contents
239
TIZENNÉGY

A Lordok Tanácsa


Tompa bódulatban ébredt, olyan volt ez, mintha valami mennydörgősvillámlós időt jósolna meg, fehér tűz égszaggatását - fejszaggatással. Gépiesen végzett el minden szükséges előkészületet, hogy a Tanácsba mehessen aztán - megmosdott, ellenőrizte magát, felöltözött a saját ruhájába, újra megborotválkozott. Amikor Bannor bevitte neki a tálcát a reggelijével, úgy ette, mintha az egész csak fűrészpor és zúzalékkő lenne. Aztán az övébe dugta Atiaran kését, megragadta Baradakas botját, s ezt baljában szorongatva ült, várta, nézte az ajtót, mikor nyílik - azért.
    Végül aztán Bannor megjött ismét, közölvén, hogy itt az idő. Covenant pár pillanatig még nyugodtan ült, félig ködös tekintettel nézte a Vérgárdistát, s azon tűnődött, honnét is vegye a bátorságot, hogy ezt az álmot most végigcsinálja. Érezte, hogy arca meg-megráng, de ebben sem volt azért egészen biztos.
    - napjaik véghatára -
    Legyünk túl rajta.
    Megérintette gyűrűjének kemény, rejtett fémjét, hogy bátorítást nyerjen, azután fölegyenesedett - legyőzve az ellenállást, mely még csontjaiban is ott volt most. Az ajtónyílásra úgy nézett, mintha veszedelmek kü-



240

szöbe lenne, hanem azért csak kiszédelgett rajta, majd elindult, végig a folyosón. Bannor irányította hátulról, így lépett ki a toronyból aztán, vágott át az udvaron, mint Revelstone kuszának tűnő, különös módon faragott folyosóin.
    Olykor-olykor elérkeztek egy-egy fényes kivilágított előcsarnokfélébe, aztán végül két boltíves faajtóhoz. Ezeket Vérgárdisták őrizték; és mindkét fal mellett kőszékek sorakoztak, némelyik emberméretre, mások Óriásoknak megfelelően. Bannor odabólintott az őröknek. Egyikük kinyitotta a maga ajtaját, míg a másik intett Bannornak és Covenantnak, lépjenek be. És Bannor bevezette Covenantot a Lordok tanácsszobájába.
    A Kabinet nagy, mély terű, kör alakú helyiség volt, magas mennyezetű, boltozatos, és háromnegyed részét széksorok töltötték ki. Az ajtó, melyen Covenant beléphetett, csaknem a legmagasabban elhelyezkedő széksorral volt egy szinten, s ugyanígy volt ez a másik két ajtóval is - ezek a helyiség túlfelén nyíltak. A legalacsonyabban húzódó széksoroknál lejjebb még három szint volt: az elsőn, alig méternyire a galéria felett, faragott kőasztal állt, a külső szélénél ennek több szék - az asztal háromnegyed részt kör alakú volt, nyitott oldalával a nagy ajtók felé nézett; ez alatt, az asztal C-jével befogva, ott volt a Kabinet „földszintje"; végezetül, ennek a földszintnek a közepén egy széles, kerek gravelinges edény helyezkedett el. A tűzkövek sárga izzását négy hatalmas lillianrill fáklya erősítette fénnyel, füst nélkül, nem fogyva égtek a felső falon elhelyezett tartóikban.
    Ahogy Bannor levitte őt a lépcsőkön az asztal nyitott oldala felé, Covenant megfigyelte, kik is vannak a helyiségben. Habkövető Sósszív ott tanyázott az asztal közelében, méghozzá egy Óriásokra méretezett, tömör kőszékben; figyelte, hogyan halad lefelé Covenant a lépcsőkön, és bátorítóan odavigyorgott korábbi utasának. Mögötte az asztalnál nem ült más, csak a Lordok együttese. Covenanttal közvetlenül szemben, az asztalfőn foglalt helyet Prothall Főlord. Botja ott feküdt előtte a kőlapon. Két oldalán egy-egy ős-öreg emberlény ült, egy férfi és egy nő - méternél is távolabb azért; ugyanilyen távolságra a nő balján Lord Mhoram, és vele szemközt egy középkorú nő foglalt helyet. És mindegyik Lord mögött ott volt egy-egy Vérgárdista.
    A Kabinetben mindezeken kívül összesen csak négy ember volt még. A Főlord fölött, a galéria tetején ott ült a két Hearthrall, vagyis Birinair és Tohrm, de úgy egymás oldalán, mintha kölcsönös kiegészítője lenne egyi-



241

ke a másikának. És pontosan mögöttük volt ott még két férfi, az egyik egy harcos, kettős fekete átlócsíkkal a mellvértlapján, a másik pedig Tuvor, a Vérgárda Első Markja. Hogy ilyen kevesen voltak jelen, a Kabinet nagyon nagynak tűnt fel, üregesnek - titokzatosan kriptaszerűnek.
    Bannor odairányította Covenantot a Lordok asztalának szintje alatt elhelyezett magányos székhez - úgy, hogy a Főlordtól még az izzóköves edény is elválasztotta most őt. Covenant mereven letelepedett, aztán körülnézett. Azt érezte, hogy kényelmetlenül messze van a Lordoktól; félt, hogy kiabálva kell majd átadnia az üzenetét. Meglepődött hát, amikor Prothall felállt s ezt mondta szelíden: - Thomas Covenant, légy üdvözölve a Lordok Tanácsában. - És hogy ez az agg hang oly tisztán ért el a füléhez, mintha kéznyújtásnyira egymás mellett álltak volna.
    Covenant nem tudta, hogyan is válaszoljon erre; jobb öklével megérintette hát a mellkasát, majd kinyújtotta a karját úgy, hogy a tenyere előrenézzen. Ahogy érzékei megszokták a Kabinetet, kezdte átélni azt a hatást is, mely a Lordokból sugárzott: jelenlétükből, személyiségükből, döntnöki mivoltukból. Az volt a benyomása, hogy megtestesülve lát itt boldogan betartott esküvéseket s fogadalmakat, lát messze elérő, mégis egyközéppontú odaadást e rangos lények foglalatában. Prothall egyedül állt ott, a tekintetük találkozott. A Főlord agg-ősz jelenségét közelibbire módosította szakállának keménysége; egyenes testtartása; nem volt felőle semmi kétség, hogy ma is erős férfi. De a szeme elnyűttebb volt: tette ezt nyilvánvalóan az aszkéta életmód, az önmegtagadás, s hogy mindezt oly erőteljesen gyakorolta, hogy már a test „érvénytelensége" is vele járhatott mintha végestelen-végig öreg lett volna egész életében, s most már csak az az erő tartaná vissza a megrokkanástól, melynek épp e vállalt öregséggel is áldozta magát.
    Két oldalán a két másik lord nem volt ilyen jó karban. Bőrük fakó volt, egyértelműen aggastyános-aggnős, a hajuk szalmacsutkaszerű. És úgy hajoltak asztalterükre, mintha ezzel védekeznének valami összecsuklás ellen, s megtámaszkodva aztán már módjuk volt töprengeni csakúgy, mint egyszerűen elbóbiskolgatni. Lord Mhoramot Covenant ismerte már, de most Mhoram nem látszott olyannyira szíves-szelídnek sem, mint előző nap: mintha társainak jelenléte fokozta volna gunyorosságát, veszélyességét. Az ötödik Lordot Covenant egyáltalán nem ismerte; ez volt a Mhorammal szemközti nő; egyenes testtartással, igen tárgyilago-



242

san ült az asztalnál, és egyszerű, nyílt arcát úgy szegezte felé, mint valami kihívást.
    - Hadd kerüljön sor a bemutatásra, mielőtt hozzákezdenénk - mondta a Főlord. - Én magam Prothall vagyok, Dwillian fia, Főlord a Tanács választása szerint. Jobbomon itt ül Variol, a Tamarantha-férj és Pentil fia, egykor Főlord . . . - S ahogy ezt mondta, a két ős-öreg lény, a két Lord fölemelte cserzett, időtlen idejű arcát, s mindkettő amúgy maga módján, bizalmasan egymásra mosolygott. -. . . és Osondrea, Sondrea lánya. Balomon ez Tamarantha, Variol-feleség és Enesta lánya, és Mhoram, Variol fia. A Tengertér Óriást ismered, ő Habkövető Sósszív, és a Lord-Hon két Tűzfényvendégelőjével is találkoztál már. Mögöttem, akkor még, ott van Tuvor, a Vérgárda Első Markja, és Garth, a Lord-Hon Hadi Őrzetének Warmarkja. Valamennyien jogosultak, hogy a Lordok Tanácsán jelen legyenek. Van ellene tiltakozásod?
    Tiltakozás? Covenant bódultan rázta meg a fejét.
    - Akkor hát kezdjük. Szokásunk, hogy megtiszteljük azokat, akik elénk állnak. Hogyan adjuk meg neked mármost ezt a tisztességet?
    Covenant megint csak a fejét rázta. Nem akarok semmi megtiszteltetést. Egyszer már elkövettem ezt a hibát.
    Kérdező volt a csend. Kis szünet után akkor a Főlord így szólt: - Nagyon jól van. - Majd az Óriás felé fordult, felemelte hangját: - Üdv, köszöntünk téged, Tengertér Óriása, Habkövető Sósszív, Sziklafivér és Országunk hűségének öröklő birtokosa. A Hontalanok áldottak az Országban.

