Berek, a Felekéz legendája
Megülte a völgyet az alkony. Madarak gyülekeztek éji nyugovóra az alacsony
dombok fáin. Énekeltek, erőteljes hangon szólongtak egymáshoz, de csak
egy darabig - éles zsivajuk, rikácsolásuk átalakult csöndes zümmögőkórussá,
elégedett kis mormolássá, úgy együttesen. Ahogy Lena és Covenant a stonedown
szélső házai mögött elhaladt, hallhatták megint a folyó távoli tűnődését.
Lena néma volt, mintha ő is tűnődne valamin - élénken? izgatottan? -, és
Covenantot csakígy túlságosan is lefoglalták az alkony hangjai, eszébe
nem jutott volna megszólalni. A lassan előhullámzó éj tele volt szelíd
közlésekkel - összetartozás érzését keltette mindez, gyógyírként a sötétség
okozta szívsajgásra. Ekképpen haladtak hát ők is, kettesben és nyugalmasan,
a lány otthona felé.
Négyszögletes épület volt ez a ház, nagyobb, mint
a stonedown legtöbb hajléka, de a falai ugyanolyan simaságosak voltak,
szinte fénylettek. És meleg, sárgás fény szűrődött ki az ablakokon. Ahogy
Lena és Covenant közeledett, az egyik ablak terén egy magas alak haladt
át egy távolabbi helyiség felé.
tást - mintha az edény tartalma valami jelentős hatalom lenne. Egy pillanatig
még semmi sem történt. Akkor az árny elkezdett halványulni. Covenant eleinte
azt hihette, hogy a helyiségben változtak meg a fényviszonyok, de hamar
észrevette az edényből induló újabb sugárzást. Az izzás áradt és mélyült,
és a végén már olyan erős volt, hogy sugárzásával a szoba addigi fényeit
mind elhalványította.
A férfi még motyogott valamit műve fölött, aztán
kiegyenesedett, és meg is fordult. Az újabb ragyogásban ráadásul még magasabbnak,
szélesebbnek is látszott, mint addig: mintha megannyi végtagja, a válla,
domborulatos mellkasa további rettentő erőt s terjedelmet nyert volna a
fénytől; és a homloka vörösen izzott a fazékból áradó hőtől. Covenantot
megpillantva csak bámult meglepetten. Szemében valami kényelmetlen fény
villant, jobbjával végigsimított sűrű, vöröses haján. Aztán kinyújtotta
a kezét, tenyerét fordította Covenant felé, aztán Lenához így szólt: -
Jól van, leányom, hát akkor vendéget hozol. De hát én arra is emlékszem,
hogy a vendégelés ma a te feladatod itt nálunk. - Hangjából eltűnt a még
imént oly egyértelmű fensőbbség ereje. Olyan volt most, mint aki nem túl
sokat beszél emberekkel. Ám annak ellenére, hogy lányával szigorúan szólt,
alapvetően nyugodt volt az egész viselkedése. - Tudod, hogy megígértem:
egy kicsivel több kőmunkát végzek ma, és anyád, Atiaran segít világra hozni
Odona, Murrin-feleség újabb gyermekét. A vendéget pedig sérteni fogja,
hogy ez nálunk a vendégszeretet - hogy nincs étel se, amivel napjának méltó
befejezését megülhetné. - Állhatatosan korholta Lenát, de még figyelmesebben
nézte közben mindvégig óvatosan Covenantot.
Lena félrehajtotta a fejét, hogy - Covenant így
érezte - kellő szégyenkezést mutasson, amúgy apja kedvére. De egy pillanattal
később már sietett is felé a szoba terén át, megölelni a nagydarab embert.
Aztán, Covenant felé fordulva, közölte: - Trell, jó apám, idegent hozok
a stonedownunkba. Ott leltem őt Kevin Ormán. - És a szemében, bár hangját
megpróbálta közönyösre venni, élénk fény villant.
- Úgy - válaszolta Trell. - Egy idegent . . . annyit
látok jól. Csak azt nem tudom, mit kereshetett ott azon a rossz-szél-fútta
vidéken.
- Egy szürke felhővel küzdött - világosította fel
Lena.
Covenant, míg elnézte ezt a tömbös, szálas-öles
termetű férfit, ahogy izomkötegektől duzzadozó karját Lena vállán nyugtatja,
olyasmire számított, hogy nevetése harsan majd mindjárt - mert micsoda
képtelenség az,
hogy valaki egy felhővel küzdjön! Trell egész lénye maga volt a földi
valóság, törhetetlenül az: a józan ész, mely a Kárhozat Urát s egész rémálmát
mindjárt oda taszítja vissza, ahová való, a képtelenség világába. Ezért
aztán Thomas Covenant szinte megszédült, mikor azt kellett hallania, hogy
Trell a legnagyobb komolysággal megkérdezi: - És ki lett a győztes?
A kérdés rákényszerítette Covenantot, hogy lehetőség
szerint újra megvesse valahogy a lábát. Nem volt felkészülve rá, hogy a
Kárhozat Urának emlékével foglalkozzék, ám azt is bizonyossággal érezte,
hogy Trellnek nem hazudhat. És a torka, igen, a torka az rettentő száraz
lett egyszerre, annyit mondott hát sután: - Átéltem . . . és itt vagyok.
Trell egy pillanatig néma maradt, de a csendből
Covenant azt vélte kihallani, hogy válasza csak fokozta a nagydarab ember
feszengését. Trell tekintete félresiklott valahová, majd visszaszegeződött
a jövevényre; s azt mondta akkor: - Értem.. S a neved mi volna, idegen?
Lena hirtelen Covenantra mosolygott, s helyette
válaszolt: - Thomas Covenant; Kevin Ormának Covenantja.
- Hogyhogy, leány?! - kérdezte Trell. - Próféta
vagy talán, hogy olyasvalaki helyett szólsz, aki feljebb áll nálad? - Akkor
Covenantnak azt mondta: - Nos hát. . . Kevin Ormának Covenantja, mondd
nekem, van-e valami más neved is?
