284
TIZENHAT
Vérjegyben
Thomas Covenant a következő három napot egyetlen hosszú huzamban a „nyergi
betegség" heveny tüneteinek megismerésével töltötte. Ahogy azon a vékony
bőrdarabon ült, olyan érzése lehetett, mintha szőrén ülné meg a lovat;
Dura gerincének kemény, fizikai tényszerűsége mintha fűrészelte volna őt
egyre. Térdeit meg jószerivel kicsavarták, combja és vádlija sajgott a
szüntelen szorítástól - és ez a sajgás lassan átterjedt a hátába is; nyaka
meg lüktetett a sok zötykölődéstől, melyeknek oka Dura egy-egy lendületes
nekilódulása volt mindig, ahogy átszökkent valami hirtelen terepakadályon.
Olykor a lovas csak azért maradt fenn a ló hátán, mert a clingor
nem engedte bukni. És éjente annyira fájtak megpróbált izmai, hogy nem
tudott másképp elaludni, csak a diamondraught - a gyémánteszencia
- üdvös hatására.
Mindezek eredményeképpen igen keveset vett észre
a tájból, melyen át haladtak, s ugyanígy volt az időjárással, társainak
hangulatával is. Ha be akarták vonni bármi beszélgetésbe, visszautasította,
vagy úgy tett, mintha nem is hallaná. Teljességgel fölemésztette őt annak
tudata, hogy „kettébe van törve". Megint kénytelen volt átlátni, milyen
öngyilkos természetű ez az álom, az, amit elmének-léleknek tudat alatti
mélye, sötétje hoz rá ekképp.
De az Óriás gyémánteszenciája és az Ország hihetetlen
egészsége minden szenvedés ellenére is hatni kezdett benne. Teste edződött,
jobban tűrte már Dura hátának megpróbáltatásait. És észre se vette, lovas
lett belőle, valódi. Megtanulta, hogyan mozogjon együtt - ne pedig ellenálljon!
-, bármint alakítja is a dolgokat hátaslova. Hogy harmadik éje után pedig
így felébredt, arra csodálkozhatott rá: mennyire nem döntő érzete immár
a fizikai fájdalom.
Addigra a társaság elhagyta már a Revelstone körött
elterülő jókora megművelt vidéket, és parlagabb-durvább síkságokra ért
ki. Ott táboroztak egy ilyen egyenetlen, árka-bokra lapályon; s amikor
már Covenant is odafigyelhetett a tájra, azt látta: minden csupa sziklakő,
nem sok jót ígér.
Mindazonáltal a mozgás, az előrehaladás érzete ismét
megerősödött
285
benne, és ez így a biztonság illúzióját adta. Mint annyi egyéb, Revelstone
is mögötte volt hát. Amikor aztán Habkövető ekképpen ismét szólott hozzá,
képes volt türelemmel venni a dolgot.
Az Óriás amúgy Mhoramhoz intézte elébb a szavait:
- Kő és Tenger, én Lordom! Azt hiszem, Thomas Covenant úgy döntött megint,
hogy visszatér az élők közé. Biztos, hogy ez a diamondraught hatása.
Üdv neked, ős-Lord Covenant. Köszöntünk társaságunkban. Tudod-e, Lord Mhoram,
hogy van egy ilyen meséje az Óriásoknak a diamondraughr-ró1, mikor
ez az ital egy háborút csitított le? Óhajtod-e hallani? Mert fél nap kell
hozzá csak, és már el is mondtam.
- Valóban? - Mhoram mintha csuklott volna egyet.
- És akkor is fél nap csupán, ha így lóháton, vágta közben meséled el?
Habkövető arcára széles mosoly futott. - Akkor holnap
alkonyszálltáig leszek meg vele. Én, Habkövető Sósszív mondom.
- Hallottam már ezt a mesét - szólt közbe Prothall
Főlord. - De az elbeszélő biztosított róla, hogy nem a diamondraught
gyémántos eszenciája vetett véget valójában a konfliktusnak. A gyakorlati
zárást az Óriások beszéde eredményezte. Mert amikor az Óriások faggatózni
kezdtek, mi is lett volna hát a háborúság oka, addig tették, addig tették,
míg a küzdők az okot elfelejtették. . . !
- Jaj, Főlord! - kuncogott az Óriás. - Félreérted
az egészet. Az éppígy volt: hogy az Óriások ittak a gyémánteszenciából.
. .!
A harcosok, akik hallották ezt, szívből nevettek,
és Prothall is mosolyogva fordult el, hogy lóra kapjon. A Különítmény pedig
hamarosan úton járt megint, és Covenant Mhoram mellé sodródott.
Ahogy így lovagoltak, Covenant most már figyelni
tudott a társaság úti zajaira is. A Lordok és a Vérgárdisták csaknem teljes
csöndben haladtak, elfoglalták őket gondolataik; de a paták zaján át is
hallhatta Covenant a harcosok beszélgetését, egy-egy daluk foszlányát.
Hogy Quaan vezette őket, mintha igen magabiztosak lettek volna, s olykor
szinte mohón várni látszottak, hogy sok-sok éves gyakorlását a Kardnak
most végre az életben is kipróbálhassák.
Egy kis idő múlva Mhoram azzal lepte meg Covenantot,
hogy minden kertelés nélkül, s látszólag ok híján, kijelentette: - Ős-Lord,
mint tudod, voltak kérdések, melyeket a Tanács nem tett föl neked. Most
ezt . . . bepótolhatom? Szeretnék többet tudni amúgy a te világodról.
286
- A világomról! - Covenant kínosan nyelt egyet.
Nem akart erről beszélni; egyáltalán nem óhajtott végigmenni újra azon
a megpróbáltatáson, ami a Tanács volt neki. - De miért?
Mhoram vállat vont. - Mert minél többet tudok rólad,
annál bizonyosabb lehetek felőle, mit is várhatok tőled végveszélyek esetén.
Vagy mert világod ismerete rávezethet, hogyan bánjak veled helyesen. Vagy
vedd úgy, hogy egyszerűen jó barátként kérdezek tőled ilyesmit.
Covenant kihallotta Mhoram szavaiból a jóindulatú
őszinteséget, s ez ellenállásának is élét vette. Valamiféle őszinteséggel,
becsülettel tartozott ő a Lordnak és önmagának. De ez a kötelesség keserves
is volt egyben, s úgy érezte, nem lesz könnyű kifejeznie mindazokat a dolgokat,
melyeket el kellene mondania. Ösztönösen is elkezdett sorolni magában valami
listát. Van nekünk ilyesmink: rák, szívbetegség, tébécé, általános elmeszesedés,
születési rendellenesség, lepra - van az, hogy: alkoholizmus, vérbaj, kábítószerrabság,
erőszak, rablás, gyilkosság, gyermekbántalmazás, népirtás - de nem! Képtelen
volt együtt lüktetni egy olyan lajstrommal, amelynek sosincs vége; a bajok
ily együttesével. Ezért egy pillanat múltán felállt csak a kengyelben,
és körbemutatott a sík rideg terepén.
