagorász: minden igaz. Vagy Gorgiász: Mindenből igazat lehet csinálni. Nem, kis alkotmánykiegészítőm, jegyszedőnőm, tánctanárnőm, nekünk túl kell lépnünk az emberi tudáson; majd odaát vár a fizetési csekk. És ezt csak egyféleképpen lehet megtenni: be kell jutni a Nagy Függöny mögé. Közeleg az ideje.
Csináld magad 1.1
Florence Justine North (1963–1982) ugyanazokat a nézeteket vallotta, mint Gérard. Lehet, hogy ez rossz fényt vet a cambridge-i filozófiavizsgákra, de hátrahagyott levelében kifejtette, hogy a tudásrendszereket érdekesnek, végső soron mégis eléggé inadekvátnak és kiszámíthatónak találta, hogy ezeket inkább a nyelv tölti ki, mintsem a bölcsesség, azonkívül nem szeretné, ha személyem lekicsinylésének venném vagy bármifajta tiszteletlenségnek, de ő arra jutott, hogy a továbbiakban nem veszi igénybe eligazításaimat, s hogy az egyetlen mód, amellyel szellemi elégtételt szerezhet magának, az öngyilkosság (előrelapozni a könyvben a válaszokért). Ritka az olyan diák, aki ennyire elkötelezi magát a tudományosság mellett. Még a temetéséről is intézkedett.
Főhajtás gyanánt meg akartam dobni egy posztumusz doktorátussal, ám ezt úgy tekintették, mint (x) részeg locsogást, (y) ízléstelenséget, (z) bátorítást a példa követésére.
Csináld magad a régi szép időkben
Meg ott van Nick. Egy-két nappal azelőtt, hogy belevágtam bankos karrierembe, felhívott Wilbur. – Nagyon aggódom Nick miatt.
– Mi a baj?
– Nem tudom. Azt gondoltam, te talán tudsz vele beszélni. Nagyon furcsán viselkedik mostanában, pedig még csak két napja tanársegéd. Szerintem meg fog őrülni.
Ez persze a késleltetett iróniájú kijelentések közé tartozott, mivelhogy Wilbur egy éven belül – egy világtól elzárt szanatóriumban – rendszeresen lakmározott az emberiség által ismert legerősebb nyugtatókból.
Morcogva tapostam újfent a cambridge-i port, hiszen megfogadtam, hogy soha többé nem végzek lábmunkát e városban. Kopogtam Nick ajtaján, de hallgatás volt a felelet. Napok óta senki se látta. Megszereztem a kulcsot a kapusfülkéből és bementem: bekasztnizott filozófus nyomai, behúzott függönyök. Nagyon óvatosan nyitottam a hálószobaajtót, kíváncsian, hogy a következő pillanatban nem fedezek-e föl odabenn egy már nem testelkedő testet vagy valami hasonlóan kellemetlen dolgot, amikor az ajtóra föltámasztott tévékészülék egy zorapterahüvelyknyivel süvített el a fejem mellett, s így úsztam meg az agyoncsapást.
– Kés van nálam – hallottam Nick hangját, bár kissé fojtott volt, ugyanis vendégnemlátóm a hálószobaasztal alá húzódott be óvóhelyére, egy védelmező matrachalom alá.
Az emberek (főleg a nők) gyakran vádoltak már meg szélsőséges érzéketlenséggel, de még én is rájöttem az első pillantásra, hogy Nicknek valami baja van.
Három órába tellett, míg kicsalogattam a rögtönzött bunkerjéből. Kénytelen voltam továbbá bezárni a külső ajtót, nekitolni néhány bútordarabot, és alsóneműre vetkőzni, hogy Nick biztos lehessen abban, nem hordok-e magamnál rejtett fegyvert vagy hírközlő-berendezést. Nemcsak egy túlélőkés volt nála, hanem három hosszú konyhakés is, egy húsvágó bárd, egy baseball-ütő (amelyen többféle szöget keresztülvert), egy-két, petróleummal megtöltött tejesüveg, de kifeszített néhány drótakadályt és némi sajtvágó huzalt is.
– Na szóval, Nick, nem akarsz valamit mondani? Félsz valamitől?
Úgy ült a karosszékében, mintha óránként hatszáz mérfölddel repülne harmincezer láb magasságban.
– Mondd meg nekem, Eddie, volt-e valaha is boldog ember? Igazán boldog ember, aki soha, egyetlenegyszer se találkozott a boldogtalansággal, a balsorssal?
– A történetírás elég mélyen hallgat e témáról – ismertem el.
– Látod: senki, de senki nem úszhatja meg, senki nem lehet örökké boldog. Tudod, hogy milyen az életem.
Tudtam, milyen Nick élete. A kollégiumban mindenki tudta.
Nicholas Dexter Nebuchadnezzar McClanagan-Standish. Közismertebb nevén Nick, a bika. Ragyogó eszű, jóképű, gazdag és mindenek ellenére megnyerő. Olyan rendkívüli hatást gyakorolt a nőkre, hogy az embernek eszébe sem jutott féltékenykedni. A szív és a szellem, a szépség és a mák még sehol se volt ahhoz, hogy megmagyarázza a sikerét. Minden nőt megkaphatott, akit akart, továbbá az illető mamáját és barátnőit, akár csoportosan is. Annyit kellett mondania, hogy „helló”, és erős akaratú, magas erkölcsiségű férjes asszonyok otthagyták érte a családjukat. Az egész világ a zenánája volt.
És mind boldogok voltak. Úgy tarolt le látképnyi nőtömegeket, mint egy kombájn, ám egyik se keseredett meg vagy tört le, amiért csak pár óra, nap vagy egy hét jutott neki. Nem maradtak megtört szívek a nyomában. Megértették, hogy egy olyan rendkívüli jelenség, mint Nick, a női nem egészének járó ajándék. Kíváncsiságból (és nem azért, mert utánozni vagy tanulni vágytam) egyszer kifaggattam egy ifjú hölgyet. „Nick… mindent megcsinál” – mondta ez a húszéves, az elveszett ifjúságára visszatekintő nagymama merengő gyengédségével.
– Nem dolgoztam meg azért, hogy bekerüljek Cambridge-be – folytatta Nick. – Mások évekig gürcöltek. Én elolvastam két könyvet, és több évre szóló ösztöndíjat kaptam. Olyan kocsit vezetek, amire tíz filozófusnak együtt se telne. Egyáltalán semmi szükségem rá, hogy dolgozzam. Megfázásnál súlyosabb betegségem sohasem volt. Olimpiai szinten evezek. Nő még sohasem utasított vissza; őszintén szólva üresnek érzem az ágyat, ha csak egy kettesben vagyok benne. Wilbur azt akarta, hogy tiéd legyen ez az állás, merthogy a bérvilágosságod fényesebb, mint az enyém, erre mi történik? Te elmész, úgyhogy Wilbur kénytelen nekem adni azt a posztot, amit tizenegy éves korom óta magamnak akarok. Nem hiszem, hogy valaha is rám hullott volna az eső, eltekintve egy-két nyárias alkalomtól, amikor kedvem támadt egy kicsit megázni. Ez nem természetes dolog. Innen a kérdésem tehozzád, Eddie: miért kell nekem boldogabbnak lennem a többi embernél? – A pánik zumbadorjai repdestek körülötte.
Megfordítottam és visszaküldtem a kérdést.
– Miért ne? Miért ne lennél boldogabb? Miért ne sikerülhetne valamelyikünknek?
– Megmondom, miért. Mert soha nem volt tökéletesen boldog ember, soha nem is lesz. Tudomásul veszem, hogy vannak olyanok, akik jelentéktelen életet élnek, akiknek az életében nincs szörnyűbb kín, meg olyanok, akiket cserbenhagynak, akik elvesztik a retiküljüket, akiknek hisztis a főnökük – apró kényelmetlenségek –, meg olyanok, akik elégedetten élik az életüket, mert elég bölcsek, hogy kiélvezzék, amijük van. De az igazán szerencsés ember, ahogy Szolón mondja közvetve, az almás, Eddie. Én sem vagyok boldogabb, mint mások, csak éppen hizlalnak, hogy levághassanak. Ez az egész arra való, hogy készületlenül érjen… valami. Nem tudom, mi vár rám, de azt tudom, hogy valami… egyedi dolog. Vegyél egy életrajzot, akármelyiket, és azt látod, hogy vannak emberek, akiknek két évig vagy tíz évig szerencséjük van, de ez soha, soha nem tart örökké. Színre lép a baj. Malac el. Körülhömpölyög minket a bánat, ott van mindenütt, hogy is lehetnék kivétel? Hogy lehetnék immúnis? Mindig ki kell fizetni a számlát, a tudásért is, az örömért is, és nem hiszem, hogy telik nekem a következő számlára.
Bérvilágosságommal ez alkalommal nem sokat értem. Otthagytam Nicket a ketrecében, és elmentem Wilburhöz, közölni, hogy okkal aggódott.
Amiről nem akarok írni 1.6
Mennyit használtam Nicknek?
Három hónapon belül visszatérendtem Cambridge-be, hogy az elmélkedő élet hámjába fogjam magamat, Nick helyébe lépvén, aki berakta eszmefazekát a gázsütőbe, hogy meglógjon szörnyű végzete elől. Wilbur, miután kibulizta nekem a kinevezést, a Zubernelgenubiról jött, hat láb hosszú, életbiztosítást árusító égszínkék fogkefékkel tartott hosszas megbeszéléseket egy olyan helyiségben, ahol nincsenek éles tárgyak, sem egyéb eszközök, amelyek megkönnyítenék a sérülést. Summa summárum, nem olyan végkifejlet volt ez, ami a filozófia javára szól, és az is biztos, hogy sok kollégám (Featherstone-nal az élen) még kinevezésem előttre datálta Wilbur megháborodását.
További zserározás
– Min gondolkodól? – kérdezte Gérard, látván, hogy gondolataim máshol sorakoznak.
– Azon, hogy muszáj zahlen a zechet.
– Jó ötlet. Ide hallgass – te kifizeted ezt a sok italt, én pedig kötök veled egy üzletet. Ha bejutok a Nagy Függöny mögé, és ott van olyan válasz, amit senki sem sejtett, én visszajövök (ha van rá bármi mód), és lediktálom neked. Ezzel visszakerülsz a csúcsra. Ez majd móresre tanítja az összes nagyképű filozófust, aki nem szuperszivacs vagy bankrabló.
– Tőlem megkapod ugyanezt. Lenyomatom az összefoglalót, és te megírhatod a könyvet, és kiadhatod az én nevemen.
– Ez sok szívós tolltologatót kiborít majd. Rendben, megegyeztünk – aki előbb bejut a Nagy Függöny mögé, az leadja a drótot a másiknak. Miért is nem jutott ez eddig eszünkbe?
A számla kifizetése afganisztáni módra
Szerintem Nicknek igaza volt, semmit nem kapunk meg ingyen. A potyázás legközelebbi rokona az anyai szeretet (és akkor is el kell viselni az öltözködésre vonatkozó korlátozásokat). Minden más dolog erőfeszítéssel vagy költséggel jár – még ama legnemesebb testi élvezethez is (gyanítom, hogy nagyobb ez, mint amit a legtöbben megérdemlünk) némi kerázásra van szükség.
Elértem Peshawarba egy teherautón, csupa lábatlan, feltépett hasú, prehumusz rothadó sebesült között. Leszálltam, és megrohant az elégtétel érzése. Épen s egy darabban jutottam ki a harci zónából. Igazából nem is; májgyulladást kaptam és amőbás dizentériát, amely hónapokra beforrasztott a fürdőszobába, de olyan fáradt voltam, hogy ez se számított. Az utolsó négy hetet káromkodással töltöttem, folytonos, folytatólagos káromkodással, szidalmaztam a világot és magamat. Olyan dolgokat láttam, amiket soha senkinek nem volna szabad látni. Bizonyos szempontból az a négy hét akkora, mint mondjuk az a harminc év, amely hivatásos gondolkodással telt el, ha ugyan nem nagyobb. Országos méretű félelem.
Nekidőltem a teherautónak, a sofőr pedig bevágta az ajtót, de nem vette észre kezemet a keretben, és eltörte három ujjamat. Visítva hemperegtem a földön, kínomban akkorára nyílt a fülem, mint a szám. A sebesült mudzsák zavarodottan néztek rám, azt hitték, valami borzasztó hírt kaptam, közeli szeretteim haláláról, talán attól veszítettem el minden férfiasságomat, s fetrengtem a porban, mint egy kutya.
Intésnek fogtam fel: ez volt a díj, a zakát azért, amit megtanultam.
A legrosszabb az egészben az, hogy mivel a dolog Pakisztánban történt, még azzal sem tudtam virítani, hogy Afganisztánban sebesültem meg.
Még egy kis Gérard
Kimentünk az éjszakába. Egy éjszakába. Enyhén hűvös. Mint ezer másik. De ez a közhelyes éjszaka egyre kevésbé csak egy unalmas napszak Toulonban; lehet, hogy ez az éjszakám. Utolsó másodperceimet könnyen azzal tölthetem, hogy arra gondolok, milyen csöndes ez az éj, és milyen csúnya, érdektelen házak vannak itten. Elmém aljáról böffenés szakadt fel, és megsokalltam az egészet, ki akartam menteni magam a világból, meg akartam úszni ezt a vizsgát, ezt a pert, akármi légyen is. Azt szerettem volna, ha anyám rendbe teszi az egészet…
A barátság életben tud maradni. Vannak hosszú távú barátságok. Az igazság az, hogy az életben nincs valami óriási választék. – Szívesen mondanám, hogy még találkozunk, de ezt valószínűtlennek tartom, úgy is mint filozófus, és úgy is mint részeg, úgyhogy nem mondom. Ki is mondta, hogy legjobb barátaid azok, akiknél a legtovább tart, amíg rájössz, hogy nem szereted őket? Nos, nyilvánvalóan én állítottam ezt, valahol, valamikor.
Megcsókolt. – Eddie… Eddie.. Eddie. – És miközben ezt mondta, volt egy villanásom, egy lábjegyzetcsillagom, megzendült egy Zildjian cintányér. Megtörtént ez velem életem váratlan pillanataiban. Amikor az emberek ezt-azt mondanak nekem, megérzem, hogy sokáig nem fogom igazán megérteni őket. Tíz-húsz évre van szükségem ahhoz, hogy kibomoljék a szavaik teljes jelentősége. Gyakran nagyon ártatlanok ezek a szavak, laposak és laposak, de úgy ránk tapadnak, mint egy kullancs, és esztendőkbe telik, míg rátalálok a titkos passzázsra és passzusra, és meglátom az üzenet visszáját, éppen úgy, ahogy a nagy emberek mondásaival is gyakran megesik.
Öt bankot kirabolni Montpellier-ben és meghalni
És aztán mindig eljön a reggel, amikor az ember kénytelen fölkelni, rémségesen korán, hogy elinduljon és kiraboljon öt montpellier-i bankot. Alighanem sokat elárul rólam, hogy ami tényleg zavart e programban, az a korai felkelés volt. Élt bennem a halvány remény, hogy Hubert megfeledkezik eme tervéről, vagy valami más hobbira, érdeklődési területre tér át – de nem így történt. Beharangoztuk a lapokban, hogy el fogjuk követni, ezért hát el kellett követnünk.
Én meg belementem, főleg azért, mert semmi másba nem tudtam belemenni.
Azzal kezdtem a napot, hogy kilőttem a szappant Üb kezéből, húsz láb távolságból, a fürdőszobaajtón át. Ez virtuóz fegyveres mutatvány lett volna, ha azt kíséreltem volna meg, hogy kilőjem a kezéből a szappant, nem pedig egy táskában katattam volna valami fésű után, hogy megbűvöljem a parókát, amelyet Übtől kaptam.
– Veszélyes vagy ma, professzor. Tiszta ideg. Nem is értem, miért nem mondanak fel mind a rendőrök. – Kecsegtető kezdés, vagy talán baljóslatú? Lehet választani.
– Azt hittem, megfogadtad, hogy nem alkalmazol erőszakot.
– Meg is fogadtam, de azok, akik eladták nekem ezt a holmit, nem fogadták meg; azt hitték, szívességet tesznek, ha rabláskész árut adnak oda nekem.
Felcipeltük a vonatra hatalmas bőröndjeinket, tele álruhákkal (ennyivel Zeami összes darabját színre lehetett volna állítani), és Thalészt is vittük a hordkalickájában (az ilyenek egyébként kutya- és macskatartás célját szolgálják). Thalész kiugrasztott a bőréből egy-két idős hölgyet, akik nagyobb, macskaszerű, szőrös objektumra számítottak a ketrec belsejében. – Meg szabad simogatni. Nagyon barátságos – kockáztatta meg Üb.
Valójában nagyon is nyugtalan volt. Előző este a Korzikai feltűnt a tévében, s az esedékes rabláskupacról feltett kérdésekre válaszolt. – Rövid úton lezáruló karriert vaticinálok ezeknek az uraknak, ha holnap előkerülnek.
Üb mélyen fel volt háborodva, nemcsak a Korzikai magabiztossága miatt (aki, már amennyire én láttam, valamelyest csakugyan megőszült), de a szókincse miatt is.
– Vaticinálok?! Rövid karriert vaticinálok?! Fogadok, hogy le se tudná írni helyesen. Elég a totojázásból, veszünk egy új szótárt. De addig is el kell látnod nagy teljesítményű szavakkal.
Mint Üb kíbereitől megtudtuk, Marseille-ben beszüntettek mindennemű rendőrségi szabadságolást. Előkészületként lefizette két ismerősét (az egyiknek a saját fejét is le kellett borotválnia, meg betanulnia jó pár angol kifejezést), hogy viselkedjenek gógyigalerisen és ordenáré módra gyanúsan egy csomó marseille-i bank tájékán, mint akik megpislogják a lécsárdát, azaz dezinformációt hintsenek szét jelenlétünkről és szándékainkról:
Amikor azt hitte, nem nézek oda, Hubert is elég rossz bőrben bírt lenni. A hamis iratok, lőfegyverek, jelmezek, ruhák zikkuratjai között egyre több volt a pirulásfiola, a zidovudin.
Becsekkoltunk egy szállodába Montpellier belvárosában. – Nem akarom, Prof, hogy azt hidd, csak te foglalkozol itt a konceptuális tevékenységgel. Ma meg fogom alkotni a szieszta útján való megpattanást.
A patkány miatt volt egy kis cirkuszunk. Üb meg én végigrágtuk magunkat a lélekvándorláson, Püthagorásztól Gérard-ig. – Kedves uram – mondta Üb tekintélyt parancsoló modorban a Thalészt ferde szemmel méregető recepciósnak –, mi először is nem vagyunk turisták. Másodszor ez nem egy patkány, hanem többszáz millió indiai ember lelki vezetőjének jelenbeli megtestesítője, egy olyan szekta főnökéé, melyet most nem nevezek meg, mert ön úgyse hallott róluk; most visszatranszportáljuk az őt jogosan megillető helyre, ahol szükség van arra, hogy kinyilatkoztatást tegyen több fontos hitelvi kérdésben. – Hubert eme kitörése nem törte meg túlzottan a jeget, néhány vékony szabadság-szeletke viszont igen.
Amikor beléptünk szobánkba, Üb megjegyezte: – Úgy rémlik nekem, voltaképp nem is tudjuk, hogy csakugyan nem valami bölcs reinkarnálódott-e Thalészben.
– Ha bármennyire is jelentéktelen lelki vezető volna, vagy legalábbis bármennyire jelentéktelen, ám valamit mondani vágyó lelki vezető, akkor mostanra már kikopogott volna valami üzenetet morzejelekkel a kalickája pálcikáin.
A Bankok
Megszokás vezérelte lények, nosztalgia hajtotta lények. A kezdettel kezdtük. Visszamentünk, és újra kiraboltuk Jocelyne bankját. Megkönnyebbülésemre Jocelyne nem volt jelen, pihenőnapra vagy szabadságra ment. Aznap Üb parancsnoksága alá rendeltem magamat (zabuton a végzetnek). Meg volt győződve, hogy Jocelyne-nek tetszett volna a dolog. – Imádják, ha rájuk figyelnek, érted, ugye.
Nietzsche-maszkban láttunk munkához.
Üb jelmeztervező barátja készíttette el őket, s megreckírozom, azért választotta Nietzschét, mert ő egyike a kevés felismerhető filozófusnak, azzal a vécékefebajuszával. Az egyik legfontosabb dolog az a szakmában, hogy az ember felismerhető legyen. Az ismertetőjegy majdnem olyan fontos, mint az alapbenyögés. Diogenész: hordó. Szókratész: bürök. Aquinói: háj. Kant: kimondhatatlan unalom. Igen kevés idő jut rá, hogy megragadjuk az emberek figyelmét, ezért is ragadnak az emberek Nietzschére: á, az a vécékefe-bajuszos. A maszkoknak gülüszemük volt, s ez telibe talált: aki rászánja az időt, hogy filozófusok portréi között lapozzon, előbb-utóbb rájön, hogy rengeteg fehéret lát, riasztó mennyiségű kidülledő fehérséget.
Gyorstalpaló okítást tartottam. – Szóval, mit lehet mondani Nietzschéről? – tudakolta Hubert. – Nagyon érdekelték a maszkok – mondtam –, ő volt a szakma átváltozóművésze. Azonkívül ha akarsz valami rágódnivalót, azt a kérdést is fontolóra vehetjük, hogy vajon nem nagyképűsködés-e minden tudás.
– Nem is rossz – mondta Üb –, de segíts már ki: nem mehetek be érdekes szókincs nélkül.
Alkoss zsargont, megvan a megélhetésed.
– Jó reggelt, hölgyeim és uraim, menjünk át zetetikusba, és lássuk, van-e néhány ezer nélkülözhető frankjuk.
Az ebéd sosem jöhet túl korán
Hová is mehettünk volna utána, mint vissza az első halvendéglőbe? Ha egyszer bevált, csináld újból és újból. És megint, amíg csak rá nem kényszerülsz, hogy gondolkozzál.
Wilbur elszánt ellensége volt mindenfajta megszokásnak és sémának. Minden reggel más útvonalon ment be a kollégiumba (ehhez való ragaszkodása arra ösztökélte, hogy az öt-tíz percnyi távolságot félórás kitérőkkel tegye meg). Az elme bármely pillanatban kész megvakulni. Nem volt hajlandó kétszer leadni ugyanazt az előadást, s ezzel félelmet és zavart keltett ideapörgetői berkekben – nehogy már ez az irányvonal kínos precedenssé vagy szabvánnyá váljék. Minden évben új házba költözött, és azonfelül, hogy könyveit folyton bedobozolta és kicsomagolta, mindig új nyelveket, új vesszőparipákat tanulmányozott. – Az elme, ha csak fele sansza van rá, rögtön feldobja a talpát. Ha könnyű a dolog, nincs értelme csinálni. – Létezőnek lenni elég fárasztó foglalkozás a számomra.
Ettem a süllőt zellerpürével, és befelé fordulva zavarogtam azon, hogy hány olyan más csoport foglalkozik becstelenséggel és károkozással, amely elkerüli a rendőrség figyelmét: ingatlanközvetítők, politikusok, biztosítók, nemzetközi szervezetek elnökei, fogorvosok – ők a nyilvánvaló gyanúsítottak. Kétségtelen például, hogy ha valahol egy mezőn összeterelnék az összes használtautókereskedőt, és becsületesen legéppuskáznák őket, jobb hellyé válna a világ; tudományos körökben az ilyen magatartást meglehetősen lenézik, pedig ez a javítás leghathatósabb módja, már ha az ember a megfelelő népeket géppuskázza le.
A bankrablás, ha filozofikusan viszi véghez valaki, senkinek nem árt. Izgalmat ébresztünk. Szórakoztatunk. Serkentjük a gazdaságot. Megdobogtatjuk a szíveket. Gondolatokat provokálunk. És afelől nem lehet kétség, hogy a bankrablás merő illúzió. Az ember kiveszi a pénzt, de aztán hol köt ki? Egy másik bankban. – Akár a víz, a pénz is egy ciklus rabja, banktól bankig mozog. Mi csak megszellőztetjuk egy kicsit.
Numero kettő és három
Utálok ilyesmit mondani, de egy idő után a bankrablás is unalmassá válik. A zensó nem show. – Na, lássuk, mennyi pénz fér ebbe a táskába. – Az akciók közti jelmezcsere volt a legizgalmasabb.
Senki sem próbált minket elhárítani azzal, hogy elszaval nekünk egy nyiszat filozófiát. Üböt szerintem ez nagyon is bosszantotta. Szeretett volna úgy elkullogni egy bankból, hogy földhöz vágta valami idézet. Én örültem, hogy nem találkoztunk kihívással, mert mihez kezdtem volna például, ha olyasmit mondanak, amit nem ismerek föl vagy amire nem emlékszem? Nem volt kedvem a „ja persze, ez az, ja nem, de mégse”-műsorhoz.
Numero négy és öt
Visszapattantunk a hotelba; az utcákon prédaleső rendőrszirénák üvöltése. Üb tévét nézegetett, én a minibár körül foglalatoskodtam. Aztán felbukkant valaki, hóna alatt szörfdeszkával, kezében egy elzászi juhász pórázával. A jelek szerint ismerte Üböt. Egy darabig kölcsönösen udvariaskodtak.
Ráébredtem, hogy a szörfdeszkát nekem szánták.
– Szerintem biztonságos a hipotézis, hogy a rendőrök jelen pillanatban a kabinjukban ülnek, és verik a blattot – mondta Üb –, úgyhogy most extra lefedezésre van szükségünk. A feltevéseikre játszunk.
Az elzászi barátságosan megnyalta a kezemet, mintha azt mondaná, Eddie, én nem törődöm a világranglista-helyezéseddel. Régebben megvetettem azokat (főleg a zoolátriában szenvedő briteket), akik túlhajtják az állatszerető hajlamaikat, de ahogy öregszem, kezdem felfedezni annak örömét, hogy kedvelnek és örömöt szerzek, még ha csak egy kutyáról van is szó, amely bárkit megörvendeztet fark-csóválásával, aki nem veri meg.
– Tehát? – mondtam.
– Mi jut eszedbe, ha szörfdeszkával látsz valakit? Arra gondolsz, hogy ez az ember épp most jött haza a nyaralásból? Vagy hogy ez az ember nyaralni megy, vagy éppen most viszi a szörfdeszkáját a kocsijába? Vagy hogy most viszi a szörfdeszkáját megjavíttatni – hű, de jó lenne egy kis szörfös hétvége –, vagy az jut eszedbe, hogy ez egy kövér brit filozófus, úton egy bank felé, amit ki akar rabolni, és csak hülyítésből hordja magánál a szörfdeszkát, úgyhogy érdemes ellenőrizni az iratait?
– És a kutya?
– Amikor azt látod, hogy valaki egy kutyát sétáltat, mi jut eszedbe…
– …epikia, gyerünk már.
A numero négyes a cinikus rabik kategóriájába tartozott. – A javak nem jók. A pénzre semmi szükség… ezért is ajánlom, hogy tegyék bele ebbe a táskába. – Náluk hagytam a szörfdeszkát, mert arra a meglátásra jutottam, hogy a börtön esetleg használna nekem. A börtönfegyelem rákényszeríthetne az írásra. Túl sok a trappista sör meg a süllő a züllő nembörtön-világban. Az ember minden nehézség nélkül átcsúszik a könyvírást gátló pénztelenség állapotából abba, amelyben a túl sok pénz gátol meg a könyvírásban.
A füvészkerten át ballagtunk az ötös számú cél felé. – Ilyen az élet – mondta Hubert. – Senki sem akar örökké élni, de én ebből kibírnék ötszáz évet.
Üb a napi kedvenccé előlépett varietéművész magabiztosságával lépdelt be az ötödik bankba. Most már nem fárasztottuk magunkat azzal, hogy várjunk a sorunkra, hanem hatalmunkba kerítettük az egész helyet.
– Nem kell tovább várakozniuk – jelentette be Hubert –, itt vagyunk. Zetesedni fogunk, elvesszük az összes pénzt, de előbb felolvasást tartunk az ókoriakból. – Én megelégedtem volna azzal, hogy emlékezetből közkinccsé teszek néhány szót, de Üb ezt ellenezte, mondván, szükség van egy könyvre mint monstranciára (mindegy, milyen könyvre), hogy megteremtsük a nagy esemény légkörét. Magammal cipeltem Loeb-féle Diogenész Láertioszomat, és már belekezdtem a bölcselet eredetéről szóló első sorba, mikor azt észleltem, hogy az egyik úriember, aki eladdig a sorban állt, és egy jókora virágcsokrot szorongatott, elkezdte feltépni a celofánját. Megfordult a fejemben, hogy esetleg felajánl Übnek vagy nekem egy szálat valamiféle perverz hízelkedés gyanánt, de amit előkotort, annak nem illata volt, hanem kalibere.
Elénk tárt egy randa kétcsövű puskát, a mellette álló fazon pedig ezt ordította. – Félre az útból, seggfejek. Egy sou-hoz se nyúljatok. Itt mi csináljuk a rablást.
Ez nekem egy kicsit sok volt. Üb nekidőlt a pultnak. A jelek szerint elég jól szórakozott ezen a váratlan érdekütközésen.
A másik duó szóvivője kihüvelyezett egy méretes kést – ez úgyse változtatott volna sokat a történések menetén, de a karabély, az aggasztott. Kopott volt, mocskos, rozsdás, az a sertelepte figura pedig, aki tartotta, olyannak látszott, mint aki nem csupán akkor húzza meg a ravaszt, amikor e cselekedet semmiféle haszonnal nem jár a számára, hanem még akkor is, ha a dolgok kimenetele a lehető legkellemetlenebbnek ígérkezik rá nézve. Az arca saját magába roskadt, mintha csak hatéves kora óta minden születésnapján kapott volna egy buznyákot a vigyorgójába egy golfütővel. Ha a förtelmesség bármiféle áttételt képez, gondoltam, mi nyakig vagyunk a pácban.
– Tudja, kik vagyunk mi? – kérdezte Üb.
– Két köcsög, aki rögtön bekap egy golyót.
– Igazán sajnálom, hogy ön így vélekedik erről – felelte Üb. – De itt nekünk van elsőbbségünk. Mi már előjegyeztük magunkat erre a rablásra – a múlt héten foglaltuk le.
A késes manus általában simára volt borotválva, egy sűrű vörös kecskeszakálltól eltekintve, ez azonban nem ott nőtt, ahol a legtöbb ember szívesen viselné, vagyis az állán vagy az álla alatt, hanem valami okból az ádámcsutkáján burjánzott borostásan. Az ember nem akar ítélkezni, zoilitizálni, mert tisztelni illik más emberek ízlését és kultúráját (és tisztában vagyok azzal is, hogy a szalonképesség skáláján elég alacsonyan állnék), de ez az ember rohadt hülyén nézett ki.
A felállás
Az egyik oldalon Hubert egy kézifegyverrel és jómagam a Loebbel meg az elzászival, a másikon a bökővel felszerelt lecsúszott kecskeszakáll meg a homorú képű buffos. Az is némi előnyt adott nekünk, hogy nem tudtak rájönni, Üb csavaros eszű-e, vagy csak becsavarodott.
– …ezt mindenki mondhatja – szólt a kecskeszakáll, mivelhogy ezt mindenki mondhatja. Érezhetően nem volt sok gyakorlata az effajta diszkusszióban.
– Megírta az újság – vetette ellent Hubert.
– Nem láttam.
– Ön nem olvas újságot?
– Olvasok újságot.
– Nos, ha olvasna újságot, akkor tudná.
– Nem láttam. Mi visszük el a pénzt – kiabálta bizonytalanul a rabló.
– Kettéoszthatom önök között – ajánlkozott az egyik pénztáros. De senki meg nem moccant. Olyasfajta szituáció ez, amelyben senkinek nem sürgős elsőként cselekedni, mert határozottan fennáll a lehetősége, hogy az illető elveszíti a mandátumát, elveszíti jó kapcsolatát a világmindenséggel.
– A helyzet az – mondta Hubert, továbbra is a pultnak dőlve –, hogy az ön arcán meglátszott a félelem. Talán inkább valami szabad ég alatti munkát kellene vállalnia, valami rendeset és egészségeset.
– Frászt félek – üvöltötte a kecskeszakáll olyan hangszínnel, amely elárulta, hogy fél. – Takarodj az utunkból. – Én is eléggé nyugtalan lettem. Nem volt kedvem ahhoz, hogy kettédurrantson egy puska. Lehet, hogy az embernek soha nincs ehhez kedve. A puska őrizőjéből meg a dühöngő kecskéből éppenséggel nem áradt a profizmus. És hívjatok nyugodtan sznobnak, de nem láttam be, miért pont egy ilyen mélységesen zozo és amatőr egyénnek kéne felkoncolnia. Mint veterán srenkesnek, nem futotta sokra a béketűrésemből.
– Na jó, akkor játsszunk tisztességesen – vetette föl Hubert, kikattintotta a revolverét, és a tárból kivette a golyókat. – Ha be tudjátok bizonyítani, hogy megérdemlitek a pénzt, hogy többet szenvedtetek, mint én, akkor tiétek a dohány. Tartsunk istenítéletet. Biztosan az győz, aki a legjobban megérdemli. – A földre hajította a töltényeket, egy kivételével, azt fölemelte, hogy szemügyre vehesse, majd belétöltötte a revolverbe, aztán jól megpörgette a tárat.
És a szájába tette a csövet. Meghúzta a ravaszt.
Egy kattanás – halk, de felejthetetlen –, ámde fülsiketítő detonáció nélkül. Üb megrázta a fejét, mintha egy kemény slukk whiskyt húzott volna le. – ÁÁÁhhh, ez izgi volt. Azt hiszem, megint megpróbálom. – Úgy is tett, majd felkínálta a fegyvert a kecskeszakállnak. – Próbálja ki ön is, vén mihaszna barátom.
Számukra is kezdett érzékelhetővé válni, kivel van dolguk.
– Ez b-b-b-b-b-e-zs-zs-zs-zs-zs-zsongott – nyilvánította ki a puskahordozó.
– Nem muszáj üres kézzel távoznotok – vigasztalta őket Hubert –, adhatok egy autogramot.
Nem tudták, mitévők legyenek. Megbénultak, mint Buridán szamara, és az lett volna a feladatuk, hogy megbirkózzanak olyan eseményekkel, amelyeknek feldolgozásához a természet nem látta el őket megfelelő berendezéssel. Meg nem hátrálhattak, mert ez lufiagyúnak mutatta volna őket, és úgy tüntette volna fel, hogy pocsékba ment mindaz az erőfeszítés meg időráfordítás, ami idehozta kettejüket; ha viszont továbblépnek, azzal megkockáztatták volna a vérontást és azt, hogy zefírek lengedeznek a zsigereik hangárjában. Közeledett, hónaljnedvesítően közeledett a tár kiürülésének ideje, mikor is a ballisztika tisztázná a dolgokat, ám ekkor szirénákat hallottunk, a romlás hírhozóit.
Megvártuk, amíg a puskahordozó kipréselte magából: – A zs-zs-zs-zs-zsaruk.
– Pompás – mondta Üb, most se véve ki részét az általános izgalomból –, hagyjuk rájuk, döntsék el ők, ki rabolja ki a bankot. Várjuk meg, kit fognak letartóztatni.
Lehet, hogy Übbel nem tárgyaltak valami parádésan, de a párocska most hirtelen megéledt, s döbbenetes gyorsasággal, valamint lelkesedéssel távozott; semmi kétség nem férhetett az őrizetbevétel iránti hajlandóságuk tökéletes hiányához. Húsz láb hosszú lábakkal rőföltek az ajtóig, ám az ajtó nem akart kinyílni nekik, s ama meggyőződésben, hogy valamiféle biztonsági berendezés ejtette csapdába őket, megbüntették oly módon, hogy kezelésbe vették a kettős puskacsővel.
Végül felhagytak ama próbálkozásukkal, hogy kifelé nyomják az ajtót (talán szemükbe tűnt a „húzni” felirat), és távoztak a helyiségből. Ezt hamarosan kiáltások és fegyveres fegyelmezés zaja követte odakintről.
