Ubik

Philip K. Dick
 

Tony Bouchernek

    Ich sih die liehte heide in gruner varwe stan dar suln wir alle gehen, die summerzeit emphalen


    A napsütötte erdő Fenséges zölden áll, S mi indulunk, mert immár Csak ránk vár a nyár

Philip K. Dick | Ubik | 1

 

1

 



   1992. június 5-ének éjszakáján, hajnali fél négykor a Szol-rendszer legremekebb telepatája eltűnt a térképről a Runciter Társaság New York-i irodájában. Attól kezdve szakadatlanul csengtek a vidifonok. A Runciter-cég túl sok Hollis-pszinek vesztette már nyomát az utóbbi hónap során; ez az újabb eltűnés csak tovább rontott a helyzeten.
   — Mr. Runciter? Elnézést a zavarásért. — A térképszoba éjszakás műszerésze idegesen köhintett, amint Glen Runciter hatalmas, borzas feje előúszott és betöltötte a vidernyőt. — Az egyik tétlenünktől érkezett a hír. Egy pillanat. — Beletúrt a felvevőből kilógó rendezetlen szalagkupacba, mely a beérkező jelentéseket tartalmazta. — Miss Dorn küldte. Talán emlékszik rá, ez a nő követte őt a utah-i green Riverbe, ahol…
   Runciter álmosan csikorgatta a fogát.
   — Kit? Nem bírom én folyton észben tartani, melyik tétlenünk melyik tépé vagy prekog nyomában jár épp. — Kezével lesimította szerteszét álló drótszerű ősz haját. — Hagyja a részleteket, csak azt mondja meg, most melyik embere tűnt el Hollisnak.
   — S. Dole Melipone — felelte a műszerész.
   — Micsoda? Melipon eltűnt? Maga ugrat engem.
   — Dehogy ugratom — biztosította a műszerész.
   Edie Dorn és még két másik tétlen követte őt Az Erotika Polimorfikus Élményének Kötelékei nevű motelba, egy hatvan egységből álló, felszín alatti építménybe, mely az egyéb szórakozásra nem vágyó üzletemberek és prostijaik igényeit elégíti ki. Edie és társai szerint épp nemi volt aktív, de a biztonság kedvéért azért utánaküldtük egyik saját telepatánkat, Mr. G. G. Ashwoodot, hogy olvassa le. Melipone agyát azonban zavaró függöny vette körül, így nem tehetett semmit; visszatért a kansasi Topekába, és most egy újabb lehetséges munkatársat ellenőriz le.
   Runciter, immár teljesen fölébredve, cigarettára gyújtott; állát kezébe támasztva komoran ült, füst kacskaringózott el a kétcsatornás áramkör túlsó végén lévő letapogató előtt.
   — Biztos benne, hogy Melipone volt a tépé? Hisz szinte senki sem tudja, hogy néz ki. Úgy látszik, minden hónapban újabb fiziognómiás sablont használt. Na és a mezeje?
   — Megkértük Joe Chipet, menjen be és futtasson le teszteket Az Erotika Polimorfikus Élményének Kötelékei Motelban gerjesztett mező legnagyobb és legkisebb értékeinek fölmérésére. Chip azt mondja, a telepatikus aura maximuma 68,2 blr egységnyi volt, amekkorára az ismert telepaták közül egyedül Melipone képes. egy aztán betűztük oda az azonosító zászlócskáját a térképbe. Most azonban — ő is, az is eltűnt — fejezte be a műszerész.
   — Megnézték a padlón? A térkép mögött?
   — Elektronikusan tűnt el. Az ember, akit jelzett, többé már nincs sem a Földön, sem, amennyire meg tudjuk állapítani, valamelyik gyarmatvilágon.
   — Kapcsolatba lépek a halott feleségemmel — mondta Runciter.
   — Sötét éjszaka van, a moratóriumok ilyenkor zárva tartanak.
   — De nem Svájcban — felelte Runciter grimaszba torzuló mosollyal, mintha csak valami undorító éjféli gyomornedv kúszott volna föl vénséges torkába. — Jó ünnepet. — Azzal letette.
   Mint a Szerelmetes Felebarátaim Moratórium tulajdonosa, Herbert Schönheit von Vogelsang természetesen mindig alkalmazottai előtt érkezett munkába. E pillanatban, miközben a hűvös, visszhangos épület éppen csak ébredezni kezdett, egy gondterhelt külsejű, szinte átlátszatlan szemüveget, foltos szőrmekabátot és hegyes orrú, sárga cipőt viselő, papi kinézetű személy várakozott a recepciós pultnál, kezében egy igénylőlapot szorongatva. Nyilvánvalóan az ünnepek alkalmából jött meglátogatni valamelyik rokonát. A feltámadásnap, melyen nyilvánosan is megemlékeznek a félőkről — félig élőkről –, vészesen közeleg; hamarosan megindult a népvándorlás.
   — Igen, uram — fordult hozzá Herbert nyájas mosollyal. — Személyesen intézem el az igénylését.
   — Egy idős hölgyről van szó — mondta az ügyfél. — Nyolcvan körüli, apró, aszott teremtés. A nagyanyám.
   — Máris, egy pillanat. — Herbert hátrament a fagyasztókamrákhoz, hogy kikeresse a 3 054 039-B számút.
   Mikor végre rátalált, alaposan megvizsgálta a csatolt raktárjelentést. Már csak tizenöt napnyi félete maradt. Nem valami sok, ötlött az eszébe; gépiesen egy hordozható protofazon-erőstőt illesztett a koporsó átlátszó műanyag burkához, és behangolta a megfelelő frekvenciára, hogy meghallgassa, van-e agyműködés.
   A hangszóróban halk hang szólalt meg:
   — …és akkor Tillie kificamította a bokáját, és mi azt hittük, sose gyógyul meg; annyira bután viselkedett, rögtön utána már járni akart…
   Elégedetten kihúzta az erősítőt, és előkerített egy munkást, aki majd a konzultációs terembe tolja a 3 054 039-B-t, hogy az ügyfél kapcsolatba léphessen az idős hölggyel.
   — Ugye leellenőrizték? — kérdezte a férfi, miközben kifizette a megszabott díjat.
   — Személyesen én — válaszolta Herbert. — Tökéletesen működik. — Átpöckölt egy sor kapcsolót, aztán hátralépett. — Boldog feltámadásnapot, uram.
   — Köszönöm. — Az ügyfél leült a koporsóval szemben, mely gőzölögve hevert hűtött burkában. A fejhallgatót füléhez szorította, és tagoltan beleszólt a mikrofonba:
   — Flora drágám, hallasz engem? Azt hiszem, én máris hallak téged. Flora?
   Ha én meghalok, mondta magában Herbert Schönheit von Vogelsang, azt hiszem, a végrendeletemben meghagyom az örököseimnek, hogy minden száz évben egyszer ébresszenek fel. Ez persze jelentős anyagi terheket róna rájuk, és ő pontosan tudta, mit érne el vele. Előbb vagy utóbb föllázadnának végakarata ellen, kivetetnék testét a fagyasztóból, és — isten ne adja — tán még el is temetnék.
   — A temetés barbár szokás — mormolta Herbert hangosan. — Kultúránk primitív kezdeti időszakának maradványa.
   — Igen, uram helyeselt titkárnője az írógép mellől.
   A konzultációs teremben már több ügyfél is társalgott félő rokonával, elmerülten, csöndben, egymástól távolabb, mindenki szemben a hozzá tartozó koporsóval. Megnyugtató látvány volt ez a rengeteg ember, akik hűségesen és rendszeresen eljártak megemlékezni az eltávozottról. Üzeneteket hoztak, híreket, hogy mi újság a nagyvilágban. Ez az aktívabb agyműködés a rendszerint komor félőket is fölvidította kissé. És persze Herbert Schönheit von Vogelsangot jól megfizették érte. Egy moratórium üzemeltetése jövedelmező szakmának számított.
   — Apám kicsit gyengének látszik — szólt egy fiatalember, magára vonva Herbert figyelmét. — Tudna rá szakítani egy percnyi időt, és ellenőrizné? Igazán hálás lennék.
   — Természetesen — mondta Herbert, s az ügyfél mellé szegődve átvágott a termen az elhunyt rokon koporsója felé. A raktárjelentés szerint már csak alig pár napja volt hátra; ez megmagyarázta a romló agyműködést. De azért… Följebb csavarta a protofazon-erősítőt, és a félő hangja máris egy hajszállal erősebben csengett a fejhallgatóban. Nemsokára vége, gondolta Herbert. Nyilvánvalónak tűnt előtte, a fiatalember nem akarta látni a jelentést, nem is igazán érdekelte, hogy lassan végleg elveszíti a kapcsolatot az apjával. Így aztán nem is szólt semmit, egyszerűen elsétált, magukra hagyva a beszélgetőket. Miért mondaná el a fiúnak, hogy valószínűleg utoljára jött el ide? Hamarosan úgyis rájön magától.
   Teherautó tűnt fel a moratórium háta mögötti rakodórámpánál; két férfi ugrott le róla ismerős, halványkék uniformisban. Atlas lnterplan Szállítás és Raktározás, jutott eszébe. Egy újabb félőt hoztak, aki az imént hunyt el, vagy esetleg egy végleg eltávozottért jöttek. Ráérősen megindult feléjük, megnézni, mit csinálnak, de abban a pillanatban a titkárnője utánaszólt:
   — Herr Schönheit von Vogelsang, elnézést, amiért megzavarom az elmélkedésben, de egy ügyfél kéri a segítségét a felesége felélesztéséhez. — Hangja különleges színt kapott, ahogy a nevet kimondta: — Az ügyfél Mr. Glen Runciter, egyenesen az Észak Amerikai Konföderációból érkezett.
   Magas, idősebb férfi közeledett hozzá, hatalmas kezekkel, fürgén lépegetve. Színváltoztató, nem gyűrődő dakronőltőnyt viselt, kőtőtt ővkendőt és merített festésú muszlin nyakkendőt. Hatalmas kandúrfejét előrenyújtva tartotta, kerek szeme enyhén kidülledt, pillantása meleg volt, és mindenre éberen figyelt. Runciter arcán hivatalosan üdvőzlő kifejezés ült, tekintete sietős udvariassággial Herbertre tapadt, majd szinte azon nyomban tovább is siklott, mintha máris a kővetkező lépést mérlegelné.
   — Hogy van Ella? — dördült Runciter hangja, akárha elektronikusan főlerősítették volna. — Készen áll, hogy fölpörgessük egy kis társalgásra? Hisz még alig húszéves, jobb kondícióban kéne lennie, mint magának vagy nekem. — Fölkuncogott, csak úgy, bele a világba; folyton mosolygott és folyton kuncogott, hangja őrökké dörgött, de valójában a körülötte levőket észre sem vette, egyszerííen nem érdekelték. Csupán a teste mosolygott, biccentett és rázott kezet. Elméjét mindebből semmi sem érte el, mintha valahol messze járt volna. Távolságtartón, mégis szeretetre méltóan vonszolta magával Herbertet, óriási lépteivel a mélyhűtött kamrák felé tartva, melyek a félőket — köztük feleségét is — őrizték.
   — Régóta nem járt már nálunk, Mr. Runciter — jegyezte meg Herbert. Nem emlékezett fejből az asszony raktárjelentésén álló adatokra, arra, mennyi ideje maradt még.
   Runciter széles lapáttenyere a vállán pihent, azzal tolta őt előre.
   — Ez egy roppant fontos pillanat, von Vogelsang — szólt. — Mi, a társaim és én, olyan dolgokkal foglalkozunk, amik józan ésszel fel nem foghatók. Egyelőre tőbbet nem árulhatok el, csak annyit, hogy a helyzet komoly, de nem reménytelen. Semmi ok a kétségbeesésre, egyáltalán semmi. Hol van Ella? — Megtorpant, gyorsan körülnézett.
   — Kihozom önnek a kamrából a konzultációs terembe — mondta Herbert. Az ügyfelek nem léphettek be ide. — önnél van a számozott igénylőlap, Mr. Runciter?
   — Istenem, nincs — felelte a férfi. — Több hónapja már, hogy elvesztettem. De hisz ön ismeri a feleségemet, meg tudja találni. Ella Runciter, úgy húsz év körüli. Barna a haja és a szeme. — Türelmetlenül pillantott kőrbe. — Hova dugták el azt a termet? Régebben mindig megtaláltam.
   — Vezesse Mr. Runcitert a konzultációs terembe — szólt oda Herbert az egyik alkalmazottjának, aki épp arra ténfergett, kíváncsian lesve, hogy is fest egy anti-pszi szervezet világhírű tulajdonosa.
   Benézve a terembe Runciter irtózva szólalt meg:
   — Tele van. Odabent nem beszélhetek Ellával. — Azzal Herbert után sietett, aki épp a moratórium irattára felé indult. — Mr. von Vogelsang — mondta, utolérve őt, és hatalmas mancsát ismét a férfi vállára ejtve. Herbert érezte a kéz súlyát, rábeszélő nyomását. — Nincs itt valami szeparáltabb kuckó a bizalmasabb beszélgetésekhez? Amit Ellával, a feleségemmel kell megtárgyalnom, a Runciter Társaság egyelőre nem kíván a nyilvánosságra hozni.
   Hangja és jelenléte olyan erős hatással volt Herbertre, hogy maga is meglepődött, milyen készségesen mormolja:
   — Majd az egyik irodánkba vitetem Mrs. Runcitert, uram. — Elcsodálkozott rajta, mi történhetett, mi mozdította ki ezt az embert szokott környezetéből, mi késztette erre az éjszakai útra a Szerelmetes Felebarátaim Moratóriumba, hogy fölpörgesse
   — ahogy azt meglehetősen durván megfogalmazta félő feleségét. Biztosan valami üzleti válság, kombinált. A tévé és a homeolapok hirdetései közt manapság egyre gyakrabban hangzottak fel a különböző anti-pszi szervezetek élesen csengő figyelmeztető felhívásai. Védje a magánéletét, rikoltozta
   óránként minden hírközlő berendezés. Önre hangolódott egy ismeretlen? Valóban egyedül van? Ez a telepatákra vonatkozott… aztán ott volt még a prekogok keltette émelyítő riadalom. Előre megjósolja a tetteit valaki, akivel soha nem is találkozott még? Valaki, akivel nem is akarna találkozni, vagy meghívni őt az otthonába? Vessen véget az idegeskedésnek: lépjen kapcsolatba a legközelebbi kockázatmentesítő szervezettel; az előszőr kideríti, ön valójában engedély nélküli behatolásnak esett-e áldozatul, és amennyiben igen, megbízásra semlegesíti a behatolót — mérsékelt díjazás fejében.
   “Kockázatmentesítő szervezet.” Tetszett neki az elnevezés; jól hangzott, és pontosan ki is fejezte, amit kellett. Személyes tapasztalatból tudta ezt; két évvel azelőtt egy telepata beférkőzött a moratórium dolgozóinak tudatába, de hogy miért, azt sohasem tudta meg. Talán kihallgatni a félők és látogatóik titkait — bármi volt is, az egyik anti-pszi szervezet felderítőié megérezte a telepatikus mezőt, és értesítette őt. Miután aláírta a munkaszerződést a megfelelő emberrel, az beszállásolta magát a moratóriumba. A telepatát ugyan nem találta meg, mindenesetre erejét semlegesítette, pontosan, ahogy azt a tévéreklámok ígérték. Végül aztán a legyőzött ellenfél odébbállt. A moratórium jelenleg pszi-mentes, és hogy biztosan az is maradjon, az anti-pszi kockázatmentesítő szervezet havonta egyszer rutinellenőrzést hajt végre.
   — Nagyon köszönöm, Mr. Vogelsang — mondta Runciter, követve Herbertet egy hivatalnokokkal teli külső helyiségen át egy üres belső irodába, mely a szürkésbarna tokos, elavult mikrodokumentumok szagát árasztotta.
   Na persze, tűnődött tovább Herbert, azt is csak ők állították, hogy járt itt egy telepata; bizonyítékként, egy magukkal hozott diagramot lobogtattak. De azt akár hamisíthatták is a saját laboratóriumaikban. Azt is el kellett hinnem nekik, hogy a telepata elment; jött és elment — én pedig szegényebb lettem kétezer poszkreddel. Vajon humbug az összes kockázatmentesítő szervezet? Nélkülözhetetlennek tüntetik fel magukat, holott igazából semmi szükség rájuk?
   Ezen töprengve ismét elindult az irattár felé. Runciter ezúttal nem eredt a nyomába, helyette nagy zajjal kényelembe helyezte magát egy hatalmas termetéhez mérten aprócska széken. Aztán sóhajtott, és Herbertnek hirtelen úgy tűnt, hogy ez a robusztus öregember minden magára erőltetett élénkség ellenére holtfáradt.
   Gondolom, ha valaki ilyen magasra jut, annak már bizonyos elvárások szerint kell viselkednie, vonta le a kővetkeztetést. Emberfölöttinek kell látszania, a lehető legkevesebb hibával. Runciter teste valószínűleg tele van meszervekkel, mesterséges szervekkel, melyek most a csődöt mondott eredetik feladatait látják el. Sejtelmei szerint ehhez az orvostudomány csak az alapvető anyagi alapműveleteket nyújtotta, a többit tudatával Runciter maga intézte el. Vajon mennyi idős lehet, töprengett el. Ránézésre manapság ezt lehetetlen megállapítani, különösen kilencven fölött.
   — Miss Beason — utasította titkárnőjét —, kerítse elő Mrs. Ella Runcitert, és adja át nekem az azonosítószámát. Őt magát vigyék a 2-A irodába. — Leült a nővel szemben, és egy-kettőt csippentett Fribourg & Treyer-féle Herceg tubákjából, miközben Miss Beason nekilátott meglehetősen egyszerű feladatának, hogy előkeresse Glen Runciter feleségét.

* * *

Philip K. Dick | Ubik | 2

 

2

 



   Ella Runciter ott feküdt a jeges köd kipárolgásaiba burkolózott átlátszó koporsójában, szeme csukva, keze immár mindörökre kifejezéstelen arca elé emelve. Három év telt el, mióta utoljára látta, de persze az asszony semmit sem változott. Nem is fog soha, legalábbis külsőleg, fizikai megjelenésében. Ám minden egyes felélesztés után, bármilyen rövid időre tért is vissza az agyműködése, Ella mindig meghalt egy kicsit. Hátralevő ideje pedig lassan fogyott, apadt.
   Ennek tudatában nem is akarta őt gyakrabban fölébreszteni. így gondolkozott: ha ezzel a halálát sürgeti, akkor voltaképpen bűnt követ el ellene. Ami az asszony saját kívánságait illeti, melyeket még elhunyta előtt és az első félőlátogatások alkalmával mondott neki, azok már mind a feledés jótékony ködébe burkolóztak. Különben is, csak jobban tudja, hisz négyszer olyan idős, mint ő. Mit is kívánt? Hogy tovább működhessen mint a Runciter Társaság társtulajdonosa, vagy legalábbis valami ilyesfélét. Hát, ezt teljesítette. Itt van például ez a mostani alkalom. És a múltban is megtörtént már ötször-hatszor. Bármilyen válság merült is föl a szervezetnél, mindig konzultált az asszonnyal. Most is erre készült.
   A francba ezzel a hülye fejhallgatóval, zsémbelt magában, miközben a plasztikkorongot a füléhez illesztette. Na és a mikrofon; az is csak akadályozza a természetes kommunikációt. Türelmetlenül, tele kényelmetlen érzésekkel fészkelődött a szűkre szabott széken, melyet Vogelsang, vagy hogy a csudába hívják, húzott oda neki. Nézte, amint az asszony tudatába visszatér az értelem, és azt kívánta, bárcsak csipkedné magát egy kicsit. Aztán rémülten arra gondolt: talán nem sikerül neki, talán teljesen lemerült már, csak nem akarták megmondani. Vagy egyszerűen nem tudják. Esetleg, jutott még eszébe, ide kéne hívassam azt a Vogelsang akárkicsodát, és magyarázatot követelni tőle. Lehet, hogy valami irtózatos hibát követtek el.
   A csinos, halvány bőrű Ella; szeme, azokban az időkben, amikor még nyitva volt, csillogó, fényes kék. Többé ez nem történhet meg: beszélhet vele, hallhatja a válaszát, kommunikálhatnak… de soha az életben nem láthatja már az asszony nyitott szemét, és a szája sem mozdul már meg soha. Nem köszöntheti őt mosolyogva. Ha elmegy, többé nem búcsúzik sírva. Megéri hát? — kérdezte magától. Jobb így, mint a régi időkben, amikor a teljes életből egyenesen a sírba távozott az ember? Azért így legalább bizonyos értelemben mégis itt van velem, döntötte el. Nincs más alternatíva.
   A fejhallgatóban szavak formálódtak, lassan, bizonytalanul: újra és újra felbukkanó értelmetlen gondolatok, annak a rejtelmes álomnak a szilánkjai, melyen most az asszony féletét élte. Vajon milyen érzése lehet? — töprengett el a férfi. Ella szavaiból sosem sikerült kivennie; az egész alapját, a lényeget nem lehetett így kifejezni. A gravitáció, mondta neki egyszer az asszony, többé már nem befolyásol téged, és egyszerre lebegni kezdesz. Ha a féletnek vége, azt hiszem, egyszerűen kilibbensz a Rendszerből, a csillagok közé. De ő sem igazán tudta, csupán töprengett és feltételezett. úgy látszott. azonban, nem aggódik. És nem is boldogtalan. Ennek ő is örült.
   — Szia, Ella — szólt esetlenül a mikrofonba.
   — Ó — hallotta a az asszony válaszát a fülében; mintha ijedt lett volna a hangja. Az arca természetesen nyugodt maradt. Semmi sem látszott rajta. A férfi félrekapta a szemét. — Helló, Glen! — mondta az asszony amolyan gyermeki csodálkozással, meglepődve és zavartan, amiért a férjét egyszerre itt találja. — Mi…? — Tétovázott. — Mennyi idő telt el?
   — Néhány év — felelte a férfi.
   — Mondd el, mi történt.
   — Ó, Krisztusom — fakadt ki a férfi —, minden darabjaira hullik, az egész szervezet! Ezért vagyok itt; te akartad, hogy minden jelentősebb vállalati döntésbe bevonjunk, és Isten a tudója, most igazán szükségünk is van rád; új taktika kell, vagy legalábbis a felderítőrendszer teljes átalakítása.
   — Álmodtam — mondta Ella. — Füstölgő vörös fényt láttam, szörnyűségeset. Mégis egyre közeledtem felé, nem bírtam megállni.
   — Igen — bólintott Runciter. — A Bardo Thödol, a Tibeti halottaskönyv is ír erről. Emlékszel, hisz olvastad. Ez orvosok adták a kezedbe, amikor… — Tétovázott. — Haldokoltál — fejezte be végül.
   — A füstölgő vörös fény ugye rosszat jelent? — kérdezte Ella.
   — Igen, azt el kell kerülnöd. — Megköszörülte a torkát. — Figyelj, Ella, gondjaink vannak. Elviseled, ha beszélek róluk? Vagyis hát nem akarlak túlságosan igénybe venni, vagy ilyesmi. Nyugodtan szólj, ha fáradt vagy, és inkább valami másról beszélgetnél.
   — Olyan furcsa. Azt hiszem, azóta álmodom egyfolytában, hogy utoljára itt jártál nálam. Tényleg két év telt el azóta? Tudod, Glen, mi jutott eszembe? Hogy a többi ember körülöttem… mintha egyre erősebb kapocs fűzne hozzájuk. Rengeteg álmomnak nem is én voltam a szereplője. Néha férfi vagyok, néha kisfiú; néha meg visszeres kővér vénasszony… és olyan helyeken járok, ahol még soha életemben, és teljesen értelmetlennek látszó dolgokat csinálok.
   — Hát, tudod, úgy tartják, ilyenkor már egy új méh felé tartasz, hogy újra megszüless. És az a füstölgő. vörös fény… az a rossz méh; arra nem szabad menned. Az egy megalázó, alantas méh. Bizonyára a kővetkező életedre készülsz már, vagy mire. — A férfi ostobán érezte magát, hogy ilyeneket beszél. Normális körülmények közt nem érzett magában vallási elhívatást. De a féletben lévők közelsége mindenkiből teológust csinált. — Hé — szólalt meg ismét, témát változtatva. — Hadd meséljem el neked, mi történt, miért jöttem el és zavartalak meg. S. Dole Melipone-nak nyoma veszett.
   Pillanatnyi csönd után Ella fölnevetett.
   — Ki vagy mi az az S. Dole Melipone? Ilyen név nem is létezhet. — A nevetés, a semmihez sem hasonlítható, ismerős melegsége megbizsergette a férfi gerincét. Pontosan emlékezett rá, még ennyi esztendő után is. Legalább egy évtizede nem hallotta Ellát nevetni.
   — Talán csak elfelejtetted — mondta.
   — Dehogy felejtettem el — vágott vissza Ella. — Egy S. Dole Melipone-t lehetetlen elfelejteni. Talán az olyan, mint egy hobbit?
   — Raymond Hollis legjobb telepatái. Mindig legalább egy tétlenünk a nyomában járt, mióta G. G. Ashwood előszőr rábukkant, másfél évvel ezelőtt.
   Soha nem vesztettük el szem elől, nem engedhettük meg magunknak. Melipone, ha szükséges, akkora pszi-mezőt képes gerjeszteni, ami kétszer nagyobb, mint Hollis bármely más alkalmazottjáé. És ő csupán egy azok sorában, akik mostanában eltűntek… szerintünk legalábbis eltűntek. És a Szövetség összes többi kockázatmentesítő szervezete szerint is. Így aztán azt gondoltam: a pokolba is, elmegyek, és megkérdezem Ellát, mit ajánl, mit tegyünk. Ahogy te magad is leszögezted a végakaratodban… emlékszel?
   — Emlékszem. — Az asszony hangja távolról érkezett. — Lökjetek még több tévéfelhívást. Figyelmeztessétek az embereket. Mondjátok meg nekik… — Szavai elúsztak, nyomukban néma csönd maradt.
   — Untatlak téged — szólt Runciter komoran.
   — Nem. Én… — Az asszony habozott, és a férfi érezte, ismét eltávolodik. — Szóval mind telepaták voltak? — kérdezte kis szünet után.
   — Legtöbbjük telepata vagy prekog. Sehol a Földön nincsenek, ezt biztosan tudom. Most van egy tucat inaktív tétlenünk, akiknek semmi dolguk, mert az általuk semlegesített pszik kámforrá váltak; és ami még jobban, még sokkal jobban aggaszt, az az, hogy az anti-pszik iránti kereslet is csökken, ami persze nem meglepő, ha figyelembe vesszük ezeket az eltűnéseket. De biztos vagyok benne, valami nagy akcióra készülnek. Akarom mondani, azt hiszem. Akárhogy is van, egy biztos: valaki fölbérelte az egész bandát, de hogy ki és honnan, annak csakis Hollis a megmondhatója. ő tudja, mire megy ki ez az egész. — Tűnődve elhallgatott. Hogy is segíthetne Ella kibogozni a rejtély szálait? — kérdezte magától. Hisz be van zárva itt, ebbe a koporsóba, kifagyasztva a világból — csak annyit tud, amennyit ő elmond neki. Mégis, mindig bízott az asszony eszében, abban a kimondottan női gondolkodásban, ami nem a tudáson alapul, és nem is a tapasztalaton, hanem valami veleszületett megérzésen. Ennek titkát még Ella életében sem volt képes megfejteni, most pedig, hogy az asszonyjeges mozdulatlanságban hever előtte, már biztos nem is fogja. A többi nő, akivel az ő halála óta a sors összehozta — mert volt néhány —, ennek a képességnek csupán töredékével rendelkezett, nem többel, mintegy jelzéseként annak a nagyobb erőnek, mely bennük sosem fejlődött olyan tökélyre, mint Ellában.
   — Mondd csak — szólalt meg az asszony —, miféle alak ez a Melipone?
   — Egy dilinyós.
   — Pénzért dolgozik? Vagy meggyőződésből? Az olyanokkal mindig óvatosan kell bánni, akiknek a pszi-hókuszpókusza céltudatossággal és kozmikus önérzettel párosul. Mint annál a rémes Sarapisnál, emlékszel rá?
   — Sarapis már letűnt a színről. Állítólag Hollis tette el láb alól, amikor konkurenciát akart teremteni neki egy saját szervezet fölépítésével. Az egyik prekogja köpött Hollisnak. — Aztán még hozzátette:
   — Melipone sokkal nagyobb tüske az oldalunkban, mint Sarapis volt. Ha bemelegszik, három tétlen tudja csak ellensúlyozni a mezejét, és abból aztán semmi hasznunk. Ugyanannyit keresünk — vagy legalábbis kerestünk velük, mint amit egyért is megkaptunk volna. A Szövetség díjszabási rendszere ugyanis köt minket. — Minden évvel egyre kevésbé szerette őket. Már-már krónikus megszállottsággal bizonygatta a Szövetség haszontalanságát és pénzigényességét. A beképzeltségét. — Amennyire mi megállapíthattuk, Melipone pénzes pszi. Ettől jobban érzed magad? így már nem olyan rossz?
   Várt, de az asszonytól semmi válasz nem érkezett. — Ella — szólt aztán. Csönd. Idegesen kezdte szólongatni: — Halló, odabent, Ella, hallasz engem? Valami baj van? — ó, istenem, gondolta. Vége.
   A hosszú szünet után ismét gondolatok öltöttek formát a jobb fülében.
   — A nevem Jory. — Ezek nem Ella gondolatai; más az elánjuk, élettel telibbek, mégis esetlenebbek. Hiányzik belőlük az asszonyra jellemző fürge, kifinomult észjárás.
   — Szálljon ki a vonalból — szólt rá Runciter pánikban. — A feleségemmel, Ellával beszéltem. Maga honnan került ide?
   — Jory vagyok — jöttek a gondolatok —, és velem senki sem beszél. Szeretném, ha egy darabig velem foglalkozna, mister, ha nincs ellene kifogása. Hogy hívják?
   — Én a feleségemmel akarok beszélni, Mrs. Ella Runciterrel — mondta a férfi hebegve. — Azért fizettem, nem pedig, hogy magával társalogjak.
   — Ismerem Mrs. Runcitert — csendült a gondolat a fülében, immár sokkal erősebben. — ő is szokott beszélgetni velem, persze nem úgy, ahogy egy önhöz hasonló ember, valaki a külvilágból. Mrs. Runciter itt van velünk, tehát nem számít, hisz nálunk tőbbet nem tudhat. Milyen évet írunk, mister? Elindították azt a nagy hajót a Proximára? Ez nagyon érdekelne, talán ön elmondhatja. És ha akarja, én később továbbadom Mrs. Runciternek. Rendben?
   Runciter kirántotta a dugót a füléből, kapkodva lerakta a fejhallgatót és a berendezés többi részét. Kisietett az áporodott levegőjű, poros irodából, és végigcsörtetett a fagyasztott koporsók közt, sorról sorra, a sorszámok tökéletes rendjét követve. A moratórium dolgozói néha beúsztak a látóterébe, aztán eltűntek, amint továbbszáguldott, a tulajdonost keresve.
   — Netán valami baj van, Mr. Runciter? — kérdezte az a Von Vogelsang hogyishívják, amikor észrevette zaklatottságát. — Segíthetek?
   — Valami izé bepofátlankodott a vonalba — zihálta Runciter megtorpanva. — Ella helyett. A pokolba magukkal meg a vacak szerkentyűikkel, ennek nem lenne szabad megtörténnie! Mégis, mit képzelnek? — A moratórium tulajdonosának nyomában trappolt, aki máris megindult a 2-A iroda felé. — Ha én így végezném a munkám…
   — Az a személy megnevezte magát?
   — Igen, azt mondta, ő Jory.
   Látható aggodalommal homlokát ráncolva von Vogelsang így szólt:
   — Az biztos Jory Miller lesz. Ha minden igaz, közvetlenül a felesége mellett van a helye. A raktárban.
   De hát láttam, hogy Ella az!
   Ha hosszú időt töltenek el egymás közelében — magyarázta von Vogelsang —, általában fellép egyfajta kölcsönös ozmózis, átáramlás a két félő tudata közt. Jory Miller agyaktivitása különösen erős, míg az ön feleségéé nem annyira. Ettől szerencsétlen módon többé-kevésbé egyoldalúvá válik a protofazonok áramlása.
   — Meg tudja javítani? — kérdezte Runciter rekedten. Észrevette, hogy a kimerültségtől még mindig zihál és remeg. — Tüntesse el azt az izét a feleségem agyából, és hozza őt vissza nekem… hisz ez a dolga!
   — Ha nem sikerül helyreállítanom az eredeti állapotot, természetesen a pénzét visszatérítjük — válaszolta von Vogelsang mesterkélt udvariassággal.
   — Kit érdekel a pénz? Kenje a hajára! — Közben odaértek a 2-A irodához. Runciter nyugtalanul ismét helyet foglalt, szíve úgy dobogott, hogy szóhoz is alig jutott. — Ha nem takarítja a el ezt a Jory akárkit a vonalból — morogta levegő után kapkodva beperelem. Bezáratom az egész kócerájt!
   Szembefordulva a koporsóval von Vogelsang füléhez illesztette az audio-kimenetet, és fürgén beszélni kezdett a mikrofonba:
   — Szállj ki, Jory, légy jó fiú. — Aztán Runciterre pillantva így folytatta: — Tizenöt évesen halt meg, ezért van benne ennyi életerő. Az igazat megvallva nem ez az első eset, Jory már többször is felbukkant olyan helyeken, ahol semmi keresnivalója nem volt. — Megint beleszólt a mikrofonba: — Ez nagyon nem szép tőled, Jory. Mr. Runciter messziről jött, hogy a feleségével beszéljen. Ne zavard más jeleit, Jory, ez nem tisztességes. — Szünetet tartott, a hallgatóba fülelt. — Tudom, hogy gyenge az adása. — Megint fülelni kezdett, komoly, békaszerű ábrázattal, majd levette a fejhallgatót, és fölegyenesedett.
   — Mit mondott? — esett neki Runciter. — Ki fog szállni, hogy végre Ellával beszélhessek?
   — Jory semmit sem tehet — felelte von Vogelsang. — Képzeljen el két középhullámú rádióadót. Az egyik a közelben van, de csupán ötszáz wattos teljesítménnyel üzemel; a másik sokkal messzebb, de csaknem ugyanazon a frekvencián ad, ötezer wattal. Ha leszáll az éj…
   — Az éj már leszállt — mondta Runciter. Legalábbis Ella számára. Persze lehet, hogy neki magának is befellegzett, ha Hollis eltűnt tépéit, parakinetistáit, prekogjait, feltámasztóit és animátorait nem találja meg. Nemcsak Ellát veszítette el, hanem a tanácsot is, amit az asszony adni készült, mikor Jory a helyére furakodott.
   — Ha visszavisszük a fagyasztókamrába — motyogta von Vogelsang —, többé nem rakjuk Jory közelébe. Ami azt illeti, ha ön hajlandó kissé magasabb havi díjat fizetni, legjobban szigetelt helyiségünkben tároljuk majd, amelynek a falait teflon 26-tal,burkoltuk és erősítettük meg, így elejét véve mindenféle heteropszichikus infúziónak… akár Jory, akár más személy részéről.
   — Nem késtek már el vele? — kérdezte Runciter, egy pillanatra fölbukkanva az iménti események hatására rázuhant depresszió mélyéről.
   — Talán még visszatér. Ha Jory odébbáll. És mindazok, akik még esetleg beléhatoltak meggyengült állapota miatt. Hisz ezt csaknem mindenki megtehette. — Von Vogelsang az ajkát harapdálta, láthatóan tűnődve valamin. — Lehet, hogy nem tetszene neki, ha elszigetelnénk, Mr. Runciter. A konténereket — koporsókat, ahogy a nagyközönség nevezi őket — nem véletlenül tartjuk egymás közelében. A vándorlás mások gondolatvilágában adja a félők egyetlen…
   — Most azonnal különítse el — szakította félbe Runciter. — Jobb, ha magára marad, mintha teljesen megszűnik létezni.
   — Még létezik — biztosította von Vogelsang. — Csupán nem képes kapcsolatba lépni önnel. A kettő közt nagy a különbség.
   — Ez a különbség metafizikus, tehát nekem nem jelent semmit — felelte Runciter.
   — Berakjuk az elkülönítőbe — mondta von Vogelsang —, de azt hiszem, igaza van. Már túl késő. Jory túlságosan beléevődött, legalábbis bizonyos részeken. Sajnálom.
   — Hát még én — válaszolta Runciter élesen.

* * *

Philip K. Dick | Ubik | 3

 

3

 



   Joe Chip még mindig nevetséges, élénk színű, csíkos pizsamájában zavarodottan leült a konyhaasztalhoz, cigarettára gyújtott, majd, miután bedobott egy tízcentest, babrálni kezdett újonnan bérbe vett újsomatája tárcsáján. Másnaposságával küzdve a Bolygóközi Hírlapot hívta, egy pillanatig tétovázott a Hazai hírek rovatnál, aztán mégis inkább a Pletykákat választotta.
   — Igen, uram — szólt az újsomata szívélyesen. — Pletykák. Képzelje csak, mire készül Stanton Mick, a visszahúzódó, ám mégis világúrszerte ismert spekuláns és üzletember. — A gépezet fölzümmögött, és nyílásából nyomtatott írással teli papírtekercs kúszott elő. A levágva karikába görbült négyszínnyomású, elegánsan vastagon szedett szövegű lap végiggurult a neotikfa asztalon, és a padlóra pottyant. Chip lüktető fejjel érte nyúlt, és szétteregette maga előtt.

Mick kéttriliót akar a Világbanktól (AP) London. Vajon mire készül Stanton Mick, ez a visszahúzódó, mégis világszerte ismert spekuláns és üzletember? E kérdés izgatja most a bankvilágot, mióta a Whitchallból kiszivárgott, a rámenős, különc iparmágnás, aki nemrég fölajánlotta egy flotta ingyenes megépítését lzraelnek, hogy az meghódítsa és lakhatóvá tegye a Mars egyébként sivatagos vidékeit, ezúttal példátlanul hatalmas összegű kölcsönt kért, és minden valószínűség szerint meg is kapja a…
   
   Mick kéttriliót akar a Világbanktól (AP) London. Vajon mire készül Stanton Mick, ez a visszahúzódó, mégis világszerte ismert spekuláns és üzletember? E kérdés izgatja most a bankvilágot, mióta a Whitchallból kiszivárgott, a rámenős, különc iparmágnás, aki nemrég fölajánlotta egy flotta ingyenes megépítését lzraelnek, hogy az meghódítsa és lakhatóvá tegye a Mars egyébként sivatagos vidékeit, ezúttal példátlanul hatalmas összegű kölcsönt kért, és minden valószínűség szerint meg is kapja a…

   — Ez nem is pletyka — mondta Joe Chip az újsomatának. — Csak pénzügyi tranzakciókra vonatkozó spekuláció. Ma arról akarok olvasni, melyik tévésztár kinek a kábszerélvező feleségével fekszik le épp. — Szokás szerint nem aludt jól, legalábbis ami a REM — gyors szemmozgásos — szakaszt illeti. Altatót azonban nem vett be, mert bálszerencséjére a lástömbjük saját patikája által nyújtott heti fejadagja, leginkább az 6 falánkságának köszönhetően, rég elfogyott. A kővetkező keddig nem is keresheti fel a gyógyszertárat utánpótlásért, mert az törvénybe ütközik. Két nap még tehát, két hosszú nap.
   — Állítsa a tárcsát az Alantas pletykákra — mondta az újsomata.
   Engedelmeskedett, és kisvártatva egy újabb lap pöndörödött elő a gépből. Figyelmét egy Lola Herzburg-Wrightról készült remek karikatúra vonta magára; élvezettel nyalta meg szája szélét a kegyetlenül fölnagyított jobb fül láttán, aztán a szövegre pillantott.

Egy felkapott New York-i éjszakai mulatóban tegnap egy zsebtolvaj akaszkodott LOLA HERZBURG-WRIGHT-ra, ő azonban egy gyors jobbegyenessel leterítette a gazfickót, aki egyenesen a szomszéd asztalra repült. Ott éppen EGON GROAT, a svéd király ült egy eddig ismeretlen ifjú hölggyel, akinek káprázatos, hatalmas…
   
   Egy felkapott New York-i éjszakai mulatóban tegnap egy zsebtolvaj akaszkodott LOLA HERZBURG-WRIGHT-ra, ő azonban egy gyors jobbegyenessel leterítette a gazfickót, aki egyenesen a szomszéd asztalra repült. Ott éppen EGON GROAT, a svéd király ült egy eddig ismeretlen ifjú hölggyel, akinek káprázatos, hatalmas…

   Lásának ajtajánál megszólalt a csengő. Joe Chip riadtan kapta föl a fejét. Észrevette, hogy cigarettája már kis híján lyukat égetett neotikfa asztalának kusza mintázatú lapjába, eloltotta, aztán zavarodottan az ajtó zárja mellé szerelt ügyes kis beszélőcsőhöz csoszogott.
   — Ki az? — dörmögte. Karórájára pillantva látta, még nyolc óra sincs. Talán a díjbeszedő robot, gondolta. Vagy egy hitelező. Nem nyomta még meg a kapu nyitógombját.
   A hangszóróból lelkes férfihang szólalt meg:
   — Tudom, hogy korán van, Joe, de most értem a városba. G. G. -Ashwood vagyok. Csapdába csaltam egy zsíros kis falatot Topekában. A leolvasás alapján a figura egy zseni, de a te véleményedre is kíváncsi vagyok, mielőtt Runciter ölébe pottyantanám a zsákmányt. Különben is, ő most Svájcba utazott.
   — A vizsgálóberendezésem nincs itt a lásban — válaszolta Chip.
   — Elrobogok érte a laborba, és elhozom neked.
   — Nem a laborban van. — Habozott, aztán beismerte: — A kocsimban. Tegnap éjjel nem volt időm kipakolni. — Valójában úgy beszívott, hogy ki se bírta nyitni légpárnásának a csomagterét. — Nem várhat a dolog kilencig? — kérdezte ingerülten. G. G. Ashwood megzabolázhatatlan, mániákus energiáit még délben is alig viselte el… most, hét óra negyvenkor pedig egyenesen képtelen volt vállalni. Ez rosszabb, mint egy hitelező.
   — Chip, édesem, ez a fazon mesébe illő, egy két lábon járó csodaműhely. Minden műszeredet kitéríti a hitéből, ráadásul a cégbe is új életet lehelhet, amire épp igazán nagy szükség van. Azonkívül…
   — Egy olyan anti-micsoda? — kérdezte Joe Chip. — Telepata?
   — Kiterítem előtted minden lapomat — jelentette ki G. G. Ashwood. — Nem tudom. Figyelj, Chip. — Ashwood suttogóra fogta a hangját. — Ez az egész ügy a lehető legtitkosabb. Nem állhatok itt lenn a kapuban, szétkürtölve mindent, a nagyvilágnak. Valaki még meghallja. Ami azt illeti, már érzem is valami nyomorult földszinti féreg gondolatait, azt…
   — Jól van — szólt Joe Chip lemondóan. Ha egyszer belelendül, G. G. Ashwood könyörtelen monológjait nem lehet már félbeszakítani. Jobban jár, ha végighallgatja. — Adj nekem őt percet, hogy felöltözzek és megtudjam, van-e valahol még kávé ebben az átkozott lásban. — Emlékei közt mintha ott derengett volna egy éjszakai bevásárlás a ház üzletközpontjában, sőt szinte maga előtt látta, ahogy letép egy zöld fejadagjegyet. Az pedig vagy kávét, vagy teát, vagy cigarettát, vagy valami flancos iffiport tubákot jelent.
   — Tetszeni fog neked a nő — szögezte le energikusan G. G. Ashwood. — Bár, ahogy az gyakran lenni szokott, ő is a lánya egy…
   — Nő? — kérdezte ijedten Joe Chip. A lásom nincs a legjobb bőrben; tartozom az épület takarítórobotjainak, már vagy két hete nem jártak idebent.
   — Majd megkérdezem, érdekli-e.
   — Nem szükséges. Engem érdekel. Majd letesztelem odabent a laborban, munkaidőben.
   — Leolvastam a gondolatait, nem érdekli.
   — Hány éves egyáltalán? — Talán csak egy gyerek, gondolta. Az új, potenciális tétlenek elég nagy hányada közülük kerül ki, akik pszionikus szüleik,elleni védekezésül fejlesztették ki képességüket.
   — Hány éves vagy, kicsim? — hallatszott G. G. Ashwood halk kérdése, amint elfordult a magával hozott személy felé. — Tizenkilenc — jelentette aztán Joe Chipnek.
   Na, nesze neked. De most már fölébredt benne a kíváncsiság. Ez a G. G. Ashwoodból áradó pezsgő, izgatott feszültség rendszerint vonzó nő közelségét jelezte. Talán ez a lány is beleillik már ebbe a kategóriába.
   Adj egy negyedórát — mondta G. G.-nek. Ha elég gyorsan dolgozik, csak a takarításra koncentrálva, egyként kihagyva kávét és reggelit, annyi idő alatt talán elfogadhatóan tiszta lást produkálhat. Legalábbis érdemes megpróbálni.
   Megszakította a vonalat, aztán a konyhaszekrényekben seprű (kézi vagy önműködő), illetve porszívó (héliumelemes vagy hálózati csatlakozós) után kezdett kutatni. Egyiket se találta. Semmi kétség, az épület ellátóügynöksége semmiféle takarítóeszközzel nem szerelte föl bérleményét. Erre is épp most kell rájönnöm, gondolta. Pedig már négy éve él itt.
   Fölkapta a vidfont, tárcsázta a 214-et, az épület karbantartási részlegét.
   — Figyeljen — mondta, mikor a homeosztatikus diszpécser válaszolt. — Az a váratlan alkalom adódott, hogy tőkém egy részét mozgósíthatom a takarítórobotokkal szemben fennálló tartozásom kiegyenlítésére. Szeretném, ha most rőgtőn följönnének a lásomba. A teljes számlát rendezem, amint elvégezték a munkájukat.
   — Uram, önnek a teljes számlát rendeznie kell, mielőtt. elkezdenék.
   Ekkorra már a kezében volt a tárcája. Kiborította belőle összes létező hitelkártyáját, melyeknek legtöbbjét már rég kiürítette. Viszonya a pénzhez az örökösen szorongató adósságok tekintetében most már talán sosem változik meg.
   — Hátralékaimat ráterhelem a Háromszögű Bűvös Kulcsomra — világosította föl titokzatos ellenlábasát. — Az majd kivonja az összeget az önök rendelkezése alól; a könyveikben pedig feltüntethetik mint visszatérítést.
   — Plusz a pótdíjak, plusz a büntetések.
   — Azokat ráterhelem a Szív alakú…
   — Mr. Chip, a Ferris és Brockman Kiskereskedelmi Hitelképesség-ellenőrző Vagynökség külön körlevelet adott ki önről. A tegnapi postánkkal érkezett, és azóta is gondosan észben tartjuk. Július óta a hármas G hitelképességi osztályból ön visszaesett a négyes G-be. Részlegünk — valójában az egész épület — új programja szerint kénytelen az önhöz hasonló szánalmas anomáliáktól minden további hitelszolgáltatást megtagadni, uram. Ez annyit jelent, hogy ezentúl szigorúan csak készpénzt fogadhatunk el. És ez valószínűleg egész hátralevő életére vonatkozik. A helyzet az…
   Letette. Az utolsó reménye is elszállt, hogy akár hízelgéssel, akár fenyegetéssel becsalogassa a takarítórobotokat csatatérhez hasonlító lásába. Beslattyogott a hálószobába, felöltözni. Erre az egyre segítség nélkül is képes.
   Mikor magára kapkodta a ruhát — egy mutatós vörösesbarna köntöst, fényes, kunkori orrú házicipőt és egy bojtos filcsapkát —, reménykedve pillantott végig a konyhán, a kávé legapróbb nyoma után kutatva. Semmi. Azután a nappalira fordította a figyelmét, s a fürdőszobába vezető ajtó mellett fölfedezte előző éjjel viselt pöttyös, kék anyagból készült köpenyét és egy műanyag zacskót, ami negyed kiló eredeti kenyai kávét tartalmazott. A legremekebb fajta volt, nagyon részeg lehetett, ha meg merte venni, tekintve jelenlegi rettenetes anyagi helyzetét.
   Visszament a konyhába, végigkutatta összes zsebét egy tízcentes után, s mikor végre talált, beindította vele a kávéfőzőt. Beszippantva a számára teljesen szokatlan illatot, megint az órájára nézett, és meglátta, hogy letelt a negyedóra. Élénken az ajtóhoz lépkedett hát, elfordította a gombot, és kioldotta a zárat.
   Az ajtó nem nyílt ki.
   — Öt centet kérek — szólalt meg helyette.
   Átkutatta a zsebeit. Nem talált több érmét, semmit.
   — Holnap megadom — mondta az ajtónak. Ismét nekifeszült a gombnak, az azonban meg se moccant. — Azt, hogy fizetek neked, egyedül a nagylelkűségemnek köszönheted — győzködte. — Senki sem kötelez rá.
   — Én nem így gondolom — felelte az ajtó. — Nézzen csak bele a szerződésbe, amelyet aláírt, mikor megvette ezt a lást.
   Az asztala fiókjában rábukkant az okmányra. Aláírása óta sokszor idézett már belőle, különböző érveit alátámasztandó. Affene; az ajtónak a nyitódásért és csukódásért kötelező fizetség jár. Nem borravaló.
   — Meg fogja érteni, hogy igazam van — folytatta az ajtó. Hangja önelégülten csengett.
   A mosogató melletti fiókból Joe Chip előkapott egy rozsdamentes acélpengéjű kést, azzal állt neki szisztematikusan szétcsavarozni pénznyelő ajtaja zárszerkezetét.
   — Be fogom perelni — szólt az automata, amint az első csavar kiesett.
   — Ajtó még úgysem perelt be — válaszolta Joe Chip. — De azt hiszem, túl fogom élni.
   Kopogás hangzott fel.
   — Hé, Joe, bébi, én vagyok az, G. G. Ashwood. És itt van velem a leányzó is. Nyisd ki az ajtót.
   — Dobj be nekem egy ötcentest a nyílásba mondta Joe. — Úgy látszik, az én oldalamon valami baj van a zárszerkezettel.
   Csörrenve hullott be egy érme. Az ajtó kitárult, és ott állt G. G. Ashwood, ragyogó ábrázattal. Huncut rángás hullámzott végig rajta, szeszélyes, sugárzó büszkeség, amint előrelökte a lányt, be a lásba.
   Az megtorpant egy pillanatra, és Joe-ra meredt. Láthatóan nem volt több tizenhétnél, karcsú, rézbőrű, hatalmas fekete szemekkel. Istenem, gondolta a férfi, ez a lány gyönyörű. Művászonból készült munkásinget és farmernadrágot viselt, valamint nehéz bakancsot, melyet egészen élethű sár borított. Fénylő, gubancos haját csomóra kötött piros kendővel szorította hátra. Fölgyűrt ingujja alól lebarnult, izmos kar villant elő. Bőrutánzatú övében kést hordott, egy hordozható telefonkészüléket s egy élelmiszer-fejadagból és vízből álló mentőcsónakot. Csupasz, sötét alkarján tetoválás látszott: CAVEAT EMPTOR, így szólt a felirat. Joe eltöprengett, vajon mit jelenthet.
   — Ő Pat — mondta G. G. Ashwood, és karját hivalkodóan bensőséges gesztussal a lány dereka köré fonta. — A másik neve ne érdekeljen. — Alakja szögletes volt és puffadt, mint egy túlsúlyos tégla; szokásos moherponcsóját viselte, barackszínű filckalappal, skótkockás sízoknival és szőnyeganyagból varrt papuccsal. Megindult Joe Chip felé, testének minden porcikájából önelégült mosoly áradt.
   Valami nagyon értékesre bukkant, és most igyekszik a lehető legtöbb hasznot húzni belőle. — Pat, ez itt a társaság legtapasztaltabb első osztályú elektronikus típustesztelője.
   — Maga az elektronikus vagy a tesztjei? — kérdezte a lány hűvösen Joe Chiptől.
   — Ez is, az is — válaszolta Joe. Körülötte szinte kézzelfogható bűzt árasztott a takarítatlan lás, mindenünnen lomok és szemétdarabok kandikáltak elő; tudta, hogy a lány is észrevette már. — Üljetek le mondta zavartan. — Igyatok egy csésze igazi kávét.
   — Micsoda fényűzés — szólt Pat, elhelyezkedve a konyhaasztal mellett. Ösztönösen összerendezgette a heti újságok kupacát. — Hogy engedheti meg magának, hogy igazi kávét vegyen, Mr. Chip?
   — Joe istenverte sok pénzt keres — szólalt meg G. G. Ashwood. — A cég nem is működne nélküle. — Kinyúlt és kivett egy cigarettát az asztalon heverő csomagból.
   — Tedd vissza — mondta Joe Chip. — Már majdnem elfogyott, és az utolsó zöld fejadagjegyemet is elhasználtam a kávéra.
   — Én viszont kifizettem az ajtót — jegyezte meg G. G. Odakínálta a cigarettát a lánynak. — Joe szereti megjátszani magát, ne is figyelj rá. Nézd csak meg, hogy néz ki ez a lás. Ebből is látszik, milyen nagy elme, csak azok élnek így. Hol van a tesztelőberendezésed, Joe? Ne vesztegessük az időt.
   — Furán öltözködik — szólt oda Joe a lánynak. — A föld alatti vidfonkábeleket tartom karban a Topeka kibucban — mondta Pat. — Ott csak. nők vállalhatnak fizikai munkát. Ezért választottam azt és nem a Wichita Falls kibucot. — Fekete szeme büszkén fölizzott.
   — Az a felirat a karján, a tetoválás, héberül van? — kérdezte Joe.
   — Latinul. — Igyekezett szemével sem elárulni, milyen jól szórakozik. — Sosem láttam még ilyen őrülten rendetlen lást. Hát nincs barátnője?
   — Egy elektronikai szakembernek nincs ideje efféle badarságokra — vágta rá G. G. Ashwood ingerülten. — Figyelj csak, Chip, ennek a lánynak a szülei Ray Hollisnak dolgoznak. Ha megtudnák, hogy itt járt, olyan homloklebenymetszést csinálnának rajta, hogy csak na!
   Joe Chip a lányhoz fordult.
   — Ugye nem tudják, hogy neked ilyen antiképességeid vannak?
   — Nem. — A lány a fejét rázta. — Én magam sem értettem belőle egy kukkot se, míg a maguk felderítője mellém nem telepedett a kibuc önkiszolgáló éttermében, és el nem magyarázta. Talán igazat mondott. — Vállat vont. — Talán nem. Azt állította, maga pártatlan bizonyítékkal szolgálhat a tesztelő berendezései segítségével.
   — Mit érezne — kérdezte tőle a férfi —, ha a tesztek azt mutatnák, rendelkezik ezekkel a képességekkel?
   Pat elgondolkozva válaszolt:
   — Ez az egész olyan… negatív. Nem csinálok semmit. Nem mozgatok tárgyakat, nem változtatom kenyérré a követ, nem hozok világra gyermeket megtermékenyítés nélkül, és nem gyógyítok meg beteg embereket. Se agyakat nem olvasok. Se a jövőbe nem látok.:. még csak efféle mindennapos hatalmam sem lehet. Egyszerűen semlegesítenem kell mások képességeit. Ez így annyira… — Legyintett. — Nevetséges.
   — Mint az emberi faj túlélése érdekében végzett tevékenység — mondta Joe —, ez is legalább olyan fontos, mint a pszi-képességek. Különösen nekünk, normáknak. Az anti-pszi faktor az ökológiai egyensúly természetes velejárója. Az egyik rovar repülni tanul, tehát a másik megtanul hálót szőni, hogy csapdába ejthesse. Hát ön szerint ez a repülés megtagadása? A kagylók kemény burkokat építettek testük köré védelemül. A madarak pedig megtanultak a magasba emelkedni, hogy onnan dobhassák le őket a sziklákra. Bizonyos értelemben ön a pszikre leső ragadozó lesz, míg a pszik maguk a normákra jelentenek veszélyt. Így aztán önt a normák barátjuknak tekintik majd. Íme az egyensúly, a magába záródó görbe, ragadozók és áldozatok körforgása. Úgy látszik, ez a rendszer örökkévaló. Megvallom őszintén, én nem is tudnék jobbat kitalálni helyette.
   — Az is lehet, hogy árulónak tartanak majd szólalt meg Pat.
   — Zavarná ez magát?
   — Igen, zavar, ha az emberek ellenséges érzelmeket táplálnak irántam. De gondolom, bármit csinálunk is, életünkben biztos szerzünk egy-két ellenséget. Nem járhatunk egyszerre mindenki kedvében, hisz ahány ember, annyifélét akar. Ami az egyiknek öröm, a másiknak bosszúság.
   — Mi az ön antitehetsége? — kérdezte Joe. — Nehéz elmagyarázni.
   — Mint már mondtam — szólt közbe G. G. Ashwood —, teljességgel egyedülálló. Sosem hallottam még ilyesmiről.
   — Melyik pszi-képességet ellensúlyozza? — kérdezte Joe a lányt.
   — A prekogokét — válaszolta Pat. — Azt hiszem G. G. Ashwoodra mutatott, akinek önelégült vigyora még mindig nem hervadt le. — A felderítőjük, Mr. Ashwood magyarázta el. Tudtam, hogy valami furcsa dolgot művelek; hatéves korom óta időről időre különös szakaszok jelentkeztek az életemben.
   A szüleimnek sosem árultam el, mert éreztem rajtuk, hogy nem tetszene nekik.
   — Ők prekogok? — kérdezte Joe. — Igen.
   — Akkor igaza volt. Valóban nem tetszett volna nekik. De ha használta a közelükben a képességét, akár csak egyszer is, megtudták volna. Nem gyanakodtak? Nem próbálta befolyásolni a képességeiket?
   — Én… — kezdte Pat, aztán legyintett. — Azt hiszem, befolyásoltam őket, de nem vették észre. Arcára zavarodott kifejezés ült ki.
   — Hadd magyarázzam el — mondta Joe —, általában hogy működik egy antiprekog. Ez az általunk ismert összes esetre vonatkozik. A prekog többféle jövőt lát egymás mellett, mint sejteket egy méhkasban. Amelyiket fényesebbnek érzi, azt választja. Ha ez megtörtént, az antiprekog már nem tehet semmit. Akkor kell jelen lennie, amikor a prekog dönteni készül, nem pedig utána. Az antiprekog minden egyes jövőt egyformának tüntet föl ellenfele előtt, ezzel tönkretéve választási képességét. A prekog rögtön megérzi, ha egy antiprekog kerül a közelébe, mert a jövőhöz fűződő viszonya azon nyomban megváltozik. A telepaták esetében is ugyanilyen módon lehet megrongálni…
   — Képes visszamenni az időben — szólalt meg G. G. Ashwood.
   Joe értetlenül bámulta.
   — Vissza az időben — ismételte G. G., ízlelgetve a szavakat. Pillantása jelentőségteljesen vándorolt végig Joe Chip konyhájának minden zegzugán. Az általa befolyásolt prekog még mindig egy kiemelkedő jövővonalat lát, amint mondtad, egy fényesebb lehetőséget. Azt választja, és jól is teszi. De vajon miért az olyan? Miért az a legfényesebb? 38
   Mert ez a lány: — Feléje bökött. — Pat irányítja a jövőt. Az a bizonyos legfényesebb lehetőség azért olyan fényes, mert ő visszament a múltba, és megváltoztatta. Azzal pedig megváltoztatta a jelent, ami a prekogot is magában foglalja. Tehát mit sem tud róla, hogy befolyásolják, hisz a tehetsége ugyanúgy működik, mint azelőtt, legalábbis látszólag. Ez az ő egyik előnye az összes többi antiprekoggal szemben. A másik — és nagyobb — pedig, hogy törölheti egy prekog döntését azután, hogy az meghozta. Később is beléphet a szituációba. Ez az, aminél eddig mindig megvoltunk lőve, jól tudod: ha nem értünk oda a kezdet kezdetén, már nem tehettünk semmit. Magyarán a prekogok képességeit sosem tudtuk igazán befolyásolni, szemben a többi psziével, igaz? Hát nem ez volt mindig a. szolgáltatásunk leggyengébb láncszeme? — Várakozóan méregette Joe Chipet.
   — Érdekes — vágta rá az tüstént.
   — Az ördögbe, mi az, hogy érdekes? — hadonászott G. G. Ashwood felháborodva. — Ez a világon az eddigi leghatalmasabb anti-pszi fölfedezés!
   — Nem megyek vissza az időben — szólalt meg halkan Pat. Fölemelte a szemét, pillantása szinte bocsánatkérően, mégis ellenségesen kapcsolódott Joe Chipébe. — Igaz, valamit csinálok, de Mr. Ashwood túlságosan túldimenzionálta.
   — Hisz olvasok a gondolataidban — mondta G. G. kissé ingerülten. — Tudom, hogy megváltoztatod a múltat, példát is láttam rá.
   — Megváltoztatom a múltat, de nem megyek vissza — folytatta Pat. — Bármennyire akarja is elhitetni a tesztelőjével, az egésznek az időutazáshoz semmi köze.
   — Akkor hogyan változtatja meg a múltat? kérdezte tőle Joe.
   — Csak rá gondolok. Egy bizonyos vonatkozására, mint egy esemény vagy valami, amit valaki mondott. Egy olyan apróságra, amit szerettem volna ha nem történik meg. Meg gyerekkoromban csináltam először…
   — Hatéves korában — vágott közbe G. G. —, mikor még Detroitban élt, a szüleivel persze, és eltört egy antik kerámiaszobrot, apja legféltettebb kincsét.
   — Az apja nem látta előre? — kérdezte Joe. — Hisz prekog.
   — Dehogynem — felelte Pat —, és egy héttel azelőtt, hogy a szobrot eltörtem, meg is büntetett érte. De azt mondta, az esemény elkerülhetetlen. Ismeri a prekogokat: előre látnák dolgokat, de megváltoztatni nem tudják azokat. Aztán, amikor a szobor eltört — miután én eltörtem, igazság szerint —, elgondolkodtam, és eszembe jutott az az egy héttel korábbi este, mikor a vacsoránál nem kaptam édességet, és már ötkor ágyba kellett bújnom. Azt mondtam magamban: Krisztusom — vagy legalábbis ennek valami gyermekkori megfelelőjét —, hát nincs rá mód, hogy elkerüljük az efféle balszerencsés eseményeket? Apám prekogképességét egyáltalán nem találtam csodálatosnak, hiszen változtatni semmin nem tudott. Még mindig így érzek iránta, egy kissé meg is vetem. Egy hónapon át erőlködtem, akaratommal próbálva újra összeilleszteni az eltört szobrot. Gondolatban egyre visszajártam abba az időbe, amikor még egészben volt, magam elé képzelve, hogy is nézett ki — szerintem rémesen. Aztán egy reggel fölébredtem — éjjel még álmodtam is róla —, és ott állt a szobor. Pont ahogy régen. — Feszülten Joe Chip felé hajolt. Éles, határozott hangon szólalt meg újra: — De a szüleim nem vettek észre semmit. Teljesen normális dolognak találták, hogy a szobor egészben van, azt hitték, mindig is így volt. Egyedül én emlékeztem mindenre. — Elmosolyodott, hátradőlt, kivett még egy cigarettát a dobozból, és rágyújtott.
   — Megyek, fölhozom a tesztelőberendezést a kocsiból — szólt Joe, és az ajtó felé indult.
   — Öt centet kérek — mondta az, amint a férfi megragadta a kilincsgombot.
   — Fizesd ki az ajtót — szólt oda Joe G. G. Ashwoodnak.
   Mikor fölcipelte a nagy rakás berendezést a lásba, azt mondta a cég felderítőjének, hogy tűnjön el. — Mi? — kérdezte G. G. leesett állal. — Hisz én találtam rá, a fejpénz az enyém. Majdnem tíz napon át nyomoztam a mezeje után, én…
   — Nem tesztelhetem le, ha te is itt vagy, tudod jól — mondta Joe. — A tehetség- és antitehetség-mezők deformálják egymást. Ha nem így lenne, nézhetnénk más munka után. — Kinyújtotta a kezét, miközben G. G. durcásan talpra kászálódott. — És hagyj itt nekünk pár ötcentest, hogy kijuthassunk a lásból.
   — Nekem van apróm — mormolta Pat. — Az erszényemben.
   — Lemérheted az általa gerjesztett erőteret az én mezőm veszteségéből — érvelt még G. G. — Legalább százszor csináltál már ilyet.
   — Ez most más — zárta le Joe a vitát röviden.
   — Nincs már több ötösöm — mondta G. G. — Nem tudok kimenni.
   Előbb Joe-ra, aztán a felderítőre pillantva Pat így szólt:
   — Majd én adok. — Odalökött G. G. elé egy érmet. A férfi elkapta, arcára zavart kifejezés ült ki. Ez aztán fokozatosan átadta a helyét a sértett mogorvaságnak.
   — Hát ti jól elintéztetek — mondta, miközben az ötcentest a nyíláson át az ajtó perselyébe dobta. Mindketten — morogta még, és kilépett. — Én fedeztem fel őt. Ebben a rohadt szakmában mindenki örömmel átharapja a másik torkát, ha csak egy… Hangja elhalt, amint az ajtó kattanva bezárult. Csönd telepedett a lásra.
   — Ha véget ér a lelkesedése, nem sok marad belőle — szólalt meg Pat hirtelen.
   — Jó fiú — mondta Joe. A szokásos érzés támadt föl benne: a bűntudat. De azért nem túl nagy. Akárhogy is, ő elvégezte a dolgát. Most…
   — Most maga jön — fejezte be Pat. — Mondhatni. Levehetem a bakancsom?
   — Persze — felelte a férfi. Elkezdte összeállítani a tesztelőberendezést, ellenőrizve a papírhengereket, az energiaszintet. Minden tűvel próbát végzett, meghatározott erejű áramot engedve át rajtuk és figyelve a reakciót.
   — Zuhany van? — kérdezte a lány, és gondosan félrerakta bakancsait.
   — Negyed poszkred — mormolta Joe. — Negyed poszkred az ára. — Fölpillantott a lányra, és észrevette, az már a blúzát gombolja. — Nekem nincs rá pénzem — közölte.
   — A kibucban minden ingyenes — mondta Pat. — Ingyenes! — A férfi értetlenül bámult. — Az gazdasági képtelenség. Hogy működhet az egész ilyen alapokon? Miért nem fuccsolt be egy hónap után?
   A lány nem zavartatta magát, tovább gombolta a blúzát.
   — A bérünket befizetjük, így a munkánkért hitelt kapunk. A mi kereseteink összege biztosítja a közösség egészének fennmaradását. Az igazat megvallva a Topeka kibuc már több éve nyereséges, az általunk berakott pénz ugyanis rendszerint több, mint amit kiveszünk belőle. — Kigombolt blúzát levetette, és a szék támlájára terítette. A durva szövésű kék ruhadarab alatt nem viselt semmit; a férfi megpillantotta a melleket: keményen, peckesen álltak, a vállak jól fejlett izmaitól megfeszítve.
   — Biztos benne, hogy ezt akarja csinálni? — kérdezte Joe. — Mármint levenni a ruháit.
   — Ugye nem emlékszik? — jegyezte meg Pat. — Mire nem emlékszem?
   — Arra, amikor nem vettem le a ruháim. Egy másik jelenben. Az nemigen tetszett magának, hát kitöröltem, és ezzel helyettesítettem. — Ruganyosan fölegyenesedett.
   — Mit csináltam én — kérdezte a férfi óvatosan amikor maga nem vette le a ruháit? Megtagadtam a teszt elvégzését?
   — Mormolt valamit arról, hogy Mr. Ashwood túlbecsülte az antitehetségemet.
   — Ez nem az én stílusom, ilyet én nem csinálok.
   — Tessék. — Lehajolt, mire mellei előrelendültek
   és beletúrt a blúza zsebébe, majd előhúzott egy összehajtogatott papírlapot, és átadta a férfinak. Abból az előző, kitörölt jelenből hoztam.
   Joe elolvasta a szöveget, végén a saját egysoros értékelésével.
   — A gerjesztett anti-pszi mező elégtelen. Minden szempontból átlag alatti. A jelenség ismert minőségű prekorgokkal szemben hatástalan. És alatta a saját kódjele, egy egyenes vonallal kettéosztott kör. Nem alkalmazandó, ezt jelentette az ábra. Értelmét egyedül ő és Runciter ismerték. Még a felderítők sem, tehát Ashwood nem taníthatta ki a lányt. Némán visszaadta a papírt. Pat ismét összehajtogatta, és visszacsúsztatta a blúza zsebébe.
   — Le akar még tesztelni? — kérdezte. — Most, hogy ezt látta?
   — Ez a szokásos ügymenet — válaszolta Joe. — Hat paraméter szerint…
   — Maga egy kis senki — mondta Pat —, egy eladósodott, szerencsétlen bürokrata, aki még ahhoz sem tud elegendő aprót összekaparni, hogy az ajtó kiengedje a saját lásából. — Hangja közönyösen csengett, mégis megsemmisítő erővel visszhangzott a férfi fülében. Érezte, hogy megmerevedik, arca megvonaglik és hevesen elpirul.
   — Épp csak pillanatnyi hullámvölgybe kerültem — védekezett. — Most már bármelyik nap talpra állhatok anyagilag. Kölcsönt veszek föl. A cégtől is, ha kell. — Bizonytalanul fölkelt, hozott két csészét és két csészealjat, aztán kávét töltött a kannából. Cukrot? — kérdezte. — Tejszínt?
   — Tejszínt — válaszolta Pat, még mindig mezítláb és blúz nélkül állva.
   Joe a hűtőszekrény ajtajával matatott, hogy kivegyen egy doboz tejet.
   — Tíz centet kérek — szólt a hűtő. — Ötöt az ajtónyitásért, és ötöt a tejszínért.
   — Nem tej színt akarok — csattant föl a férfi —, csak egyszerű tejet. — Tovább rángatta a hűtőszekrény ajtaját, mindhiába. — Csak most az egyszer — könyörgött neki. — Istenemre esküszöm, kifizetlek. Még ma este.
   — Tessék — mondta Pat. Egy ötöst csúsztatott felé az asztalon át. — Valami pénzes kellene magának folytatta, a férfit nézve, aki bedobta az érmét a hűtőszekrény nyílásába. — Egy pénzes pipi. Kész csődtömeg maga, nem igaz? Már akkor tudtam, amikor Mr. Ashwood…
   — Nem igaz — vicsorgott Joe —, nincs ez mindig így.
   — Szeretné, ha levenném a nyakából a gondokat, Mr. Chip? — A lány kezét farmere zsebébe dugva figyelte, kifejezéstelen, érzelmektől mentes arccal. Csak az óvatosság látszott rajta. — Tudja, hogy képes vagyok rá. Üljön le, és írja meg rólam az értékelő jelentést. Felejtse el a teszteket. Az én tehetségem úgyis egyedülálló; nem mérheti le az általam gerjesztett mezőt, hiszen az a múltban van, maga pedig itt, a jelenben, mely az előbbinek csupán automatikus következménye. Egyetért velem?
   — Mutassa azt a jelentést, amit a zsebébe tett szólt Joe. — Még egyszer meg akarom nézni, mielőtt döntenék.
   A blúzból ismét előkerült az összehajtogatott sárga papírlap. A lány hűvösen nyújtotta oda neki az asztalon át, és ő megint elolvasta. Az én írásom, ismerte el magában, igen, igaz. Visszaadta, aztán a teszt kellékei közül előhalászott egy hasonlóan sárga, ám teljesen üres lapot.
   Ráírta a lány nevét, utána pedig hihetetlenül magas, hamis teszteredményeket. Végül a személyes véleményét. Az új véleményét. “Elképesztő ereje van. Egyedülálló méretű anti-pszi-mező. Valószínűleg bármekkora tömegben képes hatástalanítani a prekogokat.” Alulra ismét egy jelet rajzolt: ezúttal két keresztet, aláhúzva. Pat a háta mögött állva figyelte, ahogy ír; a férfi a tarkóján érezte a leheletét.
   — Mit jelent az a két aláhúzott kereszt? — kérdezte a lány.
   — Alkalmazandó — felelte Joe —, bármilyen áron. — Köszönöm. — A lány az erszényébe kotort, előhúzott egy maréknyi poszkred-kártyát, kiválasztott egyet, és átadta a férfinak. Hatalmas összeg állt rajta. — Ez majd kisegíti a kátyúból. Korábban nem adhattam oda, mielőtt megírta volna a hivatalos értékelésemet. Azzal csak elvesztette volna a belém vetett hitét, és azzal a meggyőződéssel szállna sírba, hogy megvesztegettem. A végén még arra a következtetésre jutna, hogy nincs is semmiféle antitehetségem. — Azzal lehúzta farmerja sliccét, és gyorsan, lopva tovább vetkőzött.
   Joe Chip nem nézett rá, tekintetét az írására szegezte. A két aláhúzott kereszt egyáltalán nem azt jelentette, amit a lánynak mondott. “Vigyázni ezzel a személlyel, veszélyes a cégre nézve”, ez volt az értelmük. “Veszélyes.”
   Aláírta a jelentést, összehajtotta és átadta a lánynak. Ő azonnal az erszényébe süllyesztette.
   — Mikor hurcolkodhatok át ide? — kérdezte, miközben a fürdőszoba felé lépdelt. — Mostantól úgyis enyém ez a lás, hisz annyit fizettem magának, amiből akár az egész havi bér kijön.
   — Bármikor — felelte a férfi.
   — Ötven centet kérek — szólalt meg a fürdőszoba — mielőtt megnyitja a vizet.
   Pat visszasétált a konyhába, és az erszényébe nyúlt.

