contents
284
TIZENHAT

Vérjegyben


 


Thomas Covenant a következő három napot egyetlen hosszú huzamban a „nyergi betegség" heveny tüneteinek megismerésével töltötte. Ahogy azon a vékony bőrdarabon ült, olyan érzése lehetett, mintha szőrén ülné meg a lovat; Dura gerincének kemény, fizikai tényszerűsége mintha fűrészelte volna őt egyre. Térdeit meg jószerivel kicsavarták, combja és vádlija sajgott a szüntelen szorítástól - és ez a sajgás lassan átterjedt a hátába is; nyaka meg lüktetett a sok zötykölődéstől, melyeknek oka Dura egy-egy lendületes nekilódulása volt mindig, ahogy átszökkent valami hirtelen terepakadályon. Olykor a lovas csak azért maradt fenn a ló hátán, mert a clingor nem engedte bukni. És éjente annyira fájtak megpróbált izmai, hogy nem tudott másképp elaludni, csak a diamondraught - a gyémánteszencia - üdvös hatására.
    Mindezek eredményeképpen igen keveset vett észre a tájból, melyen át haladtak, s ugyanígy volt az időjárással, társainak hangulatával is. Ha be akarták vonni bármi beszélgetésbe, visszautasította, vagy úgy tett, mintha nem is hallaná. Teljességgel fölemésztette őt annak tudata, hogy „kettébe van törve". Megint kénytelen volt átlátni, milyen öngyilkos természetű ez az álom, az, amit elmének-léleknek tudat alatti mélye, sötétje hoz rá ekképp.
    De az Óriás gyémánteszenciája és az Ország hihetetlen egészsége minden szenvedés ellenére is hatni kezdett benne. Teste edződött, jobban tűrte már Dura hátának megpróbáltatásait. És észre se vette, lovas lett belőle, valódi. Megtanulta, hogyan mozogjon együtt - ne pedig ellenálljon! -, bármint alakítja is a dolgokat hátaslova. Hogy harmadik éje után pedig így felébredt, arra csodálkozhatott rá: mennyire nem döntő érzete immár a fizikai fájdalom.
    Addigra a társaság elhagyta már a Revelstone körött elterülő jókora megművelt vidéket, és parlagabb-durvább síkságokra ért ki. Ott táboroztak egy ilyen egyenetlen, árka-bokra lapályon; s amikor már Covenant is odafigyelhetett a tájra, azt látta: minden csupa sziklakő, nem sok jót ígér.
    Mindazonáltal a mozgás, az előrehaladás érzete ismét megerősödött



285
 
benne, és ez így a biztonság illúzióját adta. Mint annyi egyéb, Revelstone is mögötte volt hát. Amikor aztán Habkövető ekképpen ismét szólott hozzá, képes volt türelemmel venni a dolgot.
    Az Óriás amúgy Mhoramhoz intézte elébb a szavait: - Kő és Tenger, én Lordom! Azt hiszem, Thomas Covenant úgy döntött megint, hogy visszatér az élők közé. Biztos, hogy ez a diamondraught hatása. Üdv neked, ős-Lord Covenant. Köszöntünk társaságunkban. Tudod-e, Lord Mhoram, hogy van egy ilyen meséje az Óriásoknak a diamondraughr-ró1, mikor ez az ital egy háborút csitított le? Óhajtod-e hallani? Mert fél nap kell hozzá csak, és már el is mondtam.
    - Valóban? - Mhoram mintha csuklott volna egyet. - És akkor is fél nap csupán, ha így lóháton, vágta közben meséled el?
    Habkövető arcára széles mosoly futott. - Akkor holnap alkonyszálltáig leszek meg vele. Én, Habkövető Sósszív mondom.
    - Hallottam már ezt a mesét - szólt közbe Prothall Főlord. - De az elbeszélő biztosított róla, hogy nem a diamondraught gyémántos eszenciája vetett véget valójában a konfliktusnak. A gyakorlati zárást az Óriások beszéde eredményezte. Mert amikor az Óriások faggatózni kezdtek, mi is lett volna hát a háborúság oka, addig tették, addig tették, míg a küzdők az okot elfelejtették. . . !
    - Jaj, Főlord! - kuncogott az Óriás. - Félreérted az egészet. Az éppígy volt: hogy az Óriások ittak a gyémánteszenciából. . .!
    A harcosok, akik hallották ezt, szívből nevettek, és Prothall is mosolyogva fordult el, hogy lóra kapjon. A Különítmény pedig hamarosan úton járt megint, és Covenant Mhoram mellé sodródott.
    Ahogy így lovagoltak, Covenant most már figyelni tudott a társaság úti zajaira is. A Lordok és a Vérgárdisták csaknem teljes csöndben haladtak, elfoglalták őket gondolataik; de a paták zaján át is hallhatta Covenant a harcosok beszélgetését, egy-egy daluk foszlányát. Hogy Quaan vezette őket, mintha igen magabiztosak lettek volna, s olykor szinte mohón várni látszottak, hogy sok-sok éves gyakorlását a Kardnak most végre az életben is kipróbálhassák.
    Egy kis idő múlva Mhoram azzal lepte meg Covenantot, hogy minden kertelés nélkül, s látszólag ok híján, kijelentette: - Ős-Lord, mint tudod, voltak kérdések, melyeket a Tanács nem tett föl neked. Most ezt . . . bepótolhatom? Szeretnék többet tudni amúgy a te világodról.


286
 
    - A világomról! - Covenant kínosan nyelt egyet. Nem akart erről beszélni; egyáltalán nem óhajtott végigmenni újra azon a megpróbáltatáson, ami a Tanács volt neki. - De miért?
    Mhoram vállat vont. - Mert minél többet tudok rólad, annál bizonyosabb lehetek felőle, mit is várhatok tőled végveszélyek esetén. Vagy mert világod ismerete rávezethet, hogyan bánjak veled helyesen. Vagy vedd úgy, hogy egyszerűen jó barátként kérdezek tőled ilyesmit.
    Covenant kihallotta Mhoram szavaiból a jóindulatú őszinteséget, s ez ellenállásának is élét vette. Valamiféle őszinteséggel, becsülettel tartozott ő a Lordnak és önmagának. De ez a kötelesség keserves is volt egyben, s úgy érezte, nem lesz könnyű kifejeznie mindazokat a dolgokat, melyeket el kellene mondania. Ösztönösen is elkezdett sorolni magában valami listát. Van nekünk ilyesmink: rák, szívbetegség, tébécé, általános elmeszesedés, születési rendellenesség, lepra - van az, hogy: alkoholizmus, vérbaj, kábítószerrabság, erőszak, rablás, gyilkosság, gyermekbántalmazás, népirtás - de nem! Képtelen volt együtt lüktetni egy olyan lajstrommal, amelynek sosincs vége; a bajok ily együttesével. Ezért egy pillanat múltán felállt csak a kengyelben, és körbemutatott a sík rideg terepén.
    - Te talán jobban látod, mint ahogy én - de én is elmondhatom, hogy ez, amit látok, szép. Eleven - csupa elevenség, méghozzá oly módon, ahogy a dolgoknak élniök kell. A fű, ez a fajta fú itt sárga, kemény, vékony - hanem azt én jól látom, hogy milyen egészséges. Ide illik, ehhez a talajhoz. Az ördögbe is. A sárból, a rögből, a porból egyszerűen azt is látom, miféle évszak van itt épp. Itt most tavasz van.
    - Ahonnét én jövök, nos, hát ott ilyesmit nem látunk. . . Ha nem tudsz a növények éves ciklusairól, nem tudod megmondani tavasz és nyár különbségét. Ha nincs - ha nincs valami összehasonlítási alapunk, nem ismerünk rá effélékre. De a világ szép - ami megmaradt belőle, amit nem tettünk tönkre. - És Rév-Birtok képei ködlöttek elő, ellenállhatatlanul. Nem bírta legyűrni hangjában az ingerültséget. - Persze, nálunk is van szépség - mondta csípősen. - Úgy nevezzük, hogy „látvány".
    - „Látvány" - visszhangozta Mhoram. - Ilyen értelemben ez a szó tőlem idegen. Nem szeretem még az összecsengését sem.
    Covenant valami furcsa megrázkódtatást érzett: mint aki hirtelen odasandít hátra, s azt látja, túl közel a szakadék. - Azt jelenti így a „látvány",


