Jehannum
Még délután vége előtt Covenant valami tompán lüktető, hipnotizált fájdalomba
zuhant. Terhének hevederei akadályozták karjában a vérkeringést, sokszorozván
ezzel kézfejében is a sajgás erejét; átnedvesedett harisnyája felhólyagozta
a lábát, és ez is képtelenség volt, hogy a lábujjai ezt ilyen érzékenyen
veszik; a fáradtság az izmait sután ólmossá tette. De Atiaran kitartóan
haladt egyre, zordul, tovább s tovább a vágatban, és a férfit mintha az
ő akaratának kisugárzása vonzotta, vonszolta volna maga után. Covenant
már-már alig látott a fáradtságtól; elveszítette az időérzékét, nem érzékelte
a mozgást sem, csak a fájdalom hatolt el tudatába. Alig ér-
zékelte azt is, hogy álomba zuhan - és tőle távoli, személytelen élmény
volt, hogy hirtelen felrázzák.
Arra ébredt, hogy a vágat alján fekszik, félhomályban.
Miután felköltötte, Atiaran odanyújtott neki egy tálat, benne forró erőlevesféle
volt. Kábultan szürcsölte ki a levest. Amikor a tál kiürült, Atiaran egy
nagy flaskó tavaszi bort nyújtott át. Azt is kiitta.
Gyomrából kiindulva ez a bor mintha hosszú, simogató
ujjakkal enyhítette volna minden merev izmának feszültségét, odáig lazítva
őket, hogy Covenant a végén már azt érezte, nem bír ülni többé. Akkor a
csomagját eligazgatta magának párnaként, s lefeküdt, hogy aludjon tovább.
Mielőtt a szeme lecsukódott, még Atiarant látta, ahogy árnyba burkolva
ül a tűzköves edény túlfelén, arccal makacsul északnak.
Másnap tiszta, hűs, friss hajnal köszöntött rájuk.
Atiarannak sikerült végre fölébresztgetnie Covenantot - ahogy a sötétség
épp eltűnt az égről. A férfi gyötrötten ült fel, s úgy dörzsölgette arcát,
mintha zsibbataggá vált volna az éjszaka. Egy pillanatba telt, míg idegeinek
új érzékenységét tudomásul vette megint; aztán összekulcsolta két kezét,
s úgy nézett rájuk, mintha először látná őket. Elevenek voltak, igen, elevenek.
Félrelökte a takarót, hogy lába szabadon legyen.
Amikor cipőjén át megnyomkodta ujjait, a hólyagok éles fájdalommal válaszoltak.
A lábujjai ugyanúgy elevenek voltak, mint kezén az ujjak.
Belei rosszulléttől facsarodtak. Nyögve kérdezte
magát: Meddig - meddig fog ez így menni? Úgy érezte, többet nem bír elviselni.
Akkor visszaemlékezett rá, hogy mikor előző este
elaludt, takaró nem volt rajta. Vagyis ezt Atiaran. teríthette rá.
Arca megvonaglott, és kerülte a nő pillantását,
így indult el, támolyogva, hogy a vízfolyásban megmossa arcát. Honnét ennek
a nőnek a bátorsága - derekassága! -, hogy ilyesmiket tesz meg érte? Ahogy
nyakára és orcáira hideg vizet locsolt, megint azt érezte, hogy fél Atiarantól.
Pedig a nő egyáltalán nem viselkedett fenyegetőleg.
Megetette Covenantot, megvizsgálta sérült kezén a kötést, tábort bontott,
csomagolt - mindezt úgy, mintha a férfi olyan teher lenne csak a számára,
amelyhez rég hozzászokott. Csupán a szeme alatt az álmatlanság karikái,
szája körül a megkeményült vonások tanúsították, hogy iszonyúan fegyelmezheti
magát.
Amikor az asszony indulásra készen állt, Covenant
elvégezte magán a VSE-t, majd vállára vetette csomagját, így követte Atiarant,
tovább a vá-
gatban, mintha az a merev hát ott előtte a legszigorúbb parancs lenne:
mozgás . . . !
Mielőtt a nap véget ért volna, tökéletes ismerője
lett ennek a hátnak. Sosem ismert kiegyezést Atiaran háta; sosem hagyott
kétséget tekintélye felől, sosem nyilvánította a legcsekélyebb részvétet,
együttérzést sem Bár Covenant izmai úgy megkeményedtek, mintha csontok
volnának már - bár a teher alatt a vállainak sajgása szinte púpos nyomorékká
tette - bár a mérföldek úgy elgyötörték lábait, hogy a végén már csak mint
keselyűk űzte ember támolygott-imbolygott - ez a hát mindegyre ultimátumként.
szólt hozzá: mozgás - vagy megőrülés; más változat nem létezik. És Covenant
nem bírt ellenállni. Ott haladt előtte az asszony, mint egy rémálomalak,
és ő úgy követte, mintha létezésének kulcsa ott lenne Atiarannál.
Közeledett a délelőtt, mikor a vágat másik végén
kijutottak egy hangás domboldalra, csaknem egyenest északnak a Kevin-Orom
magas, komor ujjától. Látták nyugat felé a Déli Síkságokat; és mihelyt
a vágat véget ért, a vizecske is ama táj felé fordult, és a Mithillel sietett
távoli egyesülésre. Hanem Atiaran csak tovább vezette Covenantot északnak,
méghozzá úgy, hogy útjuk hol félig kitaposott csapásokon, hol a jobb kéz
felől emelkedő dombok oldalában, parlagföldeken vitt.
