contents
195
TIZENKETTŐ

Revelstone




A bal arcára nehezedő nyomás elkezdte lassan feldörzsölni a bőrét, és a fájdalom felrángatta szendergésének mélyeiről. Feje alatt valami kavargott, egyre kavargott, mintha sekély vízben homokzátony lenne a párnája. Keservesen a felszínre küzdötte magát az álommélyből. Akkor az arcát két ütés érte, rándulásként, és nyugvóhelye megbillent. Ahogy feltápászkodott volna, fejét egy csónak ülésébe verte. Ellökte magát a bordától, mely az arcát nyiszatolta, és felült - és kipillantott a hajóperem felett.
    Láthatta, hogy a csónak helyzete alaposan megváltozott. Körül a táj semmi emlékét se mutatta már Andelain gazdag termékenységének - árnyalat se volt abból! Északkeletnek a folyót magas, darabos sziklafal szegélyezte; és nyugat felé valami tágas, szürke, kopár sík terült el - sivár vadonszerűség, akár egy csatatér, ahol nemcsak embereket mészároltak le, de a tűz és a vér és a pusztulás maga egyszerűen kiirtotta még a reményét is annak, hogy élet támadjon ott megint, virágzás -, egyenetlen, roncs síkföld volt ez ott, melyet csak pár bokornyi méretű korcs fa tagolt, kapaszkodván a folyó éltető erejébe, mely pár száz méterrel odébb torkollt a Soulsease-be, a Lélek Enyhe Vízbe. Itt jártak csónakjukkal. A keleti szél égett szagot hozott, mely mögött mintha gyilkolás, pusztítás bűzös-rossz emléke lapult volna meg.
    És ez a bizonyos folyó, mely a Soulsease-be ömlött, már mutatta is hatását - megzavarta a Lélek Enyhe Víz áramlását nyomban, tisztaságát kétségessé tette, valami fakó csillámú iszapot hordott belé -, s Covenantnak bele kellett kapaszkodnia a csónakperembe, ahogy imbolygásuk egyre aggasztóbb lett.
    A Habkövető a folyó közepén kormányozta tovább járművüket, messze az északkeleti sziklafal örvényeitől. Covenant hátrapillantott az Óriásra. Az ott állt a farban - terpeszben, jobb karja alá szorítva a kormányrudat. Utasának pillantását látva, megpróbálván túlordítani a vizek zúgását, azt közölte: - Előttünk Trothgard! Itt északnak fordulunk - a Fehér-folyón. A Szürke nyugat felől jön! - Hangja fülsiketítően éles volt most, mintha



196

egész éjszaka énekelt volna, s csak így sikerülne most hangokat kiadnia; ám alig pár pillanat múlva, ezt meghazudtolva, már újabb dalba fogott:

Mert nem pihenünk,
félre nem állunk -
nincs hithagyás és
nincs kudarc -
míg a Szürke nem lesz Kék,
s a Rill s a Maerl nem lesz friss és tiszta,
akár az ősi Llurallin.
    A folyó egyre zaklatottabban hullámzott. Covenant a csónak fenekében állt - kapaszkodott a perembe, nekidőlt az egyik padnak -, és figyelte, hogyan elegyül drámaian a tiszta és a szennyes vízár. A Habkövető akkor azt ordította: - Száz mérföld ide a Westron Hegység - az Őr-Rés és a Llurallin magasforrása -, és százötven délnyugatnak a Véghegység meg a Fojtó Mély! És hetvenre vagyunk a Lordok Honától!
    Hirtelen a folyó kavargó hördülései fennszavasabbá váltak, s az óriási zúgás az Óriás hangját is tovább csitította. Az ár egészen váratlan kavarulata elkapta a csónak orrát, jobbra rántotta, keresztbe állította a folyón. Habok verték arcul Covenantot, ahogy ez a kényszerű fordulat megtörtént - volt annyi lélekjelenléte, hogy teljes súlyával a bal felőli hajópárkánynak dőljön.
    A következő pillanatban viszont máris mit hallhatott? Habkövető Sósszív felszárnyaló dalát, s ez, meg a gerincnél áramló erő, visszatérítette mind az iméntiekhez. Lassan a csónak is a régi irányba állt be ismét, sodorta tovább a folyó fő áramlata.
    De ez a csaknem-katasztrófa túlságosan közel vitte őket az északkeleti sziklafalhoz. A csónak remegett az erőhatásoktól, ahogy a Habkövető fokról fokra visszavezérelte a megbízhatóbb vizekre, a Szürke áramlása alatti régióba immár. Akkor az erőhatások a gerinc mellől is eltűntek odalent.
    - Elnézésed! - kiáltotta az Óriás. - Kezdek rossz tengerész lenni, ezek szerint? - Hangja érdes volt, csupa feszültség.
    Covenant kezén az ízületek fehérlettek az erőfeszítéstől, ahogy a csónak peremét markolta még. Mikor a hajócska rettentő lendületével együtt „lengett", ez villant át rajta: A halálra csak egy jó válasz van. . .
    Csak egy jó válasz, gondolta, van. . . a halálra? Nem, hát ez nem az.


197

    Talán jobb lett volna, ha a csónak felborul, ha ő a vízbe fúl - talán jobb, ha nem kellene a Kárhozat Urának üzenetét félkezűen, mint Felekéz, gyűrűsen . . . fehérarany ! . . . Revelstone-ba vinnie. Egy nyavalyát hős ő. Mit tud ő eleget tenni ilyen várakozásnak!
    - Most az átkelés akkor! - bömbölte az Óriás. - El kell hagynunk a Szürkét, hogy északnak kanyarodjunk. Nagy veszély nincs. . . legföljebb az én fáradtságom. És magasan mind a vízállás . . . !
    Ezúttal Covenant nyomban megfordult, az Óriásra nézett. Látta, hogy ezúttal Habkövető Sósszív - szenved. Orcái beestek, oly horpatagok voltak, mintha valaki-valami kiszívott volna minden szellemet-lelket e vonásokból; és üreges szemei is lázban égtek, akarattól feszültek. Fáradtság? Covenant azt gondolta: inkább kimerültség. Sután pislogott, nézett padtól padig, míg végre az Óriásra szegezte tekintetét. A Habkövető szempárja nem volt magasabban Covenant derekánál. Ő meg . . .
    . . . fejét hátravetette, úgy üvöltötte oda neki: - Majd én tartom a kormányt! Te pihensz . . . !
    Az Óriás ajkai körül mosoly szikrázott fel. - Köszönöm. De nem . . . Te erre nem vagy készen. Én még elég erős vagyok hozzá. Hanem, kérlek, nyújtsd ide nekem a diamondraught-ot.
    Covenant kinyitotta az elemózsiás zsákot, megragadta a bőrkorsót. A súly, a teltség valahogy képtelen feladatnak tüntette fel, hogy ő ezzel most bármit is kezdhessen, és a csónak imbolygása kizökkentette az egyensúlyából. Egyszerűen nem bírta megemelni. De aztán, elég volt egy pillanat, már ott volt alatta a karja. Erejének megfeszítésével, gyötrötten nyögve, megemelte végül.
    Habkövető a baljával ragadta meg a korsó nyakát. - Köszönöm, barátom - mondta zilált, vad vigyorral. Aztán a szájához vitte a korsót, s egy pillanatig nem törődvén az ár veszélyeivel, jól meghúzta. Majd letette a korsót, s figyelme máris csak arra összpontosult, hogy a csónakot a Szürke-folyó torkolata felé kormányozza.
    A járművet újabb erőhullám taszította meg. Ahogy így, meglüktetőn, elérték a Szürke torkolatáramlatát, a Habkövető folyás iránt vette a csónak orrát, s hagyta, sodródjanak a fő áramlattal. A fenékdeszkák szinte szétrepedtek az erők küzdelmétől. Finom kormányosi manőver következett . . . és az Óriás elérte a fősodor északi felét, a visszatorló vízzel a sziklafal mellett egy kicsit visszafelé haladt ő is, akkor átlendült a hajócskával a zavar-



