Harmadik rész
AZ ÜLDÖZÖTTEK
Két világ közt barangolva: holt az egyik.
A másik még meg sem született.
Matthew Arnold
Grande Ghartreuse
I. A FOLYÓ
Megsemmisítő vereséget szenvedtek. A kereskedő egyenesen
Cal kezéből tépte ki a szőttest. Ünneplésre semmi okuk nem volt hát, de
legalább túlélték az összecsapást. Talán ennek a puszta ténynek tudható
be, hogy jókedvűen léptek ki az üzletből?
A meleg levegőben érezték a Mersey szagát - az iszapét
és a sóét. Suzanna ötlete volt, hogy menjenek le a folyóhoz. Szótlanul
ballagtak a Jamaica Streeten a Dock Roadig, aztán a magas, fekete falat
követték, ami a dokkokat szegélyezte, míg végül rátaláltak egy kapura,
és azon keresztül kijutottak a rakpartra. A hely elhagyatott volt. Évek
teltek el azóta, hogy az utolsó nagy teherhalók itt horgonyoztak, amíg
kirakodtak belőlük. Üres raktárak szellemvárosán keresztül értek le a folyóhoz,
Cal közben újra és újra a mellette haladó nőre pillantott. Érezte, hogy
Suzanna megváltozott - mintha valami titok terhe nehezedne rá, amit Cal
nem tudott szóra bírni.
A poétának mondandója akadt e tárgyban.
„Nem találod a szavakat, fiacskám? - duruzsolta
Cal fejében. - Furcsa egy teremtés, ugye?”
Így igaz. Amikor Cal először látta őt, ott, a lépcső
aljában, már akkor is úgy érezte, hogy ezt a nőt kísértetek háborgatják.
Ez közös volt bennük. Összekötötte őket elszántságuk is, amit talán az
a kimondatlan félelem táplált, hogy elveszíthetik szem elől a titokzatos
világot, amelyről oly régóta álmodoztak. Vagy csak ámította magát Cal,
a saját történetét vetítette a lány arcára? Vajon csak a szövetséges utáni
mohó vágy táplálta azt az érzést, hogy ők ketten hasonlítanak egymásra?
Suzanna a folyóba bámult, a vízből előtekeredő fénykígyók
játszadoztak az arcán. Cal csak egy napja ismerte őt, de a lány ugyanazokat
az ellentmondásos érzéseket ébresztette benne - nyugtalanságot és mélységes
elégedettséget; azt, hogy egyszerre ismerős és ismeretlen a számára -,
amiket a Fúga megpillantása idézett elő.
Cal ezt el akarta mondani neki - ezt és még mást
is -, de egyszerűen nem találta a szavakat.
Suzanna szólalt meg előbb.
- Találkoztam Immacolatával - mondta -, amíg maga
Shadwell-lel küzdött...
- Igen?
- ...nem is tudom, hogy mondjam el, mi történt...
Akadozva mesélte el, közben továbbra is a folyót
bámulta, mintha a mozgása megigézte volna. Cal megértette - részben -,
amit hallott. Azt, hogy Mimi a látólényekhez, a Fúga népéhez tartozott,
és hogy Suzannának, az unokának is a látólények vére folyik az ereiben.
De amikor az oldószerről kezdett el beszélni - arról az erőről, amit örökölt,
vagy valamilyen módon belecsatlakozott, vagy mindkettő -, Cal már nem értette,
hogy miről beszél. Részínt azért nem, mert Suzanna beszéde egyre bizonytalanabb,
egyre álomszerűbb lett; részint pedig azért nem, mert miközben nézte őt,
ahogy keresgéli az érzéseit kifejező szavakat, Cal megtalálta azt a szót,
amit ő keresett.
- Szeretlek - mondta. Suzanna abbahagyta az oldószerről
szóló történetet, átadta magát a partot csapkodó víz ritmusának.
Cal nem volt biztos benne, hogy Suzanna meghallotta,
amit mondott. Némán és mozdulatlanul állt.
- Cal - végül csak ennyit mondott.
Cal nevetségesnek érezte magát. Suzanna nem volt
kíváncsi a szerelmi vallomására, gondolatai egészen máshol jártak. Talán
a Fúgában, amihez - a délután kinyilatkoztatásai után - több joga volt,
mint Calnek.
- Sajnálom - motyogta Cal; ballépését igyekezett
újabb botladozásokkal leplezni. - Nem tudom, miért mondtam ezt.
Felejtse el.
Cal visszakozása felrázta Suzannát a révületből.
Tekintete a folyóról Cal arcára siklott. Szemében fájdalom tükröződött,
mintha bántaná, hogy már nem a víz ragyogását látja.
- Ne mondd ezt! Soha ne mondd ezt! - Suzanna Calhez
lépett, és megölelte őt, magához szorította. Cal viszonozta az ölelést.
Suzanna forró arca nem csókokkal, hanem könnyekkel árasztotta el Cal nyakát.
Szótlanul álltak így hosszú percekig, a folyó közben békésen ballagott
mellettük.
Cal végül megszólalt:
- Visszamenjünk a házba?
Suzanna hátrább lépett, és Calre nézett, mintha
az arcát kutatná.
- Vége mindennek, vagy csak most kezdődik? - kérdezte.
Cal megrázta a fejét.
Suzanna lopva oldalra pillantott, a folyóra. De
.nielőtt a cseppfolyós élet elsodorta volna tőle, Cal megfogta Suzanna
kezét, és visszavezette őt a betonhoz és a téglához.
II. A LÁTOGATÓK
A szürkületben, amelynek üregei az őszt rejtegették,
visszatértek a Chariot Streetre. A konyhában valami harapnivaló után néztek,
kiengesztelték korgó gyomrukat, aztán egy üveg whisky társaságában - amit
hazafelé jövet vettek - elvonultak Cal szobájába. A teendőket akarták megtárgyalni,
de nem sokra jutottak. A beszélgetés akadozott a fáradtság és a folyóparti
jelenetet követő tétovaság miatt. Egy helyben toporogtak, és egyikőjüknek
sem volt semmilyen ötlete a továbbiakra vonatkozóan.
Kalandjaiknak egyetlen kézzelfogható bizonyítéka
volt: a szőnyegdarabka, az pedig nem sugallt semmiféle megoldást. A párbeszéd
egyre sorvadt; a befejezetlen mondatokat hosszú és mind hosszabb szünetek
követték.
Tizenegy óra körül megérkezett Brendan. Lentről
üdvözölte Calt, aztán aludni tért. Érkezése fekázta Suzannát.
- Mennem kell - mondta. - Késő van.
Cal elkeseredett, amikor elképzelte a szobát Suzanna
nélkül.
- Miért nem maradsz? - kérdezte.
- Túl kicsi az ágy - felelte Suzanna.
- De kényelmes.
Suzanna megérintette Cal arcát, megsimogatta a szája
sarkában a sebet.
- Mi nem lennénk jó szeretők - mondta halkan. -
Túlságosan hasonlítunk egymásra.
Elég nyers volt a megfogalmazás, és fájt, hogy Suzanna
ezt mondta, de abban a pillanatban, amikor Cal szexuális ambícióit lelohasztotta,
egy másik és sokkal tisztább reményét megerősítette. Azt, hogy egymáshoz
tartoznak ebben a vállalkozásban: Suzanna, a Fúga gyermeke és ő, az ártatlan
betolakodó. A szeretkezés rövid örömével ezt a nagyszabású kalandot állította
szembe, és tudta - hiába tiltakozott a farka -, hogy így jár jobban.
- Akkor csak alszunk - mondta. - Ha maradsz.
Suzanna elmosolyodott.
- Maradok.
Piszkos ruhájuktól megszabadultak, és becsúsztak
a takaró alá. A lámpa még ki sem hűlt, és ők már aludtak.
Éjszakájuk egyáltalán nem volt nyugodalmas. Álmodtak.
Ugyanaz az álom furakodott be mindkettőjük fejébe.
Lármáról álmodtak. Hatalmas méhraj zümmögött; majd
szétrepedt mézes szívük. Egyre dagadt a dongás - a nyár zenéje.
Illatról álmodtak.
Illatkavalkádról: eső áztatta utcák, kölnivíz és
meleg tájakról érkező szél illatáról.
Az álom legfontosabb része azonban egy kép volt.
Egy mintával kezdődött: számtalan szál csomója és szövevénye, száz szinben
pompázó és erőtől duzzadó. Annyira elkábította az alvókat, hogy el kellett
takarniuk lelki szemeiket.
És egyszer csak - mintha a minta beleunt volna önmaga
rendjébe - a csomók csúszni és siklani kezdtek. Ahol a szálak keresztezték
egymást, színeik szétfolytak a levegőben; a képből színtócsa lett, és a
meglazult szálak vonalban, vesszőben és pontban nyilvánították ki szabadságukat
- mint valami kalligráfus-mester ecsetvonásaiban. Első látásra a jelek
teljesen önkényesnek tűntek, de ahogy minden vonás színbe öltözött, és
egy másik vonás került rá, és arra megint másik, a káoszból jól kivehető
alakok emelkedtek elő.
Álompercekkel ezelőtt egymást keresztező szálak
voltak csupán, de a háborgó színtengerből most öt emberi alak bukkant elő;
a láthatatlan művész pimasz könnyedséggel dolgozta ki a portrék részleteit.
A méhek dongása felerősödött, az alvók fejében muzsikálva
bemutatták az idegeneket:
Az ötös első tagja, akit megneveztek, egy fiatal
nő volt, hosszú, sötét ruhában. Apró arca sápadt, csukott szemét vörösesszőke
szempillák szegélyezték. Ez, mondták a méhek, Lilia Pellicia.
Mintha nevének hallatára ébredne fel, Lilia kinyitotta
a szemét.
Közben előlépett egy gömbölyded, szakállas, ötvenes
éveiben járó egyén, kabátját a vállára terítette, fején karimás kalap.
Frederick
Cammell, mondták a méhek, s az érme nagyságú szemüveglencsék mögött
felpattant az úriember szeme. Kezét rögtön a kalapjához emelte, levette,
és előtűnt hibátlanul nyírt haja, amit olajjal simított a fejbőréhez.
- Nos... - mondta, és mosolygott.
További látogatók érkeztek. Az egyik türelmetlenül
várta, hogy kiszabaduljon a festékek világából, és szintén úgy volt öltözve,
mintha halottvirrasztásra készülne. (Mi történt - töprengtek az alvók -
a szálak ragyogó színeivel? Ott rejtőznek valahol a komor öltözék alatt,
tarkabarka alsószoknyákban?) E harmadik látogató morcos arca azt sugallta,
hogy a hölgy nem az a tűnődő fajta.
Apolline Dubois, jelentették a méhek, és
a nő kinyitotta a szemét. Mogorva ábrázatából elefántcsontszínű fogak villantak
elő.
A csoport két utolsó tagja együtt érkezett. Az egyik
egy néger volt, akinek szép arca - még nyugalomban is - melankóliát tükrözött.
A másik, egy meztelen csecsemő, a néger karján ült; nyála oltalmazója ingére
csorgott.
Jerichau St. Louis, mondták a méhek, és a
néger kinyitotta a szemét. A gyerekre nézett, aki rögtön bömbölni kezdett,
pedig még nem is szólították.
Nimrod, mondták a méhek, és a gyerek - bár
egészen biztos, hogy nem volt még egyéves - elismételte nevének két szótagját:
Kinyitotta a szemét, ami határozottan aranyszínű volt.
Amikor ő is felébredt, megszűnt a zsongás. A színek,
a méhek, a szálak mind visszavonultak; hullámuk Cal szobájában vetette
partra az öt idegent.
Apolline Dubois szólalt meg:
- Itt valami nincs rendben - mondta, közben az ablakhoz
ment, és széthúzta a függönyt. - Hol a pokolban vagyunk?
- És hol vannak a többiek? - tette hozzá Frederick
Cammell. Felfedezett egy tükröt a falon, abban nézegette magát. A fejét
csóválva elővett a zsebéből egy ollót, és nyiszálni kezdte az arcába lógó
hosszú hajszálakat.
- Jó kérdés - mondta Jerichau. Aztán Apolline-nak:
- Milyen odakinn?
- Kihalt - mondta a nő. - Éjszaka van. És...
- Mi?
- Nézze csak meg - mondta a nő, foghíjai között
a nyálat szürcsölve -, valami baj van. - Elfordult az ablaktól. - Semmi
nem olyan, mint régen.
Lilia Pellicia váltotta fel Apolline-t az ablaknál.
- Igaza van - mondta a lány. - Tényleg más itt minden.
- És miért csak mi vagyunk itt? - kérdezte Frederick
másodszor is. - Ez az igazi kérdés.
- Valami történt- mondta Lilia halkan. - Valami
borzalmas.
- Természetesen ezt is a veséjétől tudja - jegyezte
meg Apolline. - Mint mindent.
- Próbáljunk meg civilizáltak maradni, kisasszony
- mondta Frederick, egy tanító bácsi elgyötört arckifejezésével.
- Ne szólítson kisasszonynak - mondta Apolline.
- Férjes asszony vagyok.
Cal és Suzanna álmukban hallgatták a szóváltásokat.
Szórakoztak a sok képtelenségen, amit a képzeletük kitalált. Ugyanakkor
ezek az idegenek minden furcsaságuk - ósdi ruháik, nevük, abszurd társalgásuk
- ellenére nyugtalanítóan valóságosak voltak; eleven volt a legapróbb részlet
is. Mintha csak fokozni akarnák az alvók zavarát, a férfi, akit a méhek
Jerichaunak neveztek, az ágyra nézett, és ezt mondta:
- Ők talán tudnának segíteni.
Lilia a szendergő pár felé fordította sápadt arcát.
- Fel kell ébresztenünk őket! - mondta, és már nyúlt
is, hogy megrázza az alvókat.
- Ez nem álom - döbbent rá Suzanna, ahogy
látta Lilia kezét a válla felé közelíteni. Érezte, hogy felébred. Amikor
a lány ujjai megérintették, Suzanna kinyitotta a szemét.
A függönyök szét voltak húzva - pontosan úgy, ahogy
álmodta. Az utcai lámpák fénye beszűrődött a kis szobába. És az ágy mellett
ott állt és figyelt az öt alak: a testté lett álom. Suzanna felült. Lecsúszott
róla a takaró - Jerichau és a gyermek Nimrod Suzanna mellére meredt. Suzanna
magára húzta a takarót, és ezzel kitakarta Calt. A hirtelen hideg őt is
felébresztette. Szemét még csak félig nyitotta ki, de Suzannát nézte.
- Mi van? - kérdezte álmosságtól egybefolyó hangon.
- Kelj fel - mondta Suzanna. - Látogatóink
érkeztek.
- Azt álmodtam... - motyogta Cal. Aztán: - Látogatók?
- követte Suzanna tekintetét.
- Ó, jóságos Isten...
Jerichau karján a gyermek felnevetett, tömpe ujjával
Cal feszülő ágyékára mutatott. Cal felkapott egy párnát, és eltakarta készültségét.
- Ez is Shadwell trükje? - suttogta.
- Nem hiszem - mondta Suzanna.
- Ki az a Shadwell? - érdeklődött Apolline.
- Valami Kakukk, nyilván - mondta Frederick. Készenlétben
tartotta az ollóját, arra az esetre, ha Suzanna vagy Cal netán rakoncátlankodni
kezdene.
A Kakukk szó hallatára Suzanna kapiskálni kezdte,
miről is van szó. Immacolata használta ezt a szót, amikor az emberekről
beszélt.
- ...a Fúga... - mondta.
Ahogy ezt kimondta, egyszerre minden szem rászegeződött,
és Jerichau megkérdezte:
- Mit tud a Fúgáról?
- Nem sokat - felelte Suzanna.
- Tudja, hogy hol vannak a többiek? - kérdezte Frederick.
- Milyen többiek?
- A földünk - mondta Lilia. - Hol van?
Cal az ágy melletti asztalra nézett, ahová a szőttes
darabját letette. Eltűnt.
- Abból a szőnyegdarabkából jöttek - mondta, miközben
maga sem hitte, hogy ez igaz lehet. - Erről álmodtam.
- Én is - mondta Suzanna.
- A szőnyeg egy darabkája? - kérdezte Frederick
megütközve. - Úgy érti, hogy el vagyunk választva a többiektől?
- Igen - felelte Cal.
- Hol van a szőnyeg? - kérdezte Apolline. - Mutassák
meg!
