Mert van valami a szépségben.
EGY
Aranyfiú
A nő épp jókor lépett ki az üzletből: láthatta,
ahogy a kisfia a járdán pontosan ott játszik, ahol a sáv közepén gépies
komorsággal jön, jön az az ösztövér, elveszett-szürke ember. Egy pillanatra
mintha megállt volna a szívverése. De aztán már ugrott is, megragadta a
gyerek karját, elrántotta a balvégzet útjából.
A férfi csak ment tovább,
rezzenetlenül előrenézve. Hogy már a hátát látta, a nő odasziszegte neki:
- Eriggy innen! Távozzál tőlünk! Hogy nem szégyelled magad . . .
!
Thomas Covenant folytatta
útját, közönyös óraműként, melyet pattanó rugóra húztak épp e cél érdekében.
De magában ott visszhangozta: Szégyen? Szégyen? Arca vadul eltorzult. Vigyázz!
Tisztátalan kitaszított!
De hát tapasztalnia kellett,
valóban, hogy amerre ment, az emberek - akik ismerték, akiknek a nevét,
a házát, a kézfogását ő is ugyanekképp ismerte -, igen, az emberek kitérnek
az útjából, nagyon is sok teret hagynak neki bárhol. Volt, akin az látszott,
hogy mintha még a lélegzetét is visszafogná. Bensejében az ordítás egyszerre
némasággá hullt szét. Ezeknek az embereknek nem volt szükségük az ősi figyelmeztetés
rítusára. Összpontosított: le akarta gyűrni arcán azt a görcsös, rángó
vigyort-vicsort, azon volt, hogy akaratának pontos gépezete vigye, csak
vigye őt, lépésről lépésre, tovább.
Ahogy haladt, szeme villámsebesen
járt, önmagán söpört végig tekintetével, ellenőrizvén, nincsenek-e váratlan
szakadások vagy dudorok a ruháján, kezét vizsgálta, nem lát-e kaparásokat
rajta, megbizonyosodott felőle, hogy azzal a sebhellyel sem történt semmi
újabb, mely jobb tenyerének szélétől-sarkától húzódott oda, ahol az utolsó
két ujja volt. Hallotta orvosait: „VSE, Mr. Covenant. Végtagrészek Szemmeltartó
Ellenőrzése. Egészsége függ ettől. A halott idegek sosem nőnek vissza -
sosem tudhatja, mikor sérül meg, ha nem válik szokásává ez az állandó ellenőrzés.
Hát
ezt tegye mindig; erre gondoljon mindig. Legközelebb
esetleg nem lenne olyan szerencsés."
VSE. Ez a három betű az egész
életét magában foglalta.
Orvosok! - gondolta maró gúnnyal.
De hát nélkülük talán ennyi ideig sem sikerült volna neki a túlélés. Annyira
nem volt tudatában a veszélyeknek. És ha nem ügyel magára, az a halála
lehetett volna.
Ahogy a döbbent, riadt vagy
mit sem sejtő arcokat figyelte - mert sok ilyen mit sem sejtő arc volt,
jóllehet kisvárosban éltek -, az arcokat, melyek között elhaladt, arra
gondolt: bár biztos lehetne benne, hogy az ő vonásai a leghelyénvalóbb
megvetést sugározzák. Ám az arcidegei csak úgy nagyjából érződtek elevennek,
annak ellenére, hogy az orvosok erősködtek, ez a betegség jelenlegi állapotában
így csak érzékcsalódás, és hogy sose bízzon abban a „frontban", melyet
önmaga s a világ közé vonni vél. Most, hogy olyan nők, akik valamikor a
regényét választották irodalmi klubjaik vitatémájául, úgy riadoztak tőle,
mintha kisebbfajta szörny lenne, vagy ocsmány kísértet, egyszerre azt érezte:
hirtelen elérte az árulás, mint vesztés, kifosztottság. Fojtogatta magánya,
mielőtt egyáltalán visszanyerhette volna lélegzetének egyensúlyát.
