contents
450
HUSZONNÉGY

Az Oroszlánok szólítása


 

Jöttek, zúdultak eltökélten, tömérdek vöröslő szem, üresség és tompultság bennük. De a Kárhozat Urának testtelen nevetése mintha lassította volna előrehaladásukat. Mintha mocsáron gázoltak volna át, lassú közeledésük lehetőséget adott a Különítménynek, hogy rendezze sorait. Quaan parancsára a harcosok körülvették Mhoramot és Prothallt. A Vérgárdisták harcra készen álltak, csakígy, ami az Eomanből maradt.
    Mhoram Covenantot szólította.
    Covenant lassan fölemelte fejét. Társaira tekintett, és létszámukat szánalmas csekélynek találta. Megpróbált talpra állni. De Tuvor túl súlyos volt így is. Még halálában is, az Első Mark masszív odaadása felülmúlta az ő erejét.
    Hallotta akkor, hogy Lithe Manethrall elkiáltja magát: - Erre! Tudom a járást! - És elhajolgatva, bukdosva rohant az Üregfattyak közt az egyik kijárat felé. Covenant úgy figyelte Lithe-et, mintha már rég lemondott volna létezéséről. Tuvort nem tudta megemelni, eleve hátrányban volt azzal a hiányzó két ujjával, a jobbjával.
    Akkor Bannor kirántotta őt a halott alól. Az Első Mark a földre dőlt végképp, Covenantot pedig védelmezően vette körül az Eoman. De ő tiltakozott: - Nem hagyhatjuk itt . . . így. - Ám Bannor erőnek erejével bekényszerítette a harcosok közé. - Mit teszel? - kiáltotta Covenant. - Magunkkal kell őt vinnünk. Ha nem küldöd oda. . . vissza. . . tudod! Akkor nem jön helyettese. - Könyörgésével most a Lordokhoz fordult. - Nem hagyhatjátok itt . . . !


451
 
    Mhoram ajka megfeszült, úgy felelte: - Kénytelenek vagyunk!
    Az alagút szájából, a választott menekülési út nyílásától Lithe kiabálta: - Erre, erre! - Zsinegével épp egy Üregfattyat fojtott meg, s a rémteremtmény testét használta támadói ellen pajzsul. - Erre vezet az út! - Más Üregfattyak is rontottak rá, kiszorítván őt az alagútba.
    Válaszul Prothall meggyújtotta régi botját, lengetett rajta egyet, aztán elindult a többiek élén a Manethrall felé. Mhoram segítségével folyosót égetett magának és társainak az Üregfattyak sűrűjén át.
    A fényes Lord-tűz félelmet keltett a rémteremtményekben. De a csapat még el sem érhette a Lithe-alagutat, feltűnt egy ős-gonosz ék, horkantva rontott a terembe egy közeli bejáraton át. Vezette őket egy hatalmas lore-mester, fekete volt, akár maguk a katakombák, és hatalmas vasrudat lóbált, mely vértől vagy nyers erőtől sötétlett.
    Prothall elkiáltotta magát: - Fussatok! - A Különítmény most már csaknem fejvesztve száguldott az alagút felé, ki ahogy bírt.
És rohantak az ős-gonoszok is, hogy útjukat elvágják.
    A társaság tagjai voltak a gyorsabbak. Prothall és Mhoram, ahogy a folyosó torkát elérte, őrként odaállt kétfelől, s társaik így köztük futottak be.
    Ám a harcosok egyike segíteni akart a menekülő társaknak. Hirtelen leszakadt így az Eomanről. Kardját-szavát vadul forgatva, az ős-gonosz ékre vetette magát.
    Mhoram üvöltött, rohant vissza a helyiségbe, a harcos megsegítésére. De a lore-mester egyetlen vasrúdcsapással elsöpörte a szerencsétlent - eldőlt. Sötét nyirok borította el tetőtől talpig, és felüvöltött: mintha savval öntötték volna le. Mhoram maga is alig kerülte el a feléje sújtó vasat, aztán hátrálva elérte Prothallt s az alagút száját.
    Ott még ellenállással próbálkoztak. Vakító kék lángjaikat az ős-gonoszok ellen fordították. A lore-mester újra meg újra feléjük sújtott; botjaikkal hárítottak minden csapást; folyékony lángleplek lobogtak, kigyúló-kéken, hulltak vissza éjfeketeségbe mindegyik összeütközés nyomán. De az ős-gonosz ék olyan vadsággal harcolt, hogy a Lordok mégis hátrább és hátrább szorultak az alagútba.
    Quaan ellenjátékot remélt - egyik legerősebb íjászával lövetett a lore-mesterre. De a vesszők mit sem értek. Az ős-gonosz sötét ereje kigyújtotta szárukat, hamuvá hamvadtak.
A társaság mögött, az alagút mélyén, Lithe továbbra is ösztöneire ha-


452

gyatkozva kereste s lelte meg „az utat". És egyre hívta a Lordokat s társaikat: követnék már. . . ! De ez nem ment. A Különítmény nem mert futamodni, nem mert ennek az iszonyú éknek hátat fordítani.
    Minden összecsapás hátrább szorította őket. Hiába volt minden eltökéltség és bátorság, lassanként ernyedni kezdtek, és a lore-mester minden csapása tovább gyengítette őket. Botjaik lángja sem volt olyan kitartó már soha, halványabban lobbant, hamarabb hullt vissza feketeségbe. Nyilvánvaló volt, hogy nem tarthatják magukat már soká. És a két Lord helyére, botjukkal, senki sem léphetett.
    Mhoram hirtelen elkiáltotta magát: - Vissza! Helyet! - Parancsa elemi erejű volt; itt még a Vérgárdisták is habozás nélkül engedelmeskedtek - és félrehúzódtak.
    - Covenant! - rikoltotta Mhoram.
    Covenant előrehatolt egészen odáig, ahol már csak karnyújtásnyira volt a kavargó harctól, az arcvonaltól.
    - Emeld gyűrűdet!
    Mhoram szava ellenállhatatlan volt. A Hitetlen fölemelte balját. Jegygyűrűjét most is bíborló bevonat tündököltette középütt, a „szívénél". A lore-mester látta a gyűrűt, és úgy reagált, mintha hirtelen kiszagolná jelenlétét. Megismerte a fehéraranyat, tétovázni kezdett. Az él leállt, bár a lore-mester továbbra is harckészültségben várakozott.
    - Melenkurion abatha! - ordította Mhoram. Szava parancs volt most. - Sújts le rájuk!
    Covenant, bár félig öntudatlanul, megértette. Baljával odasújtott a lore-mesterre, úgy, mintha szeget verne be.
    Az harsányan felvakkantott, félelmében; és az egész ék megingott.
    A Lordok abban a pillanatban már cselekedtek. Félig üvöltés, félig harmónia volt a most felhangzó „Minas mill khabaal!" - és közben már meg is húzták, lángból, az X-et, mely az alagút bejáratát „elbarikádozta", a földtől az ív csúcsáig. Az X lángja a légben függött; és mielőtt kihalhatott volna, Prothall belehelyezte a botját. Abban a pillanatban meglobbant az összefüggő kék lánglepel.
    Dühödt ordítással fogadták Mhoram cselét az ős-gonoszok. Előrelendültek. A lore-mester hatalmas csapásokat mért a lángfüggönyre. Hiába. A tűzfal állta az ütéseket - behorpadt, vadul fellobogott, de az ős-gonosz éket nem engedte át.