Nyugat felé a síkságok füves térségei tele voltak
sasharaszttal, bíborlón fénylettek a napsugarakban. Keletnek pedig a dombok
nyugalmasan emelkedtek, pár száz lábbal magasabbra, mint az ösvény, melyet
Atiaran választott a tövükben. E középmagas terepen a hanga réti perje
jókora foltjaival váltakozott. A domboldalak virágzottak, és lepkék repdestek-szálldostak
mimózák dús fürtű fejei körül meg a magasabb fák csoportjain; Atiaran ezeket
a fákat így nevezte: „Gilden" - és olyanok voltak, mint a juharfák. A színek
- a fák, a hanga, a sasharaszt, az aliantha, a virágok meg a végtelen azúr
ég - együtt vibráltak a tavasz elevenségében, a világ dús, végtelen újjászületése
remegett minden apró részletükben.
Covenantnak azonban nem volt ereje, hogy ilyesmiket
befogadjon. A kimerültségtől vak volt és süket, gyötörte a fájdalom, az
értetlenség. Úgy vonszolódott egész nap Atiaran mögött, mint egy elítélt.
Végül ez a nap is elérte estjét. Covenant az utolsó
mérföldet már agyonzsibbadottan tette meg, jóllehet most már nem aludt
el járás közben, mint előző délután; és amikor Atiaran megállt, ledobva
csomagját a fűre, a férfi úgy dőlt el, mint egy kivágott fa. Túlfeszített
izmai azonban még akkor is
rángtak, mintha újabb kihívás érné őket; Covenant nem bírta lenyugtatni
tagjait; összeszorított fogakkal sikerült ez csak végre. Akaratlan nyugtalanságában
nekilátott, hogy segítsen az asszonynak, takarókat csomagolt ki, míg Atiaran
vacsorát főzött. Míg ettek, a nap lejjebb szálit a síkságokon, és árnyakkal,
levendulaszínnel borította el a füves terepet; azután, hogy feljöttek a
csillagok, Covenant csak feküdt, bámult fényükbe, és a forrástisztaságú
tavaszi borral próbálta elnyugtatni magát, álomra.
Keservesen, de sikerült. Szendergése mégsem volt nyugodt. Azt álmodta,
hogy sivatagon vánszorog át, órára óra, és közben egy gúnyos hang gyötri,
biztatván őt, hogy élvezze a fű friss zöldjét. Ez a „képlet" teljesen áthatotta
agyát, míg a végén azt kellett éreznie, hogy dühödten verítékezik. Amikor
eljött a hajnal, az ébredés, mintha ép elméje elleni támadás lett volna.
Tapasztalhatta, hogy lába erősödött-keményült, és
a kezén is csaknem tökéletesen begyógyult a vágás. Tagadhatatlan kínja
is enyhült. Ám az idegei ugyanoly elevenek voltak. Érezte lábujjaival a
harisnyája fejét, érezte ujjain a szellő legyezgetését. Most aztán ezeknek
a megmagyarázhatatlan érzeteknek a közvetlensége dühíteni kezdte. Az egészség,
a vitalitás bizonyságai voltak - teljességé, mely nélkül pedig ő már keserves,
hosszú hónapokon át tanult meg élni -, és mintha borzadályos sugallatokkal
árasztották volna el. Ezek a dolgok akárha betegségének való tényét tagadták
volna ugyanis.
Hanem ez meg - lehetetlen. Vagy így van, vagy úgy,
zihálta lázas aggyal. A kettő egyszerre: képtelenség. Vagy leprás vagyok,
vagy sem Vagy elvált tőlem Joan, vagy soha nem is létezett. Középút nincsen.
Nagy erőfeszítéssel - megint fogcsikorgatva! - meghozta
döntését: igen, leprás vagyok. És álmodom. Ezek az egyszerű tények.
Nem bírta elviselni az alternatívát. Ha álmodik,
akkor még képes lehet megőrizni egészségét, túlélő maradhat, bírhatja,
ami van. Hanem ha az Ország valós, igaz, létező - ó, akkor az volt álom,
az ő hosszú szorongattatása, a leprásság, és akkor ő máris őrült, és nincs
több remény.
Bármi hit, hiedelem jobb volt ennél. Jobb harcolni
valami épelméjűségért, melyet a végén legalább megérthet, mint elfogadni
azt az „egészséget", mely minden magyarázat túlján jár.
Efféle gondolatokat rágott-csócsált magában, ahogy
további mérföldeken át követte Atiarant. Ám valamennyi érv ugyanoda juttatta
vissza - a helyzet nem
mely az erdőbe vezetett. Oldalra kellett elfordulnia, hogy az ösvényt
a fák közt követhesse, de aztán úgy hatméternyire tágasabb tér tárult,
olyasképp, mintha egy szoba nőtt volna az erdőben.
A teret a falakon át beszűrődő fény világította
meg, s ezeket a falakat fiatal sarjak alkották, melyek valami durva négyszögben
szorosan egymás mellett álltak; a csemetefák közt halkan zúgó, könnyű szél
járt. Az összefonódó ágak és levelek a szoba tetejét már sűrűbbre szőtték.
