Páris, Père Lachaise temető. Francis Poulenc sírja mellett ülök, s fejhallgatómon az ő és Gabriel Fauré muzsikáját hallgatom. Körben mindenfelé ott magasodnak azoknak a piramisai, kik a halál után is fitogtatni akarják a pénz síron túlmutató erejét és a butaság halhatatlanságát. Lenyűgöző méretű, pályaudvar-nagyságú kriptáik ellepik, megfojtják a zsenik kicsiny halmocskáit. Chopin, Molière, Delacroix épp oly megadással viseli el itt is a középszerűek tébolyult sáskahadának kakaskodását, mint hajdani csöndes életükben. Diszkrét kandúr nyújtózkodik lustán Piaf sírján, amott pillangó röppen fel Héloïse és Abélard sírboltjáról, társát pihenni hagyva a legendás szerelmesek szobrai között.

Árad fülemben a muzsika. Mikor legelőször hallottam Poulenc három karácsonyi motettáját – akárcsak egy versben, amelyet még nem fogtunk fel, de már kötődünk hozzá – nem tudtam, mit fogok szeretni zenéjében. Képtelen voltam kiverni a fejemből, de azt hittem, csak a hangulata érdekel, mint ahogy a szerelem a legelső pillanatban. Azután kezdtem csak észrevenni azokat a ritka, szinte archaikus stílusjegyeket, amelyeket olyankor használt, ha valamely rejtett összhang, vagy egy izzó szenvedély forralni kezdte a stílusát. Katedrálisépítő gallok gáláns szelleme kísértett benne, a Szent Grált megillető nemes pátosz. Másszor olyan intim és elbájoló volt, mint ódon, liliomos szentek kőbe vésett képéről a sugárzó varázslat. Majd hirtelen semmivé foszlott a fennköltség, és egyszerre ősvilági tündérek, a kövek és vizek istenei között találtam magam. Éreztem a természetben élő ember részegedését az élettől, aki a fák alatt ébred, mezők gyümölcseit eszi, a szelek muzsikájánál mulat, a folyók jeges vizétől rúg be, hogy azután boldogan dőljön le a nimfák karjaiba az őstáncok üdítő fáradtságával. Úgy derengett fel e zenében a vizek sötétlő mélysége, a hegyek hangja, ahogy földi valónk elmúlása után a természetbe olvadt asztráltestünk is előbukkan egy-egy pillanatra a kiválasztottaknak.

Ritka és különös hangulata van Gabriel Fauré muzsikájának is. Emlékeket ébresztett bennem dolgokról, amelyek soha nem történtek meg vélem. És követtem őt, bár sejtettem az ellentmondást: az emlék képeit a valóságban keressük, mikor ott mindég hiányzik az emlékekből áradó varázs, s mikor tudjuk, hogy érzéseinkkel sohasem foghatjuk fel őket. Jeges és viharzó tengeren hányódtam normand halászok bárkáiban, sötétben izzó kandallók mellett bretagne-i fonóasszonyok misztikus adventi énekét hallgattam, régmúlt idők halovány, hosszú ruhás lányaival zöld völgyek vadvirágos tisztásain ültem. Requiemje őszirózsás, szecessziós temető képét idézi elém. Minden olyan lágyan és visszafogottan tükröződik képzeletemben, mintha tejüvegen keresztül pillantottam volna meg. E műben nyoma sincs annak a szorongó, sírcsokrok és szemfedők párolgását idéző komor démonvilágnak, ahol az emberiség végzetével szembesül. A Requiem a halált már jól ismerő lélek muzsikája: a mindenséget s a tudatunk legmélyén morajló végtelen világtengereket visszhangozza, amelyben egykor mindannyian feloldódunk. Fauré ismerte ezt az óceánt amikor napfényben úszott, amikor viharok korbácsolták, amikor zöld haragú hullámai tajtékosan fehérlettek, amikor szelíden visszacsendesült medrébe, amikor távoli ligetek csillantak tükrén, ahonnan már nincsen visszaút. Kifeszített vitorlájával e sötét vizeken siklott meséktől mesékig, nézve a hulló csillagok tűzijátékát és a másik dimenzió sokszínű csillogását. Ismerte a Halál Óceánjának mozdulatlan fenségét.

Örömzene ez és bensőséges ünnep. Ünnepe a zenének és az el nem múló ifjúságnak, ahol a deresedő fejű zeneszerző az öregséget és a halált szelídítette ismerőssé, szentimentalizmustól, álromantikától mentesen. Istené az idő, mindannyian sorra kerülünk – hirdetik éteri lassúságú, csodálatos harmóniái, megrázó tisztasága, és az a letisztult bölcsesség, amelyben a letisztultság azt jelenti, hogy ő tudta: ha az igazság állandó, szent és változtathatatlan is, mi, az emberek, akik az igazságot kimondjuk, könnyen változunk, megingathatóak és rosszra hajlóak vagyunk. Ezért az egyetlen amit tehetünk, ha mosolygunk csöndesen, amikor kinyilatkoztatjuk ezt az igazságot. Nem az igazságon, hanem önmagunkon.

Fauré halálképe nem iszonyú vízió és szörnyűséges végzet, hanem társ, akivel meg kell osztanunk létezésünket, társ, aki a végén mindent elsimít és megnyugtat: az egyetlen lehetőség. Életigenlő zene az övé: személyiségünk romos szentélyébe való.

 

Hátra Kezdőlap Előre