contents
56
ÖT

Mithil Stonedown


Covenant valami furcsa módon úgy érezte, mintha kifacsarták volna - mintha próbatételen esett volna át, igen, mint akit szédülésre ítéltek, hogy lássák, élhet-e. A lépcső már mögötte volt, persze. Megkönnyebbülésében az volt a benyomása, hogy helyes választ talált az őrületnek erre a határozott fenyegetésére, valós és érthető magyarázatot lelt ama helyzetre, melynek foglya lett fönn a Kevin-féle ormon. Felnézett a tündöklő égre, és a menny tisztának látszott, dögevő fenyegetések sehol sem suhogtak feketén.
    Gyerünk, mondta magának, tovább, tovább. És ne gondoljad el újra, mi volt. Légy túlélő.
    Ahogy ezt gondolta, hirtelen Lena szelíd barna szemébe pillantott, és azt kellett megállapítania, hogy a lány mosolyog.
    - Jól vagy? - hangzott a gyengéd kérdés.
    - Jól? - visszhangozta Covenant. - Hát. . . nem könnyű erre felelni. - Kényszerítette magát, hogy felüljön. Ahogy kezét ellenőrizte, azt kellett



57

látnia, hogy véres a tenyere párnája, és véresek az ujjhegyei is. Durva horzsolásokat látott mindenfelé, és amikor aztán a könyökével, térdével, sípcsontjával tett „próbát", tapasztalnia kellett, hogy csúnyán ég valamennyi.
    Izmainak sajgásával nem törődve, talpra szökkent. - Lena, ez nagyon fontos! - mondta. - Meg kell mosnom a kezem.
    A lány is állt már, de Covenant látta rajta, hogy nem érti igazából a dolgot. - Nézd! - Avval odalökte elé a kezét. - Leprás vagyok. Nem érzem mindezt. Semmi se fáj itt. - Amikor Lena még mindig zavartnak látszott, a férfi folytatta. - Így veszítettem el az ujjaimat is. Megsérültem, a seb befertőződött, és le kellett vágniok a két ujjam. Most mindenképpen vízre és szappanra van szükségem.
    A lány megérintette Covenant jobbján a sebhelyet, aztán így szólt: - Ez a betegségtől lett?
    - Persze!
    - A stonedown felé haladtunkban lesz egy folyó - közölte Lena. - És a közelében íriszap.
    - Gyerünk. - Covenant ellentmondást nem tűrően jelezte a lánynak, hogy vezesse őt. Lena bólintva vette tudomásul, hogy a dolog sietős, aztán már indult is lefelé az ösvényen.
    Nyugat felé haladtak Kevin Ormától egy sziklagerinc mentén a meredek hegyoldalban, míg el nem értek egy zűrzavaros talajú vízmosást. Ügyetlenül mozgott, mert izmai teljesen elmerevedtek - Covenant így követte Lenát a vízmosásban, fel, majd le, ahol durván metszett lépcső következett egy éles vágás oldalában; itt már ő is élénkebben lépkedett. A vágás elágazott, be a hegybe. Amikor mélypontját elérték, folytatták útjukat, keményen küzdve az omladékos, görgetegköves talajjal, s felettük az ég kékje mindjobban összeszűkült, mert a szurdok falai egymáshoz hajoltak. Sűrű, fojtogató lég vette körül őket, olyan nyirkos, hogy Lena sötét tunikája is csuromvizes lett, ahogy ott haladt előtte a mélyülő, hűvös árnyak közt. Akkor a szurdok élesen balra kanyarodott, és minden átmenet nélkül kitárult: apró, napsütötte völgy nyílt meg előttük, közepén folyó vize futott tündökölve, s körben magas fenyők álltak, tövüket zöldellő fű övezte.
    - Hát akkor - mondta mosolyogva Lena -, ez volna az. Ugyan mi gyógyíthatna téged ennél alkalmasabban?
    Covenant megállt, hogy körülpillantson, aztán megindult lefelé a völgy



