contents
67
HAT

Berek, a Felekéz legendája


Megülte a völgyet az alkony. Madarak gyülekeztek éji nyugovóra az alacsony dombok fáin. Énekeltek, erőteljes hangon szólongtak egymáshoz, de csak egy darabig - éles zsivajuk, rikácsolásuk átalakult csöndes zümmögőkórussá, elégedett kis mormolássá, úgy együttesen. Ahogy Lena és Covenant a stonedown szélső házai mögött elhaladt, hallhatták megint a folyó távoli tűnődését. Lena néma volt, mintha ő is tűnődne valamin - élénken? izgatottan? -, és Covenantot csakígy túlságosan is lefoglalták az alkony hangjai, eszébe nem jutott volna megszólalni. A lassan előhullámzó éj tele volt szelíd közlésekkel - összetartozás érzését keltette mindez, gyógyírként a sötétség okozta szívsajgásra. Ekképpen haladtak hát ők is, kettesben és nyugalmasan, a lány otthona felé.
    Négyszögletes épület volt ez a ház, nagyobb, mint a stonedown legtöbb hajléka, de a falai ugyanolyan simaságosak voltak, szinte fénylettek. És meleg, sárgás fény szűrődött ki az ablakokon. Ahogy Lena és Covenant közeledett, az egyik ablak terén egy magas alak haladt át egy távolabbi helyiség felé.



68
    A ház sarkán Lena megállt, hogy kézen fogja Covenantot, megszorítsa, mielőtt az épület bejáratához vezette volna.
    A bejáratot súlyos függöny fedte. A lány félrehajtotta a függönyt, és beljebb tessékelte vendégét. Akkor ott megállt újra. Covenant gyorsan körbepillantott, s így látta, hogy a helyiség, melybe beléptek, a ház mélyébe nyomul, de jobbról is, balról is nyílik belőle egy-egy lefüggönyözött ajtó. Látott egy kőasztalt, padokat, melyeken hat-nyolc ember is elférhetett - ez volt középütt. Ám a tér olyan nagy volt, hogy az asztalos-lócás együttes nem vált benne uralkodóvá.
    A helyiség kőfalaiba körben polcok voltak vájva, s ezek tele voltak kőkorsókkal, -edényekkel, melyek némelyike nyilvánvalóan a főzés s az evés céljait szolgálta, a többi használati tárgy rendeltetését Covenant nem tudta volna megmondani. A falak mentén jó pár sziklazsámoly állt. És a meleg sárga fény betöltötte az egész helyiséget, ott izzott a sima felületeken, és visszaverődött-megtört a kőanyag különös színein-mintázatain.
    A fény forrásai tüzek voltak, melyek több kőedényben égtek, a helyiség mindegyik sarkában állt egy-egy ilyen, s az ötödik a középen, az asztalon; de lángok nem lobogtak - a fény ugyanolyan masszív volt és stabil, mint edényei. És a fénnyel valami szelíd illat is járt együtt, akárha frissen feltört föld szaga szállna.
    Egyetlen futó pillantás elegendő volt Covenantnak, hogy figyelmét a helyiség távolabbi vége keltse fel. Ott, egy kőlapon a falnál valami roppant gránitfazék emelkedett, félembernyi magasságú. És az edényre hajolva, tartalmát figyelmesen szemlélve, egy jól megtermett férfi állt még, oszlopszerű alak, és olyan erőteljesnek látszott, mint egy nagy görgetegkőtömb. Háttal volt Lenának és Covenantnak, és mintha nem is vette volna észre őket. Rövid, barna tunikát viselt, alatta barna nadrágot, ám a levélmintázat, mely a vállán volt a tunika anyagában, azonos volt a Lenán láthatóval. A tunika jól elárulta hatalmas izomzatát, mely igen elevenen élt, ahogy a férfi a fazekat forgatta. Elemi mód súlyosnak látszott ez a tárgy, ám Covenant könnyűszerrel elképzelte, hogy a férfi mindjárt fölkapja, magasba emeli s kiönti tartalmát.
    Volt az edény fölött valami árnyék, amit a helyiségbeli fény nem hatott át, és a férfi egy darabig a sötétségbe bámult, ezt tanulmányozta az edényt forgatva. Akkor énekelni kezdett. Hangja túl halk volt ahhoz, hogy Covenant szavakat vehessen ki, de ahogy figyelt, érzett a hangból valami szólí-


69

tást - mintha az edény tartalma valami jelentős hatalom lenne. Egy pillanatig még semmi sem történt. Akkor az árny elkezdett halványulni. Covenant eleinte azt hihette, hogy a helyiségben változtak meg a fényviszonyok, de hamar észrevette az edényből induló újabb sugárzást. Az izzás áradt és mélyült, és a végén már olyan erős volt, hogy sugárzásával a szoba addigi fényeit mind elhalványította.
    A férfi még motyogott valamit műve fölött, aztán kiegyenesedett, és meg is fordult. Az újabb ragyogásban ráadásul még magasabbnak, szélesebbnek is látszott, mint addig: mintha megannyi végtagja, a válla, domborulatos mellkasa további rettentő erőt s terjedelmet nyert volna a fénytől; és a homloka vörösen izzott a fazékból áradó hőtől. Covenantot megpillantva csak bámult meglepetten. Szemében valami kényelmetlen fény villant, jobbjával végigsimított sűrű, vöröses haján. Aztán kinyújtotta a kezét, tenyerét fordította Covenant felé, aztán Lenához így szólt: - Jól van, leányom, hát akkor vendéget hozol. De hát én arra is emlékszem, hogy a vendégelés ma a te feladatod itt nálunk. - Hangjából eltűnt a még imént oly egyértelmű fensőbbség ereje. Olyan volt most, mint aki nem túl sokat beszél emberekkel. Ám annak ellenére, hogy lányával szigorúan szólt, alapvetően nyugodt volt az egész viselkedése. - Tudod, hogy megígértem: egy kicsivel több kőmunkát végzek ma, és anyád, Atiaran segít világra hozni Odona, Murrin-feleség újabb gyermekét. A vendéget pedig sérteni fogja, hogy ez nálunk a vendégszeretet - hogy nincs étel se, amivel napjának méltó befejezését megülhetné. - Állhatatosan korholta Lenát, de még figyelmesebben nézte közben mindvégig óvatosan Covenantot.
    Lena félrehajtotta a fejét, hogy - Covenant így érezte - kellő szégyenkezést mutasson, amúgy apja kedvére. De egy pillanattal később már sietett is felé a szoba terén át, megölelni a nagydarab embert. Aztán, Covenant felé fordulva, közölte: - Trell, jó apám, idegent hozok a stonedownunkba. Ott leltem őt Kevin Ormán. - És a szemében, bár hangját megpróbálta közönyösre venni, élénk fény villant.
    - Úgy - válaszolta Trell. - Egy idegent . . . annyit látok jól. Csak azt nem tudom, mit kereshetett ott azon a rossz-szél-fútta vidéken.
    - Egy szürke felhővel küzdött - világosította fel Lena.
    Covenant, míg elnézte ezt a tömbös, szálas-öles termetű férfit, ahogy izomkötegektől duzzadozó karját Lena vállán nyugtatja, olyasmire számított, hogy nevetése harsan majd mindjárt - mert micsoda képtelenség az,



