Mark végszava
Valóban ez volt az utolsó alkalmunk megcsodálni ezeket az állatokat? Sajnálatos módon túl sok az ismeretlen ahhoz, hogy egyszerû választ adhassunk. Kitartó erõfeszítéseknek köszönhetõen némely populáció nagyságát sikerült növelni. Ugyanakkor egyértelmû, hogy ezen erõfeszítések megkésése magával vonta volna a kakapók, a Yangzte folyó delfinjei, az északi fehér rínói és más állatfajok azonnali megszûntét.
 Nem mintha egy nagyobb populáció garancia lenne a túlélésre, ahogy ez a múltban már oly sokszor bebizonyosodott. A leghíresebb ide vágó példa az Észak-amerikai utazógalamb, amely egyike volt a föld legnagyobb számú madárfalkáinak. 50 évi vadászatuk magával hozta kihalásuk veszélyét. És íme; mi ebbõl sem tanultunk: tíz éve még 1,3 millió elefánt élt Afrikában, de - az orrvadászoknak hála - ma már nincs belõlük több 600.000-nél.
 Pedig még a legkisebb populációknak is van esélyük megmenekülni. A Juan Fernandez fókaprémek száma száz alá esett 1965-ben, és ma már 3000 van belõlük. És 1978-ban, Új-Zélandon a Chatham szigeti vörösbegyek száma egy terhes nõstényre korlátozódott, de Don Merton és csapata kezeinek munkájaképp már vagy ötvenen vannak.
 A kakapo szintén a lassú visszaállás útjára léphetett. Nem sokkal késõbb, miután visszatértünk Angliába, ezt a levelet kaptuk Új-Zélandról:

 Pf. 3.
 Stewart sziget

 Kedves Douglas és Mark,
 Remélhetõleg hamar megkapjátok ezt a levelet - mivel van néhány jó hírem a kakapók országából a Stewart sziget déli részébõl. 1989 augusztus 25-én 8 óra 45 perckor egyik kutyaidomárunk, Alan Munn és az õ hû angol szettere, „Ari" felfedeztek egy új kakapo nõstényt Lees Knobhoz közel, 380 méteres körzeten belül. „Jane" 1,25 kg súlyú és nagyon kapálózott, amikor Alan felemelte. Éppen befejezte a vedlést, ám láthatólag egészséges, így néhány napon belül átröpítjük új lakhelyére, a Tõkehal szigetre.
Még egyszer szeretnék köszönetet mondani látogatásotokért. Nagy valószínûséggel ez segítette a „Nagy Zöldeket" az õket megilletõ népszerûséghez.

Tisztelettel,
    Andy Roberts (a kakapo program vezetõje)

Késõbb további jó hírek érkeztek a kakapókról. Két újabb nõstényre bukkantak a Stewart szigeten és át lettek szállítva a Tõkehal szigetre, ezzel a teljes populáció létszáma 43-ra duzzadt.
 Eközben a Kis Zátony szigeten több hím kezdett elõször búgni, beleértve - mindenki örömére - a kilenc éves „Snark" is. A Stewart szigeten született, 1981-ben, s õ volt az egyetlen kakapo, amelyet ebben a században ember látott.
 De a legjobb hírek csak késõbb jöttek. Éppen, mikor a nyomdába indultunk, egy nagyon zaklatott Don Merton telefonált, hogy közölje: egy friss kakapo fészekre leltek, amelyet egy kilenc éves nõstény, „Heather" hozott össze, és megtömte egy tojással.
 A kakapók a Kis Zátonyhoz és a Tõkehal szigetekhez való szállításának veszélyével számolni kell, de ez az egyetlen remény arra, hogy megmenekülhessenek. Heather fészke az elsõ bíztató jele annak, hogy a terv életképes, és most mindenki feszülten várja, hogy a tojása mikor pattan fel, és hogy képes lesz-e majd felnevelni kicsinyét a új lakásában?
 Kaptunk egy levelet Kes Hillman-Smithtõl is, Zairébõl, amiben arról tájékoztatott minket, hogy három északi fehér rínó keletkezett Garambában, mióta eljöttünk, s ezzel a populáció számilag 25-re ugrott. A lelkes személyzet ezeket a neveket szabta ki az újoncokra: „Mpiko" - ez bátorságot jelent, „Molende" - ez kitartást, „Minzoo" - ez pedig egy csillagot.
 Fontos felismerni, hogy nem minden életmentõ expedíció jár feltétlenül eredménnyel: gyakran sötétben tapogatózunk. A Garamba terv elején erõteljes nyomást kellett gyakorolni a zaireiekre, hogy minden fehér, északi rínót betereljenek a karanténba. Az ottani kormány is ellenezte. Azt állították, hogy a rínók az õ tulajdonaik, és nem akarnak állatkerteket szponzorálni velük. Szerencsére úgy tûnik: a döntés helyes volt. Mint kiderült, fogságban nem nagyon pároznak; az utolsó 1982-ben született, amikor is vadonban ennek a tízszerese jött létre.

