Mithil Stonedown
Covenant valami furcsa módon úgy érezte, mintha kifacsarták volna -
mintha próbatételen esett volna át, igen, mint akit szédülésre ítéltek,
hogy lássák, élhet-e. A lépcső már mögötte volt, persze. Megkönnyebbülésében
az volt a benyomása, hogy helyes választ talált az őrületnek erre a határozott
fenyegetésére, valós és érthető magyarázatot lelt ama helyzetre, melynek
foglya lett fönn a Kevin-féle ormon. Felnézett a tündöklő égre, és a menny
tisztának látszott, dögevő fenyegetések sehol sem suhogtak feketén.
Gyerünk, mondta magának, tovább, tovább. És ne gondoljad
el újra, mi volt. Légy túlélő.
Ahogy ezt gondolta, hirtelen Lena szelíd barna szemébe
pillantott, és azt kellett megállapítania, hogy a lány mosolyog.
- Jól vagy? - hangzott a gyengéd kérdés.
- Jól? - visszhangozta Covenant. - Hát. . . nem
könnyű erre felelni. - Kényszerítette magát, hogy felüljön. Ahogy kezét
ellenőrizte, azt kellett
látnia, hogy véres a tenyere párnája, és véresek az ujjhegyei is. Durva
horzsolásokat látott mindenfelé, és amikor aztán a könyökével, térdével,
sípcsontjával tett „próbát", tapasztalnia kellett, hogy csúnyán ég valamennyi.
Izmainak sajgásával nem törődve, talpra szökkent.
- Lena, ez nagyon fontos! - mondta. - Meg kell mosnom a kezem.
A lány is állt már, de Covenant látta rajta, hogy
nem érti igazából a dolgot. - Nézd! - Avval odalökte elé a kezét. - Leprás
vagyok. Nem érzem mindezt. Semmi se fáj itt. - Amikor Lena még mindig zavartnak
látszott, a férfi folytatta. - Így veszítettem el az ujjaimat is. Megsérültem,
a seb befertőződött, és le kellett vágniok a két ujjam. Most mindenképpen
vízre és szappanra van szükségem.
A lány megérintette Covenant jobbján a sebhelyet,
aztán így szólt: - Ez a betegségtől lett?
- Persze!
- A stonedown felé haladtunkban lesz egy folyó -
közölte Lena. - És a közelében íriszap.
- Gyerünk. - Covenant ellentmondást nem tűrően jelezte
a lánynak, hogy vezesse őt. Lena bólintva vette tudomásul, hogy a dolog
sietős, aztán már indult is lefelé az ösvényen.
Nyugat felé haladtak Kevin Ormától egy sziklagerinc
mentén a meredek hegyoldalban, míg el nem értek egy zűrzavaros talajú vízmosást.
Ügyetlenül mozgott, mert izmai teljesen elmerevedtek - Covenant így követte
Lenát a vízmosásban, fel, majd le, ahol durván metszett lépcső következett
egy éles vágás oldalában; itt már ő is élénkebben lépkedett. A vágás elágazott,
be a hegybe. Amikor mélypontját elérték, folytatták útjukat, keményen küzdve
az omladékos, görgetegköves talajjal, s felettük az ég kékje mindjobban
összeszűkült, mert a szurdok falai egymáshoz hajoltak. Sűrű, fojtogató
lég vette körül őket, olyan nyirkos, hogy Lena sötét tunikája is csuromvizes
lett, ahogy ott haladt előtte a mélyülő, hűvös árnyak közt. Akkor a szurdok
élesen balra kanyarodott, és minden átmenet nélkül kitárult: apró, napsütötte
völgy nyílt meg előttük, közepén folyó vize futott tündökölve, s körben
magas fenyők álltak, tövüket zöldellő fű övezte.
- Hát akkor - mondta mosolyogva Lena -, ez volna
az. Ugyan mi gyógyíthatna téged ennél alkalmasabban?
Covenant megállt, hogy körülpillantson, aztán megindult
lefelé a völgy
hosszán. Nem volt több ez az átmérő jó tizenöt méternél, és a végén
a kis folyó megint balra fordult, eltűnvén két csupasz-meredek fal közt.
