Évekig nem tudtam napirendre térni afelett, mikor egy iskolai barátom fejsérülést szenvedett, és az addig vidám és jószívű srác helyett egy lelki torzszülött jött vissza a kórházból. Eminens tanuló maradt, talán még jobban is végezte a dolgát, mint odáig, de szörnyeteggé vált. Vajjon minek a hiánya okozta ezt az agyában? Az enzimeknek? A kálciumnak, vagy tán a Szentléleknek?

Talán azért, hogy önmagamnak is megmagyarázzam a történteket, furcsa elméletet agyaltam ki. Szerintem van valahol a mindenségben egy hatalmas adatbázis, ahol személyiségek vannak elmentve, olyan típusok, akikkel számtalanszor találkozhatsz, és már az első gesztusukról felismered őket. Minden megszülető emberi egyed egy számítógép, amelyre rátölthető egy-egy személyiség. Ha valakinek sérülés, fertőzés, avagy érelmeszesedés következtében károsodik az agya, akkor a személyisége megváltozik ugyan, de a gép működik tovább. Akár csak a programoknál. Ha a winchester megsérül, egy ideig még működik talán, de egyre több értelmetlenséget csinál. A kérdés csak az, hogy van-e folyamatos mentés, amelyből a Jóisten rekonstruálni tudja majd az adott személyiség fénykorát, avagy csupán az ősbázis létezik-e, amelyet eredeti formájában töltenek egy napon rá a következő lélekhordozóra?

Nem hiszem, hogy technokratává váltam volna, de bizonyos, hogy az Örökkévaló is kidolgozott valamely technikai megoldást a mennyei igazgatásrendészeknek. Aggályaim vannak afelől, hogy alkalmas lennék-e hosszú, fehér ruhában ücsörögni az Isteni Trónus körül, hogy napestig Hozsannákat kiáltozzak. Istenképembe nem fér bele az a fajta ábrázolása, amely nagyszakállú, fitos orrú, öreg tanfelügyelőként mutatja őt számos katolikus templom festményén. Tudniillik, a szakállat vágni kell, az orrban pedig turkálni szokás. Ennél pedig – az egykori ábrázolókkal és azok megrendelőivel szemben – többre tartom Őt.

 

Hátra Kezdőlap Előre