Pej Hszing A DÉLTENGERI RABSZOLGA
Tokaji Zsolt fordítása
Terebess Kiadó, Budapest, 1999
TARTALOM
A JÁDEMOZSÁR ÉS MOZSÁRTÖRŐ
A DÉLTENGERI RABSZOLGA
NIE JIN-NIANG, A BÉRGYILKOSLÁNY
CSEN LUAN-FENG ÉS A MENNYDÖRGÉS ISTEN
A FEJEDELEM SÍRJA
UTÓSZÓ
A Csang-csing korszak idején[1] élt az ifjú írástudó, Pej Hang. Történt egyszer, hogy sikertelen vizsgája után Ocsuba vetődött, s meglátogatta régi jó barátját, Cuj minisztert. A miniszter kétszázezer pénzt ajándékozott neki, hogy visszatérhessen a fővárosba. Pej Hang hajóra szállt, és útra kelt a Han-folyón. Vele utazott egy páratlan szépségű hölgy is, bizonyos Fan asszony. Meghitten beszélgettek kettesben, ám mindvégig egy selyemfüggöny választotta el őket. Pej Hang hiába szerette volna látni, még csak meg sem pillanthatta őt. Rávette hát az asszony szolgálóját, Ködfátyolt, hogy adja át neki ezt a versikét:
Hunok-Jüe messzeségből[2] csak vágyódunk epedve,
Ám függönyt húzott közénk az égiek serege.
Ha a halhatatlanok jádevárosában laksz,
Daruháton követlek az azúr fellegekbe.
Az asszony kézhez kapta a verset, de sokáig válasz nélkül hagyta. Pej Hang többször is faggatóra fogta Ködfátyolt, mire az egyszer csak azt kérdezte:
- Mi van, ha az asszonyom ügyet sem vet a versedre?
Pej Hang nem tudta, mitévő legyen, végül pompás bort s ritka, ízletes gyümölcsöket vásárolt, és az asszonynak ajándékozta. Fan asszony ekkor végre meghívta Pej Hangot Ködfátyollal közösen. A függöny fel volt húzva, s így láthatta az asszony jádefényű, hideg ragyogását, virághoz hasonlatos kecsességét, felhőszerű hajfürtjeit, holdsarló vonalú szemöldökét. Olyan volt, akár az egyszerű halandók közé a fellegekből alászállt tündér. Pej Hang kétszer is leborult előtte, s egészen elmerült szépségében.
- Nekem férjem van a Han-folyó déli végén - közölte az asszony. - Épp most szeretné feladni hivatalát, hogy visszavonuljon a hegyek közé remetének. Magához hívatott, hogy elbúcsúzzék tőlem. Mély aggodalomba temettem magam, hogy vethetnék hát szerelmetes pillantásokat más férfiakra? Kellemesen töltöttem Önnel a hajóutat, de kacérkodni, tréfálkozni nincs kedvem.
- Ó, álmodni sem mernék erről - mondta Pej Hang, majd miután kiürítették kupáikat, az asszony visszavonult. Oly hidegen, fagyosan viselkedett, hogy többé nem volt mód közelebb kerülni hozzá. Később Fan asszony Ködfátyollal egy verset küldött Pej Hangnak:
Egyetlen korty borodtól szívem hevesen dobog,
Ha varázsszert készítesz, láthatod majd Jün-jinget.
A Kék hídnál lakoznak a szent halhatatlanok,
Nincs szükség hát küszködve a mennyekbe felmenned.
Pej Hang elolvasván a verset, felfigyelt rá, hogy mily tehetséges az asszony a versfaragásban, ám annak rejtett értelmét sehogyan sem bírta kihámozni. A továbbiakban nem találkozhatott többé vele, csupán Ködfátyol közvetítésével válthattak egynéhány szót apró-cseprő semmiségekről. Mikor Hszianghanban kikötöttek, az asszony szolgálójával vitetve a ruhás ládikóját búcsúszó nélkül távozott. Senki sem tudta, hová, merre mehetett. Pej Hang hiába érdeklődött utána mindenfelé, az asszony nyom nélkül eltűnt. Összeszedte hát cókmókját, és kocsin folytatta tovább az útját. A lancsiaoi, azaz a Kék hídi postaállomásnál nagyon megszomjazott. Letért hát az útról, hogy inni kérjen valahol. Egy három-négy helyiségből álló zsúpfedeles kunyhóra figyelt fel, amely előtt egy öregasszony kenderfonalat sodort. Pej Hang üdvözölte őt, és inni kért.
- Jün-jing! - kiáltotta be a házba az öregasszony. - Hozz gyorsan egy csésze bort, van itt egy ifjú úr, aki csillapítaná szomját.
Pej Hang igen csak meglepődött, hisz eszébe ötlött a Fan asszony versében szereplő Jün-jing név. Miközben ezen töprengett, az ajtó nádfüggönye mögül egyszer csak jádefehér kacsók nyújtották ki a porcelán csészét. Pej Hang átvette, és belekortyolt, olyan volt, akár a jádeharmat. A szobából soha nem érzett kellemes illat áradt. Mikor visszaadta a csészét, egyszeriben félrerántotta a függönyt, s egy leányt pillantott meg, aki oly gyönyörű volt, mint a harmat áztatta virág, a tavaszi fényben olvadozó hó, orcája mint puha jáde, hajtincsei, mint a felhőgomoly. A leány szégyenlősen eltakarta arcát, s elfordult. Még a völgyekben rejtőzködő vörös orchidea sem gyönyörűbb nála. Pej Hang földbe gyökerezett lábbal csak ámult-bámult.
- Szolgám és lovam megéheztek - mondta az öregasszonynak -, szeretnénk itt megpihenni. Bőkezűen meghálálnám a segítségedet néném. Kérlek, ne tagadd meg tőlem!
- Légyen, ahogy akarod jóuram - egyezett bele az öregasszony.
Tálalt a szolgának, és a lónak is adott abrakot.
- Az imént láttam egy meglepően kedves leányt, egy páratlan szépséget - mondta neki Pej Hang. - Ez az oka, hogy nem akaródzik továbbmenni. Lehetne szó arról, hogy gazdag ajándékok fejében feleségemül kérjem őt?
- Az az igazság, hogy már odaígérte a kezét valakinek, de még nem jött el a házasság ideje. Én már öreg és beteg vagyok. Tegnap kaptam egy halhatatlantól némi életelixírt, de jádemozsárban, jádemozsártörővel kellene megőrölni, és száz nap múlva bevenni. Akkor aztán oly sokáig élhetnék, mint maga az Ég. Ha megszerzed nékem a jádemozsarat a mozsártörővel, nem bánom, hozzád adom ezt a leányt. Az aranyadnak, selymednek lásd semmi hasznát nem venném.
- Legyen hát száz nap! - mondta Pej Hang. - Itt leszek a mozsárral és a mozsártörővel, de addig aztán máshoz ne add az unokádat!
Mikor ezt az öregasszony megígérte, Pej Hang nehéz szívvel bár, de útra kelt. Visszatért a fővárosba, s félretéve egyéb dolgait a piacokat járta, s hangosan kiáltozott mindenfelé, hogy jádemozsarat és mozsártörőt keres. De hiába minden, nem járt eredménnyel. Ha barátai látogatták meg, mintha meg sem ismerte volna őket. Végül már mindenki bolondnak tartotta. Néhány hónap múlva egy öreg jádeárusba botlott, aki azt mondta neki:
- Nemrégiben kaptam egy levelet a Kuocsou-beli öreg Pientől, a patikáriustól. Azt írja, hogy van eladó jádemozsara hozzávaló mozsártörővel. Ha annyira sóvárogsz ezek után, eligazíthatlak hozzá.
Pej Hang megköszönte szívességét, s végül csakugyan sikerült szert tennie a mozsárra és a mozsártörőre. Igaz, az öreg Pien kétszáz füzér pénz alatt nem adta oda azokat, így hát Pej Hang az utolsó garasig kiürítette erszényét, de még a szolgájától és a lovától is meg kellett válnia, hogy előteremtse a kívánt összeget. A sikeres üzlet után gyalogszerrel tért vissza a Kék hídhoz.
- Ó, hát ilyen türelmetlen vagy? - tréfálkozott az öregasszony. - Hogy adhatnám még oda az unokámat? De még csak a fáradozásodért sem tudlak megjutalmazni.
- Csak ha a századik napra megőröljük a varázsszert, akkor lehet szó házasságról - mosolygott rá a leány.
Az öregasszony ruhája rejtekéből előkotorta a varázsszert, Pej Hang pedig nyomban nekilátott megőrölni azt. Nappal dolgozott, éjjel mikor pihent, az öregasszony vette át tőle a munkát, és a saját szobájába visszavonulva dolgozott. Mikor egyszer Pej Hang felfigyelt a mozsártörő kopogására, titkon kileste őt. Egy jádenyulat látott a mozsárral munkálkodni. A jószág fehéren ragyogott bevilágítva az egész szobát, fényében a legapróbb dolgokat is tisztán látni lehetett. Ekkortól kezdve Pej Hang egyre elszántabban dolgozott. Mikor aztán végre elérkezett a várva várt nap, az öregasszony bevette a varázsszert, és így szólt:
- Most elmegyek a barlangba és szólok a rokonoknak, hogy készítsék elő számotokra a nászszobát. - Karon fogta a leányt és elindultak, de előtte meghagyta Pejnek: - Várj itt egy keveset! - Kocsira szállva a szolgálók kíséretében útnak indultak.
