NNCL1849-60Av1.0

Herman Wouk

Hajsza

ZRÍNYI KATONAI KIADÓ BUDAPEST 1973

A mű eredeti címe:

YOUNGBLOOD HAWKE, PAN BOOKS LTD London, 1964

Fordította: ZENTAI ÉVA

© Hermán Wouk, 1973

FELELŐS KIADÓ A ZRÍNYI KATONAI KIADÓ PARANCSNOKA

FELELŐS SZERKESZTŐ: HORVÁTH GABRIELLA

MŰSZAKI VEZETŐ: DARVAS ISTVÁN

MŰSZAKI SZERKESZTŐ: HÁMORI IMRE

KÉPSZERKESZTŐ: VÉRSÉGI MIKLÓS

TERJEDELME: 49 A/5 IV

PÉLDÁNYSZÁM: 60000

KÉSZÜLT AZ MSZ 6502--Í7 SZABVÁNY SZERINT

8j (jji) ZI H3-d-7S74

KÉSZÜLT A ZRÍNYI NYOMDÁBAN (720670/1-1!!!) ZK/66-OS GÉPEN

OFSZET ROTÁCIÓS ELJÁRÁSSAL

FELELŐS VEZETŐ: BOLGÁR IMRE VEZÉRIGAZGATÓ

Első rés

1946

ELSŐ FEJEZET

A két ember között ott tornyosult az íróasztalon a kézirat: egy halom ütött-kopott, szakadozott géppapírdoboz, sárga címkéiken vastag, vörös irónnal rótt felirat: Kegyelemkenyéren, Első rész, Második rész, Harmadik rész. Két túltömött doboz fel is hasadt, kilátszottak belőlük a géppel írott kéziratlapok, nagyrészt fehér, imitt-amott sárga és zöld, szamárfüles papírkötegek. Waldo Fipps életében még sose látott ennél terjedelmesebb és koszosabb kéziratot, de a jelenlevőnél tagbaszakadtabb és ápolatlanabb szerzőt sem.

Rendkívül vegyes érzelmek közepette szemlélte az illetőt. Az újdonsült írók szokásos izgatott viselkedését mutatta ez a fiatalember is, aki egyébként inkább teherautósofőrnek látszott, mintsem írónak, félszegség, bátortalanság viaskodott benne a büszkeséggel, a reménnyel és a dicsvággyal, alig mert megszólalni, és esetlenül feszengett a kemény, sárga széken. A fiatal írók mind féltek Fippstől. A szerkesztő hivatalos mosolygása alól egy olyan ember fagyos cinizmusa villant elő, aki már túl sok regényt olvasott és túl sokról mondott véleményt. De különösképpen most Fipps maga is tartott ettől a tagbaszakadt, elhanyagolt, huszonhat éves fiatalembertől, aki valami olyan ronda, szűnni nem akaró mammutregényt írt, olyan dilettáns, utánérzett, nyers és összecsapott irományt, ami a kiadói munka réme, és ez Fippsnek a legkevésbé sem volt ínyére.

-- Rágyújt? -- kérdezte Fipps, és odakínálta Hawke-nak a cigarettásdobozt.

-- Ha nem volna ellene kifogása, inkább egy szivart szívnék

-- mondta Hawke. Ilyen vaskos délvidéki tájszólást Fipps még soha nem hallott.

-- Semmi kifogásom -- felelte --, de legnagyobb sajnálatomra, szivarral nem szolgálhatok. Hanem talán Prince úrnak lesz kezdte, de nyomban el is hallgatott, látva, hogy Hawke viseltes, gyűrött, kék ruhájának szivarzsebéből fényesre kopott bőr szivartárcát húz elő.

-- Ez az egyetlen bűnös szenvedélyem -- mondta Hawke, miközben eltávolította a cédrusburkolatot egy óriási, kakaóbarna szivarról, égő gyufát tartott a végéhez, amíg jól tüzet nem fogott, azután szakszerű szippantásokkal parázsra szította. Kék füstgomolyok szálltak Fipps orra felé, és kínos módon emlékezetébe idézték főnökét, Jason Prince-t. Ez a beképzelt senkiházi, ez a hegyvidéki zugírász dolláros szivarokat szív, gondolta. Ez volt az a pillanat, amiben eldöntötte, hogy Youngblood Hawke nem rokonszenves számára.

-- Hát akkor kezdjük az elején -- mondta szívélyesen. -- A kiadóban mindenkinek tetszik a könyve. Vagy legalábbis jó benyomást keltett.

Hawke szánalmasan kevés sikerrel igyekezett megőrizni a nyugalmát. Reszketett kezében a hatalmas szivar. Az arcán felragyogó boldogság olyan volt, mint egy óriási hőhullám, szinte sütötte Fippset. Könnyedén csak ezt akarta mondani:

-- Kicsit talán hosszú, nem? -- De szavai dadogásba fulladtak.

-- Hát igen, meglehetősen bőbeszédűen ír -- mondta Fipps.

-- Dickensre, Dreiserre emlékeztet. Talán egy kicsit Dosztojevszkijre is. -- Szünetet tartott, mosolygott.

Hawke arckifejezése szinte Fipps minden szavánál megváltozott: gond, öröm, félelem, bizonytalanság tükröződött rajta.

-- Fipps úr -- mondta --, kitalálta a gondolataimat. Ezek az eszményképeim: a három nagy D!

-- Igen, igen -- válaszolta Fipps szárazon, és két ujjával a kézirat felé bökött. -- Nekünk viszont inkább egy jó adag Flaubertre lesz szükségünk. Mármint ami a lerövidítést illeti. Az első oldaltól az utolsóig meg kell húznunk a regényét. Gyakorlatilag minden bekezdést. Egész részeket ki kell hagynunk belőle.

Élvezettel látta, hogy Hawke arca kétségbeesett, hitetlenkedő kifejezést ölt, valami olyan sajgó, kiáltó fájdalom árad el raj-

8

ta, mintha gyomorszájon vágták volna. Fipps hangulata nyomban jobbra fordult, és már kész volt megbocsátani ennek a nagy darab fajankónak, aki még hasznot hozhat a cégnek abbeli képességével, hogy idegfeszítő jeleneteket, érzékletes emberábrázolásokat hozzon össze zavaros szóáradatával, amelyből kiríttak a más, befutott íróktól származó törmelékek, maradványok.

-- Ki akarjuk adni a könyvét, Hawke úr -- mondta. -- Lelkesedünk ezért a gondolatért, feltéve persze, hogy kész teljesíteni az átdolgozásra vonatkozó feltételeinket.

Hawke kihúzta magát:

-- Önök ki akarják adni a könyvemet? Kiadják? Hangjából olyan szenvedélyes izgalom csendült ki, hogy

Fipps akaratlanul is talpra ugrott:

-- Persze, hogy kiadjuk. A legnagyobb örömmel, és azt hisszük . . .

Youngblood Hawke letette a szivarját, megkerülte az íróasztalt, átnyalábolta a választékosán öltözött Waldo Fippst, és úgy megölelgette, hogy beléropogtak a csontjai. Nagyokat csapott a szerkesztő hátára, és öblös hangon kiáltozott:

-- A fenébe is, Fipps úr, maga remek fickó. Olvastam ám magáról, olvastam a könyveit is, ha valaki, hát maga aztán mindent tud, amit a regényekről tudni lehet, és maga kiadja a könyvemet!

Fipps teljesen elképedt, a legkevésbé sem örült neki, hogy ölelgetik, veregetik a hátát, és hogy a képét egy szivarfüsttől bűzlő, durva kék szövethez szorongatják. Hawke vagy egy fejjel magasabb volt nála, és még egyszer olyan széles. Betegesen sápadtnak látszott, hosszú ideje nem nyiratkozott, a zakója teleszóródott korpával, borotválkozás közben megvágta magát a füle mellett, alvadt vér borította a sebhelyet. Fipps ezzel szemben kifogástalan barna ruhát viselt, csontos termetű, barna bőrű férfi volt, és vörhenyes szőke bajuszának utolsó szála is ápoltsagról tanúskodott.

-- De kedves barátom -- szabadkozott. Hawke meg csak rázta, mint egy rongybábut:

-- Negyven könyvet fogok írni, Fipps úr, negyven gyönyörű könyvet a való életről, hogy a fene essen bele, egyik jobb lesz, mint a másik, és maga mindegyiket ki fogja adni. Milliókat fogunk keresni, meglátja. Én nem beszélek a levegőbe. A fenébe

is, én lángész vagyok, Eipps úr, ezt elhiheti. Istenem, milyen boldog vagyok!

Az öblös férfihang végigvisszhangzott a hangszigetelt folyosókon, a Prince House irodáiban a gépírónők föltekintettek az írógépek mellől, a sürgölődő hivatalnokok tanácstalanul megálltak útjukban, a szerkesztők összenéztek a titkárnőikkel. Fipps zavart mosollyal kibontakozott Hawke öleléséből.

-- Hát igazán örülök az örömének -- mondta -- és szeretném vendégül látni ebédre. Rengeteg dolgot kell még megbeszélnünk. De jöjjön, először is bemutatom Jasonnak -- Hawke megdöbbent arckifejezésének láttán hozzátette -- Prince úrnak.

-- Prince úrnak? Találkozni fogok Prince úrral? -- kérdezte Hawke, fölvette a szivarját, és Fipps mögött szerényen kilépett a helyiségből. Fipps folyosókon és irodákon vezette keresztül az esetlen fiatalembert, mindenfelé írógépek zakatoltak, és olyan volt az egész, mint egy fülkékre, íróasztalokra szabdalt labirintus. Végül egy hatalmas, gyöngyházfényű fából készült ajtó elé értek, az egyetlen zárt ajtó elé, amellyel egész úton találkoztak. Az ajtó melletti íróasztalnál ülő lány odaszólt Fippsnek:

-- Prince úr már várja önöket.

Fipps kinyitotta a gyöngyházfényű ajtót.

2.

Ha elképzelünk egy szürkés strucctojást, rajta tussal kihúzott vékony vonásokat, hozzá egy pár nagy fület, akkor körülbelül olyasvalamit látunk, ami Youngblood Hawke-ot fogadta, amikor megállt Jason Prince íróasztala előtt.

-- Ez Youngblood Hawke, Jay -- mondta Prince.

A gyanakvó strucctojás egy ötven körüli ember meleg, barátságos arcává változott át.

-- Kegyelemkenyéren, mi? -- mondta erős torokhangon, ami teljesen más volt, mint Fipps fegyelmezett fuvolázása. Felállt, és kezet nyújtott. -- No, magának nem lesz szüksége kegyelemkenyérre, kedves fiatal barátom. Az a könyv maga a kirobbanó tehetség. És ez még csak a kezdet.

Hawke arcát pír öntötte el.

10

-- Remélem, megtérülnek majd a kinyomtatás költségei, uram -- mondta. -- Hiszen ez volt az első próbálkozásom.

-- No, annál többet is behajtunk érte -- mondta Prince. -- Hanem a kinyomtatással meglehetősen sok dolgunk lesz. -- Megnyomott egy gombot, és beleszólt egy mikrofonba: -- Hozzon nekem egy doboz szivart, és a Hawke-féle szerződést! -- Az íróasztal mellé húzott egy széket, arra ültette Hawke-ot, Fipps pedig, akire pillanatnyilag rá sem hederített, kényelmesen elhelyezkedett mögötte a pamlagon.

-- A művészekkel való hosszú érintkezésből szerzett tapasztalataim meggyőztek arról -- mondta Prince --, hogy a maguk érzékeny lelkére akkor tudok hatni a leginkább, ha egyenesen a dohányról beszélek. -- Hawke hangosan fölnevetett. Prince is elmosolyodott, és folytatta. -- Első regény esetében általában ötszáz-ezer dollár előleget folyósítunk. Már az is előfordult, hogy ezerötszázat adtam első könyvért, amelynek a sikere biztosnak ígérkezett -- itt Prince megnevezett egy néhány évvel előbbi bestsellert. -- Ez ennél a könyvnél bevált. Máskor viszont fantasztikusan melléfogtam. Egyszer-kétszer arra a pontra jutottam, hogy éppen csak a házbért tudtam kifizetni. De mondja csak, miért nincs magának jogi képviselője?

-- Kellene, hogy legyen? -- kérdezte Hawke. -- Az ilyesmihez egyáltalán nem értek.

Prince megvonta a vállát:

-- Hát miért tanácsoljam magának, hogy véres verítékkel megkeresett jövedelmének tíz százalékát leadja egy ügynöknek? Viszont azt sem tanácsolhatom, hogy bízza rá magát az én gyöngéd szívemre. -- Egy lány jött be, letette az asztalra a szerződést meg egy doboz szivart, és kiment. Prince Hawke elé tolta a szivarokat. -- Ezeket egyenesen Havannából kapom. Kóstolja meg!

Hawke kivett egy szivart, és a dobozt visszatette Prince elé. Prince folytatta:

-- A szerződés készen van. Ez a mi szokásos nyomtatványunk. Csak az előleg megjelölése maradt üresen. Vigye magával ezt a szépséges nyomtatványt, mutassa meg egy ügyvédnek vagy egy ügynöknek, nézze át. Vagy írja alá itt helyben, és már foghatja is a csekkjét. Ahogy tetszik. Nagyon előnyös szerződés!

11

Hawke egy pillantást vetett a kiadóra, aztán vállat vont.

-- Aláírom. Végül is ön nem azért van itt, hogy megnyúzza a szerzőket.

-- Persze, hogy nem. A mi dolgunk az, hogy gazdaggá tegyük őket, és közben fedezzük a saját kiadásainkat is. Nos, hát mennyi legyen az előleg?

-- Ötezer dollárt szeretnék -- mondta Hawke.

Prince nyájas feje helyett ismét a gyanakvó strucctojás fürkészte Hawke-ot:

-- Azt elhiszem, hogy szeretne ötezer dollárt. Ki ne szeretne? Csakhogy ez tízszer annyi, mint amennyit első regényért adni szoktunk. Valószínű, sőt, szinte biztos, hogy összesen sem fog ennyit hozni magának ez a könyv. Jobban tenné, ha jogi képviselőt fogadna. Az majd elmagyarázza.

A fiatalember így felelt:

-- A helyzet az, Prince úr, hogy már félig elkészült a második regényem is. Háborús könyv, a címe: A parancs béklyói. Sokkal jobb, mint a Kegyelemkenyéren. De a nappalaim mind kárba vesznek, mert egy építkezésen dolgozom. Csak éjszaka tudok írni néhány óra hosszat, és nagyon fáradt vagyok. -- Megfontoltan, megnyerőén beszélt, és a lágy délvidéki táj szólás szinte ritmusba fogta beszédét. -- Azt hiszem, ha nem kellene egyebet csinálnom, egy esztendőn belül befejezném ezt, sőt a harmadikba is belekezdenék -- egy politikai regénybe, ami nagy vonalakban már készen is áll a fejemben. Ha ön úgy érzi, kockázatos vállalkozásba kezd velem, hát rendben van. Megpróbálkozhatom egy másik kiadóval is. Bár nagyon szeretném, ha a Prince House hozná ki az első könyvemet. Mindig is varázslatos hatással volt rám ez a név.

Prince a vállán keresztül bizonytalan, kedélyes pillantást vetett Fippsre: -- Waldo, gyere csak ide!

Fipps fogott egy széket, és szintén az íróasztalhoz telepedett.

-- Mit szólsz mindehhez? -- kérdezte Prince.

Fipps összeillesztette ujjainak hegyét, és úgy vizsgálta Hawkeot, mint hitoktató a vétkes diákot:

-- Ha jól értem Hawke urat, ő valójában három könyvre kér előleget. De ez még akkor is képtelenség, ha így számítjuk. Hawke-hoz fordult: -- Nézze, legjobb, ha az ember teljesen nyíl-

tan beszél. Az ön regényének sorsát illetően Prince úré volt a döntő szavazat. Többünknek azonban szigorú fenntartásaink voltak, noha mindnyájan csodáltuk az ön ígéretes tehetségét, beleértve jómagámat is. Lehet, hogy valaki más is kiadja ezt a regényt -- bár ott is csak azt fogják kívánni, hogy dolgozza át, akárcsak nálunk --, azt azonban kétlem, hogy bárki más több előleget adjon érte ezer dollárnál, ha egyáltalán szó lehet ezerről is. Ez kérem nem filmipar! Hawke vidáman közbevágott:

-- Hát, Fipps úr, miért ne, megpróbálkozom egy másik kiadóval. Végül is az önök érdeklődése rendkívüli módon fölbátorított, csak hálás tudok lenni önöknek, és nincs ok arra, hogy . . .

Jason Prince az íróasztalára támaszkodott, nagy, bütykös ujjait összekulcsolta, az ujjpercei egészen elfehéredtek. Most fölegyenesedett:

-- Tehát ötezer dollár -a három regényért. Ezt akarja, Hawke?

-- Nem, ötezer ezért az egyért.

-- És ha ezen az egy könyvön nem térül meg az előleg sem? Mert ha megtérül, hát az valóságos csoda lesz. Azt akarja, hogy ráfizessünk? Egyszerűen fantasztikus árat követel! Nem is kérne ennyit, ha nem volna annyira tapasztalatlan. Nézzen ide! Adok magának havi ötszáz dollárt tíz hónapon keresztül. Ez megfelel a maga követelésének. Ennek ellenében viszont azt kívánom, hogy ez alatt az idő alatt szállítsa le a második regényét, és ismertesse velünk a harmadiknak a vázlatát.

-- Rendben -- mondta Youngblood Hawke olyan közömbösen, mintha csak abba egyezett volna bele, hogy sétálni menjen.

-- Tehát aláírja a szerződést -- mondta szigorúan Fipps.

-- Természetesen.

-- No, de mire alapítja ezt a derűlátást? -- kérdezte Fipps. -- Meg tudja mutatni nekünk a következő két regény vázlatait?

-- Én nem dolgozom vázlatokból, Fipps úr, én csak úgy haladok előre.

-- Hát legalább azt hadd lássuk, amit eddig írt abból a háborús regényből!

Hawke azt mondta:

-- A helyzet az, hogy a kézirat nagy összevisszaságban van, sokkal egyszerűbb, ha előbb befejezem.

13

Fipps kétségbeesett pillantást vetett a főnökére. Prince megszólalt:

-- Rendben van, Waldo. -- Megnyomta a gombot, és a mikrofonon keresztül a csekk-könyvét kérte. -- Szokás szerint csak akkor adjuk át a csekket, Hawke, ha a szerződés már alá van írva. Ezt a szerződést azonban át kell dolgozni. Tehát ha elfogadja a pénzt, három regényt köt le.

-- Elfogadom én!

Beadták a csekk-könyvet. Prince kiírt egy csekket ötszáz dollárról, és átnyújtotta Hawke-nak.

-- Ez tehát az első, tíz hasonló közül -- mondta. Hawke csak nézte a narancssárga papírszeletet.

-- A fenébe is! Pénzt kaptam az írásomért. Pénzt kaptam, mert egyszerű, angol nyelven prózát írtam.

-- Még nem közöltek magától soha semmit? -- kérdezte Fipps.

-- De nem ám!

-- A rossz próza a papír árát sem éri meg, amire jrták -- mondta Prince. -- A jó írás viszont gyémántban is megéri a súlyát. Erre gondoljon, amikor veri az írógép billentyűit! Aranykor ez a mienk a prózaíróknak! Soha az életben nem volt még ilyen jó dolguk!

-- No azért Dickens és Balzac is elég jól keresett -- mondta Hawke. -- Ha arányba állítjuk a pénz értékét, lefogadom, kiderül, hogy Dickens jobban keresett, mint Sinclair Lewis. Akkor még nem ismerték a jövedelemadót. Szeretnék telefonálni az anyámnak. Kentuckyba. Használhatnám az irodai telefont? kérdezte Fippset.

Fippsnek jó időbe tellett, amíg magához tért, aztán bólintott. Hawke kiment.

A kiadó és a szerkesztő egymásra bámult. Waldo Fipps, egy életen át végzett irodalmi munkássága során még sosem kapott egy összegben ötezer dollárt, sőt feleannyit sem. Negyvenöt éves korában, írói pályája csúcspontján kapott egyszer kétezerötszáz dollár előleget egy ügyes, de tartalmatlan színdarabért, amit végül is nem vittek színre. Ingerülten megszólalt.

-- Az embernek megáll az esze, Jay! Véleményem szerint ebben az emberben semmi más nincs, mint túltengő energia. Stílusérzéke nincs, nem szellemes, csupán durva humora van,

nyers az egész, amit ír, és gyakran egyszerűen plagizál. Lehetséges, hogy jó az elbeszélőkészsége, és ért a jellemábrázoláshoz. Hanem te rendkívül nagylelkű voltál hozzá.

Prince hátrahajolt, a tarkója mögött összekulcsolta a kezét, könyökét szétfeszítette, keresztbe rakta a lábait.

-- A helyzet az, Waldo -- mondta --, azt hiszem, ez a Youngblood Hawke pénzt jelent.

3.

Hawke jókedvűen lépkedett a szűk folyosón, s amíg el nem jutott Fipps irodájáig, minden nyitott ajtón bekukkantott, és szokása szerint megfigyelt mindent, amit látott. Egész életében így raktározott el az agyában minden futó részletet, és ennek a szokásának szinte nem is volt tudatában. Ezért volt az, hogy bizonyos dolgok iránt különös érdektelenséget tanúsított, más dolgok iránt viszont buzgó érdeklődést. Észrevette például, hogy Waldo Fipps, mielőtt mondott valamit Prince-nek, vagy féltucatszor hunyorgott a szemével, majd tágra meresztette. Arról viszont sejtelme sem volt, hogy épp az imént történelmi győzelmet aratott a kiadóipar egyik legszívósabban alkudozó képviselője fölött.

Jay Prince híres volt arról, hogy édeskeveset fizet előre. Hawke-nak azonban nem voltak üzleti tapasztalatai, ismeretlen volt előtte az az óvatos, de vérre menő játék a szavakkal, amelylyel az üzletemberek ölre mennek, ha pénzről van szó. Egészen ártatlanul tette meg azt az ajánlatot, hogy átmegy egy másik kiadóhoz, és nem is sejtette, hogy ez döntötte el az ügy kimenetelét. Prince már vagy tucatnyi esetben válaszolta megvetően különböző jogi képviselőknek, hogy menjenek csak máshová, ha úgy tetszik, abban a pillanatban ha megkísérelték ezt a figyelmeztető húzást. Youngblood Hawke előtt azonban engedékenyen felvonta a fehér zászlót. A tudatlanság is kifizetődő dolog néhanapján, csak szerencse kell hozzá.

Egy fehérblúzos lány ült összekuporodva Waldo Fipps karosszékében, a Kegyelemkenyérent olvasta, és nagyokat nevetett. Az egyik kéziratdoboz az ölében feküdt, bal kezében egy

halom papírt tartott, és a dobozban levő legfelső lapot tanulmányozta.

-- Üljön egyenesen -- mondta Hawke, amint belépett. -- A fiúk nem szeretik a görbe hátú lányokat.

A lány fölült, s kerek, sötét szemüvegén keresztül ráhunyorgott, mint egy megriadt bagoly. Hatalmas, vörös hajtömeg tornyosult a fején, az arca sápadt volt.

-- Istenkém, az anyám is mindig ezt mondta. Milyen régen nem hallottam már!

-- És egyáltalán, min nevet? Semmi nevetnivaló nincs az első fejezetben.

-- Maga Hawke úr? -- a lány visszatette a lapokat a dobozba, görcsösen köhögni kezdett, és rágyújtott egy cigarettára. Nagyon mulatságosán tudja összehozni a dolgokat. Éppen a nagynéni leírását olvastam. Valahogy olyan, mint O'Henry.

-- O'Henry? -- Hawke mogorva arcot vágott, hátat fordított a lánynak, és felvette a telefonkagylót.

-- Ezt bóknak szántam -- mondta a lány mély, rekedtes hangon. -- Nagy bámulója vagyok O'Henrynek.

-- Távolsági beszélgetést kérek.

-- Hosszú idő óta nem olvastam ilyen jó regénykezdést mondta a lány. -- Jeanne Green vagyok, a lektorátuson dolgozom.

-- Aha -- mondta Hawke. -- Központ, Kentucky! akarom hívni. A lány egy darabig csodálkozva bámulta Hawke széles hátát,

majd vállat vont és kiment.

Hawke leült Fipps székébe, és amíg a kapcsolásra várt, olvasgatni kezdte regényét, azt a csodálatos, kusza papírköteget, amely megnyitotta számára az utat az aranymezők felé. Egy kicsit csodálni akarta saját magát. Meg az is furdalta az oldalát, mit akarhatott ez az ostoba liba O'Henryvel?

Bejött Fipps, és úgy találta ott, egyik lábával az egyik alsó íróasztalfiókban, miközben figyelmesen olvasta a saját művét. A szoba tele volt szürke szivarfüsttel.

-- Gratulálok a szerződéséhez -- mondta Fipps. -- Remélem, tudatában van annak, hogy ez milyen rendkívüli dolog.

-- Hát igazán kedves volt Prince úrtól, hogy megadta, amit kértem.

-- Mi az, hogy kedves! Ennél a cégnél ilyesmire még nem volt

16

példa. Örülhet, hogy bementünk hozzá. Tőlem ezt sosem kaphatta volna meg. Nem fért volna bele a hatáskörömbe. No, mehetünk ebédelni?

-- Még nem kapcsolták anyámat. Amikor bejöttem, itt ült egy lány, és a kéziratomat olvasta. Itt mindenki belenézhet a kéziratokba, aki csak akar?

-- Azt hiszem, az egyik segédszerkesztőnk volt.

-- Segédszerkesztő?

-- Tudja, van egy osztályunk, amelynek az a feladata, hogy a kéziratokat átnézze nyelvhelyesség, központozás, miegyéb szempontjából.

-- Az én nyelvhelyességem meg központozásom úgy marad, ahogy van! -- mondta Hawke gyorsan. -- Központozás! Még mit nem!

Fipps fölnevetett, és két ujjal rámutatott a kéziratra.

-- Kedves Hawke, maga túlságosan sokat enged meg magának, ami a pontosvesszőket illeti, és bocsásson meg nekem, de mindent összevissza kever, ha egyszer belegabalyodik a kötőmódba. Természetesen a javításhoz a maga beleegyezése szükséges. De meg fogja látni, a végén még hálás is lesz érte.

-- De ez a lány szabályos bürokrata. Csapott váll, szemüveg, és ráadásul olyan, mint egy taknyos kölyök.

-- Jeanne Green lesz az. Fiatal, az igaz, de értelmes. De minthogy Jay annyira odavan magáért, azt hiszem, helyette igénybe vehetnénk a lektorátus vezetőjét.

-- Bárkit, csak ezt a lányt ne! -- mondta Hawke. -- Azt mondta, hogy a stílusom O'Henryre emlékezteti.

-- Ezt mondta volna? A segédszerkesztők nem kritikusok.

-- Hol az az ifjú tehetség? Hol van Youngblood Hawke? kérdezte izgatottan egy magas, európaias hang, majd tulajdonosa is beviharzott az irodába, fekete bundában, fején apró kalappal, orráig érő fátyollal, édeskés parfőmhullámokat keltve maga körül.

-- Éppen jókor jön, Fanny -- mondta Fipps. -- Hawke úr, ez a hölgy Prince-né.

Az asszony kezet nyújtott Hawke-nak:

-- Ó, mi jó barátok leszünk. Maga még nem ismer engem, de én már ismerem magát, ebből -- és egyik feketekesztyűs kis kezével megérintette a kéziratot. -- Én fedeztem föl magát. Kér-

dezze csak meg Jay-t, ki olvasta előbb, ő vagy én? Egy ilyen kusza kéziratot az én szegény szememmel! A könyvtárszobában feküdt az asztalon. És szinte szikrákat lövellt ki magából, mint egy rádiumgöröngy. Ne is kérdezze, hogy jöttem rá! Egyszerűen rájöttem. Hogy tudhat ennyit az életről egy ilyen fiatal ember, mint maga?

Hawke felelni akart, de Fipps a kabátja és kalapja után nyúlt, és azt mondta:

-- Ebédelni megyek Hawke úrral. Ha kedve van, tartson velünk!

-- Ó, Waldo, sajnos nem lehet. Hawke úr, jöjjön el hozzánk holnap, egy kis karácsonyesti tojáspuncsot inni. Karácsony este mindig meghívjuk néhány barátunkat. Csend, kandallótűz, fűszeres fenyőillat, egy kis tojáspuncs, pár jó falat, néhány bájos hölgy, érdekes csevegés . . .

Hawke azt mondta:

-- Sajnálom, asszonyom, de már elígérkeztem: a barátommal vacsorázom, és...

-- Máris vannak barátai New Yorkban?

-- Igen, asszonyom. Talán ismeri is őt. Karl Fry.

-- Karl Fry? -- Prince-né csinos arca, akárcsak férjéé, hirtelen magára öltötte a gyanakodó strucctojás kifejezést. -- Igen, hogyne. Bűbájos ember. Hihetetlenül tehetséges -- mondta, mintha egy telefonszámot ismételne. Karl Fry már-már feledésbe merült ember volt, csődtömeg, a húszas évek egyik szatirikus költője, aki hamar letűnt. Ujabban detektívregényeket írt, és kommunista hírében állt. A Prince House-nál jelentek meg detektívregényei.

-- Az az igazság -- mondta Fipps --, hogy Kari hozta be nekünk Hawke kéziratát.

-- Igen? Milyen jól tette! Hawke úr, már évek óta próbálom elcsalni Karit a karácsonyesti összejövetelünkre. Egyszer el is jött, aztán elmaradt. Utálatos sznob. De maga eljön holnap este, igaz? És ha rá tudja venni, hozza el Karit is. Számítunk magára, rendben? -- Ezzel már ki is viharzott, még mielőtt Hawke bármit is mondhatott volna. A parfőmje úgy úszott utána, mint valami fátyol.

-- Fanny nagyszerű ember -- mondta Fipps --, csak meg kell szokni.

18

-- New Yorkban minden olyan, hogy az embernek meg kell szoknia.

-- Pontosan így van. De most jöjjön, és kezdje azzal, hogy hozzászokik egy remek étteremhez. A távolsági beszélgetését meg majd átkapcsoltatjuk oda.

-- Hát azt lehet?

-- Mi sem egyszerűbb.

Amint lefelé mentek a liftben, Fipps meglehetősen unott, szórakozott ember benyomását keltette. Hawke-ot viszont szinte elkábították az újabb és újabb benyomások. Alig egy esztendeje élt New Yorkban, és ezalatt éjjel-nappal dolgozott. Az ötven emelet, amelyet a lefelé suhanó lift most maga mögött hagyott, és ami Fippsnek meg a többieknek nem jelentett semmit, az ő számára olyan élmény volt, mintha hullámvasúton utaznék. Ügy örült, mint egy gyerek, amikor az ajtó felett, az emeleteket jelző üveglapon megjelentek a számok: 48, 47, 46, 45, és így tovább. S a gyomrában érzett nyomás megijesztette. A füle is zúgott a nyomásváltozástól.

-- Taxin menjünk, vagy gyalog? -- kérdezte Fipps, amint a forgóajtó kitolta őket az utcára, egy meleg levegőbuborékban, amely a kinti hideg szélben egy pillanat alatt szertefoszlott.

-- Gyalog, természetesen -- mondta Hawke. -- Nem tudom megérteni, hogy ebben a városban miért jár mindenki mindenhová kocsin. Merre megyünk?

-- A Number One-ba -- mondta Fipps, és borúsan leszegte állat, s nekivágott a szélnek.

-- A Number One-ba! De hiszen az New York legdivatosabb étterme, én meg nem vagyok úgy öltözve.

-- Maga művész. Magának előjogai vannak. Jöjjön csak mondta Fipps. Utasításra tette ezt az egészet, és egyáltalán nem szívesen. Ügy tervezte, hogy egy szálloda grilljében ebédelteti meg ezt a lompos írót, de Prince, amint ez tudomására jutott, felvette a telefonkagylót, és asztalt foglalt a Number One-ban.

4.

A híres étterem faburkolatai előcsarnokában nyüzsögtek az elegáns nők és a gondosan ápolt férfiak. Hawke nevetségesnek érezte magát kopott, irhagalléros düftinkabátjában.

Egy barnaöltönyös, kínosan merev gallérú, vörös képű férfi nevén köszöntötte Fippst. A szeme megállt Hawke viseltes düftinkabátján, majd Hawke-ra pillantott, aztán Fippsre. Hawke megértette, hogy felismerték benne a fiatal írót, és megbocsátottak neki. A barnaöltönyös férfi udvarias mozdulattal átadta őket egy ezüsthajú feketefrakkosnak, aki fölvezette őket a lépcsőn, keresztül két zsúfolt termen, miközben élénken beszélgetett Fippsszel, és valami idegen nyelven rá-rásziszegett a pincérekre, akik lángoló rézüstökkel elsuhantak mellettük. Még egy feketeruhás ember tűnt elő, hóna alatt egy csomó, plakát nagyságú barna étlappal, elhúzott egy asztalt a fal mellől, és azt mondta Hawke-nak:

-- Méltóztassék, uram!

Hawke a fal melletti üléshez hátrált és leült. Fipps a vele szemben levő helyet foglalta el.

Újabb pincér bukkant elő, és óriási, bőrbekötött borlapot nyújtott át nekik. Fipps kiválasztott egy márkás pezsgőt, majd a második számú feketeruhás pincér feljegyezte ételrendelésüket, és egy aranypaszományos, vörös kabátba öltözött embernek továbbította. Egy további pincér, fehérszegélyes, vörös kabátban, vizet töltött nekik. Hawke számára az alkalmazottaknak ez a nagy nyüzsgése olyan újszerű volt, akár egy kínai esküvő. Egy éven keresztül önkiszolgáló éttermekben, automata büfékben étkezett, mint általában a vékonypénzű New York-iak. Körülnézett az ezüsttel, lángokkal, gyönyörű nőkkel, parfőmmel és gyémántokkal teli, zsibongó étteremben, és megkérdezte:

-- Beengedtek volna ide maga nélkül is?

-- Valószínűleg nem -- válaszolta Fipps. -- Itt minden helyet előre le kell foglalni. És most még csak az emeleten vagyunk, a középső teremben, mivel a kiadóipar nem áll olyan előkelő helyen, mint a színház, a bankszakma vagy a mozi. De ha egyszer ír egy igazi kasszadarabot, vagy megnyeri a Pulitzer-díjat, akkor lekerülhet a földszintre. Reméljük, hogy ez már az első regénye után bekövetkezik.

20

-- Hát az emberek tényleg adnak az ilyen megkülönböztetésekre? Hihetetlen.

A bársonyruhás pincér hozta a pezsgőt, de az ezüst pezsgősvödörben egy üveg Coca-Cola is volt a jég között.

-- Azt hiszem, ez ízleni fog magának -- mondta Fipps, és figyelte, hogyan ha.bzik az aranysárga pezsgő Hawke poharában.

-- Hát ez meg micsoda? -- kérdezte Hawke. -- Ez a Coca-Cola?

-- Antialkoholista vagyok. Nincs teljesen rendben a májam. -- Fipps kissé reszkető, csontos ujjaival fölemelte a Coca-Colás poharát. -- Hát igyunk a Kegyelemkenyéren sikerére!

-- Ugyan már! Hát csak nem iszom meg egyedül ezt az üveg pezsgőt. Igyon velem, Fipps úr, ez igazán kivételes alkalom.

-- Persze, hogy az. De igya csak ki a poharát, és ne akadékoskodjon. -- Egy kis ingerültség érződött a hangjában, Hawke fogta hát a poharát, és felhajtotta.

-- Most pedig szükségem volna néhány adatra a reklámközleményeinkhez -- mondta Fipps. -- Föltételezem, hogy a könyve nagyrészt önéletrajzi jellegű.

-- Hát, a történet teljes egészében kitalált, de a háttér nagyjából megfelel Letchworth megyének, s a szülővárosomnak, Hoveynak, ahol egész életemet töltöttem, a háborút kivéve.

-- Mit csinált a háború alatt?

-- Segédgépkezelő voltam a tengerész-hidászoknál. Három évet töltöttem a Csendes-óceánon. Aztán értek még a teherkocsikhoz, bulldózerekhez, útgyalukhoz, miegymás, tudom vezetni, karbantartani őket, így valahogy.

-- Egyetemre is járt, nem?

-- Három évig.

-- És miért nem kapott tiszti rangot? Hawke vállat vont.

-- Nem feleltem meg az alkalmassági vizsgán. -- Aztán, hogy a szerkesztő némi meglepetéssel pillantott széles vállára, izmos karjára, hozzátette: -- Kartörés meg fejsérülés szerepelt az orvosi jelentésemben, ezért nem kaphattam tiszti rangot a tengerészeinél. Akkoriban eléggé bántott a dolog, most azonban már örülök, hogy így történt. Mert a frontkatona tudja igazán, hogy mi is a háború.

-- És mikor írta a Kegyelemkenyérent? Még a Csendes-óceánon?

2t

-- Csak az első két részt. Mielőtt tovább jutottam volna, föllángoltak a hadműveletek, Saipan, Tinian, Iwo Jima, állandóan bevetésekben vettünk részt, éjjel-nappal. Akkoriban nemigen maradt időm az írásra. A könyv legnagyobb részét itt írtam, a 14. utcában. Rögtön New Yorkba jöttem, mihelyt leszereltem.

-- És eddig miből élt?

-- No, hát itt volt a bökkenő. Amikor föléltem a leszerelési járandóságom, elszegődtem bulldózervezetőnek. Nappal dolgoznom kellett, munka után meg írtam, egész éjszakákon át. Egy szakszervezeten kívüli Long Island-i építőcégnél kaptam az állást. Pedig nem szeretem a bulldózereket, az állandó zötyögéstől megfájdul a fejem, és rettenetesen kifáradok, így aztán addig csinálom csak, amíg kedvem tartja. Amint van néhány megtakarított dollárom, abbahagyom, és nem csinálok mást, csak írok. Ha most nem kapom meg ezt az előleget, januárban vissza kellett volna mennem a bulldózerre. Ezért még külön is hálás vagyok.

Fipps néhány pillanat múlva megszólalt:

-- Nem volna ellenére, hogy beszéljen ezekről a sérüléseiről?

-- A legkevésbé sem. Ez még kölyökkoromban történt. Nyaranta szenet fuvaroztam teherautóval, hogy összeszedjem az egyetemhez szükséges pénzt. Aztán ott az a nyaktörő út Edgefieldtől le Hoveyig, tudja, az a szülővárosom, ahol a vasútvonal megy. Edgefield meg fönn a hegyekben, pár száz mérföldnyire, igazi isten háta mögötti kis fészek, de a szén szinte kikandikál a domboldalakból. Bárki megnézheti, két-három láb vastag fekete rétegek vannak a földben. De hát a szén egymagában még nem jelent semmit, Fipps úr. Nem egyéb valami elégethető, különös fekete kőnél, hacsak nincs a közelben vasút vagy folyóvíz, amelyen szállítani lehet. Millió tonnaszám hever a világon a szén, aminek nem lehet hasznát venni, és az edgefieldi szén is ilyen. De a háború elején, amikor felszökött a szén ára, néhány vállalkozó belevágott, és elkezdték fuvarozni a szenet Hoveyba, teherautókon. Én is betársultam az üzletbe egy öreg teherkocsival, és éjjel-nappal fuvaroztam. Kifizetődő üzlet volt. Egy éjjel aztán egy fuvarral többet vállaltam a kelleténél, ráadásul lehajtottam egy pár sört is -- hiszen az embernek tizenkilenc éves korában még nem nőtt be a fejelágya --, nem jól vettem a kettős kanyart a Little Bear Creeknél, és teherautóstul, szenestül legurultam a hegyoldalon.

22

-- Te jóságos isten!

-- Eltörtem a karomat meg a kulcscsontomat, és két napig eszméletlen voltam. Azt hiszem, rá is mentem volna, csakhogy a Youngblood családban senki nem hal meg, amíg a kilencvenhetedik évét el nem éri. Ez ugyan az anyám családja, de mindenki egyetért abban, hogy én arra ütök. így hát megúsztam a dolgot, de azért néhanapján érzem még azt a fejsérülést.

-- Szóval szénfuvarozással tört magának utat az egyetemre. Nem is rossz!

-- Miért? Nem éppen olyan tisztességes munka ez, mint bármi más?

-- Ellenkezőleg, nagyon is kalandos, barátom. Csak kissé szokatlan eset. Nyilván egyedül maga fogott regényírásba azok közül, akik Edgefield és Hovey között szenet fuvaroztak.

-- Azok közül sokan még a nevüket sem tudják leírni -- mondta Hawke. -- Legalábbis addig nem tudták, amíg be nem vonultak. Fene jópofák, csak tudatlanok. Maga nem is tudná elképzelni azt a tudatlanságot, Fipps úr. Valóságos hegylakó surmók. De ne melegedjen bele a fantáziálásba, Fipps úr, az én családom nem hegylakó. Anyám ugyan Hoveyban született, de a családja Dél-Karolinából származik. Apám Nyugat-Virginiában született, egyetemet végzett, és egy ideig újságíróskodott Hoveyban. A nővérem banktisztviselő, és a legintelligensebb lány, akit valaha láttam. A lakás tele volt könyvekkel, az apám ízlése ugyan kissé ósdi volt, de istenemre, betéve tudta Dickenst és Mark Twaint. Amikor felolvasott a könyvekből, jóformán bele sem nézett a szövegbe. Aztán meg mindig a saját házunkban laktunk, soha nem volt idegen fedél a fejünk felett. A gazdasági válság idején volt egy rossz időszakunk, két esztendeig egy hegyi kunyhóban tanyáztunk -- én ugyan remek lakóhelynek találtam --, négyen aludtunk egy szobában, a másik helyiség meg lakókonyha, nappali szoba, mosókonyha, burgonyaverem meg minden egyéb volt, az árnyékszék meg hátul, a konyhakertben, de mondhatom magának, ott is a magunkéban laktunk. Tősgyökeres amerikaiak vagyunk, és azt hiszem, eléggé műveltek is, nem is csak ahhoz képest, hogy a kentuckyi hegyekben éltünk. Will nagybátyám, apám fivére a leggazdagabb ember volt Hoveyban, úgyszólván a saját zsebéből fizette ki a metodista templom építésének költségeit, és családja ma is első a városban. A

23

Hawke Testvérek a legnagyobb szénfejtőüzem Hoveyban. Ők persze a gazdag Hawke-ok.

Elsöprő elbeszélését a borfiú szakította félbe, aki előkelőén utánatöltötte a pezsgőspoharakat. Hawke hunyorgott, hirtelenében azt sem igen tudta, hol van. Zavartan vigyorgott Fippsre:

-- Azt hiszem, élőszóban is rámférne egy kis adag Flaubert.

-- Waldo Fipps! Hogy vagy, vén hullarabló! -- A szerkesztő mögött egy férfi tűnt föl, és rátette a kezét Fipps vállára. Eleven, fekete szeme volt, különös mosolya, amely elővillantotta minden fogát, anélkül, hogy a derű legcsekélyebb látszatát mutatta volna. Kíváncsian pillantott Hawke-ra.

-- Hello, Jock -- mondta Fipps. -- Ez itt Youngblood Hawke, ez meg Jock Maas.

-- A szerzőid egyike, Waldo?

-- Igen. Éppen a szerződéskötést ünnepeljük meg.

-- Színdarabot nem ír? -- Maas csupa-fog mosolya Hawke felé fordult, fekete szemének szűrős tekintetében mohóság villant.

-- Még nem. Először inkább azt szeretném bebizonyítani, hogy regényíró vagyok.

Hawke táj szólása hallatára Maas mókásan félrebillentette a fejét:

-- Nocsak! Déli? Ez már igen! Manapság minden valamire való dolgot délen írnak. Észak meddő hangyaboly. Ha színpadra lehet alkalmazni a regényét, szóljon nekem, Hawke úr.

-- Nagyon valószínű, Jock -- mondta Fipps. -- Majd küldünk neked tiszteletpéldányt.

-- Helyes - a borús, figyelmes arc egy pillanatra ráncokba futott. Miután rámosolygott Hawke-ra, Maas eltávozott.

Fipps fintorogva megszólalt:

-- Hallott már Jockról?

-- Hogyne. Híres rendező, igaz?

-- Mérsékelten híres. És némileg őrült. Mostanában divatba' jött. Tulajdonképpen minden fiatal szerzőnek át kellene esnie egyszer Jock Maas-on, mint a kanyarón. Próbálkozott valaha színdarabírással?

-- Két színdarabot írtam. Miért néz ilyen megdöbbenten? Ez még akkor volt, amikor rábukkantam Maugham színműveire a pagopagói támaszpont könyvtárában. Mindegyiket elolvastam. Úgy éreztem, talán ez az, amit meg kellene próbálnom. Nekifog-

24

tarn hát. Maugham azt állítja, hogy egy színdarabnak három hét alatt el kell készülnie. Ennyi időt fordítottam mindegyikre. Egy esztendő alatt hét színdarabot írtam, de ebből mindössze azt a tanulságot vontam le, hogy nem vagyok képes egy színdarab korlátai közé szorítani a gondolataimat. Valahogy nem férnek bele.

Fipps szemmel láthatóan ingerült volt. Egész életében azt az illúziót melengttte, hogy ő egy pályatévesztett, meg nem értett Shaw, és csak az alkalomra vár, hogy robbanásszerűen egy tüneményes színdarab-esőt zúdítson a világra. Már meg is született az első. Erőltetett kedélyességgel mondta hát:

-- Szeretnénk látni ezt a hét darabot.

-- Nem voltak jók. Legfeljebb írásgyakorlatok. A regényem témája egyébként az egyikből származik.

-- Ha )ól értem, a színdarabírást nem ambicionálja -- mondta Fipps.

-- Azt nem mondhatnám. Nézze csak, ez mind idő kérdése, Fipps úr! Hogy mennyi időm van rá. Azt hiszem, először öthat regényt kellene megírnom, hogy megtanuljam a mesterséget, és komolyan hozzáfoghassak a dologhoz. Tudom én, hogy a Kegyelemkenyéren tele van baklövéssel, de hát az embernek valahol csak el kell kezdenie, nem igaz? -- Üres pezsgőspohara után nyúlt, aztán ránézett az üvegre. A borfiú odalépett a pezsgősvödörhöz, és fagyos méltósággal töltött. -- A mindenségit! Mennyi pezsgő belefér egy üvegbe! -- mondta Hawke. -- Valószínűleg négykézláb megyek majd lefelé a lépcsőn. Fene jó pezsgő! Nem olyan édes, mint a legtöbb.

-- Ahogy mondja. És miféle dologhoz akar fogni, Hawke úr? A fiatalember szögletes, határozott vonásai ravasz kifejezést

öltöttek:

-- Hát elmondom, tekintve, hogy maga a kiadóm. De vegyük úgy, hogy mostantól a pezsgő beszél belőlem.

-- Helyes -- mondta Fipps halvány mosollyal.

Hawke mohón evett tovább, és beszélt, miközben evett. -- Egy nagy művet akarok létrehozni, Fipps úr -- olyat, mint Cervantes, Balzac vagy Proust, vagy akár Dos Passos. A mai kor maradandó körképét. Tudom, ez egyelőre nagyzási hóbortnak tetszik. Tudom, még könyvhegyeken kell átrágnom magam, rengeteget kell utaznom, és sokat kell élnem. Ezt én mind tu-

25

dóm. De közben kitanulhatom a mesterségemet, és anyagilag függetlenné válhatok. Remélem, minderre elég lesz tíz esztendő. Akkor aztán hozzáfoghatok a munkához. Fipps úr, amikor közölte velem, hogy kiadják a könyvemet, az olyan volt, mintha a bolondokházából engedtek volna szabadon, és hirtelen tudomásomra hozzák, hogy mégsem vagyok őrült. A tengerészetnél úgy néztek rám, mint egy eszelősre, aki csak olvas meg firkái. Az anyám a tanú rá, majd kimásztam a bőrömből, hogy író legyen belőlem. Ügy is hívott mindig: „a nagy pénzcsináló". Az ő fogalmai szerint csak halott író lehet híres. Én meg élek, és az ő fia vagyok. Ez neki elég bizonyíték arra, hogy nem tudhatok írni. így jár az ő esze, és én mondom magának, a legtöbb emberé is. Csakhogy tudok írni. A Kegyelemkenyéren bizonyítja. És igazán semmi értelme, hogy megnyirbálják. Ne is kérje tőlem, Fipps úr! Ne kényszerítsen rá, hogy megrövidítsem, legalábbis ne nagyon. Engedje útjára. Hiszen az elefántot sem lehet sziámi macskává törpíteni. Mert művészi szempontból és anyagi szempontból egyaránt az kell, hogy egyenesen törtessek előre, és írjam egyik könyvet a másik után. És ígérem magának, mindegyik jobb lesz, mint az előző. Nagyon könnyen tanulok. Fipps mögött ott állt a feketeruhás ember, kezében telefonkagylóval, amely után hosszú zsinór kígyózott. Most gyorsan közbevágott:

-- Fipps úrral van Arthur Hawke úr?

-- Én vagyok az -- mondta Hawke, zavartan felnézve. Aztán felkiáltott: -- Kentuckyt kapcsolták. Az áldóját! Hát sikerült! Hogy mik vannak! Égy étteremben! -- Kinyújtotta hatalmas tenyerét a telefonkagyló után. -- Fipps úr, ez a város olyan, mint az Ezeregyéjszaka! Halló, halló! Mama, te vagy az?... Mi? Igen, központ? Én vagyok . . . Micsoda? Edgefield? De kérem, én Hoveyt kértem. Hogy ott van? Persze, persze, akkor kérem Edgefieldet. . . Halló, halló! Mama? Itt a „nagy pénzcsináló"! Mit keresel te Edgefieldben?

Hawke-né asszony pedig semmi mást nem keresett Edgefieldben, mint a szerencséjét -- ami ugyan egyelőre elérhetetlen mcssziségben lebegett, de amire, szerinte, mérget lehetett venni -- arra gyanakodott ugyanis, hogy ármányos emberek kiforgat-

26

ták őt a jogaiból, és több mint egy millió dollárral tartoznak neki. A fiához hasonlóan Hawke-né is álomlátó természettel rendelkezett. De míg fia álomlátása történetekben öltött testet, az ő álmai mindig csak a pénz körül forogtak, lehetőleg minél nagyobb összegek körül.

Volt Letchworth megyében egy álompiac, olyasvalami, amit sok hasonló helyen meg lehet találni; ezen az álompiacon a megközelíthetetlen hegyvidéken fekvő szénlelőhelyekkel kereskedtek. Mivel ezen a vidéken a kibányászási költségek meg a fuvar a legközelebbi vasútállomásig, a legközelebbi hajózható folyóig megfizethetetlenek voltak, ezek a telkek egy lyukas garast sem értek, ez azonban a legkevésbé sem csappantotta meg az üzleti forgalmat. Hawke anyja csak egy dolgot vett figyelembe: azt, hogy ott a szén, egyenesen rábámul az emberre a hegyoldalból, ha valaki öszvérháton megmássza ezeket az erdővel benőtt szakadékokat. És a szén végtére is érték. Hawke-né tehát filléres tételekben egyre csak vásárolta a telkeket, amelyek csakugyan értékesek lettek volna, ha az ipar valaha is behatol erre a területre.

De egy józanabb számításokon alapuló folyamat is kibontakozott a környéken: hozzáértő és jószimatú vállalkozók felvásárolták a földet és a bányászati jogokat, nagy összegeket fizettek adóban a kihasználatlanul fekvő, nagy kiterjedésű vadonföldekért abban a távolbalátó reményben, hogy egy, az eseményekben beálló fordulat valamikor piacképessé fogja tenni ezt a szenet. Hébe-hóba történtek is ilyen fordulatok -- háború, szénsztrájk --, ezek azonban csigalassúsággal következtek be, és rendszerint tiszavirágéletűek voltak. Évtizedre évtized jött, és a szén érintetlenül hevert a hegyekben, míg a nagy vállalatok érdeklődése végül is ellanyhult, és árubabocsátották a szinte értéktelen területeket.