Közeledett céljához, melyet
elismerése és - vagy! - eljövendöltetése révén oly komorsággal elfogadott.
Látta a feliratot kéttömbnyire maga előtt: Bell Telefon Társaság. Megtette
a gyalogszer két mérföldet a Rév-Birtok s a végpont közt, csupán, hogy
távbeszélőszámláját rendezze. Persze, postán is feladhatta volna a pénzt,
de felfogta, hogy az ilyesmi behódolás lenne - minek? - a fokozódó ellenszenvnek,
mely érezhetően támadott ellene.
Míg kezelték, felesége, Joan
elvált tőle - magával vitte kisgyermeküket, így költözött el az államból.
Az egyetlen dolog, amit ő, Thomas Covenant lefogadott volna: hogy a nő
a kocsit nem hagyja ki; el is vitte, rendjén. A ruhatára java részét otthagyta.
Aztán Covenant legközelebbi szomszédai, fél-fél mérföldnyire kétfelől,
hisztérikusan panaszkodni kezdtek az ő jelenléte miatt; amikor ő nem volt
hajlandó eladni mégsem a birtokát, egyikük maga költözött el a megyéből.
Azután három hétre rá, hogy ő hazatért megint, a vegyeskereskedés - épp
most haladt el előtte, a kirakatok tele voltak vadul élénk hirdetésekkel
- szállítani kezdte neki egyszerűen, amire csak szüksége lehetett, függetlenül
attól, hogy ő rendelt-e egyáltalán bármit, továbbá, mint gyanította, azzal
sem törődvén, fizet-e majd vagy nem.
Most a bíróság épülete előtt
járt, nézte, milyen büszkén viselik a régi-
régi szürke oszlopok a maguk jog-s-igazság-terhét:
e homlokzat mögött fosztották meg, távollétében, persze, a családjától.
Még a bejárati lépcsők is fényesek-tiszták voltak, mintha gonddal óvnák
őket a jogorvoslatot kereső, fel-le, ki-be áramló emberi valóság szennyfoltjaitól.
A válást simán kimondták, hiszen nincs az az érző törvény, mely arra kényszeríthetne
bárki asszonyt, hogy gyermekét ilyen férjjel társasan nevelje, amilyen
ő. Voltak-e könnyek? - kérdezte most Joan emlékét. Bátran viselkedtél? Megkönnyebbültél?
Covenant ellenállt ama késztetésnek, hogy most a veszélyből meneküljön
és meneküljön. A bírósági homlokzat oszlopfőin azok a tátogón bámuló óriásfejek
furán undorodni látszottak, mintha mindjárt le akarnák őt okádni.
Egy ötezer lelket számláló
városkában az üzleti negyed se túl nagy. Covenant elhaladt az áruház kirakatsora
előtt, s látta az üvegen át, ahogy benn pár középiskolás lány mustrál olcsó
ékszereket. Kihívó testtartásban dőltek a pultnak, és Covenant torka akaratlanul
is elszorult. Úgy érezte, neheztel ezekre a könnyed csípőkre és mellekre
- a vonalakra, melyeket más férfiak simogatása követ ízről ízre. Ő maga
impotens volt. Idegeinek lepusztulása hozta, hogy szexuális képessége is
olyan volt csak, mint bármely amputált tag. Még a kéj levezetésére sem
volt módja; felszíthatta vágyait egészen az őrületig, ám akkor teljesen
tehetetlen maradt. A lehető legváratlanabbul villant fel benne most a felesége
emléke, szinte eltörölve a napfényt, a járdát, mind a járókelőket. Látta
a nőt egy áttetsző hálóingben, melyet ő vett neki, mellei megrezzengető
kis köröket írtak a fátyolszövetanyag mögött. Szíve üvöltött, Joan!
Hogyan tehetted? Hát egy beteg test, így, fontosabb bárminél?
Vállát előrefeszítette, mint
a fojtogatók - hogy az emléket elfojtsa. Efféle gondolatok olyan gyengeséget
jelentettek, amilyet nem engedhetett meg magának; kiirtandók! Jobb akkor
a keserűség. A keserűség: az a túlélés. És az egyetlen íz, melyet még ő
alkalmasint érezhetett.