- Te talán jobban látod, mint ahogy én - de én is
elmondhatom, hogy ez, amit látok, szép. Eleven - csupa elevenség, méghozzá
oly módon, ahogy a dolgoknak élniök kell. A fű, ez a fajta fú itt sárga,
kemény, vékony - hanem azt én jól látom, hogy milyen egészséges. Ide illik,
ehhez a talajhoz. Az ördögbe is. A sárból, a rögből, a porból egyszerűen
azt is látom, miféle évszak van itt épp. Itt most tavasz van.
- Ahonnét én jövök, nos, hát ott ilyesmit nem látunk.
. . Ha nem tudsz a növények éves ciklusairól, nem tudod megmondani tavasz
és nyár különbségét. Ha nincs - ha nincs valami összehasonlítási alapunk,
nem ismerünk rá effélékre. De a világ szép - ami megmaradt belőle, amit
nem tettünk tönkre. - És Rév-Birtok képei ködlöttek elő, ellenállhatatlanul.
Nem bírta legyűrni hangjában az ingerültséget. - Persze, nálunk is van
szépség - mondta csípősen. - Úgy nevezzük, hogy „látvány".
- „Látvány" - visszhangozta Mhoram. - Ilyen értelemben
ez a szó tőlem idegen. Nem szeretem még az összecsengését sem.
Covenant valami furcsa megrázkódtatást érzett: mint
aki hirtelen odasandít hátra, s azt látja, túl közel a szakadék. - Azt
jelenti így a „látvány",
287
hogy a szépség - az valami külön dolog. Nagyon „helyes", de nem lényeges
- mondta reszelősen. - Megvagyunk nélküle.
- Nélküle? - Mhoram tekintete veszedelmesen villogott.
És mögötte Habkövető döbbenten felzihált. - Szépség
nélkül . . . élni? Jaj, barátom! Hogyan védekeztek akkor a kétségbeesés
ellen?
- Bizony, nem hiszem, hogy védekeznénk - motyogta
Covenant. - Akadnak köztünk megátalkodott makacsok. - Aztán elhallgatott.
Mhoram nem kérdezett többet, s ő maga csak lovagolt tovább, rágván a bennszakadt
szavakat-gondolatokat, míg Prothall Főlord pihenőt nem rendelt.
Ahogy telt-múlt a nap, Covenant csöndje mintha lassan
megfertőzte volna a társaságot. Az Eoman úti zsivaja, a beszéd és az ének
is lassan elhalkult, némult; Mhoram furcsa mód, amúgy a szeme sarkából
nézte az ős-Lordot, de nem próbálkozott újra semmi társalgással. És Prothall
ugyanolyan sötét éjarccal nézett, mint a Vérgárdisták. Egy idő múlva Covenant
sejteni kezdte a zárkózottság okát. Ma éjszaka lesz a véres hold telte.
Borzongás futott át rajta. Ez az éjszaka amúgy Drool
erőpróbája lesz. Ha az Üregfattya akkor is fenntarthatja vörös hatalmát,
mikor a hold kiteljesül, jele ez annak, hogy erejének gyakorlatilag nincs
határa - s ezt a Lordoknak látniok kell. S az ily hatalom nyüzsgő hadakat
vonultathat fel, egészen bizonyosan készen állnak már a martalócseregek,
hogy Drool fosztogató-rabló kedvét elégítsék. A társaságnak itt akkor nyilvánvalóan
meg kell küzdenie az áthatolásért. Covenant borzadva gondolt vissza arra
az ő rövid találkozására Droollal, ott Kiril Threndor üregében. És társaival
együtt most már ő is dermedten várta csak, mit fog hozni ez az éj.
A közhangulat mintha csak Variolra és Tamaranthára
nem ragadt volna át. A nő szinte aludt félig, így lovagolt, oda sem figyelve,
a Ranyhynben teljesen megbízva. Le nem eshet róla! Férje egyenes derékkal
ült, biztos kézzel fogta a gyeplőt, de a szája ernyedést fejezett ki, úgy
pittyedt le, és a szeme sem összpontosított semmire. Egyszerűen megtörtnek
látszottak; Covenant mintha még a csontjaikat is ilyennek érezte volna
kiszolgáltatottnak. Mégis ők voltak az egész társaságban azok, akik derűvel
várták, mi jön - derűvel, vagy mit sem értve.
A lovasok még alkonyat előtt letáboroztak egy sziklás
hegyél északi oldalán, ahol védve voltak az errefelé uralkodó délnyugati
széltől. A levegő hidegre fordult, mintha a tél próbálkozna még egyszer
ilyesképp, s a szél, mely mégis elért hozzájuk, borzongatva ért az utazók
szívéhez. Csend volt, s a
288
harcosok némelyike így csutakolta le a lovakat, míg mások valami egyszerű
kis vacsorát főztek szűkös-parányi tűzön, amit Birinair a lillianrill
botok egyikéből lobbantott, s tápját gyűjtögetett rőzse adta. A Ranyhynek
együtt galoppoztak el, hogy az éjt valami rejtekhelyen töltsék, titkos
játékkal vagy rítussal, hagyván a lovakat, pányvára, a Vérgárdistákat meg
őrállásra; a társaság többi tagja pedig köpenybe burkolózva a tűz körül
hevert. Hogy a napfény maradéka is elszivárgott a légi térből, a szellő
állandó széljárássá erősült.
Covenant azon kapta magát, hogy visszaáhítja azt
a bajtársias légkört, mely a nap kezdetén körülvette még őket. Ám egymaga
mit sem pótolhatott ebből, várnia kellett, míg Prothall Főlord föl nem
emelkedett, magára vonván így a Különítmény figyelmét.
Keményen megtámaszkodva ledöfött botján, énekelni
kezdte akkor Revelstone Estvéli Himnuszát. Csatlakozott hozzá Mhoram is,
azután őt Variol és Tamarantha követte, hamarosan talpon volt az egész
Eoman, megannyi torokból zengett a sokszólamú ének. Ott álltak hát a csillagos
ég alatt, és huszonöten énekelték, tanulságtételül:
Hét pokol nyíljon a hitehagyónak,
Ember vagy szellem, Ország-árulónak:
S egy jó Lord jöjjön, a Sötét csapását
Kivédje, mentse a Szépség virágát!
Derekasan, bátran zengették hangjukat, s a dallamot
ellenpontozta mintegy Habkövető monoton énekszólama, hömpölygő tenorja.
Hogy mindez megvolt, visszatelepedtek, és elkezdtek halkan beszélgetni,
mintha az iménti himnusz kellett volna csupán a bátorságuk visszanyeréséhez.
Covenant is ott ült, s csak bámulta csomós-bütykös
kezeit. S bár nem vette le a szemét e látványról, tudta mégis pontosan,
mikor kelt föl a hold; érezte, hogy körötte mindenek hirtelen megmerevszenek,
pontosan, mikor a láthatáron az első kármin izzás megjelent. Ám inkább
az ajkát harapdálta, de nem nézett fel. Társai csaknem ziháltak; a tűz
legközepe-lángjában is megjelent a vörösség, de ő úgy tett, mintha semmi
más nem érdekelhetné jobban, mint ízületeinek fehérülése.
