NNCL1726-5C6v1.0
Bengt Danielsson
Tutajról tutajra
MÓRA KÖNYVKIADÓ-BUDAPEST 1967
A mű eredeti svéd címe
DET STORA VAGSPELET Saxon & Lindströms Förlag, Stockholm, 1959
Az angol nyelvű kiadás alapján fordította MÁNDY STEFÁNIA
A f e dél terv CSERGEZÁN PÁL
munkája
BEVEZETÉS
A TENGER HALHATATLAN VÁNDORA
Ezerkilencszázötvenhat októberének vége felé, egy kora hajnalon történt. Ütitársaim nagy része még aludt, mikor felsiettem a French Pacific Line tízezer tonnás óceánjárójának, a Tahi/zennek fedélzetére, hogy mielőbb megpillanthassam a világ legcsodálatosabb szigetét, Tahitit, ahova most ötödször tértem vissza. Még koromsötét volt, s jó darabig eltartott, amíg nagy nehezen kivehettem a hajónktól jobbra derengő csipkézett sziluettet. Ilyen közel volnánk már hőn várt úticélomhoz? Bizonytalanságom csakhamar eloszlott, mert már egy negyedóra múlva, az első halvány hajnali fényben kétségtelenül megállapíthattam, hogy valóban a szomszédos Moorea-szigetet látom. Ugyanakkor -- és éppen olyan hirtelenül -- tizenhárom mérföldnyivel* keletre felbukkantak Tahiti középső hegyvonulatai, s a több mint 2100 méter magas ormok tisztán rajzolódtak ki a gyorsan világosodó égbolton. Az erózió útján keletkezett hegyek, a sok csúccsal és völggyel, először olyan szürkék és élettelenek voltak, mint valami holdbéli táj, de minél közelebb értünk, és minél magasabbra hágott a nap az égen, annál zöldebb és lágyabb tónusokat öltöttek, S egyre gazdagabb, változatosabb színárnyalatokban játszottak.
Meglepve és elragadtatva láttam, hogy a kép, amelyet kétévi távollétem alatt őriztem szívemben, milyen hűséges mása a valóságnak. Pillantásom befutotta a jól ismert tájat, a kelet felé elterülő történelmi nevezetességű Matavai-öböltől, a nyugaton emelkedő kopár Cape Tataáig, ahonnét -- az ősi tahiti
* l tengeri mérföld = 1854 méter. Ez értendő a továbbiakban is, minden előforduló tengeri út hosszmértékére ..:
hagyomány szerint -- a halottak eltávozó lelkei a vízbe vetették magukat, hogy alámerülve a tengerbe, visszatérjenek Havaikiba, a polinéziaiak legendás hazájába és paradicsomába. Habár az egész lakosság már több mint száz éve áttért a keresztény hitre, és rendszeresen templomba jár, korábbi ittléteim idején azért olykor találkoztam egy-egy töpörödött öregemberrel vagy anyókával, aki még hitt ebben az egyszerű lélekvándorlási tanban. Miközben lassan visszamentem kabinomba, hogy összecsomagoljak, azon tűnődtem, vajon hányat találok még életben ezek közül az öregek közül.
Amikor vagy egy órával később, a család többi tagjával együtt, újra felmentem megfigyelőhelyemre, a felső sétafedélzetre, már elértük a kis főváros, Papeete mellett húzódó korallzátony elejét. A város formátlan betonépületeit és a napfakította faházakat szerencsére csaknem teljesen elrejtette szemünk elől a virágok lobogó erdeje, a parti oldalon sorakozó Caessalpinia re^za-fák dús lombozata. Egymás után bukkantak fel a jól ismert részletek, amelyek mind vidám és kedves emlékeket ébresztettek bennem. Hajónk, fedélzetén az ügyeletes révkalauzzal, gyorsan siklott a kikötőbe a szűk bejáraton át, és most már a rakparton horgonyzó fehér kopraszállító szkúnerek* nevét is ki tudtuk betűzni.
Hirtelen meghökkentem. Hogy kerül ide az a különös vízi jármű, amely ott vesztegel a postahivatal előtt, pontosan ugyanazon a helyen, ahol a mi páratlan tutajunk, a Kon-Tiki talált menedéket kilenc évvel ezelőtt? Néhány pillanatig valóban úgy éreztem, mintha megállt volna az idő, és csakugyan a mi balsafa tutajunk vesztegelne a kikötőben, de álmodozásomból hamarosan egy barátságos „6on /our" riasztott fel: a révkapitány köszöntött, aki éppen most érkezett a hajóra. Amikor közelebbről szemügyre vettem a rakparton horgonyzó tutajt, megállapítottam, hogy sok tekintetben különbözik a miénktől, főképpen abban, hogy bambuszból épült, és két kettős árboca van. Furdalt a kíváncsiság, és meg-
* Szkúner = kétárbocos, hosszú vitorlázatú hajó Kopra = a kókuszdió szárított bele
kérdeztem barátomat, a révkapitányt, honnan jött ez az új tutaj. Fürkésző pillantást vetett r^m, majd így felelt:
-- Nem jött az sehonnan se, mivelhogy itt építették. Csak ugrat engem, vagy tényleg azt akarja mondani, hogy még nem hallott Eric de Bisschop új expedíciójáról? Chilébe készül ezzel a teknővel. Tahiti Numak keresztelte el. Jövő hónap elején indul, négy másik holdkórossal. Itt Tahitiban az emberek másról se beszélnek már hónapok óta.
Néhány perc múlva a rakparton voltunk, és beszélgetésünket lármás csoport szakította félbe. Régi barátaink köszöntöttek, tahiti módra megölelve minket, és akkora virágkoszorúkat aggattak a nyakunkba, hogy majd megfulladtunk bódító illatuktól. Rajtuk kívül még sok-sok barátunk várt a rakparton. Amikor végül túlestünk a szokott ünnepélyes fogadáson és a hivatalos formaságokon, s beleroskadtunk a várakozó taxiba, már csaknem eltemetett minket a ránk nehezedő koszorúk özöne, így csak futó pillantást vethettem a ragyogó sárga bambusztutajra, amikor elhajtottunk mellette a parton -- de ez is elegendő volt, hogy működésbe hozza képzeletemet.
-- Furcsa, hát nem jöttél rá rögtön, hogy ez csak a te Eric barátod tutaja lehet? -- kérdezte feleségem, Marie-Thérése huncut mosollyal, amikor továbbhaladtunk a pálmaligeten keresztül, amely már ott kezdődött, közvetlenül a város szélén.
Igaza volt. Mindjárt gondolhattam volna, hogy Tahitiban csak egyetlen embernek támadhatott ilyen ötlete: Eric de Bisschopnak, a tengerek javíthatatlan csavargójának. Tengeri csavargónak kell neveznem, mert nem kétséges, hogy ez a kifejezés illik rá a legjobban, de remélem, hogy ez az elnevezés senkiben sem kelti a piszok, a közönségesség és a nyomorúság képzetét -- hiszen Eric megjelenésére, valamint modorára és születésére nézve egyaránt vérbeli arisztokrata, és flamand neve ellenére francia nemesi család sarja, ő maga azonban sohasem használta az apjától örökölt bárói címet; de amikor néhányszor mások emlegették így, önkéntelenül is arra a másik híresbáróra, Münchhausenre kellett gondolnom, mert akárcsak
6, Eric is a leghihetetlenebb történetekkel kápráztatta el hallgatóit. Csakhogy az ő^ históriái --Münchhausenéivel ellentétben -- valóban mind igazak voltak. A másik, kevésbé fontos különbség az, hogy Eric valamennyi furcsa kalandja tengeren esett meg. Eric ugyanolyan oktalan, szenvedélyes szerelemmel imádta a tengert, amilyennel olykor más férfiak különösen vonzó nőkön csüngenek. Fájdalom, ez a szerelem viszonzatlan maradt, mivel csaknem minden tengeri utazása balesettel végződött -- amelyet azonban valamilyen úton-módon mindig sikerült ép bőrrel megúsznia. Összesen hat alkalommal menekült meg a hullámsírból, az idő előtti, elkerülhetetlennek látszó halál karmaiból -- ami a maga nemében minden bizonnyal világrekordot jelent.
Amikor Eric -- még serdülőkorában -- először adta tanú jelét a tenger iránt érzett ellenállhatatlan vonzalmának, aggódó szülei úgy próbálták ezt a túláradó szenvedélyt helyes mederbe terelni, hogy a hidrográfusi pályát választották számára; tudták, hogy a legtehetségesebb hidrográfusok előbb vagy utóbb a vízrajzi hivatal központjába kerülnek, mégpedig osztályvezetői minőségben. Ámde -- mint Eric már jó előre tartott tőle -- munkája túlságosan sablonos volt, és amikor kitört az első világháború, boldogan hagyta ott hivatalát, hogy egy aknaszedő parancsnoka legyen. De nem sokáig tevékenykedhetett a La Manche csatornán: egy német tengeralattjáró elsüllyesztette hajóját. Ericet, aki nem tudott úszni, egy francia őrnaszád húzta ki az utolsó pillanatban a vízből. Ezután pedig szolgálata annyira eseménytelen és egyhangú lett, hogy hamarosan átlépett az akkoriban létesült légierők kötelékébe. Kapcsolata a tengerrel azonban ekkor sem szakadt meg: sőt ellenkezőleg -- még az olcsó tréfálkozás vádját kockáztatva --', azt is mondhatnánk, hogy ez a kapcsolat még szorosabb lett, hiszen valamivel később, amikor felderítő repülést végzett a Földközi-tenger fölött, repülőgépének motorja ismeretlen okokból felmondta a szolgálatot, és ő 750 méter magasból a tengerbe zuhant. Egy másik gép pilótájának
8
sikerült leszállnia a tengerre, és az eszméletlen Ericet a víz színén tartani mindaddig, amíg egy mentőcsónak a helyszínre nem érkezett. A háború hátralevő részét Eric kórházban töltötte. Kényszerű pihenője idején Eric szerelmes lett, megnősült, átvett egy fakitermelő vállalatot, és néhány évig úgyszólván normális, polgári életet élt. De a tenger utáni vágy lassanként ismét úrrá lett rajta: háromárbocos hajót vásárolt, amely azután fával megrakodva Nyugat-Afrika és Franciaország között közlekedett. Egy viharos napon a rakomány megbillent, s mielőtt még a legénység csökkenthétté volna a vitorlafelületet, a hajó felborult és elsüllyedt. Ericet és néhány társát egy másik hajó vette fedélzetére, amely ét a jó szerencse éppen e kellő pillanatban küldött a baleset színhelyére. Imádott háromárbocosával egyidejűleg Eric házassága is hajótörést szenvedett. Ennek oka egyszerűen az volt, hogy hajthatatlan szabadságvágya alkalmatlanná tette Ericet a házaséletre, s így első felesége éppoly kevéssé tudta őt megtartani, mint bármelyik más nő a sok közül, akivel életében találkozott. Eric ezután hajóra szállt, hogy Kínába utazzon. Utolsó filléreit költötte erre a hajóútra, de már régóta nem érezte olyan jól magát, mint most. Őszinte és elbűvölő könyveinek egyikében ő maga azt vallja, hogy „a Csendes-óceán rejtelmei" vonzották oly távoli vizekre. Másrészt pedig „keresett valamit, ami értelmet adhat életének, és teljesen betöltheti". Ez persze rendkívül ködös cél, amely inkább egy kamaszhoz illik, mint egy harminchét éves férfihoz. Eric azonban azzal kezdte új életét, hogy a sanghaji koncessziós terület rendőrségének szolgálatába lépett; ez lehetővé tette számára, hogy konkrétabb terveket szőjön, és elegendő pénzt is keressen e tervek megvalósításához.
Néhány évvel később -- pontosabban az 1932-es esztendő végén -- tervei végképp kikristályosodtak, s Eric felkészült egy tengeri utazásra, amelynek során a Csendes-óceán déli részének tengeri áramlásait akarta tanulmányozni. A Fou Pón, egy negyventonnás, maga tervezte dzsunkán* indult útnak,
* Kis japán -kínai vitorlás hajó
egyik rendőrségi kollégájának társaságában. Útitársa tiz évvel fiatalabb volt; Tatibouet-nek hívták, de Eric röviden csak Tatinak szólította. Alighogy elhagyták Sanghajt, félelmetes ciklon söpört végig észak felöl az óceánon, veszett iramban hajtva maga előtt a Fou Pót. Ez a kellemetlen száguldás csak öt nap múlva ért véget, mikor is a dzsunka Formoza (Tajvan) szigetének sziklás északi partjához ért. Ferde szemű férfiak csapata közeledett a hajóroncs felé, s kimentette a két hajótöröttet, akik már-már a vízbe fúltak. Másnap, amikor már többé-kevésbé erőre kaptak és visszatértek a hajótörés színhelyére, megdöbbenve látták, hogy nemes megmentőiknek nemcsak rájuk volt gondjuk, hanem a Fou Pora is: teljesen kifosztották, minden elmozdítható tárgyat magukkal hurcoltak.
Hasonló katasztrófa után mindenki más bizonyára egyszer s mindenkorra felhagyott volna az ilyen nagyszabású útitervekkel. Eric azonban két olyan tulajdonsággal rendelkezett, amelyek most is megsegítették, mint már annyiszor eddig és még oly sokszor élete során: az egyik hajthatatlansága (hogy ne mondjuk, csökönyössége) volt, a másik pedig egyéniségének varázsa. Alig néhány hónappál Kínába való visszatérése után már sikerült rávennie egy jóindulatú francia konzult, hogy rendelkezésére bocsássa a szükséges faanyagot, s Táti, valamint néhány kínai mesterember segítségével felépítette az új dzsunkát, amelyet természetesen Fou Po IL-nek keresztelt el. Negyventonnás elődjével szemben az új hajó csupán tizenkét tonnás volt, vagyis megfelelőbb a kéttagú legénység -- jobban mondva a kapitány és egyetlen matróza -- számára: Eric ugyanis most és valamennyi további útján is magától értetődően az irányító szerepét töltötte be. Hogy a most már fölöttébb szerény anyagi eszközeiből valamivel tovább fussa, Eriének az az -- elképzelése szerint ragyogó -- ötlete támadt, hogy pénzének java részét kínai régiségekbe fekteti; meg volt róla győződve, hogy külföldi kikötőkben busás haszonnal értékesítheti ezt az árut.
A Fou Po II. minden tekintetben megfelelt Eric és Táti várakozásainak, és ciklonok sem zavarták útjukat. Baj nélkül
10
érték el Mindanaót, a Fülöp-szigetek legdélibb pontját, s onnan nekivágtak a Csendes-óceánnak, hogy megkezdjék az áramlások tanulmányozását. Először azt az ellenáramlást akarták közelebbről megvizsgálni, amely a térképek szerint ezen a szélességi fokon nyugatról kelet felé haladva, egyenesen keresztülszeli a Csendes-óceánt, mégpedig a passzátszelekkel éppen ellentétes irányban. Egyik legfontosabb etnológiai alaptétel volt ebben az időben, hogy a polinéziaiak ezt az útvonalat választották, amikor kenujaikon ázsiai őshazájukból elindultak a Csendes-óceán déli részének távoli szigetvilága felé. De mindaddig sem etnológusok, sem tengerkutatók nem tanulmányozták közelebbről az egyenlítői ellenáramlást, ahogyan ezt a fontos tengeri áramlást nevezik; az a kevés, amit tudtak róla, szórványos, és esetleges megfigyeléseken alapult. Lelkesedésében Eric elhatározta, hogy teljes hosszában követni fogja az áramlás útját, egészen a Galápagos-szigetekig; ez a mintegy 9000 tengeri mérföldnyi út körülbelül egyharmadát teszi ki a föld kerületének.
De nemcsak az áramlás irányát és erejét kellett tanulmányozni, hanem ugyanilyen fontos volt annak a kiderítése is, hogy milyen széles ez az ellenáramlás. Eric tehát ahelyett, hogy egyenesen kelet felé, a távoli Galápagos-szigetek irányába vette volna útját, minduntalan irányt változtatott. Ilyen módon természetesen nem haladtak valami gyorsan előre, s egy hónappal később a Fou Po II. még csak 600 tengeri mérfölddel jutott közelebb rendeltetési helyéhez; ilyen tempó mellett még több mint egy évre lett volna szükségük céljuk eléréséhez. Eric lelkesedését ez cseppet sem hűtötte le, Táti azonban mind elégedetlenebb és komorabb lett. Eric ügyet sem vetett legénységének zúgolódására; nyugodtan folytatta cikcakkos útját, s mindinkább megbizonyosodott afelől, hogy az egyenlítői áram sokkal gyengébb, és a szemből fújó szél sokkal erősebb, semhogy a polinéziaiak ezt az útvonalat használhatták volna vándorlásaik során. Ebből az időből származik Eric érdeklődése a polinéziaiak hajózása és etnológiai múltja iránt; s ez az érdeklődés végül is minden mást háttérbe szorított nála.
11
Bizonyos, hogy ha Táti lett volna hajójának egyetlen utasa, Eric továbbra sem törődött volna a véleményével, mert mihelyt egy felfedezésről vagy egy elmélet végső igazolásáról volt szó, nem ismert könyörületet. De ekkoriban jött rá, hogy a hajón egy csomó kellemetlen potyautas is tartózkodik: hajóférgek egész serege, amely a vízvonal alatt belefúrta magát a deszkákba, így aztán Eric mégiscsak megszakította kutatóútját, és visszafordult, hogy az akkori Holland Kelet-India valamelyik alkalmas hajójavító műhelyében megreparáltassa és rézlemezekkel vonassa be a hajótestet. Rövid keresés után talált is ilyen műhelyt, éspedig a serami Ambonban, ahol néhány ügyes bennszülött jól és gyorsan elvégezte a munkát. Ez a váratlan kiadás azonban olyan komoly anyagi érvágást jelentett, hogy Eric hirtelen elhatározta: Sydney felé veszi útját, és ott eladja a magával hozott kínai régiségek egy részét.
Ahelyett, hogy a Torres-szoroson át vezető legrövidebb utat választotta volna, nyugat felől meg akarta kerülni Ausztráliát; ez az elhatározás ésszerűbb volt, mint amilyennek látszik, mert itt általában erős hátszél szokta megkönnyíteni és meggyorsítani az utazást. Sajnos azonban a szelek ezúttal egyáltalában nem úgy viselkedtek, ahogyan a térképek és hajózási kézikönyvek szerint viselkedniük kellett volna: á kedvező szelek helyett a szerencsétlen utasok vad szélviharba kerültek, amely ronccsá nyomorította hajójukat. Emberfeletti erőfeszítéssel, s inkább holtan, mint elevenen végül is sikerült partot érniük egy kis gyöngyhalászfaluban, Broome-ban, Ausztrália északnyugatipartvidékén.
Mivel azonban továbbra is Sydneybe akartak eljutni, úgy döntöttek, hogy a sekély és zátonyos Torres-szoroson át folytatják útjukat/Sajnos azonban a Fou Po II. nélkülözött egy fontos kelléket, amely az idemerészkedő hajókról ritkán hiányzik: nem volt motorja. Eric minden szakértelme és Táti éles szeme sem tudta a hajót megóvni attól, hogy minduntalan zátonyra ne fusson, s végül is -- éppen az utolsó pillanatban, mielőtt a szoros túlsó oldalán kifutottak volna a Pápua-öböl nyílt vízére -- elvesztették árbocaikat. Kedves dzsunkájuk tehetetlenül sodródott Üj-Guinea déli partjának egyik folyó-
12
torkolatába, s mozdíthatatlanul megfeneklett a mély parti iszapban, gyökerestül kifordult fák, letört ágak és más roncsok közepette. Miközben tájékozódni próbáltak, orrtüs*, hegyes lándzsákkal felfegyverzett vademberek csapata bukkant fel a mangrove-fák mögül, és mohó szemmel bámultak a jövevényekre. Éhes pillantásuk kellemetlenül emlékeztette Ericet és Tátit arra, hogy Űj-Guinea bennszülötteinek java része még emberevő. Bizonyosra vették, hogy a vadak hamarosan visszajönnek, mégpedig a törzs főszakácsával meg egy hatalmas kondérral. Hosszú idő után csakugyan visszatértek, de néhány takarosán öltözött misszionárius kíséretében és egy hosszú hajókötéllel.
Rendkívül kellemes pihenőt töltöttek itt a megkeresztelt és meg nem keresztelt kannibálok körében. Mikor aztán a két elszánt kutató 1935 elején újból hajóra szállt, Eric úgy döntött, hogy ráérnek majd Kaliforniában (1) értékesíteni a kínai régiségeket, s Táti tiltakozása ellenére az Egyenlítő felé vette útját, hogy menet közben tovább tanulmányozhassa az áramlást, és folytathassa érdekes megfigyeléseit. Eric még ŰjGuineában maláriát kapott, s annyira legyengült, hogy amikor ellátogattak a Salamon-szigetekre, beleesett a vízbe, s minden bizonnyal bele is fulladt volna, ha a hűséges Táti utána nem veti magát. Ettől a kalandtól eltekintve minden a legnagyobb rendben ment. Ám miután két hónapig hajóztak már ilyen cikcakkosan, Táti igen érthető módon végképp megcsömörlött az egyenlítői áramlástól, és erélyesen követelte kapitányától, hogy azonnal tegye partra. Eric végül is belátta, hogyha el akarja kerülni a nyílt lázadást, engednie kell legénysége óhajának.
A Marshall-szigetek partjai estek legközelebb. (E szigetek közül az egyik, Bikini később világhírű lett.) Eric azonban nem szívesen kötött ki itt, mert a Marshall-szigetek, a többi mikronéziai szigethez hasonlóan, az első világháború befejezése óta a japán mandátumos területek közé tartozott, s a
* Átfúrt orrukban, szájukkal párhuzamos vonalban, vastag tűt viselnek
13
japánok rendszerint durván kiutasítottak minden idegent. Ámde Tatinak most az volt a rögeszméje, hogy partra akar szállni, és nem hallgatott az okos szóra. Eric tehát igen rossz előérzettel kötött ki a legközelebbi korallzátonyon, Jaluiton. Balsejtelmei be is igazolódtak: a japán parancsnok nyomban vallatóra fogta a hívatlan vendégeket, s biztosította őket, hogy ez a harmadfokú vallatás nem fog véget érni mindaddig, míg be nem ismerik, hogy amerikai kémek. Miután azonban eltelt két hét, és Ericék továbbra sem tették meg a kívánt vallomást, a parancsnok hirtelen elvesztette türelmét: minden mentegetődzés nélkül visszakísértette a jövevényeket a dzsunkára, és nyersen utasította őket, hogy a lehető leghamarabb hagyják el a Marshall-szigeteket. Nem mondatták maguknak kétszer; tüstén felvontak annyi vitorlát, amennyit csak az árbocozat elbírt.
Eric, aki úgy látszik, végül tudomásul vette, hogy Tátit nem érdeklik annyira az óceáni áramlások, mint őt, kurtán bejelentette, hogy Hawaii szigetén szándékozik partra tenni útitársát: az a csekély négyezer tengeri mérföldes kerülő, amit ez jelentett, cseppet sem zavarta. Néhány nappal később émelyítő zsírszag csapta meg az orrukat. Ügy tetszett, hogy az éléskamra felől jön ez a szag, és csakugyan, mihelyt benyitottak oda, rájöttek, mi történt. Mialatt ők vizsgálati fogságban voltak, a parancsnok emberei nyilvánvalóan átkutatták a hajót, s abban a reményben, hogy kompromittáló iratokra vagy valamiféle miniatűr pokolgépre bukkannak majd, sorra kinyitották a konzerveket és a gondosan, légmentesen elzárt élelmiszerládákat. Csak a víztartálynak kegyelmeztek meg, ez érintetlen volt és majdnem teli. Miután Eric és Táti kidobálták a dzsunkából a tönkrement élelmiszereket, nem maradt egyebük a tengeri útra készült kétszersültnél.
Három héten át kétszersültön, rántott levesen és vízen éltek. Eleinte persze halászattal is megpróbálkoztak, de megfelelő csalétek híján minden fáradozásuk eredménytelen maradt, így azután, hogy fel ne emésszék gyorsan lankadó maradék erejüket, mostantól fogva egész energiájukat arra összpontosí-
14
tották, hogy minél előbb elérjék távoli úticéljukat. Az áramlások és szelek nem kedveztek nekik, és az egész hátralevő hajóút egyetlen hosszú lidércálomnak tűnt. A negyedik hét elejére már annyira kimerültek, hogy nem volt erejük a dzsunka irányításához sem, csak sodortatták magukat. Az ötödik hét vége felé azután végre szárazföldet pillantottak meg: magas, kopár, sziklás part körvonalai bontakoztak ki a ködös messzeségből. Megpróbáltak felülni, de menten elájultak az erőfeszítéstől. Amikor eszméletre tértek, visszataszító, iszonyatos emberszörnyek csoportja vette őket körül -- hasonló lényeket még soha életükben nem láttak. Először mindketten azt hitték, hogy ama hírhedt, égetően forró föld alatti birodalom valamelyik bugyrába kerültek, de egyik megmentőjük hamarosan felvilágosította őket. A Hawaii-szigetekegyikén, Molokai északi oldalán vetődtek partra, a kalaupapai lepratelep kellős közepén. Szerencsés megmenekülésük fölött érzett örömük azonban megint csakhamar elpárolgott, amikor megtudták, hogy kedves dzsunkájuk, a Fou Po II. összezúzódott a sziklákon, és valamennyi feljegyzésük, hajónaplójuk és minden egyéb holmijuk odaveszett.
Hosszú kórházi tartózkodása alatt Eric számos etnológiai könyvet olvasott el. Egy polinéziai kettős kenu képe különös ötletet ébresztett benne: miért ne folytathatná egy ilyen jól kipróbált, tengerbíró alkotmányon az óceáni áramlások tanulmányozását? Egyfüst alatt megismerhetné a polinéziai hajózás fortélyait is. Szilárdan eltökélte, hogy ezentúl csak egyedül indul útnak. De mi lesz szegény Tátival? A hajóút Franciaországig roppant költséges, és Táti már réges-régen odaadta Ericnek utolsó garasait is. Eric tehát nagylelkűen felajánlotta, hogy először hazatér Tátival Franciaországba; úgy tett,mintha csak valami kis part menti kiruccanásról lenne szó, nem pedig arról, hogy vakmerő módon félig megkerüljék a földgolyót. Táti, aki az idők folyamán magáévá tette Eric nagystílű életszemléletét, habozás nélkül elfogadta ezt a képtelenül önzetlen ajánlatot.
így hát a két elválaszthatatlan jó barát, akiket egyformán boldoggá tett az a kilátás, hogy végre megszabadul-
15
hatnak egymástól, haladéktalanul hozzálátott a harmadik hajó megépítéséhez.
Egy év alatt el is készült a különös vízi jármű, s 1937 márciusának első napjaiban Eric és Táti vidáman búcsút mondtak a Hawaii-szigeteknek, valamint újonnan szerzett barátaik népes csoportjának. Barátaik a kicsiny, alig 11 méter hosszú kettős kenut mindvégig „dupla koporsónak" csúfolták; ők maguk azonban egy legendás hawaii kenu után Kaímz'Zoának nevezték el. Hamarosan kiderült, hogy a Kaimiloa nemcsak szilárd és könnyen kezelhető, hanem rendkívül gyors vitorlás is. Eric -- boldogan, hogy új műve ilyen pompás tengerjárónak bizonyult, és égve a vágytól, hogy megtartsa Tatinak tett ígéretét -- felvonta a vitorlákat, és hihetetlen pontossággal és eleganciával bonyolította le az egyik leghosszabb és egyben leggyorsabb utazást, amelyre hasonló méretű tengeri járművel valaha is vállalkoztak. Az első 2300 mérföldnyi út -- Hawaiitól a Wallis-szigetekig -- alig tartott tovább egy hónapnál, s ez alatt az idő alatt sehol sem kötöttek ki. Innen az elszánt Eric a Torres-szoros felé vette útját, s ezúttal olyan biztonsággal kelt át rajta, mintha csak pontosan emlékeznék minden egyes zátonyra még abból az időből, amikor a Fou Po //.-vei erre haladt. Az út további része Báli szigetéig olyan könnyű és gyors volt, hogy Ericék minden eddigi rekordot megdöntötték.
Még meglepőbb sebességgel keltek át az Indiai-óceánon. Szokatlanul erős északkeleti monszun segítette előre a KaimiZoát, amely olyan iramban haladt, akár egy versenyjacht, és már az ötvenkilencedik napon megérkezett Cape Townba. Átlagos sebessége elérte a napi száz mérföldet, ami ilyen hosszú úton páratlan gyorsaságot jelent. Meg kell jegyezni, hogy Eric és Táti minden bizonnyal még hamarább tették volna meg ezt az utat, ha közben, éppen a Jóreménység foka alatt viharba nem kerülnek; ekkor azonban a Kaimiloa kormánya eltörött, és a vihar egészen a sarki jég széléig sodorta a kenut. Cape Towntól Tangerig* azután száz napig tartott
* A dél-afrikai Fokvárostól, a Gibraltári-szorosig 16
az út, de kerülőt tettek, hogy meglátogassák az Azori-szigeteket és Portugáliát -- bár különös módon egyik helyen sem kötöttek ki.
Táti boldog volt, hogy végre hazaérkezett, és szilárdan eltökélte, hogy soha többé nem vállalkozik ilyen hosszú vitorlás útra; mihelyt elérték útjuk végcélját, Cannes-t, sietve búcsút mondott kapitányának, és eltűnt. De Ericet még mindig bűvöletükben tartották a Csendes-óceán rejtelmei, s egyetlen perccel sem akart több időt tölteni Franciaországban, mint amennyire elengedhetetlenül szükség volt. A Kaimiloa rendkívül jó tengeri járműnek bizonyult, ehhez nem is férhetett kétség. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lehetne tovább tökéletesíteni -- vélte Eric. De mivel egyre több változtatást tartott szükségesnek, végül is vadonatúj hajót épített, két kivetővel; kettős nevet is adott neki: Kaimiloa-Wakeának keresztelte el. Éppen ekkor érkezett meg az a vonzó és elszánt amerikai lány, akivel valamikor Honoluluban ismerkedett meg, s aki oly csodálatos hawaii névre hallgatott: Papaleaiainának hívták. Eric tehát az eredetileg tervezett magányos utazás helyett sietve és boldogan indult el Papaleaiainával déltengeri nászútjára. Az újdonsült házaspár 1940 májusában hagyta el Franciaországot, közvetlenül a francia összeomlás előtt.
A Kaimüoa-Wakea még elődjénél is gyorsabb és biztosabb volt, s Eric ezúttal is tanújelét adta kiváló navigációs képességeinek. Ámde a balsors szeszélye folytán -- mely félelmetes szabályossággal jelentkezett időről időre Eric életében -- nem sokkal elindulásuk után hajótörést szenvedtek. A pompás új kenu egy sötét éjszakán a Kanári-szigetek közelében rejtélyes módon egy spanyol halászhajó orra alá sodródott, derékban kettétörött, és néhány perc múlva elmerült, l^iic még most sem tudott úszni, Papaleaiaina azonban szerencsére tudott, s így sikerült Ericet fenntartania a víz színén egészen addig, míg csak a spanyol halászok le nem bocsátottak egy mentőcsónakot, hogy hajójukra vegyék őket.
És ekkor, újabb szerencsés megmenekülése után következett be Eric kalandos életének talán egyik legfantasztiku-
17
2 Tutajról tutajra
l '
sabb eseménye. Ifjú feleségével együtt igen rosszul érezték magukat Franciaországban, ahova csak nagy nehézségek árán tudtak visszatérni, miután hosszú ideig vesztegeltek a Kanáriszigeteken. Eric mindenképpen folytatni akarta vizsgálódásait a Csendes-óceán déli részén. De hogyan fogjon újból hozzá most, a háború kellős közepén, amikor se pénze, se hajója? Valóban bámulatra méltó leleményességgel oldotta meg ezt a megoldhatatlannak látszó problémát: mihelyt az Egyesült Államok felvette a diplomáciai kapcsolatot a vichyi kormánnyal, kineveztette magát francia konzulnak Honoluluba. A későbbi események fényénél ez a lépés merő esztelenségnek és ráadásul opportunizmusnak tűnik. De ahhoz, hogy helyesen ítéljük meg a dolgot, tudnunk kell, hogy Eric, a régi családi hagyományoknak megfelelően royalista volt, szülei pedig Pétain marsall régi szomszédai és barátai. Éppen ezért Eric Pétain hatalomra jutását olyan eseménynek tekintette, amely a helyes irányba vezet, vagyis a monarchia helyreállítása felé. A személyes baráti kötelékek érthetővé teszik, hogy oly vakon bízott a marsallban, még jobban, mint honfitársai, akik -- ne felejtsük el -- ekkor még nagyon kevés kivételtől eltekintve, Pétainban Franciaország megmentőjét látták.
A honoluluiak hamarosan a szívükbe zárták Ericet; rendkívül népszerű lett, de miután a vichyi kormány lassan elvesztette függetlenségét és tekintélyét, az új konzul helyzete egyre nehezebbé vált. Végül odáig fajult a dolog, hogy a hatóságok japán kémet gyanítva benne, letartóztatták. Ám ezúttal nem járt olyan végzetes következményekkel az eset, mint tíz évvel előbb, amikor a jaluiti japán parancsnok nézte őt amerikai kémnek. A hatóságok csakhamar felismerték a vád képtelenségét, és némi mentegetődzés után szabadon bocsátották. Alighogy a háború véget ért, Eric nekilátott, hogy megfelelő hajót keressen csendes-óceáni tanulmány útjához, amelyet most már haladéktalanul meg akart kezdeni.
Minthogy polinéziai kettős kenut nem talált, választása végül is egy 150 tonnás dzsunkára, a Cheng í/ora esett. Eredetileg elegáns kirándulójacht volt a Cheng Ho, de a háború alatt Pearl Harborban úszó tiszti étkezdévé degradálták. Az ameri-
18
kai haditengerészet éppen akkor szolgáltatta vissza tulajdonosának, aki már alig várta, hogy végre valami haszna legyen belőle. Eric, aki anyagi és gazdasági dolgokban éppoly könnyelmű és naiv volt, mint azelőtt, nyomban társult vele: abban állapodtak meg, hogy koprát vásárolnak fel, és élelmi cikkeket, posztót és más árukat adnak el Francia Polinéziában.
Eric társában volt annyi óvatosság, hogy nem kísérte el őt első útjára. Mikor Eric -- elbűvölve a sajátos óceáni áramlásoktól és a bennszülöttektől, akikkel útján találkozott -- végül visszatért Honoluluba, az elszámolásból kiderült, hogy ez a tengeri út érthetetlen módon veszteséggel zárult. Eric rendkívül meglepődött, s tüstént ismét útra akart kelni, hogy helyrehozza a veszteséget. Társa azonban kíméletlenül beperelte, s alighogy a két fél kiegyezett, máris újabb per fenyegetett.
Ez aztán már sok volt Ericnek; ismét veszélyeztetve látta nemrég visszanyert szabadságát. Sietve legénység után nézett, s a Cheng Hón útnak indult Tahiti felé, hogy örökre eltűnjön társa és felesége életéből. Egy ekkora dzsunka vezetéséhez rendes körülmények között legalább nyolc emberre lett volna szükség, de bármily különösen hangzik is, Eric két tapasztalatlan társával minden baj nélkül tizennyolc nap alatt tette meg a hosszú, 2400 mérföldes utat. Ez a vakmerő teljesítmény nagy port vert fel, és nem Eric faképnél hagyott társa volt az egyetlen, aki szigorúan elítélte őt ezért az -- enyhén szólva -- elhamarkodott tettéért. Ilyen és ehhez hasonló esetekre csak egyetlen mentséget lehet felhozni: Eric szerencsétlenségére néhány évszázaddal elkésve jött a világra. A tizenhatodik vagy tizenhetedik században kellett volna élnie, amikor a kalózok és conquistadorok általános megbecsülésnek örvendtek, s e pályák nyitva álltak mindazok előtt, akik torkig voltak az otthoni élet nyugalmával.
Jómagam éppen ez után a vakmerő kalandja után, vagyis 1949-ben ismerkedtem meg Ériekéi. Rendkívül temperamentumos ember volt, és korát meghazudtolva (már közel járt a hatvanhoz), olyan eleven, akár egy iskolás gyerek. Egyéni-
19
ségének varázsa csakhamar engem is magával ragadott. Noha majdnem minden kérdésben homlokegyenest ellenkező véleményen voltunk, mii>t legjobb barátok váltunk el. A következő két év folyamán, amelyet én a Tuamotu-szigeteken töltöttem, Eric többször is felbukkant komikus dzsunkáján, s olykor-olykor egy-két nappal tovább vesztegelt a kelleténél, pusztán azért, hogy végre meggyőzzön valóban forradalminak nevezhető etnológiai elméleteinek helyességéről.
Határozottan az volt az érzésem, hogy a koprával és fogyasztási cikkekkel kereskedő vállalat nem valami jól áll, s balsejtelmeim be is igazolódtak: a társaság nem sokkal később tönkrement.
Eric hihetetlen nyugalommal, mondhatnám, közönyösen fogadta ezt a csapást, és mint rendesen, most is valami újabb meglepetést tartogatott: a Tahititól 300 mérföldnyire délre elterülő ausztrál szigetcsoport földmérő mérnöke lett -- megpályázta és nyomban meg is kapta ezt az újonnan kreált állást. Ez a távoli és alig megközelíthető szigetcsoport öt, hegyekkel borított szigetből áll. Eric évekig nem hallatott magáról; csak annyit tudtam róla, hogy nagyszabású tudományos munkán dolgozik, amely a polinéziai hajózásról szól, s hogy vitás földkérdésekben hozott salamoni ítéletei rendkívül népszerűvé tették. Mint mindenki más, én is biztosra vettem, hogy a múló évek megtették a magukét, s Eric végre letelepedett, hogy ezentúl nyugodt életet éljen. Most azonban, mindazok után, amiket láttam és hallottam tervezett tutajexpedíciójáról, megértettem, hogy csupán néhány évre vonult vissza az Austral (Tubuai)-szigetekre, s ez alatt az idő alatt utolsó és legnagyobb tengeri kalandjára készülődött.
Hajtott a kíváncsiság, hogy közelebbi részleteket tudjak meg Eric nagyszabású terveiről, s mit sem törődve a kicsomagolásra váró táskák és bőröndök halmazával, mindjárt másnap reggel visszamentem Papeetébe. Sokáig kiáltoztam a rakparton, míg csak Eric fel nem bukkant a bódészerü kabin ajtajában, amely elfoglalta a bambuszból épült tutaj fedélzetének
20
nagyobbik részét. Az eltelt két év alatt, mióta nem találkoztam vele, haja még fehérebb lett, és általában fáradtnak és gondterheltnek látszott. De mihelyt megpillantott, arca felderült, és kivetett egy pallót, hogy fel tudjak menni a tutajra. Alighogy helyet foglaltam a tágas kabinban, Eric máris beszélni kezdett, mintha valami támadástól tartott volna a részemről. Némi keserűséggel a hangjában igy szólt:
-- A ti Kon-TíAi-expedíciótok utánzása már jó ideje meddő sporttá fajult, s így cseppet sem lep meg, hogy mindenki fejcsóválva kérdezi: mi értelme van az én utáninak? De biztosíthatlak, hogy az én célom éppoly komoly és tudományos, mint Thor Heyerdahlé volt, mikor tíz évvel ezelőtt elhatározta, hogy megvalósítja a maga tutaj expedíció ját. Az egyetlen különbség az, hogy én más elméletet akarok bebizonyítani, éspedig olyat, amely homlokegyenest ellenkezik az övével. De nem tudom, van-e értelme, hogy folytassam, hiszen te bizonyára nagyot nevetsz majd teóriáimon, és őrültnek fogsz t ártani. . .
Siettem megnyugtatni, hogy egyrészt sem opponense, sem védelmezője nem lehetek elméleteinek, hiszen még nem is ismertette azokat, másrészt a bolondok mindig a gyengéim voltak.
Eric láthatóan megkönnyebbült, s kiterítve előttem a Csendes-óceán térképét, így folytatta:
-- Mivel utamat mindenképpen a Kon-Tí&í-expedícióval fogják összehasonlítani, leghelyesebb, ha én is Thor Heyerdahl elméleteit veszem kiindulópontul. Teljesen egyetértek vele abban, hogy számos hasonló ősszerszámot és népszokást fedezhetünk fel Dél-Amerikában és a polinéziai szigeteken, a növényzetről nem is beszélve. Ha azonban ezeknek a rokon jelenségeknek a magyarázatára kerül a sor, a véleményünk már nem egyezik. Thor Heyerdahl szerint a hasonlóságok onnan származnak, hogy az első polinéziai bevándorlók fehér bőrű peruiak voltak, akik balsafa tutajokon tették meg az utat a Csendesóceánon át, és mintegy ezerötszáz évvel ezelőtt telepedtek meg a szigeteken. Én ezzel szemben húszévi kutatás és töprengés után arra a konklúzióra jutottam, hogy a dolog éppen
21
ellenkezőleg történt: mindezek a rokon vonások azzal magyarázhatók, hogy a polinéziai tengerészek még a prehisztorikus időkben ismételten megtették a hosszú utat Dél-Amerikáig és vissza, s ily módon különböző indián törzsek hatottak rájuk, és ők is hatottak azokra. Éppen ezért véleményem szerint itt nem valami népvándorlási jelenségről van szó, hanem olyan kulturális kölcsönhatásokról, amilyenekkel mindenkor találkoztunk és találkozunk most is a különböző népek között: példát szolgáltatnak rá az amerikai nők, akik francia divat szerint öltözködnek, és a francia zenészek, akik amerikai dzsesszt játszanak.
-- De hiszen ez az elmélet egyáltalában nem új -- jegyeztem meg barátságtalanul. -- Legalább egy tucatnyi etnológus támasztja alá különböző könyvekben és cikkekben azt a feltevést, hogy a polinéziaiak vakmerő, hosszú csendes-óceáni útjaik alkalmával egyszer vagy talán több ízben is eljutottak a dél-amerikai partokig. Egyik honfitársam, Erland Nordenskiöld például már 1931-ben publikált egy tanulmányt, amelyben ...
-- Jól ismerem mindazt, amit Nordenskiöld, Frederici, Dixon, Rivet, Buck, Hornell, Emory meg a többiek írtak -- vágott közbe Eric rendkívül harciasán. -- De egyikük sem konyított a hajózáshoz, és ezért úgy tologatták ide-oda a népeket a térképen, mint a sakkfigurákat, tekintet nélkül a gyakorlati problémákra. Buck például azt képzeli: a polinéziai kettős kenuk képesek voltak arra, hogy Tahitiból vagy Mangarevából egyenesen Dél-Amerikába hajózzanak, s több ezer mérföldnyi utat tegyenek szemben az erős keleti passzátszéllel, amely egész éven át szakadatlanul fúj. Ami új és értékes az én elméletemben, az éppen az, hogy én nemcsak az útvonalat mutatom meg, hanem azt is, miféle alkotmányon tették meg ezt az utat a polinéziaiak Dél-Amerikába és vissza. Tessék, nézd meg a térképet. Bárhonnan indultak is az Amerika felé hajózó polinéziaiak, annyi bizonyos, hogy le kellett térniük körülbelül a déli szélesség negyvenedik fokáig, ahol erős nyugati szelek uralkodnak. Amikor azután eljutottak Dél-Amerika közelébe, a Humboldt-áramlás segítette fel őket
22
Peruig. Innen már könnyűszerrel térhettek vissza Polinéziába, mert a keleti áramlások és passzátszelek segítségükre voltak, amint ezt a Kon-Tí/cí-expedíció bebizonyította. Ezzel szemben mindazok, akik előtt ezt az egyszerű teóriámat ismertettem, azt az ellenvetést tették, hogy a déli szélesség negyvenedik foka körül rendkívül viharos a tenger, s ha netán akadtak volna olyan vakmerő polinéziai hajósok, akik vállalkoztak erre a kísérletre, menthetetlenül odavesztek volna, így hát főképpen azért készülök erre az expedícióra, hogy bebizonyítsam: gyakorlatilag ez a déli útvonal az egyetlen lehetséges út. Valamennyi polinéziai hajózással foglalkozó etnológus közül Thor Heyerdahl az egyetlen, aki hasonló kísérletre vállalkozott, és ezért jobban tisztelem őt, mint mind a többi ellenfelemet együttvéve.
Tűnődve bólintottam, s végre feltettem a kérdést, amely már régen a nyelvemen volt:
-- De hát, Eric, miért nem kettős kenun teszed meg ezt az utat, amellyel be akarod bizonyítani elméletedet? Miért választottál erre a célra bambusztutajt? Tudtommal a polinéziaiak a régi időkben csak kivetőrudas és kettős kenukat használtak.
-- Részben igazad van, hiszen európai ember soha nem látott igazi, tengerálló polinéziai vitorlás bambusztutajt -- felelte Eric. - De ebből mindjárt arra következtetni, hogy soha nem is létezett efféle polinéziai tengeri jármű, kétségtelenül elhamarkodott dolog, bár eddig mindenki erre az elsietett következtetésre jutott. Ezek az ősi tutajok persze végképp eltűntek, mire a szigeteket felfedezték. Ennek az oka könnyen érthető: a polinéziaiak már sokkal régebben felhagytak hosszú tengeri utazásaikkal a különböző szigetcsoportok között. E vitorlás tutajok elkorcsosult formái azonban akkor még fellelhetők voltak mindenütt, és némelyik szigeten még ma is él egy-egy öregember, aki le tudja írni, milyenek voltak ezek a vízi járművek.
Kétkedő pillantást vethettem Ericre, mert felemelte hangját, és még határozottabban folytatta:
-- Bizonyos, hogy valamikor régen, szerte az egész Csendes-
23
óceánon használatosak voltak ezek a vitorlás tutajok. Mert ha nem egyetlen közös ősi típusból származtatjuk valamennyit, mivel magyarázhatnánk, hogy még ma is egyforma jellegű tutajokat használnak a Csendes-óceán mindkét partján: keleten, vagyis Peruban éppúgy, mint nyugaton, vagyis Formozában és Indokínában?
-- Ezért szerelted hát fel tutajodat egyrészt perui uszonyokkal, másrészt kínai árbocozattal? -- vetettem közbe.
Eric komolyan bólintott. Én magam azonban nemigen tudtam komolyan venni a prehisztorikus tutajtípus rekonstrukciójának ezt a módját. De minthogy itt elsősorban az a célom, hogy érzékeltessem, miféle ember volt is Eric de Bisschop, és mi volt tutaj expedíciójának tulajdonképpeni célja, mellőzöm annak a heves vitának a leírását, amely ezután következett. Vagy egy-két órán 'át vitatkozhattunk így, mikor a beszélgetést hangos kopogtatás szakította félbe.
-- Szabad! -- kiáltotta Eric.
Igen alacsony termetű, de erőteljes testalkatú férfi lépett be; nem lehetett több huszonöt évesnél. Közvetlen modorával és határozott fellépésével igen rokonszenvesen hatott. Eric bemutatta: Alain Brunnek hívták, s egyike volt Eric négy útitársának. Alain aziránt érdeklődött, hova raktározza el a most érkezett élelmiszer-szállítmányt. Eric kissé türelmetlenül azt válaszolta: Alain elég tapasztalt tengerész ahhoz, hogy ezt a kérdést ő maga döntse el. Aztán nagy lendülettel folytatta a vitát. Hosszasan taglalni és bírálni kezdte az imént felhozott elméleti ellenvetésemet, de fejtegetéseit újabb kopogtatás szakította félbe. Ezúttal egy autogramgyűjtő kereste, aki ugyan tollat és könyvecskéjét egyaránt otthon felejtette, de azért az autogramra igényt tartott. Csaknem ugyanabban a pillanatban megérkezett a legénység másik három tagja is, hogy Eric tanácsát kérje valami fontos ügyben. Gyorsan elbúcsúztam Erictől, és hazasiettem, hogy végre kicsomagoljam a holmimat.
Két héttel ez után a beszélgetés után vitorlázott el Eric. Elindulása alkalmából olyan népünnepélyt rendeztek, amilyen ritkán látható Tahiti szigetén -- talán csak a július tizen-
24
negyediki* ünnepségek műsorába iktatott évi kenuversenyek idején. A sziget valamennyi európai lakosa megjelent, élükön a kormányzóval, s rajtuk kívül a bennszülöttek ezrei zarándokoltak le a rakpartra. A tahitiak közül sokan kivetőrudas kenukon érkeztek a helyszínre, s lassan, feszült várakozással körülevezték a virágokkal borított tutajt. Mindenfelől élénk beszélgetés, kacagás és nótaszó hallatszott. Egyszerre csak dobpergés ütötte meg a fülünket. A zsivaj elcsendesedett, s mindenki csodálkozva nézett abba az irányba, ahol a dobok megszólaltak. A következő pillanatban szalmaszoknyás tahiti lányok -- hulatáncosnök -- csoportja bukkant elő a part menti cserjésből, és ritmikus léptekkel libbentek Eric és társai elé. Miután eljártak egy vérpezsdítő táncot, a tahiti upaupát, s elénekelték a külön erre az alkalomra szerzett szép búcsúdalt, levették fehér /mrefüzéreiket, s a gyönyörű virágkoszorúkat az elragadtatott tutaj ősök nyakába akasztották. Jellegzetes tahiti búcsúünnepély volt ez, amilyet hajdanában a bennszülött lakosság csak valóban tekintélyes törzsfőinek rendezett, amikor valamilyen hosszú és kockázatos útra indultak.
Eric és társai szemlátomást elérzékenyülve szálltak fel a Tahiti ATuíra, s miközben az indulásra váró vontatóhajó kötelére vette a tutajt, felkapaszkodtak a kunyhó tetejére. Követtem tekintetemmel a két járművet -- furcsán hatottak így együtt --, míg csak el nem tűntek Cape Tataa, vagyis a Búcsú Foka mögött, ahol a tahiti mitológia szerint az eltávozó lelkek búcsút mondanak ennek a világnak. Az öt férfi egyikük karcsú és alacsony, fehér trikóban és khakiszínű sortban, a másik négy atlétatermetű, lágyékkötőben -- az utolsó pillanatig ott állt a kunyhó tetején, s vidáman integettek a parton tolongó tömegnek.
Két évvel később csaknem ugyanilyen népes tömeg gyűlt össze a papeetei kikötő rakpartján, hogy üdvözöljék a visszatérő tutajosokat. Ezúttal azonban senkinek sem volt kedve tréfálkozni, nevetgélni vagy énekelni, s a komor arcú hula-
* Tahiti, francia gyarmat lévén, megtartja Franciaország nemzeti ünnepét
25
táncosnők, akik elvegyültek a többiek közé, mind hosszú, fehér ünneplő ruhát viseltek. A tahitiak már napok óta tudták, hogy a tutaj expedíció szerencsétlenül végződött, s hogy Eric de Bisschop meghalt.
Félárbocra eresztett zászlóval, lassan siklott a rakpart felé a francia ágyúnaszád, amelyet kiküldtek, hogy fedélzetére vegye azokat, akik túlélték az expedíciót. Feszes vigyázzban álltak a tisztek és a legénység, s a rakparton összegyűlt férfiak és nők közül sokan hangosan zokogtak, mikor az egyszerű fakoporsót kiemelték a hajóból, és ráhelyezték egy csapatszállító gépkocsi tetejére. Az expedíció tagjai csak akkor indultak el lassú léptekkel a kikötőhídon, mikor a gépkocsi már elhajtott. Alig lehetett kihúzni belőlük egy-egy szót, némák voltak, mint akik még nem tértek magukhoz a szörnyű megrázkódtatás után, s kurta válaszaikat is csakhamar elnyelte a körülöttük kitört fecsegés fülsiketítő lármája. De abból a kevésből is, amit hallottam, világosan kiderült, hogy az életben maradottak közül Alain Brun volt az expedíció-' hőse, s hogy a veszélyes kaland minden bizonnyal még tragikusabban végződött volna, ha Eric de Bisschopnak tett ígéretéhez híven Alain vissza nem kíséri őt Chiléből Polinéziába.
Szerencsés véletlen folytán Alain alig néhány nappal később szomszédom lett a Tahiti nyugati partján levő Paéa kerületében. Érdeklődési körünk sok közös pontja hamarosan arra indított bennünket, hogy sűrűbben keressük egymás társaságát. Alainnek eleinte nehezére esett nyíltan és fesztelenül beszélni fájdalmas emlékeiről, amelyek szemlátomást szüntelenül foglalkoztatták. Egy este azonban hirtelen felengedett, s lassan, körülményesen, mintha vallomást tenne, minden szépítgetés nélkül elbeszélte nekem, mi történt a tahiti vidám búcsúztatás és a szomorú megérkezés között eltelt két hosszú év alatt, 1956 novemberétől 1958 szeptemberéig.
Ezt a történetet mondom most el, abban a formában, ahogyan végképp kibontakozott Alain megismételt elbeszéléseiből, újra meg újra felidézett emlékeiből. S hogy azok is mindjárt megismerkedhessenek Alainnel, akiknek nem volt alkalmuk személyesen találkozni ezzel az emberrel, Eric de
26
Bisschop utolsó meghitt barátjával, az expedíció vezetőjének méltó helyettesével, helyesnek vélem, ha a legelején kezdem, s ismertetem azoknak a különös eseményeknek hosszú láncolatát is, amelyeknek eredményeként Alain először találkozott Ériekéi.
így hát átadom a szót Alainnek.
27
1NASÉVEIM
Tulajdonképpen nem is annyira én tehetek róla, mint inkább Michel bátyám, hogy életemből több mint egy esztendőt töltöttem különböző tutajokon, amelyeknek megvolt az a kellemetlen szokásuk, hogy minduntalan le akartak süllyedni velem a tenger fenekére, vagy szét akartak esni alattam. Ám most, mikor békésen üldögélek kényelmes székemen, egy pálmalevelekkel befedett hüs házban, ennek a verőfényes lagúnának a partján, s felelevenítem emlékeimet, úgy érzem, semmi okom rá, hogy szemrehányást tegyek Michel bátyámnak. Ellenkezőleg, hálás vagyok neki. Hiszen az ő kéretlen beavatkozása nélkül valószínűleg sohasem telepedtem volna le Tahitiban, s aligha ismerem meg Eric de Bisschopot, ezt a csodálatos, elbűvölő embert.
De ha jobban meggondolom, azt hiszem, nekem is volt némi érdemem abban, hogy életem ilyen fordulatot vett: mert magam jutottam arra a sorsdöntő elhatározásra, hogy tengerésznek megyek. Ez közvetlenül a legutóbbi világháború után történt. Még csak tizennégy éves voltam, de apámat és anyámat már régen elvesztettem. A háború éveit Algériában vészeltem át, különböző gyermektelepeken, ideiglenes gyámszülők egész sorának felügyelete alatt. Amint helyreállt a forgalom Észak-Afrika és Franciaország között, nyomban áthajóztam Marseille-be, hogy felkutassam fivéreimet és nővéreimet, akikről évek óta semmit sem hallottam.
Michel kivételével -- aki egy évvel volt idősebb nálam -- sorra megtaláltam valamennyiüket, mindegyiket más-más gyermekotthonban vagy különféle gyámszülőknél. Első tervem az volt, hogy péknek megyek, mert a háborús évek nélkülözése után szerettem volna végre megtömni a bendőm kenyér-
29
rel és édes süteménnyel. De a pékek, akiknél jelentkeztem, mintha csak megsejtették volna szándékomat: harsogó nevetésben törtek ki és elkergettek, így aztán beiratkoztam a marseille-i hajózási iskolába, abban a reményben, hogy ily módon ingyen eljuthatok valami távoli, tej jel-mézzel folyó országba, amelyen nem hagyott nyomot a háború.
Három hónap múlva elméletileg kiképzett matróz voltam; s nagy örömömre rögtön felvettek hajóinasnak egy Indokínába induló hajóra. Igaz ugyan, hogy nem jutottunk tovább Madagaszkárnál, ahol motorhiba folytán hetekig vesztegeltünk. De mint a hajó személyzetének legtöbb tagja, én sem nagyon bántam ezt, s fizetésemet az utolsó centime-ig trópusi gyümölcsökre és vendéglőkben költöttem el. A következő három év folyamán Marseille és különböző afrikai kikötők között hajóztam ócska vízi tragacsokon, amelyeket már régesrég ki kellett volna selejtezni, s csak a kétségbeejtő hajótérhiánynak köszönhették, hogy még mindig üzemben tartották őket. Kemény, nehéz élet volt, de legalább nem volt gondom lakásra és ellátásra, s ennél messzebbre nem terjedtek akkoriban a vágyaim.
1949 elején elszegődtem egy olyan hajóra, amely Ausztrália és a csendes-óceáni francia birtokok felé készült. Rendkívül elhanyagolt, rossz állapotban levő hajó volt, még a háború utáni francia viszonyokhoz képest is. Nem mondhatnám, hogy nagyon meg voltam elégedve, mert az öthónapos útra induló hajó csak nagy ritkán kötött ki itt-ott, akkor is csak rövid időre. Marseille-ből való elindulásunk után negyvenhét nappal még csak Tahitiig jutottunk, amely akkoriban még nem jelentett számomra többet, mint egy nevet a térképen. Az első ember, akivel a rakparton találkoztam, Michel bátyám volt: sejtelmem sem volt róla, hogy röviddel a háború után ő is tengerésznek ment. Néhány héttel énelőttem érkezett ide egy marokkói hajón, amely szintén siralmas állapotban volt, és ugyancsak rászorult a javításra. Noha Michel gyorsabban haladt előre a ranglétrán, mint én, s mint másodtisztnek igen jó fizetése volt, csakhamar otthagyta hajóját.
Melegen ajánlotta nekem, hogy én is kövessem példáját,
30
s nem győzte magasztalni a tahiti vidám, boldog, szabad életet. Huszonnégy órás kimenőm meggyőzött arról, hogy Tahiti valóban éppen nekem való hely; tüstént felkerestem a hajóstársaság ottani ügynökségét, s kértem, hogy bontsák fel a szerződésemet.
Sajnos kiderült, hogy a francia hajózási törvények sokban különböznek a marokkói törvényektől, amelyeknek hatálya alá Michel szerződése esett. A hajóügynök nyomban rábökött szerződésem egyik paragrafusára, amely félreérthetetlenül leszögezte, hogy nincs jogom felbontani a szerződést, míg vissza nem érünk Marseille-be. A kísértés azonban túl nagy volt, s elhatároztam, hogy megszököm. A kalandregényekben, amelyeket olvastam, a szökés többnyire roppant izgalmas és veszedelmes epizód -- különösen, ha trópusi kikötőben történik --, és minden szökevényt legalább egy fél tucat fegyveres üldöz, akik elől azonban a szökevény természetesen mindig egérutat nyer, például úgy, hogy eltűnik egy sötét, egzotikus erdőben, vagy elvegyül a tömegben, valamelyik festői matróznegyedben, őszintén megvallva, az én szökésem nem volt ilyen drámai: egyszerűen ott ültem egy kocsma teraszán, kellemes társaságban, s néztem, mint fut ki gőzösöm a kikötőből.
Pár nappal később, mikor már biztonságban éreztem magam, jelentkeztem a hatóságoknál. Mélységes csalódásomra azonban nem méltányolták nyíltságomat. Minden világrekordot megdöntő gyorsasággal letárgyalták az ügyemet, kéthónapi elzárásra ítéltek, s mindjárt őrizetbe is vettek. Szerencsére megengedték, hogy olvasással üssem agyon az időt. Válogatás nélkül a legkülönbözőbb könyvek kerültek a kezembe, többek között Herman Melville 0/nooja is, amely roppant humorosán ecseteli, hogyan ítélték el száz évvel ezelőtt a szerzőt és néhány matróztársát tahiti partraszállásuk alkalmával, ugyancsak szökésért, s hogyan csukták be őket egy „calaboozá"-ba, amely alighanem ugyanazon a helyen állt, ahol az én mostani börtönöm. Ha Melville-nek hinni lehet, szokatlan módon nyerte vissza szabadságát: a tahiti börtönőr lassan megunta a mulatságot, nem volt ínyére, hogy folyton szemmel kell tartania a foglyokat, s ezért megengedte nekik, hogy szép
31
csendben meglépjenek. Ma már azonban sajnos más idők járnak, s bár az én tahiti börtönőröm kedves és jóindulatú fickó volt, sohasem mulasztotta el jól bezárni a cella ajtaját. Két hónap múlva kénytelen voltam elhagyni Tahitit egy másik .társaság hajóján, pedig tulajdonképpen még nem is volt alkalmam többet látni a szigetből, mint néhány kocsmát, a bírósági épületet és a papeetei börtönt.
Még néhány évig folytattam kóbor tengerész életmódomat, mindaddig, míg be nem kellett vonulnom katonai szolgálatra. Noha a haditengerészethez soroztak be, egyenesen a marokkói Port-Lyauteybe irányítottak, ahol ismeretlen okokból mindjárt egy dzsip vezetését bízták rám. Különös véletlen folytán alig néhány hónappal később Michel bátyám is Casablancában kezdte meg elkésett katonai szolgálatát, s így végre alkalmunk nyílt rá, hogy kissé jobban megismerjük egymást.
Már csak néhány nap volt hátra katonai szolgálatomból, mikor egy reggel -- 1953 februárjának elején -- Michel telefonon felhívott Casablancából, s közölte velem, hogy éppen most futott be egy francia hajó, amelynek tahiti legénysége van, és Tahiti szigete felé tart. Azt indítványozta, hogy tüstént ruccanjak át Casablancába. Jómagam sokkal hűvösebben fogadtam a hírt, mint Michel, s korántsem voltam oly szentül meggyőződve róla, mint ő, hogy a kapitány és a legénység annyira vágyik találkozni velünk. Mindazonáltal amikor legközelebb szabadságot kaptam, felszálltam a Casablancái autóbuszra.