* * *

Philip K. Dick | Ubik | 4

 

4

 



   Visszatérve New Yorkba a Szerelmetes Felebarátaim Moratóriumban tett látogatásáról, Glen Runciter egy csöndes üzemű, elektronikus, bérelt limuzincsodával a Runciter Társaság székházának tetején landolt. A csúszdapálya sebesen ötödik emeleti irodájába röpítette. Jelenleg — délelőtt fél tízkor, helyi idő szerint — éppen masszív, régimódi, eredeti diófából és bőrből készült forgószékében ült, az asztala mögött, s vidfonján a sajtófőnökséggel értekezett.
   — Tamish, most értem vissza Zürichből. Beszeltem Ellával. — Runciter a titkárnőjére emelte a szemét, aki az imént óvakodott be főnöke hatalmas irodájába, halkan betéve az ajtót maga mögött. — Mit óhajt, Mrs. Frick? — kérdezte tőle.
   A hervadt, félénk asszony, akinek arcát az öregkor szürkeségét elleplezendő foltokban borította a színezőanyag mentegetőző kézmozdulatokkal felelt: igazán nem volt más választása, mint hogy megzavarja főnökét.
   — Rendben, Mrs. Frick — mondta a férfi türelmesen. — Miről van szó?
   — Egy új kliensről, Mr. Runciter. Azt hiszem, meg kéne néznie őt. — Megindult főnöke felé, de ugyanakkor el is távolodott tőle, egy olyan bonyolult manőverrel, amire egyedül Mrs. Frick volt képes. Tízszer tíz évébe telt, hogy begyakorolja.
   — Amint befejeztem ezt a beszélgetést — mondta Runciter. A vidfonba pedig így szólt: — Milyen sűrűn futnak a reklámjaink a világtévé főműsoridejében? Még mindig háromóránként egyszer?
   — Nem egészen, Mr. Runciter. Egy teljes nap alatt elővigyázatossági felhívásaink minden harmadik órában jelentkeznek az összes URH-csatornán, de a főműsoridőben szabott árak…
   — Azt akarom, hogy minden órában hirdessünk — szakította félbe Runciter. — Ella szerint is jobb lenne. — A visszaúton a nyugati féltekére eldöntötte, melyik felhívásukat tartja a legszimpatikusabbnak. — Ismeri a Legfelsőbb Bíróságnak azt a friss rendelkezését, miszerint egy férj legálisan meggyilkolhatja a feleségét, amennyiben hitelt érdemlően bizonyítani tudja, hogy az asszony semmilyen körülmények közt sem egyezne bele a válásba?
   — Igen, úgy nevezik…
   — Nem érdekel, hogy nevezik, csak az, hogy máris van egy erről szóló hirdetésünk. Mi is a sztorija? Hirtelen nem jut eszembe.
   — Van egy férfi — kezdte Tamish –, egy elvált pasi, akit bíróság elé idéznek. Előbb az esküdtszéket látjuk, aztán a bírót, aztán a kamera rásvenkel az ügyészre, aki a volt férjet bombázza épp keresztkérdésekkel. Azt mondja: “Úgy tűnik nekem, uram, az ön felesége…”
   — Jól van, elég — szólt Runciter elégedetten. Annak idején ő maga is segédkezett a forgatókönyv megírásában. Véleménye szerint ez is csak egy újabb megnyilvánulása volt elméje hihetetlen sokoldalúságának.
   — Mégis, nem az a feltételezés — kérdezte Tamish —, hogy az eltűnt pszik csoportba gyűjtve dolgoznak az egyik leghatalmasabb beruházási cég számára? Mert ha ez az igazság, esetleg inkább valamelyik üzleti jellegű hirdetésünket kellene előtérbe nyomni. Talán erre emlékszik is, Mr. Runciter: egy férj hazatér a munkából a nap végén. Még mindig rajta van elektromos-sárga övkendője, szirominge, térdnadrágja és katonai stílusú ellenzős sapkája. Nyúzottan ül le a nappaliban a díványra, és elkezdi lehúzni az egyik kesztyűjét, de hirtelen összegörnyed, elfintorodik, és így szól: “A mindenit, Jill, bárcsak tudnám, mi van velem mostanában. Olykor, de napról napra gyakrabban a legapróbb megjegyzés hatására is az jut eszembe, hogy alighanem valaki olvas a gondolataimban.” Az asszony így válaszol: “Ha ez aggaszt, szívem, miért nem hívod föl egyszerűen a legközelebbi kockázatmentesítő szervezetet? Azok kikölcsönöznek nekünk egy tétlent, olyan áron, amit igazán megengedhetünk magunknak. Akkor aztán megint úgy érzed majd magad, mint régen !” A férfi arcán erre széles vigyor terül szét, és azt mondja: “Hé, az idegességem máris mintha múlni…”
   Mrs. Frick ismét megjelent az iroda ajtajában, és így szólt:
   — Kérem, Mr. Runciter. — Szemüvege megremegett az orrán.
   A férfi bólintott.
   — Később még fölhívom, Tamish. Addig is, csörögjön oda minden csatornának, hogy kezdjék él óránként sugározni a hirdetéseinket, ahogy az előbb elmondtam. — Megszakította a vonalat, aztán Mrs. Frick felé fordította a tekintetét. — Elutaztam Svájcba — szólalt meg —, és fölébresztettem Ellát, hogy kikérhessem a tanácsát.
   — Mr. Runciter most már szabad, Miss Wirt. — A titkárnő félretántorodott, és egy kövér nő viharzott be az irodába. A feje, akár egy kosárlabda, föl-le pattogott; hatalmas, gömbölyű teste egy szék felé lendült, és ahogy odaért, belerogyott, lóbálni hezdve vézna lábait. Divatjamúlt pökselye n kabátot viselt, ami olyanná tette, mint egy szeretetre méltó, csapdába esett bogár; mint akit gúzsba kötöttek. Ennek ellenére mosolygott. Teljesen nyugodtnak látszott. Közelebb járhat az ötvenhez, mint a negyvenhez, döntötte el magában Runciter. Rég elmúlt az az idő, amikor még jó alakja lehetett.
   — Á, Miss Wirt — szólalt meg. — Nem adhatok önnek túl sok időt. Talán térjünk is mindjárt a tárgyra. Mi a problémája?
   — Telepatákkal rúgtuk össze a port — mondta a nő lágy, vidám, termetéhez egyáltalán nem illő hangon. — Legalábbis azt hisszük, mert biztosak nem lehetünk. Nekünk is van egy telepatánk, akit jól ismerünk, és az a feladata, hogy szemmel tartsa az alkalmazottainkat. Ha valami pszire, tépére vagy prekogra akad, azt azonnal jelentenie kell a… — Ragyogó szemmel méregette Runcitert. — Az igazgatómnak. A múlt hét végén be is nyújtott egy ilyen jelentést. Egy magáncéggel elkészítettük a különböző kockázatmentesítő ügynökségek hatékonysági értékelését. Az önökét tüntették föl legjobbnak.
   — Tudom — felelte Runciter. Az igazat megvallva, látta azt az értékelést. Egyelőre azonban e jó vélemény vajmi keveset kamatozott neki. Most azonban itt ez a nő. — Hány telepatát fogott be az emberük? — kérdezte. — Egynél többet?
   — Legalább kettőt. — Több is lehet?
   — Lehet — bólintott Miss Wirt.
   — Mi a következőképpen járunk el — mondta Runciter. — Először is objektív mérést készítünk a pszi-mezőről, hogy megállapíthassuk, mivel is állunk szemben. Ez általában egy-másfél hét, attól függően…
   Miss Wirt félbeszakította:
   — A munkaadómnak az a kívánsága, hogy most azonnal költöztesse be a tétlenjeit, a tesztelésék időrabló és költséges formalitása nélkül.
   — Hisz azt sem tudjuk, hány tétlent küldjünk. Vagy milyeneket. Vagy hol helyezzük el őket. A pszi-tevékenység hatástalanításához csakis szisztematikusan lehet hozzákezdeni; nem lengethetjük meg a varázspálcánkat, vagy szórhatunk mérget minden sarokba. Egyénenként kell ellensúlyoznunk Hollis minden emberét, minden tehetségre egy antitehetséget állítani. Ha ő volt az, aki behatolt a maguk szervezetébe, ugyanígy látott hozzá: egyik pszi a másik után. Az egyik bekerül a személyzeti osztályra, fölvesz egy másikat, az fölállít egy új részleget, vagy egy már meglévőnek a vezetését kaparintja meg, és alkalmaz még néhányat… olykor hónapokba is beletelik. Nem számolhatunk föl valamit huszonnégy óra alatt, aminek a megszervezése is sokkal több időbe tellett. A jelentősebb pszi-aktivitás olyan, akár egy mozaik; nem engedhetik meg maguknak a türelmetlenséget; így aztán mi sem.
   — A munkaadóm türelmetlen — szögezte le Miss Wirt vidáman.
   — Majd beszélek vele. — Runciter a vidfon felé nyúlt. — Ki ő és mi a száma?
   — Rajtam keresztül kell lebonyolítania az üzletet. — Talán nem is lesz semmiféle üzlet. Miért nem árulja el, kit képvisel? — Megnyomott egy rejtett gombot az asztal alatt, riasztva ügyeletes telepatáját, Nina Freede-et, hogy a szomszédos irodából kísérje figyelemmel Miss Wirt gondolatait. Nem dolgozhatok olyasvalakinek, mondta magában, aki
   . ről azt sem tudom, kicsoda. Így akár Ray Hollis is alkalmazhatna.
   — Maradi ember maga — mondta Miss Wirt. — Mi csak gyors munkát kérünk. És azt is csupán azért, mert muszáj. Egyvalamit elmondhatok: elfertőződött működési területünk nem a Földön van. Mind a várható haszon, mind az eddig befektetett tőke szempontjából ez a legjelentősebb vállalkozásunk. Az igazgatóm minden mozgósítható vagyonát rááldozta. Senki sem tudhatott volna az egészről. A legmegdöbbentőbb az volt, amikor telepatákra bukkantunk a telepen…
   — Bocsásson meg — szólt közbe Runciter. Fölállt és az iroda ajtajához sétált. — Utánanézek, hány elérhető emberünket ereszthetem rá az ügyre. Becsukta az ajtót maga mögött, aztán benézett mindkét szomszédos irodába, Nina Freede-et keresve. A nő egyedül ült egy kisebb oldalhelyiségben, cigarettázva és koncentrálva.
   — Tudja meg, kit képvisel — mondta neki. — Aztán derítse ki azt is, mennyit hajlandóak az ügyre áldozni. — Van harmincnyolc munka nélküli tétlenünk, gondolta. Talán mindet a nyakukba sózhatnánk, vagy legalábbis csaknem mindet. Lehet, hogy végre Hollis okostojás pszijeinek a búvóhelyére is ráakadunk. Az egész istenverte kompániára.
   Visszatért az irodájába, és újra leült az asztalához.
   — Ha telepaták férkőztek be a vállalkozásukba — mondta Miss Wirtnek, kezét karba fűzve maga előtt —, akkor szembe kell néznie a ténnyel, és el kell fogadja, a tevékenységük magától értetődően többé már nem titok. Függetlenül attól, hogy mennyi értékesebb technikai információt szedtek össze.
   Úgyhogy igazán elárulhatná nekem is, mi ez a vállalkozás.
   Miss Wirt csak hosszas tétovázás után szólalt meg:
   — Nem tudom, mi. — És a telephelyét?
   — Azt sem — rázta a fejét az asszony.
   — Tudja egyáltalán, hogy ki a munkaadója? szegezte neki Runciter.
   — Egy leányvállalatnak dolgozom, aminek ő a tulajdonosa. Tudom, ki a közvetlen felettesem — bizonyos Mr. Shepard Howard —, de azt sosem árulták el, hogy Mr. Howard kit képvisel.
   — Ha odaadjuk önnek a kért tétleneket, megtudhatjuk, hová viszik őket?
   — Valószínűleg nem.
   — Lehet, hogy sosem látjuk viszont őket?
   — Ugyan miért ne látnák viszont őket? Amint megtisztították a vállalkozásunkat.
   — Hollis embereiről köztudott — mondta Runciter —, megölik a semlegesítésükre kiküldött tétleneket. Az én felelősségem biztosítani a nekem dolgozók védelmét, de tehetetlen vagyok, ha azt se tudom, hová viszik őket.
   A bal fülébe rejtett mikrohangszóró fölzümmögött, és meghallotta Nina Freede halk, kimért hangját, mely egyedül neki szólt.
   — Miss Wirt Stanton Micket képviseli. Az ő bizalmas asszisztense. Nem látok Shepard Howard nevű embert. A szóban forgó vállalkozás elsődleges telephelye a Luna, de köze van a Techprise-hoz is, Mick kutatóközpontjához, melynek részvénytöbbségét Miss Wirt nevén jegyzik. A nő semmiféle technikai részletet nem ismer; Mr. Mick sosem engedte a tudományos értékelések, feljegyzések és kutatási jelentések közelébe, ez persze borzasztóan nem tetszik neki. A személyzettől sikerült kipuhatolnia a programnak legalább a körvonalait. Feltételezve, hogy másodkézből szerzett információi helytállóak, a lunai vállalkozás célja egy olyan radikálisan új, kis fogyasztású csillagközi űrhajómotor kifejlesztése, mely képes megközelíteni a fény sebességét. Ezt aztán eladásra kínálná föl minden megfelelően jómódú politikai vagy etnikai csoportnak. Úgy tűnik, az Mick elgondolása, hogy ez a meghajtórendszer nagyságrendekkel egyszerűsíti majd a gyarmatosítást, megnyitva a kaput a nagy tömegek előtt is. Ezzel megszűnne az egyes kormányok monopóliuma.
   Nina Freede kikapcsolt, Runciter pedig hátradőlt bőr és diófa forgószékében hogy eltöprengjen a hallottakon.
   — Min gondolkozik? — kérdezte Miss Wirt vidáman.
   — Azt fontolgatom — felelte Runciter —, hogy vajon megengedhetik-e maguknak a mi szolgáltatásaink igénybevételét. Mivel nem kaptam tesztanyagot, csak megbecsülhetem, mennyi tétlenre lehet szükségük… talán még negyven is kellene. — Annak biztos tudatában mondta ezt, hogy Stanton Mick akármennyi tétlen alkalmazását megengedheti magának — vagy legalábbis biztosan talál valakit, aki aláírja a csekket.
   — Negyven — visszhangozta Miss Wirt.
   — Hmm. Elég soknak hangzik.
   — Minél többet használunk, annál hamarabb végezzük el a munkát. Mivel pedig önöknek sürgős az ügy, egyszerre költöztetjük majd be őket. Ha van felhatalmazása, hogy a főnöke nevében aláírjon egy munkaszerződést — nyugodt, rezzenéstelen ujját az asszonynak szegezte; annak a szeme se rebbent —, és máris itt tud hagyni egy kis előleget, valószínűleg hetvenkét óra alatt végezhetünk. — Azzal várakozón végigpillantott a nőn.
   Ismét fölrecsegett fülében a mikrohangszóró:
   — Mint a Techprise tulajdonosa, mindenre van felhatalmazása. Akár az egész cégét bevonhatja az üzletbe törvényesen, a teljes értékét ráterhelve. Most éppen azt számolgatja, mennyi is ez a piac mai állása szerint. — Szünet. — Néhány milliárd poszkred, így döntött. De nem tetszik neki az ötlet; nem akarja egymaga elintézni a szerződést és az előleget. Jobban szeretné Mick ügyvédjeire bízni, még ha az néhány napi késedelmet jelent is.
   De hiszen sietnek, töprengett el Runciter. Vagy legalábbis ezt mondják.
   — Az a megérzése támadt — hallatszott a mikrohangszóróból —, hogy ön tudja már, vagy legalábbis sejti, kit képvisel. Attól fél, ezért fölsrófolja majd az árat. Mick jól tudja, milyen a híre. Saját magát a világ kiszolgáltatottabb emberének tartja. Ezért is tárgyal ilyen formában: egy személy vagy egy egész cég mögé rejtőzve. Másrészről annyi tétlent akarnak, amennyit csak lehet. Belenyugodtak hogy ez nagyon sokba kerülhet.
   — Negyven tétlen — szólalt meg Runciter lustán. Tollával egy kis darab üres papírra rajzolgatott, amit épp erre a célra tartott az asztalán. Lássuk csak. Hatszor ötvenszer három. Szorozva negyvennel.
   Miss Wirt arcán még mindig a ráfagyott, vidám mosollyal, láthatóan feszülten várt.
   — Kíváncsi lennék — mormolta a férfi —, vajon ki fizetett Hollisnak azért, hogy építse be az embereit a maguk vállalkozásának kellős közepébe.
   — Igazából nem ez számít, nem gondolja? — szólalt meg Miss Wirt. — Csakis az, hogy most ott vannak.
   — Az ember néha még ezt sem tudja meg — mondta Runciter. — De ahogy mondja, ugyanaz a helyzet, mint amikor hangyák szállják meg a konyhát. Olyankor nem azt kérdezzük, miért vannak ott, hanem hozzálátunk kitessékelni őket. — Közben kiszámította az árat.
   Horribilis volt.

* * *

   — Még… át kell gondolnom — mondta Miss Wirt. Fölemelte szemét a döbbenetes számlaösszegről, és lassan fölállt. — Van valahol egy irodájuk, ahol egyedül maradhatnék? És talán fölhívhatnám Mr. Howardot?
   Runciter szintén fölemelkedett.
   — Nagyon ritka egy kockázatmentesítő szervezetnél — felelte —, hogy egyszerre ennyi szabad tétlenje legyen. Ha vár, a helyzet megváltozhat. Úgyhogy ha kellenek, minél előbb cselekedjen.
   — Valóban az a véleménye, hogy ilyen sok tétlenre lesz szükség?
   A férfi karonfogva vezette ki Miss Wirtet az irodájából, végig az előcsarnokon, a cég térképszobájába.
   — Itt láthatja a tétlenjeink mindenkori helyzetét — magyarázta neki — valamint a többi kockázatmentesítő szervezet tétlenjeiét. Emellett mutatja még, vagy legalábbis megkísérli, az összes Hollispszi koordinátáit. — Módszeresen megszámlálta a pszik azonosító zászlócskáit, egyenként leszedve őket a térképről. Végül az utolsót is a kezében tartotta: S. Dole Melipone-ét. — Tudom, hol vannak most — mondta Miss Wirtnek, akinek arcáról időközben lekopott a gépies mosoly, mihelyt fölfogta az eltávolított azonosító zászlócskák jelentőségét. Megfogva a nő kezét, Runciter Melipone zászló át a verítéktől nedves tenyérbe helyezte és ráhajtotta az ujjakat. — Itt nyugodtan elmeditálhat — mondta. — Van ott egy vidfon is… — Rámutatott. — Senki sem fogja zavarni. Én az irodámban leszek. ~ Kisétált a térképszobából, és arra gondolt: Valójában fogalmam sincs, tényleg náluk vannak-e az eltűnt pszik. De lehetséges. És… elvégre Stanton Mick nem akarta elvégezni az objektív teszt rutinellenőrzését. Ezért aztán, ha végül kiderül, hogy fölöslegesen bérelt föl ennyi tétlent, az igazán az ő baja.
   A törvény szerint a Runciter-cégnek most értesítenie kell a Szövetséget, hogy megtalálták az eltűnt pszik egy részét — ha nem az összeset. Lesz azonban még rá öt napja, elküldeni a jelentést… és úgy döntött, kivárja azt az időt. Egy ilyen üzleti lehetőség egyszer adódik az életben, gondolta.
   — Mrs. Frick — szólt, belépve irodája várószobájába. — Gépeljen le egy munkaszerződést negyven… — Elhallgatott.
   A helyiség túlsó végében két ember ült. A férfi, Joe Chip, nyúzottan, másnaposan és a szokásosnál is komorabban festett… valójában ebben a komorságot kivéve nem volt semmi rendkívüli. Mellette azonban egy hosszú lábú lány terpeszkedett, fényes, loboncos haja fekete, akárcsak a szeme. Sugárzó, kristályos szépsége beragyogta a szobának azt a felét, súlyos, sötét lángra lobbantva maga körül mindent. Olyan ez, gondolta Runciter, mintha a lány elutasítaná vonzó lényét, gyűlölné bársonyos bőrét és érzéki, duzzadt, sötét ajkait.
   Úgy néz ki, gondolta, mint aki épp most kelt ki az ágyból. Rendezetlen. Neheztel az új napra… tulajdonképpen minden újabb napra.
   Runciter így szólt, miközben megindult feléjük:
   — Ezek szerint G. G. visszajött Topekábol.
   — Ő Pat mondta Joe Chip. — Nincs vezetékneve. — Runciter felé intett, aztán sóhajtott. Különösmód a legyőzöttség érzése áradt belőle, mégis, úgy látszott, legbelül még nem adta föl. Az életösztön homályosan, megtépázottan még ott bujkált belenyugvása mögött. Runciternek úgy tűnt, mintha Joe egy idegösszeomlást játszana meg… a valóság azonban egyáltalán nem ez volt.
   — Anti micsoda? — fordult a lányhoz, aki még mindig kinyújtott lábbal terpeszkedett a székében. — Anti-ketogenezis — dünnyögte az.
   — Ez meg mit jelentsen?
   — A ketózis meggátlását — mondta a lány elgondolkozva. — Mint a glukóz feldolgozásánál.
   — Magyarázatot — mordult a férfi Joe-ra.
   — Add oda Mr. Runciternek a tesztlapodat mondta az a lánynak.
   Pat fölült, benyúlt az erszényébe, kotorászott, aztán előhúzott egyet Joe gyűrött, sárga pontozólapjai körül, széthajtogatta, rápillantott, és átadta Runciternek.
   — Bámulatos pontszám — mondta a férfi. — Valóban ennyire jó? — kérdezte aztán Joe-t. Majd észrevette a két aláhúzott keresztet, a gyanússág — tulajdonképpen az árulás — grafikus jelét.
   — Eddig ő a legjobb — válaszolta Joe.
   — Jöjjön velem az irodámba — mondta Runciter a lánynak; mutatta az utat, a másik kettő mögötte lépkedett.
   Hirtelen a kövér Miss Wirt jelent meg, kifulladva, tekintete zavartan csapongott ide-oda.
   — Fölhívtam Mr. Howardot — tájékoztatta Runcitert. — Megkaptam az új utasításokat. — Akkor ébredt tudatára, hogy ott van velük Joe Chip és a Pat nevű lány is; egy pillanatig tétovázott, aztán belevágott: — Mr. Howard azt szeretné, ha a dolog hivatalos részét azonnal elintéznénk. Úgyhogy elkezdhetnénk most rögtön? Elmondtam már, mennyire sürgős az ügy nekünk, mennyire szorít az idő.
   — Szája a szokásos fagyos, eltökélt mosolyra nyílt. — Ugye megbocsátják, ha kicsit még várniuk kell? — kérdezte a másik kettőt. — Az én ügyem Mr. Runciterrel a lehető legfontosabb.
   A nőre pillantva Pat fölnevetett, mély, megvető torokhangon.
   — Várnia kell, Miss Wirt — mondta Runciter. Meglegyintette a félelem; Patre nézett, aztán Joe-ra ,
   és ettől még jobban elhatalmasodott rajta az érzés. — Foglaljon helyet addig, Miss Wirt — tette hozzá ,
   és a várószoba egyik székére mutatott.
   — Pontosan megmondhatom önnek, Mr. Runciter — erősködött a nő —, mennyi tétlenre van szükségünk. Mr. Howard úgy érzi, kellőképpen föl tudja becsülni a problémából adódó szükségleteinket.
   — Mennyi? — kérdezte Runciter. — Tizenegy — felelte Miss Wirt.
   — Kis idő múlva alá is írhatjuk a szerződést mondta Runciter. — Amint velük végeztem. — Hatalmas, széles kezével Joe-t és a lányt az irodába terelte. Becsukta az ajtót maguk mögött, aztán leült. — Nem fog sikerülni nekik — mondta Joe-nak. — Tizeneggyel nem. Se tizenöttel. Se hússzal. Különösen, hogy a másik oldalt még S. Dole Melipone is erősíti. — Fáradtságot érzett és félelmet. — Ha jól sejtem, ez az a potenciális munkaerő, akire G. G. bukkant rá Topekában. És te is úgy gondolod, hogy föl kéne vennünk? Egyetértesz G. G.-vel? Akkor természetesen alkalmazzuk. — Talán őt is átadom Micknek, tette hozzá magában. Mint a tizenegy egyikét. — Azt azonban még senki sem árulta el nekem — folytatta —, melyik pszi-tehetséget képes ellensúlyozni.
   — Mrs. Frick azt mondja, Zürichben jártál — szólt közbe Joe. — Mit javasolt Ella?
   — Több hirdetést — felelte Runciter. — A tévében. Óránként. — Beleszólt az interkomba: — Mrs. Frick, töltsön ki egy alkalmazási szerződést köztünk és az ismeretlen nevű ifjú hölgy közt. Határozza meg a kezdő fizetését, azt, amiben a szakszervezettel megegyeztünk tavaly decemberben. Továbbá…
   — Mennyi a kezdő fizetés? — kérdezte Pat, és hangjából gyerekes, gyanakvó gúny csendült ki. Runciter végigmérte.
   — Hisz még azt sem tudom, mire képes.
   — Prekog, Glen — csikorogta Joe Chip, — De egészen más fajta. — Nem részletezte. Olyan megviseltnek látszott, mint egy ősöreg, elemmel működő óra.
   — Készen áll arra, hogy munkába álljon? — kérdezte Runciter Joe-tól. — Vagy előbb még ki kell képezzük, pénzt és időt rááldozva? Majdnem negyven munka nélküli tétlenünk van, erre fölveszünk egy újabbat. Negyven mínusz tizenegy, ha minden jól megy. Harminc munka nélküli alkalmazott, mind teljes fizetést kap, miközben csak ücsörög, és az orrát piszkálja. Nem tudom, Joe, igazán nem tudom. Talán ki kéne rúgjuk a felderítőinket. Mindenesetre azt hiszem, én megtaláltam a többi Hollispszit. Majd később mindent elmesélek. — Megint az interkomhoz fordult. — Kösse ki, hogy meneszthetjük a lányt, előzetes figyelmeztetés nélkül, kötbér vagy bárminemű kárpótlás nélkül; az első kilencven nap leteltéig nem jogosult továbbá nyugdíjra, biztosításra, sem betegsegélyre. — Aztán Pat felé fordulva folytatta: — A kezdő fizetés minden esetben havi négyszáz krednél kezdődik, heti húszórás munkaidővel számolva. És be kell lépnie a szakszervezetbe. A Bányászok, Malomipari és Kohómunkások Szakszervezetébe; ők fogadták be az összes kockázatmentesítő szervezet dolgozóit három évvel ezelőtt. Ebbe nekem semmi beleszólásom.
   — Több pénzt kereshetek — mondta Pat —, ha továbbra is vidfonreléket szerelek a Topeka kibucban. A maga felderítője, G. G. Ashwood azt mondta…
   — A felderítőink hazudnak — vágott közbe Runciter. — Ráadásul törvényesen semmi sem köt bennünket ahhoz, amit ők állítanak. Egyik kockázatmentesítő szervezetet sem. — Az iroda ajtaja kinyílt, és Mrs. Frick idegesen beslisszolt, kezében a legépelt szerződéssel. — Köszönöm, Mrs. Frick — mondta Runciter, átvéve a papírokat. — Húszéves a feleségem, és mélyhűtve őrzik — fordult Pathez és Joehoz. — Gyönyörű asszony, de ahányszor beszélni próbálok vele, mindig félrelöki az útból valami Jory nevű marha kölyök, aki a társaságomra vágyik. Ella féletbe fagyasztva fekszik, és lassan az is kialszik benne… és nekem egy ilyen vén banya titkárnővel kell eltöltenem az egész napom. — Patet bámulta, fekete, erős haját és érzéki száját. — Érezte, amint boldogtalan vágyódás ébred benne, ködös és céltalan, mely nem vezethet sehová, majd tökéletesen kiüresedve ér vissza hozzá, egy mértanilag tökéletes kört írva le.
   — Aláírom — szólt Pat, és az asztalon heverő tollért nyúlt.

* * *

Philip K. Dick | Ubik | 5

 

5

 



   A kényszerű, természetétől idegen tétlenség hosszú napjain Tippy Jackson antitelepata rendszerint délig aludt. Egy, az agyába ültetett elektróda ilyenkor ingerléssel folyamatos EREM — különösen gyors szemmozgású — alvást váltott ki, így aztán legalább perkál ágyneműjébe burkolózva volt mit csinálnia.
   Ebben a pillanatban mesterségesen kiváltott álma épp egy mitikus Hollis-munkatárs körül bonyolódott, aki elképesztő pszionikus energiákkal rendelkezett. A Szol-rendszer minden más tétlenje vagy föladta már a harcot, vagy az egész agya zsírként fölolvadt.
   Ennek következtében most ráhárult a feladat, hogy semlegesítse ennek az emberfölötti lénynek a maga körül gerjesztett mezejét.
   — Nem lehetek önmagam, amíg ön itt van — informálta homályba burkolózó ellenfele. Arcán vadállati, gyűlölködő kifejezés jelent meg, mely egy idegbeteg mókus megjelenését kölcsönözte neki.
   Álmában Tippy így felelt:
   — Szerintem az “önmaga” definíciója esetében nincs megfelelően körülhatárolva. A tudatalattijára alapozva egy olyan bizonytalan személyiséget épített magának, amely felett immár semmi hatalma nincs. Ezért érez engem ellenségének.
   — Biztos nem valami kockázatmentesítő szervezetnek dolgozik? — kérte számon a Hollis-telepata, idegesen pillantva körbe.
   — Ha olyan hihetetlen tehetség, amilyennek tartja magát — vágott vissza Tippy —, ezt megállapíthatná egyszerűen az agyam leolvasásával.
   — Senkinek az agyába nem látok bele — mondta a telepata. — A tehetségem elveszett. De beszélgessen az öcsémmel, Billel. Hé, Bill, beszélj ezzel a hölggyel. Mondd, tetszik neked?
   Bill, aki többé-kevésbé ugyanúgy nézett ki, mint telepata bátyja, így válaszolt:
   — Nagyon is tetszik, hisz prekog vagyok, és tudom, mi lesz a véleménye rólam. — Sántikálni kezdett, és elvigyorodott, kivillantva hatalmas, fénytelen, tompa kapafogait. — “Kit megfosztottak minden szép aránytól, s a természet becsapott termetemmel…” — Homlokát ráncolva elhallgatott. — Hogy is van tovább, Matt? — kérdezte aztán a bátyját.
   — “Ki torzult, félig-kész, s idő előtt küldettem el e lélegző világba…” — szavalta Matt, a mókusszerű telepata, s elgondolkodva vakargatta szőrös bőrét.
   — Ó, igen — bólintott Bill, a prekog. — Már emlékszem. “Bénán s idétlenül, hogy a kutyák megugatnak, ha bicegek előttük.” A III. Richárdból magyarázta Tippynek. Mindkét testvér elvigyorodott. Még a metszőfogaik is tompák voltak. Mintha nyers magvakból álló diétán élnének.
   — Mit jelentsen ez? — kérdezte Tippy.
   — Azt — szólalt meg Matt és Bill egyszerre —, hogy el fogjuk kapni magát.
   Ekkor megcsörrent a vidfon, és Tippy fölébredt. Kábultan botladozott oda, pislogó szeme előtt színes karikák ugráltak; beleszólt a kagylóba:
   — Halló! — Istenem, de késő van, gondolta, az órára nézve. Kockára alszom a fejemet. Glen Runciter arca úszott be a képernyőre. — Helló, Mr. Runciter! — szólalt meg, kívül maradva a vidfon letapogatójának látóterén. — Van valami munkája számomra?
   — Á, Mrs. Jackson — mondta Runciter —, örülök, hogy otthon találtam. Egy csapat szerveződik Joe Chip és az én ellenőrzésem alatt. Összesen tizenegy fő, nagyobb munkamegbízás a kiválasztottaknak. Mindenkinek átnéztük a kartotékját. Joe úgy gondolja, az öné jó, és én is hajlamos vagyok egyetérteni vele. Mennyi idő alatt tudna ideérni? — Hangja elég optimistán csengett, arca azonban a kis képernyőn aggódónak és gondterheltnek látszott.
   — Ez azt jelenti, hogy át kell öltözzek… — kezdte Tippy.
   — Igen, csomagoljon. — Aztán feddően hozzátette: — Én úgy tudom, a mi szakmánkban folyton összecsomagolva, készenlétben kell állni. Sosem venném jó néven ennek a szabálynak a megszegését, különösen nem egy ilyen esetben, amikor minden perc számít.
   — Hisz össze van pakolva. Tizenöt perc múlva ott leszek a New York-i irodában. Csupán egy cetlit kell hagyjak a férjemnek, aki épp dolgozik.
   — Na jó — mondta Runciter, szórakozottan maga elé meredve. Valószínűleg már a következő nevet nézi a listáján. — Viszontlátásra, Mrs. Jackson. — Kikapcsolt.
   Különös egy álom volt, gondolta az asszony, miközben kapkodva kigombolta a pizsamáját, és viszszasietett a hálószobába a ruháiért. Mit is mondott Bill és Matt, miből szavaltak? A III. Richárdból, jutott eszébe, fölidézve lelki szemei előtt még egyszer hatalmas, lapos fogaikat, formátlan, gombszerű, egyforma fejüket, rajtuk a fűcsomókként ágaskodó vöröses hajjal. Nem hiszem, hogy valaha elolvastam volna a III. Richárdot, döbbent rá. Vagy ha mégis, annak évekkel ezelőtt kellett történnie, még gyermekkoromban.
   Hogy álmodhat az ember egy olyan verssel, amit nem is ismer? — kérdezte magától. Talán alvás közben egy valódi telepata szórakozott velem. Vagy egy telepata és egy prekog együttesen, ahogy az álmomban is láttam. Nem is rossz ötlet, meg kéne kérdezni a kutatási osztályt, nincs-e Hollisnak egészen véletlenül egy testvérpárja, név szerint Matt és Bill.
   Zavartan és nyugtalanul öltözni kezdett, de azért amilyen gyorsan csak tudott.