Akkor meghallotta Lord Mhoram gyötrött suttogását:
- Melenkurion! - És tudta, hogy most a hold már teljesen vörös,
egész korongja az, mintha pusztító műve lenne e maradéktalanság - mintha
az éjszakát szíven döfték
289
volna, oly véres volt az a folt. Érezte Covenant, hogy a fény végigsöpör
az arcán, vonásai is megránganak viszolyogva.
A következő pillanatban távoli jajszó hallatszott,
akárha panasz, vád kiáltása lenne; pusztulás hangjaként lüktetett a hideg
létben. Önmagát legyőzve, Covenant felnézett, s látta a vérvisszfénybe
áztatott síkot; egy pillanatig még azt is hihette, hogy az egész csapat
mindjárt talpon terem, e kiáltás mentségére. De senki se mozdult. Valami
állat lehetett az. Kurtán odatekintett a teljességgel megrontott-erőszakolt
holdra, Covenant változtatott a keze kulcsolásán, szemét újra lesütötte.
Amikor pillantása az ujjaira tévedt, borzadállyal
kellett látnia, hogy a holdfénytől a gyűrűje vörösen izzik. A fémanyag
olyan volt, mintha vérbe mártották volna. S mintha belső ezüstje ragyogott
volna át csak a kárminpirosságon, de ez a külső hatás - ez is látszott
- lassan elindult befelé, mind mélyebbre ért, s a fehérarany színt e mélyeken
is vörösre változtatta.
Covenant ösztönösen is érteni kezdte a dolgot. Egy
szédítő szívdobbanás - ült csak moccanatlan, némán, de bensőjében már hangtalan
és hasztalan intéseket üvöltött mit sem sejtő énjének. Akkor talpra szökkent,
megállt egyenes derékkal és dermedten, mintha a holdfény rántotta volna
ki valahonnét, rejtekből - két karját testéhez tapasztotta függélyesen,
kezei ökölbe szorultak.
Mögötte Bannor azt mondta: - Ne félj, ős-Lord. A
Ranyhynek figyelmeztetni fognak minket, ha a farkasok veszélyt jelentenek
netán. Covenant arra fordította a fejét. A Vérgárdista bátorítóan, támogatóan
nyújtotta felé a kezét.
- Meg ne érints! - sziszegte Covenant.
És távolabb szökkent Bannortól. Egy pillanatig,
míg a szíve vadul vert, láthatta: a karmazsinbíbor hold fényében miként
lesz Bannor arca olyan, mint az olvadt láva. Akkor a lába alatt, nagy erővel,
valami Gonosz támadott; egyértelmű volt ez az érzet, és Covenant el is
zuhant a tűz felé.
Ahogy teste találkozott a földdel, megpróbált nagyot
lendíteni magán, és semmi mással nem törődött, csak azzal a minden ízét
átható parancsjellel: menekülni a támadó elől. Egy hemperedés után a két
lába odavágódott a lángoló zsarátba.
Ám ahogy Covenant elzuhant, maga Bannor is ugrott már. Ahogy az ős-Lord
a tűznél tartott, a Vérgárdista már ott volt tőle egy félszökkenésnyi-
290
re. Aztán megragadta a csuklójánál fogva, s csaknem mint aki könnyű
gyermeket emel, úgy rántotta fel onnan, állította talpra.
De Covenant még vissza se nyerte egyensúlyát, odaperdült
Bannor elé, vele szemközt, s így üvöltötte a Vérgárdista arcába: - Meg
ne érints!
Bannor elengedte Covenant csuklóját, aztán egy lépést
hátrált. Talpon volt már Prothall, Mhoram, Habkövető, talpon voltak mind
a harcosok. És meglepetten meredtek Covenantra, zavartan, sértetten.
Ő pedig egyszerre nagy gyengeséget érzett. A lába
remegett; térdre esett ott a tűz mellett nyomban. Azt gondolta: Ördög és
pokol . . . És hogy: Az átok Kárhozat-Úr mindennél rútabb rontást hozott
rám . . . ! Avval már mutatta is a földön a helyet, ahonnét az ütés érte:
- Ott - zihálta. - Ott volt. Én jól éreztem.
A Lordok azonnal reagáltak. Mhoram Birinairért kiáltott,
Prothall pedig előresietett, majd odahajolt a hely fölé, melyet Covenant
megjelölt az ujjával. Halkan motyogott magában, így érintette meg aztán
ő is ujjbegyével a kérdéses pontot - ahogy orvos vizsgál sebet. Akkor csatlakozott
hozzá Mhoram és Birinair is. Birinair félretolta a Főlordot, előhúzta lillianrill
botját, végét odahelyezte a „fájdalmas" pontra. Két tenyere közt forgatván
a botot, fejedelmi tekintettel összpontosított szeretett fájára.
- Egy pillanatra - mormolta Prothall -, egy pillanatra
mintha megéreztem volna valamit . . . valami emléket a Földben. Akkor aztán
kisiklott tapintásom alól. . . - Felsóhajtott. - Borzasztó volt.
Birinair azt visszhangozta: - Borzasztó! - S magában
beszélt, mint aki ezzel is tovább összpontosít. Prothall és Mhoram figyelte
őt, nézték kezét, mely vagy az öregség, vagy az érzékenység okán remegett.
Majd a Hirebrand egyszerre felkiáltott: - Borzasztó! A Gyilkos keze! Ezt
merészeli? - S olyan gyorsan szökkent el onnan, hogy csaknem elzuhant,
Prothallnak kellett őt elkapnia.
Akkor, egy másodpercre, Birinair és Prothall tekintete
összetalálkozott, s olyan volt ez, mintha valami tudást cserélnének ki
egymás közt - ami szavakba nem foglalható. Birinair akkor kiszabadította
magát. Körülnézett, mintha önnön méltóságának széttört cserepeit látná
mindenütt, és mogorván azt dörmögte : - A magamén állok. Olyan öreg még
nem vagyok azért. - S hogy Covenantra pillantott, hangosabban folytatta,
ekképp: - Gondolod, idős vagyok. Persze, öreg. Az. Öreg és bolond. S a
vén kergéje, gondolod, beleártja magát egy ilyen Különítmény dolgába. Ahelyett,
hogy agg csont-
291
jait melengetné a kandalló mellett. Mint egy kolonc. Olyan. - És a
Hitetlen felé mutatott, folytatván: - Kérdjétek őt. Csak kérdjétek.
Covenant talpra tápászkodott, miközben a társaság
figyelme a Tűzfényvendégelőre szegeződött; és gyorsan zsebre dugta a kezét,
hogy a gyönyörű színeváltozását rejtse. Amikor Birinair feléje mutatott,
fölemelte földnek szegezett tekintetét. Előérzet kavargatta a gyomrát,
beteges émely mert eszébe jutott, milyen is volt az a támadássorozat ellene,
ott Andelainben, s hogy mi következett rá.
Prothall határozottan így szólt akkor: - Lépj oda
újra, ős-Lord.
Fintorogva, Covenant odament, amúgy vonakodva is,
és lábát az iménti helyre tette. Hogy sarka a talajhoz ért, már előre belerándult
a várt érzésbe: hogy mintha majd megnyílna alatta a föld; merő bizonytalanság,
ingovány. De semmi sem történt. Akár Andelainben: itt is eltűnt a Rossz.