453

    Prothall és Mhoram csak egy pillanatig várt; megbizonyosodván róla, hogy művük „helytálló", már fordultak is, rohantak is az alagút mélyei felé.
    Mhoram aztán; levegő után kapkodva, közölte a társasággal: - Megtiltottuk nekik az alagutat! De a tiltás nem lesz hosszú életű. Nem vagyunk elég erősek hozzá - a Főlord botja kellett, hogy bármi tiltó jel odakerülhessen egyáltalán. És az ős-gonoszok vadak. Drool őrültté teszi őket, féktelenné a Földveszte Kővel. - Sietősen beszélt, hangjában mégis volt valami borzongás. - És most rohannunk kell. Menekülni - igen, meg kell menekülnünk! Minden fáradozásunk hiábavaló, ha a Botot és az Őrzetet ki nem mentjük innen.
    - Rajta! - visszhangozta a Manethrall. - Ismerek füvet és eget. Meglelem az utat itt is.
    Prothall egyetértéssel bólintott. De a mozgása lassú volt, hiába kellett volna ide most a legüdébb fürgeség. Kimerülten, saját lehetőségeinek messze a határán túl, lihegve állt ott. Lélegzete hörögve-zörögve tört elő a mellkasából, korának minden súlyával és tehetetlenségi erejével támaszkodott közben a Törvény Botjára. - Rajta! - vezényelte akkor ő is. - Fussatok!
    Két Vérgárdista máris megragadta a két karjánál, s köztük vágott neki, lépteit erejéhez mérten szaporázva, az alagút mélyebb sötétjének. A társaság körötte futott, ügetett - az élen Lithe haladt, szökellt.
    Eleinte könnyű volt az út. Az alagútfolyosó mindegyre elágazgatott, ilyen helyeken Lithe meg-megállt, aztán mintha nyomban rá is jött volna, melyik az ígéretes irány, merről dereng több napvilág mégis. Hátulról Mhoram fáklyája világította meg alakját, s úgy vágtatott, ugrált, mintha máris a szabadság meleg csapását követné.
    A közelharc megpróbáltatásai után a Különítmény szinte megkönnyebbült, hogy ilyen egyszerű feladat vár rá: hogy csak rohanni kell, ahogy bírnak. Egy kicsit magukba mélyedhettek, összpontosítva, és erőt is gyűjthettek ekképp. Meg az is ért valamit, hogy egyre távolabb juthattak a Kárhozat Urának átok-nevetésétől. Nemsokára már sem a gúnyröhejt, sem a legyilkoltatás fenyegetésének kísértethangjait nem hallották a hátuk mögül. A csöndes sötétség hirtelen a legjobb barátjuk lett.
    Csaknem egy mérföldet tettek meg így, egy hosszú mérfödet. Akkor jött az átkelés a katakombasorokon, ahol a terep labirintusossá vált: sok-



454

sok apró oldalüreget kerülgethettek, szűk folyosók jöttek, fordulók, ám mintha nem lettek volna itt nagyobb csarnokok, üregtermek, Fattyúfészkek. E bonyolult folyosórendszeren át Lithe-nek egy pillanatig sem volt tájékozódási gondja. S valahányszor újabb utat választott, egészen enyhén bár, de kaptatós volt az a folyosó. Fölfelé haladtak.
    Ám ahol ezek az összetett alagútrendek kiszélesedtek, öblösülve alkottak nagy tereket, szélesebbeket és sötétebbeket is, furcsa módon, s ahol Mhoram fáklyalángja sem világíthatott meg falat sehol - a katakombavilág egyszerre ellenségesebbé vált megint. A csend jellege is fokozatosan változott a baráti megbízhatóság tovatűnt, és inkább csapdának érződött, ingatag bizonyosságra utalt. A sötétség egyre sűrűbbnek látszott még Mhoram fáklyája körül is. A fordulóknál, a kereszteződéseknél a sötétség aztán még a tájékozódást is megnehezítette. Maga Lithe volt az, aki most már néha elbizonytalanodott.
    S mögötte Prothall egyre kevésbé tudta tartani az iramot. Rekedtes, érdes lihegése-zihálása fokozódott; a Különítmény legfáradtabb tagjai is hallhatták a szerencsétlen, öreges zörejt, mind a maguk lihegésén át. A Vérgárdisták most már csaknem fölemelték, úgy cipelték a Főlordot.
    Mindegyre éjfél-sötét tereken haladtak keresztül. Vitték a Törvény Botját, vitték a Második Őrzetet, és nem engedhették meg maguknak a kudarcot.
    Akkor magas üregbe értek, keresztúthoz egyébként. Sok alagút futott össze itt. Azt a fő irányt, melyet Kiril Threndor óta követtek, egyetlen folyosó folytatta csak az üreg túlján. De Lithe úgy állt meg a barlangtér közepén, mintha parancsra tenné. Bizonytalanul fürkészte maga körül az ürességet, a nyílásokat, s mintha zavarba ejtette volna, hogy ily túlontúl sok lehetőség nyílik előtte - s az is nyugtalaníthatta, hogy valami titkos belső „súgásra" nem választotta volna teljes bizonyossággal a nyilvánvalónak látszó utat. Fejét rázta, egy kicsit ellenállt a döntés kényszerének, majd ezt mondta: - Jaj, Lordok. Nem tudom!
    Mhoram felcsattant. - De hát muszáj ! - Majd így folytatta: - Nincs más esélyünk. A régi térképek nem mutatják ezeket az utakat. Túl messze vezettél minket, a magunk ismereteinek határán túlra. - Megragadta a Manethrall vállát, mintha így akarná kikényszeríteni belőle a döntést. Ám a következő pillanatban Prothall vonta el a figyelmét. Heves, görcsös köhögési roham közepette a Főlord a földre rogyott.



455

    Egy Vérgárdista gyorsan felültette őt, és Mhoram letérdelt mellé. Aggódva, nagy figyelemmel nézte azt az öreg-öreg arcot. - Pihenj egy kicsit - mormolta Mhoram. - De ne hosszan. Fel kellett adnunk már úgyis sok elképzelést. Több késlekedésre nincs mód.
    Köhögésrohamai közepette a Főlord így felelt: - Hagyjatok itt. Fogjátok a Botot, és menjetek. Nekem végem.
    Szavai mellbe vágták a társaságot. Covenant is, a többiek is, mind lélegzet-visszafojtva várták, mit fog mondani Mhoram. A levegőben egyszerre megsűrűsödött a félelem - hogy a Lord esetleg elfogadja a Főlord áldozatát.
    De Mhoram egy szót se szólt.
    - Hagyjatok - ismételte Prothall. - Add ide a botod, Mhoram, s majd fedezem a visszavonulásotokat, amíg csak bírom. Menjetek, ha mondom. Öreg vagyok. Sok időn át diadalmaskodtam. Nem veszítek semmit. Fogjátok a Törvény Botját, avval menjetek. - Hogy a Lord még erre se válaszolt, Prothall hangja könyörgőre vált. - Mhoram, hallgass meg. Ne hagyd, hogy vén csontjaim tönkretegyék a Különítmény vállalkozását, e magasztos ügyet.
    - Hallom, mit beszélsz - mondta Mhoram, és a hangja vastag volt, sebzett, akárha torka sűrű vére törne föl vele. És csak térdelt ott leszegett fejjel.
    Ám egy pillanat múltán már talpon volt megint, fejét hátraszegte, aztán nevetni kezdett. Nyugodt nevetés volt ez - nem mohó, nem lázas, nem mesterkélt -, a megkönnyebbülés tiszta hangja, a kétségbeeséstől szabaduló emberé. A társaság csak nézte, de akkor mindenki megbizonyosodhatott felőle, hogy nem hisztéria. Majd, ki tudja, miért, nevetni kezdtek ők is. A humor úgy áramlott át a szívükön, mint valami tisztító forrás üdve.
    Covenant kis híján elkáromkodta magát, hogy - ő ebbe az általános közkacajba nem tud bekapcsolódni.
    Amikor aztán a nevetésből halk csuklások lettek, Mhoram így szólt a Főlordhoz: - Jaj, Prothall, Dwillian fia! De jó, hogy öreg vagy. Elhagyni téged? Hogyan büszkélkedhetnénk el úgy igazán jóízűen akkor Osondreának a mi fényes sikerünkkel, ha te nem vagy ott, hogy nagyzási hóbortomat nyesegesd? - Megint vígan fölnevetett. Aztán, mintha összeszedte volna magát mégis, visszatért Lithe-hez az üreg közepére.
    - Manethrall - mondta nemesen -, jól végezted eddig munkádat. Ösztö-