* * *

   Rágyújtva egy zöld Cuesta-Rey pálmaszuper valódi havannaszivarra, Glen Runciter hátradőlt remekmívű székében, megnyomott egy gombot az interkomján, és megszólalt:
   — Állítson ki egy fejpénzcsekket, Mrs. Frick. Kifizetendő G. G. Ashwoodnak, egyszáz poszkred. — Igen, Mr. Runciter.
   Figyelte G. G. Ashwoodot, aki mániákus nyugtalansággal járkált az irodában. A valódi keményfa padlón idegesítően kopogott a talpa.
   — Joe Chip úgy látszik nem volt képes elmondani nekem, mire képes a lány — mondta Runciter.
   — Joe Chip egy marha — felelte G. G.
   — Hogyhogy ő, ez a Pat, vissza tud menni az időben, mikor senki más nem? Lefogadom, hogy ez a tehetség nem újdonság, legfeljebb maguk, felderítők eddig nem voltak képesek fölfigyelni rá. Mindenesetre egy kockázatmentesítő szervezetnek sem logikus alkalmaznia őt. Ez egy tehetség, nem antitehetség. A mi munkánk…
   Amint már elmagyaráztam, és Joe is jelezte a tesztlapon, bármelyik prekogot kiüti a nyeregből.
   — Ez azonban csak egy mellékhatás. — Runciter rosszkedvűen eltöprengett. — Joe-nak az a véleménye, veszélyes. Nem tudom, miért.
   — Megkérdezte tőle, miért?
   — Csak motyogott valamit, ahogy mindig is szokta — válaszolta Runciter. — Joe-nak sosincsenek érvei, csak megérzései. Másrészről szeretné, ha bevonnánk a lányt a Mick-ügybe. — Végiglapozta, beletúrt és újrarendezte az asztalon heverő személyzeti aktákat. — Kérje meg Joe-t, hogy jöjjön be, szeretném látni azt a tizenegyes csapatot. — Az órájára nézett. — Körülbelül most kell beérkezniük. Joe-nak a szemébe fogom mondani, hogy megbolondult, ha ez a Pat Conley lány ilyen veszélyes, és ő mégis beveszi. Ön mit szól hozzá, G. G.?
   — Valami van közöttük — felelte Ashwood. — Mire gondol?
   — Szexuális kapcsolatra.
   — Joe-nak nincsenek szexuális kapcsolatai. Nina Freede nemrég olvasta le az agyát. Még ahhoz is szegény, hogy… — Elhallgatott, mert kinyílt az iroda ajtaja. Mrs. Frick óvakodott be, kezében G. G. aláírásra váró fejpénzcsekkjével. — Tudom, miért akarja őt belevonni a Mick-ügybe — folytatta Runciter, miközben rákörmölte a nevét a csekkre. — Hogy rajta tarthassa a szemét. Ő is megy; össze kell vetnie a pszi-mező valódi erejét azzal, amit a kliensünk állított róla. Muszáj tudnunk, mivel állunk szemben. Köszönöm, Mrs. Frick. — Távolabb intette, aztán G. G. Ashwoodnak nyújtotta a csekket. Gondolja csak el, nem mérjük le a pszi-mezőt, és kiderül, a tétlenjeink nem bírnak el vele. Kit okolnak majd?
   — Minket — felelte G. G.
   — Mondtam nekik, hogy tizenegy kevés lesz. A legjobbjainkat adjuk, megteszünk minden tőlünk telhetőt. Végül is nem lenne utolsó dolog megszerezni Stanton Mick támogatását. Bámulatos, hogy egy ilyen gazdag és hatalmas ember, mint Mick ennyire rövidlátó és fukar legyen. Mrs. Frick, itt van már Joe? Joe Chip?
   — Mr. Chip a várószobában van több más ember társaságában — felelte a titkárnő.
   — Hányan vannak a többiek, Mrs. Frick? Tízen tizenegyen?
   — Valahogy annyian lehetnek, Mr. Runciter. Plusz-mínusz egy-kettő.
   — Ez a mi csoportunk — fordult Runciter G. G. Ashwoodhoz. — Látni akarom őket, mindet, együtt. Mielőtt még elindulnak a Lunára. — Ismét Mrs. Frickhez intézte szavait: — Küldje be őket. — Nagyot pöfékelt zöld huzatú szivarján.
   A titkárnője sarkon fordult és kiment.
   — Tudjuk — mondta Runciter G. G.-nek —, hogy egyénenként jól működnek. Ez papíron bizonyítva van. — Megkopogtatta az asztalán heverő aktákat. — De hogy viselkednek majd együtt? Milyen erős polienkefalikus ellenmezőt generálnak majd közösen? Ezen töprengjen el, G. G. Ez itt a nagy kérdés.
   — Azt hiszem, csak az idő adhat rá választ felelte Ashwood.
   — Régóta vagyok már a szakmában — mondta Runciter. A várószobából kezdtek beszállingózni az emberek. — Én ezzel járulok hozzá jelenkori civilizációnkhoz.
   — Ez szépen hangzik — hagyta rá G. G. — Ön egy rendőr, aki az emberi magánéletet védi.
   — Tudja, mit mond rólunk Ray Hollis? — kérdezte Runciter. — Azt mondja, megpróbáljuk visszaforgatni az idő kerekét. — Végigmérte az irodájában fölsorakozó embereket. Egymáshoz közel álltak meg, egyikük sem szólt egy szót sem. Rá vártak. Micsoda szedett-vedett társaság, gondolta elkeseredetten. Egy fiatal, egyszálbélű lány, szemüveges, citromsárga hajú, cowboykalapban, fekete csipkeköpenyben és bermudában; ez lesz Edie Dorn. Egy csinos, idősebb, sötét bőrű asszony furcsa, tébolyult szemmel, nejlonövvel összefogott selyemszáriban és hosszú szárú zokniban; valami Francy, időszakos skizofréniás rohamokban szenved, és olyankor azt képzeli, hogy a Betelgeuzéról érkezett értelmes lények szálltak le a lástömbje tetején. Egy gyapjas hajú kamasz, maga körül a büszkeség mindennél erősebb cinikus aurajával, aki virágmintás zubbonyt visel és mackónadrágot; vele Runciter még sosem találkozott. A többiekkel együtt volt öt nő és — összeszámolta — öt férfi. Valaki hiányzott még.
   Joe Chip kíséretében, a férfi előtt lépkedve az a lobbanékony, tűnődő nő, Patricia Conley jelent meg. Most már megvolt a tizenegy, a csoport teljes létszámban összegyűlt.
   — Jó időt futott, Mrs. Jackson — fordult Runciter a férfias, harmincas éveiben járó, homokszín bőrű asszonyhoz, aki művikunaszőrből készült nadrágot és szürke, hosszú ujjú pólót viselt, rajta Lord Bertrand Russell immár színét vesztett portréja. — Önnek jutott a legkevesebb idő, hisz önt értesítettem utolsónak.
   Tippy Jackson szája vértelen, homokszín mosolyra húzódott.
   — Néhányukat ismerem már — folytatta Runciter, fölemelkedve székéből, s kezével intve, hogy keressenek maguknak ülőhelyet, érezzék magukat otthon, rá is gyújthatnak, ha szükséges. — Önt, Miss Dorn, Mr. Chippel együtt elsőként választottuk ki, amiért olyan remekül ellátta a feladatát S. Dole Melipone mellett. Hogy végül is elvesztette szem elől, nem az ön hibája volt.
   — Köszönöm, Mr. Runciter — mondta Edie Dorn halk, félénken vékony hangon. Elvörösödött, és nagy szemeket meresztett a szemközti falra. — Örülök, hogy ebben az új munkában is helyet kaptam — tette hozzá meggyőződés nélkül.
   — Melyik önök közül Al Hammond! — kérdezte Runciter, az akták közt kotorászva.
   Egy elképesztően magas, görnyedt vállú néger, hosszúra nyúlt arcán finom kifejezéssel, intett, hogy ő az.
   — Önnel még sosem találkoztam — mondta Runciter, az adatokat olvasva Al Hammond kartotékjából. — Az ön értékelése a legjobb antiprekogjaink közül. Természetesen már régen föl kellett volna keresnem. A többiek közül hány még az antiprekog? — Újabb három kéz emelkedett föl. — Önök négyen — folytatta Runciter — kétségkívül nagyra értékelik majd, hogy megismerkedhetnek és együtt dolgozhatnak G. G. Ashwood legfrissebb fölfedezettjével, aki a prekogokat egészen új módszerrel akadályozza tevékenységükben. Talán Miss Conley személyesen is leírná ezt nekünk. — Odabólintott Patnek.
   És egyszerre egy kirakat előtt találta magát az Ötödik sugárúton, egy ritka érméket árusító üzlet kirakata előtt. Egy forgalomba nem került amerikai arany dollárt bámult, és azon tűnődött, vajon megengedheti-e magának, hogy megvásárolja a gyűjteményébe. Miféle gyűjteménybe? — kérdezte magától rémülten. Hisz nem is gyűjtök érméket. Mit keresek itt? Vajon mennyi ideje kószálok már erre, a kirakatokat nézegetve, mikor most az irodámban kellene lennem, és ellenőrizni… nem tudott visszaemlékezni rá, mit is kéne ellenőriznie. Valamiféle üzletet, bizonyos képességekkel, különleges tehetséggel rendelkező emberekkel kapcsolatban. Becsukta a szemét, megpróbált összpontosítani. Nem, azt abba kellett hagyjam, döbbent rá. A tavalyi koszorúér-trombózisom után vissza kellett vonuljak. De hát az előbb még ott voltam, emlékezett vissza. Csak pár másodperccel ezelőtt. Az irodámban. Egy csapatnyi emberrel beszéltem az új megbízásukról. Lehunyta a szemét. Vége, gondolta kábán. Mindennek, amiért megdolgoztam.
   Amikor kinyitotta a szemét, ismét az irodájában találta magát; szemben vele ott állt G. G. Ashwood, Joe Chip és egy sötét hajú, vonzó lány, akinek a neve nem jutott eszébe. Rajtuk kívül a szoba üres volt, és ezt, nem tudta, miért, különösnek érezte.
   — Mr. Runciter — szólt Joe Chip —, szeretném megismertetni Patricia Conleyval.
   — Nagyon örülök, hogy végre találkozhatok önnel, Mr. Runciter — mondta a lány. Fölnevetett, és a szeme diadalittasan fölcsillant. Runciternek fogalma sem volt, miért.
   Joe Chip rádöbbent: Biztos csinált valamit.
   — Pat — szólt hangosan —, nem tudom pontosan meghatározni, de valahogy minden megváltozott. — Elgondolkozva pillantott körbe az irodában. Minden olyannak tűnt, mint volt: a túlságosan rikító szőnyeg, a túl sok haszontalan csecsebecse, a falakon a minden művészi ízlést nélkülöző eredeti festmények. Glen Runciter sem változott: torzonborz és szürke, arca gondoktól ráncos. A férfi visszanézett Joe-ra — ő is zavarodottnak látszott. Az ablak mellett G. G. Ashwood, szokásos elegáns nyírfakéreg színű nadrágjában, kenderkötélből font övével, átlátszó ingében és magas mozdonyvezető-kalapjában, közönyösen vállat vont. Ő nyilvánvalóan semmi gyanúsat nem vett észre.
   — Semmi sem változott — mondta Pat.
   — Minden megváltozott — vágott vissza Joe. Biztos visszamentél az időben, és új vágányra tereltél minket. Nincs rá bizonyítékom, és a változások természetét sem tudom…
   — Az én időmet ne pazaroljátok családi vitákra szólt rá Runciter a homlokát ráncolva.
   Joe meghökkenve reagált:
   — Családi vitákra? — Aztán észrevette Pat ujján a gyűrűt: kovácsolt ezüstből és jade-ból volt. Eszébe jutott, hogy még ő segített kiválasztani. Két nappal a házasságkötésünk előtt, gondolta. Ennek már több mint egy éve, bár akkor meglehetősen kutyául álltam anyagilag. Mostanra persze fordult a kocka, Pat az ő fizetésével, valamint ügyes gazdálkodó természetével egyenesbe hozott. Egyszer s mindenkorra.
   — Visszatérve a témánkra — szólt Runciter —, föl kell tennünk magunknak a kérdést, vajon Stanton Mick miért vitte az ügyét egy másik kockázatmentesítő szervezethez, és nem a miénkhez. A logikus lépés az lett volna, ha velünk köt szerződést. Mi vagyunk a szakma Legjobbjai, és a székhelyünk New York, Mick kedvenc üzletkötőhelye. Van erre valami elmélete, Mrs. Chip? — Reménykedve pillantott Pat felé.
   — Igazán tudni akarja, Mr. Runciter? — kérdezett vissza a lány.
   — Igen. — A férfi élénken bólogatott. — Roppantul érdekelne.
   — Én csináltam — mondta Pat. — Hogyan?
   — A tehetségemmel.
   — Miféle tehetséggel? — kérdezte Runciter. — Magának nincs tehetsége, maga Joe Chip felesége. Most G. G. Ashwood is megszólalt az ablaknál: — Azért jött be ide, hogy együtt ebédeljen Joe-val és velem.
   — De van tehetsége — mondta Joe. Megpróbált visszaemlékezni, de csak ködös képeket látot; már attól elhomályosultak, hogy megkísérelte felszínre hozni őket. Egy másik idősík, gondolta. A múlt. Ennél többet képtelen volt kivenni. Az emlékezete véget ért. A feleségemhez nincs hasonló, gondolta. Olyasvalamire képes, amire a Földön senki más. De ebben az esetben miért nem dolgozik a Runciter Társaságnak? Valami nincs rendben.
   — Talán lemérted? — kérdezte Runciter. — Úgy értem, hisz ez a munkád. Annyira biztos vagy magadban, mintha tényleg lemérted volna.
   — Nem vagyok biztos magamban — válaszolta Joe. De a feleségemben igen, tette hozzá magában. — Hozom a tesztelőberendezést — mondta. — Majd mindjárt meglátjuk, miféle mezőt gerjeszt.
   — Ó, ugyan már, Joe — szólt rá Runciter mérgesen. — Ha a feleségednek lenne valami tehetsége vagy antitehetsége, te már legalább egy éve lemérted volna, nem most kéne fölfedezned. — Megnyomott egy gombot az asztali interkomon. — Személyzet? Létezik aktánk Mrs. Chipről? Patricia Chipről?
   Az interkomból rövid szünet után fölhangzott a válasz.
   — Nincs aktánk Mrs. Chipről. Talán a leánykori nevén…
   — Conley — mondta Joe. — Patricia Conley. Megint szünet.
   — Egy bizonyos Patricia Conleyról két feljegyzésünk is van: egy felderítői jelentés Mr. Ashwoodtól és egy teszteredménylap Mr. Chiptől. — Az interkom nyílásából lassan előkúszott a két dokumentum reprója, és az asztallapra hullott.
   Joe Chip jelentését olvasva Runciter mogorván szólalt meg:
   — Joe, jobb lesz, ha megnézed ezt. Gyere ide. Ujjával a lapra bökött, és a mellé lépő Joe megpillantotta a két aláhúzott keresztet. Runciterrel egymásra néztek, azután Patre.
   — Tudom, mit jelent — szólt a lány nyugodtan. Elképesztő ereje van. Egyedülálló méretű “antipszi-mező”. — Koncentrált, megpróbált pontosan visszaemlékezni minden szóra. — “Valószínűleg…” — Mégiscsak megkaptuk Mick megbízatását mondta Runciter Joe Chipnek. — Tizenegy tétlen gyűlt idebent össze, és akkor azt mondtam Patnek…
   — Hogy mutassa meg a csapatnak, mire képes fejezte be Joe. — Hát megmutatta. Tökéletesen megmutatta. És az értékelésem helytállónak bizonyult. — Ujjhegyével végigkövette a veszélyt jelző szimbólumokat a lap alján. — A saját feleségem — mondta.
   — Nem vagyok a feleséged — vágta rá Pat. — Azt is csak megváltoztattam. Akarják, hogy visszarendezzek mindent? Hogy semmi se változzon, a legapróbb részlet se? Abból nem sokat látnának a tétlenjeik. Másrészről így sem vettek észre semmit… hacsak meg nem maradt valami emlékezetcsökevény bennük, ahogy Joe-ban. De mostanra már az is fölszívódhatott.
   — Vissza akarom szerezni a Mick-féle szerződést — mondta Runciter élesen. — Legalább azt.
   — Akit én földerítek — szólalt meg G. G. Ashwood, az föl van derítve. — Arca egészen belesápadt.
   — Igen, maga valódi tehetségeket szed össze hagyta rá Runciter.
   Az interkom fölberregett, és Mrs. Frick remegő, öreges hangja reccsent meg benne:
   — Egy csapatnyi tétlen várja önt, Mr. Runciter. Azt mondják, egy új megbízás ügyében rendelte ide őket. Megengedi, hogy bemenjenek?
   — Küldje be őket — felelte Runciter.
   — Megtartom ezt a gyűrűt — szólalt meg Pat. Fölmutatta az ezüst és jade jegygyűrűt, amelyet egy másik idősíkon Joe-val együtt választottak. Csak ennyit akart megőrizni abból a párhuzamos világból. A férfi eltöprengett, vajon megtartott-e mellé valami jogi köteléket is, és ha igen, mennyit. Remélte, semennyit. De bölcsebbnek érezte, ha nem szól egy szót sem. Inkább nem kérdez rá.
   Az iroda ajtaja kinyílt, és párosával besorjáztak a tétlenek. Bizonytalanul álldogáltak egy pillanatig, aztán lassan letelepedtek az asztallal szemben. Runciter végigmérte őket, aztán beletúrt az akták rendezetlen halmába. Láthatóan arra próbált rájönni, megváltoztatta-e Pat valamiképp a csoport összetételét.
   — Edie Dorn — mondta. — Igen, itt van. — A nőre pillantott, aztán a mellette álló férfira. — Hammond. Rendben, Hammond. Tippy Jackson. — Kérdőn nézett rá.
   — Jöttem, amilyen gyorsan csak tudtam — mondta Mrs. Jackson. — Nem adott nekem túl sok időt, Mr. Runciter.
   — Jon Ild — folytatta a férfi.
   A zilált, gyapjas hajzatú kamasz fiú válaszként csak fölmordult. Mintha kevésbé lenne szemtelen figyelt fel Joe. Inkább befelé fordul, mintha valami alaposan megrázta volna. Érdekes lenne, gondolta Joe, megvizsgálni, vajon mire emlékszik — mire emlékeznek mindannyian, külön-külön, illetve együtt.
   — Francesca Spanish — mondta Runciter.
   A sugárzó, cigányosan sötét bőrű asszony, akiből csak úgy áradt a szolgálatkészség, beszélni kezdett: — Az utóbbi néhány perc során, míg kint ültem a várószobájában, rejtelmes hangokat hallottam, amik engem szólítottak.
   — Ön Francesca Spanish? — kérdezte tőle Runciter türelmesen. A szokásosnál is fáradtabbnak látszott.
   — Én vagyok, mindig is az voltam, és mindig is az leszek. — Miss Spanish hangjában határtalan magabiztosság csengett. — Elmondhatom, mit fedtek föl előttem a hangok?
   — Talán majd később — válaszolta Runciter, kezébe véve a következő személyzeti aktát.
   — El kell mondanom — jelentette ki Miss Spanish idegesen.
   — Jól van — hagyta rá Runciter. — Néhány perc szünetet tartunk. — Kihúzta asztala egyik fiókját, elővett egy amfetamin tablettát, és víz nélkül lenyelte. — Hadd halljuk, mit fedtek föl ön előtt azok a hangok, Miss Spanish. — Joe-ra pillantott, és megvonta a vállát.
   — Valaki — kezdte Miss Spanish —, valaki épp most mozdított át minket, valamennyiünket, egy másik világba. Egyszerre ott éltünk, ott laktunk, mint annak a polgárai, majd váratlanul egy mindent magába foglaló hatalom visszaröpített bennünket ide, saját univerzumunkba.
   — Pat csinálta — szólalt meg Joe Chip. — Pat Conley. Ma lépett be a cégünkhöz.
   — Tito Apostos — mondta Runciter. — Itt van? Nyakát nyújtogatva pillantott végig vele szemben ülő emberein.
   Kecskeszakállú, kopasz férfi mutatott magára. Ódivatú, csípőre feszülő aranylamé nadrágot viselt, mégis sajátos elegancia áradt belőle. Talán hínárzöld, szárnyasujjú ingének tojás nagyságú gombjai tették; akárhogy is, rettentő méltóságot sugárzott, és az átlagosnál nagyobb gőgöt. Joe-t lenyűgözte a látvány.
   — Don Denny — mondta Runciter.
   — Itt vagyok, uram, — szólt egy magabiztos bariton, akár egy sziámi macska hangja. Egy karcsú, becsületes képű fiatalembertől eredt; egyenesen ült a székén, mint aki karót nyelt, keze a térdén pihent. Buggyos ujjú blúzt viselt, hosszú haját szalaggal kötötte össze, bőr cowboynadrágján ezüstözött csillagok. Lábán szandál.
   — Ön antianimátor — folytatta Runciter, a papírjait tanulmányozva. — Az egyetlen, akit alkalmaztunk. — Joe-hoz fordult. — Biztosan szükségünk lesz rá? Talán még egy antitelepata kéne helyette… azokból sosincs elég.
   — Mindenre föl kell készülnünk — felelte Joe. Hisz nem tudjuk, mibe csöppenünk.
   — Ez igaz — bólintott Runciter. — Jól van, Sammy Mundo.
   Maxiszoknyába öltözött, aránytalanul kis fejű, keskeny orrú fiatalember lökte égnek a kezét görcsös, kalimpáló, fuldokló mozdulattal. Mintha vérszegény teste maga csinálta volna, gondolta Joe. Ezt az embert személyesen is ismerte. Mundo évekkel fiatalabbnak tűnt valódi koránál; mind szellemi, mind testi fejlődése régen abbamaradt. Mundónak tulajdonképpen nem volt több esze, mint egy mosómedvének; sétált, evett, megfürdött, ha kellett, sőt a maga módján még beszélt is. Antitelepatikus képességének azonban nem akadt párja. Egy ízben egy szál egyedül kiütötte S. Dole Melipone-t; a cég házi magazinja hónapokon át csak ezzel foglalkozott. ‘ .
   — O, igen — mondta Runciter. — És elérkeztünk Wendy Wrighthoz.
   Mint mindig, ha lehetősége adódott, Joe hosszan, alaposan szemügyre vette a lányt, aki, ha sikerült volna elcsábítania, ma már a szeretője lehetne, vagy egyenesen a felesége. Lehetetlennek tűnt számára, hogy Wendy Wright valamikor ugyanúgy véresen csusszant elő anyja méhéből, mint bármely más ember. Közelében köpcös, zsíros, izzadó, tanulatlan kis senkinek érezte magát, akinek morog a gyomra, és hörög a lélegzete. Mellette mindig tudatosultak benne testének azon mechanizmusai, melyek életben tartották; gépezetek, csövek, szelepek, gázkompresszorok és ékszíjak csörömpöltek benne kétségbeesetten, eleve vesztes harcot folytatva. Ha a lány arcát meglátta, rádöbbent, a sajátja csupán rikító maszk, testére pillantva pedig olcsó felhúzós babának érezte magát. Minden szín puha volt rajta, mintha csak indirekt megvilágítást kapna. Szeme, az a két zöld, csiszolt kő, egykedvű maradt, bármire nézett; sosem jelent meg benne félelem, iszonyat vagy megvetés. Akármit látott, elfogadta. Rendszerint nyugodtan viselkedett. A férfinak azonban úgy tűnt, egyenesen elnyűhetetlen, semmi sem hozza ki a sodrából, sosem fárad el, betegség, gyöngeség nem fog rajta. Valószínűleg huszonöt-huszonhat éves lehetett, de Joe el sem tudta képzelni fiatalabbnak, és bizonyára meg sem öregszik soha. Ahhoz túlságosan ura önmagának, és túlságosan kívül él a való világ határain.
   — Itt vagyok — szólt Wendy hűvös nyugalommal. Runciter bólintott.
   — Rendben. Az utolsó pedig Fred Zafsky. — Tekintetét egy petyhüdt testű, nagy lábú, középkorú, természetellenes kinézetű férfira emelte, akinek lenyalt haja volt, iszapszínű bőre és furcsán előreugró ádámcsutkája. Erre az alkalomra munkaruhát öltött, melynek színe egy pávián fenekére emlékeztetett. — Ön lesz az.
   — Úgy van — értett egyet Zafsky, és fölvihogott. — Mit szól hozzá?
   — Krisztusom — mondta Runciter, a fejét rázva. -Hát, a biztonság kedvéért muszáj magunkkal vinnünk egy antiparakinetistát is. És maga az. — Ledobta a dossziékat, és tekintetével zöld szivarját kereste. — Ennyi a csapat, plusz te meg én — mondta Joe-nak. Szeretnél még valamit változtatni most, az utolsó pillanatban?
   — Elégedett vagyok — felelte Joe.
   — Gondolod, hogy ez a banda a legjobb összeállítás, amit kitalálhatunk? — Runciter figyelmesen méregette.
   — Igen — válaszolt Joe.
   — És elég jók ahhoz, hogy megfékezzék Hollis pszijeit?
   — Igen — mondta megint Joe.
   De magában egészen máshogy érzett. Kitapinthatatlan sejtelem volt csupán. Semmiképpen sem ésszerű. A tizenegy tétlen ellenmező-kapacitása valószínűleg óriási lesz. Mégis…
   — Mr. Chip, elrabolhatok pár másodpercet az idejéből? — ragadta meg Joe karját a kopasz, szakállas, csillogó aranylamé nadrágos Apostos. — Elmondhatnám egy élményemet, amelyben tegnap késő éjjel volt részem? Hipnagógikus állapotban alighanem kapcsolatba léptem Mr. Hollis egy vagy talán két emberével: egy telepatával, aki kétségkívül szorosan együttműködik egy prekoggal. Gondolja, hogy el kéne mondanom Mr. Runciternek ezt? Fontos lehet?
   Joe Chip tétovázva pillantott Runciter felé. Méregdrága, imádott székében ülve, eredeti havannaszivarjának ismételt meggyújtásával próbálkozva főnökét végtelenül fáradtnak látta. Arcának bőre is megereszkedett.
   — Nem — válaszolta. — Hagyjuk.
   — Hölgyeim és uraim — szólalt meg Runciter, az általános ricsaj fölé emelve hangját. — Azonnal indulunk a Lunára, önök, a tizenegy tétlen, Joe Chip és én, valamint a kliensünk képviselője, Zoe Wirt; az összesen tizennégy. A saját hajónkkal megyünk. — Elővette anakronisztikus kerek arany zsebóráját és tanulmányozásába mélyedt. — Három harminc. A Pofáraesés II négykor startol a tető központi kilövőjéről. — Becsapta órája fedelét, és visszacsúsztatta selyemöve zsebébe. — Nos, Joe — szólt aztán —, most már lesz, ami lesz, benne vagyunk. Bárcsak lenne egy saját prekogunk, hogy bepillantson a jövőnkbe! — Arcán és hangjában is ott érződött az aggódás és a félelem, a felelősség és a kor levehetetlen terhe.

* * *

Philip K. Dick | Ubik | 6

 

6

 



   — Üdvözlöm önöket a Lunán — szólt Zoe Wirt vidáman, huncut szemét fölnagyította vörös keretes, háromszög lencsés szemüvege. — Rajtam keresztül Mr. Howard is köszönti mindannyiukat, és különösen Mr. Glen Runcitert, aki szervezetével — és természetesen kiváltképp önökkel — a segítségünkre sietett. Ez a felszín alatti hotellakosztály, melyet Mr. Howard művészi tehetséggel megáldott nővére, Lada rendezett be, mintegy háromszáz méternyire van. a behatolásgyanús ipari és kutatóközponttól. Az önök együttes jelenléte ebben a szobában minden bizonnyal máris leárnyékolja Hollis ügynökeinek pszi-képességeit; ez mindennél kellemesebb gondolat számunkra. — Szünetet tartott, végigpillantott a csapaton. — Van valami kérdésük?
   A tesztelő berendezésen matatva Joe Chip tudomást sem vett róla. Az ügyfél minden sürgetése ellenére úgy döntött, leméri a környező pszionikus mezőt.
   A Földről idáig megtett egyórás út alatt Glen Runciterrel kettesben határozták el ezt.
   — Nekem volna egy kérdésem — szólalt meg Fred Zafsky, föltartva a kezét. Kuncogott. — Hol van a mosdó?
   — Mindegyikük kap egy miniatűr térképet mondta Zoe —, amelyen ezt is feltüntettük. — Odabiccentett egy szürke kis asszisztensnőnek, mire az osztogatni kezdte a rikító színezésű, fényes papír térképeket. — Ehhez a lakosztályhoz — folytatta Miss Wirt — konyha. is tartozik, melynek minden tartozéka ingyen működik, nem pénzbedobással. Azt hiszem, mondanom sem kell, milyen hihetetlen összegbe került nekünk ennek a lakóegységnek a megalkotása; húsz személy befogadására alkalmas, saját légkondicionálóval, fűtés—, víz- és változatos élelmiszer-ellátással rendelkezik, plusz még zárt rendszerű tévészolgáltatással és kiváló hangminőséget nyújtó polifonikus zenecsatornával is… ez a két utóbbi azonban a konyhával ellentétben pénzbedobós. Zavartalan kikapcsolódásukat elősegítendő egy pénzváltó automatát is elhelyeztünk a játékszobában.
   — A térképemen csak kilenc hálószobát látok szólt közbe Al Hammond.
   — Mindegyik egy-egy emeletes ágyat foglal magában — világosította föl Miss Wirt —, így jön ki a tizennyolc férőhely. Emellett közülük öt kétszemélyes, szolgálatára azoknak, akik együtt kívánnak aludni az itt töltött idő alatt.
   — Ezzel kapcsolatban nálam szerepel egy kikötés a szabályzatban — mondta Runciter ingerülten.
   — Támogatja vagy tiltja? — kérdezte Zoe Wirt. — Tiltom. — Runciter összegyűrte a térképét, és a fűtött fémpadlóra dobta. — Nem vagyok hozzászokva, hogy bárki megszabja nekem…
   — Hiszen ön nem marad itt, Mr. Runciter — je-gyezte meg Miss Wirt. — Visszatér a Földre, amint az alkalmazottai dolgozni kezdenek, nem igaz? Rávillantotta hivatalos mosolyát.
   — Van már valami adatod a pszi-mezőről? — kérdezte Runciter Joe Chiptől.
   — Először még meg kell határoznom a mi tétlenjeink által generált ellenmezőt — felelte Joe.
   — Azt már az úton el kellett volna végezd mondta Runciter.
   — Csak nem méréseket akar végezni? — kérdezte riadtan Miss Wirt. — Mr. Howard kifejezetten megtiltotta, amint azt már elmgyaráztam.
    — Mi akkor is mérünk — jelentette ki Runciter. — Mr. Howard…
   ‘ — Ehhez Stanton Micknek semmi köze — szakította félbe Runciter.
   Miss Wirt a jellegtelen asszisztensnőhöz fordult. — Megkérné Mr. Micket, hogy fáradjon le ide? — Az asszisztensnő elrobogott a liftek irányába. Mr. Mick személyesen fogja elmondani önnek közölte Miss Wirt Runciterrel. — Addig is, kérem, ne csináljanak semmit. Tisztelettel kérem önöket, várják meg, míg ő ideér.
   — Bejött az eredmény — szólt Joe Runciternek. A saját mezőnkről. Nagyon magas. — Valószínűleg Patnek köszönhetően, tette hozzá gondolatban. Sokkal magasabb, mint vártam — mondta aztán. Vajon miért akarják annyira megakadályozni, hogy méréseket végezzünk? — töprengett. Most már nemcsak az időről van szó, a tétlenjeink itt vannak, dolgoznak.
   — Van valahol szekrény — kérdezte Tippy Jackson —, ahová bepakolhatnánk a ruháinkat? Szeretnék kicsomagolni.
   — Minden hálószobában van egy nagy ruhásszekrény — válaszolta Miss Wirt. — Pénzbedobós. És kezdetnek mindjárt… — Jókora műanyag zacskót vett elő. — Itt van egy kis apró, cégünk ajándéka. Átnyújtotta a rollnikba gyűjtött öt—, tíz—, és huszonöt poszkredeseket Jon Ildnek. — Szétosztaná ezt testvériesen? Fogadják ezt Mr. Mick jókívánságaival.
   — Van egy ápolónő vagy egy orvos ebben a létesítményben? — kérdezte Edie Dorn. — Néha pszichoszomatikus bőrkiütések jelennek meg rajtam, amikor keményen dolgozom. Egy kortizonalapú balzsam általában segít, de a nagy sietségben elfelejtettem magammal hozni.
   — Az ehhez a lakónegyedhez tartozó ipari és kutatólétesítmények több doktort is készenlétben tartanak — felelte Miss Wirt —, és még egy kis kórtermünk is van ágyakkal, a problémásabb esetek számára. — Az is pénzbedobós? — kérdezte Sammy Mundo.
   — Mindenféle orvosi szolgáltatásunk ingyenes válaszolta Miss Wirt. — A páciensre hárul azonban annak terhe, hogy bebizonyítsa, valóban beteg. Aztán hozzátette: — Az orvosságkiadó automaták persze pénzbedobósak. És ha már itt tartunk, elmondanám, hogy a lakosztály játékszobájában található egy nyugtatókiadó gép. Kívánságra pedig egy serkentőautomatát is áthozathatunk valamelyik szomszédos létesítményből.
   — Mi a helyzet hallucinogénekkel? — érdeklődött Francesca Spanish. — Jobb a munkateljesítményem, ha hozzájuthatok valami anyarozsbázisú pszichedelikus droghoz. Attól valósággal látom, kivel állok szemben, és ez sokszor segít.
   — Mr. Mick helyteleníti mindenféle anyarozsbázisú hallucinogén anyag alkalmazását — mondta Miss Wirt. — Meggyőződése, hogy tönkreteszik a májat. Ha ön hozott magával, nyugodtan használhatja, de mi nem árusítunk ilyesfélét, még ha el kell is ismernem, hogy igénybe vesszük olykor.
   — Mióta kell neked pszichedelikus drog a hallucinációkhoz? — szólt oda Don Denny Francesca Spanishnek. — Az egész életed egyetlen éber lázálom.
   Francesca nem jött zavarba.
   — Tegnapelőtt éjjel volt egy különösen érdekes látogatóm.
   — Nem lep meg — ugratta Don Denny.
   — Egy csapat prekog és telepata ereszkedett le egy legfinomabb természetes kenderből sodort hágcsón az ablakomon túli erkélyre. Valahogy áthatoltak a falon, és egyszerre megjelentek az ágyam körül, fölébresztve a fecsegésükkel. Versekből idéztek, meg valami vértelen szöveget egy ősrégi könyvből. Mulattam rajtuk, annyira… — A szavakat kereste. — Sziporkázónak tűntek. Az egyikük, egy bizonyos Bill nevezetű…
   — Egy pillanat — szólt közbe Tito Apostos. Nekem is volt egy hasonló álmom. — Joe-hoz fordult. — Emlékszik, meséltem is önnek, mielőtt elhagytuk a Földet. — Keze izgatottan megremegett. — Ugye?
   — Én is ezt álmodtam — szólalt meg Tippy Jackson is. — Bill és Matt. Azt mondták, el fognak kapni. Runciter arca hirtelen elborult.
   — Szólnod kellett volna nekem — szegezte Joenak.
   — Te akkor épp… — kezdte az, tétovázott, majd mégis kimondta: — Fáradtnak látszottál. Annyi minden mással kellett törődj.
   — Nem álom volt az — szólt Francesca élesen. Valódi látogatás. Meg tudom állapítani a különbséget. — Hát persze hogy meg, Francy — hagyta rá Don Denny. Joe-ra kacsintott.
   — Én is álmodtam — mondta Jon Ild. — De légpárnás kocsikról. A rendszámtábláik feliratát memorizáltam. Hatvanötöt sikerült, még mindig emlékszem rájuk. Akarjátok hallani?
   — Sajnálom, Glen — mondta Joe Chip Runciternek. — Azt hittem, Apostos az egyedüli eset, a többiekről nem tudtam. Én… — A szétnyíló liftajtók zárjára elhallgatott. A többiekkel együtt arrafelé fordultak.
   A pocakos, tömzsi, vastag lábú Stanton Mick sétált feléjük. Fuksziavörös halásznadrágot viselt, rózsaszín jakprém papucsot, ujjatlan kigyóbőr blúzt és szalagot derékig érő, festett fehér hajában. Az orra úgy néz ki, mint egy újdelhi taxi dudájának gumikörtéje, gondolta Joe: puha, összenyomható. És hangos. A leghangosabb orr, amit valaha láttam.
   — Helló mindannyiuknak, tisztelt csúcs antipszik! — szólalt meg Stanton Mick, karját túlzot lelkesedéssel üdvözlésre nyújtva. — Megjöttek féregirtók… ezen persze önöket értem. — Sipító fülsértő eunuchhangja volt, valami olyasféle kellemetlen zaj, gondolta Joe Chip, amit az ember egy fémméhek lakta kaptárból hallhat. — A különféle pszionikus kóklerek keltette járvány meglepetésszerűen csapott le Stanton Mick ártalmatlan, barátságos, békés világára. Micsoda egy nap volt az Mickvüle-ben — csak így nevezzük vonzó, szeme gyönyörködtető kis településünket itt a Lunán Önök persze máris dolgozni kezdtek, és ez nem lep meg. Hiszen önök a legjobbak a szakmában, ahogy ezt mindenki tudja, ha a Runciter Társaság név szóba kerül. Engem mindenféle tevékenységük csakis boldoggá tesz, egyetlen apróságot kivéve Úgy hallom, a tesztelőjük babrálni kezdett a felszerelésével. Rám nézne, kérem, amikor magához beszélek?
   Joe kikapcsolta poligráfjait és más mű áramtalanította a készülékeket.
   — Most már nekem szenteli a figyelmét? — kérdezte tőle Stanton Mick.
   — Igen — válaszolta Joe.
   — Hagyd bekapcsolva a berendezést — parancsolta Runciter. — Nem Mr. Mick beosztottja vagy, hanem az enyém.
   — Nem számít — mondta Joe. — A közelben gerjesztett pszi-mezőt már úgyis sikerült lemérnem. — Elvégezte hát a dolgát. Stanton Mick későn érkezett.
   — Milyen erős a mezejük? — kérdezte Runciter.
   — Nincsen mező — felelte Joe.
   — Semlegesítik talán a tétlenjeink? Nagyobb a mi ellenmezőnk?
   — Nem — erősködött Joe. — Mint már mondtam, semmiféle pszi-mező nincs a berendezéseim hatósugarán belül. A miénket érzékelik, és amennyire meg tudom állapítani, rendben működnek. Pontosnak érzem a visszacsatolást is. A mi teljesítményünk 2000 lbr egység, ez egy-két percenként felszökik 2100-ra. Ez valószínűleg fokozatosan növekedni fog; mikorra a tétlenjeink már, mondjuk, tizenkét órája közösen működnek, elérheti a…
   — Nem értem — szólt közbe Runciter. Most már minden tétlen Joe Chip köré gyűlt. Don Denny fölkapta az egyik szalagot, amit a poligráf köpött ki, hosszan tanulmányozta a rezzenetlen vonalat, aztán a papírcsíkot átadta Tippy Jacksonnak. A többi tétlen is egymás után, csöndben végignézte, majd Runciterre emelték tekintetüket. Főnökük ismét Stanton Mickkel beszélt: — Honnan vette az ötletet, hogy pszik férkőztek be a vállalkozásukba itt, a Lunán? És miért nem akara megengedni a szokásos tesztjeink lefuttatását? Tudta talán, hogy ez lesz az eredmény?
   — Nyilvánvalóan tudta — válaszolt helyette Joe Chip. Biztos volt az igazában.
   Runciter arcán gyors, ideges rángások futottak át. Megint Stanton Mickhez szólt volna, aztán meggondolta magát, és halkan odasúgta Joe-nak:
   — Repüljünk vissza a Földre. Vigyük innen a tétlenjeinket most rögtön. — A többieknek hangosan ezt mondta: — Szedjék össze a holmijaikat, visszamegyünk New Yorkba. Tizenöt percen belül szeretnék mindenkit a hajó fedélzetén látni; aki nem érkezik meg, azt itt hagyjuk. Joe, gyűjtsd össze az ócskaságaidat egy halomba. Ha máshogy nem megy, én magam segítek majd a hajóig elcipelni… szóval szeretném, ha az egész eltűnne innen, veled együtt. — Mick felé fordult ismét, arca kidagadt a dühtől. Szóra nyitotta a száját…
   Fémrovarhangján sipítozva ekkor Stanton Mick, fölrepült a szoba mennyezete felé, karját puffadtan mereven kinyújtva.
   — Mr. Runciter, ne hagyja a talamuszát eluralkodni a cerebrális kortexe fölött. Ez a helyzet diszkréciót igényel, nem kapkodást. Nyugtassa meg az embereit, és üljünk tárgyalóasztalhoz, míg kölcsönös megegyezésre nem jutunk. — Gömbölyű, színes teste körülöttük ficánkolt, lustán forogva rézsútos, irányban, úgyhogy pillanatnyilag a feje helyett épp a lába nézett Runciter felé.
   — Már hallottam ilyenről — mondta az Joe-nak. Önmegsemmisítő emberi bomba. Segíts mindenkit kiterelni innen. Most állították automatára, azért repült föl.
   A bomba fölrobbant.
   Füst áradt szét, és bűzös cafatok, melyek a megtépázott falakra és padlóra tapadtak. Joe Chip alig látta a lábánál heverő, rángatózó alakot.
   Fülébe Don Denny ordított:
   — Megölték Runcitert, Mr. Chip! Ez Mr. Runciter! — Izgalmában dadogni kezdett.
   — Kit még? — szólalt meg Joe rekedten, fuldokolva. A maró füst összenyomta a mellkasát. Füle csengett még a bomba detonációjától, és nyakán valami szivárgó melegséget érezve rádöbbent, hogy egy repülő szilánk meg is sebezte.
   Wendy Wright egészen közel állt, szavait mégis alig értette:
   — Azt hiszem, mindenki más megsérült, de életben van.
   Edie Dorn lehajolt Runciterhez.
   — Szerezhetnénk egy animátort Ray Hollistól? kérdezte. Arca beesett, sápadt volt.
   — Nem — felelte Joe. Ő is lehajolt. — Téved — szólt oda Dennynek. — Nem halt meg.
   Runciter azonban haldokolva feküdt a fölpúposodott padlón. Még két-három perc, és Don Dennynek igaza lesz.
   — Figyeljen ide mindenki — emelte föl a hangját Joe. — Mivel Mr. Runciter megsebesült, most én vagyok a főnök… legalábbis ideiglenesen, amíg vissza nem érünk a Terrára.
   — Már ha visszaérünk egyáltalán — jegyezte meg Al Hammond. Összehajtogatott zsebkendővel itatott egy mély vágást a jobb szeme fölött.
   — Kinek van önök közül kézifegyvere? — kérdezte Joe. A tétlenek tovább keringtek a helyiségben, egyikük sem válaszolt. — Tudom, hogy ellenkezik a Szövetség rendelkezéseivel — folytatta Joe —, de azt is tudom, hordanak maguknál. Felejtsék el, hogy illegális, felejtsenek el mindent, amit arról tanultak, mi történik a munka közben fegyvert viselő tétlenekkel.
   Hosszú szünet után Tippy Jackson szólalt meg: — Az enyém a csomagomban van. A másik szobában.
   — Az enyém itt van nálam — mondta Tito Apostos. Máris jobb kezében tartotta a régimódi, ólomgolyós pisztolyt.
   — Ha még valakinek van fegyvere a másik szobában, a csomagok közt — folytatta Joe —, az most menjen érte.
   Hat tétlen indult az ajtó felé.
   A mellette maradó Al Hammondhoz és Wendy Wrighthoz így szólt:
    — Runcitert jégre kell rakjuk.
   — A hajón vannak hűtőberendezések — válaszolta Al Hammond.
   — Akkor odavisszük — jelentette ki Joe. — Hammond, fogja az egyik végét, én majd emelem a másikat. Apostos, maga menjen előre, és ha Hollis valamelyik embere megpróbál megállítani bennünket, lője le. ,
   Jon Ild egy lézercsővel tért vissza a szomszéd szobából.
   — Úgy gondolja, hogy Hollis összejátszik Mr. Mickkel? — kérdezte.
   — Össze — mondta Joe. — Persze lehet, hogy nem. Talán egyáltalán nem is Mickkel kötöttük az üzletet, hanem kezdettől fogva Hollis manipulált minket. — Kész csoda, gondolta, hogy az emberi bomba robbanása nem ölt meg mindannyiunkat. Eszébe jutott Zoe Wirt. Úgy látszik, ő még a robbanás előtt kijutott; legalábbis semmi nyomát nem látta. Vajon hogy reagált, amikor rájött, hogy nem Stanton Micknek dolgozik? Hogy a munkaadója — az igazi munkaadója azért bérelt föl és csalt ide bennünket, hogy legyilkoljon? Minden bizonnyal őt is meg kell ölniük. A biztonság kedvéért. Hasznát úgysem igen veszik már; ő most csupán egy tanú, aki mindent látott.
   A többi tétlen is visszatért, fölfegyverkezve. Várták, hogy Joe elmondja, mit kell csinálniuk. A helyzetből adódóan érthető módon mind a tizenegyen leginkább magukkal voltak elfoglalva.
   — Ha elég hamar sikerül hűtőkamrába zárnunk Runcitert — magyarázta Joe, miközben láthatóan haldokló főnöküket Al Hammonddal a liftek felé cipelték —, akkor továbbra is a cég vezetője maradhat. Ahogy a felesége is. — Könyökével megnyomta a hívógombot. — Arra elég kevés az esély — folytatta —, hogy a lift most működik. Valószínűleg a robbanás pillanatában megszüntettek mindenféle energiaellátást.
   A lift azonban mégis megérkezett. Sietve becipelték Runciter testét.
   — Három fegyveres jöjjön velünk — rendelkezett Joe. — A többiek…
   — A pokolba ezzel — vágott közbe Sammy Mundo. — Nem akarunk itt ragadni és várni, mikor jön vissza értünk a lift. Talán sosem érkezik meg. Megindult előre, arcára kiült a pánik.
   — Runciter megy elsőnek — csattant fel Joe élesen. Megérintett egy gombot, és az ajtó bezárult. A liftben rajta kívül Al Hammond, Tito Apostos, Wendy Wright, Don Denny és persze Glen Runciter maradt. — Így kellett lennie — mondta nekik, miközben a fülke megindult fölfelé. — Különben is, ha Hollis emberei várnak ránk, minket kapnak el elsőként. Egyedül talán arra nem számítanak, hogy fegyverünk van.
   — Hisz ott az a törvény — szúrta közbe Don Denny.
   — Nézze meg, nem halt-e meg — mondta Joe Tito Apostosnak.
   A férfi lehajolt, és megvizsgálta a mozdulatlan testet.
   — Alig érezhetően; de lélegzik még — szólt kisvártatva. — Van egy kis esélyünk.
   — Igen, egy kicsi — felelte Joe. Még mindig érzéketlen volt, fizikailag és pszichológiailag egyaránt, a bomba robbanása óta. Fázott és elzsibbadt mindene, a dobhártyája is mintha megsérült volna. Amint visszaérünk a saját hajónkra, gondolta, és Runcitert jégre tesszük, megereszthetünk egy segélykérő hívást New Yorkba, a cég maradékának. Sőt az összes kockázatmentesítő szervezetnek. Ha nem tudunk fölszállni, értünk jöhetnek.
   Valójában azonban nem így megy ez, hiszen mire a Szövetségtől bárki a Lunára ér, a föld alatt, a liftben és a hajón már mindannyiunkkal rég leszámolnának. Az esély tehát a nullával egyenlő.
   — Több embert kellett volna beengednie a liftbe — mondta Tito Apostos. — Legalább a nők bepréselődhettek volna. — Vádlón pillantott Joe-ra, keze remegett idegességében.
   — Nekünk nagyobb esélyünk van arra, hogy legyilkoljanak, mint nekik. Hollis nyilván arra számít, ha valaki túlélte a robbanást, az a lifttel próbál menekülni, ahogy mi is. Minden bizonnyal ezért nem kapcsolták ki az áramot. Tudják, hogy vissza kell jussunk a hajónkhoz.
   — Ezt már egyszer elmondtad, Joe -jegyezte meg Wendy Wright.
   — Csak próbálom megindokolni, mit miért teszek — válaszolta a férfi. — Hogy miért hagytam lent a többieket.
   — Na és mi a helyzet azzal az újonc lánnyal? kérdezte Wendy. — Azzal a mogorva, fekete hajú lánnyal, aki mindenkivel olyan lenézően viselkedik? Valami Pat a neve. Utasíthattad volna, hogy menjen vissza az időben, Runciter megsebesülése elé. Mindent megváltoztathatott volna. Talán megfeledkeztél a képességéről?
   — Igen — felelte Joe feszülten. Valóban megfeledkezett róla abban a céltalan, füstös zűrzavarban.
   — Menjünk vissza — szólt közbe Tito Apostos. -Hisz azt mondja, Hollis emberei úgyis fönt várnak minket. Azt mondja, nagyobb veszélynek tesszük ki magunkat, ha…
   — A felszínen vagyunk — szakította félbe Don Denny. A lift megállt. Sápadt volt, szinte megbé-nult; aggódva nyalta végig a szája szélét, amint az ajtó automatikusan félresiklott.
   Mozgójárda futott előttük, mely fölfelé tartott, egy nagyobb csarnokba. A végében, a légmembrános ajtókon túl megpillantották függőleges helyzetben álló hajójuk alját. Pontosan, ahogy ott hagyták. Köztük és aközött egy lélek sem állt. Különös, gondolta Joe Chip. Vajon ennyire biztosak voltak benne, hogy az emberi bomba robbanása végez mindannyiunkkal? A tervükbe valahol hiba csúszhatott: először a robbanásnál, aztán amikor nem kapcsolták ki. az áramot… és végül most, hogy őrizetlenül hagyták ezt a folyosót.
   — Azt hiszem — szólalt meg Don Denny, miközben Al Hammond és Joe kicipelték Runcitert a liftből, és a mozgójárdára fektették —, arra nem számítottak, hogy a bombájuk fölrepül a mennyezetig. Valami repeszgránátszerűség lehetett, és így a szilánkok nagy része a fejünk fölött fúródott a falakba. Szerintem meg se fordult a fejükben, hogy bármelyikünk is túlélheti: Ezért nem kapcsolták ki az áramot.
   — Hát, akkor hála istennek, amiért fölrepült mondta Wendy Wright. — Te jó ég, de hideg van! A bomba biztos kiütötte a fűtésszabályozót. Szemmel láthatóan reszketett.
   A mozgójárda hajmeresztő lassúsággal vánszorgott előre velük. Joe-nak úgy tűnt, több mint öt perc is eltelt már, mire leléphettek róla a kettős, légmembrános ajtók előtt. Bizonyos szempontból
   úgy érezte, a történtek közül ez a vánszorgás a legrettenetesebb, mintha ez is Hollis csele lenne.
   — Hé! — hangzott föl egy kiáltás a hátuk mögött. Léptek koppantak, mire Tito Apostos megfordult, fölemelte a fegyverét, de aztán leeresztette.
   — A többiek — mondta Don Denny Joe-nak, aki nem tudott hátranézni. Al Hammonddal éppen Runciter testét próbálták átmanőverezni a légmembrános ajtók bonyolult rendszerén. — Mind megvannak, minden rendben. — Pisztolyával intett nekik, hogy siessenek. — Gyerünk!
   A műanyag összekötő alagút még mindig ott húzódott hajójuk és a csarnok között. Joe hallgatta léptei jellegzetes, tompa koppanásait, és eltöprengett: Vajon hagynak elmenni minket? Vagy esetleg a hajóban várnak ránk? Mintha valami rosszindulatú hatalom játszana velünk, jutott eszébe, hagyja, hogy még egy kicsit rohangásszunk és cincogjunk, mint az esztelen egerek. Szórakoztatjuk. Küszködésünket élvezettel figyeli. Aztán, amikor megelégeli, összezárja körülöttünk az ujjait, és Runciteréhez hasonló, szétlapult maradványainkat leszórja a lassan mozgó járdára.
   — Denny — szólt. — Maga menjen be elsőnek a hajóba. Nézze meg, nem állítottak-e csapdát.
   — És ha igen? — kérdezte Denny.
   — Akkor visszajön — mondta Joe gúnyosan , szól, és mi megadjuk magunkat. Aztán lemészárolnak mindannyiunkat.
   Wendy Wright szólalt meg:
   — Kérd meg azt a Pat akárkicsodát, hogy használja a képességét. — Halk, de határozott hangon beszélt. — Kérlek, Joe.
   — Előbb próbáljunk meg följutni a hajóra mondta Tito Apostos. — Nem tetszik nekem az a lány, nem bízom a tehetségében.
   — Maga nem érti őt, sem a tehetségét — mondta Joe. Figyelte, amint a csont és bőr kis Don Denny fölkapaszkodik az alagútban, elbabrál a kapcsolóval, ami a hajó bejáratát nyitja, majd eltűnik odabent. — Sosem jön vissza — mondta zihálva. Glen Runciter súlya mintha egyre nőne. Már alig bírta tartani. — Tegyük le ide az öreget — mondta Al Hammondnak. Leeresztették Runcitert az alagút padlójára. — A korához képest jó nehéz — mentegetőzött Joe, ismét fölegyenesedve. Aztán Wendyhez fordult. — Beszélek Pattel. — A többiek most érték utol őket. Izgatott csoportba gyűltek az összekötő alagút előtt. — Micsoda fiaskó — nyögte Joe. — És mi még valami nagy húzásban reménykedtünk. Kiszámíthatatlan az élet. Hollis most alaposan keresztbe tett nekünk. — Magához intette Patet. A lány arca piszkos volt, szintetikus anyagból készült, ujjatlan blúza elszakadt: kilátszott alóla az a rugalmas szalag, mellyel a nők a legújabb divat szerint a mellüket szorítják le. Elegánsan kidomborított halvány rózsaszín íriszek díszítették, és ez a lényegtelen, fölösleges észlelet, abszolút logikátlan módon, azonnal a férfi agyába vésődött.
   — Figyelj — mondta a lánynak, kezét a vállára téve, mélyen a szemébe nézve. Pat higgadtan állta pillantását. — Vissza tudsz menni? A bomba felrobbantása előtti időbe? Megmenteni Glen Runcitert?
   — Már túl késő — felelte Pat. — Miért?
   — Csak. Túl sok idő telt el. Azonnal meg kellett volna tennem.
   — És miért nem tette? — kérdezte Wendy Wright ellenségesen.
   Pat ráirányította tekintetét.
   — Magának talán eszébe jutott? Mert ha igen , akkor sem szólt. Senki sem szólt.
   — Ezek szerint nem érzi magát felelősnek mondta Wendy. — Mármint Runciter haláláért. Pedig a képességével megakadályozhatta volna.
   Pat fölnevetett.
   Don Denny visszatért a hajóból. — Sehol senki — mondta.
    — Jól van — szólt Joe, intve Al Hammondnak. Vigyük be a hajóba, és rakjuk jégre. — Ismét fölemelték a nehéz, makacsul ellenszegülő testet, és elindultak vele a hajó felé. A tétlenek is ott tolongtak, tülekedtek körülöttük, igyekeztek a biztonságba. Joe érezte a belőlük szinte kézzelfoghatóan áradó félelem mezejét — és persze a sajátjáét is. Annak lehetősége, hogy talán sikerül élve elhagyniuk a Lunát, föltámasztotta bennük az elszántságot. Iménti dermedt belenyugvásuk nyom nélkül eltűnt.
   — Hol a kulcs? — ordította Jon Ild Joe fülébe , miközben ő és Al Hammond rogyadozva botorkáltak a hűtőkamra felé. A fiú megrángatta a karját. A kulcsot, Mr. Chip.
   — Az indítókulcsot — magyarázta Al Hammond. A hajóét. Biztosan Runciternél van. Szedjük el tőle, mielőtt rázárjuk a kamrát, mert azután többé nem nyúlhatunk hozzá.
   Runciter összes zsebét végigturkálva Joe egy bőr kulcstartóra bukkant. Odaadta Jon Ildnek.
   — Most már berakhatjuk a kamrába? — kérdezte, hangjában vad dühvel. — Gyerünk, Hammond. Az isten szerelmére, segítsen már beraknom! — Magában azonban azt mondta: Nem voltunk elég gyorsak. Vége. Kudarcot vallottunk. Hát, ilyen az élet, gondolta elcsigázottan.
   Dübörögve keltek életre az indítórakéták. A hajó megremegett, amint az irányítópultnál négy tétlen akadozva igyekezett együttműködni, a komputerizált parancsreceptorok programozásával küszködve.
   Miért engedtek futni minket? — kérdezte Joe magától, miközben Al Hammonddal Runciter élettelen — vagy legalábbis élettelennek látszó — testét állítva a padlótól a mennyezetig nyúló hűtőkamrába rakták. Rögzítésül automatikus hevederek zárultak a combok és vállak köré. A hideg, mintha maga is élne, ott sziporkázott, csillogott és fénylett körülöttük, de annyira, hogy a szemük belekáprázott. — Nem értem — szólalt meg Joe.
   — Fölsültek — mondta Hammond. — A bombán kívül nem volt másik tervük. Mint azoknak, akik Hitlert akarták eltenni láb alól: mikor látták a bunkerban a robbanást, mind azt hitték…
   — Menjünk már ki innen — szólt rá Joe —, mielőtt a hideg minket is megöl. — Előrelökdöste Hammondot. Mikor kiértek, együtt helyére forgatták a zár kerekét. — Istenem, micsoda érzés! — sóhajtott fel. — Ha elgondolom, hogy ez képes megőrizni az életet… Legalábbis a maga módján.
   Megperzselődött hosszú copfokkal Francy Spanish állta el az útját, amikor a hajó orrába indult volna.
   — Van a hűtőkamrába kommunikációs áramkör beépítve? — kérdezte. — Beszélhetünk most Mr. Runciterrel?
   — Nem beszélhet vele senki — felelte Joe, a fejét rázva. — Nincs se fejhallgató, se mikrofon. Se protofazon. Ez még nem félet. Ahhoz vissza kell térnünk a Földre, és elszállítanunk őt egy moratóriumba.
   — Akkor honnan tudhatjuk meg, hogy elég hamar fagyasztottuk-e le? — kérdezte Don Denny.
   — Nem tudhatjuk meg — válaszolta Joe.
   — Talán már károsodott az agya — mondta Sammy Mundo vigyorogva. Fölkuncogott.
   — Úgy van — vágta rá Joe. — Lehet, hogy sosem halljuk többé Glen Runciter hangját vagy gondolatait. Talán nélküle kell majd eligazgatnunk a Runciter Társaságot. Arra a kevésre támaszkodva, ami Ellából megmaradt. Talán még az irodáinkat is át kell költöztetnünk a zürichi Szerelmetes Felebarátaim Moratóriumba, és onnan irányítani mindent. — Leült az egyik széksor szélén, hogy jól lássa a hajó irányításával hadakozó négy tétlent. Holdkórosan, a sokk tompa, üres fájdalmától elborítva elővett egy meggörbült cigarettát, és meggyújtotta. Szárazan, dohosan omlott szét az ujjai között. Különös, gondolta.
   — A robbanás — jegyezte meg Al Hammond. A hőség.
   — Vajon minket is megöregített? — kérdezte Wendy a háta mögül, aztán előrébb lépett, és leült Joe mellé. — Én vénnek érzem magam. Vén is vagyok; a cigarettáid is vének. Ma mind megvénültünk a történtek miatt. Ez a nap nem hasonlítható semmihez.
   A hajó hihetetlen energiával emelkedett föl a Luna felszínéről, miközben abszurd módon még mindig ott lógott az oldalán a műanyag összekötő alagút.

* * *

Philip K. Dick | Ubik | 7

 

7

 