S hátrahagyta benne azt a benyomást, hogy mintha visszahelyezték volna
valami csapdaveremre a hihetőség fedelét.
A Lordok néma kérdésére egyszerűen megrázta a fejét
válaszul.
Kis szünet után Mhoram színtelen hangon azt mondta:
- Ezt te már korábban is érezted.
Covenant a legnagyobb erőfeszítéssel tudott csak
felelni: - Igen. Jó néhányszor - Andelainben. Mielőtt támadás érte volna
az Ünnepet.
- A Szürke Gyilkos keze érintett meg - köpte ki
a szót Birinair. De képtelen volt tartós vádbeszédre. Mert csontjai most
mintha nagyon is emlékeztek volna korukra, s ő maga fáradtan összébb csuklott,
botjára támaszkodott. Furcsa hangon, melyben mintha ott reszketett volna
valami önmagának tett szemrehányás, de talán mentegetőzés is, azt motyogta:
- Persze. Ifjabb. Lennék csak ifjabb. - Elfordult, aztán tovacsoszogott,
nyughelyéhez, a körön kívül.
- Miért nem mondtad el nekünk? - kérdezte komolyan
Mhoram.
A kérdésre Covenant hirtelen szégyenkezést érzett,
úgy, mintha gyűrűje látható lenne nadrágjának anyagán keresztül. Felhúzta
a vállát, görbítve, és keze még mélyebbre süllyedt a zsebében. - Nem, igen
. . . először nem akartam, hogy tudjátok. . . milyen fontosnak hisz engem
a Kárhozat-Úr és Drool. Aztán . . . - Felidézte válságát a Kabinetben.
- . . . aztán más dolgok jöttek elő.
Mhoram mindezt fejbólintással nyugtázta, majd egy
pillanat múlva így
292
folytatta Covenant: - Nem tudom, mi ez. Ott is, itt is mindössze a
cipőmön át ért. Nem tudom megérinteni kézzel se, a puszta lábfejemmel se.
. .
Mhoram és Prothall meglepetten nézett össze. Nemsokára
így szólt a Főlord: - Hitetlen, hogy e támadások oka mi, meghaladja elképzeléseimet.
Miért, hogy cipőd tesz érzékennyé erre a rosszra? Nem tudom. De hát sem
Lord Mhoram nem marad melletted mindenkor, sem én nem maradok, így válaszolnod
kell az ingerre minden egyes alkalommal - azonnal. - Majd hátraszólt: -
Tuvor Első Mark. Quaan Warhaft. Hallottátok mindezt?
Quaan szabályosan megjelent, felelt: - Igen, Főlord.
- Aztán a körön kívülről már jött is Tuvor hangja: - Támadás várható -
mondta szelíden. Hallottuk.
- A készenlét - mondta Lord Mhoram -, mindenekfelett
szükséges a készenlét. - Komor volt. Hozzátette: - Büszke és merész szív,
hogy szembeszálljunk az ős-gonoszok és a farkasok támadásával, s az Üregfattyakéval.
. . és ne remegjünk.
- Így igaz - mondta a Főlord. - De mind e dolgok
a maguk idején jönnek majd. Most pedig pihennünk kell. Erőt kell gyűjtenünk.
A társaság lassan hozzálátott a nyughelyek elkészítéséhez.
Egyhangú Óriás-énekét dünnyögve, Habkövető végigterült a földön, karjával
magához ölelte bőrkorsóját, melyben a diamondraught volt. A Vérgárda
szolgáltatta az őrséget, a harcosok így terítettek le pokrócokat maguknak
és a Lordoknak. Covenant öntudatosan feküdt le, mert olyan érzése volt,
mintha az egész társaság szeme rajta lenne, és boldog volt a takarókkal,
mert ezek meg mintha gyűrűjének rejteztetésében segítették volna. Majd
éberen feküdt sokáig az éjben, fázott, nem bírt így elaludni; a takarók
nem védték őt attól a hidegtől, amely a gyűrűjéből áradt.
Igaz, míg el nem nyomta mégis az álom, hallotta
végig Habkövető monoton énekdünnyögését, látta Prothallt, ahogy ott ücsörög
a tűz hamvainál, a zsarátnoknál. Az Óriás és a Főlord közösen őrködött,
az Ország két régi barátja megosztotta a virrasztást, most, a fenyegető
végzet előéjén.
Szürke és kedvetlen volt a másnap hajnal - az eget
hamuszín felhők borították komoran -, és ebbe a szürkeségbe aztán úgy lovagolt
bele Covenant, mintha súly görnyesztette volna válltól. Gyűrűje már nem
volt holdvöröslő; de az a szín megmaradt a tudatában, és a gyűrű maga úgy
nyomasztotta, mint valami értelme-se bűntett. Tehetetlenül viselte egy
olyan
293
küldetés-kötelezettség terhét, amelyet ő maga nem választott, nem vállalt,
hogy is tehette volna - ezt rákényszerítették. A bizonyság cáfolhatatlannak
látszott. Akár a hold, ő is a Kárhozat Urának eszköze lett. Egyetértését
nem kérte senki; a drótok, melyek rángatták, éppen eléggé erősek voltak,
hogy bármi ellenállást mellékesként viseljenek el.
Nem értette, hogyan történhetett vele mindez. Halálvágya,
lepráscsüggedése, kétségbeesése netán, valamiféle pusztulásóhaj lett volna
benne ily erős? Hová lett kitartó túlélésösztöne? Hol volt dühe, erőszakos
haragja? Olyan sokáig élte az áldozatlétet, hogy most már csak áldozatként
bírt létezni - önmaga számára is?
Nem tudott választ. Egyébben sem volt bizonyos,
csak a félelemben, amely rátört, mikor a társaság délben megállt. Az volt
a meggyőződése, hogy márpedig ő Dura hátáról nem és nem akar leszállni.
Bizalmatlan volt a föld iránt, nem volt mersze a
kapcsolathoz. Elveszített valami alapvető bizalmat: azt a hitét, hogy a
föld szilárd - s ez a hit eddig olyan nyilvánvaló volt, és állandó és szükségszerű,
hogy végig tudattalan maradhatott -, igen, ezt a hitét valami megrendítette.
A vak csendű földből sötét kéz lett, mely rosszakaratúlag nyúlt ki érte,
csak érte.
Persze, azért csak leszökkent a nyeregből, kényszerítette
magát - a földre toppant, és akkor ismét érezte azt az ütést. Az érzet
olyan eleven volt, hogy idegei belerándultak-rángtak, s azt is alig bírta
elviselni, ahogy aztán Prothall és Mhoram - Birinairrel - keresi, mi volt
ez megint, hol van; s nem lelik, persze. Mert kudarc volt a keresés most
is, az a bizonyos Rossz Érintés azonnal visszahúzódott, mihelyt ő elszökkent
róla.
