A túlélő
Szürke köd kavargott körötte egy hosszú, megrángó pillanatig. Aztán
kezdett szétmaszatolódni, és el is tűnt, rendjén. Látása megzavarodott,
akárha valami kemény isten radírozott volna bele a hüvelykujjával. Sebesen
pislogni próbált, igyekezett hunyorogni, szerette volna megdörzsölni a
szemét, de valami lefogta a kezét, lágyan. S továbbra sem látott mást.
Üresség volt.
Ébredezett, ám nem érzett egyebet, mintha rogyatag kábulatba zuhanna.
Fokról fokra azonosította a környezetet - „hol is vagyok". Ágyban feküdt,
és védőrácsok fogták körül. Fehér takarók borították be állig. Szürke leplek
takarták el a kórterem többi betegétől. Foszforeszkáló fény szórta permetét
a magasból a feje mögött. A levegőt enyhén átitatta az éter és a germicid
szaga. Az ágy fejénél hívócsengő lógott.
Minden ujja zsibbadt volt - a kezén, a lábán.
Idegek nem regenerálódnak, hát persze, nem, hát
miért is tennék - -
Ez fontos volt - tudta, hogy ez fontos -, de valami
oknál fogva nem volt meg számára mégsem az igazi súlya most. Szíve túl
forró volt megannyi más érzéstől, semhogy ezt a bizonyos jéghidegséget
most érzékelni, tudatosítani tudhatta volna.
Ami valóban érdekelte, ez volt: hogy Prothall és
Mhoram és a Különítmény túlélte a dolgot. Ebbe kapaszkodott, de úgy, mintha
ez az ép elméjének bizonysága lenne, egészségéé - hogy ami történt vele,
amit ő maga tett, nem őrület terméke volt, nem önpusztításé. Túlélték;
legalább ennyit ért az ő egyezsége a Ranyhynekkel. Pontosan azt tették
valamennyien, amit a Kárhozat Ura kívánt tőlük - és mégis túlélték az egészet.
Legalább őt nem terheli a haláluk, még az is. Az, hogy ő képtelen volt
használni gyűrűjét, hogy nem bírt hinni benne, nem csinált Szellemeket
belőlük. Ez volt az egyetlen vigasza mindazért, amit elveszített.
Akkor két alak bontakozott ki előtte az ágy végében.
Az egyik valami nő volt fehérben - egy ápolónő! Ahogy megpróbálta szeme
fókuszába fogni, a nő azt mondta: - Doktor úr. . . visszanyeri az eszméletét.
A doktor középkorú, barna öltönyös férfi volt. A
szeme alatt táskák. . .
mintha abban hordaná mind a terheket, melyek az embersorsokról szerzett
ismeretei, végül is. De ajka, a szürkülő bajusz dere alatt, nemes volt,
kedves. Közeledett akkor, az ágy oldala mellett, megérintette egy pillanatra
Covenant homlokát, majd a szemhéját húzta fel, és egy kis lámpással pontosan
belevilágított.
Covenant erőnek erejével nézése fókuszába fogta
ezt a kis fényt.
Az orvos bólintott, majd ahogy az apró reflektort
eltette, így szólt: -Mr. Covenant?
Covenant nagyot nyelt . . . csupa szárazságot próbált
lenyelni torkán. - Mr. Covenant. - Az orvos arca most arcához közeledett,
s így, föléje hajolva, folytatta csendesen, nyugodtan. - Ön kórházban van.
Idehozták, miután . . . összeszaladt azzal a rendőrautóval. Négy órán át
volt eszméletlen.
Covenant fölemelte fejét, biccentett - érti.
- Jó - mondta az orvos. - Örülök, hogy magához tér.
Mármost . . . hadd beszéljek önnel pár percig.
- Mr. Covenant, a rendőrtiszt, aki azt a kocsit
vezette, azt mondja, nem ütötte el önt. Állítja, hogy még idejében fékezett.
. . ön odazuhant csak elé. Ahogy a vizsgálatokat elvégeztem, hajlok rá,
hogy elfogadjam az ő változatát. Az ön kezén némi karcolások nyomai láthatók,
zúzódás van a homlokán - de hát mindez nyugodtan lehet azért, mert elesett.