198

talan-sima Fehér-folyóba. Mihelyt északnak haladtak már, a vizek találkozásának zúgása semmitmondóan, békésen maradozott el mögöttük.
    Egy pillanat múlva az erő lüktetése ismét csitult. Nagy sóhaj kíséretében törölte meg a homlokát a Habkövető. Válla beroskadt, verítékes arca a mélyek felé fordult. Erőltetett lassúsággal fordított egyet a kormányrúdon, aztán a csónak farába ejtette. - Jaj, barátom - nyögte -, még az Óriásokat sem arra szánták, hogy ilyen dolgokkal foglalkozzanak.
    Covenant a csónak közepére ment, ott leült egy ülésre a fenéken, nekidőlve a hajócska egyik oldalának. Ebből a helyzetből nem tudott kitekinteni a perem felett, ám a jelen pillanatban nem is volt kíváncsi a tájra. Más dolgok foglalkoztatták. Ezeknek egyike a Habkövető állapota volt. Nem tudta, mi az oka, hogy az Óriás ilyen képtelen mód kimerült.
    Megpróbálta közvetetten föltenni a kérdést, mondván: - Ezt remekül csináltad. De hogyan? Még nem mondtad el, mi hajtja ezt a lélekvesztőt. - És a kérdés tapintatlan hangvételét szemöldökráncolás kísérte.
    - Kérdezz más történetet - felelte a Habkövető elcsigázottan. - Ez itt most csaknem olyan hosszú história, mint az Országé. Nincs hozzá kedvem és erőm, hogy téged most az itteni élet értelmére tanítgassalak.
    - Rövid történeteket nem is tudsz? - mondta kérdő hangsúllyal Covenant.
    Erre az Óriás megeresztett valami halvány mosolyt. - Jaj, ez csakugyan közel jár az igazsághoz. Nos, akkor rövidre fogom a kedvedért. Hanem ellenszolgáltatásul meg kell ígérned, hogy te is előhozakodhatsz egy történettel nekem . . . valami ritka csemegével, amit sosem fogok elfelejteni. Nekem erre most szükségem lesz, barátom.
    Covenant egy szál bólintással jelezte egyetértését, mire a Habkövető azt mondta: - Jól van, egyél, aztán majd beszélgetünk.
    Enyhe meglepetéssel vette tudomásul Covenant, hogy mennyire éhes, így látott hozzá a zsákban lévő dolgokhoz. Sebesen elmajszolta a húst és a sajtot, szomját mandarinokkal oltotta. Aztán, míg evett, az Óriás fáradtságtól színtelen hangon hozzákezdett a magáéhoz: - Damelon, az Óriásbarát kora véget ért az Országban, még mielőtt népem végzett volna a honalapítással, azzal, hogy a Tengertéren létrehozza a Coercri-t. Kifaragták ők akkor a Lordok Honát, ahogy embernyelven a neve szól, egy hegy szívéből, s tették ezt, mielőtt a maguk Lord-adta földjén hozzáláttak volna bármi érdemi munkálathoz. Loric volt már a Főlord, amikor a Coercri elké-



199

szült. Akkor őseim a külvilágnak szentelték figyelmüket - a Napszülő Tengernek meg az Országgal ápolandó jó barátságnak.
    - Mármost mind a lillianrill, mind a rhadhamaerl vágy élénken élt az Óriások lore-jának tanulmányozására, és Loric Főlord, a Gonosznémító idején a lillianrill roppant virágkora következett el. Ennek a gyarapodásnak a segítésére az Óriásoknak többször is el kellett látogatniok a Lordok Honába. . . - Itt Habkövető mintegy lassú énekbe ment át a mondókájával, akárha az Óriás-Hőskor iránti tiszteletét akarná kifejezni ekképpen. -. . . igen, a hatalmas Revelstone-ba. Jól volt ez így, mert Revelstone tündöklő helyként élhetett a szemükben.
    - Ám az Óriások nem rajonganak a sok gyaloglásért . . . akkor se volt ez másképp, mint ma. Ezért az őseim nagy előszeretettel néztek a folyókra, melyek a Westron Hegységtől a Tengerig futnak, és úgy döntöttek, hajókat, csónakokat készítenek. Persze, vízi járművek nem jöhetnek fel idáig a Tengertől, ezt te is tudhatod már - a Földhullta, hol a Gravin Threndor áll, áthághatatlan akadály ebben. És senki, a világnak egyetlen Óriása sem óhajt hajókázni oly szakaszokon, amilyen a Szennyszoros Útja, Lifeswallowertől - az Életnyelőtől - a Nagy Mocsárig. Ezért az Óriások dokkokat hoztak létre a Soulsease partjain, Gravin Threndortól feljebb, és a Hűtlen Hasadéka nevű hely fölött. Ott vannak az Óriásoknak efféle hajói, mint a miénk is most - ott, a Lordok Honánál a Göngyölt Vízesésnél, hogy ekképpen legalább kétszáz mérföldnyi vízi útra legyen módunk mindig utazni olyasképp, ahogyan mi azt szeretjük.
    - Ily utazgatásaink során Loric és a lillianrill szívbéli szándéka volt, hogy az Óriások segítője legyen. Erejüket dicséri a Gildenlode - ez az erős faanyag, melyet ők maguk így neveztek el: lor-liarill -, és ebből a fából készítettek míves ügyességük révén evezőket s gerinceket a mi hajóinknak, melyekkel a folyókat járhattuk. És az Ó-Lordok ígérete szerint volt az is mint megtudtuk, mikor ennek híre híven hozzánk érkezett -, hogy jó életjegy lesz nekünk ez a fa, a Gildenlode a mi segítőnk mindenkoron.
    - De hát. . . elég! - sóhajtott fel hirtelen a Habkövető. - Rövidre fogva, én vagyok az, aki a hajtóerőt biztosítom. - Avval levette kezét a kormányrúdról, és a csónak elkezdett visszafelé siklani nyomban. - Vagy inkább. . . én vagyok az, aki a Gildenlode ily erejét előhívom, invokálom. Élet és erő rejlik a Földben - a kőben, a fában, a vízben, a talaj rögében. De az élet bennük valamiképpen rejtőzködő - mintha csak szunnyadna



200

ott. Tudás és erő is kell, igen, és kellenek az erősugalló énekek, hogy ezeket a lehetőségeket felébresszük. - Megragadta a kormányrudat megint, és a csónak ismét előreszökkent.
    - Ezért vagyok fáradt, látod - mondta akkor, mélyet lélegezve. - Nem pihentem a találkozásunk előtti éjszaka óta. - A hangja Covenantot Trell fáradtságára emlékeztette, arra, amit az edény-összeállítás után sugárzott egész lényéből a gravelingas. - Két nap, két éj . . . ennyi ideje nem hagytam leállni vagy ernyedni a Gildenlode fa erősugárzását, bár a csontjaimig hat már a megerőltetés fáradtsága. - Hogy Covenant arcán a meglepetést látta, hozzátette még: - Igen, barátom. . . te két nap, két éjszaka aludtál. Az Andelain nyugati felétől a Központi Síkságokig; onnét Trothgard pereméig. . . az több mint száz nagy mérföld. - Szünet után hozzátette, összefoglalólag: - A diamondraughr-ital ilyesmit tesz az emberfiával. Hanem neked szükséged is volt a pihenésre.
    Covenant egy pillanatig csöndben ült, csak nézte a fenékdeszkákat, mintha keresne valami helyet, ahová odaüthet. Szája megremegett, keserű vonások gyülekeztek a szögletében, így kapta fel végül a fejét, kérdezvén: - Hát akkor én. . . kipihentem magam. Segíthetek?
    Habkövető nem felelt azonnal. Homlokának sziklatömbje mögött mintha több bizonytalansági tényezőt is mérlegelt volna, mielőtt válaszolt. Azt mormolta akkor: - Tenger és Kő! Hát persze hogy segíthetsz. És mégis, látod, maga az a tény, hogy ezt megkérdezed így, mutatja, hogy nem segíthetsz; még túlerőben van benned valami kényszeredettség, valami tudatlanság.
    Covenant megértette. Hallotta a sötét szárnyakat, látta a legyilkolt Szellemeket. Vad mágia! Ezt hörögte magában. Hősiesség! Kibírhatatlan. Fejét megrázta hirtelen, szenvedélyesen, mint aki félre akar söpörni minden átmeneti megoldást. Nyersen azt kérdezte csak: - Akarod a gyűrűmet?
    - Akarom? - Habkövető krákogott, s olyan arcot vágott, mint aki a legszívesebben egy nagyot nevetne most, de valamiért ehhez még sincs kedve. - Akarni? - Hangja kínosan megremegett, mintha most valami tévelygést vallana be. - Ne használj ily szót, barátom. Akarni: természetes dolog ez, és vagy jól üt ki, vagy rosszul, mint a naturális dolgok mind. Inkább mondd azt, hogy áhítani. Ez azt jelenti, hogy vágyunk valamire, ami alkalmasint nem lehet a miénk. Igen, áhítom a te nem földi, vad mágiádat, a békevégző fehérarany gyűrűdet.



