A nem locsogásra, hanem valóságos problémák felvetésére született filozófusok és mindannyiunk egyik legbanálisabb, és mégis kevéssé megválaszolható kérdése, hogy mi az élet értelme. Voltaire nem sok jót látott benne: gályarabokhoz hasonlította az emberiséget, akik láncaikkal játszadoznak. Jogosan tehetjük fel a kérdést: miért érdemes dacolni a betegségekkel, az éhínséggel, a fájdalommal, s annyi minden szörnyűséggel, ha mindez a nemléttel elkerülhető lenne. A rossz szükségszerűségével gyakran a vallások is ingoványos mezőre tévedtek. Epikurosz ugyanis igen fogas kérdést hagyományozott nékik: Isten vagy meg akarja szabadítani a világot a rossztól, és nem képes erre; vagy képes rá, ám nem akarja; avagy nem is képes rá és nem is akarja; avagy akarja is, képes is rá. Ha akarja, ám nem képes rá, úgy tehetetlen, ami ellenkeznék Isten természetével. Ha képes rá, ám nem akarja, úgy gonosz, ami nem kevésbé ellenkezik természetével. Ha nem is akarja, és nem is képes rá, úgy egyaránt gonosz és tehetetlen. Végül ha akarja is, képes is rá (és a lehetőségek közül egyedül ez illik Istenhez), úgy mi az oka, hogy ennyi rossz zúdult a Földre?
Két optimista angol arisztokrata, Milord Bolingbroke, és Milord Shaftesbury gondolatai némi tarkabarkaságot kölcsönöztek Voltaire gályája egyhangú szürkeségének: Sok mindent válaszolhatnék a természet hibáit fölhánytorgató sirámokra. Hogy kerülhetett ki ily gyarló, ily tökéletlen világ a tökéletes lény keze alól? De hiszen tagadom, hogy tökéletlen volna! Szépsége éppen ellentmondásaiból és gátjaiból következik, az egyetemes összhang pedig folytonos küzdelemből születik. Szükségszerű, hogy minden lény föláldoztassék más lények javára: a növények az állatoknak, az állatok a Földnek. A központi erő és a nehézkedés törvényét pedig amelyek biztosítják az égitestek súlyát és mozgását senki sem fogja megváltoztatni egy hitvány állat kedvéért, aki, jóllehet, ugyanezen törvények oltalmazzák, hamarosan porrá lesz e törvények által. Mindenesetre sovány vigasz, hogy Isten örökkévaló törvényei nem az egyes emberek üdvére születtek, és itt állunk végzetünk okainak teljes ismeretlenségében.
Évszázadokon keresztül folyt hát a teológiai és filozófiai szőrszálhasogatás, amelyek szépséget, vagy legalábbis értelmet próbáltak belemagyarázni a megfejthetetlenbe, mígnem a múlt század elején fölbukkant egy danzigi fiatalember, Arthur Schopenhauer, hogyha nem is gyökeresen új, de legalábbis nagyon markáns gondolataival végképp a pesszimizmus sötét pontját tegye a megválaszolatlan kérdésre.
Tétele röviden: a világ nem rendszerre épül, s az egész mozgatórugója csupán valamiféle vak és ésszerűtlen akarat. A világot az örökös harc és szenvedés birodalmának látja, hiszen az akarat mindég kielégíthetetlen hiányából sarjadzik. Az élet egyetlen alapja a fájdalom, s ennek szüneteiben mintegy negatívum csupán az élvezet, amely nagyon gyorsan unalomba fásul nem is más szerinte a földi lét, mint örökös ingázás a fájdalom és az unalom között. Innen eredezteti az emberi kapcsolatok boldogtalanságát is: amennyire kívánjuk a másik közelségét, olyannyira elviselni sem tudjuk azt. Az öngyilkosságot mint menedéket elveti, hiszen az élet kacag az öngyilkosságon, és kigúnyolja a halált: ezer és ezer akaratlan születés esik minden egyes önkéntes halálra. Úgy tekinti, hogy a szerelmesek árulók, akik titokban arra törekszenek, hogy örökössé tegyék az egész nyomorúságot és kínlódást, amely különben hamarosan véget érne. Ez a mélységes oka a nemi aktus szégyellésének.