Kő s Tenger két mély élet.
Légy üdvözölve, ha épülten, ha sérülten, ha sorsod áldod, ha sújt bármi átok - kérdezz s kérj, vagy adva adj. Semmi kérés nevét el nem utasítjuk, mert miénk az élet és az erő, hogy szükségre velük feleljünk. Én Prothall Főlord vagyok; magának Revelstone-nak jelenlétében beszélek.
    Habkövető akkor felállt, hogy mindezt üdvözléssel viszonozza. - Üdv, Lord és Földbarát. Habkövető Sósszív vagyok, akit a Tengertér Óriásai küldtek a Lordok Tanácsához követségbe. Népem igazsága van ajkamon, és hallom, miként helyesli mindezt az ősi szent kő ősi mondásával:


243
 
nyers Föld szikla -
tiszta barátság -
szövetség és hűség kézjegye -
idő örök köve.
Most, íme, ideje van a bizonyságnak és az erőnek, ami a troth Őrzete, az igazé. Óriás Vadon és Sarangrave Sík és Andelain, viselem én ős ígéretek nevét. - Akkor mind e formalitás egy kicsit tovatűnt a hangjából, így tette hozzá, vég pillantást vetvén Covenantra: - És más dolgokat is jól viselek s hozok. Barátom, Thomas Covenant megígérte, hogy erről a mi utunkról majd ének fog szólni, általa. - Nemesszívűen nevetett. - Én a Tengertér Óriása vagyok. Hát rövid éneket rólam semmiképp ne költs.
    Tréfája nyomán Lord Mhoram kuncogni kezdett, Prothall meg szelíden mosolygott; ám Osondrea komor arca mintha képtelen lett volna bármi derű kifejezésére, és mintha Variol és Tamarantha sem hallotta volna az Óriást. Habkövető visszaült a helyére, és Osondrea csaknem azonnal, mintegy türelmetlenségét kifejezendő, megkérdezte: - Mi lenne követséged?
    Habkövető egyenes háttal ült székén, két keze erőteljesen fogta, simítgatta a kőasztalt. - Lordjaim - Kő és Tenger! Én Óriás vagyok. Ezek a dolgok nem jönnek olyan könnyen, bár nekem még mindig könnyebben mennek, mint nemzetségemből másoknak - ez okból küldtek ők éppen engem ide. Ám igyekezni fogok majd sebesen beszélni.
    - Kérlek, értsetek meg. Követségemet egy Óriásgyűlés határozta meg, tíz napig tartó. Nem vesztegettük ott az időt. Ha megértés szükségeltetik, el kell mondani egy ízig minden történetet. A sietség a reményteleneké, szoktuk mondani mi - és alig telt életemben egy nap, hogy már meg ne tanultam volna: igazság van a mondásokban. Ekképpen van az, hogy követségem sok olyasmit foglal magába, amit ti itt most hallani aligha kívánnátok mindenáron. Ismernetek kell népem történetét - mind a sok utat, időzést, veszteséget, ami e partokra sodort minket, mindazt, amit népem ez idő óta is művelt - ahhoz, hogy valóban légyen általatok meghallgattatásom. Ám mindezt elhagyom most. Mi vagyunk a Hontalanok, hányódó lelkűek, fogyatkozunk mind kevesebb utóddal. Éhezünk honi földünkre. De most már, mióta az Óriásbarát Damelont megismerhettük, újra van reményünk, bár a Lélekrontó maga fordul mindegyre ellenünk. Kutatva jártuk be mind a tengereket, és vártuk, hátha valami jel utat mutat.


244

    Habkövető szünetet tartott, hogy eközben töprengve nézzen Covenantra. Aztán így folytatta: - Ó, Lordjaim, a jelek jötte vagy elmaradta különös dolog. Annyi minden hangzik el - és oly kevés dolog tisztázódik. Nem volt az otthon, amit Damelon mondott nekünk szavával, de vége valaminek, elhatározottan, vége legalább vesztésünknek. És ez is elegendő volt ott nekünk - ez is elegendő volt.
    - Igen. Egy szál reményünk azért támadott. Hogy tavasz jött el a Tengertérre, kutatóhajóink visszatértek, és mely hírrel? Azzal, hogy útjuk legeslegszélső szélén, ameddig eljuthattak, rábukkantak egy szigetre, melynek amaz ősi óceánnal volt határa, hol egykoron mi is hánykolódtunk. A dolog, persze, nem biztos, de következő kutatóhajóink egyenesen odamehetnek már e szigethez, túlján biztosabb jeleket találhatnak. Így van ez hát, hogy a tengerek labirintusában megpróbálunk valósan látni.
    Prothall bólintott, és a Kabinet akusztikája oly tökéletes volt, hogy Covenant hallotta a Főlord köntösének finom súrlóhangját.
    Közelítvén most már követségének sarkalatosát, Habkövető így folytatta: - Ám egy másik remény is miénk lett az Óriásbarát Damelontól, ki volt Főlord és Szívnagynak fia. Az ő sejtetésének szívében ez a mondás állott: száműzöttségünk véget ér, ha sarjaink visszanyerik nemzőerejüket, s nemzetségünk fogyatkozása megáll. Ekképpen remény született a reményből, mert minden további jóslás nélkül egyszerűen erőt meríthetünk, szívben bátorodhatunk a mi szeretett, ritka gyermekeink számának növekedéséből. És lássátok! Azon az éjszakán, hogy a hajóink visszatértek, mi történt: Wavenhair Haleall, a Hullámhajú Széphúzó, felesége Sparlimb Keelsetternek, a Sudártag Gerincvonónak, szülni ágynak dőlt, és - szült. Kő és Tenger! Lordok! A nyelvem szinte beleszakad, hogy e történetet nem mondhatom amúgy méltó terjedelme szerint! Óriás-átfogással! Mi élvezete lehet nálatok, kérdem azért, a beszédnek, hogy mindent oly kurtára fogtok? Szóval, a büszke asszony, a szép tiszta karú-lábú Hullámhaj, íme, három fiúgyermeket szült ott. - Most aztán már nem türtőztethette tovább magát, és felszárnyalt ajkáról az ének, szólt pedig e dal a bukóhullámok derekas habjairól, a hínárról, mely pedig úszik-sodródik rajtuk sósan.
    Covenant meglepődve látta, hogy Osondrea mosolyog, és a nő tekintete ködösen révedezett az izzókövek tűzfényén - mintha ekképpen tanúsítaná néma ékesszólással, hogy az Óriás öröme jogos és tiszta.
    Ám a Habkövető hirtelen összeszedte magát. Leállt. Covenant felé for-



245

dult - egy kézmozdulat - egy bocsánatkérés - szólt ekképpen: - Ó, barátom, ezért rám ne haragudj. Ám jól tudom, fontos más dolgok nyomják szíved. Rátérek hát követségem lényegére. Ó, kedves útitárs - folytatta, s megint Covenantnak címezte -, nem fogsz-e vajon nevetni rajtam? Emlékeznem kell rá, hogy Damelon valaminek a végét ígérte nekünk, és nem a hazatérést otthonunkba - hanem én semminek a végét nem bírom látni lelkem szemével anélkül, hogy Honomat is ne látnám, a Hazát. Lehet, hogy az Óriások alkonya vesz körül, engem, így, ahogy itt vagyok.
    - Psszt, Sziklafivér - vágott közbe Lord Tamarantha. - Ne hozz balsorsot népedre, hogy ily dolgokat szólsz.
    Habkövető szívbéli nevetéssel válaszolt. - Ó, megannyi köszönetem, Lord Tamarantha! Ekképpen dorgálnak hát bölcs, vén óriásokat kedves, fiatal nők. Egész népem kacagni fog, ha ezt elmesélem majd.
    Tamarantha és Variol összemosolygott ezen, aztán folytatták egykedvűnek látszó mélázásukat, akárha szenderegnének.
    Mikor a nevetéssel is megvolt, az Óriás így szólott: - Nos hát, Lordjaim. A lényegre, akkor. Csontig! Kő és Tenger! Az ilyen sietség reszketeggé tesz. Jöttem, hogy kérjem az ősi ajánlatokra a beváltó szót. Loric Főlord, a Gonosznémító megígérte nekünk, hogy ajándékot ad, ha reményeink valóssá formálódnak - ajándékot, mely megkönnyíti hazatartó utunkat.
    - Birinair - szólt akkor Lord Osondrea.
    Magasról, a galériáról, Prothall mögül az öreg Birinair így szólt, felállva: - Persze. Nem alszom én. Nem vagyok oly öreg vénség, mint hinnétek. Hallok mindent. Szavatok szól.
    Habkövető széles mosollyal kiáltotta akkor: - Üdv, Birinair! Lordok Honának Tűzfényvendégelője és a lillianrill Hirebrandja. Régi barátok vagyunk mi, az Óriások és a lillianrill.
    - Nem kell úgy kiabálni - intette Birinair. - Senki sem süket. Régi barátok, vagyunk azok pedig Damelon Főlord ideje óta. Sosem volt másképp.
    - Birinair - mondta akkor Osondrea. - Lore-tudásod felidézheti-e, mily ajándékot ajánlott Loric az Óriások népének?
    - Ajándékot? Miért ne! Semmi az én emlékezetemből ki nem csusszan. Hol ez az én süvölvény inasom? Persze. Lor-liarill. Gildenlode, így nevezik. Tessék. Hajónak gerinc és hajónak kormány. Sok igaz mód járja útját - sosem nyugodhat. És erős, mint a kő - mondta Tohrmnak. - Te vigyorgó rhadhamaerl, ellenkezőm. Emlékszem én.



