Vérforraló és gyomorfelfordító a maga döbbenetes hitelességében Henry Charles Lea 1906-ban kiadott könyve, a The History of the Inquisition of Spain, a spanyol inkvizíció hiteles és alapos története. Az egyház és a papság módszerei és eredményessége semmiben sem maradt el a sztálinista és hitlerista hóhérlegények kínzókamráinak leleményes teljesítménye mögött.
A Krisztus nevével való visszaélés évszázadai alatt az uralkodók igen egyszerű ideológiával indokolták felségjogaikat: Isten a törvényeket is alávetette a fejedelmeknek, őket küldvén eleven törvénygyűjteményként az emberek számára. Ezzel persze nehezen lehetett vitatkozni. A papság viszont hogy hatalma töretlen maradjon támaszként állt e faramuci indoklás mögött, és mint a hit letéteményesei, őrzői és terjesztői, Isten szavával igazolták az uralkodók jogait. S ha a történelem folyamán az Egyház és a világi uraságok harcoltak is egymással, legalább a népek elnyomásában és kirablásában határozott egységet alkottak.
Az inkvizíció feladata az eretnekek üldözése volt, s annak számított már az is, aki másképpen mert gondolkodni, mint az uralma teljében lévő Egyház. Voltaire így írt az inkvizíciós Santo Oficio, a Szent Hivatal működéséről: Az inkvizíció törvényszékének eljárásai meglehetősen ismertek, és az is köztudomású, hogy szöges ellentétben állnak a világegyetem minden egyéb bíróságának hamis méltányosságával és vak józanságával. Az inkvizíció a leggyalázatosabb személyek puszta feljelentése alapján bárkit börtönbe vethet: a férfi följelentheti az apját, a feleség a férjét, vagyonát a bírák javára elkobozzák, napjainkig legalábbis így járt el az inkvizíció. Csakugyan lehet benne valami isteni, egyébként érthetetlen volna, hogy az emberek türelmesen viselik el ezt a szörnyeteget. Elgondolkodtató mondat, hogy a bírák a vádlott vagyonát a maguk javára elkobozhatták, s némi kiegészítésre szorul, hiszen abból részesedett a spanyol király is. Tehát minél több embert sikerült a vádlottak padjára vonni, a szokásban lévő teljes vagyonelkobzás okán annál nagyobb bevétel ütötte az inkvizítorok markát.
A bírák domonkos szerzetesek voltak, de valójában az egész államapparátus át volt itatva inkvizíciós spiclikkel, adminisztrátorokkal, rendőrökkel, hóhérokkal és jogászokkal. Az inkvizíció legfőbb szerve a Legfelső Tanács, a Suprema volt, melyet az első főinkvizítor, Tomás de Torquemada hozott létre.
Az elfogott gyanúsítottat Eymericus inkvizítor testvér vallatási kézikönyve, a Directorium inquisitorum erkölcsös vezérfonala alapján kellett elkezdeni kihallgatni: Ha a vádlott tagad, az inkvizítor öltsön barátságos arcot, és tegyen úgy, mintha már mindent tudna, noha nem tud semmit. Lapozgasson az iratokban, majd vegyen egy darab papírt a kezébe, és forduljon fejcsóválva a fogolyhoz: »Ugyan már, hogyan vagy képes így tagadni? Hiszen itt van, láthatod, hogy mindent tudunk!« Ha a vádlott továbbra is csökönyösen tagad, fejezze be a kihallgatást ezekkel a szavakkal: »Sajnállak, és ha vallasz, szívesen szabadon bocsátottalak volna, de most elutazom, s amíg visszatérek, itt kell maradnod vasra verve a börtönben, ami bizony nem tesz jót az egészségednek.« Ha még ez sem készteti vallomásra a konok vádlottat, össze kell hozni az inkvizíciónak egy megbízottjával, s ez adja ki magát előtte titkos eretneknek. Ha azután a fogoly bizalmát megnyerte, szedje ki belőle a beismerést, a jegyző pedig hallgatózzék az ajtó előtt, s mindent jegyezzen föl.
