contents
218:
TIZENHÁROM

Vecsernye




Ahogy az egyensúlyozott állkapcsok közé belépett, Covenant keményen megmarkolta - baljával - a botját. A bejárat olyan volt, mint egy alagút, mely a torony alatt bevezet egy udvarra: s ez az udvar a torony és a Hon tömbje közt terült el, és mindkétfelől csak a napfény gyenge, visszavert sugarai világították meg. Nem voltak sem ajtók, sem ablakok a kőben. Nyílás csak felfelé tárult-szűkült: a mennyezeten, méghozzá valami ki-tudja-mely módja-részeként Revelstone hadi védelmének. Sötét aknák. A lovak patái erős visszhangot vertek a sima köveken, s még Covenant botjának halk klikk-klikk hangja is olyan volt, mintha önmaga árnyéka követné, habozva, ki tudja, mi végre, be a Hon torkán, mélyre.
    Akkor az Eoman beléptetett a napsütötte udvarra: Itt a természetes kő le volt róva-faragva a bejárat szintjéig, úgy, hogy akár a torony, akkora szabad térség tátongott, szabad éggel fenn, a csupasz falak közt. Az udvar maga sík terep volt, kőlapkirakásos, ám a közepén földes kört hagytak meg, melyből egyetlen Gilden-fa nőtt, s a sápatag fácska minden oldalán egy-egy kis szökőkút bugyogott. Az udvaron túl több kis kapu nyílt, olyasképp, ahogy a torony főbejáratánál, és ezek is tárva voltak. Ez így csak földszinti bejárás volt a Honba, de emitt-ott, az udvar fölött fa keresztfolyosók is húzódtak, egyik végük a toronyban, a másik a Hon belső oldalának csipkézett kiszögellőinél. Ezeken túl, még az alagút két végénél egy-egy ajtó biztosított bejárást a toronyba, közvetlen kapcsolatot.
    Covenant a Hon fő tömbjét vette szemügyre. Árnyékok tarkázták az udvar déli és keleti falait, de magasabban még minden a délutáni nap fényárjában állt. Ebből a szögből nézve, Revelstone megfelelő méretűnek látszott, hogy a mennyek földi letéteménye legyen. Egy pillanatig; ahogy így elnézte, Covenantban feltámadt valami vágy, hogy bár lenne ő is törvényes „örököse" a Lordok Honának, ahogy a Habkövető: hogy mindezt a csodás nagyságot és pompát valami módon a magáénak vallhatná. Szeretett volna ide tartozni. De ahogy Revelstone első hatása, a kezdeti bűvölet elmúlt, ő maga is több ellenállást tanúsított e vággyal szemben. Megint



219

egy csábítás. . . ! Holott már eddig is túl sok volt, ami volt: majdnem elviselhetetlen az ő törékeny, szükségszerű függetlenségének. Szigorúan ráncolta a homlokát, mintha ezzel akarna véget vetni az áhítatos csodálatnak, és kezét a gyűrűjére szorította. Az a tény, hogy a gyűrű rejtve van, szilárdságot adott neki.
    Itt volt az egyetlen képzelhető remény, az egyetlen megoldás, ami ebben a paradox dilemmájában kínálkozhatott. Amíg a gyűrűt titkolni tudja, átadhatja az üzenetet a Lordoknak, kielégítheti elemi erejű belső igényét, hogy mozogjon, haladjon, és mégis kerülje a veszélyes meglepetéseket, mind az olyas erőfeszítéseket, melyeknek nem tud megfelelni. A Habkövető - ahogy Atiaran is, talán ösztönösen - megadott neki egy bizonyos szabad választási lehetőséget, esélyt. Most rajta a sor: védje, tartsa fenn magát - már ha a további csábításoknak ellenállni képes lesz, és ha az Óriás nem árulja el a titkát.
    - Habkövető - kezdte hát, de aztán leállt. Mert két férfi közeledett hozzá és az Óriáshoz, s jöttek a Hon központi tömbjéből. Az őrökre emlékeztetett a küllemük. Lapos, megfejthetetlen kifejezésű arcuk nem árulkodott életkorról - lehettek fiatalok, idősebbek -, mintha viszonyuk az idővel valahogy kettős lett volna; és a szilárdságnak olyan alapképletei voltak így első pillantásra is, hogy Covenant figyelmét akaratlanul elvonták az Óriásról. Egyenletes mozgással közeledtek az udvaron át, úgy, mintha épp csak megelevenedett sziklakövek volnának. Egyikük a Habkövetőt köszöntötte, másikuk figyelme azonnal Covenant felé fordult.
    Ahogy odaért hozzá, kurtán meghajolt, majd így szólt: - Bannor vagyok, a Vérgárda tagja. Rám bíztak téged. Vezetni foglak, ahol kijelölt helyed van. - Hangja furcsán suta volt; mintha a nyelve nem bírna beletörni az Ország szokásos hangsúlyviszonyaiba, hanghordozásába, ám az egészből Covenant valami olyat is kihallott, ami bizalmatlansággal volt egyértelmű.
    Ez, valamint a Vérgárdista kimért modora, így együtt: felkeltette a bizalmatlanságát. Odanézett Habkövetőre, és azt látta, hogy az Óriás régi barátsággal, teljes tisztelettel köszönti a maga Vérgárdistáját. - Üdv, Korik! - mondta Habkövető. - Hozom a Vérgárdának a Tengertér Óriásaitól a tiszta köszöntést, a hűség üdvözletét. Ezek súlyos idők most, és csak büszkeséggel gondolhatunk éppen most arra, hogy a Vérgárda tagjait barátaink közé sorolhatjuk.



220

    Korik színtelen hangon felelt: - Mi vagyunk a Vérgárda. A szobáitok készen várnak. Tehát, ha kedvetek tartja, gyertek, pihenjetek. Tessék.
    Habkövető mosolygott. - Jól van így. Barátom, én nagyon elfáradtam. Akkor Korikkal együtt elindult a kapuk felé.
    Covenant nézett utánuk, de Bannor elzárta útját - erős karjával csupán. - Neked velem kell jönnöd - közölte vendégével. A Vérgárdista hangja semmiféle bonyodalmat nem visszhangzott ezzel.
    - Habkövetői - kiáltotta akkor Covenant. - Habkövető! Várj meg!
    Az Óriás csak úgy magától értetődően hátraszólt: - Menj csak nyugodtan Bannorral. És legyen veled béke. - Az Óriásnak érezhetően fogalma sem volt róla, hogy sorstársa valamelyest szorong és neheztel. Hangja hálás megkönnyebbülést fejezett ki, mintha gondolataiban soha semmi egyéb nem járt volna, csak ez a mostani revelstone-i boldogság. - Majd találkozunk. . . holnap. - És mintha örök időktől fogva a Vérgárdista barátjában bízna, követte Korikot a Hon központi tömbjébe.
    - A te helyed a toronyban lesz - közölte akkor Bannor Covenanttal.
    - A toronyban? Miért?
    A Vérgárdista vállat vont. - Ha ez kérdés, meg fogod kapni rá a választ. Hanem előbb csatlakozz hozzám. Rajta.
    Covenant tekintete egy pillanatra összeakadt Bannoréval, és azt olvasta ki belőle, hogy ez az ember maga a felhatalmazottság, maga az eltökéltség, és kész akár erőnek erejével is végrehajtani, ami a dolga. A látottak tovább fokozták Covenant rossz érzéseit. Soranal és Baradakas őt Rontónak hitte, jó, de még ők, mikor foglyul ejtették, akkor sem néztek rá ilyen kíméletlenül, ellenségesen, ennyi erőszak-fenyegetéssel. A Nagy Fa lakói kemények voltak, mert szokásos nemes tartásuk lehetőségét féltették, hanem itt ez a Vérgárdista semmi jót nem ígért, nem is emlékeztetett a viselkedése arra, hogy holmi Békeeskü lenne érvényes ebben az Országban. Covenant félrepillantott. Hogy Bannor elindult a toronyba vezető ajtók egyike felé, bizonytalanul és szorongva-remegve követte.
    Az ajtó, ahogy a közelébe értek, kinyílt, aztán, hogy maguk mögött hagyták, újra visszacsukódott, jóllehet Covenant nem látta, hogy bárki-bármi is külön megmozdította volna. Nyitott közepű, csigavonalú lépcsőhöz vezetett ez az ajtónyílás, és Bannor egyenletes iramban elindult itt fölfelé, míg vagy harminc-negyven méterrel magasabban nem értek el egy újabb ajtót. Utána aztán Covenant szinte beleszédült, hány és hány ajtó,



