A Lordok Tanácsa
Tompa bódulatban ébredt, olyan volt ez, mintha valami mennydörgősvillámlós
időt jósolna meg, fehér tűz égszaggatását - fejszaggatással. Gépiesen végzett
el minden szükséges előkészületet, hogy a Tanácsba mehessen aztán - megmosdott,
ellenőrizte magát, felöltözött a saját ruhájába, újra megborotválkozott.
Amikor Bannor bevitte neki a tálcát a reggelijével, úgy ette, mintha az
egész csak fűrészpor és zúzalékkő lenne. Aztán az övébe dugta Atiaran kését,
megragadta Baradakas botját, s ezt baljában szorongatva ült, várta, nézte
az ajtót, mikor nyílik - azért.
Végül aztán Bannor megjött ismét, közölvén, hogy
itt az idő. Covenant pár pillanatig még nyugodtan ült, félig ködös tekintettel
nézte a Vérgárdistát, s azon tűnődött, honnét is vegye a bátorságot, hogy
ezt az álmot most végigcsinálja. Érezte, hogy arca meg-megráng, de ebben
sem volt azért egészen biztos.
- napjaik véghatára -
Legyünk túl rajta.
Megérintette gyűrűjének kemény, rejtett fémjét,
hogy bátorítást nyerjen, azután fölegyenesedett - legyőzve az ellenállást,
mely még csontjaiban is ott volt most. Az ajtónyílásra úgy nézett, mintha
veszedelmek kü-
szöbe lenne, hanem azért csak kiszédelgett rajta, majd elindult, végig
a folyosón. Bannor irányította hátulról, így lépett ki a toronyból aztán,
vágott át az udvaron, mint Revelstone kuszának tűnő, különös módon faragott
folyosóin.
Olykor-olykor elérkeztek egy-egy fényes kivilágított
előcsarnokfélébe, aztán végül két boltíves faajtóhoz. Ezeket Vérgárdisták
őrizték; és mindkét fal mellett kőszékek sorakoztak, némelyik emberméretre,
mások Óriásoknak megfelelően. Bannor odabólintott az őröknek. Egyikük kinyitotta
a maga ajtaját, míg a másik intett Bannornak és Covenantnak, lépjenek be.
És Bannor bevezette Covenantot a Lordok tanácsszobájába.
A Kabinet nagy, mély terű, kör alakú helyiség volt,
magas mennyezetű, boltozatos, és háromnegyed részét széksorok töltötték
ki. Az ajtó, melyen Covenant beléphetett, csaknem a legmagasabban elhelyezkedő
széksorral volt egy szinten, s ugyanígy volt ez a másik két ajtóval is
- ezek a helyiség túlfelén nyíltak. A legalacsonyabban húzódó széksoroknál
lejjebb még három szint volt: az elsőn, alig méternyire a galéria felett,
faragott kőasztal állt, a külső szélénél ennek több szék - az asztal háromnegyed
részt kör alakú volt, nyitott oldalával a nagy ajtók felé nézett; ez alatt,
az asztal C-jével befogva, ott volt a Kabinet „földszintje"; végezetül,
ennek a földszintnek a közepén egy széles, kerek gravelinges edény helyezkedett
el. A tűzkövek sárga izzását négy hatalmas lillianrill fáklya erősítette
fénnyel, füst nélkül, nem fogyva égtek a felső falon elhelyezett tartóikban.
Ahogy Bannor levitte őt a lépcsőkön az asztal nyitott
oldala felé, Covenant megfigyelte, kik is vannak a helyiségben. Habkövető
Sósszív ott tanyázott az asztal közelében, méghozzá egy Óriásokra méretezett,
tömör kőszékben; figyelte, hogyan halad lefelé Covenant a lépcsőkön, és
bátorítóan odavigyorgott korábbi utasának. Mögötte az asztalnál nem ült
más, csak a Lordok együttese. Covenanttal közvetlenül szemben, az asztalfőn
foglalt helyet Prothall Főlord. Botja ott feküdt előtte a kőlapon. Két
oldalán egy-egy ős-öreg emberlény ült, egy férfi és egy nő - méternél is
távolabb azért; ugyanilyen távolságra a nő balján Lord Mhoram, és vele
szemközt egy középkorú nő foglalt helyet. És mindegyik Lord mögött ott
volt egy-egy Vérgárdista.
A Kabinetben mindezeken kívül összesen csak négy
ember volt még. A Főlord fölött, a galéria tetején ott ült a két Hearthrall,
vagyis Birinair és Tohrm, de úgy egymás oldalán, mintha kölcsönös kiegészítője
lenne egyi-
ke a másikának. És pontosan mögöttük volt ott még két férfi, az egyik
egy harcos, kettős fekete átlócsíkkal a mellvértlapján, a másik pedig
Tuvor, a Vérgárda Első Markja. Hogy ilyen kevesen voltak jelen, a Kabinet
nagyon nagynak tűnt fel, üregesnek - titokzatosan kriptaszerűnek.
Bannor odairányította Covenantot a Lordok asztalának
szintje alatt elhelyezett magányos székhez - úgy, hogy a Főlordtól még
az izzóköves edény is elválasztotta most őt. Covenant mereven letelepedett,
aztán körülnézett. Azt érezte, hogy kényelmetlenül messze van a Lordoktól;
félt, hogy kiabálva kell majd átadnia az üzenetét. Meglepődött hát, amikor
Prothall felállt s ezt mondta szelíden: - Thomas Covenant, légy üdvözölve
a Lordok Tanácsában. - És hogy ez az agg hang oly tisztán ért el a füléhez,
mintha kéznyújtásnyira egymás mellett álltak volna.
Covenant nem tudta, hogyan is válaszoljon erre;
jobb öklével megérintette hát a mellkasát, majd kinyújtotta a karját úgy,
hogy a tenyere előrenézzen. Ahogy érzékei megszokták a Kabinetet, kezdte
átélni azt a hatást is, mely a Lordokból sugárzott: jelenlétükből, személyiségükből,
döntnöki mivoltukból. Az volt a benyomása, hogy megtestesülve lát itt boldogan
betartott esküvéseket s fogadalmakat, lát messze elérő, mégis egyközéppontú
odaadást e rangos lények foglalatában. Prothall egyedül állt ott, a tekintetük
találkozott. A Főlord agg-ősz jelenségét közelibbire módosította szakállának
keménysége; egyenes testtartása; nem volt felőle semmi kétség, hogy ma
is erős férfi. De a szeme elnyűttebb volt: tette ezt nyilvánvalóan az aszkéta
életmód, az önmegtagadás, s hogy mindezt oly erőteljesen gyakorolta, hogy
már a test „érvénytelensége" is vele járhatott mintha végestelen-végig
öreg lett volna egész életében, s most már csak az az erő tartaná vissza
a megrokkanástól, melynek épp e vállalt öregséggel is áldozta magát.
Két oldalán a két másik lord nem volt ilyen jó karban.
Bőrük fakó volt, egyértelműen aggastyános-aggnős, a hajuk szalmacsutkaszerű.
És úgy hajoltak asztalterükre, mintha ezzel védekeznének valami összecsuklás
ellen, s megtámaszkodva aztán már módjuk volt töprengeni csakúgy, mint
egyszerűen elbóbiskolgatni. Lord Mhoramot Covenant ismerte már, de most
Mhoram nem látszott olyannyira szíves-szelídnek sem, mint előző nap: mintha
társainak jelenléte fokozta volna gunyorosságát, veszélyességét. Az ötödik
Lordot Covenant egyáltalán nem ismerte; ez volt a Mhorammal szemközti nő;
egyenes testtartással, igen tárgyilago-
san ült az asztalnál, és egyszerű, nyílt arcát úgy szegezte felé, mint
valami kihívást.
- Hadd kerüljön sor a bemutatásra, mielőtt hozzákezdenénk
- mondta a Főlord. - Én magam Prothall vagyok, Dwillian fia, Főlord a Tanács
választása szerint. Jobbomon itt ül Variol, a Tamarantha-férj és Pentil
fia, egykor Főlord . . . - S ahogy ezt mondta, a két ős-öreg lény, a két
Lord fölemelte cserzett, időtlen idejű arcát, s mindkettő amúgy maga módján,
bizalmasan egymásra mosolygott. -. . . és Osondrea, Sondrea lánya. Balomon
ez Tamarantha, Variol-feleség és Enesta lánya, és Mhoram, Variol fia. A
Tengertér Óriást ismered, ő Habkövető Sósszív, és a Lord-Hon két Tűzfényvendégelőjével
is találkoztál már. Mögöttem, akkor még, ott van Tuvor, a Vérgárda Első
Markja, és Garth, a Lord-Hon Hadi Őrzetének Warmarkja. Valamennyien jogosultak,
hogy a Lordok Tanácsán jelen legyenek. Van ellene tiltakozásod?
Tiltakozás? Covenant bódultan rázta meg a fejét.
- Akkor hát kezdjük. Szokásunk, hogy megtiszteljük
azokat, akik elénk állnak. Hogyan adjuk meg neked mármost ezt a tisztességet?