Miután elváltak egymástól Pej Hang egyszeriben egy hatalmas palotában találta magát, amely egész a fellegekig felért. Gyöngyökkel kirakott kapuja szikrát hányt a napfényben. Belül függönyöket, kárpitokat látott, gyöngyöket, ékszereket, s más efféle értékes csecsebecséket, melyeknél pompásabbakat nem találni sehol. Jól tudta, csakis egy előkelő családé lehet. A szolgák és a szolgálólányok a függönyön belülre kísérték, ahol elvégezték az esküvői ceremóniát. Pej Hang leborult az öregasszony előtt, s kifejezte sajnálatát, amiért el fogja hagyni őket.
- Miután magad is Szent Pej[3] utódja leszel, te is el fogod hagyni a halandók világát. Sose sajnálj hát engem! - mondta az öregasszony. S ezek után bevezette a vendégsereg közé, akik egytől-egyig mind szellemek, halhatatlanok voltak. Felbukkant egy tündérlány is, akinek haja kontyba volt tűzve, s szivárványszín ruhát viselt. Azt mondták róla, hogy ő az új sógornője. Pej megkérdezte erről őt magát is.
- Pej úr, már meg sem ismersz? - kérdezte az asszony.
- Hát, nem vagyunk rokonok, és arra sem emlékszem, hogy valaha is találkoztunk volna - mondta Pej.
- Ó, hát már elfelejtetted volna közös hajóutunkat Ocsuból Hszianghanba?
Pej Hang igencsak meglepődött, s a körötte állókat kezdte faggatni, akik azt mondták neki:
- Ő a feleséged nővére, Jün-csiao, a halhatatlan Lin Kung[4] felesége. Immár magas rangra emelték, a Jáde Császár kíséretéhez tartozik.
Az öregasszony Pejt és ifjú feleségét a Jádecsúcs-barlangba küldte, hogy a Rőt Kőtoronyban, a Gyöngyös Szobában lakjanak. Miután pedig lenyelték a Rózsáshó és a Vörösvirág varázslabdacsokat, testük éterré változott, hajuk bíbor-zöld színbe fordult, és egyszeriben halhatatlanokká lettek.
A Taj-ho korszak idején[5] találkozott Pej Hanggal egyik régi barátja, bizonyos Lu Hao, a lancsiaoi állomástól nyugatra. Pej elmesélte neki, hogy elérte a halhatatlanságot, és megajándékozta egy tíz fontot nyomó gyönyörű jádével, és egy varázslabdaccsal, amellyel meghosszabbíthatja életét. Az egész napot átbeszélgették, majd megkérte Lút, hogy adja át üdvözletét a régi cimboráknak. Lu leborult elé és így szólt:
- Te már járatos vagy a halhatatlanság terén, tudnál-e adni nékem egy-két jó tanácsot?
- Lao-ce[6] azt mondotta volt: "Tartsd üresen az elméd, és tele lesz a bendőd!" - mondta Pej Hang. - Ám manapság az emberek az elméjüket tömik tele mindenfélékkel, hogy érhetnék hát el a halhatatlanságot? - Pej látván, hogy barátja már teljesen összezavarodott, ekként folytatta: - Ha az elméd haszontalan gondolatokkal van teli, bensődből elszivárog az életerő. Ez az, amiről beszélek. Mindenkiben ott lakik a halhatatlanság művészete. Ám még nincs itt az ideje, hogy kifejtsem neked, majd máskor elmagyarázom.
Lu Hao beletörődött, hogy nem fog többet megtudni, így hát búcsút vettek egymástól, és elváltak. Halandó ember azóta sem találkozott Pej Hanggal.
A Ta-li korszak idején[7] élt az ifjú Cuj, az Ezer Bika Rend palotaőre. Apja magas hivatalt viselt és egy miniszter bizalmas jó barátja volt. Történt egyszer, hogy apja elküldte a miniszterhez, hogy egészsége felől érdeklődjön. A jáde szépségű Cuj jó modorú, magabiztos, nyugodt, körültekintő s választékos beszédű fiatalember volt. A miniszter szolgálóival széthúzatta a függönyét s magához szólította vendégét. Cuj leborult előtte és átadta apja üdvözletét. Az ifjú azonmód elnyerte a miniszter tetszését, aki hellyel kínálta és máris beszédbe elegyedtek.
Köröttük három páratlan szépségű szolgálólány sürgött-forgott. Őszibarackot hámoztak, édes mártással öntötték le, majd aranytálcán kínálták körbe. Az ifjú Cuj azonban csak irult-pirult a lányok jelenlétében, s a csemegéhez sem nyúlt. A miniszter az egyik szolgálólánynak - aki vörös ruhát viselt, megparancsolta, hogy kanállal etesse meg ifjú vendégét. Cuj kénytelen-kelletlen enni kezdett, miközben a leány mindvégig kacéran mosolygott rá.
Mikor Cuj indulni készült, a miniszter így szólt hozzá:
- Fiatalúr, ha időd engedi, feltétlen látogass meg! Ne törődj a ceremóniákkal!
Majd odaszólt a vörös ruhás lánynak, hogy kísérje ki a vendéget. Cuj a kapuból még egyszer visszapillantott s látta, hogy a lány föltartja három ujját, majd háromszor fölfordítja tenyerét s végül a keblén függő tükröcskére mutatva így szól:
- Jól jegyezd meg!
Otthon aztán Cuj beszámolt a minisztertől hallottakról, majd csapongó gondolataival visszavonult könyvtárszobájába. Szavát sem lehetett venni, úgy magába zárkózott. Napokon át nem evett, egyre csak ezt a dalt dúdolgatta:
Tündér-hegyre vetett engem a vak végzet,
S csillagszemű lányka tekintete éget.
Rőt ajtaján a hold fényét belopta, s ott
Bánat emészti a hófehér szépséget.
Szolgái sem tudták, hol járhat az esze. Ám volt a háznál egy déltengeri rabszolga, bizonyos Melek. Melek egy ideig csak figyelte gazdáját, de végül megkérdezte:
- Min bánkódsz jó uram, hogy így nekikeseredtél? Miért nem öntöd ki a szíved öreg szolgádnak?
- Ugyan már, mit ért ehhez egy magadfajta fickó? S különben is minek leselkedsz utánam? - torkolta le Cuj.
- Ha elmeséled mire lenne szükséged, én meg fogom szerezni neked, légyen az bár közel vagy távol - erősködött Melek. Cujnak kedvére volt szolgája határozottsága és töviről-hegyire beszámolt neki mindenről.
- Nohát, ez igazán semmiség - szólt Melek. - Inkább szóltál volna, minthogy itt lógatod az orrod.
Cuj elmesélte a lány titokzatos jelzéseit is, Melek pedig így szólt:
- Hát már ez is nehéz? Mikor három ujját tartotta föl, azt akarta a tudtodra adni, hogy a miniszter házában összesen tíz szobában laknak a szolgálók, s a harmadik az övé. Mikor a tenyerét fordította háromszor fölfelé, tizenöt ujjat láthattál, ami a hónap tizenötödik napját jelzi. A tükröcske a keblén pedig nem más, mint a telihold, tizenötödike éjszakáján. Ezen az éjjelen fog várni rád.
Cuj rettentő örömében alig bírt uralkodni magán, s megkérdezte:
- No, de vajon miként tölthetném be vágyamat?
Melek csak mosolygott és így szólt:
- Épp holnap lesz tizenötödike. Kérlek, adass nékem két vég sötétkék selymet, hogy abból két öltözéket csináltassak magunknak. A miniszter harapós kutyával őrizteti a szolgálólányok szállását, idegen oda bizony be nem juthat. Aki bemegy, azt menten halálra marja. Oly éber mint valami szellem, vérengző akár a tigris. Nem hiába, hisz a híres hajcsoui fajtából való. Én vagyok a világon az egyetlen, aki meg tudná ölni ezt a vérebet. A kedvedért uram, ma éjszaka végzek vele.
Cuj húst és bort adott neki, Melek pedig a harmadik vigyázás[8] idején útnak indult, s egy láncos sulykot vitt magával. Egy étkezésnyi idő telhetett el, mikor már vissza is tért.
- A kutya megdöglött. Most már semmi sem állhat az utunkban - jelentette gazdájának.
Másnap este kevéssel éjfél előtt, ráadta Cujra a kék ruhát, majd a hátára kapta gazdáját, s vagy egy tucat falon átszökkent, mire a lányok szállásához értek. Megálltak a harmadik ajtó előtt. A faragott ajtó nem volt bezárva, s egy bronzlámpás fénye pislákolt odabenn. Hallották, hogy a lány hosszan sóhajtozik, épp úgy, mintha várna valakire. Smaragd fülönfüggőit rakta föl, orcája frissen volt pirosítva, ám mégis bánatosan dúdolgatott egy dalt:
Sír a sárgarigó - jaj, párja hol lehet?
Ki virágkelyhéből lopott el gyöngyszemet.
Hűvös kék fellegek - üzenet mért nem jön?
Jáde flótán játsza a "Bús főnixeket".
A testőrök már az igazak álmát aludták, mindenütt csönd honolt. Cuj föllebbentette a függönyt és belépett. A lány a meglepetéstől jó darabig szólni sem tudott, majd egyszeriben fölpattant az ágyról és Cuj kezét megszorítva így szólt:
- Hát mégis jól sejtettem, hogy egy ilyen okos ember megérti a jeleimet, amit a kézbeszéd útján adtam tudtodra. De az már sehogy nem fér a fejembe, hogy minő varázslattal tudtál ide bejutni?