A tahiti hajó valamivel több, mint száztonnás motorhajó volt, s Kaumoanának hívták (amely -- mint később megtudtam -- nem is tahiti, hanem tuamotui név). Annyi bizonyos, hogy a legénység vidám tahiti fickókból állt, akik valóságos lakomát csaptak a tiszteletünkre, nyers hallal, főtt banánnal, disznósülttel és vörös borral traktálva bennünket, s ráadásul gitármuzsikával és távoli szigethazájuk népdalaival szórakoztattak minket. Nem tudom, vajon a vörös bornak vagy a mélabús, sóvárgó daloknak volt-e nagyobb részük benne, de mikor kora hajnalban a Kaumoana fedélzetéről visszatértünk a partra, mindketten ellenállhatatlan vágyat éreztünk, hogy
32
visszatérjünk Tahitiba. Gondolatainkba mélyedve ballagtunk a rakparton. Michelnek még hátravolt néhány hónapja a katonai szolgálatból. Én azonban minden bizonnyal szabad leszek, még mielőtt a Kaumoana útnak indul.
Nem volt még semmi tervem a jövőre nézve, így mi sem gátolt meg abban, hogy visszatérjek Tahitiba -- feltéve, hogy a Kaumoana magával visz. Négy nappal később polgári ruhában tértem vissza Casablancába. A Kaumoana még ott vesztegelt a kikötőben; a hajón tartózkodott a tulajdonos is, aki nemrég vásárolta a hajót Franciaországban, s most maga akarta elvezetni Tahitiba. Izgalomtól dobogó szívvel adtam elő neki, mi járatban vagyok. A tulajdonos barátságosan végighallgatott, de nyomban kijelentette, hogy nincs módjában több matrózt alkalmazni. Elszontyolodtam; ám a tulajdonos hosszas, mély töprengés után váratlanul hozzátette, hogy esetleg velük jöhetnék mint ingyenes utas -- ha hajlandó vagyok őrséget vállalni. Ezzel természetesen csak azt adta tudtomra elegánsan, kerülő úton, hogy nem szándékszik bért fizetni. De bántam is én! Siettem elfogadni az ajánlatát, még mielőtt meggondolja magát.
Útközben a tulajdonos olyan heves tengeri betegséget kapott, hogy nemcsak ő, hanem valamennyien azt hittük, nem éli túl. De ettől eltekintve minden rendben ment egészen a nyugat-indiai Martinique-ig. Eredetileg az volt a szándékunk, hogy itt üzemanyagot veszünk fel, de a tulajdonos úgy hallotta, hogy Panamában sokkal olcsóbb a Diesel-olaj, s ezért elhatározta, hogy egyenesen oda hajózunk; a gépész kijelentette, hogy bőven futja az olajunkból erre a rövid útra. A tulajdonos számítása egyáltalában nem volt ostoba, s a főgépész is helyesen becsülte meg az olajkészletet. Csakhogy egyikük sem vette figyelembe, hogy a Karib-tengeren gyakoriak a heves viharok, s hogy ilyenkor a hajó sokkal több olajat fogyaszt, mint máskor. S mondanom sem kell, hogy utolért bennünket a vihar. Mikor harmadik napon végre enyhülni kezdett, a főgépész felkapaszkodott a fedélzetre, és sápadtan közölte, hogy még egy fél órára van olajunk, félsebesség mellett. Még csaknem százmérföldnyire voltunk Pa-
3 Tutajról tutajra
33
namától. A kapitány, akinek végre kikérték a tanácsát, leállíttatta a motort, és egy ponyvából rögtönzött vitorlát szereltetett fel. Nem valami gyorsan haladtunk, de legalább meg tudtuk tartani az útirányt.
Két nap telt el kétség s remény között; a harmadik nap este kilenc órakor megpillantottuk a Panama-csatorna bejáratánál emelkedő világítótorony fényét. A kapitány boldog volt: megindíttatta a motort, s a hajót a kikötőmedence felé irányította, amely hajózási kézikönyve szerint közvetlenül a világítótorony mögött terült el. Feltehetően volt is ott efféle medence, mikor azt a kézikönyvet kiadták. Ez azonban -- mint az utólagos kutatások kiderítették -- még 1914-ben történt; elég az hozzá, hogy mire mi odaértünk, a kikötő már egészen más képet mutatott. Sajnos, erre csak akkor jöttünk rá, mikor hirtelen valami csúnya, nyikorgó hangot hallottunk a hajógerinc alatt. Mikor kivilágosodott, a tulajdonos búvárt hívatott, aki azonnal megállapította, hogy a hajócsavar súlyosan megsérült.
Két hajójavító műhely volt Cristobalban és Colónban, a két panamai ikervárosban: az egyik elegáns és hipermodern -- az amerikai zónában; a másik piszkos és ódivatú -- abban a városrészben, amely a Panamai Köztársasághoz tartozott. Az amerikai javítóműhely drága volt, és itt dollárban kellett fizetni. A panamai műhely árai sokkal alacsonyabbak voltak, s itt balboában lehetett fizetni, amihez sokkal könnyebb hozzájutni. Ez eldöntötte a kérdést. A Kaumoanát nagy üggyelbajjal felvontatták a panamai javítóműhely sólyaterébe, s egy csapat sötét arcú férfi gondjaira bízták, akik piszkos overallt viseltek, és szemlátomást cseppet sem örültek, hogy félbe kell szakítaniuk az izgalmas kártyajátékot.
A műhely biztosított bennünket, hogy a javítási munkálatok nem tartanak tovább néhány napnál. Ténylegesen két hétig tartottak, s a panamai hajózási ügynökök egybehangzóan úgy vélekedtek, hogy ez hihetetlenül gyors munka volt. Ismét birtokunkba vettük a hajót, boldogan, mint iskolás gyerekek egy kiránduláson, s a csatornán át elpöfögtünk. Nemsokára ott dülöngtünk a Csendes-óceán nehéz holthullám-
34
zásában, úton a Galápagos-szigetek felé; itt szándékoztunk utoljára kikötni Tahiti előtt. De alig utaztunk két napig, mikor a főgépész ismét megjelent a fedélzeten; homlokán megint olyan mély ráncok ültek, mint a múltkor, mikor az a kellemetlen eset történt a Karib-tengeren. Ezúttal áthevült a tengelycsapágy. A főgépész azt a nyomatékos tanácsot adta a tulajdonosnak és a kapitánynak, hogy térjünk vissza Panamába, és hozassuk helyre a hibát, míg nem késő. Némi habozás után megfogadták a tanácsot.
A csapágy mintha csak erre várt volna: rögtön lehűlt. Eltelt néhány óra. A motor még mindig kifogástalanul működött. A főgépész, a kapitány és a tulajdonos figyelték a motor egyenletes zakatolását; minél tovább figyelték, annál inkább gyökeret vert bennük az a meggyőződés, hogy ostoba pénzes időpazarlás volna megjavíttatni a csapágyat, mikor nyilvánvaló, hogy semmi baja. A tulajdonos végül is -- szemlátomást megkönnyebbülve -- utasítást adott, hogy a ha jó ismét forduljon meg, és folytassa útját. Közismert, hogy egy motor ugyanolyan szeszélyes tud lenni, mint egy nő; ezért, miközben ismét nyugat felé tartottunk, az első órákban aggódva vártuk, nem érkeznek-e a következő pillanatban újabb vészhírek a gépteremből. Legnagyobb csodálkozásunkra azonban nem érkeztek ilyen hírek.
Ezzel szemben most mintha odafent történt volna valami baj, mert a kapitány és a kormányos nyugtalanul rohangáltak ki-be a tulajdonos fülkéjének ajtaján. Persze hamarosan rájöttünk, mi történt. A tulajdonos hirtelen rosszul lett; de ezúttal nemcsak tengeribeteg volt, mint az egész idő alatt, amióta csak elhagytuk Casablancát, hanem heves bélgörcs is kínozta. Vagy talán bélelzáródásos kólika? Senki sem tudta, mi baja lehet. Csak annyit tudtunk, hogy állapota rohamosan romlik. Nyilvánvaló volt, hogy hatékonyabb és szakavatottabb kezelésre van szüksége, mint amilyet itt a hajón bárki is nyújtani tud neki. Panama volt az egyetlen hely, ahol szakszerű orvosi kezelésben részesülhetett, így hát ismét megfordultunk, és teljes sebességgel visszafelé tartottunk.
Minden lehető módon enyhíteni próbáltuk a tulajdonos
35
szenvedéseit, de mégis egyre rosszabbul érezte magát. A panamai kórháztól még legalább huszonnégy órás út választott el bennünket. Kétségbeejtő volt a helyzet. Ám egyszerre csak
-- amikor éppen én voltam a kormánynál -- a kapitánynak kitűnő ötlete támadt. Hátha közelebb is lehetne valahol orvost találni, például azon a nagy félszigeten, amely a panamai földszoros felső részéről nyúlik ki, tőlünk balra? Parancsot kaptam, hogy a félsziget felé kormányozzam a hajót. Nemsokára egy hihetetlenül ócska és piszkos parti gőzös került az utunkba, csak úgy ömlött a füst a kéményéből. Abban a biztos feltevésben, hogy a hajó kapitánya meg tudja mondani nekünk, hol található legközelebb orvos, azonnal nyomába szegődtünk. Csakhamar annyira megközelítettük, hogy már a zászlóját és a fedélzetén levő embereket is jól láthattuk. Nicaraguái hajó volt. A fedélzeten látható emberek közül néhányan
-- valószínűleg a kapitány és tisztjei -- mintha hosszú távcsöveket szegeztek volna ránk, és szakadatlanul figyeltek volna minket.
Egyik tisztünk elhatározta, hogy a hajó látcsövén keresztül alaposabban szemügyre veszi a nicaraguaiakat.
-- Szent isten l -- kiáltott fel egyszerre. -- Hiszen azok nem távcsövet tartanak a kezükben, hanem puskákat!
'A szerencsétlen nicaraguaiak nyilván azt hitték, hogy mióta kifutottak a kikötőből, újabb forradalom tört ki országukban, s hogy mi is forradalmárok vagyunk, és meg akarjuk kaparintani a hajójukat. Ezért alighogy hallótávolságba értünk, kapitányunk halálmegvető bátorsággal kilépett a fedélzetre, megragadta a megafont, és egy olyan nyelven, amelyről azt remélte, hogy spanyol, igyekezett elmagyarázni tragikus helyzetünket. A nicaraguaiak jó ideig bizalmatlanul meredtek ránk, lövésre készen tartva puskáikat, de végül egyikük északnyugat felé mutatott, s azt ordította:
-- Doktor, doktor, Coiba!
Megnéztük a térképet, s megállapítottuk, hogy csakugyan van arrafelé, alig huszonöt mérföldnyire tőlünk egy Coiba nevű nagy sziget. Megél jenez tűk a nicaraguaiakat, s Coiba irányába fordultunk.
36
Mire odaértünk, már este volt és koromsötét. Egy idő múlva egy kis őrhajó és három-négy gyorsan közeledő kenu halvány körvonalai bontakoztak ki. Mielőtt felocsúdhattunk volna, mezítlábas katonák nyüzsögtek körülöttünk a fedélzeten, puskájukat fenyegetően hasunknak szegezve. Ügy látszott, most már csakugyan komoly forradalomba csöppentünk, s amilyen szerencsénk volt, az ellenséges táborba. Átkoztuk a nicaraguaiakat, akik ilyen gáládul lóvá tettek minket. Bár a/ is meglehet, hogy csakugyan kalózoknak véltek bennünket. Kapitányunk, aki már belejött a spanyolba, egész jól elmagyarázta, mi járatban vagyunk, de válaszképpen csak dühösen ránk förmedtek az őrhajóról, angolul:
-- Coiba panamai fegyenctelep. Az egész sziget tele van gyilkosokkal. A partraszállás szigorúan tilos. El innen, de tüstént l
Továbbra is üldözött tehát bennünket a balsors. A kapitány -- igen bölcsen -- úgy határozott, hogy a lehető leggyorsabban elhagyjuk a kikötőt, s maga ragadta meg a kormánykereket, hogy elfordítsa. Ezt a müveletet az őrhajó parancsnokának újabb utasítása szakította félbe. Most azt kívánta tőlünk, hogy várjuk meg, míg a fegyenctelep orvosa megvizsgál bennünket, és megállapítja, igazat mondtunk-e. Bámulatosán rövid idő alatt meg is érkezett a kenu, amely az orvost hozta. Sietve, felszínesen megvizsgálta a tulajdonost -- aki szerencsére betegnek és gyengének látszott --, s megkönnyebbülésünkre közölte, hogy az eset valóban súlyos, de véletlenül van erre orvossága. Nem sokkal később el is hozta egy kórházi szolga az ígért gyógyszert: egy köteg zöld kókuszdió volt. Az őrhajó parancsnoka nyomban ezután engedélyt adott utunk folytatására, s mi késlekedés nélkül éltünk is az alkalommal.
Nem nagyon bíztunk a börtönorvos furcsa orvosságában, de mindenesetre felnyitottuk az egyik diót, és tartalmát belediktáltuk a tulajdonosba. Hamarosan rájöttünk, hogy a börtönorvos fel nem ismert lángelme, akiről nem volna szabad megfeledkezni a legközelebbi Nobel-díj odaítélésénél. Mert alig fél órával azután, hogy elfogyasztotta az első dió tartalmát,
37
a tulajdonos máris jobban érezte magát, s a harmadik vagy negyedik dió tökéletesen kigyógyította rejtélyes bélgörcseiből, amelyeknek oka talán csak egyszerű székrekedés volt. Másnap még a tengeribetegsége is sokkal enyhébb formában jelentkezett, annyira, hogy órákig el tudott üldögélni a fedélzeten. Később persze a tengeribetegség fokozatosan visszatért, s ugyanolyan heves rohamokban nyilvánult meg, mint azelőtt.
Négy nap múlva elértük a Galápagos-szigeteket, s itt horgonyt vetettünk az egyik öbölben, amelynek igen vészjósló neve volt: Hajótörések Öble. A motor azonban már régóta nem adott okot panaszra, s hajónk más tekintetben is teljesen kifogástalanul működött, s így senkit sem bántottak már komor balsejtelmek. Miután megtöltöttük víztartályainkat, sajnálkozás nélkül búcsút mondtunk az óriási teknősbékáknak, a fura szörnyállatoknak és a fegyenceknek, akik a sziget egyedüli lakói voltak, majd Tahiti felé vettük utunkat. Sokáig úgy látszott, most már valóban túljutottunk minden bajon és gondon. A Csendes-óceán méltónak bizonyult nevére: a hullámok egyenletesen hömpölyögve követték egymást, s oly nagy volt köztük a távolság, hogy szinte észrevétlenül siklottunk keresztül rajtuk. A nap kellemes meleget árasztott. Csaknem meztelenre vetkőztünk, és élveztük az életet. Már azt kívántam, bárcsak örökké tartana ez a csodálatos kéj utazás. S alighogy kimondtam magamban ezt a kívánságot, úgy látszott, máris teljesül. Mint rendesen, ezúttal is a főgépész aggódó arckifejezése és szokatlan sietsége árulta el, hogy odalent nincs minden rendben. Természetesen a nyomorult csapágy izzott át ismét. Hogy pontos legyek: vörösen izzott.
A kapitány hosszú és mélyreható eszmecserét folytatott a főgépésszel és a tulajdonossal, s végül a triumvirátus úgy döntött, hogy folytatjuk az utat, ha törik, ha szakad. Mint mindenki, én is úgy véltem, hogy ez az elhatározás bölcs és helyes. A passzátszelek szakadatlanul fújtak nyugatról keletre, vagyis abba az irányba, amerre mi tartottunk. A tengeráramlások iránya is kedvező volt. Ügy okoskodtunk tehát, hogy még ha el is törik a csapágy, el tudunk vergődni rendeltetési helyünkig, legfeljebb ismét felszerelünk egy vitorlát.
38
A csapágy továbbra is át-átizzott, napjában többször is, bámulatos szabályossággal. De a gépészek mindent elkövettek, hogy ne törjön darabokra: hangosan káromkodtak, és szorgalmasan öntögették rá a vizet. Ha egyik sem használt, egyszerűen leállították a motort néhány órára, így lassanként megszoktuk, hogy szeszélyes, rapszodikus előrehaladási módszerünket úgyszólván normálisnak tekintsük, és már nem is törődtünk vele.
Április 25-ére megtettük a Galápagos-szigetek és Tahiti közötti távolság kétharmad részét. Valamivel dél után szokásunk szerint leállítottuk a motort, hogy a csapágy lehűljön. Mikor egy-két órával később a főgépész úgy vélte, hogy most már nyugodtan folytathatjuk utunkat, a motor nyomban megindult. Ám valami szokatlan és furcsa dolog történt: a Kaumoana nem volt hajlandó egy tapodtat sem mozdulni. Hiába adta ki a kapitány a parancsot, hogy teljes sebességgel előre, a Kaumoana továbbra is csak egy helyben táncolt felalá. A kapitánynak szörnyű gyanúja támadt, s mintha ösztöne megsúgta volna néki, hogy én is osztom gyanúját, s ezért keresve sem találhatna alkalmasabb embert erre a feladatra, utasított, hogy ugor jak a vízbe, és vizsgáljam meg a hajócsavart. Maszkot és légzőcsövet szereltem magamra, s lekúsztam egy kötélen, amelyet a kapitány a hajó farára erősíttetett. Csak egy pillantást kellett vetnem a víz felszíne alá, hogy megállapíthassam, mi a baj. Elvesztettük a hajócsavarunkat l A tengely sértetlen volt, s így a balesetnek csak az lehetett a magyarázata, hogy a panamai javítóműhely munkásai elfelejtették becsavarni a sasszeget, vagy olyan gondatlanul csavarták be, hogy kiesett.
A térkép azt mutatta, hogy alig 250 mérföldnyire vagyunk a Marquises-szigetektől, s nem sokkal messzebb a Tuamotuszigetcsoport legközelebbi korallzátonyától sem. Ha felszerelünk egypár egyszerű vitorlát, minden bizonnyal néhány nap alatt elérhetjük e szigetcsoportok valamelyikét. De mi lesz aztán, ha már elértük? A Marquises-szigeteknek mindenütt magas, megközelíthetetlen sziklás partjuk van, a Tuamotuszigetcsoport korallzátonyainál pedig csak nehezen hajózható,
39
igen szűk bejáratokat találunk, ha egyáltalában találunk ilyeneket. Lavírozási képességünk igen csekély volt, szél ellen nem tudtunk lavírozni, így hát meggondolatlan, sőt talán lehetetlen vállalkozás lett volna kikötni e szigetek valamelyikén. Kétségtelenül vontatóhajóra volt szükségünk. Minél előbb szerzünk ilyet, annál jobb. A kapitány -- hangosan dicsérve saját előrelátását -- elővett egy nagy és mutatós rádióadót, s izgatottan hívni kezdte Papeetét és a Marquisesszigetcsoport taiohaei állomását. De akárhogy csavarta és forgatta a forgattyúkat, egy hang sem válaszolt. Csak hajnaltájban adta fel a próbálkozást, s kezdte latolgatni, vajon nem volna-e valami más módja is annak, hogy kikerüljünk ebből a csávából. Csakhamar belátta, hogy nincs más hátra: vízre kell bocsátani a csónakot, és el kell küldeni néhány embert Taiohaeba segítségért. Ügy határozott, hogy késlekedés nélkül végrehajtja ezt a tervet; felsorakoztatott minket a fedélzeten, s felszólította az önként jelentkezőket, hogy lépjenek ki.
Azonnal jelentkeztem. Az igazat megvallva nem azért, mintha nagyobb hős lettem volna, mint sorstársaim, hanem inkább az önfenntartás egoisztikus ösztönétől hajtva. Meggyőződésem volt, hogy sokkal több reményem van a megmenekülésre, ha csatlakozom a könnyen kezelhető csónak legénységéhez, mint ha ottmaradok a nehézkes Kaumoanán. Kilépett a sorból az egyik tiszt, három tahiti matróz és egy gépész is; nyilván ők is ugyanolyan következtetésre jutottak, mint én. Gyorsan beraktunk a csónakba némi élelmet és vizet, eltaszítottuk magunkat a hajótól, és felhúztuk vitorlánkat. Erős hátszél hajtott el sebesen bennünket a Kaumoanától, s csakhamar egyedül voltunk a tengeren.
Két nap múlva, mikor a melegen tűző nap nagy korongja a látóhatár fölé emelkedett, megkönnyebbülve és egyben aggódva állapítottuk meg, hogy egészen közel vagyunk egy magas, sziklás szigethez; ez csak a Marquises-csoport Ua Huka nevű szigete lehetett. Ugyanakkor egészen hirtelen és érthetetlen módon elállt a szél. Nem volt más választásunk, meg kellett ragadnunk az evezőlapátokat, és evezni, ahogy csak erőnkből tellett.
40
A térkép szerint Ua Hukát több mint harminc mérföld választotta el a Nuku Hiva-i Taiohaetól, ahol a rádióállomás működött. Ékesszólóan bizonygattuk egymásnak, hogy ez a szélcsend csak átmeneti, és keményen nekifeszültünk az evezőknek. De múltak az órák, s egy fuvallat sem fodrozta a tenger üveges felszínét. Szörnyen szenvedtünk a hőségtől. Kezünk csupa hólyag volt, kegyetlenül feltörték az evezők. Tompán, gépiesen eveztünk, s lassanként amolyan transzfélébe estünk; ez az állapot addig tartott, míg a hüs alkony magunkhoz nem térített. Ekkor megállapítottuk, hogy már csaknem elértük a Taiohaei-öblöt. Néhány pislákoló petróleumlámpa mutatta, merre van a falu. Most azonban ismét éreztük a kínzó fájdalmat felsebzett tenyerünkön, sajgott a hátunk a hosszú erőfeszítéstől,.s mikor végre megcsikordult csónakunk alatt a parti homok, olyan volt fülünknek ez a hang, mint a legédesebb muzsika. Félholtan kecmeregtünk ki a csónakból, és támolyogva megindultunk a fények irányába. Feleúton lehettünk a falu felé, mikor két férfival találkoztunk.
-- No végre, itt vannak! -- szólalt meg az egyik vidáman.
-- Nem vagyunk kíváncsiak az ostoba tréfáikra -- dörmögte a tiszt.
-- A hajónk elvesztette a hajtócsavarját, és ezért vitorláztunk és eveztünk ide, hogy segítséget kérjünk -- magyaráztam bágyadtán.
-- Tudunk mindent -- vágott közbe a másik férfi. -- A mi rádiósunk itt Taiohaeban érintkezésbe lépett a Kaumoanával, fél órával azután, hogy maguk elindultak. Ez a kis vitorlázás tehát teljesen fölösleges volt.
Hosszas, harsogó nevetésben törtek ki mind a ketten.
Legszívesebben azon nyomban megfojtottuk volna őket, de sajnos sokkal gyengébbek és kimerültebbek voltunk, semhogy elbánhattunk volna velük. És ha jól meggondoljuk, tulajdonképpen nem is az ő hibájuk volt, hogy rádiónk nem működött előbb.
De vajon miért tartott olyan soká, míg a Kaumoana érintkezésbe tudott lépni Taiohaeval? Szerencsére csak másnap
41
kaptunk választ erre a kérdésre, mikor már kipihentük magunkat, máskülönben végleg felborult volna a lelki nyugalmunk. A magyarázat ugyanolyan egyszerű volt, amilyen váratlan. Az elmúlt héten egész Francia Polinéziában sztrájkoltak a rádiókezelők bérköveteléseikért, s merő véletlen volt, hogy a taiohaei helytartó, aki dzsesszzenét keresett rövidhullámon, a Kaumoana hullámhosszát fogta. Egy szkúner, amely éppen akkor érkezett Taiohaeba, tüstént kifutott, hogy megmentse az óceánon hányódó bajtársainkat. Másnap már diadalmasan vissza is érkezett, vontatókötelén a Kaumoanával. Mi tagadás, hősies erőfeszítéseink teljesen fölöslegesnek bizonyultak.
A Kaumoana tehát szerencsésen megmenekült, ott horgonyzott a Taiohaei-öbölben, de hogy mikor és hogyan fogják kijavítani, senki sem tudta igazán. Mivel hivatalosan még mindig csak utasnak számítottam, feljogosítottnak éreztem magam arra, hogy azonnal otthagyjam a hajótulajdonost és sorstársait, s még éppen elértem a kopraszállító szkúnert, amely már indult is vissza Taiohaeból. Egy hét múlva végre Papeetében voltam, ezúttal már mint szabad ember.
Egy-két hét alatt rájöttem, hogy Tahitiban sem olyan gondtalan és egyszerű az élet, mint amilyennek képzeltem. Az ember nem telepedhetik le akármelyik pálmafa alá, mert a földet itt is felosztották, s a magántulajdonban levő ültetvények itt is szigorúan körül vannak kerítve, legalább úgy, mint Európában. Szó sincs arról, mintha az érett gyümölcstől roskadozó fák ingyen kínálnák termésüket. A lagúnában ugyan hemzsegtek a csillogó színű halak, de csaknem elképzelhetetlen, hogy egy szegény európai, aki nem rendelkezik a bennszülöttek alapos helyi ismereteivel, s nem tudja, hol és hogyan kell halászni, akár csak egyet is kifogjon közülük. Nyilvánvaló volt, hogy megtakarított pénzem nem fog soká tartani, s hogy a legokosabb, ha azonnal munka után nézek. Ám mégsem éreztem magam csalódottnak, mert az élet érdekes volt és más, mint amilyent addig ismertem, az éghajlat csodálatos, s a szigetlakók rendkívül jószívűek és kedélyesek. Kívánhattam-e ennél többet? Különösen miután a tahiti nők méltán
42
állnak a világ legbájosabb, legcsábítóbb és legkacérabb nőinek hírében.
Mikor nyakára hágtam a pénzemnek, elszegődtem matróznak egy kopraszállító szkúnerre. Kömény és egyhangú munka volt, avas koprával vagy émelyítőén édes szagú vaníliával teli mázsás zsákokat kellett be- és kirakni, de nehéz munkánknak megvolt a gyümölcse, valahányszor kikötöttünk egy új szigeten. Francia Polinézia száz szigetén mindenütt nagy és ritka eseménynek számít egy-egy szkúner megjelenése, s így, ahol csak kikötöttünk, dallal, tánccal, nagy ünnepléssel fogadtak bennünket.
Végül mégis otthagytam a szabad matrózok vándoréletét, s nyolc teljes hónapon át Rurutun, az Austral-szigetek egyikén tartózkodtam. Nem nők indítottak erre az elhatározásra, hanem egy konyhakert, amelyet itt megpillantottam. Sehol a világon nem láttam még olyan hatalmas és tökéletes dinnyét, retket és salátát, mint ezen a szigeten. Itt végre megoldhatom anyagi problémáimat -- mondogattam magamban, miközben fel-alá sétálgattam az ültetvények között. Konyhakerti növényekben nagy volt a hiány Papeetében, s ennek megfelelően jó magasak voltak az árak. Elhatároztam, hogy én is létesítek ilyen ültetvényt itt, és exportálni fogok Tahitiba. Ajánlatos volt haladéktalanul hozzáfogni a dologhoz, nehogy megelőzzön valaki. Mielőtt tengerésznek mentem, gyakran segítettem különböző nevelőszüleimnek konyhakerti növényeket ültetni, s így korántsem voltam oly tudatlan és tapasztalatlan ezen a téren, mint az ember gondolná. Megpróbáltam a lehető leghamarabb megvalósítani tervemet. Földet bérelni elég könnyű volt ezen a szigeten. Mindazok a növények, amelyeket elültettem, beváltották a hozzájuk fűzött reményeket, ragyogóan fejlődtek. Néhány hónap múlva rekordtermést takarítottam be. Eddig tehát minden felülmúlta várakozásomat.
Sajnos azonban figyelmen kívül hagytam egy csekély, de annál fontosabb részletkérdést: nem volt megbízható, gyors és rendszeres összeköttetés Tahitival. A szkúnereken csak ritkán jutott hajótér az én konyhakerti növényeimnek, s ha véletlenül mégis elvállalták a szállítást, oly hosszú ideig cirkáltak az
43
Austral-szigetek között, hogy mire az áru megérkezett Tahitiba, minden megrothadt. A fuvart pedig mégis meg kellett fizetnem. Nagyratörő terveim összeomlottak, akár egy kártyavár, s csalódottan hagytam el Rurutut az első befutó szkúneren. Nem emlékeztem rá, hogy valaha is láttam volna ezt a szkúnert, de mégis furcsán ismerősnek látszott. Egyszerre csak rájöttem, miféle szkúner ez. Az én régi hajóm volt, a szerencsétlen Kaumoana: oly pompásan kijavították és átalakították, hogy alig lehetett ráismerni.
A hajón megismerkedtem az egyik utassal, aki a Marquisesszigeteken lakott, s mivel valamilyen okból pénzre volt szüksége, most Papeetébe utazott, hogy eladja kopraültetvényét. Tüstént ráeszméltem, micsoda ostobaság volt tőlem olyan újmódi dologgal próbálkozni, mint a konyhakertészet. Nyilvánvaló, hogy Francia Polinéziában csak koprával lehet pénzt keresni. A kókuszdiók maguktól hullanak le a fákról, s mi sem könnyebb, mint kiszedni a belét, és megszárítani a napon. Emellett a kopra nem romlik meg szállítás közben, s egy e célra létesített alap viszonylag magas árakat biztosít.
Sajna, még az a meglepően szerény összeg sem állt rendelkezésemre, amelyre szükség lett volna marquisesi ismerősöm kopraültetvényének megvásárlásához. De -- mint mindig, amikor a legnagyobb szükségem volt rá -- váratlanul segítségemre jött Michel bátyám: alig néhány nappal rá találkoztam vele, egészen véletlenül, Papeetében, az utcán. A katonaságnál már régen leszerelték, de csak most szánta rá magát, hogy visszatérjen Tahitiba; úgy vélte, helyesebb, ha előbb összekuporgat egy tisztességes összeget, kezdőtőkének. Még a szokottnál is nagyobb örömmel öleltem meg, s gyorsan elmondtam neki, micsoda remek üzletet köthetne valaki, aki megfelelő tőkével rendelkezik, és villámgyorsan tud dönteni. Michel habozás nélkül felajánlotta a szükséges összeget, s betársult a vállalkozásba, rám nézve igén kedvező feltételekkel. A legjobb hangulatban szálltunk fel a Marquises-szigetek felé vitorlázó szkúnerre, zsebünkben az új szerződéssel. Néhány héttel később leverten és csalódottan hajóztunk vissza Tahitiba. Szó szerinti értelemben nem csapott ugyan be minket
44
az eladó, mert ültetvényünk ott volt a megadott helyen, és valóban bővelkedett kókuszpálmákban. De mégis becsapott, mert az ültetvény egy olyan meredek domboldalon terült el, hogy túlzás nélkül mondhatom: tótágast állt. Csak a vadkecske vethette meg rajta a lábát, s mindennek a tetejébe ez a domboldal egyenesen a tenger felé lej tett, úgyhogy a kókuszdiók mind a vízbe pottyantak.
Mikor visszatértünk Papeetébe, Michel mindjárt kapott egy jó állást: kormányos lett egy motorhajón, amely Tahiti és a szomszédos foszfátsziget, Makatea között bonyolított le rendszeres forgalmat. Jómagam éppen le akartam szerződni egy másik kopraszállító szkúnerre, mikor bátyám visszatért szokásos, eseménytelen útjáról -- amelyet most hetenként kétszer tett meg --, és izgatottan közölte velem, hogy Makateában megüresedett a révkapitány-helyettesi állás. Michel szerint ez éppen nekem való állás lenne. Jól meghánytam-vetettem a dolgot. Elmúltam huszonhárom éves, ideje volt, hogy gondoljak a jövömre is. Itt kétségtelenül olyan állás kínálkozott, amely biztosíthatta a j övömet. Megpályáztam, bár nem nagyon bíztam benne, hogy megkapom. Legnagyobb meglepetésemre -- és azt hiszem, Michel meglepetésére is -- megkaptam.
Telt-múlt az idő. A jelek szerint mindenki elégedett volt a munkámmal. Ilyen kényelmes és kellemes életem sohasem volt még. És mégis: lassanként valami különös nyugtalanság vett erőt rajtam. Két éve sem volt még, hogy letelepedtem Makateában, s máris sóvárogva néztem minden hajó után, amely kifutott az ,,én kikötőmből".
Ismét Michel volt az, aki új irányba terelte életemet.
45
KELET FELÉ
Michel minden héten meglátogatott Makateán. Most is együtt ültünk, s elbeszélgettünk erről-arról. Már jó ideje ott üldögélt, mikor csak úgy mellesleg közölte, hogy elhatározta: elkíséri Eric de Bisschopot, aki Dél-Amerikába tutajozik. Azt hittem, rosszul hallom, s megkértem, ismételje el még egyszer, amit mondott. Űjra elmondta meglepő elhatározását, a világ legnyugodtabb hangján, s hozzátette, hogy már fel is mondta az állását. A csodálkozástól valósággal megnémultam, sokáig egy szót sem tudtam szólni. Sokat hallottam Ericről, mikor Rurutun tartózkodtam, ahol ő hosszú időt töltött előttem, s több könyvet is olvastam kalandos útjairól. Az én szememben Eric de Bisschop távoli, csodálatos, legendás alak volt, olyan mint Magellán, Cook vagy La Pérouse, s az a vakmerő tengeri út, amelyre most akart indulni, hatvanhat esztendős korában, legalább olyan nagyszerű és fantasztikus vállalkozásnak tetszett, mint azok a felfedező utak, amelyeket híresebb elődei évszázadokkal ezelőtt tettek a Csendes-óceánon.
Michel röviden beszámolt az előkészületekről, amelyek most öltöttek komoly formát. Eric már kidolgozta a tutaj részletes tervrajzát. Francia Polinézia haditengerészeti parancsnoka előzékenyen helyet utalt ki a tutaj megépítésére, a papeetei kis haditengerészeti hajógyárban, s minden lehető segítséget megígért. Eric tahiti barátai vágtak a számára nyolcszáz vastag bambuszt. De a munkaerő még korántsem volt elegendő, mert egyelőre csak Michelből és egy Francis Cowan nevű közös barátjukból állt, aki szintén részt akart venni az expedícióban, továbbá néhány tahiti bennszülöttből, akiknek munkaköre és szándékai még meglehetősen határozatlanok voltak. Ha jól végzik a dolgukat, Eric minden bizonnyal magá-
46
A TAHITI NUI L TERVRAJZA
H mécer
A Tahitibői Chilébe való utazásra készített bambusztutaj
val viszi őket -- tette hozzá Michel. Könnyen látható volt, hova akar kilyukadni. De nem tette fel nyíltan a kérdést, nem volna-e kedvem nekem is részt venni az expedícióban, hanem mindjárt elbúcsúzott, és leballagott a kikötőbe, ahol várt rá a hajója.
Michel igen bölcs taktikát alkalmazott. Ha megpróbál rábeszélni, hogy menjek vele, ösztönösen ellenállok, s nyilván rengeteg nyomós érvet találok annak alátámasztására, hogy Makateában kell maradnom, ahol végre biztos anyagi bázist találtam, és minden reményem megvan arra is, hogy szép karriert futok be. Michel azonban -- finom tapintattal -- megelégedett azzal, hogy elejtsen egy célzást, és felgyújtsa képzeletemet. Persze ő még nálam is jobban tudta, milyen ellenállhatatlanul tud vágyódni egy volt matróz a tenger után. Gondolataim szinte akaratom ellenére mind sűrűbben foglalkoztak azokkal a csodálatos kalandokkal, amelyekben Michelnek része lesz, nekem pedig nem. Végül megadtam magam, és elfogadtam a csábító ajánlatot, amellyel egyébként még senki sem tisztelt meg.
Mikor 1956 június elején megérkeztem Papeetébe, Michelt és Francist nagy munkában találtam: karnyi vastagságú bambuszokat kötöztek óriási nyalábokká. Valamivel később megjelent Eric is, hogy lássa, hogyan halad a munka; semmi jelét nem mutatta annak, mintha jelenlétem meglepné, csak bátorítóan megveregette a hátamat. Ügy látszik, Michel már régen tudtára adta, hogy számíthat rám. De akárhogy is volt, Eric viselkedése arra vallott, hogy máris az expedíció tagjának tekinthetem magam, és én buzgón munkához láttam. Amint összekötöztünk egy-egy nyaláb bambuszt, hatalmas fakeretbe helyeztük: kb. 14 méter hosszú és 2 méter széles volt. Ennek a roppant úszótestnek kellett hordoznia a felemelt fedélzetet, két árbocával és a kunyhóval. Egyszerűbb konstrukciót el sem lehetett volna képzelni, de csakhamar halálosan kifáradtunk: nem volt gyerekjáték a nyomasztó trópusi hőségben ilyen munkát végezni, lovaglóülésben elhelyezkedve kötözni a bambusznádakat, meghúzni és csomózni a köteleket.
így aztán, mikor az expedíció titkára, Carlos Garcia-Pala-
48
cios, aki egyben chilei konzul is volt Francia Polinéziában, megjelent egy vállas, zömök chileivel, s közölte, hogy ez az ember hajlandó volna segíteni nekünk, örömmel elfogadtuk az ajánlatot. Kíváncsi kérdéseinkre Carlos elmondta, hogy Juanito Bugueno -- így hívták honfitársát -- foglalkozására nézve hajógépész, s tíz hónappal ezelőtt érkezett ide egy chilei jachton. Tahiti tartózkodása alatt a jacht tulajdonosa előnyös ajánlatot kapott egy papeetei cégtől, s eladta jachtját. Juanito azonban nem ment haza a többiekkel Chilébe, hanem az útiköltségre kapott összeget elmulatta új tahiti lányismerőseivel. Ám semmi sem tart örökké, legkevésbé pedig a pénz Tahitiban. Szegény Juanito tehát csakhamar pénz és leányismerősök nélkül maradt. A legutóbbi hónapokban a konzul kertjében dolgozott, de ebből most már mindkettőjüknek elegük volt. Juanito egy szót sem tudott franciául, de beszédes taglejtésekkel megértettük vele, mit kívánunk tőle. Nyájasan elmosolyodott, mintha szívességet tettünk volna neki, nyomban fogott néhány bambuszt, keresztülvetette rajtuk a lábát, s nekiült, hogy összekötözze őket; oly gyorsan és ügyesen végezte ezt a munkát, mintha soha életében nem foglalkozott volna egyébbel. Csakhamar örömmel állapítottuk meg, hogy:
1. Juanito méltó jutalmat érdemel munkájáért,
2. a legméltóbb jutalom az, ha megengedjük neki, hogy részt vegyen az expedíciónkban.
Beszéltünk a dologról Ériekéi, s mivel éppen akkor lépett vissza valaki, akinek a részvételére számítottunk, Eric nyomban beleegyezett, hogy vigyük magunkkal Juanitót. Talán mindjárt hasznát is vehetjük szerelői szakismereteinek -- tette hozzá Eric --, mivel komplett rádióberendezést viszünk magunkkal benzinmotorral és mindfen egyéb kellékkel. Juanito nevetett, mint rendesen, bár most sem értett egy szót sem. Nem tudnám pontosan megmondani, mikor eszmélt rá, hogy ekkorát ugrott a ranglétrán, és az expedíció tagja lett, de annyi bizonyos, hogy soha nem próbált kitérni e kétes értékű megtiszteltetés elől. Mint később rájöttünk, ennek legfőbb oka az lehetett, hogy a hatóságok nem voltak hajlandók meghosszabbítani tartózkodási engedélyét.
/m
4 Tutajról tutajra
^^
Olyan kitűnően haladt a munka, hogy már szeptember elején vízre bocsáthattuk a tutajt. Ez alkalommal Tahiti Nuinak kereszteltük el, ami „Nagy Tahiti"-t jelent: ezzel az ősi és büszke névvel illetik a bennszülöttek szigetüket. A tutaj általános feltűnést keltett, s ezt nemcsak külseje tette teljesen indokolttá, hanem az is, hogy oly kecsesen és könnyedén siklott a hullámokon. Sokan szemlélték meg az épülő tutajt a hajógyárban; a legszkeptikusabb köztük Thor Heyerdahl volt, aki rövid látogatást tett Papeetében, mikor a Húsvétszigeten vezetett archeológiái ásatásai után hazafelé tartott. Komoran csóválta a fejét, s ünnepélyesen kijelentette, hogy sohasem merné rábízni az életét ilyen fantasztikus alkotmányra. De Thor Heyerdahl tulajdonképpen nem is volt tengerész, s így nem tudta megingatni Ericbe vetett hitemet. Ezt a hitemet még jobban alátámasztotta az a rendkívül sikeres próbaút, amelyet október elején tettünk. Az expedícióban részt vevő többi társammal -- Ériekéi, Michellel, Francisszel -- együtt én is a legnagyobb bizalommal tekintettem a több mint ötezer mérföldes tengeri út elé, amelyre készültünk.
Eric három-négy hónapos útra számított, de biztonság kedvéért öt hónapra elegendő lisztet, rizst, kétszersültet, konzervet és egyéb élelmiszert halmoztunk fel a tutajon. De úgy látszik, számos tahiti barátunk még így is félt, hogy szűkölködni fogunk: az utolsó pillanatban sok üveg sört, sonkát és a legkülönbözőbb élelmiszercsomagokat hozták fel a tutajra. Néhány kedves és leleményes ember még egy tucat élő baromfival és egy élő kocával is megajándékozott bennünket, nem is szólva arról a vastartaléknak rendkívül alkalmas 200 kókuszdióról, amelyeken tahiti módra kenyérfagyantával gondosan eltömték a repedéseket. Három kis macskát is kaptunk, hogy szerencsét hozzanak.
Mikor 1956. november 8-án kifutottunk Papeetéből, tutajunk kívülről nézve leginkább Noé bárkájához hasonlított (ezt a hasonlóságot fokozta, hogy orrától a faráig virágokkal és lombokkal díszítették fel a tahiti nők), a kunyhó belseje pedig a megtévesztésig olyan volt, mint egy jól felszerelt fűszeresbolt az év végi leltár idején. De mi nem sokat törődtünk vele,
50
hogyan fest a tutaj, s az a szörnyű rendetlenség sem zavart bennünket, amely az egész tutajon uralkodott. Annál inkább nyugtalanítani kezdett, hogy e váratlan bőkezűség folytán tutajunk több tonnával nehezebb lett. Negyvennyolc órai megfigyelés alapján arra a meggyőződésre jutottunk, hogy vagy ki kell dobnunk a rakomány egy részét, vagy pedig vissza kell térnünk Tahitiba, hogy bambusznádakkal töltsük ki az úszótalpak és a fedélzet közti üres térséget, s ily módon növeljük a tutaj úszóképességét. Eriének semmi kedve sem volt megválni az értékes élelmiszerektől, s ezért a visszatérés mellett döntött. Persze számitanunk kellett rá, hogy ha indulásunk után ilyen hamar visszafordulunk, ez rosszmájú híresztelésekre és tréfákra ad majd alkalmat, s csak bámultam Ericet, aki oly megvető közönnyel nézett e várható kellemetlenség elé.
Hiába voltak uszonyaink, mégis nehézségekbe ütközött szél ellen megfordulni; ezért elővettük rádióadónkat, s megkértük a papeetei tengerészparancsnokot, hogy küldje ki értünk ugyanazt az ágyúnaszádot, amely kivontatott bennünket a papeetei kikötőből -- ezúttal azért, hogy visszavontasson minket. Tizenkét óra múlva meg is érkezett az ágyúnaszád, s kíméletesen Tahiti déli partjának egy távoli öblöcskéjébe vontatott bennünket, ahol gyorsan összeszedtünk néhány száz bambusznádat, s ezeket jó erősen odakötöztük a fedélzet alá. Ez segített a bajon. Mégiscsak jobb érzés volt, hogy nem kellett kidobni semmi élelmiszert -- sose lehet tudni, mikor szorulunk rá --, s megkönnyebbülten vettük utunkat ismét dél felé, amint az ágyúnaszád kivontatta a tutajt a korallzátonyon túlra.
Tahiti és a déli szélesség negyvenedik foka körül tomboló nyugati szelek között -- amelyeket a tengerészek hevességük miatt ,,a viharos negyveneseknek" neveznek -- többnyire változó erejű keleti szelek uralkodnak. Ezért arra számítottunk, hogy az út első része lesz a legnehezebb, míg le nem érünk a déli szélesség negyvenedik fokáig. Kellemes meglepetésünkre azonban úgyszólván kezdettől fogva erős hátszél támogatott minket, amely egy teljes hétig tartott. Ekkor északkeleti szél
*
51
váltotta fel, ami visszavetett ugyan egypár hosszúsági fokkal, viszont hozzásegített ahhoz, hogy magunk mögött hagyjunk még néhány szélességi fokot, s végeredményben ez volt a legfontosabb. Sajnos, jó szerencsénk elhagyott bennünket, mikor az Austral-szigetek szintjére értünk, s legnagyobb mérgünkre hosszú napokon át lassan, de biztosan visszafelé sodródtunk, Raivavaének, annak a szigetnek szomszédságába, ahol Eric az utolsó két évben mint földmérő mérnök működött. Mikor a kellemetlen ellenszél megszűnt, pontosan északra voltunk a szigettől, miután úgyszólván teljes félkört írtunk le keleti partjai körül. Most tehát megtettük ennek a félkörnek a másik felét is: amint az időjárás megengedte, lefelé vettük utunkat a sziget nyugati partja mentén, s több ízben is megpillantottuk a magas szirteket. Eric nem tudta levenni szemét a szigetről, amely utolsó otthona volt; csak nézte, nézte, míg körvonalai bele nem olvadtak a tengerbe, s arca szokatlanul gyengéd kifejezést öltött.
Másnap újabb -- és sokkal mulatságosabb -- búcsúban volt részünk. Felbukkant közelünkben a Tamara nevű állami szkúner, amely éppen szemleúton volt az Austral-szigetek vizein. Korántsem ért váratlanul bennünket ez a találkozás, mert már előzőleg rádió-összeköttetésben voltunk a Tamarával. A kapitány komoly képpel közölte velünk, hogy utasítást kapott a kormányzótól: azonnal vontasson haza minket Tahitiba, ha a legcsekélyebb jelét adjuk ebbéli óhajunknak. Hálásan megköszöntük szíves ajánlatát, de kijelentettük, hogy semmi másra nincs szükségünk, csak még némi vízre, borra és cigarettára, mert nem vagyunk biztosak benne, hogy ezekből a nélkülözhetetlen cikkekből elegendő lesz-e a készletünk Chiléig. Az előzékeny kapitány nyomban teljesítette kívánságunkat. Miután ez megtörtént, megszólaltatta gőzsípját, s hosszas szirénázással búcsúzott. Miközben hajója lassan távolodott, tahiti matrózai ünnepélyesen integettek nekünk -- nyilván meg voltak róla győződve, hogy soha többé nem látnak viszont bennünket. Néhány nappal rá áthaladtunk az Austral-szigetcsoport utolsó és legdélibb szigetének, Kapának szélességi fokán. Magunk mögött hagytuk egész Francia Poli-
52
néziát, kedves szigeteivel és ismerős vizeivel. Most már egészen Dél-Amerikáig, amely ötezer mérföldnyire volt keletre, csak a hideg, szürke óceán várt ránk, üresen és elhagyottan.
Már 1957 január elején, tehát alig hét héttel azután, hogy elindultunk Tahitiból, állandó nyugati szelek sodrába kerültünk, a déli szélesség 33°-án. Jóval északabbra volt ez, mint ahogy számítottuk, de mi természetesen csak örültünk neki, s egyenesen Dél-Amerika felé vettük utunkat. Kisebb megszakításokkal közel két hónapig tartott utunknak ez a kellemes szakasza; hátszél röpítette tutajunkat többé-kevésbé ugyanazon a szélességi fokon, jó időnk volt, a hőmérséklet 20 és 25 C° között mozgott. (A déli félgömbön ilyenkor persze nyár dereka van.) A tutaj úgyszólván önmagát kormányozta az uszonyok segítségével, s biztonság és kényelem szempontjából egyaránt teljesen kielégítő volt. Az őrszolgálat, a vitorlaváltás, a rádiózás és a főzés nem okozott különösebb nehézséget, és sohasem volt ennyi szabad időm sem a szárazon, sem a tengeren. Eric minden szabad idejét oceanográfiai és etnológiai könyvek olvasásával töltötte, s jegyzeteket készített régóta tervezett tanulmányához, amelyet a polinéziai hajózásról szándékozott írni. Mint rendesen, most is a maga külön világában élt, olimpuszi nyugalommal fogadott minden bosszúságot, és sokszor annyira lekötötték saját gondolatai, hogy hosszú időn át észre sem vette, mi történik körülötte.
Francist főképp a halászat érdekelte; órákig el tudott üldögélni a fedélzeten tahiti szigonyával, delfinekre és tonhalakra lesve. Hogy halászzsákmánya mégis igen sovány volt, csupán annak tulajdonítható, hogy ezeken a szélességi fokokon kevés a hal; mert Francis Tahitiban született és nevelkedett, s legalább olyan ügyes halász volt, mint a bennszülöttek.
Rádiósunk, Michel naponként időjárásjelentést sugárzott Tahitiba; ilyenkor gyakran szórakozott azzal, hogy felvette a kapcsolatot a világ legkülönbözőbb részein működő rádióamatőrökkel: olyanok is akadtak köztük, akik Szíriában vagy Norvégiában éltek. Máskor meg elővette víz alatti halászfegyverét, amellyel kínai cselgáncstanítványai ajándékozták
53
meg, mielőtt elindultunk Tahitiból, s a tengerbe ugrott halászni. De az ő halászata sem volt sikeresebb, mint Francisé.
Jómagam navigációs leckéket vettem Eriétől, s egy kenumodellt konstruáltam, abban a reményben, hogy e minta alapján egyszer majd megépíthetem a teljes méretű kenut is. Évek óta álmodoztam már arról, hogy kivetővel ellátott vitorlás csónakban hosszabb tengeri utakat teszek majd meg a polinéziai szigetek között.
Juanito, a szakácsunk minden szabad idejét azzal töltötte, hogy egy francia szótárt vágott be könyv nélkül. Ám amikor először próbált francia könyvet olvasni, kísérlete teljes kudarcot vallott, mert egy bűnügyi regényt választott ki, amely tele volt alvilági slanggel, s ezeket a kifejezéseket természetesen hiába kereste a szótárban. Ezek után jobbnak látta, ha tőlünk vesz franciaórákat, s hamarosan hihetetlen mennyiségű hétköznapi szót és kifejezést sajátított el -- amelyeknek zöme szintén hiányzott az ő francia szótárából.
Elnézést kell kérnem, hogy megfeledkeztem expedíciónk néhány tagjáról, akikre indulásunktól érkezésünkig semmiféle kötelesség nem hárult, korlátlanul rendelkeztek idejükkel: a kocára meg a macskákra gondolok. Mindjárt az elején abban állapodtunk meg, hogy a kocának -- amelyet Juanito Chanchitának keresztelt el -- megkegyelmezünk, míg meg nem csömörlöttünk a csirkesülttől, így azután csak egy hónap múlva kezdtünk sóvárgó pillantásokat vetni Chanchitára. Ekkoriban még volt egy csodálatos kakasunk, s nem tudtuk eldönteni, melyikük legyen az első áldozat; végül is úgy határoztunk, hogy sorsolással döntjük el. A sors Chanchitának kedvezett, s még egy héttel meghosszabbította az életét. A következő vasárnap épp arra készültünk, hogy levágjuk a kocát, amikor Michelnek kivételesen sikerült egy delfint fognia. Ilyen körülmények között természetesen roston sült halfiiévei töltöttük meg a bendőnket disznósült helyett. Pontosan egy héttel rá, mikor ismét esedékessé vált a disznóölés, Michel -- bármily hihetetlenül hangzik is -- megint fogott egy delfint.
Ezt már valóban a sors intő jelének tekinthettük, hogy
54
hagyjuk életben Chanchitát. Különben is nagyon megszerettük közben -- főképp Juanito --, s ezért úgy döntöttünk, hogy ezentúl az expedíció tagjai közé soroljuk. Most már nem moslékon élt, hanem mint az expedíció egyenrangú tagjának, neki is minden étkezéskor kijárt egy porció. Mellesleg megjegyezve, saját érdekünk is megkövetelte, hogy Chanchitát jól tartsuk, mert valahányszor éhes volt, igen kellemetlen módon juttatta kifejezésre elégedetlenségét: feltúrta a fedélzetet, s a bambuszkötegeket zabálta, amelyek a tutajt a víz színén tartották.
A három macska közül, amelyeket kabala gyanánt vittünk magunkkal, az egyik megdöglött még akkor, mikor az Australszigetek körül tutaj óztunk. A másik kettő időnként a tengerbe pottyant, s minden alkalommal csak az utolsó pillanatban és a legnagyobb nehézségek árán sikerült megmentenünk őket. Végül azonban hozzáedződtek a hajósélethez, s ugyanolyan jól bírták a matrózsorsot, mint bármelyikünk.
Mintha Chanchita és a két macska nem lett volna elég, egy nap újabb váratlan potyautasokat fedeztünk fel a tutajon: egy lagúnahal-rajt. Könnyű volt felismerni őket: ezek az ujjnyi hosszúságú halak, amelyeket tahiti nyelven nanuenek neveznek, csakis a korallzátonyokon vagy ezek körül élnek a Csendes-óceán déli részének sekély lagúnáiban. Nyilván korallzátonynak nézték a tutajunkat, mikor Tahiti déli partján utolsó kikötőnkben horgony óztunk, s mire felfedezték a tévedést, már késő volt. Gyakran felhúztuk a maszkot, és a víz alá dugtuk fejünket a tutaj szélén, hogy megnézzük, ott vannak-e még a nanue-halak, s ilyenkor vidáman csóválva farkukat, zárt alakzatban közeledtek felénk. Ha arra siklott egy cápa vagy valami más ragadozó hal, a mi nanue-halaink tüstént eltűntek a bambusznádak közötti hasadékokban, ahol teljes biztonságban voltak. Valószínűleg elegendő moszatot és más apró tengeri lényt találtak a tutaj alján ahhoz, hogy ne fenyegesse őket éhhalál, de a biztonság kedvéért olykor mi is odavetettünk nekik ételhulladékot.
1957. február 23-án, szombaton áthaladtunk a 117. hosszúsági fokon, vagyis pontosan az út felét tettük meg. Mivel
55
Papeete! 1956. november 8-án hagytuk el, az út első fele szinte pontosan három és fél hónapig tartott. Ez kétségtelenül jóval több volt, mint ahogy Eric számította, másrészt azonban minden jel arra mutatott, hogy a hátralevő 2500 mérföldet jóval rövidebb idő alatt sikerül megtennünk. Az utolsó két hétben mintegy ötven mérföld volt a napi teljesítményünk, s rendes körülmények között erősödnek a szelek, a déli tél közeledtével. Elhatároztuk, hogy különlegesen pazar vasárnapi ebéddel ünnepeljük meg a nevezetes eseményt, de rögtön utána úgy megélénkült a szél, hogy a következő huszonnégy órában nemigen maradt időnk másra, mint a vitorlák és a kormány kezelésére. Cseppet sem keserített el ünnepi tervünk felborulása, annál kevésbé, mert mikor a tervezett vasárnapi ebéd időpontjában napmagasságot vettünk, kiderült, hogy az utolsó huszonnégy óra alatt teljes hetven mérföldet tettünk meg. Ám ahogy múltak az órák, kissé sokallni kezdtük a sebességet, mivel a tutaj minden eresztékében vészjóslóan recsegettropogott, s noha a vitorlákat behúztuk, az árbocok úgy remegtek, akár a feszülő zongorahúrok. Még nyugtalanítóbb volt az a furcsa dörömbölés, amely a kunyhó padozata alól hallatszott. S egyszerre csak egy bambusznád bukkant fel hátul, és tovaúszott tutajunk nyomdokvizében. De a tenger oly háborgó és viharos volt, hogy pillanatnyilag nem segíthettünk a dolgon.
A szél csak másnap veszített erejéből -- de akkor aztán oly rohamosan, hogy csakhamar teljes szélcsend támadt. Tüstént kiugrottunk a tutajból, és alaposan megvizsgáltuk a vízvonal alatt. Megkönnyebbülten állapítottuk meg, hogy csupán azokból a bambusznádakból veszett el néhány, amelyeket utólag dugtunk a fedélzet alatti üres térségbe, mikor utoljára kötöttünk ki Tahitiban. A többi bambusznád és kötés sértetlennek látszott. A zötyögő bambusznádakat jó erősen beékeltük, majd újra felkapaszkodtunk a tutajra, leültünk, és vártuk a szelet. Nem sok idő múltán szélrohamok kezdték fodrozni a súlyosan hömpölygő holthullámokat. Csakhamar erős, tartós szél támadt; negyvenmérföldes óránkénti sebességgel fújt -- de az ellenkező irányból. Megpróbáltunk a keleti szél ellen
56
lavírozni, de hamarosan azt kellett tapasztalnunk, hogy ezáltal csak még gyorsabban sodródunk nyugat felé. így hát teljesen bevontuk a vitorlákat, s egy fatuskóból és vitorlavászonból készített úszóhorgonyt vetettünk ki. Ez segített némileg.
Teljes két hétig tartott az ellenszél. Minden nap húsz, harminc vagy negyven mérfölddel hátrább került a tutaj helyét mutató jelzés a kunyhó falára kifüggesztett térképen, s nemegyszer azon kaptam magam, hogy ugyanolyan tompa düh forrt bennem, mint gyermekkoromban, mikor társasjáték közben vissza kellett vinnem figurámat a starthoz. Ezúttal azonban sajnos nem oldhattam úgy meg a kérdést, hogy felborítom a játéktáblát, vagy azt ajánlom, hogy kezdjünk egy másik játszmát. Hiába volt minden erőfeszítésünk, hogy jól megkössük a bambusznádakat, mindennap eltűnt egy vagy kettő. Ez önmagában még nem lett volna olyan nagy baj, mivel a magunkkal hozott készletekből most már kétségtelenül elfogyasztottunk annyit, hogy a tutaj úszóképességének csökkenését ellensúlyozta a súlycsökkenés; de roppant kínos volt látni, mint távolodunk lassan el tőlük, ahogy visszafelé sodródunk Tahiti irányába.
Március 8-án a kelet-délnyugati szelet észak-északkeleti szél váltotta fel, s mi ismét felvontuk vitorláinkat, hogy megkíséreljünk legalább egy délibb szélességi fokra lejutni. Március 11-én befutottuk a teljes kört, s ismét áthaladtunk ugyanazon a ponton, amelyet tizenhét nappal ezelőtt, február 23-án már érintettünk, így hát még mindig csak a félúton voltunk. Másnap teljes szélcsend volt, s valamennyien szorongva vártuk, miféle meglepetést tartogat számunkra a sors. Röviddel besötétedés után érkezett meg az első szélroham. Izgatottan gyűltünk az iránytűtartó köré, s valamelyikünk gyufát gyújtott. Nem volt semmi kétség: valóban kedvező szelet kaptunk, s már miközben ott álltunk az iránytűtartó körül, beszélgetve és ugratva egymást, rohamosan erősödni kezdett. Egy hét múlva még mindig ugyanolyan egyenletesen és erősen fújt a szél, ugyanabból az irányból. Egyre bizakodóbbak lettünk, úgy éreztük, végre túljutottunk minden bajon.
57
Március 21-én azonban minden előzetes szélcsend vagy más előjel nélkül, váratlanul megfordult a szél: előbb nyugatról délre, majd valamivel később délkeletre. Igyekeztünk a szél ellen lavírozni, amennyire tudtunk, de nem sikerült megakadályoznunk, hogy a tutaj északi irányt vegyen, s felfelé tartson a Húsvét-sziget felé. Eric minden másról megfeledkezve, átadta magát elmélkedéseinek, s olyan teóriát fejtett ki, amely a mi helyzetünkben különösen meggyőzően hangzott: elmélete szerint ezt a titokzatos szigetet eredetileg polinéziai hajósok fedezték fel és népesítették be, akik Dél-Amerika felé tartottak, s a szél letérítette őket útjukról. Önkéntelenül is latolgatni kezdtem, nem volna-e jó ötlet követni példájukat, s kikötni a Húsvét-szigeten, hogy kijavítsuk tutajunkat. A Húsvét-szigettől nyugatra a legközelebbi sziget Pitcairn volt, keletre pedig Juan Fernandez, mindkettő több mint ezer mérföldnyire. Egyetlen csónakunk egy elnyűtt gumidingi volt, oly kicsiny, hogy nem bírt volna el valamennyiünket. A rádió sem sokat segíthetett rajtunk, ha komoly bajba kerülünk ezeken az elhagyott vizeken, mert igen csekély esély volt arra, hogy bármiféle hajó tartózkodik a közelben, így kétségtelennek látszott, hogy csak a Húsvét-szigetben reménykedhetünk, ha a tutaj süllyedni kezd.
De csak háromszáz mérf öldnyire közelítettük meg a Húsvétszigetet, mert április 3-án ismét erős, kedvező szél támadt. Nem volt tehát más választásunk, folytatnunk kellett utunkat Valparaiso felé. Mielőtt útra keltünk, Ericnek az volt a szándéka, hogy mindjárt letérünk a déli szélesség 40°-ára, ahol úgyszólván az egész éven át nyugati szelek uralkodnak. Ezt a tervét azonban megváltoztatta, s a déli szélesség 33°-án úgy határozott, hogy elkanyarodunk kelet felé, mivel itt kedvező szeleket kaptunk. Három és fél hónapig nem is volt semmi baj, s ezért már senki sem tiltakozott Eric döntése ellen. Most azonban, miután több mint öt hetet vesztettünk ezzel a fölösleges kitérővel, valamennyien nagyon szerettünk volna délibb szélességi fokok felé haladni; másrészt beláttuk, hogy erről sajnos nem lehet szó: tutajunk nyomorúságos állapota mellett az ilyen kísérlet az öngyilkossággal volna egy-
58
értelmű, így folytattuk utunkat egyenesen kelet felé, s azzal próbáltuk vigasztalni magunkat, hogy a valószínűség törvényei szerint ennyi balszerencse után most már jó ideig kedvező szélre számíthatunk.