- Nem tudjuk, hol van - mondta Cal. - Shadwell vitte
el.
- Átkozott Kakukkok! - fakadt ki a nő. - Egyikben
sem lehet bízni. Mind csaló és ámító!
- Shadwell nem egyedül vitte el - mondta Suzanna.
- A társa a maguk népéhez tartozik.
- Ezt kétlem - mondta Frederick.
- Pedig így van. Immacolata.
A név rémült kiáltást váltott ki Frederickből és
Jerichauból is. Apolline, az örök hölgy, egyszerűen kiköpött a földre.
- Még nem akasztották fel ezt a szajhát?
- Tudomásom szerint már kétszer is - felelte Jerichau.
- Kitüntetésnek veszi - jegyezte meg Lilia.
Cal megborzongott. Fázott és fáradt volt. Napsütötte
hegyekről és fényes folyókról akart álmodni, nem ezekről a gyászolókról,
akiknek arcán rosszindulat és gyanakvás ült. Nem érdekelte, hogy bámulják:
eldobta a párnát, és odament a földön heverő ruhakupachoz. Magára húzta
az ingét és a farmerét.
- És hol vannak az Őrök? - kérdezte Frederick, az
egész társasághoz intézve a kérdést. - Tudja valaki?
- A nagyanyám... - mondta Suzanna - .. .Mimi...
- Igen? - Frederick rögtön lecsapott a célra. -
Ő hol van?
- Sajnos meghalt.
- Voltak más Őrök is - mondta Lilia. Átragadt rá
Frederick sietsége. - Ők hol vannak?
- Nem tudom.
- Igazuk volt - mondta Jerichau szinte tragikus
képpel. - Tényleg valami szörnyűség történt.
Lilia visszament az ablakhoz, és kitárta.
- Érzi a szagát? - kérdezte Frederick. - Itt van
valahol?
Lilia megrázta a fejét.
- Csak a levegő bűzét érzem. Ez nem a régi Birodalom.
Ez hideg. Hideg és mocskos.
Cal, aki közben felöltözött, átfurakodott Frederick
és Apolline között, és felemelte a whiskys üveget.
- Kérsz? - kérdezte Suzannától.
Suzanna nemet intett. Cal töltött magának egy kiadós
adagot, és felhajtotta.
- Meg kell találnunk ezt a maguk Shadwelljét - mondta
Jerichau Suzannának -, és vissza kell szereznünk a szőnyeget.
- Hova rohan? - kérdezte Apolline konok közönnyel.
Odatipegett Calhez. - Megengedi, hogy társuljak? - kérdezte. Cal vonakodva
felé nyújtotta az üveget.
- Hogyhogy „hova rohan"? - kérdezte Frederick. -
Felébredünk ezen az isten háta mögötti helyen, egyedül...
- Nem vagyunk egyedül -mondta Apolline, és jókorát
kortyolt a whiskyből. - Itt vannak a barátaink. - Félszeg mosolyt küldött
Cal felé. - Hogy hívják, édesem?
- Calhoun.
- És őt?
- Suzanna.
- Apolline vagyok. Ez pedig Freddy.
Cammell egy kicsit meghajolt.
- Az ott Lilia Pellicia. A kölyök a testvére, Nimrod.
- Én pedig Jerichau vagyok.
- Na - mondta Apolline. - Akkor most már barátok
vagyunk, ugye? Nincs szükségünk a többiekre. Le vannak ejtve.
- De hát közéjük tartozunk - emlékeztette Jerichau.
- Segítenünk kell rajtuk.
- Miért hagytak bennünket a szegélyben? - vágott
vissza Apolline keserűen. A whiskys üveg közben ismét a szája felé tartott.
- Hát persze. Odatettek minket, ahol könnyen elpusztulhatunk. Ne is próbáljon
meggyőzni az ellenkezőjéről! Mi vagyunk a szemét. Tolvajok és örömlányok
és Isten tudja, mi. - Calre pillantott. - Ó, igen. Bűnözők közé keveredett.
Szégyelltek minket. Mindannyiunkat. - Aztán a többiekhez:
- Jobb is, hogy külön vagyunk. Most legalább kitombolhatjuk
magunkat.
Ahogy beszélt, szivárványszínek villantak fel özvegyi
gyászruhájának redői között - Cal legalábbis így látta. - Egy egész világ
vár ránk. Előttünk hever az összes örömeivel.
- Ami elveszett, az akkor is elveszett - mondta
Jerichau.
Apolline válaszul csökönyösen horkantott egyet.
- Jerichaunak igaza van - mondta Freddy. - A szőttes
nélkül hontalanok vagyunk. Maga is tudja, mennyire gyűlölnek bennünket
a Kakukkok. Mindig is gyűlöltek. Mindig is gyűlölni fognak.
- Itt mindenki tiszta hülye - mondta Apolline, és
visszament az ablakhoz. A whiskyt vitte magával.
- Kicsit kizökkentünk - mondta Freddy Calnek. -
Megmondaná, melyik évben járunk? 1910? 1911?
Cal nevetett.
- Adjon hozzá még vagy nyolcvan évet.
A másik férfi szemmel láthatóan elsápadt, arcát
a fal felé fordította. Lilia feljajdult, mint akibe kést szúrtak. Remegve
leült az ágy szélére.
- Nyolcvan év... - motyogta Jerichau.
- Vajon miért vártak ilyen sokáig? - kérdezte Freddy
az.elnémult társaságtól. - Mi történt, hogy ilyen sokáig kellett várniuk?
- Kérem, hagyja ezeket a talányokat - mondta Suzanna
-, beszéljen világosan!
- Azt nem tehetjük - mondta Freddy. - Maguk nem
tartoznák közénk.
- Ugyan, micsoda badarság! - csattant fel Apolline.
- Mit árthatna?
- Mesélje el nekik, Lilia! - mondta Jerichau.
- Tiltakozom! - mondta Freddy.
- Csak a legfontosabbakat - mondta Apolline. - Ha
elmondaná az egészet, itt ülhetnénk ítéletnapig.
Lilia sóhajtott: - Miért éppen én? - kérdezte még
mindig remegve. - Miért éppen nekem kellene elmondanom?
- Mert maga hazudik a legjobban - felelte ]erichau
feszes mosollyal. - Ha maga mondja, akkor igaznak hallatszik.
Lilia fenyegető pillantást vetett Jerichau felé.
- Rendben van - mondta, és elkezdte a történetet.
III. A TÖRTÉNET
- Volt nekünk rendes otthonunk - mondta Lilia. -
Valamikor egy kertben éltünk.
Még csak két mondat hangzott el, de Apolline máris
közbevágott.
- Mese az egész - közölte Callel és Suzannával.
- Akkor hadd mondja el, a fenébe is! - csattant
fel Jerichau.
- Egy szavát se higgyék el! - tanácsolta Apolline.
- Ha beledöglene, akkor se tudna igazat mondani.
Válaszul Lilia csak megnyalta a szája szélét, és
folytatta, ahol abbahagyta.
- Egy kert tehát - mondta. - Ott éltek a Családok.
- Milyen családok? - kérdezte Cal.
- A látólények négy törzse: a Lo, a Ye-me,
az Aia és a Babu. A Családok, amelyektől mindannyian származunk.
Egyeseknek persze kissé férges a családfája - mondta egy szúrós pillantást
vetve Apolline felé -, de mindannyian visszavezethetjük az őseinket a négy
Család valamelyikéhez. Én és Nimrod - mi a Ye-me családból származunk.
A mi törzsünk szőtte a szőnyeget.
- És tessék, ide jutottunk! - fortyant fel Cammell.
- Jól van ez nekünk, miért bíztunk meg a szövőkben? Okos ujjak és tompa
agyak. Az Aia nép, az én törzsem, a mesterségbeli tudással és értelemmel
is rendelkezik.
- És maga? - fordult Cal Apolline-hoz, egyúttal
viszszaszerezve az üveget. Kétkortynyi whisky ha maradt még benne.
- Anyai ágon Aia vagyok - felelte a nő. - Innen
a szép énekhangom. Ami az apai ágat illeti, az eléggé bizonytalan. Az apám
csodatáncokat tudott, és...
- Már amikor józan volt - mondta Freddy.
- Maga meg honnan tudja? - fintorodott el Apolline.
- Soha nem találkozott vele.
- Az anyja is csak eggyel többször - vágott vissza
Freddy. A csecsemő ezen jót kacagott, bár a kora alapján fogalma sem lehetett
a célzás értelméről.
- Mindegy - mondta Apolline. - Táncolni tudott,
és ezek szerint a Lo törzshöz tartozott.
- Leánya beszédjéből ítélve inkább a Babuhoz - mondta
Lilia.
Ekkor Jerichau közbevágott:
- Én egészen biztos, hogy Babu vagyok. Higgyék
el: a szavakkal csínján kell bánni!
Szavak. Tánc. Zene. Szőnyegek. Cal próbálta észben
tartani ezeket a képességeket, és hogy melyik család melyikkel volt megáldva,
de úgy érezte magát, mint amikor a Kellaway nemzetség szövevényét igyekezett
átlátni.
- A lényeg annyi - folytatta Lilia -, hogy minden
Családnak volt valami olyan képessége, amellyel az emberlények nem rendelkeztek.
Nevezhetjük varázserőnek is. Számunkra azonban teljesen természetesek,
ugyanúgy, mint az, hogy a kovász megkel. Ezek egyszerűen eszközök, amelyek
segítségével alámerülünk és felszínre bukkanunk.
- Varázserő? - kérdezte Cal. - Ugye, így nevezte?
- Igen - mondta Lilia. - Velünk született. Nem is
törődtünk vele. Egészen addig, amíg meg nem érkeztünk a Birodalomba. Aztán
rájöttünk, hogy a maguk fajtája szeret törvényeket gyártani. Határozatba
foglalják, hogy mi micsoda, és hogy az helyes vagy helytelen. A világ pedig
- amilyen áldott lélek - nem akarja kiábrándítani és elkeseríteni az embereket,
a kedvükbe jár. Úgy működik, miritha a felállított elvek megdönthetetlenek
lennének.
- Ez vitatható metafizika - motyogta Freddy.
- A Birodalom törvényei a Kakukkok törvényei - mondta
Lilia. - Ez Capra egyik tétele.
- Akkor Capra tévedett - mondta Freddy.
- Aligha - mondta Lilia. - Ebben pedig egészen biztosan
nem. A világ úgy működik, ahogy a Kakukkok elvárják tőle. Udvariasságból.
Ez bizonyított. Aztán jön valaki, és más elképzelései vannak a világ működéséről...
- Várjon egy kicsit - mondta Suzanna. - Azt akarja
mondani, hogy a föld valamilyen módon hallgat ránk?
- Ezt vallotta Capra.
- És ki az a Capra?
- Egy nagyszerű férfi...
- Vagy nő - mondta Apolline.
- Aki vagy élt, vagy nem élt - folytatta Freddy.
- De ha nem élt - mondta Apolline -, akkor is rengeteg
mondanivalója volt.
- Ezzel persze semmit nem árultak el róla - mondta
Suzanna.
- Hát tessék, ez Capra - mondta Cammell.
- Folytassa, Lilia - mondta Cal. - Mondja végig
a történetet.
Lilia folytatta:
- Tehát vannak maguk, az emberlények, a törvényeikkel,
a számításaikkal és kimeríthetetlen irigységükkel. És vagyunk mi, a Családok,
a látólények. Annyira különbözünk maguktól, mint a nappal az éjszakától.
- Azért nem annyira - mondta Jerichau. -
Valamikor közöttük éltünk, ezt ne feledje.
- És úgy bántak velünk, mint a szeméttel - mondta
Lilia kicsit megbántva.
- Ez igaz - mondta Jerichau.
- A képességeinket - folytatta Lilia - maguk, Kakukkok,
varázslatnak nevezték. Voltak, akik el akarták venni tőlünk. Voltak, akiket
megijesztett. De nagyon kevesen szerettek bennünket. Tudja, a városok akkor
kicsik voltak. Nehéz volt elrejtőzni. Kivonultunk hát az erdőkbe, a hegyekbe,
ahol úgy gondoltuk, biztonságban leszünk.
- Voltak közöttünk olyanok, akik meg sem próbáltak
boldogulni a Kakukkok között - mondta Freddy. - Elsősorban az Aiák. Nem
tudtak kereskedni - miért vesződtek volna a Kakukkokkal, ha egyszer nem
volt mit eladniuk? Sokkal kellemesebb kinn a végtelen zöldben.
- Ez sántít - mondta Jerichau. - Maguk ugyanúgy
kedvelték a városokat, mint a többiek.
- Igen - mondta Freddy. - Szeretem a téglát és a
maltert. De irigylem a pásztort...
- A magányát vagy a birkáját?
- A pásztorélet gyönyöreit, maga idióta! - mondta
Freddy. Aztán Suzannához: - Hölgyem, kérem értse meg, én nem tartozom ezek
közé az alakok közé. Higgye el. Ő - (Jerichau felé mutatott) - például
egy megrögzött tolvaj. Ő - (most Apolline-ra) - bordélyházat vezetett.
Ez pedig-(Lilia volt soron) -, ez a nő meg a kistestvére olyan sok bánatot
okozott...
- Egy gyermek? - kérdezte Lilia a csecsemőre nézve.
- Hogyan vádolhat egy ártatlan...
- Kérem, kíméljen meg a komédiázástól! - mondta
Freddy. - Igen, a testvére úgy néz ki, mintha karon ülő gyermek lenne,
de mindannyian tudjuk az igazságot. Komédiások mind a ketten. Különben
miért kerültek volna a szegélybe?
- Ezt én is megkérdezhetem magától! - vágott vissza
Lilia.
- Összeesküdtek ellenem! - tiltakozott Freddy. -
Az én kezem tiszta.
- Sohasem bíztam a tiszta kezű emberekben - motyogta
Apolline.
- Cafka! - mondta Freddy.
- Borbély! - így a másik, és ezzel véget
is ért a kirohanás.
Cal és Suzanna értetlenül egymásra néztek. A látogatók
nem szívlelték egymást, ez kiderült.
- Szóval... - mondta Suzanna. - Ott tartott, hogy
a hegyekben rejtőztek el.
- Nem rejtőztünk el - mondta Jerichau. - Csak nem
látszottunk.
- Az nem ugyanaz? - kérdezte Cal.
- De nem ám. Voltak olyan titkos helyeink, ahol
nem láttak meg bennünket a Kakukkok, még akkor sem, ha csak fél méterre
voltak tőlünk...
- És voltak a csodatetteink - mondta Lilia -, amelyekkel
eltüntettük a nyomokat, ha az emberlények túl közel jöttek.
- Amit néha-néha meg is tettek - mondta Jerichau.
- A kíváncsiabbak. Az erdőben bóklásztak, kutatták a nyomainkat.
- Tudták, hogy maguk kicsodák? - kérdezte Suzanna.
- Nem - mondta Apolline. Az egyik székről ledobta
a ruhákat, és kényelembe helyezte magát. - Csak pletykákból és szóbeszédekből
hallottak rólunk. Mindenféle csúfneveket találtak ki. Árnyak, tündérek,
mindenféle marhaságokat. Csak nagyon kevesen jutottak igazán közel hozzánk.
Azok is csak azért, mert mi közel engedtük őket.
- Azonkívül pedig soha nem voltunk sokan - mondta
Lilia. - Nem nagyon voltunk termékenyek. Nem nagyon dívott nálunk a közösülés.
- Csak a maga nevében beszéljen! - mondta Apolline,
és Calre kacsintott.
- Arról van szó, hogy nem vettek tudomást rólunk,
és amikor - ahogy Apolline mondta - kapcsolatot teremtettünk, mindig megvolt
rá a jó okunk. Előfordult, hogy a maguk fajtájából valakinek olyan képessége
volt, ami hasznunkra válhatott. Lótenyésztők, borkereskedők... de ahogy
teltek a századok, az emberlények egyre többet gyilkoltak.
- Így igaz - mondta Jerichau.
- Ami kevés kapcsolatunk volt a fajtájukkal, az
is szinte a nullára zsugorodott. Hagytuk az emberlényt, hadd vérfürdőzzön,
hadd irigykedjen...
- Miért mindig az irigységnél lyukad ki? - kérdezte
Cal.
- Mert erről ismerszik meg a maguk fajtája - mondta
Freddy. - Mindig azt hajszolja, ami a másé; csak hogy megszerezze, csak
hogy az övé legyen.