Cuj elmondta, hogy mindent Melek eszelt ki, s ő volt az is, aki elhozta őt.
- Hol ez a Melek? - kérdezte a lány.
- A függönyöd előtt - felelte Cuj.
Ekkor a lány behívta Meleket s egy aranykupában borral kínálta.
- Családom szerfelett gazdag, az északi határvidéken laknak - mesélte a lány Cujnak. - Ám mostani gazdám hadsereg parancsnok volt a vidékünkön, engem pedig rákényszerített, hogy az ágyasa legyek. Restellem, hogy nem tudtam végezni magammal, s most szégyenben kell élnem. Arcomat bár fehérítem, pirosítom, szívem mégis csak szomorú. Jáde edényekben finom étkeket kapunk, tömjént aranyfüstölőkben, habselymet viselünk, hímes takarók alatt alszunk, paravánunk s ékszereink gyöngyökkel rakottak. Megvan mindenem, amire ember vágyhat, de mindez nem boldogít, fogolynak érzem itt magam. De ha már szolgád ily isteni fortéllyal bír, miért ne szabadíthatna ki engem börtönömből? Ha újra szabad lehetnék, még a halált is örömmel fogadnám. Hadd lehessek a cseléded, hogy szolgálhassalak. Jó uram, mit gondolsz efelől?
Cuj elsápadt s egy szót sem bírt kinyögni, ám Melek így szólt:
- Ez igazán semmiség, amit így kiagyaltál - majd elkérte a lány holmiját, s előbb azt vitte ki. Háromszor fordult így, mikor azt mondta: - Attól tartok, hamarosan hajnalodik - majd a hátára kapta Cujt a lánnyal együtt, s több mint egy tucat magas falon át repült velük, míg meg nem érkeztek. A miniszter őrei még csak föl sem riadtak. Miután Cuj otthonába jutottak a könyvtárszobában elrejtették a lányt. Hajnalban aztán a miniszter háznépe fölfedezte, hogy eltűnt a lány, a kutya pedig kimúlt. A minisztert úgy megdöbbentették a történtek, hogy csak ennyit mondott:
- Házamat mindig jól őrizték, kapuimat erős lakatok tartották. Ám most mégis mintha valaki beröppent volna és nyomot sem hagyva távozott. Ezt csakis valami boszorkánymester vihette végbe. Egy szót se szóljunk hát erről, nehogy ezzel bajt hozzunk a fejünkre.
A lányt már két esztendeje bújtatták Cuj házában. Egy tavaszi napon egy kisebb hintóval kocsikáztak a folyókanyarhoz, hogy a virágokban gyönyörködjenek, mikor a miniszter háznépéből valaki felismerte a lányt, és beszámolt erről a miniszternek is.
A miniszter igen elcsodálkozott és magához hivatta Cujt, hogy kérdőre vonja. Cuj rettenetesen megrémült, de mégsem mert elmenekülni, így aztán töviről-hegyire beszámolt mindenről a miniszternek, elmesélte, hogy szolgája, Melek a hátán jutatta ki őket.
- Ez a lány bizony főbenjáró bűnt követett el - szólt a miniszter -, ám oly sok ideje szolgál már téged, hogy túl késő lenne ítélkezni fölötte. De kötelességemnek érzem a világot megszabadítani a szolgád képében testet öltött veszedelemtől.
Ezt követően ötven felfegyverzett poroszlót rendelt Cuj otthonának bekerítésére, hogy Meleket elkapják. Azonban Melek tört ragadva által viharzott a magas falak fölött, oly sebesen mintha szárnyak röpítették volna, sebesen mint egy rettentő sasmadár. Noha nyilak záporoztak rá, egy sem találta el. Egy pillanattal később nyoma veszett, senki sem tudta, hová tűnhetett. Cuj háznépén rettenetes rémület lett úrrá. A miniszter megbánta már, amit tett, és rettegett erősen. Egy álló éven át, minden egyes éjszakán alabárdos testőrökkel őriztette álmát.
Több mint tíz esztendő elteltével, valaki Cuj portájáról látta Meleket Lojang piacán orvosszereket árulni, épp úgy nézett ki mint régen, nem fogott rajta az idő.
Nie Jin-niang, a bérgyilkoslány
Nie Jin-niang Vejpo tábornokának, a Csen-jüan korszakban[9] élt Nie Fengnek volt a leánya. Épp tíz esztendős volt a leányka, mikor egy alamizsnát kolduló apáca állított be hozzájuk. Mikor megpillantotta a kis Jin-niangot, igen kedvére valónak találta és így szólt:
- Magammal vinném ezt a lánykát, és tanítványomul fogadnám.
Ám Nie Feng iszonyatos dühbe gurult és szidta, átkozta az apácát.
- Zárhatod bár acélládába is, én akkor is el fogom tőled lopni a lányod - mondta az apáca.
Éjszaka aztán csakugyan eltűnt Jin-niang. Apja szörnyű mód megijedt, de hiába kerestette embereivel mindenfelé, még csak a nyomára sem akadtak. Jin-niang szülei egyre csak gyermekükre gondoltak, s könnyáztatta szemekkel tehetetlenül bámultak egymásra.
Öt évvel később az apáca visszavitte Jin-niangot és közölte a tábornokkal:
- A tanítás véget ért. Ismét gondját viselheted.
Ezután egyszeriben eltűnt az apáca. A háznép nagy boldogan faggatni kezdte a leányt arról, hogy mégis miféléket tanult.
- Kezdetben szútrákat olvastam és varázsigéket kántáltam. Ez volt minden - mondta a leány.
Apja azonban nem hitte, s tovább rimánkodott, hogy őszintén mondjon el mindent.
- De hát én az igazat mondom. Miért nem hiszel nekem? - kérdezte a leány.
- Az igazat akarom tudni! - förmedt rá az apja.
- Mikor elvitt az apáca - kezdte Jin-niang -, azt sem tudom, hány mérföldet mehettünk. Pitymallatkor aztán végre egy sziklabarlanghoz értünk, amely több tucat lépés széles is meglehetett. Egy teremtett lélek sem volt ott, csak a majmok sisere hada lakott arrafelé, fenyővel és folyondárral volt minden benőve. Aztán két lányka is előkerült, ők is olyan tíz év formák lehettek. Mindkettő okos, gyönyörű teremtés volt. Nem ettek azok soha egyetlen falást sem, ám oly ügyesen siklottak a sziklafalakon, akár a fára mászó majmocskák, soha meg nem botlottak.
Az apáca adott nekem egy pirulát és egy két láb hosszú bűvös kardot, melynek pengéje oly éles volt, hogy menten kettőbe szelte a reá fújt hajszálat. Majd a másik két lány után küldött, hogy én is kapaszkodjak fel. Lassanként egyre könnyebbnek éreztem a testem, olyan voltam, akár a szellő.
Egy év múlva már levágtam az összes majmot, a sok százból egyetlen egy sem maradt. Később már tigrisre, párducra mentem ki vadászni, s mindannyiszor a levágott fejeikkel tértem haza.
Három év elteltével már repülni is tudtam. Levágtam a sasokat, anélkül, hogy akár egyetlen egyet is elvétettem volna. Ezalatt a kardom pengéje öt hüvelykre kopott, és így a madarak, amelyeket kiszemeltem, sohasem számítottak a fegyveremre.
A negyedik évben aztán az apáca a két lányt hátrahagyta a barlang őrzésére, engem pedig magával vitt, de nem tudnám megmondani, melyik városba. Ott aztán rámutatott valakire, felsorolta a bűneit, és azt mondta: "Vágd le nekem a fejét! Légy bátor, és meglásd oly könnyű lesz vele végezned akár a madarakkal." Markomba nyomott egy három hüvelyk hosszú pengéjű, csontmarkolatú tőrt. Azzal aztán úgy vágtam le fényes nappal annak a fickónak a fejét, hogy senki emberfia meg nem látta. Egy zsákba rejtettem a fejet és elvittem vissza a barlangba, azt pedig varázsszer segítségével valami folyadékká változtatták.
Az ötödik évben az apáca egy magas rangú hivatalnokról beszélt nekem, aki minden ok nélkül ártatlanokat gyilkoltatott le. Az egyik éjszaka elküldött a házába, hogy hozzam el a fejét. Felmarkoltam a tőrömet, és elmentem. Minden baj nélkül sikerült beosonnom az ajtórésen, és elrejtőztem a keresztgerendán. Este aztán levágtam a fejét és hazatértem, ám az apáca dühösen fogadott: "Miért voltál el olyan sokáig?" - "Megláttam, hogy egy aranyos csöppség játszik ott, s nem volt szívem őt is megölni"- válaszoltam neki. - "Ha legközelebb ilyen történne, előbb végezz vele, csak aztán sajnálkozz rajta" - szidott meg az apáca. Leborulva a bocsánatáért esedeztem, mire ő így szólt: - "Most felnyitom a fejed, anélkül, hogy megsérülnél. Oda rejtem el a tőrödet, ha szükséged lesz rá, onnét bármikor előveheted. Tanításod ezzel be is fejeződött, visszatérhetsz immár a családodhoz. Húsz év múlva újra találkozunk!"
A tábornokon, hallgatván leányát, félelem lett úrrá. Ekkortól fogva Jin-niang éjjelente eltűnt, s csak reggelre tért vissza. Apja meg sem merte kérdezni, hol, merre járt. Már nem tudta őt ugyanúgy szeretni, mint annak előtte.
Egy szép napon egy tükörfényező legény állított be hozzájuk.
- Ő lesz a férjem - jelentette ki menten a leány.
