Soha nem készültem másnak, mint könyvmolynak – kezdett bele elbeszélésébe a borús, őszi reggelen Kovács Fauszt, az öreg antikvárius. Apám fivére könyvtáros volt a Wenckheim grófok újkígyósi kastélyában, s engem – minthogy az öreg gróf valamely kideríthetetlen okból igen kedvelt – már gyermekkorom boldog nyarai óta körbevettek az ódon fóliánsok; de hát az emberi élet már csak ilyen: sodródunk valamihez, majd egy életen át kitartunk mellette. Talán én is könyvtáros lettem volna, ha nem jönnek azok a bizonyos ötvenes évek, s engem csupán azért, mert – a császárrá választott könyvtáros, Claudius módjára – a rossz pillanatban, a rossz helyen sétáltam, kiraktak az egyetemről. Évekig könyvtári segédmunkásként dolgoztam, mígnem a hatvanas évek elején szerény összeget örökölvén egyik általam ismeretlen, de családom széles körében hibbantnak tartott nénikémtől (ki életében nem is titkolta, hogy minden esztendőben jó pár hónapot szokott eltölteni egy előkelő elmegyógyintézetben), megvásárolhattam e szerény kis üzlethelyiséget a Lipótvárosban, és megnyitottam antikváriumomat. Jobbára a múlt szimpatizánsai jártak be hozzám: egykori miniszteri tanácsosok, az ántik világ karvalytekintetű lapszerkesztői, nyugalmazott nőorvosok, vagyis azok a korszerűtlenek, akik túlságosan is kis pontok voltak a rezsim szempontjából bármiféle megtorlásra, s így boltom de facto a liberalizmus piciny aranyszigete lett, hol még a hatvanas évek legelején is tartottam jó néhány példányt Faludy Villonjainak első kiadásából.

Jobbára idős látogatóim sorát csak néha tarkította egy-egy fiatal, de – következvén az öregek belterjes világából és virágnyelvű zárkózottságából – hamar elmaradoztak innen. Talán ezért is volt meglepő annak a fürtös, és roppant vékony fiúnak a kitartása, ki a hetvenes évek végén tűnt fel először boltomban. Első benyomásom – amely a félénkség és tudálékosság elegyeként láttatta velem a fiút – hamarosan átalakult valamiféle gondoskodó szeretetféleségre iránta, hiszen fanatizmusa sokban emlékeztetett arra, amely én voltam egykoron. Selypegve és sokat beszélt, míg máskor órákig a falnak dőlve olvasott egy-egy múlt századi Voltaire-kiadást.

Akkortájt furcsa dolgokat kezdtem tapasztalni: boltomból – melyet mindaz odáig jellege okán elkerültek a tolvajok – könyvek kezdtek eltünedezni, s minden eltűnt példány helyén egy fehér papírlapot hagyott a tolvaj. Nem értvén a dolgot, a papírlapot mindég íróasztalom jobb felső fiókjába süllyesztettem: ez volt mindenkori tárháza a számomra még, vagy már érthetetlen ügyek papírjainak. A rendőrséget – értelemszerűen – nem értesítettem: klientúrám, melynek összetételéből adódott, hogy nem vette szívesen a népi demokratikus rendőrség jelenlétét, fontosabb volt számomra, mint annak a néhány francia humanistának a könyve, amelyet nem kevés irodalmi ízléssel vitt magával a titokzatos tolvaj. Néhány hét elteltével még különösebb összefüggéseket kezdtem észrevenni: a könyvek mindég esős napokon tűntek el, s még furcsább volt, hogy minden hónap első esős napján. Gyanakvással kezdtem figyelni törzsvásárlóimat, mely gyanakvás – mint valamely elhatalmasodó paranoia – kiterjedt a nálam meg-megforduló egykori moziszínésznőkre, csokornyakkendős öreg mérnökökre, civilben érkező öreg kanonokokra egyaránt. Furcsa játék kezdődött a tolvaj és köztem: én egyre inkább az ő vélt ízléskörébe tartozó könyveket tettem ki a hátsó polcokra, s csak ritkán tévedtem – szinte mindég a néki szántat vitte el a titokzatos fehér lap hátrahagyásával. A dologban egy idő múltán már nem is a lopás ténye, hanem saját logikám cserbenhagyása bosszantott.