Undorral tapasztalta, hogy
mozgása közben leállt. Odacövekelt a járdaközépre, keze ökölbe szorult,
válla remegett. Durván kényszerítette magát mozgásra megint. S eközben
összeütközött valakivel.
Tisztátalan kitaszított!
Okkerszín villant a szemébe;
az illető, akinek nekiment, piszkos, vörösesbarna köntöst viselt. De nem
állt meg, hogy mentegetőzzék. Folytatta csak útját, ne is kelljen látnia
ennek a valakinek itt most a félelmét és ir-
tózatát. Egy pillanat - és járása megint a régi
volt, üres, gépies tikkelés a térben.
Most elérkezett a Villamossági
Társaság irodáihoz - végső célja ez volt: személyesen akarta kifizetni
a telefonszámláját. Két hónapja csekken adta fel a pénzt a Villamosságinak
- csekély összegről volt szó; jelentéktelen volt az ilyen közenergia-szükséglete
-, és visszatérítették neki. Valójában még csak ki se nyitották a borítékját.
Mellékelt feljegyzés közölte vele, hogy a számláját névtelenül rendezték
legalább egy évre.
Belső küzdelem után arra jutott,
hogy ha nem száll szembe ezzel a tendenciával, hamarosan semmi oka nem
marad, hogy embertársainak körét kereshesse. Ezért hát ma bejött a városba,
két mérföldet gyalogolt, hogy személyesen fizesse be a telefonszámlát -
hogy megmutassa polgártársainak, íme, nem óhajtja ember mivoltának elsorvadását.
Dühében, hogy kitaszították, megpróbált dacolni, védeni akarta jogait,
melyek a közös halandó vérségből adódtak elemien.
Személyesen, gondolta. Mi
lesz viszont, ha elkésett? Ha a számlát már rendezték? Akkor mi ügyben
jött személyesen?
Ez a gondolat mintha a szívét markolászta volna,
reszketésig. Gyorsan: VSE . . . ! Aztán pillantása megint a Bell Telefontársaság
fél háztömbnyire díszelgő cégérére siklott. Miközben ment, ment tovább,
tudván, hogy szorongása ellen küzdenie kell, rádöbbent, hogy lépteinek
ritmusára valami dallamot illeszt magában; s akkor a szavak is bejöttek,
a szöveg:
A fűzfavers gunyorosan bukdácsolt végig gondolatain, és a bárdolatlan ritmus úgy érte, mint megannyi ütés, s közben afféle lassú sztriptízzene kísérte. Eltűnődött, létezik-e egy mindenható istennő valahol a világegyetem titokzatos mennyeiben, aki ezt az ő burleszk sorsát szövi: Egy jó lökés - kacsintás - majd messze visz, akármi ormótlan vagy is! - csúfsággal gyötört undor. Ó, hát persze, jól van, aranyfiú.Aranyfiú - lábad agyag! -,
Utadra hadd taszítalak.
Egy jó lökés majd messze visz,
Akármi ormótlan vagy is.
egy fia. Írt egy regényt, micsoda eksztázisban
és micsoda elfogulatlanul, s figyelhette, hogyan ékeskedik a mű egy éven
át a bestsellerlistán. Ezért aztán most legalább rendelkezésére állt a
pénz, amire szüksége volt.
Jobban jártam volna, gondolta,
ha tudom, hogy efféle könyvet írok. De hát csak írta, és - nem tudta. Még
abban sem hitt, hogy kiadót talál majd rá, akkortájt; azután volt ez, hogy
Joant elvette. Ők ketten együtt: nem gondoltak pénzzel, sikerrel. Az alkotás
tiszta ihlete volt, ami felgyújtotta képzeletét; és a felesége forró lelkesedése
és büszkesége villámlás erejű volt, méghozzá nem pillanatokra csupán, pillanattöredékekre,
nem, ez neki akkor öt hónapon át biztosította a vad energiák forrását,
hadd teremthessen a semmiből világot, e világosság tiszta fényén - dombokat
és szirtes hegyeket, fákat, ahogy szenvedélyes szélben hajlonganak, éj
űzte embereket, s mindnek az ő villámló varázspálcája volt a forrása, e
folyamatos jelfény a nagy égen. Ahogy a mű elkészült, Thomas Covenant olyan
kimerültséget és elégedettséget érzett, mintha az élet minden szerelme
egyetlen aktusba sűrűsödött volna.