221

lépcső, folyosó következett még - fogalma sem volt már, hol és merre járhatnak. Bannor itt vezette őt tovább, és a tér tagolása mintha lázasan, ziláltan lüktetett volna: Covenant egyre inkább meg volt győződve róla, hogy innen ő már szakszerű vezetés nélkül soha az életben nem tudna kitalálni a szabadba. Olykor-olykor embereket is látott, elsősorban Vérgárdistákat és harcosokat, de kapcsolata egyikükkel se támadt. A végén, szélesebb és szűkebb folyosók labirintusa után, Bannor megállt valahol - ez mintha ajtótlan, ablaktalan folyosótér lett volna. Ő azonban kitárt hirtelen egy rejtekajtót, s ezen át Covenant valami lakószobába követhette vezetőjét, és a szoba tágas volt, és a szobának erkélye is volt.
    Bannor megvárta, míg Covenant mindezt jól szemügyre veszi, aztán így szólt: - Hívjál, ha bármire szükséged volna. - Avval távozott, becsukva maga mögött az ajtót.
    Egy pillanatig Covenant még mindig csak nézegetett körbe-körbe; valahogy a bútorzatot mérte fel elsődleg, hadd tudja, hol vannak a veszedelmes sarkok, kiszögellők, élek. A szobában volt egy ágy, mosdóalkalmatosság, volt egy asztal, rajta ennivaló, voltak székek - ezeknek egyike igen díszes, tarka huzatú -, és a falon kárpit volt. Ám ezek a dolgok nem jelentettek közvetlen fenyegetést az ő számára, így aztán tekintete csakhamar ismét az ajtóra szegeződött.
    Az ajtónak nem volt kilincse, gombja, zárja, retesze - semmi, hogy ő belülről kinyithassa.
    Mi az ördög -?
    Nekifeszült a vállával, próbálta a sarkainál, húzta és tolta; a súlyos követ még csak reménye sem volt megmoccantani.
    - Bannor! - Riadt felháborodással, hirtelen feltolult haraggal kiáltotta ezt. - A szentségit neki! Bannor! Nyisd ki ezt az ajtót!
    Csaknem ugyanabban a pillanatban az ajtó kinyílt. Bannor közönyösen állt ott, kifejezéstelen szemmel nézett Covenantra.
    - Nem tudom kinyitni az ajtót - förmedt rá Covenant. - Mi ez? Valamiféle börtön?
    Bannor megvonta a vállát - épp csak egy kicsit. - Ha bármire szükséged van, hívjál - mondta. - Itt kell maradnod viszont, míg a Lordok nem állnak készen, hogy hívhassanak téged.
    - „Míg a Lordok nem állnak készen" . . . És én mi a fenét csinálok addig? Csak ülök itt és gondolkozom?
- Egyél. Pihenjél. Vagy tégy bármit, amihez kedved van.



222

    - Megmondom neked, mihez van. Ahhoz nincs, hogy itt várakozzam, és beleőrüljek a várakozásba, amíg kedved tartja, amíg ezeknek a Lordoknak kedve. Idejöttem, hosszú úton, egészen a Kevin-Oromtól, hogy beszéljek velük. Kockáztattam a . . . - Erőnek erejével visszafogta magát. Látta, hogy mindez a füstölgés semmi, hatástalan, a Vérgárdista közönyös marad. Most már „két kézzel fogta le" dühét, s csak annyit kérdezett: - Miért vagyok fogoly?
    - A hírhozók lehetnek ellenségek, lehetnek jó barátok - közölte Bannor. - Talán a Romlás szolgája vagy. Talán. A Lordok biztonsága: ez a mi dolgunk itt. A Vérgárda nem fogja megengedni, hogy veszélyeztesd őket. Bizonyosságot akarunk felőled, mielőtt szabad mozgásod lehet itt nálunk. . .
    Ördög és pokol! Covenant káromkodott magában. Épp ez kellett nekem. A szoba, ott mögötte, tele lett sötét, keselyűs gondolatokkal, mindazzal, aminek oly nagy igyekezettel próbált különben hátat fordítani. Hogyan védekezzék ez ellen, ha nem mozoghat? De hát nem és nem maradhat így, helyben, kiszolgáltatva mind e félelmeivel, környeztetvén Bannor szenvtelen fürkészésének!? - Közöld velük, hogy nem és nem óhajtok várni! - mondta. Reszketve fordult meg, ment az asztalhoz, kapott fel egy kőkorsót, melyben tavaszi bor lötyögött.
    Ahogy meghallotta az ajtó csukódását, nagyot húzott a korsóból, mintha dacból tenné. Akkor, hogy összeszorított foggal nyelte az üdítő, friss italt, megint körülnézett a szobában, mintha attól tartana: sötét lényárnyak törnek elő bármely pillanatban, bármely zugból, hogy támadjanak.
    Ezúttal a falikárpit vonta magára a figyelmét. Vastag, sokszínű szőttes volt ez, uralkodott benne a piros és az égszínkék, s ő egy pillanatnyi tanácstalanság után ezt észre is vette: úgy, hogy rájött, Berek, a Felekéz legendája látható a szőnyeganyagon.
A középpontban Berek állt, stilizált alak, egyesítve erőt és szépséget. S az előtér központi figurája mögött ott voltak a jelenetsorok, a Lord-Atyaős históriája - színigaz hűsége a Királynéhoz; a Király mohó hatalomvágya; a Királyné, ahogy elutasítja férjét; Berek, ahogy a végsőket adja magából a harcban; ahogy keze fele vész; kétségbeesése a Mennydörgés Hegyén; a Tűzoroszlánok. Az egésznek a hatása pedig ez volt: megváltás . . . szabadulás a végsőkig sodró végzet peremén, mentség az igaz-való lélek révén . . . akárha maga a Föld avatkozna közbe, mintha a Földbe ily bizalmat helyezhetnénk, hogy majd közbeavatkozik. . . hogy helyrebillentse a háború erkölcsi egyensúlyvesztését.



