Az istenek ritka kegyeként gyönyörű, kiengesztelt, őszi nap virradt ma rám Itáliában. Az emberek, a házak és a fák kábult boldogsággal sütkéreznek a csorgatott méz fényében, s az egész város olyanná lett, mintha a rejtett dimenziókból előtűntek volna a nimfák, a faunok és a kentaurok, hogy ők is szemérmes mosollyal őgyelegjenek a mély tónusú fák árnyékában. A kisvárosi kávéházban hosszan elnyújtottam az uzsonnámat, mintha ezzel is áldozni szeretnék a sírni valóan gyönyörű őszt elém varázsoló, ismeretlen istenek vértől mentes, zöld lombokkal és kékes csillámú ásványokkal megrakott oltárán: asztalom márványlapján nagylevelű, hosszú indájú szőlőfürtök, opálos ragyogású szilvák, óarany mélységű körték és sötét rubin borok langyosodtak. Kedves könyveimmel ülök: azokkal, amelyek sok példányban megvannak ugyan, de örökösen rettegve valamely gonosz varázslattól, hogy egy szempillantás alatt eltűnhetnek a Földről akárhányszor csak a kirakatban látom, újra megvásárolom őket.
Ide jegyzem hát nevét annak a három férfiúnak, kiknek gondolatai oly sok évszázad ködén világítanak keresztül számomra, hogy fényük segítségével kikerülhessem az élet alattomos jéghegyeit.
Az első név Caius Petroniusé, ki előkelő, római nagyúr volt, igazi grand seigneur. Nem tartozott sem a látványosan ellenzékieskedő arisztokratákhoz, sem pedig Néró feltétel nélküli talpnyalói közé, hiszen, ahogy Horváth István Károly írta: az előbbiekhez túl okos volt, az utóbbiakhoz túlságosan is bölcs. A császárt istenítők közé ugyan beállt, ám a dicsőítés közben ajkán lévő cinikus mosoly ellenkező előjelűvé változtatja az imádat szavait. Az igazi, nagy művészek közé tartozott, s fennmaradt írástöredékeinek szellemi elsöprő ereje a messzi múltból is meglegyint minket. Élete, cinikus gúnya mögött húzódó mélységes emberszeretete, lenyűgözően szuverén és elegáns halála gyermekkorom óta rajongott példaképemmé tette őt, ellenére annak, hogy Tacitus Évkönyvein (XVI. 18-19.) kívül vajmi keveset tudunk az életéről:
Caius Petronius múltjáról valami keveset el kell itt mondanom. A nappalt alvással, az éjszakát hivatali teendőkkel és az élet gyönyöreivel töltötte, s amint másoknak a szorgalom, úgy néki a tétlenség szerzett hírnevet, de nem tartották korhelynek és tékozlónak, mint a legtöbbet a maguk vagyonát felemésztők közül, hanem az élvezetek kitanult mesterének. Szavai és tettei minél kötetlenebbek voltak, és minél inkább nemtörődömségről árulkodtak, annál kedvesebb fogadtatásban részesültek fesztelenségük látszata miatt. Ámde mint Bithynia proconsula, és később mint consul, tetterősnek, és az ügyek intézésére alkalmasnak mutatkozott; utóbb visszatérve az erkölcstelenség színleléséhez, Néró kevés számú bizalmasai közé jutott, kinek titulusa a választékosság és az elegancia nagymestere volt, úgyannyira, hogy a császár semmilyen válogatott élvezetet nem tartott kellemesnek és finomnak, ha Petronius nem helyeselte. Az öngyilkosságra ítélt Petronius nem oltotta ki hirtelen életét, hanem felvágta ereit, aztán bekötözte, majd ötletszerűen újra meg újra kibontotta; barátaival beszélgetett, de nem a komoly dolgokról, amelyek révén a lelki szilárdság dicsőségére törekedett volna. Meghallgatta szavaikat, de nem a lélek halhatatlanságáról és a bölcseknek tetsző dolgokról, hanem vidám dalaikat és könnyed verseiket. Rabszolgái közül egyeseket felszabadított, másokat megkorbácsoltatott. Lakomához ült, el is szenderedett, hogy a rákényszerített halál a természeteshez hasonló legyen. Végrendeletében nem hízelgett Nérónak vagy Tigellinusnak, vagy valamely más hatalmasnak, mint ahogy szokták tenni legtöbben a halál előtt; ellenben a princeps bűneit a fajtalankodó férfiak és nők nevével, s a sok újfajta bujálkodást írásba foglalva pecsét alatt elküldte Nérónak, majd összetörte pecsétgyűrűjét, hogy utóbb ne lehessen felhasználni mások veszélybe döntésére.