- Maguk viszont rohadtul tökéletesek, ugye? - kérdezte
Cal. Elege lett a pocskondiázásból.
- Aki tökéletes - mondta Jerichau -, az láthatatlan.
A válasz zavarba hozta Calt. - Nem. Mi hús-vér teremtmények vagyunk; mint
maguk - folytatta Jerichau -, igy hát tökéletlenek. De mi nem csinálunk
ebből akkora cécót. Maguk... maguk mindig tragikusnak látják a helyzetüket,
enélkül úgy éreznék, hogy nem is élnek.
- Akkor miért bízták a nagyanyámra a szőnyeg őrzését?
- kérdezte Suzanna. - Ő is Kakukk volt, nem?
- Ne használd ezt a szót! -mondta Cal. - A nagyanyád
ember volt.
- Félvér - javította ki Apolline. - Anyai ágon látólény,
apai ágon Kakukk. Kétszer vagy háromszor beszéltem vele. Volt bennünk valami
közös. Mindkettőnknek vegyes házasságai voltak. Az ő első férje látólény,
nekem az összes férjem Kakukk volt.
- De ő csak egy volt az őrök közül. Az egyetlen
nő. Ha nem tévedek, az egyetlen, akiben embervér is folyt.
- De szükségünk volt legalább egy olyan őrre, aki
ismerte a Birodalmat, aki egyáltalán nem tűnt fel. Így azt reméltük, nem
figyelnek majd ránk, és végül teljesen elfelejtenek.
- Mindez csak... csak azért, hogy elrejtőzzenek
az emberlények elől? - kérdezte Suzanna.
- Ó, nem - mondta Freddy. - Folytathattuk volna
az életünket úgy, ahogy addig is, a Birodalom peremén... de változtak a
dolgok.
- Nem emlékszem, melyik évben kezdődtek a változások
- mondta Apolline.
- 1896-ban - mondta Lilia. - 1896-ban történtek
az első borzalmas dolgok.
- Mi történt? - kérdezte Cal.
- A mai napig sem tudjuk egészen pontosan. De valami
egyszer csak megváltozott. Mint derült égből a villámcsapás, megjelent
valami lény, akinek egyetlen célja volt: hogy minket elpusztítson. .
- Miféle lény?
Lilia vállat vont.
- Aki látta őt, az nem élte túl.
- Emberi lény?
- Nem. Nem volt vak, ahogy a Kakukkok vakok. Megérezte,
hogy hol vagyunk. A legremekebb csodatetteinkkel sem tudtuk félrevezetni
őt. Akire ránézett, az egyszerűen megszűnt, mintha soha nem is létezett
volna.
- Csapdába estünk - mondta Jerichau. - Egyik oldalon
az emberlények; újabb és újabb területeket követelve, hogy a végén már
alig maradt hely, ahol elrejtőihettünk volna. A másik oldalon a Korbács,
ahogy mi neveztük, aminek az egyetlen szándéka a népirtás volt. Tudtuk,
csak idő kérdése, és kihalunk.
- Ami kár lett volna - mondta Freddy szárazon.
- De azért nem volt csupa gyász és siratás az az
időszak - mondta Apolline. - Lehet, hogy furcsán hangzik, de én jól éreztem
magam azokban az utolsó években. Tudják, a kétségbeesés a legjobb szer
a nemi vágy fokozására. - Apolline vigyorgott. - És mindig találtunk egy-két
olyan helyet, ahol egy rövid időre biztonságban voltunk, ahol a Korbács
nem szimatolt ki bennünket.
- Én nem emlékszem, hogy boldog lettem volna - mondta
Lilia. - Én csak a rémálmokra emlékszem.
- És az a hegy? - kérdezte Apolline. - Hogy is hívták?
Az a hegy, ahol az utolsó nyáron laktunk. Most is magam előtt látom, mintha
csak tegnap lett volna...
- Rayment's Hill.
- Igen. Rayment's. Én ott boldog voltam.
- De hát meddig maradhattunk volna ott? - kérdezte
Jerichau. - Előbb-utóbb a Korbács ránk talált volna.
- Lehetséges - mondta Apolline.
- Nem volt választásunk - mondta Lilia. - Rejtekhelyre
volt szükségünk. Ahol a Korbács soha nem keresne bennünket. Ahol alhatunk,
amíg elfelejtkeznek rólunk.
- A szőnyeg - mondta Cal.
- Igen - mondta Lilia. - A szőnyeg volt a menedékhely,
amit a Tanács választott.
- Végtelen vita után - mondta Freddy. - És
közben további százak haltak meg. Az utolsó évben, míg a szövőszék dolgozott,
minden héten volt egy újabb mészárlás. Szörnyű dolgok történtek. Szörnyű.
- Az ellenségnek könnyű volt a dolga - mondta Lilia.
- Mindenfelől érkeztek a menekülők... voltak, akik magukkal hozták földjeik
egy darabját... a holmikat, amelyek túlélték a támadást... mindenki egy
helyen gyűlt össze, és reménykedett, hogy a szőnyegben az ő dolgainak is
jut majd hely.
- Milyen dolgainak?
- A házának. A földjének. Valamelyik Babut megkérték,
hogy vegye föl a listára a földet vagy a házat, vagy amit éppen hozott.
Így lehetett átvinni, ugye érti...
- Nem, nem értem - mondta Cal. - Magyarázza el.
- Ez a maguk Családja - mondta Lilia Jerichaunak.
- Magyarázza el maga!
- Mi, Babuk hieroglifákat tudunk csinálni - mondta
Jerichau -, és azokat a fejünkben hordozzuk. Egy kitűnő szakember, mint
például az én mesterem, Quekett... ő egy olyan listát készített, amin egy
egész város rajta volt ; mindenestül. Nem hazudok: megcsinálta és mindenre
tökéletesen emlékezett, az utolsó tetőcserépig. - Szomorú arca felderült,
aztán egy emlék lehűtötte lelkesedését. - A mesterem Németalföldön volt,
amikor a Korbács rátalált. Elpusztult. - Csettintett az ujjával. - Egy
pillanat alatt.
- Miért Angliában gyűltek össze? - érdeklődött Suzanna.
- Ez volt a legbiztonságosabb ország a világon.
A Kakukkok, ugye, a Brit Birodalommal foglalkoztak. Elvegyülhettünk a tömegben,
miközben a Fúgát beleszőtték a szőnyegbe.
- Mi az a Fúga? - kérdezte Cal.
- Minden, amit sikerült megmenteni a pusztulástól.
A Birodalom darabkái, amiket a Kakukkok soha nem láttak igazán, így hát
nem is hiányzott nekik. Egy erdő, egy-két tó, egy folyó kanyarulata, egy
másik folyó torkolata. A házak, ahol laktunk, néhány tér, sőt egy-két utca
is. Csináltunk belőlük valami városszerűséget.
- Ilyennincs, így hívják-mondta Apolline. - Micsoda
idétlen név!
- Eleinte igyekeztünk valamilyen rendszer szerint
elhelyezni a dolgokat - mondta Freddy -, de ez a próbálkozás kudarcba fulladt,
mert özönlöttek a menekülők, és egyre több dolgot kellett beleszőni a szőnyegbe.
Minden nappal egyre többet. Egész éjszakákon át várakoztak Capra háza előtt
az emberek, hogy valamilyen apróságot megmentsenek a Korbács elől.
- Ezért tartott olyan sokáig - mondta Lilia.
- De senkit nem utasítottak vissza - mondta Jerichau.
- Ez kezdettől fogva egyértelmű volt. Aki helyet kért a szőnyegben; az
meg is kapta.
- Még mi is - mondta Apolline -, akik nem voltunk
éppen liliomfehérek. Mi is kaptunk helyet.
- De miért éppen egy szőnyegben? -kérdezte
Suzanna.
- Mert soha senki nem figyel arra, ami a lába alatt
van - mondta Lilia. - Ezenkívül pedig a szövés volt az a mesterség, amihez
értettünk.
- Minden dolognak van egy mintája - vetette közbe
Freddy. - Csak meg kell találni, és a hatalmas egy parányi helyen is elfér.
- Természetesen nem mindenki akart a szőttesbe menekülni
- mondta Lilia. - Voltak, akik úgy döntöttek, a Kakukkok között maradnak,
és szerencsét próbálnak. De a többség a menekülést választotta.
- És milyen volt?
- Mint az alvás. Mint az álom nélküli alvás. Nem
öregedtünk. Nem lettünk éhesek. Egyszerűen csak várakoztunk, míg az Őrök
úgy határoznak, hogy felébreszthetnek bennünket, mert elmúlt a veszély.
- És a madarak? - kérdezte Cal.
- Ó, rengeteg állat és növény van beleszőve a...
- Nem a Fúgáról beszélek. Hanem az én galambjaimról.
- A galamboknak mi közük van ehhez? - kérdezte Apolline.
Cal röviden elmesélte, hogy milyen körülmények között
látta meg először a szőnyeget.
- Ez a Gyűrű hatása - mondta Jerichau.
- Gyűrű?
- Igen - mondta Apolline. - Emlékszik a felhőkre
a Fúga közepében? Az a Gyűrű. Abban van a Szövőszék.
- Hogy kerülhet a szőnyegbe az a Szövőszék, ami
a szőnyeget szőtte? - kérdezte Suzanna.
- A Szövőszék nem gép, hanem teremtő művelet - mondta
Jerichau. -A varázserő úgy dolgozta össze a Fúga elemeit, hogy az eredmény
olyan, mint egy közönséges szőnyeg. De az emberi gondolkodás ezzel már
nem tud mit kezdeni. A Gyűrű közelében rendkívül furcsa dolgok történnek.
Vannak például olyan helyek, ahol a jövő és a múlt szellemei játszadoznak...
- Nem kellene erről beszélnünk - mondta Lilia. -
Szerencsétlenséget hoz.
- Ugyan milyen szerencsétlenség történhetne még
velünk? - jegyezte meg Freddy. - Mi itt...
- Felébresztjük a Családokat, mihelyt visszaszereztük
a szőnyeget - mondta Jerichau. - A Gyűrű nyilván nyugtalankodik, különben
hogyan láthatta volna meg ez az ember? A szőttes nem bírja a végtelenségig...
- Igaza van -mondta Apolline. -Azt hiszem, kötelességünk,
hogy segítsünk.
- Nem biztonságos - mondta Suzanna.
- Mi nem biztonságos?
- Itt nálunk, a világban. Angliában.
- A Korbács biztosan feladta már - mondta Freddy
-, ennyi év után.
- Akkor miért nem ébresztette fel magukat Mimi?
Freddy elfintorodott.
- Talán megfeledkezett rólunk.
- Megfeledkezett? - kérdezte Cal: - Az lehetetlen.
- Könnyű ezt mondani - felelte Apolline -, de nagyon
nehéz ellenállni a Birodalom kísértéseinek. Ha valaki túlságosan belemerül,
egyszer csak azon veszi észre magát, hogy már azt sem tudja, hogy hívják.
- Akkor sem hiszem, hogy Mimi megfeledkezett magukról
- mondta Cal.
- Most az a legfontosabb - mondta Jerichau, nem
törődve Cal tiltakozásával -, hogy visszaszerezzük a szőnyeget. Aztán eltűnünk
ebből a városból, és keresünk egy olyan helyet, ahová Immacolata soha nem
jön utánunk.
- És velünk mi lesz? - kérdezte Cal.
- Hogyhogy mi lesz?
- Mi már soha nem látjuk meg?
- Mit nem látnak meg?
- A Fúgát, a fenébe is! - mondta Cal. Feldühítette,
hogy a látogatókban egy szikrányi udvariasság vagy a hála sem volt.
- Most már nem tartozik magukra - mondta Freddy.
- De még mennyire, hogy ránk tartozik! - mondta
Cal. - Hiszen láttam. Majdnem az életembe került.
- Jobb, ha távol tartja magát tőle - mondta Jerichau.
- Ha ennyire aggódik az életéért.
- Nem ezt mondtam.
- Cal - mondta Suzanna, és megérintette Cal karját.
Meg akarta nyugtatni őt, de próbálkozása csak olaj volt a tűzre.
- Ne állj a pártjukra! - mondta Cal.
- Ez nem pártok kérdése-kezdte Suzanna, de Cal nem
volt békülékeny hangulatban.
- Neked könnyű - mondta Cal. - Neked kapcsolataid
vannak... .
- Ez nem szép tőled...
- ...neked ott van az oldószer...
- Micsoda? - kérdezte Apolline elnémítva Calt. -
Magánál?
- Úgy tűnik, igen - felelte Suzanna.
- És nem foszlatta le a húst a csontjairól?
- Ugyan miért tette volna?
- Ne a férfi előtt! - mondta Lilia Calre
pillantva. Ez volt a határ.
- Na, jó - mondta Cal. - Nem akarnak előttem beszélni,
rendben. Felőlem akár össze is ragadhatnak!
Elindult az ajtó felé, Suzanna hiába hívta őt vissza.
Nimrod kuncogott a háta mögött.
- Te meg fogd be azt a nyálas pofádat! - mondta
Cal a gyereknek, és átengedte a szobát a betolakodóknak.
IV. AZ ÉJSZAKA BORZALMAI
1.
Shadwell a birodalmáról álmodott. Ismerős volt a kép:
óriási áruház, olyan óriási, hogy nem is látta a túlsó végét. Ő volt a
kereskedő, és akkora forgalmat bonyolított, hogy egy könyvelő sírva fakadt
volna a gyönyörtől. Mindenféle és fajta áru tornyosult a polcokon - kínai
porcelánvázák, játékmajmok, marhahús -, a vásárlók az öklükkel verték az
ajtókat, és reszketve várták, hogy csatlakozhassanak a benti lármás tömeghez.
Az álom - furcsa módon - nem a haszonról szólt.
A pénz lényegtelen volt Shadwell számára: Immacolata a puszta levegőből
előteremtett mindent, amire szükségük volt. Nem, az álom a hatalomról szólt:
Shadwell kegyesen áruba bocsátotta portékáját, az emberek pedig minden
pénzt megadtak, csak hogy az övék lehessen. A kereskedő a tömeget figyelte,
arcán lenyűgöző mosoly.
Shadwell felriadt, a vásárlók lármája elhalkult.
Szuszogást hallott az elsötétített szobában.
Felült, homlokán hideg verejték gyöngyözött.
- Immacolata!
A nő a szoba túlsó végében állt, tenyerét a falhoz
nyomva próbált megkapaszkodni. Szeme tágra nyitva, de nem látott semmit.
Legalábbis semmi olyasmit, amit Shadwell is láthatott volna. Ismerte ezt
az állapotot: legutóbb két vagy három nappal ezelőtt ugyanennek a szállodának
az előcsarnokában látta így Immacolatát.
Shadwell felkelt az ágyból, és felvette a köntösét.
Immacolata megérezte a férfi közelségét. A nevét motyogta.
- Itt vagyok - mondta Shadwell.
- Megint. Megint éreztem.
- A Korbácsot? - kérdezte fakó hangon Shadwell.
- Igen. Adjuk már el végre azt a szőnyeget, és fejezzük
be az egészet.
- Eladjuk. Eladjuk - mondta Shadwell lassan közeledve
Immacolatához. - Tudod jól, hogy már intézkedtem.
Nyugodtan beszélt, hogy a nő lehiggadjon. Immacolata
mindig veszélyes volt, de Shadwell számára ez az állapot volt a legfélelmetesebb.
- Felhívtam mindenkit - mondta Shadwell. - Jönnek
a vevők. Már alig várják. Jönnek. Eladjuk a szőnyeget, és vége lesz az
egésznek.
- Láttam, hol él - folytatta Immacolata. - Falakat
láttam, hatalmas falakat. És homokot, a falon kívül és belül. Mint a világ
vége.
Immacolata tekintete most Shadwellre tévedt, és
úgy tűnt, csökken a látomás ereje.
- Mikor, Shadwell? - kérdezte.
- Mi mikor?
- Az árverés.
- Holnapután. Ahogy megbeszéltük.
Immacolata bólintott.
- Furcsa - mondta. Hangja egyszerre közvetlen lett.
Shadwellt mindig meglepte, hogy milyen hirtelen váltják egymást Immacolata
hangulatai. - Furcsa, hogy megint vannak ezek a rémálmok, ilyen hosszú
idő után.
- Mert láttad a szőnyeget - mondta Shadwell. - Eszedbe
juttatta.