– Na, rendben – mondta Üb, és ismét munkához látott. – Megelégszünk a pénz egy részével és a hátsó kijárattal. – Az épület mögött még hallottuk a zajongást meg a szórványos lövöldözést. Elfelé vettük az irányt. Üb a füle mögül elővette a töltényt (azt, amelyiknek a revolverben kellett volna lennie).
– Egy zsebtolvajjal, vagy ahogy ő jobban szerette mondani, utcai bűvésszel ültem egy cellában. Rengeteg időnk volt, hogy gyakoroljuk a trükköket. Nyilvánvaló volt, hogy a konkurensünk túlságosan szereti az életét. Csak a pénzért rabolt bankot. A veteránok a sitten egy másodperc alatt fejre állították volna.
????????????????????????? Miután visszatértünk a hotelba, Üb elhatározta, hogy visszamegy Jocelyne bankjába, és számlát nyit a lopott pénz egy részéből. Annyi stekszünk volt, hogy alig bírtuk cipelni. – Rendesek voltak velünk; tartozunk nekik némi üzlettel. – Arab nőnek öltözve indult el, csadorostul, mindenestül. Szerintem nem is azért, mert így csökkentette a letartóztatás kockázatát, bár könnyen lehet, hogy az öltözék arra is jó volt, hanem mert röhejes poénnak találta. Hevertem az ágyon, és Zénóbiára gondoltam, meg a hadvezéreire, Zabbájra és Zabdara.
Amikor megérkeztünk a pályaudvarra, kiderült, hogy a vonatunk majdnem egy órát késik, ezért Üb a csomagmegőrzőben akarta elhelyezni málhánkat. Én féltem, hogy a személyzet esetleg belekukucskál, és felfedezi bankrablásunk hozadékait. – Marhaság – szortyantott Üb. – Mi a végzet ügynökei vagyunk. Legyőzhetetlenek. Láthatatlanok – mondta, és teli torokból elkiáltotta magát a zsúfolt pályaudvaron: – Mi vagyunk a Gógyigaleri! Tartóztassanak le!
Nem tartóztattak le (talán megóvott bennünket a pályaudvarok mágikus ereje, mely magához vonzza a tébolyultakat és a kiabálósokat), és a végén, jobb dolgunk nem lévén, összevissza kódorogtunk, és benéztünk a szomszédos szexboltba (a pályaudvarok másik, láthatólag elkerülhetetlen velejárója).
Az igazat megvallva, bár adósa vagyok e szakmának, manapság már nem támad bennem olyan szerelmes hév a párzó párok láttán, mint régen. Én bizony úgy érzem, hogy már mindent láttam (egy-két fajta zantedeschiától és johannesteichmanniától eltekintve), úgyhogy nem tengett túl bennem a lapozgatási hajlandóság. Mindazonáltal fentem a lelki bárdomat arra az esetre, ha mégis volna valami, amit még sohase láttam; az ember ne higgye azt, hogy már mindent tud.
De itt se tanultam semmit. Sőt, miközben tekintetemet végiggörgettem a magazinokon, kénytelen voltam arra gondolni, hogy az eggyéválás megörökítése mit se fejlődött a Kr. e. harmadik századi korinthoszi tükörszelencék óta, mikor is e nagy játékban a farbapityke volt a farba.
Troilizmus… kicsiny orgiák
Ha az ember két másik emberrel fekszik le, az természetesen azzal a hátránnyal jár, hogy olyasvalakinek szorul neki, akit nem kedvel, vagy akit igazából nem is talál vonzónak. Ezen előfordulások nem mondhatók szerelmi sikerességem bizonyságainak; voltaképpen nem is erotikus győzelmek, hanem épp ellenkezőleg… és a kibeszélés javíthat a dolgokon.
Eddie ifjúkori önarcképe egy színésznőszendvics egyik feleként
Téli éjszaka volt, kavargott a cambridge-i köd, s a Silver Street sarkán ott állt Trixy, Arthur, a röhejesen rossz költő és csekélységem. Én: simaképű, dúsfürtű, ígéretes, húszéves. Trixy feldobott egy hatpennyst, hogy egy hosszas bulizás után eldöntse, melyikünket viszi haza. Ez volt „maradj állva a bulin, és valaki úgyis bejön”-technikám egyik legkorábbi példája.
Trixy névleg diák volt, de valójában színésznő, és a hallgatók emberöltők óta pontosan tisztában vannak azzal, ez a megnevezés mit von maga után, s az egyház miért is folytatta azt a módfelett értelmes politikát, hogy a színésznőket nem temette megszentelt földbe – egészen a legutóbbi időkig, amikor már minden mércénél lejjebb süllyedt.
Minden tiszteletem a majmoké meg az írógépeiké, de vannak olyan röhejesen rossz költők, mint Arthur, akikről tizenöt másodpercen belül kételymentesen meg lehet állapítani és – jósolni – nemcsak azt, hogy soha nem írtak semmi értékelhetőt, hanem azt is, hogy soha, semmilyen körülmények között nem is fognak írni (még véletlenül se), s hogy életüket szellemi sötétségben és szegénységben élik majd le, a meggyötörhető közönség könyörtelen hajszolásával elfoglalva.
Nem így Arthur – ő a végén komoly vagyonokat halmozott fel (elcsaklizott alapítványokhoz mérhetőket) azzal, hogy dalszövegeket írt West End-i musicalekhez. Annyira rossz dalszövegeket, hogy az ember legszívesebben rendőrért kiáltott volna. Annyira pocsék, de annyira jövedelmező dalszövegeket, hogy ennek nyomán egyértelműen bebizonyosodott, miszerint olyan világegyetemben utazunk, ahol az Igazság, a Méltányosság és a Jóízlés csak statisztaszerepet kapnak, ahol ezen értékek nem fontosabban olyasféle kisbolygóknál, mint a Zachia, a Zerlina vagy a Zeissia.
Arthur ezenkívül zweifeles köcsög volt, olyasvalaki, akit nem érdekel, hol köt ki a farka, feltéve, hogy a végállomásnak vérellátása van, és nem is bánta, ha ilyennek ismerik a népek. Ezenkívül gyerekkönyveket is írt. Nem fogom élvezni, ha ő leszek, még a pénzével együtt sem.
A kérdéses estén viszont mindketten arra vártunk, ki játssza majd a merülőforralót. A hölgy azonban lehalászta a levegőből a hatpennyst, és zsebre vágta úgy, hogy nem vette szemügyre. – Á, fölösleges, mind a kettőtökkel le akarok feküdni.
Először azt hittem, viccel, de nem viccelt. És noha éveken át tanulmányoztam újra meg újra ezt a jelenetet, sosem tudtam rájönni, vajon Trixy a pillanat hevében döntött-e így, vagy fokozatosan hergelte bele magát. – Bűvöletes akarok lenni – mondta egyszer régebben, ahogyan más emberek azt mondják, orvos, kereskedelmi bankár, zoológus akarok lenni.
– Egy filozófus és egy költő – nyalta meg ajkát –, micsoda kombináció! – Itt is fix a szereposztás, de a legtöbb magasan képzett nő átmegy azon a pár hetes perióduson, amikor fontos dolognak hiszi a filozófiát; a bölcselő dolga az, hogy ne rontsa el az időzítést. A javaslat furcsamód nem nagyon csábított (talán Arthur lírája miatt), de abban a korban voltam, amikor az ember nemcsak hogy nem hátrál meg az örömszerzés vagy a dekadencia bármely formája elől, hanem éppenséggel kötelességének is érzi, hogy fejest ugorjon beléjük.
Én voltam a rakás alján, s ahogy ott feküdtem hanyatt, csak arra tudtam gondolni, hogyan lehetne Arthurt kizárni ebből – a költészete örvén. Trixy valósággal aurázta az élvezetet, de hát végül is feltörekvő színésznő volt. Eksztázisom hiányát tévesen a túldolgoztatott farkamnak tulajdonította. – Olyan laza tudsz lenni, Eddie. Te szerintem folyton ilyesmiket csinálsz.
Még mindig a vonatra várva
A lábgabalyulatoktól, a húspókoktól, a tolulásos tömöszkölődésektől, a termógermótól tekintetem a csuklómon hordott babilonra tévedt. Már csak néhány percünk volt a vonatindulásig.
Hubert összevissza bogarászott, de egyre csak visszavonzotta az egyik magazin (az illemtudóbb válfaj, amelyet bármelyik újságárusnál vagy könyvesboltban meg lehet találni: szólózó nők), remittendából, leszállított áron megtartva, arra az esetre, ha valamelyik ügyfél régivágású, magányos zsebhokira vágynék. A lány érdesen, farkasszemben verhetetlenül bámult a borítóról. Csüngő csékű állapotban mintha elmaflásodnának a férfiak, a nők azonban frontálisan csapódnak a lencsének, és általában meztelenül is fel vannak öltözve (akármit mond is az a leprabelű Schopenhauer a női fizikumról). Üb jó sok időt hagyott eszméletének, hogy beigya a borítót, majd mélán visszatette a polcra.
A pályaudvarra visszamenet félúton Üb megszólalt: – Maradj –, és visszacsörtetett a boltba. A magazinnal jelent meg ismét. – A szeme miatt.
Ipszáció
Kheirománia. Zacsipacsi. Önkiszolgálás. Szeretkezés a láthatatlan szeretővel. A természet vigaszdíja. Az ember karjának hosszúsága pontosan megfelelő
Vasúti télak
Montpellier körül a rendőrség mindenütt lezárta az utakat. Üb integetett nekik a vonatból. Szirénázás. A rendőrök kétségtelenül úgy érezték, hogy az a jó, ha cselekvőre fogják a dolgot, és ezt mások is látják és hallják. Valami okból a zaporozsecek jutottak eszembe, akik 1641-ben elfoglalták Azovot. Három óra volt még Toulonig, így hát elővettem Loebömet, és olvasni kezdtem.
– Remek nap volt – állapította meg Hubert –, de az izgalom csökkenőben van. Túlságosan olyan kezd lenni az egész, mint egy munka.
– És kezdünk kifogyni a filozófiai módszerekből. Hacsak újakat nem akarunk kitalálni.
– Még egy kell. Szépen kell befejeznünk. Nagy húzással. Véget kell vetnünk a bankrablásnak. Egy utolsóval, ami lezárja a témát. Úgy kell befejeznünk, hogy aztán senki meg se kíséreljen túltenni rajtunk. Talán Párizsban kéne megtartani a búcsúfellépésünket. Aztán valami másba kezdhetnék. – Üb lassanként elszenderült. Rég nem láttam aludni.
Visszatértem a Loebhöz. Normális körülmények között egy Teubnert vagy valamelyik oxfordi klassz, fil.-t szoktam becsomagolni (minek az ökörködés?), de amikor a bőröndömet pakoltam nem találtam az oxfordi Diogenész Láertioszomat, úgyhogy megelégedtem a portupíros Loeb-bel. Miközben olvastam, kiesett belőle a földre egy köszönőcédula.
Maradt még törvény áthágatlan?
Ha egy fiatal, gyenge leányzó megszökik vidéki otthonából, s egy árva fitying nélkül Londonba jön, s az ember meg akarja akadályozni, hogy megrontsák a gátlástalan és hitvány hajadonbecstelenítők, természetesen az a legjobb módszer, ha maga veszi kezébe a dolgot.
Egy fiatal lány zefanizálásának az az előnye, hogy míg az ember elvégzi, (a) pontosan tudja, hogy az illető lány hol van, tehát nem tud titokban elszökni és valami rossz társaság karmaiba kerülni, (b) lehetőség sincs rá, hogy bárki méltatlan személlyel dugidizsizzen, mert feltűnne, ha másvalaki is be akarna szállni a műsorba; végül is ez a leányerkölcs megoltalmazásának halálbiztos módja.
Ámde valamennyien átéltük már a pillanatot, amikor, miután kiélveztük az erotikus kommunikációt egy fiatal lánnyal (aki bájosabb és szebb, mint amihez jogunk van), és ő éppen zuhanyozik, felkapjuk vendégünk személyazonosítóját, és észleljük azt, amit valamiféle sorozatszámnak szeretnénk látni, de ami valójában a születési dátuma, és miután háromszor is ellenőrizzük a számokat papíron és zsebszámológépen, végre felfogjuk, hogy amit tettünk, az nemcsak erkölcstelen – ezzel még együtt lehetne élni –, hanem törvénytelen is – ezzel nem feltétlenül.
Már láttam magam előtt az ügyészt, amint félbeszakítja tiltakozásomat: „Szóval, Dr. Copporshow, ön csak azért vett neki jegyet Cambridge-be és ajánlott föl neki korlátlan időre szállást és kosztot, mert a kislány biztonsága és egészsége lebegett a szeme előtt; micsoda nagylelkű ember maga!”
Nálam maradt hétvégére. Megbeszéltük az iónokat, és igen sok időt szenteltünk az ión filozófia, egyáltalán, a görög filozófia legrégebbi fennmaradt töredékének, egyenest a filózós szájából. Anaximandrosz. Első könyv, első fejezet, első sor, első számú idézet: élő egyenesben Milétoszból, Kr. e. cirka 550-ből; Anaximandrosz töredéke fölött el szoktak siklani azok, akik a Zeusz-fiúk világosságáról áradoznak.
Anaximandrosz töredéke, ahogy be van ágyazva Simpliciusba, klasszikus filozófiamag: „…amint szükséges; mert jóváteszik és helyreállítják az egymásnak okozott kárt az idő rendje szerint”.
1. Levágás nagyban: nekimegy Thalésznak, tanítójának és rokonának, és lehülyézi. Kritika, a görögség leggörögebb veleje, szemben más tudás-gyűjtögető kultúrákkal, melyek jól elvannak az ipse dixitizmussal, imígyen szóla Zarathustra, mondja Konfuciusz, mondja Püthagorász. Amikor nem törődtünk a kritikával (az eszmeversennyel, a fogalommeccsekkel, a noetikus bunyóval), akkor kaptuk nyakunkba a sötét középkort. Egy csepp epe az ión tengerparton, és máris úton vagyunk a csillagok felé.
2. Utódlás. Nagyon kevés filozófus van, aki senkinek sem utóda. Vannak autodidakta költők, festők, írók, de lényegében nincsenek önképző filozófusok. Zárt cég ez, Milétosz óta.
3. Légy egy kicsit homályos (vagy ha van vér a pucádban, megátalkodottan érthetetlen). Ez lehetővé teszi, hogy mások beleilleszthessék munkádba a saját gondolataikat és mániáikat; olyan szakma ez, ahol az emberek a te kalapodból szeretnek nyuszikat előhúzni. Ha túl világos vagy, akkor kell-vagy-nem kell-szerű ajánlatot teszel. Légy értelmezőbarát.
Azon a hétvégén semmit sem ettem, rettegésem Zacapoaxtláig kergette étvágyamat. Vendégem jól érezte magát nálam, kíváncsiságát felajzották szövegmagyarázataim. Mielőtt elment volna, apró téglalapokra vágott egy géppapírt, és agilis betűkkel valamennyire ráírta, hogy „köszönöm”, majd elrejtette őket titokzatos helyekre, könyvekbe, fiókokba, a porszívóm belsejébe (öt évig tartott, amíg ezt megtaláltam), az írógépembe; egyenként akadtam rájuk, mint arra, amelyik most kilibbent a Loebből.
Közös érzéki észleleteink arra az egy hétvégére terjedtek ki. Megkönnyebbülésemre sem a felháborodott szülők, sem kajánul vigyorgó rendőrök nem rontottak be az ajtómon (nem az én ajtómon, és nem ezért). Három episztolát kaptam a lánytól. Amikor filozófiát kezdett tanulni az egyetemen, amikor lediplomázott, és amikor doktorátust szerzett papirusztanból.
Egyikre sem válaszoltam. A levelek olyanok, mint a könyvek. Nem vagyok valami jó a megírásukban. De ti, csekkek – a tiétek vagyok.
????????????????????????? Üb minden újságot megvett. Néhány nap múlva, miközben az egyik helyi lappal babráltam, megpillantottam egy közleményt, amely Gérard halálát jelentette be, valami természetes okféleség folytán – faultról nem történt említés.
Mutatvány Gérard elhunyta utáni koponyakorgásaimból
Jó példája annak, akinek nem volt többé szüksége az életre. A gyász egy vicc, de éppen ez benne a poén. Miért nem futkos mindenki az utcán, azt üvöltözve: „mind meghalunk”? Az élet belénk veri az öklét, és mi szolgáltatjuk hozzá a vazelint (nem azért, hogy könnyebb legyen, hanem csak hogy megtehesse). A halál úgy átlyukasztja az összes hitvallást, mint a most használt papírzsebkendőt. Késő éjjel, még a jezsuita hálótermekben is, a félelem keni össze a lepedőket. Nincs ráció, mely felvértezne, hogy kibírjuk a ruhát, amit az élettől kapunk. Nagyon kemény önáltatásokra kell rászokni, hogy ezzel ellegyünk valahogy. Élet vagy halál, az egyik úgyis megtalál. Szívélyes zsaru, gonosz zsaru. Kérem szépen, segítsen valaki rajtam. Segítség. Segítség.
Hogy érzed magad?
Szomorúan. Gyarlón. Gyáván.
S ami még rosszabb, ez nem az én következetlenségem, az gyarlóságom, hanem mindenkié.
Ahogy visszafelé vonatozok Montpellier-ből, egyszer csak meghallom, hogy az egyik utas ama nemzetközi közhelyet hangoztatja: – Nem érdemes morogni. – Szabványos antré a hétköznapi társalgásokban, de a röhejes az, hogy a legremekebb koponyatermékek, amint az ember lereszeli a rafinált rárakódásokat, csakis erről szólnak. Sziszüphosz meg Zusudra meg Ptahhotep óta a „ne morogj” az axióma, a legtöbb filozófiai rendszer és bölcsességlajtorja téglája és maltere. Ingorom semedré men. Ne nyafogj. Ne nyüszíts. Ilyet szokott mondani az elfoglalt háziorvos. Fogd fel a jobbik oldalát. Légy kedves az emberekhez. Érezd jól magad, ha módod van rá. Igyál mértékkel. Tornázz. Húzd ki magad, ha a kivégzőosztag elé mész.
Mit lehet itt tenni? Vannak szadhuk Zirában, akik úgy tartják, hogy a legfontosabb dolog kókuszdiókat varrni a bőrükhöz – hogy az életben ennél nincs semmi fontosabb.
Könnyű lefitymálni a gondolat-termeszvárakat (túlságosan is könnyű). De mindennek ellenére még az olyan semmihitű is, mint én, tapasztalt már jóságot, bátorságot, sőt még intelligenciát is. Senki más nem szokott még csak hallani se az igazán rendes ismerőseimről; a rendesség a jelek szerint sorompót állít az ember meg a magas hivatalok vagy a hírnév közé. De azért vannak ilyenek. Azok, akikből csak úgy dől a mások féltése, a gondoskodás- és törődésbuzik általában gorombák a pincérekkel, elhanyagolják a gyerekeiket és kolduskenyéren tartják a kertészeiket. Lehet, hogy a jóság olyasmi, mint a sasorr vagy a bozontos szemöldök.
A fejek feje
A legjobb elme, amivel valaha is találkoztam, egy cambridge-i pubban bukkant fel, és zászlóvivő őrmester volt az ejtőernyős ezredben. Megfejtette a keresztrejtvényemben a lyukakat, és helyretette a wolffiánusok körüli problémáimat (mi tagadás, nem bukok túlzottan a wolffiánusokra, de meg kellett magyaráznom neki, hogy kicsodák, mielőtt lehúzta róluk a vizes lepedőt). Ezenkívül ráébresztett egy-két olyan érdekcsiklandozó elemre az indiai filozófiában, melyet addig nem vettem észre (tíz évvel azelőtt olvasott erről egy puha fedelű könyvet, amikor Ádenben volt szolgálatban). Fekete nap volt ez szakmai kompetenciatudatomnak, és noha sokféle más dologról is elcsevegtünk (milyen típusú gépfegyverből a legjobb, ha lőnek az emberre), másfele járt az eszem.
Sajnos
Mit kellett volna tennem? Természetesen megkérdezni tőle a kérdések kérdését, azt a NAGYOT: miről szól ez az egész? Ezzel talán fülön fogtam volna, talán mondott volna valami érdekeset. Nem az a baj, hogy nem kapunk elég lehetőséget, hanem az, hogy nem használjuk ki őket.
Siker: Eddie büszkesége
Nem sok mindenre lehetek büszke. Visszatekintésben: az egyetlen értelmes és sajnálatra okot nem adó húzásom a házam megvétele volt. Ha valaki Cambridge-ben él, az a legfontosabb, hogy a lehető legközelebb lakjék a vasútállomáshoz, mert így könnyen és gyorsan tud eltávozni, ha viszont netán visszatérne Londonból (Afganisztánból, Zeebruggéből vagy akárhonnan) beállítva és egy vas nélkül, akkor nem kell túl messzire támolyognia. Az állomástól számított hatodik ház volt az enyém (és az állomásfőnök irodájában tartottam a pótkulcsomat). Harminc évre Cambridge-ben ragadtam, és sohasem sikerült eltávoztatnom magamtól a poharat, magam viszont mindig közel álltam a távozáshoz.
És ez nem vicc.
????????????????????????? Egy új lakásban lapítottunk. Most az egyszer még a sebezhetetlenségünk tudatát ápolgató Üb is megelégedett azzal az elgondolással, hogy az otthon maradó bankrabló nagy valószínűséggel a letartóztatást jobban megúszó bankrablóval azonos. Én a jegyzeteimet írtam, Üb mindenféle könyvekben szaglászott, és azzal küszködött, hogy megalkossa a minden bankrablást taccsra vágó bankrablást. A leglegebbet.
Felfedeztem, hogy Üb éjszakánként eloson hazulról. Egy reggel arra ébredtem, hogy tömérdek kép veszi körül, színes és fekete-fehér nyomatok, filmek, ofszetlemezek. Egy ifjú hölgyet ábrázoltak a képek, a levetkőzöttség különféle fázisaiban; ránézésre ugyanarról a valakiről készültek, bár ezt nehéz volt megállapítani az Üböt körülvevő hasonmás szőnyegből.
– A tudás kemény munka, főleg a múlt nyomon követése – mondta.
– Miért, ki ez?
– Ez az a mademoiselle, aki az általam vett magazin első oldalán látható.
– Honnan szerezted ezeket?
– A fotóstól kaptam. Sikerült odaadnia a lány címét is.
– Rendes volt tőle.
– Nehéz visszautasítani valakit, aki belever egy pisztolyt az ember bal orrlyukába.
– Azt hittem, lemondtál az erőszakról.
– Le is mondtam. Nagyon gyengéden vertem az orrlyukába. És nem is mondtam semmit, de hát ilyen helyzetekben az emberek mindenfélét képzelnek. A pisztolyom vége nagyon hideg volt, az orrlyuka pedig olyan helyes és meleg, és kíváncsi voltam, belepasszol-e. És gondolhatod, hogy biztosan mindenféle zombik szokták összevissza hívogatni. Az óvatossága megalapozott volt, és… bámulatra méltó.
– És szép kis munka volt kinyomozni. Az a magazin ősrégi volt. Beszélnem kellett a boltossal, a tulajjal, a szállítóval; mind nagyon segítőkészek voltak. Csak egyszer kelleti orrba húznom a pisztolyomat, és ez szerintem a körűlményekhez képest jelentős visszafogottságról tanúskodik a részemről. A fotósról a végén kiderült, hogy tele van infóval.
– Szóval randit kérsz attól a lánytól?
– Miért ne? De előbb meg kell találnom. A cím nem jó. De majd felfogadok valakit, hogy keresse meg. A gazdagok le tudják vágni a kanyarokat. – Egy premier plánban fölvett képet vizsgálgatott. – Látni lehet a szemén. Biztos, hogy intézeti lány volt.
– Honnan tudod?
– Tudni lehet. Ha belenézel a szemébe, már látod. Van benne valami különleges… mint aki semmit sem vár…
Hubert jó napja
Kimondta, hogy egyszer életében volt egy jó napja, mikor tizenhárom éves korában megérkezett egy új intézetbe. Az igazgató irodája előtt várt, amikor odaült mellé egy szép kislány. Egy gyönyörű kislány. Nem szóltak egymáshoz, de Hubert észrevette, hogy azonnal úgy ültek ott, mint két jó barát; zefírtől zümmögött az egész hely.
– De nekem az érkezésem formaságait intézték, ő pedig azért várt a papírjaira, mert akkor ment el.
Hubert újra fölkereste a képet okulárisan.
– Azt hiszem, ő az.
????????????????????????? Jo nagyon jó, de hát a nők általában jók a gyerekekhez, még akkor is, ha azok bankrabló filozófusok maskarájába bújnak. Tőle származott az ötlet, hogy próbálkozzunk meg médiummal.
Önző módon arra ácsingóztam, hogy Gérard újra megjelenjék, és – ahogy Üb is kikunyerálta tőlem a puskát a szakma tíz legfontosabb poénjáról – bevásárlólista-hosszúságban megvilágítja nekem a lét értelmét: a legfőbb dolog az életben az, hogy akasszunk súlyokat a péniszünkre, és nyújtsuk meg fél méter hosszúra. Nyomjunk egy zamekot minden z-vel kezdődő nevű ember pofájába. Akármit. Csak egyszerűen, világosan, röviden. De Gérard, az önző disznó, izélt felvenni a kapcsolatot; éberen lestem minden rovart és emlőst, amiből ki lehetett nézni, hogy mondani akar nekem valamit. Az íróasztalomon papírt és egy nagyon könnyű tollat tartottam készenlétben a szellemkezének. De semmi.
Jocelyne megkoccantotta súlyzójával a fogát. Árgus szemmel figyeltem, hátha jelét adja a románc összeomlásának. Nyelve át volt lyukasztva (mint kifejtette, a beavatkozásnak kétheti fájdalmas sebgyógyulás volt az ára), s ez eszembe juttatta azt a nyelvátfúrást, amelynek Kr. u. 709. október 28-án vetette alá magát Pajzs Jaguárnak, Yaxchilan vérurának főfelesége (24-es kőgerenda); azazhogy az én szememben semmi értelme, de ha egyszer a majáknak jó volt…
– Ezt miért csináltad?
– Hogy megbüntessem a nyelvemet, amiért olyan dolgokat mondott, amiket nem lett volna szabad. – Kocc.
– De hát igazából parancsra tette.
– Meg kell tanulnia, hogy jobban gyanakodjon az úrnőjére. Azonkívül ez egy jelkép. – Kocc.
– Minek a jelképe?
– Napról napra másnak. Ez egy többcélú szimbólum.
A Jocelyne súlyzójával szimbolizált dolgok toplistája
– Ez a jelképek iránti szükséglet jelképe.
– Hogy mennyire megsrapnelez minket az élet.
– Kívül bankigazgató-helyettesnő, belül vadember.
– Amihez éppen kedvem van.
– Hogy életünk bármelyik pillanatában tudunk hülyeségeket csinálni.
Jocelyne az elmélkedés fizikai válfajának volt a híve. Egyszer teljes lendületből pofon vágott, minden előjel nélkül. Mért, nem érzed így jobban magad?
A vicc az, hogy igaza volt.
– Miért, mit tettem?
– Semmit, de fogsz – gondoltam, jobb, ha most elintézzük; biztos, hogy a végén cserbenhagysz. Lehet, hogy akkor nem leszek cselekvőképes helyzetben. Ez csak előleg volt.
Jocelyne Gérard-ról
– Az egyik barátom kipróbált egy médiumot – mondta. Első reagálásom a hervatag lekezelés volt; akármekkora hátulütői vannak is a filozófiának, azért mégiscsak egyetemi tantárgy. Mi legalább intelligensen verjük át az intelligens embereket; ha van olyan embercsoport, amelyet a köztudat az átvágással, a sarlatánsággal, az olcsó szélhámossággal társít, az a médiumoké; másfelől a filozófusokhoz (főleg a német filozófusokhoz) képest elhanyagolhatóan keveset ártottak az emberiségnek.
A társadalmi határidőnaplóm azonban üres volt – és a médiumság ötlete mennyivel kergébb, mint az a tény, hogy engem húsz éven át filozófiaoktatóként alkalmaztak? Szerintem semennyivel. Egyszer mindent ki kell próbálni, kivéve azt, amihez nincs kedvünk, vagy ami sok fáradságba és korai felkelésbe kerül (nem áll szándékomban a jégtánc Európa-bajnokság megnyerése). De ha nem túl zűrös a dolog, sose kiáltsunk megálljt a zetnek. Ki tudja, talán mégis leesik médiumtól egy pár potya öröklét-cafat?
Jöhet a klasszikus precedens?
Naná, miért is ne. Még Szókratész is – Mr. Elemzés, Mr. Értelem, Mr. Idetessékvilágítani – még ő is folyton bölcs öregasszonyok körül lógott.
Jocelyne megbeszélte a találkozót, és elhajtottunk Hyères-be. Én papnak öltöztem (ismét egy a megszámlálhatatlan Üb-féle álruha közül; elkövettem azt a hibát, hogy megengedtem, vegyen méretet rólam). Nem azért, mert szükségét éreztem az álcázásnak, hanem mert arra ébredtem föl, hogy nincs más tiszta ruhám. Jocelyne szerint illett hozzám a zucchetto. – Az emberek mind gyónni akarnak majd neked; ránézésre olyan vagy, mint aki megérti őket.
A médium széles mosollyal üdvözölt minket (ez érthető is, tekintetbe véve a tarifáját; Jocelyne azt javasolta, fizessünk kétszeres díjat, a megfelelő működés végett). Jó kedélyű, kövér asszonyság volt (sokan ilyenek – valaki egyszer megzetelhetné az összefüggést a spiritizmus és a súlyfelesleg között), és a fogadószobáját parányi pálinkásüvegek borították, az az egyslukkos méret, amit repülőgépeken lehet kapni. Százával álltak az egymástól alig két hüvelyknyire lévő, szemlátomást rendelésre készült, vészesen vékony polcokon; így hordta hombárba a világ kulturális változatosságát.
Mondhatjuk-e, hogy az alkoholos fiolácskák gyűjtése jottányit is abszurdabb szokás a görögök első nyomtatott kiadásainak gyűjtésénél? Igen, igen, igen, és megint csak igen.
Megpróbálkoztunk Gérard-ral.
– Üzenetet várok tőle.
Madame Lecercle egy darabig fogta a kezemet, és összefüggéstelenül locsogott.
– Egy barátoddal akarsz kapcsolatba kerülni. Nem észlelek semmit. Egy kis, szőrös állatot látok. Pénzt látok, de neked nem az kell. Látok egy férfit, eléggé furcsa, de nincs jelen.
– Mond valamit?
– Valamit a turistákról hallok, hogy nem szereti őket. Van ennek értelme?
Lehet, hogy Gérard régóta várakozott, de elpasszolta a lehetőséget, hogy leadja a drótot a Nagy Függöny mögül Madame Lecercle hosszú perceken át csevegett észleleteiről Jocelyne-nel. Láttam, hogy itt nem érkezik semmifele karrierfeltámasztó küldemény. Emlékszem Wilbur vélekedésére: „Mindenkinek meg tudom jósolni a jövőjét, kiváltképp a valóban fontos kérdések szempontjából. Meg tudom jósolni, hogy az illető vagy élni fog, vagy meghal.”
– Meg tud idézni adott személyeket?
– Nos, általában nem így dolgozom, de megpróbálhatjuk.
Vendégsztár, egyenest…
Eltöprengtem a választékon. Egy kis görögséghez támadt kedvem. Igaz, mindig nagyon meg voltam elégedve a magam korával, eltekintve a benne elfoglalt helyemtől. De ha kapnék egy időgépet, akkor az ióniai partra repülnék viszza, cirka Kr. e. 585-be egy kis napfény, móka és züthosz kedvéért, hogy összehaverkodjak a fiúkkal, hogy rájöjjek, honnan lopták az ideáikat. Mint Featherstone is megállapította: „Te volnál az eszményi jelölt, hogy visszaküldjünk: beszéled a nyelvet, és még elképzelni is képtelenség, hogy bármit tennél, vagy bármilyen hatást fejtenél ki, amivel megváltoztatnád a történelem menetét. Vörösalakos attikai vázák útján tudnál kommunikálni velünk.”
Ha már én nem tudok visszamenni, még mindig az a legjobb megoldás, ha ők néznek be hozzám. Thalész után sóvárogtam. Miért is ne térjünk vissza a kezdetekhez? Nemrég én voltam a felelős azért, hogy egy patkány az ő nevét kapta, és ha képes arra, hogy ideugorjon, akkor arra is képes, hogy megszívasson a rágcsáló miatt. A következő jelölt értelemszerűen Platón volt, de valahogy meg sem akartam próbálni, hogy előszólítsam; biztosan sohasem hagyják békén, az égi telefonja folyton csöng. És ha még rá is vehető a személyes megjelenésre, akkor sincs kedvem hozzá, hogy feltörölje velem a ringet; ismerem a korlátaimat.
Töprengtem, és arra jutottam, hogy nem akarok filozófust, nem akarok nagy nevet. A görög költészet fenegyerekeinél lyukadtam ki, olyan jambusszerzőknél, mint Arkhilókhosz, Hippónax és Szótadész, akik gyalázkodásaikkal megrengették a görög oszlopokat. Szótadész – a kinaidológoszok, az ismert világ minden egyeduralkodóját vérig sértő rosszmodor-specialisták vezéralakja, akit Ptolemaiosz egyik hadvezére tett el láb alól oly módon, hogy ólomedénybe rakta, és a fedélzetről bedobatta a nyílt tengerbe (gondolom, a biztonság kedvéért) – nagyon csábító lehetőség volt. De ahogy tovább nyomattam a logikámat, egyre inkább Hippónax járt az eszemben, az öregebb, betiltottabb költő, akit elűztek hazájából, akinek célpontjai öngyilkosok lettek, az ión gorilla, akinek állítólag még a sírja mellett is veszélyes volt elmenni. Már most az ilyen embert érdemes meghívni a buliba, és arra döbbentem rá, hogy ha valaki hajlandó eljönni egy elfuserált, bankrabló filozófus meghívására, akkor az Hippónax.
– Mennyire fontosak a részletek…? – Jocelyne magával hozott egy magnót, és most suttyomban bekapcsolta. Egyszerű volt a szertartás.
Langyos délután volt. Madame Lecercle elhallgatott, és behunyta a szemét. Olyan sokáig hallgatott csukott szemmel, hogy arra gyanakodtam, biztosan elaludt. Annyira unatkoztam, hogy én is majdnem elszundítottam. Erőteljesen megrohant az időpocsékolás érzete. Kíváncsi lettem volna, vajon Za Dengel etióp császár (1603) tett-e valaha is effélét.
Aztán a médium kinyitotta szemét. Homályos volt a nézése, majd lassan, ahogy a ködből lebegve kibúvik egy autó fényszórója, megjelent a szemében a tekintet. Először nem voltam biztos benne, mert hol megvillant, hol eltűnt. Aztán egyszerre csak ott volt. Egy garázda matróz kemény tekintete, aki kénytelen volt a kelleténél öttel több polgárháborúban harcolni. Olyan tekintet, amelyet nemigen lehetett azonosítani az eupeptikus Madame Lecercle-lel.
A kemény tekintet rám szegeződött.
– Na, mit bámulsz, te szarházi barbár? – A hang Madame Lecercle-é volt, de eltérítve, tónusából kizökkentve, meghurcolva. – Te akartad, hát nesze. – Kitágultak az orrlyukai, beleszimatolt a levegőbe.
– Filozófusszagot érzek – mondta a hang. Újabb belégzés. – Mind olyan büdösek vagytok, mint Thalész. Nem tudnál egy kicsit odébb bűzölögni, te buditöltelék?
– Szóval te vagy Hippónax? – szólt közbe Jocelyne.
A tekintet ereje most őrá szegeződött. – Nem, Homérosz a nevem. – Szünet. – Te se maradsz éhen egy ilyen szájjal, mi? Biztosan népszerű vagy a sikátorokban.
