contents
430
HUSZONHÁROM

Kiril Threndor


 

Prothall tisztelettel vette át a ládát. Ujjai a kis szekrényszerűség závárjain matattak - aztán felnyitotta a fedelet. És sápadt, gyöngyházas fény kezdett áradni bentről azonnal, mint a legtisztább holdfény. Arcának a sugárzás valami szépségtündökletet kölcsönzött, ahogy kezével benyúlt, ahogy kiemelt egy ős-ősi tekercset. Mikor a magasba tartotta, a jelenlévők láthatták, hogy ez a tekercs tündökölt így.



431

    Quaan és az Eoman fél térdre ereszkedett az Őrzet előtt, valamennyien meghajtották fejüket. Mhoram és Prothall kihúzott derékkal állt, mintha életük Mesterének vizsgáló tekintetét kellene állniok méltóképp így. Pillanatnyi ámulat után Lithe csatlakozott a harcosokhoz. Csak Covenant és a Vérgárda nem adta a tisztelet semmi látható jelét. Tuvor bajtársai könnyed éberséggel álltak ott, Covenant pedig kényszeredetten tapadt a falhoz, mint aki a gyomrát akarja csitítani - nehogy „elszabaduljon".
    Ám ő sem volt vak, ami a tekercs fontosságát illeti. Valami magánjellegű remény hatolt át émelyén. Kerülő úton közelítette ezt, épp ezt. - Vajon Birinair... tudta, mit fogunk lelni itt? Ezért volt az, hogy.. .?!
    - Hogy erre rohant? - Mhoram úgy mondta ezt, mint aki nincs is jelen a gondolataival; hangját kivéve mindene egy ízig a tekercsre összpontosított - s azt Prothall egyre csak tartotta, tartotta a magasba, mint becses talizmánt. - Meglehet, igen. Ismerte a régi térképeket. Nem kétséges, ezeket az Első Őrzet hagyta ránk, s azért, hogy utunk megleljük itt. Az is lehet, hogy a szíve látta, amit a szeme nem.
    Covenant kis szünet után kérdezte meg, kerülő jelleggel ismét: - Miért hagytad menekülni az ős-gonoszokat?
    Ezúttal a Lordok mintha meghallották volna: komoly a kérdés. Átható tekintettel nézett rá Prothall, ahogy a tekercset helyére visszatette. S mikor a szekrényláda teteje ismét zárva volt, Mhoram felelt mereven: - Szükségtelen halál, erre gondolj, Hitetlen. . . ! Nem azért jöttünk ide, hogy ős-gonoszokat mészároljunk. Többet ártunk magunknak a szükségtelen öldökléssel, mint ha pár ellenséggel több marad életben. Szükséghelyzetben harcolunk, de nem vezethet minket se kéj, se düh ebben. A Béke Esküvése nem ismer kompromisszumot.
    Ám ez sem volt Covenant kérdésére igazi válasz. Most aztán már, erejét megfeszítve, egyenesen rátért - reményére: - Semmi baj. Ez a. . . Második Őrzet, ez . . . nyilvánvalóan kellő erőtök immár. Tehát visszaküldhettek engem, elbocsáthattok.
    Mhoram arca ellágyult, hallván e támaszra szorultság szavát, a vigaszigényt a képtelen óhaj ügyében, ami a kérdésben rezgett. Ám válasza tagadás volt a reményre. - Jaj, barátom, valamit elfelejtesz. Nem tudtuk mi az Első Őrzetet sem igazi tudásunkká tenni . . . tanulmányozások nemzedékes során át sem. A Loresraat java része rejtély maradt a számunkra, magvában egyre az. Nem tudunk mit kezdeni ezzel az új Őrzettel, így azonnal



432

végképp nem. Talán, ha túléljük Különítményünk vállalkozását, majd e Másodikból is tanulni próbálhatunk, éveken át s át.
    Akkor elhallgatott. Arcán ott volt még további szavak szándéka, de nem szólt, míg Prothall föl nem sóhajtott: - Mondj meg neki mindent. Illúziókat nem engedhetünk meg most.
    - Helyes - mondta Mhoram sietősen. - Ha az igazat vesszük, e pillanatban veszélyes is nekünk a Második Őrzet birtoklása. Kiviláglik az Első Őrzetből, hogy Kevin Főlord a Hét Őrzetet gondos sorrendben helyezte el. Célja szerint a Másodiknak rejtve kellett volna maradnia mindaddig, míg az Elsőt meg nem értjük. Nyilvánvaló, hogy Lore-jának bizonyos vonatkozásai komoly kockázat veszélyével járnak, ha valaki a korábbi elemek közül némelyeket nem ismert meg jól. Ezért rejtette el Őrzeteit, védvén őket oly erőkkel, melyek áttörhetetlenek, míg a korábbi Tanok birtoklása nem valódi. Mármost szándékát keresztülhúztuk itt. De amíg az Elsőt nem értjük igaz valójában, a Második Őrzet, semmi kétség, veszélyes ránk.
    Kihúzta magát, mély lélegzetet vett. - Nem sajnáljuk mégsem. Bármi veszélyt rejt is, ez a fölfedezés talán korunk legnagyobb pillanata lesz még. Ám hogy áldásos nem lesz, az is elképzelhető.
    Halkan hozzátette akkor Prothall: - Sem szemrehányás, sem kétely nem férhet a dologhoz. Hogy is tudhatta volna bárki, mire bukkanunk majd? De az Országot fenyegető átok most nyilvánvalóan itt van a fejünkön: kettősen. Ha végül győzni akarunk a Kárhozat Urán, olyan erőkkel kell élnünk, melyekig még föl sem érünk. Ezért hát reményt és komor félelmet ugyanabból a forrásból tanulunk. Ne érts félre minket - e kockázatot örömmel vállaljuk. Kevin Tanának méltó megismerése: életünk célja. De tisztáznunk kell, mi a kockázata ennek. Látok reményt az Ország számára, a magaméra alig.
    - Még ez a kilátás is homályos - mondta Mhoram kurtán. - Lehet, hogy a Kárhozat Ura azért csalt ide minket, hogy vesztünket okozzák oly erők, melyeket nem bírunk kezelni.
    Itt Prothall éles tekintetet vetett Mhoramra. Aztán a Főlord is bólintott lassan. Ám az arcáról nem tűnt el a megkönnyebbülés sem, az a fény, mely akkor tündökölt fel rajta, mikor az Őrzetet átnyújtották neki. Ennek hatására úgy tűnt föl, mintha teljességgel méltó lenne életkorának feladataira: melyek a kor kívánalmai is egyben. Íme, Prothall Főlordnak, Dwil-