Covenant megint csak a fejét rázta. Nem akarok semmi
megtiszteltetést. Egyszer már elkövettem ezt a hibát.
Kérdező volt a csend. Kis szünet után akkor a Főlord
így szólt: - Nagyon jól van. - Majd az Óriás felé fordult, felemelte hangját:
- Üdv, köszöntünk téged, Tengertér Óriása, Habkövető Sósszív, Sziklafivér
és Országunk hűségének öröklő birtokosa. A Hontalanok áldottak az Országban.
Légy üdvözölve, ha épülten, ha sérülten, ha sorsod áldod, ha sújt bármi átok - kérdezz s kérj, vagy adva adj. Semmi kérés nevét el nem utasítjuk, mert miénk az élet és az erő, hogy szükségre velük feleljünk. Én Prothall Főlord vagyok; magának Revelstone-nak jelenlétében beszélek.Kő s Tenger két mély élet.
Most, íme, ideje van a bizonyságnak és az erőnek, ami a troth Őrzete, az igazé. Óriás Vadon és Sarangrave Sík és Andelain, viselem én ős ígéretek nevét. - Akkor mind e formalitás egy kicsit tovatűnt a hangjából, így tette hozzá, vég pillantást vetvén Covenantra: - És más dolgokat is jól viselek s hozok. Barátom, Thomas Covenant megígérte, hogy erről a mi utunkról majd ének fog szólni, általa. - Nemesszívűen nevetett. - Én a Tengertér Óriása vagyok. Hát rövid éneket rólam semmiképp ne költs.nyers Föld szikla -
tiszta barátság -
szövetség és hűség kézjegye -
idő örök köve.
Habkövető szünetet tartott, hogy eközben töprengve
nézzen Covenantra. Aztán így folytatta: - Ó, Lordjaim, a jelek jötte vagy
elmaradta különös dolog. Annyi minden hangzik el - és oly kevés dolog tisztázódik.
Nem volt az otthon, amit Damelon mondott nekünk szavával, de vége valaminek,
elhatározottan, vége legalább vesztésünknek. És ez is elegendő volt ott
nekünk - ez is elegendő volt.
- Igen. Egy szál reményünk azért támadott. Hogy
tavasz jött el a Tengertérre, kutatóhajóink visszatértek, és mely hírrel?
Azzal, hogy útjuk legeslegszélső szélén, ameddig eljuthattak, rábukkantak
egy szigetre, melynek amaz ősi óceánnal volt határa, hol egykoron mi is
hánykolódtunk. A dolog, persze, nem biztos, de következő kutatóhajóink
egyenesen odamehetnek már e szigethez, túlján biztosabb jeleket találhatnak.
Így van ez hát, hogy a tengerek labirintusában megpróbálunk valósan látni.
Prothall bólintott, és a Kabinet akusztikája oly
tökéletes volt, hogy Covenant hallotta a Főlord köntösének finom súrlóhangját.
Közelítvén most már követségének sarkalatosát, Habkövető
így folytatta: - Ám egy másik remény is miénk lett az Óriásbarát Damelontól,
ki volt Főlord és Szívnagynak fia. Az ő sejtetésének szívében ez a mondás
állott: száműzöttségünk véget ér, ha sarjaink visszanyerik nemzőerejüket,
s nemzetségünk fogyatkozása megáll. Ekképpen remény született a reményből,
mert minden további jóslás nélkül egyszerűen erőt meríthetünk, szívben
bátorodhatunk a mi szeretett, ritka gyermekeink számának növekedéséből.
És lássátok! Azon az éjszakán, hogy a hajóink visszatértek, mi történt:
Wavenhair Haleall, a Hullámhajú Széphúzó, felesége Sparlimb Keelsetternek,
a Sudártag Gerincvonónak, szülni ágynak dőlt, és - szült. Kő és Tenger!
Lordok! A nyelvem szinte beleszakad, hogy e történetet nem mondhatom amúgy
méltó terjedelme szerint! Óriás-átfogással! Mi élvezete lehet nálatok,
kérdem azért, a beszédnek, hogy mindent oly kurtára fogtok? Szóval, a büszke
asszony, a szép tiszta karú-lábú Hullámhaj, íme, három fiúgyermeket szült
ott. - Most aztán már nem türtőztethette tovább magát, és felszárnyalt
ajkáról az ének, szólt pedig e dal a bukóhullámok derekas habjairól, a
hínárról, mely pedig úszik-sodródik rajtuk sósan.
Covenant meglepődve látta, hogy Osondrea mosolyog,
és a nő tekintete ködösen révedezett az izzókövek tűzfényén - mintha ekképpen
tanúsítaná néma ékesszólással, hogy az Óriás öröme jogos és tiszta.
Ám a Habkövető hirtelen összeszedte magát. Leállt.
Covenant felé for-
dult - egy kézmozdulat - egy bocsánatkérés - szólt ekképpen: - Ó, barátom,
ezért rám ne haragudj. Ám jól tudom, fontos más dolgok nyomják szíved.
Rátérek hát követségem lényegére. Ó, kedves útitárs - folytatta, s megint
Covenantnak címezte -, nem fogsz-e vajon nevetni rajtam? Emlékeznem kell
rá, hogy Damelon valaminek a végét ígérte nekünk, és nem a hazatérést otthonunkba
- hanem én semminek a végét nem bírom látni lelkem szemével anélkül, hogy
Honomat is ne látnám, a Hazát. Lehet, hogy az Óriások alkonya vesz körül,
engem, így, ahogy itt vagyok.
- Psszt, Sziklafivér - vágott közbe Lord Tamarantha.
- Ne hozz balsorsot népedre, hogy ily dolgokat szólsz.
Habkövető szívbéli nevetéssel válaszolt. - Ó, megannyi
köszönetem, Lord Tamarantha! Ekképpen dorgálnak hát bölcs, vén óriásokat
kedves, fiatal nők. Egész népem kacagni fog, ha ezt elmesélem majd.
Tamarantha és Variol összemosolygott ezen, aztán
folytatták egykedvűnek látszó mélázásukat, akárha szenderegnének.
Mikor a nevetéssel is megvolt, az Óriás így szólott:
- Nos hát, Lordjaim. A lényegre, akkor. Csontig! Kő és Tenger! Az ilyen
sietség reszketeggé tesz. Jöttem, hogy kérjem az ősi ajánlatokra a beváltó
szót. Loric Főlord, a Gonosznémító megígérte nekünk, hogy ajándékot ad,
ha reményeink valóssá formálódnak - ajándékot, mely megkönnyíti hazatartó
utunkat.
- Birinair - szólt akkor Lord Osondrea.
Magasról, a galériáról, Prothall mögül az öreg Birinair
így szólt, felállva: - Persze. Nem alszom én. Nem vagyok oly öreg vénség,
mint hinnétek. Hallok mindent. Szavatok szól.
Habkövető széles mosollyal kiáltotta akkor: - Üdv,
Birinair! Lordok Honának Tűzfényvendégelője és a lillianrill Hirebrandja.
Régi barátok vagyunk mi, az Óriások és a lillianrill.
- Nem kell úgy kiabálni - intette Birinair. - Senki
sem süket. Régi barátok, vagyunk azok pedig Damelon Főlord ideje óta. Sosem
volt másképp.
- Birinair - mondta akkor Osondrea. - Lore-tudásod
felidézheti-e, mily ajándékot ajánlott Loric az Óriások népének?
- Ajándékot? Miért ne! Semmi az én emlékezetemből
ki nem csusszan. Hol ez az én süvölvény inasom? Persze. Lor-liarill.
Gildenlode, így nevezik. Tessék. Hajónak gerinc és hajónak kormány. Sok
igaz mód járja útját - sosem nyugodhat. És erős, mint a kő - mondta Tohrmnak.
- Te vigyorgó rhadhamaerl, ellenkezőm. Emlékszem én.
- Meg tudod csinálni mindezt? - kérdezte Osondrea
nyugodtan. - Van rá képességed?
- Képességem? - visszhangozta Birinair, láthatóan
meghökkenve.
- Tudsz-e Gildenlode-hajógerinceket és kormányokat
készíteni az Óriásoknak? Elveszett volna ez a lore, e tudás? - Habkövetőhöz
fordult akkor Lord Osondrea, s mondta: - Hány hajóra van szükségetek?
Figyelvén továbbra is Birinair feszítő méltóságát,
a Habkövető jókedve megmaradt, így mondta derűsen: - Hétre. Talán. . .
ötre.
- Megcsinálható? - kérdezte Birinairt megint Osondrea.
Hangja határozott volt, de ingerültségnek nyoma sem volt benne. Covenant
üres tekintettel meredt hol az egyik, hol a másik szólóra, mintha valami
idegen nyelven beszélnének.
A Hearthrall elővont egy kis táblát s valami irónt
a köpenye alól, aztán nagy számolásba kezdett. Magában motyorászott közben.
Hallani lehetett, hogyan kaparássza az irón a táblát, míg végre így szólt
az öreg Tűzfényvendégelő: - A lore él. De nem könnyű a sora. A legjobb,
amit tehetünk. Persze. És idő - kell hozzá idő. Így lesz. Bodach glas,
kell rá idő.