   — Azt hiszem, ez a legjobb, amit tehetünk — mondta Joe Chip. — Zürichben szállunk le. — Fölemelte Runciter méregdrága, mindennel fölszerelt hajójának mikrohullámú audiofonját, és föltárcsázta Svájc körzeti kódját. — Ha ugyanabban a moratóriumban helyezzük el, ahol Ella is van, mindkettejükkel egyszerre konzultálhatunk. Még össze is köthetjük őket elektronikusan, hogy együttműködhessenek.
   — Protofazonikusan — helyesbítette Don Denny. — Ismeri valamelyikük a Szerelmetes Felebarátaim Moratórium igazgatójának a nevét? — kérdezte Joe.
   — Valami Herbert — felelte Tippy Jackson. Olyan német neve van.
   — Herbert Schönheit von Vogelsang — szólalt meg töprengve Wendy Wright is. — Azért emlékszem rá, mert egyszer Mr. Runciter elmagyarázta, hogy azt jelenti: “Herbert, a madárdal szépsége”. Bárcsak engem is így hívnának! Emlékszem, akkor is ez jutott eszembe.
    — Hozzámehetne — jegyezte meg Tito Apostos. — Én Joe Chiphez megyek — vágott vissza Wendy komoran, magába fordultan, gyerekes komolysággal.
   — Ó? — szólalt meg Pat Conley. Fénnyel telt fekete szeme villámlott. — Igazán?
   — Talán ezt is megváltoztathatja? — kérdezte Wendy. — A tehetségével?
   — Én együtt élek Joe-val — válaszolta Pat. –A szeretője vagyok. Megegyezésünk szerint én rendezem a számláit. Ma reggel is én fizettem ki az ajtót, hogy kiengedje. Nélkülem még mindig a lásában kuksolna.
   — És mi nem utaztunk volna el a Lunára — mondta Al Hammond. Kiismerhetetlen arckifejezéssel méregette Patet.
   — Talán ma nem — mutatott rá Tippy Jackson, de előbb-utóbb igen. Ugyan mi a különbség? Egyébként semmi kivetnivalót nem látok benne, hogy Joe a szeretőjével fizetteti ki az ajtót. — Oldalba bökte a férfit, miközben arca egyfajta érzéki gyönyörűséggel ragyogott. Joe megdöbbent. Mintha ez a nő örömét lelné az ő személyes ügyeinek kiteregetésében. Mrs. Jackson extrovertált külseje mögött egy vérbeli kukkoló bújt meg.
   — Kérem a hajó általános vidfonkönyvét — szólt Joe. — Értesítem a moratóriumot, hogy várjanak. Karóráját tanulmányozta. Még tízpercnyi repülés.
   — Itt a vidfonkönyv, Mr. Chip — mondta Jon Ild, rövid keresgélés után. Átadott neki egy súlyos, szögletes dobozt, billentyűzetével és mikroletapogatójával együtt.
   Joe begépelte: SVÁJC, azután ZÜR, aztán SZRLMTS FELEB MORA.
   — Mintha héberül lenne — szólalt meg a háta mögött Pat. — Szemantikai kondenzáció. — A mikroletapogató előre-hátra szaladgált. A gépezet végül kilökött magából egy lyukkártyát, amit aztán Joe betöltött a vidfon fogadónyílásába.
   — Ön egy magnófelvételt hall — szólalt meg egy fémes hang. A gép fürgén visszadobta a kártyát. A megadott szám nem létezik. Ha segítségre van szüksége, dugja be a vörös kártyát a…
   — Mikor adták ki ezt a vidfonkönyvet? — kérdezte Joe Ildtől, aki már épp visszarakta volna azt a polcára.
   A fiú elolvasta a doboz hátuljára pecsételt adatokat.
   — 1990. Két évvel ezelőtt.
   — Az nem lehet — szólalt meg Edie Dorn. — Ez a hajó nem is létezett még két évvel ezelőtt. A fedélzetén minden vadonatúj kell legyen.
   — Talán Runciter megspórolt egy-két apróságot mondta Tito Apostos.
   — Ki van zárva — erősködött Edie. — A Pofáraesés II minden lehetséges gondoskodást, pénzt és mérnöki újítást megkapott. Ezt Runciter bármelyik alkalmazottja megmondhatja. A hajó az ő szeme fénye.
   — Csak volt a szeme fénye — helyesbítette Francy Spanish.
   — Korai ezt még így kijelenteni — mondta Joe. Berakott egy vörös kártyát a vidfon nyílásába. Kérem a Szerelmetes Felebarátaim Moratórium, Zürich, Svájc érvényes számát. — Aztán ismét Francy Spanishhez fordult. — Ez a hajó továbbra is a szeme fénye, hiszen még nem halt meg.
   Ujabb lyukkártya ugrott elő a készülékből. Joe behelyezte a fogadónyílásba. A vidfon komputerizált szerkezete ezúttal gond nélkül működésbe lépett. A képernyőn egy fakó, ellenszenves arc jelent meg, a Szerelmetes Felebarátaim Moratórium kenetteljes, minden lében kanál főnökéé. Joe-nak eszébe jutott, hogy már első találkozásukkor sem tetszett neki.
   — Herbert Schönheit von Vogelsang vagyok. Szomorú ügy hozta hozzánk, uram? Kérem, adja meg a nevét és címét, hátha megszakad a vonal. — A moratóriumigazgató őrjítően nyugodt hangon beszélt.
   — Baleset történt — mondta válasz helyett Joe.
   — Amit mi balesetnek vélünk — szónokolta von Vogelsang —, nem más, mint Isten műve. Bizonyos értelemben maga az élet is balesetként fogható föl. Valójában persze…
   — Semmi kedvem teológiai magyarázatokat hallgatni — vágott közbe Joe. — Most éppen nem.
   — Hisz éppen most a legmegnyugtatóbb a vallás vigaszait hallgatni. Talán rokona az elhunyt?
   — A munkaadónk — felelte Joe. — Glen Runciter , a New York-i Runciter Társaságtól. Önöknél van már a felesége, Ella. Nyolc-kilenc perc múlva leszállunk. Elénk küldhetnének egy hűtőkocsit?
   — Lejegelték?
   — Nem — felelte Joe. — Épp Florida strandjain sütteti magát.
   — Ha helyesen következtetek, tréfás válasza igent jelent.
   — Legyen a hűtőkocsi a zürichi űrkikötőben mondta Joe, és megszakította a kapcsolatot. Nézzük csak, gondolta, mi elintéznivalónk is van még. Elcsípjük Ray Hollist — mondta aztán a köré gyűlő tétleneknek.
   — Úgy érti, Mr. Vogelsang helyett? — kérdezte Sammy Mundo.
   — Úgy értem, megöljük — válaszolta Joe. Azért, amit velünk tett. — Glen Runciter jutott eszébe, amint ott áll befagyasztva egy átlátszó, műanyag rózsabimbókkal díszített koporsóban. Hónaponként egy órára fölébresztik majd féletéből. De egyre romlik az állapota, gyengül, elhalványul… Krisztusom, gondolta földühödve.
   Annyi ember él a világon. Miért pont ő? Egy ilyen életerős férfi?
   — Akárhogy is — mondta Wendy —, legalább közelebb kerül Ellához.
   — Szinte már azt remélem, bárcsak elkés… kezdte Joe, de elhallgatott, mintha nem akarná kimondani. — Nem szeretem a moratóriumokat. Se a moratóriumtulajdonosokat. Nem szeretem Herbert Schönheit von Vogelsangot. Miért tartotta vajon jobbnak Runciter a svájci moratóriumokat? Mi baja lehetett a New York-iakkal?
   — Az egész svájci találmány — mondta Edie Dorn. — És pártatlan felmérések szerint a félet átlagos hossza egy svájci moratóriumban két teljes órával tovább tart, mint a mieinkben. Úgy látszik, van valami külön kis fortélyuk.
   — Az ENSZ-nek be kéne tiltania a féletet — mondta Joe. — Mint beavatkozást a születés és halál természetes ciklusába.
   Al Hammond gúnyolódva jegyezte meg:
    — Ha Isten jóváhagyta volna a féletet, mindannyian kis, szárazjéggel teli koporsóban jönnénk a világra. — Most kerültünk a zürichi mikrohullámú adórendszer irányítása alá — szólalt meg Don Denny a vezérlőpultnál. — Innentől az övék a munka.
   “Elsétalt a pulttól, arcán komor kifejezéssel.
   — Ne búsulj már — szólt oda neki Edie Dorn. — Ha igazán durván akarnék fogalmazni, azt mondhatnám, szerencsénk, hogy nem vagyunk mi is halottak. Akár a bomba, akár a robbanás után egy-két lézercső könnyedén elintézhetett volna minket. Ha leszálltunk, jobban érzed majd magad. A Földön nagyobb biztonságban leszünk.
   — Már attól gyanút foghattunk volna, hogy el kellett utazzunk a Lunára — mondta Joe. Legalábbis Runciter gyanút foghatott volna, döbbent rá. — Hisz ott az a kibúvó a civilekre a Lunán vonatkozó törvények alól. Runciter mindig mondta: “Minden munka gyanús, aminek során el kell hagyjuk a Földet.” Ha életben lenne, most is elmondana Különösen a Lunával kell vigyázni. “Ott már túl sok kockázatmentesítő szervezet embere tűnt el.” — Ha sikerül életre kelteni a moratóriumban, gondolta, biztos ez lesz az első mondata. “Mindig is gyanús volt nekem a Luna”, ezt fogja mondani. Mégsem gyanakodott azonban eléggé. Túl csábító volt az ajánlat, nem tudott ellenállni neki. Így aztán ráharapott a csalira. Ahogy mindig is számított rá.
   A zürichi mikrohullámú adó által bekapcsolt fékrakéták földübörögtek; a hajó megremegett.
   — Joe — szólalt meg Tito Apostos —, maga fogja elmondani Ellának, mi történt Runciterrel. Fölfogta?
   — Már gondolkodtam rajta — felelte Joe —, a visszaindulás óta többször is.
   A rohamosan lassuló hajót a homeosztatikus segédrendszerek felkészítették a landolásra.
   — És ráadásul — folytatta Joe —, a Szövetséget is értesítenem kell a történtekről. Alaposan alánk fűtenek majd. Bebizonyítják, hogy birkákként hajtottuk a fejünket a bárd alá.
   — Hisz a Szövetség a barátunk — szólalt meg Sammy Mundo. ,
   — Egy ilyén fiaskó után senki sem a barátunk szögezte le Al Hammond.
   A zürichi leszállótér szélén egy SZERELMETES FELEBARÁTAIM MORATÓRIUM feliratú, napenergia-hajtású kopter várakozott. Mellette bogárszerű alak állt, tradicionális európai viseletben: tweedtógát viselt, papucscipőt, karmazsinvörös selyemövet és bíborszínű, repülőgép-propellerre emlékeztető kalapot. A moratórium tulajdonosa odatipegett Joe Chiphez, és kinyújtotta kesztyűs kezét, amikor a férfi a hajó rámpájáról a Föld sima talajára lépett.
   — Nem mondhatnám, hogy örömökben bővelkedett az útjuk, amennyire azt a megjelenésükből megítélhetem — szólt von Vogelsang a kurta kézfogás alatt. — Fölszállhatnának a munkásaim az önök gyönyörű hajójára, hogy hozzákezdhessünk…
   — Igen — szakította félbe Joe. — Menjenek, és hozzák le. — Zsebre dugott kézzel elkóválygott az űrkikötő kávézója fele, semmi mást nem érezve magában, csak puszta keserűséget. Mostantól kezdve, jutott eszébe, már minden csak rutinmunka. Visszajutottunk a Földre, Hollis nem kapott el minket — szerencsénk volt. A Lunán az akció, az egész rémes, mocskos macska-egér játék véget ért. Most újabb fejezet kezdődik. Amely fölött már nincs teljes hatalmunk.
   — Öt centet kérek — szólt a kávézó ajtaja, és zárva maradt előtte.
   Várt, amíg egy pár megindult kifelé; sebesen becsusszant, egy gazdátlan bárszékhez sétált és leült. Összegörnyedve, kezét összefűzve és a pulton pihentetve elolvasta az étlapot.
   — Kávét — szólt aztán.
   — Tej színt vagy cukrot? — hangzott a kiszolgálótornyocska hangszórójából.
   — Mindkettőt.
   A kis ablak kinyílt; egy csésze kávé, két apró papírzacskóban cukor és kémcsőszerű tubusban tejszín csúszott elő, megállapodva előtte a pulton.
   — Egy nemzetközi poszkredet kérek — mondta a hangszóró.
   — Terheld rá Glen Runciter számlájára, a Runciter Társaságnál, New Yorkban.
   — Dugja be a megfelelő hitelkártyát — felelte a hangszóró.
   — Már vagy öt éve nem is hordhatok magamnál hitelkártyát — mondta Joe. — Előbb vissza kell fizetnem, amit…
   — Egy poszkredet kérek — ismételte a hangszóró, aztán baljóslatúan ketyegni kezdett. — Különben tíz másodpercen belül értesítem a rendőrséget.
   Odaadta a poszkredet. A ketyegés abbamaradt. — A magafajták csak a bajt keresik — mondta a hangszóró.
   — Egy szép napon — szólt Joe gyűlölettel — a hozzám hasonló kisemberek föllázadnak, elsöpörnek benneteket, és akkor véget ér a homeosztatikus gépezetek zsarnoki uralma. Ismét becsülete lesz az emberi értékrendnek, az együttérzésnek és az egyszerű melegségnek, s ha ez egyszer megtörténik egy hozzám hasonló valaki, aki rengeteg megpróbáltatáson ment át, és igazán szüksége van egy forró kávéra, hogy idő előtt össze ne essen, végre megkaphatja majd azt a kávét, akár van épp nála annyi poszkred, akár nincs. — Fölemelte a miniatűr tejszínes edényt, aztán lerakta. — És még valami. A tejszínetek vagy tejetek, vagy mi a csuda ez, savanyú. A hangszóró néma maradt.
   — Most persze nem szólsz semmit? — mordult rá Joe. — Bezzeg mikor a poszkredet akartad, volt mondanivalód.
   A kávézó pénzbedobós ajtaja kinyílt, és Al Hammond lépett be. Odasétált Joe-hoz, és leült melléje. — Runcitert berakták a moratórium kopterébe.
   Indulásra készek, csak azt akarják tudni, maga is velük megy-e.
   — Nézze ezt a tej színt — mondta Joe. Föltartotta az edényt. A folyadék sűrű csomókban tapadt az oldalára. — Ezt kapja az ember egy poszkredért a Föld legmodernebb, technikailag legfejlettebb városainak egyikében. De addig én el nem megyek innen, míg helyre nem hozzák a baklövésüket: vagy a poszkredemet adják vissza, vagy egy adag friss tejszínt ide, hogy megihassam a kávémat.
   Al Hammond Joe vállára tette a kezét, úgy tanulmányozta őt. — Mi a baj?
   — Először a cigarettám — felelte Joe. Utána a kétéves, elavult vidfonkönyv a hajón. Most pedig legalább egyhetes, savanyú tejszínt szolgálnak föl nekem. Nem értem én ezt, Al.
   — Igya meg a kávét feketén — mondta Hammond. — Aztán irány a kopter, hogy Runciter teste végre a moratóriumba érjen. Mi majd a hajóban várunk, amíg vissza nem jön. Akkor pedig elmegyünk a Szövetség legközelebbi irodájába, és jelentést teszünk.
   Joe fölemelte a csészét, de a kávét hidegnek, élettelennek és ősöregnek találta. Felszínén hab és szemcsék úszkáltak. Undorodva rakta le a csészét. Mi folyik itt? — gondolta. Mi történik velem? Undora egyszeriben megmagyarázhatatlan, ködös pánikká változott.
   — Gyerünk, Joe — mondta Al, és keze erősen rákulcsolódott a vállára. — Felejtse el a kávét. Nem fontos. Egyedül az számít, hogy Runcitert a…
   — Tudja, ki adta nekem azt a poszkredet? — kérdezte Joe. — Pat Conley. És én azt tettem vele, amit mindig is csinálok a pénzzel: eltékozoltam semmiért. Egy csésze tavalyi kávéért. — Hammond kezétől sürgetve leszállt a bárszékről. — Jó lenne, ha velem jönne a moratóriumba. Szükségem lesz segítségre, különösen amikor Ellával kell beszélnem. Mit tegyünk, hárítsuk a felelősséget Runciterre?
   Mondjuk azt, ő döntött a lunai út mellett? Hisz ez az igazság. Vagy talán mondjunk valami mást?
   Hogy lezuhant a hajója, vagy hogy természetes halállal halt meg?
   — Runcitert előbb-utóbb úgyis összekötik vele mondta Al. — Akkor meg kiderül az igazság. Nyugodtan elmondhatja maga is.
   Elhagyták a kávézót, és elindultak a Szerelmetes Felebarátaim Moratórium koptere felé.
   — Talán hagyom, hogy Runciter mondjon el mindent — szólalt meg Joe, amikor beszálltak. — Miért ne? Hisz ő döntött úgy, hogy repüljünk a Lunára. Hadd mondja hát el ő maga. Eddig is mindig ő beszélgetett az asszonnyal.
   — Fölkészültek, uraim? — érdeklődött von Vogelsang, a kopter irányítópultjánál ülve. — Mr. Runciter végső otthona felé irányíthatjuk fájdalmas lépteinket?
   Joe fölmordult, és kibámult a kopter ablakán figyelmét a zürichi űrkikötő épületeire összpontosítva.
   — Ja, fölszállhatunk — mondta Al.
   Amint a kopter elhagyta a földet, a moratórium tulajdonosa megnyomott egy gombot a műszerfalon. Legalább egy tucat hangforrásból az egész kabinban fölzengett Beethoven Missa Solemnise; csengőn áradt a soktagú kórus éneke: Agnus dei, qui tollis peccata mundi, újra és újra, az elektronikusan fölerősített szimfonikus zenekartól kísérve.
   — Tudta, hogy Toscanini mindig együtt énekelt a szereplőkkel, amikor operát vezényelt? — kérdezte Joe. — Hogy a Traviata felvételén hallani a hangját a Sempre Libera ária alatt?
   — Nem tudtam — felelte Al. Zürich alattuk elvonuló, legömbölyített, mégis határozott vonalú lástömbjeit figyelte. A méltóságteljes, impozáns látvány hamarosan Joe tekintetét is rabul ejtette.
   — Libera me, Domine — mondta. — Ez mit jelent?
   — Azt jelenti — válaszolta Joe -. “Ments meg, Uram!” Maga ezt nem tudja? Hát nem tudja mindenki?
   — De miről jutott eszébe? — kérdezett vissza Al. — A zenéről, erről az istenverte zenéről. — Von Vogelsanghoz fordult. — Kapcsolja ki a zenét. Runciter úgysem hallja. Én vagyok az egyetlen, aki igen, de nekem semmi kedvem ezt hallgatni. Aztán Alre nézett. — Ugye maga sem akarja hallgatni?
   — Nyugodjon meg, Joe — szólt rá Al.
   — Halott munkaadónkat szállítjuk egy helyre, amit úgy hívnak: Szerelmetes Felebarátaim Moratórium, és erre ő azt mondja, nyugodjak meg. Tudja, Runciter nem lett volna köteles elkísérni bennünket a Lunára. Szélnek ereszthetett volna bennünket New Yorkban. Nem ismertem nála életszeretőbb, teljességre törekvőbb embert, és most…
   — Szívlelje meg sötét bőrű kísérője tanácsát csilingelt közbe a moratórium tulajdonosa.
   — Miféle tanácsát? — kérdezte Joe.
   — Nyugodjon meg. — Von Vogelsang kinyitotta a kopter műszerfalának kesztyűtartóját, és odaadott Joe-nak egy vidám színekkel tarkított dobozt. — Rágjon el egyet, Mr. Chip.
   — Nyugtató rágógumi — morogta Joe, elfogadva a dobozt. Reflexszerűen kinyitotta. — Őszibarackízű nyugtató rágógumi. — Alhez fordult. — Muszáj?
   — Jobb lenne — felelte Al.
   — Runciter sosem vett volna be nyugtót ilyen körülmények között — mondta Joe. — Glen Runciter soha életében nem szedett nyugtatót. Tudja, mire jöttem most rá, Al? Azért áldozta az életét, hogy minket megmentsen. Legalábbis közvetett módon.
   — Nagyon közvetett módon — mondta Al. — Itt vágyunk — tette még hozzá. A kopter ereszkedni kezdett egy lapos tetőre festett célkereszt felé. Gondolja, hogy képes összeszedni magát? — kérdezte Joe-tól.
   — Képes leszek — felelte az —, amint ismét meghallom Runciter hangját. Amint megbizonyosodom felőle, hogy van még benne élet vagy legalábbis félet.
   A moratóriumigazgató vidáman szólalt meg:
   — Amiatt én igazán nem aggódnék, Mr. Chip. Általában elegendő a protofazon-áramlás. Eleinte. Később, tartósabb féletben tartás esetén kezdődnek csak a gondok. De ez, ésszerű tervezéssel, több évvel is kitolható. — Lekapcsolta a kopter motorját, és megérintett egy gombot, mire a kabin ajtaja félrecsúszott. — Isten hozta önöket a Szerelmetes Felebarátaim Moratóriumban — mondta. Kitessékelte őket a tetőre. — Személyi titkárnőm, Miss Beason maj d elkíséri önöket a konzultációs terembe. Amíg ott várakoznak, tudat alatt is beilleszkedve a környező színek és anyagok sugalmazta lelki békébe, én elintézem, hogy Mr. Runcitert azonnal vigyék be önökhöz, amint a technikusainknak sikerült kapcsolatot teremteniük vele.
   — Szeretném végignézni az egészet — mondta Joe. — Látni akarom, ahogy a technikusaik életre keltik.
   A moratórium tulaj donosa Alhez fordult.
   — Talán ön mint a barátja megértethetné vele. — A csarnokban kell várnunk, Joe — mondta a férfi.
   A másik ádázul pillantott rá. — Tamás bátya — sziszegte.
   — Minden moratóriumban ez a szabály — érvelt Al. — Jöjjön velem a csarnokba.
   — Mennyi időbe telik? — kérdezte Joe a moratóriumigazgatót.
   — Az első negyedóra után már tudjuk, mi a helyzet. Ha addig nem kapunk mérhető jeleket…
   — Csak tizenöt percig próbálkoznak? — ütközött meg Joe. Aztán Alre nézett. — Csak tizenöt percig próbálkoznak egy olyan ember visszahozásával, aki nagyobb, mint mi mindannyian együtt. — Úgy érezte, mindjárt elsírja magát. Hangosan. — Na gyerünk — mondta Alnek. — Menjünk a…
   — Maga jöjjön — vágott a szavába Al. — A csarnokba.
   Joe ezúttal szó nélkül követte.
   — Cigarettát? — kérdezte Al, elhelyezkedve egy szintetikus bölénybőr fotelban. A csomagot Joe felé nyújtotta.
   — Tönkrementek — felelte a férfi. Nem is kellett kivennie, megérintenie egyet, hogy tudja.
   — Igen, tönkrementek. — Al elrakta a csomagot. Honnan tudta? — Várt. — Magát könnyebb elbátortalanítani, mint bárkit, akivel életemben találkoztam. Szerencsénk, hogy élünk. Mi mindannyian ott lehetnénk a jégen, Runciter pedig itt ülhetne, ebben az idióta, tarkára festett teremben. — Az órájára nézett.
   — A világ összes cigarettája kiszáradt — mondta Joe. Ő is az órájára pillantott. — Tízzel múlt. Eltöprengett; rengeteg kóbor, elszabadult gondolat kószált a fejében. Mint ezüstös halak az akváriumban, úgy úszkáltak benne. Félelmek, enyhe ellenszenvek, balsejtelmek. Aztán az összes ezüstös hal újjáalakult, és immár mind félelmet hirdetett. — Ha Runciter élne — mondta —, és itt ülne, ebben a teremben, minden rendben lenne. Nem tudom, miért, de biztos vagyok benne. — Eltöprengett, vajon mi fólyhat most épp a moratórium technikusai
   és Glen Runciter maradványai közt. — Emlékszik maga a fogorvosokra? — kérdezte Altől.
   — Nem emlékszem, de tudom, kik voltak.
   — Valamikor még romlottak az emberek fogai. — Tisztában vagyok vele — felelte Al.
   — Apám mesélte, milyen is volt, amikor a fogorvos várószobájában ültek. Valahányszor a nővér kinyitotta az ajtót, az ember arra gondolt: Most megtörténik. Megtörténik, amitől legjobban rettegtem egész életemben.
   — Most ön is ezt érzi? — kérdezte Al.
   — Azt érzem: Krisztusom, ez a féleszű marha, az igazgató, miért nem jön már, és mondja, hogy Runciter él? Vagy nem él. Bármit. Igent vagy nemet.
   — Szinte mindig igen a válasz. Statisztikailag, amint azt Vogelsang is említette…
   — Most az egyszer nemet fog mondani. — Ezt igazán nem tudhatja előre.
   — Vajon Ray Hollisnak van irodája Zürichben? töprengett hangosan Joe.
   — Hát persze hogy van. De mire szereznénk tőlük egy prekogot, már úgyis tudni fogunk mindent. — Azért hívok egyet — mondta Joe. — Most rögtön vidfonálok. — Fölállt, azon gondolkozva, vajon merre talál egy készüléket. — Adjon nekem negyed poszkredet.
   Al a fejét rázta.
   — Ha úgy vesszük, maga a beosztottam mondta Joe. — Meg kell tennie, amit kérek, különben kirúgom. Amint Runciter meghalt, átveszem a cég vezetését. Ugyis én vagyok a fő mióta a bomba fölrobbant. Én döntöttem úgy, hogy hozzuk őt ide, és most úgy határoztam, hogy pár percre igénybe veszem egy prekog szolgáltatásait. Na, ide azzal a negyed poszkreddel. — Kinyújtotta a kezét.
   — A Runciter Társaság új igazgatója egy olyan ember, akinek még 50 cent sincs a zsebében mondta Al. — Itt a negyed poszkredje. — Kivette a zsebéből, és odalökte Joe-nak. — Ha kitölti a fizetési csekkemet, adja majd hozzá.
   Joe elhagyta a helyiséget, é s végigsétált egy folyasón, bizanytalanul a homlakát masszírozva. Termé szetellenes egy hely ez, gondolta. Valahol félúton a világ és a halál között. Most már én vagyok a Runciter Társaság feje, döbbent rá. Na persze Ellát leszámítva, aki nem él, és csak akkor beszélhet, ha meglátogatom és fölélesztetem. Tudom, mi áll Glen Runciter végrendeletében, amely most automatikusan életbe lép. Én veszem át az irányítást, míg Ella — vagy Ella és ő, amennyiben sikerül életet lehelni belé — úgy nem dönt, ho valaki mást ültet a helyemre. De mindenképpen kell a beleegyezésük, ez a kikötés mindkettejük végrendeletében szerepel. Talán, gondolta, úgy döntenek majd, hogy a helyemen maradhatok.
   Nem, erre nem kerülhet sor, döbbent rá. Semmi esélye, hisz a saj át anyagi helyzetét sem sikerül rendbe tartania. Erről is megkérdezheti Hollis prekogját, jutott eszébe. Megtudhatom tőle, előléptetnek-e a cég igazgatójává. Ezt igazán érdemes lenne kiszedni belőle, a többivel együtt. Mindenképpen fel kell bérelnem.
   — Merre van egy nyilvános vidfon? — szólította meg a moratórium egyik egyenruhás dolgozóját. Az mutatta neki az irányt. — Köszönöm — mondta ő, és továbbindult, a pénzbedobós vidfon fele. Fölemelte a kagylót, belehallgatott, van-e vonal, aztán bedobta az Altől kapott negyedposzkredest.
   — Sajnálom, uram — szólalt meg a vidfon —, de nem fogadhatok el érvénytelen pénzt. — Az érme csörögve kihullott a készülék alján, és a lábánál állapodott meg. Mintha undorral köpte volna ki.
   — Hogy érted ezt? — kérdezte Joe, és kicsavarodva lehajolt; hogy fölvegye a pénzt. — Mióta nem elfogadható az Észak-amerikai Konföderáció negyedposzkredese?
   — Sajnálom, uram — mondta a vidfon —, az érme, amit bedobott, nem az Észak-amerikai Konföderáció negyedposzkredese volt, hanem az Amerikai Egyesült Államok philadelphiai pénzverdéjének egy rég bevont címlete. Ez most már csupán numizmatikai értékkel rendelkezik.
   Joe megvizsgálta a negyedposzkredest, és megfakult felszínén megpillantotta George Washington féldomborművű arcmását. És a dátumot. Az érme negyvenéves volt. És amint arra a vidfon rámutatott, már régen bevonták.
   — Nehézségei támadtak, uram? — kérdezte tőle a moratórium egy dolgozója, és barátságos mosollyal odasétált hozzá. — Láttam, a vidfon kiköpte a pénzét. Megnézhetném? — Kinyújtotta a kezét, és Joe átnyújtotta neki az Egyesült Államok negyeddollárosát. — Adok önnek érte egy érvényes svájci tízfrankos érmét. Azt elfogadja a vidfon.
   — Remek — mondta Joe. Lezajlott a csere, bedobta a tízfrankost a vidfonba, és föltárcsázta Hollis vámmentes nemzetközi számát.
   — Hollis Ügynökség — csendült egy negédes női hang a fülében, és a képernyőn feltűnt egy lány arca, melyet a különböző, legmodernebb szépítőszerek vastag rétege borított. — Ő, Mr. Chip mondta, megismerve a férfit. — Mr. Hollis említette, hogy hívni fog bennünket. Egész délután erre vártunk.
   Prekogok, gondolta Joe.
   — Mr. Hollis azt az utasítást adta — folytatta a lány —, hogy kapcsoljuk be hozzá. Személyesen kívánja intézni az ügyét. Kérem, várjon egy pillanatot, amíg átkapcsolom. Kis türelmet, Mr. Chip, a következő hang, amit meghall, már Mr. Hollisé lesz. Minden jót. — Az arc eltűnt, a képernyő üresen, szürkén ásított rá.
   Mélyen ülő szemű bősz, kék arc úszott be a fókuszba, rejtelmesen, nyak és test nélkül. A szemek hibás ékkövekre emlékeztették: csillogtak ugyan, de a csiszolásnál valami félresikerült; minden irányba, megtörve szórták a fényt.
   — Helló, Mr. Chip.
   Hát így néz ki, gondolta Joe. A fényképeken nem látszottak ezek a tökéletlen síkok és felszínek, mintha az egész törékeny fejet egyszer leejtették volna, s utána az összeragasztás már nem sikerült jól.
   — A Szövetség részletes jelentést fog kapni arról, hogyan gyilkolták meg maguk Glen Runcitert mondta Joe. — Sok emberünk van a törvénykezésnél. A hátralevő életét rács mögött töltheti. — Várta, hogy reagál az arc, de semmi sem történt. — Tudjuk, hogy maguk voltak — folytatta, de érezte szavai hiábavalóságát, értelmetlenségét.
   — Ami a hívása célját illeti — szólalt meg Hollis sikamlós hangon, mely Joe képzeletébe egymáson csúszkáló kígyókat idézett —, Mr. Runciter nem fog.
   Joe remegve akasztotta helyére a kagylót. Visszasétált a folyosón, amerről jött. Amikor odaért a konzultációs terembe, Al Hammond épp komoran maga elé meredve egy hajdani cigaretta porszáraz maradványait morzsolgatta ujjai között. Pillanatnyi csönd után fölemelte a fejét.
   — A válasz: nem — mondta Joe.
   — Von Vogelsang járt itt, magát kereste — szólt Al. — Nagyon furcsán viselkedett, egyértelműen elárulva, mi folyik a színfalak mögött. Lefogadom, hogy fél megmondani az igazságot. Valószínűleg még hosszú rutineljárás következik, de a vége az lesz amit mondott, nem. Most mit csinálunk? — Várt.
   — Elkapjuk Hollist — mondta Joe.
   — Nem kaphatjuk el.
   — A Szövetség… Elhallgatott. A moratórium igazgatója óvakodott be a terembe, idegesen és nyúzottan, ám ugyanakkor mégis megkísérelve megőrizni magabiztossága látszatát.
   — Megtettük, amit tudtunk. Ilyen alacsony hőmérsékleten az áramlás szinte akadálytalan; mínusz 150 fokon nincs mérhető ellenállás. A jelzésnek tisztán és erősen meg kellett volna érkeznie, de az erősítőből csak 60 hertzes búgás hallatszott. Azt azért ne feledje, az eredeti hűtőberendezést nem vizsgáltuk felül. Kérem, ezt tartsa észben.
   — Észben tartjuk — válaszolta Al. Gémberedetten , fölállt, és szembefordult Joe-val. — Hát, azt hiszem ennyi.
   — Beszélek Ellával — mondta Joe.
   — Most? — kérdezte Al. — Jobb lenne kivárni , amíg már tudja, mit mondjon. Beszéljen vele holnap. Most menjen haza, és aludjon.
   — Hazamenni annyi, mint hazamenni Pat Conleyhoz. Most nem tudnám őt sem elviselni.
   — Vegyen ki egy hotelszobát itt, Zürichben javasolta Al. — Tűnjön el. Én majd visszamegyek a hajóhoz, beszélek a többiekkel, és leadom a jelentést a Szövetségnek. Elég lesz, ha írásban megkapom magától. — Von Vogelsanghoz fordult. — Hozzon nekünk tollat meg egy darab papírt.
   — Tudja, kivel beszélnék most szívesen? — kérdezte Joe, miközben a moratórium tulajdonosa elszaladt papírt és tollat keresni. — Wendy Wrighttal. Ő tudná, mit tegyünk. Nagyra tartom a véleményét. Miért? — kérdezem magamtól néha. Hisz alig ismerem. — Észrevette, hogy halk háttérzene lengi be a termet. Egész idő alatt ott szólt. Ugyanúgy, mint a kopterben. Dies irae, dies illa, zengték a hangok komoran. Solvet saeclum in favilla, teste David cum Sybilla. Verdi Rekviemje, ismert rá. Von Vogelsang kapcsolhatja be minden reggel, talán saját kezűleg, amikor megérkezik.
   — Ha kivette a szobáját — mondta Al —, rábeszélhetném Wendy Wrightot, hogy látogassa meg.
   — Az erkölcstelen volna — tiltakozott Joe.
   — Mi? — meredt rá Al. — Egy ilyen helyzetben? Mikor az egész szervezetet az összeomlás fenyegeti, hacsak ön nem szedi össze magát? Bármi, ami ezt elősegíti, kívánatos, sőt szükségszerű. Menjen vissza a vidfonhoz, hívjon föl egy szállodát, aztán mondja meg nekem a nevét és a…
   — Minden pénzünk értéktelen — mondta Joe –Nem tudok vifonálni, míg nem találok egy éremgyűjtőt, aki megint hajlandó tíz frankot adni valamelyikért.
   — Hű! — mondta Al. Nyögésszerű sóhajjal engedte ki a levegőt, és megrázta a fejét.
   — Talán az én hibám? — fakadt ki Joe. — Én változtattam érvénytelenné a magától kapott negyedposzkredest? — Egészen dühbe gurult.
   — Valami különös módon igen, az ön hibája felelte Al. — De nem tudom, hogy történt. Talán egy napon rájövök majd. Na jó, akkor mindketten visszamegyünk a Pofáraesés II-höz. Ott fölszedheti Wendy Wrightot, és elviheti magával a szállodába.
   Quantus tremor est futurus — énekelték a hangok. — Quando judex est venturus, cuncta stricte discussurus. — És mivel fizetek a szállodában? Azok sem fogadják majd el inkább a pénzünket, mint a vidfon. Al átkozódva előrántottá a tárcáját, és megvizsgálta benne a bankjegyeket.
   — Régiek, de még forgalomban vannak. — A zsebéből is előszedte az aprót. — Ezeket már bevonták. — A terem padlóját borító szőnyegre szórta őket, undorodva szabadulva meg tőlük, ahogy a vidfon is tette. — Vigye ezeket a bankjegyeket. — Odaadta ,Joe-nak a papírpénzeket. — Ennyiért már kap hotelszobát egy éjszakára, vacsorával és néhány pohár itallal mindkettőjüknek. Holnap majd küldök egy hajót New Yorkból, hogy szedje föl magukat.
   — Visszafizetem — mondta Joe. — Mint a Runciter Társaság ideiglenes igazgatója, magasabb fizetést fogok kapni. Abból kifizetem az adósságaimat, az adóhátralékokat, pótdíjakat és büntetéseket, amiket az adóhivatal emberei…
   — Pat Conley nélkül? Az ő segítsége nélkül? — Akár most kidobhatom — mondta Joe.
   — Aligha — jegyezte meg Al.
   — Most mindent újrakezdek. Tiszta lappal. — Képes vagyok elirányítani a céget, mondta magában. Runciter hibáját biztos nem követem el még egyszer. A magát Stanton Micknek kiadó Hollis nem csal el sem engem, sem a tétlenjeimet a Földről, akármilyen gondosan állítson is csapdát.
   — Véleményem szerint — kondult Al hangja maga kudarcra született. És ezen a helyzetek semmiféle kombinációja, a jelenlegit is beleértve, nem változtathat.
   — Téved — tiltakozott Joe —, én valójában sikerre születtem. Glen Runciter is tudta, ezért hagyta meg végrendeletében, hogy halála esetén, illetve ha a Szerelmetes Felebarátaim vagy bármely más, általam megadott nagynevű moratórium kudarcot vallana féletre keltésében, én vegyem át a cég irányítását. — Önbizalma egyre nőtt. Látta maga előtt a különböző lehetőségeket, olyan tisztán, mintha csak prekog képességei lennének. Aztán eszébe jutott Pat tehetsége, hogy mit művelhetne ő a prekogokkal, bármilyen kísérletet a jövőbe látásra eleve kudarcra ítélve.
   Tuba mirum spargens sonum — énekelték a hangok. — Per sepulchra regionum coget omnes ante thronum.
   Arckifejezésében olvasva Al így szólt:
   — Nem fogja őt kidobni. A tehetsége miatt nem.
   — Kiveszek egy szobát a zürichi Rootes Hotelban — döntött Joe. — Ahogy javasolta. — De magában arra gondolt: Alnek igaza van. Ez nem segít. Pat vagy valami még rosszabb rám talál majd, és elpusztít. Kudarcra ítéltettem, ahogy a régiek mondták. Egy kép jelent meg ideges, fáradt agyában: egy pokhálóban vergődő madáré. E kép mar régóta benne bujkált, és ettől csak még ideillőbbnek, még valóságosabbnak tetszett. Prófétáinak, tette hozzá. De arra nem jött rá, mit jelenthet pontosan. Az érmék jutottak eszébe. Rég bevonták őket, a vidfon is visszadobta. Gyűjteményekbe valók. Múzeumi darabok. Ez lenne az? Nehéz megmondani. Igazán fogalma sem volt.
   Mors stupebit — énekelték a hangok. — Et natura, cum resurget creatura, judicanti responsura. És csak énekeltek, énekeltek.

* * *

Philip K. Dick | Ubik | 8

 

8

 



   A napfény végigkúszott az elegáns hotelszobán méltóságteljes formákat domborítva ki. Joe pislogva konstatálta, hogy csupán a berendezés tárgyai azok: óriás, neoselyem, kézinyomású függönyök, melyek az ember felemelkedését illusztrálták a kambriumi korszak egysejtűjétől kezdve az első, levegőnél nehezebb, repülőalkalmatosság megalkotásáig a huszadik század elején. Egy remekbe szabott álmahagóni komód, négy tarkabarka huzatba burkolt lábtartós krómfotel… szinte belerészegedett a szoba pompájába, de azon nyomban összerezzent a csalódottságtól. Wendy nem jött el, nem kopogtatott be hozzá. Vagy legalábbis ő nem hallotta. Túl mélyen aludt.
   Az uralma alatt álló új birodalom így foszlott semmivé, létrejöttének első pillanatában.
   Bénító melankólia járta át, emlékeztetve a tegnapi napra. Lekászálódott a hatalmas ágyról, megtalálta a ruháit, és felöltözött. Hideg volt, szokatlanul hideg. Ezen elgondolkozott. Aztán fölemelte a vidfonkagylót; és tárcsázta a szobaszolgálat számát.
   — …visszafizetni, már amennyiben ez lehetséges — hangzott fel a fülében. — Először is, természetesen, azt kell megállapítani, vajon valóban belekeveredett-e Stanton Mick is, vagy csupán egy homoszimulakrikus hasonmását vetették be ellenünk. Ha az előbbi igaz, a kérdés, miért, ha pedig az utóbbi, akkor hogyan… A hang tovább duruzsolt, magában beszélve, nem Joe-hoz. Úgy tűnt, nincs tudatában hallgatóságának. — Valamennyi eddigi jelentésünkből az derült ki — folytatta —, hogy Mick alapvetően tisztességes a rendszer jogi és erkölcsi szabályzatának elbírálása szerint. Ha így nézzük…
   Joe lerakta a kagylót, és kábultan, ingadozva állt, megpróbálta kitisztítani a fejét. Runciter hangja. Semmi kétség. Megint fölemelte a kagylót, és belehallgatózott.
   — …Micket bíróság elé, hisz ő megengedheti magának, és hozzá is szokott a pereskedéshez. Mindenképpen meg kell beszélni a dolgot saját jogi stábunkkal, mielőtt hivatalosan is jelentést tennénk a Szövetségnek. A végén még ő indítana eljárást ellenünk becsületsértésért, ha…
   — Runciter! — szólalt meg Joe. Szinte ordította.
   — …még azt sem tudjuk bebizonyítani, hogy…
   Joe letette.
   Nem értem, mondta magában.
   A fürdőszobába ment, jéghideg vizet spriccelt az arcába, megfésülte a haját egy fertő ingyenes szállodai fésűvel, aztán, kis gondolkodás után, megborotválkozott az ugyancsak fertőtlenített és ingyenes; eldobható szállodai borotvával. Állára és nyakára fertőtlenített, ingyenes arcszeszt kent, kicsomagolta a fertőtlenített, ingyenes szállodai üvegpoharat, és ivott belőle. Mégis sikerült hát a moratóriumban feléleszteniük? — töprengett. Aztán rákötötték a vidfonomra? Runciter, amint magához tért, biztosan velem akart beszélni, mindenki más. előtt. De ha így van, akkor ő miért nem hall engem? Miért csak egyirányú a kapcsolat? Lehet, hogy ez csupán valami technikai hiba, amit hamarosan kijavítanak?
   Visszatért a vidfonhoz, és ismét fölemelte a kagylót, elszánva magát, hogy beszél a Szerelmetes Felebarátaim Moratóriummal.
    …nem a legideálisabb személy a cég vezetésére, ha tekintetbe vesszük zavaros magánügyeit, különösen…
   Nem vidfonálhatok, döbbent rá Joe. Visszarakta a kagylót. Még a szobaszolgálatot sem érhetem el. A hatalmas szoba egyik sarkában csengő szólalt meg, majd egy csilingelő hang:
   — Én vagyok az ön ingyenes újsomatája, a Rootes szállodák exkluzív szolgáltatásaként az egész Földön és a gyarmatokon. Csak tárcsázza a kívánt hírfajta azonosítószámát, s én pillanatokon belül
    előállítom az ön igényeinek tökéletesen megfelelő homeolapot. És hadd ismételjem, mindez egy fillérjébe sem kerül!
   — Jól van — mondta Joe, és a szobán át a géphez sietett. Mostanra talán már, jutott eszébe, Runciter meggyilkolásáról is kiszivárgott a hír. A sajtó rutinszerűen ellenőrzi a moratóriumok minden új lakóját. Megnyomta az első osztályú interplanetáris info feliratú gombot. A gép azon nyomban megkezdte egy nyomtatott lap kiprintelését, amit ő, mihelyt előbújt, kitépett belő
   — Runciterről semmi hír. Túl korán van még? Vagy a Szövetség döntött úgy, hogy nem engedi kiszivárogni? Vagy Al, jutott eszébe; talán Al csúsztatott oda pár poszkredét a moratórium tulajdonosának. De… hisz nála van Al minden pénze. Anélkül meg nem fizethetett le senkit.
   Hotelszobája ajtaja felöl kopogás hallatszott. Joe letette a homeolapot, és óvatosan indult meg az ajtó irányába: Biztosan Pat Conley, gondolta, ő ejtett csapdába itt. Másrészről viszont lehet valaki New Yorkból is, aki értem jött, hogy hazavigyen. Elméletileg, ötlött eszébe, még akár Wendy is lehet. De ez nem tűnt valószínűnek. Most már, ilyen későn, nem.
   Hollis is ráküldhetett egy bérgyilkost. Talán. egyénként akarja elintézni őket.
   Kinyitotta az ajtót.
   Reszketve á nyugtalanságtól, puha kezét tördelve, Herbert Schönheit von Vogelsang állt az ajtóban.
   — Én ezt nem értem, Mr. Chip — motyogta. Egész éjjel a reléken dolgoztunk. Egyetlen szikrát sem kaptunk. És mégis, az elektroencefalogram gyenge, de eltéveszthetetlen nyomait mutatja az agyműködésnek. Féletben van tehát, mi mégsem bírunk hozzáférni. Az agyszövet minden gombostűfejnyi részét elektródák vizsgálják már. Nem tudom, mi mást tehetnénk, uram.
   — Mérhető az agy anyagcseréje? — kérdezte Joe. — Igen, uram. Behívtunk egy külső szakértőt egy másik moratóriumból, és ő is igazolta a saját berendezésével. Teljesen normálisnak mutatkozik a működés. Amilyen általában, közvetlenül a halál után.
   — Honnan tudta, hogy hol keressen? — kérdezte Joe.
   — Fölhívtuk Mr. Hammondot New Yorkban: Az tán megpróbáltuk önt is elérni, itt, a szállodában, de a vidfonja egész reggel foglaltat jelzett. Ezért éreztem szükségét; hogy személyesen látogassam meg.
   — Elromlott — jelentette ki Joe. — Mármint a vidfon. Én sem tudok senkit elérni.
   — Mr. Hammond is megpróbált kapcsolatba lépni önnel — mondta a moratóriumigazgató —, de nem járt sikerrel. Engem kért meg, hogy adjam át az üzenetét. Szeretné; ha valamit megtenne itt, Zürichben, mielőtt visszaindul New Yorkba.
   — Arra akar emlékeztetni — közölte Joe —, hogy beszéljek Ellával.
   — Hogy mondjon el neki mindent a férje szerencsétlen, idő előtti haláláról.
   — Kölcsönözne nekem néhány poszkredet? kérdezte Joe. — Szeretnék megreggelizni.
   — Mr. Hammond figyelmeztetett, hogy ön kölcsön fog kérni tőlem. Azt is elmondta továbbá, elegendő pénzt adott önnek egy szoba kivételére, és még néhány italra is, valamint…
   — Al a becsléseit egy ennél szerényebb szoba árával kalkulálta. Sajnos azonban nem volt több üres, és ezt ő nem láthatta előre. Az összeget természetesen hozzáadhatja a Runciter Társaságnak a hónap végén benyújtandó számlához. Én, mint azt már Al is bizonyára elmondta önnek, jelenleg a cég igazgatójá vagyok. Pozitív gondolkodású, nagy hatalommal bíró emberrel áll szemben, aki lépésről lépésre küzdötte fel magát a csúcsra. Bizonyára önben is fölmerült, hogy akár megfontolás tárgyává tehetném, melyik moratóriumot támogassuk ezek után. Előnyben részesíthetnénk például a közelebbi New York-it.
   Von Vogelsang ingerülten benyúlt tweedtógája alá, és előhúzott egy műalligátorbőr tárcát. Beletúrt.
   — Kegyetlen világban élünk — mondta Joe, elvéve a pénzt. — Farkastörvények uralkodnak.
   — Mr. Hammond megkért, hogy további információkat is adjak át. New York-i hivatalukból a hajó két óra múlva érkezik Zürichbe. Körülbelül.
   — Remek — mondta Joe.
   — Hogy elég ideje legyen Ella Runciterrel beszélni, Mr. Hammond a moratóriumhoz irányította a hajót. Ezért még azt is javasolta, vigyem önt magammal oda. A kopterem a szálloda tetején parkol.
   — Al Hammond mondta ezt? Hogy önnel menjek vissza a moratóriumba?
   — Úgy van — bólintott von Vogelsang.
   — Egy magas, görnyedt vállú néger, úgy harminc év körüli? Aranykoronás elülső fogakkal? Mindegyik koronán díszítés: balra egy kör, középütt egy treff, jobboldalt pedig egy káró jel?
   — Aki velünk együtt jött a zürichi űrkikötőből tegnap. Aki önnel várt a moratóriumban.
   — Zöld filc térdnadrág volt rajta? — faggatta tovább Joe. — Szürke golfzokni, dekoltált hátú borz- bőr blúz és műbőr papucscipő?
   — Nem láttam, mi volt rajta. A vidernyő csak az arcát mutatta.
   — Említett valami különleges jelszót, amivel bizonyította, hogy ő az? ,
   — Nem értem a problémát, Mr. Chip — mondta ingerülten a moratórium tulajdonosa. — A férfi, aki New Yorkból beszélt velem vidfonon, az ön tegnapi kísérője volt.
   — Nem vállalhatom a kockázatát — mondta Joe , hogy önnel menjek, vagy beszálljak a kopterébe. Talán Ray Hollis küldte magát. Hisz Mr. Runcitert is ő ölté még.
   — Informált_ a erről a Kockázatmentesítő Szövetséget? — vonta kérdőre von Vogelsang, szeme, akár két üveggomb.
   — Majd. Idejében megteszem. Addig is gondoskodnunk kell róla, nehogy Hollis minket és elintézzen. Hisz mi is célpontok voltunk a Lunán.
   — Védelemre van szüksége -jelentette ki a moratóriumigazgató. — Azt javaslom, vidfonon hívja föl azonnal a zürichi rendőrséget. Az majd kirendel ön mellé valakit, míg el nem utazik New Yorkba. Amint pedig ott leszáll…
   — Mint már említettem, a vidfonom nem működik. Semmi mást nem hallok rajta, csak Glen Runciter hangját. Ezért- nem tud engem sem elérni senki.
   — Valóban? Ez igazán szokatlan. — A moratórium tulajdonosa bekígyózott mellette a szobába. — Bele- hallgathatok? — Kérdőn emelte föl a kagylót.
   — Egy poszkred — mondta Joe.
   A moratóriumigazgató tweedtógája zsebébe túrt, és kihalászott egy maroknyi aprót. Repülőgéppropellert idéző kalapja mérgesen suhogott, miközben átnyújtott három érmét Joe-nak.
   — Csak annyit számolok föl, amennyibe itt egy csésze kávé kerül — mondta Joe. — Az igazán nem sok ezért. — Ekkor eszébe jutott, hogy még nem is reggelizett; és így kell találkoznia Ellával. Talán bevehetne egy amfetamint helyette. A szállodában valószínűleg az is ingyen van:
   — Semmit sem hallok — szólt von Vogelsang, a kagylót a füléhez szorítva. — Még a vonalhangot sem. Most egy kis recsegést. Mintha nagyon távolról jönne. Alig hallható. — Odanyújtotta a hallgatót Joe-nak, aki elvette, és szintén belefülelt.
   Csak a távoli recsegést hallotta. Több ezer kilométerről jön, gondolta. Hátborzongató. A maga módján éppolyan zavarba ejtő, mint Runciter hangja… már ha valóban az volt.
   — Visszaadom a poszkredjét — mondta, letéve a kagylót.
   — Hagyja csak — legyintett von Vogelsang. — De hisz nem is hallotta a hangját.
   — Induljunk vissza a moratóriumba. Ahogy az ön Mr. Hammondja is kérte.
   — Al Hammond a beosztottam — szögezte, le Joe. — Én döntök. És úgy gondolom, előbb visszamegyek New Yorkba, csak azután beszélek Ellával.
   Véleményem szerint sokkal fontosabb most a hivatalos jelentést benyújtani a Szövetségnek. Mikor Al Hammonddal beszélt, mondott valamit arról, hogy a tétlenek elhagyták-e Zürichet vele?
    — Igen, mind, kivéve azt a lányt, aki önnel töltötte az éjszakát, itt, a szállodában. — A moratórimnigazgató zavartan pillantott körbe a szobában, nyilván őt keresve. Különös arca aggodalmas ráncokba futott össze. — Hát. nincs itt?
   — Melyik lány volt az? — kérdezte Joe. Eddig sem túl fényes hangulata most már a legfeketébb sötétségbe borult.
   — Mr. Hammond nem említette. Úgy gondolta, ön tudja. Igazán illetlen dolog lett volna nekem is elmondania, figyelembe véve a körülményeket. De nem…
   — Senki sem járt itt. — Vajon melyik lehetett? Pat Conley? Vagy Wendy? Föl-alá járt a hotelszobában, gépiesen igyekezve lerázni félelmét. Az isten szerelmére, remélem, Pat volt az, gondolta.
   — A szekrényben — mondta von Vogelsang. — Tessék? — Megtorpant.
   — Talán meg kéne néznie abban. Az efféle drága lakosztályokhoz extra nagy szekrények tartoznak.
   Joe megérintette a szekrényajtó gombját; a rugós szerkezet kitárta előtte.
   Az alján egy gyűrött kupac hevert, kiszikkadt, szinte már mumifikálódott állapotban. Nagy részét elrothadt cafatok borították, melyék egykor ruhák lehettek. Mintha fokozatosan, hosszú idő leforgása alatt pusztultak volna így el. Lehajolt és megfordította. Alig egy-két kilót nyomott. Keze érintésére tagjai vékony, csontos nyúlványokként tárultak szét, melyek zizegtek, mint a papír. Haja hihetetlenül hosszúnak tűnt. Drótszerű. volt és gubancos, fekete felhője elfedte az egész arcot. Joe csak guggolt mellette, nem mozdult, nem akarta látni, ki az:
   Von Vogelsang, mintha fojtogatnák, úgy hörögte:
   — Ősöreg. Teljesen kiszáradt. Mintha évszázadok óta itt feküdne már. Lemegyek, és szólok az igazgatónak.
   — Ez nem lehet egy felnőtt nő — mondta Joe. Biztosan valami gyermek maradványa; máshoz egyszerűen túl kicsi. — Nem lehet sem Pat, sem Wendy — folytatta, és fölemelte az arc elől a hajfelleget. — Mintha égetőkemencébe rakták volna. Nagyon magas hőfokon, nagyon hosszú időre. A robbanás, jutott eszébe. A bomba kisugározta tömény hő.
   Némán az összeaszott, forróságtól égett apró arcba pillantott. Azonnal rájött, ki az. Nem volt könnyű, de ő ráismert.
   Wendy Wright.

* * *

   Valamikor az éjszaka folyamán, okoskodott, a lány bejött a szobába, és aztán kezdetét vetté valami folyamat, benne vagy körülötte. Megérezte, azért próbált menekülni, a szekrényben keresve rejtekhelyet. Joe ezért nem tudott róla. Az élete utolsó pár órájában vagy percében — melegen remélte, hogy csak percekről volt szó — végül legyűrte ez a rémség, de ő egy hangot sem adott ki. Nem ébresztette föl. Vagy, gondolta, talán megpróbálta, de nem sikerült magára vonnia a figyelmemet. Lehet, hogy ez után a kudarc után vonszolta be magát a szekrénybe.
   Remélhetőleg gyorsán zajlott le mindez.
   — Nem tehet semmit érte? — kérdezte von Vogelsangtól. — A moratóriumában?
   — Már túl késő. A legcsekélyebb félet sem pislákolhat benne ilyen roncsolódás után. Ez… az a lány?
   Igen — felelte bólintva.
   — Jobb lesz, ha elhagyja ezt a szállodát. Most rögtön. A saját biztonsága érdekében: Hollis — ez tényleg Hollis műve volt, ugye? — magát is elintézheti itt.
   — A cigarettám dünnyögte Joe — kiszáradt. A kétéves vidfonkönyv a hajón. A savanyú tejszín és a habos, csomós kávé. Az a régi pénz. — Az összekötő fonál: a kor. — Azt mondta nekem, még a Lunán, miután elértük a hajót: “Vénnek érzem magam,” — Gondolataiba merült, megpróbálta leküzdeni rátörő félelmét. Ez lassan már egyenesen rettegésbe fordult. De az a hang a vidfonban, jutott eszébe. Runciter hangja. Vajon mit jelenthetett?
   Semmi mélyben megbúvó törvényszerűséget nem tudott fölfedezni, semmi értelmet. Runciter hangja a vidfonban semmiféle elképzelhető elméletbe nem illett bele.
   — Sugárzás — szólalt meg von Vogelsang. — Nekem úgy tűnik, mintha a lányt érős radioaktív sugárzás érte volna, nem is feltétlenül most. Igazság szerint elképesztően nagy adag.
   — Szerintem a robbanás miatt halt meg — mondta Joe. — Az ölte meg Runcitert is. Kobaltrészecskék, fűzte tovább magában. Forró por, ami ráülepedett; ő meg belélegezte. De akkor mindannyian ilyen véget érünk: Valamennyiünkre le kellett ülepednie. Az én tüdőmbe is jutott, és Alébe, na meg a többi tétlenébe. Ha ez a helyzet, nincs mit tenni. Már túl késő. Eddig eszünkbe sem jutott, döbbent rá. Föl sem ötlött bennünk, hogy a robbanás valójában egy mikroszkopikus nukleáris reakció lehetett.
   Így nem csoda, ha Hollis futni hagyott minket. És mégis…
   Ez megmagyarázza Wendy halálát és a kiszáradt cigarettákat. De nem a vidfonkönyvet, nem a pénzeket, nem a tej szín és a kávé romlottságát.
   És Runciter hangját sem, azt a sopánkodó monológot a hotelszoba vidfonjában. Ami azonban félbeszakadt, mikor von Vogelsang emelte föl a hallgatót. Amikor valaki más is hallani akarta, világosodott meg benne.
   Vissza kell jussak New Yorkba, mondta magában. Mindannyian, akik a Lunán jártunk, mindannyian, akik a bomba robbanásakor jelen voltunk, most együtt kell megoldjuk a problémát. Talán ez az egyetlen esély, hogy rábukkanjunk a rejtély nyitjára. Mielőtt szép sorban meghalunk, ahogy Wendy is. Vagy még rémesebb körülmények közt, ha egyáltalán lehet.
   — Küldessen föl a hotelszemélyzettel egy polietilénzsákot — mondta a moratórium tulajdonosának. — Belerakom a lányt, és magammal viszem New Yorkba.
   — Nem a rendőrségre kéne bízni ezt az ügyet? Egy ilyen bestiális gyilkosságról jobb lenne értesíteni őket.
   — Csak hozzon egy zsákot — ismételte Joe.
   — Jól van, a maga beosztottja. — A moratóriumigazgató kisietett a folyosóra.
   — Csak volt — mormolta Joe. — Többé már nem. — Muszáj volt, hogy ő legyen az első, mondta magában: De talán bizonyos szempontból jobb is így. Wendy, gondolta, magammal viszlek, hazaviszlek.
   De nem úgy, ahogy eltervezte.
   Al Hammond váratlanul megszakítva az eluralkodott csöndet, így szólt a valódi tölgyfa asztal körül ülő többi tétlenhez:
   — Joe most már minden pillanatban megérkezhet. — Karórájára nézett, hogy megbizonyosodjon felőle. Mintha megállt volna.
   — Addig is — szólalt meg Pat Conley — azt ajánlom, nézzük meg a tévé késő délutáni híreit, hogy lássuk, Hollis kiszivárogtatott-e valamit Runciter haláláról.
   — A lapokban még nem volt benne ma — mondta Edie Dorn.
   — A tévé sokkal frissebb hírekkel dolgozik vágta rá Pat. Átadott Alnek egy ötvencentest, hogy bekapcsolhassa a konferenciaterem végében, függönyök mögött megbújó készüléket, egy lenyűgöző, háromdimenziós, polifonikus mechanizmust, melyre joggal volt büszke Runciter.
   — Bedobjam ön helyett a nyílásba, Mr. Hammond? — kérdezte mohón Sammy Mundo.
   — Rendben — felelte Al. Eltűnődve odahajította az érmét Mundónak, aki elkapta, és elnyargalt a tévé felé.
   Walter W. Wayles, Runciter ügyvédje nyugtalanul fészkelődött a székén, finoman erezett, arisztokratikus kezével aktatáskája zárján babrált.
   — Nem lett volna szabad otthagyniuk Mr. Chipet Zürichben — mondta. — Semmit sem tehetünk, míg ő ide nem ér, pedig Mr. Runciter ügyeit minél előbb el kell rendeznünk.
   — Olvasta a végrendeletet -jegyezte meg Al. — És Joe Chip is. Tudjuk, Runciter kit nevez meg benne utódjául a cég élén:
   — De a törvényes eljárás az… — kezdte Wayles. — Nem tart már soká — szakította félbe nyersen Al. Tollával összevissza vonalakat húzgált az imént megírt lista mellé. Szórakozottan kidíszítette a betűket is, aztán elolvasta még egyszer.

    Kiszáradt cigaretták Elavult vidfonkönyv Érvénytelen pénz Megromlott élelmiszerek Hirdetés egy gyufásdobozon

   — Ismét körbeadom ezt a listát — szólalt meg hangosan. ‘- Hátha ezúttal valaki ráakad az összekötő kapocsra e között az öt jelenség — vagy nevezhetjük akárminek — között. Mondhatjuk úgy is, ez öt…
   — Rendellenesség — szólalt meg Jon Ild.
   — Az első négy között könnyű a kapcsolatot fölfedezni — mondta Pat Conley. — De az a gyufásdoboz… Az nem illik a képbe.
   — Hadd lássam még egyszer — kérte Al, és a kezét nyújtotta. Pat odaadta neki a gyufásdobozt, s ő ismét elolvasta a hirdetést.