223

    Ó, a pokol minden tüze! Covenant hörgött magában. Hát mi a nyavalya közöm van nekem mindezekhez?
    Szinte kapaszkodott a kőkorsóba, mintha egyéb szilárd pont se lenne a szobában, semmi, amihez „tarthatja magát". Így ment a balkon felé. Megállt az ajtajában. Belekapaszkodott a kőbe. Látta: az erkély alatt száz-százhúsz méteres szakadék tátong, lent a hegy nyúlványa terül el - messze lenn. Nem mert odalépni az erkélykorláthoz; a tériszonynak már az ígérete is megcsavarta a beleit, forgatta a gyomrát. Azért, persze, elegendő ideig nézett ki, hogy lássa, hol is van.
    Az erkély a torony északi oldalán szökkent a semmibe, alatta tágas síkságok terültek el. A késő délutáni nap a kiszögellő hegynyúlvány árnyát kelet felé csúsztatta, akár valami védőpajzsot, és a fojtott fényben a síkok, ha árnyak árnyalatainak során is, tarkállottak. Kékes füvek, barna rögök, friss-zöld sarjak. . . egymást váltották a legelők, a szántók, a művelt termőföldek. Közöttük pedig folyók, patakok ezüstje csillogott, keletnek s délnek rohanván. Bíborlott a hanga, szürkéllett a parlag, ez volt észak látványa. Jobb kéz felé Covenant a Fehér-folyóra tekinthetett le, ahogy Trothgard irányában kanyargott az ismerős vízfelület.
    Ismerős . . . A látvány eszébe juttatta, hogyan is jutott el idáig. Ki mindenki volt, akire visszaemlékezhetett! Habkövető, Atiaran, a Szellemek, Baradakas, egy meggyilkolt Waynhim - emlékek szédülete! Mintha a hegynyúlvány világából kavarult volna fel mind, mind. Atiaran a Szellemek lemészárlásáért hibáztatta őt. És mégis: az asszony feladta önként a bosszúvágyát, a jogos megtorlás lehetőségét. Ő meg, Thomas Covenant, annyit ártott neki közben ezzel is . . .
    Visszatámolygott a szobába, leült az asztalhoz. Keze annyira reszketett, hogy alig tudott inni a korsóból. Le is tette, aztán összefonta két kezét, ízületeinek keménységével kíméletlenül érintve, nyomva a kíméletlen kemény gyűrűt ott a mellkasán.
    Hát nem és nem gondolok rá.
    Homlokába fájdalom szökött, mintha a fejét zsugorítaná valami rettentő erő.
    Nem vagyok Berek.
    Ekképpen zárta be magát - önmagába, végül is; amíg a fenyegető szárnyak csattogása szűnni nem kezdett, amíg a gyomrában az a zsibongató fájdalom el nem ült. Akkor elengedte a bal kezével a jobbját, jobb kezével



224

a balját. Ujjai merevek voltak. Nem törődvén képtelen érzékenységükkel, enni kezdett.
    Az asztalon hideg ételek gazdag bőségét lelte: volt ott sajt, gyümölcs, barna kenyérszeletek halomban. Evett, gépiesen, lélektelenül, akárha bábu lenne - és akarata rángatná dróton; tette mindezt addig, míg a végén elölte magában az éhséget. Akkor szinte letépte magáról a ruhát, így mosdott, így fürdött meg, alaposan ledörzsölte a testét, gondosan megvizsgálta magát, bizonyos akart lenni felőle, nincs-e rajta sehol semmiféle rejtett sérülés. Gondosan áttekintette, miféle ruhadarabokat raktak oda használatára - és kiválasztott végül egy halványkék köntöst, melyet jól összehúzhatott magán elöl, hadd rejtse mindenképpen a gyűrűt. Atiaran késének is hasznát vette: gyötrelmes alapossággal megborotválkozott. Majd ugyanazzal a fásult esetlegességgel kimosta addigi öltözékét, felaggatta a ruhadarabokat a székek támlájára, száradjanak. Gondolatai mindezen idő alatt így jártak ütemre:
    Nem akarom, hogy -
    Én nem vagyok -
    Míg ekképpen dolgozott, a nap lejjebb szállt Revelstone nyugati egén, és amikor kész volt mindennel, kivitt az erkélyre egy széket, hogy odatelepedhessen, nézhesse az alkonyfény alakulását, de ne kelljen a szakadékba letekingetnie. Ám a szobából mintha sötétség kezdett volna áramlani kifelé, kifelé, a tágas világba, akárha az ő szobája lenne az éj forrása. Az üres tér, a nagy semmi a háta mögött csakhamar tele lett szárnycsattogtató dögmadarakkal.
    Érezte szíve legmélyén, hogy valami őrjöngő megszállottság lesz úrrá rajta: szabadulni ebből az álomból . . . !
    Kopogás az ajtón. . . ez riasztotta fel - sietve ment az ajtóhoz, hogy beengedje, aki jön, bárki legyen is. Keze odakapott egy kilincshez, mely nem volt a várt helyen, nem volt sehol. Akkor az ajtó kinyílt, s oly fényességre tárult, mely elkábította.
    Először is három alakot vett ki aztán, egyikük feketén állt a fal előtt szemközt, a másik kettő közvetlenül az ajtónál. Ezek közül az egyik mindkét kezében lángoló farudat tartott, a másik ugyanígy ölelt egy-egy jókora izzóköves edényt. A fényességben ez a három alak, kint, mintha Covenant fölé tornyosult volna, s ő a félárnyékból előtündöklő teljes fénytől egyszerűen csak hátrálni tudott hunyorogva.



225

    A két férfi - talán úgy értelmezvén ezt a hátrálást, mintha üdvözlés jele volna - elindult befelé a szobába. És a háttérből megszólalt akkor egy hang, furcsa módon nyers és mégis szelíd; azt mondta: - Szabad bemennem? Lord Mhoram vagyok. . .
    - Persze - mondta hirtelen, közbevágva mintegy, a két férfi közül a magasabbik. A hangja öregkort árult el, göcsös volt, akadozó. - Fényre van szüksége, hát nem? A sötétség fonnyasztja a szívet. Hogyan jutna ő itt fényhez, ha mi nem látogatjuk? Ha tudna ő bármit is, gondoskodhatna magáról. Hát persze. És nem fog sokat látni belőlünk. Sietünk mi. Vár ránk még a Vecsernye, vár még reánk. A Főlordnak különleges kívánalmai lehetnek. Eleve késésben vagyunk. Mert ő mit sem tud. De mi gyorsak vagyunk. A sötétség fonnyasztja a szívet. Figyelmezzél, fiatalember. Mi nem járkálhatunk vissza ide csak úgy, hogy tudatlanságod űzzük.
    Míg az öreg beszélt, szavait úgy ejtve szinte a földre, mint semmirevaló szolgákat, Covenant szeme lassan kitisztult, megvilágosult. Ott állt vele szemközt ez a férfi, a magasabbik, egyenes tartással, de ősien, keskeny arccal, szakállal, mely tépett lobogóként csaknem a mellkasáig ért le. Ruházata olyan volt, mint a woodhelven-lakóké, kék szegélyű, a feje körül levelek koszorúja.
    Társa, aki mellette állt, alig volt több serdülő fiúnál. Ő viszont barna stonedown-tunikát viselt, vállán kék lapokkal - szőttesként -, és az arca tiszta volt, vidám. Mosolygott az öregre, mint aki tiszta szívből és szeretettel mulat mind e szavakon, az egészen.
    Ahogy Covenant ezt a furcsa párt tanulmányozta, a háttérben álló férfi figyelmeztetőleg azt mondta: - Vendég ő, Birinair. - Az öreg akkor leállt, mint akinek hirtelen eszébe jut a jó modor, Covenant pedig, a hirtelen támadt csendben, odapillanthatott Lord Mhoramra. A Lord sovány ember volt, körülbelül olyan magas, mint Covenant. Hosszú köntös volt rajta, színe a Főlord Göngyölegéé, szurokfekete selyemövvel, és a jobb kezében hosszú botot tartott.
    Akkor az öreg megköszörülte a torkát. - Vagy úgy, hát jól van, jól - mondta dohogva. - De ehhez idő kell, és mi késésben vagyunk. Van még a Vecsernye, ahhoz föl kell készülni. Előkészületek a Tanácsra. Hát persze. Vendég vagy. Légy üdvözölve. Nevem Birinair, a lillianrill Hirebrandja vagyok, és a Lordok Honának itt a Tűzfényvendégelője, Hearthrall. Ez a vigyori meg itt Tohrm, a rhadhamaerl-ek gravelingasa, csakúgy Hear-



