Piet Heinnek sikerült megragadnia a fizika világának lényegét. Ám amikor a
térből vaktában visszapattanó atomok olyan objektummá állnak össze, amely
bizonyos, látszatra ártatlan tulajdonsággal rendelkezik, sorsdöntő eseményre
kerül sor a Világegyetemben. Ez a tulajdonság az önsokszorosítás képessége;
azaz az objektum a környezetében fellelhető anyagokból el tudja készíteni
önmaga pontos mását, a másolás során adódó apróbb hibákat is beleértve.
Ebből a páratlan, a Világegyetem bármely pontján játszódó eseményből nem
kevesebb következik, mint a darwini kiválasztódás és az a barokkos
burjánzás, amit bolygónkon életnek nevezünk. Soha ily sok tényt nem
magyarázott még meg ily kevés feltevés. A darwini elmélet nemcsak hogy
bőségesen elégséges magyarázattal szolgál az élet tényeire, de a gazdaságos,
szikár eleganciában, ahogyan ezt teszi, olyan költői szépség rejlik, amely a
világ legelbűvölőbb eredetmítoszait is túlszárnyalja. Könyvem megírására
többek között az sarkallt, hogy hozzájáruljak a darwini teória ösztönző
erejének elismertetéséhez. Több költészet van a mitokondriális Évában, mint
legendabeli névrokonában.
Az életnek leginkább az a sajátossága "ejti ámulatba mindazokat, akik
egyszer is belegondoltak" - hogy David Hume szavait idézzük -, hogy
mechanizmusai, ezúttal Charles Darwin szavaival élve, e "rendkívül tökéletes
és bonyolult szervek" (*), oly kimerítő részletességgel szerveződtek
valamely feladat betöltésére. A földi élet ezen túlmenően túláradó
sokszínűségével ragad meg minket: a fajok számát több tíz millióra
becsüljük: ennyiféle életforma létezik Földünkön. Könyvem megírására a
fentieken kívül az is késztetett, hogy meggyőzzem az Olvasót: az élet DNS-
kódolt szövegek áthagyományozásának szinonimája. Az én "folyóm" a DNS
folyama, amelynek ágai átáramlanak a földtörténeti korokon. Ez a metafora
meglepően hasznosnak bizonyul, ha továbbszőve, a folyónak az egyes fajokat
saját genetikai játszmáik határai közé szorító meredek partjaira gondolunk.
(*) Charles Darwin: A fajok eredete, ford.: Mikes Lajos, Magyar Helikon,
1973, 213. old.
Így vagy úgy, csaknem minden írásommal a darwini szelekciós elv szinte
korlátlan erejére kívántam rámutatni - valahányszor elegendő idő van az ősi
önsokszorosítás következményeinek kibontására, ez az erő szabadul el. A
Folyam az Édenkertből is ennek a küldetésnek a terméke. Azzal foglalkozik,
mi történik akkor, ha a visszahatások láncolata egyfajta földönkívüli
csúcspontra jut, mikoron a replikátorok beleszólnak az atomi biliárd eleddig
szerény játszmájába.
Hadd fejezzem ki köszönetemet mindazoknak, akik könyvem megírásában
támogatással, tanáccsal vagy építő kritikával segítségemre voltak: Michael
Birkettnek, John Brockmannek, Steve Daviesnek, Daniel Dennettnek, John
Krebsnek, Sara Lippincottnak, Jerry Lyonsnak és mindenekelőtt feleségemnek,
Lalla Wardnak, aki a rajzokat is készítette. Egy-egy bekezdést korábban
megjelent cikkeimből emeltem át. Az 1. fejezet digitális és analóg kódokra
vonatkozó kitételei a
Spectatorban 1994. június 11-én megjelent cikkemen
alapulnak. A 3. fejezetben beszámolok Dan Nilssonnak és Susanne Pelgernek a
szem fejlődésére vonatkozó vizsgálatairól, ennek részleteit a
Nature-ben
1994. árpilis 21-én megjelent ismertetésemből merítettem. Ez úton mondok
köszönetet mindkét újság szerkesztőinek, akik megbíztak a fenti cikkek
megírásával. Végül hadd köszönjem meg John Brockmannek és Anthony
Cheethamnek, hogy felkértek a sorozatban való részvételre.
Oxford, 1994