Kiril Threndor
Prothall tisztelettel vette át a ládát. Ujjai a kis szekrényszerűség
závárjain matattak - aztán felnyitotta a fedelet. És sápadt, gyöngyházas
fény kezdett áradni bentről azonnal, mint a legtisztább holdfény. Arcának
a sugárzás valami szépségtündökletet kölcsönzött, ahogy kezével benyúlt,
ahogy kiemelt egy ős-ősi tekercset. Mikor a magasba tartotta, a jelenlévők
láthatták, hogy ez a tekercs tündökölt így.
Quaan és az Eoman fél térdre ereszkedett az Őrzet
előtt, valamennyien meghajtották fejüket. Mhoram és Prothall kihúzott derékkal
állt, mintha életük Mesterének vizsgáló tekintetét kellene állniok méltóképp
így. Pillanatnyi ámulat után Lithe csatlakozott a harcosokhoz. Csak Covenant
és a Vérgárda nem adta a tisztelet semmi látható jelét. Tuvor bajtársai
könnyed éberséggel álltak ott, Covenant pedig kényszeredetten tapadt a
falhoz, mint aki a gyomrát akarja csitítani - nehogy „elszabaduljon".
Ám ő sem volt vak, ami a tekercs fontosságát illeti.
Valami magánjellegű remény hatolt át émelyén. Kerülő úton közelítette ezt,
épp ezt. - Vajon Birinair... tudta, mit fogunk lelni itt? Ezért volt az,
hogy.. .?!
- Hogy erre rohant? - Mhoram úgy mondta ezt, mint
aki nincs is jelen a gondolataival; hangját kivéve mindene egy ízig a tekercsre
összpontosított - s azt Prothall egyre csak tartotta, tartotta a magasba,
mint becses talizmánt. - Meglehet, igen. Ismerte a régi térképeket. Nem
kétséges, ezeket az Első Őrzet hagyta ránk, s azért, hogy utunk megleljük
itt. Az is lehet, hogy a szíve látta, amit a szeme nem.
Covenant kis szünet után kérdezte meg, kerülő jelleggel
ismét: - Miért hagytad menekülni az ős-gonoszokat?
Ezúttal a Lordok mintha meghallották volna: komoly
a kérdés. Átható tekintettel nézett rá Prothall, ahogy a tekercset helyére
visszatette. S mikor a szekrényláda teteje ismét zárva volt, Mhoram felelt
mereven: - Szükségtelen halál, erre gondolj, Hitetlen. . . ! Nem azért
jöttünk ide, hogy ős-gonoszokat mészároljunk. Többet ártunk magunknak a
szükségtelen öldökléssel, mint ha pár ellenséggel több marad életben. Szükséghelyzetben
harcolunk, de nem vezethet minket se kéj, se düh ebben. A Béke Esküvése
nem ismer kompromisszumot.
Ám ez sem volt Covenant kérdésére igazi válasz.
Most aztán már, erejét megfeszítve, egyenesen rátért - reményére: - Semmi
baj. Ez a. . . Második Őrzet, ez . . . nyilvánvalóan kellő erőtök immár.
Tehát visszaküldhettek engem, elbocsáthattok.
Mhoram arca ellágyult, hallván e támaszra szorultság
szavát, a vigaszigényt a képtelen óhaj ügyében, ami a kérdésben rezgett.
Ám válasza tagadás volt a reményre. - Jaj, barátom, valamit elfelejtesz.
Nem tudtuk mi az Első Őrzetet sem igazi tudásunkká tenni . . . tanulmányozások
nemzedékes során át sem. A Loresraat java része rejtély maradt a számunkra,
magvában egyre az. Nem tudunk mit kezdeni ezzel az új Őrzettel, így azonnal
végképp nem. Talán, ha túléljük Különítményünk vállalkozását, majd e
Másodikból is tanulni próbálhatunk, éveken át s át.
Akkor elhallgatott. Arcán ott volt még további szavak
szándéka, de nem szólt, míg Prothall föl nem sóhajtott: - Mondj meg neki
mindent. Illúziókat nem engedhetünk meg most.
- Helyes - mondta Mhoram sietősen. - Ha az igazat
vesszük, e pillanatban veszélyes is nekünk a Második Őrzet birtoklása.
Kiviláglik az Első Őrzetből, hogy Kevin Főlord a Hét Őrzetet gondos sorrendben
helyezte el. Célja szerint a Másodiknak rejtve kellett volna maradnia mindaddig,
míg az Elsőt meg nem értjük. Nyilvánvaló, hogy Lore-jának bizonyos vonatkozásai
komoly kockázat veszélyével járnak, ha valaki a korábbi elemek közül némelyeket
nem ismert meg jól. Ezért rejtette el Őrzeteit, védvén őket oly erőkkel,
melyek áttörhetetlenek, míg a korábbi Tanok birtoklása nem valódi. Mármost
szándékát keresztülhúztuk itt. De amíg az Elsőt nem értjük igaz valójában,
a Második Őrzet, semmi kétség, veszélyes ránk.
Kihúzta magát, mély lélegzetet vett. - Nem sajnáljuk
mégsem. Bármi veszélyt rejt is, ez a fölfedezés talán korunk legnagyobb
pillanata lesz még. Ám hogy áldásos nem lesz, az is elképzelhető.
Halkan hozzátette akkor Prothall: - Sem szemrehányás,
sem kétely nem férhet a dologhoz. Hogy is tudhatta volna bárki, mire bukkanunk
majd? De az Országot fenyegető átok most nyilvánvalóan itt van a fejünkön:
kettősen. Ha végül győzni akarunk a Kárhozat Urán, olyan erőkkel kell élnünk,
melyekig még föl sem érünk. Ezért hát reményt és komor félelmet ugyanabból
a forrásból tanulunk. Ne érts félre minket - e kockázatot örömmel vállaljuk.
Kevin Tanának méltó megismerése: életünk célja. De tisztáznunk kell, mi
a kockázata ennek. Látok reményt az Ország számára, a magaméra alig.
- Még ez a kilátás is homályos - mondta Mhoram kurtán.
- Lehet, hogy a Kárhozat Ura azért csalt ide minket, hogy vesztünket okozzák
oly erők, melyeket nem bírunk kezelni.
Itt Prothall éles tekintetet vetett Mhoramra. Aztán
a Főlord is bólintott lassan. Ám az arcáról nem tűnt el a megkönnyebbülés
sem, az a fény, mely akkor tündökölt fel rajta, mikor az Őrzetet átnyújtották
neki. Ennek hatására úgy tűnt föl, mintha teljességgel méltó lenne életkorának
feladataira: melyek a kor kívánalmai is egyben. Íme, Prothall Főlordnak,
Dwil-
lian fiának korszaka emlékezetes marad az elmékben és szívekben - ha
a Különítmény túléli vállalkozását. Elhatározása előre mutatott, csak és
csak, így csukta vissza az Őrzet fedelét; mozdulatai határozottak voltak,
kemények. Koriknak adta át a kis tartót, aki aztán csupasz hátára erősítette
clingor-ral, s tunikájával fedte, melyet külön is csomóra kötött
alatta még.
