Kevin Orma
Kinyújtózott, s így hevert ott sokáig, moccanatlan, a hideg ködtől csontig
fázva most jótéteménynek érezte a nap melegét. A szél békés egyhangúsággal
fütyörészett körülötte, de nem ért hozzá; s nem sokra rá, hogy a Kárhozat
Urának kavargása elült, meghallotta egy messzi madár hívását. Csöndben
feküdt, mélyeket lélegzett, tagjaiba gyűjtvén mintegy új erőt - hálás volt
a napsütésnek, annak, hogy véget ért az iménti rémálom.
Mindazonáltal emlékezett rá azért, hogy ott, az utcán,
mikor a baleset érte, volt a közelében pár ember. Olyan különös módon némák
voltak; mintha maga a városka is azt mondta volna csak, mindenestül, hogy:
Psszt! A rendőrautó nyilván súlyosabb sérülést okozott neki, mint amennyit
ő most ebből érzékelhet. A leprásszorongás rákényszerítette, hogy feltápászkodjék
négykézlábra.
Sima kőfelszínen találta magát. Nagyjából kör alakú
volt a „tábla", jó; három méter széles, körötte mintegy méternyi magas
fal. Fölötte pedig ott feszült az ég töretlen kéksége. A fal peremeit körben
érintette ez a boltozat, akárha a kőfelület így, falastul, ott úszott-lebegett
volna valahol a mennyek terén.
Nem. Lélegzete homokzúzalékká lett a torkán. Hol
- ?
Akkor egy ziháló hang így kiáltott: - Üdv! - Nem
tudta volna megmondani, honnan jön a szó, bizonytalanul visszhangzott,
mintha nagy távolság i választaná el tőle; hallucinációk ilyenek. - Üdv!
Szíve reszketni kezdett. Mi ez?
- Kevin Orma! Valami baj van?
Ki a fene lehet ez?
Hirtelen kapkodgató zajt hallott maga mögül. Izmai
ugráshoz feszültek; a falhoz lendült, megpördült, hátát a sziklának vetette.
Vele szemközt, a falban nyíló hasadékon át, látta, hogy egy hegy magasul.
A sziklák közel-szintjétől napsütötte csúccsá emelkedett-hegyesült, és
hósipka volt a tetején, szirtes oldalai a rés „láthatárának" csaknem a
felét elfedték. Covenant első benyomása az volt, hogy igen közel van ez
a hegy, ám egy pillanat elég volt, hogy rájöjjön: a sziklaszirtes magasság
amúgy kőhajításnyira van tőle.
És egyenest a hegyre nézőn, ott tátongott a sziklafalban,
vele szemközt, ez a rés. Az a halk, kapkodgató zaj meg mintha ebből a résből
jött volna. Szeretett volna átkúszni a „táblán", hadd nézzen utána, a hang
forrása mi is lenne. De a szíve ehhez túl erősen zakatolt; moccanni sem
bírt hát. Félt attól, hogy mit is látna esetleg.
A hang közeledett. Mielőtt Covenant válaszolhatott
volna egyáltalán, egy lány dugta ki fejét-vállát a résen, két karjával
a sziklaszegélyeket ölelve. Ahogy a lány észrevette Covenantot, megtorpant,
és rámeredt.
Hosszú, dús haja - barna zuhatag, benne mézes sávok
s árnyalatok fakó fényeivel - lengett körötte a könnyű szélben; bőre mélybarna
árnyú volt,
napsütötte, ruhájának kékes anyagát fehér levélminták ékesítették a
vállánál. Zihált, arca kipirult, mintha hosszú kapaszkodás végén lenne
épp, ám Convenant ámuló pillantását nyílt csodálkozással s érdeklődéssel
viszonozta.
Nem látszott többnek tizenhat évesnél.
Amilyen őszintén bámult rá ez a lány, úgy nőtt Covenant
zavara. Mintha jelenés lenne, úgy nézte ő-aranybarnaságát.
Egy pillanatnyi habozás után a lány akkor ezt lihegte
finoman: - Jól vagy? - Aztán szavai rohanósakká váltak az izgalomtól. -
Nem tudtam, magam jöjjek-e, vagy segítséget hívjak. A hegyek közül azt
láttam, hogy szürke felhő kavarog Kevin Ormán, s azon belül, úgy tűnt,
harc folyik. Láttalak téged, ahogy ott állsz, aztán elzuhansz. Nem tudtam,
mit tegyek. Így azt gondoltam, többet ér a kis segítség azonnal, mint a
nagy, ha késlekedik. Jöttem tehát. - S mint aki leállítja magát, elnémult,
így mondta: Jól vagy?
