NNCL3835-7B9v1
Madárfejűek Társasága

William Butler Yeats

Rosa Alchemica

A fordítás az alábbi mű alapján készült:
William Butler Yeats: Rosa Alchemica
1925, London

Fordította: Károly Ernő
Lektorálta: Kassa László
Nyelvi lektor: Borsos Mária

Minden jog fenntartva.
Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó előzetes írásbeli hozzájárulásához kötött.

© Hermit Kiadó, 1999
Hungarian translation © Hermit Kiadó, 1999


Hermit Könyvkiadó, Miskolc, 1999
Telefon/fax: 46/337-079
06-30-9650-365
06-30-9158-789
E-mail: hermit@mail.matav.hu
Felelős kiadó a Hermit Könyvkiadó igazgatója Kassa László
Felelős szerkesztő K. Bényei Mária
Szedés Kassa Lászlóné

ISBN: 963 9231 03 7
ISSN: 1585-4140

Tartalom

Királyi bölcsesség
A büszke Costello, MacDermot leánya és a rossz nyelvek
Rosa Alchemica
A tábla törvénye
Királyok meghajlása
Utószó


Királyi bölcsesség

Az ír királynő meghalt szülés közben, a gyermekét egy nő gondjaira bízták, aki az erdő szélén egy kis házban lakott. Az egyik éjszaka az asszony a bölcső mellett ülve ringatta a kicsit, éppen a gyermek szépségén tűnődött és azért imádkozott, hogy az Istenek annyi bölcsességet adományozzanak neki, mint amekkora a szépsége. Egyszer csak kopogtatás hallatszott az ajtó felől. Csodálkozva felállt, mivel a legközelebbi szomszédok egy mérföldnyire a királyi házban laktak. „Ki kopog?” – kérdezte meglepődve. Egy vékony hang így válaszolt: „Nyiss ajtót, a szürke héja anyókája vagyok, a nagy erdő sötétjéből érkeztem.” Az asszony félve eltolta a reteszt. Egy nagyon öreg szokatlanul magas nő lépett be szürke ruhában a szobába és megállt a bölcső fejénél. A dada rémülten hátrált a falig. Nem tudta szemét levenni erről a nőről, mivel a kandalló tüzének fényében látta, hogy a fején haj helyett héjatollak vannak. „Nyisd ki!” – szólalt meg most egy másik hang – „én a szürke héja anyókája vagyok és a fészkét keresem a sötét nagy erdőben.” A dada rémülten remegő ujjakkal tolta el újra a reteszt és kinyitotta az ajtót. Most egy másik, hasonló öltözetű, kevésbé öreg asszony lépett be, fején ugyanolyan tollakkal, és a bölcsőhöz, az első asszony mellé állt. Nem sokkal később megérkezett a harmadik szürkébe öltözött nő, utána a negyedik, majd még egy, még egy, és még egy, mígnem az egész szoba megtelt hatalmas testükkel. Sokáig csöndben álltak, míg végül az egyik halk, vékony hangon azt motyogta: „Nővéreim felismertem őt az ezüst bőre alatt dobogó piros szívéről.” A másik így szólott: „Felismertem őt, mert szíve úgy remegett, mint a madár az ezüstszálból szőtt hálóban.” A harmadik hozzátette: „Nővéreim felismertem őt, mert a szíve úgy énekelt, mint az ezüstkalitkába zárt madár.” Aztán együtt énekeltek, miközben, akik a legközelebb álltak, hosszú ráncos ujjaikkal ringatták a bölcsőt. Hangjuk egyszer lágyan hízelgő, másszor olyan volt, mint a nagy erdőben dúló szél hangja:

„Ami eltűnik a szem elől, az eltűnik a gondolatból,
Az emberek már régen, erőszakkal és könnyelműen
Elvették tőlünk a búza táplálékát,
Elvették az oltárkövet is.
Az eső, a jég és a villám maradt meg nekünk
És a szív, melynek vörös színét szürkére változtatjuk,
Hűségesek, míg a világ el nem pusztul.”

Mikor az ének elhangzott, megszólalt az elsőként érkező anyóka: „Most már nincs más dolgunk, mint vérünk cseppjét elegyíteni az ő vérével.” A dadától kapott orsó hegyével megkarcolta magát és a gyermek ajkára cseppentette ködszínű vérét. Ekkor kiment a sötétbe.

Amikor az anyókák elmentek, a dada összeszedve minden bátorságát, a királyi udvarba rohant és az udvar közepén felkiáltott: „Most, este a gyermek felé hajlott a szürkeségből egy asszony.” A király, a költői és emberei ismervén a jogot elmentek a házba, összegyűltek a bölcső körül és hangosan károgtak, mint a szarkák. A gyermek felült és rájuk nézett.

Két év elteltével meghalt a király, költői és emberei ismerve a törvényt, a gyermek nevében uralkodtak és gondoskodtak arról, hogy nemsokára a fiú maga legyen az úr, mivel soha senki azelőtt még ilyen okos gyermeket nem látott. Minden jó lett volna, ha nem történik meg a csoda, mely mindenkit nyugtalanított, különösen az asszonyokat, akik mindig mindenhol erről beszéltek. Ugyanis a gyermek hajában szürke héjatollak kezdtek nőni, annak ellenére, hogy a dada állandóan lenyírta. Egyre több és több héjatoll nőtt ki. Ez nem is számított volna különösebben komoly dolognak, mivel ebben az időben a csodák kicsinységnek számítottak, de Írországban ősrégi törvény uralkodott, mely kimondta, akinek bármi testi hibája van, nem ülhet trónra. Mivel a szürke héja a levegő értelmetlen állata, nem lehetett másképpen, mint azt feltételezni, hogy a hajában nőtt héjatollak a meggyalázottság és a szégyenfolt jelei. Az emberek minden csodálatuk és bölcsességük ellenére sem tudták leküzdeni félelmüket, amit az esetleg nem embervérű lény iránt éreztek. Úgy döntöttek, hogy uralkodnia kell, mivel sokat szenvedtek az előző király meggondolatlansága és saját rendetlenségük miatt. Mindenki attól félt, hogy Ő nagy bölcsessége hallgat a törvényre és esetleg maga helyett mást hív a trónra uralkodni.

Mikor betöltötte a hetedik életévét, összehívta a költőket és a törvény ismerőit, hogy gondolkodjanak és mérlegeljék a dolgokat. A fiú már korábban felfigyelt arra, hogy a körülötte lévő embereknek csupán hajuk van, de bárhogy mondták neki, hogy elvesztették az ősök bűnei miatt, úgyis tudták, hogy megtudja az igazat, amint a szomszéd tájakra kezd járni. Hosszas fontolgatás után új törvényt hoztak, amely mindenkinek megparancsolta, hogy a hajába szürke tollat tűzzön és a törvényszegőkre halálbüntetés várt.

Elküldték az embereket a környező megyékbe hálókkal, nyilakkal, hogy elegendő héjatollat gyűjtsenek. Kimondták, hogy aki a fiúnak elárulja az igazat, azt halálra ítélik.

Az évek teltek, múltak, és a fiúgyermekből dalia, a daliából férfi lett, aki különös furcsa dolgokon gondolkodott, azon dolgok megkülönböztetésén, amit azonosnak hittek, és azon dolgok hasonlóságán, amiről sokáig azt tartották, hogy különbözőek. Nagyon sok ember érkezett különböző vidékekről, azért, hogy meglátogassák és megkérdezzék, a határon álló őrök pedig mindenkit arra kényszerítettek, hogy hajukba héjatollat tegyenek. Amikor őt hallgatták, úgy tűnt, hogy szavai megvilágítják a sötétséget és szívük zenével telik meg, de amikor visszatértek hazájukba, szavai olyan távolinak tűntek és amit ebből megjegyeztek túl különösnek és megfontoltnak találták arra, hogy az életben segítségükre legyen. Néhányan közülük tényleg új életet kezdtek, de ez az új élet sokkal jelentéktelenebb volt, mint az előző, némelyek közülük sokáig nemes célt szolgáltak, de amikor hallották őt dicsérni és hazatértek, akkor vették észre, hogy amit idáig szerettek, kevésbé érdemes a szeretetre, mivel megtanulták tőle, hogy mily kevéssé különbözik a hazugság az igazságtól, mások, akik semmilyen célt nem szolgáltak, de békésen igyekeztek gondoskodni házuk jólétéről, azt vették észre, hogy próbálkozásaik gyengék és kevésbé készek az erőfeszítésre, mivel nagyobb célokat mutatott nekik. Sok fiatal megjegyezte, mikor szokatlan szavait hallgatták, mely a közönséges örömöt értelmetlennek tartja, ezért az elérhetetlen örömöket keresték és boldogtalanok lettek.

Azok között, akik eljöttek őt megnézni és meghallgatni ott volt a király leánya is, aki messzi lakott innen, és amikor az ifjú meglátta őt, beleszeretett, mert gyönyörű volt és szépsége különb, mint a többi nőé, de szíve hasonlított a többiekéhez. Ha a héjatoll titokzatosságára gondolt félelmet érzett. Lefegyverezve nagyságától félig elfogadta, félig elutasította nagy szerelmét. A király napról napra újabb és újabb ajándékokkal halmozta el, melyeket Indiából vagy Kínából hozatott, de ennek ellenére hol a mosoly és komorság, hol az elfogadás és elutasítás között ingadozott. Lábai elé rakta bölcsességét, és sok mindenről beszélt neki, amelyeket már a shidek is elfelejtettek, és úgy gondolta, hogy mindezt érti a leány, mert szépségével azonos okossággal bír.

A házban volt egy fiatal magas szőke férfi, aki ügyes és jártas volt mindenben. Egyik nap meghallotta a király a férfi hangját a bokrok között. „Kedvesem” – mondta – „gyűlölöm őt azért, amiért arra kényszerít, hogy ezt a piszkos tollat gyönyörű hajadba fonjad, és mindezt azért, hogy ez a ragadozó madár éjszaka nyugodtan aludjon a trónján”. És az a csöndes dallamos hang, melyet annyira szeretett, így válaszolt: „Az én hajam nincs olyan szép, mint a tiéd, és most, hogy kihúztam belőle a tollakat, megsimogatom kezemmel, mivel már nem hoznak rám félelmet.” A király sokmindent felidézett, amit már régen elfelejtett, mert nem értette őket, és most a véletlenül meghallott szavak kétségeket ébresztettek benne, amelyekről gondolatban kibeszélte magát, majd reszkető hangon rászólt a szerelmesekre. Kijöttek a bokorból, a lábához borultak és kegyelemért esedeztek. Lehajolt, kihúzta a leány hajából a tollat és szó nélkül elment. Visszavonult a trónterembe és magához hívatta költőit és bölcseit. A trón elé lépett és éles hangon így szólt: „Ti bölcsek, miért okoztátok azt, hogy a törvény ellen vétkeztek? Ti költők, miért okoztátok azt, hogy vétkeztem a tartózkodó bölcsesség ellen, mivel a törvényt emberek alkották az emberek boldogságáért, de a bölcsességet az Istenek alkották és semmilyen ember sem élhet az ő fénye mellett, mert fény, jégeső, eső és villám kerül az útjába, mely minden halandó pusztulásához vezet. Ti jogtudósok és ti költők éljetek a magatok módján és hívjátok a nem tétovázó Eochu-t, hogy uralkodjon felettetek, mivel én útrakelek rokonságom után.” Közéjük lépett és kihúzta előbb az egyik, majd a másik héjatollat hajából és szétszórta a padlóra terített gyékényre, aztán kiment és senkinek sem volt bátorsága utána menni, mert szemei úgy szikráztak, mint egy ragadozó madáré. Ezek után senki sem látta és nem hallotta többé a hangját.

A büszke Costello, MacDermot leánya és a rossz nyelvek

Costello hazajött a mezőről. Lefeküdt a magas kocka alakú háza elé az ajtóba, fejét kezével támasztva nézte a naplementét, éppen azon gondolkodott, hogy milyen idő is lesz. Ámbár Angliában Erzsébet és Jakab idejéből származó szokások már kimentek a divatból, de a vidéki nemesség között most kezdett eluralkodni. Született írként eddig csak nagy köpenyt hordott, arcának zavartalan magabiztossága és hatalmas teste büszkeséget és az egyszerű idők erejét tükrözte. Szemei átfutottak délről a hosszú fehér útra, mely összeolvadt a délnyugati égbolttal, és a lovasra, aki lassan erőlködve jött fel a dombon. Néhány perc múlva a lovas olyan közel került, hogy a szürkületben meg lehetett különböztetni kicsi aránytalan testét, hosszú ír köpenyét, a válláról lelógó törött dudát, valamint vastagszőrű lovát. Amint hallótávolságba került, elkezdett kiabálni: „Mi az, alszol Thomas Costello, amíg mások a fehér úton kínlódnak? Térj észre büszke Thomas, új híreket hozok! Szedd össze magad Te nagy bolond! Kelj fel a földről, Te nagy semmirekellő!”

Costello felkelt, és amikor a dudás odaért hozzá, galléron ragadta, kiemelte a nyeregből és megrázta.

„Haggy engem, haggy engem!” – kiabált a dudás, de Costello csak tovább rázta.

„Híreket hozok MacDermot lányától, Unától.” A nagy ujjak elengedték és a dudás lélegzetét vesztve a földre zuhant.

„Miért nem mondod, hogy tőle jössz?” – mondta Costello. „A végtelenségig püfölhettelek volna.”

„Tőle jövök, de semmit sem mondok, amíg nem fizetsz ezért a verésért.”

Costello esetlenül tapogatta az erszényét, melyben a pénze volt és eltartott egy ideig, amíg remegő kezével sikerült kinyitnia. „Itt van az összes pénz, ami az erszényemben van.” – mondta, és kiszórta a francia és spanyol érméket a dudás kezébe, aki a fogával ellenőrizte az érméket, mielőtt válaszolt volna.

„Jól van, ez rendes ár, de nem beszélek addig, amíg nem leszek védelem alatt, mert ha MacDermoték naplemente után elkapnak valamelyik kocsmában, vagy nappal a Cool-a-vin-ben, felakasztanak, vagy bedobnak valamilyen gödörbe, mint ahogyan a lótolvajokat is felakasztották négy évvel ezelőtt májusban.” Miközben beszélt, lovát a falból kiálló vasrúdhoz kötötte.

„Megteszlek személyi szolgámmá és dudásommá” – mondta Costello – „és senki sem mer majd ahhoz az emberhez vagy kutyához nyúlni, aki Thomas Costelloé.”

„Én teljesítem a parancsot, de csak egy korsó whiskyvel a kezemben, mert akármilyen rongyos is vagyok és semmim sincs, elődeim jól öltözöttek voltak és mindenből bőségük volt, mindaddig, amíg a házukat föl nem égették és állataikat Dillonba nem hajtották, hét évszázaddal ezelőtt azok, akiket a pokol tűzén látok majd jajveszékelni.” – mondta és ledobta a kantárt a földre.

Costello fölvezette őt a szűk kőcsigalépcsőn a szobába, ahol a padlót gyékény takarta és semmilyen kényelmes berendezés nem volt, – ami a vidéki nemességnél megszokottá vált – majd hellyel kínálta a kandalló mellett. Amikor a dudás leült, megtöltötte a szarvból készült korsót, és a palackot a korsóval együtt a földre tette, majd feléje fordult és megkérdezte tőle, Duallachtól, Daly fiától: „Eljön hozzám MacDermot leánya?”

„MacDermot leánya nem jöhet hozzád, mert apja asszonyokkal őrizteti, de meg kell mondanom neked, hogy mához egy hétre, Szent János előestéjén lesz az eljegyzése Navarával, és azt kéri, hogy légy ott, hogy tudjon rád inni Thomas Costello, amikor azt mondják, hogy igyon arra, akit a legjobban szeret. Így mindenki megtudja, hogy kié az ő szíve, és én azt ajánlom neked, vigyél magaddal jól megtermett férfiakat, mivel azokat a lótolvajokat, akik vigyáznak, a saját szememmel láttam.” Costello felé nyújtotta az üres korsót és így szólt: „Töltsd meg újra, és kívánom, hogy eljöjjön az a nap, amikor a világ összes vize mérges mederben folyik, és ne kelljen mást innom, mint whiskyt.”

Amikor látta, hogy Costello nem felel, csak ül és álmodozik, kirobbant: „Töltsd meg a korsót, mivel egyetlen egy Costello sem olyan nagy a világon, hogy ne szolgálja Dalyt, főleg ha ez a Daly a dudásaival járja a világot és Costellonak csak egy puszta dombja, üres háza, lovai és egy maréknyi tehene van.”