433

lian fiának korszaka emlékezetes marad az elmékben és szívekben - ha a Különítmény túléli vállalkozását. Elhatározása előre mutatott, csak és csak, így csukta vissza az Őrzet fedelét; mozdulatai határozottak voltak, kemények. Koriknak adta át a kis tartót, aki aztán csupasz hátára erősítette clingor-ral, s tunikájával fedte, melyet külön is csomóra kötött alatta még.
    De Covenant azt látta, hogy a maga reményei úgy omlottak össze, mint a gyerekek játékkockaházai - s többé azt sem tudhatta már, hol lel szilárd talajt, ahol újból építgetni kezdheti. Túlságosan gyenge és túlságosan fáradt is volt ő bármi ilyesmihez. Állt, ahol állt az imént, a falnak támaszkodva, fejét leszegve, mintha köntösének mintázatát akarná „megfejteni", mást se.
    Fenyegethettek veszélyek, azért a társaság csak pihent egyet, s előkerült az ennivaló is. Prothall úgy ítélte meg a dolgot, hogy ha ott maradnak, ahol vannak, ugyanannyit „ér", mint bármi más; ezért hát, míg a Vérgárdisták őrt álltak, arra biztatta társait, pihenjenek egészen nyugodtan. Le is feküdt hát, feje alá hajtotta karját, s mintha azonnal mély álomba merült volna, oly aktívan volt passzív - hogy az egész szinte nem is valaminek a vége volt, hanem a kezdete. Követvén példáját, a társaság legtöbb tagja szintén álomra hajtotta fejét, ám ez az álom csak szakaszos volt. Mhoram és Lithe viszont tovább virrasztott. A Lord csak bámult a lapuló tűzre, mintha látomást keresne - hogy lásson; és a Manethrall vele szemközt ült, tornyozván vállát a hegy nyomasztó súlya ellenében - lehetett volna mondani -, ugyanakkor képtelenül, hogy a földmélyiséget elviselje, nyugton tűrje a szabad ég hiányát, minden Ramenek éltető elemének ily fogyatkozását. A falnak dőlve, Covenant figyelte őket, és egy kicsit el is szunnyadozott aztán, ahogy gyűrűjének fénye fakulni kezdett a hold ívének hulltán.
    Miután Prothall fölkelt akkor, éberen, a társaságot is ébresztette. S hogy mindenki evett megint, kioltotta a tábortüzet. Helyén meggyújtotta a lillianrill fáklyák egyikét. Veszedelmesen szökkelt s lengett a láng a sűrű légben, de a Főlord inkább ezt használta, s nem botjának fényét, az alagútvilágításra. A Különítmény hamarosan nekilódult. S mit tehettek mást, ha fájt is, hátrahagyták halottaikat, ott, az Őrzet szobájának kövén. Hogy épp ott hagyták őket, s nem másutt - ez volt az utolsó tiszteletadás, amiben Birinairt s a többieket részesíthették.
    Elnyelte őket, vonulván, ismét a sötét, s a Főlord bátran vezette népét a



434

ki-tudja-mily-vájatú, labirintusi folyosókon, ott, a Mennydörgés Hegye sziklamélyein. A levegő sűrűsödött, forróbb lett, halottibb. Bár néha fölfelé kellett kapaszkodniok, általában inkább lefelé haladtak végig, a hegy feneketlen mélyei, „gyökerei" felé, s minden vaktán megtett, méretlen mérfölddel közelebb és közelebb jutottak a Föld rettentő méretű, eltemetett, szunnyadó, komor rémségeihez, irdatlan, ízig-veszélyes csontjaihoz. És csak mentek és mentek, úgy, mintha elbűvölte volna őket a sötétség, a változhatatlan éj. Kemény csöndön vágtak át, akárha ajkuk visszafojtott sírástól lett volna kérges-kemény. Mit sem láttak. És ez úgy határozta meg őket, mint valami közeli gyászeset.
    Ahogy közeledtek a Fattyúfészkek működő szívéhez, bizonyos hangok erősödtek, kivehetőbbé váltak - üllők csengése, fújtatók pufogása, gyötrelmek zihálása. Időről időre át kellett vágniok forró, nedves és fojtó levegőfuvalmakon, melyek mintha kriptaszellőzmények lettek volna. És újabb hang is hatolt tudatukba - valami feneketlen fortyogásé. És hosszasan haladtak úgy, hogy mind közelebb kerültek ehhez a rejtelmes forráshoz, bugyogáshoz, s nem és nem tudták, mi lehet az.
    Később végigmentek helye mellett. Ösvényük egy roppant üreg peremén vezetett. A falakat villódzva borította be a sziklafény narancsa. S messze lentről kőolvadéktó ontotta gőzeit.
    Vándorútjuk hosszú sötétje után ez a világosság egyszerűen gyötörte-bántotta a szemüket. A tó felszálló, maró hője olyan volt, mintha ki akarná szippantani őket a maguk teréből. A mély, fortyogó hang dübögve kavargott a légben. Magma roppant fröccsenetei vágódtak a sziklamennyezetnek, aztán visszahulltak a tóba, akárha tornyok omolnának.
    Amúgy ködösen, Covenant hallotta, hogy valaki azt mondja: - A Démonidák még Loric Főlord idején itt hagyták sikerületlen fattyaikat. Mondják, hogy a Démonidák viszolygása - és a Gonoszoké, akik őket nemzették -, utálata mindama formák iránt, melyeket magukénak mondhattak, mindent felülmúlt. Ez vezérelte őket ama termékenység útjára, melynek azután az ős-gonoszok és a Waynhimek egyképp gyümölcsei. S ez űzte őket, hogy minden gyenge és hibás származékukat efféle gödrökbe hajítsák, mint ez is itt . . . oly iszonyúan borzadtak a maguk nem is látott szemnélküliségétől.
    Felhördült Covenant, arccal a falhoz tapadt, így mászott végig az üreg mellett, be a mögötte következő folyosóba. Ahogy keze nem érezte már a