- Mennyi idő?
- A legjobb, amit tehetünk. Ha magunkra maradunk
vele. Nem az én hibám. Nem veszítettem el a lillianrill legbüszkébb
lore-jait. Én nem. Negyven év. - Hirtelen suttogóra fogva a hangját, így
fordult a Habkövetőhöz: - Nagyon sajnálom.
- Negyven év? - Habkövető nemesen nevetett. - Jaj,
derék barátom, Birinair, negyven év? Nem tűnik ám az hosszúnak nekem, nekem
nem. - Avval Prothall Főlordhoz fordulván, ezt mondta: - Népem meg sem
tudja köszönni ezt neked. Még Óriásnyelven is . . . nincsenek még úgy sem
elegendő hosszúságú szavak rá. Három ezredévnyi hűség sem lehetne elégséges,
hogy méltó hála legyen hát Gildenlode-hajógerincért és kormánylapátért.
- Ugyan, ugyan - tiltakozott Prothall. - Hetvenszer
hét Gildenlode-ajándék is semmiség, ha azt nézzük, mit ér a Tengertér Óriásainak
hűsége. Csak az a gondolat töltheti be viszont a távozásotokkal fenyegető
ürességet, hogy ekképpen visszatérhettek hazátokba. Ráadásul a mi segítségünk
még negyven év együttlétet jelent. Ám a dologhoz nyomban hozzálátunk, és
az is lehet, hogy Kevin Lore-jának ismerete siettetni fogja munkánk sikerét.
A „Nyomban!" szót Birinair lelkesen visszhangozta.
Negyven év? Covenant zihálva lélegzett. Neked nincs negyven éved. Akkor
Osondrea így szólt: - Rendben van? - Elébb a Habkövetőre nézett, majd Prothall
Főlordra villant a tekintete. Amikor mindketten bólintottak, Covenant felé
fordult, s azt mondta: - Hát most nézzük ennek a Thomas Covenantnak a dolgát.
- A hangja mintha olyan feszültté tette volna a légkört, akár egy távoli
mennydörgés.
Osondrea túlzottan kemény nyíltságát mintegy ellensúlyozandó,
Mhoram azt mondta: - Ő egy bizonyos Hitetlen nevet is viselő idegen.
- S nem ok nélkül viselheti ezt a nevet - jegyezte
meg nyomban Habkövető.
Az Óriás szavai mintha vészharangokat kongattak
volna meg Covenant kábult tudatában. Hirtelen a Habkövetőre pillantott.
Az Óriás üreges szemében, erődszerű homloka alatt s mögött ott látta máris
ennek a megjegyzésnek a magyarázatát. Olyan világosan, mintha Habkövető
ezt ki is mondta volna. Ráemlékezett: Fogadd el a fehéraranyat, és használd
az Ország érdekében. Képtelenség, hangzott Covenant mélységes válasza.
Szeme mélyén reménytelenség tüzelt, és harci kedv ugyanakkor, de az arca
olyan merev maradt, mint egy darab márvány.
Osondrea, a Hölgy-Lord akkor hirtelen belevágott:
- Megtalálták szobád falikárpitját. Miért tépted le, mondd, a helyéről?
Covenant nem is nézett rá, így felelte: - Mert kihívás
volt a számomra. Sértő.
- Kihívás? Sértő? - a nő hangja hitetlenkedve csengett,
és mintha ő lett volna sértve mindezek által.
- Osondrea - figyelmeztette Prothall. - Idegen ő
minálunk.
Lord Osondrea továbbra is Covenanton tartotta kihívó
tekintetét, de szólni most sem szólt. Sőt, egy pillanatig mindenki teljes
csendben volt; Covenant azt a nyugtalanító benyomást szerezte ebből, hogy
a Lordok mintha némán is vitáznának egymással, hogyan kezeljék a jövevényt.
Akkor Mhoram felállt, megkerülte a kőasztal végét, visszament az asztal
belső patkóterébe, hogy ott ismét szemközt állt Osondreával. Leült így
az asztal szegélyére, botját az ölébe tette, és tekintetét Covenantra szegezte.
Covenant még sosem érezte ennyire, hogy egy ízig ki van szolgáltatva
Mhoram fürkésző pillantásainak. Ugyanakkor azt is tudta, hogy Bannor közelebb
lépett hozzá, mintha attól tartana, hogy - ő! - rátámadhat még Mhoramra.
Lord Mhoram akkor szárazon ezt mondta: - Thomas Covenant,
elnézésed kérjük mindezen óvatosságunkért. A bemocskolódott hold oly gonoszat
jelez az Országnak, amit alig hihettünk, hogy fenyeget. Figyelmeztetés
nélkül, hirtelen, megjelenik az égen korunk legnagyobb próbatételének jelzése,
és egy ízig veszély les ránk, sőt. Ennek ellenére sem viseltetünk előítélettel
veled szemben. Magadnak kell bizonyságát adnod, hogy rossz jár veled -
ha rossz jár. - Ránézett Covenantra, mint aki most valami választ vár azért,
fogadást-tagadást, de Covenant csak visszabámult rá üres tekintettel. Akkor
a Lord alig észrevehetően megvonta a vállát, s így folytatta: - Hát nézzük.
Talán nem ártana, ha mindjárt bevezetőül előhozakodnál az üzeneteddel.
Covenant gyötrődött; behúzta a fejét, mint aki köré
keselyűk gyűltek. Beletörődni nem bírt, hogy neki ezt az üzenetet át kell
adnia, nem! Miért akart volna emlékezni . . . annyi mindenre. Kevin Orma,
Mithil Stonedown, egyáltalán. A bele is forgott, csaknem kifordult, olyan
szédülés környékezte - örvényre örvény! Képtelenség volt itt most minden.
Hogyan lesz képes megőrizni kikezdett egészségét, ha ilyen dolgokba belemegy?
Ám a Kárhozat Urának üzenete elsöprő erejű volt
ugyanakkor. Agyában túl sokáig hordozta belső sebként, és most nem tehetett
úgy, mintha mi sem történt volna. Mielőtt bármi védekezési taktikát kigondolhatott
volna, előtört belőle az egész, az egész, akár valami tűzhányás. Ellenszenvvel,
mely enyhíthetetlen volt már, kitörtek torkán a szavak: - Íme halljátok
akkor a Kárhozat Urának, a Megvetőnek igéit.
- „Mondd meg a Lordok Tanácsának és Prothall Főlordnak,
Dwillian fiának, hogy napjaik véghatára az Országon uralgva ez időtől fogva
hétszer hét év ideje. Mielőtt e napok vége számláltatik, kezemben lesz
a hatalom minden élet és halál fölött. Záloga pedig annak, amit itt mondok
most, ez az egy igaz szó, mondd meg nekik ezt: Drool Rockworm, a Mennydörgés
Hegyének Üregfattya megtalálta a Törvény Botját, melyet tízszer száz évvel
ezelőtt Kevin veszített el a Megszentségtelenítés Rituáléja során. Mondd
meg nekik, az ő nemzedékük feladata az, hogy a Botot visszaszerezzék. Mert
anélkül hét évig sem lesznek képesek ellenállni nekem, és teljes győzelmem
hatszor hét évvel hamarább jön el, mint jönne különben."
- „Ami meg téged illet, söpredék: csődöt ne mondj
e hírnöki szerepben. Ha nem viszed meg a hírt rendjén a Tanácsnak, hát
az Országban minden
emberi lény halott lesz, mielőtt tíz évszak múlna. Te ezt nem érted
- de tudd meg, Drool Rockwormnál van a Bot, és ez rémületnek nagy, erős
oka. Lordok Hona királlyá emeli őt két éven belül, ha ez az üzenet nem
ér célhoz. Mert az Üregfattyak már most menetelnek az ő hívására; és farkasok,
ős-gonoszok a Démonidák sorából, rettentő engedelmesek a Bot hatalmának.
Ám nem a háború a legszörnyűbb rossz. Drool még mélyebbre ás a Mennydörgés
Hegyének sötét gyökereinél. . . a hegyben, melynek Gravin Threndor, Tűzoroszlánok
Csúcsa is neve még, tudd. És vannak szörny-átkok, mélyein a Földnek, betemetve,
s túlsággal hatalmasak ezek, semhogy bárki halandó megbirkózhatna velük,
zabolázón. Ezek pedig mindörökre pokollá tennék a világegyetemet. Ám Drool
épp ilyen játékot keres. Kutat ő a Földveszte Kő után. Ha ennek urává lesz,
jaj mindeneknek fenn és lenn, s lészen ez ilyképp, míg maga az Idő el nem
bukik, akkor."
- „Hát csődöt ne mondj hírnökként, söpredék cenk.
Találkoztál Droollal. Volna kedved halálra: az ő kezei között?"
Covenant szíve ugrált, úgy felzaklatták e szavak,
fel az a hang is, ahogy előadta mondandóját. Ám még így sem volt kész.