Nem értettem pontosan, mi folyik itt, de azt tudtam, hogy gusztustalan. Undorítóan mérgező. Eszembe jutott, hogy ideje volna lelépni.
– Két és fél ezer éve nem láttam senkit – folytatta a hang –, és erre most mit látok? Egy hájkupacot meg egy örvényszájú lotyót. Na, mit tudtok mondani, és mit tudtok mondani nekem? Vagy azért ráncigáltatok ide olyan messziről, hogy itt üljetek tátott szájjal, mintha a farkatok vernétek?
– Hogy s mint? – kockáztattam meg a kérdést.
A hang nem válaszolt. A tekintet lassan körbejárt a szobán. Lenézett Madame Lecercle ölébe, a zodiákus-hímzésű szoknya ráncaira. A tekintet a nő testére koncentrált. Aztán a hang újrakezdte: – Tudhattam volna, hogy filozófus vagy. A nagyon ronda kövér disznók mindig filozófusok. Azt próbálják bemesélni, hogy elég az elme; hogy a jó test nem elég. Szóval minek molesztálod a halottakat? Senki élő nem bír elviselni?
Értettem már, miért volt ajánlatos jó nagy ívben elkerülni a sírját.
– Csak beszélgetni akartam egy kicsit.
– Annyira unalmas vagy, hogy az elevenek nem érnek rád, mi? – A hang úgy sziszegett, mint egy belobbanni készülő gázszivárgás. Aztán teljesen megváltozott a magassága, felszaladt a skálán. – És ki ez a száj? Olyan, mint egy hetedik generációs rabszolga. – A hang most olyan magas és vékony volt, hogy alig lehetett kivenni, amit mond. – A jó húsos szívószálak a kedvencei. Üssenek agyon, ha nem jobb, mint odacsapni egy polipot a pöcsömre.
Jo sem értette, mire vélje ezt az egészet. Madame Lecercle jobb keze ráérősen csipkedni kezdte a laza húst a bal karján, aztán a blúza nyakánál kezdett matatni. – Pompás. Visszahozott egy zsírraktár meg egy ribanc, egy huppolás-után-a-bránered-elégetendő feliratú nőszemély. Mit akartok? Mit akartok? Ha tanácsot akartok, hogyan legyetek még undorítóbbak, én nem tudom, mi a megoldás, ha pedig arra kéne tanács, hogy legyetek kevésbé undorítóak, akkor se tudom, mi a megoldás.
– Ha sok a dolgod – szólaltam meg újból –, nem szeretnénk feltartani.
A médium blúza lassan kigombolódott. A hang visszatért az alapszintre, s egyáltalán nem volt neki sietős a válaszadás. – Persze ti sosem a filozófusokat hozzátok vissza. Elég nektek a saját impotens lófaszotok. Mindegy, milyen szegény és szerencsétlen egy ország, úgyis tízszer annyi filozófusa van, mint amennyi kéne. – Kilöttyent az egyik duda, aztán a másik is kifordult kötöttségeiből. Ekkor Madame Lecercle úgy fogta két hüvelyk- és mutatóujja közé a mellbimbóit, mintha kicsi, döglött és visszataszító állatok volnának (amilyen például egy zapodida).
– Több ezer év halottság után annyit mondhatok, hogy ez valami egészen förtelmes – nyilatkoztatta ki a hang. Letargikusan folytatódott a vetkőz(tet)és, elénk tárult a megbocsáthatatlanul elhízott ember furcsamód mesterségesnek látszó, elmállott húsa. Azt a tekintetet éppoly kevésbé lelkesítette föl a látvány, mint engem. – Hát visszajöttem – vissza, ebbe. Hogy lehet valakinek ekkora balszerencséje? – Madame Lecercle szemérmét elrejtették az egymásra zúduló combok; egy kéz beásott a hájredők közé.
– Semmi. Semmi újság. Olyan halott, mint én. Ti, dagadtak, piszkosul mohók vagytok; szerintem ez abból is kiderül, hogy olyan sok helyet foglaltok el a térből. Meghívtok, és se enni-, se innivaló. – Madame Lecercle az üveges falhoz hömpölygött. – Ez ugye pia? – Bólintottam. A médium erre levett két kis üveget, egyet-egyet feldugott a két orrlyukába, aztán fejét hátravetve kiürítette a palackokat. A feje úgy maradt egy darabig, aztán újrakezdte a hang: – Na, ez időpocsékolás volt. – Rohadt lehetett neki. Az ember azt hinné, egy szellem, akiben van spiritusz, mégiscsak spiccre kerül egy spiritiszta spinkó spirkójától. – Hogyhogy neked érzem a szagod, de ennek a cefrének nem érzem az ízét?
Madame Lecercle ekkor odajött hozzám, és fejemre rakta egyik dinnyéjét. – Ezek szerint még mindig nem találtak fel hatásos hajnövesztőt? – vonta le a következtetést a hang. Odadöcögött a hűtőszekrényhez, és elkezdte kiszabadítani a kajabörtön rabjait. A hang rágás közben is tette a dolgát. – Tudod, mit mondtam én Thalésznek, Hérakleitosznak, minden zófifilusnak?
Hát nem tudtam.
– Ha olyan okosok vagytok, hogyhogy mégis meg fogtok halni? És hogy futnak a könyveim?
– Az igazat megvallva, nem túl jól. A műveid legnagyobb része elveszett.
– Amit én írtam, az sohasem fog elveszni. Legrosszabb esetben más emberek nevén fut tovább. Akármerre megyek, a magam dumáját találom. Én tudom, mi kell az okostojásoknak. – Az emésztés kezdőszakaszán átment ételcsomókkal fröcskölte tele a szobát.
– De a te munkáidat betiltották. Julianus császár alkalmatlannak találta őket az olvasásra.
– Alkalmatlannak? Csótány a csékükre. A jambusaim mindörökké jambusongani fognak.
Fontolgattam, hogy megemlítem neki, miszerint – az övéivel szemben – Julianus császár írásai kitűnő épségben maradtak fenn az utókornak (három kötet a Loebben), de ez m lett volna, mint belehugyozni a Zamzamba.
– Hát ezek az emberek nem látják, hogy átlátszóak, hogy a munkám kilátszik belőlük? Hát nem értik, hogy az írás arra teremtetett, hogy szertehordja a profanitást a föld színén; hogy egy ember lepocskondiázhasson egy másik embert, aki már átjutott a túloldalra; így, kőbe vésve az átkai nyugodtan nyomulhatnak a nyavalyás világ végéig. Semminek nincs semmilyen íze – kommentálta a hang, miközben különféle, Madame Lecercle szájában túlságosan is mozgékonnyá váló élelemdarabok követték a tömegvonzást, s nyomot hagyva lecsúsztak dupla tokáján és ötredős pocakján.
– Milyen odaát, a te oldaladon? – kérdeztem.
– Á! Szóval mégis akarsz valamit. Én meg azt akarom tudni: nekem mi a jó ebben? – Madame Lecercle ujja a fülébe vájt. – Még ezt sem érzem. Pedig azt hittem, legalább egy jó fülkotrás kijár nekem. Ide figyelj, én biztosra veszem, hogy ez a kukacparadicsom tisztes summát kapott a szolgálataiért. És mi lesz velem? Én nem köhögök, ha nincs zsozsó.
– Mire gondoltál?
– Ide bagózz! Mi most mélységesen mély dolgokról tárgyalunk, olyasmikről, amiket, mint filozófusnak, neked kéne kibogoznod, de mivel a te agyad a legjobb esetben arra képes, hogy szórakoztató szaratóhelye legyen a legyeknek, én üzletet ajánlok. Csak azért, mert emlékeztetsz egy ismerősömre. A nevére már nem emlékszem, csak arra, hogy a kutyáját arra idomította, hogy nyaldossa a tökét.
Eszembe jutott a világranglista-helyezésem. Túl rég búcsúztattam volna el? – Mit akarsz?
– Nem sok jutott nekem az élvezeti lehetőségekből. Egy kis üzekedést akarok látni. És nem rólad meg erről a résbajnokról beszélek. – Madame Lecercle visszazöttyent a szék be, és úgy kezdte egymásra rakosgatni a két mellét, hogy attól még a zefati kabalistáknak is elállt volna a szava. – Valami irdatlan paráználkodást akarok. Kikötöm, hogy legyenek fiatal fiúk. Lányok. Fiúk és lányok. Nagyon fiatalok. Nagyon sokan. Nagyon szőkék. A helyzet az, hogy egy másik kopasz szélhámosra hasonlítasz. Nem emlékszem a nevére. De arra igen, hogy ő volt az egyetlen ember, akit azért száműztek Epheszoszból, mert fingott. Nem lehet sok jót mondani az epheszosziakról, de az biztos, hogy nehezen bírták az ilyen kopárfejűek okvetetlenkedéseit.
– Tudnál mintát adni a bölcsességből, amit cserébe kapunk? – érdeklődött Jo.
– Előbb az orgia, aztán a bölcsesség. És gondoskodjatok arról, hogy frissek és fickósak legyenek. Nekem nem kell, ha félgőzzel csinálják. Semmi koreográfia. – Madame Lecercle az asztalba kezdte verdesni a fejét, de úgy, hogy az nagyon fájhatott, akárki volt is az idegek másik végén.
– Ehhez kell némi szervezés. Kérünk egy kis ízelítőt – alkudozott Jo.
– Igen, emlékeztetsz valakire. Nem… nem… Nem jut eszembe a neve. Sírrabló volt az illető. Értekezést írt az optikáról, de ki nem? Halálra jambusoztam. És nem az értéktárgyak vonzották a sírokhoz, érted, ugye?
– Milyen a halál?
– Hadd fogalmazzam így – és ezt ingyen kapod –: sokkal rosszabb is lehetne. Lehetnék például egy kopasz, kövér, ronda filozófus, akinek semmi esélye, hogy tanszéket kapjon. Ettől megkímélt a sors.
– Beszéljünk Madame Lecercle-lel – vetette közbe Jo.
– Mégis, mit gondoltok, mi ez? Ha nincs lé, nincs áru. Ide a testekkel.
– Valamit foglalóba, légy szíves – mondtam kíváncsian. – Az ajánlóleveleid nem túl meggyőzőek.
– Te időpocsékoló. Te vázlat. Tanszéktelen. Az Egy és a Sok. Kinyalhatod a valahai valagamat.
Madame Lecercle odament az ablakhoz, és széthúzta függönyt, hogy beengedje a ködös délutáni világosságot. A hablaty abbamaradt. A tekintet sokáig bámult kifelé. A szempár, talán a fény miatt, megnedvesedett, miközben a kéz az ablakpárkányon támaszkodott. Ebben a pózban maradt, Jo meg én pedig egymásra nézegettünk, nem tudtuk, mi a teendő. Aztán Madame Lecercle összerogyott, mint egy leejtett ruha (Z-traverzei kiesvén), és egy hajtól tompított koppanás jelezte, hogy a feje megérkezett a földre.
????????????????????????? – Nos – mondtam, miután bevittük az össze-vissza zúzott Lecercle-t a kórházba. – Mégiscsak kaptunk valamit a pénzünkért.
Jo megkoccantotta a súlyzóját.
Derűre des rues
Toulont toulontoul sokáig kerültem. Bár minden talpalatnyi francia földet végigtalpaltam és -agyaltam, mióta harminc éve otthagytam e várost –, sohase tértem vissza.
Eleinte csak a körülmények gátoltak, máshol volt igény a jelenlétemre. Szállást vagy pénzt ajánlottak fel, hogy más helyeken legyek, vagy az ágyékiránytű vezetett északra, délre, keletre vagy nyugatra és az összes közbülső variáns felé, csak Toulonba nem.
Egyszer áthaladtam Toulonon, éjjel háromkor, úton Nizza felé egy hálókocsiban. A lábam az ablaknál volt, a redőny lehúzva, az éj sötét, a lábam túl szemtelen. Aztán elkezdtem félni Toulontól.
– Csak nem félsz Toulontól? – kérdezte Hubert, amikor a városba érkeztünk.
– Ez az ifjúságom – Az ifjúsági igazságom.
Az igazak igája
Mindent elveszítettem életem egy vagy más szakaszában, az meglehet, csak az utamat nem, a szó várostérképi értelmében. Mindig tudtam, merre van a bal és merre a jobb, bár azt nem, hogy mi a jobb. Elveszítettem már (a sorrend most nem számít) tollakat, pénztárcákat, könyveket, okiratokat, bőröndöket, kocsikat, egy zebrapintyet és tizenöt mázsa sittre szóló ítéletet, de a tájékozódóképességemet soha.
Bár három évtizede nem jártam itt, tétovázás nélkül eligazodtam a mellékutcákban.
Eljutottam az utcába, ahol annak idején laktam. Olyan volt, mintha most ugrottam volna le a sarkon túli boltba. Az utcában és a házakban nem volt semmi érdekes, azt az egyet kivéve, hogy én egyszer itt laktam.
Rettegtem ettől a visszatéréstől, mert igaz ugyan, hogy ifjúságom más buggyant bugyrait is fölkerestem már, a többi helyszín olyan alaposan-fölkeresett volt, hogy újabb és újabb látogatásaim mintha a földbe taposták volna emlékeimet. Az egyik emlék rámászott a másikra, jól összegubancolódtak, és a végén kioltották egymást.
Azért volt annyira másmilyen Toulon. Érintetlen emlék. Egy üveg fiatalságból húztam ki a dugót. Úgy illik, hogy az embernek hiányozzák a fiatalsága. A költők ezt egész határozottan állítják. Zengjen a cimbalom.
Milyen volt Eddie?
Az ifjabb Eddie (húszéves) nem volt egészség, jövő és erkölcs híján.
Szépasszonyok, akikkel nem voltam hajlandó lefeküdni 1.1
Ez igen kis terjedelmű halmaz, s ha kiterjesztjük az összes létező asszonyra, akivel nem voltam hajlandó lefeküdni, akkor is csak egy elemet foglal magában.
A touloni iskolámban tanított. Meghívott uzsonnára. Amikor megérkeztem, csak kínnal-keservvel tudtam ránézni, mert rettegtem attól, hogy figyelmem elakad a dekoltázsán, és a bőre igen sokatmondó volt. Kénytelen voltam a melle mellé vagy fölé irányozni tekintetemet, s csak a perifériás látásommal befogadni.
Egyedül voltunk a lakásban. Férje, egy radiográfus, sokkal idősebb volt nála. Máshol tartózkodott. A beszélgetés valahogy így folyt: „Szeretek teniszezni, Édouard. A férjem nem szeret teniszezni. Te szívesen teniszezel, Édouard?” Aztán: „Szeretek táncolni, Édouard. A férjem nem szeret táncolni. Édouard, te szívesen táncolsz?” Majd: „Szeretek strandra járni, Édouard. A férjem nem szeret strandra járni. Édouard, te szívesen jársz strandra?”
E kérdések irányzéka egyértelmű volt. De én juszt se. Kiittam a poharamat és visszahúzódtam, mert férjes asszonnyal ültem szemközt. Ezt valami szentségnek tartottam, amibe a farkamnak nem szabad belecsúsznia. Képtelen vagyok elhinni, hogy annak az illetőnek bármi köze volt hozzám. Senki sem világosított fel arról, hogy a házasságot aligha veszi bárki is komolyan, főleg nem a házasok. Manapság azt gyanítom, hogy ha csak azon állna tízpercnyi gyönyöröm, én kész volnék elnézni egy közepes ország teljes lakosságának gőzzé válását.
Jól tettem?
Gyakori műcsont ez a memóriám vicsorgójában…
A legtöbbször arra lyukadok ki, hogy ilyenkor a legjobb referens a ductus deferens (mert azt be kell vallanom, Zurvánnal egyetértésben, hogy valószínűleg sohasem bántam meg az aktust, a következményeket gyakran, de magát az aktust soha). Azzal a gondolattal szoktam vigasztalni magamat, hogy rendességem talán nem volt csupán egy újabb szállítmány a kihasználatlan lehetőségek ama roppant raktárába. Lehet, hogy elutasító viselkedésem megmentett attól, hogy megöljön a vérig sértett férj, vagy olyan eseményeket kerültem el így, amelyek még a mostaninál is förtelmesebb életrajzban végződtek volna.
Decens döntésem természetesen azon a tényen alapult, hogy akad elegendő alkalmam a kihágás nélküli kielégülésre; a tisztességet általában azzal az indoklással sikerül eladni, hogy a tisztesség elnyeri jutalmát. Ha a húszéves Eddie láthatta volna, hogy a jövőben soha nem lesz már dolga efféle invitálásokkal (nem számítom ide a zászlórudas ügyet), és hogy életéből éveket tölt majd bulikon arra várva, hogy ennél kevésbé elragadó nők ragadják el, hát akkor…
A meggyőződés problémákat okoz, csökkenti az ember hajlékonyságát, viszont olyan, mint egy lelki csontváz – nélküle nehéz mozogni.
Itt az idő egy aforizmára
A sátán csótányai: mindenféle fájdalmak. De bármennyire fontos is a pesszimizmus, nem fed le mindent. Még Afganisztánban is nevettek az emberek. A lemészárolt csecsemők közé, a tehetségtelenség diadala mögé belopózik a jókedv. A telé mindig meggondolkodtat, zeten tart, és ez nemi megkötöttséget jelent a magunkfajta lajhárok számára.
Újra Toulonban, egy utcán, amelyik senkit sem érdekel
Amikor befordultam az utcába, azt vártam, hogy lecsap, kirámol és megrugdos az önsajnálat meg az ifjúság utáni heves vágyakozás után, azon életkor után, amikor bármennyi probléma nyuvaszt valakit, bizton reménykedhet több évtizednyi rendbetétel lehetőségében. Ilyenkor az az illendő, ha gátlástalanul zokogunk.
De én egész másképp éreztem magam, mikor szemügyre vettem régi otthonomat.
Húszévesen azért jöttem Franciaországba, mert kételyeim voltak afelől, bölcs dolog-e bölcselettel foglalkozni. Ekkor kezdődött meg a szétesésem.
Remeg a lábunk?
Elismerem, a filozófia fontosságát illető fenntartások ritkán számítanak roppant megpróbáltatásnak, nem versenghetnek a legszörnyűbb kínokkal. Nekem is kijutott jó adag zakó, de az igazán gonosz leckéket eddig mindig megúsztam: nem láttam családomat tűzben elégni, nem kellett megennem legjobb barátaimat. Talán az a nagy pechem, hogy igazából nagy csapás sohasem ért.
Így hát amikor szembesültem a rue des Lauriers Roses-zal, szívem kilövellt egy halvány sugarat, egy könyörgést, hogy fiatal lehessek, és legyen még egy esélyem, de megértettem, hogy nekem nem a fiatalság kell, hanem a teljesség, nem a nyélbe ütés esélye, hanem a nyélbeütés. A fiatalság túlságosan olyan lenne, mint a munka. Semmi engedmény. A végén megint a vízilóval kötnék ki egy ágyban. Váratlan győzelem az egyik legrémségesebb szívfájdalom – a még egy adag ifjúságért szóló esdeklés – fölött. Egy Eddyzés éppen elég.
Minden oké
Igen, eltekintve attól, hogy két rendőrség lasszói hussogtak a fejem körül, és attól, hogy a tudat fenntartásához szorosan kapcsolódó több szervem is befuccsolni készült, nem állt rosszul a szénám. Volt társaságom. Ahogy az ember öregszik, egyre nehezebben szerez barátokat; a magamkorabeliek, akikkel a legtöbb dolog közös bennem, be vannak szíjazva a maguk csotrogányaiba. És a barátsághoz idő kell, de ahogy idősödünk, az évek már nem évek. Már a zani pognatanuláshoz is öreg vagyok.
Csak semmi köntörfal
Nagyjából csak egyvalami hiányzik, olyasmi, amit egy életen át gyűjtögettem: az emberek, akikkel jól kijövök. Az riaszt legjobban a halálban, hogy el fogom veszíteni őket.
Úgy hozta a sors, hogy újfent megleptem magamat.
Ahogy a régi kikötő felé sétáltam, átkeltem a főúton, a legfontosabb szénmonoxid-kibocsátó zónán, és megláttam Hubert-t, lábánál egy bőrönddel, amint szemlátomást a járókelők molesztálásával foglalatoskodott. Elhatároztam, hogy csatlakozom hozzá, abból a meggondolásból, hogy két embert éppolyan sebesen le lehet tartóztatni, mint egyet.
Félig jutottam át az úttesten, se közel, se távol nem láttam egyetlen autót (a lámpa nekem kedvezett), amikor majdnem kinyírt egy kocsi, mely égett gumit permetezve sivított elő a mellékutcából, olyan sebességgel, amelyről csak annyit mondhatok, hogy végzetesen ártalmas a filozófusokra nézve.
Annak, hogy elgázolt, sokkal kisebb híja volt, mint az összegyűjtött műveim vastagsága. Még egy réteg dukkó, s vége szakad egy dicsőséges bankrablókarriernek.
Ha valakit majdnem elgázolnak
Ha valakit majdnem elgázolnak, nagyszerű alkalmat kap rá, hogy tisztázza magában az élet iránti attitűdjét. Lehet, hogy van valami a tivornyázó életstílusban, ami hozzásegít, hogy majdnem elgázoljanak, olyasmi, ami motormatadort csinál belőlünk. Engem folyton majdnem elgázolnak. Az utóbbi időben azt vettem észre, hogy sem a szellemem, sem a mellékvesém nem hajlandó kitenni a lelkét ilyen esetekben. Pulzus változatlan. Nem zavartatja magát. Nincs már hely az időnek.
Most valósággal elképedtem, mennyire foglalkoztat a testi azonosságom. Az önmegőrzés, a bosszúság rég jelen nem lévő érzései csomagolódtak ki. A gyorsan zsugorodó kocsi után intettem egy trágár kézmozdulattal, amelyet alighanem a világ kétharmad részében megértenek.
Meglepetésemre a gumiabroncsok ismét elkáromkodták magukat, ahogy az autó keményen befékezett, majd rükvercelni kezdett valami képtelen gyorsulással és gépi fanfarok közepette. Megálltában nekem zökkent, a vezető kiugrott, egyetlen sima, jól begyakorlott mozdulattal vágva be az ajtót.
Odatrappolt hozzám, hogy orrközeiben legyünk, és proximitásunk ellenére a képembe ordította:
– Akarsz valamit mondani?
Harmincas éveinek elején járó, erős felépítésű férfi volt; sejteni lehetett, hogy igen sok időt töltött súlyos fémtárgyak ismételt emelgetésével, s hogy engem képes lett volna cafatokra tépni még akkor is, ha két-három filozófustestvérem támogatna (mondjuk Bacon és von Hartmann egy pár csákánynyéllel és zúzókalapáccsal); éppannyira szaktekintély a pofába való bemosásban, mint én az iónokban.
A túloldalon, a járdán ott állt Üb, s aggódva észleltem, hogy olyan figyelmes arcot vág, amilyet nagy meggondolatlanságai előtt szokott.
Nem az volt a kérdés, hogy megüt-e Mr. Bicepsz, hanem hogy mikor. Nem volt szükség Zener-kártyákra. Ilyen helyzetben általában nagyon gyorsan elslattyogok, mert a gyalázat és a zakó közül kell választanom. De ha az embernél puska van, akkor az nem általában.
Az utca néptelen volt. Azért tettem, mert (a) semmi kedvem nem volt lenyelni a fogaimat, (b) tudtam, hogy nem kell tartanom tartamom hosszúra nyúlásától, és igen csekély az esély rá (merthogy ötven év óta ez volt az első alkalom), hogy szarrá lőjem egy szar alak kocsiját.
– Nem, azt hiszem, semmit – feleltem oly nyugalommal, hogy azt számos filozófiai iskola a legjobb érdemjegyekkel jutalmazta volna. Tömény szenvtelenség. Elővettem rejtekéből a Sivatagi Sast (az ’50-es félautomata Magnumot, amelynek Üb tájékoztatása szerint 60%-kal nagyobb a megállítóereje [akármi is az], mint a ’44-es Magnumnak [akármi is a ’44]), és megeresztettem egy sorozatot. Szerencsére a fegyver már első ösztökélésemre tüzelt, nem tudtam ugyanis, hogy fel van-e húzva, ki van-e biztosítva, és egyáltalán, meg van-e töltve. Döbbenetesen hangos volt, és majdnem kiugrott a kezemből.
A sorozat eltávolította az autó elülső és hátsó szélvédőjét. Mr. Bicepsznek a jelek szerint nehézsége támadt a fegyver látványának, a dörrenéseknek és az üvegkonfettinek az asszimilálásával. – Pisztoly van nála – magyarázta barátja, aki szintén kiszállt az autóból (kétségkívül azért, hogy jobban lássa a vérpancsit), és akinek kétségbeesése gyorsabban bontakozott ki, mint a társáé.
– Miért nem fekszenek a földre, és teszik a kezüket a fejükre? Rögtön jobban fogják érezni magukat.
Úgyhogy az aszfaltot aszalták, miközben én két további sorozatot eresztettem a karosszériába. Pengve fúródtak bele a golyók, és lehet ugyan, hogy költséges rombolást végeztek, de az egész nem volt túlzottan rombolásszerű. (Üb később rámutatott, hogy ha valaki meg akarja javítani egy kocsi szellőzését, akkor gyorstüzelő fegyverre van szüksége, nem pedig olyan emberfröccsentőre, mint a Magnum.) Azért még adtam kettőt az autónak, s az egyikkel meggyújtottam némi benzint. Nem tombolt a tűz drámai módra, de a lángok megtették magukat a kocsi útképességének és piaci árának csökkentése érdekében. Érdekelt, hogyan töltik ki a biztosítási űrlapot.
A nyers erőszakban az a poén, hogy működik. Mindig is rossz volt a sajtója, mert a sajtózó emberek nem túl jók az erőszakban. A retorikának is megvannak a maga érdemei, és talán szebb teljesítmény lett volna meggyőzni ezt az ürgét harciasságának esztelen voltáról, de az sokáig tartott volna, és feltartotta volna a közlekedést.
Azt is meg kell jegyeznem, hogy a fiúnak a fizikai erőszak tekintetében tanúsított finnyássága jórészt elmagyarázza, miért mozognak olyan otthonosan a tömlöcökben és a máglyán, miközben mindig az izomagyúaknak esnek le a vastag aranyékszerek, a zedoáriák meg a jó nők, farkilag. Az erőszak minden ismert problémát felold. Kérdezzétek meg a karthágóiakat. Kérdezzétek a görögöket, akik titkárként végezték. Faggassátok a filiszteusokat. Szívózzatok a szibaritáknál. Molesztáljátok a milétosziakat. Hallgassátok ki a hamvába holt alexandriai könyvtárat. Germózzatok a gomorraiakkal.
Odalépdeltem a bolygótölelő duóhoz. – Ja, most, hogy jobban meggondolom, mégiscsak szeretnék mondani valamit. Amikor ma reggel fölkeltetek, elképzeltétek-e, hogy hasonlíthatatlanul megalázó körülmények között pusztultok el?
– Nem.
– Akkor nincs túl élénk képzelőerőtök. – A fegyverben az a jó, hogy olyan, mint amikor valaki a szókratészi dialógusban a nyerő oldalon van. – Az embernek föl kell mérnie, mennyit ér, minden napot úgy fogadnia, mint az utolsót. Most pedig tudtok valami okos érvet felhozni az ellen, hogy szétlőjem a skulótokat?
– Bünteti a törvény.
Mr. Bicepsz sohasem fog rájönni, miért röhögtem akkorát. Üb csöndben figyelt. – Baszd meg5, én még sosem láttam ilyen diszkréten szétlőni egy kocsit.
????????????????????????? Sietve, gyalog hagytuk el a helyszínt – ez a technika különösmód hatásosnak bizonyult a felautózott rendőrökkel szemben. Elmentünk a Chicagóba, az egyik zaribába, ahol Franciaország normális törvényei holtponton vesztegelnek, és ahol a helyiek inkább marinálnák szeretteiket egész éjszaka csilis-gyömbéres szószban, sütnék meg roston és zabáltatnák föl nem egészen ínyükre való személyekkel, mintsem hogy bármivel megkönnyítsék a rendőrök életét.
Eltűnődtem Mr. Bicepszen, és azon a lehetőségen, hogy talán megváltoztattam az életét; hogy ókikötőbeli kövezetkóstolása révén rádöbbent helytelen viselkedésére. Hogy talán egész életem célja ez az egy cselekedet volt, minden barangolásom ehhez a ponthoz vezetett, hogy gondosan emez egyetlen feladatnak a véghezvitelére képeztek ki. Bár valószínűbb, hogy nem.
Nem nézett ki jól ez a Hubert. Nem panaszkodott. Szinte sohasem panaszkodott (mert hát honnan is kezdje?). Univerzumunk egyik érdekes vonása, hogy minél több okot ad valakinek a panaszra, annál kevesebbet panaszkodik az illető.
– Mit cipelsz abban a bőröndben?
– Megpróbáltam túladni rajta.
Üb lent járt a régi kikötőben, ebben a főként kávézókat magában foglaló körzetben, s arra biztatta a nézelődőket, hogy vegyenek bátran a kemény rablással szerzett pénzből, úgy tárván elébük, mint roppant gyöngyöt a koffer-kagylóban. Az emberek egymás sarkát taposták, de senki nem hatolt át a saját személyét a znéptől elválasztó téren. Lehet, hogy a kaftános Üb látványa, naiv nehézfiúsága nem csábította őket az önkiszolgálásra: egy autodidakta őrült professzor. – Reggel fölébrednek, pénzért imádkoznak, és miikor ott van az orruk előtt…
Elmentünk abba a kocsmába, amelyik Hubert biztos értesülése szerint a legkeményebb csehó volt a Chicagóban, namost az utóbbiról tudtam jól, hogy Toulon legkeményebb negyede, márpedig e városnak nincs oka szégyenkezni a Világ legkeményebb kikötőjének címéért folytatott versenyen. Én húzódoztam, rámutatva, hogy fog- és töretlencsont-készletem rendkívül szerény, s ha feltétlenül inni akarunk, miért nem keresünk olyan helyet, ahol valamivel kisebb a megtámadtatás esélye?
– A veterán sittesek nem a társadalomtudományi könyvtárakban lelhetők fel – vágta rá Üb (különös, hogy éppolyan büszke volt maximális biztonságban töltött éveire, mint én, megfelelő hangulatban, Cambridge-re. Végül is egyik intézménybe sem lehet csak úgy besétálni az utcáról.) – Lehet, hogy találkozom egy-két ismerősömmel.
– Azt hittem, nem voltál velük olyan nagyon jóban.
– Nem is a testvéreim. De hát tíz év, az tíz év. Muszáj beszélgetni valakivel. Az ember nem mindig választhatja meg a társaságát.
A kocsma sötét volt, az enyhülést elősegítendő, vagy a felismerhetőség csökkentése végett, vagy csak a villannyal akartak spórolni. Bár majdnem teljesen üres volt a helyiség, nekem ütközött egy kifeléző, miközben én befeleztem. Hallatlan udvariassággal kért elnézést, olyasféle modorban, amelyre tíz évet várhatnék a Harrods áruházban vagy a Covent Gardenben, sikertelenül, bár az is igaz, hogy ott az emberektől kevésbé várható, miszerint egyszer csak sarkon fordulnak, s a nyakunkba mélyesztik a fogukat. Hirtelen eszembe jutott a puritán Zachary Crofton (megh.), valamint négy fia, Zachary, Zareton, Zephaniah és Zelophehad.
Több falat is levelezőlapok borítottak hasonlíthatatlanul zavaros belvilágú államokból, amelyeknek kormányzatai, minőségüket és tartósságukat tekintve, a legolcsóbb gumiszalagokhoz hasonlatosak. Üb szerint számos államcsínyt dolgoztak ki sörök mellett e helyiségben; e pletykát nehéz volt megcáfolni, ha az ember az életlen fotókat tanulmányozta, melyeken terepszín egyenruhás illetők álltak más illetők fölött, akik nem úgy festettek, mintha még egyszer fel tudnának kelni. A söntéspulton egy feketés homokkal megtöltött jókora befőttesüveg állt, a rámadzagolt felirattal: „Porított köztársasági gárdista – víz hozzáadásával ugyanolyan marad.”
Kaptam egy Blanche de Garrone-t, és itt sort kell kerítenem arra, milyen páratlanul frissítő és nyugtató hatással van az emberre kedvenc söre. Üb kinyitotta a bőröndöt, és a pénzt markolgatta tűnődve.
– Ismétlés – mondta –, a több kevesebb. Tovább kell lépnünk. Mindig csak ugyanazt csináljuk; nekünk valami egyedi kell. Olyan bankrablás, amilyen még nem volt.
– Mint például? – tudakoltam, sejtve, hogy a válasz nem fog tetszeni, mert olyan válasz lesz, amely kétségkívül a törvény zuzzanó golyóit tereli majd felém.
– Valami nagy dologra gondoltam. Valami hatalmas húzásra. De az ilyenhez gondos tervezés kell, meg egy csomó ember, és ezért jár a dolog majdnem mindig letartóztatással. Egyre nagyobb az az összeg, amit el kell lopni, hogy a csúcsra jussunk. A vége sehol. Előbb-utóbb valaki még nagyobb bulit csinál, még akkor is, ha leszámítjuk az inflációt. És a lóvé akkora, hogy a végén teherautóval kell elszállítani.
– Mindenféle bankokról gondolkoztam, a legmagasabb bankról, a legnagyobb bankról, zenés bankrablásról, de ez mind csak variáció ugyanarra a témára. Belenéztem a bankrablás történetébe; mindig ugyanaz, több vagy kevesebb pénzzel, több vagy kevesebb erőszakkal.
– Amit még senki sem csinált, az a beharangozott, hozd-az-egész-családodat-típusú bankrablás.
– A montpellier-i rablásokat bejelentettük.
– Azt jelentettük be, hogy lesznek rablások, de azt nem, hogy pontosan hol, vagy pontosan mikor. Montpellier nagy város. Tömérdek bankkal. Most azt mondjuk: ezen és ezen a napon kiraboljuk ezt és ezt a bankot.
– Jó ötlet, de azért… nagyon megnehezíti a dolgot. Az is lehet, hogy ott vár majd a rendőrség. Bár rajongunk a filozófiáért, szabadságunk kész pofon a csodáknak, úgyhogy miért nem teszel el egy kicsit ebből a pénzből, és élvezed élet ama szektorait, amiket nem élvezhetsz a cellában?
– Rendes tőled, hogy úgy csinálsz, mintha komolyan gondolnád. De nekem az életem ez a két hónap volt. Ezután… egy kis rendrakás jön. Szép volna, ha mondhatnék valami mást… de nem megy. Magamnak nem hazudok, akkor hát hogy is hazudhatnék neked?
Mi a pokol zajlott a pokolban?
Megmerítkeztem a pokolban. Nyomorultam, amíg egész nyomorult nem lettem. Szeretjük, ha balszerencsénk csak balszerencse, és nem valami egyetemes matéria része. E pillanatban, globálisan, sokkal jobban elvagyok, mint a legtöbb ember: az aloházó a’abányászok, a bhísztik Bombayben, a gulyások Gabonban, a jakvajazók Jangiban, a zaptijék Zilében. Mi mentségem a letörtségre?
Az évad akkor jön el, amikor elsöpörtetik az okosság és a hányavetiség. Remegünk annak tudásától, hogy addig tömik majd belénk a boldogtalan véget, amíg a fülünkön ki nem jön. Amit a népek happy endnek hisznek, azok természetesen nem endek; a végek természetüknél fogva boldogtalanok.
A dögös kemény hangyácska
Legvégső soron minden érzelmi és noetikus termékünk, az elszánások, a nyugalmak, a hitteli üdvök, minden Zimmer-féle dogmakeretünk, az elme minden póza csak olyan, mint a hangya (a Zacryptocerus-katona), amint közli: „dögös kemény vagyok”, miközben a csizmatalp ráereszkedik.
Húzni az igát
Húzni kell az igát, minden nap, egyes-egyedül, miközben egyre nő egymásba gabalyodó csalódásaink és nem-jött-összéink terhe; a láthatáron semmi.