435

kő támaszát, ujjai úgy kezdtek remegni maga oldalán, mintha egy csontketrec falait próbálgatná, teli hitetlenkedéssel.
    Prothall úgy döntött: itt pihennek meg, a sziklafény üregén túl. . . A társaság gyorsan evett valami hideget, aztán nekivágott megint a sötétnek. Két kanyar következett, s innen egy hosszú lejtő, kaptató vezetett fölfelé, s egy idő múlva tapasztalhatták, hogy már valami peremen-szegélyen haladnak, be egy nyiladékba, vetődésbe. A szakadékos rész amúgy belül, a bal kezük felé tátongott. Covenant ennek ellenére szórakozottan haladt itt, fejét rázogatta, mint aki gondolatoktól akar még külön is szabadulni. Ősgonoszok kavarogtak agyában, képekként; maga gyűlöletének ábráiként; mint balsejtelmek. Hát milyen átok sújtja őt, hogy még ily képződményekben, rémteremtményekben is önmagát lássa?! Nem! Csikorgatta a fogát. Nem. Az emlékvilági lávaömlésfényben egyszerre félni kezdett, hogy máris elvétette esélyét - a hullásét, a bukásét. . .
    Aztán, hogy kis idő telt így, fáradtságérzete visszatért. Prothall pihenőt rendelt el a peremen, és. Covenant azzal „lepte meg magát", hogy csaknem álomba hullt - ily közel a szakadék széléhez! De a Főlord most már célratörő volt, végképp: s így nem hagyta, hogy csapata hosszan áldozzon a restségnek. Imbolygó fáklyafényével vezette máris tovább a Különítményt, a maguk mögött hagyott sötétből a rájuk táruló sötétbe.
    Ahogy útjukat így folytatták, a minden-pillanatnyi-vigyázat is elfáradt, megkopott lassan. Kitelt a hold, és valahol előttük - messze? közel? - Drool készülődött már rájuk. Ám Prothall úgy haladt, mint aki mohón várja már a végső megmérettetést, s igencsak derekas ütemben vezette őket a szakadékszegélyen. Ennek eredménye lett, hogy a magányos, egy szál ős-gonosz meglepetésszerűen csaphatott le rájuk.
    Ott lapult a fal vékonyka hasadékában. Ahogy Covenant ez előtt elhaladt, kiugrott, teljes súlyával rávetette magát - szemből, mellbe. Hitvány, szeme-nincs arcán csak és csak vadság ült. Ahogy meglökte, Covenant bal kezét kapta el máris.
    És a támadás lendülete hanyatt taszította őt, a szakadék felé. Egy másodperc tört részéig fogalma sem volt még, mi érte - nem fogta fel. Az ős-gonosz maga, az kötötte le a figyelmét. Mert kezét közel rántotta az arcához, nyirkosan szaglintott egyet-kettőt az ujjain, mintha keresne valamit, majd megpróbálta bekapni a gyűrűsujját, be, tépett-tépő pofájába.
Covenant még egy lépést hátrább tántorodott; lába ott volt már a mere-



436

délyszegélyen. Ez volt az a pillanat, amikor rádöbbent, miféle éh-mohóság tátong mögötte. Ösztönösen is összezárta az ős-gonosz felé rántott öklét, nem törődött a támadóval. Inkább a botját markolta minden erejével, s a másik végét Bannor felé lökte. A Vérgárdista már nyúlt is a felekéz-eszköze felé.
    Bannor megragadta a bot másik végét.
    Egy másodperc törmeléke megint - Covenant irtózatos kapaszkodása közben...
    De az ős-gonosz teljes súlyával ott lógott balján. S az ő szorítása a boton - gyengült. A szörnyalak továbbra is azon volt, hogy leharapja a gyűrűt, s akkor ő - zuhant. A szakadékba.
    Mielőtt rémületében akár fel is kiálthatott volna, már valami kőtömbnyi erő vágta mellen, úgy, hogy tüdejéből a levegő szinte kiszorult, és egész valója egyetlen zihálás volt, ahogy ólomsúlyként zuhant. Mellkasa összelapult, gyomra felfordult, már üvölteni sem tudott, elveszítette az eszméletét.
    Ahogy magához tért az ütközés után, valami szemét-száját betöltő moslék-mocsok ellen küzdött fuldokolva. Fejjel lefelé feküdt egy meredek lejtőn, körülötte agyagpala, iszap, üledék-iszam, és ahogy itt talajt ért, fejjel bele is fúródott nyomban e masszába. Sok-sok másodperc telt el úgy, hogy más mozdulatra sem volt lehetősége, csak tátogásra, köhögésre. Igyekezete rángásokig jutott, szabadulásig nem.
    Aztán, minden erejének túlján, átfordult a tengelye körül, és fejét legalább fölemelhette. Nagy csomó mocskot öklendezett ki torkából-szájából, és tapasztalta, hogy legalább lélegezni tud. De látni még semmit se látott. Ehhez is pár pillanat kellett - hogy ennek tudatára ébredjen. Megvizsgálta az arcát, tapasztalhatta, hogy a szemét nem borítja semmi, a szeme tárva. De így sem érzékelt vele mást, csak valami végső, maradéktalan teljű sötétet. Mint akit a pánik vakít el - olyan volt ez, mintha a látóidegei a sokktól, a rémülettől „zsibbadoznának" egy ízig.
    S egy darabig valóban pánik volt rajta az úr. Hogy mit se látott, azt érezte: a levegő hullámokban zúdul rá, mintha futóhomokba fúlna. Az éj úgy lüktetett körötte, mint a csupasz szárnyverés - mint keselyűk szárnyverése, mikor a csőrök a nyers, védtelen húsba csapnak mindjárt.
    Szíve vad rettegéssel vert. Feltápászkodott térdre, s így volt ott, végsőkig elhagyatottan, megfosztva látástól és fénytől, a félelmek netovábbján,



437

lélegzetének fojtó gombócaival a torkában. De ahogy a pániknak ez az első hulláma csitult, érteni kezdett valamit. Ha félelem - akkor olyasmi, amit eleve ért azért, akkor ez még mindig létezésének, része, feltételrendszeréből valami. És a szíve vert tovább. Ha elbizonytalanodva, kizökkenve is - akárha sebesülten! -, fenntartotta az életét.
    Akkor hirtelen, görcsösen fölemelte két ökölbe szorított kezét, és feje mindkét oldalán az agyagpalára ütött, s úgy verte tovább, halántéka ritmusára, mintha az ész elvét akarná kipüfölni a mocsokból. Nem! Nem! Én igenis a túlélő leszek!
    Ez az elhatározás megszilárdította. Túlélni! Leprás volt, félelemhez szokott. Tudta, hogyan kezelje a rettegést. Fegyelem - fegyelem.
    Két kezét a két szemgolyójára szorította; színpettyek kezdtek villódzni a feketeség előtt. Nem volt tehát vak. Látott - látta a sötétet. Elhullt viszont a katakombákbeli egyetlen fénytől - hát persze hogy nem látott.
    Vér és pokol.
    Ösztönösen is dörzsölgetni kezdte a kezét, s ha ez zúzódással-törődéssel járt, felnyögött, belevonaglott-rángott.
    Fegyelem. Egymaga volt - maga - volt - fénytelenül valahol, a mélyek mélyén, egy szakadékszegély alatt, sok-sok mérföldre a szabad égtől. Segítség nélkül, barátok híján, menthetetlenség ígéretével, mert a számára az a világ, ami a hegymélyen kívül létezett olyan elérhetetlen volt most, mintha ő maga soha oda se született volna. Maga a menekülés volt elérhetetlen . . . hacsak -
    Fegyelem.
    - - hacsak nem talál valami módot a meghalásra.
    Pokolokádék!
    Szomjúság. Éhség. Sérülés - vérveszteség. Olyképp billentyűzte végig a lehetőségeket, mintha VSE-t végezne magán. Hullt ide - áldozatául akár, prédájául valami sötétség-fattya átoknak. Kárhozat! Átbukott - talán a végzet szakadékperemén. Őrület, igen, őrület. Olyan egyszerű az egész - az lesz -, akár a lepra.
    Éjfélszárnyak, védtelenverők, a füle körül... Kavarogtak örvénylőn a sötétségtájban, tér űrében. . . Keze félájult öntudatlanul kapkodott a fejénél, keresett valami módot a védekezésre.
    Átok! Pokol.