Aznap este, vacsora idején épp, ismét érezte az
ütést. Amikor nyugovóra tért, hogy a gyűrűt elrejtse a hold elől, úgy borzongott,
mintha láz rázná. A hatodik nap reggelén szürkült arccal ébredt, szemében
nyomorultság fénye villogott. S mielőtt Durára felkapaszkodott volna, ismét
jött egy földütés.
És újra egy, amikor a társaság pihenőt tartott egy
alkalommal.
S megint, mikor a nap végén elegendőképp kétségbeesettnek
érezte magát, hogy a nyeregből leszálljon. A Rossz olyan volt, mint egy
újabb koporsószeg. Ezúttal az idegek válasza annyira heves volt, hogy ő
maga, ott helyben, leomolva, a földre zuhant, mintegy eleven látványaként
annak, hogy minden hiába. Feküdni kényszerült egy darabig, csak akkor gyűlt
annyi erő a kezébe, a lábába, hogy a maga ura legyen, s amikor végre tal-
294
pon volt megint, rángva, reszkedetten járt, egy lépése nem volt ép.
Szánalmas, szánalmas, zihálta magában. De nem tudta összeszedni a dühöt,
hogy e nyomorultságnak fölébe kerekedjen.
Szemében éles érdeklődésfénnyel Habkövető megkérdezte
the, miért nem veszi le cipőjét. Covenantnak egy pillanatig el kellett
gondolkoznia, mielőtt ráemlékezett volna: miért is? Majd azt mormolta válaszul:
- A részeim . . . részei annak a módnak, ahogyan élnem kell. Nekem már
. . . nem túl sok mód maradt. Ráadásul - tette hozzá komoran -, ha nincsenek
ezek a rohamaim, hogyan tudná Prothall kitapintani az okokat?
- Értünk azért ilyesmit ne tegyél - felelte Mhoram
erőteljesen. - Hol gyan várhatnánk el?
De Covenant csak vállat vont, s ment, hogy letelepedjék
a tűzhöz. Aznap este rá se bírt nézni ennivalóra - az evésnek már a puszta
gondolatától is émelyig bolydultak zilált idegei -, keresett azonban pár
alianthá-t, a tábor közelében, s úgy találta, a gyümölcs nyugtató
hatású. Evett egy maroknyit belőle, a bogyómagvakat szórakozottan eldobálta,
ahogy Lena tanította neki; így tért vissza a tűz mellé.
Amikor a társaság befejezte vacsoráját, Mhoram odatelepedett
Covenanthoz. Nem is nézett rá a Lord, ilyképp kérdezte: - Hogyan segíthetnénk
rajtad? Készítsünk hordszékfélét, hogy a földet érintenie se kelljen lábadnak?
Vagy volna más megoldás? Talán Habkövető valamelyik meséje megkönnyítheti
szívedet. Hallottam Óriásokat azzal is dicsekedni már, hogy maga a Megvetés
Ura is Földbaráttá válna, ha rá lehetne venni, hogy egy Óriás-mesét amúgy
igazából végighallgasson: Bírhatatlan Bahgoonét és Taglóöklű Thelmáét .
. . olyan gyógyhatás van a történetekben olykor. - Mhoram akkor hirtelen,
nyíltan belenézett Covenant arcába, s a Hitetlen láthatta, mennyi rokonszenv
és részvét van azokban a szemekben. - Látom kínodat, ős-Lord.
Covenant lecsüggesztette a fejét Mhoram nézésére,
megbizonyosodott közben arról is, hogy balja biztonsággal a zsebében van-e.
Egy pillanat múlva, távolian, azt mondta csak: - Beszélj nekem a Teremtőről.
- Jaj - sóhajtotta Mhoram -, nem tudunk mi olyasmit,
hogy Teremtő élne. Egyetlen lore-tudásunk ily lényről annyi csak, ami legrégebbi
legendáink ködös homályából dereng elő. Tudunk a Rontóról, a Megvetés Uráról.
De a Teremtőről nem tudunk.
Akkor Covenant enyhe döbbenettel hallhatta, hogy
Lord Tamarantha
295
mégis így szól: - Persze hogy tudunk azért. Jaj, a fiatalok bolondossága
. . . ! Mhoram, fiam, nem vagy te próféta még. Tanulnod kell még némi bátorságot.
- A nő lassan összeszedte vén végtagjait, így tápászkodott fel, támaszul
botjára dőlvén. Haja, a vékony szálú fehérség, tincsekben hullt arcába,
ahogy ő maga a tűz körébe jött lassan, mintegy magában motyorászva: - Jóslatok
és próféciák sem férnek össze ám. Kevin Lore-jának tanulságaképpen tudjuk,
hogy csak Szívnagy, a Lord-Atyaős volt egyszerre látnok és próféta. Kisebb
szabású lelkeknek ez felfoghatatlan ellentét. Miért, nem tudom. De amikor
Kevin, az Országveszítő, úgy határozott az ő szívében, hogy a Megszentségtelenítés
Rituáléját felidézi, megmentette a Vérgárdát és a Ranyhyneket és az Óriásokat,
azért, mert jós volt, orákulum. És mert nem volt próféta, nem láthatta,
hogy a Kárhozat Uráé marad a túlélés mégis. Egy Bereknél kisebb ember.
Hát persze hogy él a Teremtő.
Avval odapillantott Variol felé, megerősítéséért,
s az agg Lord bólintott. De Covenant meg nem mondhatta volna, helyeslés
volt-e ez valóban, avagy csak félálom-biccentése a főnek. Ám Tamarantha
visszabólintott, úgy, mintha Variol most megtámogatta volna őt, valóban.
Fölemelte fejét az éji égre, a csillagokra, és öregségtől törékeny hangon
folytatta.
- Persze hogy a Teremtő él - ismételte. - Hogyan
másképp? Az ellentétek föltételezik egymást. Különben odavész mind a tiszta
Különbség, s marad csak a Káosz. Nem, Megvetés és Teremtés: csak együtt
létezhet, egyik se a másik nélkül. Jobb azt kérdezni akkor, hogy a Teremtő
mégis miként feledkezhetett meg erről, mikor a Földet megalkotta. Mert
ha nem feledkezett meg róla, akkor a Teremtés és a Megvetés egyszerre létezett,
az ő személyében, csak ő maga nem tudott róla.
- A legrégebbi legendák erről szólnak nékünk: a
végtelenségbe, mely az Időt előzte, eljött a Teremtő, megjelent ott, mint
műhelyében a munkás. És mert a teremtés természete a tökéletességre törekvés,
a Teremtő is teljességgel e föladatnak szentelte magát. Először megteremtette
az Idő boltozatát, hogyan is lett volna helye másképp annak, amit ő megteremt
aztán - és ennek a boltozatnak az alapköve lett a vad mágia, azért, hogy
az Idő ellenállhasson a káosznak, és tartós lehessen. Akkor a boltozaton
belül megteremtette a Földet. Korokon át munkálkodott, alkotott formát,
egyenalakzatokat s változatokat így, próbált és ítélt, és elvetett dolgokat,
s próbált mindent megint, és ítélt megint, és amikor úgy érezte, hogy elké-
296
szült, akkor volt az, hogy a Föld mintha nem hagyott volna kívánnivalót
hátra. S amikor a Föld ekképpen az ő tetszésére volt, életet adott a Föld
lakóinak, kezdett munkálkodni az ő életükön át is, hogy azzal is tökélyig
érne - és nem tagadta meg tőlük maguktól sem az eszközöket, hogy maguk
tökéletességét közelíthessék. Amikor ez is megvolt, oly büszkeséget érzett,
amilyet csak az igazi teremtés ébreszthet a szívben.