456

nöd csalhatatlan volt... emlékezz erre. Tedd félre minden kételyed. Nem félünk, követünk, bárhogy s mint vezetsz.
    Covenant észrevette, hogy Lithe sem csatlakozott az iménti vidámkodáshoz. A szemében zavar ködlött; és Covenantnak az volt az érzése, hogy a Manethrall gyors és eleven vérének sértés volt Mhoram túl korai hangváltása, az előbbi élesség. Ennek ellenére Lithe ünnepélyesen odabólintott a Lordnak. - Jól van. Csak a gondolataim vitáznak a szívemmel.
    - Mely értelemben?
    - A gondolataim azt mondják, folytassuk tovább az eddigi irányban. De a szívem másfelé húz. - Mutatott is egy alagutat, mely csaknem ugyanarrafelé nyílt, amerről ideérkeztek. - És nem tudom - tette hozzá igen egyszerűen. - És ez nekem valami új.
    De Mhoram késlekedés nélkül válaszolt. - Te Lithe vagy, Ramenek Manethrallja. Szolgáltad a Ranyhyneket. Ismersz füvet és eget. Bízz a szívedben.
    Egy pillanat még. . . és Lithe elfogadta a tanácsot.
    Két Vérgárdista talpra segítette Prothallt. Támogatták őt, közrefogva, aztán csatlakoztak vele a társasághoz, s követték ők is Lithe-et.
    Ez a folyosó most gyorsan lejteni kezdett, és remek sebességgel haladhattak. Az a remény is lelkesítette őket, hogy üldözőik igazán nem fogják sejteni: erre jötték éppen. Ezért sem útjukat elvágni nem tudják majd közvetlenül, se a nyomukba nem eredhetnek azonnal. Ám a szinte egyetemes sötétben és csendben nem volt semmi bizonyítékuk sem, egyéb megnyugtatásuk. Ezen a folyosón nem kereszteztek más utakat, elágazásokhoz sem jutottak, itt csak úgy mentek, mintha a hegy valami főerét követnék, sodródva benne. Végezetül ez a folyosó egy nagynak érezhető térségbe torkollott, ahol meredek, durva sziklakaptatón folytatódott, egy sor visszakanyarulással. A társaságnak fölfelé kellett kapaszkodnia.
    Az emelkedés nehézségei lassították haladásuk ütemét - mászás volt ez már a javából. És minél feljebb értek, annál hidegebb lett a levegő, s mintha örvénylő széláramok jellemezték volna e világot mindenestül. Ám a hideg és a szél csak fokozta verítékezésük kínját, nehezítette a lélegzést is. A Vérgárdistákon kívül mindenkit iszonyatosan megviseltek az eddigi erőfeszítések; ők egyenletes ütemben, fáradhatatlanul rótták útjukat a kapaszkodókon is. Mintha szüntelen odaadásuk számára ez a dolgoknak csak egy új változata lenne. Hanem a társak egyre vészesebben elnyűvődtek. A har-



457

cosok nyomorékokként kúsztak-másztak csupán, és rogyadozásuk „méltó" társa volt maga Covenant is.
    Végezetül Lord Mhoram pihenőt rendelt el. Covenant lezöttyent nyomban egy sziklára, és bámult mereven a fekete fuvalmú, mérhetetlen űrbe. Arcára mintha már ráfagyott volna a veríték. Enni- és innivalójuk utolsó maradékait osztották szét, ám ebben az állapotban és itt még étel és ital sem tette meg a magáét, nem adott erőt, nem frissített - mintha még a szervezet „karbantartása" is lehetetlenné válna ily katakombavilágsötétben. Covenant zsibbatagon evett és ivott. Aztán lehunyta a szemét, hogy az üres sötétséget kizárja egy darabig: De hát egyre látta - ha nyitva volt a szeme, ha nem.
    Egy idő múlva - Covenant nem mérte már az időt, - Lord Mhoram azt mondta, áthatóan suttogva: - Hallom őket.
    Korik válasza olyan kongva hangzott, mintha koporsóból szólna: - Igen. Követnek minket. Nem is kevesen.
    Mintha villám ütött volna zsibbadatukba, a Különítmény tagjai mászni kezdtek tovább. Most már erejük minden határán túl jártak. Egy ízig elcsigázottnak érezték magukat, összeomlások vonszolódtak ott még elevenen - s ennyire se lettek volna képesek, ha Mhoram kék lángja nem vonzza őket, parancsolóan, előre . . . előre . . . És nemcsak parancs volt ez, de unszolás, rábeszélés, késztetés, kényszerítés, kihívás; valami, ami nem tűr visszautasítást, sőt, egyre többet kér és követei a követőktől, kéretlenül. Hogy kitartók legyenek. . . hogy minden holtponton túllendüljenek. . . hogy ne létezzen más eszményük, csak a megmaradás gyakorlata, ezért tegyenek meg mindent. . . Kapaszkodjanak. És kapaszkodtak.
    Akkor a szél üvölteni-süvölteni kezdett körülöttük, és változott az út is. A hasadék hirtelen beszűkült. S ott találták magukat egy keskeny, csigalépcsőszerű képződmény fokain, mely egy függőleges aknába vájva vezetett fölfelé. Kénytelenek voltak libasorban haladni, oly szűk volt a lépcsősor. És a szél úgy süvített föl a katakombákból, mintha erre menekülne, színrémülettel. Covenant nyögve vette tudomásul, hogy újabb életveszélyes magaslat kockázata vár rá, de a szél ereje olyan hatalmas volt, hogy szinte lehetetlenné tette a lezuhanást. Bódultan körözve haladt fölfelé a lélekveszejtő lépcsőföljárón.
    Az akna csaknem függélyes volt, és a szél gyötrötten üvöltött; a levegő szinte túl gyorsan rohant el mellettük, hogy lélegzetet vehessenek. Ahogy



