Mindünk megleli vágyát, hisz mind másra törekszünk: ennek a rózsaszirom, annak a tüske szép! (Petronius)
Sokan és sokféleképpen foglalkoztak a kérdéssel, hogy lételeme-e a szerelem kialakulásának a szépség. Persze rögtön ezervájatú alagútba jutunk, ha a szépséget boncolgatjuk, hiszen ennek meghatározása olyannyira személyre szabott, mint szinte semmi a világon. Jó Voltaire-em írja: Kérdezd meg a varangyos békától, mi a szépség, mi a legszebb, s azt fogja válaszolni, hogy nősténye, amelynek két nagy kerek szeme kidülled aprócska fejéből, amelynek pofája széles és lapos, hasa sárga, háta barna. Kérdezd meg a négertől, az ő szemében a szép a fekete, olajos bőr, a mélyen ülő szem, a tömpe orr. Kérdezd meg az ördögtől, azt fogja felelni, hogy a szép nem egyéb, mint két szarv, négy pata, meg egy farok. Fordulj végül a filozófusokhoz, zavaros fecsegés lesz a válaszuk: mindnyájan szükségét érzik valaminek, ami megfelel a lényegi szép ősi képletének, a to talonnak.
Vannak azonban esetek, mikor a csúnyaság általánosan szembetűnő, s mégis csodálkozva vesszük észre, hogy az illető sikeresebb a hódítás művészetének zegzugos katakombáiban, mint a szépség letéteményese. Montesquieu meggyőző elmélettel igazolja ezt az ellentmondásos jelenséget: a szépek ritkán tartalékolnak kedvező meglepetéseket a lenyűgöző első benyomás utánra, s locsipocsiznak a hitt szépségben, mint lomha krokodilusok a langyos Nílusban. A csúnya azonban folyamatosan ki szeretné egyenlíteni a természet rút bélyegét, s az első kör után hirtelen vezetni kezdi a mezőnyt. És nem szóltam még akkor a szépség legrettenetesebb ellenfeléről, a megszokásról, amely pillanatok alatt semmissé teszi a szép és a csúnya közötti különbséget, a pesti flaszterbetyárok erőteljes mondását igazolva: nincs jó nő, csak új nő. S ha a szerelem furcsa szenvedélye kialakul, a lángra lobbant ezernyi vélt vagy valós szépségét fedezi fel kedvesének, mert ilyen a szerelmes: szeme nem lát hibát / S tündöklő hattyúként imádja a libát. (Molière)
Számtalan férfit és nőt sorolhatnék itt fel, ki csúnyasága, sőt, gyakran elrettentő csúnyasága ellenére is bálványa volt korának. Közismerten randa alak volt Szókratész és Lorenzo del’ Medici, a reneszánsz istenfi. A XVII. század ontotta a csúnya férfiakat a frankok földjén, a két legrútabb azonban Scarron, és a Napkirály bizalmasa, Roquelaure herceg volt. Az előbbi zsák mégis könnyen megtalálta foltját, hiszen egy fiatal lány kit a történelem a későbbiekben a nagyhatalmú és páratlan befolyású Madame de Maintenon néven jegyzett feleségül ment ehhez az elborzasztó külsejű szellemóriáshoz.
Házasságkötésükkor a jegyző a hölgy hozománya felől érdeklődött, de mielőtt az válaszolhatott volna, hogy semmije nincs, Scarron közbevágott:
Gyönyörű szempárt, sudár termetet és csillogó értelmet kapok a hölgytől!
És ön mit ad néki? kérdezte a jegyző.
A halhatatlanságot
volt a versek nagy mesterének tömör válasza.
Roquelaure herceg remek módszerrel tompította
saját csúnyaságának élét, hiszen önönmagát pellengérezte ki. Egy ízben régi
ismerősét ajánlotta XIV. Lajos jóindulatába, hozzátéve, hogy az illetőnek igen
nagymértékben le van kötelezve. A király megkérdezte, mi jót tett véle ez az
ember. A herceg vidáman válaszolt: Végtelen hálát érzek, mert ha ez a gusztustalan
majom nem lenne a világon, én lennék a legocsmányabb férfi felséged birodalmában.
Amit ismerve a Napkirály arcképeit kötve hiszek: birodalmának minden bizonnyal
ő maga volt a legrondább teremtménye, s ellenlábasai nem hiába nevezték őt nemes
egyszerűséggel poshadt pofájú varangynak.