Covenant már-már azon volt, hogy határozott nemmel
válaszol, mikor észrevette, milyen mohó érdeklődés izzik a Lena szeméből
sugárzó néma kérdésben. Szünetet tartott. Villanásszerűen átlátta, hogy
a lány számára ugyanolyan izgalmas ő így is, mintha Berek volna, a Felekéz
- hogy Lena annyira vágyik titokzatokra és rejtelmes erőkre, mindentudó
lordokra és fellegcsatákra: íme, hogy az ő idegensége, megmagyarázhatatlan
föltűnése az Ormon a hősi múlt nagy eseményeinek megtestesítőjévé avatja
a szemében. Egyszerre világossá vált, Lena azt remélte, hogy a férfi majd
feltárja előtte kilétét, utal valamiképpen magas rendeltetésére, s ő maga
ezzel vigasztalódhatik azért, hogy olyan fiatal és oly zsengén tudatlan
még.
Ez az elgondolás különös visszhangokat vert Covenant
szívében. Nem szokta meg ezt a hízelgést; a lehetőségek ismeretlen érzetét
támasztotta benne. Sebesen járt az agya, keresett valami hangzatos nevet,
jelzőt, mely Lena tetszését elnyerheti, ugyanakkor ő maga, Thomas Covenant
nem csapja be Trellt sem. Támadt hirtelen egy ihletett gondolata. - Thomas
Covenant vagyok - jelentette ki, mintha kihívásra válaszolna -, a Hitetlen.
Úgy érezte, persze, azonnal, hogy ezzel a névvel
elkötelezte magát valaminek, amit méltóképpen képviselnie pillanatban nem
tudhat. A dolog olyan volt, mintha merő nagyképűsködés lenne, ám Lena sugárzó
tekintettel viszonozta, Trell pedig ünnepélyes arccal fogadta a bejelentést.
- Jól van hát, Thomas Covenant - válaszolta -, légy üdvözölve Mithil Stonedownban.
Kérlek, fogadd el e ház vendégszeretetét. Most mennem kell, vár a tűzkőmunka
- ígéretet tettem rá. Lehetséges, hogy asszonyom, Atiaran hamarosan visszatér.
És ha egy kicsit megnógatod, Lena hajlandó lesz emlékezni, hogy némi frissítővel
tartozik neked, míg én távol járok.
E szavakat szólván, Trell visszafordult a kőedényhez.
Karjával körbefogta, aztán fölemelte alapzatáról. Vörös-arany lángok jártak
táncot haján és szakállán visszaverődve, így vitte a fazekat az ajtóhoz.
Lena eléje sietett, hogy a függönyt félrehajtsa, tartsa, s egy pillanat
múlva Trell már ott sem volt - Covenant pedig csak egyetlen villanásnyira
nézhetett bele az edénybe, tartalmába. Apró, kerek kövekkel volt tele a
fazék, olyanok voltak, mint a finom zúzalékkő szemei, és mintha tűzben
égett volna valamennyi.
- Ördög és pokol! - suttogta Covenant. - Milyen
nehéz lehet ez a dolog így?
- Három ember nem bírja megemelni csak magát a fazekat
- világosította föl Lena büszkén. - De ha a kőanyag, a graveling
ég, apám könnyedén fölkapja. A rhadhamaerl Gravelingasa ő, mélységesen
tudva tudja a kövek lore tudományát.
Covenant a férfi után bámult még egy-két pillanatig:
lenyűgözte Trell roppant ereje.
Akkor Lena így szólt: - Nos hát, nem szabad elmulasztanom,
hogy valami frissítőt adjak neked. Akarod, egyébként, megmosni kezed-arcod?
Vagy fürödnél? Nem vagy szomjas? Van jó tavaszi borunk.
Hangjának hallatán Covenant idegei újra vibrálni
kezdtek. Trell ösztönös gyanakvással nézett rá először - de ez eloszlott,
mert rájött, hogy neki is van ereje. Ez a világ elfogadta őt, fontosságot
tulajdonított neki. Ilyen emberek, mint Trell és Lena, igen, ilyen emberek
őt komolyan veszik, ahogy kívánja. Neki mást sem kell tennie most már,
csak követni álma ösvényét Revelstone-ba - bármi legyen is az. Ez a kilátás
szédítő volt. A pillanat hatására úgy döntött, hogy felvállalja e fontosságot,
élvezi, amíg tart.
Leplezni akarta azért az új érzelem hevességét,
s így azt mondta Lená-
nak: megmosdana. A lány bevitte egy függöny mögé egy másik helyiségbe,
ahol a falból, egy vízköpőféléból, szakadatlanul folyt a víz. Mozgatható
kőteknő vályúján csorgott tovább aztán a víz, vagy egy mosdótálba, vagy
egy nagy kádba, ezek is kőből voltak. Lena finom homokot kínált neki, azt
használná szappanként, majd magára hagyta. A víz hideg volt, ám Covenant
úgy mártóztatta meg benne két kezét és fejét, hogy az már a kitörő lelkesedéshez
járt közel.
Mikor kész lett, törülközőt keresett volna, de nem
látott sehol. Kísérletképpen egyik kezét a helyiséget megvilágító izzó
fazék fölé tette. A meleg, sárga fény gyorsan megszárította az ujjait,
így aztán az edény fölé hajolt, ledörzsölte arcáról-nyakáról a vizet, és
csakhamar a haja is száraz volt már. A szokás hatalma: elvégezte a VSE-t,
megvizsgálván a csaknem láthatatlan nyomokat, a kezét ért vágások helyét.
Majd a függönyt félrelebbentve visszatért a központi helyiségbe.
Itt azt láthatta, hogy közben egy másik nő csatlakozott
Lenához. Ahogy visszatért, hallotta, mit mond Lena: - Azt állítja, hogy
nem tud rólunk semmit. - Ekkor a másik nő rápillantott, s Covenant nyomban
azt gondolta: ez Atiaran. A levélmintázat a nő hosszú, barna köntösének
vállán, úgy látszik, a család jelvénye volt; ám efféle jelzésekre sem volt
szüksége, hogy bizonyosra vegye a tényt - annyira régi, meghitt mozdulat
volt az, ahogy az idősebb nő Lena vállát megérintette, annyira hasonlóak
voltak tartásra, formára. Épp csak hogy míg Lena friss volt és üde, karcsú
és csupa töretlen-újdonat, Atiaran összetettebbnek tűnt fel, csaknem önellentmondásosnak.
