Gally-technológia
Egyáltalán nem erre számítottam. 1985-ben,
valamiféle újságírói baleset következtében
Madagaszkárba küldtek Mark Carwardine-nal, hogy felkeressük
a majdnem kihalt véznaujjú makit, az aye-aye-t. Egyikünk
sem ismerte a többieket. Én még nem találkoztam
Markkal, Mark nem találkozott velem, és nyilvánvalóan
évek óta senki sem látott aye-ayét.
Ez volt az ötlete az Observer Colour Magazine-nak, hogy beletaszítson
minket a dolgok sûrûjébe. Mark különösen
gyakorlott és elismert zoológus, a Természetvédelmi
Világalap (WWF) állandó alkalmazottja, és lényegében
az volt a dolga, hogy azzá váljon, aki tudja mirõl
beszél. Az én szerepem - amiben én voltam különösen
gyakorlott -, az volt, hogy egy egészen tudatlan nem zoologistát
alakítsak, akivel bármi is fog történni, igencsak
meglepõdik majd. Minden aye-ayének azt kellett tennie, amit
már sokmillió éve: fán ücsörögni
és rejtõzködni.
Az aye-aye egy éjjeli lemur, vagyis makifajta. Igen furcsa
külsejû lény, amely úgy tûnik, más
állatok részeibõl lett összerakva. Akár
egy nagymacska denevérfülekkel, hód fogakkal, nagy,
strucctoll-szerû farokkal, olyan középsõ ujjal,
mint egy hosszú, elhalt ág, és hatalmas szemekkel,
amelyek egy teljesen más világra merednek, amely pont a bal
vállad fölött található.
Mint általában bármi, ami Madagaszkáron
létezik, sehol máshol nem fordul elõ. A földtörténet
azon idõszakának leszármazottja,
amikor Madagaszkár még Afrika részét
képezte (ami ekkor egyébként az óriás
Gondwana földrészhez tartozott), amikor a madagaszkári
lemurok õse volt a domináns fõemlõs a földön.
Amikor Madagaszkár befordult az Indiai-óceánba, elszigetelõdött
az evolúciós változásoktól, amelyek
a világ egyéb részein mentek végbe. Az õ
faja egy más kor hajótöröttje. Most világa
közel olyan, kicsi, törkékeny és elszeparált.
A fõ evolúciós változás, amely
elkerülte Madagaszkárt, a majmok megjelenése volt. Ezek
ugyanazon faj leszármazottjai voltak,
mint a lemurok, de nagyobb volt az agyuk, és ugyanakor agresszívebbek
is voltak. Míg a lemurok beérték egyszerûen
azzal, hogy lefelé lógnak a fákról és
jól érzik magukat, addig a majmok ambícióktól
fûtötten mindenféle dolgok iránt érdeklõdtek,
különösképp azon dolgok iránt, amelyek
olyan cselekedetek véghezviteléhez segítették
õket hozzá, amelyeket egymagukban
képtelenek lettek volna véghezvinni: kiásni,
megvizsgálni, megcsapkodi dolgokat. A majmok világuralomra
törtek, és a lemur rokonok mindenütt kihaltak - Madagaszkáron
kívül, ahova évmilliókon keresztül nem tették
be lábukat a majmok.
Aztán ezerötszáz évvel ezelõtt
végül megérkeztek a majmok is, vagy legalább
is azok leszármazottai: mi. Hála a meghökkentõen
elõrehaladott gally-technológiának, kenuban érkeztünk,
aztán hajókban, végül repülõkben,
és ismét megkezdõdött versengésünk,
csak most tûz és macséták és szelidített
állatok, meg a bitumen voltak segédeszközeink. A lemurok
most ismét a
túlélésért harcolnak.
A repülõgépem telítve majomleszármazottakkal
megérkezett az antananarivói reptérre. Mark, aki elõresietett,
hogy elrendezze az expedíció dolgait, akkor találkozott
velem elõször, és elõadta a helyzetet.
"Minden a lehetõ legrosszabban halad!" - mondta.
Magas, sötét hajú és lakonikus volt, idegesen
rángtak arcizmai. Elmagyarázta, hogy valaha csak magas volt,
sötét hajú és
lakonikus, de az elmúlt napok eseményei igencsak megviselték.
Legalábbis megpróbálta elmagyarázni. Elvesztette
hangját is,
krákogott, valószínûleg a sok kiabálás
következtében.