287
 
hogy a szépség - az valami külön dolog. Nagyon „helyes", de nem lényeges - mondta reszelősen. - Megvagyunk nélküle.
    - Nélküle? - Mhoram tekintete veszedelmesen villogott.
    És mögötte Habkövető döbbenten felzihált. - Szépség nélkül . . . élni? Jaj, barátom! Hogyan védekeztek akkor a kétségbeesés ellen?
    - Bizony, nem hiszem, hogy védekeznénk - motyogta Covenant. - Akadnak köztünk megátalkodott makacsok. - Aztán elhallgatott. Mhoram nem kérdezett többet, s ő maga csak lovagolt tovább, rágván a bennszakadt szavakat-gondolatokat, míg Prothall Főlord pihenőt nem rendelt.
    Ahogy telt-múlt a nap, Covenant csöndje mintha lassan megfertőzte volna a társaságot. Az Eoman úti zsivaja, a beszéd és az ének is lassan elhalkult, némult; Mhoram furcsa mód, amúgy a szeme sarkából nézte az ős-Lordot, de nem próbálkozott újra semmi társalgással. És Prothall ugyanolyan sötét éjarccal nézett, mint a Vérgárdisták. Egy idő múlva Covenant sejteni kezdte a zárkózottság okát. Ma éjszaka lesz a véres hold telte.
    Borzongás futott át rajta. Ez az éjszaka amúgy Drool erőpróbája lesz. Ha az Üregfattya akkor is fenntarthatja vörös hatalmát, mikor a hold kiteljesül, jele ez annak, hogy erejének gyakorlatilag nincs határa - s ezt a Lordoknak látniok kell. S az ily hatalom nyüzsgő hadakat vonultathat fel, egészen bizonyosan készen állnak már a martalócseregek, hogy Drool fosztogató-rabló kedvét elégítsék. A társaságnak itt akkor nyilvánvalóan meg kell küzdenie az áthatolásért. Covenant borzadva gondolt vissza arra az ő rövid találkozására Droollal, ott Kiril Threndor üregében. És társaival együtt most már ő is dermedten várta csak, mit fog hozni ez az éj.
    A közhangulat mintha csak Variolra és Tamaranthára nem ragadt volna át. A nő szinte aludt félig, így lovagolt, oda sem figyelve, a Ranyhynben teljesen megbízva. Le nem eshet róla! Férje egyenes derékkal ült, biztos kézzel fogta a gyeplőt, de a szája ernyedést fejezett ki, úgy pittyedt le, és a szeme sem összpontosított semmire. Egyszerűen megtörtnek látszottak; Covenant mintha még a csontjaikat is ilyennek érezte volna kiszolgáltatottnak. Mégis ők voltak az egész társaságban azok, akik derűvel várták, mi jön - derűvel, vagy mit sem értve.
    A lovasok még alkonyat előtt letáboroztak egy sziklás hegyél északi oldalán, ahol védve voltak az errefelé uralkodó délnyugati széltől. A levegő hidegre fordult, mintha a tél próbálkozna még egyszer ilyesképp, s a szél, mely mégis elért hozzájuk, borzongatva ért az utazók szívéhez. Csend volt, s a


288
 
harcosok némelyike így csutakolta le a lovakat, míg mások valami egyszerű kis vacsorát főztek szűkös-parányi tűzön, amit Birinair a lillianrill botok egyikéből lobbantott, s tápját gyűjtögetett rőzse adta. A Ranyhynek együtt galoppoztak el, hogy az éjt valami rejtekhelyen töltsék, titkos játékkal vagy rítussal, hagyván a lovakat, pányvára, a Vérgárdistákat meg őrállásra; a társaság többi tagja pedig köpenybe burkolózva a tűz körül hevert. Hogy a napfény maradéka is elszivárgott a légi térből, a szellő állandó széljárássá erősült.
    Covenant azon kapta magát, hogy visszaáhítja azt a bajtársias légkört, mely a nap kezdetén körülvette még őket. Ám egymaga mit sem pótolhatott ebből, várnia kellett, míg Prothall Főlord föl nem emelkedett, magára vonván így a Különítmény figyelmét.
    Keményen megtámaszkodva ledöfött botján, énekelni kezdte akkor Revelstone Estvéli Himnuszát. Csatlakozott hozzá Mhoram is, azután őt Variol és Tamarantha követte, hamarosan talpon volt az egész Eoman, megannyi torokból zengett a sokszólamú ének. Ott álltak hát a csillagos ég alatt, és huszonöten énekelték, tanulságtételül:
Hét pokol nyíljon a hitehagyónak,
Ember vagy szellem, Ország-árulónak:
S egy jó Lord jöjjön, a Sötét csapását
Kivédje, mentse a Szépség virágát!
    Derekasan, bátran zengették hangjukat, s a dallamot ellenpontozta mintegy Habkövető monoton énekszólama, hömpölygő tenorja. Hogy mindez megvolt, visszatelepedtek, és elkezdtek halkan beszélgetni, mintha az iménti himnusz kellett volna csupán a bátorságuk visszanyeréséhez.
    Covenant is ott ült, s csak bámulta csomós-bütykös kezeit. S bár nem vette le a szemét e látványról, tudta mégis pontosan, mikor kelt föl a hold; érezte, hogy körötte mindenek hirtelen megmerevszenek, pontosan, mikor a láthatáron az első kármin izzás megjelent. Ám inkább az ajkát harapdálta, de nem nézett fel. Társai csaknem ziháltak; a tűz legközepe-lángjában is megjelent a vörösség, de ő úgy tett, mintha semmi más nem érdekelhetné jobban, mint ízületeinek fehérülése.
    Akkor meghallotta Lord Mhoram gyötrött suttogását: - Melenkurion! - És tudta, hogy most a hold már teljesen vörös, egész korongja az, mintha pusztító műve lenne e maradéktalanság - mintha az éjszakát szíven döfték