- „Még egy szót csak, egy végső intést. Ne feledd, kitől is kell félned
végezetül. Elégségem kellett, hogy legyen az ölés, a kínzás. De most terveim
vannak, s csak kezdeteiknél tartok, és nem nyugszom, míg el nem töröltem
magát a reményt a Föld színéről. Erre gondolj, és iszonyodj!"
Ahogy befejezte, hallotta, ahogy a Kabinet terében
a félelem és a borzadály néma lángjai lobognak, akárha akaratlanul is az
ő szavai lobbantották volna ezeket az emésztő tüzeket. Pokol minden bugyra!
Emésztő! Ekképpen nyögött fel magában, s próbálta tekintetét „kitisztítani"
a Kárhozat Urának emlékmocska nyomán; szabadulni próbált a megvetettség
érzetétől. Tisztátalan!
Prothall lehajtotta a fejét, és úgy szorította közben
a botját, mintha abból akarna valami bátorságot kikényszeríteni. Mögötte
Tuvor és Garth, a Warmark hadi készenlétszerűen állt. Variol és Tamarantha
furcsa módon hintázott székén, mintha így szunnyadozna; mintha fogalma
sem lenne egyiküknek sem, miről is van szó éppen. De Osondrea úgy nézett
Covenantra, mintha szíven szúrta volna őt a férfi. Vele szemközt Mhoram
kihúzott derékkal állt, fejét fölszegte, szemét lehunyta, botjával erőteljesebben
ütögette a padlót minden eddiginél, és ahol a vasalás a kővel összecsapott,
forró, kék láng csapott fel. A Habkövető összekuporodott székében -
ahogy bírt -, hatalmas keze a követ szorította. Válla remegett, és a szék
töve hirtelen megrepedt, szétomlott.
Erre a zajra Osondrea az arca elé kapta a kezét,
kiáltást hallatott: - Melenkurion abatha! - A következő pillanatban
leejtette kezét, és dermedten, ámulva nézett Covenantra. És a férfi, benn,
azt üvöltötte: Tisztátalan! - mintha csak „egyetértene" Osondreával.
- Nevess, Covenant - suttogta Habkövető rekedten.
- Minden dolgok végét közölted velünk. Hát akkor segíts is nekünk. Nevess!
Covenant komoran válaszolta: - Te nevess! „Az öröm
a fülé, mely hall." Én nem vagyok rá képes.
Bámult csodálkozására a Habkövető nevetni kezdett.
Fölemelte fejét, és torkát olyan hangok hagyták el, mintha fojtogatnák,
rikoltás és zokogás volt ez a hangjelenség egyszerre; de egy pillanat múlva
már alábbhagyott, tisztult, lassan átalakult a szokottabbá, a fékezhetetlen
humor kitörésévé; ám úgy, ahogy jött, holttá rémítette Covenantot.
Ahogy Habkövető nevetése felharsant, a Tanács első
iszonyata is elmúlt. Prothall lassan fölemelte fejét. - A Hontalanok: az
Ország áldásai - mormolta. Mhoram mintha összecsuklott volna, és a lángok
botja s a kőlapok közül eltünedeztek. Osondrea a fejét csóválta, sóhajtott,
kezével végigsimított haján. Covenant ismét valami lelki összeolvadást
érzett, egységet a Lordok közt; szavak nélkül is mintha kezet nyújtottak
volna egymásnak, megosztván erejüket kölcsönösen.
Covenant magányosan ült, nyomorultul érezte magát,
s várta, hogy kérdéseket kapjon. S ahogy ekképpen várakozott, küzdött is
egyben: gyűjtögetve próbálta felidézni magában, mi mindentől is kell óvakodnia
a túlélése érdekében.
Végül a Lordok figyelme ismét feléje fordult. Prothall
arca mintha még szikkadtabb, nyúzottabb lett volna hirtelen, de a szeme
határozott maradt, tekintete eltökélt. - Nos, Hitetlen - mondta szelíden.
- Mesélj el nekünk most akkor mindent, ami csak történt veled. Tudnunk
kell, hogyan testesülnek meg a Kárhozat Urának fenyegetései.
Nos . . . most . . . így visszhangozta e szavakat
Covenant, kényelmetlenül feszengve ültében. Nehezen tudott ellenállni vágyának,
hogy gyűrűjét megmarkolja. Fülénél sötétlő emlékek verdestek, próbálták
letörni ellenállását. A Kabinetben csakhamar minden tekintet reá szegeződött.
Szavait úgy ejtette, mint aki hibás téglákat hajigál a földre. És hozzákezdett.
- Jöttem . . . valahonnét máshonnan. Felvittek,
nem tudom, hogyan, Kevin Ormára. Először Droolt láthattam . . . aztán a
Kárhozat Ura otthagyott az Ormon. Azok ketten mintha ismerték volna egymást.
- És a Törvény Botja? - tudakolta Prothall.
- Droollal volt valami bot - csupa faragás, a vége
fém, ahogy a te botodé is. Nem tudom, mi volt az.
Prothall vállrántása mintha a kételyeket lett volna
hivatva félresöpörni; és Covenant komoran kényszerítette magát, meséljen
el mindent az idejöveteléről, de úgy, hogy sem magáról nem beszél sokat
személyesen, sem Lenát, Triockot, Baradakast nem említi. Csak ami történt.
Amikor a lemészárolt Waynhimet mesélte, Osondrea összeszorított fogai közül
valami sziszegésféle tört elő. De a Lordok más módon nem reagáltak egyelőre.
Aztán, hogy a Soaring Woodhelven került sorra, a
gonosz illető - talán egy Rontó - ottani látogatása, Mhoram élénken azt
kérdezte: - Nevet is említett az az idegen?
- Azt mondta, hogy Jehannum a neve.
- Ó. És mi céllal járt?
- Honnét tudnám? - Covenant megköszörülte a torkát,
harciassággal próbálván leplezni hamiskodását. - Nem ismerek én Rontókat.
Mhoram kifejezéstelenül biccentett, aztán Covenant
folytatta: azzal, ahogy Atiaran és ő áthaladt Andelainen. Konokul került
mindent, ami arra vonatkozhatott volna, hogy a cipőjén át miféle gonoszat-rosszat
érzékelt. De amikor az Ünnephez érkezett el, már nem volt olyan egyszerű
a dolog. A Tavaszünnep. ..!
És a Szellemek - ! Csendes sajgás járta át. Annak
az éjnek a dühe és borzadálya még mindig benne élt, elevenen gyötörte edzett
szívét. Covenant, segíts rajtuk! Hogyan segíthetnék? Ez őrület!
Nem vagyok - én nem vagyok Berek.
Erőnek erejével - hogy a torka belefájdult -, mintha
a szavak, melyeket ejtenie kell, sebzik már ott lenn mélyen, azt mondta:
- Az Ünnepet megtámadták az ős-gonoszok. Menekültünk.. A Szellemek közül
néhányan megmenekültek, megmentette őket - egy Kötetlen, így magyarázta
Atiaran. Akkor a hold vörösre fordult. Majd elérkeztünk a folyóhoz, és
ott ta-
lálkoztunk Habkövetővel. Atiaran úgy határozott, hogy hazatér. - Mi
az ördög, még meddig kell ezzel az egésszel vacakolnom?!
Lord Tamarantha váratlanul felkapta addig bóbiskolva
biccengető fejét, s azt kérdezte: - Ki akar menni? - Akárha a Kabinet mennyezetéhez
intézte volna szavait.
- Még nem döntöttünk úgy, hogy bárki is menne -
közölte Prothall szívélyes hangon.
- Badarság. - A nő mintha szutykolt volna hozzá
egyet az orrával. Aztán egy szalmacsutakfürtöt a füle mögé simított, kihúzta
magát; vén csontjai szinte ropogtak. - Ez túl komoly ügy. . . hogy óvatoskodjunk.
Cselekednünk kell. Persze hogy hiszek neki. Ott van vele egy Hirebrand-bot,
hát nem? Melyik Hirebrand adná oda a botját csak úgy semmiért - bárki senkinek?
És nézzétek - a bot egyik vége fekete. Küzdött vele - az Ünnepen, ha nem
tévedek. Jaj, a szegény Szellemek! Rossz dolog, rossz, az volt az, igen.
- Variolra tekintett, majd ennyit mondott: - Gyere. Készülnünk kell.
Variol talpra támaszkodott. Megragadta Tamarantha
karját, aztán így távozott a Kabinetből - egy ajtón át, mely a Főlord mögött
nyílt. Tiszteletteljes csendben voltak - ez az öreg Lordoknak kijárt. Akkor
Osondrea levette végre tekintetét Covenantról, és követelőn kérdezte: -
Hogyan jutottál ehhez a bothoz?
- Baradakas - a Hirebrand -, ő adta nekem.
- Miért?
Ez a hangnem felszította Covenant haragját. Igen
tisztán, érthetően azt mondta: - Mentegetőzésül. . . hogy kellemetlenkedett
nekem.
- Hogyan vetted rá, hogy megbízzék benned?
Átok pokla! - Megálltam azt a nyavalyás próbáját.
Az igazságpróbát.
Lord Mhoram igen óvatosan azt kérdezte most: - Hitetlen,
miért jutott a Hirebrandnak egyáltalán az eszébe, hogy téged próbának vessen
alá?