58

hosszán. Nem volt több ez az átmérő jó tizenöt méternél, és a végén a kis folyó megint balra fordult, eltűnvén két csupasz-meredek fal közt. Tenyérnyi földdarab volt ez az egész a hegység roppant sivárjában, távol a Kevin Orma alatti impozáns táj elemeitől - és a föld emberszabásúan zöld volt, napsütötte, a levegő pedig friss és meleg egyszeriben: fenyőillatú, csupa tavasszal teli. Ahogy beszívta a hely aromáját, Covenant érezte, hogyan sajdul meg a szíve - szokásosan, betegségének megannyi kínjával.
    Hogy mellkasában ezt a sajgást csitítsa, elindult tovább. Lába alatt olyan vastag és ruganyos volt a fű, hogy térde-bokája zsibbadt-merev fáradtsága ellenére is üdítően érezhette. Mintha bátorította volna ez az érzet, hogy csak menjen a folyóhoz, próbálja megtisztítani sérüléseit.
    A víz nyilván hideg lehetett, de ez nem érintette. A keze ahhoz már végképp túl zsibbatag volt, hogy a hideget hamar érezhesse. Lekuporodott egy lapos kőre a folyó mellett, bemártotta két kezét az áramló vízbe, tenyereit összedörzsölte. Csuklói azonnal megérezték a jéghidegséget, de ujjai nem „vallottak" róla, milyen is a víz; és az sem okozott fájdalmat neki, hogy a vágásokat és a horzsolódásokat így egymáshoz dörzsöli végül.
    Nagyjából tudta, hogy Lena is elindult felé, a folyó irányában, s hogy mintha keresne is valamit a lány, de túlságosan el volt foglalva a maga dolgával - nem törődött vele igazán, mit művel társnője. Jó adag sikálás után hagyta, hadd pihennének meg a kezei, hozzálátott inkább, hogy feltűrje inge ujját, könyökét is ellenőrizendő. Vörösek voltak, érzékenyek, de a bőr legalább nem szakadt fel.
    Ám ahogy a nadrágszárát is felgyűrte, látnia kellett, hogy a sípcsontja és a térde már megviseltebb. A zúzódások színe ráadásul sötétült is, nem volt kétséges, hogy nemsokára fekete foltok éktelenkednek majd a lábszárán; ám a nadrág erős anyaga itt is ellenállt, és a bőr nem sebesült meg sehol. A maguk módján a zúzódások ugyanolyan veszedelmesek voltak a számára, mint a vágott-szakadt sebek, kezelni azonban nem tudta az ilyesmit gyógyszerek nélkül. Megpróbálta mindenesetre legyőzni szorongását, és figyelmét inkább a két kezére fordította.
    A kéz sebeiből még mindig szivárgott a vér, és amikor kimosta rendre mindet, láthatta, hogy egyikben-másikban mélyen ott feketéllik egy kis megtapadt zúzalék. Hanem mielőtt újabb kimosáshoz láthatott volna, felbukkant Lena. Tálat formált két tenyeréből a lány, s ez tele volt sűrű, barna sárral-iszappal. - Tessék, ez az íriszap - mondta olyan tisztelettel a



59

hangjában, mint aki valami ritka, nagy hatású dolgot hoz. - Vagy sebsár. Tedd rá valamennyi sebedre.
    - Iszap? Sár? - A leprás óvatossága máris berzenkedett. - Nekem szappan kell, nem még több mocsok.
    - De hát ez gyógyír, íriszap, mondom - erősködött Lena. - Mindig segít. - Avval a férfi felé nyújtotta a masszát. Covenantnak úgy rémlett, apró aranyporszemecskék csillogását látja az anyagban.
    Csak nézte, döbbenten: micsoda ötlet, hogy ő sarat rakjon a sebeire.
    - De hát csak használd - makacskodott a lány. - Én tudom, mi ez. Hát nem érted? Ez íriszap. Figyelj. Apám Trell, a rhadhamaerl Gravelingasa. A szakmája, persze, a tűzkő, és a gyógyítást a Gyógyítókra bízza. De ő maga rhadhamaerl. Ért a sziklákhoz, a talajhoz. És megtanított rá, hogyan vigyázzak magamra, ha arra kerül sor. Megtanított az íriszap, avagy sebsár jeleire, lelőhelyeire. Egy gyógyító föld. Használd nyugodtan: használ.
    Iszap? Sár? Covenant dermedten bámult. A sebeimbe? Ez engem megnyomorítana itt?
    De mielőtt megakadályozhatta volna, Lena már ott térdelt előtte, és csupasz térdére pottyantott egy maréknyi íriszapot. S hogy ez a tenyere üres lett, elkezdte dörzsölgetni a masszát, le Covenant lábszárán. A fölösleget lekaparta, rátette a másik térdre és sípcsontra. Ahogy a matéria ott volt Covenant lábán, aranyszín csillogása mintha erősebb lett volna, tündökletesebb.
A nedves földanyag hűvös volt és simogató, és mintha gyengéden ápolta-pátyolta volna máris a lábait, felszívta volna a zúzódások fájdalmát. Covenant közelebbről is szemügyre vette. A megkönnyebbülés, mely ebből a matériából most a csontjaiban eláradt, oly gyönyörűség volt, amilyet még nem érzett soha. Nem is tudta szinte, mit tesz, úgy nyújtotta oda két tenyerét is Lenának, hagyta, hogy a lány oda is sebsarat kenegessen. Mind az összes vágásra és horzsolásra.
    Egyszerre áramlani kezdett testébe a két könyökén s csuklóján át a megkönnyebbülés. Furcsa bizsergést érzett a két tenyerében, mintha az íriszap eljutna a sebeken át az idegekig, melyeket megpróbálna újjáéleszteni. Hasonló zsibongás támadt a lábfeje ívében is, talpában; s most már valamiféle tisztelettel bámult a csillámló sáranyagra.
    Gyorsan száradt ez a sár; és aranyszíne így váltott át barnába. Pár pillanat múlva Lena mindent ledörzsölt a lábáról, amit odakent. És Covenant