A nyolcvanas évek közepén egy napon hirtelen hidegfront tört Pestre, s minthogy a bolt végében lévő cserépkályha beüzemelése a váratlan helyzetben túlságosan is körülményesnek látszott, a bejáratnál álló öreg vaskályhába raktam be néhány gyújtóst és fadarabot. Mikor papírt kerestem, hogy meggyújtsam a halmot, bosszankodva vettem észre, hogy az elmúlt heti újságokat már reggel magával vitte Steinberg úr, a Dohány utcai zsidó templom öreg szolgája. Körülnéztem, s minthogy a régi könyvekkel mégsem fűthettem be – inkább-a-meleg-mint-a-misztikum-alapon – kimarkoltam egy köteget a titokzatos látogató fehér lapjaiból. Begyűrtem a kályha alsó ajtaján őket, meggyújtottam, s az ámulattól rögvest ki is kaptam. A papírlapokon a hő betűket csalogatott elő: tejjel írták rá őket. Csupán ennyi állt rajtuk: „Tehetsége vagy szerencséje rávezette Önt a megoldásra: küldje a számlákat a Klauzál utca 28-ba, és dobja be őket a házmester postaládájába!” Szinte remegtem az izgalomtól felfedezésem örömében. A számlákat már másnap kivittem magam, bedobtam a romos bérház házmesteri postaládájába, s negyednap az összes addigi könyv ára megérkezett rózsaszínű postai csekken, feladóként Zelter Károly nevét használva. (Nem volt nehéz rájönnöm, hogy az illető Zelterre, Goethe levelezőbarátjára gondolt.)

Innentől kezdve némiképpen megváltoztak szokásaink: elmaradtak a fehér papírlapok, s én az eltűnést követő másodnapon mindég kipostáztam a számlát, amelynek összege negyednapra rendre megérkezett. (A fehér papír ezek után már csak egyszer tűnt fel, mikor is egy általam számára kikészített és eltűnt könyvet utóbb ismét megtaláltam a tejjel írt szöveggel: „Ez a kötet sem az én kezembe, sem az ön boltjának szellemiségébe nem illeszthető be!” A könyv Palatinus Gyula húszas években írt munkája, A szabadkőművesség bűnei volt. Az igazsághoz tartozik, hogy utóbb ennek az árát levonta a következő számla összegéből.)

S már talán az sem bosszantott, hogy nem tudom a titokzatos vevő személyét.

A nyolcvanas évek közepén egy nagy, nyári zivatar közben csupán hárman voltunk boltom rekkenő hőségében: bicebóca segédem, a falnak támaszkodó fürtös fiú s én. A fiú – ki hosszú esőköpenyében verejtékezve, de türelmesen olvasott – egyszerre csak köszönt, elindult, ám a félig nyitva lévő boltajtó kilincsében megakadt esőkabátja, s a lendület felszakította a zsebét. Csöndes puffanást hallottam, de csak távozása után néztem a földre: az egyik kikészített könyv hevert ott nyitva, lapjaival lefelé. A következő estéket a Klauzál utcai ház előtt töltöttem kis Moszkvicsomban: végére akartam járni a dolognak. Már a második éjjel láttam a fiút sebbel-lobbal berohanni a kapun.

Megtaláltam hát az én szeretett játékpajtásomat, kinek oly sok könyv elolvasását köszönhetem – a néki kikészített könyveket magam is elolvastam előtte. Szó nélkül és mosolyogva jött minden hónap első esős napján, és tüntette el agyonfakult esőköpenye zsebében a könyveket, amelyeknek árát utóbb busás borravalóval tetézve küldte el nékem.

A kilencvenes évek elejének egyik napján – aznap éppen bent járt – az esti tévéműsor egy új, amerikai típusú szuper-show indulását hirdette. Sóhajtva gondoltam kicsiny boltom humanista oázisára, s éppen készültem kikapcsolni a készüléket, mikor a vásáriasan harsány hang bekonferálta a névadó műsorvezetőt: „S jöjjön az az ember, aki miatt kiürülnek ma este az utcák és a parkok, hogy az ország népe kéz a kézben nézze az első Friderikusz Show-t!” A magukat a szellem kiváltságosainak érzők megvető szájgörbítésével szegeződött tekintetem a színpadon elhelyezett ajtóra, melyből egyszerre kilépett tarkabarka ruhákba öltöztetve az én fürtös, esőköpenyes szarkám, Friderikusz Sándor.

 

Hátra Kezdőlap Előre