A mai napon Magyarország népe megszavazta a NATO-ba való belépést, és röhögnöm kellett annak láttán, hogy Európa térképén szinte észrevehetetlenül kis országunk tábornokai miként fontoskodtak a tévékamerák kereszttüzében. Vicces dolgok ezek.
Sokat gondolkodom rajta, hogy az emberi nemnek valóban létszükséglete-e a háborúzás? Bár fajunk legelső korszakai áthatolhatatlan homályba vesznek előttünk, de szinte bizonyos, hogy az emberek nem voltak mindég háborúskodók: a pásztorkodás békés korszakának szelíd erkölcsei fölöslegessé tették a vérontást. A földművelés és a kereskedelem óhatatlanul elhozta a fegyverek hatalmát, amely a föld, a feleség, az állat és a rabszolga megszerzésének módjává lett. Később győztesek és legyőzöttek népeket alkottak, és szembefordultak a hasonló módon alakult népekkel. Évszázadokon át folyt a gyilkolás, és öldöklés közben születtek véres hazáik: a háború állt mindenek fölött. Ilyen volt a középkori népek élete, és a nagy európai monarchiák kialakulása.
A reneszánsz hozott ugyan némi enyhülést, de az új földrészek felfedezése olajat öntött az európaiak kapzsiságára, s négyszáz esztendőn keresztül csökönyös szenvedéllyel mészárolták azokat a barbároknak nevezett fekete és sárga népeket, akik kizárólag gonosztetteikről ismerték a kereszt árnyékában álló fehér embereket, a vitézkedő és kufárkodó keresztényeket. Mára legtöbbjük kivívta a függetlenségét. Mi a tanulság?
Kis ország vagyunk, s amennyiben hadseregünket szélsőségesen nagyra duzzasztanánk is, legfeljebb néhány nappal tolnánk odább bármiféle vélünk szemben álló ellenséges hatalom győzelmét. Akkor pedig minek a fölösleges vérontás? Elegendő lenne, ha leszögeznénk, hogy mi a magunk részéről soha és senki ellen nem óhajtunk hadat viselni, és cserébe elvárjuk, hogy mások se hadakozzanak ellenünk. Ennek szellemében fel kellene oszlatni a költekezésen kívül amúgy semmire sem használható hadseregünket, az így megtakarított pénzt pedig a belső közrend megszilárdítására, valamint kulturális és szociális célokra lehetne fordítani. Valamint arra, hogy hazánkat a lehető legszorosabb kereskedelmi, kulturális és sportkapcsolatok kössék szomszédainkhoz: népek ilyen mérvű egymásra találásakor nincs az a körmönfont politikus, aki a háborút ki tudná robbantani. Magyarország igazi ereje a szellemé lehetne, küldetése pedig az, hogy eszmék magvát hintse el a világban, s a gondolat birodalmán uralkodjék.
A tudomány és a technika a sok szennyen és rosszon kívül, amit a világra okádott, talán némi jót is hoz most magával. A kereskedelem, a kommunikáció és a közlekedés felgyorsulásával előbb-utóbb megszűnik a népek mesterséges izolálásának és butításának lehetősége, s az évszázadokon át rossz hatékonysággal dolgozó humanisták most egyszerre bántó tűszúrások és fekélyes sebek lettek a demagóg despoták testén: háromszáz esztendeje még könnyű volt az eretneket néhány könyvével együtt elégetni a máglyán, de ki győzhetné le mára az Internet, a műholdak, a rádiótelefonok és a zsebben megbúvó számítógéplemezek félelmetes arzenálját?
Az emberek nem lettek jobbak, de hamarosan olyan korszak köszönt talán ránk, amelynek forradalmian új tudományossága feleslegessé teszi majd a háborút, amely egykoron pontosan az ember létfeltételeinek megszerzéséhez és fenntartásához elengedhetetlen volt.
E kérdésben Hamvas Béla naiv szelídsége meghatóan kedves: Tegyük fel, hogy két nép egymással háborúba keveredik. Nem ritkaság, a történet hoz föl rá néhány példát. A bolondok egymásnak rohannak, és ezerszámra halomra gyilkolják egymást. Amivel azt érik el, hogy a másik mindég dühösebb, és ha le is győzik, bosszút esküszik. Erőt gyűjt, néhány év múlva újra megrohanja a másikat, és akkor esetleg ő győz. Most az egész kezdődik elölről.
Ha véletlenül valakivel háborúba keverednék, első dolgom lenne: azonnal, a legmegalázóbb feltételekkel is, haladék nélkül békét kötni. Ígéretet tennék, hogy harminc éven keresztül az illető nép rabszolgája leszek. Minden erőmmel az ő javát fogom szolgálni. Vasutaimon néki szállítanám azt, amit földem terem, hajóimmal néki vinném a távoli földek nagy kincseit. Sok fűszert, édességet, selymet, aranyat, drágakövet, mind, mind néki adnám. Saját népeimről még az inget is leszedném, s azt is odaadnám. Irgalmatlan lennék. Úgy elhalmoznám földi javakkal, hogy nem is érne másra rá, csak a dőzsölésre. Hizlalnám, tömném, dicsérném. Ami gyümölcs, hal, hús, vad, rizs, gyapjú, kávé van a Földön, mind eléje szórnám.
Százat egy ellen, hogy az a nép harminc évet sem bírna ki. Úgy meghízna, annyira ellustulna, olyan léha, buta, hájas, aluszékony lenne, hogy nem is kellene hadjáratot indítani ellene. Ha fegyverrel győzném le, megerősíteném, mert növelném benne az elégtétel ösztönét. Ám a jólétbe eddig még minden nép belehalt.