Bámulatos gazdagodási lehetőség szemfüleseknek!
Mr. Glen Runciter, a svájci, pontosabban zürichi Szerelmetes Felebarátaim Moratórium lakója egy hét leforgása alatt megduplázta jövedelmét, miután megkapta ingyenes cipőcsomagunkat. A mellékelt részletes leírásból megtudhatja, hogyan adhatja el ön is eredeti műbőr papucscipőinket barátai, rokonai, munkatársai körében. Mr. Runciter, bár tehetetlenül, koporsójába fagyasztva fekszik, máris több mint négyszáz…
    Bámulatos gazdagodási lehetőség szemfüleseknek!
   Mr. Glen Runciter, a svájci, pontosabban zürichi Szerelmetes Felebarátaim Moratórium lakója egy hét leforgása alatt megduplázta jövedelmét, miután megkapta ingyenes cipőcsomagunkat. A mellékelt részletes leírásból megtudhatja, hogyan adhatja el ön is eredeti műbőr papucscipőinket barátai, rokonai, munkatársai körében. Mr. Runciter, bár tehetetlenül, koporsójába fagyasztva fekszik, máris több mint négyszáz…

   Al abbahagyta az olvasást. Eltűnődött, közben hüvelykujja körmével egyik alsó fogát kocogtatta. Igen, gondolta; ez más, ez a hirdetés. A többi jelenség csupa rothadás, pusztulás. De ez nem.
   — Az jutott eszembe — mondta ki hangosan —, mi történne vajon, ha válaszolnánk erre a hirdetésre. Megad egy postafiókszámot az iowai Des Moinesban.
   — Kapnánk egy ingyenes cipőcsomagot — válaszolta Pet Conley. — Részletes leírással arról, hogyan adhatjuk el mi is…
   — Talán — szakította félbe Al — kapcsolatba léphetnénk Glen Runciterrel. — Az asztalnál mindenki, még Walter W. Wayles is, rámeredt. — Komolyan mondom — erősködött. — Tessék. — Odaadta a gyufásdobozt Tippy Jacksonnak. — Írjon nekik, és adja fel expressz.
   — Mégis mit írjak? — kérdezte az asszony.
   — Csak töltse ki a kupont — mondta Al. Azzal Edie Dornhoz fordult. — Teljesen biztos benne, hogy ezt a gyufásdobozt múlt hét vége óta a táskájában hordja? Vagy csak ma szedte össze valahol?
   — Szerdán több gyufásdobozt is tettem a táskámba — felelte Edie Dorn. — Mint már mondtam, ma reggel idefelé észrevettem ezt, miközben rágyújtottam. Határozottan állítom, hogy nálam volt már, mielőtt a Lunára indultunk volna. Több nappal előtte. — És rajta volt ez a hirdetés? — kérdezte Jon Ild — Korábban észre se vettem, mi áll rajta. Csak ma tűnt fel. A korábbiakról semmit sem mondhatok. Talán másvalaki?
   — Senki — hagyta rá Don Denny. — Mit gondol; Al? Runciter tréfája? Még a halála előtt nyomatta volna ki? Vagy talán Hollisé? Amolyan abszurd viccnek szánta, annak tudatában, hogy meg fogja ölni Runcitert? Tisztában volt vele, hogy mire mi fölfedezzük a gyufásdobozt, a főnök már rég lejegelve pihen Zürichben, ahogy a hirdetés is mondja?
   — Honnan tudhatta volna Hollis, hogy Runcitert Zürichbe visszük? — szólalt meg Tito Apostos. Miért nem New Yorkba?
   — Mert Ella is ott van — válaszolt Don Denny. A tévénél Sammy Mundo csöndben állt, tanulmányozva az Altől kapott ötvencentest. Alulfejlett, sápadt homloka zavarodott ráncokba futott össze.
   — Mi a baj, Sam? — kérdezett rá Al. Érezte, amint belül megfeszül. Előre látta, hogy újabb rendellenesség tűnt fel.
   — Az ötvencentesen nem Walt Disney fejének kéne lennie? — érdeklődött ‘Sammy.
   — Vagy Disneyének — válaszolta Al —, vagy, ha nem olyan friss, Fidel Castróénak. Na hadd lássam. — Egy újabb érvénytelen pénz — szólalt meg Pat
   Conley, miközben Sammy odavitte az ötvencentest Alnek.
   — Nem — mondta az, az érmét vizsgálgatva. Tavaly adták ki, a dátummal semmi gond. Tökéletesen érvényes. A világon bármelyik gép elfogadná. Ez a tévékészülék is.
   — Akkor meg mi a baj? — kérdezte Edie Dorn félénken.
   — Pontosan amit Sam mondott — felelte Al. Rossz arckép van rajta. — Fölállt, odasétált az érmével Edie-hez, és nyirkos, nyitott tenyerébe helyezte. — Maga szerint kire hasonlít?
   — Nem… nem tudom — szólalt meg rövid szünet után Edie.
   — Dehogynem — erősködött Al.
   — Jól van! — csattant fel Edie élesen, az akarata ellen való ösztökélésre. Visszalökte a pénzdarabot a férfinak, irtózó reszketéssel szabadulva meg tőle.
   — Runciter az — mondta Al mindannyiuknak az asztalnál.
   Kis szünet után Tippy Jackson szólalt meg: — Írja föl a listájára. — Hangja szinte alig volt hallható.
   — Úgy látom, két folyamat működik itt egyszerre — vágta rá Pat, miközben Al helyet foglalt, és írni kezdett a papírjára. — Az egyik egy leépülési folyamat, ez nyilvánvalónak látszik. Ebben mind egyetértünk.
   Al fölemelte a fejét, és megkérdezte: — Mi a másik?
   — Nem vagyok benne biztos. — Pat tétovázott. Valami Runciterrel kapcsolatos dolog. Azt ‘hiszem, meg kéne néznünk az összes pénzérménket. A bankjegyeket úgyszintén. Hadd gondolkozzam még egy kicsit.
   Egymás után az asztalra ürítették tárcáikat, erszényeiket, végigkutatták zsebeiket.
   — Itt egy ötposzkredes — szólt Jon Ild —, rajta Mr. Runciter gyönyörű, acélmetszetes képmása. A többi… — Hosszan tanulmányozta a kezében tartott pénzeket. — A többi normális. Azokkal minden rendben. Akarja látni az ötposzkredesemet, Mr. Hammond?
   — Nekem is van kettő — válaszolta Al. — Máris. Kinél van még? — Körülnézett. Hat kéz emelkedett a magasba az asztal körül: — Nyolcunknál van tehát ebből a, nevezzük úgy, Runciter-pénzből több kevesebb — mondta. — Valószínűleg a nap végéig az összes átváltozik. Vagy legalábbis, mondjuk, két nap alatt. Mindenesetre a Runciter-pénz érvényes. Működtet minden gépet és berendezést, még az adósságainkat is kifizethetjük vele.
   — De lehet, hogy mégsem — szólt közbe Don Denny. — Miért olyan biztos benne? Ez a, ahogy maga nevezte, Runciter-pénz… — Megtapogatott egy ötöst a kezében. — Van valami ok, amiért egy banknak el kéne fogadnia? Nem hivatalos címlet, nem a kormány adta ki. Játékpénz, nem valódi…
   — Jól van — hagyta rá Al józanul. — Talán nem valódi. Talán a bankok nem fogadják el. De nem ez a fő kérdés.
   — A fő kérdés az — kapcsolódott be Pat Conley is —, vajon mi ez a második folyamat, ami Runcitert jeleníti meg különböző formákban.
   — Erről van szó — bólintott Don Denny. — “Runciter megjelenítései”, ez a második folyamat, a leépülés mellett. Egyes pénzérmék érvénytelenné válnak, másokon Runciter portréja vagy mellképe tűnik fel. Tudják, mit gondolok? Azt, hogy ezek a folyamatok éppen ellentétes irányba haladnak. Az egyik, hogy úgy mondjam, kifelé, ki a létezésből. Ez az első folyamat. A második ezzel szemben világrajövetel. De olyan dolgoké, amik eddig nem léteztek.
   — Kívánságbeteljesülés — szólt Edie Dorn elhaló hangon.
   — Hogyan? — kérdezte Al.
   — Talán .ezeket a dolgokat mind Runciter kívánta — mondta Edie. — Hogy az arcképe ott legyén egy. törvényes fizetőeszközön, minden pénzünkön, még az érméken is. Nem kis igény.
   — Na de egy gyufásdobozon? — hitetlenkedett Tito Apostos. ,
   — Azt hiszem, nem — ismerte el Edie —, az nem valami nagyszabású dolog. ,
   — A cég eddig is. hirdetett gyufásdobozokon mutatott rá Don Denny. — És a tévében, a lapokban és a magazinokban. Meg szórólapokon. A reklámszakembereink intézik mindezt. Általában Runciter oda se hederített az üzletnek érre a részére és főleg nem a gyufásdobozokra. Ha ez a pszichéjének valamiféle materializációja, akkor inkább a tévében számítana rá az ember, nem pénzen vagy gyufásdobozokon.
   — Talán ott is van a tévében — szólalt meg Al.
   — Ez az — mondta Pat Conley. — Még ki se próbáltuk. Egyikünknek sem jutott ideje tévénézésre.
   — Sammy — szólt Al, visszaadva neki az ötvencentest —, menj, kapcsold be a tévét.
   — Nem is tudom, akarom-e látni — mondta Edie, miközben Sammy Mundo bedobta az érmét a nyílásba, aztán oldalra húzódva forgatni kezdte a beállítógombokat.
   Kinyílt a terem ajtaja. Joe Chip állt ott, és Al meglátta az arckifejezését.
   — Zárd el a tévét — mondta, és fölállt. Mindenki őt nézte, amint odasétált Joe-hoz. — Mi történt? kérdezte tőle. Aztán várt. Joe nem szólt. — Mi a baj?
   — Béreltem egy hajót, hogy idehozzon — szólalt meg Joe rekedten.
   — Magát és Wendyt?
   — Töltsön ki egy csekket a hajóért. A tetőn áll. Nem volt nálam annyi pénz, hogy kifizessem.
   Al odaszólt Walter W. Waylesnek:
   — Eszközölhet kifizetést a vagyonból?
   — Ekkora összegűt még igen. Megyek, elintézem a hajót. — Wayles fogta az aktatáskáját, és elhagyta a termet. Joe továbbra is az ajtóban állt, hallgatott. Száz évvel idősebbnek tűnt, mint amikor Al utoljára látta.
   — Menjünk az irodámba. — Joe hátat fordított az asztalnak; pislogott, tétovézott. — Én… nem hiszem, hogy látniuk kéne. Az a férfi a moratóriumból velem volt, amikor megtaláltam. Ő azt mondta,’ nem tehet semmit. Túl sok idő telt el. Évek.
   — ”Évek”? — kérdezte Al elhűlve.
   — Menjünk le az irodámba — ismételte Joe. Kivezette Alt a tárgyalóteremből, ki a folyosóra, a lift felé. — A visszaúton a hajó telenyomott nyugtatókkal. A számlán ez is rajta lesz. Az igazat megvallva most már sokkal ‘jobban érzem magam. Alig jut el valami a tudatomig. Ez is a nyugtatók hatása lehet. Azt hiszem, ha elmúlik, megint ugyanúgy érzek majd mindent.
   Megérkezett a lift. Együtt ereszkedtek le, egy szót sem szólva; míg el nem érték a harmadik emeletet, ahol Joe irodája volt.
   — Nem tanácsolom, hogy megnézze. — Joe kinyitotta az ajtót, és bevezette Alt. — Öntől függ. De ha én túléltem, valószínűleg ön is túl fogja. — Bekapcsolta a mennyezeti világítást.
   — Uramisten — szólt Al rövid szünet után. — Ne nyissa ki — mondta Joe.
   — Dehogy nyitom ki. Ma reggel történt, vagy tegnap éjjel?
   — Nyilvánvalóan azelőtt kezdődhetett, mielőtt még elérte volna a szobámat. Mi — a moratóriumigazgató és én — ruhadarabokat találtunk a folyosón. A nyomok az ajtómhoz vezettek. Mikor a hallon áthaladt, még jól kellett lennie, vagy legalábbis nagyjából, mindenesetre ott nem tűnt föl senkinek. Pedig egy akkora szállodában mindig lézeng pár házikopó. Egy szó, mint száz, elérte a szobámat…
   — Igen, ez azt jelenti, hogy legalább járni még tudott. Elég valószínűnek látszik.
   — A többiek járnak az eszemben — mondta Joe. — Milyen értelemben?
   — Ezzel kapcsolatban. Hogy velünk is megtörténhet.
   — Hogyan?
   — Miért, vele hogy történhetett meg? A robbanás miatt. Így fogjuk végezni mind. Sorban. Míg végül senki nem marad. Csupán öt-öt kiló bőr és haj egy plasztikzsákban, köztük pár kiszáradt csonttal.
   — Jól van — mondta Al. — Valamiféle erő előidézi ezt a gyors pusztulást. Azóta van jelen, mióta az a robbanás megtörtént a Lunán, sőt talán azzal kezdődött: Mi már tudtunk erről. És arról is, vagy legalábbis sejtjük, hogy egy másik erő, egy ellenerő is hat, a dolgokat épp az ellenkező irányba mozdítva. Valami Runciterrel kapcsolatban. A pénzünkből egyre többön jelenik meg az ő arcképe. Egy gyufásdobozon…
   — Ott volt a vidfonomban — vágott közbe Joe. A szállodában.
   — Benne? Hogyan?
   — Nem tudom, csak ott volt. Nem a képernyőn, nem a videorészben. Csak a hangja.
   — Mit mondott?
   — Semmi különöset.
   Al figyelmesén tanulmányozta őt.
   — Hallotta magát? — kérdezte végül.
   — Nem. Megpróbáltam beszélni vele, de csak egyirányú volt a kapcsolat. Belehallgattam, ennyi az egész.
   — Hát ezért nem tudtam elérni.
   — Ezért — bólintott Joe.
   — Épp a tévével próbálkoztunk, amikor megjött. Észrevette, hogy a lapokban semmi sem szerepel a haláláról? Micsoda fejetlenség! — Nem tetszett neki, ahogy Joe Chip kinézett. Öreg, kicsi és fáradt, gondolta. Talán így kezdődik? Kapcsolatba kell lépnünk Runciterrel, mondta magában. Az nem elég, ha csak halljuk. Ő egyértelműen próbál elérni minket, de…
   Ha túl akarjuk élni ezt, kapcsolatba kell lépnünk vele.
   — Abból, hogy meglátjuk a tévében, még nincsen semmi hasznunk — mondta Joe. — Az is csak olyan lenne, mint az én vidfonesetem. De ha megmondhatná, hogyan kommunikálhatunk vele… Talán el is mondhatná nekünk, talán tudja. Lehet, hogy ő érti, mi történt.
   — Előbb azt kéne megértenie, mi történt vele. Mi még ezt sem tudjuk. — Bizonyos értelemben, gondolta Al, még életben van, annak ellenére, hogy a moratóriumban nem sikerült feléleszteni. Az igazgató nyilván mindent megkísérelt egy’ ilyen fontos kliens ügyében. — Von Vogelsang is hallotta a vidfonban? — kérdezte Joe-t.
   — Hallani akarta, de őt már csak csend fogadta, aztán meg recsegés, ami, úgy tűnt, nagyon távolról jön. Én is’belehallgattam. Semmi. Az abszolút semmi hangja volt. Nagyon különös.
   — Nem tetszik ez nekem — mondta Al, de nem tudta, miért. — Jobban érezném magam, ha von Vogelsang is hallotta volna. Akkor legalább biztosak lehetnénk a valódiságában. Hogy nem csupán az ön hallucinációja volt. — Vagy, ami azt illeti, gondolta, mindannyiunké. Például a gyufásdoboz esetében.
   De az események egy része határozottan nem hallucináció volt. Az érvénytelen pénzeket visszautasító automaták — ezek a gépek csakis anyagi léttel rendelkező tárgyakra reagáltak. Ott szó sem lehetett pszichológiai ráhatásról. A gépeknek nincs képzelete.
   — Most egy időre itt hagyom ezt az épületet mondta Al. — Gondoljon egy kisebb vagy nagyobb városra. Olyanra, amelyhez egyikünknek sincs semmi köze. Ahol még egyikünk sem járt, és nem is fog soha.
   — Baltimore — vágta ki Joe.
   — Rendben van, Baltimore-ba megyek. Kipróbálom, hogy egy találomra kiválasztott üzletben elfogadják-e Runciter pénzét.
   — Vegyen nekem új cigarettát is — kérte Joe.
   — Jól van, azt is megteszem. Megnézem, hogy egy találomra kiválasztott baltimore-i üzletben történt-e valami a cigarettákkal. Más termékeket is leelenőrzök. Véletlenszerű mintavételekkel kezdek. Velem akar jönni, vagy inkább fölmegy, és elmeséli a többieknek, mi történt Wendyvel?
   — Magával megyek — mondta Joe.
   — Talán sosem kéne ezt az esetet elárulni nekik. — Szerintem igen — érvelt Joe. — Hiszen bármikor újra megtörténhet. Talán be is következik, még mielőtt mi visszatérnénk. Sőt lehet, hogy éppen most.
   — Akkor jobb lesz, ha minél előbb elintézzük a mi kis baltimore-i utunkat — mondta Al. Elindult kifelé az irodából. Joe Chip követte.

* * *

Philip K. Dick | Ubik | 9

 

9

 



   A Szerencsés Emberek Bevásárlóközpontját választották, Baltimore peremén.
   A pultnál Al odaszólt az önálló, komputerizált kiszolgálónak:
   — Kérek egy csomag Pall Mallt.
   — A Wings olcsóbb — szólt rá Joe.
   — Wingset már nem gyártanak — válaszolta Al ingerülten. — Hosszú évek óta.
   — Dehogynem — erősködött Joe —, csak nem reklámozzák. Az egy becsületes cigaretta, aminek nem kell cégér. — Azzal odaszólt a kiszolgálónak: — A Pall Mall helyett Wingset kérünk. A csomag cigaretta leszánkázott a csúszdán a pultra. ‘
   — Kilencvenöt cent — mondta a kiszolgáló.
   — Itt egy tízposzkredes bankjegy. — Al bedugta a pénzt a kiszolgálóba, annak áramkörei pedig fölzümmögtek, leellenőrizve a hitelességét.
   — A visszajáró, uram — szólt aztán. Takaros kis halom papírpénzt és érmét púpozott föl Al előtt. Kérem, haladjon tovább.
   Runciter pénze tehát érvényes, mondta Al magában, miközben Joe-val félrehúzódtak a következő vevő, egy megtermett, áfonyaszín posztókabátot viselő, mexikói, kötélből font bevásárlószatyrot cipelő idős hölgy útjából. Óvatosan kinyitotta a cigarettacsomagot.
   A szálak szétmorzsolódtak az ujjai közt.
   — Az bebizonyított volna valamit — mondta Al , ha ez egy csomag Pall Mall. Visszaállok a sorba. Már indult is; de ekkor észrevette, hogy az áfonyaszín kabátos; megtermett idős hölgy dühödtem veszekszik az önműködő kiszolgálóval.
   — Halott volt — jelentette ki éles hangon —, mire hazaértem vele. Tessék, visszakaphatja. — Egy cserepet rakott a pultra; benne Al egy élettelen növényt látott talán egy azáleát — így halódó formájában kevés támpontot nyújtott.
   — Nem téríthetem vissza a pénzét — felelte a kiszolgáló. — Az eladott élő növények mellé semmiféle garancia nem jár: “Vásárló, vigyázz! “, ez a szabály. Kérem, haladjon tovább.
   — És a Saturday Evening Post — folytatta az idős hölgy —, amit az újságosstandról vittem el, több mint egyéves volt. Mégis, mi folyik itt? Ami pedig azt a félkész marsi lárvaropogóst illeti…
   — A következő vásárlót — mondta a kiszolgáló. Tudomást sem vett már a nőről.
   Al kiállt, a sorból. Addig kószált az áruházban, míg össze nem gyűjtött annyi karton cigarettát, minden létező fajtából, hogy több mint két és fél méteres toronyba halmozhatta őket maga mellett.
   — Válasszon egyet — mondta Joe-nak.
   — Domino — felelte az. — Az ára ugyanannyi, mint a Wingsnek.
   — Krisztusom, miért egy ilyen rémséget választ, miért nem inkább egy Winstont vagy egy Koolt?
   — Ő maga is kirántott egy kartont. — Ez üres. Megrázta. — A súlyából megmondhatom. — Valami mégis zörgött a csomagban, valami pehelykönnyű és apró. Föltépte a kartont, és belenézett.
   Egy teleírt papírlap. A kézírás neki is, Joe-nak is ismerősnek tűnt. Kiemelte, aztán együtt elolvasták. Elengedhetetlen, hogy kapcsolatba lépjünk. A helyzet komoly, és az idő teltével csak tovább romlik. Több lehetséges magyarázat is van, amit szeretnék megvitatni veletek. Mindenesetre ne adjátok föl. Sajnálom Wendy Wrightot. Abban az ügyben megtettünk minden tőlünk telhetőt.
   — Ezek szerint tud Wendyről — mondta Al. — Hát, ez talán azt jelenti, nem eshet meg újra, ami vele megtörtént. Velünk nem.
   — Egy találomra kiválasztott karton cigaretta egy találomra kiválasztott város találomra kiválasztott boltjában — sorolta Joe. — És benne egy nekünk szóló üzenetet találunk Glen Runcitertől. Vajon mi lehet a többi kartonban? Ugyanaz a levél? — Leemelt egy doboz L&M- et, megrázta, aztán kinyitotta. Tíz csomag cigaretta, és alattuk másik tíz. Abszolút normális. Vagy mégsem? — kérdezte magától Al. Kivette az egyik csomagot. — Láthatja, rendben van — mondta Joe. Kihúzott egy újabb kartont a torony közepéről. — Ez is tele van. — Nem nyitotta ki, inkább egy másikért nyúlt. És megint egy másikért. Mindegyikben cigarettáscsomagok voltak. És mindegyik tartalma porrá omlott szét Al ujjai között.
   — Vajon honnan tudta, hogy idejövünk? — kérdezte. — És honnan tudta; hogy épp azzal a kartonnal teszünk próbát? Nem látta semmi értelmét. És mégis, itt is ugyanúgy működött a két egymással ellentétes erő. Pusztulás kontra Runciter, mondta magában Ál. Az egész világon. Talán az egész univerzumban. Lehet, hogy a Nap is kialszik, találgatott Al, és Glen Ruciter képe ragyog fel a. helyén: Ha erre is képes.
   Igen, gondolta, ez a nagy kérdés. Mire képes Runciter?
   Vágy másképp megfogalmazva: meddig tarthat a leépülés?
   — Próbálkozzunk valami mással — mondta Al. Végigsétált áz árugondolák közt, konzervdobozok, csomagok és dobozok mellett, végül odaérve az áruház műszaki osztályára , ott ösztönösen megragadott egy drága, német gyártmányú magnetofont. Ennek látszólag semmi baja — közölte Joe-val, aki mindenütt á nyomában járt. Fölkapott egy másikat, melyet még ki sem bontottak. — Vegyük meg és vigyük vissza magunkkal New Yorkba.
   — Nem is akarja kinyitni? –kérdezte Joe. — Kipróbálni, mielőtt kifizeti?
   — Azt hiszem, úgyis tudom, mit találunk benne — válaszolta Al. — És azt úgysem vizsgálhatjuk meg itt. — Azzal megindult a magnetofonnal a pénztár felé.
   New Yorkban, a Runciter Társaság székházában átadták a készüléket a cég javítóműhelyének: Negyedórával később, a magnó szétszerelése után a munkavezető jelentést tett.
   — A szalagtovábbító rendszer valamennyi mozgó alkatrésze elkopott. A gumigörgőről apró darabok váltak le, amik aztán szétszóródtak a készülék belsejében. A nagy sebességű előre- és hátratekercselő fékjei valósággal köddé váltak. Az egész tisztítást és zsírzást igényel: Jó ideje használhatták már, igazság szerint teljes nagyjavítás kéne, szíjcseréket is beleértve.
   — Szóval azt mondja, több éve használták már? kérdezte Al.
   — Valószínűleg. Mennyi ideje a magáé? — Ma vettem — felelte Al.
   — Az lehetetlen — mondta a műhelyvezető. Vagy ha mégsem, akkor jól át…
   — Tudom, mit adtak el nekem — vágott közbe Al. — Már akkor. is tudtam, amikor megvettem, mielőtt kinyitottam volna a dobozt. — Joe-hoz fordult. — Egy vadonatúj magnetofon, ami’ teljesen elhasználódott. Ráadásul játékpénzen vettük, amit az áruházban mégis elfogadtak. Értéktelen bankjegyekért értéktelen árut kaptunk. Kétségkívül megvan a maga logikája. .
   — Ez nem az én napom — jelentette ki a műhelyvezető. — Ma reggel, mikor fölkeltem, a papagájomat holtan találtam.
   — Mitől pusztult el? — kérdezte Joe.
   — Nem tudom; egyszerűen kimúlt. Merev volt, mint egy deszka. — A műhely vezetője csontos ujját megrázva Alhez fordult. — Elmondok valamit, amit nem tudhatnak a magnójukról. Nemcsak elhasználódott; de az egész szerkezete vagy negyven éve elavult. Rég nem használnak már gumigörgőket, se szíjhajtást. Semmiféle alkatrészt nem fognak kap’ni hozzá, hacsak valaki nem barkácsol össze egyet. De az nem éri meg. Ez az átkozott szerkezet antik darab. Dobják ki. Felejtsék el. .
   — Igaza van — mondta Al: — Ezt nem tudtam. Joe-val kisétáltak a. műhelyből a folyosóra. — Most már a pusztuláson kívül valami más is megjelent. Ez egészen más tészta. Valószínűleg ehető élelmiszert is hiába keresünk majd bármerre. Milyen ennivaló áll el ilyen hosszú ideig?
   — A konzervek — válaszolta Joe. — És abban a baltimore-i áruházban nagyon sok konzervet láttam.
   — Most már tudjuk is; miért — helyeselt Al. Negyven évvel ezelőtt sokkal nagyobb mennyiségű
    áru került piacra konzerv formában, mint fagyasztva. Ez lesz talán az egyetlen mentsvárunk, igaza van: — Elgondolkodott. — De egy nap alatt a két évből negyven év lett. Holnap ilyenkor talán már százzal kell számolnunk. Annyi időt pedig egyetlen élelmiszer sem bír ki, akár konzerv, akár másképp van tartósítva.
   — A kínai tojások — mondta Joe. — Amiket ezer évre a földbe temetnek.
   — És nem csak rólunk van szó — folytatta Al. Az az öregasszony Baltimore-ban; a folyamat az általa vásárolt árukat is befolyásolta. Az azáleát.
    Hát az egész világ éhen pusztul a miatt a lunai bombarobbanás miatt? — kérdezte magától. Miért keveredett bele mindenki, nemcsak mi?
   — Itt van a… — kezdte Joe.
   — Maradjon csöndben egy percre. intette le Al. — Valamit végig kell gondolnom. Talán Baltimore csak akkor jelenik meg, ha valamelyikünk odamegy. És a Szerencsés Emberek Bevásárlóközpontja is. Amint eljöttünk, az megszűnt létezni. Megtörténhet, hogy csak mi, akik a Lunán jártunk, éljük meg ezt az egészet.
   — Ez filozófiai probléma, pillanatnyilag nem érdekes és nem is fontos — szögezte le Joe. — Képtelenség akár az igazát, akár az ellenkezőjét bebizonyítani.
   Al maró gúnnyal szólalt meg.
   — Annak az áfonyakék posztókabátos idős hölgynek bizonyára nagyon is fontos. És a többieknek is.
   — Itt a műhely vezető — mondta Joe.
    Az imént néztem át a magnetofonjukhoz tartozó használati utasítást — lépett hozzájuk á férfi: A könyvecskét odanyújtotta Alnek, arcán elképedt kifejezéssel. — Nézzen csak bele. — Aztán egyszerre kikapta a kezéből. — Megkímélem az olvasás fáradalmaitól. Itt nézze meg, az utolsó lapon, ahol az áll; hol gyártották ezt az átkozott szerkezetet, és hová kell küldeni javításra.
   — “Készült a zürichi Runciter Gyárban” — olvasta Al hangosan. — És az egyik javítóműhely az Észak amerikai Konföderáció területén van… Des Moinesban. Ugyanaz a város, ami a gyufásdobozon. Odaadta a könyvecskét Joe-nak, és így szólt: — Des Moines-ba megyünk. Ez a használati utasítás az első kapcsolat a két hely között. — Vajon miért. pont Des Moines, töprengett. Nem emlékszik — kérdezte Joe-tól —, volt-e valamilyen kapcsolata Runciternek életében Des Moines-nal?
   — Ott született — felelte Joe. — Ott töltötte élete első tizenöt évét. Olykor-olykor föl is emlegette. -
   — Szóval most, a halála után, visszament oda.
   Valamiféle módon. — Runciter Zürichben van, és Des Moines-ban is. Zürichben mérhető az agyműködése, kézzelfogható, féletben tartott teste ott fekszik lejegelve a Szerelmetes Felebarátaim Moratóriumban; és mégsem lehet hozzáférni a gondolataihoz. Des Moines-ban anyagi állapotában nincs jelen, ugyanakkor nyilvánvalóan kapcsolatba léphet velünk… ami azt illeti, a használati utasítás és más hasonló eszközök segítségével ez már meg is történt; legalábbis egy irányban, tőle mifelénk. Mind e közben, gondolta, a világunk. darabjaira hullik, maga ellen fordul, a múlt beleavatkozik a jelen eseményeibe. A hét végére fölébredve már esetleg ősrégi, csilingelő villamosokat láthatunk majd az Ötödik sugárúton. Trolley Dodgers, jutott eszébe egy szó, és elgondolkodott, vajon mit is jelenthet. Egy elfeledett kifejezés a múltból. Homályosan, távolról bukkant fel tudatában, eltörölve a jelen realitását. Még ez a meghatározhatatlan élmény is, bármilyen szubjektív volt, nyugtalanná tette. Túl valóságossá vált, önálló lénnyé, melyről egy pillanattal előbb még tudomása sem volt. — Trolley Dodgers — mondta ki hangosan. Legalább száz éve már. A kifejezés beszállásolta magát tudatába, képtelen volt elfelejteni.
   — Honnan tudja maga ezt? — kérdezte a műhelyvezető: — Efféle dolgokra senki sem emlékszik már. Ez a Brooklyn Dodgers régi neve volt. — Gyanakvón méregette Alt.
   — Jobb lesz, ha fölmegyünk — jelentette ki Joe. Megnézni, jól vannak-e mind. Mielőtt még elindulnánk Des Moines-ba.
   — Ha nem indulunk el hamarosan — mondta Al –, lehet, hogy már egy egész napig fog tartani az út, sőt kettőig. — Hisz a közlekedési eszközök is egyre avulnak, gondolta: A repülőgépek rakétameghajtását fölváltja a sugárhajtás, ‘ aztán. a robbanómotor, majd leereszkedünk a földre, és jön a széntüzelésű gőzmozdony, a ló vonta szekér..: de talán addig csak nem fajul a dolog, nyugtatgatta önmagát. Még is, itt a kezünkben egy negyvenéves magnetofon, gumigörgőkkel és szíjhajtással. Talán mégsem lehetetlen.
   A lifthez siettek. Joe megnyomta a gombot, aztán vártak, mindketten pattanásig feszülten, de néma csöndben. Saját gondolataikba húzódtak vissza..
   Csörömpölve érkezett meg a lift. Lármája kizökkentette Alt az önvizsgálatból. Reflexszerűen lökte félre a vasrácsos biztonsági ajtót.
   Egy rézdíszítésekkel teli, nyitott ketreccel találta szembe magát, mely egy kábelen lógott. ‘Üres tekintetű, egyenruhás liftesfiú ült bent egy támla nélküli széken; a kart működtetve. Közönyösen bámult vissza rájuk. Al azonban közel sem maradt közönyös.
   — Ne szálljon be — figyelmeztette Joe-t, és visszafogta. — Nézze meg jól, és gondolkodjon. Emlékszik még a ma reggeli liftre? A hidraulikus hajtású, zárt, önműködő, abszolút csöndes…
   Elhallgatott. A vénséges vén, zörgő szerkezet ugyanis elhalványult, és helyén megjelent az ismerős modern lift. Mégis egyre ott érezte még a másikát. Ott ólálkodott látótere peremén, mintegy támadásra készen, amint az ő vagy Joe figyelme elkalandozik. Vissza akar jönni, döbbent rá. Mindenáron. Időlegesen talán megakadályozhatjuk benne: esetleg néhány órára, de az a maximum. A retrográd folyamat egyre nő.. Az archaikus tárgyak sokkal gyorsabban törnek uralomra, mintsem gondoltuk. Most már százasával peregnek az évek.. Az előbb látott lift legalább annyi idős.
   És mégis, gondolta, mintha bizonyos mértékig uralkodni tudnánk fölötte. Hisz a valódi, mai liftet is sikerült életre hívnunk: Ha együtt maradunk mindannyian, és kettő helyett immár tizenkét agy működik majd egyetlen egységként…
   — Mit látott? — kérdezte tőle Joe. — Miért mondta, hogy ne szálljak be a liftbe?
   — Hát maga nem látta azt a régi liftet? — kérdezett vissza Al. — Nyitott rézkalitka, 1910 környékéről. Támlátlan széken ülő liftesfiúval.
   — Nem — válaszolta Joe.
   — De csak látott valamit!
   — Ezt — mutatta Joe. — A normális liftet, amit mindennap látok munkába jövet. Azt láttam, amit mindig is, és amit most is látok: — Belépett a liftbe, és szembefordult Allel.
   Akkor az érzékszerveink már nem ugyanazt észlelik, ébredt rá Al. Elgondolkozott, ez vajon mit jelenthet?
   Baljóslatúnak érezte; egyáltalán nem tetszett neki. Úgy találta; a maga ijesztő, ködös módján ez talán a legvégzetesebb változás Runciter halála óta: Már nem ugyanabban az iramban fejlődnek vissza, és egyszerre kristálytisztán, világosan fölrémlett előtte; hogy ‘ pontosan ugyanezt tapasztalhatta Wendy Wright is halála előtt.
   Elgondolkodott, vajon mennyi ideje lehet még hátra.
   Egyszerre tudatára ébredt valami alattomos, lassú lehűlésnek, ami már régebben, nem is emlékezett mikor, elkezdte körülvenni, őt csakúgy, mint a környezetét. Ez a Lunán töltött utolsó perceiket idézte emlékezetébe. A hideg meghamisította a tárgyak körvonalait, tekergett, nyúlt, buborékszerű daganatok -keletkeztek rajta, melyek hallhatóan sóhajtoztak, majd elpukkantak. A hideg berágta magát a nyílt sebekbe, behatolt egész a dolgok szívébe, éltető magjába. Amit most látott; egy jégsivatagra emlékeztette, melyből masszív sziklák meredtek élő. Szél söpört végig a síkon, mely a való világ helyén jelent meg; a jégréteg egyre vastagodott, és a sziklák legtöbbje egykettőre Eltűnt. Látótere peremén pedig ott ólálkodott a sötétség; csupán futó pillanatokra került a szeme elé.
   De ez csupán a saját világom; gondolta. Nem az egész univerzumot nyeli el a szél, a hideg, a sötétség és a jég többrétegű takarója. Ez az egész csupán bennem játszódik le, mégis, mintha odakint látnám. Különös, gondolta. Vajon az egész világ énbennem van? Elnyelte a testem? Vajon mikor történhetett? Ez is csak a halál egy víziója lehet, hűtötte le magát. A bizonytalanság, amit érzek, ez a lassú, de biztos. út az entrópia felé, ez maga a folyamat, és a jég, amit látok, a sikeres folyamat eredménye. Amikor lehunyom a szemem, az egész világegyetem eltűnik. De mi lesz a különböző fényekkel, amiket látnom kéne? Az új méhek felé vezető utakkal? Mindenekelőtt, hol az a vörösen füstölgő fény, a házasságtörő méh jele. És a tompa homályt árasztó; állati mohóságot jelző fény? Amerre a szem ellát, gondolta,
    egyre nő a sötétség, és egyre fogy a meleg, a táj csak hűl és hűl, elhagyta a napja.
   Ez nem lehet normális halál, győzködte magát. Ez természetellenes. A megsemmisülés szokásos ritmusát újabb, erőszakosan elébe helyezett másik váltotta föl, önkényes; erőltetett nyomás.
   Talán megérthetem, mondta magában, ha lefekszem és pihenek, elég energiát hagyva a gondolko dásra.
   — Mi a baj? — kérdezte Joe; miközben fölfelé haladt velük a lift.
    Semmi — felelte Al kurtán. Nekik talán sikerül, gondolta, de nekem nem fog.
   Néma csöndben folytatták útjukat fölfelé.
   Amint belépett volna a konferenciaterembe, Joe észrevette, hogy Al nem követi. Megfordult, és végigpillantott a folyosón. Meglátta Alt: magányosan állt, mintha lecövekelték volna.
   — Mi a baj? — kérdezte tőle megint. Al nem mozdult. — Jól van? — érdeklődött Joe, visszaindulva felé. ‘ .
   — Fáradtnak érzem magam — mondta Al.
   — Nem néz ki valami jól — jegyezte meg Joe, egyre mélyülő nyugtalansággal.
   — Kimegyek a mosdóba — mondta Al. Maga csak csatlakozzon a többiekhez, gondoskodjon a biztonságukról. Nemsokára megyek én is. — Tétován megindult. Zavarodottnak látszott. — Velem minden rendben lesz — mondta. Meg-megtorpanva végigvánszorgott a folyosón, mintha nem látná, hova lép.
   — Elkísérem — szólt utána Joe. — Biztos akarok lenni benne, hogy odaér.
   — Talán ha egy kis meleg vizet fröcskölök az arcomra… — kezdte Al. Aztán rátalált a férfimosdó ingyenes ajtajára, Joe segítségével kinyitotta, és eltűnt odabent. Joe a folyosón maradt. Valami nincs rendben vele, mondta magában. Amikor meglátta azt a régi liftet, akkor indulhatott el benne a változás. De vajon miért?
   Al megint megjelent.
   — Mi van? — kérdezte Joe, megpillantva arckifejezését.
   — Ezt nézze meg — mondta Al. Bevezette Joe-t a férfimosdóba, és a szemközti falra mutatott. — Graffiti — szólt. — Tudja, falfirka. Mindig is tele volt vele a férfimosdó. Olvassa el.
   Krétával vagy bíborszínű golyóstolltintával ezt írták a falra:

Ugorj be a vécébe, és állj fejre, én vagyok az élő, a halott meg te.

   — Ez Runciter kézírása.? — kérdezte Al. — Megismeri? — Igen — válaszolta Joe, és bólintott. — Runciter kézírása.
   — Szóval most már tudjuk az igazságot -jelentette ki Al.
   — Ez lenne az igazság?
   — Hát persze — mondta Al. — Hisz nyilvánvaló. — Pokoli dolog így megtudni. A férfimosdó faláról. — Keserű haragot érzett, semmi mást.
   — A graffiti már csak ilyen: nyers és direkt. Hónapokon át nézhettük volna a tévét, hallgathattuk volna a vidfont, olvashattuk volna a lapokat anélkül, hogy megtudtuk volna. Anélkül, hogy bárki ilyen egyértelműen kimondta volna.
   ..
   — De mi nem vagyunk halottak — mondta Joe. Kivéve Wendyt.
   — Féletben vagyunk. Valószínűleg még a Pofáraesés II fedélzetén, útban a Lunáról vissza a Földre, miután az a robbanás megölt minket… minket, nem Runcitert. És most ő próbál a protofazon-áramlás nyomára bukkanni nálunk. Eddig nem járt sikerrel; nem jutunk át a mi világunkból az övébe. De ő elért minket. Mindenhol vele találkozunk, még olyan helyeken is, amiket véletlenszerűen választunk ki. Jelenléte mindenhonnan bennünket keres, méghozzá csak az övé, mert őt és egyedül csak őt próbál. .
   — Ő és egyedül csak ő — szakította félbe Joe. Nem őt. Maga azt mondta, őt.
   — Beteg vagyok — suttogta Al. Megnyitotta a mosdókagyló csapját, vizet fröcskölt az arcába. Joe látta, nem meleg víz az. Jégszilánkok recsegtek és ropogtak benne. — Menjen csak vissza a tárgyalóterembe. Ha jobban leszek, én is megyek, már ha egyáltalán jobban leszek valaha.
   — Azt hiszem, inkább önnel kéné maradnom mondta Joe.
   — Nem, az ördögbe is… tűnjön el innen! — Elszürkült, pánikkal teli arccal a férfimosdó ajtaja felé lökdöste Joe-t, majd kitaszigálta a folyosóra. — Rajta, menjen már, nézze meg, rendben vannak-e! Azzal visszavonult a mosdóba, a szemét dörzsölve. Kétrét görnyedve tűnt el a becsapódó ajtó mögött. Joe tétovázott.
   — Jól van — mondta aztán —, a tárgyalóteremben leszek a többiekkel. — Várt, figyelt, de semmit sem hallott. — Al? — szólt. Krisztusom, gondolta, ez rettenetes. Tényleg valami baja van. — A saját szememmel akarom látni, hogy jól van. — Nekifeszült az ajtónak.
   I50 ‘ I53
   Al mély, nyugodt hangon szólalt meg: .
   — Túl késő, Joe. Ne akarjon látni. — A férfimosdó elsötétült; Al nyilván lekapcsolta a villanyt. — Nem segíthet rajtam semmivel — mondta aztán halk, de biztos hangon. — Nem lett volna szabad otthagynunk a többieket. Ezért halt meg Wendy is. Életben maradhat, legalábbis egy ideig, ha megtalálja őket, és velük marad. Ezt nekik. is adja át, de jól értesse meg mindenkivel. Ön megértette?
   Joe a villanykapcsoló után nyúlt.
   Gyenge, súlytalan ütés találta el a kezét a sötétben. Borzadva húzta vissza, döbbenten konstatálva Al erőtlenségét. Ez mindent elárult. A látványára immár nem volt szüksége.
   — Megyek, csatlakozom a többiekhez — mondta. — Igen, megértettem. Nagyon rossz érzés?
   Egy darabig -csönd volt, aztán egy közömbös hang szólalt meg suttogva:
   — Nem, nem túl rossz érzés. Egyszerűen… A hang elhalt. Megint csak a csönd maradt.
   — Talán egyszer még találkozunk — szólt Joe. Tudta, most nem ezt kéne mondania… elrémítette, hogy ilyen ostobaságokat hord össze. De ennyi tellett tőle. — Hadd fogalmazzam meg másképp mondta, pedig tudta, Al már nem hallja. — Remélem, jobban érzi magát. Visszajövök, csak beszámolok a többieknek az írásról a falon. Megmondom, hogy ne jöjjenek be ide megnézni, mert még… Megpróbált gondolkozni, hogy helyesen mondja Mert még megzavarják magát — fejezte be.
   Semmi válasz. ‘
   — Hát, ég önnel — mondta még Joe, és kilépett a férfimosdó sötétjéből. Bizonytalan járással mént végig a folyosón, vissza a tárgyalóterembe. Egy pillanatra megtorpant, jó mély lélegeztet vett, aztán kitárta az ajtót.
   A szemközti falra szerelt tévékészüléken egy mosószerreklám villódzott éppen. A hatalmas, színes, háromdimenziós képernyőn egy háziasszony kritikusan szemlélte szintetikus vidraprém törülközőjét, és dobhártyaszaggatóan sipítozó hangon kijelentette, szó sem lehet róla, hogy így a fürdőszobájába rakja. Aztán láthatóvá vált az említett helyiség… és a falán ott éktelenkedett egy graffiti. Ugyanaz az ismerős kézírás, ezúttal ezzel a szöveggel:

Én jól vagyok, de nézd meg magad, aki nem él, az halott marad.

   Ám erre az egész tanácsteremben csak egyetlen ember figyelt föl. Joe egy szál egyedül állt az üres helyiségben. A többiek, az egész csapat, eltűntek.
   Eltöprengett, vajon hol lehetnek. És azon, vajon elél-e addig, míg megtalálja őket. Nem tartotta valószínűnek.

* * *

Philip K. Dick | Ubik | 10

 

10

 



   — És most vissza Jim Hunterhez és a hírekhez jelentette be a tévébemondó.
   A képernyőn megjelent a hírolvasó napsütötte, borotvált arca.
   — Glen Runciter a mai napon hazatért szülőváro-sába, ám ez nem az a fajta hazatérés, amely megmelengeti mindenki szívét. Tegnap rettenetes veszteség érte a Runciter Társaságot, a Föld számtalan kockázatmentesítő szervezete közül talán a legismertebbet. Egy közelebbről meg nem nevezett lunai felszín alatti létesítmény ellen intézett terrorista bombatámadás során Glen Runciter életveszélyesen’ megsebesült, és elhunyt, mielőtt maradványait befagyaszthatták volna.
   A zürichi Szerelmetes Felebarátaim Moratórium munkatársai ugyan mindent megtettek az eltávo zott féletre keltése érdekében, de hiába. Immár elfogadták vereségüket, erőfeszítéseiknek véget vetettek, és Glen Runciter testét visszaszállították ide, Des Moines-ba, ahol most fölravatalozva fekszik a Jámbor Pásztor Halottasházban.
   ‘ A képernyőn régmódi fehér faépület látszott, körülötte többen is sürögtek-forogtak.
   Vajon ki engedélyezte az átszállítását Des Moines-ba? — kérdezte magától Joe Chip.
   — Glen Runciter feleségének szomorú, de kér lelhetetlen döntése írta meg, ezt az általunk most látható, utolsó fejezetet — folytatta a hírolvasó hangja. — Mrs. Ella Runciter, aki maga is lefagyasztva fekszik, természetesen remélte, hogy férje csatlakozhat hozzá, ám amikor ma reggel, fölélesztve, megtudta, milyen sors jutott házastársa osztályrészéül, maga adott utasítást a kísérletek beszüntetésére. Megértette, nem egyesülhetnek a féletben, reményét csalódottan kellett föladnia. — A tévé képernyőjén rövid időre egy fénykép jelent meg Elláról, még életéből. — Az ünnepélyes szertartás keretében — folytatta a hírolvasó — a Runciter Társaság alkalmazottjai is összegyűltek a Jámbor Pásztor Halottasház kápolnájában, fölkészülve, már amennyire azt a jelen körülmények közt lehet, hogy leróják végső tiszteletüket.
   A képernyő most a halottasház tetején lévő leszállópályát mutatta. Egy farkán álló, leparkolt hajó ajtaja kinyílt, férfiak és nők léptek ki belőle. Az egyik híradós az orruk alá dugott mikrofonnal megállította őket.
   — Mondja, uram — kérdezte egy újságíróhang azon túl, hogy neki dolgoztak, ismerték önök személyesen is Glen Runcitert? Nem főnökként, hanem emberként?
   Fénytől elvakult bagolyként pislogva Don Denny szólt bele a felé nyújtott mikrofonba:
   — Mind ismertük Glen Runcitert, emberként is. Jó ember volt és jó polgár, akiben mindig megbízhattunk. Merem állítani, hogy a többiek nevében is beszélek, amikor ezt mondom.
   — Mr. Runciter minden munkatársa, vagy talán úgy mondanám, volt munkatársa eljött, Mr. Denny?
   — Sokan vagyunk itt — felelte a férfi. — Mr. Len Niggelman, a Kockázatmentesítő Szövetség elnöke, még New Yorkban megkeresett minket, és közölte, értesült Glen Runciter haláláról. Tőle tudtuk meg, hogy az elhunyt testét ide, Des Moines-ba szállítják. Azt mondta, el kéne jönnünk, és mi egyetértettünk vele, úgyhogy rendelkezésünkre bocsátotta a hajóját. Ez lenne az. — A hajóra mutatott, melyből a többiekkel együtt az imént szállt ki. — Hálásak vagyunk neki, amiért tudomásunkra hozta főnökünk átszállítását a zürichi moratóriumból az itteni halottasházba. Közülünk többen nem tudtak eljönni, mert a kellő pillanatban nem tartózkodtak a cég New ‘York-i székházában. Gondolok Al Hammond és Wendy Wright tétlenekre, valamint Mr. Chipre, társaságunk tesztelőmesterére. Mindhármuk holléte ismeretlen elöttünk, de talán ezzel a…
   — Igen — vágott közbe a mikrofonos riporter. Talán ők is látják műsorunkat, melyet műholdak segítségével az egész Földnek közvetítünk, és eljönnek ide, Des Moines-ba, ebből a tragikus alkalomból. Abban biztos vagyok — és önök is biztosak lehetnek —, hogy Mr. Runciter és Mrs. Runciter szívesen látná őket. És most vissza Jim Hunterhez, a hírolvasó stúdióba.
   Ismét az előbbi bemondó jelent meg a képen.
   — Ray Hollis, akinek pszionikus tehetséggel megáldott embereit a tétlenek feladata semlegesíteni, így a kockázatmentesítő szervezetek állandó célpontja, ma egy, a hivatala által kiadott közlemény szerint azt mondta, sajnálattal hallott Glen Runciter szerencsétlen haláláról, és amennyiben ideje engedi, részt vesz a Des Moines-i temetési szertartáson. Ezzel együtt lehetséges, hogy Len Niggelman, a Kockázatmentesítő Szövetség képviselője (mint azt már korábban említettük) meggátolja ebben. Néhány kockázatmentesítő szervezet szóvivője szerint ugyanis Hollis első reakciója Runciter halálhírére a kendőzetlen megkönnyebbülés volt. — Hunter, a hírolvasó szünetet tartott, fölemelt egy papírlapot, és így folytatta: — Most pedig egyéb híreink…
   Joe Chip rátaposott a tévé kapcsolópedáljára. A képernyő elsötétült, minden hang elnémult.
   Ez nem illik bele a fürdőszobafalon látott graffiti elméletébe, spekulált Joe. Talán Runciter mégiscsak halott. A tévések legalábbis azt hiszik. Ray Hollis is azt hiszi. És Lén Niggelman is. Mind halottnak vélik, s az egyetlen dolog, ami ennek ellentmond, a két versike, amit végül is akárki odafirkálhatott… bármit gondoljon is Al.
   A tévéképernyő ismét kivilágosodott. Meglepődött, hisz nem is ért a pedálhoz. Ráadásul a csatornák váltakoztak. Képek úsztak be, egyik a másik után, míg végül a rejtélyes hatalom az utolsóval megelégedett. Az ott is maradt a képernyőn.
   Glen Runciter arca.
   — Megunta már lusta ízlelőbimbóit? — kérdezte Runciter jól ismert, reszelős hangján. — Legfinomabb ínyencfalatjain is a főtt káposztaízét érzi? Mindig ugyanaz a poshadt egyenszag fogadja, bármennyi tízcentest dobál is a sütőjébe? Az Ubik mindezt megváltoztatja. Kellemes illatokkal ébreszti önt, szívmelengető zamatot varázsol minden ételébe, és a konyhája sosem lesz rossz szagú. — A képernyőn egy színes flakon jelent meg Glen Runciter helyén. — Elég egyetlen kis nyomás, és ez a kedvező áron kapható szer, az Ubik, véget vet minden görcsös, megszállott rettegésének, hogy a világot elárasztja a megsavanyodott tej, az elhasznált magnetofonok és vasketreces liftek, no és más, további, ám eddig még nem tapasztalt megnyilvánulásai a pusztulásnak. Tudják, ez az általános visszafejlődés sok félő előtt lejátszódott már, különösen a korai szakaszokban, amikor az anyagi valósághoz fűződő kapcsolataik még igen erősek. Univerzumuk egy része töltésként velük marad, mintegy pszeudokörnyezetet hozva létre körülöttük, mely azonban igen bizonytalan, és semmiféle ergikus megalapozása nincs. Ez különösen olyan esetekre igaz, amikor több memóriarendszer összeolvad, mint a ti esetetekben. De a legfrissebb, minden eddiginél erősebb Ubikkal mindez megváltozik!
   Joe kábultan leült, szeme a képernyőre tapadt. Rajzolt tündér röpült be, légies spirálokat írva le, Ubikot spriccelve ide is, oda is.
   A helyét aztán egy kemény tekintetű, nagy fogú, lóarcú háziasszony foglalta el; rezes hangon ordította:
   — Több gyenge, elavult realitás-fenntartóval próbálkoztam már, de aztán rátaláltam az Ubikra. Minden lábasom és serpenyőm merő egy rozsda volt. Lásom padlója fölpúposodott. A férjem, Charley lába alatt beszakadt a hálószobaajtó. De most már a gazdaságos, erős, új Ubikot használom, az eredmények pedig csodálatosak. Nézzék ezt a hűtőszekrényt. — A képernyőn megjelent egy ósdi, hatalmas G. E. frizsider. — Ez legalább nyolcvan évet fejlődött vissza.
   — Hatvankét évet — javította ki Joe ösztönösen. — De most nézzék meg — folytatta a háziasszony, lefújva Ubikkal a vénséges vén szerkezetet. Varázslatos szikrák gyúltak, fénykoszorúként ölelve körül az öreg frizsidert, aztán egy villanás, és máris egy modern, hatajtós, pénzbedobós hűtőszekrény állt a helyén, dicsfénytő övezve.
   — Igen — vette át a szót ismét Runciter komor hangja —, a tudomány legújabb vívmányait alkalmazva az anyag korábbi formákba történő visszaalakulása, megfordítható, méghozzá olyan olcsó áron, amit minden lástulajdonos gond nélkül megengedhet magának. Az Ubikot a Föld minden jelentősebb háztartási boltja árusítja. Ne lélegezze be. Nyílt lángtól tartsa távol. Ne térjen el a címkén feltüntetett használati módozatoktól. Keresd te is, Joe. Ne ülj ott olyan kukán, menj és vegyél egy flakon Ubikot, aztán fújkáld szét magad körül éjjel nappal.
   Joe fölállt, és hangosan megszólalt:
   — Te tudod, hogy itt vagyok. Vajon ezek szerint látsz és hallasz is?
   — Természetesen se nem látlak, se nem hallak. Ez a hirdetés videoszalagról megy. Két héttel ezelőtt vettem föl, egészen pontosan tizenkét nappal a halálom előtt. Számítottam a robbanásra, igénybe vettem egy prekog szolgáltatásait.
   — Akkor igazán halott vagy.
   — Hát persze hogy az vagyok. Nem nézed a Des Moines-i közvetítést a tévében? Dehogynem nézed, a prekogom ezt is előre látta.
   — Na és mi az a graffiti a férfimosdó falán? Runciter rádörrent a tévékészülék audiorendszerén át.
   — Természetesen egy újabb példa a visszafejlődésre. Menj, vegyél egy flakon Ubikot, ha véget akarsz vetni neki. Attól minden ilyesmi eltűnik.
   — Al úgy gondolja, mi haltunk meg — mondta Joe.
   — Al is visszafejlődik. — Runciter fölnevetett, mély, visszhangzó hullámokban, melyek megrezgették a tárgyalóterem levegőjét. — Nézd, Joe, azért vettem föl ezt az istenverte tévéreklámot, hogy segítsen neked, hogy vezéreljen… kifejezetten neked, hiszen mindig is barátok voltunk. Tudtam, nagyon össze fogsz zavarodni, és íme, ez is a helyzet, teljesen összezavarodtál. Nem lep meg persze, figyelembe véve szokásos állapotodat. De akárhogy is van, tarts ki. Talán ha Des Moines-ba érsz, és meglátod fölravatalozva fekvő testemet, majd megnyugszol.
   — Mi ez az „Ubik”? — kérdezte Joe.
   — Azt hiszem, Alen már nem tudunk segíteni. — Miből van ez az Ubik? — ismételte Joe. — Hogy működik?
   — Igazság szerint azt az írást valószínűleg Al jelenítette meg a férfimosdó falán. Nélküle te sem láttad volna.
   — Te tényleg videoszalagról beszélsz, ugye? jegyezte meg Joe. — Nem hallasz engem. Igazat mondtál.
   — Ráadásul — folytatta Runciter — Al…
   — A francba — mondta Joe, elkínzottan, undorral. Fölösleges minden szó. Föladta.
   A képernyőre visszatért a lóarcú háziasszony , befejezve a hirdetést. Hangja most lágyabban trillázott:
   — Ha az ön által támogatott háztartási bolt nem rendelkezik az Ubikkal, térjen vissza a lásába, Mr. Chip, és a postai küldemények között talál egy ingyen mintadarabot. Ez az ingyen mintadarab, Mr. Chip, elegendő lesz önnek, míg venni tud egy szabványméretű flakont. — A kép elhalványult. A tévé elsötétült, elnémult. Ami az imént életre keltette, most ki is kapcsolta megint.
   Szóval Alt kéne okoljam mindenért, gondolta Joe. Az ötlet nem nyerte el a tetszését. Valami logikai bukfencet sejtett mögötte, talán egyenesen szándékos félrevezetést. Al, a balek. Őt nevezték ki bűnbaknak, mindent ehhez igazítottak. Értelmetlen az egész’, mondta magának. És… vajon hallotta őt Runciter? Talán csak úgy tett, mintha videoszalagról beszélne? A hirdetés alatt egy ideig mintha válaszolt volna a kérdéseire, csupán a vége felé zökkentek ki szavai a helyükről. Hirtelen tehetetlen lepkének érezte magát, ami szárnyaival a valóság ablaküvegén túl verdes, nem látva, mi folyik odabent.
   Egy újabb gondolat hasított belé, egy hátborzongató ötlet. Tegyük fel, Runciter a prekog pontatlan információi alapján abból a feltételezésből kiindulva készítette el a videoszalagot, hogy a robbanás őt öli meg; és mi, többiek, életben maradunk. A felvétel becsületes szándékkal született, de tévedett: Runciter nem halt meg. Mi haltunk meg, amint azt a férfimosdó falfirkája is állította, ő pedig él. Még a robbanás előtt utasítást adott, hogy a szalagot ebben az időpontban játsszák le, és a hálózat ezt meg is tette, mivel Runciter azóta nem tudta visszavonni eredeti parancsát. Ez megmagyarázná a különbséget aközött, amit mondott, és amit a mosdó falára fölírt. Ami azt illeti, mindkettőt megmagyarázná. Akármennyire törte is a fejét, más megoldást nem talált.
   Hacsak Runciter nem játszik velük gúnyosan, szórakozik, előbb az egyik, majd a másik irányba vezetve őket. Egy természetellenes, gigantikus erő az életükre tör. Vagy a való világ, vagy a félet szülte; sőt, jutott eszébe hirtelen, talán a kettő együtt. Akárhogy is, ez irányítja minden észlelésüket vagy legalábbis a nagy részét. A leépülést azért talán mégsem döntötte el. Azt nem. De miért ne? Lehetséges, gondolta, hogy azt is. Runciter azonban sosem ismerné be. Runciter és az Ubik. Ubikvitás világosodott meg előtte egyszerre; hát innen származik a szó, Runciter állítólagos terméke. Ami talán nem is létezik. Valószínűleg ez is csak átejtés, hogy még jobban összezavarodjanak.
   Ráadásul, ha Runciter él, akkor nem egy, hanem kettő van belőle: az igazi, a való világban, aki mindent megtesz, hogy elérje őket, és az a fantazmagória-lény, aki meghalt ebben a félővilágban, és a teste most felravatalozva fekszik az iowai Des Moines-ban. És ha ezt a gondolatmenetet végigköveti, a többi személy is — például Ray Hollis vagy Len Niggelman — ugyancsak a képzelet szülötte itt, miközben valódi énje az élők világában maradt.
   Nagyon zavaros, mondta magában Joe Chip. Egyáltalán nem tetszett neki. Tény, hogy szép, szimmetrikus szerkezetet épített fel, de ugyanakkor mégsem érezte elfogadhatónak.
   Elugrok a lásomra, döntötte el, fölszedem az Ubik ingyenes mintadarabját, aztán irány Des Moines. Hiszen az a hirdetés is csak erre ösztökélt. Nagyobb biztonságban leszek egy flakon Ubikkal a zsebemben, ahogy azt a reklám is kifejtette a maga harsány, lényegre törő módján.
   Az ember nem hagyhat figyelmen kívül ilyen intéseket, döbbent rá, ha életben akar maradni vagy akár féletben.
   Akármelyik legyen is igaz rá.
   A taxi a lástömbje tetején rakta le. Mozgólépcsőn ereszkedett le, míg az ajtajához nem ért. Egy érmével, amit valakitől kapott — fogalma sem volt, Pattől vagy Altől —, kinyitotta az ajtót, és belépett.
   A nappalit égett zsír halvány illata töltötte be, ilyet már gyermekkora óta nem érzett. A konyhába érve fölfedezte az okát. A tűzhelye visszafejlődött. Egy ősi, gázzal működő modellé, eltömődött égőkkel és megkérgesedett, nem jól záró sütőajtóval. Tompa aggyal bámulta a vén, agyonhasznált tűzhelyet… aztán észrevette, a többi konyhafelszerelés is hasonló átalakuláson ment át. Az újsomata teljesen eltűnt. A kenyérpirító föloldódott valamikor a nap folyamán, és különös, mocskos, nem automata régiségként jelent meg újra. Még csak nem is kidobós, állapította meg, zordan méregetve. A hűtőszekrény hatalmas darab volt, szíjhajtásos, egy isten tudja, milyen távoli kor relikviája. Még a tévéreklámban látottnál is elavultabbnak látszott. A kávéskanna ment át a legkevesebb változáson. Az igazat megvallva az is előnyére vált: eltűnt róla a pénzbedobó nyílás, tehát most nyilván ingyen működik. És ez minden berendezésre igaz, döbbent rá. Már legalábbis arra, ami megmaradt. Az újsomatához hasonlóan a hulladékmegsemmisítő is elpárolgott. Megpróbált visszagondolni, mi más hiányzik még, de az emlékei is kezdtek elhalványulni. Föladta, és visszatért a nappaliba.
   A tévékészülék nagy-nagy utat tett meg a múltba: Joe előtt egy sötét faszekrény állt, Atwater — Kent típusú, előrehangolt, régi középhullámú rádió, antennával és földelő dróttal együtt. Isten az égben, fakadt ki magában döbbenettel.
   De vajon miért nem formátlan fém- és műanyagkupac maradt a tévé helyén? Hisz abból volt minden alkatrésze. Azokból állították össze, nem egy régebbi rádióból. A maga módján ez talán az igazolása volt egy rég elfeledett filozófiának, Platónénak, mely szerint minden ideatárgynak, bármi is az, megvan a valós eredetije. A tévékészülék formája tehát egy általános sablon alapján született, mely azonban egy másik hasonló sablon után következett, és így tovább, ahogy egy mozifilm képkockái peregnek. Az előző formák bizonyára többé-kevésbé továbbra is ott élnek minden tárgyban. Bennük lappang, bujkál a múlt, de ha az újabb alak valami szerencsétlenség folytán — minden eddigi tapasztalattal ellenkezve ugyan — eltűnik, képes a felszínre törni. Egy emberben ott van, nem a gyermek, hanem korábbi emberek sora, gondolta. A történelem nagyon régen vette kezdetét.
   Wendy kiszikkadt maradványai. A formák megszokott alakulási folyamata abbamaradt. A legutolsó elhasználódott, és alatta nem maradt semmi: semmi újabb, az általunk növekedésként észlelt átalakulásnak semmi következő lépcsőfoka, hogy elfoglalja a helyét. Ezt tapasztalhatjuk meg mi öregkorként. E hiányból fakad az elbutulás, a szenilitás. Csupán most mindez gyorsan pergett le… alig pár óra alatt.
   Micsoda őrült egy elmélet. .. hát Platón nem gondolt ki semmit, ami túlélné ezt a pusztulást, valami belső, sérthetetlen magot? Az ősi dualizmus tézise: a testé és a léleké. A test léte véget ér, mint Wendyé, a lélek pedig… mint fészkéről a vándormadár, elszáll. Talán igen, gondolta. Hogy újjászülessen, ahogy a Tibeti halottaskönyv is megírja. Akkor hát igaz. Krisztusom, nagyon remélem! Mert ebben az esetben mind találkozunk még. Az erdő végében, jutott eszébe a Micimackó, ahol egy kisfiú meg a medvéje mindig játszani fognak… elpusztíthatatlanul, tette hozzá. Mint mindannyian. Mackóval együtt egy tisztább, elviselhetőbb helyre kerülünk.
   Kíváncsiságból bekapcsolta az özönvíz előtti rádiót. A varázsszem fölfénylett, á készülék mély, 60 hertzes hangon zúgni kezdett, aztán recsegések és sípolások közepette bejött egy állomás hangja.
   — Most következzen Pepper Young családja közölte a bemondó, és orgonamuzsika gurgulázott fel. — Támogatónk a lágy Camay, a gyönyörű nők szappana. Tegnap Pepper fölfedezte, hogy hosszú hónapok munkája végre befejezéséhez közeledik, mivel váratlanul… — Joe ekkor kikapcsolta a rádiót. Egy második világháború előtti szappanopera, mondta magában, csodálkozva. Hát, tulajdonképpen ez is beleillik a visszaalakulások folyamatába ebben a félvilágban… vagy akármi legyen is.
   Körülnézett a nappaliban, és észrevett egy barokkosan faragott lábú, üveglapos kávézóasztalt, rajta a Liberty magazin egy számával. Ez is második világháború előtti. A magazinban egy futurisztikus folytatásos regényt közöltek épp, Villám az éjszakában címmel, egy elképzelt atomháborúról. Zsibbadtan forgatta a lapokat, aztán megint végignézett a szobán, további változásokat keresve.
   A kemény, semleges színű padlót széles, puhafa lécek váltották fel. A szoba közepén egy kifakult török szőnyeg hevert, hosszú évek porától átitatva.
   Egyetlen kép maradt csak a falon, egy üveglappal lefedett, bekeretezett nyomat, rajta lóháton egy haldokló indián. Sosem látta azelőtt. Emlékezetében nem moccant semmi. De most már egyáltalán nem is érdekelte.
   A vidfon helyén fekete, villás kagylótartójú magas telefon állt. Fölemelte a hallgatót, és meghallott egy női hangot:
   — A számot kérem. Visszaakasztotta. A termosztátokkal szabályzott fűtésrendszer is láthatóan eltűnt. A nappali egyik végében egy gázkonvektort pillantott meg, széles bádogkémény futott föl belőle majdnem a mennyezetig.
   A hálószobába lépve benézett a ruhásszekrénybe, beletúrt, végül kiválasztott egy öltözetet: fekete fűzős félcipőt, gyapjúzoknit, buggyos térdnadrágot, kék pamutinget, teveszőr sportzakót és egy golfsapkát. Hivatalosabb alkalmakra kirakott az ágyára egy hajszálcsíkos kék-fekete, duplagombolású öltönyt, nadrágtartót, egy széles, virágos nyakkendőt és egy celluloidgalléros fehér inget. Jé, csodálkozott el magában döbbenten, amikor a szekrény aljában egy ütőkkel teli golfzsákra bukkant. Micsoda régiség!
   Ismét visszatért a nappaliba. Ezúttal fölfedezte a helyet, ahol korábban polifonikus audioberendezései álltak. A többcsatornás URH-vevő, a magas mágnesezettségű lemezjátszó a szinte súlytalan tűtartó karral… hangfalak, magassugárzók, a többsávos erősítő, mind eltűntek. Helyükön egy magas, rozsdabarna faszerkezetet talált. Aztán meglátta a kurblit, és már föl se kellett nyissa a fedelet, hogy tudja, mi is ez a monstrum. Egy csomag bambusztű hevert a gramofon melletti könyvespolcon, valamint egy 78-as fordulattal lejátszható hanglemez, rajta Ray Noble zenekara játssza a Török csemegét. Ennyit a kazetta- és lemezgyűjteményéről.
   Holnapra már ennek a helyén is valószínűleg egy hengeres fonográf lesz, csavartovábbítású: És hozzá a miatyánk üvöltve előadott felvétele.
   A túltömött dívány túlsó végén egy frissnek látszó újság keltette föl a figyelmét. Fölvette, és elolvasta rajta a dátumot: 1939. szeptember 12. Kedd. Végigfutotta a szalagcímeket.