201
 
Vad mágia rejlik minden sziklakőben,
fehéraranyé, mely köt vagy oldoz -
    Beismerem ezt a vágyamat. De nem igazi kísértés ez. Az erőnek megvan az a tulajdonsága, hogy bosszút áll jogtalan bitorlóján. Ezt a gyűrűt én akkor se fogadnám el, ha magad ajánlanád föl nekem.
    - De hát tudod-e egyáltalán, hogyan kell használni? - kérdezte Covenant tompán, kábultan, mintha szíve mélyén félne a választól, amit hallani fog.
    Ezúttal Habkövető Sósszív csakugyan elnevette magát. Visszaéledt a humora, még ha csak árnyéka volt is a réginek, a frissnek - de tiszta volt, mesterkéletlen. - Jaj, hát ezt jól mondod, barátom. Az ilyen áhítozás önmaga balgaságába bukik bele. Nem, dehogy tudom a használatát. Ha a vad mágia erői nem ébrednek pusztán azzal, hogy használni akarod a gyűrűt, hát valójában mit sem értek hozzá, semmit sem sejtek belőle. Az Óriások nem mondhatnak magukénak ily lore-t. Mi megannyiszor a cselekedeteinkkel vittük dűlőre ügyünket - bár hát, persze, örömmel használunk oly eszközöket, mint amilyen a Gildenlode. Tessék, már meg is van a büntetésem a méltatlan gondolatokért. Elnézésed kérem, Thomas Covenant.
    Covenant némán bólintott, mintha nem várt könnyebbülésben lett volna most így része. Nem akarta tudni ő, hogyan hat a vad mágia, s nem is akart ily eszközzel élni sosem. Hinni se benne! Egyszerűen az volt, hogy ilyesmit hordozni - veszélyes. Jobbjával letakarta a gyűrűt, így nézett értetlenül-tompultan, tanácstalanul az Óriásra.
    Eltelt egy-két pillanat, akkor a Habkövető fáradtsága végképp úrrá lett jókedvén. Szeme elkomorult, és összeszorított fogai közül is sóhaj szakadt fel. A kormányrudat oly ernyedten fogta, mintha a nevetés az életerejét apasztotta volna el. - Hát akkor, barátom . . . - mondta, nagy lélegzetvétel után. - Bátorságom csaknem annyi már, mint a semmi. Kellene az a történet, ezúttal a tied.
    Történet? Covenant agya sebesen járt. Nincsenek nekem történeteim. Én a magaméit elégettem.
    Tűzre vettettek - elégette mind a régi regényét, mind a mostani új töredékét. Annyira közhelyszerűek voltak, oly siralmasan szűkösek: semmi se volt bennük arról a fenyegetésről, ami a lepra, arról, ami ott leselkedik titkon, rejtve minden fizikai vagy erkölcsi létező mögött, és megjósolhatat-


202

lan a jötte, s annyira naivak is voltak e dolgok, sejtelme sem volt bennük önmaguk korlátozottságának. Dögcafatok voltak - mint ő maga, mint ő maga -, tetemek, melyeket el kell égetni, tűzre kell vetni. Ugyan miféle történeteket mesélhet ő még most?
    Hanem hát. . . mozognia kell, megmaradnia. Légy túlélő! Nem kétséges: ez volt az ő tudománya, mielőtt álmok martaléka lett volna, akkor. Nem ezt tanulta-e a leprakórházban, rothadás és hányadék közegén? Igen, igen! Túlélni! Megmaradni. És mégis: ez az álom erőkifejtést kíván tőle, azt, hogy valami mészáriásnak ő majd véget vet - - - - - - - Képek száguldottak át az agyán, mint örvény bordái, tükörcserepek visszaverődései: Joan, rendőrautó, Drool lávaszeme. Forgott vele a világ, mintha a következő pillanatban a zuhanás várná.
    Hogy hirtelen támadt zavarát-rosszullétét rejtse, elhúzódott a Habkövetőtől, és visszament az orrba, onnét észak felé tekintett makacsul. - Egy történetet hát - mondta rekedt, mély hangon. Érdemben ő egyetlen történetet tudott, annak minden komor és zagyva fordulatával és maskarádéjával. Gyorsan, élénken osztályozta ezeket mind, mind, és végre talált egy „változatot", mely a legalkalmasabbnak látszott, hogy más dolgokat is kifejezzen. . . más kifejezendőket. - Hát mondok neked egy történetet akkor. Egy igazit, valóságosat.
    Megragadta a csónak peremét, próbáit úrrá lenni szédülésén. - Mesélek neked egy történetet a kultúrsokkról. Csúnya szó. . . s tudod-e, mit jelent egyáltalán? - A Habkövető nem felelt. - Sebaj. Elmondom. A kultúrsokk. . . a kultúrákból adódó sokkhatás. . . akkor következik be, ha valakit kiragadnak a maga világából, átplántálják egy másikba, ahol merőben mást várnak tőle, mint amott - mások a mércéi annak, hogy valaki, mint személy, mi is, milyen is -, de akkora a különbség, hogy ő azt fel sem foghatja. Nem az a struktúrája. Nem arra lett. Ha . . . rugalmas, igen . . . ha alkalmazkodóképes, hát színlelhet, eleget tehet az új igényeknek így-úgy, míg a maga világába vissza nem tér, föllélegezve. Vagy összeomolhat, hadd hozzák rendbe, hadd „építsék fel" újból - nos, persze. Harmadik út nincs.
    - Mondok neked egy példát. Míg a leprakórházban voltam, az orvosok beszéltek egy emberről . . . egy leprásról . . . amilyen én is voltam s vagyok. Kitaszított. Klasszikus eset. Valami idegen országból érkezett... ahol a lepra köznapibb eset . . . összeszedhette ott a bacilust még gyerek-



203

ként, és évek múltán, amikor már felesége volt, három gyereke, igen, és egy másik országban élt, hirtelen elhaltak az idegek a lábujjaiban, hirtelen elkezdett vakulni.
    - Nos, ha otthon maradt volna . . . a maga hazájában . . . akkor a dolgot, ami ott mindennapos, igen . . . hamar felismerték volna. És mihelyt felismerik, mi jön? Őt - a feleségét - a gyermekeit - mindenét, amije csak van - a házát - és az állatait - és a legközelebbi rokonait - mind tisztátalannak nyilvánítják. Birtokát, házát felégetik, állatait leölik, és tetemüket is tűzre vetik, minden a földdel lesz egyenlő. És őt, a feleségét, a gyermekeit és a legközelebbi rokonait elzavarják, élne a legmegalázóbb szegénységben valami faluban, ahol csak hozzá hasonló emberek élnek, ugyanilyen kór áldozatai. Életének maradék részét ott tölthette volna - kezelés nélkül - reménytelenül - iszonyatosan elformátlanodva, csonkuló karokkal-lábakkal, egyetlen sebbé váló arccal -, és a feleségét, a gyermekeit és a legközelebbi rokonait is az üszkösödés emésztette volna fel ott.
    - Kegyetlennek véled ezt az eljárásmódot? Hadd mondjam el, mi történt a mi emberünkkel. Mihelyt felismerte, mi a betegsége, orvoshoz ment. Az orvos elküldte a lepratelepre - egymagában, csak őt - a családja nélkül -, és a leprakórháznak az a dolga, hogy a betegség terjedését akadályozza. Kezelték ott ezt a mi emberünket, kapott gyógyszereket - rendbehozták. Akkor hazaküldték, hadd éljen újra „normális" életet feleséggel-gyermekekkel. Szép és nemes, ugye. Csak egy baj volt az egésszel. Az emberünknek ez a dolog így nem ment.
    - Kezdjük azzal, hogy a szomszédok megkeserítették az életét. Ó, hát eleinte fogalmuk sem volt róla, hogy beteg - mit tudnak az emberek a lepráról? nem jöttek rá -, de a helyi újságban megjelent egy cikk róla, így aztán a városkában mindenki megtudta, hogy a mi emberünk „a leprás". Kerülni kezdték, gyűlölték, mert nem tudtak mit kezdeni vele. Aztán kezdődött az, hogy ő maga nem boldogult önmaga „házilagos" kezelésével. Hazájában nem volt orvossága és terápiája a leprának - a csontja velejéig meg volt hát győződve róla ő is, hogy ezek mágikus dolgok, s hogy mihelyt a betegséget megállították, már gyógyultnak is tekinthető, kegyelmet kapott mintegy - „elengedtek" neki valamit, ami a halálos ítéletnél is rosszabb. Hanem mi történik ilyenkor! Ha nem vigyáz magára, kis idő múlva a zsibbadás terjedni kezd tovább. Akkor jön a dolgok hátulütője. Egyszerre azon kapja magát, hogy a háta mögött - mert nem is figyelt már



