Sokan vetették Faludy szemére azt, amit egyre gyakrabban az enyémre is: hogy egyszerre túl sok mindennel foglalkozván szétforgácsoljuk a tehetségünket. Azt hiszem, ez ostobaság. Természetes, hogy rengeteg álarcot öltünk, ám mentségünkké legyen, hogy mindegyik hasonlít is ránk. A műfajok sokfélesége személyiségünk sokszínűségét mutatja akkor is, ha nem minden oldalunk egyformán előnyös vagy egyértelmű, hiszen mindannyian ellentmondások és ránk zúduló előítéletek hálójában élünk. Talán azért is alakult ez így, mert az állandóan támadottak és veszélyeztetettségben élők mindenütt való jelenléte a nehezen elpusztíthatóság érzetét kelti önmagukban. Kegyetlen dolog leírni, de Faludy és oly sok költő hihetetlen termékenysége is elsősorban a halál állandó árnyékából sarjadzik, amely jelentősen növeli a termelési eredményeket: a nagy művek naplementekor, hintaszékben, langy teával a kézben legfeljebb megszülettek, de bizonyosan nem ott fogantattak. Furcsa az eltolódás a rosszból és szörnyűségből fakadó remekművek javára, hiszen kevesen és kevés maradandót tudtak alkotni a jóból kivetítődő harmóniából. Ilyentén szinte rémülten vesszük észre: a művészeti alkotások jelentős része az ördög műve. Persze nem a személyes ördögé, hanem azé, akinek termékeivel oly sokszor találkozhatunk a földi bolyongás során, mikor az ember kivetkőzik emberségéből, hogy rágalmazzon, vádaskodjon, elveszejtse a másikat, vagy ideológiákat agyal ki, hogy gyilkolhasson büntetlenül a maga által épített, nagyüzemi szintű hullagyárakban.
Ilyenkor a humanisták, a megkínzottak vagy a megmaradtak a művészetekbe menekülnek, mert ez az egyetlen lehetőség a világ borzalmai között a szellem emigrálására. Ám sorsunkat nem értelmezhetjük sérelmeinken keresztül, hiszen az megölné előbb az alkotásainkat, majd minket is. Egynek hihetünk csak: a lelkiismeretünknek. Akiben van, az folyamatosan, művein keresztül listát készít a vétkeiről, hogy maga előtt is jogerőre emelje saját halálos ítéletét. Akiből viszont hiányzik, az ugyanabból az életútból kivonatolni tudja az indoklását önön mennybevitelének.
Tehát midőn munkádat végzed, ne igazán hallgass bele kollégáid avagy a publikum véleményébe, hiszen ha hűen próbálod visszaadni a lelkedben hordott képet, ebben nem ingathat meg a kívülállók oktondi locsogása. Tudomásul kell venned, hogy aki a nyilvánosság elé áll munkáival, gondolataival, érzéseivel vagy életével, az az akarattal történő félreértések és rágalmak áldozatává is válik egyidejűleg. Ám előbb-utóbb minden a helyére kerül. S ha mégis fájnának a sebek, leghasznosabb azoknak leveleit olvasgatni, akik ha nem is mindég egyetértéssel, de legalábbis jóindulattal, segítőkészséggel és előítéletektől mentesen viszonyultak hozzád és munkádhoz. Hiszen az előítéletektől, vagyis az ítélet nélküli véleményektől terhelt ember motivációja legtöbbször olyan kiirthatatlan rákos daganat a lélekben, amelynek áttételei eljutnak az irigység, a gonoszság és az ősbutaság sötét tartományaiba is.
Légy inkább magányos, s öleld körül magad minden jóindulatod, emberszereteted és segítőkészséged ellenére a szellem és a műveltség oly magas bástyájával, hogy aki azon képes lenne keresztülmászni, a küszködés perceiben megtanulja a leckét is: a fal túlsó oldalán már a te törvényeid az érvényesek. És aki lezuhant a falról, azzal se légy kegyetlen vagy gúnyos, hiszen már személyed megközelítésének törekvése is mutatja, hogy nem ellenség ő. Magányodat és munkádat azonban ne add fel a kedvéért, hiszen Csipkerózsika sem lett a tövisek között halálukat lelő kalandoroké, csupán azé, aki a kiválasztottság pecsétjét viselte a homlokán. S ha egy napon megérkezik hozzád, csodálattal nézi majd azt a szivárványszínű fényözönt, amely személyiségedből annyi, de annyi sugárnyalábban ragyog.