„Dicsérd csak magad Daly, mert szerelmes üzenetet hoztál a kedvesemtől.” – válaszolt Costello és közben megtöltötte a korsót.

Az elkövetkezendő napokban ide-oda járt és igyekezett összeállítani a testőrséget. Mindenki, akivel találkozott, tudott valamilyen történetet Costelloról: Az egyik elbeszélte, hogy mint fiúgyermek megölte az ellenfelét azzal, hogy erősen megfeszítette a szíjat, amellyel mindketten körbe voltak tekerve és hatalmas ellenfelét derékbatörte, mások pedig, hogy fogadásból hogyan húzta át a vadlovakat a gázlón, vagy amikor férfivá vált, hogyan törte el az acélpatkót Mayóban, de senkit sem talált, aki az indulatos sovány ember oldalán szembeszállt volna olyan gazdag és tekintélyes emberekkel, mint MacDermot a juhtenyésztő és Navara.

Ezután maga Costello ment el és elhozott egy villámsújtotta, gyengeelméjű földművest, aki istenítette őt az erejéért, egy kövér parasztot, kinek ősei a családjánál szolgáltak, egy pár suhancot, kik az ő kecskéit őrizték és felsorakoztatta őket a kandalló előtt. Elhozták magukkal vaskos pálcájukat és Costello mindegyiküknek adott még egy régi pisztolyt is; egész éjjel nála maradtak, ittak és falra szúrt fehér répákra lövöldöztek. Duallach a kandalló melletti lócán ült, öreg dudáján kedvelt dalokat játszott, és megszólta a lövészek ruházatát, azok ügyetlen lövéseit, majd magát Costellot, hogy nincsenek jobb szolgái. A munkás, az együgyű földműves és a fiúk már megszokták Duallach csipkelődéseit, de csodálkoztak Costello türelmén, aki ritkán járt vendégségbe vagy lakodalomba, de ha el is ment, nem tűrte volna semmilyen dudás szitkozódását.

Másnap este útnak indultak Cool-a-vin-be, Costello karddal az oldalán ment elől hozzáillő lovon, a többiek doronggal a hónuk alatt vastagszőrű lovakon. Amikor a dombok közötti mellékutakon az ingoványosban mentek, tüzeket vettek észre, melyekre más tüzek válaszoltak dombról dombra, láthatártól láthatárig, és mindenütt vörös tűzfényben táncoló csoportokat láttak. Amikor MacDermot házához értek, az ajtó előtt sovány emberek nem mindennapi népes csoportja táncolt a tűz körül, melynek közepén kocsikerék égett. Az ajtó mögül fény sugárzott és Erzsébet és Jakab kori tánclépések hallatszottak.

A lovakat a bokrokhoz kötötték, mivel a sok hasonlóan odakötött ló azt igazolta, hogy az istállók telve vannak, majd áttörték magukat az ajtóban álló falusiak között és bementek az udvarházba, a táncolók közé. A munkás, az együgyű földműves és a két fiú elkeveredtek a szolgák között, akik a mellékhelyiségben figyelek, Duallach leült a dudásokhoz, de Costello a táncolók között MacDermothoz ment, aki éppen az oldalán lévő MacNamarnak töltött whiskyt.

„Thomas Costello”, – mondta az öreg, – „jó tettet vittél véghez, hogy elfelejtetted mi történt, és eljöttél a leányom eljegyzésére.”

„Eljöttem, azért mert Costello De Angelo idejében az őseim legyőzték a Te őseidet, de aztán kibékültek és szerződést kötöttek örök időkre, hogy minden Costello szolgáival és dudásaival együtt elmehet minden ünnepségre, amit a MacDermotok rendeznek, és minden MacDermot szolgáival és dudásaival együtt elmehet minden ünnepségre, amit a Costellok rendeznek.” – válaszolta Costello.

„Ha rossz gondolatokkal jöttél”, – mondta MacDermot és elvörösödött – „ha erősebbnek érzed magad a fegyvereiddel, rosszul végződik számodra, mert eljöttek néhányan a feleségem családjából Mayoból, és itt van a három testvérem is szolgáikkal együtt az Örökhegyről.” – miközben ezt mondta, kezét a kabátja alatt tartotta, úgy mintha valamilyen fegyver nyelét fogná.

„Nem, azért jöttem csak, hogy búcsúzóul táncolhassak a leányoddal.” – válaszolta Costello.

MacDermot kihúzta kezét kabátja alól és falfehér leányához lépett, aki kicsit arrébb állt és békés szemeivel meredten bámulta a padlót.

„Costello eljött, hogy búcsúzóul táncoljon veled, mivel tudja, hogy ti ketten többé nem látjátok egymást.”

Amikor a táncolók közé vezette, alázattal, gyengédséggel és szerelemmel nézett fel Costello bátorságára és kedvességére. Elfoglalták helyüket a pavane nevű méltóságteljes táncban, amely a sarabandával, galleaddal és a mauri táncokkal együtt majdnem mindenkinél, – kivéve a legírebb kisnemeseknél – kiszorította az előző korból származó pantomimmal és versekkel átszőtt táncok élénkebb ritmusait, és ahogy táncoltak, melankólia és kölcsönös együttérzés kerítette őket hatalmába, mely a szerelem győzelmes jelét hirdette. Amikor az egyik tánc véget ért, a dudások letették hangszerüket és felemelték korsóikat. Ők kicsit odébb álltak a többiektől és elgondolkodva csendesen vártak, hogy elkezdődjék az új tánc, hogy a tüzet, mely szívükben égett, eltakarja. És így táncolták a pavanét, a sarabandát, a gallead és mauri táncot egész éjjel, sokan csak álltak és figyelték őket, a falusiak is az ajtónál leskelődtek, és elképzelték, hogy hogyan fognak unokáiknak mesélni arról, hogyan látták Costellot táncolni MacDermot leányával, Unával, és emellett a tánc és játék közepette MacNamar fel-alá járt, hangosan beszélt és buta tréfákat űzött. Az öreg MacDermot pedig egyre jobban vörösödött és várta, hogy hajnalodjon.

Végül úgy látta, eljött a pillanat, hogy mindennek véget vessen, és a tánc közbeni szünetben bejelentette, hogy a leánya most az eljegyzési kehelyből fog inni. Una ekkor odament hozzá és a vendégek félkörben helyezkedtek el, Costello a közelben a fal mellett állt, a dudás, az együgyű és a két suhanc pedig közvetlenül mögötte. Az öreg a falban lévő szekrényből kivette az ezüst kelyhet, amelyből az ő anyja és az anyjának az anyja is itta az eljegyzési pohárköszöntőjét, megtöltötte spanyol borral és átadta leányának a már szokásos szavakkal: „Igyál arra, akit a legjobban szeretsz!”

A kelyhet egy pillanatra a szájához emelte és kedves érthető hangon mondta: „Iszom az én igazi kedvesemre Thomas Costellora.”

Az öreg arcul ütötte a leányát, a kehely leesett a földre és csak gurult, gurult tovább a padlón csilingelve, mint a harang. Mély csend lett.

A szolgák között MacNamarnak sok embere volt, akik most előjöttek a hajlatból, és az egyik közülük, aki elbeszélő és költő volt, s akinek saját helye és tányérja volt MacNamar konyhájában, előhúzta francia tőrét az övéből, de Costello abban a pillanatban leütötte a földre. Ezt rögtön követte volna az acél csengése, ha nem hallatszott volna kiáltozás és dobogás az ajtóban álló parasztok és azok felől, akik mögöttük tolongtak, mivel mindenki tudta, hogy ezek nem az ír királynő gyermekei, hanem azok a vad írek, akik a Gara és Cara tó környékéről valók, Kellyk, Dockeryk, Druryk, O’Reganok, Mahonok és Lavinok, akik gyermekük jobb kezét nem keresztelték meg azért, hogy erősebb sebeket tudjanak ejteni, sőt még azt is mondták róluk, hogy farkasokat hívtak meg komájuknak.

Costellonak szinte megfehéredett a csuklója a kard markolatán, de végül elengedte és kíséretével együtt az ajtó felé ment. A táncolók mérgesen, de önként hátráltak előtte, mérges pillantásokat vetve a dobogó és kiabáló parasztok felé, de néhányan vidáman és gyorsan hátráltak azért, mert nevét dicsőség övezte. Végigvonult a mérges és barátságos arcok között, és a bokrok felé vette útját, ahol lovaik voltak megkötve; lóra ült és intett az embereinek, hogy kövessék és a keskeny mellékúton haladjanak. Amikor egy darabon elhaladtak, Duallach, aki utolsónak ment, megfordult a ház irányában, ahol MacDermot és MacNamar egy kis csoportja állt egy nagyobb falusi csoport mellett, és így kiáltott: „MacDermot megérdemled, hogy úgy érezd magad ebben a pillanatban, ahogy érzed, mivel mindig szűkmarkú voltál a dudásokkal, szegényekkel és az ágrólszakadt vándor emberekkel szemben.” – Alighogy ezt kimondta, a három idős MacDermot az Örökhegyről és maga az öreg MacDermot is a lovához futott, megragadta MacNamar lovának gyeplőjét és odakiáltott a többieknek, hogy kövessék. Sok sebesült és halott lett volna, ha a falusiak ki nem kapják a tűzből az égő fadarabokat és nem dobják a lovak közé, amelyek megijedtek és kitépték magukat azok kezéből, akik tartották őket és szétfutottak a mezőn. Amikor sikerült visszahozni a lovakat, Costello már messze járt.

Az elkövetkezendő néhány vasárnapon Costello elég sok hírt hallott Unáról, mert egyszer egy tojást áruló asszony, máskor pedig férfiak és nők, akik éppen a szent forráshoz igyekeztek, elbeszélték, hogy kedvese a Szent János előestéje után megbetegedett, és hogy hogyan lett egyszer kicsit jobban, majd megint rosszabbul.

Végezetül egy szolga jött el Costellohoz, aki éppen a két fiúnak segített kaszálni a réten, levelet adott át neki és elment. A levélben ezek a szavak állottak: – „Thomas Costello a leányom nagyon beteg. Meghal, ha nem jössz el hozzá. Ezért megparancsolom neked, hogy gyere el ahhoz, akit megfosztottál nyugalmától.”

Costello eldobta kaszáját, elküldött egyet a fiúk közül Duallachhoz és felnyergelte a maga és Duallach lovát.

Amikor megérkeztek MacDermot házához, késő délután volt, s a Gara tó kéken, elhagyatottan feküdt, és annak ellenére, hogy mikor még messzebb voltak, az ajtóban sötét árnyakat láttak eltűnni, – a ház most mégis olyan elhagyatott volt, mint maga a tó. Az ajtók nyitva voltak. Costello kopogtatott, majd újra kopogtatott, de senki sem válaszolt.

„Senki sincs itt?” – kérdezte Duallach. – „MacDermot igen büszke, hogy maga üdvözölje a bátor Costellot”, – és ezzel kinyitotta az ajtót. Egy nagyon öreg rongyos, piszkos nőt pillantott meg, aki a falnak támaszkodva ült a földön. Costello tudta, hogy ez Brigitta Delany süketnéma koldus, aki, mikor észrevette őket felállt és intett, hogy menjenek utána. Lépcsőn vezette fel Costellot és kísérőjét egy hosszú folyosóra, egy bezárt ajtóhoz. Kinyitotta az ajtót, félrehúzódott és leült, mint azelőtt. Duallach szintén leült a földre, közel az ajtóhoz.

Costello bement és nézte az ágyon alvó Unát. Leült mellé egy székre és várt. Hosszú idő telt el, de ő még mindig aludt. Duallach az ajtóból intett neki, hogy ébressze fel, de Costello még a lélegzetét is visszatartotta, hogy fel ne riassza. Majd Duallachhoz fordult és így szólt: – „Nem helyes, hogy itt maradok, amikor az ő rokonságából nincs itt senki sem, mivel a falusi nép kész arra, hogy rögtön megszólja az embereket.” Ezután lementek és a ház ajtajában álltak és vártak, de eljött az este és nem jött senki sem.

„Bolond volt, aki téged büszke Costellonak nevezett!” – mondta végülis Duallach. – „Hogyha látott volna téged így állni és várni ott, ahol csak egy koldust hagytak, hogy üdvözöljön, megalázott Costellonak nevezne.”

Costello és Duallach lóra ültek, de alig mentek egy darabon, Costello megállította a lovát. Sok perc telt el így, majd Duallach így szólt: – „Nem csodálom, hogy félsz megsérteni MacDermotot, hiszen sok testvére és barátja van, mégha öreg is, de azért erős és fürge férfi, királyi írek közül való és a Gallok ellenségei is az ő oldalán vannak.”

Costello a ház felé nézett, majd elpirulva így válaszolt: – „Esküszöm az Isten anyjára, hogy többé oda vissza nem megyek, ha nem küldenek utánam, mielőtt még átmegyek a Barna folyó gázlóján.” – és könnyedén tovább ment, közben a nap is lenyugodott és az ingovány fölött denevérek röpködtek. Mikor elérték a folyót, a szélénél egy pillanatra tétovázott, majd elment a közepéig és a sekélynél megállította a lovát. Duallach azonban átment a folyón és várt. Egy idő után Duallach nagyon haragosan elkiáltotta magát: – „Bolond volt, aki téged fogant, bolond volt, aki téged megszült, és bolondok azok is, akik azt mondják, hogy régi ősnemesi családból származol, te a savóarcú koldusok családjából származol, akik házról házra járva szolgaként hajlonganak.”

Costello lehajtott fejjel átment a folyón, megállt és megszólalt volna, ha a másik parton nem hallatszott volna lódobogás és nem gázolt volna át sietve egy lovas. MacDermot szolgája volt. Lélegzetvétel nélkül beszélt, mert úgy jött, mint egy versenyző: – „Thomas Costello, azért jövök, hogy visszavigyelek MacDermot házába. Amikor elmentél, Una felébredt és neveden szólított, mivel úgy tűnt neki, hogy ott voltál. Brigitta Delany, a süketnéma látta, hogy ajkai mozogtak és eljött a ház feletti erdőbe, ahol rejtőztünk, megfogta MacDermotot a kabátjánál fogva és elvitte a leányához. MacDermot látta, hogy leánya mennyire izgatott, megparancsolta nekem, hogy üljek a lovára és amilyen gyorsan csak lehet, visszavigyelek.”

Costello a dudás Duallachhoz fordult, derékon ragadta, kiemelte a nyergéből és a folyóból kiálló kőhöz vágta, de úgy, hogy az holtan zuhant a mélybe. Ezután sarkantyújával mérgesen a ló oldalába vágott és északnyugati irányba vágtatott a folyó partján, és nem állt meg csak később, amikor egy jobb gázlóhoz ért és a víz tükrében a felkelő holdat látta. Egy pillanatra megtorpant, de aztán mégis átment a gázlón és még tovább az Örökhegyen át egészen a tengerig, miközben szemével állandóan a holdat figyelte. De most a lova, amelyik teljesen leizzadt és nehezen lélegzett az állandó hajszától összeesett és ledobta az út szélére. Erőlködött, hogy lovát felállítsa, de amikor látta, hogy ez nem megy, elindult tovább egyedül a holdfény irányába. Elérkezett a tengerhez és észrevett egy vitorlást, amely ott volt kikötve. Most, amikor nem mehetett tovább, mert előtte mindenütt tenger volt, észrevette, hogy nagyon fáradt és hogy az éjszaka nagyon hűvös. A part közeli kocsmába ment és ledobta magát egy padra. A helyiség spanyol és ír tengerészekkel volt tele, akik éppen bort szállítottak és a kedvező szélre vártak, hogy elhajózhassanak. Egy spanyol rossz gall kiejtéssel megszólította, és megkínálta borral. Ivott és gyorsan összefüggéstelenül kezdett el beszélni.