    A franciák azt állítják, áttörték a Siegfried-Vonalat Jelentések Saarbrücken környékéről Nagyobb csata van alakulóban a nyugati fronton

   Érdekes, mondta magában. Épp csak elkezdődött a második világháború. És a franciák azt hitték, gyorsan megnyerik. Elolvasott egy újabb címet.

    Lengyel jelentés szerint megtorpant a német előrenyomulás A támadók egyre újabb erőket vetnek be minden eredmény nélkül

   Az újság tíz centbe került. Ezt is érdekesnek találta. Mit kaphat ma az ember tíz centért? kérdezte magától. Ledobta az újságot, és még egyszer elcsodálkozott frissességén. Egynapos lehet, találgatott. Annál nem több. Most már legalább tudom, hol jár az idő; pontosan tudom, meddig jutott a visszafejlődés.
   A lásban bóklászva, újabb változásokat keresgélve egy fiókos öltözőszekrénnyel találta szembe magát a hálószobában. A tetején több bekeretezett, üveglappal borított fénykép sorakozott.
   Mind Runciterről készült. De nem arról a Runciterről, akit ő ismert. Csecsemő—, kisfiú- és végül fiatalember korában ábrázolták. Runciter egykori énjei voltak ezek, de azért felismerhetők.
   A tárcáját előszedve, abban szintén csak Runciter fotóit találta, a saját családjáról, a barátairól egyet sem. Mindenütt Runciter! Visszarakta a tárcát a zsebébe, és villámként hasított bele a felismerés: temészetes marhabőrből volt, nem műanyagból Hát, ez is a képbe illett. A régi időkben még hozzáférhetett az ember szerves bőrhöz. Na és? mondta magában. Még egyszer előszedte a tárcát, és komoran átvizsgálta. Megdörzsölte a marhabőrt, és ez egészen újfajta érzést keltett az ujjaiban, kellemeset. Össze se lehet hasonlítani a műanyaggal, döntött.
   Ismét visszatért a nappaliba, tapogatva kereste a levélszekrényt, azt a falba mélyesztett kis üreget, amelynek az aznapi postát kellett volna tartalmaznia. Eltűnt, immár nem létezett. Eltöprengett, megpróbálta maga elé képzelni a régimódi posta eszközeit. Talán kint hagyták a földön, a lás ajtaja előtt? Nem. Valamiféle ládában; aztán eszébe jutott a kifejezés: Ievélláda. Na jó, szóval a levélládában lesz, de vajon hol lehetnek a levélládák? Az épület főbejáratánál? Valami azt súgta neki, igen. Akkor el kell hagynia a lást. A postáját a földszinten találja meg, húsz emelettel lejjebb.‘
   — Őt centet kérek — szólt a bejárati ajtó, amikor megpróbálta kinyitni. Ez az egy dolog, úgy látszik, nem változik. A pénzbedobós ajtó természetére valami vele született makacsság volt jellemző. Biztosan mindennél tovább a helyén marad majd. Rajta kívül minden elenyészik, az egész város… ha nem az egész világ.
   Kifizette az ötöst az ajtónak, aztán végigsietett a folyosón, a mozgólépcső felé, amit alig néhány perce használt utoljára. A helyén azonban mozdulatlan betonlépcsőket talált. Húsz emelet, jutott eszébe. Lépésről lépésre. Lehetetlen, senki sem tud végigjárni annyi lépcsőt. A lift. Megindult felé, aztán eszébe jutott, mi történt Allel. Ezúttal talán majd én látom, amit ő akkor, mondta magának. Egy öreg, drótkötélen lógó vasketrecet, amit egy szenilis félidióta irányít, liftkezelői egyensapkával a fején. Ez már nem. is 1939, hanem 1909, sokkal nagyobb mértékű a visszafejlődés, mintsem eddig sejtettem.
   Jobb meg se kockáztatni. Inkább a lépcsőn megy. Lemondóan elindult lefelé.
   Már majdnem a fele utat megtette, amikor egy rosszindulatú gondolat vert fészket az agyában. Többé nincs rá mód, hogy visszajusson a lásába, se a tetőre, ahol a taxi várja. Ha lemegy a földszintre, ott ragad, talán mindörökre. Hacsak az Ubik-spray nem képes visszaállítani a liftet vagy a mozgólépcsőt. Felszíni közlekedés, mondta magában. Mi az ördögöt jelent majd ez, mire leér a földszintre? Vasutat? Ekhós szekeret?
   Csattogva folytatta útját lefelé, kettesével véve a fokokat. Túl késő már, hogy meggondolja magát. Amikor elérte a földszintet, egy hatalmas csarnok fogadta, közepén egy nagyon hosszú márványasztal, rajta két kerámiavázában virágok — semmi kétség, íriszek. Négy széles lépcsőfok vezetett le az elfüggönyözött bejárati ajtóhoz. Megragadta a csiszolt üveg kilincsgombot, és kitárta az ajtót.
   Még több lépcső. És jobb oldalt egy sor kulcsra zárt réz levélláda, mindegyiken név. Igaza volt, eddig hozzák a postát. Megkereste a saját ládáját; az alján egy papírcsíkon ez állt: JOSEPH CHIP 2075, plusz egy gomb, amit ha megnyomtak, minden bizonnyal a lásában csöngetett.
   A kulcs. Nem volt nála kulcs. Vagy igen? Zsebeiben kotorászva fölfedezett egy karikát, amin több különböző forma fémkulcs lógott. Zavarodottan tanulmányozta őket, azon töprengve, vajon melyik mit nyit. A levélláda zárja szokatlanul aprónak tűnt, nyilvánvalóan hasonló méretű kulcs kellett hozzá. Kiválasztotta a karikán a legkisebbet, beledugta a zárba, és elfordította. A láda rézajtaja lecsapódott. Bekukucskált.
   Odabent két levél volt, és egy szögletes, barna papírba burkolt, barna zsineggel átkötött csomag. Rajtuk bíborszínű, háromcentes bélyegek, George Washington arcmásával. Megállt, hogy megcsodálja a múltnak ezeket a furcsa tárgyait, aztán, a levelekről tudomást sem véve, föltépte a szögletes csomagot, melyet ígéretesen nehéznek talált. Aztán hirtelen rádöbbent: hisz ebben nem fér el egy flakon, nem elég hosszú. Meglegyintette a rémület. Mi lesz, ha ez nem az Ubikból ígért ingyen mintadarab? Annak kell lennie, egyszerűen muszáj. Különben… megismétlődik, ami Allel történt. Mors certa et hora certa, mondta magában, miközben eldobta a barna csomagolópapírt, és a belőle előkerült kartondobozt tanulmányozta.

Ubik máj- és vesebalzsam

   A dobozban kék üvegcsére bukkant, amelyet nagy kupak zárt le. Címkéjén ez állt: HASZNÁLATI UTASÍTÁS. Ezt a páratlan érzéstelenítő szert dr. Edward Sonderbar fejlesztette ki negyvenévi munkával. Garantáltan vége a bosszantó éjjeli virrasztásoknak. Életében először békésen alhat, mesés kényelemben. Csupán oldjon fel egy teáskanálnyi UBIK MÁJ- ÉS VESEBALZSAM-ot egy pohár langyos vízben, fél órával lefekvés előtt. Ha a fájdalom, illetve inger nem múlik el, emelje az adagot egy evőkanálnyira. Gyermeknek nem adható. Oleanderlevél-készítményt tartalmaz, valamint salétromot, borsmentaolajat, n-acetil-p-aminofenolt, cinkoxidot, faszenet, kobalt-kloridot, koffeint, gyűszűvirág-kivonatot, nyomokban szteroidokat, nátriumcitrátot, aszkorbinsavat, mesterséges színezéket és ízesítőt. Az UBIK MÁJ- ÉS VESEBALZSAM hatása akkor garantált, ha követi az utasításokat. Nem gyúlékony. Használjon gumikesztyűt. Szembe ne kerüljön. Bőrre ne fröccsenjen. Figyelem! Tartós, vagy nagymérvű használata függőséget válthat ki. Ez őrület, mondta magában Joe. Még egyszer elolvasta a felhasznált anyagok listáját, egyre növekvő haraggal. Úgy érezte, becsapták. Gyökeret vert benne a tehetetlenség, és szétáradt minden porcikájában. Ez a szer nem az, amit Runciter hirdetett a tévében, hanem valami titokzatos keveréke régi, jól ismert gyógyszereknek, bőrkenőcsöknek, fájdalomcsillapítóknak, mérgeknek és fölösleges, hatástalan anyagoknak… ráadásul még kortizont is tartalmaz. Hisz az nem is létezett még a második világháború előtt. A videofelvételen ismertetett Ubik, vagy legalábbis ez a mintadarabja, nyilvánvalóan e másik szerré fejlődött vissza. A helyzet iróniája felülmúlhatatlan volt: a leépülés folyamatának visszafordítására kifejlesztett anyag maga is átváltozott. Tudhattam volna, mihelyt megláttam a régi bíborszínű, háromcentes bélyegeket.
   Föl-le nézelődött az utca hosszában. A járdánál egy klasszikus, múzeumba való felszíni autót pillantott meg. Egy LaSalle-t.
   Eljuthatok vajon Des Moines-ba egy 1939-es LaSalle automobillal? kérdezte magától. Ha nem tűnik el alólam, akkor is csak legfeljebb egy hét múlva. Addigra meg már minek? De biztos, hogy addig nem bírná. ki alatta. Semmi nem marad változatlan annyi ideig — kivéve talán a bejárati ajtaját.
   Lesz, ami lesz, odasétált a LaSalle-hoz, hogy közelebbről is szemügyre vegye. Talán az enyém, mondta magának. Lehet, hogy az egyik kulcs beleillik a gyújtáskapcsolóba. Ugye az indította ezeket a felszíni járműveket? De ha már itt tartunk, hogy fogom vezetni? Sejtelmem sincs ezeknek a régimódi autómobiloknak a működéséről, főleg a — hogy is hívták? — kézi sebességváltókéról. Kinyitotta az ajtót, és becsusszant a kormánykerék mögötti ülésre. Aztán ott ült, alsó ajkát rágva céltalanul, és megpróbálta átgondolni a helyzetet.
   Talán le kéne nyelnem egy evőkanálnyi Ubik máj- és vesebalzsamot, mondta magában komoran. Amennyi minden van benne, biztosan hamar végez velem, De ezt a halálnemet mégsem érezte elég kívánatosnak. A kobalt-klorid lassú agóniát szavatolna, hacsak a gyűszűvirág-kivonat nem szól közbe. Na és persze ott vannak az oleanderlevelek. Azokról sem szabad megfeledkezni. Az egész együtt zselévé olvasztaná még a csontjait is. Centiről centire.
   Egy pillanat, gondolta aztán. Légi közlekedés már 1939-ben is létezett. Ha el tudnék jutni a New York-i repülőtérre — esetleg ezzel az autóval, bérelhetnék egy gépet. Mondjuk egy hárommotoros Fordot, pilótával együtt. Az elvinne Des Moines-ba.
   Több kulccsal is megpróbálkozott, míg végül megtalálta a gyújtáskapcsolóba illőt. Az indító felköhögött, aztán rázendített a motor is. Egészséges morgással működött, a hangja elégedettséggel töltötte el Joe-t. Mint az eredeti marhabőr tárca, ez a változás is előnyösnek tűnt a szemében. Saját korának teljesen csöndes közlekedési eszközeiből hiányzott ez a fajta kézzel fogható, érdes realizmus.
   Most a kuplung, mondta magában. A bal oldalón. Lábával kitapogatta. Kinyomni a padlóig, aztán sebességbe tenni a váltót. Megpróbálta… és az eredmény egy rémítő, kaparó zaj volt, fém reszelődött fémen. Nyilván túl hamar engedte föl a kuplungot. Megpróbálta még egyszer. Ezúttal sikeresen sebességbe kapcsolt.
   Az autó előrelódult. Rángatott és rázott, de ment. Szeszélyesen kikacsázott az utcára, és Joe érezte, mint éled föl benne az optimizmus. És most lássuk, képes vagyok-e megtalálni azt az istenverte repülőteret, mondta magában. Amíg még nem késő, amíg vissza nem térnek a Gnome típusú forgó hengerkoszorús repülőgépmotorok, amiket még hódzsírral kentek. Az egy tankolással mintegy 80 kilométeres bozótugrásokra volt képes, 120 kilométer per órás csúcssebességgel.

* * *

   Egy órával később megérkezett a repülőtérre, leparkolt, és végigpillantott a hangárokon, a szélzsákon, az ásatag, fapropelleres, dupla fedelű gépeken. Micsoda látvány, gondolta. A történelemkönyv egy elfeledett lapja. Egy másik évezred maradványai keltek új életre, mely semmiféle kapcsolatban nem áll az ismerős, való világgal. A fantázia szüleménye, ami csupán egy pillanatra úszott be a látóterébe. Hamarosan ez is eltűnik; nincs több esélye a túlélésre, mint a modern tárgyaknak. A visszafejlődés folyamata ezt is elsöpri, mint minden mást.
   Reszketve kiszállt a LaSalle-böl — egyfajta szárazföldi tengeribetegség vett rajta erőt —, és elvánszorgott a repülőtér központi épületegyüttese felé.
   — Milyen gépet kaphatok ennyiért? — kérdezte, kiszórva összes pénzét a pultra az elsőként megpillantott hivatalos kinézetű személy előtt. — Des Moines-ba akarok eljutni, amilyen gyorsan csak lehet. Legszívesebben máris fölszállnék.
   A kopasz, viaszozott bajszú, kis, kerek, aranykeretes szemüveget viselő repülőtéri hivatalnok némán tanulmányozta a bankjegyeket.
   — Hé, Sam! — kiáltotta aztán, elfordítva alma formájú, gömbölyded fejét. — Gyere csak, nézd meg ezt a pénzt.
   Egy másik férfi csörtetett oda, lengő ujjú, csíkos ingben, fényes kreppnadrágban és vászoncipőben. — Hamis — szólt, miután alaposan megnézegette.
   — Játékpénz. Ez se nem George Washington, se nem Alexander Hamilton. — Mindkét hivatalnok gyanakodva méregette Joe-t.
   — Van egy ‘39-es LaSalle-om — mondta ő —, odakint áll, a parkolóban. Eladó egy Des Moines-i fuvarért, bármilyen gépen, ami el tud vinni engem. Érdekli magukat?
   A kis, aranykeretes szemüvegű hivatalnok elgondolkozva szólalt meg:
   — Talán Oggie Brentet érdekelné.
   — Brentet? — kérdezte a kreppnadrágos, fölvonva a szemöldökét. — Az ő Jennyjére gondolsz? Az a gép több mint húszéves már. Philadelphiáig sem jutna el.
   — Na és McGee?
   — Ő jó, csak épp Newarkban van.
   — Akkor talán Sandy Jespersen. Az ő CurtissWrightja kibírja Iowáig. Csak időbe telik, míg odaér. — Aztán Joe-hoz fordult. — Menjen ki a hármas hangárhoz, és keressen egy piros-fehér dupla fedelű Curtisst. Biztos lesz ott egy kis termetű fickó, elég kövér, aki rajta babrál. Ha ő nem viszi el magát, akkor senki sem fogja. Persze várhat holnapig, akkor ér vissza Ike McGee a hárommotoros Fokkerén.
   — Kösz — mondta Joe, és elhagyta az épületet. Gyors léptekkel odasétált a hármas hangárhoz, szemével a piros-fehér, dupla fedelű Curtiss-Wrightot keresve. Legalább nem egy JN háborús kiképzőgépen kell megtennem ezt az utat, mondta magában. Aztán eszébe jutott: Honnan tudom, hogy a Jenny a JN gépek beceneve? Te jó isten, gondolta. Ennek a korszaknak a darabkái lassanként beszivárognak az agyamba. Nem csoda, hogy el tudtam vezetni azt a LaSalle-t. Kezdek komolyan ráhangolódni erre az időkontinuumra!
   Egy alacsony,’kövér, vörös hajú férfi szöszmötölt egy olajos ronggyal a dupla fedelűje kerekeinél. Fölnézett, mikor Joe a közelébe ért.
   . — Ön Mr. Jespersen? — kérdezte Joe.
   — Úgy van. — A férfi végigmérte, nyilvánvalóan zavarba ejtették a ruhái, amik még nem alakultak vissza. — Mit tehetek önért? — Joe elmagyarázta.
   — Szóval el akar cserélni egy LaSalle-t, egy vadonatúj LaSalle-t egy útért Des Moines-ba? — Jespersen összevonta a szemöldökét. — Akkor már vissza is hozhatom, úgyis erre jövök. Jól van, megnézem azt a kocsit. De nem ígérek semmit; még nem döntöttem.
   Együtt kisétáltak a parkolóba.
   — Nem látok én itt egy ‘ 39-es LaSalle-t sem szólalt meg Jespersen- gyanakodva.
   Igaza volt. A LaSalle eltűnt. Helyén Joe egy Ford kupét látott, egy szövettetős, bádogkarosszériás apró kis kocsit, nagyon öreget, legalább 1929-est. Egy fekete Ford A-modellt. Csaknem értéktelen volt, ezt megállapíthatta Jespersen arckifejezéséből.
   Nyilvánvalóan reménytelen helyzetbe került. Sosem jut el Des Moines-ba. És, ahogy Runciter is rámutatott a hirdetésében, ez a halált jelenti ugyanazt a halált, ami Wendyvel és Allel is végzett.
   Az egész csak idő kérdése.
   Jobb lenne valahogy máshogy meghalni. Ubik, jutott eszébe. Kinyitotta a Fordja ajtaját, és beszállt. Mellette az ülésen ott hevert az üvegcse, ami postán érkezett. Fölemelte…
   És fölfedezett valamit, ami már nem is igen lepte meg. Az üveg, akárcsak az autó, ismét visszalépett egyet. Varrat nélküli volt és lapos, tele karcolásokkal, mintha fa öntőformában készült volna. Rettentő öregnek látszott; a kupakot talán kézzel csinálták, puha bádog csavarféle volt, a tizenkilencedik század végéről A címke is átváltozott. Föltartva az üveget, elolvasta a rányomtatott szavakat.

Ubique Elixír. Garntáltan helyreállítja az elveszett férfiasságot, távol tart Öntől mindenfajta idegeskedést. Megkönnyíti az utódnemzést mind a férfiak, mind a nők számára. Az emberiség jótéteménye, ha szorgosan szedi az előírások szerint.
   
   Ubique Elixír. Garntáltan helyreállítja az elveszett férfiasságot, távol tart Öntől mindenfajta idegeskedést. Megkönnyíti az utódnemzést mind a férfiak, mind a nők számára. Az emberiség jótéteménye, ha szorgosan szedi az előírások szerint.

   Alatta kisebb betűkkel további két sor. Hunyorítania kellett, hogy el tudja olvasni az elkenődött, aprócska feliratot.

Ne csináld, Joe. Van más út is. Próbálkozz csak. Meg fogod találni. Sok szerencsét.
   
   Ne csináld, Joe. Van más út is. Próbálkozz csak. Meg fogod találni. Sok szerencsét.

   Runciter, döbbent rá. Még mindig szadista macska-egér játékát játssza velünk. Arra ösztökél, hogy folytassuk az utat még egy darabon. Addig halogatja a véget, ameddig csak lehet. Isten tudja, miért. Talán, gondolta, élvezi a szenvedéseinket. Bár az nem rá vallana, nem az általa ismert Glen Runci terre.
   Joe mindenesetre lerakta az Ubique elixír üvegét, elvetve az ötletet, hogy fölhasználja. Elgondolkozott, vajon mi lehet az a Runciter által sejtetett, titokzatos másik út.

* * *

Philip K. Dick | Ubik | 11

 

11

 



   — Hé, azt a maga üvegjét — szólt Jespersen. Bekukucskált az autóba, hangja egészen szokatlan magasságba ívelt. — Megnézhetném?
   Joe Chip szó nélkül átnyújtotta a pilótának a lapos üveg Ubique elixírt.
   — A nagyanyám mesélt nekem erről — mondta Jespersen, föltartva az üveget a fény felé. — Hol szerezte? Ilyet már talán a polgárháború óta nem csinálnak.
   — Örököltem — felelte Joe.
   — Hacsak úgy nem… Hát igen, efféle kézműves palackokat ma már nem csinálnak. A gyártó eleve nem dobott belőle sokat piacra. Ezt a szert 1850 körül találták föl San Franciscóban. Üzletekben sosem árulták, a vásárlók egyedi megrendelésére készítettek minden üveget. Háromféle erősségben létezett. Ez, ami mágánál van, a legerősebb. — Végigmérte Joe-t. — Tudja, mi van benne?
   — Persze — vágta rá Joe. — Borsmentaolaj, cinkoxid, nátrium-citrát, faszén…
   — Elég — szakította félbé Jespersen. Homlokát ráncolta, úgy tűnt, valami nagyon gondolkodóba ejtette. Aztán végre megváltozott az arckifejezése. Döntésre jutott. — Elviszem magát Des Moines-ba ezért a flaska Ubique elixírért cserébe. De akkor induljunk is, szeretnék minél messzebbre eljutni még világosban. — Elsétált a ‘29-es Pordtól, magával vive az üveget.
   Tíz perccel később a Curtiss-Wright dupla fedelűt már feltankolták, a propellert kézzel belökték, és a gép Joe Chippel és Jespersennel a fedélzetén, kóvályogva, kanyarogva nekilódult a kifutópályának, néha a levegőbe emelkedve, majd ismét visszahuppanva a fóldre. Joe összeszorította a fogát, és kitartott.
   — Túl nagy a terhelés — szólt Jespersen érzelemmentes hangon. Nem látszott riadtnak. A repülő végre föllibbent a levegőbe, maga mögött hagyva a kifutópályát. Zajosan húzott el a háztetők főlött nyugat felé.
   — Mennyi időbe telik, míg odaérünk? — ordította Joe.
   — Az attól függ mennyi hátszelet kapunk. Nehéz megmondani. Talán holnap dél körül, ha a szerencsénk kitart.
   — Most már elmondaná — üvöltötte Joe —, mi van az üvegben?
   — Aranylapocskák, belekeverve a nagyrészt ásványi olajból álló alapanyagba! — ordította vissza a pilóta.
   — Mennyi arany? Nagyon sok?
   Jespersen hátrafordult, vigyorgott, de nem felelt. Nem is kellett, hisz a válasz nyilvánvaló volt.
   A vén, dupla fedelű Curtiss-Wright tovább pöfogött Iowa irányába.
   A következő napon, délután háromkor élérték a Des Moines-i repülőteret. Miután letette a gépet, a pilóta azonnal elballagott, kezében. a flaskányi aranylemezkével. Tagjaiban fájdalmas, görcsös merevséggél Joe is kimászott a repülőből, csak állt egy darabig, elgémberedett lábát masszírozva, aztán bizonytalan léptekkel elindult az utasszolgálati iroda felé, már ami erre a vidékre jutott belőle.
   — Használhatom a telefonjukat? — kérdezte egy idősebb, tipikusan vidéki kinézetű hivatalnoktól, aki egy időjárástérkép fölé görnyedt, elmerülve a vizsgálódásban.
   — Ha van öt centje. — A férfi rendezetlen loboncu fejének biccentésével a nyilvános telefonra mutatott.
   Joe átválogatta a pénzét, félretéve azokat, amelyeken már Runciter profilja díszelgett. Végre talált egy eredeti bölényfejes ötcentest, ami ebből a korból származott, és létette az idosebb hivatalnok ele.
   — Ühüm — morogta az, fól se pillantva.
   Joe elvette a helyi telefonkönyvet, és kikeeste belőle a Jámbor Pásztor Halottasház számát. Azt megadta a központosnak, aztán várt, hogy létrejöjjön az összeköttetés.
   — Jámbor Pásztor Halnttasház. Itt Mr. Bliss beszél.
   — Glen Runciter búcsúztató szertartására jöttem — mondta Joe. — Későn érkeztem? — Magában imádkozott, hogy nemleges választ kapjon.
   — A szertartás épp folyamatban van — felelte Mr. Bliss. Hol tartózkodik most, uram? Küldjünk esetleg önért egy járművet? — Hangjában fontoskodó rosszallás csendült.
   — A reptéren vagyok — mondta Joe. ‘
   — Korábban kellett volna jönnie — dorgálta Mr. Bliss. — Nagyon kétlem, hogy akár a szertartás végét föI is elérje. Mr. Runciter mindenesetre holnap reggelig még felravatalozva marad. Figyelje az autónkat, Mr…
   — Chip — felelte Joe.
   — Igen, már vártuk önt. A gyászolók közül többen is kérték, figyeljük önt, valamint egy bizonyos Mr. Hammondot és… — Szüntetet tartott. — Bizonyos Miss Wrightot. Ők is önnel vannak?
   — Nem — felelte Joe. Letette a kagylót, aztán leült egy hajlított vonalú, lakkozott fapadra, ahonnanjól láthatta a reptérhez közeledő gépkocsikat. Akárhogy is, mondta magában, még idejében érkeztem, hogy csatlakozzak a többiekhez. Még nem mentek el a városból, és jelenleg csak ez számít.
    Az idősebb hivatalnok szólalt meg:
   — Miszter, kérem, jöjjön ide egy percre. Joe fólállt, és végigsétált a várócsarnokon. — Mi a baj?
   — Ez az ötös, amit adott. — A férfi egész idő alatt az érmét tanulmányozta.
   — Egy bölényfejes ötcentes — mondta Joe. — Nem az ennek a kornak a helyes fizetőeszköze?
   — Ezen 1940-es dátum áll. — Az idősebb hivatalnok rezzenéstelen szemmel meredt rá.
   Joe nyögve kotorta elő megmaradt pénzeit, és még egyszer végignézte őket. Végre talált egy 1938-as ötcentest, és odalökte a hivatalnoknak.
   — Tartsa meg mindkettőt — mondta, aztán visszaült a lakkozott, hajlított padra.
   — Többször is kaptam már hamis pénzt -jegyezte meg a hivatalnok.. ‘
   Joe nem szólt semmit. Figyelmét a magas lábakon álló Audiola rádió felé fordította, mely a várócsarnok egyik sarkában duruzsolt. A bemondó épp egy Ipana nevű fogkrémet magasztalt. Vajon meddig kell .itt várnom, kérdezte magában Joe. Idegesítette az időpocsékolás, most, hogy már ilyen közel került a tétlenjeihez. Nem szeretném, ha eljöttem volna idáig, gondolta, alig egy-két mérföldes közelségbe, és most… Nem fejezte be, csak ült tovább, ·némán.
   Félórával később egy 1930-as Willys-Knight 87 hajtott be a repülőtér parkolójába. Feltűnő fekete öltőnyös, vidékiesen egyszerű figura szállt ki, szemét tenyerével leernyőzve próbált bepillantani a várócsarnokba.
   Joe odament hozzá.
   — Őn Mr. Bliss? — kérdezte.
   — Természetesen igen. — A férfi röviden megrázta Joe kezét, miközben erős illatfelhő tódult elő belőle, aztán visszaszállt Willys-Knightjába, és beindította a motort. — Jöjjön, Mr. Chip. Kérem, siessen. Talán odaérünk még a szertartás vége előtt. Abernathy atya rendszerint sokat beszél ilyen fontos alkalmakkor. ‘
   Joe beült előre, Mr. Bliss mellé. Egy pillanattal később zörögve ráfordultak a Des Moines belvárosába vezető útra; a száguldó kocsi sebessége néha még a 65 kilométer per órát is elérte.
   — Ön Mr. Runciternek dolgozott? — kérdezte Bliss.
   — Úgy van — felelte Joe.
   — Különös üzletágban működött a főnöke. Nem vagyok benne biztos, hogy egészen megértettem. Bliss rádudált egy vörös szetterre, amely fölkódorgott az aszfaltra. A kutya meghátrált, utat adva a méltóságteljes Willys-Knightnak. — Mit jelent az, hogy “pszionika”? Mr. Runciter több alkalmazottjától is hallottam ezt a kifejezést.
   — Parapszichológiai jelenségek — felelte Joe. Közvetlenül, minden fizikai segítség nélkül ható szellemi erők.
   — Szóval valami misztikus dolog? Mint tudni a jövőt? Azért kérdezem, mert több munkatársa is úgy beszélt a jövőről, mintha már lejátszódött volna. Persze nem nekem, senkinek sem beszélnek ilyesmiről, csak egymásnak… egyszerűen meghallottam, tudja, hogy van ez. Maguk talán médiumok?
   — Ugy is mondhatjuk.
   — Mit látnak előre az európai háborúról?
   — A németek és a japánok elvesztik — válaszolta Joe. — Az Egyesült Államok 1941. december 7-én lép be. — Aztán elhallgatott, nem akart tovább beszélni róla. Figyelmét inkább saját problémáira összpontosította.
   — Én magam srinista vagyok — mondta Bliss. Vajon mit lát maga körül a csapat többi tagja? kérdezte magától Joe. Ezt a valóságot? Az 1939-es év Amerikáját? Vagy, amint csatlakozom hozzájuk, az én leépülésem is visszájára fordul, és ismét előrejutok az időben? Jó kérdés. Együtt ugyanis meg kellett találniuk az utat, vissza 53 évvel, a normális, mai világ ésszerű, mindennapi környezetébe. Ha azonban a csapat ugyanazt a visszafejlődést élte meg, amit ő, akkor csatlakozása se magán, se rajtuk nem segít… legfeljebb egy tekintetben: neki talán nem kell tovább szenvednie a leépülés fázisait. Másrészről, ez az 1939-es valóság meglehetősen stabilnak látszik. Az utóbbi huszonnégy órában gyakorlatilag változatlan maradt. Ezt persze az is okozhatja, jutott eszébe, hogy mind közelebb kerülök a többiekhez. ‘
   Ugyanakkor az 1939-ből való Ubik máj- és vesébalzsam visszaalakult még vagy nyolcvan-egynéhány évvel. Sprayből’ üveg lett, abból pedig fa öntőformában készült palack, s mindez néhány óra leforgása alatt. Akárcsak a vasketreces lift, amit egyedül csak Al látott…
   De ez nem igaz. Az a köpcös, kövér pilóta, Sandy Jespersen is látta a faformában öntött palackot, az Ubique elixírt, a folyamat végeredményét. Ez nem csupán személyes vízió volt, sőt a segítségével jutott el ide, Des Moines-ba. És a pilóta látta a LaSalle visszaalakulását is. Allel mintha valami egészen más történt volna. Joe legalábbis ezt remélte. Ezért imádkozott.
   Mi van akkor, gondolkozott el, ha nem sikerül visszafordítanunk a leépülést? Mi van akkor, ha itt kell leélnünk hátralevő élétünket? Hát olyan rossz lenne? Hozzászokhatunk a kilenccsöves, árnyékoló rácsos, falábakon álló Philco rádiókhoz, bár különösebb szükségünk nem lehet rá. Ugyanúgy a szuperheterodin áramkörökhöz, amiket föl kellett találjanak már… ha eddig nem is láttam egyet sem. Megtanulhatunk 445 dolláros American Austin automobilokat vezetni — az ár mintegy véletlenszerűen ötlött emlékezetébe, mégis, minden valószínűség szerint helyes. Ha szerzünk munkát, és a korhoz illő pénzt keresünk, mondta magának, nem kell többé antik, dupla fedelű Curtiss-Wrightokon utaznunk, Hisz végül is négy évvel ezelőtt, 1935-ben, megindult a rendszeres óceán fölötti forgalom, a négymotoros China klippereken. A hárommotoros Ford immár tizenegy éves, már az ittenieknek is relikvia, és a dupla fedelű, amivel jöttem — az ő szemükkel nézve is —, múzeumi darab. A visszaalakulás előtti LaSalle-om azért remek kis gép volt, igazán élveztem vezetni.
   — Na és az oroszok? — kérdezte Mr. Bliss. — Úgy értem, a háborúban. Kürtjuk azokat a vörösöket? Ennyire még élőre lát?
   — Az oroszok ugyanazon az oldalon harcolnak majd, mint az Egyesült Államok — felelte Joe. És ennek a világnak az összes többi tárgya, lénye és műalkotása, rágódott tovább. Az orvostudomány sokat fejlődik vissza; lássuk csak… jelenleg épp szulfanilamin tartalmú gyógyszereket használhatnak. Súlyos gondjaink lehetnek, ha megbetegszünk. Na és a fogászat sem fenékig tejfel: fólforrósított fúrókkal dolgoznak még, és novokainnal. Meg. sem születtek a fluoridos fogpaszták, majd csak körülbelül húsz év múlva tűnnek föl.
   — A mi oldalunkon? — fröcsögte Bliss. — A kommunisták? Az lehetetlen, hisz lepaktáltak a nácikkal.
   — Németország megsérti a szerződést — válaszolta Joe. — Hitler megtámadja a Szovjetuniót 1941 júniusában.
   — És, remélem, kiírtja őket.
   Joe-t az ijedség kizökkentette gondolataiból, és közelebbről is szemügyre vette Mr. Blisst, miközben az kilencéves Willys-Knightját vezette.
   — Azok a kommunisták az igazi veszély, nem a németek — mondta a féri. — Vegyük például a isidókérdést. Tudja, ki foglalkozik vele a legtöbbet? Rengeteg zsidó él ebben az országban, nem állampolgárként, hanem menekültként, állami támogatásból. A nácik persze kissé elvetették a sulykot néhány dologban, de a zsidókérdéssel számolni kell. Valamit tenni kell ebben az ügyben, ha nem is koncentrációs táborokkal meg ilyesmivel. Ugyanazok a problémáink itt; az Egyesült Államokban a zsidókkal, mint a niggerekkel. Végül úgyis tennünk kell valamit, mindkét vonatkozásban.
   — Még sohasem hallottam ezt a szót: “nigger” mondta Joe, és hirtelen kissé más szemmel kezdte nézni ezt a kor. Erről megfeledkeztem, döbbent rá.
   — Lindbergh-nek igaza van a németeket illetően — folytatta Bliss. — Hallotta már őt beszélni? Nem arra gondolok, amit az újságok összeírnak, hanem igazából… — Lelassította a kocsit, hogy megálljon egy szemaforszerű jelzésnél. — Vegyük például Borah és Nye szenátorokat. Ha ők nem lennének, Roosevelt most muníciót szállítana az angoloknak, belerángatva minket egy olyan háborúba, ami nem a mi háborúnk. Roosevelt átkozottul szeretné eltorölni a semlegességi egyezmény záradékát a fegyverszállítási embargóról. Azt akarja, hogy belépjünk a háborúba. Ebben nem fogja támogatni az amerikai nép. Az amerikai nép nem vív háborút sem Anglia, sem senki más helyett. — A jelzés felől kattanás hallatszott, és egy zöld kar csapódott ki. Bliss egyesbe kapcsolt, és a Willys-Knight brummogva előrelendült, elkeveredve Des Moines belvárosának napi forgalmával.
   — Magának nem fog tetszeni az elkövetkező öt év — szólalt meg Joe.
   — Miért nem? Egész Iowa állam osztja az érzéseimet. Tudja, mit gondolok én magukról, Mr. Runciter alkalmazottairól? Abból, amit maga mondott, meg amit a többiek beszélgetéséből hallottam, azt hiszem, fizetett agitátorok. — Bliss rezzenetlen harciassággal meredt Joe-ra.
   Ő nem szólt semmit. Az elsuhanó, régi tégla—, faés betonházakat nézte, a különös autókat — melyek legtöbbje fekete volt —, és azon töprengett, vajon a csapatból egyedül ő szembesült-e ezzel a fajta 1939-es világnézettel. New Yorkban, mondta magában, minden másképp lesz. Ez itt a Biblia fóldje, az elszigetelődött Közép-Nyugat. Nem itt fogunk élni. Vagy a keleti, vagy a nyugati parton.
   Ösztönösen megérezte azonban, hogy jelentős problémával kerültek most szembe. Túl sokat tudunk, döbbent rá, ahhoz, hogy kényelmesen élhessünk ebben az időszeletben. Ha húsz vagy harminc évvel mentünk volna vissza, a pszichológiai átállás nem lenne olyan nehéz. Legfeljebb újra átélnénk a Geminik űrsétáit, az első Apollo-út recsegő közvetítését, de azért lehetséges volna. Ebben a korban azonban…
   Még mindig 78-as fordulaton hallgatják a Két fekete varjút. És Joe Pennert. És a Mert és Marge-ot.
   Tombol a gazdasági válság. A mi időnkben gyarmataink voltak a Marson, a Lunán, és a csillagközi utazások eszközeinek tökéletesítésén dolgoztunk ezek az emberek még az oklahomai porkatlant sem képesek megfékezni.
   Ez a világ még William Jennings Bryan eszméi szerint él, a “majomperek” élő realitása ez. Arra gondolt: képtelenek lennénk alkalmazkodni a nézőpontjukhoz, az erkölcsükhöz, a politikai és szociológiai környezethez. Számukra mi fizetett agitátorok maradunk, idegenebbek, mint a nácik, talán még a kommunista pártnál is veszedelmesebbek. A legelvetemültebb agitátorok vagyunk ebben az időszeletben. Blissnek tökéletesen igaza van.
    — Honnan jöttek maguk? — kérdezte éppen az. Nem az Egyesült Államok területéről, igazam van? — Igaza van — felelte Joe. — Áz Észak-amerikai
   Konföderációból érkeztünk. — Zsebéből előhúzott egy Runciter-arcképes negyeddolárost, és átadta Blissnek. — Legyen a vendégem — mondta.
   Az érmére pillantva Bliss nyelt egyet, és megremegett.
   — Az arc ezen a pénzen… hisz ez az elhunyt! Ez Mr. Runciter! — Még egyszer rápillantott, és elfehéredett. — Az évszám pedig 1990. rajta.
   — Ne próbálkozzon többet elsütni egy helyen, mondta neki Joe.

* * *

   Amikor a Willys-Knight odaért a Jámbor Pásztor Halottasházhoz, a szertartás már véget ért. A kétszintes, faácsolatú építmény széles, fehér lépcsőin egy csapat ember állt; Joe valamennyiüket iólismerte. Hát ott voltak végre: Edie Dorn, Tippy Jackson, Jon Ild, Francy Spanish, Tito Apostos, Don Denny, Sammy Mundo, Fred Zafsky és… Pat. A feleségem, mondta magának, ismét lenyűgözve a látványtól, a drámai fekete hajtól, szeme és bőre élénk színeitől, a belőle áradó erőteljes kontrasztoktól.
   — Nem — szólt hangosan, amint ellépett a leparkolt autótól, — Nem a feleségem, azt eltörölte. — De, emlékezett vissza, a gyűrűt megtartotta. Azt a páratlan, kovácsolt ezüst és jade jegygyűrűt, amit együtt választottunk ki… az egészből ennyi maradt. Mégis, milyen megrázkódtatás őt újra látni. Egy pillanatra visszanyerni egy eltörölt házasság kísérteties emlékfátylát. Ez a házasság valójában sosem létezett. .. csak a gyűrű. És ha a lánynak úgy tetszik, azt is semmissé teheti.
   — Helló, Joe Chip! — köszöntötte Pat nyugodt, szinte már gúnyolódó hangján. Élénk szeme a férfira tapadt, kutató pillantással.
   — Helló! — felelte Joe esetlenül. A többiek is üdvözölték, de az nem tűnt számára fontosnak. Pat minden figyelmét lekötötte,
   — Al Hammond nem jött el? — kérdezte Don Denny.
   — Al meghalt — válaszolta Joe. — Wendy Wright is.
   — Wendyről tudunk — jegyezte meg Pat, halálos nyugalommal.
   — Nem igaz, nem tudtuk — vágra rá Don Denny — nem voltunk biztosak benne. Én Sejtettuk, de legalábbis nem. — Azzal Joe-hoz fordult. — Mi történt velük? Mitől haltak meg?
   — Elhasználódtak — felelte Joe.
   — Miért? — kérdezte Tito Apostos rekedten, csatlakozva a Joe-t körülvevő kisebb tömeghez.
   Pat Conley szólalt meg:
   — Az utolsó, amit mondtál nekünk, Joe Chip, még New Yorkban, mielőtt elmentél Hammonddal…
   — Tudom jól, mit mondtam — szakította félbe Jöe. — Az évekről mondtál valamit — folytatta Pat. “Túl sok idő telt el”, ezt mondtad. Mitjelentsen ez? Valamit az idővel kapcsolatban.
   — Mr. Chip — szólt Edie Dorn izgatottan —, mióta ideértünk erre a helyre, a város gyökeresen megváltozott. Egyikünk sem érti. Ön is azt látja, amit mi? — Kezével a halottasház felé intett, aztán az utca és a többi épület irányába.
   — Nem tudom biztosan — felelte Joe —, maguk mit látnak. ‘ .
   — Ugyan már, Chip — mondta ingerülten Tito Apostos. — Ne köntörfalazzon. Mondja meg nekünk, az isten szerelmére, milyennek látja ezt a helyet! Azt a járművet. — A Willys-Knightra mutatott. — Azzal érkezett. Mondja el, milyen, mondja el, mivel jött ide. — Mindannyian vártak, figyelmesen nézve Joe-t.
   — Mr. Chip — hebegte Sammy Mundo. — Az egy igazán régi automobil, ugye? — Fölkuncogott. Pontosan hány éves lehet?
   Joe csak kis szünet után szólalt meg: — Hatvankét éves.
   — Akkor 1930-at írunk — mondta Tippy Jackson Don Denny-nek. — Ez elég közel van ahhoz, amire mi gondoltunk.
   — Mi 1939-et saccöltunk — mondta Don Denny Joe-nak színteleri hangon. Nyugodt, távoli, felnőtt baritonja volt. Minden fölösleges érzelem hiányzott belőle. Még a jelen körülmények között is.
   — Ezt elég könnyű. megállapítani — mondta Joe. — Megnéztem egy újságot a lásomban, még New Yorkban. Szeptember 12-i volt. Akkor ma 1939. szeptember 13. van. A franciák azt hiszik, áttörték a Siegfried-vonalat.
   — Ez már magában kész röhej -jegyezte meg Jon Ild.
   — Reméltem — mondta Joe,—, hogy maguk így egy csapatban nem kerültek vissza ennyire. De hát, ez van.
   — Ha 1939 van, hát 1939 van — szólt Fred Zafsky sipító, magas hangon. — Természetesen mindanynyiunknak; ugyan mit tehetnénk ellene? — Energi-’ kusan legyintett hosszú karjával, a többiek egyetértésére várva.
   — Hallgasson már, Zafsky — szólt rá Tito Apostos ingerülten.
   Joe Chip Pathez fordult. — Te mit szólsz ehhez? A lány vállat vont.
   — Ne vonj váhat — mondta a férfi. — Felelj. — Visszamentünk az időben — válaszolta Pat. — Nem hiszem — mondta Joe.
   — Akkor mégis mi történt? — kérdezte Pat. Szerinted talán előrébb jutottunk? .
   — Nem mentünk mi sehova — szögezte le Joe. Ott vagyunk, ahol mindig is voltunk. De valami okból — több lehetséges közül valamelyik miatt a valóság alakult vissza. Elveszítette eddigi támasztékait, és korábbi formákba süllyedt vissza. Ötvenhárom évvel korábbi formákba. Talán még tovább megy majd. Ezen a ponton engem jobban érdekel, vajon Runciter nektek is megjelent-e.
   — Runciter — szólt Don Denny, ezúttal helyén nem való érzelmességgel — odabent fekszik az épületben, a koporsójában, a lehető leghalottabban. Ez az egyetlen forma, amiben megjelent nekünk, és mást már nem is kaphatunk tőle.
   — Mond önnek valamit a szó: “Ubik”, Mr. Chip? — kérdezte Francesca Spanish.
   Joe-nak beletelt pár pillanatába, míg végre fölfogta a hallottakat.
   — Jézus Krisztus — mondta akkor. — Hát nem képesek fölismerni az összefüggést…
   — Francy álmokat lát — szólt közbe Tippy Jackson. — Mindig is látott. Meséld el neki az Ubikálmodat, Francy. Azzal Joe-hoz fordult. — Francy most elmondja önnek az Ubik-álmát, már ahogy ő nevezi. Tegnap éjjel látta.
   — Azért hívom úgy, mert az is — mondta sértetten Francesca Spanish. A görcsös izgalom rángásával kulcsolta össze a kezét. — Figyeljen, Mr. Chip, ez az álom nem olyan volt, amilyeneket eddig életemben láttam. Egy óriási kéz nyúlt le az égből, mintha Istené lett volna. Hatalmas volt, akkora, mint egy hegy. És én tudtam, mennyire fontos ez nekem. A kéz sziklaszerű ökölbe zárult, és én tudtam, valami nagyon értékes dolgot rejt, attól függ a sorsom és a Földön élő összes többi ember sorsa. Egy darabig vártam, hogy kinyíljon, és az ököl szét is tárult. És akkor megláttam, mi van benne.
   — Egy aeroszolos spray — szólt közbe Don Denny szárazon. — A flakonon pedig — folytatta Francesca Spanish — egyetlen szó állt, hatalmas, csillogó aranybetűkkel. Aranyló tűz írta ki: UBIK. Semmi mást. Csak ezt az egy furcsa szót. Aztán a kéz és a kar eltünt, mintha a szürke felhők közé húzódott volna vissza. Ma, a búcsúztató szertartás kezdete előtt megnéztem egy értelmező szótárt, aztán felhívtam a közkönyvtárat, de az égvilágon senki nem ismerte ezt a szót, sőt azt sem tudták, milyen nyelven van.
   Egyetlen szótárban sem szerepelt. Nem angol szó, a könyvtáros azt mondta. Van egy nagyon hasonló a latin nyelvben: ubique. Azt jelenti…
   — Mindenütt — vágra rá Joe. Francesca Spanish bólintott.
   — Azt jelenti. De így, hogy “Ubik”, nem létezik, márpedig az álmomban így szerepelt.
   — A. kettő. egy és ugyanaz a szó — mondta Joc. Csak az’ írásmód különbözik.
   — Honnan tudod te ezt? — kérdezte Pat Conley huncutul.
   — Runciter megjelent nekem tegnap — mondta Joe. — Egy videóra vett tévéreklámban, amit még a halála előtt készített. — Nem ment bele mélyebben, túl bonyolultnak érezte ahhoz, hogy elmagyarázza, legalábbis ebben a pillanatban.
   — Te szerencsétlen bolond! — fakadt ki Pat Conley.
   — Mi a baj? — kérdezte a férfi.
   . — Hát így jelenik meg neked egy halott ember? Ezen az alapon a halála előtt írt leveleket is efféle “manifesztációnak” vehetnénk. Vagy a hivatalközi feljegyzéseket, amikor az évek során papírra vetett. Sőt még…
   — Most bemegyek, és utoljára megnézem magamnak Runcitert — szólt közbe Joe. Kilépett az embergyűrűből, otthagyta őket, és elindult fölfelé a fehér deszkalépcsőkön, be a halottasház sötét, hűvös belsejébe. , Üresség. Senkit se látott, csupán egy ‘nagy termet, a templomiakhoz hasonló padsorokkal, a túlsó végében pedig egy virágokkal körülrakott koporsót. Egy apró oldalhelyiségben régimódi nádfújtatós orgona állt, valamint .pár összehajtható faszék. A halottasházban por és virágok illata terjengett,. olyan édeskés, áporodott elegy, amitől elfogta a rosszullét. Ha elgondolom, jutott eszébe, hány iowai zárta már karjába az örökkévalóságot ebben a jellegtelen helyiségben. Lakkozott padló, zsebkendők, súlyos, sötét gyapjúöltönyök… minden, épp csak pénzdarabokat nem raktak a halott szemére. Az orgona pedig szép, szimmetrikus himnuszokat játszik.
   Elérte a koporsót, tétovázott, aztán belenézett. Megperzselt, kiszikkadt csonthalom hevert az egyik végében, hegyiben egy papírszerű koponyával, mely visszabámult rá, mazsolaként összeaszott szemekkel. Valami szúrós anyagból szőtt ruha foszlányait is összegyűjtötték az apró test mellett, mintha a szél fújta volna oda őket. Mintha a még lélegző test vette volna körül magát velük elhaló zihálása során, ki- és belégzésekor, mely persze már régen megszűnt. Semmi sem rezdült. A rejetélyes változás, amelyen Wendy Wright és Al is átment, Runciternél nyilvánvalóan már hosszú ideje lejátszódott. Évekkel ezelőtt, gondolta, visszaemlékezve Wendyre.
   Vajon a többiek is ezt látták? Vagy csak a búcsúztatás befejezte után ment végbe? Joe kinyúlt, megragadta a koporsó tölgyfa fedelét és lecsukta.
   A fának ütődő fa koppanása végigvisszhangzott az üres hallottasházban, de senki nem hallotta. Senki sem jelent meg.
   A rémület könnyeitől elvakítva tántorgott ki a porral telt, néma helyiségből. Vissza az erőtlen, délutáni napfényre.
   — Mi a baj? — kérdezte Don Denny, amikor csatlakozott a csoporthoz.
   — Semmi — felelte Joe.
   — Mintha az a maradék eszed is elment volna a félelemtől — jegyezte meg Pat Conley élesen.
   — Nincs semmi bajom! — Joe mélységes, dühödt ellenségességgel bámulta a lányt.
   Tippy Jackson fordult hozzá.
   — Amíg odabent volt, véletlenül nem találkozott Edie Dornnal?
   — Nincs itt ugyanis — tette hdzzá Jon Ild magyarázólag.
   — Hisz az előbb még itt volt — hitetlenkedett Joe. — Egész nap azt mondogatta, szörnyen fázik és fáradt — mondta Don Denny. — Talán visszament a szállodába. Korábban mintha mondott volna valami olyasmit, hogy le akar feküdni és szundítani egyet a szertartás után. Talán már kutya baja.
   — De az is lehet, hogy meghalt — mondta Joe. Aztán a többiekhez fordult. — Azt hittem, megértették. Ha bármelyikünk elszakad a többiektől, nem maradhat életben. Ami megtörtént Wendyvel, Allel és Runciterrel… — Elhallgatott.
   — Runcitert a robbanás ölte meg — mondta Don Denny.
   — Mindannyiunkat a robbanás ölt meg — felelte Joe. — Tudom, mert Runciter elmondta. Fölírta a férfimosdó falára a New York-i irodánkban. Aztán újra láttam a…
   — Ez az egész eszeveszett bolondság — szólt rá Pat Conley élesen, félbeszakítva a. mondatot. — Runciter most akkor halott vagy sem? Mi halottak vagyunk vagy sem? Először ezt mondod, aztán meg azt. Nem maradhatnál következetes valamelyikhez?
   — Legyen következetes — szólt közbe Jon Ild is. A többiek néma egyetértéssel bólintottak, arcukat ráncokba gyűrte az aggodalom.
   — Mesélhetek maguknak a falfirkákról — mondta Joe. — Mesélhetek az elhasznált magnetofonról és a vele érkezett használati utasításról. Mesélhetek Runciter tévéreklámjáról, a levélkéről a Baltimoreban vett cigarettacsomagban… mesélhetek az Ubique elixír üvegének címkéjéről. De nem tudom, az egésznek mi az értelme. Akárhogy is, vissza kell mennünk a szállodába, megpróbálni elérni Edie Dornt, mielőtt kiszikkad és végérvényesen eltávozik közülünk. Hol foghatunk egy taxit?
   — A halottasháztól kaptunk egy autót, amit használhatunk, míg itt vagyunk — mondta Don Denny. — Az a Pierce-Arrow; ott, ni. — Rámutatott. Odasiettek.
   — Mindannyian nem férünk be — mondta Tippy Jackson, miközben Don Denny fólrántotta a maszszív vasajtót, és beszállt.
   — Kérje meg Blisst, hadd vigyük el a Willys Knightot is — felelte Joe. Beindította a Pierce-Arrow motorját, és amint mindenki, aki befért, beszállt, kikanyarodott Des Moines forgalmas főutcájára. A Willys-Knight szorosan a nyomában haladt, dudája fájdalmas tülkölésekkel tudatta Joe-val jelenlétét.

* * *

Philip K. Dick | Ubik | 12

 

12

 



   Egyik a másik után, mondta magában Joe, miközben a forgalomban lavírozott a nagy kocsival. Sorban fóladjuk. Valami nem stimmel az elméletemmel. Edie-t az, hogy a csoporttal maradt, immunissá kellett volna tegye. Míg én…
   Nekem kellett volna meghalnom, gondolta. Valamikor a lassú repülőúton, New Yorkból idáig.
   — A legfontosabb most — mondta Don Dennynek —, hogy ha bárki fáradt — úgy látszik, ez az első figyelmeztető jel —, szóljon a többieknek. És ne hagyja ott a csoportot.
   Don hátrafordult, hogy lássa a hátsó ülésen üloket.
   — Hallották mind? — kérdezte. — Amint bármelyikükön kitör a fáradtság, akármilyen enyhe formában is, jelentsék vagy Mr. Chipnek, vagy nekem.
   — Visszafordult Joe felé. — És aztán mi lesz? kérdezte.
   — Aztán mi lesz, Joe? — visszhangozta Pat Conley. — Mit csinálunk aztán? Mondd el nekünk, Joe, Hallgatunk. ,
   — Elég különösnek érzem, hogy a tehetségedet nem akarod használni — mondta neki Joe. — Hisz ez a helyzet szinte kiált érte. Miért nem tudsz tizenöt perccel visszamenni, és megakadályozni, hogy Edie Dorn elszakadjon tőlünk? Csináld azt, amit akkor, amikor először bemutattalak Runciternek.
   — G. G. Ashwood mutatott be Runciternek helyesbítette Pat.
   — Ezek szerint nem csinálsz semmit — mondta Joe.
   Sammy Mundo fölkuncogott, és így szólt:
   — Összevesztek. tegnap este, vacsora közben, Miss Conley és Miss Dorn. Miss Conley nem szereti őt, ezért nem akar segíteni.
   — Szerettem Edie-t — válaszolta Pat.
   — Van valami oka rá, hogy ne vegye igénybe a tehetségét? — kérdezte Don Denny. — Joe-nak igaza van. Nagyon különös, és nehéz megérteni — legalábbis nekem —, valójában miért nem is próbál meg segíteni.
   — A tehetségem már nem működik mondta Pat rövid szünet útán. — Azóta nem, hogy a bomba főlrobbant a Lunán.
   — Miért nem beszéltél erről? — szögezte neki a kérdést Joe.
   — Az isten verje meg, hat semmi kedvem nem volt eldicsekedni vele! Miért adnám ki önként, hogy többe semmire sem vagyok képes? Azóta egyre próbálkozom, de eredmény nélkül. Semmi sem történik. Régen ilyen sosem volt. A tehetségem egész életemben egy percre sem hagyott el.
   — Mikor… — kezdte Joe.
   — Runciterrel — felelte Pat. — Ott azonnal, a Lunán. Mielőtt még megkértél.
   — Szóval már régóta tudod — mondta Joe.
   — New Yorkban aztán megint megpróbáltam, miután visszatértél Zürichből, s egyértelművé vált, hogy Wendyvel is’ valami szörnyűség történt. És persze megpróbáltam most, rögtön, amikor azt mondtad, hogy Edie talán meghalt. Lehet, hogy az egészet ez az archaikus kor okozza. Talán a pszionikus tehetségek nem működnek 1939-ben. Ez persze a Lunán történteket nem magyarázza meg. Hacsak ott meg nem kezdtük már a visszautazást, anélkül hogy észrevettük volna. Töprengő, befelé forduló hallgatásba zuhant. Tompa tekintettel bámult ki Des Moines utcáira, erőteljes, vad arcán keserű kifejezéssel.
   Ez beleillik a képbe, mondta magában Joe. Hat persze hogy nem működik az időutazó képessége. Ez igazából nem 1939, mi teljesen kívül kerültünk az időn. Ez is Al igazát bizonyítja. A falfika igazát. Csak féletben vagyunk, ahogy a kétsorosok is közölték velünk.
   A többieknek mégsem mondta el ezt a kocsiban. Miért, ha úgyis reménytelen? — gondoltá, Hamarosan maguktól rájönnek. Az eszesebbek, mint például Denny, talán máris megértették. Azok alapján, amiket én elmondtam, és amiket ők átéltek.
   — Látom, nagyon zavarja — szólt Don Denny, hogy Pat tehetsége nem működik.
   — Persze — bólintott. — Reméltem, az változtathat a helyzetünkön. — Más is bántja — mondta Denny eles megérzéssel. — Tisztán érzem a… — Intett. — Talán a hanghordozásából. Akárhogy is, tudom. Ez valamit jelent. Méghozzá fontosat. Kikövetkeztetett valamit.
   — Továbbmenjek itt egyenesen? — kérdezte Joe, lelassítva a Pierce-Arrow-t egy kereszteződésnél.
   — Forduljon jobbra — mondta Tippy Jackson.
   — Meglátsz majd egy téglaépületet, egy föl-le mászkáló neonfelirattal — tette hozzá Pat. — Meremont Szállónak hívják. Rettenetes hely. Minden két szobának jut egy fürdőszoba, és zuhanyzó helyett kád van benne. Na és az étel! Hihetetlen. Az egyetlen ital pedig, amit árulnak, valami Nehinek nevezett izé.
   — Nekem ízlett a koszt — mondta Don Denny. Valódi mahahús, nem szintetikus proteinek. Eredeti lazac…
   — A pénzük jó még? — kérdezte Joe. Aztán meghallott egy magas hangú vijjogást, mely kétféle hangmagasságot váltogatva közeledett a hátuk mögül az utcán. — Ez meg mi? — kérdezte Dennytől.
   — Nem tudom — felelte az idegesen.
   — Rendőrségi sziréna — mondta Sammy Mundo. — Biztos nem jelzett, mikor bekanyarodott.
    — Hogy jeleztem volna? — kérdezte Joe. — Hisz sehol egy kar a kormányoszlopon.
   — A kezét kellett volna kirakja — mondta Sammy. A sziréna most már egész közelről szólt. Joe hátracsavarta a nyakát egy motorbiciklit pillantott meg, amint mellé húzódik. Lelassította az autót, nem egészen tudva, mi is ilyenkor a teendő. Álljon le a járdaszélre — tanácsolta Sammy.
   Joe leparkolta a kocsit.
   A rendőr leszállt a motorjáról, és odasétált hozzájuk. Fiatal, patkányarcú férfi volt, szigorú, óriási szemekkel. Egy darabig tanulmányozta Joe-t, aztán így szólt:
   — Láthatnám a jogosítványát, uram?
   — Nincsen — felelte Joe. — Állítsa ki a bírságcsekket, és engedjen az útunkra. — Innen már látta a szállodát. Don Dennyhez fordult. — Jobb lesz, ha előremegy a többiekkel. — A Willys-Knight is továbbhaladt. Don Denny, Pat, Sammy Mundo és Tippy Jackson kiszálltak a kocsiból. A szálloda előtt épp lefékező Willys-Knight után siettek. Joe magára maradt a rendőrrel.
   — Van valami igazolvány magánál? — kérdezte az. Joe átadta neki a tárcáját. Egy bíborszínű tintaceruzával a rendőr kitöltött egy bírságűrlapot, letépte a blokkról, és odanyújtota Joe-nak.
   — Irányjelzés elmulasztása. Vezetői engedély hiánya. Az idézésből megtudja, mikor és hol jelenjen meg. — A rendőr összecsapta az űrlapblokkot, viszszaadta Joe-nak a tárcáját, aztán odaballagott a motorjához. Felbőgette, majd vissza se pillantva belevetette magát a közlekedés forgatagába.
   Valami homályos szándéktól vezérelve Joe belepillantott az idézésbe, mielőtt elrakta volna a zsebébe. Aztán újra elolvasta… lassabban. A papíron bíbor tintaceruzával rótt ismerős kézírással ez állt:
   Sokkal nagyobb veszélyben vagytok, mint gondoltam. Amit Pat Conley mondott, az
   Itt véget ért az üzenet. A mondat közepén. Eltöprengett, vajon mi lett volna a folytatás. Áll még valami a nyomtatványon? Megfordította, de semmit sem talált, így aztán ismét az elülső oldalt böngészte végig. Több kézzel írt szövegre nem bukkant, ellenben a papírlap alján parányi nyomtatott betűkkel még ez állt:

Keresse fel Archer patikáját megbízható, házi orvosságokért és kipróbált, biztos gyógymódokért. Mérsékelt árak.
   