289
 
volna, oly véres volt az a folt. Érezte Covenant, hogy a fény végigsöpör az arcán, vonásai is megránganak viszolyogva.
    A következő pillanatban távoli jajszó hallatszott, akárha panasz, vád kiáltása lenne; pusztulás hangjaként lüktetett a hideg létben. Önmagát legyőzve, Covenant felnézett, s látta a vérvisszfénybe áztatott síkot; egy pillanatig még azt is hihette, hogy az egész csapat mindjárt talpon terem, e kiáltás mentségére. De senki se mozdult. Valami állat lehetett az. Kurtán odatekintett a teljességgel megrontott-erőszakolt holdra, Covenant változtatott a keze kulcsolásán, szemét újra lesütötte.
    Amikor pillantása az ujjaira tévedt, borzadállyal kellett látnia, hogy a holdfénytől a gyűrűje vörösen izzik. A fémanyag olyan volt, mintha vérbe mártották volna. S mintha belső ezüstje ragyogott volna át csak a kárminpirosságon, de ez a külső hatás - ez is látszott - lassan elindult befelé, mind mélyebbre ért, s a fehérarany színt e mélyeken is vörösre változtatta.
    Covenant ösztönösen is érteni kezdte a dolgot. Egy szédítő szívdobbanás - ült csak moccanatlan, némán, de bensőjében már hangtalan és hasztalan intéseket üvöltött mit sem sejtő énjének. Akkor talpra szökkent, megállt egyenes derékkal és dermedten, mintha a holdfény rántotta volna ki valahonnét, rejtekből - két karját testéhez tapasztotta függélyesen, kezei ökölbe szorultak.
    Mögötte Bannor azt mondta: - Ne félj, ős-Lord. A Ranyhynek figyelmeztetni fognak minket, ha a farkasok veszélyt jelentenek netán. Covenant arra fordította a fejét. A Vérgárdista bátorítóan, támogatóan nyújtotta felé a kezét.
    - Meg ne érints! - sziszegte Covenant.
    És távolabb szökkent Bannortól. Egy pillanatig, míg a szíve vadul vert, láthatta: a karmazsinbíbor hold fényében miként lesz Bannor arca olyan, mint az olvadt láva. Akkor a lába alatt, nagy erővel, valami Gonosz támadott; egyértelmű volt ez az érzet, és Covenant el is zuhant a tűz felé.
    Ahogy teste találkozott a földdel, megpróbált nagyot lendíteni magán, és semmi mással nem törődött, csak azzal a minden ízét átható parancsjellel: menekülni a támadó elől. Egy hemperedés után a két lába odavágódott a lángoló zsarátba.
Ám ahogy Covenant elzuhant, maga Bannor is ugrott már. Ahogy az ős-Lord a tűznél tartott, a Vérgárdista már ott volt tőle egy félszökkenésnyi-


290
 
re. Aztán megragadta a csuklójánál fogva, s csaknem mint aki könnyű gyermeket emel, úgy rántotta fel onnan, állította talpra.
    De Covenant még vissza se nyerte egyensúlyát, odaperdült Bannor elé, vele szemközt, s így üvöltötte a Vérgárdista arcába: - Meg ne érints!
    Bannor elengedte Covenant csuklóját, aztán egy lépést hátrált. Talpon volt már Prothall, Mhoram, Habkövető, talpon voltak mind a harcosok. És meglepetten meredtek Covenantra, zavartan, sértetten.
    Ő pedig egyszerre nagy gyengeséget érzett. A lába remegett; térdre esett ott a tűz mellett nyomban. Azt gondolta: Ördög és pokol . . . És hogy: Az átok Kárhozat-Úr mindennél rútabb rontást hozott rám . . . ! Avval már mutatta is a földön a helyet, ahonnét az ütés érte: - Ott - zihálta. - Ott volt. Én jól éreztem.
    A Lordok azonnal reagáltak. Mhoram Birinairért kiáltott, Prothall pedig előresietett, majd odahajolt a hely fölé, melyet Covenant megjelölt az ujjával. Halkan motyogott magában, így érintette meg aztán ő is ujjbegyével a kérdéses pontot - ahogy orvos vizsgál sebet. Akkor csatlakozott hozzá Mhoram és Birinair is. Birinair félretolta a Főlordot, előhúzta lillianrill botját, végét odahelyezte a „fájdalmas" pontra. Két tenyere közt forgatván a botot, fejedelmi tekintettel összpontosított szeretett fájára.
    - Egy pillanatra - mormolta Prothall -, egy pillanatra mintha megéreztem volna valamit . . . valami emléket a Földben. Akkor aztán kisiklott tapintásom alól. . . - Felsóhajtott. - Borzasztó volt.
    Birinair azt visszhangozta: - Borzasztó! - S magában beszélt, mint aki ezzel is tovább összpontosít. Prothall és Mhoram figyelte őt, nézték kezét, mely vagy az öregség, vagy az érzékenység okán remegett. Majd a Hirebrand egyszerre felkiáltott: - Borzasztó! A Gyilkos keze! Ezt merészeli? - S olyan gyorsan szökkent el onnan, hogy csaknem elzuhant, Prothallnak kellett őt elkapnia.
    Akkor, egy másodpercre, Birinair és Prothall tekintete összetalálkozott, s olyan volt ez, mintha valami tudást cserélnének ki egymás közt - ami szavakba nem foglalható. Birinair akkor kiszabadította magát. Körülnézett, mintha önnön méltóságának széttört cserepeit látná mindenütt, és mogorván azt dörmögte : - A magamén állok. Olyan öreg még nem vagyok azért. - S hogy Covenantra pillantott, hangosabban folytatta, ekképp: - Gondolod, idős vagyok. Persze, öreg. Az. Öreg és bolond. S a vén kergéje, gondolod, beleártja magát egy ilyen Különítmény dolgába. Ahelyett, hogy agg csont-