70

hogy valaki egy felhővel küzdjön! Trell egész lénye maga volt a földi valóság, törhetetlenül az: a józan ész, mely a Kárhozat Urát s egész rémálmát mindjárt oda taszítja vissza, ahová való, a képtelenség világába. Ezért aztán Thomas Covenant szinte megszédült, mikor azt kellett hallania, hogy Trell a legnagyobb komolysággal megkérdezi: - És ki lett a győztes?
    A kérdés rákényszerítette Covenantot, hogy lehetőség szerint újra megvesse valahogy a lábát. Nem volt felkészülve rá, hogy a Kárhozat Urának emlékével foglalkozzék, ám azt is bizonyossággal érezte, hogy Trellnek nem hazudhat. És a torka, igen, a torka az rettentő száraz lett egyszerre, annyit mondott hát sután: - Átéltem . . . és itt vagyok.
    Trell egy pillanatig néma maradt, de a csendből Covenant azt vélte kihallani, hogy válasza csak fokozta a nagydarab ember feszengését. Trell tekintete félresiklott valahová, majd visszaszegeződött a jövevényre; s azt mondta akkor: - Értem.. S a neved mi volna, idegen?
    Lena hirtelen Covenantra mosolygott, s helyette válaszolt: - Thomas Covenant; Kevin Ormának Covenantja.
    - Hogyhogy, leány?! - kérdezte Trell. - Próféta vagy talán, hogy olyasvalaki helyett szólsz, aki feljebb áll nálad? - Akkor Covenantnak azt mondta: - Nos hát. . . Kevin Ormának Covenantja, mondd nekem, van-e valami más neved is?
    Covenant már-már azon volt, hogy határozott nemmel válaszol, mikor észrevette, milyen mohó érdeklődés izzik a Lena szeméből sugárzó néma kérdésben. Szünetet tartott. Villanásszerűen átlátta, hogy a lány számára ugyanolyan izgalmas ő így is, mintha Berek volna, a Felekéz - hogy Lena annyira vágyik titokzatokra és rejtelmes erőkre, mindentudó lordokra és fellegcsatákra: íme, hogy az ő idegensége, megmagyarázhatatlan föltűnése az Ormon a hősi múlt nagy eseményeinek megtestesítőjévé avatja a szemében. Egyszerre világossá vált, Lena azt remélte, hogy a férfi majd feltárja előtte kilétét, utal valamiképpen magas rendeltetésére, s ő maga ezzel vigasztalódhatik azért, hogy olyan fiatal és oly zsengén tudatlan még.
    Ez az elgondolás különös visszhangokat vert Covenant szívében. Nem szokta meg ezt a hízelgést; a lehetőségek ismeretlen érzetét támasztotta benne. Sebesen járt az agya, keresett valami hangzatos nevet, jelzőt, mely Lena tetszését elnyerheti, ugyanakkor ő maga, Thomas Covenant nem csapja be Trellt sem. Támadt hirtelen egy ihletett gondolata. - Thomas Covenant vagyok - jelentette ki, mintha kihívásra válaszolna -, a Hitetlen.



71

    Úgy érezte, persze, azonnal, hogy ezzel a névvel elkötelezte magát valaminek, amit méltóképpen képviselnie pillanatban nem tudhat. A dolog olyan volt, mintha merő nagyképűsködés lenne, ám Lena sugárzó tekintettel viszonozta, Trell pedig ünnepélyes arccal fogadta a bejelentést. - Jól van hát, Thomas Covenant - válaszolta -, légy üdvözölve Mithil Stonedownban. Kérlek, fogadd el e ház vendégszeretetét. Most mennem kell, vár a tűzkőmunka - ígéretet tettem rá. Lehetséges, hogy asszonyom, Atiaran hamarosan visszatér. És ha egy kicsit megnógatod, Lena hajlandó lesz emlékezni, hogy némi frissítővel tartozik neked, míg én távol járok.
    E szavakat szólván, Trell visszafordult a kőedényhez. Karjával körbefogta, aztán fölemelte alapzatáról. Vörös-arany lángok jártak táncot haján és szakállán visszaverődve, így vitte a fazekat az ajtóhoz. Lena eléje sietett, hogy a függönyt félrehajtsa, tartsa, s egy pillanat múlva Trell már ott sem volt - Covenant pedig csak egyetlen villanásnyira nézhetett bele az edénybe, tartalmába. Apró, kerek kövekkel volt tele a fazék, olyanok voltak, mint a finom zúzalékkő szemei, és mintha tűzben égett volna valamennyi.
    - Ördög és pokol! - suttogta Covenant. - Milyen nehéz lehet ez a dolog így?
    - Három ember nem bírja megemelni csak magát a fazekat - világosította föl Lena büszkén. - De ha a kőanyag, a graveling ég, apám könnyedén fölkapja. A rhadhamaerl Gravelingasa ő, mélységesen tudva tudja a kövek lore tudományát.
    Covenant a férfi után bámult még egy-két pillanatig: lenyűgözte Trell roppant ereje.
    Akkor Lena így szólt: - Nos hát, nem szabad elmulasztanom, hogy valami frissítőt adjak neked. Akarod, egyébként, megmosni kezed-arcod? Vagy fürödnél? Nem vagy szomjas? Van jó tavaszi borunk.
    Hangjának hallatán Covenant idegei újra vibrálni kezdtek. Trell ösztönös gyanakvással nézett rá először - de ez eloszlott, mert rájött, hogy neki is van ereje. Ez a világ elfogadta őt, fontosságot tulajdonított neki. Ilyen emberek, mint Trell és Lena, igen, ilyen emberek őt komolyan veszik, ahogy kívánja. Neki mást sem kell tennie most már, csak követni álma ösvényét Revelstone-ba - bármi legyen is az. Ez a kilátás szédítő volt. A pillanat hatására úgy döntött, hogy felvállalja e fontosságot, élvezi, amíg tart.
    Leplezni akarta azért az új érzelem hevességét, s így azt mondta Lená-