60
 
azt látta, hogy a zúzódások csaknem teljesen elmúltak - tűnőben voltak, igen, mintha ez már a gyógyulás utolsó, sárgás szakasza lenne. Kezével a folyó vizébe csapott, paskoló mozdulatokkal mosta le a sarat, és az ujjaira nézett. Keze töve ép volt, és alkarjáról is tökéletesen eltűntek a horzsolások nyomai. Annyira elcsodálkozott mindezen, hogy egy másodpercig csak nézte dermedten két kezét, és annyit gondolt: Ördög és pokoltűz! És átkozott romlás! Mi a csuda történik velem?
    Hosszú csend következett, aztán Covenant így suttogott: - Hát ilyen nincs...!
    Válaszul Lena szélesen elvigyorodott.
    - Mi olyan mulatságos?
    Majd a férfi hanglejtését utánozni próbálván, ezt mondta: - „Nekem szappan kell, nem még több mocsok." - Aztán csak nevetett, és szemében huncut fény villant.
    De Covenant meglepetése túlságosan erős volt ahhoz, semhogy viccel hagyja elütni a dolgot. - Komolyan beszélek. Hogyan történhet ilyen?
    Lena lesütötte a szemét, majd nyugodt hangon így felelt: - A Földben erő lakozik. . , erő és élet. Ezt tudnod kell. Anyám, Atiaran azt mondja, hogy az ilyen dolgok, mint az íriszap, az efféle erők és titokzatosságok, látod, mind a Földben rejtőznek - csak mi vakok vagyunk az ilyesmire, mert nincs elég közünk . . . az Országhoz és egymáshoz.
    - Vannak. . . más hasonló dolgok is?
    - Sok ilyen dolog van. Hanem én csak párat ismerek. Ha a Tanácsba eljutsz, a Lordok talán mindenre megtanítanak. De nézz ide . . . - És Lena e szavak kíséretében könnyedén talpra szökkent. - . . . van itt egy másik efféle. Éhes vagy, mondd csak?
    Covenant gyomra mintha csak erre a kérdésre várt volna, máris maga volt a teljes ürességérzet. Mennyi idő is telt el azóta, hogy ő utoljára evett? Eligazgatta nadrágszárát, visszatűrte inge ujját, talpra tápászkodott. Bámulatát igazolta most ez is: hogy szinte minden fájás eltűnt az izmaiból. Hitetlenkedve rázta a fejét, így követte Lenát a völgy egyik széle felé.
    A fák árnyékában a lány megállt egy göcsörtös alakú, derékig érő bokornál. Levelei szétterültek, és úgy helyezkedtek el, akár a magyalbokrokon, ám ez a cserjeféle tele volt apró, sárgászöld virágokkal, és némelyik levél alatt kékeszöld gyümölcsök voltak sűrű tokban-kötegben, akkorák, mint az áfonya.