Porított filozófusok, porított bankrablók, porított zsoldosok
Körülnézek a kocsmában. A jövő hét végére, a jövő év végére, e század végére, pláne a jövő század végére senki sem marad meg közülünk. Porított filozófus. A víz hozzáadása mit se használ. Bár talán egy csöpp vodka…
Na tessék, már megint
Tréim? Tréim? Miért kelünk fel mennyei ágyainkból, hogy idejöjjünk? Ha semmi értelme, mi értelme? Ha van értelme, mi az értelme?
Szépségkirálynőzhetnék
Pocsék szépségkirálynőzhetnék-rohamom volt. Happy end minden szinten – erre vagyok vevő. Mindenkit-átölelés szökkent ki a szívemből, egyetemes rokonszenv mindenki iránt, beleértve azt a bunkót is, akinek most lőttem szét a kocsiját, mert egyetlen dolog, ami egyesít bennünket, ami ugyanabba a seregbe soroz be, a halandóság: az a mi közös ellenségünk.
Utolsó szó?
Bárcsak több jót tettem volna; örömmel áldoznám fel magam, hogy némi megváltást harmatozhassak másokra. Hogy megvédhessem őket a biztosítási ügynököktől, a banántölténytáras puskájú borostás férfiaktól.
Igavonás egy touloni kocsmában
– Szóval mit tervezel, hogyan rabolnád ki a felkent bankot? Azt a bankot, ahol több lesz a rendőr, mint Franciaország legnagyobb rendőrkapitányságán karácsonyi ebéd idején? – döfködtem Hubert-t. – Egymás oldalába fognak könyököl ni. Mi pedig be se jutunk. És meg kell mondanom, hogy nem ér, ha posztumusz letartóztatnak, ólombetétes fejjel. Az egész csak akkor nevezhető bankrablásnak, ha szerzünk valami pénzt, és egy pár másodpercig életben maradunk. Már monopolizáltuk ennek az országnak az összes mázliját. Egyszerűen lehetetlen.
– A lehetetlen a lehetséges szomszédja; az emberek véletlenségből folyton az ő ajtaján csöngetnek.
Üb szemlátomást túl sok időt töltött filozófusokkal és más önfejű koponyákkal. Mennyire igazuk volt azoknak, akik a negyvenen felüli, nős férfiakon kívül mindenkinek megtiltották a Zóhár és más hasonló szövegek olvasását.
– Szóval, mi a terved?
– Nem tudom. De te majd kitalálsz valamit, amíg én a hírveréssel foglalkozom. Egy hónapig hagyjuk, hadd törjék a fejüket. De a filozófiát meg a szókincset neked hagyom.
– És melyik filozófiai stílust alkalmazzuk? – kérdeztem könnyedén, abban a hiszemben, hogy Üb oly mélyen jár a lehetne-például erdejében, ahonnan már képtelenség visszakeveredni.
– A Nagy Számhoz? A tökéletes bankjátszmához? A bankbulihoz, ami mindkét irányban beragyogja a történelmet? A bulihoz, ami akkora lesz, hogy Platón is megérzi az ő vizeiben? Ehhez csak egy módszer méltó. Úgy nézett rám, mint aki arra számít, hogy végszóra bemondom a poént. A fejemet ingattam, és tanácstalan fennsíkokként tartottam föl két tenyeremet.
– Na, mi?
– A Copporshow-módszer.
????????????????????????? Amíg Hubert überült, én vendéglőztem (mint német vendéglőkritikus), próbára téve hipotézisemet, mely szerint a has megtömése félelmetesen zseniális bankrablási újításokhoz vezet. De most, hogy már elég étteremidő áll rendelkezésemre, az a baj, hogy nincsenek olyan rohamaim, mint akár csak néhány hete voltak.
Enni, de azonnal
Nem átalltam enni, de azonnal, mert közeli kilátás volt az iszonyat. Gyógyíthatatlan deipnoszofista vagyok. Képes lennék otthagyni a fenébe mindent, és lerohanni egy közeli vendéglőbe, hátha a civilizációnak kedve szottyan elmenni túróér’, mielőtt én jól bezabálhatnék. És a vicc az, hogy akármilyen gyakran téved is az ember, egyszer csak-csak a lesz.
Klasszikus támogatás
Mindig Antiphanészhoz, a Kr. e. IV. századi drámaszerzőhöz menekültem: „Mert melyikünk tudja, mit hoz a jövő, vagy mit kell elszenvednie bármelyik barátunknak? Gyorsan vedd hát az ilex közt szedett két gombát, s főzd meg őket.”
Ez az ókor előnye: mindent igazolni lehet vele. Ha az ember bemegy az étterembe, és azt mondja, hogy a szomszédja szerint nemsokára megszólal az atomtomtom, küszöbön a roppant deutérium- (Z 1-) robbanás, úgyhogy most egy bombanagy gombavacsorát szeretne, akkor nagyon furcsállva néznék, hacsak nem fölöttébb gazdag az illető. Ha viszont bedob egy pár szót a görögök írásaiból (e zajtalanított hangfalatokból), a görögökéiből, akiknek csontjai már alaposan elásványosodtak – akkor megpatkolta a hülyeségét. Innen a közmondások népszerűsége: leszállított árú, a cégjelzés nélküli tantételek, segély a bajban.
Nem tudom, hogy segíthetnék Übnek a korona megszerzésében. És bármennyire profi vagyok is a fogalmi presztidigitációban, menő a szófényvesztésben, azt azért nem hirdethetem, hogy a bankrablás olyan tevékenység, amely a tévedhetetlen igazság korának eljövetelét jelzi, a mindent átható szeretetét meg a busás megelégedettségét.
A pénz valahogy hamisított értéktelenség; nem igazi értéktelenség, de nehéz megkülönböztetni az eredetitől. Kár, hogy nem lehet rajta boldogságot venni, hiszen az mindenkinek nagyon kényelmes volna. Takarékoskodhatnának a szegények.
????????????????????????? – Azt kedvelem benned, hogy nem mondod, hogy szeretsz – mondta Jocelyne.
Jó dolog valamit úgy csinálni, ahogy kell. Slágernek lenni, akkorának, mint Zajc Zágrábban. Akárhányszor látom Jót, az jut eszembe, túl vonzó, túl intelligens, túl rendszerető, túl jól öltözött ahhoz, hogy itt legyen. Mindig betájolja a tájat, ahol lakom, rendre, bárhol, bármikor. Riaszt a gondolat, hogy milyen csökött volna a viszonyunk, ha keresést a másik irányban kellene végezni: a betintázott filozófus megpróbálja megkeresni a kocsikulcsot, felidézni, hol hagyta a kocsit, újra megtalálni a kulcsot, mikor végre megvan a kocsi, aztán kifogy a benzin, rossz kereszteződésben kanyarodik el, meggyötrik az egyirányú zónák, elveszti a címet, nem talál parkolóhelyet.
– Megijedtél, amikor kiraboltuk a bankot?
– Nem. Van benned valami hatalmas gyengédség. Olyan vagy, mint egy ütődött alma.
– Egy különlegesen ütődött alma?
– Egy olyan ütődött alma, amit a piac után ottfelejtenek az árokban. Puha, csupa jó íz, de viharvert és nem kell senkinek, és ránézésre sem olyan szabályos almaszerű. Ezt úgyse tudod leplezni. A rendetlenséged dermesztő, de a bankrablásaid nem azok.
Pedigré
Honnan az elfajzás? Apám egy hős volt. Napról napra szembenézett az unalmas munkájával; negyven éven át bírta munkáját a biztosítónál. Sosem siránkozott, pedig tökéletesen tisztában volt azzal, hogy lustább, tompább és szemét emberek lekörözték a cégnél, valamint hogy lustább, tompább és szemét emberek a cégen kívül kétszer annyit keresnek feleannyi fáradsággal. De nem borult ki egyszer se. Élethossziglan megmaradt az állásában, olyan állásban, ahonnan engem legföljebb két héten belül kirúgtak volna. Igaz, egyszer-kétszer észrevettem, hogy arcán átsuhan a de-hát-én-mindent-megtettem-amit-elvártak-tőlem kifejezése.
Anyám: emlékszem, ahogy kiporol egy széket, mielőtt kiviszi a városi szemétlerakóba. Nekem, először is, Cambridge-ben nem volt túl sok székem (ugyanis arra ösztönzik a diákokat, hogy maradjanak). És ami azt a kevés székemet illeti, annyi biztos, hogy sohasem poroltam ki őket (bár eljutottam a poroló megvásárlásáig). Habár egyik-másik kiérdemelte, hogy a szeméttelepre kerüljön, soha eszem ágában sem volt odavinni őket, mert (x) azt se tudtam, hol a szeméttelep, de (y) ha tudtam volna is, hol található, (z) biztos, hogy sokkal inkább lett volna kedvem hazavinni valami bútort, mint otthagyni a magamét.
Tessék, itt vagyok, két rendőrség keres életre-halálra, a ruháim széthányva a lakásban, nedves törülközőm egy gombolyagban a konyhaasztalon, a benőtt lábujjkörmöm növöget befelé, mert ötvenéves koromban nélkülözöm a hozzáértő pedikűrt, és veszekedés érlelődik köztem meg a bűntársam között két becses pisztoly miatt, amelyeket a gondjaimra bízott – az egyik itt van az ágyam mellett a padlón, s ragyog a méztől (a késő esti mézes-pirítós-szeánsz eredményeként), a másikat pedig vélhetően ottfelejtettem egy áruházi vécében.
Vajon egy haldokló civilizáció sarja vagyok-é, vagy netán közönséges balfék?
Kíváncsi volnék, élek-e még addig, hogy a lábujjköröm komoly fájdalmat okozzon.
– Tudod, micsoda Üb legújabb ötlete?
Jocelyne megvakarta bal mellbimbóját (fülembe Zingg zeng), így jelezve, hogy folytassam.
– Meghívásos bankrablást akar. Értesítjük a bankot, mikor ugrunk be a srenkre, hogy a rendőröknek is adjunk egy sanszot.
– Akkor miért nem találod ki te, hogyan csináljátok? Elvégre filozófus vagy.
Erre nem számítottam. Kimentem a frigóhoz valami innivalóért, és azon tűnődtem, vajon Jo úgy értelmezi-e, hogy italért megyek, vagy úgy, hogy megteszem az első lépést a lebukás felé.
Nonsequitúrós prozifikálás:
Ha ez a dagadt filozófus a lefolyóban végzi, reméli, hogy eldugaszolja.
És még egy:
Ahogy az ember öregszik, többé már nem tudja hülyíteni magát.
Hát ez az
– Megható, hogy ennyire hiszel bennem mint filozófusban, de sohasem állítottam, hogy menő vagyok. Inkább olyan futott-még. Vagy soha-nem-is futott. Különben is, én a filozófiatörténethez értek; ahhoz is csak addig, amíg Justinianus császár 529-ben be nem zárta az athéni Akadémiát, mert úgy vélte, hogy a filozófusokkal több a gond, mint amennyit érnek, csakúgy, mint a többi válogatott sarlatánnal, csalóval, kocsonyakuksizóval, a kartomantákkal, a kapnomantákkal, az ichthiomantákkal, az oniromantákkal, a belomantákkal, a katoptromantákkal. És kétségkívül eszébe jutottak a nekromanták, az alfitomanták, az axinomanták, a tefromanták, az ornitomanták, az alektrüomanták, a khiromanták, a rhabdomanták, a halomanták, a kleromanták és haruspexek is. Egy stádiumra való jövendőmondás és kristálygömbnézés. Fura, hogy éppen ők nem látták előre.
Xonarasz szerint Justinianus azért tette, hogy megspórolja a tanárok fizetését. Az újplatonikusok elhúztak a bús Perzsiába, hogy I. Hoszrau királynak nyaljanak, de ő se volt vevő. Ötszáz vagy ezer év agyaketyegtetés, amiről számot adhatunk, aszerint, hogy az ember mennyire bőkeblű.
– Számomra nyilvánvaló a megoldás – mondta Jo –, raboljátok ki a bankot, de ne úgy, ahogy ők várják. Lovagoljátok meg a feltevéseiteket. – Meglepett, hogy ilyen leplezetlenül biztat egy anyaszült leplezetlen bankfiókigazgató-helyettesnő.
– Van ötleted? – kíváncsiskodtam. Lelki horizontomon ugyan nem ragyogott valami fényesen a megnemlepetés-szerű rajtaütés, de hát mind szeretjük, ha jó véleménnyel vannak rólunk. Az elégedettség általában nem jelent mást, mint hogy jó véleménnyel van rólunk egy szűk körű embercsoport. Üb ama feltűnően kevés ember közé tartozott, aki jó véleménnyel volt rólam, és noha úgy éreztem magam, mint egy grépfrút, amint az Eiffel-torony tetejéről zuhan, s közeledik a Nagy Placcs felé, szerettem volna megőrizni az elismerő véleményét.
– Szellemben ott kell lennetek, de testben nem.
És Jo elmondta nekem az ötletét.
Felüvöltöttem, de nem heuréka gyanánt, a találékonyságára válaszul, hanem annak a szeletelőkésnek az élességét nyugtázva, melyet az előző este használtam. Időközben kényelmesen elhelyezkedett az ágyamban, s most teljes súlyommal ránehezedtem.
????????????????????????? A nagy randi
A bejelentés egy számítógép útján történt, amely számos újságnak nyakába zúdította kommünikénket, s végül felzurbolta a touloni központi rendőrkapitányságot is. Joseph-Arthur, Üb jelmeztervezője igazi komputerbubus volt, úgyhogy ő intézte el. Üb betört a helyi líceum irodájába, és otthagyta a küldeményeket szétlövöldöző pécét meg egy szofista-válogatást több száz példányban a tanulóifjúság számára („fegyverezzük fel a fiatalokat”) mint névjegykártyát és verifikációt. Túl könnyű lett volna egyszerűen csak bedobni a postaládába. Üb otthagyott rólunk egy vigyorgós, fölemelt borospoharas polaroidképet. A portréhoz napszemüveget és tógát viseltünk, bár mint Üb szarkasztikusan odavágta: – Nem hiszem, hogy pont ezt a képet terjesztenék az országban.
A közlemény: „Egyszer még a legjobb dolgok is véget érnek. Egy bank. Egy randi. Egy galeri. Besúgjuk magunkat, hogy megkönnyítsük a rendőrség dolgát. Amikor a nyolcas összeakad a nyolcassal, egy hónap múlva, a Gógyigaleri elköveti utolsó bankrablását, és nem lesz több. Átforaminálunk minden rendőri akadályon. Kérésre autogramot adunk. Toulon. A főtér. A bank. Akár vártok, akár nem, a banknak nincs kegyelem.”
Egy víkendházban voltunk; Üb eljött, és közölte, hogy a hír útjára indult, de ő nem maradhat velem, mert úszómedencét kell építenie.
????????????????????????? Mit árul el egy hét a hamarosan világverő bankrablókról?
Hétfő
Üb egy filmet néz, amelyen egy nő tusol. Nagyon… hiteles volt, és a zuhanyélvező hosszasan élvezte a zuhanyt. Kiderült, hogy házi videófelvételről van szó.
– Elképesztő, mit meg tudnak csinálni száloptikával, akár mi is az – mondta Üb. A videó az Üb által Joseph-Arthuron keresztül felfogadott magándetektívek nyomozásának részét képezte; szemlátomást igen sok köze volt a viszonzatlan szerelemhez. A nyomozók – Üb szemszögéből – alapos munkát végeztek, a nőt a titokzatosság minden elemétől megfosztották, beleértve a ruháját is. Felbontották a leveleit, lehallgatták a telefonját, lehívták az orvosi kartotékját, belekandikáltak a bankszámlájába, feltúrták a kukáját (légfrissítő flakonok, zellerszár stb.), és mindezt legépelték Übnek, aki videónézés közben átrágta magát a nagy halom dokumentumon.
Három hét volt még a rablásig, és Üb egyszer se kérdezte meg, hogyan fogjuk megcsinálni.
– Sok pénzbe kerül ez a banda, de ügyesek. Egész délelőtt az ő jelentésüket olvastam. Vegyes felvágott; kiderítettek kellemes dolgokat – intett a kép felé –, meg kellemetleneket is.
– Szóval, mi az egyenleg?
– Párizsban lakik. Ő az. Legalábbis hat hónapig állami gondozásban volt. Az a hervasztó, hogy mivel foglalkozik, amióta abbahagyta a modellkedést. Röhögni fogsz, ha meghallod. Erre számítanál utoljára. Akarsz találgatni?
– Filozófus, ugye? – És lelki szemeim előtt egy feltartóztathatatlan karrier képe lebegett – elölnézete a világranglista elejére röpíti.
– Á, nem – vigyorodott el, bár én nem mulattam volna ilyen jól az ő helyében. – Rendőr. – Fölállt. – Megyek, megnézem a medencémet.
Szerda
Elidőzött az idő.
Gondolkoztam – ez ébrenlétem szükségszerű következménye, ám eszmeállatkertemben a bankrablások nemének egyetlen faja sem kószált fel-alá. Sok kiváltságban volt részem az évek során, kár, hogy nem sokat értem velük.
Ami a szakma előrehaladását illeti, nemigen járultam hozzá. Eléggé savanyúan szoktam nyilatkozni a pályámról, de mentségemre legyen mondva, a filozófia története nem más, mint kocsonyái bunyók sorozata, az elődök bokájába mélyesztett fogazatok röhejes orgiája, mint egy piranyalánc. Olyan szakma ez, ahol nagyon hamar előkerülnek a bicskák.
Ki szoktam borítani a diákjaimat. Kevesebben bírták tovább egy tanévnél mellettem. Kevésben volt meg annyi zöldfülű zabolátlanság, hogy megtegye a hosszú, sötét utakat a Tennyson Roadig, hol a tanulmányi ellenőrzést két darab, eszméletlen, asztal alá ivott ausztrál hátizsákos turista társaságában végzem. Az egyik ifjú hölgy megérkezett, hogy beadjam az adag Brentanóját, és elég volt egy pillantást vetnie kitömött zorillámra (semmi köze nem volt hozzám, ez volt az egyetlen tárgy, amit a ház előző tulajdonosa otthagyott), azt mondta: „bocsánat”, és végigment az utcán, balra fordult a vasútállomás és London felé, elbúcsúzva egyetemi karrierjétől és a filozófiától – mindezt negyven másodperccel azután, hogy kapcsolatba lépett velem. Ez volt a legnagyobb húzásom.
De azért jöttek. A világegyetem a jelek szerint gyorsabban szerválta a filozófiahallgatókat, mintsem le tudtam volna csapni őket. Bár gyanítani kezdtem, hogy a tanulmányi igazgatók engem vettek célba a problémás eseteikkel – ha hozzájuk került egy lógós, egy zokni, egy csontagy, irány Copporshow. Ha diákok bukkantak fel a Tennyson Roadon, mindig történt valami mókás dolog, s én Z-kanyarokat raktam az életükbe.
A legjobb módszer a leépítésükre az volt, ha rávettem őket a görög tanulására. Meglehet, a tanulók szellemi értéke fölött érzett kétségbeesés kiirthatatlan a pedagógusokból; a mai fiatalokat semmi sem borzasztja el jobban, mint egy rendhagyó ige látványa (bár az is igaz, hogy a legtöbbjük egy rendes igét sem képes fölismerni). A legtöbb dán nyolcéves többet ért a nyelvtanból, mint az én egyetemi hallgatóim. És semmit sem tudnak; vég nélkül tudnak beszélni, de nem tudnak semmit.
Wilbur szokta felidézni, hogy az iskolában a tanárai hogyan bifláztatták be a diákokkal irdatlan görög verses vagy prózai passzusokat, és hogyan elemezték aztán a szövegeket az óvóhelyek félhomályában, miközben a legnagyszerűbb görög professzorokat adó nemzet képviselői röpködtek fölöttük, s próbáltak a fejükre dobni két tonna robbanóanyagot. – Kiment a divatból a tanulás – mondta egyszer Wilbur. – Ha most leülnék, és elkezdenék gajdolni valami mantrát, Hong Kong Dong, vagy ilyesmit, hogy szert lehessek egy új fűnyíróra vagy megtisztítsam a szellemem, senkinek arcizma se rezdülne. Ha viszont elszavalnék ötven sort Aiszkhülosztól, tébolyult különcnek tartanának. A legnagyobb kiváltság az, ha valaki képes a gondolkodásra, és óriási kiváltság a görög nyelvet tanulni, Isten és az istenek Igéit. Fontos, hogy az ember nagyszerű dolgokkal töltse meg az elméjét.
Én több tekintetben komolyan vettem a kiváltságaimat. Például amikor narkót adtam el a diákjaimnak, annyira furdalt a lelkiismeret, hogy mindig tetemes haszonkulccsal számoltam, így vettem el kedvüket a további beszerzésektől.
Szerda
Se pandekta, se megoldás.
Eszembe jut a zutpheni csata (1568). Eszembe jutnak a fiúk, ahogy nyújtózkodnak, nyújtózkodnak. Mindig is nagyon férfias zárvány volt ez, ami azért furcsa, mert a top töprengők feltűnően kevés tranzakciót bonyolítottak le a hatalommal. Törleszkedtek az uralkodókhoz, így próbáltak nagy léptékű hatást elérni. Platón, Plótinosz, Buridán, Leibniz, Dio, Heidegger, Descartes, Arisztotelész mind sort kerítettek egy kis anyósülési uralkodásra. Olyannyira, hogy a monarchiák perineumát nyugodtan hívhatnánk filozófusnyelv-pihentetőnek is.
A nőknek persze jobb dolguk is akadt.
Megvigasztalt a gondolat, hogy elődeimnek, akármilyen méretesek voltak is az ideáik, az égvilágon semmit nem sikerült elérniük. Lefeküdtem.
Rázkódó zörömbölés ébresztett föl, olyan volt, mint a mosógép centrifuga-funkcióban. Rémülten kimentem a konyhába, s ott találtam a félmeztelen Üböt, amint belekapaszkodott a konyhaasztalba, és rázta a remegés. Rácsimpaszkodtam, és pár perc múlva abbamaradtak a rángásai.
– Semmi baj – mondta végül. – Gyakran van olyan érzésem, tudod, hogy valaki odafenn ellenem dolgozik. Nem sok maradt meg belőlem, és keményen kellett dolgoznom, hogy ne vesszek el. Keményebben, mint bárki másnak. Most már nem akarom feladni.
Döbbenetes módon én, pont én megkérdeztem, nem járt-e orvosnál.
– Egy csomó doktornál jártam. Tudod, mennyire imádok dumálni. Manapság már arra is telik, hogy művelt hallgatóságot fogadjak fel. Lehet, hogy egyik-másik orvos téved. Lehet, hogy a legtöbbjük téved. Lehet, hogy egy kivételével mind tévednek. De azt nem hiszem el, hogy egytől egyig tévednek. Fura biznisz az, hogy az ember egyre több pénzt fizet egyre rosszabb hírekért.
Csütörtök
Másnap reggel Üb a szokottnál is gérnyább volt.
Reggelit adtam neki, próbáltam minél többet beletömni. Ő elrágcsált egy croissant-t, azt is lassan.
– Lecsekkolom az úszómedencét, aztán elmegyek Párizsba, megnézem Patríciát. Ha bármi történik velem, ne idegeskedj, csináld tovább a melót.
A medencéről: Üb felderítette M. Gaboriau-nak, legkevésbé kedvelt gyermekotthon-igazgatójának hollétét, s miután megbizonyosodott arról, hogy a pedagógus két hétre elment nyaralni, bejutott a házába, s úszómedencét épített a nappalija meg a konyhája helyén, mert (x) Gaboriau-nak egy kis vagyonába és rengeteg macerába kerül majd, hogy újjáépítse a házát, és (y) egyetlen biztosító sem ül fel annak az állításnak, miszerint „elmentem nyaralni, hazajöttem, kinyitottam az ajtót, és beleestem az úszómedencébe”, továbbá (z) Gaboriau olyan pedáns és unalmas fazon, hogy a sokktól alighanem kileheli majd a lelkét.
– És mit csinálsz Párizsban? Meg akarod bűvölni azt a lányt?
– Nem, nem szabad beszélnem vele. Biztos jól végzi a munkáját, nem tesz senkivel kivételt, ő nem olyan. De szívesen lennék a közelében, egy kis időt a szomszédságában akarok eltölteni.
Péntek
Introspektáltam, és küzdöttem a problémával. Semmi ötlet. Az ideaputtony üres, mint Zin pusztasága.
Igyekeztem megacélozni magam a saját életemből vett példákkal, amikor is leküzdhetetlennek látszó akadályokat győztem le, de egyetlen ilyen eset sem jutott eszembe. Életemet áttekintve csupán egy olyan gondot találtam, amit sikerült megoldanom, és azt a problémát is én kerítettem magamnak, ezért hát nem biztos, hogy a megoldás számít.
Parish
Ültünk a nagyasztalnál, mint minden évben, és fogadásokat kötöttünk, hogy az elsőévesek közül melyik golyózik majd be vagy követ el egy öngyilkosságot. Neveket dobtunk fel, s akkor elhangzott Parish neve is. – Szó se róla, hangyás egy alak – mondta Featherstone –, de az a fajta, amelyik kisunnyogja magát a szmötyiből, és nem az, amelyik önmagára támad. Azt hallottam, kolostorban volt, mielőtt idejött, és mindenki kilépett a rendből, csak hogy megszabaduljon tőle.
Nem tudtam erről, de titokban azért nagyon jólesett. Amikor kiválasztottam Parish-t a kollégiumba jelentkezők közül, máris az volt az előérzetem, hogy gubanc lesz vele. Hogy abban az évben miért rám bízták a felvételiztetés egy részét, az rejtély. Azaz dehogy rejtély. Mindig Featherstone szokta csinálni, mert szentül hitt a megérzéseiben. Most azonban a beszélgetések előestéjén ételmérgezést kapott, és intenzív osztályon feküdt, és nem volt abban a helyzetben, hogy megakadályozza beugrásomat, márpedig kénytelen voltam beugrani, mert senki más nem volt rá hajlandó.
Úgyhogy fölvettem néhány bathükolpikus lányt, Parish-t, mindenkit hat láb magasság felett, és mindenkit, akinek Z-be-tűvel kezdődött a neve. Már a beszélgetésünk során gyűlöletesnek találtam Parish-t, de fogalmam se volt, mennyire találóan ítéltem meg a jellemét. Egy reggelen, amikor valami orbitális berúgás után bandukoltam hazafelé, a folyó partján azt láttam, hogy az evezősök a kollégium csónakjában ülnek. Parish beszállt, és a legénység többi tagja belefordult a jeges vízbe. Nem jöttem rá, hogy csinálta.
Parish profilja mind markánsabbá vált. A dékánunk, aki a jelek szerint nemigen érdeklődött Isten iránt, és aki utált velem egy szobában tartózkodni, mióta megemlítettem neki, hogy egy lőszergyárban voltam nyári munkán, ilyesmiket kezdett mondani: „Daniel Edward Parish – mind a három szó hat betű. Hatos-hatos-hatos.” Talán jobban oda kellett volna figyelnünk rá, mert a végén megpróbálta kinyírni Parish-t egy puskával, de csak egy tizenhetedik századi püspök portréját sikerült lefejeznie. Senki nem izgatta magát különösebben, mert (a) ha valamiben nincs hiány a kollégiumunkban, az a tizenhetedik századi püspökportré, és (b) senki nem merte volna azt állítani, hogy a téboly akadályt jelenthet a tudományos életben vagy a papi hierarchiában. A dékánt leszedálták, de annyira, hogy megirigyeltem, és egy év szabadságra elpaterolták a Szentföldre.
Egy csomó könyv (Zypaeus, Joblot, Leeuwenhoek) kisétált a kollégiumi könyvtárból, és felszállt a londoni vonatra, tizennyolcadik századi kiadványokhoz képest hihetetlen mozgékonysággal. A szokásostól eltérően egy londoni antikvárius rájött a származási helyükre, és Featherstone kiszállt nyomozni. – Biztosan Parish volt – szögezte le –, az a pasas úgy írta le, mint undorító, egyetemistaszerű frátert.
– Ez a fél kollégiumra ráillik.
– Nem, ez így túl udvarias lett volna. Az az ember nem azt mondta, hogy undorító, hanem hogy unnn-do-rítttó. De bármennyire perdöntő volt ez a bizonyíték, Parish grabancát nem lehetett elkapni.
– Én még ilyen embert nem láttam – mondta Featherstone egy este a tanárok társalgójában. Ráébredtünk, hogy blokád alatt vagyunk, és senki nem akart elmenni – mert valahol odakinn volt Parish.
De a repülőalezredessel betelt a pohár.
Parish rákapott, hogy különféle cambridge-i csavargókat invitáljon meg a szállására. Ezt nem az együttérzés jegyében tette, mint az olvasó sejtené, hanem azért, mert tudta, hogy ezzel is meggyötri a hatóságot, amely szívesebben látta, ha a rókázást, delirálást és nem mosakodást inkább doktori címet viselő egyének végzik a kollégiumban. Azzal, hogy átmeneti szállást tartott fenn csavargóknak, Parish megszegte a kollégiumi szabályzat betűjét, de senki sem akarta, hogy rajtakapják, amint lehord egy hallgatót, amiért menedéket nyújt a hajléktalanoknak. Fontos megemlíteni, hogy egyik csöves sem maradt tovább egyetlen éjszakánál.
Vince, egy közismert helyi fazon szintén Parish ügyfele volt, és évtizedeket töltött a piactéren henteregve, a végsőkig felpuhulva a piától, amikor pedig nem így tett, akkor vadul szidalmazta a diákokat és a külföldieket, azt a két csoportot, amelyet a leggyakrabban molesztált pénzért. „És velem mi lesz, hö? Velem mi lesz?” Valószínűleg többet keresett, mint én. Amikor meghalt, a helyi lap cikket közölt róla, obszcén mozdulat közben lekapott fotóval kiegészítve. Elmagyarázták, hogy noha vadászpilóta volt a háborúban (és irtotta a Zerstörer-formációkat), hogyan tört föl a csavargóságig. A kollégiumban senki sem figyelt föl az elhalálozására, míg csak Parish elő nem állt egy alaposan megügyvédezett végakarattal, amelyben a vén görény a földi maradványait Parish-re hagyta, aki is tudatta velünk, hogy ki szándékozik tömni az ex-repülőalezredest; nincs olyan törvény, amely kimondottan tiltaná vándortermészetű úriemberek kipreparálását.
Egyetemi berkekben eléggé nagy a tolerancia, de egyik kollégium se szeretné, ha úgy emlegetnék, hogy „Ja, ahol azt a kitömött csavargót őrzik”. Featherstone eljött hozzám. – Nehogy félreérts, nem azért mondom ezt, Eddie, mert a színedet sem akarom látni, tudniillik senki sem akar itt látni. Vagy Parish tűnik el innét a túlméretezett kertitörpéjével, vagy te mész. Te hoztad ide, te paterold ki.
Featherstone igazából abban reménykedett, hogy Cambridge-ből a posta elszállít egy hatalmas csomagot, benne csekélységemmel, Parish-sel és a néhai csavargóval.
Máskor, normális helyzetben maró gúnnyal és nyers kacajjal fogadtam volna az ilyen ultimátumot, de éppen ekkoriban kezdtek jól alakulni a dolgok alapítványilag, és nem akartam elszalasztani a bankszámla megfejtésének lehetőségét. Vannak szeszkazánok, akik olcsón megélnek, és nélkülözni tudják az ennivalót, létfenntartási eszköznek számukra elég a tinta, semmi több, de én nem vagyok ilyen. Kezdtem ráeszmélni, hogy bármennyire alkalmatlan vagyok is a posztomra, minden másra százszor alkalmatlanabb vagyok. Parish meg a dísztárgya elválasztott a nekem kijáró több láda Chevalier-Montrachet-tól és az osztályon felüli zoofágiától. Rám járt a rúd.
És mégis, amikor Parish szállása felé tartottam, izgultam egy kicsit. Érthetetlen volt, hogy valakit, akit egy szovjet harci helikopter is kiszúrt már magának, hogyan boríthat ki egy ilyen kis mitugrász strici.
Rágódások útközben
1. Úgy becézik: a Sötétség Fejedelme.
2. Az ezredfordulón harminchárom éves lesz, és ez közkeletű ismertetőjegye az Antikrisztusnak.
3. Embertelenül szívós. Jól értesült körök szerint rendszeresen három napig bírja élelem és alvás nélkül. Egész éjjel fennmarad, aztán reggel kocogni megy, frissen, mint a harmat.
4. Nagy sikereket aratott mint rendező. Eltérően a legtöbb embertől, aki azért vág bele a rendezésbe, mert érdekli a színház, vagy meg óhajtja gyalázni az irodalmat, vagy lezser állásra vágyik diploma után, Parish azért lépett ezen útra, mert így módja nyílt, hogy megszámlálhatatlan emberrel legyen töményen utálatos. Hajmeresztő sztorik keringtek a próbáiról. Amikor színészeket válogatott Szophoklész Antigonéjához, magával vitt egy kalickára való patkányt, és azt mondta: „Mindenki válasszon egyet, és harapja le a fejét”. Általános kacaj, míg csak Parish le nem fejezi az egyiket. Egy vegetárius elájul. Viharedzettebb ripacsok azt az ellenvetést teszik, hogy a patkány esetleg visszaharap. Erre Parish: „Aki nem ragadozó, az préda”. Ez tömeges távozáshoz vezetett. Bár ekkor még csak elsőéves volt.
A siker mindenütt keresett áru. Bőséges pénzalapok felhasználásával (a bevétel valószínűleg kiadásból származott, mármint a Royal Society közleményeinek 1764-es kiadásából) egyik produkciót nyomatta a másik után. Hamarosan már eleven sáskát etetett a színészeivel. „Ennek mi az értelme? – kérdezte az egyik, miközben egy szárnyat piszkált ki a foga közül. „Hogy megmutassam, mekkora marhák vagytok.”
Egyik vezető színésznője otthagyta az egyetemet, és a családjával levlapok útján érintkezett, amelyeket megbízottai adtak fel a világ távoli tájairól, Chiléből, a Salamon-szigetekről, Zuluföldről. Még a szüleinek sem volt hajlandó elárulni, hol tartózkodik, mert biztos volt abban, hogy ha még valaki tudja, akkor sosem zárható ki a lehetőség, hogy Parish szintén a nyomára jut. Háromnaponként költözött odébb. „Életem célja, hogy közöttem és aközött a lehető legnagyobb távolságot tartsam fenn.”
Azt viszont tudta Parish, hogyan kell pénzt csinálni. Kettős szereposztásban állította színre a Hamletet, egy férfiban és egy nőiben (ez afféle protoszemizserárizmus volt), s mind a két szereplőgárda meztelenül játszott; ezzel páratlanul nagy összeget takarított meg a jelmezeket és elképesztőt kaszált a kasszában. A közönségből sokan félidőben távoztak (én biztosan), miután kiélvezték ama legemberibb időtöltést, a nemiszervkuksizást (a pénzt azonban nem a tapsrend után szokás beszedni).
Parish szobája
Parish kétszobás apartmanban lakott, de a szobatársa természetesen rég kiköltözött, és senkinek esze ágában nem volt beköltözni. – Bújj be, Eddie – mondta barátságosan –, már vártalak. – Előrement, és leült egy irdatlan fekete vászon alá, egyáltalán nem olyan modorban, ahogy egy megtévedt diáknak üdvözölnie kell kirúgóját. Rámeredtem az ötven négyzetlábnyi feketeségre; az a fajta feketeség volt, ami tárnaszerűen mélyed a falba.
– Biztos nagyon tetszik neked. Én magam festettem, mert a képességeim határtalanok. Azt a címet adtam neki: „A fekete nem az, aminek látszik”.
Tétováztam, hogyan is kezdjem. Nem ötöltem ki semmilyen expozíciót, őszintén szólva azt reméltem, hogy Parish ilyesmivel fogad: „Dr. Copporshow, arra gondoltam, hogy elhagyom Cambridge-et, és Anglia ezredvégi szokásrendjének megfelelő módon válok meg a repülőalezredestől, s mindezt a legcsekélyebb cécó nélkül. Gondolja, hogy ez a helyes eljárás?”