226

thrall a Honban, mint én. És most hallga. Figyelj, másképpen. - Nagy méltóságosan elindult az ágy felé. Az ágy fölött a falon ott volt egy fáklyatartó. Birinair azt mondta: - Ezeket olyan tudatlan fiatalembereknek rendszeresítették, amilyen te is vagy. - Avval a bot égő végét belenyomta a tartóba. A láng elhalt; ám ahogy a botot kihúzta, csaknem azonnal visszalobbant. A meggyújtatlan véget bedugta akkor a tartóba. Aztán átment a másik bottal a szoba másik felébe, hogy elvégezze ugyanezt a műveletet.
    Amíg a Hirebrand így tevékenykedett, Tohrm az egyik izzóköves edényt letette az asztalra, a másik tűzkőkészletet pedig a mosdótál melletti állványra helyezte. - Fedd le ezeket, ha aludni kívánsz majd - közölte könnyedén.
    Hogy ez így megvolt, Birinair azt mondta: - A sötétség fonnyasztja a szívet. Ezt ne feledd, vendég.
    - De az udvariasság olyan, mint egy korty a tiszta hegyi folyóból - mormolta Tohrm, mint aki titkon valami jó tréfát enged meg magának.
    - Ez így igaz - mondta Birinair, avval elhagyta a szobát. Tohrm még kivárt egy kicsit, aztán intett Covenantnak, odasúgva neki: - Nem olyan kemény ám az öreg, ahogy hinnéd. - Ezzel ő is távozott. Otthagyta Covenantot Lord Mhoram társaságában.
Mhoram behúzta maga mögött az ajtót, s Covenant ekkor nézhette meg őt amúgy alaposabban először: élete első Lordját. A Lordnak ravaszul értelmes, emberi szája volt, és ajka körül a két Hearthrall viselkedését látva gyengéd mosoly játszott. Ám a mosoly szelíd hatását a szeme azonnal ellensúlyozta. Veszedelmes szempár volt ez- szürkéskék írisz, aranypettyes -, és mintha átfúrt volna mindent, nem lehetett ellene kellő védelem, s ugyanakkor ezek a szemek alkalmasint valami titkot is rejtegettek, a magukét, amit más nem tudhatott: olyasképp, mint amikor valaki emberfeletti mód ott jár tekintetével, ahol a sors kockadobása végeredményben így vagy úgy alakul. A fenyegető szemek és a ravasz-bölcs száj közt pedig ott volt egy kemény, egyenes pengeorr, akár egy kormánylapát, mely a gondatok izzítója.
    Covenant akkor felfigyelt Mhoram botjára is. Fémmel kivert jószág volt, akár a Törvény Botja, melyet Drool lapátujjai közt látott, de ezt nem tarkázták olyan faragások. Mhoram a baljában tartotta ezt a botot, miközben Covenantot jobbjával üdvözölte. Két karját akkor összefonta a mellén, úgy, hogy a botja a könyöke alá került.



227

    Ajka élt; a gunyoros mulatság kifejezésétől a félszeg tartózkodáson át a feszült figyelemig mindent eljátszott, míg beszélt. - Kezdjük elölről. Lord Mhoram vagyok, Variol fia. Légy üdvözölve Revelstone-ban, Thomas Covenant, Hitetlen és hírhozó. Birinair a Lordok Honában a fő lillianrill, Tűzfényvendégelő - hanem hát Vecsernyéig még bőven van idő. Ezért jöttem. . . és jöttem több okból is. Először, hogy köszöntselek, azután, hogy válaszoljak kérdéseidre, lévén hogy idegen vagy az Országban, nem utolsósorban pedig jöttem azért, hogy érdeklődjem, miért akarsz a Tanács elé állni. Bocsáss meg, ha egy kicsit merevnek tűnök föl mindezzel így. De hát te valóban idegen vagy, és nem tudom, hogyan kell a legtisztább tisztességgel, kedvedre bánni veled.
    Covenant válaszolni szeretett volna. De a sötétség okozta zavarát még mindig nem tudta legyőzni; idő kellett, hogy a feje tisztuljon. Egy pillanat . . . odahunyorgott akaratlanul is a Lordra . . . aztán, csak hogy a tátongó csöndet kitöltse, azt mondta: - Ez a te Vérgárdistád nem bízik meg bennem.
    Mhoram fanyarul mosolygott. - Bannor mondta nekem, hogy te úgy gondolod, bebörtönöztünk. Ez is oka, hogy úgy döntöttem, még ma este beszélek veled. Nem szokásunk vendégeinket faggatni, míg nem pihenhettek. De most szükséges pár szót mondanom, ami a Vérgárdát illeti. Ne üljünk le? - Odahúzott magának egy széket, leült, botját keresztülvetette a térdén, úgy méghozzá, mintha testének része lenne az is.
    Covenant az asztalhoz telepedett le, s közben le nem vette volna a szemét Mhoramról. A Lord, most már így ültéből, ekképpen folytatta: - Thomas Covenant, megmondom neked nyíltan - az az érzésem, te jó barát vagy - legalábbis nem vagy ellenség - semmiképp sem, amíg ilyesmi be nem bizonyosodik rólad esetleg mégis. Vendégünk vagy, és udvarias bánásmód illet meg. Ráadásul mi a Béke Esküjét is letettük. Hanem idegen vagy nekünk, amiképpen mi is neked. A Vérgárda pedig szent Fogadalmat tett, amely korántsem azonos a mi Eskünkkel. Arra esküdtek ők, hogy a Lordokat és Revelstone-t szolgálják. . . megvédenek minket minden fenyegetés ellen, méghozzá a maguk feltétlen hűsége alapján. - Sóhajtott, s mintha nagyon messziről jött volna ez a sóhaj. - Ó, hát szolgálni mindig megalázó - időt és halált megvető élet szükségeltetik ahhoz. Ám ezt most hagyjuk. Két dolgot mondanék inkább. Ha Fogadalmuk szavára hallgatnak, a Vérgárdisták azonnal megölnének téged, mihelyt itt bárki