Amióta Hawke az eszét tudta, az anyja mindig nyakig belebonyolódott ennek az álompiacnak az ügycseréibe. A legrégebbi veszekedések, amelyekre visszaemlékezett, mind ezek miatt a földüzletek miatt robbantak ki a szülei között. Igaz, hogy apja a szénbányászatba bukott bele, de ha üzletembernek nem is volt valami kiváló, értett a bányászathoz, úgy ismerte a környék összes szénlelőhelyeit, mint a tenyerét, tisztában volt a bányajog szabályaival és a földtulajdonra vonatkozó előírásokkal. Hawke

27

számtalanszor hallotta, hogy az apja fáradt, elgyötört hangon magyarázza a feleségének azokat a gazdasági törvényszerűségeket, amelyek szerint az edgefieldi szénlelőhelyek teljességgel értéktelenek.

Nem lehet azt mondani, hogy nyomorogtak, kivéve egy rövid időszakot, a gazdasági válság idején. Ira Hawke egy esztendeig adminisztrátorként dolgozott a Közmunkaügyi Hivatalnál, mielőtt beadta a derekát, és elfogadott fivérétől egy megalázó kölcsönt, hogy vegyeskereskedést nyisson. Itt gürcölt aztán, a haja mind deresebb lett, a hangulata mind borúsabb, mig végül meghalt. Hawke ekkor tizenöt éves volt. Hawke-rié leleményes és szívós özvegyasszonynak bizonyult. Egyik nagynénjétől örökölt valami csekély szénbányajövedéket, és miután a gazdasági válság legmélyén túljutottak, ez a szerény összeg elég volt ahhoz, hogy családját valahogy fenntarthassa.

Hawke-né nyughatatlanságának az igazi oka talán az volt, hogy megvolt ez a szénbányajövedelme. Mert így az ő szemében a szén pénzt jelentett, ha nem is rögtön, de előbb vagy utóbb, Edgefieldben éppúgy, mint Hoveyban.

Hanem azért nem volt ő teljesen bolond. Az edgefieldi álompiacon szinte nagytőkésnek számított. Sokkal élelmesebb volt, mint a legtöbb félresikerült és lecsúszott alak, akik adták-vették a telkeket. Az évek során még egy kis tőkét is sikerült összeszednie ügyes üzleteléseivel.

Szinte kizárólagos témája volt a pénz. Hawke úgy nőtt föl, hogy szinte mást sem hallott otthon, csak azt, hogy pénz, pénz, pénz. A Kegyelemkenyéren is azt a marakodást dolgozta fel, amit egy család visz végbe a halálán levő nagynéni vagyonáért. Olyanféle történet volt ez, amit maga Hawke-né is kiagyalhatott volna, ha regényírásra adja a fejét. És értéke nem is érzelgős színjátékra emlékeztető, összecsapott történetében rejlett, hanem abban, hogy érzékletes képet festett Hoveyről és lakóiról, különösképpen a gazdag Hawke-nagybácsi családjáról. A lényeg az, hogy míg a legtöbb első regény tárgya a reménytelen szerelem, a forrongó nemiség, a katonaság vagy egy szegény, meg nem értett teremtés hányattatásai az ellenséges világban, Hawke első regényének témája a pénz volt. És ezt a sajátos érdeklődést az anyjától örökölte.

28

Hawke-né az egyetemre is anyagi meggondolásokból küldte a fiát, mivel az volt a szíve vágya, hogy legyen egy ügyvéd a családban. Biztos volt abban -- és ezt ezerszer is elmondogatta --, hogy ha lett volna ügyvéd a családban, akkor most gyermekeivel együtt Lexington mellett laknának egy nagybirtokon, lovaik volnának, előkelő társaságban forognának, és a tőkéjük kamataiból élnének. Nagy bosszúságára szolgált tehát, hogy Hawke az irodalomra adta a fejét. Afféle álmodozó fiút látott benne, aki letért a helyes útról. Azonban mindig reménykedett abban, hogy majdcsak felhagy az irkafirkálással, és beiratkozik a jogi karra. Amikor Hawke hazavitte mocskos, féligkész kéziratait, ez úgy lesújtotta az anyát, mintha valami szerencsétlenség érte volna. Belelapozott, és kijelentette, hogy nem olyan piacképes, mint Mark Twain, egyébként pedig, nem más mint egy csomó pletyka Hovey lakosairól. Nyilván sohasem fogják kiadni.

Irodalmi ítélete persze már csak azért is hibás volt, mert férjével ellentétben, sohasem szeretett olvasni. Inkább a rádiót hallgatta, teljes odaadással, és soha nem tudott betelni azzal a ténnyel, hogy ez a szórakozás ingyen van. Hát ez volt a szülőanyja annak a fiatalembernek, aki a fejébe vette, hogy az amerikai irodalomban betölti Balzac és Proust szerepét.

-- Ki az? Ki beszél? -- hallotta Hawke az anyja hangját, egészen erősen.

-- A nagy pénzkereső! Itt Art, mama! Hát hogy vagy?

-- Art! Az isten szerelmére, honnan beszélsz? Nincs semmi bajod?

-- Remekül vagyok, mama, remekül. New York legelegánsabb étterméből beszélek. Eladtam a könyvemet, mama. A Prince House-nak adtam el.

-- New York! Te jó ég, és olyan közelről hallatszik a hangod, de nem jó a vonal, alig tudlak megérteni. Hazajössz? Mindenképpen beszélnünk kell. Nagyon fontos dolog történt. Azért is vagyok itt Edgefieldben, Grain bírónál. Üzletről van szó. Art, haza kell jönnöd!

-- Mama, hát nem hallottad, amit mondtam?

-- Dehogynem. Azt mondtad, egy New York-i étteremben vagy. Art, valaki bányászott a Frenchman-hegyháti földünkön.

29

Haza kell jönnöd, hogy utánanézz a dolgoknak. Te vagy az egyetlen férfi a családban, és...

-- Mama, azt mondtam, eladtam a könyvemet. Hát nem érti? Eladtam egy New York-i kiadóvállalatnak. Kinyomtatják! Ötezer dollárt kapok érte. Ezért telefonálok, mama. Hát nem örül neki?

-- Ötezer dollárt kapsz? De miért? Beszélj hangosabban, nem értek egy szót sem.

Hawke a pezsgőtől kótyagosan is jól látta, hogy a szomszédos asztaloknál ülők milyen jól mulatnak. Szívesen letette volna a kagylót, inkább levelet írt volna az anyjának, de alig várta, hogy elképessze őt ezzel a nagy teljesítménnyel, ott állt hát megfürödve. Kínosan elismételte a jó hírt, miközben Fipps igyekezett visszafojtani a vigyorgását, a borfiún azonban látszott, hogy remekül mulat rajta.,

Az anyja végre megértette, hogy miről van szó.

-- Hát Art, ez igazán remek. A jó isten áldjon meg, hát végre híres leszel. Mindig is tudtam, hogy nagy tehetség szunnyad benned, mindent megtettem, hogy bátorítsalak, ezt jól tudod. Istenem, hát tényleg eladtad azt a könyvet! Art, jó ügyvéded van? Mindenképpen keríts magadnak egy jó ügyvédet, aki átnézi a szerződést. Talán jó volna, ha lehoznád ide, Grain bíróhoz.

-- Jól van mama, de a beszélgetés pénzbe kerül, isten veled, csókoltatom Nancyt.

-- Büszke vagyok rád, fiam. Még egy pillanat. Hazajössz?

-- Nem tudom, még minden teljesen kialakulatlan, és nagyon sok dolgom lesz.

-- Sosem lehet annyi dolgod fiam, hogy ne törődj öreg édesanyáddal. Minden nagy ember tisztelte a szüleit. Ne hagyd, hogy a hírnév a fejedbe szálljon!

-- Mama, az ég szerelmére, már hogy lennék én híres? Pusztán olyan szerencsém volt, hogy elfogadták a könyvemet, és ...

-- Haza kell jönnöd, Art. Ezt meg kell ünnepelnünk. Karácsony van, meg miegymás. És ez az üzleti dolog a Frenchmanhegyháton igen komoly dolog. A múlt héten arra jártam, és egyszer csak rábukkanok arra a nagy vájatra.

-- Ugyan, mama, te mindig nagy vajatokat látjz ott, ahol valaki egy kis lyukat ás, hogy kilapátoljon magának egy zsák szenet, ami azt a fáradságot sem éri meg, hogy elcipeljék.

30

-- A te földedről van szó. És mondhatom neked, amit láttam, az egy igazi, nagy lyuk volt.

-- Viszlát, mama.

-- Felhívod Grain bírót?

-- Ha alkalmam lesz rá.

-- Mikor látlak?

-- Viszlát, mama, majd tudatlak róla.

-- Viszlát, fiam. -- A beszélgetés véget ért. A feketeruhás ember ugrott, és átvette a telefonkagylót.

-- Igazán kedves, hogy megosztotta a jó hírt az édesanyjával. Régimódi, és kimondottan rokonszenves szokás -- mondta Fipps.

-- Nem érdemlek elismerést -- mondta Hawke. -- Inkább nézze el nekem ezt az olcsó kis dicsekvést. De az egyetlen dolog, ami hatást tesz az anyámra, az ötezer dollár. Nem mintha zsugori lenne, legalábbis a szó köznapi értelmében nem. Csak éppen tisztában van azzal, hogy az életében egyedül a pénz számít. És ebben szinte a világon mindenki egyetért vele, úgy, hogy köztünk legyen szólva, ebben a tekintetben ő közelíti meg az átlaggondolkodást, azt hiszem.

-- Ahhoz képest, hogy milyen rövid ideje ismerjük egymást, Hawke úr, megállapíthatom, hogy egészséges érzéke van a pénzhez.

Felszolgálták a konyakot. Hawke egy hajtásra kiitta a poharát.

-- Hogy egészséges érzékem van a pénz iránt? Hát igen. Sok pénzt akarok keresni, és bízom benne, hogy fogok is, de nem az anyám indítóokai sarkallnak erre. Harmincöt éves koromtól fogva a tőkém kamataiból akarok élni, hogy elkezdhessem végre a komoly munkát. Azt akarom, hogy tekintélyes vagyonom legyen befektetve, negyedmillió, félmillió vagy egymillió dollár, amennyire éppen szükség lesz -- Fipps tágra meresztett szemmel bámult rá -- ezt körültekintően és arányosan elhelyezem ebben a szövevényes gazdasági életben, hogy ezután már semmi ne akadályozhasson a munkában. Az az író, aki mihelyt megszerzi, elkölti a jövedelmét, önmagát emészti fel. Ezt biztosan tudom. Tehát én a kamatokból fogok élni, méghozzá nem is a távoli jövőben.

Fipps pupillái összeszűkültek, figyelmesen nézett Hawke-ra, és azt kérdezte:

-- Kissé sajátságos cél ez, hm, művész számára, nem?

-- Nem ez a célom, hát nem érti? Ez csak a célomhoz vezető út kezdete.

-- Sokan ábrándoznak ilyesmiről, de kevesen érik el.

-- Én el fogom érni.

5.

A ruhatárosok éppen felsegítették a kabátjaikat, amikor Hawke észrevette, hogy Jock Maas figyeli egy karosszékből. Maas furcsán elhúzta a száját, felállt, és odalépett hozzájuk:

-- A szerkesztő és tehetséges áldozata. Merre tartanak? Fipps az órájára nézett

-- Sajnos, nekem a könyvterjesztőkkel kell értekeznem, Art. Holnap reggel tíz óra tájt be tudna jönni hozzánk? Persze, csak ha nem zavarja az írásban. -- Mindhárman kiléptek az ajtón, amelynek szárnyait szélesre tárták előttük az alkalmazottak. Kijutottak a kavargó, halványlila színben játszó havazásba.

-- Addigra már elvégzem a napi adagomat -- válaszolta Hawke és a hidegben gőzölgő párafelhő kelt az ajkáról. -- Késő éjjel kelek és reggelig dolgozom.

-- Remek munkamódszer -- mondta Fipps. -- Majd holnap beszélünk az átdolgozásról. Úgy látom, most nem lelkesedik érte. -- Fipps barátságosan búcsút vett tőlük, Maas pedig belekarolt Hawke-ba.

-- Volt már az Empire State Building tetején?

-- Nem én! Gyakran elhatároztam, hogy megnézem, de...

-- Mindenki elhatározza, de senki nem megy el. Na, gyerünk!

-- Helyes.

Elindultak a latyakos hóban a Fifth Avenue-ig, majd a belváros felé vették útjukat. Hawke-nak szokatlan volt, hogy egy hírességgel sétál karonfogva a hóesésben, de türelmesen várta, mi lesz ebből. Maas hirtelen visszahúzta a karját, és megszólalt:

-- Attól tartok, nem éppen a legjobb ötlettel jöttem; ezen a nagy napon nyilván esze ágában sem volt egy vadidegennel fölrándulni az Empire State Building tetejére.

32

-- Ugyan már! -- mondta Hawke --, menjünk csak. Sokkal izgatottabb vagyok annál, hogysem valami értelmesebbet tudjak ma csinálni. És hitemre, Maas úr, igazán élvezem az egészet. Mondja csak, honnan jön ez a zene? Úgy lebegnek a levegőben ezek a karácsonyi énekek, mint a zene Prospero szigetén. Esküszöm, olyan ez az egész sugárút, mint egy életre kelt karácsonyi üdvözlőlap. Fényes nappal a kirakatok olyanok, mint a kristálypaloták. Szent ég, látja azt a gyémánt nyakéket? Mit gondol, valódi? És csak úgy fekszik ott, a kirakatüveg mögött. Megér talán félmillió dollárt is.

-- Valódi bizony -- mondta Maas. -- Az üveg viszont vastag, és amint betörik, üvöltve megszólal a riasztóberendezés, mint egy légvédelmi sziréna. De mit szólna, ha arra kérném, mondja el nekem a regénye tartalmát?

-- A fenébe is, azt mondanám, hogy nem mondom el. -- De Hawke meglehetősen kapatos volt, és a broadwayi rendező hízelgő érdeklődése eloszlatta szokásos óvatosságát. Ahogy végigmentek a Fifth Avenue-n, dióhéjban előadta a regény cselekményét, és éppen befejezte, amikor a hóhullásban elmosódva megjelent előttük az Empire State Building, teteje a lilás ködbe veszve. Maas nem fűzött hozzá semmi észrevételt.

Nedves, téliesen öltözött városnézőkkel együtt suhantak az ég felé a felvonóban, a turisták java része azonban bennmaradt a fűtött kilátóteremben, Maas kivezette Hawke-ot egy vállmagas mellvéddel szegélyezett teraszra. Süvöltőit a szél, ritkásan hullott a hó, és a hópelyhek csiklandozták Hawke arcát. A hóvihar sűrűje felhőként kavargott a Hudsonon túl, de szabad kilátást engedett a belváros felhőkarcolóira és a fekete folyamra.

-- Nézze csak! A maga tiszteletére tisztulni kezd az idő. Ez jó jel! -- kiáltotta Maas.

Hawke lebámult a városra, szemébe könnyeket csalt a metsző szél. Csodálkozva megrázta a fejét.

-- Gondolja, hogy be tudja venni ezt a várost? -- kiáltotta Maas, és hogy Hawke nem felelt, folytatta: -- Gondolja csak meg, Franklin Roosevelt nem volt olyan magas, mint maga. Be lehet venni ezt a várost. Az egész országot be lehet venni. Hiszen az emberek csak emberek, még a legkiválóbbak is. Balzac magának a válláig sem ért volna, Hawke. Kis köpcös francia volt, püffedt ajakkal és fokhagymaszagú lehelettel.

33

-- Szeretem ezt a várost -- kiáltotta Hawke a süvöltő szélen keresztül. -- Sosem fogok innen elmenni. És beveszem, be én!

Maas éles hangja minden más zajt elnyomott:

-- Remek színdarabot szimatolok ebben a maga regényében. Ha összedolgozik velem, három, esetleg két hét alatt olyan színdarabot csinálunk belőle, hogy az mindent elsöprő siker lesz. Miért ne csinálnánk meg? Remekül mulatnánk vele, tisztán szórakozás lenne. Elmehetnénk dolgozni Mexikóba vagy a Bermudákra, ahova csak kedve tartja.

Hawke-nak elállt a lélegzete, a széltől, a magasságtól, a váratlan, csodálatos ajánlattól, vagy mindháromtól. A szokatlanul bőséges ebéd megfeküdte a gyomrát. Enyhe rosszullét fogta el, szédült, sebesen dobogott a szíve, ugyanakkor azonban nagyon izgatott vök.

-- Maas úr, amit ön hallott, az csupán egy történet, amit az utcán mondtam el magának, menet közben. Lehetséges, hogy színdarabot írni egyáltalán nem is tudnék. Sőt, lehet, hogy regényt sem tudok írni.

-- Kedves barátom, Waldo Fippsnek nem szokása, hogy körüludvaroljon elsőkönyves szerzőket, és a Number One-ban ebédeltesse meg őket. Magában nyilván óriási lehetőségek rejtőznek. Csak még nem elég dörzsölt, írjuk meg ezt a színdarabot, én mondom magának. Tudja mennyi pénzt jelent egy színpadi siker? Azt a szemét kis fércművet, a Nyúllábat épp a minap adták el a filmeseknek, egymillió dollárért. Egymillió dollár készpénzért, hallja? -- Maas túlkiabálta a süvítő szelet. Az annyi, mint évi húszezer dollár, húsz esztendőn keresztül. Rajta fiú! Akár holnap reggel indulhatunk. A kilenctizennyolcas géppel Mexico Citybe, jöhet úgy, ahogy van, ingeket meg fogkefét vehetünk valahol útközben. Volt már valaha Cuernavacában? Egy barátomnak van ott villája, remek személyzettel, úszómedencével, tiszta ágyakkal, és szavamra, még sehol nem látott annyi kéjvágyó, magányos szőkét, mint ezen a helyen, ahol a gazdagok futószalagon bonyolítják le a válásaikat.

-- Igazán csodálatos, hogy ennyire érdeklődik irántam, de el kell végeznem egy munkát. Előleget kaptam rá.

Maas tekintete elborult. Rosszkedvűen otthagyta a teraszt. Hawke tanácstalanul követte. A liftben aztán újra megnyerő mosolyra derült a rendező arca.

34

-- Holnap este mit csinál? A karácsonyestét nagyszerűen el tudnánk tölteni.

-- Meg vagyok híva Prince-ékhez, és ...

-- A drága öreg Fannyhez? No, az mindig nagyszerű mulatság. Lehet, hogy találkozunk.

A járdáról odaintett egy taxit, és mire Hawke magához tért, már benne is ült, és fogalma sem volt róla, hogy hova megy. Maas bemondott egy címet, és neheztelő arckifejezéssel besüppedt az ülés sarkába. A nyugati városnegyedben állt meg a kocsi, egy színházak közé szorított, kopott kis épület előtt, ahol a színikritikákból vett, rikítóan festett idézetek hirdették a nagy kasszasikereket. Maas hirtelen megszólalt:

-- Hawke, előleget is kapna tőlem. Adok magának kétezerötszáz dollárt, ha három hónapon belül elkezd dolgozni azon a színdarabon. Máskülönben vissza az egész. Január közepén el kell kezdenem A doktor dilemmája próbáit.

Hawke csak azt tudta, hogy nem szabad határozott választ adnia. Lüktető fejfájás fogta el, frissen hegyezett ceruza szagát érezte -- ez a vészes kimerültség előjele volt nála --, és Jock Maas alakja kezdett úgy tűnni előtte, mint egy álomban látott kísértet.

-- Maas úr, teljesen megdöbbent, hogy ennyire bízik bennem. De valahogy alig vagyok magamnál, harminchat órája nem hunytam le a szemem. Engedje meg, hogy holnap telefonáljak önnek.

-- Telefonálhat késő este is. Bármikor. Itt a telefonszámom -- ráfirkáit valamit egy cédulára. -- Maga egész éjszaka dolgozik, igaz? Hívhat akár hajnali négykor is, amikor csak tetszik. Én nem alszom. Olvasok. -- Ezzel kiszállt a kocsiból, semmi jelét nem adta annak, hogy szándékában állna kifizetni a viteldíjat, és eltűnt az épületben.

Hawke tehát a szállása felé irányította a vezetőt, a bútornagykereskedők raktárairól híres negyedbe, ahol egy égre meredő toronyházban lakott. Fölbotorkált a kopott kőlépcsőkön, kinyitotta a bejárati ajtót, és éppen csak hogy be nem esett rajta. Vetetlenül állt az ágya, úgy, ahogy hagyta, egy közönséges matrac a földön, rádobott lepedővel, takaróval. Kopár volt a szoba, bútor alig, egy öreg karosszéket meg egy ócska hűtőszekrényt kivéve. Mindenütt könyvek, ruhák, bőröndök, papírkötegek he-

35

vertek, a legnagyobb összevisszaságban. A rendetlenség kellős közepén azonban a legkifogástalanabb rendben várta gazdáját az íróasztal, mellette pedig a földön egy villamos főzőlapon a kávéfőző.

Hawke bevett három aszpirint. A fejében lüktető fájdalomtól összehúzta a szemét. Ijesztően rátört a frissen hegyezett ceruzák szaga, ami a teherautó-baleset óta időnként újra meg újra előfordult vele, valahányszor agyondolgozta magát.

Az íróasztalra helyezte azt a néhány holmit, amelyek érzékelhetően bizonyították, hogy ez a hihetetlen nap nem a képzelet szüleménye volt: a cédulát Jock Maas telefonszámával, meg az ötszáz dollárról szóló, narancssárga csekket, amelyet a Prince House-ban kapott. Ruhástól belevetette magát az ágyba, és magára húzta a paplant. Már-már lecsukódtak a szemei, de erőt vett magán, és újra felnézett. A párnája mellett álló, egyszerű ébresztőóráért nyúlt, és úgy állította be, hogy négy óra múlva csörögjön.

MÁSODIK FEJEZET

A karácsonyesti tojáspuncs Fanny Prince-nél olyan intézmény volt, amit még a második világháború sem tudott megrendíteni.

Jay röviddel az 1929-68 gazdasági válság előtt alapította a Prince House-t, és miközben a régi, bevett kiadók közül sok csődbe jutott, a Prince cég felvirágzott, mivel bevezette a könyvkereskedelemben addig ismeretlen reklámfogásokat, azonkívül vicclapokat és képregényeket is kiadott, és fölszedte azokat a neves írókat, akiket a megbukott kiadók pénz nélkül hagytak. Fanny energikus asszony volt, szenátorokat látott vendégül, külföldi nagyköveteket, művészeket, filmcsillagokat, írókat, tudósokat, sőt még európai arisztokratákat is. Nincs olyan hely a világon, ahol a jó konyha, a terített asztal ne vonzaná az embereket, és ha Fanny Prince vacsoravendégeket hívott, ünnepelt férfiak és híres szépségek már előre fenték a fogukat, és úgy viselkedtek, mint a gyerekek a születésnapi traktán.

Prince-ék egy négyemeletes palotában laktak a keleti negyedben a Hatvanhetedik utcában, s Youngblood Hawke, amint belépett a zsúfolt előcsarnokba, rádöbbent: nem öltözött megfelelően. Bosszankodott, hogy Karl Fry miért nem figyelmeztette. A férfiak átadták fekete felsőkabátjukat, fehér sáljaikat a mosolygó, néger főkomornyiknak, és mind szmokingot viseltek, de legalábbis fekete vagy sötétszürke öltönyt. Karl Fry alacsony, kesernyés arckifejezésű ember, maga is barna ruhát vett föl, éppúgy, mint Hawke, de kék inget, és vörös nyakkendőt. Hawke ugyan nem sokat értett a New York-i szokásokhoz, de úgy találta, hogy Fry meglehetősen szedett-vedett öltözéket választott

37

erre az alkalomra. Ezzel szemben induláskor még úgy vélte, hogy a saját ruházata, tetszetős, és nagy hozzáértést árul el. Ez volt úgynevezett „íróöltözete", még első elragadtatásában vette, azon a napon, amikor befejezte a Kegyelemkenyérent, és azzal az érzéssel írta oda alá: vége, mintha meghódította volna a világot. Barna tweed szövetöltöny volt, komoly, vörösesbarna cipőt viselt hozzá, fehér, önmagában mintás inget, és kékmintás barna nyakkendőt. Mindehhez hozzájárult még egy jókora rózsagyökér pipa, és egy dohányzacskó némi dohánnyal. Ez volt az a felszerelés, amelyet Hawke ünnepi alkalmakra vett még hetekkel ezelőtt, csekély megtakarított pénzéből. Ma este azonban valószínűleg félre kellett volna tennie ezt a ruhát, inkább a kék öltönyét kellett volna rendbe hozatnia, hiszen az legalább sötét volt.

-- Két szánalmas tahó barnában -- dörmögte Frynak, amint átnyújtotta piszkos télikabátját a főkomornyiknak.

-- Nekem nincs annyi pénzem, hogy másképpen öltözködjem. De talán akkor sem öltöznék másképpen, ha volna pénzem mondta Fry. -- Kifizetődő dolog, ha az emberről azt mondják, hogy trehány fráter. Te is törekedj erre. -- Ezzel odavezette Hawke-ot egy széles márványlépcsőhöz, amelyen néhány férfi igyekezett fölfelé. A többiek csoportba verődve, jókedvűen beszélgettek, és várták a liftet.

-- A fenébe is. Ez az utolsó eset, hogy nem fekete ruhában jöttem el egy New York-i estélyre. Miért nem jutott előbb az eszembe? Fekete, és kész.

-- Ne dühöngj már, hiszen pontosan olyan vagy, mint a fiatal Arnold Bennett vagy William Faulkner. Egyedül abban látszik valami kiszámított ravaszság, hogy pipád nincs. Honnét vettél magadnak annyi bölcsességet, hogy lemondj a pipáról?

Hawke egy pillanatig habozott, aztán kivette a zsebéből a pipáját, és a fogai közé szorította. Elnevette magát, és Fry is heherészni kezdett a maga sajátos módján, ami nála a legemelkedettebb derültség jele volt. A lépcső tetején a háziak üdvözölték az érkezőket, előttük összetorlódtak a lépcsőn feljövök, meg akik a felvonóból bukkantak elő.

Fanny és Jay Prince élénken kezet ráztak vendégeikkel, egy festmény alatt álltak, amely csak úgy ragyogott a rejtett mennyezetvilágításban. Hawke nem sokat értett a képekhez, de azt

38

meg tudta állapítani, hogy ez egy Renior. Emlékezett rá, hogy valahol látott róla egy reprodukciót. A matt, fehér alapon mintás tapétával borított falon elhelyezett kép mindenkinek a szemébe tűnt, aki először járt a Prince házban. Hawke alsó ajkát a felsőre biggyesztve, bámulattal szemlélte a ritka műkincset. A magas mennyezetű előtér csak úgy zsibongott: a beszélgetés zaja, a nők csivitelése, a ki-kitörő nevetés, és az egész mögött egy karácsonyi ének hangjai, amelyek egy távoli lemezjátszóból áradtak. Az elmaradhatatlan New York-i cigarettafüst-fellegeken keresztül hol női parfőmillat csapta meg Hawke orrát, hol pedig a férfiak friss borotválkozóvíz szaga meg fenyőillat, ahogy azt Fanny megígérte, az égő fahasábok illata, és mindezeknél sokkal csábítóbban a sült húsok meleg, fűszeres, áradó jó szaga. Fanny ragyogó mosollyal kezet adott Frynak:

-- Karl Fry, maga vén embergyűlölő, csakhogy itt van! Végre sikerült kimozdítanunk a barlangjából. -- Aztán, amint Hawke-hoz fordult, mintha egy fényszórót hirtelen kioltottak volna, mosolya hirtelen komoly és gyöngéd arckifejezésbe ment át: -- Hawke úr, hát eljött, és elhozta Karit is! Nagyon kedves magától, a jelenlétével megtisztel bennünket.

-- Éppen én! Elefánt a porcelánüzletben! Majd vigyázok, hogy ne törjek össze semmi értékeset -- válaszolta Hawke, miközben tudatában volt, hogy mennyire félresikerült a szellemeskedése.

Fannynek azonban nyilván nem ez volt a véleménye. Fölnevetett, de csak amúgy halkan, bizalmasan:

-- Maga egyszerűen elragadó! Később talán félreülünk valahol, talán a könyvtárszobában, és hosszasan elbeszélgetünk. Közben már egy újabb jövevény felé fordult, de mielőtt eleresztette volna Hawke kezét, gyöngéden megszorította, és a férfi úgy érezte, hogy egyike azon keveseknek, akiket Fanny igazán szívesen lát; és amint ez az érzése feltámadt benne, máris azon töprengett, hogy vajon mi módon közölte ezt vele.

-- Nicsak, Hawke, hát ez meg mi? -- kérdezte Jay Prince. Pompásan festett fókabőr simaságú szmokingjában, remekbe szabott ingjében, ahogy ott állt magasan, kivörösödve. -- Maga nem az új könyvén dolgozik, amivel tartozik nekünk?

-- Éjszaka már megírtam a mai adagomat -- mondta Hawke, és a holnapit is megírom, bármilyen későn menjek is el innét.

39

Prince barátságos arca mögött hirtelen megvillant az üzletember alig észrevehető, helyeslő mosolya:

-- Istenemre, ezt el is hiszem magának. Látszik magán, hogy dolgozott. Örülök, hogy eljött. -- Üjra kedélyes volt. -- Igyon egy kis tojáspuncsot, vacsora előtt. -- Aztán újabb vendégeknek nyújtotta a kezét.

Amint az újonnan érkezettek forgataga besodorta őket a nappaliban nyüzsgő, beszélgető tömegbe, Karl Fry azt mondta:

-- Csak nem iszol tojáspuncsot? Valami undorítóan tápláló ragacs! Az igazi pia fönt van a könyvtárszobában. Gyerünk oda!

-- Már hogyne innék! -- mondta Hawke. -- Karácsonyeste az embernek kutya kötelessége tojáspuncsot inni.

-- Na jó. De ha hiányát érzed egy másik barnaruhás felebarátod társaságának, megtalálsz a könyvtárszobában, a bárnál. Fry fölnézett a fiatal íróra, végignézett erős termetén, sportos tweed ruháján, megviselt, erősen kiborotvált arcán.

-- Mindenesetre köszönöm, hogy az idén lehetővé tetted, hogy eljöjjek Fanny karácsonyi estélyére. Kedvelem a potya piát, és a potya vacsora ellen sincs ellenvetésem -- mondta.

-- Mit beszélsz összevissza? -- kérdezte Hawke. -- Fanny azt mondta, hogy mindig meghív, te meg fütyülsz rá.

Fry rákacsintott, aztán mosolyogva megfordult, és keresztülfurakodott a beözönlő vendégeken. Kis, barna alakja a feketeruhás férfiak és nők áradata ellenében haladt, amelyet csak imitt-amott szakított meg egy-egy színesbe öltözött nő merész színfoltja.

Hawke egyedül maradt, és úgy érezte magát, mint egy elveszett kisfiú a magabiztos New York-iak között, akik kis csoportokba verődve beszélgettek, nevetgéltek, nézelődtek, és amikor rápillantottak, alaposan megnézték maguknak. Sugdolózásuk és bólintásaik nyilván őrá vonatkoztak, a barnaruhás tahóra, aki hirtelen úgy érezte, hogy nem tud mit csinálni a kezével-lábával, hogy nem képes természetes testtartást felvenni. Odalépett hát egy asztalhoz, ahol a felszolgálólányok díszes ezüsttálakból merték a tojáspuncsot. Egyikük belemártotta a kanalat a sűrű, darált mogyoróval meghintett sárga habba, és teletöltött neki egy ezüstserleget. Hawke a tojáspuncsával visszahúzódott egy ablakmélyedésbe. Az volt a szándéka, hogy innen majd szemmel tartja az egész társaságot.

40

Zavarán úgy igyekezett úrrá lenni, hogy elmerült Prince-ék nappalijának a szemlélésébe. Nézte a zöldtapétás helyiség nagy méreteit, a márványkandallót a benne lángoló fahasábokkal, a vendégek tömegét, s a legmagasabb karácsonyfát, amit valaha is látott zárt helyen, a csillogó karácsonyfadíszeket, lámpácskákat, piros meg zöld függőket, de ezen túlmenően nem lett volna képes leírni, amit lát. Tudatlansága korlátozta őt abban, hogy minősíteni tudja a látottakat. A szoba berendezése nyilván valamilyen stílusirányzatot követett, de ki tudja, melyiket; a bútorzat antik, valószínűleg francia darabokból állt, finom fafaragásokkal, natúr színűre vagy zöldesre lakkozva. A falon függő képek is régieknek, eredetieknek és értékeseknek látszottak, ragyogtak a rájuk világító kis reflektorok fényében; Hawke az egyiket, amelyik egy felhős tájat ábrázolt, Van Ruysdaelnek vélte, de nem volt benne biztos. Megcsodálta a terem vagy két emeletnyi magasságából aláhulló függönyeit, amelyeknek krémszínű anyagát nem tudta volna megnevezni. Lelki jegyzőkönyvecskéjébe gondosan följegyezte, hogy belsőépítészeti, festészeti és bútortörténeti könyveket kell vásárolnia, és el kell mennie a divatos aukciókra.

-- Remek, nemde?

Hawke megfordult, és egy csinos, feketeruhás lányt látott maga mellett, tojáspunccsal a kezében. A lány mulatságos fintorokat vágott az italra.

-- Mi? A tojáspuncs vagy a terem? -- kérdezte Hawke.

-- Hát, mind a kettő.

-- Igen, ragyogó. Számomra azonban nem eléggé. -- Lehajtott fejjel jobban megnézte magának, és így szólt: -- Maga az a nyavalyás lány a Prince cégnél, aki a stílusomat O'Henryéhez hasonlította. Minek is nevezik magát? Korrektornak?

-- Örülök, hogy ilyen rettenetes dolgot mondtam magának szólt a lány, és most nem volt olyan rekedt a hangja. -- Legalább van, amiről emlékezzen rám.

Hawke azt mondta:

-- Most egészen másmilyen, mint az irodában. -- Az első pillanatban az volt a benyomása, hogy a furcsa kis háromszögletű, tollas kalap meg a hosszúszárú, fekete kesztyű teszi, hogy annyira csinos ez a lány, mintha kirakatból lépett volna elő. Aztán rájött, hogy a viselkedése vonzó benne, különösen fényes, nyílt

tekintete, és a széles, telt szája szögletében bujkáló pici halvány mosoly.

-- Remélem is, hogy most valamivel jobban nézek ki, mint tegnap.

-- Most nem görbe a háta, nem köhög, és nem a hajóablakszemüvegén keresztül mered az emberre. Remekül néz ki. A neve Jeanne Green.

A lány hálásan rámosolygott. Szép, szabályos fogai voltak, ragyogott a szeme. Hawke hosszú idők óta nem látott ilyen rokonszenves mosolyt.

-- Hogy kerül egy ilyen kislány a könyvkiadó szakmába?

-- Hogy jön ahhoz egy ilyen kisfiú, hogy könyveket írjon? vágott vissza a lány hirtelen harciassággal, aztán bűntudatosan így szólt: -- Ó, istenem, miért kell mindig ilyeneket mondanom! Ez meg az O'Henry, teljesen bead nekem. -- Hawke elnézően nevetett. -- De bánom is én! Ha a képesítésemre kíváncsi, Hawke úr, kitűnő eredménnyel diplomáztam a Berkeley egyetemen, angol irodalomtanári oklevelet szereztem, de mivel elhatároztam, hogy inkább a halál, mint egy tudományos pályafutás, különféle kormányhivatalokban titkárnősködtem, mígnem kidobtak egy remek munkahelyről, mert az egyik szenátor pikkelt a főnökömre, és kiszúrta, hogy egy ilyen kislány az adminisztrátora, aki még huszonkét éves sincs. Jelen korrektori munkakörömhöz egyébiránt elegendő egy 105-ős intelligenciahányados, rendes munkabeosztás, megfelelő angol nyelvtudás, meg egy stilisztika, amit pár dollárért megvásárolhat akármelyik könyvesboltban. Na, ehhez mit szól?

Hawke leplezetlen férfiéhséggel, elismerően nézett rá. Jeanne habozva megkérdezte:

-- Tudom persze, hogy ez a férfiak magasrendű köreihez tartozik, de nem engedné meg, hogy stilisztikai szempontból én javítsam át a regényét?

-- Nem is tudom. Viszolygok még a gondolattól is. És k'ülönben is, ki az, aki azt állítja, hogy nem helyes a központozásom?

-- Én. Pontosabban azt állítom, hogy még a saját központozási rendszerén belül sem következetes. Hiszen központozhatna úgy, ahogy akar, a legvadabb módon is, mint Joyce vagy Faulkner, de ha egyszer csinál valamit, akkor csinálja!

42

-- Nem lehet, hogy az én rendszerem éppen a következetlenség?

-- És akkor az olvasó miről fogja tudni, hogy nem merő trehányság, ami szemet szúrt neki? -- Hawke elnevette magát. Jeanne folytatta: -- Aztán, és ez még lényegesebb, gyakran összekeveri az időpontokat. A születésnapok, az események között eltelt idő sokszor nem vág össze, miegymás. Nézze, amit én csinálnék, az a leghálátlanabb napszámosmunka, de ha egy könyv olyan, mint a magáé, ezt is szívesen csinálja az ember. Vagy csak azért akarja mindenáron elvetetni tőlem, mert nő vagyok?

Hawke látta, hogy két ember összedugott fejjel beszélget, és minduntalan őrá pillognak. Alacsony volt mindkettő, kifogástalan feketében, és volt bennük valami madárszerű: az egyik mint egy veréb, szaporán pislogó szemmel, és gyors verdeső kézmozdulatokkal, a másik meg álmosan hunyorgó, sárga hajbóbitával, akár egy papagáj. Egyszerre megindultak feléje, elöl a veréb-jellegű:

-- Ön bizonyára Youngblood Hawke úr -- mondotta lefelé irányuló szárnyverdeséssel, amiből hirtelen egy kéz került elő, és azt meg kellett rázni. -- Nevem Phil York.

Hawke idegei megfeszültek, önkéntelenül is udvariaskodó hangot ütött meg:

-- Jó estét! Mindig nagy élvezettel olvasom a cikkeit.

-- Köszönöm, köszönöm. Én meg úgy hallom, nagy élvezettel fogom olvasni a regényeit. Ez itt Lax úr, Ferdie Lax Hollywoodból. Ha még nem ismerné ezt a nevet, akkor sürgősen meg kell jegyeznie. Valahányszor egy regényt több mint ötvenezer dollárért adnak el a filmnek, abban Ferdie keze benne van. Ferdie is nagyon kíváncsi arra a lenyűgöző könyvre, amit maga írt. Itt mindenki erről beszél, miközben maga ezzel a csinos lánnyal társalog.

A sárgahajú hunyorogva kezet rázott vele.

-- Ugye ez az első regénye? Hallom, példátlan szerződést kötött Jay-vel.

-- Igen, az első könyvem. De ami a szerződést illeti, nemigen van mihez viszonyítanom.

-- A jogtanácsosa nyilván ért hozzá.

- Nincs jogtanácsosom.

43

Ferdie Lax hunyorgó szeme tágra nyílt, rábámult Hawke-ra, aztán elmosolyodott, és újra úgy nézett ki, mint aki ott helyben elalszik.

-- Van úgy, hogy az ember jogtanácsos nélkül is boldogul, esetleg még jobban is -- dünnyögte. -- Nem hiszem, hogy érdekelné önt egy hollywoodi szerződés. Nyilván szorgalmasan dolgozik új regényén.

-- Igen.

-- Nagyon helyes. Éppen elég író van, aki jó író Hollywoodban, jó regényíró viszont annál kevesebb.

York érdeklődve megkérdezte:

-- Miről szól ez az új regénye?

Hawke úgy érezte, mintha egy rendőrségi kihallgatáson tagadná meg a választ, de csak ennyit mondott:

-- Sajnálom, de erről még nem beszélhetek.

-- Címe van már? -- a kritikus hangja sértődötten csengett, de talán enyhít valamit Hawke udvariatlanságán, ha legalább a címét megmondja. Hawke azonban éppen azon töprengett, hogy kerülhetné meg ezt a választ is, amikor beviharzott Fanny:

-- Nahát, Phil, Ferdie, maguk nem is isznak a tojáspuncsomból ! Hawke, vigyázzon, ez két veszedelmes ember . . . Jeanie, az emberek szállingóznak fölfelé a könyvtárba, jó lenne, ha utánanéznél, rendben van-e fönt minden, van-e elegendő hidegtál, és a többi. Köszönöm, édesem.

-- Hogyne, Fanny -- mondta Jeanne, hiszen tulajdonképpen csak ezért hívtak meg, még néhány csinos lánnyal együtt, akik ott dolgoztak a kiadóban. Ügy szerepeltek, mint a házikisasszonyok, mint a ház eladó lányai. Fannynek nem volt gyereke, de pontosan úgy rendelkezett velük, mintha az ő lányai lennének. Jeanne gyors pillantást vetett az íróra, aztán elsietett.

-- Hawke úr, valaki alig várja, hogy találkozhassak magával, tegyen hát a kedvére! Csodálatos ember az illető, nem olyan szörnyeteg, amilyennek lefestik: Quentin Judd.

Judd egész Amerika legfélelmetesebb kritikusának számított, valóságos mérgeskígyónak, aki havonta megmart egy-egy könyvet, színdarabot, egy karmestert vagy egy divatos festőt, egy képes folyóirat, a The Dandy hasábjain. Judd nem kötelezte el magát egyetlen kritikai irányzat számára sem. Sőt valójában gyakran maguk a kritikusok voltak az áldozatai. Az volt a mód-

44

szere, hogy a háttérben maradt, hagyta, hogy a kritikusok állást foglaljanak az illető könyv, színdarab vagy tárlat mellett, vagy ellen, és akkor jött ő, hogy nagy hévvel és szakértelemmel homlokegyenest az ellenkezőjét állítsa, és így tegye lehetetlenné kollégáit. Nagy előszeretettel játszotta néha a hülyét, mondatait teletűzdelte a legútszélibb szlenggel, valójában azonban sokkal jobb értesülései voltak, nagyobb felkészültsége, mint a legtöbb hivatásos kritikusnak, akiket egyébiránt éppen olyan élvezettel dorongolt le, mint az írókat. Hawke évek óta olvasta a The Dandyt az egyetemen, meg a tengerészeinél is. Mindig úgy képzelte el, hogy Quentin Judd-dal kell majd megvívnia ahhoz, hogy elfoglalhassa helyét az irodalomban, írás közben néha azon gondolkozott, vajon mivel nyírja majd ki Judd a munkáját.

Ferdie Lax közbeszólt:

-- Helyes dolog ez, Fanny? Quentint a legjobb békében hagyni.

-- Ugyan már! Elragadó ember. Hollywoodban csak azért gyűlölik, mert azt állítja, hogy szemetek a filmek, ami igaz is.

-- Ha csakugyan érdeklődik irántam, én örülnék a találkozásnak -- mondta Hawke.

-- Hiszen az ő kívánsága volt. Jöjjön csak, kedvesem. -- Fanny kézenfogta és tekervényes utakon elvezette őt a terem másik végébe, a kandallóhoz.

2.

Quentin Judd egyedül ült egy kanapén a tűzzel szemben, a kezében poharat tartott. Különös hatást gyakorolt Hawke-ra. Mintha köd burkolta volna, vagy mintha átlátszó lenne, mintha ott sem lenne, mint egy kísértet, egy vetített kép, olyan volt. Amikor felállt, alig bizonyult másfél méter magasnak, köpcös alkatú, vékony karú, lábú, nagy fejű alak állt Hawke előtt. Összecsücsörített szája, kis tokája, vékonyka nyaka volt, és vastag, szögletes keretű szemüveget viselt, ami valahogy kifejezetten jóságos tekintetet kölcsönzött neki.

-- No lám, a Prince House új szerzője. Isten hozta! Fanny, kérnék még egy pohár italt.

45

-- Azonnal, kedvesem. -- Fanny eltűnt a vendégek között, Judd meg visszatelepedett a kanapéra, és Hawke -- jobb ötlete nem lévén -- leült mellé. Judd ülve is méreten aluli maradt. A feje búbja jóval alatta helyezkedett el Hawke állának. Hirtelen oldalt fordult, felnézett, és egyetlen pillantással feltérképezte magának Hawke-ot.

-- Régóta van New Yorkban? -- kérdezte.

-- Körülbelül egy esztendeje.

-- Akkor már megszokhatta ezeket a dolgokat.

-- Hát nem éppen! Keményen dolgoztam egész idő alatt. De ha nem untatom vele, hadd mondjam el, mennyire csodálom az írásait. Hosszú évek óta az olvasója vagyok.

Judd elmosolyodott, de csak a felső ajka vett részt ebben a tevékenységben:

-- Nagyon köszönöm. Amint Fanny mondja, ritka élvezet vár rám, ha elolvasom a regényét.

-- Ne ítéljen meg ebből az egy könyvemből. Nem hinném, hogy megüti az ön mértékét. Majd a következő talán jobb lesz.

-- Az én mértékemet? Az én kívánalmaim igazán nem túlzottak. Csupán egy mesterkéletlen módon összehozott, jó történet után vágyakozom. -- A háziasszony újabb pohár italt nyomott a kezébe. -- Köszönöm, Fanny.

Fanny azt mondta Hawke-nak:

-- Na látja, nem darabolta fel magát, sőt a vérét sem szívta ki.

Judd felsóhajtott:

-- Csak azt nem tudom, miért veszik az emberek annyira a szívükre a kritikát. -- Hiszen egy igazi alkotóművész többet ér, mint a valaha is volt összes kritikusok együttvéve.

-- A kritika nélkülözhetetlen kelléke az irodalomnak -- mondta Hawke.

-- Szamárság -- válaszolta Judd. -- A kritika meglehetősen alpári szórakoztató műfaj, afféle mások vállára telepedő, mások munkáján élősködő írászat. Amit az emberek szeretnek a kritikában, az valójában nem egyéb, mint a rosszmájúság és a rombolás. Annak idején minden igyekezetemmel azon voltam, hogy dicsérjem azokat a művészeket, akiknek bámulója voltam, hogy rámutassak, miben is rejlik érdemük. A főszerkesztők állandóan siránkoztak, hogy mennyire unalmasak az ilyen írá-

46

sok. Ennek ellenére, ha egy mű tetszik nekem, megdicsérem, ha pedig nem tetszik, azt is megmondom. -- Hawke-ra pillantott, fagyos kék szeme megvillant, a terem közepe felé biccentett. Sajnos az emberek mindig személyükben érzik sértve magukat a kritika miatt, holott előfordulhat, hogy ki nem állhatom valakinek a könyvét, az illetőt viszont kebelbarátomként szeretem. De ezt valahogy soha nem tudják megérteni. Itt van például Jock Maas: még csak rám se néz. Történetesen azon kevesek közé tartozom, akik valóban értékelik Jock munkáját, amikor jó formában van. De szinrevitt egy rossz darabot, én megmondtam róla a véleményemet, azóta halálos ellenségem.

-- Idehozom őt -- mondta Fanny. -- Karácsonyeste van, igazán kibékülhetnek.

-- Kár a fáradságért.

-- Ki az a nő, aki vele van? Csak nem valami színésznő? kérdezte Hawke. Aztán észrevette, hogy Fanny összenevet Juddal.

-- Nem, kedvesem, az Frieda Winter.

-- Hát az kicsoda? -- Mindenáron el akarta terelni a beszélgetést az irodalmi kritika kényes témájáról. Rettegett attól, hogy valami ostobaságot mond, és ezzel mindörökre ellenségévé teszi Juddot. A Maas társaságában levő nő lehetett vagy harmincesztendős, középtermetű volt, sápadt, és egyszerűen szabott, kékesszürke ruhát viselt. Még ebben az érdekes nőkkel teli teremben is magára vonta a figyelmet, de hogy mivel, azt Hawke nem tudta volna meghatározni.

-- Egy kicsit ez, egy kicsit az -- mondta Fanny. -- De jöjjön, hadd mutatom be másoknak is. -- Sietve továbbvitte Hawke-ot. -- Remekül sikerült ez a találkozás. Quentin belelát az emberekbe. Felismerte, hogy maga valaki. Hogy maga egy rokonszenves fiatalember, nem pusztán egy arc a zakó fölött. Micsoda különbség!

Jock Maas odasietett Hawke-hoz. Kifogástalan, fekete ruhájában, jólfésülten, frissen borotválva sokkal konszolidáltabbnak látszott, mint a Number One-ban.

-- Hawke! Magának nincs telefonja? Egész nap mást sem csináltam, mint igyekeztem felkutatni a számát. -- A kékesszürke ruhás nő most odalépett Maas mellé, elnézően mosolyogva lelkendezésén.

47

-- Hello, Jock -- mondta Fanny. -- Frieda, ez a mi új szerzőnk, Youngblood Hawke. Ez Frieda Winter. Hawke úr, kitűnő kezekre bízom magát. -- Ezzel elmerült a tömegben.

Maas karon fogta Hawke-ot.

-- Frieda partnerem A doktor dilemmája produkcióban. Beszállna a Kegyelemkenyéren színrehozatalába is. Mellesleg nagyon tetszik nekem már a cím is. Egész éjszaka fennhangon mondogattam. De miért nem hívott fel?

-- Sajnálom, de egész éjszaka dolgoztam.

-- Jock azt állítja, hogy maga éjjel ír -- mondta Frieda Winter. Mély, meleg színezetű hangja volt, és mintha titokban mulatott volna valamin, a szemében és az ajkán mosoly játszott.

-- Igen, éjjel.

-- Elszánt ember!

-- Meglehetősen, asszonyom.

A nő figyelmesen nézte, kissé lehajtott fejjel, a szemöldöke alól. Hawke-nak az volt az érzése, mintha ismerné ezt a Frieda Wintert, mintha már találkozott volna vele azelőtt.

-- A mai délelőttöm a lehető legalaposabban kárba veszett mondta Maas. -- Bementem a Prince House-be, hogy beleolvassak a kéziratába, éppen csak, hogy meggyőződjem a dialóguskészségéről -- ami feltehetően csodálatos --, és teljes zűrzavart találtam, mert mindenki a karácsonyesti vendégség előkészületeivel volt elfoglalva. Waldo Connecticutban volt, és nem találtam ott sem Jay-t, sem mást, akit ismerhettem volna. Végül is rátaláltam a kéziratára az egyik szobában, egy íróasztalfiókban, és képzelje, egy utálatos kis nő egyszerűen nem hagyta, hogy belenézzek. Még tíz percre sem, még ötre sem, de még csak azt sem hagyta, hogy ránézzek. Mindennel megpróbálkoztam, azt az egyet kivéve, hogy kidobom őt az ablakon, de már nem kellett sok hozzá, így hát elmentem. Ki az a kis hülye? Egy vöröshajú lány, állandóan köhög, mint egy fóka.

Hawke felnevetett:

-- Ez Jeanie Green lesz. Ö is itt van ma este. Nyilván azt gondolta, hogy a kötelességét teljesíti.

-- Green kisasszony a szerkesztője? -- kérdezte lágy hangon Frieda Winter.

-- A szerkesztője? Még csaik az kéne! A szerkesztője Waldo

48

Fipps. Ez valami adminisztrátor lesz. Ha belébotlom, ma este megölöm.

Belépett egy felszolgálólány, és jelentette, hogy a vacsorát feltálalták.

-- Istenemre, éppen ideje volt -- mondta Maas. -- Még egy perc, és lerágom a saját karomat. -- Belevetette magát a vendégek tömegébe, és utat fúrt magának az előcsarnokon keresztül a? ebédlőig. Hawke és Frieda lassabban haladt utána, lépést tartva a tömeggel.

-- Éhes? -- kérdezte a nő.

-- Nem is tudom. Azt hiszem, igen. Bár amikor felkeltem, teleettem magam kenyérrel meg sajttal. Meg aztán a sok új benyomás is megfekszi az ember gyomrát. Pokolian ideges vagyok. De azt hiszem, tudnék harapni valamit.

-- Mikor kelt fel?

-- Azt hiszem délután három és négy között. Tovább dolgoztam, mint máskor, egészen a késő reggeli órákig.