– Mi újság az alezredessel?
– Biztos helyen van. El se képzelnéd, mit el nem lehet intézni egy üveg whiskyvel.
Felvázoltam a kollégium kifogásait. Parish meglepetést mímelt, de rámutatott, hogy a kollégium szabályzatában semmi sem zárja ki a halott csavargók tulajdonlását.
– Amellett neked is van egy kitömött zorillád. – A rendetlen háztartás veszélyei.
Amit én vetettem latba
1. Parish nem ért a bebalzsamozáshoz.
2. Ez azért mégse szokás.
3. Több láda Chevalier-Montrachet (nem volt túl profi tőlem, hogy szóba hoztam).
Amit Parish vetett latba
1. Az első kirohanásomra: az egyetem a tanulásról szól.
2. A Fitzwilliam Múzeumban is vannak múmiák – márpedig ők nem hagyták jóvá, hogy kiállítsák őket, ellentétben a repülőalezredessel.
3. Miért csak ronda külföldieket szabad ilyen jól tartósítani?
4. Ajánlat: a mumifikált repülőalezredest a kollégiumnak ajándékozza, úgyhogy néhány ezer év múlva el tudjuk sózni a Fitzwilliam Múzeumnak.
– Érdekelne – mondtam –, érdekelne, hogy jól érzed-e magad itt. Vajon ez a legjobb hely neked?
– Jól, rosszul… Édesmindegy akkor, ha az embernek feladata van. – Megkínált egy tányér pörköltfélével, amit mostanra fölmelegített, én pedig udvariasságból megettem. – Régi recept. Régi családi recept.
Új taktika: – Tudod, itt egy páran elég furcsának tartanak téged.
– Mint a dékán? Ha az ember egyszer Antikrisztus, nem várhatja el, hogy mindenki szeresse. – Ezt olyan kétértelműén mondta, hogy egy tárgyalóteremben a vád is, a védelem is felhasználhassa. – És hogy érezted magad tegnap este Londonban? – kérdezte.
– Remekül – mondtam tömören. Nem akartam örömöt szerezni neki –, nem kérdeztem meg hát, honnan tudta, hogy a szovjet nagykövetségen zabáltam a zakuszkit.
– Hagyd ezt, Eddie, hiszen te is közénk tartozol. – Nem tudtam, mire céloz ezzel, de éreztem, hogy igaza van. – Szerintem egyszer még tudok szerezni neked valami jó melót. Mit szólnál egy-két ország kormányzásához? – Bizarr és még bizarrabb.
Távoztam, gyanítva, hogy nagybácsiskodásommal semmire se jutottam. De nincs lény, amely veszélyesebb volna egy sarokba szorított filozófusnál.
Parish felszámolása
A józan ész azt sugallta, hogy Parish valahogy átcsúszik. Kár, mert a vizsgákon való megbukás lacafacamentes módja lett volna a kiebrudalásának. Persze minden alapja meglett volna, hogy jelenetet rendezzen, amiért kizárták az egyetemről, de ha valaki nem a vizsgateremben cirkuszol, akkor ajánlatos hóna alá kapnia vén csavargóját, és a távozás hímes mezejére lépnie. Parish matematikus volt, és ez némi reményt adott, mert a természettudományokban van esély a kudarcra. Angolból, modern nyelvekből vagy történelemből nem lehet megbukni, hacsak valaki hirtelen, vizsga közben el nem felejti az írást-olvasást. Kudarc a szigorlaton = több láda Chevalier-Montrachet.
Érlelődni kezdett bennem a pánik. Életem java részét azzal töltöttem, hogy menekülni igyekeztem a Cam menti mocsarak behatásától, de most, hogy kifelé állt a rudam, lassan átmentem kullancsba. Az a helyzet, hogy mázlim volt ezzel a filozófusi pályával. Nemigen láttam magam előtt más alternatív lehetőséget, mint hogy teát főzzek valami eldugott raktárban.
A tudás elképesztően hosszú ideig lehet igen hasztalan, de aztán hirtelen az égbe szökik az értéke, s roppantul becses lehet az emberiség számára. A tudomány hemzseg az olyan elméletektől, megfigyelésektől, felismerésektől, amelyek évtizedeken vagy évszázadokon át hibernálva nyugszanak, míg csak el nem jön a dicsőségük napja. (Boole-algebra, kettes számrendszer, hulló alma.)
Így voltam én Bevvel. Évek óta nem láttam ezt a lányt, habár Cambridge csekély kiterjedését ismervén, ez valósággal lehetetlen. A megfelelően hosszú életben többek közt az a jópofa, hogy egyetemista kori szomszédaink fontos posztokra emelkednek; mint például Bev, ugyanis abban az évben ő dolgozta ki a matekdolgozatot.
Bev zúzosan üdvözölt. Bár nem ült a matekfa tetején, jól példázta, mire juthat valaki gondos, aprólékos munkával. A szobája most is olyan volt, mintha egy lelkes takarítóbrigád minden papírlapot, minden könyvet és minden tollat a kijelölt helyére tett volna. Volt még egy-két női aktfotó (női fotósok munkái, s így mentesek voltak a férfi heterók ábrázolásbeli gaztetteitől). S ha Bev nem volt is kitüntetésekkel teleaggatott kommandós a tudás háborújában, ő adta a franciakulcsot a világmindenség szerelőinek.
Amikor ránéztem, az fordult meg a fejemben, vajon a tudomány olyan széles sávban és olyan sebesen fog-e tovább söpörni, mint az utóbbi száz évben, vagy az emberi korlátok lelassítják-e, és milyen érdekes lenne erről egy könyv, de aztán eszembe jutott, hogy zsarolni jöttem, még akkor is, ha ez nem könnyű, hiszen az ő élete minden elemében megszégyenítette az enyémet.
– Hát mi szél hozott, Eddie?
Lebámultam az új cipőmre, és észrevettem, hogy a talpa Úgy lefeg, mint egy kutya nyelve; amikor elhanyatlottam Beverley díványán, az ágyékomon két foltot is észleltem, mi nem származhatott mástól, csak lomha vizelettől.
Mindazonáltal arra kértem Beverley-t, cinkelje meg úgy a vizsgát, hogy Parish megbukjék, olyképpen, hogy a tananyagban nem szereplő teljes tételeket suvaszt be, viszont az utolsó percben figyelmezteti a többi hallgatót. Parish matematikus évfolyamtársai már elhagyták a kollégiumot, úgyhogy barátunkat el lehet szigetelni a változásoktól. Ha az ember a filozófia nehézfiúja, annak az is egyik előnye, hogy senki sem lepődik meg a viselkedésén.
– Egészen pontosan mit ittál, Eddie? Amit mondasz, az esztelenség, erkölcstelenség, felelőtlenség és főképpen lehetetlenség. A kérdésekről már hónapokkal ezelőtt döntöttünk. Holnap szabadságra megyek. Örülök, hogy láttalak, Eddie. Egyszer együtt ebédelhetnénk.
Mindig is furcsának találtam, hogy sok ember, noha testileg és szellemileg páratlanul alkalmas állapotban van egy ebéd vagy egy ivászat nyélbe ütéséhez, nem eszik és nem iszik, csak beszél arról, hogy megtehetné.
Számítottam az elutasításra Beverley részéről.
Otrombán össze nem illő párok
Habár egyetemi barátságunk csak addig tartott, amíg a szomszédságunk, példátlan bizalmasságot foglalt magában. Hogy miért engem választott bizalmasául, azt ésszel föl nem érhettem, mert a bizalmasok világranglistáján akkoriban is tízszámjegyű helyezésem lehetett.
Egyszer volt egy flörtje valami rögbijátékossal. Öreg hiba. A whisky démona tekerhette félre a kormánykerekét. „Már a felénél tartottunk, amikor eszembe jutott, hogy nem érdekelnek a férfiak – gorombaság lett volna nem engedni, hogy befejezze.”
Gazdivatok
Száz évvel ezelőtt a házasságon kívüli gyermek lett volna zsarolható, ma azonban nem a törvénytelenség a gyenge pont, hanem (x) az atya, aki érdemdús képviselő lett egy olyan párt színeiben, amely egyetemi körökben anatémának számít, és (y) olyan üzleti érdekeltségei voltak, amelyek köztudottan sanyargatják az egyetemi körök képviselőit, sőt (z), ami még viccesebb, a törvénytelen lány adoptált fia, kinek sejtelme sem volt származásáról, belekeveredett egy másik pártba, mely még anatematikusabb az egyetemi körökben, ugyanis tagjai kedvtelve verik össze a kicsi, törékeny és magányos bevándorlókat. Mindebből semmi sem kapott nyomdafestéket. Együtt lehet azért élni vele, ám ismervén Bev kiemelkedő szerepét bizonyos kampányokban, nem árt a köztudatlanság vastag szőnyege alá söpörni.
– Meg kell köszönnöm neked – mondtam –, hogy módomban állt megismerni, milyen érzés a zsarolás.
– És milyen?
– Rendkívül kínos. – Láttam, hogy kalkulál, aztán fogta a telefont. – Most pedig felhívom az utazási ügynökömet, Eddie. Ha ez mégy egyszer szóba kerül, sokkal könnyebben meg tudlak ölni.
Elmentem, s úgy éreztem, esetleg mégiscsak megoldottam egy problémát. Tudattam Featherstone-nal, hogy Parish a távozás felé sodródik.
És mégse tudtam megnyugodni. Parish nem parírozik. Mi történik, ha a malaca átsegíti a vizsgán? Nem tudtam elaludni, bár olyan viaszszobrászokra gondoltam, mint Zeiller, Ziegler és Zumbo, és az ködlött fel bennem, hogy jó lenne most egy kis életbiztosítás.
Kétszer a fejbe
Kétszer a fejbe – ezt a jelszót hangoztatta Six, aki Wilbur szerint egyszer Bécsben állomásozott, ahol is lelőtte a nyomában ólálkodó amerikai operatív ügynököt, akit szovjet rosszembernek vélt, és otthagyta egy szökőkútban lebegve. – Nem tudni, miért, az amerikaiak gyanakodni kezdtek a cambridge-i öregdiákokra. Mi az oroszokra kentük. A hidegháborúknak kedvező mellékhatásaik vannak.
Elhatároztam, hogy még egyszer célba veszem Parish-t követni kezdtem, azt remélve, hogy rábukkanok valami jó kirúgási indokra. Mindez gyötrelmesen unalmas volt, és az észrevétlenséggel is gondjaim voltak, minthogy épp abban a féltucat utcában kellett dolgoznom, ahol közismert filozófusnak számítottam.
Úgy döntöttem, véget vetek a vacakolásnak, és értesítettem a rendőrséget, hogy Parish szobájában döbbenetesen törvénytelen dolgok folynak. Valami egészen elfajult heautomorfizmusban szenvedtem; egy pillanatra sem emlékszem az életemből, amikor a szobámban nem hevert valahol egy jó kis börtönbüntetés, így hát el se tudtam képzelni, hogy Parish kvártélyában semmiféle kvasz ne lenne. A rendőrség morgolódva távozott.
Tudhattam volna. Mielőtt az ember tippet ad a rendőrségnek, gondoskodnia kell valamiről, ami igazolja a tippet. Fogtam hát Grew Növényanatómiáját (1682), amely több hónapja hiányzott a kollégiumi könyvtárból, merthogy ajtókitámasztónak használtam, és már arra gondoltam, hogy elsózom valakinek. Ezzel meg egy csomag csíkkal elindultam Parish laka felé.
Kétórányi silbakolás után láttam, hogy elhúz. Odarohantam a batyummal, és egy álkulcs segítségével bejutottam az ajtón. Körülnéztem a dolgozószobában, és arra jutottam, hogy meggyőzőbb, ha a hálófülkében rejtem el a bűnjeleket.
Parish ott hevert az ágyon. – De jó, hogy látlak, Eddie.
Elvesztettem a lélegzőképességemet. Közszemlére lehetett volna tenni mint a totálisan megdöbbent ember mintapéldányát. Tisztában voltam azzal, hogy néha túl lazán és hebehurgyán intézem a dolgaimat, de Parish-t mégiscsak árgus szemekkel figyeltem. És innen igenis elment.
A nyitott ablakra néztem, ő is figyelhetett engem, és talán visszaugrott, hogy mellbe vágjon a mindenhatóságával. Derűje felért az én döbbenetemmel.
– Ezt neked hoztam. Emlékszem, mennyire lebilincseltek a tizenhetedik századi botanikai munkák… vagy összetévesztelek valakivel?
– Könnyen lehet. Majd visszaviszem helyetted a könyvtárba. Rég túl vagy minden határidőn. És csak nem egy csomag jó minőségű kokaint látok a tetején?
– …De igen. Egy kicsit aggódtam érted az utóbbi időben. Szóval, felelősnek érzem magam, amiért idekerültél a kollégiumba… Tudom, hogy helyteleníted, de muszáj egy kicsit kikapcsolódnod.
Meghátráltam. Parish szorongással töltötte el minden porcikámat, kiűzve belőlem az összes törzsvendéget, az éhséget, a fáradtságot, az élvvágyat. Zigomatikus ívemet beroppantotta a félelem.
A vizsga napján örömmel láttam a teremből kilépő Parish arcán az aggodalmat. Figyeltem egy kávéházban, ahol néhány színésznek megparancsolta, hasaljanak a földre, de semmi kétség, kizökkent a rendes kerékvágásból. Követtem egy füstüvegablakos kocsin, amit Zaktól kaptam kölcsön. Számos biciklista majdnem halálát lelte a kerekeim alatt, én azonban nem veszítettem szem elől a dúlva-fúlva Grantchesternek tartó Parish-t.
Sötétedett. Nem láttam, mire készül Parish a természet ölén, de elfogadtam volna, hogy valami nagyon kártékony dologra. Mindenki belepisilt már egyszer a mosogatóba (még ha ez némelyeknek nehezebben megy is, mint másoknak). Eltűnt valami bozótosban, én meg gyalog utánaeredtem.
Megmentem a világot
Már szentül hittem, hogy nyoma veszett, amikor is megtaláltam, pontosabban belebotlottam, még pontosabban hasra vágódtam négy csupasz lábban, amelyet némi szemügyrevétel után egytől egyig Parish-hez tartozónak véltem. Parish anyaszült meztelen volt, és buzgón farkalta… Parish-t. Vagy ha úgy tetszik, Parish farkalta Parish-t. Megkettőzte saját magát. Riadalmam és meglepetésem egymást pipálta le és ki.
Ott volt egy szál semmiben, tandemben, s hogy politikai metaforával éljek, sieg heilező bránerrel. Abból az iszonyú szemből két pár meredt rám. A kardiovaszkuláris rendszerem nekivadultan dolgozott.
– Megmondtam, hogy ez lesz. – Megmondtam, hogy ez lesz.
Egyidejűleg, csereszabatosan beszéltek.
– Te mondtam nekem? – Te mondtam nekem?
– A te ötleted volt a zöld mező. – A te ötleted volt a zöld mező.
Kiderült számomra, hogy nem énhasadásnak, hanem vérfertőzésnek vagyok a tanúja. Parish-nek ikertestvére van, és a Parish-ek szemlátomást a Parish-eket szeretik.
– Ikrek – mondtam, megszabadulva fölismerésem terhétől.
– Eltartott egy ideig, Eddie. Még jó, hogy belebotlottal az igazságba. Ez az egy gyengém van, szeretek fölnézni a csillagokra. Hiszen egyszer majd köztük lakozom. Ugye nem undort látok rajtad?
Nem undor volt. Az arcom felmondta a szolgálatot: elképedéstartályaim kiürültek, zéruson álltak, és komoly nehézségeim támadtak, mikor e jelenetet be akartam adagolni az elhívőkémnek.
– Olyan kevés embernek adatik meg, hogy önmagával szeretkezzék. Én olyan jó vagyok, hogy kettőt csináltak belőlem. – Az egyik Parish dédelgette a másikat. Még az ifjúság minden előnyével együtt sem nyújtottak valami előnyös látványt, és ezt én mondom, amszterdami, bejrúti, tokiói szexsók veteránja.
– De miért? – kérdeztem, bár tisztában voltam e tudakozódás kénytelen jellegével. Kérdezők hosszú sora állt mögöttem.
– Mert a hit tolvaj… – …elveszi az eszed.
– Ha mindenhatónak hisznek… – …az is vagy.
– Ha félnek tőled… – …szabaddá tesznek.
– De minek? – Még most sem értettem, mi a jó abban, ha valaki egyetlen személynek tetteti magát, azonkívül, hogy feleannyi előadásra kell eljárnia.
– A Szferikus Birodalom… – …a világ készen áll arra, hogy egyetlen ura legyen, mi ketten.
– A hadseregek egy nap alatt… – …megkerülik a Földet.
– A többi birodalom elbukott… – …a kívülről támadó erők miatt.
– Most nincs semmi kívül… – …a világ készen áll.
– Egy embernek nem sikerülne… – …de két ember mindkétfelé tud nézni.
– Hogy uralkodj, korán kell felkelned… – …mi sohasem alszunk.
– Tíz év, és miénk Anglia… – …még tíz év, s az egész világ.
– Aztán tovább a csillagokig… – …Aztán tovább a csillagokig.
Olyan helyzet volt ez, amikor az ember csak arra tud gondolni, milyen okosakat mond majd utána, engem azonban elbizonytalanított, hogy nem is egy, hanem rögtön kettő ithüphallikus tébolyulttal kell egy virágos réten tartózkodnom. Visszahajítottam gondolataim olyan ideátorokhoz, mint Arisztotelész vagy Kineász, akik megpróbálták lebeszélni az uralkodókat arról, hogy annyi valóságot ragadjanak meg, amennyit csak bírnak, akik fékezni akarták a hódítókat. Nekik lódítottam egy kérdést.
– Szóval világuralom. És mi ebben a pláne?
– Jó hecc.
Aztán egymásra néztek, s mint hamarosan kiderült, e pillantás azt jelentette: ideje már gyilkolni. Parish elkapott, s meglepetésemet, valamint a plusz két kar előnyét kihasználva fojtogatni kezdett.
Szép nagy fekete képeket láttam, és megpróbáltam felidézni, mennyi ideje van hátra az embernek, ha valaki a nyakával jattól, továbbá azon tűnődtem, mennyire ciki lenne, ha újabb cambridge-i oktatót fojtanának meg pucér fiúk.
Parish azonban rendszeresen járhatott ezen a mezőn, mert utolsó fikarcnyi énemmel még észleltem, hogy zsaruk zúgnak át a sövényen, feltehetőleg a hörgésemtől is siettetve. A gazda nyilván megunta, hogy mindenféle alakok dugnak a dugványain. Ez volt az egyetlen alkalom az életemben, amikor lelkesen üdvözöltem a rendőrök ama szándékát, hogy becibáljanak a kapitányságra.
Míg a tényeket nem tisztázták, a Parish-ével szemközti cellában ültem. Harsogva sugdosott az etetőn át, mesélt a zimbabwei gyermekkorukról. Arról, hogy a családjuk oda lett, és egy személyként jöttek Angliába. Hogy eltervezte, hogyan fog meghalni és föltámadni fivére meggyilkolása által (lehet, hogy Jézusnak is volt testvére…?). Az ilyen szemfényvesztés persze egyidős az emberiséggel. Eszembe jutott Püthagorasz rabszolgája, Zalmoxisz, aki állítólag megetette a thrák fakockákat azzal, hogy halhatatlan, mivelhogy pár évre elrejtőzött egy titkos kamrában, aztán visszatért az életbe.
Ám Parish cselszövései hasztalanok voltak most, hogy lelepleztem kettős játékát.
Hosszúmalac
Parish azt is odasziszegte, hogy az eledel, amellyel szobájában megkínált, currys csövespörkölt volt. A repülőalezredes felsőcombját ettem meg. Inas volt. Nagyon borsos. Nem mulasztottatok sokat.
Szombat
Amennyire meg tudom állapítani, a szombatnak megvolt az előírt számú másodperc és órája. Kinéztem az ablakon, és minden jel szerint Toulon nem a nemlétezés mellett döntött, pedig ez megoldotta volna a problémámat.
Vasárnap
Üb késő este megjött Párizsból. Láttam a szemén, hogy több történt egyszerű kirándulásnál, hogy bizonyos események orális szabadulásra törekszenek.
– Nos?
– Vele töltöttem az éjszakát – erősítette meg. Pontosabban az ágya alatt töltötte az éjszakát, hogy kielégítse a nő közelsége iránti vágyát, hogy megfejthesse a proximitást és „belélegezhesse a lélegzetét”. Napközben figyelte, hogyan teljesít szolgálatot, aztán beférkőzött a lakásába, hogy alatta aludjék. Mozdulatlan és csöndes maradt az éjszakai órákban, beitta a nő mocorgásait, torkolásait, tüdőzéseit.
Ahogy életének leglegebb hajnala beszivárgott a szobába, eszébe jutott, mennyire szeretne beszélni a nővel, ezért megvárta, míg vendéglátója kimegy a fürdőszobába, ő maga pedig kilépett az ajtón, majd csöngetett.
– Egyszer találkoztunk tizenkét éve, és bocsánat a zavarásért, de nem tudok nem gondolni magára.
Lementek reggelizni.
– Emlékezett rád?
– Nem.
– Tudta, ki vagy?
– Azt hiszem, igen.
– Találkoztok még?
– Nem. Elég volt egyszer. A dinoszaurusz képét is meg tudják festeni egy csont alapján, jól mondom? Én eleget tudtam meg abból a reggeliből. – Megmutatta az asztalnál róluk készült fotót. – Meg tudnád mondani, mióta ismerjük egymást? – Annyi szentigaz, a két szempár egy vonalban volt, egymásra pillantott. – Mindnyájan csak pillanatok vagyunk. Ez is egy pillanat. Én majd megcsinálom az emlékeket. Nekem elég annyi, hogy létezik.
????????????????????????? – Tejjel vagy anélkül kéri a teát? – kérdezte Cécile. Ez volt az egyetlen dolog, amit nem panaszkodva mondott. Az udvariasság nem tompította nyöszörgéseit. Több nyafogás tört fel belőle, mint a Zulufból olaj, habár családi állapota komor volt. Tizenhárom éves fia olyan ember türelmével ült mellettünk, mint aki tudja, hogy csak néhány évet kell várnia, s máris fölveszik egy kivégzőosztagba, de addig is mohón várja az újabb alkalmat, hogy elnyomhassa csikkjet a hétéves kishúgán.
Cécile nyomorék anyja a padlástérben játszott a számítógépén. – Hatvanötödik születésnapján azt mondta nekem: „Egész életemben keményen dolgoztam, gürcöltem, azért, hogy fölneveljelek, gürcöltem azért, hogy ellássam apádat, gürcöltem azért, hogy ellássam az unokáimat; többet dolgoztam, mint bárki más, úgyhogy mostantól a számítógépen fogok játszani.”
Elhidegült férje el volt hidegülve.
Jocelyne szeme azt mondta: bocs, bírd ki még egy kicsit. Nem izgattam magam, a zebrafa komódot tanulmányoztam. Cécile tökéletes jelölt volt.
????????????????????????? Nem kellett volna beszállnom a kocsiba. A baj csak az, hogy mivel semmiféle meghatározott feladatot nem kellett kikerülnöm, semmiféle gürc alól nem kellett kibújnom, a mintaópuszból pedig még egy tintanyalat sem volt készen, mért ne szálltam volna be? Üb azt mondta: – Menjünk el egy futballmeccsre –, én meg hallgattam rá.
Futball iránti érdeklődésem szintje mindig is zérus volt. Először és utoljára tizenkét éves koromban jártam futball meccsen, amikor még túl kicsi voltam, hogy vitatkozzam a bácsikámmal. Az iskolában kénytelen voltam focizni, és egyszer rúgtam is egy gólt.
Erről aztán kiderült, hogy öngól volt, mert elfelejtettem, hogy félidőben térfelet cseréltünk. Az eszem máshol járt, amikor egyszer csak hozzám került a labda. Izgatottan és gondolkodás nélkül dribliztem néhány yardon át a sárban, aztán bevágtam a hálóba. Meglepett, hogy (a) gólt rúgtam, (b) Guthrie áll a kapuban, merthogy ő általában az én csapatomban védett, de hát annyiszor változott az összeállítás. Amikor bementünk az öltözőbe, a csapatom másik tíz tagja sorra leköpött, de az ellenfél egyik csatárja is behúzott egyet, mert a lábmunkám megfosztotta egy zsonglőrmutatvány lehetőségétől.
– Egy pár barátom játszik – mondta Üb. – Futball – tudni lehet, mi fog történni. Hozzávetőleg huszonkét ember rugdal egy labdát nagyjából kilencven percig. De azzal, hogy beleegyeztem, egy további napig Übre kenhettem a káprázatos agymunka hiányát.
Elzúgtunk a városból. Üb vezetett, szokatlanul hallgatagon, őrült tempóban hajtottunk, Üb azon elméletének megfelelően, mely szerint semmi sem olyan gyanús, mint a szabályos vezetés.
Még egy hét
– Szóval mit akarsz utána csinálni? – érdeklődtem. – Feltéve, hogy lesz utána.
Üb vállat vont. – Még nem gondolkoztam róla. Tudod, Vannak dolgok, amikről az ember nem gondolkozik szívesen. És vannak dolgok, amikről az ember nem beszél, mert ahhoz, hogy beszélni lehessen róluk, előbb gondolkozni kell róluk. Mint például Émile-ről.
Némán száguldtunk tovább. Üb beletaposott a gázba, megelőzött egy buszt. Elsüvítettünk az utasok profilja mellett.
Nagy buszsüvítős pillanatok 1.1
Ahogy a cambridge-i buszpályaudvar felé mentem, eldübörgött mellettem a busz, és a szemem elkapott egy profilt, mint egy elsuhanó pénzérmét, Zoe volt, felhajtott fejjel, elgondolkodón, talán a retiküljében kurkászott. Számba vettem a végső bolyhozás lehetőségét, futva tettem meg az utolsó negyedmérföldet a pályaudvarig, hátha még igényt tarthatok néhány vele töltött extra percre.
A nagy buszsüvítos pillanatok kapcsán
Hogyha sok együvé zárt órából válogathatok, miért éppen ez az elsuhanó fej ragadt meg az emlékezetemben?
A futballmeccs 1.2
Nem messze Nizzától lefékeztünk egy kis stadionnál, olyasfajta létesítmény volt, amire egy nagyravágyó nagyközség is ki tudja perkálni a pénzt.
Behatoltunk volna a sportpálya melletti, parkolóul szolgáló kopár térségbe, ám feltartott két gorilla, akit azért fizettek, hogy agresszív legyen, s akit a jelek szerint nem izgatott, hogy nekünk birtokunkban van egy háromszáz lóerő teljesítményű nagyméretű fémtárgy, míg nekik nincs.
– Tessék! – szólt az egyik.
– Jótékonysági céllal vagyunk itt – felelte Üb. Arcizmom se rezdült, hiszen ha valaki a furcsaságnak azon a fokán van, ahol a filozófusok bankot rabolnak, akkor néhány különösség-foszlány miatt úgysem izgatja magát. Kezdtem rákötni magam az elgondolásra, hogy ez nem az a fajta rugdosódás lesz, amit elképzeltem.
Leparkoltam, Üb pedig kezet rázott egy csomó barátságtalan és kemény fiúval (némelyiknek igyekeznie kellett, hogy ilyen legyen, másoknak nem), akik mindazonáltal jól (drágán és ízléstelenül) voltak öltözve. A stadion tetején viszont észrevettem néhány, nagy teljesítményű fegyverekkel fölszerelt, napszemüveges egyént.
A parkolóba becsámborgott egy furgon. Az a fajta volt, amelyikben a rendőrök szállítják a rabokat. Nem volt rajta semmiféle jelzés, csak egy csomó horpadás. Miután megállt, tucatnyi izmos, kefehajú, gonosz képű ember zúdult ki belőle, ők nem hordtak napszemüveget, alighanem azért, mert a nap se mert a szemükbe nézni. Ugyanaz az olcsó melegítő volt rajtuk, és élénken emlékeztettek azokra a zigekre, akik pofán szoktak verni az iskolában.
– Ki ez a banda? – kérdeztem.
– A rendőrség – mondta Üb olyan hangsúllyal, amely azt sugallta, hogy őszintén reméli: amit most mondott, az nem hangzott nagyon úgy, ahogy tulajdonképpen mondta.
– A rendőrség – ismételtem meg óvatosan. Bólintott, de csak nagyon finoman, mintha azt remélné, nem veszem észre, és nem óhajtom még egyszer kiejteni a szót, ezáltal járulva hozzá a felgyülemlő bizonyítékokhoz, miszerint ez csakugyan a rendőrség.
Megrökönyödtem, de túlzottan nem aggódtam. Hiszen ha futballmeccsen tartóztatnak le, az semmivel se rosszabb, mint ha bárhol másutt vesznek őrizetbe.
– A rendőrség – vagyis azok az emberek, akiket azért alkalmaznak, hogy minket keressenek? – Csak azért ismételtem meg újra, mert kíváncsi voltam, miféle minimalista módon mond igent kérdésemre Üb. Ő azonban nem tekintette kérdésnek, úgyhogy nem is válaszolt rá.
– Gondolod, hogy nem fárasztják magukat a letartóztatásunkkal?
Itt Üb ismét felvette a párbeszéd fonalát. – Tudtommal nem. Legalábbis nem a mérkőzés napján.
A mérkőzés. Üb elmondása szerint az egész évekkel ezelőtt kezdődött, amikor az egyik rendőrfőnök dermedten tapasztalta, hogy egy menő díler költözött a szomszéd lakásba. „Féltucatszor letartóztattam már ezt a szemetet, és most nem itt lakik mellettem? Még az erkélye is nagyobb? Hát még mit nem!” Üb csak homályosan magyarázta el, hogy ez a bimbó pontosan miképp bomlott az évenkénti rabló-pandúr rangadó virágjába, de a dolog egy parki vitában gyökerezett a két atya, két fiú és két futball-labda között. Megrendeztek egy mérkőzést, amelyen, minthogy a rendőrök jelölték ki a játékvezetői hármast, ők nyertek. A zúgolódó vesztesek visszavágót követeltek a Milieu-ből kirendelt bíróval, és azt meg ők nyerték meg. És így tovább.
Ahogy a partvonalnál gyülekeztünk, arról értesültünk, hogy a Milieu-nek nagy adag daleszt szolgáltak fel sűrű katasztrófaszószban. Az első tizenegyük (e csapathoz szép reményeket fűztek, játszott ugyanis benne három profi, aki időközben bűnözésre adta a fejét) épp a meccs felé buszozott (a tartalékokkal együtt), amikor tömegkarambolba keveredtek, úgy kellett őket kivágni a roncsból, kórházba is vitték őket; összesen nem volt annyi ép csontjuk, hogy kitettek volna egy pályára küldhető játékost.
Sietős kupaktanács. A közönségből önkéntesek vetkőztek le a labdarúgó mez szintjére. Tizenegyen pályára is léptek, de nem muzsikáltak valami fényesen. Volt egy pár zizis, aki értett a labdavezetéshez, meg szöktetni is tudta magát, de bravúrjaikba mindig közbelépett a rendőrség, és elzizzent a bőrrel. A Milieu nem csapat módjára játszott, míg a rendőrök olyan benyomást keltettek, mint akik az utóbbi öt évben mind egy ágyban aludtak.
És mégis, noha a játék jórészt a Milieu kapujának torkolatában zajlott, a zsaruk nem tudták megzörrenteni a hálót. A labda lepattant a kapufáról, súrolta a kapufát, ratatázott rajta, imbolygott a gólvonalon, kiöklözte, kitasnizta vagy lekapta a kapus; de a rendőrség egy árva gólt sem tudott elérni. Egész mókás volt. A Milieu-nek nagy segítséget jelentett a kapus, akinek a termete elvégezte helyette a fél munkát. A magassága két méter volt, a kerülete körülbelül ugyanennyi. A megelőző taktika jegyében nemcsak a gólhelyzetben levőket azonosította, hanem azokat is, akik közel juthattak e fázishoz, majd igen keményen fejbe (főképp arcul) csapta őket. A rendőrök rendre szabadrúgáshoz jutottak, de mellélőtték mindet, és a cerberus stílusa nem engedte őket formába rázódni.
Minél több helyzetet rontottak el, annál kevesebb esélyük maradt, de a labda így is csak feltucatszor kóstolt bele a zsaruk térfelébe, mielőtt visszatért volna becsületes élőhelyére a Milieu kapusának körzetében.
A nézők sokkal érdekesebbek voltak, mint a meccs. Az persze természetes, hogy semmi haszna mérkőzésre menni, pláne egy ilyenre, ha az ember nem a legrosszabb oldalát dobja be, messziről lövellvén szidalmait. Nehéz volt megállapítani, ki szurkol kinek, mert a gyalázkodás akadálytalanul zúdult ki a szájakon, és semmi összefüggést nem fedeztem föl a szövegek és a stoplik mozgása között. Különféle neveket neveztek mindennek, záporoztak az ocsmány gesztusok, de olyan mennyiségben, hogy a focisták joggal hihették volna, igazából ők vannak egy sértegetésmeccs partvonalán kívül.
Üb közben eltűnt, de olyan nyugtalanító módon, ahogy szokott, és amikor újra megjelent, egy melegítőt adományozott nekem.
– Most ezzel mit csináljak?
– Ez egy valódi hamisítvány – mondta Üb. – Húzd föl a cipzárt, és ülj egy darabig a kispadon.
Nem értettem, hogy ez az egész mit szolgál. Már kihajolt a számból egy nem, de a visszautasítás nem illeszkedett Üb fülébe. Babráltam a tréningruhával. Hermész-embléma volt rajta, szándékos vagy szándéktalan utalás a titkos üzelmek, a tolvajlás meg a gazdaság istenére.
Dobjunk be egy felismerést
Úgy rémlik nekem, hogy a jól képzett tolvajnak, akárcsak a jól képzett gondolkodónak, tudnia kell, hogy minek van értéke és mit lehet lenyúlni. Felismerés vége.
A futballmeccs 1.3
Tudattam Hubert-rel, hogy jó negyven éve még csak meg se próbáltam labdába rúgni, ő makacskodott, hogy ez csak a parádé kedvéért van, hogy megmutassuk, a Gógyi sem hiányzik a buliból (bár épp a jelenlétemben erősítette meg valakinek, hogy valamikor profi labdarúgóként kerestem a kenyerem). Mint egy zemi.
– Muszáj itt lennünk – mondta.
– De hát itt vagyunk.
– Muszáj ott ülnünk a kispadon – esengett Üb. – Én is beszállnék, de itt mindenki tisztában van vele, hogy nem tudok játszani.
– Ugyanennyire nyilvánvaló, hogy én sem. – Bár kétszer annyi végtagom volt, mint Übnek, az életerejének meg az energiájának alig a tizedét birtokoltam. Rá fogadtam volna bármelyik hivatásos futballista ellenében egy lefejelő-meccsen. Önmeghajtással már tíz éve a kétmérföldes óránkénti sebességet sem értem el soha; utoljára akkor siettem fürgén a busz felé, amikor beteg voltam.
Legintenzívebb testgyakorlatom a dugóhúzás, mert még a csacsi csőbecsúszásaimat is egy partra vetett bálna modorában végeztem.
A kimenetel
Hogy Üb, aki annyira ismert engem, hogy tudta, miszerint jó néhányat én tettem meg a világtörténelem legrövidebb taxiútjai közül, miért tartotta a beállásomat értelmes ötletnek, azt felfogóképességem még megpiszkálni sem volt hajlandó.
Átöltöztem, és leültem a kispadra. Már csak néhány pere volt hátra a meccsből, az állás zérus-zérus, parádés eredmény a Milieu-nek.