Szelíd felszíne, teltebb alakja olyan volt, mintha fékezője lenne bensőjének,
mely csupa kemény tapasztalat - mintha testével valami régi, bonyolult
fegyverszünet alapján létezne tovább. És az arca ennek a fegyverszünetnek
- vagy a harcoknak! - jegyeit viselte; homlokát időnek előtte ráncok szabdalták,
és mély, hatalmas szeme mintha befelé tárult volna igazán, kételyek és
kényelmetlen kibékülések gyötrött-tört csatatér-világára. Ahogy elnézte
őt a kőasztal túlján, Covenant kétféle dolgot látott, egyrészt valami feszes
figyelmet - aggódást, melynek alapja az, hogy ez a nő többet tud és többtől
fél, mint az emberek általában -, és olyan távoljáró szépséget, mely sugárzóvá
tehetné az arcát, ha mosolyogna.
Rövid habozás után az idősebb nő a kezét a szívéhez
emelte, megérintette, aztán Covenant felé nyújtotta, ugyanúgy, ahogy Trell
az imént. - Üdv néked, vendég, légy otthon. Én Atiaran vagyok, Trell-feleség.
Beszéltem
Trellel, és lányommal, Lenával is váltottam szót rólad. . . nem kell
hát bemutatkoznod, Thomas Covenant. Érezd jól magad nálunk.
Thomas Covenant nem felejtette el, mi az illem,
és mi az ő új elhatározása; így mondta hát: - Nagyon köszönöm, részemről
a szerencse.
Atiaran enyhén meghajolt, s ekképpen szólt: - Ha
elfogadják, amit adnak, megtisztelő annak, aki ad. És az udvariasság is
mindig öröm. - Aztán mintha megint habozott volna, bizonytalanul, miképp
is folytassa. Covenant figyelte, hogyan tükröződik az anya szemében ismét
az a mindenkori konfliktus, és azt gondolta: ez a nézés hihetetlen hatalmú
volna, ha nem fordulna annyira befelé. De Atiaran elhatározása most hamar
meglett, így hangzottak el a következők: - Nálunk nem szokás, hogy vendéget
nehéz kérdésekkel zavarjunk, mielőtt enne. De az étek még nincs kész. .
. - Azzal Lenára pillantott. - . . . és te különös embernek látszol az
én számomra, Thomas Covenant, igen, különös vagy és nyugtalanító. Szívesen
beszélnék veled ezért, míg Lena elkészíti a vacsorát, már amink van. Látom,
rászorulsz, ne kelljen hát sokat várnod.
Covenant megvonta a vállát - eléggé kifejezéstelenül.
Valami ideges szorongást érzett, ahogy arra gondolt, miket fog kérdezni
majd ez az asszony; próbálta összeszedni magát, hogy amikor válaszol majd,
ne veszítse el frissen meglelt egyensúlyát.
Közben Lena elindult a helyiségben. A polcokhoz
ment, hogy tányérokat, csészéket-tálakat rakjon az asztalra, és hozzálátott
néhány fogás elkészítéséhez egy kőlapon, melyet alulról egy tálcányi tüzes
kő melegített. A hevülő kőtől többször is Covenantra tévedt a tekintete,
így járt-kelt, ám a férfi nem vette mindig észre ezt. Atiaran kötötte le
a figyelmét.
Az asszony először csak úgy bizonytalanul mormolgatta:
- Hát nem is tudom, hol kezdjem. Olyan régen volt. . . és én oly keveset
tudok mindabból, amit a Lordok tudnak. De amit mégis tudok, az elegendő
lesz, remélem. Senki itt a helyemre nem léphet. - Válla megfeszült. - Láthatom
a két kezedet?
Emlékezvén rá, hogyan reagált még a legelején Lena,
Covenant a jobbját nyújtotta oda.
Atiaran megkerülte az asztalt, míg elég közel ért
ahhoz, hogy a vendéget megérinthesse - de nem tette. Csak az arcát fürkészte.
- Felekéz. Úgy van, ahogy Trell mondta. És némelyek arról beszélnek, hogy
Berek, a Földba-
rát, a Szívnagy és a Lord-Atyaős visszatér majd az Országba, ha idejét
hozza a szükség. Tudsz ezekről a dolgokról?
Covenant nyersen azt felelte: - Nem..
Atiaran, még mindig az arcát vizsgálva, így szólt:
- A másik kezed?
Hökkenten emelte fel balját. Az asszony tekintete
most a bal kezére siklott.
És amikor megnézte, elakadt a lélegzete, összeharapta
ajkait, hátrább lépett. Egy pillanatra valami megmagyarázhatatlan rémület
látszott rajta. De aztán összeszedte magát Atiaran, és hangjában alig volt
valami remegés, ahogy megkérdezte,: - Milyen fémból van ez a gyűrű?
- Hogy micsoda? Ez? - Atiaran reagálása megdöbbentette
Covenantot, és meglepetésében valami bonyolult emléksorra bukkant, Joanéra:
E
gyűrűvel jegyezlek. . . - aztán jött az öreg okkerköntösű koldus, ismételgetvén:
Légy
hű, légy hű. Sötétség fenyegette. Hallotta saját válaszát, akárha valaki
más beszélne, valaki, akinek semmi köze leprához, váláshoz: - Fehéraranyból.
Atiaran felhördült, két kezével két halántékához
kapott, mintha kínok törnének rá. De aztán csitult, fegyelmezte magát,
csak a szemében villogott valami leplezetlen vakmerőség. - Egyedül én -
mondta -, Mithil Stonedownban egyedül én tudom ennek a jelentését. Még
Trell sincs birtokában e tudásnak. És én magam sem tudok túl sokat. Felelj,
Thomas Covenant - igaz ez?
El kellett volna dobnom, motyogta magában, nekikeseredve.
Leprás ne érzelegjen.
Ám Atiaran heveskedése megint az asszonyra irányította
figyelmét. Az volt a benyomása, hogy Lena anyja többet tud arról, ami vele,
Covenanttal most történik, mint ő maga - hogy ő most behatol egy világba,
amely valami homályos, végzetes módon a fogadására készült. Régi dühe feltámadt.
- Persze hogy igaz - kaffantotta. - Mi bajod, hallod-e? Ez csak egy gyűrű.
- Fehérarany. - Atiaran válasza ugyanoly elveszettnek
tűnt fel, mintha az asszony épp most szenvedett volna el valami közel-gyászú
veszteséget.