61

    - Ez az aliantha - közölte Lena. - Kincsbogyónak nevezzük a gyümölcsét. - Avval felnyitott egy tokot, elfogyasztott négy-öt szem gyümölcsöcskét, azután a magokat a tenyerébe köpte és maga mögé hajította. - Azt mondják, hogy az ember végigmehet az Ország széltén és hosszán úgy, hogy csak kincsbogyót eszik, és ahogy hazaér, erősebb, mint volt, jobban tápláltabb. Nagy ajándékai ezek a bogyók a Földnek. A bokrok az év minden szakában virágoznak s hozzák gyümölcseiket. Nincs oly része az Országnak, ahol ne nőnének - kivéve talán keleten, az Elrontott Síkságokon nem. És minden növény közül ezek a legkitartóbbak - utolsónak pusztulnak el, csakígy a leghamarabb hajtanak ki újra. Mindezt anyámtól tudom, részeként a mi népünk tanának. Egyél - szólította fel Covenantot, és odanyújtott neki egy bogyós tokot -, egyél, és szórd szét a magokat a Földön, hogy az aliantha viruljon.
    De Covenant nem nyúlt a gyümölcs után. Elmerült ámulatába - lekötötték a megválaszolatlan kérdések; hogy végül is mi ez a hihetetlen, furcsa erő ebben az Országban. Egy pillanatra most még a rá leselkedő veszélyről is megfeledkezett.
    Lena csak nézte réveteg tekintetét, aztán fogta az egyik gyümölcsöt, s a férfi szájába tette. Covenant reflexszerűen átharapta a héjat; szája hirtelen tele lett valami könnyű, édes ízzel, mintha érett őszibarackot ízesítenének egy kis sóval és citrommal. A következő pillanatban már ette is mohón a bogyókat, s csak néha gondolt rá, hogy a magokat ki is kell köpködni.
    Evett, míg a bokron nem lelt már több tokot. Akkor elindult volna, hogy újabb lelőhely után nézzen. Ám Lena a karjára tette kezét, hogy megállítsa. - A kincsbogyó erős étel, nagy hatású - mondta. - Ebből ne egyél sokat. És az íze is jobb, ha lassan fogyasztod.
    De Covenant mindegyre éhséget érzett. Nem is emlékezett rá, hogy ő ételt valaha így kívánt volna már, mint ezt a gyümölcsöt itt - az evés öröme sosem volt olyan élénk benne, nem volt ennyire kényszerítő erejű. Kirántotta a karját, de úgy, mint aki meg akarja ütni a lányt; aztán, persze észbe kapott rögtön. Mert . . . .
    Mi ez? Mi történik?
    Mielőtt egyáltalán a kérdést tisztázhatta volna, újabb érzés tört rá - ellenállhatatlan álmosság. Egy pillanat leforgása alatt szinte átmenet nélkül jutott el az éhségtől egy roppant ásításhoz, melynek nyomán mintha



62
 
mindent-elsöprő fáradtság vett volna rajta erőt. Megpróbált volna megfordulni, de ebből csak botladozás lett.
Lena azt mondta: - Az íriszap hatása, csak hát ezt azért mégsem vártam. Ha a sebek nagyon halálosak, akkor van ez: az íriszap gyors álmot hoz, hogy a gyógyulás is hamarább következhessék be. Jó, de ha az ember elvágja a kezét, az nem halálos. Van olyan sebesülésed is, amit nem mutattál meg nekem?
    Igen, gondolta Covenant egy újabb ásításon keresztül. Mindenestül vagyok halálos beteg.
    Elaludt, mielőtt a fűre zuhant volna.
    Ahogy lassan sodródni kezdett megint az ébrenlét felé, az első dolog, aminek tudatára ébredt, ez volt: Lena kemény combja szolgál fejpárnájául. Fokról fokra derengtek föl előtte a dolgok mind - a fa árnyát a lebukó nap fényének sziporkái tarkázták . . . szállt a fenyőillat . . . halkan zúgott a szél . . . a fú sűrű bölcsőjébe simult a teste. . . valami dallamszerűség hangja . . . az a rendszertelen zsibongás, mely tenyerét úgy járja át, hagyta elhalni újra meg újra, mint valami atavizmus - ám mindezeknél fontosabb volt a számára, hogy az arca ott van Lena ölében. Egyelőre nem. is volt más vágya, csak hogy Lenát a karjaiba szorítsa, arcát minél mélyebben a combjaiba temesse. Ám. ennek a vágynak is ellenállt - hallgatta csak a lány énekét.
    Szelíd volt ez a dal, vonalvezetése valamelyest naiv; így szólt:
Mert van valami szép,
ott nő a szívedben, ha nézel,
mint egy virág:
törékenyen -
mert annyi csapás
teheti tönkre
a szépet
vagy azt, aki nézi -
mégis pusztíthatatlan -
mert meghalhat a szép,
meghalhat, aki nézi,
vagy meghalhat a világ,
de ahol nőtt a virág, a lélek:
túlél.