De Covenant azt látta, hogy a maga reményei úgy
omlottak össze, mint a gyerekek játékkockaházai - s többé azt sem tudhatta
már, hol lel szilárd talajt, ahol újból építgetni kezdheti. Túlságosan
gyenge és túlságosan fáradt is volt ő bármi ilyesmihez. Állt, ahol állt
az imént, a falnak támaszkodva, fejét leszegve, mintha köntösének mintázatát
akarná „megfejteni", mást se.
Fenyegethettek veszélyek, azért a társaság csak
pihent egyet, s előkerült az ennivaló is. Prothall úgy ítélte meg a dolgot,
hogy ha ott maradnak, ahol vannak, ugyanannyit „ér", mint bármi más; ezért
hát, míg a Vérgárdisták őrt álltak, arra biztatta társait, pihenjenek egészen
nyugodtan. Le is feküdt hát, feje alá hajtotta karját, s mintha azonnal
mély álomba merült volna, oly aktívan volt passzív - hogy az egész szinte
nem is valaminek a vége volt, hanem a kezdete. Követvén példáját, a társaság
legtöbb tagja szintén álomra hajtotta fejét, ám ez az álom csak szakaszos
volt. Mhoram és Lithe viszont tovább virrasztott. A Lord csak bámult a
lapuló tűzre, mintha látomást keresne - hogy lásson; és a Manethrall vele
szemközt ült, tornyozván vállát a hegy nyomasztó súlya ellenében - lehetett
volna mondani -, ugyanakkor képtelenül, hogy a földmélyiséget elviselje,
nyugton tűrje a szabad ég hiányát, minden Ramenek éltető elemének ily fogyatkozását.
A falnak dőlve, Covenant figyelte őket, és egy kicsit el is szunnyadozott
aztán, ahogy gyűrűjének fénye fakulni kezdett a hold ívének hulltán.
Miután Prothall fölkelt akkor, éberen, a társaságot
is ébresztette. S hogy mindenki evett megint, kioltotta a tábortüzet. Helyén
meggyújtotta a lillianrill fáklyák egyikét. Veszedelmesen szökkelt
s lengett a láng a sűrű légben, de a Főlord inkább ezt használta, s nem
botjának fényét, az alagútvilágításra. A Különítmény hamarosan nekilódult.
S mit tehettek mást, ha fájt is, hátrahagyták halottaikat, ott, az Őrzet
szobájának kövén. Hogy épp ott hagyták őket, s nem másutt - ez volt az
utolsó tiszteletadás, amiben Birinairt s a többieket részesíthették.
Elnyelte őket, vonulván, ismét a sötét, s a Főlord
bátran vezette népét a
ki-tudja-mily-vájatú, labirintusi folyosókon, ott, a Mennydörgés Hegye
sziklamélyein. A levegő sűrűsödött, forróbb lett, halottibb. Bár néha fölfelé
kellett kapaszkodniok, általában inkább lefelé haladtak végig, a hegy feneketlen
mélyei, „gyökerei" felé, s minden vaktán megtett, méretlen mérfölddel közelebb
és közelebb jutottak a Föld rettentő méretű, eltemetett, szunnyadó, komor
rémségeihez, irdatlan, ízig-veszélyes csontjaihoz. És csak mentek és mentek,
úgy, mintha elbűvölte volna őket a sötétség, a változhatatlan éj. Kemény
csöndön vágtak át, akárha ajkuk visszafojtott sírástól lett volna kérges-kemény.
Mit sem láttak. És ez úgy határozta meg őket, mint valami közeli gyászeset.
Ahogy közeledtek a Fattyúfészkek működő szívéhez,
bizonyos hangok erősödtek, kivehetőbbé váltak - üllők csengése, fújtatók
pufogása, gyötrelmek zihálása. Időről időre át kellett vágniok forró, nedves
és fojtó levegőfuvalmakon, melyek mintha kriptaszellőzmények lettek volna.
És újabb hang is hatolt tudatukba - valami feneketlen fortyogásé. És hosszasan
haladtak úgy, hogy mind közelebb kerültek ehhez a rejtelmes forráshoz,
bugyogáshoz, s nem és nem tudták, mi lehet az.
Később végigmentek helye mellett. Ösvényük egy roppant
üreg peremén vezetett. A falakat villódzva borította be a sziklafény narancsa.
S messze lentről kőolvadéktó ontotta gőzeit.
Vándorútjuk hosszú sötétje után ez a világosság
egyszerűen gyötörte-bántotta a szemüket. A tó felszálló, maró hője olyan
volt, mintha ki akarná szippantani őket a maguk teréből. A mély, fortyogó
hang dübögve kavargott a légben. Magma roppant fröccsenetei vágódtak a
sziklamennyezetnek, aztán visszahulltak a tóba, akárha tornyok omolnának.
Amúgy ködösen, Covenant hallotta, hogy valaki azt
mondja: - A Démonidák még Loric Főlord idején itt hagyták sikerületlen
fattyaikat. Mondják, hogy a Démonidák viszolygása - és a Gonoszoké, akik
őket nemzették -, utálata mindama formák iránt, melyeket magukénak mondhattak,
mindent felülmúlt. Ez vezérelte őket ama termékenység útjára, melynek azután
az ős-gonoszok és a Waynhimek egyképp gyümölcsei. S ez űzte őket, hogy
minden gyenge és hibás származékukat efféle gödrökbe hajítsák, mint ez
is itt . . . oly iszonyúan borzadtak a maguk nem is látott szemnélküliségétől.
Felhördült Covenant, arccal a falhoz tapadt, így
mászott végig az üreg mellett, be a mögötte következő folyosóba. Ahogy
keze nem érezte már a
kő támaszát, ujjai úgy kezdtek remegni maga oldalán, mintha egy csontketrec
falait próbálgatná, teli hitetlenkedéssel.
Prothall úgy döntött: itt pihennek meg, a sziklafény
üregén túl. . . A társaság gyorsan evett valami hideget, aztán nekivágott
megint a sötétnek. Két kanyar következett, s innen egy hosszú lejtő, kaptató
vezetett fölfelé, s egy idő múlva tapasztalhatták, hogy már valami peremen-szegélyen
haladnak, be egy nyiladékba, vetődésbe. A szakadékos rész amúgy belül,
a bal kezük felé tátongott. Covenant ennek ellenére szórakozottan haladt
itt, fejét rázogatta, mint aki gondolatoktól akar még külön is szabadulni.
Ősgonoszok kavarogtak agyában, képekként; maga gyűlöletének ábráiként;
mint balsejtelmek. Hát milyen átok sújtja őt, hogy még ily képződményekben,
rémteremtményekben is önmagát lássa?! Nem! Csikorgatta a fogát. Nem. Az
emlékvilági lávaömlésfényben egyszerre félni kezdett, hogy máris elvétette
esélyét - a hullásét, a bukásét. . .
Aztán, hogy kis idő telt így, fáradtságérzete visszatért.