Ott lépdelt mellette Frieda Winter, könnyű, himbálózó mozgással, mint egy fiatal lány. Tágra nyitott szeme valahogy félénk, ártatlan benyomást keltett. Hawke azon tűnődött, vajon hány éves lehet. Frieda Winter észrevette fürkésző pillantását, arcán mosoly suhant át, Hawke meg, épp csak hogy mondjon valamit, így szólt:

-- Nem ilyennek képzeltem el egy színházi producert.

-- Ó, én csak egyszerű háziasszony vagyok. Befektettem egy kis tőkét Jock produkciójába. Egyik barátnőm -- megnevezett egy híres színésznőt -- mindenáron el szeretné játszani Dubedatnét, én is jó ötletnek találtam, így aztán segítettem nyélbeütni a dolgot. Olvasta A doktor dilemmá]át?

-- Kinn a Csendes-óceánon körülbelül két hónap alatt elolvastam Shaw minden művét. Ismertem Honoluluban egy lányt, és az apja könytárában rábukkantam egy régi, poros Shaw sorozatra. Elolvastam egy színdarabot, aztán meg sem álltam, amíg végig nem olvastam az egészet, a leveleket, regényeket, zenekritikákat, mindent, kivéve AZ intelligens nő kalauza a kommunizmus felét. Abba beletörött a bicskám.

-- Mindenki úgy van vele. És nem volt ez egyszerre túl sok Shaw-ból?

-- Dehogynem, kissé egyhangú volt, de hát ezzel a módszerrel

49

olvasok. Nekiveselkedem egy életműnek, feltöröm, akár egy diót, és ott van előttem a bele: minden, ami az író agyát betöltötte, így lehet igazán felmérni az illetőt.

Beléptek az ebédlőbe. Hawke a tolongáson keresztül, majd, ahogy mind szorosabban tömörültek a vendégek, a fejek felett látta, hogy az ebédlőasztalt vagy hét méterrel meghosszabbították, és roskadásig rakták ételekkel. Egy hatalmas sült pulyka trónolt az asztal közepén, néhány óriási tengeri rák, marhanyelv aszpikban, egész sonkák, és két nagyméretű, egymás mellett fekvő lazac. Nagy fatálakban fejessaláta állt, ezüsttálakban zellersaláta, meg jégbe hűtött olajbogyó, hideg, meleg zöldségféle. Az asztal túlsó végén, borszesz láng fölött egy tálon hatalmas oldal marhapecsenye feküdt, amiből fehérsapkás szakács szelte a jókora, barnapiros szeleteket. Az asztal másik végén, ahol Hawke állt, ugyancsak szakács tálalta a curryt egy félméteres átmérőjű, gyorsforraló edényből, s az oldalt elhelyezett kerekes asztalkáról, ezüst edényből szolgált fel hozzá hántolatlan rizst, meg egyéb ízesítőket. Véges-végig rózsák, páfrányok, égő piros gyertyák díszítették az asztalt. Egy tálalóasztalkán tucatszám álltak a habos, csokoládés vagy cukormázas sütemények. A vendégek úgy megrohamozták ezt a tetszetős ételkiállítást, mint cápák a döglött bálnát, és jelentős részét máris elpusztították. A fecsegés, az ezüstnemű és a porcelán csengése, a nevetés és a hangszóróból szálló karácsonyi dallamok együttvéve úgy hatottak, mint egy vízesés zúgása. Frieda mondott valamit Hawkenak, de az csak ajka mozgását látta. Megrázta a fejét, és közelebb hajolt hozzá. A parfőmjének enyhén vad, édes kankalinszaga volt. Sosem érzett még ilyen illatot. Frieda most megismételte, amit mondott, egyenesen Hawke fülébe, meleg lehelete megcsapta a férfit:

-- Küzdjünk, vagy várjunk?

-- Küzdjünk! -- harsogta Hawke.

-- Helyes -- mondta Frieda és befurakodott a vendégek alkotta fal egyik hasadékába, Hawke pedig utána. Frieda egy asztalról tányérokat és evőeszközt vett mindkettőjük számára. Aztán végignézett az ételeken, felcsillant a szeme, öntudatlan, gyermekes mozdulattal megnyalta az ajkát, és támadásba lendült. Hawke törtetett a nyomában, és egyből telerakta a tányérját azokkal a fogásokkal, amelyekre Frieda rámutatott. Aztán össze-

nevettek, és kifurakodtak a tömegből. Az előcsarnokban Frieda azt mondta:

-- Két csöndes helyet tudok, ahol mindezt felfalhatjuk: Fanny hálószobája vagy a könyvtár. Melyikbe menjünk?

-- A könyvtárba -- mondta Hawke, mert eszébe jutott, hogy Jeanne Green is ott van.

-- Akkor erre tessék -- és Frieda már lépdelt is fölfelé egy szűk lépcsőn, jól láthatóvá téve formás lábát.

Amikor fölértek az emeletre, Hawke megkérdezte:

-- A férje is itt van?

-- Nincs, ö Jamaicában van a gyerekekkel. Nekem viszont üzleti ügyek miatt itt kellett maradnom, hogy a fene enné meg. Bár nem is olyan rossz. Már évek óta igyekszünk elmenekülni New Yorkból a karácsony elől. Szörnyű felfordulás van ilyenkor, de azért mégiscsak mulatságos.

-- Hány gyerekük van?

-- Négy -- mondta Frieda Winter derűsen, és előrement a könyvtárszobába.

3.

A hosszú, csöndes helyiségben nem volt más, csak Jeanne Green, Karl Fry meg a bármixer.

Az a fajta terem volt ez, amely rendszerint megszédítette Hawke-ot: telis-tele volt könyvekkel, márpedig a könyvek az ételnél is többet jelentettek számára, életet adó vért, narkotikumot. E pillanatban azonban nagyon is a földön járt. Még csak egy pillantásra sem méltatta a mennyezetig felhalmozott klasszikusokat, az elmúlt húsz év hibátlan, első védőborítójában díszelgő bestseller irodalmát sem böngészte végig, de még a Princekiadványok külön gyűjteményét sem. Hosszú léptekkel egyenesen Jeanne Green felé ment.

-- Hé, maga miért nem eszik? Lent valóságos orgia folyik. Jeanne ott állt a bárnál, sikkes kalapjában, és egyik fekete

kesztyűjének a szárát birizgálta:

-- Hé, majd megyek én is ... Hogy a fene enné meg, kölcsönkértem a szobatársnőm fehér rókáját, hogy elég elegánsan jelenhessek meg ezen a nagyszabású ünnepségen, és nézze, hogy

vedlik. Ügy nézek ki, mint akit bekátrányoztak, és tollban meghempergettek.

Hawke csak most vette észre, hogy Jeanne fekete ruhája teleragadt fehér szőrszálakkal. Nevetni kezdett, és Jeanne is vele nevetett.

-- Itt ez a tányér harapnivaló, egye meg! -- mondta.

-- Miért? -- kérdezte Jeanne. -- Én is el tudom hozni a magam részét. Mindenesetre köszönöm. De van még egy poharam is, amit ki kell innom. -- A bárpultról levett egy pohár whiskyt, és belekortyolt.

-- Nekem meg van egy poharam, amit újra kell tölteni -- mondta Fry egy nagy földgömb mellé helyezett karosszék mélyéről és odanyújtotta a poharát Hawke-nak:

-- Intézkedj, légy szíves!

Hawke odaadta a talpas poharat a mixernek, aki jégkockát tett bele, majd megtöltötte skót whiskyvel.

-- Hello, Frieda -- mondta Fry. -- Hogy megy a sora? Winterné letelepedett mellé egy pamlagra, és azt mondta:

-- Hello, Kari. Rosszul látok, vagy csakugyan lefogyott?

-- A legényemberek vagy főznek maguknak, és elhíznak, vagy konzerven élnek, és elsorvadnak -- mondta Fry. -- A válásom óta tíz kilót fogytam.

-- Edd meg ezt -- mondta neki Hawke.

Fry elvette a tányért, félretette a poharát, és lelkesen falatozni kezdett.

-- Hozok enni mindkettőnknek -- mondta Jeanne Hawkenak. -- Hadd nézzem, mit is vett ki? Marhasültet, homárt, articsókát . . .

-- Inkább lemegyek én is. Magát letapossák.

-- Uram, én másfél évig étkeztem washingtoni önkiszolgáló éttermekben. Én egy lincselő csőcselékkel szemben is elviszek egy megrakott tálcát.

Frieda Winter figyelmesen nézte a lányt:

-- Ugye, maga Green kisasszony? -- kérdezte. -- Maga nem akarta megengedni, hogy Jock Maas elolvassa Hawke kéziratát?

-- Igen, én -- mondta Jeanne kissé csüggedten.

-- Nem ismerik egymást? -- kérdezte Fry. -- Jeanne Green, Frieda Winter.

52

-- Örülök, hogy végre találkoztam valakivel, aki szembe mer szállni Jockkal.

-- Nagy hangja volt -- mondta Jeanne. -- Tudtam persze, hogy kicsoda, de végül is egy kézirat nem vízilóbébi az állatkertben, amit akárki megnézhet. A kézirat magántulajdon.

-- Biztos vagyok benne, hogy Hawke úr kézirata igen értékes magántulajdon.

-- Rendkívül értékes -- mondta Jeanne, s a hirtelen támadt csöndben a két nő figyelmesen felmérte egymást. Hawke kettejük között állt, háttal a bárnak, és egyik lábáról a másikra nehezkedett. Nem hallatszott más, csak Karl Fry evőeszközének a csilingelése.

-- Winterné asszony Maas úrral közös produkcióban színpadra visz egy Shaw-darabot -- mondta Hawke.

-- Olvastam róla -- cseverészte Jeanne. -- Alig várom, hogy megnézhessem, feltéve, hogy Maas úr hajlandó lesz beengedni a színházába.

-- Az én vendégem lesz a bemutatón -- szólt Frieda, és rámosolygott. -- Ez a legkevesebb, amit megérdemel azért, hogy Jockot lehengerelte. Mellesleg, a Kegyelemkenyérent szeretnénk színpadra alkalmazni, legalábbis Jock erre akar rávenni, és úgy látszik, ön a kézirat őrzője.

-- Bárkinek odaadom, ha Hawke úr felszólít rá.

-- Kezdem azt hinni, hogy igen jó őrizetben van -- mondta Hawke.

-- Milyen jó a kalapja -- mondta most Winterné Jeanne-nek, teljes őszinteséggel, és elismerő pillantást vetett a kalapra. Hawke maga sem értette, de a kalap ebben a pillanatban enyhén különc divatcikkből hirtelen valami idétlen és nevetséges képtelenséggé változott. Mintha egy hosszú tollal díszített áfonyáspite lett volna Jeanne fejebúbján.

-- Ó, köszönöm -- Jeanne most Hawke-hoz fordult -- Megyek enni.

-- Hozzon nekem is még -- kérte Fry. -- De curryt is hozzon! Ahogy beléptem a kapun, már éreztem a szagát.

Amikor kiértek a haliba, Jeanne lekapta fejéről a kalapot, és formás, fehér karjáról lehúzta a kesztyűt is.

-- Hát ez meg mi? -- kérdezte Hawke.

A lány benyitott egy rózsaszínű hálószobába, ahol két ágyon

53

a hölgyek prémjei hevertek. A kesztyűt meg a kalapot dühösen belevágta egy fehérróka belépőbe.

-- De hát mi baj van? -- kérdezte Hawke.

-- Melegem lett -- mondta Jeanne. -- Menjünk enni.

A könyvtárban ezalatt Karl Fry elmondta Winternének, hogy ismerkedtek meg Hawke-kal. Hawke fölötte lakott a Greenwichvillage egyik legócskább házéban, ahol egy hibás kémény jóvoltából az ő kandallójának a füstje Hawke kandallóján keresztül távozott el.

-- Hawke a köhögéstől és a dühtől fuldokolva lejött. Hajnali három lehetett, és az igazat megvallva én éppen egy kislányt szórakoztattam, aki egyébként borzalmas volt, de legalább nőnemű, s mi több, bámulója a verseimnek, és történetesen mindketten az ágyban feküdtünk. Egy kissé összerúgtuk a patkót, de aztán leittuk magunkat sörrel, sajtot pirítottunk, meleg szendvicset sütöttünk a tűznél, és kész. Hawke később egy padlásszobába költözött a bútorárus negyedben, amiért szinte alig fizet valamit, de továbbra is tartottuk a barátságot. Még menet közben olvastam el a könyvét, tanácsokat adtam neki, nem mintha sokat hallgatna az emberre. Mindent egybevéve fergeteges erejű író, és józan egoista.

-- Jó a könyve?

-- Hogy jó-e? -- Fry félretette tisztára evett tányérját, és félig kiitta a whiskyjét. -- Ezt hogy érti?

Frieda Winter nem szólt semmit, csak nézte Fryt. Fry elgondolkozva lehajtotta a fejét. -- Hogy piaca lesz-e? Ebben nem vagyok biztos. Azt hiszem, ez a Hawke egy lángész. Afféle tudatlan lángész, egyike azoknak az isteni hárfáknak, akikből a szél fúvására is zene száll, anélkül, hogy tudnák, mi a fenét is csinálnak tulajdonképpen. Mint Dickens, Balzac, mint Twain, és bizonyos mértékig mint Sinclair Lewis. Hiszen tudja, mindegyikük közismerten hülye volt. Nem voltak igazi gondolataik. És ki tudja, talán maga Shakespeare is ilyen volt. Ezek a fickók teljes magabiztossággal mondanak ítéletet a társadalomról, de körülbelül olyan szinten, mint afféle értelmesebb gyerekek. Bár az az érzésem, az emberben kell hogy legyen valami legyőzhetetlenül gyermekes ahhoz, hogy művész lehessen. Hogy mindig friss szemmel lássa a dolgokat, ahogy vannak, ahogy meg-

54

történnek, és ne elvonatkoztatva, elelemezve, ahogy a tudós teszi.

-- Hadd fordítsam le ezt angolra -- mondta Winterné. Hawke nem kommunista, bár maga mindent megtett, hogy az legyen.

-- Hi-hi -- heherészte Fry a maga fanyar módján. -- Fogalma sincs róla, hogy politikai gazdaságtan is létezik. De ez rendjén is van, sőt, még előnyére is válhat.

Winterné is félretette a tányérját.

-- Gondolja, hogy kitelik belőle egy színdarab?

-- Miért ne? A cselekménye dinamikus, a jellemrajza határozott. Hát tudja, nekem nem a szívügyem Hawke könyve, bár szerintem a regényírás általában nyers és felületes mesterség, és ebbe beleértem a nagyra tartott Flaubert-t is. -- Kütta a whiskyjét. -- Minden megtörténhet Hawke-kal. Óriási lehetőségeket rejt magában. Lehet, hogy nyomtalanul elsikkad, ahogy az manapság sokakkal megesik, vagy viszi valamire, és besepri az egész bankot. Hiszen napjainkban ki versenyezhet egy igazi tudatlan, vadon nőtt zsenivel, ha ugyan Artot annak nevezhetem.

-- Art?

-- Youngblood Hawke keresztneve Arthur. Art.

-- Arthur Hawke ... ez már sokkal jobban illik rá. Arthur mondta lassan Frieda Winter.

-- Frieda, ma meglehetősen sok whiskyt ittam, de most ettem is valamicskét, és eléggé világosan látom a dolgokat. Hogy maga milyen szép ma este! Őszintén szólva, tündökletesen szép.

A hangjában ezúttal nem volt semmi gúnyolódás.

-- Igyekszem tartani a formámat -- mondta Winterné, és a szeme fölragyogott az örömtől. -- Igyekszem, Kari, pedig nehezen megy. Olyan vagyok, mint egy léggömb, egyszer valaki egy nagyot kiált mellettem, és öreg nénikévé lapulok.

-- Soha -- mondta Fry határozottan. -- Szinte sajnáltam szegény Jeanie-t. Nincs semmi esélye.

-- Esélye? Miről beszél? És tulajdonképpen ki ez a lány?

-- Korrektor a Prince House-ban -- válaszolta Karl és hozzátette: -- ö korrigálja az én könyveimet is, és ahhoz nagyon ért. Amióta tudom, hogy ő világon van, teljesen elzüllöttem, nem nézek át egyetlen oldalt sem, miután legépeltem.

-- A verseit sem?

55

-- A verseimet! -- Az összegörnyedt, kis barnaruhás ember egyszerre kiegyenesedett, mint egy felfújható gumifigura, amibe levegőt eresztettek. -- Miféle verseimet? Talán a detektívregényeimet?! Hová lett a leprás hiányzó orra, és egyéb történetek!

4.

A büféasztal körül még mindig folyt az illemtudó küzdelem. A vendégek kettős, hármas sorokban állták körül, megrakták a tányérjukat, és kifurakodtak a tömegből. A zsibongáson túl mély férfihangok áradtak a hangszóróból: „Eljött karácsony, megszületett Izrael királya".

-- Ezek az emberek mind gazdagok, ugye? Miért nyüzsögnek hát olyan fejvesztetten, mint a kannibálok? -- kérdezte Hawke. -- Elmehetnének a legjobb éttermekbe, és vígan betegre ehetnék magukat.

-- Csakhogy ez potyán van. A potyázás pedig sokat jelent az embereknek -- mondta Jeanne. -- Ezt már kislány koromban megfigyeltem az egyházközségi vacsorákon. Legyen az bármi, megvénült fasírozott sült krumplival, ha ingyen van, a legtiszteletreméltóbb személyiségek, a város leggazdagabb embere, sőt maga a lelkész és a finomkodó felesége is egyszerűen megvadult disznókká változnak.

-- Hát akkor furakodjunk a vályúhoz -- mondta Ha\vke, és így is tettek.

Jeanne jól megrakta a tányérját, és maga után szólította Hawke-ot. Elsurrantak egy kínai paraván mellett, és egy forgóajtón keresztül beléptek a meleg, illatos konyhába. Nagy, fehércsempés helyiségben álltak, amely tele volt fehérbe öltözött felszolgálólányokkal és szakácsokkal, aztán Jeanne egy másik ajtón keresztül egy csöndes kis szobába lépett, amely pontosan úgy volt bebútorozva, mint a nappali szoba Hoveyban, elnyűtt, ócska székekkel, lámpákkal, asztalokkal.

A lány leült és azt mondta:

-- Kari legfeljebb vár egy kicsit. Nem szeretek tömegben enni.

Hawke agyán keresztülvillant, hogy a könyvtárban nem volt

56

túl nagy a tolongás. Hozzálátott a könnyű, sajtos mártásban tálalt homárhoz, meglepetten tapasztalta, hogy milyen remek íze van, és megkérdezte:

-- Tulajdonképpen ki ez a Frieda Winter?

-- Ó, Winterné valóságos híresség -- felelte Jeanne. -- Hangversenyirodája van, színházi produkciókat pénzel, miegymás. Annak idején hangversenyzongorista volt, a háború alatt részt vett mindenféle bizottságban. Gyakran lehet találkozni a nevével az újságokban.

-- Jeanne, hogy ez milyen hihetetlenül jóízű! Legalábbis egy ilyen önkiszolgáló büfékhez szokott alaknak, mint én.

-- No, nemsokára megengedheti magának, hogy mindig ilyesmit egyen.

-- Gondolja?

-- Igen. -- Egymás szemébe néztek, kettesben a kopott szobában, és Hawke úgy érezte, hogy vágyódás ébred benne a kis, vörös hajú lányért.

Tudta persze, hogy érzéseiből le kell vonnia, hogy nemiség szempontjából amúgy is túlságosan fölcsigázott. Néhány hónappal előbb kis híján megkérte egy kávéházi felszolgálólány kezét. Afféle szőke tucatszépség volt ez a nő, nagy mellű, himbálódzó csípőjű, és Hawke néhány héten keresztül az elnyomott osztályok sebzett és elhajoló angyalát látta benne, akit majd magával emel a szédítő magasságokba. Kétszer színházba vitte, Swinburne-t és Yeats-et olvasott neki. Mindig libabőrös lett a háta, valahányszor eszébe jutottak ennek a kalandnak egyes részletei, egészen a végső kibontakozásig, amikor egy lidérces éjszakát töltött az esőben az előtt a ház előtt, ahol a nő lakott, és lattá, hogy jön ám haza a hölgy részegen, egy negyven év körüli, fénylő képű taggal, mindketten belépnek a házba, és a pali elő sem kerül többé. Hawke attól kezdve be sem lépett többé abba a kávéházba.

De tizenhat éves kora óta nem ez volt az első hasonló esete. Valahányszor bizakodni kezdett egy lányban, az mindig visszaélt vele, mindig megsebezte. Hawke kétségbeesetten vágyódott társ után, de hát ki is ez a Jeanne Green? Egy lány, akibe belebotlott a kiadóban. Pár perccel ezelőtt tulajdonképpen ugyanígy vágyakozott egy négygyermekes családanya iránt. Túlságosan kiegyensúlyozatlan, le kell higgadnia.

57

-- Egyszóval az a véleménye -- mondta --, hogy a könyvemet venni fogják?

-- Ha ezt nem, hát a következőt.

-- Karl, meg Waldo Fipps azt akarja, hogy húzzam ki a javát.

Jeanne hosszasan eltűnődött, aztán így szólt:

-- Tudom, mire gondolnak. Én pontosan meg tudnám mondani, hogy mit kell belőle kihúzni, de ez nem az én feladatom. Ha nem bánik csínján a kihagyásokkal, legjobb, ha úgy marad a könyve, ahogy van. De ne árulja el Waldónak, hogy ezt mondtam. Engem nem ezért fizetnek, hogy gondolkozzam.

-- Elkezdte már korrigálni a kéziratot?

-- Igen. Ma reggel kaptam rá utasítást, egyenesen Prince-től. Júniusban ki akarja hozni. Otthon van a kézirat a lakásomon, hogy az ünnepek alatt is dolgozhassam rajta.

-- Ez aztán a kötelességtudás!

-- Miért, igazán érdekes munka.

-- És fiúja nincs? Nem jár valakivel?

-- Pillanatnyilag nem. Szabad vagyok -- mondta Jeanne, és így, egy hirtelen kimondott, és az igazságnak nem teljesen megfelelő szóval véget vetett éppen folyamatban levő szerelmi regényének. Az az ügyvéd, akihez az előző héten még férjhez szándékozott menni, Denverbe ment, a családjához. Jeanne még semmit nem tudott Hawke-ról, de azt már tudta, hogy a jelen pillanatban nem bánja, ha az illető ügyvéd akár örökre ott maradna Denverben.

-- Merre lakik?

-- Vagy hat saroknyira innen, a Third Avenue mellett, egy kis bútorozott lakásban.

-- Ha ennek vége lesz, nem mehetnék fel magához, hogy megnézzem, mit csinál azzal a kézirattal?

-- Miért ne -- mondta Jeanne, miközben úgy érezte, hogy egy kissé elszédül, és alig bírta lenyelni a falatot. Fölállt, és lerázta a ruháját. -- Lelkiismeret-furdalásom van Kari miatt. Ideje, hogy fölvigyük neki a repetáját.

A büféasztalnál Hawke újra Ferdie Lax mellé került. A hollywoodi ügyvéd éppen curryt tálaltatott magának.

-- Jól szórakozik? -- kérdezte Lax.

A tömeg már erősen megritkult. Az ételtornyokat szinte föl-

58

dig rombolták. A két lekopasztott lazaccsontváz koponyája minden irányban csak romokat láthatott. A piros gyertyák hosszú, tekergő csíkokban olvadoztak, a rózsák lankadoztak a nagy melegben, hullatni kezdték szirmaikat.

-- Nagyszerű estély -- mondta Hawke.

-- Még egy kis rizst kérek -- mondta Lax a szakácsnak. -- Igen, Fanny ért az ilyesmihez. Miféle szerződést írt alá maga Jay-nél? A Prince House nyomtatványát?

-- Azt hiszem.

-- Itt van magánál?

-- Igen.

-- Nem emlékszik rá, milyen kikötéseket tartalmaz a filmjogokról?

-- Nem is tudom. Prince úr azt mondta, hogy nagyon előnyös szerződés. Említette ugyan, hogy mutassam meg ügyvédnek, de én azt hiszem, bízhatom a szavában. -- Lax hunyorított egyet. Hawke kezdte magát kényelmetlenül érezni, és hozzátette: Ötezer dollár előleget kaptam.

-- Az bizony első regényért szép pénz. De mielőtt az ember aláírja a szerződést, át kell vizsgálnia a filmjogokról szóló szakaszt. Előfordulhat, hogy nagy jelentősége lesz. -- Lax álmatagon mosolygott, és bólogatott. -- Biztos vagyok benne, hogy remek szerződést kötött. Érezze jól magát!

-- Ismeri ezt az alakot? -- kérdezte Hawke Jeanne-t, amikor Lax továbbment.

-- Nem én. Maga képes lenne aláírni egy szerződést jogtanácsos nélkül?

-- Hát persze. Nem hiszem, hogy Jay Prince csirkefogó lenne.

-- Prince üzletember. Ö a saját érdekeit tartja szem előtt. Magának is ezt kellene tennie.

-- Helyes, holnap átnézem azt a szerződést. Ha Jay valóban átejtett, akkor megnézheti magát.

-- Helyes! -- mondta Jeanne.

59

5.

A vendégsereg betódult a könyvtárba. A füstös, könyvespolcokkal szegélyezett helyiségben csoportokba verődve beszélgettek, néhányan a kis zongora körül karácsonyi énekeket énekeltek. Legtöbben konyakkal teli, csillogó talpas poharat tartottak a kezükben, Frieda Winter énekelt, saját magát kísérte zongorán és szemmel láthatóan jól mulatott az érzelmes dallamokon. Amikor egy-egy sikertelenebb hamis hangot préselt ki magából, tréfásan elfintorította az arcát, de közben a keze olyan határozottan és erőteljesen járt a billentyűkön, mintha nem is az övé lenne. Hawke megállt a zongoránál, bámulva ezeket a begyakorlott, céltudatos fehér kezeket, meg Frieda nevető arcát.

Jeanne odavitte Karinak az ennivalót. Fry kissé kapatosán felnézett:

-- Mi az? Én kértem? -- Kezében imbolygón a whiskys pohár, karját megtámasztotta a szék karfáján.

-- Igen, maga. És az lesz a legjobb, ha szépen megeszi.

-- Jeanie, drága, nemrégiben sikerült leráznom magamról egy feleséget, mert ilyen hangon beszélt velem. Attól tartok, korrektort is újat kell szereznem.

A szék másik karfáján egy kerek képű férfi ült. Most ő is megszólalt:

-- A kislánynak teljes mértékben igaza van, Kari. Edd csak meg szépen. Sokkal jobban bírod majd az italt. -- Ross Hodge volt az az ember, aki örökség révén került az egyik legrégibb, jól menő New York-i könyvkiadó, a Hodge Hathaway vállalat élére.

Fry hát elvette a currys tányért, és nekilátott. Jeanne tekintete Hawke-ot kereste, s megpillantotta a zongora körül összegyűlt kis csoportból kimagasló fejét és vállát. Megindult a zongora felé.

-- Ez a lány a Hawke-kézirat korrektora. Miért nem foglalkozol vele egy kicsit, megtudhatnál néhány hasznos dolgot.

-- Ugyan, Kari, nem szokásom, hogy szerzőket meg kéziratokat lopkodjak, vagy hogy megvesztegessem más kiadók alkalmazottait.

-- Akkor meg miért mászol rám?

60

-- Én? Rádmászom?

-- Hisz majd kiszúrod a szemem a könyököddel! Hodge egy kissé visszahúzódott.

-- Ami azt illeti, szép kis meglepetést okoztál. Igaz, hogy Jay adja ki a krimijeidet, mi viszont a verseidet adjuk ki, és eddig azt hittem, ezt te többre tartod.

-- Nem tartom én semmire, amit írok. Egyszerűen nem jutott az eszembe, hogy hozzátok küldjem Hawke-ot. Összecsapott könyv, nem az a fajta, amit a Hodge Hathaway kiadónál kedvelnek. Prince-ék profiljába meg éppen belevág.

-- Miért?

-- Hát, először is azért, mert fene nagy üzletet lehet vele csinálni, ha egyszer beindítják a Prince-féle csinnadrattás reklámhadjáratot.

-- Minket is érdekelnek azok a könyvek, amelyekkel fene nagy üzleteket lehet csinálni. Azt mondják, hogy valóságos irodalmi csemege, Hawke meg igazi nagy író.

-- Ki mondta? Nem olvasta még senki más, csak egypáran a Prince House-nál. Ők meg hogyne vernék a cintányért?

-- Aláírta már a szerződést, vagy van még egyáltalán esély a licitálásra?

-- Rosse, hiszen azt sem tudod, mi van abban a könyvben!

-- Az embernek szimatja van az ilyen dolgokhoz. Ma este mindenki Youngblood Hawke-ról beszél.

-- Azzal csigázta fel a díszes társaságot, hogy barna ruhában jelent meg, és kész.

-- Azt mondd, megszerezhető-e még a könyv vagy sem?

-- Sajnos nem tudom, Ross. Ügy látszik, Jay alaposan belemélyesztette a karmait.

-- Nem ez lenne az első könyv, amit elkaparint az orrom elől -- mondta Ross Hodge, és odament a zongorához. Hawke-ot szorosan körülvették az éneklők. Kétoldalt Jay Prince és Jock Maas karolt bele. Jock a másik karjával Jeanne Green keskeny vállát ölelte magához, viszályuknak véget vetett egy tréfa. Ferdie Lax közvetlenül Jay Prince mellett állt, szőke feje szinte Prince hóna alatt, a másik oldalról pedig Fanny Prince támaszkodott neki, Fanny derekát viszont egy termetes, határozott fellépésű férfi fogta át, Roberto Luzzatto, az európai származású filmrendező, aki állandóan hatalmas üzleti sikerek és a teljes Csőd között le-

61

begett. Luzzatto már kifaggatta Fannyt Hawke könyve felől és ő is pénzszagot szimatolt rajta.

Hawke körül vagy húszan énekelték a karácsonyi dalokat. Ross Hodge csupán Ferdie Lax fölött lelt egy kis rést az összefonódott társaságban. A résen átnyúlva átölelte hát Jay-t meg Fannyt, és ő is a többiekkel énekelt. Amikor Hawke rápillantott, Hodge lelkesen odavigyorgott feléje.

Hawke tudta, hogy Hodge Ross is könyvkiadó. Érezte, hogy történik körülötte valami, hogy néma tülekedés középpontjává vált. Örült ennek, de meglepetést is érzett; olyan embereket ismert meg itt ma, mint Quentin Judd, Frieda Winter, egy szenátor meg egy befutott színműíró. Kicsoda ő ezekhez képest? Hamarosan rájött: ezek az emberek itt mind ismerik egymást, ő pedig üzletet jelent a számukra. Nagyon csodálta, hogy ilyen híres és gazdag emberek annyira érdeklődnek egy új üzleti lehetőség iránt, éppen olyan meglepetés volt ez a számára, mint az, hogy úgy viselkednek, akár egy vasárnapi iskola tanulói, akiket rászabadítottak egy enni-innivalótól roskadozó, terített asztalra.

Frieda Winter éneklés közben ránevetett. Tekintete úgy hasított bele Youngblood Hawke-ba, mint a friss szél, amely felüdíti az embert. Az arca égni kezdett. Winterné egy akkorddal befejezte a játékot és felugrott.

-- Kérek egy konyakot! Ki játszik helyettem? Ross, jöjjön csak ide!

-- Csak nem játszom egy profi után -- mondta Hodge, de lehurrogták. Nem kérette magát, és leült a zongorához. Winterné végigsimította kissé megizzadt homlokát, puha, hullámos haját.

-- Elhozhatom a konyakját? -- kérdezte Hawke.

-- Köszönöm. Maga talán utat tud törni a széles vállával. Amint Hawke kievickélt a többiek közül, Prince is csatlakozott

hozzá.

-- Frieda valami különlegesen finomat érdemel -- mondta, a bárszekrény egyik alsó rekeszéből kihúzott egy poros üveget, és kitöltött belőle három pohárral.

-- Megkapta a szerződést a mai postával, igaz?

-- Igen.

-- Helyes. Attól tartottam, hogy talán megrekedt a karácsonyi csúcsforgalomban.

62

-- Egy példányt aláírva visszaküldtem, a másikat pedig megtartottam -- mondta Hawke. Prince csupán biccentett, nem látszott rajta különösebb öröm, megkönnyebbülés vagy érdeklődés.

Hawke hozzáfűzte:

-- Nem néztem át valami gondosan. Baj? Sok hosszú, apró betűs rész volt benne.

-- Soha nem árt, ha az ember elolvassa amit aláír, Hawke. Az apró betűs részekben többnyire szerzői jogvédelmi kikötések vannak, miegymás.

-- Mi van benne a filmjogokról?

Prince odanyújtott neki két pohár konyakot:

-- Azt a harmadik oldalon találja meg, a járulékos jogokra vonatkozó szakaszban: könyvklubokra, új kiadásokra, hangfelvételekre, mindenre, amivel csak ki lehet használni egy könyvet. Az ilyesmiben fele-fele arányban osztozunk.

-- Ez a szokás?

-- Első regény esetében, azt mondhatom, igen. Van kiadóvállalat, amely többet is lefölöz, hogy csökkentse az ismeretlen író kiadásának kockázatát. Megítélésem szerint a fele-fele arány igazán méltányos.

-- Akkor ez rendben is volna -- mondta Hawke.

Winterné vidáman kacarászva vette át a konyakot, és magasra emelte:

-- A könyv sikerére, Hawke úr!

-- Kellemes ünnepeket, asszonyom!

Hawke odalépett Ferdie Lax mellé, aki éppen egy hatalmas, ezüst kávéskannából töltött magának.

-- Luzzatto odáig van a regényéért -- mondta Lax.

-- Remélem, akkor is odalesz érte, ha már elolvasta.

-- Azt tanácsolnám magának, adja el a megfilmesítés jogát, még mielőtt a könyv kijön. Ne vállaljon kockázatot az első regényével! Ha akarja, én lebonyolítom az üzletet.

-- Köszönöm, majd gondolkodom rajta. -- Hawke számára az ügynök szónak már magában véve is kellemetlen hangzása volt, Laxet pedig meglehetősen rámenős, gátlástalan fickónak nézte. Az meg, mintha csak úgy peregtek volna a szemei előtt Hawke gondolatai, mint a fényhíradó a Times székházán, ezt mondta:

-- Azt hiszi persze, hogy erőszakoskodom. Nekem az a dcl-

f>3

gom, hogy képviseljem az írókat. Gondolja meg jól, ne hamarkodja el a dolgot. Még szüksége lehet a tanácsaimra.

-- Utánanéztem a filmjogoknak. A kiadó meg én fele-fele arányban osztozunk rajta.

-- Fele-fele -- ismételte meg Lax lassan, álmatagon. Lehunyta a szemét, és olyan sokáig lehunyva tartotta, hogy Hawke már attól tartott, állva elaludt. Aztán belenyúlt a belső zsebébe, és egy névjegyet nyújtott át neki. -- A St. Regis szállóban lakom. Holnap este áthajózom Európába, de februárban ismét Hollywoodban leszek. Akkor talán majd beszélgethetünk.

Hawke átvette a névjegyet.

-- Mondja csak, ezek a megszokott feltételek?

-- Aláírta a szerződést?

-- Igen.

-- Egy könyvre vonatkozóan?

-- Igen, egyre, de a szerződés bizonyos mértékig három könyvemet köti.

Lax bólintott, nem szólt többet, és a kávéját szürcsölve továbbment. Hawke látta, hogy Frieda egyedül ül, és őt nézi.

-- Látom, Ferdie kivetette magára a hálóját.

-- Ez túlságosan enyhe kifejezés, Winterné asszony.

-- Szólítson Friedának. Az istenért, ne legyen már olyan gyerekes !

-- Én meg a gyerekesség! Hiszen már a hajam is hullik.

-- A haja? Ne mondja! Ez a sűrű bozont? Mondja csak azt, hogy ház, hadd halljam!

-- Ház? -- kérdezte Hawke meglepődve.

-- Haáz! Gondoltam, hogy így mondja. Nyugat-Virginiából való?

-- Kentuckyból. Letchworth megye, ahol születtem, ott van, egészen a határon.

-- Egyszer még majd leírja ezt az estélyt, és irgalmatlan kritikával nyilatkozik rólunk.

Hawke körülnézett a teremben.

-- Ellenkezőleg. A tudatlanságom kezd nyugtalanítani mondta.

-- Miért?

-- Ez a helyiség tele van olyan dolgokkal, amelyeknek a nevét sem tudom, nemhogy le tudnám írni. Pedig ezek a holmik

64

adják meg az összbenyomás titkát, nem igaz? A tárgyak. Ezek a drága tárgyak, amelyeket sebtében összedobáltak, hogy valamiféle hatást keltsenek. Csakhogy -- nem is tudom, hogy fejezzem ki magam -- érződik, hogy ezek a tárgyak nem rázódtak eléggé össze. Nem tudom, érti-e, amit mondani akarok. Nem arról van szó, hogy ízléstelen lenne, az összeállításban nincs semmi hiba, az összeállítás remek. De nincs benne atmoszféra. Nem igazán régi, bármilyen régiek is az egyes darabok. Az egész helyiség olyan, mint egy színpadi díszlet. A New York-iak talán azért szeretik az antik holmit, mert a színpadias hatás valahogy az állandóság színezetét adja annak, ami voltaképpen nem más, mint éjszakai hajlék az ember feje fölött. Winterné rábámult:

-- Nem is tudom, ne sértődjek-e meg: én rendeztem be ezt a lakást.

-- Bocsánat -- mondta Hawke feszengve.

-- Ne mentegetőzzék, maga bolond. Soha, de soha ne mentegetőzzék! Egyébként Fanny egész idő alatt nem szállt le rólam, és felerészben tulajdonképpen az ő ízlése érvényesült -- körülnézett a teremben, és alaposan szemügyre vette.

-- Ó, véleményem szerint gyönyörű az egész, káprázatos.

-- Azt hiszem, szeretném elolvasni ezt a Kegyelemkenyéren című könyvet -- mondta Frieda vontatottan.

-- Nagyon szívesen venném, ha elolvasná. Maga lakberendezéssel foglalkozik?

-- Előfordult. Sok mindent csinálok. Értek a lakberendezéshez is, de ez csak afféle hobby, kizárólag a barátaim részére fenntartva.

-- Engem is érdekel. Tudnom kellene róla egyet-mást. De vajon hol kéne elkezdenem? Mit olvassak, milyen könyveket ajánl?

-- Menjen el a Fifth Avenue 935-ös számba.

-- Az valami könyvtár?

-- Nem. Én lakom ott. Komoly gyűjteményem van lakberendezési, építészeti könyvekből. Akármikor jöhet, szívesen látjuk, és szabadon használhatja a könyvtárat.

-- Nagyon köszönöm. Mikor nem lennék alkalmatlan? Az új könyvemben éppen egy gazdag virginiai ültetvényes házát írom le, és problémáim vannak a berendezéssel.

-- Eljöhet akár holnap délben is. Kap egy kávét, aztán

65

rászabadítom a könyvekre. Feltéve, hogy dolgozni akar karácsony napján ...

-- De még mennyire akarok. -- Hawke agyában felötlött, hogy ha elvégzi az éjszakai penzumát -- márpedig ez eltökélt szándéka --, akkor a déli látogatás nem sok időt hagy az alvásra. De Winterék könyvtára és a Winternéval való kávézás rettentően vonzotta. -- Szívesen eljönnék.

-- Helyes. Egy óra körül ki kell szaladnom a környékre, úgyhogy zavartalanul olvasgathat a könyvtárban.

Hirtelen valaki megragadta, erőteljesen megropogtatta a derekát, és Hawke orrát valami bőrszaggal elegyedő kölniillat csapta meg. Luzzatto keményen, barátságosan szorongatta, és így szólt Winternéhez:

-- Frieda kérem, mutasson be ennek a tehetséges fiatalembernek. Egész izgatott vagyok attól, amit a könyvéről hallottam. Mintha a jóisten is filmre teremtette volna ezt a könyvet. Elolvashatom?

-- Sajnos, nem. Az egyetlen példány a kiadónál van.

-- Elolvasom a kiadóban, vagy ahol éppen megtalálható. Nem fogom zavarni magát. Gyorsan olvasok.

-- Roberto, miért nem várja meg a kefelevonatot? -- kérdezte Winterné.

-- A kefelevonat csak hetek, hónapok múlva készül el. Gyors üzlet, jó üzlet -- ez a jelszavam. Mi a véleménye róla, Hawke úr? Készpénz plusz százalék? Hol láthatom azt a kéziratot? Mikor?

A teremben hirtelen minden világítás kialudt. A sötétben az égő konyak narancssárga és kék lángjától megvilágítva óriási, mahóniagallyal díszített szilváspuding közeledett.

-- Hurrá, a puding -- kiáltott Frieda, mint egy gyerek. Fölugrott, és megfogta Hawke kezét:

-- Jöjjön! Megveszek a szilváspudingért! Maga nem?

A pincér letette a pudingot egy asztalkára. Mindenki odasereglett, a lángok titokzatosan világították meg az alakokat. Hawke halottá Quentin Judd jellegzetes kuncogását, és éles hangját:

-- Akinek esze van, az tudja, hova kell jönnie, igaz, Fanny?

-- A szűk baráti körnek kijár egy kis különlegesség -- mondta Fanny. -- A karácsony az karácsony!

66

-- Ki vágja meg? -- kérdezte valaki. -- Jay, Jay -- hallatszott egy hang, majd egy másik: -- Nem, Fanny.

Fanny Prince odalépett a pudinghoz. Egy nagy kést tartott a kezében, a pengéje narancsszínben ragyogott a lángok fényében.

-- Nem, nem! Ez most egészen rendkívüli esztendő. Ebben az évben ezt a megtiszteltetést azt hiszem, egy fiatalembernek tartjuk fenn, hogy valamikor majd elmondhassuk, ettünk abból a pudingból, amelyet ő vágott fel, a saját kezével. Hol van Hawke úr? Hawke úr!

Az általános nevetés elárulta, hogy a javaslat tetszésre talált.

-- Ugyan már, tönkreteszem az egészet -- szabadkozott Hawke.

-- Dehogy teszi tönkre!

Hawke előrelépett, kezébe vette a kést, és mélyen belevágott a puha, lángoló tésztába. Éljenzés hallatszott, aztán Fanny izgatott hangja:

-- Gyújtsátok fel a lámpákat!

A könyvtárszobát ismét elárasztotta a fény, a vendégek élénken beszélgetni kezdtek, hunyorogva a hirtelen világosságban. Karl Fry meglehetősen bizonytalanul állt a lábán Hawke mellett, aztán hirtelen a vállára csapott és részeg, színpadias hangon megszólalt.

AZ első szeletet Fanny kapja, Minden szerző őt tartja nagyra.

- Remek! Ez igen! Kari versel, mint a régi szép időkben kiáltotta Fanny és ámulatában összecsapta a kezét. Fry folytatta:

Most ]ay Prince-nek egy jó darabnyit,

Ha Ross Hodge elcsábít, még megharagszik.

Nagy hahota harsant fel, miközben Fry csillogó szemmel tovább mondta:

Ross Hodge-nak viszont egész kicsikét, Mert valamiben töri a fejét.

Ross Hodge általános nevetés közepette átvette a pudingját, és kijelentette:

-- Tiltakozom. A legteljesebb mértékben a te embered, Jay. Gratulálok.

Quentin ]uddnak meg adj egy egész vékát, Ha megsérted, majd mond rád kígyót-békát.

Már mindenki emelkedett hangulatban volt az ivástól, elismerő nevetéssel jutalmazták a rigmusokat, jókedvűen bökdösték egymást. Frieda Winter felkiáltott.

-- Nocsak, Kari, látom, hogy a régi formádban vagy! Csak így tovább!

Frieda W internek add jó melegen -

Szünetet tartott. Mindenki várakozással tekintett föl, mire Kari csúfondárosan elvigyorodott és befejezte:

A neve hideg, de ő maga nem.

Falrengető kacagásban törtek ki, valami kétértelmű újjongásban, ami zavarba ejtette Hawke-ot. Winterné és Fanny Prince csukladozott a nevetéstől. Fanny megszólalt:

-- De kár, hogy a többiek már elmentek. Most kezd igazán mulatságos lenni!

Laxnek semmi puding! Egy kést neki! Hollywoodban jó hasznát veheti.

Ferdie Lax hátravetette a fejét, úgy kacagott.

Fry felsorolta az összes jelenlevőket, és olyan szaporán ontotta magából a rigmusokat, hogy Hawke alig győzte vagdosni a pudingot. Amikor már csak egy szelet maradt, és Hawke kivette magának, Fry így szólt:

5 most rajta, mert fiam, a java hátra van még, mindnyájunk részére vágj magadból egy szeletkét!

68

Mindig hatásos az efféle kapásból való verselés, ha a rímjáték köhnyed, gyors és szellemes. A barnaruhás, kékinges, elhanyagolt fickó most egyszeriben az estély fénypontja lett. Megtapsolták amikor befejezte, a férfiak a vállát veregették, a nők nevetgéltek, és idézték az elhangzott rigmusokat. Fry a bárpultnak támaszkodott, szemben a vendégekkel. Azt mondta:

-- Köszönöm, köszönöm mindenkinek külön és együttvéve. Azért jöttem, hogy szórakoztassam önöket. Ritkán vagyok hivatalos szarvasvadászatra, ezért külön is jelét kell adnom hálámnak.

-- Szarvasvadászatra? -- kérdezte Fanny, még mindig nevetve, miközben sodót öntött mindenkinek a pudingjához.

Ott fut a remek vad, a szarvas, a szarvas, Fel, űzzük a szarvast, fel királyi vadra, Vízmosás, meredély, már három eb rajta, Fel, űzzük a szarvast, a szarvast.

- idézte Fry. -- Davidson nem nagy költő, de ezt a versét irigylem. Persze annak, aki ilyen verset akar írni, tisztában kell lennie a szarvasvadászat minden csínjával-bínjával. Én csak az irodalomból ismerem. Ha valaki felhajtott a birtokán egy alkalmas szarvast, nagy izgalommal gyűltek össze a megye előkelőségei, valamennyien lóháton. Nem tudom, milyen követelmények alapján minősült alkalmasnak a szarvas, de valószínűleg ugyanazon tulajdonságok alapján, mint a bika. Nyilván hatalmas, harci kedvtől duzzadó szarvasbikának kellett lennie, amely érdemes arra, hogy halálra hajszolják. Nem volt afféle gyáva féreg, mint például egy róka. Koronás állat volt, remek szarvas, királyi vad, és a gazdagoknak nagy gyönyörűségük telt benne, hogy halálra hajszolják. Hosszan tartó, remek mulatság volt ez, még az asszonyok is kedvelték. Mármint halálra hajszolni a szarvasbikát. A vadászok kutyákkal, kürtszó közepette űzték árkon-bokron keresztül. Egy-egy vízmosásban szem elől tévesztették, de az erdőszélen újból rábukkantak. Bekerítették, körülvették, s amikor már a szarvasbika csodálatos ereje is fogytán volt, amikor elgyötörtén lassított s végül is összeesett a rárontó vadászebek alatt, az egész társaság üdvrivalgásban tört ki. Az elesett vad a könyv tanúsága szerint ott feküdt a vicsorgó, kaffogó,

69

diadalittas kutyák alatt, és az emberekre vetette tekintetét. Ekkor odaugrott egy vadász, megmarkolta ágas-bogas agancsát, hátrarántotta a fejét, zsebéből pedig elővett egy éles kést, és felajánlotta a társaság legszebb hölgyének, hogy vágja el vele a szarvas torkát. Ezzel a szarvas földi pályafutása befejeződött. Fry elhallgatott, és kiitta a poharát. Néma csend lett. Végül Hawke megszólalt:

-- Kari, egyszer sem sikerült a szarvasnak elmenekülnie üldözői elől? Tisztes öreg kort megérnie?

-- Nem sokat értek a szarvasvadászathoz. Nyilván sikerült neki hébe-hóba. De neked nem fog sikerülni, Youngblood Hawke.

Nyomasztó csend nehezedett a teremre. Fanny Prince törte meg:

-- Ez egyáltalán nem volt mulatságos, Kari, pedig olyan jól mulattunk. Mi a csoda történt magával?

-- Ó, Fanny, vagy egy üveggel benyakaltam az utóbbi évek legjobb skót whiskyjéből. A magamfajta éhenkórásznak nem volna szabad ilyen előkelő összejövetelekre járni. Már itt sem vagyok! Kellemes karácsonyt mindenkinek, továbbá jó éjszakát! -- Végigment a hosszú helyiségben, és amíg a lépései fel nem hangzottak a lépcsőn, senki meg nem szólalt. Fanny tanácstalanul nézett körül:

-- Szegény Kari. Egy lángész, egy mesés tehetség! Szólok az inasnak, hogy rakja taxiba.

Mire Fanny visszaért a könyvtárba, a vendégek már búcsúzkodtak, csupán hatan-heten álldogáltak a bárpultnál, és ittak Jay Prince-szel. Hawke biztosította Fannyt, hogy remekül szórakozott és Karl Fry kesernyés tréfáit már megszokta. Jock Maas meg Frieda Winter rá akarták beszélni, hogy menjen velük egy másik estélyre, de kitért a meghívás elől. Winterné egy szóval sem célzott másnapi találkozójukra, talán meg is feledkezett róla. Jeanne Green is eltűnt a könyvtárból. Lehet, hogy ő is elfelejtette, hogy hozzá készülnek? Hawke elbúcsúzott, majd bekukkantott a rózsaszínű hálószobába, Jeanne fehér szőrmebelépője eltűnt.

Lent az előcsarnokban a főkomornyik éppen Ferdie Laxra segítette föl a kabátját. Jeanne Greennek itt sem volt semmi nyoma. Hawke észrevette, hogy Lax mindig körülötte ólál-

70

kodik, mintha a kezeügyében akarna lenni, ha netán kérdezni kíván tőle valamit.

-- Lax úr, örülök, hogy találkoztunk. Keveset értek a szerződésekhez, és nem hiszem ugyan, hogy ügynökre volna szükségem, de annyi biztos, hogy megbízható információkat kell kapnom.

-- Emberek vagyunk -- mondta Lax. -- Menjünk végig a Fifth Avenue-n, ha nincs más dolga, és beszélgessünk.

-- Azt hittem, programom van, de úgy látszik nincsen. -- Észrevette, hogy Lax mosolyogva néz végig kopott düftinkabátján. -- Mit akar, legalább meleg.

-- Ne féljen -- mondta Lax --, hamarosan módjában lesz, hogy jó ruhákat vegyen magának.

Kiléptek a fagyos éjszakába. A házak kivilágított homlokzata fölött, az ég fekete sávján néhány fényes, kék csillag tündöklött.

-- Átkozottul tiszta éjszaka -- mondta Lax. -- Milyen jó a levegő. Ügy érzem, mintha heteket töltöttem volna szobában.

Jeanne Green mégiscsak ott volt. A vasrácshoz támaszkodva állt a ház előtt, különös kalapjában, hosszú kesztyűvel, fehérróka belépőjében. Tétován intett Hawke-nak.

-- Mégis van programom -- mondta Hawke. Lax ránézett a lányra és bólintott.

-- Folytassuk holnap a beszélgetésünket? A hajóm csak éjfélkor indul.

-- De bizonyára sok a dolga.

-- Fenéket -- mormogta Lax álmosan. -- Jöjjön el este hatkor a St. Regis szállóba. Együtt vacsorázunk.

-- Köszönöm.

Lax, mint egy támadó macska, hirtelen fölemelte a kezét, és megállított egy mellettük elhaladó taxit.