204

ilyesmire, veszített az éberségéből - a családja szépen elszakadt tőle. Nem osztoznak már a bajában - ó, messze vannak attól. Szeretnének megszabadulni tőle, szeretnének újra úgy élni, ahogy annak előtte.
    - Felpakolják hát, irány megint a leprakórház. Aztán, hogy már a repülőn van - odahaza, az ő országában repülőgép sem volt -, bemegy a mosdóba, és mintha mindenéből kifosztották volna, és nem tehetne mást: egyszerűen felvágja a csuklóján az ereket.
    Covenant maga is tágra meredt szemmel mesélte most már mindezt. Kész lett volna könnyeket hullatni, mit . . . ! - zokogni ezért az emberért, ha tehette volna. . . ha nem adja fel azzal önmaga védelmét. Nem sírhatott, és nem is bírt volna sírni ekképp. Csak nyelt nagyokat, aztán hagyta, hogy az elbeszélés lendülete sodorja tovább.
    - És mondok neked még valamit a kultúrsokkról. Minden világnak megvannak a maga öngyilkosság-elkövető módjai, és sokkal könnyebb végezned magaddal, ha olyan módszert választasz, amelyik nem szokványos neked. Én sosem tudnám felvágni a csuklóm ereit. Túl sokat olvastam már róla - túl sokat beszéltem ilyesmiről. Túlságosan élénken él bennem a dolog. Félúton abbahagynám. De ha elmennék annak az embernek a hazájába, és belladonnateát innék, úgy már sikerülne. Nem hánynám ki azonnal, dehogy - mint ő -, mert nem tudnék róla szinte semmit. Volna körülötte valami bizonytalanság, némi homály - nem ígérkezne a számomra eleve végzetesnek.
    - Ezért aztán ez a szegény ember csak ült ott a mosdóban vagy egy óra hosszat, és a vére folyt, folyt a kis mosdókagylóba. Nem is kiáltott volna segítségért, semmi - amíg rá nem döbbent, hogy akkor hát ő így valóban meghal. Ugyanúgy, mintha belladonnateát ivott volna. Most már megpróbálta kinyitni az ajtót - de túl gyenge volt hozzá. És nem tudta, hogyan kell megnyomni a vészcsengő gombját, hogy bemenjenek hozzá. A végén ebben a groteszk testhelyzetben leltek rá: a mosdó padlóján, törött ujjakkal, úgy, mintha az ajtót. . . a puszta kezével akarta volna. . . kifeszíteni. Esetleg átmászni alatta. . . Ez az ember -
    Nem bírta folytatni. A bánat elfojtotta a hangját. Csak ült ott, némán, miközben a víz panaszos „éneke" szólt, szólt egyre tovább körülöttük. Rosszul volt; kétségbeesett túlélésvágy tört rá elemien; el kellett hárítania magától minden csábítást. A Habkövető hangja végre elhatolt a füléig: - Ez az, amiért nem voltál hajlandó történeteket írni? És feladtad?



205

    Covenant felpattant, iszonyú haragra gyúlva hirtelen. - Ez a ti Országotok engem megpróbál megölni! - kiáltotta, mintha nyálként fröcsköltek volna szájából a szavak. - Ez. : . ti itt valamennyien. . . öngyilkosságba akartok kergetni engem! Fehérarany! - Berek! - Szellemek! - Olyan dolgokkal jöttök itt, amelyekkel én nem tudok mit kezdeni. Nem vagyok efféle ember - én nem ilyen világban élek! Mind ezek a. . . csábítások! Vér rohadt pokla! Leprás vagyok. Nem érted, ezt sem érted?
    Hosszú-hosszú pillanat következett, s a Habkövető végig egyenesen Covenant izzó szemébe nézett, s tekintetében annyi rokonszenvező együttérzés volt, hogy utasának haragja máris csitult. Állt csak ott meredten, izzva - két keze ujjai karomba görbültek -, s közben az Óriás szomorúan, fáradt csüggedéssel nézte őt. Covenant jól látta, hogy Habkövető Sósszív nem érti igazából a dolgot; hogy a leprásság, a lepra szó is idegen neki, ismeretlen fogalom. Ennek itt, az Országban semmi jelentése. - Jól van, no - mondta hát. - Akkor nevess az egészen. Az öröm a fülé, mely hall!
    De akkor a Habkövető valami tanújelét adta annak is, hogy valamit megértett. Benyúlt a zekéjébe, elővett egy kis bőr „csomagot", széthajtogatta, és jókora zsebkendő lett a dologból. - Tessék - mondta akkor -, hát ebből bőven fogsz látni mindenütt, míg itt vagy az Országban. Ez a clingor. Az Óriások hozták be az Országba, korokkal ezelőtt, de rég. . .! Hanem hadd kíméljem meg mindkettőnket a história előadásától. - Letépett egy kis sarkot az anyagból, aztán átnyújtotta Covenantnak. Amolyan ragacsosféle volt mindkét oldalán ez az anyag, kézről kézre mégis könnyen adható volt, és nem hagyott hátra ragacsnyomot. - Bízzál benne. Helyezd rá erre a gyűrűdet, aztán az egészet rejtsd a ruhád alá. Senki se gondol majd arra eztán, hogy valami vad mágiával áldott-vert talizmánt hordasz magaddal.
    Covenant kapott az ötleten. Lehúzkodta ujjáról a gyűrűt, aztán odahelyezte a kis darabka clingor-ra. Tapadt az anyagra a gyűrű rendesen. Le se bírta volna rázni róla. Magát a clingor-t azonban simán elválasztotta a kezétől. Bólintott egyet, keményet, csak úgy magának, majd az egészet becsusszantotta az inge alá. A melle közepére tapasztotta a clingor-t. Az anyag ott is megállt. Sebesen, nehogy elrontson valamit, ami épp ily rendben megvan, visszagombolta ingét. Meglepetésére a gyűrű súlyát most valami módon a szívén érezte; úgy határozott azonban, hogy ezzel egyszerűen nem fog törődni.