A Mauritiusból érkezõ híre még vegyesebbek voltak. A vörös vércsék meglehetõsen jól vannak, és Carl úgy véli, hogy most már talán száz is van belõlük, ha összeadjuk a vadonban élõket és a 12 tenyészpárt. Ugyanakkor a valóban vad, rózsaszín galambok száma 10 alá esett. Néhány galamb, amely rabságban nevelkedett, szabadon lett eresztve. Õk - mert eddig sikeresen elkerülték a vadászokat - köszönik, jól vannak.
 A visszhangos törpepapagájok közül legalább egy el kellett, hogy pusztuljon, mióta utoljára találkoztunk velük, néhányuk pedig már akkor párzáskésznek tûnt. 1989 novemberében Carl talált egy törpepapagáj fészket három tojással. Ezek egyike nem sokkal késõbb rejtélyes körülmények között eltûnt, ezért megkockáztatta a maradékok biztonságba helyezését. Ennek köszönhetõen mindkét tojás sikeresen kikeltõdött, s az új egyedek láthatólag életvidámak, életerõsek.
 Talán a leglényegesebb (a nem ornitológusoknak): a „Rodrigez" vegi denevérek száma a vadonban meghaladta az egyezret.

Kontrasztként álljon itt egy levél, amelyet egy Kínában dolgozó házaspártól kaptunk:

 Kedves Douglas és Mark,
 Nagyon élveztük a Yangzte delfines akciót - de kicsit bûnösnek is éreztük magunkat! Mostanáig Nanjing gyáraiban dolgoztunk, három hónapon át. Kellemesen teltek napjaink, s mikor távoztunk, tiszteletünkre megfõztek egyet a delfinekbõl, így 201-re apadhatott a számuk.

 Üdvözlettel,

Ui.: Bocs, két delfin volt - a férjem most emlékeztetett, hogy az õszinteség megkívánja: volt benne egy embrió is.

Talán maradt egy kis remény a Yangzte folyó számára, hogy maradnak delfinjei, dacára a mi túlzott érdeklõdésünknek. Talán a fél-fogságban, a Tongling és az új, Shi Shou rezervátumokban van esélyük - bár már sosem lesz olyan az életük, mint egykoron: vadon, szabadon. Persze a zaj és egyéb szennyezések tovább nõnek.