- És akkor? - Covenant fel nem foghatta, mi kavarja
fel annyira ezt a nőt. - Nincs abban semmi. Joan . . . - Joan nem akarta,
hogy sárga aranyból legyen a gyűrűjük. Hanem aztán ez sem akadályozta meg,
mikor válásra került a sor, nem tartotta vissza.
- Fehérarany - ismételte Atiaran. - A Lordok énekelni szoktak egy ősi lore-dalt, mely a fehéraranyat viselőről szól. Csak egy részére emlékszem, így szól:
Ismered a dalt, Covenant? Az Országban nincs fehérarany. Aranyat sosem leltek a Földben, jóllehet azt mondják, Berek tudott aranyról; és ezért az énekek. Mely rettenetes cél hoz téged ide?És ő, ki hord fehér, vad, bűvös aranyat,
szín ellentmondás -
mert minden ő, és semmi ő,
hős és bolond,
mindenre képes és védtelen -
és hűség vagy árulás egy-szavával
megmenti vagy romlásba taszítja a Földet,
mert őrült ő és józan ő,
hideg és szenvedélyes,
meglelt és elveszett.
gesebb rémálmaik démona fenyegetné őket. Leprás tisztátalan, kitaszított!
Ezt gondolta keserűen Covenant. De ahogy figyelte őket, látta, hogy Atiaran
megkeményedik. Az állkapcsa . . . az a nagy szeme . . . Minden félelme
ellenére olyan volt, mint az igazi, erős anyák, akik gyermekeiket védik
- felvértezve magukat, hogy a védenc veszedelmét hárítsák. Ekképpen kérdezte
újból: - Honnan tudod?
Covenant úgy érezte, neki kell védekeznie, azt mondta
hát: - Találkoztam vele Kevin Ormán.
- Ó, jaj ! - kiáltotta Atiaran, és még jobban szorította
Lenát. - Jaj mind e világ zsenge élőinek! Az Ország kárhozata száll rájuk.
Nemzedékek halnak majd gyötrelemben, és háború lesz és borzalom és kín
mindazoknak, akik élők. Jaj, Lena, én leányom! Gonosz korba születtél bele,
íme, és nem lesz számodra béke, nem lesz nyugodalmas élet, ha eljön a harc.
Ó, Lena, Lena!
Bánata valami védtelen pontot érintett meg Covenant
szívében; torka kiszáradt. A hangja addig sosem érzett gyásszal töltötte
ki azt a képet, melyet ő maga is alkotott magában az Ország Pusztulásáról.
Először érezte, hogy az Ország valami drága-drága értéket őriz, melynek
elveszte fenyeget.
Ez a kombináció - a rokonszenv és a harag együttese
- csak tovább erősítette az idegeit. Vibrált benne valami: élesebben most,
szélsőségesebb remegéssel. Ahogy Lenára nézett, láthatta, a lány iménti
pánikjának helyét már valami merő új áhítat foglalta el: tisztelet őiránta.
Az öntudatlan felajánlkozás minden eddiginél zavarba ejtőbben égett a szemében.
De csak állt ott csendben, megvárta, hogy Atiaran
és Lena lassan eleressze egymást. Majd azt kérdezte: - Mit tudtok ti minderről?
Arról, ami velem történik?
Mielőtt Atiaran felelhetett volna, kintről egy hang
kiáltott be a házba: - Üdv! Atiaran, Tiaran-lány, Trell Gravelingas, a
Tűzkőmester mondja nekünk, hogy munkáddal mára megvagy. Jöjj, énekelj nekünk
a stonedownban!
Egy pillanatig Atiaran némán állt, mint aki magába
fordult teljesen. Majd felsóhajtott: - Jaj, életem munkája most kezdődött
el csak éppen! - Avval az ajtó felé fordult. Félrehúzta a függönyt, s ezt
mondta, ki az éjszakába: - Még nem ettünk. Később majd megyek. De a gyűlés
után beszélnem kell a vének Körével.
- Tudni fognak róla - válaszolta a hang.
- Jó - mondta Atiaran. De nem fordult vissza Covenanthoz, hanem az ajtóban maradt, s bámult ki egy darabig a sötétbe. Amikor végre helyére hullt a fúggöny, s ő a férfira nézett, a szeme nedves volt, a nézése pedig olyan, hogy Covenant azt hitte: vereség van benne. De akkor rá kellett jönnie, hogy az asszony csak emlékezik a vereségre. - Nem, Thomas Covenant - mondta Atiaran -, semmit sem tudok én a te sorsodról. Talán ha még tovább maradtam volna a Loresraatban. . . ha lett volna hozzá erőm. Csakhogy úgy éreztem, a többi már meghaladná képességeimet, s inkább hazatértem. Sok mindent tudok a régi-régi Lore-ból, amit itt a falum, Mithil Stonedown nem is sejt, hanem még ez is oly nagyon kevés. Amire veled kapcsolatban emlékezni bírok, ennyi csak: utalásféle valami vad mágiára, amely békerontó -
de az ilyen sorok jelentéséről vagy ezeknek az időknek ott a lényegéről mit sem tudok. Két oka is van tehát, hogy a Tanácshoz vigyelek. - Avval egyenesen a szemébe nézett, s kimondta: - Őszinte leszek, Thomas Covenant. . . ha azért jöttél, hogy az Országot eláruld, csak a Lordok remélhetik, hogy ebben megakadályoznak majd.vad mágia, minden sziklába bevésve,
léte fehéraranynak, eloldozni vagy kötni -
Lena ezúttal őszintén elszégyellte magát. - Sajnálom,
Apa - mondta. - Ügy féltem.
- Semmi baj. - Trell odament hozzá, nagy kezét,
alig leplezett érzéssel, a vállára tette. - Vannak sebek, melyek talán
begyógyulnak. Ma erősnek érzem magam.
Atiaran e szavakra olyan hálás tekintettel pillantott
Trell felé, mintha a férfi valami hőstettet vitt volna végbe.
Az értetlenül bámuló Covenantnak pedig azt mondta:
- Ülj le, vendég. Hamarosan kész az étel. Gyere, Lena. - Avval mindketten
sürgölködni kezdtek a főzőkő körül.
Covenant figyelte, hogyan szedi össze Trell az edény
darabjait. A Gravelingas hangja csöndesen mormolt-dünnyögött, mintha valami
ősi, föld alatti éneket szólaltatna meg ekképp. Gyengéden emelte föl a
széttört darabkákat, az asztalra rakosgatta mindet, a lámpa közelébe. Aztán
maga is odatelepedett. Covenant mellette ült, s bámulva nézte, mit fog
csinálni most házigazdája.
