Az egykori kármelita barátnak oly barátságtalan Takács Nándor fehérvári püspök a mai naptól nyilvánosan is prédikálja a gyűlölet evangéliumát ellenem, feltehetőleg azért, hogy katolikus báránykáit mihamarább katolikus farkaskákká változtassa. Dühének oka – azonkívül, hogy csapnivalóan orgonál – vitathatatlanul első könyvemnek radikális liberalizmusa. A püspök – néhány társával együtt – irodaidőben fáradhatatlanul csörömpöl rozsdás konyhakésével, melyet Excaliburnak hisz, s hörcsögi dühvel követeli a papságtól koncertjeim azonnali kitiltását a templomokból. Udvartartásának tagjai pedig némán hallgatnak, avagy szaporán fecsegnek, ami kiváltképp gyanús. S ha eljön az este, felgurul a cifra szószékre, s a megbocsátást és az alázatot hirdeti még ellenségeinkkel szemben is, meg azt, hogy úgy szereti felebarátait, mint önmagát. Kitárja kesztyűs kezeit, amelyen a pásztorgyűrű csillámlik, megrebbenti rózsás hajnalködökhöz hasonlatos ruháját, s egy véres, átkokat szóró tizenharmadik javasasszonynak tűnik, kit kiválasztottsága híján nem hívtak el a velő-tőkések estéjére. A vén püspök, ki a fehérvári palotában bizonyára igen jókat eszik és szundít, az erkölcs nevében el akarja tiltani első könyvem olvasásától papjait, kik kicsiny falvakban néhány ezer forintos rabszolga-fizetésért terjesztik az Evangéliumot, vélhetően nem a püspökét, hanem Jézus Krisztusét. Mivel testületének e szent tehene most úgy vélte, hogy komoly sérelem esett rajta általam, elkezdett a világ szeme előtt ernyedetlenül, költséget és fáradságot nem kímélve haldokolni. Személyes sértődöttségét próbálja egyházüldözésként eladni, így aztán a szegény dühöngő nem veszi észre, hogy már saját papjai is összeröhögnek a háta mögött.

Hamarjában talált magának egy szövetségest, a Keresztény Élet névre keresztelt egyház-szakszervezeti közlönyt, mely bizonyára már annyi szépet és jót írt keresztény életében, hogy nagyon ki volt éhezve egy kis püspöki láttamozású vicsorgásra. Muris dolog ilyen cikkeket olvasni, amelyek a maguk primitív következetlenségében világítanak a legélesebben rá ellenfeleink hebrencs és mosolyogtató kakaskodására. Mélyen elgondolkodtató, hogy a magyar katolikusoknak még mindég el kell viselniük ezeket a rájuk erőltetett, általuk eltartott, gyerekesen nyelvöltögető öregurakat. A püspök butaságai olyannyira mulatságosak, hogy szinte jót is tesznek ennek a búba feledkezett kis országnak. Sem érték, sem veszély nincsen bennük, hiszen józan gondolkodású felnőttek csupán mosolyogni tudnak a fehérvári Don Quijotén, ki talán az egész huszadik századvég szélmalmát legyőzendő óriásnak látja. Nem volt az elmúlt két esztendőben olyan hathatós hírverése könyvemnek, mint a püspök napok óta tartó rikácsolása: a kereskedők egy hét alatt több példányt adtak el, mint az elmúlt esztendőben összesen. Kötve hiszem, hogy Székesfehérvár agg lelki vezérigazgatója ilyen hatékony lett volna valaha is az Evangélium terjesztésében.