291
 
jait melengetné a kandalló mellett. Mint egy kolonc. Olyan. - És a Hitetlen felé mutatott, folytatván: - Kérdjétek őt. Csak kérdjétek.
    Covenant talpra tápászkodott, miközben a társaság figyelme a Tűzfényvendégelőre szegeződött; és gyorsan zsebre dugta a kezét, hogy a gyönyörű színeváltozását rejtse. Amikor Birinair feléje mutatott, fölemelte földnek szegezett tekintetét. Előérzet kavargatta a gyomrát, beteges émely mert eszébe jutott, milyen is volt az a támadássorozat ellene, ott Andelainben, s hogy mi következett rá.
    Prothall határozottan így szólt akkor: - Lépj oda újra, ős-Lord.
    Fintorogva, Covenant odament, amúgy vonakodva is, és lábát az iménti helyre tette. Hogy sarka a talajhoz ért, már előre belerándult a várt érzésbe: hogy mintha majd megnyílna alatta a föld; merő bizonytalanság, ingovány. De semmi sem történt. Akár Andelainben: itt is eltűnt a Rossz. S hátrahagyta benne azt a benyomást, hogy mintha visszahelyezték volna valami csapdaveremre a hihetőség fedelét.
    A Lordok néma kérdésére egyszerűen megrázta a fejét válaszul.
    Kis szünet után Mhoram színtelen hangon azt mondta: - Ezt te már korábban is érezted.
    Covenant a legnagyobb erőfeszítéssel tudott csak felelni: - Igen. Jó néhányszor - Andelainben. Mielőtt támadás érte volna az Ünnepet.
    - A Szürke Gyilkos keze érintett meg - köpte ki a szót Birinair. De képtelen volt tartós vádbeszédre. Mert csontjai most mintha nagyon is emlékeztek volna korukra, s ő maga fáradtan összébb csuklott, botjára támaszkodott. Furcsa hangon, melyben mintha ott reszketett volna valami önmagának tett szemrehányás, de talán mentegetőzés is, azt motyogta: - Persze. Ifjabb. Lennék csak ifjabb. - Elfordult, aztán tovacsoszogott, nyughelyéhez, a körön kívül.
    - Miért nem mondtad el nekünk? - kérdezte komolyan Mhoram.
    A kérdésre Covenant hirtelen szégyenkezést érzett, úgy, mintha gyűrűje látható lenne nadrágjának anyagán keresztül. Felhúzta a vállát, görbítve, és keze még mélyebbre süllyedt a zsebében. - Nem, igen . . . először nem akartam, hogy tudjátok. . . milyen fontosnak hisz engem a Kárhozat-Úr és Drool. Aztán . . . - Felidézte válságát a Kabinetben. - . . . aztán más dolgok jöttek elő.
    Mhoram mindezt fejbólintással nyugtázta, majd egy pillanat múlva így


292
 
folytatta Covenant: - Nem tudom, mi ez. Ott is, itt is mindössze a cipőmön át ért. Nem tudom megérinteni kézzel se, a puszta lábfejemmel se. . .
    Mhoram és Prothall meglepetten nézett össze. Nemsokára így szólt a Főlord: - Hitetlen, hogy e támadások oka mi, meghaladja elképzeléseimet. Miért, hogy cipőd tesz érzékennyé erre a rosszra? Nem tudom. De hát sem Lord Mhoram nem marad melletted mindenkor, sem én nem maradok, így válaszolnod kell az ingerre minden egyes alkalommal - azonnal. - Majd hátraszólt: - Tuvor Első Mark. Quaan Warhaft. Hallottátok mindezt?
    Quaan szabályosan megjelent, felelt: - Igen, Főlord. - Aztán a körön kívülről már jött is Tuvor hangja: - Támadás várható - mondta szelíden. Hallottuk.
    - A készenlét - mondta Lord Mhoram -, mindenekfelett szükséges a készenlét. - Komor volt. Hozzátette: - Büszke és merész szív, hogy szembeszálljunk az ős-gonoszok és a farkasok támadásával, s az Üregfattyakéval. . . és ne remegjünk.
    - Így igaz - mondta a Főlord. - De mind e dolgok a maguk idején jönnek majd. Most pedig pihennünk kell. Erőt kell gyűjtenünk.
    A társaság lassan hozzálátott a nyughelyek elkészítéséhez. Egyhangú Óriás-énekét dünnyögve, Habkövető végigterült a földön, karjával magához ölelte bőrkorsóját, melyben a diamondraught volt. A Vérgárda szolgáltatta az őrséget, a harcosok így terítettek le pokrócokat maguknak és a Lordoknak. Covenant öntudatosan feküdt le, mert olyan érzése volt, mintha az egész társaság szeme rajta lenne, és boldog volt a takarókkal, mert ezek meg mintha gyűrűjének rejteztetésében segítették volna. Majd éberen feküdt sokáig az éjben, fázott, nem bírt így elaludni; a takarók nem védték őt attól a hidegtől, amely a gyűrűjéből áradt.
    Igaz, míg el nem nyomta mégis az álom, hallotta végig Habkövető monoton énekdünnyögését, látta Prothallt, ahogy ott ücsörög a tűz hamvainál, a zsarátnoknál. Az Óriás és a Főlord közösen őrködött, az Ország két régi barátja megosztotta a virrasztást, most, a fenyegető végzet előéjén.
    Szürke és kedvetlen volt a másnap hajnal - az eget hamuszín felhők borították komoran -, és ebbe a szürkeségbe aztán úgy lovagolt bele Covenant, mintha súly görnyesztette volna válltól. Gyűrűje már nem volt holdvöröslő; de az a szín megmaradt a tudatában, és a gyűrű maga úgy nyomasztotta, mint valami értelme-se bűntett. Tehetetlenül viselte egy olyan


293
 
küldetés-kötelezettség terhét, amelyet ő maga nem választott, nem vállalt, hogy is tehette volna - ezt rákényszerítették. A bizonyság cáfolhatatlannak látszott. Akár a hold, ő is a Kárhozat Urának eszköze lett. Egyetértését nem kérte senki; a drótok, melyek rángatták, éppen eléggé erősek voltak, hogy bármi ellenállást mellékesként viseljenek el.
    Nem értette, hogyan történhetett vele mindez. Halálvágya, lepráscsüggedése, kétségbeesése netán, valamiféle pusztulásóhaj lett volna benne ily erős? Hová lett kitartó túlélésösztöne? Hol volt dühe, erőszakos haragja? Olyan sokáig élte az áldozatlétet, hogy most már csak áldozatként bírt létezni - önmaga számára is?
    Nem tudott választ. Egyébben sem volt bizonyos, csak a félelemben, amely rátört, mikor a társaság délben megállt. Az volt a meggyőződése, hogy márpedig ő Dura hátáról nem és nem akar leszállni.
    Bizalmatlan volt a föld iránt, nem volt mersze a kapcsolathoz. Elveszített valami alapvető bizalmat: azt a hitét, hogy a föld szilárd - s ez a hit eddig olyan nyilvánvaló volt, és állandó és szükségszerű, hogy végig tudattalan maradhatott -, igen, ezt a hitét valami megrendítette. A vak csendű földből sötét kéz lett, mely rosszakaratúlag nyúlt ki érte, csak érte.
    Persze, azért csak leszökkent a nyeregből, kényszerítette magát - a földre toppant, és akkor ismét érezte azt az ütést. Az érzet olyan eleven volt, hogy idegei belerándultak-rángtak, s azt is alig bírta elviselni, ahogy aztán Prothall és Mhoram - Birinairrel - keresi, mi volt ez megint, hol van; s nem lelik, persze. Mert kudarc volt a keresés most is, az a bizonyos Rossz Érintés azonnal visszahúzódott, mihelyt ő elszökkent róla.
    Aznap este, vacsora idején épp, ismét érezte az ütést. Amikor nyugovóra tért, hogy a gyűrűt elrejtse a hold elől, úgy borzongott, mintha láz rázná. A hatodik nap reggelén szürkült arccal ébredt, szemében nyomorultság fénye villogott. S mielőtt Durára felkapaszkodott volna, ismét jött egy földütés.
    És újra egy, amikor a társaság pihenőt tartott egy alkalommal.
    S megint, mikor a nap végén elegendőképp kétségbeesettnek érezte magát, hogy a nyeregből leszálljon. A Rossz olyan volt, mint egy újabb koporsószeg. Ezúttal az idegek válasza annyira heves volt, hogy ő maga, ott helyben, leomolva, a földre zuhant, mintegy eleven látványaként annak, hogy minden hiába. Feküdni kényszerült egy darabig, csak akkor gyűlt annyi erő a kezébe, a lábába, hogy a maga ura legyen, s amikor végre tal-