"Majdem táviratoztam, hogy ne gyertek - mondta. - Az egész
egy rémálom. Öt napja vagyok itt, és még
mindig arra várok,
hogy végre valami jól sikerüljön. A brüsszeli
nagykövet azt ígérte, hogy a Mezõgazdasági
Minisztérium gondoskodik majd rólunk: kapunk két Land
Rovert és egy helikoptert. Erre kiderül, hogy egy mopedjük
van csak, és az sem mûködik."
"A nagykövet ezen túl arról is biztosított,
hogy egyenesen északnak fogunk tartani, de az útról
hamar kiderült, hogy járhatatlan, mivel kínaiak építik
újra, és errõl persze csak mi nem tudtunk. És
a 'hamar' ez esetben azt jelenti, hogy fogalmunk sem
volt róla: az utat tíz éve javítják."
"Egyébként azt hiszem, kitaláltam valamit,
de sietnünk kell - tette hozzá. - A repülõ két
óra múlva indul a dzsungelbe, és rajta kell, hogy
legyünk. Éppen elegendõ az idõnk a felesleges
csomagokat a hotelben felejteni, ha sietünk. Van fölösleges
is, nemde?" - Aggódva szemlélte a csomaghalmot, amit én
cipeltem, és a Nikon kamera tartozékait: a lencséket,
és a három lábú
állványokat, amelyeket fényképészünk,
Alain le Garsmeur, aki velem utazott a repülõn, éppen
betuszkolt a minibuszba.
"Errõl jut eszeme, - mondta -, hogy valószínûleg
nem engedélyezik majd felvételek kivitelét az országból."
Bénultan szálltam be a minibuszba. Párizstól
idáig 13 órát töltöttem repülõgépen,
nullára redukálva ezáltal tájékozódóképességem;
zuhany, borotválkozás, jó kis éjszakai alvás,
esetleg másnap reggeli kellemes ébredés után
finom tea mellett megnézni egy térképen, hol is van
Madagaszkár: ezekre számítottam. Próbáltam
összeszedni magam és megkapaszkodni.
Hamarosan nem találtam a legjobb ötletnek, hogy én,
a sci-fi parodista, ott tartózkodom. Pislogtam a trópusi
nap vakító fényében, és azon tûnõdtem,
mit is vár el tõlem Mark. Sietett és lefizetett egy
portást, hogy ne hozza utánunk a csomagjainkat, alaposan
elmagyarázta a sofõrnek az utat, és fokozatosan rendet
rakott a körülöttünk uralkodó káoszban.
Madagaszkár, gondoltam. Aye-aye, gondoltam. Közel kihalt
maki. Két órán belül utazás a dzsungelbe.
Kétsébeesetten próbáltam értelmesen,
intelligensen beszélni.
"Ööö, gondolod, most rögtön látni
fogjuk azt az állatot?" - kérdeztem Markot, mikor bemászott,
és bevágta az ajtót. Rámvigyorgott.
"A brüsszeli nagykövet azt mondta, hogy erre még
esélyünk sincs - világosított fel -, ezért
jó eséllyel indulunk útnak. Köszöntelek
- tette hozzá, amint lassan kerülgetve a gödröket
beértünk a városba - Madagaszkárban."
Antananarivót tananariv-nek ejtették, és az
évszázad nagyobb részében ez volt a jellemzõ.
Amikor a franciák birtokukba vették Madagaszkárt a
múlt század végén (a gyarmatosítás
valószínûleg túlzottan is enyhe kifejezés
arra, amit véghezvittek), elveszítették türelmüket
a különös malagázi szokásoktól, amiért
azok nem átallották az elsõ és utolsó
betûket lenyelni.
Elhatározták hát racionális, gall módon,
hogy ha már ilyen módon ejtik ki, hát az átkozott
jól jön nekik is. Még mindig jobb, mintha az angolok
foglalták volna el a területet, és azt mondanák
nekik:
"Mostantól a Leichester-t Lesternek kell kiejteni" - és
kiöltenék rájuk a nyelvüket.
Igen megerõltetõ lenne, ha így kellene kiejteni,
és bizonyosan nem tetszene, ahogyan a malagáziknak sem. Amint
sikerült lerázniuk a francia uralmat 1960-ban, visszaállították
a régi kiejtést és csak a konyhát, meg a bürokráciát
tartották meg.
Különösnek találtam ezen felül, hogy
valaha olyasvalaki voltam, mint egy garas nélküli stoppos,
aki telefonfülkékben és mezõkön
éjszakázik, most pedig a kiadók drága
világkörüli útra küldenek, olyan hotelszobába,
ahol több ajtót kell kinyitnod, mire megtalálod az ágyat.