72

nak: megmosdana. A lány bevitte egy függöny mögé egy másik helyiségbe, ahol a falból, egy vízköpőféléból, szakadatlanul folyt a víz. Mozgatható kőteknő vályúján csorgott tovább aztán a víz, vagy egy mosdótálba, vagy egy nagy kádba, ezek is kőből voltak. Lena finom homokot kínált neki, azt használná szappanként, majd magára hagyta. A víz hideg volt, ám Covenant úgy mártóztatta meg benne két kezét és fejét, hogy az már a kitörő lelkesedéshez járt közel.
    Mikor kész lett, törülközőt keresett volna, de nem látott sehol. Kísérletképpen egyik kezét a helyiséget megvilágító izzó fazék fölé tette. A meleg, sárga fény gyorsan megszárította az ujjait, így aztán az edény fölé hajolt, ledörzsölte arcáról-nyakáról a vizet, és csakhamar a haja is száraz volt már. A szokás hatalma: elvégezte a VSE-t, megvizsgálván a csaknem láthatatlan nyomokat, a kezét ért vágások helyét. Majd a függönyt félrelebbentve visszatért a központi helyiségbe.
    Itt azt láthatta, hogy közben egy másik nő csatlakozott Lenához. Ahogy visszatért, hallotta, mit mond Lena: - Azt állítja, hogy nem tud rólunk semmit. - Ekkor a másik nő rápillantott, s Covenant nyomban azt gondolta: ez Atiaran. A levélmintázat a nő hosszú, barna köntösének vállán, úgy látszik, a család jelvénye volt; ám efféle jelzésekre sem volt szüksége, hogy bizonyosra vegye a tényt - annyira régi, meghitt mozdulat volt az, ahogy az idősebb nő Lena vállát megérintette, annyira hasonlóak voltak tartásra, formára. Épp csak hogy míg Lena friss volt és üde, karcsú és csupa töretlen-újdonat, Atiaran összetettebbnek tűnt fel, csaknem önellentmondásosnak. Szelíd felszíne, teltebb alakja olyan volt, mintha fékezője lenne bensőjének, mely csupa kemény tapasztalat - mintha testével valami régi, bonyolult fegyverszünet alapján létezne tovább. És az arca ennek a fegyverszünetnek - vagy a harcoknak! - jegyeit viselte; homlokát időnek előtte ráncok szabdalták, és mély, hatalmas szeme mintha befelé tárult volna igazán, kételyek és kényelmetlen kibékülések gyötrött-tört csatatér-világára. Ahogy elnézte őt a kőasztal túlján, Covenant kétféle dolgot látott, egyrészt valami feszes figyelmet - aggódást, melynek alapja az, hogy ez a nő többet tud és többtől fél, mint az emberek általában -, és olyan távoljáró szépséget, mely sugárzóvá tehetné az arcát, ha mosolyogna.
    Rövid habozás után az idősebb nő a kezét a szívéhez emelte, megérintette, aztán Covenant felé nyújtotta, ugyanúgy, ahogy Trell az imént. - Üdv néked, vendég, légy otthon. Én Atiaran vagyok, Trell-feleség. Beszéltem



73

Trellel, és lányommal, Lenával is váltottam szót rólad. . . nem kell hát bemutatkoznod, Thomas Covenant. Érezd jól magad nálunk.
    Thomas Covenant nem felejtette el, mi az illem, és mi az ő új elhatározása; így mondta hát: - Nagyon köszönöm, részemről a szerencse.
    Atiaran enyhén meghajolt, s ekképpen szólt: - Ha elfogadják, amit adnak, megtisztelő annak, aki ad. És az udvariasság is mindig öröm. - Aztán mintha megint habozott volna, bizonytalanul, miképp is folytassa. Covenant figyelte, hogyan tükröződik az anya szemében ismét az a mindenkori konfliktus, és azt gondolta: ez a nézés hihetetlen hatalmú volna, ha nem fordulna annyira befelé. De Atiaran elhatározása most hamar meglett, így hangzottak el a következők: - Nálunk nem szokás, hogy vendéget nehéz kérdésekkel zavarjunk, mielőtt enne. De az étek még nincs kész. . . - Azzal Lenára pillantott. - . . . és te különös embernek látszol az én számomra, Thomas Covenant, igen, különös vagy és nyugtalanító. Szívesen beszélnék veled ezért, míg Lena elkészíti a vacsorát, már amink van. Látom, rászorulsz, ne kelljen hát sokat várnod.
    Covenant megvonta a vállát - eléggé kifejezéstelenül. Valami ideges szorongást érzett, ahogy arra gondolt, miket fog kérdezni majd ez az asszony; próbálta összeszedni magát, hogy amikor válaszol majd, ne veszítse el frissen meglelt egyensúlyát.
    Közben Lena elindult a helyiségben. A polcokhoz ment, hogy tányérokat, csészéket-tálakat rakjon az asztalra, és hozzálátott néhány fogás elkészítéséhez egy kőlapon, melyet alulról egy tálcányi tüzes kő melegített. A hevülő kőtől többször is Covenantra tévedt a tekintete, így járt-kelt, ám a férfi nem vette mindig észre ezt. Atiaran kötötte le a figyelmét.
    Az asszony először csak úgy bizonytalanul mormolgatta: - Hát nem is tudom, hol kezdjem. Olyan régen volt. . . és én oly keveset tudok mindabból, amit a Lordok tudnak. De amit mégis tudok, az elegendő lesz, remélem. Senki itt a helyemre nem léphet. - Válla megfeszült. - Láthatom a két kezedet?
    Emlékezvén rá, hogyan reagált még a legelején Lena, Covenant a jobbját nyújtotta oda.
    Atiaran megkerülte az asztalt, míg elég közel ért ahhoz, hogy a vendéget megérinthesse - de nem tette. Csak az arcát fürkészte. - Felekéz. Úgy van, ahogy Trell mondta. És némelyek arról beszélnek, hogy Berek, a Földba-



74

rát, a Szívnagy és a Lord-Atyaős visszatér majd az Országba, ha idejét hozza a szükség. Tudsz ezekről a dolgokról?
    Covenant nyersen azt felelte: - Nem..
    Atiaran, még mindig az arcát vizsgálva, így szólt: - A másik kezed?
    Hökkenten emelte fel balját. Az asszony tekintete most a bal kezére siklott.
    És amikor megnézte, elakadt a lélegzete, összeharapta ajkait, hátrább lépett. Egy pillanatra valami megmagyarázhatatlan rémület látszott rajta. De aztán összeszedte magát Atiaran, és hangjában alig volt valami remegés, ahogy megkérdezte,: - Milyen fémból van ez a gyűrű?
    - Hogy micsoda? Ez? - Atiaran reagálása megdöbbentette Covenantot, és meglepetésében valami bonyolult emléksorra bukkant, Joanéra: E gyűrűvel jegyezlek. . . - aztán jött az öreg okkerköntösű koldus, ismételgetvén: Légy hű, légy hű. Sötétség fenyegette. Hallotta saját válaszát, akárha valaki más beszélne, valaki, akinek semmi köze leprához, váláshoz: - Fehéraranyból.
    Atiaran felhördült, két kezével két halántékához kapott, mintha kínok törnének rá. De aztán csitult, fegyelmezte magát, csak a szemében villogott valami leplezetlen vakmerőség. - Egyedül én - mondta -, Mithil Stonedownban egyedül én tudom ennek a jelentését. Még Trell sincs birtokában e tudásnak. És én magam sem tudok túl sokat. Felelj, Thomas Covenant - igaz ez?
    El kellett volna dobnom, motyogta magában, nekikeseredve. Leprás ne érzelegjen.
    Ám Atiaran heveskedése megint az asszonyra irányította figyelmét. Az volt a benyomása, hogy Lena anyja többet tud arról, ami vele, Covenanttal most történik, mint ő maga - hogy ő most behatol egy világba, amely valami homályos, végzetes módon a fogadására készült. Régi dühe feltámadt. - Persze hogy igaz - kaffantotta. - Mi bajod, hallod-e? Ez csak egy gyűrű.
    - Fehérarany. - Atiaran válasza ugyanoly elveszettnek tűnt fel, mintha az asszony épp most szenvedett volna el valami közel-gyászú veszteséget.
    - És akkor? - Covenant fel nem foghatta, mi kavarja fel annyira ezt a nőt. - Nincs abban semmi. Joan . . . - Joan nem akarta, hogy sárga aranyból legyen a gyűrűjük. Hanem aztán ez sem akadályozta meg, mikor válásra került a sor, nem tartotta vissza.