458

lihegtek fölfelé, valami fejszédítő örvény-tériszony kerítette hatalmába őket. Az akna mintha inogni kezdett volna veszedelmesen jobbra-balra. Covenant négykézláb haladt már.
    Nemsokára az egész társaság így mászott.
    Légszomjas fájdalom környezte, meghatározhatatlan űrrel szívta volna magába - ezt érezte Covenant, ekkor nyúlt ki a lépcsőfokokon. Nem mozdult. Hallotta ő is a hangokat, hangfoszlányok voltak inkább a szélzúgásban. De ő már túl volt azon, hogy füleljen. Érezte, hogy elérte a fulladáshatárt, és az egyetlen, amire vágyott, ez volt: sírni. Nem tenni semmi mást. Nem is tudta volna megmondani, mi tartotta vissza eddig, hogy kétségbeesésének ilyképp szabad folyást ne engedjen.
    Kezek ragadták vállon, cibálták sima kőfelületen. Egy keskeny hasadék fenekén történt mindez; és négy öt méteren történt. A szél üvöltése alábbhagyott.
    Hallotta, ahogy Quaan felzihál, fojtott hangon - de elemi örömmel. Nagy erőfeszítés kellett hozzá, de felnyitotta ő is a szemét. A hasadék fenekén feküdt, ott, ahol ez már a szabadba nyílt . . . a Mennydörgés Hegyének keleti oldalában. Lejjebb valami szürke síkság terült el tágasan, s túlján vörösen kelt a nap.
    Döbbent fülének még az öröm hangjai is zokogást idéztek. S terjedt, sokszorozódott ez az örvendezés, ahogy a harcosok mind nagyobb számban jutottak ki, mellette-felette ellépkedve, a hegy gyomrából a szabadba. Lithe már néhány szökkenéssel odébb járt, s térdre borulva csókolta a földet. Messze, a Sarangrave-en túl, a Szennyszoros Útjának izzásán, a Nagy Mocsáron túl is - ott állt a nap, királyian, ragyogásának bíbor palástjában.
    Covenant erőnek erejével felült, így nézte a Lordokat; lássa, ahogy győzelmük pillanatnyi teljén állnak.
    De nem látszott rajtuk diadaljel. A Főlord úgy ült ott, mint egy összetottyadt zsákember, csupa zörgő csont belül, térdén a Törvény Botja. Fejét leszegte, arcát két kézzel takarta el. Mellette Mhoram komoran és csendesen állt, és a szeme olyan kihalt volt, mint valami senki földje.
    Covenant nem értette.
    Akkor Bannor így szólt: - Itt védekezhetünk.
    Mhoram válasza csendes volt, de erőszakos: - Hogyan? Droolnak megvannak a maga útjai. Ha megakadályozzuk itt, hát jön odatúlról. . . fentről. Ezreket hozhat ellenünk.
    - Akkor zárd el, ezt a rést, ne tudjanak átjönni rajta.



459

    Mhoram hangja még szelídebb lett. - A Főlordnak nincs botja. Magam a rést nem tudom elzárni így. . . nincs hozzá hatalmam. Azt hiszed netán, hogy olyan erős vagyok . . . hogy még ennek a hasadéknak a falait is leomlaszthatom? Hát nem, az nem menne még akkor se, ha esetleg hajlandó volnék ilyképp sebezni a Földet. Menekülnünk kell. Ott . . . - És lemutatott a hegyoldalon - de a keze remegett közben.
    Covenant is lepillantott. A hasadék egy „vízmosásba" nyílt, mely úgy metszette a Mennydörgés Hegyét, akár egy kés hagyta seb. Ennek a vágatnak a gerince, lenn, csupa szikla volt, odahullott s odagörgött kő - magasokból omlottak oda ezek a törmelékek, szirtek „tornyaiból" hulltak ki, lazulva. És a falai ennek az ős-vízmosásnak simák voltak már, megmászhatatlanok. A Különítményre keserves medermélyi botladozás várt hát. Fél mérföldön át legalább. Ott a falak széjjelebb tágultak, egy szikla buktatójánál. Amikor a társaság elérte a sziklaszirtet, meg kell próbálnia majd, azt megkerülve, lejjebb ereszkedni a hegyoldalban, valami újabb járatot lelni a meredek lejtőn.
    Covenant még mindig nem értette, persze. Felhördült, a rájuk váró vágat nehézségeit látva. De hát ez a „vízmosás" volt a menekülés egyetlen útja. Érezte, hogy arcát napfény érintgeti. Talpra tápászkodott, majd így motyorgott: - Akkor hát. . . menjünk.
    Mhoram ránézett - és elfojtott kín volt nehéz nézésében. Ám ennek most nem adott hangot. Helyette Quaannal és Korikkal váltott pár merev szót. Néhány pillanat múlva a Különítmény elindult lefelé az ős-vízmosáson.
    Halálosan lassú volt a haladásuk. Hogy egyáltalán előrejussanak, mindegyre sziklaköveket kellett megmászniok, nagy görgetegköveken kellett szökdelniök, négykézláb kúszniok-mászniok szűk réseken át, megannyi roppant törmelékdarab közt s alatt. És gyengék voltak. A harcosok közül a legerősebbek is rászorultak olykor a Vérgárdisták segítségére. Prothallt pedig jószerivel végig cipelni kellett most már. Szorongatta a Botot, s a mászás nála kétségbeesett csúszás-kúszás volt csak. Valahányszor átugrott az egyik kőről a másikra, térdére zuhant, s köntösének eleje csakhamar csupa vér volt.
    Covenant érezni kezdte a Különítmény vészhelyzetét. Sebességük végzetes lehet - végzetesen lassú. Ha Drool más utakat is ismer a hegy oldalában, csapatai előbb érhetnek oda a sziklaszirthez, az ős-vízmosás végéhez.



460

    Nem volt egyedül ezzel az előérzetével. Az első megkönnyebbülést követően a harcosok arcára is kiült valami űzöttség. Hamarosan már csak botladoztak, kapkodtak, küzdve haladtak, fejüket leszegték, és hátukat görnyesztették, mintha valami nagy súly volna a nyakukba varrva. A napvilág nem tette lehetővé, hogy veszedelmükről feledkezzenek.
    És félelmük olyan volt, mint egy prófécia - beteljesült, mikor a Különítmény még a „vízmosás" felénél sem járt. Az Eoman egyik tagja riadtan kiáltott fel. És hátrafelé mutatott, a hegy nagyobb magasába. S akkor azt láthatták, hogy ős-gonoszok hordája ront ki a hasadékból, s jön, amerről ők maguk is jöttek nemrég.
    Próbáltak gyorsabban haladni a sziklaszórásos mélyben; de az ős-gonoszok bandája úgy tódult utánuk most már, mint valami fekete áradat. Ezek a rémalakzatok láthatóan minden nyaktörő veszély nélkül szökkentek kőről kőre, szikladarabról szikladarabra. Nem fenyegette őket, hogy elvétik az ugrást; akárha már a vadságnak ezzel a képességével születtek volna, száguldásra. Sőt, egyre sebesebben haladtak, a Különítményt vészesen közelítve.
    És nemcsak ős-gonoszok jöttek. A „vízmosás" végének közelében hirtelen Üregfattyak jelentek meg az egyik falon fönn. S ahogy a Különítményt észrevették, már dobálták is át köteleiket a sziklaperemeken, hogy lemásszanak.
    A társaság ollóba került - elöl és hátul Drool erői fenyegették őket, elkerülhetetlen rontással.
    Megálltak ott, ahol voltak, és megbénította őket a rémület. Egy pillanatra még Quaanból is mintha kihalt volna az Eomanjéért érzett felelősség; mert csak pillantgatott vaksi tanácstalansággaI körbe-körbe. Covenant egy nagy görgetegkő tövébe roskadt. Szeretett volna ráordítani a hegyre, hogy ez nem becsületes játék. Ő már annyi mindent túlélt, annyit eltűrt, oly sokat vesztett. Hol az ő menekvése? Ez lenne az ára az alkunak, a béketűrésnek? Túl nagy ár. Leprás, az ő, leprás, aki efféle próbatételekre nem alkalmas. Hangja felcsapott, ellenőrizhetetlenül. És tele volt haszontalan vadsággal. - Nem csoda, hogy ő. . . hagyta, hogy elvigyük a Botot. Most még szörnyebb kínt okoz majd nekünk, ennyi! Tudta, hogy a Bottal úgyse menekülhetünk.
    De Mhoram már üvöltötte parancsait, s hangja elvágta a riadalmak fonalát, széttépte a borzadályhálót. Lerohant egy kis darabon még az ős-