- Ennél többről van szó - mondta Immacolata. Odament
az ajtóhoz, ami Shadwell lakosztályának másik részébe vezetett; kinyitotta.
A bútorokat áttolták a hatalmas szoba túlsó végébe, hogy a zsákmányt -
Szőttesföldet - ki lehessen teríteni. Immacolata megállt a küszöbön, a
szőnyeget bámulta.
Nem lépett rá mezítláb - valami babona visszatartotta
ettől a birtokháborítástól -, hanem a szegély mellett lépdelt, és minden
egyes négyzetcentimétert alaposan szemügyre vett.
A túlsó szélénél félúton megállt.
- Nézd csak - mondta, és lefelé mutatott a szőttesre.
Shadwell odament hozzá.
- Mi van?
- Hiányzik egy darab.
Shadwell követte Immacolata tekintetét. A nőnek
igaza volt. A szőnyegből kitéptek egy kis darabot - nyilván az üzletben
a civakodás közben.
- Semmiség - állapította meg Shadwell. - A vásárlóinkat
ez nem zavarja, hidd el.
- Engem nem az értéke érdekel - mondta Immacolata.
- Hanem?
- Nyisd ki a szemed, Shadwell! Minden motívum egy-egy
látólény.
Shadwell leguggolt, és a szegély mintáját vizsgálta.
Emberi alakokat nem látott, csak vesszőket, de azoknak tényleg mintha szemük
lett volna.
- Ezek emberek? - kérdezte.
- Ó, igen. Csőcselék, az aljának is az alja. Ezért
vannak a szélén. Mert nem kár értük. De hasznosak is.
- Miért?
- Ők az első védelem - felelte Immacolata, szemét
a szakadásra szegezve. Legelőbb ők kerülnek veszélybe, legelőbb ők...
- Ébrednek fel - mondta Shadwell.
- ...ébrednek fel.
- Gondolod, hogy most kiszabadultak? - kérdezte
Shadwell. Az ablakra nézett. A függönyöket összehúzták, hogy senki ne leshesse
meg a kincset, de Shadwell el tudta képzelni az éjszakai várost. A varázserő
feltételezett elszabadulása váratlan feladat elé állította őket.
- Igen - mondta a varázslónő. - Szerintem felébredtek.
És a Korbács álmában érzi a szagukat. A Korbács tudja, Shadwell.
- Most mit teszünk?
- Megtaláljuk őket, mielőtt még bajt kevernének.
A Korbács hiába vén. Hiába lassú és feledékeny. Az ereje... - Immacolata
hangja elhalkult, mintha a szavakat az elgondolt borzalmak nyelték volna
el. Mélyet sóhajtott, mielőtt folytatta: - Szinte nem is volt olyan nap
- mondta -, hogy az oldószer ne figyelmeztetett volna a jövetelére. És
jönni fog, Shadwell. Lehet, hogy nem ma éjjel. De jönni fog. És azon a
napon véget ér minden varázslat.
- Még te is?
- Még én is.
- Tehát meg kell találnunk őket - mondta Shadwell.
- Nem nekünk kell megtalálnunk - mondta Immacolata.
- Miért mocskolnánk be fölöslegesen a kezünket? - Elindult vissza Shadwell
szobája felé. - Nem juthattak nagyon messzire - mondta útközben. - Nem
ismerik a várost.
Az ajtónál megállt, és Shadwell felé fordult.
- Semmiképpen ne hagyd el ezt a szobát, amíg nem
szólítunk - mondta Immacolata. - Idehívok valakit, aki majd megöli őket.
- Kit? - kérdezte Shadwell.
- Nem ismered - felelte a varázslónő. - Száz éve
halott volt már, amikor te megszülettél. De sok közös vonásotok van.
- És most hol van?
- A Halandók Szentélyének Csontkamrájában, ahol
meghalt. El akart csábítani, de előbb bizonyítani akarta, hogy méltó hozzám.
Megpróbálta megidézni a halottakat. Lehet, hogy sikerült is volna neki
- semmitől sem riadt vissza. De kudarcot vallott. Valami alvilágból előhozta
a seborvosokat, és azoknak nem tetszett a dolog. Üldözőbe vették, végighajszolták
egész Londonon.
- Végül bemenekült a Szentélybe. Könyörgött, hogy
küldjem vissza a halottakat. - Immacolata lehalkította a hangját. - De
hogy tehettem volna? Nem én idéztem meg őket. Én csak annyit tehettem,
hogy hagytam a seborvosokat, hadd tombolják ki magukat. És a végén, amikor
csupa vér volt, azt mondta nekem: Vedd el a lelkem.
Immacolata szünetet tartott. Aztán folytatta:
- Elvettem.
Shadwellre nézett.
- Maradj itt - mondta, és becsukta maga után az
ajtót. Shadwellt nem kellett nagyon biztatni, hogy maradjon távol a mesterkedő
nővérektől. Akkor lett volna a legboldogabb, ha soha többé nem látja Magdalenát
meg a Boszorkányt. De a szellemek elválaszthatatlanok voltak élő testvérüktől;
Shadwell fel nem foghatta, hogyan, de egymás részei voltak. Ez a megátalkodott
összetartozás csak egyike volt a három nővért övező rejtélyeknek - ezen
kívül akadt még jó néhány.
Ilyen volt például a Halandók Szentélye. Ott gyülekeztek
Immacolata kultuszának a hívei, amikor a varázslónő még hatalmának és pályájának
a csúcsán volt. De leáldozott a csillaga. Soha nem vált valóra a vágya,
hogy ő legyen a Fúga, a számtalan kis település uralkodója. Ellenségei
bizonyítékokat szereztek ellene: összegyűjtötték az összes bűnét, kezdve
az anyja méhében elkövetett gyilkosságokkal. Immacolata és követői bosszút
állták. Vérfürdő következett, de Shadwell nem tudta pontosan, hogy milyen
méreteket öltött. A végeredményt azonban látta. Bemocskolva és megalázva
Immacolatát elűzték a Fúga varázslatos földjéről.
Nem viselte jól a kitaszítottságot. Képtelen volt
természetén finomítani; nem sikerült elvegyülnie a Kakukkok között. Története
vérontásokkal, üldözésekkel és újabb vérontásokkal folytatódott. Bár egy
maroknyi műértő még mindig ismerte és istenítette - a Fekete Madonna, a
Bánat Hölgye, Mater Malifecarium és még egy tucat neve volt -, Immacolata
a saját különös tisztaságának lett áldozata. Az őrület határán állt - ez
volt az egyetlen menedéke a közönséges Birodalomban, száműzetése színhelyén.
Ilyen állapotban volt, amikor Shadwell rátalált.
Egy őrült nő, aki úgy beszélt, mint soha senki és olyan dolgokról, melyek
- ha megkaparinthatná - hatalmassá tennék Shadwellt.
És most itt volt mind - az összes csoda. Mindet
magába foglalta egy szőnyegnyi négyszög.
Shadwell elindult a közepe felé. A stilizált felhők
és villámok spirálját bámulta, amit a Gyűrűnek neveztek. Hány éjszakát
virrasztott át azon merengve, hogy milyen érzés lehet ott, azoknak az erőknek
a sodrásában lenni! Talán olyan, mintha Isten közelében lenne? Vagy az
ördög közelében.
Egy üvöltés zökkentette ki gondolataiból. Feje fölött
a lámpa hirtelen elhomályosult, ahogy fényét elszívta az ajtó alatti rés,
a túlsó oldalon lévő mélységes sötétségről tanúskodva.
Shadwell átment a szoba másik végébe, és leült.
Vajon mennyit kell még várni, hogy kivilágosodjon? - ezen töprengett.
2.
Még mindig nem volt semmi jele a reggel közeledtének,
amikor - Shadwell úgy érezte, hogy órák múlva - kinyílt az ajtó.
A koromfekete szobából kiszólt Immacolata: - Gyere
és nézd meg!
Shadwell felállt, és elgémberedett tagokkal odabicegett
az ajtóhoz.
A küszöbön forróság csapott az arcába. Mintha egy
sütőbe lépne be, ahol emberi mocsokból és vérből készülnek a kalácsok.
Homályosan látta, hogy Immacolata ott áll - vagy
lebeg - a közelében. Fojtogatta a hőség; nagyon szeretett volna visszavonulni.
De Immacolata feléje intett.
- Nézz oda! - utasította Shadwellt a sötétségbe
bámulva. - Ő lesz a gyilkos. Ő a Gereblye.
Shadwell először semmit nem látott. Aztán egy energiafoszlány
szökött felfelé cikázva a falon, és amikor a mennyezetnek ütközött, üszkös
fényhullám világította meg a szobát.
Shadwell most meglátta azt, amit Immacolata Gereblyének
nevezett.
Ez ember volt valamikor? Hihetetlen. A seborvosok
új anatómiát alkottak. Teremtményük úgy lógott a levegőben, mint egy fogason
felejtett, összeszabdalt kabát, teste elképesztő hosszúságúra nyújtva.
Mintha valami fuvallat fakadt volna fel a földből - a test megmozdult,
dagadt és emelkedett. Felső végtagjai - az emberi szövetdarabok és porc
leleményes, ám ingatag együttese - felemelkedtek, mintha megfeszítésre
készülnének. A mozdulat meglazította azt az anyagot, ami a fejét dúcolta
alá - a fej előrebukott. Shadwell nem tudta visszafojtani a kiáltást, amikor
meglátta, hogy a seborvosok miféle műtétet hajtottak végre a Gereblyén.
Kicsontozták. Így állt elő az a valami, ami inkább
illett volna az óceán mélyére, mint az eleven földi életre; ez a széttrancsírozott
emberi test, amit a nővérek varázsereje hozott vissza a Pokol tornácáról,
himbálózott és dagadozott, koponyátlan feje különböző formákat öltött.
Egyik percben az egész fej egy dülledt szem volt, aztán egy üvöltő torok,
ami tiltakozott a háborgatás ellen.
- Csitt! - mondta neki Immacolata.
A Gereblye megremegett, és a karjai megnyúltak,
mintha meg akarná ölni a nőt, aki ezt művelte vele. Aztán mégis elhallgatott.
- Domville - mondta Immacolata. - Te egyszer azt
állítottad, hogy szeretsz engem.
A Gereblye hátravetette a fejét, mintha a vágy emlékétől
rémült volna meg.
- Félsz tőlem, édes Gereblye?
Immacolatára nézett, szeme olyan volt, mint két
kifakadni készülő vérhólyag.
- Kaptál tőlünk egy kis életet - mondta Immacolata.
- És erőt, hogy felforgasd ezt a várost. Azt akarom, hogy használd ki.
Shadwellt aggasztotta a jővevény.
- Tud ez uralkodni magán? - kérdezte suttogva. -
Mi van, ha megőrül?
- Legyen! - mondta Immacolata. - Gyűlölöm ezt a
várost. Égesse fel! Ölje meg a látólényeket, én nem bánom, mit csinál.
Tudja, hogy nem hagyom őt békén, amíg el nem végezte, amire kérem:
A vérhólyagok még mindig Immacolatára szegeződtek,
és a Gereblye tekintete megerősítette a varázslónő szavait.
- Te tudod - mondta Shadwell, és elindult a szomszéd
szobába. Ennél több varázslatot egy ember nem bír elviselni.
A nővérek viszont élvezték. Nagyon szerették ezeket
a szertartásokat. Ami Shadwellt illeti, ő most elégedett volt azzal, hogy
ember.
Vagyis majdnem elégedett.
V. GYEREKSZÁJ
1.
A hajnal óvatosan lopakodott be Liverpoolba, mintha
valami kellemetlen meglepetéstől tartana. Cal figyelte, ahogy lassan kitakarja
a várost, és csatornától a kéményig szürkének látta az egészet.
Itt élt egész életében, ez volt az ő világa. A televízió
és a menő magazinok időnként más tájakra csalogatták ugyan, de Cal soha
nem dőlt be nekik. Élményeitől és az élethez fűzött reményeitől ezek oly
távol álltak, mint a feje fölött hunyorgó csillagok.
A Fúga azonban egészen más volt. Cal egy rövid ideig
úgy érezte, ez lesz majd az ő igazi otthona, és boldoggá tette a gondolat.
Túl optimista volt. A Fúga talán befogadná, de lakói nem. Lenézték őt,
mint minden embert.
Az utcákon bolyongott egy óra hosszat, nézte, ahogy
kezdetét veszi egy újabb liverpooli hétfő reggel.
Tényleg olyan megvetendő volna ez a nép, ez a Kakukk-faj?
Mosolyogva üdvözlik az éjszakai flörtről hazatérő macskát; megölelik iskolába
induló gyerekeiket; reggelizés közben szerelmes dalokat hallgatnak a rádión.
Cal nézte az embereket, és kötelességének érezte, hogy kiálljon mellettük.
Elindult vissza a Chariot Streetre, hogy jól megmondja a magáét azokriak
a fanatikus látólényeknek.
Egy nő bámészkodott a ház előtt, Cal csak látásból
ismerte, a nevét nem tudta. Az ajtó nyitva volt, és amikor már csak néhány
lépés választotta el a kaputól, Cal meglátta Nimrodot. A lábtörlőn állt,
Cal holmijai közül elsinkófált napszemüvegben és földig érő ingben.
- Ez a maga gyereke? - kérdezte a nő, amikor Cal
bement a kapun.
- Tulajdonképpen igen.
- Elkezdte verni az ablakot, amikor meglátott. Nincs
senki, aki vigyázna rá?
- Most már van - mondta Cal.
Cal Nimrodra nézett, és eszébe jutott, amit Freddy
mondott: csak úgy látszik, mintha csecsemő lenne. Nimrod feltolta a homlokára
a napszemüveget, és olyan tekintettel méregette a nőt, ami teljességgel
alátámasztotta Freddy Cammell szavait. Cal nemigen tehetett mást, mint
hogy eljátszotta az apát.
Felvette Nimrodot.
- Mit művel? - suttogta Cal.
- Johadékok! - felelte Nimrod. Kicsit nehezen ment
a selypítés. - Mindet medölöm!
- Kicsodát?
A nő, aki közben már majdnem az ajtóig jött, megelőzte
Nimrodot.
- Imádnivaló - búgta.
Mielőtt Cal elnézést kérve becsukhatta volna az
ajtót, a gyerek egy turbékoló nevetés kíséretében a nő felé nyújtotta a
karját.
- Jaj de aranyos vagy! - mondta a nő, és mielőtt
Cal észbe kapott volna, elvette tőle Nimrodot.
Ahogy a nő dús kebléhez szorította, Nimrod szeme
felragyogott.
- Hol van az anyja? - kérdezte.
- Nemsokára megjön - mondta Cal, és közben megpróbálta
visszaszerezni Nimrodot, aki szemmel láthatóan élvezte a puha fészket.
Sugárzott az örömtől, és tömzsi ujjaival a nő mellét markolászta. Ahogy
Cal érte nyúlt, Nimrod azonnal bömbölni kezdett.
A nő csitítgatta, magához szorította, mire Nimrod
a vékony blúzon keresztül a mellbimbójával kezdett játszadozni.
- Bocsásson meg-mondta Cal, és Nimrod apró ökleivel
szembeszegülve kiemelte őt a fészekből, mielőtt még szopni kezdett volna.
- Vigyázzon rá! -mondta a nő, és szórakozottan tapogatta
a mellét.
Cal megköszönte, hogy ennyire aggódik a gyerekért.
- Pápá, gyönyörűm! - mondta a nő.
Nimrod puszit küldött neki. A nő zavarba jött, arcáról
lassan lekopott a mosoly. Elindult a kapu felé.
2.
- Ilyen hülyeséget csinálni!
Nimrod nem tanúsított megbánást. Az előszobában
állt, ahol Cal letette őt, és durcásan nézett rá felfelé.
- Hol vannak a többiek? - kérdezte Cal.
- Elmentek - mondta Nimrod. - Megyünk mi is.
Újra normálisan beszélt és mozgott.
Odaballagott az ajtóhoz, és a kilincs felé kapaszkodott.
- Utálom ezt a házat! - mondta. - Elegem van a rossz
hírekből!
Nem érte el a kilincset, és néhány sikertelen próbálkozás
után püfölni kezdte az ajtót az öklével.
- Ki akarok menni!
- Jól van - mondta Cal. - Csak egy kicsit csendesebben!