75

    - Fehérarany - ismételte Atiaran. - A Lordok énekelni szoktak egy ősi lore-dalt, mely a fehéraranyat viselőről szól. Csak egy részére emlékszem, így szól:

És ő, ki hord fehér, vad, bűvös aranyat,
szín ellentmondás -
mert minden ő, és semmi ő,
hős és bolond,
mindenre képes és védtelen -
és hűség vagy árulás egy-szavával
megmenti vagy romlásba taszítja a Földet,
mert őrült ő és józan ő,
hideg és szenvedélyes,
meglelt és elveszett.
Ismered a dalt, Covenant? Az Országban nincs fehérarany. Aranyat sosem leltek a Földben, jóllehet azt mondják, Berek tudott aranyról; és ezért az énekek. Mely rettenetes cél hoz téged ide?
    Covenant érezte, hogy a nő kutatva nézi őt, nem lel-e valami hibát, valami hamisságot, ami meghazudtolhatná félelmét. Megmerevedett. Van hatalmad, igen, mondta Lordja a Megvetésnek, vad mágia - sosem fogod tudni, mi is az. Ha csak rágondolt, hogy a jegygyűrűje afféle talizmán, majdnem elhányta magát - mintha rózsaolajszag émelyítené. Vad vágyat érzett, hogy felüvöltsön. Mindez egyszerűen nem történik! Nem és nem! Persze, csak egy megoldást tudott az egészre: ne gondolj rá. . . kövesd utad. . . légy túlélő. Hát akkor Atiaran fegyverével harcol, legyen. Azt mondta: - Minden cél rettenetes. Üzenetem van a Lordok Tanácsának.
    - Miféle üzenet? - kérdezte az asszony.
    Egy pillanatnyi habozás után Covenant azt mondta: - A Szürke Gyilkos visszatért.
    Lena, ahogy Covenant ajkáról meghallotta ezt a nevet, elejtette a kőtálat, melyet vitt éppen - és anyjának karjába menekült.
    Covenant az eltört edényre bámult. A folyadék, amit az öblös tál tartalmazott az imént, a sima padlón csillogott. Akkor meghallotta már Atiaran riadt zihálását is. - Honnan tudod te ezt? - A férfi visszanézett rá, s láthatta, hogy anya és leánya úgy kapaszkodik egymásba, mintha legszörnyűsé-


76

gesebb rémálmaik démona fenyegetné őket. Leprás tisztátalan, kitaszított! Ezt gondolta keserűen Covenant. De ahogy figyelte őket, látta, hogy Atiaran megkeményedik. Az állkapcsa . . . az a nagy szeme . . . Minden félelme ellenére olyan volt, mint az igazi, erős anyák, akik gyermekeiket védik - felvértezve magukat, hogy a védenc veszedelmét hárítsák. Ekképpen kérdezte újból: - Honnan tudod?
    Covenant úgy érezte, neki kell védekeznie, azt mondta hát: - Találkoztam vele Kevin Ormán.
    - Ó, jaj ! - kiáltotta Atiaran, és még jobban szorította Lenát. - Jaj mind e világ zsenge élőinek! Az Ország kárhozata száll rájuk. Nemzedékek halnak majd gyötrelemben, és háború lesz és borzalom és kín mindazoknak, akik élők. Jaj, Lena, én leányom! Gonosz korba születtél bele, íme, és nem lesz számodra béke, nem lesz nyugodalmas élet, ha eljön a harc. Ó, Lena, Lena!
    Bánata valami védtelen pontot érintett meg Covenant szívében; torka kiszáradt. A hangja addig sosem érzett gyásszal töltötte ki azt a képet, melyet ő maga is alkotott magában az Ország Pusztulásáról. Először érezte, hogy az Ország valami drága-drága értéket őriz, melynek elveszte fenyeget.
    Ez a kombináció - a rokonszenv és a harag együttese - csak tovább erősítette az idegeit. Vibrált benne valami: élesebben most, szélsőségesebb remegéssel. Ahogy Lenára nézett, láthatta, a lány iménti pánikjának helyét már valami merő új áhítat foglalta el: tisztelet őiránta. Az öntudatlan felajánlkozás minden eddiginél zavarba ejtőbben égett a szemében.
    De csak állt ott csendben, megvárta, hogy Atiaran és Lena lassan eleressze egymást. Majd azt kérdezte: - Mit tudtok ti minderről? Arról, ami velem történik?
    Mielőtt Atiaran felelhetett volna, kintről egy hang kiáltott be a házba: - Üdv! Atiaran, Tiaran-lány, Trell Gravelingas, a Tűzkőmester mondja nekünk, hogy munkáddal mára megvagy. Jöjj, énekelj nekünk a stonedownban!
    Egy pillanatig Atiaran némán állt, mint aki magába fordult teljesen. Majd felsóhajtott: - Jaj, életem munkája most kezdődött el csak éppen! - Avval az ajtó felé fordult. Félrehúzta a függönyt, s ezt mondta, ki az éjszakába: - Még nem ettünk. Később majd megyek. De a gyűlés után beszélnem kell a vének Körével.
    - Tudni fognak róla - válaszolta a hang.



77

    - Jó - mondta Atiaran. De nem fordult vissza Covenanthoz, hanem az ajtóban maradt, s bámult ki egy darabig a sötétbe. Amikor végre helyére hullt a fúggöny, s ő a férfira nézett, a szeme nedves volt, a nézése pedig olyan, hogy Covenant azt hitte: vereség van benne. De akkor rá kellett jönnie, hogy az asszony csak emlékezik a vereségre. - Nem, Thomas Covenant - mondta Atiaran -, semmit sem tudok én a te sorsodról. Talán ha még tovább maradtam volna a Loresraatban. . . ha lett volna hozzá erőm. Csakhogy úgy éreztem, a többi már meghaladná képességeimet, s inkább hazatértem. Sok mindent tudok a régi-régi Lore-ból, amit itt a falum, Mithil Stonedown nem is sejt, hanem még ez is oly nagyon kevés. Amire veled kapcsolatban emlékezni bírok, ennyi csak: utalásféle valami vad mágiára, amely békerontó -