Tenyérnyi földdarab volt ez az egész a hegység roppant sivárjában, távol
a Kevin Orma alatti impozáns táj elemeitől - és a föld emberszabásúan zöld
volt, napsütötte, a levegő pedig friss és meleg egyszeriben: fenyőillatú,
csupa tavasszal teli. Ahogy beszívta a hely aromáját, Covenant érezte,
hogyan sajdul meg a szíve - szokásosan, betegségének megannyi kínjával.
Hogy mellkasában ezt a sajgást csitítsa, elindult
tovább. Lába alatt olyan vastag és ruganyos volt a fű, hogy térde-bokája
zsibbadt-merev fáradtsága ellenére is üdítően érezhette. Mintha bátorította
volna ez az érzet, hogy csak menjen a folyóhoz, próbálja megtisztítani
sérüléseit.
A víz nyilván hideg lehetett, de ez nem érintette.
A keze ahhoz már végképp túl zsibbatag volt, hogy a hideget hamar érezhesse.
Lekuporodott egy lapos kőre a folyó mellett, bemártotta két kezét az áramló
vízbe, tenyereit összedörzsölte. Csuklói azonnal megérezték a jéghidegséget,
de ujjai nem „vallottak" róla, milyen is a víz; és az sem okozott fájdalmat
neki, hogy a vágásokat és a horzsolódásokat így egymáshoz dörzsöli végül.
Nagyjából tudta, hogy Lena is elindult felé, a folyó
irányában, s hogy mintha keresne is valamit a lány, de túlságosan el volt
foglalva a maga dolgával - nem törődött vele igazán, mit művel társnője.
Jó adag sikálás után hagyta, hadd pihennének meg a kezei, hozzálátott inkább,
hogy feltűrje inge ujját, könyökét is ellenőrizendő. Vörösek voltak, érzékenyek,
de a bőr legalább nem szakadt fel.
Ám ahogy a nadrágszárát is felgyűrte, látnia kellett,
hogy a sípcsontja és a térde már megviseltebb. A zúzódások színe ráadásul
sötétült is, nem volt kétséges, hogy nemsokára fekete foltok éktelenkednek
majd a lábszárán; ám a nadrág erős anyaga itt is ellenállt, és a bőr nem
sebesült meg sehol. A maguk módján a zúzódások ugyanolyan veszedelmesek
voltak a számára, mint a vágott-szakadt sebek, kezelni azonban nem tudta
az ilyesmit gyógyszerek nélkül. Megpróbálta mindenesetre legyőzni szorongását,
és figyelmét inkább a két kezére fordította.
A kéz sebeiből még mindig szivárgott a vér, és amikor
kimosta rendre mindet, láthatta, hogy egyikben-másikban mélyen ott feketéllik
egy kis megtapadt zúzalék. Hanem mielőtt újabb kimosáshoz láthatott volna,
felbukkant Lena. Tálat formált két tenyeréből a lány, s ez tele volt sűrű,
barna sárral-iszappal. - Tessék, ez az íriszap - mondta olyan tisztelettel
a
hangjában, mint aki valami ritka, nagy hatású dolgot hoz. - Vagy sebsár.
Tedd rá valamennyi sebedre.
- Iszap? Sár? - A leprás óvatossága máris berzenkedett.
- Nekem szappan kell, nem még több mocsok.
- De hát ez gyógyír, íriszap, mondom - erősködött
Lena. - Mindig segít. - Avval a férfi felé nyújtotta a masszát. Covenantnak
úgy rémlett, apró aranyporszemecskék csillogását látja az anyagban.
Csak nézte, döbbenten: micsoda ötlet, hogy ő sarat
rakjon a sebeire.