Ügy látszott, nem csalódunk a valószínűségszámítás törvényeiben: a következő néhány héten át tovább tartott, sőt fokozatosan erősödött is az élénk hátszél. Olykor-olykor ugyan láttunk még egy-egy bambusznádat elsodródni a nyomdokvizünkben, de a tutaj szemlátomást nemigen süllyedt mélyebbre, s végül már nem is törődtünk ezekkel az elvesztett bambusznádakkal. Annál nagyobb gondot okozott április egész havában expedíciónk víz- és élelmiszerkészletének csökkenése. Akármennyit számoltunk, s akármilyen szűkösen mértük az adagokat, el sem tudtuk képzelni, hogyan futhatja a készletekből Valparaísóig, ahova a legkedvezőbb esetben is csak június közepén érkezhettünk meg. A legnagyobb baj az volt, hogy igen kevés ivóvizünk maradt. Utunk első hónapjaiban oly gyakran esett, hogy magától értetődőnek tartottuk: szükség esetén bármikor ki tudjuk egészíteni vízkészletünket. Áprilisban azonban különös módon egy csepp eső sem esett egész hónapban. Ugyanakkor rejtélyes okokból egyetlen hal se bukkant fel a tutaj körül, s így már arra sem számíthattunk, hogy halak vérével tartjuk fenn magunkat, ha az utolsó csepp vizünk is elfogyott.
-- Hát nem tudjátok, hogy a hit csodákat művel? Terítsetek ki egy vitorlavásznat, és tegyetek ki minden palackot és tartályt l -- szólt Eric sokatmondó mosollyal egy nap, valamikor a hónap vége felé, mikor a szokottnál is nagyobb aggodalommal tárgyaltuk meg ivóvízproblémánkat.
Csodálkozva pillantottunk fel a kék égboltra, amelyen kellemes meleget árasztva ragyogott a nap, s harsogó nevetésben törtünk ki. De annyira belénk idegződött már a tengerészfegyelem, hogy minden ellenvetés nélkül végrehajtottuk kapitányunk utasítását. Még aznap éjjel villámlani és dörögni kezdett, s nem egészen fél óra alatt valamennyi üvegünk és tartályunk színültig megtelt vízzel. Természetesen puszta véletlen, de nem vagyok benne biztos, hogy Eric is annak
59
tekintette. Igaz ugyan, hogy nem hitt istenben. De hasonló véletlenek nemegyszer mentették már meg az életét, s úgy látszik, lassan gyökeret vert benne az a meggyőződés, hogy születésétől fogva a sors különös kegyeit élvezi, s ezért semmiféle veszélyt nem kell igazán komolyan vennie. Nyilván éppen ez a meggyőződés indította Ericet arra, hogy időnként teljes egykedvűséggel a legfölöslegesebb kockázatokat vállalja.
Május elején -- mikor már hetedik hónapunkat töltöttük a tengeren -- még erősebb lett a nyugati szél. Valparaísótól mintegy ezermérföldnyire voltunk, s mivel nagyon szerettünk volna minél előbb odaérni, felvontunk még két vitorlát. Kissé elhamarkodott lépés volt, mert nem tudtuk, milyen megterhelést bír el a tutaj; aggodalmunkat alig tudtuk leplezni, s mindennap tüzetesen megvizsgáltuk tutajunkat. A jelek szerint meglepően jól állta a próbát, s napról napra bizakodóbbak lettünk.
De noha egyelőre teljes gyanútlanságban éltünk, a legsúlyosabb megpróbáltatás még hátravolt. Május 5-éről 6-ára virradó éjjel mutatkozott az első jele annak, hogy a szél viharosra fordul. Ezen az éjszakán hirtelen recsegés-ropogásra ébredtem. A következő pillanatban kialudt a paraffinlámpa, amelyet éjszaka mindig égve hagytunk a kunyhó asztalán. Félálomban ugrottam le a felső priccsről, hogy megnézzem, mi történt. Valósággal megdermedtem: térdig vízben álltam. Megragadtam a villamos zseblámpát, amelyet párnám alatt tartottam, s körüljártattam fénycsóváját a kunyhóban. A bútorok, a ruhák és a könyvek vagy félméteres vízben úsztak rendetlen összevisszaságban, s csodálkozó, álmos arcok bámultak rám minden priccsről; csak Francis arcát nem láttam.
-- Mintha süllyednénk -- szólalt meg Eric nyugodtan.
Ebben valamennyien egyetértettünk, s egyetértésünknek többé-kevésbé hallhatóan kifejezést is adtunk, de isten tudja, miért, mi is ugyanolyan nyugodtan fogadtuk ezt a valóban tragikus felfedezést, mint Eric. Talán annyira hozzászoktunk már a gondolathoz, hogy lassanként fatalisták lettünk. De az is lehet, hogy csak azért tanúsítottunk ilyen kevés érdeklődést, mert sokkal álmosabbak voltunk, semhogy élénkebben
60
reagálhattunk volna erre a fordulatra. Elég az hozzá, hogy mikor néhány másodperc múlva Francis a vízben gázolva megjelent a kunyhóban, még valamennyien ugyanabban a pózban álltunk vagy ültünk, mintha sóbálvánnyá váltunk volna.
-- Nos, milyen érzés egy ilyen halastóban aludni? -- harsogta kedélyesen Francis. -- Nincs semmi baj. De máskor csukjátok be a hátsó ajtót, ha nyugodalmas éjszakát akartok.
Aztán néhány szóval elmondta, mi történt. Mint lassan megértettük, egy hatalmas hullám csapott fel hátulról a tutajra. Utunk folyamán százával láttunk már óriás hullámokat, de ezek csak magasra emelték a tutajt, s nyugodtan tovahömpölyögtek, még csak nedves sem lett tőlük a fedélzet. Ez a rejtélyes hullám azonban egész másképpen viselkedett. Egyrészt sokkal gyorsabban száguldott, mint az eddig látott óriás hullámok, másrészt megtört közvetlenül azelőtt, hogy elérte a tutajt, s Francis inkább szerencséjének köszönhette, mint ügyességének, hogy az utolsó pillanatban még fel tudott kapaszkodni az árbocra. Egy darabig úgy látszott, hogy a tutaj túl sok vizet eresztett be, és kormányozhatatlanná válik, de végül mégiscsak kiemelkedett a tajtékzó habokból, bár ugyancsak remegett és tántorgott a roppant megerőltetéstől.
Ebből az epizódból természetesen valamennyien arra következtettünk, hogy vihar közeledik, ami végeredményben nem is volt meglepő, mivel már beléptünk a déli félteke téli időszakába. Közismert, hogy a baj ritkán jár egyedül. Eric másnap rosszul érezte magát: ezen a szerencsétlen éjszakán alaposan átázott, mivel az alsó priccsen aludt. Már hónapok óta oly érzékeny volt a hidegre és a léghuzatra, hogy nagy nehezen rávettük, ne vállaljon többé őrszolgálatot, s amióta április elején áthaladtunk a Húsvét-sziget hosszúsági fokán, idejének java részét fekhelyén töltötte. Bármilyen szorgalmasan bújtuk is orvosi könyveinket, nem tudtuk megállapítani, mi lehet az oka légzési nehézségeinek és hőemelkedésének, s így arra a következtetésre jutottunk, hogy csak kimerült, megviselte az út. De mióta az a rejtélyes hullám átcsapott a hajón, nyilvánvaló volt, hogy emellett erősen meg is fázott.
61
Most fontosabb volt, mint valaha, hogy minél előbb eljussunk Chilébe. S mintha csak kívánságunkra történt volna, a szél fokozatosan erősödött. Örömünket azonban csakhamar félelem váltotta fel, mert úgy látszott, ez az erős szél túlságosan igénybe veszi a mi szegény tutajunkat; bár egy kivételével minden vitorlát bevontunk, az árbocok úgy remegtek, mint a kifeszített húrok. Május 7-én kénytelenek voltunk bevonni utolsó vitorlánkat, a nyomorúságos kis elővitorlát is. De a kunyhót mégsem bonthattuk le, s a szél oly nagy erővel ostromolta, hogy tutajunk 45°-nyira oldalra dőlt. Már lehetetlenség volt egyenesen járni, s mivel amúgy sem lehetett szó arról, hogy kormányozzuk a tutajt, ismét bebújtunk a kunyhóba, abban a reményben, hogy ez az erős szél végre tartós lesz, és elhajt bennünket Dél-Amerikáig. Másnap mérséklődött kissé a szél, s mi óvatosan kikandikáltunk a kunyhó ajtaján. Az árbocok még megvoltak, de a jobb oldalon fel volt szaggatva a fedélzet, eltört az egyik gerenda, amely összetartotta a bambusznádakat, s körös-körül megsérült bambusznádakat láttunk a vízbe nyúlni.
Sikerült helyrehoznunk a legsúlyosabb károkat, s ismét felvontuk a vitorlákat. Éppen kellő erősségű, kedvező szél röpített bennünket tova Chile felé. Elmúlt egy hét. Egyre derűlátóbbak lettünk. Május 16-án azonban a rohamosan zuhanó barométer arra figyelmeztetett bennünket, hogy újabb vihar közeledik, s biztonság okáért azonnal bevontuk az összes vitorlát. Bölcs előrelátásnak bizonyult, mert alig fél órával később már javában tombolt a legvadabb vihar, amellyel valaha is találkoztam. A szél vészjóslóan süvített az árbocok között, s a tutaj bukdácsolt, és oldalirányba lódult, oly erővel, hogy átbukfenceztünk egymáson a kunyhóban. Mindennek betetőzéséül ezúttal keletről fújt a viharos szél, úgyhogy visszafelé tartottunk, Tahiti irányába. Mikor másnap reggelre kissé csillapodott a vihar, s mi kimerészkedhettünk a fedélzetre, ijesztő felfedezést tettünk: a nagy, 10 centiméteres vastagságú rudak közül, amelyek a tutaj tulajdonképpeni testét alkották, jó néhány levált és eltűnt. Nemsokára ismét meglazult egy bambuszrúd, s ezúttal sikerült elkapnunk,
62
mielőtt levált volna. Kíváncsian vizsgáltuk meg. Tele volt nagy, fehér hajóférgekkel, s mikor letörtünk róla egy darabot, és próbaképpen a tengerbe dobtuk, tüstént elsüllyedt. Nyilvánvaló volt, hogy a tutaj semmiképpen sem bírja ki az utat Valparaísóig, amelytől még 800 mérföld választott el -- ilyen távolsághoz mintegy 16 napra lett volna szükségünk. Ezzel szemben a Jüan Fernández-szigetcsoport legközelebbi szigetétől, Mas Afuerától csak 350 mérföldnyire voltunk. Arra gondoltunk, hogy talán eljuthatnánk oda, még mielőtt a tutaj teljesen szétesik vagy elsüllyed. Ám miután alaposabban megvizsgáltuk a mi kedves Tahiti A7ui'nkat, megállapítottuk, hogy még ezt a vészkikötőt sem érhetjük el vontatóhajó segítsége nélkül.
Eddig még nem sikerült rendszeres kapcsolatot létesítenünk egyetlen chilei rádióamatőrrel sem, tahiti barátunk, Roland d'Assignies azonban továbbra is nyomban válaszolt hívójeleinkre. Ezért május 18-án, szombaton késő este, a helyzet alapos megtárgyalása után felhívtuk őt, s megkértük: továbbítson egy táviratot expedíciónk titkárához, Carlos GarciaPalacioshoz, aki éppen akkor érkezett Chilébe, hogy előkészítse fogadtatásunkat. A táviratban arra kértük Carlost, hogy azonnal béreljen egy hajót, amely elvontat bennünket Mas Afuerába, s egyben azt is közöltük vele, hogy minden további segítség nélkül folytatni szándékozunk utunkat Valparaísóba, mihelyt Mas Afuera szigetén helyrehoztuk tutajunkat. Roland visszaolvasta a táviratot, s megígérte, hogy haladéktalanul továbbítja. Miközben a tutaj tehetetlenül hányódott a viharos tengeren, valamennyien lefeküdtünk, hogy kialudj ük magunkat, és jó erőben legyünk, mert tudtuk, hogy a most már elkerülhetetlen vontatás kemény próbatétel lesz.
Másnap, május 19-én, vasárnap, mikor bekapcsoltuk rádiónkat, abban a reményben, hogy meghalljuk Carlos válaszát, véletlenül amerikai rádióhíreket fogtunk. A hírek főképp politikával foglalkoztak és egyéb olyan témákkal, amelyeknek nem volt semmi érdekessége számunkra. Ám egyszerre csak a bemondó -- nem kis meglepetésünkre -- hátborzongatójelentésbe kezdett a Tahiti Nüi nevű francia tutaj tragikus pusztu-
63
lásáról. A jelentést azon a különlegesen vidám hangon hadarta el a bemondó, amelyet a világ minden rádióállomása a legszomorúbb események számára tartogat; megtudtuk belőle, hogy a tutaj ripityára tört, s hárman súlyos sérüléseket szenvedtünk. Néhány másodperccel később azonban arról értesültünk, hogy még van remény, mert SOS -jelünkre a Baquedano nevű chilei cirkáló a viharos idő ellenére is nyomban kifutott, hogy megmentsen bennünket. A bemondó -- kitűnő drámai érzékkel -- azzal végezte beszámolóját, hogy diadalmasan bejelentette: szerencsére meg tudtuk adni pontos tartózkodási helyünket, s ez jelentősen növeli annak az esélyét, hogy a Baquedano megtalál minket.
Csodálkozva bámultunk egymásra, majd harsogó nevetésben törtünk ki, mert ilyen mulatságos badarságot már rég nem hallottunk. Ám hamarosan elkomolyodtunk. Az az alaptalan híresztelés, hogy S 0 S-jelzést adtunk, és hogy a tutajon többen megsérültünk, még csak hagyján. Nagyobb baj volt, hogy a hajóhely, amelyet a rádió közölt, merőben eltért valóságos hajóhelyünktől: a rádióhírben a déli szélesség 32°-a és a nyugati hosszúság 88°-a szerepelt, holott mi a déli szélesség 35°05/-én és a nyugati hosszúság 89°24'-én voltunk. Rögtön láttuk, mi történt. Mint sajnos gyakran megesik, valami „szolgálatkész" rádióamatőr fogta Roland-nal folytatott beszélgetésünket, s oly tökéletesen félreértette, hogy ijedtében vaklármát csapott. Kellemes helyzet, mondhatom.
Michel vadul csavargatta a gombokat, olyan elszántsággal, amelyre csak a végső kétségbeesés teszi képessé az embert, s valóban bekövetkezett, amit még remélni sem mertünk. Hónapok óta először sikerült közvetlen kapcsolatba lépnie egy chilei rádióamatőrrel, akit ráadásul szokatlanul jól lehetett érteni. Még mielőtt előadhattuk volna, micsoda képtelen félreértésről van szó, a chilei rádióamatőr lelkesen beszámolt hazája légierejének legújabb mentési tervéről. Két repülőgépet szán-
j
dékoznak kiküldeni a partról, s ezek gumicsónakokat dobnak
j
le számunkra: nekünk majd fel kell fújnunk ezeket a csónako-
j
kát, beszállni, s nyugodtan várni ezekben a csónakokban,
j
míg a cirkáló megérkezik és felszed bennünket. Sietve biztosi-
64
l
tottuk új barátunkat, hogy nem fenyeget bennünket olyan közvetlen veszély, mint ahogy azt ő és honfitársai feltételezik, s bőven elég, ha megkapjuk a vontatóhajót, amelyet kértünk. Természetesen arra is megkértük, gondoskodjon róla, hogy a Baquedano kapitánya megtudja valóságos hajóhelyünket.
Megkönnyebbült sóhajjal zártuk el a rádiót, aztán leültünk, és megpróbáltuk kiszámítani, mennyi idő alatt érhet el bennünket a Baquedano. Arra az eredményre jutottunk, hogy legkorábban negyvennyolc óra múlva. Mivel most ismét mérsékelt déli szél fújt, elhatároztuk, hogy felvonunk minden vitorlát, és elébe megyünk megmentünknek. Korántsem voltunk biztosak benne, hogy tutajunk ebben a megrongálódott állapotban kibírja-e a huzamosabb vontatást, s úgy okoskodtunk, hogy minden további mérföld, amelyet sikerül megtennünk, jelentősen növeli megmenekülésünk esélyeit. Azt reméltük, hogy a chilei rádióamatőr segítségével állandóan tájékoztathatjuk a Baquedanót hajóhelyünkről. Másnap, május 20-án, hétfőn -- tengeri utunk 193-ik napján -- úgy-ahogy megjavítottuk tutajunkat, amely még mindig kielégítő sebességgel haladt, s ősi tengerészszokás szerint alaposan kicsinosítottuk magunkat. Bizakodásra valló előkészületeink mintha új erőt öntöttek volna Ericbe is: tüstént felkelt, és követte példánkat.
Kedden végre sikerült Michelnek közvetlen összeköttetésbe lépnie a Baquedanóval, s gondos számításaink azt mutatták, hogy másnap hajnalban két és három óra között kell találkoznunk a mentőhajóval -- feltéve, hogy az utolsó alkalommal pontosan állapítottuk meg a hajóhelyet, és tutajunk sebességét helyesen becsültük meg, ami egyáltalában nem volt olyan biztos. Ha csak néhány mérföldnyi hiba is csúszik a számításainkba, a Baquedano elkerül bennünket, s elveszíthetünk egy vagy két értékes napot. Szorongó érzéssel álltam hát ki éjszakai őrhelyemre, s fürkészve lestem az imbolygó hajófényeket, amelyeknek valahol közvetlenül előttünk kellett felvillanniuk. De úgy látszik, a navigáció nálunk is, a Baquedanón is kifogástalan volt, mert hajnali két óra negyvenöt perckor halvány fényt pillantottam meg a keleti horizonton.
5 Tutajról tutajra
65
A kunyhóba siettem, hogy közöljem a jó hírt társaimmal; Michel éppen ott ült a rádióasztal előtt, élénk beszélgetést folytatva a Baquedano rádióstisztjével. Természetesen nyomban közölte vele, hogy látótávolságba kerültünk. Néhány perccel később a chilei hajón kigyúlt egy hatalmas fényszóró, s én azonnal válaszoltam a fényjelre, persze a mi jóval szerényebb eszközeinkkel: felmásztam az árbocra, és meglóbáltam kézi villanylámpánkat. Mivel nem tudtuk, mikor lesz legközelebb alkalmunk enni, bőséges reggelit készítettünk magunknak, és farkasétvággyal láttunk neki.
* Néhány perccel négy óra után érte el a Baquedano a Tahiti Nuit; a kapitány nem várta meg a virradatot, hanem nyomban vízre bocsátott egy csónakot. Mikor e csónak közelebb ért, elektromos villanylámpáink és lámpásaink fényénél láttuk, hogy hét ember ül benne. Az első, aki felkapaszkodott a tutajra, vöröskeresztes karszalagot viselt. A másodiknak a külsejét és rangját nem tudtuk megállapítani, mert mielőtt szemügyre vehettük volna, vakító villanófény világított az arcunkba. Nyilván fényképész volt. Harmadiknak egy tiszt szállt fel a tutajra; szemlátomást csalódott volt, hogy nem az éhhalállal küszködő és fuldokló emberi roncsokat talál a tutajon, hanem öt jól öltözött, frissen borotvált férfit, akik még meg is invitálják, hogy foglaljon helyet egy szépen megterített kávézóasztalkánál. Eric most már oly jól érezte magát, hogy elhatározta: átmegy a csónakon a Baquedanora, hogy megbeszélje a kapitánnyal a dolgokat. Magával vitte Francist és Michelt is, s így Juanitót és engem ért az a megtiszteltetés, hogy ideiglenesen átvehettük a Tahiti Nui parancsnokságát.
Két óra múlva cigarettával, borral és élelmiszerrel megrakodva érkeztek vissza társaink, s beszámoltak tapasztalataikról. A chilei kapitánynak eredetileg az volt a szándéka, hogy a tutajt átengedi az elemeknek, s azonnal visszatér velünk Valparaísóba. Eric azonban makacs volt, mint mindig, s végül a kapitány hajlandónak mutatkozott arra, hogy megkísérli elvontatni a tutajt a Jüan Fernández-szigetekig, bár meg volt róla győződve, hogy ez lehetetlen vállalkozás. Eric
66
diadalmas pillantással ült le a kunyhó asztalához, és felvázolta az új útvonalat.
Nem sokkal rá a Baquedano odaállt a tutaj mellé, s a vidáman vigyorgó matrózok átdobták nekünk a súlyos vontatókötelet; nem volt könnyű dolog elkapni a kötelet, és odaerősíteni a tutaj orránál levő cövekhez. Dobogó szívvel figyeltük, mint forognak egyre gyorsabban a Baquedano hajócsavarjai, s mint feszül meg lassan a kötél. Aztán egy rándulás, és a tutaj megindult, bizonytalanul követve a különös vontatóhaj ót, amely nála oly sokkal nagyobb volt. Ezúttal az időjárás kedvezett, s bizonyára nem is lett volna semmi baj, ha a két jármű között nincs ilyen óriási méretkülönbség. A legnagyobb probléma persze az volt, hogyan lehet olyan sebességet biztosítani, amely mindkettőnknek megfelel. A Baquedano normális sebessége húsz csomó* volt, s csak a legnagyobb nehézségek árán tudott három csomónál kisebb sebességgel haladni. Ezzel szemben a mi tutajunk minden eresztékében recsegett-ropogott, és tengeralattjárósdit kezdett játszani, amint felülmúlta a sebessége a két csomót. De hála a chileiek bámulatos türelmének és gondosságának, a vontatás első huszonnégy órája komolyabb baleset nélkül telt el, s reményeink fellángoltak.
Csütörtökön azonban zuhanni kezdett a barométer, s vele együtt reménységünk is ellankadt. A tenger nyugtalanabb lett, szüntelenül háborgott, s a tutaj félelmetesen recsegett és himbálódzott. A jobb oldalon is, a bal oldalon is levált több nagy bambusznád. Közvetlenül éjfél után elszakadt a vontatókötél. Mivel azonban virradat előtt úgysem lehetett szó arról, hogy elkapjuk és összekötözzük a két végét, mindnyájan lefeküdtünk, mert már nagy szükségünk volt néhány órai alvásra. Péntek reggel megjelent a tutaj mellett a Baquedano, s a kapitány komoly hangon megkérdezte: valóban úgy gondoljuk-e, hogy érdemes folytatni a vontatást? Igenlő válaszunkra áthajíttatott egy új kötelet, de e nehéz művelet közben tuta-
*A csomó a hajózási sebesség mértékegysége. Annyi csomónyi sebességgel halad a hajó, ahányszor egy óra alatt a tengeri mérföld egységét, az 1854 métert befutja (10 csomó = 18,5 km)
67
junk hirtelen nekiütközött a hajó oldalának. Az ütközés ereje felszakította fedélzetünk egész jobb oldalfalát, s tömegesen lazultak meg a bambusznádak. A baleset következtében^ tutaj erősen oldalára dőlt, de azért odaerősítettük a cövekre a kötelet, s jelt adtunk a Uaguedandnak, hogy folytathatja az utat. Lassan elmúlt még egy nap. Nem volt nehéz felismerni, hogy közeledik a vég. De most már alig százötven mérföldnyire voltunk Mas Afuerától, s nem tudtuk rászánni magunkat arra, hogy elhagyjuk tutajunkat, amíg csak egy szikrányi reményünk is van.
Május 26-án, vasárnap reggel ismét elszakadt a vontatókötél, s röviddel ezután barátságos, de határozott rádióüzenetet kaptunk a Baquedano kapitányától: közölte velünk, hogy bármennyire is sajnálja, nem bajlódhat tovább a vontatással. Erre az elhatározásra meglehetősen szégyenletes ok késztette: a lassú vontatás miatt mértéktelenül nagy volt hajójának olaj fogyasztása, s csak éppen annyi olaja maradt, hogy eljusson Valparaísóig, ha teljes sebességgel azonnal arra veszi útját. Ezért utasított bennünket: készüljünk fel rá, hogy át kell szállnunk a Baquedanóra, mégpedig közvetlenül a tutajról, mivel a tenger sokkal viharosabb, semhogy csónakot küldhessen értünk. Nehéz szívvel raktuk be kevés cókmókunkat a vízhatlan útizsákokba. Ez volt a 199-ik napunk a tutajon, s szemlátomást az utolsó.
A Baquedano széles ívben visszatért, s lassan közeledett hátulról a tutaj szél alatti oldalához. Az első kötél, amelyet a chileiek áthajítottak, hangos durranással elpattant, mihelyst odaerősítettük az egyik oldalsó cölöphöz. Csütörtököt mondott a második kísérlet is, a harmadik kötél azonban bírta a feszültséget, s nemsokára három erős horgonykötél kapcsolta a tutajt a Baquedanőhoz. Most aztán sietnünk kellett, hogy holminkat a hajó fedélzetére juttassuk, még mielőtt nekiütődünk az alig tízméternyire bukdácsoló hajó acéltestének, és összezúzzuk magunkat. Megmentőink fürgén és ügyesen áthajítottak néhány vékony kötelet, s ezeket gyorsan az útizsákok köré kötöztük. Egymás után húzták be e köteleket a mellettünk himbálódzó hatalmas hajó korlátján át, míg
68
végül csak egy maradt hátra. Ezt Juanito ragadta meg, s hosszasan pepecselt vele az előfedélzet egyik zugában. „Mi az ördögöt csinálhat ott?" -- gondoltam. Dühösen ráordítottam, s odarohantam, hogy segítsek neki. Ekkor láttam, hogy nem egy zsák hever a lába előtt, hanem Chanchita, a kocánk.
-- Csak nem akarjátok itt hagyni a Tahiti Numl -- kérdezte szemrehány óan.
Hát persze hogy nem akartuk otthagyni. De az igazat megvallva, egyszerűen megfeledkeztünk róla. Juanitónak közben már sikerült egy mentőövet erősíteni a koca hasa köré, s én segítettem szorosabban odakötni a mentőövet. Különös módon a koca nem ellenkezett, s mikor megpróbáltam talpra állítani, láttam, hogy gyenge és élettelen, akár egy marcipán malac.
-- De hiszen ez az állat dögrováson van l -- tört ki belőlem a csodálkozás. -- Talán a félelemtől? Vagy valami más baja van? Hiszen reggel még makkegészséges volt!
-- Most sincs semmi baja -- válaszolta dacosan Juanito. -- Csak odaadtam neki az utolsó üveg borunkat, hogy kissé megnyugtassam.
Együttes erővel bedobtuk a lerészegített kocát a tengerbe, s intettünk a Baquedano matrózainak, hogy emeljék be a hajóba. Ezek nyilván azt hitték, hogy az expedíció egyik tagjáról van szó, aki összeesett, és most sürgős orvosi segélyre van szüksége: láttuk, hogy futva érkezik fel a fedélzetre a hajó orvosa és két ápoló. De aztán kórusban felüvöltött a Baquedano egész legénysége, s ebből megtudtuk, hogy Chanchita rendben megérkezett, s hogy megmentői rájöttek tévedésükre. Juanito elégedetten gyömöszölte egy zsákba a macskákat, s erősen a hóna alá szorította a zsákot.
Most rajtunk volt a sor. Mivel semmi kedvem sem volt Chanchita példáját követni, felmásztunk a kunyhó tetejére, s átordítottunk a chileieknek, hogy próbáljanak közelebb húzni minket, mert át akarunk ugrani a Baquedanóra, mihelyt egy hullám a fedélzettel egy magasságba emel. Ez ugyan korántsem volt a legjobb és legbiztosabb módszer, de az egyetlen, amely sikerrel kecsegtetett.
69
Lassan közeledtünk a kétfedélzetű hajó szürke testéhez. Mi tagadás, némi nyugtalanság fogott el arra a gondolatra, mi lesz, ha a tutaj beleütközik a hajó oldalába, de hamarosan elhessegettem ezt a kínos kérdést. Most elsősorban Eriéért aggódtam, aki oly gyenge volt, hogy alig tudtam elképzelni, hogyan tud feljutni a cirkálóra, hiszen ez valóságos akrobatamutatványt kíván. Ezért Michel meg én ott maradtunk a közelében, hogy kéznél legyünk, ha segítségre van szüksége. De még mielőtt megbeszélhettük volna, hogyan lehetünk leginkább segítségére, a tutaj elérte a Baquedanót, s néhány perccel később, mintegy varázsszóra, sebesen a magasba röpített minket egy hullám, akárcsak egy felvonó. Kinyújtott kezű tengerészek hosszú sorát pillantottam meg hirtelen, közvetlenül előttem. Legalább fél tucat kéz ragadta meg Ericet, s felvonszolta a fedélzetre. Mondanom sem kell, mennyire megkönnyebbültem. Akkor aztán nekifutásból nagyot ugrottam, s más segítő kezek engem is elkaptak.
Óvatosan körülnéztem, hogy megállapítsam, nem hiányzik-e valamelyikünk. Hála istennek, nem hiányzott senki. De egyszerre csak vészjósló recsegést hallottam a hátam mögött. A korláthoz rohantam. Ügy volt, ahogy sejtettem: a Tahiti Nui ütközött bele a Baquedanóba. A heves összeütközéstől betört a tutaj jobb oldala, a Tahiti Nui rézsútosan lecsúszott egy hullámvölgybe, s az egész fedélzet víz alá került. Egymást követő éles csattanások hallatszottak, amint sorra elpattantak a horgonykötelek. Amikor azonban a matrózok behúzták a köteleket, kiderült, hogy az egyik még sértetlen: a kötélbaknak használt polinéziai fabálvánnyal együtt vált le a tutajról. Kíméletesen a karomba vettem a bálványt, s szeretettel megcirógattam, mint egy régi kedves barátot.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam, hogy mindnyájan szerencsésen megmenekültünk, de a következő pillanatban ijesztő gondolat villant át az agyamon. Elsüllyedt a tutaj -- mi lesz most a szegény nanue-halakkal, amelyek oly hűségesen követtek minket Tahiti óta ? Hiszen ezek lagúnahalak, s ha nem tudnak elrejtőzni a tutaj hasadékaiban, könnyen áldozatul eshetnek a falánk ragadozó halaknak. Az is lehet, hogy a
70
tutajjal együtt elsüllyednek, s a víz megnövekedett nyomása okozza pusztulásukat. Ismét körülnéztem a tengeren. A Tahiti Nui messze elmaradt mögöttünk, s már süllyedni kezdett, mintha belefáradt volna az életbe, mert gyáva menekülésünk annyira kétségbe ejtette, hogy elvesztette minden ellenállóerejét. Nyilván késő volt már megmenteni a nanue-halakat. Különben is, mit szólna a Baquedano kapitánya, ha most felrohanok a parancsnoki hídra, és megkérem, bocsásson vízre egy csónakot, hogy megmenthessünk néhány szerencsétlen halat? Természetesen őrültnek vélne, s könyörgésem süket fülekre találna, így hát némán álltam a korlátnál, hirtelen különös fáradtság vett rajtam erőt, s könnyes szemmel néztem a rohamosan süllyedő tutajt, míg csak végképp el nem tűnt.
71
ELÖLRŐL KEZDJÜK
Másnap reggel frissen és megkönnyebbülten ébredtem ízlésesen berendezett, kényelmes kabinomban, a Baquedanón. Soha életemben nem aludtam még ilyen jól és mélyen, s most úgy éreztem magam, mint aki súlyos betegségből épült fel. A tutajon töltött utolsó napok nyilván fárasztóbbak voltak, és jobban próbára tették idegeimet, mintsem gondoltam volna. Az átjárón találkoztam Francisszal; ő is ugyanolyan frissnek és kipihentnek látszott, mint én. De amikor együtt benéztünk Eriéhez, hogy jó reggelt kívánjunk neki, váratlanul rossz hangulatban találtuk őt: komoran kuporgott fekhelyén. A gyűrött ágynemű is arra vallott, hogy nem valami jól aludt.
-- Kegyetlen dolog, hogy fel kell adni a küzdelmet ilyen közel a célhoz -- mondta elkeseredetten. -- Már az is elég baj, hogy nem sikerült bebizonyítani az elméletemet. De a legrosszabb persze az, hogy elveszett a Tahiti Nui. Sokáig tart, míg felépítek egy új tutajt -- ha egyáltalában sikerül. De nincs jogom zokon venni, hogy elegetek volt a tutajexpedíciónkból, és inkább hazautaztok hajón vagy repülőgépen, amint megérkeztünk Valparaísóba. Más szóval, feloldozlak benneteket az ígéret alól, amelyet még Tahitiban tettetek, az indulás előtt, s nem ragaszkodom ahhoz, hogy visszafelé is megtegyétek velem az utat.
-- Várj egy pillanatig, Eric! -- vágott közbe Francis izgatottan. -- Először is, nem értek egyet veled abban, hogy a mi expedíciónk kudarcot vallott. Azt akartuk bebizonyítani, hogy el lehet jutni bambusztutajon Polinéziából Dél-Amerikába egy déli útvonalon. Nos, nem éppen ezt bizonyította-e be több mint 4000 mérföldes tengeri utunk? Épelméjű ember egy pillanatig sem kételkedhetik abban, hogy könnyűszerrel meg-
72
tettük volna még ezt a rövid távolságot Valparaísóig, ha kivételes balszerencsénk nem hozza a nyakunkra a legvadabb vihart, amely az utolsó ötven év alatt ezeken a vizeken tombolt.
-- Másodszor pedig -- tettem én hozzá lelkes meggyőződéssel -- szó sincs arról, mintha megelégeltük volna a tutaj expedíciónkat. Változatlan az az elhatározásunk, hogy visszafelé is megtesszük veled az utat, elkísérünk Tahitiba az új tutajon.
Francis egyetértőén bólintott. Eric sokáig némán, fürkésző tekintettel nézett ránk; szemlátomást nem tudta eldönteni, hogy vajon komolyan beszélünk-e, vagy az egész csak ostoba és félszeg kísérlet a részünkről, hogy megvigasztaljuk őt. Végül mosoly jelent meg az ajka körül, s hangjából a friss elhatározás elszántsága csendült ki, amint kurtán így felelt:
-- Rendben van, akkor hát ismét együtt indulunk. Ezzel a dolog elintézettnek látszott. Egyetlen szót sem
ejtettünk többé a tervbe vett újabb tutajútról az alatt a két nap alatt, míg a Baquedano Valparaísóba ért. Rekordidő alatt ért oda, május 29-én, kora délután. Az első üdvözletet a szárazföldről bizony elég különösnek találtuk. Repülőgépről jött, amely egyenesen felénk tartott, s miközben a hajó a kikötőbe siklott, egy ejtőernyőre erősített nagy csomagot dobott le. Sajnos, a csomag több száz méternyire a Baquedanotói a vízbe esett. Kézzel-lábbal integettünk egy nagy motorcsónak utasainak, hogy halásszák ki a csomagunkat. Ehelyett azonban a motorcsónak egyenesen a Baquedano felé vette útját, s még mielőtt világosabban megmagyarázhattuk volna, mit akarunk, az utasok az éppen leeresztett kikötőhídra tódultak, és ellepték a hajót. A következő pillanatban jegyzettömbökkel és fényképezőgépekkel felfegyverzett férfiak és nők morajló tömege vett körül minket. Nem jöttem rá mindjárt, hogy újságírók és fotóriporterek, s mikor rájöttem, első ösztönös gondolatom az volt, hogy megszököm és elrejtőzöm. Juanito volt az egyetlen közülünk, aki értett valamit a ránk záporozó spanyol nyelvű kérdésekből, de mint valamennyiünket, őt is annyira meghökkentette a szokatlan tömeg és az általános
73
izgalom, hogy egy árva hangot sem tudott kinyögni. A kérdésekkel ostromló újságírókat szemlátomást bosszantotta, hogy egy szót sem tudnak belőlünk kihúzni, és még agresszívebbek lettek.
Ebből a válságos helyzetből szerencsére kimentett bennünket Carlos Garcia-Palacios barátunk, az expedíció titkára, aki a francia konzullal együtt szintén elénk jött a motorcsónakon. Carlos a konzul segítségével beterelte az újságírók tömegét a szalonba, s maga vállalkozott a tolmács szerepére.
Mikor a keresztkérdések pergőtüze véget ért, Michel nagyot sóhajtott, és bágyadtán mondta:
-- Ez volt a legnehezebb megpróbáltatás, amelyen valaha is keresztülmentem.
-- Fő, hogy elmúlt ez a nagy izgalom, most legalább partra szállhatunk, és nyugodtan körülnézhetünk -- jegyeztem meg.
Carlos szélesen elvigyorodott. Miközben még azon tűnődtem, miért találja olyan mulatságosnak a megjegyzésemet, megérkezett a chilei haditengerészet parancsnokának gőzcsónakja, hogy felvegyen bennünket. Cseppet sem éreztük méltóknak magunkat erre a megtiszteltetésre, különösen azért, mert gyűrött, elnyűtt ruháinkban hihetetlenül szánalmasan hatottunk a gőzcsónakban ülő, tekintélyes külsejű, jól öltözött tisztek mellett. Mindazonáltal beszálltunk a gőzcsónakba, hiszen alig vártuk, hogy végre a partra jussunk.
Messziről szokatlanul magasnak és egyenetlennek látszott a rakpart. Mikor közelebb értünk, láttuk* mi ennek a magyarázata: sűrű sorokban tömörülő, hatalmas embertömeg lepte el a rakpartot. Kíváncsian és meglepődve néztem a tömeget, s ezer meg ezer szempár bámult vissza rám és társaimra. Mikor a gőzcsónak partot ért, a sok ezer ember harsogó kiáltozásban tört ki:
-- Viva la Tahiti Nuif Viva Francia!
Csak ekkor eszméltem rá, hogy ezek mind a mi üdvözlésünkre gyűltek össze. Amint kiszálltunk, a népes katonazenekar rázendített a Marseillaise-ie, maj da tömeg gyűrűje összezárult körülöttünk, s az éljenző, nevetgélő, ordítozó sokaság
74
lassan megindult velünk egy szép épület felé, melynek nagy erkélye volt. Ez volt a Valparaiso! városháza.
Egyenruhás emberek segítségével jutottunk be a kapun, amelyet gondosan bezártak mögöttünk. Kiléptünk az erkélyre, ahol már várt ránk a hivatalos fogadó bizottság, élén a polgármesterrel. A tér f eketéllett a lelkesen éljenző emberektől, s bevallom, hálás voltam a sorsnak, hogy tisztes távolból szemlélhetem ezt a tömeget. Vidáman visszaintegettünk, de a sokaság -- érthetetlen módon -- elégedetlennek látszott. A zsivajt csakhamar szűnni nem akaró ütemes kiáltozás váltotta fel: egyetlen szót harsogott a tömeg újra meg újra. Meghökkenve, zavartan füleltünk. Igen, semmi kétség: ünneplőink Juanito nevét kiáltozzák, egyre makacsabbul és indulatosabban. Természetesnek tartottuk, hogy Juanitót külön is ünnepelni akarják honfitársai. De miért kiáltoznak ilyen türelmetlenül és követelődzőén? Kérdő pillantást vetettünk chilei társunkra, s egyszerre megértettük, mi a baj. Juanitót, aki alig másfél méter magas volt, teljesen elrejtette az erkély mellvédje, s a téren tolongó, lelkesen tomboló honfitársai nyilván azt hitték, hogy megfeledkeztünk róla. Sietve vállunkra emeltük Juanitót, hogy eloszlassuk ezt a ránk nézve cseppet sem hízelgő félreértést. Fülsüketítő bömbölés üdvözölte elkésett megjelenését, s a fogadási ceremónia hátralevő része szinte belefulladt a térről hullámokban fel-feltörő tapsorkánba.
Sok viharban volt részünk hosszú tutajutunk során, de egyik sem merített ki annyira, mint ez az ünneplés. Végül azonban sikerült eljutnunk a szállodába, ahol Carlos szobákat foglalt részünkre. Itt újabb meglepetés várt ránk: egy csuromvizes csomag, amely Juanitónak volt címezve. Igen, ugyanaz a csomag volt, amelyet a repülőgép pilótája a tengerbe dobott, mikor megérkeztünk a Baquedanón; egy meleg felöltőt tartalmazott, vagyis igen hasznos ajándékot, mert már késő őszre járt az idő, s a levegő ugyancsak lehűlt. Hogy ki volt a jószívű adakozó, örök titok maradt Juanito előtt, mert az illető nem adta meg sem a nevét, sem a címét, és sohasem fedte fel kilétét.
Másnap a chileiek újabb bizonyítékát adták rendkívüli jó-
75
akaratuknak és az expedíció iránt tanúsított érdeklődésüknek. A szállodában meglátogatott bennünket Chile legnagyobb jachtklubjának elnöke, s felajánlotta, hogy minden lehetséges módon segítségünkre lesz, ha megtiszteljük azzal, hogy új tutajunkat a klub műhelyében építjük meg, a szomszédos quinterói kikötőben. Ügy látszott, minden a lehető legjobban üt ki, s a valóság felülmúlja legmerészebb álmainkat is. Bizakodó hangulatban ültünk be két taxiba, s hajtottunk Santiagóba, a fővárosba, hogy beszerezzük a hazatérésünkhez szükséges építőanyagot és felszerelést. Azt reméltük, hogy a közeljövőben ismét útra kelünk a Csendes-óceán déli tájai felé.
De még bele sem élhettük magunkat a népszerű hősök számunkra oly szokatlan szerepkörébe, mikor váratlanul a bajok egész sorozata zúdult ránk, s meghiúsította terveinket. Ügy kezdődött, hogy Eric hirtelen erősen belázasodott, s kórházba kellett vinni, ahol kétoldali tüdőgyulladást állapítottak meg nála. Az orvosok ugyan lassanként megbirkóztak ezzel a betegséggel, de Eric még mindig oly gyenge állapotban volt, hogy az orvosok több hónapi teljes pihenést rendeltek el. Eric betegsége és a hosszas lábadozás újabb, előre nem látott nehézségeket okozott. Eredetileg az volt a tervünk, hogy első tutajunk pontos mását építjük meg, s ehhez mindenekelőtt ezer bambusznádra lett volna szükségünk. Mivel a bambusz trópusi cserje, amely nem terem meg Chile hűvös éghajlata alatt, Peruból vagy Ecuadorból szándékoztunk megrendelni ezeket a bambusznádakat. Ez természetesen sok pénzbe került volna, s Eric megígérte, hogy cikkeket ír egy-két amerikai és francia képes újságba, és így teremti elő az összeget. Amikor azonban néhány héttel később Eric már elég jó állapotban volt ahhoz, hogy ezeket a cikkeket megírja, az újságokat, amelyektől a megbízást kapta, már nem érdekelte az egész, így hát nem volt sem pénzünk, sem tutajunk.
Ericet mindez nem tudta kimozdítani megszokott nyugalmából. Biztosított bennünket, hogy hamarosan megkeresi a szükséges összeg többszörösét is azzal a könyvvel, amelyet egy francia kiadó rendelt nála már régebben. Egy pillanatig
76
sem kételkedtünk benne, hogy Eric érdekes és nagy sikerű könyvet tud írni -- de meddig tart ez? Az igazat megvallva, e tekintetben valamennyien jóval pesszimistábbak és türelmetlenebbek voltunk, mint Eric. Különösen Michel adott kifejezést elégedetlenségének, s fölösleges élessége sok régi sérelmet elevenített fel. Michel nehezebben fért meg Ériekéi, mint mi, elsősorban azért, mert ennek a két embernek nagyon ellentétes természete volt. Ezenkívül Michel hajóskapitányi képesítéssel rendelkezett, s ezért időnként feljogosítottnak érezte magát arra, hogy navigációs kérdésekben tanácsot adjon Ericnek. De két dudás nem fért meg egy csárdában, s két kapitány sem egy hajón. S ha mindehhez még hozzáteszem, hogy Michel éppen akkor nősült meg, mikor útra keltünk Tahitiból, s már réges-régen megelégelte, hogy egyedül kell töltenie a mézesheteit, mindjárt érthetőbbé válik a türelmetlensége. Ilyen körülmények között expedíciónk egyik tagját sem lepte meg vagy háborította fel különösképpen, hogy néhány héttel megérkezésünk után repülőgépen visszautazott Chiléből Tahitiba.
Nyomban ezután Juanito is hazatért anyjához, aki messze délen, valahol a Horn-fok közelében lakott egy Puerto Montt nevű eldugott halászkikötőben. Nagyon természetes volt, hogy itt hagyott minket, mert tulajdonképpen csak utasként jött velünk, akinek jegye csupán egyetlen utazásra szólt, s aki ezt a kissé szokatlan útvonalat választotta, amikor vissza akart térni hazájába. Igaz ugyan, hogy az utolsó pillanatig azt állította, folytatni akarja velünk az utat Tahitiig, de jómagam meg voltam róla győződve, hogy előbb vagy utóbb kénytelenek leszünk helyette is keresni valakit. Ám e sok váratlan akadály ellenére egy pillanatig sem kételkedtem abban, hogy végül minden rendbe jön. Bizonyára a Tahiti Nuin megtett hosszú út oltotta belém ezt a megingathatatlan bizalmat és optimizmust, mert utunk egyik legnyilvánvalóbb tanulsága az volt, hogy a leghevesebb ellenszél sem tart örökké.
Mivel úgysem tehettünk mást, mint hogy várjunk, míg ránk mosolyog a szerencse, július elején Francis meg én úgy határoztunk, hogy eleget téve egy meghívásnak, megtekintjük a
77
constitucióni hajógyárat. Constitución kis vidéki város, mintegy 4000 lakosa van; Santiagótól délre kétszáz kilométerre fekszik, ott, ahol a Maule folyó a Csendes-óceánba torkollik. Nagy meglepetésünkre a nyolc műhelyből álló hajógyár tulajdonosai nemcsak hogy tüzetesen bemutatták nekünk, hogy épül az a kuttertípus,* amely az ő specialitásuk, hanem nagyszabású ebédet is rendeztek a tiszteletünkre. Az ebéden számos szónoklat és pohárköszöntő hangzott el -- pompás bort hozattak a szomszédos szőlőhegyről. Spanyol nyelvtudásunk még igen hiányos volt, a bor pedig igen erős, ezért eltartott egy darabig, mig megértettük a sok szónoklat lényegét: arról volt szó bennük, hogy kedves vendéglátóink meg akarnak ajándékozni minket egy kutterrel. Lassanként arra is rájöttünk, hogy nagylelkűségük nem volt teljesen önzetlen: az a remény sugallta, hogy a Csendes-óceán déli szigeteiről özönleni fognak a megrendelések ilyen kutterekre, mihelyst utunkkal bebizonyítjuk, milyen kitűnő kvalitásokkal rendelkeznek. Ez azonban mit sem változtat azon, hogy ajánlatukat igen csábitónak találtuk. Mámorosán a chilei bortól és attól a kellemes gondolattól, hogy hajótulajdonosok leszünk, visszatértünk Santiagóba, s biztosra vettük, hogy még több hasonló ajánlatot is fogunk kapni. Ám amikor elmondtuk Ericnek, mi történt, ő korántsem volt elragadtatva, s türelmetlenül így szólt:
-- De mi az ördögnek kell nektek hajó ? Miért nem kértetek inkább egy tutajt?
Bármennyire is sajnáltuk, hogy búcsút kell vennünk szép ábrándjainktól, és le kell mondanunk arról, hogy hajótulajdonosok legyünk, kénytelenek voltunk elismerni, hogy Ericnek igaza van. Chilei tartózkodásunk elvégre csak hosszú tutaj utunk kényszerű megszakítása volt, és pillanatnyilag az volt a legfontosabb, hogy minél előbb folytassuk az expedíciót. Ericnek köszönhettük, hogy megtettük ezt az utat tutajon Chilébe, s hogy meghívtak bennünket Constituciónba. így hát elemi kötelességünk volt, hogy mindent alárendeljünk Eric és az expedíció szempontjainak. Irtunk a hajógyár-
* Kutter = egyárbocos kis vitorlás hajó 78
nak, és megmagyaráztuk a helyzetet, s a gyár tulajdonosai postafordultával meghívták Ericet.
Eric elutazott Constituciónba. Már régen nem láttam ilyen frissnek és elragadónak, csak úgy áradt belőle az önbizalom. Francis meg én ott maradtunk a fővárosban, s már előre ünnepeltük a küszöbönálló győzelmet: tudtuk, hogy Eric ellenállhatatlan, mikor ilyen hangulatban van. S valóban, mikor néhány nap múlva visszatért, diadalmasan jelentette: minden nehézség nélkül sikerült rábeszélnie a hajógyár tulajdonosait, hogy építsenek nekünk egy tutajt. A tutaj megépítése természetesen egyetlen pesónkba sem fog kerülni. Eric lelkes beszámolójából arra lehetett következtetni, hogy a város egész lakossága megígérte: ha sor kerül rá, valamennyien kivonulnak, és ingyen segítségünkre lesznek az előkészületekben. Ez korántsem volt olyan valószínűtlen, mint amilyennek hangzik, hiszen már jól ismertük Ericet is, meg a chileieket is.
Ismét ragyogó fényben tündöklött a jövő. De már éppen indulni akartunk Constituciónba, hogy hozzálássunk a tutajépítéshez, mikor Francis levelet kapott Tahitiból, s ez a levél rossz híreket hozott. Francis felesége megbetegedett, műtét előtt állt, s az egész rokonság könyörgött, hogy jöjjön haza. Nehéz szívvel bár, de mégis úgy határozott Francis, hogy azonnal hazarepül Tahitiba, expedíciónk fáradhatatlan titkárának, Carlosnak kíséretében; Carlos ugyanis, miután elegyengette számunkra az utat Chilében, most ismét előresietett, hogy megtegye az előkészületeket hazatérésünkhöz. Mint akit súlyos veszteség ért, oly bánatos voltam, amikor eltűnt szemem elől a tutaj expedíción részt vett bajtársaim közül az utolsó is, s először vett rajtam erőt levertség, amióta megérkeztünk Chilébe. Eric tettereje és önbizalma azonban szerencsére csorbítatlan maradt.
-- Tehát csak ketten maradtunk -- állapította meg tárgyilagosan. -- Osszuk meg a munkát kettőnk között. Nekem a könyvemmel kell foglalkoznom, a tutajt tehát neked kell megépítened. Pontosabban elég, ha felügyelsz a munkálatokra, mert munkaerőről és anyagról a gyár gondoskodik. Szívesen
79
cserélnék veled, ha lehetséges volna, mert ez a munka sokkal könnyebb és érdekesebb, mint az enyém.
Egyáltalában nem voltam meggyőződve arról, hogy nekem jutott az egyszerűbb feladat, de elfogadtam ezt a munkamegosztást, mint az egyetlen lehetőséget. Ezenkívül szükség esetén bármikor Eriéhez fordulhattam utasításért és tanácsért. Először is el kellett döntenünk, milyen fát használjunk a tutajépítéshez. Hajógyáros barátaink annak idején átadtak Ericnek egy f aminta-kollekciót, s most elővettük ezeket a mintákat. Arról nem lehetett szó, hogy balsafából építsük tutajunkat, mint a Kon-Tiki utasai, mert Chilében nem terem balsaf a, arra pedig nem volt se időnk, se pénzünk, hogy Ecuadorból hozassuk meg azt a rengeteg szálfát, amelyre szükségünk lett volna.
Számos fakereskedőnek és hajóépítő szakembernek mutattuk be mintáinkat; a legtöbbnek az volt a véleménye, hogy a ciprusfa volna a legalkalmasabb, s végül már mi is erre a nézetre hajlottunk. Egyeseknek az volt az ellenvetésük, hogy a ciprusfát csak koporsókészítésre használják, s ezért okosabb, ha mellőzzük. De hamarosan megállapítottuk, hogy ez az állítás téves, mert nagyon sok jó hajó készül ilyen fából. Hogy koporsókészítésre is használják, természetesen nem számíthatott komoly érvnek, legföljebb olyan embereknél, akiknek szokatlanul borúlátó a fantáziájuk. Biztonság okáért úgy határoztunk, hogy a végleges döntést elhalasztjuk, míg meg nem hallgattuk a constitucióni hajógyárosok véleményét is. 1957. szeptember 8-án érkeztünk oda, s előadtuk, mi a problémánk. Egyikük nyomban válaszolt is, s a következő ékes szónoklatot vágta ki:
-- Muy estimados senores.* Ebben az üzemben eddig csak egyetlen tutajt építettünk: a kormány rendelte el néhány évvel ezelőtt, hogy gépkocsikat szállítsanak át rajta a Maule folyó egyik partjáról a másikra, nem itt, hanem valamivel feljebb, ahol nincs híd. Szép nagy tutaj volt, senores, s vízre bocsátásához számos előkelőséget hívtunk meg: minisztereket,
* Tisztelt uraim 80
A TAHITI NUI II. TERVRAJZA
12 méter
Ezzel a tutajjal indult az expedíció Chiléből Polinéziába
tartományi kormányzókat, polgármestereket meg másokat, ötventagú rezesbanda zendített rá a katonazenére, és egyik beszéd a másik után hangzott el. Végre elérkezett az ünnepélyes pillanat, mikor a tutajt átadtuk rendeltetésének. Gyors iramban siklott le a sólyán, orrával a vízbe fúrta magát -- és rohamosan süllyedni kezdett l Pár perc múlva már csak a víztükör könnyű fodrozódása árulta el, hol merült a folyó fenekére a drága költségen megépített, gyönyörű tutaj. Túl nehéz volt ahhoz, hogy kiemeljék, alighanem ma is ott fekszik, ahol elsüllyedt. Nos, senores, mindössze ennyi tapasztalattal dicsekedhetünk a tutaj építés terén. Ami pedig a ciprust illeti, ebből a fából építjük azokat a kuttereket, amelyek híressé tették Constituciónt, s meggyőződésem, hogy jobb kuttereket sehol a világon nem építenek.
Ez eldöntötte a kérdést. Nyilvánvaló volt, hogy a mi számunkra is a ciprusi a a legalkalmasabb. E megoldás mellett szólt az is, hogy kiterjedt cipruserdők voltak a város közvetlen közelében. Eric meg én kisétáltunk az erdőkbe Don Enrique Munoz társaságában, akinek a telepén szándékoztunk a tutajt megépíteni. Kiválasztottunk vagy ötven szálfát, mintegy 45 centiméter átmérőjűeket. Don Enrique megjelölte a fákat, s máris munkába állított egy csapat favágót.
-- Örülök, hogy ilyen jó kezekben van a munka -- szólt Eric elégedetten, mikor visszatértünk a szállodába, s kezdte összecsomagolni kevés cókmókját. -- Mivel itt már nincs tennivalóm, elutazom Lontuebe, ahova meghívtak chilei barátaim. Nagyon szép hacienda, fent a magas hegyek között, jobb helyet nem is találhatnék, hogy nyugodtan befejezzem a könyvemet. Nos hát, sok szerencsét...
-- Várj egy pillanatig, Eric -- szakítottam félbe. -- Nem kaptam tőled semmiféle tervrajzot a tutajhoz.
Eric csodálkozva nézett rám.
-- Minek neked tervrajz? Megtanulhattad már, milyen egy tutaj. Amennyire lehet, pontos mása legyen a Tahiti Nui /.nek. A legfontosabb, hogy a méretek megegyezzenek. Tehát sok szerencsét. Mennem kell -- mondta, és azon nyomban eltávozott,
82
Nagyon jól emlékeztem rá, hogyan láttunk hozzá a bambusztutaj építéséhez Papeetében, az ottani haditengerészeti hajógyárban, sajnos azonban ezeknek a keservesen szerzett tapasztalatoknak nem sok hasznát vehettem; ezúttal mások voltak a problémák, mert más anyagot használtunk, így például nem lehetett a vastag ciprustörzseket azzal az egyszerű és gyors módszerrel összekötözni, mint amelyet első tutajunknál alkalmaztunk. Sokáig törtem a fejem, hogyan oldjam meg ezt a feladatot, s végül úgy döntöttem, hogy egyáltalában nem használok semmiféle kötelet: attól féltem, hogy a kemény, egyenetlen szálfák szétfoszlatják a köteleket. Ehelyett a faékek ősi módszerét választottam. Minden szálfaréteget -- összesen három volt -- keményebb fából készült ékek tartottak össze, amelyeket rézsútosan vertünk be oldalról, valamennyi szálfán keresztül. Ugyanígy illesztettük össze a három réteget, függőlegesen bevert ékekkel. A magas fedélzet, a kunyhó és az árbocok megtervezésénél könnyebb volt lemásolni a régi tutajt, s e tekintetben csak egyetlen változtatást eszközöltem: lejtős tető helyett lapos tetővel láttam el a kunyhót. Jelentéktelen változtatás volt, de mint később kiderült, igen szerencsés. Kabalának, s emlékeztetőül arra, hogy célunk minden változás ellenére ugyanaz maradt, közvetlenül az uszony mögött az új tutaj farára erősítettem a polinéziai halványt, amelyet az utolsó pillanatban szerencsésen átmentettünk a Tahiti Nui J.-ről.
Eric olykor-olykor ellátogatott hozzánk hegyi magányából, elismerően bólintott, néhány barátságos szót szólt, majd ugyanolyan váratlanul, ahogy jött, el is tűnt. Egy más alkalommal felbukkant egy francia fiatalember, akivel Santiagóban ismerkedtünk meg, s bejelentette, hogy Eric felvette az expedíció tagjai közé. Képesítését tekintve Jean Pélissier -- így hívták új társamat -- igen alkalmas volt ilyen tengeri útra, mert hivatásos óceanográfus volt. Még mint a norvégiai Bergen Geofizikai Intézetének hallgatója több északi-sarki expedícióban vett részt; később a chilei tengerészeti biológiai állomáson kapott állást, s részben az Antarktiszon, részben pedig a Húsvét-szigetet környező vizeken végzett kutató-
6*
83
munkát. Ezért bizonyosra vettem, hogy nekünk való ember, s megvan benne az a bátorság és szívósság, amely egy hosszú tengeri úton legalább olyan fontos, mint akár a legértékesebb elméleti tudás.
Jean említette, hogy van egy chilei bányamérnök barátja, akit Eric valószínűleg szintén magával visz. Ennek a bányamérnöknek cseppet sem chilei hangzású neve volt, Hans Fischernek hívták. Sajnos, a tutaj építésénél nem számíthattam sem Jean, sem Hans segítségére az év vége előtt, mert előbb be kellett fejezniük valami fontos tudományos kutatómunkát.
Meglehetősen bosszantott, hogy Jean oly hamar eltűnt, mert valóbán minden segítségre szükségem volt ahhoz, hogy a tutaj idejében elkészüljön, vagyis befejezhessük tengeri utunkat még mielőtt a Csendes-óceán déli szigeteinek vidékén beköszönt a ciklonok évszaka. Ám nem sokkal később mégis megkaptam a szükséges segítséget, egészen más oldalról: Juanito érkezett meg váratlanul, arcán barátságos vigyorral, s a maga készséges módján máris azon volt, hogy hasznossá tegye magát. Korántsem voltam biztos benne, hogy a tahiti hatóságok ezúttal lágyszívűbbek lesznek, de nem mertem szertefoszlatni szép álmait. Sokat számított, hogy van egy segítőtársam, aki chilei születésű, s nemcsak hogy folyékonyán beszél spanyolul, hanem azt is tudja, hogyan kell kezelni honfitársait. Ettől fogva jelentősen meggyorsult a munka üteme.
De minden bizonnyal még gyorsabban haladt volna a munka, ha nem vagyunk olyan népszerűek. Constitution derék népe az első pillanattól fogva rendkívüli érdeklődést tanúsított tutaj építő munkánk iránt, s mivel tulajdonképpen valamennyien vendéglátó gazdáink voltak, sokan pedig segítettek is nekünk, amiben tudtak, nemcsak udvariatlanság, hanem ostobaság is lett volna elkergetni őket. így aztán -- aoha olykor úgy éreztük magunkat, mint egy állatkért különleges példányai -- beletörődtünk abba, hogy szüntelenül bámészkodók serege vesz körül bennünket. Csakhogy a nézők tömege egyre szaporodott, s mi több, egyre köyetelődzőbb és
84
kezelhetetlenebb lett. Hamarosan rájöttem, hogy ez a kellemetlen változás elsősorban a nyári felmelegedés következménye. Constitution közkedvelt fürdőhely, amelyet minden nyáron turisták ezrei keresnek fel Santiagóból és Valparaísóból, s ezen a nyáron mintha a szokottnál is többen lettek volna, és a szokottnál is incselkedőbb hangulatban.
Mindaddig, míg megelégedtek egy-egy jó tréfával, ügyet sem vetettünk a dologra, de sokan közülük a mi vállalkozásunkat tekintették tréfának, mégpedig nagyon rossz tréfának. Napjában százszor is válaszolni kellett a legostobább kérdésekre: hogy valóban úgy véljük-e, ez a tutaj fenn fog maradni a viz színén, hogy Tahitiba készülünk-e, avagy Haitiba, s hogy miért nem építünk inkább hajót. Végül már legszívesebben én is követtem volna Eric példáját, aki egy feliratot szegezett egy fára, mikor 1936-ban híres kettős kenuját, a Kaimiloát építette Honoluluban. Csak ennyi állt a papíron: „ Úgyis tudjuk, hogy bolondok vagyunk, fölösleges bizonygatni!" De bennem nem volt meg Eric metsző ironizáló képessége, s nem akartam fölöslegesen megbántani azt a sok embert, aki oly jóindulatú segítőkészségről tett tanúságot.