Az apja dehogy is mert ellenkezni, gyorsan meg is tartották hát az esküvőt. Az ifjú férjet azonban, mivelhogy a bronztükrök fényezésén kívül az égadta világon semmi egyébhez nem értett, a tábornok látta el bőségesen ruhával, koszttal, de még egy külön házban is lakhatott.
Néhány év múlva meghalt a tábornok. Vejpo katonai kormányzójának a fülébe jutott Jin-niang különleges képessége, aranyat, selymet küldött neki, és felvette a kíséretébe. Így telt el egynéhány esztendő.
A Jüan-ho korszakban[10] Vejpo katonai kormányzója összekülönbözött Liu Csang-jivel, Csenhszü katonai kormányzójával. Elküldte hát Jin-niangot, hogy szerezze meg a fejét. Ám Liu képes volt a jövőbe látni, így aztán már előre tudott az asszony érkezéséről. Katonáinak megparancsolta, hogy másnap a város északi végénél várjanak egy férfit és egy nőt, akik egy fehér és egy fekete szamáron fognak érkezni a kapuhoz.
Mikor Jin-niangék megérkeztek, egy szarka kezdett csivitelni előttük. A férje rálőtt a golyósíjával, de elvétette. Ám Jin-niang kikapta kezéből az íjat és egyetlen golyóbissal lelőtte a madarat. A katonák köszöntötték őket, és elmondták, hogy a kormányzó küldte őket, aki találkozni szeretne velük.
- Liu kormányzó egy igazi mágus lehet - mondta Jin-niang. - Máskülönben honnan tudhatna a jöttünkről? Mi is szeretnénk találkozni vele.
Mikor a kormányzó fogadta őket, Jin-niang leborult elé, és így szólt:
- Tízezer halált érdemlünk, amiért ártani akartunk neked.
- Ugyan már - intette le a kormányzó -, hiszen úgy helyénvaló, ha az emberek engedelmeskednek a gazdáiknak. Hanem azt mondom én neked, Vejpo is csak olyan, mint Csenghszü. Azt szeretném, ha itt maradnál nálam, és nem lenne bennünk gyanakvás egymás iránt.
Az asszony megköszönte a kegyet és így válaszolt:
- Amúgy sincs személyes kíséreted, itt maradnánk hát, így részesülhetnénk isteni bölcsességedben.
Jin-niang jól tudta, Vejpo kormányzója fel sem ér Liuhoz. Mikor Liu megkérdezte, mire lesz szükségük, ő így felelt:
- Naponta kétszáz pénz elegendő lesz.
Liu pedig megadta, amit kértek.
Hanem egyszer csak eltűnt a két szamár. Liu szétküldte embereit, hogy kerítsék elő, ám sehol sem találták azokat. Később aztán, egy vászontarisznyából két papírszamár került elő, egy fekete és egy fehér.
Egy hónap telhetett el, mikor Jin-niang így szólt Liu kormányzóhoz:
- Vejpo kormányzója még nem tudja, hogy itt vagyok, értesíteni kellene, hogy itt is maradok. Ma éjjel levágok a hajamból egy tincset, és vörös keszkenőmbe kötve eljuttatom a párnájára annak jeléül, hogy soha többé nem térek vissza.
Liu beleegyezett. A negyedik őrségváltás idején visszatért Jin-niang és így szólt:
- Értesítettem. Holnapután éjszaka elküldi Szellem Fiút, hogy mindkettőnket megöljön. A legjobb tudásomat latba vetve fogok vele végezni, ne aggódj hát!
Liu igen bátor és eszes férfiú volt, nem mutatott egy csöppnyi félelmet sem. Azon az éjjelen, éjfél után a gyertya fényében látta amint szobájában felbukkan két zászló, egy vörös és egy fehér. A levegőben cikáztak, lobogtak úgy, mintha láthatatlan gazdáik az ágy körül harcolnának. Aztán rövid idő múlva egy lefejezett emberi test zuhant alá a levegőből. Majd Jin-niang is megjelent és jelentette:
- Szellem Fiú már halott.
Azzal fogta és kihúzta a holttestet a teremből, varázsszere segítségével vízzé változtatta, még a haja sem maradt meg.
- Holnapután eljön Varázskezű Üresség Fiú - mondta Liu kormányzónak. Oly nagy az ő varázshatalma, hogy senki emberfia nem képes kifürkészni, de még az ördögök sem érnének a nyomába. Ha követik, semmivé foszlik, még árnyék sem marad utána. Az én képességem kevés ahhoz, hogy bírjak vele, szükség lesz hát a te jószerencsédre is. Védd a nyakad khotáni jádével, és bújj az ágynemű közé! Én muslincává változom, és benned rejtőzöm el, majd onnét hallgatózom. Ez lehet az egyetlen kiút számunkra.
Liu kormányzó a mondottak szerint tett. Éjjel, a harmadik őrségváltás idején még nem aludt, mikor zajt hallott, valami éles hangon a nyakán csilingelt. Ekkor Jin-niang előbújt Liu szájából és így szólt:
- Na, elmúlt a vész. Olyan ez a fickó, mint egy kiváló héja: ha egyszer elvétette a prédáját, messzire száll, szégyellné újra megpróbálni. Alig telik bele egy óra, máris ezer mérföld messzi jár.
Mikor megvizsgálták a jádét, ami Liu kormányzó nyakát védte, hát azon csakugyan jó néhány mély vágást fedeztek fel. Ekkortól kezdve Liu még bőkezűbben bánt Jin-nianggal.
A Jüan-ho korszak nyolcadik esztendejében[11] Liu kormányzó otthagyván hivatalát, a császári udvarba készült, ám Jin-niang sehogy sem akart csatlakozni hozzá.
- Én inkább mostantól kezdve a hegyek és vizek közt bolyongva keresem majd a kivételes embereket. Arra kérnélek csupán, hogy férjemnek lásd gondját!
Liu beleegyezett, Jin-niang pedig nem tudni, hová tűnt. Mikor aztán Liu meghalt hivatalában, Jin-niang szamarán a fővárosba poroszkált, koporsója előtt megsiratta, majd távozott. A Kaj-cseng korszakban[12] Liu fiát, Cungot kinevezték Lingcsou elöljárójává. Súba menet, a nyaktörő utakon átkelve találkozott Jin-nianggal, aki épp olyan gyönyörű volt, mint régen, és még mindig a fehér szamáron lovagolt. Nagyon megörült, hogy találkozott a fiúval, és ekként figyelmeztette:
- Nagy csapás szakad rád, ha itt maradsz!
Előkotort egy varázspirulát és lenyelette Cunggal.
- Balsorsod elől csak akkor menekülhetsz, ha a következő évben feladod hivatalod és sietve visszatérsz Lojangba. A varázsszerem csak egyetlen esztendeig óv a bajoktól.
Cung nem nagyon hitte. Selymet ajándékozott neki, ám azt Jin-niang nem fogadta el. Egy ideig még együtt borozgattak, de amikor Cung felöntött a garatra, Jin-niang tovább állt.
A következő évben Cung nem adta fel a hivatalát, és valóban meg is halt Lingcsouban. Ekkortól kezdve egy teremtett lélek sem találkozott soha többé Jin-nianggal.
Csen Luan-feng és a mennydörgés isten
A Tang-dinasztia korában, a Jüan-ho korszak idején[13] élt a Hajkang-beli Csen Luan-feng. Bátor, talpig becsületes fickó volt, nem hitt a démonokban és kísértetekben. A falubeliek csak úgy emlegették, "Csou Csan újjászületése".[14]
Hajkangban állt a mennydörgés istenének temploma, ahol a helybéliek nagy áhítattal áldoztak, ám könyörgéseik és imáik már oly túlzók voltak, hogy ezzel hozták fejükre a rontásokat, szerencsétlenségeket. Ugyanis, mikor felhangzott az év első mennydörgése, az emberek pontosan följegyezték e nap ciklus jeleit, s ha később megint egy ilyen ciklus jelű naphoz érkeztek,[15] bizony aznap semmilyen munkát nem mertek végezni. S azt tartották, hogy aki megszegi ezt a szabályt, azt villám sújtja majd agyon. Épp oly biztosak voltak ebben, mint ahogy a visszhang követi a hangot.
Az egyik évben rettenetes aszály pusztított Hajkangban, s már az imádság sem segített a falun. Csen Luan-feng dühösen ekként csattant fel:
- Vidékünk a mennydörgés otthona, ám hiába teszünk áldozatot, a mennydörgés isten nem hajlandó rajtunk segíteni. Lám, kiégett a termésünk, tavaink kiszáradtak s már az összes jószágunkat föláldoztuk oltárán. Ugyan mi haszna hát ennek a templomnak? - s egy fáklyát ragadva fölgyújtotta a templomot.
A helyi hiedelem szerint azokat is villám sújtja agyon, akik heringet és disznósültet együtt fogyasztanak. Azon a napon Csen magához vett egy bárdot és kitelepedett a szántóföldre. A tiltott ételekből falatozva várta, mi történik. S lám csak, különös fellegek gyülekeztek, vad szél kerekedett, majd mennydörgés kíséretében zuhogni kezdett az eső. Csen meglóbálta bárdját és levágta a mennydörgés isten bal lábát. Az isten a földre hullott; olyasféle volt mint egy medve vagy tán vadkan, kék színű göndör szőr borította testét, melyen szárnyak voltak, kezében pedig egy rövid nyelű kő szekercét szorongatott. Ahogy a vére bugyogott elő, úgy foszlottak el a fellegek és állt el a zápor. Csen Luan-feng jól tudta, a mennydörgés istent immár elhagyta az ereje. Hazarohant hát és sietve közölte férfi rokonaival:
- Lecsaptam a mennydörgés isten lábát. Gyertek nézzétek meg!