- De hát csak használd - makacskodott a lány. -
Én tudom, mi ez. Hát nem érted? Ez íriszap. Figyelj. Apám Trell, a rhadhamaerl
Gravelingasa. A szakmája, persze, a tűzkő, és a gyógyítást a Gyógyítókra
bízza. De ő maga rhadhamaerl. Ért a sziklákhoz, a talajhoz. És megtanított
rá, hogyan vigyázzak magamra, ha arra kerül sor. Megtanított az íriszap,
avagy sebsár jeleire, lelőhelyeire. Egy gyógyító föld. Használd nyugodtan:
használ.
Iszap? Sár? Covenant dermedten bámult. A sebeimbe?
Ez engem megnyomorítana itt?
De mielőtt megakadályozhatta volna, Lena már ott
térdelt előtte, és csupasz térdére pottyantott egy maréknyi íriszapot.
S hogy ez a tenyere üres lett, elkezdte dörzsölgetni a masszát, le Covenant
lábszárán. A fölösleget lekaparta, rátette a másik térdre és sípcsontra.
Ahogy a matéria ott volt Covenant lábán, aranyszín csillogása mintha erősebb
lett volna, tündökletesebb.
A nedves földanyag hűvös volt és simogató, és mintha gyengéden ápolta-pátyolta
volna máris a lábait, felszívta volna a zúzódások fájdalmát. Covenant közelebbről
is szemügyre vette. A megkönnyebbülés, mely ebből a matériából most a csontjaiban
eláradt, oly gyönyörűség volt, amilyet még nem érzett soha. Nem is tudta
szinte, mit tesz, úgy nyújtotta oda két tenyerét is Lenának, hagyta, hogy
a lány oda is sebsarat kenegessen. Mind az összes vágásra és horzsolásra.
Egyszerre áramlani kezdett testébe a két könyökén
s csuklóján át a megkönnyebbülés. Furcsa bizsergést érzett a két tenyerében,
mintha az íriszap eljutna a sebeken át az idegekig, melyeket megpróbálna
újjáéleszteni. Hasonló zsibongás támadt a lábfeje ívében is, talpában;
s most már valamiféle tisztelettel bámult a csillámló sáranyagra.
Gyorsan száradt ez a sár; és aranyszíne így váltott
át barnába. Pár pillanat múlva Lena mindent ledörzsölt a lábáról, amit
odakent. És Covenant
- Ez az aliantha - közölte Lena. - Kincsbogyónak
nevezzük a gyümölcsét. - Avval felnyitott egy tokot, elfogyasztott négy-öt
szem gyümölcsöcskét, azután a magokat a tenyerébe köpte és maga mögé hajította.
- Azt mondják, hogy az ember végigmehet az Ország széltén és hosszán úgy,
hogy csak kincsbogyót eszik, és ahogy hazaér, erősebb, mint volt, jobban
tápláltabb. Nagy ajándékai ezek a bogyók a Földnek. A bokrok az év minden
szakában virágoznak s hozzák gyümölcseiket. Nincs oly része az Országnak,
ahol ne nőnének - kivéve talán keleten, az Elrontott Síkságokon nem. És
minden növény közül ezek a legkitartóbbak - utolsónak pusztulnak el, csakígy
a leghamarabb hajtanak ki újra. Mindezt anyámtól tudom, részeként a mi
népünk tanának. Egyél - szólította fel Covenantot, és odanyújtott neki
egy bogyós tokot -, egyél, és szórd szét a magokat a Földön, hogy az aliantha
viruljon.
De Covenant nem nyúlt a gyümölcs után. Elmerült
ámulatába - lekötötték a megválaszolatlan kérdések; hogy végül is mi ez
a hihetetlen, furcsa erő ebben az Országban. Egy pillanatra most még a
rá leselkedő veszélyről is megfeledkezett.
Lena csak nézte réveteg tekintetét, aztán fogta
az egyik gyümölcsöt, s a férfi szájába tette. Covenant reflexszerűen átharapta
a héjat; szája hirtelen tele lett valami könnyű, édes ízzel, mintha érett
őszibarackot ízesítenének egy kis sóval és citrommal. A következő pillanatban
már ette is mohón a bogyókat, s csak néha gondolt rá, hogy a magokat ki
is kell köpködni.