Mindig szívesen fogadott látogatónk volt többek között Horacio Blanco, a constitucióni állomásfőnök is. Blancóban szerencsés módon egyesült a lendületes tetterő és az önzetlen idealizmus. Mint lassanként kiderült, eredetileg ő keltette fel a hajógyárosok érdeklődését expedíciónk iránt, s ő beszélte rá őket arra a nagylelkű ajánlatra. Ebben egyes-egyedül erős hazafisága vezérelte, vagy helyesebben szólva: lokálpatriotizmusa. Szerette volna, ha Constitución visszanyeri régi nagyságát és jelentőségét, azt, amellyel a tizenhatodik és tizenhetedik században dicsekedhetett, mikor a kikötőjéből kifutó hajók rendszeresen megtették a hosszú utat Panamáig és Európáig.
Egyébként a város legnagyobb fia, Juan Fernandez volt, aki kalandos tengeri útjainak egyikén felfedezte a róla elnevezett szigeteket.
Horacio Blanco szentül meg volt győződve róla, hogy ez a tutajépítés új, ragyogó korszak kezdetét jelenti a város törté-
85
netében, és serkentőleg hat majd a város pangó gazdasági életére is. Mivel naponként mindössze négy vonattal volt dolga, idejének java részét nekünk áldozhatta, és hathatósan segített bennünket: mintha egy hatodik érzéke megsúgta volna neki, mit kívánunk, mire van szükségünk, s hogyan lehet óhajainkat és szükségleteinket legjobban kielégíteni. Ha néha-néha valamilyen oknál fogva nem ért rá személyesen eljönni, valamelyik gyermekét küldte maga helyett. Tizenegy gyermeke volt, s úgy látszik, valamennyien örökölték apjuk energiáját és leleményességét.
Idővel már egészen magától értetődőnek tekintettem, hogy Blanco az égvilágon mindent el tud intézni, így mi sem volt számomra természetesebb, mint hogy bevezet engem a morzejelek rejtelmeibe is. Erre azért volt szükség, mert Eric egyik futó látogatása alkalmával legnagyobb meglepetésemre engem nevezett ki nemcsak parancsnokhelyettessé, hanem az expedíció rádiósává is. Ezután egy órával korábban kezdődött a munkaidőm: minden reggel morzeleckéket vettem a constitucióni állomáson, amely szerencsére alig néhány száz méternyire volt a sólyától.
Noha emlékezetem szerint senki sem kérte meg rá, Blanco arra is vállalkozott, hogy beszerzi a legalább öt hónapra tervezett tengeri úthoz szükséges élelmiszereket, gyógyszereket, vitorlákat, horgonyokat és egyéb felszerelést. Fogalmam sincs róla, hogyan sikerült keresztülvinni, de tény, hogy karácsony táján megérkeztek az első nagy ládák, és attól kezdve csak úgy özönlöttek a küldemények á különböző üzletekből és gyárakból; nekünk nem volt más dolgunk, mint köszönettel átvenni a szállítmányokat.
Túlzás nélkül mondhatom, hogy Blanco önzetlen segítsége nélkül a tutaj megépítése és hazafelé vezető utunk előkészítése kétszer annyi ideig tartott volna, és rengeteg pénzt kellett volna rá áldoznunk.
1958 január elején megérkezett Eric -- minden előzetes értesítés nélkül, mint rendesen --, és sugárzó arccal közölte velem, hogy már csaknem befejezte könyvét. Nagyon rosszmájú könyv, tette hozzá elégedetten, sok embernek fog bosszú-
86
ságot okozni.* Nem minden büszkeség nélkül hoztam tudomására, hogy mi is munkánk vége felé járunk Juanitóval. Maga a tutaj már jó ideje készen volt, akár vízre is lehetett volna bocsátani, most már inkább csak a kunyhó felszerelésével volt dolgunk. Megígértük Ericnek, hogy ezzel is idejében végzünk, csak közölje, mikor szándékszik indulni.
-- A santiagói lapok azt írják, hogy február 15-ére tűztük ki az indulást -- felelte Eric gúnyos mosollyal. -- Sejtelmem sincs róla, ki terjesztette el ezt az alaptalan hírt. De segítsük hozzá a sajtót ahhoz, hogy egyszer kivételesen igazat mondjon: tűzzük ki valóban erre a napra az indulást.
Természetesen sem Juanitónak, sem nekem nem volt kifogásunk ez ellen.
Általában minden új hajó próbautat tesz, mielőtt nagyobb tengeri útra indul, s mikor első tutajunkat építettük, mi is ragaszkodtunk ehhez a bölcs szokáshoz. Ezúttal azonban sajnos nem lehetett szó próbaútról, tekintettel a constitucióni kikötő különleges viszonyaira. Erről a komoly hátrányról nem volt tudomásunk, mikor úgy határoztunk, hogy itt építjük meg a tutajt. A legfőbb akadály az volt, hogy a hajógyár, ahol a tutajt építettük -- s éppígy minden más hajógyár is -- a széles és sebes vizű Maule folyó partján feküdt, vagy egy kilométernyire a torkolattól. Az évszázadok folyamán a folyó roppant mennyiségű homokot és kavicsot hurcolt magával, amelyből lassanként széles víz alatti zátony képződött, éppen a folyó torkolatánál. A tengerbe ömlő folyó vize és a Csendes-óceán holthullámzása találkoztak ennél a zátonynál, amely helyenként csaknem a folyó felszínéig emelkedett, s ily módon a tajtékzó törőhullámok szakadatlan láncolata keletkezett. Már ezen a pokoli akadályon kijutni is kockázatos vállalkozás volt -- visszatérni az árral szemben pedig teljességgel lehetetlen. Ezért döntöttünk úgy már a
* Sajnos, később kiderült, hogy Ericnek e tekintetben igaza volt. E könyvnek -- amely nemrég jelent meg Angliában Tahiti Nui címmel -- lényeges pontatlanságokat és hiányokat is írhatunk a rovására, bár ezek érthetőek, ha figyelembe vesszük, milyen körülmények között íródott. (A szerző megjegyzése)
87
munkánk kezdetén, hogy lemondunk a próbaútról. Illetve pontosabban, Eric döntötte el a problémát a maga szokott nagyvonalúságával, mikor kurtán ezt indítványozta:
-- Tekintsük próbaútnak az út első szakaszát, innen Callaóig. Igaz, kissé hosszú próbaút lesz, mert Constitución 1500 mérföldre van Callaótól, de más szempontból ez előny is, mert így sokkal alaposabban ismerjük meg a tutaj tulajdonságait, mint ha pár napig Constitución körül vesztegetjük az időt a tengeren.
Mint rendesen, most is egyetértettünk Ériekéi.
Egy héttel Eric villámlátogatása után megérkezett Jean, barátjával, Hans Fischerrel együtt, akit Eric most vett fel az expedíció tagjai közé; egész tehergépkocsira való oceanográfiai és meteorológiai felszerelést hozták magukkal. Űj társunk cseppet sem látszott chileinek: szőke, kék szemű, pirospozsgás legény volt. Nem is voltam meglepve, mikor megtudtam, hogy szülei Németországból vándoroltak be. Hans rendkívül jóindulatú és rokonszenves volt, de ijesztően kevés gyakorlati érzékkel rendelkezett, s ami még nagyobb baj: igazi „szárazföldi patkány" volt. Ezért korántsem örültem Eric választásának. Miközben én még azon a megoldhatatlannak látszó problémán törtem a fejem, hol találok helyet a tutajon e sok fránya műszer és készülék számára, Jean már robogott is vissza Santiagóba -- újabb műszerekért és készülékekért!
A tutaj vízre bocsátásának időpontját február 12-ben állapítottuk meg. Egy jó héttel előtte elvégeztük az utolsó simításokat is. Minden menetrendszerű pontossággal történt -- két kivétellel. Jean még nem érkezett vissza Santiagóból, s mintha bizony nem lett volna elég, hogy egy ember hiányzik, váratlanul eltűnt Juanitö is. Errcen, aki most már Constituciónba költözött, ezúttal kivételesen a komoly nyugtalanság jelei mutatkoztak; nem egészen értettem, miért aggódik, hiszen a kitűnően képzett emberek százai könyörögtek, hogy vigyük őket magunkkal expedíciós utunkra. Juanito azonban már néhány nap múlva visszatért; roppant kimerültsége és boldogságtól ragyogó arca arról tanúskodott, hogy búcsúzóul alaposan kivette részét a szárazföldi élet gyönyöreiből. Ezenkívül
88
egy rögeszme is gyökeret vert benne távolléte alatt: kereken kijelentette, hogy nem hajlandó tovább szakácskodni a tutajon. Eriének ekkor az a ragyogó ötlete támadt, hogy az élelmiszer-raktár felügyelőjévé nevezte ki Juanitót, s a gyanútlan Juanito hálásan elfogadta ezt a tisztséget. Nyomban Juanito után Jean is megérkezett végre tíz láda üres palackkal, amelyeket vízzel és planktonnal szándékozott megtölteni útközben. Komoly arccal közölte, hogy csak azért késett egy kissé, mert nehezen talált dugókat az üvegekhez. Már attól féltem, hogy elhiszem.
Mint ahogy az illendőség és tisztesség megkívánta, Horacio Blanco felügyelete alatt bocsátottuk vízre a tutajt, s mintha Constitución egész lakossága és valamennyi nyaralóvendég eljött volna, hogy tanúja legyen a nevezetes eseménynek. Többségük szemlátomást a legrosszabbra volt elkészülve, mert mikor impozáns tutajunk kecsesen a vízre siklott, csodálkozó kiáltás tört fel ezer meg ezer torokból a kék nyári égbolt felé:
-- Üszik! Úszik!
Ha nem is mondhatom, hogy a tutaj úgy úszott a víz színén, mint a parafa, de csak a harmadik, vagyis utolsó szálfarétegig süllyedt a víz alá, s a fedélzet csaknem fél méterrel a víz színe felett maradt. A nap hátralevő része, s majdnem az egész következő nap is azzal telt el, hogy felraktuk a tutajra a felszerelést és az élelmet, így csak február 14-én késő délután rendelhettük oda azt a motorcsónakot, amelynek el kellett vontatnia bennünket La Pózáig, a folyó torkolatánál fekvő kis kikötőig.
Mielőtt meggátolhattuk volna, leglelkesebb rajongóink közül vagy ötvenen felugrottak a tutajra. Úgy okoskodtunk, hogy ez nem is rossz terhelési próbának, s ezért nem kergettük le őket. örömmel állapítottuk meg, hogy e súlyos teher ellenére alig három-négy centiméterrel süllyedt mélyebbre a tutaj. Rendkívül derűlátó hangulatban horgonyoztunk le a La Poza-i betonmólónál, majd a város számtalan vendéglőinek egyike felé irányítottuk lépteinket, ahol a hajógyárosok búcsúebédet rendeztek tiszteletünkre. Csak Horacio Blanco nem volt jelen; ez az önzetlen és szolgálatkész ember inkább ott maradt a
89
tutajon, hogy vigyázzon rá, s megtöltse ivóvízzel hat 180 literes víztartályunkat.
Mikor február 15-én hajnalban visszatértünk La Pózába felejthetetlen búcsúbankettünkről, Blanco még a víztömlőkkel vesződött, s gondterheltnek látszott. Közölte velünk, hogy sajnos csőrepedés van valahol a városi vízvezeték-hálózatban, s ezért hat tartályunk közül eddig csak kettőt tudott megtölteni. Szokott leleményességével azt indítványozta, hívjuk fel a tűzoltóságot, és tőlük kérjünk segítséget, mert ha a városban nincs is víz -- ami, úgy látszik, elég gyakran fordul itt elő --, a tűzoltóságon mindig akad néhány megtöltött víztömlő vagy egyéb víz tartalék. Megfogadtuk a jó tanácsot, de telefonhívásunkra csak egy álmos hang felelt, s tudtunkra adta, hogy a tűzoltóparancsnok épp most távozott el valamennyi emberével együtt: La Pózába mentek, hogy megnézzék, hogyan tudnak azok az őrült franciák nehézkes tutajukkal átvergődni a törőhullámokon. De ha délután újra felhívjuk őket -- tette hozzá a telefonos --, minden bizonnyal annyi vizet kapunk, amennyit csak akarunk. Hálásan megköszöntük szíves ajánlatát, s gyorsan megállapodtunk abban, hogy 450 liter víz bőven elég lesz hat vagy hét hétre; úgy számítottuk, ennyi ideig fog tartani part menti tutaj utunk Callaóig.
Az első nézők még előbb érkeztek, mint mi, de csak fél óra múlva növekedett meg a számuk annyira, hogy kénytelenek voltunk a tutajra menekülni, mert a parton már mozdulni sem tudtunk. Ám nemsokára a tutaj is zsúfolásig megtelt izgatott chileiekkel; lelkesen tolongtak körülöttünk, hogy búén viajét* kívánjanak nekünk, kezet fogjanak velünk, virágokat nyújtsanak át, megölel jenek, összecsókoljanak, és autogramot kérjenek tőlünk. Bármilyen különösen hangzik, jóakaróink közül sokan saját autogramjukat adták cserébe a mienkéért; ezt a fura szokást néhány hónappal ezelőtt honosította meg egy fiú, aki -- még a hajógyárban -- a kunyhó falára írta a nevét. Hiába próbáltunk gátat vetni ennek a divatnak, látogatóink csakhamar rákaptak arra, hogy a tutajt autog-
* Jó utat 90
ramkönyvnek tekintsék. S bár azt hittem, hogy ez a könyv már réges-rég megtelt, hamarosan be kellett látnom, hogy tévedtem: a búcsúszertartás alatt unos-untalan kuporgó alakokba botlottunk, akik felírták nevüket a kunyhó falait alkotó ciprustörzsekre.
A félelmetes tolongás és a fülsüketítő lárma ellenére mindent elkövettünk, hogy fenntartsuk a kapcsolatot díszvendégeinkkel, akiknek sorában a páratlan Horacio Blancón és a tartomány valamennyi előkelőségén kívül ott üdvözölhettük Franciaország chilei nagykövetét is, serdülő korú lányával együtt. Ez utóbbiak a mi kedvünkért tették meg a hosszú utat Santiagóból; hogy megháláljuk kedvességüket, mindkettőjüket meghívtuk, hogy kísérjenek el minket egy darabig, ki a tengerre, s meglepetésünkre habozás nélkül elfogadták a meghívást. Akadozó beszélgetésünket nyomban ezután brutálisan félbeszakította a tartomány két legnagyobb rezesbandája; mindegyikük több mint ötven zenészből állt, s együttes erővel rázendítettek előbb a chilei nemzeti himnuszra, majd a Marseillaise-re.
Nem tudom, véletlenül történt-e, vagy így volt megrendezve, de ugyanabban a pillanatban megjelentek vontatóink is: öt nyitott evezős csónak, mindegyiken négy vagy hat izmos fickó. Miután Horacio Blanco megnyugtatott bennünket, hogy ilyen típusú evezős csónakokat használnak mindig, amikor kuttereket kell átvontatni a folyót elzáró zátonyon, tiltakozás nélkül odaerősítettük a nekünk áthajított köteleket, noha kissé kezdetlegesnek véltük ezt a vontatási módszert. Evezőseink mintha csak kitalálták volna gondolatainkat; sietve elmagyarázták, hogy amint kiérünk a mély vízre, egy kutter veszi át a vontatást, s ha kívánjuk, ott maradhat a tutaj mellett, amíg biztosak nem vagyunk benne, hogy már a saját erőnkből is boldogulunk. Ez a felvilágosítás végképp megnyugtatott bennünket.
Negyedóra múlva egy kutter közeledett a part mentén a szél irányában, s megállt a törőhullámokon túl, amelyeken alig néhány órája szerencsésen átjutott. Az evezősök parancsnoka jelt adott, mire mi gyorsan kioldoztuk a kikötőköteleket,
91
s kifutottunk a rakpartról. A nézők ezrei kis chilei és francia zászlócskákat lengettek, és éljeneztek, hogy csak úgy visszhangzottak belé a dombok. Bőven volt időnk visszaintegetni, mert evezőseink abbahagyták az evezést, amint vagy százméternyire értek a rakparttól, s arccal az utat elzáró törőhullámok felé fordulva, mozdulatlanul vártak. Nekünk bizony nehezünkre esett ugyanilyen nyugodtan és némán várni, ennél sokkal nagyobb volt a kockázat. Türelmünk már fogytán volt, mikor az evezősök hirtelen megragadták lapátjukat, vizbe merítették, és teljes erőből evezni kezdtek. Bukdácsolva és dülöngélve, szinte kelletlenül közeledett a tutaj a hatalmas, tajtékzó törőhullámok felé.
-- Nem létezik, hogy átjusson -- mormogta valaki a hátam mögött, mikor néhány másodperc múlva egy óriás hullám csapott fel előttünk a magasba.
Ám abban a pillanatban, amint úgy látszott, hogy egyéne^ sen belesodródunk az óriás hullámba, ez egyszerre csak összeomlott, ugyanolyan gyorsan és váratlanul, mint ahogyan a magasba csapott, s mi teljes sebességgel alásiklottunk egy mély völgybe. Aztán lassan ismét felkapaszkodott a hullámvölgyből a bizonytalanul tántorgó tutaj, s hirtelen fékezett. Gyorsan körülnéztem, s megkönnyebbülten felsóhajtottam: magunk mögött hagytuk a törőhullámokat.
Meglepetésünkre élénk déli szél fújt; erről a kellemetlen dologról eddig nem volt tudomásunk, mert a La Poza-i rakpartot magas szikla védte a széltől. Tutajunk, nagy kunyhójával, természetesen sokkal jobban fogta a szelet, mint a kis evezős csónakok, s nemsokára már mi vontattuk vontatóhajóinkat. Súlyosbította a helyzetet, hogy a szél gyors irambán visszafelé hajtott minket, a törőhullámok irányába. Tekintetünkkel sóvárogva kerestük a kuttert, amelynek a terv szerint át kellett vennie a vontatást, amint kiérünk á nyílt tengerre. A kutter nem volt messze, de nem közeledett felénk, hanem valamilyen oknál fogva az ellenkező irányba tartott, így azután, nehogy magunkkal rántsunk ártatlan embereket a pusztulásba, gyorsan elvágtuk az összegabalyodott vontatóköteleket, amelyek az evezős csónakokhoz kötöztek bennün-
92
két. Mint pórázukról elengedett kutyák, futottak szét az evezős csónakok a törőhullámok elől a szélrózsa minden irányába, míg mi reménytelenül sodródtunk tovább a törőhullámok felé.
Mivel arra számítottunk, hogy majd kint a nyílt tengeren nyugodtan felvonhatjuk a vitorlákat, és beállíthatjuk az uszonyokat, még meg sem beszéltük, hogyan hajtsuk végre a különböző müveleteket. Tulajdonképpen még azt sem tudtuk, megfelelően müködnek-e majd a vitorlák és uszonyok. De nyilvánvaló volt, hogy ebben a válságos helyzetben csakis önmagunkban bízhatunk, s Eric megtette az egyetlen dolgot, amit tehetett: felugrott az egyik ládára, s bömbölő hangon parancsokat adott ki, mint valami viharedzett kalózkapitány. Hogy őszinte legyek, a nagykövet többet értett a vitorlázáshoz, és sokkal fürgébb volt, mint két újoncunk, Jean és Hans, s igazán nem tudom, hogyan boldogultunk volna e csodálatos kisegítő matróz nélkül. No de elég az hozzá, hogy sikerült felvonnunk a vitorlákat, és beállítanunk az uszonyokat, éppen az utolsó pillanatban, mikor már-már elértük a törőhullámokat. Néhány izgalmas másodperc után a tutaj -- kimondhatatlan megkönnyebbülésünkre -- lassan megfordult és tovasiklott.
Mikor röviddel később kifutott egy motorcsónak, hogy felvegye a mi bátor nagykövetünket és leányát, mi már messze túljutottunk a veszélyzónán. A szél erősen megélénkült, s mi tréfálkozva és nevetgélve vontunk fel még egy-két vitorlát, és egyenesen a nyílt tenger f elé vettük utunkat. Szilárdan meg voltunk győződve róla, hogy utunk legnehezebb szakaszát szerencsésen átvészeltük.
93
A TUTAJON MINDEN RENDBEN
Csak egy pillantást kell vetnünk a szél- és áramlástérképre, hogy lássuk: nincs egyszerűbb dolog a világon, mint DélAmerika nyugati partja mentén Chiléből Peruba hajózni, mert egyrészt déli szelek uralkodnak erre, másrészt pedig az erős Humboldt-áramlás segiti előre a hajót. A chilei part bármelyik pontjáról is indul útjára egy hajó, elkerülhetetlenül az észak felé vivő áramlás sodrába kerül. Eric azonban -- látszólag minden józan ész ellenére -- már jóval indulásunk előtt úgy döntött, hogy rögtön áthaladunk a Humboldt-áramláson, s mintegy kétszáz mérföldnyire hajózunk a parttól, míg Callao közelébe nem érünk.
Négy ok késztette erre a váratlan elhatározásra. Először is, az áramlás helyenként oly erős és oly szeszélyes, hogy egy olyan vitorlás jármű, mint a mienk, amelynek nincs motorja, könnyen kormányozhatatlanná válik. Másodszor, a part mentén gyakran támadnak kedvezőtlen szelek, márpedig nekünk mindenáron el kellett kerülnünk az ellenszeleket, mert nem tudtunk volna szélirányban lavírozni. Harmadszor, Valparaísótól közvetlenül északra veszélyes örvények voltak, amelyeket okosabb volt elkerülni. S végül negyedszer, a Humboldtáramlás közepén igen élénk volt a hajóforgalom, s Eric keserves tapasztalatok árán megtanulta, hogy a nagy személyes teherszállító hajók ritkán veszik észre a rosszul kivilágított kis tengeri járműveket, s következésképpen nem térnek ki az útjukból.
Mindezeknél az okoknál fogva, amelyeket alaposabb megfontolás után könnyen meg lehetett érteni, egyenesen a nyílt tenger felé vettük utunkat, amint magunkra hagytak bennünket. Noha nyár dereka volt, metsző, hideg szél fújt, az eget
94
teljesen beborították a fekete felhők, s a tenger úgy háborgott, hogy a tutaj erősen dülöngött és tántorgott, aminek romboló hatása különösen a két újonc hangulatán és étvágyán mutat- között meg. Eric, Juanito meg jómagam, mint afféle viharedzett, vén tengeri medvék, kezdettől fogva igyekeztünk alaposan kiélvezni a szabadságot és a nyugalmat, s hamarosan felújítottuk azokat a régi szokásokat, amelyeknek a Tahiti Nui /.-én hódoltunk. Különösen Eric alkalmazkodott csodálatos könnyedséggel az új helyzethez: egyszerűen felakasztotta aktatáskáját hálóhelye fölé egy szögre, elővette kedvenc tanulmányait, s máris otthon érezte magát. Ezt a páratlan alkalmazkodási képességét persze elsősorban annak köszönhette, hogy teljesen a maga külön világában élt, s nemigen vette észre, hol van és mi történik körülötte.
Nagy örömömre a tutaj kitűnő tengeri járműnek bizonyult, s szinte önmagát kormányozta. Ilyen körülmény ék között valóságos élvezet volt az őrszolgálat: az ember csak leült a hosszú lócára, amelyet a hajó végén helyeztem el, s nem volt más dolga, mint hogy figyeljen a vitorlákra és az uszonyokra, így még Jeant és Hansot is hamarosan beoszthattuk őrségre, de persze eltartott egy darabig, míg elég gyakorlatra tettek szert ahhoz, hogy idejében észrevegyék, mikor akar a tutaj megfordulni, s megtanulják, hogyan lehet elébe vágni ennek a veszélynek.
Éppen egy hete voltunk úton, mikor -- közvetlenül azután, hogy áthaladtunk a harmincadik szélességi fokon -- a nap áttört a felhőkön, jótékonyan melengetve meggémberedett tagjainkat. Ugyanakkor -- nyilván merő véletlenségből -- a hullámok ritmusa is sokkal nyugodtabb és egyenletesebb lett. Az egész legénység hangulata jó néhány fokkal javult, s végre Jean és Hans is megszabadultak tengeribetegségüktől. Noha a hosszú éhezés után farkasétvágyuk volt, Juanito főztjét ők is éppoly nehezen tudták lenyelni, mint a többiek. Juanito ugyanis végre ráeszmélt, hogy bár „az élelmiszerraktár felügyelőjévé" lépett elő, új beosztása veszedelmesen hasonlít a régihez, amikor mint szakács működött a Tahiti Nui /.-én. Ügy állt bosszút, hogy alig adott mást enni, mint
95
állott makarónit, félig nyers rizst, amelybe rengeteg keserű hagymát kevert, és valami palacsintaszerűséget, amely alul mindig oda volt égve, felül pedig ragadós volt. Szűkös vízkészletünkkel nagyon kellett takarékoskodnunk, szerencsére azonban volt tizenöt nagy demizson vörös borunk is, amellyel egy jóságos chilei hölgy ajándékozott meg bennünket közvetlenül indulás előtt, s hála az ő nagylelkűségének, legalább le tudtuk öblíteni Juanito fura és egyhangú kosztját. De a csodalatos trópusi nap töretlen erővel ontotta fényét, s hatása alól
]i
még Juanito sem vonhatta ki magát tartósan; végül ismét
|
ugyanolyan tűrhető szakács és vidám cimbora lett, amilyen
|
a múltban volt.
j|
Hasonlóképpen Jeannak is csak néhány verőfényes napra
f
volt szüksége ahhoz, hogy magához térjen, és megkezdje
I
oceanográfiai kutatásait. Legszívesebben azzal foglalkozott, hogy vízmintákat vett a tenger különböző mélységeiből, egy leleményes szerkezettel ellátott hosszú zsinór segítségével; a szerkezet önműködően lezárta a palackot, mielőtt Jean kihúzta a vízből. Jean azt állította, hogy hazaérkezésünk után e vízminták analízise útján meg lehet majd határozni a tengeri áramlások irányát és kiterjedését. Eric, aki élete hatvannyolc esztendejének javát a tengeri áramlatok tanulmányozásának szentelte, és jóval egyszerűbb eszközökkel ért el sikereket ezen a téren, nem állhatta meg, hogy ne ugrassa kissé huszonöt esztendős kollégáját a modern módszerek f elsőbbségébe vetett hitéért, s ez mélyen sértette Jeant. A két ember viszonyán természetesen korántsem lendített, hogy közvetlenül ezután Jean gyanútlanul szóba hozta egy másik tervét is: óriási tintahalat akar fogni, s leamputálja az egyik karját. Egy ismert tudós kérte meg rá -- közölte --, s még egy különleges hordót is hozott magával erre a célra. Eric, aki éppúgy szere-
\
tett másokon gúnyolódni, mint önmagán, nem tudott ellen-
ü
állni a kísértésnek, s kicsúfolta ezt a furcsa tervet, amelyet
$
Jean és Hans a lehető legkomolyabban vettek.
|f
Egy-két héttel később Jean rendkívül ostoba és meggondo-
|
latlan módon próbálta helyreállítani megtépázott tekintélyét.
$
Az addig teljesen kihalt tenger egyszerre benépesült: csak úgy
96 f
nyüzsögtek benne a dorádók (ezt a káprázatos színű halat nem szabad összetéveszteni a delfinnel, a fogascetek egyik kisebb fajtájával, noha angolul ezt is delfinnek nevezik). Mint mindig, rendkívül kíváncsiak és játékosak voltak: egészen a tutaj oldaláig merészkedtek, fürgén odaúsztak, és megbámultak bennünket, majd gyorsan megfordultak, és magasan felszöktek a vízből, annyira meglepte őket a különös látvány. Kihívó viselkedésükkel természetesen csak még jobban felajzották halászszenvedélyünket, s én tüstént neki is láttam, hogy egy szigonyt készítsek: egy darab ragtapasszal, amelyet a gyógyszeres ládából vettem elő, vasszeget erősítettem egy hosszú bot végére. Mikor Tahitibői Chile felé tartottunk, gyakran megfigyeltem, mint halásznak Francis és Michel hasonló egyszerű szigonyokkal, de sohasem sikerült komoly jártasságra szert tennem. Mivel most nem volt velünk sem Francis, sem Michel, mindent elkövettem, hogy pótoljam őket, de bármennyire is igyekeztem, még egy apró dorádót sem sikerült kifognom. Nem jártak nagyobb sikerrel Eric kísérletei sem, aki ezüstpapírt erősített csalétek gyanánt egy horogra, s így próbált dorádót fogni. Jean kétkedve figyelte próbálkozásainkat, de nem szólt egy szót sem, s csak másnap lépett akcióba.
Reggeli után, mikor mi elölről kezdtük meddő erőfeszítéseinket, egyszer csak kilépett a kunyhóból Jean, kezében egy pár úszószárnnyal, búvármaszkkal, egy légzőcsővel és egy szigonnyal. Villámgyorsan magára öltötte búvárfelszerelését, s beugrott a vízbe, Hans pedig ugyanakkor egy hosszú kötelet hajított át fürgén a tutaj oldalán. Fél perc múlva Jean már fel-alá szökellt a tutaj nyomdokvizében, vagy ötvenméternyire mögöttünk; egyik kezével megmarkolta a kötelet, a másikban kivetésre készen tartotta a szigonyt. Ez valóban vakmerő halászati módszer volt, mi még sohasem próbáltuk ki. De miért ne hagyjuk Jeant, hogy kipróbálja, ha éppen kedve tartja? Tudtuk, hogy tapasztalt békaember és ügyes halász hírében áll, s amíg erősen fogta a kötelet, nemigen fenyegethette veszély -- feltéve, hogy nem ólálkodnak a közelben emberevő cápák.
7 Tutajról tuUJr.
9'
Ám egyszerre csak nagy riadalmunkra Jean elengedte a kötél végét, és a víz alá merült. Mikor végre ismét felbukkant, jó tíz méter választotta el a kötéltől. Ezen a napon történetesen szokatlanul enyhe szél fújt, s így a helyzet egyelőre korántsem látszott katasztrofálisnak. Jean azonban nem úgy viselkedett, ahogy minden értelmes ember viselkedett volna az ő helyében. Ahelyett, hogy gyorsan odaúszott volna a kötélhez, és megragadta volna a végét, taposni kezdte a vizet, s közben egyik karjával hadonászott. Egy pillanatig azt hittem, csakugyan megtámadta egy cápa, de aztán láttuk, hogy egészen más történt: Jean esztelen módon karjába vette zsákmányát, egy nagy dorádót, s ez persze akadályozta a mozgásban.
Mielőtt kieszelhettem volna valamiféle módot Jean megmentésére, Hans hatalmas loccsanással a vízbe vetette magát. Űristen, gondoltam, mi lesz ebből? Hiszen ez az esetlen tuskó még a szárazföldön sem ura a kezének és lábánaki (Szégyenszemre be kell vallanom: még mindig nem tértem annyira magamhoz, hogy közbelépjek.) Ám Hans bámulatos gyorsasággal érte el barátját, elvette tőle a szigonyt, megragadta a horogzsinórt, amely a hal testébe fúródott nyílra volt erősítve, s mivel a halat Jean a karjában szorongatta, Hans együtt vonszolta maga után a halat meg halászát. Néhány izgalmas másodperc után a két férfi elérte a kötél végét, s mi persze nyomban felhúztuk őket a tutajra.
-- Képzelem, milyen büszke vagy a hőstettedre, te ostoba!
-- rivallt rá Eric dühösen Jeanra, mikor ez felkapaszkodott a tutajra, még mindig görcsösen szorongatva a vérző dorádót.
-- De kíváncsi vagyok rá, vajon akkor is ilyen elégedett lennél-e magaddal, ha a tutaj közben elvitorlázott volna, s neked úszva kellene megtenned az utat a partig l Szép kis teljesítmény: úszhatnál kétszáz mérföldet. Mivel úgy látom, sejtelmed sincs róla, közlöm veled, hogy a tutaj nem tud megállni vagy visszafordulni. Ami tehát a tutajról a tengerbe esik, annak egyszer s mindenkorra vége, a legénységet is beleszámítva. Legközelebb pedig, ha megint be akarod bizonyítani, milyen ügyes halász vagy, az isten szerelmére, ne szoron-
98
gass a karjaid között vérző halat. Semmi sem csábítja annyira a cápát, mint a vér, és ha most lett volna cápa a közelben, alig hinném, hogy megelégedett volna a dorádóval.
Jó ideig tartott, míg Eric haragja végre lecsillapodott. Hogy kibékítsem, azt indítványoztam, készítsünk ebédre nyers halat tahiti módra. A javaslatot általános helyeslés fogadta. Juanito felszeletelte a dorádót kis darabokra, amelyeket aztán néhány órán át egy tucatnyi citrom levében áztatott -- ez a fontos élelmi cikk szerencsére nem hiányzott készletünkből. Mihelyt megjelent az asztalon a nyers hal, a nyomott hangulat mindjárt felengedett, de ez az incidens sajnos maradandó nyomot hagyott e két ember viszonyában, a régi szívélyes kapcsolat sohasem állt többé helyre. Különben sem illettek össze, s tulajdonképpen csak egyetlen dolog fűzte őket egymáshoz: óceánkutató szenvedélyük. Mivel Hans még határozottabban állt ki barátja mellett, mint eddig, expedíciónk máris két pártra szakadt, nem is szólva a szegény, riadt Juanitóról, aki egymagában egy harmadik, semleges pártot alkotott.
De az igazság kedvéért mindjárt hozzá kell tennem, hogy Jean később kiköszörülte a csorbát, és helyreállította tekintélyét. Mint Eric is, én is, sőt valamennyien őszintén elismertük, hogy ez után az eset után ügyes és agyafúrt halásznak bizonyult, akinek üdvös hozzájárulása nélkül kosztunk sokkal egyhangúbb lett volna. Közmegelégedésre halászati módszerét is megváltoztatta kissé: hosszú horogzsinórt kötött jó erősen a szigony vasnyilára, s a zsinór másik végét Hans gondjaira bízta. Abban a pillanatban, amint kilőtte nyilát egy halba, Hans gondoskodott róla, hogy a zsákmány biztonságba kerüljön, Jean pedig zavartalanul arra összpontosíthassa minden figyelmét, hogy visszajuthasson a tutajra.
Változatlanul tovább tartott a ragyogóan szép nyári idő és az élénk, kedvező szél is, s menetteljesítményünk napról napra növekedett. Mikor március 8-án megjelöltem a térképen a hajóhelyet, nem is lepett meg különösebben, hogy már félúton vagyunk. Nyolcszáz mérföldet tettünk meg három hét alatt, ami negyvenmérföldes napi átlagsebességet jelentett: igazán nem lehetett okunk panaszra.
7*
99
De ha a tutaj menetteljesítménye felül is múlta várakozásainkat, más szempontból kissé furcsán viselkedett: fara mind mélyebbre süllyedt, s végül már az a veszély fenyegetett, hogy a hullámok felcsapnak a fedélzetre. Mivel nem volt nagyon valószínű, hogy ugyanazok a fatörzsek több vizet szívtak fel hátul, mint elöl, inkább arra a feltevésre hajlottunk, hogy a rakomány nincs egyenletesen elosztva, s a nagyobb terhelés húzza le hátul a tutajt. Hogy ellenőrizzük ezt a feltevést, előrevittük azokat a ládákat, amelyekben Jean az üvegeit tartotta, köztük több százat már tengervízzel és planktonnal megtöltve. Ennek nyomban meg is mutatkozott a hatása, de nem olyan mértékben, mint reméltük. Hátul már nem maradt más teher, mint négy üres 180 literes tartály a fedélzet alatt. Hirtelen eszünkbe jutott: hátha behatolt a sós víz egyikbe-másikba? Azonnal megvizsgáltuk a tartályokat. Két tartály valóban tele volt tengervízzel, s így lehúzták a tutajt, ahelyett, hogy növelték volna az úszóképességét. Nagy üggyelbajjal sikerült kiürítenünk a két tartályt. A roppant súlytöbblettől megszabadult tutaj rögtön visszanyerte vízszintes helyzetét. Talán egy icipicit mélyebben merült a vízbe, mint amikor elindultunk Constitucionból; de nagyon természetes volt, hogy az út elején a száraz fatörzsek felszívnak némi vizet, s bizonyosra vettük, hogy ez a folyamat előbb-utóbb véget ér. Sőt, úgy látszott, már véget is ért, mert mostantól fogva könnyedén, kifogástalanul úszott a tutaj a vízen, így le is vettük a kérdést a napirendről.
Nem emlékszem már rá, vajon ez a kis kaland figyelmeztetett-e halandóságunkra, avagy a lelkiismeretünk ébredt-e fel hirtelen, de elég az hozzá, hogy most vettük elő első ízben rádióadónkat, s megpróbáltunk érintkezésbe lépni valamelyik chilei rádióamatőrrel; nem volt kétséges, hogy ezek a rádióamatőrök izgatottan lesik, mikor jelentkezünk. Két adókészülékünk volt, éppúgy, mint idefelé jövet a Tahiti Nui /.-én: egy kis készülékünk, amelyen táviratozhattunk, és egy nagyobb a távbeszéléshez. (Ezenkívül volt egy közönséges vevőkészülékünk is, de ezt csak ritkán használtuk.) A kis készülék telepes rádió volt, de a nagyobbikat csak benzin-
100
generátorral lehetett üzembe helyezni; ez sokkal drágább volt, semhogy indulás előtt meg tudtuk volna venni, de okunk volt remélni, hogy Callaóban hozzájutunk. Valamennyien egyetértettünk abban, hogy Callaóig elég lesz a kis adókészülék is. Gyakorlatlan kézzel szereltem fel az antennát, és kisugároztam a hívó jelet. A csinos kis készülék szemlátomást kifogástalanul működött, de hívásunkra nem kaptunk választ -- hogy miért, sem én nem tudtam megállapítani, sem pedig Jean, aki rádiókezelői minőségemben a helyettesem volt. Napokon át újra meg újra megismételtük a kísérletet, de egy hang sem válaszolt.
Egyikünk sem fogta fel tragikusan a dolgot, mert nem voltunk bajban; az igazat megvallva, szinte még örültünk is, hogy ily módon elkerüljük azokat a fejtörőknek is beillő hajmeresztő kérdéseket, amelyekkel nem egy rádióamatőr gyötört bennünket, mikor a Tahiti Nui /.-én Chile felé vitorláztunk. Különben is most megint közeledtünk a parthoz. Jobban mondva, a part közeledett hozzánk, mert Chile és Peru háta-* rától közvetlenül északra a dél-amerikai kontinens nagy ívben szélesedik nyugat felé. S mivel kezdettől fogva egyenesen északnak tartottunk, most minden irányváltoztatás nélkül ismét a szárazföld felé vitorláztunk. Március 20-án pillantottuk meg először az Andesek fenséges hegyláncát, amely észak -- déli irányban egész hosszában a tengerparttal párhuzamosan húzódik. Ez alkalommal játékos fókák csapata üdvözölt bennünket; a leglátványosabb cirkuszi mutatványokat produkálták, nyilván a találkozás örömére. Éjszakára biztonság okáért messze kifutottunk a nyílt tengerre; másnap azután ismét folytattuk utunkat a part felé, s attól néhány mérföldnyi távolságban vitorláztunk északnak. Hogy úgy mondjam, parti hajót játszottunk, ami korántsem volt kockázatmentes, de nem volt más választásunk: csak így kerülhettük el azt a sokkal kellemetlenebb kudarcot, hogy elhaladjunk Callao mellett, és ismét a nyílt tengerre sodródjunk.
Meredek, köves part mellett siklott tova tutajunk; a part vonalán túl kietlen homoksivatag terült el, ameddig csak a szem ellátott. Eric a nazkákról beszélt nekünk, erről a titok-
101
zatos népről, amely valamikor az ősidőkben, még az inkák kora előtt, ezt az egész pusztaságot meg tudta művelni, valamiféle leleményes öntözőrendszer segitségével. Megpróbáltam elképzelni, hogyan fogadták volna a nazkák a Csendesóceán déli szigeteiről tutajon ideérkező idegen matrózokat, s olyan álmodozásokba merültem, amelyek nem nevezhetők éppen kellemeseknek.
Eric szólított vissza kíméletlenül a jelenbe. Ajka szegletében gúnyos mosoly játszadozott, mikor figyelmeztetett, hogy elállt a szél, s lassan a part felé sodródunk. Ez ellen én sem tudtam többet tenni, mint Eric, mert a tutaj teljesen kormányozhatatlanná vált. Még ha lett is volna evezőnk vagy csónakunk, nem sokat segíthetett volna rajtunk, mert ilyen nehéz tutajt lehetetlenség evezővel hajtani vagy vontatni, így tehát csak egyet tehettünk, s ezt meg is tettük: leültünk a hajó farán elhelyezett hosszú padra, és vártuk a csodát. Körülbelül délután négy órakor kezdődött a kellemetlen szélcsend. Hét órakor már olyan közel voltunk a part menti törőhullámokhoz, hogy bömbölésük túlharsogta izgatott beszélgetésünket. S ekkor következett be a várt csoda: a tenger tükörsima felszíne fölött eljutott hozzánk az első fuvallat. A gyorsan erősödő szél szerencsére délkelet felől fújt, s mi késlekedés nélkül igyekeztünk minél távolabb kerülni a barátságtalan parttól.
Mivel olyan vizekre értünk, ahol meglehetősen nagy volt a forgalom, Eric a lelkünkre kötötte, hogy éberen figyeljünk, különösen az éjszakai őrségek idején. De március 24-ének reggeléig egyetlen hajót sem láttunk. Ekkor valamennyien szinte ugyanabban a pillanatban fedeztünk fel alig néhány mérföldnyire egy angol teherhajót. Noha utunk java részén jó távol tartottuk magunkat a parttól, találkoztunk már öt vagy hat hajóval, s egyik-másik egészen közel haladt el mellettünk. De egyik sem vett észre bennünket, s mindent figyelembe véve, ez nem is volt különösebben meglepő. Egy piszkosszürke színű lapos kis tutaj kitűnően beleolvad a tengeri tájba. Annál nagyobb volt a csodálkozásunk -- s annál megtisztelőbbnek éreztük --, hogy az angol hajó váratlanul megszólaltatta gőzsípját, és meghajtotta zászlaját; mi
.102
persze sietve viszonoztuk az üdvözlést. Alig néhány órával később utolért bennünket egy perui olajszállító hajó. Kapitánya érthető módon azt gondolhatta, hogy hajótöröttek vagyunk, s egyenesen felénk irányította hajóját. Mikor mintegy 300 méternyire volt a tutajtól, leállította a motorokat. A hajó orrán tisztán kivehető volt az olajszállító gőzös neve -- Oyaídnak hívták --, s mi vegyes érzelmekkel figyeltük, hogy a hajó farán két matróz egy vontatókötelet cipel a korláthoz. Az Oyala csökkentett sebességgel továbbsiklott felénk a vízen, s végül megállt, keresztezve a tutaj útját. Mivel kedvező volt a szél, cseppet sem örültünk a perui kapitány segítőkészségének. Vadul gesztikulálva próbáltuk értésére adni, hogy engedjen tovább, s három-négy nyelven is ordítoztuk, hogy a tutajon minden rendben van, semmi baj, magunk is el tudunk jutni Callaóba. Az Oyala kapitánya csak hosszas habozás után mondott le arról, hogy megmentsen minket, de végül tovább folytatta útját észak felé. Nem sokkal később egy másik hajó haladt arra, de legnagyobb megkönnyebbülésünkre nem vett észre bennünket.
Ugyanezen az estén veszélyes vizekre értünk a paracasi híres prehisztorikus temető magasságában, ahol a térkép szerint több erős áramlás találkozik. Bármilyen híres ez a temető, nem szerettük volna itt bevégezni földi pályafutásunkat, s ezért egész éjszaka nyugtalanul virrasztottunk: figyeltük a hajófényeket, és kerestük a világítótornyot; az előbbiekből többet fedeztünk fel, mint amennyi ínyünkre volt, az utóbbit azonban mintha elnyelte volna a tenger. (Ügy látszik, most a perui világítótornyok őrei sztrájkoltak, mint annak idején, mikor a Kaumoanával a Marquises-szigetekre érkeztem, a francia távirászok.) Hála az égnek, mire hajnalodott, már jó messze voltunk Paracastól, és nem történt semmi baj. Már csak nyolcvan mérföldet kellett megtennünk Callaóig, s mivel a szél és az áramlás egyaránt segítségünkre volt, két nap alatt könnyen odaérhettünk.
Minden elképzelhető alkalmat megragadtunk arra, hogy egy kis ivászatot rendezzünk, így hát most is elővettük utolsó üveg chilei brandynket, és letelepedtünk a hajó farán. Még
103
javában üldögéltünk, nevetgélve, tréfálkozva és koccintgatva, mikor egy kétmotoros vörös repülőgép bukkant fel hirtelen valahonnan a semmiből. Mi legalábbis csak akkor fedeztük fel, mikor pontosan a tutaj felett volt -- aminek vagy a pálinka volt az oka, vagy pedig az, hogy a pilóta szándékosan a felhők között rejtőzött, amíg csak lehetett. A repülőgép kecses ívben alábukott; ez nyilván nekünk szóló üdvözlet volt, s mi úgy viszonoztuk a pilóta figyelmességét, ahogy ebben a pillanatban tehettük: felemeltük poharunkat, és kiürítettük ismeretlen látogatóink egészségére. Ezek szemlátomást csatlakozni akartak a társaságunkhoz, mert a repülőgép újra meg újra aláereszkedett, mint fáradt tengeri madár, amely helyet keres, ahol letelepedhetik. Valahányszor alá* ereszkedett, kuporgó alakokat pillantottunk meg benne, ránk szegezett fényképezőgépekkel, amiből kitaláltuk, hogy a repülőgépen riporterek ülnek. Legalább féltucatszor alábukott, míg végre eltíínt.
Másnap, március 26-án ismét felbukkant egy repülőgép: ezúttal a perui haditengerészet hidroplánja, amely bennünket jött üdvözölni. A rákövetkező napon pedig egy szürkére festett órhajó közeledett egyenesen felénk, mintha a kapitány már ismerte volna útirányunkat és átlagsebességünket; azt gyanítottuk, hogy a hidroplán pilótájának jelentésére támaszkodott. Meg sem kérdezte, mi a véleményünk a dologról, nem szolgált semmiféle magyarázattal, csak hirtelen fordulatot vett, és átdobott nekünk egy horgonykötelet. Ezután Callao felé vette útját, amelynek körvonalai márkibontakoztak a San Lorenzo sziget mögött. Ügy látszik, a perui őrhajók már hozzászoktak ahhoz, hogy történelem előtti típusú tutajokat vontassanak. Tagadhatatlanul ügyesek voltak, de mégis örültünk, hogy csak tíz mérföld választ el bennünket a callaói horgonyzóhelytől, mert a vontatás kissé gyors volt ahhoz, hogy megfeleljen tetszésünknek, s a tutaj előfedélzete újra meg újra a víz alá merült.
Akikötő bejáratánál újságírókkal és fotóriporterekkel megrakott motorcsónak fogadott, meg egy furcsa motoros jacht, amelynek kettős teste volt, akár egy polinéziai kenunak. Az
104
órhajó kapitánya közölte velünk, hogy a vontatást most már a Rapa Nui veszi át, ez volt a furcsa motoros jacht neve. Mivel nem volt semmi okunk kifogásolni ezt az intézkedést, engedelmesen áthajítottuk a vontatókötelet. Ugyanabban a pillanatban a tutaj mellé siklott a riporterek motorcsónakja, s mielőtt tiltakozhattunk volna, újságírók és fotóriporterek lepték el tutajunkat. Miközben lassan közeledtünk a part felé, hívatlan vendégeink a legképtelenebb kérdések pergőtüzét zúdították ránk. Eric azonban legjobb formájában volt, mindenre talált valami szellemes választ, íme, néhány példa feleleteiből:
-- Miért kötnek ki Callaóban?
-- Mert nem akartuk elszalasztani a nagyszerű alkalmat, hogy találkozzunk önökkel.
-- Mennyi vizük maradt?
-- Semmi. Tegnapelőtt elfogyott. De egy franciának nincs szüksége vízre, amíg van bora.
-- Várja valaki önöket itt Callaóban?
-- Igen, legalábbis remélem: Peru valamennyi csinos nője.
-- Miért merül a tutaj olyan mélyen a vízbe?
-- Mert önök túlterhelik. Öt személyre épült, nem ötvenre.
Este hét órakor kötöttük ki a tutajt a jachtklub mólóján. Sikeres próbautunk tehát negyvenegy napig tartott, ami pontosan egyezett Eric számításával: ő hat-hét hétre becsülte a menetidőt, mikor elindultunk Constituciónból.
Másnap reggel -- nem kis csodálkozásunkra -- a perui főváros több napilapja hatalmas címbetűkkel jelentette, hogy a Tahiti Nui II. már süllyedőben volt, mikor befutott Callaóba. Az egyik dús fantáziájú újságíró még azt is hozzátette, hogy a tutaj teljesen elsüllyedt volna, ha még néhány napig tart az út. De csak egy pillantást kellett vetnünk a cikkeket illusztráló fotókra, hogy megértsük, mi okozta ezt a képtelen félreértést. A riporterek látták, mint csapott fel a víz a fedélzetre, mikor vontattak bennünket, s ebből mindjárt arra következtettek, hogy a tutaj már a vontatás előtt is ilyen mélyen merült a
105
vízbe. Mikor aztán a vontatás véget ért, az ő súlyuk húzta le a tutajt annyira, hogy vízben gázoltak, s ez természetesen megerősítette őket tévhitükben. Pedig valójában a tutaj csak 30 centiméterrel merült mélyebbre, mint amikor elindultunk Constituciónból, s ez igazán nem volt olyan ijesztő.
Biztonság okáért alaposan megvizsgáltuk a tutajt orrától faráig, s többek között kettéfűrészeltük annak az ötven ciprustörzsnek egyikét, amelyek a tutaj testét alkották. Legjobban a hajóférgektől féltünk, de ennek a legcsekélyebb nyomát sem találtuk, s a kettéfürészelt fatörzs világosan mutatta, hogy a tengervíz alig 3 -- 4 centiméter mélységnyire itatta át a fát, vagyis kilenctized része száraz és kemény maradt. Semmi kétség, a tutaj még kitűnő állapotban volt. Mivel azonban mégiscsak jóval mélyebben merült a víz alá, mint ahogy eredetileg számítottuk, s a hullámok azzal kellemetlenkedtek, hogy erős ellenszélben behatoltak a kunyhóba, elhatároztuk, hogy megpróbáljuk kissé növelni a tutaj úszóképességét. Bambuszt nem tudtunk volna belátható időn belül szerezni, s balsafát is hiába kerestünk, míg végül a jachtklub elnökének az az ötlete támadt, hogy hirdessünk az újságokban. A hirdetésre számos jóakaratú ember keresett fel bennünket, s méretben, korban és minőségben rendkívül különböző fatörzseket ajánlottak fel. Kiválasztottuk a tizenkét legnagyobb rönköt, amelyek még így is csak mintegy 3 és fél méter hosszúak és 20 centiméter vastagságúak voltak, s hátul beillesztettük ezeket a ciprustörzsek és a fedélzet közötti üres térségbe. Lett volna hely legalább kétszer ennyi rönk számára, de sajnos, nem tudtunk többet szerezni.
Ekkor történt, hogy egy Limában élő belga vegyész, aki kezdettől fogva nagy érdeklődéssel kísérte előkészületeinket, azt ajánlotta: rozsdás fehérbádog víztartályainkat pótoljuk alumínium tartályokkal. Mint okosan megjegyezte, ezeknek a tartályoknak éppen tartósságuk miatt kétszeresen is hasznát vehetjük, mert amint kiürülnek, a tutaj alá erősíthetjük őket, hogy növeljék a tutaj úszóképességét. Eleinte úgy véltük, hogy ilyen túlzott óvatosságra nincs szükség, de mikor a belga előzékenyen felajánlotta, hogy beszerzi számunkra a tartályo-
106
kát, s kiderült, hogy az áruk megfizethető, megfogadtuk a tanácsot -- elsősorban azért, mert régi tartályaink valóban szánalmas állapotban voltak. Ily módon nem kevesebb, mint négy 180 literes és tíz 45 literes alumínium tartály birtokosai lettünk, ami valójában jelentősen felülmúlta szükségleteinket. De Jean, aki éppen akkor kapott újabb két nehéz ládányi oceanográfiai felszerelést, ragyogó arccal kijelentette, hogy a fölösleges tartályok nagyon kapóra jönnek: halat, planktont és egyéb tengeri lényeket lehet tartani bennük, így hát a tartályoknak csak a felét töltöttük meg ivóvízzel, a többit pedig üresen beékeltük a balsafarönkök két oldalán a hátsó fedélzet alá.
Itt is csaknem annyi látogatónk volt, mint Constituciónban. A legtöbben sötét jóslatokkal rémítgettek bennünket. De annyian jövendölték már meg félelmetes pusztulásunkat, hogy ügyet sem vetettünk rájuk. Az egyetlen figyelemre méltó kivétel egy vidám, göndör hajú cseh volt, Eduardo Ingris, aki kezdettől fogva annyira lelkesedett vállalkozásunkért, hogy még csatlakozni is akart hozzánk. Határozottan elutasítottuk ugyan kérését, de bizalma nagyon jólesett, mert Ingris volt látogatóink között az egyetlen, aki a tutajozás terén tapasztalatokkal rendelkezett. Már 1955-ben megpróbált eljutni egy Kon-Tz/d-típusú balsafa tutajon a Csendes-óceán déli szigeteire; a tutajnak szép hangzású neve volt: Can/u/ának hívták. Eduardo Ingrisen kívül még négyen vettek részt az expedícióban: egy argentin, egy hollandus, egy perui, valamint egy indián lány a Titicaca-tó környékéről. De ez a kissé vegyes társaság megmagyarázhatatlan okokból túl későn indult el, s ráadásul a perui partnak olyan pontjáról, amely túlságosan északi fekvésű; ez pedig azzal a szerencsétlen következménnyel járt, hogy a tutaj kedvezőtlen tengeráramlások sodrába került, amelyek három hónapig körhintát játszattak vele. Végül egy amerikai hadihajó vette fel a tutaj lesoványodott és elcsigázott utasait, a négy férfit és a társaság egyetlen nőtagját.
E rosszul előkészített kísérlet kudarca ellenére Ingris alig várta, hogy elölről kezdhesse az egészet; mindennap a nya-
107
kunkra járt, s mindig újabb és újabb leleményes érvekkel próbált rábeszélni, hogy vigyük magunkkal. Eric egy rövid ideig komolyan mérlegelte, ne vigye-e magával Jean helyett Ingrist, végül azonban felülkerekedett benne az a belátás, hogy Jean rátermettsége és használhatósága többet nyom a latba, mint az ő egyéni ellenszenve; így aztán szerencsére elvetette ezt a gondolatot.
Amint megvizsgáltuk a tutajt, és tőlünk telhetőén növeltük az úszóképességét, siettünk befejezni előkészületeinket, s maradék kevés pénzünkön két láda marhahúskonzervet és 80 kg burgonyát vásároltunk, továbbá egy generátort (úgynevezett „használt, de jó állapotban levő" generátor volt), s hozzá 45 liter benzint. Nemcsak azért siettünk ennyire, mert Callao lármás forgataga után nagyon vágyódtunk már az óceán békés nyugalmára, hanem még inkább azért, mert nem volt veszteni való időnk, ha még az októberben kezdődő viharos évszak előtt el akartuk érni a Csendes-óceán déli szigeteit.
Egy perui rádióamatőr az utolsó pillanatban megajándékozott bennünket egy új, függőleges antennával, sőt még segitett is felszerelni az antennát az árbocra. Csak az indulás előtti napon jutottunk el odáig, hogy kipróbálhattuk adókészülékeinket. Alig hallottuk rádióamatőr barátunkat, aki Lima egyik külvárosában élt, csak nyolc kilométernyire a kikötőtől, de ő is és minden más szakértő is határozottan megnyugtatott bennünket, hogy Callao körül széles körzetben igen rosszak a vételi viszonyok, bizonyos mágneses zavarok miatt, ám mihelyst kijutottunk ebből a holtsávból, minden nehézség nélkül tudunk majd beszélni bármely perui állomással. Néhány órával később a biztonság kedvéért még egy kísérletet tettem, ezúttal némileg jobb eredménnyel, s ez végleg eloszlatta aggályainkat.
Az évszakot illetően két héttel korábban -- de tizenegy évvel később --, mint a Xon-TíTcz-expedíció, vagyis 1958. április 13-án, vasárnap délelőtt tizenegy óra körül kivontattak minket a callaói kikötőből, s pár óra múlva sorsunkra hagytak az erős Humboldt-áramlásban, amely nyomban átvette a vontatás feladatát. Ingris még az utolsó pillanatban is megpróbált
108
rábeszélni minket, hogy vigyük magunkkal kisegítő matrózként.*
Nehogy bennünket is tovább sodorjon a Humboldt-áramlás Panama felé, mint annak idején a Canlutát, az első napokban egyenesen nyugatnak igyekeztünk, s mivel az áramlás eltérítő sodra erős volt, ez ténylegesen egy igen kielégítő nyugat-északnyugati irányt eredményezett. S minthogy tudtuk, hogy a tengeráramlások olykor nagyon szeszélyesek, közben jól szemmel tartottuk a félelmetes Hormigákat, ezt a két kopár, sziklás szigetet, amely a Humboldt-áramlás kellős közepén fekszik, mintegy ötven mérföldre Callaótól. Mikor két nap múlva elhaladtunk mellettük, kiderült, hogy sokkal közelebb jutottunk a két szigethez, mint ahogy terveztük, s még csak azt sem mondhatnám, hogy ez meglepett bennünket. Eric valamennyiünk érzelmeit fejezte ki, mikor megkönnyebbülten felsóhajtott:
-- Kellemes tudat, hogy bármi történjék is ezután, az a veszély már nem fenyeget, hogy a következő három hónapon belül ismét partnak ütközünk.
-- És hajócsavarunk sincs, amit elveszíthetünk -- tettem hozzá vidáman.
Eszembe jutott ugyanis öt évvel ezelőtti kalandos hajóutam a Kaumoanán.
Néhány perui rádióamatőrrel megállapodtunk, hogy minden vasárnap és csütörtökön érintkezésbe lépünk velük. Az első ilyen nap tehát április 17-e, csütörtök lett volna. Már jóval előbb gondosan megtöltöttem a motort, de hiába rángattam a megbeszélt órában az indítózsinórt, a készülék nem működött. Ezért a következő hívás előtt szétszedtem az egész motort, alaposan megvizsgáltam minden alkatrészét, s aztán ismét összeraktam. Ám ezeknek az erőfeszítéseknek egyetlen
* Szinte pontosan egy évvel később Ingris három társa kíséretében -- akik közül az egyik előző útján is részt vett -- mégis elindult Callaóból egy új balsafa tutajon, a Cantata //.-n, amely teljesen a Kon-Tiki mintájára épült. Ütjük eseménytelenül zajlott le egészen addig, míg három hónap múlva a tutaj hajótörést nem szenvedett a Tuamotu-szigetcsoport egyik zátonyán, (A szerző megjegyzése)
109
eredménye néhány köhécselő hang volt, s ezek is hamar elhallgattak. Egyhangúlag elfogadtuk magyarázatnak, hogy még nagyon közel vagyunk Callaóhoz, ezért rosszak a hallási viszonyok, s minden sajnálkozás nélkül félretettük a generátort és az adókészüléket.
Körülbelül ugyanebben az időben -- vagy egy héttel indulásunk után -- átváltottunk a Humboldt-áramlásról a Délegyenlítői-áramlásra, oly könnyedén és simán, mint ahogy egy vonat vált át egyik vágányról a másikra. Az eddig halvány szürkészöld tenger hirtelen ragyogó mélykék szint öltött, s ismét nyüzsögtek benne a trópusi halak. Szinte már otthon éreztük magunkat, mert Tahiti körül ugyanityen színű a tenger. Jókedvűen készítettük elő halászfelszerelésünket. Mint rendesen, több volt a dorado, mint minden más halfajta együttvéve, és Jean mindjárt az első halászat alkalmával rövid fél óra alatt annyi halat nyársalt fel, amennyiből tízszer ekkora haj ólegénység is többször j óllakhatna. Lassanként azonban -- érthető módon -- megcsömörlött ettől a kissé unalmas sporttól, s csak olyankor bukott le szigonyával a víz alá, mikor Juanito halat kért a konyha részére. Általában elég volt, ha Juanito öt-tíz perccel ebéd előtt adta ki ezt az utasítást, amikor tűzre tette a serpenyőt.
Még kevesebb volt a gondunk, mikor repülőhalra fájdult meg a fogunk: önként libbentek a tutajra áttetsző, csillámló úszószárnyukon. Ez különösen éjszaka történt, mikor hajólámpánk fénye mágnesként vonzotta őket, s nekünk nem volt más dolgunk, mint hátukra fordítani a hozzánk tévedt repülőhalakat, és kiválasztani a legmegfelelőbb példányokat. Egyszer késő este egy éles fogú, hosszú, vékony hal is követte a repülőhalak példáját, és felszökkent a tutajra. Mikor közelebbről megvizsgáltuk, kiderült, hogy gempylus, vagyis kígyómakréla -- az a különös mélytengeri hal, amelynek csak két példányát ismerték a ífon-Tí&í-expedíciója előtt. Jean gyorsan bedugta egy formalinos tartályba, s kijelentette, hogy ismer egy ichthyologust, aki kiugrik a bőréből örömében, ha megkapja ezt a páratlan ajándékot.