Ez a kevés is elegendő volt ahhoz, hogy megtudjam: a Sors a jót és a rosszat egyenlő mértékkel adja szinte mindenkinek, s csupán intelligenciánkon múlik, hogy felismerjük-e a jeleket, és ki tudjuk-e választani a gyémántokat a hamu közül.
Hogyha lenne még valaki, aki a halálom után is kedvemben szeretne járni, kérem, vésesse síromra legkedvesebb petroniusi versemet:
Másodikként François-Marie Arouet-t idézem a halhatatlanok birodalmából, kit a világ az önmaga által választott Voltaire néven ismert meg.
Élete maga a nagy kaland: Bachnál kilenc esztendővel később, 1694. november 21-én született, s bár a jezsuiták iskolájába járt, kik jogásznak szánták, mégis író lett belőle. Első szatírája oly élesre sikerült, hogy felséggyalázás vádjával a Bastille-ba börtönözték. Az ott megírt műveket a szabadulása után kiadván ismét letartóztatták, ezúttal már londoni száműzetésre kényszerítve őt. Műveiben legjelentősebben az Egyházat támadta, s noha mélységesen hitt Istenben, a tanulást, a megfigyelést és az összegzést tartotta az emberi elme kiművelésére a leghathatósabb eszközöknek.
Ekkorra már az európai humanisták fejedelmének számított, ki uralkodókkal és tudósokkal levelezett: száműzetése közbeni szerelmi románca Nagy Frigyes porosz királlyal kora köztudott titkai közé tartozott. XV. Lajos koronázása mindent megváltoztatott: Voltaire-t a király udvari történészének nevezte ki, s a nagyhírű Francia Akadémia tagja lett.
A végtelenül kedves, megértő, s mindenkin segítő öregúr életművének talán legszebb és legnaivabb műve a Candide, ám filozófiai írásai, és a Napkirály századáról szóló könyve a történelem és a bölcselet kikerülhetetlen alapjai.
1778. február 10-én az akkor már a svájci határon élő öregúr kocsiját vámtisztek állították meg Páris határában. Voltaire ironikusan kiszólt az ablakon: Csempészáru nincs a kocsimban, hacsak saját magamat nem tekintem annak. Másnap este a Théâtre-Français-ben rendezett díszelőadáson De Villette márkinő a Voltaire nevét kiáltozó tömeg éljenzése közben babérkoszorút helyezett el a hatalmas parókára, amely alatt Franciaország legnagyobb írójának összeaszott, vékony gyermekarca mosolygott, mint ahogy minden írása ezt teszi kettőszáz esztendeje: biztató álomként a szerelem, a költészet, a szépség és a jóság jövendő nemzedékeinek, és nyomasztó rémálomként mindazoknak, akik akár az életet, akár a szabadságot, akár az Istent, akár a tudást másokkal szembeni előjogaiknak tartják. Másról írta, ám mégis reá illik legjobban négy nemes sora:
S mintha a ragyogó latin szellemi fénykoszorú önmagát hívná főnixként újból és újból életre, 1844-ben megszületett Párisban Voltaire szellemi utóda, Jacques-Anatole-François Thibault, ki mint eszmei nemzője is írói álnéven publikálta írásait: Anatole France már bizonnyal ismerősebbnek tűnik a mai olvasók számára.