A rokonok igen csak meglepődtek, de aztán együtt fölkerekedtek, hogy saját szemükkel is meggyőződjenek erről, és valóban ott találták a levágott lábú mennydörgés istent. Csen ismét a magasba lendítette bárdját, hogy levágja az isten fejét és hogy egyen a húsából, ám a tömeg visszatartotta, mondván:
- A mennydörgés isten mégiscsak egy mennybéli isteni lény, míg te csupán egy egyszerű földi halandó vagy. Azzal, ha megölöd a mennydörgés istent, bizonyos, hogy szerencsétlenséget hozol az egész vidékre.
Az emberek Csent ruhájánál fogva rángatták el, így aztán bárdja nem talált célba. Alig valamivel később ismét gyülekeztek a vészjósló fellegek, az ég is dörgött, a sebesült isten pedig levágott lábával együtt eltűnt. A felhőszakadás déltől egészen napestig tartott, s a kiszáradt földek újjá éledtek. Az öregek és a fiatalok közösen pocskondiázni kezdték Csent s még azt is megtiltották neki, hogy a faluba hazatérhessen. Mit volt mit tenni, kezében a bárddal vagy húsz mérföldet gyalogolt, míg végre megérkezett unokafivére házába. Éjjel villám csapott be, s az égi tűz fölperzselte a szobát, ahol Csen éjszakázott volna. Újra kezébe ragadta a bárdját és kiállt az udvarra, de a mennydörgés isten nem bántotta. Aztán valaki beszámolt unokafivérének a korábban történtekről, így aztán Csennek nem lehetett tovább maradása. Egy kolostorba kéredzkedett be, de ide is egy villám csapott le, s akárcsak korábban, ismét leégett az a szoba, ahol Csen tartózkodott. Csen most már tudta, hogy sehol sem lehet biztonságban, így aztán éjjel egy fáklyát vett magához és egy cseppkőbarlangban húzta meg magát, ahová a mennydörgés isten villámai nem értek el. Három éjszakát töltött itt, mielőtt hazament volna.
Hajkangban megint aszály pusztított. Az emberek pénzt gyűjtöttek Csen Luan-fengnek, s rimánkodtak neki erősen, hogy akárcsak korábban, enne most is a tiltott étkekből és ragadná fel újra bárdját. Csen pedig minden alkalommal ekként cselekedett, amikor a falunak esőre volt szüksége, de villám egyszer sem csapott le rá. Így ment ez több mint húsz esztendőn át, az emberek pedig "esőmesterként" kezdték emlegetni Csent.
A Taj-ho korszak[16] idején Lin Hszü kormányzó tudomást szerzett a történtekről, és magához kérette Csent, hogy ő maga számoljon be töviről hegyire mindenről.
- Ifjú koromban szívem olyan volt akár az acél vagy a kő - mondta Csen Luan-feng. - Mit sem törődtem én démonokkal, kísértetekkel, mennydörgéssel vagy villámmal, mert hiszen az életemet is hajlandó lennék föláldozni népem megmentéséért. Ezért van, hogy még az Ég sem tűrheti, hogy a mennydörgés démon kedve szerint űzze gonosz praktikáit.
Búcsúzóul a kormányzónak ajándékozta bárdját, aki cserébe bőkezűen megjutalmazta
A Csen-jüan korszakban[17] élt Cuj Vej, a költőként is hírneves Cuj Hszien cenzor fia, aki élete végén Nanhajban elöljáróskodott. Gondtalan életét Cuj Vej is Nanhajban tengette. A vagyonnal nem törődött, így aztán nagyvonalú, lovagias tetteivel alig pár esztendő alatt teljesen fölemésztette a családi vagyont. Többnyire buddhista templomokban húzta meg magát. A Csung-jüan napi[18] ünnepségeken a Panjü-beliek[19] között az a szokás járta, hogy mindenféle különlegességeket, furcsaságokat mutattak be a buddhista templomokban. A Kaj-jüan kolostort is mutatványosok hada lepte el. Cuj elbandukolt oda, hogy nézelődjön. Egy öreg koldusasszonyra figyelt föl, akit épp az egyik árus ütlegelt, amiért az megbotlott és fölborította egy korsó borát. Cuj fölbecsülte a kárt, és úgy találta, hogy az a korsó bor nem kerülhetett többe egyetlen füzér pénznél. Megsajnálta az öregasszonyt, s a kabátját levette és fölajánlotta, hogy azzal térítse meg az árus veszteségét. Az öregasszony viszont még csak meg sem köszönve továbbállt.
Másnap azonban ismét fölbukkant és így szólt Cujhoz:
- Köszönöm, hogy megsegítettél szorultságomban. Én a daganatok kiégetésével foglalkozom. Ehunn van egy kevés Jüe-kútból való fekete üröm, hadd ajándékozzam teneked. Bármilyen daganatot kezelhetsz vele, s a gyógyulás azonnali. De nem csak a fájdalmat szüntetheted meg, de segítségével még egy gyönyörű asszonykára is szert tehetsz.
Cuj mosolyogva elfogadta, az öregasszony pedig egyszeriben eltűnt.
Néhány nappal később Cuj a Hajkuang kolostorba vetődött, ahol egy vénséges vén szerzetessel találkozott, kinek fülén egy daganat éktelenkedett. Cuj előkotorta az ürmöt, hogy megpróbálja leégetni azt, s az valóban oly hatásosnak bizonyult, miként azt az öregasszony állította. A szerzetes erősen hálálkodott és így szólt:
- Oly szegény vagyok én, még annyim sincs, hogy megajándékozhatnálak. Azonban bejárásom van egynéhány jómódú urasághoz. Itt a hegy tövében lakik például az öreg Zsen, aki milliós vagyont őrizget, és szintén daganat kínozza. Ha megorvosolnád nyavalyáját, biztosan bőkezűen meghálálná. Írok hát hozzá egy ajánlólevelet.
- Ám legyen - mondta Cuj.
Az öreg Zsen mikor értesült Cujról, örömében majd kibújt a bőréből. Nagy tisztelettel invitálta házába. Cuj elővette az ürmöt és egyetlen égetéssel meggyógyította.
- Köszönöm, hogy megszabadítottál kínjaimtól - hálálkodott az öreg Zsen -, nem is tudom ezt eléggé viszonozni neked. Itt van ez a tízszer tízezer pénz, neked adom. De arra kérnélek, maradj még házamban, ne siess a távozással!
Így aztán Cuj az öreg Zsen házában maradt.
Cuj igen gyakorlott művésze volt a húros és fúvós hangszereknek egyaránt. Történt egyszer, hogy a házigazda csarnokán kívülről lant hangjai lopóztak a fülébe. Meg is kérdezte erről az egyik szolgát, aki így válaszolt:
- A gazda lánya játszik.
Cuj maga is kért egy lantot és pengetni kezdte, a leány pedig titkon gyönyörködött a zenéjében.
Akkoriban az öreg Zsen házában egy démon garázdálkodott, akit Féllábú istennek hívtak, s három évente fölfalt egy embert. Ez a nap pedig éppen akkor érkezett el, de a háziak még nem választották ki, hogy kit is áldozzanak föl a démonnak. Az öreg Zsen egyszeriben megfeledkezett Cuj kedvességéről, magához hívatta a fiát, hogy közölje vele a tervét:
- Ha ez a fickó nem jött volna ide, arra sem kerülne sor, hogy véráldozatként fölfalja a démon. Hisz épp ő maga mondta, hogy bőkezűségem nem érdemelte ki azzal, hogy egy ilyen közönséges kis nyavalyából kigyógyított.
Ezt követően előkészíttették az áldozati kellékeket, és úgy tervezték, hogy éjfélkor végeznek majd vele, a mit sem sejtő Cujra pedig rázárták az ajtót. Az öreg leánya azonban kihallgatta sötét tervüket, s egy kést vett magához, majd Cuj szobájának függönyét félrehúzva így szólt a fiúhoz:
- Családomat egy démon háborgatja, akinek ma éjjel téged akarnak föláldozni. Ezzel kivághatod az ablakot és elmenekülhetsz, máskülönben halálfia vagy. Vidd magaddal a kést is vagy én fogok bajba kerülni!
Cujt rémületében még a verejték is kiverte, elvette hát a kést és elrakta az ürmöt. Az ablakrácsot kitörve máris kinn termett, elhúzta a kapu tolózárát és a nyakába kapta lábait. Az öreg Zsen azonban megneszelte a dolgot és egy tucat emberét menesztette Cuj után, akik kardokkal és fáklyákkal vagy hat-hét mérföldön át üldözték. Már-már utolérték, amikor Cuj eltévedt, megbotlott és belezuhant egy rég elfelejtett hatalmas kútba. Az üldözői, mivel nyomát vesztették, visszafordultak.
Cuj szerencséjére a kút fenekén összegyűlt avarba esett, és így nem sérült meg. Hajnalban, mikor derengeni kezdett, körbenézett, s látta, hogy több száz öl mély verembe került. Elképzelni se tudta, hogy fog majd innen kievickélni. Az üreg alja viszont olyan tágas volt, hogy ott akár ezer ember is kényelmesen elférhetett volna. Középütt egy fehér kígyóra lett figyelmes, amely jó pár öl hosszú lehetett és egy kőmozsár köré csavarodva feküdt. A mozsárba fentről valami mézszerű szirup csöpögött, épp ezt itta a kígyó. Cuj rögtön tudta, hogy nem közönséges kígyóval van dolga, leborult hát elé és ekként rimánkodott:
- Ó Sárkánykirály,[20] a balszerencsém vetett ide engem, könyörgök kíméld meg az életem!
