A magyar történelmi egyházak közül kétségtelenül a katolikus kullog leghátul a püspökök kinevezése körüli botrányos megoldatlanságával. Szinte mindegyik egyházmegye elégedetlen Rómából rátukmált püspökével, érsekével, akik nem a Krisztusi alázat kötelező útját járják. Az érvényben lévő CIC 377. kánon 1. paragrafusa ezt mondja: „A püspököket a Szentatya szabadon nevezi ki, illetve megerősíti a törvényesen megválasztottakat.” A 377. kánon 5. paragrafusa pedig azt mondja: „A jövőben a polgári hatóságoknak semmiféle jogot vagy privilégiumot nem biztosítunk, ami a püspökök választását, kinevezését, prezentálását vagy dezignálását illeti.” A magyar állam beleszólását tiltja tehát a CIC 377. kánon 5. paragrafusa, s a magyar állam bele nem szólását biztosítja a CIC 377. kánon 1. paragrafusa által adott lehetőség, hogy az egyházmegyék megválaszthassák a maguk püspökét. Mivel a CIC nem közli, hogyan kell törvényesen püspököt választani – mivel az akár törvényes, akár nem törvényes püspökválasztásnak Magyarországon semmiféle hagyománya sincs, hiszen a királyok nevezték ki őket a Szentszék asszisztálása mellett – ezért hagyományt kell teremteni. A magasabb magyar egyházi méltóságok kinevezéséről így ír Dr. Kazaly Imre egyházjogász „A katholikus egyházjogtan kézikönyve” című, 1877-ben kiadott munkájában: „Magyarország apostoli királya a magyar korona területén létező valamennyi nagyobb egyházi hivatal betöltésére nézve kinevezési joggal bír. Apostoli királyainknak eme joga Szent István idejéből származik, kit II. Silvester pápa a magyar nemzet megtérítése és a magyarhoni püspökségek alapítása körül kifejtett buzgalmának megjutalmazásául ajándékozott meg eme kiváltsággal. Igaz ugyan, hogy a történet tanúsága szerint Szent István utódai Kun László koráig nem mindenkor gyakorolták a kinevezés jogát, mert többször megtörtént, hogy a püspökségekre az illető egyházak káptalanai választották a főpásztort, s olykor-olykor a pápák szabadon adományozták a magyarhoni egyházi hivatalokat, de azért apostoli királyaink a kinevezés jogáról soha le nem mondottak, hanem azt mindenkor törvényes kiváltságuknak tekintették, sőt Zsigmond király constanci zsinaton ugyanezen jognak elismertetését és megerősíttetését sürgette, és valósággal is megnyerte. S később is, midőn Corvin Mátyás és II. Ferdinánd uralkodása alatt a magyar szent korona kinevezési joga az Apostoli Szentszék részéről kétségbe vonatott: a magyar egyház eréllyel védelmezte királyunk ősi kiváltságát, s különösen Pázmány Péter esztergomi prímás annak jogosultságát tagadhatatlan történeti adatokkal, s megcáfolhatatlan érvekkel bebizonyította, úgyhogy azóta a pápai udvar részéről ez ügyre nézve többé semmi kétség sem támasztatott.” Hozzáfűznivaló csupán egy lehetne: ha a pápa nem tartja tiszteletben a magyar népfelség elvét, és egy elidegeníthetetlen, ősi jogot egyszerűen kisajátít, úgy nyilvánvalóan nem ismeri el a Magyar Köztársaságot sem az egykori királyság utódaként.

„Ha a jelenlegi és a jövőbeni magyarországi államhatalom komolyan gondolta a desztalinizációt, akkor a sztálinista pártállam előzetes hozzájárulásával kinevezett püspököket csak akkor hajlandó a hazai katolikus egyházak képviselőinek tekinteni, ha ezek a személyek választások révén elnyerik a magyar katolikus társadalom bizalmát. Ha pedig az Egyház a jövőben el akarja kerülni a kontraszelekció veszedelmét, nem érheti be ennyivel. Magáévá kell tennie minden szervezeti síkon Nagy Szent Leó pápa szavait: »aki hivatottnak érzi magát arra, hogy emberek elöljárója legyen, az gondoskodjék arról, hogy ezek az emberek megválasszák őt.« Egyházközségi és espereskerületi szinten is választanunk kell az elöljárót. Feltétlen feltétele ez annak, hogy elöljáróink szolgálni akarjanak minket, és ne uralkodjanak rajtunk.” (Bulányi György, 1989)

„Megvitatás céljából felkínálunk egy püspökválasztási javaslatot: minden egyházközség világi vezetője és papja rendelkezzék választójoggal. Ezek espereskerületenként válasszanak maguk köréből egy elektort. Az espereskerületen kívüliek (kanonokok, aulisták, tanárok) is válasszanak maguk közül elektort. Az elektorok választják a püspököt azon egyházmegyés vagy egyházmegyén kívüli világi vagy szerzetes papok köréből, akik megfelelnek a kánoni előírásoknak (35 év, ötéves papság, satöbbi). Egy ilyesfajta eljárás törvényességét messzemenően megadja az Egyházban az a tény, hogy a Biblia megszentelt hagyománnyá tette ezt a gyakorlatot, azt tudniillik, hogy a közösségek maguk választják meg elöljáróikat. A polgári fejlődés számára rég nyilvánvaló, hogy nagykorú és felelős társadalmat nevelni választási jog nélkül nem lehet. Szomorú, hogy a világ világosságának szánt Egyház e tekintetben még ma is a világ mögött kullog.” (Képes 7, 1989. május 20.)

„Az egyházi bársonyszékek – mint köztudott – arcpirítóan magas püspöki kongruával, szolgálati útlevéllel, VIP váróteremmel, valutában fizetett állami napidíjjal járnak. Nem véletlen, hogy birtokosaik megbízatásukhoz foggal-körömmel ragaszkodnak, holott negyven év nem éppen demokratikus szelleme alkalmatlanná tette őket az új idők küldetésére, az Egyház valódi érdekeinek képviseletére. A fortélyos félelemtől és a mesterséges elszigeteltségtől megtépázott Egyházban már könnyű minden alulról érkező kezdeményezést elfojtani. Egyetlen gyógyszer van: a demokrácia érvényesítése, belső megújulás a hitéletben.” (Raj Tamás főrabbi, 1989)

 

Hátra Kezdőlap Előre