Prothall pihenőt rendelt el a peremen, és. Covenant azzal „lepte meg magát",
hogy csaknem álomba hullt - ily közel a szakadék széléhez! De a Főlord
most már célratörő volt, végképp: s így nem hagyta, hogy csapata hosszan
áldozzon a restségnek. Imbolygó fáklyafényével vezette máris tovább a Különítményt,
a maguk mögött hagyott sötétből a rájuk táruló sötétbe.
Ahogy útjukat így folytatták, a minden-pillanatnyi-vigyázat
is elfáradt, megkopott lassan. Kitelt a hold, és valahol előttük - messze?
közel? - Drool készülődött már rájuk. Ám Prothall úgy haladt, mint aki
mohón várja már a végső megmérettetést, s igencsak derekas ütemben vezette
őket a szakadékszegélyen. Ennek eredménye lett, hogy a magányos, egy szál
ős-gonosz meglepetésszerűen csaphatott le rájuk.
Ott lapult a fal vékonyka hasadékában. Ahogy Covenant
ez előtt elhaladt, kiugrott, teljes súlyával rávetette magát - szemből,
mellbe. Hitvány, szeme-nincs arcán csak és csak vadság ült. Ahogy meglökte,
Covenant bal kezét kapta el máris.
És a támadás lendülete hanyatt taszította őt, a
szakadék felé. Egy másodperc tört részéig fogalma sem volt még, mi érte
- nem fogta fel. Az ős-gonosz maga, az kötötte le a figyelmét. Mert kezét
közel rántotta az arcához, nyirkosan szaglintott egyet-kettőt az ujjain,
mintha keresne valamit, majd megpróbálta bekapni a gyűrűsujját, be, tépett-tépő
pofájába.
Covenant még egy lépést hátrább tántorodott; lába ott volt már a mere-
délyszegélyen. Ez volt az a pillanat, amikor rádöbbent, miféle éh-mohóság
tátong mögötte. Ösztönösen is összezárta az ős-gonosz felé rántott öklét,
nem törődött a támadóval. Inkább a botját markolta minden erejével, s a
másik végét Bannor felé lökte. A Vérgárdista már nyúlt is a felekéz-eszköze
felé.
Bannor megragadta a bot másik végét.
Egy másodperc törmeléke megint - Covenant irtózatos
kapaszkodása közben...
De az ős-gonosz teljes súlyával ott lógott balján.
S az ő szorítása a boton - gyengült. A szörnyalak továbbra is azon volt,
hogy leharapja a gyűrűt, s akkor ő - zuhant. A szakadékba.
Mielőtt rémületében akár fel is kiálthatott volna,
már valami kőtömbnyi erő vágta mellen, úgy, hogy tüdejéből a levegő szinte
kiszorult, és egész valója egyetlen zihálás volt, ahogy ólomsúlyként zuhant.
Mellkasa összelapult, gyomra felfordult, már üvölteni sem tudott, elveszítette
az eszméletét.
Ahogy magához tért az ütközés után, valami szemét-száját
betöltő moslék-mocsok ellen küzdött fuldokolva. Fejjel lefelé feküdt egy
meredek lejtőn, körülötte agyagpala, iszap, üledék-iszam, és ahogy itt
talajt ért, fejjel bele is fúródott nyomban e masszába. Sok-sok másodperc
telt el úgy, hogy más mozdulatra sem volt lehetősége, csak tátogásra, köhögésre.
Igyekezete rángásokig jutott, szabadulásig nem.
Aztán, minden erejének túlján, átfordult a tengelye
körül, és fejét legalább fölemelhette. Nagy csomó mocskot öklendezett ki
torkából-szájából, és tapasztalta, hogy legalább lélegezni tud. De látni
még semmit se látott. Ehhez is pár pillanat kellett - hogy ennek tudatára
ébredjen. Megvizsgálta az arcát, tapasztalhatta, hogy a szemét nem borítja
semmi, a szeme tárva. De így sem érzékelt vele mást, csak valami végső,
maradéktalan teljű sötétet. Mint akit a pánik vakít el - olyan volt ez,
mintha a látóidegei a sokktól, a rémülettől „zsibbadoznának" egy ízig.
S egy darabig valóban pánik volt rajta az úr. Hogy
mit se látott, azt érezte: a levegő hullámokban zúdul rá, mintha futóhomokba
fúlna. Az éj úgy lüktetett körötte, mint a csupasz szárnyverés - mint keselyűk
szárnyverése, mikor a csőrök a nyers, védtelen húsba csapnak mindjárt.
Szíve vad rettegéssel vert. Feltápászkodott térdre,
s így volt ott, végsőkig elhagyatottan, megfosztva látástól és fénytől,
a félelmek netovábbján,
lélegzetének fojtó gombócaival a torkában. De ahogy a pániknak ez az
első hulláma csitult, érteni kezdett valamit. Ha félelem - akkor olyasmi,
amit eleve ért azért, akkor ez még mindig létezésének, része, feltételrendszeréből
valami. És a szíve vert tovább. Ha elbizonytalanodva, kizökkenve is - akárha
sebesülten! -, fenntartotta az életét.
Akkor hirtelen, görcsösen fölemelte két ökölbe szorított
kezét, és feje mindkét oldalán az agyagpalára ütött, s úgy verte tovább,
halántéka ritmusára, mintha az ész elvét akarná kipüfölni a mocsokból.
Nem! Nem! Én igenis a túlélő leszek!
Ez az elhatározás megszilárdította. Túlélni! Leprás
volt, félelemhez szokott. Tudta, hogyan kezelje a rettegést. Fegyelem -
fegyelem.
Két kezét a két szemgolyójára szorította; színpettyek
kezdtek villódzni a feketeség előtt. Nem volt tehát vak. Látott - látta
a sötétet. Elhullt viszont a katakombákbeli egyetlen fénytől - hát persze
hogy nem látott.
Vér és pokol.
Ösztönösen is dörzsölgetni kezdte a kezét, s ha
ez zúzódással-törődéssel járt, felnyögött, belevonaglott-rángott.
Fegyelem. Egymaga volt - maga - volt - fénytelenül
valahol, a mélyek mélyén, egy szakadékszegély alatt, sok-sok mérföldre
a szabad égtől. Segítség nélkül, barátok híján, menthetetlenség ígéretével,
mert a számára az a világ, ami a hegymélyen kívül létezett olyan elérhetetlen
volt most, mintha ő maga soha oda se született volna. Maga a menekülés
volt elérhetetlen . . . hacsak -
Fegyelem.
- - hacsak nem talál valami módot a meghalásra.
Pokolokádék!
Szomjúság. Éhség. Sérülés - vérveszteség. Olyképp
billentyűzte végig a lehetőségeket, mintha VSE-t végezne magán. Hullt ide
- áldozatául akár, prédájául valami sötétség-fattya átoknak. Kárhozat!
Átbukott - talán a végzet szakadékperemén. Őrület, igen, őrület. Olyan
egyszerű az egész - az lesz -, akár a lepra.