A kígyó az utolsó csöppig fölkortyolta a mézet, s ezzel elütötte éhét, szomját. Ekkor Cuj közelebbről is megvizsgálhatta, s no lám csak, a száján egy daganatot fedezett föl. Értésére adta a kígyónak, hogy hálából, amiért életben hagyta, szívesen meggyógyítaná. Csakhogy az égetéshez nem volt mivel tüzet gyújtania. Kis idő múlva egy lángnyelv lebbent be az üregbe, Cuj pedig az ürmöt perzselve leégette a kígyó szájáról a daganatot, amit aztán kézzel lepiszkált. Amióta ez a daganat növekedett, egyre jobban akadályozta a kígyót az evésben-ivásban. Nagy megkönnyebbülés volt ez, hogy most végre megszabadulhatott tőle. Hálából egy hüvelyk átmérőjű igazgyöngyöt öklendezett ki, amelyet Cujnak akart ajándékozni. Ő azonban nem fogadta el, mondván:
- Ó Sárkánykirály, te aki a fellegeket és az esőt irányítod, isteni formád kedved szerint változtatod és oda mész, ahová csak akarsz, biztosan ismersz valami kiutat, hogy segíts egy bajbajutotton. Ha kiviszel innen és visszajuttatsz az emberek világába, nem vágyom a kincsedre sem.
A kígyó elnyelte a gyöngyöt és kitekeredett. Cuj kétszer leborult előtte, majd a hátára kapaszkodott és elindultak. Ám ahelyett, hogy az üreg szája felé vették volna útjukat, egyre mélyebbre hatoltak befelé, s már több tucat mérföldet hagytak maguk mögött. Egyfolytában koromsötét volt köröttük, ám a kígyó fénye olykor-olykor rávetődött a két oldalsó falra, s Cuj festményeket fedezett föl rajtuk, amelyek régimódi hivatalnok öltözéket viselő férfiúkat ábrázoltak. Végül kiértek egy sziklakapuhoz, amelyet aranyból készült vadállat feje díszített, ami a fogai közt egy karikát tartott. A kapun túl pedig már világosság volt. A kígyó azonban fejét lehorgasztva megtorpant és leszállította a hátáról Cujt. A fiú úgy hitte, hogy már az emberi világhoz értek, s belépett a kapun, ám egy teremben találta magát. A terem több mint száz lépés széles lehetett, körben a falakon szobák, fülkék nyíltak. Középütt egy hímzett brokát függöny feszült, melyet aranydíszek és gyöngyök ékítettek, épp úgy ragyogtak, mint a planéta megannyi csillaga. A függöny előtt egy arany füstölőtartó állt, melynek mintáját sárkányok, főnixek, teknősök, kígyók és madarak alkották, s mindegyik szájából illatos füst áradt. Oldalvást egy arannyal szegélyezett tavacska húzódott, amelyet higannyal töltöttek föl, s az azon lebegő lótuszok, liliomok jádéből voltak mívesen kifaragva. A tavacska körül rinocérosz tülkével, elefántcsonttal ékes padok álltak, melyeken lantok, fuvolák, sípok, dobok, csengők és megannyi más hangszer sorakozott. Cuj tüzetesen szemügyre vette, s azok egészen újaknak tűntek. Igen elcsodálkozott, s el sem tudta képzelni, miféle csodapalotába került. Egy idő múlva aztán kézbe vette az egyik lantot és játszani kezdett rajta. Ekkor a falakon egyszeriben kivágódtak az ajtók és egy fiatal szolgálólány lépett be, aki mosolyogva ekként szólt:
- Légy üdvözölve a Jáde városban Cuj uraság! - majd nyomban visszavonult. Kevéssel később négy leány bukkant föl. Mindegyikük régimódi kontyban hordta a haját, ruhájuk pedig a szivárvány minden színében pompázott.
- Hogy mertél berontani a császár belső termébe? - vonták kérdőre Cujt.
Cuj menten visszarakta a lantot és leborult előttük, mire a lányok is meghajolva üdvözölték őt.
- Ha ez lenne a császár belső terme, akkor hol a császár? - kérdezte Cuj.
- A felséges Csu Zsung látja éppen vendégül - felelték.
Ezt követően megkérték Cujt, hogy játsszon valamit a lanton, ő pedig belekezdett a Hun furulyába.
- Miféle dal ez? - kérdezték a lányok.
- Hát a Hun furulya - válaszolta Cuj.
- Mi a csuda ez Hun furulya? Még sohasem hallottunk róla - csodálkoztak a leányok.
- A Han-dinasztia idején[21] élt tudósnak, Caj Zsungnak volt egy leánya, bizonyos Ven-csi, aki a hunok fogságába esett. Amikor végül visszatért és visszaemlékezett a hunok közt töltött emlékeire, lantra szerezte ezt dalt, amely a hun furulya fájdalmasan síró hangját idézi föl - magyarázta Cuj.
- Ó, akkor ez egy új dal lehet - mondták elragadtatva a lányok, majd bort töltöttek egy kupába és körbeadták. Cuj eléjük vetette magát, s homlokát a földhöz verve kérte, hogy hadd mehessen haza.
- A sors vetett ide téged - mondták a lányok -, ne siess hát a távozással, maradj még egy keveset! Kos-város követe is rögvest itt lesz, majd elmész vele. - S még azt is hozzátették: - A császár áldását adta, hogy feleségül vedd Tien kisasszonyt, nem sokára vele is találkozhatsz.
Cuj úgy megszeppent, hogy még válaszolni sem mert, a lányok pedig Tien kisasszonyért menesztették a szolgálót, ám ő nem akart eljönni, mondván:
- Amíg parancsot nem kapok a felséges császártól, nem veszem a bátorságot, hogy Cuj úrral találkozzam.
Mikor pedig a lányok második felszólítására sem jelent meg, azok így szóltak Cujhoz:
- Cuj kisasszony nem csak kivételes szépség, de párját ritkítóan erényes is. Jól kell majd bánnod vele, hisz ezt szintén a sors rendelte ekként. Tien kisasszony egyébként Csi fejedelmének a lánya.
- Miféle Csi fejedelem? - csodálkozott el Cuj.
- Biz' maga Tien Hung, aki országát elvesztve a hajdan volt Han-dinasztia tengeri szigeteire menekült - felelték a lányok.
Alig valamivel később a hajnali nap sugarai kúsztak be a barlangba. Cuj fejét fölemelve körbenézett, a fejük fölött pedig az emberi világ égboltját pillantotta meg.
- Kos-város követe megérkezett - mondták a lányok, az égből pedig lassan egy fehér kos ereszkedett alá s kisvártatva földet ért, épp ott, ahol ők ültek. A kos hátán egy hivatalnok öltözéket és süveget viselő férfiú ült, aki kezében egy hatalmas ecsettel írásjegyeket festett egy bambuszcsíkra, melyet a füstölős asztalkára helyezett. A lányok elvették és fölolvasták:
- Kuangcsou kormányzója, Hszü Sen elhunyt. Helyét ezután Annam vezére, Csao Csang fogja betölteni.
A lányok bort töltöttek és megkínálták a követet.
- Cuj úr szeretne visszatérni Panjübe. Haza tudná vinni? - kérdezték tőle.
A követ beleegyezett, majd Cujhoz fordulva így szólt:
- Ha pár nap múlva visszatértünk, cserébe adnod kell egy rend új ruhát és meg kell javítanod a házam!
Cuj a szavát adta rá, a négy lány pedig így szólt hozzá:
- A fölséges császár meghagyta nekünk, hogy ajándékozzuk neked hatalmas kincsét, a Napfény gyöngyöt. Ha magaddal viszed, egy idegen kínál majd érte tízszer tízezer pénzt - Ezt követően a szolgálólánnyal kinyittattak egy jáde szelencét és a gyöngyöt átadták Cujnak. Cuj mélyen meghajolva elfogadta, de így szólt:
- Még alkalmam sem volt tiszteletemet tenni őfelségénél, sőt rokonok sem vagyunk, miért ajándékoz hát nekem egy ilyen fölbecsülhetetlen értéket?
- Atyád egy verset írt a Jüe palotáról, melyet olvasva Hszü Seng kormányzó elragadtatásában felújíttatta a palotát - magyarázták a lányok. - A császár pedig oly hálás ezért, hogy még ki is egészítette a verset, s most cserébe e gyöngyöt szeretné adni. De ezt a történetet bizonyára nélkülünk is jól ismerted már. Vagy nem?
- Hallhatnám a császár versét? - kérte Cuj.
A lányok pedig lediktálták a követnek a költeményt, amely a következő volt:
Ezer év e palotát rommá porlasztotta,
S törődő kormányzó újra fölépíttette.
Viszonozni méltóképp nem tudom tán soha,
Szép leány s fényes gyöngy - ím légyen hálám jele.
- S hogy hívják a fölséges császárt? - kérdezte Cuj.
- Majd később azt is meg fogod tudni - felelték a lányok, majd hozzátették: - A Csung-jüan napi ünnepség idején gondoskodj jó borról és lakomáról a Kuancsou-beli Pu-csien kolostor egyik csöndes termében, és mi majd oda visszük hozzád Tien kisasszonyt.