63

Hangja bebugyolálta, mint valami áldó bűvölet - és Thomas Covenant nem akarta megtörni ezt a varázst. Kis szünet után, melyet teljességgel a fenyőillat és a suttogó-könnyű szél töltött be, annyit mondott csak a lánynak: - Szeretem. ezt a dalt.
    - Csakugyan? De örülök! Szerzője Tomal, a mesterségek mestere, méghozzá ahhoz a tánchoz, melyre akkor került sor, mikor ő elvette az Imoiran Moiran lányt. Csak hát egy dal szépségét gyakran az adja, ahogyan éneklik. . . és én nem vagyok valami jó énekes. Lehet, hogy ma éjszaka majd anyám, Atiaran fog énekelni a stonedownnak. Akkor hallhatsz majd igazi dalt.
    Covenant nem felelt. Csöndben feküdt, s csak arra gondolt: bár maradna fejének párnája ez és pontosan csak ez minél tovább. Tenyerében az a zsibongás arra biztatta, ölelje meg Lenát, s miközben feküdt így csöndesen, élvezte vágyát, s azon tűnődött, hol lesz erre bátorsága.
    Akkor a lány megint énekelni kezdett. A dallam ismerősnek tűnt fel, és mögötte Covenant sötét szárnyak zúgását hallotta. Hirtelen rádöbbent, hogy ez nagyon hasonlít ahhoz a dallam.hoz, mely „Aranyfiú" kísérője volt.
    Ő maga pedig ott ment a járdán a telefontársaság irodái felé - igen, a Bell Telefontársaság volt az; a név aranyozott betűkkel állt a bejáratán -, ment, hogy személyesen fizesse be a díjat.
    Egy hirtelen rántással otthagyta Lena ölét a feje, s akkor már szökkent is talpra nyomban. Erőszak - ködfelhő homályosította el látását. - Miféle ének ez? - kérdezte elfúló hangon.
    Lena hökkenten válaszolta. - Nem ének, dehogy. Csak próbálok összehozni valami dallamot. Valami baj van vele?
    A lány hangszíne lecsillapította - annyira elhagyatott volt ez a hang, oly kétségbeesett az ő hirtelen haragja nyomán. Covenant ajkára nem jöttek szavak, a köd pedig eloszlott. Ez nem járja, gondolta. Nem. járja, hogy ilyesmiért hibáztassam. őt. Kinyújtotta a kezét, és a lányt is talpra segítette. És mosolyogni próbált, ám merev arca csak fintorra volt képes. - Most pedig hová megyünk?
    Lena szeméből lassan tovatűnt a fájdalom. - Különös ember vagy te, Thomas Covenant - mondta.
    Szárazon így felelt erre: - Nem. is gondoltam, hogy ekkora bajt okozok.
    Egy pillanatig némán egymás szemébe néztek, így álltak ott. Akkor a