206

    A Habkövető gondosan összehajtogatta a clingor-t, és a zekéje mögé dugta megint. Akkor Covenantra nézett, tanulmányozta egy kicsit utasát. Covenant mosolyogni próbált válaszul, hogy háláját kifejezze, de az arca mintha csak torz fintorokra lett volna alkalmas. Végül elfordult inkább, átült megint az orrba, nézni, hogyan fut a csónak, megemészteni, amit az Óriás tett érte.
    Hogy így tűnődött egy darabig, eszébe jutott Atiaran kőkése. Lehetővé tett ez egy önfegyelem-gyakorlatot, melyre oly áhítottan szüksége volt. Áthajolt a csónak peremén, bevizezte az arcát, majd a késsel, kínos alapossággal, leborotválta a pofaszakállát. A szakáll nyolcnapos volt már, de a borotvaéles, tiszta vonalú penge úgy vitte, mintha csak vajat hasítana, s Covenant akkor a nyakáról is eltávolította a fölöslegesen elvadult szőrzetet, az álláról, mindenünnét. Tűrhető munkát végzett, tudta - és nem vágta meg magát! Igaz, nagyon kijött már ebből a gyakorlatból, elszokott a kockázat tudatától is; szíve csaknem kiugrott a helyéről, valahányszor arra gondolt, hogy mi van akkor, ha egyszerre vért pillant meg. Most kezdte látni, milyen égetően szükséges volna visszatérnie mielőbb a saját való világába - el ne veszítse túlélési képességét, a leprás egyetlen gyakorlati lehetőségét.
    Később a nap során még eső is hullt, enyhe permet zilálta a folyó felszínét, miriádnyi apró darabbá törve az ég tiszta tükörképét benne. A cseppek finoman szitáltak arcára, áztatták ruháját, míg csuromvíz nem lett; kényelmetlen érzés volt ez a végén, mert mintha beáztatták volna, olyan lett. Tűrte mégis valami szürke, tompult megadással, arra gondolván inkább, mit nyert és mit veszített azzal, hogy elrejtette a gyűrűjét.
    Aztán valahogy vége lett ennek a napnak is. Sötétség itatta át a levegőt, mintha az eső válna sötétebbre csupán, s a félhomályban Covenant s az Óriás komoran vacsorázott meg. A Habkövető csaknem olyan gyenge volt már, hogy etetni kellett, ám Covenant segítségével derekasan belakmározhatott, és ittak is jócskán a „gyémántitalból". Akkor mindketten visszasüllyedtek viszonylagos csendjükbe: ki-ki a magáéba. Covenant nem bánta a szürkületet; nem kellett legalább ilyen kimerültnek látnia az Óriást. A nyirkos fenékdeszkára lefeküdni nem volt kedve, összekuporodott hát amúgy vizesen, fázósan, ahogy volt, és a csónak belső oldalának támaszkodott, így próbált lenyugodni, elernyedni, elaludni.
    Kis idő múltán a Habkövető halkan énekelni kezdett:



207
 
Kő és Tenger két mély élet,
két örök-nagy világ-jelkép:
nyugvó s mozgó állandóság;
két örök-rész az Erőből.
    Olyan volt ez, mintha erőt akarna meríteni az énekből, s ekképp hajtaná a csónakot az ár ellenében, észak felé egyre - mintha nem létezne olyan fáradtság, mely így kifoghatna rajta.
    Végezetül az eső elállt; lassan szétoszlott fönn a felhőtakaró. De Covenant és a Habkövető nem érzett megkönnyebbülést a tiszta égbolt láttán. A láthatáron a vörös hold úgy állt, mint egy szennyfolt, mint a gonosznak valami utalása - a háttérben a csillagokkal, melyeknek terén erőszakot tett így. A környező terepet ez a holdsütés nyirkos vértérképpé tette, kárminszínű s változó-illanó formákat rajzolt, melyek olyanok voltak, mintha felfoghatatlan gyilkos pusztítás járt volna arra. És a fényből akárha dögvészes lehelet áradt volna még külön jelként is: az Országra áradó átok lehet ilyen. Akkor a Habkövető egyszerű hajósdala csüggesztően törékennyé vált, hasztalanná, és maguk a csillagok is szinte a hold kérlelhetetlen vonulásából tünedeztek semmijükbe vissza.
    Ám a hajnal napfényes-kimosott egeket hozott, melyeket nem mocskolt semmi szennyes árny, effélének még az emléke sem. Ahogy Covenant föltápászkodott körülnézni, egyenesen észak felé nézve hegyeket látott. Kelet felé húzódtak ezek a hegyláncolatok, ahol is a legmagasabb csúcsok még hósipkát viseltek; de a vonulat hirtelen véget ért egy ponton, a Fehér-folyóval egy magasságban. A hegyek szinte kéznyújtásnyira voltak tőlük.
    - Tíz mérföld - mondta mindazonáltal Habkövető. Hangja rekedtes suttogás volt csak. - Félnapi küzdelem ezzel az árral szemben.
    Az Óriás külleme most már riadt viszolygással töltötte el Covenantot. Duzzatag szempár, fittyedő ajak: Habkövető olyan volt így, mint önmaga vizihulla-mása. Szakálla is deresebbnek tűnt fel, mintha egyik napról a másikra éveket öregedett volna, és a szája sarkából állandóan nyál csorgott, melyet nem bírt visszafogni. Halántékán vészesen lüktetett az ér. De a kormányrudat keményen markolta, mintha fa göcsörtje lenne a keze rajta, és a hajó keményen szántotta a folyó élénk hullámait.
    Covenant odament hozzá a csónak végébe, hátha segíthet. Megtörölte az Óriás ajkait, majd Habkövető szájához emelte - ő maga! - a korsót,


208

hadd inna a fáradt lény a diamondraught-ból. Az Óriás ajkán töredék mosoly jelent meg, nagy lélegzetet vett. - Kő és Tenger. Nem könnyű dolog a te barátodnak lenni. Mondd meg majd a következő révészednek, hogy ne árral szemben vigyen, hanem lefelé inkább. Efféle sorsrendelés erősebb léleknek való, nem nekem.
    - Képtelenség - mondta komoran Covenant. - Rólad énekek fognak szólni azért, amit most véghezviszel. Nem gondolod-e, hogy megéri?
    Habkövető válaszolni próbált, de ez az igyekezet csak valami heves köhögést eredményezett, s kénytelen volt visszazuhanni önmagába, lelkének kihunyni készülő tüzét táplálni így inkább beszéd helyett - mert a kormányrudat csak és csak a legkeményebben szoríthatta, hogy haladjon a hajó.
    - Jól van, jól van - mondta szelíden Covenant. - Mindenki, aki csak segít nekem, kimerültséggel végzi . . . vagy így, vagy amúgy. Ha költő lennék, meghidd, én magam írnám meg azt a rólad szóló éneket. - Csendesen káromkodott a tehetetlensége miatt, s etette közben az Óriást mandaringerezdekkel, míg a végén nem maradt egy szem gyümölcs sem. Ahogy elnézte Habkövetőt, ezt a nagy, magas lényt, ahogy semmije sem maradt, csak a kitartáshoz szükséges ereje, ahogy így felemésztette magát, oly okokból, melyeket Covenant felfogni sem bírt, ahogy elvesztette minden jókedvét s humorát, de még a méltóságát is, mintha ezek csak afféle mellékes járulékok lettek volna - igen, minden észérven túl úgy kellett éreznie, hogy adósa ő Habkövetőnek, mintha eladták volna - a háta mögött! és a legnyersebben figyelmen kívül hagyva, beleegyezik-e vagy sem! -, el, arra, hogy egyetlen barátjának ilyes kizsarolója legyen. - Mindenki, aki csak segít nekem . . . - motyogta megint. Elképesztőnek találta, milyen árat hajlandók fizetni érte sorra-rendre az emberek itt az Országban.
    Végül egyszerűen nem volt képes elnézni, amit lát. Visszatért a hajó orrába, ahonnét akkor már inkább a feltornyosuló hegyeket nézte, szeme sivár tekintettel meredt közelükbe-messzijükbe, s ő maga közben ezt mormolta: „Nem kértem semmi ilyesmit."
    Ennyire gyűlölném magam? Ezt kérdezte önmagától, sürgetően. Egyetlen válasza erre mindazonáltal csak Habkövető lélegzetének halk hördülgetése volt.
    A reggel fele így telt, az idő áthatolhatatlan rejtelméből Habkövető lélegzetvételei hasítottak ki zajukkal egyenetlen tömböket. A csónak körül a terep merevedett valamelyest, úgy, mintha a táj felkészülne: most nemso-