Covenant most megint hazudni kényszerült. - Jehannum
gyanakvóvá tette őt. Mindenkit próbának vetett alá.
- Atiarant is?
- Mit gondolsz?!
- Azt gondolom - vágott közbe kérdezetlenül a Habkövető
-, hogy Atiarannak, a Trell-feleségnek nincs szüksége próbatételekre, hogy
hűségéről az Országban bárkit is meggyőzzön.
Ez a kijelentés nagy csendet hozott aztán, és a Lordok
egymásra néztek, mi is legyen - mert mintha holtpontra jutottak volna.
Majd Prothall Főlord azt mondta komoran s komolyan: - Thomas Covenant,
te idegen vagy nálunk, s nem volt eddig sok időnk, hogy kiderítsük, kiféle-miféle
vagy végül is. De nem fogunk lemondani arról, hogy azért megítéljünk téged,
amiben bírunk. Világos, hogy hamisságot beszéltél. Az Országra kérlek,
válaszolj rendesen a kérdéseinkre. Mondd el nekünk, kérlek, miért vetett
alá igazságpróbának Baradakas, mikor ugyanezt a társnőddel, Atiarannal
nem tette meg. Halljuk!
- Nem.
- Akkor mondd el, miért döntött úgy Atiaran, Trell-feleség
Mithil Stonedownból, hogy nem jön ide veled. Mégis különös, hogy valaki,
az Ország szülötte, nem sokkal Revelstone előtt így visszafordul!
- Nem.
- Mi a visszautasítás oka?
Covenant háborogva nézett fel vallatóira. Úgy ültek,
fölé magasodva, mintha bírái lennének, s hatalmukban lenne, hogy őt, tisztátalanként,
kitaszítsák. Védekezni akart volna: kiabálva, átkozódva; de a Lordok átható
tekintete visszatartotta. Dühösen nézték őt, félelemmel, nyugtalansággal,
az Ország iránti szeretetük zavarával - de nem megvetéssel. Igen szelíden
azt mondta hát nekik: - Nem látjátok? Azon vagyok, hogy még nagyobb hazugságot
ne mondjak nektek. Ha pedig így zaklattok - arra is sor kerülhet.
A Főlord egy pillanatra elkapta Covenant ingerült,
mégis kérlelő tekintetét, és sóhajtott egyet, majd hurutosan krákogott
hozzá. - Rendben van. Megnehezíted a dolgainkat. Most határoznunk kell.
Kérlek, távozz addig a Kabinetből; rövid idő múltán visszahívunk.
Covenant felállt, sarkon fordult, majd elindult
fölfelé a lépcsőkön, a nagy ajtók felé. Akkora volt a csend, hogy csak
cipősarkának kopogása törte meg - majd mikor már csaknem az ajtónál volt,
hallotta, ahogy Habkövető, oly tisztán, mintha az ő saját szíve mondaná
a szót, ezt közli: - Atiaran, a Trell-feleség téged hibáztatott a Szellemek
lemészárlásáért.
Megdermedt, így várta félholtan, hogy az Óriás folytassa
most már valahogy. De Habkövető egy szót sem szólt tovább. Covenant reszketve
haladt tovább, aztán ahogy kint volt már a folyosón, sután telepedett le
a fal
mellett sorakozó székek egyikére. Titka oly törékenynek érződött most
benne, benne! -, hogy alig hihette, kikezdhetetlen még.
Nem vagyok -
Ahogy felnézett, látta, Bannor ott állt előtte.
A Vérgárdista arcán nem ült semmiféle kifejezés, ugyanakkor a megvetés
sem hiányzott róla. Érzéketlen kettőssége olyan volt, mint amiből minden
kitelhet - bármi megtorlás; s most ítélet, íme, Covenant gyengesége, betegsége
felett.
Düh és kudarc tudata fűtötte, Covenant így motyogta
magában: Mozogj. Tarts ki, élj. - Bannor - mordult oda akkor -, Mhoram
úgy gondolja, ismerjük meg egymást. . . te meg én. Kérdezzelek a Vérgárdáról,
azt mondta.
Erre Bannor vállat vont, mint akinek eléggé céltalan
bármi kérdést föltenni.
- A te néped - Haruchai a név, ugye . . .
- Bannor bólintott. - . . . a hegyek közt él. Ti akkor jöttetek le az Országba,
mikor Kevin volt a Főlord. Mikor is történt ez?
- Évszázadokkal a Megszentségtelenítés előtt. -
A Vérgárdista idegenes hanglejtése mintha arról tanúskodott volna, hogy
e hosszú korok mit sem számítanak bizonyos szempontból. - Kétezer éve.
Kétezer év. Covenant az Óriásokra gondolt, s azt
mondta: - Ezért maradtak belőletek már csak ötszázan, ugye? Amióta lejöttek
az Országba, kihaltok, fokról fokra, nem?
- A Vérgárda létszáma mindig ötszáz volt. Ez benne
van a Fogadalomban. A Haruchai-nép . . . lélekszámra nagyobb. -
A nép nevét olyan felhanggal ejtette, ami jobban illett lényéhez, mint
egyebekbeni beszéde.
- Többen. . . vannak?
- Fent élnek ma is a hegyekben, ők igen.
- Akkor ti . . . Hogyan van ez? Mintha azt mondtad
volna, hogy ti már rég nem jártatok ott. - Bannor ismét biccentett, csak
úgy alig. - Hogyan van az, hogy ti ötszázan kibírjátok itt? Nem láttam
egyáltalán egy. . .
Bannor szenvtelenül vágott közbe. - Ha a Vérgárdából
bárkit is megölnek, a testét felküldjük a hegyekbe, az Őr-Réseken át. És
egy másik Haruchai lejön fentről, hogy itt a Vérgárdában elfoglalja
helyét. A Fogadalomban.
Megölnek? Covenant eltűnődött. - Azóta tehát. .
. ti itt . . . nem is jártatok otthon? Nem látogatjátok meg a . . . Neked
van feleséged?
- Valamikor volt.
Bannor hangszíne nem változott most sem, de érzéketlenségének
árnyalata arra vallott, hogy itt mintha fontos dolgot érintett volna Covenant.
- Valamikor volt? - folytatta hát. - Mi történt vele?
- Meghalt.
Valami itt ösztönösen figyelmeztette Covenantot
- bent, bent! -, folytatta mégis, mert Bannor idegenszerű, moccanthatatlan
szilárdsága erre ingerelte. - Mennyi. . , mennyi ideje annak, hogy meghalt?
A Vérgárdista habozás nélkül válaszolta: - Kétezer
éve.
Micsoda! Covenant hosszú másodpercekig ámult, alig
kapott levegőt, így suttogta, magában, félve, meg ne hallja Bannor: Ez
lehetetlen. Ez lehetetlen. Próbált úrrá lenni magán, így hunyorgott értetlenül.
Két - ? Micsoda? Mi ez?
De hiába ámult, tudnia kellett, hogy Bannor meggyőző
hangja érvényes. Ez az ember bármi tisztességtelenségre képtelen, még arra
is, hogy valamit hamisan állítson be. A dolog borzalommal töltötte el Covenantot,
ugyanakkor - émelyegve bár - rokonszenvvel. Felrémlettek benne Mhoram szavai,
fontos szavak: fogadalmuk révén lettek aszkétikusak, hűségükben nőt nem
ismertek, így öregedtek. Parlag - ugar - mint emberi létezés; hol van az
ilyennek már határa, igen, ha kétezer éve tart? - Hány. . . Megköszörülte
a torkát. - . . . hány éves vagy te, mondd?
- Az Országba az első Haruchai-okkal jöttem,
amikor Kevin ifjú volt még az ő Főlordságában. Elsőül mi mondtuk el a Fogadalom
szövegét, a szolgálatét. Most már nem is térünk haza, míg meg nem ölnek
minket.
Kétezer év, motyogta Covenant. Míg meg
nem ölnek minket. Ez - képtelenség. Mindez - nem történik. Zavarodottságában
megpróbálta meggyőzni magát arról, hogy amit hallott, csak idegeinek érzékenységét
bizonyítja, és az Ország valós létének képtelen mivoltát. De hát nem volt
itt mindezzel semmiféle bizonyíték. Lényegében úgy hatott rá csupán az
egész, mintha arról értesült volna, hogy Bannor a leprának valami különleges-ritka
válfajában szenved. Nagy erőfeszítéssel azt kérdezte, nyögve szinte: -
Miért?
Bannor színtelen hangon válaszolt: - Amikor az Országba
érkeztünk, csodákat láttunk - Óriások, Ranyhyn, Revelstone -, olyan nagy
erejű Lordok, hatalmasok, hogy nem is akartak háborúzni velünk, mert mi
akkor elpusztulunk. Kihívásunkra a Haruchai-népnek gazdag ajándékokat
adtak . . . - Szünetet tartott, mintha egy pillanatra most a maga emlékein
tű-
nődne, személyesen. - Ezért tettük le a Fogadalmat. Más módon nem fizethettünk
ilyen nagylelkűségükért.