Jól?
Hiszen az ütés, ami érte -!
A keze csak horzsolást, zúzódást mutatott, mintha
esését próbálta volna kivédeni vele. Fejében tompa fájdalmat érzett. De
a ruháján nem látszott semmi balesetnek nyoma, jele sem volt rajta, hogy
valami elütötte volna; hogy a járdára ilyképp odalökték.
Zsibbatag ujjakkal megdörzsölte az állát, kezével végigfutott a hasán,
a lábain, de semmiféle éles fájdalmat nem érzett e műveletek nyomán így.
Minden jel szerint ép maradt, lényegében.
De hát az a kocsi valahol csak megtaszította.
Jól van-e akkor? Nos?
A lányra úgy bámult vissza, mintha az érdeklődő
szavaknak semmi jelentése nem volna valójában.
Az meg, hogy az ő csöndjét „látta", összeszedte
bátorságát, így mászott át a hasadék száján, állt oda elébe a hegy sziklaszintjén.
Covenant láthatta, hogy sötétkék ingféle van rajta, mint valami hosszú
tunika, derekán fehér zsinórövvel megkötve. Szandált viselt, bokáján megkötve
pánttal. Karcsú volt, filigrán alkatú; szépséges szemében riadalom volt,
bizonytalanság, de élénkség is. Tett két lépést a férfi felé, ám úgy, mintha
veszélyes alakzatot közelítene, aztán letérdelt, mint aki így akarja jobban
szemügyre venni eléggé elképesztő észlelésének tárgyát.
Hát ez meg mi a nyavalya? Úgy egyáltalán?
Óvatosan, tisztelettel mondta a lány: - Hogyan segíthetnék
rajtad? Idegen vagy, látom, az Országban - nyilvánvaló. Küzdöttél egy gonosz
felhővel. Mondd meg, mit tegyek. - Csend következett, s ez mintha megriasztotta
volna az aranybőrűt. Lesütötte a szemét. - Miért hallgatsz ily makacsul?
Mi történik velem?
A következő pillanatban a lány, hápogva szinte az
izgalomtól, riadt tisztelettel mutatott Covenant jobb kezére. - Felekéz!
Hát újjászületnek a legendák? - Arcán csodálkozás gyúlt. - Berek, a Felekéz!
- mondta elfúlón. - Hát igaz lehet ez?
Berek? Első pillanatra nem is emlékezett rá, hol
hallotta korábban ezt a nevet. Akkor felderengett: Berek! Hát persze! Riadt
rémület hidege markolta szívét, ahogy rájött: a rémálom nem ért véget,
igen, ez a lány és a Kárhozat Ura, Lordja a Megvetésnek ugyanannak az élménynek
részei.
Megint azt látta, hogy feketeség vonul fel a kék
ég tündöklete mögött. Fölébe tornyosult, verdesett reá borulva, akárha
feje körül keselyűszárnyak.
Hol -?
Ügyetlenül, mintha ízületei félig bénává fagytak
volna, talpra veszkődött.
Egyszerre valami irtózatos panoráma tárult ki alatta
és körötte, úgy rohanták meg tekintetét e képek, mint maga a zúduló lelkesülés
és borzadály. Ott volt egy kőplatón úgy ezerkétszáz méternyire a föld színe
fölött, vagy még magasabban is. Madarak siklottak, forogtak-bukdostak kilátója
alatt a térben. A levegő kristálytiszta volt, áttetsző, s e légen át a
hihetetlen messze szétterülő táj oly fel nem fogható végtelenséggel hullámzott,
hogy fájt a szemnek e teljesség birtokbavétele. Hegyek nyújtóztak közvetlenül
alatta; síkságok terebélyesedtek mindenfelé, a láthatárt közelítve; folyó
ezüst színe bukkant elő a napfényben bal felől, a hegyek közül. És minden
tavasziasan sugárzott, mintha most születne meg a hajnal harmatából.
Ördög és pokol!
A szédítő magaslat megtántorította. Feje körül a
sötétség keselyűszárnyai. Szédülés örvényét érezte, s mintha megbillenne
vele a föld.
Nem tudta, hol van. Sosem látta ezt a helyet még.
Hogyan került ide? Elütötte egy rendőrautó, jó, aztán a Kárhozat-Úr ide
hozta. A Kárhozat Ura - idehozta.