Ültem, és azon tűnődtem, milyen közel vagyok ahhoz, hogy megtegyem az egyik dolgot, amihez a világon a legkevésbé van kedvem. Meggyőződésem volt, hogy a felnőttkori terhekért és megpróbáltatásokért mégiscsak jár némi kór pótlás, egyebek közt az, hogy nem kényszerülök a sarat dagasztani különféle melákokkal együtt, akiknek kedvem időtöltésük az ember kicsinálása.
Ahogy ott ültem, a csapat egyik tagja a pad felé sántikált, mutatva, hogy a jobb lába nem előírásosan lábadzik. Nyafogó ifjú szimuláns.
– Hé, te dagadt angol – bökött rám hüvelykujjával a menedzser. – Dobd be magad. – A mellettem ülő két pernahajderre mutattam, meg arra, hogy részemről híján vagyok a megfelelő futball-lábbelinek. A menedzser ismét felém bökött, mert ellenvetéseimben nem az elutasítás őszinte vágyát vélte felfedezni, hanem azt a szándékot, hogy még egy kicsit kéressem magam. Észrevettem, hogy Üb kétségbeesetten bámul rám. Ha kért volna, visszautasítottam volna, de minthogy nem kért, nem bírtam visszautasítani.
Vállat vontam, beballagtam a pályára, igyekeztem úgy tenni, mint aki tudja, mit csinál, és mintha nem azért poroszkálnék ilyen lassan, mert lerobbant és tespedt vagyok (afféle anticsatár), hanem mert annyira spéci vagyok a játékban, hogy már nem is kell szaladnom.
Azzal a gondolattal acéloztam meg magamat, hogy ha pár percet futballozom, azzal valószínűleg nem ártok többet, mint a három évtizedes felsőoktatási tökéletlenkedésemmel Nagy-Britanniában.
Élénken figyeltem a labdát (a Milieu kapuja körül pattogott), mert biztos akartam lenni abban, hogy a közelembe se kerül. A rendőrök hálója tájékán őgyelegtem, mert semmi esetre sem akartam öngólt rúgni. Üb megkönnyebbülten meredt utánam. Végtére is akárkicsoda az ember – vagy akármicsoda –, mindig csak egy kis klikk tudja elismerni az érdemeit. Latolgattam, ne jegyezzem-e meg Übnek, mennyire rizikós ez a népség, de azonnal beláttam, hogy ha egy csapat filozófust állítanának ki, azok se volnának sokkal megnyerőbbek egy kupacban.
Az utolsó konferencián, amire elmentem, egy oxfordi professzor – maradjon névtelen, úgyis könnyen azonosítható – a szemem láttára gyúrta galacsinokká az orrából előcsalt fikát, és célzás nélkül szétlövöldözte az auditóriumban, mint egy Szarajevót aknázó szerb. Ez nem az ujjai pillanatnyi zendülése volt, egyszerűen csak lankadatlan bunkóság. Felesége az előző héten lett öngyilkos.
Ha visszatekintek ama konferencia résztvevőire, mindent egybevéve elmondhatom, hogy sokkal kisebb valószínűséggel törték volna össze az ember állkapcsát s vették volna el az erszényét, ám ennek fő oka az volt, hogy nem bírtak sem a) megfelelő jobbhoroggal, sem b) elegendő tökkel, hogy megtegyék.
Premier plán
Filozófusok számbavétele, szőrszálaik hasogatása. Mint Wilbur egyszer megállapította, a filozófus olyan ember, akinek nyelve mindig kicsüng, lába pedig mindig hátralendül, mert valahányszor egy segg ér a zónájába, tizedmásodpercek alatt kell döntenie, hogy kinyalja-e vagy belerúg.
Tisztesség, szorgalom, egyenesség – ezek talán mind olyan tulajdonságok, amelyeket csak némi távolságból lehet szemlélni.
Szemem a labdán
A játékidőből szerencsémre csak néhány száz másodperc maradt hátra, máskülönben ottvesztem volna a füvön. Habár kétharmad pályányira voltam a labdától, kemény könyökök mélyedtek a rekeszizmomba, fülembe, oldalamba. A bíró ügyet sem vetett a nézők hurrogására.
Jelenlétem a pályán egy gesztus volt: nagyon goromba gesztus. Lehet, hogy a futball békéje megakadályozta letartóztatásomban a zarpokat, de abban nem gátolta meg őket, hogy jól betakarjanak, most, hogy kiléptem a takarásból. A vesémre mért könyörtelen ökölcsapástól négykézlábra rogytam, és figyeltem, mint közeledik a többi rendőr, hogy véletlenül és agresszívan elessék bennem. Azt kérdeztem magamban, milyen is lenne az, ha elpusztulnék egy stricikből, dílerekből, sikkasztókból, zsebesekből és fegyveres rablókból álló futballcsapat szolgálatában – bomba nagy szám.
Talpra kényszerítettem magam, és menekültem. Addig a pálya másik végében folyt a játék, de én talán eltereltem a rendőrség figyelmét, mert – eufórikus kiáltások kíséretében – a Milieu egyik csatára hirtelen megugrott a labdával. Láttam, hogy a bíró a babilonjára néz.
Rémülten tapasztaltam, hogy a labda a közelségembe került. A csatár, aki röhejes lurex rövidgatyát viselt, úgy ment át a rendőrség védőin, mintha azért fizették volna őket, hogy az ő eleganciáját hangsúlyozzák. Bosszantó módon a pálya közepén tört előre. Nem lehetett kitalálni, melyik oldalon lehetnék biztonságban. Amikor körülnéztem, hogy megállapítsam, a játéktér mely részét szerencsélteti majd a legkisebb valószínűséggel a labda, és hátrafordultam, valami pofán vágott.
Letepert a talaj.
És miközben ott feküdtem, észleltem a lelkes tapsot, ami egy parányit kegyetlennek rémlett, és ezen feldühödtem, mert nem gondoltam annyira mulatságosnak, hogy már megint lecsapnak. Ám a taps a győztes gólnak szólt. Annak a győztes gólnak, amelyet, mint hamar ráébredtem, én értem el annak eredményeként, hogy a labda beletöcskölt a pofámba.
Üb érzelemtől fűtve mesélte, hogy Lurex kétségbeesetten a kapura bikázott, s a lövés elszállt volna a bal kapufa mellett, de arcom beavatkozása nyomán a labda olyan kísérteties gellert kapott, hogy átvágta a kapust.
Harminc másodpercig még kötelességszerűen ment a játék, de azzal kész. Egy-null. Nem tudott nagyon érdekelni. Orromból csöpögősen startolt a vér, és még a csapattársaimtól kapott heves hátbacsapkodások meg az Üb szemében cseppfolyósodó érzelem sem oszlatta el bennem a nem-jóllét erőteljes érzését.
A rendőrök duzzogtak. Nem sok ember szeret veszíteni, még egy jó csapattal szemben sem, de egy olyan bagázzsal szemben, amelyiknek a fenegyereke egy geriátrikus filozófus, ráadásul az a bankrabló, akit mindenkinél jobban szeretnénk letartóztatni – hát ez a falat torkán akad az embernek.
De az igazi züfec Mr. Lurex felől jött. Látszott a lábán, hogy sokat focizik, és nagyra van magával. Kijelentette, hogy lövése célra tartott, és megrótt ontikus hollétemért, valamint azért, mert rosszindulatúan úgy manővereztem a képemmel, hogy elorozzam a dicsőségét.
Olyasvalaki vagyok, akinek szakmája főként a nyelv pontos használatán alapul, s aki büszke a gyors és kitartó információtovábbítási képességére. Ezért mindig is idegenek voltak számomra az olyan emberek, akik nem értik, mit beszélnek, akik a jelek szerint megragadnak a kijelentés valamelyik félreeső zugában.
– Elloptad a gólomat – ismételte újra meg újra Lurex. Ezt pedig furcsának találtam, mert (x) nem volt igaz, (y) ha igaz lett volna is, mit várt tőlem, mit tegyek? (z) csettintsek az ujjammal, és mindenkit varázsoljak vissza öt perccel ezelőttre? Elképesztett gondolkodásának egysíkúsága.
Az ember azt hitte volna, hogy a győztes gólpassz is épp elég jó, de elég a lehető legfelszínesebben tanulmányozni a világtörténelmet, s máris rájövünk, hogy a józan ész sosem kapott túl sok szavazatot. Üb igyekezett barátságos maradni az első öt „elloptad a gólomat” idején, de Lurex tovább lökődte a mellizmával. Csak azt nem értettem, hogy miért tudatja folyton, miszerint a gólját eltulajdonítottam, és miért nem kéri meg egyszerűen Hubert-t, húzzon már be neki egy jót – Üb ugyanis egy idő múlva rájött, hogy a barátunk éppen ezt akarja.
– Ezt biztosan el lehet intézni békésen is… – mondta Üb, hátralépett, és iszonyú lendülettel belerúgott Lurexbe. (Az egyik pillanatban Üb lába még a törzse alatt volt, a másikban néhány collal följebb segítette Lurex ágyékát a normális magasságánál.) – …de minek fárasszam magam?
Lurexet annyira meggyőzte Üb ellenbizonyítéka, hogy lefeküdt, és nem állt szándékában fölkelni. Eltekintve néhány kisebb emlőstől és gerinctelen fajtól, azt hittem, már mindent láttam. Üb ösztökélésére azonban mindenki betódult. Habár Üb fájdalomexpozéja a saját csapattársa ellen irányult, olyan volt az egész, mint egy hivatalos vacsora, melyen mindenki csak arra vár, hogy a házigazda fölemelje a villát. A tűzszünetnek lőttek. Az ellenséges érzület ellenséges aktusokba csapott át.
Üb a meggondolatlanság rekordereinek tökéletes sérthetetlenségével sétált keresztül a csetepatén, s angolos távozásunk miatt egyáltalán nem jött zavarba. Egy kocsmai verekedésben jó esély van a taktikázásra, de ha ezer ököl keres ezer állkapcsot, az már meghaladja számítóképességemet. Úton a kocsi felé egy-két újabb liluló foltot szereztem be tönkrezúzott ábrázatomra. Miután Üb indított, elengedtem egy gunyorosat, merthogy kiérdemeltem hozzá a jogot: – Elég ennyi egy napra? Vagy még felgyújtunk egy felhőkarcolót, hogy kerek legyen a sztori?
Üb elég bölcs volt, hogy reagálását a vezetésre korlátozza.
– Lesz itt egy pár letartóztatás – szögeztem le.
– Senkit nem tudnak letartóztatni. Fegyverszünet van. És majd látni fogod, hogy vannak túszaink is. Üb hanyag sebességváltása már túl sok volt nekem.
Kibukás. Hajtalankodás 1.1
Mert ez van – nyilatkoztattam ki. – A kurva életbe, felfogod végre, hogy én filozófus vagyok? Nem túl sikeres, de azért filozófus. – Betelt a pohár, az élvonalbeli futball feszültsége az agyamra ment. – Elég ebből a filozófiátlan marhaságból. Nem akarok több futballt. Nem akarok több bankrablást.
A dührohamokkal az a baj, hogy az ember ritkán ér el velük bármit is azonkívül, hogy kiröhögteti magát. Én például (mint mondták) fura színt öltök, orrlyukaim kitágulnak és a hangom olyan lesz, mint egy rajzfilmfiguráé. Üb nem izgatta magát, s ez további méregbukfencekre ösztönzött.
De Üb jól adta, csak fogta a volánt, sokkal jobban tudta nálam, hogy ha sehova se megyünk, nincs máshova mennünk. Ha abban a pillanatban valaki felhív, szállást kínál vagy tudatja, hogy vár, letagadtam volna magam.
A tű
Nem mentünk haza, én meg kiadtam a mérgemet. Ültem és hallgatagon mocorogtam, amikor is Üb megállította a kocsit, és kirobbanásom óta az első szavakat intézte hozzám.
– Ez most biztosan megéri. Tévedtem én valaha is?
Mintha csak még mélyebben regrediáltam volna a gyermekkoromba. Üb elbújt a sarok mögött, rávett, hogy csöngessek be egy kis lakásba.
– És aztán mit tegyek, szaladjak el?
– Á, csak mondj pár szót angolul, és csald ki azt, aki válaszol.
– Good afternoon – mondtam a sebhelyes illetőnek, aki ajtót nyitott –, do you speak English? – Varasképű hidegen nézett rám, mint a zmrzlina, bár gondolom, mindenki így reagált volna az ajtóban megjelenő olcsómelegítős nehézfiú látványára.
– No? – folytattam (angolul). – Ez esetben hírnökömet agyoncsapták a szaturnusziak halálsugarai, és tőkehúsaimnak nem lehet boldog karácsonyuk. De ha egy kicsit kijjebb fárad, itt egy ismerősöm, aki tartogat önnek egy kis hátulütőt.
A Sebhelyes Arcú vonakodva követett a kocsihoz, közben azt morogta, hogy nem érti, mi folyik itt, ám ekkor megjelent mögötte Üb, s odabökte pisztolyát egy érzékeny pontra.
Odabenn egy másik baromarcú zig fogadott, meg a Korzikai, akit vélhetően azért vezényeltek ide, hogy ügyeljen a rendőrök illedelmes viselkedésére. – Csigavér – mondta Üb –, szerintem itt mindenki tudja, hogy semmit se szeretek jobban, mint a ravaszt huzigálni. Csak be akartunk ugrani, megnézni, felkészültek-e a jövő hétre.
Lehet, hogy én mogorva hangulatban voltam, de a Korzikai kenterben vert. Alig tudta kipréselni szavait a tömény gyűlölet mögül. – Gyertek csak. Most várjuk, hogy lelőhessünk végre.
– Oké – mondta Üb –, már féltem, hogy megfeledkeztek róla. Na, akkor mi most megyünk. – Miközben a radiátorokhoz bilincseltük őket, a Sebhelyes Arcú megjegyezte:
– Az a helyzet, Hubert, hogy Régis nagyon szeretne látni. Thierry ügyében. – Üb nem szólt semmit, és ezzel leleplezte magát.
A kocsiban belevájtam a lényegbe: – Szóval ki az a Régis?
– Valaki. – Érzékelvén, hogy nemsokára útjára bocsátom kiegészítő kérdésemet, hozzáfűzte. – Egy nagyfejű. Egy ember, aki nagyon sikeres olyan üzletágakban, amikről nem írnak semmit a gazdasági rovatok.
– És kicsoda Thierry?
– Az unokaöccse.
– És miért akar róla beszélgetni ez a Régis?
– Velem volt Les Baumettes-ben. Halva találták aznap, amikor szabadultam. – Megkérdeztem magamban, muszáj-e tovább faggatóznom, de Üb érezte, hogy a zetet már nem lehet megállítani. Pillanatnyi hallgatás után folytatta: – Összeszedtem a szabadulócuccokat. Az egyik raktárba mentem éppen, amikor elhaladtam a konyha mellett, ahol Thierry dolgozott. Biztonságban érezhette magát, mert már elmenőben voltam, vagy mert Régis a nagybátyja.
– „Sokat ültél, mi?” – kérdezte.
– „Sokat – mondtam. – És az egész azért volt, mi?, mert valaki ellopta a kocsit, amin megpattantál volna. Amikor megfújtam, eszembe se jutott, hogy ekkora lesz a poén.” A gyermekvédelemből ismertük egymást. Azon a napon, Montpellier-ben látta, hogy bemegyek a bankba, és megörült a kocsimnak.
– És hogyan halt meg?
– Ott álltunk, és senki se volt a közelben, és a pofáján megláttam a lefejelések öregapjának nyugvóhelyét. Nem tudtam kihagyni a lehetőséget. Igaz, végül is az esés végzett vele. A gravitációt kéne letartóztatni.
????????????????????????? A legsrenkesebb srenk
Furcsamód nemcsak hogy időben lettem készen, hanem még korán is. Nagyon korán. Én, akinek a pofázmányát oda lehetne rakni a késés definíciójához egy képes szótárba, aki semmit sem szeret jobban, mint az ágyban heverészni és olyan tizenötödik századi nyomdászokról tűnődni, mint Zainer, Zanis és Zarotis.
De Übnek nyoma veszett.
Volt rá időm, hogy többször is alaposan megcsodáljam magamat a tükörben, hogy alaposan szemügyre vegyem a rendőr-egyenruhát, amelyet Hubert szerzett be számomra. Az uniformis úgy illett rám, mint… mint egy nagyon jól passzoló uniformis. Egész jól néztem ki, megbízható falusi csendőrnek, akit nemrég vertek össze, s aki túl víg kedélyű ahhoz, hogy előléptessék. Az egyenruha ötlete Üb agyából pattant ki. Nem volt a rablás véghezvitelének mellőzhetetlen tartozéka, viszont jópofa volt, és megkönnyítette a mozgást olyan terepen, ahol minden harmadik ember zarp.
Elfogott az idegesség. Elhajóztam az Ideg-part mentén a Tiszta Pánik-szigetekig, merthogy eddigre már többmillió személy mázliellátmányát éltük fel. Egyre gyorsabban tapostam a félelembicikli pedálját, hiszen Hubert csak nem akart előüberolni.
Aznapi ténykedéseinkben annyi volt a szerepem, hogy megvárjam, amíg Üb értem jön, aztán ketten elmegyünk és besöpörjük a zizit. Hubert motorja nagyon felpörgött azon a reggelen: – Művészek vagyunk, az izgalom művészei, a művünket nem lehet máshol átérezni, csak a vérben, egyenest a szívbe tart.
Aztán, ahogy megegyeztünk, Üb elment, hogy elrabolja és terrorizálja az öregasszonyt. Ám a megbeszélésünkkel ellentétben nem tért vissza. Üb egy órát engedélyezett magának a gonoszságra, beleszámítva a közlekedési torlódásokat is. Tíz órakor kellett volna elindulnunk a bankba. Öt perccel tíz után már igencsak fészkelődtem, negyed tizenegykor pedig úgy pattogtam ide-oda a szobában, mint egy többszörös gellert kapott puskagolyó.
Azt latolgattam, nem csinálok-e valamit rosszul. Ismetelten felidéztem a beszélgetésünket. Minden világos, semmit sem lehet félreérteni. Nekem az a dolgom, hogy várjak, Übnek az, hogy megjöjjön.
Fél tizenegyig kétszer is lezuhanyoztam, de így is úsztam a verejtékben. Valami nincs rendjén. Lekapcsolták volna Üböt? És most arra számít, hogy bevetem magam és kiszabadítom? Többet használnék neki, ha feladnám magamat, és közölném, hogy én terveltem ki az egészet, Üböt meg kényszerítettem, hogy velem tartson.
Nem tudtam, mitévő legyek. Nem voltam tisztában azzal, mi a követendő eljárás, ha az ember társa épp akkor nem bukkan fel, amikor végre kell hajtani minden idők legnagyobb bankrablását.
Leakasztották volna? Már viszik is vissza Les Baumettes-be? Bekapcsoltam a rádiót, hogy meghallgassam a híreket. Egy árva szó se. Átzebráztam a sarkon a telefonfülkéhez, és feltárcsáztam a bankot. Röhejes kiejtéssel álcázva magam, Madame Juillet-t kértem. – Sajnos, foglalt jött a válasz.
Hazudnak? Vagy ott van a helyén, ahogy kell? Nem a cselekvés embere vagyok, hanem a vedelésé – totál tanácstalan voltam. Visszamentem támaszpontunkra, remélve, hogy Üb közben odadologiasodott valahogy. De nem. Már több mint egy órája késett.
Hátrahagytam egy cédulát, és elindultam a nénimegőrző felé.
Az előkészületekben annyi részem volt, hogy továbbítottam Jocelyne ötletét.
A Copporshow-módszer:
Intézd el, hogy valaki más végezze a munkát. Annyi szerencsém mégiscsak volt, hogy Üb, mint logisztikai felelős, elvitt a nagyikonténernek szánt lakásba, úgyhogy legalább elméletben tudtam az idős hölgy hollétéről. Egyebekben fogalmam sem volt, mit kell tennem. Aligha lenne okos, ha felhívnám a rendőrséget, és bejelenteném Üb eltűnését.
Behatoltam a lakásba a kulccsal, amelyet Üb rám bízott, de amelyet érthetetlen okokból nem vesztettem el. Kinyitottam a hálószobaajtót, s az öreglány ott zörömbölt az általunk rendelkezésére bocsátott billentyűzeten.
– Maga is emberrabló, vagy igazi rendőr? – érdeklődött, föl sem nézve a játékból.
– Emberrabló vagyok.
– Akkor miért fárasztja magát azzal, hogy rendőrnek öltözik?
– Szerintem tetszik az embereknek. Nem akarom zavarni, látom, el van foglalva, de nem tud valamit arról, hová lett a kollégám?
– Arról a zörgő csontú zülledékről beszél, aki idehozott? Egész jól gondoskodott rólam, ez a gép egészen príma. Nem tudom, hová lett. Nem mondott semmit, csak azt, hogy majd visszajön.
Padlót fogtam. Csapás és csapás. Leültem, hogy szorongatott eszméletemet megszabadítsam az állás fáradalmától.
A játék pittyegett, puttyogott, kvattyogott és zuttyogott.
– De azt megkérdezheti hogyan láttam utoljára. Elég érdekes volt.
– Hogyan látta utoljára?
– Odakinn. Nagyon udvariasan zárta rám az ajtót. Helyes ez a környék, és éppen az ablakból nézelődtem, amikor látom, hogy kilép a házból. Három fazon, aki már odakinn volt, ráugrott, és bevágta egy furgonba. Nagyon olyan volt, mintha őt is elrabolták volna, márpedig ez nagy kitolás egy emberrablóval. Mondja, ugye nem a lányom keze van ebben?
– Nem – mondtam olyan őszinte meggyőződéssel, ahogy csak tőlem tellett. Cécile nem állt a dolog mögött, de az útjába sem állt. Rájöttem, hogy végül is megkérdezhetném, nem írta-e föl a kocsi rendszámát, bár azt nem tudtam, mi a dolgom, ha fölírta. Lehet, hogy rendőrnek látszom, de nem vagyok az.
– Nem jegyeztem meg a számát. De egy olajbogyócég furgonja volt. Nagy betűkkel rá volt írva az oldalara. Nizzai cég. Én egy cseppet sem bízom a nizzaiakban. A kollégájának nem túl biztatóak a kilátásai. – Szerencsére abba a nemzedékbe tartozott, amely kénytelen volt száz kilométerrel odébb lakó emberekre összpontosítani az ellenséges érzületeit, mert akkor még nem importáltak elég külföldit, hogy átvegye ezt a funkciót.
És akkor belém villant valami. A futballmeccsen, a parkolóban láttam egy furgont, amelynek az oldalára az volt festve: „Athéné Olajbogyó”. Azért figyeltem föl rá, mert olajbogyót, akárcsak bort, mindenütt lehet kapni, de csúcsminőségű olajbogyót éppolyan nehéz találni, mint csúcsbort, és mert kocsin feltüntetett címben az az utca szerepelt, ahol a zászlórudas ifjú hölgy végül is kikötött. (Letörten követtem oda is, nem lévén elég érett ahhoz, hogy tudjam, mikor nem téma az egyesülés; ott töltötte a hétvégét három filmrendezővel, itt a puha, hol a keményt játszottak a háztetőn, én meg kávét és egyéb frissítőket készítettem nekik.)
Olajbogyó
Sok emberről tudtam a Milieu-ben, aki szívesen eltöltene egy csöndes órát Hubert fejbe rugdosásával, Úgyhogy nyugodtan lehetett még egy-kettő, akiről nem tudtam.
– Ugye, nem szándékszik udvarolni a lányomnak? – érdeklődött az idős hölgy.
– Nem.
– Akkor jó. Maga rendes embernek látszik. – Amikor távozni készültem, hozzáfűzte: – És hogyha nem akarja, hogy túl jól működjön az emlékezetem, amikor személyleírási kell adnom, ötre kérem a levesemet. A spárga a kedvencem
– Elnézést, de megint be kell zárnom önt.
– Ahogy óhajtja – jegyezte meg a nagymama, miközben a siker nemzetközi zörejei zoogtak a gépből. Elhatároztam, felhívom Jocelyne-t, nézzen utána az öreglánynak, ha valami balul sülne el. Nem volt más választásom, föl kellett kutatnom Hubert-t.
Első emelet
Az első emeleten megszólított egy idősebb férfi. – Pompás – ragadta meg a karomat –, épp magára van szükségem. Semmi áron nem akartam belépni a lakába, ő azonban igencsak értett a karon ragadáshoz. Berángatott a fürdőszobájába. Arra számítottam, hogy valami rémséges dolog fogad, valami zopilotéknak való, ám egy jól karbantartott fürdőszoba fogadott, mintha csak vendéget várt volna.
– Nna – mondta kalauzom. – Azt akarom, hogy alaposan vegye szemügyre ezt a mosdót. Ne siessen, nézze meg jól.
Megvizsgáltam a porcelán öblöt. Jellegtelen volt, halvány zöld, félmilliónyi más otthont ékítenek ilyenek. Régiségérteke nincs, de nem is egzaltáltan modern: olyan mosdó, amelyről csak kényszer hatására tudnék társalogni.
– Itt van velem egy független szakértő – kiabált vendéglátóm a szomszéd szoba felé –, egy törvényszéki ember. Ennyi elég neked? – Felém irányította a beszédét. – A feleségem… azt hiszi, megbüntet azzal, hogy nem szól hozzám. Szóval mi a véleménye erről a mosdóról?
– Hát… zöld.
– Ebben nincs köztünk vita. Van még valamilyen észrevétele?
– Nem jut eszembe semmi.
– Remek. Már most a következő két melléknév közül melyiet tartja a mosdóhoz illőnek: tiszta vagy piszkos?
Újabb okuláris szemlét végeztem; sehol egy kipurcant rovar, sehol egy fogkrémcikcakk, sehol egy habmaradvány, sehol semmi foszlány, amely a kosz birodalmába röpítené e tárgyat. A fennhatóságom alatt álló eddigi mosdókhoz képest pedig kétségkívül tündökölt.
– Tiszta – mondtam, de olyan könnyed-formán, hogy ha nem jó a válaszom, visszaszívhassam.
– Tiszta? Hohó! Íme, a szakember véleménye. Hivatalos. Elfogulatlan ítélet. Tessék, tiszta. – Berohant a szobába, hogy élőben továbbítsa a hírt. A kijárat felé indultam, érzékelve, hogy hasznosságom a végéhez közelít, s közben a feleség, miután véget vetett a mukktalanságnak, sortüzet zúdított a ház urára: – Férfiak! Nem is értem, minek nevet adni nektek, olyan egyformán hülyék vagytok mind. Én csak egy dolgot kérek tőled. Csak egy dolgot. Hogy pucold ki rendesen a mosdót magad után.
Amikor nekivágtam a lépcsőnek, még hallottam: – Akkor miért mondta ő is, hogy tiszta? Mi ez, talán a férfiak világméretű összeesküvése? Mindig ilyen vagy.
– Szóval már bánod, hogy feleségül vettél?
– Nem, nem azt bánom, hogy elvettelek. Azt bánom, hogy nem válok el tőled most rögtön.
Földszint
Újra bekapcsoltam a szorongásomat, de most mar Istenlgazából, s nekimentem egy szeletelőkést hordozó embernek. Ha a penge kissé más szögben állt, meg-Z-plasztikázott volna. A férfi dühödten káromkodott. Na tessék, gondoltam, Featherstone meg a többiek sérülésig röhögik magukat, ha meghallják, hogy engem, a szélhámost, a sorozatbankrablót azért döftek halálra, mert zsarunak hittek.
Valami roppant szimpátiát kezdtem érezni e hivatás iránt.
– Ez gyorsan ment – mondta a férfi. Jól öltözött volt ahhoz képest, hogy szeletelőkéssel mászkált. Unalmas öltöny, nyakkendő.
– Gyorsan?
– Igen. Alig egy perce telefonáltam. Odabenn van – intett a lakása felé. Latolgattam, ne pattanjak-e meg, ám ez az ember igen kitartónak látszott, meg szeletelőkés is volt nála.
Bementem, és némi felfordulás közepén egy bőrfejűt pillantottam meg; hosszabbítózsinórral a székhez volt bábozva, s körülbelül annyira volt elégedett a helyzetével, mint ilyenkor elvárható.
– Megjöttem a munkából, és itt találtam, éppen rámolta ki a lakást – értesített a kés gazdája. – Betörte az ablakot, úgy jött be.
– Nos, ha ön a rendőrséget hívta – kezdtem, de rájöttem, hogy a hangom elárulja, nem vagyok e derék testület tagja – akkor már úton van az osztag. Én nem vagyok szolgálatban – mondtam, s igyekeztem nem azon nyomban elporozni.
– Csak nem akarja itthagyni nekem?
– Az osztag már úton van…
– Megáll az eszem. Én elvégzem maga helyett a munkát, maga pedig azzal se fárasztja magát, hogy átvegye. Hát nem. Máris lekéstem egy találkozót, és egy perccel se tűröm tovább a lakásomban ezt a mocskot. Magukat annyira izgatja az a svéd pedikűrös, aki összevissza rabolgatja a bankokat, hogy…
– …az egy angol filozófus – vetettem közbe.
– Ne beszéljen marhaságokat, az egy svéd pedikűrös. Ma reggel hallottam a rádióban. Nekem mennem kell. Maga átveszi ezt a zozót, és megvárja a barátait. Majd aláírom a jegyzőkönyvet. – Odaadta a névjegyét. Azt hiszem, hogyha valaki zsarunak öltözve szaladgál, okosabb nem megsértődnie, ha annak nézik. Eldöntöttem, hogy a legegyszerűbb mindent ráhagyni.
Betuszkoltam a bőrfejűt a kocsiba, és befordultam a sarkon.
– Ide figyeljen – mondtam, miután fékeztem –, maga nyilvánvalóan valami nagy butaságot csinált ma délelőtt. Nem kéne ezt tennem, de ha megígéri, hogy máskor nem csinálja, akkor kiszállhat, és végeztünk.
– Volna hozzá kedve, mi? – förmedt rám a bőrfejű. Szeretné, ugye, ha kiszállnék? Hát hülyének néz? Én kiszállok, maga meg elő a pityuval, piff, puff! Letartóztatás közben ellenállást tanúsított. Vigyen csak be a kapitányságra. Maguk, zsernyákok mind ilyenek.
Próbáltam rábeszélni, de ő kötötte az ebet a karóhoz. Még a tárat is kiürítettem, és odébbsöpörtem a golyókat. Akkor se mozdult. Győzködtem még egy darabig de hát fontosabb dolgok miatt fájt a fejem.
Úgyhogy elhajtottam Nizza felé, miközben a foglyom időről időre megszólalt: – Nem tudom, maga mire készül, de ne higgye, hogy nem vagyok eszemnél.
Az olajbogyóraktár megrohamozása előtt
Megálltam húsz yardra az Athéné Olajbogyótól. Volt valami irodaféle, de életnek semmi jele.
Az epikureus Metrodórosz beletrafált a lényegbe. Nem mindegy, hogy tudja-e az ember, kicsoda volt Hektor? Dehogynem. Ha tudja, akkor se lesz tőle gazdagabb, a farka nem lesz testesebb, a vacsorája finomabb. Még a klasszikusok is a klasszikusok ellen érvelnek (bár igazából azt hiszem, nagy baj, ha valaki Homérosz nélkül éli le az életét – az még elfogadható, ha valakit nem érdekel túlzottan, de azért ajánlatos egyszer végigcibálni rajta eszméletünket).
Hiába minden ügyszeretet. Az aorisztosz infinitívuszoknak, a Diels-Kranz-számoknak és Descartes latin műveinek az ismerete felbecsülhetetlenül értékes, ha filozófiát akarunk tanítani, ám csak korlátozott mértékben hasznosítható, ha a barátunkat elrabolják és fogva tartják vérfagyasztóan erőszakos gonosztevők. Függetlenül attól, hogy hajlamos vagyok kis tavacskákba fullasztani öntudatomat, semmi kedvem nem volt lelövetni magam valakivel, aki nem tud legalább kettőt Zénón paradoxonjai közül.
Harmadszor is megvizsgáltam a visszaharapósított pisztolyt, benne van-e a lőszer. Elvégre a csavarnak se szokás könyörögni, hanem az ember fogja a csavarkulcsot és kész.
– Itt ülhet egész nap – mondta a bőrfejű –, de én akkor is észnél vagyok.
Az Olajbogyó
Hősök olajága. Athénéről azért neveztek el várost, mert bőségesen ellátta olajfákkal Attikát. Thalész, a gyülekezet összehívója, az egyes számú tagsági kártya tulajdonosa, roppant summákat keresett az olajbogyón, tudniillik övé volt az olajsajtó-monopólium.
Vajon halálom csak pillanatnyi zavart okoz majd, mint egy kellemetlen telefonhívás vagy egy rosszul címzett levél?
Féltem. Nemcsak magam miatt, hanem attól is, nem hagyom-e cserben Üböt; minden lelkiállapotok legrémesebbike fogott el, a felelősségtudat. Hirtelen minden nagyon csábitónak tűnt: az ágyon heverészés Cambridge-ben, közben zuihicuk szerzése olyan tizenötödik századi nyomdászokról, mint Zel, Ziletus és Zwolle, a szedett-vedett népség okitása, a házimunka. Mindent megtettem volna (megrohamoztam volna az olajbogyóraktárat is), csak ne kelljen az olajbogyóraktárat megrohamoznom.
Rábámultam az épületre, vártam, hogy valami történjék, hogy valami eligazítást adjon. Hogy valaki kijöjjön, és azt mondja: „Eddie, van húsz kérdésünk az iónokról, ha jól meg felelsz rájuk, átadjuk Hubert-t.”
Sarki gazságok
Az igazság nem mindig az, amit szeretnénk. A hazug remény is remény – ezt sose feledjük. A remény kemény jótétemény.
Megpróbáltam kieszelni valami okosat, de sikertelenül. Már félórája ott ültem a kocsiban, Igyekeztem rögzíteni a jelenségeket, ahogy Platón meg a fiúk ajánlották, de mást nem tudtam rögzíteni, csak az unalmas homlokzatot, a világvégi utcát. Kezdtem hülyének érezni és látni magamat, ahogy ott ültem a kocsiban. Ha a kocsiban üléssel bármit használok Hubert-nek, folytatom mindhalálig.
Azonkívül, hogy ledurrantanak, attól féltem a legjobban, hogy kiröhögtetem magam, vagy tévedek. Mi lesz, ha bemegyek, követelem, hogy adják ki Üböt, mire ok megkérdezik: „Kicsodát?” – vagy színlelésből, vagy tudatlanságukban.
Minthogy semmi okos dolog nem jutott eszembe, egy ostoba gondolatnál állapodtam meg.
Minden ember életében elérkezik a pillanat, amikor muszáj, hogy kiszálljon az elengedhetetlen bűnözőit tartalmazó autóból, és zsibbadásig kacagtató mundérban behatoljon egy olajbogyóempóriumba, megkísérelve, hogy kiszabadítson egy félkarú fegyveres rablót és egyúttal lelövess magát.
A hosszú élet titka
A dologban az a vicces, hogy családfámat tekintve hosszú életűnek kéne lennem. Szüleim és nagyszüleim mind jómájú, elénk élőkéjű emberek voltak (egy adott pontig). Talán öröklött szívósságom űzött gúnyt az orvosi prognózisokból. Annyi biztos, hogy mindkét nagyapám szokatlanul állóképes volt (mint egy zemaituka).
Sok közös vonás volt bennük. Mindketten katonák, mindketten tömzsik, mindketten meggyőződéssel vallották azt a hadászati elvet, hogy az ember mielőbb adja meg magát az ellenségnek, így hátráltatva, ballasztként, annak katonai sikerét.
Anyai nagyapám 1941-ben, Szingapúrban tette le a fegyvert. Végül a dzsungelben kötött ki, vasutat épített, és annyit fogyott, hogy abból kitelt volna egy másik test. De vissza jött. Igaz, olyan soványan, hogy nagyanyámnak kétségei voltak személyazonossága felől (csak azért fogadta vissza, mert tudta jól, senki sem fárasztaná magát azzal, hogy a nagyapámnak adja ki magát.)