246

    - Meg tudod csinálni mindezt? - kérdezte Osondrea nyugodtan. - Van rá képességed?
    - Képességem? - visszhangozta Birinair, láthatóan meghökkenve.
    - Tudsz-e Gildenlode-hajógerinceket és kormányokat készíteni az Óriásoknak? Elveszett volna ez a lore, e tudás? - Habkövetőhöz fordult akkor Lord Osondrea, s mondta: - Hány hajóra van szükségetek?
    Figyelvén továbbra is Birinair feszítő méltóságát, a Habkövető jókedve megmaradt, így mondta derűsen: - Hétre. Talán. . . ötre.
    - Megcsinálható? - kérdezte Birinairt megint Osondrea. Hangja határozott volt, de ingerültségnek nyoma sem volt benne. Covenant üres tekintettel meredt hol az egyik, hol a másik szólóra, mintha valami idegen nyelven beszélnének.
    A Hearthrall elővont egy kis táblát s valami irónt a köpenye alól, aztán nagy számolásba kezdett. Magában motyorászott közben. Hallani lehetett, hogyan kaparássza az irón a táblát, míg végre így szólt az öreg Tűzfényvendégelő: - A lore él. De nem könnyű a sora. A legjobb, amit tehetünk. Persze. És idő - kell hozzá idő. Így lesz. Bodach glas, kell rá idő.
    - Mennyi idő?
    - A legjobb, amit tehetünk. Ha magunkra maradunk vele. Nem az én hibám. Nem veszítettem el a lillianrill legbüszkébb lore-jait. Én nem. Negyven év. - Hirtelen suttogóra fogva a hangját, így fordult a Habkövetőhöz: - Nagyon sajnálom.
    - Negyven év? - Habkövető nemesen nevetett. - Jaj, derék barátom, Birinair, negyven év? Nem tűnik ám az hosszúnak nekem, nekem nem. - Avval Prothall Főlordhoz fordulván, ezt mondta: - Népem meg sem tudja köszönni ezt neked. Még Óriásnyelven is . . . nincsenek még úgy sem elegendő hosszúságú szavak rá. Három ezredévnyi hűség sem lehetne elégséges, hogy méltó hála legyen hát Gildenlode-hajógerincért és kormánylapátért.
    - Ugyan, ugyan - tiltakozott Prothall. - Hetvenszer hét Gildenlode-ajándék is semmiség, ha azt nézzük, mit ér a Tengertér Óriásainak hűsége. Csak az a gondolat töltheti be viszont a távozásotokkal fenyegető ürességet, hogy ekképpen visszatérhettek hazátokba. Ráadásul a mi segítségünk még negyven év együttlétet jelent. Ám a dologhoz nyomban hozzálátunk, és az is lehet, hogy Kevin Lore-jának ismerete siettetni fogja munkánk sikerét.
    A „Nyomban!" szót Birinair lelkesen visszhangozta.



247

Negyven év? Covenant zihálva lélegzett. Neked nincs negyven éved. Akkor Osondrea így szólt: - Rendben van? - Elébb a Habkövetőre nézett, majd Prothall Főlordra villant a tekintete. Amikor mindketten bólintottak, Covenant felé fordult, s azt mondta: - Hát most nézzük ennek a Thomas Covenantnak a dolgát. - A hangja mintha olyan feszültté tette volna a légkört, akár egy távoli mennydörgés.
    Osondrea túlzottan kemény nyíltságát mintegy ellensúlyozandó, Mhoram azt mondta: - Ő egy bizonyos Hitetlen nevet is viselő idegen.
    - S nem ok nélkül viselheti ezt a nevet - jegyezte meg nyomban Habkövető.
    Az Óriás szavai mintha vészharangokat kongattak volna meg Covenant kábult tudatában. Hirtelen a Habkövetőre pillantott. Az Óriás üreges szemében, erődszerű homloka alatt s mögött ott látta máris ennek a megjegyzésnek a magyarázatát. Olyan világosan, mintha Habkövető ezt ki is mondta volna. Ráemlékezett: Fogadd el a fehéraranyat, és használd az Ország érdekében. Képtelenség, hangzott Covenant mélységes válasza. Szeme mélyén reménytelenség tüzelt, és harci kedv ugyanakkor, de az arca olyan merev maradt, mint egy darab márvány.
    Osondrea, a Hölgy-Lord akkor hirtelen belevágott: - Megtalálták szobád falikárpitját. Miért tépted le, mondd, a helyéről?
    Covenant nem is nézett rá, így felelte: - Mert kihívás volt a számomra. Sértő.
    - Kihívás? Sértő? - a nő hangja hitetlenkedve csengett, és mintha ő lett volna sértve mindezek által.
    - Osondrea - figyelmeztette Prothall. - Idegen ő minálunk.
    Lord Osondrea továbbra is Covenanton tartotta kihívó tekintetét, de szólni most sem szólt. Sőt, egy pillanatig mindenki teljes csendben volt; Covenant azt a nyugtalanító benyomást szerezte ebből, hogy a Lordok mintha némán is vitáznának egymással, hogyan kezeljék a jövevényt. Akkor Mhoram felállt, megkerülte a kőasztal végét, visszament az asztal belső patkóterébe, hogy ott ismét szemközt állt Osondreával. Leült így az asztal szegélyére, botját az ölébe tette, és tekintetét Covenantra szegezte.
Covenant még sosem érezte ennyire, hogy egy ízig ki van szolgáltatva Mhoram fürkésző pillantásainak. Ugyanakkor azt is tudta, hogy Bannor közelebb lépett hozzá, mintha attól tartana, hogy - ő! - rátámadhat még Mhoramra.



248

    Lord Mhoram akkor szárazon ezt mondta: - Thomas Covenant, elnézésed kérjük mindezen óvatosságunkért. A bemocskolódott hold oly gonoszat jelez az Országnak, amit alig hihettünk, hogy fenyeget. Figyelmeztetés nélkül, hirtelen, megjelenik az égen korunk legnagyobb próbatételének jelzése, és egy ízig veszély les ránk, sőt. Ennek ellenére sem viseltetünk előítélettel veled szemben. Magadnak kell bizonyságát adnod, hogy rossz jár veled - ha rossz jár. - Ránézett Covenantra, mint aki most valami választ vár azért, fogadást-tagadást, de Covenant csak visszabámult rá üres tekintettel. Akkor a Lord alig észrevehetően megvonta a vállát, s így folytatta: - Hát nézzük. Talán nem ártana, ha mindjárt bevezetőül előhozakodnál az üzeneteddel.
    Covenant gyötrődött; behúzta a fejét, mint aki köré keselyűk gyűltek. Beletörődni nem bírt, hogy neki ezt az üzenetet át kell adnia, nem! Miért akart volna emlékezni . . . annyi mindenre. Kevin Orma, Mithil Stonedown, egyáltalán. A bele is forgott, csaknem kifordult, olyan szédülés környékezte - örvényre örvény! Képtelenség volt itt most minden. Hogyan lesz képes megőrizni kikezdett egészségét, ha ilyen dolgokba belemegy?
    Ám a Kárhozat Urának üzenete elsöprő erejű volt ugyanakkor. Agyában túl sokáig hordozta belső sebként, és most nem tehetett úgy, mintha mi sem történt volna. Mielőtt bármi védekezési taktikát kigondolhatott volna, előtört belőle az egész, az egész, akár valami tűzhányás. Ellenszenvvel, mely enyhíthetetlen volt már, kitörtek torkán a szavak: - Íme halljátok akkor a Kárhozat Urának, a Megvetőnek igéit.
    - „Mondd meg a Lordok Tanácsának és Prothall Főlordnak, Dwillian fiának, hogy napjaik véghatára az Országon uralgva ez időtől fogva hétszer hét év ideje. Mielőtt e napok vége számláltatik, kezemben lesz a hatalom minden élet és halál fölött. Záloga pedig annak, amit itt mondok most, ez az egy igaz szó, mondd meg nekik ezt: Drool Rockworm, a Mennydörgés Hegyének Üregfattya megtalálta a Törvény Botját, melyet tízszer száz évvel ezelőtt Kevin veszített el a Megszentségtelenítés Rituáléja során. Mondd meg nekik, az ő nemzedékük feladata az, hogy a Botot visszaszerezzék. Mert anélkül hét évig sem lesznek képesek ellenállni nekem, és teljes győzelmem hatszor hét évvel hamarább jön el, mint jönne különben."
    - „Ami meg téged illet, söpredék: csődöt ne mondj e hírnöki szerepben. Ha nem viszed meg a hírt rendjén a Tanácsnak, hát az Országban minden