Idehozott - engem?
Sértetlen épségben?
Rémülten imbolygott a lány felé, a hegy felé. Három
zsibbatag lépéssel odaért a körfal réséhez. Onnét látta, hol van: egy karcsú
kőszál tetején - lehetett legalább százötven-százhatvan méter magas a szirtoszlop
-, mely rézsútosan mutatott fel a magasba a sziklaalapzatról, akár egy
vádlón az égre meredő ujj. A meredek kőfalba lépcsőket vágtak, ám ez a
lépcsősor olyan volt, akár egy létra, szinte függélyes.
Egy idegfeszítő másodpercig azt gondolta tompán:
hát nekem innen el kell szabadulnom. Ilyesmi velem egyszerűen nem történik.
Aztán visszatért, kizárólagos valóságként, az egész
helyzet őrjítő abszurditása, lecsapott rá az örvénylő levegőből, mint kondorkeselyű-karom.
Megtántorodott; a szakadékmélység ott tátongott már alatta. Magában némán
ordítani kezdett:
Ne-e-em!!
Ahogy előredőlt, a lány már el is kapta a karját,
elrántotta teljes erővel. Covenant teste meglendült, odavágódott a szegélyfalon
belül a kőlapra. Ott felhúzta két térdét a mellkasához, fejét eltakarta.
Ez őrület, harsogott benne a kiáltás, aztán makogássá
vált, elfúlt.
Koponyájában hányingerként kavargott a sötétség.
Eszelős látomások lüktettek tüzesen a tudatában: fel-le.
Hogyan lett - ez?
Képtelenség!
Át akart menni az úttesten. Kétségbeesetten ragaszkodott
ehhez a tényhez. A lámpa zöld volt.
Hol ?
Elütötte egy rendőrautó.
Képtelenség!
Egyenest neki tartott, mellbe, és akkor elütötte.
És nem sérült meg akkor?
Őrület. Én megőrülök, megőrülök, megőrülök.
És nem sérült meg?
Rémálom. Ilyesmi egyszerűen nem történik, nem történik,
nem történik.
Nyomorúságának vad kavargásán át most egy másik
kéz fogta meg hir-
telen az ő kezét. Ez a fogás kemény volt, sürgető; és olyan szilárd,
mint egy horgony.
Rémálom! Hát álmodom. Én csak álmodom!
Ez a gondolat fölfedezésként hasított át pánikállapotán.
Álmodik! Hát persze hogy álmodik. Vadul zsonglőrködött, hogy a töredékdarabokat
összerakja. Elütötte egy rendőrautó - és elvesztette az eszméletét. Agyrázkódás.
Talán órák is beletelnek, míg magához tér - napok. És míg önkívületi állapotban
van, addig ez az álom.
Ez a válasz tehát. Belekapaszkodott, akárha a lány
keze volna ez, mely az ő kezét szorítja. Megszilárdította tartását az örvénykavargás
közepette, félelmeit leegyszerűsítette. De hát ez sem volt így elég, nem.
A sötétség ott rajzott körötte egyre, mintha dögség lenne, az, igen, amit
a Kárhozat Ura hagyott hátra.
Hogyan?
És honnét jönnek az embernek ilyen álmai?
Nem bírt gondolkozni ezen; hogy bele ne őrüljön.
Menekült az egésztől, de úgy, mintha már a csontjait kezdené emésztőn rágni.
Ne gondolkodj erről. Ne próbáld érteni. Őrület -
az őrület az egyetlen veszély. Túlélni! Tenni és menni. Előre. Nem visszanézni!
Kényszerítette magát, hogy szemét kinyissa; és ahogy
befogadta ekképp a napfényt, a sötétség tűnt, visszahullt a háttér mélységeibe,
és ott lüktetett csak, mintha várná, hogy megfordul s belenéz, és akkor
a zsákmánya lesz.
A lány ott térdelt mellette. Csonkult jobb kezét
két kezébe fogta, és a szeme részvéttel, aggodalommal könnyezett. - Berek
- suttogta révülten, ahogy a férfi tekintete találkozott az övével -, ó,
Berek. Mily kór sújt, mondd? Nem tudom, mitévő legyek.
Máris eleget tett - segített neki, hogy magára találjon,
hogy ellenálljon a veszedelmes kérdéseknek, melyekre úgysem lelhetett volna
választ. Ám az ujjai zsibbadtak voltak; a lány hiába tartotta kezét a két
keze közt, ebből jószerivel alig valamit érzett. Erőnek erejével felült,
bár ez az igyekezet csaknem annyira igénybe vette, hogy elájult. - Leprás
vagyok - mondta elhalón. - Ne érints engem.