294
 
pon volt megint, rángva, reszkedetten járt, egy lépése nem volt ép. Szánalmas, szánalmas, zihálta magában. De nem tudta összeszedni a dühöt, hogy e nyomorultságnak fölébe kerekedjen.
    Szemében éles érdeklődésfénnyel Habkövető megkérdezte the, miért nem veszi le cipőjét. Covenantnak egy pillanatig el kellett gondolkoznia, mielőtt ráemlékezett volna: miért is? Majd azt mormolta válaszul: - A részeim . . . részei annak a módnak, ahogyan élnem kell. Nekem már . . . nem túl sok mód maradt. Ráadásul - tette hozzá komoran -, ha nincsenek ezek a rohamaim, hogyan tudná Prothall kitapintani az okokat?
    - Értünk azért ilyesmit ne tegyél - felelte Mhoram erőteljesen. - Hol gyan várhatnánk el?
    De Covenant csak vállat vont, s ment, hogy letelepedjék a tűzhöz. Aznap este rá se bírt nézni ennivalóra - az evésnek már a puszta gondolatától is émelyig bolydultak zilált idegei -, keresett azonban pár alianthá-t, a tábor közelében, s úgy találta, a gyümölcs nyugtató hatású. Evett egy maroknyit belőle, a bogyómagvakat szórakozottan eldobálta, ahogy Lena tanította neki; így tért vissza a tűz mellé.
    Amikor a társaság befejezte vacsoráját, Mhoram odatelepedett Covenanthoz. Nem is nézett rá a Lord, ilyképp kérdezte: - Hogyan segíthetnénk rajtad? Készítsünk hordszékfélét, hogy a földet érintenie se kelljen lábadnak? Vagy volna más megoldás? Talán Habkövető valamelyik meséje megkönnyítheti szívedet. Hallottam Óriásokat azzal is dicsekedni már, hogy maga a Megvetés Ura is Földbaráttá válna, ha rá lehetne venni, hogy egy Óriás-mesét amúgy igazából végighallgasson: Bírhatatlan Bahgoonét és Taglóöklű Thelmáét . . . olyan gyógyhatás van a történetekben olykor. - Mhoram akkor hirtelen, nyíltan belenézett Covenant arcába, s a Hitetlen láthatta, mennyi rokonszenv és részvét van azokban a szemekben. - Látom kínodat, ős-Lord.
    Covenant lecsüggesztette a fejét Mhoram nézésére, megbizonyosodott közben arról is, hogy balja biztonsággal a zsebében van-e. Egy pillanat múlva, távolian, azt mondta csak: - Beszélj nekem a Teremtőről.
    - Jaj - sóhajtotta Mhoram -, nem tudunk mi olyasmit, hogy Teremtő élne. Egyetlen lore-tudásunk ily lényről annyi csak, ami legrégebbi legendáink ködös homályából dereng elő. Tudunk a Rontóról, a Megvetés Uráról. De a Teremtőről nem tudunk.
    Akkor Covenant enyhe döbbenettel hallhatta, hogy Lord Tamarantha


295
 
mégis így szól: - Persze hogy tudunk azért. Jaj, a fiatalok bolondossága . . . ! Mhoram, fiam, nem vagy te próféta még. Tanulnod kell még némi bátorságot. - A nő lassan összeszedte vén végtagjait, így tápászkodott fel, támaszul botjára dőlvén. Haja, a vékony szálú fehérség, tincsekben hullt arcába, ahogy ő maga a tűz körébe jött lassan, mintegy magában motyorászva: - Jóslatok és próféciák sem férnek össze ám. Kevin Lore-jának tanulságaképpen tudjuk, hogy csak Szívnagy, a Lord-Atyaős volt egyszerre látnok és próféta. Kisebb szabású lelkeknek ez felfoghatatlan ellentét. Miért, nem tudom. De amikor Kevin, az Országveszítő, úgy határozott az ő szívében, hogy a Megszentségtelenítés Rituáléját felidézi, megmentette a Vérgárdát és a Ranyhyneket és az Óriásokat, azért, mert jós volt, orákulum. És mert nem volt próféta, nem láthatta, hogy a Kárhozat Uráé marad a túlélés mégis. Egy Bereknél kisebb ember. Hát persze hogy él a Teremtő.
    Avval odapillantott Variol felé, megerősítéséért, s az agg Lord bólintott. De Covenant meg nem mondhatta volna, helyeslés volt-e ez valóban, avagy csak félálom-biccentése a főnek. Ám Tamarantha visszabólintott, úgy, mintha Variol most megtámogatta volna őt, valóban. Fölemelte fejét az éji égre, a csillagokra, és öregségtől törékeny hangon folytatta.
    - Persze hogy a Teremtő él - ismételte. - Hogyan másképp? Az ellentétek föltételezik egymást. Különben odavész mind a tiszta Különbség, s marad csak a Káosz. Nem, Megvetés és Teremtés: csak együtt létezhet, egyik se a másik nélkül. Jobb azt kérdezni akkor, hogy a Teremtő mégis miként feledkezhetett meg erről, mikor a Földet megalkotta. Mert ha nem feledkezett meg róla, akkor a Teremtés és a Megvetés egyszerre létezett, az ő személyében, csak ő maga nem tudott róla.
    - A legrégebbi legendák erről szólnak nékünk: a végtelenségbe, mely az Időt előzte, eljött a Teremtő, megjelent ott, mint műhelyében a munkás. És mert a teremtés természete a tökéletességre törekvés, a Teremtő is teljességgel e föladatnak szentelte magát. Először megteremtette az Idő boltozatát, hogyan is lett volna helye másképp annak, amit ő megteremt aztán - és ennek a boltozatnak az alapköve lett a vad mágia, azért, hogy az Idő ellenállhasson a káosznak, és tartós lehessen. Akkor a boltozaton belül megteremtette a Földet. Korokon át munkálkodott, alkotott formát, egyenalakzatokat s változatokat így, próbált és ítélt, és elvetett dolgokat, s próbált mindent megint, és ítélt megint, és amikor úgy érezte, hogy elké-