249

emberi lény halott lesz, mielőtt tíz évszak múlna. Te ezt nem érted - de tudd meg, Drool Rockwormnál van a Bot, és ez rémületnek nagy, erős oka. Lordok Hona királlyá emeli őt két éven belül, ha ez az üzenet nem ér célhoz. Mert az Üregfattyak már most menetelnek az ő hívására; és farkasok, ős-gonoszok a Démonidák sorából, rettentő engedelmesek a Bot hatalmának. Ám nem a háború a legszörnyűbb rossz. Drool még mélyebbre ás a Mennydörgés Hegyének sötét gyökereinél. . . a hegyben, melynek Gravin Threndor, Tűzoroszlánok Csúcsa is neve még, tudd. És vannak szörny-átkok, mélyein a Földnek, betemetve, s túlsággal hatalmasak ezek, semhogy bárki halandó megbirkózhatna velük, zabolázón. Ezek pedig mindörökre pokollá tennék a világegyetemet. Ám Drool épp ilyen játékot keres. Kutat ő a Földveszte Kő után. Ha ennek urává lesz, jaj mindeneknek fenn és lenn, s lészen ez ilyképp, míg maga az Idő el nem bukik, akkor."
    - „Hát csődöt ne mondj hírnökként, söpredék cenk. Találkoztál Droollal. Volna kedved halálra: az ő kezei között?"
    Covenant szíve ugrált, úgy felzaklatták e szavak, fel az a hang is, ahogy előadta mondandóját. Ám még így sem volt kész. - „Még egy szót csak, egy végső intést. Ne feledd, kitől is kell félned végezetül. Elégségem kellett, hogy legyen az ölés, a kínzás. De most terveim vannak, s csak kezdeteiknél tartok, és nem nyugszom, míg el nem töröltem magát a reményt a Föld színéről. Erre gondolj, és iszonyodj!"
    Ahogy befejezte, hallotta, ahogy a Kabinet terében a félelem és a borzadály néma lángjai lobognak, akárha akaratlanul is az ő szavai lobbantották volna ezeket az emésztő tüzeket. Pokol minden bugyra! Emésztő! Ekképpen nyögött fel magában, s próbálta tekintetét „kitisztítani" a Kárhozat Urának emlékmocska nyomán; szabadulni próbált a megvetettség érzetétől. Tisztátalan!
    Prothall lehajtotta a fejét, és úgy szorította közben a botját, mintha abból akarna valami bátorságot kikényszeríteni. Mögötte Tuvor és Garth, a Warmark hadi készenlétszerűen állt. Variol és Tamarantha furcsa módon hintázott székén, mintha így szunnyadozna; mintha fogalma sem lenne egyiküknek sem, miről is van szó éppen. De Osondrea úgy nézett Covenantra, mintha szíven szúrta volna őt a férfi. Vele szemközt Mhoram kihúzott derékkal állt, fejét fölszegte, szemét lehunyta, botjával erőteljesebben ütögette a padlót minden eddiginél, és ahol a vasalás a kővel összecsapott,



250

forró, kék láng csapott fel. A Habkövető összekuporodott székében - ahogy bírt -, hatalmas keze a követ szorította. Válla remegett, és a szék töve hirtelen megrepedt, szétomlott.
    Erre a zajra Osondrea az arca elé kapta a kezét, kiáltást hallatott: - Melenkurion abatha! - A következő pillanatban leejtette kezét, és dermedten, ámulva nézett Covenantra. És a férfi, benn, azt üvöltötte: Tisztátalan! - mintha csak „egyetértene" Osondreával.
    - Nevess, Covenant - suttogta Habkövető rekedten. - Minden dolgok végét közölted velünk. Hát akkor segíts is nekünk. Nevess!
    Covenant komoran válaszolta: - Te nevess! „Az öröm a fülé, mely hall." Én nem vagyok rá képes.
    Bámult csodálkozására a Habkövető nevetni kezdett. Fölemelte fejét, és torkát olyan hangok hagyták el, mintha fojtogatnák, rikoltás és zokogás volt ez a hangjelenség egyszerre; de egy pillanat múlva már alábbhagyott, tisztult, lassan átalakult a szokottabbá, a fékezhetetlen humor kitörésévé; ám úgy, ahogy jött, holttá rémítette Covenantot.
    Ahogy Habkövető nevetése felharsant, a Tanács első iszonyata is elmúlt. Prothall lassan fölemelte fejét. - A Hontalanok: az Ország áldásai - mormolta. Mhoram mintha összecsuklott volna, és a lángok botja s a kőlapok közül eltünedeztek. Osondrea a fejét csóválta, sóhajtott, kezével végigsimított haján. Covenant ismét valami lelki összeolvadást érzett, egységet a Lordok közt; szavak nélkül is mintha kezet nyújtottak volna egymásnak, megosztván erejüket kölcsönösen.
    Covenant magányosan ült, nyomorultul érezte magát, s várta, hogy kérdéseket kapjon. S ahogy ekképpen várakozott, küzdött is egyben: gyűjtögetve próbálta felidézni magában, mi mindentől is kell óvakodnia a túlélése érdekében.
    Végül a Lordok figyelme ismét feléje fordult. Prothall arca mintha még szikkadtabb, nyúzottabb lett volna hirtelen, de a szeme határozott maradt, tekintete eltökélt. - Nos, Hitetlen - mondta szelíden. - Mesélj el nekünk most akkor mindent, ami csak történt veled. Tudnunk kell, hogyan testesülnek meg a Kárhozat Urának fenyegetései.
    Nos . . . most . . . így visszhangozta e szavakat Covenant, kényelmetlenül feszengve ültében. Nehezen tudott ellenállni vágyának, hogy gyűrűjét megmarkolja. Fülénél sötétlő emlékek verdestek, próbálták letörni ellenállását. A Kabinetben csakhamar minden tekintet reá szegeződött.



251

Szavait úgy ejtette, mint aki hibás téglákat hajigál a földre. És hozzákezdett.
    - Jöttem . . . valahonnét máshonnan. Felvittek, nem tudom, hogyan, Kevin Ormára. Először Droolt láthattam . . . aztán a Kárhozat Ura otthagyott az Ormon. Azok ketten mintha ismerték volna egymást.
    - És a Törvény Botja? - tudakolta Prothall.
    - Droollal volt valami bot - csupa faragás, a vége fém, ahogy a te botodé is. Nem tudom, mi volt az.
    Prothall vállrántása mintha a kételyeket lett volna hivatva félresöpörni; és Covenant komoran kényszerítette magát, meséljen el mindent az idejöveteléről, de úgy, hogy sem magáról nem beszél sokat személyesen, sem Lenát, Triockot, Baradakast nem említi. Csak ami történt. Amikor a lemészárolt Waynhimet mesélte, Osondrea összeszorított fogai közül valami sziszegésféle tört elő. De a Lordok más módon nem reagáltak egyelőre.
    Aztán, hogy a Soaring Woodhelven került sorra, a gonosz illető - talán egy Rontó - ottani látogatása, Mhoram élénken azt kérdezte: - Nevet is említett az az idegen?
    - Azt mondta, hogy Jehannum a neve.
    - Ó. És mi céllal járt?
    - Honnét tudnám? - Covenant megköszörülte a torkát, harciassággal próbálván leplezni hamiskodását. - Nem ismerek én Rontókat.
    Mhoram kifejezéstelenül biccentett, aztán Covenant folytatta: azzal, ahogy Atiaran és ő áthaladt Andelainen. Konokul került mindent, ami arra vonatkozhatott volna, hogy a cipőjén át miféle gonoszat-rosszat érzékelt. De amikor az Ünnephez érkezett el, már nem volt olyan egyszerű a dolog. A Tavaszünnep. ..!
    És a Szellemek - ! Csendes sajgás járta át. Annak az éjnek a dühe és borzadálya még mindig benne élt, elevenen gyötörte edzett szívét. Covenant, segíts rajtuk! Hogyan segíthetnék? Ez őrület! Nem vagyok - én nem vagyok Berek.
    Erőnek erejével - hogy a torka belefájdult -, mintha a szavak, melyeket ejtenie kell, sebzik már ott lenn mélyen, azt mondta: - Az Ünnepet megtámadták az ős-gonoszok. Menekültünk.. A Szellemek közül néhányan megmenekültek, megmentette őket - egy Kötetlen, így magyarázta Atiaran. Akkor a hold vörösre fordult. Majd elérkeztünk a folyóhoz, és ott ta-



252

lálkoztunk Habkövetővel. Atiaran úgy határozott, hogy hazatér. - Mi az ördög, még meddig kell ezzel az egésszel vacakolnom?!
    Lord Tamarantha váratlanul felkapta addig bóbiskolva biccengető fejét, s azt kérdezte: - Ki akar menni? - Akárha a Kabinet mennyezetéhez intézte volna szavait.
    - Még nem döntöttünk úgy, hogy bárki is menne - közölte Prothall szívélyes hangon.
    - Badarság. - A nő mintha szutykolt volna hozzá egyet az orrával. Aztán egy szalmacsutakfürtöt a füle mögé simított, kihúzta magát; vén csontjai szinte ropogtak. - Ez túl komoly ügy. . . hogy óvatoskodjunk. Cselekednünk kell. Persze hogy hiszek neki. Ott van vele egy Hirebrand-bot, hát nem? Melyik Hirebrand adná oda a botját csak úgy semmiért - bárki senkinek? És nézzétek - a bot egyik vége fekete. Küzdött vele - az Ünnepen, ha nem tévedek. Jaj, a szegény Szellemek! Rossz dolog, rossz, az volt az, igen. - Variolra tekintett, majd ennyit mondott: - Gyere. Készülnünk kell.
    Variol talpra támaszkodott. Megragadta Tamarantha karját, aztán így távozott a Kabinetből - egy ajtón át, mely a Főlord mögött nyílt. Tiszteletteljes csendben voltak - ez az öreg Lordoknak kijárt. Akkor Osondrea levette végre tekintetét Covenantról, és követelőn kérdezte: - Hogyan jutottál ehhez a bothoz?
    - Baradakas - a Hirebrand -, ő adta nekem.
    - Miért?
    Ez a hangnem felszította Covenant haragját. Igen tisztán, érthetően azt mondta: - Mentegetőzésül. . . hogy kellemetlenkedett nekem.
    - Hogyan vetted rá, hogy megbízzék benned?
    Átok pokla! - Megálltam azt a nyavalyás próbáját. Az igazságpróbát.
    Lord Mhoram igen óvatosan azt kérdezte most: - Hitetlen, miért jutott a Hirebrandnak egyáltalán az eszébe, hogy téged próbának vessen alá?
    Covenant most megint hazudni kényszerült. - Jehannum gyanakvóvá tette őt. Mindenkit próbának vetett alá.
    - Atiarant is?
    - Mit gondolsz?!
    - Azt gondolom - vágott közbe kérdezetlenül a Habkövető -, hogy Atiarannak, a Trell-feleségnek nincs szüksége próbatételekre, hogy hűségéről az Országban bárkit is meggyőzzön.