Nimrod sírása igazi keserves sírás volt. Abból nem
lehet baj, ha megmutatom neki a környéket, gondolta Cal. Furcsa elégtételt
érzett, amikor arra gondolt, hogy ő fogja megmutatni ennek a csodateremtménynek
a világot; ennél is nagyobb megelégedést okozott az a tudat, hogy most
majd a segítségére szorul az, aki nemrég még nevetett rajta.
Ahogy Nimrod egyre választékosabban beszélt, Cal
mérge is fokozatosan elpárolgott. Mit sem törődve a feléjük vetett pillantásokkal,
hamarosan élénk párbeszéd alakult ki közöttük.
- Otthagytak! - méltatlankodott Nimrod. - Azt mondták,
hogy gondoskodjak magamról. - Felemelte csöppnyi kezét. - Hogy,
kérdezem én? Hogy gondoskodjak magamról?
- De hát miért ilyen alakban létezik? - kérdezte
Cal.
- Az adott pillanatban jó ötletnek tűnt - felelte
Nimrod. - Egy dühös férj elől menekültem, és ezt az alakot találtam a legjobb
búvóhelynek. Gondoltam, meghúzódom néhány óráig, aztán kiszabadítom magam.
Ostoba voltam, nagyon ostoba. Egy ilyen csodatetthez erő kell. És amikor
a végső szövés elkezdődött, másra már nemigen maradt erő. Kénytelen voltam
ilyen alakban beköltözni a szőnyegbe.
- És hogy lehet ebből visszaváltozni?
- Sehogy. A Fúga területén kívül sehogy. Itt tehetetlen
vagyok.
A homlokára tolta a napszemüveget, hogy jobban lássa
a mellettük elhaladó szépséget.
- Látta azokat a csípőket?
- Ne csorgassa a nyálát!
- A csecsemőknek csorog a nyáluk.
- De nem ilyenkor.
Nimrod az ínyét dörzsölte.
- Zajos egy világ ez itt. Zajos és piszkos.
- Piszkosabb, mint 1896-ban?
- Sokkal. De azért tetszik. Meséljen el mindent!
- Jézusom, hol kezdjem?
- Mindegy. Gyorsan tanulok.
Nimrod tényleg gyorsan tanult. Félórás sétájuk során
rengeteget kérdezett. Konkrét kérdései is voltak az utcán látottakkal kapcsolatban,
de elvontabb dolgok is érdekelték. Cal először Liverpoolról mesélt neki,
aztán a nagyvárosokról általában, majd New Yorkról és Hollywoodról. Amerikáról
beszélgetve eljutottak a kelet-nyugati kapcsolatokhoz, és itt Cal felsorolta
az összes huszadik századi háborút és gyilkosságot, amire emlékezett. Szóba
került az ír kérdés és az angol politikai helyzet, Mexikó, ahová mind a
ketten nagyon vágytak, aztán Mickey Mouse, az aerodinamika alaptétele,
végül, az atomháború és a Szeplőtlen Fogantatás után, visszaérkeztek Nimrod
kedvenc témájához: a nőkhöz. Pontosabban két nőhöz, akiket az utcán megpillantott.
Cserébe a késő huszadik századi eseménynaptárért,
Nimrod a Fúgáról tájékoztatta Calt alapfokon. Beszélt Capra házáról, ahol
a Családok Tanácsa ülésezik; a Lepelről, a Gyűrűt rejtő felhőről és a Fénypallóról,
ami a belsejébe vezet; beszélt az Égboltról és a Rekviemlépcsőről. Cal
sóvárogva hallgatta a neveket.
Mindkét fél sokat tanult, nem utolsósorban azt,
hogy idővel esetleg barátok lehetnek.
- Nehogy megártson ez a sok beszéd - mondta Cal,
amikor visszaértek a Mooney-házhoz. - Maga csecsemő, ezt ne feledje!
- Hogy felejthetném el? - mondta Nimrod fájdalmas
képpel.
Cal bement a házba, és az apját szólongatta - a
ház azonban néma volt, a padlástól a pincéig.
- Nincs itt senki - mondta Nimrod. - Az Isten szerelmére,
tegyen már le!
Cal letette őt a padlóra. Nimrod rögtön elindult
a konyha felé.
- Innom kell valamit - mondta. - És nem tejre gondolok.
Cal nevetett.
- Megnézem, mi van itthon - mondta, és átment a
hátsó szobába.
Ahogy meglátta az apját a karosszékben, háttal a
kertnek, Cal először azt hitte, hogy Brendan meghalt. A gyomra görcsbe
rándult, majdnem felkiáltott. Aztán észrevette, hogy Brendari pislog, felemelte
a fejét.
- Valami baj van, apa? - kérdezte Cal.
Brendan arcán könnyek csorogtak, nem is próbálta
letörölni. A zokogást sem próbálta elfojtani.
- Jaj, apa...
Cal odament hozzá, és leguggolt a karosszék mellett.
- Nincs semmi baj... - mondta, és Brendan karjára
tette a kezét. - Anyára gondoltál?
Brendan megrázta a fejét. Ömlöttek a könnyei, képtelen
volt megszólalni. Cal nem is faggatta tovább, csak fogta az apja karját.
Pedig már azt hitte, hogy enyhült a bánata, hogy tompult a fájdalom. Ezek
szerint tévedett.
Brendan megszólalt:
- Kaptam... kaptam egy levelet.
- Kitől?
- Eileentől. - Apja könnyben úszó tekintete megtalálta
Calt. - Megbolondultam, fiam?
- Dehogy, apa. Dehogy bolondultál meg.
- Esküszöm... - Kezét lecsúsztatta a szék mellett,
és előhalászott egy nedves zsebkendőt. - Ott van - mondta, és az asztal
felé intett a fejével. - Nézd meg!
Cal odament az asztalhoz.
- Az ő írása volt - mondta Brendan.
Az asztalon valóban ott volt egy darab papír. Látszott,
hogy milliószor hajtották szét és újra össze. A frissebb nyomok pedig elárulták,
hogy sírtak is fölötte.
- Nagyon kedves levél volt - mondta Brendan. - Azt
írta, boldog, és hogy én se szomorkodjam. Azt írta, hogy...
Újra zokogni kezdett. Cal a kezébe vette a hihetetlenül
vékony papírt. Mindkét oldala üres volt.
- Azt írta, hogy vár engem, és ne aggódjam, mert
ott fenn várakozni is öröm, és. .. és hogy nyugodtan élvezzem az életet,
ameddig lehet, aztán majd úgyis szólítanak engem is.
Cal most vette észre, hogy a papír nemcsak vékony,
hanem mintha egyre fogyna. Visszatette az asztalra, a tarkója bizsergett.
- Olyan boldog voltam, Cal - mondta Brendan. - Ez
volt minden, amire vágytam. Tudni, hogy boldog, és hogy egyszer majd megint
együtt leszünk.
- A papíron nincs semmi, apa - mondta Cal halkan.
- Üres.
- De volt, Cal. Esküszöm, hogy volt. Az ő keze írása.
Aztán, te magasságos Isten, egyszer csak eltűnt.
Cal megfordult az asztalnál. Apja összegörnyedt
a székben, és zokogott az elviselhetetlen fájdalomtól. Kezével a szék kopott
karfáját szorongatta.
- Nyugodj meg, apa! - mvtyogta Cal, és megfogta
a kezét.
- Ez rémálom, fiam. Olyan, mintha kétszer vesztettem
volna el őt.
- Nem vesztetted el, apa.
- Miért tűnt el az írása?
- Nem tudom, apa. - Cal az asztalra pihantott. A
papírból már alig maradt valami. - Hogyan jött ez a levél?
Brendan a homlokát ráncolta.
- Nem emlékszel?
- Nem... nem nagyon. Homályos. Csak arra emlékszem,
hogy..: hogy valaki állt az ajtóban. Igen. Így volt. Valaki állt az ajtóban.
Azt mondta, hozott nekem valamit... és a kabátjában volt.
Mondja el, mit lát és máris az öné.
Shadwell szavai visszhangzottak Cal fejében.
Vegye el, ami az öné. Ingyen van, díjtalan, nem
kell fizetni érte.
Ez persze hazugság volt. Az egyik a sok közül. Mindig
mindenért fizetni kell.
- Mit kért cserébe? Emlékszel, apa?
Brendan megrázta a fejét, aztán eltorzult az arca,
ahogy próbált visszaemlékezni.
- Valami... valami veled kapcsolatos dolgot. Azt
mondta... azt hiszem, azt mondta, hogy... ismer téged.
Brendan Calre nézett.
- Igen, azt mondta. Most már emlékszem. Azt mondta,
hogy ismer téged.
- Becsapott, apa. Csúnyán becsapott.
Brendan hunyorgott, mintha ez segítene, hogy megértse.
Aztán, mint aki megtalálta a megoldást, ezt mondta:
- Meg akarok halni, Cal.
- Ugyan, apa.
- De igen. Tényleg. Nem akarok tovább a terhedre
lenni.
- Szomorú vagy, ennyi az egész-mondta Cal halkan.
- Majd elmúlik.
- Nem akarom, hogy elmúljon. Most már nem. Most
csak azt akarom; hogy alhassak, és elfelejtsem, hogy éltem.
Cal átölelte az apja nyakát. Brendan először tiltakozott;
soha nem volt a látványos érzelmek embere. Aztán ismét sírva fakadt, és
Cal érezte, hogy apja vékony karjai megfeszülnek. Szorosan megölelték egymást.
- Bocsáss meg, Cal! - mondta Brendan könnyek között.
- Meg tudsz bocsátani?
- Nyugodj meg, apa! Ne légy már ilyen buta!
- Cserbenhagytalak. Soha nem mondtam... nem mondtam
el, amit érzek. Anyádnak sem. Soha nem mondtam el neki, hogy... hogy mennyire...
soha nem tudtam elmondani neki, hogy mennyire szeretem.
- Tudta ő, apa - mondta Cal, a könnyek most már
az ő szemét is elborították. - Hidd el, hogy tudta.
Egy ideig még álltak összeölelkezve. Csekély vigasz,
de Cal tudta, hogy a harag hamar felszárítja majd könnyeit. Itt volt Shadwell;
Shadwell és a csaló öltöny. A zakó bélésében Brendan a Mennyországból érkező
levelet látta meg, és az illúzió addig tartott, amíg a kereskedőnek szüksége
volt az apja segítségére. Amikor a szőnyeget megtalálták, és Brendan feleslegessé
vált, megszűnt a varázslat. Az írás elhalványult; aztán a papír is eltűnt,
viszszatért a senki földjére, a vágy és a beteljesülés közé.
- Csinálok egy teát - mondta Cal.
Az anyja is mindig ezt tette hasonló helyzetben.
Vizet forralt, felmelegítette a kancsót, és kiszámolta, hogy hány kanál
teafű kell. A káosszal az otthon rendjét állította szembe, abban a reményben;
hogy egy időre így talán sikerül kizárni ezt a földi siralomvölgyet.
VI. VIHAROS ESEMÉNYEK
1.
Cal visszament az előszobába, és eszébe jutott Nimrod.
A hátsó ajtó nyitva volt. A gyerek kitotyogott a kertbe,
alig látszott a bokrok között. Cal kikiabált az ajtón, de Nimrodot
teljesen elfoglalta halaszthatatlan teendője: egy buja törökszegfűágyást
locsolt. Cal nem akart megzavarni. Nimrod jelen állapotában feltehetőleg
éppen egy ilyen kiadós pisálás volt az örömök netovábbja.
Cal, miközben feltette a teavizet, hallotta a kert
aljában éppen elhaladó vonat (végállomás: Bournemouth, megállók: Runcorn;
Oxford, Reading és Southampton) ismerős dübörgését. Egy pillanattal később
Nimrod megjelent az ajtóban.
- Jóságos ég! - mondta. - Hogy lehet itt aludni?
- Hamar hozzászokik az ember - felelte Cal. - De
ne kiabáljon. Meghallja az apám.
- És hol van az italom?
- Majd egy kicsit később.
- Bőgni fogok - figyelmeztette Nimrod.
- Felőlem.
Ez ném jött be. Nimrod vállat vont, és elindult
kifelé, hogy feltérképezze a kertet.
- Meg tudnám szeretni ezt a világot - mondta, és
kilépett a napfényre.
Cal kivett a mosogatóból egy piszkos csészét, és
kiöblítette az apjának. Aztán odament a hűtőszekrényhez, tejet keresett.
Nimrod hangját hallotta a kertből. Odament az ablakhoz. Nimrod az eget
bámulta, arcán végtelen csodálkozás. Nyilván repülőgépet látott. Cal visszament
a hűtőszekrényhez. Amikor kivette a tejet - ezzel gyakorlatilag ki is ürítve
a hűtőt -, kopogtak az ajtón. Felnézett, és egyetlen szempillantás alatt
több dolgot is észlelt.
Az egyik az volt, hogy hirtelen szél támadt. A másik,
hogy Nimrod bemászik a bokrok közé, menedéket keresve. És végül a harmadik,
hogy Nimrod arcán nem csodálkozás, hanem félelem tükröződik.
A kopogásból közben dörömbölés lett. Öklök verték
az ajtót.
Ahogy átment az előszobán, Brendan hangját hallotta:
- Cal, egy gyerek van a kertben.
A kertből kiáltás hallatszott.
- Cal! Egy gyerek...
A szeme sarkából látta, hogy az apja átmegy a konyhán,
és a kert felé tart.
- Várj, apa! - mondta Cal, és kinyitotta az ajtót.
Freddy állt a lépcsőn. De Lilia szólalt meg a háta mögül:
- Hol van a testvérem?
- Kinn a... - kertben, mondta volna Cal,
de az utca képe elnémította.
A szél felkapott mindent, ami nem volt rögzítve
- szemetet, kukák fedelét, kerti bútorokat -, és légi tarantellát járatott
velük. Kitépte a virágokat, az ágyásokból kiforgatta a talajt, és földfátyollal
takarta el a napot.
A járókelők a lámpaoszlopokba és a kerítésekbe kapaszkodtak,
vagy lehasaltak, és kezükkel védték a fejüket. Lilia és Freddy beléptek
az előszobába. Jött velük a szél is, újabb területeket követelve, átsüvített
a házon, onnan ismét ki a kertbe; hirtelen, erős lökéseivel majdnem ledöntötte
a lábáról Calt.
- Csukja be az ajtót! - ordította Freddy.
Cal belökte, és bereteszelte az ajtót. Zörgött,
ahogy a szél kintről csapkodta.
- Jézusom! - mondta Cal. - Mi ez?
- Valami minket keres - felelte Freddy.
- De mi?
- Nem tudom.
Lilia a konyha felé tartott. A hátsó ajtón látszott
a kinti sötétség - a levegő tele volt szeméttel. Brendan a küszöbön állt,
és valamit kiabált a szél szirénázó üvöltésében. A kertben látni lehetett
Nimrodot, illetve inkább a tógáját; egy bokorba kapaszkodott, a szél pedig
igyekezett elszakítani őt.
Cal Lilia után futott; és megelőzte őt a konyhaajtóban.
A palatető óriási robajjal beszakadt.
Brendan már kinn volt a kertben, alakját elhomályosította
a szél kavarta forgatag.
- Várj, apa! - ordította Cal.
Ahogy áthaladt a konyhán, tekintete a teáskancsóra
és a csészére tévedt. Eszébe jutottak az abszurd események - úgy érezte
magát, mint akit fejbe vágtak.
„Álmodom - gondolta Cal -, leestem a kerítésről,
és azóta álmodom. A világ nem ilyen. A világ a teáskancsó és a csésze,
nem csodatettek és tornádók."
Míg Cal tétovázott, az álom rémálommá vált. A kavargó
mocsokban megpillantotta a Gereblyét.
Egy pillanatra megállt a levegőben, alakját megvilágította
egy fényszilánk.
- Kész, vége - mondta Freddy.
A szavak mozgásba lendítették Calt. Kirohant a kertbe,
mielőtt Gereblye lecsaphatott volna szánalmas célpontjaira.
Cal döbbenten nézte a szörnyeteget: morbid teste
hullámzott és dagadozott. Amit Cal eddig a szél süvítésének vélt, az a
szörnyeteg üvöltése volt. Egyáltalán nem természeti jelenségről volt hát
szó; ez a kísértet bocsátotta ki magából a hangokat, méghozzá egy tucat
helyen. Fülrepesztő hangja vagy légzése szinte az egész kertet kitépte
a földből, és a levegőbe röpítette.
