A mai napon Horn miniszterelnök aláírta a vatikáni konkordátumot. Ez az egyezség az ország polgárai között sokakban ellenérzést keltett, ám a hozzám hasonlatos radikális liberálisok egyenesen felháborítónak tartják. Gyönge érvként az egykori államosítások és meghurcoltatások ellentételezéseként tüntetik föl, mintha a többi történelmi egyház nem szenvedett volna eleget. Fölöttébb különös azonban, hogy az egyezséghez nem is a magyar katolikus felső klérust találták hitelt érdemlő aláíróknak, hanem a Vatikán képviselőjét, aki mint olyan egy idegen államot képvisel hazánkban.
A magyar katolikus egyház ingatlanait nem a Vatikán papi fejedelmei, hanem a magyar nép építette évszázadokon keresztül, ritkábban a saját jószántából, gyakrabban az erőszak nyomására. Értelemszerű tehát az lenne, ha ezeket az épületeket Franciaországhoz hasonlóan az egyház bizonyos keretek között használhatná, ám tulajdonjoga a magyar népet illetné meg, kizárva ezzel azt, hogy egy ideológiával többé-kevésbé a magyar katolikus egyházhoz kapcsolódó idegen állam, nevezetesen a Vatikán, a saját politikai érdekeinek vesse alá a magyar nép épületeit és az ebből befolyó bevételeket. Ez olyan szinten jogtalan és sértő ránk nézve, mintha Oroszország ingatlanigényt formálna az egykori magyarországi pártházakra, mondván, hogy az ő ideológiai fennhatóságuk alatt létrejött intézmények az illető eszme kimúlta után is őket illetik meg. Az pedig egyenesen groteszk lenne, ha a még élő magyar kommunisták függetlenül attól, hogy mennyien vannak is visszaigényelnék a pártállami időkben elfoglalt épületeiket, mi több, ehhez az egyezséghez aláíró partnerként az egykori Szovjetunió még élő kommunista dinoszauruszait kérnék fel.
Egy ilyen szégyenteljes konkordátum helyett tiszta helyzetet is lehetett volna teremteni. Ki kellett volna jelenteni, hogy a magyar egyházi ingatlanok elvétele legalább olyan jogsértő volt, mint egykori finanszírozásuk és birtoklásuk. Ki kellett volna azt is mondani, hogy a katolicizmus és semmiféle egyéb ideológia nem államvallás, hogy az alkotmány szellemiségét magukra nézve kötelezőnek elismerő vallási egyesületek semmilyen módon nem tarthatnak több ingatlanra igényt, mint amennyit meg tudnak vásárolni és fenn tudnak tartani, és hogy az évszázadokkal ezelőtt felépített épületek éppen úgy nem voltak az erkölcs vetületében az Egyházéi, mint ahogyan a tolvaj, vagy az erőfölényben lévő zsaroló unokája sem tarthat igényt a jogos tulajdonossal szemben a nagypapa egykori harácsolmányaira. Hogy utólagos ideologizálással egyetlen, valóságos tömegbázis nélküli szervezet se kerüljön jogtalan előnyhöz a többi rovására. Az alkotmány szellemében a katolicizmus semmivel nem jelent többet, mint protestánsnak, humanistának, vegetáriánusnak, a szexuális szabadság harcosának, avagy sportolónak lenni. A katolikus egyház aktuális tanítása nem feltétlenül fedi egy adott ország valós érdekeit, s azért mégiscsak furcsa lenne, hogy az állam a saját pénzén potenciális ellendrukkereket tartson a csapatában. Példaként azt említeném, hogy II. János Pál pápa egyik afrikai útja során felszólította a lakosságot, miszerint tartózkodjék a gumióvszer és az egyéb fogamzásgátló módszerek használatától. S tette ezt egy olyan országban, ahol az éhínség, a túlnépesedés és az AIDS okán az utóbbi tíz esztendőben több mint négy millióan haltak meg.
A párhuzam Magyarországon is valóságos: a felsőklérus ingatlanharácsolási őrületében harminc-negyven esztendeje működő iskolákat, óvodákat és kollégiumokat száműztek rosszabb körülmények közé, csak azért, hogy néhány rágós, vén kísértet költözzön a helyükbe. S mindennek a költségeit azzal a nyomorgó néppel fizettetik ki, amely annak idején az ínségből építette fel a püspökök palotáit, s akiket a kilencvenes évek borzalmas gazdasági helyzetében is rákényszerítettek, hogy a pápai látogatás eszeveszett költségeit magukra vállalják. S mire volt jó mindez? Vallásosabbak, vagy szelídebbek lettek ettől a magyarok?
A sokat emlegetett, ám ritkán idézett Kossuth Lajos írta 1893-ban egy Helszy Ignácnak címzett levelében: Én a hazaárulással határos merényletnek tartom azt, ha a magyar katholikus klérus akármely oly kérdésben, amely a magyar törvényhozás ellenőrzése alatt álló kormány akárminő tettének megbírálására tartozik, a római pápától kér utasítást.
Azt már valószínűleg nem is feltételezte, hogy az utasítást a magyar nép érdekeinek védelmével megbízott magyar kormány kéri majd a Vatikán uraitól.