253

    Ez a kijelentés nagy csendet hozott aztán, és a Lordok egymásra néztek, mi is legyen - mert mintha holtpontra jutottak volna. Majd Prothall Főlord azt mondta komoran s komolyan: - Thomas Covenant, te idegen vagy nálunk, s nem volt eddig sok időnk, hogy kiderítsük, kiféle-miféle vagy végül is. De nem fogunk lemondani arról, hogy azért megítéljünk téged, amiben bírunk. Világos, hogy hamisságot beszéltél. Az Országra kérlek, válaszolj rendesen a kérdéseinkre. Mondd el nekünk, kérlek, miért vetett alá igazságpróbának Baradakas, mikor ugyanezt a társnőddel, Atiarannal nem tette meg. Halljuk!
    - Nem.
    - Akkor mondd el, miért döntött úgy Atiaran, Trell-feleség Mithil Stonedownból, hogy nem jön ide veled. Mégis különös, hogy valaki, az Ország szülötte, nem sokkal Revelstone előtt így visszafordul!
    - Nem.
    - Mi a visszautasítás oka?
    Covenant háborogva nézett fel vallatóira. Úgy ültek, fölé magasodva, mintha bírái lennének, s hatalmukban lenne, hogy őt, tisztátalanként, kitaszítsák. Védekezni akart volna: kiabálva, átkozódva; de a Lordok átható tekintete visszatartotta. Dühösen nézték őt, félelemmel, nyugtalansággal, az Ország iránti szeretetük zavarával - de nem megvetéssel. Igen szelíden azt mondta hát nekik: - Nem látjátok? Azon vagyok, hogy még nagyobb hazugságot ne mondjak nektek. Ha pedig így zaklattok - arra is sor kerülhet.
    A Főlord egy pillanatra elkapta Covenant ingerült, mégis kérlelő tekintetét, és sóhajtott egyet, majd hurutosan krákogott hozzá. - Rendben van. Megnehezíted a dolgainkat. Most határoznunk kell. Kérlek, távozz addig a Kabinetből; rövid idő múltán visszahívunk.
    Covenant felállt, sarkon fordult, majd elindult fölfelé a lépcsőkön, a nagy ajtók felé. Akkora volt a csend, hogy csak cipősarkának kopogása törte meg - majd mikor már csaknem az ajtónál volt, hallotta, ahogy Habkövető, oly tisztán, mintha az ő saját szíve mondaná a szót, ezt közli: - Atiaran, a Trell-feleség téged hibáztatott a Szellemek lemészárlásáért.
    Megdermedt, így várta félholtan, hogy az Óriás folytassa most már valahogy. De Habkövető egy szót sem szólt tovább. Covenant reszketve haladt tovább, aztán ahogy kint volt már a folyosón, sután telepedett le a fal



254

mellett sorakozó székek egyikére. Titka oly törékenynek érződött most benne, benne! -, hogy alig hihette, kikezdhetetlen még.
    Nem vagyok -
    Ahogy felnézett, látta, Bannor ott állt előtte. A Vérgárdista arcán nem ült semmiféle kifejezés, ugyanakkor a megvetés sem hiányzott róla. Érzéketlen kettőssége olyan volt, mint amiből minden kitelhet - bármi megtorlás; s most ítélet, íme, Covenant gyengesége, betegsége felett.
    Düh és kudarc tudata fűtötte, Covenant így motyogta magában: Mozogj. Tarts ki, élj. - Bannor - mordult oda akkor -, Mhoram úgy gondolja, ismerjük meg egymást. . . te meg én. Kérdezzelek a Vérgárdáról, azt mondta.
    Erre Bannor vállat vont, mint akinek eléggé céltalan bármi kérdést föltenni.
    - A te néped - Haruchai a név, ugye . . . - Bannor bólintott. - . . . a hegyek közt él. Ti akkor jöttetek le az Országba, mikor Kevin volt a Főlord. Mikor is történt ez?
    - Évszázadokkal a Megszentségtelenítés előtt. - A Vérgárdista idegenes hanglejtése mintha arról tanúskodott volna, hogy e hosszú korok mit sem számítanak bizonyos szempontból. - Kétezer éve.
    Kétezer év. Covenant az Óriásokra gondolt, s azt mondta: - Ezért maradtak belőletek már csak ötszázan, ugye? Amióta lejöttek az Országba, kihaltok, fokról fokra, nem?
    - A Vérgárda létszáma mindig ötszáz volt. Ez benne van a Fogadalomban. A Haruchai-nép . . . lélekszámra nagyobb. - A nép nevét olyan felhanggal ejtette, ami jobban illett lényéhez, mint egyebekbeni beszéde.
    - Többen. . . vannak?
    - Fent élnek ma is a hegyekben, ők igen.
    - Akkor ti . . . Hogyan van ez? Mintha azt mondtad volna, hogy ti már rég nem jártatok ott. - Bannor ismét biccentett, csak úgy alig. - Hogyan van az, hogy ti ötszázan kibírjátok itt? Nem láttam egyáltalán egy. . .
    Bannor szenvtelenül vágott közbe. - Ha a Vérgárdából bárkit is megölnek, a testét felküldjük a hegyekbe, az Őr-Réseken át. És egy másik Haruchai lejön fentről, hogy itt a Vérgárdában elfoglalja helyét. A Fogadalomban.
    Megölnek? Covenant eltűnődött. - Azóta tehát. . . ti itt . . . nem is jártatok otthon? Nem látogatjátok meg a . . . Neked van feleséged?
    - Valamikor volt.



255

    Bannor hangszíne nem változott most sem, de érzéketlenségének árnyalata arra vallott, hogy itt mintha fontos dolgot érintett volna Covenant. - Valamikor volt? - folytatta hát. - Mi történt vele?
    - Meghalt.
    Valami itt ösztönösen figyelmeztette Covenantot - bent, bent! -, folytatta mégis, mert Bannor idegenszerű, moccanthatatlan szilárdsága erre ingerelte. - Mennyi. . , mennyi ideje annak, hogy meghalt?
    A Vérgárdista habozás nélkül válaszolta: - Kétezer éve.
    Micsoda! Covenant hosszú másodpercekig ámult, alig kapott levegőt, így suttogta, magában, félve, meg ne hallja Bannor: Ez lehetetlen. Ez lehetetlen. Próbált úrrá lenni magán, így hunyorgott értetlenül. Két - ? Micsoda? Mi ez?
    De hiába ámult, tudnia kellett, hogy Bannor meggyőző hangja érvényes. Ez az ember bármi tisztességtelenségre képtelen, még arra is, hogy valamit hamisan állítson be. A dolog borzalommal töltötte el Covenantot, ugyanakkor - émelyegve bár - rokonszenvvel. Felrémlettek benne Mhoram szavai, fontos szavak: fogadalmuk révén lettek aszkétikusak, hűségükben nőt nem ismertek, így öregedtek. Parlag - ugar - mint emberi létezés; hol van az ilyennek már határa, igen, ha kétezer éve tart? - Hány. . . Megköszörülte a torkát. - . . . hány éves vagy te, mondd?
    - Az Országba az első Haruchai-okkal jöttem, amikor Kevin ifjú volt még az ő Főlordságában. Elsőül mi mondtuk el a Fogadalom szövegét, a szolgálatét. Most már nem is térünk haza, míg meg nem ölnek minket.
    Kétezer év, motyogta Covenant. Míg meg nem ölnek minket. Ez - képtelenség. Mindez - nem történik. Zavarodottságában megpróbálta meggyőzni magát arról, hogy amit hallott, csak idegeinek érzékenységét bizonyítja, és az Ország valós létének képtelen mivoltát. De hát nem volt itt mindezzel semmiféle bizonyíték. Lényegében úgy hatott rá csupán az egész, mintha arról értesült volna, hogy Bannor a leprának valami különleges-ritka válfajában szenved. Nagy erőfeszítéssel azt kérdezte, nyögve szinte: - Miért?
    Bannor színtelen hangon válaszolt: - Amikor az Országba érkeztünk, csodákat láttunk - Óriások, Ranyhyn, Revelstone -, olyan nagy erejű Lordok, hatalmasok, hogy nem is akartak háborúzni velünk, mert mi akkor elpusztulunk. Kihívásunkra a Haruchai-népnek gazdag ajándékokat adtak . . . - Szünetet tartott, mintha egy pillanatra most a maga emlékein tű-