64
 
lány, meglepetésre, elpirult, kezét leejtette. Hangjában újfajta izgatottság volt, így mondta: - A stonedownba megyünk. Bámulni fog a láttodon. anyám és apám.. - Aztán pajkosan megpördült, és futva elindult lefelé a völgyön át.
    Karcsú volt és könnyed, és kecsesen rohant, és Covenant csak nézte, eltűnődvén a furcsa új érzéseken, melyek benne magában feltámadtak. Az a váratlan sejtelem fogta el, hogy ez az Ország itt - még a végén, talán!? - valami bűvölettel hat rá, s ennek eredményeképpen elűzheti impotenciáját, jön valami újjászületés, amelyhez akkor is ragaszkodhat, amelybe kapaszkodhat, ha visszanyeri öntudatát, ha az Ország s megannyi őrült vonatkozása a félig felejtett álmok bizonytalanjába oszlik szét miazmásan. Ez a remény nem. jelentette okvetlenül azt, hogy az Ország valós, fizikailag is létező valami, tehát független az ő tudattalan, ellenőrizhetetlen álomáramlásától. Nem, a lepra gyógyíthatatlan betegség, és ha ő most nem. halt meg a baleset következtében, akkor ezzel a ténnyel kell együttélnie továbbra is. Ám egy álom. gyógyír lehet más bajokra. Meglehet. Elindult hát Lena után - hatalmas lendület hajtotta, vére pezsdült, nem. hagyta nyugodni immár.
    A nap eléggé messze bukott le az ég alján, így a völgy mélyebb felét már beborították az árnyak. Maga előtt Thomas Covenant látta Lenát, ahogy hívja őt, követte hát a folyót, hogy utolérje, élvezvén talpa alatt a tőzeg tavaszát. S ő maga valahogy mintha magasabb lett volna, mint régen; talán csak nem az íriszap hatása volt ez is: hogy nemcsak sebeit és horzsolásait gyógyította meg? Lenához közelebb érvén, az volt a benyomása, hogy a lányt bizonyos részleteiben most látja először - hogy milyen kecses a füle, ahogy haja föllebben róla - milyen kecsesen borítja mellét és csípőjét a finom ruhaanyag - milyen karcsú a dereka. Lena látványa így egyre fokozta tenyerében azt a zsibongó-bizsergető érzést.
    A lány rámosolygott, aztán vezette tovább a folyó mentén, ki a völgyből. Lefelé haladtak girbegurba szurdokon, jobbról-balról csupasz sziklafalak meredeztek, s a végén oly magasokig szökkentek, hogy felettük az ég keskeny csíkja két-háromszáz méter magasban kékfeketéllett. Az út is sziklás talajú volt, és Covenantnak mindvégig ügyelnie kellett, el ne veszítse az egyensúlyát. Ez az igyekezet a szurdokot - érzékcsalódás okán - még hosszabbnak tüntette fel, de aztán két-háromszáz méterrel odébb, elérkeztek a lánnyal egy hasadékhoz, mely a folyótól jobbra vezetett fölfelé. Be


65

másztak, ezen indultak tovább. A kaptató hamarosan véget ért, aztán enyhe lejtő következett, így haladtak jó darabon, de az út hajlata olyan jelentős volt végig, hogy Covenant nem láthatta, hová is tartanak végső soron.
    Jött akkor a hasadéknak egy utolsó kanyarodója - és azzal véget is ért, és Lena meg Covenant ott állt a hegyoldalon, jócskán a folyó völgye felett. Néztek innen nyugatnak, a leszálló nap felé. A folyó bal felől bukkant elő a hegyek közül, azután tőlük jobbra futott tovább a síkság-vidékbe hasítva. A völgyet átszelte a hegyvonulat egyik nyúlványa, ám ez is hamar belesimult, északnak, a lapályba.
    - Itt a Mithil - mondta Lena. - És az ott Mithil Stonedown. - Covenant, amúgy észak felé, kunyhók kis halmát látta a folyó keleti partján. Nem nagy a távolság - folytatta Lena -, de az ösvény fölfelé vezet a völgyön, aztán vissza a folyó mentén. A nap már nem. lesz az égen, mire stonedownunkat elérjük. Gyere.
    Covenant egy pillanatig kényelmetlenül érezte magát, ahogy a hegy lejtőjén lepillantott - még mindig több mint hatszáz méter mélységben volt csak a völgy -, de legyőzte ezt az irtózatot, és követte Lenát dél felé. A hegyoldal meredeksége fokozatosan enyhült, és az ösvény hamarosan csak füves lejtőkön vezetett tovább, szigorúan meredező sziklaszirtek mögött, horhosokon és vízmosásokon át, hatalmas görgetegkövek tömbjei közt. És ahogy lejjebb jutottak, a levegő úgy lett tartalmasabb, enyhébb, kevésbé kristályos. Az illatok is változtak lassan, minden zöldebb lett; a fenyők és a rezgőnyárfák átadták helyüket a legelővidék növényzetének. Covenant azt érezte, hogy a változás m.inden rezzenetét eleven éberséggel képes befogadni, az alászállás minden fokozatát hitelesen éli. Mivel ott munkált benne ez az újfajta befogadókészség, a leereszkedés ideje is mintha megrövidült volna. Mielőtt önmagában így elköszönt volna a hegytől, az út egy hosszú dombon futott át, lenn elérte ismét a folyót, azután pedig északnak ívelt a vízfolyás mellett.
    A Mithil nem volt széles, ahol az ösvény először találkozott vele; sebesen folyt, hangja is igen határozott volt, mintha csupa visszhang, csupa rejtelmes zúgás. De ahogy a síkságok felé közeledett, a folyó szélesedett, lassult, egyre filozofikusabb lett a magát-közlő motyogása-surrogása. És nemsokára már csak emlék volt, hogy hangja betölti a levegőt. Csendesen beszélt magában, el-elfúlón mondta lassú, hosszú meséjét: így tartott a tenger felé.



