contents
88
HÉT

Lena


 

Egyedül az éjszakában - egyedül, mert nem osztozhatott a stonedown lakóinak spontán érzelemkitörésében, az ölelkezésben - Covenant hirtelen úgy érezte, csapdába került; fenyegetve érezte magát. A sötétség szorongatta tüdejét; mintha nem kapott volna levegőt. A leprás-klausztrofóbia tört rá, a leprás félelme a tömegtől, a kiszámíthatatlan viselkedések közegétől. Berek! Ezt lihegte sajgó-gúnyos, heves indulattal. Ezek az emberek hősnek akarnák őt. Hirtelen támadt, legyőzhetetlen ellenkezéssel hagyta ott a gyülekezetet - lénye csupa neheztelés volt, így ment gőgösen a házak közt, akárha a helység lakói valami erkölcsi inzultust követtek volna el, romlására.
    Berek! Mellkasa kifeszült e gondolatra. Vad mágia! Nevetséges. Hát nem tudják ezek itt, hogy ő - leprás? Semmi sem állhatna távolabb tőle, mint az a heroizmus, amit Berek, a Felekéz személyében látni vélnek.
    De a Kárhozat Ura azt mondta, Azt akarja ő, hogy végső ellenségem te légy. Kiválasztott téged az én pusztításomra.
    Viszolyogva - nagyon! - megpróbált előrepillantani, hová is vezethet álmának útja; látta magát, ahogy elkerülhetetlenül össze kell csapnia a Megvetővel.
    Csapdában volt. Persze hogy nem játszhatja a hős szerepét valami álombéli háborúban. Nem feledkezhet meg magáról ily nagyon; a feledékenység az öngyilkossággal egyértelmű. Mégsem menekülhet ebből az álomból, ha nem megy végig rajta, nem tud visszatérni a valóságba, ha föl nem ébred. Tudta, mi történik vele, ha leáll, ha ép elméjét veszélyezteti ilyképp. Már most is, csak ilyen távolságra is a gyűlés fényeitől, érezte, ahogy a sötét éjszaka verdes felé, kering széles szárnyakon feje körül az égen.
    Erőnek erejével leállt, botorkálva eljutott egy falig, nekidőlt, két kezébe temette homlokát.
    Nem vagyok képes - zihálta. Minden reménye, hogy ez az Ország kigyógyíthatja az impotenciájából, rendbe hozhatja szomorú-beteg szívét, minden reménye összeomlott.



89

    Nem mehet tovább.
    Nem állhat le.
    Mi történik velem?
    Hirtelen léptek zaját hallotta - valaki rohant felé. Szökkenésszerűen kiegyenesedett, és látta, Lena az, aki siet hozzá. Tüzes kövekkel teli edényének lengése őrült árnyakat kavart mozgó alakja köré. Pár lépés után lassított, aztán megállt, edényét úgy tartotta, hogy jól láthassa a férfit. - Thomas Covenant? - kérdezte puhatolózva. - Nem érzed jól magad?
    - Nem -csattant fel a férfi. - Nem vagyok jól. Semmi sincs jól, és nincs is jól, egyáltalán, amióta . . . - A szavak elakadtak egy pillanatra a torkán - . . . amióta elváltam - És csak nézett a lányra mereven, mintha kihívás lenne ez most a részéről: kérdezze csak meg Lena, mit jelent az a szó, hogy válás.
    Ahogy tartotta fényforrását, arcának java része sötétben maradt; Covenant nem láthatta, hogyan fogadja iménti kitörését. Amikor pedig megszólalt Lena, nem fokozta Covenant fájdalmát kegyetlen kérdésekkel, de részvétnyilvánítással sem Hanem szelíden azt mondta csak: - Tudok egy helyet, ahol magadban lehetsz.
    Élesen rábólintott. Igen! Érezte, hogy agyonfeszült idegei közel vannak az elpattanáshoz. Torka erőszakkal volt teli-lepedékes. Nem akarta, hogy bárki is lássa, mi történik vele.
    Lena gyengéden megérintette a karját, elvezette a stonedowntól a folyó felé. A fakó csillagfényben el is érték a Mithil partját, aztán a folyás irányában haladtak tovább. Fél mérföldnyire onnét eljutottak egy régi-régi kőhídhoz, mely nedvesen, sötéten csillogott, úgy, mintha épp most emelkedett volna ki a vízből Covenant szolgálatára. Ez a gondolat olyan szuggesztív volt, hogy ő maga is megtorpant. A híd ívét olyannak látta, akár valami küszöböt; a folyó túlpartján, a hegyek közt valami válságos dolog leselkedett a messzi sötétségben. Hirtelen megkérdezte társnőjét: - Hová megyünk mi? - Attól félt, ha átmegy a hídon, nem lesz képes önmagára ismerni, ha majd visszatér.
    - A túloldalra - közölte Lena. - Ott egymagadban lehetsz. Népünk szinte sosem megy át a Mithilen . . . az a hír járja, hogy a nyugati hegyek vidéke nem barátságos, hogy az Átok Menedéke, mely ott van e vonulatok mögött, eltorzította szellemüket. De én jártam odaát a nyugati völgyön, végig, köveket gyűjtögettem suru pa-maerl képekhez, és semmi bajom nem lett. Van a közelben egy hely, ahol senki nem fog zavarni.