228

Lordra kezet emelnél - gyakorlatilag, ha Revelstone lakói közül bárkinek is ártalmára lenni merészelnél. Ám a Lordok Tanácsa rájuk is bízott téged ugyanakkor. Ezért, hogy e parancsnak engedelmeskedjék - és ne hagyja, hogy téged bármi bántódás érjen -, Bannor vagy a Vérgárdisták közül akárki, inkább a maga életét áldozná fel most a védelmedben.
    Talán mert Covenant arca hitetlenkedést tükrözött, a Lord megerősítette: - Biztosítlak. Talán nem ártana, ha magát Bannort kérdeznéd meg a Vérgárda dolgában. Az ő bizalmatlansága nem zavarna annyira - ha meg is értenéd valóban, mi van mögötte. Az ő népének neve: Haruchai - ezek az emberek fenn élnek a Westron Hegység magasain, túl a hágókon, melyeket most úgy nevezünk, hogy őrök útjai; Őr-Rések. Jöttek ők pedig az Országba először Kevinnek, Loric fiának Főlordsága idején - jöttek, s maradtak is, hogy letegyék az esküt, a Fogadalmat, mely oly erős, mint amelyik az isteneket is köti. - Egy pillanatra Mhoram mintha teljesen belemerült volna a Vérgárda múltjába, révülten nézett a semmibe. - Forróvérű emberek voltak ők, erős ágyékúak, termékenyek, vad kalandokra és harcokra termettek - aztán a fogadalmuk révén lettek aszkétikusak, hűségükben nőt sem ismertek, így öregedtek. Mondom neked, Thomas Covenant - az ő odaadásuknak ily nagy ára volt -, ki hitte volna közülük is? Az ilyen egyhúrúság, e monománia náluk sem alakult ki könnyen, és mi a jutalmuk? A büszkeség, hogy töretlenül, folttalan tisztasággal szolgálnak. S akkor meg kell tanulniok még a kétkedés keserű ízét is . . . ? - Mhoram megint sóhajtott, majd szerényen elmosolyodott. - . . . Ej, kérdezd meg, mondom neked, Bannort. Én túl fiatal vagyok ahhoz, hogy ezt a történetet igazán híven adhassam elő.
    Túl fiatal? Covenant csak csodálkozott. Hány évesek hát? De a kérdést mégsem tette fel; félt, hogy Mhoram története is olyan csábító lehetne a végén, amilyen Habkövetőé volt a Hontalanokról. Egy pillanatnyi némaság után összeszedte újra a figyelmét, s azt mondta: - Nekem a Tanáccsal kell beszélnem.
    Mhoram tekintete nyíltan rászegeződött. - A Lordok holnap meghallgatnak téged is, Habkövető Sósszívet is. Óhajtasz beszélni most is? - A Lord aranypettyes szeme mintha lángolt volna, úgy összpontosított. Majd váratlanul azt kérdezte: - Te ellenség vagy, Hitetlen?
    Covenant szíve-lelke összerándult. Szinte úgy égette Mhoram faggatása, mintha tüzes vasat nyomtak volna az agyába. De eltökélte: ellenáll. Me-



229

reven válaszolta: - Te vagy a látnok és a jövendölő. Hát mondd meg nekem ezt te!
    - Quaan így nevezett engem? - Mhoram mosolya lefegyverző volt. Nos, jól van, prófétai erények voltak részemről, mikor egy közönséges vörös hold nyugtalanított. Talán bámulatba ejt jövendölőképességem. - Akkor félretette ezt az öngúnyt. Erőteljesen rákérdezett megint: - Ellenség vagy?
    Covenant viszonozta a Lord pillantását, és azt remélte, az ő tekintete is kemény, megalkuvást nem ismerő. Hát én pedig nem . . . ezt gondolta. Én nem vagyok. . . Majd így szólt: - Én neked semmi sem vagyok a te szád íze szerint. Én egy. . . üzenetet hozok nektek. Ha így, ha úgy, rákényszerítettek, hogy ezt tegyem. És egyéb dolgok is történtek útközben, amelyek talán érdekelni fognak téged.
    - Halljuk akkor - mondta Mhoram sürgető szelídséggel.
    De a tekintete Covenantot Baradakasra emlékeztette - és Atiaranra -, és olyan időkre, mikor effélét hallhatott: Zárva vagy: Látta Mhoram egészségét, veszélyes bátorságát, az Ország iránt érzett csupa élet szeretetét. A Lord szerette volna, ha beszélni hallhatja őt, a hangját akarta, hogy kiolvassa belőle az ő igaz vagy hamis mivoltát. Mhoram füle meg tudja különböztetni a válasz becsületes vagy hazug felhangjait.
    Covenant lelki szemével látta most, emlékezvén, a Kárhozat Urának üzenetét. Akkor elfordult. Önvédelemből. - Nem. . . ezt majd a Tanács előtt - mondta. - Egyszer az ilyen dolgokból elég. Homokká lesz a nyelvem, ha kétszer mondom el.
    Mhoram biccentett, mint aki elfogadja ezt az érvelést. De szinte nyomban megkérdezte: - Összefügg a te üzeneted a hold romlásával?
    Covenant ösztönösen is kinézett, az erkélyen át.
    Ott volt, gyötrelmesen vitorlázva a láthatáron, mint egy pestishajó, ott volt a vérfoltos holdkorong. Izzása úgy vonult a síkságok felett, akár valami hússzínű fantazmagória. Nem bírta legyőzni borzongását, benne volt ez a hangjában is, mikor azt mondta: - Csak felvág - ennyi az egész. Hetvenkedik vele, hogy mire képes ő. - Torka mélyén ott volt az ordítás: Pokol tüze! Kárhozat Ura! A Szellemek védtelenek voltak! Mit akarsz csinálni most még? Gyermekeket erőszakolnál meg?
    - Ó ! - Lord Mhoram csak ennyit mondott, rekedtes hangon. - Ez rosszkor jön. - Aztán felállt, székétől átment az erkély ajtajához, eléje húzott



230

egy fa elválasztóelemet. - A Hadi Őrzet létszáma kétezer sincs. A Vérgárda összesen ötszáz ember. Revelstone védelmén kívül bármi más feladathoz egyenesen siralmas állomány. És van öt Lord, csak annyi. Közülük is ketten öregek már, erejük fogytán vannak, és senki sem tart előbbre a tudományokban Kevin Első Őrzetének csekély részénél. Gyengébbek vagyunk, mint voltak valaha is a Földbarátok az Ország története során. Együtt alig volna annyi tehetésünk, hogy bozótfű nőjön a kedvünkért Kurash Plenethorban.
    - Nem volt ez mindig ilyen siralmasan - magyarázta, visszatérvén székéhez. - De az előző nemzedéknek csaknem minden valamirevaló tagja a Kötetlenek Rítusát választotta. Tizenöt év óta én vagyok az első, aki megállta a próbákat. Ó, hát itt van az az én szívemben, hogy más erőre lenne szükségünk most. - És megmarkolta botját, de úgy, hogy az ujjízületei belefehéredtek, és egy pillanatig a tekintete sem rejtette el, hogy bajt érez, szorultságot.
    Covenant dacosan mondta erre: - Hát akkor közöld a barátaiddal, hogy jól szedjék össze magukat. Mert nem lesz örömükre, amit hallani fognak.
    Mhoram azonban lenyugodott lassan, és mintha nem is hallotta volna Covenant utóbbi megjegyzését. Egyik ujja a másik után lazította a szorítást, engedte el a botot, mely végül szabadon hevert az ölében, érintetlenül. Majd lágyan elmosolyodott. - Thomas Covenant, egyáltalán nem megfontolatlanul mondom, hogy érzésem szerint nem vagy ellenség. Lillianrill botod van és rhadhamaerl késed. Igen, és a bot küzdelmet látott, méghozzá komoly ellenséggel már. Továbbá: beszéltem Habkövető Sósszívvel is; mások már bizalmat helyeztek beléd, s nem is hiszem, hogy mások bizalma nélkül eljuthattál volna idáig.
    - Az ördögbe is! - hangzott Covenant dühödt ellenvetése. - Fordítva következtetsz. - Szavait, akárha kövek lennének, nyersen hajigálta a róla alakult hamis képmásra. - Ezek engem rákényszerítettek rendre, hogy jöjjek. Nem az én ötletem volt. Amióta ez a dolog elindult, egyszerűen nem volt más választásom. - Ujjaival megérintette a mellkasát, hogy emlékeztesse önmagát legalább arra az egy választására, melyet szabad akaratából tett.
    - Kénytelen-kelletlen, úgy - mondta erre tapintatosan Mhoram. - Nemhiába „Hitetlen" hát a neved. Jó, hagyjuk ezt. Holnap a Tanácsban meghallgatjuk elbeszélésedet.