66
 
    A folyó ily bűvöletében Covenant mindjobban tudatára ébredt, miféle megbízhatóság, erősugallat rejlik ebben az Országban. Nem. volt ez megérinthetetlen álomképződmény immár; valóságos lett az egész, mintegy ellenőrizhető. Ez is illúzió volt, persze - Covenant roncsolt és gyötrött elméjének szüleménye. De valami furcsa módon vigaszos is volt a dolog. Mintha azt ígérte volna, hogy nem. rémségek felé, nem káoszba vezet az út - nem, ez az Ország szerves egész, kezelhető, csak érteni kell törvényeit, különös tényeit, s akkor majd ő is sértetlenül járhatja álomútját, visszanyerheti fogódzóját, mely egyszerűen az egészség. Efféle gondolatoktól Thomas Covenant szinte vakmerő lett, így követte Lena karcsú hátát, csípőjének vonzó ringását.
    Ahogy Covenant ott járt e szokatlan gondolatok és érzések közt, a völgy mély árnyak közé hullt. A nap lebukott a nyugati hegyek mögött, s bár fénye izzott még csöndesen a távoli síkokon, a völgyet a sötétség könnyű fátyla borította be. Ahogy Covenant megfigyelhette, az árny lassan felkúszott, jobb felől, a hegyen is mind magasabbra, akárha éhes árhullámok falnák partjukat, a nappalt. Az alkonyhomályban azt kellett éreznie, hogy a veszély alattomosan közelebb s közelebb kúszik hozzá, jóllehet fogalma sem volt róla, mi is az.
    Akkor a hegyek utolsö vonulata is homályba borult, és a síkságon az izzás halványult.
    Lena megállt hirtelen, megérintette Covenant karját, s lefelé mutatott. Nézd - mondta -, itt van Mithil Stonedown.
    Ott álltak egy hosszú, enyhe ívű domb tetején, és odalent elóbukkant a falu épületeinek csoportja. Covenant meglehetős élességgel látta a házakat, bár az ablakok némelyike mögül ott már fakó fények szivárogtak elő a sötétbe. Bár középen ott volt egy nagy, nyitott kör, maga az egész stonedown olyan összevissza településnek látszott, mintha csak nemrég potyogtatták volna ide a hegyekből. Ám. ezt a benyomást is feloldotta a kőfalak és a lapos tetők sima rendje, fényes tisztasága. S ahogy alaposabban szemügyre vette, Covenant láthatta már, hogy ez a Mithil Stonedown egyáltalán nem szervezetlen képződmény. Az épületek mind a középpont felé néztek.
    Mindegyik egyszintes volt csak, és mind kőből épült, a tetejük lapos kőtömbökből állt össze; de meglehetősen változatos képet mutattak, ami a méreteiket és formájukat illeti - akadt köztük kerek, négyzet alakú, tégla-


67

lap jellegű, s megint mások teljesen szabálytalanok voltak a tetejüktől az aljukig, s így aztán inkább látszottak tömzsi, üreges görgetegköveknek, mint épületeknek.
    Ahogy a lány Covenanttal letekintett a stonedownra, így szólt: - A Déli Síkságok ötször száz embere él itt... van köztük rhadhamaerl, pásztor, csordás, földművelő gazda, mesterségtudó. De Atiaran, az én anyám. az egyetlen, aki járt a Loresraatban. - Aztán, odamutatva, hozzátette még: - Az én családom otthona, látod . . . az ott, a folyóhoz legközelebbi ház.
    Megindultak, Lena és Covenant a falut megkerülve a jelzett épület felé haladt - a lány otthonához. 


next chapter