90
 
    Ódon mivoltában a híd nem volt valami bizalomgerjesztő Covenantnak. A habarcsolatlan illesztékek lazának látszottak, mintha mindent csak a homályosan derengő, csalóka csillagfény-árnyak tartottak volna össze. Ahogy a hídra rálépett, félt, megrogy s kicsúszik a lába, remegni kezdenek a kövek. De az ív szilárdan kitartott. Legmagasabb pontján Covenant megállt, áthalolt az alacsony korlátfalon, és lenézett a folyó tükrére.
    A víz sötéten folyt alatta, mormolta hosszú bűnbocsánat-imáját, vitte a tengernek. És Covenant úgy nézett a vízre, mintha bátorságot akarna meríteni belőle. Nem lehetséges-e, hogy egyszerűen figyelmen kívül hagyja a fenyegető veszélyeket, a vele szemben álló képtelenségeket, őrültségüket - s vállalja helyzetét, visszamegy a stonedownba, és vakmerő nagyralátással kijelenti, hogy igen, ő Berek, a Felekéz?
    Képtelen volt rá. Leprás volt; voltak bizonyos hazugságok, melyekre nem vetemedhetett.
    Éles émely fogta el, hányinger, s azon kapta magát, hogy két ököllel veri a falat. Visszakapta a kezét, próbálta megvizsgálni, nem sérült-e meg, de a fakó csillagfényben ilyesmit nem tudott eldönteni.
    Fintorgott, megfordult, követte Lenát lefelé, a Mithil nyugati partjára át.
    Hamarosan elérték a keresett helyet. Lena Covenantot egyenesen nyugat felé vezette egy darabon, aztán fel jobbra egy meredek hegyoldalon, le egy cakkos vízmosáson megint a folyó felé. Óvatosan keresték ösvényüket a vízmosás törmelékkövein, akárha egy összezúzott hajó gerincén egyensúlyoztak volna; maga a roncs hajótest kétfelől meredezett, szűkítvén láthatáruk. Pár fa állt ki oldalt itt-ott, mint árbocok-keresztrudak, és a folyóhoz közel érve az egész már beleágyazódott a finom homokba, s ez a sima felszín egy lapos sziklakiszögellőhöz vezetett, mely már a vízzel volt határos. A Mithil úgy panaszkodott ennél a sziklanyelvnél, mintha bosszantaná partjainak ez a kurta összébb szorulása is, és a hang felhatolt a vízmosásos szakadékba, és olyan volt, mint ha a tengeri szél zúgat megfeneklett roncsbordákat.
    Lena a homokos mélyedésben megállt. Letérdelt, keresett egy enyhe teknőt a talajban, oda ürítette a magával hozott edényből a tűzköveket. A graveling, a sok apró szemcse a szabad térben még jobban világított, így a szakadékmedret sárga fény töltötte be, és Covenant hamarosan azt is érezhette, hogy a tűzkövekből kellemes meleg árad. A graveling-izzás érintget-