Összeszorított fogai közt tovább dünnyögve a barlangi
éneket, Trell hozzálátott a darabkák eggyérakásához. Úgy csinálta ezt,
mintha kirakós játékkal lenne dolga. Darabra darab került a helyére, és
mindegyik apró rész ott is maradt, ahová rakta, jóllehet semmiféle ragasztóanyagot
nem használt - Covenant így látta. Trell kínos-aprólékos műgonddal járt
el, gyengéden érintett meg minden töredéket, de az edény így is igen gyorsan
kezdett visszaalakulni a keze alatt. A darabok oly tökéllyel illeszkedtek,
hogy csak finom fekete törésháló mutatta a baleset egykori tényét. Nem
telt bele sok idő, és minden rész ott volt, ahol lennie kellett.
Mély hangja akkor dallamot váltott. És simogatni kezdte ujjaival a
kőtárgyat, minek során is, ahol csak megérintette, eltűntek a fekete törésvonalkák
- mintha leradírozták volna valamennyit. Ezzel a gyengédséggel ment végig,
nagyon lassan, az egész edényfelszínen. Amikor a külső felével megvolt,
nekikezdett belül. Végül pedig, fölemelvén az edényt, az aljával fejezte
be művét. Aztán két keze ujjai közé fogta, gondosan körbeforgatta, megbizonyosodni
felőle, hogy semmit figyelmen kívül nem hagyott. Akkor abbahagyta az éneket,
az edényt nemes mozdulattal letette, kezét elhúzta tőle. A tárgy ugyanolyan
tökéletes volt és szilárdan megbízható, mint annakelőtte.
Covenant eddig az edényt nézte szent áhítattal,
tekintete azonban most
Trell arcára siklott át. A Gravelingas láthatóan megviselten ült ott
- kimerítette az erőfeszítés, s feszült arcán könnyek patakzottak. - Összerakni
nehezebb, mint széttörni - motyogta. - Nem is tudnám ezt megcsinálni minden
nap. - Fáradtan fonta össze két karját az asztalon; fejét bölcsőjükbe hajtotta.
Atiaran a férje mögött állt, dörzsölte-masszírozta
a hatalmas váll- és nyakizmokat, szeme tele volt büszkeséggel és szerelemmel.
Az asszony arckifejezésében volt valami, ami Covenantban azt az érzést
keltette, hogy ő maga valami nagyon szegény világból jött, ahol senki se
törődik eltört kőedények gyógyításával. Próbálta azt mondani magának, hogy
álmodik csupán - de nem akarta hallani ezt sem.
Csendes szünet áhítata után, ami Trell cselekedetét
ünnepelte, Lena hozzálátott, hogy megterítsen. Atiaran hamarosan hozta
az ennivalót - tálakban, a főzőkőről. Amikor minden készen állt ekképp,
Trell fölemelte fejét, üggyel-bajjal talpra állt. Ott állt, Atiarannal
és Lenával, az asztal mellett most. Atiaran így szólt Covenanthoz: - Népünk
szokása, hogy étkezés előtt így felállunk, tiszteletadás jeléül mintegy
a Földnek, mely minden élet, étek és erő forrása. - Covenant is felállt,
esetlennek érezte magát, mint aki nem is való igazán ide. Trell és Atiaran
és Lena lehunyta a szemét, fejüket is meghajtották egy pillanatra. Aztán
leültek. Amikor Covenant is követte őket, a lócára telepedvén, elkezdődött
az étkek körbeadogatása.
Takaros-tarka vacsora volt ez: hideg sózott hús,
melyet gőzölgő mártás úsztatott, volt vadrizs, szárított alma, barna kenyér
és sajt, és Covenant kapott egy jókora korsó italt, amit Lena tavaszi bornak
nevezett. Tiszta és áttetsző folyadék volt ez, akár a forrásvíz, enyhén
pezsgett, és valamelyest úgy illatozott, mint az aliantha; de az íze finom
sört idézett, olyat méghozzá, melynek minden keserűjét „száműzték". Covenant
lehajtott belőle egy derekas kortyot, s azt kellett éreznie, hogy az ital
még élénkebben bizseregteti meg amúgy is zsibongó idegeit. Feszesség érzete
járta át. Túlságosan is tele volt szokatlan stresszekkel. Hamarosan türelmetlenséget
érzett: bár érne véget ez a vacsora, bár hagyhatná el ezt a házat, nyújtózhatna
szabadon künn a levegőn.
Ám. Lena családja lassan evett, és valami be is árnyékolta még ezt
a műveletet. Mert olyan eltökélten fogyasztották az étkeket, mintha ez
a vacsora jelentené utolsó közös, zavartalan boldog órájukat. A csendből
Covenant megérezte, hogy az ő jelenléte az ok. Kényelmetlen dolog volt
ez.
Hogy a kínosságot oldja, megpróbált érdeklődni, mit
tudhat meg saját helyzetéről még. - Van egy kérdésem - jelentette ki mereven.
Széles mozdulattal körbemutatott mintegy az egész településen. - Sehol
semmi sincs fából. Rengeteg fa nő ebben a völgyben mindenütt, de nem látom,
hogy a stonedownban is használnátok ilyesmit. Szentek errefelé a fák, vagy
mi van?
Kis szünet után Atiaran felelt: - Szentek? Ismerem
a szót, jelentése azonban homályos előttem.. Van a Földben az Erő, és ott
van csakígy a fákban és a folyókban és a talajban és a kövekben, és tiszteljük
azért, mert életet ad. Ezért tettük le a Béke Esküjét. Ez volna az, amit
kérdezel? Azért nem használunk faanyagot, mert a fa-lore, a lilliannrill
tudás elveszett, és nem kerestük, hogy visszaleljük. Amikor népünk száműzetésbe
ment, amikor a Pusztulás tört az Országra, sok becses dolog elveszett így.
Népünk a rhadhamaerl lore-hoz ragaszkodik a Southron Range és a
Puszták vidékein, s ez a tan segített minket a fennmaradásban. Ám a fa-lore
mintha nem lett volna igazán hasznunkra, ezért feledésbe is merült. Most,
hogy aztán visszatértünk az Országba, a kő-lore elegendő nekünk. De mások
megőrizték a lillianrill-t. Láttam Soaring Woodhelvent, a tőlünk
északra és keletre húzódó hegyvidéken, és igazán szépséges hely - az ottaniak
értenek a fához, és virágoznak is. Stonedown és Woodhelven, ahogy eleve
már nevükben viselik a kőt és a fát, kereskedik egymással emígy-úgy, de
nem fával és nem kővel.
