A századforduló Magyarországa a felhőtlen jólét aranyszigete: bíborban jár a papság, brokátban a nemesség, és a boldog-melankolikus napok polgára csokornyakkendőt kanyarít a nyaka köré. Mennyi minden eszünkbe juthat e nemes kis ruhadarabról. Felsejlik előttünk a sírban porladó dédanyák és dédapák idilli világa: Réthy professzor és a királyi székesfőváros szellemi fellegvárának utolsó, csokornyakkendős lovagjai estéről estére összegyűltek a Pepita Oroszlánban, és a falakat megremegtető nevetés közben születtek a Lőwy-versek. Majd vége szakadt a boldog békeidőknek, és a Tengernagy bevonult fehér lován. Az Újvilág lett a bálvány: a hollywoodi, briliánsokba burkolózott, szmokingos úri muri. És a csokornyakkendő még mindég fénykorát élte. Aztán jöttek azok a bizonyos ötvenes évek... A Fényes Szellők nemzedéke – kvázi proletár múltját igazolandó – nyakkendő nélkül hallgatta a színházakban a nagybajuszú műparaszt keserveit, hogy vajh belépjen-e a téeszcsébe? Majd – mintegy titkos érintésre, és a Kelet urai minden mesterkedésének dacára – elkezdtük érezni, hogy lelkünk jobban illik a gót katedrálisokhoz és barokk kastélyokhoz, mint a hagymakupolákhoz. Előkerültek a szekrények mélyéből nagyapáink duplasoros angol öltönyei, és szájról szájra adtuk a csokornyakkendők megkötésének rég elfelejtett szabályait.

Látjátok szerelmetes híveim, kegyelmes uraságaim, kedves elvtársaim, dear friends: sokat forgott az idő kereke, és a csokornyakkendő túlélte a történelem változásait.

Pesten ismét feltűntek a tündérien szép és légiesen könnyű kis papillonok, amelyek – mint a nosztalgia és a vágy kis propellerei – röpítenek messze-messze: álombéli kedvesünk szívébe.

Hadd adózzak néhány, a fonák kort tarkára pingáló versével a századforduló egyik legeredetibb magyar tudósa, Réthy László doktor (1851-1914) emlékének, kinek Lőwy Árpád álnéven írott rímei elindultak Budapest zegzugos utcáin, s másolatait kézről-kézre adták egymásnak a csillogóan vidám kisdiákok, ténsasszonyok, nemzetes urak, fiákeresek. Réthy professzor nem volt kínrím-faragó: mint a Nemzeti Múzeum igazgatója és Európa tudományos akadémiáinak tagja az ország elismert szellemi nagyságai közé tartozott, ki derűs lelkűen iddogáló öreg akadémikus barátaival az esti pipafüstben gúnyolta a kurucokat, labancokat, a kétfejű sast, a hájas prépostokat és a világvárossá fejlődő Budapestet, az új metropoliszt, amelyet a kockás báró, Podmaniczky Frigyes sem ismert már a magáénak, és haláláig nem tette be a lábát sem Budára, sem a Margitszigetre.


Protekció

Áldott egy kis ország ez a Magyarország,
Minden, ami jó van, itt két kézzel osztják:
Nem nézik, hogy mi vagy, magyar, zsidó vagy tót,
Boldogulsz, ha van egy kis protekciód.


Légy bármily nagy ökör, tökkelütött kamasz,
Kapsz hivatalt olyat, amilyet csak akarsz.
Címet, plecsnit, rangot s zsebre vágni valót,
Persze akkor, ha van hozzá protekciód.

Tudós akarsz lenni vagy tán képviselő?
Főispán, püspök, pandúr vagy közjegyző?
Nem kérdik, mit tudsz, nem nézik a sorod:
Eligazít mindent majd a protektorod.

Csak egy hely van, hol a szép szó nem használ:
Hogyha baszni akarsz és a faszod nem áll,
Ha nem tudja a farkad, mi a direkció,
Szart sem ér ottan már a protekció.

 

 

Nagyzolás

Korunk hibája, rút divatja, hogy ki-ki több fokkal feljebb adja.
A foghúzó doktor ma már, a varróinas meg szabásztanár.

A szobacicus újabban kisasszony, s nagysága minden parasztasszony.
Tekintetes a hordár, ha kimén a turfra, s privát ma már minden bárcás kurva.

A buta mázolás bizarr, a tudós nyelvén bélsár a szar.
Lőwy Árpádtól sok szép verset várnak, s fehér abrosznál ebédel vasárnap.
A lapostetű pökhendi mód tenyészik, mert szakkönyvekben latinul idézik.
A román persze római utód, s kotonnal baszik már a tót.