Evett, míg a bokron nem lelt már több tokot. Akkor
elindult volna, hogy újabb lelőhely után nézzen. Ám Lena a karjára tette
kezét, hogy megállítsa. - A kincsbogyó erős étel, nagy hatású - mondta.
- Ebből ne egyél sokat. És az íze is jobb, ha lassan fogyasztod.
De Covenant mindegyre éhséget érzett. Nem is emlékezett
rá, hogy ő ételt valaha így kívánt volna már, mint ezt a gyümölcsöt itt
- az evés öröme sosem volt olyan élénk benne, nem volt ennyire kényszerítő
erejű. Kirántotta a karját, de úgy, mint aki meg akarja ütni a lányt; aztán,
persze észbe kapott rögtön. Mert . . . .
Mi ez? Mi történik?
Mielőtt egyáltalán a kérdést tisztázhatta volna,
újabb érzés tört rá - ellenállhatatlan álmosság. Egy pillanat leforgása
alatt szinte átmenet nélkül jutott el az éhségtől egy roppant ásításhoz,
melynek nyomán mintha
Mert van valami szép,
ott nő a szívedben, ha nézel,
mint egy virág:
törékenyen -
mert annyi csapás
teheti tönkre
a szépet
vagy azt, aki nézi -
mégis pusztíthatatlan -
mert meghalhat a szép,
meghalhat, aki nézi,
vagy meghalhat a világ,
de ahol nőtt a virág, a lélek:
túlél.
Hangja bebugyolálta, mint valami áldó bűvölet - és Thomas Covenant
nem akarta megtörni ezt a varázst. Kis szünet után, melyet teljességgel
a fenyőillat és a suttogó-könnyű szél töltött be, annyit mondott csak a
lánynak: - Szeretem. ezt a dalt.
- Csakugyan? De örülök! Szerzője Tomal, a mesterségek
mestere, méghozzá ahhoz a tánchoz, melyre akkor került sor, mikor ő elvette
az Imoiran Moiran lányt. Csak hát egy dal szépségét gyakran az adja, ahogyan
éneklik. . . és én nem vagyok valami jó énekes. Lehet, hogy ma éjszaka
majd anyám, Atiaran fog énekelni a stonedownnak. Akkor hallhatsz majd igazi
dalt.
Covenant nem felelt. Csöndben feküdt, s csak arra
gondolt: bár maradna fejének párnája ez és pontosan csak ez minél tovább.
Tenyerében az a zsibongás arra biztatta, ölelje meg Lenát, s miközben
feküdt így csöndesen, élvezte vágyát, s azon tűnődött, hol lesz erre bátorsága.
Akkor a lány megint énekelni kezdett. A dallam ismerősnek
tűnt fel, és mögötte Covenant sötét szárnyak zúgását hallotta. Hirtelen
rádöbbent, hogy ez nagyon hasonlít ahhoz a dallam.hoz, mely „Aranyfiú"
kísérője volt.
Ő maga pedig ott ment a járdán a telefontársaság
irodái felé - igen, a Bell Telefontársaság volt az; a név aranyozott betűkkel
állt a bejáratán -, ment, hogy személyesen fizesse be a díjat.
Egy hirtelen rántással otthagyta Lena ölét a feje,
s akkor már szökkent is talpra nyomban. Erőszak - ködfelhő homályosította
el látását. - Miféle ének ez? - kérdezte elfúló hangon.
Lena hökkenten válaszolta. - Nem ének, dehogy. Csak
próbálok összehozni valami dallamot. Valami baj van vele?
A lány hangszíne lecsillapította - annyira elhagyatott
volt ez a hang, oly kétségbeesett az ő hirtelen haragja nyomán. Covenant
ajkára nem jöttek szavak, a köd pedig eloszlott. Ez nem járja, gondolta.
Nem. járja, hogy ilyesmiért hibáztassam. őt. Kinyújtotta a kezét, és a
lányt is talpra segítette. És mosolyogni próbált, ám merev arca csak fintorra
volt képes. - Most pedig hová megyünk?