461

vízmosásban, ott felszökkent egy nagy görgetegkőre, magasabban állt így, mint közelében a többiek. - Itt van hely a számunkra elég! Gyertek! - vezényelte. - Itt érjen minket a vég!
    A harcosok lassan odagyülekeztek a kőhöz, s úgy jártak valamennyien, mintha már a vereség terhe nehezedne rájuk. Mhoram és a Vérgárda segítette fel őket a kis magaslatra. Prothall Főlord ért oda utolsónak, így is két Vérgárdista támogatta. Azt motyorászta: - Nem. Hát nem, nem. - Ennek ellenére teljesítette Mhoram „parancsát".
    Amikor így mindenki fent volt a nagy felületű görgetegkövön, Quaan Eomanje és a Vérgárda elhelyezkedett a szegélyeken körben. Lithe csatlakozott hozzájuk, kezében feszesen tartotta zsinegét, s Prothall, Mhoram és Covenant maradt csak középen; így alakult ki a tervezett utolsó menedék, a vég-vár.
    Az ős-gonoszok már útjuk felét megtették a társaság sziklájáig. Mögöttük Üregfattyak százai jöttek, ontotta őket a hegyi alagút torka, és tódultak lefelé az ős-vízesés mélyén. És még sokan jöhettek odabent, fölfelé, a lépcsőn, ki, a vágat kezdetéhez.
Drool erőit szemügyre véve, Mhoram azt mondta: - Bátorság, barátaim. - Közben szelíd maradt a hangja. - Derekasan helytálltatok. Most akkor a vég is oly dicső legyen, ahogy harcunk volt eddig . . . emlegesse meg az ellenség. Ne essetek kétségbe. Sok átmenet van a háború megnyerése és elvesztése között, számos fokozat. Tanítsuk meg rá a Kárhozat Urát, hogy a győzelem ízét nem érezheti, míg az Ország egyetlen lakója is él.
    De Prothall azt suttogta: - Nem; nem. - Nézett föl a Mennydörgés Hegyének nagyobb magasaira, aztán keményen megvetette a lábát, lehunyta szemét. Lassú eltökéltséggel emelte akkor a Törvény Botját a szívéhez, s két öklébe szorította erősen. - Lehetséges kell, hogy legyen - zihálta. - A Hét Őrzetre! Lehetséges. Kell. - Ízületei, csontjai fehérlettek a kemény szorításban. Fogta a Botot, érintette a bonyolult rúnákat, a titokzatos felszínt. - Melenkurion Égduzzasztó, segíts engem! Nem fogadom el ezt a véget. - És szemöldöke szorosabbra húzódott össze két beesett szemürege fölött, a feje úgy lehorgadt, hogy mellét érte álla. A szívét. Sápadt-vértelen ajkai közül suttogás kélt, szó nélküli ének. De a hangja oly rekedtesen zörömbölve tört elő a melléből, hogy a dal inkább gyászéneknek hangzott, nem harci buzdítónak.



462

    És közben Drool erői áradtak, tengerként vették körül most már a Különítményt - minden menekvés útját elzárva. Mhoram figyelte őket, és emberajka csak fogvicsorgatást leplezhetett-tárhatott.
    Hirtelen valami kétségbeesett esély lehetősége villant a szemében. Ezen lázasan elgondolkodott, Covenantra nézett, meredt tekintettel suttogta oda neki: - Van egy út! Prothall a Tűzoroszlánokat hívná. . . De nem járhat sikerrel. . . a Bot hatalma nem nyitott, s nekünk nincs hozzá tudásunk, hogy feloldjuk a zárolást. Hanem a fehérarany elszabadíthat ily erőt. Megtehető! Lehet!
    Covenant úgy hullt szét a szívében erre, mintha Mhoram becsapta volna őt. Nem, zihálta. Nem! Egyezségre léptem, és. . .
    Akkor valami betegítő, szédítő-örvényes felismeréssel látni kezdett, látni, látni . . . Hogy mi volt a Kárhozat Urának terve ővele, ezt látta így, azt, hogy a Megvető mit is tett vele ekképp. Itt volt az a gyilkos csapás, mely rejtve volt végig, minden makacs manipuláció mögött, ezt rejtette megannyi kibúvó.
    Vér és pokol!
    Itt volt a benne küzdő kétféle őrület találkozási pontja, frontja. Ha megpróbál élni a vad mágiával - ha van a gyűrűjében ily erő - és ha nincs, ha nincs? - Sötét látomások pörgették; ki ne röpítsék - ! Látomás: az elpusztított Különítmény, a széttört Bot - ezernyi teremtmény halála, mind ez a sok vér az ő fejére száll, tenger vér, az ő fejére - !
    - Nem - zihálta fojtva. - Ne kérj erre. Megígértem. Nem akarok több gyilkolást. Nem tudod, mit tettem - mi mindent - Atiaran ellen - és vele, igen, vele - alkut kötöttem, hogy nem leszek több .gyilkolás oka.
    Az ős-gonoszok és az Üregfattyak most már csaknem nyíllövésnyire voltak tőlük. Az Eoman fel is feszítette az íjakra- a vesszőket, Drool hordái lassítottak, kezdtek felsorakozni, formációba - az utolsó rohamhoz.
    De Mhoram nem engedte ki szeme fókuszából Covenantot. - Még több öldöklés akkor lesz, ha nem teszed meg ezt. Azt hiszed, a Kárhozat Ura beéri a mi halálunkkal? Soha! Gyilkolni, öldökölni fog, míg minden élet, kivétel nélkül az ő hatalmába kerül - általa megsemmisíthető vagy megrontható lesz, addig fog! Minden élet, érted már? Még ezeket a teremtményeket, akik most szolgálnak neki, ezeket sem fogja kímélni.
    - Nem! - hördült fel újra Covenant. - Hát nem látod? Ez, épp ez az,