Valójában közvetlenül az amerikai kiadótól
érkeztem, amelynek nagyon tetszett az ötlet, így az
elsõ elgondolásom az volt, hogy kemény talajon kell
majd éjszakáznom, pókokkal fertõzött kunyhókban
egy dzsungel közepén, különleges fájdalmak
között. Az agybénító, American Expess-es
hetek úgy olvadtak le rólam, mint sár a zuhanyzóban,
és lehetõségem nyílt hátradõlni,
majd élvezni a csodálatos, békés, csúnya
kényelmetlenséget.
Mondhatom, Mark ezt a szépséget nem ismerte fel, és
eleinte inkább aggodalmaskodón mutogatott a föld felé.
- Ööö, megfelel? Azt mondták ugyan, hogy lesznek
matracok... uh, söpörjünk neked kis helyet?
És én hiába mondogattam: "Te ezt nem érted,
ez óriási. Csodálatos, hetek óta erre vártam."
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy képtelenek
voltunk hazudni. Az aye-aye éjjeli állat, napközben
nincs látogatási ideje. Az a
kevés aye-aye, amely az 1985-ös tudomány állása
szerint létezett, megtalálható volt (ám gyakrabban
nem volt megtalálható) egy kis, idillikus, esõerdõvel
borított szigeten, amit történetesen Nosy Mangabé
névvel illettek, Madagaszkár észak-keleti partján,
ahová is húsz évvel azelõtt költöztették
be õket. Ez volt számukra az utolsó menedék
a földön, és a szigetet senki sem látogathatta
a kormány engedélye nélkül, melyet Marknak kellett
beszereznie. És ez a hely ott volt, ahol a kunyhónk állt,
és a kunyhónk ott volt, ahol éjszakáról
éjszakára megpihentünk, miközben átverekedtünk
magunk a zuhogó esõben az esõerdõn, kicsiny,
zseblámpáinkkal (a nagy, erõsebb fényt adó
verziók, amelyeket a repülõgépen hoztuk, a "fölösleges"
pogygyászokkal egyetemben a Hiltonban marasztaltuk), míg
rá nem leltünk egy aye-ayére.
Ez meglepõ volt. Megtaláltuk. Csak pár pillanatig
láttuk, amint lassan leereszkedik egy faágba csimpaszkodva
néhány lábnyira
a fejünktõl, és lenéz ránk az esõfüggöny
mögül, olyasfajta békés bárgyúsággal,
mintha nagy hirtelen nem tudna minket besorolni az emlékképei
közé, és ebben a nyomasztó idõjárás
is gátolta szegényt.
Hogy miért lehetett ez?
Mert - ahogyan azt késõbb felismertem -, majom módjára
meredtem egy makira.
New Yorkból Párizsba, majd Párizsból
Antananarivóba egy B747-essel, majd Diégo-Suarezbe egy régi,
propelleres géppel repültünk, majd elhajtottunk a Maroantsetra
kikötõbe egy talán még öregebb járgánnyal,
áthajóztunk Nosy Mangabéba egy olyan rozoga hajóval,
hogy szinte lehetetlen volt megkülönböztetni egy víz
sodorta farönktõl, majd begyalogoltunk az örök éjszaka
õsi esõerdejébe, és így, mintegy idõutazással
érintettünk minden olyan idõzónát, ahol
jó nagyot rúgtunk a lemurokba. Elõttünk pedig
az utolsó példányok egyike lógott, és
békés bárgyúsággal nézett ránk.
A következõ napon Mark és én a kunyhó
küszöbén ültünk, és a korai napfény
megjegyzéseket és vitatható ötleteket adott a
cikkhez, amit a Observernek írok majd az expedícióról.
Részletesen elmagyarázta nekem a lemurok történelmét.
Madagaszkár majommentes óvóhely volt az afrikai anyaföldtõl
elszigetelten, és most Nosy Mangabé töltötte be
a majommentes óvóhely szerepét a madagaszkári
anyaföldtõl elszigetelten. A menedék egyre kisebb helyre
szorult vissza, és a majmok már ideis betették a lábukat,
és a küszöbön üldögélve megjegyzéseket
tesznek.
- A különbség - kezdte Mark - az, hogy az elsõ
majommentesóvodát az esélyegyenlõség
állította fel. A másodikat a majmok.
Aye-ayes
Area!
Itt még
az aye-aye hangját is meghallgathatod
Aye-aye
linkek
Animal
Info - Aye-aye