- Egy pillanatig habozott most, majd megkérdezte: - Elütötte az a kocsi?
Covenant zsibbadtan rázta meg a fejét. A kérdés
nem látszott fontosnak. - Igen, hát azt hiszem, csakugyan kiüthette magát
azzal, hogy a kövezeten így elvágódott. De hát. . . miért esett el?
Ez sem látszott fontosnak, egyáltalán nem. Kezének
rezzenetével el is utasította a kérdést. Majd megpróbált felülni az ágyban.
És sikerült is a művelet, mielőtt a doktor megsegíthette
vagy megakadályozhatta volna; nem volt ő olyan gyenge, mint maga is gondolta,
aggódva. Aztán - az a zsibbadat a keze-lába ujjaiban? Majd rendbe jön,
ha a vérkeringési viszonyok helyreállnak.
Idegek sosem - -
Egy pillanat múltán már a hangja is visszatért,
és ruháit kérte.
Az orvos nézte, közelről . . . gonddal. - Mr. Covenant
- mondta -, hazaengedem önt, ha kívánja. Gondolom, megfigyelés alatt tartom
még egykét napig. De hát csakugyan nem találtam, hogy bármi baja lenne
most akkor. Arról meg, hogy egy leprásnak miként kell vigyáznia magára,
töb-
bet tud, mint én. - Covenant kénytelen volt észrevenni a nővér arcán
végigvonagló émelyt. - És . . . hogy egészen őszinte legyek . . . - Az
orvos hangja itt éles lett, csípős. - . . . nem is akarom a személyzetet
ingerelni ezzel itt . . . hogy ápolják önt, mikor . . . Ugye, nem érzi
szükségét . . . ?
Válaszul Covenant elkezdett babrálni a kopottas-fehér
kórházi göncön, ami rajta volt; zsibbadt ujjakkal, de. . .
Az orvos hirtelen odament egy szekrényhez, majd
visszatért. Covenant ruháját hozta.
Covenant afféle VSE-t végzett el a ruháin. Gyűröttek
és koszosak is voltak az eséstől; de különben pontosan olyanok, mint rendesen,
mint a Különítménnyel töltött első napjaiban.
Pontosan, mintha semmi se történt volna meg az egészből.
Hogy felöltözött, aláírta az elbocsátó papírokat.
Keze olyan hideg volt, hogy a nevét alig bírta odakanyarítani.
De a Különítmény - túlélte. Legalább erre jó volt
az ő egyezsége. Akkor az orvos, tolókocsin, elkalauzolta a kibocsátókapuhoz.
Hogy az épületen kívül kerültek, hirtelen beszélni kezdett hozzá, valami
mentegetőzésfélével a hangjában, hogy nem tartja Covenantot a kórházban.
- Pokoli dolog lehet leprásnak lenni. - Sietősen beszélt. - Próbálom megérteni.
Olyan ez, mint . . . Nos, Heidelbergben tanultam, sok-sok éve ennek, és
hogy ott voltam, láttam sok mindent a középkori művészetből. Különösképp
a vallásos tárgyú dolgokra gondolok itt. Leprásnak lenni . . . engem ez
azokra a keresztre feszítésekre emlékeztet, ahogyan a középkorban ábrázolták
a dolgot. Ott van Krisztus a kereszten, és vonásai - a teste, az arca is
olyan elnagyoltak, hogy a figura szinte felismerhetetlen. Lehet az bárki,
férfi, de nő is. Hanem a sebek. . . a szögek, melyek kezét-lábát átverik,
a lándzsa az oldalában, a töviskorona . . . ez mind a lehető legélethűbben
ki van faragva, sőt, ki is van festve. Az ember azt hinné, a művész keresztre
feszítette modelljét, hogy ilyen realista mód dolgozhasson aztán. - S hozzátette:
- Leprásnak lenni valami efféle lehet.
Covenant érezte az orvos rokonszenvét, de választ
nem tudott rá. Hogyan felelt volna, valóban?
Pár perc múlva mentőkocsi érkezett, az vitte vissza
a Rév-Birtokra. Őt, a túlélőt.
Ment föl a hosszú kocsifeljárón a házhoz, mint akinek
ez most már egyetlen reménye.