   Keresse fel Archer patikáját megbízható, házi orvosságokért és kipróbált, biztos gyógymódokért. Mérsékelt árak.

   Nem valami nagy nyom, gondolta Joe. De mégis… egyáltalán nem ennek kellene állnia egy Des Moines-i közlekedésrendészeti idézés űrlapján. Nyilvánvalóan egy újabb manifesztáció tanúja, hogy a bíborszínű kézírás is csak az lehet fölötte.
   Kiszállt a Pierce-Arrow-ból, belépett a legközelebbi üzletbe, egy édesség- és dohányárudába.
   — Használhatnám a telefonkönyvüket? — fordult a megtermett, középkorú tulajdonoshoz.
   — Hátul van — felelte az barátságosan, arrafelé bökve méretes hüvelykujjával.
    Joe megtalálta a telefonkönyvet, és a félhomályos kis üzlet lesötétebb zugában keresni kezdte benne Archer patikáját. Nem találta.
   Becsukta a könyvet, és odament a tulajdonoshoz, aki éppen egy Necco ostyaroládot adott el egy srácnak.
   — Nem tudja, hol találom Archer patikáját? kérdezte.
   — Sehol — válaszolta a boltos. — Legalábbis most már. — Miért?
   — Évekkel ezelőtt bezárták.
   — Akkor mondja el, merre volt — erősködött Joe. — Mindenesetre. Rajzoljon egy térképet.
   — Arra nincs szüksége, de elmondom, merre volt. — A nagydarab férfi előrehajolt, és kimutatott a boltja ajtaján. — Látja ott azt a borbélycégért? Sétáljon oda, aztán forduljon északnak. Tehát arra. Mutatta az irányt. — Meglát majd egy oromzatos régi házat. Sárga színűt. Néhány lakást fölötte még laknak, de a bolthelyiséget lent már senki nem használja. A feliratot azért még kiveheti: Archer patikája. Szóval tudni fogja, ha megtalálta. Az történt egyébként, hogy Ed. Archert ledöntötte a lábáról a gégerák, és…
   — Köszönöm — szakította félbe Joe, és kisietett az üzletből a sápadt, kora délutáni napfénybe. Sietve átvágott az utcán a borbélycégérhez, aztán északnak fordult.
   Látótere peremén megpillantotta a magas, málló vakolatú, sárga épületet. De valami nagyon furcsának tűnt rajta. Egyfajta remegés, büonytalanság, mintha a ház előbukkanva megszilárdulna, majd ismét visszasüllyedne az anyagtalan elmosódottságba. E vibrálás fázisai mintegy pár másodpercig tartottak, aztán nyomban az ellenkező pólusba lendültek át. A rendszeres pulzálás azt a sejtelmet ébresztette az emberben, mintha valami élő szervezet bújna meg az építmény falai mögött. Mintha az egész élne, gondolta Joe.
   Talán csak engem ért utol a vég, helyesbített aztán. Megindult az elhagyatott patika felé, le nem véve róla a szemét. Figyelte, ahogy pulzál, ahogy váltogatja az állápotát, és aztán, amint közelebb és közelebb ért, megfejtette a vibrálás természetét. A nagyobb szilárdság pólusán saját idejének háztartásicikk-kereskedésévé vált, homeosztatikus személyzettel, önkiszolgáló rendszerben mintegy tízezerféle árut kínálva a modern lakások lakóinak. Ő maga is támogatta ezeket a rendkívül hasznos, komputervezérelt pszeudokereskedőket egész felnőtt életében.
   Az anyagtalanság állapotában pedig egy apró, anakronisztikus patikává alakult, rokokó berendezéssel. Szegényes kirakatában sérvkötőket látott, több sorban szemüvegeket, egy mozsárt törővel, üvegcsékben különféle tablettákat, egy kézzel írt táblácskát, rajta: PIÓCÁK, óriási, üvegdugós palackokat, melyek Pandora szelencéjeként foglaltak magukba minden elismert gyógyszert és álgyógyszert… a kirakat felső részén átfutó festett falapon pedig ez állt:Archer Patikája.
   Az elhagyatott, bezárt üzletnek semmi nyoma. Az 1939-es állapot mintha kimaradt volna. Arra gondolt: szóval ha belépek, még messzebbre visszakerülhetek, vagy egyszeriben a saját időmben találom magam. És ami nekem kell, az most a további visszafejlődés, az 1939 előtti állapot.
   Egy darabig csak állt, kitapasztalva a változások árapályát. Érezte, mintha őt magát is hol előre—, hol visszahúznák. Járókelők cammogtak el mellette, de oda sem hederítettek. Nyilván egyikük sem látta azt, amit ő: sem Archer patikáját, sem az 1992-es háztartási boltot. Leginkább ez ejtette zavarba Joe-t.
   Amikor az épület ismét a régi formáját vette föl, előrelépett, át a küszöbön. Es benyitott Archer patikájába.
   Jobbra egy hosszú, márványlapos pult. A polcokon dobozok, színük kopottas. Az egész bolt meglehetősen sötét volt, de nem egyszerűen a fény hiányában, inkább a berendezés színének tudatos megválasztásának köszönhetően. Mintha az lett volna a cél, hogy minden beleolvadjon az árnyékokba, áttekinthetetlen maradjon. Súlyos, nyomasztó látványt nyújtott. Joe-t szinte lehúzta, úgy nehezedett rá, minth a hátára szörnyű terhet raktak volna. A vibrálás abbamaradt. Legalábbis számára, most, hogy belépett. Eltöprengett, vajon helyesen választott-e. Most, immár túl későn, végiggondolta, mit jelentett volna a másik alternatíva. Visszatérést — talán — a saját idejébe. Menekülést ebből az állandóan hanyatló, visszafejlő világból — talán mindörökre. Hát, gondolta aztán, ez van. Körbejár ta a patikát, megvizsgálva a réz- és fafelületeket ez utóbbi. egyértelműen diófa volt —, és végül a hátsó receptkiadó ablakhoz ért.
   Egy sovány, szürke, sokgombos, mellényes öltönyt viselő fiatalember jelent meg, és némán megállt vele szemben. Hosszú ideig csak nézték egymást, egy szót sem szólva. Az egyetlen hang egy falióra felől kelt, számlapján római számok mutatták az időt. Ingája rendíthetetlenül lengett odavissza. Ahogy az már az óráknál szokás. Mindenütt.
   — Egy üveg Ubikot szeretnék — szólalt meg Joe.
   — A kenőcsöt? — kérdezte a gyógyszerész. Ajkai mintha nem teljesen szinkronban mozogtak volna a kimondott szavakkal. Joe látta, először a szája nyílik ki, mozogni kezd, és csak aztán, érezhető szünet után ért el hozzá a hangja.
   — Hát kenőcs? — kérdezett vissza Joe. — Azt hittem, belsőleg kell használni.
   A gyógyszerész egy darabig nem válaszolt. Mintha szakadék választaná el őket egymástól, több emberöltőnyi idő. Végre ismét kinyílt a szája, és az ajkai megmozdultak. Kis idő után Joe meghallotta a szavait:
   — Az Ubik rengeteg változáson ment át, amint a gyártója továbbfejlesztette. Ön bizonyára a régi Ubikot ismeri, nem az újat. — A gyógyszerész oldalt fordult, és Joe mintha egy trükkfelvételt nézett volna: a férfi lassú, kimért tánclépésekkel mozgott, esztétikusan kellemes ritmusban, megrázó érzelmi telítettséggel. — Mostanában sok nehézséggel jár az Ubik beszerzése — mondta, miközben visszatáncolt. Jobb kezében lapos ólomdobozt tartott, melyet aztán Joe elé helyezett a receptkiadó pultra. — Ez por formájában érkezik, amihez kőszénkátrányt kell adni. Ez utóbbi külön csomagban van. Rendkívül kedvező áron megszámítom önnek. Az Ubik por persze annál drágább. Negyven dollár.
   — Mi van benne? — kérdezte Joe. Az ár egész elrémítette.
   — Az a gyártó titka.
   Joe felvette a lezárt dobozt, és a fény felé tartotta.
   — Nem baj, ha elolvasom a címkéjét?
   — Dehogyis.
   Az utcáról beszűrődő halvány világosságnál végre sikerült kisilabizálnia a doboz címkéjére nyomtatott szöveget. A közlekedésrendészeti idézés kézírásos üzenetét folytatta, pontosan ott, ahol az abbamaradt:

úgy ahogy van, nem igaz. Ő nem, ismétlem, nem is próbálta meg használni a tehetségét a robbanást követően. Nem próbált segíteni Wendy Wrighton, sem Al Hammondon, sem Edie Dornon. Hazudik neked, Joe, és ez újragondoltatta velem az egész helyzetet. Amint valami eredményre jutottam, tudatom veled. Addig is lény óvatos. Mellesleg: az Ubik por általános gyógyító hatású szer, amennyiben szigorúan és lelkiismeretesen betartja a használati utasításban előírtakat.
   
   úgy ahogy van, nem igaz. Ő nem, ismétlem, nem is próbálta meg használni a tehetségét a robbanást követően. Nem próbált segíteni Wendy Wrighton, sem Al Hammondon, sem Edie Dornon. Hazudik neked, Joe, és ez újragondoltatta velem az egész helyzetet. Amint valami eredményre jutottam, tudatom veled. Addig is lény óvatos. Mellesleg: az Ubik por általános gyógyító hatású szer, amennyiben szigorúan és lelkiismeretesen betartja a használati utasításban előírtakat.

   — Csekket elfogad? — kérdezte Joe a gyógyszerésztől. — Momentán nincs nálam negyven dollár, az Ubikra azonban égető szükségem volna. A szó szoros értelmében élet-halál kérdése. — Zakójának zsebébe nyúlt a csekkfüzetéért.
   — Ön ugye nem Des Moines-ba való? — érdeklődött a gyógyszerész. — Az akcentusából is megmondhatom. Nem, ahhoz, hogy ekkora összegről csekket fogadjak el, ismernem kellene önt. Az utóbbi hetekben egész sor érvénytelen csekket kaptunk, mindet idegenektől.
   — Akkor hitelkártyát?
   — Mi az a “hitelkártya”? — csodálkozott a gyógyszerész.
   Joe lerakta az ubikos dobozt, sarkon fordult, és szó nélkül kisétált a patikából. Átment az úttesten, megindult a szálloda irányába, aztán megtorpant és visszanézett.
   Csak a rozoga sárga épületet látta, az emeleti ablakok elfüggönyözve, a földszintiek bedeszkázva, elhagyatottan. A deszkák közötti réseken át sötétség ásított rá a betört üvegek helyén. Élettelen volt az egész.
   Hát ennek is vége, eszmélt rá. A lehetőség, hogy egy doboz Ubikot szerezzen, elúszott. Még ha találnék is itt a járdán negyven dollárt. De, gondolta aztán, legalább Runciter figyelmeztetését végigolvashattam. Már ez is megérte. Bár lehet, hogy nem igaz. Talán csupán egy deformált, vakvágányra tévedt, haldokló agy véleménye. Vagy egy teljesen halott agyé… mint a tévéreklám esetében is. Krisztusom, fakadt ki magában kétségbesetten. Na és ha mégis igaz?
   A járókelők itt-ott elmélyülten kémlelték az eget. Észrevéve őket Joe is fölnézett. A vakító napsugarak elől elernyőzve a szemét apró pöttyöt pillantott meg, amint fehér füstcsíkokat ereget: egy magasan szálló repülőgép írta hirdetését az égre. Ahogy a járókelőkkel együtt figyelte, a máris oszlásnak indult felhőkből egy üzenet rajzolódott ki:

Fel a fejjel, Joe!

   Könnyű azt mondani, fakadt ki magában. És leírni se sokkal nehezebb.
   Nyugtalansággal eltelve összegörnyedt — ismét visszatért. belé a rettegés. Elcsoszogott a Meremont Szálló felé.

* * *

   Don Denny a magas mennyezetű, vidéki stílusú, karmazsin szőnyeges hallban várta.
   — Megtaláltuk — mondta. — Vége… neki, mindenesetre. Nem volt szép látván , egyáltalán nem. És most Fred Zafsk is eltűnt. Én azt hittem, a másik kocsiban ül, az ottaniak pedig, hogy velünk van. Úgy látszik, egyikbe se szállt be, tehát csak a halottasháznál lehet.
   — Gyorsul a folyamat — szólalt meg Joe. Elgondolkozott, mit változtatott volna a helyzetükön az Ubik, az a szer, ami újra és újra, számtalan különböző formában jelent meg nekik, de mindahányszor elérhetetlenül. Azt hiszem, már sosem tudjuk meg, döntötte el. — Ihatunk itt egyet? — kérdezte Don Dennyt. — Mi van a pénzzel? Az enyém már mind értéktelen.
   — A temetkezési vállalat fizet mindenért. Runciter hagyta meg nekik.
   — A szállodaszámlát is állják? — Különösnek találta. Ezt vajon hogy intézte el? — Szeretném, ha elolvasná ezt az idézést — mondta Don Dennynek. — Amíg nincs velünk senki más. — Átadta a papírlapot. — Tudom már az üzenet folytatását. Ott jártam, azt megszerezni.
   Denny elolvasta. az idézést, utána még egyszer. Aztán lassan visszanyújtotta Joe-nak.
   — Runciter azt hiszi, Pat Conley hazudik mondta.
   — Igen — felelte Joe.
   — Fölfogta, mit jelent ez? — A hangja új élt kapott. — Azt, hogy ő ezt az egészet semlegesíthette volna. Mindent, ami velünk történt, kezdve Runciter halálával.
   — Még ennél is többet jelenthet — mondta Joe. — Igaza van — hagyta rá Denny, figyelmes szemmel fürkészve a. másik férfit. — Igen, teljességgel igaza van. — Rémült arcot vágott, aztán elömlött rajta a felismerés. Fölcsillant az arca, de boldogtalan, megsebzett fénnyel.
   — Most épp nem érzem rá alkalmasnak magam, hogy ezen rágódjak — mondta Joe. — A legkevésbé sem tetszik nekem. Rosszabb, sokkal rosszabb, mint amire eddig gondoltam, vagy mint amit Al Hammond hitt, például. Pedig az is elég kellemetlen volt.
   — De ez igaz lehet — mondta Denny.
   — A mostanában történtek egész ideje alatt azt próbáltam megérteni, miért. Biztos voltam benne, ha azt megtudom… — De Al sosem gondolt erre, ő maga mondta. Mindketten könnyedén elsiklottunk a lehetőség fölött. Méghozzá jó okból.
   — A többieknek ne szóljon egy szót sem — mondta Denny. — Talán mégsem igaz, és ha mégis, a tudása még nem segíthet rajtük.
   — Minek a tudása? — szólalt meg Pat Conley a hátuk mögött. — Mi nem segíthet rajtuk? — Megkerülte a két férfit, és rájuk függesztette fénnyel telített bölcs, nyugodt, derűsen nyugodt, fekete szemét. — Szégyen, ami Edie Dornnal történt — mondta. — És Fred Zafskyval; azt hiszem, ő is elment. Így már nem maradunk túl sokan, nem igaz? Vajon ki lesz a következő? — Rendíthetetlennek tűnt, teljes volt az önuralma. — Tippy lefeküdt a szobájában. Nem mondta, hogy fáradt, de azt hiszem, nincs más magyarázat. Nem értetek egyet?
   Don Denny csak kis szünet után szólalt meg:
   — De egyetértek.
   — Milyen papírt írtak neked, Joe? — kérdezte Pat. Kinyújtotta a kezét. — Megnézhetem?
   Joe odaadta neki. A pillanat, gondolta, elérkezett. Minden most van, belegöngyölődve a jelenbe. Egyetlen szempillantásba.
   — Honnan tudta a rendőr a nevemet? — kérdezte Pat, miután átolvasta a szöveget. Fölemelte a tekintetét, figyelmesen Joe-ra pillantott, majd Don Dennyre. — Miért írt az az ember rólam?
   Nem ismerte jól az írást, mondta magában Joe. Mert nem is ismerheti. Nem úgy, mint mi.
   — Runciter — szólalt meg. — Te csinálod ezt, ugye, Pat? Te, a tehetségeddel. Miattad kerültünk ide.
   — És megöl mindannyiunkat — mondta Don Denny. — Egyenként. De hát miért? — Joe-hoz fordult. — Mi lehet rá az oka? Hisz még csak nem is ismer minket.
   — Ezért jöttél el a Runciter Társasághoz? — kérdezte Joe. Megpróbált rezzenéstelen hangon beszélni, de sikertelenül. Fülében hallotta, ahogy megremeg, és azonnal elöntötte a saját maga iránt érzett megvetés. — G. G. Ashwood derített föl és hozott be. Talán Hollisnak dolgozott, erről van szó? Ez történt velünk valójában… nem a bomba, hanem te?
   Pat elmosolyodott.
   És a szálloda hallja Joe Chip arcába robbant.

* * *

Philip K. Dick | Ubik | 13

 

13

 



   Sötétség duruzsolt körülötte, úgy tapadva rá, mint az összeállt, nedves, meleg gyapjú. A történtek tudata összeolvadt ezzel az éjszakával, és rettegése egyszeriben szinte kézzelfogható testet. kapott. Nem voltam elég óvatos, jutott eszébe. Nem cselekedtem Runciter tanácsai szerint. Hagytam, hogy megnézzé az idézést.
   — Mi a baj, Joe? — hallotta Don Denny aggodalommal terhes hangját. — Mi a baj?
   — Jól vagyok. — Most már látott is egy kicsit. A sötétség vízszintes szürke sávokra bomlott szét, mintha lassan fölszívódott volna. — Csak fáradtnak érzem magam — tette hozzá, és nyomban ráébredt, valóban mennyire elfáradt a teste. Korábbról ilyenre nem is emlékezett. Soha életéből.
   — Hadd segítsem egy székbe — kérte Don Denny. Joe érezte, ahogy a férfi karja a válla köré kulcsolódik; érezte, hogy Denny vezeti, és ettől ismét félni kezdett, attól, hogy vezetni kell. Elhúzódott.
   — Jól vagyok — ismételte. Denny alakja formálódni kezdett a közelében. Összpontosított, és egyszer csak ismét kivehetővé vált a századfordulós stílusú hall díszes kristálycsillárjával, a sokfelé szóródó sárga fénnyel. — Hadd üljek le — mondta, és kitapogatott egy nádfonatú széket.
   — Mit csinált vele? — támadt Don Denny élesen Patnek.
   — Nem csinált velem semmit — mondta Joe, igyekezve minél biztosabb hangon megszólalni. Az mégis rikácsolva megugrott, tele természetellenes felhangokkal. Mintha fölgyorsították volna, gondolta. Magasabb lett. Nem az enyém.
   — Így igaz — mondta Pat. — Nem csináltam semmit, sem vele, sem bárki mással.
   — Föl akarok menni, lefeküdni — szólalt meg újra Joe.
   — Szerzek egy szobát — mondta Don Denny idegesen. Ott toporgott Joe körül, feltűnve, majd ismét elenyészve, ahogy a hallban nőtt-csökkent a fény: hol sápadt vörössé fakult, hol fölerősödött, hogy aztán elhalványuljon megint. — Maradjon itt, abban a székben, Joe. Rögtön visszajövök. — Denny elsietett a recepció felé. Pat maradt.
   — Tehetek valamit érted? — kérdezte.
   — Nem — válaszolta Joe. Nagy erőfeszítésébe került hangosan kimondani ezt az egye.tlen szót. Úgy kellett kilöknie a szívében támadt. szakadékból, az űrből, ami másodpercről másodpercre nőtt. — Egy cigarettát talán — szólt, de egy egész mondat még jobban kifárasztotta. Érezte, mint kalapál a szíve. A súlyos dobolás még csak nehezített a helyzeten. Újabb súlyként nehezedett rá, hatalmas, mindent szétlapító kézként. — Van egy nálad? — kérdezte, és sikerült fölnéznie a lányra a füstös vörös fényen át. Egy erőtlen valóság szeszélyes villódzásán át.
   — Sajnálom — válaszolta Pat. — Nincsen.
   — Mi… történt velem? — nyögte Joe.
   — Talán szívinfarktus — mondta Pat.
   — Gondolod, van a szállodának orvosa? — sikerült kipréselnie a szavakat.
   — Kétlem.
   — Nem is nézel utána? Nem akarsz?
   — Szerintem az egész pszichoszomatikus — mondta Pat. — Nem is vagy igazán beteg. Majd rendbe jössz.
   Don Denny tért vissza.
   — Szereztem magának egy szobát, Joe — mondta. — A második emeleten, a 203-ast. — Szünetet tartott, és Joe magán érezte fürkésző, aggódó tekintetét. Rémesen néz ki. Gyengének. Mintha a legkisebb szél is elfújná. Istenem, Joe, tudja, mihez hasonlít? Edie Dorn nézett így ki, amikor rátaláltunk.
   — Ó, dehogyis — szállt vitába vele Pat. Edie Dorn meghalt. Joe él. Ugye, Joe?
   — Föl akarok menni — mondta a férfi. — Le akarok feküdni. — Valahogy sikerült talpra állnia. A szíve nagyot dobbant, majd, mintha tétovázna, egy pillanatra leállt, de aztán ismét verni kezdett, mint egy betont püfölő vasrúd. Minden egyes ütésre az egész teste összerázkódott. — Merre van a lift? — kérdezte.
   — Odavezetem — felelte Denny; a keze ismét Joe vállára kulcsolódott. — Törékeny, mint egy tollpihe — mondta. — Mi történt magával, Joe? Meg tudja mondani? Van valami fogalma róla? Kérem, próbálja meg elmesélni.
   — Nem tudja — válaszolt helyette Pat.
   — Szerintem orvost kéne hívni hozzá — mondta Denny. — Azonnal.
   — Nem — vágra rá Joe. Ha lefekszem, az majd segít, tette hozzá magában. Mintha az óceán húzta volna, az árhullám magával sodorta. Arra ösztökélte, hogy feküdjön le. Egyetlen dolog felé hajtotta: kinyújtózni, háton, egyedül, fönt, a szobájában. Ahol senki sem látja. El kell tűnjek. Hogy magam lehessek. Miért? — töprengett. Nem tudta. Ösztönösen csapott le rá a gondolat, ésszerű érv, érthető magyarázat nélkül.
   — Megyek, orvost hívok — mondta Denny. — Pat, maga maradjon itt vele. Ne engedje el a szeme elől. Jövök vissza, amilyen gyorsan csak lehet. Elsietett. Joe homályosan látta távolodó alakját. Denny mintha összement, elfogyott volna. Aztán egyszerre eltűnt. Patricia Conley maradt, de magányosságát ez cseppet sem csökkentette. A lány fizikai jelenléte ellenére elszigeteltsége teljessé vált.
   — Nos, Joe — szólalt meg Pat. — Mit akarsz? Mit tehetek érted? Csak kérned kell.
   — A liftet — nyögte.
   — Azt akarod, hogy a lifthez vezesselek? Boldogan. — Elindult, Joe pedig, amennyire tudta, követte. Úgy érezte, a lány szokatlanul gyorsan lépked. Nem várt rá, nem is nézett vissza. Szinte lehetetlennek találta, hogy a látóterében tartsa. Vajon csak a képzeletem játszik velem, kérdezte magától, vagy tényleg ilyen gyorsan mozog? Biztos csupán nekem tűnik úgy; lelassultam, összepréselt a gravitáció. Egész világa a puszta tömeg tulajdonságait öltötte magára. Csak egyetlen módon tudott magára gondolni: egy olyan tárgyként, amire nagy nyomás nehezedik. Egy minőség, egy tuladonság. És egy élmény. Tehetetlenség.
   — Ne olyan gyorsan — szólt. Már nem is látta a lányt. Ruganyosan lépkedett, valahol a látóterén kívül. Zihálva megállt, képtelenül arra, hogy továbbmenjen. Érezte, ahogy arcán végigfolyik az izzadság, sós nedve csípi a szemét. — Várj — mondta.
   Pat ismét megjelent. Fölismerte az arcát, ahogy figyelmesen föléhajolt. Tökéletesen nyugodtnak látszott. Figyelme teljesen érdeklődésmentesnek tűnt, tudományosan távolinak.
   — Megtöröljem talán az arcod? — kérdezte. Elő vett egy apró, finom csipkeszegélyü zsebkendőt. Elmosolyodott, ahogy az előbb is.
   — Csak vigyél el a liftig. — Kényszerítette a testét, hogy előreinduljon. Egy lépés. Kettő. Most már látta is a liftet; többen vártak rá. Az oldalt csúszva nyíló ajtó fölött régimódi tárcsa volt, az óráéhoz hasonló mutatóval. Ez a barokkosan díszes tű a hármas és a négyes közt rezgett éppen, aztán balra indult, elérte a hármast, majd ismét rezegni kezdett, immár a kettes és a hármas között.
   — Egy perc, és itt lesz — mondta Pat. Elővette táskájából a cigarettát es az öngyújtót rágyujtott s szürke füstgomolyagokat kezdett eregetni az orrlyukain át. — Meglehetősen ásatag darab ez a lift szólt, karját higgadtan összefonva. — Tudod, mit gondolok? Hogy ez is egy olyan nyitott vasketrec. Nem félsz te azoktól?
   A tű elhagyta a kettest; megtorpant az egyes főlött, de aztán határozottan megindult lefelé. Az ajtók félresiklottak:
   Joe megpillantotta a ketrec rácsát, az egész kalitkát. Meglátta az egyenruhás liftkezelőt, aki egy támlátlan széken ült, keze az irányítótárcsán.
   — Fölfelé — szólt. — Kérem, húzódjanak beljebb.
   — Ebbe én nem szállok be — jelentette ki Joe.
   — Miért nem? — kérdezte Pat. — Talán azt hiszed, elszakad a kábel? Ettől félsz annyira? Látom rajtad, milyen rémült vagy.
   — Ezt látta Al is — mondta Joe.
   — Hát — felelte Pat —, akkor csak egyféleképp juthatsz a szobádhoz, a lépcsőkön. Márpedig te nem vagy képes megmászni azt a rengeteg lépcsőt, ebben az állapotban nem.
   — Márpedig én döntöttem. — Elindult lécsőt keresve. Nem látok! — rémült meg. Nem fogom megtalálni! A ránehezedő súly összepréselte a tüdejét, megnehezítve, fájdalmassá téve a lélegzést. Meg kellett állnia, és a levegővételre koncentrálni… egyedül csak arra. Talán tényleg szívinfarktus, gondolta. Ha az, nem tudom megmászni a lépcsőket. De a vágy addigra még erősebbé vált benne, a mindent elsöprő vágy, hogy egyedül maradjon. Bezárkózzon egy üres szobába, tanuk né kűl, némán és hanyatt dőlve. Kinyujtózva, se nem szólva, se nem mozdulva. Nem akart senki mással, semmiféle problémával foglalkozni. Senki sem fogja tudni, hol vagyok, mondta magában. Ez, valami rejtélyes okból kifolyólag, nagyon fontosnak tűnt neki. Ismeretlen és láthatatlan akart lenni, hogy észrevétlenül élhessen. Különösen Pattől, gondolta, ő nem, ő nem lehet a közelemben.
   — Itt vagyunk — szólalt meg a lány. Ő vezette, és most enyhén balra fordította. — Pontosan előtted. Csak kapaszkodj a korlátba, és totyogj szépen a lépcsőkön az ágyadig. Látod? — Gyakorlottan indult meg fólfelé, táncolva és ragyogva, egyensúlyozva, majd súlytalanul föllibbenve a következő fokra. — Képes vagy rá?
   — Én… nem akarom — mondta Joe —, hogy velem gyere.
   — Ó, drágám. — A lány szomorúságot tettetve szipogott. Fekete szeme csillogott. — Csak nem attól félsz, hogy kihasználom az állapotodat? Hogy teszek veled valamit, ártok neked?
   — Nem. — Joe megrázta a fejét. — Én csak. Egyedül. Akarok lenni. — Megragadta a korlátot, és sikerrel fölhúzódzkodott az első lépcsőfokra. Ott megállva fölpillantott, megpróbálta kivenni a lép messze lehet, hány lépcsőt kell megmásznia addig.
   — Mr. Denny megkért, hogy maradjak veled. Olvashatok neked, vagy megszerezhetem, amit kérsz. Kiszolgálhatlak.
   A férfi föllépett egy újabb lépcsőre. — Egyedül — zihálta.
   — Nézhetem, ahogy mászol? — kérdezte Pat. Szeretném látni, mennyi ideig tart. Már ha egyáltalán megcsinálod.
   — Megcsinálom. — Lábát a következő lépcsőre helyezte, megmarkolta a korlátot, és fölhúzta magát. Megdagadt szíve már a torkát fojtogatta. Lehunyta a szemét, és kétségbeesetten erőlködve szívta be a levegőt.
   — Kíváncsi vagyok — szólt Pat —, vajon Wendy is ezt csinálta-e. Ugye ő volt az első?
    Joe levegő után kapott. — Én. Szerettem. Őt.
   — Ó, tudom. G. G. Ashwood elmondta. Kiolvasta a gondolataidból. G. G. és én nagyon jól összebarátkoztunk, rengeteg időt töltöttünk együtt. Úgy is mondhatnám, viszonyunk volt. Igen, úgy is mondhatnám.
   — A mi elméletünk volt — kezdte Joe, aztán mélyebb lélegzetet vett — a helyes. — Végre sikerült kimondania. Megint lépett egyet fölfelé, majd, hihetetlen erőfeszítéssel, még egyet. — Hogy te és G. G. összejátszottatok Hollisszal. Beépültetek.
   — Így igaz — helyeselt Pat.
   — A legjobb tétlenjeink. És Runciter. Mindanynyiunkat ki akartatok nyírni. — Megint egy fokkal följebb lépett. — Nem féletben vagyunk. De nem is…
   — Ó, azért meghalhatsz — mondta Pat. — Még nem vagy halott, legalábbis személy szerint te. De egyenként végzünk veletek. Minek is annyit beszélni róla? Minek fölemlegetni? Hisz nem sokkal ezelőtt te is elmondtad már egyszer, és őszintén szólva, kissé untatott az a sok szócséplés. Roppant unalmas, pedáns figura vagy, Joe. Majdnem olyan unalmas, mint Wendy Wright. Ti ketten szép pár lettetek volna.
   — Ezért halt meg elsőként Wendy. Nem mert elszakadt a többiektől. Hanem mert … — Összegörnyedt, ahogy a szívében a fájdalom hevesen lüktetni kezdett. Megpróbálkozott egy újabb lépéssel, de ez alkalommal elvétette. Megbotlott, és egyszerre ülve találta magát; összekuporodva, mint — igen, gondolta. Mint Wendy a szekrényben; összekuporodva, mint Wendy a szekrényben. Kinyúlt, és megmarkolta a kabátja ujját. Megrántotta.
    A szövet elszakadt. Kiszáradva, elnyűtten, úgy vált ketté, mintha olcsó, szürke papír lenne. Semmi erő nem volt benne… mintha darazsak tapasztották volna össze. Semmi kétség nem fér hozzá, hamarosan ő is ruhafoszlánynyomokat hagy majd maga után. Hulladéknyomokat, melyek egy hotelszobához vezetnek, ahol a magányt keresi. Utolsó nehézkes cselekvéseit egyfajta tropizmus vezéreli. Méghozzá a halál, a pusztulás, a nemlét felé. Félelmetes boszorkányság vette át a hatalmat fölötte, mely erejének csúcspontját a sírban éri majd el.
   Egy lépcsővel feljebb lépett.
   Meg fogom csinálni, ‘döbbent rá: De az engem előreösztökélő erő a testemből lakmározik. Ezért pusztult el halálakor Wendy és Al és Edie — és mostanra minden bizonnyal Zafsky — teste, csupán súlytalan, hüvelyszerű hájat hagyva maga után, minden lényeg, nedv és alapvető sűrűség nélkül. Az erő mindenféle nehézséget legyőz, de ez érte az ár, elhasználja a gyengülő testet. De ez a test, mint táplálékforrás, elegendő lesz, hogy följuttasson engem oda. Biológiai szükségszerűség lépett életbe, és jelenleg talán még az azt mozgásba lendítő Pat sem tudja leállítani. Eltöprengett, vajon mit érezhet a lány, miközben nézi őt itt mászni. Vajon csodálja? Vajon megveti? Fölemelte a fejét, Patet kereste. Sikerült kivennie, többféle színárnyalatban ragyogó, életteli arcát. Csak érdeklődés ült rajta. Semmi rosszindulat. Semleges kifejezés. Nem lepődött meg. Pat egy mozdulatot sem tett, hogy hátráltassa, se hogy segítse. Ez így még számára is helyesnek tűnt.
   — Jobban érzed magad? — érdeklődött Pat.
   — Nem — felelte a férfi, és félig fölemelkedve a következő lépcsőre lökte magát.
   — Máshogy festesz már. Nem vagy olyan ideges.
   — Mert megcsinálom — felelte Joe. — Tudom.
   — Már nincs nagyon messzebb — hagyta rá Pat.
   — Messze — javította ki a férfi.
   — Fantasztikus vagy. Olyan jelentéktelen, olyan kicsinyes. Még az agóniád is… — Azonnal kijavította magát, macskaszerűen, okosan. — Vagy legalábbis, ami számodra agóniának tűnik. Nem kellett volna hasznalnom ezt a kifejezést, "agónia." Még letör téged. Próbálj optimistán gondolkozni. Rendben?
   — Csak azt mondd meg — szólt a férfi —, hány lépcső maradt még.
   — Hat. — A lány elsiklott tőle, zajtalanul, erőfeszítés nélkül suhanva ftilfelé. — Nem, sajnálom. Tíz. Vagy talán kilenc? Azt hiszem, kilenc.
   Joe megint eggyel följebb lépett. És megint. És megint. Nem beszélt, látni sem próbált már. Kitapogatva a fokok kemény felületét, csigalassúsággal kúszott előre, egyfajta gyakorlatot fejlesztve ki magában, egy képességet, hogy pontosan tudja, merre is kell összpontosítania az erejét, hogyan használja föl kis híján elfogyott energiáit.
   — Már majdnem ott vagy — szólt Pat vidáman a feje fölül. — Mit akarsz mondani, Joe? Van valami hozzáfűznivalód ehhez a remek mászáshoz? Mert ez a legnagyobb mászás az emberiség történetében. Nem, ez nem igaz. Wendy és Al és Edie és Fred Zafsky is megtették előtted: De ez az egyetlen, amit végignézek.
   — Miért engem? — kérdezte Joe.
   — Téged látni akarlak, Joe, azért az aljas kis tervedért, még Zürichben. Amiért Wendy Wrightot az ágyadba akartad csalogatni abban a szállodában. Ez az éjszaka most egészen más lesz. Egyedül leszel.
   — Akkor éjjel is — nyögte Joe. — Egyedül. Voltam. — Újabb lépcső. Görcsösen köhögni kezdett, és az arcán legördülő cseppekben haszontalanul távozott belőle összes maradék ereje.
   — Pedig ott volt. Nem az ágyadban, de valahol a szobában. Csak te átaludtad az egészet. — Pat fölkacagott.
   — Próbálok — mondta Joe. — Nem köhögni. Újabb két lépcsőfokot leküzdött, és tudta, már majdnení teljesen ftilért. Vajon mennyi időt tölthetett el itt? — töprengett. Képtelen lett volna megmondani.
   Egyszerre rémülten fedezte föl, hogy fáradtsága mellett ki is hűlt. Vajon mikor történhetett? — kérdezte magában. Valamikor a múltban; olyan alattomosan szivárgott belé a hideg, hogy észre sem vette. Ó, istenem, mondta magában, és hevesen összerázkódott. Mintha még a csontjai is megremegtek volna. Ez még rosszabb, mint a Lunán, sokkal roszszabb. Rosszabb annál a hűvösségnél is, ami Zürichben telepedett a hotelszobájára. Azok csupán előfu tárai voltak ennek.
   Az anyagcsere, jutott eszébe, égetéssel járó folya mat, olyan, mint egy működő kemence. Ha leáll, az életnek is vége. Tévedés volt mindaz, amit a pokol ról állitottak, mondta magában. A pokol jéghideg minden megfagy benne. A test egyetjelent a súllya és a hővel. Most engem a súly kényszerít térdre, hőség pedig, testem melege, lassan eltávozik. És hacsak újjá nem születek, többé nem térek vissza Habár ez az egész világegyetem végzete. Úgyhogy legalább nem leszek egyedül.
   Mégis magányosnak érezte magát. Túl korán ha talmasodik el rájtam, döbbent rá. Még nem jött e az ideje; valami főlgyorsította. .. valami bűnös hata lom, puszta rosszindulatból és kíváncsiságból; egy alakváltó, perverz lény, ami szeret megfigyelni Gyerekes és visszamaradott, élvezi a történteket Az lapított szét engem, mint egy hajlott lábú rovarl mondta magában. Egy egyszerű bogarat, ami semm mást nem csinál, csak a földet kaparássza. Nen repülhet el, nem menekülhet. Csupán leereszkedhe lépcsőfokonként a zűrzavar és a bűn tengerébe A síri világba, melyet egy perverz lény belakot már, mindenfelé mocskos nyomokat hagyva mag után. Ezt a lényt mi Patnek nevezzük.
   — Megvan a kulcsod? — kérdezte a lány. — A szobádé. Gondold el, milyen borzasztó érzés lesz, ha fölérsz a második emeletre, és rájössz, hogy elhagytad a kulcsodat, nem tudsz bejutni a szobádba.
   — Megvan. — Végigtapogatta a zsebeit.
   Kabátja leszakadt róla, rongyokban, cafatokban leesett, és felső zsebéből kicsusszant a kulcs. Kétlépcsőnyit lebucskázott, ahová már nem érhetett el
   — Majd én fölveszem — készségeskedett Pat. El szökkenve a férfi mellett fölkapta a kulcsot, a fény felé tartva megszemlélte, aztán lerakta a lépcsősor legtetején, a korlátra. — Itt lesz fönt — mondta —, itt könnyen eléred majd, ha fóljutottál. Ez lesz a díj. A szoba, azt hiszem, balra van, körülbelül a negyedik ajtó a folyosón. Lassan mozoghatsz csak, mégis sokkal könnyebb lesz, ha túljutottál a lépcsőkön. Ha már nem kell másznod.
   — Látom — szólt Joe. — A kulcsot. A legfölső fokot. Látom a lépcsősor tetejét. — Mindkét kézzel a korlátba kapaszkodva fólrángatta magát, egyetlen végső erőfeszítéssel három újabb lépcsőfokot ütasítva maga mögé. Érezte, hogy szívja ki belőle az életet; a ránehezedő teher megnőtt, a hideg egyre fagyosabb lett, és anyagi valója lassan elhalványult. De…
   Fölért végre.
   — Viszlát, Joe mondta Pat. Föléhajolt, kissé letérdelve, hogy a férfi láthassa az arcát. — Ugye nem akarod, hogy Don Denny rád t.örjön? Az orvos úgysem segíthet rajtad. Megmondom nekik, hogy á’ szállodaszemélyzettel hívattam egy taxit, és már úton is vagy a város másik végén levő kórház felé. fgy nem fognak zavarni. Teljesen egyedül lehetsz. Egyetértesz?
   — Igen — felelte a férfi.
   — Itt a kulcs. — A hideg fémtárgyat a kezébe csúsztatta, és összezárta az ujjait körülötte. — Föl a fejjel, azt hiszem, így mondják itt, ‘39-ben. És ne lógasd az orrod. Ezt is szokták mondani. — Azzal elúszott előle, talpra állt. Egy darabig még nem mozdult, figyelte a férfit, aztán eliramodott a folyo són, a lift felé. Joe látta, hogy megnyomja a gombot, vár. Látta, hogy az ajtó kinyílik, és Pat eltűnik mögötte.
   Erősen markolva a kulcsot ingadozva, görnyedten fólemelkedett. Egyensúlyát keresve a folyosó szemközti falának támaszkodott, aztán befordult balra, és járni kezdett, lépés lépés után, még mindig a falba kapaszkodva. Sötétség, gondolta. Sehol semmi fény. Összeszorította a szemhéját, majd ismét kinyitotta, pislogott. Az arcán végigcsurgó izzadság még mindig elvakította, csípte. Meg nem tudta volna mondani, a folyosó valóban olyan sötét, vágy csak a látása homályosult el.
   Mire az első ajtóhoz ért, már négykézláb mászott. Fölemelte a fejét, a szobaszámot kereste. Nem, nem ez az. Tovább mászott.
   Mikor megtalálta a megfelelő ajtót, fól kellett egyenesednie, belekapaszkodva, amibe csak tudott, hogy beilleszthesse a kulcsot a zárba. Az erőfeszítés kis híján végzett vele. Kulccsal a kezében eldőlt. Feje az ajtónak koppant, teste elnyúlt a porba fúlt szőnyegen, melyből a kor, a használat és a jéghideg halál szaga áradt. Nem jutok be a szobába, döbbent rá. Többé nem leszek képes fölállni.
   Pedig muszáj. Idekint megláthatják.
   Két kezével megragadta a kilincsgombot, és még egyszer talpra rángatta magát. Teljes súlyával az ajtónak dőlt, és reszketve a kilincsgombba épített zár felé lökte a kulcsot. Így, ha sikerül elfordítania, az ajtó kitárul, és ő máris bent van. Aztán, gondol ha, ha be tudom csukni magam után, és eljutok az ágyig, minden szenvedésnek vége.
   A zár megcsikordult. A fémnyelv visszahúzódott. Az ajtó kinyílt, és ő széttárt karokkal előrezuhant. A padló feléje lendült, megpillantotta a szőnyeg mintázatát: vörös és arany vonalak, virágszerűségek kavarogtak rajta, azonban immár elmosódottan, fénytelenül. A színek megfakultak, és ami kor fájdalmat szinte nem is érezve a padlónak csapódott, arra gondolt: nagyon régi ez a szoba. Amikor ez a hely épült, még talán nyitott vasketreces lifteket használtak. Akkor pedig a valódit láttam, mondta magában, az eredetit, az igazit.
   Egy darabig csak feküdt, aztán, mintha parancsra tenné, ismét megmozdult. Térdre emelkedett, kezét maga elé rakta… a kezem, gondolta. Te jó ég! Mint a pergamen, sárga és bütykös, mint egy szétfőtt, kiszáradt pulyka püspökfalatja. A bőre szőrös, mintha nem is emberé lenne. Néhol pihés tollak, mintha évmilliókat fejlődött volna vissza, valamivé, ami repül és úszik is, vitorlaként használva bőrét.
   Kinyitotta a szemét, az ágyat kereste. Minden erejét összeszedte, hogy fölismerje. A szoba túlsó végében egy kövér ablak, függönyei pókhálóján szürkén szűrődik át a fény. Egy pipereasztal, ronda, pipaszár lábakkal. Aztán az ágy, rácsos vázán rézgombok díszlenek, de mintha furcsán megrogyott volna, a hosszú évek használata meggyötörte a szerkezetét, megvetemítette a lakkozott fejlapot. Akkor is rá akarok feküdni, mondta magának. Feléje nyúlt, tovább rángatta, vonszolta magát befelé a szobába. ‘
   Akkor meglátott szemben egy alakot, aki egy túltömött székben ült. Néző, aki egy szót se szól, csak főláll, és gyorsan megindul felé.
   Glen Runciter.
   — Nem segíthettem neked megmászni a lépcsőt mondta szigorú képet vágva. — Ő meglátott volna. Az igazat megvallva attól is féltem, högy esetleg elkísér egész a szobáig, és bejön veled. Akkor aztán igazán bajba kerültünk volna, hisz ő… — Elhallgatott, lehajolt, és talpra állította Joe-t, de úgy, mintha súlytalan lenne a teste, minden erőfeszítés nélkül. — Erről majd később beszélünk. Gyere. — Joe hóna alá nyúlt, és végigcipelte a szobán… de ném az ágyhoz, hanem a túltömött székhez, amelyben az imént még ő maga ült. — Kibírod még pár pillanatig? — kérdezte. — Be akarom zárni az ajtót. Hátha mégis meggondolná magát.
   — Igen — felelte Joe.
   Runciter három öles lépéssel az ajtónál termett, becsapta, elreteszelte, aztán visszasietétt Joe-hoz. A pipereasztal egyik fiókját kinyitva előkapott belőle egy flakont, melyet fényes csíkok, luftballonok és betűk díszítettek.
   — Ubik — mondta Runciter, erősen megrázta a flakont, aztán Joe elé állt, és ráirányította. — Nem kell megköszönnöd — szólt még, azzal hosszan fújni kezdett vele jobbra-balra. A levegő villódzott és megremegett, mintha ragyogó fényrészecskékkel telt volna meg, mintha a nap energiája szabadult volna el ebben a megviselt, öreg hotelszobában. Jobban érzed magad? Azonnal működni kezd, már is érezned kellene a hatását. — Idegesen bámulta Joe-t.

* * *

Philip K. Dick | Ubik | 14

 

14

 



   — Van egy cigarettád? — kérdezte Joe. Hangjab remegett, de nem a fáradtságtól. Nem is a hidegtől. Mindkettő teljesen eltűnt. Feszült vagyok, mondta magában. De már nem haldoklom. Azt a folyamatot leállította az Ubik spray.
   Ahogy Runciter meg is jósolta szalagra vett tévéreklámjában. Ha megtalálom, nem eshet bajom, ezt ígérte, De, gondolta komoran, nagyon soká tartott. Kis híján meg sem értem.
   — Nem filteres — figyelmeztette Runciter. — Ebben a korai, rettenetes korban nem rendelkeznek még cigarettaszűrőkkel. — Egy csomag Camelt nyújtott oda Joe-nak. — Meggyújtom neked. — Végighúzott egy gyufát a dobozon, és a cigarettához tartotta. ,
   — Ez friss — mondta Joe. .
   — Az ördögbe is, persze. Krisztusom, hisz csak az előbb vettem lent a dohányárudában. Hosszú utat megtettünk már. Magunk mögött hagytuk a csomós tej és a kiszáradt cigaretták korát. — Mereven elmosolyodott, szeme határozottan, zordan nézett, nem vert vissza semmi fényt. — De benne vagyunk még — szólt. — Nem jutottunk ki. És ez nagy különbség. — Magának is meggyújtott egy cigarettát. Hátradőlve, némán szívta, arcán még mindig azzal a komor kifejezéssel. Fáradtan, döntötte el magában Joe. De ez nem az a fajta fáradtság, amin ő maga átment.
   — A többieken is segíthetsz? — kérdezte Joe.
   — Csak ez az egyetlen flakon Ubikom van. A legtöbbjét rád kellett elhasználjam. — Neheztelve legyintett. Ujjai a nyughatatlan düh rándulásával szorultak össze. — Csak elég korlátozott számban változtathatok itt meg dolgokat. Megtettem, amit lehetett. — Fölkapta a fejét, és Joe szemébe nézett. — Igyekeztem eljutni hozzátok, valamennyiőtökhöz, valahányszor csak tudtam, akármilyen módon. Mindent megtettem, ami a hatalmamban áht. Átkozottul kevés volt. Majdnem semennyi. — Azzal parázsló, töprengő hallgatásba burkolózott.
   — A felirat a mosdó falán — szólalt meg Joe. — Azt írtad, mi halottak vagyunk, te pedig élsz.
   — Mert élek is — recsegte Runciter.
   — És mi, többiek, halpttak vagyunk? Runciter csak hosszú szünet után válaszólt: — Igen.
   — De a videóra vett tévéreklámban… , — Annak az volt a célja, hogy téged megmozgasson. Hogy keresd az Ubikot. Rávett, hogy eredj a nyomába, aztán már magadtól folytattad. Mindig próbáltalak elérni, de te is tud’od, mi történt: az a lány mindenkit húzott magával a múltba… mindannyiunkat befolyásolt a képességével. Ujra és újra hátráltatott, haszontalanná téve minden igyekezetemet. — Aztán hozzátette; — Kivéve a töredékes jegyzeteket, amiket erről a szerről közölhettem. Súlyos, határozott ujját sürgetően Joe-nak szegezte, élénken gesztikulálva. — Nézd csak meg, mivel kellett szembeszállnom. Ugyanaz a valami, ami foglyul ejtett benneketet, egymás után el is tett titeket láb alól. Őszintén megmondom, bámulom, mennyi mindent voltam képes tenni az ellenében.
   — Mikor jöttél rá, hogy mi folyik itt? — kérdezte Joe. — Mindig is tudtad? Kezdettől fogva?
   — “Kezdettől” — visszhangozta Runciter gúnyosan. — Mit jelent az? Az egész hónapokkal, sőt talán évekkel ezelőtt kezdődött. Isten tudja, Hollis és Mick, Pat Conley, S. Dole Melipone és G. G. Ashwood mióta szövögették már a terveiket, dolgozták ki és gyúrták át újra, mint a tésztát. Elmondom, mi történt. Elcsaltak bennünket a Lunára, Pat Conleyt is magunkkal vittük, egy ismeretlen nőt az ő ismeretlen képességével… ez utóbbit még tán maga Hollis sem értette meg. Ez a képesség mindenesetre valamiképp az idő visszafordításával függött össze. Pontosan fogalmazva, nem az időutazással… hisz példának okáért a jövőbe nem tud menni. Bizonyos értelemben a múlt is zárva van előtte. Amit csinál, legalábbis amennyire én értem, az az, hogy megkezd egy ellenfolyamatot, ami fölfedi az anyagban rejlő korábbi megjelenési formákat. De ezt te is tudod, Allel már kitaláltátok. — Gyűlölettel csikorgatta a fogait. — Al Hammond, micsoda veszteség! De nem tehettem semmit. Akkor még nem törhettem át úgy, ahogy most.
   — Miért, mi a különbség most? — kérdezte Joe. — Az, hogy ennél tovább már nem mehet vissza. Máris megindult a normális előremozgás. Az idő ismét a múltból a jelenen át a jövő felé halad. Nyilvánvalóan a végsőkig kihasználta a tehetségét. 1939, ez a határ. Most egész egyszerűen kikapcsolta képességeit. Miért is ne? Hisz elvégezte, amivel Ray Hollis megbízta.
   — Hány ember állt a hatása alatt?
   — Csak azok, akik a Lunára utaztak, és ott voltak abban a felszín alatti helyiségben. Még Zoe Wirt sem. Pat szabályozni tudja az általa gerjesztett mező hatósugarát. Amennyire a külvilág tudja, mi elutaztunk a Lunára, ahol aztán egy balesetnek minősített robbanás végzett velünk. A gondoskodó Stanton Mick jégre tetetett bennünket, de semmiféle kapcsolatot nem sikerült létesíteni velünk. Nem voltak elég gyorsak.
   — Miért nem volt elég nekik a bomba? — kérdezte Joe.
   Runciter egyik szemöldökét fölhúzva nézett végig rajta.
   — Miért vetették be egyáltalán Pat Conleyt? erősködött Joe. Még megviselt, roskatag állapotában is megérezte, valami nincs rendben. — Semmi szükség nem volt erre az idővisszafordító trükkre, hogy visszalódítsanak bennünket ide, 1939-be. Az egésznek semmi értelme.
   — Ez elég érdekes álláspont — felelte Runciter. Lassan bólintott, ráncos kősziklaarcán grimasszal. — Ezen gondolkoznom kell. Adj egy kis időt. — Az ablakhoz sétált, megállt, és kibámult az utca túloldalán sorakozó üzletekre.
   — Számomra az a meglepő — fejtegette Joe —, hogy amivel szembekerültünk, az egy inkább rosszindulatú, mintsem ésszerű hatalom. Nem elég, hogy valaki megpróbál megölni, semlegesíteni bennünket, el akarja intézni az egész kockázatmentesítő szervezetünket, de… — Elgondolkozott. Már a nyelvén volt az előbb. — Egy felelőtlen lény ez, aki élvezi, amit velünk tesz. Ahogy egyenként megöl minket. Nem kellene így elnyújtania. Ez nem Ray Hollisra vall, Ő hideg, praktikus mészárlást szervez. ,
   Es amennyit Stanton Mickről tudok…
   — Pat maga az — szakította félbe gorombán Runciter. Visszafordult az ablaktól. — Ő pszichológiailag szadista természet. Szereti letépdesni a légy szárnyait. Játszik velünk. — Várta Joe reakcióját.
   — Nekem inkább úgy hangzik, mintha egy gyerek lenne — mondta az.
   — Nézd meg Pat Conleyt. Rosszindulatú és féltékeny. Először Wendyt intézte el, érzelmi ellentéteik miatt. Végig követett téged a lépcsőn az előbb, mert élvezte; valójában kárörömet érzett.
   — Honnan tudod te ezt? — csapott le rá Joe. Hisz ebben a szobában vártál, mondta magában. Nem láthattád. És… honnan tudta, hogy ő épp ebbe a szobába jön?
   Runciter elkínzott; zajos nyögéssel engedte ki a lélegzetét, majd így szólt:
   — Nem mondtam el neked mindent. Ami azt illeti… — Elakadt a szava, vadul harapdálni kezdte alsó ajkát, aztán hirtelen kitört belőle a folytatás: — Amit eddig mondtam neked, az nem volt egészen igaz. Én nem ugyanolyan viszonyban vagyok ezzel a visszafejlődött világgal, mint ti, többiek, Teljességgel igazad van, túl sokat tudok, Ez azért van, mert kívülről jöttem, Joe.
   — A jelenések — motyogta Joe.
   — Igen. Beküldtem őket ebbe a világba, ahol lehetett. Stratégiailag fontos időkben és helyeken. Mint az a közlekedésrendészeti idézés. Mint Archer…
   — Szóval az a tévéreklám nem videóról ment mondta Joe. — Élőben.
   Runciter kelletlenül bólintott. ,
   — Mi ez a különbség — kérdezte Joe — a te helyzeted és a miénk között?
   — Biztos, hogy akarod hallani?
   — Igen. — Fölkészítette magát, előre tudva, mit fog hallani.
   — Nem haltam meg, Joe. A graffiti igazat mondott. Ti mind le vagytok fagyasztva, én azonban… — Runciter nehézkesen beszélt, és mindvégig nem nézett Joe-ra. — Egy konzultációs teremben ülök a Szerelmetes Felebarátaim Moratóriumban. Titeket egymáshoz huzaloztak, az én utasításomra, hogy megmaradhassatok egy csoportban. Én idekintről próbállak elérni benneteket. Hát ezt jelenti a kívülről. Ezt jelentik a manifesztációk, ahogy te hívod őket. Már egy hete próbállak benneteket normális féletre kelteni, de.. , nem megy. Egymás után kihunytok.
   Joe kis szünet után szólalt .meg: — Mi újság Pat Conleyval?
   — Igen, ő is veletek van. Féletben, összekötve a csoport többi tagjával.
   — A visszafejlődést az ő tehetségének köszönhetjük? Vagy ez csak a félet szokásos leépülése? Feszülten várta Runciter válaszát. Úgy érezte, minden azon múlik.
   Runciter fölhorkant, grimaszolt, aztán rekedten szólalt meg:
   — Normális leépülés. Ella is átélte. Mindenki, akit féletre keltenek, megtapasztalja.
   — Már megint hazudsz — mondta Joe. Úgy érezte, mintha éles kés hasítana belé.
   Runciter csak bámulta.
   — Joe, te jó isten — szólalt meg —, hisz megmentettem az életedet! Az előbb törtem át hozzád, hogy visszahozzalak a teljes féletműködésbe… most már valósűnűleg tartós lesz ez az állapotod, Ha nem várlak itt, ebben a hotelszobában, amikor bemászol azon az ajtón, az ördögbe is… hé, nézd, az isten verje meg: most ott feküdnél azon a koszlott ágyon, holtan, mint egy darab fa, ha én nem segítek rajtad. Glen Runciter vagyok, a főnököd, aki mindannyiótok életéért küzd… Én vagyok az egyetlen idekint a valós világban, aki értetek hajt. — Tovább bámulta Joe-t felhevült megbotránkozással és meglepetéssel. Zavarodott, sebzett csodálkozással, mintha nem tudná fölmérni a történtek mélységét. — Az a lány mondta —, az a Pat Conley megölhetett volna téged is, ahogy megölte… — Elharapta a mondat végét.
   — Ahogy megölte Wendyt és Alt, Edie Dornt, Fred Zafskyt és mostanra tán Tito Apostost is fejezte be Joe.
   Runciter halk, de tökéletesen nyugodt hangon szólalt meg:
   — A helyzet roppant bonyolult, Joe. Nem tudják leirni egyszerű válaszok.
   — Nem is tudod á válaszokat — vágta rá Joe. — Ez itt a gond. Csak kitaláltad őket. Muszáj volt, meg kellett magyaráznod, miért vagy itt. És miért jelentél meg másutt is, azoknak az úgynevezett manifesztációknak a formájában.
   — Én nem hívnám így őket, ezt a nevet te és Al találtátok ki. Ne engem vádoljatok azért, amit ti ketten…
   — Te sem tudsz többet, mint én — folytatta Joe , arról, mi történik velünk, ki támadt ránk. Glen, nem mondhatod meg nekünk, kivel állunk szemben, mert nem is tudod.
   — Azt tudom, hogy élek — válaszolta Runciter. Tudom, hogy idekint ülök ebben a konzultációs teremben, a moratóriumban.
   — A tested a koporsóban — mondta Joe. — Itt, a Jámbor Pásztor Halottasházban. Megnézted azt?
   — Nem — felelte Runciter —, de ez igazán nem…
   — Kiszikkadt — mondta Joe. — Elvesztette a formáját, mint Wendyé és Alé és Edie-é… no és egy kis idő múlva nyilván az enyém is. Pontosan úgy festettél te is, se jobban, se rosszabbul.
   — A te esetedben itt van az Ubik… — Runciter ismét elhallgatott. Nehezen kiismerhető kifejezés jelent meg az arcán: talán egyfajta éleslátás, félelem… és még valami kombinációja, de ezt Joe nem ismerte föl. — Hoztam neked Ubikot — fejezte be; végre.
   — Mi ez az Ubik? — kérdezte Joe. Runciter nem válaszolt.
   — Még ezt sem tudod — konstatálta Joe. — Nem tudod, mi az, sem hogy hogyan működik. Még azt sem tudod, honnan került elő.
   Hosszú, kínkeserves hallgatás után Runciter így szólt:
   — Igazad van, Joe. Teljesen igazad. — Reszketve rágyújtott egy újabb cigarettára. — De meg akartam menteni az életedet, ez az egy így igaz. Az ördögbe, mindannyiótok életét meg akartam menteni. — A cigaretta kicsúszott az ujjai közül, leesett a padlóra, és elgurult. Runciter nehézkesen előrehajolt, hogy elcsípje. Arcára rettentő, tisztán kivehető boldogtalanság ült ki. Szinte már kétségbeesés.
   — Mi benne vagyunk ebben — szólalt meg Joe , te meg odakint üldögélsz, abban a teremben, és nem vagy képes megtenni; nem tudod megfékezni azt a folyamatot, amibe belekerültünk.
   — Úgy van. — Runciter bólintott.
   — Lefagyasztottak minket — mondta Joe —, de van itt még valami. Valami, ami nem természetes a féletben lévők számára. Két erő munkálkodik, ahogy azt Al is elképzelte. Az egyik segít minket, a másik elpusztít. Te azzal az erővel, lénnyel vagy személylyel vagy, ami vagy aki segíteni akar rajtunk. Tőle kaptad az Ubikot.
   — Igen.
   — Szóval egyikünk sem tudja, egyáltalán ki az, aki az életünkre tör — folytatta Joe. — És ki a mi védőangyalunk. Te sem tudod odakint, és mi sem idebent. Az utóbbi talán Pat.
   — Szerintem is — mondta Runciter. — Akkor hát megvan az ellenségetek.
   — Majdnem — válaszolta Joe. — De azért nem hiszem. — Nem hiszem, tette hozzá magában, hogy az ellenségünkkel eddig szemtől szembe találkoztunk volna. De a barátunkkal sem.
   Azért biztosan eljön majd az ideje, gondolta. Nem kell már sokat várnunk, és megtudjuk, melyikük kicsoda.
    — Biztos vagy benne — kérdezte Runcitert —, teljességgel biztos, hogy kizárólag te élted túl a robbanást? Gondolkodj, mielőtt válaszolsz.
   — Mint már mondtam, Zoe Wirt…
   — Közülünk — szólt rá Joe. — Ő nincs itt ebben az időszeletben velünk. De Pat Conley például…
   — Pat Conleynak összeroppant a mellkasa. A sökk végzett vele, meg a szétlapult tüdeje, ném beszélve a rengeteg belső vérzésről, szétroncsolt májról és egy három helyen eltört lábról. Egész testi valójában itt van tőled pár méternyire, már amenynyi megmaradt belőle.
   — A többiekkel is ugyanez a helyzet? Mind itt vannak lefagyasztva, a Szerelmetes Felebarátaim Moratóriumban?
   — Egyetlen kivétellel — felelte Runciter. — Az Sammy Mundo. Súlyos agykárosodást szenvedett, és kómába esett, amiből állítólag már soha nem tér magához. Az agyi…
   . — Tehát életben van. Nincs lefagyasztva. Nincs itt.
   — Azt nem mondanám, hogy életben van. Elkészítettük az encefalogramját: semmi agyműködése nincs. Ez már csak vegetálás. Semmi személyiség, semmi mozgás, semmi öntudat… Mundo agyában semmi sem történik, semmi az égvilágon.
   — Akkor hát ezért nem akartad szóba hozni mondta Joe.
   — Most szóba hoztam.
   — De nem, mikor kérdeztelek. — Elgondolkozott. — Milyen messze van tőlünk? Zürichben?
   — Zürichben helyeztük el, igen. A Carl Jung Kórházban. Vagy fél kilométernyire a moratóriumtól. — Bérelj egy telepatát — mondta Joe. — Vagy használt föl G. G. Ashwoodot. Olvassa le. — Egy fiú, mondta magában. Szétszórt és gyerekes. Kegyetlen, kialakulatlan, különös személyiség. Ez lehet az, gondolta. Remekül beleillene a tapasztalatainkba, a szeszélyes, ellentmondó eseményekbe. Abba, hogy kitépik a szárnyainkat, aztán visszadugják. Az időszakos javulásokba, mint például most is, velem, ebben a hotelszobában, miután fólvonszoltam magam a lépcsőn.
   Runciter sóhajtott
   — Megcsináltuk. Ehhez hasonló agysérüléses eseteknél mindennapos eljárás, hogy megpróbálják elérni az illetőt telepatikusan. Most nem jártunk eredménnyel. Semmi homloklebenyi aktivitás. Sajnálom, Joe. — Rokonszenves, ingaszerű mozdulattal megcsóválta súlyos fejét. Láthatóan osztozott Joe csalódottságában.
   Miközben eltávolitotta a fülére tapadó műanyag korongot, Glen Runciter még béleszólt a mikrofonba:
   — Később majd beszélgetünk. — Azzal lerakott minden kommunikációs berendezést, elgémbere detten fölállt a székből, és”egy pillanatra megállt az átlátszó műanyag koporsóban fekvő Joe Chip mozdulatlan, ködbe és jégbe burkolózó teste előtt. Kinyújtózva, némán hever ott, egész az örökkévalóságig.
   — Csöngetett, uram? — Herbert Schönheit von Vogelsang szaladt be a konzultációs terembe, hajlongva, mint valami középkori talpnyaló. — Visszategyem Mr. Chipet a többiek közé? Végzett, uram?
   — Végeztem — felelte Runciter. — Sikerrel ?…
   — Igen, rendesen elértem. Remekül hallottuk egymást ezúttal. — Rágyújtott egy cigarettára. Órák teltek már el az utolsó óta, azóta nem volt egy szabad perce. Teljesen kimerítette a hosszadalmas,
   ` fáradságos próbálkozás, hogy elérje Joe Chipet. Van a közelben egy amfetaminkiadó? — kérdezte a moratórium tulajdonosától.
   — Odakint a haIlban igen — mutatta a mohón szolgálatkész figura. .
   Elhagyva a termet, Runciter odasétált az amfetaminkiadóhoz. Bedobott egy érmét, megnyomta a megfelelő gombot, mire a kiadónyílásba egy apró, ismerős tárgy pottyant csilingelve.
   A tabletta azonnal rendbe hozta. De aztán eszébe jutott két óra múlva esedékes találkozója Len Niggelmannel, és elgondolkozott, vajon képes-e végigcsinálni. Olyan sok minden történt, gondolta. Még nem állok készen, hogy megírjam a hivatalos jelentést a Szövetségnek. Beszélnem kell Niggelmannel, és halasztást kérnem.
   Egy nyilvános vidfonról hívta föl őt az Északamerikai Konföderáció területén.
   — Len — mondta —, ma már nem bírok többet. Az utóbbi tizenkét órát azzal töltöttem, hogy megpróbáltam kapcsolatba lépni a lefagyasztott embereimmel. Kidöglöttem. Megegyezhetnénk holnapban?
   — Minél előbb nyújtod be nekünk a hivatalos jelentést — felelte Niggelman —, annál hamarabb léphetünk akcióba Hollis ellen. A jogi szakértőim azt mondják, nem szabad egy ilyen lehetőséget elszalasztani: A zablát harapdálják már.
   — Úgy gondolják, polgári perben ráhúzhatják a vizes lepedőt?
   — Polgári és bűnvádi eljárással is. Beszéltek a New York-i főügyésszel. De amíg te be nem nyújtod a hivatalos, hitelesített jelentésed…
   — Holnap — ígérte Runciter. — Ha már aludtam egy kicsit. Ez az egész kis híján elintézett. — Elvesztettem a legjobb embereimet, mondta magában,
    Különösen Joe Chip nagy veszteség. A szervezetem befuccsolt, és hónapokig nem tudunk újra kilépni a piacra, sőt talán évekig. Istenem, gondolta, hol fogok én új tétleneket szerezni, hogy átvegyék az elveszettek helyét? És hol. találok még egy olyan tesztelőt, mint Joe?
   — Hát persze, Glen — mondta Niggelman. — Aludd ki magad az éjjel, aztán találkozzunk holnap az irodámban, mondjuk tízkor, itteni idő szérint.
   — Kösz — válaszolta Runciter. Letette a kagylót, aztán súlyosan végigvágódott egy rózsaszín műanyag díványon a folyosón, szemben a vidfonnal. Sosem találok még egy olyan tesztelőt, mint Joe, mondta magában. Az igazság az, a Runciter Társaságnak befellegzett.
   A moratorium tulajdonosa jelent meg, szokasa szerint a lehető legrosszabbkor.
   — Hozhatok önnek valamit, Mr. Runciter 7 Egy csésze kávét? Egy újabb amfetamint, esetleg egy tizenkét órás tartós kapszulát? Az irodámban huszonnégy órás hatású is van; azokból egy garantáltan újra működésbe hozza a szervezetét, talán egész éjszakára.
   — Egész éjszaka — mondta Runciter — aludni akarok.
   — Akkor mit szólna egy…?
   — Menjen már! — vicsorgott rá Runciter. A moratórium tulajdonosa eliramodott, egyedül hagyva őt. Miért pont ezt a helyet kellett választanom? kérdezte magától. Azt hiszem, azért, mert Ella is itt van. Hisz végül is ez a legjobb. Ezért van ő is itt, és ezért vannak itt mindannyian. Milyen sokan álltak közülük nem is olyan régen a koporsónak az innenső oldalán, jutott eszébe. Micsoda katasztrófa.
   Ella, gondolta aztán, visszaemlékezve. Jobb lesz, ha egy pillanatra megint beszélek vele, hadd tudja meg, hogy állnak a dolgok. Hisz végül is ezt ígértem neki.
   Fölállt, és elindult, hogy megkeresse a moratóriumigazgatót.
   Vajon megint azt az átkozott Joryt kapom meg? kérdezte magától. Vagy képes leszek Ellát elég hosszan fókuszban tartani, és elmesélhetem neki, mit mondott Joe? Olyán nehéz szót érteni vele, mióta Jory rátelepedett, egyre erősödve, nőve, belőle táplálkozva, es talán még más félőkből is. A moratóriumnak valamit tennie kellene ez ügyben. Jory itt mindenkire veszélyt jelent. Miért hagyják akkor működni? töprengett.
   Aztán azt gondolta: Lehet, hogy nem tudják leállítani.
   Talán sosem találkoztak még a féletben Joryhoz hasonlóval.