Könyvkereskedő apjának boltja néhány utcányira volt csak a Saint-Sulpice templomtól, és itt látta meg a világot Anatole, hogy élete első tizenöt esztendejében mindent végighabzsoljon az üzlet könyvespolcairól. Vasárnapról vasárnapra két öregúr volt ebédvendégük, kik a végigélt Francia Köztársaságokról vitatkoztak. Míg az első így emlékezett Napóleonra: Olyan volt, mint egy isten, amikor győztes csatái után babérkoszorúval a fején bevonult Párisba!, a másik csak legyintett: Komikusan alacsony és nagyképű volt, illemnek még hírét sem hallotta, és a szeretői összeröhögtek a háta mögött, hiszen olyan pici péniszt hordott a nadrágjában. France leírta, hogy a történelmet igazából e két öregember tette számára kézzelfoghatóvá.
A szabad szerelem híveként addig ingerelte konzervatív apját, míg az kidobta házából. Ettől kezdve szűkösen élt. Ötven évesen kezdte kiadni műveit, és szinte az első pillanattól elképesztő siker kísérte írói pályáját. Zola mellett ő is Dreyfuss kapitány mellett állt ki, s talán ennek következménye lehetett, hogy az egykori katolikus kisdiák ki közben a szocialistákhoz csatlakozott írásaiban elegáns cinizmussal készítette ki a nemzet fejlődését hátráltató, mélyen ostoba felső klérust. Egy fogadáson Páris bíboros-érseke ellenségesen rámordult: Nem olvasom az írásait! France könnyed mosollyal válaszolt: Nem is képzeltem önről, hogy ismeri a betűket.
Finom és selymes stílusa szkeptikus epikureus, ám hangjából nem csupán a történelem, az igazságszolgáltatás, a szemforgató papság és a kispolgáriasság gúnya tetszik ki, de nemes elkötelezettsége is a szépséghez és a jósághoz, s még valamihez, amelyet oly sokszor próbált elfelejteni a világ: mások boldogsága a mi boldogságunk forrása is. Kevés dolog állt olyan távol tőle, mint a fanatikus dogmatizmus. Minden ideál korrumpál, a fanatikus ideálok pedig fanatikusan korrumpálnak mondogatta.
France csöndes, polgári életet élt. Kétszer házasodott másodszor saját házvezetőnőjét véve feleségül , s nyugdíjazásáig a Nemzetgyűlés könyvtárosa volt. A Francia Akadémia 1896-ban jelölte tagjai sorába, s hétvégenként Armand de Caillavat irodalmi szalonjának állandó díszvendége volt. Munkásságának két legnagyobb elismerését 1920-ban, és egy esztendővel később nyerte el: előbb a római katolikus egyház könyveit a tiltott művek jegyzékére helyezte, majd néhány hónap múlva megkapta az irodalmi Nobel-díjat a következő indoklással: Briliáns írói pályafutásáért, letisztultan fennkölt stílusáért, lenyűgözően franciás szellemiségéért és mélységes humanizmusáért.