A nőket összeesküvőknek tartja, hiszen az alacsony termetű, keskeny vállú, széles csípőjű, rövid lábú nemet csupán az ösztöntől elkábított férfi értelme nevezhette a szebbik nemnek, ugyanis a nőknek a nemi ösztönben rejlik egész szépségük. A női jellemet alapvetően elhibázottnak tartja: a nők, mint a gyengébb nem, természettől fogva nem az erőhöz, hanem a cselhez kénytelenek folyamodni: innen ered ösztönös alattomosságuk és kiirthatatlan hajlamuk a hazudozásra. A többnejűség egy mindenütt fönnálló tény, így vitázni sem érdemes róla, s a véle kapcsolatos teendőnk csupán egy lehet: a szabályozás. A nőt alárendelt lénynek tekinti, s számára a hölgy az európai civilizáció szörnyképe csupán, amely létrehozta a szerencsétlen nő mítoszát. Schopenhauer egyetlen lehetőséget látott a szenvedéseken való felülkerekedésre: akaratunk teljes alávetését a megismerésnek és az értelemnek, amelyből személyiségünket háttérbe szorítjuk, s az egyediséget és a vágyat kiöljük.
Fejtegetései nagy hatást gyakoroltak két évszázad gondolkodóira, hiszen a beteg Európa benne találta meg filozófiai szószólóját. Hegel összebékítő világképét sutba dobva Schopenhauer nyers őszinteséggel nézett farkasszemet a valósággal. Belőle élünk ma is: kontinensünk másról sem szól, mint az ön- és világpusztító gúnyról, s himnuszunk a kilátástalan kétségbeesés. Ez talán a legnagyobb szakadék más kultúrák és a miénk között: nincs az a technikai bravúr és nyelvi korlátnélküliség, amely ezt fel tudná tölteni.
Schopenhauer gondolatait sokban meghatározónak éreztem a saját fejlődésemre nézve késő kamasz koromban, s noha a női nemet nagy tiszteletben tartottam, még a legszerelmesebb heteroszexuális kapcsolataimon is keresztülviláglott, hogy a két nem gondolatai, látásmódja és céljai merőben eltérnek egymástól, s örökös harcra vannak kárhoztatva. Talán ez volt az alapvető ok, amely saját nememhez vonzott.
Ám azt is tudom, hogy a legnagyobb kísértés céljaim feladása a pont, amely a depresszió sötét fátylát vonja körénk, és elhatalmasítja az úgy sincs értelme céltalanságának mindent megsemmisítő érzését. Bár sokban ma is igazat adok néki, magamban bizonyos mértékben túlléptem Schopenhaueren: más-vesztenivalóm-már-úgy-sincs alapon hitelt adtam az emberi életnek, hátha van még számomra egy halálunk utánra rejtett titkos záradéka. Végzem tehát a kötelességemet, hiszek az Istenben, s ha szembe találkozom is napról napra a szenvedés, a halál, az árulás és a többi rossz megnyilvánulásával, a gondolataimban vezetett jegyzőkönyv szélére legfeljebb azt írom, amit a régi római bírák jegyeztek az érthetetlen ügyek aktáinak végére: non liquet nem világos.
Én nem hiszem, hogy filozófiai értelemben szabadok lennénk, mivel nem csak a külső, hanem a belső kényszerek is korlátokat szabnak döntéseinknek. Schopenhauer mondása, miszerint »az ember bizonyosan azt teheti, amit akar, de nem határozhatja meg, hogy mit akarjon«, már fiatal korom óta belém vésődött, és vigasztalásul szolgált, amikor látnom kellett az élet igazságtalanságait és el kellett viselnem a nehézségeket. Ez a meggyőződés a tolerancia kimeríthetetlen forrása, mivel megakadályozza, hogy túl komolyan vegyük önmagunkat és másokat, azon kívül jelentősen előmozdítja a humor iránti fogékonyságot. (Albert Einstein)