438

    Ez velem - nem történik. Ez - nincs.
    Fegyelem.
    Méhmagzati fantáziaképek törtek rá. Ebbe kapaszkodott, mintha látomás lenne. Igen! Gyorsan helyzetet változtatott, hadd ülne inkább az agyagpalalejtőn. Matatott az övében, megtalálta végre Atiaran kését. És gondosan kézben fogta, amúgy felekézbe, híjasan, és - elkezdett borotválkozni.
    Víz nélkül, tükör nélkül, veszedelmesen közel ahhoz, hogy bármelyik pillanatban elvágja a torkát, a szakáll szárazsága külön kínjára volt, olyasképp, mintha új arcot akarna faragni most magának. De a kockázat, a kín - ez mind -: az ő része volt; nem volt benne semmi képtelenség. Ha megvágja magát, a mocsok, mely bőrét borítja, szinte azonnal megfertőzi. Végzetesen. Ez megnyugtatta: akárha önmagával való azonosságának szemléltetése volna. Lehetőség.
    Így meghátrálásra kényszeríthette a sötétséget; karmainak visszahúzására.
    Mikor elkészült, mérlegelt: arról a tervről volt szó, mely helyzetének felderítésére vonatkozhatott. Szerette volna tudni mégis, miféle hely ez, ahova került. Óvatosan, tapogatózva elkezdte a felderítést, négykézláb araszolva a lejtőn.
    Mielőtt egy métert is megtett volna így a lapos kőfelszínen, egy testbe ütközött. A húsa olyan tapintású volt, mintha az illető nem is rég halt volna meg, de a mellkasa hideg volt és iszamos, s Covenant visszarántotta a kezét, mert nyirokba nyúlt - rothatag vér szagát érezte.
    Visszalökte magát a lejtő palarétegére, mozdulatlanul kuporgott - és a tüdeje súlyosan zihált, térde remegett. Az ős-gonosz, igen, ez volt az az ős-gonosz, aki rátámadt. Számára halálos megtöretést hozott a mélység. Covenant mozdulni szeretett volna, de nem bírt. A fölfedezés sokkolta olyan volt ez, mintha beleborzongana valami veszedelmes ajtók hirtelen megnyílásába; úgy érezte, megnevezhetetlen fenyegetések környékezik végzetesen. Hogyan tudta ez a lény, hogy épp rá kell támadnia? Végső soron - kiszagolta a fehéraranyat?
    Akkor a gyűrűje izzani kezdett. A véres sugárzás átalakította fojtott tűzkörré a gyűrűsujján, majd bíborló béklyó lett belőle. De nem szórt semmi fényt - nem tette lehetővé még azt sem, hogy ő maga lássa, min függ, mire fonódik e kör. Tündökölt baljóslatúan előtte, őt minden szemnek megvi-



439

lágítván, ha rejtőznek ilyenek netán a sötétben, de hasznára nem volt, csak félelmet keltett benne.
    Nem feledhette, mit jelent ez. Drool véres holdja kitelve emelkedik az Ország fölé.
    Oda kellett lapulnia még jobban azért hát az agyagpalalejtőhöz. Torkában mintha akadozott volna valami, akárha a rémület fojtogatná. Még légzésének ellenőrizhetetlen ritmusa is olyan volt, mintha karmok és tépőfogak támadnák őt, oly láthatatlanok, hogy e sötétben még csak helyüket sem sejti. Maga volt, segítség éltető ereje nélkül, kitaszítva.
    Ez volt - s ez marad, tudta, hacsak. . . nem talál valami módot gyűrűhatalmának használatára.
    De ettől a gondolattól undorral borzadt vissza máris: mihelyt az eszébe jutott. Nem! Ezt - soha! Leprás ő; túlélési képessége attól függ, mennyire képes felismerni a maga teljes tehetetlenségét, elfogadni ezt az impotenciát. Ez volt a lepráslét alaptörvénye. Semmi sem lehet olyan végzetes rá nézve - semmi sem rombolhatja testét és szellemét oly gyötrelmesen -, mint a hatalom illúziója, az erőé. Az erő - álom. És mielőtt meghal, olyan ronccsá válik, olyan torz masszává, mint az az ember, akit ott látott a lepratelepen.
    Nem!
    Jobb akkor, ha becsülettel és egyenesen - megöli magát. Annál úgy minden jobb.
    Nem tudta, meddig képzelgett ilyen szédülten, mikor volt az, hogy valami halk zajt hall a sötétből - távolit, kéteset és rossz sejtelműt, akárha az őt körülvevő éjszaka elkezdett volna lélegezni, de a fogán keresztül. Meghökkentette, mint egy szívütés. Vak félelemben rángva, próbálta kivédeni. És mégis: lassan mind világosabbá vált a hang - csöndes, surrogó zaj, akárha sok torokból törne föl a kilégzés halk hördüléssora. Úgy megfertőzte a levegőt, mint valami bűzös állat a szagával.
    Jönnek érte. Tudják, hol van, a gyűrűje miatt tudják, és most jönnek érte.
    Hirtelen felködlött előtte egy kép: az a Waynhim a vasfegyverrel a mellében. Jobb kezével lefödte a gyűrűt. De tudta azt is, hogy ez hiábavaló már hogy megtette, tudta. Lázas igyekezettel keresgélt az agyagpalán, hátha lel valami fegyvert. Akkor eszébe ötlött a kése. Túlságosan súlytalannak tűnt fel a számára - ez nem lehet segítője igazán. Megmarkolta mégis, így kezdett kutatni-vadászni jobbjával, azt se tudta, mire.
    Egy hosszú, végtelennek tűnő pillanatig csak túrt-fúrt maga körül, nem