Kivétel nélkül minden írását érdemes elolvasni, azokat is, amelyek fölött már eljárt talán az idő. Ám néhány művét ha rajtam múlna alkotmányos rendelkezéssel tenném kötelezővé az elemi iskolákban, hogy a jövendő nemzedékek egyszer s mindenkorra megtanulják: az embernek van lelkiismerete, vagy legalábbis kellene, hogy legyen. Ma, amikor annyit szenved ez az ország a hamis ideológiáktól és a fanatizmustól, amelynél nagyobb ellenfele a jogállamiságnak aligha akad, talán nem felesleges ide jegyezni azt a hűvösen cinikus epilógust, amelyet France egyik elbeszélésében (Crainquebille, 1903) annak a bírónak elmarasztaló ítélete szélére írt, aki a hatósággal szembenálló, ártatlan kisembert záratta a börtönbe:
Bourriche bíróban az a dicséretre méltó, hogy ellenállt a szellem hívságos tudásszomjának, és óvakodott a mindent megismerni törekvő intellektuális dölyftől. Ha a rendőr és a tanú ellentmondó vallomásait történetesen szembe helyezi egymással, oly útra lép, melyen egyébbe sem ütközik, mint kételybe és bizonytalanságba. A tények kritikai rendszerezése kibékíthetetlen az igazságszolgáltatás helyes gyakorlatával. Ha a bíró könnyelműen követné e módszert, függővé tenné ítéleteit saját elmeélétől, amely pedig többnyire elég csekély, valamint az emberi esendőségtől, amely viszont állandó. Hova lenne akkor a tekintély? Tagadhatatlan, hogy a történelmi módszer teljességgel alkalmatlan az elengedhetetlen bizonyosságok megszerzésére. Elég, ha Walter Raleigh kalandját idézzük emlékezetünkbe. Egy nap Walter Raleigh, aki a londoni Towerben raboskodott, szokása szerint Világtörténelmének második részén dolgozott, ám ekkor ablaka alatt valami verekedés támadt. Odalépett az ablakhoz, hogy szemügyre vegye a civakodókat, s annak tudatában ült vissza munkájához, hogy jól megfigyelte a jelenetet. Ámde másnap szóba hozta a dolgot egy barátja előtt, ki a verekedésnek tanúja, sőt, részese is volt, és ez a barátja megfigyelését halomra döntötte. Ekkor eszmélt rá arra, milyen nehéz távoli eseményekből az igazságot kihüvelyezni, hiszen még a szemtanú is tévedésbe eshet. S tűzre hajította Világtörténelmének kéziratát. Ha a bírákat Sir Walter Raleigh-hez hasonló aggodalmak feszélyeznék, tűzre vethetnék minden vizsgálatukat. Ehhez pedig nincs joguk. Ez az igazságszolgáltatás megtagadása, sőt, bűn volna. A tudásról lemondhatunk, a bíráskodásról nem. Azok, akik a törvényszékek ítéleteit a tények rendszeres felkutatására óhajtják alapítani, veszedelmes szofisták, és galád ellenségei a polgári és katonai igazságszolgáltatásnak. A bíró túlontúl jogászi elme, semhogy ítéleteit az értelemtől és a tudománytól tenné függővé; hiszen az értelem és a tudomány következtetései körül örök viták zajlanak. Határozatait és ítéleteit dogmákra és hagyományokra alapítja, így aztán tekintélyük vetekszik az Egyház parancsolataival. Kánoni ítéleteket hoz. Ezt úgy értem, hogy bizonyos számú megszentelt kánonból vonatolja ki őket. A tanúvallomásokat például nem a valószínűség és az emberi igazság elmosódott és csalóka jegyei szerint osztályozza, hanem szinte szervi, állandó, kézzel fogható jegyek szerint. A fegyverek súlyát veti a serpenyőbe. Van-e ennél egyszerűbb és bölcsebb? Cáfolhatatlan vallomásnak fogadja el a rendőrőrszemét, aki önmaga emberi mivoltának pusztán elvont képlete; metafizikai értelemben nem egyéb, mint törzskönyvi szám, az eszményi rendőrség vetülete. Nem mintha az őrszem az ő szemében tévedhetetlen volna. Sohase hitte, hogy egy rendőr kiváló megfigyelő elme, sem azt, hogy a tényeket szabatos és szigorú módszerességgel vizsgálja. Tulajdonképpen nem is a személyét veszi számba, hanem a 64-es számú őrszemet. Az ember nem csalhatatlan véli. Péter vagy Pál tévedhetnek. Descartes és Gassendi, Leibniz