vad mágia, minden sziklába bevésve,
léte fehéraranynak, eloldozni vagy kötni -
de az ilyen sorok jelentéséről vagy ezeknek az időknek ott a lényegéről mit sem tudok. Két oka is van tehát, hogy a Tanácshoz vigyelek. - Avval egyenesen a szemébe nézett, s kimondta: - Őszinte leszek, Thomas Covenant. . . ha azért jöttél, hogy az Országot eláruld, csak a Lordok remélhetik, hogy ebben megakadályoznak majd.
    Elárulni? Megint egy új gondolat, íme! Egy pillanat kellett hozzá azért, hogy megértse, mit is mond ezzel Atiaran. De mielőtt tiltakozhatott volna, Lena közbeavatkozott az érdekében: - Anyám! Harcolt ő egy szürke felhővel Kevin Ormán fenn! Láttam. Hogyan kételkedhetsz benne? - Ez a védelem visszafogta harciasságát. A lány, akaratlanul is, olyan „alapokra" helyezte őt, ahol maga sosem állt. Hiszen hol volt ő attól, hogy harcolt volna a Kárhozat Ura ellen!
    Trell visszatérte akkor lehetetlenné tett Atiaran részéről bármi válaszmegjegyzést. A nagy ember megállt egy pillanatig az ajtóban, körülnézett Atiaran, Lena és Covenant „csoportképén". Hirtelen megszólalt: - Hát így. Nehéz időknek elébe nézünk.
    - Igen, Trell, igen, férjem - felelte Atiaran. - Nehéz idők jönnek.
    A nagydarab férfi tekintete akkor a földön fekvő kőedénycserepekre tévedt. - Kemény idők, valóban - mondta, hangjában szelíd megrovással -, ha kőedények törnek, és a cserepeket otthagyjuk a földön, hogy porrá tapossák őket.


78

    Lena ezúttal őszintén elszégyellte magát. - Sajnálom, Apa - mondta. - Ügy féltem.
    - Semmi baj. - Trell odament hozzá, nagy kezét, alig leplezett érzéssel, a vállára tette. - Vannak sebek, melyek talán begyógyulnak. Ma erősnek érzem magam.
    Atiaran e szavakra olyan hálás tekintettel pillantott Trell felé, mintha a férfi valami hőstettet vitt volna végbe.
    Az értetlenül bámuló Covenantnak pedig azt mondta: - Ülj le, vendég. Hamarosan kész az étel. Gyere, Lena. - Avval mindketten sürgölködni kezdtek a főzőkő körül.
    Covenant figyelte, hogyan szedi össze Trell az edény darabjait. A Gravelingas hangja csöndesen mormolt-dünnyögött, mintha valami ősi, föld alatti éneket szólaltatna meg ekképp. Gyengéden emelte föl a széttört darabkákat, az asztalra rakosgatta mindet, a lámpa közelébe. Aztán maga is odatelepedett. Covenant mellette ült, s bámulva nézte, mit fog csinálni most házigazdája.
    Összeszorított fogai közt tovább dünnyögve a barlangi éneket, Trell hozzálátott a darabkák eggyérakásához. Úgy csinálta ezt, mintha kirakós játékkal lenne dolga. Darabra darab került a helyére, és mindegyik apró rész ott is maradt, ahová rakta, jóllehet semmiféle ragasztóanyagot nem használt - Covenant így látta. Trell kínos-aprólékos műgonddal járt el, gyengéden érintett meg minden töredéket, de az edény így is igen gyorsan kezdett visszaalakulni a keze alatt. A darabok oly tökéllyel illeszkedtek, hogy csak finom fekete törésháló mutatta a baleset egykori tényét. Nem telt bele sok idő, és minden rész ott volt, ahol lennie kellett.
Mély hangja akkor dallamot váltott. És simogatni kezdte ujjaival a kőtárgyat, minek során is, ahol csak megérintette, eltűntek a fekete törésvonalkák - mintha leradírozták volna valamennyit. Ezzel a gyengédséggel ment végig, nagyon lassan, az egész edényfelszínen. Amikor a külső felével megvolt, nekikezdett belül. Végül pedig, fölemelvén az edényt, az aljával fejezte be művét. Aztán két keze ujjai közé fogta, gondosan körbeforgatta, megbizonyosodni felőle, hogy semmit figyelmen kívül nem hagyott. Akkor abbahagyta az éneket, az edényt nemes mozdulattal letette, kezét elhúzta tőle. A tárgy ugyanolyan tökéletes volt és szilárdan megbízható, mint annakelőtte.
    Covenant eddig az edényt nézte szent áhítattal, tekintete azonban most



79

Trell arcára siklott át. A Gravelingas láthatóan megviselten ült ott - kimerítette az erőfeszítés, s feszült arcán könnyek patakzottak. - Összerakni nehezebb, mint széttörni - motyogta. - Nem is tudnám ezt megcsinálni minden nap. - Fáradtan fonta össze két karját az asztalon; fejét bölcsőjükbe hajtotta.
    Atiaran a férje mögött állt, dörzsölte-masszírozta a hatalmas váll- és nyakizmokat, szeme tele volt büszkeséggel és szerelemmel. Az asszony arckifejezésében volt valami, ami Covenantban azt az érzést keltette, hogy ő maga valami nagyon szegény világból jött, ahol senki se törődik eltört kőedények gyógyításával. Próbálta azt mondani magának, hogy álmodik csupán - de nem akarta hallani ezt sem.
    Csendes szünet áhítata után, ami Trell cselekedetét ünnepelte, Lena hozzálátott, hogy megterítsen. Atiaran hamarosan hozta az ennivalót - tálakban, a főzőkőről. Amikor minden készen állt ekképp, Trell fölemelte fejét, üggyel-bajjal talpra állt. Ott állt, Atiarannal és Lenával, az asztal mellett most. Atiaran így szólt Covenanthoz: - Népünk szokása, hogy étkezés előtt így felállunk, tiszteletadás jeléül mintegy a Földnek, mely minden élet, étek és erő forrása. - Covenant is felállt, esetlennek érezte magát, mint aki nem is való igazán ide. Trell és Atiaran és Lena lehunyta a szemét, fejüket is meghajtották egy pillanatra. Aztán leültek. Amikor Covenant is követte őket, a lócára telepedvén, elkezdődött az étkek körbeadogatása.
    Takaros-tarka vacsora volt ez: hideg sózott hús, melyet gőzölgő mártás úsztatott, volt vadrizs, szárított alma, barna kenyér és sajt, és Covenant kapott egy jókora korsó italt, amit Lena tavaszi bornak nevezett. Tiszta és áttetsző folyadék volt ez, akár a forrásvíz, enyhén pezsgett, és valamelyest úgy illatozott, mint az aliantha; de az íze finom sört idézett, olyat méghozzá, melynek minden keserűjét „száműzték". Covenant lehajtott belőle egy derekas kortyot, s azt kellett éreznie, hogy az ital még élénkebben bizseregteti meg amúgy is zsibongó idegeit. Feszesség érzete járta át. Túlságosan is tele volt szokatlan stresszekkel. Hamarosan türelmetlenséget érzett: bár érne véget ez a vacsora, bár hagyhatná el ezt a házat, nyújtózhatna szabadon künn a levegőn.
Ám. Lena családja lassan evett, és valami be is árnyékolta még ezt a műveletet. Mert olyan eltökélten fogyasztották az étkeket, mintha ez a vacsora jelentené utolsó közös, zavartalan boldog órájukat. A csendből Covenant megérezte, hogy az ő jelenléte az ok. Kényelmetlen dolog volt ez.