440

törődvén vele, milyen zajt üt. Ujjai akkor - megtalálták. A botját! Bannor elejthette, és a bot oda hullt egészen közel, íme, hozzá.
    A surrogás közelített. Sok mezítelen talp zaja volt ez, ahogy kövön csusszannak. Ezek érte jönnek most.
    A bot! - a Hirebrand botja volt. Baradakas adta neki ezt a botot. A sötétség óráján. . . emlékezz a Hirebrand botjára! Ha fényt lobbanthatna a végén e botnak
    De hogyan?
    A fekete légben ellenségek nyüzsögtek komorlón. Lépteik mintha a magasból közeledtek volna feléje - csusszanások.
    Hogyan? Ezt kiáltotta kétségbeesetten, némán, és megpróbálta puszta akaratával lángra lobbantani a botvéget. Baradakas!
    Egyre közelebb azok a lábak. Hallotta már a rekedtes lélegzést is a sziszegő közelítés felett.
    Égett e bot a Tavaszünnepen. Sebesen megrázta most, és odanyomta a botvéget a vérizzású gyűrűhöz. Egyszerre vörös láng virult ki a fából, átalakult fakó naranccsá és sárgává, és fényességgel felragyogott. A hirtelen támadt fény el is vakította, de legalább talpra szökhetett, feje fölé tartva a botot.
    Valami hosszú lejtő alján állt - a rézsű a szakadék fenekének legalább a felét betöltötte. Az agyagpala laza szerkezetű rétegződése mentette meg az életét, azzal, hogy mikor idezuhant, a talaj engedett, elmozdult, csúszott vele tovább - görgette, nem ütötte meg úgy. Előtte és mögötte a szakadékfalak sokkal magasabbra emelkedtek, semhogy botja lángfényében is láthatta volna, hová és meddig. A közelében ott feküdt a halott ős-gonosz, kitekeredve, fekete bőrét vér borította.
    Csoszorászva, de határozott céllal, Üregfattyak zajtalan-laza csoportja közeledett felé.
    Még mindig vagy harmincméternyire voltak, de ilyen távolságról is meglepte őt a küllemük. Mert nem olyannak tűntek fel, mint más Üregfattyak, amilyeneket ő eddig látott. A különbséget nemcsak a jelmez tette, bár ezek a teremtmények díszesek voltak, cirádás öltözetűek, mintha királyi gárda tagjai volnának, elit osztag, külön-ocsmányság. Fizikai valójukban lehettek ezek másmilyenek. Öregek voltak - természetellenesen vének, koravének. Vörös szemük körül karikák, hosszú végtagjaik meg úgy hajladoztak-rogyadoztak, mintha hosszú időn át lettek volna összehajto-



441

gatva. Fejük harmonikázva ingott a nyakukon, ám ezek a guminyakak azért eléggé erősnek és szívósnak is látszottak. Súlyos lapátkezeik reszkettek, mint a szélhűdötteké. Együttesükből csak úgy áradt a romlottság, az áldozatkereső-prédaleső szellem. És olyan kemény eltökéltséggel nyomultak előre, mint akiknek megígérték valahol: ha még ezt az utolsó feladatot sikerrel teljesítik, halálukig nyugalmat élvezhetnek már.
    Lerázta meglepetését, aztán - már a botot rázta fenyegetően. - Ne érintsetek! - sziszegte. A fogai közt ő is. - Vissza! Egyezséget ajánlok. . .
    Az Üregfattyak semmi jelét nem adták, hogy értenék, hallanák egyáltalán. De nem támadták meg. Amikor már csaknem karnyújtásnyira voltak, tömegük kettévált, és furcsa módon körülvették őt. Majd megnyitván előtte az utat az egyik, elzárva a másik irányban, elkezdték terelni őt arra felé, amerről ők maguk is jöttek.
    Mihelyt megértette, hogy harc nélkül óhajtják őt eminnen amoda vinni, nyomban kész volt az együttműködésre. Ösztönösen tudta, hová igyekeznek. Ezért hát csak ment ott, gyötrelmes kíséretük közt, haladt a szakadékfenéken, míg el nem értek egy lépcsőt a bal oldali falban. Nem ígérkezett könnyű útnak, a fokokat durván faragták ki a sziklából, ám elég széles volt az egész, hogy több Üregfattya is elférjen egymás mellett. Covenant küzdhetett - s eredményesen! - a tériszonya ellen, úgy, hogy a falhoz tapadt, a szakadékkal ellentétes oldalon ment.
    Emelkedtek pár száz lábnyit, mielőtt a falbéli nyílást elérték. Bár a lépcsők sora tovább folytatódott fölfelé, az Üregfattyak ezen a nyíláson terelték be őt. Szűk alagútban találta magát, melynek végén sziklafény derengett. A lények most már határozottabb léptekkel hajtották, úgy, mintha maga a vesztőhely lenne már közel.
    Akkor hirtelen hőség hulláma csapta meg, benne bűz, kénköves. Kilépett az alagútból - és ott volt Kiril Threndorban.
    Felismerte a „berakásos" falak pácolt-kő fényét, az émelyítő szagot hogy mintha kén emésztene rothadó húst. És felismerte a bejáratokat, a fény táncát, e tűztáncot fenn magasan a sztalaktit-csoportozatokon. Olyan eleven volt a számára mind ez az egész, akárha frissen fordították volna le valami rémmeséből. Az Üregfattyak bekalauzolták őt ebbe a szobába, majd felsorakoztak mögötte, elállva az ajtót.
    Másodszor találkozott Droll Rockwormmal.
    Droll ott kuporgott alacsony emelvényén az üregközépen. Két nagy ke-



442

zével a Törvény Botját szorongatta, és ez volt az a Bot, amiről Covenant felismerte őt. Drool megváltozott. Valami ragya lepte meg; üszökrontás? Hogy Covenantot megpillantotta, élesen felnevetett. Ám a hangja gyönge volt, és a nevetése a hisztéria peremén járt. Nem nevetett sokáig; mintha túlságosan kimerült lett volna még ehhez is. Akár az Üregfattyak, melyek Covenantot idehozták, ő is öreg volt.
    De bármi rontás érte is az Üregfattyakat, magát Droolt sokkal jobban sújtotta, látszott. Tagjai olyan gacsosak-tekertek voltak, hogy állni alig bírhatott; ajkáról ellenőrizhetetlenül csorgott a nyál; és szakadt róla a veríték, mintha saját birodalmának természetes hőségét sem bírná többé jól elviselni. Lázas birtoklás vágyával, kétségbeesetten markolta a Botot. Csak a szeme, az nem változott. A szeme vörösen izzott, írisz vagy pupilla nélkül, és mintha gonosz láva lett volna, mely fortyog - mely mohón elemésztene mindent.
    Covenant a szánakozás és az undor különös vegyülékét érezte magában. De csak egy pillanatnyi ideje volt azon töprengeni, hogy Droollal mi is történhetett hát. Mert akkor össze kellett szednie magát. Az Üregfattyak kezdtek gyötrőn felé hullámzani.
Nyögdösve, mert tagjai sajogtak, Drool megállt pár lépésnyire Covenanttól. Egyik kezével elengedte a bonyolult rovátkolású Botot, s így aztán, remegő ujjal, Covenant jegygyűrűjére mutatott. Mikor megszólalt, mindegyre leskelve pislogott hátra a válla fölött, akárha egy láthatatlan nézővel lenne kapcsolatban ilyesképp. A hangja is ugyanolyan gacsos és kifacsart volt, mint karja-lába.
    - Enyém! - köhögte. - Megígérted. Enyém. Lord Drool, Bot és gyűrű. Megígérted. Tedd ezt, mondtad. Tedd azt. Ne zúzz és ronts. Várj még. - Köpött, gonoszul. - Ölj később. Megígérted. A gyűrűt, ha megteszem, amit mondasz. Azt mondtad. - És a hangja olyan volt most, mint egy beteg gyereké. - Drool, Lord Drool! Hatalom! Enyém most.
    Iszonyúan nyáladzva, kinyújtotta kezét Covenant gyűrűjéért. Covenant az undor elhatározásával cselekedett, ahogy bírt. Égő botjával hatalmas csapást mért Drool mancsára, elütötte onnan.
    Ahogy a mancsot érte, a bot ízekre tört, szilánkká, úgy, mintha Drool húsa reves vasanyag lenne.
    Maga Drool pedig köhögve-hörögve hallatta haragját, és a Törvény Botjának végét keményen a padlónak ütötte, úgy, hogy a kő felszökkent Cove-