Növény- és kőzápor hullott a kertben lévőkre. Cal eltakarta a fejét
a kezével, és vakon arrafelé futott, ahol az apját látta az imént. Brendan
a földön hasalt, védte magát, ahogy tudta. Nimrod nem volt a közelében.
Cal úgy ismerte a kerti ösvényt, mint a tenyerét.
Ezen az ösvényen haladt most, közben sarat köpködött. Valahol a magasban,
legalább a látványtól kímélve a kiszemelt áldozatokat, a Gereblye ismét
üvöltött, és Cal hallotta, hogy Lilia felsikolt. Nem nézett hátra, mert
maga előtt most meglátta Nimrodot, aki a hátsó kerítés elrohadt karóit
ráncigálta kifelé, apró termete ellenére egész ügyesen. Újabb földeső hullott
Calre, de ő a fejét lehajtva, tovább futott a kerítés felé.
Az üvöltésnek vége szakadt, de a szél továbbra is
tombolt. A ház túlsó oldaláról hallatszó zajból ítélve valószínűleg darabokra
tépte a Chariot Streetet. Amikor a kerítéshez ért, Cal megfordult. A nap
áthatolt a mocsokfüggönyön, Cal megpillantotta a kék eget, aztán egy alak
eltakarta előle, és elindult felé. Cal megpróbált átmászni a kerítésen,
de a nadrágszíja beleakadt egy szögbe. Odanyúlt, hogy kiszabadítsa; érezte,
hogy a Gereblye a sarkában van. Biztosan Bolond Mooney taszított rajta,
mert ahogy a nadrágszíjjal vacakolt, egyszer csak átesett a kerítés túlsó
oldalára, de a haja szála sem görbült.
Cal felállt, és meglátta, hogy minek köszönheti
menekülését. A csonttalan szörnyeteg a galambház mellett lebegett, feje
előre-hátra lengett, és a galambokat hallgatta. Cal áldotta a madarait,
közben lehajolt, és kihúzott még egy kerítésdeszkát, hogy Nimrodot áthúzhassa
a résen.
Gyerekkorában az agyába vésték, micsoda veszélyeket
rejteget a kerítés és a sínek között húzódó senki földje. Ezek a veszélyek
most eltörpültek a galambház mellett időző valamihez képest, lett légyen
bármi is az. Cal felkapta Nimrodot, és a kavicsos töltésen a sínek felé
kapaszkodott.
- Meneküljünk! - mondta Nimrod. - A nyomunkban van!
Meneküljünk!
Cal észak felé, majd dél felé nézett, a szíve a
torkában dobogott. A szél ténykedése tíz-tizenöt méterre csökkentette a
látótávolságot. Két-két sínpár futott mindkét irányba; Cal átugrott az
elsőn, be az olajos talpfák közé, aztán amikor a másodikhoz ért, Nimrod
megszólalt:
- A rohadt életbe!
Cal megfordult, sarka alatt csikorgott a kavics,
és látta, hogy üldözőjük betelt a madarakkal, és a kerítés fölé emelkedik.
A szörnyeteg mögött ott állt Lilia Pellicia a Mooneykert romjai között,
a szája tátva, mintha valamit kiáltana. De hang nem hallatszott. Cal legalábbis
semmit nem hallott. A szörnyeteg hallása azonban élesebb lehetett. Megtorpant,
a kert és a hang felé fordult.
Cal nem nagyon látta, hogy ezután mi történt, mert
megzavarta egyrészt a szél, másrészt Nimrod, aki megérezte testvére halálát,
és kapálódzni kezdett Cal karjaiban. Cal csak annyit látott, hogy a szörnyeteg
hullámzó alakja hirtelen megremeg, a következő pillanatban pedig Lilia
kiáltása hallható regiszterbe csapott át. A fájdalom sikoltása szakadt
fel belőle és testvéréből is. Aztán a szél ismét feltámadt, betakarta a
kertet, éppen, amikor Cal meglátta, hogy Lilia alakját fehér lángok emésztik
el. A sikoly hirtelen elhalt.
Ugyanebben a pillanatban Cal talpa alatt bizsergés
jelezte, hogy vonat közeledik. Vajon melyik irányból és melyik sínen? Lilia
lemészárlása felkorbácsolta a szelet. Cal most már tíz méterre sem látott.
Tudva, hogy a kert felől nem remélhet biztonságot,
Cal megfordult, a szörnyeteg közben újabb hajmeresztő forgatagot kavart.
„Gondolkodj! - nógatta magát Cal: - Pillanatokon
belül ismét a nyomunkba ered!"
Kiszabadította a karját, és megnézte az óráját.
Tizenkét óra harmincnyolc percet mutatott.
Melyik irányba mehet ez a vonat tizenkettő harmincnyolckor?
A Lime Street felé megy vagy onnan jön?
Gondolkodj!
Nimrod sírva fakadt. Ez most nem gyermeki bőgés
volt, hanem mély, szívből jövő zokogás a veszteség miatt.
Cal hátrapillantott, ahogy a kavics a lába alatt
egyre erősebben remegett. A porfüggöny egy hasadékán keresztül ismét meglátta
a kertet. Lilia alakja eltűnt, de látta apját a romok között - Lilia gyilkosa
éppen a feje fölé emelkedett. Brendan bágyadt tekintete semmit nem árult
el. Vagy nem fogta fel a veszélyt, vagy nem törődött vele. Mozdulatlanul.
állt.
- A kiáltás! - mondta Cal, és felemelte Nimrodot,
hogy maszatos arcuk majdnem összeért. -Ahogy Lilia...
Nimrod csak zokogott.
- Tudsz úgy kiáltani?
A szörnyeteg már majdnem elérte Brendant.
- Kiálts! - üvöltött Cal Nimrodra, és megrázta,
hogy csörögtek a csontjai. -Kiálts, vagy megöllek, te rohadék!
Nimrod elhitte.
- Rajta! - mondta Cal, és Nimrod kinyitotta
a száját. A szörnyeteg meghallotta a kiáltást. Dagadó fejét hátralendítette,
és ismét.feléjük száguldott.
Mindössze néhány másodperc telt el, de a sínek remegése
közben egyre erősödött. Milyen messze lehet a vonat? Egy kilométerre? Háromszáz
méterre?
Nimrod abbahagyta a kiabálást, és megpróbált kiszabadulni
Cal karjaiból.
- Jézusom! - mondta, ahogy meglátta a füstben közeledő
szörnyűséget. - Megöl!
Cal próbált nem figyelni Nimrodra, és emlékezetének
abban a hűvös régiójában kutatott, ahol a vonatok menetrendjét tárolta.
Melyik vágányon és milyen irányból jön? Agya a számok
között lapozott, mint egy utastájékoztató a pályaudvaron, kereste a vonatot,
amely indulását vagy érkezését tekintve hat-hét percnyire van ilyenkor
a liverpooli Lime Streettől.
A szörnyeteg nyöszörögve kapaszkodott felfelé a
kavicsos töltésen. Porköpenyt terített rá a szél, és ki-be járkált összeszabdalt
testén.
A közeledő vonat dübörgésére Cal gyomra görcsbe
rándult. És még mindig a számok között keresgélt.
Honnan?! Hová?! Gyors vagy személy?!
„Gondolkodj, a rohadt életbe!"
A szörnyeteg már majdnem elérte őket.
Gondolkodj!
Cal hátralépett. A legszélső sínpár a háta mögött
sivítani kezdett.
És a sivítással egy időben megérkezett a megoldás.
Staffordból jön Runcornon keresztül. Ahogy a vonat úti célja felé dübörgött,
ritmusa Cal lábában lüktetett.
- Tizenkettő negyvenhat, Stafford felől - motyogta
Cal a számokba foglalt imát.
A gyilkos az észak felé tartó első sínpár főlött
járt. Hozta a halált. Nem átkot, nem ítéletet; a halált.
- Fogj meg, ha tudsz! - kiáltotta Cal.
- Megőrült? ! - kérdezte Nimrod.
Válaszképpen Cal egy kicsit magasabbra emelte a
csalit. Nimrod bőgött. Üldözőjük feje hatalmasra dagadt az éhségtől.
- Gyere!
A szörnyeteg már átjutott mindkét északi vágányon;
most érkezett az első, dél felé tartó sínpárhoz.
Cal tett még egy bizonytalan lépést hátrafelé, sarka
elérte a legtávolabbi sínt, a szörnyeteg hangja és a föld moraja kilazította
a fogaiban a töméseket.
Ahogy a szörnyeteg feléjük nyúlt, Cal csak annyit
hallott, hogy Nimrod felsorolja az összes létező szenteket, a Megváltó
után kutatva.
És akkor, mintegy Nimrod hívására, szétnyílt a piszkos
levegő függönye, és megjelent a vonat. Cal érezte a talpa alatt a sínt,
felemelte a lábát; és oldalra zuhant.
Ami ezután történt, másodpercek műve volt. Az egyik
pillanatban a szörnyeteg még a síneken állt, hatalmas gyomránál is hatalmasabb
étvággyal kívánta a halált. A következő pillanatban a vonat elgázolta.
Nem volt üdvrivalgás. Nem volt diadalmámor a szörny
pusztulása láttán. Csak éktelen bűz, mintha a környék összes halottja feltámadt
volna, és lehelt volna egyet. A vonat tovarobogott, elmosódó arcok tapadtak
az ablakaihoz.
Éppoly hirtelen, ahogy felbukkant, már el is tűnt
a függöny mögött, folytatta útját dél felé. A sínek sivítása sziszegő suttogássá
halkult. Aztán az is elmúlt.
Cal visszazökkentette Nimrodot az isteni névsorolvasásból.
- Vége...
Beletelt még egy kis időbe, míg Nimrod belátta,
hogy ez tényleg így van. A füstbe bámult, várta, hogy mikor ront rájuk
a Gereblye.
- Kész - mondta Cal. - Megöltem.
- A vonat ölte meg - mondta Nimrod. - Tegyen le!
Cal letette. Nem nézve se jobbra, se balra, Nimrod
elindult a kert felé, ahol a testvére meghalt. Cal követte.
Teljesen elült a szél, amit a csonttalan teremtmény,
hozott - vagy ami őt hozta. Nem maradt utána egy lágy fuvallat sem, ami
a magasban tartotta volna a mocskot, így most lefelé ereszkedett minden.
Apró kövek, kerti bútorok és kerítések darabjai, elsodort háziállatok maradványai.
Vér- és földeső. A Chariot Street jámbor lakói nem hitték volna, hogy az
Utolsó Ítéleten innen ilyesmiben részük lehet.
VII. A VIHAR UTÁN
1.
Amikor a por végre kezdett leszállni, felbecsülhetővé
vált a pusztítás mértéke. A kert fenekestül felfordult, mint az összes
többi az utcában; a tetőről több tucat pala hiányzott, és a kémény alaposan
megroggyant. A szél a ház előtt is óriási rombolást vitt véghez. Feldúlta
az egész utcát: a lámpaoszlopok kidőltek, a falak leomlottak, a száguldó
szemét betörte az autók ablakait. Szerencsére úgy tűnt, hogy az embereket
megkímélte - egy-két karcolást; zúzódást cs a sokkhatást leszámítva. Lilia
volt az egyetlen halálos áldozat.
- Immacolata küldte ránk ezt a szörnyeteget - mondta
Nimrod. -Megölöm őt! Esküszöm, hogy megölöm! - Az apró Nimrod szájából
mulatságosnak hangzott ez a fenyegetés.
- És akkor mi van? - kérdezte Cal csüggedten. Az
ablaknál állt, és az utcát nézte, ahol a Chariot Street lakói kábán kóvályogtak.
Voltak, akik a romhalmazt bámulták, mások az ég felé hunyorogtak, mintha
onnan leolvashatnának valamiféle magyarázatot.
- Ma délután jelentős győzelmet arattunk, Mr. Mooney
- mondta Frederick. - Ezt be kell látnia. És magának köszönhetjük.
- Hol itt a győzelem? - kérdezte Cal keserűen. -
Az apám csak ül szótlanul, Lilia halott, a fél utca darabokra tépve...
- Folytatjuk a harcot - mondta Freddy -, amíg a
Fúgát biztonságban nem tudjuk.
- Folytatjuk? - kérdezte Nimrod. - Ugyan, árulja
már el, hol volt, amikor az a szar itt röpködött?
Cammell mentegetőzni akart, aztán mégis úgy döntött,
hogy jobban teszi, há nem szól egy szót sem, és hallgatásával elismeri
gyávaságát.
A Chariot Street sarkán feltűnt két mentőautó és
néhány rendőrségi kocsi. Amikor meghallotta a szirénákat, Nimrod is odament
az ablakhoz.
- Egyenruha - motyogta. - Ez mindig rosszat jelent.
Az első rendőrautó ajtaja felpattant, és egy higgadt
külsejű férfi szállt ki a kocsiból, ritkás haját tenyerével hátrasimította.
Calnek ismerős volt a pasas arca - szemei körül sötét karikák, mintha évek
óta nem aludt volna -, de ehhez az archoz sem tudott nevet társítani.
- El kell tűnnünk! - mondta Nimrod. - Mielőtt kérdezősködni
kezdenének...
Egy tucat rendőr máris szétszóródott az utcában,
hogy elkezdje a nyomozást. „Vajon mit mondanak majd a lakók? - töprengett
Cal. - Vajon látták Lilia gyilkosát? És ha igen, bevallják-e?"
- Én nem mehetek el -mondta Cal. - Nem hagyhatom
itt az apámat.
- Ha magával beszélnek, rögtön szimatot fognak -
mondta Nimrod. - Elment az esze? Majd az apja elmond mindent, amit tud.
Nem fogják elhinni.
Cal belátta, hogy Nimrodnak igaza van, de akkor
sem akarta egyedül hagyni Brendant.
- Mi történt Suzannával és a többiekkel? - kérdezte
Cammell, amíg Cal gondolkodott.
- Visszamentek az üzletbe, hogy megnézzék, hagyott-e
Shadwell valamilyen nyomot.
- Nem hiszem, hogy találnának valamit - mondta Cal.
- Liliának sikerült - mondta Freddy.
- Mi sikerült? Megtalálta a szőnyeget?
- Majdnem. Liliával visszamentünk a Laschenskiházba,
hogy betájoljuk magunkat. Azt mondta, hogy nagyon erős a visszhang.
- Milyen visszhang?
- A két hely között, ahol a szőnyeg volt,
és ahol most van.
Freddy a zsebében kotorászott, és elővett három
fényes fedelű könyvet. Az egyik egy térkép volt, Liverpool és
környéke, a másik kettő krimi. - Ezeket egy cukrászdában vettem kölcsön,
hogy segítsenek megtalálni a szőnyeget.
- De nem találta meg - mondta Cal.
- Mondtam, hogy majdnem. De félbeszakított
bennünket az a valami, ami megölte Liliát.
- Mindig is élesek voltak Lilia érzékei.
- Így igaz - mondta Freddy. - Megérezte a szörny
szagát a levegőben, és már el is felejtette a szőnyeget. Ragaszkodott hozzá,
hogy értesítenünk kell a többieket, ezért jöttünk ide. Ez volt a hiba.
Ott kellett volna maradnunk.
- Akkor egyenként vitt volna el bennünket - mondta
Nimrod.
- Nagyon remélem, hogy nem Suzannáékkal kezdte -
mondta Cal.
- Nem. ők élnek - rnondta Freddy. - Már megéreztük
volna, ha nem élnének.
- Ez biztos - mondta Nimrod. - Nem lesz nehéz megtalálni
őket. De indulnunk kell, azonnal.
- Jól van, ezt már hallottam - mondta Cal. - Csak
hadd köszönjek el az apámtól.
Átment a másik szobába. Brendan meg sem mozdult
azóta, hogy Cal leültette őt egy székre.
- Apa... hallasz engem?
Brendan felemelte a fejét.
- Nem láttam ekkora szelet a háború óta. Malájföldön
volt. Házakat söpört el. Nem hittem volna, hogy itt is látok majd ilyent.
Úgy beszélt, mint aki megháborodott, tekintete az
üres falra szegeződött.
- Rendőrök vannak az utcában - mondta Cal.
- De a galambház legalább megúszta, igaz? Ekkora
szelet... - a hangja elhalkult. - Idejönnek? A rendőrök?
- Igen, azt hiszem, apa. Tudsz beszélni velük? Nekem
el kell mennem.