231

    - Mármost. Attól félek, kérdéseid feltevésére kevés alkalmat adtam. Közeledik viszont most már a Vecsernye ideje. Csatlakozol hozzám? Ha úgy tetszik, útközben beszélgethetünk még.
    Covenant nyomban rábólintott. Fáradtsága ellenére ott pezsgett benne valami tevékenységi vágy, szerette volna mozgásban érezni gondolatait. Testének-lelkének, persze, alig valamivel volt csak kényelmesebb, hogy így faggatják, mint ha ő emészti magát a fehérarannyal kapcsolatos kérdéseken. Hogy bonyolult sebezhetőségeinek köréből meneküljön hát, azt mondta: - Vezess!
    A Lord elismeréssel bólintott, kurta meghajlás után már kormányozta is Covenantot a folyosóra a szobából. Künn máris Bannorba ütköztek. Az ajtóval szemközti falnál állt, mellén a két karját keményen összefonva, de máris mozdult, követte őket, ahogy a folyosóra kiléptek. Covenantra rátört valami hirtelen „ihlet", így fordult oda váratlanul a Vérgárdistához, megérintette a mellkasát merev ujjal, s azt mondta: - Bannor, én sem bízom benned. - Tekintetük összeakadt közben, majd Covenant valami dühödött kielégültséggel szaporázta lépteit tovább a Lord nyomában.
    Mhoram megvárta, hogy Bannor kihozza Covenant szobájából az egyik fáklyát. Akkor a Vérgárdista felsorakozott a vendég mögé, bal vállától mintegy lépésnyire, s a Lord vezetésével elindult a folyosón a kis csapat. Covenant hamarosan újra elveszettséget érzett; a torony terének bonyodalmai megzavarták, labirintusiszonya támadt benne. Ám csakhamar elérkeztek egy előcsarnokba, mely mintha „végállomás" lett volna ugyanakkor: szemközti kőfalával. Mhoram megérintette botjával ezt a falat, és az mintegy bűvjelre hátracsusszant, feltárva egyszeriben az udvar terét a torony és a Hon központi tömbje között. Ebből az ajtóból keresztjárda vezetett egy kiszögellős kis épületrészhez: afféle összekötőhíd.
    Covenant gyorsan felmérte az udvar tátongó ürességét, mélyét, majd visszahőkölt. - Nem - motyogta -, ezt hagyjuk. Itt maradok, ha a pokol vérbe fúl, akkor is. - Szégyenében ugyanakkor az ő arca borult lángba, és a veríték patakokban indult meg homlokán, nyakán, hátán. - Nem bírom a magasságot.
    A Lord egy pillanatig furcsálkodva nézte őt, de nem kötözködött. - Jól van akkor - egyezett bele simán. - Hát majd más úton megyünk. Félig-meddig megkönnyebbülten verítékezve már csak, Covenant követte, ahogy Mhoram visszafelé haladt most, részben az eddigi útjukon,



232

de aztán valami bonyolult leereszkedés következett, ajtók során át - természetesen a torony aljába. Akkor végre ott szelték át az udvart, lent.
    Covenant most jutott be első ízben Revelstone valódi szívébe. Körülötte a Hon fáklyák és izzó kövek fényárjában úszott. Falai magasak voltak, az egész tér akár Óriásoknak is elegendő, tágassága merő ellentétben állt a torony szűkösségével. Ennyi faragott, nagyszabású, nagyúri gránit - ekkora tömbnyi hegy, mely hirtelen kitárul mégis -, megvilágított magaslatok rendre: Covenant hirtelen önmaga parányi mivoltát érezte, még fokozottabban „tudta" saját halandó mivoltát. Újra azt kellett látnia, hogy Revelstone alkotói mellett ő egyszerűen eltörpül.
    De Mhoram és Bannor mégsem látszott eltörpülni a szemében. Épp ellenkezőleg: láthatta Covenant, hogy a Lord úgy jár ezekben a csarnokokban, mint természetes közegén, s még testi valója is kivirul szinte a régi nagyság szent szolgálatában. Bannor pedig maga volt a szilárdság, sőt, még keményebb és tömbszerűbb lett itt, akárha maga is Revelstone állandóságából hordozna valamit lényében. Közöttük Covenant úgy érezte magát, mint aki tulajdonképpen meg sem testesült igazából - mint akiből hiányzik valami ténylegesség.
    Összeszorított fogai közül feltört valami hördülés, és a vállait is felhúzta, mintha meg akarná fojtani ezeket a gondolatait. Komor igyekezettel próbált a körös-körül látható felszíni részletekre összpontosítani.
    Befordultak egy újabb csarnokméretű folyosóba, mely egyenesen futott, kivéve bizonyos - enyhén fokozatos - hullámzást, egyenetlenséget, akárha a gránit mélyebb kívánalmait követte volna egykor a kifaragása: így vezetett ez az út a sziklatömb szívébe. Ilyen-olyan távolságokra keresztfolyosók nyíltak belőle, ezek némelyike egyszerűen sziklák közt haladt, más vágatok a központi előcsarnok külső csatlakozójárataival voltak összekötve. E folyosókon át, Covenant láthatta, egyre több férfi és nő áramlik a központi előcsarnokba, s mind, gondolhatta, a Vecsernyére igyekeznek. Némelyek harcosi mellvértet és fejszalagot viseltek: mások woodhelven- vagy stonedown-öltözéket, ami ismerős volt már a vendégnek. Sokan azt a benyomást keltették benne, hogy a lillianrill-ekhez vagy rhadhamaerl-ekhez tartoznak; de még többen voltak, akik mintha csak úgy egy város köznapi életének tevőleges részesei lettek volna - dolguk a szakácskodás, takarítás, építés, javítás, aratás: megannyi nélkülözhetetlenség. A tömegben feltűnt itt-ott egy-egy Vérgárdista. Számosan köszöntötték illően Lord Mhoram-



233

mot: odabiccentettek neki, meghajoltak, s ő viszonozta is a köszöntést minden irányban, gyakran még nevükön is szólította tisztelőit. Mögötte azonban Bannor olyan megközelíthetetlenül haladt a fáklyával, mintha egymaga lenne az egész Lord-Honban.
    Ahogy a tömeg sűrűsödött, Mhoram félrehúzódott egy fal mellé, s ott megállt egy ajtónál. Kinyitotta, majd így szólt Bannorhoz: - Fel kell keresnem a Főlordot. Vidd Thomas Covenantot az emberek közé, a szent különtérbe. - Covenanthoz fordulva hozzátette: - Bannor holnap, jó időn, elvisz majd a Kabinetbe. - Köszönt, majd otthagyta Covenantot a Vérgárdistával.
És Bannor most vezetni kezdte Covenantot Revelstone-on át. Bizonyos távolságra az iménti helytől a folyosócsarnok véget ért, volt ott egy széles fal, mely mintegy ívben folytatta jobbra-balra az eddigi utat, és ezen az övszerű folyosón az emberek, minden irányból érkezvén, még sűrűbben áramlottak. Szabályos távolságokra egymástól akkora ajtók nyíltak, hogy azokon az óriások is ki-be járhattak volna; ezek is árasztották az embertömegeket, ám semmi tolongás, lökdösődés nem volt.
    Mindegyik ajtó két oldalán ott állt egy-egy Gravelingas és Hirebrand; s ahogy Covenant az egyik ajtó közelébe ért, hallotta, ahogy ezek a kapuőrök azt mondják mindenkinek: - Ha bármi rossz van a szívedben, hagyd itt, tedd le. Annak bent nincs tere, nincs helye. - Olykor valaki csakugyan tett is „effélét": kinyújtott karral meg-megérintették az őröket, mintha így nyújtanának át, test a testnek, valami terhet.
    Hogy a kapuk egyikéhez ért, Bannor átadta fáklyáját a Hirebrandnak. Ez akkor dünnyögött valami kis dallamtöredéket, és kezét a lángra borította, mely el is aludt nyomban. A kihunyt rudat visszaadta Bannornak, a Vérgárdista pedig belépett a különtérbe - Covenant ott haladt mögötte.
    Covenant azt látta máris, hogy valami erkélyen van, mely roppant terjedelmű üreg körül fut fenn. Külön világítóeszközök nem voltak láthatóak, hanem a fény megannyi tárt ajtón át áramlott be, és még hat további erkély volt afölött, amelyiken Covenant állt, és mindegyiknek sok-sok tárt ajtaja. Minden világosan látszott. Az erkélyek mintegy függőleges „sort" alkottak, s lenn, több mint harmincméteres mélyben, ott volt a térség alsó szintje. Nagy emelvény foglalta el az egyik földszintrészt, ám a térség további fele zsúfolásig volt emberekkel. Sokan voltak az erkélyeken is, ám itt mintha mégsem lett volna zsúfoltság; mindenki jól leláthatott az alanti emelvényre.