Körülbelül három hétig fújt az igen erős szél, a tengerészek maradtak, ittak, beszélgettek, kártyáztak és Costello is maradt velük. A kocsmában egy padon aludt, ivott, beszélgetett és többet játszott, mint bármelyikük. Hamar elitta és eljátszotta pénzét, majd hosszú köpenyét, lovagló sarkantyúját, sőt még a cipőjét is. Végül megjött a kellő szél Spanyolország felé, a hajó legénysége csónakokkal a vitorláshoz evezett és a vitorlás hamarosan eltűnt a látóhatáron. Costello is elindult hazafelé és élete, mint egy szakadék tátongott előtte. Egész nap ment, és amikor beesteledett elérte az utat, amely a Gara tótól a Cays tó déli partjához vezetett. Itt utolérte a falusi csőcseléket, akik a két pap mögött haladó, jól öltözött tömeg mögött mentek, közülük néhányan koporsót vittek. Megállított egy öreget és megkérdezte, hogy ki temetése ez és honnan valók ezek az emberek. Az öreg így válaszolt: – „Ez Una temetése, MacDermot leányáé, mi pedig MacNamarok és a MacDermotok emberei vagyunk, te pedig Thomas Costello vagy, aki őt megölted.”

Costello a menet élére ment az emberek mellett, akik haragosan nézték és nem értette tisztán, amit mondtak. Egyszer csak megállt és újra megkérdezte, hogy ki temetése ez, és egy férfi így válaszolt: – „MacDermot leányát, Unát, akit megöltél, visszük az Insula Trinitatis szigetre, ott lesz eltemetve.” – Ez az ember felvett egy követ és Costellora dobta, és úgy arcul találta, hogy az egész arcát elöntötte a vér. Ő azonban tovább ment, alig érezte ezt a sebet, és amikor azokhoz ért, akik a koporsó körül voltak, közéjük furakodott, rátette kezét a koporsóra és hangosan megkérdezte: – „Ki van ebben a koporsóban?”

A három öreg MacDermot az Örökhegyről szintén követ vett fel és szóltak az ottállóknak, hogy ők is cselekedjenek így. Costellot elűzték az útról. Tele volt sebekkel.

Amikor a menet elment, Costello követte őket és távolról látta, hogy a koporsót egy nagy csónakba teszik, majd akik körülötte voltak szintén csónakba szálltak és könnyedén siklottak az Insula Trinitatis felé. Egy idő után látta, hogy a csónakok visszatérnek és azok, akik bennük ültek a parton lévő tömegbe vegyülnek, majd mindenki szétszéled a mellékutakon. Úgy tűnt neki, hogy Una valahol a szigeten van, lágyan mosolyog, és amikor mindenki elment, abba az irányba kezdett úszni, amelyikbe a csónakok haladtak. Megtalálta a friss sírt, ráborult és Unát hívta, hogy jöjjön el hozzá.

Egész éjjel ott feküdt és másnap egész nap, időnként hívta, hogy jöjjön vissza hozzá, de amikor eljött a harmadik éjszaka, elfeledte, hogy Una teste lent fekszik a földben, csak azt tudta, hogy valahol itt van a közelben és, hogy nem akar hozzá eljönni.

Hajnalban a falusiak hallották, amint elrettentő hangon hívja: – „Ha nem jössz hozzám Una, elmegyek és nem jövök vissza.” – és amikor ez elhangzott, hideg szél száguldott át a szigeten, és Costello látta elrepülni maga mellett a tökéletes asszonyokat, majd Unát, aki már nem mosolygott rá, gyorsan és haragosan szállt, és amikor elrepült mellette, arcul csapta és így kiáltott: – „Menj innen és ne gyere vissza többé!”

Costello felkelt a sírtól, nem értett semmit sem, csak azt, hogy kedvesét megharagította és, aki ezért azt kívánja, hogy elmenjen. Begázolt a tóba és elkezdett úszni. Tovább úszott, de érezte, hogy tagjai már nagyon fáradtak ahhoz, hogy megtartsák a vízen, még elúszott egy darabon, aztán feladta a harcot.

Másnap egy halász találta meg a nádasban a tó partján a fehér homokon fekve és hazavitette a házába. A falubeliek jajveszékeltek felette és halotti énekeket énekeltek. Az apátságban temették el az Insula Trinitatis szigeten, úgy, hogy őt és MacDermot leányát csak a temetkezési oltár választotta el egymástól, két kőrisfát ültettek feléjük, amelyek később ágaikkal összefonódtak és leveleik összekeveredtek.

Rosa Alchemica

I


Már több, mint tíz éve annak, hogy utoljára találkoztam Michael Robartes-szel, és először az ő adeptustársaival, láttam őt és tragikus végüket, különös tapasztalatokat éltem át, amelyek annyira megváltoztattak, hogy már az írásaim sem voltak többé olyan népszerűek, s kevésbé érthetőek lettek, és lehet, hogy ez rákényszerít arra, hogy menedéket keressek a Szent Dominika Rendben. Éppen akkor adtam ki az alkimistákról szóló művemet, a Rosa Alchemica-t, Sir Thomas Brown-éhoz hasonlót, és sok levelet kaptam olyan emberektől, akik hittek a titkos tudományokban, s szememre vetették, szégyenletesnek nevezték, mert semmit sem tudtak elfogadni nagyobb természetességgel, mint a művészek iránti szimpátiát, akik félig együttéreznek mindennel és amely bármelyik korban megindítja az emberi szíveket. Kutatásaim során hamar felfedeztem, hogy tanításuk nem csupán kémiai fantáziálás, hanem filozófia, amelyet az egész világra alkalmaztak, az elementumokra és magára az emberre is. Közönséges fémekből igyekeztek aranyat előállítani, mint minden dolog általános átváltozásának a részét, valamilyen isteni, megsemmisíthetetlen szubsztanciában. Ez adta a lehetőséget, hogy könyvemből egy fantasztikus álmodozást készítsek, az élet a művészetben történő átváltozásáról, a világ iránti határtalan vágy kihívásában, mely csupán esszenciából van teremtve.

Ültem a lakásomban az egyik dublini negyedben, a házban, melyben őseim hírnevet szereztek a város politikájában és generációjuk híres férfiainak barátságával. Nem mindennapos boldogságot éreztem, hogy végül is megvalósítottam régen dédelgetett gondolataimat és felcseréltem nyugalmamat ennek a kedvelt tanításnak a kifejezésére. Az arcképek inkább történelmi, mint művészi érdeklődést keltettek, eltűntek, és a pávakékkel és bronzzal teli kárpit egybeolvadt az ajtó előtt és nem engedett át semmilyen történelmet és dolgot, amelyet nem érintett meg a gyönyörűség és a nyugalom, és ahogyan így Revellire nézve a Szűz kezében lévő rózsáról elmélkedtem, melynek olyan pontos és lágy alakja volt, hogy inkább gondolatnak tűnt, mint virágnak, vagy Szent Ferencre gondoltam, szellemi csodálattal telve, megismertem a keresztény extázist, a szabályok és a szokások leigázása nélkül. Mikor átadtam magam a gondolatoknak a bronz istenek és istennők felett – melyeknek megvételére jelzálogot vettem fel –, pogány örömöket éreztem a különféle szépségtől, a leselkedő sors iszonyata és a sok áldozat erőltetése nélkül. És hogy megismerjem, amit akartam az emberi szenvedélyekből keserűség és telítettség nélkül, elég volt a könyvszekrényhez menni, ahol minden könyv bőrkötésű volt, bonyolult díszítéssel gondosan kiválasztott színben: Shakespeare, mint a világ dicsősége narancssárgában, Dante haragja komor pirosban, Milton kékben az ő formális nyugalmával. Magam köré gyűjtöttem az összes istent, azért, mert egyikben sem hittem, és megpróbáltam minden örömet, holott egyiknek sem adtam át magam és kívülálló voltam egyedül és elválaszthatatlanul, mint a kard hideg acélja. A győzelem érzésével néztem Herin madarait, a képzetek, melyek úgy szenvednek a fénylő tűzben, mint a bizánci mozaikok, tudatomnak, mely számára a szimbolizmus elengedhetetlen volt, kapunak tűnt az én világomban, mely semmit sem enged át, ami nem hatott olyan gyönyörrel, mint az övéké.

Egy pillanatra úgy gondoltam, hogy hány pillanatban álmodoztam arról, hogy lehetséges-e az életet megfosztani minden keserűségtől a halál keserűségén kívül, és így a gondolataim, amelyek néha előjöttek az ilyen elmélkedések után szomorú szenvedéllyel telítődtek. Minden hasonlóság: a Madonna az ő elgondolkodtató tisztaságával, örvendetes lelki arcok a reggeli fényben, az ő bronz istensége az ő nyugodt méltóságával, azok a vad kétségbeesésből kétségbeesésbe zuhanó alakok, akik a méltósággal teli világhoz tartoztak, melynek nem voltam részese, és minden saját tapasztalat, minden jelentősebb megfigyelés szenvedő álmot hozott a megváltoztathatatlan energiáról, melyet soha nem ismerhettem meg, sőt még a legtökéletesebb pillanatokban is két énem között voltam, melyből az egyik szomorú szemmel figyelte a másik elégedett pillanatait. Magam köré gyűjtöttem a más emberek olvasztókemencéjében készült aranyat, de a legnagyobb alkimista álom, a szív átváltoztatása fáradhatatlan szellemben, mely tőlem is olyan távol volt, hogy ebben nem is kételkedtem. Az utolsó vásárlásomkor szerzett kémiai készülékek készletéhez fordultam, mint ahogy ezt az eladó Rue le Peletierben megerősítette, hogy az valamikor Raymundus Lullusé volt, és amikor összekötöttem a lombikot az athanorral és hozzátettem a lavacrum maris-t, megértettem az alkímia tanítását, hogy minden élőlény elválasztva a nagy mélységtől, melyben a lelkek bolyonganak létező egységben, de mégis látszólag sokan jelen vannak. Büszkén szimpatizáltam a saját tudásommal, melyet a pusztulás utáni vággyal töltöttem, amely azt eredményezte, hogy az alkimista betakarta az oroszlán és a sárkány, a sas és a varjú szimbólumát, a harmat és a sanytra keresés esszenciáját, mely szétolvasztott volna minden halandó dolgot. Megismételtem Basilius Valentinus kilencedik kulcsát, amelyben az ítéletnapi tűz az alkimista tűzhöz hasonlít, és a világ az alkimista kemencéhez, és meg akarja mutatni nekünk, hogy előbb mindennek szét kell oldódnia, mielőtt még kijönne a fennkölt esszencia, anyagi arany vagy nem anyagi extázis. Igaz, szétolvasztottam a halandó világot és a halhatatlan esszenciák között éltem, de a csodálatos extázishoz mégsem jutottam el. Amikor ezekről a dolgokról gondolkodtam, félrehúztam a függönyt és néztem a sötétséget. Nyughatatlan fantáziámnak úgy tűnt, hogy minden apró fényes pont, mellyel tele volt az égbolt, az isteni alkimisták kemencéi, amelyek megállás nélkül dolgoznak, az ólmot aranyra, a fáradságot extázisra, a testet a lélekben, a sötétséget Istenben átváltoztatják, és az ő tökéletes munkájuk mellett szorongott bennem a halandóság, szomorúan hívtam, ahogy sok más tanult ember küzdött a mi korunkban a tökéletes lelki gyönyör megszületéséért, mivel egyedül csak az tudná felemelni a megannyi megfáradt lelket álmodozásában.



II


Álmodozásomat erőteljes kopogtatás zavarta meg a ház ajtaján. Főleg azért csodálkoztam, mert hozzám senki sem járt, és a szolgáimnak is meghagytam, hogy mindent csendben végezzenek, hogy ne zavarják az én titkos álmodozásait. Kicsit kíváncsi voltam és elhatároztam, hogy magam megyek az ajtóhoz. Elvettem a kandallóról az ezüst gyertyatartót és lementem a lépcsőn. A szolgák csendben távoztak, mert minden zaj elült a ház összes sarkában, a lenti helyiségekben semmi sem mozdult. Eszembe jutott, hogy azért, mert olyan kevés kellett nekem és az életben való részvételem annyira jelentéktelen volt, hogy úgy jöttek és mentek, amikor nekik tetszett, és előfordult, hogy egész órákra magamra hagytak. Az üresség és a csend világa, melyből minden álmot elűztem, bezárt engem és amikor elhúztam a reteszt, szinte beleremegtem. Megláttam magam előtt Michael Robartes-t, akivel már sok éve nem találkoztam. Vörös, borzas haja, szenvedélyes szeme, érzéki, remegő ajka és vastag ruházata tette, hogy úgy nézett ki, mint tizenöt évvel ezelőtt. Valami olyasféleképpen, mint a tékozló, a világi és a paraszt között. Nemrég érkezett Írországból – mint mondta –, és komoly ügyben jött el hozzám; igen egy olyan dologban, mely számára és számomra is fontos volt. Hangja felidézte bennem párizsi diákéveinket, és azért mert arra a mágneses erőre emlékeztetett, amellyel valamikor rendelkezett felettem, egy kis félelem keveredett a sajnálattal a kellemetlen zavarodás miatt, amikor a széles lépcsőn vezettem felfelé, amelyeken valamikor Swift is járt, kicsit viccelő és gúnyolódó beszédével, Curran történeteket mesélve és görög isteneket idézve a régi időkből, mielőtt még az emberi gondolkodás kifinomult és a művészet, valamint az irodalom romantikus mozgalmával kezdtek remegni valamilyen váratlan jelenés küszöbén. Éreztem, hogy a kezem remeg és láttam, hogy a gyertya fénye jobban táncol, mint ahogyan kellene, az isteneken és a nimfákon, melyeket a falon valamilyen olasz stukater alkotott a XVIII. században, és úgy készítette el, hogy úgy néztek ki, mint az első élőlény szabadon, alaktalanul megalkotva a sötétben. Mihelyst az ajtó bezárult és a pávás függöny leereszkedett közénk és a világ közé, olyan érzésem támadt – de nem értettem –, hogy valamilyen különleges, váratlan dolog fog történni. Átmentem a kandallóhoz és megláttam, hogy az Oraz Fontana által festett, porcelánbetétes, kis láncnélküli füstölő, amelyet antik amulettekkel töltöttem meg, a kandalló párkányán az oldalára dőlt és tartalma kiszóródott. Elkezdtem a tálba rakni az amuletteket, hogy időközben összeszedjem gondolataimat, azzal a megszokott tisztelettel, amely úgy tűnt, hogy az illetékes dolgokkal oly rég összetartozik, titokzatos reménnyel és félelemmel.

„Látom” – mondta Michael Robartes – „mindmáig szereti a füstölőt. De én értékesebb füstölőt tudok mutatni, bármelyiknél, mint, amit ezidáig látott.” Ezeknél a szavaknál kivette a kezemből a füstölőt és az amuletteket kis kupacba tette le az athanor és a lombikok közé. Leültem, ő a kandalló mellett foglalt helyet. Ott ült egy ideig füstölővel a kezében és nézte a tüzet. – „Eljöttem, hogy megkérdezzek valamit,” – mondta – „és a füstölő kellemes illatával tölti majd meg a szobát és a gondolatainkat, beszélgetésünk alatt.” – „Szíriában kaptam egy öregtől, aki azt mondta, hogy virágból van, méghozzá abból a fajtából, melynek nehéz, bíborvörös leveleit Krisztus kezére, lábára, hajára rakták a Getsemáné kertjében, és elárasztották nehéz illatokkal, amikor a keresztre és saját sorsára panaszkodott.” Kis selyem zacskóból a füstölőre szórta a port, a padlóra tette és begyújtotta; kékes füst áradt, mely előbb szétterült, majd lefelé húzódva Milton banánfájára hasonlított. Ugyanúgy hatott, mint ahogy a füstölőknél gyakran történik, gyengén elálmosodtam, úgyhogy egészen megriadtam, amikor elmondta: – „Azért jöttem, hogy megismételjem a kérdést, amit már Párizsban is feltettem, mely után inkább elment Párizsból, mintsem, hogy válaszoljon rá.”

Felém fordította tekintetét és a füstölő párájában láttam a kandalló tüzétől ragyogó szemeit, amikor válaszoltam: – „Arra gondol, hogy fel akarom-e szenteltetni magam az Alkimista Rózsarend által? Párizsban nem akartam, amikor még tele voltam kielégítetlen vágyakkal, és most, hogy végre elrendeztem az életem saját kívánságom szerint, úgy gondolja, hogy beleegyeznék?”

„Nagyon megváltozott azóta.” – válaszolta. „Olvastam a könyveit, és most, hogy ezek között a művészi dolgok között látom és jobban értem, mint saját maga önmagát, mert én is sokszor voltam ezeken a kereszteződéseken. Elvágta magától a világot és maga köré gyűjtötte az isteneket, melyeknek nem borul a lába elé, és a saját gondolataiban mindig rendezetlen és bágyadt, mivel az embernek muszáj elfelejtenie, hogy csak egy szerencsétlen szédelgő a zajos világban és időben, vagy keresni a kötést a mennyiséggel, mely ezt a világot és az időt irányítja.” – Majd csendben mondott valamit, amit nem hallottam. Mintha olyan valakinek mondta volna, akit én nem láttam.