és Newton, Bichat és Claude Bernard tévedhettek. Mindnyájan tévedünk, és minden pillanatban tévedünk. Tévedésünk okai megszámlálhatatlanok. Az érzékelések és következtetések illúziók forrásai; csak ingadozás eredhet belőlük. Ne bízzuk magunkat egy ember tanúskodására: Testis unus, testis nullus. Ámde egy számnak hihetünk. Az őrszem, mint személy, nem mentes a tévedésektől. De a 64-es számú őrszem, emberi mivoltának elvont képlete tévedhetetlen. Ez a szám entitás, lényeg. Az entitásban nincs emberi tartalom, nincs benne semmi, ami az embert zavarba ejti, megvesztegeti, behálózza. Hanem tiszta, maradandó és egynemű. A törvényszék tehát habozás nélkül elvetette a tanú vallomását, mert az csupán ember; viszont magáévá tette a 64-es számú őrszem vallomását, mert ő tiszta idea, és mintegy Istennek a tárgyalóteremre tévedt sugara. Ezzel az észjárással a bíró a csalhatatlanságnak egy nemét keríti hatalmába, az egyetlent, amire a bíró törekedhet. Ha a tanúskodó ember kardot hord, a kardnak kell hinni, nem az embernek. Az ember tévelyeg, és sokszor nincs igaza. A kard tévedhetetlen, s mindég igaza van. Bourriche bíró mélyen belehatolt a törvények szellemébe. A társadalom az erőszakon nyugszik, az erőszakot a társadalom fenséges talpköveként kell tisztelnünk. Az igazságszolgáltatás az erőszak ügykezelése. A bíró tudja, hogy a 64. számú őrszem a hatalomnak egy sejtje. A hatalom minden egyes katonájában benne foglaltatik. A 64-es számú őrszem tekintélyének csorbítása az államhatalom gyöngítése. Az állam minden kardhegye egy irányba szegeződik. Ha keresztezzük a pengéket, felforgatjuk a köztársaságot. Szinte hallom a bírót, amint ítéletének magasröptű és szép indokait magyarázza: A 64-es számú őrszemmel egyetértően ítélem meg ezt az egyént, mert a 64-es számú őrszem a hatalom kisugárzása. S hogy felismerjék bölcsességemet, képzeljék csak el, mi lett volna, ha ellenkező értelemben döntök. Tüstént kiderülne, hogy döntésem képtelenség. Hiszen végre sem hajtanák ítéletemet, ha az a hatalom ellen döntene. Vegyék tudomásul, uraim, hogy a bíráknak csak addig engedelmeskednek, amíg velük a hatalom. Csendőrök nélkül a bíró csak álmodozó puhány. Magamnak ártok, ha nem adok igazat egy csendőrnek. S elvégre a törvény szellemével is perbe szállnék. Lefegyverezni az erőseket és felfegyverezni a gyöngéket: egyenlő a társadalmi rend felforgatásával, márpedig az én feladatom a társadalmi rend fenntartása. Az igazságszolgáltatás a fennálló igazságtalanságok szentesítése. Megesett-e valaha, hogy a hódítók és bitorlók ellen fordult? Ha törvénytelen hatalom ül a nyakunkba, az igazságszolgáltatásnak csak el kell ismernie, és tüstént törvényessé válik. A forma minden, s a bűn és az ártatlanság között csupán egy szál felbélyegzett okmánypapírnyi rés nyílik. Rajtad áll, vádlott, hogy te légy az erősebb. Ha »vesszen a zsaru«-t kurjantva császárrá, diktátorrá, a köztársaság elnökévé, vagy akár csak városi tanácsnokká kiáltattad volna ki magad, biztosítlak: nem ítéltelek volna el. Sőt, a vád és a következményei alól is felmentelek. Hidd el, barátom. Bourriche bíró alighanem így szólt volna, mert jogászi szellem, és tudja, hogy egy köztisztviselő mivel tartozik a társadalomnak: a társadalom alapelveit rendszeretőn és tisztességtudóan védelmezi. Az igazságszolgáltatás társadalmi. Csak a felforgató elmék óhajtják emberinek és érzelgősnek. Merev szabályok alapján osztják, nem pedig testi borzongások és az értelem fénye szerint. Legkevésbé azt várják el tőle, hogy igazságos legyen; arra nincs szüksége, mert az igazságszolgáltatás, sőt, állítom, az igazságos igazságszolgáltatás eszméje csak holmi anarchista fejéből pattanhatott ki. Az igazi bíró a fegyverek súlya szerint méri a tanúvallomásokat.