- Ez a te válaszod a halálra? - kérdezte Covenant,
és rokonszenve érzésével győzködött. Próbálta mindazt, amit Bannortól hallott,
elfogadhatóbb méretekre csökkenteni valahogy. - Ez az a mód, ahogyan az
Országban a dolgok történni szoktak? Ha bajban vagytok, megteszitek. .
. egyszerűen. . . a lehetetlent? Mint Berek?
- Letettük a Fogadalmat. A Fogadalom az élet. A
hamisság a halál, minden rontás az.
- De hát kétezer éven át? - tiltakozott Covenant.
- Az ördögbe is! Ez még csak . . . rendes dolognak se nevezhető. Nem gondolod-e,
hogy épp eleget tettél már?
Bannor kifejezéstelen arccal válaszolta: -Nem tudsz
megrontani minket.
- Megrontani? Titeket? Miért akarnálak én titeket
megrontani? Szolgálhatjátok a Lordokat, míg belegebedtek, bánom is én.
Hanem amiről beszélek, Bannor, az - az életed! Meddig bírsz szolgálni úgy,
hogy legalább egyszer végre föl ne tedd a kérdést, hogy - „hát megéri"?
A büszkeség, de legalább az egészség. . . megkívánná ezt. A pokolba is!
- Covenant fel nem foghatta, hogyan van az, hogy ép, egészséges ember nem
gondol ennyi létezés után öngyilkosságra. - Nem olyan ez, mint a Világhagymahámozás!
Ember vagy. Nem születtél örök életre.
Bannor közönnyel vonta meg a vállát. - Mit jelent
külön az, hogy „halhatatlanság"? Mi vagyunk a Vérgárda. Nekünk ez van:
Fogadalom - vagy Megrontás.
Egy pillanatba telt, míg Covenant rájött, hogy
Megrontás - ez a Kárhozat Urának „vérgárdista neve". Akkor felhördült:
- Persze, jó, megértem. Örökké éltek, mert ez a tiszta szolgálatotok, ez
a folttalan és bűntelen, igen, végsőkig és változtathatatlanul mentes minden
emberi és földi romlástól, ez kikezdhetetlenül ép. Semmi gyengeség. Ó,
a tiszta élet előnyei . . . !
- Nem tudjuk. Minek. - Bannor furcsa hanghordozása
a legteljesebb idegenséget sugallta. - Kevin megmentett minket. Hogyan
gondolhattuk volna, mit rejt szívében? Elküldött minket... mind a hegyekbe.
Valamennyiünket a hegyekbe. Kérdéseket tettünk fel, miért, de ő csak kiadta
a parancsot. Kötött minket a Fogadalom. Nem lett volna okunk rá, hogy engedetlenek
legyünk. Mit tudhattuk? Mellette álltunk volna pedig a Megszentségtelenítéskor
- talán meg is akadályozhattuk volna. De ő
mindenképpen meg akart menteni minket - és megmentette a Vérgárdát,
igen. Holott mi fogadtuk szentül, hogy védelmezzük - őt, akármi áron.
Megmenteni, sóhajtotta keservesen Covenant. Érezte
most már Kevin eljárásmódjának akaratlan kegyetlenségét. - Tehát ti most
nem is tudjátok, ez a sok-sok év, amit leélhettetek azóta, jogos-e, vétkes-e.
- Ezt mondta Covenant végül. - Talán a Fogadalom csúfot űz belőletek.
- Nincs olyan vád, mely akár egyetlen ujját is emelhetné
ellenünk. - Bannor hangja maga volt az elhárítás. De a szenvtelenségéből.
. . igen, abból most egy árnyalatnyit mintha kibillent. volna mégis.
- Nem, ezek önvádjaitok csak.
Válaszul Bannor kifejezéstelenül jelezte, hogy sem
vád, sem szemrehányás nem jelenthet semmit már ily öröklétszerű odaadás
letéteményeseinek. Egy pillanat múltán az őrök egyike jött, és visszahívta
Covenantot a Kabinetbe. Szíve reszketni kezdett - micsoda kuszaság! Ez
a riadalmas rokonszenve az imént Bannor iránt: mintha minden bátorságát
elapasztotta volna; mintha egyszerre az lenne, érezte, hogy nem képes a
Lordok elé állni, kérdéseikre választ adni. Felállt, de mintha ki akart
volna esni alóla a lába; aztán tétovázni kezdett, hogy Bannor nógatni kezdte,
menjen már, azt mondta gyorsan: - Még egy dolgot csupán. Ha a feleséged
élne még elmennél, hogy meglátogasd? Aztán visszatérnél ide? El tudnád...
- Megakadt. - El tudnád viselni azt úgy?
A Vérgárdista nyíltan elfogadta a rá szegeződő tekintetet,
de a rezzenetlen tartása most mintha átvonuló gondolatokat rejtett volna,
ott, a szeme mögött, s azt mondta csupán: - Nem.
Nehezen lélegezve, mintha hányinger környékezné,
Covenant betámolygott az ajtón, aztán elindult lefelé a lépcsőfokokon,
a tűzkőfény sárga körébe.
Prothall, Mhoram, Osondrea, Habkövető, a négy Vérgárdista,
a négy néző - mindenki ugyanott volt, ahol hagyta őket. Tekintetükben baljós-sokatmondó
várakozás volt, így ült le ő most magányos székébe a Lordok asztalának
szintjénél lejjebb. Megborzongott, mintha az itt sugárzó izzókövek hidegséget
árasztanának.
Ahogy a Főlord megszólalt, hangjában az évek zörgő-reszelős
felhangja még rosszabbnak tűnt, mint annak előtte. - Thomas Covenant, ha
netán helytelenül bánnának veled most, kellő időben megkövetünk majd érte.
De kifejezést kell adnunk irányodban érzett kételyeinknek. Túl sok min-
dent rejtegetsz előlünk, amit pedig nekünk tudnunk kellene. Mindazonáltal
egy dologban megegyezésre jutottunk. Ittlétedet az Országban a következőképpen
látjuk.
- A Mennydörgés Hegye alatt kutakodva, Drool Rockworm,
ez az Üregfattya Sziklaféreg meglelte a Törvény Botját. Ha segítséget nem
kap, sok-sok évébe telik, míg használatára rájön. De a Kárhozat Ura, a
Megvetés Lordja értesült Drool leletéről, és belement, hogy saját céljai
érdekében megtanítja az Üregfattyát a Bot helyes használatára. Nyilvánvaló,
hogy nem ragadta el Drooltól a Botot. Ehhez ő talán túl gyenge is volt.
Vagy attól félt, hogy olyan szerszámot kap kézhez, melyet maga jól forgatni
nem tud: fizikailag sem. Ám az is lehet, hogy valami olyan borzadályos
elgondolása van, melyet mi még csak sejteni sem sejthetünk. Világos viszont,
hogy a Kárhozat Ura rávette Droolt, használja a Botot ekképp: űzzön-citáljon
téged ide az Országba - lásd, csak a Törvény Botjának lehet ilyen ereje.
És Drool azt se tudta volna, hogyan lásson ilyen feladat végrehajtásához,
a többiről nem is szólva, ha nem segíti mélységes lore-tudás. Te a Kárhozat
Urának rendelkezésére kerültél az Országba. Imádkozhatunk csak, hogy az
legyen: más okok és erők is hatottak ugyanakkor.
- De ez még mindig nem árulja el, miért jöttél -
szólt közbe hevesen Mhoram. - Ha a Kárhozat Urának egyedüli célja az lett
volna, hogy üzenetét valaki átadja, nem választott volna Országon kívüli
lényt - és akkor téged nem kellett volna megvédenie Drooltól, márpedig
ezt cselekedte, amikor felhelyezett téged Kevin Ormára, s azt hiszem, ugyanígy
tett, amikor Rontóját elküldte, térítene el téged Andelain felé vezető
utadról. Nem, nem: hogy a Megvetés Urának mi a valódi szándéka, erre vonatkozó
felvilágosítást csak a te szavaidból kaphatunk. Miért hívott ide valakit,
aki nem az Ország fia? És miért éppen téged? Mely módon szolgálod te az
ő céljait, sajátlag?
Covenant összeszorította a fogát, s zihált bár,
nem szólt egy szót sem.
- Nézzük a dolgot máshonnan - vette vissza a szót
Prothall. - Az, amit te mondtál nekünk, magában hordja az igazság bizonyosságait.
Kevés élő ember tudja, hogy a Rontókat valaha így nevezték: Herem, Sheol
és Jehannum. S azt is tudjuk, hogy a Kötetlenek egyike sok éven át tanulmányozta
Andelain Szellemeit.
Covenant akaratlanul is felidézte az apró állatok
értelmetlen hősiességét: ahogy támogatni próbálták az ős-gonoszok elleni
küzdelemben azt a
Nagy Elkötetlent. Kétségbeesett és hiábavaló vadsággal rohantak bele
a biztos pusztulásba, és le is gyilkolták őket egy szálig. Csikorgatta
a fogát, megpróbálta erőnek erejével bedugaszolni fülét e mészároltatás
emlékei elől.