- Persze, menj csak - motyogta Brendan. - Menj!
- Elvihetném a kocsit?
- Vidd! Majd én beszélek velük, és... - Ismét megtorpant,
nem fejezte be a mondatot. - Nem láttam ekkora szelet... a... a háború
óta.
2.
A trió a hátsó ajtón át távozott; átmásztak a kerítésen,
és a folyó mentén a Chariot Street végén lévő gyaloghíd felé tartottak.
A hídról látták, hogy máris mekkora kíváncsi tömeg csődült össze a környező
utcákból.
Cal alig tudta leküzdeni a vágyát, hogy odamenjen,
és elmondja nekik, mit látott. Hogy elmondja: a világ nemcsak a csésze
és a teáskanna. Én tudom, hiszen én láttam. De megfékezte
magát, mert tudta, hogyan néznének rá.
Egyszer talán majd büszke lehet, egyszer talán majd
elmondhatja az embereknek, milyen borzalmak és csodák vannak ebben a világban.
De az az idő még nem jött el.
VIII. A SZÜKSÉGES ROSSZ
A sötét öltönyös férfi, aki kiszállt a rendőrautóból,
Hobart felügyelő volt. Negyvenhat évéből tizennyolcat a városi rendfenntartó
erőknél töltött, de csak az utóbbi időben - a tavaly tavasszal és nyáron
kirobbant zavargások óta - kezdett felfelé ívelni a csillaga.
A zavargások háttere azóta is kutatások tárgya és
beszédtéma volt, de Hobart egyikkel sem foglalkozott. Minden idejét a törvénynek
és megőrzésének szentelte, és a polgári zavargások idején ez a megszállottsága
a pillanat emberévé avatta őt.
Nem törődött a szociológusok és az agyaló állampolgárok
aprólékoskodásaival. Az ő szent feladata a béke megőrzése volt, és rendíthetetlenségét
- méltatói jellemezték így módszereit - civil mesterei is helyeselték.
Szédületes sebességgel emelkedett a ranglétrán, és elöljáróitól korlátozás
nélküli felhatalmazást kapott, hogy leszámoljon az anarchiával, ami milliós
károkat okozott a városnak.
Tisztában volt vele, hogy mire megy ki a játék.
Kétségtelen, hogy a ranglétrán fölötte állók - akik iránt mélységes, de
kimondatlan megvetést érzett - maguk nem folyamodtak volna könyörtelen
eszközökhöz, mert tartottak a következményektől. És az is biztos, hogy
gondolkodás nél'ül a felháborodott nép elé vetik majd őt, ha módszerei
megbuknak.
De nem buktak meg. Écsapata - az osztagokból maga
köré gyűjtött emberek, akik helyeselték módszereit - rövid időn belül jelentős
sikereket ért el. Míg a hagyományos erők az utcák rendjére ügyeltek, Hobart
különítménye, amit Tűzoltóság néven emlegettek - már aki egyáltalán tudott
róla -, a színfalak mögött tevékenykedett, és szavakkal vagy tettekkel
megfélemlített minden gyanúsítottat, aki izgató tevékenységet folytatott.
Néhány hét alatt megfékezték a zavargásokat, és James Hobart hatalmával
eztán mindenkinek számolnia kellett.
Néhány eseménytelen hónap következett, és a Tűzoltóság
elbágyadt. Hobart tudta jól, hogy a pillanat emberének lenni semrnit nem
jelent, ha a pillanat már elmúlt, de ez év tavaszán és nyarán mintha éppen
ez lett volna a helyzet.
Egészen mostanáig. Most újra reménykedhetett, hogy
akad még munka a számára. Elszabadult a pokol, és íme, itt volt a szeme
előtt az ékes bizonyíték.
- Mi a helyzet?
Richardson, Hobart legfőbb segítőtársa, a fejét
csóválta.
- Valami forgószélről beszélnek - felelte.
- Forgószélről? - Hobart elnézően mosolygott a képtelen
ötleten. Amikor mosolygott, az ajka eltűnt, és szeme résnyire szűkült.
- A tettesek?
- Nem érkezett bejelentés. Úgy tűnik, hogy csak
ez a szél...
Hobart a romokat nézte.
- Angliában vagyunk - mondta. - Itt nincs forgószél.
- De hát valami ezt művelte...
- Valaki, Bryn. Anarchisták: Olyanok ezek,
mint a patkányok. Megtalálod a mérget, és ahelyett hogy kiirtaná őket,
meghíznak rajta. - Szünetet tartott. - Az az érzésem, hogy kezdődik minden
elölről.
Egy másik embere - Fryer, az előző évi összetűzések
véreskezű hőse - közeledett feléjük.
- Felügyelő úr, jelentették, hogy gyanús alakokat
láttak a hídon.
- Utánuk! - mondta Hobart. - Letartóztatni! Bryn,
maga pedig beszéljen az itteniekkel. Az utca minden lakójától vallomást
kérek.
A két rendőr munkához látott, Hobart pedig eltűnődött
a problémán. Afelől semmi kétsége nem volt, hogy emberi kéz műve ez a pusztítás.
Lehet, hogy a tettesek nem ugyanazok, akiket tavaly elkapott, de lényegét
tekintve ugyanarról az állatról volt szó. Szolgálati évei alatt számtalan
formában jelent meg ez a vadállat, és amikor a torkába bámult, mindig egyre
ravaszabbnak és undorítóbbnak találta.
De az ellenség az állandó, rejtőzzön bár tűz, árvíz
vagy forgószél mögé. Ez erőt adott Hobartnak. Lehet, hogy a harctér változott,
de a háború a régi. A törvény, amit Hobart testesített meg, és az emberi
szív rothadó zűrzavara között folyt a harc. Ezt a meggyőződését semmilyen
forgószél nem ingathatja meg.
A harc persze néha megkövetelte, hogy könyörtelen
legyen, de nincs olyan küzdelemre méltó ügy, amely időnként ne követelne
könyörtelenséget bajnokaitól. Hobart soha nem bújt ki ez alól a felelősség
alól, és most sem fog.
Mindegy, hogy milyen jelmezt öltött, jöjjön csak
a vadállat! Hobart készen állt.
IX. A HERCEGEK HATALMASSÁGÁRÓL
Shadwell belépett a szobába, de a varázslónő nem
nézett rá; úgy tűnt, hogy meg sem moccant az elmúlt éjszaka óta. A levegő
bűzlött a leheletétől és az izzadságától. Shadwell mély lélegzetet vett.
- Szegény rajongóm! - mondta Immacolata. - Meghalt.
- Az hogy lehet? -kérdezte Shadwell. Szeme előtt
még mindig ott lebegett a Gereblye, a maga visszataszító pompájában. Hogy
lehet elpusztítani egy ilyen erős valamit; főleg ha már úgyis halott volt?
- Megölték a Kakukkok - felelte Immacolata.
- Mooney vagy a lány?
- Mooney.
- És a többi féreg?
- Egy kivételével mind életben maradt - mondta Immacolata.
- Jól mondom?
A Boszorkány a sarokban kuporgott; teste, mint a
falra kent takony. Olyan halkan válaszolt Immacolatának, hogy Shadwell
nem is hallotta.
- Igen - mondta a varázslónő. - A nővérem látta,
hogy az egyik felfordult. A többi megmenekült.
- És a Korbács?
- Nem mozdul.
- Jól van - mondta Shadwell. - Ma este elvitetem
a szőnyeget.
- Hová?
- A folyó túlsó partjára. Egy volt üzletfelem, Sherman
házába. Ott lesz az árverés. Az ügyfeleink nem örülnének a nyilvánosságnak,
itt a szállodában nem lehet.
- Tehát jönnek?
Shadwell elvigyorodott.
- Persze hogy jönnek. Erre várnak évek óta. Hogy
végre licitálhassanak. És én most megadom nekik a lehetőséget.
Shadwellnek hízelgett a gondolat, hogy milyen készségesen
ugrott az ajánlatára a hét hatalmas vevő, akiket meghívott erre a vásárok
vásárára.
A világ leggazdagabb emberei voltak: egész országokat
megvásárolhattak volna a vagyonukból. A csőcseléknek semmit nem mondott
a nevük. Ezek az emberek, mint az igazán hatalmasok, névtelen óriások voltak.
De Shadwell mindennek alaposan utánanézett. Tudta, hogy ők heten nemcsak
abban hasonlítanak egymásra, hogy hihetetlenül gazdagok. Tudta, hogy mindannyian
a csodálatosra áhítoznak. Ezért hagyták el rögtön kastélyaikat és odúikat,
izgalomtól kiszáradt szájjal és izzadó tenyérrel sietve ebbe a piszkos
városba.
Shadwell valami olyan dolgot kínált nekik, amiért
talán az életüket is odaadták volna, ami talán még a gazdagságnál is többet
ért. Valóban hatalmasok voltak. De Shadwell vajon nem volt most mindegyikükncl
hatalmasabb?
X. VADEMBERLÉNYEK
- Milyen buja ez a város - mondta Apolline, ahogy Suzannával
Liverpool utcáin sétáltak.
Gilchrist üzletében semmit nem találtak, és a gyanús
pillantások elől gyorsan odébbálltak, mielőtt még bárki kérdezősködni kezdett
volna. Apolline ragaszkodott hozzá, hogy nézzék meg a várost, és szimata
a legforgalmasabb utcákra vezette, ahol vásárlók, gyerekek és csavargók
nyüzsögtek.
- Buja? - kérdezte Suzanna. A piszkos utcáról nem
éppen ez jutott az eszébe.
- Nagyon - felelte Apolline. - Nem látja?
Az utca túlsó oldalára, egy ágyneműt reklámozó plakátra
mutatott, rajta egy bágyadt szerelmespár aktus után; egy másik plakát a
tökéletes vonalakat hirdette, és ezt emberi és gépi kivitelezésben is bemutatta.
- Ott is mondta Apolline, és egy dezodorokkal teli kirakatra irányította
Suzanna figyelmét, amelyben a kígyó az önbizalom ígéretével csábította
a meztelen Ádámot és Évát.
- Ez a város egy nagy bordélyház - állapította meg
Apolline, és egyértelműen helyeselte a dolgok ilyetén állását.
Suzanna csak most vette észre, hogy elvesztették
Jerichaut. Az előbb még ott ténfergett mögöttük, izgatottan nézegette az
emberparádét, de Suzanna most nem látta őt.
A járókelők dzsungelében elindultak visszafelé.
Egy videokölcsönző kirakata előtt találták meg Jerichaut, akit teljesen
elvarázsolt a hatalmas képernyőmozaik.
- Ez egy börtön? - kérdezte, miközben a beszélő
fejeket bámulta.
- Nem-felelte Suzanna.- Műsor. Mint a színházban.
- Belekapaszkodott Jerichau túlméretezett kabátjába. - Menjünk!
Jerichau Suzannára nézett. Könnyes volt a szeme.
Milyen érzékeny, gondolta Suzanna, és aggodalommal töltötte el, hogy egy
tucat képernyő is képes könnyekre fakasztani Jerichaut.
- Nincs semmi baj - mondta; és próbálta elcsalogatni
Jerichaut a kirakat elől. - Jól érzik ott magukat.
Suzanna belekarolt, és Jerichau arca felragyogott
az örömtől. Együtt folytatták útjukat a tömegben. Ahogy érezte Jerichau
remegő testét, Suzanna is átélte az őt ért megrázkódtatást. Mivel nem ismert
másikat, Suzanna természetesnek vette ezt a szajha századot, amibe beleszületett,
de most - ahogy Jerichau szemével látta, Jerichau fülével hallotta - mintha
jobban értette volna. Rájött, hogy miközben kétségbeesetten törekszik az
örömszerzésre, minden örömtől megfosztja magát; emelkedettséget színlel,
pedig valójában durva és végtelenül sivár, bár buzgón igyekszik elbűvölőnek
feltüntetni magát.
Apolline azonban hihetetlenül élvezte. Hosszú fekete
ruhája a járdát söpörte, ahogy vonult az utcán, mint valami özvegy a temetés
utáni első kiruccanásán.
- Azt hiszem, le kellene térnünk a főutcáról - mondta
Suzanna, amikor utolérték Apolline-t. - Jerichau nem bírja a tömeget.
- Pedig nem árt, ha megszokja - mondta Apolline,
és egy szúrós pillantást vetett Jerichau felé. - Hamarosan ez lesz a mi
világunk.
Ezzel hátat fordított nekik, és elindult.
- Várjon egy kicsit!
Suzanna a nyomába eredt, nehogy elszakadjanak egymástól
a tömegben.
- Várjon! - mondta, és megragadta Apolline karját.
- Nem kószálhatunk itt a végtelenségig. Vissza kell mennünk a többiekhez.
- Hadd szórakozzam egy kicsit! - mondta Apolline.
- Olyan sokáig aludtam. Szükségem van egy kis kikapcsolódásra.
- Majd később - mondta Suzanna. - Ha megtaláltuk
a szőnyeget.
- Le van szarva a szőnyeg! - vágta rá Apolline.
Az emberekből ingerült pillantásokat és szitkokat
váltottak ki, mert miközben vitatkoztak, akadályozták a járdán a forgalmat.
Egy kölyök leköpte Apolline-t, aki megnyerő irányérzékkel ezt azonnal viszonozta.
A fiú döbbent - és leköpött - képpel eloldalgott.
- Kedvelem ezeket az ittenieket - mondta Apolline.
- Nem játsszák meg az udvariast.
- Megint elvesztettük Jerichaut! - mérgelődött Suzanna.
- A fene egye meg, olyan, mint egy gyerek!
- Én látom őt.
Apolline Jerichau felé mutatott, ott állt egy kicsit
távolabb tőlük, és igyekezett kiemelni a fejét a tömegből, mintha attól
tartana, hogy belefullad az embertengerbe.
Suzanna elindult felé, de az áramlattal szemben
nehezen jutott előre. Jerichau pedig csak állt mozdulatlanul, rémült tekintete
a fejek fölött a levegőbe meredt. Lökdösték és taszigálták, de Jerichau
csak bámult tovább.
- Majdnem elveszítettük - mondta Suzanna, amikor
végre odaért mellé.
Jerichau tömören válaszolt: - Nézze csak!
Igaz, hogy Suzanna jó néhány centivel alacsonyabb
volt nála, de amennyire csak tehette, követte Jerichau tekintetét.
- Nem látok semmit.
- Most meg mi lelte? - érdeklődött Apolline, aki
közben szintén odaért.
- Mindenki olyan szomorú - mondta Jerichau. Suzanna
az embereket nézte. Azt látta, hogy ingerültek, látott néhány ostoba vagy
keserű arcot is, de szomorúságot egyiken sem fedezett fel.
- Látja? - kérdezte Jerichau, mielőtt Suzanna kifejthette
volna a véleményét. - A fények...
- Nem, nem látja a fényeket - mondta Apolline határozottan.
- Mert Kakukk, ha emlékszik. Hiába kapta meg az oldószert. De most már
tényleg menjünk.
Jerichau tekintete most Suzannára siklott, és majdnem
sírva fakadt.
- Muszáj, hogy lássa! Azt akarom, hogy lássa!
- Ne csinálja ezt! - mondta Apolline. - Nem szabad.
- Színesek - mondta Jerichau.
- Emlékezzen az alapelvekre! - figyelmeztette Apolline.
- Színesek? - kérdezte Suzanna.
- Az a füstszerű a fejek körül.
Jerichau megfogta Suzanna karját.
- Nem hallja? --kérdezte Apolline. - Capra harmadik
alapelve kimondja, hogy...
Suzanna nem figyelt rá. A tömeget bámulta, és Jerichau
kezét szorította.
Érzékeik egybeolvadtak, és osztoztak a rémületben
is, ahogy bekerítette őket ez a perzselő leheletű nyáj. Suzanna klausztrofóbia-érzése
egyre erősödött; becsukta a szemét, és próbált megnyugodni.
A sötétben ismét hallotta Apolline hangját, valamilyen
alapelvről beszélt. Suzanna kinyitotta a szemét.
A látványtól majdnem felsikoltott. Mintha a csatornák
tűzre lobbantak volna, az égbolt színe megváltozott, és füst fojtogatta
az utcát. Mégis úgy tűnt, hogy senki nem vette észre.
Suzanna valamiféle magyarázat reményében Jerichaura
nézett, és most tényleg felsikoltott. Jerichau feje fölött tűzijáték-glóriát
látott; fény- és élénkpiros füstoszlop emelkedett ki belőle.