91

te bőrét, s így döbbent rá, milyen hideg is különben az éj, legalábbis hűvös annyira, hogy kellemes legyen „tábortűznél" üldögélni. Odakuporodott a kövek mellé, és megborzongott: ez a reszketés a kitörni készülő hisztéria előtti utolsó állomás volt már.
    Lena, miután a gravelinget kiöntötte a homokba, a folyó felé ment. Ahol a kiszögellőn megállt, az izzó kőkupacocska fénye alig érte, alakja sötéten rajzolódott ki, ám Covenant látta, hogy arcát az ég felé emeli lassan.
    Követte a lány tekintetét, fel, fel a hegy sötét oldalán, s akkor megpillantotta a kelő holdat. Ezüst fény sápasztotta el a csillagokat, mindvégig a sziklaperemek fölött, árnyvetésével besötétítve a völgyet is; de az árnyék hamar lecsúszott a vízmosáson, és a holdfény a folyóra hullt, s a víz felszíne egyszerre olyan lett, mint az óezüst. S ahogy a telihold a hegyek közül kikelt, Lenát is elérte olvadt fénye: fehér izzásba fogta, mintha simogatná ekképpen a fejét, a vállát. A lány egyre csak ott állt a víznél, fejét felszegte a holdsütésbe, és Covenant valami furcsa, komor féltékenységgel nézte őt - mintha olyan meredély szélén állna „modellt", amely az övé, csak az övé lenn és fenn.
    Végezetül, hogy a holdfény átkelt a folyón a keleti völgy felé, Lena lecsüggesztette fejét, aztán visszatért a graveling-tűzhöz. Kerülvén Covenant pillantását, lágy hangon megkérdezte: - Menjek el?
    Covenant tenyere zsibongott, mintha rögtön meg akarná ütni társnőjét már csak azért a gondolatért is, hogy egyáltalán eszébe jut az itt maradás. . . Másrészt félni is kezdett az éjszakától, nem akart egyedül szembenézni vele. Sután talpra tápászkodott, pár lépésnyi távolságra eltávolodott Lenától. Komoran felmérte a vízmosás jókora üregét, megpróbált szenvtelen hangon válaszolni közben: - Miért, mit akarsz?
    A lány válasza, mikor felhangzott végre, nyugodt volt és magabiztos. - Szeretnék többet tudni rólad.
    A férfi felnyögött, feje körül mintha karmok kapkodtak volna, sötéten, a légből. Aztán összeszedte magát, egyenesen állt, egyenesen mondta:
    - Kérdezz!
    - Nős vagy?
    Erre már odapördült elé, szemközt vele, hadd lássa, ki az, aki hátba szúrta e szavakkal. Szeme zavarodottan izzott, és elővillantak a fogai, és a lány ettől megriadt, lesütötte a tekintetét, elfordította fejét. Látván Lena bizonytalanságát, Covenant tudta, hogy az arca elárulta őt megint. Nem