A lány tétovázva lazított szorításán, mintha nem
venné egészen bizonyosra, hogy ez, amit Covenant mond, valóban így is van
- mintha a férfi nem tudhatná egészen bizonyosan, mit is beszél.
Akkor, legyűrve roppant gyöngeségét, Thomas Covenant
visszahúzta kezét.
A lány beharapta az alsó ajkát. Csalódás volt ebben
a gesztusában. Mintha attól, hogy megsérti, most már csakugyan félne, ő
is elhúzódott, így ült le a szemközti fal tövébe.
De Covenant látta, hogy minden ugyanúgy emészti
tovább - az érdeklődés, az együttérzés. Nem maradhat csöndben sokáig. S
egy pillanat múlva meg is szólalt szelíden: - Helytelen az, ha megérintelek?
Nem akartam rosszat. Te Berek vagy, a Felekéz, a Lord-Atyaős. Megtámadott
valamely kór, melyet magam átlátni nem tudok. Hogyan viseljem el viszont,
hogy ily gyötröttnek mutatkozol?
- Leprás vagyok - ismételte el Covenant, és megpróbálta
őrizni közben az erejét. De a lány arckifejezése arról árulkodott, hogy
egy szót sem ért a dologlból. - Beteg vagyok . . . szörnyű nyavalyám van.
Nem értheted a veszélyt.
- Ha megérintelek, akkor én . . . én is „beteg"
leszek?
- Ki tudja? - Akkor, mert alig hihetett szemének
és fülének, Covenant feltette a kérdést: - Hát nem tudod, mint jelent,
hogy „lepra"?
- Nem - felelte a lány, és korábbi tiszta csodálkozása
visszatért. - Nem. - Megrázta a fejét, és haja könnyedén az arca elé lebbent.
- De hát nem félek én.
- Félj ! - hördült fel Covenant. A lány tudatlansága
vagy ártatlansága indulatba hozta. Mert a szavai mögött szárnycsapásokat
hallott: az erőszak suhogását. - Oly betegség ez, amely elrág téged. Rág
és rág, míg a kezed és a lábad ujjai és a kézfejed s a lábfejed maga, aztán
a két karod és a két lábad is el nem rohad, le nem hull, ízenként. Vakká
és rútságossá tesz.
- Gyógyítható? Talán a Lordok . . .
- Nincs rá gyógyír.
Szerette volna folytatni, hadd köphesse ki legalább
a keserűség egy részét, amit Kárhozat-Úr hagyott benne. De tülságosan kimerült
volt ahhoz, hogy dühe ne lohadjon. Nyugalomra volt szüksége, arra, hogy
gondolkozhasson, felderíthesse dilemmájának vonatkozásait.
- Akkor én hogyan segítsek rajtad? Nem tudom, mit
tehetnék. Te vagy Berek Fele . . .
- Nem vagyok az - sóhajtotta. A lány megdöbbent,
s ő még ennek a csodálkozó arcnak ismételte el: - Nem vagyok.
- Akkor ki vagy? Kezeden ott a jel. Hiszen a legendák
szerint Berek, a Földbarát visszatérhet közénk. Lord vagy?
Fáradt kézmozdulattal hárította el egyelőre a választ.
Gondolkoznia kellett. Ám ahogy lehunyta a szemét, fejét hátradöntve a mellvédnek,
érezhette, hogyan gyűlik fel lénye mélyén megint a félelem. Mozdulnia kell,
lépnie, előrejutni - az álom ösvényén menekülni tovább.
Tekintetét megint a lány arcára szegezte. Ez volt
az első alkalom, hogy észrevette: milyen csinos. Még az áhítata is, ahogy
az ő szavain csüggött, kedves volt és szép. És nem félt a leprásoktól.
Még egy pillanatig habozott, majd közölte: - Thomas
Covenant vagyok.
- Thomas Covenant? - A név félszegen hangzott ajkáról.
- Különös név. . . de ilyen különös név illik talán a te különös jelenségedhez.
Thomas Covenant. - Avval a lány meghajtotta a fejét, mintegy tiszteletadásul
biccentett ekképpen.