Egy pillanatra úgy látszott, hogy a szoba elsötétül, mint akkor, amikor valamilyen különleges kísérlethez készülődöm, és úgy tűnt, hogy a páva az ajtón nagyobb fénnyel tündöklik. Elhessegettem az illúziót, amelyet, mint ahogyan sejtettem a füstölő hatása okozott, vagy csak nem akartam elismerni, hogy legyőzheti a mostani, érett eszemet, és mondtam: – „Ha elismerem, hogy szükségem van valamilyen lelki hitre és valamilyen formájára a tiszteletnek, miért járnék Eleúziszba és nem a Kálváriára?” – Előrehajolt és könnyed intonációval kezdett beszélni, és ahogy így beszélt, meg kellett birkóznom az álommal, mely mintha régebbi éjszakából származna, mielőtt az éjszaka véget ért, a nap kezdte elhomályosítani a gyertya fényét és a kép rámáján és a bronz isteneken eltakarta az apró fényeket, a füstölő kék füstjét pedig sötét bíborszínűre változtatta, eközben hagyta a pávákat szenvedve elégni, mintha minden egyes szín élő szellem lenne. Mély álomba merültem, melyben mintha távolból beszélt volna hozzám: – „És mégsincs senki, aki csak egyetlen istennel gazdagítaná magát.” – mondta. – „És minél több ember él az imaginációban és finomabb értelmezésében, annál több istennel találkozik és beszél velük, annál jobban közeledik Roland ereje felé, aki szétkürtölte az akarat és a testi gyönyör utolsó megnyilvánulását Roncesvall völgyében, és Hamlet hatalma alatt, aki látta őt eltűnni és sóhajtozott, és Faust hatalma alatt, aki mindenütt őt kereste a világban és nem tudott rátalálni, és mindazon számtalan istenség hatalma alatt, akik magukra vették a szellem testét a modern költők és regényírók gondolataiban, és hatalma alatt a régi isteneknek, akik a reneszánsz kortól mindent megkaptak az ő régi tiszteletéből a madár és a hal áldozatán, a koszorúillat és a füstölő füstjén kívül. A legtöbb ember azt gondolja, hogy ezt az istenséget az emberek alkották, és hogy majd újra megsemmisíthetik, de mi, akik láttuk őt magunk mellett elhaladni csengő fegyverrel, lágy öltözetben, és hallottuk őt beszélni érthető hangon, amikor a halálhoz hasonló extázisában feküdtünk, tudjuk, hogy állandóan alkotja és pusztítja az emberiséget, amely valójában csak az ő ajkának remegése.”

Felkelt, ide-oda járkált, és éber álomban csónakká vált, mely szőtte a hatalmas bíborszínű szövetet, aminek redőit kezdte megtölteni a nyugalom. A szoba megmagyarázhatatlanul csendes lett, mintha minden a világon ezen a szöveten és azon a szövésen kívül befejeződött volna. „Eljöttek hozzánk, eljöttek hozzánk,” – szólalt meg újra, – „mindenki, aki valaha is álmaiban volt, mindenki, akikkel találkozott a könyvekben. Itt van Lear, kinek feje még mindig vizes a vihartól, és nevet, hogy létezőnek hitte magát, hisz ön is csak árny, és árnynak tartotta őt, aki örök isten, és itt van Beatrice félig mosolygó alakkal, úgy, mintha az összes csillag készülne eltűnni a szerelem sóhajában, és itt van az alázatos Isten anyja, Őt, aki nagy varázslattal vette körül az embereket, akik igyekeztek szívüket megcsalni, hogy Ő egyedül uralkodhasson, de Ő mégis kezében tartja a rózsát, melynek szirma Isten, és most – ó, ki közeledik – Afrodité a lemenő alkonnyal, számtalan verébbel és lábainál ülő fehér és szürke galambokkal.” Álmom közepén láttam, hogy megfeszítette a bal karját és végigment rajta a jobb kezével, mintha galamb szárnyát simogatná. Erőszakos próbát tettem, mely mintha kettétépett volna, és erőltetett elhatározással mondtam: – „Magával akarna ragadni a bizonytalan világba, amely félelmet kelt, és az ember mégis csak addig nagy ember, ameddig hatni tud, hogy az ő értelme mindent visszatükrözzön pártatlan pontossággal, mint a tükör.” Úgy tűnt, hogy teljesen ura vagyok magamnak, tovább beszéltem, de sokkal határozottabban és gyorsabban: – „Megparancsolom magának, hogy azonnal távozzon, mert a maga ideái és fantáziái csak illúziók, melyek mint férgek belopják magukat a civilizációba, ha hanyatlani, és az értelmekbe, ha sorvadni kezdenek.” Észrevétlenül harag lett úrrá rajtam és az asztalról elvettem az alembic-ot, fel akartam állni és megütni őt, de ekkor úgy tűnt, hogy a pávák mögötte hatalmas méretet öltöttek, és kiesett a kezemből az alembic. Elárasztott a zöld, kék és bronztollak tengere, és amikor kilátástalanul küzdöttem benne, távoli hangot hallottam, mely azt mondta: – „Tanítónk Avicenna megírta, hogy minden élet a bomlásból származik.” A vergődő tollak most teljesen elleptek, és tudtam, hogy száz évet küzdöttem, végül mégis legyőztek. Lesüllyedtem a mélybe, amikor a zöld, a kék és a bronz is, melyek – úgy tűnt, ellepték a világot, átváltoztak égő tengerré, és ez a tenger elvitt engem, és amikor tovább sodort, hívó hangot hallottam a fejem fölött: – „A tükör két darabra tört.” – ekkor egy távolabbi hang szólalt meg győzedelmes kiáltással: – „A tükör számtalan darabra tört.” Ezután fehér kezek sokasága nyúlt felém, felettem furcsa arcok hajlongtak és félig jajveszékelő, félig kedves hangok hozták a szavakat, melyeket abban a pillanatban elfelejtettem, ahogyan kimondták. Kiemeltek a tűz áradatából, és éreztem, hogy az emlékeim, a reményeim, a gondolataim, az akaratom és minden, amit magamnak hittem szertefoszlott, ezután úgy éreztem, hogy felfelé emelkedem a megszámlálhatatlan lények tömegében, melyek, ahogy értelmeztem, valamilyen módon valósabbnak látszottak, mint a gondolatok, mindegyik beburkolva az örök pillanatba, tökéletességbe emelő kezek, a ritmikus szavak kis körében, álmodó szemekkel és félig lezárt szemhéjjal. Ezután átmentem ezen hasonmások mögé, melyek olyan gyönyörűek voltak, hogy szinte megszűntek létezni, és amikor megszenvedtem ezeket a kétes hangulatokat, és úgy tűnt, hogy sok terhével a világnak átmentem abba a halálba, mely gyönyörű magában, és abba az egyedüllétbe, mely után a sokaság szüntelenül vágyódik. Úgy hatott, hogy a dolgok, amelyek valamikor éltek, eljöttek és megmaradtak a szívemben és én az övékében, nem ismertem volna meg soha a halandóságot és a könnyeket, hogyha egyszerre nem estem volna a biztos vízióból az álmok bizonytalanságába és, ha nem lettem volna egy csepp szétolvasztott arany, mely határtalan gyorsasággal hullott az éjszaka gyönyörűen kidíszített csillagaival és, ahol körülöttem mindenütt győzelmes melankolikus jajveszékelés volt. Megállás nélkül hullottam, csak hullottam és az a süvítés csak a szél süvítése volt a kéményben, és amikor felébredtem az asztal felé hajolva a fejemet támasztottam a kezemmel. Láttam, hogy az alembic a távolabbi sarokban himbálódzik, ahová elgurult, és hogy Michael Robartes engem figyel és vár. – „Elmegyek ahová akarja.” – mondta. – „És megteszem, amit parancsol, mert találkoztam az örök dolgokkal.” – „Tudtam,” – mondta – „hogy okvetlenül így kell választania, ahogy választott, amikor hallottam, hogy kezdődik a vihar. Messzire kell mennie, mert nekünk megparancsolták, hogy a saját templomunkat a tiszta hullámok és az emberek tisztátalan csoportja között építsük fel.”



III


Amikor a kihalt utcákon keresztül mentünk, meg sem szólaltam, mert a tudatom tele volt különös gondolatokkal és benyomásokkal, úgy éreztem, hogy ki voltunk zárva a körülhatárolt életből, meztelenül bedobva a parttalan tengerbe. Voltak pillanatok, amikor a vízió visszajönni készült, és én félig bolondos örömmel vagy szomorúsággal felidéztem bűntetteket és hőstetteket, szerencsét és szerencsétlenséget, vagy gyors szívdobogással kezdtem álmodozni életemtől idegen reményekről és borzalmakról, vágyakról és becsvágyról, majd újra beleremegtem a gondolatba, hogy valamilyen hatalmas érthetetlen lény áthatolt a gondolataimon. Hosszú napokig tartott, míg ez az érzés teljesen elmúlt, és most, amikor menedéket keresek az egyetlen örvényben, összetartozást érzek azokkal az emberekkel, akiknek személyiségük nem a tömeggel tartó, akik ismeretlen szekták kápolnáiban és gyülekezőhelyein jönnek össze, mert azt éreztem, hogy a merő szokások és elvek szétfoszlanak az erő előtt, mely ha úgy akarják, hysterica passio vagy tiszta őrültség, amely mégis annyira hatalmas volt a maga melankolikus győzelmével, hogy remegek, hogy fel ne ébresszen újra és ki ne ragadjon a megtalált, új nyugalomból.

Amikor a szürkületben megérkeztünk a nagy, félig üres állomásra, úgy tűnt nekem, hogy annyira megváltoztam, mint amilyen még nem voltam, mint egy pillanatra remegő ember az örökkévalóság előtt, vagy örökké síró és nevető a pillanat felett. Amikor kiértünk és Michael Robartes elszunnyadt, ami hamar megtörtént, alvó arca, melyben nyoma sem volt semminek sem, amely úgy megrázott és, ami most sem hagyott aludni, feldúlt tudatom számára inkább álarcnak tűnt, mint arcnak. Egy fantasztikus elképzelés kerített hatalmába, hogy az ember emögött az álarc mögött szétolvad, mint só a vízben és ez a maszk nevet és lélegzik, felhív vagy fenyeget az embertől kisebb vagy nagyobb lények parancsára. „Ez itt egyáltalán nem Michael Robartes, Michael Robartes halott, halott már tíz vagy húsz éve.” – ismételtem magamnak. Végül is lázas álomba merültem, néha felébredve, amikor éppen valamelyik városka nedvességtől fénylő palakő tetői, vagy éppen valamelyik, a hűvös reggeli fénytől szenvedő csendes tó mellett haladtunk el. Túl gátlásos voltam ahhoz, hogy megkérdezzem hová megyünk, vagy hogy megfigyeljem milyen jegyeket vett Michael Robartes, de megtudtam a nap állásából, hogy nyugatnak haladunk, arról, ahogy a fák felvették a rongyos futó koldus lehajtott fejének alakját, kelet felé fordulva, azonnal felismertem, hogy a nyugati partokhoz közeledünk. Rögtön ezután felfedeztem balra az alacsony dombok között a tenger fehér foltokkal és csíkokkal zavaros szürkeségét.

Amikor kiszálltunk a vonatból, még egy darabot gyalog kellett megtennünk. Nekivágtunk szorosan begombolva a kabátunkat, mert erős, csípős szél fújt. Michael Robartes hallgatott és úgy látszott, hogy ezt azért teszi, hogy egyedül hagyjon a gondolataimmal, és ahogyan így lépkedtünk a tenger és a hegynyúlvány sziklás oldala között, új pontossággal tudatosítottam, hogy milyen megrázóan voltak bevésve gondolkodásom és érzésem összes szokásai, vagy nem állt-e be valamilyen titokzatos változás gondolkodásom lényegében, mert a szürke hullámok bóbitával díszített repülő habjai részesévé váltak a hemzsegő, fantasztikus életemnek, és amikor Michael Robartes megmutatta a régimódi négyszögletű házat a hozzáépített kisebb és modernebb épületével a szélcsendes oldalon, a széteső és elhagyatott gát végén, és azt mondta, hogy ez az Alkimista rózsa temploma, fantasztikus elképzelés kerített hatalmába, ahogy a tenger, mely fehér habjaival mosta, követelte, mint részét valamilyen meghatározatlan szenvedélyes életnek, amely harcba szállt a rendezett és gondosan irányított belsőnk ellen, és megfélemlíteni készült a világot az éjszakában olyan sötétséggel, mint az éjszaka, amely a klasszikus világ bukása után következett be.

Egy része az eszemnek kinevette ezt a fantasztikus szörnyűséget, de a másik, az a rész, amely még ezidáig is a vízióban fuldoklott, meghallgatta az ismeretlen katonák ütközetének hangját és remegett az elképzelhetetlen fanatizmustól, melyek ezekben a szürke kicsapongó hullámokban lebegtek.

Csak néhány lépést tettünk meg a védőgáton, amikor észrevettük az öreget, aki bizonyára őrszem volt, egy megfordított hordón ült közel ahhoz a helyhez, ahol nemrégen kőművesek dolgoztak a gát repedésein, lámpa volt előtte, mint amilyet a kocsiban felakasztva szoktunk látni. Láttam, hogy ez szintén „voteen”, ahogy a vidékiek mondják, mert a hordó szélén egy szögön rózsafüzér lógott. Amikor ezt megláttam, beleremegtem, nem is tudom miért. Amikor már néhány lépéssel mögötte voltunk, hallottam, amint gallul így szól: – „Imaszolgák, imádkozók, menjetek a pokolba a boszorkányaitokkal és ördögeitekkel együtt, menjetek a pokolba, hogy a heringek újra visszatérjenek az öbölbe!” Néhány pillanat múlva hallottam, amint mögöttünk félig kiabál, félig morog. „Nem féltek?” – kérdezte. – „Hogy majd ez a vad halásznép elkövet ellenetek valami kétségbeejtőt?”

„Én és az enyémek” – válaszolta, – „már régen emberi bántalmazások és emberi segítség nélkül élünk, mivel egyek vagyunk a halhatatlan szellemmel, és halálunkkor teljesedik ki a legnagyobb alkotás. És ezen emberek számára is eljön majd az idő, hogy feláldozzák a márnát Artemisznek vagy valamilyen másféle halat másfajta, új istenségnek, persze ha nem építik újra szürke kőből saját istenük templomát. Az ő uralmuk sohasem szűnt meg, noha saját erejében egy kicsit elgyengült, mert a sidhek most is ott röpködnek minden szélben és táncolnak, játszanak a karddal, de nem tudják újra felépíteni saját templomukat addig, ameddig itt nem lesz gyötrelem és győzelem és amíg végül nem kerül sor arra a régen megjósolt ütközetre a Fekete Malac völgyében.

Szorosan haladtunk a gát falánál a tenger felőli oldalon, hogy védjük magunkat a csapkodó hullámok és a szél ellen, amely bármelyik pillanatban legyőzhetett volna minket, és csendben eljutottunk a négyszögletű ház ajtajához. Michael Robartes kulcsával kinyitotta, láttam rajta a sós szelek nyomát, hosszú üres folyosókon vezetett fel a szőnyeg nélküli lépcsőn egy kis szobába, melyben körös-körül polcok voltak könyvekkel. Elmagyarázta, hogy hoznak nekem ételt, de csak gyümölcsöt, mert szükséges, hogy a ceremónia előtt gyengébb böjtnek vessem alá magam, és egyúttal az étellel könyvet is hoznak a tanításokról és a rend módszereiről, s efelett kell eltöltenem a maradék délutáni napfényt. Elment és megígérte, hogy a ceremónia előtt egy órával visszajön. Átnéztem a polcon lévő könyveket és megtaláltam egyet a legteljesebb alkimista könyvtárakból, melyeket ezidáig láttam. Ott volt Morinus műve, aki halhatatlan testét hajból készült inggel fedte, Avicennáé, aki részeges volt és mégis jártas a szellemek légiójában, Alfarabié, aki annyi szellemet rakott a bábjaiba, és úgy tudott vele hatni, hogy az emberek nevessenek vagy sírjanak, és a halálhoz hasonlító merevségbe essenek, Lullusé, aki magára öltötte a vörös kakas alakját, Flamelé, aki feleségével, Parnellával sok száz évvel ezelőtt elkészítette az elixírt, amelyről azt regélik, hogy a mai napig is él a dervisek között, és még sok-sok kevésbé ismert mű. Nagyon kevés misztikus volt ott, az alkímia misztikáján kívül, és az, ami felől alig kételkedtem, azért, mert Robartes csak egy istennek volt az alattvalója a sok közül, a szépség korlátolt értelmének, amit nélkülözhetetlen következménynek tartott, de felfedeztem egy sor hasonmását William Blake jövendölő írásainak, és leginkább a sokasága miatt, amely megtöltötte a színes illusztrációkat, és amely olyan volt, mint vidám halak a hullámokon, mint amikor a hold issza a harmatot. Észrevettem még több költőt és prózaírót más korból, de csak azok voltak, akik valamit jelentenek, de természetesen a legnagyobbak mindenütt ott voltak, akik képzelőerejükkel üzentek nekünk valamit, amire már nem volt szükségük, amikor a magasba emelkedtek tüzes szekereiken.