443

nant lába alatt. Ez hátralökte őt, és olyan zökkenéssel ért talajt megint, hogy azt hitte, a szíve megáll.
    Feküdt ott, elnémultan, segítség nélkül. Fülében lüktető zaj dobolt, azon át hallotta Drool kiáltását: - Lemészároljátok őt, le! Nekem! Ide a gyűrűjét! - Most oldalt gördült Covenant. Veríték homályosította el a látását. Csak azt tudta, hogy az Üregfattyak közelítenek felé, beszorítják. A szíve mintha bénultan hasogatta volna csak a mellkasát, s még a lábát se bírta maga alá húzni. Levegő után kapkodott, majd megpróbált kijjebb mászni - de honnan? hova?
    Az első Üregfattya nyakon ragadta, akkor hirtelen felhördült, elengedte, hullt. A másik Üregfattya is oldalt dőlt így; a többi fejvesztetten menekült. Egyikük félve kiáltott, riadtan: - Vérgárda! Lord Drool, segíts rajtunk!
    - Hülye! - felelte köhögve-hörögve Drool, mintha a tüdeje cafatokká szakadozna. - Gyávák! Én vagyok az erő! A hatalom! Lemészároljátok, őt, le!
    Covenant talpra tápászkodott, szeméből kitörölte a verítéket, s azt látta: Bannor áll ott mögötte. A Vérgárdista válláról szakadozottan lógott a köpeny, és homlokán egy nagy zúzódás éktelenkedett, duzzanata a fél szemét csaknem elfödte. De a keze harcra kész volt, éber. Lábán könnyeden állt, gördülékenyen, szökkenni bármely irányba készen. Összehúzott szemében a harc vágyának fénye lángolt.
    Covenant akkora megkönnyebbülést érzett, hogy a legszívesebben megölelgette volna Bannort. Hosszú, reménytelen megpróbáltatása után végre azt érezhette, megsegítik, szinte azt, megmenekítik. Zord hangja azonban meghazudtolni látszott ezeket az érzéseit. - Mi az ördögöt késlekedtél ennyit?
    Az Üregfattyak lassan nyomultak most előre, félősen, így vették körül Covenantot és Bannort. Drool dühödött hördülései biztatták, hajtották őket.
    A magasban, valamennyiük feje felett, a mennyezet fény-árny lángjátéka folytatódott, hullámzott lobogott, köreit járva.
    Bannor meglepő könnyedséggel felelte, hogy igen rosszul zuhant, mikor az ős-gonoszt megölte. Elvesztette odalent ő maga is az eszméletét, aztán nem tudta megtalálni Covenantot. Abban a sötétben! Drool metsző parancsszavainak engedelmeskedve, az Üregfattyak most hátulról próbál-



444

ták támadni Covenantot. De Bannor hamar észbe kapott, s a legközelebbre merészkedőt egyetlen rúgással elintézte. - Botodnak lángja mutatta meg, hol vagy - folytatta. - És úgy döntöttem, hogy követlek. - Szünetet tartott, hogy két újabb támadóra vethesse rá magát. Azok is sietősen hátráltak. Mikor Bannor újra megszólalt, idegenes Haruchai-felhangjai szavatolták végső őszinteségét: - S azért vártam a segítségnyújtással, mert látni akartam, nem vagy-e a Lordoknak mégis ellensége.
    S az az önzetlen és nemtörődöm arc, mellyel Bannor a halál szemébe nézett, hirtelen nagyon kifejezővé vált Covenantnak. Minden gúny nélkül válaszolta: - Igen alkalmas pillanatot választottál a próbatételhez.
    - A Vérgárda ismeri a gyanakvást. Dolgunk, hogy megbizonyosodjunk.
    Drool összeszedte erejét, hogy dühödten a következőket kiáltsa: - Hülyék! Férgek! Féltek - két ilyentől? - Köpött. - Rajta! Nézzétek! Lord Drool maga öl!
    Az Üregfattyak félrehúzódtak az útjából, és Drool akkor tekeregve előrelendült. Maga előtt tartotta a Törvény Botját, úgy, mintha fejszét vinne.
    Bannor már szökkent is, és arcon rúgta Droolt.
    De akármi rettentő állapotban volt is, Drool azért maga maradt az erő telje. Drool Rockworm mintha meg se érezte volna Bannor telitalálatát. Fenyegető dühvel rontott előre, és úgy emelte már a Botot, hogy ha lesújt, végezzen Bannorral és Covenanttal egy csapásra, ott helyben. S ezzel az erővel szemközt, mely a kezében volt, ők ketten csakugyan tehetetlennek látszottak.
    Bannor ennek ellenére odaszökkent Covenant elé, hogy az ütést felfogja. Covenant megremegve várta a csapást - mely akkor hát szabadítója lesz.
    Ám Drool elkésett. Elvétette az esély nagy pillanatát. Nem vett figyelembe más veszélyeket. Mert amikor már a magasban volt a Bot, hogy sújtson, a Különítmény társasága, Tuvor Első Markkal és Prothall Főlorddal az élen, berontott Kiril Threndorba.
    Megviseltnek látszottak, mint akik épp most estek át egy kis tűzkeresztségen - Drool külső őrségével csetepatézva -, de megvoltak azért mind épségben, és a kezük sem ígért sok jót a teremben lévőknek; Bannor és Covenant védelmére a leghatározottabban rontottak máris előre. Prothall Droolt akadályozta meg abban, hogy lesújtson - tette pedig ezt egy feltét-