HARMADIK FEJEZET

Jeanne könnyű, világoskék kombinéban állt a hálószobájában, és a szekrény keskeny tükrében nézegette magát. A szomszéd szobában Hawke hátravetette magát a heverőn a tűzzel szemközt. Zakóját levetette, a nyakkendőjét, a cipőit is, konyakot ivott, és nézegette, hogy a lány miféle javításokat végzett a kéziratán. Jeanne át akart öltözni, csak éppen nem tudta eldönteni, hogy mire készüljön fel, üzleti tárgyalásra-e vagy romantikára. Volt egy zöld selyemköntöse, amely hízelgőén kiemelte az alakját, és voltak egyszerű, józan háziruhái. Jeanne-nak elég biztos érzéke volt ruhák dolgában, de Youngblood Hawke teljesen fölkavarta. Még mindig bántotta, hogy melléfogott azzal a képtelenül drága kalappal, amelyre rápazarolta a teljes karácsonyi prémiumát, csupán azért, mert tudta, hogy Prince-éknél találkozni fog Hawke-kal. Beleesett abba a hibába, amelyet annyira megvetett más nőkben: mindenáron tetszeni akart, és ennek köszönhette Winterné gonosz kis bókját.

Aligha lett volna túlzás azt állítani, hogy Jeanne egyszerűen beleszeretett az íróba, ahogy elolvasta kéziratának első hét oldalát. Hónapok óta unalmas fércműveket korrigált. Hawke ellenállhatatlanul áradó elbeszélő ereje, eleven jellemábrázolása, csiszolatlan, de erőteljes humora egyre növekvő izgalmat keltett benne, amit betetézett az, hogy Hawke hirtelen teljes valójában megjelent Fipps irodájában. Nem volt kifejezetten csinos férfi, de hát mit számított ez? Tagbaszakadt volt, széles vállú, és ugyanaz a nyers erő áradt belőle, ami a kéziratból. Jeanne valamikor maga is író szeretett volna lenni. Álmáról idővel letett,

72

de az alkotóművészeket mindig afféle félisteneknek tekintette. A Prince-cégnél is azért érezte elviselhetőnek az életet, mert olykor láthatott egy-egy híres írót. És most itt ült a szobájában egy ilyen félisten: ismeretlen, fiatal, magányos és vonzó. Biztos volt benne, hogy Hawke előtt karrier áll. Azt is sejtette, hogy teszik neki. Tehát? Mit vegyen fel?

Az ember elhatározásaiban, jelentősekben és jelentéktelenekben egyaránt visszatükröződik egész élete. Jeanne egy virágmintás, sárga vászon háziruhát választott, amely derűs volt, de nem kihívó. Tizennégy éves kora óta sokszor volt már szerelmes, kétszer el is jegyezték. Testi kapcsolatba azonban nem került egyik fiújával sem. Szenvedélyes és boldogtalan szerelmi bonyodalomba keveredett egy házasemberrel is, de semmiképpen nem tudta rászánni magát, hogy lefeküdjön vele. Mégis épp eleget tudott a férfiakról, ismerte őket. Most mindenáron meg akarta hódítani Hawke-ot; és ítélőképessége, amely csődöt mondott a kalap dolgában, most megint felülkerekedett.

Jeanne rendkívül csinos volt; a külseje felől nem is volt semmi kétsége, legtöbbre azonban az eszét tartotta. Apja szürke kis fogorvos volt, édesanyja teljesen hétköznapi nő, Jeanne az egyetlen gyermekük. Los Angeles mellett laktak egy kisvárosban. Az átöröklés szeszélyei Jeanne-t olyan értelmi képességekkel látták el, hogy színjelesen végezte az iskoláit, és fegyelmezett éleselméjűsége olyan kitüntetéseket szerzett számára, mint különféle elnökségek, szerkesztői tisztségek, sőt, a Phi Beta Kappa társaság tagsága. Jeanne tehát egyszerű háziruhát választott magának, mivel Hawke hivatalos megbeszélésre jött fel hozzá. És noha karácsonyeste volt, sőt már az éjfél is közeledett, Jeanne elhatározta, hogy meg is marad a hivatalos téma mellett. Mármint a maga részéről. Ha Hawke témát akar változtatni, az az ő dolga. Menjen a pokolba -- összegezte a problémát, miközben kilépett a nappali szobába.

-- Nos, tönkretettem a mesterművét? Felmond nekem?

Hawke tudatában volt annak, miféle lehetőségeket tartogathat számára az a körülmény, hogy karácsonyeste, egy izgalmas mulatság és töméntelen szeszes ital után együtt van egy lánnyal, annak a lakásán. Amikor Jeanne elment átöltözni, a szíve is beledobbant a reménykedésbe, hátha valami csábító neglizsében jön majd vissza. Hawke rendkívül elragadónak találta ezt

73

a vörös hajú lányt. Közben azonban elkezdte olvasni a kéziratát. Most félretette a papírlapokat, és felült.

-- Eleinte fenemód bosszankodtam, különösen, ahol a szóhasználatomon akar változtatni. De kezdek azon a véleményen lenni, hogy hálával tartozom magának. Hiszen azokat az utolsó simításokat végezte el a szövegen, ami az én dolgom lett volna. Csak azért halogattam, mert ki nem állhatom az effajta napszámosmunkát.

-- Számomra nem az.

-- Egyik-másik szócseréről persze vitatkoznunk kell majd, de többnyire igaza van.

-- Mást sem csinálok, mint bújom az értelmező szótárakat. Nem hiszem ugyan, hogy egy adott fogalomra létezzék egyetlen kifejezés, de igyekszem pontos lenni.

-- Azt látom. Mi ez a nagy vörös X az ötödik fejezet elején? Jeanne idegesen mosolyogva ült Hawke mellé a heverőre:

-- Attól tartok, ez végleg bead nekem.

-- Sose bánja! Ki vele!

Jeanne ezt az egész fejezetet ki akarta hagyatni. Olyan vonatkozásokat fedezett fel benne, amelyek az elbeszélés során később úgyis újra fölmerültek. Véleménye szerint ezzel a húzással elvész ugyan egy színes leírás, később azonban drámai meglepetésként hatnak az események. Hawke sértődötten védte a maga igazát:

- Miért nem ajánlotta ezt Waldo vagy Kari, akik aztán igazán nem takarékoskodnak a kritikájukkal. Örökké csak azt fújják, hogy rövidebben, hogy nehézkesek az átmenetek, sok az elkalandozó szónokiasság, és a többi, és a többi.

-- Ostobaság lenne ilyen megjegyzéseket tenni a maga könyvére -- mondta Jeanne. -- Tele van hibával, de elejétől a végéig a való életet írja le. Éppen ezért gondolom, hogy az egészet szinte teljesen úgy kell hagyni, ahogy van. Az én javaslatom merőben technikai természetű. A maga elbeszélése technikájából szervesen következik, hogy azt a fejezetet ki kell hagyni.

Hawke hátradőlt a heverőn, és a lányra bámult.

-- Na, mi a baj? Ha nem tetszik, mondja, hogy fogjam be a szám, de ne bámuljon rám így! -- mondta Jeanne, idegesen.

-- Ez az első eset, hogy valakitől hasznavehető tanácsot kap-

74

tam. Otthon meg a katonaságnál teljesen értelmetlen dolgokat mondogattak. Waldo Fipps azt akarja, hogy úgy írjak, mint a New Yorker, Karl Fry pedig, ha jól értem, mint egy kommunista Hemingway. -- Elhallgatott, nem vette le a szemét Jeanneról, de a tekintete a távolba meredt, mintha a gondolatai nagyon messze járnának. Hirtelen nagyott csapott a térdére:

-- Tudja mit? Kihagyom azt a fejezetet!

-- Helyes -- mondta Jeanne, gondosan eltitkolva megkönnyebbülését. -- No, itt a következő fejezetben viszont a bekezdésekkel lenne egy kis tennivaló.

Hawke fölállt, és járkálni kezdett a szobában.

-- Álljon csak meg! Tegye le azt a kéziratot! -- mondta, Jeanne pedig csöndben engedelmeskedett, és visszadugta a lapokat egy nagy borítékba. Hawke folytatta: -- Megmondom, mit kell tennie. Felhatalmazom, hogy mostantól kezdve a megkérdezésem nélkül megváltoztathatja a központozást, a bekezdések rendjét. Ami a szavak megváltoztatását, a cselekmény módosításait és a húzásokat illeti, szeretném, ha feljegyezné az elgondolásait, aztán, ahogy halad előre a kéziratban, mondjuk három-négy naponkint együtt átnézzük. Ha nem is fogadom el a javaslatait, nagy szükségem van rájuk. Megértettük egymást?

-- Meg.

Hawke arcáról eltűnt a komolyság, visszatért zavart, kisfiús modora. Leült a tűz mellé egy karosszékbe, és nagyot nyújtózott.

-- Helyes. És most azt mondja meg, Jeanne Green, maga szerint hogy jövök én össze O'Henryvel?

-- Fenntartom a nézetemet -- mondta Jeanne. -- O'Henry jellemábrázolására gondoltam. Arra a képességére, hogy egy tollvonással életet lehel az alakjaiba. Nincs sok mondanivalója, és túlságosan sokat él újságírói fogásokkal, de nem hiszem, hogy valaha is lett volna nála jobb elbeszélőnk.

Hawke feléje nyújtotta a konyakos poharát.

-- Ez nem túlságosan sértő, ugye? Az a helyzet, hogy O'Henry legtöbb könyvét szinte kívülről tudom, de mindig azt hittem, hogy erről jobb, ha hallgatok. Általában nem tartják figyelemre méltó írónak.

Jeanne teletöltötte a férfi poharát, és azt mondta:

-- Az ördögbe is, én is iszom. Ma éjjel még dolgozni akar-

75

tam, ha maga elmegy, de egye fene! Karácsonyeste csak kivehetek magamnak egy szabadnapot!

Ledobott egy vánkost a kandalló mellé a padlóra, és ráült. Iszogatták a konyakot. Jeanne a lángokba nézett, Hawke viszont őt nézte.

-- Nagyon jól érzem magam -- mondta --, de azért ez mégsem igazi karácsonyeste. Egyikünknek sem, nem igaz?

-- Hiányzik a családom -- mondta Jeanne tűnődve --, de tulajdonképpen sehol nem lennék szívesebben, mint itt. Elvetettem a kockát. Igaz, New York olyan, mint egy óriási húsdaráló, de hát végül is ez az a város, ahol a dolgok történnek.

-- Maga kész karrierista! -- mondta Hawke. -- És nyilván meg is vannak a képességei, pedig ki se nézné az ember magából.

Jeanne-ra különös hatást gyakorolt a meleg és a köhögés elleni orvosságban levő kábítószer -- nagy adagot vett be, mihelyt hazaért -- az estély feszültségéből való feloldódás, és Hawke közelsége.

-- Miért, mit néz ki belőlem, Hawke úr? -- kérdezte. Hawke lecsúszott a karosszékből a padlóra, a lány mellé, és

átfogta Jeanne vállát.

-- Lássuk csak -- mondta. Izgalmas volt, ahogy a női test puhán engedett az érintésnek, és Hawke egész valójában érezte Jeanne törékenységét.

Hirtelen köhögési roham rázta meg Jeanne-t. Görcsösen köhögött Hawke karjaiban, a férfi mellére hajtva a fejét. Hawke aggódva tartotta.

-- Jól van?

-- Tökéletesen, biztosíthatom -- lihegte Jeanne. -- A kandalló füstöl egy kicsit. -- Néhányat köhintett még, aztán elcsendesedett. Felült, és félszegen kibontakozott a férfi karjai közül. Hát ennyit a Traviata harmadik felvonásából. Ha ez tovább tart, kénytelen leszek betanulni a haldoklási jelenetet. Sajnálom. -- A piszkavassal a kandalló mélyére lökött egy füstölgő fahasábot. -- Minden röntgenvizsgálaton átestem, amit csak ismer az orvostudomány. Csupán egy krónikus New York-i köhögésem van, aminek a cigaretta nem nagyon használ. Egyszer bizonyos mértékig jegyben jártam egy orvossal. Rákényszerített, hogy menjek el pszichiáterhez, analizálják ki belőlem, miért is

vagyok annyira rabja a dohányzásnak. Kiderült, hogy a pszichiáter maga is megrögzött dohányos. Hosszú időn keresztül remekül elszórakoztunk egymással, rengeteget bagóztunk, dumáltunk, még randevúzgattunk is. Azt mondta, kétségtelenül van valami azzal a halálvággyal meg az orális kielégüléssel, és a többi, és a többi, de viszont az is igaz, hogy a cigaretta íze valami remek! -- Jeanne felvette az asztalról a cigarettásdobozt, és jóízűen rágyújtott.

-- Hát a doktorral mi történt?

-- Ó, az még Kaliforniában volt. Amikor Washingtonba kerültem, az ügy magától elmúlt. Lehet, hogy éppen ezért mentem Washingtonba. Jobban szerettem cigarettázni, mint őt.

-- Én csak azt nem értem, hogy lehet az, hogy egy olyan lány, mint maga, még mindig szabad.

Jeanne rámosolygott:

-- A szokásos mentséget tudom csak felhozni. Hihetetlen szerencsém volt.

-- Éspedig?

Azt a szabványtörténetet hallotta Hawke, amit nagyon sok lány elmondhatott közvetlenül a háború után. Hőse a csinos és eszes katonatiszt, aki a közelben állomásozik egy légi támaszponton; gyorsan fellobbanó szerelem, majd végzetes felfedezés, hogy a férfi házasember; a hős kitartóan udvarol, fogadkozik, hogy elválik, és legfőbb igyekezete, hogy lefektesse szerelme tárgyát; majd áthelyezik a tengeren túlra, másfél évig tartó meddő, szenvedélyes levelezés, és a végkifejlet: a háború után visszatér feleségéhez és gyermekeihez.

-- Voltak lányok, akik azt mondták, bolond voltam, hogy nem feküdtem le vele -- mondta Jeanne. -- Azt mondták, ez lett volna egyedül helyes. Nekem más volt a véleményem, arról nem is beszélve, hogy ez a jóképű gazember nős volt. Ennyire azért nem vagyok felvilágosodott! Az is lehet, hogy egyszerűen frigid vagyok -- ezt már többen kijelentették, és megérdemlem, hogy faképnél hagyjanak. De akárhogy is van, sem azelőtt, sem azután egyetlen férfi sem érdekelt igazán. És miután ilyen hosszú és szívszakasztó feletetet adtam a maga rövid kérdésére, itt állok szabadon.

-- És még a karácsonyestét is egy vadidegennel tölti, hivatalos ügyben.

77

-- Nem olyan vészes. Pillanatnyilag nincs olyan érzésem, mintha kizsákmányolnának. Sőt, épp ellenkezőleg.

-- Számomra is nagyon élvezetes volt -- mondta Hawke és felállt. Kartávolságnyira álltak egymástól. -- De azt hiszem, most már ideje, hogy menjek, és megírjam a napi tizenöt oldalamat.

-- Jó ötlet -- mondta Jeanne. -- Biztosan rengeteg hülyeséget beszéltem össze.

-- Egyáltalán nem beszélt hülyeségeket -- mondta Hawke.

-- Köszönöm, Hawke úr. El sem mondhatom, mennyire csodálom a könyvét, de talán ezt észrevette.

Hawke átölelte, és szájon csókolta. Jeanne rövid, szenvedélyes csókkal válaszolt.

-- Kellemes karácsonyt, Jeanne Green -- suttogta Hawke.

-- Kellemes karácsonyt, Youngblood Hawke. Remélem, a szarvas gyorsabb lesz, mint üldözői. A rajt máris nagyon jól sikerült.

Hawke lazán tartotta karjaiban a lányt. Jeanne hozzásimult, karjai a férfi karjain nyugodtak. Hawke-on valami csodálatos érzés lett úrrá. Erősen magához szorította Jeanne-t, Jeanne karja köréje fonódott.

Ebben a pillanatban megszólalt a bejárati csengő, hosszú, ideges, meg-megszakadó csengetéssel, Jeanne elhúzódott.

-- Vár valakit? -- kérdezte Hawke.

-- Nem, a szobatársnőm ma éjjel nem jön haza.

Még egy sorozat ideges, erőszakos csengetés hangzott el. Aztán valaki ököllel kezdte verni az ajtót.

-- Hé, írisz, az isten szerelmére, nyisd már ki ezt a nyomorult ajtót. -- Rekedt, részeg férfihang volt. -- Gyere már, írisz! Na, mi lesz?

-- A fene egye meg -- mondta Jeanne.

-- írisz! Mi a frász történt veled? Én vagyok az, Frank. Újra felhangzott a csöngetés és a dörömbölés. -- Gyere már, kicsikém!

Jeanne halkan megszólalt:

-- írisz, hogy úgy mondjam, hivatásos hölgy, fölöttünk lakik. Majdnem mindennap megesik, hogy valamelyik részeg kuncsaftja eltéveszti az emeletet. Ez is New York varázsához tartozik.

-- Majd én elintézem -- mondta Hawke, de Jeanne karjai köréje fonódtak.

-- Ugyan! A legegyszerűbb, ha az ember tudomást sem vesz róla.

A férfihang mind erőszakosabban harsogott. Már két ököllel dörömbölt az ajtón:

-- írisz, az istenit neki, ha van nálad valaki, hát vigye csak, ami jár neki, én kivárom a soromat, de engedj már be! -- Aztán rövid szünet következett, majd az illető szitkozódni kezdett, mint a jégeső, és rugdosta, öklözte az ajtót.

Hawke kibontakozott Jeanne karjaiból, az ajtóhoz lépett és kitárta. Tagbaszakadt, ötven év körüli férfi imbolygott a küszöbön, s piszkos, szürke kalap alól sovány, hamuszínű, részeg arc, vastag orr látszott.

-- Rossz helyen jár -- mondta Hawke. -- Fogja be a száját és tűnjön el innét.

A férfi Hawke válla fölött bizonytalanul bámult a szoba közepén álló rémült Jeanne-ra.

-- Hé! Ez a tyúk még jobb is, mint írisz -- mondta. -- Új lány? Én is befizetek rá, miszter. Csak előbb hadd menjek ki a klozettra.

Kinyújtotta a kezét Hawke felé, mintha félre akarná tolni. Hawke pedig megragadta a kabátja hajtókájánál fogva, hátralökte a homályosan megvilágított lépcsőházba, és letaszította a lépcsőn. Jeanne is kijött az ajtóba, és most rémülten elkiáltotta magát. A fickó szerencsére nem fejjel lefelé esett, hanem elkapta a korlátot, így bukdácsolt lefelé a lépcsőn. A lépcsőfordulóban aztán elveszítette az egyensúlyát, és négykézlábra zuhant. Morogva, káromkodva tapogatózott a kalapja után, s amikor megtalálta, lebotorkált a földszintre. Hallották, amint kimegy az utcára.

-- Eszeveszett dolog volt! -- mondta Jeanne reszketve. -- Meg is ölhette volna.

Hawkenak még mindig remegett a dühtől keze, lába. Nagy kedve lett volna összetörni az egész berendezést.

-- Sajnálom -- dörmögte, majd odament a konyakos üveghez, és nagyot húzott belőle. Megint magához ölelte Jeanne-t. De a hangulat már elveszett.

79

-- Micsoda vad természete van -- suttogta Jeanne tréfásan, bár némileg ijedten mosolygott. -- Ki gondolta volna?

-- Nem vagyok mindig ilyen. De mit lehet csinálni egy részeg disznóval?

Jeanne végigsimította Hawke arcát.

-- Pár nap múlva itt az új esztendő. Mire annak is vége lesz, a könyve megjelent, maga meg híres ember lesz.

-- Feltéve, hogy nem teszi tönkre a központozásával -- mondta Hawke --, meg az ostoba javaslataival, hogy hagyjam ki a legjobb fejezeteket. Köszönöm a konyakot, és minden egyebet, Jeanne. Hol az a rongyszedő télikabátom? Jobb lesz, ha hazamegyek dolgozni.

2.

Öles léptekkel, szaporán igyekezett a belváros felé. A kétmérföldes séta a kivilágított Fifth Avenue száraz, fagyos levegőjében egészen kiverte fejéből a dühét. A levegő tiszta volt. Sehol a világon nincs olyan nyúlós, fojtogató levegő, mint New Yorkban; télen azonban néhanapján metsző szél süvít be Kanadáoól vagy a szürke Atlanti-óceán felől, elsöpri a szennyet, és New York épületei olyan élesen rajzolódnak ki a kristálytiszta, jeges levegőben, mintha tintával rajzolták volna körül őket. Most ilyen éjszaka volt. A tiszta, fagyos levegő szinte vágta Hawke tüdejét, ahogy rohant, és az autórádiókból meg az utcai hangszórókból áradó karácsonyi dallamok eszébe juttatták Hoveyt, a nővérét meg az édesanyját, kis házukat a főutcában, a keshedt kis karácsonyfát, amely híven, mindig a nappalinak ugyanabban a sarkában állt az évről évre őrizgetett ütött-kopott díszekkel teleaggatva. Mellette az öreg pianínó, rajta megsárgult slágerkották hevernek, még abból az időből, amikor Nancy középiskolába járt. Milyen messze került az otthonától! Milyen messzire!

Az öreg lépcsőházban sötét volt. Hawke-t az anyja levele várta. Az utcai lámpa halvány fényt vetett a padlóra, amelyen ott feküdt a levél, a szokásos olcsó, vörös-fehér-kék szegélyű légiposta boríték, rajta nagy betűkkel írt, lefelétartó címzés, és egy sor tépett expresszbélyeg. Érzelgős karácsonyi lelki prédikáció.

80

gondolta Hawke, vagy felszólítás, hogy újévre menjen haza. A boríték vastag volt, talán újságkivágások vannak benne a Gazette-ből. A sötétben tapogatózva fölment a kopott lépcsőkön a harmadik emeletre. A dermesztőén hideg szobában felkattintotta valamennyi villanykapcsolót, bekapcsolta a hősugárzót és a kávéfőzőt, és azonmód, le sem vetkőzve, elolvasta a levelet.

Édes Art, fiam.

bizony, jó volt hallani a hangodat, meg a csodálatos híreket a könyvedről. Mikor is kerül kiadásra? Szeretnék már dicsekedni egy kicsit az ismerősök előtt. Remek fiú vagy, áldjon meg az isten, mindig is tudtam, hogy nagy ember lesz belőled, bár én azt reméltem, hogy bíró leszel, de hát azért egy híres író sem kutya. Bárcsak élne szegény apád is, hogy velünk örvendezhetne ezen a nagy újságon. Nancy természetesen a hetedik mennyországban érzi magát, alig várja, hogy elmenjen a kölcsönkönyvtárba, és csak úgy félvállról kikérhesse a saját fivére, a nagy pénzcsináló könyvét.

Hát ez igazán csodálatos, és remélem, szereztél egy jó ügyvédet, aki átnézi a szerződést, mielőtt aláírnád. Nem mintha azt képzelném, hogy mindenki meg akar kopasztani, de azt tapasztaltam világéletemben, hogy senkire sem számíthat az ember, csak önmagára. Amihez pedig az ember nem ért, ahhoz fölfogad egy szakértőt.

De tulajdonképpen azért írok expresszlevelet, mert igazán fontos lenne, hogy hazagyere. Ez az edgefieldi ügy komoly dolog. Tudom, te is olyan vagy, mint apád, és egyik füleden be, a másikon ki, ha szegény anyád rákezdi a szénbányaügyeket, de ebben az esetben Nancy is egyetért velem. Nem szívesen veszem igénybe értékes idődet, tudom, hogy komolyan dolgozol a könyveden. És mondd, igazán ötezret fizettek, és már meg is kaptad? Szükség lesz némi pénzre, hogy végigharcolhassuk ezt a dolgot, és ha te nem is vagy oda érte, majd én harcolok, ha kell, bár ez tulajdonképpen a te földed. Art, lehet, hogy több millió dollárról van szó ebben az ügyben, és most igazán nem csupán képzelődöm, Nancy is tanúsíthatja.

Ezt a parcellát, amiről már egy tucatszor beszéltem neked, bár te csak azt hallod meg, amit akarsz, a te nevedre vettem, amikor még csecsemő voltál. Valamivel több, mint kilencvenhat

81

hold, és elég olcsón jutottam hozzá, mert az egész hegyi vadon, egy nagy, hosszú hegyhát, azokban az időkben egész nap kellett menni öszvérháton, míg az ember fölért. Mindig azt képzeltem, hogy egy nap, amikor én már nem leszek, a te gyerekeid és unokáid adnak majd hálát az istennek, hogy volt egy bolond nagyanyjuk, de most úgy néz ki, hogy még te fogsz nekem érte köszönetet mondani.

Valaki bányászni kezdett azon a földön. És ez nemcsak afféle kis gödör, amiből valaki kiásott egy kis tüzelnivalót. Láttam, amit láttam, én nem vagyok olyan bolond, amilyennek te gondolsz. Hát ki az, aki hét mérföldnyire a legközelebbi járható úttól leereszkedne a völgybe, aztán felkapaszkodna a hegyhátra, csak hogy egy kis szenet vigyen haza? Egy befelé vezető vajat nyílása van ott, beomlott ugyan, de nem lehet más, mint egy vajat, és hogy biztos lehessek a dolgomban, felhozattam egy embert Edgefieldből ásóval és csákánnyal, és ez az ember gerendákat, és tetőtámasztékokat talált a törmelék közt, na, ehhez szólj! Az bizony pénzbe kerül majd, hogy bejussunk oda, és lássuk, hogy tulajdonképpen miről is van szó, de hát remélem, kaptál valamit a könyvedért. Tiszta szerencse, hogy rátaláltam. Azt beszélték, hogy az állam elmegyógyintézetet akar építeni itt, Edgefield környékén, kimentem hát, hogy körülnézzek a földjeinken, nincs-e valami alkalmas telek. Most már könnyebben mozog arrafelé az ember, dzsippel el lehet menni a villanyvezetékek számára vágott csapásokon.

Van valami elképzelésem arról, hogy mi is történhetett ezen a te földeden, de ezt majd csak szóban mondom el. Haza kell jönnöd, utána kell nézned ennek az ügynek. Azt hiszem, szükségünk lesz egy híres, lexingtoni ügyvédre, igaz, hogy Grain bíró remek ember, de itt esetleg nagy ellenfelekkel kell majd megküzdenünk.

Hát ez minden. Magányos karácsonyunk lesz nélküled, pedig elég ilyenben volt már részünk a háború alatt. Bariették jönnek el, az asszony most már majdnem teljesen vak, egészen tehetetlen, a férjéről nem is beszélve, és Harvey nagybátyád is felbukkant a városban a százötven kilós feleségével, és nem tehettünk egyebet, őt is meghívtuk. Azt hiszem, ahogy ezt olvasod, máris halálra untat a mi karácsonyesténk, és örülsz, hogy New Yorkban vagy, és remélem, kedves emberekkel lehetsz együtt,

82

de azért gondolj egy kicsit anyádra és nővéredre. Örülök, hogy isten így felvitte a dolgodat, azt hiszem, Hovey mindig is túlságosan kicsi volt számodra. Apád is sokat várt tőled. Én is. Jó lenne, ha találnál magadnak egy rendes kislányt, arra lenne szükséged, hogy megállapodj végre, mert te is bolond vagy egy kicsit, akárcsak én, de ez a földügy nem bolondság, az a French Ridge-i föld téged illet, ez igazán komoly dolog, és légy szíves gyere haza.

Szeretettel anyád.

Anyjának szálkás, egyenetlen macskakaparása után, amelyben a szavak hol összefutottak, hol meg elnyúltak, a sorok vége minduntalan elkanyarodott, Nancy szabályos, dőlt írása szinte megkönnyebbülés volt.

Drága Art,

tudod, hogy én igazán nem támogatom mindig és minden módon anya folyó rögeszméit. De azt hiszem, jó volna, ha ezt a dolgot egy kicsit szemügyre vennéd. Beszéltem telefonon Grainnel, és nagyon is valószínű, hogy amit anya talált, az csakugyan egy vajat. Lehet, hogy egy kicsit költséges lesz, és sok időt vesz igénybe, hogy a végére járjunk, de azt hiszem, haza kell jönnöd, amilyen hamar csak módját ejtheted, és utánajárnod az ügynek. Mégis, egy férfival egész másképpen beszélnek, mint egy nővel, és különben is ismered anyát.

Hát végül is író lett belőled! Olyan büszke vagyok, csak úgy dagadok a büszkeségtől. Miért is van az, hogy te olyan világosan tudod kifejezni magadat, én meg csak ilyen hülyeségeket beszélek, amikor veled van dolgom. És még engem tartanak értelmesnek!

Szeretettel, Nancy.

Utóirat: Remélem, egy dolog világosan kiderült abból, amit írtam. Hogy haza kell jönnöd, de azonnal. Ha itt leszel, világosan fogod látni, hogy miért.

Hawke az íróasztalára ejtette a levelet, és néhány percre a kezébe temette az arcát. Aztán az egyik asztalfiókból elővett egy légi járat-menetrendet. Lexingtonba délben megy gép meg

83

este hatkor. Délben meg kell látogatnia Frieda Wintert. És mintha lett volna valami megbeszélése délután hatkor. Akárhogy törte a fejét, nem jutott eszébe, hogy kinek is ígérhetett találkozót másnap este hat órára. Fölvette a földről az ébresztőórát, és beállította, hogy másfél óra múlva csöngessen. Aztán karjára támasztotta a fejét, és ott ültőhelyében elaludt, miközben az íróasztallámpa egyenesen a szeme közé világított.

Amikor megszólalt az ébresztőóra, szinte biztos volt benne, hogy rosszul állította be, és még alig pár perce hunyta le csak a szemét. Az óra azonban négy óra tíz percet mutatott. A szobában kellemes meleg volt, az automatikusan kikapcsoló kávéfőzőből friss kávészag áradt. Hawke összeszedte magát, megitta a kávéját, és szertartásosan hozzáfogott a munkához: vastag zoknit, pulóvert vett föl, megszokott vörös házikabátját és hatalmas szivarra gyújtott.

Az íróasztalán nem volt semmi egyéb, mint egy sárga kéziratpapír tömb, a szivarosdoboz, szótár és értelmezőszótár, a töltőtolla és régi, olcsó órája. Körös-körül a szobában a legnagyobb összevisszaságban hevertek ruhadarabok, könyvek, újságok, kofferek és az ágynemű, az íróasztallámpa sárga fénykörében azonban, az íróasztalon mértanilag szabályos rend uralkodott. A kéziratpapír, a szivarosdoboz, a könyvek az íróasztal széleivel párhuzamosan feküdtek. A merőleges vonalak rendjét csak az író mozgó karja, keze törte meg. Hawke lassan írt, eleinte hosszú szüneteket tartott. Aztán rohanni kezdett a tolla, és egymás után teltek meg az oldalak.

Amíg írt, önmagáról teljesen megfeledkezett. Az egész világ ködös valószínűtlenséggé vált körülötte, és nem vehette fel a versenyt azokkal az erős színekkel, rohanó eseményekkel, amelyek a tolla nyomán öltöttek testet a sárga papíron. Vagy öt óra múltán, amikor az utolsó csepp kávéja is elfogyott, megtört a varázs. Megszámolta az oldalakat. Öttel kevesebb volt a szokásosnál. Az utca túlsó oldalán a raktárépület körvonalai kezdtek kibontakozni a hajnali szürkületben.

-- A fenébe is, hát karácsony van, nem igaz? -- mondta fennhangon. Hangja tompán kongott az üres szobában. -- Nekem is ünnepem van! -- Felállt, kinyújtózott, nagyot ásított, fölvette a pizsamáját, tizenegyre beállította az ébresztőórát, és be'ebújt

84

a földre vetett ágyba. Eszébe jutott, hogy van ötszáz dollárja. Vehetne magának egy új öltönyt, vagy kibérelhetne egy olyan lakást, mint Jeanne-é. De egyelőre csínján akart bánni a pénzzel, nagyon, nagyon is csínján.

Amikor behunyta a szemét, eszébe jutott Jeanne Green, az a pillanat ott a kandalló előtt, amikor a karjában tartotta a lány testét, és érezte rövid csókjának szívig ható varázsát; eszébe jutott a lány szellemessége, józan ítélete, ami valóban ritka dolog ebben a korban. Aztán kezdtek elnehezülni a gondolatai, eleresztette magát, és azt gondolta, igazán kár, hogy még nem szánta rá magát arra, hogy megnősüljön; Jeanne-ból minden valószínűség szerint egész jó feleség lenne. Még egyszer az óra foszforeszkáló mutatóira pillantott, amelyek kihunytak, ahogy a napvilág hatására kezdett földerülni a szoba sötétje. Még öt óra, és találkozik Frieda Winterrel.

3.

Hawke, amikor becsöngetett Winterné Fifth Avenue-beli otthonának kapuján, nem számított többre, mint hogy futólag bepillanthat a New York-i felsőbb körök életébe és szokásaiba. Tudta, hogy Winterné kedves hozzá, talán meg is tetszett neki. Neki is tetszett a nő, de ebben nem volt semmi különös.

Nálánál idősebb asszonyokkal, kiváltképp férjes asszonyokkal már tizenhat éves kora óta fesztelenül érintkezett Hawke, minthogy az ilyen kapcsolatoknál szóba sem jött a más fiatalemberekkel való vetélkedés kockázatos tényezője. Márpedig Winterné is férjes asszony, és ezzel az ügy rendben is van. Hawke sokat szenvedett az egyetemen, mivel szívszerelmeit sorra elhalászták előle a lég jelentéktelenebb tagok, akik vele ellentétben jól táncoltak, divatosan öltözködtek, és apjuk jóvoltából nyitott tetejű sportkocsikban suhantak ide-oda. Hawke semmiképpen nem tudta megbocsátani a hétköznapi emberek hétköznapi fogyatékosságait. Elvárta, hogy minden lány, aki éppen megtetszett neki, a jövő nagy íróját, Youngblood Hawke-ot lássa benne (már tizenegy éves korától kezdve erről ábrándozott), a lányok viszont csakis azt látták, ami látnivaló volt: Arthur Hawke-ot, egy hosszúra nőtt, rosszul öltözött, mogorva srácot,

85

aki valami eldugott hegyi városból került elő, furcsa érzelmi kitöréseket produkált, és elviselhetetlenül beképzeltnek bizonyult, mihelyst kissé bizalmas viszonyba került valakivel, akinek továbbá többnyire nagyon is időszerű lett volna nyiratkoznia, és akiből teljesen hiányzott a fiatalokhoz illő könnyed fellépés.

Az idősebb nők szemében viszont mit sem számított az egyetemisták szellemeskedő szövege, a tánctudás, meg a papa nyitott tetejű sportkocsija. Ezek a nők a férfiasságot értékelték Hawkeban, szenvedélyességét, indulatait, és vonzónak, megindítónak tartották azt a nyers, félszeg büszkeségét, ami az egyetemista lányokat elriasztotta.

Hosszú időbe telt, amíg Winterné ajtót nyitott. Hawke már azon volt, hogy haragosan és leforrázva odébb álljon, amikor végre megjelent. Lihegve mentegetőzött, hogy három emeletet kellett leszaladnia, mert az egész személyzet szabadnapos. Ez nyilván igaz is volt, de csak még jobban éreztette Hawke-kal, hogy váratlan, vagy éppenséggel nemkívánatos vendég a házban.

De Winterné úrrá lett zavarán -- ha egyáltalában zavarban volt --, sőt, amikor meglátta, ki csenget, tekintetébe a zavar helyébe öröm lépett. Kezet nyújtott, és Hawke ideges tétovaságában is érezte, hogy ez az érintés több, mint egyszerű kézfogás. Frieda Winter határozott, hűvös kis kezével egy pillanatra keményen megszorította a férfi kezét, mielőtt elengedte.

-- Hát hogy s mint? -- kérdezte, amint beléptek egy szűk, vörösmárvány borítású előtérbe, amelynek egyik oldalán márvány lépcső vezetett fölfelé. Átvette Hawke düftinkabátját, és beakasztotta egy faliszekrénybe. -- Evett ma már? Nagyot együnk, vagy csak harapjunk egy pár falatot?

-- Kávét ittam. De nem szeretném kizökkenteni a megszokott kerékvágásból. Ha megmutatja, merre vannak azok a könyvek, mindjárt hozzá is foghatok a munkához. Nem vagyok éhes.

-- Én viszont majd éhen halok -- mondta Winterné, és megindult a lépcsőn. Ha nem eszik, hát nézni fogja, én hogy eszem, mielőtt hozzájut azokhoz a könyvekhez. Azért halogattam az ebédet, mert magát vártam.

Hawke erről nem volt meggyőződve, de hát ez tulajdonképpen nem is számított.

-- Rendben van, Winterné, akkor eszem.

86

-- Meghiszem azt -- mondta a nő, és hozzátette: -- Azt viszont már ezerszer megmondtam magának, hogy a nevem Frieda.

-- Helyes, Frieda -- mondta Hawke.

-- No, akkor rajta, együnk! -- szólt az asszony, és szaporán lépkedett fölfelé. Szürke kötöttkabát volt rajta, és kék szoknya.

A kapuban, nappali fény mellett Winterné arca egyáltalán nem olyan volt, mint egy Hawke-hoz illő nőé. A gondos ápolás, a diétázás ellenére is letörölhetetlen nyomot hagytak bőrén az évek, látni lehetett kezdődő, enyhe ráncait. Nem volt ez túlságosan szembeötlő, nem volt visszataszító, csak határozottabban rajzolódtak ki arcvonásai, jobban feltárult egész valója. Az esti világítás irgalmasabb volt hozzá; tréfának tetszett, amikor azt mondta, hogy négy gyereke van. A nappali fény ezzel szemben nem ismert tréfát: Frieda Winter harminckilenc éves volt, és amint ajtót nyitott, ez világosan látható volt rajta. De csinos volt, és csupa élet.

Hawke követte őt a pompás ebédlőbe, ahol egy családi festmény előtt Frieda szeretettel mutatta be neki a család tagjait, és Hawke némiképp meglepődött, hogy milyen idős a férje. Aztán továbbmentek, egy nagy, régimódi tálalóhelyiségbe, amely, a többi helyiséggel ellentétben világos volt és napos. Winterné magára kapott egy kék kötényt, és munkához látott. Egy kis hűtőszekrény állt az egyik sarokban, és egy elektromos főzőlap.

Azt mondta, nagyon sajnálja, de rögtön ebéd után magára kell hagynia Hawke-ot, Connecticutba kell mennie, hogy találkozzék néhány emberrel, akikkel sínre akarnak tenni egy sorozatos, nyári Shakespeare-fesztivált. Jól ismeri a legtöbbjüket, őt azért akarják bevonni a megbeszélésbe, mert éveken keresztül elnöke volt egy sikeres zenei fesztiválnak, amelyet a massachussettsi egyetem labdarúgópályáján tartottak. Egyébként nem rajong különösebben a színházért, mivel túl sok az elkényeztetett csodagyerek a színházi körökben, és túl kevés a megbízható felnőtt.

-- Azt mondják, a zenészek szeszélyesek, de én úgy éljek, a színháziakhoz képest a zenészek jámbor fűszeressegédek. Egyébként pedig, ha valaha is színpadra akarja alkalmazni a Kegyelemkenyérent, jobbat is tudok ajánlani magának, mint

87

Jock Maast. Ö sajnos bolond, és különben is eljárt már fölötte az idő.

-- De hiszen üzlettársak, nem?

-- Ó, maga gyerek, hát a Shaw-felújítás éppen így hozta magával. Én csak pénzt fektettem az egészbe. Társproducer vagyok, és nem csinálok mást, mint Jock körmére nézek, hogy bánik a pénzemmel. Különben nagy találékonysággal tudná felélni a darab teljes tőkebefektetését: képes lenne Velencébe utazni ihletszerzés végett, Hollywoodba menni a szereposztást összeállítani, és pezsgős-osztrigás protokoll-összejöveteleket tartani a Waldorfban. De legalább hagyja, hogy ott üljek a nyakán, és ezt én ki is használom.

Frieda palacsintatésztát kevert, beleöntött egy doboz főtt kukoricaszemet, aztán villával megszurkált két kövér sertéskolbászt, és föltette sülni. Hawke tág orrcimpával szippantotta be a szétáradó illatot.

-- Sült kolbász bundáskukoricával és juharszörp mártással, ez az ebéd. Fogadok, hogy ki nem állhatja, azt a hét meg a nyolcát.

-- Ó Frieda, olyan éhes lettem, majd bele pusztulok, így görbüljek meg, ha nem igaz, és ha választani kellene, inkább lemondanék a Nobel-díjról, csak hogy megehessem ezt a sült kolbászt bundáskukoricával. Csak minél előbb!

Az asszony fölnevetett, és a főzés melegétől meg a sürgésforgástól fölhevült arcából kisimított egy hajtincset.

-- Szerencsére nem kell választania, megkapja mind a kettőt. Csak persze a Nobel-díjat nem szolgálhatom fel most itt, rögtön.

-- Nem is volna jó. ötvenéves korom előtt nem akarom megkapni a Nobel-díjat.

-- Esküszöm, ezt komolyan mondja.

-- Majdnem. Miért ne ábrándozzon az ember az elérhetetlenről, amíg lehet. Hiszen előfordulhat, hogy ma délután az utcán fejemre esik egy tégla.

Frieda Winter megrázta a fejét, mosolygott, és folytatta a munkáját.

-- Itt eszünk a konyhában, nem baj? -- kérdezte, miközben Hawke éhesen nézte, ahogy tányérra rakja a nagy halom bundáskukoricát, meg a sistergő kolbászokat.

88

-- 0, Frieda, világéletemben a konyhában ettem.

Falánkan rávetette magát az ennivalóra, de két falat között azért sikerült kinyögnie:

-- Ez aztán remek!

A nő nevetett, ott ült vele szemben, s a háta mögül áradt rá a napfény a magas ablakon keresztül, amely egy udvarra nézett, néhány csupasz, szürke fával, nagy bérházakkal a háttérben.

-- Legjobb szakács az éhség -- mondta, aztán fölugrott, és elvette Hawke üres tányérját. -- Nagyon jó fiú volt! Szeretem, ha egy férfi eszik. Paul már évek óta vigyáz, hogy hány kalóriát vesz magához. Persze, szüksége is van rá... De miféle könyv kell magának? A mai lakberendezésről akar olvasni?

-- A második világháború idején játszódik, amit írok. Ahhoz az epizódhoz van szükségem a tájékozódásra, amelyben egy szabadságos tengerész látogatóba megy egyik bajtársához, és egyszeriben egy teljességgel idegen világban találja magát, abban, amely még mindig megtalálható Virginiában. Ki szeretném domborítani a különbséget a korszerű tengerészeti hadviselés és annak az életmódnak a maradványai között, amely még Washington és Jefferson korából maradt vissza -- ha ugyan meg tudom csinálni.

Frieda Winter elismerően nézett rá:

-- Ez nagyon jó gondolat. És való igaz. Ha valahol, hát Virginiában csakugyan megtalálható még ez az életforma, bár csupán vérszegény, elsorvadó csökevény formájában. Az idősebb nemzedékek megpróbálják meghosszabbítani a régi világ élettartamát, a fiatalok viszont kiköltöznek a külvárosokba, és lapos tetejű tanyaházakat építenek maguknak üvegből meg fenyőfából. De nem lesz itt semmi nehézség. Van egy csomó könyvem, ami tele van színes illusztrációkkal a klasszikus virginiai házak teljes berendezéséről.

-- Pompás . . . Nem, Winterné, vagyis Frieda, nem kérek több kolbászt, a világért sem. Köszönöm. Űgyis úgy pusztítottam itt az ennivalót, mint egy valóságos erdőtűz -- mondta Hawke, mire mindketten fölnevettek.

Frieda ragaszkodott hozzá, hogy elmosogasson; azt mondta, egész nap bántaná a gondolat, hogy zsíros edényeket hagyott a mosogatóban. A törölgetés körül némi közelharc támadt közöt-

tűk. Hawke levette a fogasról a konyharuhát, Frieda meg mindenáron el akarta venni tőle, egyik kezével megfogta a férfi alsókarját, a másikkal meg ügyesen elrántotta a törlőruhát és a háta mögé rejtette. Amint Hawke utánanyúlt, egy pillanatra véletlenül átölelte a nőt. Frieda kacagva kiszabadította magát:

-- Még csak az kéne, hogy egy Nobel-díjas szerző, vagy legalábbis jelölt edényeket törölgessen, amikor Frieda Winter is kéznél van. Üljön csak oda a napra, maga rossz fiú. Ügyis olyan sápadt, mint egy pondró. Egész éjszaka dolgozott, mi?

-- Jock Maas mindenáron el akar vinni Mexikóba. Lehet, hogy elmegyek vele.

-- Na persze, az én pénzemen, amit A doktor dilemmájába öltem.

-- Utóvégre is tartozom neki valamivel. Hiszen ő mutatott be magának.

Frieda hamiskásan mosolygott.

-- Az már szent igaz. Tudja-e, hogy ez a megveszekedett pávián azért cipelt el Fannyékhoz, hogy találkozzam magával? Jock azt állította, maga elmondta neki a regénye tartalmát, és hogy őszerinte abból még nagysikerű színdarab lehet. Az volt az elgondolása, hogy végzetes bájaim felhasználásával szerezzem meg a kéziratát. Mit szól ehhez a rámenősséghez?

-- Megkaphatja a kéziratot -- mondta Hawke. -- Engem végzetesen elbűvölt.

-- Köszönöm, nem kérem. Csak fejezze be a tengerészeti könyvet, az igen jónak ígérkezik. De ha valaha is színpadra akarná vinni valamelyik könyvét, csak szóljon nekem. Majd én gondoskodom róla, hogy a legmegfelelőbb emberrel jöjjön össze. Jock Maas nem a megfelelő ember.

-- Miért például?

Frieda Winter nyomban egy kiselőadást rögtönzött rendezőkről és producerekről, és látnivaló volt, hogy mindegyiket személyesen ismeri, nemcsak azért, mert olyan könnyedén dobálózott a neveikkel, hanem mert teljes magabiztossággal emelte ki művészi rátermettségüket és fő üzleti jellemvonásaikat. Minden jel arra vallott, hogy az újságok pletykarovatainak elérhetetlen sztárjai mind baráti viszonyban állnak Frieda Winterrel.

-- No, kedves fiam, most fölteheti ezeket a tányérokat a leg-

90

felső kredencpolcra, utálok oda felnyúlni, majdnem mindig elszakítom a kombiném pántját.

Hawke a jóllakottság állati elégedettségével fölállt, kéjesen ásított, és elrakta az edényeket.

-- Magának bezzeg egyszerű -- mondta Frieda. -- Milyen magas?

-- Hat láb, másfél hüvelyk.

-- Magasabbnak látszik. Furcsa, hiszen olyan szélesek a vállai.

-- Már régen nem vágattam hajat. Az is számít vagy másfél hüvelyknyit.

-- Hát egy kicsit megigazíttathatná, de azért hagyja csak meg ilyen hosszúnak, jól áll. Utálom a rövidrenyírt hajú férfiakat. Olyanok, mint a heringek. -- Az órájára pillantott. -- De most már gyerünk, nézzük meg azokat a könyveket.

Megint keresztülmentek az ebédlőn, és Hawke megállt a családi festmény előtt.

-- Milyen szépek a gyerekei. A férje is nagyon jóképű.

-- Attól tartok, jómagam is sokkal jobbképű voltam négy évvel ezelőtt, mint most. Nagy ballépés kiakasztani ilyen képeket. Az ember önmaga legveszedelmesebb riválisává válik.

Hawke a képre nézett, aztán Friedára.

-- Ki akarja erőszakolni, hogy bókoljak? Én azt mondanám, éppen az ellenkezője történt.

Frieda jókedvűen elmosolyodott, és azt mondta.

-- Persze, hogy ki akartam erőszakolni, és a szép bókért most kap egy csókot. -- Lábujjhegyre állt, játékosan szájon csókolta, aztán kézen fogta Hawke-ot. -- Jöjjön, rászabadítom a könyveimre, aztán már itt sem vagyok.

Winterék nappalija a parkra nézett. Hawke életében soha nem felejtette el ezt a szobát, de pillanatnyilag nem látott egyebet valami fényűző, hatalmas, magas mennyezetű, barnás homályban úszó teremnél, a franciaablakok lehúzott redőnyeinek résein kirajzolódó kopár, téli fákat, és a park szürkés hófoltjait. Mindez csak úgy mellékesen jutott el a tudatáig, mert megfigyelőképessége átmenetileg kikapcsolt, jobban mondva csupán egyetlen tárgyra korlátozódott: Winternére. Valami nyers nemi vágy vett erőt rajta, valami ellenállhatatlanul rohanó érzés. Maga is megdöbbent tőle.

Mi sem indokolta ezt a hirtelen feltámadt gerjedelmet, az a

futó csók bizonyára nem, amit a családi festmény előtt kapott, hiszen abban nem volt semmi. De a homályos, hatalmas, csendes szoba valahogy olyan volt, mint tavaszi estén egy dombtető, és az egész házban egyedül volt ezzel a harn-inckilenc éves, szép asszonnyal, aki egyszerű szürke pulóvert, kék szoknyát viselt, és egyetlen sor gyöngyöt a nyakán. És körülötte minden olyan gyötrelmesen, olyan kívánatosán harmonikus volt. Frieda Winter úgy mozgott, mintha valami néma muzsika ütemét követné. Izgató volt, ahogy lehajolt, hogy az alacsonyan fekvő polcról könyveket emeljen ki, de még a kezei is olyan felcsigázó hatást keltettek, mintha akár a keblét fedezte volna fel. Frieda természetes mozdulattal leült a szőnyegre, maga alá húzta a lábát, könyökére támaszkodott, és lapozgatni kezdett egy könyvet. Hawke pedig állva maradt, és kínzó, de kéjes gyötrelemmel nézte.

Frieda fölnézett rá, és a mozdulata, ahogy félkarján könyökölt, a másik kezével meg a nyitott könyvet tartotta, hirtelen megdermedt. Aztán egy szépséges, szörnyű pillanat múlva megváltozott hangon kérdezte:

-- Mi az, barátom? Mi a baj?

Hawke lehajolt hozzá.

Frieda egy pillanatra sem veszítette el a fejét, bár maga is mindjobban fölhevült, olyannyira, hogy szenvedélyessége szinte megijesztette a férfit. Arra is gondja volt, hogy egy pillanatra kibontakozzon Hawke karjából, az ablakhoz menjen és összehúzza a redőnyt. A besötétített szobába csak valami enyhe kis téli világosság szűrődött be, de Hawke agyába szinte beleégette magát az a látvány, ahogy Frieda Winter kikapcsolja a szoknyáját, és ott áll, valami szermérmetlen-egyszerű, csipkés kombinéban, pulóverben, gyöngysorral a nyakán. Ügy érezte, ennyi gyönyörűséget már nem is tud elviselni. De a következő percekben, miközben belemerült, belefulladt a gyönyörbe, valami makacs kis balsejtelem bujkált a gondolatai csücskében, hogy mindaz, ami történik, álom, tévedés, és szerencsétlenség.

Frieda ott feküdt a széles, zöld heverőn, még mindig kimondhatatlanul szép volt, és éppoly kívánatos, mint azelőtt, sőt még inkább az. Hawke magába roskadva ült, nem tudta, most mit kell tennie, mit kell mondania. Attól félt, hogy durva volt Friedához, és meg sem mert szólalni. De a nő olyan sokáig feküdt

92

mozdulatlanul, hogy végül is letérdelt a heverő mellé, a padlóra, és azt suttogta:

-- Frieda, bocsánatot kérek.

A nő lassan felé fordította a fejét, de szeme még mindig be volt hunyva. Lassan felpillantott. A tekintete kissé szomorkás volt, de már gúnyosan csillogott. Rekedt hangon megszólalt:

-- Tulajdonképpen a legelső dolog, amit mondtam magának, az volt, hogy soha, semmi körülmények között ne kérjen bocsánatot. -- Lustán a szeméhez emelte a karját, megnézte az óráját. -- Az ördög vigye el! Szegény Shakespeare. -- Fölállt, megérintette Hawke haját. -- Igaza van, ideje megnyiratkozni. A két keze közé fogta a férfi fejét és megcsókolta. -- Megmondaná, hogy mi volt ez az egész?

-- Ügy éljek, magam sem tudom -- mondta Hawke.

-- No, azért nem kell kétségbeesni. Attól tartok, nem dőlt össze a világ. -- Frieda megsimogatta Hawke gondterhelt homlokát, gyöngéden, szótlanul magához vonta, aztán felállt: -- Azonnal jövök. Az a két könyv, ott a földön kezdetnek jó lesz, ha még mindig érdeklik a virginiai házak -- tette hozzá csúfondárosan, és kiment a szobából.