Nemsokára kopogtatást hallottam az ajtón. Egy nő jött be, aki egy kevés gyümölcsöt tett az asztalra. Úgy ítéltem meg, hogy valamikor szép lehetett, de valamitől az arca beesett volt, amit úgy feltételezhettem volna, ha valahol máshol látom meg, mint érzéki felindulást és gyönyör utáni szomjat, de nem fért hozzá kétség, hogy ez csak a gyönyör utáni képzelet szomja volt. Megkérdeztem őt a ceremóniával kapcsolatban, de nem kaptam más választ, mint fejcsóválást; beláttam, hogy csendben kell kivárnom a beavatást. Amikor befejeztem az étkezést, újra bejött, feltett az asztalra egy nem mindennapi kidolgozású bronzszekrényt, meggyújtotta a gyertyákat és elvitte az ételmaradékot a tányérral. Amikor egyedül maradtam, a szekrény felé fordultam és megláttam, hogy az oldalain ábrázolt Herin pávái széttárják szárnyukat egészen a tetejéig, a háttérben nagy csillagokkal, mintha ezzel azt akarta volna jelezni, hogy az égbolt része az ő ünnepüknek. A szekrényben pergamen kötésű könyv volt, és a pergamenen nagyon finom kidolgozású aranyszínű alkimista rózsa, mely felé sok dárda irányul úgy, mintha át akarná döfni, de mindhiába, ahogyan azt a szétzúzott dárdahegyek is mutatták a legközelebbi rózsaszirmokon. A könyv a pergamenen gyönyörű, olvasható írással volt készítve, itt-ott szimbolikus képekkel és színes illusztrációkkal Splendor Solis mintájára.

Az első fejezet leírta, hogy hat kelta eredetű diák hogyan tanulmányozta az alkimista tanításokat, és hogyan fejtette meg az egyik a Pelikán, a másik a Zöld Sárkány, a következő a Sas, mások pedig a Sol és a Sulfur rejtélyét. Amely egy sor véletlennek tűnt, és az is volt, mint ahogyan a könyv mondta, a természetfeletti erők vezetése összehozta őket Dél-Franciaországban egy vendéglő kertjében, s ahogy így együtt elbeszélgettek, arra jutottak, hogy az alkímia fokozatos desztillációja a lélek tartalmának, és már készek voltak félretenni minden halandót és magukra venni a halhatatlanságot. Ekkor egy bagoly repült el a fejük felett eltűnve a zörgő szőlőlevelek között, és egy anyóka jött botjára támaszkodva leült egész közel hozzájuk és átvette a gondolatot ott, ahol abbahagyták. Amikor elmagyarázta a szellemi alkímia egész lényegét, felszólította őket, hogy alapítsák meg az alkímia rózsarendjét. Elment, majd amikor utána akartak menni, sehol sem találták. Megalapították a rendet, közös vagyonuk volt és közösen dolgoztak a felfedezéseken, és amikor már tökéletesek lettek az alkímia tanításában, lények jelentek meg nekik, amik jöttek és újra elmentek és tanították őket egyre varázslatosabb titokra. A könyv ezekről a titkokról csak annyit beszélt, amennyit egy kezdőnek szabad volt tudnia és nagy valószínűséggel tárgyalta az elején gondolataik független valóságát, ami állítólag tanítás, és ebből indul ki minden igaz tanítás is. Ha elképzelitek – mondta a könyv – a hasonmását az élőlényeknek, ez mindjárt a bolyongó lélek akadálya, ami ide-oda jár jót és rosszat cselekedve, amíg el nem jön halála pillanata; a könyv még több istentől származó példát említ. Eros megtanította megalkotni az alakot, melyben isteni élet lakozhat és alvó értelemmel súghatja, mit akar; és Ate másában, melyből démoni lények önthetnek bolondulást, vagy nyugtalan álmot és alvadt vért; és hogy Hermes egy kutya, és ha intenzíven elképzelik, hogy az ágyuk mellett ül, ott fog őrködni addig, amíg fel nem ébrednek, és mindent elzavar a leghatalmasabb démonokon kívül; és ha az elképzelésük gyenge lesz, akkor a kutya is gyenge lesz és a démonok győznek, és a kutya hamar elpusztul; és Afrodité úgy hat, hogyha erős fantáziával elképzeljük a galambokat ezüst koronával, és ha megparancsoljuk nekik, hogy a fejünk fölött röpködjenek, akkor lágy turbékolásuk édes álmot hív elő a halhatatlan szerelemről, hogy lebegjenek a halált hozó álom felett. És az összes isten ugyanúgy sok figyelmeztetéssel és jajveszékeléssel jelent meg, mert minden gondolat állandóan olyan lényeket szül és elküldi őket, hogy egészséget vagy betegséget, örömet vagy bolondulást okozzanak. Hogyha alakot szeretnétek adni a rossz hatalomnak – írta tovább a könyv –, muszáj lenne őt elcsúfítani; kinyújtott ajkakkal az élet utáni szomjával, vagy aránytalan testtel, melyet az élet terhe okozott; de az isteni hatalmak csak gyönyörű alakban jelennének meg, melyek ugyancsak remegő hasonmások, a létezésből kitérők, a bezáruló időtlen extázisban és félig zárt szemekkel elragadnak az elaltató csendbe. Testetlen lelkek, melyek beléptek ezekbe a hasonmásokba, amelyeket az emberek kedvnek neveznek, és amelyek a világban a változásokat okozzák; mert ugyanúgy, mint a varázsló vagy a művész előhívhatja saját maga, amikor akarja, úgy előhívható a varázsló vagy a művész értelméből is, vagy ha ezek démonok lennének a bolondok vagy egyszerű emberek értelméből is, amilyen alakban akarják, és a hangjukkal és gesztusaikkal terjeszkedhetnek a világban. Ílymódon vitték véghez a nagy eseményeket; a hangulat, mely istenség vagy démon, behatolt, mint könnyű levegő az emberi tudatba és ezután megváltoztatta a gondolatukat és cselekvésüket; még a hajukat is, akik szőkék voltak feketék lettek és a haj, mely fekete volt megsárgult, és a birodalmak eltolták határaikat, úgy, mintha az csak összefújt falevél lenne. A könyv többi részében az alak, a hang és a szín szimbólumai voltak, odaítélésük az isteneknek és démonoknak, tehát a beavatott kialakíthatja bármelyik isten vagy démon hasonmását, és olyan erős lehet, mint Avicenna azok között, akik a könny és a nevetés gyökere alatt élnek.



IV


Körülbelül naplemente után két órával visszajött Michael Robartes és azt mondta, hogy meg kell tanulnom egy nagyon régi tánc lépéseit, mert később, amikor a beavatásom megtörténik, háromszor kell részt vennem a mágikus táncban, mert a ritmus állítólag az élet kereke, amelyen csak az törhet meg, mely mulandó és véletlen, de a szellem felmenthető. Megfigyeltem, hogy a lépések eléggé egyszerűek, hasonlítanak bizonyos ókori görög táncok lépéseire és mert fiatalon jó táncos voltam és sok különös gall táncot ismertem, nagyon hamar megjegyeztem. Ezután engem és önmagát is alkalmi öltözékbe öltöztetett, mely stílusával Görögországra és Egyiptomra emlékeztetett, de tűzpiros színe szenvedélyesebb életre, mint amilyen az élet ezekben az országokban; kezembe tette a láncnélküli bronz füstölőt, melyet valamilyen modern művész készített rózsa formájában és azt mondta, hogy nyissam ki a kis ajtót azzal az ajtóval szemben, melyen bejöttem. Rátettem a kezemet a kilincsre, de abban a pillanatban, amint ezt megtettem, hatott a füstölő füstje, talán az ő varázslatának segítségével, így újra álomba merültem és úgy éreztem, hogy egy kis keleti üzlet pultján fekvő maszk vagyok. Sokan bejöttek tiszta és nyugodt szemekkel – felismertem, hogy ezek többek, mint emberi lények – és vizsgálták az arcomat, de végül nevetve a sarokba hajítottak; de mindez egy pillanat alatt eltűnt, mert ahogy felébredtem, a kezem még mindig a kilincsen volt. Kinyitottam az ajtót és egy különös folyosón találtam magam, melynek oldalán mozaikból istenek voltak kirakva, nem kevésbé gyönyörű, mint Ravennában a keresztelőkápolnában, de szépsége kevésbé volt jelentős; minden istent uralkodó színével ábrázoltak, amely bizonyára szimbolikus szín volt, melyet minden isten előtt a mennyezetről lelógó különlegesen illatozó lámpák viszonoztak. Tovább lépkedtem és végtelenül csodálkoztam, hogy azok a lelkesedők hogyan tudták mindezt a gyönyörűséget létrehozni egy ilyen félreeső helyen, és félig arra hajlottam, hogy higgyek bizonyos anyagi alkímiában, tekintettel erre a sok rejtett gazdagságra; és amint tovább lépkedtem a füstölő állandóan változó színű füsttel töltötte meg a levegőt.

Megálltam egy ajtó előtt, melynek bronzlapja nagy hullámokat ábrázolt és az árnyaikban szörnyű arcok halvány jelei voltak. Úgy tűnt, hogy az ajtó mögött meghallhatták lépteinket, mert egy hang hívott: „A sérthetetlen tűz műve be van fejezve!” és Michael Robartes azonnal válaszolt: „Tökéletes arany jött ki az athanorból.” Az ajtó kitárult és egy nagy köralakú terembe értünk nők és férfiak közé, akik tűzpiros ruhában könnyedén táncoltak. A mennyezeten hatalmas rózsa volt mozaikból kirakva, és a falakon szintén mozaikok, melyek az istenek és az angyalok ütközetét ábrázolták, ahol az istenek úgy tündököltek, mint a rubin és a zafír, az angyalok pedig egyformán szürkék, mert ahogy azt Michael Robartes megsúgta nekem, feladták saját istenüket és többé nem fedik fel szívüket az Alázat és a Szomorúság Istene iránti szeretetből. Pillérek támasztották alá a mennyezetet és valamiféle kör alakú folyosót alkottak, és minden pillér része volt az isteni alakokat ábrázoló oszlopnak – úgy tűnt, a szél istenének –, amelyek örvénnyel, emberfeletti táncban lebegtek, furulyán és cimbalmon játszva; és ezekből az alakokból álló csoportok kinyújtott kezei füstölőt tartottak. Felszólítottak, hogy a füstölőmet tegyem egy ilyen kinyújtott kézbe és foglaljam el a helyemet és táncoljak. Amikor visszatértem a pillértől, láttam, hogy a padlózat zöld kőből készült és a közepén halovány kereszten a sápadt Krisztust ábrázolták. Kérdeztem Robartes-t, hogy ez mit akar jelenteni. Azt válaszolta, hogy így akarják „a lábak sokaságánál megszüntetni az Ő egységét”. A tánc itt-ott felzúgott, követve a padlón levő szirmokat, amelyek utánozták a mennyezeten levő rózsa szirmait, az elrejtett hangszerek hangjánál, melyek régiesek lehettek, mert még soha ilyet nem hallottam; a tánc minden pillanattal indulatosabb lett és úgy tűnt, hogy a lábunk alatt a világ összes szele felébredt. Nemsokára elfáradtam. A pillér mögé álltam és figyeltem, amint jönnek-mennek a lánghoz hasonló alakok, és lassan félálomba merültem, amelyből felébresztettek, láttam a rózsa szirmait, amelyek most már így ránézve nem tűntek mozaiknak, a füsttől megterhelt levegőben könnyedén szétterülve változtak át nem mindennapi gyönyörű lényekre. Homályosak és ködösek voltak, de táncba kezdtek és tánc közben egyre pontosabb alakot öltöttek, így megkülönböztethettem a gyönyörű görög és fennkölt egyiptomi arcokat, és néha megadva az isten nevét is a kezében lévő pásztorbot vagy a feje felett repkedő madár szerint. Nemsokára minden halandó lába táncolt a halhatatlanok fehér lábainál; és a zavaros szemekben – melyek a nyugodt árnyas szemekbe néztek – láttam a legnagyobb vágynak a lángját, mintha a végtelen bolyongás után megtalálták volna fiatalkori szerelmüket. Néha, de csak egy pillanatra, megláttam egy magányos homályos alakot lefátyolozott arccal, aki homályos fáklyával tűnt el a táncolók között, de csak úgy, mint álom az álomban, mint árnyék az árnyékban, sugallat, amely mélyebb forrásból ered, mint a gondolat, felismertem, hogy Eros volt az eltakart arccal, hogy semmilyen ember sem, amíg világ a világ, ne ismerje meg, mi a szerelem, és ne nézhessen a szemébe azért, mert egyedül Eros teljes szellem az összes isten közül, és érzelmekbe rejtőzik, ha emberi szívekkel akar találkozni, melyek nem az ő lényegéből származnak. Így az az ember, aki nemesen szeret, megismeri a szerelem végtelen érzését kimondhatatlan bizalommal, végtelen szimpátiával; ha nem tisztességesen szeret, megismeri a gyors féltékenységet, a hirtelen gyűlöletet és a kielégítetlen vágyakozást – de a nyílt szerelmet sohasem ismeri meg. Amikor ezekre a dolgokra gondoltam, rám szólt egy hang a pirosruhás alakok tömegéből: „Táncba! Nincs itt senki sem, akit nélkülözhetünk a táncban; táncba, táncba! Hogy az istenek megalkossák a testet szívünkből!” És mielőtt még válaszolhattam volna, szenvedélyek titkos hulláma kerített hatalmába úgy, mintha a tánc lelke hatna a mi lelkünkre, és sem egyetértve, sem ellenállva, elragadtak a táncolók közé. Egy halhatatlan, fennkölt nővel táncoltam, a hajában fekete liliomok voltak és álmodozó viselkedése mélyebb bölcsességgel terhelt, mint a sötétség a csillag és a szerelem között, amely a vizek felett lebegett. És ahogy egyre tovább táncoltunk, szétáradt a tömjén illata körülöttünk, betakarva minket, mintha a világ szívében lennénk, és úgy tűnt, hogy múlnak az évek, viharok törnek ki és elpusztulnak ruhái hajlataiban és a hajában.

Egyszerre csak észrevettem, hogy szemhéja meg sem rezzent, hogy liliomaiból nem esett ki egyetlen fekete szirom sem és, hogy liliomai mozgás közben el sem mozdultak a helyükről; nagy szörnyűséggel megértettem, hogy olyan lénnyel táncolok, aki több vagy kevesebb, mint az emberi lény és aki a lelkemet issza, mint az ökör az útszéli pocsolyát – lesüllyedtem és sötétség vett körül.