Egész Mucsa szecesszióra készül, s a rabbi párbajoz vitézül.
De beszélhetnénk még tovább, karfiol ma már a karaláb.

Riviéra a pöce széle, pezsgő ma már a Törley-féle.
Szerénységből csak egy ád mustrát: a nagy valag, ha már kimustrált.

Példának ki kéne tenni, ez mind kisebb és kisebb akar lenni.
Picsa, ha kerül már letétbe, boldog, ha pinának nézik sötétbe.

 

 

Jubileum

Őprépostsága hatvan éves,
S a papok estélyt adnak,
Tüntető kifejezésül
A szeretetnek és a hódolatnak.

Lesz fénykép, köszöntés, alkalmi vers s más
Egyéb, ami feltünteti
Hogy tudása, tapintata
S bölcsessége mily sok néki.

Én nem megyek.
Egy vacsoráért nyolc pengőt nem adok,
Hisz ennyi pénzért nemcsak segget,
De máshol még pinát is nyalhatok.

 

Újévi köszöntő

Elérkezett végre a várva várt újesztendő,
Kívánom, hogy sok jót hozzon a jövendő.
Kövér, tiszta búzát arasson a kasza,
És minden magyarnak jól álljon a – nyakkendője.

Hazánk boldoguljon, virulj, magyar népem,
Székesfővárosunk épüljön ki szépen.
Terjedjen az erény, vesszen, ami durva,
Minden utcasarkon álljon egy-egy – hirdetőoszlop.

Kopasz koponyával, görnyedő derékkal
Sok vénember a testmozgásért él-hal.
Ámde másnap masszőr dörzsöli az inát:
Így jár, aki nagyon szereti – a baracklekvárt.

Az én kedves, drága Elemér barátom
Reggel sokszor sápadt, s levert, amint látom.
Kérdem tőle múltkor, miért vagy olyan aszott,
Bágyadtan mondja, hogy egész éjjel – fájt a foga.

Május van, a tavasz, szerelem hónapja,
Az ébredő vén föld új ruháját kapja.
Ember is, állat is örül a tavasznak,
S lenn a Duna-parton a kutyák is – örülnek.

Reng a búzakalász az alföldi rónán,
Ott arat egy legény, arra megy egy széplány.
Rákacsint a legény, leteszi a kaszát,
Nadrágjába nyúl, és kiveszi a – kaszakövet.

 

Kis magyar etnográfia

A jókedvű francia fecseg nappal, éjjel,
S a farka szikráit szórja szerte-széjjel.

Tenger ellen épít a hollandi falat,
S röptiben bassza meg a besózott halat.

Magyar zsíron él a drágalátos horvát,
S minden kutyaszarba beüti az orrát.

A bocskoros román hegyeken ballag át,
Orozva bassza meg a kecske valagát.

Perzsák ura a sah, szent könyvük a Korán,
A leányt rendszerint kifúrják már korán.

Datolyával él és tevén jár az arab,
Az ő faszából is hiányzik egy darab.

Hogy lucskos valagát a hidegtől óvja,
Nadrágjába szarik Grönland lakója.

Gatyát ünnepnap sem hord néger és kafír,
Ha kiszarja magát, nem kell annak papír.

Rizst eszik a copfos polgártárs Kínában,
Ha bambusszal verik, szart fingik kínjában.

Turbánt hord a török, csak a kávét issza,
Százhúsz feleségét bassza össze-vissza.

Bort iszik a magyar, nem pediglen vizet,
Lánynak, menyecskének kemény fasszal fizet.

De ha megharagszik, nem kell pina ennek,
Anyósát bassza a konyhakredencnek.

 

 

Utánzóim

Minden új korszak költője, aki korának eszméit fejezte ki:
Mindég abban a veszélyben forog, hogy utánozzák a hívatlanok.

Kapok gyakorta én is verseket, amelyekre írói dicsekszenek,
Hogy Lőwy iskoláját művelik, s mesternek tartja magát mindegyik.

Ezek azt hiszik, ha tükröt, falat és fehér abroszt lecsúnyítanak,
S a szart marékkal képedhez kenik, Lőwy modorában írt vers mindegyik.

Hallgassatok, sületlen tökfejek, engem ti soha meg nem értetek.
Nálatok undok a szar tömege, nálam a szar gyöngy és diszkrét csemege.

 

Apai figyelmeztetés:

Azért csak annyit mondok, ifjú népem: disznólkodni szabad, de csakis szépen!

 

Hátra Kezdőlap Előre