Prothall nem tartott szünetet, így folytatta: -
És tudjuk, hogy a lomillialor-igazságpróba is megtörtént - már ha
az, akivel próbát tettek ott, nem múlta felül erejével azt, aki őt próbáztatta.
- De a Megvetés Ura is: dolgok tudója - szólt közbe
Osondrea. - Tudhatta, hogy az a Nagy Kötetlen ott élt és foglalkozott tanulmányaival
Andelainben. Előkészíthette ezt a mesét, beléd táplálhatta. Ha így volt
- tette hozzá sötéten -, akkor azok a dolgok, amelyekről nem voltál hajlandó
beszélni, no látod, épp azok jelentenék meséd kudarcát. Miért vetett alá
próbának a Soaring Woodhelven Hirebrandja? Hogyan zajlott a próba? Ki ellen
harcoltál a bottal? Miféle ösztön fordította ellened Atiarant, Trell feleségét?
Félsz választ adni, mert akkor a Megvető keze művét fedezhetnénk fel ittléted
mögött.
Prothall Főlord ellentmondást nem tűrő tekintéllyel
recsegte-krákogta most: - Thomas Covenant, tanúságát kell adnod egészen
egyértelműen, hogy amit elbeszéltél, így igaz. Ennek valami zálogát kérjük.
- Zálogát? - hördült fel Covenant.
- Valami feltétlen bizonyítékot, hogy hihessünk
neked. Amit elmondtál: átokfenyegetése életünknek. Elhisszük, hogy így
van. De talán épp az a célod, hogy eltéríts bennünket az Ország védelmének
helyes útjától-módjától. Adj valami zálogot, Hitetlen.
Reszketésén át is érezte Covenant, hogy álmának
megkerülhetetlen ténye most csapdaként akar összezárulni körötte, megfosztani
őt a remény vagy a függetlenség bármi vágyától is immár. Felállt; szerette
volna ezt a végső válságot állva, egyenes derékkal fogadni. Utolsó mentsége
még ez lehetett: - Mondd meg nekik - fordult Habkővetőhöz -, mondd meg,
hogy Atiaran saját magát hibáztatta mindazért, ami a Tavaszünnepen történt.
Mert nem adott a jelekre; ezt mondd meg nekik.
Égő szemmel nézett Habkövetőre, és akarta, a végsőkön
túl is akarta, hogy az Óriás most megsegítse őt ebben a végső küzdelmében,
mellyel függetlenségét őrizni akarja. Aztán, egy ünnepélyesen hosszú pillanat
teltén, útitársa így szólt: - Barátom, Thomas Covenant, az igazat mondja.
A maga módján. Atiaran, Trell-feleség a legrosszabbakat hitte önmagáról.
- Hát persze - csattant fel Osondrea. - Talán hibáztatta
saját magát,
hogy őt itt . . . elvezette az Ünnepre. Hogy lehetővé tette . . . És
Atiaran
fájdalma nem volt neki itt üdvözítő. - Akkor Prothall megismételte, makacsul,
bár halkan: - Zálogodat, Thomas Covenant. Az ítélés szükségszerűsége a
miénk, minden rajtunk áll. Választanod kell: az Ország és az Országot megvető
Kárhozat-Úr között.
Covenant, segíts rajtuk!
- Nem! - Zihálva, rekedten mondta ezt, és közben
megpördült, hogy szemtől szembe kapja a Főlordot s az őt. - Nem volt az
én hibám. Nem látjátok, hogy épp ez az... így. . . amit a Kárhozat Ura
akar tőletek?
Prothall most testsúlyát a botjára helyezte, így
állt, megtámaszkodva. És ahogy állt ott, ez szinte pillanatról pillanatra
hatalmasabb erőt sugárzott ekképpen. Azt mondta: - Nem. Mit látnék? Zárva
vagy előttem. Azt kéred, bízzunk benned, és közben? Nem vagy hajlandó szavahihetőséged
bizonyságát adni. Nem. Zálogát követelem a megbízhatóságodnak. Azzal cáfolj
minket. Én, Prothall Főlord, Dwillian fia, a Tanács választottja, követelem
tőled ezt.
Egy hosszú .pillanatig Covenant két lehetőség közt
lebegett. A döntés . . . ! Tekintete a tűzkövek edényére szegeződött. Covenant,
segíts rajtuk! Nyögve gondolt arra, mi mindent kellett adnia azért
Atiarannak, hogy ő eljusson erre a helyre. Ahol most állt. Fájdalma
nem volt üdvözítő. Ellenpontként hallotta Bannort. Kétezer év. Élet
vagy halál. Nem tudjuk. De az arc, melyet a kövek izzásából kirajzolódni
látott, a feleségéé volt. Joan!, kiáltotta. Hát egy beteg
test fontosabb bármi másnál?
Feltépte az ingét, mintha a szívét akarná csupaszon
odatárni. A clingor-darabról, mely a mellkasára tapadt, leszakította
a jegygyűrűjét, ráhúzta keservesen a gyűrűsujjára, s akkor balját kihívásként
odamutatta. Pedig nem akart kihívó lenni. - Nekem ez semmire se jó! - kiáltotta
elveszetten, mintha a gyűrű még egyre a házasság jelvénye volna, s nem
a vad mágia talizmánja. - Leprás vagyok!
Ámulattól zendült a Kabinet, változás hangjai csendültek
a légben. A Hearthrallok és a Garth elképedve némultak. Prothall úgy rázta
a fejét, mintha felébredni akarna - de először életében. Ösztönös megértés
hullámzott végig, íjívként, Mhoram arcán, s akkor már szökkent is talpra,
merev figyelemmel. Hálásan vigyorogva, Habkövető Sósszív is állt már. Lord
Osondrea csatlakozott Mhoramhoz, de a szemében nem volt megkönnyebbülés.
Covenant szinte látta, hogyan küzdi át magát a nő meg-
annyi zűrzavaros ellentmondáson, míg a helyzet centrumáig ér - látta
a gondolatait. Üdv vagy kárhozat, üdv vagy kárhozat. Csak Osondrea
látta, a jelek szerint, egyedül ő mind a Lordok s jelenlévők közül, hogy
alkalmasint ez a zálog sem elegendő.
Végül a Főlord összeszedte magát. - Most legalább
tudjuk, hogyan tiszteljünk meg - mondta, hevesen lélegezve. - Ó-Lord, Thomas
Covenant, Hitetlen és fehérarany-viselő, légy üdvözölve, és légy hű. Bocsáss
meg nekünk, nem volt tudomásunk. . . Tiéd a vad mágia, mely a béke rombolója.
És az erő minden időkön rettentő dolog.
A Lordok tisztelegtek Covenantnak, mintha egyszerre
hívnák őt segítőül, s védekeznének is ellene, majd együtt énekelni kezdtek:
Vad mágiát rejt mély-vésetként minden szikla,
benne a fehérarany, szilaj szabadulásra vagy fegyelemre;
arany, ritka fém, nem az Ország szülötte,
nem igazítja, nem foglalná magába, nem kormányozza
a Törvény, mellyel az Ország teremtődött
(mert szépséges az Ország, mintha
egy erős lélek békeálma, összhangálma lenne,
s a Szépség fegyelem nélkül képtelenség -
s a Törvény, mely megszülte az Időt,
az Ország Törvényének önfegyelme)
de talpkő inkább, tengely, keresztpont
az anarchiának, melyből az Idő vétetett,
és az Idővel a Föld lett,
s lettek a Földdel azok, kik benépesítik:
vad mágia rejlik az élet minden részecskéjében, bűvölés,
mit vagy fegyelmez, vagy szilajul szabadít az arany
(mely nem az Ország szülötte) -
mert ez az erő az élet bárkájának horgonya,
mely ott leng, nagy ívként, az Időn át,
és fehér - fehérarany,
nem ében, nem vérgenny szín nem kármin, nem méregzöld -
mert a fehér a csont jelszíne:
a hús szerkezetéé,
fegyelméé minden életeknek.
Bonyolult dallamú ének volt ez, harmóniái is különösek, nem voltak határozott kádenciái, melyek eligazították-pihentették volna hallgatóját. És kihallotta belőle Covenant a Kárhozat Urának hangját, a sötét szárnyak csattogását: Van hatalmad, ám sosem fogod tudni, mi is az. És nem leszel képes megküzdeni velem legvégül. Ahogy a dal véget ért, Covenant eltöprengett, vajon az ő küzdelme segíti vagy keresztezi a Kárhozat Urának manipulációit. Meg nem mondhatta. Ám gyűlölte a Kárhozat-Úr szavaiban rejlő igazságot, és félt is tőle. Csend támadt, s ezt ő törte meg akkor, e szavakkal: - Nem tudom, hogyan használjam. Nem is akarom tudni. Nem ez az oka, amiért viselem. Ha azt gondoljátok, hogy én valami megtestesült üdv-elv vagyok, tévedtek: hazugság az. Leprás vagyok.Ez az erő: szín ellentmondás,
mert Erő nem létezhet Törvény nélkül,
és a vad mágiának nincs Törvénye;
s a fehérarany szín ellentmondás, magában,
mert az életnek csontját mondja,
de az Országnak így sem része.