Nem tudom, mit szólt volna Jean ichthyologus barátja, ha
110
meglátta volna, mit műveltünk nem sokkal ezután egy másik gempylusszal. Amikor ugyanis azt tapasztaltuk, hogy ezek a halak egymás után szökkennek fel a tutajunkra, nem tudtunk ellenállni a kísértésnek, és megsütöttünk egyet. Kitűnő íze volt, hasonló a makrélához, s a sült gempylus minden bizonnyal állandóan szerepelt volna az étlapunkon, ha egyik napról a másikra ki nem fogy a készlet. Kárpótlásul egyre sűrűbb látogatóink lettek a teknősbékák, cápák és cethalak. Cápát fogni nevetségesen könnyű volt, és fogtunk is sokat, hol horoggal, hol hurokkal. Ezzel szemben a teknősbékák, amelyeket szigonnyal vagy polinéziai módra kézzel próbáltunk megfogni, az utolsó pillanatban buzgó erőfeszítéseink ellenére is mind kisiklottak karmaink közül.
Nemcsak a tutaj körüli tengeri fauna hasonlított ahhoz, amelyet a Kon-Tiki utasai figyeltek meg, hanem a tutajon is szinte pontosan ugyanúgy folyt az élet, mint a Kon-Tikiu. Mivel megszakítás nélkül ragyogó időnk volt, s a tutaj ekkor még önmagát kormányozta, annyi szabad időnk maradt, hogy expedíciónkat túlzás nélkül nyári hajókirándulásnak nevezhette volna valaki. Jean volt köztünk az egyetlen, akinek valóban megerőltető, rendszeres munkát kellett végeznie: hihetetlen energiával folytatta napról napra megfigyeléseit, vízmintákat vett, és gyűjtötte a planktont. Hans olykor segített neki, de idejének java részét saját kedvteléseinek szentelte: rengeteg filozófiai és matematikai könyvet hozott magával, s hol ebbe, hol abba lapozott bele.
Jómagam egész nap navigációról és etnológiáról beszélgettem Ériekéi, s néha, mikor a hallgatók köre kibővült, rá lehetett venni Ericet, hogy elmondjon egy-egy ragyogó történetet kalandos életéből. Juanito csak egy dologgal töltötte szabad idejét: állandóan aludt, mintha álomkórt kapott volna Callaóban. Olykor-olykor bekapcsoltuk a rádiónkat, hogy egy kis zenével szórakozzunk, de rendszerint hamarosan el is zártuk, mert zenei ízlésünk oly különböző volt, hogy az a zene, amely az egyiket gyönyörködtette, a másik számára elviselhetetlen volt.
Május közepén valamelyik nap véletlenül egy amerikai
111
rádióállomás híreit fogtuk, amelyek legnagyobb meglepetésünkre főképp Franciaországról szóltak. A híradásból megtudtuk, hogy Algériában teljes a felfordulás, lázadás tört ki, s mi több, az a veszély fenyeget, hogy ez a lázadás bármely pillanatban átterjedhet a francia anyaországra. Jellemző akkori lelkiállapotunkra, hogy teljes nyugalommal fogadtuk ezeket az aggasztó híreket. Szégyellem bevallani, de úgy emlékszem, első érzésem a megkönnyebbülés volt, hogy én biztonságban vagyok egy tutajon, a földgolyó másik oldalán, s két honfitársam, Eric és Jean alighanem osztozott ebben a megkönnyebbülésben. Ami Juanitót és Hansot illeti, ők -- mint igazi dél-amerikaiak -- természetesen képtelenek voltak arra, hogy komolyan vegyenek bármiféle forradalmat, akár a saját hazájukban tört ki, akár másutt.
Hans jól felszerelt könyvtára többek között Thor Heyerdahlnak a Kon-Tí/cz-expedícióról írt könyvét is magában foglalta, német fordításban. Ez a könyv különféle összehasonlításokra adott alkalmat, s mi természetesen nem is mulasztottuk el, hogy éljünk ezzel a lehetőséggel. Mint köztudomású, a Kon-Ti/cí-expedíció tagjai azt akarták bebizonyítani, hogy el lehetett jutni Dél-Amerikából Polinéziába balsafa tutajon, de tulajdonképpen nem érdekelte őket, hogy a sok polinéziai sziget közül melyik lesz a végállomás. Mi azonban mindenképpen Tahitiba akartunk eljutni, s ezért jóval északibb útvonalat választottunk, mint elődeink -- csak így remélhettük, hogy elkerüljük a Tuamotu-szigetcsoport alattomos korallzátonyait. Ám ez nem gátolt bennünket abban, hogy összehasonlítsuk a Kon-Tiki napi menetteljesítményeit a magunkéval. Elégedetten állapítottuk meg, hogy legalább olyan sebességet értünk el, mint az ő tutajuk, vagyis naponként 35 -- 50 mérföldet, s május 11-től kezdve, mikor felszereltem még egy külön keresztvitorlát is -- amelyet két összevarrt elővitorlából készítettem --, menetteljesítményünk mindennap felülmúlta valamivel versenytársunkét. Mondanom sem kell, hogy expedíciónk tagjai közül Hans tanúsította a legélénkebb érdeklődést e különös verseny iránt, amelynek egyik résztvevője tizenegy évvel később startolt, mint a másik. Lassanként arra
112
a határozott meggyőződésre jutottam, hogy Hans eleve kitervelte magának ezt a matematikai szórakozást, s egyenesen ebből a célból hozta magával a Kon-Tí/cí-expedícióról szóló könyvet. Valahányszor a napmagasságot mértem, megjelent Hans, s kezében a logarléccel alapos számításokat végzett: először azt számolgatta ki, mennyi az eddigi átlagsebességünk Callaóból való elindulásunk óta, utána pedig azt, mikor várható megérkezésünk Tahitiba, ha továbbra is pontosan ugyanennyi marad az átlagsebesség -- ami persze megvalósíthatatlan feltétel volt. Hans oly komolyan vette ezt a matematikai játékot, hogy mikor -- a többiek alig palástolt kárörömére -- egy héten át szándékosan hamis hajóhelyeket adtam meg neki, e rossz tréfa után teljesen elvesztette az étvágyát, s valósággal búskomor lett.
Utunknak ezt a szakaszát egyébként semmi sem felhőzte be, legfeljebb az, hogy a tutaj nem akart eléggé engedelmeskedni a kormánynak, s hogy továbbra sem tudtuk működésbe hozni a generátort. Tutajunk nem tartotta olyan jól az irányt, mint ahogy reméltük, aminek elsősorban az volt az oka, hogy túlságosan kevesen voltunk, s ezért a tizennégy nagy, nehéz uszonyt -- amelyek közül hat elöl volt és nyolc hátul -- nem tudtuk oly gyorsan kezelni, mint ahogyan a helyzet olykor megkívánta. Mikor Constituciónban megépítettem a tutajt, a kelet f elé vezető úton -- vagyis a Tahiti Nui /.-én -- szerzett tapasztalatokon okulva, óvatosságból felszereltem hátul egy kormányt. Egészen Callaóig, .a Kon-Tiki nyomdokait követő utunk felső szakaszán érintetlenül hagytuk a rögzített kormányt, s ez csak egy uszony szerepét töltötte be a többi mellett. Most, mikor a kilencvenedik hosszúsági fok közelében azt tapasztaltuk, hogy a tutaj ezen a viharosabb tengeren nem tartja olyan jól az irányt, egyszerűen meglazítottuk a kormányt, egy kart szögeztünk a felső részére, s felváltva vállaltuk az őrséget a kormány mellett. Ez azonban nem adott sok munkát, s őszintén szólva szinte örültünk ennek az új őrszolgálatnak, változatosabbá tette kissé egyhangú életünket.
Ami a nagy rádióadót illeti, május 15-ig nem tettünk újabb kísérletet arra, hogy érintkezésbe lépjünk perui barátainkkal,
8 Tutajról tutajra
akik már igen türelmetlenek lehettek. Makacs erőfeszítéseinket végre siker koronázta, mert a generátor egyszerre csak tompa zúgással működni 'kezdett, s attól kezdve kifogástalannak bizonyult. Ennek azonban nem sok hasznát vettük, mivel most a változatosság kedvéért már nemcsak a nagy rádióadó maradt néma, hanem a kis készülék is felmondta a szolgálatot.
-- Hányszor megmondtam, hogy fölöslegesen dobáljuk ki a pénzt ezekre a hipermodern szamárságokra l -- jegyezte meg gúnyosan Eric. -- Soha életemben nem volt semmiféle rádióm eddigi útjaimon, s nagyon jól megvoltam éneikül is. Ne vesződjünk többé ezekkel a nyomorult rádióadókkal. Vigasztaljon bennünket az a tudat, hogy nem volna egy perc nyugtunk sem, ha véletlenül sikerülne működésbe hozni valamelyiket l
Vitába szálltunk Ériekéi, s azzal érveltünk, hogy nem mindig olyan fölösleges dolog a rádiókészülék a tengeren: első bambusztutajunk például elsüllyedt volna, ha nincs rádióadó. Eric kénytelen volt elismerni, hogy ebben igazunk van. De mindjárt hozzátette -- s ebben neki volt igaza --, hogy ezeken a verőfényes szélességi fokokon, ahol most hajózunk, nem fenyeget minket hasonló szélviharok veszélye. Hiszen saját szemünkkel láthatjuk, hogy a szél és az áramlatok hazafelé röpítenek minket, s nyilvánvaló, hogy nemsokára megérkezünk. Mit törődünk akkor ilyen csekélységekkel ? Különben is -- zárta le Eric a vitát szokott optimizmusával, amely sohasem támaszkodott tényekre -- hamarosan megtörténhetik, hogy találkozunk egy hajóval, s akkor majd megüzenhetjük barátainknak, hogy a tutajon minden rendben.
A szerencse elkényeztetett gyermekének ezúttal is igaza lett, s Eric nagy elégtételére éppen ő volt az, aki május 26-án délután megpillantotta azt a teherhajót, amely a távolból felbukkant. Amikor Eric közölte velünk a hírt, biztosra vettük, hogy csak ugrat minket, de miután kikecmeregtünk a kunyhóból, már nem kételkedhettünk tovább, mert a tehergőzös pontosan egy vonalban volt velünk. A tengeri szabályzatoknak megfelelően üdvözöltük, vagyis kétszer meghajtottuk a zászlókat, s a tehergőzös viszonozta üdvözletünket, sőt mindjárt irányt is változtatott, és felénk tartott. Most már láttuk,
114
hogy a Pioneer Star nevű amerikai hajóval találkoztunk, amely ritka időközönként Papeetébe is befut. Vagy egy kötélhossznyira a kapitány lassított, s megafónján köszöntött bennünket. Vidáman integettünk neki, legénységének meg az utasoknak, akik kíváncsian kihajoltak a korláton, s Eric torkaszakadtából átkiáltott:
-- Kérem, közölje Papeetében barátainkkal, hogy a Tahiti Nui II.-n minden rendben!
Ügy látszik, a kapitány a motorok zakatolása és a hullámok csobogása ellenére is megértette üzenetünket, mert felemelte karját, rákapcsolt, s folytatta útját közös rendeltetési állomásunk felé, amely messze nyugaton volt, a látóhatár mögött.
Találkozásunk a Pioneer S/arral a nyugati hosszúság 110°36'én és a déli szélesség 3°25'-én történt, vagyis pontosan feleútón Callaó és Papeete között. Eszerint hat hét alatt tettük meg utunk első felét. Tekintettel a kelet-polinéziai vizeken uralkodó egyenletes és erős passzátszelekre, nem volt alaptalan valamennyiünknek az a közös reménye, hogy az út második felét is legalább ilyen gyorsan hagyjuk magunk mögött. Ez azt jelentette volna, hogy még éppen idejében érkezünk meg a franciák nemzeti ünnepére, amelyet Tahitiban mindig különös pompával és vidámsággal ülnek meg...
115
VÍZBEN GÁZOLUNK
Egy nappal azután, hogy találkoztunk a Pioneer S/arral, megeredt az eső, első ízben, amióta elindultunk Callaóból. Finoman permetező eső volt, s nem tartott elég soká ahhoz, hogy feltölthessük erősen apadó vízkészletünket. Mégis örömmel fogadtuk, mert úgy fogtuk fel, mint baráti üdvözletet az időjárás isteneitől: bizonyára azt akarják tudtunkra adni, hogy nem feledkeztek meg rólunk, s rövidesen újabb és komolyabb záporokkal ajándékoznak meg bennünket. Nyomban ezután erős, kedvező szél támadt, s oly tartós volt, hogy két, két és fél csomó sebességgel hajtott minket. Igen emelkedett hangulatban ittuk meg tehát május 31-én a hátsó fedélzeten szokásos szombati aperitifünket, élénk beszélgetésbe merülve, amelynek úgyszólván egyetlen témája az volt, milyen ünnepélyesen fogadnak majd Tahitiban.
Az éjszaka folyamán tovább erősödött a szél, s eleinte csak örültünk ennek. De amikor kivilágosodott, s láttuk, hogy a vitorlákat hevesen ostromló szél mintegy tíz centiméterrel a víz felszíne alá szorította a tutaj orrát, egyszerre nyugtalanság fogott el valamennyiünket, s gyorsan áthurcoltuk a legsúlyosabb tartályokat és ládákat az előfedélzetről a hátsó fedélzetre. Ez lényegesen javított a helyzeten, de az előfedélzet még most sem emelkedett igazán a víz fölé. Bizonyosra vettük, hogy ha bevonjuk vagy kurtítjuk a vitorlákat, a tutaj visszanyeri egyensúlyát, vagyis normális vízszintes helyzetét, de valamennyien úgy vélekedtünk: inkább gázoljunk egy kissé a vízben, mintsem csökkentenünk kelljen sebességünket. Ebben az elhatározásunkban csak megerősített bennünket június 2-i déli hajóhely-meghatározásunk, amelyből kiderült, hogy az utolsó huszonnégy órában nem kevesebb, mint nyolcvan mérföldet
116
tettünk meg. Ez azt jelentette, hogy több mérfölddel megdöntöttük korábbi rekordunkat.
Bármennyire is megmámorosodtunk a sikertől, számíthattunk volna arra, ami ezután következett: a szédítő iramnak hirtelen vége szakadt, ami igen könnyen tragikus következményekkel járhatott volna. Június 4-éről 5-ére virradó éjszaka, mikor Juanito egyedül teljesített őrszolgálatot, egy szélroham közben a tutaj hirtelen elfordult, és erősen megdőlt.
-- Bevonni minden vitorlát, gyorsan, gyorsan! -- adta ki a parancsot Eric. Ő is csak most ébredt fel, de tüstént átlátta a helyzetet.
Kirohantunk a fedélzetre, s a fel-felfröccsenő vízben gázolva megpróbáltuk megragadni a csúszós szarvköteleket és a csapkodó vitorlákat. Kemény küzdelem után éppen sikerült kibogoznom egy csomót a kunyhó egyik oldalán, mikor a túlsó oldalról tompa puffanást hallottam.
-- Valaki a tengerbe esett! -- üvöltötte a következő pillanatban egy hang.
Amilyen gyorsan csak bírtam, végiggázoltam a fedélzeten, s csaknem feldöntöttem Jeant, aki valami mentőkötelet keresett, de nem talált semmit, ami alkalmas lett volna erre a célra. Mondanom sem kell, hogy megint azzal az élhetetlen, esetlen Hansszal történt baj: leütötte a fővitorla, s belebukfencezett a vízbe. Viharnak is beillő szél tombolt, zúgott és bömbölt a tenger. Hans helyzete reménytelennek látszott, annál is inkább, mivel az eget fekete felhők borították, és rosszak voltak a látási viszonyok. Kétségbeesetten fürkésztem a vihar korbácsolta tengert, miközben Jean vadul káromkodva kioldozott egy hosszú kötelet, amelyet végre sikerült előkerítenie.
Nyöszörgő hangot hallottam, valahol a lábam alatt. Odapillantottam: Hansot láttam meg, amint minden erejével a tutaj egyik oldalsó szálfájába kapaszkodott. Ügy látszik, mégis volt annyi lélek jelenléte, hogy megragadja az első tárgyat, amely a keze ügyébe esett. A következő pillanatban egy hatalmas hullám hömpölygött felénk, s hevesen nekicsapódott a tutajnak. Inkább a jó szerencsének köszönhettük, mint ügyes-
117
ségünknek, hogy Jeannal kettesben sikerült a tutajra emelni Hansot, éppen az utolsó pillanatban, mikor kimerültén, félig eszméletlenül elengedte a szálfát. Mikor a kunyhóban magához tért, panaszkodott, hogy az egyik lábában erős fájdalmat érez, de szerencsére nem látszott törésnek. Belédiktáltunk néhány kortyot az utolsó üveg whiskyből, s magunk is nagyokat húztunk az üvegből, hogy elfelejtsük ezt a kellemetlen kalandot.
A tapasztalat -- amely úgy látszik, az egyetlen igazi tanítómester -- elég bölcsekké és óvatosakká tett bennünket ahhoz, hogy ezek után elrakjuk a fővitorlát, és a jóval kisebb farvitorlát vonjuk fel helyette. Aztán az orrvitorlát is felhúztuk, hogy a tutaj könnyebben tarthassa az irányt. Örömmel állapítottuk meg, hogy sebességünk alig csökkent; továbbra is ötven-hatvan mérföldet .tettünk meg naponként.
Néhány nappal később -- pontosabban június 7-én --, közvetlenül besötétedés után ismét gyorsan be kellett vonnunk minden vitorlát, ezúttal azonban egészen más okból. Juanito nemrég vette át az őrséget a kormánynál, mi pedig valamennyien aludni tértünk. De alighogy behunytam a szemem és elaludtam, Juanito kiáltása riasztott fel:
-- Fény, fény, egészen közel, bal felől!
Remegő, izgatott hangja elárulta, hogy nem tréfál, így hát valamennyien kirohantunk, úgy, ahogy voltunk, ki felöltözve, ki félig, ki egészen levetkőzve. Erős, fehér fényt láttunk, valóban egészen közel, úgy, ahogy Juanito mondta: legfeljebb háromszáz méternyire lehetett előttünk, rézsútosan, a szél felőli oldalon. Hogy csökkentsük az irányváltozás lehetőségét, bevontuk azt a néhány vitorlát, amelyet a szél duzzasztott, majd elővettem villamos kézilámpámat, és fényjelekkel közöltem tutajunk nevét és rendeltetési állomását. Noha nem kaptam választ, kitartóan folytattam a jeladást kézilámpámmal, miközben lassan közeledtünk a titokzatos fény felé. Most már azt is láttuk, hogy egészen közel van a tenger felszínéhez, s így aligha lehetett hajólámpa, nem is szólva arról, hogy a hajókat jobban szokták kivilágítani. Talán vitorlás? Ordítottunk, bömböltünk, ahogy a torkunkon kifért, de nem kaptunk választ. Mint már mondottam, nem tudtunk szél ellen lavíroz-
118
ni, s így legnagyobb bosszúságunkra végül elhaladtunk a titokzatos fényforrás szél alatti oldalán, alig harmincméternyire a még mindig vakítóan ragyogó fénytől, s a rejtély megoldatlan maradt. Kelletlenül vontuk fel ismét a vitorlákat, s folytattuk utunkat nyugat felé.
Utána persze izgatottan megtárgyaltuk a dolgot. Hans azt állította, hogy a fény valami mentőcsónakról jött, amely a tengeren hányódik; a szerencsétlen hajótöröttek nyilván annyira kimerültek, hogy már válaszolni sem tudtak fényjeleinkre -- de az is lehet, hogy már éhen vagy szomján haltak. Erié ezzel szemben úgy vélte, hogy japán úszóbójával találkoztunk, s magam is e jóval kevésbé romantikus feltevés felé hajlottam. Ennek a hipotézisnek a helyességét támasztotta alá az is, hogy nem sokkal később ismét megpillantottunk két hasonló fényt, majd jó messze egy kivilágított csónakot, olyasfélét, amilyent a tonhalra halászó japánok használnak. Tudtam, hogy a japánok nagyban űzik a halászatot a Csendesóceán nyugati részének nemzetközi vizein. De az meg újdonság volt számomra, hogy ilyen messzire merészkednek Japántól, s a Csendes-óceán keleti részén is kivetik hálójukat, kétezer mérföldnyire a legközelebbi szárazföldtől; ez kétségtelenül arról tanúskodott, hogy sokkal több bennük a bátorság és a vállalkozó szellem, mint feltételeztem volna. Az Egyesült Államok, Columbia, Ecuador, Peru és Franciaország eddig még nem merték rászánni magukat a japán példa követésére, pedig ezeknek az országoknak lezámos kikötőjük van a Csendesóceánnak ezen a részén. Egy régi álmom jutott eszembe, s ismét felébredt bennem a vágv, hogy valóra váltsam; szinte láttam már magam mint jómódú hajóskapitányt, s elmosolyodtam a gyönyörűségtől: igen, egy halászhajó kapitánya leszek, tahiti bennszülöttekből toborzom majd a legénységét, és Tahiti lesz az anyakikötője.
Még az éjszakai események hatása alatt voltunk, mikor újabb s jóval kellemetlenebb meglepetés ért bennünket: a reggeli őrség idején kettétört a kormánytőke. Egyszerűbb volt új kormányt készíteni, mint a régit megjavítani (a régi különben is túl kicsi volt), ezért úgy határoztunk, hogy a tutaj elő-
119
részén elhelyezett hat uszony közül hármat kiemelünk, és összeszögezzük őket. Másfél napig tartott, míg elkészítettük és rögzítettük a hatalmas új kormányt; 56 kilogrammot nyomott mindenestül, és legalább kétszer akkora volt, mint a régi, de mikor végre elkészültünk a fáradságos munkával, elégedetten állapítottuk meg, hogy a tutaj sokkal jobban engedelmeskedik a kormánynak, mint ezelőtt. Igaz ugyan, hogy sokkal több izomerőre is volt szükség a kezeléséhez. Hogy amennyire csak lehet, kíméljük erőnket, csigasorokból és kötelekből egy ügyes kormány mozgató szerkezetet állítottunk össze, amely kitűnően bevált, s hogy még ezt is tökéletesítsük, néhány uszonyból dobogót készítettünk a szegény kormányosnak: ha ezen áll, nem fenyegeti többé az a veszély, hogy elmossák a hajó farára felcsapó hullámok -- újabban ugyanis elég gyakran következett be ez a kellemetlenség.
Egyelőre még mindig a déli szélesség 4°-a körül hajóztunk, ami bizony cseppet sem volt örvendetes, mert Tahiti a déli szélesség 17°-án fekszik; ahhoz tehát, hogy Tahitiba jussunk, sürgősen le kellett kanyarodnunk széles ívben délnyugat felé. A tutajnak tulajdonképpen minden külső beavatkozás nélkül is ebben az irányban kellett volna haladnia, mert a Dél-egyenlítői-áramlás minden térkép és hajózási kézikönyv szerint közvetlenül a nyugati hosszúság 120°-a után délnek fordul, s ugyanettől a hosszúsági foktól kezdve a passzátszeleknek is hasonló körpályát kellene követniük. Mi azonban már régen elhagytuk a nyugati hosszúság 120°-át, de valamilyen rejtélyes oknál fogva még mindig csak északi áramlásokkal találkoztunk, s a szél is rendellenesen viselkedett: szüntelenül változtatta irányát. Hiába állítottuk balra a kormányrudat, ez nem sokat segített; de azáltal, hogy gyorsan bevontuk a vitorlát, valahányszor délkeleti szél fújt, és ismét felvontuk, amint északkeletre fordult a szél, sikerült lassanként néhány fokkal délebbre jutnunk. Ez azonban iszonyatosan fárasztó módszer volt, s mivel éjjel-nappal gyakran előfordult, hogy mindenkit ki kellett vezényelni a fedélzetre, senki sem aludta jól ki magát. A tutaj pedig eközben tovább süllyedt, lassan, de kérlelhetetlenül.
120
E fárasztó robot közben az egyetlen igazi szórakozást egy cetcápa rövid látogatásának köszönhettük; hatalmas cetcápa volt, akkora, mint maga a tutaj. (A cetcápák a világ legnagyobb halai, méltán kapták ezt a nevet, mert olykor valóban akkorák, mint a bálnák.) A barna szörnyeteg a tutajjal egy vonalban úszott, a legcsekélyebb megerőltetés nélkül, hosszasan, fürkészve meresztette ránk félelmetes pofáját, majd megvetően megbillentve farkát, teljes sebességgel folytatta útját nyugat felé. Nem tudtam elfojtani egy kis ironikus mosolyt. Ügy látszik -- gondoltam --, mindenben utánozzuk a KonTi/cí-expedíciót, csak tutajunk úszóképessége tekintetében nem.
Június végén már közel 20 centiméter magasra emelkedett a víz a kunyhóban. Az alsó priccseket tehát felemeltük 20 centiméterrel, de a víz oly nagy erővel fröccsent szét, s annyira eláztatott mindent és mindenkit, hogy végül valamennyien okosabbnak találtuk, ha -- függetlenül attól, hogy alsó priccsen alszunk-e vagy felsőn -- felköltözködünk az egyetlen száraz helyre: a kunyhó tetejére. Társaim nem győzték dicsérni a tutaj megalkotójának bölcs előrelátását, s magam is örültem, hogy valami szerencsés sugallatra hallgatva, lapos tetőt csináltattam, nem pedig csúcsosat, mint a Tahiti Nui /.-én. A tető nem volt nagy, mindössze 3 méter széles és 4 méter hosszú, de mi nem is annyira a helyszűkétől szenvedtünk, mint inkább a széltől, amely -- bármilyen furcsán hangzik -- éjszaka sokszor kellemetlenül hideg volt. Különösen Eric számára volt kínos ez a változás, aki gyengélkedni kezdett, még mielőtt felköltöztünk a tetőre. A jelek szerint csak fáradt és kimerült volt, mint akkor, mikor Tahitiból Chile felé hajóztunk; fájdalmat nem érzett, s bár alaposan megvizsgáltuk és kikérdeztük, nem fedeztünk fel rajta olyan tünetet, amely valamilyen határozott betegségre vallott volna. Tapasztalatból tudtuk, hogy állapota könnyen rosszabbra fordulhat, ha megfázik vagy megázik, ezért ponyvából egy kis sátrat készítettünk a számára, s az ő kedvéért még annak is megpróbáltunk örülni, hogy a hőn áhított eső, amelytől szomjúságunk csillapítását vártuk, sehogy sem akart megjönni.
121
Már június 26-án világosan láttuk: most már csak akkor remélhetjük, hogy valaha is eljutunk Tahitiba, ha két-három hétig egyfolytában erős északi szelünk lesz, márpedig ilyen fantasztikus szerencsére nemigen lehetett számítani. De csak 400 mérföldnyire voltunk a Marquises-szigetektől, jó irányban haladtunk ahhoz, hogy elérjük ezt a szigetcsoportot, s noha csak a farvitorlát és az orrvitorlát vontuk fel, még mindig vagy 50 mérföldet tettünk meg naponként, így hát egyelőre nem volt okunk csüggedni. Ám alig néhány napra rá baljóslatú változás következett be: az eddig oly változékony szél egyszerre megmakacsolta magát, és következetesen a számunkra kedvezőtlen délkeleti irányból fújt, mégpedig egyre fokozódó erővel. Bevontunk minden vitorlát, helyettük egy kis vihar-orrvitorlát feszítettünk ki, s átfordítottuk a nehéz kormányt. Mindennek ellenére az útirányt jelző vastag ceruzavonás nemsokára nyílegyenesen nyugat felé mutatott a térképen -- ami azt jelentette, hogy elkerüljük a Marquises-szigeteket.
így telt el kínos lassúsággal egyik nap a másik után: a helyzet nem változott lényegesen, csak sodródtunk, sodródtunk tovább, egyenesen nyugat felé. De csak június 26-áról 27-ére virradó éjszaka vett rajtam erőt igazán a csüggedés. Én voltam őrségen, ott álltam egyedül a hajó végén, a csúszós dobogón, s aggódva pillantottam újra meg újra az iránytűre, hogy lássam, vajon még mindig délkeleti szél fúj-e. Minden alkalommal szomorúan állapítottam meg, hogy bizony, a szél iránya nem változott. Hát csakugyan elkerüljük a Marquises-szigeteket is ? Nem is mertem végiggondolni, milyen következményekkel járhat ez.
Egyszerre csak összerezzentem. Tisztán éreztem, hogy a tutaj süllyed alattam, gyorsan, kegyetlenül süllyed. A következő pillanatban egy hullám csapott át a dobogón, amelyen álltam. Szorosan a kunyhó falához tapadtam, s vártam, hogy elfolyjon a víz. De érthetetlen módon nem akart elfolyni. Ekkor felderengett bennem az igazság: nem pusztán arról van szó, hogy egy heves szélroham a víz szírié alá szorította a tutajt, hanem valamilyen oknál fogva hirtelen nagymérték-
122
ben elvesztette úszóképességét. Mivel a víz már a dobogót is ellepte, közel egyméternyit süllyedtünk. Ez a riasztó látvány eszembe juttatta azt a tanácsot, amelyet az egyik constitucióni hajógyáros adott nekem, mikor a tutaj építése közben látta, hogy chilei fűzfavesszőkből font burkolattal látom el a fedélzetet.
-- Ne mulassza el rendszeresen locsolni a fedélzetet -- mondta. -- Az ilyen fonott burkolat könnyen felreped, ha túlságosan kiszárad.
Első gondolatom az volt, hogy azonnal kicsődítek mindenkit. De a következő pillanatban eszembe jutott, hogy helyesebb, ha hagyom őket aludni. Fényes nappal valószínűleg jobban viselik el ezt a csapást, mint hogyha az éj közepén felriasztom őket álmukból. S valóban, valamennyien dicséretre méltó önuralomról tettek tanúságot, mikor a sápadt hajnalban, egymás után leszálltak a kunyhó tetejéről. Alaposan meghánytuk-vetettük, mi lehet az oka annak, hogy ilyen rohamosan csökkent a tutaj úszóképessége, s végül elhatároztuk, hogy tüzetesebben megvizsgáljuk a ciprusrönköket. Jean segítségével nagy nehezen sikerült lefűrészelnem egy darabot a mellső szálfák egyikéből. Csak egy pillantást kellett vetnünk a lefűrészelt fatönkre, hogy megállapítsuk: keresztül-kasul fúrták a hajóférgek. Mikor a tengerbe dobtuk, tüstént lesülylyedt, mintha csak kő lett volna. S ahány rönköt megvizsgáltunk, mindegyikről kiderült, hogy ugyanígy kirágták a férgek. Mikor a vízen keresztülgázolva beléptünk a kunyhóba -- amely most inkább uszodára emlékeztetett --, megdöbbenve láttuk, hogy élelmiszerünk és egyéb holmink nagy részét elmosta a víz. Gyorsan összeszedtük a megmaradt ládákat, csomagokat és f elszerel esi cikkeket; mindent a felső priccseken helyeztünk el vagy a kunyhó tetején, jól odaerősítve.
Bármilyen komoly veszélyt jelentett, hogy a tutaj csaknem egyméternyit süllyedt, pillanatnyilag nagyobb baj volt, hogy ismét igen nehézzé vált a kormányzás. Egyik-másik társam ezért felvetette a kérdést: vajon van-e egyáltalában értelme annak, hogy folytassuk a fárasztó őrszolgálatot a kormány mellett.
123
Legnagyobb meglepetésemre Eric is egyetértett velük, s érvelése jellemző volt egész világszemléletére.
-- Az a tapasztalatom -- mondta szelíd mosollyal --, hogy meddő erőpazarlás a természet őselemei ellen harcolni, mert ezek mindig hatalmasabbak, mint mi. Ugyan mit tettek a régi polinéziai tengerészek, ha viharba kerültek? Egyszerűen lefeküdtek aludni, mert bíztak benne, hogy Taaroa, a tenger istene megsegíti őket. Nos, kövessük mi is a polinéziaiak példáját, és takarékoskodjunk az erőnkkel, őrizzük meg azokra a napokra, amikor nagyobb szükségünk lehet rá. Csak sodródjon a tutaj, amerre akar. Talán minket is megsegít Taaroa...
Elismertem, hogy Eric javaslata bölcsebb, mintsem gondolnánk; de miután alaposan mérlegeltem a mellette és ellene szóló szempontokat, úgy határoztam, hogy mégis ellene szavazok. Attól féltem, hogy ha tétlenül várjuk, mit hoz a bizonytalan jövő, túlságosan elfásulunk és eltompulunk, s a végén az okozza vesztünket, hogy közönyösen megadjuk magunkat sorsunknak. A polinéziaiak módszere bizonyára nagyon jól bevált ezeknél a szigetlakóknál, de nekünk, nyugatiaknak nem ilyen fatalista a szemléletünk, s ellenállóképességünket úgy őrizhetjük meg legjobban, ha azt a módszert követjük, amelyet a haditengerészetnél alkalmaznak: ragaszkodunk a fegyelemhez és a hétköznapi élet megszokott rendjéhez. Mindent elkövettem, hogy elfogadtassam ezt az álláspontomat, s nyomatékosan követeltem, hogy továbbra is igyekezzünk minél délebbre irányítani a tutajt, mert még nem veszett el minden remény, hogy mégis sikerül eljutnunk a Marquises-szigetekre. Gondolatmenetemet így fejeztem be:
-- S még ha el is kerüljük a Marquises-szigeteket, nem kis esélyünk van arra, hogy eljutunk a Tuamotu-szigetcsoport valamelyik legészakibb korallzátonyáig vagy a Társaságszigetek legnyugatibb szigeteinek egyikéig. Másrészt, ha rábízzuk a tutajt a szelek és áramlások szeszélyére, nem kétséges, hocry csak a nyílt tengeren fogunk hányódni.
-- Nagyon jól értlek, és úgy lesz, ahogy kívánod -- szólalt meg Eric élettelen hangon, mikor befejeztem. -- Én már kiöregedtem, fáradt és beteg vagyok, nem volna helyes, ha meg-
124
próbálnám rátok kényszeríteni az akaratomat. Ezért ezennel átadom neked a parancsnokságot, Alain: mostantól fogva neked kell döntened minden fontos kérdésben. Nagy és súlyos felelősséggel jár ez, ezért halogattam sokáig ezt a lépést. De azt hiszem, még felelőtlenebb magatartás volna, ha továbbra megkísérelnék betölteni egy olyan szerepet, amelyhez már nincs erőm.
őszintén szólva szívesebben láttam volna, ha kedvezőbb körülmények között léptetnek elő kapitánnyá, és lehetőleg tengerállóbb hajón. Mivel azonban én voltam az egyetlen ember, aki irányítani tudott egy vízi jármüvet, nekem sem volt más választásom, el kellett fogadnom a megbízatást. Meghajoltam tehát Eric akarata előtt, s a tanácskozást azzal zártam le, hogy ismét nyomatékosan kijelentettem: mindenképpen folytatnunk kell az őrszolgálatot a kormány mellett.
Most már senki sem tiltakozott a döntés ellen, Juanito azonban fölöttébb kellemetlen módon juttatta kifejezésre elégedetlenségét. Valahányszor ő teljesített őrszolgálatot, hagyta, hogy a tutaj elforduljon, és oldalvást sodródjon. A tutaj minden ilyen alkalommal annyira megdőlt, hogy majdnem a tengerbe pottyantunk, nem is szólva arról, hogy órákig kellett vesződnünk a kormánnyal és a csapkodó vitorlákkal, míg végre visszakényszerítettük a tutajt eredeti irányába. Mikor összeszidtuk Juanitót, csak annyit felelt váll vő nógatva, hogy nem tehet róla, ő megtett minden tőle telhetőt. Ez természetesen csak fokozta dühünket, de kitörésünk azzal a váratlan következménnyel járt, hogy Juanito hirtelen kijelentette: többé nem hajlandó szakácskodni. Hiába próbáltuk észre téríteni, kitartott elhatározása mellett; végül Jean előzékenyen felajánlotta, hogy majd ő elvállalja ezt a hálátlan munkát. (Nehogy fokozzuk a tutaj labilitását, nehéz gáztűzhelyünket nem telepítettük át a kunyhó tetejére, hanem bent hagytuk a kunyhóban, amely most már a vízben úszott.) Szakácsi beosztása sem gátolta meg Jeant abban, hogy halásszon, s valahányszor volt egy kis szabad ideje, bámulatos energiával a vízbe vetette magát. Sajnos azonban minden erőfeszítése hiábavaló volt. Ismeretlen okokból minden ehető hal eltűnt -- dorádónak
125
már nyomát sem láttuk. Ezzel szemben egy nagy barna cápa követett minket hűségesen, napról napra.
Határtalan örömömre egy rövid ideig úgy látszott, hogy nekem lesz igazam: a döntő tanácskozás után három-négy napig ismét közeledtünk a Marquises-szigetek felé, alighanem egy déli irányú tengeri áramlás jóvoltából. De már június 29-én valamennyiünk számára nyilvánvaló volt, hogy e jótékony segítség ellenére is el fogjuk kerülni a Marquises-szigeteket. Az is valószínűtlennek látszott, hogy sikerül elérnünk a Tuamotu-szigetcsoportot vagy a Társaság-szigeteket, hacsak nem fordul hamarosan kedvezőbbre a szél. A következő szigetcsoport abban az irányban, amelyre sodródtunk, három, egymástól igen távol eső korallzátonyból állt -- a Caroline-, a Vostok- és a Fint-szigetekből --, s ezektől mintegy 600 mérföld választott el bennünket. Ha ezeket is elkerüljük, még legalább további ezerkétszáz mérföldet kell mégtennünk Samoáig, vagy pedig... Nem, arra még gondolni sem mertünk, hogy mi lesz, ha ennél is messzebb sodródunk. Mindenesetre leghelyesebb volt, ha hosszú útra készülünk fel. De hogyan?
-- Növeljétek a tutaj úszóképességét, próbáljátok meg jobban egyensúlyba hozni, és adagoljátok szigorúan az élelmiszert és a vizet -- hallatszott bágyadt hangon Eric fekhelye felől.
A megoldás, amelyet Eric ajánlott, nagyjából egyezett azzal, amire már mi is gondoltunk, így hát ezúttal valamennyien egyetértettünk. Rövid megbeszélés után abban állapodtunk meg, hogy legbiztosabban úgy tehetjük könnyebbé és stabilabbá a tutajt, ha levágjuk az egyik hátsó árbocot (azért mondom, hogy az egyiket, mert kettős árbocunk volt, fordított V alakú); ennek a vitorláit már amúgy is régen áthelyeztük a főárbocokra. Miután végrehajtottuk ezt a tervet -- mégpedig kielégítő eredménnyel --, hozzáláttunk az élelmiszerkészletek leltározásához. Még bőven volt rizsünk, lisztünk és makarónink. Becslésünk szerint úgy látszott, hogy még legalább két hónapig f útja ezekből az élelmiszerekből. Volt ezenkívül harminc doboz tejkonzervünk, harminc csomag mazsolánk, hét bődön mézünk, tizenkét doboz húskonzervünk és
126
ugyanennyi gyümölcskonzervünk, elég nagy mennyiségű lencsénk és cukrunk, némi csokoládéporunk és igen kevés teánk. Ami a kávét illeti, egy nagylelkű gyáros, aki porított kávét állított elő, nem kevesebb mint 500 dobozzal ajándékozott meg bennünket, s még annyi volt belőle, hogy nem is volt energiánk megszámlálni.
Élelmiszerekkel tehát még jó ideig el voltunk látva, ha mostantól fogva szigorúan adagolunk mindent; annál komolyabb gondokat okozott az ivóvízkészlet. Abból a 450 liter ivóvízből, amellyel elláttuk magunkat, mielőtt elindultunk Callaóból, már csak 68 liter maradt, mert az elmúlt két és fél hónap alatt egyetlenegyszer sem volt kiadós eső. Ha továbbra is elfogyasztunk naponként 4 és fél litert, mint eddig, egy hét múlva már nincs ivóvizünk. A helyzetet különösen súlyosbította, hogy Eriének egyéb panaszai mellett most már láza is volt, s szüntelenül szomj úság gyötörte. Bármilyen nehezünkre is esett, kénytelenek voltunk csökkenteni a napi ivóvízadagot: Eric adagját valamivel több mint l/2 literben állapítottuk meg, a többiekét 3 és fél deciliterben, és saját adagunkat mostantól fogva tengervízzel kevertük. Ugyanakkor Jean felkutatta számtalan ládáját, hogy csöveket és fémhulladékot szedjen össze, és ezekből lepárlókészüléket fabrikáljon. Talált is rengeteg kémlőcsövet és különféle rejtélyes alkatrészeket, és nagy céltudatossággal nekilátott nehéz feladatának.
Július 1-én elhagytuk a Marquises-szigetcsoport legészakibb szigetét, Eiaót -- alig harmincöt mérföldnyire haladtunk el mellette. Fehér tengeri madarak rajai köröztek órákon át a tutaj felett, nyilván ezen a lakatlan, sziklás szigeten fészkeltek; mikor bealkonyodott, csúfondárosan rikoltozva hazatértek. Sokért nem adtuk volna, ha követhetjük példájukat, de a tutaj változatlanul a szelek és áramlások tehetetlen áldozata volt, s lassan továbbsodródott nyugat felé.
Hogy eltereljem komor gondolataimat, este elővettem azt a ragyogó könyvet, amelyet Frangois de Pierrefeu írt 1938-ban Eric első hosszú csendes-óceáni útjáról, arról a tengeri útról, amelyet Táti kíséretében tett meg. Lapozgattam a könyvben, s egyszerre csak a következő sorokon akadt meg a szemem:
127
„Eric vezérlő csillaga a Marquises-szigetek fölött ragyog. Kora ifjúsága óta ösztönösen érezte, hogy ez az ő igazi otthona az óceánon, s hogy sorsának fonala egy nap majd idevezérli, mert így rendeltetett. Várja, hogy felvirradjon ez a nap valamikor a távoli jövőben; addig is kalandok és vakmerő csínyek sorozatával tölti majd idejét, a föld legkülönbözőbb helyein, távol attól a ponttól, ahol a tizedik szélességi fok metszi a száznegyvenedik hosszúsági fokot. Sorsa azonban itt fog eldőlni."
Hogy tudta ez az ember húsz esztendővel ezelőtt ilyen pontosan megjövendölni mindezt? S vajon milyen végzet vár Ericre -- és talán valamennyiünkre ezen a süllyedő tutajon? Újra meg újra elolvastam magamban ezeket a látnoki szavakat, s minden alkalommal nyugtalanabb lettem. Becsaptam a könyvet, és kisiettem a fedélzetre, hogy szemmel tartsam Juanitót: ha nem vigyázunk rá, még képes és megint hagyja, hogy a tutaj elforduljon a tengelye körül.
Július 2-án a szél lassan mérséklődött, s miközben tovasiklottunk a szelíden hömpölygő hosszú hullámokon, ismét kisütött a perzselő nap; teljesen felhőtlen volt az égbolt, hetek óta először. A 3 és fél deciliterre csökkentett ivóvízadagunk mindössze két csésze vizet jelentett naponként, s noha egyre több tengervizet kevertünk bele, és kortyonként ittuk, korántsem csillapította szomj úságunkat. Hogy testünk minél kevesebb nedvességet veszítsen, indítványomra nedves inget és nadrágot viseltünk, s valahányszor öltözékünk száradni kezdett, megmártottuk magunkat a tengerben. Jean keményen dolgozott lepárlókészülékének összeállításán, de mivel nem voltak megfelelő szerszámai, a munka csak nagyon lassan haladt.
Miután végigszenvedtünk még két ilyen tikkasztó napot, tanácskozásra hívtam össze társaimat. Jean, Hans, Juanito és én még viszonylag jó erőben voltunk, s előreláthatólag kibírtuk volna a megpróbáltatásokat, míg az ivóvízkészlet tart, vagyis legalább két-három hétig. Eric állapota azonban rohamosan romlott; segítség nélkül már azt a kis mézet és tejkonzervet sem tudta lenyelni, ami az egyetlen tápláléka volt. Nagyon kérdéses volt, meddig marad a tutaj egyáltalában úszóképes,
128
márpedig az utunkba eső néhány szigettől igen nagy távolság választott el. Ezért elhatároztuk -- főképp Eric érdekében --, hogy még egy kisérletet teszünk rádiókészülékünkkel, és S OS -jeleket adunk le, mégpedig sürgősen, míg el nem hagyjuk azokat a vizeket, ahol elég sok szkúner és más tengeri jármű közlekedik ahhoz, hogy valamelyiktől gyors segítséget remélhessünk.
A rádió-kézikönyv szerint a világ valamennyi rádióállomása minden óra nulla perctől tíz percen át figyeli az S 0 S -jeleket. Ezért mindkét rádióadónkat felállítottam a kunyhó tetején, és idejekorán, hogy este hét órakor leadhassam a jeleket, beindítottam a motort, amely szerencsére jól működött. De éppúgy, mint az eddigi kísérletek alkalmával, most sem mozdult meg a nagy rádióadó skálája. Ügy okoskodtam, hogy időés erőpazarlás volna tovább próbálkozni ezzel a teljesen süket készülékkel, s ezért inkább Roland d'Assignies különleges konstrukciójú kis morzeadóját vettem elő, amely egyszer már megmentette az életünket a Jüan Fernández-szigeteknél. Mikor bekapcsoltam, az elemeket kifogástalan állapotban találtam. Reménykedve kopogtattam ki tutajunk földrajzi helyét -- a déli szélesség 70°20'-e és a nyugati hosszúság 141°15'-e alatt voltunk --, majd utána három pontot, három vonást és ismét három pontot.
Noha egy kettyenést sem hallottam a fejhallgatóban, amelyből arra következtethettem volna, hogy bárki is fogta a vészjeleinket, töretlen reménységgel ismételtem meg 8 órakor is SOS -jeleimet. Jean és Hans, akik elég közel ültek a kis petróleumlámpához, s így jól kivehettem arckifejezésüket, vidámaknak és bizakodóknak látszottak. (Eric sátrában aludt a tető szemközti sarkán, Juanito pedig a kormánynál volt.) Ám egyszerre csak Jean is, Hans is rémülten meresztették ki szemüket, egymásba kapaszkodtak. A következő pillanatban magam is valami iszonyatosat éreztem a hasüregemben, és hanyatt estem. Félig lecsúsztam már a tetőről, mikor sikeiült összeszednem magam, és megkapaszkodni az egyik keresztbordában. A tutaj annyira megdőlt, hogy csak a legnagyobb nehézségek árán tudtam ismét feltornászni magam a lejtős
19Q 9 Tutajról tutajra
L£i*
tetőre, és odarögzíteni a rádiókészüléket meg a többi tárgyat. Mikor végre boldogultam e feladattal, dühösen a kormányos, vagyis Juanito felé fordultam, mert nyilván az ő hibája volt, hogy majdnem felborult a tutaj. Lehordtam a sárga földig, s indulatos kitörésemet a többiek egyöntetű helyeslése kísérte, de akárcsak az előzőv alkalmakkor, mikor gondatlanságával az életünket veszélyeztette, most sem felelt egy szót sem, csak a vállát vő nógatta.
Óvintézkedésként felváltottuk Juanitót a kormánynál. Ezután Jean és én minden órában az S O S-j eleket sugároztuk. Hajnalig folytattuk fáradozásainkat, de nem kaptunk semmiféle választ.
Siettünk bekukkantani a kunyhóba, hogy lássuk, minden rendben van-e. Siralmas látvány tárult szemünk elé. Kaotikus összevisszaságban hányódott ide-oda minden az egy méter magas vízben: nemcsak az élelmiszerkészletek és személyes ingóságaink, amelyekről azt hittük, hogy biztonságban vannak a felső priccseken, hanem az egyik filmfelvevőgép, az egyik szextáns és Jean oceanográfiai felszerelésének egy része is. Még lesújtóbb volt az a felfedezés, hogy két kis 45 literes ivóvíztartályunk közül az egyik szintén ott úszott a kétszersültcsomagok és ruhák között, fedő nélkül és üresen. Még egyszer megmostam Juanito fejét, de ennek csak az volt az eredménye, hogy hirtelen kijelentette: többé nem hajlandó őrszolgálatot teljesíteni a kormánynál.
Az egyik emberünk beteg, a másik sztrájkol, vizünk pedig legfeljebb tíz napra van: egyre sürgősebbé vált a segítség. Jean és én kétségbeesett elszántsággal folytattuk erőfeszítéseinket, két nap és két éjjel minden órában leadtuk az S O Sj eleket, hol az egyik, hol a másik adókészülékkel kísérletezve. Végül azonban kénytelenek voltunk beismerni, amit helytelenül alkalmazott tapintatból oly hosszú ideje titkolni próbáltunk egymás elől: hogy rádióadóink egyáltalában nem működnek.
És most mitévők legyünk?
Jean és Hans azt javasolták, hogy építsünk egy csónakot, és vitorlázzunk vagy akár evezzünk vissza a Marquises-szige-
130
tek felé. Rögtön igyekeztem lebeszélni őket erről az eszeveszett tervről; azzal érveltem -- és nagyon meggyőzőnek éreztem ezt az érvet --, hogy sem szerszámunk, sem anyagunk nincs a csónaképítéshez, s még ha sikerülne is valami csónakfélét összeeszkábálnunk, lehetetlenség, hogy akár vitorla, akár evező segítségével visszajuthassunk a Marquises-szigetekhez, hiszen a szél és a tengeráramlások ellen kellene haladnunk. Ám ezek az elemi igazságok leperegtek erről a két „szárazföldi patkányról", s így tovább kellett folytatni velük a meddő vitát. Eric vetett véget a fölösleges szócséplésnek; váratlanul közbeszólt, és bágyadt hangon megismételte múltkori tanácsát:
-- Növeljétek megint a tutaj úszóképességét, egyensúlyozzátok ki jobban, és csökkentsétek a víz- és élelmiszeradagokat l
Hangjából világosan kicsendült a türelmetlenség: érthetetlen volt számára, hogy ilyen nehezen tanuljuk meg ezt az egyszerű leckét. Hogy minden ellenvetésnek elébe vágjon, hozzáfűzött még néhány utasítást:
-- Minden fölösleges holmit dobjatok ki a tengerbe. Aztán vágjátok le a főárbocokat, és szereljetek fel egy kisebb árbocot vihar-orrvitorlával.
Nagyon hálás voltam Ericnek ezért az elterelő hadmozdulatért. Nyomban engedelmeskedtem, s egymás után dobáltam ki a tengerbe fölösleges ingóságaimat. Némi habozás után a többiek is követték példámat. Mikor valamivel később levágtuk a főárbocokat, nagy meglepetésünkre és örömünkre azt tapasztaltuk, hogy a tutaj sokkal könnyebb lett, annyira, hogy ismét látni lehetett az előfedélzetet.
-- Jól van -- szólt Eric. -- Most pedig hadd sodródjon a tutaj, amerre kedve tartja, ti menjetek aludni. Hiszen napok óta minden éjszakát átvirrasztottatok. Teljesen kimerültetek.
Ebben is engedtem neki -- bár magamban szilárdan eltökéltem, hogy ezt az engedményt kivételesnek tekintem; amióta öt hónappal ezelőtt elindultunk Constuticiónból, most fordult elő első ízben, hogy valamennyien kihagytunk egy őrséget, és átaludtuk az egész éjszakát. El sem mondhatom, milyen
131
jót tett ez a pihenés; mikor felébredtünk sokkal bátrabbak és bizakodóbbak voltunk, mint eddig -- de ezenkívül iszonyatosan éhesek és szomjasak is.
Éberen figyeltük a tengert, nem fedezünk-e fel valami halat; de változatlanul csak a cápát láttuk, amely gyanúsan ragaszkodott a társaságunkhoz, s mellesleg megjegyezve, ugyanolyan éhesnek látszott, mint mi. Ezúttal azonban hamarosan belenyugodtunk abba, hogy étrendünkből hiányzik a halfiié -- kárpótlást kaptunk érte. Délután ugyanis Jean végre elkészítette a lepárlókészüléket, amelyen már egy hete dolgozott. Gáztűzhelyünk tartályai aggasztóan könnyűek voltak, de szerencsére volt egy svéd Primus íőzőnk is, s hozzá elegendő petróleumunk, így hát elhatároztuk, hogy ezt Jean fura készüléke számára tartjuk lenn. Noha a Primus elhanyagoltan hevert, amióta elindultunk Constuticiónból, most rögtön működni kezdett. Hamarosan megligyélhettük, mint hullanak egymás után vidám csobbanással a nehéz vízcseppek egy konzervdobozba. Az eredmény minden várakozást leiülmúlt, különösen, ha figyelembe vesszük, milyen kevés gonddal kezeltük ezt a petróleumfőzőt: megnyugtató volt hallani, mint köpködi órákon át sziszegve, szabályos időközökben a vízcsöppeket, míg végre színültig megtelt a konzervdoboz. A víz homályos volt, és erősen bádogízű, mi azonban lelkesen kijelentettük, hogy ennél pompásabb italt még sohasem szürcsöltünk.
Eddig még csak rendben lett volna. De noha csak halvány sejtelmünk volt róla, mennyi lehet egy ilyen Primus főző üzemanyag-fogyasztása, ahhoz nem fért kétség, hogy a mintegy 27 literre tehető petróleumkészletünk nem tarthat örökké. Ez pedig annál lesújtóbb volt, mert pillanatnyilag úgy látszott, mintha maga a hajóút örökké akarna tartani. Néhány napja a tutaj nyugat-északnyugati irányban haladt, vagyis a legjobb úton voltunk a Csendes-óceán egyik legelhagyatottabb része felé, amelynek egyhangúságát csak igen kevés -- és többnyire lakatlan -- korallsziget töri meg; de ezek a kis korallszigetek is oly távol vannak egymástól, hogy több ezer mérföldet sodródhattunk anélkül, hogy akár csak egyetlenegyet is megpillantanánk.
132
Helyzetünk valóban oly bizonytalanná vált, hogy kénytelenek voltunk ismét csökkenteni az élelmiszeradagokat. Ezért -- két héten belül immár másodszor -- pontosan leltároztam a készletet. A múltkori leltározás alkalmával részletes jegyzéket készítettem, s azóta mindennap feljegyeztem, mennyit fogyasztottunk el az egyes élelmi cikkekből. Pontosan meg tudtam tehát állapítani, miből mennyinek kellene lenni, és tüstént láttam, hogy hiányzik öt doboz tejkonzerv. Forrt bennem a düh, s csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudtam uralkodni magamon. Nem akartam, hogy a többiek előtt bármit is eláruljon az arcom, de amint alkalmam nyílt arra, hogy négyszemközt maradjak Ériekéi, beszámoltam neki a kínos felfedezésről.
-- Csak rontanál a helyzeten, ha megpróbálnád kideríteni, ki a bűnös -- szólt Eric néhány percnyi töprengés után. -- Senki sem vallaná be, hogy ő volt a tettes, s az ilyen vizsgálatnak csak fölösleges izgalom, veszekedés és kölcsönös bizalmatlanság volna a következménye. Szorítkozzunk inkább csak arra, hogy megelőzzük a hasonló esetek megismétlődését. Zárj el minden élelmiszert valamelyik nagy ládába, olyanba, amelynek lakatja is van. Ezentúl te magad oszd ki az adagokat. És adnék még egy jó tanácsot. Állítsd le éjszakára a lepárlókészüléket. Egy olyan lepárlókészüléknek, amely naponként huszonnégy órán át működik, több vizet kellene szolgáltatnia, mint amennyit a mienk szolgáltat. Napok óta figyelem, s megállapítottam, hogy éjszaka, mikor mi alszunk, rosszabb az eredmény, mint nappal. Ez fölöttébb gyanús.
Nehéz szívvel bár, de megfogadtam a tanácsot. Könnyen látható volt, hogy társaimat sértette leplezetlen gyanakvásom. De úgy véltem, Ericnek igaza van: nincs más megoldás, az ártatlannak és bűnösnek egyaránt szenvednie kell.
Ezután makacsul követeltem, hogy szereljünk fel egy kis szükségárbocot, vonjunk fel egy vitorlát, és ismét rendszeresítsük a kormány mellett az őrségeket. Azért ragaszkodtam ehhez, mert változatlanul károsnak tartottam ezt a tétlenséget; másrészt -- így érveltem -- a kormányzás segítségével legalább megakadályozhatjuk, hogy a tutaj elforduljon ten-
133
gelye körül, és oldalvást sodródjon. Ügy véltem, ez már egymagában megéri az erőfeszítést, függetlenül attól, hogyan végződik kalandunk. Végül mindenki engedelmeskedett, nemcsak Jean és Hans, hanem Juanito is, bár igen kelletlenül és minden lelkesedés nélkül. Különösen Jean viselkedése volt feltűnő: ő, aki mindig oly készséges, használható és megbízható volt, most teljesen fásultnak látszott, csak ímmel-ámmal fogta a kormányrudat, s valójában meg sem próbált kormányozni. De magamról sem mondhatom el, hogy tele voltam túláradó energiával és életörömmel.
Július 13-án hangulatunk a mélypontra süllyedt, olyan okból, amely talán nem látszik eléggé kézzelfoghatónak, de nagyon is érthető. Tahitiban minden szórakozási alkalmat a végsőkig kihasználnak, s a július tizennegyediki ünnepségek valójában már az előző nap kezdődnek. Valamennyiünknek arra kellett gondolni, hogy milyen másképp töltenénk el ezt a napot, ha utunk tervszerűen zajlott volna le. Eric sokáig -- és szemlátomást rosszallóan -- figyelte kifejezéstelen, komor arcunkat, majd késő délután magához intett -- sokkal gyengébb volt már, semhogy hangosan tudott volna hívni --, és kurtán így szólt:
-- Vonjanak fel egy zászlót az árbocra.
„Nyilván azt reméli, hogy üdvös hatással lesz ránk, ha megpillantjuk az árbocon a trikolórt" -- gondoltam. S noha jómagam korántsem voltam ilyen optimista, engedelmesen teljesítettem kívánságát.
Másnap pitymallatkor arra ébredtünk, hogy Hans, a kormányos torkaszakadtából ordítozik:
-- Hajó! Hajó!
Álmosan meredtünk abba az irányba, amelyre Hans mutatott. Amit már remélni sem mertünk, valóban megtörtént. Alig hárommérföldnyire mögöttünk egy nagy teherhajó keresztezte derékszögben tutajunk útvonalát. Meglepetten pillantottam Ericre, 6 titokzatosan rám mosolygott. Persze csak merő véletlen lehetett, hogy röviddel a trikolór felvonása után pillantottunk meg ismét egy hajót. De ilyen különös véletleneknek nemegyszer voltam tanúja ama két év alatt, amit Eric mellett
134
töltöttem. Vajon mi lehet ennek a magyarázata? S ha már itt tartunk: mivel magyarázható, hogy élete folyamán oly sokszor segítette meg a szerencse? Ha hinnék a felsőbb hatalmak létezésében, bizonyára már régen arra a következtetésre jutottam volna, hogy Eric szövetséget kötött velük.
Miközben efféle gondolatok cikáztak át agyamon, barátaim meg én is levetettük tahiti lágy ékkőt ónkét, s integetni kezdtünk velük. Jean pedig -- aki egyszerre visszanyerte régi energiáját és kezdeményezőerejét -- egy mókus ügyességével kapaszkodott fel az árbocra, és a zászlót lengette. De a teherhajó fedélzetén szemlátomást senki sem vett észre bennünket, noha már olyan közel voltunk hozzá, hogy azt is megállapíthattuk, miféle hajóval találkoztunk: azoknak a jól ismert újzélandi gőzösöknek egyike volt, amelyek ingajáratot tartanak fenn Üj-Zéland és Kanada között, és rendszeresen érintik Papeetét is.
Hamarosan rájöttünk, hogy hiába lengetjük a lágyékkötőket, ez nem elég ahhoz, hogy észrevegyenek bennünket. Juanito meg én azt indítványoztuk, hogy gyújtsunk tüzet, s Jean és Hans a legkészségesebben segítettek megvalósítani ezt a tervet. Szerencsére volt egy nagy fémtálunk, amelyben Juanito zsírt szokott olvasztani azokban a boldog időkben, amikor még vidáman fütyörészve ellátta szakácsi teendőit. Ezt a tálat most felvittük a tetőre, s aztán tüzelőanyag után néztünk. Hirtelenében nem találtunk mást, mint néhány ócska kötélvéget. Mit volt mit tenni, be kellett érnünk ezzel is. A kötélvégeket bedobtuk a tálba, olajba áztattuk és meggyújtottuk. Sűrű füst keletkezett, de legnagyobb kétségbeesésünkre a szél azonnal lenyomta. Ericnek, aki teljesen felébredt bóbiskol ásából, az az ötlete támadt, hogy adjunk le fényjeleket zsebtükrünkkel, s csakhamar valamennyiünk kezében tükrök és üvegdarabok voltak, és eszeveszetten tükröztük a fényjeleket.
A tehergőzösön azonban nem vettek rólunk tudomást. Nyilván azért, mert tahiti tartózkodásuk alatt -- régi jó tengerésszokás szerint -- valamennyien alaposan kirúgtak a hámból, s most sokkal fáradtabbak és álmosabbak voltak, semhogy észrevegyenek egy lapos tutajt, amely szinte beleolvad környe-
135
zetébe. Tantaluszi kínokat szenvedtünk, mikor láttuk, mint távolodik lassan észak-északkeleti irányban a hajó, amely megmentőnk lehetne, s mint tűnik el végül a láthatár mögött. Mikor komoran lecsúsztam a tetőről, hogy átvegyem az első reggeli őrséget, lábikráig érő vízbe léptem. Nem lehetett semmi kétség: a tutaj rohamosan süllyedt.