Lena szeméből lassan tovatűnt a fájdalom. - Különös
ember vagy te, Thomas Covenant - mondta.
Szárazon így felelt erre: - Nem. is gondoltam, hogy
ekkora bajt okozok.
Egy pillanatig némán egymás szemébe néztek, így
álltak ott. Akkor a
másztak, ezen indultak tovább. A kaptató hamarosan véget ért, aztán
enyhe lejtő következett, így haladtak jó darabon, de az út hajlata olyan
jelentős volt végig, hogy Covenant nem láthatta, hová is tartanak végső
soron.
Jött akkor a hasadéknak egy utolsó kanyarodója -
és azzal véget is ért, és Lena meg Covenant ott állt a hegyoldalon, jócskán
a folyó völgye felett. Néztek innen nyugatnak, a leszálló nap felé. A folyó
bal felől bukkant elő a hegyek közül, azután tőlük jobbra futott tovább
a síkság-vidékbe hasítva. A völgyet átszelte a hegyvonulat egyik nyúlványa,
ám ez is hamar belesimult, északnak, a lapályba.
- Itt a Mithil - mondta Lena. - És az ott Mithil
Stonedown. - Covenant, amúgy észak felé, kunyhók kis halmát látta a folyó
keleti partján. Nem nagy a távolság - folytatta Lena -, de az ösvény fölfelé
vezet a völgyön, aztán vissza a folyó mentén. A nap már nem. lesz az égen,
mire stonedownunkat elérjük. Gyere.
Covenant egy pillanatig kényelmetlenül érezte magát,
ahogy a hegy lejtőjén lepillantott - még mindig több mint hatszáz méter
mélységben volt csak a völgy -, de legyőzte ezt az irtózatot, és követte
Lenát dél felé. A hegyoldal meredeksége fokozatosan enyhült, és az ösvény
hamarosan csak füves lejtőkön vezetett tovább, szigorúan meredező sziklaszirtek
mögött, horhosokon és vízmosásokon át, hatalmas görgetegkövek tömbjei közt.
És ahogy lejjebb jutottak, a levegő úgy lett tartalmasabb, enyhébb, kevésbé
kristályos. Az illatok is változtak lassan, minden zöldebb lett; a fenyők
és a rezgőnyárfák átadták helyüket a legelővidék növényzetének. Covenant
azt érezte, hogy a változás m.inden rezzenetét eleven éberséggel képes
befogadni, az alászállás minden fokozatát hitelesen éli. Mivel ott munkált
benne ez az újfajta befogadókészség, a leereszkedés ideje is mintha megrövidült
volna. Mielőtt önmagában így elköszönt volna a hegytől, az út egy hosszú
dombon futott át, lenn elérte ismét a folyót, azután pedig északnak ívelt
a vízfolyás mellett.
A Mithil nem volt széles, ahol az ösvény először
találkozott vele; sebesen folyt, hangja is igen határozott volt, mintha
csupa visszhang, csupa rejtelmes zúgás. De ahogy a síkságok felé közeledett,
a folyó szélesedett, lassult, egyre filozofikusabb lett a magát-közlő motyogása-surrogása.
És nemsokára már csak emlék volt, hogy hangja betölti a levegőt. Csendesen
beszélt magában, el-elfúlón mondta lassú, hosszú meséjét: így tartott a
tenger felé.
lap jellegű, s megint mások teljesen szabálytalanok voltak a tetejüktől
az aljukig, s így aztán inkább látszottak tömzsi, üreges görgetegköveknek,
mint épületeknek.
Ahogy a lány Covenanttal letekintett a stonedownra,
így szólt: - A Déli Síkságok ötször száz embere él itt... van köztük rhadhamaerl,
pásztor, csordás, földművelő gazda, mesterségtudó. De Atiaran, az én anyám.
az egyetlen, aki járt a Loresraatban. - Aztán, odamutatva, hozzátette még:
- Az én családom otthona, látod . . . az ott, a folyóhoz legközelebbi ház.
Megindultak, Lena és Covenant a falut megkerülve
a jelzett épület felé haladt - a lány otthonához.