Kényelmesen elférhetett ebben a szobában három-négy ember is, és mindegyik
fal mellett füves halmocskák voltak - akárha ágyak. Az egyik sarokban üreges
törzsű fa állt, s az üregbe polcokat illesztettek, a polcokon pedig edények
és flaskák álltak, kőből és fából. Az egész hely ösztönösen is a meghittség
érzését keltette az érkezőben, azonnali szíveslátást sugallt.
Covenant körülnézett, s eközben Atiaran letette
a maga csomagját az egyik ágyra, és hirtelen azt mondta: - Ez egy waymeet.
- Amikor látta, hogy a férfi arca egyetlen értetlenkedő kérdés, sóhajtott,
és így folytatta: - Pihenőhely: útlak, utazóknak. Van itt enni-
és innivaló, meg is alhat, aki erre jár s rászorul.
Az asszony akkor megtekintette, mi van a polcokon,
s mert ebbe annyira belemélyedt, Covenant kénytelen volt visszafogni kérdését,
míg alkalmasabb pillanat nem kínálkozik. De miközben Atiaran pótolta a
csomagbeli készleteit, és hozzálátott, hogy vacsorát készítsen, a férfi
kénytelen volt továbbra is némán ülni, s belátni, hogy a nő sosem lesz
oldottabb vele szemben; ő viszont nem akart tudatlanságban maradni. Így
hát, miután ettek, és Atiaran elhelyezkedett éji pihenőre, Covenant megerőltette
magát, s a legudvariasabb tapintattal kérte: - Mesélj nekem többet is még
erről a helyről. Valamikor talán még szükségem lehet ily tudásra.
A nő elfordította tőle arcát, csendben feküdt egy
ideig a megsűrűsödő sötétben. Mintha arra várt volna, hogy megjöjjön a
bátorsága, majd amikor megszólalt, szinte sóhajtotta csak: - Kérdezz.
A késlekedés udvariatlanná tette. - Sok ilyen hely
van még, mint ez?
- Sok van, szerte az Országban.
- Miért? Ki létesít efféléket?
- A Lordok ösztönzésére formálódnak ezek a helyek.
Revelstone csak egy hely a sok közül, ahol élünk. . . ezért a Lordok úgy
gondolták, segíteni kell az útonjárókon, hogy az emberek könnyebben érjenek
el Revelstone-ba, meg máshova is, egymáshoz.
waynhim-nép is ugyanazt a finom homokot használja, melyet ő Atiaran
házában ily célra kapott. Beletörődött hát, hogy amúgy szárazon fog borotválkozni.
Triock kését ügyetlenül fogta jobbja, s nem tudta elűzni az élénken riasztó
látomásokat holmi elvágott torokról.
Hogy bátorságot gyűjtsön, belenézett a tükörbe,
tanulmányozta látványát. Haja vadul összevissza állt; ehhez jött a borosta-szakáll,
s az egész kép valami szalajtott prófétát idézett. Ajka vékony volt és
feszes, mint egy orákulum metszett szája, zord tekintetében harcos kedv
villogott. Ami még a tökéletes összképhez kellett: egy parányi őrület.
Halkan így motyogott: Mindent a maga idejében; avval arcához vitte a kést.
Meglepetésére a kés simán futott, vitte a pofaszakállát
is remekül, nem kellett kétszer rámennie, nyüstölnie. Rövid idő teltén
egész megfelelőnek látszó borotválkozás élményén volt túl, az ügy, legalábbis
viszonylag, tökéletesen sikerült, s még csak meg se vágta magát közben.
Maró gúnyos biccentéssel köszönt oda képmásának, eltette csomagjába a kést,
aztán reggelizéshez látott.
Csakhamar készen álltak, Atiaran is, ő is, hogy
távozzanak a waymeetből. Az asszony intett neki, hogy most csak menjen
előre ő; így is történt, tett pár lépést az ösvényen, majd megállt, hadd
lássa, mit csinál útitársnője. Atiaran, mikor a szobát elhagyta, arcát
a leveles mennyezet felé emelte, s azt mondta lágyan: - Köszönjük a waymeetet.
Megtiszteltetés nekünk, hogy ily ajándékban lehetett részünk, s amikor
elfogadtuk, annak dicsőségére jártunk el, aki az adományozó volt. Békében
távozunk. -Avval követte Covenantot, ki a sarjerdőből.
Amikor a völgy nyílt terepét elérték, látták, sötét
felhők tornyosulnak fölébük észak felől. Atiaran feszülten nézett föl az
égre, beleszagolt a levegőbe; láthatóan nem tetszett neki a közelgő eső.
Ez a reakciója egyenesen baljósnak tüntette fel Covenant szemében a kavargó
„villámbölcsőket", s amikor a nő egy éles fordulattal elindult a völgyben
lefelé, hogy az északnak tartó ösvényre visszatérjen, a férfi utánasietett,
azt kérdezvén: - Mi a baj?
- Rossz a gonoszra - válaszolta. - Nem érzed szagát?
Az Ország nyugtalan.
- Mi nincs rendben?
- Nem tudom. - A nő olyan halkan mormolta ezt, hogy
Covenant alig hallotta. - Van egy árny a légben. És ez az eső - ! Ó, az
Ország!
- Mi a baj az esővel? Tavasszal nem szokott esni
itt az eső?
