Olvasó, kedves, ha a Folytatás címet adtam is e kötetnek, csalódnál, ha az előző könyv rendszerének, avagy éppen rendszertelenségének szolgai utánzatát várnád. Minthogy abban elveimet többé-kevésbé maradéktalanul kifejtettem, azokhoz változatlan, ám közel sem dogmatikus hűséggel ragaszkodom, hazudni pedig nincsen szándékomban, maradjunk az ott leírtaknál. Talán csak abból a szempontból folytatás, hogy munkamódszerem változatlan: napi sétáimon továbbra is megfigyelek magamnak tárgyakat, jellemeket, szerepeket, konfliktusokat, s ha papír akad a kezembe – olyan vázlatosan, mint ahogy a pap a prédikációt –, lejegyzem őket. Sok elvész belőlük: házvezetőnőmet nem a zsebeim kiürítésének intellektuális mérlegelése alapján alkalmazom. Az ő válogatási módszere viszont teljesen megegyezik a 325-ös niceai zsinatéval, amikor a püspökök – nem tudván eldönteni, hogy a szent iratok közül melyik krif, és melyik apokrif –, az összes könyvet felhányták az oltárra, és amely leesett, az nem került be a Bibliába. Otthonomban az oltárt a mosógép teteje helyettesíti. Ám vagyok annyira fatalista, hogy e válogatási rend eredményességében ne kételkedjek, s higgyek abban, hogy a Sors jobb szerkesztő, mint én magam. Az itt szereplő fényképek sem valamiféle mélyen szántó tudatosság kiválasztottjai, csupán kedvesek számomra annyira, hogy önző módon gondoskodjam a fennmaradásukról, márpedig sok ezer könyv kevésbé valószínűen veszhet el, mint egyetlen papírlapocska.

Az előző könyv néhány hasznos tapasztalattal szolgált. Egyfelől rájöttem, hogy az a jellegzetesen magyar hagyomány, ahogy életünket éljük, gyermekeinket neveljük, művészetekkel és irodalommal foglalkozunk, s mindezekből semmiféle hasznos tapasztalatot nem próbálunk levonni, gyökere annak a nemzeti ráksebnek, amely agresszív, tolakodó, műveletlen, unalmas és mindenfajta nagyvonalúságtól mentes embereket faragott belőlünk. A magyarokból genetikusan hiányzik az européerség, így hát zavarukat hetykeséggel leplező akadémikusaink esetlenebbül topognak a világ szalonjaiban, mint a párisi taxisofőr, aki hatszáz esztendeje örökbe kapja a szellemes társalkodás ajándékát. A csiszolt, udvarias, olajozott, nem személyeskedő nyugat-európai társasági léttel szemben ormótlan és pitiáner mikrokozmoszban élünk, s bölcsességünk is csak afféle gőzfürdői emberismeret, amely Márai szerint mindenkiről tud valami megbízhatót, személyest, s „írókat azzal intéz el, hogy a hajuknak szájszaga van, és a nőket, hogy a szájuknak lábszaga van”. Magyarországnak soha nem volt példamutató arisztokráciája, így modortalanságban és faragatlanságban még a köznépet is felülmúlta provinciálisan basáskodó nemességünk. Ha túlzást feltételeznél szavaimban, tegyél egy félórás utazást a pesti földalattin csúcsforgalom idején, avagy hallgass bele néhány percig a gazdaság gerincét alkotó újgazdagjaink vacsorabeszélgetéseibe. Hol vannak ezek a Rockefellerektől és a Wanamakerektől, akik ugyan nem biztos, hogy a legbecsületesebben tettek szert mesés vagyonukra („Csak azt ne kérdezze tőlem senki, honnan szereztem az első milliómat!” – ironizált az előbbi), de fejedelmien támogatták a kultúrát: se szeri, se száma Amerikában az első generációs milliomosok által alapított egyetemeknek, könyvtáraknak és múzeumoknak – a világ legnagyobb orgonája ma is a Wanamaker Áruházban van, Philadelphiában. Ezekben a dolgokban nyugodtan utánozhatnánk Amerikát, ám vigyázzunk, hogy az onnan beözönlő szeméthalmaz válogatás nélküli habzsolása folytán nehogy a felpukkadt béka sorsára jussunk. Ecetfaként, földből kinőtt milliomosaink semmi egyéb iránt nem éreznek felelősséget, mint saját potrohuk és pénzeszsákjuk növeléséért. Az úgynevezett szellemi elit – akikről én legalább olyan rossz véleményt alkottam, mint valószínűleg ők rólam – pedig él a maga kis elefántcsont tornyaiban, butaságában észre sem véve, hogy saját közönsége pusztul ki alóla, ha nem vállalja a nemzet nevelésének és szellemi átformálásának nem mindég magasztos, de mindenképpen nobilis gesztusát.

Jó okkal teheted fel ezek után a kérdést: kiket fogadok el és tartok példának önmagam számára? Nos, reményeim szerint nagyobb részben róluk lesz szó e könyv lapjain. Faludy György sem jobb században és szerencsésebb helyre született, mint te, csupán minden halandóra jellemző gyávasága ellenére is tündérvilágot tudott önmaga köré képzelni-hazudni, amelyet mi magunk is elébb elhittünk, majd láttunk, s lehet-e egy képzelt világ létét cáfolni, ha már ennyi ember szemében ragyog a titokzatos tűz, a szellemi közösség lángja? „Fonjátok szorosabbra a kört, összetartozók, hogy a művészet igazsága egyre fényesebben ragyogjon!” – írta Schumann.

Tedd hát félre gátlásaidat, s tudd, hogy az élet is csak játék, hogy játszani öröm, s hogy igazi vesztes csak akkor lehetsz, ha a lelkedben burjánzó ostoba félelemmel kizárod magad belőle. A világ, amelybe születtünk, inkább ellenséges, mint közömbös, de semmi esetre sem barátságos. Elemek és tragédiák, a kezdet és a vég súlyos titkai, és saját lényünk törékeny falai közé vagyunk bezárva. De rabtartónk színes ceruzákat adott a kezünkbe, s rajtunk múlik, hogy a szivárvány melyik színét választjuk életünk ma még szürke kifestőkönyvéhez.

 

Hátra Kezdőlap Előre