136
FELBORUL AZ EGYENSÚLY
Amint a tutaj mélyebbre és mélyebbre süllyedt -- s ez ijesztő gyorsasággal történt --, mind ingatagabbá vált, és egyre nehezebben tudtuk kormányozni. Noha kétségbeesett erőfeszítéseink, hogy letérjünk délnyugati irányba, ahol sok a lakott sziget, teljesen eredménytelenek maradtak, és továbbra is észak-északnyugati irányba haladtunk, semmi áron nem akartam engedni társaim rábeszélésének, hogy hagyjuk sodródni a tutajt. Hogy mennyire igazam volt ebben, napnál fényesebben bebizonyosodott a július 16-áról 17-ére virradó éjszakán, amikor ráadásul a kormánytőke ismét eltörött. A tutaj azelőtt is gyakran tántorgott, s ezért nem ijedtünk meg túlságosan, amikor hirtelen oldalvást sodródott, és erősen megdőlt. De amikor azután -- ahelyett, hogy fokozatosan visszanyerte volna egyensúlyát -- folytatta heves ingamozgását, s csak a legnagyobb nehézségekkel tudtunk megmaradni a tetőn, aggasztóan nyilvánvalóvá vált, hogy az utóbbi néhány nap alatt ismét sokat vesztett már amúgy is korlátozott stabilitásából.
Meg kellett akadályoznunk, hogy a tutaj végképp felboruljon, s erre természetesen csak egyetlen módunk volt: a lehető leggyorsabban ellensúlyt teremteni a tutaj másik oldalán. Hamarosan rájöttünk, hogy nem elég, ha átkúszunk a széloldalra, s így, amennyit csak bírtam, áthurcoltam a holminkból és élelmiszerkészletünkből is a túlsó oldalra, miközben társaim élő súlyként csüngtek a kunyhó tetején. Ez a küzdelem rettenetesen kimerített, hiszen a meredek fedélzeten kellett ide-oda közlekednem, de megvolt az az elégtételem, hogy a tutaj lassanként visszanyerte egyensúlyát.
Haladéktalanul folytatnunk kellett utunkat, s ez is jóval
137
nehezebbnek bizonyult, mint gondoltuk. Képtelenek voltunk megfelelő szögben kifeszíteni a vitorlát, s ily módon felhasználni a szelet, amint az régebben már annyiszor sikerült. így hát egy lécből s egy deszkából hosszú evezőt eszkábáltunk, hogy hátrafelé evezhessünk a szélben. De az evező ólomnehéz volt, a hátsó emelvény csúszós, és a tutaj ingatag, így csak több órai kemény erőfeszítéssel voltunk képesek annyira megváltoztatni a tutaj helyzetét, hogy orrával megint nyugatnak forduljon. Ezután a lehető leggyorsabban vissza kellett hurcolnunk az egész hajórakományt, nehogy a tutaj most a másik oldalára dőljön. Az éjszaka hátralevő részét a kormány megjavításával töltöttük, miközben szüntelenül az a veszély fenyegetett, hogy a tutaj ismét megfordul, hiszen a nehéz evezőn és néhány megmaradt uszonyunkon kívül nem rendelkeztünk semmi más ideiglenes kormányzóeszközzel.
Másnap úgy déltájban, mire a kormányt végre sikerült rendbe hoznunk, a tutaj nagyjából visszanyerte egyensúlyát, de mintha valamiféle lökés érte volna, sokkal jobban ingadozott, mint azelőtt, és nagyon nehéz volt megtartani az egyenes útirányt. A további balesetek elkerülése céljából úgy határoztunk, hogy ezentúl jobban kell ügyelnünk, amikor felváltva őrködünk a kormánynál. Jean és Hans derekasan megtették a magukét, Juanitón azonban furcsa módon mindinkább úrrá lett a nemtörődömség, és úgy látszott, akárcsak imént a tutaj, 6 is a legjobb úton van, hogy végképp elveszítse egyensúlyát.
Csakhamar bekövetkeztek az első intő jelek, amelyek arra figyelmeztettek, hogy szegény Juanitónál valóban komoly baj van. Amikor ő volt ügyeleten a kormánynál, teljesen fölöslegesen három ízben hagyta megfordulni a tutajt. Mind a háromszor csak kis híja volt, hogy valamennyien bele nem bukfenceztünk a tengerbe, és órákon át gályarabokként kellett robotolnunk, hogy elkerüljük a komoly katasztrófát. Érthető módon iszonyú dühbe gurultunk, és alaposan leszidtuk. Amint ez hasonló esetben már néhány héttel ezelőtt is történt, Juanito újból megsértődött, és kereken megtagadta a további őrséget. Jean, Hansés jómagamis végleg torkig voltunk nehe-
138
zen kezelhető gyermekünk ostobaságával. Ügy döntöttünk tehát, hogy a jövőben nem számítunk többé Juanitóra, és az őrséget hármunk között fogjuk beosztani.
Ahelyett, hogy belenyugodott volna elnéző döntésünkbe, Juanito egészen váratlan szónoklatba kezdett, és bejelentette, hogy csónakot épít, és faképnél hagy minket. Ügyelt rá, hogy ne közölje velünk, hová szándékszik menni, de ékesszólóan és részletesen leírta a járművet, amelynek építésére készül (a vázát eukaliptuszfából, fenekét és oldalait mazonitból), és magabiztosan állította, hogy egy ilyen csónakon minimum négycsomónyi sebességgel lehet haladni. Legnagyobb bosszúságomra Jean és Hans -- akik közvetlenül a Marquises-szigetek elkerülése után maguk is hasonló terveket forgattak agyukban -- mohó izgalommal hallgatták ezt a holdkóros ötletet, mintha csak valóban komolyan vették volna. Eric meg én négyszemközt már jóval előbb megvitattuk az ilyen menekülési kísérletek minden lehetséges módját, éspedig éppen abból a célból, hogy felkészüljünk a válaszra, ha túlzottan derűlátó útitársaink ilyesféle indítvánnyal állnának elő. Arra a következtetésre jutottunk, hogy csak ha egészen közel kerülünk valamelyik szigethez, és persze csakis a szél felőli oldalán, akkor van némi értelme annak, hogy egy kis mentő járművet -- éspedig inkább tutajt, mint csónakot -- építsünk, és megkockáztassuk, hogy versenyt vitorlázzunk a halállal. Most tehát részletesen kifejtettem előttük álláspontunkat, külön hangsúlyozva azt, hogy eltekintve egy megfelelő csónak felépítésének nehézségeitől, még nagyon is korai volna elhagyni a tutajt, hiszen legalább 300 mérföldnyire vagyunk a legközelebb eső Caroline-szigettől, és minden jel szerint attól is egyre távolodunk.
Reménykedtem, hogy diplomatikus szavaimat kedvezően fogadják majd, hiszen arra következtethetnek belőlük, hogy nem elvileg ellenzem terveiket, hanem csak azt akarom, hogy várjuk meg a kedvező pillanatot e tervek megvalósítására. De sajnos, süket fülekre találtam, és bármennyire is meg akartam kímélni Ericet, mégis kénytelen voltam megkérni őt: fejtse ki világosan mindnyájunk előtt, hogyan vélekedik Juanito javas-
139
latáról. Sajnos azonban Eric még rosszabbul, kimerültebben érezte magát, mint máskor, s gyenge hangon csak ennyit válaszolt:
-- Csináljatok, amit akartok. Én itt maradok a Tahiti Nui J/.-n.
Nyomatékosan közöltem, hogy a magam részéről szintén itt szándékozom maradni Ériekéi, ami azt jelentette, hogy ha az expedíció másik három tagja valóban kitart elképzelései mellett, és felépíti a csónakot, navigátor nélkül maradnak. Jean és Hans végül is jobb belátásra tértek. Juanitót ezzel szemben annyira felbőszítette a nem várt fordulat, hogy miután hosszú időre duzzogva félrevonult a tető egyik zugába, egyszerre csak váratlanul talpra ugrott, és dühtől tajtékozva kijelentette: egész élelmünket és vízkészletünket a tengerbe önti, hogy „most már aztán egyszer s mindenkorra véget érjenek kínszenvedéseink".
Néhány fenyegető mozdulat elegendőnek bizonyult, hogy eltérítsük szándékától, de nyilvánvaló volt, hogy Juanitót jól szemmel kell tartanunk a jövőben. Egyébként betegesen tágra nyílt, vérben forgó szeme minden szavánál beszédesebben elárulta, hogy valami nem volt rendjén szegény Juanito elmebeli állapota körül. Nyugtalanul töltöttem az éjszakát, nem jött álom szememre, de mire megvirradt, Juanito -- aki érdekes módon egész éjjel jól aludt -- sokkal nyugodtabbnak látszott. Eric, bámulatos önuralmat tanúsítva, hosszú, baráti beszélgetést folytatott vele, s Juanito végül is megígérte, hogy rendesen fog viselkedni, de bármily különös, eszébe sem jutott, hogy ezentúl ismét felváltson minket őrhelyünkön, vagy újból átvegye szakácsi teendőit. Minthogy nyilvánvalóan nem lehetett többé megbízni benne, s munkánkban inkább akadályt, mint segítséget jelentett, nem szóltunk semmit.
A jelek szerint azonban Juanitót csakhamar bántani kezdte a lelkiismeret; gvakran észrevettem, hogy titokban bíínbánó pillantással figveli tevékenységünket. Két nappal később már nem bírta elviselni a tétlenséget, és lecsúszva a tetőről, udvariasan megkérdezte, nem segíthetne-e nekem felemelni a kunyhó padozatát, mivel látta, hogy éppen nekikezdtem ennek a
140
fontos munkának. Persze bátorítóan bólintottam, s Juanito pompás segítőtársnak bizonyult.
^ De már a rákövetkező napon megint rosszul mentek a dolgok. Juanito most az élelem miatt elégedetlenkedett. Főképpen azon bosszankodott, hogy nem kap mézet. Ha arról panaszkodik, hogy a koszt egyhangú és a fejadag szűkös, nem lepődtem volna meg. Ha több vizet kér, mert eleped a szomjúságtól, még jobban megértem, hiszen a lepárlókészülékünk néhány napja eltört, és minden igyekezetünk ellenére képtelenek voltunk rendbe hozni. De hogy éppen a méz hiányozzék, amitől csak még szomjasabb lesz az ember, teljesen érthetetlen volt.
Az egyetlen elképzelhető magyarázatot abban láttam, hogy Juanito ilyen közvetett módon Ericre céloz, akinek egész tápláléka mézből és kondenzált tejből állt. Éppen azon voltam, hogy hitvány követelődzését megvetéssel elutasítsam, amikor -- legnagyobb megdöbbenésemre -- Jean és Hans is Juanito pártjára álltak, és szintén azt akarták, hogy a még meglevő hét bődön mézet osszuk el egymás között. Fellépésük ez esetben is többé-kevésbé tudatos lázadás volt Eric ellen, amiért az expedíció ilyen szerencsétlen fordulatot vett. i Nyomban átláttam: ebben a pillanatban hiábavaló volna minden érvelésem, hogy a szűkös adagolás mindnyájunk érdeke, és hogy a méltányosság alapján kétségtelenül Ericet illeti az egész mézkészlet, valamint a kondenzált tej nagyobbik része, hiszen ő semmi más táplálékot nem fogyaszt. Ebben a gyűlölködő hangulatban minden további magyarázkodás csak veszekedést robbantana ki, vagy esetleg még súlyosabb vitákat, amelyek katasztrófára is vezethetnek, hiszen veszélyes helyzetünkben legfőbb létérdekünk, hogy összetartsunk, és segítsük egymást, így hát anélkül, hogy egyetlen szót szóltam volna, elővettem három bődön mézet, és kiosztottam közöttük. De hamarosan megbántam gyengeségemet, nem is annyira Eric miatt -- hiszen maradt még számára négy bődön méz --, hanem fegyelmi okokból.
Alig néhány óra múlva világosan bebizonyosodott, milyen veszélyes volt az engedékenység kényelmesebb útjára lépni;
141
az előbbinél még jóval kínosabb színjáték főszereplője megint csak Juanito volt.
Habár éppen most emelt kifogást a szűkös fejadagok miatt, teljesen érthetetlen módon mégis visszautasította a friss tonhalat és a kétszersültet, amelyet Jean ebédre elébe tálalt. Ez persze még csak amolyan ártalmatlan szeszélyeskedés volt, és mi válaszképpen egyszerűen vállat vontunk. Miután egy darabig komoran figyelte étkezésünket, egyszerre csak felállt, kivett a szerszámosládából egy fejszét, és lesiklott a tetőről. Ezután egy árva szó nélkül hasra ereszkedett a vízben, és levágta az eukaliptusz orrárbocot, amelyet -- éppúgy, mint a többi árbocot -- a tutaj oldalához erősítettünk.
Mintha csak titokban összebeszéltünk volna, mindnyájan másfelé néztünk, teljes közönyt és érdektelenséget színlelve, s közben azon töprengtünk, hogy mitévők legyünk. Pillanatok alatt arra a meggyőződésre jutottam, hogy most rögtön észre kell térítenem Juanitót, s ezzel egyszer s minderikorra véget vetek annak a veszedelmes tévhitnek, hogy mindenki azt tehet, amit akar -- mert sajnos ez az illúzió szemlátomást kezdett elharapódzni a tutajon. Ám ugyanakkor azt is láttam, hogy közbelépésem eredményesebb lesz, ha nem járok el túl erőszakosan. Éppen ezért jó hangosan így szóltam Jeanhoz:
-- Ha nem fáraszt nagyon, Jean, megkérlek, fabrikálj még egy evezőt. Fontos, hogy legyen egy tartalék evezőnk arra az esetre, ha ez a mostani eltörik.
Jean nyomban megértette, mit akarok. Lecsúszott a tetőről, és vizsgálgatni kezdte az eukaliptusztörzseket, amelyeket Juanito éppen levágott a tutajról.
-- Nagyszerű, Juanito, úgy látom, ezek éppen megfelelnek -- mondta határozott hangon, kihajolva a víz fölé.
-- Hozzá ne nyúlj l -- sziszegte fenyegetően Juanito, miközben szorosan Jean mellé húzódott.
-- Miért ne? Mit akarsz velük csinálni, Juanito? -- kérdezte előzékeny hangon Jean.
-- Semmi közöd hozzá. Hagyj békén I
Juanito hangja remegett a visszafojtott dühtől. Eric nagy erőfeszítéssel megfordult, és szigorúan Juanitóra pillantott.
142
Juanito ekkor minden önuralmát elveszítve, hosszú, zavaros szóáradatban tört ki:
-- Meg fogom építeni a csónakomat... Most már megépítem, akár tetszik nektek, akár nem..., nem bírom tovább ..., értitek..., fogjátok be a szátokat, mind..., elég volt..., lassanként szomján veszünk..., és én, aki még élni akarok, élnil Hát nem értitek? És ez mind miatta van..., miatta...
Reszkető ujjal, vádlóan Ericre mutatott.
Ez már sok volt nekem. Még hogyha pillanatnyi elmezavarban szenvedett is, most az egyszer nem lehettünk kíméletesek. Tajtékzó dühvei ordítottam rá:
-- Elhallgass, mert megbánod l Azt hiszed, te vagy az egyetlen a tutajon, aki élni akar? Úgy látom, itt mindenki egyformán arra törekszik, hogy ép bőrrel megússza ezt a kalandot. De ez csak egyféleképpen sikerülhet: ha mindnyájan összetartunk. Aki megpróbál elszakadni tőlünk, menten odavész.
Ezután Eric vette át a szót, és végtelen türelemmel különböző tapintatos kísérleteket tett, hogy lecsillapítsa Juanitót. De józan érvekkel már egyáltalában nem lehetett rá hatni; ahelyett, hogy Ericre figyelt volna, szörnyű fenyegetődzésben tört ki, és dühösen hadonászott a fejszével. Majd hirtelen lecsendesedett, és riadt arckifejezéssel eltűnt a kunyhóban. Ez azonban aligha jelentette azt, hogy a helyzet kevésbé súlyos, mint volt. Nyomban összeültünk, hogy megbeszélést tartsunk, s nagy örömünkre és megkönnyebbülésünkre Eric rendkívül határozottan és csodálatra méltó aktivitással hozta meg a döntést. Az alábbi jegyzőkönyv, amelyet közvetlenül a megbeszélés után fogalmazott meg, s amelyet itt szó szerint idézek, beszámol a történtekről:
A TENGEREN, A TAHITI NUI II. FEDÉLZETÉN
A mai napon, vagyis 1958. július 21-én, helyi idő szerint du. 2 órakor, a déli szélesség 6° 46'-én és a nyugati hosszúság 147° 36'-én, összehívtam helyettesemet, Alain Brunt, valamint Jean
143
Pélissier-t és Hans Fischert, hogy megbeszélést tartsunk és döntést hozzunk az alábbi fontos ügyben:
Juanito Bugueno, akinek magatartása már egy idő óta aggódalomra ad okot, röviddel ezelőtt kijelentette: úgy döntött, hogy „új tutajt épít, és elhagy bennünket".
Amikor megpróbáltam értésére adni, hogy nem teheti mindig azt, amit akar, tekintet nélkül a többiek érdekére és biztonságára, hadonászni kezdett a kezében levő fejszével, és fenyegető hangon kiabálta: „Nem fogja hagyni, hogy bárki is megakadályozza őt a tutajépítésben.99
Ezek a legfontosabb tények.
Megvitatva a dolgot, egyhangúan elhatároztuk:
1. hagyjuk, hogy Juanito Bugueno megépítse a maga tutaját, azzal a feltétellel, hogy ezáltal nem csökkenti a Tahiti Nui II. már amúgy is korlátozott úszóképessé get;
2. akár akarja, akár nem, habozás nélkül kíméletlenül kényszeríteni fogjuk volt társunkat, hogy -- átvéve az őt megillető élelmiszer- és vízkészletet -- azon nyomban hagyjon el bennünket, mihelyt tutaja elkészült.
Jelen határozatot felolvastam Juanito Buguenónak, hogy tájékoztassam döntésünkről. Készült két példányban a tutajon.
E. DE BISSCHOP KAPITÁNY
Eric ezután -- az óriási erőfeszítéstől elgyötörtén -- mély álomba merült, mi pedig a lehető legközönyösebb arckifejezést öltve, igyekeztünk folytatni napi tevékenységünket. De nem tudtuk megállni, hogy időnként részvevő pillantást ne vessünk a tutaj jobb oldala felé, ahol Juanito, ajkán boldog mosollyal, néhány deszkát szegezett két kb. egy méter hosszú gerenda végére. Nyilvánvaló volt, hogy ezek lesznek az új jármű evezői.
Mihelyt elkészült velük, hozzálátott egy eukaliptusz lécekből szerkesztett háromszögletű váz összeeszkábálásához, és a számos mérésből ítélve, amelyet két 45 literes tartályunkon végzett, arra következtettünk, hogy valami tutaj f élét akar
144
építeni. Szemlátomást lemondott arról a korábbi nagyszabású tervéről, hogy négycsomónyi sebességgel járó csónakot építsen. Ez mindenesetre nagy örömünkre szolgált. Ha ugyanis kitart eredeti elképzelése mellett, erővel meg kellett volna akadályoznunk, hogy megfossza tutajunkat olyan szálfáktól, amelyeknek elveszítése a mi biztonságunkat veszélyeztetné. Juanito gyorsan és keményen dolgozott, de ebből még nem következett, hogy furcsa jármüve csak valamelyest is tengerállónak bizonyul. Legjobb esetben egy bennszülött gyermek használhatta volna játékszerként valamelyik sekély lagúnán. De mi egyelőre több száz mériöldnyire voltunk a legközelebbi szigettől, ahol esetleg ilyen lagúnát lehetne találni, nem is szólva arról, hogy ez a sziget a Tahiti Awí //. széloldalán feküdt, úgyhogy ezzel a játék-tutajjal útra kelni oda, egyenlő lett volna az öngyilkossággal.
Szerettem volna odarohanni Juanitóhoz, és addig rázni őt, amíg rá nem eszmél, milyen őrültséget cselekszik. De visszatartottam magam, mert szívem mélyén jól tudtam, hogy mindnyájunk számára a legjobb megoldás, ha távozni hagyjuk. Már régen túl volt azon a stádiumon, amikor különcködése még olyan aránylag ártalmatlan formában nyilvánult meg, hogy megtagadta az őrséget vagy a főzést; nem volt kétséges, hogy Juanito állapota most már valamennyiünk biztonságát veszélyeztette.
Bármily kegyetlenség is volt hát részemről, elfojtottam minden testvéri együttérzésemet, és hagytam, hogy folytassa, amit elkezdett.
Juanito, szemlátomást elégedetten aznapi munkájával, csak késő este kapaszkodott fel a tetőre, hogy szokott fekvőhelyére kuporodjon; nem sejthette, hogy Hans meg én ott fekszünk tőle néhány centiméternyire, leverten, boldogtalanul bámulva fel a felhőkkel borított égboltra. (Jean a kormánynál őrködött, Eric pedig még mindig nem ébredt fel mély álmából.) Öt perc sem telt bele, s Juanito máris aludt. Állapota minden bizonnyal több veszélyt jelentett önmagára, mint a többiekre nézve; ennek ellenére Jean, Hans és én úgy határoztunk, hogy amelyikünk őrségen van, szemmel tartja őt. Lassacskán el-
10 Tutajról tutajra
bóbiskoltam. Lidérces álmaim voltak: füstös képű fickók evickéltek körül, hatalmas üvegeken csónakázva, és valahányszor egy csepp vízért könyörögtem nekik, megvetően a szemembe kacagtak. Később kínzóim egyike partra szállt azon a kis szigeten, amelyen álmomban ültem, és hevesen rázni kezdett, miközben a iülembe üvöltött valmit. Megpróbáltam kiszabadítani magam, de sehogy sem akarta elengedni a vállamat. Csakhamar ráeszméltem, hogy már nem álmodom, és Hans ragadott vállon, hogy felébresszen. Éreztem, hogy mindenáron közölni akar velem valamit, de mély kábulatomban nem fogtam fel szavait. Aztán hirtelen eszembe jutottak az előző napi események, és a következő pillanatban már teljesen éber voltam. Vajon miben töri a fejét Juanito már megint? Sietve körülnéztem, és láttam, hogy ugyanazon a helyen fekszik, mint az előbb. Egyenletes lélegzetvételéről ítélve, még mindig mélyen aludt.
-- Nem veszel észre semmi rendkívüli dolgot? -- kérdezte Hans, kinyújtva a kezét.
Én is kinyújtottam a kezemet: néhány nedves pötty jelent meg rajta. De csakhamar sűrűbben kezdtek hullani a cseppek. Nem volt többé semmi kétség. A rég várt csoda végre bekövetkezett. Mióta elhagytuk Callaót, első ízben kaptunk jó, kiadós zuhanyt.
Felugrottam. Gyorsan ki akartam teríteni valamennyi vitorlánkat, hogy most már ne vesszen kárba egyetlen értékes csepp sem, de Hans visszatartott, és halvány mosollyal egy hatalmas vászontölcsérre mutatott, amelyet a kunyhótető párkányára szerelt fel. A tölcsér alatt egy nagy fémedény állt. Hans joggal volt büszke rendkívüli talpraesettségére, és én nem is fukarkodtam a dicsérettel.
Amíg az eső esett, Hans, Jean meg én felkutattuk az összes üres hordót, demizsont, tepsit és üveget, ami csak a tutajon található volt.
Amikor, karjainkban szorongatva a változatos edénygyűjteményt, ismét felkapaszkodtunk a tetőre, a vászontölcsér alatt levő fémedény már majdnem tele volt. Jean megtöltött egy csészét vízzel, és odanyújtotta Ericnek, aki lassú kortyok-
146
ban, áhítatos arckifejezéssel ürítette ki, és ezekkel a megindító szavakkal adta vissza:
-- Köszönet életem legnagyobb és legtisztább gyönyörűségéért.
Akárcsak Jean és Hans, én sem tudtam fékezni mohóságomat, és majdnem az egész arcomat belemerítve az egyik edénybe, szinte egy szuszra hörpintettem fel több liter vizet. Éreztem, mint áramlik szét a víz kiszáradt szervezetem legszélsőbb zugaiba is, s karom lassanként furcsán elnehezedett. Egyidejűleg a fejem is mind nehezebb és nehezebb lett, mintha csak az agyam is felszívott volna egy csomó vizet, így hát nem csoda, hogy csak jóval később, amikor már kényelmesen kinyújtózva, s egy sor vízzel teli edénnyel körülvéve, hanyatt dőltem fekvőhelyemen, vettem észre Juanitót, aki ott guggolt mellettem, s egy üveget tartott a szája előtt. Már jó ideje kucoroghatott ott, mert csak időről időre kortyintott egyetegyet. Amikor észrevette, hogy nézem őt, letette az üveget, és mentegetőző mosollyal, szelíden mondta:
-- Tisztában vagy vele, hogy ezt az esőt Isten küldte? Azért küldte, hogy visszatartson engem egy ostobaságtól, ami az életembe kerülhetett volna. Ez az eső azt jelenti: Isten úgy akarja, hogy életben maradjak.
Juanito most megint teljesen nyugodtnak és normálisnak látszott. Röviddel ezután odakúszott Erichez, és megrázó őszinteséggel kért bocsánatot szégyenletes viselkedéséért. Persze mindnyájan túláradóan boldogok voltunk, hogy a tragikus helyzet ilyen váratlan „happy end"-ben oldódott fel -- és szívből megbocsátottunk neki. Juanito ragyogó arccal tűnt el az alsóbb régiókban, és csakhamar egy üveg chilei brandyvel tért vissza, amelyet alighanem akkor dughatott el, amikor még a szakácsunk volt. Az engesztelő ajándék láttán majdnem a nyakába ugrottunk örömünkben, és most már mi kértük, hogy ne haragudjon ránk. Hiszen éppen egy jó pohár tüzes brandyre volt ekkor a legnagyobb szükségünk, mert annyira átfáztunk, hogy a fogaink vacogtak, és csak úgy dideregtünk a kegyetlen szélben.
Amire a felhőszakadás pár óra múlva -- éppen virradat
147
előtt -- elállt, valamennyi tartályunk tele volt vízzel, és a futó számítások azt mutatták, hogy 13 liternyi vízkészletünk most hirtelen 180 literre emelkedett. De nemsokára rájöttünk arra is, hogy az értékes ivóvízért igen nagy árat kell fizetnünk. Nemcsak mi magunk teltünk meg vízzel, hanem egész öltözékünk, valamennyi batyunk, csomagunk és minden más holmink is rengeteg vizet szívott magába, és így minden sokkal nehezebb lett. Emellett maga a frissen szerzett, mintegy 180 kg-ot kitevő ivóvíz is óriási súlytöbbletet jelentett. Mindennek elkerülhetetlen következménye az lett, hogy az amúgy is túl nehéz tutajunk elkezdett ide-oda himbálódzni a viharos tengeren. Helyzetünk csak rosszabbodott, amikor nem sokkal ezután a szél is elcsendesedett, s a tutaj többé nem engedelmeskedett a kormánynak. Ennek következtében csakhamar hatalmas loccsanással oldalvást sodródott, méghozzá oly hevesen, hogy a bal oldali szálfák a víz fölé emelkedtek. Riadt sietséggel igyekeztünk minél gyorsabban átkúszni a bal oldalra, és ott messze kihajolva a tető széle fölött, végül is sikerült megakadályoznunk, hogy a tutaj felboruljon. Ám a következő pillanatban már kezdett ismét ellenkező oldalára dőlni, s a katasztrófa elkerülésére most sem tehettünk egyebet, mint hogy sietve visszakúsztunk a tető túlsó oldalára, és ily módon helyreállítottuk az egyensúlyt.
-- Hitted volna valaha, hogy vannak jachtozók, akik vasárnaponként csak úgy a saját mulatságukra ilyen egyensúlyozó mutatványokkal szórakoznak? -- kérdezte Hans őszinte csodálkozással, amikor már harmadszor vagy negyedszer kúsztunk gyors egymásutánban a tutaj egyik oldaláról a másikra.
Bár nem voltunk éppen tréfás kedvünkben, mégsem állhattuk meg mosoly nélkül Hans szavait. De hamarosan ismét elkomorodtunk, jobban, mint valaha. Helyzetünk rendkívül nehéz volt, és az egyetlen halvány vigaszt az jelentette, hogy vagy egy héttel ezelőtt, valami szerencsés sugallat hatására egy mélyedést vájtunk a tető egyik sarkába, és Eric ágyát ebbe az üregbe helyeztük el, kb. 45 centiméter mélyen; így Eric egy egészen szűk fülkében feküdt, ahol csak éppen annyi helye volt, hogy megfordulhasson. De ha most itt fenn lett
148
volna velünk a nyílt tetőn, menthetetlenül a tengerbe gurul és vízbe fullad, mindjárt az első alkalommal, hogy a tutaj oldalára dőlt.
Érthető módon nemsokára belefáradtam, hogy azon gondolkozzam, mi történt volna, s ehelyett inkább a nehezebb kérdésen kezdtem töprengeni: mit kell tennünk, hogy kikászálódjunk abból a nagyon is keserves helyzetből, amelybe jutottunk. Hiábavaló lett volna azzal kísérletezni, hogy evezőnk segítségével kilencven fokkal elfordítsuk a tutajt, úgyhogy hátulról érje az áramlás ereje, hiszen nem volt szél, amely ebben a helyzetben megtartaná és biztosítaná stabilitását. Ujabb félórányi kényszerű reggeli torna után végül is eszembe jutott valami, amit aztán sietve közöltem Ériekéi, mihelyt legközelebb újból alkalmam nyílt az ő tőszomszédságában ellensúlyt alkotni. Ötletem a következő megfigyelésen alapult: tutajunk elsősorban azért dől meg ennyire, valahányszor megperdül, mert a kunyhóban megrekedt víz súlya meggyorsítja az ingamozgást. Egyetlen logikus megoldás marad tehát: el kell távolítani a kunyhó falait, és szabad folyást engedni a hullámoknak.
Noha tartottam tőle, hogy a tetőt és valamennyiünket hordozó facölöpök szilárdsága a falak eltávolítása után csökkenni fog, úgy véltem, hogy ezt a kísérletet mégis meg kell kockáztatnunk. Mert ha már valóban arról van szó, hogy választanunk kell a gyors pusztulás vagy a hosszú, gyötrelmes vergődések között, a magam részéről feltétlenül az előbbi halálnem mellett döntöttem, és úgy gondoltam, hogy ebben a többiek is egy véleményen vannak velem. Társaim azonban -- minden ékesszólásom ellenére -- nem fogadták valami nagy lelkesedéssel javaslatomat, másrészt azonban semmi jelét nem mutatták, hogy meg akarnának akadályozni tervem keresztülvitelében. Ennél többre nem is volt szükségem. Megragadtam hát a szerencsétlen fejszét, amelyet Juanito dührohamai idején gondosan elrejtettem, és lemásztam a tetőről. A kunvhó falai szerencsére csak mazonit lapokból épültek, és normális körülmények között minden nehézség nélkül ledöntöttem volna őket.
149
De a Tahiti Nui 7/.-n a körülmények már régen nem voltak normálisaknak mondhatók; alighogy csak egy kis rést vághattam a kunyhó egyik falán, amikor máris rohanva vissza kellett térnem a másik oldalra, nehogy a hullámok a mélybe sodorjanak, amikor a tutaj ismét oldalára dőlt. Hogy gondolataimat kedvezőbb mederbe tereljem, böngészni kezdtem azokat a még olvasható szerencsekívánatokat, amelyeket jóakaróink firkáltak a falakra, még Constituciónban, mikor a tutaj épült. A legtöbb felirat hidegen hagyott, beleértve még azokat a legharciasabbakat is, amelyek arra buzdítottak, hogy a végsőkig kitartva, válasszuk inkább a hősi halált, mintsem hogy feladjuk a küzdelmet. De a következő pillanatban egy másik, vörös krétával rótt feliratra esett a pillantásom: Szerencsés fickók, micsoda kéjutazás! S ettől olyan dühbe gurultam, hogy a mazonit lemezek többi részével villámgyorsan végeztem.
Amagam s valamennyiünk legnagyobb megkönnyebbülésére, elgondolásom helyesnek bizonyult. A tutaj egy csapásra olyan stabil lett, hogy mi végre felhagyhattunk kimerítő akrobatamutatványainkkal. Még stabilabb lett néhány órával később, amikor vitorláink ismét kifeszültek. A szélnek kétszeresen örültünk, mert északkeleti irányban fújt, és lehetővé tette, hogy Vostok felé tartsunk, ahol tudomásunk szerint tahiti munkások termeltek koprát egy papeetei cégnek. Ez a cég vásárolta meg azt a chilei jachtot, amelyen Juanito gépészként dolgozott, amikor első útját tette Tahiti felé; a jacht munkásokat, élelmet és koprát szállított Tahiti és Vostok, Caroline és Flint között.
Ha a szél áldást jelentett egyensúlyunk szempontjából, más vonatkozásban csakhamar nagyon is károsnak bizonyult. Alighogy a tutaj ismét kormányozhatóvá vált, néhány tompa, de erőteljes reccsenés adta tudtunkra, hogy a fehér tarajú hullámok -- amelyek most már háborítatlanul hömpölyögtek a falait vesztett kunyhón keresztül -- lesöpörték felszerelésünk utolsó maradványait is. Még ha a sötétben nagy nehezen le tudtunk volna is ereszkedni a vízbe, hogy megmentsük a legszükségesebb holminkat, nem volt már hely számukra a fedél-
150
zeten. így hát az egyetlen lehetséges dolgot cselekedtük: aludtunk, vagy úgy tettünk, mintha aludnánk, egészen addig, amíg ránk nem került a sor az őrszolgálatban.
Már éppen kivilágosodott, de a tenger annyira viharos volt, hogy még mindig nem tudtuk felbecsülni veszteségeinket. A tutaj sebesebben haladt, mint valaha, s a szél hirtelen olyan erős lett, hogy a legnagyobb sietséggel kellett bevonni vitorláinkat, nehogy az a törékeny kis emelvény, amelyen összezsúfolódva kuporogtunk, víz alá kerüljön. Nemsokára megint kénytelenek voltunk a tető egyik oldaláról a másikra rohangálni, hogy ellensúlyozzuk az erős himbálódzást; s ha ezt a müveletet nem is kellett annyiszor megismételnünk, mint közvetlenül a felhőszakadás után, mégis éppen elégszer kúsztunk ide-oda ahhoz, hogy ezek a fárasztó mozdulatok meggyötörjenek bennünket. Ráadásul csakhamar újból megeredt az eső, de ezúttal semmi okunk sem volt rá, hogy örömujjongásban törjünk ki.
Teltek-múltak a napok, az éjszakák, de a viharos időjárásnak csak nem akart vége szakadni, s az eső úgyszólván szüntelenül zuhogott. A tutaj -- jobban mondva az a roncs, amely a tutajunk volt valaha -- vitorlák és kormányos nélkül, tehetetlenül dülöngött, hánykolódott a vadul hullámzó tengeren. Erőnk és életösztőnünk lassacskán elapadt, és hosszú órákon át némán és közönnyel néztünk sorsunk elébe. Ha most visszagondolok ezekre a rettenetes napokra, felmerül bennem, vajon nem volt-e valóságos szerencse ránk nézve, hogy a tutaj ideoda himbálódzott, hiszen ha nem kényszerültünk volna a folytonos testmozgással egyúttal a hideg ellen is védekezni, minden bizonnyal tüdőgyulladást kapunk. Ami Ericet illeti, oly módon igyekeztünk őt megkímélni az egészségére veszélyes viszontagságoktól, hogy egy keskeny sátrat szereltünk a feje fölé, és gyakran kicsavartuk nedves ruháit.
Július 27-én valamennyien meg voltunk győződve róla, hogy közeledik a vég. Az ég borult volt, mint rendesen, s az üvöltő szél irgalmatlanul korbácsolta csupasz, didergő testünket. Alighogy rongyaink kissé megszáradtak, egy újabb zuhany ismét bőrig áztatott. Tajtékzó fehér hullámok nyaldosták a
151
tető szélét, és -- a változatosság kedvéért -- időről időre a sós tengervíz zuhataga vert végig rajtunk. Csak Hans szánta rá magát hirtelen, hogy megtörje a nyomasztó csendet, s meglepetésünkre közölte velünk, hogy mihelyt hazaér Chilébe, hivatást változtat, és felcsap farmernek. Ábrándozva fűzte hozzá:
-- Gondoljátok csak el, micsoda gyönyörűség lesz, amikor az ember majd letelepszik egy rét kellős közepén, és átpergeti a porhanyós földet az ujjai között.
Nem először történt, hogy Hans hasonló megbecsülhetetlen észrevételekkel vidított fel bennünket. Különös módon mindig megtartotta jó kedélyét, egyszerűen azért, mert semmi érzéke nem volt a gyakorlati dolgokhoz, és mint igazi „szárazföldi patkány", valójában fel sem fogta, mekkora veszedelemben vagyunk. Gyakran hallatott megjegyzéseket, amelyek arra vallottak, hogy szerencsétlen expedíciónkat csak afféle cserkészkirándulásnak tartja, amely pusztán arra való. hogy tervszerűen próbára tegyük kitartásunkat és ügyességünket. Alig egy vagy két héttel ezelőtt például komolyan szememre vetette, hogv az élet a tutajon rendkívül egyhangú -- mintha csak valóban ez lett volna a legfőbb gondunk, és mintha bizony módom lett volna ezen változtatni. Ámde mindezért csak még jobban megszerettem Hansot, és azt kívántam, bár valamennyiünket ilyen jó kedéllyel áldott volna meg a sors. L Eleinte örültünk a leszálló éjszaka jótékony sötétségének, mert így legalább nem láttuk egymás nyomoníságát. De csakhamar annyira átfagytunk, hogy kimerültségünk ellenére vad kúszóversenyt rendeztünk, valahányszor a tutaj oldalára dőlt. Csak szegény Eric nem vett részt a versenyfutásban, no meg Juanito, aki -- bármilyen hihetetlenül hangzik is -- mélyen aludt. Békén hagytuk, mert az utóbbi napokban megint elég furcsán viselkedett. Azóta, hogy a tutaj két hónappal ezelőtt süllyedni kezdett, most először kerültünk ismét komoly veszedelembe, de ekkor már annyira kimerült voltam, hogy sem félelmet, sem szorongást nem éreztem; inkább boldogan megkönnyebbültem a gondolatra, hogy nemsokára elsodor az ár, és örökre megpihenhetek a csendes, meleg óceánban,
m
Ennek ellenére továbbra is szinte gépiesen az alattam levő, 3 méter széles és 4 méter hosszú dobogóhoz tapadtam, amely ekkor az egész világot jelentette számomra, és amikor a keleti horizonton lassan megvirradt, legnagyobb ámulatomra nemcsak jómagam, hanem valamennyi társam is életben volt még. A tenger már kissé lecsendesedett, és a tutaj nem dülöngött olyan féktelenül; de azért még nem mertük álomra hajtani fejünket, habár az alvás volt az, amire mindnyájan legjobban vágytunk. Egyszerre csak Jean szó nélkül lekúszott a tetőről, és eltűnt. Annyira kábult voltam, hogy eszembe sem jutott azon töprengeni, hová mehetett, és visszatér-e egyáltalán valaha. Éppen ezért rá se hederítettem, amíg csak újra fel nem bukkant a tető szélén, karja között a gázresót szorongatva. Ekkor, kissé restelkedve, segítségére siettem. A resót egy mély ládában helyeztük el, amely -- ha nem is teljesen, de nagyrészt mégis -- megvédte a széltől. Azután előkotortunk egy csomag dohos makarónit. Legnagyobb meglepetésünkre a gázresó még működött, és nem sokkal ezután már mindnyájan ott ültünk egy nagv tál makarónival a térdünkön, miközben erre-arra dülöngéltünk a himbálódzó tutajon.
Szerencsésen megmenekültünk hát a biztosnak látszó haláltól. De vajon meddig tart ez a boldog nyugalom? Mert nem volt kétes, hogy mihelyt újra kitör a vihar, nyugalmunknak is megint vége szakad. Ha meg akarunk menekülni -- márpedig ez után a jó ebéd után ismét visszatért az életkedvem --, legokosabb, ha minél előbb teszünk is valamit ennek érdekében, míg nem késő. Eddig jutottam gondolataimban, de ezzel aztán agyam fel is mondta a szolgálatot, így hát felszólítottam társaimat, találjanak ki valami okosat, de ők csak tompa arckifejezéssel a levegőbe bámultak, anélkül, hogy egy árva szót szóltak volna. A jelekből ítélve, ők sem voltak okosabbak nálam, így nem volt más hátra, Erichez kellett fordulnom. Legnagyobb bámulatomra ő teljesen éber és aktív volt, s intett, hogy jöjjek közelebb.
-- Ha törik, ha szakad, növelnünk kell a stabilitásunkat kezdte Eric szokatlanul erős és tiszta hangon.
Türelmetlenül legyintettem. Valóban nagyszerű tanács volt
153
-- de hát nem tettünk meg eddig is mindent, amit csak tehettünk, ennek érdekében?
-- Hosszú ideig feküdtem itt, megpróbálva elképzelni, mit csinált volna egy polinéziai ha jós a mi helyünkben -- folytatta Eric anélkül, hogy megmozdult volna. -- És rájöttem a megoldásra. Egy polinéziai megpróbálna kivetőrudat szerelni a tutajra.
Eriének kétségtelenül igaza volt. Ha azok a fél tucat embert szállító nagy kenuk -- amilyeneket oly sokszor láttam -- egyetlen karcsú szálfa segítségével fenn tudták tartani egyensúlyukat, minden bizonnyal a mi kis tutajunkat is meg lehetne hasonló módon szilárdítani. Társaim meghökkenve néztek össze, és nem értették, hogyan is nem jutott eddig eszünkbe ez az egyszerű és kitűnő megoldás. Haladéktalanul s újult energiákkal láttunk hát hozzá, hogy nyélbe üssük a dolgot. Szerencsére annak idején volt annyi eszünk, hogy a leszerelt árbocokat tartalékképpen a tutaj oldalához erősítsük, és most, elragadtatva bölcs előrelátásunktól, leoldoztuk ezeket. Juanito és Hans csak arra voltak jók, hogy ezalatt ellensúlyt alkossanak a másik oldalon: Juanito azért, mert úgyis megint elaludt, Hans pedig azért, mert oly reménytelenül ügyetlen volt. Jean meg én két fatönköt állítottunk fel a széloldalon, merőlegesen a tutaj hossztengelyére, és néhány kötélvéggel erősen rögzítettük azokat.
A következő feladatunk az volt, hogy megfelelő úszótalpat találjunk. A polinéziaiak a kenyérfa könnyű törzséből készítették kivetőrudaikat, de mi itt a tutajon nem rendelkeztünk ilyenfajta fával. Először azt hittük, hogy majd egy balsafatörzset használunk fel erre a célra azok közül, amelyeket még Callaóban helyeztünk el a kunyhó padozata alatt, de sehogy sem tudtunk hozzáférni. Ami azt illeti, valószínűleg amúgy is túlságosan kicsik és törékenyek lettek volna. Hosszas töprengés után végül is az egyik eukaliptuszfatörzsből készítettünk valóban pompás úszótalpat, mégpedig úgy, hogy valamennyi üres gázpalackunkat erősítettük alája.
A tutaj ezután nyomban észrevehetően megszilárdult, és még az estefelé megélénkülő szélben is olyan enyhén himbálód-
154
zott csupán, hogy csak hébe-hóba kellett egy egész keveset változtatnunk helyzetünkön. Jean, Hans és én ily módon felváltva vállalhattunk őrséget az éjszaka folyamán, úgyhogy egyikünk mindig alhatott, amíg a másik kettő ellensúlyt alkotva vigyázott arra, hogy a tutaj fel ne boruljon. Ha nem is aludtunk nagyon sokat, mégis pihentünk annyit, hogy csaknem teljesen éberen fogadtuk a hajnalt, július 29-ének hajnalát, amikor végre újból kisütött fejünk fölött a nap. Hangulatunk a napkoronggal együtt emelkedett, s miközben ruháink és ágyneműink gyorsan megszáradtak, gyönyörűséggel nyújtóztunk el, és élveztük az éltető meleget. Még Juanito morcossága is felengedett, annyira, hogy pár órával később már segített nekünk kötelet vágni; elhatároztuk ugyanis, hogy megszilárdítjuk a kivetőrudat, amelynek ellenállóképességétől életünk most már valóban függött.
Déltájban -- hosszú idő után először -- végre alkalmam nyílt arra is, hogy méréseket végezzek. Futó pillantást vetve a térképre, hamarosan megállapíthattuk, hogy július 25-e óta nyugat-északnyugati irányba sodródtunk, vagyis távolodóban voltunk a három kopraszigettől, a Vostok-, a Caroline és a Flint-szigettől. Abban az irányban, amerre most haladtunk, a legközelebbi korallzátony Starbuck volt. De ez is 400 mérföldnyire volt még, és keserves tapasztalataink megtanítottak minket, milyen szeszélyesen változik a szél, így hát nem sok reményünk volt rá, hogy elérjük. Jelen pillanatban azonban sokkal jobban érdekelt bennünket az a dorádo, amelyet állítólag Jean pillantott meg nyomdokvizünkben, a fáradhatatlan barna cápa társaságában. Mielőtt még leugorhattunk volna a tetőről, hogy saját szemünkkel győződjünk meg róla, nem ugrat-e minket, Jean már megragadta szigonyát, s villámgyorsan leugorva, egyetlen döféssel zsákmányul ejtette a dorádót.
De semmilyen boldogság sem tart örökké, legkevésbé akkor, ha az ember egy tehetetlenül hányódó roncson úszik, így hát nem is voltunk túlságosan meglepve, amikor a lakománk kellős közepén Eric bejelentette, hogy a tutaj legalább tíz centimétert süllyedt a legutóbbi viharok idején.Mindegyikünk-
155
nek megvolt a maga speciális módszere annak megállapítására, milyen mélyen merül vízbe a tutajunk, s nem sok idő kellett hozzá, hogy rájöjjünk: Eriének sajnos igaza van. Afölötti örömünk tehát, hogy tutajunkat olyan pompásan sikerült megszilárdítani, és legalább még egy hónapra való élelmünk és ivóvizünk van, most erősen mérséklődött -- hiszen sorsunk végeredményben attól függött, mennyi ideig képes a tutaj a víz színén fennmaradni. Természetesen csak egyféleképpen tudtunk könnyíteni a tutajon: ha a rajta levő teherből minél többet a tengerbe hajítunk. Ezt azonban nem volt olyan egyszerű végrehajtani. Már réges-régen eldobtuk felszerelésünk jelentős részét, és azóta minden további mérlegelés nélkül arra az álláspontra helyezkedtünk, hogy a maradék holmira nélkülözhetetlen szükségünk van. Nyilvánvaló volt, hogy módosítanunk kell igényeinket.
Körülnéztünk, hogy felmérjük a helyzetet. Ágyneműnkön, a számos víztartályon, a maradék élelmiszerkészletünkön és a nagy rádiókészüléken kívül nem sok volt már a tetőn. A hátsó fedélzeten két cölöp között egy háló feszült, s benne öt bőröndünk függött ruháinkkal, könyveinkkel és néhány más aprósággal. Bent a kunyhóban még egy sor tengerkutató apparátus és fényképezőgép csüngött alá a tetőről, s a kunyhó két oldalán Jean súlyos ládái is ott voltak még valahol az egy méternél magasabb víz alatt, tele a sok ezer víz- és planktonmintával. A fentieken kívül még csak egy jó nehéz vasmacskánk volt, a hozzá tartozó lánccal.
Nem volt kétség, hogy mindezeket a dolgokat nélkülözhettük, csak az élelem és a víz jelentett számunkra létszükségletet. A személyi holminkat tartalmazó bőröndök igen keveset nyomtak, úgyhogy ezeket egyelőre megtarthattuk, s ez már csak azért is fontos volt, mert minden bizonnyal nagyon nyomasztóan hatott volna ránk, ha azoktól az utolsó apróságoktól is meg kell válnunk, amelyek még otthonunkra és családunkra emlékeztetnek. A legnagvobb megterhelést persze Jean vízés planktongyűiteménye jelentette, amely több mint fél éve tartó oceanográfiai tanulmányainak legfőbb eredménye volt. Talán könnyebb lesz megválnia tőle, ha mással kezdjük. Alig-
156
hogy kimondtuk, már neki is láttunk. Egy loccsanás! S a vasmacska már el is merült. Még egy loccsanás -- és elmerült utána a hosszú lánc is. Pár percnyi mélabús tétovázás után Jean kioldozta a kötelet, amelyre a legközelebb eső láda fel volt erősítve, és hagyta, hogy a hullámok magukkal ragadják. Hogy ne legyen ideje meggondolni magát, segítségére siettünk, és együttesen hamar megszabadítottuk a tutajt a többi ládától is. Ezután begázoltunk a nyitott kunyhóba -- ahová, mint rendesen, magasan becsapott a viz --, és mindent kidobáltunk. Végül, abban a biztos tudatban, hogy a tutaj tehermentesítésére megtettünk mindent, amit csak tehettünk, felkapaszkodtunk újból a tetőre, hogy lássuk, erőfeszítéseink meghozták-e a kívánt eredményt (amiről persze szó sem volt). Amikor Eric megpillantott bennünket, szótlanul a nagy rádiókészülékre és a motorra mutatott, és fejével sokatmondóan a tenger felé intett.
Mint ismeretes, cselekedeteinket gyakran vágyaink sugallta gondolatok irányítják, és bizonyára így történt most is, hogy tehermentesítő akciónkat nem a rádiókészülék vízbe hajításával kezdtük. Annyira szerettük volna, ha ismét működésbe jön, hogy hittünk is benne: egy szép napon újra meg fog szólalni. S ez a hitünk olyan erős volt, hogy megtagadtuk Eric utasítását: nem akartuk a rádiókészüléket a tengerbe dobni, mielőtt még egyszer utoljára meg nem próbálunk segítséget kérni, így hát még aznap este kockára tettük maradék 4 -- 5 liter benzinünk háromnegyed részét, és bekapcsoltuk a motort. A callaói kikötőben végzett próbaleadásunk óta először történt, hogy valamennyi tárcsa mutatója működött. Izgalomtól remegő kézzel ragadtam meg a mikrofont, és reménykedve szóltam bele:
-- S 0 S, SÓ S, itt Tahiti Nui II. Süllyedünk, SOS, SOS...
Ügy véltük, több reményünk van rá, hogy valahol fogják majd kétségbeesett vészjeleinket, ha nagyobb időközökben ismételjük meg adásunkat. Éppen ezért két tízperces periódus után kikapcsoltuk a motort, és másnap este megismételtük segélykérésünket. A harmadik estén, amikor benzinkészle-
157
tünk végleg kifogyott, még mindig nem volt semmi válasz. Ez persze nem jelentette azt, hogy senki sem hallott meg bennünket -- s ezzel igyekeztünk vigasztalni egymást, amikor lassan a fedélzet szélére toltuk a rádióadót meg a motort, és utánuk néztünk, amint eltűntek a tengerben. Nem maradt hát egyéb fölösleges teher a tutajon, mint a bőröndök és mi magunk.
158
ÚJ TUTAJ-ÚJ REMÉNY
Kényszerű áldozataink nem sokat lendítettek sorsunkon, mert alig két nap múlva a tutaj már ismét süllyedni kezdett. Hogy kormányozni próbáljuk, természetesen már szóba se jött, s a legkisebb vitorlavásznat sem bírta volna el. De még ezen a reménytelen roncson is huszonöt mérföldet tettünk meg naponta, s úgy véltük, valamelyik nyugati óceáni áramlás jótékony segítségével. A kedvező, erős szél is szokatlanul nagyot lendített rajtunk, és egyenesen Starbuck felé hajtott. Ahogy az utunkat jelző ceruzavonal a térképen fokozatosan közeledett a szigethez, lassanként a mi reménységünk és bátorságunk is visszatért.
Augusztus 6-án már csak 250 mérföld volt hátra, és tutajunk továbbra is kedvező irányban haladt. De tisztában voltunk vele, hogy ha a szél iránya csak néhány fokkal megváltozik, elmulasztjuk parányi úticélunkat, mely a térképen nem volt nagyobb egy gombostű fejénél. Emellett semmi garanciánk nem volt arra, hogy a tutaj még tíz napig a víz színén marad, márpedig gondos számításaink szerint nagyjából ennyi időre volt még szükségünk, hogy elérjük Starbucköt. Amint láttam, elérkezett a pillanat, hogy valamiféle járművet építsünk, és azon kíséreljük meg a menekülést. Eric, akivel persze -- mint minden fontos elhatározás előtt -- most is töviről hegyire megbeszéltem a dolgot, teljesen egy véleményen volt velem.
Mikor azonban a többiekkel közöltem nézeteimet, sokáig szótlanul meredtek rám, majd éles hangon csak annyit mondtak, hogy orcátlanul elplagizáltam az ötletüket, és elsősorban az én hibám, hogy mind ez ideig nem tudták megvalósítani. De magatartásuk később fokozatosan megváltozott: vállveregetően dicsérni kezdtek, hogy végre meggondoltam ma-
159
gam, és több ízben szívélyes hangon a lehető legostobább tanácsokkal próbáltak ellátni.
Persze teljes mértékben igazolva lettem volna, ha megmondom nekik, hogy csak úgy vaktában, minden terv nélkül nekivágni, ahogy ők akartak, vagy pedig egy rövid vitorlás útra vállalkozni rendkívül kedvező körülmények között -- merőben más dolog. De egész viselkedésük arra vallott, hogy teljesen reménytelen kísérlet lett volna részemről most ezt a lényeges különbséget bizonygatni, és ami a legfontosabb, lényegében megegyeztünk, és azon voltunk, hogy segítsünk egymásnak merész tervünk kivitelezésében, így első és legfőbb problémánkra tereltem a szót: voltaképpen milyen jármüvet is építsünk hát. A következő pillanatban már mindnyájan egyszerre beszéltünk, kölcsönösen igyekezve meggyőzni egymást a ki-ki által javasolt csónak- vagy tutajfajta nagyszerűségéről.
Amikor Eric végre szóhoz jutott, röviden csak arra kért, nézzük meg a vázlatot, amelyet készített. Mindjárt első pillantásra kénytelenek voltunk megállapítani, hogy minden elképzelésünk esetlen monstrum volt Eric jól felépített konstrukciójához képest, amelyet lényegében kivetőrudas tutajnak lehetett nevezni.
Mint már több korábbi alkalommal, hosszú tengerészélete és hajóépítő praxisa folyamán, Eric ezúttal is egy primitív modellt vett mintául, hiszen sajátos alkotmányának két kivetőrudja volt, akárcsak a melanéziai kenuknak. De ha a modell, amely inspirálta, primitív volt is, az anyag, amelyből fel akarta építeni, ezzel ellentétben nagyon is modern. Az üres víztartályok (amelyek feltehetően még ott voltak a fedélzet alatt) a terv szerint három sorba rendeződnek: a középső sort alkotják a legnagyobbak, a két oldalsó sor pedig a kisebb tartályokból készül, két stabilizáló úszótalpat képezve. Minden ilyen tartálysort fakeret vesz körül, és a három sort vastag keresztgerendák tartják össze. A kereszt gerendák egy mazonit lapokból álló, négyszögletű fedélzetet hordoznak. Valóban úgy látszott, hogy Ericnek sikerült ebben a járműben a kivetőrudas kenu könnyűségét és szilárdságát egy tutaj tágasságával egyesíteni.
160
A TAHITI NUI III. TERVRAJZA
Erie fülkéje
3,5 méter -
Ezt a mentőtutajt a tengeren építették, s vele tették meg útjuk befejező részét Rakahangába
11
De lássuk csak, hogy állunk valójában építőanyag dolgában? Közelebbről szemügyre véve Eric vázlatát, hozzávetőleges leltárt készítettünk a rendelkezésünkre álló anyagokról és szerszámokról. Ha figyelmen kívül hagyjuk a Constituciónból magunkkal hozott rozsdás bádogtartályokat -- ami kétségtelenül a leghelyesebb volna --, akkor csak öt 180 literes és tíz 45 literes alumínium tartályunk marad, melyeket Callaóban szereztünk be. Sokáig kételkedtünk benne, hogy ez a tizenöt tartály elég lesz-e, de hosszas számítások után arra a megnyugtató eredményre jutottunk, hogy ez a jármű valóban elég erős lesz ahhoz, hogy elszállítson bennünket.
Fakészletünk is meglehetősen szűkösnek látszott. Először is hat hosszú és több rövid lécre volt szükségünk a tartályokat körülvevő fakeret számára; ezenkívül legalább öt erős gerendára, amely a három tartálysort egymáshoz rögzíti. És végül még két olyan rudat kellett találnunk, amely árbocnak, illetve kormányevezőnek alkalmas. De feltétlenül sikerül keresztülvinni tervünket, ha takarékosan bánunk az anyaggal, ügyesen összetákoljuk, és, amilyen erősen csak lehet, egymáshoz rögzítjük a megfelelő alkatrészeket. Ráadásul még megkísérelhetjük azt is, hogy óvatosan szétszedjük a Tahiti Nui //.-t, és így szerzünk még egy kis faanyagot az új tutajhoz.
A következő kérdés az volt, hogyan rögzítjük egymáshoz a különböző rudakat és fadarabokat. Szerszámosládánkban aligha volt több ötven szögnél, s ezek is nagyrészt rozsdásak és elgörbültek már. Optimista módon abban reménykedtünk, hogy minden vészes következmény nélkül ki tudunk majd húzni néhányat a kunyhótetőn itt-ott látható szögek közül, és ha korlátozott szögkészletünk végleg kifogy, jobb híján kötelekkel is boldogulunk. Ami azt illeti, különben is legjobbnak látszott, ha a nagyobb gerendákat mindenképpen egymáshoz kötözzük. Szerencsére volt is egy óriási kötéltekercsünk, amelylyel egy kedves chilei hajóskapitány ajándékozott meg bennünket.
Amikor idáig jutottunk a tervezgetésben, nem minden aggodalom nélkül jutott eszünkbe, hogy szerszámkészletünk mindössze egy késből, egy életlen fejszéből, egy reszelőből meg egy
162
kalapácsból áll. De mindjárt meg is vigasztaltuk magunkat: ha igaz az a mondás, hogy a szükség sugallja a legjobb ötleteket, úgy mi leszünk most a legleleményesebb és legeredetibb emberek az egész déli féltekén. Nagyon is jól tudtuk, hogy minden perc számit, így hát jókedvűen elhatároztuk, hogy máris nekilátunk a különleges mentőjármű építésének, amelyet közismerten szegényes fantáziánkkal nyomban el is kereszteltünk Tahiti Nui ///.-riak. Ekkor azonban Eric -- aki úgy látszik, figyelemmel kísérte egész beszélgetésünket, noha csukott szemmel feküdt mellettünk -- türelmetlen mozdulattal félbeszakított bennünket.
-- Várjatok csak egy pillanatra -- mondta szemrehányó hangon, miközben kinyitotta a szemét. -- Jó hallani, hogy ez egyszer mindnyájan egyetértetek. De nem elég megállapodnotok abban, milyen járművet fogtok építeni, és leszögeznetek, hogy megvan hozzá minden, amire csak szükség lesz. Előre ki kell dolgoznotok a munkaprogramot, így például nagy lelkesedésetekben megfeledkeztetek arról, hogy elsősorban az alumínium tartályok mentik meg most a Tahiti Nui II.-t az elsüllyedéstől. Röviden: addig nem foszthatjátok meg a régi tutajt a tartályoktól, amíg az új tutaj nincs készen -- de persze ezek nélkül a tartályok nélkül nem lehet elkészíteni.
Ha tehát nem akartok két hasznavehetetlen tutaj között a tengerbe pottyanni, fokról fokra kell a tervet keresztülvinnetek. Legjobb, ha először megszerkesztitek a kivetőrudas tutaj favázát. Amikor ez megvan, fogjátok a tíz kisebb, 45 literes tartályt, és a helyükre erősítitek, a kivetőrudak alá, majd vízre bocsátjátok a félig kész tutajt. Ha azután sikerül pillanatok alatt átszállnunk az új járműre úgy, hogy holminkból is magunkkal viszünk mindent, amit csak tudunk, akkor van rá remény, hogy a II. számú tutaj a víz felszínén marad mindaddig, amíg sikerül a nagy tartályokat is átmenteni és befejezni a III. számú tutajt. Remélem, értitek, hogy minél gyorsabban végzitek el mindezt, annál nagyobb reményünk van rá, hogy a dolog sikerül. És még egyet! Az itteni kivetőrudat semmiképpen sem szabad leszerelnetek egészen az utolsó pillanatig, mert nélküle a Tahiti Nui //.tüstént elmerül.
.
163
Ezek után jóval komolyabb lelkiállapotban láttunk neki a hátsófedélzet kiürítésének, ahol a tutaj építési munkálatokat végezni akartuk. A lomtalanítás könnyen ment, hiszen a hátsó fedélzeten már nem volt egyéb a hálón és a mi személyi tulajdonunkon kívül. A ládák kétségtelenül fölösleges holtsúlyt jelentettek, amelyen előbb vagy utóbb úgyis túl kellett adnunk, s egyhangúan úgy döntöttünk, hogy pusztán szentimentális okokból nem halogatjuk tovább ezt az elkerülhetetlen áldozatot. Hogy valójában mit éreztünk, megítélhető abból, hogy nem hajítottuk azonnal a tengerbe ládáinkat, hanem előbb mindenki kinyitotta a magáét, és külön-külön, nagy kelletlenül váltunk meg féltve őrzött holmink minden egyes darabjától. Csakhamar könyvek, ingek és elegáns öltönyök hosszú sora röpült egymás után a tutaj nyomdokvizébe, hűséges cápánk nagy gyönyörűségére. Juanito azonban -- aki változatlanul szeretett szembehelyezkedni a többség döntésével -- pár perc múlva ismét becsukta a ládáját, és nyomatékosan kijelentette, hogy ő a maga részéről minden ruhaneműjét meg akarja tartani. Az indoklást, mely szerint nem óhajt anyaszült meztelenül hazaérkezni Chilébe, kissé erőltetettnek találtuk. Hogy Juanito megtartsa a maga holmiját, önmagában nem járt volna semmiféle következménnyel, de attól tartottam, hogy ezt az epizódot rövidesen más, komolyabb lázongások követik majd. Félrevontam hát Juanitót, és közöltem vele, hogy ha nem viselkedik tisztességesen, nem engedem fel a mentőjárműre. Megható készséggel fogadkozott, hogy mindent megtesz, amit csak kell: segít az új tutaj építésében, őrséget is vállal, éppen úgy, mint a többiek -- csak megtarthassa a holmiját. Remélve, hogy ezzel ismét alkalmat adok neki a megj avulásra, beleegyeztem.