Nem volt könnyű idő. Félelem
járt mind ama szakadékok és magasok érzékelésével - ahogy megannyi szónak,
amit leírt, így adta száraz, fekete vérszerű formáját. És ő nem az az ember
volt, aki a magaslatok kedvelője; a korlátlanul tomboló érzelmek nem születtek
könnyűszerrel a szívében. Hanem hát csodálatos volt az úgy mégis akkor.
Hogy összpontosíthatott arra a felfokozottságra - olyan volt, mintha élete
mindenkori legtisztább és legdicsőbb dolgát élné! Lelkének erős fregattja
hasította a mély és veszedelmes óceán habjait. Hogy postára adta a kéziratot,
valami nyugodalmas magabiztossággal tette.
Az írás és utána a várakozás
hónapjai során a felesége jövedelméből éltek. Az asszony, Joan Macht Covenant
nyugodt nő volt, csendes lény, aki a szemével és a bőre tónusával többet
fejezett ki magából, mint szavai által. Testének aranya melegséget sugárzott,
s olyan szépséget, akár az öröm szilfidje, parázna buja-lánya. De sem termetes,
sem igazán erős nem volt, s így Thomas Covenant mindegyre csak bámult,
hogy a felesége lovak betörésével keresi meg a kenyerüket.
Betörésével - pontatlanul
jelölte ez a szó Joan ügyességét, ahogy állatokkal bánni tudott. Munkájában
nem volt erőpróbaelem, szó sem volt őrjöngő szemű, habzó orrlikú, lovasuk
levető csődörökről, Covenant úgy látta, hogy a felesége nem betöri tehát
a lovakat; inkább elcsábítja őket. Érintése
nyugalmat árasztott szét a feszülő izmokban. Suttogó
hangja lecsillapította a feszültséget - a fülükét. Ha pedig a hátukra szökkent,
szőrén ülve meg mindet, lábának szorítása nyomán vad félelmükből fakadó
erőszakosságuk csöndesült. S valahányszor egy ló kitört mégis, ő csak lecsusszant
a hátáról, hagyta, rohanja ki magát, nyűje el tomboló kedvét. És akkor
kezdte az állattal az egészet elölről. A végén aztán félelmetes vágta következett
Rév-Birtok körül, hadd tapasztalja a ló, hogy végső erejét is kiadhatja,
de nem kerekedhet semmiképp sem lovasa akaratának fölébe.
Valahányszor így figyelte
őt, Covenant ámult e nagyszerű képessége láttán. Ő maga, bár a felesége
megtanította végül lovagolni, sosem győzte le e hátasoktól való félelmét.
Munkája nem volt különösképpen
jövedelmező, ám éhezniök sem kellett, s így ment ez - míg a kiadótól az
az elfogadólevél egy nap megérkezett! Akkor Joan úgy döntött, hogy itt
a pillanat, gyereket akar.
Mert a kiadást jellemző húzom-nyúzom
most sem maradt el, egy évig még Covenant tiszteletdíjának előlegeiből
kellett élniök. Joan is dolgozott tovább, de csak addig, amíg a születendő
gyerek egészségét nem kockáztatta vele. Aztán, hogy teste jelezte, itt
az idő, feladta foglalkozását. Innen az élete merő befelé fordulás lett,
teljességgel a születendő gyermek kihordására összpontosult, s tette ezt
oly végtelen egyközpontúsággal, hogy szeme, amellyel a világba, kifelé
tekintett, gyakran csak ürességet sugárzott, várakozó feszültséget.