Caj ismét meghajolt, és távozni készült. Mikor elhelyezkedett a követ mögött a kos hátán, a lányok így szóltak:
- Tudjuk, hogy van nálad Pao úrnő fekete ürméből. Nem hagynál itt nekünk egy keveset?
Cuj eleget tett a kérésüknek, de fogalma sem volt, hogy ki lehet az a bizonyos Pao úrnő. Egy szempillantás alatt kijutottak a barlangból. S mihelyt lába a földet érintette, a követ és a kos egyszeriben eltűntek. Felpillantott a csillagokra és látta, nemsokára hajnalodik. Fülét egyszer csak a Pu-csien kolostor harangjainak kongása ütötte meg, amely az ötödik vigyázást jelezte. Így hát a kolostor felé vette útját, ahol a szerzetesek reggelivel kínálták, majd visszatért Kuangcsouba. Régi szálláshelyén kérdésére megtudta, hogy épp három esztendő telt el távozása óta.
- Hol a csudába jártál ezalatt a három év alatt? - érdeklődött a házigazda. De Cuj nem mondta el az igazat. Kinyitotta szobája ajtaját, ágyát vastagon lepte a por. Cujba kínzó szomorúság hasított. Mikor a kormányzó felől érdeklődött, megtudta, hogy Hszü Sen csakugyan meghalt, és jelenleg Csao Csang tölti be a kormányzói posztot. A gyöngyöt jól elrejtette és megszállt egy perzsa fogadóban. Egy öreg külföldi kereskedő, mihelyt megpillantotta Cujt, kezeit előrenyújtva földre vetette magát előtte és így szólt:
- Ó uram, te minden bizonnyal a déli Jüe hercegének, Csao Tonak[22] a sírjából érkeztél. Máskülönben nem lenne nálad a vele együtt eltemetett kincse.
Amikor Cuj közölte vele az igazat, végre azt is megtudta, hogy a császár valójában Csao To volt, őt nevezték a déli Jüe Harci Erényekkel Ékes császárának. A gyöngyöt pedig százezer pénzfüzérért cserébe átadta.
- Hogyan ismerted föl ezt a gyöngyöt? - kérdezte Cuj az idegen kereskedőtől.
- A Napfény gyöngy hazám, az arab föld kincse. Ám egykor a Han-dinasztia elején egy mágust küldött a hegyeken és tengereken túlra, hogy ellopja és Panjübe csempéssze. Épp ezer éve ennek. S mivel egy jövendőmondó megjósolta, hogy a kincs az idén végre hazakerülhet hazánkba, királyom hatalmas hajóval és töméntelen pénzzel ide küldött Panjübe, hogy fölkutassam. S lőn, ma valóban ráleltem.
Jádelevet készített és megtisztogatta a gyöngyöt, melynek fénye beragyogta az egész szobát. Majd hajójára szállt és visszatért arab honba.
Cuj pedig immár mint vagyonos ember visszaszerezte családja vagyonát. Ezt követően kutatni kezdett Kos város követe után, de sehol sem akadt a nyomára. Később a védisten templomába vetődött, ahol megpillantotta az isten szobrát, aki meglepő módon fölöttébb hasonlított a követre. Alaposabban szemügyre vette. Az isten ecsete apró írásjegyeket festett, amely annak a versnek a szövege volt, amelyet a lányoktól hallott. Bort és húsételt áldozott a város védistenének, majd helyreállíttatta és kibővíttette a templomot. Ekkor már tudta, hogy Kuangcsou volt az a bizonyos Kos város, mivel a templomban ott állt öt kos faragott szobra.
Mikor fölkereste az öreg Zsen házát, a helybeli öregek közölték vele, hogy az nem más, mint a déli Jüe katonai parancsnokának, Zsen Hsziaonak[23] a sírja. Fölkapaszkodott a Jüe palota romos tornyába, és ott megtalálta apja versét:
Vén Jüe-kutat őriz fenyő, ciprus rejteke,
Jüe-tornyon gazzal fölvert a tetők s az eresz.
Ódon sírral nem törődnek sok esztendeje,
Pórnépek tapodják szét, míg országút nem lesz.
Cuj úgy találta, hogy ez a vers valóban összefügg Jüe fejedelmének költeményével, s ezen fölöttébb elcsodálkozott. Mikor pedig a gondnokot kérdezte erről, az azt felelte:
- Hszü Sen kormányzó, mikor maga is fölkapaszkodott a toronyba, oly nagy hatást tett rá Cuj cenzor ezen költeménye, hogy helyreállíttatta a palotát. Nos, ez a csoda esett.
Később, mikor elérkezett a Csung-jüan napi ünnepség ideje, Cuj gazdag lakomát, illatos étkeket, pompás borokat készített elő a Pu-csien kolostor nagytermében. Éjfél felé járhatott az idő, mikor a négy leány ígéretükhöz híven megérkezett, magukkal hozva Tien kisasszonyt. Elragadóan bűbájos teremtés volt, beszéde pedig választékos. A négy leány felköszöntötte Cujt és egészen hajnalig tréfálkoztak egymással, mikor is indulni készültek. Cuj leborult eléjük és átadott egy levelet, melyben köszönetét fejezte ki Jüe fejedelmének. Ezt követően pedig Tien kisasszonnyal együtt visszavonult szobájába.
- Ha atyád Csi fejedelme, hogy-hogy a déli Jüében mész férjhez? - kérdezte a leánytól.
- Hazám elpusztult, családom is odaveszett - mondta a lány. - Én magam Jüe fejedelmének fogságába estem, aki ágyasává tett. Mikor ő meghalt, engem vele együtt eltemettek. De már azt sem tudom, mennyi idő telt el azóta. Úgy tűnik, mintha csak tegnap történt volna, hogy Li Ji-csi[24] az üstben veszett. Valahányszor eszembe jut, mindig könnyek gyűlnek a szemembe.
- És ki volt az négy leány? - kérdezte Cuj.
- Közülük kettőt Jao fejedelem, kettőt pedig Vu Csu fejedelem[25] ajándékozott Jüe fejedelmének. Mind a négyüket a fejedelemmel együtt temették el - felelte a leány.
- Nos, és ki az a Pao úrnő, akiről a lányok beszéltek? - faggatózott tovább Caj.
- Ő Pao Csing lánya, Ko Hung[26] felesége. Gyakorta gyógyít égetéssel délen - válaszolta a lány, Cuj pedig igen meglepődött, mikor rájött, hogy ki is volt az az öregasszony, akivel hajdan találkozott. Majd megint csak föltett egy újabb kérdést:
- Miért hívták a kígyót a Jáde város követének?
- An Csi-seng[27] utazott a hátán a Jáde városba, azóta hívják őt a Jáde város követének - felelte a leány.
Cuj amióta az üregben ivott abból a léből, amelyet a sárkány hagyott, bőre kisimult, egészen megifjodott, izmai erőtől duzzadtak. Miután már több mint tíz éve ott éltek délen, Cuj lemondott minden vagyonáról és visszavonultan szent életet kezdett. Feleségével együtt elvándoroltak a Lofu-hegyhez, hogy megkeressék Pao asszonyt. Ám, hogy később mi történt velük, arról már senki sem tud.
A Tang-dinasztia (618-907) végének leghíresebb elbeszélés-gyűjteményének, a "Különös történetek"-nek (Csuan csi) szerzőjéről, Pej Hszingről sajnos szinte alig tudunk valamit. Annyi bizonyos, hogy a 9. század hatvanas-hetvenes éveiben Huajnanban Kao Pin katonai alkormányzó titkáraként dolgozott. Az alkormányzó buzgó híve volt a varázslatoknak, lelkesen tanulmányozta az alkímiát, mígnem egy helyi felkelés során az életét vesztette. Ám élete már csak azért sem volt hiábavaló, mert ő volt az, aki Pej Hszinget a "Különös történetek" megírására ösztönözte. Mint az elbeszéléseiből látszik, igen erős hatással volt rá az alkormányzó vonzalma a misztikum iránt. Pej Hszingről a továbbiakban csak annyit tudni, hogy 878-ban kinevezték Csengtu alkormányzójává. Miként születési dátuma, úgy halálának ideje is ismeretlen.
Pej Hszingnek nem csak életrajza, de életműve is töredékes. Az eredetileg három kötetbe rendezett "Különös történeteket" a Szung-dinasztia idején (960-1279) hat kötetre osztották. A Ming-dinasztia idején (1368-1644) viszont az eredeti három kötetből az egyik, huszonkét elbeszélést tartalmazó kötet eltűnt. Mára a különböző gyűjteményekből mindössze harmincegy elbeszélését sikerült fellelni.
Az elbeszéléseket jelentő hsziao-suo ("kis elbeszélés") kifejezés már az ókori Kínában is létezett, ám a "kis elbeszélések" alatt kezdetben nem a rövidségüket, hanem a jelentéktelenségüket értették. A műfaj méltatlan el nem ismertsége hosszú-hosszú évszázadokig tartott. Az elbeszélés-irodalom jelentős átformálódására a buddhizmus kínai térhódítása után került sor, mikor is a buddhizmus a vallássá vált taoizmussal összefonódva új színt, új eszközöket kínált a "kis elbeszélések" számára. Így tehát a kínai novella igazi gyökereit a buddhista és taoista mesékben találjuk, hiszen az indiai és belső-ázsiai eredetű buddhista mesék és a kínai folklór táplálta taoista irodalom a maga fantasztikus alakjaival, jelenségeivel a csodák, a természetfeletti gondviselés által próbált vigaszt nyújtani egy-egy kilátástalan korban a reményvesztett hallgatóságnak.