80

    Hogy a kínosságot oldja, megpróbált érdeklődni, mit tudhat meg saját helyzetéről még. - Van egy kérdésem - jelentette ki mereven. Széles mozdulattal körbemutatott mintegy az egész településen. - Sehol semmi sincs fából. Rengeteg fa nő ebben a völgyben mindenütt, de nem látom, hogy a stonedownban is használnátok ilyesmit. Szentek errefelé a fák, vagy mi van?
    Kis szünet után Atiaran felelt: - Szentek? Ismerem a szót, jelentése azonban homályos előttem.. Van a Földben az Erő, és ott van csakígy a fákban és a folyókban és a talajban és a kövekben, és tiszteljük azért, mert életet ad. Ezért tettük le a Béke Esküjét. Ez volna az, amit kérdezel? Azért nem használunk faanyagot, mert a fa-lore, a lilliannrill tudás elveszett, és nem kerestük, hogy visszaleljük. Amikor népünk száműzetésbe ment, amikor a Pusztulás tört az Országra, sok becses dolog elveszett így. Népünk a rhadhamaerl lore-hoz ragaszkodik a Southron Range és a Puszták vidékein, s ez a tan segített minket a fennmaradásban. Ám a fa-lore mintha nem lett volna igazán hasznunkra, ezért feledésbe is merült. Most, hogy aztán visszatértünk az Országba, a kő-lore elegendő nekünk. De mások megőrizték a lillianrill-t. Láttam Soaring Woodhelvent, a tőlünk északra és keletre húzódó hegyvidéken, és igazán szépséges hely - az ottaniak értenek a fához, és virágoznak is. Stonedown és Woodhelven, ahogy eleve már nevükben viselik a kőt és a fát, kereskedik egymással emígy-úgy, de nem fával és nem kővel.
    Amikor befejezte, Covenant a frissen támadt csendben valami változást vélt hallani. Aztán, egy pillanat múltán, rájött, hogy hangok távoli moraja üti meg a fülét. Nemsokára Atiaran is megerősítette ezt, Trellnek mondván: - Vagy úgy, a gyűlés. Megígértem, hogy énekelni fogok ma éjszaka.
    Egymás mellett álltak, Atiaran és Trell, és a férfi azt mondta: - Vagy úgy. És utána beszélni fogsz a Körrel, a vénekével. Teszek holnapra bizonyos előkészületeket. Nézd. .. - Avval az asztalra mutatott. - ...szép nap lesz, nincs árnyék a kő szívén.
    Csaknem önszándéka ellenére, Covenant oda nézett, ahová Trell mutatott. De nem látott semmit.
    Látván üres tekintetét, Atiaran kedvesen azt mondta neki: - Ne csodálkozz, Thomas Covenant. Senki más, csak egy rhadhamaerl jósolhat időjárást ilyen kőből, mint ez itt. Most gyere velem, ha akarsz, és hallgasd meg Berek legendáját, a Felekézét; eléneklem. - Ahogy ezeket mondta, föl-



81

emelte az asztalról a tűzköves edényt, hogy magával vigye. - Lena, elmosod a kőholmit?
    Covenant felállt. Lenára pillantva látta, hogy a lány arca keservesre vált - kínos neki ez a kötelesség épp most: mert nyilvánvalóan velük tartana. Ám Trell is láthatta a dolgot, s azt mondta: - Kísérd el a vendégünket, Lena, leányom. Én majd elintézem, ami a kőedényekkel elintézendő.
    Lena arcára öröm ült ki, és így, sugárzón vetette magát két karjával apja nyakába. A férfi egy pillanatra viszonozta az ölelést, aztán leeresztette leányát a földre. Lena összeszedte magát, most megint más volt: komoly, fegyelmezett, s így ment oda anyjához.
    Atiaran így szólt: - Trell, végül még azt hiszi ez a lány, hogy királynő . . . Ha így neveled. - Ám ahogy Lena kezét megfogta, mutatta ő is, mennyire nem haragszik igazán, s így együtt mentek a függönyhöz, s ki a házból. Covenant nyomban követte őket, s a csillagos ég alatt megkönnyebbülést érzett. Több tere volt itt, a szabadban, hogy megértse, mi is van vele.
    Mert valamit ki kellett derítenie. Fel nem foghatta, az ész érveivel, mi ez az ő növekvő izgatottsága. A forrástisztaságú tavaszi bor mintha összpontosította volna minden energiáját; ereiben úgy bizsergett, hogy egy őrjöngő szatírnak becsületére vált volna. Érthetetlen mód, brutálisan tört rá a kezdeményezés kényszere - hogy mintha nem is forrása, de áldozata lett volna az álmának. Fehérarany! Ezt motyorászta a házak közti sötétben. Vad mágia! Azt hiszik ezek, hogy őrült vagyok?
    Talán őrült volt. Talán ebben a pillanatban a dementia foglyaként bolyong, és tévképzetekkel, hamis kívánságokkal gyötri magát, megannyi illúzióval, rémvalóság-képpel. Ilyesmi leprásokkal megesett már.
    Nem vagyok őrült! És ezt csaknem fennszóval kiáltotta. Tudom, mi a különbség - én most csak álmodom.
    Ujjait erőszak görbítette-reszkettette, de ahogy mélyet szívott párszor a hideg levegőből, az egész megint mögötte volt. Tudta, hogyan kell túlélni egy álmot. Az egyedüli veszély az volt, hogy eszét veszti.
    Ahogy mentek ott, együtt, a házak közt, Lena sima karja hozzáért. Bőre mintha fellángolt volna ettől az érintéstől.
    Az emberi hangok mormogása-zümmögése egyre erőteljesebben hallatszott. Lena, Atiaran és Covenant elérte a kört, és bevonult Mithil Stonedown gyűlésébe.



81

    Kézzel tartott tűzköves edények tucatjai szolgáltatták a világosságot. Olyan fényt, melyben Covenant mindent jól látott. Férfiak, nők és gyerekek tömörültek a kör peremén. Covenant úgy vélte: talán az egész stonedown eljött, hogy Atiaran énekét hallhassa. A jelenlévők többsége alacsonyabb volt, mint ő maga - és sokkal alacsonyabb, nem vitás, Trellnél -, hajuk sötét színű volt, fekete vagy barna, ebben olyanok voltak, mint Trell. Egészében azonban zömök, széles vállú nemzetség volt ez a mithili, s még a nők és a gyerekek is azt a benyomást keltették, hogy igencsak erősek; a kőmunka évszázadai formálták ilyenné ezt a népet, feladataihoz idomítva minden egyedét. Covenant ugyanazt a homályos félelmet érezte a láttukon, mint először Trellén. Fizikailag túlságosan is erősnek látszottak valamennyien, s neki csak a másmilyensége, furcsasága kínálhatott védelmet - ha ellene fordulnának netán.
    Szaporán beszélgettek egymással, láthatóan várták Atiarant, és jelét sem adták most, hogy Covenant érdekelné őket. Ő meg végképp nem akarta, hogy felfigyeljenek rá, elhúzódott a gyűlés népének legszélső soráig. Lena vele maradt. Atiaran odaadta a lányának a tűzköves edényt, aztán keresztülvágott a tömegen, egyenest a kör legközepe felé.
    Covenant, miután szemügyre vette az egybegyűlteket, Lenára fordította figyelmét. Ott állt a jobbján a lány, feje búbja egy-két hüvelykkel volt magasabban, mint a férfi válla, a köves edényt melle magasságában tartotta két kézzel, a fény még szebben kidomborította keblét. Lena nyilvánvalóan nem volt tudatában e hatásnak, Covenant azonban elemi erővel élte, amit lát, s a tenyerében megint ellenállhatatlan ingerek bizseregtek: hogy megérintse. Mohó és félelmekkel teli vágyakozás volt ez.
    Lena, mintha a férfi gondolataiban olvasna, felnézett rá, és az arcán olyan ünnepélyes szelídség volt, hogy Covenant szíve egyszeriben szűknek érezte a bordaketrecet. Sután félrefordult hát egy kicsit, és körbejáratta szemét a gyülekezeten - anélkül, hogy bármit is látott volna így igazából. Amikor Covenant visszapillantott, a lány láthatóan ugyanazt tette, amit ő az imént - úgy csinált, mintha másfelé tekintene. A férfi állkapcsa megfeszült, ő maga minden ízével várta, hogy akkor hát történjék valami.
    Az összegyűltek csakhamar elcsitultak. A nyitott kör közepén Atiaran felállt egy alacsony emelvényre. Fejét meghajtva üdvözölte a gyűlést, az emberek a tűzköves edényeiket némán fölemelve viszonozták köszöntését. A fények úgy gyűltek köré, mintha árnyékernyőt vonnának minden egyébre.