- Jézusom! Mi ez?!
Apolline a vállánál fogva ráncigálta Suzannát.
- Siessünk! -kiáltotta. - Terjedni fog! Három,
aztán a sokaság.
- Mi?
- Az alapelv!
Suzanna nem értette Apolline figyelmeztetését. Döbbenetét
izgatottság követte. A tömeget pásztázta, és mindenhol azt látta, amiről
Jerichau beszélt: az emberlények testéből színes hullámok, színcsóvák törtek
elő. Majdnem minden szín halvány volt: szürke vagy fonott szalagokhoz hasonlító
tompa színek, és csak elvétve látszott egy-egy élénk folt - csillogó narancssárga
egy gyerek feje körül, aki az apja nyakában ült; tarka pávaszínek egy lány
körül, aki a szerelmesével nevetgélt.
Apolline megint rántott egyet Suzannán, aki most
engedelmeskedett, de alig egy métert tehettek meg, amikor kiáltást hallottak
a tömegből, aztán még egyet, és az emberek az arcukhoz kapták a kezüket,
és eltakarták a szemüket. Suzanna mellett egy férfi térdre rogyott, és
a Miatyánkot kezdte darálni; volt, aki hányt, volt, aki a mellette állóba
kapaszkodott, csak hogy érezze: nincs egyedül a borzalmak közepette.
- A rohadt életbe! - mondta Apolline. - Tessék,
ez a maguk műve.
Suzanna látta, hogy a glóriák színe megváltozik,
ahogy a rémület görcsbe rántja kibocsátóikat. Az elfojtott szürkéket harsány
zöldek és lilák döfték át. A sikolyok és imák hangzavarában Suzanna úgy
érezte, rögtön megsüketül.
- Hogy érti ezt?
- Capra alapelve! - kiáltotta Apolline. - Három,
aztán a sokaság.
Suzanna most értette meg, hogy ez mit jelent. Ha
már hárman tudnak valamiről, az előbb-utóbb mindenki számára kiderül. Amikor
Apolline és Jerichau után Suzanna is meglátta a glóriákat - a látványt,
amit ők ketten születésük óta ismertek -, a tűz elharapózott, és a rejtélyes
ragály pillanatok alatt megbolondította az utca népét.
A rettegés szinte rögtön erőszakot szült, mert a
tömeg bűnbakokat keresett. Az eladók faképnél hagyták a vásárlókat, és
egymás torkának ugrottak: a titkárnők a könyvelők arcába vájták a körmüket;
felnőtt férfiak zokogtak, közben próbáltak magyarázatot kiverni a feleségükből
és a gyerekeikből.
Az emberek nem a rejtett erők megfejtésén vetélkedtek,
hanem egymást marták, mint a veszett kutyák, és a színek egy beteg ember
ürülékének szürkésbarnájává folytak össze.
De ezzel még nem volt vége. Alighogy kitört a verekedés,
egy jól öltözött hölgy - arcán szétkenődött a smink vádlón Jerichaura mutatott.
- Ő volt! - visította. - Ő volt az!
És máris a bűnösre vetette magát, hogy kikaparja
a szemét. Jerichau letámolygott az úttestre, de a nő követte.
- Állítsák meg! - kiabálta. - Állítsák
meg!
A nő üvöltözésére egypáran beszüntették külön küzdelmeiket,
és az új célpontra fordították figyelmüket. Suzanna mellett megszólalt
valaki:
- Meg kell ölni! - Egy másodperccel később már röpült
is az első lövedék. Vállon találta Jerichaut. Aztán röpült a következő.
A forgalom leállt, mert a vezetőket, akik kíváncsiságból lelassítottak,
hatalmába kerítette a látvány. Jerichau beszorult a kocsik közé, a tömeg
nekirontott. Suzanna rádöbbent, hogy itt életről és halálról van szó. A
megzavarodott és rémült csőcselék készen állt, sőt egyenesen vágyott arra,
hogy széttépje Jerichaut és bárkit, aki a segítségére siet.
Újabb kő találta el Jerichaut, arcán vér serkent.
Suzanna elindult felé, kérte őt, hogy mozduljon meg, de Jerichau a közeledő
tömeget figyelte, mintha elbűvölte volna az emberi düh megnyilvánulása.
Suzanna továbbnyomult felé, átmászott egy motorháztetőn, lökhárítók között
préselte át magát, de a csőcselék hangadói - a szétkenődött képű nő és
még ketten-hárman - már majdnem elérték Jerichaut.
- Hagyják békén! - kiáltotta Suzanna, de
nem figyeltek rá. Volt valami szertartásszerű abban, ahogy az áldozat és
gyilkosai eljátszották szerepeiket, mintha évezredekkel ezelőtt vésődött
volna a sejtjeikbe, és a jelenetet senki és semmi nem írhatná át.
A rendőrautók szirénája törte meg a varázslatot.
Életében először Suzanna hálás volt ennek a gyomorfacsaró vijjogásnak.
A szirénák azonnal és mindenkire hatottak. Az emberek nyöszörögni kezdtek,
mintha együtt éreznének a szirénákkal, a verekedők eleresztették ellenfelük
torkát, a többiek összetaposott holmijukat és véres öklüket bámulták értetlenül.
Egy-két ember elájult. Mások megint sírva fakadtak, ezúttal inkább a zavarodottság,
mint a félelem miatt. Sokan, a letartóztatás helyett az óvatosságot választva,
kereket oldottak. Visszazökkentek Kakukkvakságukba, és menekültek a szélrózsa
minden irányába, rázták a fejüket, hogy a látvány utolsó szilánkjait is
eltüntessék.
Apolline megjelent Jerichau mellett, miután az elmúlt
néhány percben sikerült megkerülnie a tömeget.
Próbálta felrázni őt áldozati révületéből. Rázta
és kiabált, aztán elvonszolta Jerichaut. Mentési kísérlete az utolsó pillanatban
érkezett, mert a lincstársaság nagy része szétszéledt ugyan, de egy tucatnyi
csoport nem tágított. Vért akartak, és meg is szerezték volna, még mielőtt
a törvény közbelép.
Suzanna menekülési útvonalat keresett. A főútról
nyíló egyik kis utca némi reményt ígért. Kiáltott egyet, hogy odahívja
Apolline-t. A járőrautók megérkezése akaratlanul is a segítségükre volt:
elterelte az emberek figyelmét, a csőcselék egyre fogyatkozott.
Az elkötelezett lincselők legvérmesebbjei azonban
nem adták fel. Amikor Apolline és Jerichau elérték a kis utca sarkát, az
üldözők első embere, a szétkenődött képű nő elkapta Apolline ruháját. Apolline
elengedte Jerichaut, és akkorát vágott a nő állkapcsára, hogy az menten
elterült.
A rendőrök észrevették a hajszát, és maguk is beszálltak,
de mielőtt még közbeléptek volna, hogy megfékezzék az erőszakot, Jerichau
megbotlott. A tömeg rögtön rávetette magát.
Suzanna megfordult, hogy segítsen Jerichaunak. Közben
egy kocsi száguldott felé szorosan a járda mellett. A következő pillanatban
az ajtó kicsapódott, és Cal kiabált ki a kocsiból:
- Szállj be! Szállj be!
- Várj! - kiáltotta Suzanna, és amikor hátranézett,
látta, hogy Jerichaut egy téglafalhoz penderítik, odaszorítják a vérszomjas
üldözők. Apolline, aki közben a tömeg egy másik tagját is leterítette,
a kocsi felé szaladt. De Suzanna képtelen volt otthagyni Jerichaut.
Visszafutott a Jerichaut eltakaró emberkupachoz,
a hangzavar elnyelte Cal kiáltásait, hogy legalább Suzanna meneküljön,
amíg lehet. Mire odaért Jerichauhoz, az már feladta minden reményét, nem
is tiltakozott. Csak csúszott lefelé a fal mellett, véres fejét védte a
köpés- és ütészáportól. Suzanna kiabált, hogy hagyják abba, de ismeretlen
kezek elrángatták őt.
Megint hallotta Cal kiáltását, de ha akart volna,
most már akkor sem tudott volna odamenni a kocsihoz.
- Menj! - kiáltotta, és fohászkodott, hogy
Cal hallja meg és tűnjön el. Aztán rávetette magát Jerichau leggonoszabb
kínzóira. De túl sok kéz fogta őt vissza, néhány - a pillanat zűrzavarát
kihasználva - még jól meg is tapogatta Suzannát, aki küzdött és kiabált,
de a helyzet reménytelen volt.
Kétségbeesetten Jerichau felé nyúlt, rácsimpaszkodott,
hogy védje az életét, a másik karjával eltakarta a fejét az egyre vadabb
ütészápor elől.
Az ütések, szitkok és rúgások hirtelen abbamaradtak,
amikor két rendőr jelent meg a lincselők gyűrűjében. A csőcselék egy-két
tagja rögtön elosont, még mielőtt őrizetbe vennék, de a többség a megbánás
leghalványabb jelét sem mutatta. Éppen ellenkezőleg: szájukról letörölték
a nyálat, és sipítozva igazolni kezdték brutalitásukat.
- Ők kezdték - mondta a társaság egyik tagja, egy
kopaszodó alak, aki banktisztviselőnek nézett ki, ha leszámítjuk véres
öklét és ingét.
- Igen? - kérdezte a rendőr, a néger emberroncsra
és mogorva barátnőjére pillantva. - Felállni, szarháziak! - mondta. - Velem
jöttök.
XI. HÁROM ILLUSZTRÁCIÓ
1.
- Nem lett volna szabad otthagyni őket! - mondta Cal,
amikor tettek egy kört, és visszaértek a Lord Streetre. Az utca hemzsegett
a rendőröktől, Suzannának és Jerichaunak azonban nyoma sem volt. - Letartóztatták
őket. A rohadt életbe, nem lctt volna...
- Gondolkodjon! - mondta Nimrod. - Nem tehettünk
mást.
- Majdnem megöltek bennünket - mondta Apolline.
Még mindig lihegett, mint egy csatamén.
- Elsősorban a szőttesre kell gondolnunk - mondta
Nimrod. - Azt hiszem, ebben egyetértünk.
- Lilia látta a szőnyeget - mondta Freddy Apolline-nak.
- A Laschenski-házból.
- Most is ott van Lilia? - kérdezte Apolline.
Hosszú percekig senki nem válaszolt. Végül Nimrod
szólalt meg:
- Lilia meghalt - mondta szárazan.
- Meghalt? - kérdezte Apolline. - Hogyhogy? Csak
nem valami Kakukk ölte meg?
- Nem - mondta Freddy. - Immacolata valamelyik teremtménye.
De Mooney barátunk elpusztította, mielőtt mindannyiunkkal végzett volna.
- Tehát Immacolata tudja, hogy felébredtünk - mondta
Apolline.
Cal a visszapillantóban meglátta Apolline-t. Szemei
mint fekete kavicsok ültek felduzzadt kalácsképében.
- Vagyis minden maradt a régiben, igaz? Az emberlények
az egyik oldalon, a gonosz csodatettek a másikon.
- A Korbács minden csodatettnél rosszabb volt -
mondta Freddy.
- Még mindig nem ébreszthetjük fel a többieket -
folytatta Apolline. - A Kakukkok veszélyesebbek, mint valaha.
- De ha nem ébresztjük fel őket, velünk mi lesz?
- kérdezte Nimrod.
- Mi leszünk az Őrök- felelte Apolline. - Vigyázunk
a szőnyegre, amíg jobb idők nem lesznek.
- Ha lesznek egyáltalán - mondta Freddy.
Ez a megjegyzés hosszú időre befagyasztotta a beszélgetést.
2.
Hobart a friss vérfoltokat nézte a Lord Streeten. Biztos
volt benne, hogy a romhalmaz, amit az anarchisták csináltak a Chariot Streetből,
csak előjáték. Itt valami sokkal kézzelfoghatóbb dologgal állt szemben:
az őrület spontán kirobbanásával egy átlagos lakossági körben, és az embereket
az a két lázadó hajszolta a brutalitásba, akik most őrizetben várták a
kihallgatást.
Tavaly kövekkel és házi készítésű bombákkal harcoltak.
Az idei év terroristái, úgy tűnik, sokkal kifinomultabb felszereléssel
rendelkeznek. Ezen az eldugott utcán tömeges hallucinációról beszéltek
az emberek. Teljesen normális állampolgárok azt állították, hogy az égbolt
színe megváltozott. Ha a felforgató elemek valóban újabb fegyverekkel -
mondjuk ideggázokkal - jelentek meg a színen, akkor Hobart.is agresszívabb
taktikára kényszerül majd: nehézfegyverzetre, és alkalmazásukban az eddiginél
nagyobb szabadságra lesz szüksége. Tapasztalatai alapján már tudta, hogy
felettesei tiltakozni fognak, de minél több vér folyt, annál jogosabbnak
érezte a követeléseit.
- Jöjjön csak ide! - mondta Hobart az egyik sajtófotósnak,
és felhívta a figyelmét a járdán lévő vérfoltokra. - Ezt mutassa meg az
olvasóknak.
A férfi lefotózta a foltokat annak rendje és módja
szerint, aztán Hobartra irányította a fényképezőgép lencséjét. Ez a kép
nem sikerülhetett, mert Fryer odaugrott hozzá, és kitépte a kezéből a gépet.
- Semmi fotózás! - mondta.
- Van valami rejtegetnivalója? - ellenkezett a fotós.
- Adja vissza neki a tulajdonát! - mondta Hobart.
- A munkáját végzi, mint mi is.
A fotós fogta a fényképezőgépet, és távozott.
- Szemét! - dünnyögte Hobart a férfi háta mögött.
Aztán Fryerhez fordult. - Van valami a Chariot Streetről?
- Néhány baromi furcsa vallomás.
- Igen?
- Tulajdonképpen senki nem látott semmit, de úgy
tűnik, hogy minden összezavarodott, amíg tartott az a forgószél. A kutyák
megvesztek, minden rádió elnémult. Valami különös dolog zajlott ott, ez
biztos.
- És itt is - mondta Hobart. - Azt hiszem ideje,
hogy elbeszélgessünk a gyanúsítottakkal.
3.
A glóriák már elhalványultak, amikor a rendőrök kinyitották
a rabomobil hátsó ajtaját, és leparancsolták Suzannát és Jerichaut Hobart
főhadiszállásának udvarán. A látványból csak valami homályos rosszullét
és hasogató fejfájás maradt Suzannában.
A sivár betonépületbe vezették, és különválasztották
őket, holmijaikat elszedték. Suzanna csak Mimi könyvét sajnálta, amit a
kezében vagy a zsebében tartott, amióta rátalált. Hiába tiltakozott, azt
is elkobozták.
A letartóztatást végző rendőrök egy rövid ideig
tanácskoztak, hová is vigyék Suzannát, aztán egy lépcsőn lekísérték őt
az épület gyomrába, egy üres kihallgatócellába. Itt egy rendőr beírta Suzanna
adatait egy nyomtatványra. Suzanna igyekezett tisztességesen válaszolni
a kérdésekre, de gondolatai másfelé jártak: Calre gondolt, Jerichaura és
a szőnyegre. A dolgok hajnalban is rosszul álltak, de ahhoz képest most
ezerszer rosszabbul. Suzanna azt mondogatta magának, hogy vállalni kell
minden nehézséget, és nem szabad fölöslegesen rágódni olyasmin, amit úgysem
tud megváltoztatni. Most az volt a legfontosabb, hogy Jerichauval együtt
valahogy kiszabaduljon. Látta, hogy Jerichau mennyire fél, és kétségbe
van esve, amikor különválasztották őket. Könnyű falat lesz, ha durván bánnak
majd vele.
Gondolatait az ajtó nyílása akasztotta meg. Egy
sötétszürke öltönyös, sápadt férfi bámult rá. Úgy nézett ki, mint aki jó
ideje nem aludt.
- Köszönöm, Stillman - mondta a férfi. A rendőr
felállt a székről. - Kérem, várjon kinn!
A rendőr kiment. Az ajtó becsapódott.
- Hobart vagyok - közölte Suzannával a jövevény.
- Hobart felügyelő. Van egy kis megbeszélnivalónk.
Suzanna a glória leghalványabb nyomát sem látta
már, de tudta, mielőtt a férfi leült volna vele szemben, hogy milyen színű
a lelke. És ez semmi jót nem ígért.