A vízfüggönyön át Atiaran arca olyan volt, mint a
fuldoklóké, így rikácsolta vissza: - Soha! Nincs idő! - És teljes testsúlyát
beleadva, karját lendítve megszabadult a szorításból, s a földre taszította
a férfit. Mielőtt az felocsúdott volna egyáltalán, Atiaran már megragadta
a jobb kezét, felrántotta, és vonszolni kezdte füvön, sáron át, akár valami
megtámaszthatatlan terhet, szemközt a vihar tomboló erejével. A rángatás
oly erős volt, hogy pár métert tettek meg így, Covenant csak akkor tudott
végre talpra tápászkodni valahogy.
Ahogy már megállt megint a lábán, a nő is elengedte
a kezét, és arrébb lendült, távol Covenanttól, ahogy bírt. A férfi üvöltött:
- Pokolra is! Meg kell állnunk, meg kell! - Avval már szökkent is Atiaran
után. De a nő kisiklott a kezei közül, zilált szökkenésekkel ment tovább,
bele a viharba.
Covenant támolyogva követte. Hosszú pillanatokon
át csúszkált, bukdácsolt a csapdosó esőben, őrjöngve kapkodott a nő elérhetetlen
háta után. Valami belső erőforrás fokozta fel Atiaran képességeit most
úgy, hogy a férfi soha elképzelni se bírt volna ilyet; hamarosan érezhette,
nem bír lépést tartani. Az eső úgy zúdult végig felette, mintha ő maga
egy bukóhullám alján próbálna, talajközelben, a sűrű közegen áthatolni.
Akkor egy vad taszítás fellökte - arccal bukott
előre a lejtőn, bele a sárba. Ahogy ismét feltekintett, esőn-mocskon át,
Atiaran nem volt sehol, úgy eltűnt a sötétlő viharban, mintha tőle rettegne,
az ő érintésétől menekülne.
Küzdve állt volna talpra, így üvöltötte a tomboló
felhőknek: - Ördög és pokol! Ezt nem teheted velem!
Dühének tetőpontján, teljesen váratlanul, valami
rettentő fehér fény villant, lesújtva közvetlenül a közelébe. Érezte, hogy
villámcsapás éri a bal kezét.
Az ütés elröpítette őt, fel a jobb kéz felől lévő
domboldalra. Meg nem mondhatta, meddig hevert ott bódultan, úgy, hogy csak
a detonáció ereje volt ott a tudatában és kezéből az a lángfájdalom. A
jegygyűrűje mintha tűzben égett volna. De ahogy magához tért annyira már,
hogy megnézhesse, nem látott az ujjain semmi nyomot, és a fájdalom is úgy
halványult, mintha még az oka is kideríthetetlenné válna ilyesképp.
Megrázta a fejét, nagy keservesen felült. A villámcsapásnak
semmi nyoma nem volt körülötte sehol. Zsibbadtan érzékelte, hogy valami
megváltozott azért, de zűrzavarában nem tudta volna megmondani, mi is.
attól a bizarr érzéstől, hogy azok az erők, melyek a vihar változását
okozták, őt magát is átalakították vad kavargásukkal.
A következő nap tiszta, fényes-ropogós, dicsőségesen derűs hajnallal
köszöntött rájuk. Atiarannal korán elhagyták az úti lakot, s nekivágtak
a pompás tavaszi reggelnek. Az előző nap megpróbáltatásai után Covenant
különösen éber volt mindenre, ami vígság, ami üdítő - és ilyen volt köröttük
a lég, ilyen a füvön a harmat csillogása, a hanga megannyi fénye, és a
kincsbogyók hasadó-érett gömbölydedsége, íze-illata. Az Ország, úgy, ahogy
volt köröttük, mintha addig sosem érzékelt szépségével nyűgözte volna le.
A táj elevensége megérintette érzékeit, erőként áramlott át lényébe. Mintha
pontosan együtt lüktetett volna ő maga ezzel a tavasszal, mely a fákat,
a füvet, a virágokat eleveníti, hallotta volna a kiáltozó madarak izgatottságának
igaz valóját, beszívhatta volna a levegő titkait, a bomló rügyek csodájának
leheletét.
Akkor Atiaran hirtelen megállt, körülnézett. Vonásait
nemtetszés torzította el, feszült fintora azt jelezte, hogy mintha valami
nem tetszene neki abban, amit a könnyű szél hoz. Figyelmesen körbeforgatta
fejét, mintha keresné, merre is lelheti forrását valami fenyegetésnek.
Covenant követte példáját, és ahogy ekkép tett,
felismerés borzongása futott végig egész lényén. Megesküdött volna rá,
hogy valami csakugyan van a levegőben, valami rendellenes. És ez nem a
közvetlen közelből áradt-sugárzott . . . nem a fák illatáról volt szó,
nem a tőzegéről, a virágokéról, nem az eső utáni televény gőzölgéséről,
ahogy bárki hinné . . . ez valahonnan mind ez illatok mögül leselkedett,
ez a feszengető ki-tudja-mi, a lényeg az volt, hogy itt nem lenne helye,
természetét tekintve meg kellene maradnia, jeltelenül, a maga messzijében.
A férfi ösztönösen is ráérzett, hogy a gonoszság szaga száll - a megfontolt
rontás illata; kór.