Éjfélszárnyak, védtelenverők, a füle körül... Kavarogtak
örvénylőn a sötétségtájban, tér űrében. . . Keze félájult öntudatlanul
kapkodott a fejénél, keresett valami módot a védekezésre.
Átok! Pokol.
Ez velem - nem történik. Ez - nincs.
Fegyelem.
Méhmagzati fantáziaképek törtek rá. Ebbe kapaszkodott,
mintha látomás lenne. Igen! Gyorsan helyzetet változtatott, hadd ülne inkább
az agyagpalalejtőn. Matatott az övében, megtalálta végre Atiaran kését.
És gondosan kézben fogta, amúgy felekézbe, híjasan, és - elkezdett borotválkozni.
Víz nélkül, tükör nélkül, veszedelmesen közel ahhoz,
hogy bármelyik pillanatban elvágja a torkát, a szakáll szárazsága külön
kínjára volt, olyasképp, mintha új arcot akarna faragni most magának. De
a kockázat, a kín - ez mind -: az ő része volt; nem volt benne semmi képtelenség.
Ha megvágja magát, a mocsok, mely bőrét borítja, szinte azonnal megfertőzi.
Végzetesen. Ez megnyugtatta: akárha önmagával való azonosságának szemléltetése
volna. Lehetőség.
Így meghátrálásra kényszeríthette a sötétséget;
karmainak visszahúzására.
Mikor elkészült, mérlegelt: arról a tervről volt
szó, mely helyzetének felderítésére vonatkozhatott. Szerette volna tudni
mégis, miféle hely ez, ahova került. Óvatosan, tapogatózva elkezdte a felderítést,
négykézláb araszolva a lejtőn.
Mielőtt egy métert is megtett volna így a lapos
kőfelszínen, egy testbe ütközött. A húsa olyan tapintású volt, mintha az
illető nem is rég halt volna meg, de a mellkasa hideg volt és iszamos,
s Covenant visszarántotta a kezét, mert nyirokba nyúlt - rothatag vér szagát
érezte.
Visszalökte magát a lejtő palarétegére, mozdulatlanul
kuporgott - és a tüdeje súlyosan zihált, térde remegett. Az ős-gonosz,
igen, ez volt az az ős-gonosz, aki rátámadt. Számára halálos megtöretést
hozott a mélység. Covenant mozdulni szeretett volna, de nem bírt. A fölfedezés
sokkolta olyan volt ez, mintha beleborzongana valami veszedelmes ajtók
hirtelen megnyílásába; úgy érezte, megnevezhetetlen fenyegetések környékezik
végzetesen. Hogyan tudta ez a lény, hogy épp rá kell támadnia? Végső soron
- kiszagolta a fehéraranyat?
Akkor a gyűrűje izzani kezdett. A véres sugárzás
átalakította fojtott tűzkörré a gyűrűsujján, majd bíborló béklyó lett belőle.
De nem szórt semmi fényt - nem tette lehetővé még azt sem, hogy ő maga
lássa, min függ, mire fonódik e kör. Tündökölt baljóslatúan előtte, őt
minden szemnek megvi-
lágítván, ha rejtőznek ilyenek netán a sötétben, de hasznára nem volt,
csak félelmet keltett benne.
Nem feledhette, mit jelent ez. Drool véres holdja
kitelve emelkedik az Ország fölé.
Oda kellett lapulnia még jobban azért hát az agyagpalalejtőhöz.
Torkában mintha akadozott volna valami, akárha a rémület fojtogatná. Még
légzésének ellenőrizhetetlen ritmusa is olyan volt, mintha karmok és tépőfogak
támadnák őt, oly láthatatlanok, hogy e sötétben még csak helyüket sem sejti.
Maga volt, segítség éltető ereje nélkül, kitaszítva.
Ez volt - s ez marad, tudta, hacsak. . . nem talál
valami módot gyűrűhatalmának használatára.
De ettől a gondolattól undorral borzadt vissza máris:
mihelyt az eszébe jutott. Nem! Ezt - soha! Leprás ő; túlélési képessége
attól függ, mennyire képes felismerni a maga teljes tehetetlenségét, elfogadni
ezt az impotenciát. Ez volt a lepráslét alaptörvénye. Semmi sem lehet olyan
végzetes rá nézve - semmi sem rombolhatja testét és szellemét oly gyötrelmesen
-, mint a hatalom illúziója, az erőé. Az erő - álom. És mielőtt meghal,
olyan ronccsá válik, olyan torz masszává, mint az az ember, akit ott látott
a lepratelepen.
Nem!
Jobb akkor, ha becsülettel és egyenesen - megöli
magát. Annál úgy minden jobb.
Nem tudta, meddig képzelgett ilyen szédülten, mikor
volt az, hogy valami halk zajt hall a sötétből - távolit, kéteset és rossz
sejtelműt, akárha az őt körülvevő éjszaka elkezdett volna lélegezni, de
a fogán keresztül. Meghökkentette, mint egy szívütés. Vak félelemben rángva,
próbálta kivédeni. És mégis: lassan mind világosabbá vált a hang - csöndes,
surrogó zaj, akárha sok torokból törne föl a kilégzés halk hördüléssora.
Úgy megfertőzte a levegőt, mint valami bűzös állat a szagával.
Jönnek érte. Tudják, hol van, a gyűrűje miatt tudják,
és most jönnek érte.
Hirtelen felködlött előtte egy kép: az a Waynhim
a vasfegyverrel a mellében. Jobb kezével lefödte a gyűrűt. De tudta azt
is, hogy ez hiábavaló már hogy megtette, tudta. Lázas igyekezettel keresgélt
az agyagpalán, hátha lel valami fegyvert. Akkor eszébe ötlött a kése. Túlságosan
súlytalannak tűnt fel a számára - ez nem lehet segítője igazán. Megmarkolta
mégis, így kezdett kutatni-vadászni jobbjával, azt se tudta, mire.
Egy hosszú, végtelennek tűnő pillanatig csak túrt-fúrt
maga körül, nem
törődvén vele, milyen zajt üt. Ujjai akkor - megtalálták. A botját!
Bannor elejthette, és a bot oda hullt egészen közel, íme, hozzá.
A surrogás közelített. Sok mezítelen talp zaja volt
ez, ahogy kövön csusszannak. Ezek érte jönnek most.
A bot! - a Hirebrand botja volt. Baradakas adta
neki ezt a botot. A sötétség óráján. . . emlékezz a Hirebrand botjára!
Ha fényt lobbanthatna a végén e botnak
De hogyan?
A fekete légben ellenségek nyüzsögtek komorlón.
Lépteik mintha a magasból közeledtek volna feléje - csusszanások.
Hogyan? Ezt kiáltotta kétségbeesetten, némán,
és megpróbálta puszta akaratával lángra lobbantani a botvéget. Baradakas!
Egyre közelebb azok a lábak. Hallotta már a rekedtes
lélegzést is a sziszegő közelítés felett.
Égett e bot a Tavaszünnepen. Sebesen megrázta most,
és odanyomta a botvéget a vérizzású gyűrűhöz. Egyszerre vörös láng virult
ki a fából, átalakult fakó naranccsá és sárgává, és fényességgel felragyogott.