463

amit ő akar. Elpusztul a Bot - vagy Drool pusztul - vagy mi pusztulunk mindegy, mi történik. Ő fog nyerni. Ő lesz szabad. Te is csak azt teszed, amit ő akar.
    - Hát persze! - Mhoram szenvedélyesen fordult hozzá megint. - A holtak holtak . . . csak az élőknek lehet reménye, hogy a Megvetővel szemben ellenálljanak.
    Pokol tüze! Covenant úgy kapkodott volna válaszokért, ahogy az az ember, aki nem érti saját baját. De nem lelt, persze, egyet sem. Semmiféle alku vagy kompromisszum nem felelt meg igényeinek most. Gyötrelmében vadul felkiáltott, tiltakozva, könyörögve. - Mhoram! Ez öngyilkosság! Azt kívánod tőlem, hogy megőrüljek!
    Mhoram szemében az a vészes fény meg se rezzent. - Nem, Hitetlen. Nem kell meghibbannod, eszednél maradhatsz. Vannak más válaszok más dalok. Melyekre rálelhetsz. Miért pusztulna ez az Ország a te fájdalmad kedvéért? Mentsd meg - vagy légy kárhozott! Ragadd meg a Botot!
    - Átok pokla! - Covenant vadul kereste, tapogatta volna a gyűrűjét. Tedd meg te magad! - Lecsavarta ujjáról a gyűrűt, megpróbálta Mhoramhoz vágni. De iszonyatosan reszketett; ujjai közül a gyűrű csak kicsúszott, a kőre esett, elgurult.
    Kapkodott utána. Látta, nincs elegendő ujja hozzá, hogy ügyesen elkaphassa. A gyűrű Prothall lába mellett is elgurult már. Nyúlt utána megint riadtan - akkor kicsúszott a lába alól a talaj, elvágódott, homlokát beleverte a kőbe.
    Messziről hallotta az íjak pendülését; a csata megkezdődött hát. De ő nem is ügyelt rá. Azt érezte, hogy beverte, sőt, betörte a koponyáját. Hogy fejét fölemelte, láthatta, a látása is megromlott; minden két példányban volt meg előtte.
    A köntöse . . . rajta a mohafoltok . . . minden érthetetlenné mázolódott el a szemében. Nem volt hát többé lehetősége, hogy elolvassa, megfejthesse, bármit jelentsen is a Mohos Vadon, Morinmoss rejtjelüzenete. Két Mhoramot látott, ahogy a Lord a gyűrűt a magasba emelte. Két Prothallt, fölébe magasodni, a Bottal a kezében, és hogy élete minden maradék erejét összpontosítaná, hasson kellőképpen a Törvény Botja, akarata szerint. A két Bannor elfordult a harctól, és a Lordokat figyelte.
    Akkor Mhoram Covenanthoz hajolt. A Lord keze előrelendült, elkapta a Hitetlen jobb csuklóját. A fogás olyan heves volt, hogy Covenant azt



464

érezte: csontja törik. Erőnek erejével kifeszítette az öklét, aztán mikor két ujja szétfeszült és fájt kellőképpen, Mhoram a mutatóujjára ráhúzta a gyűrűt. Az első ízület után elakadt. - Nem foglalhatom el - mondta a két Lord -, jogtalanul, a te helyedet. - Ott állt, majd nyersen felrántotta Covenantot. Kettős arcát a Hitetlenre szegezte, azt sziszegvén: - A Hét Őrzetre! Az erőtől jobban félsz, mint a gyöngeségtől . . . !
    Igen! Covenant nyögött, akkora fájdalmak hasogatták fejét és csuklóját. Igen! Azt akarom, hogy mindezt túléljem!
    Az íjászok most már olyan szaporán lőttek, ahogy csak bírtak, így hallatszottak a pendülések sorra. De a nyílvesszőkészlet nem volt végtelen. És az ős-gonoszok meg az Üregfattyak hátrább is húzódtak, annyira maradtak csak lőtávolon belül, hogy nyílzáport provokáljanak - fogyjon a készlet. Droll erői nem siettek. Az ős-gonoszok eleve így döntöttek: a Különítményt lassan fogják legyilkolni, ízről ízre.
    De Covenant mintha eleve képtelen lett volna érzékelni már efféle dolgokat. Bámult csak Mhoramra - mint akiből most, most száll el az élet . . . vagy ettől retteg. A Lordnak láthatóan két szája volt továbbra is, ajkai mögött sokszorozódott mennyiségű fogállag fehérlett, és négy szeme villogott, lángolt; kényszerítette volna őt . . . Mert más eszköze nem maradt, Covenant a szabad kezével az övébe nyúlt, előhúzta Atiaran kését, Mhoram felé nyújtotta. Majd a foga közt sziszegve azt mondta neki: - Jobb lenne, ha ezzel megölnél. . .
    Mhoram szorítása lassan engedett. Ajka megenyhült; szemében fakult a fény. Tekintete mintha befelé fordult volna, magába, és attól, amit ott látott, megrángott. Amikor szólt is végre, hangja porként hullt szét: - Ó, Covenant . . . bocsáss meg. Hiszen . . . megfeledkeztem magamról. Habkövető . . . igen, Habkövető értette ezt. Figyelmesebben kellett volna hallgatnom rá. Nem jó az, ha többet kérünk tőled, mint amit magadtól is szívesen adsz. Ily módon, a végén, arra kezdünk hasonlítani, amit különben úgy gyűlölünk. - Eleresztette Covenant csuklóját, hátrább lépett. - Barátom, ez nem rád tartozik. Ez a mi terhünk, és el is viseljük, a vég pillanatáig. Felejts el engem.
    Covenant nem tudott válaszolni. Csak állt, arca rángott, és olyan érzése volt, hogy mindjárt üvölteni kezd. Szeme sajgott már a kettős látástól. Mhoram kegyelmezése nagyobb hatást tett rá, mint bármi érv vagy követelés. Nyomorult kétségbeeséssel fordult most Prothall felé. Hát csak-



465

ugyan nem lel magában semmi erőt, hogy ezt a kockázatot vállalja? Talán erre lenne pedig a menekülés útja - talán a vad mágia borzadálya az az ár, melyet meg kell adnia a szabadulásért. Nem akarta, hogy ős-gonoszok öljék meg. De amikor fölemelte karját, azt se tudta volna megmondani, melyik valójában az ő keze, a két Bot közül melyik az igazi.
    Akkor, halk pang!-hanggal, az utolsó nyílvessző is elszállt. Az Üregfattyak felordítottak - rosszindulat és gyönyörűség sikamlott a hangjukban. Az ős-gonoszok parancsára közeledni kezdtek a nagy görgetegsziklához. A harcosok kivonták kardjukat, felkészültek az értelmetlen halálra. A Vérgárdisták szökkenésre készen, ruganyosan álltak, himbálóztak.
    Covenant reszketett. És megpróbált a Botért nyúlni. De a vert koponyában valami olyan kavargás volt . . . kényszerképzetes . . . és a sötétség örvényei be akarták rántani kívülről is. Nem bírta leküzdeni félelmét; rettegett, hogy leprássága bünteti tovább bármi efféle vakmerőségért, majd. Keze megtette már a táv felét, akkor visszarettent . . . megállt . . . és ujjatlan tehetetlenséggel markolt az üres levegőbe.
    Jaj! Ezt kiáltotta elveszetten. Segítség!
    - Mi vagyunk a Vérgárda - mondta Bannor, de a hangja alig hallatszott ki az Üregfattyak kéjes visongásából. - Nem engedhetünk meg ily véget!
    Aztán keményen megfogta Covenant kezét, ráhelyezte a Törvény Botjára, Prothall fehérülő ujjízületeinek párosa közé.
    Covenant mellkasában mintha erő robbant volna szét. Csendes megrendülés rázkódtatásai . . . hallásszinten túli sokk . . . és az ős-vízmosás úgy megrángott, mintha földrengés tépázná hirtelen. A robbanás ereje a Különítmény minden tagját ledöntötte lábáról, és az ős-gonoszokat s az Üregfattyakat is szétszórta a görgetegkő körül. Csak a Főlord maradt állva. Feje a magasba szegeződött, és a Bot feszült-hajolt a kezében.
    Egy pillanatra hatalmas csend támadt a „vízmosásban" - olyan erőteljes szakadékcsend, mintha a robbanás rendre megsüketítette volna a küzdőket. Ebben a pillanatban az ég Gravin Threndor felett feketére sötétült, áthatolhatatlan mennydörgés-boltozattá.
    Akkor jött a zaj - akárha valami hatalmas villám fényét követné -, mintha a hegy egésze felüvöltött volna - és forró, sziszegő köpködés követte, a mélyeké -, fröcsögött a Föld öle. A felhők pedig leereszkedtek, míg teljesen el nem borították a Mennydörgés Hegyének gerincét.
    Hatalmas, sárga tüzek kezdtek égni a fellegbe borult csúcson.