Ha mindezek a módszerek eredménytelenek maradtak volna, még mindég ott volt a legkézenfekvőbb megoldás, a kínvallatás. A kínzókamrák a föld mélyében voltak, s a Szent Hivatal bírája figyelmeztette a foglyot, hogy hallgatása, vagy tagadása esetén halála bekövetkeztéig fogják kínozni. A módszerek közül idekanyarítanék néhányat:
A víztortúra, az Aqua abból állt, hogy a vádlottat lekötözték egy fapadra, szájába és orrába rongyokat tömtek, majd erre vizet kezdtek csepegtetni. A rongyok dagadásával mind kevesebb és kevesebb levegőt kapott a fogoly, így inkább lenyelte a vizet, aminek következtében belső szervei irtózatos kínok között felpuffadtak.
Zsinórozásnak, Cordeles-nek hívták a vádlott karjait körbefonó zsineget, amelyet ékekkel addig feszítettek, míg az csontig belemart a húsba.
A Garrucha esetében az eretnek kezét hátrakötözték, majd hozzácsomózták egy kötélhez, amellyel felhúzták a mennyezet magasságáig. Ekkor kiengedték a kötelet, de csak annyira, hogy a lezuhanó test ne érje el a földet. A hirtelen megránduló vállak kiugrottak a helyükből, s ezután órákig így tartották felakasztva a bűnöst.
A végső célja a Szent Hivatalnak azonban természetszerűleg az eretnek fizikai megsemmisítése, a máglyahalál volt. Ez számított egyébiránt az egész eljárás legszemforgatóbban álszenteskedő képmutatásának. Az inkvizíció a végsőkig megkínzottakat átadta a világi hatóságoknak (akárcsak 1600 esztendővel azelőtt Jézust Poncius Pilátusnak) a következő formaszöveggel: Ennélfogva kiszolgáltatjuk ezt az eretneket a világi hatalom igazságosztó karjának, azzal a bensőséges kérelemmel, hogy az ítélet sem halálra, sem megcsonkításra ne szóljon. Ám ha a világi bíró netalán kegyelmet adott volna az elítéltnek, másnap már őt tartóztatta le az inkvizíció. S hogy végképp lefedezzék magukat ezek a csuklyás banditák, a következő kis záradékkal látták el a halálos ítéletet: Az ártatlanul elítélt viselje el megadással az ítéletet, és örvendezzen, hogy a hit érdekében szenvedhet vértanúhalált.
A látványos, tömeges kivégzések, az auto da fék nagy ünnepeken voltak, mikor is az adott városban olyan hangulat uralkodott, mint búcsúkor szokás. A legemlékezetesebbet talán 1559. május 21-én rendezték Valladolid városában, amelyre kétszázezer ember csődült oda, s a kivégzettek száma pedig 69 volt. 1680. június 30-án, II. Károly házasságkötése alkalmából 67 eretneket égettek meg, mintegy nászajándék gyanánt. Voltaire így írt a katolikus máglyarevüről: Ha egy ázsiai ember éppen valamely auto da fé napján érkeznék Madridba, nem értené, hogy tulajdonképpen mi az, amit itt lát: népmulatság? egyházi ünnep? áldozati szertartás? vagy éppen vágóhíd? Hát, úgy érzem, mindez együttvéve!
Furcsa véletlen, hogy az inkvizíció nem csupán az eretnekek üldözésében, de az adminisztrációban is hallatlanul következetes volt, így viszonylag nagy pontossággal tudjuk, hogy a hivatal fellépésétől 1808-ig 31.912 eretneket küldtek a máglyára.
1808-ban Napóleon egyetlen tollvonással feloszlatta a Szent Hivatalt, a foglyokat szabadon engedte, s a periratokat elégettette. Amint csapatai elfoglalták Madridot és behatoltak a Szent Hivatal erődítményébe, sok száz elcsigázott és vérben fetrengő rabot találtak a kínzókamrákban. Kiszabadították őket, majd a kínzószerszámokba belekötözték a domonkos pátereket, s a katonák magukon az inkvizítorokon próbálták ki az ördögi masinákat. Majd a pincéket puskaporral feltöltve levegőbe repítették az emberiség történetének egyik leggonoszabb és legostobább intézményét, amely századokon át fertőzte a világot a maga retteneteivel, a szelídség és a megbocsájtás istengyermekének nevében.
Voltaire kétszáz esztendős intelme megszívlelendő lehetne egynémely mai főpap számára is: Egy pap, ha azt mondja: »Imádd Istent, légy igazságos, engedelmes és irgalmas!«, igen jó orvos. Ha azt mondja: »Higgy nékem, különben megégettetlek!«, nem más, mint közönséges gyilkos.