Utam Balatonkenesén vitt keresztül, és régi, de sokszor elhessegetett kísértésemnek engedtem, amikor a főútról lekanyarodtam a zegzugos utcácskák felé. Olyan ellenállhatatlan nosztalgia tört rám, hogy könnyem is kifakadt. Valószínűleg az a baj, hogy reménytelenül fiatalnak születtem, akinek lelke nem követi hűen teste öregedését, míg természetesen vannak olyanok is, kik koravénségükben mintegy teherként viselik testük fiatalságát.

Oly sok minden köt kamaszkoromból ehhez a faluhoz. A nyarakat törvényszerűen itt töltöttem, vasárnap esténként a református templomban játszottam a nagyon tehetséges, ám legalább annyira bogaras Ács tanár úr ismeretterjesztő sorozatában. Itt ismertem meg első feleségemet, Krisztinát, kivel egy hónapos őrjítő lobogás után az Angolkisasszonyok pesti templomában titokban adott össze minket egy éjszaka Nádas Zoltán, a tudós hitszónok. Esténként a vízparton ültünk barátaimmal, és verseket mondtunk egymásnak, lógtunk a vonaton, szeretkeztünk lányokkal-fiúkkal, ettünk, ittunk, bálványokat döntögettünk, s készültünk a világ megváltására.

Mára mi maradt? A régi pajtások megélhetésért küszködő, kopaszodó családapák lettek, álmaik előbb megfásultak, majd eltűntek, s ők, akik tizenhét esztendeje még oly színesek voltak, mintha abban a pillanatban léptek volna ki Botticelli valamelyik kerti karnevál képéről, mára a szürkeség fátylába temetkeznek. Ez lenne hát a törvényszerű? Talán valóban az a természet rendje, hogy az ember előbb álmokat sugalljon, később pedig nevettessen. De vannak olyanok is, kiket a Sors őrzőnek állított, és akik élő hidat alkotnak a letűnt korok ifjai, s azok között, akik most állnak tizenévesen a balatoni éjszakában, s hisznek abban, hogy a világ még megváltható.

 

Hátra Kezdőlap Előre