445

len tekintélyű kiáltással. Mielőtt az Üregfattyak hadrenddé állhattak volna össze, rajtuk volt az Eoman, kiszorítván őket az üregből. Egy pillanat még - s Droolt harcosok és Vérgárdisták sora vette körül.
    Lassan, enyhe zavar látszatával is, meghátrált akkor, és visszamászott az emelvényére, amúgy félig-meddig négykézlábra. Körülnézett a jelenlévőkön, mint aki nem bírja felfogni tulajdonképpen, mi is történt. Ám a Botot továbbra is úgy szorongatta lapátkezeivel, mint magát a halált, oly komoran.
    Akkor, groteszk mód, lávás szemeibe valami ravaszkodás fénye szökkent. Fejét a válla fölött ide-oda biccentve-tekerve, sziszegő-nyers hangon közölte: - Tessék . . . ez a beszéd. Beszéd, tiszta. Tessék. Mind a kicsiny Lordok és a mazna Vérgárdisták . . . emberek, mihasznák. Készek a rontásra, zúzásra. - Aztán nevetni kezdett, abból köhögés rohama lett. - Rontsatok, zúzzatok! - Köpte szinte a szót, elveszítve magát. - Zúzzatok, erővel! - Olyan hangot adott ki, mintha csontok-porcok törnének a torkában. - Erő! Hatalom?! Apró Lordok. Hatalmas Drool. Jobb, mint az ígérgetés.
    Prothall rezzenetlenül nézte az Üregfattyát. Mhoramra bízta botját, így lépett előre, az emelvényhez közelebb, Tuvorral az oldalán. Egyenes derékkal állt; egész lénye nyugalmat, tisztaságot sugallt. A lemondás évei tették: szeme nem remegett, nem égett. Ugyanakkor Drool vöröslő golyói tele voltak a falánk kielégítettség és a mohóság hullámörvényeivel - a hatalom járuléka volt ez, az egyre megújuló bírvágy fénye. Ahogy a Főlord szólt, még hangjának öreges zörgése is csupa tekintély lett. Csupa eltökéltség. - Add fel, Drool. Hallj engem, Drool Rockworm. - És közben lágyan beszélt szinte. - A Törvény Botja nem tiéd. Nem neked szánták. Erejét csak az Ország javára, üdvre szabad felhasználni. Add ide nekem a Botot.
Covenant is megmoccant. Aztán ott állt már a Főlord mellett. Mert érezte, hogy neki a Bot közelében a helye.
    Ám Drool csak azt motyogta: - Erő? Feladni? Soha. - És ajka mozgott tovább, mintha titkos tervekről közölne ezt-azt.
    Prothall újra noszogatni kezdte. - Mondj le az egészről. A magad kedvéért. Hát vak vagy. . . nem látod önmagad? Nem látod, mi történt veled? Ezt az erőt nem neked szánták, ezt a hatalmat. Ez téged tönkreront. Rosszul használtad a Botot. Használtad a Földveszte Követ. Az ilyen erők halálosak. A Kárhozat Ura megcsalt téged, becsapott. Add nekem a Botot. Megpróbálok segíteni rajtad akkor.



446

    Maga ez az ötlet is feldúlta Droolt. - Segíteni? - köhögte. - Hülye! Lord Drool vagyok. Nagyúr, az! Enyém a hold. Enyém az erő. Ti az enyémek vagytok. Rontani tudok, zúzni. Öreg emberke - kicsiny Lord. Hagytalak, élj, hadd nevethessek. Segíteni? Nem. Hanem táncolj! Táncolj Lord Droolnak. - Fenyegetően lengette meg a botot. - Nevettess meg. Hagylak élni.
    Prothall még jobban kihúzta magát, és parancsoló szóval azt mondta: - Drool Rockworm, engedd el a Botot. - És egy lépést tett előre. Görcsös rándulással, szinte hisztérikusan már, Drool meglendítette a Botot, hogy lesújtson vele.
    Prothall előrerontott, megpróbálta megfékezni. De Tudor volt az, aki előbb ért oda az Üregfattyához. Ő volt az, aki a Bot végét elkapta.
    Düh rázta Drool Rockwormot, így vágta bele a Bot vashegyét az Első Mark testébe. Véres láng csapott fel. A társaság láthatta, hogyan válik egy pillanat alatt áttetszővé Tuvor egész valója. A csontjai égtek, mint száraz gallyak. Akkor lerogyott, hátrazuhant, egyenesen Covenant karjaiba.
    Testének súlya túl sok volt a Hitetlennek, hogyan is bírta volna megtartani? Covenant lerogyott a teher alatt. Karjában így tartotta most már Tuvort, így nézett föl a Főlordra.
    Prothall Droollal gyürkőzött. Két kézzel kapaszkodott a Botba, hogy megakadályozza Drool Rockwormot; ne sújthasson vele. Birkóztak ekképp a Bot birtokáért.
    A küzdelem mindazonáltal képtelen feladat volt Prothallnak. Mert minden torzultsága ellenére, Drool félelmetes ellenfél volt, csupa Üregfattya-erő. És rettentő hatalom. Prothall pedig öreg.
    Tuvorral a karjában, Covenant nem tehetett semmit. - Segíts neki! - kiáltotta Mhoramnak. - Megölik!
    De Lord Mhoram nem is nézett Prothallra. Odatérdelt Covenant mellé, látni akarta, nem segíthet-e még Tuvoron. Ahogy vizsgálgatta az Első Markot, nyersen azt mondta: - Drool gonoszságra használja a Botot, ez vele a célja. A Főlord ennél erősebb énekre képes.
    Covenant csak nem változtatta véleményét, s merő felháborodással kiáltotta: - De hát megölik. . . ! Segítened kell neki!
    - Segítenem? Neki? - Mhoram szeme veszedelmesen villódzott. Kín és nyers visszautasítás tette reszelőssé a hangját, ahogy ekképpen folytatta: - Nem örülne ő az én segítségemnek. Ő a Főlord. Esküm ellenére . . . .



447

Most a torkát mintha elszorította volna a szenvedély. - . . . igen, rontanám-zúznám Droolt. - Drool Rockworm kifejezését használta, és rettentő fenyegetések szorultak ebbe most, Covenant belenémult.
    De aztán csak nézhette zihálva a Főlord harcát. Beleborzadt a rémületbe, micsoda veszélynek teszik ki magukat a Lordok, s mily készségesen. . . ! Akkor már körötte is fellángolt a harc. Üregfattyak rontottak be Kiril Threndorba a legkülönbözőbb irányokból. Minden arra vallott, hogy Drool továbbított valami néma hívást; és őrei válaszoltak. Az első egység, mely a termet elérte, nem volt még jelentékeny, mégis voltak annyian, hogy az egész Különítményt harcra kényszerítsék. Csak Mhoram nem kapcsolódott be. Térdelt ott Covenant mellett, ütögette az Első Mark arcát, valahogy mintha Tuvor meghalása minden ízét átjárta volna, s ezért „cselekedne".
    Hogy a fegyverek zajában is hallják, Quaan hatalmas hangerővel szólította harcosait: alkossanak védőgyűrűt az emelvény s a Lordok körül. A veszteségek és a fáradás: jócskán megcsappantotta mindez az Eoman erejét, és mégis, a törhetetlen Quaan úgy vezényelte embereit, mintha őt magát valami különös védettség övezné, nem foghatná fegyver. S bírná is erővel - idők végezetéig! A Vérgárdisták közt fürgén mozogtak az Eoman tagjai, követvén vezérük felhívásait.
    Hogy a veszély fokozódott, Covenant is arra fordította figyelmét - ahogy Prothall és Drool például iszonytatóan küzdött felette a magasban. S ahogy körötte a harc percről percre borzadályosabban tombolt. Tuvor az ölében feküdt, s érezni lehetett, nemsokára kiadja lelkét. És ő mégsem segíthetett, senkin itt, egyáltalán. Hamarosan elvágják menekülésük útját, és akkor - beigazolódik vállalkozásuk hiábavalósága.
    Nem látta ő előre, hogy alkujának ily végkimenetele is lehet!
    Drool lassan hátrább s hátrább szorította Prothallt. - Táncolj ! - hörögte neki.
    Tuvor megrázkódott; szeme kinyílt. Covenant most nem Prothallt nézte. Tuvor ajka megmozdult, de hang nem jött ki száján.
Mhoram vigasztalni próbálta. - Ne félj. Leküzdjük ezt a gonoszt. A Főlord kezében van minden. S a te nevedet becsülve emlegetik mindenütt, ahol csak érték a hűség.
    De Tuvor tekintete mintha Covenantét kereste volna, és akkor . . . akkor sikerült elsuttognia egyetlen szót: - Hű? - Az egész test belefeszült az