A Tang-dinasztia kora, melyet közel háromszáz éves egység jellemzett, sok tekintetben a művészetek aranykora. Az elbeszélés-irodalom fölemelkedése is erre az időszakra tehető, a mellőzött műfaj ekkor végre irodalmi színvonalra emelkedhetett.[28] Ennek az elbeszélés-irodalomnak az alapja az a pezsgő városi élet, amilyen Kínában azelőtt, de abban az időben sehol a világon nem létezett. Az elbeszélések szerzői pedig a Pej Hszinghez hasonló városi, fővárosi hivatalnokok vagy éppen a vizsgákra készülő fiatal írástudók voltak. A fölvirágzó városi műveltség egészébe szervesen illeszkedett a birodalomba özönlő idegen kereskedők, kézművesek, a piacterek mutatványosai, a fogadók kurtizánjai és a hivatalnokvizsgák sikere vagy éppen kudarca inspirálta elbeszélések, amelyek népmesék vagy kalandos történetek témáit dolgozták fel művészi igénnyel.
Pej Hszing gyűjteménye nem csupán a Tang-dinasztia végének legkiválóbb alkotása, de a műfaj névadója is. A Tang-kori elbeszélések neve: "különös történetek" (csuan csi). A Szung-kor irodalmárai jelölték meg így a Tang-kor elbeszélés-irodalmát, s ezt az elnevezést bevallottan Pej Hszing gyűjteményének címéből kölcsönözték. Találó elnevezés ez, hiszen Pej Hszing elbeszélései híven reprezentálják korának műfaját, amelyek valójában még nem novellák, hanem művészien megformált irodalmi színvonalra emelt mesék, hasonlóan a közelkeleti mesegyűjtemények darabjaihoz. Ám ez már egy jelentős állomásnak bizonyult az igazi novella megszületéséhez.
A JÁDEMOZSÁR ÉS MOZSÁRTÖRŐ nem mindennapi szerelmi történet, melynek szálait az örökélet elixírjét kutató taoista alkímia gazdag, és számunkra szinte ismeretlen világa segít egybeszőni. Bepillantást nyerhetünk a halhatatlanok oly nagyon áhított, ám a halandók előtt szigorúan zárt világába, amelyről csak a mesékből, legendákból értesülhetünk. Pej Hangnak mégis sikerül bejutni, anélkül, hogy ez lett volna a célja, hiszen csak a szerelmese iránti elszántságát jutalmazták halhatatlansággal az istenek. A történet alapvető üzenetét a szerző az elbeszélés főhősének, Pej Hangnak a szájába adja, miszerint még a csoda is kevés, ha a tökéletesség után vágyunk, épp ezért nem valamiféle természetfeletti, misztikus erőtől kell várni azt, hiszen "mindenkiben ott lakik a halhatatlanság művészete". A "Kék híd" kifejezés Pej Hszing óta az állhatatos szerelem beteljesülésének metaforájává vált a klasszikus kínai irodalomban.
A DÉLTENGERI RABSZOLGA főhőse, Melek páratlan figurája a kínai irodalomnak. Noha Melek nem kínai, Pej Hszing mégsem a szokásos "barbár" toposzok béklyójában mutatja be. Jellemző rá szinte valamennyi konfuciánus erény, melyek közül a történet szempontjából a leghangsúlyosabb: a hűség. Emberfeletti erejével és ügyességével a végsőkig kitart és segíti gazdáját, abban hogy vágyait beteljesíthesse. Feladata elvégzése után gazdája mégis cserben hagyja, és nem tudja vagy talán nem is akarja megmenteni. E passzív, hálátlan magatartásban nem nehéz fölfedezni, Pej Hszing kritikáját, hiszen a fölkelésektől terhes, a hanyatlás felé sodródó 9. század végi Tang-dinasztia, Cujhoz hasonlóan csak idegen segítséggel tud boldogulni, ám mihelyt megerősödik, elfeledkezik az egykor segítő kezet nyújtó idegen szövetségeseiről.
A NIE JIN-NIANG, A BÉRGYILKOSLÁNY egyike Pej Hszing azon írásainak, amelyek később több más elbeszélés, dráma alapjává váltak. Érthető, hogy nagy hatású volt ez a történet, hiszen a mese szövése oly összetett, sokrétű, hogy valóban önként kínálkozik kibontásra más, bővebb formában. Nie Jin-niang a klasszikus kínai elbeszélések egyik legtökéletesebbje.
A CSEN LUAN-FENG ÉS A MENNYDÖRGÉS ISTEN nem csupán lebilincselő, izgalmas története egy rettenthetetlen hősnek, aki egymaga veszi föl reménytelennek látszó küzdelmét a mennydörgéssel, de egyben értékes dokumentuma is a 9. századi kínai hiedelemvilágnak. Pontos leírását olvashatjuk a helyi szokásoknak, szertartásoknak és tabuknak, amelyek egy félelmetes természeti jelenséghez, a mennydörgéshez kapcsolódnak. A mennydörgés isten alakjának szemléletes bemutatásával pedig a szerző hozzásegít ahhoz, hogy a kínai panteon e kiemelkedő alakjának képét néhány, nem túl hízelgő magatartásjeggyel kiegészíthessük. Kínában a közismert és népszerű történet hősében, Csen Luan-fengben a mai napig elsősorban a babonaság ellen, a népéért küzdő hőst tisztelik.
A FEJEDELEM SÍRJA olyan különleges elbeszélés, amelyben Pej Hszing bravúrosan keveri a helytörténet és a fantasztikum elemeit. A mai Kanton és környékén játszódó történetben a főhős, Cuj élete hihetetlen módon - ám Pej Hszing világában mégis a legtermészetesebbnek tűnően - fonódik össze a Tang-dinasztia előtt ezer évvel élt történeti alakokkal.A kínai irodalomban egyébként igen kedvelt, akár a múltba vagy a jövőbe, akár más érdekes országokba történő utaztatás alaphelyzetéből Pej Hszingnek sikerült kiemelkedő elbeszélést alkotnia, hiszen nem csupán egy fantasztikus történetet tár az olvasói elé, de megmutatja azt az utat is, amelyen keresztül a múlt letűnt hősei korunk eseményeinek alakítóivá, életünk fontos szereplőivé válhatnak.
Pej Hszing műveiben a fantasztikum, misztikum mindenhol természetesnek tűnő módon ötvöződik a valósággal, a mindennapok világával.
Jegyzetek
1. 821-824 [VISSZA]
2. Utalás arra az áthatolhatatlan távolságra, melyre az ókorban az északi nomád hunok (hsziungnu) és a legdélebbi kínai fejedelemség, Jüe voltak egymástól [VISSZA]
3. Híres taoista szent [VISSZA]
4. Híres taoista szent [VISSZA]
5. 827-835 [VISSZA]
Ókori filozófus, akit Az Út és Erény könyve (Tao Tö king) szerzőjének tartanak, és taoista szentként tisztelnek [VISSZA]7. 766-779 [VISSZA]
A hagyományos kínai időszámítás az este 19 órától hajnali 5 óráig tartó időszakot öt, két-két órás őrségváltásra vagy vigyázásra osztotta. A harmadik őrségváltás 23 órától 1 óráig tart. [VISSZA]9. 785-805 [VISSZA]
10. 806-821 [VISSZA]
11. 814 [VISSZA]
12. 836-841 [VISSZA]
13. 806-820 [VISSZA]
A Csin-dinasztia idején élt hős, akinek ifjú korában igen heves természete volt, és mindenki egy kegyetlen tigrissel és egy óriáskígyóval együtt emlegette a nevét. Ők voltak a "három csapás". Később Csou Csang megölte a tigrist és a kígyót, ő maga pedig jó útra tért. [VISSZA] A hagyományos kínai időszámítás szerint az évekhez hasonlóan a napokat is két ciklusjellel adták meg. Azonos ciklusjel-párú napra hatvan naponként került sor. [VISSZA]16. 827-835 [VISSZA]
17. 785-805 [VISSZA]
18. A hetedik holdhónap tizenötödik napja [VISSZA]
19. Ma Kuancsouban, azaz Kanton területén található városrész, amely régen önálló település volt [VISSZA]
20. A déli égtáj istene [VISSZA]
21. I.e. 206-i.sz. 220 [VISSZA]
Csao To a Csin-dinasztia bukásakor (i.e. 206) a hercegi címet vette fel, de később Han fejedelemként ismerték [VISSZA]23. Nanhaj katonai parancsnoka a Csin-dinasztia idején, akit majd Csao To követett [VISSZA]
24. Ékes szavú szónok, aki a Han-di
nasztia első császára Csi fejedelemségbe küldött, hogy beszélje rá az uralkodót a szövetségre. Ám Csi fejedelme egy üstben halálra főzve végeztette ki. [VISSZA]25. Mindkét fejedelem délkelet Kínában uralkodott a Han-dinasztia elején [VISSZA]
26. Dél-Kínában a 3. században élt híres alkimista [VISSZA]
27. A Csin-dinasztia idején élt híres alkimista [VISSZA]
28. A Tang-kori elbeszélések színe-javából ad válogatást Viktor János fordításában
A sárkánykirály lánya c. kötet (Új Magyar Könyvkiadó, Bp. 1956). A magyarul több mint negyven éve napvilágot látott könyv tíz elbeszélése közt megtalálható Pej Hszing A déltengeri rabszolga c. története, amelyet immár eredeti kínaiból újrafordítva mi is felvettük válogatásunkba. [VISSZA]