Hawke egy karosszékben ült, nézte az üres heverőt, és az imént lepergett események jártak a fejében, azok, amelyek máris életének egy mérföldkövét jelentették, olyan jelentőségteljes, visszavonhatatlan lépést, mint az első ágyútűz a háborúban. Olyan gyorsan történt az egész, olyan hamar ment, hogy egy előkelő New York-i asszony odaadta magát neki, hogy most alig talált magára, és csak lassan kezdte érzékelni a mindennapi életet, azt, hogy hangosan ketyeg az állóóra a kandallópárkányon, és a lehúzott redőnyön keresztül behallatszik a Fifth Avenue forgalmának a zaja. De nem akarta beereszteni a világosságot; nem is akart arra gondolni, ami a külvilágban várja; csak azt várta a barna félhomályban, hogy Frieda visszatérjen.

És Frieda megjelent, utcai ruhában, kék pulóverje fölött tweed kabátka, vállán teveszőrköpeny, barna haján egyszerű kis sötétkék kalap. Kulcscsomót csörgetett a kezében:

-- Kedvesem, el kell mennem azokhoz a szörnyű népekhez. Megpróbáltam lemondani telefonon, de lehetetlen. Nagyon haragszik?

93

-- Már hogy haragudhatnék?

Frieda odanyújtotta a bal kezét. Hawke megfogta, gépiesen a2 ajkához szorította, lehajtotta a fejét.

-- Ragaszkodnak hozzá, hogy velük vacsorázzam. A fene egye meg. De éjjel tíz-tizenegy körül már a városban leszek. Maga mit csinál akkor?

-- Frieda, ma este hatkor Kentuckyba kell repülnöm. Haza kell mennem az anyámhoz.

Hawke örömmel látta, hogy az asszony elkedvetlenedik. Tulajdonképpen sejtelme sem volt arról, mint vélekedik Frieda róla, meg az egészről, ami történt.

-- Muszáj? -- kérdezte Frieda.

-- Anyám írt, valami sürgős dologról van szó, legalábbis őszerinte égetően sürgető.

-- Az anyja . . . látja róla egyáltalán semmit nem tudok, és magáról is olyan keveset. . . Hát jó. Mikor jön vissza?

-- Nem tudom. Talán ott maradok újévig. Frieda föl s alá járkált.

-- Paul és a gyerekek nem hagynak békén, hogy menjek utánuk újévkor. Repülőgépen egy ugrás ide Jamaica. Talán utánuk megyek. -- Derűsen fölpillantott. -- Aztán, ha majd mindketten visszajövünk, majd . . . Na, jó. Mindene megvan? Nekem rohannom kell. -- Odalépett Hawke-hoz, lábujjhegyre emelkedett és megcsókolta, és ez a csók újra felébresztette benne a gyönyör emlékét, és a vágyódást. Frieda kedveskedve átölelte a nyakát, és azt mondta: -- Ez valami szörnyű! Ki tudja, miket gondol felőlem! Hívjon föl, ha visszajött Kentuckyból! Ugye megteszi? ígérje meg!

-- Hogyne telefonálnék, Frieda.

A nő ránézett, gonoszkás, évődő mosoly suhant át az arcán:

-- Ó, maga Nobel-díjas! Ami engem illet, én magának ítélem. Na, isten áldja. Maradjon itt, ameddig csak jólesik. Vigye el a könyveket, amelyeknek hasznát veszi. Boldog karácsonyt!

Hawke hallotta, amint cipősarkai szaporán végigkopognak a márványlépcsőkön, majd a kapu nyílását, csukódását. Odalépett az ablakhoz, és a redőny lécei között figyelte ahogy Frieda beszáll szokatlan formájú, vörös, külföldi márkájú kocsijába és elrobog.

94

-- Hát így vagyunk -- gondolta aztán magában. -- Youngblood Hawke házasságtörést követett el.

Bement az ebédlőbe, és megállt a családi festmény előtt. Figyelmesen megnézte Paul Winter arcát: Frieda férjének megállapodott, rendkívül értelmes, hosszúkás arca volt, szája némi önelégültségről tanúskodott, haja ritkás volt és szürke, a bajusza is őszes, tömött. Aztán a gyerekeket is megnézte, a legidősebb fiút, a két lányt, és a szomorú szemű, elragadó kisfiút, aki Frieda térdén ült. Szilvakék ruhában Frieda helyezkedett el a kompozíció középpontjában, és még ebben a lapos beállításban, és a Hawke érzése szerint nem is túlságosan sikerült ábrázolásban is gyönyörű volt. A térdén ülő kisfiú hároméves lehetett, a két lány tíz vagy tizenegy. Egy szolid, a felső osztályokhoz tartozó amerikai család képe volt ez, amely választékos ruhákban lefestette magát. Frieda Winter nyilván szerette ezt az embert, vagy legalábbis gyöngéd házaséletet élt vele éveken keresztül. A festmény tiszta, áttekinthető és hiteles állapotot mutatott be, a dolgoknak ezen állása azonban a legkevésbé sem volt összeegyeztethető azzal, ami az imént történt, legalábbis Hawke logikája szerint. Ügy érezte magát, mintha két világ között lebegne, vagy mintha most ébredne fel. Vajon mi a valóság? Az a szivárványszínű látomás a nappali szobában, vagy ennek a képnek a festett valósága? Hirtelen ötletnek engedve a lépcsőházba ment, és felszaladt a legfelső emeletre. A manzárdban volt a személyzet lakhelye, három apró hálószoba, lejtős tetővel, egyszerűen bebútorozva. Ahogy lejjebb ment egy emelettel, bejutott a gazdagok világába. Itt voltak a gyerekek hálószobái. A legkisebb fiú szobájában annyi játék volt összezsúfolva a polcokon, annyi kisvasút, kitömött játékállat, társasjáték, hogy elegendő lett volna egy egész árvaház számára.

Még lejjebb egy emelettel Paul Winter és Frieda külön hálószobái voltak. A férfi szobája faburkolatú volt, tömve könyvekkel. A magas ágyat pompás barna terítő fedte, az éjjeli asztalkán három rézsarkú, bőrkötéses könyv hevert: Marcus Aurélius, Shakespeare, és Montaigne értekezései franciául. Hawke gyanakodva végiglapozta a könyveket; mindhármon látnivaló volt, hogy sokat forgatták, számos helyen ceruzával aláhúzták a sorokat. És ez volt az a tényező, amit Hawke már sehogyan sem tudott megbocsátani. Az, hogy Paul Winter, ez a szürkebajszú

95

kísértet, birtokában tartja Friedát, hogy négy egészséges gyermeket nemzett vele, és nagyon gazdag; ez Hawke szemében megfelelt a dolgok fennálló rendjének. Az azonban már vérig sértette, hogy Paul Winter egyúttal értelmes, művelt ember is.

Utoljára Frieda szobájába ment be. Ahogy kinyitotta a kettős ajtót, és belépett a rózsaszínű és kék, ovális szobába, megcsapta orrát az a különös, tiszta, könnyű kankalin-illat, amit egyedül csak Friedán érzett.

És ahogy ott állt, Frieda Winter hálószobájában, egyszerre csak eszébe jutott Ferdie Lax. Megvan már, mit kell csinálnia este hatkor. Hiszen megbeszélte, hogy együtt vacsorázik azzal az alacsony homlokú hollywoodi ügynökkel, aki teljesen olyan, mint egy papagáj.

Ahogy kiért az utcára, megállt, és fölnézett Winterék házának homlokzatára, a kormosszürke kőfalra. Kiszámította, melyik lehet Frieda hálószobájának kerekded ablaka. Aztán lesétált a Fifth Avenue-n, viseltes düftinkabátjában, hajadonfőtt, kezét a zsebeibe süllyesztve, két nagy könyvvel a hóna alatt. A sugárúton végigsöprő, metsző északi szél, röpdöső újságlapok, örvénylő hó és por között hajtotta előre.

4.

Ferdie Lax a St. Regis szálló előtt utánamászott a taxiba, kényelmesen hátradőlt, és tömzsi lábát Hawke repedezett, öreg bőröndjére rakta.

-- Sajnálom, hogy nem vacsorázunk együtt, no de sebaj, majd legközelebb.

-- Nézze, Lax úr, nem kell engem kikísérnie a repülőtérre, van még annyi időm, hogy igyunk valamit itt a bárban.

-- Nekem nem esik nehezemre. Meg ott kevésbé zavarják az embert. A newarki repülőteret mondta? Menjünk csak. -- Elégedetten dörmögött. -- No, lássuk! Itt van magánál a szerződés?

Hawke kihúzta zsebéből a papírköteget. Az ügynök gyakorlott ujjakkal szétnyitotta a gépírással kitöltött, hosszú, nyomtatott űrlapot. Aztán, miközben a kocsi neki-nekilendült, majd megrekedt a sűrű forgalomban, figyelmesen elmerült a szerződés tanulmányozásában.

96

-- Hányan olvasták el a maga könyvét?

-- Talán hatan a Prince House-ban.

Lax elővett két gyűrött, telegépelt papírlapot a felsőkabátja belső zsebéből:

-- Egy filmproducer valahogy hozzájutott a könyvének a kivonatához. Mit szól hozzá?

Hawke beleolvasott a szövegbe, és az agyát egyszeriben elöntötte a düh:

-- Ez ostoba zagyvaság! Piszkos kontármunka.

-- Az üzleti életben minden megesik. A Prince House-ban valakinek eljárt a szája, talán párezer dollár is gazdát cserélt, és így valaki hozzájutott ehhez a szinopszishoz. És persze az illetőt egyedül csak az érdekli, hogy kifizetődő lenne-e filmre vinni a könyvet. No, jó. De ha ez a kivonat annyira elferdíti a regényét, miért nem mondja el nekem maga a tartalmát, hitelesen?

Hawke kinézett a kocsiból, végigpillantott a kormos bérházakon.

-- Hogyan? Most, amíg kiérünk a repülőtérre?

-- Miért ne? Próbálja meg! Még jól jöhet majd ez.

Hawke a történet közepénél tartott, amikor a taxi odaért a repülőtérhez. Ideges volt, bosszankodott.

-- Hülyeség az egész. Bele sem kellett volna kezdenem. Csak elsiettem, összekevertem az egészet.

-- Ugyan már, rengeteg időnk van még. Elrepülök magával Lexingtonba.

Lax kiszállt a kocsiból, elhárította Hawke meghökkent tiltakozását, és kifizette a taxit. A jegypénztárnál egy határozott fellépésű légikisasszony gondjaiba vette őket, átvette Hawke táskáját, majd egy mellékajtón kivezette és még mielőtt a többi utast szólították volna, betessékelte őket a gépbe.

-- Mi ez? -- kérdezte Hawke meglepetten. -- Lemondta az európai utazását?

-- Nem. De van még időm bőven, amíg a hajó kifut. A poggyászom már a hajón van.

-- És most énmiattam utazik oda-vissza Lexingtonba?

-- Miért ne? A repülőgépen éppen olyan jól elbeszélgethetünk, mint bárhol másutt. Ennyi az egész. Folytassa csak az elbeszélést! Tehát, a nagynéni hirtelen megjelenik az esküvőn . . .

97

Hawke körülnézett az üres repülőgépben, amelyben friss, szagtalanító fenyőillat terjengett:

-- A nemjóját, úgy érzem magam, mintha én lennék az elnök, vagy valami hasonló!

-- Ha valaki sokat utazik, ismerősként üdvözlik a repülőtéren. No, hát mondja csak! Eddig nagyon érdekes volt.

Hawke újra belemelegedett az elbeszélésbe, és tovább folytatta akkor is, amikor az utasok már beözönlöttek a gépbe, és elfoglalták a helyüket. Éppen a történet végére ért, amikor a gép a levegőbe emelkedett, és az utolsó jelenetet már hangosan kiabálva kellett elmondania, hogy túlharsogja a négy motor berregését. Lax behunyt szemmel hallgatta, olykor-olykor bólintott. A gép elérte az utazómagasságot, kialudtak a figyelmeztető fények. Lax fél kézzel kikapcsolta a biztonsági övet, a másik kezével pedig cigarettát dugott a szájába.

-- No, hát mit gondol, milyen esélyeim vannak a film terén? kérdezte Hawke, rosszul megjátszott közömbösséggel.

Lax puhán összekulcsolta az ujjait kis, hordószerű hasán, és összehúzott szemmel nézte Hawke-ot:

-- Egy regénynek nincs szabott ára. Röviden szólva, két lehetőség nyílik a maga számára: vagy megpróbálja eladni készpénzért, mielőtt a könyv még megjelenik, vagy vár, és az egészet a könyv sikerére teszi föl.

-- Meg tudná mondani nekem, milyen árat kaphatnék érte most rögtön?

-- Igen. Persze csak úgy tájékoztatásul. Mit szólna huszonötezer dollárhoz?

-- Nem valami sok -- mondta Hawke csalódottan.

-- Meg kell mondanom magának, Hawke, az az érzésem, minél tovább beszélgetünk, maga annál nagyravágyóbb lesz.

Hawke beismerően elvigyorodott:

-- Nézze, Lax úr, amióta elkezdtem írni, mindig is azt hittem, hogy nincs nehezebb dolog a világon, mint bejutni az irodalmi életbe. Könyvekben, folyóiratokban egyébről sem írnak, mint hosszú, évekig tartó hiábavaló kilincselésről, visszautasító levelekről, miegymás. A Greenwich Village sörözőiben is csak erről beszéltek a fiatal írók. Még két héttel ezelőtt is hittem ebben. A tengerészettől, a Csendes-óceánról színdarabokat küldözgettem New Yorkba, amelyek rendre visszaérkeztek, udvarias levelek

98

vagy egyszerűen, nyomtatványok kíséretében. Aztán megírtam ezt a regényt, és fogalmam sem volt róla, kihez forduljak vele, de szerencsére Karl Pry kandallója füstölt, így aztán megismerkedtünk, és ő elvitte a könyvemet a Prince House-ba, ahol azonnyomban leszerződtek velem. A mendemondák tehát úgy összeomlottak, mint egy kártyavár.

Lax nevetett, és a mellettük elhaladó légikisasszonytól kávét kért.

-- Helyes. És mennyit kapott kézhez ezért a könyvért?

-- Ötezer dollárt.

-- Csekket kapott ötezerről?

-- Olvasta a szerződést -- mondta Hawke, kissé ingerülten. Ötszáz dolláros részletekben kapom meg.

-- Éppen erről van szó. Ötszáz dollár kifizetett készpénzért Jay Prince kiadja a maga könyvét, amin két évig dolgozott. Mert eddig csak ennyit kapott, igaz? A többit a Prince House kilenc részletben fizeti, méghozzá meglehetősen ingatag feltételek mellett. Mert hogy értik vajon azt a feltételt, hogy „amennyiben az újabb könyv írása kielégítően halad"? Lehet, hogy fizetnek, lehet, hogy nem. És tudatában van maga annak, hogy egyszerre három könyvet kötött le, nem egyet? Jay Prince ötszáz dollárért megvásárolta három könyv megfilmesítésének a jogát, egy olyan embertől, akiből úgy néz ki, jelentős író lesz. Ami pedig azt illeti, igaz, hogy szinte lehetetlen az irodalmi életbe betörni. Sokan szeretnének írni, de nagyon kevesen értenek hozzá. Maga csakis azért tudta leküzdeni az akadályokat, mert olyan árucikket kínált föl, ami piacképesnek látszik. Nagyon is előnytelen szerződést kötött a Prince House-zal, és ha lenne rá mód, egyszerűen össze kellene tépnie. Csakhogy már aláírta. Nagy kár! Jay nyilván befolyásolta magát, pedig maga, mint új író, kedvező helyzetben volt, alkudhatott volna, de Jay gyakorlatilag lekötelezte magát, mielőtt még kiadta volna a zsebéből az ötszáz dollárt. Miért volt magának olyan sürgős, hogy aláírja azt a szerződést? Miért nem mutatta meg ügyvédnek?

-- Egyáltalán nem vagyok róla meggyőződve, hogy olyan előnytelen ez a szerződés. Hiszen amit maga ingatag feltételnek mond, az számomra nem jelent semmit. Ügy fogok haladni az új könyvemmel, hogy olyat még nem láttak. Ami pedig a megfilmesítés jogát illeti, azt a szerződésben egy nyomtatott szakasz szabá-

99

lyozza. Még csak nem is úgy töltötték ki géppel. Feltételezem, hogy a szokásos feltételeket tartalmazza.

- Hawke, én azt hittem, magának már benőtt a fejelágya! Mit gondol, mibe kerül egy szerződésblanketta kinyomtatása? Öt dollárba? A filmgyártó vállalatoknak például több száz különféle szerződésnyomtatványuk van, a legszörnyűbb záradékokkal. Ha az ember tárgyal velük, első dolga az, hogy legalább a felét kihúzza ennek a szemétnek. Prince elővette a tudatlan, kezdő írók számára fenntartott, J--2-es nyomtatványt, maga pedig szépen aláírta, és kész.

-- Ha ez igaz, akkor visszaadom neki a csekkjét meg a szerződést. Megmondom neki, hogy visszalépek.

Lax fölszegte az állat, mint egy madár, ezzel a mozdulattal igyekezett nyomatékot adni beszédének.

-- Nézze, én dörzsölt hollywoodi fickó vagyok. Aki kiadóval tárgyal, annak többnyire szüksége van egy ilyen magamfajta ügynökre. Jól ismerem én Prince-t. Ha valaki, hát én el tudom érni, hogy hatálytalanítsák ezt a szerződést, és kössenek egy tisztességesebbet. Ezt azonban haladéktalanul el kell intézni, legalább hétfőn, vagy már akár holnap. A kiadónak a filmjogokban való részesedését le lehet szállítani tíz százalékra, sőt ki is lehet zárni. Nem szabad hagyni, hogy ez ennyiben maradjon. Ha most megy vissza, az olyan, mintha nedves cementből akarna kikecmeregni: most még lehet segíteni a dolgon. De ha két hét múlva jut eszébe, a cement már kőkeménnyé dermed. Erre épít Jay, és így látja majd a dolgot a bíróság is. Akarja, hogy megpróbáljam?

Hawke érezte, hogy bele akarják rántani valamibe. Nem tudta, igaza van-e Laxnek a szerződést illetően, vagy pusztán üzleti fogás az egész.

-- De hiszen ma éjjel Európába utazik, nem? -- kérdezte tétovázva.

-- Még visszavitethetem a poggyászomat az Elizabethről, és megvárhatom a következő hajót.

-- Ez igazán kedves magától. És mennyi volna a munkadíja?

-- Tíz százalék mindabból, amit a Kegyelemkenyérennel keres. -- Majd látva Hawke habozását, folytatta. -- De hagyjuk ezt. Lássuk a következő dolgot! El akarja-e adni a könyvét a filmnek? Van egy ajánlatom a maga számára.

-- Igen? Miféle ajánlat, és kinek a részéről? -- kérdezte Hawke,

100

és a szíve hevesebben dobogott. Kezdte megérteni, miért repül vele Ferdie Lax Lexingtonba.

Az ügynök előredőlt, a térdére könyökölt.

-- Luzzatto szerződésileg lekötött egy sztárt, de két héten belül meg kell kezdenie vele a forgatást, különben elveszíti. Amennyiben megveszi egy könyv filmjogát, ez olyan lépés, amely további nyolc hétre leköti az illetőt. Ötezer dollárt ajánl magának, amit azonnal folyósítana. További tízezret kapna, amikor megkezdik a forgatást, és még tízezret, amikor a filmet forgalomba hozzák. Összesen tehát huszonötezer dollár az ajánlat.

-- Maga mit tanácsolna? Fogadjam el?

-- Hogy mit tanácsolok? Attól függ, mekkora szüksége van a pénzre. Honnét tudjam én azt?

-- Éppolyan szükségem van a pénzre, mint bárkinek, sőt talán még nagyobb. De nem akarom és nem is fogom áron alul adni a könyvemet.

-- Nézze, Hawke, én hoztam magának egy ajánlatot. Luzzattónak sem mondhatom, hogy csillagászati összeget fizessen. Maga nagyon különös ember. Énrám azonban mindenesetre számíthat. Nem hinném, hogy helytelenül tenné, ha elfogadja ezt az ajánlatot. A maga sztorija érett és drámai, de őszintén szólva az a benyomásom, hogy filmen meglehetősen nyomasztóan hatna.

-- Tegyük fel, hogy Luzzatto ki sem hozza a filmet. Akkor nem kapok többet, mint ötezer dollárt.

-- Három év múlva a filmjog visszaszáll magára, és mindenesetre gazdagabb lesz ötezer dollárral.

Hawke lenézett a kis emberre, Lax pislogva ült a helyén, mint madár az ülőrúdon. Hakwe letört volt, és sértve érezte magát szerzői mivoltában. Lelke mélyén mindig azt hitte, hogy a megfilmesítés joga az a gazdasághoz vezető titkos létra, az írók életének új tényezője, amit Scott, Dickens és Twain még nem ismert. Az ajánlat egyszerűen nyomorúságosnak tetszett előtte. Csapdát sejtett benne, és nem akarta másodszor is megjárni, mint a Prince House szerződésével.

- És alá kellene írnom valamit?

-- Nekem az is elég, ha kezet ad rá. Aztán ha megfelel magának, ahogy intézem ezt az ügyet, akkor együtt dolgozunk, ha meg nem, akkor visszacsináljuk az egészet, és megint kezet rázunk. És amennyiben úgy látom, hogy kiadói kérdésekben konzultálnom

101

kell egy keleti ügyvéddel is, az is az én dolgom, az magának nem kerül külön semmibe.

-- Hadd gondolkodjam rajta.

-- Gondolkodjék csak, ameddig tetszik. Még valamit mondanék magának. Többek között azért megyek Európába, hogy találkozzam Hemingwayjel, Huxleyval, Thornton Wilderrel. Én nem színészeket képviselek, hanem írókat. Némiképp ismerem őket, és úgy vélem, magára ragyogó jövő vár. -- Ezzel behunyta a szemét, és hátradőlt az ülésen.

Hawke feszengett, fészkelődött. Élete első jelentős üzleti elhatározásával állt szemközt, és zavarban volt. Nem tudta, kiben bízzék, kihez is fordulhatna. Ha Lax igazat beszél, akkor Prince, a kiadója már meg is kopasztotta. De hát mondott-e valaha is igazat valaki, aki Hollywoodból jön, kiváltképp egy ügynök? Ötezer dollár rengeteg pénz, és csak ki kellene nyújtania érte a kezét; megkapná cakompakk, semmi részletfizetés. És mégis, vacak huszonötezer dollárért oda a megfilmesítés joga! Hol van ez a nagy pénztől? Hiszen milyen hosszú ideig, milyen keményen dolgozott ezen a könyvön, és mennyire a szívéhez nőtt.

Eszébe ötlött, hogy Jeanne Greent kellene megkérdeznie. Jeanne-t, persze, és nem Winternét, hiszen Winterné a New York-i felsőbb rétegek titokzatos tagja, és az ő apró-cseprő gondjai nyilván csak untatnák őt. Jeanne viszont a magafajtájúak közül való, és amúgy is jóindulattal viseltetik az írók problémáival szemben. Csakhogy sem Jeanne, sem Winterné nem voltak kéznél. Laxnak pedig választ kell adnia Luzzattónak, még mielőtt Európába hajózna. És ilyen körülmények között esetleg végleg elszalasztja azt a lehetőséget, hogy pénzt kapjon a megfilmesítés jogáért. És Lax azt állítja, hogy a könyv „nyomasztóan" hatna filmen. Hawke-ot egészen dühbe hozta ez a megállapítás, állandóan ez járt a fejében.

Felharsant a légikisasszony hangja:

-- Washingtonhoz közeledünk, tizenöt perc múlva földet érünk. Kérjük bekapcsolni a biztonsági öveket.

Lax kinyitotta a szemét:

-- Máris? Ügy jöttünk, mint a szélvész. Tulajdonképpen itt is kiszállhatok, és visszamehetek. Ügy indulnak innét New Yorkba a gépek, mint a földalatti.

102

Hawke nagyot fújt elkeseredettségében. Csak néhány perce maradt, hogy döntsön egy csomó létfontosságú lépésben. Azt mondta:

-- De hiszen még semmiben sem állapodtunk meg.

-- Gondolkozzék csak nyugodtan. Elmehetek Lexingtonig is.

A repülőgép oldalra dőlt, kanyarodott. A sötét ablakon keresztül hirtelen lámpákból álló szőnyeg bukkant elő, és Hawke meglátta a fényárban úszó Kapitóliumot, amely távolból akkora volt, mint egy aprócska játékszer.

És Hawke ebben a pillanatban határozott:

-- Hát akkor megmondom, mit csinálok. Visszautasítom az ajánlatát.

Lax rápislogott:

-- Igazán?

-- Igen. Számomra egyedül az ötezer dollár látszik benne biztosnak. Ez ugyan sok pénz egy Kentucky hegyeiből New Yorkba szakadt ismeretlen firkásznak, de nem hiszem, hogy elég magas ár lenne a regényemért.

Lax lomhán, szinte atyaian elmosolyodott:

-- Hát jó. Megmondom Luzzattónak. Szorul szóra.

-- A szerződésem ügyében pedig én magam fogok beszélni Prince-szel -- mondta Hawke. -- Nagyra becsülöm a tanácsait. Azt hiszem, Prince belemegy a módosításokba, legalábbis a józan ész határain belül.

Az ügynök bólintott, arcán ugyanazzal a félig pártfogó, félig helytelenítő mosollyal:

-- És biztos benne, hogy ezt saját maga akarja elintézni? Nem akarja, hogy én csináljam?

-- Nem. Feszélyezne, vagy ha úgy tetszik, túlságosan lekötelezve erezném magam, ha arra kellene kérnem, hogy halassza el európai utazását.

-- Nos, hát akkor sok szerencsét. Remélem, boldogul Jay-vel. -- mondta Lax, a legcsekélyebb neheztelés nélkül.

A repülőgép földet ért. Amikor a kifutópálya végén megállt, Lax kilépett az ülések közötti folyosóra, és kezet nyújtott:

-- Nagyon élveztem a találkozást.

-- Ugyan már, hiába tett meg egy utat. Sajnálom -- mondta Hawke.

-- Sose sajnálja! Az üzleti életben az utak néha keresztezik

103

egymást. Nem hiszem, hogy helytelenül döntött volna. Remélem, szót tud érteni majd Jay-vel.

-- Köszönöm. Sok sikert az európai utazáshoz. Adja át szívélyes üdvözletem Hemingwaynek, és mondja meg neki, hogy Arthur Hawke Hoveyból, Kentuckyban munkához látott.

-- Ezt inkább meg sem mondom neki. Miért szerezzek neki álmatlan éjszakákat? Viszontlátásra, Hawke!

104

r

NEGYEDIK FEJEZET

Arthur Hawke olyan jól ismerte Hoveyt, ahogyan csak rab ismerheti a celláját.

Hovey fából meg vörös téglából épült kis házacskái nagy összevisszaságban emelkedtek a Kentucky folyó egyik mellékága mentén, vagy egy mérföld hosszúságban, az egyik folyókanyarban, ahol a hegyek között egy kis lapos partszakasz nyúlt el. A folyó túlsó partján vezetett a vasút, és azon túl a MacDougall-hegy, amely meredeken szökött az égnek, vagy ezerkétszáz láb magasságba. Nyáron elborították a zöld lombok, télen meg barnán kopárlott. Északon és délen egyaránt erdős hegyek zárták le a tájat, és a város keleti irányban is csak egy kis darabon húzódott föl a völgy meredek partján, majd későn az erdőszélen, a temetőnél véget is ért. Hovey fölött a nap későn kelt, és korán nyugodott, ha egyáltalán kisütött. Az időjárás túlnyomórészt felhős, esős volt. A nedves, rothadó falevelek átható illata volt az a jellegzetes szag, amely Hawke-ban mindig fölidézte gyerekkorát.

Ennek a városnak csupán középiskolája volt. Csak kivételes esetekben történt meg, hogy hoveyi fiatalok egyetemre mentek, hiszen vagy három órát kellett utazniuk autón, amíg eljutottak Lexingtonba. Ezt pedig csak a tehetősebbek gyermekei engedhették meg maguknak, vagy a Hawke-féle csodabogarak, akiket a könyvek iránti egészségtelen érdeklődésük miatt iskolatársaik különcnek tartottak. Hawke középiskolai pályafutása egyszerűen pokol lett volna, hogyha történetesen nem remek baseball játékos minden szeszélyessége és megbízhatatlansága ellenére is --, és ha elsős korában nem nyer még két véres bokszcsatát Harry Toombs

105

ellen. Már a középiskolában felvette azt a szokását, hogy egyedül járjon, nem tüntetett ki senkit a barátságával és bizalmával; egészen beteges arányokban fejlődött ki benne a határozottan védekező jellegű büszkeség, a hegylakók jellegzetes jellemvonása.

Hovey lakosságát elsősorban a szénbányászat foglalkoztatta. Szinte sohasem beszéltek egyébről, kivéve a helyi középiskola sporteseményeit és az erőszakos haláleseteket. A Hovey Gazetteben mindennap megjelent egy hír arról, hogy valahol a környéken puskával intéztek el egy vitás kérdést. A kereskedők, a gépkocsiügynökségek meg a benzintöltő állomások tulajdonosai, sőt maguk a törvényszéki bírák is, mivelhogy Hovey járási székhely volt, többre becsülték a hegylakók által főzött kisüsti gabonapálinkát, mint a palackozott idegen whiskyt.

A külvilág egyébként csak akkor hallott Hoveyról, amikor heves összecsapásokra került sor bizonyos érdekvédelmi vitákban. Letchworth volt az utolsó megye Amerikában, amely nem kapcsolódott be a szakszervezeti mozgalomba. A hoveyi kereskedelmi kamara ezt a letchworthi bányászok természetével magyarázta. Ezek a bányászok valójában mind őslakók voltak, származásukat vissza lehetett vezetni egészen a függetlenségi harcokig; a későbbi bevándorlók közül nem soknak támadt kedve letelepedni a sötét hegyek között... A szakszervezeti agitátorok viszont azt állították, hogy a valódi ok a bányatulajdonosok feudális magatartása, és az a körülmény, hogy még a törvény is az ő kezükre játszik. A lexingtoni bányaipar ugyanis gépesítés szempontjából messze elmaradt a többi szénlelőhelyektől. Gyengén hasznosítható terület volt ez, és a szakszervezet által megállapított kollektív bérrendszer napfényre hozta volna, hogy a bányászat ebben a megyében nem rentábilis, tehát a tárnákat be kellett volna zárni. Ezért aztán sem a tulajdonosok, sem a munkások nem kívántak csatlakozni a szakszervezethez. A szakszervezeti agitátorok viszont nem voltak képesek megérteni ezt, és a letchworthiak olykor a bányatulajdonosok, olykor meg a bányászok -- puskagolyóval próbálták meggyőzni őket. A dolgoknak ilyen rendkívül egyszerű elintézése jellemző volt Hoveyra. Hawke anyja is erősen hajlott az ilyen, rövid úton való megoldások felé, és bizonyos mértékig maga Hawke is.

Hoveynak ezek az egyéni vonásai akkor kezdtek elhomályosulni, amikor a háború után híres fővárosi cégek fióküzleteket nyi-

106

tottak a városkában, és szupermarketek létesültek. A mozi, a rádió meg a nagy nemzeti magazinok hírül adták, hogy mi folyik az Egyesült Államok többi részében. Hovey rájött, hogy mennyire el van maradva mindentől. A fiatalabb üzletemberek kereskedelmi kamarát alapítottak, amelynek az volt a célja, hogy Hovey t a többi amerikai város színvonalára emelje. Ez a kereskedelmi kamara sokatmondó plakátokkal ragasztotta tele a főutcát: „Szeretünk Hoveyben élni!"

Fenéket szerettek, dünnyögte Hawke, ahogy a bíróság épülete előtt leszállt az autóbuszrpl. A nagy fák alatt, a fűben magyallombbal és műanyag csengettyűkkel díszített kertben ott állt a kereskedelmi kamara egyik plakátja. Hawke fáradt volt, és rosszkedvű, mert a lexingtoni autóbusz-végállomáson teljesen kimerült, összetörődött, amíg bóbiskolva várta az összeköttetést Hovey felé.

Most már nem esett annyira az eső, így hát gyalog ment végig a főutcán, a viadukt alatt, majd befordult a High Streetre. Amikor elhaladt a középiskola előtt, valami arra indította, hogy lépjen be az épületbe. Az iskolában ilyenkor téli szünidő volt, a kaput azonban nem zárták be. A csendes, üres folyosó tele volt aggatva csillogó karácsonyi dekorációval. Hawke cipősarka hangosan kopogott a zöld kőpadlón. Bekukkantott a 107-65 terembe, ahová annak idején franciaórára járt. Az ablakredőnyök le voltak húzva, az írópultos támlásszékek szabályosan, glédában álltak. A táblán még most is ott álltak egy szociológiai vizsgálat megállapításai, biztos női kézírással. Az utolsó pontból kiérződött, hogy a tanár némi ingerültséget táplál a hoveyi élettel szemben, és valószínűleg nem fog Hoveyben megöregedni:

D) A hegyvidéki területeken a középiskolai tanulók tanulmányi eredménye messze az országos átlag alatt marad,

1. mert rosszultápláltak, és öröklött tulajdonságaik nem kielégítőek,

2. mert át vannak itatva egy elmaradott társadalom előítéleteivel és téves fogalmaival,

3. mert a városi civilizációtól elzárt közösségekben a műveltséget kevésre becsülik,

4. mert a fejlődésben elmaradt területeken magas a szellemi fogyatékosok és a gyengeelméjűek százalékaránya.

107

Legalul pedig egy diák nagy, gyerekes írásával ez állt: 5. mert az oktatás színvonala alacsony.

Hawke hangosan fölnevetett. „Egy-null a tanulóifjúság javára" -- gondolta.

Otthona két utcával odébb volt, a High Street legmeredekebb részén, ahol az utca kanyarodott egyet, és a kis előkerteket teljesen ellepte a gaz. Anyja megint elhalasztotta a ház tatarozását; milyen ütött-kopottnak látszott az épület, és milyen kicsi volt! Megállt a ház előtt, és bosszankodva látta, hogy az újságkihordó fiú, régi rossz szokásához híven, ismét a tornác tetejére dobta az újságot. Három összetekert újság feküdt átázva, dohosán a vörös zsindelyeken. A tornác teteje alacsonyan volt, és ahogy a fiú végigbiciklizett a meredek utcán, hanyag dobása gyakran az ajtó helyett a tornác tetejét találta el. Hawke-nak számtalanszor föl kellett másznia az újságért. Egyszer emlékezetes bokszpárbajt is vívott egy hatalmas, Béka nevű újságkihordó fiúval, és most elégedett vigyorral gondolt vissza rá, hogy ő volt a nyertes. Az a srác nem is dobta többé a tetőre az újságot.

-- Arthur, az isten szerelmére, mi jut eszedbe, hogy ebben az esőben fölmászol a háztetőre? Elment az eszed, nagy ember létedre? Gyere, fiam, befelé!

Anyja természetesen fekete ünneplő ruháját viselte. Kezét a kötényébe törülve nézett rá, négyszögletes, acélkeretes szemüvegén keresztül, és összeráncolta az orrát. Hawke akkorát sóhajtott, mintha egy zongorát készülne a hátára emelni, leugrott a tornácra, és kötelességtudóan megölelte az anyját. Aztán belépett a homályos, kicsi házba, amely mindig kisebbnek tűnt fel számára, valahányszor hazajött; az öreg bútorok között azonban most egy prospektus után hozatott vadonatúj, rikító zöld heverő és egy hozzáillő zöld karosszék állt a nappaliban.

-- Tyűha, új bútor! Ez igen!

-- Hát tudod a régi heverő már majdhogy szét nem esett. Négyszer áthúzattam, ennél többet nem is kívánhat az ember egy bútordarabtól.

Nővére, Nancy szaladt lefelé a lépcsőn, és szó nélkül a nyakába borult. Színtelen teremtés volt, elmúlt már harminc éves, a dereka meg a bokái kissé vaskosak voltak. Hasonlított a bátyjá-

108

hoz, arcvonásai éppen olyan erősek, szélesek voltak, mint Hawke-éi, de vonzó, kicsi szája volt, és az álla nem ugrott előre, mint a férfié. Imádta Arthurt, ezt mindketten tudták, de soha egy szóval sem említette volna meg ezt egyikük sem.

-- No, hadd nézzelek! Egek, hogy meghíztál!

Hawke-né rögtön az ebédlőbe vezényelte őket, és behozta a gőzölgő, sűrű levest egy óriási tálban, amely a bordó fűzfalevélmotívumos ünnepi készlethez tartozott. Hawke megörült a levesnek, és farkasétvággyal esett neki. Ezért érdemes volt hazautaznia, gondolta, és már nem is bánta, hogy itt van.

-- Kenyeret is egyél, fiam!

Hawke belevágott a friss kenyérbe, azzal a csontnyelű késsel, amelynek pengéje a sok élesítéstől ív alakban elvékonyult. Ráncos tarajú kenyér volt, a Wertzék pékségéből, az a kenyér, amin felnőtt.

-- Jól van, fiam, egyél csak kenyeret, ez aztán tisztességes kenyér, ilyet New Yorkban úgysem kapsz.

-- Az már igaz, mama.

Hawke-né szemei derűsek voltak, négyszögletes arcának határozott vonásai elevenek, mosolygósak, mindig kész volt a tréfára, de az üzleti tárgyalásokra és a vitatkozásra is. Hawke úgy vélte, hogy az anyja nagyon szép, amikor mosolyog. Mindig is ezt gondolta.

-- Olyan csöndes vagy, Art -- mondta Nancy.

-- Hagyd csak enni. Látod, fáradt és éhes. Hawke megpróbálta elhessegetni a rosszkedvét.

-- Igaza van Nancynek, beszélgessünk. Az anyja viszont megszólalt:

-- Arthur, nem szeretem, ha hagyják kihűlni a drága ételt. Fogadok, most eszel először egy valamirevaló levest, amióta elmentél hazulról. Ott északon még főzni se tudnak.

-- Ugyan, mama, maga még nem is volt északon, honnan tudná! A helyzet az, hogy lényegesen jobban főznek, mint délen.

-- No, még majd el is hiszem! Nekem ne mondd, hogy északon is kapsz ilyen levest! -- csattant föl Sarah Hawke. -- Nézd csak, Nancy, hogy falja. Megéri azért, hogy egyszer-egyszer hazajössz, és megeszel egy tányér igazi levest, amiben hús is van, igaz-e, fiam? Csak legyen az embernek szíve húst tenni a levesbe, ez a titka az egésznek. A levesfőzésnél nem lehet takarékoskodni. Meg

109

aztán friss zöldség kell bele, amit az ember kinn szed a kertben. Én mondom neked, a leveskészítéshez érteni kell.

Ez a bevezetés anyja hosszabb szónoklatait szokta megelőzni. Hawke gyerekkora óta ismerte a szöveget, és hogy elejét vegye, odaszólt a nővérének:

-- Nancy, mondjátok hát el, mi történt ott fönt, Edgefieldben?

-- Hagyd csak enni -- szólt rá Nancyre Hawke-né. -- Art, nem tudsz nyugton maradni legalább ebéd alatt?

-- Én a könyvedről szeretnék hallani, Arthur -- mondta Nancy, és mohó kíváncsisággal nézett rá, mint megérkezése óta szüntelenül. -- Mondj el nekünk mindent. Milyen a Prince House? Találkoztál már híres írókkal?

-- Ugyan, Nancy, a szerzők nem lebzselnek a kiadóban. Otthon ülnek, és dolgoznak, vagy legalábbis így volna rendjén.

-- Hovey afféle eldugott porfészeknek látszik most, New York után, igaz?

-- Nem is csak Hoveyról van szó. -- Hawke újabb szelet kenyeret vágott magának. Való igaz, hogy ilyen kenyeret nem sütnek New Yorkban. -- Tudod, amikor Lexingtonban leszálltam a repülőgépről, és meghallottam a táj szólást, megéreztem a levegő szagát -- mert itt a levegőnek illata van, és ha New Yorkba hoznál belőle egy tartállyal, és kieresztenéd a szobámban, azonnal észrevenném, hogy otthoni levegő -- egyszóval, amikor megérkeztem Lexingtonba, a szívem egészen összeszorult. New York szörnyű hely, de az ember ott az élet sűrűjében él és jól érzi magát.

-- No, remélem, most majd megnyugszanak az idegeid, fiam mondta Hawke-né. -- Jó levegőre, házikosztra, nyugalomra van szükséged egy pár hétig. Szedj fel egy kis színt az arcodra, hiszen olyan fehér vagy, mint egy lisztesmolnár. Fogadok, hogy New Yorkban mindenki ilyen tésztaképű. Eszel még egy kis levest?

-- Kávét kérek, mama -- Hawke elővette a szivartárcáját, és nagy lelki nyugalommal rágyújtott.

-- Uram irgalmazz -- mondta Hawke-né, orrát fintorítva. Még mire nem szoksz rá? Akkora ez a szivar, mint egy buzogány, egy lovat agyon lehetne ütni vele. Mibe kerül?

-- Pontosan hetvennyolc cent darabja, mama.

no

Hawke-né kiment a konyhába, és közben csak mondta a magáét:

-- Ügy látom, neked is viszket a zsebed, ha pénzed van, akárcsak apádnak. Csak tudnám, mi élvezet van abban, hogy az ember elfüstöljön egy egész dollárt. Nem is lehet jóízű, még a szaga is avas.

-- Remek szaga van -- mondta Nancy. -- Pompás, érett szaga van.

Hawke-né bekiáltott a konyhából:

-- Arthur, igazán ötezer dollárt kaptál a könyvedért?

-- Igen, mama. De ez csak előleg a részesedésre.

-- Értem én, értem -- mondta Hawke-né, miközben behozta a gőzölgő kávét. -- Azt hiszem, jobban értek a részesedéshez, mint te. Könyvhaszon-részesedés vagy bányajogjáradék, egyre megy.

Mosolyogva átölelte a fia széles vállát.

-- Mondhatom, nagyon büszke vagyok rád, Arthur. Csak az bánt, hogy ilyen ványadtan nézel ki. Tudom, erős vagy, mint egy bivaly, de hát volt az a baleset, jobban kellene vigyáznod magadra.

-- Jól van, mama. De most már jó lenne, ha elmondanád, miről is van szó.

-- Majd odaadom neked Grain bíró feljegyzését, azon jobban kiigazodsz, mint az én szavaimon. Jól tennéd, ha áttanulmányoznád, mert ma délután el kell mennünk a Hawke Testvérek irodájába. -- Ezzel Hawke-né bement a nappaliba, és előhozott egy barna dossziét.

-- Jaj, csak azt ne! -- nyögött fel Hawke. -- Még hogy a Hawke Testvérek! Mama, csak nem valami átkozott családi perpatvarról van szó megint? Ezért hívtál haza? Istenem, hát ennek soha nem lesz vége!

Hawke-né az ebédlőasztalra tette a borítékot.

-- Olvasd csak el, mielőtt elkezdenél gorombáskodni. Olvasd csak el, mit állít Harry Grain. De arra is gondolj, hogy amit mond, az valószínűleg a teljes igazság. Nincs ebben a városban senki, aki ne tartana a Hawke Testvérektől. De mindenkinek el kell ismernie, hogy a követelésem jogos. Kértem Craint, hogy egyszerű nyelven, érthetően fogalmazza meg. Olvasd csak el most rögtön, mert egy órára ott kell lennünk. -- Belemarkolt a fia sűrű hajába. -- Megyek, elmosogatok. De fiam, vagy vágasd le

ni

a hajad, vagy csapj fel muzsikusnak, mert ez így nem megy megcsókolta Arthur fejebúbját, és kiment.

Hawke kelletlenül kinyitotta a dossziét, és elkezdett olvasni.

„Memorandum a White Branch-dűlő, Frenchman-hegyhát ügyében.

Jelen okirat egy körülbelül 93 holdnyi földdarab bányászati joga körül fölmerült vitának összefoglalása, mely földdarab Sarah Hawke birtokában van, aki azt mint haszonélvező kezeli fia, Youngblood Hawke részére. A megyeházán nyilvántartott, a teljes tulajdonra vonatkozó szerződés szerint a földet 1921. május 27-én vásárolták meg John Crewestől.

1914. január 8-án, hét esztendővel ezt megelőzően John Crewes ennek a földdarabnak a bányászati jogát eladta a Battle szénbányatársulatnak. Ez a cég pedig 1935. augusztus 2y-én eladta ezeket a jogokat a Hawke Testvérek szénbányásztársaságnak. A Sarah Hawke-val kötött adásvételi szerződésből azonban nem tűnik ki, hogy a bányajogot illetően a vevőnek nem lehet követelése. Talán előrehaladott szenilitása következtében John Crewes nem közölte Hawke-nével, hogy a bányajogot előzőleg már eladta. Crewes ebben az időben már kilencvenhét esztendős volt. Hawke-né pedig sohasem ellenőriztette a jogcímét, és nem volt annak tudatában, hogy nem birtokolja a bányajogot. I94i-ben, mivel a háborús időkben felemelkedett a szén ára, az edgefieldi körzetben is rentábilissá vált a szén kitermelése. A Hawke Testvérek cég belterjes szénbányászatot folytatott a Frenchman-hegyháton, ahol a vitás földdarabon kívül még háromezer holdnyi területen birtokolja a bányászat és a felszíni fejtés jogát. A Hawke Testvérek cég több százezer tonna szenet bányászott ki'ezen a területen, beleértve a vitás földterületet is, és noha a pontos adatok ismeretlenek, annyi biztos, hogy a kitermelés veszteséges volt a magas teherautó-fuvardíj miatt, vízproblémák, bányalég, az utakon esett vízkárok stb. miatt. A bányászást i943-ban beszüntették.

Hawke-né 1946 decemberében a kérdéses földön járva rábukkant egy vájatra, amelyet nyilván ezekkel a munkálatokkal kapcsolatban tártak fel, és a kutatás eredményeképpen megállapította,

112

hogy a vajat szénbányászástól származik. Ennek következtében törvényes jóvátételt igényel.

Világos, hogy a Crewesszel kötött szerződés alapján semmi követelnivalója nem lehet. De 1927 szeptemberében Hawke-né megvásárolt egy pro forma ingatlanátruházást is, amelyet soha nem érvényesített jogcímen a Pine Mountain Company vásárolt föl annak idején, hogy alátámassza jogcímét az ezen a vidéken birtokolt földekre. Hawke-né vásárlása jogi formalitás volt, amelyet én tanácsoltam neki annak idején, és nem került többe, mint az okmánybélyegek meg a legépeltetés költségei, körülbelül öt dollárba. Felmerülhet az a jogi körülmény, hogy mivel ez régebbi jogcím volt, Hawke-né igénye a feltételezettnél megalapozottabb lehet. Mindazonáltal számítani kell arra, hogy az elbirtoklás ténye és az előzőleg meghozott végzéssel szembenálló igény bejelentésének lehetetlensége ezt a követelést megsemmisíti.

Lényegileg tehát a tényállás az, hogy az eladó, Crewes becsapta a vevőt, Hawke-nét, aki tizenöt esztendőn keresztül abban a tévhitben élt, hogy (fia, Arthur gondnokaként) tulajdonosa egy bányászati jognak, amely voltaképpen másnak a birtokában volt. Pert indítani tehát nem ajánlatos. Tekintettel arra, hogy az ügyben családi kapcsolatok, rendkívüli körülmények, továbbá az a tény is közrejátszanak, hogy Hawke-né álláspontja bizonyos érvekkel alátámasztható, a helyes útnak itt kétségtelenül az mutatkozik, hogy a Hawke Testvérek valamiféle ésszerű kártérítést fizessenek Hawke-nénak az ügy végleges rendezése érdekében.

Harold Grain"

Hawke türelmetlen mozdulattal összecsukta a dossziét.

-- Tehát a mamának itt az égvilágon semmi esélye nincs, Nancy. Az ügy lényege egyszerűen annyi, hogy valami ravasz vén hegylakó még huszonöt esztendővel ezelőtt megkopasztotta. Harry Grain csak azt állítja, hogy Glenn Hawke-nak könyörületből adnia kell neki valamit. -- Két lépcsőfokot ugrott egyszerre, úgy szaladt föl az emeletre, és hadonászott a dossziéval. -- Az isten szerelmére, mama! -- Az anyja régi fürdőköpenyében állt a hálószobában, és hosszú, szürke haját fésülte. -- Elolvastad ezt a feljegyzést, mielőtt engem idehívtál?

-- Nem, Grain bíró ma reggel küldte el. Tegnap kértem meg, hogy készítse el.

-- De mama, neked semmi, de semmi követelésed nem lehet ebben a dologban. Crewes becsapott, és kész.

-- Én nem értek az egészhez, fogalmam sincs róla, mit jelent az az elbirtoklás, meg a többi. Te talán tudod?

-- Én nem, de Grain bíró nyilván tudja.

-- Harry Grain nem ér egy fabatkát sem -- mondta Hawke-né. -- Ne dőlj be neki. Idegen ügyvédre van szükségünk, mert ebből az ügyből meglásd, pénz lesz. Grain még csak ott sem akar lenni a mai megbeszélésen, azt mondja, légcsőhurutja van és nem érzi jól magát. Be van gyulladva.

-- Mama, Harry Grain negyven éven át foglalkozott földjogi ügyekkel Hoveyban. Itt egyszerűen az történt, hogy te azt hitted, bányászati jogot veszel, holott nem azt vettél. Nem tudod ezt megérteni?

-- Ugyan, menj már! A háborúban ott helyben, a bányánál több mint négy dollárt adtak a szén tonnájáért. Márpedig az az én szenem volt, és én nem hagyom a jussomat. Ügy értem persze, hogy a te szened volt. Hát most te se hagyd annyiban, fiam! Apáddal is az volt a baj, hogy nem volt ínyére a küzdelem, csak a sört nyakalta, meg olvasott.

„Ne hagyd annyiban" -- Hawke emlékezett rá, apját is ezzel piszkálta mindig az anyja, úgy, hogy az öreg gyakran ordítozva menekült el hazulról, és most érezte, hogy benne is az a gyomorfacsaró harag szökik fel, amit az apja érezhetett százszor is. Tudta, hogy teljesen értelmetlen lenne az anyjával vitatkoznia. Még soha nem fordult elő, hogy Hawke-né, ha egyszer állást foglalt valamiben, megváltoztatta volna a véleményét. A dossziét anyja öltözőasztalára tette, és ledübörgött a lépcsőn, Nancy az előszobában állt, éppen a kabátját vette fel.

-- Vissza kell mennem a bankba -- mondta, szeretetteljes, kissé évődő pillantást vetve rá. -- Sajnos nem tudlak szórakoztatni. De hadd kérdezzek tőled valamit! Találsz te valami kifogásolnivalót abban, ha egy férfi parókát hord?

Hawke értetlenül összehúzta a szemét erre a meglepő kérdésre:

-- Parókát? Tudtommal a tizennyolcadik században viselték utoljára. De azt hiszem, nem találok benne kifogásolnivalót. Miért?

114

-- Ó, semmi, semmi! Van egy új ember a bankban, eléggé rokonszenves, csak valami szörnyű, barna parókát hord. Rá se bírnák nézni egy ilyen emberre. Hát jó mulatást a Hawke Testvéreknél! Jó lesz, ha viszel egy zsákot magaddal, hogy elhozhassátok a milliókat.

Nancy kuncogva kiment a házból.

-- Te Arthur -- kiáltott le Hawke-né. -- Borotválkozz meg és végy tiszta inget. Nem szeretném, ha az emberek afféle Greenwich Village-beli csavargó írónak tartanának.

Hawke fölcammogott a lépcsőn, és arra gondolt, hogy milyen, de milyen messze van innen a Prince House, Frieda Winter meg Jeanne Green. Újra benne van a szürke csapdában. De már nem tart sokáig. Már megvetette a lábát az arany birodalomban, és mihelyt csak teheti, röpül vissza.

2.