- Igen ám, de nem értette a Megvetést, a Rontást
- vagy elfeledkezett róla. A maga föladatát annyiban látta, hogy létre
kell hoznia valami tökéletességet, s hogy ez úgy vélhette, megvolt, készen
is volt ő mindennel. De hogy ez így volt, és büszkén, első elégedettségét
követően közelebbről is szemügyre vette a Földet, gondolván, hogy jutalma
lesz a látvány - egyszeriben nagy csalódást érzett. Mert jaj! Mit kellett
látnia? Hogy a Földbe temetődve mélyen, függetlenül az ő akaratától és
teremtő formázásától, ott voltak a Rontás mindenféle átkai, oly erők, melyek
elegendőek ahhoz, hogy az ő mesterművét porrá rombolják.
- Akkor megértette . . . vagy akkor ráemlékezett.
Talán úgy gondolta, hogy a Megvetés ott munkálkodott vele, vezetőleg, kéz
a kézben. Vagy önmagában vélte fölfedezni ezt a Rosszat. Mindegy. Őrjöngő
düh fogta el, meggyalázott büszkeségének fájdalma. Haragjában birokra kelt
a Megvetéssel, vagy önmagában, vagy mint rajta kívülivel, és e haragjában
a Megvetést, a Rontást lehajította magasából, le a Földre.
- Jaj ! Mert ettől fogva be volt börtönözve a Megvetés
az Időbe. És a Teremtő teremtett világa így a Rontás birtoka lett, oly
gyötretésé, amilyet a Megvetés Ura választ. Mert még az Idő törvénye is,
amaz erőnek elve, mely az Idő boltozatát lehetségessé tette, igen, még
ez is a Kárhozat Urának szolgálatában állt most már - a Kárhozat Uráéban,
ahogyan mi nevezzük őt. A Törvény megkívánja, hogy minden történendő maradandóan
megtörténjék. A Megszentségtelenítés sem maradhat történetlen - a meggyalázás
nem lehet visszavonható. Túlélendő vagy gyógyítandó, de nem tagadható.
Ezért a Kárhozat Ura emészteni kezdte a Földet, és a Teremtő ebben őt le
nem állíthatja - hogyan is! Mikor maga a Teremtő helyezte jogaiba a Megvetést.
- Bánattal s megalázottan látta, íme, a Teremtő:
mit is tett ő maga. Ezért, hogy a Földnek sorsa végképp reménytelen ne
legyen, megpróbált közvetett úton-módon segíteni teremtésén. Elvezette
a Lord-Atyaőst a Törvény Botjának megformázásához - fegyver lenne az a
Megvetés ellen.
297
De a Föld teremtésének eredendő Törvénye sem tesz lehetővé igazi eredményt.
Mert ha a Teremtő el akarná némítani a Kárhozat Urát, szét kellene rombolnia
az Időt - és akkor a Megvetés Ura, e Tagadó ott lenne szabadon a végtelenségben
megint, és ez a szabadsága korlátlan cselekvési lehetőséget biztosítana
neki.
Tamarantha szünetet tartott. Nagyon egyszerű szavakkal
mondta történetét, semmiféle szónokiasság nem férhetett hozzá, se izgatottság,
meggyőződés külön vágya, szenvedély - éltes korát élte most is, ezzel is.
De egy pillanatra ez a reszketegféle hang meggyőzte Covenantot, mégis,
mégis, hogy a világegyetem sorsa forog kockán - hogy az ő küzdelme csak
mikrokozmosza egy sokkal tágabb sugarú küzdelemnek. S e pillanat során
mohósággal várta, mit hall akkor tovább, tovább.
Az agg nő nemsokára lecsüggesztette fejét, és ráncos
arcát, öreg nézését teljességgel a férfi felé fordította. Csaknem suttogva
mondta: - Ezzel elérkeztünk a legnagyobb próbatételhez. A vad mágia itt
van. Egy szó - és egész világunk egy ízig széthasadhat, vége. Ne legyen
félreértés - mondta reszketőn. - Ha nem nyerjük meg ügyünknek ezt a Hitetlent,
akkor a Föld romhalmazként végzi. - De Covenant nem tudta volna megmondani,
miért reszketeg ez a hang: azért, mert öreg, vagy azért, mert félelem van
benne.
Közel volt a holdkelte; Covenant nyugovóra tért,
s pedig úgy, hogy gyűrűjének változását elő ne tárja. Fejét a takarók alá
fúrta, így nézte, látta, mikor kél fel valóban a hold, mert a jegygyűrűje
mélységes véres izzással jelezte ezt. És a fém mintha még erőteljesebben
elszíneződött volna, mint két éjszakával korábban. Mint valami engesztelhetetlen
bűvölet, úgy tartotta fogva rejtőző nézését; s mikor végre elaludt, olyan
kimerültséget érzett, mintha végestelen-végig vallatták volna.
Másnap reggel sikerült úgy felszállnia Dura nyergébe,
hogy nem érte támadás - s felnyögött, szinte szégyentelen megkönnyebbüléssel.
Akkor Prothall szakított a szokással, és nem rendelt el déli pihenőt. Világossá
vált e fordulat indoka, mikor a lovasok felértek egy magaslatra a Soulsease-folyó
fölött. Levágtattak a túlsó lejtőn a Lélek Enyhéhez, ki a durva felületű
síkok közül, átúsztattak a vízen, s csak aztán jött megállj. S Covenantot
itt sem támadta meg a Föld, ahogy megérintette lábát.
De a nap további része ellentmondásban volt már
ezzel a magyarázhatatlan elmaradással. Pár mérföldnyire a Lélek Enyhe Folyón
túl a Különítmény az első alkalommal bukkant waymeetre, útlakra. Emlékezvén
298
Covenant elbeszélésére - a meggyilkolt Waynhimre! -, Prothall két Vérgárdistát
küldött előre. Korik és a Lord Mhoramot védelmező Terrel ment be a waymeetbe.
A felderítés rutinfeladat volt csupán. Mert még Covenant is látta, bármilyen
feszült s dermedett volt egész lénye, hogy ez elhagyatott hely, érezte
szinte állott szagát így; az utasok zöld lakja egyszerűen belebarnult,
beleáporodott az elhagyatottságba. Hogy Korik és Terrel visszatért, azt
jelenthették csak, amit a társaság eleve várt: a waymeet elhagyatott.
A Lordok komor arccal fogadták a jelentést. Világos
volt, hogy már féltek ettől: hogy a gyilkosság, melyről Covenant beszámolt,
oda vezethet, hogy a Waynhimek szolgálata véget ér. De igen sok harcos
riadtan és kétségbeesetten hallotta a hírt, és felhördülésüket Habkövető
fogcsikorgatása „színezte" még tovább. Covenant odapillantott az Óriásra,
és azt kellett látnia, hogy Habkövető arcát eltorzítja a düh. Az arckifejezés
hamar tovatűnt, de Covenantot megrendítette. Váratlanul ráérzett, hogy
az Óriásoknak az Ország iránt érzett feltétlen hűsége veszélyes dolog;
túl gyors ítéletek járhattak vele.