Különös, gondolta Covenant enyhülten. A különösség...
hát az kölcsönös volt itt. Még mindig nem tudta, mi is várhatja ebben az
álomban. Innen, ahol most van, el kell szabadulnia valahogy. - Ki vagy
te, mondd ?
- Lena vagyok - felelte készséggel a lány. - Atiaran
leánya. Apám Trell, a rhadhamaerl Gravelingasa. Otthonunk Mithil Stonedownban
van. Jártál már a mi stonedownunkban?
- Nem. - Kísértést érzett, hogy megkérdezze, mi
is egy ilyen „stonedown", de fontosabb kérdés járt az agyában. - Hol. .
. - A szó úgy akadt meg a torkán, mintha veszélyes engedmény volna a sötétségnek.
- Hol vagyunk?
- Fönn, Kevin Ormán. - Könnyed mozdulattal talpra
szökkenve, a lány széttárta a karját, s mutatta a földet és az eget. -
Nézzed.
Keserves eltökéltséggel Covenant megfordult, a .mellvédhez
térdelt. Mellkasát a szegélyének döntve, erőnek erejével körbepillantott.
- Ez az Ország - mondta Lena vidáman, mintha a terjedelmes
földnek valami izgató ereje volna rá nézvést. - Szem el nem lát addig,
ahogy északnak, nyugatnak és keletnek terjedelmes a vidék, jóllehet a régi
énekek szerint Kevin Főlord úgy állt itt, hogy az Ország egészét s teljes
népét belátta. Hát ezért nevezik ezt a helyet Kevin Ormának, avagy Figyelőjének.
De mondd csak, lehetséges az, hogy te nem tudsz minderről?
Bár hűs szellő fújdogált, Covenant verítékezett.
Szédülés bizonytalanította agyát, s ahogy ilyképp lüktető halántékkal kuporgott,
a kő éles pere-
méhez nyomta szívét, hogy fegyelmezze magát valahogy. - Semmit sem tudok
- nyögte, és a tátongó mélységbe meredt.
Lena aggódva szemlélte, aztán egy pillanat múlva
megint az Ország felé fordult vissza tekintetével. Egyik karcsú karjával
északnyugatnak mutatott, s így szólt: - Az ott a Mithil folyó. A mi stonedownunk
ott áll a partján, épp csak rejtve, látod, a hegy mögött. A folyó a Southron
Range-ből hozza vizét, településünkön túl pedig a Fekete-folyóba torkollik.
Ez a Déli Síkságok északi határa, ahol a talaj nem termékeny, és kevés
ember is él ott. Csak öt stonedown van a Déli Síkságokon. Ám ez az észak
felé tartó hegyvonulat számos woodhelvennin, vagyis erdei-falulakó vidéke.
- A hegyektől keletre terülnek el Ra Síkságai. -
Hangja tiszta, lelkes fénnyel csengett tovább: - Az a szabad, vad lovak
hazája is. Ezeket a lovakat hívják úgy, hogy Ranyhyn, gondozóikat
úgy, hogy Ramen. Ötven mérföldnyit is vágtatnak a Síkságokon át,
és nem szolgálnak senki mást, csak akit ők választanak így maguknak.
- Jaj, Thomas Covenant - sóhajtotta a lány. - Nagy
álmom, hogy azokat a lovakat lássam. Népem legtöbbnyire igen önelégült
. . . nem utaznak, és még egy woodhelvent sem láttak. De én szeretnék ott
járni Ra Síkságain, és látni, hogyan vágtatnak, ügetnek a lovak.
Hosszú szünet után így foglalta össze: - Ezek a
hegyek a Southron Range nevet viselik. Rajtuk túl vannak a puszták, délen,
és ott a Szürke Sivatag. Élet nincs arra, se járható út; az Ország mindenestül
tőlünk északra és nyugatra és keletre terül el. S mi itt állunk Kevin
Ormán, ahol az Ó-Lordok legrangosabb ura állt s figyelt, mikor a végső
csata dúlt, s mielőtt eljött volna a Pusztulás. Népünk emlékezete megőrizte
mindezt, kerülik hát az Ormot, mert baljós helynek tartják. De anyám, Atiaran
idehozott engem, hogy az Országról tanítson. És két év múlva elérem azt
a kort, hogy a Loresraatba járhassak, az iskolába, ahol magam tanulhatok,
ahogy anyám is tanult. Tudod-e - mondta büszkén -, hogy az én anyám a lorewardenekkel,
a tanárokkal tanult együtt? - Covenantra nézett, mintha várná, hogy szavai
nagy hatást tesznek. De aztán lesütötte a szemét, ezt mormolván: - Igaz,
te Lord vagy, és tudsz mind e dolgokról. Hallgatod beszédem, és nyilván
nevetsz a tudatlanságomon.