83

    Amikor az edényeket újra lejjebb engedték, és a gyülekezet utolsó surrogó-csoszogó zaja is elnémult, Atiaran rákezdte: „Úgy érzem, öreg asszony vagyok én ezen az éjszakán - emlékezésemre felhők borulnak, és nem is tudom, mi az a sok dal, melyet elénekelnék. De amire mégis emlékszem, azt eléneklem., és elmondom. néktek a történetet, úgy, ahogy korábban is tettem, hadd osztozzatok hát abban a lore-ban, mely birtokom.." - Ekkor nevetés hullámzott végig a tömegen: mintegy jókedvűen értékelték ily mód Atiaran nagy tudását. Az asszony csendes volt most, fejét lehajtotta, hogy azt a félelmét rejtse, amit a tudás hozott rá, míg az emberek újra el nem. csitultak. Akkor fölemelte a tekintetét, s közölte: - EI fogom. énekelni most Berek, a Felekéz legendáját.
    Pár pillanatnyi csend után elkezdte: úgy helyezte bele énekét a teljes csöndbe, ahogy foglalatába egy nyers, ritka drágakövet szokás.

Hadban a férfiak tűnnek, gyep foltos árnya,
Vesző életük sötétít füvet:
S a Föld gyászolja kármin fényüket,
Csillagok, sóhajok, álmok tűnnek - hiába.

Jaj közt, rőt árny-világ bánatán, bús merészség:
Vérpocsolyán gázol Berek s arat,
Érett búzaként vág gonoszokat,
Íme, védelmeződ van még Egy, drága Szépség:

Egy, ki a vereség súlyával is vitéz,
S a kétségbeesést hárítaná,
Fegyvere utolsóul hull alá
S él mégis ő maga, Teljes, bár Felekéz.

Az Ország síkjain minő hadak taroltak!
Arulás vett rajtunk erőt, mily aljas.
Fut Berek, ellene ily szenny hatalmas -
A Mennydörgés Hegyén ülhet, sziklán zokoghat.



84
 
Ó, Berek! Földbarát! - Segítsd igaz ügyünket,
Csatán vezess, ne hagyd, hogy néped irtva irtsák!
Ád a Föld, s az Erő: éltető örök-ünnep;
Földbarát! Légy gyógyítója sebünknek,
Ellenségtől, haláltól tisztuljon meg az Ország!
    Covenant beleborzongott az ének hallatába, úgy, mintha rejtene valami lényeget, melyet neki értenie - kellene. Ám Atiaran hangja egymagában is megbabonázta. A nő semmiféle hangszeren nem. kísérte magát, s rnégis: alig fejezte be az első sort, Covenant már jól tudta, hogy nincs is szüksége zeneszerszámos kíséretre. Dallamának tiszta vonala-íve nem. maradt magányos, kísérték váratlan, titkos visszhangok, rejtett harmóniák, csendes - elcsöndesült! - hangok emlékei, ekhói, így minden újabb motívumot mintha három-négy énekes szólamára bontott volna a hangja, mintha külön-külön torkok dala tört volna fel, a végső hangzásban egységesen aztán és szétválaszthatatlanul.
    Kezdődött pedig az egész mollos-csöndesen, visszafogottan, s ettől az arany-szőttes, csillag-ékes éjszaka úgy lüktetett, mintha maga is gyászdal lenne; szél járta át sötéten, a vereségé-vesztésé, s ebben mindazok a dolgok, melyek a stonedown számára dédelgetetten becsesek és szentek voltak, meglobogtak s kihunytak volna végül. Ahogy hallgatta, Covenant azt is érezte, hogy az egész gyülekezet együtt sír a dallal, egyetlen fájdalmat kiált ki magából némán - az énekesnő roppant kifejezőerejére bízva magát.
    De a bánat nem maradt sokáig uralkodó e hangban. Szünetet követően, mely úgy nyílt meg az éjszakában, mint egy fölfedezés, Atiaran rákezdett bátor refrénjére - „Berek! Földbarát!" -, és ez a változás átvitte dúr-modulációba, mely túl sok lett volna bármi olyas hangnak, amely nem. annyira dúsan szuggesztív, nem oly sűrű szövésű, mint az övé. Az egybegyűltek továbbra is hatalmas érzéssel követték az éneket, ám. a bánatból hirtelen megszületett ismét az öröm és a hála. S ahogy Atiaran hosszú, utolsó magas hangja is előszökkent, mint egy tiszteletadó jel a hegyeknek s a csillagoknak, a jelenlévők magasba emelték a tűzköves edényeket, s megannyi torokból zengett a válasz:
    Berek! Földbarát! Üdv neked!
    Aztán lassan lejjebb eresztették fényeiket, és elkezdtek nyomulni előre, közelebb Atiaranhoz, hogy történetét hallgassák. A közös indíttatás olyan