A hirtelen támadt fény el is vakította, de legalább talpra szökhetett,
feje fölé tartva a botot.
Valami hosszú lejtő alján állt - a rézsű a szakadék
fenekének legalább a felét betöltötte. Az agyagpala laza szerkezetű rétegződése
mentette meg az életét, azzal, hogy mikor idezuhant, a talaj engedett,
elmozdult, csúszott vele tovább - görgette, nem ütötte meg úgy. Előtte
és mögötte a szakadékfalak sokkal magasabbra emelkedtek, semhogy botja
lángfényében is láthatta volna, hová és meddig. A közelében ott feküdt
a halott ős-gonosz, kitekeredve, fekete bőrét vér borította.
Csoszorászva, de határozott céllal, Üregfattyak
zajtalan-laza csoportja közeledett felé.
Még mindig vagy harmincméternyire voltak, de ilyen
távolságról is meglepte őt a küllemük. Mert nem olyannak tűntek fel, mint
más Üregfattyak, amilyeneket ő eddig látott. A különbséget nemcsak a jelmez
tette, bár ezek a teremtmények díszesek voltak, cirádás öltözetűek, mintha
királyi gárda tagjai volnának, elit osztag, külön-ocsmányság. Fizikai valójukban
lehettek ezek másmilyenek. Öregek voltak - természetellenesen vének, koravének.
Vörös szemük körül karikák, hosszú végtagjaik meg úgy hajladoztak-rogyadoztak,
mintha hosszú időn át lettek volna összehajto-
gatva. Fejük harmonikázva ingott a nyakukon, ám ezek a guminyakak azért
eléggé erősnek és szívósnak is látszottak. Súlyos lapátkezeik reszkettek,
mint a szélhűdötteké. Együttesükből csak úgy áradt a romlottság, az áldozatkereső-prédaleső
szellem. És olyan kemény eltökéltséggel nyomultak előre, mint akiknek megígérték
valahol: ha még ezt az utolsó feladatot sikerrel teljesítik, halálukig
nyugalmat élvezhetnek már.
Lerázta meglepetését, aztán - már a botot rázta
fenyegetően. - Ne érintsetek! - sziszegte. A fogai közt ő is. - Vissza!
Egyezséget ajánlok. . .
Az Üregfattyak semmi jelét nem adták, hogy értenék,
hallanák egyáltalán. De nem támadták meg. Amikor már csaknem karnyújtásnyira
voltak, tömegük kettévált, és furcsa módon körülvették őt. Majd megnyitván
előtte az utat az egyik, elzárva a másik irányban, elkezdték terelni őt
arra felé, amerről ők maguk is jöttek.
Mihelyt megértette, hogy harc nélkül óhajtják őt
eminnen amoda vinni, nyomban kész volt az együttműködésre. Ösztönösen tudta,
hová igyekeznek. Ezért hát csak ment ott, gyötrelmes kíséretük közt, haladt
a szakadékfenéken, míg el nem értek egy lépcsőt a bal oldali falban. Nem
ígérkezett könnyű útnak, a fokokat durván faragták ki a sziklából, ám elég
széles volt az egész, hogy több Üregfattya is elférjen egymás mellett.
Covenant küzdhetett - s eredményesen! - a tériszonya ellen, úgy, hogy a
falhoz tapadt, a szakadékkal ellentétes oldalon ment.
Emelkedtek pár száz lábnyit, mielőtt a falbéli nyílást
elérték. Bár a lépcsők sora tovább folytatódott fölfelé, az Üregfattyak
ezen a nyíláson terelték be őt. Szűk alagútban találta magát, melynek végén
sziklafény derengett. A lények most már határozottabb léptekkel hajtották,
úgy, mintha maga a vesztőhely lenne már közel.
Akkor hirtelen hőség hulláma csapta meg, benne bűz,
kénköves. Kilépett az alagútból - és ott volt Kiril Threndorban.
Felismerte a „berakásos" falak pácolt-kő fényét,
az émelyítő szagot hogy mintha kén emésztene rothadó húst. És felismerte
a bejáratokat, a fény táncát, e tűztáncot fenn magasan a sztalaktit-csoportozatokon.
Olyan eleven volt a számára mind ez az egész, akárha frissen fordították
volna le valami rémmeséből. Az Üregfattyak bekalauzolták őt ebbe a szobába,
majd felsorakoztak mögötte, elállva az ajtót.
Másodszor találkozott Droll Rockwormmal.
Droll ott kuporgott alacsony emelvényén az üregközépen.
Két nagy ke-
zével a Törvény Botját szorongatta, és ez volt az a Bot, amiről Covenant
felismerte őt. Drool megváltozott. Valami ragya lepte meg; üszökrontás?
Hogy Covenantot megpillantotta, élesen felnevetett. Ám a hangja gyönge
volt, és a nevetése a hisztéria peremén járt. Nem nevetett sokáig; mintha
túlságosan kimerült lett volna még ehhez is. Akár az Üregfattyak, melyek
Covenantot idehozták, ő is öreg volt.
De bármi rontás érte is az Üregfattyakat, magát
Droolt sokkal jobban sújtotta, látszott. Tagjai olyan gacsosak-tekertek
voltak, hogy állni alig bírhatott; ajkáról ellenőrizhetetlenül csorgott
a nyál; és szakadt róla a veríték, mintha saját birodalmának természetes
hőségét sem bírná többé jól elviselni. Lázas birtoklás vágyával, kétségbeesetten
markolta a Botot. Csak a szeme, az nem változott. A szeme vörösen izzott,
írisz vagy pupilla nélkül, és mintha gonosz láva lett volna, mely fortyog
- mely mohón elemésztene mindent.
Covenant a szánakozás és az undor különös vegyülékét
érezte magában. De csak egy pillanatnyi ideje volt azon töprengeni, hogy
Droollal mi is történhetett hát. Mert akkor össze kellett szednie magát.
Az Üregfattyak kezdtek gyötrőn felé hullámzani.
Nyögdösve, mert tagjai sajogtak, Drool megállt pár lépésnyire Covenanttól.
Egyik kezével elengedte a bonyolult rovátkolású Botot, s így aztán, remegő
ujjal, Covenant jegygyűrűjére mutatott. Mikor megszólalt, mindegyre leskelve
pislogott hátra a válla fölött, akárha egy láthatatlan nézővel lenne kapcsolatban
ilyesképp. A hangja is ugyanolyan gacsos és kifacsart volt, mint karja-lába.
- Enyém! - köhögte. - Megígérted. Enyém. Lord Drool,
Bot és gyűrű. Megígérted. Tedd ezt, mondtad. Tedd azt. Ne zúzz és ronts.
Várj még. - Köpött, gonoszul. - Ölj később. Megígérted. A gyűrűt, ha megteszem,
amit mondasz. Azt mondtad. - És a hangja olyan volt most, mint egy beteg
gyereké. - Drool, Lord Drool! Hatalom! Enyém most.