234

    Hirtelen bódulat környékezte Covenant „fejét" - a tér hatása volt ez. Megragadta a mellmagas korlátot, hevesen tomboló, riadt szívét odaszorította. Ez volt, íme, Revelstone mindvégig: csupa-csupa szédület. Szirtek, üregek, mélységek, labirintusölek. Ám itt ez a korlát, ez szilárd, megbízható gránitnak érződött. Ölelte, ahogy bírta, és leküzdötte félelmét amennyire tudta -, s tekintetét inkább a magasba szegezte, ne kelljen a lenti örvénybe pillantania.
    Enyhe meglepetéssel vette tudomásul, hogy ez az üreg nem volt nyitva fenn az ég felé. Valami íves kupolában végződött körben odafönn, újabb harmincméternyire a legfelső erkélytől. A mennyezet részletei nem látszottak világosan, ezzel együtt mintha alakok rajzolódtak volna ki a szeme előtt, gránitfaragások, ködösen táncos óriásformák.
    Ekkor a fény fakulni, tűnni kezdett. Sorra-rendre csukták be az ajtókat; és ahogy becsukódtak, a sötétség betöltötte az üregteret, mintha az éj teremtődne újjá. A különtér hamarosan „lepecsételődött", úgy, hogy minden fény kívül rekedt - és az így támadt űrbe a puha mozgás zaja és a lélegzeteké, az emberi élet jelenléte, úgy nyomult be, mint valami nyughatatlan szellem. A sötétség mintha elszigetelte volna Covenantot. Olyan horgonytalannak érezte magát, mint aki valami személyes térben sodródik, és a Hon tömör kőtömbözete úgy tornyosult fölébe, mintha a rettenetes tonnák és tonnák csak és csak az ő vállát nyomnák. Akaratlanul is Bannor felé dőlt, és vállával megérintette a masszív Vérgárdistát.
    Akkor lángfény lobbant az emelvényről - két láng, az egyik egy lillianrill fáklya, a másik egy izzóköves edényé. Fényeik parányiak voltak a nagy üregben, de az jól látszott, hogy Birinair és Tohrm áll ott az emelvény két oldalán, tartván külön-külön a más-más jellegű tüzüket. Mindegyik Hearthrall mögött két-két ős-öltözetű alak állt - kék köntösben mind -, Lord Mhoram egy ily hajdankori hölggyel a karján Birinair mögött, és egy hölgy s egy idős férfi, ugyancsak kék köntösben. Ennek az embernek a derekas-egyenes tartása merőben cáfolta egyebekben sejthető korát, hófehér haját s szakállát. És Covenant ösztönösen is azt gondolta - ez Ő, ez Lord Prothall.
    A férfi fölemelte akkor botját, és vasalt végével háromszor megütögette a kőemelvényt. Fejét felszegte magasra, de a hangja elárulta, hogy öreg. Derekas tartása és magasba tartott feje ellenére világosan sejthető volt, hogy kórok gyötrik, az évek sajgásai; s így mondta: - Ez, íme, a Lordok



235

Honának Vecsernyéje - az ős Revelstone-é, az Óriások vájta városé, mit egy ízig életünkkel tisztelünk. Hívők, legyetek üdvözölve, erős és gyenge szívek, szőkék és sötétek, és vér és csont és izom és elme és lélek, légyen üdvözölve mind, jóra s örökre. Járjon béke véletek, s legyen a ti valótokban béke. Ez az idő most a Föld szolgálatainak megszentelése.
    Társai kórusban követték, emígyen: - Legyen gyógyulás és remény, legyen a szív s az otthon békéje s üdve, legyen az Ország jobbulása, és mindeneké, kik a Föld szolgálatában járnak: mind a tiétek, kik előttünk jártatok, lillianrill és rhadhamaerl létezők, tanulók, Lorewardenek és harcosok - és legyen tiétek a béke, kik vagytok felettünk, ti, a napi fáradozás és a tűzhely és az aratás kezei - és a tiétek, ti, Óriások, és a Vérgárda tagjai, idegenek - és béke legyen véletek, távoli Ranyhynek, Ramenek, béke, stonedown-lakók és woodhelven-lakók - fivérek és nővérek, mind, mind a teljes hűség összetartozásában. Vagyunk az Ország Lordjai. Legyetek üdvözölve, hűek.
    A Lordok, egy emberként, énekelni kezdtek a szentül zárt hely sötétjén. A Hearthrall-tüzek oly parányiak voltak a hatalmas, magas, zsúfolt szentélyben - parányiak, mégis nagyon-nagyon körülhatároltak és határozottak, glóriásak, akárha a megrontatlan bátorság jelvényei volnának. És ebben a fényben énekelték himnuszukat a Lordok.

Hét Őrzet, az ős Lore kapuja,
Ország védelme, hű fala:
Egy-Főlord, Törvény őrizője,
Föld-Erő szíve-lényege maga.

Hét Szó, minden romlás ellen,
Hogy az Átok foganatot ne leljen
S egy tiszta Lord, ki fogja a Botot:
A Kárhozat Urát így űzve fennen.

Hét pokol vár a hitben-csalóra,
A gazra, az Ország-árulóra:
S egy bátor Lord az őr e tiszta honon,
Hogy a Szépség élhessen, rontatlan s virulón.



236

    Ahogy hangjuk ekhója is elült, Prothall Főlord vette át a szót. - Vagyunk az Ország új őrizői. . . a Föld-erő letéteményesei és szolgálói; felesküdtünk Kevin Lore-jára, és életünket ennek szenteljük híven; hogy élne a Föld gyógyulta, tűnne a meddő rög, a rontás, a romlás, a renyhe rossz. És esküdtünk, szent elszánással ugyanilyképp, hogy minden más ígéret védnökei leszünk csakígy - esküdtünk, bárhogy akadékoskodna a fölösen túltengő Én -, hogy a Béke Esküje lenne híven a miénk. Mert a komolyság az egyetlen zálog ebben, amit adhatunk, hogy az Ország megszentségtelenítése el ne következhessék soha többé.
    Azok, akik az emelvény előtt álltak, egy emberként válaszolták: - Ne tűrjük az Ország semmi új szentségtelenítését, még ha igyekezetünk gyümölcse az lészen is, hogy magunknak kell fonnyadnunk életünk dísze-virágán. És ugyanígy nem nyugszunk, míg a hajdani őrület árnya az Országról nem tűnik, és a sötétség át nem adja helyét a melegségnek s az éltető fénynek.
    Akkor Prothall folytatta: - De az Ország szolgálatában nincs a léleknek s testnek fonnyadása. A szolgálat új szolgálatot tesz lehetővé, ugyanúgy, ahogy a szolgaság, ellenkező mód, a megalázottságnak lenne fészke. Mi magunk azonban tudástól tudásig haladhatunk, ha bátorságunkból futja rá, ha eltökéltségünk elegendő hozzá, és a bölcsesség nem borulhat árnyba soha. Vagyunk az Ország újjáélesztői, letéteményesei és hű őrzői a Földerőnek.