296
 
szült, akkor volt az, hogy a Föld mintha nem hagyott volna kívánnivalót hátra. S amikor a Föld ekképpen az ő tetszésére volt, életet adott a Föld lakóinak, kezdett munkálkodni az ő életükön át is, hogy azzal is tökélyig érne - és nem tagadta meg tőlük maguktól sem az eszközöket, hogy maguk tökéletességét közelíthessék. Amikor ez is megvolt, oly büszkeséget érzett, amilyet csak az igazi teremtés ébreszthet a szívben.
    - Igen ám, de nem értette a Megvetést, a Rontást - vagy elfeledkezett róla. A maga föladatát annyiban látta, hogy létre kell hoznia valami tökéletességet, s hogy ez úgy vélhette, megvolt, készen is volt ő mindennel. De hogy ez így volt, és büszkén, első elégedettségét követően közelebbről is szemügyre vette a Földet, gondolván, hogy jutalma lesz a látvány - egyszeriben nagy csalódást érzett. Mert jaj! Mit kellett látnia? Hogy a Földbe temetődve mélyen, függetlenül az ő akaratától és teremtő formázásától, ott voltak a Rontás mindenféle átkai, oly erők, melyek elegendőek ahhoz, hogy az ő mesterművét porrá rombolják.
    - Akkor megértette . . . vagy akkor ráemlékezett. Talán úgy gondolta, hogy a Megvetés ott munkálkodott vele, vezetőleg, kéz a kézben. Vagy önmagában vélte fölfedezni ezt a Rosszat. Mindegy. Őrjöngő düh fogta el, meggyalázott büszkeségének fájdalma. Haragjában birokra kelt a Megvetéssel, vagy önmagában, vagy mint rajta kívülivel, és e haragjában a Megvetést, a Rontást lehajította magasából, le a Földre.
    - Jaj ! Mert ettől fogva be volt börtönözve a Megvetés az Időbe. És a Teremtő teremtett világa így a Rontás birtoka lett, oly gyötretésé, amilyet a Megvetés Ura választ. Mert még az Idő törvénye is, amaz erőnek elve, mely az Idő boltozatát lehetségessé tette, igen, még ez is a Kárhozat Urának szolgálatában állt most már - a Kárhozat Uráéban, ahogyan mi nevezzük őt. A Törvény megkívánja, hogy minden történendő maradandóan megtörténjék. A Megszentségtelenítés sem maradhat történetlen - a meggyalázás nem lehet visszavonható. Túlélendő vagy gyógyítandó, de nem tagadható. Ezért a Kárhozat Ura emészteni kezdte a Földet, és a Teremtő ebben őt le nem állíthatja - hogyan is! Mikor maga a Teremtő helyezte jogaiba a Megvetést.
    - Bánattal s megalázottan látta, íme, a Teremtő: mit is tett ő maga. Ezért, hogy a Földnek sorsa végképp reménytelen ne legyen, megpróbált közvetett úton-módon segíteni teremtésén. Elvezette a Lord-Atyaőst a Törvény Botjának megformázásához - fegyver lenne az a Megvetés ellen.


297
 
De a Föld teremtésének eredendő Törvénye sem tesz lehetővé igazi eredményt. Mert ha a Teremtő el akarná némítani a Kárhozat Urát, szét kellene rombolnia az Időt - és akkor a Megvetés Ura, e Tagadó ott lenne szabadon a végtelenségben megint, és ez a szabadsága korlátlan cselekvési lehetőséget biztosítana neki.
    Tamarantha szünetet tartott. Nagyon egyszerű szavakkal mondta történetét, semmiféle szónokiasság nem férhetett hozzá, se izgatottság, meggyőződés külön vágya, szenvedély - éltes korát élte most is, ezzel is. De egy pillanatra ez a reszketegféle hang meggyőzte Covenantot, mégis, mégis, hogy a világegyetem sorsa forog kockán - hogy az ő küzdelme csak mikrokozmosza egy sokkal tágabb sugarú küzdelemnek. S e pillanat során mohósággal várta, mit hall akkor tovább, tovább.
    Az agg nő nemsokára lecsüggesztette fejét, és ráncos arcát, öreg nézését teljességgel a férfi felé fordította. Csaknem suttogva mondta: - Ezzel elérkeztünk a legnagyobb próbatételhez. A vad mágia itt van. Egy szó - és egész világunk egy ízig széthasadhat, vége. Ne legyen félreértés - mondta reszketőn. - Ha nem nyerjük meg ügyünknek ezt a Hitetlent, akkor a Föld romhalmazként végzi. - De Covenant nem tudta volna megmondani, miért reszketeg ez a hang: azért, mert öreg, vagy azért, mert félelem van benne.
    Közel volt a holdkelte; Covenant nyugovóra tért, s pedig úgy, hogy gyűrűjének változását elő ne tárja. Fejét a takarók alá fúrta, így nézte, látta, mikor kél fel valóban a hold, mert a jegygyűrűje mélységes véres izzással jelezte ezt. És a fém mintha még erőteljesebben elszíneződött volna, mint két éjszakával korábban. Mint valami engesztelhetetlen bűvölet, úgy tartotta fogva rejtőző nézését; s mikor végre elaludt, olyan kimerültséget érzett, mintha végestelen-végig vallatták volna.
    Másnap reggel sikerült úgy felszállnia Dura nyergébe, hogy nem érte támadás - s felnyögött, szinte szégyentelen megkönnyebbüléssel. Akkor Prothall szakított a szokással, és nem rendelt el déli pihenőt. Világossá vált e fordulat indoka, mikor a lovasok felértek egy magaslatra a Soulsease-folyó fölött. Levágtattak a túlsó lejtőn a Lélek Enyhéhez, ki a durva felületű síkok közül, átúsztattak a vízen, s csak aztán jött megállj. S Covenantot itt sem támadta meg a Föld, ahogy megérintette lábát.
    De a nap további része ellentmondásban volt már ezzel a magyarázhatatlan elmaradással. Pár mérföldnyire a Lélek Enyhe Folyón túl a Különítmény az első alkalommal bukkant waymeetre, útlakra. Emlékezvén