256

nődne, személyesen. - Ezért tettük le a Fogadalmat. Más módon nem fizethettünk ilyen nagylelkűségükért.
    - Ez a te válaszod a halálra? - kérdezte Covenant, és rokonszenve érzésével győzködött. Próbálta mindazt, amit Bannortól hallott, elfogadhatóbb méretekre csökkenteni valahogy. - Ez az a mód, ahogyan az Országban a dolgok történni szoktak? Ha bajban vagytok, megteszitek. . . egyszerűen. . . a lehetetlent? Mint Berek?
    - Letettük a Fogadalmat. A Fogadalom az élet. A hamisság a halál, minden rontás az.
    - De hát kétezer éven át? - tiltakozott Covenant. - Az ördögbe is! Ez még csak . . . rendes dolognak se nevezhető. Nem gondolod-e, hogy épp eleget tettél már?
    Bannor kifejezéstelen arccal válaszolta: -Nem tudsz megrontani minket.
    - Megrontani? Titeket? Miért akarnálak én titeket megrontani? Szolgálhatjátok a Lordokat, míg belegebedtek, bánom is én. Hanem amiről beszélek, Bannor, az - az életed! Meddig bírsz szolgálni úgy, hogy legalább egyszer végre föl ne tedd a kérdést, hogy - „hát megéri"? A büszkeség, de legalább az egészség. . . megkívánná ezt. A pokolba is! - Covenant fel nem foghatta, hogyan van az, hogy ép, egészséges ember nem gondol ennyi létezés után öngyilkosságra. - Nem olyan ez, mint a Világhagymahámozás! Ember vagy. Nem születtél örök életre.
    Bannor közönnyel vonta meg a vállát. - Mit jelent külön az, hogy „halhatatlanság"? Mi vagyunk a Vérgárda. Nekünk ez van: Fogadalom - vagy Megrontás.
    Egy pillanatba telt, míg Covenant rájött, hogy Megrontás - ez a Kárhozat Urának „vérgárdista neve". Akkor felhördült: - Persze, jó, megértem. Örökké éltek, mert ez a tiszta szolgálatotok, ez a folttalan és bűntelen, igen, végsőkig és változtathatatlanul mentes minden emberi és földi romlástól, ez kikezdhetetlenül ép. Semmi gyengeség. Ó, a tiszta élet előnyei . . . !
    - Nem tudjuk. Minek. - Bannor furcsa hanghordozása a legteljesebb idegenséget sugallta. - Kevin megmentett minket. Hogyan gondolhattuk volna, mit rejt szívében? Elküldött minket... mind a hegyekbe. Valamennyiünket a hegyekbe. Kérdéseket tettünk fel, miért, de ő csak kiadta a parancsot. Kötött minket a Fogadalom. Nem lett volna okunk rá, hogy engedetlenek legyünk. Mit tudhattuk? Mellette álltunk volna pedig a Megszentségtelenítéskor - talán meg is akadályozhattuk volna. De ő



257

mindenképpen meg akart menteni minket - és megmentette a Vérgárdát, igen. Holott mi fogadtuk szentül, hogy védelmezzük - őt, akármi áron.
    Megmenteni, sóhajtotta keservesen Covenant. Érezte most már Kevin eljárásmódjának akaratlan kegyetlenségét. - Tehát ti most nem is tudjátok, ez a sok-sok év, amit leélhettetek azóta, jogos-e, vétkes-e. - Ezt mondta Covenant végül. - Talán a Fogadalom csúfot űz belőletek.
    - Nincs olyan vád, mely akár egyetlen ujját is emelhetné ellenünk. - Bannor hangja maga volt az elhárítás. De a szenvtelenségéből. . . igen, abból most egy árnyalatnyit mintha kibillent. volna mégis.
    - Nem, ezek önvádjaitok csak.
    Válaszul Bannor kifejezéstelenül jelezte, hogy sem vád, sem szemrehányás nem jelenthet semmit már ily öröklétszerű odaadás letéteményeseinek. Egy pillanat múltán az őrök egyike jött, és visszahívta Covenantot a Kabinetbe. Szíve reszketni kezdett - micsoda kuszaság! Ez a riadalmas rokonszenve az imént Bannor iránt: mintha minden bátorságát elapasztotta volna; mintha egyszerre az lenne, érezte, hogy nem képes a Lordok elé állni, kérdéseikre választ adni. Felállt, de mintha ki akart volna esni alóla a lába; aztán tétovázni kezdett, hogy Bannor nógatni kezdte, menjen már, azt mondta gyorsan: - Még egy dolgot csupán. Ha a feleséged élne még elmennél, hogy meglátogasd? Aztán visszatérnél ide? El tudnád... - Megakadt. - El tudnád viselni azt úgy?
    A Vérgárdista nyíltan elfogadta a rá szegeződő tekintetet, de a rezzenetlen tartása most mintha átvonuló gondolatokat rejtett volna, ott, a szeme mögött, s azt mondta csupán: - Nem.
    Nehezen lélegezve, mintha hányinger környékezné, Covenant betámolygott az ajtón, aztán elindult lefelé a lépcsőfokokon, a tűzkőfény sárga körébe.
    Prothall, Mhoram, Osondrea, Habkövető, a négy Vérgárdista, a négy néző - mindenki ugyanott volt, ahol hagyta őket. Tekintetükben baljós-sokatmondó várakozás volt, így ült le ő most magányos székébe a Lordok asztalának szintjénél lejjebb. Megborzongott, mintha az itt sugárzó izzókövek hidegséget árasztanának.
    Ahogy a Főlord megszólalt, hangjában az évek zörgő-reszelős felhangja még rosszabbnak tűnt, mint annak előtte. - Thomas Covenant, ha netán helytelenül bánnának veled most, kellő időben megkövetünk majd érte. De kifejezést kell adnunk irányodban érzett kételyeinknek. Túl sok min-



258

dent rejtegetsz előlünk, amit pedig nekünk tudnunk kellene. Mindazonáltal egy dologban megegyezésre jutottunk. Ittlétedet az Országban a következőképpen látjuk.
    - A Mennydörgés Hegye alatt kutakodva, Drool Rockworm, ez az Üregfattya Sziklaféreg meglelte a Törvény Botját. Ha segítséget nem kap, sok-sok évébe telik, míg használatára rájön. De a Kárhozat Ura, a Megvetés Lordja értesült Drool leletéről, és belement, hogy saját céljai érdekében megtanítja az Üregfattyát a Bot helyes használatára. Nyilvánvaló, hogy nem ragadta el Drooltól a Botot. Ehhez ő talán túl gyenge is volt. Vagy attól félt, hogy olyan szerszámot kap kézhez, melyet maga jól forgatni nem tud: fizikailag sem. Ám az is lehet, hogy valami olyan borzadályos elgondolása van, melyet mi még csak sejteni sem sejthetünk. Világos viszont, hogy a Kárhozat Ura rávette Droolt, használja a Botot ekképp: űzzön-citáljon téged ide az Országba - lásd, csak a Törvény Botjának lehet ilyen ereje. És Drool azt se tudta volna, hogyan lásson ilyen feladat végrehajtásához, a többiről nem is szólva, ha nem segíti mélységes lore-tudás. Te a Kárhozat Urának rendelkezésére kerültél az Országba. Imádkozhatunk csak, hogy az legyen: más okok és erők is hatottak ugyanakkor.
    - De ez még mindig nem árulja el, miért jöttél - szólt közbe hevesen Mhoram. - Ha a Kárhozat Urának egyedüli célja az lett volna, hogy üzenetét valaki átadja, nem választott volna Országon kívüli lényt - és akkor téged nem kellett volna megvédenie Drooltól, márpedig ezt cselekedte, amikor felhelyezett téged Kevin Ormára, s azt hiszem, ugyanígy tett, amikor Rontóját elküldte, térítene el téged Andelain felé vezető utadról. Nem, nem: hogy a Megvetés Urának mi a valódi szándéka, erre vonatkozó felvilágosítást csak a te szavaidból kaphatunk. Miért hívott ide valakit, aki nem az Ország fia? És miért éppen téged? Mely módon szolgálod te az ő céljait, sajátlag?
    Covenant összeszorította a fogát, s zihált bár, nem szólt egy szót sem.
    - Nézzük a dolgot máshonnan - vette vissza a szót Prothall. - Az, amit te mondtál nekünk, magában hordja az igazság bizonyosságait. Kevés élő ember tudja, hogy a Rontókat valaha így nevezték: Herem, Sheol és Jehannum. S azt is tudjuk, hogy a Kötetlenek egyike sok éven át tanulmányozta Andelain Szellemeit.
    Covenant akaratlanul is felidézte az apró állatok értelmetlen hősiességét: ahogy támogatni próbálták az ős-gonoszok elleni küzdelemben azt a