92
 
értett egyet vonásainak ezzel a vicsorgó eltorzulásával. Szerette volna tartani magát, nem akarta volna kiadni magát így - a lány előtt nem De hát Lena úgy felfokozta a zavarát, ahogy még soha eddig senki-semmi. Próbálta visszanyerni önuralmát . . . így kaffantotta akkor: - Igen. Nem  Nem számít. Miért kérded?
    Erre a tekintetre, Covenantéra most, Lena szinte odapottyant a homokra a tüzes kövek mellé, ült kuporogva a lábán, és ferdén nézett föl a férfira, összehúzott szemöldök alól. Mivel társnője egyelőre egy szót sem szólt, a férfi elkezdett föl s alá sétálni a homoksávon. Ahogy így járkált, lázasan húzkodta-forgatta ujján a jegygyűrűt.
    Egy-két pillanat múltán Lena megszólalt, de úgy, mintha a dolognak nem volna semmi jelentősége: - Van egy férfi, akinek az a vágya, hogy engem elvegyen. Triock fia ő, Thuler. Bár még nem vagyok abban a korban, ő udvarol nekem, s így, ha eljön az idő, nem is akarok mást választani. Ha nagykorú lennék, már most hozzámennék, tudod. Ó, hát jó ember ő a maga módján - jó csordás, bátran védi, aki-ami az övé. És magasabb is, mint általában a többiek. Hanem hát túl sok csoda van a világon. . . túl sok erő. . . amit mind meg kellene ismerni, sok-sok szépség, amit mind látni kellene . . . szépség, amit teremteni . . . és én nem láttam a Ranyhynt. Hát miért mennék hozzá egy csordáshoz, akinek más vágya sincs, csak hogy egy suru pa-maerl legyen a felesége?! Akkor már inkább elmegyek a Loresraatba, mint Atiaran, az anyám tette annak idején, és ott is maradnék, nem hátrálnék meg, bármi próbatételt jelentene is a Lore, és nem állnék meg odáig, míg magam is lord nem leszek. Mondják, ilyen dolgok megtörténhetnek. Te is úgy hiszed?
    Covenant alig hallotta. Járt fel s alá a homokon, hogy kijárja magából az indulatot, dühét, melyet még gúzsba is kötött ugyanakkor az emlék, Joan emléke. Elveszített szerelméhez képest itt Lena és az Ország ezüst éje szinte jelentéktelen, jelentéstelen volt. Álmának üressége egyszerre nyilvánvalóvá lett - belső szeme számára olyan volt most az egész, mint egy kitáruló ős-vad vidék, a leprásság pusztulásvilágának új változata. Ez nem volt igaz! Ez csak afféle öngyötrés volt, amit a tudatalattijában rótt magára, akaratlanul is ekképpen lázadva a betegség és az elveszés ellen. Magának hörögte most, hogy: A kitaszítottság teszi, hogy mindez így történik? Ha valakit kiközösítenek, az ekkora sokk? Pokolra is! Nem kell nekem több! Érezte, a sikítás, az üvöltés határán jár. Hogy fékezze magát, lezu-


93

hant ő is a homokra, úgy, hogy háttal volt Lenának, és két térdét olyan erősen ölelte, ahogy bírta. Nem törődvén hangjának bizonytalanságával, megkérdezte: - Hogyan házasodnak itt nálatok?
    A lehető legegyszerűbb hangon felelte a lány: - Nem bonyolult az egész, ha egy férfi és egy nő kölcsönösen egymást választja. Miután összebarátkoztak, házassági szándékukat közlik a vének Körével. És a vének várnak egy évszakot, hadd lássák, hogy a két ember barátsága biztos-e, nincs-e rejtett féltékenység, hamis ígéret a mélyén, ami aztán később, az évek során zavarhatná boldogságukat. Akkor a stonedown népe összegyűlik a központban, és a vének a karjukba veszik ezt a férfit és ezt a nőt, és azt kérdezik: - Meg akarjátok osztani hát egymással az életet, annak minden örömét és bánatát, a munkát és a pihenést, a békességet és a harcot, hogy újjászüljétek az Országot ekképp?
    - Akkor ezek így felelnek: „Élettel élet, úgy döntöttünk, hogy megosztjuk egymással a Föld áldásait és szolgálatát."
Egy pillanatra csillagfényes hangja tisztelettudóan elnémult. Majd így folytatta: - A stonedown népe egy emberként kiáltja akkor: „Jól van, jól! Legyen élet és öröm és erő, amíg csak tartanak az évek!" Majd örvendezve töltik a napot, és az új pár új játékokat, táncokat és énekeket tanít az embereknek, úgy, hogy a stonedown boldogsága megújul máris, és az egység s az öröm nem szűnik az Ország szerén.
    Megint rövid szünetet tartott, mielőtt folytatta volna: - Atiaran és apám, Trell házasságának napja csuda mulatság volt. Az öregek, akik tanítóink, sokat mesélgetnek róla mindmáig. Vakmerő nap. A megerősítés várakozó szakaszának minden napján, egy évszakon át Trell egyre a hegyeket járta, kereste az eltűnt ösvényeket, a feledett barlangüregeket, a rejtett vízeséseket, az újdonat szakadékokat, hogy egy bizonyos kőre, az orcrest kőre bukkanjon valahol - ez egy igen becses, nagy erejű szikladarab. Mert aszály dúlt a Déli Síkságokon az idő tájt, és a stonedown élete éhínséggel, szomjúsággal volt terhes.
    - Akkor, az esküvő előestéjén, megtalálta a kincset - ez az orcrest még öklömnyi sem volt. És az öröm idején, miután elhangzottak a rituálé szavai, ő és Atiaran, az én anyám megmentette a stonedownt. Míg anyám mélységes imát énekelt a Földhöz - ezt a dalt a Loresraatban ismerik, de népünk amúgy rég elfeledte -, apám kezébe fogta az orcrest-et, és ujjainak erejével összetörte. Ahogy a kő a porba hullt, mennydörgés gördült szét a