209

kára felszökken az égbe. A hegyek magasabbra nőttek, cakkosabbak voltak, szirtesebbek, fokról fokra elmaradtak a hangások, az indiai fügefák mind a síkság zöldjei, s a helyüket ridegebb, érdesebb füvek foglalták el, és itt-ott, szétszórtan, cédrusok. Szemközt pedig, a dombok felett, a hegyek a folyó minden kanyarulata után még inkább az égig magasodtak. Covenant most már látta, hogyan ereszkedik le a láncolat keleti vége meredeken egy fennsík szintjére; mintha lépcső lett volna a hegyekben így a fennsík nyolcszáz-ezer méter magas lehetett, és az előhegység nyúlványai fölé meredek szirtekkel tornyosult. A fennsíkról vízesés zuhogott, és a fényhatások kékes színben játszatták a sziklák előtt lezúduló áradatot. A Göngyölt Vízesés, gondolta Covenant. És hiába lélegzett olyan hörögve-zihálva a Habkövető, Covenant csak azt érezte a szívében, hogy valami igazán nagy dologhoz közeledik most.
    De ez a közeledés mindegyre veszített a gyorsaságából. A Fehér, ahogy a hegyek közt kanyargott, szűkült is; ennek eredményeképpen a velük szembeáramló víz is nagyobb ellenállást fejtett ki. Az Óriás pedig mintha tűrőképességének határához érkezett volna el. Zihálása olyan volt, mintha bármely pillanatban fuldokló hörgésbe mehetne át - ami aztán csakugyan halálos lesz. Alig tudta gyorsabban hajtani a csónakot, mint a gyalogszer üteme általában. Covenant elképzelni se tudta, hogyan fogják megtenni az utolsó mérföldeket még.
    Tanulmányozta a folyópartot - hol is lehetne esetleg kikötni hajójukkal. Szerette volna rávenni az Óriást, tegyék ezt, álljanak le valahol így. De ahogy mindegyre a terepet kémlelte, hirtelen tompa zajt hallott a levegőből, olyat, mint amikor lovak rohannak. Mi az ördög -? Agyában ős-gonoszok képei villogtak elő. Felkapta botját a csónak fenekéről, ezzel próbálván csillapítani zaklatottságát.
    A következő pillanatban azonban, mintha hullám bukna át egy domb hajlatán, a folyó mellett följebb, a csónaktól keletre, egy csapatnyi ló érkezett, hátukon lovasaikkal. A lovasok emberi lények voltak, férfiak és nők. Ahogy meglátták a csónakot, egyikük felkiáltott, akkor az egész csapat vágtázni kezdett, le a dombról egyenesen a folyó partjára - és ott megálltak.
    A lovasok harcosoknak látszottak. Magas szárú, puha talpú csizmát viseltek, fekete lábszárvédőt, fekete, gallér nélküli inget, melyen mellvértlapok voltak sárga fémből, és a fejükön sárga szalag volt. Mindegyikük övéből kurta kard függött alá, mindegyikük hátán íj volt, nyílvesszőkkel teli



210

tegez. Covenant alaposan szemügyre vette őket, s arra a megállapításra jutott, hogy vonásaik egyszerre idézik a woodhelven-lakókét és a stonedownbeliekét; akadtak köztük magasak és szőkék, világos szeműek, karcsúak, mások viszont tömzsi termetűek voltak, sötétek, kötegesen izmosak.
    Mihelyt lovaikat megállították, a lovasok egy emberként ütöttek oda jobb öklükkel a szívük tájára, majd karjukat kitárták, tenyérrel előre, az üdvözlés jeléül. Egyikük, egy férfi, akit megkülönböztetett a többiektől egy fekete, átlós csík a mellvértjén, átkiáltott a folyó vizén: - Üdv, Sziklafivér! Köszöntés néktek, és tisztességadásunk s hűségünk, jövevény s néped! Quaan vagyok, a Harmadik Eoman parancsnoka, Warhaftja ekképpen a Lordok Hona Hadi Őrizetének. - Szünetet tartott, szót várt, és amikor Covenant nem felelt, óvatosabb hangon folytatta: - Lord Mhoram küldött bennünket. Látta, hogy fontos dolgok jönnek ma itt a folyón. Jöttünk, hogy kíséretet biztosítsunk.
    Covenant most a Habkövetőre pillantott, de amit látott, meggyőzte arról, hogy az Óriásnak már fogalma sincs, mi történik körülötte. Ott kuporgott, önmagába roskadva a csónak farában, és süketen-vakon, csak arra volt már ereje, hogy a kormányrudat biztonsággal tartsa, a csónakot hajtsa. Covenant most megint az Eoman felé fordult, kiáltván: - Segítsetek nekünk! A kormányos meghal!
    Quaan megmerevedett, majd nyomban akcióba kezdett. Parancsszava csattant, s a következő pillanatban ő maga s két társa, amúgy lovastul, nekivágott a folyónak. Amazok ketten egyenest a nyugati part felé gázoltak-úsztattak, ám Quaan a csónak elébe igyekezett vágni lovával. A musztáng erőteljesen úszott, mintha az ilyesmi csak úgy a mindennapi gyakorlatába tartozna. Quaan csakhamar ott járt már a csónak közelében. Az utolsó pillanatban kiemelkedett a kengyelből, könnyedén elkapva a hajóperemet. Parancsszavára lova azonnal visszaúszott a keleti partra.
    Akkor Quaan egy pillanat alatt szemügyre vette Covenantot, aki viszont megállapította, hogy a sűrű fekete hajú, széles vállú, nyílt arcú férfi stonedown-lakó. Akkor a Warhaft a Habkövetőhöz lépett. Megragadta az Óriás vállát, jól megrázta, aztán valamiféle szavakat vakkantott, melyeket Covenant nem értett.
    Az Óriás először nem reagált. Csak ült ott, mint aki nem lát, aki maga a révület, keze szinte halálból szorította a kormányrudat. De Quaan hangja lassan elhatolt a tudatáig. Nyakának izomkötegei megremegtek, ahogy fe-



211

jét fölemelte, ahogy tekintetével elgyötörten megpróbált Quaan szemébe mélyedni. Majd egy hördüléssel, amely talán a csontjainak velejéből tört elő, elengedte a kormányrudat, és oldalt dőlt.
    A hajócska azonnal megállt, sodródni kezdett visszafelé. De akkorra már a másik két lovas készen állt a nyugati parton. Quaan odalépett Covenant mellé a csónak orrába, és amikor szilárdan állt, a lovasok egyike odahajította neki egy hosszú kötél egyik végét. Quaan szépen elkapta, majd rátekerte az orr fájára. Maradt, ahová helyezte; mert nem közönséges kötél volt ez, hanem clingor. Akkor Quaan hirtelen a part felé fordult, és újabb kötélvég érkezett a kezéhez, ezt szintén az orr fájára „kötötte". A kötelek megfeszültek; a csónak sodratása leállt. Quaan akkor intett a karjával, és a lovasok elindultak a part mentében, húzván ár ellen fölfelé a hajót.
    Covenant, mihelyt megértette, mi történik, Habkövetőre fordította figyelmét. Az Óriás ott hevert, ahová zuhant, és a lélegzete gyenge volt, szabálytalan. Akkor ő mindenképpen segíteni szeretett volna rajta - fölemelte hát a bőrkorsót, és a diamondraught-ból jó sokat az Óriás fejére löttyintett. A folyadék belecsorgott a szájába, Habkövető prüszkölve, nehezen nyelte. Majd egy mély, hörgő lélegzetvétel következett - és az óriásszemek kinyíltak. Habkövető ekkor maga emelte ajkához a korsót, meghúzta, utána végigterült a csónak fenékdeszkáin, és azon nyomban mély álom szállt rá.
    Covenant megkönnyebbülten mormolta felette: - Hát ez szép módja annak, hogy befejezzünk egy éneket: „és mély álom szállt rá"! Mi értelme annak, hogy hős legyen az ember, ha nem bír ébren maradni addig se, amíg gratulálhatnánk neki a tettéért?
    Egyszerre nagy fáradtságot érzett, mintha az Óriás kimerültségével együtt járt volna, hogy az ő ereje is elszáll. Sóhajtva leült; ült csak az egyik keresztpadon, figyelte, hogyan haladnak a folyón ár ellenében, miközben Quaan a farba ment, ott megragadta a kormányrudat. Covenant egy darabig nem törődött vele, hogy Quaan fürkészőn vizsgálja őt. De a végén összegyűjtött magában annyi erőt, hogy kimondja: - Ez itt Habkövető Sósszív a. . . a Tengertér Óriásainak követe és megbízottja. Nem pihent azóta, hogy fölszedett engem Andelain szívében - és ennek három napja. - Látta, hogy Quaan arcán megértés ül már Habkövető sorsát illetően. Avval megint elfordult a kormányostól: Covenant a tovasikló tájat figyelte inkább.
    A kötélhúzó lovak derekas munkát végeztek, pedig a Fehér-folyó árja