Youngblood Hawke tíz vagy tizenegy éves kora óta nem járt a Hawke Testvérek irodaépületében, és furcsa érzések lepték meg, amikor most fölfelé haladt a repedezett, öreg cementlépcsőkön.

Apja, Ira Hawke két évvel volt idősebb az öccsénél, Will Hawke-nál. Nyugat-Virginiából jöttek még a húszas évek végén, hogy szerencsét próbáljanak az új szárny vasút által feltárt területeken. Will bányamérnök volt, és nyilván Ira lett volna az üzletember, csakhogy társas viszonyuk zátonyra futott a nehéz időkben könyörtelenül kiütköző ellentétes természetükön. Will határozott, erős ember volt, Ira pedig afféle jólelkű puhány. Will kifizette idősebb fivére részét, Ira pedig örült, hogy készpénzhez jutott és kikerült fivére nyomasztó uralma alól. Will, i94o-ben halt meg mint Hovey egyik leggazdagabb embere. Ira egyik szénspekulációból a másikba kezdett, mindig lejjebb csúszott, míg végül felhagyott a bányászattal, és drugstore-t nyitott. Ez a történet Hawke-né változata szerint úgy hangzott, hogy Will úr (mindenki így hívta őt Hoveyban) szívtelen, gonosz ember volt, s ha Irában egy szemernyi lendület lett volna, hát akkor ő lesz Hovey első polgára, mert ami őt, Hawke-nét illeti, ő bizony ösztönözte, amennyire csak tudta. De még mennyire!

A komor cementépület homlokzati részén fekvő iroda nem so-

11-5

kát változott az idők folyamán. A sarokban egy kis asztalon még mindig ott állt az öreg írógép, amelyen Arthur kilencéves korában lepötyögtette az iskolai újságot. A stencil-festék szaga, a kötegekben álló bányászati szaklapok, üzleti nyomtatványok, a falakon függő, bányatérképek régi emlékeket ébresztettek Hawkeban. Maga előtt látta apját, erős pofacsontjával, széles mosolyával, vastag szemüvegével, Ira Hawke-t, a félresikerült embert. Hirtelen eszébe jutott az a sok megaláztatás, ami a középiskolában érte. Míg ő a szegény Hawke család fia volt, unokatestvérei, Glenn és Eleanor a gazdag gyerekekkel barátkoztak, bekerültek a legszűkebb körű klikkekbe, és tudomást sem vettek róla, a nagy lakliról, aki örökösen olvasott és verseket írt.

A belső iroda újonnan volt berendezve: natúr fenyőfaburkolat, vörös bőrgarnitúra, hatalmas mahagóni íróasztal és egy nagy, rossz festmény Will nagybácsiról, csupa olyan nagyzolás, amiről Will bácsi életéten hallani sem akart volna. Három férfi volt a szobában. Kettejüket ismerte: unokabátyját, a kövér Glennt; táskás szeme ellenére Glenn jóképűségét még nem nyűtte el teljesen, hogy annyira kedvelte a nőket meg a konyakot; a másik Scotty Hoag volt, Eleanor férje, őt még az egyetemről ismerte. Egy alacsony szürkeruhás férfi volt a harmadik, aki kerek, csillogó szemekkel, szélesen mosolyogva nézett rá.

Amikor Hawke belépett a szobába, Scott Hoag az íróasztal tetején ült. Nyomban leugrott, és elébük sietett:

-- Nicsak, Arthur! Éppen most beszéltünk rólad. Azon vitatkoztunk, csakugyan képes vagy-e ezért New Yorkból ideutazni. Hát hogy vagy? Igaz, hogy kiadják egy könyvedet? Sarah néni, büszke lehet a fiára, még majd híressé teszi egész Hoveyt.

Scott kezet rázott Hawke-kal. Ugyanolyan volt, mint egyetemista korában, most is olyan feltűnően öltözködött, mint régen. A középtermetű, inas férfi, egészséges, napsütötte arcán rokonszenves mosoly fénylett. Felső ajka szokatlanul hosszú volt, az ajka pedig rendkívül keskeny. Ugyanaz a ragadós jókedv áradt belőle, ami miatt annak idején az egyetemi ifjúság vezetője lett, csak göndör, fekete haja hullott a kelleténél gyorsabban. Hawke észrevette, hogy Scotty haján keresztül rózsaszínű bőrfoltok virítanak.

Glenn Hawke lomhán ült az íróasztal mögötti forgószéken, nem állt föl. Hangjában nyoma sem volt Scott szívélyességének:

116

-- Halló, Sarah néni, szervusz, Arthur -- mondta.

Scott bemutatta a kis fehérhajú embert: Úrban Webber, a cég ügyvédje, Lexingtonból.

-- De ne ijedjen meg, Sarah néni, a maga kis ügyében nem Úrban képviseli a Hawke Testvéreket. Egy ingatlan miatt vagyunk itt, csak Glenn megkért, maradjunk itt mi is, ha maguknak nincs ellene kifogásuk.

-- Felőlem! -- mondta Hawke-né. -- Mi ugyan nem hoztunk magunkkal ügyvédet. Harry Grain gyengélkedik. Ugyanis csak azt akarjuk megtudni, mit akar a cég. Ha majd arra kerül a sor, az ügyvédek is megtehetik a> magukét.

Scott fölnevetett. Hawke-né nem várta meg, hogy hellyel kínálják, méltóságteljesen leült a bőrdíványra. Hawke melléje telepedett. Pillanatnyi szünet következett, mind az öten egymást méregették.

-- No, akkor el is kezdhetjük -- mondta Glenn, forgószéke megcsikordult, amint mogorván nagynénje felé fordult. -- És rövid időn belül végzünk is, Arthur, különösen, ha ismered a tényeket. El sem mondhatom, mennyire megdöbbentem, amikor Grain bíró fölhívott. Ez a Frenchman-hegyháti bánya rég feledésbe merült. Nem volt valami sok szerencsénk vele, de józan ésszel hogy képzelhet valaki olyat, hogy ilyen költséges vállalkozásba fogjunk, ha a jogsértésnek még csak a gyanúja is fölmerülhet? Nem vagyunk elmebajosok. A jogcímünk természetesen megvolt, okirat bizonyította, ha jól emlékszem, Úrban Webber irodája készítette el. Mindenesetre, utánanéztünk. Azóta talán már Harry Grain is utánanézett a dolgoknak. Sarah néni, az öreg Crewes olyan földet adott el magának, amelynek a bányászati joga már másé volt. A bányászati jogot Crewes évekkel azelőtt eladta a Battle Coal vállalatnak, amelytől mi azt 1935ben megvásároltuk, évekkel azelőtt, hogy megkezdtük volna a munkálatokat a Frenchman-hegyhátra. Átnéztük Sarah néni szerződését a megyeháza irattárában, és úgy látszik, ebbe Crewes nem foglalta be azt a záradékot, hogy a bányászati jog másé. Vagy szenilis volt az öregúr, vagy egyszerűen becsapta Sarah nénit. Sajnáljuk, de a mi lelkiismeretünk teljesen tiszta. Sarah nénié a földfelület, az erdő, miegymás. Bármilyen szomorú, de tény, hogy a bányászati jog a miénk volt, és miénk ma is. Egyszóval, mi semmivel sem tartozunk magának, Sarah néni. Annyi az egész,

"T

hogy maga csak huszonöt év elmúltával jött rá, hogy Crewes átejtette.

Hawke-né a fiára nézett, de az semmit nem tudott mondani, minthogy Glenn a puszta tényeket foglalta össze. Az asszony fölnevetett :

-- Hát, én csak annyit tudok, hogy ez a föld huszonöt esztendőn keresztül az enyém volt, és most hirtelen kisül róla, hogy kibányászták, és erről nekem senki sem szólt, magamnak kellett fölfedeznem.

Úrban Webber jóindulatúan magyarázni kezdte:

-- Az a terület egy hatalmas vadon, Hawke-né asszony, és a Hawke Testvéreknek arrafelé sok ezer holdra van bányászati joga.

-- Amit bárki megvásárolhat tőlünk, aki csak elfogadható ajánlatot tesz -- mondta Scott Hoag. -- Arthur, ez az egész dolog már rég beleveszett a múltba. Nem lehet onnan gazdaságosan elszállítani a szenet a vasúthoz. Megmondom őszintén, furán érzem magam ebben a dologban, mert a Frenchman-hegyháti bánya az én elgondolásom volt. Közvetlenül azután, hogy elvettem Ellie-t. Én ajánlottam Will bácsinak -- közvetlenül a halála előtt -- abban a reményben, hogy jó üzlet lesz. Végül is sikerült meggyőznöm Glennt, hogy vágjon bele -- Glenn Hawke itt röviden, ingerülten fölnevetett. --, és ez nagyjából be is adott szénbányászati pályafutásomnak. A cég körülbelül negyedmillió dollárt veszített el miattam.

Hawke azt mondta:

-- Scotty, a szén ára fölment a háborús időkben. Az ördögbe is, annak idején, 1941 nyarán magam is szenet fuvaroztam Edgefieldből, amikor az a baleset ért a teherautóval. Éjjel-nappal jöttek-mentek a teherautók. Hogyan lehetett ott veszíteni?

-- Minden összejött Arthur, minden bekövetkezett, amitől Will bácsi óva intett. Messze volt a bánya, rossz volt az út, minden eső kimosta, a fuvarköltség kalkulálásában vagy tizenkét centtel tévedtem tonnánként, meg még egy pár ilyen süket dolog. Az egészből az volt az egyetlen tanulság a számomra, hogy a szénbányászatot nem nekem találták ki, így aztán más foglalkozásba kezdtem. Most már csak az igazgatóságban vagyok benne, és évente egyszer-kétszer jelenek meg, hogy fitogtassam a bölcsességemet. -- Hawke-néhoz fordult: -- Sarah néni, át kellene vizsgál-

118

nia a könyveket, és meg kellene győződnie arról, hogy egy vagyont veszítettünk azon a hegyháton. Bármikor szívesen látjuk. Bárcsak a magáé lett volna a bányászati jog, és mi kimaradtunk volna az egészből, csak ezt mondhatom.

-- Ámen -- mondta rá Glenn.

-- Én bizony szívesen megnézném azokat a könyveket -- mondta Hawke-né.

A fehérhajú lexingtoni ügyvéd pedig így szólt:

-- Javasolhatnék valamit? Hawke-né természetesen betekinthet a könyvekbe, ha úgy tetszik. De ennek nincs jelentősége, ö egy negyed századdal ezelőtt pénzt fizetett ki valamiért, amiről úgy vélte, szénlelőhely, és most rájött arra, hogy a szén nem volt az övé. Természetesen nagyot csalódott. Az átruházás körül mindig visszaélések történnek, különösképpen a hegyvidéken. Hasonló esetekben gyakran tanácsolom azt, a megrövidített félnek fizessék vissza azt, amit eredetileg fizetett a földért, hozzáadva a készkiadásait. Ez volna itt is az ésszerű és méltányos eljárás.

Glenn Hawke előrehajolt, és föltartotta az ujját.

-- Nem volna az, és azt is megmondom, hogy miért nem, Úrban. Rendes körülmények között igent mondanék, azt mondanám, legyen így. De én ismerem Sarah nénit. Nem vagyunk valami szívélyes viszonyban egymással. Nézd csak, Arthur, bocsáss meg, hogy kereken megmondom, de ha mi adunk anyádnak százötven dollárt -- az okmányok szerint ugyanis ennyit fizetett azért a földért ipzi-ben -- és ezzel elismerjük, hogy bármivel is tartozunk neki, magad is tudod, ennek az ügynek se vége, se hossza nem lesz. Ha egyszer a cég bármiféle kötelezettségét elismeri, Hoveyben azt fogják mondani az emberek, hogy Sarah nénit több millió dollárjából kiforgattuk. Vagy valamiféle hasonlót.

-- Ugyan, ne csinálj magadnak ebből gondot, Glenn -- mondta Hawke-né. -- Eszembe sincs odaadni azt a rengeteg szenet százötven dollárért.

Scott Hoag kedélyesen megszólalt:

-- Nézze, Sarah néni, maga csak az indulatainak engedelmeskedik, ha bennünket beperel. Mi azonban ezt is vállaljuk. Magának csak pénzébe fog kerülni az egész, és ez kidobott pénz lesz. Nekünk is pénzbe fog kerülni. De hát csak rajta, tegyen, ahogy tetszik.

-- Dehogy akarok én pereskedni -- mondta Hawke-né -- ha

119

nem kényszerítenek belé. Tudom én, hogy a végén úgyis' csak az ügyvédek zsebelik be a sok pénzt.

Úrban Webber minden sértődöttség nélkül fölkacagott.

-- Rendben van -- mondta Scott. -- Ha ez a helyzet, Sarah néni, akkor volna egy ötletem. A saját felelősségemre felajánlok magának kártérítésképpen ezer dollárt. És ezt csupán azért teszem, mert megértem és méltányolom az érzéseit, no meg azért, hogy elkerüljünk egy pert, amelyre egyikünknek sincs szüksége. Ennél többet úgysem kaphatna, hacsak .. .

-- Álljunk csak meg -- szólt közbe Glenn Hawke. -- Honnan veszed ezt a merészséget, Scott? Ezer dollárt készpénzben! Ki vállalja ezt?

Scott türelmetlenül legyintett:

-- Glenn, én vállalom, hogy az igazgatóság elé terjesztem az ügyet és megszavaztatom. Tudom, hogy téged bizonyos családi körülmények feszélyeznek, de ez nem üzleti szempont.

Hawke közbevágott:

-- Scott, te felajánlasz anyámnak ezer dollárt. Továbbá azt, hogy tetszése szerint átvizsgálhatja a könyveiteket. Rendben?

-- Rendben van, Arthur, nem látom értelmét, hogy egy ilyen képtelen helyzet miatt pereskedjünk, és összevesszünk, amikor pénze úgysem lesz belőle senkinek, legfeljebb csak fölösleges kiadása.

Úrban Webber mosolyogva végigsimította fehér haját:

-- Úgy látom, Scott a jóságos Télapó szerepét játssza, de hát ez beleillik a karácsonyi hangulatba.

-- Mama, telefonáljunk Grain bírónak -- mondta Hawke. Glenn, van itt egy másik helyiség, amit igénybe vehetnénk?

Glenn Hawke szó nélkül felállt, és kitárta egy másik szoba ajtaját, amelyben Hawke ráismert apja régi irodájára. Két íróasztalt egészen elborítottak a bányatérképek és a kék helyszínrajzok. Hawke bement az anyjával, és Glenn rájuk csukta az ajtót.

Hawke felhívta a család öreg ügyvédjét, és beszámolt neki a megbeszélésről. Grain bíró légcsőhurutja nem csak afféle kitalálás volt, alig tudott beszélni.

-- Te jó isten, ezer dollár? -- kérdezte rekedt hangon. -- Ragadja meg az ajánlatot. Hogy sikerült rávennie őket? Hiszen az édesanyjának semmi, de semmi igénye nem lehet.

Hawke ezt elismételte az anyjának, de az megkérdezte:

120

-- És azzal a másik dologgal mi van, azzal az ingatlanátruházással?

Hawke föltette a kérdést Grain bírónak, mire az öreg ember nehézkesen azt mondta:

-- Nem ér az fenét se. Crewes foglalta azt a földet, és vitathatatlan elbirtoklással biztosította a jogcímét akkor is, ha az államot illette volna, amit egyébként kétlek. Fogadja csak el azt az ezrest. Vegye rá őket, hogy a megállapodást foglalják írásba, ha lehet, most, azonnal.

De Hawke-né még mindig habozott, még akkor is, amikor Hawke az ajtóhoz lépett, hogy kinyissa:

-- Várj csak, Arthur, hallgass rám. Hátha ezek megkörnyékezték és lepénzelték Harry Craint!

Hawke visszataszítónak érezte ezt a feltételezést, nem is Grain bíró miatt, hanem hogy az anyjának így jár az esze:

-- Mennyi ideje ismered őt, mama? Harminc év óta? Negyven év óta? Hiszen a papa végrendeletének is ő volt a végrehajtója. Az ég szerelmére, hát azt képzeled, hogy az egész világ összeesküvést szőtt ellened? -- Hawke kísértetiesnek érezte itt, az apja egykori irodájában, hogy a saját hangjában felfedez valamit apja kétségbeesett szóáradataiból.

-- Jaj, ne veszekedj velem, Arthur! Hiszen a te földedről van szó. Én csak a te érdekedet nézem. Erről sose feledkezz meg bölcs mosoly suhant át az arcán. -- Ezer dollár mégiscsak körülbelül kilencszáz százalék volna a pénzem után, nem igaz? Azt hiszem, nemigen tehetünk egyebet, mint hogy elfogadjuk.

A három ember a másik szobában nem mutatott semmi meglepetést, amikor Hawke kijelentette, hogy az ajánlatot elfogadják. Glenn savanyúan vigyorgott Scottra. Webber végigsimította a haját, és szárazon megjegyezte:

-- Ügy vélem, Harry Grain megvizsgálta a kérdés jogi oldalát.

De amikor Hawke azt indítványozta, hogy ott, a helyszínen készítsék el az írásbeli megállapodást, Scott Hoag megrázta a fejét.

-- Nem olyan sietős a dolog, Art. Én nem szegem meg a szavamat. De Urbannal most dolgunk van a városban. -- Kezet nyújtott Hawke-nénak. -- Hát akkor megállapodtunk, igaz, Sarah néni?

121

Hawke-né szemmel láthatólag habozott, aztán elfogadta a feléje nyújtott kezet:

-- Tekintettel arra, hogy karácsony van, azt hiszem, az a leghelyesebb, ha megfeledkezünk a pereskedésről, és békésen intézzük el a dolgot. Én nem szoktam haragot tartani, akárki akármit is gondo! -- Glennre nézett, aki elkeseredetten sóhajtott.

Hawke-né szokatlanul hallgatag volt, amint elhagyták a Hawke Testvérek irodáját. Hawke azt gondolta, hogy dohog magában, vagy a régmúlt idők járnak a fejében, nem akarta megtörni a hallgatást. Hawke-né azonban egyszerre csak felnevetett:

-- Úgy látszik semmiért bolondítottalak ide New Yorkból, fiam! Rongyos ezer dollárért!

-- Örülök, hogy hazahívtál, mama. Karácsonyra úgyis illett volna hazajönnöm. Aztán meg ezer dollár nagy pénz, Glenn is megmondta.

-- Pénz az, bizony, csak nem az ilyen nagy pénzcsináló szemében -- mondta Hawke-né és a fia karjára tette a kezét. Mindketten fölnevettek. -- Jog szerint a bányatársaság fél jövedelme minket illetne. Hiszen tudod, Will bácsi kihasználta a helyzetet, és amikor rossz idők jártak, kiszúrta apád szemét egypár dollárral. De biztos voltam benne, hogy most visszakapjuk, ami járna nekünk. Azt hittem, végre a kezem között vannak. -- Felsóhajtott. -- Én mondom neked, ha ügyvédnek mentél volna, hát soha nem nyugodnék bele ebbe az egyezségbe. Vagy ha legalább ismernék egy jó ügyvédet! De hát reméljük, hogy nem követtünk el hibát.

3.

Amikor hazaértek, Hawke fölment régi hálószobájába, és munkához látott. Magával hozta a kéziratot, úgysem volt más dolga, mint hogy az anyja véget nem érő szóáradatát hallgassa. A milliós kincslelet füstbe ment, az anyja azonban évekig egyébről sem fog beszélni, és ez végül is egyik további epizódját fogja képezni annak a nagy hőskölteménynek, amely arról szól, hogy a világ miként üldözi őt. Hát ebből éppen elég lesz, amit vacsora közben hallania kell.

Eleinte nem tudta az írásra összpontosítani a figyelmét. Szó-

122

rakozottá tette a környezetváltozás, az, hogy Manhattanbői hirtelen Hoveyba csöppent.

Szivarra gyújtott, és elővette a tollat. Lassankint aztán megfeledkezett egyszerű környezetéről, belemerült a maga költötte történetbe, és néhány óra leforgása alatt a szokásosnál is több oldalt írt. Amikor végre lement, Nancy még nem volt otthon, anyja meg elment hazulról. Örült, hogy nem találja otthon az asszonynépet. Vacsora előtt legalább megihat egy pohár sört.

Fölvette a kabarját, és szinte futólépésben haladt lefelé a High Streeten. A Fő utcában ki voltak világítva a kirakatablakok, teherautók robogtak el mellette, egyébként azonban a vacsoraidő nyugalma honolt az utcán. Bement az American Légion bárjába, és egymás után három pohár jeges sört hajtott fel, mintha csak tüzet akarna oltani. Egyszeribe mindent rózsás színben látott. Ügy érezte magát, mintha ő volna Sinclair Lewis, Thomas Mann, Honoré de Balzac, mintha már lakása volna a Fifth Avenue-n, és ez a hoveyi kiruccanás csupán egy érzelmes-komikus közjáték volna csupán, a nagy ember visszatérése egyszerű szülővárosába. Mindezt megírja majd egyszer, abban a tizen két-tizenöt kötetes regény sorozatban, amely körképet ad majd a huszadik század Amerikájáról, úgy, ahogy Euripidész körképet festett a hanyatló Athénről; akkor fogja megírni mindezt, ha majd egymillió dolláros tőkéje hozadékából fog élni.

-- Hé, Arthur, te vén lókötő! Hát itt vagy? Gyere, ülj ide hozzánk!

A vörös hangulatvilágítás halvány fényében először alig látta az üres táncparkett másik oldaláról, egy távoli boxból integető kart, aztán felismerte Scott Hoagot.

-- Gyere csak, igyál egyet a köznéppel -- mondta Scotty, és amikor Hawke közelebb lépett, odaszólt a mellette ülőnek: Nem én vagyok az interjúalanyod, hanem ő. Arthur, ez itt Bért Crawley a Gazette-től. Még nem tudja, hogy Hoveynek már megvan a saját külön híressége, ö még ott tart, hogy az a szupermarket a nagy újság, amit a Low Bendnél fogok fölépíteni. -- Scotty félrelökte az asztalon előtte fekvő óriási tervrajztekercset. -- A pokolba vele! Arthur, mit iszol?

-- Old Crow pálinkát, hadd öblítse le a sört!

-- A mindenségit -- mondta Scott, és intett egy pincérnek.

-- Miért?

123

-- Azt hittem, kifinomult ízlésű művész lettél. De ez komoly férfinak való ital. Látom, bírod még, akárcsak az egyetemen.

Hawke kevés fiúval tartott barátságot a kentuckyi egyetemen. Scott egyike volt a keveseknek. Igaz, hogy Scotty Hoag majdnem mindenkinek jó barátja volt. Tudni senki nem tudott róla sokat, az a hír járta, hogy egy louisville-i lóidomító fia. A beszéde kicsit közönséges volt, de ellenállhatatlan jókedélye és energiája az egyetemi élet vezéregyéniségévé tette. Amikor járni kezdett Ellie Hawke-kal, és kapcsolatba került a lány nagydarab, esetlen unokatestvérével, aki az irodalmi folyóiratot szerkesztette, nem győzte hangoztatni, hogy egyszer még nagyon büszkék lesznek arra, hogy ismerték Arthur Hawke-ot. Egyszer pénzt szerzett az egyetemi tanács alapjából arra a célra, hogy Arthur létrehozhasson egy verses különkiadást az egyetemi irodalmi lapnál. Scotty mindent könnyen elintézett.

-- Ügy emlékszem, te is elég jól bírtad annak idején.

-- Bírtuk mi mindketten, csak hogy te nagyobb vagy, beléd több fér.

Az újságíró, egy ösztövér, huszonkét éves fiatalember, rosszul szabott ruhában, fogta a jegyzetfüzetét és a ceruzáját:

-- Ez igaz, Hawke úr? Elfogadták kiadásra egy könyvét?

-- Igaz bizony.

-- És ki is adják, New Yorkban?

-- Igen. Hát te, Scotty, csakugyan szupermarketeket építesz?

-- De még mennyire! És azonkívül még sok egyebet is.

Az újságíró adatokat szeretett volna hallani Hawke-tól a kiadandó könyvről, Hawke azonban ösztönszerűen óvakodott a hoveyi helyi laptól. Hogy lerázza, végül is elárulta a könyv címét, és azt, hogy hol jelenik majd meg. Az újságíró meglehetősen elégedetlenül távozott.

-- Nekünk, üzletembereknek nem szabad hadilábon állnunk ezekkel a firkászokkal, te viszont megengedheted magadnak, hogy fütyülj rájuk. Neked csak a New York Times meg a Times melléklete számít. Hát erre iszunk. Igyunk a pályafutásodra! Mert nagy karriert fogsz befutni. Te leszel az egyetlen nagy ember, akit valaha is ismertem.

Ittak. A pálinka kellemesen melegítette Hawke gyomrát, amit a sör az imént lehűtött, hiúságát meg kellemesen legyezgették Scotty szavai:

124

-- Ugyan, Scotty, én mindig arra számítottam, hogy tebelőled lesz nagy ember. Szinte láttam, hogyan haladsz előre ellenállhatatlanul, először ügyvéd leszel, majd megyei bíró, kormányzó, sőt akár szenátor is.

-- Nekem is ez volt az elképzelésem, Arthur, de az embernek önmagával szemben is tárgyilagosnak kell lennie, különben nagyon pofára eshet. Nincsenek meg a képességeim. Már elsőéves joghallgató koromban tudtam ezt, azért is hagytam abba az egészet, azért nősültem meg. Nem vagyok elméleti ember. Ma már alig bírom összpontosítani a figyelmemet egy könyvre, azt sem értem, hogy sikerült elvégeznem az iskoláimat. Belevágtam hát az építészetbe, és mondhatom, Arthur, az építészek meglehetősen tudatlan népség. De szeretem a mesterségemet. Azt hiszem, megtaláltam a helyemet. Például nézd csak, itt volt ez a Frenchman-hegyhátra vezető rohadt út, amit nekünk kellett karbantartanunk. Nem voltam képes találni egyetlen vállalkozót sem, aki tisztességesen megcsinálta volna. Fogtam hát magam, áttanulmányoztam az egészet, és megépítettem az utat. Aztán, amire elkészült, a bánya tönkrement. Egyik dolog követte a másikat. Vállalkozásokba, építkezésekbe kezdtem, Ellie-vel Lexingtonba hurcolkodtunk a gyerekek miatt -- ott jobbak az iskolák, valljuk be. Végtére is elég jól érvényesültem. Most csak az anyád miatt aggódom. Nem jó vele tengelyt akasztani.

-- Scotty, remélem, azt az ezer dollárt nem a saját zsebedből fizeted ki, mert az igazán nevetséges lenne.

-- A fenét! Te is úgy beszélsz, mint Glenn. Majd megszavaztatom az igazgatósági tagokkal. Az öreg Urb Webber mindenesetre megmentette a helyzetet a Télapó-féle tréfájával. Rossz vért szül az, ha egy özvegyasszony törvénysértésért beperel egy vállalatot, különösen olyan kis helyen, mint Hovey. Akár nyerünk, akár vesztünk, ez mindenképpen rossz fényt vet ránk. Örülök neki, hogy anyád elfogadta az ezrest. Arthur, mit szólnál még egy italhoz?

-- Jól van, de azt én fizetem.

-- Nem fizetsz te semmit, te majd akkor fizetsz, vén lókötő, ha én megyek New Yorkba, és meglátogatom a híres írót. Az ördögbe is, hát tényleg kiadják egy könyvedet! Kegy elemkenyéren, Prince House, miegymás. És mondd, miről szól ez a könyv?

Hawke nagyon jól érezte magát Scott Hoag társaságában.

125

-- Csak ha köztünk marad, Scotty -- mondta --, nem akarom, hogy egész Hovey erről beszéljen. -- Scott pedig olyan tágra nyílt szemekkel figyelte -- no meg újabb két rund pálinka is érkezett --, hogy Hawke nemcsak a Kegyelemkenyéren tartalmát mesélte el, hanem a készülőben levő tengerészeti regényt is.

Hoag csodálkozva bámult rá:

-- Arthur, isten a tanúm, én nem sokat értek az irodalomhoz, de az első könyvednek lesz piaca, mert az igazságot írja le. Csakugyan így folyik az élet ezekben a hegyekben. De, barátom, ez a tengerészeti micsoda egyszerűen elsöprő siker lesz. Azon megkeresel egy milliót. Akár úgy is veheted, hogy már a kezedben van.

Hawke nevetett:

-- Bárcsak a kezemben volna. A tervezett kétezerből még csak háromszáz oldalt írtam meg.

Aztán némi büszkeséggel és akadozó nyelvvel előadta tervét, azt, hogy összegyűjt egy milliót, aztán majd annak a kamataiból él, és közben nagy könyveket ír. Elmondta neki azt is, hogy már utánanézett, miképpen kell a tőkét befektetni, könyveket olvasott, tanulmányozza a Wall Street pénzügyi folyóiratait. Nagy értékű, biztos részvényeket emlegetett, konvertálható kötvényeket, áruhatáridő-üzleteket, dollárarbitrázst meg egyebeket; bemutatta, mennyire a kisujjában van már a szakzsargon; Hoag meg hallgatott, állat az öklére támasztva, és csak bámulta Hawke-ot.

-- No, ehhez mit szólsz, Scotty? Hiszen te vagy az üzletember!

Hoag lassan válaszolt:

-- Az igazat akarod hallani? Arthur, te még mindig úgy gondolkozol, mint egy iskolásfiú. Az ördögbe is, azt hiszed, hogy azok ott fönn, a fejesek, akik felmarkolják a nagy pénzeket, szakfolyóiratokat meg könyveket tanulmányoznak. Én sokkal többet olvastam, mint te. Engem igazán más sem érdekel, mint a pénzcsinálás. De ezek a könyvek, statisztikák és szaklapok nem egyebek, mint egy csomó utólagos találgatás arról, hogy mi történt tegnap, az elmúlt évben, vagy tíz évvel ezelőtt. Állampapírokba fektesd be a pénzed! Semmi egyébbe!

-- De, Scotty, az állampapírok csak két vagy három százalékot kamatoznak.

126

-- De az legalább biztos. Nyugodtan elteheted őket, és megfeledkezhetsz róluk. De én mondom neked, Arthur, ha egyszer belekeveredsz a tőzsdeüzletekbe, sosem írod meg azokat a nagyszerű könyveket. Egyebet sem csinálsz majd, minthogy bújod a szemét pénzügyi szaklapokat és árfolyamlapokat, amelyekkel én a fenekemet sem törölném ki.

-- De, Scotty, a részvények ára hosszú távon állandóan emelkedett 1880 óta, míg az állampapírok . . .

-- Hosszú távon -- vágott a szavába Hoag --, ez igaz. Csakhogy a hozzá nem értő pasasok, mint te meg én mind kidőlnek öt-tíz esztendő alatt, és a nagyfejűek vágják zsebre a dohányt. Ez történt 1880 óta. Akarod tudni, mi az, aminek valóban emelkedik az értéke? A földé, fiam. A jó föld értéke emelkedik. Az épületek értéke emelkedik. Ha föl akarsz hagyni az írással, és bele akarsz vágni az ingatlanüzletbe, szólj csak nekem, mert erről sokat tudok neked beszélni. De a Wall Streetnek ne menj még a közelébe se, fiam. És az ingatlanüzleteket is kerüld, hacsak nem akarsz komolyan hozzáfogni. Ezt nem fellegekben járó emberek számára találták ki. Ide nézz! -- Megfogta a tervrajztekercset, és ropogva kiterítette az asztalon. A gyenge világítás mellett a részleteket nemigen lehetett kivenni, de Hawke láthatta, hogy egy nagyszabású üzletház terve ez a főútvonalon, a MacDougall-hegy aljában, a benzintöltő-állomásokkal szemben, ott, ahol a Fő utca kezdődik. Scotty elmondta, miből akarja finanszírozni kivitelezését -- azért jött Hoveyba Úrban Webberrel, hogy tárgyaljon két helyi bankkal -- aztán belekezdett egy álszerény beszámolóba építészi működéséről. Minden oka megvolt rá, hogy büszke legyen fiatalon elért sikereire, és szemmel láthatóan el akarta képeszteni íróbarátját. Hawke-ot nagyon is érdekelte, amiről Hoag beszélt, szeretett belelátni a pénzvilág rejtelmeibe.

-- És mondd, Scotty, egy ötezer lakosú város elég nagy ahhoz, hogy menjen egy ilyen nagy üzlet?

-- Ugyan már, hiszen Hoveyban már így is négyszer annyi az üzlet, mint amennyit a város el tud tartani. Hovey ma már egész Letchworth megye áruközpontja. Aztán meg, ha majd itt megy keresztül az új, állami országút -- márpedig biztosan tudom, fiam, hogy itt fog keresztülmenni --, akkor lesz igazán gyümölcsöző ez a vállalkozás. Tíz esztendőre szóló földbérle-

127

tünk van, ezért egy biztosító társaság hajlandó folyósítani az építési költségek hetvenöt százalékát, ha ezekkel a bankokkal nem tudnánk megfelelő megállapodásra jutni. A bankok ugyanis kissé nehezen fogják fel, milyen lehetőségek rejlenek a saját városukban. Attól tartanak, hogy ez a szupermarket veszélyes versenytársa lenne a Fő utcában levő üzleteknek. Te jó isten, öt esztendőn belül a Fő utcát szétveti a forgalom, ha föl nem építenek valami ilyesmit. De ezek a fickók fél évnél előbbre nem tudnak gondolkodni.

-- Scotty, egy ilyen üzletház mekkora jövedelmet hoz a befektetett tőke után?

-- Ez már tisztán spekuláció dolga. Papíron négy esztendőn belül térül meg a befektetett tőke, azután évi huszonöt százalékot keresünk. Vagy pedig eladjuk az egészet, amikor már jól megy, és akkor legalábbis megkétszerezzük a pénzünket.

A sok sör és pálinka után már kissé nehezen ment a fejszámolás, de Hawke körülbelül kiszámította, hogy huszonötezer dollár után évi huszonöt százalék több lenne, mint hatezer dollár. Hatezer dollár! Ennyiből fényűzőén meg tudna élni, mondjuk a Bank Streeten, Greenwich Village-ban, egy szép lakásban. Egy csapásra függetlenné válhatna. Persze előbb szüksége lenne a huszonötezer dollárra. Luzzatto ennyit ígért a megfilmesítés jogáért.

-- Érdekelne téged, ha valaki társulni akarna veled, Scott -- mondta Hawke --, mondjuk tizenöt vagy húszezer dollárral?

-- Kicsoda? Te?

-- Miért ne? Scott nevetett:

-- Megmondom neked, miért nem. Gyere, menjünk a városba! Találkoznom kell Úrban Webberrel, együtt vacsorázunk a bankosokkal. -- Összegöngyölte a tervrajzokat, és kilépett a boxból. -- Tartok neked egy kiselőadást, Arthur, talán valamennyire előrelendítelek vele pályafutásodon.

Kint óriási pelyhekben havazott, de a levegő enyhe volt.

-- Ide figyelj, Arthur! -- Ahogy mentek fölfelé a Fő utcán, Scott belekarolt Hawke-ba. -- Én rózsás képet festettem eléd. De hadd mondjam meg neked, hogy mindez rosszul is elsülhet. Én már többször is megégettem a kezemet, de hát ez ilyen szakma. -- Scott beszélt az építés kockázatairól, a költségek ellenőr-

128

zésének nehézségeiről, a kibúvó záradékokról, amelyekhez a pénzkölcsönző nagy cégek mindig ragaszkodnak, meg arról, hogy a bankok éppen akkor zárkóznak el hirtelen a hitelnyújtástól, amikor arra a legnagyobb szükség lenne. -- Én mondom neked, az ember szinte belebetegszik, amikor látja, hogy úszik el a forgótőkéje előre nem látott körülmények miatt. Már nem is egyszer megtörtént velem. Kénytelen vagy lenyelni a dolgot. Leírod a veszteségeket és belefogsz a következő vállalkozásba. Ha ez a mesterséged, nincs mit tenned. De hozzád hasonló ember nem vállalhat ilyen kockázatokat. -- Fölnézett Hawke-ra az utcai lámpa fényében. -- Egyébként ennyi készpénzed van, Arthur? Csak úgy szabadon hever?

-- Azt hiszem, eladom a könyvem megfilmesítési jogát. Huszonötezer dollárt rebesgettek.

-- Hát ez nagy dolog. Vegyél állampapírokat. Csak halmozz föl magadnak jó párszázezer dollárt államkötvényekben, hidd el nekem, te csakis ilyen módon fektetheted be a vagyonodat, Arthur. Teremts magadnak alapot. Aztán beszélhetsz az öreg Scott-tal ingatlanüzletekről ezen az eldugott hegyvidéken. De a Wall Streettől tartsd távol magad. Te eszes fickó vagy, de az ész nem elég, érteni is kell a dolgokhoz.

Ide-oda csúszkáltak a latyakban, és emelkedett hangulatban álltak meg a viadukt alatt, hogy elbúcsúzzanak. Scott még mindig szorongatta Hawke karját.

-- Talán írok közben egy könyvet egy ingatlanspekulánsról mondta Hawke --, majd te szállítod hozzá a körítést.

-- Ezer örömmel -- mondta Scotty. -- Fenemód büszke vagyok, hogy ismerlek téged, Arthur. Csak annyit mondhatok, hogy én már az iskolában felfedeztelek, nem igaz?

-- Meglehet.

-- Legközelebb, ha Lexingtonban jársz, hívj föl, hallod-e? Eleresztette Hawke karját, hogy megveregesse a vállát. -- Állampapírokat végy, vén lókötő. Mai szentbeszédem lényege összefoglalva: államkötvények.

-- Helyes, államkötvények, Scotty.

A sokat hajtogatott szó kezdett már olyan furán hatni, hogy mindkettőjükből kirobbant a nevetés. Hawke már két utcával odébb járt, amikor meghallotta, hogy Scotty utánakiált:

129

-- Államkötvények, hallod-e?

Hawke visszafordult, és lekiáltott a völgybe:

-- Államkötvények, te vén lókötő.

4.

Hawke-né bőszen fintorgatta orrát a fia felé, és az elpangott ételekről morgott valamit, meg a férfiakról, akik kocsmaszagot hoznak egy rendes házba. Aztán azt mondta:

-- Két telefonhívás vár rád New Yorkból már egy órája. De ne beszélj túl sokat, eléggé tönkrement már a vacsora.

Hawke a telefonkészülékhez ment, amely az előszobában állt egy asztalon. A jegyzettömbön o):t állt Jeanne Green és Roberto Luzzatto neve. Az arany világa tehát nem feledkezett meg róla. Felhívta a központot, és kérte, hogy kössék össze Jeanne-nel. Ült és várta, hogy a nehézkes, hegyvidéki telefonkezelők szabad összeköttetést találjanak New Yorkkal, közben pedig megpróbálta maga elé képzelni Jeanne Greent. Szinte érzéki izgalom fogta el, amit nyilván az elfogyasztott nagy mennyiségű alkohol is szított. Milyen eleven, milyen csinos is volt ez a rekedt hangú kis vörös lány. Ez a nekivaló kislány, bolond volna, ha folytatná a dolgot a különös, erkölcstelen Winternével, amikor olyan lány is van a láthatáron, mint Jeanne. Érezte, hogy ő is kedveli. Alig várta, hogy meghallja Jeanne furcsa, rekedtes hangját, és nagy csalódás érte, amikor a telefonközpont kapcsolta ugyan New Yorkot, de a lány száma nem jelentkezett. Meghagyta a telefonkezelőnek, hogy óránként próbálja meg hívni Jeanne-t; aztán Luzzattót hívta a Waldorf Astoria szállóban, akit azonnal kapcsoltak. A producer mély, érdes hangja idegenül csengett a telefonban:

-- Halló, Youngblood? Mi a fészkes fenét csinál maga Kentuckyban? Miért nem ül a helyén és dolgozik? -- Mély hangon fölnevetett, és folytatta: -- Youngblood, beszéltem Ferdie Laxszel, mielőtt elutazott. Hallom, visszautasította az ajánlatomat.

-- Igen.

-- Rendben van. De figyeljen csak rám. Engem nagyon érdekel a maga könyve. Szerintem már csak a kivonatból ítélve is igazi művészi alkotás, és nagy esélyei vannak filmen. És most

IJO

hadd mondjam el magának a problémámat. Van egy megállapodásom Anne Karennel, remélem, tudja, hogy az kicsoda halló, Youngblood, a vonalban van?

-- Itt vagyok, Luzzatto úr. És tudom, kicsoda Anne Karen mondta Hawke, remélve, hogy Luzzatto kiérzi hangjából a gúnyt. Még hogy Anne Karen!

-- Akkor jó. Tehát tudja, hogy a legnagyobb színésznők egyike. Már évek óta nem forgatott egyetlen filmet sem, mert nincs rá szüksége. Hollywood egyik leggazdagabb asszonya, és teljesen független, de mindig is érdekelték a jó forgatókönyvek. No már most, azt hiszem, a Kegyelemkenyéren éppen az, amire szüksége volna. Igazi újdonságot jelentene a számára. Azt hiszem, a nagynéni alakításáért egyből megkaphatná az akadémia díját. Ezt meg is mondtam neki. ö is New Yorkban van, illetőleg itt helyben, a szállodában. Csak az a baj, hogy nem tesz jót neki a New York-i levegő. Hawaiiba akar menni egy hónapra, és a jövő hétre már lefoglalta magának a hajójegyet. Youngblood, ha nem ütöm nyélbe ezt a dolgot, még mielőtt elutazik, az egész ügy kútba esik. Anne Karen pár nap múlva elhagyja New Yorkot. ö is elolvasta azt a szinopszist, és meg kell magának mondanom, egyáltalán nem tetszik neki, nem lát benne semmi lehetőséget.

-- Nem is csodálom, Luzzatto úr, az a szinopszis förtelmes, és én soha nem hagytam jóvá.

-- Nézze, Youngblood, engem nem kell meggyőznie arról, hogy milyen a könyve. Én felismerem egy szinopszis értékeit akkor is, ha egy színésznőnek fogalma sincs róla. Nekem egyszerűen kell ez a könyv. Anne-nak el kell olvasnia a maga kéziratát. Legalább annyi-i, hogy ő is felismerhesse benne a lehetőségeket. No most, én az egész mai napomat azzal töltöttem, hogy igyekeztem megkaparintani a kéziratát a Prince kiadónál. Van ott egy Green nevű lány. Az egyszerűen nem hajlandó kiadni a kezéből. Meglehetősen önfejű teremtés. Megkértem Jay-t, szóljon neki, hogy adja ide, de még akkor sem volt rá hajlandó. Azt állítja, hogy maga rábízta, és addig nem adja ki a kezéből, amíg maga meg nem hagyja neki. Youngblood, hall engem? Mi ez a zaj a vonalban.

-- Hallom magát.

-- Akár arra is hajlandó vagyok, hogy magasabb árat kínáljak. Lényegesen többet kap, csak előbb föl kell keltenem Karén

érdeklődését a könyv iránt, érti? Azt akarom, hogy hívja fel azt a bolond Green-lányt, és mondja meg neki, hogy adja ide nekem holnap a kéziratot. Meg akarom mutatni Anne Karennek. Csupán negyvennyolc órára lenne rá szükségem.

-- Luzzatto úr, Jeanne Green azért vigyáz arra a kéziratra, mert én is aggódom érte. Nincs róla másolat. Mi volna, ha felhívnám Jeanne-t, és megmondanám neki, hogy holnap adja át személyesen Anne Karennek a Waldorfban, és negyvennyolc óra múltán vegye tőle vissza? így aztán semmiképpen nem veszhet nyoma.

-- Kitűnő -- harsogta Luzzatto. -- Remek. Megteszi, Youngblood? Számíthatok rá? És megmondhatom Anne-nak is?

-- Persze, hogy megteszem, Luzzatto úr. -- Hawke meg volt győzve. Lelki szemeivel már látta is, hogy Anne Karén játsza a Kegyelemkenyéren filmváltozatának a főszerepét.

-- Youngblood, nagy üzletet csinálunk. Érzem. Borzasztóan izgatott vagyok. Ahogy letettem a kagylót, máris fölhívom Anne-t. Igazán rendes fickó maga, Youngblood. Viszlát.

A vacsora ezek után kissé kényszeredett hangulatban zajlott le. A Hawke családban éveken keresztül mély, szörnyű hallgatásba tudtak burkolózni, amíg egy témát egyszer meg nem pendítettek. Ha azonban a zsilipek megnyíltak, Hawke-néból úgy kezdett áradni a szó, mint a vízözön. Ma este is így történt; Anne Karén neve úgy robbant be ebbe a kis, Kentucky istenhátamögötti hegyeiben meghúzódó otthonba, mint egy rakéta. Egyébre sem tudtak gondolni, mint őrá, mégis, a beszélgetés olyan lankadt és ötletszerű volt, mintha Arthur ki sem ejtette volna száján a híres filmcsillag nevét. Hawke-né elmesélte Nancynek, milyen egyezséget kötöttek a Hawke Testvérekkel, és meggyőződése ellenére is igyekezett úgy beállítani a dolgot, mintha az győzelem lett volna. Hawke nem akart beszélni a filmajánlatról addig, amíg valami kézzelfogható nem alakul ki. Fölment az emeletre, és hozzálátott az íráshoz. Nehéz volt kivernie a fejéből Anne Karent, meg azokat a számításokat, hogy huszonöt százalékos kamatozás mellett mennyit hoznak különböző összegek -- ötvenezer, nyolcvanezer dollár. De amint nagy nehezen leírt egy féltucat sort, a történet teljesen magával ragadta, és már elmúlt tizenegy óra, amikor Nancy fölkiabált neki:

-- Itt a másik New York-i hívásod, Arthur.

132

Jeanne hangja pontosan olyan volt, ahogy az emlékezetében élt, mély, vérpezsdítő. Sokáig várta, hogy Hawke visszahívja, mondta Jeanne, aztán elment vacsorázni.

-- Méghozzá Kari Fryjal, az igazat megvallva. Sokat beszélgettünk a könyvéről. Kari azt mondta, jól tettem, hogy nem adtam oda annak a Luzzattónak, amíg maga erre fel nem hatalmaz.

-- Persze, hogy jól tette.

-- Hát ez megnyugtat. Tudja, Prince úrral is volt ezzel kapcsolatban egy kis vitám. Lehet, hogy ki fog dobni, de nem bánom.

-- Jeanne, nagyon tetszik nekem az erélyessége. De közben beszéltem Luzzattóval. Megmondom, mit kell tennie. -- Elmagyarázta Jeanne-nek, vigye el a kéziratot Anne Karennek, a Waldorfba.

-- Micsoda? Csakugyan ezt akarja? -- A lány hangja valósággal elváltozott. -- És ha valami baja történik?

-- Nem történik semmi baja.

-- Hawke úr, tudom, hogy magának fontos lehet a filmjog eladása, de mondja, nem készíthetek a kéziratról legalább egy másolatot. Megérdeklődhetem a mikrofilmezést, az sem kerülne sokba.

-- Megígértem, hogy holnap átadja Anne Karennek, Jeanne. A lány makacskodott.

-- Nincs még egy példánya? Akármilyen nyers formában?

-- Csak papírfecnikre írt vázlatok vannak.

-- Akkor azt hiszem, túl nagy kockázat lenne odaadni. A könyv mindennél előbbre való, még a filmjognál is.

-- Jeanne -- mondta Hawke kissé türelmetlenül --, ez a könyv átvészelt négy partraszállást a háborúban, talán azt is kibírja, hogy két napot a Waldorf Astoriában töltsön.

-- Rendben van, Hawke úr -- válaszolta Jeanne kurtán. -- A maga kézirata.

-- Hogy áll a stilizálással?

-- Félig elkészültem a második résszel. Persze az a két nap hiányozni fog.

-- Talált még néhány fejezetet, amit ki akar velem hagyatni?

-- Az igazat megvallva, igen. Amennyiben persze még a jövő héten is a Prince House alkalmazásában állok.

135

Hawke élvezte a lány eleven, csípős feleleteit, de meglepte, hogy Jeanne egy Kari Fry-féle, félresikerült, elvált emberrel vacsorázik és féltékenységet érzett.

-- Jeanne, hiányzik nekem. Nagyon élveztem azt a karácsonyestét.

-- Ó, csak nem? Köszönöm. Ami azt illeti, számomra is kellemes volt.

Hawke mulatott rajta, és egyúttal örömmel hallgatta, ahogy Jeanne határozott, üzletszerű hangja hirtelen átcsap az eladó sorban levő lány bizonytalan, kacérkodó hangnemébe.

-- Lehetséges, hogy megbocsátotta nekem O'Henryt?

-- Ügy döntöttem, dicséretnek veszem a megállapítását.

-- Akkor jó. Ami azt illeti -- folytatta Jeanne --, maga is hiányzik nekem, bár egyszerűen képtelenség, hisz voltaképpen alig ismerem. De mivel itt van előttem a könyve, valahogy olyan, mintha maga is itt lenne. -- Szünetet tartott, majd hozzátette: -- De ebből elég. Már be is fejeztem.

-- Kari hogy van?

-- Le van törve, de tudja, ő mindig tréfálkozik. Jól összekaptunk a legújabb detektívregénye befejezésén.

-- Nyilván maga maradt felül.

-- Ki más? -- mondta a lány, és kedvesen nevetett.

-- Tehát odaadja holnap a kéziratot Anne Karennek?

-- Igen, uram. Micsoda élmény lesz! Kérhetek tőle autogramot?

-- Magában nincs elég tisztelettudás, Jeanne.

-- A maga könyve iránt van. A filmcsillagok iránt annál kevésbé. Tehát negyvennyolc órára megkaphatja.

-- Igen.

-- Nem is marad nála a negyvenkilencedikre! Viszlát, Hawke úr.

-- Arthur a nevem, Jeanne.

-- Ó, csakugyan? Viszlát, Arthur.

Hawke bement a nappali szobába, ahol Nancy összekuporodva feküdt a heverőn, és nagy figyelemmel tanulmányozott egy folyóiratot. Arthur beleült a méregzöld karosszékbe.

-- Ez volt az a kislány, akit egy szép napon elveszek feleségül.

Nancy gyorsan letette a folyóiratot, és felült.

134

-- Igazán? Mesélj róla!

-- Eddig összesen két óra hosszat voltam vele együtt, Nancy.

-- Néha ennyi is elég ahhoz, hogy az ember elhatározza magát -- nővére széles arcán gúnyos vidámság suhant végig.

-- Csak annyit mondok, Nancy, nagyon megnyugtató dolog tudni azt, hogy egyáltalában vannak ilyen lányok. Értelmes lányok, akik nem affektálnak, nem vihognak, nem ugratják az embert, nem beszélnek hülyeségeket mézédes hangon; az itthoni üresfejű, délvidéki cicuskáknak egyéb gondjuk sincs, mint hogy miféle családból származik az ember, van-e kocsija, és egyetlen, emésztő vágyuk az, hogy jó pénzes pacákhoz menjenek feleségül, lehetőleg öröklött vagyonnal, de ha nagyon szorongatja őket a szükség, akármilyen pénz megfelel.

-- Ne beszélj így, Arthur! A lányok lányok, északon és délen egyaránt. Szükségük van valakire, aki eltartja őket, és ebben nincsen semmi rossz. -- Nancy arca újra felderült. -- Most úgy látszik, te ugyancsak abban a helyzetben leszel, hogy el tudsz majd tartani valakit. Az itthoni cicuskák rosszul spekuláltak, most jót nevethetsz rajtuk. Ennek a Jeanne Greennek pedig iszonyatos szerencséje van.

-- Egyelőre még egymillió mérföld választ el attól, hogy megnősüljek, Nancy.

-- Igen? -- kérdezte Nancy csalódottan. -- De miért? Nagyon is szükséged volna valakire, aki gondoskodik felőled. Hogy érzed magad mostanában, Arthur? Mondd meg az igazat! Nem kellemetlenkedik néha a fejed?

-- Nem. Azaz, az igazat megvallva, ha agyondolgozom magam, vagy ha túl sokáig nem alszom, úgy érzem, mintha sötétzárkában lennék, és különféle furcsa tüneteket fedezek fel magamon.

-- Miféle tüneteket?'

-- Nem érdekes. Csak egy éjszakai nyugodt alvásra van szükségem, és már el is múlt az egész.

