Én Bach miatt szégyenkeztem a legtöbbet. Általános iskolás koromban és később, középiskolásként is mindég elmentünk a nagyheti Máté vagy János passió előadására zenészfiatalként e hangversenyekről távol maradni nem tartozott a bocsánatos bűnök közé. Rajongtam Bach zongora- és orgonaműveiért, a zenekari szvitekért, de ha a passiók valamelyikét játszották, előre féltem. A nyitókórusokat fergetegesnek találtam, még az első áriák is lekötötték a figyelmemet, de tudtam, hogy egy adott pillanatban általában valamelyik végeláthatatlan tenor recitativo közepén el fogok aludni. És elaludtam. Többnyire egy-egy osztálytársam méltatlankodó hátbavágásával horkantam fel eladdig békés szunyókálásomból. Társaim gúnyoltak. Éppen úgy unták, mint én, de fegyelmezettek voltak. Az évek múltak, és a Sors úgy rendelte, hogy én is muzsikus legyek. Bach szinte összes orgonaművét eljátszottam a korálok kivételével, amelyektől lévén eszembe juttatták gyermekkorom gyötrelmes passióit borzongva féltem. Tudtam, hogy nem értem e műveket, de sokáig azt gondoltam, hogy bennem van a hiba. 1985-ben megtisztelő felkérést kaptam egy nemzetközi jótékonysági szervezettől: Bach öt, megadott korálelőjátékát kellett eljátszanom egy montreáli gálahangversenyen, ahol a muzsika világának élő legendái léptek fel. Örömömet csupán egyetlen apróság zavarta: a hosszú ideig tartó tanulmányozás ellenére sem tudtam többet e művekről, mint az első napon. Elkeseredettségemben már-már azt fontolgattam, hogy lemondom a meghívást, ám ekkor valami csodálatos történt. Még korábban egy ízben a New York Times kritikusa az orgona Horowitzának titulált. Néhány héttel később torontói lakásomban csörgött a telefon, s egy hölgy Madame Horowitz, a nagy Toscanini lányaként mutatkozott be. Elmondta: a férje olvasta a cikket, és szeretné meghallgatni játékomat. Csodálatos délutánt töltöttem Horowitzék manhattani otthonában. Az öregúr és felesége elhalmozott figyelmességével és kedvességével, majd az agg zongoristafejedelem némi szelíd kéretés után eljátszotta nékem Bach Jöjj, népeknek megváltója kezdetű korálelőjátékát, Busoni átiratában.
És akkor megvilágosodtam. Mint eltévedt hajósok, kik alkonyi vizek mélyén megláthatták az elsüllyedt városokat, a tenger mélyén nyugvó ódon katedrálisok tornyait, úgy sejlett fel előttem Bach titokzatos belső világának, sorok között való olvasatának lenyomata. Akkor, ott, azon a délutánon döbbentem rá: vannak zenék, amelyeket soha nem lehet annyira kifordítani önmagukból, hogy ne maradjon meg az a jellegzetes vezérfonal, amely mintegy lényege is a műnek: a Brandenburgi Versenyeket, a zongoraszviteket játszhatják thüringiai kúriák gyertyavilágú termeiben, avagy alkoholgőzös, New Orleans-i jazzklubok éjfél utáni, vastag füstű mámorában: megtörhetetlen ritmusfolyamatainak, belső dallam- és harmóniavilágának égő döbbenete, ez a jobb szó híján csodának nevezett jelenség letagadhatatlanul jelen van világutazó, nagyhírű művészek és műkedvelő, klavírozó háziasszonyok játékában egyaránt. Vannak azonban olyan művei a Lipcsei Kántornak, amelyeket ha kivesszük a közösségi erőterek atmoszférájából, avagy egyszerűen csak pocsék előadásban hallgatjuk meg őket, éppen úgy eltűnnek a szemünk elől, mint a hajnali mezők tündérvilágot idéző ködpárái, amelyek semmivé lesznek azok előtt, kik túlontúl közel merészkednek hozzájuk. A tündérek és a csodák nem szeretik az indiszkréciót. És ekkor jöttem rá, mi altatott el: az, hogy túl fiatal lévén a tőlünk már olyannyira távol álló, nehézkes, protestáns barokk kárpit mögött semmit sem vettem észre abból a szerelmes és halállal barátkozó univerzumból, amelynek mitológiáját senki nem tudta olyan pontosan-lázasan, mint ez a megkeseredett, német vénember. S azóta varázsában és megbabonázva élek egyfolytában éberen. Horowitz-cal történt találkozásom után visszatértem Kanadába, s így fordult javamra, mi addig bosszúságom forrása volt: néhány óra alatt vadul és szenvedélyesen szerettem bele az addig hideg szépségnek hitt korálokba és passiókba. Ne vedd szerénytelenségnek, nyájas Olvasó, de utólag is úgy emlékszem hát a montreáli Saint-Jean-Baptiste bazilikabéli koncertemre, mint addigi életem legnagyobb pillanatára: nem hiszem, hogy muzsikus érezhet fenségesebb érzést, mint amikor a Hozzád vágyom, Jézus urunk korálelőjátékának sírnivalóan szépséges pianissimóit ötezer ember hallgatja lélegzetvisszafojtva.
Én nem engedném el a gyerekemet Bach passió- és korálhangversenyeire: félteném az angyalbőrbe varrt, vadul dörömbölő életöröm és erotika csodás mítoszától, elsöprő erejétől. Szerencsére ebből a hangversenyeken általában nem sok marad. Annál több a kappanhangú tenoristákból, a szörnyszülött német szövegekből, a világmegváltásra született karmester-titánokból, s a hangzatos fúvós passzázsokból, amelyeken bízvást el lehet aludni.
Ám amikor nagy ritkán eszembe jut a New York-i alkonyat, Horowitzék házának nyugalma és ódon illata, elszorul a szívem. Amit kaptam, nem volt vidám, inkább az élet misztériumát ültette a szívembe. Megmutatta, hogy az evilági élet nyaktörő mutatványai között hogyan tud az ember boldog, vagy legalábbis megelégedett lenni úgy, hogy mindeközben lojális marad azokhoz, akiket szeret, és nem akarja eltörölni a Föld színéről azokat, akik másként gondolkodnak. A szomorú csak az, hogy a szélsőséges politikai és filozófiai eszmék rabjai konok megátalkodottságukban és vaskos műveletlenségükben egyáltalán nem hallgatják Bach zenéjét. Ám ha hallgatnák, akkor sem tudnám elképzelni, hogy többet értenének belőle, mintha kínai vagy urdu költeményeket olvasnának fel nékik.
Bach passiói és koráljai nemcsak szenvedésre és fájdalomra, de a legsötétebb felhőn átderengő napsugárra is emlékeztetnek, amiért az egyik szemem sír, de a másik mosolyog. S egy napon talán a béke és az irgalom angyala is közibénk száll majd.