259

Nagy Elkötetlent. Kétségbeesett és hiábavaló vadsággal rohantak bele a biztos pusztulásba, és le is gyilkolták őket egy szálig. Csikorgatta a fogát, megpróbálta erőnek erejével bedugaszolni fülét e mészároltatás emlékei elől.
    Prothall nem tartott szünetet, így folytatta: - És tudjuk, hogy a lomillialor-igazságpróba is megtörtént - már ha az, akivel próbát tettek ott, nem múlta felül erejével azt, aki őt próbáztatta.
    - De a Megvetés Ura is: dolgok tudója - szólt közbe Osondrea. - Tudhatta, hogy az a Nagy Kötetlen ott élt és foglalkozott tanulmányaival Andelainben. Előkészíthette ezt a mesét, beléd táplálhatta. Ha így volt - tette hozzá sötéten -, akkor azok a dolgok, amelyekről nem voltál hajlandó beszélni, no látod, épp azok jelentenék meséd kudarcát. Miért vetett alá próbának a Soaring Woodhelven Hirebrandja? Hogyan zajlott a próba? Ki ellen harcoltál a bottal? Miféle ösztön fordította ellened Atiarant, Trell feleségét? Félsz választ adni, mert akkor a Megvető keze művét fedezhetnénk fel ittléted mögött.
    Prothall Főlord ellentmondást nem tűrő tekintéllyel recsegte-krákogta most: - Thomas Covenant, tanúságát kell adnod egészen egyértelműen, hogy amit elbeszéltél, így igaz. Ennek valami zálogát kérjük.
    - Zálogát? - hördült fel Covenant.
    - Valami feltétlen bizonyítékot, hogy hihessünk neked. Amit elmondtál: átokfenyegetése életünknek. Elhisszük, hogy így van. De talán épp az a célod, hogy eltéríts bennünket az Ország védelmének helyes útjától-módjától. Adj valami zálogot, Hitetlen.
    Reszketésén át is érezte Covenant, hogy álmának megkerülhetetlen ténye most csapdaként akar összezárulni körötte, megfosztani őt a remény vagy a függetlenség bármi vágyától is immár. Felállt; szerette volna ezt a végső válságot állva, egyenes derékkal fogadni. Utolsó mentsége még ez lehetett: - Mondd meg nekik - fordult Habkővetőhöz -, mondd meg, hogy Atiaran saját magát hibáztatta mindazért, ami a Tavaszünnepen történt. Mert nem adott a jelekre; ezt mondd meg nekik.
    Égő szemmel nézett Habkövetőre, és akarta, a végsőkön túl is akarta, hogy az Óriás most megsegítse őt ebben a végső küzdelmében, mellyel függetlenségét őrizni akarja. Aztán, egy ünnepélyesen hosszú pillanat teltén, útitársa így szólt: - Barátom, Thomas Covenant, az igazat mondja. A maga módján. Atiaran, Trell-feleség a legrosszabbakat hitte önmagáról.
    - Hát persze - csattant fel Osondrea. - Talán hibáztatta saját magát,



260

hogy őt itt . . . elvezette az Ünnepre. Hogy lehetővé tette . . . És Atiaran fájdalma nem volt neki itt üdvözítő. - Akkor Prothall megismételte, makacsul, bár halkan: - Zálogodat, Thomas Covenant. Az ítélés szükségszerűsége a miénk, minden rajtunk áll. Választanod kell: az Ország és az Országot megvető Kárhozat-Úr között.
    Covenant, segíts rajtuk!
    - Nem! - Zihálva, rekedten mondta ezt, és közben megpördült, hogy szemtől szembe kapja a Főlordot s az őt. - Nem volt az én hibám. Nem látjátok, hogy épp ez az... így. . . amit a Kárhozat Ura akar tőletek?
    Prothall most testsúlyát a botjára helyezte, így állt, megtámaszkodva. És ahogy állt ott, ez szinte pillanatról pillanatra hatalmasabb erőt sugárzott ekképpen. Azt mondta: - Nem. Mit látnék? Zárva vagy előttem. Azt kéred, bízzunk benned, és közben? Nem vagy hajlandó szavahihetőséged bizonyságát adni. Nem. Zálogát követelem a megbízhatóságodnak. Azzal cáfolj minket. Én, Prothall Főlord, Dwillian fia, a Tanács választottja, követelem tőled ezt.
    Egy hosszú .pillanatig Covenant két lehetőség közt lebegett. A döntés . . . ! Tekintete a tűzkövek edényére szegeződött. Covenant, segíts rajtuk! Nyögve gondolt arra, mi mindent kellett adnia azért Atiarannak, hogy ő eljusson erre a helyre. Ahol most állt. Fájdalma nem volt üdvözítő. Ellenpontként hallotta Bannort. Kétezer év. Élet vagy halál. Nem tudjuk. De az arc, melyet a kövek izzásából kirajzolódni látott, a feleségéé volt. Joan!,  kiáltotta. Hát egy beteg test fontosabb bármi másnál?
    Feltépte az ingét, mintha a szívét akarná csupaszon odatárni. A clingor-darabról, mely a mellkasára tapadt, leszakította a jegygyűrűjét, ráhúzta keservesen a gyűrűsujjára, s akkor balját kihívásként odamutatta. Pedig nem akart kihívó lenni. - Nekem ez semmire se jó! - kiáltotta elveszetten, mintha a gyűrű még egyre a házasság jelvénye volna, s nem a vad mágia talizmánja. - Leprás vagyok!
    Ámulattól zendült a Kabinet, változás hangjai csendültek a légben. A Hearthrallok és a Garth elképedve némultak. Prothall úgy rázta a fejét, mintha felébredni akarna - de először életében. Ösztönös megértés hullámzott végig, íjívként, Mhoram arcán, s akkor már szökkent is talpra, merev figyelemmel. Hálásan vigyorogva, Habkövető Sósszív is állt már. Lord Osondrea csatlakozott Mhoramhoz, de a szemében nem volt megkönnyebbülés. Covenant szinte látta, hogyan küzdi át magát a nő meg-



261

annyi zűrzavaros ellentmondáson, míg a helyzet centrumáig ér - látta a gondolatait. Üdv vagy kárhozat, üdv vagy kárhozat. Csak Osondrea látta, a jelek szerint, egyedül ő mind a Lordok s jelenlévők közül, hogy alkalmasint ez a zálog sem elegendő.
    Végül a Főlord összeszedte magát. - Most legalább tudjuk, hogyan tiszteljünk meg - mondta, hevesen lélegezve. - Ó-Lord, Thomas Covenant, Hitetlen és fehérarany-viselő, légy üdvözölve, és légy hű. Bocsáss meg nekünk, nem volt tudomásunk. . . Tiéd a vad mágia, mely a béke rombolója. És az erő minden időkön rettentő dolog.
    A Lordok tisztelegtek Covenantnak, mintha egyszerre hívnák őt segítőül, s védekeznének is ellene, majd együtt énekelni kezdtek:

Vad mágiát rejt mély-vésetként minden szikla,
benne a fehérarany, szilaj szabadulásra vagy fegyelemre;
arany, ritka fém, nem az Ország szülötte,
nem igazítja, nem foglalná magába, nem kormányozza
a Törvény, mellyel az Ország teremtődött
(mert szépséges az Ország, mintha
egy erős lélek békeálma, összhangálma lenne,
s a Szépség fegyelem nélkül képtelenség -
s a Törvény, mely megszülte az Időt,
az Ország Törvényének önfegyelme)
de talpkő inkább, tengely, keresztpont
az anarchiának, melyből az Idő vétetett,
és az Idővel a Föld lett,
s lettek a Földdel azok, kik benépesítik:
vad mágia rejlik az élet minden részecskéjében, bűvölés,
mit vagy fegyelmez, vagy szilajul szabadít az arany
(mely nem az Ország szülötte) -
mert ez az erő az élet bárkájának horgonya,
mely ott leng, nagy ívként, az Időn át,
és fehér - fehérarany,
nem ében, nem vérgenny szín nem kármin, nem méregzöld -
mert a fehér a csont jelszíne:
a hús szerkezetéé,
fegyelméé minden életeknek.


262
Ez az erő: szín ellentmondás,
mert Erő nem létezhet Törvény nélkül,
és a vad mágiának nincs Törvénye;
s a fehérarany szín ellentmondás, magában,
mert az életnek csontját mondja,
de az Országnak így sem része.
És ő, ki hord fehér, vad, bűvös aranyat,
szín ellentmondás -
mert minden ő, és semmi ő,
hős és bolond,
mindenre képes és védtelen -
és hűség vagy árulás egy-szavával
megmenti vagy romlásba taszítja a Földet,
mert őrült ő és józan ő,
hideg és szenvedélyes,
meglelt és elveszett.
    Bonyolult dallamú ének volt ez, harmóniái is különösek, nem voltak határozott kádenciái, melyek eligazították-pihentették volna hallgatóját. És kihallotta belőle Covenant a Kárhozat Urának hangját, a sötét szárnyak csattogását: Van hatalmad, ám sosem fogod tudni, mi is az. És nem leszel képes megküzdeni velem legvégül. Ahogy a dal véget ért, Covenant eltöprengett, vajon az ő küzdelme segíti vagy keresztezi a Kárhozat Urának manipulációit. Meg nem mondhatta. Ám gyűlölte a Kárhozat-Úr szavaiban rejlő igazságot, és félt is tőle. Csend támadt, s ezt ő törte meg akkor, e szavakkal: - Nem tudom, hogyan használjam. Nem is akarom tudni. Nem ez az oka, amiért viselem. Ha azt gondoljátok, hogy én valami megtestesült üdv-elv vagyok, tévedtek: hazugság az. Leprás vagyok.
    - Ó, Covenant ős-Lord - sóhajtott Prothall, ahogy Habkövető és a Lordok mind visszaültek helyükre -, hadd mondjam ki újra: kérünk, bocsáss meg. Sok mindent értünk már - miért rád esett a választás -, miért bánt veled Baradakas Hirebrand úgy, ahogy bánt - miért próbált Drool Rockworm kelepcébe csalni a Tavaszünnepen. Kérünk, értsd meg ugyanakkor, hogy a gyűrű tudomása szükséges a számunkra. Hasonlóságod Berekhez, a Felekézhez nem indokolatlan. De, sajnos, mi nem tudjuk megmondani neked, hogyan használd a fehéraranyat. Sőt! Még a birtokunkban lévő