Iszonyúan nyáladzva, kinyújtotta kezét Covenant
gyűrűjéért. Covenant az undor elhatározásával cselekedett, ahogy bírt.
Égő botjával hatalmas csapást mért Drool mancsára, elütötte onnan.
Ahogy a mancsot érte, a bot ízekre tört, szilánkká,
úgy, mintha Drool húsa reves vasanyag lenne.
Maga Drool pedig köhögve-hörögve hallatta haragját,
és a Törvény Botjának végét keményen a padlónak ütötte, úgy, hogy a kő
felszökkent Cove-
nant lába alatt. Ez hátralökte őt, és olyan zökkenéssel ért talajt megint,
hogy azt hitte, a szíve megáll.
Feküdt ott, elnémultan, segítség nélkül. Fülében
lüktető zaj dobolt, azon át hallotta Drool kiáltását: - Lemészároljátok
őt, le! Nekem! Ide a gyűrűjét! - Most oldalt gördült Covenant. Veríték
homályosította el a látását. Csak azt tudta, hogy az Üregfattyak közelítenek
felé, beszorítják. A szíve mintha bénultan hasogatta volna csak a mellkasát,
s még a lábát se bírta maga alá húzni. Levegő után kapkodott, majd megpróbált
kijjebb mászni - de honnan? hova?
Az első Üregfattya nyakon ragadta, akkor hirtelen
felhördült, elengedte, hullt. A másik Üregfattya is oldalt dőlt így; a
többi fejvesztetten menekült. Egyikük félve kiáltott, riadtan: - Vérgárda!
Lord Drool, segíts rajtunk!
- Hülye! - felelte köhögve-hörögve Drool, mintha
a tüdeje cafatokká szakadozna. - Gyávák! Én vagyok az erő! A hatalom! Lemészároljátok,
őt, le!
Covenant talpra tápászkodott, szeméből kitörölte
a verítéket, s azt látta: Bannor áll ott mögötte. A Vérgárdista válláról
szakadozottan lógott a köpeny, és homlokán egy nagy zúzódás éktelenkedett,
duzzanata a fél szemét csaknem elfödte. De a keze harcra kész volt, éber.
Lábán könnyeden állt, gördülékenyen, szökkenni bármely irányba készen.
Összehúzott szemében a harc vágyának fénye lángolt.
Covenant akkora megkönnyebbülést érzett, hogy a
legszívesebben megölelgette volna Bannort. Hosszú, reménytelen megpróbáltatása
után végre azt érezhette, megsegítik, szinte azt, megmenekítik. Zord hangja
azonban meghazudtolni látszott ezeket az érzéseit. - Mi az ördögöt késlekedtél
ennyit?
Az Üregfattyak lassan nyomultak most előre, félősen,
így vették körül Covenantot és Bannort. Drool dühödött hördülései biztatták,
hajtották őket.
A magasban, valamennyiük feje felett, a mennyezet
fény-árny lángjátéka folytatódott, hullámzott lobogott, köreit járva.
Bannor meglepő könnyedséggel felelte, hogy igen
rosszul zuhant, mikor az ős-gonoszt megölte. Elvesztette odalent ő maga
is az eszméletét, aztán nem tudta megtalálni Covenantot. Abban a sötétben!
Drool metsző parancsszavainak engedelmeskedve, az Üregfattyak most hátulról
próbál-
ták támadni Covenantot. De Bannor hamar észbe kapott, s a legközelebbre
merészkedőt egyetlen rúgással elintézte. - Botodnak lángja mutatta meg,
hol vagy - folytatta. - És úgy döntöttem, hogy követlek. - Szünetet tartott,
hogy két újabb támadóra vethesse rá magát. Azok is sietősen hátráltak.
Mikor Bannor újra megszólalt, idegenes Haruchai-felhangjai szavatolták
végső őszinteségét: - S azért vártam a segítségnyújtással, mert látni akartam,
nem vagy-e a Lordoknak mégis ellensége.
S az az önzetlen és nemtörődöm arc, mellyel Bannor
a halál szemébe nézett, hirtelen nagyon kifejezővé vált Covenantnak. Minden
gúny nélkül válaszolta: - Igen alkalmas pillanatot választottál a próbatételhez.
- A Vérgárda ismeri a gyanakvást. Dolgunk, hogy
megbizonyosodjunk.
Drool összeszedte erejét, hogy dühödten a következőket
kiáltsa: - Hülyék! Férgek! Féltek - két ilyentől? - Köpött. - Rajta! Nézzétek!
Lord Drool maga öl!
Az Üregfattyak félrehúzódtak az útjából, és Drool
akkor tekeregve előrelendült. Maga előtt tartotta a Törvény Botját, úgy,
mintha fejszét vinne.
Bannor már szökkent is, és arcon rúgta Droolt.
De akármi rettentő állapotban volt is, Drool azért
maga maradt az erő telje. Drool Rockworm mintha meg se érezte volna Bannor
telitalálatát. Fenyegető dühvel rontott előre, és úgy emelte már a Botot,
hogy ha lesújt, végezzen Bannorral és Covenanttal egy csapásra, ott helyben.
S ezzel az erővel szemközt, mely a kezében volt, ők ketten csakugyan tehetetlennek
látszottak.
Bannor ennek ellenére odaszökkent Covenant elé,
hogy az ütést felfogja. Covenant megremegve várta a csapást - mely akkor
hát szabadítója lesz.
Ám Drool elkésett. Elvétette az esély nagy pillanatát.
Nem vett figyelembe más veszélyeket. Mert amikor már a magasban volt a
Bot, hogy sújtson, a Különítmény társasága, Tuvor Első Markkal és Prothall
Főlorddal az élen, berontott Kiril Threndorba.
Megviseltnek látszottak, mint akik épp most estek
át egy kis tűzkeresztségen - Drool külső őrségével csetepatézva -, de megvoltak
azért mind épségben, és a kezük sem ígért sok jót a teremben lévőknek;
Bannor és Covenant védelmére a leghatározottabban rontottak máris előre.
Prothall Droolt akadályozta meg abban, hogy lesújtson - tette pedig ezt
egy feltét-
len tekintélyű kiáltással. Mielőtt az Üregfattyak hadrenddé állhattak
volna össze, rajtuk volt az Eoman, kiszorítván őket az üregből. Egy pillanat
még - s Droolt harcosok és Vérgárdisták sora vette körül.
Lassan, enyhe zavar látszatával is, meghátrált akkor,
és visszamászott az emelvényére, amúgy félig-meddig négykézlábra. Körülnézett
a jelenlévőkön, mint aki nem bírja felfogni tulajdonképpen, mi is történt.
Ám a Botot továbbra is úgy szorongatta lapátkezeivel, mint magát a halált,
oly komoran.
Akkor, groteszk mód, lávás szemeibe valami ravaszkodás
fénye szökkent. Fejét a válla fölött ide-oda biccentve-tekerve, sziszegő-nyers
hangon közölte: - Tessék . . . ez a beszéd. Beszéd, tiszta. Tessék. Mind
a kicsiny Lordok és a mazna Vérgárdisták . . . emberek, mihasznák. Készek
a rontásra, zúzásra. - Aztán nevetni kezdett, abból köhögés rohama lett.