Egy pillanat múltán a szellő iránya változott; a
szag eltűnt. De ami volt, élesítette érzékelését - eltolódtak az arányok,
Covenant figyelmesebb lett a környezet elevenségére. Ösztönös változás
volt ez benne is, zökkenés: a hatására nyomban érzékeny lett a benne zajló,
a számára felfogható változásokra. Ez az egész, valami módon, merőben elkábította
- új dimenziókat nyitott meg előtte. Nézte a füvet, szagolta friss zöldjét
- és látta is ezt a harsányságot, a tavaszodó életet, a kicsattanó egészséget.
Tekintetét egy közeli alianthá-ra szegezte, és közben azt érezte,
hogy az erő, a nemzés, az egészség elemei zsongítják.
színek s formák mögött. Orra még kétszer érezte azt az illékony szagot,
„valami rosszét", de nem volt nyoma sem ilyesminek annál a patakocskánál,
ahol Atiaran éjszakára táborhelyet választott. Az illat sehol - Covenant
úgy vélte, hogy ekképpen nyugodalmas álma lehet majd.
De az egészséges-rózsás álmodásból valahogyan mégis
rémálom lett, melyben kísértetek hánykolódtak-forogtak, mutatták igaz valójukat
rútul, rothadozón, megvetően; és Covenant boldog volt, hogy felébredhet,
boldog még azzal is, hogy borotválkozni - tükör nélkül, nagy kockázattal
kénytelen.
A hatodik napon a Rossz szaga állandósult, és egyre
erősebben érződött, ahogy Atiaran és Covenant a hegyek-dombok mentén északnak
továbbhaladt. Rövidke tavaszi zápor áztatta el ruhájukat úgy kora délelőtt
tájt, de a szagot nem mosta ki a levegőből. A kínos illat Covenantot is
gyötrelmekkel töltötte el, aggodalmát odáig fokozta, hogy már-már az volt
a kényszerképzete: hideg penge nyomódik fenyegetően a szívéhez.
Ennek ellenére sem tudta volna meghatározni a szagot
- honnét jön, mi is valójában. Körülvette, ha fűcsomók közt időzött, ha
a bozontos sasharasztba túrt bele, ha az aliantha termését szedte
- ott volt a csupa elevenség hegyek-dombok vitalitásában, ahogy egy rothadó
tetem járja át a levegőt: mindenek cáfolója, gyötrelmeként a szaglószervnek.
Végül már nem bírta tovább - nem bírta ki szó nélkül.
Atiaran elé állt, s azt kérdezte: - Te is érzed ezt a szagot, amit én?
A nő rá se pillantott, csak azt mondta nehézkesen-súlyosan:
- Igen, Hitetlen. Érzem És a kétségeim is eloszlottak felőle.
- Ami pedig azt jelenti, hogy . . . ?
- Ami azt jelenti, hogy nem kétséges: veszedelembe
rohanunk. Miért, mit vártál?
Covenant azt gondolta: „Ördög és pokol . . . !"
- és változtatott kérdése hangsúlyán: - Jó, de honnét jön a szag? Mi okozza?
- Honnét tudhatnám? - kérdezett vissza Atiaran.
- Nem vagyok jós.
Covenant összeszedte magát, nem akart dühösen visszavágni.
Nagy önfegyelemmel végül csak annyit kérdezett: - Jó, de mi az, végül is?
- Gyilkosság - felelte Atiaran egyszerűen. Lépteit
meggyorsítva elhúzott a férfi mellett. Háta mintha azt mondta volna: Ne
kérd, hogy felejtsek! A férfi füstölögve indult el a nyomában. A szívéhez
azonban mintha még közelebb araszolt volna az a halálhideg fenyegetés.
zú volt, de ugyanúgy fák alkották falait, ágszőttes volt a mennyezete-teteje,
voltak ágyak, voltak polcok.
Hanem a falak vérfoltosak voltak - telefröcskölődve!
-, és a földön, középen egy alak hevert.
Covenant nagy lélegzetet vett - zihálva látta, hogy
ez nem emberi lény. Amúgy a körvonalaira rá lehetett volna fogni, hogy
emberéi, de a törzs szokatlanul hosszúkás volt, a végtagok kurták, hosszukból
arra lehetett következtetni, hogy - egyformák lévén - ez a teremtmény két
lábon is állhatott, négykézláb is futhatott-járhatott. Ám az arc merőben
idegen volt Covenant számára. Hosszú, rugalmas nyak csatlakoztatta a szőrtelen
fejet a testhez; két hegyes fúl szökkent fel jobbról-balról, közel a fejtetőhöz;
a száj olyan keskeny volt, mintha csak hasíték lenne a húsban. És nem voltak
szemek. Az arc - a pofa - közepét két tátongó orrlik töltötte ki, köröttük
vastag, húsos hártyaréteg. A fejnek semmiféle más vonása nem volt. Egyszerűen
semmi más.
A teremtmény mellkasát pedig - úgy, hogy oda is szegezte a földhöz
- hosszú vasdárda járta át.
A helyiségben oly sűrűn állt-terjengett az erőszak
szaga, hogy Covenant szinte fuldokolni kezdett. Menekült volna. Leprás
volt; még a halott dolgok is veszélyt jelentettek rá. De erőt vett magán,
maradt, állt ott csöndben, moccanatlan, s így szűrt ki egy bizonyos alapérzést.