-- Nem tesz jót neked az éjszakázás, Arthur. Egészen megijedtem, amikor megláttalak. Fene rossz bőrben vagy.

-- Ha most hozzájutok némi pénzhez, majd emberibben osztom be az időmet.

Nancy hangulata hirtelen felderült:

-- Eljönnél velem szilveszterezni?

135

-- Miért ne? És mit csinálnánk, Nancy?

-- Akármit. Kocsival átmennénk Tombsba, a Zöldbékába, vagy valahová. -- Színtelen arca egyszerre elpirult. -- Tudod, ott van a bankban az az ember, akiről már beszéltem, ö az igazgató helyettese, nagyon tehetséges, csak rendkívül félénk. Senkivel sem beszél másról, csak üzleti ügyekről. Hát tegnap odajött hozzám, és azt mondta, hallotta, hogy a fivéremnek kiadják egy könyvét, szerencsét kívánt, és megkérdezte, nem volna-e kedvem vele szilveszterezni. Csak úgy!

Hawke nevetett:

-- Örülök, hogy összehoztalak benneteket. De hármasban nem leszünk túl sokan?

-- Ugyan már! Csak olyan fura ez az ember. Azt hiszem német, egy kissé töri a nyelvet, és valami szörnyű a parókája. Egyetlen szál haja sincs. Nekem nem ellenszenves, de ...

-- De szükséged van külön díszkíséretre.

-- Szeretném tudni, hogy mit gondolsz róla. Abban biztos vagyok, hogy a mama halálra ijed majd tőle.

-- De hogy mehetnék én el a te találkádra?

-- Én figyelmeztettelek, Arthur, hogy nagyon ijesztő alak. De nekem tulajdonképpen nem ellenszenves. -- Nancy piros arccal ment ki. Hawke visszatért a szobájába, és írni kezdett.

-- Sehogyan sem tudok elaludni. Huh, micsoda füst van itt, vágni lehetne.

Az óra negyed ötöt mutatott Hawke íróasztalán. Hawke megrázta a fejét, kiszakította magát látomásaiból, és az anyja felé fordult. Hawke-né haját háló borította. A japán kimonó, amit Arthur hozott neki Hawaiiból, mereven állt rajta. Betette a szemüvegét, és ahogy hunyorogva nézte a fiát, sokkal fiatalabbnak látszott a koránál.

-- Arthur, mennél többet gondolkodom, annál kevésbé akarom elfogadni azt az ezer dollárt.

Te jó ég, gondolta Hawke.

-- Miért mama?

Kár volt föltennie ezt a kérdést, de hát nyilván nem volt rá semmi mód, hogy megmeneküljön a készülődő szóáradattól. Hawke-néból ömlött a panasz az elhunyt Will bácsit, a Hawke

136

Testvérek bányavállalatot, és néhai férje gerinctelenségét illetően. Egyre azt a megingathatatlan nézetét hajtogatta, hogy az a sok kis földdarab a vadonban egy szép nap majd kincsnek bizonyul. És ha Arthurt magát nem is, de a gyermekeit bizonyosan gazdaggá, teszik. Ennek legékesebben szóló bizonyítéka pedig éppen a Frenchman-hegyháton levő bánya. Sok százezer tonna szenet fejtettek ki belőle, ezt maguk is bevallották.

-- Mama, ez nem bizonyít semmit. Bárki hozzáláthat a bányászáshoz ott fönn, Edgefieldben, legföljebb rajtaveszít.

-- De az a szén a mi földünkből került elő, Arthur. Vagyont ért, és most volt, nincs. Micsoda ellenérték itt ezer dollár?

-- Mama -- mondta Hawke elgyötörtén. -- A bányászati jog nem volt a tiéd. Még ezt sem akarod belátni? Becsületes ajánlatot tettek neked, hogy kiegyenlítsenek egy igényt, amely a bíróság előtt nem állja meg a helyét.

-- Arthur, a Hawke Testvérek nemhogy ezer dollártól, de még ezer lyukas garastól sem válnának meg, hacsak azt nem gondolják, hogy ezzel megkeresik a dupláját, ha nem többet. Miért akarnak ezer dollárt adni nekem? Ez az, ami a bögyömben van.

-- Scotty gondolata volt. Glenn nem is lelkesedett érte.

-- Ugyan! Megjátszottak magukat.

-- Mama, én még az egyetemről ismerem Scottyt. Rendes, megbízható fiú volt.

-- Az egyetem volt, ez meg üzlet, ö is csak olyan, mint a többi. Nekünk ügyvédre volna szükségünk.

-- Scott Hoag fölajánlotta, hogy betekints az üzleti könyveikbe, mama.

-- Tudom, tudom, és hidd el, szavukon is fogom őket, mielőtt elfogadnám ezt a mikulási ajándékot. De ez már igazán a te dolgod, Arthur, nem az enyém. Én nem ismerem ki magam az üzleti könyvekben.

-- Én sem vagyok könyvszakértő.

-- De legalább férfi vagy. Ez férfimunka. De éppenséggel megbízhatsz vele egy könyvvizsgálót is.

-- Az ilyesmi belekerülhet ötszáz, ezer dollárba is.

-- Arthur, te most jutottál hozzá ötezer dollárhoz. Nekem meg igazán nincs erre pénzem -- alkudozott Hawke-né.

Hawke ebben egyáltalán nem volt olyan biztos.

De mindenáron meg akart már szabadulni az anyjától, sze-

137

retett volna aludni egy keveset, igazán ráfért, így hát azt mondta:

-- Hát, ha tényleg akarod, holnap telefonálhatok Scottnak a könyvek miatt.

-- Persze, hogy tényleg akarom. Jó fiú vagy. -- Odalépett, és azzal a mozdulattal veregette meg a fejét, ami a fiát mindig rettenetesen idegesítette. -- Most már legalább tudok aludni. Igazán bánt, hogy egy nagy írót ilyen üzleti megbeszélésekkel kell zaklatnom, de egy napon ezt még megköszönöd nekem. Homlokon csókolta a fiát, és kiment.

Hawke gépiesen ránézett az előtte fekvő papírlap utolsó bekezdésére. Értelmetlen zagyvaságnak tűnt fel, amit olvasott. Gyakran fogta el ez a megtévesztő benyomás: ilyenkor legfőbb ideje volt, hogy abbahagyja a munkát.

Délben, amikor fölébredt, ugyanezt a bekezdést egyszerűen remeknek minősítette. Odakint ragyogott a nap, fehér hótakaró borította az udvart. Hét órát aludt egyhuzamban. Első gondolata az volt, hogy ebben a pillanatban Anne Karen a Kegyelemkenyérent olvassa. Anne Karen, akinek alakját annyira imádta a mozivásznon tizenhét éves korában. A szomszéd házban bömbölt a rádió:

Jeruzsálem, Jeruzsálem, tárd ki kapuid és énekelj, hozsanna a mennyekben.

Ezúttal mindenféle zene kapóra jött Hawke fantáziájának. Elképzelte, hogy az országban mindenfelé plakátok hirdetik az új filmet, és New Yorkban az Astor Theatre homlokzatán neonfények adják hírül: „Anne Karen Youngblood Hawke Kegyelemkenyéren}ének főszerepében".

A fürdőszoba tükrében minden oldalról megnézte magát. „Jeruzsálem, Jeruzsálem", énekelte a rádióval. „Igen uram, ez a püffedt képű fiatalember azzal a széles állal, vastag orral, fölbiggyesztett alsó ajakkal, ez a könyv szerzője". „Jeruzsálem, Jeruzsálem", harsogta még akkor is, amikor belépett a konyhába, rávetette magát egy recsegő székre, és mohón nekiesett a gőzölgő sonkás tojásnak, amit az anyja elébe rakott.

-- Milyen virgonc vagy ma -- mondta Hawke-né.

138

-- A hegyi levegő teszi, mama. Meg a hazai koszt. Hogy a szeretteim között vagyok. Tyű, mézespiskóta, ez már igen!

Micsoda reggel! Azért mégiscsak van abban valami, hogy legjobb otthon. Ez volt az egyedüli helyiség a házban, amit Hawke igazán szeretett. Tágas konyha volt, nagy ablakokkal.

Még a megszokott mosás-szag sem zavarta, ami a szappanhabbal bontott mosóteknőből áradt. Minden itt zajlott le, amire szívesen emlékezett vissza: az étkezések, a családi beszélgetések, gyerekkorukban nevetőrohamaik Nancyval. Most is olyan jól érezte magát, hogy hirtelen kikottyantotta:

-- Mama, tudja, mi újság? Ne mondja el senkinek, és ne is faggasson, mert az egész még nem végleges, de lehet, hogy eladom a könyvem filmjogát.

-- Igazán? Ez csodálatos, Arthur. -- Bizonytalanul mosolygott. -- Ez igazán szép. És mennyit kapsz érte?

-- Még semmiben sem állapodtunk meg. A filmüzlet nagyon bonyolult dolog.

-- Szerintem akár milliomos is lehet belőled, nem igaz? Te jó ég! Egy filmmel!

-- Nana, egy első könyvvel azért nem!

-- Te csak ne légy olcsójános, fiam!

-- Ne féljen, mama, nem fogom elkótyavetyélni.

-- Remélem is. Arthur, ugye nem felejted el felhívni Scott Hoagot a könyvvizsgálat miatt.

Hawke emelkedett hangulata valamelyest alábbhagyott, de bólintott, és megtörölte a száját.

-- Most éppen alkalmas lesz -- mondta, és a telefonhoz ment.

-- Barátom -- mondta Scotty --, éppen jókor telefonálsz. Már a kilincsen volt a kezem, hogy Lexingtonba menjek . . . Láttad a ma reggeli Gazette-et? A legfeltűnőbb helyen vagy, az első oldalon.

Hawke elmondta, hogy mit akar az anyja. Scott hangja erre egyszeriben megváltozott, még mindig kedvesen beszélt, de komolyabbra fordította a szót.

-- Érthető a kívánsága, Arthur. Mindent ki akar hozni a dologból, amit csak lehet, de hát csak így lehet előrejutni a világban.

-- Tehát rendben van?

-- Azt hiszem, igen ... A fenébe is, hogyne volna rendben,

139

nem hiszem, hogy ebben bárki is megakadályozhatja, ha ragaszkodik hozzá. Nem mondom, hogy nem lesz kellemetlen. Tudod, Arthur, anyád éveken keresztül rossz viszonyban volt a családdal.

-- Tudom.

-- Tegnap este kaptam is a fejemre az ezer dollár miatt. Nem akarlak ezzel untatni, de az öreg Will bácsi az egész családi vagyont bizományi letétbe helyezte, és valahányszor határoznunk kell valamiben, az asszonyokat is be kell vonnunk a megbeszélésbe. Tudod, milyenek a nők üzleti ügyekben! De sikerült lecsendesítenem őket, és így menne is a dolog. Ettől most az egész ügy fölborulhat. Anyád végleg úgy döntött, hogy nem fogadja el az ezer dollárt?

-- Azt mondja, csak azután fogadja el, ha megnézte a könyveket.

-- Üzletembernek kellett volna mennie. Arthur, nekem most Lexingtonba kell rohannom, mint a szélvész. Onnét majd telefonon megbeszélem az ügyet, és este újra felhívlak. Rendben?

-- Köszönöm, Scott.

-- Olvasd csak el a Gazette-et, fiam. Fene nagy híresség lett belőled. No, viszlát.

Hawke leszedte a Gazette-et a tornáctetőről, és meglepetten szippantott a friss levegőből. Aztán minden szerénységet nélkülöző gyorsasággal nyitotta ki az újságot: „Hoveyi szerző könyve kiadás alatt. Kegyelemkenyéren a címe Arthur Hawke könyvének." Ez a cím állt az első oldal jobb felső sarkában, vezető helyen. Fényképet is közöltek róla, ez kissé kiábrándította. Milyen hülyék, hogy éppen egy középiskolás képét szedték elő. Amúgy is rosszul sikerült kép volt, homlokába hulló rengeteg hajával épp olyan rajta, mint egy gorilla. Hova lett azóta ez a rengeteg haj? Beesett, bánatos kifejezés ült az arcán, érzékenynek, ártatlannak látszott. A cikk egyébként mindössze három rövid, összecsapott bekezdésből állt, és nem csöpögött a jóindulattól :

. . . Hawke úr megtagadta a sajtó képviselőjétől, hogy körvonalazza könyve tartalmát. Sokkal inkább érdekelte az, hogy poharát újból teletöltsék. Igaz, annak ellenére, hogy New Yorkban él, még mindig szereti a sörrel leöblögetett konyakot, így hát, ami ízlését illeti, nem hagyta el egészen a délvidéket. Ami azon-

140

ban a témát illeti, Hoveynak lélegzet-visszafojtva kell várnia a könyv megjelenését. Az első könyvek általában nem túlzottan kelendőek. Hawke úr azonban bizakodóan tekint a jövőbe."

Anyja élvezettel vizsgálgatta az újságot, vizes kezével csak a szélét fogta meg, de ahogy elolvasta az utolsó bekezdést, lelohadt a kedve:

-- Te jóságos isten, ezek úgy állítanak be téged, mint valami kocsmatölteléket! Mi a fenének írnak ilyeneket? Én mondom, ezt az ifjú titánt majd elönti az epe az irigységtől. Fulladjon meg! -- Gondosan letette az újságot, és megkérdezte:

-- Mit mondott Scott Hoag?

Hawke közölte vele, mire Hawke-né összeráncolta az orrát, és elbiggyesztette a száját:

-- Falaz a többieknek.

-- De mama, hiszen megszerezte magának a vagyonkezelők beleegyezését is!

-- No, majd meglátjuk.

Hawke elhatározta, hogy lesétál a dombról, és megfigyeli, hogy fogadja könyvének hírét a szülővárosa. Olvadó hó fedte az utcákat, a füvet, a folyó túlsó partján a MacDougall-hegy olyan volt, mint egy nagy, fehér fal. Olyan enyhe volt a levegő, hogy nem vett se kalapot, se nagykabátot. A meredeken lejtő csatornákban sebesen csobogott lefelé a hóié. Lépteit meggyorsította a lelkesedés, az az érzés, hogy hosszan tartó névtelenség után most mint hivatásos regényíró lépkedhet végig Hovey utcáin. Ahogy végigment a Fő utcán, egy kocsi rádudált, és a járda mellé siklott. Scotty Hoag volt az, sárgára lakkozott faburkolatú furgonban, amely csak úgy csillogott a napfényben.

-- Hé, Arthur! -- kiáltott, kikapcsolta a motort, és kidugta a fejét az ablakon. -- Azt gondoltam, helyesebb ha legelőször anyád ügyét intézem el, beszéltem hát mindnyájukkal. El van intézve. Ma vagy bármikor megnézheted az üzleti könyveket a Hawke Testvérek irodájában személyesen, vagy küldhetsz egy könyvvizsgálót.

-- Köszönöm, Scott. Tudod, hogy ez teljesen az anyám elgondolása.

-- Hogyne. Anyád nem kíván egyebet, mint hogy nyugodt lehessen, hogy biztosan tudja, nem csapták be. Az, hogy éjszaka nyugodtan alhasson, többet ér neki, mint ezer dollár. Ami azt

141

illeti, őszintén szólva most már nem is tudom, mi lesz azzal az ezer dollárral; az öreglányok tüzet okádnak a dühtől, de lehet, hogy majd lecsillapodnak.

-- A mama persze ragaszkodni fog mind a kettőhöz. A könyvvizsgalaphoz is meg az ezreshez is.

Scott vállat vont, sóhajtott egyet, és a műszerfalba beépített öngyújtóval rágyújtott egy cigarettára.

-- Majd meglátjuk. -- Visszacsúszott a vezetőülésre, begyújtotta a motort, és rávigyorgott Hawke-ra. -- Nem felejtetted még el a szentbeszédet?

-- Nem, Scotty. Állampapírok.

-- Ez az. No, ha legközelebb Lexingtonban leszel, keress fel! Sok szerencsét a könyvedhez.

Amikor Hawke hazaért, és megmondta az anyjának, hogyan döntöttek a Hawke Testvérek, anyja elmosolyodott.

-- Kitűnő. Te fogadsz könyvvizsgálót, vagy azt akarod, hogy én intézkedjek?

Arról beszéltek, hogy esetleg megosztják a könyvvizsgálat költségeit, de az asszony annyit akadékoskodott, jajveszékelt, hogy Arthur a családfő, ez igazán az ő kötelessége volna, hogy Hawke végül is kötélnek állt, azt mondta, ha az anyja magára vállalja az elintéznivalókat, és őt a továbbiakban kihagyja az egészből, viseli a költségeket. Hawke-né arca felderült, mint a kelő nap, és megdicsérte Arthurt, hogy lám milyen jó fiú, aki végül is mindig azt teszi, amit kell.

Éppen megindult a lépcső felé, hogy hozzálásson a munkához, amikor megszólalt a telefon, a távolsági hívások jellegzetes, szaggatott csengetésével. Ahogy fölvette a kagylót, azonnal megismerte Luzzatto hangját.

-- Halló, halló, Youngblood? Halló? Központ, mi baj van? Aztán a producer hangja hirtelen elhallgatott, és egy édeskés

délvidéki hang szólalt meg:

-- Egy pillanat türelmet, azonnal kapcsolom New Yorkot.

Néhány percen keresztül idegtépő karattyolás folyt négy különböző telefonkezelő között, kettejük mély délvidéki tájszólásban beszélt, a másik kettő pedig recsegő New York-i kiejtéssel, mint a rozsdás reszelő. Végre újból felhangzott:

-- Halló, Youngblood? Mi van ott azokkal a telefonkezelőkkel?

142

-- Ez az ősvadon, Luzzatto úr. A mi telefonkezelőnk itt Hoveyban például egy medve. Kissé nehezen kapcsol. Mivel szolgálhatok?

Luzzatto nagyot nevetett.

-- Youngblood, ez a maga átkozott kézirata kétezer oldal.

-- Nem állítottam, hogy rövidebb.

-- Anne éppen itt van mellettem, az ő szobájából telefonálok. Csak ránézett a kéziratra, és egészen kétségbeesett. Amúgy is túl vannak erőltetve a szemei, a kézirat nagy része viszont alig olvasható másodpéldány, a papír színe is vagy tízféle. Nem tudná legépeltetni valami rendes helyen?

-- Luzzatto úr, annak a könyvnek a javát kint írtam a Csendesóceánon. Sajnálom, ha külszín tekintetében nem üti meg a hollywoodi színvonalat. De jelenleg éppen az új könyvemen dolgozom, és ön félbeszakította a munkámat. Vajon miben lehetek segítségére?

-- Ne idegeskedjék, Youngblood, rengeteg dolgot össze kell egyeztetnünk, ez az egész. Éppen most beszéltem Ferdie Laxszel.

-- Lax? Hát nincs a Queen Elizabeth fedélzetén?

-- De ott van. Szikratávírón értekeztünk. Azt állítja, maga mesélte neki a sztorit, és ő egész libabőrös lett tőle. Youngblood, nem jönne el ide, hogy Anne-nek is elmondja a történetet?

-- Mikor?

-- Mikor? Most, ma délután. Jöjjön repülővel. Jó lenne, ha estére itt lenne.

Hawke kihúzta magát, ahogy ott állt a telefonasztalka mellett, és nem szólt semmit.

-- Halló, Youngblood, megvan még?

-- Itt vagyok, Luzzatto úr. Itt fenn, a hegyekben. Erre nem járnak repülőgépek. Anyámnál vagyok látogatóban. Éppen most érkeztem New Yorkból, és semmi kedvem visszamenni. Mint már mondtam, szívesen veszem, ha Anne Karen elolvassa a könyvemet. Negyvennyolc óra múlva jelentkezni fognak érte.

-- De, Hawke, itt üzletről van szó. Ne legyen olyan átkozottul önfejű, így az egész ügy kútba fog esni.

-- Hadd essen.

-- Mi? Mit mond? Azt mondta, hadd essen?

-- Pontosan. Hadd essen.

143

-- Egy pillanat. -- Halk tanácskozás hallatszott. Luzzatto hangja, meg egy nőé. Aztán Luzzatto beleszólt a kagylóba: Youngblood, én igazán tiszteletben tartom a magánéletét. Sajnálom, hogy megzavartam a munkájában. De kényszerhelyzetben vagyunk. Tegye meg, jöjjön ide ma este. Ha Anne-nek megtetszik a történet, azonnal kifizetem magának a huszonötezer dollárt, egyszerre. Mit szól hozzá'?

Hawke mindeddig csak spontán válaszokat adott, kimerült idegei és felpiszkált büszkesége diktálták a szavakat, a hirtelen ajánlat azonban zavarba hozta. Nem szólt semmit.

-- Halló, Youngblood? Ott van még? Figyeljen ide, ilyen ajánlatot még senkinek nem tettem. Plusz ötezer dollárt kap azért, hogy ott kell hagynia a családját, és feljön New Yorkba. Abban a pillanatban, hogy Anne Karennel kezet adunk az üzletre, kiírok magának egy harmincezer dolláros csekket.

Hawke gyorsan kiszámította, hogy harmincezer dollár huszonöt százaléka több mint hétezer dollár évente. Miközben habozott, a producer megszólalt:

-- Akar beszélni Anne-nel? Adom őt.

Anne Karen fátyolos, parancsoló, ugyanakkor gyöngéd, érzéki hangját nem lehetett összetéveszteni senki máséval:

-- Halló, Hawke úr, attól félek, nagyon csúnyán elbánunk magával. Az én hibám az egész, és bocsánatot kérek.

-- Igazán nincs miért bocsánatot kérnie, Miss Karen.

-- Hawke úr, olyan sok csodálatos dolgot hallottam magáról és a könyvéről, és elolvastam az első nyolc vagy kilenc oldalt, itt tartom most is a kezemben, egészen fel vagyok villanyozva. Egész éjszaka fenn maradnék, és végigolvasnám, ha bírnák a szemeim. De hát erre nem képesek. Napról napra romlanak, és már ahhoz is szemcseppeket kell használnom, hogy a saját kezemig ellássak. Ezért kell elmennem Hawaiiba. Az egésznek idegi alapja van, ha rosszak az idegeim, egyszerűen nem látok. De hát mit tegyünk? Mégiscsak valamivel többet kellene tudnom a könyvéről, és maga az egyetlen a világon, aki elmondhatná mi van benne. Kérem Hawke úr, lemondom a hajójegyem. Hajó indul minden héten. Mikor tudna feljönni New Yorkba? Megvárom magát.

Hawke rávágta:

144

-- Miss Karen, mikor kell elutaznia? Melyik nap, milyen időpontban?

-- Egy pillanat, Honor, kedvesem, azt akarja tudni, mikor indulok pontosan -- egy pillanat, Hawke úr.

Hallotta, amint egy fiatal nő csengő hangon azt mondja:

-- Anyu, ha el akarjuk érni a csütörtöki hajót, akkor vasárnap este a tizenegy órás vonattal el kell indulnunk, hacsak nem megyünk repülővel.

Anne Karen elmondta Hawke-nak' a programot, és hozzátette:

- Rettenetesen félek a repüléstől. Sajnálom, de ezen nem tudok változtatni.

-- Rendben -- mondta Hawke. -- A mai lexingtoni gépet már nem érem el. A következő holnap délben indul. Holnap, szombaton a késő esti órákban New Yorkban lehetek. És vasárnap reggel találkozhatunk, mondjuk tíz órakor.

-- Hawke úr -- mondta az asszony. -- Magára bízom, ahogy akarja.

-- Megállapodtunk, Miss Karen. Vasárnap reggel tíz órakor New Yorkban. Hol?

-- Itt, a Waldorfban. Jöjjön fel egyenesen a lakosztályomba. Megreggelizünk és elbeszélgetünk. Maga nagyszerű fiatalember lehet. Alig várom, hogy találkozzunk.

-- Ott leszek, asszonyom, a viszontlátásra.

Hawke-né és Nancy egy pillanatig sem vonták kétségbe, hogy hirtelen elutazása elkerülhetetlen. Még hogy Anne Karen! Az anyja azt mondta ebéd közben:

-- Hiányozni fogsz nekünk, Arthur, de legalább elintézted, amiért hazajöttél. Majd szemügyre vesszük azokat az üzleti könyveket. Jól jegyezd meg, amit mondok, azok a rablók egy vagyont fognak fizetni.

Hawke annyira örült annak, hogy elmehet Hoveyből, hogy nem állt oda vitatkozni. Hadd dédelgesse anyja a maga rögeszméit; az embernek szüksége van valami vigasztalásra ebben a világtól elzárt, nyirkos, sötét völgyben.

Késő este, miközben csomagolt, Nancy bejött a hálószobájába és átölelte:

145

-- Ez még csak a kezdet. Meglásd, egész New York és Hollywood a lábad előtt fog heverni.

-- Sajnálom, hogy nem szilveszterezhetünk együtt.

-- Ó, azt hiszem, valahogy elboldogulok az én parókás emberemmel. Tulajdonképpen olyan kezes, mint egy bárány. Nagyon kedves fiú. Kifejezetten örült, amikor mondtam, hogy te is eljösz.

-- Szívesen találkoztam volna vele.

-- Én meg szeretnék veled menni New Yorkba. Megnézni azt a Jeanne Greent. No, de mindegy. A fene essen beléd, Youngblood Hawke, a legközelebbi viszontlátásig.

5.

Hawke nem érkezett meg vasárnap reggel tíz órára a Waldorfba. De akkor már nem is várta senki. Szombaton kora reggel vad hóvihar zúdult alá Kanadából, megbénította a repülőgépközlekedést, huszonnégy órás késéseket okozott a vasúti menetrendben, és az egész keleti partvidéken lehetetlenné tette a gépkocsiforgalmat. A vihar még vasárnap reggel is hatalmas hótömegeket zúdított New York városára. A néptelen járdákat hó borította, az úttesteken csak imitt amott szántotta fel a havat egy friss autókerék-nyom, a reménytelenül zörgő hóekék nem mentek semmire még a fő sugárutakon sem, és a parkoló gépkocsik, az utcai tűzoltócsapok szekrényei, a lámpaoszlopok egyre növekvő cukorsüvegszerű hósapkát viseltek.

Roberto Luzzatto semmit nem hallott az íróról, a pénteki telefonbeszélgetés óta. Szombaton késő este átnézte a repülőgép-, autóbusz- és vasúti menetrendeket, és meggyőződött arról, hogy egyszerűen nincs rá mód, hogy Hawke szombat estig eljusson az Alleghany-hegységből New Yorkba, sőt még a vasárnap folyamán sem, hacsak a hóvihar hirtelen meg nem szűnik.

Ebben az esetben egy Lexingtonból érkező repülőgép este fél tizenkettő körül New Yorkban lehet. Ekkor azonban Anne Karen már régen a nyugati part felé haladó vonatban ül, ami a hóvihar ellenére is pontosan indul. Anne feszült idegeit amúgy is kínozta a hóvihar, hallani sem akart semmiféle késedelemről; nem tarthatta vissza sem Hawke könyve, sem semmi más. Luz-

146

zatto híres volt a filmvilágban arról a tulajdonságáról, hogy bele tud törődni a balszerencsébe is. Ezúttal rosszul fordult a szekere, ennyi az egész.

Vasárnap délután négy órakor még mindig sűrűn esett a hó, Anne Karen idegnyugtatásul meleg vízzel teli fürdőkádban áztatta magát, amikor megszólalt a lakosztályában a telefon. Molett, fiatal nő jött elő a hálószobából, karján egy aranyiamé estélyiruhával, és felvette a telefonkagylót.

-- Youngblood Hawke úr van itt -- mondta a telefonkezelő. A fiatal nő arca földerült.

-. Kapcsolja csak. Halló, Hawke úr. Nem, én a lánya vagyok. Semmi baj. Az idő lehetetlen, tisztában vagyunk vele. Anyám reméli, hogy ha visszajön, találkozhat magával, körülbelül egy hónap múlva. Micsoda? Kérem? Hawke úr, maga nem Kentuckyból beszél? -- Mérhetetlen csodálkozás tükröződött az arcán. -- Hát itt van? Hogy a csudába tudta ezt megtenni? Egy pillanat, Hawke úr.

Letette a telefonkagylót, odament a fürdőszobaajtóhoz, és bekopogott.

-- Anyu, itt van az az író Kentuckyból.

-- Micsoda?

-- Igen, Youngblood Hawke. Innen telefonál az előcsarnokból.

-- De hisz az lehetetlen, édesem. Roberto felhívta a repülőteret meg a vasutat. Képtelenség, hogy ide tudjon jönni.

-- Kocsival jött. Bérelt egy kocsit, azon jött föl Kentuckyból. Itt van -- mondta Honor Lesser türelmetlenül. -- Lenn vár a hallban.

-- Te jó ég! Ez egy második Lindbergh! Honor, nívd fel azonnal Róbertot. És küldd ide Elzát. A zöld ruhámat kérem. Remélem, még nem csomagolta be.

Amikor Hawke belépett Anne Karen lakosztályába, olyan volt, mint egy majom, amelyet beszabadítotfak egy francia szalonba. A haja kócos volt és csapzott, arca fekete a borostától, a szeme véraláfutásos, nadrágja ronggyá gyűrve, télikabátja tele olajfoltokkal. Érezte, hogy alaposan meghűlt, és magas láza van. Reszelős hangon azt mondta Honor Lessernek:

-- Sajnálom, asszonyom, tudom, úgy nézek ki, mintha a pokol fenekéről jöttem volna. Két autógumit kellett út közben ki-

147

cserélnem. Csoda, hogy fölengedett a portás. Késtem pár órát, de...

-- Ugyan, Hawke úr, csodálatos, hogy egyáltalán el tudott jönni. Hilda, hozzon whiskyt és poharakat.

Hawke olajtól fekete kezeiben szorongatta régi bőr neszeszerét, amely a haditengerészetet is megjárta vele.

-- Ha egy kissé megmosakodhatnék, megborotválkozhatnék ...

-- Természetesen, csak előbb igyék egyet.

Hawke úgy hajtotta fel a whiskyt, mintha meleg víz lenne. Bocsánatkérőleg vigyorgott, hogy ilyen óriási adagot nyakalt be, de a fiatal nő újratöltötte a poharát, és azt mondta:

-- Hogy a csudába tudott keresztüljönni ezen a hóviharon?

-- Nem is volt olyan vészes. Tudja, nem azt a rövid utat választottam, amelyik Nyugat-Virginián megy kere-sztül, mert azok a hegyek ilyenkor járhatatlanok. Az Ohio völgyében jöttem, a huszonkettes úton. A nagy teherautók arra letapossák a havat, így aztán egyenesen jöhettem New York felé, minden nehézség nélkül, csak éppen úton voltam egész éjszaka, és rámférne egy kis alvás.

-- Te jó ég -- mondta a nő. -- Hiszen az életét tette kockára. -- Ismét teletöltötte Hawke poharát. A férfi akadozva beszélt, de ezért aligha hibáztathatta.

-- Arról igazán szó sem volt. Csak nem akartam csalódást okozni egy hölgynek. -- Mindketten nevettek. -- Nagyon érdekes volt az egész. Szép út volt. Nem volt nagy forgalom. A rádióbemondók kiejtése kétszáz kilométerenként más és más -- ezt eddig még soha nem figyeltem meg. Viszont mindnyájan egyaránt gyengeelméjűek. Becsületemre mondom, ha az ember húsz órán keresztül egyfolytában hallgatja a rádiót, úgy érzi, hogy az egész országon úrrá lett a gyengeelméjűség. Pontosan az első telepesek útvonalán haladtam, az Alleghany-hegységen át, az Ohió völgyében meg a huszonkettes úton, csak éppen az ellenkező irányban. És azon tűnődtem, vajon mit szóltak volna azok a telepesek a rádióhoz. Azon is eltűnődtem, hogyan tudtunk megnyerni két világháborút. Köszönöm, nem kérek több whiskyt. Ez éppen elég volt, visszatért a vérkeringésem. Hol hozhatnám rendbe magam?

148

-- Tessék, egyenesen erre. Hawke úr, sikerült félig elolvasnom a könyvét. Azt hiszem, egészen nagyszerű regény.

Hawke hálásan rámosolygott:

-- Most aztán tényleg olyan vagyok, mint egy híres író, igaz? No, hadd piszkítsak be egy pár Waldorf-törölközőt!

Ahogy belépett anyja öltözőszobájába, Honor azonnal látta, hogy anyját nagyon izgatja a Hawke-kal való találkozás. Senki nem tudott olyan lompos lenni, mint Anne Karen. Még ötvenegy esztendős korában sem volt csúnya, a rendetlensége is valami egyéni bájt kölcsönzött neki. Most azonban ott ült a toalettasztalkájánál, és gondosan kikészítette magát.

-- Milyen ember? -- kérdezte.

-- Olyan vadember-féle.

-- Vadember!

-- Hát, nagyon nagy, kinőtt a szakálla, úgy van öltözve, mint egy teherautósofőr. Mintha napok óta nem aludt volna. Borzalmas látvány. De nagyon fiatal, és kedves.

A színésznő felhúzta egyik szemöldökét.

-- Ez valahogy úgy hangzik, mintha rokonszenves lenne.

-- Kedves a mosolya. És el sem tudom képzelni, hogy tudott idejönni.

-- Harmincezer dollár nagy pénz egy fiatal író szemében.

-- Ugyan, csak akkor ment bele az egészbe, amikor előhozakodtál a könnyfacsaró történeteddel arról, hogy megvakulsz.

Anne Karen fölnevetett:

-- Csak lehetőséget adtam neki arra, hogy leszálljon a magas lóról, Roberto megsértette.

-- Lehet. A fellépése nagyon eredeti. Üdítően hat az emberre.

Anne Karén ferdén nézett a lányára:

-- Abban biztos vagyok, hogy eredeti. Hiszen még egészen új.

Hawke előjött a fürdőszobából. Összehasonlíthatatlanul jobban mutatott mint az előbb; Honor Lesser azt gondolta, hogy a maga módján tulajdonképpen egészen jóképű. Levetette télikabátját, a barna „író-öltönye" volt rajta, amin úgysem látszott, hogy nincs kivasalva, és tiszta inget vett. A szeme égett, arca hamuszürke volt, de készséges mosolya, jó kedélye és akaratereje ellensúlyozta a beteges tüneteket. Bevett egy csomó aszpirint, és egyáltalán nem érezte magát rosszul.

149

-- Még egy kis whiskyt? -- kérdezte Honor.

-- Igen, kérek. Bár, ha tovább nyakalom a tüzes vizet, a történet, amit elmondok, nemigen fog hasonlítani a könyvemre.

-- Menjen már! Szüksége van az italra.

Megérkezett Roberto Luzzatto is, átölelte Hawke-ot, mint egy medve, és azt mondta, ha a hollywoodi írók csak fele olyan élelmesek volnának, mint ő, a filmgyártás jóval egyszerűbb lenne. Aztán kinyílt a hálószobaajtó, és elomló, zöld selyemruhában, kibontott fekete hajjal bevitorlázott Anne Karen. Nagy kék szeme úgy fénylett, mint a jég a napfényben. Elnézést kért, hogy így jelenik meg, hogy elkésett, hogy ilyen szörnyű rendetlenség van a lakosztályában, és Hawke egész idő alatt úgy bámult rá, mintha Mona Lisa lépett volna le a vászonról. A lánya sem volt csúnya, csak kissé molett; a haja hasonlított a színésznőéhez és bájos megjelenése is emlékeztetett az anyjára. De Hawke őszintén megsajnált minden nőt, akinek Anne Karen közelében kell élnie. A színésznő földöntúlian szép volt. Nem látszott többnek harminc évesnél.

Amikor belekezdett az elbeszélésbe, Anne Karen lecsusszant a díványról a földre, ott ült a szőnyegen gyönyörű, kiegyensúlyozott tartásban, egyik karját a lánya térdére támasztva.

-- Sajnálom, de így tudok a legjobban odafigyelni. Mindig a földön ülve olvasok, feltéve, ha szegény szemem egyáltalán hasznavehető.

Ahogy ott ült, a szobában valahogy minden vonal felé tartott, benne futott össze. Szépsége úgy fogva tartotta Hawke-ot, úgy elvakította, mint egy csupasz fényforrás. Egyszerűen nehezére esett elkezdeni a történetet.

De aztán hatalmába kerítette a hallgatóságot. Hawke-ban magában is volt valami színészi képesség, valami ellenállhatatlan életerő, az önbizalom eszeveszett kirobbanása, taglejtései természetesek, kifejezőek voltak. És egy olyan tulajdonsággal is rendelkezett, ami a színészekből hiányzik: kedve szerint varázsolhatta elő a szavakat. Nemcsak leírni tudta őket, hanem az olyan pillanatokban, mint ez, valósággal ömlöttek az ajkáról. Anne Karen egyenesen ült, karjával átkulcsolta a térdét. Egyik cigarettáról a másikra gyújtott, a falra szegezte a tekintetét, csak olykor-olykor nézett az íróra. Hawke-ot is egészen magával ragadta a történet. Beszéd közben föl s alá járkált. Vágy húsz

no

percig beszélt. Amikor befejezte, belesüppedt egy karosszékbe. Tudta, hogy kihagyott néhány jelenetet, nem tudta visszaadni a finom árnyalatokat, de azt is tudta, hogy rendkívüli benyomást gj-akorolt ezekre az emberekre. Elvette a whiskyspoharat, amit Honor Lesser nyújtott feléje és kiitta.

Anne Karen mély sóhajjal fordult Luzzatto felé:

-- Roberto -- mondta --, jöjjön át velem egy pillanatra. Köszönöm, Hawke úr. -- A színésznő intett lányának, aztán eltűntek a hálószobában.

-- Csodálatosan mondta el a történetet -- mondta Honor Lesser. -- De maga olyan, mintha lázas lenne, és milyen rekedt a hangja, te jó ég!

-- Csak néhány órai alvásra volna szükségem -- mondta Hawke rekedten. A lány kiment.

Hawke szeme szinte azonnal lecsukódott, álmában megint ott ült a bérelt Plymouth volánjánál, és szántotta a havat a sötétben ide-oda kanyargó országúton, teherautókat előzött síkos emelkedőkön; az élete múlott azon, hogy biztosan tartja-e a kormánykereket, teherautók dübörögtek szembe vele, fényszórójuk elvakította; hogy ébren tartsa magát, teli torokból harsogta azokat a trágár nótákat, amelyek a tengerészeinél járták; újra meg újra kiszámította, mennyi is ötezer dollár huszonöt százaléka, vagy tízezeré, tizenötezeré; azon tűnődött, kezdetben nem lesz jó nagy kockázatot vállalni; aztán hallotta amint nyílik az ajtó, összeborzongott, kicsöppent az álomvilágból, és egy pillanatig csodálkozott, hogy egy díszes szállodaszobában találja magát. Luzzatto és Anne Karen jött feléje.

-- Hawke úr, beszélhetnénk még pár percet a maga gyönyörű történetéről? Aztán elengedjük, mert tudom, ki van merülve.

-- Ameddig csak tetszik -- mondta Hawke rekedt hangon. Kitűnően érzem magam.

Anne Karen visszaült a földre, ruhája zöld selyemhullámai közé, egy karosszékre támaszkodott, és felnézett Hawke-ra. Azt mondta, pompás filmtörténet a Kegyelemkenyéren, egészen odavan érte, hogy eljátszhassa a nagynéni szerepét, ami páratlan szerep, valóságos női Lear király.

-- Már régen szembenéztem ezzel, Hawke úr. Elmúltak már azok a napok, amikor ostoba szerelmes libákat játszottam. Ilyen szerepekre van szükségem. Öt éve játszottam utoljára filmen,

de ha valaha újra fellépnék, csak a maga történetében játszanék. -- Anne -Karenből ömlött a szó, Hawke-nak csak bólintania kellett olykor-olykor. A sötét bőrű testes producer a dívány szélén ült, és a körmét rágta. A színésznő elemezte a nagynéni alakját, elmondta, hogyan képzeli el a múltját, fiatalkorát, azokat a szerelmi kalandokat, amelyek olyan szikár vénlányt faragtak belőle. Hawke egyre többet bólogatott, mert csakhamar kiviláglott, hogy mire akar kilyukadni Anne Karen. Azt akarta, hogy szúrjanak be a filmbe jeleneteket a nagynéni fiatal korából, és egy külön tnellékcselekményt első, tragikus szerelméről. -- Lehet, hogy nagy vakmerőség tőlem, hogy ezt kérem, Hawke úr. De a film egy más közlési mód, és ezek a változtatások olyan mélységet, olyan színskálát adnának ennek a szerepnek a filmen, hogy minden színésznő az életét adná érte, ha eljátszhatna. Nem hiszem, hogy mindez túlságosan erőszakos merénylet lenne a könyve ellen, ellenkezőleg. Nem gondolja, hogy már csak a közönség szemszögéből is indokoltabbá, érthetőbbé tenné az eseményeket?

-- Biztos vagyok benne -- mondta Hawke. -- Talán az egész regény jobb lett volna, ha eleve ezt az elgondolást követem.

-- Csakugyan ez a véleménye? Igazán? -- a színésznő ragyogó szemmel nézett Luzzattóra.

-- Természetesen.

-- És nem volna ellenvetése, ha ilyen értelemben készítenénk belőle filmet?

-- Egyáltalán nem. Anne Karen fölállt.

-- Beszélgessen egy kicsit ezzel a remek fiatalemberrel mondta Luzzattónak. -- Fel akarom hívni Royt.

Amikor bezárult mögötte a hálószobaajtó, és a két férfi egyedül maradt, Luzzatto odarohant Hawke-hoz, és megveregette a vállát.

-- A jogtanácsosának telefonál. Menni fog! Menni fog! Megcsináljuk a filmet.

-- Remélem -- mondta Hawke, és öntött magának egy pohár whiskyt. Már semmi egyéb hatása nem volt rá, mint hogy ébren tartsa.

-- Maga nemcsak író, hanem dörzsölt üzletember is -- mondta

152

Luzzatto. -- „Az egész regény jobb lett volna, ha eleve ezt az elgondolást követem." Ez valami isteni sugallat volt! Tudja, mit jelentett ez a női hiúságának? Ezzel mintegy nyélbe is ütötte az üzletet.

-- Miért? Én teljesen őszintén gondoltam -- mondta Hawke. -- Egy történet megírásának ezer módja lehet.

Néhány perc múlva egy üveg jégbehűtött pezsgőt hoztak fel. A színésznő a lányával együtt előjött a hálószobából, és fölhevülten, nevetve koccintottak a Kegyelemkenyéren sikerére. Hawke nem érezte magát különösebben büszkének, pusztán megkönnyebbülést érzett. No, ezen is túl van. És közben tudta, hogy nem így kellene reagálnia az eseményekre, hiszen egy ismeretlen fickónak, aki Kentucky hegyeiből került elő, és épp most adta el a regénye megfilmesítésének a jogát, a büszkeség és az elragadtatás extázisában kellene úsznia. De már erősen fogytán volt az ereje, és nem kívánt semmi egyebet, mint hogy maga mögött tudhassa ezt a szállodai lakosztályt. Luzzatto jött a segítségére. Azt mondta, még meg kell beszélniük valami kis üzleti ügyet, mielőtt ágyba dugja a fiatalembert. Honor Lesser előhozta a télikabátját.

-- Sajnálom, hogy megittam az összes whiskyjüket -- mondta Hawke, miközben átvette a foltos, kopott ruhadarabot. -- No, azt hiszem, most már igazán vehetek magamnak egy rendes télikabátot.

-- Ó, azt ne tegye -- felelte a lány. -- Rendes télikabátja akárkinek lehet. De ahogy maga ide beállított, azt senki nem tudja utánozni.

Egy szobalány behozta a kéziratot tartalmazó öt rongyos kartondobozt, és Hawke azokat is átvette. Anne Karen elkísérte a felvonóig, és úgy vett búcsút tőle, hogy az egy szerelmi jelenet befejezésének is beillett volna.

Luzzatto leültette Hawke-ot a férfiak számára fenntartott faburkolatú bár egyik asztalához.

-- Hát ez aztán pokolian nehéz nap volt. Mit szólna, ha egy kis arannyal pecsételnénk meg, hm? Nem akarná megírni a forgatókönyvet is? Szeretném minél gyorsabban elindítani a dolgot És senki nem ismeri jobban a könyvet, mint maga.

-- Nem tudom, Luzzatto úr. Hadd gondolkozzam rajta. Mára már alaposan ki vagyok szivattyúzva.

Lu2zatto a belső zsebéből elővett egy csekk-könyvet.

-- Pedig erre a forgatókönyvre még itt, most megköthetnénk a szerződést. Tudja, milyen hosszú egy filmforgatókönyv? Körülbelül tízezer szó. Mit szólna hozzá, ha azon a harmincezren felül, ami jár magának, adnék még ötezer dollár előleget, plusz még tízezret, ha befejezi a forgatókönyvet. Harmincezer helyett negyvenötezret. Miért keressen azon valami középszerű hollywoodi firkász, hogy átírja a maga sztoriját?

Homályos vészjelzés csendült föl Hawke lázas agyában.

-- Ez jól hangzik. Majd megbeszéljük. Luzzatto vállat vont.

-- Jó, akkor harmincezerrel jövök magának. -- Elkezdte kitölteni a csekket, aztán hirtelen megállt. -- Ferdie Lax nevére írjam? Hiszen ő hozta létre ezt az üzletet, legalábbis a szerződési feltételeket. Gondolom, tíz százalék jár neki.

-- Lehet -- mondta Hawke zavarodottan. -- Azt hiszem, ezt nekem kell vele tisztáznom.

-- A kiadója is részesedik belőle? Első regényeknél néha úgy állapodnak meg.

Mintha darázs csípte volna meg, úgy felélénkült Hawke ezekre a szavakra. Erről is megfeledkezett, teljesen megfeledkezett. Hiszen az összeg fele Prince-é. Hirtelen utánaszámolt: ha csak nem álmodik, akkor Luzzattótól most nem harmincezret kap, hanem csak valami tizenegy-tizenkétezret! Hogy is mehetett ki a fejéből a kiadó, meg az ügynök? És hogyan egyezhetett bele ezekbe a vérszívó feltételekbe? Harcolni fog a pénzéért, méghozzá azonnal.

-- Luzzatto úr -- mondta mély, bizonytalan hangon. -- Adja csak ide nekem azt a csekket, majd én elintézem a dolgot.

-- Természetesen. -- Luzzatto kitöltötte a csekket, kitépte a csekk-könyvecskéből, és odaadta Hawke-nak. -- Remekül csinálta, Hawke. Egészen felvillanyozott. Maga nagy tehetség. Talán éppen maga az, akire mindannyian vártunk. Holnap majd beszélgetünk.

Otthon, hideg tanyáján a hatalmas bérházban nem volt telefon. A sarki cukrászdából hívta fel Frieda Wintert, és közben rázta a hideg, annak ellenére, hogy az üzlethelyiség fűtőteste füllesztő meleget árasztott. Most újabb meglepetés érte. A szo-

154

balány, aki felvette a kagylót, közölte, hogy Winterné külföldön van.

-- Még mindig Jamaicában van?

-- Nem, uram, Európába ment.

-- Európába? És nem hagyott számomra üzenetet? -- Majd dadogva hozzátette: -- Márminthogy Youngblood Hawke névre. Kölcsönkaptam tőle néhány értékes könyvet.

A fiatal néger nő hangjában nevetés bujkált:

-- Nem, uram, nincs üzenet. Azt hiszem, uram, legjobb lesz, ha magánál tartja azokat a könyveket, amíg az asszonyom visszajön.

-- Mikor lesz az?

-- Valamikor februárban, uram.

Jeanne Green azonban otthon volt. Röviden beszélt vele, aztán fölment a szobájába. Bevett még néhány aszpirint, üzenetet firkantott egy cédulára, nagyot húzott a bőröndjén levő pálinkásüvegből, aztán elborította agyát az álom.

Jeanne fél óra múlva megérkezett, fölkapaszkodott a rosszul megvilágított lépcsőkön. A rozsdás vasajtón egy cédula várta, Hawke határozott, tiszta kézírásával: „Jöjjön be, Jeanie, ott van az íróasztalon". A dermesztőén hideg szobában az egyedüli világítást a földön izzó kerek hősugárzó szolgáltatta. Ennek fényénél Jeanne megtalálta az íróasztallámpa kapcsolóját. A földre vetett matracon szaporán, nehezen lélegzett Hawke, takarókkal meg a télikabátjával betakarva. A Kegyelemkenyéren kézirata ott feküdt az íróasztalon, rajta egy cédula: „Eladva, isten a tanúm, a főszerepben Anne Karennel. Bánjon hát vele óvatosan, és köszönöm. Mit csinál szilveszterkor?"

Hawke felmordult álmában. A lány csendben lekuporodott melléje, lehúzta a kesztyűjét, és hűvös kezét rátette a férfi forró, izzadt homlokára. Hawke ide-oda forgolódott, aztán kinyitotta a szemét, és fáradtan elmosolyodott. -- Hé, Nancy -- mondta, aztán a másik oldalára fordult, és átölelte a párnáját. Jeanne leült az íróasztal mellé, és ott ült, kabátban, vagy egy óra hosszat. Időnként gyöngéden a férfi homlokára tette a kezét, de nem ébresztette fel. Hawke lassan megnyugodott, lélegzése egyenletesebbé vált.

Aztán Jeanne magához vette a kéziratot, és lebotorkált a lépcsőn a súlyos, értékes teherrel. A cédulára, amelyen Hawke a

szilves2teri programjáról érdeklődött, odafirkantotta: „Semmit. Miért, van valami ötlete?"

Nehéz volt elképzelnie, hogy ezzel a különös emberrel mindössze egy hete találkozott először. Ügy érezte, akkor kezdődött el az élete, amikor Hawke bejött Waldo Fipps irodájába, és ott találta őt, amint a könyvét olvassa; ez pedig, úgy tűnt neki, valaha rég, a távoli múltban történt.

156

Második ré

ÖTÖDIK FEJEZET

Egyetlen férfi sem tudja elképzelni, mit érez egy nő, amikor először veszi a karjába újszülött gyermekét; ezt az érzést csak az író foghatja föl valamennyire, amikor kezében tartja első könyvének frissen kinyomtatott példányát. Ennek a pillanatnak tiszta boldogsága soha többé nem tér vissza.

A Kegyelemkenyéren első példányát egy júniusi reggelen hozta a postás Hawke-nak, néhány héttel a megjelenés előtt. A könyv valósággal bevilágította a forró, nyomorúságos szobát. Hawke íróasztalánál ült, csak bámulta, bámulta és élvezte az életben csak egyszer adódó gyönyörűséget. Aztán törni kezdte a fejét, mitévő is legyen ezzel az első példánnyal. A hoveyi erkölcs azt diktálta volna, hogy az anyjának küldje el. A józan ész viszont azt súgta, hogy Jeanne Green az, akit igazából megillet. Felmérhetetlenül sokat segített ennek a könyvnek. Most pedig már A parancs béklyóin dolgozott, fejezetről, fejezetre, sorban, mihelyt Hawke tolla alól kikerültek.

Meleg barátság fejlődött ki közöttük. Hawke szerelmes volt Jeanne-be, vagy legalábbis azt képzelte. Ellenállhatatlanul vonzónak találta a lányt, mégsem igyekezett komolyan udvarolni neki. Méghozzá azért nem, mert tartott tőle, hogy Jeanne meghallgatná, és egy szép napon arra ébredne, hogy házasember, egy okos és bájos asszony férje, akitől azonban kissé tartania kell. Jeanne fegyelmezettsége nem valami konvencionális erkölcsi beidegződés következménye volt, hanem a természetéből fakadt. Önmagával szemben sem tett soha engedményt a munkájában, de Hawke kézirataiban sem tűrt el semmiféle lazasá-

159

got, és nyilván ugyanilyen határozottan megkövetelte volna azt is, hogy hűséges férje legyen. Nem mintha nem akaródzott volna hűséges férjnek lennie, kiváltképp Jeanne Green mellett; de egyelőre nem kívánta rabigába hajtani a fejét.