V


Hirtelen felébredtem, mintha valami ébresztett volna, és láttam, hogy vastagon festett padlón fekszem és, hogy az alacsony mennyezeten nagyjából lefestett rózsa, körülöttem a falon pedig félig befejezett képek vannak. Pillérek és tömjénfüstölők itt nem voltak; körülöttem húsz alvó feküdt gyűrött öltözékben, arccal felfelé fordulva, ami miatt úgy jelentek meg képzeletemben, mint üres maszkok; a hosszú ablakból, amit azelőtt észre sem vettem, rájuk esett a nedves hajnal; kint a tenger zúgott. Nem messze észrevettem a fekvő Michael Robartes-t és mellette egy felborult, bronzból vert tálat, amely úgy nézett ki, mintha valamikor tömjén lett volna benne. Amint így ültem sietős, kiabálós, felindult férfi és női hangokat hallottam meg, amelyek a tenger zajával keveredtek. Felugrottam és Michael Robartes-hez futva igyekeztem felverni álmából. Ezután megragadtam a vállánál és igyekeztem felhúzni, de visszaesett és gyengén felsóhajtott. A hangok egyre erősebben és mérgesebben hangzottak, majd nehéz dörömbölés hallatszott az ajtón, az erődítmény felőli oldalról. Egyszer csak meghallottam a fa nyikorgó hangját, és tudtam, hogy az ajtó enged, ezért a helyiségben lévő ajtóhoz futottam. Feltéptem és kifutottam a folyosóra, melynek puszta padlója kopogott a lábam alatt és találtam a folyosón egy másik ajtót, mely az üres konyhába vezetett; amikor átmentem az ajtón két pattanást hallottam gyorsan egymás után és a sietős léptekből és kiáltozásokból rájöttem, hogy a gátra vezető ajtó betört. Kiszaladtam a konyhából a kisudvarra és innen néhány fokkal lejjebb a gát ferde oldalán szemben a tengerrel, ettől a foktól a tenger szélén másztam, és fülemben hallottam azokat a haragos hangokat. A gátnak ezt a részét nemrég rakták ki újra gránitkővel, tehát majdnem teljesen moha nélküli volt; de amikor elértem a gát régi részét, amely a zöld moha miatt olyan csúszós volt, hogy nem maradt más hátra, mint kimászni az útra. Az Alkímia rózsa temploma felé néztem, ahol halászok és asszonyok kiabáltak lassan elcsendesedve, és láttam, hogy az ajtónál és a gáton nincs senki sem; de amint így nézelődtem, kiszaladt egy kisfiú az ajtó mögül és nagy köveket kezdett el gyűjteni a rakásból, amely arra az esetre volt elkészítve a gránit bálvány alá, ha valamilyen nagy vihar lerombolná a gátat. Amint álltam és figyeltem a tömeget, rám mutatott egy öreg – azt hiszem ő volt az a „voteen” – és valamit dadogott; a tömeg elfehéredett ahogy minden arc felém fordult. Szaladni kezdtem és számomra jól jött, hogy az evezősöknek a lábuk gyengébb volt, mint a kezük és a többi testrészük; és amint így szaladtam, mégis hallottam az üldözőim lábdobogását és mérges hangjukat, mert úgy éreztem, hogy a levegőben a fejem felett szétárad a sok hang ujjongása és siránkozása, amelyek már rég elfelejtődtek, mint ahogy elfelejtődik az álom abban a pillanatban, amikor felébredsz.

Most is vannak pillanatok, amikor úgy tűnik nekem, hogy hallom azokat az ujjongó és siránkozó hangokat, és amikor úgy tűnik, hogy a bizonytalan világ, amely csak félig veszítette el hatalmát a szívem és az eszem fölött, készül egészen a hatalmában tartani engem, de a nyakam körül rózsafüzér van, és amikor hallom, vagy amikor úgy érzem, hogy hallom őt, szívemhez szorítom és mondom: „Ő az, a neve legion, az ajtónknál van, ravasz szellemességgel ámítja eszünket, szépséggel hízeleg szívünknek, és nincs másban bizodalmam, csak »Tebenned« – és a harc, mely máskor háborog bennem, elcsendesül és én nyugodt vagyok.”

A tábla törvénye

„Megengedi nekem, Aherne,” – mondtam – „hogy megkérdezzek magától valamit, amit már évek óta meg szeretnék kérdezni, de nem volt bátorságom megtenni, mert idegenek lettünk egymásnak? Miért utasította el a berettát, majdnem az utolsó pillanatban?” Amikor együtt éltünk, nem törődött sem a borral, sem az asszonyokkal, sem a pénzzel, és semmi másra nem figyelt, csak a teológiára és a miszticizmusra. Lestem a pillanatot az ebéd ideje alatt, hogy feltehessem neki ezt a kérdést, mostanra megbátorodtam, mert felengedett a tartózkodásából és közömbösségéből, melyek elfoglalták bizalmas barátságunk helyét, mióta utoljára visszatért Itáliából. Azelőtt még a magánügyeimről és a majdnem szent dolgaimról is kérdezgetett. Úgy gondoltam, hogy őszinteségem hasonló őszinteséget érdemel tőle.

Amikor beszélni kezdtem, felemelte borát, amelyet olyan jól ki tudott választani és amelyet kevéssé értékelt; és miközben beszéltem, könnyedén letette a poharát, elgondolkodva tartotta az asztalon úgy, hogy a bor sötétvörös színűre festette a lágy hosszú ujjait. Az akkori benyomásom arcáról és alakjáról mindmáig él az emlékezetemben, és elválaszthatatlan egy másik fantasztikus képtől: az emberi képzelettől tart lángot puszta kezében. Számomra ebben a pillanatban ő volt fajunk legnagyobbja, aki ha félművelten a formalizmus és a konvencionális állítás vagy tagadás racionalizmusa fölé emelkedik, vagy ha alá süllyed – és ha a reményeim, amelyet a világnak és a papságnak dédelgetek, nem tettek vakká –, elfordít a lehetséges vágyaktól és az intuíciótól a határtalan vágyakhoz, hogy semmilyen emberi lény se foghassa fel, az anyagtalan intuícióig, melynek hirtelen és távoli tüze súlyos tudatlanságot hagy a kéz és a láb körül. Félig apát, félig kalandor természete volt. Szükségszerűen váltogatja tetteit álmodozásra és álmodozását tettekre, és az ilyen embereknek nincsen sem helyük, sem végleges céljuk, sem pedig megnyugvásuk ezen a világon. Amikor együtt tanultunk Párizsban egy kis csoporthoz tartoztunk, amely az alkímiát és a miszticizmust kutatta. A dolgok többnyire hihetőbbek voltak a hitével, mint Michael Robartes-é és felülmúlta őt fantasztikus gyűlöletével minden élet ellen. Ez a gyűlölet egy különös, látszólagos ellentmondásban lelt kifejezésre, félig valamilyen fanatikus apáttól kikölcsönzött, félig kigondolt, hogy a gyönyörű művészet azért volt a világon, hogy felforgassa a nemzeteket és magát az életet is azzal, hogy mindenütt határtalan vágyakat gerjeszt, mintha fáklyát dobna az égő városra. Ez a gondolat, úgy hiszem abban az időben nem volt több, mint látszólagos ellentmondás, a fiatalok elképzeléseinek túlzott megnyilvánulása; és csak írországi visszatérte után kezdődött el benne a hit erjedése, amely népünkhöz közeledik, amikor imaginatív életünk újraébred.


Felállt és mondta:

„Jöjjön, megmutatom magának miért; biztosan megérti.” – elvette a gyertyákat az asztalról és világított a hosszú kikövezett folyosón, amely a magánkápolnájába vezetett. Jezsuiták és papok hasonmásai között mentünk el, melyeket az ő családja adott az egyháznak, és amelyek közül nem egy híres lett; a metszetek és fotográfiák, amelyek különösen hatottak a néhány festmény között, amelyek az ő kis vagyonát képezték, szinte koldusi lemondással élt azon dolgok között, melyek után a legtöbb ember vágyakozik, és amelyeket útjain megvásárolhatott. A fotográfiák és a metszetek mesteri képek másolatai voltak több iskolából; de minden gyönyörűségben, amely a vallás, vagy a szerelem, vagy az erdők és a hegyek fantasztikus meglátásának szépsége volt, temperamentummal átszőtt szépség, amely mindig az abszolút érzelmeket keresi, és amelynek megvan az állandó, ámbár nem a legtökéletesebb kifejezése a legendákban, istentiszteletekben és a kelta nép zenéjében. A szenvedélyes és az elbűvölő melegség biztonsága Francesco angyalainak arcán az elragadtatás és Michelangelo sybilljeinek fennkölt arcán a bizonytalanság, mint remegő lelkek a lélek és az értelem felindultsága között: a szüntelen arcok a sieni templom freskóiról, amelyek a vékony lángokhoz hasonlítanak a modern szimbolisták és preraffaeliták képzelete szerint gyakran okozták azt, hogy számomra az a hosszú, szürke, komor folyosó a visszhangjával úgy tűnt, mint az örökkévalóság csarnoka.

A kápolna majdnem minden részletére, ahová beléptünk a szűk gótikus ajtón – melynek küszöbére titkos isteni látogatók finoman léptek az üldöztetés korában – emlékeztem; mert ebben a kápolnában még fiúként voltam először, a középkor szellemével elragadtatva, mely most – gondolom – uralkodva befolyásolja életem. Egy dolog volt, ami újnak tűnt: egy négyszögletű bronz szekrényke, mely az oltáron volt elhelyezve hat meg nem gyújtott gyertya és egy ében feszület előtt, amely azokhoz a szekrényekhez hasonlított, amelyeket régebben drága anyagokból készítettek, mint a szent könyvek ládáját. Aherne intett, hogy üljek a bükkből készült padra. Kinyitotta a bronz szekrénykét a tetején és kivett belőle egy bőrkötésű könyvet, melyet fénytelen ezüstből készült filigrán díszítések borítottak. „Ez a kötés azon könyvkötők egyikétől származik, akik Canevir számára kötöttek; a Giulio Clovi, későbbi reneszánsz művész, kinek nem tolakodó, lágy alkotásaival készült a könyv, a régi példány minden fejezetéből kiemelte az első oldalt és a helyébe más oldalt tett, melyen felül ügyesen elkészített betű és híres emberek miniatúrája látható azokról, akikről a szóbanforgó fejezet szól; és máshol mindenütt, ahol a kézirat üres helyeket hagyott, behelyezett valamilyen ízléses emblémát vagy egy összetettebb képet.”

Kezembe vettem a könyvet és elkezdtem forgatni az aranyozott, tarka lapokat és közelebb tartottam a gyertyához, hogy felismerjem a papír anyagát. „Hol szerezte ezt a csodálatra méltó könyvet?” – kérdeztem. „Amennyiben eredeti – ennél a világításnál ezt nem tudom megítélni – felfedezte a világ egyik legértékesebb tárgyát.”

„Biztosan eredeti” – válaszolta. „Amikor az eredetit megsemmisítették csak egy másolat maradt. Egy florenciai lantos tulajdona volt, ő róla szállt a fiára és így tovább generációról generációra, amíg egy lantoshoz nem került, aki Benvenuto Cellini apja volt, és őtőle Giulio Clovi-hoz; Giulio Clovi-tól egy római vésnökhöz és így generációról generációra; miközben a vándorlás története vele együtt szállt, amíg az Aretin család tulajdonába nem került, és így Giulio Aretin-hez, a művészhez és fémmunkáshoz, onnan Pico della Mirandola kabbalisztikus álmok kutatójához. Sok éjszakát töltött velem Rómában a filozófia kérdéseinek elemzésével és végül annyira kiérdemeltem a bizalmát, hogy megmutatta nekem ezt itt, az ő legnagyobb kincsét. Mikor látta, hogy milyen nagyra értékelem ezt a könyvet és érezte, hogy ő már öregszik és a benne lévő tanítások már neki úgysem segítenek, eladta nekem egy nem éppen nagy összegért, ha mérlegelem a könyv ritkaságát.”

„Milyen tanítás ez?” – kérdeztem. „Valamilyen középkori aprólékos elemzések a Hármasság jelleméről, melyek ma már csak arra jók, hogy megmutassák, hogy milyen sok dolog, amelyek valamikor a világot mozgatták, számunkra már hasznavehetetlenek.”

„Sohasem tudtam magát rávenni, hogy megértse” – mondta sóhajtva, „hogy a hitben minden fontos, de maga is elismeri, hogy ez a könyv a dolgok lényegére tapint. Látja a táblákat, melyeken latinul írt parancsolatok voltak?” A helyiség vége felé néztem az oltárral szemben és láttam, hogy az a két márványtábla hiányzik, és a helyükön két nagy üres elefántcsonttábla van, mintha csak másolatai lettek volna azon kis tábláknak, melyeket az íróasztal felé szoktunk tenni. „Lesöpörte az Atya parancsolatait” – mondta tovább, „és a szent Szellem parancsolataival kiszorította a Fiú parancsolatait. Az első könyvet Fractura Tabulamm-nak nevezik. Ebben felsorolja a nagy művészek neveit, akik elkészítették, mint vésett tárgyat és mint sok más tárgy hasonmását, melyek meghajoltak előttük és szolgálták őket; a második fejezetben a nagy szellemek nevét, akik hiába vették fel szent Uruk Istenük nevét; és a hosszú harmadik fejezet, szent arcok emblémájával megjelölve, amely szélén szárnyak vannak, azok dicséretére, akik nem szentelték meg a hetedik napot és elfecsérelték a többi hatot, de mégis szép kellemes napokat éltek át. Ez a két fejezet olyan emberekről szól, akik kinevették saját szüleiket, emlékeztetve, hogy az ő istenük idősebb, mint a szülők istene; és ez, amely emblémaként Michael kardját viseli, dicsőíti azokat, akik titkos gyilkosságokat vittek véghez és azokat, akik népük számára békét vívtak ki, amely amore somnoque gravata et vestibus versicoloribus volt, szerelemmel és álommal és tarka öltözékkel terhelve; és itt ebben, sápadt csillaggal a végén, azon nemes suhancok élete van, akik más férfiak asszonyait szerették és emlékké váltak, amelyek sok gyenge szívet változtattak át a csók tüzében; és ez a szárnyakkal körbevett fej a zsiványok története, akik a tengeren vagy a pusztában éltek, melyeket egyenlővé tesz az íj remegő húrjával, nervi stridentis instar, és az a két utolsó, melyek tiszta tűz és arany, a szatirikusoknak ajánlott, melyek hamis tanúbizonyságot tettek saját szomszéduk ellen, és mégis tisztázták az örök haragot, és azoknak, akik jobban vágytak, mint mások a gazdagság és a nők után, és ezért nagy birodalmakat uraltak és gazdagítottak.”

„A második könyv, amit Straminis Deflagratio-nak neveznek, megismétli a beszélgetéseket, amelyeket Joachino Flore folytatott kolostorában Costale-ben és később a La Silla hegyekben utazókkal és vándorokkal, más országok törvényeiről; arról, hogy az egyik országban a szemérem erénynek számít, a lopásnak viszont kis súlya van, míg más országban a lopás bűntett és a szemérmetlen dolgoknak nincs akkora jelentőségük; az emberekről, akik magukhoz ragadták ezeket a törvényeket és ducesse vesta Dei sidera-vá váltak, csillagokká, melyek Isten köpenyéből szóródtak ki.”

„A harmadik könyv a mű befejezése, az úgynevezett Lex Secreta és eredeti sugallattal leírja az egyedüli Örök Evangéliumot; a látomásával fejeződik be, amit a La Silla hegyekben élt át. Látomásában diákjai voltak, a levegő kék mélységében ültek a trónokon és hangosan nevettek, mely olyan volt, mint az idő szárnyának suhogása: Coelis in coeruleis ridentes sedebant discipuli mei super thronos; talis erat risus, qualis temporis pennati susurrus.”

„Keveset tudok Joachino Flore-ról,” – mondtam, „azon kívül, hogy Dante a nagy doktorok közé sorolta. Ha ilyen különös eretnekségnek hódolt, nem értem hogy történt, hogy erről Dante nem hallott semmit, pedig Dante nem békült meg az Egyház ellenségeivel sem”.

„Joachino Flore közvetlen elismerte az Egyház tekintélyét, sőt kérte, hogy az összes megjelent művét és azokat, amelyek kívánságára halála után jelennek meg, vessék alá a pápa cenzúrájának. Azt tartotta, hogy ezeknek a műveknek élniük kell és nem megjelenni, mert ezek a gyerekek és a pápa az apjuk, de titokban azt tanította, hogy mások, amelyekből egyre több lesz, azok a kiválasztottak, ne csak éljenek, hanem megjelenítsék a rejtett isteni szubsztanciát, amely szín, zene, lágyság és édes illat; és hogy ezeknek nincs atyjuk, kivéve a Szentlelket. Éppen úgy, mint ahogyan a költők, festők és zenészek is saját művükön dolgoznak, ugyanúgy megalkotva a törvényes és törvénytelen dolgokból, amíg azt a szépséget testesítik meg, amely a halál után van, ezek a Szentlélek gyermekei, pillanataikban rászegezett tekintettel dolgoznak a fénylő szubsztancián, melyen az idő megvette az alkotás szemetét; mert a világ csak azért létezik, hogy a jövendő leszármazottak fülébe elmeséljék; és a szörnyűség, az elégedettség, a születés és a halál, a szerelem és a gyűlölet, a Fa termése csak eszközök a legnagyobb művészet számára, melyek az élettől nyernek bennünket és összegyűjtenek minket az örökkévalóságba, mint galambokat a galambdúcokba.”