A véle készített interjú tartalma Molnár Gál Péter egyik írását juttatta eszembe: „Homoszexuálisok, zsidók, szabadkőművesek szoros összefogással segítik világszerte egymást. Így morfondíroznak a tehetségtelenek, akik önerőből soha és semmire sem mentek, akiknek egy rongyos relativitáselméletre sem telt, és azt hiszik, hogy A rózsa lelkét kalákában koreografálták, a többi mérsékelt képességű meg csakis a támogatás hiányának tudhatja be, hogy még eddig nem írta meg a maga Háború és békéjét. Széles körben, szívósan tartja magát buzik, biboldók és más szövetségek kéz alá segítésének híre. Keveset beszélünk azonban az Antitalentumok Uniójáról, a tehetségtelenek nemzeti csoportjait egyesítő Tehetségtelenek Internacionáléjáról, erről az erős, titkos szervezetről, amelynek tagjai halálos biztonsággal felismerik egymást kódolt jelekről, csupán egymás szagáról, egy-egy csámpás mondatról, sánta ellenpontról, rossz ízléssel fölrakott színfoltról. A Fűzfaköltők Klubja, a Selypegő Riporterek Ligája, az Írásban-Olvasásban Korlátozott Ítészek Kamarája hibátlanul rálel a testvérének tudott tehetségtelen kollégára, forró ölelésben fonódik össze véle, áldozatosan segíti. Megszavazzák egymás kiküldetését, kitüntetését, kiutalásait és az ellenük-képességesek kiutálását a közéletből. Sok Salieri Mozartot győz! – ez a jelszavuk. Címerük: irigységtől zöld mezőben méregfiola.”

A püspök amúgy atyának hívatja magát. Ha valóban azzá lenne, szolgálatot tenne az országnak és híveinek, s ez a cselekedet az Isten keze nyomát viselné önmagán. Valaha az atyák a szegény és szelíd szerzetesek lelki vezetői voltak, akiket maguk közül választottak. Változtak az idők: ma a magyar püspökök a Felfeszített Názáreti nevében Mercedeseket és Audikat tartanak, sofőrt fogadnak hozzájuk; templomaikban hat napig láthatatlanok, a hetedik napon érthetetlenek; palotákban, udvartartással élnek, s politikai hatalomra áhítoznak. Mit is írt erről Voltaire? „Egy szegény, aki fogadalmat tett a szegénységre, és aki ennek következtében földi hatalmasság! – erről már szó volt, de ezerszer is el kell ismételni –, bizony tűrhetetlen. A törvény tiltja, a vallásos érzés pedig felháborodva utasítja el ezt a visszaélést, és az igazi szegények, akiknek se ruhájuk, se ételük, az abbé úr ajtaja előtt egyre csak az égre kiáltanak. Igazuk van, uraim, foglalják csak el a Földet; az úgyis az erősé és az ügyesé, azé, aki hatalmába kaparintja; önök jól kihasználták a tudatlanság, a babona meg a téboly korát: örökségünktől fosztottak meg, és lábbal tiportak minket, miközben kövérre híztak a szerencsétlenek velején: ám reszkessenek, eljön még az ész napja!”

Igazságtalan lennék azonban a magyar katolikusokkal szemben, ha néhány vonallal nem vázolnám ide Várszegi Asztrik pannonhalmi apát-püspök arcélét, akinek a nemes harmónia és a mosoly a fegyvere. Sok beszédét hallottam a pesti Egyetemi templomban; sokan meséltek mélységes alázatáról, mely a befelé élő filozófusok sajátja; jóságáról, szilárdságáról, amelyet az egyszerű szerzetesi lélek nemessége fon koszorúvá, hogy keresztülragyogjon a nehéz posztóból készült püspöki taláron. A magyar katolikus egyház püspökei a hatalom megszállottjai – ő jósága jogán a lelkek nagyhatalma. Az egyházi fejedelmek zsíros püspökségeivel, hatalmas bevételeivel, arcpirító alakoskodásával szemben mégis ő van erőfölényben, hiszen semmije sincs pannonhalmi ódon klastromán kívül, mint jósága, amely arisztokratává emelte. Nem az arany és a bíbor papsága az övé, hanem azé a leköpött és meggyalázott zsidóé, akinek tán az ágyékkötője sem volt a magáé, amikor kétezer esztendeje a keresztre szegezték az akkori főpapok.

 

Hátra Kezdőlap Előre