298
 
Covenant elbeszélésére - a meggyilkolt Waynhimre! -, Prothall két Vérgárdistát küldött előre. Korik és a Lord Mhoramot védelmező Terrel ment be a waymeetbe. A felderítés rutinfeladat volt csupán. Mert még Covenant is látta, bármilyen feszült s dermedett volt egész lénye, hogy ez elhagyatott hely, érezte szinte állott szagát így; az utasok zöld lakja egyszerűen belebarnult, beleáporodott az elhagyatottságba. Hogy Korik és Terrel visszatért, azt jelenthették csak, amit a társaság eleve várt: a waymeet elhagyatott.
    A Lordok komor arccal fogadták a jelentést. Világos volt, hogy már féltek ettől: hogy a gyilkosság, melyről Covenant beszámolt, oda vezethet, hogy a Waynhimek szolgálata véget ér. De igen sok harcos riadtan és kétségbeesetten hallotta a hírt, és felhördülésüket Habkövető fogcsikorgatása „színezte" még tovább. Covenant odapillantott az Óriásra, és azt kellett látnia, hogy Habkövető arcát eltorzítja a düh. Az arckifejezés hamar tovatűnt, de Covenantot megrendítette. Váratlanul ráérzett, hogy az Óriásoknak az Ország iránt érzett feltétlen hűsége veszélyes dolog; túl gyors ítéletek járhattak vele.
    Ekképpen a társaságra rosszkedv súlyosult a hetedik nap végére, s ezt a komorságot csak fokozta a hold, hússzínével s megrontottságával, ahogy az éjszakát tragédia előjeleként világította be. Megkönnyebbülésfélét csak Covenant érzett; hogy a maga baja az, amelyik őt sújtotta csupán, most mintha békén hagyná továbbra is. Ám másnap a lovasok megpillantották Andelaint. Ösvényük a Hegyek peremén vezetett lent, a délnyugati oldalon, s hiába volt az eső lógó lába, a mélyszürkeség, Andelain gazdagsága csillogott-villogott, mint a Föld legszebb drágaköve. És a társaság egy ízig megkönnyebbült ettől, és a Különítmény minden helybéli tagja azt érezhette, hogy az Ország talán olyan, mint amilyen a Megszentségtelenítés előtt lehetett.
    Covenantnak ugyanúgy szüksége volt erre a csöndes vigasztalódásra, mint bárkinek. Míg reggeliztek, a földbéli gonoszság ismét „harapott", éreznie kellett. Az, hogy előző nap elmaradt a támadás, most mintha csak fokozta volna a Rossz erejét; tele volt rosszindulattal e roham, úgy, mintha az átmeneti önmegtagadás átment volna most minden addiginál teljesebb tagadásba. A Rossz érzete Covenantot szinte megroskasztotta most. Aztán egy pihenő során újabb ütést kapott.


299
 
    Majd este, mikor lenyugtató aliantha-étket készített volna magának éppen, az ütés megint utolérte. Ezúttal a gonoszság olyan korbácsosan sújtott le, hogy Covenant egy kis időre elveszítette az eszméletét. Amikor magához tért, ott hevert Habkövető karjaiban, akár egy kisgyerek. Ködösen érzékelte, hogy görcsei vannak.
    - Vedd le a cipődet - így sürgette Habkövető, és szava csaknem parancs volt.
    Covenant fejében zsibbadás kavargott, befelhőzve válaszadási képességét. Ám annyi „világosságra" futotta neki, hogy megkérdezze: - Miért?
    - Miért? Kő és Tenger, én barátom! Ha így kérdezed, hogyan tudnék én arra válaszolni? Magadat kérdezd. Mit érsz, mit nyersz vele, ha ennyi rosszat eltűrsz?
    - Önmagamat - motyogta alig hallhatóan. Szeretett volna egyszerűen visszahanyatlani az Óriás karjába, aztán aludni, de legyőzte ezt a vágyat, ellökte magát Habkövetőtől, s az Óriásnak sikerült így végre talpra állítania őt, ott Birinair lillianrill tüzénél. Egy-két pillanatig aggastyánosan kapaszkodott Habkövető karjába, míg aztán a harcosok egyike oda nem nyújtotta neki botját, hogy arra támaszkodhasson valahogy. - Ha ellenállok - fejezte be válaszát.
    De amúgy egy ízig, csontja velejéig tudta, hogy képtelen ellenállni. Gyengék voltak a tagjai, mintha a megpróbáltatásoktól lerokkantak volna ekképp. Cipője az áthatolhatatlanságnak immár érvénytelen jelképe volt csak.
    Habkövető tiltakozni próbált volna, de Mhoram leállította. - Ő maga dönt - közölte szelíden a Lord.
    Egy idő múlva Covenant álomba hullt - s lázálom volt ez. Nem tudta, hogy lágyan odaviszik nyughelyére, nem tudta, hogy Mhoram vigyáz rá azon az éjszakán, és azt sem, hogy jegygyűrűjén látja a véres foltot.
    Míg aludt, eljutott valami válságfokig, és azzal az érzéssel ébredt, hogy íme, veszített, vagyis hogy tűrőképessége eljutott a vagy-vagy határáig, ahol a feladat már meghaladja elszántságának erejét. Torka száraz volt, fájó-lüktető zűrzavar: akárha csata után a táj. Hogy erőnek erejével kinyitotta szemét, megint azt láthatta, hogy Habkövető karja a támasza. Körötte pedig a társaság: ki-ki készen, hogy lóra kapjon, kezdődhessen a napi út, nyeregben.
    Hogy azt látta, nyitva a szeme, az Óriás odahajolt Covenant fölé, nyu-


300
 
godtan szólván ekképp: - Inkább a karomban, igen, ott viszlek, semhogy szenvedni lássalak. Utunk a Lordok Honához, a folyón, könnyebb volt, bizony, mint nekem most ez a látvány.
    Covenant összeszedte magát annyira, hogy legalább az Óriásra nézhessen. Habkövető arca feszült volt, de most nem a kimerültségtől. Inkább azt lehetett érezni, hogy agyában valami nyomás támad - s ennek ereje szinte előredomborítja sziklahomlokát is. Ő meg csak nézte ezt az egészet így vagy egy-két pillanatig nézte s akkor rájött, hogy ez nem más ez - rokonszenv. Hogy az ő fájdalmának látványa miatt lüktet oly rettentőn az Óriás halántékán az ér.
    Óriások? Covenant lélegzete is szinte bennszakadt. Mind olyanok, mint ez itt? Figyelte az érzelemnek ezt az összpontosulását, majd megkérdezte: - Mi az, tulajdonképpen, hogy „habkövetés"?
    Az Óriás mintha nem is akarta volna tudomásul venni a kérdés alaptalan mivoltát. Ekképpen válaszolt: - A „követő" az amolyan „iránytű" felelte. - Vagyis A-Tenger-Iránytűje, olyasmi az egész.
    Covenant megpróbált lassan elmozdulni helyből, egyáltalán, kikerülni az Óriás karjából. De Habkövető fogta őt egyre erősen, s nem hagyta, hogy lába a földet érje.
    Lord Mhoram avatkozott közbe. Komor eltökéltséggel a hangjában, ezt mondta: - Tedd le őt!
    - Le - visszhangozta Covenant. - Le!
    Habkövető súlyos szemöldöke alatt kétség és ellenkezés jelei tűntek elő. - Miért tenném? - kérdezte így.
    - Döntöttem - közölte Lord Mhoram. - Addig nem mozdulunk el erről a helyről, míg meg nem értjük, mi történik ős-Lordunkkal, Covenanttal. Régóta halogatom ezt az elhatározást. Gyülekezik köröttünk a halál. Ültessétek le! - parancsolta. És a szeme veszedelmesen égett.
    Habkövető mindegyre tétovázott. Míg végre azt láthatta, hogy Prothall Főlord is bólint, megerősítvén Mhoram szavait. Akkor felállította Covenantot, amúgy a levegőben, majd óvatosan a földre helyezte. Keze egy pillanatig még óvón Covenant vállán maradt. Aztán hátralépett.
    Abban a pillanatban valami halálos rémület facsarta meg Covenant szívét könyörtelenül. Mert látta magát Mhoram szemében, akár a tükörben, látta, milyen elveszetten áll, s az, amit nem talál többé, mintha ekképp oda lenne írva az arcára. Ez a veszteség torz riadalommal töltötte el. Mert