Ekképpen a társaságra rosszkedv súlyosult a hetedik
nap végére, s ezt a komorságot csak fokozta a hold, hússzínével s megrontottságával,
ahogy az éjszakát tragédia előjeleként világította be. Megkönnyebbülésfélét
csak Covenant érzett; hogy a maga baja az, amelyik őt sújtotta csupán,
most mintha békén hagyná továbbra is. Ám másnap a lovasok megpillantották
Andelaint. Ösvényük a Hegyek peremén vezetett lent, a délnyugati oldalon,
s hiába volt az eső lógó lába, a mélyszürkeség, Andelain gazdagsága csillogott-villogott,
mint a Föld legszebb drágaköve. És a társaság egy ízig megkönnyebbült ettől,
és a Különítmény minden helybéli tagja azt érezhette, hogy az Ország talán
olyan, mint amilyen a Megszentségtelenítés előtt lehetett.
Covenantnak ugyanúgy szüksége volt erre a csöndes
vigasztalódásra, mint bárkinek. Míg reggeliztek, a földbéli gonoszság ismét
„harapott", éreznie kellett. Az, hogy előző nap elmaradt a támadás, most
mintha csak fokozta volna a Rossz erejét; tele volt rosszindulattal e roham,
úgy, mintha az átmeneti önmegtagadás átment volna most minden addiginál
teljesebb tagadásba. A Rossz érzete Covenantot szinte megroskasztotta most.
Aztán egy pihenő során újabb ütést kapott.
299
Majd este, mikor lenyugtató aliantha-étket
készített volna magának éppen, az ütés megint utolérte. Ezúttal a gonoszság
olyan korbácsosan sújtott le, hogy Covenant egy kis időre elveszítette
az eszméletét. Amikor magához tért, ott hevert Habkövető karjaiban, akár
egy kisgyerek. Ködösen érzékelte, hogy görcsei vannak.
- Vedd le a cipődet - így sürgette Habkövető, és
szava csaknem parancs volt.
Covenant fejében zsibbadás kavargott, befelhőzve
válaszadási képességét. Ám annyi „világosságra" futotta neki, hogy megkérdezze:
- Miért?
- Miért? Kő és Tenger, én barátom! Ha így kérdezed,
hogyan tudnék én arra válaszolni? Magadat kérdezd. Mit érsz, mit nyersz
vele, ha ennyi rosszat eltűrsz?
- Önmagamat - motyogta alig hallhatóan. Szeretett
volna egyszerűen visszahanyatlani az Óriás karjába, aztán aludni, de legyőzte
ezt a vágyat, ellökte magát Habkövetőtől, s az Óriásnak sikerült így végre
talpra állítania őt, ott Birinair lillianrill tüzénél. Egy-két pillanatig
aggastyánosan kapaszkodott Habkövető karjába, míg aztán a harcosok egyike
oda nem nyújtotta neki botját, hogy arra támaszkodhasson valahogy. - Ha
ellenállok - fejezte be válaszát.
De amúgy egy ízig, csontja velejéig tudta, hogy
képtelen ellenállni. Gyengék voltak a tagjai, mintha a megpróbáltatásoktól
lerokkantak volna ekképp. Cipője az áthatolhatatlanságnak immár érvénytelen
jelképe volt csak.
Habkövető tiltakozni próbált volna, de Mhoram leállította.
- Ő maga dönt - közölte szelíden a Lord.
Egy idő múlva Covenant álomba hullt - s lázálom
volt ez. Nem tudta, hogy lágyan odaviszik nyughelyére, nem tudta, hogy
Mhoram vigyáz rá azon az éjszakán, és azt sem, hogy jegygyűrűjén látja
a véres foltot.
Míg aludt, eljutott valami válságfokig, és azzal
az érzéssel ébredt, hogy íme, veszített, vagyis hogy tűrőképessége eljutott
a vagy-vagy határáig, ahol a feladat már meghaladja elszántságának erejét.
Torka száraz volt, fájó-lüktető zűrzavar: akárha csata után a táj. Hogy
erőnek erejével kinyitotta szemét, megint azt láthatta, hogy Habkövető
karja a támasza. Körötte pedig a társaság: ki-ki készen, hogy lóra kapjon,
kezdődhessen a napi út, nyeregben.
Hogy azt látta, nyitva a szeme, az Óriás odahajolt
Covenant fölé, nyu-
300
godtan szólván ekképp: - Inkább a karomban, igen, ott viszlek, semhogy
szenvedni lássalak. Utunk a Lordok Honához, a folyón, könnyebb volt, bizony,
mint nekem most ez a látvány.
Covenant összeszedte magát annyira, hogy legalább
az Óriásra nézhessen. Habkövető arca feszült volt, de most nem a kimerültségtől.
Inkább azt lehetett érezni, hogy agyában valami nyomás támad - s ennek
ereje szinte előredomborítja sziklahomlokát is. Ő meg csak nézte ezt az
egészet így vagy egy-két pillanatig nézte s akkor rájött, hogy ez nem más
ez - rokonszenv. Hogy az ő fájdalmának látványa miatt lüktet oly rettentőn
az Óriás halántékán az ér.
Óriások? Covenant lélegzete is szinte bennszakadt.
Mind olyanok, mint ez itt? Figyelte az érzelemnek ezt az összpontosulását,
majd megkérdezte: - Mi az, tulajdonképpen, hogy „habkövetés"?
Az Óriás mintha nem is akarta volna tudomásul venni
a kérdés alaptalan mivoltát. Ekképpen válaszolt: - A „követő" az amolyan
„iránytű" felelte. - Vagyis A-Tenger-Iránytűje, olyasmi az egész.
Covenant megpróbált lassan elmozdulni helyből, egyáltalán,
kikerülni az Óriás karjából. De Habkövető fogta őt egyre erősen, s nem
hagyta, hogy lába a földet érje.
Lord Mhoram avatkozott közbe. Komor eltökéltséggel
a hangjában, ezt mondta: - Tedd le őt!
- Le - visszhangozta Covenant. - Le!
Habkövető súlyos szemöldöke alatt kétség és ellenkezés
jelei tűntek elő. - Miért tenném? - kérdezte így.
- Döntöttem - közölte Lord Mhoram. - Addig nem mozdulunk
el erről a helyről, míg meg nem értjük, mi történik ős-Lordunkkal, Covenanttal.
Régóta halogatom ezt az elhatározást. Gyülekezik köröttünk a halál. Ültessétek
le! - parancsolta. És a szeme veszedelmesen égett.
Habkövető mindegyre tétovázott. Míg végre azt láthatta,
hogy Prothall Főlord is bólint, megerősítvén Mhoram szavait. Akkor felállította
Covenantot, amúgy a levegőben, majd óvatosan a földre helyezte. Keze egy
pillanatig még óvón Covenant vállán maradt. Aztán hátralépett.