466

    Egy ideig a Különítmény tagjai is, támadóik is úgy hevertek a „vízmosásban", mintha megmoccanni is félnének már. Mindenki a tüzeket nézte, a viharfellegeket följebb.
    Hirtelen a lángok nekilódultak. Kitörő hördülésekkel, akárha maga a levegő égne, elkezdtek zúdulni lefelé, mint roppant, éhes vadállatok - a hegy minden oldalán, lejtőjén, szakadékán.
    Félelmükben visongva immár, az Üregfattyak felpattantak, rohantak. Páran vadul neki egyenest az ős-vízmosás falainak. De a legtöbbje kikerülte a társaság szikláját, így menekült hegynek le, próbálván gyorsabbnak bizonyulni a Tűzoroszlánoknál.
    Az ős-gonoszok a másik irányt választották. Föl, föl a „vízmosáson", vissza a hasadékalagút bejáratához. A katakombákba. . . ha lehet!
    De mielőtt elértek volna oda, biztonságba valahogy, megjelent fölöttük Drool. Az Üregfattya mászva jött, nem volt már jártányi ereje sem. Öklében mégis ott szorított egy zöld követ, melyből valami ellenállhatatlannak tűnő Rossz sugárzott szét, keresztülhatolva a felhők feketeségén is. Üvöltése pedig az Oroszlánokét is túlharsogta:
    - Rontsatok! Zúzzatok!
    Az ős-gonoszok megtorpantak. Félelem innen, félelem amonnan.
    Míg e teremtmények így haboztak, a Különítmény elindult gyorsan az ős-vízmosáson lefelé. Prothall és Covenant túlságosan kimerült és elcsigázott volt most, őket a Vérgárda vitte. Ember embernek lendítette-hajította át kettejüket a sziklák között. Aztán vonszolták mindkettőt a terep egyenetlenségein át, lent a mederben, a mélygerincen.
    Előttük az Üregfattyak kezdték elérni az ős-vízmosás medrének végét. Némelyikük oly vadul száguldott, hogy fejest átbukott a sziklán a mélybe; mások szétszóródtak kétfelé, a gerincen, keresték nyüszítve a menekülés útjait.
    De a Különítmény mögött az ős-gonoszok ismét ék alakot vettek fel csapatostul, és elindultak lefelé. A társaság épp csak arra volt képes, hogy tartsa a távolságot maga és az él között.
    A lángoló lég üvöltése egyre fokozódott, élesebb lett. Hogy a Csúcstól elszabadultak, roppant görgetegkövek kezdtek zúdulni alá. A Tűzoroszlánok úgy jöttek, mint az olvadott kő, szökkentek a lejtőkön, mintha maga a Pokol köpte volna ki őket is ekkép. A Pokol Szíve. Lejjebb a hegyhasadék-mederben; az ős-vízmosásban az üvöltésük megsokszorozódott mohón, fa-



467

lánkul, s ez így ment szökkenésről szökkenésre. Perzselt levegő lengett előttük, hírnökként, harsonázva a tűz jöttét, a vulkáni éhség pusztítását. Gravin Threndor a tövéig rengett-rázkódott, mélyen.
    Az ős-vízmosás talaja sokkal könnyebb haladást engedélyezett már az alsóbb szakaszon, és Covenantot itt támogatni sem kellett már. Hajtotta megromlott látása, visszhangüregessé vált hallása, agyának őrjöngése - és kitépte magát a Vérgárdisták keze közül. Merev térddel járt, akár egy baba, botladozva, cikcakkban haladt - de haladt! - a szikla felé.
    A többi Különítményes a peremnél délnek fordult. Ám ő egyenesen a szakadék felé tartott. S amikor elérte szélét, lábában alig volt annyi erő, hogy leálljon. Roggyantan-gyengén mégis visszafogta magát, s letekintett a mélybe. Vagy hatszáz méter meredek kőfal. . . és a szikla legalább fél mérföldnyire széles volt fenn.
    Nem volt menekvés. Az Oroszlánok el fogják érni a társaságot, mielőtt bárhol is lejáratra lelnének - még sokkal előbb.
    Többen is kiáltottak neki, figyelmeztették - hiába; alig hallotta őket a zúgó levegőn át. Nem is figyelt rájuk. Ez a menekülés nem volt az a menekülés, melyet ő akart volna. És nem volt benne félelem a zuhanástól - túlságosan is világosan látta a bukást, ezt, hogyan is félt volna hát . . . ? Kellett valamit tennie.
    Egy kis szünetet tartott. Hogy a bátorságát összeszedje. Aztán rájött, hogy valamelyik Vérgárdista majd nyilván megpróbálja megmenteni. De ő végre akarta hajtani elhatározását, mielőtt bármi effélére sor kerülne. Válasz kellett neki a halálra.
    Lehúzta gyűrűjét, keményen tartotta félig ujja veszett kezében, aztán meglendítette karját, hogy a gyűrűt áthajítsa a buktató sziklaszegélyen - a mélybe.
    Tekintetével követte a gyűrűt, ahogy karját a dobáshoz hátrahúzta. De akkor hirtelen leállt, mert egyszerűen megütötte a szégyen. A fém tiszta volt. Igaz, hogy ő maga továbbra is két gyűrűt látott, ám mindkettőt színtiszta fehéraranynak érzékelte; az a belső folt, az eltűnt.
    Elfordult a sziklabuktatótól, nézett fölfelé az ős-vízmosáson, tekintete Droolt kereste.
    Hallotta, hogy Mhoram kiált: - Bannori Döntsön ő maga! - Mert a Vérgárdista akkor már szökkent felé. Mhoram parancsszavára leállt. Vagy tízméternyire tőle. Esküje ellenére. Ám a következő pillanatban e Fogada-