„Hamarosan elmegyek és sok országot bejárok, hogy megismerjek minden eseményt és sorsot, és amikor majd visszatérek, megírom a magam titkos törvényét ezekre az elefántcsonttáblákra, ugyanúgy, mint a költők és regényírók művészetük alapelvét művük bevezetőjében; és magam köré gyűjtöm a diákokat, hogy tanulmányozásával felfedezzék saját törvényüket, hogy a Szentlélek királysága szélesebben és szilárdabban legyen megalapozva.”

Fel, s alá járkáltam hallgatva szavai tüzét és nem kis aggodalommal figyeltem gesztusai izgatottságát. Megszoktam, hogy különféle spekulációkat hallok tőle és mindig olyan ártatlannak láttam őt, mint egy perzsamacskát, amely a kandallóm előtt félig bezárja elgondolkodó szemeit és hosszú körmeit nyújtogatja. De most mégis harcolni akartam az igazhitűségért vagy csak a mindennapi észért; de semmi jobbat nem találtam, amit mondhattam volna, mint:

„Nem kell mindenkit a törvény szerint ítélni, mert van ilyen krisztusi parancsolat a szeretetről.”

Megfordult, csillogó szemekkel nézett rám és mondta: „Jonathan Swift megalkotta az urak lelkét ebben a városban azzal, hogy úgy gyűlölte a hozzá közel állókat, mint önmagát.”

„Lesz ahogy lesz, nem tagadhatja, hogy ilyen veszélyes tanításokat hirdetni annyit jelent, mint óriási felelősséget magára vállalni.”

„Leonardo da Vincinek” – felelte, „van egy jelentős mondata: Reménye a hazatérésnek a saját korábbi állapotában olyan, mint az éjszakai kínok fény utáni vágya; és az ember, aki szüntelen vággyal vár minden új hónapot, és minden új évet, rájön, hogy a dolgok, melyek után vágyakozik, mindig későn érkeznek, és nem veszi észre, hogy saját maga megsemmisítése után vágyakozik.” „Hogy lehet tehát az út, amely az Isten szívéhez vezet nekünk más, mint veszélyes? Miért magának kellene, aki még csak nem is materialista, mérlegelni a világ összefüggéseit és rendjét, mint azoknak, akiknek nincsen más, csak ez a világ? Nem értékeli az írókat, akik semmit sem akarnak kimondani, és ha az eszükkel nem tudják könnyebbé tenni azt, amit jognak hívnak; miért kéne tehát megtagadni a szabadsághoz hasonlót a legnagyobb művészetnek, a művészetnek, mely minden művészet alapja? Igen, szétküldöm ebből a kápolnából a szenteket, a szeretőket, a lázadókat és a jövendőmondókat; a lelkeket, amelyek körbe veszik magukat békével, mint fűből készített fészekkel; és másokat, kik felett elsírom magam. Sok évig fog még erre a szekrénykére por szállani; és majd felnyitom és az izgatottság, amely lehet, hogy az utolsó nap lángjai, feltör a tető alól.”

Nem kívántam azt az estét vele tölteni, mert nagyon izgatott volt és féltem őt felbosszantani, majd amikor néhány nap múlva elmentem hozzá, nem találtam otthon, háza zárva és üres volt. Mélyen sajnáltam, hogy nem sikerült legyőzni az eretnekségét és felülvizsgálni különös könyvének eredetét. Az áttérésem után bűnbánatot éreztem a hibám miatt, amelyet csak néhány év múlva tudtam megítélni.



II


Körülbelül tíz év telt el beszélgetésünk óta, és egyedül sétáltam az egyik dublini rakparton, a folyóhoz legközelebb eső oldalon. Néha megálltam, hogy válogassak a könyvek között az öreg antikváriumban és elgondolkozzam Michael Robartes és testvérisége szörnyű sorsán; ekkor a rakpart másik oldalán egy magas, meghajlott férfit láttam meg könnyedén sétálni. A zavaros szemű lelketlen maszkban Owen Aherne arcát ismertem fel, mely valamikor olyan határozott és finom volt. Átmentem gyorsan a rakpart másik oldalára, de csak néhány lépést tettem, amikor megfordult, mintha meglátott volna, és elsietett egy mellékutcában. Mentem utána, de a folyó északi oldalán lévő tekergő utcákban elveszítettem. Aztán néhány héten keresztül kérdezősködtem mindenkinél, aki ismerte, de senkinél sem jelentkezett. Hiába kopogtattam régi házának ajtaján, és már majdnem meg voltam győződve arról, hogy tévedtem, amikor újra megláttam egy szűk utcában a Four Courts mögött és követtem őt egészen a háza ajtajáig.

Kezem a vállára tettem; megfordult és egyáltalán nem volt meglepve; de az is lehetséges, hogy számára, kinek belső világa egészen magába szívta a külső világot, évekig tartó elzárkózása a délelőttből a délutánba való elzárkózás volt. Fogta a nyitott ajtót, mintha be sem akarna engedni és lehet, hogy szó nélkül elvált volna tőlem, ha nem szólók: „Owen Aherne, valamikor bízott bennem; nem akar újra bízni bennem és nem mondja el mi valósult meg azokból a gondolatokból, amiket tíz évvel ezelőtt ebben a házban elemeztünk? – vagy lehetséges, hogy már elfelejtette őket.”

„Joga van megtudni,” – mondta, „mert, ha elmondtam magának azokat a gondolatokat, meg kell mondanom a legnagyobb veszélyüket, melyek bennük vannak, vagy inkább azt a mérhetetlen bűnt, mely benne van; de amint ezt meghallgatja, örökre el kell válnunk, azért mert elveszett vagyok és el kell rejtőznöm”.

Követtem a kikövezett folyosón és láttam, hogy a sarkak tele vannak porral és pókhálókkal, hogy a képek a portól szürkéllenek és pókhálók borítják be, és hogy a por és a pókhálók, melyek az ablakban lévő szentek rubinjait és zafírjait fedik nagyon homályosak. Odamutatott, ahol a homály gyengén megvilágította az elefántcsonttáblákat és láttam, hogy a táblák apró betűkkel vannak megtelve; odaléptem és elkezdtem olvasni. Latinul írt átgondolt kazuisztika volt sok példával magyarázva, nem tudom azonban, hogy ezek a példák az ő saját, vagy más emberek életéből voltak-e. Csak néhány rövid mondatot olvastam el, amikor úgy tűnt, hogy a helységet gyenge illat tölti meg. Megfordultam és megkérdeztem Owen Aherne-től, hogy meggyújtotta-e a füstölőt.

„Nem,” – válaszolta, és egy padra mutatott, melyen az üres és rozsdás füstölő feküdt; amikor megszólalt, úgy tűnt, hogy a lágy illat eltűnik, és meg voltam győződve arról, hogy ezt csak elképzeltem.

„Nagyon boldogtalanná tette a Liber inducens in Evangelium aeternum filozofikus könyv?” – kérdeztem.

„Eleinte tele voltam boldogsággal” – válaszolta, „mert megéreztem az isteni extázist, a halhatatlan tüzet minden vágyban, minden reményben, minden kérésben, minden álomban; és láttam a levelek árnyékában, a vizek mélyében, az emberek szemében az Ő képét, mint a tükörben, és úgy éreztem magam, mintha Isten szívét készülnék megérinteni. Ezután minden megváltozott és tele lettem nyomorral és szerencsétlenséggel; és boldogtalanságomban megértettem. Megértettem, hogy azért nem vétkezhetem, mert felfedeztem létezésem törvényét, és csak kifejezhetem vagy sem a magam létezését, és megértettem, hogy Isten egyszerű és tetszőleges törvényt alkotott, hogy vétkezhessünk és vezekelhessünk!”

Leült az egyik fapadra és elhallgatott. Lehajtott feje, lecsüngő kezei és közönyös teste nagyobb levertséget mutattak, mint bármelyik kép, amellyel életemben vagy akármelyikkel a művészetben találkoztam. Az oltárra támaszkodtam, figyeltem őt és nem tudtam, mit is mondhatnék. Észrevettem fekete, szorosan feszülő kabátját, rövid haját és kiborotvált fejét, amely papi ambíciói emlékét őrizte, és megértettem, hogy a katolicizmus hogyan ragadta el az örvény közepén, amit filozófiának nevezett; és észrevettem a kialudt szemeit és sápadt bőrét, és megértettem, hogy ebből a filozófiából nem sikerült megvalósítania többet annál, mint visszatartani önmagát a szakadék szélén. Megteltem szorongással és sajnálattal.

„Meglehet” – beszélt tovább, „hogy az angyaloknak, akiknek szíve az isteni extázisból és teste az isteni intellektusból van, nincs szükségük másra, mint a halhatatlan elementumok iránti éhségre a reményben, a vágyban és az álmokban; de mi, akiknek szíve minden pillanatban meghal és kiknek teste szétfoszlik mind a levegő, meg kell hajolnunk és szófogadónak kell lennünk!”

Közelebb léptem hozzá és mondtam: – „Az ima és a vezeklés olyanná teszi magát, mint amilyen a többi ember.”

„Nem, nem” – válaszolt, – „nem vagyok azok közül való, akikért Krisztus meghalt, és éppen ezért muszáj rejtve maradnom. Leprás vagyok, melyből az örökkévalóság sem gyógyíthat meg. Láttam az egészet, és hogyan hihetném újra, hogy a rész az egész? Elvesztettem a saját lelkemet, azért, mert kilestem az angyalok szeméből”.

Hirtelen láttam, mert elképzeltem, hogy látom, hogy a helység elsötétül és homályos alakok bíborszínű öltözékben, homályos, ezüstösen világító fáklyákat emelgetnek kezükben, és Owen Aherne fölé hajlanak; és láttam, vagy elképzeltem, hogy cseppeket látok, mint égő viaszt hullani a fáklyából és nehéz bíborszínű füstöt – mint a füstölőt – lángokból kijönni és körülöttük szállani. Owen Aherne szerencsésebb, mint én, aki félig be voltam avatva az Alkímia rózsa rendbe, vagy talán nagy isteni tisztelet övezte újra, levert és közömbössé lett és semmit sem látott ezekből a dolgokból. Nekem azonban remegtek a térdeim, mert azok az alakok a bíborszínű öltözékben minden pillanatban egyre halványabbak lettek és sisteregni hallottam a viaszt a fáklyákban. Úgy tűnt, hogy nem látnak engem, mert tekintetüket Owen Aherne felé fordították; időnként hallottam őket felsóhajtani az ő bánata feletti szomorúságból és nemegyszer hallottam szavakat, amelyeket nem értettem, csak azt értettem meg, hogy ezek a szomorúság szavai, kedves szavak, mintha halhatatlan beszélne a halandóhoz. Az egyik alak intett a fáklyával, majd a többi fáklya is, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha a lángokban valamilyen nagy madár megrázta volna tollait, és egy hang, amely mintha magasan a levegőben hívna: – „Megfertőzted a saját angyalaidat is a bolondsággal és ugyanúgy hajlonganak és hallgatnak, mint te, de kössétek össze szíveteket a mi szívünkkel, amelyek az isteni extázisból vannak teremtve és testeteket a mi testünkkel, melyek az isteni intellektusból vannak teremtve!” És ennél a felhívásnál értettem meg, hogy az Alkimista rózsa rend nem erről a földről való, és állandóan a föld feletti lelkeket kereste, amelyeket befoghatnak fényes hálójukba; és amikor minden arc felém fordult és amikor láttam azokat a békés szemeket és a mozdulatlan szemhéjakat, borzadás fogott el és arra gondoltam, hogy fáklyájukat készülnek felém dobni, tehát mindent, ami nekem drága volt, mindent, ami a lelki és a szociális rendhez kötött, elégetne és a lélek meztelenül maradna szélben remegve, melyek e világ és a csillagok mögötti tájakról fújnak; aztán egy gyenge hang szólt: – „Miért futsz a fáklyáink elől, melyek abból a fából készültek, amely alatt Krisztus sírt Getsemáné kertjében? Miért futsz a fáklyáink elől, melyek finom fából készültek, amikor elpusztították őket a világon?”

És csak most, hogy a ház ajtaja bezárult a menekülésem után és az utca zaja harsogott fülemben, tértem magamhoz és kis bátorságot vettem. Attól a naptól kezdve sohasem merészkedtem Owen Aherne háza mellett elmenni, és ha úgy gondolom is, hogy biztosan ki lett űzve a lelkek valamelyik távoli országába, melynek neve legion, a trónjuk a végtelen szakadékban van és melyeket meghallgat és melyeket nem lát.

Királyok meghajlása

Nem sokkal azután, hogy Aherne-nel utoljára találkoztam, késő éjszakáig ültem és olvastam, amikor könnyed kopogtatást hallottam a ház ajtaján. Az ajtó előtti lépcsőn három nagyon öreg férfit láttam vastag botokkal a kezükben, akik elmesélték, hogy nekik azt mondták, hogy még ébren leszek, és fontos dolgot kell elmondaniuk. Bevezettem őket a dolgozószobámba és amikor a páva mintás függöny bezárult mögöttük, a kandallóhoz közel helyeztem el a székeket, mert láttam a bolyhos kabátjukon és a hosszú szakállukon, mely majdnem egészen a derekukig ért, hogy ők mások. Levették téli kabátjukat és a tűz felé hajolva melegítették kezüket. Láttam, hogy ruhájukon sok a vidéki jellegzetesség, de ugyanakkor egy kicsit városiasnak is tűnt. Amikor megmelegedtek – gondoltam, nem azért, mert ezen az estén olyan hideg volt, hanem azért mert örültek a melegnek magáért a melegért –, felém fordultak, úgy hogy a lámpa fénye teljesen a széllel és esővel vert arcukra esett és elmondtak egy történetet, melyet most én készülök elmondani. Egy pillanatig az egyik, majd a másik beszélt, gyakran egymást megszakítva. Igyekeztek – úgy, ahogyan a vidéki emberek csinálják, amikor valamilyen történetet mondanak el – a legapróbb részleteket is elmondani. Amikor végeztek, felszólítottak, hogy történetük minden párbeszédét jegyezzem meg, amit elmondtak, hogy majd pontosan idézhessem, felálltak és menni készültek, amikor megkérdeztem őket, hogy hová mennek, mit csinálnak, és hogy milyen néven szólíthatnám őket, nem mondtak semmit sem azon kívül, hogy megparancsolták nekik, hogy szüntelenül vándoroljanak egész Írországban, gyalog és mindig éjjel, hogy azokban az órákban, mikor a halhatatlan virraszt, közel legyenek a kövekhez és a fákhoz.

Hagytam, hogy elteljen néhány év, amíg ezt a történetet megírtam, azért mert állandó félelemben vagyok az illúzióktól, melyek a templom támasztékának nyugtalanságából származnak, melyeket Mallarmé úr korunk jelentős jelének tart, és írok azért, mert nincs veszélytelen gondolat, amely ne válna kevésbé veszélyessé, hogy ha tiszta gondos angolsággal írják.

Az a három öreg három fivér volt, akik fiatalemberré válásuk óta az egyik félreeső szigeten éltek és egész életükben nem törődtek semmi mással, mint a klasszikus írókkal és az öreg gall írókkal, akik hősies és egyszerű életüket élték. Télen estéről estére egy pohár pálinka mellett a gall elbeszélők régi verseket énekeltek; nyáron, amikor az elbeszélők a mezőn dolgoztak vagy messze halásztak, estéről estére felváltva Vergiliust és Homéroszt olvasták, azért mert nem lelték örömüket a magányban, ahogy idős korukban sem. Végül egy halászcsónakkal eljött hozzájuk, mint Szent Branden, egy férfi, aki azt mondta, hogy őt Michael Robartes-nek hívják, akit valamilyen látomás csábított ide és valamilyen hang hívott; és beszélt nekik arról, hogy az Istenek és a régi dolgok újra visszatérnek. Szívükre soha sem hatott korunk lényeges jellege és nyomása, csak a távoli időké, ezért semmi kivetnivalót nem találtak abban, amit mondott nekik, mert minden egyszerűt elfogadtak és boldogok voltak. Az évek múltak és egy napon, amikor a legidősebb az öregek közül – aki fiatalkorában utazgatott és más országokra gondolt – kinézett a szürke vízre, melyen az emberek a Fiatalság szigetének körvonalait látják – a Boldogság szigetét, ahol a gall hősök Homérosz hőseinek életét élték – a víz felett a levegőből egy hang csendült fel, mely Michael Robartes halálát hirdette. Még bánkódtak és Vergilius ötödik költeményét olvasták, mikor az idősebb elszundított a másik két öreg közül; idegen hang szólalt meg rajta keresztül és megparancsolta nekik, hogy menjenek Párizsba, ahol egy haldokló asszony titkos neveket mond el, és ezzel megváltoztatja a világot úgy, ahogy az új Léda széttárja hattyú térdeit és az új Achilles körülzárja Tróját.