Ahogy erre a lényre nézett, az első gondolata az volt, hogy az Ország valami
átkos dologtól szabadult meg. De ahogy egy kicsit összpontosított, a szeme
és az orra véleménymódosítást követelt. Az a bizonyos Rossz, ami érzékeit
gyötörte, másból jött: az ölésből . . . a dárdából. . . nem ebből a teremtményből
sugárzott. Ennek a teste olyan volt inkább, mint a lerombolt egészség jelvénye;
ez természetes test volt, helyes a maga módján - megfelelő része az Országnak,
az életnek itt.
Émelyedve a bűntett szagától, Covenant meglódult:
megfutamodni!
Ahogy kicsörtetett a napfényre, látta, hogy Atiaran
már megy, megy észak felé tovább, és csaknem kint is jár a völgymélyedésből.
Nem volt szüksége biztatásra, hogy kövesse; még a csontjai is azt kívánták,
hogy minél előbb megtegye ezt a távolságot: mely a nőtől elválasztja. .
. mely a leölt lény által megszentségtelenített waymeettől minél messzebbre
viszi. Rohant, árkon-bokron át, mintha vád fogak tépázhatnák bármely percben
inát-sarkát.
ható egészség, ő maga nem csökkenő csodálattal nézte a fákat, az ősi
fenségű tölgyeket, a méltóságos szilfákat, a Gilden-terebélyek vigaszos
szépségét, a mimóza finom filigrán-műveit, a sövények friss hajtásait -
és a dombok, a hegyek nyugodalmas körvonalait csakígy, amiképpen mintha
álmos fejek volnának, hajoltak a Nyugati Síkságok felé. Ezek a dolgok mélyebb
kapcsolatokra utaltak: átélte az Ország lüktetését és nyugalmát általuk,
a kaptatókat és csöndes sziklafelszíneket - mintha az ő világa volna mind,
mind. S az egésszel ellentétben, a halál velük vándorló szaga mintha jelentéktelen
csekélység lett volna - a domborzat eláradó elevensége mellett! -, ugyanakkor
gonosz kis dolog is, akár valami gyermek elkövette kegyetlenkedés.
Másnap reggel Atiaran változtatott a haladás irányán,
egy kicsit inkább keletnek indult, így mindjobban bekapaszkodtak a dombok-hegyek
mélyébe, sűrűjükbe. Kanyargós ösvény vezette őket, elsősorban völgyek vonalán,
melyek meg amúgy északnak nyíltak a magaslatok közt. S amikor a nap már
oly alacsonyan járt, hogy a keleti domboldalakat árnyba borította az alkony,
az utazók megpillantották Soaring Woodhelvent, a szárnyas nevű települést.
Ahogy közeledtek, Covenant alaposan szemügyre vehette
a fa-lényegű helyet; kellő távolságról remek panoráma nyílt előtte. Magát
a fát úgy százharminc méter magasnak ítélte, s nem volt kétség, hogy az
átmérője lent ugyancsak megvan negyven-negyvenöt méter. Jó tizenkét méter
magasságig nem voltak ágak a törzsön, aztán hirtelen hatalmas „karok" szökkentek
elő, és vízszintesen valami féloválist alkottak, tompa hegyűt. Az egész
fa rendkívül dús koronát viselt, sok-sok ágat, levelet, ezért a település
java része rejtve maradt a szem elől; de Covenant megfigyelt pár létrát
az ágak közt, a törzs mentén; és emitt-ott, a vastag ágak csomóinál-göcseinél
olyasmit is látott, amit csak lakóépületnek ítélhetett rendre. Ha viszont
e pillanatban emberek is mozogtak a falujukban, oly ügyesen rejtőzködve
tették, hogy látni belőlük semmit se lehessen.
- Hát ez Soaring Woodhelven, a szárnyas-magas nevű
falu - mondta Atiaran. - Itt élnek azok, akiket úgy hívunk: lillianrill;
míg Mithil Stonedown, a kő-helység a rhadhamaerl-ek települése.
Jártam egyszer itt, amikor a Loresraatról tértem haza. A Woodhelven-nép
szívélyes modorú, jóllehet az ő fa-tudományukat, az itteni lore-t nem értem
Adnak majd nekünk ennivalót, és talán segítenek is. Az a mondás járja:
„Menj a
A beszélő fáklyát szorított két kezével, és a lobogó
fényen át Covenant az első woodhelven-lakót vehette szemügyre, akit életében
látott. Magas, karcsú, hajlékony emberek voltak, szőkék, világos szeműek.
Erdővidéki színe volt az öltözetüknek, s az anyag mintha azért tapadt volna
szorosan a tagjaikhoz, hogy mozgás közben az ágakon fönn ne akadjanak.
Valamennyiükkel tőr volt, s ezeknek simánál simább fapengéje villogott
a fáklyafényben.
Covenant zavarban volt, de Atiaran rendbe-ráncba
szedte maga körül a köntöst, aztán komor büszkeséggel így felelt: - Hát
akkor lássátok, én Atiaran vagyok, Trell-feleség, Mithil Stonedown a lakhelyem
Ő meg itt Thomas Covenant, a Hitetlen, aki üzenetet visz a Lordoknak. Barátsággal
jöttünk ide, és megszorultan is, biztonságot keresünk és támogatást. Nem
tudtam erről a szokásotokról, hogy foglyul ejtitek az idegeneket.
A fáklyatartó férfi előrelépett most, és udvariasan
meghajolt.