468

lom győzött mégis, megtagadta a pillanatnyi parancsot, ugrott, Covenantot közelítve tovább.
    Covenant nem tudott összpontosítani a szemével, nézésének nem volt fókusza. Azt látta, hogy a Tűzoroszlánok száguldanak lefelé, a hasadék felé ott fönn, az ős-vízmosás magasán. De amit látott, azt a képet az ős-gonoszok töltötték be most elsődleg. És az él már csak háromugrásnyira járt tőle. A lore-mester készítette is a vasrudat, hogy meglengesse, döfjön.
    Ösztönösen is, Covenant mozdulni próbált. Ám ehhez túl lassú volt ő. Még mindig a hajló tartásba meredve állt hát, mikor Bannor odaért, és rettentő erővel eltaszította az útból.
    Őrjöngő, mindent elsöprő üvöltéssel-vartyogással, akárha valami látomás kerítené hatalmába őket hirtelen, az ős-gonoszok egy emberként lendültek előre, és . . . lendültek át a sziklabuktatón. Ahogy hulltak a mélybe, tovább üvöltöttek, s ebben mintha valami rettenetes diadal zengett volna.
    Bannor talpra segítette Covenantot. Aztán arrafelé taszigálta volna, ahol a többiek voltak, ám ő kiszabadította magát hirtelen, s botorkálva megindult, tett pár lépést visszafelé a mederben, föl, s tekintetével egyre a hegyhasadékot kereste, azt a nyílást. - Drool! Mi történt Drollal? - De a szeme mintha nem engedelmeskedett volna. Megtorpant, bizonytalanul handabandázott, dühödten kiáltott: - Nem látom! Nem látok!
    Mhoram sietett oda hozzá, és Covenant most a Lord arcába üvöltve ismételte meg kérdését.
    Az szelíden válaszolt. - Drool ott van, a hasadékban. Az erő, mely fölött nincs hatalma már, elpusztítja őt. Már nem tudja, mit cselekszik. Egy pillanat még, és felfalják a Tűzoroszlánok.
    Covenant megpróbált úrrá lenni a hangján - szinte elharapta. - Nem! sziszegte. - Ő is egy áldozat a többi közül. A Kárhozat ura tervezte el ezt mind így. - S bár összeszorította a fogát, hangja olyan volt, mint a bugyogó dadogás.
    Mhoram vigasztalólag érintette meg a vállát. - Békülj, Hitetlen. Megtettük valamennyien, amit tudtunk. Nem kell kárhoztatnod magad.
    Covenant hirtelen rádöbbent, hogy dühe elpárolgott - valami porfelhővé vált, szétszállt. Azt érezte, hogy széthullva, roncsként áll ott ő maga, s így omlott akkor a földre, mintha csontváza többé nem tarthatná. Szeme előtt apróra töredezett a világ. Mint egy kísértethajó vitorlázata, olyan ködös-foszlányos lett. Nem is tudta, mit cselekszik - így húzta vissza a fehérarany karikát a gyűrűsujjára.



469

    A többiek már elindultak felé. Harc további szándéka nem élt bennük; figyelték csak, hogyan jönnek, közelednek a Tűzoroszlánok. Az éjfekete felhők komorságba borították az egész hegyet. E homályon át a száguldó-bukdosó tüzek úgy ragyogtak, villództak, akárha a nap lángjának vadállatai volnának. Szökkentek le falmagasokból sziklaszakadékokba, és némelyikük ott fenn a hasadék felé tartott.
    Lord Mhoram végül lerázta magáról a bűvöletet. - Hívd a Ranyhyneket, lovaitokat - a Vérgárda így megmenekülhet. Fogjátok a Botot és a Második Őrzetet. Hívjátok a Ranyhyneket, meneküljetek.
    Bannor hosszan nézett Mhoram szemébe, mérlegelvén a Lord parancsát. Akkor határozott visszautasítás szavával válaszolt: - Egyikünk nekivág. Viszi a Botot és a Második Őrzetet. A többiek maradnak.
    - De miért? Nem menekülhetünk. Nektek élnetek kell . . . hogy szolgáljátok a Lordokat, akikre ez a háborúzás vár.
    - Talán - vonta meg a vállát könnyeden Bannor. - Ki tudja? Kevin Főlord elparancsolt minket magától, és mi engedelmeskedtünk. Effélét nem teszünk meg újra.
    - De hát ez haszontalan halál! - kiáltotta Mhoram.
    - Semmi kétség. - A Vérgárdista hangja olyan semmitmondó volt, mint a vas. Majd e puszta egyszerűséghez hozzáadta: - Magad viszont hívhatod Hynarilt. Tedd meg, Lord.
    - Nem. - Mhoram a rádöbbenés fáradt mosolyával sóhajtott. - Képtelen vagyok rá. Hogyan hagyhatnék itt ily sokakat, meghalni?
    Covenant csak félig figyelt. Úgy érezte magát, mint holmi elhagyott birtok, és most próbált a roncsok-maradványok közt keresgélni, hátha lel valamit, s az méltó is lesz a megmentésre. De azért - énjének egyik fele - értett mindent. Jobbjának két ujját a két ajka közé vette, és egyetlen kurta, áthatóan éles füttyjelet adott.
    Az egész társaság meredten nézett rá. Qaan mintha azt hitte volna, hogy a Hitetlennek elment az esze; Mhoram szemében vad sejtések villogtak. De Lithe Manethrall magasba hajította zsinegét, így rikkantott: - A Ranyhynek! Világnak Sörénye! Hívja őket!
    - Hogyan? - tiltakozott Quaan. - Hiszen visszautasította ő a Ranyhyneket.
    - Azok hódoltak be neki - felelte a Manethrall, szinte vihogva. - És jönni fognak.



470

    Covenant most már egyáltalán nem is figyelt. Érezte, valami történik vele, ezért hát talpra tápászkodott, hogy minél egyenesebb derékkal fogadhassa. Helyzetének dimenziói változtak. Eddig elmosódottan látott - most társai szilárd alakot, határozott körvonalakat öltöttek. Akár a puszta sziklák. És maga a hegy is egyre kikezdhetetlenebbé vált. Oly változhatatlanságnak kezdte látni, mintha a világ magva volna. Azt érezte, hogy érzékeléséről fátylak hullanak le; látta a Mennydörgés Hegyének felhő-nemborította valóját és megválaszolhatatlan erőhatalmának megannyi tényét. És elsápadt e tudástól; teste áttetszővé vált, állagvesztetté. Füstsűrű levegő áramlott át rajta, de úgy, hogy a csontjai is beleborzongtak. Lelkének torka csendes kínban szorult össze, facsarodott: „Mi történik velem?"
    Dél felől, a sziklaszegély alatt, a mélyben, ott jöttek vágtatva a Ranyhynek. Mint a remény lobogása, olyan volt ez a jelenés - versenyt a közelítő Tűzoroszlánokkal. S hirtelen valami rekedt ujjongás tört fel a harcosokból. - Megmenekültünk! - kiáltotta Mhoram. - Van még elég idő! - És az egész társaság sietve megindult, szemközt a vágtatva közelítő Ranyhynekkel.
    Covenant azt érezte, hogy őt meg ott hagyják. - Mi történik velem? - kérdezte, még mindig ködösen, de már fennszóval; mintha a kemény hegyhez intézné szavait.
    De Prothall még ott volt mellette. S Covenant hallotta, ahogy a Főlord kedves hangon, mely mégis mintha túlharsogta volna a mennydörgést is, megszólal: - Drool halott. Ő volt a te hívód, és halálával e kapcsolatnak vége. Ez minden ily erőnek útja.
    - Hát ég veled, Hitetlen! Légy hű! Hatalmasan küzdöttél érettünk. A Ranyhynek most már mentségeink. És hogy kezünkben a Törvény Botja s a Második Őrzet, nem leszünk már védtelenek a Megvetővel, a Kárhozat Urával szemben sem. Bátorság. A kétségbeesés meg a keserűség nem kizárólagos két dala ennek a világnak.
    Ám Covenant csak állt ott - mint maga a néma bánat. Körötte minden - Prothall és a társaság, a Ranyhynek és a Tűzoroszlánok, a hegyek -, igen, minden túl valóságossá vált, számára túlságosan is szilárddá. És ez az állandóság győzött az érzékelésen, s most mégis - egyszerűen köddé vált, felfoghatatlan térben gomolygó szürkeséggé. Kapkodott maga körül, és semmit sem érzett. Nem látott; az Ország kívül került már a látómezején, az ő körén. Túl sok volt ez neki; és el is veszítette.