Juanito újabb megtérésének első látható eredménye az volt, hogy nem sokkal ezután önszántából felajánlotta: szedjük szét és használjuk fel azt a háromszögletű „mentőcsónakot", amely ott függött a tutaj jobb oldalán az emlékezetes két hét előtti elmezavara óta. De ez még csak a kezdet volt: újabb nagy erőfeszítéseket tett, hogy segítségünkre legyen, amikor nyomban ezután hozzáfogtunk, hogy összeeszkábáljuk a tartályok
164
rögzítésére szolgáló fakereteket. Ez nehezebbnek bizonyult, mint ahogy vártuk, az erőteljesen fel-felcsapó hullámok miatt, amelyek újra meg újra azzal fenyegettek, hogy elsodornak minket, drága fakészletünkkel és pótolhatatlan szerszámainkkal együtt. De mire a nap -- legnagyobb bosszúságunkra ilyen hamar -- aláhanyatlott a nyugati horizonton, már el is készültünk a fakerettel, ami az adott körülmények között egész jó teljesítmény volt. Elégedetten napi munkánkkal, biztonságba helyeztük a kereteket, és holtfáradtan nyúltunk el a kunyhó tetején.
De augusztus 7-ének hajnalán, napfelkeltekor már frissen és kipihenten talpon voltunk megint, hiszen a közben eltelt tíz óra alatt zavartalanul kialudtuk magunkat. Már előző nap felhasználtunk minden rudat, gyámfát és a tutaj különböző részére erősített egyéb nélkülözhető faanyagot. Elsősorban tehát az okozott most fejtörést, honnan teremtsünk elő még néhány vékonyabb rudat a harmadik keret számára, továbbá még egypár megfelelően erős gerendát, amely majd a három úszótalpat kellőképpen összetartja. Hosszas erőfeszítések és rengeteg hideg ital után végre sikerült kiszabadítanunk kellő számú lécet azok közül, amelyeken azelőtt a fűzfavesszőkből font -- de már réges-régen nem létező -- padlóburkolat nyugodott. Ezek segítségével sikeresen elkészítettük az utolsó keretet is. Miközben a keretet összeillesztettük, én már a munka következő fázisán töprengtem. Csupán négy alkalmas méretű gerenda volt már a tutajon, amelyek közül kettő kivetőrúdként szolgált a bal oldalon, kettő pedig még mindig ikerárbocként állott az előfedélzeten. Az új tutaj felépítéséhez mind a négyre szükségünk lett volna, de a régi tutaj stabilitásához elengedhetetlenül fontos kivetőrudakról ebben a korai fázisban még kétségtelenül veszélyes lett volna lemondani. Az előfedélzeten magasió kettős árboc azonban semmiféle funkciót nem töltött be, mióta a tutaj teljesen kormányozhatatlanná vált -- s így ezeket minden kockázat nélkül ledönthetjük. Az ily módon nyert két árboctönkkel ideiglenesen összefoghatjuk a mentőjárművet addig, amíg készen állunk arra, hogy elhagyhassuk a Tahiti Nui II.-t, és végül is minden rizikó nélkül leszerel-
165
hétj ük a kivetőrudakat is, amelyekkel azután a Tahiti NuilII. favázát végleg megszilárdíthatjuk. Kétségtelenül nem ez a tutaj építés legeszményibb módja, de nem volt más választásunk. Szerencsére társaim is teljesen egyetértettek ebben, és segítségemre voltak a kettős árboc ledöntésében. Ez a müvelet nagy megelégedésünkre dupla eredménnyel járt: amellett, hogy két pompás keresztgerendához jutottunk, a Tahiti Nui II. mindjárt stabilabb lett.
Eric gondosan kidolgozott programjának megfelelően most fel kellett volna szerelnünk a keresztgerendákat, még mielőtt a 45 literes tartályokat az oldalvázak alá erősítjük. De csakhamar meggyőződtünk róla, hogy egyszerűbb volna fordított sorrendben eljárni, és Eric is nyomban belátta, hogy igazunk van. Juanito most is megindító buzgósággal ajánlotta fel, hogy máris alámerül, és felhozza a 45 literes tartályokat, amelyek szorosan a tutaj fenekébe voltak ékelve, vagy másfél méternyire a víz alatt. Ügy véltük, módot kell adnunk rá, hogy jóvátegye előbbi viselkedését, és minden szabadkozás nélkül elfogadtuk Juanito ajánlatát. Széles mosollyal bújt hát bele Jean búváröltözékébe, és már el is tűnt a hullámok alatt.
Miközben Jeannal és Hansszal sietve összekészítettünk egy nagy csomó kötést, kíváncsi pillantásokat vetettünk arrafelé, ahol Juanito időnként nagyokat fújtatva felbukkant, hogy lélegzetet vegyen, mielőtt újra és újra megostromolja a szemlátomást konokul ellenálló tartályokat. Végül is nem türtőztethettük magunkat tovább, és odagázoltunk hozzá, hogy megnézzük, mi a baj.
-- Leoldoztam az első tartályt, de mégsem mozdul el a helyéről -- mondta Juanito boldogtalan arccal.
Ez nem jelenthetett mást, mint hogy a tartály megtelt vízzel. Rosszat sejtve, segítettünk Juanitónak felhozni a tartályt: balsejtelmeink beigazolódtak, a tartály oldalán egy rés volt, amelyből ömlött a víz. Persze, nem lehetett rozsdás, hiszen alumíniumból készült, de hiába -- senki sem értette, hogyan --,mégiscsak egy akkora lyuk támadt rajta, mint a kisujjam. Ekkor hirtelen az agyamba nyilallt: talán éppen azért süllyedünk, mert valamennyi tartály megtelt vízzel? Ha így van,
166
elég megszabadítanunk a tutajt a nemkívánatos tehertől, és vivát! -- a Tahiti Nui II. máris visszanyeri úszóképességét. Türelmetlen izgalommal segítettem Juanitónak leoldani a második tartályt. Ez nyomban feljött a víz színére, és fenn is maradt, akár a parafa. Kezdtem hát ismét régebbi nézetem felé hajlani: hogy tudniillik nem a tartályok miatt, hanem azok ellenére süllyedünk. Még mindig remegve az izgatottságtól, újból alámerültem, és eloldoztam a harmadik tartályt; ez is nyomban feljött a víz színére, s ugyanígy a három következő tartály is. Erősen megkönnyebbültem, de nem teljesen. Még mindig megtörténhetett, hogy a hátralevő tartályok sérültek, s ha kevesebb tartályt tudunk csak felhasználni a mentőjármű építésénél, akkor valószínűleg nem lesz elég erős ahhoz, hogy elbírjon bennünket.
Már ránk sötétedett, s így több tartályt nem is tudtunk aznap felhozni; kénytelenek voltunk hát megszakítani a munkát -- éspedig a Tahiti Nui III. építésének legkritikusabb fázisában. Hogy ellensúlyozzuk a tutaj himbálódzását, amely most fokozódott, egy uszonyt kötöztünk a kivetőrúdra, aminek nyomban meg is volt a kívánt hatása.
Másnap, augusztus 8-án kora reggel -- még mindig igen nyugtalan lelkiállapotban -- láttunk neki, hogy felszínre hozzuk a többi 45 literes tartályt is. Valamennyi teljesen ép volt, és még ha korlátlan méretű készlettel rendelkeztünk volna, akkor is bajosan találhattunk volna megfelelőbb úszótalpakat. Még a sérült tartályt is fel tudtuk használni, s ezzel egy csapásra megoldódott minden egyensúlyozás! problémánk. A továbbiakkal viszonylag gyorsan boldogultunk: csúsztatható csomókkal favázaikra kötöztük a tartályokat, és csakhamar készen álltunk a következő feladatra. Most jött el végre az ideje, hogy a két árbocból készítendő keresztgerendákat a két befejezett úszótalp közé erősítsük. Ezt az önmagában igen egyszerű munkát rendkívül megnehezítette, hogy a gerendák sokkal hosszabbak voltak, mint a hátsó fedélzet, ahol dolgoztunk. Kénytelenek voltunk hát a tengerbe ugrani, amely még most is nagyon viharos volt; így vigyázni tudtunk rá, hogy a tartálysorok el ne sodródjanak, és a keresztgerendákhoz kötöz-
167
tűk okot, miközben egész idő alatt fenn kellett magunkat tartani a vízen.
Ilyen körülmények között a munka persze bosszantóan lassan haladt, s mire végül az utolsó csomót is szorosra húztuk, nagy bánatunkra már késő volt ahhoz, hogy fura alkotmányunkat vízre bocsássuk. Juanito ekkor váratlanul megjelent egy üveg brandyvel a kezében, s mi örömmel vettük tudomásul, hogy ezt nem a Tahiti Nui III. keresztelőjére tartogatja -- amint első pillanatban gondoltuk --, hanem némiképpen megcsappant vitalitásunk fokozására szánja. Hogy hol rejtegette Juanito ezt az utolsó üveget, mindnyájunk számára rejtély volt, de már régen lemondtunk róla, hogy akár csak kísérletet is tegyünk a Juanito körüli rejtélyek megfejtésére (amelyek közül a legnagyobb kétségtelenül sajátos egyénisége volt), így hát csak vidáman elvigyorodtunk, és odanyújtottuk poharunkat, hogy elfogadjuk egész napi derekas munkánk jól megérdemelt jutalmát.
Emelkedett hangulatunkban, amely csak egész kis mértékben volt a brandynek tulajdonítható -- szilárdan meg voltunk győződve róla, hogy ez az utolsó vagy legalábbis utolsó előtti esténk a Tahiti Nui II. fedélzetén.
Mint már annyiszor, látszólag oly jól megalapozott optimizmusunk ezúttal is végképp szertefoszlott, amikor a szél még azon az éjszakán délkeletről északkeleti irányba fordult, és ráadásul egyre erősebb lett. így, ahelyett, hogy reményeinknek megfelelően augusztus 9-én vízre bocsáthattuk és végleg felépíthettük volna a Tahiti Nui JJ/.-t, egész napon át tétlenül kellett hasalnunk a kunyhó tetején. Noha a hullámok ijesztő módra dobálták ide-oda a tartályokkal ellátott új favázat, a kötések és szögek meglepően jól tartottak. Az a kötél azonban, amely az új tutajt a hátsó fedélzethez erősítette, valamint a kivetőrudak kötései mintha meglazultak volna. Habár egy csepp kedvet sem éreztünk hozzá, hogy elhagyjuk viszonylag biztonságos helyünket, mégis kénytelenek voltunk óvatosan lemászni a tetőről, és kínos egyensúlyozó mutatványok közben végül is sikerült megerősítenünk a kötéseket. Felbuzdulva sikerünkön, meglepően jó eredménnyel igyekeztünk
168
megnyugtatni önmagunkat és egymást, hogy a szél estére lecsendesül.
De amikor az este leszállt, csak annyi történt, hogy egy nagy fehér tengeri madár jelent meg bágyadt szárnycsapásokkal a tenger felett, majd letelepedett a III. számú tutajra. Rossz jelnek tekintettük a dolgot, s balsejtelmeink ijesztő gyorsasággal beteljesültek. Rövidesen olyan tomboló vihar csapott le ránk félelmetes dühvei, amelyhez képest az előző napi erős északkeleti szél enyhe passzát fuvallatnak nevezhető. Az áthatolhatatlan sötétség és az üvöltő szél teljesen megvakított és megsüketített minket, s eközben a kunyhótető szüntelenül reszketett alattunk, s ez minduntalan arra a szakadatlan, félelmetes rohamra figyelmeztetett, amely a kivetőrudakat és a félig kész mentőjárművet ostromolta.
Különösen ijesztő volt, amikor a hullámok felemelték a III. számú tutajt, és olyan erővel vágták a kunyhó gyámfájához, hogy a tetőt tartó alapzat utána még percekig úgy reszketett, mint valami összedőlni készülő kártyavár, s valahányszor ez megismétlődött, a vér megfagyott ereinkben. Nagyon is jól tudtuk, hogy végünk van, ha a kivetőrudakat elveszítjük, vagy a dühöngő hullámok elragadják mentőtutajunkat. De éppúgy tisztában voltunk vele, hogy a víz abban a szempillantásban elsodor bennünket, mihelyt megpróbálunk leereszkedni a tetőről, hogy ellenőrizzük a kötéseket. Noha az életünkről volt szó, mégsem tehettünk semmit: egyetlen reménységünk már csak abban lehetett, hogy Taaroa, a polinéziaiak tengeri istene -- akihez Eric saját bevallása szerint hasonló alkalmakkor már több ízben sikerrel fohászkodott -- ezúttal is megsegít minkét.
Hogy Taaroa közbelépésének köszönhettük-e, vagy pedig valamelyik társunk egy másik, hatalmasabb istenhez könyörgött-e megmenekülésünkért, nem tudom, de amikor másnap reggel úgy hat óra tájban végre megvirradt, a vihar már annyira mérséklődött, hogy lecsúszhattunk a tetőről, és megvizsgálhattuk a III. számú tutajt. Érthetetlen módon nem érte komoly sérülés. Közvetlenül ezután a fehér tengeri madár a levegőbe emelkedett és elrepült; ebből természetesen arra
169
következtettünk, hogy a viharnak vége. S valóban, a szél lassanként lecsendesedett, de sajnos még mindig északkeleti irányból fújt, s így túlságosan eltérített minket dél felé. Legfőbb ideje volt tehát, hogy befejezzük az új tutajt, mert most már csak akkor lehetett némi reményünk, hogy elérjük Starbucköt, ha a tehetetlen roncs helyett végre kormányozható tutajon haladunk tovább.
A III. számúnak még mindig nem volt középső úszótalpa, de mielőtt ezt a II. számú elárasztott fedélzete alatt levő öt nagy 180 literes tartályból elkészítjük, programunknak megfelelően előbb vízre kellett bocsátani az új tutajt; erre persze azért volt szükség, nehogy a III. számú is elmerüljön, amikor a hatalmas tartályoktól megfosztott II. számú hirtelen sülylyedni kezd. Ha ez a baleset bekövetkezik, mi könnyűszerrel megmenekülhetünk -- csak át kell úsznunk az új tutajra. Ez azonban nem vonatkozott Ericre. Természetesen jól tudtuk, hogy a nagybeteg Ericet feltétlenül meg kell óvni minden nedvességtől, és éppen ezért úgy határoztunk, hogy áthelyezzük őt a III. számúra, még mielőtt leszereljük a tartályokat.
Az új tutaj azonban egyelőre mindössze a két oldalsó úszótalpból állt, amelyet csak néhány keresztgerenda tartott össze; ha tehát meg akartuk valósítani nagyszerű tervünket, előbb lakhatóvá kellett tennünk az új tutajt. Kihúztunk hát néhány tucat szöget a tető alapzatából, s ezután néhány deszkából és mazonit lapból hosszúkás fülkét szerkesztettünk. A fülkét azután odaerősítettük a III. számú bal oldalára. Ez a kényes ácsmunka persze rengeteg időt vett igénybe, és már délután két óra volt, amikor Ericet végre áttelepítettük új helyére.
Amikor idáig eljutottunk, megragadtuk a III. számút, és tolni kezdtük; toltuk-löktük egészen addig, míg már a gerincünk majd kettétörött. Végre rájöttünk, hogy óvatosabban kell eljárnunk. A víz még mindig nagyon viharos volt, és attól tartottunk, hogy az új tutaj felborul, mihelyt útjára bocsátjuk. Biztonság kedvéért tehát taktikát változtattunk, és kiemeltük Ericet, mielőtt újabb kísérletet tettünk volna.
170
Kemény munka volt, és néhányszor ijesztően közel voltunk ahhoz, hogy rajtaveszítsünk, de végül is sikerült az új tutajt vízre bocsátani. Meglepően jól tartotta magát a felszínen, de sokkal erősebben bukdácsolt, mint a II. számú. Ez azonban nem aggasztott minket különösebben, mert tudtuk: csak a megfelelő terhelésre van szüksége, hogy elnyerje stabilitását. Egy kötél segítségével gyorsan magunkhoz húztuk a III. számút, s míg én szorosan tartottam az új tutajt, Jean és Hans együttes erővel felemelték Ericet, és áthelyezték új fülkéjébe. Gyors egymásutánban áttettük a tutajra szextánsunkat, az egyetlen használható rádióvevőt, továbbá néhány hajózási szakkönyvet és élelmiszer- és ivóvízkészletünk nagyobb részét.
Minthogy Eric teljesen tehetetlen volt, és sokféle váratlan baleset fenyegette, megkértem Jeant, hogy tartson vele. Ezután az új tutajt kb. 18 méter hosszú kötéllel láttuk el, és útjára bocsátottuk. Ámde alig ment néhány méternyit, máris visszatért a széllel, és minduntalan a mi tutajunkhoz ütődött. Hiába taszítottuk el, újra meg újra csökönyösen visszajött, mint a kiskacsa, amikor fél elhagyni az anyját. Eric tanácsára egy törülköző méretű vitorlát feszítettünk ki a III. számún, és még egy másik, tíz méter hosszú kötéllel láttuk el -- s az eredmény meglepően jó volt: az új tutaj valóban nekiindult, és távolodóban volt tőlünk.
Három óra volt már, és éppen ezért haladéktalanul nekiláttunk, hogy leszereljük a nagy 180 literes tartályokat. Az első tartály ezúttal is tele volt vízzel, de miután már megedződtünk az ilyen balesetekkel szemben, nem vesztegettük az időt fölösleges töprenkedéssel, hanem sietve leoldoztuk a többi négy tartályt is, amelyek egytől egyig kifogástalan állapotban voltak. Meglepetésünkre és örömünkre a Tahiti Nui II. mindössze 10 centimétert süllyedt. De azért, hogy elkerüljünk minden további összeütközést a két tutaj között, nem erősítettük őket egymáshoz, hanem egyenként úsztunk át a tartályokkal a III. számúhoz, és ott nagy üggyel-bajjal a középső faváz alá rögzítettük őket. Minden ilyen oda-vissza megtett harmincméternyi út sok időt vett igénybe, és csak
171
éppen hogy be tudtuk fejezni ezt a fárasztó munkát, mire ránk sötétedett.
Mivel mindkét jármű egyformán ingatag volt, úgy határoz* tünk, hogy kettéoszlunk: Eric és Jean a III. számún töltik az éjszakát -- Juanito, Hans meg én a II. számún. Társaimtól eltérően, én nagyon rosszul aludtam, és valahányszor felébredtem, ellenállhatatlan kényszert éreztem, hogy a tető szélére kússzak, és onnan ellenőrizzem, vontatjuk-e még a tutajt. Ha egészen őszinte akarok lenni, nem tagadhatom, hogy elsősorban saját biztonságomért aggódtam, mivel mind énrám, mind horkoló társaimra, valamint Ericre és Jeanra nézve is egyformán végzetes lett volna, ha az elnyűtt vontatókötél elszakad.
Augusztus 11-én, hétfőn azzal kezdtük a napot, hogy megvitattuk: miképpen tudnánk az új tutajt a lehető legrövidebb idő alatt befejezni. Páratlan alkotmányunknak egyelőre még nem volt sem fedélzete, sem árboca, s hiányzott róla a kormányevező s a további megszilárdítására szolgáló keresztgerendák. De azért szent meggyőződésünk volt, hogy ha jól megszervezzük a hátralevő munkát, s beleadjuk minden erőnket, még az este beköszöntése előtt útnak indulhatunk az új tutajon. Biztosak voltunk benne, hogy a vihar után egy jó darabig kedvező időjárásunk lesz, és így teljesen ki is hagytuk számításainkból azt a lehetőséget, hogy az idő elromolhat. Csakhamar bebizonyosodott, hogy alaposan tévedtünk: az ég lassanként újból elsötétült, és a tenger is egyre nyugtalanabb lett.
Juanitót, akire az a feladat hárult, hogy a mazonit lapokból készülő fedélzetet szögekkel a helyére rögzítse, csöppet sem zavarta a III. számú dülöngő mozgása, de Ericet s engem sem hátráltatott munkánkban: éppen a kormányevező felszerelésén fáradoztunk, miközben csak kúszva tudtunk közlekedni a bukdácsoló tutajon. De szegény Jeannak és Hansnak nehezebb feladat jutott: annyi fát kellett leoldozniuk a régi tutajról, amennyit csak lehetett, s átszállítani az új tutajra; ide-oda úszva a két jármű között, páratlan harcot kellett vívniuk a hullámokkal. Valamilyen rejtélyes okból a tengerben ezen a
172
napon csak úgy hemzsegtek a kellemetlenül kíváncsiskodó cápák, ami még jobban megnehezítette hálátlan feladatunkat. Jean és Hans mégis csökönyösen folytatták a küzdelmet, és minden józan ész ellenére velünk együtt rendületlenül hittek benne, hogy az új tutaj még aznap estére elkészül.
De amikor ránk sötétedett, a mentőjárműnek még nem volt árboca, s ami sokkal nagyobb baj, a túlterhelt vázat még nem sikerült a II. számú kivetőrúdjával megerősítenünk, így hát, bármilyen nehezünkre esett is, még egyszer el kellett halásztanunk az indulás óráját. Mint utólag rájöttem, a két ősi ellenfél, Eric és Jean sehogy sem fértek össze előző éjszaka kettesben az új tutajon. Ezúttal tehát arra kértem Jeant, maradjon ő a régi tutajon kedves cimborájával, Hansszal, jómagam pedig Eric és Juanito közé heveredtem a III. számú fedélzetén.
Csakhamar két lehangoló dolgot fedeztem fel, amelyek napközben elkerülték figyelmemet. Az egyik baj az volt, hogy a tartályok jóval mélyebben merültek a vízbe, mint ahogy előre gondoltuk, s ráadásul ekkor még sem a teljes rakomány, sem az egész legénység nem volt az új tutajon. Másodszor pedig, határozottan éreztem, hogy a középső faváz alá rögzített nagy tartályok erőteljesen megmozdulnak, valahányszor a tutaj hullámhegyre kapaszkodik, vagy hullámvölgybe siklik alá. Nyomban tanácskoztam az ugyancsak ébren levő Ériekéi, és hamarosan megegyeztünk abban, hogy rendkívül kockázatos vállalkozás volna az új tutajra bízni sorsunkat anélkül, hogy előbb még fokoznók szilárdságát, és növelni próbálnánk úszóképességét.
A III. számú teherbírásának növelésére csak egyetlen lehetőségünk volt: ha áthozzuk azokat a még ép bádogtartályokat, amelyeket Gonstituciónban kaptunk. Másnap, augusztus 12-ének reggelén, mihelyt megvirradt, rosszkedvűen nekifogtunk, hogy leszereljük őket a II. számú előfedélzetéről. Három tartályt teljesen szétmart a rozsda, a másik három azonban használható volt; ezeket nagy sietve az új tutaj három sarka alá erősítettük. A negyedik sarkára pedig, az egyensúly kedvéért, egy -- üres demizsonokból összekötözött -- rendkívül formát-
173
lanul ható, de igen erős úszótalpat rögzítettünk. Utána haladéktalanul hozzáláttunk, hogy egy újabb keresztet készítsünk abból a fából, amelyet Jean és Hans hozott át előző nap a régi tutajról. Hosszas fejtörés után ugyanis kisütöttük, hogy a középső nagy tartálysort úgy tudjuk legjobban megszilárdítani, ha még egy fakeretet szerelünk alájuk, s így a felső és alsó váz közé szorítjuk őket. Számításunk helyesnek bizonyult: a tartályok szabálytalan mozgása nyomban megszűnt, és ezáltal a kötések is némileg tehermentesültek. Az idő fokozatosan javult, és a hullámok is kezdtek lecsendesedni, ami megkönnyítette ezeket az előre nem látott teendőket, mindazonáltal még egy teljes napot vettek igénybe. Ha még aznap sikerült volna befejeznünk az új tutajt, bizonyára nem vesszük olyan nagyon a szívünkre a késedelmes indulást, de amikor a nap hirtelen leszállt, még odáig sem jutottunk, hogy áthozzuk a kivetőrudakat a régi tutajról. Leverten, ingerült hangulatban meredtünk a tengerre, amelyen már az utolsó fénysugarak is kialvóban voltak.
Egy teljes hét múlt el, mióta nagy reményekkel hozzáfogtunk az új tutaj építéséhez, s mikor délben meghatároztam a hajóhelyet, kiderült, hogy nem egészen száz mérföld választ el Starbucktől; de most már jóval délebbre voltunk attól a szélességi foktól, amelyen a sziget feküdt, s a kívánatos és tényleges útirányunk közötti szög az északkeleti szél miatt fokról fokra nőtt. Eric hosszasan tanulmányozta a térképet, majd olyan nyugodtan, mintha csak egy vonat indulási időpontját nézte volna meg a menetrendben, így szólt:
-- Starbucköt már nem érhetjük el. Legjobb tehát, ha holnap, mindjárt induláskor Penrhyn felé vesszük utunkat.
Gyors pillantást vetettem a térképre, és láttam, hogy Penrhyn mostani hajóhelyünktől 225 mérfölddel fekszik délnyugatra. Kétségtelenül összehasonlíthatatlanul nagyobb reményünk volt arra, hogy ide eljussunk, mint Starbuckbe, és nem fojthattam el meglepetésemet és bosszúságomat, amiért erre a nyilvánvaló igazságra nem jöttem már régen rá. De még mielőtt kifejezhettem volna egyetértésemet, Jean és Hans hevesen Ericnek támadtak: szeszélyesnek, ostobának, felelőt-
174
lennek nevezték, és ezenkívül még egy csomó kellemetlen tulajdonsággal ruházták fel. Mikor azután egy pillanatra elhallgattak, igyekeztem a lehető legtapintatosabban meggyőzni őket arról, hogy Eriének igaza van, de hasztalanul, és minél tovább tartott a vita, annál elkeseredettebben és ellenségesebben folyt.
Bármilyen különös, Juanito szemlátomást nem tudta eldönteni, kinek a pártjára álljon, mert egyetlenegyszer sem szólt bele a vitába, s ez volt egyúttal az én egyetlen vigaszom. Életünk -- most inkább, mint valaha -- attól függött, békésen megegyezünk és együttmüködünk-e, s ha például Jean és Hans nem vállalnak többé őrséget, ez mindnyájunk vesztét jelentheti. Most már lehetetlen lett volna két csoportra oszlanunk, hiszen minden alkalmas anyagot felhasználtunk az új tutaj építéséhez. Amikor tehát láttuk, milyen fanatizmussal ragaszkodnak Jean és Hans saját elképzelésükhöz, Ériekéi kelletlenül beleegyeztünk, hogy előbb megpróbálunk eljutni Starbuckbe.
-- De meg kell ígérnetek, hogy ha végül szerencsétlenségünkre mégsem sikerül eljutnunk Starbuckbe, beleegyeztek, hogy Alain meg én határozzuk meg a további útirányt -- tette hozzá Eric.
Jean és Hans -- anélkül, hogy felfigyeltek volna Eric gúnyos hanglejtésére -- ünnepélyesen megígérték, amit kívánt, és ez cseppet sem esett nehezükre, oly hihetetlen gyerekességgel bíztak abban, hogy hamarosan legyőzünk minden akadályt. Rosszkedvűen váltunk el egymástól, s hamarosan álomba merültünk.
Augusztus 13-án, mihelyt elfogyasztottuk szokásos reggeli kávénkat, leszereltük a Tahiti Nui II. kivetőrúdjait. A tutaj egyre erősebben himbálódzott, de a várt katasztrófa nem következett be, mert a tenger meglepően nyugodt volt. Jean, Hans és Juanito tehát ott maradtak, hogy összeszedjék a maradék faanyagot, én pedig visszatértem a III. számúra, hogy itt Eric felügyeletével kiszabjak egy vitorlát. Társaim már jó néhány farönköt átszállítottak, rájuk hasalva a vízen, amikor a II. számú irányából hirtelen metsző kiáltás ütötte
175
meg a fülemet. Jean és Juanito kiáltoztak, s amint meghallottam őket, Hans felé mutattak, aki vagy húszméternyire tőlünk az egyik kivetőrudat tolta maga előtt a vizben. Első gondolatom az volt, hogy egy cápa támadta meg. De sehol sem láttam háromszögű uszonyokat, és maga Hans is jókedvűen vigyorgott, és megnyugtatóan intett a kezével. Jó ideig értetlenül bámultam őt, míg végre rájöttem, hogy mi a baj: ahelyett, hogy a III. számú felé közeledett volna, mint ahogy nyilvánvalóan képzelte, lassan, de biztosan távolodott tőlünk, méghozzá igen egyszerű okból. Mert habár a szél meglehetősen gyenge volt, a tutajok -- viszonylag nagy víz fölötti felületük miatt -- sokkal gyorsabban haladtak, mint a teljesen víz alá merülő árbocrúd, amely különben is túlságosan nagy volt ahhoz, hogy Hans egymaga szállítsa át.
Sietve kutatni kezdtem a batyukban és ládákban: vajon áthoztuk-e már az utolsó kötéltekercset az új tutajra. De persze nem találtam sehol. Szerencsére Jeannak ugyanaz a mentő ötlete támadt, és sietve dereka köré csatolta a II. számún maradt kötél egyik végét -- a másikat pedig egy gyámfához erősítette. Mihelyt befejezte ezeket az előkészületeket, a vízbe vetette magát. Bármilyen különös, Hans még most sem vette észre, hogy távolodóban van tőlünk, s újból megnyugtatóan intett Jeannak, sőt pár perc múlva keresztbe feküdt az árbocrúdon, hogy egy kicsit kifújja magát.
Jean az utolsó pillanatban érte el Hansot, akkor, amikor a kötél éppen végére ért, s ő maga is már-már kifogyott az erőből. Mivel az árbocrúd legalább olyan értékes volt, mint Hans élete, és Jeannak nagy nehezen sikerült meggyőzni őt, hogy megmentésre szorul, én is beugrottam a vízbe, és segítségükre siettem. Csak amikor már megesküdtünk rá, hogy valóban úton volt vissza Dél-Amerika felé, és részletesen ecseteltük, milyen kellemetlen lehet egy árva tuskón teljesen egyedül maradni a Csendes-óceán kellős közepén, akkor mutatott nagy kelletlenül némi hálát mentőakciónk iránt. E tragikomikus esemény után óvatosabbak lettünk: minden egyes fadarabot, amellyel átúsztunk egyik tutajról a másikra, mentőkötélhez erősítettünk. Az utolsó tárgy, amelyet átszállítottunk
176
az új tutajra, a polinéziai fabálvány volt -- hűséges kísérőnk, mióta csak a Tahiti Nui I.-en nekivágtunk az óceánnak, hiszen valami különös szerencse folytán már a Fernández-szigetek melletti első hajótörésünk alkalmával is sikerült megmentenünk.
Kimondhatatlan megkönnyebbülésünkre ezen a napon végre teljesen elkészültünk az új tutajjal, és így még sötétedés előtt útnak indulhattunk volna. Ennek ellenére másnapra halasztó ttuk az indulást, mert száz százalékig meg akartunk győződni a III. számú tengerbíró képességéről, mielőtt elvágjuk a kötelet, amely még a II. számúhoz és az otthagyott tekintélyes mennyiségű tartalékanyaghoz csatolt bennünket. A kivetőrudak leszerelése után már életveszélyes lett volna a II. számún tölteni az éjszakát. Ami a Tahiti Nui II. további sorsát illeti, már csak egyetlen kérdés volt hátra: vajon felborul-e, még mielőtt elsüllyed -- vagy előbb teljesen a víz alá merül, s csak azután fog felborulni. Első ízben történt tehát ezen az éjszakán, hogy most már valamennyien az új tutajon tértünk nyugovóra.
Nem volt könnyű feladat helyet teremteni valamennyiünknek a szűk, két méter hosszú és másfél méter széles fedélzeti emelvényen, amelyet emellett csaknem teljesen elborítottak a ládák, zsákok és batyuk. Minthogy képtelenek voltunk más megoldást találni, végül is e csomaghalmazok tetején dőltünk végig, összezsúfolódva, akár a heringek. Súlyosbította a helyzetet, hogy a tutaj igen mélyen merült a vízbe, és a hullámok elérték a vékony fedélzet alsó részét. Becslésem szerint a tutaj mindössze 30 centire emelkedett a víz fölé, ami kétségtelenül a lehető legalacsonyabb szintet jelentette.
Ezek az újabb megpróbáltatások természetesen csak fokozták ingerlékenységünket, s még feszültebbé tették a hangulatot, és így szüntelenül civódtunk egymással, méghozzá a leglehetetlenebb dolgokon. Eric volt az egyetlen, aki nem szólt bele a vitákba, de mérges horkantásokkal adta tudtunkra, hogy minden szót hall, s mélységesen elítéli kicsinyes perlekedéseinket. Mégis megdöbbentett, amikor úgy éjfél felé kijelentette, hogy torkig van velünk, és vissza óhajt térni a régi,
177
2 Tutajról tutajra
A ' '
süllyedő tutajra. Először úgy véltem, hogy valóban azért választja inkább a magányos pusztulást, mert nem tudja tovább elviselni folytonos veszekedéseinket, amelyek valóban rendkívül közönségesek voltak, és megpróbáltam józan érvekkel meggyőzni őt, milyen elhamarkodottan határozott.
De Eric nem volt hajlandó jobb belátásra jutni, s én mármár arra gondoltam, hogy makacsságának valami más, súlyosabb oka lehet. Az utóbbi hónapok viszontagságai és szenvedései idején nemegyszer vallotta be nekem, hogy holtfáradt már, és el sem tud képzelni szebb halált egy öreg tengerész számára, mint hogy a tenger mélyén leljen örök békét és nyugalmat -- a tengerben, amely életének célt és értelmet adott. Vagy talán azért akar eltávozni éppen most, hogy ezáltal kissé tehermentesítse az új tutajt, több helyet hagyjon számunkra, és ezzel elősegítse megmenekülésünket?
Tisztában voltam vele, hogy itt már csak a legnyomósabb érvek használhatnak, és közöltem Ériekéi, hogy ha kitart elhatározása meltett, én is visszatérek vele a régi tutajra. Erre aztán nagy nehezen és kelletlenül engedett.
Augusztus 13-áról 14-ére virradó éjszaka majdnem teljes szélcsend támadt. Amikor másnap reggel megpillantottuk a hosszú, enyhe holthullámokat, úgy véltük, legokosabb, ha a II. számút továbbra is úszóhorgonynak tekintjük -- hiszen másra már úgysem volt jó --, és nyugodtan elvégezzük az utolsó előkészületeket, amíg majd valami szelet kapunk. Először is rendet kellett teremtenünk. A szextánsot, az élelmiszert meg a hajózási szakkönyveket Eric fülkéjében helyeztük el, a víztartályokat pedig a kivetőrudakhoz erősítettük, s ily módon sikerült annyi helyet szabaddá tennünk, hogy egyszerre ketten is viszonylag kényelmesen elnyúlhattunk a fedélzeten. Miután arra számítottunk, hogy egyikünknek mindig hátul kell állnia a kormány mellett, már csak egy ember számára kellett helyet találni, s más megoldás híján felajánlottam, hogy amikor éppen nem vagyok őrségen, Eric fülkéjének tetején fogok aludni.
Most aztán hozzáláttunk, hogy felszereljük az árbocot, ami jóval nehezebb feladatnak bizonyult, mint gondoltuk, a csú-
178
szós alumínium tartályok miatt, amelyekre állítanunk kellett. De végül is sikerült felszerelnünk, mégpedig pontosan úgy, ahogy terveztük, 75°-os szögben, polinéziai módra.
Ezek után fájó búcsút mondtunk a régi tutajnak, amely most egy elmerülni készülő tengeralattjáróhoz hasonlított.
Amikor visszakapaszkodtunk az új tutajra, a tenger már az első fuvallatoktól felcsapódott, és valamennyiünk örömére egyhangúlag megegyeztünk abban, hogy azon nyomban útnak indulunk. Elég ostobán, nem kértünk tanácsot Eriétől, aki tehát érthető ingerültséggel, s igen élesen nekünk támadt:
-- Szerencsétlen tökfilkók, hát megfeledkeztetek az uszonyról. Azt hiszem, ennyi idő alatt már megtanulhattátok volna, hogy a kormányzáshoz uszonyra is szükség van. De a régi tutaj uszonyai hasznavehetetlenek, túlságosan nehezek ide.
Meghökkenve bámultunk egymásra, majd gyorsan nekifogtunk, hogy falécekből és mazonit lemezekből könnyű uszonyt készítsünk, amelyet azután -- oly erősen, amennyire csak lehetett -- a középső úszótalp alá rögzítettünk. Mialatt ezzel a kényes munkával foglalkoztunk, nem voltunk eléggé résen, s a két tutaj egyszerre csak hatalmas reccsenéssel egymásnak ütközött. Az új tutaj szemlátomást nem sérült meg, de mivel korántsem vehettük bizonyosra, hogy még egy ilyen összeütközést elbír, nem volt több vesztegetni való időnk: mihelyt a legközelebbi szél végigszáguldott a vízen, elvágtuk a vontatókötelet, és felvontuk a vitorlát. A szél éppen addig tartott, amíg a vitorlák kifeszültek, és lassan nekiindultunk, miközben Juanito boldog vigyorral őrködött a kormányevezőnél.
S ámbár a hajdan oly szép Tahiti Nui II. már csak szánalmas roncs volt, és hálásak lehettünk, hogy épségben megszabadultunk tőle, mégis szomorú tekintettel kísértük, míg csak végképp el nem vesztettük szem elől. Bánatunk talán nem is volt olyan érthetetlen, hiszen 180 eseménydús napot töltöttünk a fedélzetén, amióta útnak indultunk rajta Constituciónból.
Üj tutajunk jobban haladt, mint ahogy vártuk, de szél ellen persze éppoly kevéssé tudott lavírozni, mint az elődje. Minden más kérdésnél fontosabb volt tehát, hogy hány fokkal vagyunk
12*
179
képesek eltérni a szél irányától. Egy falécet vontatva nyomdokvizünkben, megállapíthattuk sodródásunk irányát, és bebizonyosodott, hogy úgy van, ahogy gondoltam: az eltérés sokkal nagyobb, semhogy a még mindig uralkodó északkeleti szél mellett elérhessük Starbucköt. Juanito éppen elég tengerészeti tapasztalattal rendelkezett ahhoz, hogy ezt megértse, de Jean és Hans továbbra is konokul kitartottak elképzelésük mellett; nem hittek saját szemüknek, és szavaikból ítélve valóban úgy látszott: egyes-egyedül engem okolnak azért, hogy nem tarthatunk egyenesen a sziget irányába.
Már augusztus 15-én délben, amikor megállapítottam, hogy máris 70 mérfölddel délkeletre vagyunk Starbucktől, meg akartam változtatni a menetirányt, úgyhogy az északkeleti szél segítségével egyenesen Penrhyn felé hajózzunk. Jean és Hans azonban azzal a nevetséges érvvel álltak elő, hogy a szél hirtelen megfordulhat, s ragaszkodtak hozzá, hogy igyekezzünk elérni Starbucköt. Oly fenyegető hangon követelték ezt, hogy végül is lemondtam szándékom megvalósításáról. Ennek az esztelen navigálásnak elkerülhetetlen eredménye az volt, hogy -- pontosan huszonnégy óra múlva -- elvitorláztunk Starbuck mellett, nem kevesebb, mint 29 mérfölddel a szigettől délre.
Jean és Hans sokáig bizalmatlanul tanulmányozták számításaimat, s amikor végre ráeszméltek, hogy milyen csúnyán elkerültük a szigetet, teljesen letörtek. S ámbár mi többiek nem osztoztunk társaink hiú reményeiben, mi is nagyon lehangoltak lettünk, hiszen Starbuckön túl már nem volt egyéb, mint néhány jelentéktelen korallsziget, s azokon túl pedig csupán a puszta óceán, egészen Samoáig, amelyet navigációs szempontból korántsem lehetett eszményi úticélnak tekinteni.
Az egyetlen, amit ekkor biztosan tudtunk Starbuckről, az volt, hogy a térképen jelzett helyen egy darab szilárd szárazföld terül el, ahol megvethettük volna a lábunkat -- de annyi éppen elég is volt nekünk. Amikor megmenekülésünk után visszatértem Tahitiba, igen kíváncsi lettem erre a szigetre, és többször is kérdezősködtem felőle a legtapasztaltabb szkúnerkapitányoknál. De egyikük sem járt ezen a szigeten, s nem
180
is hallottak senkiről, aki valaha is felkereste volna. Ez persze még fokozta kíváncsiságomat, és mohón böngésztem végig valamennyi rendelkezésemre álló könyvet. Az itt-ott fellelhető elszórt utalásokból az alábbi képet sikerült alkotnom erről a szigetről, amelybe néhány héten át minden reménységünket vetettük.
Starbucköt egy angol bálnahalászhajó kapitányáról nevezték el, aki 1823-ban fedezte fel; a sziget 8 km hosszú, és legszélesebb részén 4 km széles. Körülbelül egy kilométeres sávban csipkés szélű korallzátony zárja teljesen körül, amelyet erősen ostromolnak a tenger hullámai; partján sem védett hörgő nyzóhely, sem kikötőhely nem található sehol.
Mint a legtöbb ilyen korallsziget, Starbuck is rendkívül alacsony, és nincs olyan pontja, amely négy és fél méternél magasabban emelkedne a tenger színe fölé. Ha ciklon vagy tenger alatti vulkánikus kitörés különösen erős holthullámzást okoz, a hullámok gyakran a szigeten is végigsöpörnek.
Másrészt azonban Starbuck abban különbözik a legtöbb korallzátonytól itt a Csendes-óceán déli részén, hogy növényzete pusztán fűkupacokból és néhány elszórt bokorból áll, amelyeknek egyike sem nő egy méternél magasabbra, s nem terem rajtuk semmiféle ehető gyümölcs.
A part menti keskeny homoksávtól eltekintve, a sziget földjét legnagyobbrészt tengeri madarak trágyája vagy az elpárolgott tengervízből kicsapódott sóréteg borítja, s ezáltal Starbuck bizonyos távolságból szokatlan képet nyújt: mintha csak egy hatalmas jégtábla lebegne a tengeren. Ivóvize persze egyáltalában nincs.
Egyetlenegyszer, 1870 elején történt meg csupán, hogy emberi lények próbáltak letelepedni a szigeten: több veszélyes kísérlet után, melyeknek során majdnem felborult a hajójuk, néhány túlzottan optimista amerikai szállt partra Starbuckben, hogy vagy két tucat munkás segítségével madártrágyát gyűjtsenek. Ámde mihelyt kiszálltak, rikoltozó tengeri madarak sűrű felhői vették őket körül, olyan zajt csapva, hogy
181
egyetlen szót sem tudtak váltani. Ennek ellenére körüljárták a szigetet, s eközben itt is, ott is kifehéredett emberi csontokat találtak, és legalább hét különböző vizi jármű roncsaira bukkantak. A szüntelen madárrikoltásnál még elviselhetetlenebb volt a hőség és a vakító napfény -- így hát az amerikaiak hamarosan lemondtak reménytelen vállalkozásukról. Azóta, a jelekből ítélve, senki sem próbált partra szállni Starbuck földjén, és alig néhány hajó haladt el a barátságtalan sziget közelében.
Emellett még egy, csaknem hasonlóan kellemetlen felfedezést tettem szerencsés megmenekülésünk után: Starbuck akkoriban beleesett abba a Karácsony-sziget köré vont széles tengeri övezetbe, ahol tilos volt a hajózás, az atombombakísérletek miatt.
Ám -- mint már mondtam -- 1958. augusztus 16-án délben minderről sejtelmünk sem volt, és így valóban nagy és őszinte keserűséggel változtattam meg az útirányt, s kormányoztam tovább a tutajt.
182
ÚTBAN SAMOA FELÉ
Az a puszta tény, hogy elkerültük Starbucköt, már önmagában is nagyon lehangoló volt. De Eric és én megállapítottuk, hogy ennél még sokkal nagyobb baj is van: oly magasra sodródtunk már az Egyenlítő irányába, és olyan messze nyugat felé, hogy nagyon is kétséges, sikerül-e elérnünk Penrhynt. Ez annyival is inkább levert minket, mivel jól tudtuk, hogy Penrhyn -- illetve polinéziai nevén Tongareva -- lakott sziget, és a Tahitiból jövő vagy arrafelé tartó jachtok gyakran kötnek ki itt. Volt persze még rá lehetőség, hogy az északkeleti szél időközben fokozatosan északibb irányt vesz, és elsegít bennünket a szigetig. De sajnos sokkal valószínűbbnek látszott, hogy Samoa felé kell majd tartanunk, s ebben az esetben még legalább egy hónapot kell eltöltenünk a Tahiti Nui III. fedélzetén.
Amikor a lehető legtapintatosabb módon társaim tudomására hoztam, hogy még hosszú útra kell felkészülnünk, és azt javasoltam, hogy csökkentsük még jobban napi élelmünket és vízadagunkat, Jean és Hans meglepő gyorsasággal ocsúdtak fel letargiájukból, és élénken tiltakoztak. Heves érvelésük során természetesen abból indultak ki, hogy teljesen fölösleges most már tovább szűkölködnünk, hiszen rövidesen megérkezünk Penrhynbe. Vajon nem én magam mondtam-e, hogy ott ki fogunk tudni kötni? Haragosan válaszoltam, hogy ezt a lehetőséget már elszalasztottuk, amikor nem egyenesen Penrhyn felé vettük utunkat, és hogy ez kinek a hibájából történt, azt ők is nagyon jól tudják. Válaszom természetesen nemigen járult hozzá a harmónia helyreállításához.
Minthogy azonban az életünk valóban azon múlt, hogyan tudjuk beosztani szűkös készleteinket, úgy határoztam, hogy
183
mindenáron keresztülviszem szándékomat. Nem vesztegettem tehát az időt fölösleges vitákkal, hanem felnyitottam az élelmiszeresládát, és leltárt készítettem a tartalmáról. Hamar elkészültem, mert ekkor már nagyjából csak az alábbi tartalékokkal rendelkeztünk:
6 kg rizs
5 kg lencse 2 kg liszt
2 csomag makaróni 2 doboz vagdalthús-konzerv l doboz főtt lazackonzerv l doboz marhahús-konzerv 8 doboz vegyes gyümölcskonzerv 12 doboz tejkonzerv 4 bődön méz
7 kis csomag mazsola l kg csokoládépor
A néhány doboz konzerv csak egy vagy két étkezésre lett volna elég, így hát a legésszerűbb kétségtelenül az volt, ha vastartaléknak tekintjük, s csak végső esetben nyúlunk hozzá. Becslésem szerint még éppen annyi mézünk, mazsolánk és tejkonzervünk volt, hogy Eric szükségleteit fedezni tudjuk. Ez azt jelentette, hogy nekünk többieknek mindössze 6 kg rizsünk, 5 kg lencsénk, 2 kg lisztünk és két csomag makarónink maradt. S ráadásul csupa olyan étel, amelyet csak főve lehetett fogyasztani, márpedig nekünk nem volt egyéb fózőalkalmatosságunk, mint a gázresó, ehhez is már csak egyetlen gázpalackunk maradt, s az sem volt egészen tele, így szóba sem jöhetett, hogy a kemény lencsét a gázresón főzzük meg, vagy hogy palacsintát süthessünk rajta. Kelletlenül kiiktattam hát étrendünkből mindezeket a cikkeket, és végül is arra az elszomorító következtetésre jutottam, hogy csaknem kizárólag rizsen kell megélnünk, s ezt majd kiegészítjük annyi hallal, amennyit fogni tudunk.
Ami az ivóvizet illeti, még volt egy színültig tele 45 literes
184
tartályunk, így hát naponta három kávéscsészényi vizet ihatunk, és Eric számára még egyszer ennyi jut.
Mint ahogy vártam, élelmezési programom viharos ellenkezésre talált. Társaim szemlátomást alig tudták megérteni, hogy úgy takarékoskodunk legjobban a gázzal is meg az ivóvízzel is, ha csak minden másnap főzünk rizst (de mindig két alkalomra elegendőt), és azt is tengervízzel. Nyilvánvalóan még arról sem voltak teljesen meggyőződve, hogy Ericnek -- aki megint erősen belázasodott -- dupla vízadagra és a miénknél táplálóbb kosztra (vagyis mézre, mazsolára, kondenzált tejre) van szüksége. Hosszú vita után végül is beleegyeztek a javaslatomba, de csöppet sem leplezték, mennyire elégedetlenek.
Másnap felvetettem a következő kérdést, amely legalább ilyen fontos volt: hogyan osszuk be az őrszolgálatot a kormánynál? A magam részéről nappalra semmiképpen nem akartam őrséget vállalni, hogy legyen időm méréseket végezni, ellenőrizni a kötéseket és helyrehozni az esetleges sérüléseket a tutajon; éppen ezért arra kértem a többieket, hogy én mindig egyfolytában, az éjszaka első felében teljesíthessek őrszolgálatot. Ez ellen senki sem tiltakozott, és ettől kezdve az őrszolgálati beosztás névsora így alakult:
18-24: Alain 24-2: Juanito
2-4: Hans
4--6: Jean
6-10: Juanito 10-14: Hans 14-18: Jean
őrszolgálatunk első, hosszú huszonnégy órája letelt, s a Tahiti Nuí III. nagy örömömre és megkönnyebbülésemre rendkívül gyors vitorlásnak bizonyult: amikor ugyanis augusztus 17-én napmagasságot vettem, kiderült, hogy teljes ötven mérfölddel közelebb kerültünk Penrhynhez. De, szerencsétlenségünkre, a szél ez alatt az idő alatt mindinkább keleti
185
irányt vett, és több mint tíz mérföldnyivel térített ki utunkból, s így arra, hogy a szigetet elérjük, gyakorlatilag már semmi eshetőségünk sem lehetett. Rossz jel volt az is, hogy az egyetlen fel-fel bukkanó hal a tutaj közelében a mi hűséges barna cápánk volt, melyet úgy látszik, még az sem tudott megtéveszteni, hogy átszálltunk egyik járműről a másikra. Jean és Hans pedig -- ahelyett, hogy végre belátták volna, mennyire indokolt a szűkös élelmiszer-adagolás -- duzzogni kezdtek, és barátságtalanok voltak hozzám. Ezzel szemben Juanito, aki kifogástalanul viselkedett, mióta csak elhagytuk a Tahiti Nui //.-t, beletörődött sorsába, és a kisebb munkálatoknál szívesen segített nekem.
Másnap, miközben számításaimat végeztem, eszembe jutott, hogy könnyebben boldogulnék, ha a papirost valami kemény alátétre helyezhetném. Körülnézve, Eric fülkéjének szélén megpillantottam egy erre a célra alkalmas, kiugró mazonit lapot, és szólni akartam Juanitónak, hogy fűrészelje le. Juanito azonban éppen a kormánynál őrködött, és így Jeant kértem meg erre az apró szívességre. Jean nyomban felkelt, és elővette a fűrészt. De alighogy a mazonit lapot megfogta, egészen váratlanul felharsant Juanito fenyegető hangja:
-- Hozzá ne nyúlj l
Mindnyájan csodálkozva meredtünk Juanitóra: mit jelentsen ez? Vajon új, komoly krízis kezdetét-e, vagy csak múló szeszélyt?
-- De kedves Juanitóm, mi kifogásod van az ellen, hogy lefűrészeljük ezt a kis darab mazonitot? -- kérdezte barátságosan Jean, amikor felocsúdott első meglepetéséből.
Válasz helyett felhangzott a még félelmetesebb figyelmeztetés :
-- Nem hallod, mit mondtam? Hozzá ne nyúlj a mazonithozl
Ez már több volt, mint amennyit el tudtam viselni, és több volt, mint amennyit fegyelmi szempontból megtűrni lehetett. Óriási erőfeszítéssel elfojtva haragomat, lassan felálltam, kivettem Jean kezéből a fűrészt, és anélkül, hogy egyetlen szót szóltam volna, fűrészelni kezdtem a mazonitot. Juanito tajték-
186
zott a dühtől, elengedte a kormányevezőt, egy lépést tett előre, s öklét rázva, bömbölte a fülembe:
-- Nem érted, hogy ez a mazonit lap védi az én dolgaimat? A megértés legcsekélyebb jelét sem mutattam, és folytattam
a fűrészelést, mintha Juanito a világon sem volna. Juanito még néhányszor megismételte fenyegető kiáltásait s a furcsa indoklást, aztán egyszerre csak bágyadtán leengedte karját, és egészen váratlanul szűkölő hangon így szólt:
-- Én is kérem a magam élelmiszeradagját.
Végre megértettem Juanito új krízisének indítóokát. Nyilvánvaló volt, hogy ő is éppen olyan rossz néven vette a szűkös fejadagokat, mint Jean és Hans, de nem mert kifejezést adni elégedetlenségének, s most minden visszafojtott bosszúság kitört belőle. Éreztem, hogy máris sikerült felülkerekednem, s mihelyt végeztem a fűrészeléssel, leültem, és igyekeztem úgy tenni, mintha nagyon elmerülnék a munkámban. Juanito, miután ilyen váratlanul elvesztette legfőbb ellenfelét, hirtelenében nem tudta, milyen álláspontra helyezkedjen, és néhány pillanatig bizonytalanul tekingetett körül, mintha Jeantól és Hanstól várna segítséget, majd -- kimondhatatlan megkönnyebbülésemre -- visszament a kormányhoz.
Habár ezúttal sikerült helyreállítanom a nyugalmat, mégis lehangolt voltam, mert tudtam, hogy győzelmem nem tart sokáig. Rosszkedvem csak fokozódott, amikor Jean és Hans, többé-kevésbé burkolt célzások formájában tudtomra adták, hogy valójában teljesen egy véleményen vannak Juanitóval, és maguk is azt tartják, hogy az egész élelmet és vízkészletet egyenlő arányban fel kell osztani valamennyiünk között. Később, a délutáni órákban, mire már mindannyian lecsillapodtunk, megpróbáltam még egyszer megértetni velük, hogy talán még több mint egy hónap is beletelik, amíg szárazföldet érünk, és ezért kénytelenek vagyunk igen szigorúan adagolni az élelmiszert.
Hogy nagyobb hangsúlyt adjak szavaimnak, újból megmagyaráztam nekik, hogy ha most mindenkinek egyszerre kiosztanám a maga részét, az eredmény katasztrofális lenne: azok ugyanis, akik hamarább kifogynának az élelemből, min-
187
den bizonnyal nem volnának hajlandók éhen halni értelmesebb és takarékoskodóbb társaik szeme láttára.
De a leghatékonyabb érvet a végére tartogattam: felvilágosítottam őket, hogy már csak annál az egyszerű oknál fogva is lehetetlen volna szétosztani készleteinket, mivel a felnyitott konzervek már nem tárolhatók tovább, és nincs elegendő gázunk ahhoz, hogy mindenki úgy és akkor főzze meg a maga porcióját, ahogy és amikor éppen kedve szottyan. Ezt kénytelenek voltak mindnyájan belátni. De ezután nyomban azzal álltak elő, hogy több olyan élelmi cikkünk van, amit könnyű volna elosztani: így például a tizenkét tejkonzervet és a hét csomag mazsolát. A szerencsétlen vita ezzel be is fejeződött. Társaim ragaszkodtak ahhoz, hogy egyenlően fel kell osztani magunk között mindent, ami felosztható. Ez világosan mutatta, hogy fösvény követelődzésük valódi oka ugyanaz volt, mint egy hónappal ezelőtt, amikor először vitatkoztunk az élelem elosztásáról: Ericen akartak bosszút állni minden nyomorúságunkért. Hiszen Eric volt az egyetlen személy a tutajon, aki ellátás tekintetében bizonyos privilégiumokat élvezett -- ha mégoly szerényeket is.
Eriének volt egy igen egyszerű, de annál nagyvonalúbb receptje a fegyelem fenntartására: azt javasolta, méghozzá fennhangon, hogy a legénység lázongó tagjait alaposan el kell páholni, és ha ez sem használ, szó nélkül be kell dobni őket a tengerbe. Ez ellen a fegyelmezés! eljárás ellen csak az volt a kifogásom, hogy ha valóban megpróbáljuk alkalmazni, könnyen megtörténhetik: a rendbontók helyett végül is Eric meg én fogunk a tengerbe repülni. Mikor azután magányos éjszakai őrszolgálatomon végre hozzájutottam, hogy csendben, nyugodtan átgondoljam a dolgot, megpróbáltam valami jobb megoldást találni. Hamarosan beláttam, hogy ha három társam összefog ellenünk, teljesen tehetetlen leszek velük szemben. Egy teherhajó kapitánya mindig kitűnő fegyverrel rendelkezik lázadás esetére: felolvassa a legénység előtt az idevágó paragrafusokat, és azzal fenyegetheti a lázadókat, hogy szigorú büntetésben részesülnek, mihelyt a hajó eléri rendeltetési helyét. Az ilyen fenyegetésnek ebben az esetben
188
nem lett volna semmi értelme, hiszen a mi tutajunkon senkit sem kötöttek ilyen paragrafusok, s minden jel arra mutatott, hogy végső rendeltetési helyünk a tenger feneke lesz.
így hát, miután addig töprengtem ezen a keserves problémán, míg a fejem is belefájdult, kénytelen voltam bevallani önmagámnak, hogy csak egyetlenegy mód van a nyílt lázadás elkerülésére: ha a lehető leggyorsabban szétosztom a tejkonzervet meg a mazsolát. Őszintén szólva, ezt az új engedményt nem annyira Eric miatt tartottam aggályosnak, mint inkább fegyelmi okokból; hiszen Eric most amúgy is oly keveset evett, hogy az ő tej konzerv- és mazsolaadagja -- s ugyanúgy az enyém is -- minden bizonnyal elegendő lesz már az útra, amely bármilyen formában is, de nemsokára véget ér. Emellett Eric számára is nagy megkönnyebbülés lesz, ha megszűnnek az adagolás körüli viták.
Másnap, augusztus 19-én reggel tehát röviden közöltem társaimmal, hogy hajlandó vagyok teljesíteni kívánságukat, és átnyújtottam a legénység minden egyes tagjának két doboz tejkonzervet és másfél csomag mazsolát. A fennmaradt két tejkonzervet szemük láttára Eric fülkéjében helyeztem el, s ez ellen szerencsére senki sem emelt kifogást. De nagy csalódásomra ez az engedmény nem sokat lendített az általános rossz hangulaton, és amikor, nem sokkal ezután, leereszkedtem a vízbe, hogy megerősítsek néhány meglazult kötést, Jean, Hans és Juanito éppolyan apatikusan szemlélték fáradozásomat, mint mindig, ha valami hasonló javító munkálattal foglalkoztam, s egyetlenegyszer sem ajánlották fel segítségüket.
A legtöbb aggodalomra ekkoriban Jean adott okot, aki eddig mindig olyan megbízható és készséges volt: vagy teljesen közömbösnek mutatkozott sorsa iránt, vagy pedig bárgyú módon bízott abban, hogy nemsokára elérjük Penrhynt. Szerencsétlenségünkre, valami különös oknál fogva, mindig éppen akkor volt a legletargikusabb és leghanyagabb, amikor a kormánynál ült, s ennek az lett a következménye, hogy oldalvást sodródtunk, és teljesen fölöslegesen át is áztunk. Huszonnégy órán át nagy önfegyelemmel viseltem Jean szeszélyes magatartását, de végül is elvesztettem a türelmemet, és
189
augusztus 20-án reggel, amikor megint őrszolgálatot tartott, alaposan lehordtam őt. Az eredmény teljesen váratlan volt. Jean nyugodtan hallgatta végig kitörésemet, és megelégedett az alábbi gúnyos megjegyzéssel:
-- Alighanem az a méz az oka, ott a fülkében, a bal oldalon: az húzza mindig rossz irányba a kormányevezőt.
Egy hajszálon múlt, hogy mérgemben neki nem ugrottam, de szerencsére utolsó pillanatban észre tértem. Vad, zavaros gondolatok kergették egymást a fejemben, de csakhamar rájöttem, hogy mindennek elsősorban én magam vagyok az oka. Már jó ideje ostoba módon az engedmények útjára léptem, s most már nem tehetek egyebet: mindvégig folytatnom kell ezt a veszélyes eljárást. De akárhányszor mondtam is el magamban: ideje végre kiosztani a mézet is, hogy elkerüljük a további hasonló jeleneteket -- egészen másnap reggelig nem voltam képes rászánni magam. Mikor azután felnyitottam az élelmiszerládát, hogy átadjak Jeannak, Hansnak és Juanitónak egy-egy bődön mézet, tekintetem a csokoládéporra esett, és gyorsan azt is elosztottam közöttük. Ezek után nagy robajjal becsaptam a láda fedelét.
Ez a kellemetlen epizód augusztus 21-ének reggelén történt. Alig néhány órával később áthaladtunk Penrhyn hosszúsági fokán, mégpedig vagy 40 mérfölddel a szigettől északra. Jean, aki egészen eddig a pillanatig makacsul ragaszkodott ahhoz az oktalan meggyőződéséhez, hogy valamiképpen el fogjuk érni a szigetet, most teljesen összeomlott, és újra meg újra hallottam, mint mormogja magában, hogy úgy bolyongunk itt a tengeren, akár a hazátlan zsidók. Szivesebben vettem volna, ha kiabál, sír és átkozódik, de ő továbbra is csak csendben gyötrődött, ami végül is éppoly elviselhetetlenné vált önmaga, mint valamennyiünk számára. Hogy eltereljem kétségbeesett gondolatait -- s egyúttal élelmiszerkészletünk szükséges kiegészítéséről is gondoskodjam --, igyekeztem rávenni őt: próbáljon most megint halászként szerencsét. Hosszas sóhajtozás után végre valóban elővette szigonyát, és leereszkedett a vízbe.