- Rontsatok, zúzzatok! - Köpte szinte a szót, elveszítve magát. - Zúzzatok,
erővel! - Olyan hangot adott ki, mintha csontok-porcok törnének a torkában.
- Erő! Hatalom?! Apró Lordok. Hatalmas Drool. Jobb, mint az ígérgetés.
Prothall rezzenetlenül nézte az Üregfattyát. Mhoramra
bízta botját, így lépett előre, az emelvényhez közelebb, Tuvorral az oldalán.
Egyenes derékkal állt; egész lénye nyugalmat, tisztaságot sugallt. A lemondás
évei tették: szeme nem remegett, nem égett. Ugyanakkor Drool vöröslő golyói
tele voltak a falánk kielégítettség és a mohóság hullámörvényeivel - a
hatalom járuléka volt ez, az egyre megújuló bírvágy fénye. Ahogy a Főlord
szólt, még hangjának öreges zörgése is csupa tekintély lett. Csupa eltökéltség.
- Add fel, Drool. Hallj engem, Drool Rockworm. - És közben lágyan beszélt
szinte. - A Törvény Botja nem tiéd. Nem neked szánták. Erejét csak az Ország
javára, üdvre szabad felhasználni. Add ide nekem a Botot.
Covenant is megmoccant. Aztán ott állt már a Főlord mellett. Mert érezte,
hogy neki a Bot közelében a helye.
Ám Drool csak azt motyogta: - Erő? Feladni? Soha.
- És ajka mozgott tovább, mintha titkos tervekről közölne ezt-azt.
Prothall újra noszogatni kezdte. - Mondj le az egészről.
A magad kedvéért. Hát vak vagy. . . nem látod önmagad? Nem látod, mi történt
veled? Ezt az erőt nem neked szánták, ezt a hatalmat. Ez téged tönkreront.
Rosszul használtad a Botot. Használtad a Földveszte Követ. Az ilyen erők
halálosak. A Kárhozat Ura megcsalt téged, becsapott. Add nekem a Botot.
Megpróbálok segíteni rajtad akkor.
Maga ez az ötlet is feldúlta Droolt. - Segíteni?
- köhögte. - Hülye! Lord Drool vagyok. Nagyúr, az! Enyém a hold. Enyém
az erő. Ti az enyémek vagytok. Rontani tudok, zúzni. Öreg emberke - kicsiny
Lord. Hagytalak, élj, hadd nevethessek. Segíteni? Nem. Hanem táncolj! Táncolj
Lord Droolnak. - Fenyegetően lengette meg a botot. - Nevettess meg. Hagylak
élni.
Prothall még jobban kihúzta magát, és parancsoló
szóval azt mondta: - Drool Rockworm, engedd el a Botot. - És egy lépést
tett előre. Görcsös rándulással, szinte hisztérikusan már, Drool meglendítette
a Botot, hogy lesújtson vele.
Prothall előrerontott, megpróbálta megfékezni. De
Tudor volt az, aki előbb ért oda az Üregfattyához. Ő volt az, aki a Bot
végét elkapta.
Düh rázta Drool Rockwormot, így vágta bele a Bot
vashegyét az Első Mark testébe. Véres láng csapott fel. A társaság láthatta,
hogyan válik egy pillanat alatt áttetszővé Tuvor egész valója. A csontjai
égtek, mint száraz gallyak. Akkor lerogyott, hátrazuhant, egyenesen Covenant
karjaiba.
Testének súlya túl sok volt a Hitetlennek, hogyan
is bírta volna megtartani? Covenant lerogyott a teher alatt. Karjában így
tartotta most már Tuvort, így nézett föl a Főlordra.
Prothall Droollal gyürkőzött. Két kézzel kapaszkodott
a Botba, hogy megakadályozza Drool Rockwormot; ne sújthasson vele. Birkóztak
ekképp a Bot birtokáért.
A küzdelem mindazonáltal képtelen feladat volt Prothallnak.
Mert minden torzultsága ellenére, Drool félelmetes ellenfél volt, csupa
Üregfattya-erő. És rettentő hatalom. Prothall pedig öreg.
Tuvorral a karjában, Covenant nem tehetett semmit.
- Segíts neki! - kiáltotta Mhoramnak. - Megölik!
De Lord Mhoram nem is nézett Prothallra. Odatérdelt
Covenant mellé, látni akarta, nem segíthet-e még Tuvoron. Ahogy vizsgálgatta
az Első Markot, nyersen azt mondta: - Drool gonoszságra használja a Botot,
ez vele a célja. A Főlord ennél erősebb énekre képes.
Covenant csak nem változtatta véleményét, s merő
felháborodással kiáltotta: - De hát megölik. . . ! Segítened kell neki!
- Segítenem? Neki? - Mhoram szeme veszedelmesen
villódzott. Kín és nyers visszautasítás tette reszelőssé a hangját, ahogy
ekképpen folytatta: - Nem örülne ő az én segítségemnek. Ő a Főlord. Esküm
ellenére . . . .
Most a torkát mintha elszorította volna a szenvedély. - . . . igen,
rontanám-zúznám Droolt. - Drool Rockworm kifejezését használta, és rettentő
fenyegetések szorultak ebbe most, Covenant belenémult.
De aztán csak nézhette zihálva a Főlord harcát.
Beleborzadt a rémületbe, micsoda veszélynek teszik ki magukat a Lordok,
s mily készségesen. . . ! Akkor már körötte is fellángolt a harc. Üregfattyak
rontottak be Kiril Threndorba a legkülönbözőbb irányokból. Minden arra
vallott, hogy Drool továbbított valami néma hívást; és őrei válaszoltak.
Az első egység, mely a termet elérte, nem volt még jelentékeny, mégis voltak
annyian, hogy az egész Különítményt harcra kényszerítsék. Csak Mhoram nem
kapcsolódott be. Térdelt ott Covenant mellett, ütögette az Első Mark arcát,
valahogy mintha Tuvor meghalása minden ízét átjárta volna, s ezért „cselekedne".
Hogy a fegyverek zajában is hallják, Quaan hatalmas
hangerővel szólította harcosait: alkossanak védőgyűrűt az emelvény s a
Lordok körül. A veszteségek és a fáradás: jócskán megcsappantotta mindez
az Eoman erejét, és mégis, a törhetetlen Quaan úgy vezényelte embereit,
mintha őt magát valami különös védettség övezné, nem foghatná fegyver.
S bírná is erővel - idők végezetéig! A Vérgárdisták közt fürgén mozogtak
az Eoman tagjai, követvén vezérük felhívásait.
Hogy a veszély fokozódott, Covenant is arra fordította
figyelmét - ahogy Prothall és Drool például iszonytatóan küzdött felette
a magasban. S ahogy körötte a harc percről percre borzadályosabban tombolt.