212

nem volt csekélység. A lovasok ügyesen játszották ki a part egyenetlenségeit, akadályait; váltva hagyták előrefeszülni vagy ellazulni az egyik kötelet vagy a másikat, ahogy a helyzet kívánta. Ahogy északabbra jutottak, a talaj egyre sziklásabb lett, és a bozótot felváltotta a sasharaszt. Gilden-fák terebélyei tünedeztek fel, ág-bogukkal, levélzetükkel mindjobban beborították az előhegység nyúlványait, a napfény pedig melegen izzította az aranylombokat. Előttük a fennsík most már alig egy mérföldnyire volt, s annak nyugati felén a hegyek úgy szökkentek hirtelen magasukba, mintha ekképpen büszkélkednének valamivel.
    Déltájt Covenant meghallotta a nagy vízesések zúgását, és úgy gondolta, közel járhatnak már Revelstone-hoz, jóllehet a magas előhegység-nyúlványok most eltakartak előle majdnem minden kilátást. A zúgás makacsul közeledett. A hajócska csakhamar egy széles híd alatt siklott át. Nemsokára a lovasok egy utolsó félkörívet írtak le, aztán behúzták a csónakot egy tóöbölbe a Göngyölt Vízesés tövében.
    A tó kerekded és így is szabálytalan alakú volt, igen széles, és az egész nyugati partját Gilden-fák s fenyők szegélyezték. Egy szikla tövében terült el - csaknem hétszáz méter merő kőszirt volt ez a szakadék -, s a fennsíkról a kék víz mennydörögve zúdult alá, akárha a hegység zajos szíve-vére volna. A tó vize tiszta volt és hűs, akár az eső mosta éter, és Covenant jól látta a kristályos közegen át a fenék nagy, sima tömbköveit.
    A vízesés közvetlen tövében, nedves sziklák közt kecses kék virágjaikkal jakarandafák álltak, ám a tó keleti partja szinte teljesen fátlan volt. Két hosszú móló nyúlt be a vízbe, és volt még számos kikötőstég„,dokk". Az egyik mólónál az övékhez hasonló hajócska állt, kisebb vízi járművek - egypárevezősök, apró lélekvesztők - a stégekhez voltak kikötve. Quaan vezérletével a lovasok behúzták a hajót az egyik mólóhoz, ahol két Eomanes azonnal ki is kötötte. Majd a Warhaft szelíden felköltögette Habkövető Sósszívet.
    Az Óriás keservesen tért csak magához. De amikor tágra tárta végre a szemét, látszott rajta, hogy nem nyugtalan, nem szorong, csupán olyan gyenge, mintha egyszerre homokkőből volnának a csontjai. Quaan és Covenant segítségével feltápászkodott - legalább ülő helyzetbe. Ekképpen pihent egy kicsit megint, révülten nézett körül, mintha azon ámuldozna, hová is tűnt az ő nagy ereje.
    Egy idő múlva, erőtlenül hát, így szólt Quaanhoz: - Bocsáss meg, Warhaft . . . egy kicsit ,~. . egy kicsit fáradt vagyok.



213

    - Látom rajtad - mormolta Quaan. - De ne aggódj. Revelstone már közel.
    A Habkövető egy pillanatig zavartan hunyorgott, összevonta szemöldökét, mint aki megpróbál visszaemlékezni rá, mi is történt vele. Majd mintha visszatértek volna ezek az emlékek, és az arca megfeszült. - Küldj lovasokat - mondta sürgetően zihálva. - Gyűjtsd össze a Lordokat. Tanácsot kell tartani.
    Quaan mosolygott. - Változnak az idők, Sziklafivér. A legújabb Lord, Mhoram, Variol fia látnok és jövendőmondó. Tíz nappal ezelőtt lovasokat küldött a Loresraatba, és Prothall Főlordhoz is északra. Mindenki a Honban lesz még ma este.
    - Akkor jó - sóhajtotta az Óriás. - Ezek árnyverte idők. Rettenetes célok indultak.
    - Ezt láttuk magunk is - felelte komoran Quaan. - De Habkövető Sósszív sokat tett, gyorsan jött. Megküldöm derekas utad hírét, járjon előtted, tudjon róla a Hon. Összeszedik magukat ott sokan, aztán visznek is, ha úgy kívánod.
    A Habkövető megrázta a fejét, Quaan felugrott a mólóra, hogy az egyik Eomant eligazítsa. Az Óriás meg Covenantra nézett, és halványan elmosolyodott: - Ugye, megmondtam, barátom - közölte vele -, hogy igen gyorsan ideszállítalak?
    Ez a mosoly úgy érintette meg Covenant szívét, mint valami ellenállhatatlan érzelem-megnyilvánulás. Fojtott hangon így felelt: - Legközelebb azért ne erőltesd így. Nem bírom . . . csak nézni . . . elnézni, hogy . . . Mondd, mindig így tartod be . . . az ígéretedet?
    - A hír, amit hozol, sürgős üzenet. Hogyan cselekedhettem volna másképp?
    Leprásszemszögéből Covenant így felelt: - Semmi se ennyire sürgős. Ugyan mit ér neked akkor bármi más, ha belehalsz, míg eléred?
    A Habkövető egy pillanatig nem válaszolt. Súlyos kezével nehézkesen Covenant vállára támaszkodott, így, keservesen bár, felállt. Majd, mintha társának kérdésre felelne, annyit mondott csak: - Gyere. Megtekintjük Revelstone-t.
    Készséges kezek segítették az Óriást a mólóra, s nemsokára ott állt a tó partján. Iszonyatos fáradtság görnyesztette, s mégis: a helybeli férfiak és nők amúgy lóháton is eltörpültek mellette mind. És ahogy Covenant is ott



214

volt már mellette, útitársát Habkövető úgy mutatta be, mint aki odahaza van egy birodalomban, a maga földjén. - Hadi Őrzet Eomanje, íme, ez a barátom, Thomas Covenant, a Hitetlen, aki üzenetet hoz a Lordok Tanácsának. Sok különös lore tudója ő, ám az Országot nem ismeri. Vigyázzatok rá jól, a barátság kedvéért, s azért a hasonlóságért, mely őt Berekkel, a Felekézzel összeköti; a Földbaráttal, a Lord-Atyaőssel.
    Válaszul Quaan tisztelegve üdvözölte Covenantot, forma szerint is most már. - Tolmácsolom neked a Lordok köszöntését, itt, Honukban, az Óriások faragta Revelstone-ban - mondta. - Légy üdvözölve az Országban . . . köszöntés járjon véled és hűséged.
    Covenant büszke tartással viszonozta mindezt, de szólni egy szót sem szólt. Majd egy pillanat múlva Habkövető azt mondta Quaannak: - Menjünk. Szemem éhes, látni szeretné őseim nagy művét.
    A Warhaft bólintott, s ennek megfelelően intézkedett is nyomban. Két lovas vágtatott el mindjárt keletnek, s két további az Óriás jobbján-balján helyezkedett el ugyanily szaporán, hadd támaszkodhatna lovaik hátára. Egy ötödik harcos, egy nő - szép, fiatal, szőke woodhelveni - felajánlotta Covenantnak, hogy ott lovagol majd mögötte végig. A férfi először figyelt föl rá, hogy az Eoman-nyergek nem bőrből vannak, hanem clingor-ból. Nincs elöl „szarvuk", nincs hajlatuk, hanem széles és lapos ülőkét formáznak, erről csügg alá kétfelől a kengyel. Az egész olyan volt, mintha ló és lovasa közt egy „mágnesesen" tapadó pokróc lenne csupán. Ám hiába tanította meg őt Joan a lovaglás rejtelmeire, Covenant alapjában mindig is bizalmatlanul nézett e hátasokra. Elhárította most is ezt a lehetőséget. Maradt gyalogszerrel. Kiemelte botját a csónakból, aztán elindult az egyik lovas mellett, aki Habkövető támogatására haladt ott. Az Eoman, a két vendéggel, lassan távolodott így a tóparttól.
    Megkerültek egy dombnyúlványt a déli oldalon, aztán rátértek az útra, mely a hídtól vezetett, a tó alatti folyószakasztól, idáig. Aztán, keletnek, az út a lehető legmeredekebben kezdett emelkedni - egy keresztező hegygerincre fel, fel. A hirtelen, erős kaptató egy kicsit kibillentette az egyensúlyából Habkövetőt, néha alig volt annyi ereje, hogy a lovakra is rátámaszkodhassék. De amikor így, keservesen, feljutott a gerincre, megállt, széttárta karját, és nevetni kezdett. - Ott, ott, barátom! Nem válasz-e ez neked, mondd? - A hangja gyenge volt, de már frissülő öröm élt benne.