És ő, ki hord fehér, vad, bűvös aranyat,
szín ellentmondás -
mert minden ő, és semmi ő,
hős és bolond,
mindenre képes és védtelen -
és hűség vagy árulás egy-szavával
megmenti vagy romlásba taszítja a Földet,
mert őrült ő és józan ő,
hideg és szenvedélyes,
meglelt és elveszett.
Lore-ból is oly keveset tudunk valójában. És attól félek, ha a miénk
lenne a Hét Őrzet s Szava mind, s ha értenénk is egy ízig, akkor is meghaladna
minket a fehérarany mágiája. Hogy egyáltalán tudunk e fémről, régi próféciák
ős-szavai révén szállt ránk e tudás - a jóslatok, mint Habkövető Sósszív
leszögezte, sok mindent mondanak, de keveset tisztáznak -, ám a vad mágiából
így sem értünk semmit. Ám a próféciák teljesen világosak abban, ami a te
fontosságodat illeti. Ezért nevezlek ős-Lord-nak, s vagy te oly
társ, aki osztozik a Tanács minden tudásában s dolgában, amíg el nem távozol
körünkből. Meg kell bíznunk benned.
Csupa ellentmondás volt most, amit Covenant akart
s akarhatott; így járkált föl s alá. Felcsattant, horkantásszerűen: - Baradakas
ugyanezt mondta körülbelül. Ördög és pokol! Megrémítetek ti engem. Amikor
megpróbálok felelősségteljesen viselkedni, nyomást gyakoroltok rám, amikor
meg... összeomlok, akkor ti . . . Igen, akkor sem a jó kérdéseket teszitek
fel. A leghalványabb sejtelmetek sincs, mi az, hogy „leprás", ennek ellenére:
rá nem kérdeznétek! Ez az oka, hogy a Kárhozat Ura engem választott ki.
Mert nem tudok. . . Jaj, rohadás! Miért nem kérditek, honnét jövök? Meg
kell mondanom nektek. A világ, ahonnét jövök, nem hagyja, hogy bárki is
más alapokra helyezkedve éljen, mint amelyek a világ alapjai ott. Ezek
pedig . . . igen, ezek ellentmondásban vannak a magadéival.
- Mik e világ ily alapjai? - kérdezte a Főlord óvatosan.
- Hogy a ti világotok: álom.
A Kabinet hökkent csendjében Covenant fintorogni
kezdett; megrezzengetett, ahogy képek villantak elébe - egy bírósági épület
oszlopai . . . egy öreg koldus... a rendőrautó totálban. Álom! Ezt zihálta
lázasan. Álom! Mindez nem és nem történik - !
Akkor Osondrea kitört: - Micsoda? Álom? Azt merészeled
mondani, hogy netán csak - álmodsz? Azt hiszed, hogy - alszol?!
- Igen! - A félelemtől gyengeséget érzett; feltárt
valamit, ami megfosztja őt védőpajzsától, támadások keresztezési pontjába
állítja. De nem bírt ellenállni e vágynak. Annyira kellett . . . visszanyerni
valami becsületességet. - Igen!
- Nocsak! - kiáltotta a nő. - Semmi kétség, ez magyarázat
a mészárlásra ott az Ünnepen. Mondd csak, Hitetlen - azt gondolod, hogy
ez az egész így: rémálom? Vagy a ti világotokban amúgy mindközönségesen
- ilyenek az álmok?
Mielőtt Covenant bármit is feltehetett volna, Lord
Mhoram vágott közbe: - Elég, Osondrea nővérünk. Gyötri ő magát - éppen
eléggé.
A nő, izzva bár, elcsöndesült. Egy pillanat múltán
Prothall szólalt meg: - Lehet, hogy istenek álmodnak olyasmit, mint ez
itt. Hanem mi csak halandók vagyunk. Mi nem tehetünk mást: ellenállunk
- vagy megadjuk magunkat. Így is, úgy is elveszünk. Azért küldtek, hogy
gúnyolj minket ezért?
- Gúnyoljalak titeket? - Covenant nem is talált
szavakat ennek visszautasítására. Félig öntudatlanul beleütött a levegőbe
„felekezével". - Épp ellenkezőleg van ez. Ő űz gúnyt belőlem. - Hogy mind
a Lordok rámeredtek, és tekintetükben értetlenség volt, ő azt kiáltotta
hirtelen: - Érzem a lüktetést az ujjhegyeimben! De hát ez lehetetlen. Betegséget
kaptam. Gyógyíthatatlan betegséget. Nekem . . . nekem kellett találnom
valami utat-módot, hogy a megőrüléstől meneküljek. Vér és pokol! Nem akarom
elveszteni az eszemet, csak azért, mert valami tökéletes, kifogásolhatatlan
lény amúgy álmomban olyasmit kér tőlem, amit nem nyújthatok.
- Jó, meglehet - hangzott Prothall szava, és szomorúsággal
vegyes rokonszenv volt benne, mintha valami mélyen tisztelt próféta helyezné
hatályon kívül - vagy szidná legalábbis - az egészséget. - De hát mi így
is bízunk benned, teljesen mindegy. Keserű vagy, és a keserűség annak a
jele, hogy törődsz valamivel. Bízom ebben. És az, amit mondasz, szintén
mind egybevág a régi jövendöléssel. Félek, eljön az idő, amikor te leszel
az Ország végső reménye.
- De hát . . . nem érted? - hördült fel Covenant,
és képtelen volt elcsöndesíteni hangjában a sajgást. - Épp ez az, amit
a Kárhozat Ura vár tőled . . . hogy ezt hidd. Hogy ezt higgyétek.
- Talán - mondta Mhoram eltöprengve. - Talán. -
Majd mint aki valami döntésre jutott, tekintetének veszedelmeit egyenesen
Covenantra szegezte. - Hitetlen, meg kell kérdeznem tőled: ellenálltál
te a Kárhozat Urának? Nem az Ünnepről beszélek. Hanem amikor Drool Rockwormtól
elvett, és felvitt Kevin Ormára - tiltakoztál ott, ellene?
A kérdés Covenantot egyszerre csődhelyzetbe juttatta,
mintha ellenállásának kötelét vágnák el. - Nem tudom, hogyan. - Fáradtan
zuhant vissza székének magányába. - Azt se tudtam, mi történik velem.
- Te most már ős-Lord vagy - mormolta Mhoram. -
Nem kell ott ülnöd.
- Egyáltalán nem kell üldögélned - jelentette ki
Prothall, hirtelen támadt keménységgel a hangjában. - Sok a tennivaló.
Gondolkodnunk kell, és próbálni, és tervezni - bármit cselekedjünk is e
megpróbáltatásban, gyorsan kell kiválasztani az utat és a módot. Este újra
összejövünk. Tavor, Garth, Birinair és Tohrm - készüljetek, és készítsétek
fel azokat is, akik parancsotok alatt állnak. Bármi stratégiai elgondolástok
van, hozzátok ma este a Tanács elébe. És közöljétek mind a Honnal, hogy
Thomas Covenantot itt ős-Lordnak nevezték. Idegen ő és vendég. Birinair
- kezdd tevékenységed az Óriások érdekében azonnal. Bannor, úgy gondolom,
az ős-Lordnak nem kell további idején a toronyban maradnia. - Szünetet
tartott, körülnézett, hadd legyen lehetősége ki-ki másnak is szólni. Majd
sarkon fordult, s kiment a Kabinetből. Osondrea követte, majd - hogy Covenantot
még egyszer forma szerint köszöntötte - Mhoram is utánuk ment.
Covenant kábultan haladt Bannor mögött, végig a
magas átjárókon, folyosókon, a lépcsőkön, míg új lakosztályába megérkezett.
A Vérgárdista bevezette egy helyiségsorba. A mennyezet magas volt, néhány
széles ablakon át a visszaverődő napfény szolgáltatta a világosságot, bőséggel
volt ott élelem és tavaszi bor, és nem volt semmi ékítmény a falakon. Amikor
Bannor eltávozott, Covenant kinézett az egyik ablakon, és azt találta,
hogy szobái Revelstone északi falából nyílnak, néznek pedig a vad síkságokra,
valamint a fennsík északnak hajló sziklaszirttömbjére. A nap körülbelül
a Hon felett állt, csak kicsit délebbre, így az ablakok árnyban voltak.
Otthagyta az ablakot, az ennivalótól roskadozó tálcához
ment, evett egy könnyű kis korai ebédet. Aztán töltött magának a tavaszi
borból, melyet átvitt a hálószobájába is. Ott egy kiugró erkélyfülke várta,
ablakkal. Az egész térnek bensőséges hangulata volt; csupa béke.
Hová - innen tovább most? Nem kellett túlságosan
bölcsnek lennie, prófétának önmaga sorsát illetően, nyilvánvaló volt, hogy
Revelstone-ban nem maradhat. Túlságosan is sebezhető itt ő, igen.
Leült a kőalkóvban, hogy egy kicsit eltűnődjön azon,
ami odalent s körül ez az Ország, meg azon is, hogy mit is tett ő magával,
mit tett.