Legmerészebb reményeim teljesültek csaknem abban a
190
pillanatban: egy hatalmas dorádo -- hosszú idő óta az első, amelyet láttunk -- siklott felénk gyanútlanul a vízben, s kínálkozott szinte céltáblaként. Habár Jean semmiképpen sem volt olyan formában, mint régebben, összeszedte magát, és már másodszorra sikerült szigonyával átszúrni a dorádót, de amikor fel akarta húzni zsákmányát, elügyetlenkedte a dolgot, és olyan lassan mozgott, hogy egy kicsi, tán egy méter hosszú cápa hirtelen elkapta a halat. Jean újból nekilendült, és váratlan energiával mélyen beleeresztette nyilát a cápa oldalába. Ez igen meggondolatlan cselekedet volt, mivel Jeannak már csak egy nyila maradt, és minden valószínűség megvolt rá, hogy a cápa elszakítja a gyenge zsinórt, és eltűnik a nyíllal együtt. Valamennyiünknek a torkunkban dobogott a szíve, mialatt Jean dühödten húzta, rángatta a zsinórt. A nyíl és a zsinór is kitartott, s a cápa végül ott feküdt vergődve a fedélzeten. Valósággal megkönnyebbültem, amikor láttam, hogy nem azt a cápát fogtuk ki, amely több hónapja hűséges útitársként kísért bennünket. A cápahús egyébként nem valami ínyencfalat, de ami a kosztot illeti, már régen nem voltunk válogatósak, és örömmel szabdaltuk fel Jean zsákmányát. A maradékot, amit már nem tudtunk egy szuszra bekebelezni, gondosan megszárítottuk a napon, abban a reményben, hogy így konzerválni tudjuk addig, amíg újra szükségünk lesz némi kosztpótlásra.
A cápahalászat és a cápahús konzerválása egy ideig lekötött minket, de csakhamar megint ugyanolyan rosszkedvűek lettünk, mint azelőtt. Levertségünkhöz most a nagy forróság is hozzájárult, amely kiszárította pórusainkat, és arra kényszerített, hogy szűkös vízadagunkat mind több és több tengervízzel keverjük.
Most -- inkább, mint valaha -- úgy látszott, hogy már csak egyféleképpen menekülhetünk meg: ha a lehető leghamarabb elérjük Samoát. Éppen ezért tehetetlen dühvei láttuk a következő napokban, hogy a keleti szél lassan délkeletire fordul, s csaknem egyenesen nyugatnak terel bennünket, annak ellenére, hogy minden erővel jobb felé irányítjuk a kormányt. Mind gyakrabban s mind nagyobb aggodalommal tanulmá-
191
nyoztam a térképet. Alig kilenc fokkal voltunk az Egyenlítőtől délre. A Samoa-szigetek pedig a déli szélesség tizenharmadik és tizenhatodik foka között húzódnak széles ívben. Ha tejját a délkeleti szél tovább tart, nagyon is kétséges, hogy még a kellő időben e szigetek magasságáig tudjuk irányítani tutajunkat. Minél kedvezőtlenebb irányba sodródtunk, Jean és Hans annál inkább gyanakodtak, hogy nem értek a navigáláshoz, és -- mintha nem lett volna amúgy is elég bajom -- most már naponta és óránként kellett megmagyaráznom nekik, miért nem egyezik a mi tényleges hajóhelyünk azzal, amelyet ő szerintük, isten tudja, milyen kalkulációk alapján, el kellett volna érnünk.
Pontosan egy héttel az első általános leltár után ellenőriztem élelmiszerkészleteinket, és arra a nem egészen váratlan felfedezésre jutottam, hogy máris elfogyasztottuk rizstartalékunk egyharmadát és majdnem a fele vizünket. Végtelen kevés lehetőség volt már arra, hogy szárazföldet érünk, vagy valamilyen hajó megment minket, még mielőtt éhen vagy szomján veszünk. E felfedezés után mérhetetlen testi-lelki kimerültség rohant meg. Mi értelme még hosszabbítani gyötrelmeink idejét? S éppen most, mikor komorabb hangulatban voltam, mint valaha, egyszerre csak Eric mormogó hangja ütötte meg fülemet; kicsit közelebb húzódtam fülkéjéhez. Eric az utóbbi időben rendkívül megöregedett, és állandóan magas láza volt. Hosszú, transz-szerű alvásai alatt gyakran hallottam, amint félrebeszélt. Most azonban -- nyilván sejtelme sem lévén arról, hogy hallom -- többször egymás után elismételte ugyanazt a szivfájdító fohászt:
-- Istenem, nem bánom, akárhogy, csak már vége legyen.
Közel voltam a síráshoz, és sokáig kábultan ültem Eric fülkéje mellett. Különös módon azonban életkedvem csakhamar megint visszatért. Ennek a hirtelen fordulatnak talán nem is volt más magyarázata, mint hogy én, Erictől eltérően, fiatal és egészséges voltam. Összeszedtem magam, és nagy erőfeszítéseket tettem, hogy hűvösen és józanul átgondoljam élelmezési problémáinkat. Már sokszor tűnődtem azon, vajon okvetlenül meg kell-e főzni gázon a lencsét, vagy el lehetne-e
192
valahogy másképp is készíteni. De csak most eszméltem rá, hogy a sok fejtörés helyett végre valamiféle konkrét kísérletet kellene tenni. Hogy megkíméljem társaimat a fölösleges csalódásoktól és magamat a fölösleges vitáktól, vártam a kísérlettel magányos éjszakai őrszolgálatomig. Az egész csak annyiból állt, hogy egy marék lencsét áztattam be egy csészényi tengervízbe. Amikor másnap reggel titokban megkóstoltam a lencsét, persze meglehetősen sós íze volt, de eléggé megpuhult ahhoz, hogy fogyasztható legyen. Ez a siker felbátorított, de kísérletem eredményét még nem volt kedvem közölni társaimmal, mert attól tartottam, hogy azon nyomban követelni fogják a lencse szétosztását.
Végül is megkockáztattam azt a javaslatot, hogy redukáljuk mostantól kétcsészényire napi vízfogyasztásunkat. Juanito erre rögtön kijelentette, hogy nem vállal több őrszolgálatot, ha ilyen komisz tréfát űzök vele. Attól tartottam, hogy ismét kitör a vihar. De látva, hogy Jean és Hans túlságosan apatikusak ahhoz, hogy komoly formában tiltakozzanak, bátorságra kaptam, és határozott hangon közöltem Juanitóval, hogy ebben az esetben én fogom átvenni az ő őrszolgálatát is. Juanito nem felelt, de amikor rá került a sor, szó nélkül felváltotta Jeant a kormánynál.
Már én voltam őrszolgálaton, amikor ugyanaznap éjszaka egyszerre csak megeredt az eső. Diadalittasan kiáltottam oda társaimnak: jöjjenek hamar, és segítsenek kiteríteni egy vitorlát, hogy felfogjuk az esővizet. Azt hittem, hogy ez a nagyszerű újság visszaadja életkedvüket. De csak Hans és Juanito tápászkodtak fel nagy nehezen, és egyik sem tanúsított különösebb ^örömet ivóvízkészletünk váratlan megnövekedése miatt. Átadtam az őrszolgálatot Juanitónak, és gyorsan letakartam utolsó használható rádióvevőnket, amelytől most életünk függött, minthogy semmiféle pontos mérést nem végezhettünk a rádió időjelzései nélkül. Közben odamenteni Jeanhoz is, hogy felkeltsem. Legnagyobb meglepetésemre már régen ébren volt, de ahelyett, hogy felkelt volna, bágyadt hangon csak ennyit mondott: a vízgyüjtésnek nincs semmi értelme, mivel ezzel csak fölöslegesen meghosszabbítjuk szen-
13 Tutajról tutajra
védéseinket, és ő a maga részéről mindenesetre inkább választja a gyors halált. Amikor megpróbáltam meggyőzni őt, egyszerűen hátat fordított. Jean segítsége nélkül is jól boldogultunk, s nem telt bele fél óra sem, máris megtöltöttük mind a két 45 literes tartályt és utolsó 13,5 literes demizsonunkat is, de örömömet erősen mérsékelte az új probléma, amelyet Jean idegösszeroppanása jelentett.
Ám hamarosan ezt a problémát is elfelejtettem egy másik, sokkal fontosabb esemény miatt. Az első s oly boldogan üdvözölt záport újabb és jóval kevésbé örvendetes zuhany követte, amely azonban még mindig csak előjátéka volt az utána kitörő erős zivatarnak. Néhány órával rá már hatalmas szélvihar tombolt, s a mi szegény kis tutajunk úgy hányódott a tengeren, mint egy hervadt őszi falevél, és kötései mind gyakrabban és mind baljóslatúbban recsegtek-ropogtak. Emellett a tutaj oly mélyen merült a vízbe, hogy az a veszély fenyegetett: Eric fülkéjét mindenestül elsodorja az ár, s rádióvevőnk és navigációs eszközeink is odavesznek. Sokáig tétováztam, hogy megkíséreljem-e megerősíteni a kötéseket,6 de amikor az egyik úszótalp hirtelen meglazult, nem féltem, s nem késlekedtem tovább, hanem beugrottam a vízbe.
Még ebben a kritikus pillanatban sem kaptam semmiféle segítséget társaimtól: Jean és Hans éppolyan közömbösen meredtek maguk elé, mint máskor, Juanito pedig -- bármilyen hihetetlenül hangzik is -- már-már újra elaludt. Ahogy múlt az idő, s én mind vizesebb lettem, és mindjobban dideregtem, egyre kisebb ellenállással láttam neki az újra meg újra elvégzendő munkának, és végül valóságos megkönnyebbüléssel merültem alá a meleg tengervízbe, hogy meg-megszorítsam a kötéseket, mert ilyenkor legalább nem szenvedtem a jeges széltől.
A szélvihar és a felhőszakadás közel negyvennyolc óráig tartott, s mire augusztus 26-án, a kora reggeli órákban az idő végre kicsit megjavult, inkább holtak voltunk, mint elevenek. Ereztem, hogy ez az a pillanat, amikor egy tál jó meleg étel csodákat művelhet, és azt javasoltam, nyissunk fel néhányat azokból a konzervekből, amelyeket vastartalékként őriztünk.
194
Társaim, fásult közönnyel ugyan, de beleegyezően bólintottak. Ám mihelyt teletömtük a bendőnket egy nagy tál makarónival, s elfogyasztottuk mellé két utolsó vagdalthús-konzervünket, majd ki-ki bekebelezte a maga jó adag gyümölcskonzervét is, mégiscsak valamivel jobb hangulat kerekedett. Még Eric is, aki pedig csupán néhány korty kondenzált tejet és egy kevéske mézet vett magához, mintha csak lassanként újraéledt volna. Mindenesetre úgy láttam, hogy nincs rosszabb állapotban, mint a vihar előtt, ami kétségtelenül főképpen annak volt köszönhető, hogy gondosan betakartuk őt különböző meleg holmikkal és egy vitorlavászonlappal, amelyek megóvták a nagy széltől. Kora délután ismét kikandikált a nap, és amikor a szél hosszú szélcsend után újból feltámadt, már nem délkeleti, hanem északkeleti irányban fújt. Másnapra már 30 mérfölddel délebbre voltunk, és a szél változatlanul kedvező volt.
A Cook-szigetcsoport két északi szigete, Manihiki és Rakahanga most éppen utunkba esett, s csupán 120 mérföld választott el tőlük. Amikor Jean és Hans erre rájöttek, nyomban felvidultak, s ugyanolyan naiv bizakodással beszéltek közeli megmenekülésünkről, mint a két korábbi alkalommal, amikor Starbuck, illetve Penrhyn felé közeledtünk. Rettegve gondoltam rá, hogyan fognak viselkedni, ha ezeket a szigeteket is elkerüljük, ami valószínűnek látszott, hiszen eddigi tapasztalataink alapján a széljárásban nem lehetett megbízni. Eric túlságosan kimerült és beteg volt ahhoz, hogy bármilyen tanácsot adhasson most nekem, így hát önmagámmal próbáltam megtanácskozni, vajon van-e valóban valamiféle lehetőség arra, hogy tutajunkat elkormányozzuk az egyik közeli szigetig abban az esetben is, ha a szél iránya kissé megváltoznék. Vagy egy fél tucat hasznavehetetlen ötletet vetettem el egymás után, míg végre egy egészen új, s megítélésem szerint valamennyinél jobb gondolatom támadt, amelyet sietve közöltem társaimmal:
-- Halljátok-e, fiúk, mi a véleményetek arról, hogy megépítsük a Tahiti Nui /V.-et?
Ez a rövid bevezető megtette a várt hatást: három társam
13*
195
nyomban közelebb jött hozzám, és csodálkozó arckifejezésük világosan mutatta, hogy sikerült felkeltenem érdeklődésüket. Haladéktalanul folytattam tehát rövid beszédemet, amely körülbelül így hangzott:
-- Arról van szó, hogy mindenekelőtt nagyobb mozgékonyságra és rugalmasságra van szükségünk. Ugyanolyan csávában vagyunk, mint két héttel ezelőtt, mikor a Tahiti Nui IL már csak roncs volt, amelyről tudni lehetett, hogy el fogja kerülni Starbucköt. Akkor úgy jutottunk ki a csávából, hogy megépítettük ezt a kivetórudas tutajt. Miért ne tehetnénk meg ugyanezt most is? Csakhogy ezúttal egy még kisebb tutajt kell építenünk, olyan könnyű kis járművet, amelyen evezve tehetjük meg az út legutolsó részét a szigetekig, ha az a veszély fenyeget, hogy megint elkerüljük célpontunkat.
-- Mi négyen bizonyára megbirkózunk a nehézségekkel, de mi lesz Ériekéi, akinek az is megárt, ha átázik? -- vetette ellene Hans.
-- Nem is szedhetjük szét ezt a tutajt anélkül, hogy mindnyájan vízbe ne pottyanjunk -- kritizálta javaslatomat Jean.
Számítottam ezekre az ellenvetésekre, és már készen is voltam a válasszal:
-- Én egy egészen primitív kis evezős tutajra gondolok, amit két gerendából és néhány deszkából ütünk össze -- a deszkák egyúttal ülésül szolgálhatnak. Minthogy szerencsére van tartalékban néhány felhasználatlan gerendánk, nincs rá semmi szükség, hogy a Tahiti Nui ///.-át szétszedjük. Ericet persze nem indíthatjuk útnak egy ilyen tákolmányon, de az nem baj: ketten itt maradunk Ériekéi a Tahiti Nui ///.-ön, ketten pedig a part felé eveznek, hogy segítséget hozzanak -- úgy gondolom, a Tahiti Nui IV. nem is bír majd el több, mint két embert. Ha az ittmaradók bevonják a vitorlát, abban a pillanatban, mihelyt a társaság másik fele útnak indul, a Tahiti Nui III. minden bizonnyal olyan lassan sodródik el a sziget mellett, hogy a bennszülöttek néhány nagyobb kenuval hamarosan utolérik, és felveszik a tutaj utasait. Ha pedig a bennszülöttek mégsem tudnak kimenni értük, vagy nincsenek megfelelő kenujaik, akkor legalább a Tahiti Nui IV.
196
utasai megmenekültek, s ott maradnak a szigeten, így azok, akik tovasodródnak, két emberrel kevesebben lesznek, tehát élelmiszerkészletük ennyivel tovább tart majd, s ezáltal ők is jobb helyzetbe kerülnek.
-- Nem rossz ötlet -- szólalt meg Juanito. -- De mi történik akkor, ha a sziget lakatlan?
-- Ebben az esetben azoknak, akik partra szálltak, választaniuk kell két lehetőség között: vagy ott maradnak a szigeten, vagy megpróbálják utolérni a Tahiti Nui ///.-át.
Habár menekülési tervem sokféle kockázatot rejtett magában, társaim mégis nyomban megegyeztek abban, hogy meg kell próbálkoznunk vele. Különösen jó volt látni, mint élénkül fel ismét Jean, és mint lesz ismét a régi. Hosszú, barátságos tárgyalás után abban állapodtunk meg, hogy én mindenképpen a Tahiti Nui ///.-ön maradok Ériekéi, minthogy én vagyok az egyetlen, aki ért a navigációhoz, s hogy Jean és Juanito kísérlik majd meg a partraszállást. Szerencsére még megvolt az a két evező, amelyet Juanito készített valamikor régen, mikor háromszögletű tutaján egyedül akart nekivágni az óceánnak, s hosszúságukat tekintve, a két evező éppen megfelelőnek bizonyult. Miután kiszedtünk néhány szöget, minden nehézség nélkül egymáshoz rögzítettünk két gerendát. Az előkészületek nem tartottak tovább egy óránál.
Az északkeleti szél augusztus 28-án még tartott, sőt még augusztus 29-én délelőtt is. De déltájban -- közvetlenül azután, hogy nagy megelégedésünkre konstatáltuk: már csak harminc mérföldre vagyunk Rakahangától, pontosan a szigettől keletre -- a szél ismét keletibbre fordult. Eric véleménye szerint csak Manihiki volt lakott sziget. De ilyen szél mellett nagyon bizonytalan volt, elérhetjük-e ezt a szigetet, míg arra, hogy Rakahangát elérjük, igen jó kilátásaink voltak, így hát habozás nélkül Rakahanga felé vettük utunkat, habár kissé távolabb voltunk tőle, mint a másik, délebbre fekvő szigettől. Majdnem egész éjjel az iránytűt figyeltem, és augusztus 30-ának hajnalán, mihelyt megvirradt, folytattam méréseimet. Ezekből kiderült, hogy közeledünk ugyan a sziget felé, de olyan lassan, hogy már attól tartottam: az éjszaka beállta
197
előtt nem érhetünk oda. Számításaim szerint ugyanis délután 4 órakor még tízmérföldes út állt előttünk. Ilyenformán valóban semmi reményünk nem lehetett arra, hogy a tutaj még napvilágnál partot érhessen, ami rendkívül problematikussá tette a helyzetünket. Három lehetőség közül kellett választanunk :
1. Megpróbálunk fel-alá cirkálni Rakahanga közelében addig, amíg a nap felkel.
2. Megpróbáljuk Manihiki felé venni utunkat.
3. Egyenesen Rakahanga felé tartunk, és megpróbálunk még éjszaka partra szállni.
A délután folyamán nagy riadalmunkra egyszerre csak észrevettük, hogy erős déli áramlás sodrába kerültünk, és hogy a szél is mintha irányt változtatna megint. Ily módon akár az első, akár a második alternatívát választjuk, megkockáztatjuk, hogy éppen a két sziget között sodródunk tova, és ezt a gondolatot olyan elviselhetetlennek éreztük valamennyien, hogy jóformán minden vita nélkül egyhangúan úgy döntöttünk: egyenesen Rakahanga felé vesszük utunkat. Egyúttal azt is elhatároztuk, hogy most mindjárt felnyitjuk utolsó konzerveinket, és így gyűjtünk erőt a várható viszontagságokhoz. Mihelyt megtöltöttük a gyomrunkat, kiürítettük a víztartályokat, és ezekben helyeztük el kevés maradék holminkat. Ezután minden nagyobb, súlyosabb tárgyat bedobáltunk a tengerbe.
Miközben az előkészületekkel foglalkoztunk, egyszerre csak hallom, hogy Eric -- aki ragaszkodott hozzá, hogy ültessük fel őt, mert így szemmel tudja tartani a dolgokat -- dörmögve fejezi ki elégedetlenségét a navigáció miatt. Végül is kezdtem magam kényelmetlenül érezni, és újra ellenőriztem utolsó számításaimat. Pontosak voltak. Délután 4 órakor valóban tízmérföldnyire voltunk Rakahangától, úgyhogy nemsokára meg kellett pillantanunk a szigetet.
A nagy pillanat pontosan délután 5 óra 15 perckor következett el, és Eric volt az, aki legelőször észrevette a horizonton a pálmafák sötét vonalát, amely arra vallott, hogy navigációm helyes volt. A magam részéről megelégedtem annyival, hogy
198
csendben megszorítottam Eric kezét, és Juanito is rendkívül nyugodtan fogadta a nagy felfedezést, míg Jean meg Hans úgy rikoltoztak és hahotáztak, mint az őrültek. Hat óra után már be is sötétedett, és hirtelen úgy éreztük, hogy teljesen ki vagyunk szolgáltatva a feledésnek és a megsemmisülésnek. De ezúttal a sors szokatlanul kegyes volt hozzánk: úgy nyolc óra tájban a habok közül felkelt a kerek, rózsaszínű telihold, és megvilágította számunkra a terepet. Amennyire meg tudtam ítélni, már csak egy tengeri mérföld választott el a szigettől, és a kókuszpálmák sötét vonala alatt most már tisztán lehetett látni a tajtékos törőhullámok fehér vonalát. Átadtam Juanitónak a kormányevezőt, és előrementem egészen a tutaj orráig, hogy közelebbről szemügyre vehessem a parti törőhullámokat. Emlékeztem rá még azokból az időkből, amikor Francia Polinéziában tengerészkedtem a kopraszállító szkúnereken, hogy a korallszigeteket körülvevő zátonyon gyakran lehet réseket találni. Ha most sikerülne egy ilyen rést felfedeznem, több reményünk volna rá, hogy élve kerülünk ki abból a veszedelmes kalandból, amit az ilyen szeles oldalon történő partraszállási kísérlet a korallszigeteken mindig jelent.
Amikor már olyan közel voltunk, hogy hallottuk is a törőhullámok harsogását, megfelelő úszóhorgony hiányában, vízre bocsátottuk a két egymáshoz rögzített gerendát, amelyet pár nappal ezelőtt nagy merészen Ta/zifí JVuí/V.-nekkereszteltünk el, és egy kötéllel a hajó farához kötöttük. Ezzel még egy kissé csökkentem tudtuk sebességünket, és megóvtuk a tutajt attól is, hogy megforduljon.
Ugyanekkor, nagy riadalmamra, Eric annak az óhajának áldott kifejezést, hogy fel akar ülni a fülkéjének a tetejére. Ügy véltem, hogy ez a legveszélyesebb hely az egész tutajon, mivel a fülkét csupán néhány szöggel tudtuk a keresztgerendákhoz erősíteni, így hát Eric inkább a hajó végében helyezkedett el, Jean és Hans között. Juanito továbbra is a kormányevezőnél maradt, én magam pedig a tutaj orrából figyeltem a helyzetet, miközben lassan közeledtünk a magas törőhullámok felé. Nagy csalódásomra egyetlen rést sem voltam képes felfedezni a zátonyon, de azzal vigasztaltam magam, hogy a
199
jelek szerint éppen dagály van. így minden eshetőségünk megvolt rá, hogy a tutaj épségben siklik fel a zátonyos partra, míg alacsony vízállás mellett hasonló esetben rendszerint hajótörésre lehet számítani.
Amikor már csak néhány méternyire voltunk a parttól, sietve átszökkentem a tutaj hátulsó végébe. Eric még mindig ott ült Jean és Hans, között, karját biztonság kedvéért nyakuk köré fonva. A parti hullámok most már oly hangosan dörögtek, hogy nem hallottuk többé egymás szavát, de Eric lesoványodott arca megkönnyebbült, sőt diadalmas mosollyal fordult felém, s ez az arckifejezés minden szónál ékesebben beszélt.
Megnéztem az órámat: néhány perc hiányzott a kilenchez -- s a következő pillanatban éreztem, hogy a tutaj fara felemelkedik, a tutaj előrebillen és felborul. Hogy ezután mi történt, nem tudom. Csak arra emlékszem, hpgy sajgó fejemet végre megint kidugtam a vízből, és szegény tüdőm újra beszippanthatott egy kis levegőt.
Juanitót pillantottam meg elsőnek társaim közül; derékig érő vízben állt egy koralitömbön, valamivel közelebb a parthoz. Ezután Jean és Hans feje bukkant fel, veszedelmesen közel az egyik tartályhoz, amely ott hánykolódott a vízben. Csak Eric nem volt sehol. Arra gondoltam, hogy alighanem a felborult tutaj alá került. Alámerültem, s egyidejűleg rettegve és reménykedve tapogattam végig a szálfákat, a tutaj alatt; de amikor ismét feljöttem a víz színére, egyszerre csak ott láttam Eric szikár testét közvetlenül a tutaj mellett. Pillanatok alatt mellette termettem, és megragadtam a karjánál fogva. Rendkívül nehéz volt arcát a hullámzó víz fölött tartanom, de Jean máris segítségemre sietett: mindketten lovaglóülésbe pattantunk az egyik úszótalpon, és így végül is sikerült kihúznunk Ericet a vízből. Csak amikor nekifogtunk, hogy levegyünk róla néhány nehéz, átázott ruhadarabot, akkor eszméltem rá, milyen ostobák voltunk, hogy nem vettük le róla ezeket, még mielőtt elértük a törőhullámokat. Még egy erős ember, s egy kitűnő úszó is minden bizonnyal hamarosan elmerült volna ennyi ruhában, hát még szegény Eric, aki
200
gyönge volt és beteg, s ráadásul nem tudott úszni. .„Késő, már késő" -- visszhangzóit időről időre a fejemben.
Megvizsgáltuk Ericet, amennyire tudtuk. Teljesen eszméletlen volt, de szemlátomást sértetlen. Éppen ezért biztosak voltunk benne, hogy meg tudjuk menteni őt, ha sikerül gyorsan partra szállítani, és mesterséges légzéssel eszméletre téríteni. Nem volt már messze a part, legföljebb száz méter választott el tőle. De a p art f elől hátrafut ó víz visszatartotta a tutajt a törőhullámoktól. Hans és Juanito megpróbálták közelebb vontatni a parthoz, de a vége az lett, hogy a tutaj alá kerültek, és az a veszély fenyegette őket, hogy összezúzzák a fejüket. Partra úszni Ériekéi a rejtett örvényeken keresztül, amelyek amúgy is megnehezítik a továbbhaladást, igen veszélyes vállalkozás lett volna, s ilyen kimerült állapotban semmiképpen sem mertük megkockáztatni. Jean meg én tehát tehetetlenül ültünk a tutajon Eric mellett, amíg végül is egy szokatlanul nagy hullám a part felé taszította tutajunkat. De félúton mégiscsak felfutott egy koralltömbre, és ott megrekedt. Amikor Jean óvatosan leereszkedett a vízbe, minden nehézség nélkül le tudott állni, így hát sietve felkerekedtünk, hogy partra gázoljunk Ériekéi. Pillantásom véletlenül karkötőórám világító mutatójára esett, és alig akartam hinni szememnek, amikor láttam, hogy háromnegyed tizenkettő van: majdnem három óra telt el azóta, hogy a tutaj felborult.
Még mielőtt elértük a partot, Hans elénk jött, hogy segítségünkre legyen. Valami gödörbe esett a korallzátonyon, és csúnyán felsebezte az arcát. Ez azonban jóval kevésbé aggasztotta, mint Juanito sorsa. Elmondta, hogy Juanito több mint egy órával ezelőtt felkapaszkodott a partra, de azon nyomban el is tűnt. Hansot hát elküldtük, hogy keresse meg Juanitót, mi pedig szedtünk néhány száraz pálmalevelet, és sietve fékhelyt készítettünk Ericnek.
Nem volt gyufánk, s így nem nézhettük meg, hogy lélegzik-e, de amikor a fülemet a mellére hajtottam, úgy rémlett, hallok valami gyenge neszt. Ez némi reménnyel töltött el minket, és haladéktalanul nekiláttunk a mesterséges légzésnek. Ahogy
201
múlt az idő, mind gyakrabban kellett felváltanunk egymást, mert már ziháltunk a kimerültségtől. Legnagyobb gondunk azonban az volt, hogy az egyre erősödő éjszakai hidegben és szélben miképpen tartsuk melegen Ericet. Jeannak eszébe jutott, hátha a hullámok kivetették az egyik vitorlánkat, s abba beleburkolhatnánk őt. Elküldtem hát, hogy nézzen gyorsan széjjel a part mentén. De hamarosan visszatért, s szomorú hangon közölte velem, hogy a tutaj mindenestül eltűnt. Az egyetlen hasznavehető tárgy, amit talált, egy kis üveg tiszta alkohol volt, amely nyilván kiesett a gyógyszeres ládából. Sietve megnedvesítettük Eric nyelvét és ínyét, majd makacsul folytattuk meddő próbálkozásainkat, hogy felélesszük őt. Csak amikor Eric tagjai már merevedni kezdtek, eszméltünk rá, miért volt már régen olyan hideg a teste.
Kimerültén, néma kétségbeeséssel roskadtunk le a földre halott kapitányunk mellé. Hajnali négy óra volt. Sem Juanito, sem Hans nem tértek még vissza. Semmiféle jelét nem észleltük, hogy a sziget lakott.
202
RAKAHANGA
Egyszerre csak halk nesz ütötte meg a fülünket. Feszülten hallgatóztunk, és világosan hallottuk, hogy a parti koralltörmelék meg-megcsikordul. Mintha valaki közelednék a bozóton át. Még nem volt időm eldönteni, vajon megszólítsam-e a láthatatlan sétálót, vagy sem, amikor egy alacsony, jól ismert alak sziluettje rajzolódott ki a fölénk boruló sápadt égbolt háttere előtt. Megkönnyebbülten kérdeztem:
-- Hol voltál, Juanito?
-- Segítséget kerestem. De hát mi történt? Eric?...
-- Igen, meghalt.
Juanito lehorgasztotta a fejét, s a következő pillanatban fuldokló zokogásban tört ki. Szívből jövő kétségbeesése oly megindító volt, hogy abban a percben megbocsátottam neki mindazt, amit Eric ellen és ellenem vétett.
-- Nyugodj meg most már, és mondd el, hol jártál? -- szóltam hozzá barátságosan kicsit később, amikor láttam, hogy sehogy sem tudja összeszedni magát.
-- Fényt láttam valahol -- szólalt meg Juanito könnyektől fátyolozott hangon. -- Déli irányban, nem nagyon messze innen. Már majdnem oda is értem, amikor visszafordultam.
-- De hát miért fordultál vissza? Nem azért mentél, hogy segítséget hozz?
-- De igen, de minél előbb tudatni akartam veletek, hogy valami fényt láttam.
Korábbi keserű tapasztalataimon okulva, még csak kísérletet sem tettem, hogy megértsem Juanito különös eljárását, és egyszerűen csak annyit kérdeztem, tud-e valamint Hansról. Tagadóan rázta a fejét.
Várva, míg Hans is előkerül, lesétáltam a partra, hogy meg-
203
nézzem, nem találok-e még egy s más hasznavehető dolgot, amit a hullámok esetleg partra vetettek szerencsétlenül járt tutajunkról. Sajnos csak néhány Nescafé-konzervre bukkantam. Persze azért éppen jólesett volna egy csésze forró kávé mindnyájunknak, de nem volt sem gyufánk, sem ivóvizünk. így a kávékonzervek csak felbosszantottak, és akkorát rúgtam beléjük, amekkorát csak tudtam. Céltalanul gázoltam a parti hullámokban, Anélkül, hogy bármiféle határozott tervet forgattam volna fejemben. Egyetlen vigaszom az volt, hogy pontosan azon a helyen, ahol a tutaj felborult, egy cápa lassan verdeső háromszögletű uszonyát pillantottam meg. Lehetséges volna, hogy ez valóban az a barna cápa, amely oly hűségesen követett minket hónapokon át? Ha így van, nincs benne semmi meglepő, hogy most csalódott, és nem találja a helyét. Üres kézzel, elégedetlenül tértem vissza kezdetleges táborhelyünkre.
Már nem sokáig kellett aggódnom Hans távolléte miatt. Alig telt bele egy negyedóra, s a bozót ismét megzördült: Hans támolygott felénk, és félájultan rogyott le a földre. Ő északi irányban indult útnak, és szintén látott valami fényt. Juanito és Hans egymástól függetlenül szerzett tapasztalatai meggyőztek róla, hogy a sziget lakott, s úgy határoztam, hogy a lehető leggyorsabban segítségért kell sietnünk. Mivel Hans túlságosan kimerült volt ahhoz, semhogy újabb hosszú útra vállalkozhatott volna, megkértem, maradjon itt, és őrködjön kapitányunk holtteste mellett, majd szóltam Juanitónak, mutassa meg Jeannak és nekem, merrefelé látta az előbb azt a fényt.
Az ég már megvirradt, amikor a pálmafák között tisztán kivehető volt, hogy a földsáv túlsó oldalán egy lagúna fénylik. Némi keresés után találtunk egy keskeny ösvényt, amely déli irányban a lagúna széléhez vezetett. Megindultunk. Az ösvény mentén itt is, ott is nagy halmokban hevert a kókuszdió, amelyen látszott, hogy nemrég vághatták ketté, de sehol sem tudtuk felfedezni azokat az emberi lényeket, akik ezt a munkát elvégezték. Vagy félórai gyors menetelés után egy széles természetes csatornához érkeztünk, amely összekötötte a
204
lagúnát a tengerrel, s mivel Juanito sietve megnyugtatott minket, hogy éjszakai felderítő útja alkalmával átvágott ezen a csatornán, habozás nélkül beleugrottunk a vízbe. Csak éppen hogy leért a lábunk, s az ár olyan erős volt, hogy több ízben majdnem kisodort minket a tengerbe. Amikor -- hol úszva, hol a vízben gázolva -- már négy vagy öt ilyen széles csatornán vágtunk át gyors egymásutánban, Juanito egyszerre csak tétovázni kezdett, vajon jó úton járunk-e. De semmi kedvünk sem volt visszafordulni, különösen mivel most már saját szemünkkel meggyőződhettünk róla, hogy a sziget teljesen kerek. Éppen ezért folytattuk utunkat, abban a biztos tudatban, hogy előbb-utóbb emberekre kell bukkannunk, még akkor is, ha Juanito egy kicsit eltévesztette az útirányt.
Pár perccel múlt hét -- vagyis közel kétórai gyalogút volt mögöttünk --, amikor már a lagúnapart közelében egy tisztásra érve, egy falucskát pillantottunk meg. A falu mindössze két házsorból állt, amelyek egyetlen nyílegyenes utca két oldalán húzódtak. A legtöbb ház pálmalevélfonatokból és bambusznádból épült, de akadt közöttük néhány fa- és kőépület is, amelyeknek teteje rozsdás hullámlemezből készült. Minden házat kertecske vett körül, s a kertekben pálmák, kenyérfák és csodálatos virágágyak pompáztak. A korallhomokkal beszórt, makulátlanul tiszta főutcán egy teremtett lélek sem volt látható, s ez rendkívül meglepett, amíg rá nem eszméltem, hogy vasárnap van.
Az első ember, akivel találkoztunk, egy szép termetű, középkorú, vörös lágyékkötőt viselő polinéziai volt; kertjében sétálgatott, sárga bambuszkunyhója előtt. Amikor megpillantott minket, elsápadt rémületében: nem kétséges, hogy kísérteteknek nézett bennünket, ami érthető volt, hiszen valóban ijesztően festhettünk. Sarkon fordult hát, hogy elmeneküljön.
-- A tiai ni* -- szólítottam meg tahiti nyelven.
Meg is állt nyomban, és arckifejezése világosan mutatta, hogy ijedelmét most leplezetlen kíváncsiság váltotta fel.
* Állj meg egy percre!
205
-- Ua ite oe i te pára tahitii* -- kérdeztem, anélkül, hogy komolyan igenlő válaszra számítottam volna.
A polinéziai arcát széles mosoly öntötte el, és sietve, kifogástalan tahiti kiejtéssel válaszolt:
-- Éppen jóhoz fordultatok. Én vagyok az egyetlen ember ezen a szigeten, aki beszél tahitiul. Még fiatalkoromban tanultam meg, amikor egy tahiti szkúneren tengerészkedtem.
Gyorsan s a lehető legrövidebben beszámoltam neki a történtekről. Az elmondottak sokkal nagyobb hatást tettek rá, semhogy egy pillanattal is tovább türtőztetni tudta volna magát a kelleténél -- és mint akit puskából lőttek ki, úgy rohant végig a falu utcáján, kiáltozva, akár egy rikkancs, aki éppen a legfrissebb rendkívüli kiadást árusítja. S mintha -- otthonukban üldögélve -- éppen ilyesféle eseményre vártak volna, minden irányból összeszaladtak a bennszülöttek, és csakhamar legalább száz izgatottan kérdezősködő férfi, asszony és gyermek vett minket körül. Nyelvük rendkívül hasonlított arra a polinéziai tájszólásra, amely a Tuamotu-szigeteken használatos, úgyhogy én kitűnően megértettem beszédüket. Némelyikük még angolul is tudott valamicskét. Újra meg újra elmagyaráztam nekik -- hol tahiti, hol angol nyelven --, hogy egyik társunkat fennhagytuk a pálmaligetben, és kértem őket, vezessenek el a sziget főnökéhez, de valamennyiüket annyira lekötötte a személyünk körül folyó vita, hogy kérésemet nem hallgatta meg senki.
Végül aztán első, tahiti nyelven beszélő barátom szíve mégiscsak megesett rajtam, és kezét nyújtotta felém. De ahelyett, hogy a főnökhöz vezetett volna, egyenesen visszavitt a saját házáig: csak akkor ocsúdtam fel, amikor már erővel belenyomott a székbe, s egy nagy tál sült repülőhalat és kenyérfagyümölcsöt rakott elém. Szabadkozni próbáltam, de ő röviden elütve minden ellenvetésemet, rám szólt:
-- Most hallgass és egyeli
Túl nagy volt a kísértés, s házigazdám legnagyobb örömére mohó étvággyal láttam neki a rendkívül ízletes repülőhalak-
* Beszélsz tahit i nyelven ? 206
nak és a kenyérfagyümölcsnek. Ha történetesen francia szigetre vetődöm, bizonyára egy üveg vörös borral öblítem le a pompás ebédet, de Rakahanga Nagy-Britannia (pontosabban Üj-Zéland) fennhatósága alá tartozik, s így persze bor helyett egy nagy csésze teával kínáltak meg. Alighogy az utolsó falatot lenyeltem, küldönc jött értem, és kurtán felszólított, hogy kövessem. Egy nagy cementépület elé vezetett, amely lejjebb emelkedett, az utca másik végén. Itt összetalálkoztam Jeannal és Juanitóval; őket más családok látták vendégül, s ugyanolyan degeszre ették magukat, mint én.
Pár perc múlva egy hatalmas termetű férfi lépett ki a cementépület kapuján: tekintélyes külseje és méltóságteljes magatartása nyomban elárulta, hogy a sziget főnökével van dolgom. Turuta volt a neve, és kitűnően beszélt angolul. Anélkül, hogy hosszú bevezető frázisokkal vesztegettem volna az időt -- amint azt a polinéziai etikett valójában megkívánja --, türelmetlenül elmondtam neki, mi történt velünk. Turuta nagy nyugalommal felelte:
-- Már kiküldtem két kenut társatokért és a halott kapitányért. De azért rólatok sem feledkezhetünk meg. Kérlek, gyertek beljebb.
Azt hittem, hogy a cementház Turuta főnök hivatala vagy hivatalos rezidenciája, de amikor beléptem, legnagyobb meglepetésemre egy kis kórházban találtam magam. Első pillanatban ösztönösen tiltakozni akartam: nem vagyunk olyan betegek, hogy kórházi ápolásra volna szükségünk, de azután rögtön eszembe jutottak összes sebeink és karcolásaink, s engedelmesen leültem arra a falócára, amelyhez Turuta vezetett bennünket.
A gyógykezelés, különös módon, azzal kezdődött, hogy az ápoló -- aki egyébként Turuta fivére volt -- egy üveget vett elő, s mindnyájunknak töltött belőle egy kis pohárkávaL Óvatosan szimatolgattuk az áttetsző, mahagóni színű folyadékot. Brandy volt! Egy hajtásra kiürítettük poharainkat, majd odanyújtottuk az ápolónak, hogy töltse meg újra. ő azonban ünnepélyesen kijelentette, hogy ez az egyetlen üveg szesz az egész szigeten, és visszatette a gyógyszeres szekrénybe. Máris
207
megsajnáltuk, hogy nem tettettük magunkat még sokkal betegebbnek. De a gyógykezelés következő része majdnem ugyanolyan élvezetes volt: hideg zuhany alá állítottak minket -- az esővizet valamelyik szomszédos nagy ciszternából vezették ide. Befejezésül az ápoló alaposan bejódozott minket, és rengeteg flastromot ragasztott sebekkel borított karjainkra és lábainkra.
Az ápolótól kapott tiszta öltözékben kiléptünk a kórház kapuján. Éppen akkor érkeztek oda azok az emberek, akiket a kormányzó kiküldött tragikus megérkezésünk színhelyére: Eric holttestét hozták egy modern hordágyon. Ajka körül ugyanaz a diadalmas mosoly játszadozott, mint azokban a percekben, mielőtt a törőhullámok felborították a tutajt -- s ez a mosoly világosan tanúskodott róla, hogy halála pillanatában sem történt vele más, mint mindig, egész élete során: egy álma ismét beteljesült. Messze elmaradva a hordágy mögött, szegény Hans támolygott, mélyen beesett szemekkel, kimerültén. Miután őt is elsősegélyben részesítették, kellőképpen felfrissült ahhoz, hogy elballagjon az egyik szomszédos házig, ahol néhány nyájas falubeli pompás reggelivel kínálta meg.
Turuta emberei közölték velünk, hogy megtalálták tutajunk roncsait is. Megnyugtattak, hogy csupán a faváz ment tönkre, és kíváncsian tudakolták, hol szereztük nagyszerű alumínium tartályainkat. Azon nyomban indíttatva éreztük magunkat, hogy levelet írjunk annak a limai belga vegyésznek, aki jóformán ránk tukmálta őket, és megköszönjük neki, hogy megmentette az életünket. De sajnos egyikünk sem emlékezett a nevére, és így abban reménykedem, hogy valamikor majd kezébe akad ez a könyv, s megtudja belőle, milyen felbecsülhetetlen szolgálatot tett nekünk.
Miközben Hansszal s a hordagyat szállító emberekkel beszéltünk, a főnök eltűnt, de csakhamar újból megjelent, és közölte velünk, hogy szerencsés véletlen folytán az ÉszakiCook-szigetek kormányzója éppen most indul szokásos évi ellenőrző kőrútjára, s valószínűleg már a közeli napokban Rakahangába érkezik.
208
Amikor megkérdeztem, hogyan értesült erről, büszkén felelte, hogy a szigetnek természetesen van rádióállomása, s annak felügyeletét egy másik fivére látja el.
Turuta szíves engedelmével tüstént elvánszorogtunk a rádióállomásra, és táviratoztunk Tahitiba expedíciónk titkárának, Carlos Garcia-Palaciosnak, aki ekkor már bizonyára rendkívül aggódott miattunk.
Mire visszatértünk a kórház elé, Turuta itteni fivére, az ápoló már felöltöztette Ericet: szandált, nadrágot, fehér inget és csíkos nyakkendőt adott rá. Ha nem láttam volna már annyi gyászszertartást szerte Polinéziában, bizonyára lett volna némi ellenvetésem e halotti öltözék ellen, de mivel jól tudtam, hogy itt mindenütt ez a szokás, nem szóltam egy szót sem. Volt azonban valami szokatlan dolog is, ami csaknem mindjárt a szemembe tűnt: Eric homlokát fehér kötés övezte. Turuta, látva csodálkozó arckifejezésemet, szó nélkül átnyújtott egy szabályszerű halotti bizonyítványt, amelyet éppen most töltött ki. Szép, rendes kézírással állt benne, hogy „a halál oka: koponyaalapi sérülés, nyakszirttörés". Nem volt hát semmi kétség. Eric halálát nem vízbefúlás okozta, hanem a felboruló tutaj ütötte agyon. A sok nehéz ruhának tehát, amelyet megérkezésünkkor viselt, nem volt semmi jelentősége. Némi megkönnyebbüléssel tettem le a halotti bizonyítványt. Turuta tapintatosan várt egy ideig, mielőtt újra megszólalt volna.
-- Kapitányotok tegnap este halt meg. Itt a Cook-szigeteken uralkodó törvények szerint a halottakat huszonnégy órán belül el kell temetni. Azt javasolom tehát, hogy három órakor temessük el a kapitányt.
Ismertem ezt a törvényt, mert -- egészségügyi okokból -- hasonlóképpen járnak el Francia Polinéziában is. Éppen ezért cseppet sem lepődtem meg ezen a nagy sietségen, s beleegyezően bólintottam.
-- Rendben van hát -- szólt Turuta. -- Most gyertek velem, és egyetek valamit. Borzasztó lehet annyit éhezni, amennyit ti éheztetek.
-- De hiszen nemrég bőségesen megreggeliztünk -- felel-
14 Tutajról tutajra
209
tern --, és valójában egy pillanatig sem fenyegetett komolyan az éhhalál veszélye.
De Turuta merő udvariasságnak tekintette szabadkozásunkat, és szó nélkül elvezetett minket a községházára, egy szép, polinéziai stílusban épült, három oldalán nyitott házba. E ház negyedik oldalán, a falon végig angol királyok és királynők arcképei függtek. A szigetlakók lojalitása azonban szerencsére nem terjedt odáig, hogy angol konyhát is vezessenek. Az ételek, amelyek a csarnok közepén álló hosszú asztalon sorakoztak, mind jellegzetes polinéziai csemegék voltak: földkemencében sütött csirke, sült kenyérfagyümölcs, zsenge kókuszdióból készült saláta és zöld dió.
Habár csak négy ember számára teritettek s állítottak széket az asztal mellé, a falu egész lakossága összegyűlt itt a tiszteletünkre. De leginkább mégis azt méltányoltuk, hogy két-két nő helyezkedett el közvetlenül a székek háta mögött, éspedig csakis abból a célból, hogy elkergessék a legyeket, amelyek evés közben zavarni merészeltek bennünket. Mint az ilyen polinéziai lakomákon általában szokás, szép hangú férfiak és asszonyok kórusa szórakoztatott az étkezés idején. Meglepetésemre, egy egész sor tahiti dal szerepelt a műsorukon, de ennek -- mint nyomban felvilágosítottak -- csupán az volt az oka, hogy a sziget lakói gyakran hallgatták a papeetei rádiót. E dalok közül az egyik a Tahiti Nui volt, egy mélabús ének, amely a sziget dicséretét zengte, és a címétől eltekintve semmi köze sem volt a mi expedíciónkhoz. A bennszülöttek azonban, igen érthető módon, úgy vélték, hogy ezt a dalt különösképpen kedveljük, s újra meg újra elénekelték nekünk. A szüntelenül ismételt refrén -- Tahiti Nui -- végül már csak szerencsétlenül végződött tutajexpedíciónkra emlékeztetett, és nagyon lehangolt engem. Megkértem hát kórusunk tagjait, énekeljenek inkább egy Rakahangáról szóló dalt, s ennek eleven, lüktető ritmusa ismét felvidított.
A magunk részéről persze csak egyféleképpen tanúsíthattunk hálát a szigetlakók kedvessége iránt: ha bőven fogyasztunk az elénk rakott ételekből, így hát nagy buzgalommal tüntettük el egyik fogást a másik után. Hősies erőfeszítésein-
210
két szerencsére nagyon is megkönnyítette, hogy a feltálalt ételek mind rendkívül ízletesek voltak, s így jóval nagyobb porciókat sikerült bekebeleznünk, mint amekkorákra képeseknek tartottuk magunkat. Mikor aztán e heroikus küzdelem végére értünk, diadalmas pillantással tekintettünk körül: a tálak majdnem egészen üresek voltak. Sajnos, Turuta ebből azt az elhamarkodott következtetést vonta le, hogy még mindig nem laktunk teljesen jól, s alighogy nagy nehezen sikerült feltápászkodnunk az asztaltól, barátságosan házába invitált minket még egy kis könnyű étkezésre. Igyekeztünk megértetni vele, hogy most már sokkal inkább pár óra pihenésre van szükségünk, mint újabb ennivalókra, de minden titalkozásunk hiábavaló volt. Ujabb, jókora tálakat kellett még kiürítenünk, míg végre lerogyhattunk a főnök házának verandáján létesített hűs pandanuszgyékényekre.
Már majdnem három óra volt, amikor Turutának, többszöri próbálkozás után, végre sikerült eszméletre térítenie minket. A templom felé vezető úton büszkén mutatott az egyik szép korallkő épületre: ez volt az iskola. Amikor teljesen gyanútlanul megkérdeztem, ki tanítja a gyerekeket, kissé megütődve az ostoba kérdésen, azt felelte, hogy természetesen ő maga egy személyben a sziget tanítómestere is. Ezek után majdnem biztosra vettem, hogy a következő pillanatban már a sziget lelkészeként fog bemutatkozni, de amikor a templom elé értünk, kiderült, hogy -- isten tudja, mi okból -- a papi tisztséget valamelyik fivérének engedte át.
Halott kapitányunk most már egy egyszerű, de ízléses koporsóban feküdt, s élénk színű halotti lepel borította. Közelebbről szemügyre véve, láttam, hogy azzal a chilei lobogóval takarták le, amelyet még Constituciónban kaptunk, közvetlenül indulásunk előtt egy varroda dolgozóitól. Feltehetően az egyik szigetlakó bukkant rá a zászlóra valahol a parton, a szerencsétlenség színhelyének közelében, és átadta a lelkésznek, aki úgy látszik, idegen országok nemzeti lobogóit illetően kissé hézagos ismeretekkel rendelkezett. Minthogy azonban francia trikolór úgysem akadt a szigeten, s mindenkit csak kínosan érintett volna a helyreigazítás, úgy tettünk, mintha
211
nem vennénk észre a tévedést. Emellett nem is volt olyan stílustalan, hogy Ericet éppen chilei lobogó kísérje a sírba, hiszen Chilét második hazájaként szerette, és csakis chilei barátainknak köszönhettük, hogy meg tudtuk építeni második tutajunkat.
Néhány pillanatig az is elgondolkodtatott, hogy Eric formailag a katolikus egyházhoz tartozott. De sohasem volt hivő katolikus, és az egyetlen vallás, amely iránt valaha is érdeklődést mutatott, a polinéziaiak ősi pogány hite volt. Igyt mindent egybevéve, csöppet sem bántam, hogy a gyászszertartást protestáns lelkész vezeti.
Több hosszú ima és két megindítóan szép zsoltár elhangzása után négy bennszülött felemelte a koporsót, s amikor a pap jelt adott, mindnyájan .felálltunk, és követve őket, kivonultunk a templomból. A temető csak néhány száz méternyire volt a templomtól, de még félúton sem voltunk, amikor hirtelen gyengeség rohant meg, és heves hányinger fogott eL Valami homályos ködfüggönyön át láttam, hogy Juanito, majd Jean is elveszti az eszméletét, s mindkettőjüket elviszik. Hogy Hansszal mi történt, arról sejtelmem sem volt. Csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudtam megállni a lábamon, míg a koporsót el nem földelték. Ezután Turuta hazavitt, és lefektetett a verandán kiterített gyékényre, ahol nyomban mély álomba merültem.
Amikor Turuta újból felébresztett, oly kipihenten és jól éreztem magam, hogy először azt hittem, több napig aludtam egyfolytában. De még csak hétfő volt, s Turuta csupán azért nem hagyott tovább aludni, mert az Északi-Cook-szigetek kormányzója máris megérkezett. A kormányzót kőrútján egy bíró kísérte, és amikor végighallgatták történetünket, a bíró közölte, hogy a törvény értelmében kihallgat minket a hajótörés körülményei felől, mihelyt a soron levő néhány esetet elintézte. Az elbírálandó esetek többnyire idegen kerteket feltúró kóbor disznókra vonatkoztak, s emellett még néhány túlságosan vidám fiatalember ügyében kellett dönteni, akiket éjszakai csendháborítással vádoltak. A kormányzónak sem lehetett valami nehéz dolga, mert Turuta és a bátyja hibát-
212
lanul teljesítették funkciójukat. Minthogy más teendőnk nem akadt, a nap további részét két olyan elfoglaltsággal töltöttük^ amely még mindig nem vesztette el az újdonság varázsát: ettünk és aludtunk.
A kihallgatás során részletesen be kellett számolnunk az utolsó napok gyötrelmes drámájáról, s végül levert hangulatban hagytuk el a községházát, ahol minden hivatalos ügyet tárgyalni szoktak. De gondolatainkat nemsokára újabb esemény kötötte le. Táviratot kaptunk Tahitiból, hogy értünk küldtek egy ágyúnaszádot, amelynek csütörtök délután kell Rakahangába érkeznie. Újult erővel láttunk hozzá, hogy felkutassuk azokat a holmikat, amelyek a tutaj roncsairól esetleg a partra vetődtek, és összecsomagoltuk a néhány korábban talált apróságot. Jean még arra is rászánta magát, hogy egykét atlétatermetű bennszülöttel a törőhullámok közé gázoljon azon a helyen, ahol a tutaj felborult. De az eredmény szánalmas volt: tönkrement rádiókészülékünkön kívül semmi egyebet nem sikerült kihalásznia. A különböző őrjáratok, amelyek átfésülték a partot a sziget egyik végétől a másikig, több szerencsével jártak, és amikor végül is valamennyi leletet szép sorjában kitették a községházán, határtalan örömömre nemcsak a mi polinéziai fabálványunkkal találkoztam közöttük, hanem -- erősen sérült állapotban -- azzal a bádogtartállyal is, amelybe közvetlenül a hajótörés előtt a hajónaplót, a térképeket, saját naplómat és nyolc filmtekercsemet elraktároztam. Izgalomtól remegve ürítettem ki a tartályt. A naplók és a filmtekercsek is teljesen sértetlenek voltak.
A Lotus nevű francia ágyúnaszád szeptember 4-én, a kora délutáni órákban érkezett meg, s minthogy a parti korallzátonyon nem volt egyetlen olyan rés sem, amelyen keresztül bejuthatott volna a lagúnába, a korallzátonyon kívül vetett horgonyt, a sziget szélmentes oldalán. Turuta nyomban kivezényelt néhány, legénységgel ellátott kenut, s a kormányzót meg engem felszólított, hogy foglaljunk helyet abban a kenuban, amelynek a parancsnoki tisztét ő maga töltötte be.
Az első ember, akibe a Lotus fedélzetén beleütköztem, a mi hűséges titkárunk, Carlos Garcia-Palacios volt. Könnyes szem-
213
mel ölelt meg engem. Utána Francis Cowan barátom zárt karjaiba, aki útitársunk volt annak idején a Tahiti Nui J.-en. Cowan mögött néhány francia tiszt várakozott, kifogástalan uniformisban. A következő kenuval megjelent Jean, Hans és Juanito is, s csakhamar kérdések és válaszok röpködtek ideoda. A hirtelen támadt fülsiketítő zajban beszélgetésünk kusza lett, és végül már alig értettük egymást. Ez azonban csöppet sem zavart. A lényeg az volt, hogy valamiképpen szabad folyást engedhettünk oly régen visszafojtott érzelmeinknek.
Turuta -- mint ahogy vártuk -- most is a helyzet magaslatán állt: mihelyt új vendégei partra szálltak, egyenesen a községházára vezette őket, ahol már a falu egész lakossága négyszöget alkotva felsorakozott, és elénekelte tiszteletünkre az angol himnuszt. Az ünnepélyes fogadtatást persze ismét hatalmas trakta követte, s barátaink és mi magunk egyaránt elámultunk rajta, mekkora porciókat vagyunk képesek bekebelezni. De mint ismeretes, gyakorlat teszi a mestert.
A Lotus kapitánya parancsot kapott, hogy Eric holttestét szállítsa haza Tahitiba. Estebéd után tehát kimentünk a szépen ápolt kis temetőbe, és óvatosan felnyitottuk a friss sírt. Alighogy végeztünk ezzel a szívfájdító feladattal, már itt volt az ideje, hogy átöltözzünk, és megjelenjünk azon a fényes bálon, amelyet Rakahanga népe rendezett tiszteletünkre. Sokan ízetlennek érezhetik a vidám és szomorú események ilyen közvetlen vegyítését, s eleinte mi magunk is elleneztük a bennszülöttek indítványát. Turuta és alattvalói azonban érthető módon félremagyarázták vonakodásunkat, hiszen ők -- s általában a polinéziaiak -- egészen másképp látják a dolgot: szerintük a halott egész további élete egyetlen szakadatlan ünnepben folytatódik, s így lehetetlen, hogy ellenezze azt a kis örömet és szórakozást, amelyben a hátramaradottak vigasztalást keresnek. Végül is mi engedtünk, mert beláttuk, hogy teljesen értelmetlen formaság lett volna elfogadtatni velük egy olyan konvenciót, amely nem jelentett számukra semmit, és Eric mindennél jobban gyűlölte az ilyen értelmetlen formaságokat. De az igazat megvallva, én mégsem tudtam ugyanolyan lelkesedéssel részt venni a bálon, mint polinéziai
214
barátaink, és ha a nők nem kértek volna fel néhányszor egy-egy táncra -- amint az ezeken a szigeteken sok helyütt szokás --, minden bizonnyal egyáltalában nem léptem volna a parkettre.
Február 14-én táncoltam utoljára, vagyis annak a napnak előestéjén, amelyen elindultunk Constituciónból; a szokatlan testmozgástól sajgó, elnehezült tagokkal tápászkodtam fel hát másnap, jóval napkelte után, a veranda gyékényéről. A bál egyik fő attrakciója természetesen a pompás vacsora volt, amelynek utóhatását még ekkor is éreztem, valahol az alhasi tájakon. Ilyenformán igen mérsékelt lelkesedéssel fogadtam Turuta újabb meghívását, aki odajött hozzám, és közölte, hogy a Lotuson érkezett barátainkkal együtt még egy utolsó búcsúlakomára vagyunk hivatalosak a községházán; lassan, jókora kerülőt téve, vánszorogtam el a lakoma színhelyére, hogy útközben némiképpen összeszedjem magam.
Rakahanga jó népe szemlátomást meg volt győződve róla, hogy mi még mindig az éhhalál szélén állunk: ismét hihetetlen mennyiségű s rendkívül tápláló menüt tálaltak elénk, s éberen figyeltek rá, vajon lelkiismeretesen teljesítjük-e kötelességünket. Ha a féltucatnyi polinéziai, angol és francia nyelvű pohárköszöntő nem juttat időnként lélegzethez, valóban el sem tudom képzelni, hogyan gyűröm magamba a legutolsó fogást, valami ragacsos, nehéz pudingot.
A végsőkig kimerültén támolyogtunk ki a községháza előtti térre, ahol hosszú oszlopot alkotva, párosával sorakozott fel a sziget valamennyi lakója, frissen megmosakodva, vasárnapi öltözékben. Néhány perccel később ünnepélyes arckifejezésű férfiak jelentek meg a téren, Eric koporsójával, amelyet nemzeti lobogó borított, s ezúttal -- a Lotus parancsnokának jóvoltából -- a megfelelő lobogó. A koporsót hordozó férfiak egészen az oszlop elejéig vonultak, de maguk mögött gondosan kiszámított rést hagyva álltak a menet élére, úgyhogy a Lotuson érkezett barátaink, Turuta meg a bátyja s mi négyen vagyis a Tahiti Nui III. életben maradt utasai -- beállhattunk mögéjük a sorba.
Amint a hosszú processzió lassan végigkígyózott a korallzátonyon, nyomott hangulatom, amely hosszú hónapok óta
215
gyötört, fokozatosan felengedett. Talán azért volt ez olyan boldog nap számomra, mert a sok súlyos gondnak és felelősségnek egyszer s mindenkorra vége szakadt; annyi bizonyos, hogy úgy tetszett, mintha hosszú, komoly betegségből épültem volna fel. Fizikailag is sokkal frissebbnek éreztem magam, mint jó ideje. Amikor elérkezett a búcsú pillanata, őszinte meghatottsággal öleltem meg Turutát és fivérét, majd gyorsan beugrottam a lent várakozó kenuba. A következő pillanatban néhány könnyes szemű nő ajkán felcsendült a mélabús ének, a Tahiti Nui. Megváltozott hangulatomra mi sem jellemzőbb, mint hogy ezúttal először nem tragikus expedíciónk jutott az eszembe, hanem a horizonton túl húzódó csodálatos sziget, ahova most hazatérőben voltam.
TARTALOM
Bevezetés -- A tenger
halhatatlan vándora
5
Inaséveim
29
Kelet felé
46
Elölről kezdjük
72 A tutajon minden rendben 94
Vízben gázolunk
116
Felborul az egyensúly
137
Üj tutaj -- új remény
159
Útban Samoa felé
183
Rakahanga
203
A világhírű Kon-Tiki-expedíciónak -- melynek Bengt Danielsson is tagja volt -- azóta számos követője akadt a tenger kalandvágyó szerelmesei között. A legnagyobb felkészültséggel és tudományos céllal azonban Eric Bisschop expedíciója indult csendes-óceáni útjára Tahitiból Chilébe s onnan vissza -- a Tahiti Nui tutajon. Bengt Danielsson most róluk szól, az ő történetüket mondja el. A hosszú hónapok alatt átélt testi-lelki megpróbáltatások, az expedíció tagjainak emberi magatartása, a nagy tengeri sportteljesítmény, a szeszélyes és titokzatos óceán, a nyílt tengeren va!ó tutajépítés -- mind rendkívül érdekesen, izgalmasan elevenedik meg e könyv lapjain.
-A kiadásért felel a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó igazgatója ?Felelős szerkesztő: Szabó Valéria • Képszerkesztő: Lengyel János
A szöveghűséget ellenőrizte: Forgács Marcell
..Műszaki szerkesztő: Simon Zoltán • Műszaki vezető: Haas Pál
20 800 példány, 13,75 (A/5) ív + 24 tábla, MSZ 5601-59
67.31 Egyetemi Nyomda, Budapest
IF 705--e--6769