94
 
hegyeken, bár felhők nem voltak sehol, és villám csapott ki az apám kezéből, abból a porból. Hirtelen a kék ég elfeketült, akár a viharfellegvonulás, és esni kezdett az eső! Ezzel az éhínségnek vége lett, és a stonedown lakói olyan mosolygós reménnyel néztek az eljövendő napok elébe, mintha az egész nép újjászületett volna.
    Hiába szorította két térdét iszonyúan, Covenant nem fékezhette izzó dühét. Joani Lena meséje olyan volt a számára, mintha valaki szántszándékkal gúnyolná az ő gyötrelmeit, tehetetlenségét.
    Hát nem és nem . . .
    Egy pillanatig az alsó állkapcsa megrángott, mintha erőfeszítés jele volna ez: hogy megszólaljon. Aztán talpra szökkent, sietősen elindult a folyóhoz. Ahogy a rövid távolságot maga mögött hagyta, lehajolt, fölemelt egy követ a homokból. Felugrott a sziklakiszögellőre, és a követ teljes erővel a vízbe hajította.
    Hát én ezt nem . . . !
    Halk csobbanás volt a válasz, de a hang el is halt nyomban, maradt csupán a folyó eleje se, vége se panasz-szava, és a hullámok is ugyanúgy gördültek már, mint az imént.
    Szelíden még, Covenant azt mondta a folyónak: - Joannak én egy pár lovaglócsizmát adtam házassági ajándékul. - Aztán vadul megrázta az öklét, így üvöltött: - Lovaglócsizmát! Meglep az impotenciám?
    Lena, aki nem értette mindezt, de eddig rejtve ült a jelenet színhelyétől távol, most felállt és elindult Covenant felé, egyik kezét kinyújtotta, mintha a férfi hátát akarná megsimogatni, hogy oldja az erőszak görcsét. Ám néhány lépésnyire mégis megállt, mint aki azt kutatja, mit is kellene mondania. Egy kis idő múlva azt suttogta: - Mi lett a feleségeddel?
    Covenant válla megrángott. Fojtott hangon felelte: - Nincs többé.
    - Hogyan halt meg?
    - Nem halt meg. . . nem ő, hanem én. Elhagyott. Elvált. Kiirtott. Amikor igazán szükségem lett volna pedig rá.
    Lena szinte sértetten csodálkozott el. - De hát miért történik ilyen dolog, mikor. . . itt az élet?
    - Én nem élek. - A lány hallotta, ahogy vad, őrjöngő düh szökik a hangjába. - Leprás vagyok. Tisztátalan kitaszított. A leprások rútak és mocskosak. És undorítóak.
    Szavai rémülettel, tiltakozással töltötték el Lenát. - Hogyan lehet az? -