Háborús hősi mivoltának hála, polgármesterré választották, de néhány hónap múlva, egy italmérési engedélyekkel foglalkozó tanácsülés kellős közepén, fölállt: „Mintha valaki szólított volna odakintről. Maradjanak itt, amíg megnézem.” Félelmetesen jó hallása lehetett, mert Firenzéig jutott el (hivatalos pecsétjével a zsebében), ziginettét játszott, zabaglionét evett, idegenvezetéssel kereste a kenyerét, noha egy árva könyvet sem szerzett be a városról. „Minek a tények nyűge?” Sikerült visszaszereznie régi körméretét, fölvette a Churchill nevet, és arra célozgatott az amerikai turistáknak, hogy nem is olyan távoli rokon. „Örülnek, ha otthon elmondhatnak egy jó sztorit, én meg örülök a busás hálapénznek.” Annyit keresett, hogy halálra grappázhatta magát.
A nagymama elment, hogy visszahozza. Egyedül tért haza. „Jobb lenne neki egy bolondokházában? Tessék, hány nő elveszítette a férjét a háború miatt. Nem érzem úgy, hogy kitoltak velem. A férjem elveszett, de én legalább tudom, hol találom.”
Anyám is érte ment. „Tudod te is, hogy jobban megvagytok nélkülem. Én halott vagyok. Halott és nagyon elfoglalt. Törődj inkább magaddal.”
Anyai nagyapámmal sohasem találkoztam, apai nagyapám azonban velünk élt. Hivatásos katona volt, 1939 szeptemberében kapta volna meg az obsitot, de fogságba esett Franciaországban, az első brit-német összetűzéskor.
Gyakorlatilag kétnyelvű volt. Sok időt töltött Ausztriában Zug kantonban a hadsereg bobcsapatának tagjaként (strandlabdák számára eszményi sport), és folyékonyan beszélt németül, mielőtt lehúzta volna fogságban az öt évet. Olykor meg-megingott, de ahelyett, hogy elment volna Firenzébe, fogott egy széket, bevitte a szobájába, és közölte: „Most rám fog jönni az ötperc”. Ez úgy tizennyolc hónaponként következett be. Ilyenkor magára zárta az ajtót, miszlikre zúzta a széket, pedánsan kitakarított maga után, kivitte a törmeléket a kukába, majd vett egy újabb hasznait széket, amely, miként egy siralomházban, bekén várt a megsemmisülésre.
Bármikor a plafonra lehetett küldeni (mint azt unokatestvéreim rendre meg is tették) azzal, hogy ennivalót hagytunk a tányérunkon: elég volt neki egy darab kenyérhéj, valami bőrke, egy szem kelbimbó vagy ziti. A sorsára hagyott étel úgy megfacsarta a lényét, mint egy vizes törülközőt. A fényesre pucolt tányérok iránti mániája nemcsak fogságának lenyomata volt, hanem átvette a helyiek szokasait, s magába szívta a mutáns porosz tüchtigséget.
Lelkesen gyűjtötte Schillert és Hölderlint (antikvár és új köteteket), és telente a kandallóban égette el őket. Szerény volt a nyugdíja, de lecsapott minden Schillerre és Hölderlinre, amire csak tudott (bár arra is célzott, hogy a félhüvelyknyi példányokat könyvtárakban és drágább könyvesboltokban szerezte meg). Schiller és Hölderlin volt az egyetlen olvasnivaló a Stalagban.
Tízéves korom táján, amikor kezdtem kifejleszteni az értelem alapvonalait, megkérdeztem tőle: – De hát ugye nem Schiller és Hölderlin tehetett róla?
– De igen – vélekedett nagyapám, és újabb Schillert hajított a lángokba. – Nem vagyok gazdag ember, de én sem maradhatok tétlen. – Céljától nem tántorította el, hogy ő csak egy veterán katona Macclesfieldből, satnya nyugdíjjal, meg hogy a két híres költő másfél száz év előnyben van vele szemben. – Eddie, sose ijedj meg semmilyen munkától csak azért, mert nagynak látod. Tudom, hogy kicsi az esélyem, de az ember mindig tegye meg, amit helyesnek tart
Az volt az elgondolása, hogy a világ egyenest a végső kinyírás felé tart, s a Schillerek és Hölderlinek megritkítása csökkenti túlélési esélyeiket. Ugyancsak a felperzselt Föld elővételezéseként Shakespeare műveit is el szokta temetni, ólommal bélelt dobozkákban, különös helyszíneken. Történhetett bármi, neki az volt a kánonja, hogy a kölcsönös német-brit leszámolással számolni lehet a jövőben.
„Láttad talán a levelet, amiben megkértem őket, hogy rohanják le a szomszédaikat? Azt sem én ajánlottam Ferenc Ferdinándnak, hogy végigautókázzon Szarajevón.”
Némi zsebpénzért német társalgási leckéket adott, és egy ideig ő volt a Német Szövetségi Köztársaság tiszteletbeli konzulja Északnyugat-Angliában.
Történelem: az első világháború
„Az egyik percben hülyére hergeled magad az abszolút ablatívuszok miatt, a másikban meg valaki bejön a tanterembe, és közli, hogy le kell tenned a könyvedet, aztán el menned külföldre, hogy megölesd magad.”
Felkészülni, vigyázz
Nagyapámnak szívügye volt, hogy megértesse velem, mennyire forgandó jellegű az élet ezen a sártekén. Ezek a leckék korántsem voltak olyan élvezetesek, mint a német órái. A legzizzentebb példa: lefeküdtem, s egy eleven aligátort találtam az ágyamban (igaz, fölöttébb fiatalt), bár ami engem illet, ez nem jelentett gondot, ugyanis meg akartam tartani.
A legmegrázóbb esemény: kirángatott ágyamból az éjszaka kellős közepén, kilökött az ajtón, leöntött egy vödör vízzel, s azzal az eligazítással, hogy „túlélni!”, kizárt a hidegbe. December volt. Mielőtt azonban módom nyílt volna a cselekvésre, megjelent apám. Nagyapám pedagógiai behatása ezek után jócskán csökkent, bár tett még egy kísérletet, amikor is vonaton utaztunk Skóciába, a carlisle-i állomáson kezembe nyomott egy félkoronást, utasított, hogy szálljak le, és hozzak neki kávét. „Indulásig még rengeteg idő van.” Így lettem hajótörött a carlisle-i állomáson, kilenc évnyi összegyűjtött tapasztalatommal. Ekkor került sor első látogatásomra egy rendőrőrszobán.
Nagyon kedvesek voltak.
Nagyapám ideái
A vallást kinevette. Valahányszor egy papot látott, kibuffant belőle a röhögés. A lövészárokban az istenség iránti minden tisztelet kiveszett belőle. A vallást bohócjelmeznek tartotta. „Első osztályú feledés, hmmm?” – mondta udvariatlanul, ha egyházi embert sodort közelébe a balszerencséje. „Muszáj rakkolni azért az első osztályú feledésért, mi? Mégse tölthetjük fapadoson az öröklétet, mi?” Másik kedvenc klérusklopfolója: „Az az érzés hatalmasodott el rajtam, hogy én vagyok Isten fia. Lenne szíves tisztázni, hogy az isteni lényeg részese vagyok-e, vagy csupán megtébolyodtam?”
Roppantul tisztelte az eszméket: „Az eszmék teszik, hogy egészséges fiatalemberek ezrei másznak ki a lövészárkokból, akár egy irdatlan százlábú.”
Érdekes, hogy szüleim mennyire érdektelen személyiségek voltak. Talán a megelőző nemzedék különcségtöbblete miatt maradtak olyan áthatolhatatlanok a devianciák számára, mint a zechstein. Apám egysztoris ember volt. Egy darab háborús sztorit adott elő mindig. Egy repülőtéren dolgozott mint földi kisegítő személyzet, amikor légiriadót fújtak.
A has haszna
Apámnak az a nómenklatúra és annyi rokonszenv jutott osztályrészül, mint a hízásra hajlamosaknak általában a hadseregben. Amikor megszólalt a sziréna, mindenki spurizott az óvóhelyre, apámnak csak a felvert port hagyták hátra meg olyan böködéseket, hogy „szedj össze nekünk egy kis srapnelt, malacpofa”. Bajtársai már mind az óvóhelyen voltak, és várták, hogy apám utánuk totyogjon, amikor is telibe találta őket egy százkilós bomba. A rokonoknak homokzsákokat küldtek.
A vétkesek megjelölése
Nagyapám haladó szinten megtanított németül. Minthogy szüleim egyetlen német mondatot sem ejtettek ki egymás közt, a nyelvvel kötött ismeretségemet nemcsak egy zitatenschatz beszerzésével fűzte szorosabbá, hanem erotikus hangvételű tómusokkal is, joggal feltételezve, hogy a műveltség a fütykösöm potyautasa lehet. „Aztán meg mit szólsz, ha német hadifogolytáborba kerülsz? A helyedben nem kockáztatnék.”
Nagypapa szétzúzza Németországot
Minden évben két hetet Németországban nyaralt. Eltekintve a legnagyobb városoktól, sosem ment kétszer ugyanoda, mert kivétel nélkül mindenütt erőteljes emléket hagyott maga után. Komppal átment Hannoverbe, itt ugyanis törzsvevő volt az egyik kisállatboltban, amely különleges szállítmányokat rendelt számára.
Mindig magával vitte a kellékeit (megfelelően csomagolt döglött csótányokat és döglött patkányokat), amíg csak egy nap a bőröndjét meg nem szondázta valami vámtiszt, és fel nem háborodott azon, hogy okirat nélküli kártevőhullák lépnek be az országba.
Nagyapám szállodákban, éttermekben, orvosi várószobákban, kórházakban és városházakon helyezte el őket, zűrt és zavart, kétségbeesést keltve, bár nem egyszer a számla összegét is csökkentve.
Nagyapám fegyvertára
1. Kegyetlenség a pincérekkel szemben: sültet rendel, majd azt színleli, hogy zellerpürét választolt.
2. Táborbeli foglalkozását, az okirathamisítást, a célból hasznosította, hogy megszámlálhatatlan könyvtárba lépjen be, és felszámolja Schiller-, illetve Hölderlin állományukat. Azonkívül leveleket is fabrikált helyi méltóságok és politikusok nevében angol újságírók számára, melyekben újrafegyverkezésre szólította fel a közt, valamint éberségre a következő nagy buli előérzetének jegyében.
3. „Önnek becsületes arca van, ezért a bizalmamba fogadom…” Kitűnő lóvátevő volt (egy egész éven át cizellálhatta cselszövéseit). Egész falvakat vett rá, hogy felássak a határt nemlétező aranykincsek után kutatva, melyeket állítása szerint a háború alatt ásott el valaki. És amit legjobb munkájának tartott: két volt Zeppelin-pilótát egy új brémai kórház alagsorában tartóztattak le, légkalapáccsal a kezükben. Épp azt a halom aranyfontot keresték, amelyet hitük szerint a brit hírszerzés rejtett el a föld alatt.
4. A legkisebb csíny is megéri. Megspórolta a számla kifizetését a szállodákban; hatásosan rothadó holmikat például rákot vagy tőkehalfilét – hagyott a padlódeszkák alatt vagy a függönykarnisban. Kihívta a tűzoltókat. Átkötötte a forgalmi lámpák kapcsolótábláján a kábeleket. Elintézte, hogy betonnal teli betonkeverőket szállítsanak olyan emberek címére, akiket a legkevésbé sem érdekelt a beton (például a Göttingeni Egyetem teológiai tanszékére) – a sofőr a professzor által aláírt megrendelést lobogtatta).
5. Szeretett felvágni a befejezetlen kötőmódjaival, de azt is szívesen eljátszotta, hogy egy árva szót sem tud németül. Summázata: „A német nyelv nagy hátránya az, hogy nagyjából csak németekkel lehet beszélni rajta.”
Önfinanszírozó vendettát folytatott. Egyik legpompásabb produkciója az volt, hogy egykori SS-ektől (az első pán-európai szervezettől) gyűjtött anyagiakat Hessnek a spandaui börtönből való megpattantására, vagy benzinpénzre gyűjtött Hitlernek, aki repülő csészealjban köröz a Föld körül. „Ha ezt akarják hallani, hát ezt is hallják, mindegy, milyen rossz a kiejtésed vagy a meséd.”
Apám utazási prospektusokat szokott nagyapám útjában hagyni. Az egyik nyáron az öreg be is fizetett egy spanyolországi nyaralásra, s az elutazása előtti három hónapban apám valósággal röpdösött a házban, mert (a) nem kellett félnie attól, hogy nagypapa dutyiban köt ki, (b) sikerült az aggastyánt rábírnia, hogy változtasson szokásain. Eufóriája semmivé lett, amikor nagyapám hazajött bronzbarnán, egy bőröndre való dohánnyal, amit egy Madridban állomásozó SS-zechtour résztvevőitől svindlizett ki.
A bevételen kocsit vett (Zephyrt, az egész utca arról be szélt), és megengedte, hogy megtanuljak rajta vezetni, de azt már nem, hogy levizsgázzak. „Egy igazi angolnak nincs szüksége semmiféle papírra, hogy bizonyítsa udvariasságát és tapintatát: mi született autósok vagyunk.”
A vége az lett, hogy én fuvaroztam összevissza az országban, átfésültük Angliát eldugott könyvesboltok után, ahol S vagy H menedékre találhatott, hogy nagyapám Síri Hallgatásra ítélhesse őket. Azt akarta, hogy a sírkövén ez álljon: „S? H? Kicsoda?”
Anyám ekkoriban kezdett szemmel láthatóan reménykedni abban, hogy a nagypapát bebörtönzik, vagy a becsapott bajorok által kiküldött bérgyilkos valahogy a nyomára jut. Borzasztóan bosszantotta, hogy a függönyei harminc évesek, miközben odakinn ott parkol egy kocsi, amelyik annyit ér, mint a fél ház.
Nagyapám az elszámoltatásról: „Nehéz elképzelni, hogy valaki nyomon követ Macclesfieldig. Ez a hely nem létezik a külvilág számára. Éppen úgy, ahogy sok itteni ember számára a külvilág nem létezik.
Séta az olajbogyóraktárig 1.1
Becsaptam a kocsi ajtaját és átkeltem az utcán, amely mintha átlábolhatatlan méretűvé duzzadt volna.
Riasztó önéletmennyiségek parkolnak három sorban a tudatom szélén.
Amiről nem akarok írni
????????????????????????? Nekrológok záporoztak, ahogy az olívabejárat felé közeledtem. Már a határán volt, hogy valami egészen eredetit csináljon az iónokból, amikor… Félresöpörtem okét. Ha az ember ötvenéves koráig nem zetelt megsüvegelhetően, akkor a felejtés farmján dolgozik. Mint Featherstone egyszer szarkasztizálta, én csak úgy művelhetnék valaha is bármi eredetit az iónokkal, ha a töredékeiket rástencilezném egy víziló farára. Elhatároztam, hogy ha ezt most túlélem, kibérelek egy vízilovat, s megfelelően fölékítve elküldöm Featherstone-nak.
Még egy lépés. Láttam, hogy odabenn nincs senki. Kiállították az irodai lét kellékeit, de alkalmazottak sehol, lenyomtam a kilincset. Zárva. Csengő nincs. Dörömböltem egy darabig. Senki sem próbált lelőni. Nem tudtam, mitévő legyek.
Az ajtó nyilvánvalóan alkalmas volt rá, hogy kívül tartson egy exfilozófust, aki nem tud mit kezdeni a rendelkezésére álló tömérdek kalóriával, és azt latolgattam, hogy nekimenjek-e a kocsival a homlokzatnak, amikor is a mellékutcába kukkantva egy átjárót pillantottam meg, amely az olajbogyóközpont mögé vezetett, valamint egy vaslépcsőt és egy nyitott ajtót.
Megszellőztettem egy kicsit a pisztolyomat. Ha rossz helyen járok, akkor se nevessen ki senki.
Bemerészkedtem, egy-két lépésenként, eseménylesőn. Éveknek tűnt, amíg végigaraszoltam a sötét folyosón. Aztán végre hangokat hallottam. Előttem nagy raktárcsarnok tátongott, a közepén lánc lógott le egy csigáról. Olyan nesztelenséggel, amely sehogy sem illik egy pocakos filozófushoz, odafermiztem, és lekukucskáltam a rácsozat résein.
Hubert ott volt alattam. Nem fogok összerogyni a szépségemet ünneplő hozsannák súlya alatt, de ő most egészen pocsék látványt nyújtott. Meztelenül lógott a láncról a jó karján, arcára és hajára alvadt vér kérgesedett, olyan volt, mint egy bizarr pulyka egy lökött hentes kirakatában.
Rendkívül fájdalmas lehetett, de Üb szemlátomást nem zavartatta magát. A szája be volt tömve, de éberen nézelődött, s tekintete nagy bajt ígért fogvatartóinak, ha egyszer sikerül eloldoznia magát a láncról, és lábra-karra kapnia. Üb figyelme az előtte – nekem pedig háttal – álló két zigre irányult, úgyhogy okulárisan nem akadtunk össze. Az igazat megvallva, sokkal nyugisabb volt, mint én, merthogy én ideges voltam.
Gratuláció
Megtaláltam hát Üböt – e teljesítmény mellett eltörpült egész addigi életem –, igazi diadal volt ez olyasvalakinek, aki még a folyamatos fogkrémutánpótlásáról is csak ügygyel-bajjal tud gondoskodni. Visszahúzódtam a láthatóság szférájából, hogy kigondoljam a következő lépést.
Újabb emberek érkezésének zaja hallatszott. Ez elbátortalanított volna, de megacélozott az a tudat, hogy máris eljutottam a hősi halál rubrikájáig.
– Vegyétek ki azt a rongyot a szájából parancsolta egy hang. – Salut, Hubert.
– Salut, Erik – felelte Hubert.
– Most vizsgálatot folytatunk, Üb.
– Mi van, zsaru lettél, Erik? – Hubert olyan halkan beszélt, hogy alig hallottam. Vajon a fájdalom gyengítette el, vagy azért halkította le a hangját, hogy magához csalja, aztán megharaphassa őket?
– Csak egy közügyek iránt érdeklődő állampolgár vagyok. Annyi mindenben tudnál segíteni. Thierry. Zsozsó. Először is áruld el nekünk, mennyire kibírhatatlan a fájdalmad?
– A fájdalomban menő vagyok – mondta Üb (vagy legalábbis így hangzott). – Te és ezek az agyalágyultak itt öt percig se bírtátok volna az én életemet.
– Ide figyelj – mondta Erik, a Z-transzformációt végző statisztikus monoton orrhangján –, tudjuk, hogy tiszteletbeli életfogytos vagy, tudjuk, hogy kemény gyerek vagy. De kinyírtad Thierryt, és tudod, hol van a pénzed, sőt még azt is tudod, hogy Thierry hová dugta a pénzét. Itt fogsz lógni, amíg meg nem mondod nekünk. Minek tovább húzni?
Fölemeltem a fejemet egy slukk vizualitás kedvéért. Meg kell adni, hogy Erik az a fajta ember volt, amelyiket gyakran fotóznak tömegsírok szélén: a képe olyan utálatos, hogy a zománcfestéket is lemarja. Nem az a személy, akit szívesen tudok a közelemben egy olajbogyóraktárban.
Mi a következő?
Vizsgálgattam a láncot, és tűnődtem, mit kéne tennem. Hárman voltak, és semmi olyan ballisztikus játékot nem tudtam elképzelni, amelynek a végén jól jártam volna. Egy olyan, erő szakon végzett doktor segíthetett volna csak rajtam, mint Üb; előnyös lett volna, ha kiszabadul. Megfontoltam, mi lenne, ha megcéloznám a láncot, mennyi eséllyel találnám el, s ha eltalálnám, elpattanna-e. Ha megpróbálnám eltalálni, garantáltan mellé lőnék. Másfelől ha igyekeznék okos lenni, és nem próbálnám eltalálni a láncot, kétségkívül elhibáznám azt, amire célzok, a láncot viszont nem feltétlenül találnám el.
Kemény kemény ellen
– Nem akarok csalódást okozni – mondta Üb –, de nekem csak fél karom van, fél lábam, fél szemem, vérzékeny vagyok, és egy nagyon divatos betegségben haldoklom. Hogy egészen őszinte legyek, ha valamit akartok tőlem, jobban járnátok, ha meghívnátok egy italra.
Ez nem volt igaz, mert a rablás, amelyet most kellene elkövetnünk, a világ legbecsesebb dolga volt Hubert szemében. Hogy megfosztották ennek lehetőségétől, az volt a legszörnyűbb kínzás, de Üb nem volt hajlandó engedni keménységéből. Ezért hát kénytelen voltam (x) csodálni Üb lelki nyugalmát, és (y) csinálni valamit, (z) de gyorsan.
Hogyan gabalyodjunk ki rendkívül dratvás szituációkból?
A veszélyes vagy piszkos helyzetekből való kibontakozás titka igen egyszerű: mindenekelőtt nem szabad beléjük keveredni.
Még arra is ráálltam volna, hogy évszázadokon át reggel kilenctől tartok előadásokat, csak hogy olajbogyóraktártalaníthassam magamat.
– Tennem kell valamit – mondtam olyan hangerővel, amely elegendő volt ezen elgondolás fülembe táplálásához. Ezt röptéztem oda-vissza a koponyám falai közt, biflázással buzdítván magamat a harcra.
További fülelés
– Asszongya ez az újság, Hubert, hogy most bankot kéne rabolnod. De nekem úgy rémlik, hogy egy láncról lógsz lefelé, s hamarosan az olajbogyóidat is eltávolítjuk egy csavarfejezővel.
– Kár belém ennyi kedvesség, Erik.
– A csavarfejező bizony megszabadít a gátlásoktól. Amikor az egyik srácnak belekaptam a zacskójába, a zejtunja úgy repült át a szobán, mint a pezsgösdugó. De te lazíthatsz, Hubert, barátok között vagy, nem kell megjátszanod magad. Régis mérges rád, amiért kikapcsoltad Thierryt. Én nem. Egy rakás pénzzel tartoztam neki, úgyhogy megspóroltad nekem a macerát. De mondok neked valamit. Most elmegyek egy pár órára, hogy karbantartsam egy unatkozó háziasszony alkatrészeit, de aztán visszajövök, és akkor beszélhetünk. Még csak most érkeztél, a lenge szél még ellengetheti a lingádat egy darabig.
– Miért nem verhetem egy kicsit? – kérdezte egy másik hang.
– Azért – felelte Erik, megragadva egy hajkunkort Üb homlokán (sosem sikerült jól a frizurája) –, mert itt benn van az információ, ami nekünk kell. Ha megcsapoljátok, még a végén átcsapoljátok nekem a túlvilágra. Nem sértem meg Üböt azzal, hogy máris mindenfélét kérdezgetek tőle, hiszen alig pár órája van csak felcsigázva.
– Szerintem jobb volna odébbállnunk – mondta Üb még mindig halkan.
– Miért?
– Mert láttak, amikor a barátaid leakasztottak. A Professzor már biztosan úton van idefelé.
– Nem látott senki – szólt közbe az egyik árnyék, eltiporva Hubert állításának gusztustalanul ficánkoló snecijét
– Őszintén beszél – kommentálta Üb –, de olyan zozo, hogy még csak észre se vette.
– Ha a Professzor ide akar jönni, vele is szívesen beszélgetek.
– Nem tenném a helyedben. Igen dühös lesz.
– Én nem félek a mérges filozófusoktól.
– Nem filozófus. Ez csak egy vicc. A Légióban szolgált, de akkor is tovább öldöste az embereket, amikor már senki sem kérte. Ismerted a három vietnamit, akit Arles-ban lőttek le a múlt hónapban?
– Az a narkós ügylet?
– Mindenki ezt hiszi. A városban voltunk, mentünk vissza a kocsihoz. A prof megnézi a kocsim oldalát. Én nem látok sem mit, de ő azt üvölti, hogy itt hiányzik a festék. Egy öregember a padon azt mondja, hogy valami viet súrolta, mikor leparkolt a kocsijával, és hogy a viet bement a kocsmába. Bemegyünk mi is, ott ül az asztalnál ez a három viet. Megkérdezte, kié volt a kocsi? Egy frászt. Egyszerűen mind a háromnak belelőtt kettőt a fejébe. „Biztosra akartam menni” – mondta.
Erik odahajolt Übhöz, olyan biztatón, mint egy Zettelmeyer-kerekes dózer.
– Arles-ban?
– Ott.
– A múlt hónapban?
– Ja.
– Három viet?
– Három.
– Ez furcsa, mert eddig azt hittem, én lőttem le őket. De lehet, hogy az egy másik trió volt. A francia-vietnami kapcsolatok fekete napja.
Übnek nem volt több mondanivalója. Erik még egy pillanatig nyomatta azt a nézését, aztán elröhögte magát. – Látod, Hubert, én is tudok hazudni.
Hazudós Krétaiak
Még erre is maradt agytérfogatom: érdekes új változata ez a Hazudós Krétaiak problémájának.
És: miért csinál nekem ekkora reklámot Hubert? Ha csak egy kicsit is hitelt adnak Üb kitalációinak, engem zimankóra tesznek, amint megpillantanak.
Hol siklott félre az életem ?.?
Életem pocsékba ment. Mit is kellett volna tennem? Jobb lett volna, ha tizennyolc évesen beiratkozom egy lövészegyletbe, és napi három-négy órát gyakorlatozom a lőterén. Mert akkor most ledöcöghetnék, nagyúrian kioszthatnám kinek kinek a végzetét, aztán elbattyoghatnék ebédelni
Csapjunk bele
Erik eltávozott. Egyik pribékje kihasználta az alkalmat, hogy odasózzon Üb bordáira egy baseballütővel. Érdekes, miért nézik le oly gőgösen a franciák az amerikaiakat, holott kulturális szempontból a rabszolgáik.
Tündökletes türelmem kifizetődött. Az esélyek kiegyenlítődtek. Én plusz a meglepetés a két rablócsillárőrző ellen. Enyhe neheztelés Erikre, amiért lelépett a színről, s ezáltal megfosztott a további várakozás ürügyétől. Most már nem ringathattam magam abba az ábrándba, hogy jobb még várni, mert talán mind elmennek innét, s akkor kényelmesen eloldozhatom láncáról Hubert-t.
Gubbasztottam még egy kicsit. Minden másodperc kövér volt, minden másodperc kellemes volt. Rájöttem, hogy már tíz perce késlekedek. Nem volt más dolgom, mint hogy felálljak, és elkezdjem a lövöldözést. A távolság, tizenöt húsz láb volt. Mindenki azt mondaná, hogy nehéz mellétalálni, de én még a vécécsészének is mellétalálok jóval kisebb lőtávolból.
Egy telefon halványan felizzott a hívás ígéretével. Addig csöngött, amíg az egyikük el nem ment, hogy fölvegye. Megerősítése volt ez annak, hogy négyen áll a vásár. Még mindig lubickoltam a múló időben, amikor az egyik, akinek fekete monoklija volt (visszaható lefejelés?) felkapott egy képregényt, és segítőkészen bejelentette: – Megyek, szarok egy jót.
Jeladás a közbelépésre. Hagytam neki néhány másodpercet, hogy nadrágtalanítsa magát.
Lemásztam – nyikorgás, koccanás nélkül suhantam végig a lépcsőn. Hosszú folyosó, ennek a végén lesz a képregény-bubus. Nyomultam előre. Befordultam a sarkon, egy ajtón ez állt dőlt betűkkel: Urak, Hölgyek, Űrből jött látogatók (az irodák buzdítani szokták a gyatra, de önelégült humor burjánzását). Mint Szolón egykor megállapította, sok dolgot lát az ember, amit nem szeretne látni. Ez az ajtó ilyen dolog volt.
Valami nagyon sportszerűtlen cselekedetre kényszerültem. Lelőni valakit a vécéajtón keresztül. Megült a lelkifurdalás, de hát az anyám nem arra nevelt föl, hogy egy félanalfabéta puffantson le egy olajbogyóraktárban (hogy mire nevelt föl, azt sosem sikerült kiderítenem). Időközben az egyetemi világ, zebracímkéivel egyetemben, véget nem érő gyönyörré nőtt. Rosszul éreztem magam, amiért végzetes szándékom nyilvánítása egyoldalú lesz, de a trónján ülő olvasó megölésénél csak egyvalamitől szorongtam jobban: attól, hogy nem ölöm meg. Igazából az tartott vissza, hogy amint a lövöldözés megkezdődik, többé nem kérhetek kávészünetet. Beirányoztam a pisztolyt az ajtónak arra a részére, mely valószínűleg a komisz komikszolvasót takarta. – Hát jó –, mondtam, és minden ízemben azt vártam, hogy részemről hirtelen véget ér e valóságnak titulált micsoda tapasztalati befogadása.
Nem történt semmi. A biztosító rosszfelé állt. Átkattintottam és lőttem. Egyik süketülés a másik után. Hangosabb és hosszabb lődözés, mint vártam. Felragyásította a vécéajtót. Eleresztettem hármat, de ahogy főzéskor, az embert itt is elfogja a kísértés, hogy még egy kicsit beleadjon valamelyik hozzávalóból. Kiürítettem a pisztolyt, elővettem a rendőrségi revolvert, és a földre vetettem magam (nem árt egy kis sietős Zam-kultusz), mert lövöldözések alkalmával ez a divat, és miután csökkentettem célterületemet, vártam, hogy numero kettő előkerüljön.
Vártam. Aztán meghallottam Hubert halk és rekedtes hangját: – Elkaptam.
Bár még mindig számoltam azzal, hogy lelőnek, kikukucskáltam a falszeglet mögül, és azt láttam, hogy Üb továbbra is lóg, numero kettő pedig a földön fekszik, mintha ruhástul napozna. – Egész nap erre vártam – mondta Üb. A lövések hangja minden jel szerint elterelte numero kettő figyelmét legszentebb kötelességéről, mármint Üb szemmel tartásáról, így hát egyetlen olyan végtagjával, amelyről elmondható, hogy teljesítette szerződéses kötelezettségeit, Üb egy mindenható rúgást helyezett el fogvatartójának pofáján, lenullázva numero kettő érzékszervi bevételeit.
Üb eloldozása kemény dió volt, a kézügyesség sosem számított erős oldalamnak. Miközben Üb összeszedte magát, én odaléptem numero kettőhöz, aki mintha Zemes maténak motyogott volna valamit, és megajándékoztam egy sorozat gonosz rúgással. Aztán elvonultam az egyik sarokba, és gyomrom tartalmát leparkoltam a padlón. A félelem nehezen emészthető.
– Nem látszik rajtad a meglepetés, hogy idejöttem jegyeztem meg Übnek.
– Nem is vagyok meglepve. Bár egy kicsit túl későre hagytad. Sürgős bankrabolnivalónk van.
Láncra vertük numero kettőt, s ezzel kábán visszatértünk a huszadik század végébe. – Hogyan találtál meg? – kérdezte Hubert, meg se kísérelve álcázni pisztolycsövét. – Mind téged kerestünk. Szerencsénk volt, észrevettük a kocsidat.
– Oké – mondta Hubert, és beleverte pisztolyát numero kettő fülébe –, elkészültél a nagy durranásra? – Üres töltényűr klikkent, bár azt hiszem, a begazolással elfoglalt numero kettőnek némi idejébe telt, míg értékelni tudta ezt a tényt.
Hubert beletett az áldozat zsebébe egy golyót. – Őrizd meg, hátha elfelejtenéd, hogy halott vagy, de én visszahoztalak az alvilágból. Mostantól fogva élj tisztességes életet. – Üb ellenőrizte a klozettot, s azt találta, hogy a képregényolvasó lelécelt, ráadásul sértetlenül, vér ugyanis nem látszott.
A bőrfejű még ott ült a kocsiban. – Egy óránk van, hogy visszaérjünk Toulonba – szögezte le Üb. – Van-e olyan ember, akár filozófus, akár nemfilozófus, aki nálad jobban meg tudná oldani ezt a problémát?
Kétszáz kilométerre gyorsítottam, noha némiképp elterelte figyelmemet Hubert ama követelése, hogy olvassam föl és értelmezzem Epiktétoszt, a másik nagy kínkicsinylőt és a zénóniánusokat, a kormányházon kiegyensúlyozott kötetből. Hubert megtette észrevételeit a patkány távol- és a bőrfejű jelenlétéről.
????????????????????????? A tetőről lenéztünk a zárt kisteherautóra, mely a Korzikait foglalta magában, s ama roppant rendőrségi testnek az agya volt, amely elterpeszkedett Toulon belvárosában, ahol a megszamárfülezett bank már várta, hogy kiraboljuk. Tudtuk, hogy a Korzikai ott található, mert újabban ismét keringeni kezdett Jocelyne körül, és elég részletesen felvázolta neki a biztonsági intézkedéseket. A nap mintha kizárólag nekem sütött volna. Sugarai belém nyúltak, és megnyomták azt a boldogsággombot, amit csakis a fény tud megnyomni.
Háztetőnk nem volt a főtér közelében, mert a teret szegélyező házak mind zsarufedelesek voltak (a rendőrök nagy száma igen őszinte dicséret), de azért jó rálátásunk volt az eseményekre, ha távolból is. A tér nem volt túl gyalogosos, ám egy-két járókelő mintha tovább időzött volna, mint azt az építészeti látványosságok megérdemelnék, és két srác a felderítő szemünk előtt tekerte szét a „Hajrá, Gógyi” feliratú transzparenst, otromba rendőrségi túlreagálást váltva ki.
– Vár ránk a közönség és a történelem – mondta Üb, lehúzva zipzárját. – Elnézést a közönséges viselkedésért fűzte hozzá, miközben beirányozta húgyvezetékét egy civil ruhás fakabátra. Négy emelet magasságból leküldött egy távírószalagot. Zsugorzáport zúdított a teherautó tetejére. A szemközti házban egy asszony az ablakládában növő zinneáit locsolta.
Lesüvítettünk a földszintre, onnan pedig el a város másik felébe, egy kis bankba, ahol Hubert az előző hónapban nyitott számlát.
Kábé négy perccel zárás előtt elértünk az ablakhoz. Üb széles mosollyal figyelt, hogyan számolja ki az előadó a stekszet. Elég nagy összeg ahhoz, hogy fájjon, meg ahhoz is, hogy bebizonyítsa, komoly kárt okozhattunk volna, de azért nem túl nagy. Amint Üb fogalmazta: „Nem akarjuk, hogy azt higgyék az emberek, csak a pénzért csináljuk”.
Odakinn némi melankóliától bágyadozott a napfény, mert bár a tőlünk egy mérföldre, a főtér körül koncentrikus körökben felálló rendőrök nem tudták, a rablás igenis megtörtént, a pénz az orruk előtt szuszakolódott bele a kábelekbe. A Gógyigaleri elhagyhatta a színpadot.
????????????????????????? Megtartottuk a búcsúvacsorát.
– Ennél többet már nem tehetünk – mondta Üb. A bankrablásnak ezennel vége. Most már legföljebb a hírnevünket csorbíthatjuk azzal, hogy letartóztatnak egy szupermarketben, mélyhűtött csirkével a lábunk között. Tudni kell elkezdeni, és tudni kell abbahagyni.
Én meg ugyanezt gondoltam halunk zinziberális ízesítéséről – egy-két csipettel több biztosan romba döntötte, egyenízűvé tette volna a gasztronómiai építményt. A bele- és mellétrafálás közti határon trehányul állították föl a jelzőtáblákat.
Elhagytuk Toulont, és felmentünk Draguignanba, ahol (a) volt egy híres vendéglő, amit ajánlottak is nekünk, és (b) habár senki nem mondott olyasmit, amiből ezt szűrhettük volna le, Draguignanba költözésünk végtére is összhangban volt a télak patinás technikájával, főhajtás volt a megzakkanás dicső hagyománya előtt. Draguignan olyan, mint Macclesfield, helyezése hétszámjegyű a tippek sorában, ha nagystílű bűnözők búvóhelyét kell eltalálni.
Nem az a fontos, mit tudsz, hanem hogy kit ismersz
Jocelyne nélkül nem ismerkedtünk volna meg Cécile-lel.
