Olvasó, kedves, ha a Folytatás címet adtam is e kötetnek, csalódnál, ha az előző könyv rendszerének, avagy éppen rendszertelenségének szolgai utánzatát várnád. Minthogy abban elveimet többé-kevésbé maradéktalanul kifejtettem, azokhoz változatlan, ám közel sem dogmatikus hűséggel ragaszkodom, hazudni pedig nincsen szándékomban, maradjunk az ott leírtaknál. Talán csak abból a szempontból folytatás, hogy munkamódszerem változatlan: napi sétáimon továbbra is megfigyelek magamnak tárgyakat, jellemeket, szerepeket, konfliktusokat, s ha papír akad a kezembe olyan vázlatosan, mint ahogy a pap a prédikációt , lejegyzem őket. Sok elvész belőlük: házvezetőnőmet nem a zsebeim kiürítésének intellektuális mérlegelése alapján alkalmazom. Az ő válogatási módszere viszont teljesen megegyezik a 325-ös niceai zsinatéval, amikor a püspökök nem tudván eldönteni, hogy a szent iratok közül melyik krif, és melyik apokrif , az összes könyvet felhányták az oltárra, és amely leesett, az nem került be a Bibliába. Otthonomban az oltárt a mosógép teteje helyettesíti. Ám vagyok annyira fatalista, hogy e válogatási rend eredményességében ne kételkedjek, s higgyek abban, hogy a Sors jobb szerkesztő, mint én magam. Az itt szereplő fényképek sem valamiféle mélyen szántó tudatosság kiválasztottjai, csupán kedvesek számomra annyira, hogy önző módon gondoskodjam a fennmaradásukról, márpedig sok ezer könyv kevésbé valószínűen veszhet el, mint egyetlen papírlapocska.
Az előző könyv néhány hasznos tapasztalattal szolgált. Egyfelől rájöttem, hogy az a jellegzetesen magyar hagyomány, ahogy életünket éljük, gyermekeinket neveljük, művészetekkel és irodalommal foglalkozunk, s mindezekből semmiféle hasznos tapasztalatot nem próbálunk levonni, gyökere annak a nemzeti ráksebnek, amely agresszív, tolakodó, műveletlen, unalmas és mindenfajta nagyvonalúságtól mentes embereket faragott belőlünk. A magyarokból genetikusan hiányzik az européerség, így hát zavarukat hetykeséggel leplező akadémikusaink esetlenebbül topognak a világ szalonjaiban, mint a párisi taxisofőr, aki hatszáz esztendeje örökbe kapja a szellemes társalkodás ajándékát. A csiszolt, udvarias, olajozott, nem személyeskedő nyugat-európai társasági léttel szemben ormótlan és pitiáner mikrokozmoszban élünk, s bölcsességünk is csak afféle gőzfürdői emberismeret, amely Márai szerint mindenkiről tud valami megbízhatót, személyest, s írókat azzal intéz el, hogy a hajuknak szájszaga van, és a nőket, hogy a szájuknak lábszaga van. Magyarországnak soha nem volt példamutató arisztokráciája, így modortalanságban és faragatlanságban még a köznépet is felülmúlta provinciálisan basáskodó nemességünk. Ha túlzást feltételeznél szavaimban, tegyél egy félórás utazást a pesti földalattin csúcsforgalom idején, avagy hallgass bele néhány percig a gazdaság gerincét alkotó újgazdagjaink vacsorabeszélgetéseibe. Hol vannak ezek a Rockefellerektől és a Wanamakerektől, akik ugyan nem biztos, hogy a legbecsületesebben tettek szert mesés vagyonukra (Csak azt ne kérdezze tőlem senki, honnan szereztem az első milliómat! ironizált az előbbi), de fejedelmien támogatták a kultúrát: se szeri, se száma Amerikában az első generációs milliomosok által alapított egyetemeknek, könyvtáraknak és múzeumoknak a világ legnagyobb orgonája ma is a Wanamaker Áruházban van, Philadelphiában. Ezekben a dolgokban nyugodtan utánozhatnánk Amerikát, ám vigyázzunk, hogy az onnan beözönlő szeméthalmaz válogatás nélküli habzsolása folytán nehogy a felpukkadt béka sorsára jussunk. Ecetfaként, földből kinőtt milliomosaink semmi egyéb iránt nem éreznek felelősséget, mint saját potrohuk és pénzeszsákjuk növeléséért. Az úgynevezett szellemi elit akikről én legalább olyan rossz véleményt alkottam, mint valószínűleg ők rólam pedig él a maga kis elefántcsont tornyaiban, butaságában észre sem véve, hogy saját közönsége pusztul ki alóla, ha nem vállalja a nemzet nevelésének és szellemi átformálásának nem mindég magasztos, de mindenképpen nobilis gesztusát.
Jó okkal teheted fel ezek után a kérdést: kiket fogadok el és tartok példának önmagam számára? Nos, reményeim szerint nagyobb részben róluk lesz szó e könyv lapjain. Faludy György sem jobb században és szerencsésebb helyre született, mint te, csupán minden halandóra jellemző gyávasága ellenére is tündérvilágot tudott önmaga köré képzelni-hazudni, amelyet mi magunk is elébb elhittünk, majd láttunk, s lehet-e egy képzelt világ létét cáfolni, ha már ennyi ember szemében ragyog a titokzatos tűz, a szellemi közösség lángja? Fonjátok szorosabbra a kört, összetartozók, hogy a művészet igazsága egyre fényesebben ragyogjon! írta Schumann.
Tedd hát félre gátlásaidat, s tudd, hogy az élet is csak játék, hogy játszani öröm, s hogy igazi vesztes csak akkor lehetsz, ha a lelkedben burjánzó ostoba félelemmel kizárod magad belőle. A világ, amelybe születtünk, inkább ellenséges, mint közömbös, de semmi esetre sem barátságos. Elemek és tragédiák, a kezdet és a vég súlyos titkai, és saját lényünk törékeny falai közé vagyunk bezárva. De rabtartónk színes ceruzákat adott a kezünkbe, s rajtunk múlik, hogy a szivárvány melyik színét választjuk életünk ma még szürke kifestőkönyvéhez.