95

nyögte. - Hiszen te . . . te nem vagy undorító. Miféle világ az, amelyik így mer bánni veled?
    Izmai még feljebb szökkentek a vállában, úgy, mintha valami gyötrő démon torkára fonódnának az ujjai. - A való világ. A valóság, igen. A tények világa. És a lepra is tény. Olyan tény, amely megöl téged, ha nem hiszel benne. - A folyó felé mutatott, elutasítólag. - Ez itt. . . ez itt egy rémálom.
   Lena hirtelen haragra lobbant. - Nem hiszem . . . ! Lehet, hogy a te világod. . . az. . . de az Ország, az Ország, tudd meg, valóság!
    Covenant háta hirtelen elernyedt, és valami természetfeletti nyugalommal kérdezte: - Tényleg. . . meg akarsz engem őrjíteni?
Baljós hangszíne megdöbbentette a lányt; beleborzongott. Egy pillanatra elhagyta a bátorsága; úgy érezte Lena, mintha a folyó és a vízmosta szakadék köréje zárulna, csapda két pofájaként. Akkor Covenant megperdült, és rettenetesen pofon ütötte.
Az ütés ereje visszatántorította a lányt, egészen a tűzkövek fényköréig. A férfi gyorsan követte, arcán torz, vad vigyor ült. Ahogy Lena visszanyerte az egyensúlyát, még egy utolsó, tiszta, borzadt pillantást vetett Covenantra, és bizonyosra vette, hogy a férfi meg akarja őt ölni. Ez a gondolat megbénította. Dermedten állt, védtelenül és kiszolgáltatottan, ahogy társa közeledett felé.
    Ahogy elérte a lányt, két kezét összekötözte elöl, az ingruhája előtt, melyet aztán egy rántással letépett róla, mint valami fátylat. A lány moccanni se bírt; Covenant egy pillanatig csak bámult rá, nézte tökéletes, hegyes melleit, apró alsóneműjét, és a szemében komor diadal gyúlt, mintha most robbanna ott valami gonosz terv. Akkor baljával megragadta Lena vállát, jobbjával letépte alsóneműjét, és ahogy a lány pőrén ott állt, lekényszerítette a homokra.
    Most Lena már megpróbált volna ellenállni, de hiába, végtagjai megtagadták a szolgálatot, tehetetlen riadalomban vonaglott.
Egy pillanat múlva a férfi ránehezült a mellére, és Lena azt érezte, hogy ágyékába valami vadul beledöf - iszonyatos tűz égette, és ez megtörte csendjét; sikított. De hiába, akkor már azt is tudta, hogy késő. Valamit, amit az ő népe becses kincsnek tartott, elragadtak tőle.
    Ám Covenant nem érzett igazi élvezetet. Az aktus tetőpontja olyan áradás érzetét keltette benne, mintha olvadt düh Mithil-folyójába zuhanna.



96
 
Fuldokolt a szenvedélytől, csaknem elájult. Aztán az idő mintha áramlani kezdett volna szintén, s ő pillanatokig - percekig - feküdt mozdulatlanul . . . de akár órák is lehettek ezek, nem tudta . . . órák, melyeknek során az ő világa elmorzsolódhatott, semmivé válhatott a semmi térben.
    Végül, mint aki emlékezni kezd, megérezte újra Lena lágy testét maga alatt, érezte lassú, rázkódó zokogását. Erőnek erejével talpra tápászkodott. Ahogy lenézett a lányra, aki csak feküdt ott a graveling-fényben, látta a vért az ágyékán. Hirtelen reszketegség fogta el, egyensúlyát vesztette csaknem, mint aki tériszonyosan támolyog a szakadékszélen. Megfordult, és botladozó, bizonytalan léptekkel a folyó felé indult. Végigzuhant hason a sziklanyelven, és hányt, hányt, mint aki a beleit is ki akarja hányni, bele a vízbe. És a Mithil elvitte a hányadékát, s oly tiszta maradt utána, mintha mi sem történt volna.
    Feküdt moccanatlan némaságban a sziklán, agyonzaklatott idegeinek kimerültsége tört rá most már. Nem is hallotta, ahogy Lena fölkel, összeszedi ruhájának cafrangjait, mond valamit, nem hallotta, ahogy elindul, fölfelé kapaszkodva a zűrzavaros vízmosáson. Nem hallott mást, csak a folyó se vége, se hossza panasz-szavát, nem látott mást, csak a kiégett szenvedély hamuját, nem érzett mást, csak a sziklakő nedvességét arcán, nyirkot, akár a könnyekét.