215

    Előttük, pár alacsonyabb hegy s domb túlján, ott emelkedett a Lordok Hona.
    A látvány meglepte Covenantot - méghozzá lélegzetelállítóan. Revelstone igazi mestermű volt. Gránit kikezdhetetlensége úgy magasult ott, mint maga a megtestesült öröklét, mint valami időtlen vívmány, melynek anyaga ronthatatlan kő, s hogy egyáltalán létezik, az Óriások talán még óriásibb mester-hozzájárulásának emlékműve is volt, egy ízig.
    Covenant magában megállapította, hogy igaz: Revelstone - ez túl rövid név egy ilyen óriás műhöz.
    A fennsík keleti végét széles sziklaszál zárta, mely fele olyan magas volt csak, mint a plató szintje, s független is volt attól, kivéve az alapját, olyan nyolcvan-száz méter magasságig. Ezt a sziklaszálat toronnyá vájták ki, s ez a torony volt mintegy az őrhelye a Hon egyetlen bejáratának, és ablakok sorakoztak a lenti támfalaktól fel egészen az erődítményjelleggel kiképzett csúcsig. Hanem magát a Lordok Honát javarészt a fennsík alatti belső sziklatömbanyagba vájták.
    Meglepően más képet nyújtva, mint a torony, a sziklafal csupa véset és tagoltság volt, az Ó-Óriások keze műve nyomán - mesterien megmunkált, kifaragott külső fala formázódott így a városnak, mely utóbbi, mint Covenant aztán tapasztalhatta, a fennsík teljes előreszögellését, ezt az éles-hegyes formát, kitöltötte benn. A fal lenyűgözően gazdag formák sokaságát mutatta - párkányok és kiugrók tagolták, ablakok szabályosan vagy szabálytalanul elhelyezkedő sora, csoportozata, és erkélyek és kis kiszögellők, nyitottak és zártak, korláttal és tetőcskével, másutt csak úgy lefödetlenül; áttekinthetetlen alakgazdagság villództatta a figyelmet, s gyakran az lehetett a néző benyomása, hogy ez az egész valami határozott elképzelés szerint eggyé kristályosodik, mintázatot ad. Ám a fény is közbeszólt, mely a tündökletes-sima sziklaanyagon mindig másképpen csillámlott, s Covenant még csak követni sem tudta a már elképzelt mintázat vonalait, oly gyorsan változott át az összbenyomás mindig újból valami mássá.
Hanem azzal az új nézésével, e látásmóddal, mely az Országban lett lassanként övé, látta, látni vélte a sűrű, zajló, eleven közös életet odabentről, a városból; látta mintegy a falakon át, akárha kisugárzása lenne annak onnét bentről, fény-árny váltakozásként észlelni vélte a benti ezernyi élet játékát, a lakosok sokaságának tevékenységét, mozgását, hullámzását. A látvány - a látomás? - az egész Hont egyetlen nyüzsgéssé bűvölte ily-



216

képp. Bár messziről szemlélhette csak, összességében foghatta fel csupán - széles látképként; ahogy a Göngyölt Vízesés ott zúgott egyik felől, amonnét meg a síkságok hajlata hatalmasult -, azt bizonyossággal tudta már, hogy az Ó-Óriások: minden képzeletén túltettek ezzel. Olyan mű volt ez, mely a legméltóbb búcsújáróhely, igazi próbatételek színtere. Nem lepte meg, hogy Habkövető szinte áhítatos imádságként suttogta hódolattal: - Ó, Revelstone! Lordok Hona! Itt a Hontalanok sorsuk átkától szabadulhattak!
    S az Eoman litániaként visszhangozta:

Óriás-mű, hű Revelstone, ősi véd-erő:
Földbarát-lét szíve és kapuja -
Kard a Jóra véled röppenjen ím, elő,
Hegy, tudd, mi az Őrzés béke-és-harc sora!
    Akkor a lovasok meglódultak ismét. Habkövető és Covenant színámulattal haladt tovább a tornyosuló falak felé, és a távolság gyorsan fogyott, „mérföldkövei" láthatatlanul és foghatatlanul mintegy csak a szívük lelkes-heves dobbanásai voltak már. Az út a sziklatömbbel párhuzamosan haladt most egészen a keleti végéig, aztán fölfelé kanyarodott a torony délkeleti tövében nyíló magas ívű ajtók felé. A kapuk - egy-egy hatalmas kőoszlopszerű szárny mindegyiknél mindkétfelől - nyitva álltak, mintha szívélyesen üdvözölnék kővalójukkal az érkezőket; de a kőoszlopszerű kapuszárnyak úgy voltak kitámasztva, oly könnyed biztonsággal, hogy bármely pillanatban moccanthatóak legyenek, s összecsapódjanak nagy tökéllyel, mint eggyé született fogak egy szájban. A bejárat, mely mögöttük tárult, elegendőképp tágas volt, hogy az egész Eoman egyszerre bejuthasson rajta, lovon.
    Ahogy a kapukhoz közeledtek, Covenant látta, hogy kék zászló repdes magasan a torony erődkoronáján - azúr harclobogó, árnyalatnyit halványabb színű csak, mint mögötte a tiszta ég. Alatta ott lengedezett egy kisebb lobogó is, vörös háromszög, a véres hold színét viselve ekképp - vagy Drool szemének rőtjét? Követvén Covenant pillantását, a mögötte lovagló nő azt kérdezte: - Ismered ezeket a színeket? A kék az a Főlord Göngyölése, lobogója színe a Lordoknak, egy ízig. Jelképezi az Esküt, az Ország népének ég hivatotta vezetését. A vörös viszont más: a mindenkor jelen lévő veszély rőtje. Addig repdes ott fenn, míg a Gonosz létezik.


217

    Covenant bólintott, ám szemét közben le nem vette volna a Lord-Honról. Hanem pár pillanat múltán mégis erre kényszerült. A lobogók helyett - Revelstone kapujára kellett figyelnie. A bejárat csaknem olyan volt, mintha barlangüregekbe vezetne, Föld sziklagyomrába, és mégis: fény volt mögötte, tiszta napfény.
    Három őr állt a kapuk feletti bemélyedésben. Küllemük magára vonta Covenant figyelmét: nem is emlékeztettek a Hadi Őrzet lovasaira. Olyanok voltak, úgy méretre, mint a stonedown-lakók, de az arcuk laposas, a bőrük barna, a hajuk göndör és kurtára nyírt. Kurta, okkerszín tunikát viseltek, kék övüket mintha pergamenből nyesték volna, és lábszáruk, lábfejükkel egyetemben, mezítelen volt. Csak álltak ott, minden további nélkül, a bemélyedésben; kőilleszkedésnél kőhöz illően; s mintha macskákat idézett volna a biztos egyensúlyuk, az éberségük; látszott rajtuk, hogy egyetlen szemvillanás töredék része alatt harcba szállnak bárkivel - a legkisebb gyanúokra.
    Mikor az Eomanje hallótávolon belülre ért, Quaan odakiáltotta a kapuőröknek: - Üdv! Első-Mark-Tuvor! Hogyan tovább, ha a Vérgárda vendégüdvözlő lesz?
    Az őrök közül az, aki elöl állt, válaszolt neki: ez a hang, ez a nyelv Covenant számára érthetetlennek tűnt fel, furcsán sutának, mintha az, aki így szólt most, elszokott volna az Ország nyelvének köznapi használatától. - Óriások és hírhozók jöttek össze, hogy a Hon fogadja őket.
    - Rendben, Vérgárdista! - mondta Quaan, és hangja ismét bajtársiasságot zengetett. - Hát tudjátok akkor kötelességteket. Az Óriás itt, íme, Habkövető Sósszív. Követe a Tengertérnek, küldötték őt, hogy a Lordok Tanácsához jöjjön. Ez a férfi meg, a hírhozó, Thomas Covenant, a Hitetlen, idegen az Országban itt. A helyek készen várnak?
    - A parancsok mentek. Bannor és Korik vár.
    Quaan helyeslően intett. Akkor, harcosaival, belovagolt a Lordok Honának tárt torkán.