Molnár Gál Péter egy írásában keserűen állapítja meg, hogy okafogytán kiveszett az egyik legjelentősebb színházi kifejezés: teli lett vele a színpad. Nem törvényszerűen jelentette a művész alakításának hitelességét, még csak azt sem, hogy nagy színész az illető, csupán annyit, hogy egyéniségével képes betölteni a színpad terét, megsejtetni a mű kulisszák mögötti világát, mitől azt hihetnők, hogyha egy ölnyivel is továbblépnénk Prospero tanyájának díszletei mögé, a légtündérekkel, bűvös fákkal és szörnyekkel benépesített varázsszigeten találnánk magunkat. Megállapítása sajnos több mint igaz. Mai színészeink jelentősebb része már azt a díszletet is képtelen hitelesíteni, amely az orrunk előtt ágaskodik. Beszédképtelenségüket ordítozással, cselekvőképtelenségüket műhatározottsággal palástoló, megjegyezhetetlen arcú legénykék és kisasszonyok telepszenek a nézőkre vizenyős unalmukkal, hűen betartva rendezetlen gondolatú rendezőik gágogó ostobaságait.
A nézők pedig mint nyitott szájú csecsemők a csodát várják. A csodát, amit egyre ritkábban kapnak meg, s ezért a sok köhögés, ásítás, gőgicsélés. Vajjon miből is áll ez a csoda? Márai szerint nem másból, mint a feszültségből. A feszültségből, amely a nézőkkel feledteti a bársonnyal bélelt termen kívül rekedt realitást, s azt, hogy a gyermeki várakozással ott ülők nagyobbik része e bűvös szigeten kívül felelősségteljes orvos, mérnök, tanár, filozófus, kikkel csupán a személyiség feszültségteremtő készségével lehet feledtetni saját életüket.
Könnyen vádolhatná a nagy hírű színikritikust a színházi szakma azzal, hogy emlékei megszépítik a múltat, s dicsfényt ragyogtatnak az akkori középszer köré. S már-már azt hihetnénk, hogy így van, ha egy hatalmas argumentum nem állna az oldalán: az utóbbi ötven esztendő filmjeinek és hangszalagjainak lenyűgöző tárháza, amelyek igazolják, hogy az Ujházi Edék, Blaha Lujzák, Kabos Gyulák, Feleki Kamillok és Csortos Gyulák világa valóban gazdagabb volt, mint az a színpadnak nevezett energiavámpír-tanya, amely előtt ülve a mai nézők fáradtabbakká válnak, mintha az előadás ideje alatt követ törtek volna a recski haláltáborban.
Ehhez társul még egy személyes megfigyelésem is: a túlzottan kameraközpontú mai színészvilág képtelen megtanulni a színpad és a közönség fizikai távolságából adódó helyes gesztusrendszert és hangerőt, így a rendezői eltévelyedésekkel összhangban sikerült kifordítaniuk a szép, hajdanvolt színházi mondást: Shakespeare legyen halhatatlan, a színész pedig hallható. Ellenpélda talán Blaha Lujza esete, ki életében egyszer állt kamera elé, s a színpad világához szokott nagyasszony olyan hatalmas gesztusokkal adta elő a jelenetet, hogy utóbb megnézve maga is groteszknek találta. Pedig színpadi mozdulatainak létjogosultságát ötven év dicsőséges színészi pályája igazolta.
Két történetet írnék le annak bizonyítására, hogy igenis létezik olyan csodás színeváltozás, amely az utca mocskából és a benzingőzben fuldokló huszadik századból visszahúzódó színészt át tudja lényegíteni, és az médiumként tud közvetíteni, akár a szellemidézések kiválasztottjai.
Audrey Hepburn névtelen és tapasztalatlan színésznőként került be női főszereplőnek egy bálványozott hollywoodi férfisztár mellé, ki addig nem is hallott róla. A próbafelvételt megelőző napon ügynöke telefonon hívta fel a sztárt, és megpróbálta lebeszélni a filmben való közreműködésről:
Egy ilyen névtelen kis senki, mint amilyen ez az Audrey Hepburn, csak rossz megvilágításba helyezné az ön tündöklését!
A színész azonban megnyugtatta:
Elmegyek a holnapi próbafelvételre, s majd utána döntök véglegesen.
Másnap hűvösen mutatkozott be a halálosan izguló lánynak, s mikor a kamerák elé ültek, csöndben kárhoztatta magát, miért nem adott igazat az impresszáriónak. A jelenetben Audrey ki saját utcai ruhájában volt varrólányt játszott, kinek egy tűt kellett felvennie a földről. Az első felvétel pocsékul sikerült. A lány vágyakozva oldalra sandított a stúdió sarkában felakasztott varrólány jelmezre: Hadd vegyem fel! A rendező reményvesztetten intett: tegye! Átöltözött, visszaült a székre, s újra elindult a felvevőgép.