* * *

Philip K. Dick | Ubik | 15

 

15

 



   A vénséges vén hotelszoba ajtaja kitárult. Don Denny lépett be egy középkorú, felelős kinézetű, gondosan nyírt frizurájú férfi társaságában.
   — Hogy van, Joe? — kérdezte Denny. Arcát ráncokba vonta az aggodalom. — Miért nem fekszik?
   Az isten szerelmére, feküdjön le azonnal!
   — Kérem, feküdjön le, Mr. Chip — mondta a doktor, és orvosi táskáját a pipereasztalra rakva ftilnyitotta. — Érez fájdalmat is a gyengeség és a nehéz légzés mellett? — Odalépett az ágyhoz egy régimódi sztetoszkóppal és egy kínzóeszköznek tűnő vérnyomásmérővel. — Régebben volt már valami szívpanasza, Mr. Chip? Esetleg az édesanyjának vagy az édesapjának? Gombolja ki, kérem, az ingét. Odahúzott egy faszéket az ágy mellé, és várakozón leült.
   — Most jól vagyok — mondta Joe.
   — Hadd hallgassa meg a szívét — erősködött Denny.
   — Jól van. — Joe végignyúlt az ágyon, és kigombolta az ingét. — Runciternek sikerült bejutnia hozzám — mondta Dennynek. — Le vagyunk fagyasztva, ő a másik oldalról próbál elérni minket. Valaki más ártani akar nekünk. Nem Pat vagy legalábbis nem ő egyedül. Sem ő, sem Runciter ilem tudja, mi folyik itt valójában. Amikor kinyitotta az ajtót, nem látta Runcitert?
   — Nem — felelte Denny.
   — Itt ült a szobában, velem szemben — mondta Joe. — Két-három perccel ezelőtt. “Sajnálom, Joe”, ezt mondta. Ezek voltak az utolsó szavai, aztán megszakította a kapcsolatot, befejezte a kommunikációt, egyszerűen eltüntette magát. Nézze meg a pipereasztalon, hátha itt hagyta azt a flakon Ubikot.
   Denny keresgélni kezdett, aztán föltartotta a rikítóan festett flakont.
   — Itt van. De úgy látszik, üres. — Denny megrázta.
   — Majdnem üres — mondta Joe. — A maradékot fújja magára. Rajta. — Intett is, hogy hangsúlyozza szavait.
   — Ne beszéljen, Mr. Chip — szólt a doktor, a sztetoszkópjába fülelve. Aztán föltűrte Joe ingujját, és köré tekerte a felfújható gumiszövetet, a vérnyomásmérés előkészületeként.
   — Hogy van a szívem? — kérdezte Joe.
   — Normálisnak tűnik — felelte a doktor. — Bár kissé gyorsan ver.
   — Látja? — fordult Don Dennyhez. — Meggyógyultam.
   — A többiek haldokolnak, Joe — mondta Denny. A férfi félig fölült úgy kérdezte:
   — Mindannyian?
   — Mindenki, aki megmaradt. — Denny maga elé tartotta a flakont, de nem nyomta meg a gombját.
   — Pat is? — kérdezte Joe.
   — Amikor kiszálltam a liftből a második emeleten, ott találtam őt. Nála még épp csak elkezdődött. Szörnyen meglepettnek látszott, nyilvánvalóan nem tudta elhinni. — Ismét lerakta a flakont. Szerintem azt hitte, ő megússza. A tehetsége miatt.
   — Úgy van, valóban azt hitte — válaszolta Joe. Nem akarja használni az Ubikot?
   — Az ördögbe is, Joe, mind meghalunk. Maga is tudja, és én is tudom. — Levette szarukeretes szemüvegét, és megdörzsölte a szemét. — Amikor láttam, Pat milyen állapotban van, bementem a többi szobába, és ott láttam a többieket. A mieinket. Ezért tartött ilyen sokáig, míg ideértünk. Dr. Taylorral mindanynyiukat megvizsgáltattam. Nem tudtam elhinni, hogy ilyen hamar elemésztődnek. Olyan istenverte nagy volt a gyorsulás. Egyedül az utolsó órában…
   — Használja az Ubikot — mondta Joe. — Vagy én fújom be magát.
   Don Denny ismét fölvette a flakont, megrázta, és maga felé irányította a szórófejet.
   — Jól van — szólt. — Ha annyira akarja. Igazán nincs logikus ellenérvem. Hisz úgyis itt a vég, nem igaz? Úgy értem, ők már meghaltak, csak maga meg én maradtunk. Az Ubik hatása is elmúlik néhány órán belül. És akkor nem tud majd újabbat szerezni. Tehát maradok én egyedül. — Döntésre jutva Denny megnyomta a flakon gombját. A csillogó, reszkető, fémesen ragyogó szemcsékből álló felhő fürgén táncra pedült, alakot öltött a férfi körül. Don Denny eltűnt, elrejtette ez a sugárzó, kavargó, ergikus dicsfény.
   Dr. Taylor abbahagyta Joe vérnyomásának mérését, és hátrafordult, hogy lássa, mi történik. Joe-val együtt neztek, ammt a felho összesurűsodik. Csillogó tócsákba gyűlt a szőnyegen, Denny háta mögött a falon pedig fénylő csíkokban futott le.
   A férfit elborító felhő eloszlott.
   Az elnyűtt, kopott szőnyeget beszennyező, párolgó Ubik-tócsák közepén állb alak nem Don Denny volt.
   Egy kamasz fiú, émelyítően sovány, gubancos szemöldöke alól szokatlan, fekete gombszemek meredtek elő. Anakronisztikus kosztümöt viselt: fehér műszálas inget, farmert és fűző nélküli bőrcipőt. A század közepéről szrámazó ruhadarabok voltak. Hosszúkás arcán Joe mosolyt látott, de az inkább idétlen vigyornak tűnt, félresikerült ráncnak, amely most egyre inkább egy gúnyos fintor alakját öltötte magára. Semmi nem stimmelt össze rajta: füle túlságosan hullámos volt
    ahhoz, hogy illjen kitinkemény tekintetéhez. Dróthaja szöges ellentétben állt szemöldöke göndör, egymásba fonódó szálaival. Es az orra, gondolta Joe, túl keskeny, túl éles, és még annál is hosszabb. Még az álla sem harmonizált az arcával: mély vésőnyom szántotta végig, mely látszólag egész a csontig fólhatolt… Joe-nak az jutott eszébe, hogy e lény teremtője valószínűleg erőteljes ütést mért rá ott, megelégelve rútságát. De a fizikai tömeg, az alapanyag túl sűrűre sikeredett; a fiú nem töredezett, nem esett szét. Mintha az őt teremtő erő ellenében létezett volna, minden egyébbel együtt arra is csak gúnyosan vigyorgott.
   — Ki vagy? — kérdezte Joe.
   A fiú ujjai megvonaglottak; e rángással nyilván a dadogást igyekezett kivédeni.
   — Néha Mattnek hívom magam, néha meg Billnek — szólt. — De legtöbbször Jory vagyok. Ez az igazi nevem: Jory. — Beszéd közben szájába kopott, szürke fogak tűntek elő. És egy retkes nyelv.
   Joe csak kis hallgatás után szólalt meg:
   — Hol van Denny? Ugye sosem jött be ebbe a szobába? — Meghalt, gondolta, a többiekkel együtt.
   — Réges-régen fölfaltam már Dennyt — mondta a Jory nevű fiú. — Rögtön a legelején, még mielőtt idejöttek New Yorkból. Először Wendy Wrightot faltam fól. Denny volt a második.
   — Hogy érted azt, “fölfaltad”? — kérdezte Joe. Vajon szó szerint? — töprengett, és teste megremegett az irtózattól. Az erős fizikai mozgás végighullámzott rajta, elnyelte, mintha a teste össze akarna menni. Mindenesetre ezt többé-kevésbé sikerült ellepleznie.
   — Tettem, amit tettem — mondta Jory. — Nehéz elmagyarázni, de hosszú ideje csinálom már, soksok félővel. Fölfalom az életüket, legalábbis, ami megmaradt belőle. Mindegyikben csak nagyon kevés van, ezért aztán sok kell belőlük. Várni szoktam, míg az illető egy ideje féletben van már, de most azonnal szükségem volt rájuk. Ha én magam élni akarok. Ha közel jön hozzám, és figyel — majd nyitva tartom a számat~ —, hallhatja a hangjukat. Nem mindannyiukét, de mindenesetre a legutoljára elfogyasztottakét. Azokét, akiket ismer. — Körmével egyik fölső metszőfogát piszkálta, fejét féloldalt döntötte, úgy figyelte Joe-t, láthatóan a válaszra várva. — Hát nincs mondanivalója? — kérdezte.
   — Temiattad kezdtem haldokolni odalent a hallban. — Miattam, és nem Pat miatt. Őt is fölfaltam a folyosón, a lift mellett, aztán pedig a többieket. Azt hittem, maga már halott. — Megforgatta az ubikos flakont, amit még mindig a kezében tartott. — Nem
   ‘ értem. Mi lehet benne, és hol szerezte Runciter? Mogorván meredt maga elé. — De Runciter nem csinálhatta, igaza volt. Ő odakint van. Ez innen ered, a mi környezetünkből. Muszáj, mert kintről a szavakon kívül más nem juthat be.
   — Szóval velem semmit sem csinálhatsz — mondta Joe. — Nem falhatsz föl az Ubik miatt.
   — Nem falhatom föl egy darabig. De egyszer elmúlik az Ubik hatása.
   — Nem tudhatod. Hisz azt se tudod, mi ez, és honnan került ide. — Vajon megölhetlek? — töprengett. A Jory nevű fiú olyan törékenynek látszott. Ez az izé kapta el Wendyt, mondta magában. Itt áll velem szemtől szemben, ahogy előre sejtettem. Wendy, Al, az igazi Don Denny… mind, mind, valamennyien. Még Runciter holttestet is fölfalta, a koporsóban, a halottásházban. Kellett lennie valami kis szikrányi protofazikus aktivitásnak benne vagy körülötte, vagy valami másnak, ami odavonzotta őt.
   — Mr. Chip, az előbb nem mérhettem meg a vérnyomását — szólt a doktor. — Kérem, feküdjön viszsza.
   Joe rábámult.
   — Ő nem látta az átváltozásodat, Jory? — kérdezte aztán. — Nem hallotta, amit mondtál?
   — Dr. Taylor az én agyam szüleménye — mondta Jory. — Mint ennek a pszeudovilágnak minden kelléke.
   — Nem hiszem el — jelentette ki Joe. Aztán a doktorhoz fordult. Ugye hallotta, amit ez a srác mondott?
   Üres, fütyülő pukkanással a doktor eltűnt.
   — Látja? — kérdezte Jory elégedetten.
   — Mit csinálsz, ha engem is eltettél láb alol? kérdezett vissza Joe. — Továbbra is fenntartod ezt az 1939-es világot, ezt a pszeudovilágot, ahogy te hívod?
   — Természetesen nem. Semmi értelme nem volna. — Akkor most már az egész nekem szól. Az egész világ.
   — Nem valami nagy — mondta Jory. — Egy szálloda Des Moines-ban. És egy utca az ablakon túl, hogy legyen mit néznie, ha netalán kikukkant.
   — Szóval nem létezik se New York, se Zürich, se…
   — Miért létezne? Hisz ott nincs senki. Ahová maga meg a csoport ment, ott fólépítettem egy kézzelfogható valóságot, amely megfelelt a minimalis elvárásaiknak. Amikor iderepültek New Yorkból, több száz kilométernyi tájat alkottam meg városról városra… és ezt nagyon fcrasztónak találtam. Rengeteget kellett falnom, hogy képes legyek rá. Az igazat megvallva ezért kellett olyan gyorsan végeznem a többiekkel, miután ideértek. Táplálékra volt szükségem.
   — De miért 1939? — kérdezte Joe. — Miért nem a mi saját világunk, 1992?
   — Az erőfeszítés miatt. Nem tudom megakadalyozni a leépülést. Egyedül megbirkózni ezzel túl kemény diónak bizonyult. Először megteremtettem 1992-t, de aztán a dolgok kezdtek visszaalakulni. Az érmék, a tejszín, a cigaretták… mindazok a jelenségek, amiket észrevettek. Aztán Runciter is folyton azzal kísérletezett, hogy bejusson odakintről. Ez tovább nehezítette a dolgomat. Igazából jobb is lett volna, ha bele sem avatkozom a dolgokba. Jory ravaszul elvigyorodott. — De nem aggódtam a visszaalakulások miatt. Tudtam, hogy azt hiszik majd, Pat Conley a tettes. Az ő tehetségének tűnhetett, hisz az eredmény valami olyasmi volt. Gondoltam, talán a többiek megölik őt. Azt élveztem volna. — Vigyora tovább szélesedett.
   — Mi az értelme most már továbbra is fönntartani ezt a szállodát és az utcát nekem? — kérdezte Joe. Most, hogy már mindent tudok?
   — De én mindig így csinálom. — Jory szeme elkerekedett.
   — Meg foglak ölni — monda Joe. Jory felé lépett összehangolatlan botladozással. Fölemelte nyitott tenyerét, és a fiúra vetette magát, a nyakát próbálva elkapni, azt a görbe pipaszárat, az összes ujjával.
   Jory vicsorogva megharapta. Nagy lapátfogai tövig Joe jobb kezébe mélyedtek. Így is maradtak, miközben Jory fölemelte a fejét, állkapcsa szorításával megemelve Joe kezét. A fiú pislogás nélkül pillantott rá, nyálasan morogva, miközben megprobálta összezárni az állkapcsát. Fogai még mélyebbre süljyedtek, és Joe érezte, ahogy a fájdalom szétárad benne. Ez fölfal engem, döbbent rá.
   — Nem teheted — mondta ki hangosan. Orrba vágta Joryt, aztán megint és megint. — Az Ubik távol tart — mondta, a fiú gunyoros arcát pofozva. Velem nem teheted.
   — Gahm grau — bugyborékolta Jorry, oldalt mozgatva száját, mint a birkák. Csak rágta Joe kezét, míg végül a fájdalom már elviselhetetlenné vált. Megrúgta Joryt. A fogak elengedték a kezét. Hátrakúszott, a szörnyfogak ütötte lyukakból előszivárgó vért bámulta. Jézusom, mondta magában döbbenten.
   — Nem. teheted meg velem — mondta —, amit velük. — Meglelte az ubikos flakont, s a lyukat a verző seb felé forditotta, mely az előbb még a keze volt. Megnyomta a vörös műanyag gombot, mire egy gyenge részecskesugár tört elő, és vékony bevonatként telepedett a megrágott, tépett húsra. A fájdalom azonnal elillant. A seb a szeme láttára gyógyult be.
   Maga viszont nem ölhet meg — mondta Jory. Meg mindig vigyorgott.
   — Most lemegyek — mondta Joe. Bizonytalanul a szoba ajtajához sétált, és kinyitotta. Odakint ott volt a koszos folyosó. Megindult előre, lépés lépés után, óvatosan járva. A padló egyelőre anyaginak tűnt. Nem kvázi- vagy irreális világ volt ez.
   — Ne menjen messzire — szólalt meg Jory, mögötte. — Nem tudok nagyobb területet működtetni. Úgyhogy ha eszébe jutna, hogy beül egy autóba, és elhajt pár kilométernyire… végül elérné azt a pontot, ahol leáll. És azt se maga nem szeretné, se én.
   — Nem látom, mi a veszítenivalóm. — Joe odaért a lifthez, és megnyomta a “le” gombot.
   Jory utánakiáltott.
   — A lifttel is gondjaim vannak! Nagyon bonyolultak. Talán inkább a lépcsőn próbálkozzon. Még egy kis várakozás után Joe főladta. Ahogy
   Jory tanácsolta, a lépcsőn indult el… ugyanazon a lépcsőn, amint az imént még agonizálva, lépésről lépésre küzdötte fól magát.
   Hát, gondolta, ez a működésben levő két erő egyike. Jory az, aki elpusztít minket — elpusztított, engem leszámítva. Mögötte senki sem áll, tehát ő a végpont. Vajon találkozhatok a másikkal? Valószínűleg nem egyhamar, döntötte el. Még egyszer a kezére nézett. Tökéletesen begyógyult.
   Elérve a hallt körülnézett, az embereket figyelte, aztán meg a fejük fólött az óriás csillárt. Jory több szempontból is jó munkát végzett, ha az ember nem a régivé visszaalakulást veszi alapul. Ez valódi, gondolta, kitapogatva lábával a padlót. Nem tudok betelni vele.
   Jorynak nagy tapasztalata kell legyen, gondolta. Sokszor kellett már ezt csinálnia.
   A recepciós pulthoz érve megszólította az ott szolgálatot adót:
   — Tudna ajánlani nekem egy éttermet?
   — Az utca végén — mondta a recepciós, félbehagyva az addigi postaszortírozást. — Jobbra. A Matador. Ragyogó hely, majd meglátja, uram.
   — Magányos vagyok — folytatta Joe ösztönösen. — A szálloda erre is tud valamit ajánlani? Lányokat?
   A recepciós kimért, rosszalló hangon válaszolt:
   — De nem ez a szálloda, mi nem játsszuk a kerítőt.
   — Ez egy igazán szép, tiszta családi szálló — mondta Joe.
   — Igyekszünk, hogy az is maradjon, uram.
   — Csak próbára tettem — mondta Joe. — Biztos akartam lenni felőle, miféle hotelban szálltam meg. — Otthagyta a pultot, átvágott a hallon, lesétált a széles márványlépcsőn, ki a forgóajtón, az út menti járdára.

* * *

Philip K. Dick | Ubik | 16

 

16

 



   Az autók sokfélesége lenyűgözte. Sokféle évjárat képviseltette magát, sok gyár és sok modell. Hogy legtöbbjük fekete volt, az nem lehetett Jory bűne; ez a részlet minden valószínűség szerint hiteles volt.
   De honnan tudta Jory?
   Különös, gondolta. Jory a legapróbb részletekig ismeri 1939-et, azt a korszakot, amelyben még egyikük sem élt, kivéve Glen Runcitert.
   Aztán egyszerre rádöbbent, miért. Jory az igazat mondta. Ő a jelen idejű világot teremtette meg, pontosabban annak fantazmagorikus ellentétét. A visszarendeződés ezekbe a formákba nem az ő műve volt, az minden igyekezete ellenére történt meg. Ezek a természetes atavizmusok, döbbent rá Joe, maguktól jelennek meg, amint Jory ereje elszáll. Ahogy a fiú mondja, óriási erőfeszítésébe kerül. Talán most először alkotott egy ennyire sokrétű világot, először kezel ennyi embert egyszerre. Nem szoktak ennyi félőt egymáshoz kötni.
   Természetellenesen nagy erőfeszítést igényeltünk Jorytól, mondta magának. És megfizettünk , érte. Egy szögletes, vén Dodge taxi húzott el mellette. Joe leintette, és a kocsi zajosan a járda mellé húzódott. Próbáljuk ki, amit Jory mondott, gondolta, nézzük meg, mik a határai ennek a kvázivilágnak. fgy szólt a sofőrhöz:
   — Mutassa meg nekem a várost, vigyen el, ahová csak akar. Annyi utcát, épületet és embert szeretnék látni, amennyit csak lehet. Aztán, ha már bejártuk egész Des Moines-t, vigyen el a legközelebbi városba, és azt is nézzük meg.
    — Nem dolgozom a városon kívül, uram — mondta a sofőr, kinyitva az ajtót Joe-nak. — De Des Moines-ban örömest körbeviszem. Szép város ez, uram. Ugye, az államon kívülről érkezett?
   — New Yorkból — felelte Joe, és beszállt a taxiba. A kocsi visszagördült a forgalomba.
    — Mit gondolnak a háborúról New Yorkban? kérdezte rögtön a vezető. — Azt hiszik, mi is beszállunk? Roosevelt azt akarja…
   — Nem akarok politikáról beszélni, sem a háborúról — szakította félbe Joe élesen.
   Egy darabig néma csönd telepedett közéjük. Figyelve az elsuhanó épületeket, embereket és autókat, Joe megint. az kérdezte magától, vajon hogy tartja fönt mindezt Jory. Annyi a részlet, csodálkozot. Hamarosan a végére kell érjek. Körülbelül most.
   — Sofőr — szólt, vannak Des Moines-ban nyilvánosházak?
   — Nincsenek — felelte az.
   Talán Jory azzal már nem birkózott meg, gondolta Joe. Mert olyan fiatal. Vagy csak ellenzi őket. Egyszerre fáradtnak érezte magát. Hová megyek?
   -kérdezte magától. És minek? Hogy bebizonyítsam magamnak Jory igazát? Hisz azt már úgyis tudom. Láttam a doktort eltűnni. Láttam Joryt előbukkanni Don Denny helyén. Ez elég kellett volna legyen. fgy csak még nagyobb terhet rakok a nyakába, amitől tovább nő az étvágya. Jobb lesz, ha föladom, döntötte el. Ennek semmi értelme.
   Különben is, ahogy Jory mondta, az Ubik hatása egyszer úgyis elmúlik. Ez a Des Moines-i városnézés nem egészen az, amivel életem utolsó óráit vagy perceit szeretném eltölteni. Kell lennie más megoldásnak.
   A járdán egy lány sétált lassú, légies járással. Úgy látszott, a kirakatokat nézegeti. Egy csinos lány bolondos, szőke copfokkal, blúza fölött kigombolt kardigánt viselve, élénkvörös szoknyában és apró, magas sarkú cipőben.
   — Lassítson — utasította a sofőrt. — Ott, a copfos kislány mellett.
   — Úgysem áll szóba magával — felelte a sofőr. Rendőrt fog hívni.
   — Nem érdekel — mondta Joe. Ezen a ponton már igazán nem számított.
   A vén Dodge lassan odagördült a járdához. Kerekei tiltakozva felnyögtek, amikor a szegélykövekhez súrlódtak. A lány fólpillantott.
   — Hé, kisasszony! — szólalt meg Joe.
   A lány kíváncsian méregette; meleg, értelmes kék szeme kicsit tágabbra nyílt, de nem látszott benne idegenkedés, sem félelem. Inkább úgy látszott, mintha mulatna rajta. De persze barátságosan.
   — Igen? — kérdezte.
   — Meg fogok halni — mondta Joe.
   — Ó, istenem! — felelte a lány aggódva. — Maga…
   — Nem beteg — szólt közbe a sofőr. — Egész úton lányok után érdeklődött, csak föl akarja szedni.
   A lány fölkacagott. Minden ellenségesség nélkül. És nem állt odébb.
   — Már majdnem vacsoraidő van — mondta neki Joe. — Hadd vigyem el égy étterembe, a Matadorba. Azt hiszem, az elég jó. — Fáradtsága egyre nőtt. Érezte magán a súlyát, és tompa, elnyűtt rémülettel rádöbbent, hogy ez ugyanaz a fáradtság, ami a szálloda halljában is megtámadta, miután megmutatta a rendőrségi idézést Patnek. És ez a hideg. Az őt körülvevő hűtőkamra fizikai élménye alattomban ismét bekerítette. Az Ubik hatása múlni kezdett, eszmélt rá. Már nincs túl sok időm.
   Valami nyilván kiülhetett ebből az arcára, mert ‘ a.lány odasétált hozzá, a taxi ablakához.
   — Jól van? — kérdezte.
   — Haldoklom, kisasszony — felelte erőlködve Joe. A sebek a kezén, a fogak nyomai, ismét lüktetni kezdtek. És újra láthatóvá váltak. Már ez egyedül is elég volt, hogy eltöltse rémülettel.
   — Vitesse magát kórházba a sofőrrel — mondta a lány.
   — Együtt vacsorázhatnánk? — kérdezte Joe.
   — Tényleg ezt akarja? — kérdezett vissza az. Amikor ilyen… bármi is ez. Beteg? Valami baja van? — Azzal kinyitotta a taxi ajtaját. — Akarja, hogy elkísérjem a kórházba? Igen?
   — A Matadorba — mondta Joe. — A marsi vakond tücsök párolt combját esszük majd. — Eszébe jutott, hogy ez az ínyencség ebben az időben még nem létezett. — Marhasültet — mondta. — Szereti a marhahúst?
   — A Matadorba akar menni — mondta a lány a sofőrnek, és beszállt a táxiba.
   — Rendben, kislány — felelte a sofőr. A taxi ismét besorolt a forgalomba. A következő kereszteződésnél a vezető visszakanyarodott. Most már az étterem felé megyünk, döbbent rá Joe. Vajon kibírom ezt a vacsorát? A fáradtság és a hideg már teljesen elöntötte; érezte, ahogy testének folyamatai, egyik a másik után, leállnak. A szerveknek nem volt jövőjük. A májnak nem kellett több vörös vértestet termelnie, a vesének nem kellett több salakanyagot kiválasztania, belei immár semmi célt nem szolgáltak. Csak a szíve dolgozott tovább, és az egyre nehezebbé váló légzés. Valahányszor levegőt szívott a tüdejébe, megérezte a mellére nehezedő betontömböt. A sírkövem az, döntötte el. Látta, a keze megint vérzik. A vér sűrűn, lassan szivárgott belole, cseppenként.
   — Kér egy Lucky Strike-ot? — kérdezte a lány, és feléje nyújtotta a csomagot, — “Perzselt dohányból” van, ahogy a jelmondatuk állítja. Az L. S. M. F. T. nevet csak…
   — Engem Joe Chipnek hívnak — mondta a férfi. — Akarja tudni az én nevemet?
   — Igen — csikorogta, és behunyta a szemét. Egy ideig nem jött ki hang a torkán. — Szereti Des Moines-t? — kérdezte aztán, elrejtve kezét a lány elől. — Hosszú ideje él már itt?
   — A hangjából ítélve nagyon fáradt lehet, Mr. Chip — jegyezte meg a lány.
   — Ó, a pokolba! — fakadt ki a férfi. — Mit számít az!
   — Már hogyne számítana. — A lány kinyitotta a retiküljét, és gyorsan végigkutatta. — Én nem Jory deformált képzeletének szülötte vagyok. Nem olyan vagyok, mint ő… — A vezetőre mutatott. Sem mint ezek az apró, öreg üzletek, házak és poros utcák, az emberek és az ő neolitikus automobiljaik. Tessék Mr. Chip. — Retiküljéből egy borítékot húzott elő, és átadta Joe-nak. — Ez az öné. Nyissa csak ki. Azt hiszem, nem kellett volna ilyen sokáig halogatnunk.
   Joe ólomsúlyú ujjaival föltépte a borítékot. Benne egy méltóságteljes, cirádás tanúsítványra bukkant. A nyomtatás összefutott a szeme előtt; túl fáradt volt, hogy elolvassa.
   — Mi áll rajta? — kérdezte a lányt, a papírt az ölébe rakva.
   — Az Ubikot gyártó cég küldte önnek. Garancia arra, Mr. Chip, hogy élete végéig ingyen kapja a terméküket. Azért ingyen, mert jól ismerem a pénzgondjait, az ön, hogy úgy mondjam, sajátos hóbortját. A hátoldalon pedig egy lista található azokról’ a patikákról, amelyek árusítják. Kettő közülük ezek nem elhagyatottak — Des Moines-ban van. Azt ,javaslom, legelőször menjünk el az egyikbe, mielőtt még sort kerítenénk a vacsorára. Tessék, sofőr. Előrehajolt, és átadott a vezetőnek egy már korábban megírt papírlapot. — Vigyen minket erre a címre. És siessen, mert hamarosan zárnak.
   Joe hátradőlt az ülésen, lélegzetért kapkodott. — Odaérünk a gyógyszertárba — mondta a lány, és biztatóan megpaskolta a karját.
   — Ki maga? — kérdezte Joe.
   — A nevem Ella. Ella Hyde Runciter. A főnöke felesége vagyok.
   — Maga itt van velünk — mondta Joe. — Ezen az oldalon, a hűtőkamrában.
   — Amint azt nagyon jól tudja. Már egy ideje itt vagyok — mondta Ella Runciter. — De azt hiszem; hamarosan újjászületek egy újabb méhben. Legalábbis Glen ezt mondta. Folyton füstölgő vörös fénnyel álmodom, és az nem jó. Az a születésre nem megfelelő, erkölcsileg züllött méh. — Zengő, meleg hangon fellkacagott.
   — Maga a másik — mondta Joe. Jory elpusztít minket, maga pedig megpróbál segíteni. Nem áll maga mögött senki, ahogy Jory mögött sem. Elértem az ügybe bonyolódott lények láncának a végére.
   Ella maró gúnnyal szólalt meg:
   — Én nem “lényként” tartom magam számon. Inkább csak mint Ella Runciter.
   — De igaz — mondta Joe.
   — Igen. — A lány komoran bólintott. — Miért dolgozik Jory ellen?
   — Mert ő rám támadott — válaszolta Ella. — A létemet fenyegette, ahogy az imént a magáét is. Mindketten tudjuk, mit művel; magának személyesen ő mondta el a hotelszobájában. Néha nagyon megnövekszik a hatalma, olyankor kitúr engem, ha aktív állapotban Glennel akarok beszélni. De úgy látszik, én jobban megbirkózom vele, mint a félők többsége, akár az Ubikkal, akár anélkül. Példának okáért jobban, mint a maga csoportja, pedig ők egyesült erővel küzdöttek ellene.
   — Igen — ismerte el Joe. Ez kétségkívül igaz volt. Bizonyítást is nyert.
   — Ha újjászületek — mondta Ella —, Glen többé nem léphet kapcsolatba velem. Van tehát egy nagyon önző, praktikus okom is, amiért megmentettem magát, Mr. Chip. Azt akarom, hogy vegye át a helyem. Szeretném, ha maradna valaki, akitől Glen tanácsot és segítséget kérhet, akiben megbízhat. Maga ideális erre a szerepre, ugyanazt kell c ‘smálnia a féletben, ámit már a valódi életben is csinált. Szóval, ha úgy vesszük, engem egyáltalán nem nemes érzületek hajtanak. Csupán a józan ész diktálta, hogy m entsem Jory karmaiból. — Aztán még hozzátette: — isten a tudója, mennyie gyűlölöm azt a fiút.
   — Ha maga már újjászületett — kérdezte Joe, nem fog könnyedén elbánni velem?
   — Egész életére el lesz látva Ubikkal. Ahogy az a tőlem kapott tanúsítványon is áll.
   — Talán le is győzhetem Joryt — mondta Joe.
   — Hogy elpusztíthatja, úgy érti? — Ella eltöprengett. — Hát, ő sem sebezhetetlen. Talán idővel megtanulhatja, hogyan semlegesítheti őt. Azt hiszem, ez a legtöbb, amiben reménykedhet. Kétlem, hogy valóban elpusztíthatná — más szóval fölfalhatná, ahogy azt ő teszi a közelébe kerülő többi félővel a moratóriumban.
   — A pokolba! — fakadt ki Joe. — Ehnondtam Glen Runciternek, mi a helyzet, és ő majd kidobatja innen Joryt.
   — Glennek erre semmi joga.
   — De ha Schönheit von Vogelsang…
   — Herbertnek évente rengeteg pénzt fizet Jory esaládja — magyarázta Ella —, pusztán azért, hogy a fiút a többiekkel együtt tartsa, és erre még valami elfogadható indokot is találjon. De minden moratóriumnak megvan a maga Joryja. Ez a harc mindenütt folyik, ahol csak félők vannak. A mi létünk alapszabá~ya, fontos igazsága ez. — A lány néma csöndbe burkolózott. Joe első ízben pillantotta meg arcán a harag jeleit.. Izgatott, feszült pillantása elárulta nyugodt külsejét. — Ezt a harcot az üveg innenső oldalán kell megvívjuk — szólalt meg. Nekünk, félőknek, akikre Jory vadászik. Magának kell vezetnie a többieket, Mr. Chip, miután én újjászülettem. Mit gondol, menni fog? Nehéz ügy lesz. Jory folyton elszívja majd az erejét, akkora terhet rak a vállára, hogy úgy érzi… — Tétovázott. — A halál közeleg. És valóban úgy is lesz. Mert a féletben lassan mindenképp kihunyunk. Jory csak fölgyorsítja a folyamatot. A fáradtság és a hideg előbb-utóbb úgyis lecsap,az emberre. De azért nem olyan hamar.
   Joe magában azt gondolta: Emlékszem, mit tett Wendyvel. Az majd erőt ad. Más semmi.
   — Itt a patika, kisasszony — szólt a sofőr. A szögletes, magas, vén Dodge odadöcögött a járdához, és megállt.
   — Nem megyek magával — mondta Ella Runciter Joe-nak, amint az kinyitotta az ajtót, és remegve kimászott. — Viszlát. Köszönöm, hogy ilyen hüséges Glenhez. Előre is köszönöm, amit tenni készül érte. — A férfi felé hajolt, és arcon csókolta. Ajkait szinte szétfeszítette az élet. Ennek egy része Joe-ba is átáramlott. Valamivel erősebbnek érezte magát. Sok szerencsét Joryval. — Azzal hátradőlt, nyugodtan elrendezte magát, táskáját az ölébe rakta.
   Joe becsapta a taxi ajtaját, egy darabig még állt, aztán meg-megtorpanva elindult a patika felé. Mögötte a kocsi elpöfögött; hallotta, de nem fordult meg, hogy lássa is.
   Az ünnepélyes, villanyfényben úszó patikában egy kopasz, előírásos fekete mellényt, csokornyakkendőt és élesre vasalt nadrágot viselő gyógyszerész fogadta.
   — Sajnos már zárunk, uram. Épp indultam, hogy az ajtót elreteszeljem.
   — De most már bent vagyok — felelte Joe. — És szeretném, ha kiszolgálna. — Megmutatta a gyógyszerésznek az Ellától kapott tanúsítványt. Előbandzsítva ovális, szarukeretes szemüvege mögül a
    gyógyszerész végigtanulmányozta a gót betűs nyomtatványt. — Hajlandó lesz végre kiszolgálni? ‘ kérdezte Joe.
   — Ubik — szólt a gyógyszerész. — Attól tartok, az elfogyott. Hadd nézzek utána. — Eliramodott.
   — Jory — mondta Joe.
   — Uram? — fordult vissza a gyógyszerész.
   — Te Jory vagy — jelentette ki Joe. Most már fölismertem, mondta magában. Minél többször találkozom vele, annál könnyebben. — Te találtad ki ezt az egész patikát — mondta —, és mindent, ami benne van, az Ubik sprayt kivéve. Afölött nincs hatalmad, az Ellától jön. — Kényszerítette magát; hogy megmozduljon. Lépésről lépésre a pult mögé oldalazott, a gyógyszeres polcok felé. Egyiket a másik után vizsgálta át a növekvő homályban, az Ubikot keresve. Az üzlet világítása egészen elhalványodott már. Az antik berendezés az árnyakba veszett.
   — Minden Ubikot visszaalakítottam ebben a patikában — szólt a gyógyszerész Jory Fatalos, sipító hangján. — Máj- és vesebalzsammá. Nem veszi hasznát már.
   — Akkor elmegyek a másik patikába, ahol tartanak belőle — mondta Joe. A pultnak dőlt, fájdalmasan, lassan, rendszertelenül szedte a levegőt.
   — Zárva lesz — szólt ki Jory a kopaszodó gyógyszerészből.
   — Akkor holnap — válaszoltá Joe. — Holnap reggelig még kibírom.
   — Nem bírja — mondta Jory. — És különben is, addigra azt az Ubikot is visszaalakítom.
   — Elmegyek egy másik városba — makacskodott Joe.
   — Akárhová megy, mindenhol visszaalakítom. Vissza kenőccsé, porrá, elixírré vagy balzsammá. Sprayt sosem fog találni, Joe Chip. — Jory elmosolyodott a kopaszodó gyógyszerész testében, kimutatva celluloidfényű fogsorát.
   — De én… — Joe elhallgatott, összegyűjtötte maradék életerejét. Megpróbálta önerőből fölmelegíteni elgémberedett, megfagyott testét. — Visszavihetem a jelenbe — fejezte be. — 1992-be.
   — Valóban, Mr. Chip? — A gyógyszerész átadott Joe-nak egy szögletes kartondobozt. — Tessék. Nyissa ki, és meglátja…
   — Tudom, mit fogok látni — szakította félbe Joe. A kék üveges máj- és vesebalzsamra összpontosított. Indulj előre az időben, szuggerálta, beleadva minden kétségbeesését. Minden megmaradt energiáját abba a dobozba áramoltatta. De az nem változott át. Ez itt a normális világ, győzködte. — Sprays flakon — mondta ki hangosan. Lehunyta a szemét, hogy pihentesse.
   — Nem sprays flakon, Mr. Chip — modta a gyógyszerész. Ide-oda járkálva a patikában eloltotta a lámpákat. A pénztárgépen megnyomott egy gombot, és a fiók zörögve előugrott. Szakértő kézzel átrámolta belőle a bankjegyeket és az aprót egy lakattal zárható fémkazettába.
   — Igenis sprays flakon vagy — mondta Joe a kezébén tartott kartondoboznak. — Ez itt 1992 — tette hozzá, latba vetve minden erejét Teljes figyelmét ennek szentelte.
   Az utolsó fény is kialudt, eloltotta a pszeudogyógyszerész. Tompán szűrődött be az üzletbe az utcai lámpa fénye. Joe épp hogy ki tudta venni a kezében tartott tárgyat, dobozszerű körvonalait. A gyógyszerész kinyitotta az ajtót, és így szólt:
   — Jöjjön, Mr. Chip. Ideje hazaindulni. Tévedett a hölgy, nemde? És sosem látja őt többé, mert máris úton van az újjászületés felé. Maga eszébe sem jut már, sem én, sem Runciter. Ella most csupán különböző fényeket lát: vöröset és mocskosat, aztán talán egy ragyogó narancssárgát…
   — Amit a kezemben tartok — mondta Joe —, az egy sprays flakon.
   — Nem — válaszolta a gyógyszerész. — Sajnálom, Mr. Chip. Igazán. De nem az.
   Joe lerakta a kartondobozt maga mellé a pultra. Méltóságteljesen megfordult, és megkezdte hosszú, lassú útját, keresztül a patikán, a bejárati ajtó felé, melyet a gyógyszerész nyitva tartott neki. Egyikük sem szólt, míg Joe végre ki nem lépett a küszöbön az esti sötétbe burkolózott járdára.
   Mögötte a gyógyszerész is kisétált. Lehajolt, és bezárta az ajtót maguk után.
   — Azt hiszem, panaszt teszek a gyártónál — szólalt meg Joe. — Amiatt… — Elakadt a szava. Valami elszorította a torkát. Nem kapott levegőt, és beszélni sem tudott. Aztán ideiglenesen alábbhagyott a nyomás. — A maga visszafejlődött patikája miatt fejezte be.
   — Jó éjszakát! — köszönt el a gyógyszerész. Egy pillanatig még elnézegette Joe-t az esti félhömály’ban. Aztán vállat vont, és elsietett.
   Joe bal felől egy padot vett észre, mellette emberek vártak a villamosra. Ö is odament, leült. A többiek, két vagy háröm ember lehetett, elhúzódtak előle, vagy utálatból, vagy csak hogy helyet adjanak. Fogalma sem volt, melyik az igaz, de nem is érdekelte. Egyedül a pad joleső tamaszat erezte maga alatt, mely levett egy keveset a rengeteg tehetetlenül ránehezedő súlyból. Még pár perc, mondta magában. Ha jól emlékezem. Krisztusom, micsoda kínkeserves folyamat ez. És már másodszor kell átélnem.
   Akárhogy is, legalább megpróbáltuk, gondolta, miközben a villódzó fényeket, a neonreklámokat figyelte, az autók áradatát mindkét irányba, közvetlenül a szeme előtt. Magában azt mondta: Runciter rángatózva szenvedett, Ella is hosszan kaparászott, harapdált és küszködött. És én kis híján viszszahoztam azt az átkozott üveg Ubik máj- és vesebalzsamot a jelenbe. Majdnem sikerült. Ennek tudata ráébresztette saját hatalmas erejére. Az a végső, transzcendentális megközelités akár sikerrel is járhatott volna.
   A villamos, egy csörömpölő fémóriás, csikorogva lefékezett a pad előtt. Joe körül az emberek fölálltak, és odasiettek, hogy fölszálljanak a hátsó peronnál.
   — Hé, miszter! — kiáltott oda neki a kalauz. — Jön vagy sem?
   Joe nem szólt. A kalauz várt, aztán megrángatta a jelződrótot. A villamos zajosan elindult, ment végig az utcán, amíg csak el nem tűnt a látóteréből. Sok szerencsét, mondta magában Joe, miközben az elhaló kerékzörgést figyelte. És minden jót.
   Hátradőlt, lehunyta a szemét.
   — Bocsánat. — Egy lány hajolt fólé a sötétben, szintetikus struccbőr kabátban. Joe fólnézett, magához térve gondolataiból. — Mr. Chip? — kérdezte a lány. Csinos volt és karcsú, kalapot viselt, kesztyűt, kosztümöt és magas sarkú cipőt. Valamit tartott a kezében. Joe egy csomag körvonalait látta. New Yorkból? — A Runciter Társaságtól? Nehogy véletlenül másnak adjam oda.
   — Én vagyok Joe Chip — felelte. Egy pillanatig azt hitte, a lány Ella Runciter. De aztán rájött, sosem látta még azelőtt. — Ki küldte? — kérdezte.
   — Dr. Sonderbar — felelte a lány. — Az ifjabb dr. Sonderbar, az alapító dr. Sonderbar fia.
   — Az meg ki? — A név először semmit sem mondott neki, aztán eszébe jutott, hogy látta. — A májés veseember — bökte ki. — Oleanderlevél-készítmény, borsmentaolaj, faszén, kobalt-klorid, cinkoxid… — Legyűrte a fáradtság, elhallgatott.
   — A tudomány legújabb vívmányait alkalmazva az anyag korábbi formákba történő visszaalakulása megfordítható — szavalta a lány —, méghozzá olyan olcsó áron, amit muden lástulajdonos gond nélkül megengedhet magának. Az Ubikot a Föld minden jelentősebb háztartási boltja árusítja. Keresse ön is a szokásos üzletében, Mr. Chip.
   — Hogy hol keressem? — kérdezte Joe, immár teljesen öntudatánál. Talpra kászálódott, és épp csak járni kezdő kisgyerekként, dülöngélve megállt. — Maga 1992-ből jött. Runciter tévéreklámjából idézett az előbb. — Esti szél susogott körülötte, es úgy érezte, mintha taszigálná, odébb akarná ráncigálni. Mintha csupán hálókból és rongyokból kötött batyu lett volna, amit epp csak az imadság tart egybe.
   — Igen, Mr. Chip. — A lány átadta neki a csomaggot. — Ön hívott ide engem a jövőből, azzal, amit az imént a patikában csinált. Egyenesen a gyárból idézett meg. Mr. Chip, én is önre spriccelhetem, ha túl gyengének érzi magát. Megengedi? A gyártó hivatalos képviselője és technikai konzultánsa vagyok, tudom, hogy kell használni. — Gyorsan visszavette a csomagot, Joe reszkető kezéből. Föltépte, és azon nyomban le is spriccelte a férfit Ubikkal. A félhomályban Joe látta, hogy a permet még világít is. Látta rajta a vidám színes feliratot.
    — Köszönöm — mondta kicsivel később. Mikor már jobban érezte magát. És fölmelegedett.
   — Ezúttal nem is kellett olyan sok, mint a hotelszobában — mondta a lány. — Azóta erősödhetett. Tessék, vegye el a flakont, még szüksége lehet rá reggelig.
   — Kaphatok még? — kérdezte Joe. — Amikor ez elfogy.
   — Természetesen. Ha egyszer ide tudott hívni , biztosra veszem, hogy máskor is menni fog. Ugyanúgy. — Elhúzódott tőle, beleolvadt a mögöttük álló bezárt boltok vetette árnyékokba.
   — Mi az Ubik? — kérdezte Joe, azt akarva, hogy a lány maradjon még.
   — Az Ubik spray — felelte a lány — egy hordozható negatív ionizátor, beépített nagyfeszültségű, de alacsony áramerősségű vezérlőegységgel, amelyet egy különleges, 25 kilovoltos héliumelem lát el energiával. A negatív ionok az óramutató járásával ellenkező irányú perdületet kapnak egy ferdén elhelyezett gyorsítókamrában, mely centripetális tulajdonságokat is kölcsönöz nekik; ettől aztán inkább összetartanak, mintsem szétszóródnának. A negatív ionmező lecsökkenti a légkörben normálisan is jelenlevő antiprotofazonok sebességét. Ezek, amint elvesztik a lendületüket, megszűnnek anti rotofazonok lenni, és az egyenlőség elve alapján többé nem képesek egyesülni a hűtőkamrában fekvő személy — a félő — szervezetéből kiáramló protofazonokkal. A végeredmény az, hogy az antiprotofazonok által még nem semmisített protofazonok hányada megnő. Eszerint — legalábbis egy me határozott pillanatban — megemelkedik a protofazonikus aktivitás gerjesztette mező sűrűsége is… Ezt a szóban for ó félő növekvő életerőként érzékeli és ráadásul kevésbé hatol el az érzékeiig a hűtőkamra alacsony hőmérséklete. Ebből azt is láthatja, az Ubik visszaalakult formái miért nem…
   — Teljesen fölösleges “negatív ionokról” beszélni — szólalt meg Joe elgondolkozva. — Hisz minden ion negatív.
   A lány ismét elhúzódott tőle.
   — Lehet, hogy találkozunk még — mondta lágyan. — Megtiszteltetésnek érzem, hogy elhozhattam önnek a sprays flakont. Talán legközelebb…
   — Talán legközelebb együtt vacsorázhatunk fejezte be Joe.
   — Őrömmel venném. — A lány egyre távolabb és távolabb került.
   — Ki találta föl az Ubikot? — kérdezte még Joe.
   — Több felelős félő, akiket Jory támadása fenyegetett. De elsősorban Ella Runciter. Hosszú-hosszú ideig dolgoztak rajta mindannyian. És még mindig nincs valami sok belőle. — Tovább távolodott a maga méltóságteljes, feltűnésmentes módján, majd szép fokozatosan eltűnt Joe szeme elől.
   — A Matadorban! — kiáltott utána a férfi. — Jory remek munkát végzett a megjelenítésével. Vagy visszaalakításával, akármi legyen is, amit csinál. Hallgatózott, de a lány nem felelt.
   Kezében óvatosan fogva az ubikos flakont Joe Chip elindult az éjszakai forgalom sűrűje felé, szemével egy taxi után kutatva.
   Egy utcai lámpa alatt fölemelte a flakont, és elolvasta a címkéjére nyomott szöveget.


   — Kösz — mondta Joe a flakonnak. Szerves kísértetek szolgálnak minket, gondolta, akik ha kell, írnak vagy beszélnek, akadálytalanul áthatolva környezetünk tárgyain. Bölcsen figyelnek minket, kézzelfogható szellemek a való világból, melynek anyagszilánkjai olykor erőszakosan, mégis jólesően bejutnak hozzánk, pulzálva, egy egykori szív emlékeként. És mindezt Glen Runciternek köszönhetjük, gondolta. Elsősorban neki. A használati utasítások, címkék és jegyzetek írójának. Akinek minden üzenete felbecsülhetetlen értékű.
   Föltartotta a karját, hogy ingerült fékezésre bírjon egy elhaladó 1936-os Graham taxit.

* * *

Philip K. Dick | Ubik | 17

 

17

 



   Glen Runciter nem találta a moratórium tulajdonosát.
   — Biztos, hogy nem tudja, merre lehet? — kérdezte Miss Beasont, az igazgató titkárnőjét. — Rendkívül fontos Ellával megint beszélnem.
   — Kihozatom önnek — ajánlotta Miss Beason. Igénybe veheti a 4-B irodát. Kérem, várjon itt, Mr. Runciter. Rövid időn belül előkerestetem a feleségét. Addig helyezze magát kényelembe.
   A megtalált 4-B irodában Runciter nyugtalanul járkált. Végre megjelent a moratórium egyik őre, és begurította Ella koporsóját egy kézikocsin.
   — Elnézést, amiért megvárakoztattam — mondta. Azonnal elkezdte fölállítani az elektronikus kommunikációs berendezést, munka közben vidáman dudorászva.
   Hamarosan be is fejezte a szerelést. Még egyszer ellenőrizte az áramköröket, elégedetten bólintott, és elindult kifelé az irodából.
   — Ez a magáé — szólt Runciter, és a kezébe nyomott pár ötvencentest, amit különböző zsebeiből halászott elő. — Nagyra értékelem, hogy ilyen gyorsan végezte el a feladatát.
   Köszönöm, Mr. Runciter — mondta az őr. — Az érmékre pillantott és összeráncolta a homlokát. Miféle pénzek ezek? — kérdezte.
   Runciter maga is alaposan megszemlélte az ötvencenteseket. Egyszeriben látta, mire gondolt a férfi. Az érmék határozottan nem olyanok voltak, amilyeneknek lenniük kellett volna. Kinek az arcéle is ez? — kérdezte magától. Ki ez mind a három ötvencentesen? Egyáltalán nem a megfelelő személy. És mégis ismerős. Láttam már ezt az arcot.
   És akkor egyszerre fölismerte. Vajon mit jelenthet ez? — töprengett. A legfurcsább dolog, amit valaha láttam. Az ember élete legtöbb eseményére elő megtalálja a magyarázatot. Na de Joe Chip egy ötvencentesen?
   Soha nem látott még Joe Chip-es pénzt.
   Támadt egy borzongató megérzése, hogy ha végigkutatná a zsebeit és a tárcáját, rengeteget találna még.
   Ez még csak a kezdet volt.

* * *

   latin eredetű szóból, jelentése: mindenütt jelen lévő
   Vas István fordítása
  infopage

Ubik