- Mihelyt megbizonyosodunk e dolgok felől, máris
elnézésteket kérjük majd. Addig azonban, kérlek, gyertek velem egy bizonyos
helyre, ahol megvizsgálnak benneteket. Furcsa szokásaink vannak, látjátok,
de még ez sem minden. - Biccentett Covenant felé. - Nem akarunk tévedést
elkövetni, se kétkedve, se bízva. Velem jönnétek?
- Rendben van - sóhajtotta Atiaran. - De Mithil
Stonedownban nem ilyen bánásmódban lenne részed.
A férfi azt válaszolta: - A stonedown-lakók próbálnák
csak végig mindezt, amin mi itt keresztülmentünk, akkor nem vetnék meg
óvatoskodásunkat. És most, kérlek, kövessetek. - Avval odament, és kinyitotta
a kaput.
Hallván ezt a parancsot, Covenant a tiltakozást
választotta inkább. Mert nem akart egy nagy fán mászkálni ilyen sötétben.
Elég lenne az világos nappal, igen, amikor legalább láthatja, mit csinál,
hova lép, de így, most azt érezte, hogy mintha szét akarná repeszteni halántékát-homlokát
a vére lüktetése. Elhúzódott Atiarantól, aztán, hangjában remegéssel, amit
leküzdeni nem bírt, így szólt: - Feledjétek el.
De mielőtt bármit is tehetett volna, két férfi ragadta
meg a karját. Megpróbált szabadulni szorításukból, ám azok nem adták alább,
és két kezét a fáklyaláng magasáig emelték. Egy hosszú pillanatig a woodhelven-lakók
Covenant kezét bámulták így - a gyűrűt nézték balján, az ujjak helyét jobb
kezén -, mintha valami hullarabló vámpír volna. Akkor a fáklyás férfi kurtán
annyit mondott: - Vigyétek!
szemügyre vette Covenantot, aztán elkapták az ingénél fogva, és felrántották
őt az ágra. Ahogy a lába alatt szilárd „talaj" volt - a fa -, érezhette,
hogy a kötél ernyed, karjaiba enyhület száll.
Csuklója még össze volt kötözve, de így is megpróbált
belekapaszkodni a férfiak egyikébe, le ne zuhanjon a magasból - és érezhette,
hogy karjai halottak, nem bírta mozdítani egyiket sem A sötétség úgy terült
el alatta, mintha valami éhes vadállat rettenet-tág pofája lenne. Végső
erőfeszítéssel lendült a férfiak felé, erőnek erejével akarta, hogy mentsék
meg hát akkor legalább. Azok amúgy durván megragadták ismét. Nem volt hajlandó
viselni saját teste súlyát, kényszerítette őket, vigyék vonszolják, végig
az ágon, míg el nem értek egy széles bejáratvágathoz a törzsön. Ott benn,
a törzs tömör anyagában, üreget látott, szoba formájút, szoba méretűt,
és súlyosan zuhant le a padlójára. Thomas Covenant a megkönnyebbüléstől
borzongott.
Hamarosan valami egyre élénkebb-bizsergőbb élet,
mozgás támadt körötte. Nem is vetett ügyet rá; szemét hunyva tartotta,
hogy mindenestül arra összpontosíthasson: biztonságban van a padlón - és
arra, hogy kezébe, lábába visszatér a vérrel a fájdalom.. a fájdalom! Iszonyú
fájdalom . . . de ő fogcsikorgatva tűrte. Hamarosan ott volt a tenyerében,
keze fejében a zsibongás megint, és az ujjait vastagnak, forrónak érezte.
Összefonta, karomként begörbítette őket. Fogait összeszorítva, „zsilipjükön"
át, egyenletesen zúdította a néma szavakat, melyeknek ritmusa a szíve dobogásáét
követte: Ördög-pokol, rothadt-banda!
Kinyitotta a szemét.
Ott feküdt valami simánál simább padlón, melynek
mintázata a fa miriádnyi gyűrűkörével volt azonos. Az évgyűrűk, érzékcsalódást
keltve, olyanok voltak, mintha az egész helyiség áramlana felé, a középponthoz
mert középre zuhant. Céltáblára kifeszítve! Karja természetellenesen esetleges
szögben helyezkedett el, de most már megpróbált úgy mocorogni, hogy végeredményben
felülhessen. Majd a két kezére pillantott. Csuklóin látszott a kötél durva
nyoma, de vér nem serkent.
Rohadékok!
Fejét fölemelve, pislogón körülnézett.
A szoba mintegy hat méter széles volt, és úgy látszott,
a fa teljes átmérőjét befogja - a kérgen belüli részét. Egyetlen nyílása
volt csak, ezen támolygott be ő, és kint csupán sötétséget láthatott; ám
a helyiséget fénylőn
kas, a lillianrill Hirebrand maga. - Ez utóbbi volt a koszorús
férfi. - Elhatároztuk, hogy bizalmatlanok leszünk, és meg fogjuk magyarázni,
miért.