263

Lore-ból is oly keveset tudunk valójában. És attól félek, ha a miénk lenne a Hét Őrzet s Szava mind, s ha értenénk is egy ízig, akkor is meghaladna minket a fehérarany mágiája. Hogy egyáltalán tudunk e fémről, régi próféciák ős-szavai révén szállt ránk e tudás - a jóslatok, mint Habkövető Sósszív leszögezte, sok mindent mondanak, de keveset tisztáznak -, ám a vad mágiából így sem értünk semmit. Ám a próféciák teljesen világosak abban, ami a te fontosságodat illeti. Ezért nevezlek ős-Lord-nak, s vagy te oly társ, aki osztozik a Tanács minden tudásában s dolgában, amíg el nem távozol körünkből. Meg kell bíznunk benned.
    Csupa ellentmondás volt most, amit Covenant akart s akarhatott; így járkált föl s alá. Felcsattant, horkantásszerűen: - Baradakas ugyanezt mondta körülbelül. Ördög és pokol! Megrémítetek ti engem. Amikor megpróbálok felelősségteljesen viselkedni, nyomást gyakoroltok rám, amikor meg... összeomlok, akkor ti . . . Igen, akkor sem a jó kérdéseket teszitek fel. A leghalványabb sejtelmetek sincs, mi az, hogy „leprás", ennek ellenére: rá nem kérdeznétek! Ez az oka, hogy a Kárhozat Ura engem választott ki. Mert nem tudok. . . Jaj, rohadás! Miért nem kérditek, honnét jövök? Meg kell mondanom nektek. A világ, ahonnét jövök, nem hagyja, hogy bárki is más alapokra helyezkedve éljen, mint amelyek a világ alapjai ott. Ezek pedig . . . igen, ezek ellentmondásban vannak a magadéival.
    - Mik e világ ily alapjai? - kérdezte a Főlord óvatosan.
    - Hogy a ti világotok: álom.
    A Kabinet hökkent csendjében Covenant fintorogni kezdett; megrezzengetett, ahogy képek villantak elébe - egy bírósági épület oszlopai . . . egy öreg koldus... a rendőrautó totálban. Álom! Ezt zihálta lázasan. Álom! Mindez nem és nem történik - !
    Akkor Osondrea kitört: - Micsoda? Álom? Azt merészeled mondani, hogy netán csak - álmodsz? Azt hiszed, hogy - alszol?!
    - Igen! - A félelemtől gyengeséget érzett; feltárt valamit, ami megfosztja őt védőpajzsától, támadások keresztezési pontjába állítja. De nem bírt ellenállni e vágynak. Annyira kellett . . . visszanyerni valami becsületességet. - Igen!
    - Nocsak! - kiáltotta a nő. - Semmi kétség, ez magyarázat a mészárlásra ott az Ünnepen. Mondd csak, Hitetlen - azt gondolod, hogy ez az egész így: rémálom? Vagy a ti világotokban amúgy mindközönségesen - ilyenek az álmok?



264

    Mielőtt Covenant bármit is feltehetett volna, Lord Mhoram vágott közbe: - Elég, Osondrea nővérünk. Gyötri ő magát - éppen eléggé.
    A nő, izzva bár, elcsöndesült. Egy pillanat múltán Prothall szólalt meg: - Lehet, hogy istenek álmodnak olyasmit, mint ez itt. Hanem mi csak halandók vagyunk. Mi nem tehetünk mást: ellenállunk - vagy megadjuk magunkat. Így is, úgy is elveszünk. Azért küldtek, hogy gúnyolj minket ezért?
    - Gúnyoljalak titeket? - Covenant nem is talált szavakat ennek visszautasítására. Félig öntudatlanul beleütött a levegőbe „felekezével". - Épp ellenkezőleg van ez. Ő űz gúnyt belőlem. - Hogy mind a Lordok rámeredtek, és tekintetükben értetlenség volt, ő azt kiáltotta hirtelen: - Érzem a lüktetést az ujjhegyeimben! De hát ez lehetetlen. Betegséget kaptam. Gyógyíthatatlan betegséget. Nekem . . . nekem kellett találnom valami utat-módot, hogy a megőrüléstől meneküljek. Vér és pokol! Nem akarom elveszteni az eszemet, csak azért, mert valami tökéletes, kifogásolhatatlan lény amúgy álmomban olyasmit kér tőlem, amit nem nyújthatok.
    - Jó, meglehet - hangzott Prothall szava, és szomorúsággal vegyes rokonszenv volt benne, mintha valami mélyen tisztelt próféta helyezné hatályon kívül - vagy szidná legalábbis - az egészséget. - De hát mi így is bízunk benned, teljesen mindegy. Keserű vagy, és a keserűség annak a jele, hogy törődsz valamivel. Bízom ebben. És az, amit mondasz, szintén mind egybevág a régi jövendöléssel. Félek, eljön az idő, amikor te leszel az Ország végső reménye.
    - De hát . . . nem érted? - hördült fel Covenant, és képtelen volt elcsöndesíteni hangjában a sajgást. - Épp ez az, amit a Kárhozat Ura vár tőled . . . hogy ezt hidd. Hogy ezt higgyétek.
    - Talán - mondta Mhoram eltöprengve. - Talán. - Majd mint aki valami döntésre jutott, tekintetének veszedelmeit egyenesen Covenantra szegezte. - Hitetlen, meg kell kérdeznem tőled: ellenálltál te a Kárhozat Urának? Nem az Ünnepről beszélek. Hanem amikor Drool Rockwormtól elvett, és felvitt Kevin Ormára - tiltakoztál ott, ellene?
    A kérdés Covenantot egyszerre csődhelyzetbe juttatta, mintha ellenállásának kötelét vágnák el. - Nem tudom, hogyan. - Fáradtan zuhant vissza székének magányába. - Azt se tudtam, mi történik velem.
    - Te most már ős-Lord vagy - mormolta Mhoram. - Nem kell ott ülnöd.



265

    - Egyáltalán nem kell üldögélned - jelentette ki Prothall, hirtelen támadt keménységgel a hangjában. - Sok a tennivaló. Gondolkodnunk kell, és próbálni, és tervezni - bármit cselekedjünk is e megpróbáltatásban, gyorsan kell kiválasztani az utat és a módot. Este újra összejövünk. Tavor, Garth, Birinair és Tohrm - készüljetek, és készítsétek fel azokat is, akik parancsotok alatt állnak. Bármi stratégiai elgondolástok van, hozzátok ma este a Tanács elébe. És közöljétek mind a Honnal, hogy Thomas Covenantot itt ős-Lordnak nevezték. Idegen ő és vendég. Birinair - kezdd tevékenységed az Óriások érdekében azonnal. Bannor, úgy gondolom, az ős-Lordnak nem kell további idején a toronyban maradnia. - Szünetet tartott, körülnézett, hadd legyen lehetősége ki-ki másnak is szólni. Majd sarkon fordult, s kiment a Kabinetből. Osondrea követte, majd - hogy Covenantot még egyszer forma szerint köszöntötte - Mhoram is utánuk ment.
    Covenant kábultan haladt Bannor mögött, végig a magas átjárókon, folyosókon, a lépcsőkön, míg új lakosztályába megérkezett. A Vérgárdista bevezette egy helyiségsorba. A mennyezet magas volt, néhány széles ablakon át a visszaverődő napfény szolgáltatta a világosságot, bőséggel volt ott élelem és tavaszi bor, és nem volt semmi ékítmény a falakon. Amikor Bannor eltávozott, Covenant kinézett az egyik ablakon, és azt találta, hogy szobái Revelstone északi falából nyílnak, néznek pedig a vad síkságokra, valamint a fennsík északnak hajló sziklaszirttömbjére. A nap körülbelül a Hon felett állt, csak kicsit délebbre, így az ablakok árnyban voltak.
    Otthagyta az ablakot, az ennivalótól roskadozó tálcához ment, evett egy könnyű kis korai ebédet. Aztán töltött magának a tavaszi borból, melyet átvitt a hálószobájába is. Ott egy kiugró erkélyfülke várta, ablakkal. Az egész térnek bensőséges hangulata volt; csupa béke.
    Hová - innen tovább most? Nem kellett túlságosan bölcsnek lennie, prófétának önmaga sorsát illetően, nyilvánvaló volt, hogy Revelstone-ban nem maradhat. Túlságosan is sebezhető itt ő, igen.
    Leült a kőalkóvban, hogy egy kicsit eltűnődjön azon, ami odalent s körül ez az Ország, meg azon is, hogy mit is tett ő magával, mit tett.