Tuvor az ölében feküdt, s érezni lehetett, nemsokára kiadja lelkét. És
ő mégsem segíthetett, senkin itt, egyáltalán. Hamarosan elvágják menekülésük
útját, és akkor - beigazolódik vállalkozásuk hiábavalósága.
Nem látta ő előre, hogy alkujának ily végkimenetele
is lehet!
Drool lassan hátrább s hátrább szorította Prothallt.
- Táncolj ! - hörögte neki.
Tuvor megrázkódott; szeme kinyílt. Covenant most
nem Prothallt nézte. Tuvor ajka megmozdult, de hang nem jött ki száján.
Mhoram vigasztalni próbálta. - Ne félj. Leküzdjük ezt a gonoszt. A
Főlord kezében van minden. S a te nevedet becsülve emlegetik mindenütt,
ahol csak érték a hűség.
De Tuvor tekintete mintha Covenantét kereste volna,
és akkor . . . akkor sikerült elsuttognia egyetlen szót: - Hű? - Az egész
test belefeszült az
igyekezetbe, ám Covenant nem tudta, vajon ígéretet vagy igazolást kért-e
ez a „hűségszó".
Ám a Hitetlen válaszolt. Nem utasíthatott vissza
egy Vérgárdistát, nem tagadhatott meg semmit ettől a feltétlen és mindenkori
odaadástól. A szó csaknem elakadt a torkán, mégis kimondta: - Igen.
Tuvor ismét megborzongott, aztán alig hallható hörgéssel
meghalt úgy, mintha Esküjének, a Fogadalomnak hurka utolsót szorult volna
a nyakán. Covenant vállon ragadta, megrázta - nem válaszolt neki élet.
Az emelvényen eközben Drool térdre kényszerítette
Prothallt, és hátrahajtotta a Főlord testét, hogy gerincét törje. Covenant
hiábavalóságot és kétségbeesést érzett, így üvöltötte: - Mhoram!
A Lord bólintott, és akkor már talpon volt. De nem
támadta meg Droolt. Botját magasan a feje fölé tartotta, és elkiáltotta
magát, de úgy, hogy a csata minden zaja szellősuttogásnak hallatszott mellette:
- Melenkurion abatha! Minas mill khabaal! - És botja végig, de végig
egy-láng lett, fehér izzás, tűz.
Az Igék ereje megütötte Droolt, egy lépést hátra
is tántorodott. Prothall felegyenesedhetett.
Újabb Üregfattyak nyomultak be Kiril Threndorba.
Quaan és Eomanje visszaszorult az emelvényhez. Végül Mhoram ugrott oda,
segítségükre. Támadott, és botja fenyegetően izzott közben. Körötte a Vérgárdisták
úgy küzdöttek, akár a tébolyult ördögök, s ahogy ott ugráltak, rúgásokat
osztva, az Üregfattyak közt, a rémalakok egymást ütötték, mikor visszaütöttek
volna, olyan gyors volt ez a Vérgárda.
Ám Drool védelmezői jöttek, csak egyre jöttek, tódultak
a terembe. A társaság mintha megingott volna, a Különítmény erejét most
már túlzott próbára tették az újabb és újabb rohamok.
Akkor Prothall hangja hasított bele a zajba: - Megvan!
A hold szabad!
Diadalmasan állt az emelvényen, és magasba emelte
a Törvény Botját. Drool a lábainál hevert, zokogva. . . olyan volt csak,
mint egy letört szikladarab. A szörnyalak teste rángott, egyre csak azt
nyögdöste megalázottan: - Add vissza! Nekem ez. . . kell!
A látvány félelemmel töltötte el az Üregfattyakat.
Riadoztak, hátrálni kezdtek, húzódtak vissza már a helyiség falaihoz.
Hogy nem hárult rájuk a küzdés feladata, Quaan és
az Eoman a Főlord
köré tódult, és felszabadult örömmel rikoltott. Hangjuk érdes volt,
megviselt, de olyan ujjongással fogadták a Főlord diadalát, mintha egyszer
s mindenkorra üdvöt hozott volna vele az Országra.
De a magasban, ott, Kiril Threndor táncoló fényei
csak járták a maguk köreit, cicomásan.
Covenant hirtelen pillantást vetett gyűrűjére. A
fehérarany továbbra is vérben égett. Talán a hold szabad - ő maga nem.
Mielőtt az ünneplés visszhangjai elültek volna -
mielőtt megmozdult volna bárki -, újabb hang tört rájuk. Lágyan indult
a jelenség, aztán kiterjedt, úgy, hogy az egész teret betöltötte, akár
egy beomló mennyezet. Nevetés volt ez - a Kárhozat Urának nevetése, és
káröröm lüktetett benne, meg csillapíthatatlan gyűlölet. Ellenállhatatlan
volt a hatása, eltörpültek benne valamennyien, beletemette őket saját reménytelenségükbe;
megbénította őket, mintha mindenkit elszakítana a maga szívdobogásától,
a lélegzetvételétől. S ahogy így halmozódott rájuk, egyre meg egyre, tudhatták,
elvesztek.
Még Prothall is bénultan állt. Győzelme ellenére
öregnek és elesettnek látszott, és a szeme nem tudott összpontosítani most
már semmire, tekintete olyan volt, mintha saját koporsójába nézne. És Covenant,
aki ismerte ezt a nevetést, ő sem bírt ellenállni.
De Lord Mhoram megmozdult. Felugrott az emelvényre,
feje fölött megforgatta a botot, a magáét, hogy a levegő végül zúgni kezdett
tőle, és kék villámok ostromolták a sztalaktitokat a magasban. - Hát akkor
mutatkozz, Megvető! - üvöltötte. - Ha olyan biztos vagy magadban, tárd
elénk most végre lényedet. Félsz, hogy kárhozatos átkod erejét összemérd
a mi igyekezetünkkel?
A Kárhozat Urának nevetése még kirobbanóbb lett,
megvetőbb. De Mhoram vakmerősége komoly kihívás volt, megtörte a teljes
bűvöletet. Prothall megérintette Mhoram vállát. A harcosok a kardjukhoz
kaptak, és komor készenlétben álltak Lordjaik mögött.
Újabb Üregfattyak tódultak be a terembe, ám egyelőre
nem támadtak. Láttukra Drool feltámaszkodott, nyomorék karjaira. Véres
szemei egyre forrtak, végig ragaszkodtak a gonoszsághoz, a gyűlölethez.
Köhögő hangon, mintha ezzel is magát bátorítaná, azt vakkantgatta: - A
Botot. Nem tudjátok. Nem tudjátok használni. Hülyék. Nincs menekvés. Semmi.
Hadseregeim vannak. Enyém a Kő. - Vad igyekezettel érte el, hogy hangja
a nevetésből is kihallatszódjék: - A Földveszte Kő. Hatalom és erő. Rontani
fogok. Zúzni. Zúzni. - Egyik gyenge karját az őrök felé lengette, és elrikácsolta
torz parancsát: - Zúzzatok! Rontsatok!
És az Üregfattyak, keményen megmarkolva fegyverük,
nekilódultak.