448

igyekezetbe, ám Covenant nem tudta, vajon ígéretet vagy igazolást kért-e ez a „hűségszó".
    Ám a Hitetlen válaszolt. Nem utasíthatott vissza egy Vérgárdistát, nem tagadhatott meg semmit ettől a feltétlen és mindenkori odaadástól. A szó csaknem elakadt a torkán, mégis kimondta: - Igen.
    Tuvor ismét megborzongott, aztán alig hallható hörgéssel meghalt úgy, mintha Esküjének, a Fogadalomnak hurka utolsót szorult volna a nyakán. Covenant vállon ragadta, megrázta - nem válaszolt neki élet.
    Az emelvényen eközben Drool térdre kényszerítette Prothallt, és hátrahajtotta a Főlord testét, hogy gerincét törje. Covenant hiábavalóságot és kétségbeesést érzett, így üvöltötte: - Mhoram!
    A Lord bólintott, és akkor már talpon volt. De nem támadta meg Droolt. Botját magasan a feje fölé tartotta, és elkiáltotta magát, de úgy, hogy a csata minden zaja szellősuttogásnak hallatszott mellette: - Melenkurion abatha! Minas mill khabaal! - És botja végig, de végig egy-láng lett, fehér izzás, tűz.
    Az Igék ereje megütötte Droolt, egy lépést hátra is tántorodott. Prothall felegyenesedhetett.
    Újabb Üregfattyak nyomultak be Kiril Threndorba. Quaan és Eomanje visszaszorult az emelvényhez. Végül Mhoram ugrott oda, segítségükre. Támadott, és botja fenyegetően izzott közben. Körötte a Vérgárdisták úgy küzdöttek, akár a tébolyult ördögök, s ahogy ott ugráltak, rúgásokat osztva, az Üregfattyak közt, a rémalakok egymást ütötték, mikor visszaütöttek volna, olyan gyors volt ez a Vérgárda.
    Ám Drool védelmezői jöttek, csak egyre jöttek, tódultak a terembe. A társaság mintha megingott volna, a Különítmény erejét most már túlzott próbára tették az újabb és újabb rohamok.
    Akkor Prothall hangja hasított bele a zajba: - Megvan! A hold szabad!
    Diadalmasan állt az emelvényen, és magasba emelte a Törvény Botját. Drool a lábainál hevert, zokogva. . . olyan volt csak, mint egy letört szikladarab. A szörnyalak teste rángott, egyre csak azt nyögdöste megalázottan: - Add vissza! Nekem ez. . . kell!
    A látvány félelemmel töltötte el az Üregfattyakat. Riadoztak, hátrálni kezdtek, húzódtak vissza már a helyiség falaihoz.
    Hogy nem hárult rájuk a küzdés feladata, Quaan és az Eoman a Főlord



449

köré tódult, és felszabadult örömmel rikoltott. Hangjuk érdes volt, megviselt, de olyan ujjongással fogadták a Főlord diadalát, mintha egyszer s mindenkorra üdvöt hozott volna vele az Országra.
    De a magasban, ott, Kiril Threndor táncoló fényei csak járták a maguk köreit, cicomásan.
    Covenant hirtelen pillantást vetett gyűrűjére. A fehérarany továbbra is vérben égett. Talán a hold szabad - ő maga nem.
    Mielőtt az ünneplés visszhangjai elültek volna - mielőtt megmozdult volna bárki -, újabb hang tört rájuk. Lágyan indult a jelenség, aztán kiterjedt, úgy, hogy az egész teret betöltötte, akár egy beomló mennyezet. Nevetés volt ez - a Kárhozat Urának nevetése, és káröröm lüktetett benne, meg csillapíthatatlan gyűlölet. Ellenállhatatlan volt a hatása, eltörpültek benne valamennyien, beletemette őket saját reménytelenségükbe; megbénította őket, mintha mindenkit elszakítana a maga szívdobogásától, a lélegzetvételétől. S ahogy így halmozódott rájuk, egyre meg egyre, tudhatták, elvesztek.
    Még Prothall is bénultan állt. Győzelme ellenére öregnek és elesettnek látszott, és a szeme nem tudott összpontosítani most már semmire, tekintete olyan volt, mintha saját koporsójába nézne. És Covenant, aki ismerte ezt a nevetést, ő sem bírt ellenállni.
    De Lord Mhoram megmozdult. Felugrott az emelvényre, feje fölött megforgatta a botot, a magáét, hogy a levegő végül zúgni kezdett tőle, és kék villámok ostromolták a sztalaktitokat a magasban. - Hát akkor mutatkozz, Megvető! - üvöltötte. - Ha olyan biztos vagy magadban, tárd elénk most végre lényedet. Félsz, hogy kárhozatos átkod erejét összemérd a mi igyekezetünkkel?
    A Kárhozat Urának nevetése még kirobbanóbb lett, megvetőbb. De Mhoram vakmerősége komoly kihívás volt, megtörte a teljes bűvöletet. Prothall megérintette Mhoram vállát. A harcosok a kardjukhoz kaptak, és komor készenlétben álltak Lordjaik mögött.
    Újabb Üregfattyak tódultak be a terembe, ám egyelőre nem támadtak. Láttukra Drool feltámaszkodott, nyomorék karjaira. Véres szemei egyre forrtak, végig ragaszkodtak a gonoszsághoz, a gyűlölethez. Köhögő hangon, mintha ezzel is magát bátorítaná, azt vakkantgatta: - A Botot. Nem tudjátok. Nem tudjátok használni. Hülyék. Nincs menekvés. Semmi.



450

Hadseregeim vannak. Enyém a Kő. - Vad igyekezettel érte el, hogy hangja a nevetésből is kihallatszódjék: - A Földveszte Kő. Hatalom és erő. Rontani fogok. Zúzni. Zúzni. - Egyik gyenge karját az őrök felé lengette, és elrikácsolta torz parancsát: - Zúzzatok! Rontsatok!
    És az Üregfattyak, keményen megmarkolva fegyverük, nekilódultak.