A lány hangjának hatására, meg a szédülésétől is
gyötörve, Covenant egy pillanatra látomásosan látni vélte, milyen is lehetett
az Ország, miután Kevin elszabadította a Megszentségtelenítés Rituáléját.
A fényessé-
ges reggel túlján kopárrá szaggatott hegyoldalakat látott, szétszórt
talajt, rögöket, áporodott vizet, ahogy ott csordogál gonoszul mocsarasodó
mederágyak alján, s e rothadás felett és mindenütt a csend komorsága madár
sehol, rovar sehol, sehol egy állat, egy ember, sehol egyetlen élőlény,
hogy levelét emelné, dünnyögését, hördülését vagy intő ujját a pusztítással
szemközt. Akkor veríték ömlött a szemébe, elhomályosította látását, akár
a könnyek özöne. Nem bírta nézni tovább, amit látott, és inkább visszaült,
háttal a falnak. - Nem - mormolta Lenának, elgondolkozva: Mit érted te
ezt! - Nem, én végeztem minden nevetéssel. . . régen vége nálam annak ma
már.
Most már látta viszont, hogyan tovább, miként menekülhet
a sötét őrületből, mely fölébe tornyosul. A Pusztulásnak e rövidke látomásában
megpillantotta az álom kivezető útját. Kerülvén minden átmenetet, csak
azért is, hogy magyarázkodnia ne kelljen, hirtelen azt mondta: - A Lordok
Tanácsába kell mennem.
Látta a lány arcán, hogy azt szeretné megkérdezni
tő1e: miért? De mintha azt is érezte volna Lena, hogy neki itt nem helyénvaló
a férfi céljai felől érdeklődni. Hogy a Tanácsot említette, megerősítette
ez, hogy helyesen ítélte meg rangját. Elindult a lépcső felé. - Jöjj -
mondta a lány. - Le kell jutnunk a stonedownba. Akkor megleljük majd útját-módját,
hogy Revelstone-ba juss. - És úgy mondta ezt, mint aki Covenanttal menne
oda maga is.
Ám a lépcső puszta gondolata is rémes volt Thomas
Covenantnak. Hogyan lesz képes ő erre az alászállásra? A párkányon se bírt
keresztülnézni iszonyatos szédülés nélkül. Amikor Lena megismételte: -
Jöjj! -, ő csak a fejét rázta. Nem volt hozzá bátorsága. Valahogy mégis
meg kellett őriznie aktivitását. Lena döbbenetére azt kérdezte hát: - Mennyi
ideje volt ez a Pusztulás?
- Nem tudom - felelte amaz komolyan. - De a Déli
Síkságok népe a hegyeken át a csupasz-kopár Nyugatról tizenkét nemzedéke
tért vissza. És azt mondják, Kevin Főlord jókor figyelmeztette őket. .
. és ők elmenekültek, száműzöttként éltek a vadonban kapargálva-gyűjtögetve,
foggal-körömmel s rhadhamaerl-lel ötszáz éven át. Olyan örökség
ez, melyet nem feledünk. Tizenöt évesen így mindannyian letesszük a Béke
Esküjét, és az Ország életéért és szépségéért létezünk.
Covenant alig hallotta őt; nem érdekelte különösebben,
amit Lena be-
szél. Szüksége volt mégis arra, hogy a hangja szóljon, hadd erősítse
legalább ez - ahogy megpróbálta összeszedni a bátorságát. Üggyel-bajjal
talált még egy kérdést, amit föltehet. Mély lélegzetet vett, s azt mondta:
- Mit csináltál a hegyek közt. . . miért jártál fent, amikor aztán megpillantottál
engem itt?
- Kőkereső úton jártam - felelte a lány. - Tanulom
a suru pa-maerl-t. Ismeretes előtted ez a mesterség?
- Nem - felelte két ziháló lélegzet között a férfi.
- Beszélj róla nekem.