A sztár aznap este visszahívta ügynökét:
Igaza volt, lemondom a filmet. Nem hogy rossz hírbe, hanem semmiféle hírbe nem hozna engem Audrey Hepburnnel való közös szereplésem. De nem azért, mert én lennék a jobb, hanem azért, mert abban a pillanatban, amikor ez a kislány felvette a jelmezét és elindult a kamera, megtörtént az a csoda, amelyről egy életen keresztül hazudtam, hogy létezik, de nem hittem benne. Ott ült velem szemben egy hús-vér varrólány, aki amikor lehajolt a leejtett tűért úgy tette, mintha egész életében ezt gyakorolta volna csak. A ruha olyan egyéniséget kölcsönzött néki, hogy szinte éreztük a varrodák jellegzetes szagát, és a másik teremből átszűrődő varrógéphangokat. E lány egyénisége mellett énbelőlem nem látszana több a filmkockán, mint a varrótűből, amelyet leejtett!
A másik történetet Fridi mesélte el nékem, ki kamaszkorában több rádiós hangjátékban szerepelt: Egy gyerek-színdarab rádiós változatában játszottam, amely a tóban élő csodahalakról szólt. A Halkirálynő szerepét Ruttkai Évára osztották, aki telefonált a rendezőnek: a Vígszínházban csúszik a darab vége, így késni fog. Jócskán elmúlt este tizenegy óra, mikor felszóltak a portáról: a művésznő megérkezett.
Egy nagyon fáradtnak és öregnek tűnő asszony lépett be a stúdióba, aki végtelen kedvesen és halkan annyit kért tőlünk: adjunk néki három percet, hogy összeszedje magát. Beült a stúdióba, háttal az üvegfalnak és kezébe temette a fejét. Mindvégig figyeltem őt hátulról. Pontosan három perc múlva az addig mozdulatlan test megfordult, és én hátrahőköltem a döbbenettől: egy lenyűgözően szép, ragyogó szemű, pirospozsgás arcú, gyönyörű nő állt előttem.
Elkezdtük a felvételt: ahogy kimondta a mondatait, az maga volt a megváltoztathatatlan tökéletesség. Kezének mozgásával mindvégig kísérte beszédét: néha összeszorította és szétvetette ujjait, mint aki úszik, s néha egy-egy cuppantással imitálta a víz csobbanását. A felvétel végén a rendező egyetlen mozdulattal dobta a szemetes kosárba azokat a szalagokat, amelyeken mindenféle tóparti zajok és vízcsobogás volt: Ruttkai Éva egymaga teremtette meg azt az aurát, amelyhez semmiféle művi dologra nem volt már szükség, hogy a mesék országát érezzünk magunk körül.
E két példa igazolja legjobban, hogy a nagy színész sokkal inkább a karizmája alapján ismerhető meg, mintsem könnyen biflázható, mesterségbeli praktikák alapján, igazolva a régi, római mondást: Roppant hatalmú ember. Elhiteti vélünk, hogy megizzadt az ágyában, holott a napnál is világosabb, hogy összepisálta magát.
Hogy mennyire nem előfeltétele a színészi, és általában véve is művészi nagyságnak a szövegtudás, jól igazolja Csortos Gyula lenyűgöző személyisége. E legendás művész szinte soha nem tanulta meg a szerepét, s attól a pillanattól, hogy a színpadra lépett, folyamatosan a súgóra hagyatkozott: hátratett kezekkel vígan ismételte a szavakat. Egy ízben egy fiatal súgó némi türelmetlenkedéssel a hangjában kérdezte meg a bemutató előtt:
Mester, minden szót súgjak?!
Csortos megadta a királyi választ:
Maga fiam csak súgjon minden szót, és én majd kiválogatom azokat, amelyekre szükségem lesz.
S ha már e nagy színészről esett szó, hadd idézzek fel egy másik történetet, amely próba közben esett meg. Színpadi partnere egy meglehetősen könnyűvérű divatszínésznő odakiáltott Csortosnak:
Kolléga úr!
Csortos sértődötten rikácsolt vissza:
De kérem! Mióta vagyok én kurva?!
S talán ide kívánkozik a századelő egyik legendás tenoristájáról szóló történet. Az említett művész remekül énekelt, ám ennek egyetlen előfeltétele volt: izgalmát néhány pohár konyakkal kellett eloszlatnia, amelyből viszont következett, hogy a rendezők által előírt színpadi koreográfiát nem tudta betartani. Egy ízben Wagner Lohengrinjének álomszerepét, a lovagot alakította, ki a cselekmény helyszínéről köztudomásúlag egy hattyún távozik. A huszas évek színházi technikájával ezt úgy valósították meg, hogy a hatalmas, fából készített hattyúnak kerekei voltak, s benne ülés, amelyen a tenorista elhelyezkedhetett volna. Ő azonban részegségében elvétette a lépést, amit a színpad szélén az ügyelő nem vett észre, s elkezdte befelé vonatni a drótkötélre fűzött madarat. Hősünk egy ideig csetlett-botlott a hattyú után, majd hasra esve egy díszletben felnézett, s a döbbent csöndben fölkiáltott: Hé, ügyelő úr, mikor indul a következő hattyú?
Mondják: a házat, amelyben Szendrő József lakása volt a Klauzál téren, Budapest ostromakor földig bombázták. A háború után két esztendővel a legendás színész apróhirdetést adott fel a budapesti lapokban: Klauzál téri, ötödik emeleti, négyszobás, nappalis, cselédszobás, telefonos lakásomat eladom. A lakás megtekinthető a földszinten.