Mert nem nyugszunk soha,
nem fordulunk el,
hitünk kitart,
nem vár kudarc rá,
míg a Szürke nem árad Kéken,
s a Rill s a Maerl nem egyesül tisztán,
mint ősi Llurallin.
    Erre az egész gyülekezet egy emberként felelt: ugyanezen szavakat zengve, sorról sorra e verset, a Főlordot követve; és a súlyos-sűrű hang, a közösségé úgy visszhangzott a zárt térben, mintha az öreg férfi megviselt szava megérintett volna valami visszafojtott, föld alatti szenvedélyt. Míg a roppant visszhang zengett, Prothall alázatosan hajtotta le fejét.


236

    De amikor ez mind megvolt, hátravetette fejét, karját a magasba emelte kitárva, mintha mellkasát tárná ki bármi vádnak. - Ó, barátaim! - kiáltotta. - Ország hű szolgái, letéteményesei - miért, hogy Kevin Tanának megismerésében oly semmire se jutottunk? Melyőnk volna az, aki az elődök lore-ját bármiben is előbbre vitte? Kezünkben az Első Őrzet - olvassuk az írást, és sok elemében értjük a szót -, mégis, a titkok titkáig előrehatolunk-e? Nem és nem! Sokan kudarcot vallanak közülünk, sokan tévútra tévednek, sokan helytelen cselekedetbe torkollnak, sokan a jó szándékot vonják torz kétségbe, akadályozzák a továbbhaladást. Semmi kétségem felőle, hogy mindőnk szándékai tiszták - Kevin Főlord szándékai ezek -, s előtte Loric, Damelon és Szívnagy szándékai, és még bölcsek is ez elhatározások, hiszen őrült kétségbeesésben nem emelnénk soha önkezünket önországunk ellen. Akkor mégis - mi ez? Hol hibázzuk el, hogyan van az, hogy képtelenek vagyunk megragadni, kezünkkel s szellemünkkel, azt, ami nékünk eredendően adatott?
    Hogy hangja elhalt, némult, egy pillanatra a szentély is csöndbe borult, és az űr úgy lüktetett, mint a sírás, akárha szavaiban népe magára ismert volna, ráismert volna mind a gyarlóságokra, melyeket el nem tagadhat. De akkor egy újabb hang emelkedett mind e némaságból; Habkövető Sósszív szólalt meg bátran, ekképpen: - Lordom, mi nem értünk sorsunk végezetéig azért, nem. Igaz, életünk műve érdemben az volt, hogy megértsük és megerősítsük az elődök munkáját, eredményeit. De fáradozásunk kapukat nyit a jövőbe. Gyermekeink és az ő gyermekeik üdvre jutnak, mert mi nem vesztettük el szívünket, mert a hit és a bátorság a legnagyobb ajándék, amit csak leszármazottainknak adhatunk. És az Ország olyan titokzatokat rejt, amelyekről semmit nem is tudunk mi - a remény titkát csakúgy, mint a végveszedelemét. Legyetek derekas szívvel hát, Sziklatestvérek. A hitetek mindennél becsesebb e világon.
    Hanem hát nincs már időtök! Ekképpen hördült magában Covenant. Hit! Gyermekek! A Kárhozat-Úr szétrombol titeket. Lelkében most a Lordokkal kapcsolatos minden képzet megkavarodott, átalakult. Ezek nem felsőbbrendű lények, sorsformálók; ezek halandók, mint ő maga, ismerős nekik a teljes tehetetlenség. A Kárhozat Ura elpusztítja őket.
Egy pillanatig az volt benne, hogy szétkürtöli az üzenetet - így eresztette el a korlátot; tudnák meg a végzet hírét mind ez összegyűltek. De ugyanakkor a szédülés legyőzte ellenállását, megkörnyékezte a semmiből.



238

Támolygott, inkább belekapaszkodott hát megint a korlátba, majd odahanyatlott Bannor vállára - így állt meg csupán.
    - hogy napjaik véghatára az Országon uralgva ez időtől fogva -
    A halálos ítéletüket kellene a fejükre olvasnia ekképp.
    - Vigyél ki innen engem - kérte hördülő, rekedt hangon a Vérgárdistát. - Nem bírom tovább.
    Bannor megtámogatta, vezette. Hirtelen megnyílt előttük egy ajtó - a kinti fényes folyosó tündökölt feléjük. Covenant félig kizuhant csak. Bannor egyetlen szó nélkül meggyújtotta újra a fáklyáját a falon lobogó lángforrások egyikén. Aztán karon fogta Covenantot, el ne essen.
    De Covenant ellökte a segítő kezet. - Ne érints engem - zihálta elfúlón. - Nem látod, hogy beteg vagyok?
    Bannor semmitmondó arckifejezése egy rezzenésnyit se változott. Érzéketlenül vezette tovább Covenantot, ki a szent különtérből. Ment előtte.
    Ő meg utána. Előredőlt közben, és fogta a gyomrát, mint aki mindjárt hány, - hogy napjaik véghatára - hogyan segíthetne rajtuk? Amikor önmagán sem tud segíteni. Teljesen összezavarodva, kuszált szívvel - így botladozott vissza toronybéli szobájába, állt bódultan ott, míg Bannor visszahelyezte a fáklyát a tartóba, aztán rácsukta az ajtót, s ez olyan volt, mint valami ítélet. Ő akkor két halántékára tapasztotta két kezét, és olyan érzése volt, mintha szétszakították volna: két félre.
    Ez mind . . . ez nem történhet, ebből semmi nem történhet. Hogyan tehetik ezt velem?
    Forgott vele egész belső világa. Így meredt a falikárpitra, kezdte tanulmányozni kábultan, mintha az tartalmazhatna valami választ. De amit látott, fokozta csak zűrzavarát, olyan volt neki, mint valami hirtelen, bőszítő kihívás. Az ördög. . . ! Berek, a fene beléd, nyöszörögte. Azt hiszed, hogy ez mind ilyen egyszerű? Azt hiszed, hogy a közönséges emberi kétségbeesés elég; hogy ha kellően borzadályosan érzed már magad, attól rögtön jön valami csodás, valami kozmikus-mindenséges dolog, és segít rajtad, kihúz a . . . ? Húz a fenét! Elpusztít! Még jobban lenyom! Te is csak egy tisztátalan, kitaszított leprás vagy - az a vicc, hogy fogalmad sincs róla, úgy ám!
    Ujjai begörbültek, mint vadállati karmok - s ő maga már szökkent is előre, rávetvén magát a kárpitra, hadd szaggatná, ha már ilyen gonosz hazugságot terjeszt ábráival a világ lényegéről-szívéről. Ám a súlyos anyag ellenállt, egyáltalán nem szakadt - az ő felekéz tépése nyomán -, annyi



239

azonban meglett, hogy a falról levált, a földre zuhant. Az erkélyajtót kitárva Covenant a kárpitot kicipelte oda, aztán a kármin-bíbor estben átlódította a balkon korlátján. Hullt a kárpit, mint télen a holt levél az ágról.
    Nem vagyok Berek!
    Zihált az erőfeszítés nyomán, így tért vissza a szobába, aztán a térelválasztót odalökdöste, ne is látná a vérszín éj fényeit odakintről. Ledobta a köntöst, felvette újra a maga alsóneműjét, aztán kioltotta a fáklyalángokat, bemászott az ágyba. Ám a lepedő és a takaró finom, selymes tapintása sem volt képes vigasztalást adni neki a bőrén át, nem.