A Cécile-nél tett látogatás Jocelyne ötlete volt; az emberrablás pedig Cécile-é, aki korábban a gyenguszos ketyegőjére hivatkozva lógott a bankjából, ám most kezdett kiesni az orvosok kegyéből, és valami új ürügy után kutatott, hogy távol maradhasson a munkájától, mégis megkaphassa a rendszeres juttatást, amelyből eltarthatná magát, gyerekeit és anyját.
Nyilván élénken gyanakodni fognak Cécile-re, miután a rendőrség központi számlájáról (ebből szerválják a szerv kifizetéseit) átszervezte a pénzt a mi számlánkra, és nem értesítette a hatóságot, amíg haza nem ért, s el nem olvasta az üzenetet elrabolt édesanyja hollétéről.
Csak hát semmi módon nem tudják rábizonyítani. Mi nem fogjuk megmondani nekik, hogy az egész ki volt csinálva, és nem fogja Cécile se. Még részesedést sem akart, csak megbízható ürügyet keresett az idegösszeroppanásra, és a fizetett otthonülésre, márpedig az anya félelmetes bankrablók általi elrablása pontosan ez volt (bár arról megegyeztünk, hogy valamikor a távoli jövőben Jocelyne majd kölcsönad neki egy szerény összeget, amely gyanúra ugyan nem ad hat okot, de azért biztosan jól jön majd).
– Nem lesz nehéz? – kérdeztem Cécile-t a transzferről.
– Hát, elvileg két embernek kell jóváhagynia, de elvileg a házasságok is örökké tartanak.
A draguignani vacsora 1.2
Fáradtan derítettük fel a zimurgia állapotát.
Nem csekély rémületemre újra döntések előtt álltam, és meglepetésemre most a mérsékletre, a magányra, gondolatok végiggondolására támadt gusztusom, márpedig ilyesmi nem szerepelt a Chez Odile étlapján Egy rég eltemetett Eddie nyúlt föl a humuszon át.
Üb elnyelvetlenedett; többet ivott a szokásosnál, és odalett az a fogaskerékforgató arckifejezése. Ez volt első szabad estéje, mióta megismerkedtünk. Borúsan szürcsölte baró borát.
Eszembe jutott Amenkau, az ókori egyiptomi tolvaj, aki, miután egy sírból elemelte a nemesfémeket, fél deben ezüstöt adott Osefitemvesze írnoknak egy kancsó borért és fél debent Penementenahtnak egy dézsa mézért. Nagy bulival ünnepelték meg sima meglépésüket. „Elvittük a bort a felügyelő házába, beleöntöttünk két mérték mézet és megittuk.” Derűs érzelmek a tárgyalásukról több mint háromezer évvel ezelőttről, amit az örökzöld hibának köszönhettek: nyilvánosan szórták el a lovettájukat. Ami bennünket illet, a rendőrök okosabban tették volna, ha az első osztályú krimókban játsszák a krimit.
Ahol az életem félresiklott 1000.1
– Így még soha senki sem csókolt – mondta réges-rég Zoe.
Mindig is megkülönböztetett hálát éreztem Kheops iránt, amiért megépítette nagy piramisát, mert bármennyire kényelmetlen volt a kövön végzett szeretkezés, emlékezetes pillanat maradt volna még úgy is, ha nem segít be a világ legmonumentálisabb ágya. Bár az efféle dolgok kicsúsznak az ítélkezés alól, meg merem kockáztatni, hogy ez volt életem leglegebb pillanata. Mióta lemásztam arról a piramisról, folyton csak lefelé tartok.
Az éjszaka hűvös volt, a csillagok irigyen hesszöltek, de a mindenség volt a paplanunk. Mint egyiptológus, Zoe húzott több hasznot a helyszínből és -zetből. Fenntartásaim voltak a díszletek megválasztásával kapcsolatban, de a zászlórúddal ellentétben egy piramisról nehéz leesni. Miután felrobbantottuk a bombát, megerősödtem ama tudásomban, hogy minden válasz bele van csomagolva egy 167 cm magas, 86-81-86-os méretű egyiptológusba, ebbe a Braille-jal olvasható könyvbe. Szenvedély-lángoszlopot lőttünk ki az éjszakába, oly magasra, ameddig csak az ilyen oszlop érhet föl, nagyszerűbb, örökebb építmény volt ez, mint a kőmatracunk. A piramis csúcsán elért csúcspont arra tanított meg, hogy szörnyen sötét és hideg a Lét, akár a Léthe, és az igazi melegség nem napokban, hanem bőrcsomagokban kapható.
Megírom, amiről nem akarok írni
Bosszantó, hogy a válasz ilyen egyszerű, így kiböki a szemünket. A bölcsek megmondták, de akár a legtöbb igazságra, erre is ráuntunk. Keverjük meg, mondjuk visszafelé, külföldiesítsük: meleresz, meleresz, meleresz. Ellophatatlan pénz.
Nem mintha könnyű volna megszerezni. Vagy megtartani.
Csak egy lehet belőle. Az egy és a sok. A piramis tetején megragadtam a tökélyt. Elég fiatal voltam még, hogy erős generátor legyen a mellkasomban, de ahhoz már öreg, hogy át lehessen ejteni. Lementünk a Nílushoz, és néztük a cik-cakkozó zikzakokat.
Szerettem, ahogy Zoe autóstoppolt (a világ legelegánsabb hüvelykujjával), szerettem, ahogy Zoe sorban állt a mozi pénztárnál; szerettem Zoe kifestett arcát, és szerettem Zoe ki nem festett arcát. Folytathatnám. Az egyetlen dolog, amit nem fogadtam veszett túllihegéssel, az volt, hogy két hét múlva, már Cambridge-ben, közölte: nem akar többé látni.
– A filozófusok jó szeretők – mondta –, de pocsék férjek. – Humorizált. – Túl fiatal vagy. Kedvesnek kedves vagy, de nincs az az isten, hogy férjnek beleférj. – Nem humorizált. Két hónappal volt idősebb nálam.
Hivatásom a tudás tudománya, a gondolatcsiszolás, de ha megkérdeznétek, miért ülök itt Draguignanban egy csomó rizikós jövőjű, agyonpiált belső szervvel, és miért van ő Cornwallban két gyerekkel, és miért, hogy épp csak emlékszik rám, amikor háromévenként felhívom, csak azt tudom mondani: fogalmam sincs. Nem úgy festett, mintha csak egyetlen érv volna, egyetlen kudarc, egyetlen veszekedés volna.
Zoe egy hetedik lány hetedik lánya volt. Szegény család Salfordból. Tökéletes ellentétem, nekem, a fellegjáró egykének. Kemény. Rendezett. Könyörgéseimet – a személyeseket, az episztolárisokat, a telefonikusokat – besuvasztotta az ónál is óbb kor dossziéi közé.
Az East Endhez fűződött utolsó támadásom. Megmangáztam a címét, de amikor az utcája felé közeledtem, több mérföldes körzetben áramkimaradás következett be. Nem láttam az utcatáblákat, nem láttam a házszámokat. Fél órát vártam a vaksötétben, aztán elmentem egy kocsmába, mely a város villamosított részében volt. Másnap reggel a rendőrség légkalapálása törte meg kábulatomat.
Ennyi. Ég veled, élet. Szerelmem nagyobb volt-é, mint a legtöbb embernek, vagy csak egy túlérzékeny balfácán, egy nagy zérus vagyok?
Ha majd felpattintjuk a szívemet, Zoe tökéletes miniatűr képmását fogják megtalálni benne.
Draguignan 1.3
– Naszóval, hol van Jocelyne? – kérdezte újfent Üb. Már majdnem két órát késett, s ez rendkívüli módon nyugtalanított, mert általában a megígért percbe volt bekapszulázva. Féltem, hogy valami ronda dolog történt vele, és féltem (bár sokkal kevésbé) attól, hogy bevallotta magának, életében úgy is elég a zűr, ha nem járul hozzá egy Eddie-méretű csőd. Normális körülmények között minden nő társaságában azt érzem, hogy összetévesztenek valakivel, aki érdekesebb, elegánsabb, szórakoztatóbb, mint én, s hogy bármely pillanatban leleplezhetem valódi kilétemet.
Miután Üb a vacsora alatt végig szokatlanul szelíd és engedékeny volt, megelevenedett, amikor megütötte fülét a szomszéd asztalnál ülő állampolgárok csoportjának ama vélekedése, hogy a mai események után a rendőröknek netán jótékonysági célokra kéne felajánlaniuk a fizetésüket Üb valamennyiüket meghívta egy italra.
Az étteremből kinn termettünk az éjben – minden jel szerint a tejút eme szektorának két legjóllakottabb, legműveltebb, legsikeresebb bankrablója voltunk.
Szerencsétlen kivonulások éttermekből 1.1
Szívesen megosztom veletek azt a tapasztalatomat, hogy az ember emésztésének nem tesz jót, ha a kocsijához menet egy magas rangú rendőrtiszt ugrik rá a láthatatlanság birodalmából, főleg, ha olyan magas rangú rendőrtiszt az illető, akit épp most helyeztünk a legjobban kiröhögött rendőrtisztek örök ranglistájának az élére, olyan rendőrtiszt, akinek a karrierjére a napokban tapostunk rá, és még hallottuk is, hogy elpukkan, mint egy gusztustalan ízeltlábú, olyan rendőrtiszt, akinek a lakásából szemétdombot csináltunk és a többi… és ha az illető pisztolyt szegez ránk, mi viszont nem szegezünk pisztolyt sehová.
Ez lényegében az utolsó dolog volt, amit kívántam magamnak, csak két dolog előzte meg: (a) hogy Featherstone-t a legkülönbözőbb nemzetiségekből való, jó egészségnek örvendő tizenéves örömlányok koszorújában lássam, (b) elefánt hátsója közeledjék felém azzal a feltett szándékkal hogy érintkezni fog az alattam lévő földdel. Mindazonáltal az énemnek egy kis része ujjongva látta, hogy a törvényes rend emberei nem reménytelenül hülyék.
Agyamon átsuhant az ötlet, hogy tagadnunk kéne gógyigaleriségünket, de nem állt meg benne. Úgyis tudja. Tudjuk, hogy tudja. Tudjuk, hogy tudja3. Látszott, hogy nincs a tarsolyában előre elkészített beszéd, meg az utilitárius „le vannak tartóztatva” sem. Ránk meredt, arca rángott a dühtől. Úgy rémlett, a nyelv egyszerűen képtelen a megkívánt szolgáltatásokat nyújtani számára.
Ha tekintetbe vesszük, hogy milyen gyakori az emberölés ezen a bolygón, furcsa, hogy ezt a tekintetet nem örökítették meg zugfestők, de én nem emlékszem, hogy képtárakban valaha is láttam volna ilyet. Nem lehel összetéveszteni: egy ember, aki hamarosan megöl valakit, akit nagyon szeretne megölni.
– Nem kéne inkább vallomásokat felvennie ahelyett, hogy háromcsillagos éttermek előtt ólálkodik? tudakolta Üb, hangjából ítélve őszinte kíváncsisággal. A Versini arcán halmozódó harag láttán rádöbbentem, hogy elértünk abba a stádiumba, melynél (ha ez a sors vár ránk) életrajzíróink megkönnyebbülten felsóhajtanak majd, mert végre lemehetnek a kocsmába. Eljutottunk ahhoz a biográfiabefejező pillanathoz.
– Arra gondolok – mondta Üb –, hogy ez nem tünteti fel magát túl jó színben a tárgyaláson.
Feszélyezve éreztem magam, mert noha semmiféle indokot nem tudtam felhozni, hogy a korzikai ne lőjön le bennünket, az igazat megvallva mégis azt reméltem, nem fog lőni. Bármennyire csodáltam is Hubert tiszta lezserséget, tudtam, hogy ez semmivel sem hosszabbítja meg az. életünket. Tudtam, hogy nem blöffölt, amikor azt mondta, hogy semmi körülmények között nem megy vissza a börtönbe. Azt hiszem, az volt a célja, hogy gúnyolódhassék, amíg megteheti.
Versini beszélt: – Maradnom kellett volna. Rengeteg munkám van. Minden velem egyenrangú és fölöttem álló rendőr felhívott, és közölte, mekkora kretén vagyok. Ott maradhattam volna, és most várhatnám a felmondólevelemet. – Lassan és akadozva beszélt, mint aki aznap tanult meg franciául. – De eljöttem. Gondoltam, ennyi erővel elmehetnék valami nyugodt helyre, és ehetnék egy jót. És tessék, kit találok itt: a megváltóimat.
Elismeréssel adóztam a gyomor vezette estének, hommagé à Zao Jun. Ámde mégis két elgondolás viaskodott elmém előterében a Legmulatságosabb címéért: az egyik, hogy száz év sittet kapunk, a másik, hogy ez az ember lepuffant.
– Szabad mondanom két dolgot? – kérdezte Hubert, és hagyta, hogy rázúduljon a Korzikai képéről lezúduló gyűlőletgörgeteg – a rendőr azzal jelezte beleegyezését, hogy nem lőtt.
– Először is, ha még nem jött rá, a maga kocsija le volt pisálva ma délután, és a hugyálást én követtem el.
– És a második? – A Korzikai kezdte jópofának találni a dolgot. – Mosoly jelent meg az arcán, olyasvalakinek a mosolya, aki olyan embereket lőhet le, akiket reggeltől estig szívesen lődözgetne lefele. Az idő most töltötte szabad idejét, én meg azt észleltem, hogy a parkoló túlsó végébe be áll egy olyasféle kocsi, mint a Jocelyne-é.
Ismétlem, nem lelkesedtem azért, hogy szellőzőlyukakat nyittassak magamon, és gondolatcsupromban megjelent az, hogy milyen kellemes volna, ha ez Jocelyne lenne. Ha ez Jocelyne lenne, és csöndben kiszállna a kocsiból. Ha ez Jocelyne lenne, csöndben kiszállna a kocsiból, odalopózna a Korzikai mögé, s nála volna egy házi gyártmányú ólmosbot, olyasfajta, amilyennek a készítésére Hubert tanította meg („susuból lesz a legjobb suhi” – mondta volt Üb, szemléltetve, milyen átütő hatást tud gyakorolni néhány tucat frank, zokniba töltve). Ha ez Jocelyne lenne, csöndben kiszállna a kocsiból, odalopózna a Korzikai mögé, s nála volna egy házi gyártmányú ólmosbot, olyasfajta, amilyennek a készítésére Hubert tanította meg, és úgy fejbe csapná a Korzikait, hogy még a Zaufahl-redői is belefeszülnének.
Igazán nagyon megfeszítettem akaratizmaimat, küszködtem, hogy világra hozzam ezt a gondolatot. Az is eszembe jutott, hogy jelen helyzetben létfontosságú a Korzikai beszéltetése, de minden olyan esetben, amikor az. ember kénytelen beszélni, csak a legalkalmatlanabb magán- és mássalhangzókat tudja kicsiholni magából. Más szavakat nem találtam a nyelvemen, mint ezeket: „Nahát, milyen érzés Franciaország egyes számú pöcsfejének lenni?”
– Nahát – szólalt meg Hubert –, milyen érzés Franciaország első számú pöcsfejének lenni?
Most már láttam, hogy Jocelyne közeledik felénk, de túl sok volt a parkolóhely közte meg a Korzikai között ahhoz, hogy az ólmosbot bekerüljön az életrajzom tárgymutatójába.
Sanszok
Nem igaz, hogy nem kapunk eleget belőlük. Kapunk, csak nem ragadjuk meg őket.
Nem volt szükség Jocelyne-re. Noha már úgy látszott, hogy a Korzikai haragja hátat fordított a szituációnak, s nem maradt más benne, csak a vidám hóhérhangulat, most a düh hirtelen újra beszállt a drámába. Ha megelégszik a ravasz meghúzásával, semmi baja nem lett volna; de ő ki akarta élvezni a búcsúszót, és szörnyű haragjában mintha csak egy förtelmesen kövér zebrát akart volna becsalogatni a konnektor fél lyukába. Nem sikerült pontot tüzelnie halálos ítéletünk végére, mert…
Halk gurgulázás tört fel a torkából, majd nagyon nem elegánsan összerogyott, hasonult a föld érzéketlenségéhez.
– Na látod – mondta Hubert, egyáltalán nem meglepetten, s lábujjával megbökte a hanyatt fekvő Versinit –, érinthetetlenek vagyunk. Még a szennyesünket is a végzet mossa ki.
Ez egy kicsit pudvás dolog volt, hogy egy ilyen magas rangú rendőrtiszt csak úgy elájuljon. Szívbaj? Epilepszia? Amikor közelebbről szemügyre vettük, kiderült, hogy jámborul lélegzett, s ez láthatólag csalódást okozott Hubertnek, mert azt az ábrándot dédelgette, hogy mesterséges lélegeztetést alkalmazhat a Korzikain.
Az étteremből egy férfi meg egy nő lépett ki, s felajánlották segítségüket. – Köszönjük, a barátunk hamar rendbe jön – nyugtatta meg őket Üb. Jocelyne morgott valamit a dupla defektjéről, és bement a vendéglőbe, nehogy Versini eszméletébe találjon tévedni, mi pedig beraktuk a rendőrt a kocsiba, és indítottunk.
Üb szeméből eltűnt a csillogás. Versinit a saját smukkjával bilincseltük meg. S Üb megjegyezte, milyen kár, hogy felhagytunk a zrível, mert extra zamatot adna újabb rablásunknak, ha Versini pisztolyával követnénk el. – Szerintem szuper lenne pucérra vetkőztetni, ráfesteni egy görög dumát, valami magvasat, aztán kidobni a rendőrkapitányság, előtt. – Üb verbálisan felpörgette az elgondolást, de érezni lehetett, hogy olyasmiről beszél, ami nem fog bekövetkezni.
Átkarolta a sokkos állapotba került Versinit. – Sajnálom, hogy ennyire dühös vagy. Mert nélküled sehol se lennénk. Éppen úgy benne vagy a csapatban, mint mi. Szívesen vennék neked valami ajándékot.
Üb javaslatára lehajtottunk a tengerpartra. Versini megviseltnek látszott, de idegesnek nem – szerintem végiggondolta, hogy ha meg akarnánk ölni, akkor már a restaurant előtt sem restelltük volna megtenni, és hogy akármi módon szándékszunk elszórakozni vele, az semmiképpen nem érinti jövőbeli fürjtenyésztői, újságárusi vagy mit tudom én, milyen pályafutását. Én sem faggattam Hubert-t. A kocsit vezettem, nem az akciót.
Megálltunk, és kisétáltunk a sötétségbe. Valami sziklán álltunk, és arra gondoltam, a jó szerencsénk már eleget túlórázott nekünk, nem érdemes most fuszizni a sötét mélységgel.
– Úgyis elkapunk – mondta gépiesen Versini, valószínűleg semmi eredetibb mondanivalót nem sikerült kicsiholnia magából. És igazat mondott – az embert hosszú tavon úgyis leakasztják, hacsak nem kész rá, hogy meglapuljon valahol a dzsungelben, esetleg átmenjen szuperbűnözőbe, és ő irányítsa az országot.
– Akkor hogyan magyarázza meg, hogy szabadlábon vagyunk? – tudakolta Üb.
– Szerencsétek volt.
Üb kinyitotta Versini bilincsét. Nem értettem, mit forgat a fejében; nem tudtam osztozni a törvényes rend egyenletei iránti csodálatában, nem akartam mást, csak egy razziamentes ágyat.
– Az az érzésem – mondta Üb, végigmérve Versinit –, hogy ön meg akar ütni. – Versini egyetértőleg vállat rándított.
– Rendben, ha ez önnek annyira fontos, megajándékozom egy bruszttal. Egy az egy ellen, a Prof nem avatkozik bele. – Üb kihívó lendülettel elhajította fegyverzetét, és a kocsmákban világszerte közkedvelt gesztussal jelezte, hogy „na gyere csak”. Meghánytorgattam magamban, komolyan gondolta-e, hogy nem fogok közbelépni: nem volt a legjobb formájában.
De a Korzikai sem. Meglendítette az öklét arrafelé, ahol Hubert-t és Zeis-mirigyeit sejtette, H. azonban nem állt a bikázás elébe. Oly sebesen, hogy nem is láttam, de azért nem olyan gyorsan, hogy ne halljam, elhelyezte térdét Versini szerelmi szektorában, és egyik könyökével szabadon behúzott a Zuckerkandl-dúcaiba.
– Ebben persze nem vagyunk nagymenők, mi? állapította meg Üb, miközben Versini batyuként hevert a lábánál. – Csakhogy nekünk mindenképpen meg kell vitatnunk azt az ideáját, hogy joga van letartóztatni engem. Kérdésem önhöz a következő: miért kéne hagynom, hogy letartóztasson? Megígérem, hogy ha meg tud győzni, örömmel bízom magam az őrizetére.
Versini még mindig négylábút játszott. Nem volt hozzászokva, hogy (x) tönkretegyék az életét, (y) tökön rúgják, és (z) ezt még meg is vitassák vele. Nem tudom, mit akart mondani, de szerettem volna, ha tömören fogalmaz. A mai nap azonban aláliát okozott nála (vagy a haladó rendőrtanfolyamokon nem volt tantárgy a nagypofájú srenkesekkel folytatandó diszkusszió).
– Csak nem azt gondolja, hogy jobb nálam? – mondta Üb. – Tegyük próbára, mit érünk. Egy kezem van, számomra ez igazgatja a világot. – Üb előhúzott egy rugós kést, kipattintotta, leguggolt, és a jobb térde mögé illesztette a nyélét, úgyhogy amikor teljesen behajlott a lába, a kés szilárdan a combja és a lábikrája közé szorult. Ezután tenyerét a penge hegyére nyomta, és lassan felnyársalta a kezét.
Eléggé rosszul lettem – az ember nem ilyesmit akar látni egy kiadós vacsora után. Versini nyelvefosztottan nyúlt el a földön, talán azt remélte, hogy ráadásképpen halántékon lőjük magunkat: két önfelszámoló bűnöző.
Hubert – az autó reflektorfényében, sápatagon, rogyadozva – kínkeservesen elővett zsebéből egy másik kést, és odalökte Versini elé, arra az esetre, ha a rendőrnek gátlásai volnának az ő testén áthatolt pengével kapcsolatban. Most maga jön – mondta Üb. Versini úgy meredt a pillangó késre, hogy pillantásából az sugárzott, még csak színlelni se hajlandó az efféle megfontolást, igaz, Üb még várt egy másodpercig, hátha felülkerekedik a Korzikaiban a vakmerőség.
– Az én legyőzése… – ám itt Üb rájött, hogy nincs szükség a gondolat kibontására, úgyhogy értekezésének maradekát visszatartotta az esze tokjában. Az önfegyelem nagyszerű erény, én meg nem vagyok túl jól ellátva belőle Azt hiszem, én inkább az én pacifikálása mellett döntök, kényelmes propagandaműveletek által, például meghívnám az énemet ebédelni és így tovább.
Korai volt Versini meggárgyulása; nem hiszem, hogy Üb képes lett volna meghúzni a ravaszt, és felötlött bennem, hogy az én pisztolyom nincs is megtöltve. Csak hát hosszú volt ez a nap.
– Abbahagyjuk – jelentette be Üb. – Abbahagyjuk, de nem azért, mert félünk, hogy elkapnak, hanem mert elvégeztük, amit kellett. Íme, a javaslatom: ön megfelelő információkat kap, ezek birtokában elmegy a vendéglőbe, ahol hősiesen megpróbálkozik azzal, hogy szólóban letartóztasson keltőnket, ám egy szimpatizánsunk leüti, s ezzel ön a gonosz Gógyigaleri fogságába kerül.
– Kihozzuk a partra, hogy likvidáljuk, önnek azonban sikerül megszabadulni kötelékeiből, némi harc árán visszaszerzi fegyverét, tűzharcot vív a bandával, és mindenütl ballisztikai bizonyítékokat hagy. A megsebesült és lőszeréből kifogyott Gógyigaleri kilenc méter magasból a vízbe veti magát, kétségbeesett kísérlet gyanánt, hogy megszökjék az igazságszolgáltatás elől, de itt hagyják kiürült, vérrel és ujjlenyomatokkal borított fegyvereiket. Ön segítséget hív, de mire megérkeznek, a holttesteknek már nyomuk sincs, ez ugyan meglepő, de errefelé erősek az áramlatok, ön pedig a legröhejesebb tökfej státuszából hősi magaslatokba emelkedik.
– És, mint nyilván már megfordult a fejében, ha később mégis előkerülnénk, nos, az nem a legjobb változat, de nem csorbítja az ön bátorságának és elbeszélésének hitelét. Persze gondolhatja, hogy szívesebben néznénk csöndes, békességes idők elébe.
Versini nem mozdult, ahogy megfontolta ezen agyalmány folyományait. Nem volt valami látványos abgang, legalábbis az ő számára, de tisztesnek legalább tisztes vég, hiszen akkora segget csinált magából, hogy azon egész Franciaország ülhetne, és most mégis kapott egy esélyt, hogy tévedésből rendőrnek nézzék.
Nem mondott igent, de nem mondott nemet se. Nem mondott semmit, ahogy ott feküdt Z-táblázatának zérusvonalán.
Hubert utasítása szerint különféle helyzetgyakorlatokat végeztem, úgymint kiürítettem a fegyvereket, mozgásképtelenné tettem kocsinkat, Versini pisztolyát az orra előtt sütöttem el, hogy egy csomó puskapornyom maradjon rajta, és a helyszínelő fiúk megtalálják, amit keresnek. Üb azt akarta, hogy az én vérem is hulljon, azt várta tőlem, hogy felszeleteljem magam, mint egy veknit, de én inkább felkapartam az egyik varas sebemet, mint egy iskolás srác, így hemoglobinoztam össze a flintámat meg a füvet.
Otthagytuk Versinit, miután figyelmeztettük, nehogy utánunk jöjjön vagy akár csak megmozduljon a következő húsz percben, bár amúgy is olyan benyomást keltett, mint aki belátható időn belül sehová nem óhajt elszaladni. Visszamásztunk a főútra, ahol már várt ránk Jocelyne.
– Nektek a különbejáratú kórházatokba kéne mennetek.
????????????????????????? Mindenkinek képességei szerint: Üb eltapsolta a pénz java részét.
– El akarom osztogatni – mondta.
– Ez rengeteg pénz – mondtam.
– Annyi mindenkin kell segíteni – mondta Üb.
Patkányszabadítás
Az volt a feladatom, hogy szabadon engedjem Thalészt, úgyhogy elvittem Cannes-ba, az általam ismert legnagyobb csatornába. Lehet, hogy patkányellenes előítéleteim vannak, lehet, hogy szívesebben barangolt volna ezentúl valami múzeumban vagy koncertteremben, de ezt kapta.
Kinyitottam a kalickát, és Thalész beleszimatolt a szabadság levegőjébe, majd elslattyogott, mint egy zmudzin, nem ismerve föl, hogy ha igazi műfaja a kecskesajtevés meg a bendőtömés, akkor most fenenagy hibát követ el.
????????????????????????? Időm nagy részét azzal töltöm, hogy a légkalapált ajtó meg a felém irányuló lövések hangját várom, de minden nevetségesen csöndes.
Döbb és iszony
Múltak a napok, és se össze nem vertek, se rám nem támadtak, se le nem puffantottak. Megmagyarázhatatlan módon úgy ébredek, hogy kedvem volna fölkelni, a hangulatom jó, az egészségem, mint egy zaruknyi limbótáncos. Az ilyen ép mivolt igen bosszantó, mert nem marad ürügyem, hogy ne csináljak semmit.
Hubert mélán ül a konyhaasztalnál egy rakás lőfegyver és lőfegyveralkatrész társaságában, mint olyasvalaki, aki túl sokat rendelt a vendéglőben, de nem tudja mind megenni. Időnként kiválaszt egy-egy darabot, és belerakja egy jókora, narancsszínű válltáskába.
– Féltem – mondja. – Te vagy az egyetlen, akinek el merem mondani.
Körülhajóztuk a csöndkerekséget, és miután végre rájöttem, mire céloz, azt feleltem: – Nem látszott rajtad.
– Talán éppen erről van szó, azok a bátrak, akik titokban szűkölnek. Azok, akinek telik külön gyávaságszobára.
– Mi történt volna, ha van nálam valami pénz, amikor ki akartál rabolni?
– Lett volna egy kis pénzem, és most nem volnék semmi.
– Azt nem értem, hogy ott, a recepción magyaráztam el: nincs egy fityingem se. Nem hallottad?
– Talán nem akartam hallani.
Emlékeket nézegettünk a koponyánk képernyőjén.
Búcsú
– Most mihez kezdesz? – kérdeztem, merthogy még sosem láttam ilyen sokáig egy helyben ülni Üböt.
– Ilyen hosszú bankrablói pályafutás után? Hová is mehetne egy olyan megkérgesedett bűnöző, mint én? Csak egyvalahová: a sittre.
Nem viccelt. Szándéka azonban az volt, hogy ama hagyományos börtöntöltők, a zsaruk asszisztenciája nélkül vonul vissza a jerglibe. A terv: illegálisan bejut a szigorúan ellenőrzött Les Baumettes-be, majd halálos párviadalra hívja ki Émile-t, az életfogytosok királyát. Rámutattam a szigorú biztonsági rendszerű börtönök kevéssé hívogató jellegére.
– Ez igaz – hagyta rám Üb –, de felőlem összehordhatnak bármit a biztonságról, az a hely arra való, hogy az embereket belül tartsák, nem pedig, hogy kívül. És ne feledd, hogy alaposan ismerem a házat.
Teljes bömbölésre tekerte a rádiót, felkapta az egyik Mac-10-est, és a ravaszt meghúzva eltüntetett egy jelentős méretű zónát a falból, amely a konyhát s az egyik hálószobát választotta el. – Majd meglátjuk, ehhez mit szól Émile.
– Miért nem mész el valahová, és élvezed az életet?
– Nincs sok időm, és odabenn sokkal több embertől szeretnék elbúcsúzni, mint idekinn. Nem akarom megvárni, míg az úszómedence mellett ér el. Nem, én látni akarom Émile arcát. És tisztességes bunyót akarok, olyat, amibe belekékül. Nem, az lenne az igazi, ha látnám az arcát, és aztán szétlőném. Ha még azután is élek, azt célzásnak veszem, hogy ideje lazítani.
Megpróbáltam – szőrmentén – lebeszélni Üb-öt. Őszintén szólva, az ember a végén maga dönti el, mi a jó neki, csempét fugázni a fürdőszobában, vagy betörni egy börtönbe és kiirtani a nagyfőnököt.
Üb behúzta a zipzárat a táskán.
– És ha elfognak, még mindig mondhatom, hogy azért juttattam magam a hűvösre, mert a rendőrségre már ezt se lehet rábízni. Ezért az egy poénért megérné. Mi van ennél jobb kiúszás?
Üb belenyúlt a zsebébe, kivett egy pénzérmét, átpöccintette nekem, én pedig, meglepő módon, elkaptam.
Kicsit szabálytalan formája volt, s én rögtön fölismertem, hogy nem más, mint egy sztatér, az elektrumból vert, jellegzetes, korai milétoszi pénz.
– Talán maguk a fiúk is forgatták – mondta Hubert. Valami szuvenírt akartam itthagyni neked, amit könnyen magaddal csempészhetsz a börtönbe, vagy amin végszükségben vehetsz egy kis piát.
Meglehet, ez volt a profit, amit Thalész olajsajtolással szerzett, ez volt a honorárium, amit Gorglász vagy Prótagorász benyalt, az ellenszolgáltatás, amire Szókratész ügyet sem vetett. Talán az ión srenkesek csapták meg ezt az érmét: termékeny vidék az, érméket és gondolatokat találtak ki, rabszolgaságba vetették a fémet, rányomták az ideákat. Különös, de ahogy azt a sztatért tartottam, oly közel éreztem magamhoz e znép népét, mintha a kezüket fognám.
Üb felhúzta pólója ujját, s elősötétlett alkarján egy vastag fekete Z betű, olyan tömör, anyagszerű tetoválás, mintha inkább Üb volna a Z része, mint a Z Übé.
– Z mint zetetika – mondta mosolyogva.
Z. Az utolsó betű a mi ábécénkben, a hetedik az első ábécékben – a héberben és a föníciaiban –, a hatodik a görögben. A héber zajin a hieratikus […] betűből származik, s rokonítható a szír zaino szóval: „fegyverek”. Valószínűleg a sumer harci szekerce, a zag jeléből ered. Amikor a rómaiak meghódították Görögországot, kénytelenek voltak átvenni a Z betűt. Mint egy bélyeg, úgy virít a római kultúra homlokán: a görögök cselédje, teherhordója vagy. Z – ezt a betűt választották ki a legfontosabb szimbólumnak, az atomszám jelének, a protonok jelének, az elemek eleme jelének, a mindenségnek jelleget adó dolgok jelének. Az egynek és a soknak. A nemzetközi zászlójelzések nyelvén a Z azt jelenti: „megkezdem a vontatást”, vagy „készen állok, hogy vontass”. Z – középkori római szám, a jelentése: 2000. Folytathatnám. – Megeshet, hogy találkozunk még; történtek már furcsább dolgok is – mondta Üb elmentében.
Távozások
Amilyen halkan Üb besétált az életembe, úgy sétált ki belőle. A távozások önmagukban iszonyúan unalmasak tudnak lenni. Halljuk a halkuló lépteket, és gyakran még tüske sem marad bennünk. Az elmenetelek ritkán tárják fel azonnal önnön jelentőségüket. Késleltetve hatnak, gesztációjuk van. Még a leggyengébb ember is kibírja a veszteséget néhány óráig, pár napig, egy-két hétig; a hónapok tanítanak csak meg a hiányra.
Szellemileg úgy hagy itt Üb, ahogy megtalált; igaz, egy halom szórakoztató emlékkel, és valamivel, ami ha nem is optimizmus, de nehéz megkülönböztetni tőle.
Kéne egy kis mélység erre az oldalra?
Talán Üb mentett meg engem az olajbogyóraktárban, nem pedig én őt.
Tennivalók
1. Felköltözni Normandiába. Senki nem gondolhatja komolyan, hogy ott keressen. Egy egész régiónyi Macclesfield, ahol egy különc ember is valami tanári álláshoz juthat. Változtatni sohasem késő?
Görögözni. Zetet szedni.
2. Felhívni Jocelyne-t.
3. Tisztába jönni a Nyugati filozófiával. Merő belsőépítészet? Vagy elmegy tőle az elme? Úgy érzem magam, mintha az álruhába bújt első oldalon volnék, de hát ahogy az ember öregszik, egyre kevésbé tudja becsapni magát.
Eszembe jutnak az órásmesterek, mint amilyen
Zach, Zachariah,
Zacharie, Zachau,
Zademach, Zagnani,
Zahm, Zahne,
Zahringer, Zanchi,
Zanker, Zanlich,
Zantner, Zantzig,
Zappeck, Zaringer,
Zaug, Zech (helytelenül neki tulajdonítják a kónuszos tengely feltalálását),
Zehng, Zeissler,
Zeitelmeier, Zeitz és Zucker. De mint valamennyien tudjuk, a valóban nehéz problémák igazi megoldása az… ha annyiban hagyjuk őket
Zama a csata, melyben Hannibált végképp szétzúzták a rómaiak (Kr. e. 202) zanzumm „Óriások laktak azon régenten, a kiket az Ammoniták Zanzummoknak hívtak.” (5 Móz 2:20) zaotar ókori perzsa pap zarp rendőr Transvaal tartományban Zeami Motokijo japán nó-drámaszerző zechstein zárókőzet zejtun (örmény) olajbogyó zemaituka állóképességéről ismert pónifajta Zemes mate lett földanya-istennő zet, zetetika (a görög dzételó, „keresni” igéből) vizsgálódás zig (francia) fazon, ürge ziralít arab nők szerelmi kiáltása zó vízibivaly és jak keresztezése zozo (francia) hülye, bunkó zuihicu japán irodalmi műfaj: rendszertelen följegyzések zumbador dél-amerikai kolibrifaj Zwaardemaker, Hendrik (1857-1930) holland fiziológus, a szagok osztályozására szolgáló rendszer feltalálója