Abban a pillanatban valami halálos rémület facsarta
meg Covenant szívét könyörtelenül. Mert látta magát Mhoram szemében, akár
a tükörben, látta, milyen elveszetten áll, s az, amit nem talál többé,
mintha ekképp oda lenne írva az arcára. Ez a veszteség torz riadalommal
töltötte el. Mert
301
abban a parányi tükörképben, ott, azon az arcon azt látta, hogy ha
ezek a támadások így folytatódnak, a végén ő rájön a borzadály ízére, ínyence
lesz a Szörnyűségesnek, az önmegvetésnek. Rájött, hogy itt egy bizonyos
határ, mely a meghátrálás-narcizmusé, és a Lord arra késztetné őt, hogy
lépjen - akár ezen a határon át.
- Rajta - biztatta a Lord, kinyújtva jobbját. -
Meg kell értenünk ezt a Rosszat, hogy ellenállhassunk neki aztán.
Kétségbeesések kétségbeesése volt, ahogy Covenant
a kezét nyújtotta, a karját; kezük éle érintkezett, s egymás hüvelykujját
ragadták meg. Két ujja, a másik kettő, gyenge volt, nem felelhetett meg
Mhoram céljainak. S akkor így álltak, egymás kezét, akár küzdők, szorítva,
mintha valami gyötrelmes kísértettel birkózna mindegyikőjük.
A támadás szinte azonnal jött. Covenant felkiáltott,
összerándult, mintha csontjai is belevacognának, de nem ugrott el. Az első
pillanatban elegendő volt ehhez, hogy Mhoram szorítása erős, aztán a Lord
már magához is karolta Covenantot, mellére ölelte. Covenant nyomorúságos
állapota szinte arcul ütötte Mhoramot, de nem tágított, és ölelése sem
lazult.
Aztán, amilyen hirtelen jött, a támadás véget is
ért. És Covenant hördülve hanyatlott Mhoram karjaiba.
A Lord tartotta őt, míg annyi ereje legalább vissza
nem tért, hogy önmaga súlyát elbírja, hogy megálljon a lábán. Akkor Mhoram
lassan elengedte. Egy pillanatra kettejük arca valami furcsa módon hasonló
volt; ugyanaz az űzött kifejezés, ugyanaz a verítékgőzös mély szemüreg,
tekintet. De Covenant hamarosan megborzongott, sóhajtott, Mhoram meg kiegyenesedett
úgy vállból - és a hasonlóság eltűnt.
- Ostoba voltam - mondta felzihálva Mhoram. - Tudhattam
volna. . . Ez a Rossz, igen, ez Drool Rockworm, ahogy egyre meg egyre kinyúl
a mélyből a Bot erejével, hogy téged megtaláljon. Érzi jelenlétedet a föld
színén a cipőd érintése révén, hiszen ezek egészen más jellegű anyagok,
mint amilyenek az Országban valaha is készülhettek. Innen tudja, hol vagy,
s réveden azt is, hogy mi merre járunk.
- Ha nem tévedek, a Lélek Enyhe Folyón történt átkelésünk
után azért maradtak el a támadások, mert Drool azt várta, hogy a Folyón
haladjunk tovább, közelítvén őt, s nem azt, hogy a szárazon vonulunk. Hát
nem is erre keresett minket. Azóta rájöhetett a tévedésére, s itt kutat,
ahol valóban rád is lel, íme.
302
A Lord szünetet tartott, hadd értse meg minél jobban
Covenant a hallottakat. Aztán folytatta: - Ős-Lord, valamennyiünk kedvéért
- az Ország kedvéért -, ne viseld a cipődet. Drool máris túl sokat tud
hollétünkről, mozgásunkról. Szolgáit már útnak is bocsátotta.
Covenant nem felelt. Mhoram szavai mintha erejének
utolját is elszívták. A megpróbáltatás túl sok volt neki már; egyetlen
sóhaj - és ájultan zuhant a Lord karjaiba. Nem tudta, nem látta ekképp,
milyen nagy gonddal, milyen óvatosan hántottak le róla cipőt-ruhát; beraktak
mindent Dura nyeregtáskájába; aztán szelíden lemosdatták őt magát, s pedig
maguk a Lordok, és utána újra felöltöztették, de már másba, fehér brokátselyembe;
s milyen szomorúan szedték le a gyűrűt az ujjáról, tették újabb darabka
clingor-ra, ott a szíve fölött; s milyen gyengéden vitte-ringatta
őt Habkövető Sósszív a karjában, végig az egész aznapi úton. Feküdt a sötétben
akárha feláldozásra várva; s szinte hallotta, ahogy a lepra emészti, rágja
a testét. Megvetés szaga áradt körötte, s mindez az ő impotenciájához kapcsolódott.
De az ajka elégült mosolyba fordult, kedves bűvöletbe, mintha végre kezdene
tetszeni neki jelen állapota.
Tovább mosolygott, ahogy felébredt éjten, s ott
találta magát, ahogy mered bele a hold hatalmas kísértetvigyorába. Mosolya
aztán lassan átalakult valami feszes vigyorrá, mely így boldogságot vagy
gyűlöletet fejezett ki. De most a holdat eltakarta előle Habkövető behemót
alakja. Az Óriás tenyerei, mindegyik akkora, mint az ő arca, gyengéden
simogatták Covenant fejét. S ez a kedvesség hamarosan meg is tette a hatását.
Szeméből tűnt a kísértetesség, vonásai megenyhültek, s a gyötröttségből
nyugalom lett. Hamarosan mély álomba merült, ahol nem környékezte semmi
veszély.
Másnap - a Különítmény útjának tizedik napján -
enyhülten ébredt, mintha zsibbadásból jönne el, kiegyeztethetetlen kívánalmak
közti alkalmi békéből, pangásból. Érzésnélküliség hatotta át, de úgy, mint
akinek nincs ereje többé, hogy magával igazán törődjék. Viszont éhes volt.
Nagy reggelit vágott be, aztán arról se feledkezett meg, hogy rendes köszönetet
mondjon a Woodhelvennin nőnek, aki láthatóan elsődleg az ő ellátásával
törődött. Küllemének átalakulását gyászosan fogadta, de végül csak vállrándítással,
csöndesen megállapítván magában, hogy ez az új gúnya milyen könnyedén álcázza
őt akkor hát - s hogy a fehér köntös úgy lebegi körül ösztövér alakját,
mintha eleve rá szabták volna. Akkor, amúgy kábultan, Dura nyergébe szállt.
303
Társai úgy figyelték, mint akik attól féltik, leesik
nyomban. Gyengébb volt, valóban, mint hitte; nagyon kellett összpontosítania,
hogy a lovat megülje, de azért csak sikerült ez még. A Különítmény tagjai
fokról fokra kezdték hinni, hogy túl van a veszélyen. Lovagolt köztük a
napsütésben, a meleg, tavaszi légben, mindenütt Andelain virágos szépsége
ragyogott, útjukat szegélyezve - lovagolt elgyengülten és nemtörődöm lélekkel,
mint aki két végletes képtelenség közé szorult.