Amikor befejezte, Covenant a frissen támadt csendben
valami változást vélt hallani. Aztán, egy pillanat múltán, rájött, hogy
hangok távoli moraja üti meg a fülét. Nemsokára Atiaran is megerősítette
ezt, Trellnek mondván: - Vagy úgy, a gyűlés. Megígértem, hogy énekelni
fogok ma éjszaka.
Egymás mellett álltak, Atiaran és Trell, és a férfi
azt mondta: - Vagy úgy. És utána beszélni fogsz a Körrel, a vénekével.
Teszek holnapra bizonyos előkészületeket. Nézd. .. - Avval az asztalra
mutatott. - ...szép nap lesz, nincs árnyék a kő szívén.
Csaknem önszándéka ellenére, Covenant oda nézett,
ahová Trell mutatott. De nem látott semmit.
Látván üres tekintetét, Atiaran kedvesen azt mondta
neki: - Ne csodálkozz, Thomas Covenant. Senki más, csak egy rhadhamaerl
jósolhat időjárást ilyen kőből, mint ez itt. Most gyere velem, ha akarsz,
és hallgasd meg Berek legendáját, a Felekézét; eléneklem. - Ahogy ezeket
mondta, föl-
emelte az asztalról a tűzköves edényt, hogy magával vigye. - Lena, elmosod
a kőholmit?
Covenant felállt. Lenára pillantva látta, hogy a
lány arca keservesre vált - kínos neki ez a kötelesség épp most: mert nyilvánvalóan
velük tartana. Ám Trell is láthatta a dolgot, s azt mondta: - Kísérd el
a vendégünket, Lena, leányom. Én majd elintézem, ami a kőedényekkel elintézendő.
Lena arcára öröm ült ki, és így, sugárzón vetette
magát két karjával apja nyakába. A férfi egy pillanatra viszonozta az ölelést,
aztán leeresztette leányát a földre. Lena összeszedte magát, most megint
más volt: komoly, fegyelmezett, s így ment oda anyjához.
Atiaran így szólt: - Trell, végül még azt hiszi
ez a lány, hogy királynő . . . Ha így neveled. - Ám ahogy Lena kezét megfogta,
mutatta ő is, mennyire nem haragszik igazán, s így együtt mentek a függönyhöz,
s ki a házból. Covenant nyomban követte őket, s a csillagos ég alatt megkönnyebbülést
érzett. Több tere volt itt, a szabadban, hogy megértse, mi is van vele.
Mert valamit ki kellett derítenie. Fel nem foghatta,
az ész érveivel, mi ez az ő növekvő izgatottsága. A forrástisztaságú tavaszi
bor mintha összpontosította volna minden energiáját; ereiben úgy bizsergett,
hogy egy őrjöngő szatírnak becsületére vált volna. Érthetetlen mód, brutálisan
tört rá a kezdeményezés kényszere - hogy mintha nem is forrása, de áldozata
lett volna az álmának. Fehérarany! Ezt motyorászta a házak közti sötétben.
Vad mágia! Azt hiszik ezek, hogy őrült vagyok?
Talán őrült volt. Talán ebben a pillanatban a dementia
foglyaként bolyong, és tévképzetekkel, hamis kívánságokkal gyötri magát,
megannyi illúzióval, rémvalóság-képpel. Ilyesmi leprásokkal megesett már.
Nem vagyok őrült! És ezt csaknem fennszóval kiáltotta.
Tudom, mi a különbség - én most csak álmodom.
Ujjait erőszak görbítette-reszkettette, de ahogy
mélyet szívott párszor a hideg levegőből, az egész megint mögötte volt.
Tudta, hogyan kell túlélni egy álmot. Az egyedüli veszély az volt, hogy
eszét veszti.
Ahogy mentek ott, együtt, a házak közt, Lena sima
karja hozzáért. Bőre mintha fellángolt volna ettől az érintéstől.
Az emberi hangok mormogása-zümmögése egyre erőteljesebben
hallatszott. Lena, Atiaran és Covenant elérte a kört, és bevonult Mithil
Stonedown gyűlésébe.
Kézzel tartott tűzköves edények tucatjai szolgáltatták
a világosságot. Olyan fényt, melyben Covenant mindent jól látott. Férfiak,
nők és gyerekek tömörültek a kör peremén. Covenant úgy vélte: talán az
egész stonedown eljött, hogy Atiaran énekét hallhassa. A jelenlévők többsége
alacsonyabb volt, mint ő maga - és sokkal alacsonyabb, nem vitás, Trellnél
-, hajuk sötét színű volt, fekete vagy barna, ebben olyanok voltak, mint
Trell. Egészében azonban zömök, széles vállú nemzetség volt ez a mithili,
s még a nők és a gyerekek is azt a benyomást keltették, hogy igencsak erősek;
a kőmunka évszázadai formálták ilyenné ezt a népet, feladataihoz idomítva
minden egyedét. Covenant ugyanazt a homályos félelmet érezte a láttukon,
mint először Trellén. Fizikailag túlságosan is erősnek látszottak valamennyien,
s neki csak a másmilyensége, furcsasága kínálhatott védelmet - ha ellene
fordulnának netán.
Szaporán beszélgettek egymással, láthatóan várták
Atiarant, és jelét sem adták most, hogy Covenant érdekelné őket. Ő meg
végképp nem akarta, hogy felfigyeljenek rá, elhúzódott a gyűlés népének
legszélső soráig. Lena vele maradt. Atiaran odaadta a lányának a tűzköves
edényt, aztán keresztülvágott a tömegen, egyenest a kör legközepe felé.
Covenant, miután szemügyre vette az egybegyűlteket,
Lenára fordította figyelmét. Ott állt a jobbján a lány, feje búbja egy-két
hüvelykkel volt magasabban, mint a férfi válla, a köves edényt melle magasságában
tartotta két kézzel, a fény még szebben kidomborította keblét. Lena nyilvánvalóan
nem volt tudatában e hatásnak, Covenant azonban elemi erővel élte, amit
lát, s a tenyerében megint ellenállhatatlan ingerek bizseregtek: hogy megérintse.