- Ez olyan mesterség, amelyet Acencétől, anyám nővérétől
tanulok, és ő Tomaltól sajátította el, aki a legjobb mestere minden mesterségnek
a mi stonedownunkban. Ő is tanult egy ideig a Loresraatban. De a suru
pa-maerl mesterségének jegyében a kövekből úgy kell ábrákat alkotni,
hogy ne köss össze és ne is formázz mesterségesen semmit. Járom a hegyeket,
figyelem a szikladarabok és a kavicsok alakját. És ha fölfedezek egy formát,
amelyet értek, visszatérvén magammal viszem azt a követ, otthonomban helyet
találok neki, egyensúlyozva áll ott, esetleg összekapcsolódik más formákkal,
és így létrejön valami újabb forma.
- Olykor, ha nagyon merész vagyok, ledörzsölök egy-egy
durvább felületet, hogy a kövek kapcsolódását szilárdabbá tegyem. Ezen
a módon a Föld tört titkainak nyomán járok, és szépséget nyújtok másoknak.
Covenant bizonytalanul azt mormolta: - Nyilván nehéz
lehet. . . elgondolni egy formát, és aztán megtalálni a követ, amelyik
beleillik az elképzelésbe.
- De hát nem erről van szó. Nézem, nézem a köveket,
és keresek olyan alakzatokat, amelyek bennük vannak már. Nem kérem a Földet,
hogy adjon nekem lovat. Mert ennek a mesterségnek az a lényege, hogy megtanuljuk
észrevenni, amit a Föld kínál nekünk. Aztán az is lehet, hogy épp egy ló
lesz az.
- Szívesen látnám a munkádat - mondta Covenant,
és a saját szavaira se nagyon figyelt. A lépcsők úgy hívták, akár a feledékenység
csábító mélye ahol a leprások elveszítik önvédelmi szabályaik fegyelmét,
s avval a kezüket, lábukat, életüket.
Hanem hát ő most - álmodik. Az meg, hogy kibírjunk valami álmot, úgy
megy, hogy hagyjuk, sodorjon, míg vége nem lesz. Véghez kell vinnie ezt
a leereszkedést: a túlélés érdekében. És ennek parancsa alapvetőbb bármi
más szempontnál most.
Hirtelen, mintha felrántanák, erőnek erejével talpra
szökkent. Odaállt egyenest a kör közepére, s attól a pillanattól fogva
nem törődött a heggyel és az éggel, nem az alatta tátongó mélységgel, hanem
alapos önvizsgálatba kezdett. Reszketett, mégis próbát tett még élő idegeivel,
hogyan állnak fájdalomhoz, nyilalláshoz; tekintete végigfutott a ruháján,
nézte, nincs-e fölös kidudorodása, hasadása; ellenőrizte zsibbadt két kezét.
Ezt a lépcsőt neki most le kell küzdenie.
Túl kell élnie, hiszen ez az egész: álom - nem lehet
halálos -, és azért is meg kell lennie most ennek, mert nem és nem bírja,
ahogy a füle körül ott verdes, lüktet ez a sötétség.
- Nos hát, figyelj - mondta Lenának élesen. - Én
megyek elsőül. És ne nézz rám ilyen riadtan. Mondtam, leprás vagyok. A
kezem és a lábam feje érzéketlen - teljesen zsibbatag. Nem tudok markolni.
És nagyon. . . nagyon tériszonyos vagyok. Lezuhanhatok bármikor. Hát nem
akarom, hogy alattam legyél. Te . . . - Elakadtak szavai, de aztán nyersen
folytatta. - Te kedves voltál hozzám, és ez nekem régóta idegen már.
A lány szinte nyüszítve kérdezte. - Miért haragszol
rám? Mivel bántottalak meg?
Azzal, hogy kedves voltál velem! Magában mondta
ezt csak, felhördülve. Arca elszürkült a félelemtől, ahogy most már megfordult,
négykézlábra ereszkedett, aztán, háttal a mélység felé, elindult a nyíláson
át.
Reszketésének első rohamában még vakon tapogatta
ki lábával a lépcsőfokot. Hanem hát így, hunyt szemmel mégsem vállalhatta
a leereszkedést; a leprás eleve megszokta, hogy figyelje magát, eleve túl
erős az az ösztöne, hogy minden érzéke éber legyen mindenkor. Hanem ahogy
a szemét kinyitotta, a mélység most okozott neki igazi szédülést. Megpróbálta
hát az előtte lévő sziklafalra szegezni tekintetét. Az első lépcsőfogástól
kezdve tudta, hogy a fő-fő veszélyt lábfeje érzéketlensége jelenti. Zsibbatag
keze ugyanakkor bizonytalanná tette számára mindenkor a „fogást" fenn.