Senki sem tudja, hogy hány másik veszélyeztetett faj létezik. Még csak azzal sem vagyunk tisztában, hogy hány különbözõ állat- és növénytípus található a földön. Megközelítõleg 1,4 milliót sikerült eddig beazonosítani, és néhány szakértõ véleménye alapján még vagy 30! millióval kell ugyanezt tennünk. Nem meglepõ hát elgondolkozni azon, hogy a hold felszínérõl többet tudunk, mint saját planétánk egyes részeirõl. Sok állat- és növényfaj kipusztul még mielõtt tudatára ébrednénk létezésüknek: például a mélytenger feltáratlan részein vagy a trópusi esõerdõ csendesebb sarkain.
 És ez nem csak a kis, homályos teremtményekre áll, amelyek igyekeznek kerülni látószögünket. Néhány meglehetõsen érdekes madagaszkári esõerdei felfedezés történt a közelmúltban, például a Douglas barátom és általam vezetett 1985-ös aye-aye felkeresést követõen. Az erdõkutatók két új lemur fajra leltek: egyiknek, melyet az arany-bambusz lemur névvel illettek, gyönyörû, aranyszínû a szemöldöke, narancsos a pofija, és vastag, vörösesbarna kabátot visel; míg a másik a feje tetején viselt arany-narancs koszorúról lett elnevezve aranykoronás „sifaká"-nak.
 Minkét lemur fajta közös jellemzõje a ritkaság és tulajdonképpeni ismeretlenség. Mi lehet hát szerepük Madagaszkár esõerdeiben? És egyáltalán van-e valami hatásuk ránk? Mik a túlélésükért folytatott küzdelmünk fõ motivációi? Nem tudjuk. Kihalhatnak még mielõtt tudósaink kiötölnék a megmentésük módszerét. A természetvédelem mindig egyfajta verseny az idõvel. Ahogyan a zoológisták és botanikusok új területeket tárnak fel, kétségbeesetten keresik a megszûnésben lévõ fajokat, olyan ez, mintha egy égõ könyvtárban egy papírra megpróbálnánk lejegyezni néhány könyv címét, amelyet már soha senki nem fog majd elolvasni.
 Persze a kihalás, mint jelenség, már évmilliók óta megvan: állatok és növények már akkor is szûntek meg, mikor az ember még nem is létezett. De ami megváltozott, az ezeknek az eltûnéseknek az aránya. Évmilliókon át átlagosan egy faj végeztetett be. De a legnagyobb fajszámcsökkenés az elmúlt 300 év hagyatéka.
 És az elmúlt 300 év folyományaképp az utolsó 50-ben számszerûleg még több kihalás ment végbe.
 És az elmúlt 50 évnek hála, az elmúlt 10 újabb rekordot állíthatott fel.
 A növekedés mértéke tehát a legelkeserítõbb az egészben. Most már ott tartunk, hogy évente több mind ezer faj van halálra ítélve.
 Pillanatnyilag 5 milliárd ember tolong a földecskén, és egyre szaporodnak. A vadélettel küzdünk, versengünk a területért. Egyedül magukban, az esõerdõkben fellelhetõ az egész növény- és állatvilág fele, s ezekbõl a területekbõl egy Szenegálnyi méret semmisül meg minden évben.
 Oly sok a veszélyeztetett állatfaj világszerte (számuk aránymutatója három hetenként növekszik), hogy Douglasnak és nekem még további háromszáz évre volna szükségünk a felkeresésükhöz. És ha úgy határoznánk, hogy a kihalófélben lévõ növényeket is látni szeretnénk búcsúzóul, az könnyedén belekerülhetne még vagy 1000 évünkbe.
 Minden távol esõ zugban találunk olyan embereket, mint Carl Jones és Don Merton, akik a megmentésükre áldozzák életüket. Nem ritkán az õ tevékenységük menti meg az egyes fajokat a teljes megszûnéstõl.
 De tulajdonképpen miért is zavaró folyamat a kihalás? Számít, ha a Yangzte folyó delfinjei, vagy a kakapók, esetleg az északi fehér rínók, vagy bármely más létforma csak a tudósok feljegyzéseiben létezik?
 Igenis számít. Minden állat és növény részét képezi környezetének: még a Komondo sárkányoknak is meg van a maguk szerepe abban, hogy az ökológiai egyensúlyt fenntartsák a maguk kis törékeny szigetén. Ha eltûnnének, ugyanez történne sok másik fajjal is. Ennek megelõzése saját fajtánk túlélésének is alapköve. Állatok és növények biztosítják a számunkra életmentõ szerepû gyógyszereket és az élelmiszert, beporozzák, meghozzák a termést és alapanyagot szolgáltatnak sok ipari folyamathoz. Ironikusan: gyakran nem a nagy és szép teremtményekre, hanem a csúnyább és kevésbé dramatikusokra van nagyobb szükségünk.
 Sõt, több-kevesebb faj szerepe szinte eltörpül az olyan fõ környezeti problémák mellett, mint az általános felmelegedés, vagy például az ózonlyuk. Ám amíg a természet mérhetetlenül rugalmasnak mutatkozik, kell hogy legyen egy határa is tûrõképességének. Senki sem tudja, mennyire jutunk majd közel ehhez a határhoz. Tény: ahogyan sötétedik, úgy gyorsítunk.
 Van egy utolsó oka is a törõdésnek, és hiszem, hogy ennél több nem kell. Természetesen ennek köszönhetõ az, hogy sok ember szentelte életét a rínók, törpepapagájok, kakapók és delfinek szimpátiájának védelmezésére. Kb. így hangzik: a világ szegényebb, sötétebb, magányosabb hely lenne hiányukban.