Mohó és félelmekkel teli vágyakozás volt ez.
Lena, mintha a férfi gondolataiban olvasna, felnézett
rá, és az arcán olyan ünnepélyes szelídség volt, hogy Covenant szíve egyszeriben
szűknek érezte a bordaketrecet. Sután félrefordult hát egy kicsit, és körbejáratta
szemét a gyülekezeten - anélkül, hogy bármit is látott volna így igazából.
Amikor Covenant visszapillantott, a lány láthatóan ugyanazt tette, amit
ő az imént - úgy csinált, mintha másfelé tekintene. A férfi állkapcsa megfeszült,
ő maga minden ízével várta, hogy akkor hát történjék valami.
Az összegyűltek csakhamar elcsitultak. A nyitott
kör közepén Atiaran felállt egy alacsony emelvényre. Fejét meghajtva üdvözölte
a gyűlést, az emberek a tűzköves edényeiket némán fölemelve viszonozták
köszöntését. A fények úgy gyűltek köré, mintha árnyékernyőt vonnának minden
egyébre.
Amikor az edényeket újra lejjebb engedték, és a gyülekezet
utolsó surrogó-csoszogó zaja is elnémult, Atiaran rákezdte: „Úgy érzem,
öreg asszony vagyok én ezen az éjszakán - emlékezésemre felhők borulnak,
és nem is tudom, mi az a sok dal, melyet elénekelnék. De amire mégis emlékszem,
azt eléneklem., és elmondom. néktek a történetet, úgy, ahogy korábban is
tettem, hadd osztozzatok hát abban a lore-ban, mely birtokom.." - Ekkor
nevetés hullámzott végig a tömegen: mintegy jókedvűen értékelték ily mód
Atiaran nagy tudását. Az asszony csendes volt most, fejét lehajtotta, hogy
azt a félelmét rejtse, amit a tudás hozott rá, míg az emberek újra el nem.
csitultak. Akkor fölemelte a tekintetét, s közölte: - EI fogom. énekelni
most Berek, a Felekéz legendáját.
Pár pillanatnyi csend után elkezdte: úgy helyezte
bele énekét a teljes csöndbe, ahogy foglalatába egy nyers, ritka drágakövet
szokás.
Hadban a férfiak tűnnek, gyep foltos árnya,
Vesző életük sötétít füvet:
S a Föld gyászolja kármin fényüket,
Csillagok, sóhajok, álmok tűnnek - hiába.Jaj közt, rőt árny-világ bánatán, bús merészség:
Vérpocsolyán gázol Berek s arat,
Érett búzaként vág gonoszokat,
Íme, védelmeződ van még Egy, drága Szépség:Egy, ki a vereség súlyával is vitéz,
S a kétségbeesést hárítaná,
Fegyvere utolsóul hull alá
S él mégis ő maga, Teljes, bár Felekéz.Az Ország síkjain minő hadak taroltak!
Arulás vett rajtunk erőt, mily aljas.
Fut Berek, ellene ily szenny hatalmas -
A Mennydörgés Hegyén ülhet, sziklán zokoghat.
Covenant beleborzongott az ének hallatába, úgy, mintha rejtene valami lényeget, melyet neki értenie - kellene. Ám Atiaran hangja egymagában is megbabonázta. A nő semmiféle hangszeren nem. kísérte magát, s rnégis: alig fejezte be az első sort, Covenant már jól tudta, hogy nincs is szüksége zeneszerszámos kíséretre. Dallamának tiszta vonala-íve nem. maradt magányos, kísérték váratlan, titkos visszhangok, rejtett harmóniák, csendes - elcsöndesült! - hangok emlékei, ekhói, így minden újabb motívumot mintha három-négy énekes szólamára bontott volna a hangja, mintha külön-külön torkok dala tört volna fel, a végső hangzásban egységesen aztán és szétválaszthatatlanul.Ó, Berek! Földbarát! - Segítsd igaz ügyünket,
Csatán vezess, ne hagyd, hogy néped irtva irtsák!
Ád a Föld, s az Erő: éltető örök-ünnep;
Földbarát! Légy gyógyítója sebünknek,
Ellenségtől, haláltól tisztuljon meg az Ország!
egyszerű és erős volt, hogy Covenant is tett pár lépést - csak akkor
kapott észbe. Hirtelen körülnézett - szeme a halványan villódzó csillagokra
szegeződött, beszívta a forró tüzű kövek átható illatát. A stonedown népének
egyöntetű reagálása riadalommal töltötte el; képtelen lett volna rá, hogy
helyesnek tartsa a beleolvadást. Elfordult volna, hanem hát szüksége volt
rá, hogy Berek történetét hallja, maradt ekképpen, ahol volt.
Mihelyt az emberek megállapodtak, Atiaran hozzákezdett.
- Történt, hogy nagy háború volt ős-ős napokban,
az idő tájt, mely az emberiség emlékezetének kezdete. . . mielőtt az Ó-Lordok
születtek, mielőtt az Óriások a Napszülte Tengeren átjöttek, átkeltek,
hogy a Sziklafivérekkel szövetséget kötnének. . . oly időn, mikor még nem.
volt, nem élt a Béke Esküje, még nem. pusztított a Pusztulás, Kevin Főlord
nem vívta meg még utolsó csatáját. Az idő tájt a Gonoszok, akik a Démonidákon
uralkodtak, erős és fennen járó nemzetség voltak még, az Üregfattyak pedig
kovácsoltak-öntöttek szépséges fémeket, melyekkel az Ország minden népével,
nyílt barátságban, szívélyesen kereskedtek. Akkoriban az Ország egyetlen
nagy nemzet volt, uralkodója egy Király és egy Királyné. Szent pár! Szerelem
és becsület ékességgel dúsan tüntette ki őket, és sok éven át őrizték tiszta
hatalmukat összhangban, békében.
- Ám egy idő múltán valami árnyék borult a Király
szívére. Belekóstolt élet és halál ízébe, mint a hataloméba azok felett,
akik szolgálták, és elkezdett vágyni rá. Az uralkodnivágyás torzsága csakhamar
úgy lett elemi gyönyöre, akár az evés szükséges a léthez. Éjeit azzal töltötte,
hogy sötétséges módon hajhászott volna még több hatalmat, s nappal e kicsikart
erőt gyakorolta, és egyre éhesebb lett, mohón kegyetlen, így tombolt-pusztított
benne e kéj, e vágy.