És húsz métert sem ereszkedett, már fájt a válla: olyan keményen markolt
fenn egyre. Hanem hát a kezét legalább látta, tudta, hogy mikor vannak
a sziklán, és hogy az a fájás a csuklójában és a könyökében nem képzelődés.
A lábát nem látta - csak ha letekintett. Azt tudta csupán, hogy a lába
biztosan lépcsőfokon van, amikor a bokáján érezhette testének súlyát. Valahányszor
lejjebb lépett, találgatásra volt utalva. Ha váratlan feszülést érzékelt
lábának ívén, tudhatta, kapaszkodnia kell görcsösen tovább, és talpá-
val tovább kell keresnie a láthatatlan lépcsőfokot. Megpróbálta lábfejét
lengetni, úgy, hogy az érintkezés - a változás mechanizmusa - közölje vele,
mikor érnek lábujjai a következő fok szegélyéhez; de amikor tévedett, sípcsontja
vagy térde a kősarkokhoz ütődött, és az éles fájdalom nyomán lába szinte
görcsbe rándult.
Ahogy így ereszkedett mégis fokról fokra, ahogy
mereven nézte két kezét - s közben veríték patakzott a szemébe! -, elátkozta
a sorsot, mely két ujjától megfosztotta: két ujjal kevesebbje volt, hogy
mentse magát, ha csődöt mondana a lába. Ráadásul kezének csonkoltsága miatt
azt kellett éreznie végig, hogy jobbjával sokkal gyengébben markol, mint
a bal kezével, s hogy súlya is bal felé billen el így a lépcsőn. Lábával
próbál egyensúlyt teremteni ezért, ám épp ennek következtében vétette el
fél lábával sokszor a lépcsőfokokat.
A verítéket sem bírta kitörölni szeméből. Olyan
volt, mint a hályog, mint a vakság, de a kezével félt volna elengedni a
sziklát, hogy homlokát egyszer is megtörölje - félt még a fejét megrázni
is, nehogy egyensúlyát veszít-e. Hátát és vállait görcsök gyötörték. Fogcsikorgatva
állt ellen, hogy segítségért kiáltson.
Lena mintha megérezte volna, milyen kínok közt van,
így kiáltott: - Félúton vagyunk!
Mászott tovább, fokra fok, lefelé.
Nem tehetett róla - azt érezte, hogy haladása gyorsul.
Az izmai kezdtek csődöt mondani, azért volt ez; túl nagy erőfeszítésnek
volt kitéve könyöke, térde; és lépésről lépésre tudnia kellett, mind kevésbé
a maga ura. Próbált megálljt kényszeríteni mozgására, szeretett volna pihenőt
tartani, bár rémülete eközben azt sugallta neki üvöltve, hogy csak tovább,
tovább, túl kell lennie ezen az ereszkedésen mielőbb. Egy vad. pillanat
erejéig azt gondolta: megfordulni! leugrani! hátha eléggé közel van már
a hegy enyhébb lejtőjéhez, s akkor életben is maradhat. Ám akkor meghallotta
feje fölött Lena lépéseit, ahogy a lány közeledik hozzá. Szeretett volna
felnyúlni a magasba, megragadni a lány bokáját, így kényszeríteni őt, hogy
mentse meg valahogyan. De még a remény is reménytelennek tűnt, s így Thomas
Covenant csak függött ott, ahol volt, egész testében remegve.
Összeszorított fogainak résén zihálva tört elő lélegzete, s ennek zajában
alig hallotta, amit Lena kiált oda neki:
- Thomas Covenant! Légy erős! Már csak ötven lépcsőfok
van hátra!
Megborzongott - s ennek nyomán is csaknem elvált
a sziklától; így folytatta útját ismét lefelé.
Az utolsó lépcsőérések már harsány káoszban, tömény
verítékben úszva teltek, vakon. S akkor lent volt, lent, hason feküdt az
Orom tövében, és lihegve tolmácsolta tüdejével a meggyötört tagok kínját.
Hosszú időn át eltakarta az arcát, és csak a levegő ki-be mozgásának zaját
hallgatta, olyan volt, mintha valaki sírna - hallgatta, míg csitult végre
e zörej, és visszatért a nyugodtabb lélegzetvétel állapota.
Amikor végre fölnézett, látta a kék eget, látta
Kevin Ormát, mint sötét ujjat, mely felmutat magasan a déli napfénybe,
látta a hegy feltornyosuló meredekjét, és látta és érezte Lenát, ahogy
a lány odahajol fölé, oly közel, hogy haja az arcát súrolja.