Mikor megszületett, Joan bejelentette,
hogy a fiú neve Roger lesz, ugyanis az ő apját és apai nagyapját is így
hívták.
Roger! Covenant felhördült, ahogy a telefontársaság
irodájának ajtajához közeledett. Elviselni sem bírta soha ezt a nevet.
De gyermekének újszülött-arca, az a parányi tökélyű forma, ember mivoltának
teljességével máris, fájdalommal és büszkeséggel sajdította meg a szívét
- igen, a büszkeség az apa részvétele a nagy rejtelemben. És most - most
a fia sincs már, elvitte Joan, el, ki tudja, hova. Ő viszont miért nem
képes sírni?
A következő pillanatban egy
kéz ragadta karon. - Hé, miszter! - hallotta a vékonyka, ijedt, sürgető
hangot. - Hé, miszter. - Megpördült, és torkából már-már kiáltás tört fel:
„Nehogy érints! Tisztátalan kitaszítottat!", ám a fiú, aki a kabátujját
fogta, az arckifejezése, igen, meghökkentette, s így nem is igyekezett
szabadulni. Fiatal gyerek volt, ha nyolc-kilenc lehetett; nyilván túl kicsi
még, hogy féljen. Foltos kis arc, sápadtan élénk, csu-
pa riadalom és kényszeredett feszültség, mintha
erőnek erejével vennék rá éppen, hogy olyasmit tegyen, ami elrémíti közben.
- Hé, miszter - mondta vékonyka,
esdő hangon. - Tessék. Fogja. - Avval egy lap papírt, inkább olyan gyűrötteset,
Covenant béna ujjai közé dugott. - Az a férfi meghagyta, adjam oda magának.
El kell olvasnia, arról van szó. Uram, kérem!?
Covenant ujjai akaratlanul
is a papír köré fonódtak. Az a férfi? Hökkenten gondolta ezt, kérdőn meredt
a fiúra. Miféle férfi?
- Ott, az. - És a fiú remegő
ujjal mutatott hátra a járdára.
Covenant követte tekintetével,
és megpillantott egy öregembert, fél háztömbnyire onnét, koszos okkerszín
köntösben. Motyogott, ahogy ott állt, csaknem dúdolni látszott valami értelme-sincs
dallamot-szöveget; ajka tártan lefittyedt, de nem mozgott, ahogyan az állkapcsa
sem, a motyogást nem kísérte arcjáték. Hosszú, zilált haja és szakálla
a feje körül verdesett, ahogy a könnyű szél fel-felkapta szálait. Arcát
az égnek emelte; mintha egyenesen a napba bámult volna. Baljában fa koldustányért
tartott. Jobbja hosszú farudat szorított, melynek tetején ott volt egy
jeltábla, rajta egyetlen szó: „Vigyázz!"
Vigyázz?
De furcsa pillanat volt az.
. . ! Mert, egy villanásnyit, a jel maga is mintha romlást ígért volna
Covenantnak. Veszedelmek torlódtak ott, hogy elérjék, iszonyatos veszélyek
úsztak felé a levegőben, s mint keselyűk, vijjogtak. És közöttük, rámeredve
az ordítozás zaján át, ott volt egy szempár - a két szem, akárha fogak
volnának, szuvas, halálos tépőfogak. S nézték őt meredten, hideg és éhes
rosszindulattal, gonoszul szegeződtek rá, s csak és csak ő lehetett a préda,
melyet kívántak maguknak. Ebben a pillanatban Thomas Covenant szívét valami
megmagyarázhatatlan félelem markolta meg.
Vigyázz!
De hát ez csak egy jel volt,
néma-értelmetlen tábla, melyet egy bot végéhez erősítettek. Covenant megborzongott,
és előtte kitisztult a levegő.
- Hogy ezt olvassa el - makacskodott
a fiú.
- Ne érints - motyogta Covenant,
és a karját szorító kézhez intézte szavait. - Leprás vagyok.
Ám, mire körülnézett, a fiú
már eltűnt.