- Ám a Királyné rápillantott élete párjára, nézte
csak, és undorodni kezdett. Az volt minden vágya csak, hogy a tűnt évek
tűnt egészsége és a múlt teljessége-épsége térne vissza. De hiába volt
minden: vonzerő, uralkodónői erő, nem bírta megtörni a kegyetlen bűvöletet,
mely a Királyt ily megalázó-alja fokra taszította. És végezetül, mikor
látta, hogy az Ország üdve elpusztul mindezekkel, s hogy férjét megfékezni
kellene mindenáron, szakított vele, és hatalmát szembefordította azzal,
ki nemrég társa volt még.
- S lett akkor az Országban háború. Sokan, akiket
a Király korbácsa ilyképp sújtott, a Királyné mellé álltak. És sokan még,
akik gyűlölték a gyil-
kosságot, és szerették az életet, vele tartottak ugyanilyképp. Ezek
közül a legfőbb személy Berek volt. . . a Királyné bajnokai közt a legerősebb
és a legbölcsebb. De a Király félelemben tartotta az Országot mindazonáltal,
és egész városok keltek fel, hogy harcoljanak érte, öljenek, hogy védelmezzék
saját rabszolgasorsukat.
- A harc az egész Országot elborította, s pedig
úgy azért, hogy egy ideig a Királyné győzelmét ígérte. Hősei erős kezek
voltak, és egy sem. volt köztük, aki Bereknél erősebb és hatalmasabb lett
volna - azt mondják róla, akármely királlyal fölvette volna a versenyt.
Ám. ahogy a harc dúlt, vadult, valami szürke felhő borult kelet felől az
ellenségeskedőkre. A Királyné védelmezőinek a szívéig hatolt ez, erejük
elhagyta őket. A Király hívei viszont az őrület erejét találták meg ebben
a fellegben. Megfeledkeztek ember mivoltukról . . . hasogattak és tiportak
és martak és haraptak és csonkoltak és mocskoltak... egészen addig, míg
szürke szörnyvonulásuk le nem bírta mind a hősöket, s Berek bajtársai a
kétségbeesés és a halál martalékai nem. lettek sorra. Ekképpen folyt a
harc, míg Berek egy szál maga nem maradt élő, aki az árny ellen küzdhetett.
- És mégis: harcolt ő tovább, nem törődve sorssal,
nem bánva, ellenségeinek száma mennyi, küzdött, és a lelkek hulltak el,
szálltak el kardja alól, akár a szélben az őszi levelek. Végül maga a Király,
kit színig töltött már az árny félelme és őrülete, maga hívta ki Bereket,
és megharcoltak. Berek hatalmasan küzdött, de az árny forgatta-forgatta
kardját. A harc ekképpen egyenlő esélyekkel zajlott, míg a Király szekercéjének
egy csapása Berek kezét le nem hasította. Akkor Berek, kardját a földre
hullajtva, körülnézett. . . látta az árnyat, látta derék bajtársait mind
holtan. Kiáltott egy nagyot, kétségbeesettet, megfordult, és futva menekült
a harcmezőről.
- Ekképpen rohant, űzetve a haláltól, és fölötte
ott volt az árny emléke. Rohant három napig. . . soha meg nem. állva, percig
se pihenve. . . és három napon át a Király serege ott járt a nyomában,
mint vadéban a gyilkos szörny, a mohón szomjazó véreb. Berek végső erejéből
és végső kétségbeeséséből elérte a Mennydörgés Hegyét. Felmászván a csupa
sziklakő meredélyen, lezuhant egy nagy görgetegkő tetejére, sírván mondta:
„Jaj a Földnek. Legyőztek bennünket, és nincs senki jó barátunk, aki megváltana
minket. A Szépség örökre el fog tűnni az Országból."
- De a sziklakő, melyen hevert, így válaszolt: „Van
igaz Barátja a szívnek, melyben bölcsesség él, hogy lássa."
- „A kövek nem barátaim." - kiáltotta Berek. „Nézd,
ellenségeim pusztítják az Országot, és semmi rengés nem rántja ki a földet
romlást hozó, kárhozatos lábuk alól."
- „Lehet, persze" - felelte a szikla. „Elevenek
ők, akár te, és kell a lábuk alá talaj. Ám van egy Barátod a Földben, ha
lekötöd zálogul a lelkedet a Föld gyógyulásáért."
- Akkor Berek felállt a sziklakövön, és látta, milyen
közel járnak már hozzá ellenségei. Ráadta lelkét arra, amit a szikla kért,
s a zálogígéretet csonkolt kezének vérével-pecsétjével szentelte meg. A
Föld mennydörgéssel válaszolt: földdörgéssel; és a hegy magasából nagy
kő Tűzoroszlánok rontottak elő, felemésztvén útjukban mindent. A Király
és egész serege ott veszett, és Berek egymaga állt a tomboló zuhatag felett,
nagy sziklakövén, akár derék hajó a tenger viharában.
- Mikor az őrjítő kavargás elült, Berek hálát adott
a Mennydörgés Hegye Oroszlánjainak, megígérvén, hogy tisztelet és egyezség
és szívbéli szolgálat lesz a Föld jutalma a maga részéről és a rá következő
minden nemzedékéről itt az Országban. Élvén az első Földerővel, megfaragta
a Törvény Botját az Egy Fa anyagából, s ezzel hozzálátott az Ország gyógyításához.
Az idők teltén Berek, a Felekéz megkapta a Szívnagy nevet, és ő lett a
Lord-Atyaős, az Ó-Lordok sorában az első. Akik az ő nyomdokait követték,
kétezer éven át virágoztak az Országgal.
Hosszú-hosszú pillanat csendje következett, néma
volt az egész gyülekezet, ahogy Atiaran befejezte. Akkor együtt, mintha
szívük közösen dobogna, a stonedown-lakók elkezdtek tovább nyomulni előre,
kinyújtott kézzel, hogy elismerésük jeléül megérintsék Atiarant. Az asszony
is kitárta két karját, hogy minél többőjüket megölelhesse, akit csak bírt,
és aki nem jutott odáig, ölelkezett azzal, aki közvetlenül mellette volt
épp, jeléül az egységnek, a közös felelősség szentségének.