- Látom, türelmetlenek vagytok - folytatta, és keserűség
érződött a hangjából. - Rendben van, nem foglak fárasztani benneteket az
egész történettel - a pusztító szélről, mely időről időre reánk tör Gravin
Threndor felől. Nem fogom leírni a dühödt viharokat, nem mutatom meg nektek
a háromszárnyú madár tetemét, mely a mi woodhelvenünk felett lelte pusztulását,
nem fogom megvitatni veletek ama híreket, melyek emígy-úgy a fülünkbe jutottak:
gyilkosságról. A Hét Őrzetre! Vannak dühödt dalok, melyek zendülhetnének,
de ajkam most ne hagyja el ének. Ezt az egyet hadd mondjam nektek: a Szürke
Gyilkosnak nem minden szolgája halott. Hitünk szerint egy Pusztító itt
jár köztünk; itt jár.
Ez a név - Pusztító! - olyan hirtelen riadalmat
keltett Covenant szívében, hogy nyomban körbepillantott: mintha látni akarná,
honnét fenyegeti veszély. Egy másodperc azzal telt, hogy igazából nem is
értette. Aztán észrevette, hogyan merevszik meg Atiaran Llaura szavaira
- látta, ahogy állkapcsa szinte ugrál, görcsbe rándul, s az asszony egész
lénye csupa félelem, jóllehet egy szót sem szól -, s megértette, amit kellett.
A Woodhelven-lakók attól féltek, hogy ők a Pusztítók, hogy valamelyikük
az.
Gondolkodás nélkül felcsattant Covenant: - Ez az
egész így: nevetséges.
A híírek ügyet sem vetettek rá. Rövid szünet után
Soranal folytatta Llaura fejtegetését. - Két napja, délután, hogy még magasan
állt a nap, és népünk szorgoskodva űzte mesterségeit, dolgozott keményen,
a gyerekek játszadoztak a Fa felső ágain, igen, egy idegen érkezett Soaring
Woodhelven szárnyas falujába. Két nappal korábban az utolsó gonosz vihar
napja volt, a Mennydörgés Hegyéé, de aztán jóra fordult a dolog. . . és
aznap, hogy az idegen megérkezett, boldog volt a szívünk, mert úgy vélhettük,
valami csatát, melyről nem is tudtunk, valaki megnyert az Ország javára.
Az idegen úgy festett, mintha stonedown-lakó lenne, és a neve ez volt:
Jehannum. Üdvözöltük őt, ahogy az Ország örömével szokás. Miért kételkedtünk
volna, bíztunk benne, igaz, a gyerekek visszariadtak tőle, szokatlan mód
kiáltoztak és féltek. Jaj nekünk... a kicsinyek tisztábban látnak, mint
az öregek.
- Járt-kelt hát köztünk, és sötét célzásokat tett,
ajkát rosszakarat igéi hagyták el egyre. Gunyorosan szemlélte míves munkánkat,
szokásainkat.
Hogy Atiaran nem volt ott, váll a vállhoz, Covenant
egyszerre kiszolgáltatottnak, sebezhetőnek érezte magát. Először döbbent
rá igazából, micsoda támaszt is jelent neki az asszony jelenléte, vezetése
- minden ínségében, tanácstalanságában. Ám ő maga sem volt olyan hangulatban
most, hogy fenyegetéseket csak úgy tétlenül tűrjön. Ugrásra készen állt
hát, szinte lábujjhegyen, és tekintete sebesen járt ide-oda a szemközt
állók arcán, akik a szoba fénylő falai mellől meredtek rá.
- Jehannum sok mindent jósolt - mondta Llaura. -
De ezek közül egyet okvetlenül el is kell mondanunk. Azt közölte ugyanis,
hogy érkezni fog egy nagy-nagy gonosz, aki Berek, a Felekéz alakját felöltve
jár, közeledvén felénk délről, a dombvidéken át. És itt van . . . - Sápatag
bőrű karjával Covenantra mutatott, hangja pedig kemény szigorral csengett
fel, ahogy folytatta. - . . . itt van valaki, aki az Országban végképp
idegen, és a jobb keze fele-csonka, és a balján fehérarany gyűrűt visel.
Semmi kétség, üzenetet visz a Lordoknak . . . üzenetet vagy - balvégzetet!
Könyörgő hévvel szólott akkor Atiaran: - Ne ítéljetek
elsietetten. Emlékezzetek az Esküre. Nem vagytok Lordok. És a sötét szavak
ugyanúgy jelenthetnek intelmet, mint próféciát. Bíznátok egy Pusztító szavában?
Baradakas csak vállat vont könnyedén. - Mi nem az
üzenetet akarjuk megítélni. A mi próbánk az embernek szól. - Avval maga
mögé nyúlt, s előhúzott egy sima farudat, mintegy méternyi hosszú lehetett,
és mind le volt hántva róla a kéreg. - Ez a lomillialor. - Előrenyújtotta,
középre, és tisztelettel fogta. Ahogy kimondta a nevét, a fás anyag elkezdett
csillámlani, úgy, mintha színig harmat borítaná.
Mi az ördög ez? Covenant megpróbálta továbbra is
őrizni egyensúlyát: jöjjön, aminek jönnie kell.
De a Hirebrand következő mozdulata meglepetésként
érte. Baradakas ugyanis meglengette és a Hitetlen felé hajította a Nemes-Fást.
Covenant félreugrott, ugyanakkor megpróbálta elkapni a lomillialor-t,
de ehhez nem volt elegendő ujja. Jobbjával kapott utána - és jobbjából
a rúd a földre esett, fás koppanással, s ez a zaj meglepően nagy visszhangot
vert a szoba csendjén.
Egy pillanatig mindenki néma maradt, dermedten néztek
rá, mint akik