85

egyszerű és erős volt, hogy Covenant is tett pár lépést - csak akkor kapott észbe. Hirtelen körülnézett - szeme a halványan villódzó csillagokra szegeződött, beszívta a forró tüzű kövek átható illatát. A stonedown népének egyöntetű reagálása riadalommal töltötte el; képtelen lett volna rá, hogy helyesnek tartsa a beleolvadást. Elfordult volna, hanem hát szüksége volt rá, hogy Berek történetét hallja, maradt ekképpen, ahol volt.
    Mihelyt az emberek megállapodtak, Atiaran hozzákezdett.
    - Történt, hogy nagy háború volt ős-ős napokban, az idő tájt, mely az emberiség emlékezetének kezdete. . . mielőtt az Ó-Lordok születtek, mielőtt az Óriások a Napszülte Tengeren átjöttek, átkeltek, hogy a Sziklafivérekkel szövetséget kötnének. . . oly időn, mikor még nem. volt, nem élt a Béke Esküje, még nem. pusztított a Pusztulás, Kevin Főlord nem vívta meg még utolsó csatáját. Az idő tájt a Gonoszok, akik a Démonidákon uralkodtak, erős és fennen járó nemzetség voltak még, az Üregfattyak pedig kovácsoltak-öntöttek szépséges fémeket, melyekkel az Ország minden népével, nyílt barátságban, szívélyesen kereskedtek. Akkoriban az Ország egyetlen nagy nemzet volt, uralkodója egy Király és egy Királyné. Szent pár! Szerelem és becsület ékességgel dúsan tüntette ki őket, és sok éven át őrizték tiszta hatalmukat összhangban, békében.
    - Ám egy idő múltán valami árnyék borult a Király szívére. Belekóstolt élet és halál ízébe, mint a hataloméba azok felett, akik szolgálták, és elkezdett vágyni rá. Az uralkodnivágyás torzsága csakhamar úgy lett elemi gyönyöre, akár az evés szükséges a léthez. Éjeit azzal töltötte, hogy sötétséges módon hajhászott volna még több hatalmat, s nappal e kicsikart erőt gyakorolta, és egyre éhesebb lett, mohón kegyetlen, így tombolt-pusztított benne e kéj, e vágy.
    - Ám a Királyné rápillantott élete párjára, nézte csak, és undorodni kezdett. Az volt minden vágya csak, hogy a tűnt évek tűnt egészsége és a múlt teljessége-épsége térne vissza. De hiába volt minden: vonzerő, uralkodónői erő, nem bírta megtörni a kegyetlen bűvöletet, mely a Királyt ily megalázó-alja fokra taszította. És végezetül, mikor látta, hogy az Ország üdve elpusztul mindezekkel, s hogy férjét megfékezni kellene mindenáron, szakított vele, és hatalmát szembefordította azzal, ki nemrég társa volt még.
    - S lett akkor az Országban háború. Sokan, akiket a Király korbácsa ilyképp sújtott, a Királyné mellé álltak. És sokan még, akik gyűlölték a gyil-



86

kosságot, és szerették az életet, vele tartottak ugyanilyképp. Ezek közül a legfőbb személy Berek volt. . . a Királyné bajnokai közt a legerősebb és a legbölcsebb. De a Király félelemben tartotta az Országot mindazonáltal, és egész városok keltek fel, hogy harcoljanak érte, öljenek, hogy védelmezzék saját rabszolgasorsukat.
    - A harc az egész Országot elborította, s pedig úgy azért, hogy egy ideig a Királyné győzelmét ígérte. Hősei erős kezek voltak, és egy sem. volt köztük, aki Bereknél erősebb és hatalmasabb lett volna - azt mondják róla, akármely királlyal fölvette volna a versenyt. Ám. ahogy a harc dúlt, vadult, valami szürke felhő borult kelet felől az ellenségeskedőkre. A Királyné védelmezőinek a szívéig hatolt ez, erejük elhagyta őket. A Király hívei viszont az őrület erejét találták meg ebben a fellegben. Megfeledkeztek ember mivoltukról . . . hasogattak és tiportak és martak és haraptak és csonkoltak és mocskoltak... egészen addig, míg szürke szörnyvonulásuk le nem bírta mind a hősöket, s Berek bajtársai a kétségbeesés és a halál martalékai nem. lettek sorra. Ekképpen folyt a harc, míg Berek egy szál maga nem maradt élő, aki az árny ellen küzdhetett.
    - És mégis: harcolt ő tovább, nem törődve sorssal, nem bánva, ellenségeinek száma mennyi, küzdött, és a lelkek hulltak el, szálltak el kardja alól, akár a szélben az őszi levelek. Végül maga a Király, kit színig töltött már az árny félelme és őrülete, maga hívta ki Bereket, és megharcoltak. Berek hatalmasan küzdött, de az árny forgatta-forgatta kardját. A harc ekképpen egyenlő esélyekkel zajlott, míg a Király szekercéjének egy csapása Berek kezét le nem hasította. Akkor Berek, kardját a földre hullajtva, körülnézett. . . látta az árnyat, látta derék bajtársait mind holtan. Kiáltott egy nagyot, kétségbeesettet, megfordult, és futva menekült a harcmezőről.
    - Ekképpen rohant, űzetve a haláltól, és fölötte ott volt az árny emléke. Rohant három napig. . . soha meg nem. állva, percig se pihenve. . . és három napon át a Király serege ott járt a nyomában, mint vadéban a gyilkos szörny, a mohón szomjazó véreb. Berek végső erejéből és végső kétségbeeséséből elérte a Mennydörgés Hegyét. Felmászván a csupa sziklakő meredélyen, lezuhant egy nagy görgetegkő tetejére, sírván mondta: „Jaj a Földnek. Legyőztek bennünket, és nincs senki jó barátunk, aki megváltana minket. A Szépség örökre el fog tűnni az Országból."
    - De a sziklakő, melyen hevert, így válaszolt: „Van igaz Barátja a szívnek, melyben bölcsesség él, hogy lássa."
    - „A kövek nem barátaim." - kiáltotta Berek. „Nézd, ellenségeim pusztítják az Országot, és semmi rengés nem rántja ki a földet romlást hozó, kárhozatos lábuk alól."
    - „Lehet, persze" - felelte a szikla. „Elevenek ők, akár te, és kell a lábuk alá talaj. Ám van egy Barátod a Földben, ha lekötöd zálogul a lelkedet a Föld gyógyulásáért."
    - Akkor Berek felállt a sziklakövön, és látta, milyen közel járnak már hozzá ellenségei. Ráadta lelkét arra, amit a szikla kért, s a zálogígéretet csonkolt kezének vérével-pecsétjével szentelte meg. A Föld mennydörgéssel válaszolt: földdörgéssel; és a hegy magasából nagy kő Tűzoroszlánok rontottak elő, felemésztvén útjukban mindent. A Király és egész serege ott veszett, és Berek egymaga állt a tomboló zuhatag felett, nagy sziklakövén, akár derék hajó a tenger viharában.
    - Mikor az őrjítő kavargás elült, Berek hálát adott a Mennydörgés Hegye Oroszlánjainak, megígérvén, hogy tisztelet és egyezség és szívbéli szolgálat lesz a Föld jutalma a maga részéről és a rá következő minden nemzedékéről itt az Országban. Élvén az első Földerővel, megfaragta a Törvény Botját az Egy Fa anyagából, s ezzel hozzálátott az Ország gyógyításához. Az idők teltén Berek, a Felekéz megkapta a Szívnagy nevet, és ő lett a Lord-Atyaős, az Ó-Lordok sorában az első. Akik az ő nyomdokait követték, kétezer éven át virágoztak az Országgal.
    Hosszú-hosszú pillanat csendje következett, néma volt az egész gyülekezet, ahogy Atiaran befejezte. Akkor együtt, mintha szívük közösen dobogna, a stonedown-lakók elkezdtek tovább nyomulni előre, kinyújtott kézzel, hogy elismerésük jeléül megérintsék Atiarant. Az asszony is kitárta két karját, hogy minél többőjüket megölelhesse, akit csak bírt, és aki nem jutott odáig, ölelkezett azzal, aki közvetlenül mellette volt épp, jeléül az egységnek, a közös felelősség szentségének.