Nyilván nem igaz, ám mulatságos anekdota a harmincas évek Zeneakadémiájáról. Hőse egy fiatal zeneszerző növendék, akit pályatársai, tanárai egyaránt zseniálisnak tartottak, de mint minden zseni ő is végtelenségig lusta volt. Az öt esztendőt lumpolással, lányokkal, kocsmázással töltötte, ám senki nem merte őt ebben háborgatni, mert hihetetlen tehetségét és munkabírását bármikor nagy dolgok szolgálatába tudta állítani. Az ötödik év végén diplomamunkaként azt a feladatot kapta, hogy egy szimfónia első tételét kell megírnia. Természetesen hónapokon keresztül nem készült el a művel, s csak az utolsó este, a kocsmából való hazatérése pillanatában döbbent rá, hogy másnap le kell adnia a partitúrát. Bármennyire tehetséges volt s gyorsan dolgozott is, ennyi idő már semmi esetre sem lett volna elegendő, hogy elvégezze a munkát. Hirtelen ötlettel arra gondolt, hogy ha egy már megírt művet tükörfordításban, az utolsó hangtól az elsőig leír, akkor a megszülető kompozíció formáját tekintve mégis csak kinéz majd valahogy, viszont senki nem fog arra rájönni, hogy mi a mű valóságos eredete. Odalépett a szekrényhez, és az első kotta, amelyet kihúzott, egykori zeneakadémiai tanárának, a másnapi vizsga elnökének egy fiatalkori szimfóniája volt. Ironikusan mosolygott, kinyitotta a kottát, és hajnalig az egész első tételt leírta tükörírással. A másnap reggeli vizsgára karikás szemekkel érkezett. Az öreg professzor rápillantott a kéziratra, elégedetten bólintott, és így szólt: Üljön a zongorához, és kezdje el játszani! A fiatalember felnyitotta a hangszer fedelét, leült, és belecsapott... Beethoven Ötödik szimfóniájának előző éjjel leírt, első tételébe.