Elhagyták szigetüket és eleinte mindentől zavarban voltak, amit láttak a világban; Párizsba érve a legfiatalabb álmában találkozott azzal a személlyel, aki megmondta neki, hogy kerüljék az adjon istent, amíg az, aki eddig is irányította léptüket, elvezeti őket az utcába, ahhoz a házhoz, melynek képét megmutatta álmában. Több napon át jártak ide-oda, amíg egy reggel valamilyen szűk piszkos utcába értek a Szajnától délre, ahol sápadt arcú, borzas hajú asszonyok néztek ki rájuk az ablakokból; amikor éppen vissza akartak fordulni, mert a Bölcsesség nem ereszkedhetett le ilyen nevetséges környékre. Az utcában ahhoz a házhoz értek, amelyet az álomban látott. A legfiatalabb az öregek közül, aki ezidáig valamit megjegyzett a modern nyelvekből, amelyet fiatalkorában megismert, az ajtóhoz ment és bekopogott; ekkor a második azt mondta, hogy ez nem az a ház, és hogy ez nem is lehet az a ház, amit keresnek, és kérdezősködjön arról, aki nem lehet ott, és hogy menjenek el. Az ajtót egy öreg, elegáns nő nyitotta ki, aki azt mondta: – „Ó, maguk azok, az Ő három rokona Írországból. Egész nap magukat várja.” Az öregek egymásra néztek és követték felfelé a lépcsőn. Az ajtók mögül sápadt, piszkos nők dugták ki fejüket, majd beléptek egy szobába, ahol gyönyörű alvó nő feküdt és mellette egy másik nő ült.

„Igen, végül is eljöttek; most már nyugodtan meghalhat,” – mondta az öreg nő és kiment.

„Az ördög elbolondított bennünket” – mondta az egyik az öregek közül, „mert a halhatatlanok nem fognak beszélni ilyen nő ajka által”.

„Igen” – mondta a második, „az ördög által lettünk elbolondítva és gyorsan el kell mennünk”.

„Igen” – monda a harmadik, „az ördög által lettünk elbolondítva, de letérdepelünk egy pillanatra, mert egy haldokló nő ágyánál vagyunk”. Letérdeltek és az ágynál ülő nő megsúgta félelemtől legyőzve és fejét lehajtva: – „Abban a pillanatban, amikor bekopogtak, egyszerre görcsösen rángatózni kezdett és felkiáltott úgy, ahogy eddig csak szülésnél hallottam nőt kiabálni, és hátraesett, mintha elájult volna.” Egy pillanatig figyelték az arcot a párnán és látták az arckifejezésén a kielégítetlen vágyakat és a porcelánhoz hasonló simaságot, amelyben olyan rossz, bűnös tűz égett.

Egyszercsak a második az öregek közül elkukorékolta magát, mint a kakas, úgy hogy az egész szoba megremegett. Az asszony úgy aludt tovább az ágyban, mint a halott, hde a nőt, aki a fejénél ült, keresztet vetett és elsápadt, a legfiatalabb az öregek közül felkiáltott: – „Az ördög bújt bele, el kell mennünk, belénk is bebújik.” Még mielőtt felálltak volna, hangos éneklő, kukorékoláshoz hasonló hang hagyta el az ajkukat, és mondta: – „Én nem az ördög vagyok, hanem Hermes, a halottak pásztora, az Istenek küldetését hordozom és hallottátok a jelemet. A nő, aki itt fekszik megszült, és az, amit megszült az egyszarvúra hasonlít, és az összes lény közül az emberhez hasonlít a legkevésbé, mert hideg, kemény és szűzies. Úgy tűnik, hogy táncolva született, és abban a pillanatban el is tűnt a szobából, mert az egyszarvú jelleméhez tartozik az élet rövidségének értelmezése. Ő nem tudja, hogy eltűnt, mert komorságba esett, amikor táncolt; de hegyezzétek fületeket, hogy megtudjátok a neveket, melyeknek engedelmeskedni kell.” A másik két öreg közül egyik sem szólalt meg, de zavarral néztek arra, aki beszélt, mert a hang újra megszólalt: – „Ha a halhatatlanok el akarnák pusztítani azokat a dolgokat, amelyek ma léteznek, és visszahozni a dolgokat, melyek tegnap voltak, nincs senkijük, aki segítene nekik, azon kívül, kiknek dolgai, melyek ma megvannak, kidobattak. Hajoljatok le, nagyon alacsonyra, mert ezt a nőt választották ki, kinek szívében gyűlt össze minden őrültség és kinek testében ébredt fel minden kívánság; ezt a nőt, aki kiűzetett az időből, és az örökkévalóság keblén feküdt.”

A hang sóhajjal fejeződött be és az öreg azonnal felébredt álmából és azt mondta: – „Egy hang beszélt belőlem, hogyan beszélt, mikor én elaludtam Vergiliusom fölött, vagy talán csak aludtam?”

„Egy hang beszélt belőled. Hol volt a lelked, amikor az a hang beszélt?” – kérdezte a legidősebb.

„Nem tudom, hol volt a lelkem, de úgy tűnt, egy jászol fedele alatt vagyok; lenéztem és egy ökröt, meg egy szamarat láttam; és láttam egy vörös kakast a jászolon ülve; és egy nőt, aki gyermeket ápol és három öreget a merevség láncolatában térdepelni mélyen lehajtott fejekkel a nő és a gyermek előtt. Amint néztem, elkukorékolta magát a kakas és az ember szárnyakkal a sarkam repült felfelé, és amikor mellettem repült, így kiáltott: Bolondos Öregek, valamikor birtokoltátok a csillagok bölcsességét. Nem értem az álmomat és nem tudom, mit akart, hogy megcsináljunk, de ti, akik hallottátok megszólalni álmom bölcsességéből a hangot, tudjátok, mit is kell tennetek.

A legidősebb az öregek közül azt mondta nekik, hogy vegyék ki zsebükből a pergament, amelyet magukkal hoztak és terítsék szét a padlón. Amikor szétterítették a padlón, kivették tollaikat a zsebükből, amelyek egy öreg sas szárnyából kiesett három tollból voltak készítve, és amely sasról azt hiszik, hogy Szent Patrikkal beszélt a bölcsességről.

„Úgy gondolom,” – mondta a legfiatalabb közülük, amikor a pergamen tekercshez tette a tintatartót, „hogy amíg az emberek jók, szereti őket a világ, és uralja őket, és így jön el az emberek által az örökkévalóság, de akik rosszak, azokat elfeledi. Talán a kereszténység jó volt és a világ szerette, de most elmúlik és a Halhatatlan kezd ébredezni.”

„Annak, amit mondasz, nincs értelme,” – mondta a legidősebb, „mert sokan halhatatlanok, nem lehet csak egy halhatatlan”.

„De úgy tűnik,” – mondta a legfiatalabb, „hogy a nevek, amelyeket le kell írnunk, csak egynek a nevei, és ebből látszik, hogy sokféle alakot ölthet magára”.

Ekkor a nő megmozdult az ágyon álmában és kitárta karjait, mintha valamilyen lényt akarna magához ölelni, amelyet elkapott és a szeretet megnyilvánulásával súgta a mégis különös neveket: „Zord gyengédség”, „Drága keserűség”, „Ó magány”, „Ó borzalom” és ezután egy pillanatig csendesen feküdt. Majd a hangja megváltozott; már nem félt, boldog volt, és bármilyen más haldokló asszonyhoz hasonlított, és olyan halkan súgta a nevet, hogy az ágyánál ülő nő lehajolt és egészen a szájához tette a fülét.

„Még egy névnek kell lennie, amelyet nem mondott meg nekünk, vagy akkor suttogta, amikor a lelke kiszállt a testéből” – mondta franciául a legöregebb az öregek közül. Az asszony válaszolt: „Csak a szimbolista festő nevét suttogta, akit szeretett. Járt valahová, amit Fekete misének hívott, és éppen ő tanította meg a látomásokra és hangokat hallani.”

Ez minden, amit az öregek elmondtak nekem, és ha rágondolok a beszédükre és a hallgatásukra, érkezésükre és elmenetelükre, majdnem meg vagyok győződve arról, hogyha kimentem volna utánuk a házból, nem találtam volna meg nyomukat a hóban. Lehet, hogy mindazonáltal – amit én vagy bárki más elmondhat – halhatatlanok voltak; halhatatlan démonok, akik eljöttek, hogy behelyezzék az elmémbe ezt a nem igazi történetet azzal a céllal, amit nem értek. Bármik is voltak, olyan utat választottam, amely elvezet tőlük és az Alkimista rózsa rendtől. Nem élek már az aggódó töprengéssel, a büszke élettel, hanem igyekszem elrejtőzni az imádságok és a fájdalmak tömegében. Legszívesebben szegényes kápolnákban imádkozom, ahol a bolyhos kabátok megérintenek, mikor térdelek; és amikor a démonok ellen imádkozom, elismétlem az imát, amelyet nem tudom hány száz éve állítottak össze, hogy segítsen valamilyen gall férfinak vagy nőnek, aki hasonló szenvedésekkel volt sújtva, mint én.

Seacht b-pdidreacha fó seacht
Chuir Muire faoi n-a Mac,
Chuir Brighid faoi n-a brat,
Chuir Dia faoi n-a neart,
Eidir sinn ’san Sluagh Sidhe,
Eidirsinn ”Sluagh Gaoith.

Hét Miatyánkot hétszer
hogy elküldje Mária az ő fiával,
hogy elküldje Brigitta az ő palástjával,
hogy elküldje Isten az ő hatalmával
közénk és a levegő sidhjei közé
közénk és a levegő démonai közé.

Utószó

William Butler Yeats
(1865.06.13. – 1939.01.28.)
„A kulcs, amely úrrá lehet a belső természet
felett, az özönvíz óta megrozsdásodott.
A Kulcs: ébren légy!”
Gustav Meyrink

Demon Est Deus Inversus testvér már a jövő nagy mágusai közé tartozott. Legalábbis így értékeli őt Philip Roset a Mysteri című gyűjteményében. W. B. Yeats 1865-ben született, és 1885. körül került a társadalmi történések középpontjába. Fiatalkora meghatározta, hogy fokozatosan Írország társadalmi és kulturális újjászületéséért harcoló radikálisok élére álljon.

Mély szelleme pedig az ezoterikus tudományok felé vezette. Az újplatoni filozófiából indult ki, hasonlóan, mint e titkos tudomány sok más követője. A Rózsakereszt Misztériumába valószínűleg Robert Wentworth Little avatta be, de nem volt tagja a Rózsakereszt Páholyának. 1887-ben bizonyosan részt vett az Arany Hajnal Rend megalakításában. Ennek a rendnek a tevékenysége messzemenő hatással volt Anglia kulturális életére, de tevékenységének hatása visszatükröződött az egész kontinensen is. A rend élén Woodman, Mathers és Wynn Westcott álltak, akik többek között segítették bevezetni a fiatal költőt az okkult tudományok világába. Ebben a rendben Yeats új nevet vett fel – Demon Est Deus Inversus (Az Ördög a fonák Isten) testvér.

Henri Bergson az 1887-ben nővérének írt levelében a költővel való találkozásról számol be, akiről úgy beszél, mint az ír nemzet előre meghatározott szellemi vezetőjéről. Ennek az előrelátásnak az igazolása a dublini nemzeti színház megalakításánál való részvétel, de művei is, melyek ír történetekkel és regékkel átszőttek, és a tevékenysége is az Arany Hajnal Rend nagymestereként S. L. MacGregor Mathers után. A tanúk leírása szerint, az üléseken skót szoknyában, piros maszkkal és arany tőrrel az övében elnökölt.

1890-ben az Arany Hajnal Hermetikus Rend Ízisz-Uránia Páholyának tagja lett. Amikor MacGregor Mathers visszavonul Párizsba, hogy okkult szövegeket fordítson, Yeats lett a rend vezetője. 1905-ben barátjával, Arthur Machen-nel és az egyik alapítótaggal, Wynn Westcot-tal együtt kilépett a rendből. A ceremoniális mágiában és a Tarot szimbolizmusában szerzett tapasztalata azonban továbbra is nagy hatással volt alkotói tevékenységére, s írásaiban gyakran megjelennek a Tarot képei. A Tarot az okkult-ezoterikus szimbolizmus teljes tanítását magába olvasztja.

Kenneth Grant a Carfax monográfiában az alábbiakat írja: „Az Arany Hajnal tanította meg Yeats-t arra, hogyan szilárdítsa meg látomásait, és hogyan alkosson olyan mágikus eszközt, mely törekvését a hírnév felé repíti.”

A magas beavatás, amit elért, a művei tükrözik. Egyik esszéjében az öreg mágusok módszerei szerint festi az álmokhoz a szóképeket- nem hasonló, mert az örömöt legjobban humorral lehet érzékeltetni, mely az együvé tartozás pillanatának érzése a mágia világában. Az európai hermetikus tradícióba helyezi be az ír mondák morzsáit és vizuális élményeit. Filozófiai és misztikus munkái sokban kötődnek William Blake-hez. „Isten a mindenek forrása; és a belőle kisugárzó fény a világ lelke. Jól megkülönbözteti a materiális látható világot, az idea világától: ez a világ mintája, melyből a kisugárzás hosszú során keletkezik az anyag. Az embernek megadatott, hogy láthassa az ideák világát, vagy nem emelkedhet-e az anyag fölé?” A fantáziák Blake-nek és Yeats-nek is megfelelnek, látják a dolgokat valóságosan, ideálisan és képes valóságában.

Yeats-nek Blake-kel együtt közös látomásai vannak. William Blake elmesélte, hogy mint gyermek látta az Úristent az angyalokkal az ablaknál és a jövendőmondó Ezechiela-t a bokor alatt. Mint felnőtt férfi egész komolyan beszélt a Miltonnal és a múlt más szellemeivel való kapcsolatáról. Yeats hasonló élményekről számol be. Ossian, a legkedvesebb költők hőse, mintha benne éledne újra a jövendőmondó látomásokkal együtt.

Yeats annak ellenére, hogy a közeledő huszadik századdal lépett be az irodalomba, ókelta szerző. Lelkében egyesül Goethe miszticizmusa a természet képzelőerejével és Lord Byron látásmódjával.

A Rosa Alchemica elbeszélő gyűjtemény a költő legmisztikusabb művei közé tartozik. Rövid szövegekben világos szimbólumokkal (lásd a három anyókát, a szürke héját, a költőt, a szemeket, a hangot, vagy az öreget, az éjszakát, a vizet, a tüzet, a dalt, a zöld berillt, a sápadt opált…) írta meg népi elbeszélések és mesék alapján, a nagy beavatás alapelemeire utalva. A héjaanyókák dalában a királyi bölcsesség elbeszélésében, mintha saját szavaival magyarázná a kereszténység és pogányság mítoszának kapcsolatát. Yeats elképzelése a világ ősközösségi egységéről itt világos költői képet kap. Ha figyelmesen elolvassuk az egyes elbeszéléseket egymás után és összehasonlítjuk az egyes részek értelmét az egész mű értelmével, felfedezzük, hogy a mű fő történetei különféle események széles palettáját takarják. Az erkölcsösséggel végződő mesékben elbeszéléseket találunk a pogány idők a kereszténységgel való kapcsolatáról, a fehér és a fekete mágia egyensúlyáról; példabeszédet az új utak kereséséről és egyúttal bizonyítékot Yeats hazaszeretetére szülőhazája, Írország iránt. Az őskelta balladák itt új életre kelnek. Ábrázolásmódja egy az utak közül, mely lelkünk mélyére vezet.

„A misztikus élet a középpontja mindennek, amit csinálok, gondolok és írok.” – vallja saját életéről Yeats.

1923-ban irodalmi Nobel díjjal tüntették ki. A nagy eszmei változások kezdetén 1939-ben halt meg Európában.

A Kiadó