És egy napon Turchányi tiszteletes tovább mesélte emlékeit a torontói kocsmában. „A hetvenes évek elején egy keresztrejtvény helyes megfejtése révén feleségem és én kéthetes beutalót nyertünk egy Bajkál-tó melletti nyaralóvároskába. Az üdülőben – evangélikus papként – a legmesszebbmenőkig osztályidegennek számítottam, és még az esti mulatozásnál sem tudtam beleolvadni a közösségbe, hiszen a vélünk pihenő, bűzös leheletű párttitkárok és hatalmas seggükkel a közös WC-kagylóba ritkán beletrafáló feleségeik az általam egyedül profi szinten űzött dologban, az alkoholizmusban sem tudtak követni engem: már a harmadik korsó sör után sugárkoszorút hánytak egymás köré, aztán reggelig fetrengtek benne.

Egyetlen méltó társam akadt csupán: Vaszilij, az öreg gondnok. Egyik hajnalban – már a harmadik üveg vodka után – különös történetet mesélt el. Leváltása után két esztendővel Nyikita Hruscsov töltött néhány hetet a szállóban. Egyik este vacsora után odaintette magához Vaszilijt, és így szólt hozzá: »Figyelj csak rám, amit most elmondok néked, tartsd meg magadnak, de ha elfecsegnéd másoknak, akkor sem lesz semmi baj, hiszen ki figyelne oda egy huszadrangú üdülőgondnok képtelen locsogására, a bukott pártnagyságok állami üdülőhelyén.

Talán még te is emlékszel rá, hogy főtitkár koromban a kukorica volt a rögeszmém: nemhiába mondogatták rólam csöndesen a többi szocialista vezetők, hogy Nyikita legszívesebben még a valagába is kukoricát ültetne. Egy napon szibériai kukoricakolhozba hívták a pártvezetőséget, hogy személyesen is meggyőződjünk róla: kutatóink képesek voltak kifejleszteni olyan fajtát, amely dacol a csípős szibériai évszakokkal. Helikopterrel érkeztünk Moszkvából. Ahogy kiléptünk a hatalmas, berregő gépszúnyogból, jókedvű munkásasszonyok, fiatal férfiak köszöntöttek minket a kolhoz vezetőségével és a párttitkárral az élen. Villogtak a fényképezőgépek, s a beszédek után a gyönyörűen zöldellő kukoricaföldek melletti lakályos sátrakba vonultunk, ahol a derűs munkások káposztalevessel és vodkával vendégeltek meg bennünket. Előkerült a balalajka is, szólt a zene, táncoltak a fiatalok, és végtelen boldogság öntötte el a szívemet. Kisétáltam a kukoricaföldek felé.

S akkor valami különös történt. Megfogtam egy földből kiálló kukoricát, és döbbenten vettem észre, hogy a kezemben maradt. Ahogy a másikat meglöktem, az is hanyatt vágódott: nem volt gyökerük. Szinte tébolyultan rohangásztam a kukoricatáblában, és akkor jöttem rá, hogy az összeset idehozták és beszurkálták a földbe. Tajtékozva futottam a sátrak felé, és már a nyelvemen volt, hogy a gépfegyveres őrségért kiáltsak, és letartóztattassam ezt az egész, mosolygó csürhét, amikor egyszerre megmagyarázhatatlan látomás vette kezdetét.

Opálos fény borult a tájra, és egy gyönyörű, csipkeruhába öltöztetett rokokó nő állt előttem. S – bár utóbb ebben nem vagyok már teljesen bizonyos – mintha a kolhoz-párttitkár is ott lett volna mellette, mélyen meghajolva, rizsporos parókában és térdnadrágban. A hölgy rámrivallt:

– Te, te! Te törkölybűzű ukrán paraszt, hogy jössz te ahhoz, hogy sérelmezni merd azt, amelyet én, Nagy Katalin, minden oroszok cárnője sem toroltam meg!

Hirtelen lágyra fordult a hangja:

– Nyikita, Nyikitácska, pont te ne ismernél minket? Pont te ne látnál bele a bús orosz lélekbe? Tudd meg: vélem is ezt tették. Patyomkin herceg kocsival vitetett végig az országon, hogy találkozhassak az én jókedvű és elégedett népemmel. Falvakon hajtottunk keresztül, vidám muzsikok álltak a tarkabarka házak előtt, és én hittem, mert hinni akartam mindezt. Pedig tudtam, hogy illúzió az egész, hiszen színészeket, csepűrágókat fogadott, és a házak papírmaséból voltak. Mégis hátradőltem a kocsiban, s ujjaimat boldogan ráhelyeztem az elégedett herceg csipkés ingére. Nyikita, Nyikita: ilyenek vagyunk mi oroszok. Szeretjük a meséket, és elfogadjuk a hazugságokat is, ha szépek. De hiszen milyen is lehetne az életünk egy olyan földön, ahol még a nyár is oly rövid, hogy csupán a képzeletünkben él?

Szeme megint keményen villant:

– Megtiltom hát néked, hogy azt merd megtorolni, ami a te érdekedben történt!

A látomás egy pillanat alatt szertefoszlott. A csodaszép dáma eltűnt, s hintója helyén is már csak a közben elcsendesült helikopter és a végítéletemtől reszkető kolhozvezetők maradtak. Komoran, s megszégyenülve álltam. Aztán hirtelen mozdulattal beparancsoltam kíséretemet a helikopterbe, s köszönés nélkül otthagytunk mindent. Senkit nem vitettem el, senkit nem toroltak meg.

Ám már másnap a Kreml képtárában a Nagy Katalin cárnő festményét őrző termet lezárattam, és éjjel-nappal négy gépfegyveres katona strázsált az ajtó előtt. Leváltásom után néhány hónappal mesélte el nékem a képtár igazgatója, hogy a hosszú, téli estéken az őrök a lezárt teremből kuncogó női hangot hallottak, és – a szabályzatot súlyosan megszegve – keresztet vetettek.«”

 

Hátra Kezdőlap Előre