301
 
abban a parányi tükörképben, ott, azon az arcon azt látta, hogy ha ezek a támadások így folytatódnak, a végén ő rájön a borzadály ízére, ínyence lesz a Szörnyűségesnek, az önmegvetésnek. Rájött, hogy itt egy bizonyos határ, mely a meghátrálás-narcizmusé, és a Lord arra késztetné őt, hogy lépjen - akár ezen a határon át.
    - Rajta - biztatta a Lord, kinyújtva jobbját. - Meg kell értenünk ezt a Rosszat, hogy ellenállhassunk neki aztán.
    Kétségbeesések kétségbeesése volt, ahogy Covenant a kezét nyújtotta, a karját; kezük éle érintkezett, s egymás hüvelykujját ragadták meg. Két ujja, a másik kettő, gyenge volt, nem felelhetett meg Mhoram céljainak. S akkor így álltak, egymás kezét, akár küzdők, szorítva, mintha valami gyötrelmes kísértettel birkózna mindegyikőjük.
    A támadás szinte azonnal jött. Covenant felkiáltott, összerándult, mintha csontjai is belevacognának, de nem ugrott el. Az első pillanatban elegendő volt ehhez, hogy Mhoram szorítása erős, aztán a Lord már magához is karolta Covenantot, mellére ölelte. Covenant nyomorúságos állapota szinte arcul ütötte Mhoramot, de nem tágított, és ölelése sem lazult.
    Aztán, amilyen hirtelen jött, a támadás véget is ért. És Covenant hördülve hanyatlott Mhoram karjaiba.
    A Lord tartotta őt, míg annyi ereje legalább vissza nem tért, hogy önmaga súlyát elbírja, hogy megálljon a lábán. Akkor Mhoram lassan elengedte. Egy pillanatra kettejük arca valami furcsa módon hasonló volt; ugyanaz az űzött kifejezés, ugyanaz a verítékgőzös mély szemüreg, tekintet. De Covenant hamarosan megborzongott, sóhajtott, Mhoram meg kiegyenesedett úgy vállból - és a hasonlóság eltűnt.
    - Ostoba voltam - mondta felzihálva Mhoram. - Tudhattam volna. . . Ez a Rossz, igen, ez Drool Rockworm, ahogy egyre meg egyre kinyúl a mélyből a Bot erejével, hogy téged megtaláljon. Érzi jelenlétedet a föld színén a cipőd érintése révén, hiszen ezek egészen más jellegű anyagok, mint amilyenek az Országban valaha is készülhettek. Innen tudja, hol vagy, s réveden azt is, hogy mi merre járunk.
    - Ha nem tévedek, a Lélek Enyhe Folyón történt átkelésünk után azért maradtak el a támadások, mert Drool azt várta, hogy a Folyón haladjunk tovább, közelítvén őt, s nem azt, hogy a szárazon vonulunk. Hát nem is erre keresett minket. Azóta rájöhetett a tévedésére, s itt kutat, ahol valóban rád is lel, íme.


302
 
    A Lord szünetet tartott, hadd értse meg minél jobban Covenant a hallottakat. Aztán folytatta: - Ős-Lord, valamennyiünk kedvéért - az Ország kedvéért -, ne viseld a cipődet. Drool máris túl sokat tud hollétünkről, mozgásunkról. Szolgáit már útnak is bocsátotta.
    Covenant nem felelt. Mhoram szavai mintha erejének utolját is elszívták. A megpróbáltatás túl sok volt neki már; egyetlen sóhaj - és ájultan zuhant a Lord karjaiba. Nem tudta, nem látta ekképp, milyen nagy gonddal, milyen óvatosan hántottak le róla cipőt-ruhát; beraktak mindent Dura nyeregtáskájába; aztán szelíden lemosdatták őt magát, s pedig maguk a Lordok, és utána újra felöltöztették, de már másba, fehér brokátselyembe; s milyen szomorúan szedték le a gyűrűt az ujjáról, tették újabb darabka clingor-ra, ott a szíve fölött; s milyen gyengéden vitte-ringatta őt Habkövető Sósszív a karjában, végig az egész aznapi úton. Feküdt a sötétben akárha feláldozásra várva; s szinte hallotta, ahogy a lepra emészti, rágja a testét. Megvetés szaga áradt körötte, s mindez az ő impotenciájához kapcsolódott. De az ajka elégült mosolyba fordult, kedves bűvöletbe, mintha végre kezdene tetszeni neki jelen állapota.
    Tovább mosolygott, ahogy felébredt éjten, s ott találta magát, ahogy mered bele a hold hatalmas kísértetvigyorába. Mosolya aztán lassan átalakult valami feszes vigyorrá, mely így boldogságot vagy gyűlöletet fejezett ki. De most a holdat eltakarta előle Habkövető behemót alakja. Az Óriás tenyerei, mindegyik akkora, mint az ő arca, gyengéden simogatták Covenant fejét. S ez a kedvesség hamarosan meg is tette a hatását. Szeméből tűnt a kísértetesség, vonásai megenyhültek, s a gyötröttségből nyugalom lett. Hamarosan mély álomba merült, ahol nem környékezte semmi veszély.
    Másnap - a Különítmény útjának tizedik napján - enyhülten ébredt, mintha zsibbadásból jönne el, kiegyeztethetetlen kívánalmak közti alkalmi békéből, pangásból. Érzésnélküliség hatotta át, de úgy, mint akinek nincs ereje többé, hogy magával igazán törődjék. Viszont éhes volt. Nagy reggelit vágott be, aztán arról se feledkezett meg, hogy rendes köszönetet mondjon a Woodhelvennin nőnek, aki láthatóan elsődleg az ő ellátásával törődött. Küllemének átalakulását gyászosan fogadta, de végül csak vállrándítással, csöndesen megállapítván magában, hogy ez az új gúnya milyen könnyedén álcázza őt akkor hát - s hogy a fehér köntös úgy lebegi körül ösztövér alakját, mintha eleve rá szabták volna. Akkor, amúgy kábultan, Dura nyergébe szállt.


303
 
    Társai úgy figyelték, mint akik attól féltik, leesik nyomban. Gyengébb volt, valóban, mint hitte; nagyon kellett összpontosítania, hogy a lovat megülje, de azért csak sikerült ez még. A Különítmény tagjai fokról fokra kezdték hinni, hogy túl van a veszélyen. Lovagolt köztük a napsütésben, a meleg, tavaszi légben, mindenütt Andelain virágos szépsége ragyogott, útjukat szegélyezve - lovagolt elgyengülten és nemtörődöm lélekkel, mint aki két végletes képtelenség közé szorult.