Az igazi baj azonban az volt, hogy nem hagyta nyugodni annak a hihetetlen, Winternével töltött karácsonyi napnak az emléke. Azóta sem hallott Friedáról. Az újságok társasági rovatából tudta, hogy már hónapok óta itt van New Yorkban. De semmiféle kísérletet nem tett arra, hogy találkozzék vele. Hawke eleinte azzal bíztatta magát, hogy Frieda csak kéreti magát, és kellő időben majd érkezik tőle egy levél vagy egy távirat. De semmi sem jött, és ez mindjobban bántotta a férfi büs/keségét. Meg volt győződve arról, hogy ha Frieda valami módon tudomást venne a létezéséről, ha csak egy röpke találkozásra kerülhetne sor kettejük között, lelki nyugalma azonnal helyreállna.

így aztán, amikor megkapta a Kegyelemkenyéren első példányát, végül is úgy döntött, hogy Winternének küldi el. Fél napot elfecsérelt arra, hogy többszöri nekifutásra végre megírjon egy kísérőlevelet, amelyben sikerült eltitkolnia megbántottságát. Tudta, hogy meggondolatlanul cselekszik, és azt is, hogy nem valami becsületes dolog ez Jeanne-nel szemben; éppen ezért sehogyan sem sikerült megfelelő hangot megütnie a levélben. Végül legépelte, úgy, ahogy volt, és értékes könyvével együtt postára adta.

Winternének fejlett érzéke volt az élet örömei és a múló pillanatok értéke iránt. Tíz órakor friss virág érkezett a virágkereskedésből, és a szobalány behozta az újsággal, a postával és a teával együtt. Június eleje lévén a virág orgona volt: nagy, illatos fürtök. Sütött a nap. A posta terjedelmes volt és érdekesnek ígérkezett.

Eleinte nem is keltette fel figyelmét az a kis csomag, amely Youngblood Hawke-től érkezett. Alakja megszokott volt, afféle csomagolópapírba burkolt könyv. A kiadók gyakran küldözgettek tiszteletpéldányokat Winternének. Szokása szerint, miután megitta az első csésze teát, telefonált az irodájába. Titkára csak egy-két jelentéktelen apróságról számolt be: A doktor dilemmájának, előző esti bevétele csupán kétezerháromszáz dollár volt.

160

Winterné fejből is tudta, hogy az előző hétfőhöz viszonyítva ez körülbelül kétszáz dollár visszaesést jelent. A darab csúszik lefelé, és ha ez így megy tovább, még a rezsit sem hozza be, hacsak nem vizsgálják felül a színészek szerződéseit.

-- Hívja fel Jock Maa?t. Addig hívja, amíg sikerül beszélnie vele. Tudja, mi van vele ilyenkor reggel. Mondja meg neki, hogy délután négykor beszélni akarok vele az irodában.

Aztán kinyitotta az újságot, fellapozta a színházi rovatot, és elolvasta a cikkek első és utolsó bekezdését. Hirtelen rápillantott a könyvcsomagra, és észrevette, hogy kézírással címezték. Felvette a kék selyempaplanról, és rövidlátó szeméhez tartotta. Feladó: A. Youngblood Hawke, 345 W. 28'" St. Gyorsan feltépte, kihúzta belőle a könyvet, és ekkor egy összehajtogatott levél hullott a paplanra.

Kedves Winterné,

mellékelten küldöm önnek első regényem első példányát, úgy, ahogy a nyomdából megérkezett. Indokolt volna, hogy levelem egyébből sem álljon, mint merő bocsánatkérésből; azért, mert a könyv kiforratlan, azért a merészségért, hogy elküldöm magának, és bizonyos dolgokért, amelyekre talán még visszaemlékszik, talán nem. Még abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán emlékszik rám. Tavaly karácsonykor Ön volt olyan kedves, és hozzáférhetővé tette számomra a könyvtárát. Önnel ellentétben, én jól emlékszem erre a találkozásra. A visszaemlékezés tulajdonképpen a mesterségemmel jár. És emlékszem rá, hogy két alkalommal is lelkemre, kötötte, hogy soha, de soha ne kérjek bocsánatot. Tehát ehhez tartom magam

Hogy miért éppen Önt szemeltem ki arra a kétes értékű megtiszteltetésre, hogy elküldöm Önnek ezt a könyvet, amely az életemben olyan sokat jelent, az Ön életében olyan keveset? Miért terhelem Önt olyasmivel, ami az ön számára talán nem is megtiszteltetés, hanem alkalmatlankodás? Azért, mert egyszer kedves volt egy fiatalemberhez, aki egyedül lézengett New Yorkban, márpedig a kedvesség nem éppen kirívó tulajdonsága ennek a városnak.

Mint előttem már olyan sokan mások, azzal a szándékkal jöttem én is New Yorkba, hogy itt majd megtalálom a boldogulásomat. Annak idején ön azt mondta rólam, elszánt fiatalember

161

vagyok. Azt hiszem, ez így is van. Szeretném hinni, hogy ezzel a könyvvel megtettem az első lépéseket az írói életúton, amelyet be is szeretnék járni. Igaz, ahogy most belelapozok a regényembe, úgy találom, sok kívánnivalót hagy hátra. De semmi értelme, hogy ezeket felsoroljam, hiszen Ön, az Ön ízlésével éppen eléggé világosan fogja látni a hibákat. Csak azt szeretném mondani tehát, hogy amíg élek, nem fogom szégyellni ezeket az első szárnypróbálgatásokat, így hát elküldöm Önnek így, ahogy van, tele hibával, de tiszta lelkiismerettel.

Nem szeretnék tolakodó lenni, nem akarom személyemet ráerőszakolni önre. Ön olyan világban él, amelyben én mindig idegen leszek. Idővel persze, remélem, tisztelettel fogadott idegen, afféle Otelló az Ön Velencéjében. De addig, amíg ez a világ elismer, akár ezért a fiatalon összehozott, kezdő alkotásomért, akár, majd ha képességeimnek hitelesebb tanúbizonyságot adtam, addig megelégszem azzal, hogy ismeretlenségben tovább dolgozzam, így hát fogadja kérem, hódolatomnak e jelét, olyan szívesen, ahogy én küldöm.

Nem tudom elfelejteni azt az ebédet, amelyre olyan kedvesen vendégül látott karácsony napján, gyönyörű otthonában. Kissé megkéstem vele, hogy illendően megköszönjem. Köszönetül fogadja hát könyvemet.

őszinte híve Arthur Hawke

Winterné még csak egy pillantást sem vetett a könyvre, amíg telefonon fel nem adott egy táviratot Youngblood Hawke részére. Aztán alaposan szemügyre vette, különösen az író arcképét a védőborítón: a széles vállú, hosszúra nőtt hajú fiút, aki ökölbe szorított kezére támasztja állat, és mogorván szembenéz a fényképezőgéppel. Winterné arcán mosoly suhant át.

2.

Youngblood Hawke az első pillanatban csalódást érzett, amikor meglátta Frieda Wintert az állatkertben sétáló emberek között: a jó idő tiszteletére öregasszonyok, gyerekeket sétáltató alkalmazottak, randevúzó egyetemisták lepték el a sétányokat. Frie-

162

da Winter ruganyos, határozott járása a legkevésbé sem volt nőies. Retiküljét a hóna alá csapta, karját lóbálta. És semmi kétséget nem hagyott afelől, hogy középkorú nő. Kékesszürke ruhát, komoly, kék kalapot viselt. Hawke az oroszlánketrec előtti korlátra támaszkodott, ahol találkát adtak egymásnak, amikor észrevette a nőt. Winterné szinte ugyanabban a pillanatban látta meg őt.

-- Halló -- mondta, és keményen kezet fogott vele. -- A teremtésit, maga nem is olyan magas, mint ahogy emlékeztem. Még szerencse! Én valami félelmetes óriásra emlékeztem. -- Felnézett rá nagy, szürke szemével. Hawke még soha nem érezte magát ennyire feszélyezettnek, alig találta a szavakat.

-- Szép időt fogtunk ki -- mondta.

-- Hát nem? Ez egyike azoknak a ritka napoknak, amikor a város nem bűzlik úgy, mint egy garázs. Istenem, hát ez meg micsoda?

Hawke a háta mögül dobozba csomagolt virágot vett elő, mint egy középiskolás, Winterné elvette tőle a dobozt és kinyitotta.

-- Ó, ki tudja, mióta nem kaptam virágot! Már úgy értem, olyankor, amikor nem úgy szerepelek, mint valamilyen bizottság elnöknője, vagy ilyesmi. Fehér kamélia! Ó, maga drága! Mindjárt fel is tűzöm. -- Ügyesen feltűzte a kaméliát a ruhája kihajtójára. Elkényeztet! Jól áll? Merre menjünk? Sétáljunk egy kicsit! Mutatok magának egy pár gyönyörű, virágzó fát. Jöjjön csak! Aztán elmegyünk ebédelni a Margrave-ba. Mindig ott ebédelek. Jó a konyhájuk.

-- Ahogy akarja.

Miközben a parkon keresztül a város felé sétáltak, a nő azt mondta:

-- Hogy maga milyen pontos ember! Ma reggel körülnéztem a könyvtárban, és láttam, amíg Európában voltam, visszahozta a könyveimet. Látja, Hawke úr, magáról nem feledkeztem meg, de a könyvekről tökéletesen.

Hawke nehezen szólalt meg.

-- Nagy hasznukat vettem -- mondta kényszeredetten. Ugyancsak meglepődtem, amikor értesültem róla, hogy Európába utazott.

-- Emlékezzen csak vissza, említettem magának, hogy keres-

163

nem kell néhány angol színészt ahhoz a Shakespeare-fesztiválhoz. Színészekkel semmire nem megy az ember levelezés útján, a levelezésüket az ügynökeikkel intéztetik. A színészekkel beszélni kell. Mind azt akarja hallani, hogy milyen csodás lesz ebben és ebben a szerepben, így hát nem volt mit tennem, hajóra szálltam . . . Hanem csodálatos dolgokat hallottam a könyvéről. Luzzatto megvette Anne Karen részére, igaz?

-- Igen. Luzzatto azt akarta, hogy én írjam a forgatókönyvet, de azt hiszem, jobban teszem, ha inkább az új könyvemen dolgozom. Már túl vagyok a felén.

-- Máris új könyvet ír? Maga aztán igazán gyorsan dolgozik! -- mondta Winterné.

Hawke ebben a pillanatban hirtelen lenézett az asszonyra, és a tekintetük találkozott. Az elmúlt hónapok szertefoszlottak; Frieda Winter varázsa fellángolt, mint azon a csodálatos délutánon, és egyszeriben ismét olyan kívánatosnak tűnt, amilyennek Hawke emlékezett rá.

Nagyszerű volt mellette sétálni a virágzó fákkal szegélyezett fasorban. Hawke elmesélte, hogy Luzzatto üldözi a forgatókönyv miatt, mert Anne Karen visszadobta azt, amit egy hollywoodi íróval készíttettek; elmondta, hogy semmiképpen sem akarja elfogadni az ajánlatot.

-- Miért? Attól fél, hogy Hollywood megrontja magát? -- kérdezte az asszony gúnyolódva.

-- A legkevésbé sem. Az egész csak idő kérdése. Húsz-harminc esztendő csak arra elég, hogy a legfontosabb munkáimat megírjam. Forgatókönyvekre nincs időm.

-- Csakhogy a pénz is szempont.

-- Nincsenek nagy igényeim.

-- Igen ám, de egy művész nem élhet úgy, mint egy remete vagy egy koldus. Az ilyesmi túlságosan nyomasztó, és meg is akadályozná magát abban, hogy hozzájusson azokhoz a tapasztalatokhoz, amelyekre feltétlenül szüksége van.

-- Nem szándékozom örökké ilyen körülmények között élni. Van egy befektetési tervem, amely lassan de biztosan lehetővé fogja tenni számomra a függetlenséget.

Winterné figyelmesen ránézett, aztán elnevette magát:

-- Értem. Kitűnő, nagyon kitűnő!

164

Hawke most már otthonosabban mozgott az elegáns éttermekben. Időnként olyan helyekre vitte vacsorázni Jeanne-t, amelyekről az újságokban olvasott, hébe-hóba pedig egyedül is elment, és miközben bonyolult és választékos francia fogásokat evett, a pincérek álmélkodásával mit sem törődve egy könyvbe mélyedt. Úgy érezte, imponált Winternének, ahogyan megrendelte az ételt és italt, bár a főpincér hajbókolása elsősorban Winternének szólt. Nevén köszöntötte, amikor beléptek.

-- Meséljen erről a befektetési tervről -- kérte Frieda. -- Nem túlságosan anyagias törekvés ez egy fiatal író részéről?

Hawke Scotty Hoagról kezdett beszélni, és Frieda Winter elfintorította az orrát.

-- Az ingatlanüzlet nem magának való -- mondta.

-- Én csak azt mondhatom, hogy januárban tízezer dollárt fektettem be rajta keresztül, május közepén, még befejezetlenül eladta az épülőfélben levő ingatlant, és huszonkétezer dollárt fizetett nekem vissza.

-- Szerencséje volt. És mit csinált a pénzzel?

-- A felét befektettem Scotty egy másik vállalkozásába, egy városfejlesztés jellegű lakásépítési tervbe, amelyhez állami támogatást is kapnak. Az egészet ebbe akartam befektetni, de ő ragaszkodott hozzá, hogy a felét államkötvényekbe tegyem.

-- És maga kötélnek állt?

Hawke a martinis poharával játszadozva ravaszul elmosolyodott.

-- Nem. Azt mondtam neki, hogy igen, de közben vásároltam néhány részvényt, és beszálltam egy áruhatáridő-üzletbe. Frieda Winter megcsóválta a fejét, mire Hawke fölnevetett. Tudtam, hogy ez nem fog tetszeni magának. De mégis, akár hiszi, akár nem, néhány hét alatt egy kis ügyeskedéssel ezeregyszáz dollárt kerestem hagyma- és zsírkötvényeken. Persze tanulmányoztam az ügyeket, mielőtt belevágtam volna. Hónapokon keresztül pusztán elméleti meggondolásokból kiindulva adtam-vettem a papírokat. Ha vigyáz az ember, gyorsan határoz, és idejében kiszáll az üzletből, nem fizethet rá nagyon. Égészen érdekes dolog. Sőt, kifejezetten mulatságos.

-- De hát miért kell magának ilyenekkel foglalkoznia? Hagymával meg zsírral?

-- Harmincezer dollárért adtam el a könyvem filmjogát. Ami-

165

kor leadtam a részesedést a kiadómnak, az ügynökömnek, kifizettem az adót, alig maradt nyolcezer dollárom. Elég jól megvágtak, nem? Harmincezerből nyolcezer! Ha a saját erőmből akarom elérni az anyagi függetlenséget, anélkül, hogy úgy élnék, mint egy remete, mert abban egyetértek magával, hogy az nem nekem való, akkor bizony forgatnom kell a pénzemet. Frieda Winter az öngyújtóját kattingatta, és így szólt:

-- Ha mindenáron forgatni akarja a pénzét, akkor adja oda megbízható embereknek, akiknek ez a foglalkozásuk.

-- Hogyne. Ha az ember beállít hozzájuk félmillió dollárral, akkor elkövetnek mindenféle ravaszságot, de nyolcezerből nem csinálnak harmincezret.

-- A férjem az egyik legjobb beruházási tanácsadó a szakmában. Igazán érti a dolgát. Könyvet is írt erről, és nagyon jó szolgálatokat tett jó néhány zeneművésznek és írónak, akiket hozzá küldtem.

Hawke felegyenesedett:

-- Csak nem ő a Willis és Winter cég egyik tagja? Ésszerű beruházások a könyvének a címe?

-- ö az.

-- Olvastam a könyvét. Nagyon jó. Minden egyébtől eltekintve is van érzéke az íráshoz, és remek humora van. A maga férje! Hogy ez nekem miért nem jutott eszembe?

Winterné különösen mosolygott, éppen csak egy kicsit húzta el a száját:

-- Paul rendkívüli egyéniség. Találkoznia kell vele. Azt hiszem, segítségére volna magának, és sok kellemetlenségtől megkímélhetné.

-- Jelenleg minden felesleges pénzem Scotty Hoagnál van befektetve, Winterné asszony.

-- Miért nem hív engem Friedának? Hát Winterné vagyok én magának?

Egymásra néztek, és az asszony üzleties arckifejezése hirtelen megváltozott. Hawke a torkát köszörülte:

-- Nem egészen, Frieda.

-- És mondja csak, ez a Hoag nevű ember ott lenn Kentuckyban miért töri magát annyira, hogy forgassa a maga pénzét?

-- Azt hiszem, legyezgeti a hiúságát, hogy egy eleven regényíróval dolgozhat együtt. Együtt jártunk egyetemre. Meg aztán

166

abban is kedvét leli, hogy az ingatlanüzletben való fölényes tudásával pártfogolhat engem. És mellesleg, ha kismértékben is, az én pénzem is tőkét jelent a vállalkozásaihoz. Frieda az öngyújtóját csattogtatta.

-- Az ilyen emberek általában a saját érdekeiket nézik. Nem volna rossz, ha Paul csak úgy mellékesen utánanézne, kicsoda is ez a Hoag. Megvan annak a diszkrét és hatékony módja, hogy információt kapjanak egy üzletemberről.

Hawke-nak nem nagyon volt ínyére ez a gondolat, de belátta, hogy még hasznára válhat.

-- Ez nagyon kedves volna.

Feltálalták az ételt: hideg párolt lazacot friss zöldségekkel. A főpincér egy korty fehér bort töltött Hawke poharába, mintegy komolyan véve azt a New York-i feltevést, hogy egy amerikai képes megkülönböztetni egyik bort a másiktól. Hawke megfelelő komolysággal hörpintett a borból, és bólintott. Ami őt illeti, megrendelte a legdrágább fehér burgundit, és annak már igazán jónak kell lennie.

Frieda azt mondta:

-- Igyunk a könyvére, Arthur, meg az enyémre is -- nem is tudom megmondani, mennyire hálás vagyok érte.

-- Tehát a könyvre -- mondta Hawke, felemelve a poharát. Néhány percig jókedvűen elmerültek a falatozásban.

A főpincér odalépett és teletöltötte Winterné poharát.

-- Meg van elégedve, Winterné asszony?

-- Minden remek, Fred. Ez a fiatalember egy új, jelentős regényíró, Youngblood Hawke.

A főpincér kissé félrebillentette a fejét, meghajolt, azt mondta:

-- Igenis, Hawke úr -- és az ő poharát is teletöltötte. Amikor elment, Frieda azt mondta:

-- Mindig jól jöhet, ha ismerik a nevét. Az embernek néha az utolsó pillanatban kell asztalt foglalni.

-- Azt hiszem, akkor csak annyit kellene mondanom, hogy Winterné egyik barátja vagyok.

-- Hát igen. Nagyon közel lakom, gyakran járok ide. -- Ivott egy kis bort, és nevetett. -- Úgy látszik, teljesen eltértünk a tervezett tárgytól. Itt ülünk az én megszokott üzleti tárgyalóasztalomnál, és egyébről sem beszélünk, mint pénzről. Hát nem?

167

-- De bizony. Pénzről, hagymáról meg zsírról.

-- Ennyi erővel Paullal is ebédelhetne. Hagyjuk abba. Most szeretnék egy csésze kávét, aztán meg szeretném nézni, hol dolgozik. Azt a híres szobát, ahol még telefon sincs.

-- Ugyan, Frieda, az egy olyan nyomorúságos odú, hogy festeni sem lehetne különbet. Forró és büdös, szörnyű rendetlenség van benne. Egy kutyát sem vinnék oda szívesen, nemhogy Frieda Wintert a Fifth Avenue-ról.

-- Ugyan, hagyja már azt a Fifth Avenue-beli Frieda Wintert. Megisszuk a kávét, aztán elmegyünk és megtekintjük a fiatal Balzac padlásszobáját, hallja?

-- Igenis, Winterné asszony -- mondta Hawke.

Frieda egy pillanatra megérintette Hawke összekulcsolt kezét.

-- Helyes -- mondta --, akkor ebben megállapodtunk.

Ahogy mentek fölfelé a lépcsőn, a ház még sokkal koszosabbnak, sötétebbnek, a kopottra taposott lépcsőfokok még csorbábbnak látszottak, mint valaha.

-- Ne mondja, hogy nem figyelmeztettem előre, Frieda. Csak azt vegye számításba, hogy ezért mindössze tizenhét dollárt fizetek havonta.

-- Számításba veszem.

Némi noszogatásra a szokásos szörnyű robajjal kitárult a vasajtó. Frieda habozva megállt az ajtónyílásban, lehajtotta a fejét, tágra nyílt szemmel körülnézett:

-- Egyszerűen nem látok.

Hawke előrement és felkattintotta a mennyezeti lámpát, egy hosszú zsinóron lógó zöld bádogernyős, kétszázvattos villanyégőt.

Frieda lassú, bizonytalan léptekkel bejött, a szemét elernyőzte kesztyűs kezével.

-- Mi a fenének ez a fényáradat?

-- Nemes bosszú a részemről. A háziúr egy huszonötös körtét csavart be. Rengeteg villanyt fogyasztok. Nem hiszem, hogy egy centet is keresne rajtam a fickó. Mindenáron túl akar adni rajtam, de attól tart, hogy lehajítom a lépcsőn, így hát nem erőszakoskodik. Ha előkerül, hamisítatlan déli táj szólásban társalgók vele. Nyilván azt képzeli, hogy titkos pálinkafőzőt tartok fenn, és persze puskám is van. -- Hawke ideges gyorsasággal beszélt,

168

miközben a választékosán öltözött Frieda Winter ott állt a szoba közepén, és szemügyre vette az összedobált matrac-fekhelyet a földön, az üres konzervdobozokkal, üvegekkel tele kartondobozt, és a katonaládát, amely íróasztalként, ruhásszekrényként és szennyestartóként szolgált; továbbá a nagy összevisszaságban szanaszét heverő könyveket, régi újságokat és folyóiratokat. Pillantása megállt a szárítókötélen, amely egy magasan futó csőhöz és az ablakreteszhez volt csomózva, tele ingekkel, alsóneművel és zoknikkal.

-- Te jó ég, csak nem maga mos?

-- Miért pocsékolnák el heti öt vagy tíz dollárt azért, hogy az ingeimet úgy kikeményítsék, hogy véresre dörzsöljék a nyakamat? No, eleget látott már, Frieda? Felcsavarta az íróasztallámpát, és eloltotta a mennyezeti égőt.

-- Foglaljon helyet. Ezen a széken ülök írás közben. Nevezetes szék.

Frieda leült, levette a kesztyűjét és a kabátját. A szobában fullasztó volt a levegő.

-- Arthur, én sok legényembert ismertem, és sok különös alakot. Ebben számomra nincsen semmi új. Ha ez magának megfelel, akkor rendben van.

-- A jelenlegi jövedelmemhez képest megfelel.

-- A pénzének egy kis részét, amivel hagymában és zsírban spekulál, nem tudná arra fordítani, hogy egy kis bútorozott lakást béreljen, mondjuk a Third Avenuc-n túl? Akarja, hogy kerítsek magának valami ilyesmit?

-- Ismerem azokat a helyeket. Jeanne Green lakása is a Third Avenue és a Hatvanötödik utca között van. De szerintem az még nyomorúságosabb állapot lenne, mint ez. Itt legalább becsületesen visszahúzódom a vackomba. Ki tudom várni az időmet.

-- A koldusnak álcázott királyfi.

-- Ha úgy tetszik, a koldusnak álcázott királyfi.

-- Legalább az íróasztalát rendben tartja -- mondta Frieda --, de még hogy! -- Érdeklődéssel szemlélte a szabályos rendben sorakozó iratcsomókat, a szótárat, az értelmező szótárat, az asztal közepén a sárga kézirattömböket és a tollat.

-- Jeanne Green ... ez az a lány a Prince House-ban, igaz? Aki kéziratokat korrigál.

169

-- Igen.

-- Nagyon eszes kis teremtésnek látszik.

-- Remek lány. Valóságos kincs. Karl Fry helyett most ő olvassa folyamatosan a készülő könyvemet.

-- Amellett csinos is.

-- Igen. Szeszélyes, szigorú, néha szinte már búskomor, de átkozottul vonzó.

-- Talán el kellene vennie feleségül -- Frieda fél kézzel gyors, bájos mozdulatot tett, mintha tisztára varázsolná a szörnyű padlásszobát.

-- Egyelőre nem akarok feleséget és gyerekeket. Még dolgoznom kell. És ebben az odúban tudok dolgozni.

-- Jeanne Green nem szerelmes magába?

-- Maga aztán nem kerülgeti a forró kását!

-- Nem, azt mondják.

-- Hát, minden férfi ellenállhatatlannak képzeli magát, és minden nőtől, akivel csak dolga van, elvárja, hogy szerelmes legyen belé, feltéve, hogy az illető nő megfelel a gusztusának. Ilyen alapon Jeanie-nak is szerelmesnek kell lennie belém.

-- És nekem is, igaz?

Ez kibillentette az egyensúlyából. Élvezte a beszélgetésben beállt izgató fordulatot, de félt is tőle.

-- Az egészen más. Maga kiegyensúlyozott, boldog asszony.

Frieda Winter felállt, lesimította a szoknyáját, és hozzálépett. Hawke az íróasztalhoz támaszkodott. Frieda megállt vele szemben, és ránézett.

-- Teljesen igaza van. Én boldog asszony vagyok. Véletlen balesetek mit sem számítanak, és különben is, karácsony csak egyszer van egy esztendőben. -- Két karjával átfonta a férfi nyakát, anélkül, hogy közelebb húzódott volna hozzá. -- De azt hiszem, ettől függetlenül jó barátok lehetünk, és talán még valami hasznomat is veszi.

-- Hasznát veszem? Miben? -- Hawke úgy préselte ki magából ezeket a szavakat. Keze az asszony derekára csúszott, csipkés selyemblúzára a kosztümkabátja alatt Gyöngéden tartotta a karjaiban. Frieda dereka karcsú volt, és érezni lehetett bordáit. Alig volt valami melle, és karcsú termete sem olyan, amit ingerlőnek szoktak nevezni. De határozott vonású csinos arcából,

170

értelmes, lelkes, nagy szeméből valami ellenállhatatlan varázs áradt.

-- Azt is megmondhatom, kisfiam, Otelló -- mondta. -- Velence tekervényes város, girbe-görbe utcái, kanálisai, sikátorai vannak, nagyon könnyű benne eltévedni, előfordulhat, hogy legyilkolják az embert vagy vízbe fúl. Azt hiszem, elkalauzolhatom benne.

Hawke megpróbálta magához húzni. De Frieda ellenállt, és tiltakozása sokkal élvezetesebb volt, mintha lustán odaengedte volna magát.

-- Még vannak elintézendő dolgaink -- mondta Frieda. -- Menjünk innen. Láttam, és nem tetszik. -- Erős tenyerét Hawke karjának feszítette, és kibontakozott az ölelésből. -- Hol van a legközelebbi telefon?

Hawke ebédelt már egyszer-kétszer a Park Tower méregdrága grillj ében, ahova Frieda vezette, miután lebonyolított egy hosszú, francia nyelvű telefonbeszélgetést. A Park Tower egyike volt azoknak a szállodáknak, amelyek délről szegélyezik a Central Parkot. Több mint harminc emelet magasságban szökött a levegőbe a csupa luxuslakosztályból álló épület.

-- Minek megyünk ide? -- kérdezte Hawke, amint kifizette a taxisofőrt.

-- Jöjjön csak utánam -- mondta Frieda --, és vigyázzon, hogy rendesen viselkedjék. Akivel találkozni fog, első pillantásra félelmetes, valójában aranyos ember. Csak legyen természetes. Maga még meg sem született, amikor ő már minden pózt kipróbált. Minden mesterkéltségen keresztüllát.

-- Kicsoda?

-- Majd meglátja. -- Frieda szemmel láthatólag élvezte a titokzatoskodást.

A huszonötödik emeleten állt meg velük a felvonó. Hawke a szó szoros értelmében hátrahőkölt, amikor Frieda csöngetésére George Feydal nyitott ajtót. A színész gesztenyebarna selyempizsamában volt, őszbe vegyülő, hosszú barna haja rendezetlenül lógott a szemébe.

-- Rémes állapotban vagyok, Frieda -- mondta, és félreállt, hogy beengedje Hawke-ot. Kövérebbnek látszott, mint a film-

vásznon, de franciás színezetű, orgonazengésű hangja félreismerhetetlen volt. George Feydal, egy nagy francia színész és egy angol színésznő fia, először a Comédie Francaise sztárja lett, aztán színigazgató Párizsban, majd hollywoodi filmsztár. Annak idején, felejthetetlen, rokonszenves csúnyasága ellenére is hősszerelmest játszott Garbó, Dietrich, Shearer és Karen oldalán. Akkoriban még karcsú volt, most pedig kövér karakterszínész, de ebben a minőségben is világhír, hódolat övezte. Most a Broadwayn játszott, egy utolsó előadásához közeledő darabban, valami franciából fordított fércműben, ami a tavaszi évad egyik balsikere volt.

Feydal felvette a telefonkagylót, és királyi taglejtéssel helyet intett nekik.

-- Mit lehet még kapni? Nem, nem csak reggelizni akarok. Van hallevesük? Nagyon jó. Tehát hallevest, két száraz martinit, és -- kérdőn nézett Friedára meg Hawke-ra. Frieda megrázta a fejét. -- Ez minden, köszönöm. -- Ezzel besüppedt egy karosszékbe, és behunyta a szemét. Hawke hallotta, hogy a becsukott hálószobaajtó mögött írógép kattog.

-- Gondolom, nagyon tapintatlan voltam, hogy fölkeltettem -- mondta Frieda. -- De igazán, Georges, már délután három óra van.

Feydal kinyitotta a szemét, vállat vont, és Hawke-ra mosolygott :

-- Hajnalig egy hülye estélyen voltam. Csak azért mentem el, hogy magamhoz térjek egy kicsit, miután üres ház előtt kellett játszanom. Maga az a fiatalember, aki a Kegy elemkenyér ént írta? Nagyon szépeket hallottam felőle.

-- Kitől? -- kérdezte Frieda.

-- Roberto múlt héten beugrott az öltözőmbe. Odavan a könyvért. Képzelje, Anne öregasszonyt fog alakítani.

-- Éppen ideje -- mondta Frieda. Feydal Hawke felé fordult:

-- Nekem nem akadna benne szerep? Valami nagybácsi, esetleg egy sötétlelkű bankár? Roberto szerint nincs, de róla sose tudom, mikor mond igazat, és mikor spekulál valamiben. Maga már olvasta, Frieda?

-- Még nem. De éppen ma kaptam belőle egy példányt. -- Ránézett Hawke-ra, aki nem tudta megállni, hogy el ne mosolyod-

172

jék. Feydal észrevette ezt és Hawke érezte, a színész pontosan tudja, hogy is áll kettejük között a dolog. "Zavarában beszélni kezdett.

-- Azt hiszem, sok jó szerep akad benne, de egyik sem elég jó Georges Feydal számára.

A színész felnevetett, és összehunyorította véraláfutásos szemét.

-- Kedves Hawke úr, Georges Feydal holnap este fél tizenkettőtől kezdve munkanélküli színész, aki szerepet keres magának, egyáltalán nem valami büszke, és nem olyan nehéz megkapni őt.

-- Szegény ember -- mondta Frieda --, egyebe sincs, mint egy négyhónapos fixre lekötött turnéja. Mekkora is a napi átlagrészesedése?

-- Frieda, szívem, végtelenül hálás vagyok magának, hogy bevett ebbe a turnéba, ez kitölti a nyaramat, de mi lesz azután? És ha kifizetem a maga jutalékát meg a költségeimet, mi marad nekem?

-- Mi marad? Egy egész vagyon -- mondta Frieda.

-- Fillérek -- mondta Feydal, és Hawke-ra hunyorított. -- Fillérek, amit az utcasarkon dobálnak a kalapomba.

Az írógépkattogás abbamaradt. Magas fiatalember jött elő a hálószobából, kezében néhány ív sárga papirossal. Hullámos, fekete haja, férfias, szoborszerű vonásai voltak, és tökéletes szabású ruhát viselt: őzbarna zakót, galambszürke, bő pantallót, szürke antilopcipőt. Ingének dupla kézelőit óriási fekete manzsettagombok fogták össze.

-- Már kész is? -- kérdezte Feydal. -- Friedát ismered. Youngblood Hawke -- Pierce Carmian. -- Átvette a papírlapokat. Bocsánat -- mondta Hawke-nak, vastag szemüveget vett fel, és ceruzával a kezében elkezdett olvasni. Csend lett. Feydal néha felsóhajtott, keresztülhúzott néhány sort, és jegyzeteket firkáit a margóra. Carmian cigarettára gyújtott, lustán rátámaszkodott Feydal székének karfájára, és tetszelegve nyújtogatta hosszú ujjait. Megérkezett a pincér. Carmian beengedte, megmutatta neki, hova tegye a tálcát, aláírt egy csekket, és az egyik pereméig töltött, széles, lapos martinis poharat Feydalnak nyújtotta. A színész szórakozottan felhajtotta.

-- Pierce -- mondta --, ez sokkal, de sokkal jobb. Azt hiszem,

173

a második felvonást itt be is lehet fejezni. -- Levette szemüvegét és visszaadta a lapokat a színműírónak, az pedig összes fogát elővillantva, szélesen mosolygott.

-- Ha így van, azt csak neked köszönhetem, Georges.

-- Ez az a darab -- kérdezte Frieda --, ami egy kisfiúról szól, aki gyilkosságokat követ el?

-- Maga ismeri a darabomat? -- kérdezte meghökkenve Carmian.

-- Beleolvastam, amikor ott volt Jock Maasnál. Nagyon mulatságos dolgok vannak benne, csak azt nem tudom, vajon a halál megfelelő téma-e egy vígjáték számára.

-- A legmegfelelőbb, Frieda -- mondta Feydal. Föltápászkodott a karosszékből, és kiitta a második pohár martinit is. -- Csak biztos ízléssel kell hozzányúlni. Pierce már el is készült két felvonással.

-- A harmadikat is befejezem pár héten belül -- mondta Carmian, és gonosz pillantást vetett Hawke-ra. Most először méltóztatott őt észrevenni. -- Feltéve, hogy találok valami helyet, ahol dolgozhatom. -- Ezzel visszament a hálószobába, és az írógép újra kattogni kezdett.

Feydal apró halakat szedett tányérjára a levesestálból, és rájuk öntötte a sűrű, barna levet. . .

-- Pierce dühös a lakás miatt. Elkényeztetettt kölyök. Én inkább magának engedem át a lakosztályomat -- mondta Hawkenak. -- Úgy hallom, szüksége van megfelelő környezetre. Pierce-nek jó kis lakása van a városban.

Hawke egészen elképedt.

-- Ezt a lakosztályt akarja nekem átengedni? Képtelenség, én ezt nem tudom megfizetni. -- Csodálkozva nézett Friedára, de az csak mosolygott.

-- Sajnos már ki van fizetve, mindig egész évre előre kifizetem -- mondta Feydal, és nekiesett a hallevesnek. -- Tetszik magának ez a hely? Jó magasan van, csendes, és még júliusban is szellős, annyi szent.

Hawke most úgy nézett körül a szobában, mintha a sajátja lenne. A gazdagság és a kényelem eddig csak valami együttes, bizonytalan benyomást keltett benne. Most azonban külön-külön észrevette a tárgyakat, a képeket, amelyek minden bizonnyal méregdrága eredeti művek voltak, többnyire modernek, egy

174

Seurat, egy Picasso ceruzarajz, de volt néhány antik holmi is, egy ikon, szürke faalapon aranyglóriás szent, egy másik kerek festményen Madonna a gyermekkel. Mindez összeillett, és a bútorzat is szép volt, nem afféle szériában gyártott szálloda-felszerelés. Az ablakból csodálatos kilátás nyílott a Central Park üde zöldjére és a körülötte fekvő magas épületekre.

-- Nem fogadhatok el ilyen szívességet -- mondta. -- A fél karomat odaadnám, ha kibérelhetném, de ...

-- De kedves Hawke úr, én ezt úgysem tudom kiadni. Ki veszi ki New Yorkban kánikula idején? Frieda azt állítja, hogy magának szüksége van egy helyre, ahol néhány hónapig lehajthatja a fejét. Szerény hajlékom tehát az öné. Mellesleg nagyon nagy árat kérek. Én akarom elsőnek olvasni a maga első színdarabját.

-- Nem szándékozom színdarabot írni -- kezdte Hawke, de Frieda mosolyogva közbevágott:

-- De Georges, erről szó sem lehet. Nem ebben állapodtunk meg telefonon. Nem kívánhatja, hogy ez a fiatalember lekössön egy színdarabot, amit még meg sem írt.

Feydal a halleves fölé hajolt, és Hawke-ra hunyorított:

-- Lekötni? Puszta kíváncsiságból kérem, kedvesem, puszta kíváncsiságból, amit kizárólag arra alapozok, hogy olyan sok szépet hallottam a képességeiről.

-- Elolvashatja a színdarabomat, akár elfogadom a lakosztályát, akár nem -- mondta Hawke, mit sem törődve Frieda rosszalló arckifejezésével. -- Megtiszteltetésnek fogom venni. De ez aligha lehetne ellenértéke egy ilyen fejedelmi lakosztálynak.

Feydal hirtelen feléje nyújtotta ápolt kezét. Eközben meglökte az asztalt, a halleves kilöttyent a fehér abroszra.

-- Rendben van -- mondta, és Hawke kezet rázott vele. -- Ez aztán a becsületes üzlet. Ezt már nevezem -- mondta kedélyesen a homlokát ráncoló Friedának.

Aztán megbeszélték, hogy mi legyen a kulcsokkal, a postával, hogy megy a kiszolgálás és az újságok kézbesítése. Hawke alig tudta felfogni, mi történik, máris újból a liftben volt Friedával együtt, Feydal pedig hamiskásan búcsút intett nekik az ajtóból.

Már kinn voltak az utcán, amikor Frieda megszólalt. Szemöldöke alól fölnézett a férfira, és azt mondta:

175

-- Maga még mindig nem tud vigyázni magára.

-- Miért, mi baj van?

-- Egy irodalmi alkotás első elolvasása pénzt jelent. Nem lehet csak úgy odadobni, hogy bebizonyítsa, maga is van olyan könnyelmű fickó, mint Georges Feydal. Maga nem az. Ha száz évig él, akkor sem lesz olyan.

Kinn álltak az utcán, a fényes napsütésben, ami előnytelenül világította meg Frieda arcvonásait, szája szélén és homlokán az akaratos ráncokat. Hawke ennek ellenére ellenállhatatlannak találta.

-- Frieda, ez az ember ideadta nekem a lakását. Egy vadidegennek. Ilyen nagylelkűséggel még sohasem találkoztam.

-- Jó, jó, nagylelkű volt, de ezt én előre megbeszéltem vele telefonon. És hol itt a nagylelkűség, amikor végül is előnyös üzleti megállapodást csikart ki magából? Nem baj, legalább kihúztuk abból a rettenetes lyukból a Huszonnyolcadik utcában -- mondta, és a felhő eltűnt az arcáról. -- Ha vendégül akar látni egy hölgyet, most már megteheti. Nem kell majd felnyalábolni a nedves fehérneműt, hogy leülhessen. Hát ezt elintéztük. -- Órájára nézett. -- Most megbeszélésem van Jock Maasszal. Mit szólna hozzá, ha holnap elmennénk George utolsó előadására? Utána borongós búcsúbankett lesz a kulisszák mögött, aztán éjjel egykor repülőre ül, úgy, hogy ott mindjárt átveheti tőle a kulcsokat.

-- Rendben van.

-- Vágassa le a haját. Ne túl rövidre, mint az egyetemi aranyifjak, de így túl hosszú.

-- Igenis, Winterné asszony.

-- Menjen a pokolba -- mondta Frieda, kesztyűs kezével könnyedén megérintette a férfi arcát, aztán gyorsan beszállt a szálloda előtt sorakozó taxik egyikébe.

3.

Jeanne délután fél hat tájban éppen Hawke könyvének egyik nehéz fejezetével vesződött. Különféle színű betoldások, törlések éktelenkedtek a lapokon, a margón keresztbe írt beszúrások, és a sorok végén még külön, teleírt karikák. Az elbeszélésben kirívó időbeli tévedések bukkantak elő, az egyes szereplők neve

176

menet közben megváltozott. A többi lány már régen bezárta íróasztalát és hazament, egyedül Jeanne dolgozott, mert A parancs béklyói fésületlen felszíne alatt valódi mestermű rejtőzött, és a munka állandó izgalomban tartotta. De fárasztó munka volt; fájt a szeme, az idegei pattanásig feszültek. Telefonberregés riasztotta fei. A detektívregény osztály szerkesztője szólt fel az előcsarnokból, hogy nála járt Karl Fry, és most Jeanne-hez is felugrik.

Ez meglepetés volt. Fryt január elején szívroham érte, és miután elbocsátották a kórházból, hazament a szülővárosába, St. Louisba, hogy egy kicsit összeszedje magát. Jeanne nem látta azóta, hogy együtt vacsoráztak, csak néhány tréfás, vidám levelet kapott tőle.

Jeanne egy neonvilágítású, hatalmas, ablaktalan teremben dolgozott, amelyben üvegfallal választották el egymástól a műszakiak a reklámosok és a korrektorok fülkéit. A válaszfalakon keresztül most feltűnt Karl Fry. Jeanne pillanatig nem volt benne teljesen biztos, hogy ő az. Egészen más volt a ruhája, a járása. Ahogy belépett, Jeanne észrevette, hogy még a cipői is frissen ki vannak fényesítve. De igazán meglepő a mosolya volt. Sokkal csinosabb lett, valósággal jóképű.

Fry röviden előadta a mondanivalóját. Szeretné, ha Jeanne meginna vele néhány koktélt, és aztán megvacsorázhatnának. Jeanne alig tért magához a meglepetéstől. A vacsorameghívást azonban visszautasította, mert nyolc óra körül Hawke-kal találkozott, hogy megbeszéljék a kéziratot. Ezt persze nem említette Fry-nak. A koktélra viszont vállalkozott.

-- Nem vagyok úgy öltözve, hogy valami előkelő helyre mehessünk -- mondta, miközben elrakta a kéziratíveket és a könyveit. -- Látja, így jár, ha előzetes figyelmeztetés nélkül akar fölszedni egy dolgozó lányt.

-- Semmi baj. Nem volna kedve felülni a körhintára? Az éppen dolgozó lányoknak való mulatság . . . Mit csodálkozik, komolyan beszélek. Ott a körhinta a parkban. Gyönyörű az időnk és még világos van.

-- Ó, de csodálatos, üljünk fel a körhintára. Micsoda kikapcsolódás ez után a kripta után.

Elsétáltak a park felé. Az állatkertben éppen azokon a helyeken jártak, ahol néhány órával azelőtt Hawke Friedával.

177

Jeanne-nak egész nap kutya rossz hangulata volt, maga sem tudta, miért. Úgy érezte, mintha halálos szerencsétlenség fenyegetné, valahol, ahonnan nem is sejti. Mióta New Yorkban élt, gyakran elfogta ez a szorongás, a túlfeszített idegek játéka, de ilyen erősen még soha. A séta felvidította.

Felültek a körhintára is, két egymással szemközti lóra, harsogott a Kék Duna keringő. Amikor Jeanne lova fölemelkedett, Fryé leereszkedett. Tengerészek voltak körülöttük lányokkal, anyák gyermekekkel, néhány fiatal pár, hangosan szólt a zene, csattogtak a cintányérok. Ahogy a forgás gyorsabbá vált, Jeanne-nek egyszerre nagy kedve támadt, hogy hátravesse a fejét, kacagjon, illegesse magát, és fesztelenül mutogassa a lábát, ahogy a többi lány tette, hiszen a körhintát ezért találták ki. De Fry olyan furcsa volt, és az egész kiruccanás olyan valószerűtlen, hogy nem tudta teljesen elengedni magát, csak fel-le himbálódzott a festett falovon.

-- Hogy tetszett? -- kérdezte Fry, ahogy továbbmentek.

-- Remek ötlet volt. Kikergetett belőlem minden sötét gondolatot.

-- Mi a véleménye, hol igyuk meg azt a koktélt, egy szállodában, vagy menjünk fel hozzám?

Jeanne hozzá volt szokva, hogy ilyen választások elé állítják, és rendes körülmények között a ,,hozzám"-ra mindig háta-, rozott nemmel válaszolt. A „hozzám" gyakran vitához, dulakodáshoz vezetett. Egy csinos lány érzéki varázsa legalább olyan bonyodalmakat okoz, mint az, ha az ember készpénzben visz magával néhány ezer dollárt; mindig vigyázni, gyanakodni kell. Most azonban azt gondolta, Karitól igazán nincs mit tartania, elmúlt negyvenéves, ő pedig így, szoknyában, blúzban mégsem mehet el rendes helyre.

-- Vigye el az ördög, menjünk fel magához, Kari.

Fry új lakása nem messze volt Jeanne-étól. A Third Avenuetól nyugatra egy mellékutcában, egy frissen tatarozott épületben lakott. Mind a három szoba zsúfolva volt könyvekkel. Fry nagy pohár hideg martinit tett elébe, Jeanne szomjasán felhajtotta. Amint kitűnt, a legnagyobb biztonságban volt: Fry beszélgetni akart. Jeanne remek ösztönnel megérezte, amikor valóban csak beszélgetésről volt szó. Youngblood Hawke például a világ legszenvedélyesebb társalgója volt, ha együtt voltak.

178

Fry a betegségéről tréfálkozott.

-- Tudja, Jeanie, minden férfinak, aki a negyvenes éveibe lép, egy hetet kellene töltenie oxigénsátorban -- mondta, a gyömbérsört kortyolgatva. -- Azt hiszem, manapság mindenkinek, aki nem jár templomba, szüksége volna egy ilyen szigorú zárkára, hogy néhanapján rendbe hozza a számadását. Én is megcsináltam ezt a számadást az oxigénsátorban. És amint rendbe jöttem, cselekedtem is. Tudja-e, hogy a Hodge Hathaway detektívregény szerkesztője kilépett, és átment a Metro Goldwyn Mayer céghez? -- Jeanne megrázta a fejét. -- Igen, ez a helyzet. Röviddel azután tudtam meg, hogy kijöttem a kórházból. Interurbán felhívtam Ross Hodge-ot, és úgy látszik, megkapom az állását.

-- Hát ez nagyszerű, Kari.

Jeanne soha nem kedvelte különösebben Kari Fryt, legfeljebb kissé szánakozott rajta magányossága miatt -- ami úgy látszik, véget ért, vagy legalábbis egyelőre szünetel -- és csodálta az eszét. Már az a ténv t<t elegendő volt ahhoz, hogy Karit a köznapi emberek fölé emelje, hogy kommunista volt. Jeanne sok kommunistát ismert a washingtoni egyetemen és New Yorkban. Egy időben udvarolt neki egy rendkívül jóképű közgazdász, aki kormányszolgálatban állt, és ellátta őt könyvekkel, brosúrákkal: a marxizmus rendkívüli módon felkeltette Jeanne érdeklődését. Tanulmányozni kezdte. Egy darabig vonzotta az az elképzelés, hogy a magántulajdon eltörlésével tökéletes világot lehet majd létrehozni. Azt is romantikusán izgatónak találta, hogy egy lelkes csoport forradalomra vezeti majd a munkásosztályt. Csak azt nem tudta soha elképzelni, hogy az októberi forradalom valaha is megismétlődhessék az Egyesült Államokban, a benzintöltőállomások és a Sears Roebuck katalógusok Amerikájában, ahol olyan könnyű a megélhetés. A közgazdász társaságában részt vett néhány politikai jellegű összejövetelen is, ez akkoriban nagy divat volt. De a társaság nem tetszett neki. Jeanne úgy látta, hogy a legtöbbjük kisszerű, önző karrierista, aki képességek és jellem híján kapva kap a nagy álmon, hogy adminisztratív eszközökkel jusson pozícióhoz; a legértelmesebbekben, a vezetőkben, a fanatikusok magabiztossága párosult a hivatásos politikusok rámenősségével. A jóképű, karcsú közgazdász varázsa is foszladozni kezdett, amikor kiderült, milyen éles hangú és

179

izgága tud lenni a vita hevében. Amikor aztán kiderült, hogy illegális szervezkedésről van szó, Jeanne végleg úgy döntött, hogy ez nem neki való. Nem esett nehezére, hogy lemondjon a közgazdászról; túlságosan sokat beszélt, és az ötletei nem voltak eredetiek. Jeanne ezek után úgy érezte, elege van a kommunistákból.

-- Kissé csodálkozom Ross Hodge-on -- mondta.

-- Miért?

-- Mindig azt hittem, hogy afféle ízig-vérig vaskalapos bostoni, testestül-ldkestül republikánus.

-- De, Jeanne, én kiléptem a pártból.

-- No, ez nagy újság!

-- Hát a lapok nem hozták az első oldalon, de így van. Megmondtam Rossnak is, és neki ez elég volt. Ross nem vaskalapos, hanem egyszerűen úriember. Kiveszőfélben levő állat ez, akár a prérikutya, de akad még egynéhány a fajtájából.

-- Már nem hisz a kommunizmusban? Fry fölkelt.

-- Iszom még egy kis gyömbérsört. Nagyon megszerettem. Önthetek még martinit?

-- Jó, még egy pohárkával. Jeanne utánament a teakonyhába.

-- Hogy hiszek-e? Hiszek-e a pártban, marxizmusban vagy a keresztesvitézi elhivatottságomban? Igen, hiszek abban, hogy a marxizmus az az igazság, amit isteni igazságnak szoktak nevezni. Ha az istent kihagyjuk a játékból -- márpedig istennek a tizenkilencedik században nyoma veszett, és rnost már bottal üthetjük a nyomát --, ha kihagyjuk őt a játékból, akkor az emberiség történelmét csakis abból az elvből kiindulva vihetjük tovább, hogy helytelen dolog, hogy az egyik ember a másik arcának verejtékéből éljen. Itt a martinije, egészségére! -- Fry tovább beszélt, ahogy visszamentek a nappaliba. Most kezdett újra hasonlítani régi önmagára, s szája szögletében megjelent a megszokott, gúnyoros vonás. -- Sokért nem adnám, ha valaki le tudna beszélni a marxizmusról. Nagyon sokba került nekem a marxizmus, majdhogynem az életembe. De nem hinném, hogy akadna más helyes út. Marx próféta volt. Minden pontosan úgy történik, ahogy az a szakállas, beteg öreg ember a British Múzeum könyvtárában száz évvel ezelőtt előre látta. Csak néhány jelentéktelen módosulás

180

történt a részletkérdésekben és az időpontokban. A háborúk, a társadalmi rendszerek összeomlása, a változások az iparban, az ideológiában mind úgy peregnek le, mint egy film, amit Marx írt, és rendezett. -- Fry ivott, aztán furcsán felnevetett. -- Abbahagyhatnám már, ugye? De hosszú idő óta most van alkalmam beszélni hallgatóság előtt, és maga nagyon jó hallgatóság. Nem akarok marxizmus-leninizmus tanfolyamot tartani magának, egyébiránt ez nem is volna lehetséges, mert a marxizmus a politikai gazdaságtan sziklaszilárd tudományán alapszik, amit először el kell sajátítani. De aki azt egyszer elsajátította, azt többé senki nem győzi meg az ellenkezőjéről. Aminthogy ha valaki egyszer megpillantja a Jupiter holdjait Galilei távcsövén keresztül, soha nem hiszi el többé, hogy a Föld a világmindenség központja. Az amerikai közgazdászok gyengén hadakoznak a marxizmus ellen, és szeretnék azt hinni, hogy a dolgok örökké úgy mehetnek, ahogyan George Washington idejében. Mindez szemfényvesztés, kedvesem. Amerika a hihetetlen gazdagság szigete. És miközben a világon mindenütt felüti a fejét a kommunizmus, mi továbbra is természet adta gazdagságunkban tobzódunk, és egy darabig még folytatjuk a George Washington-féle életmódot. De ez már nem komoly dolog, Jeanie. Hosszú távon nincs jövője a virginiai ültetvényesek önelégült, individualista életmódjának. Nézze, én mit sem szeretnék jobban, mint a régi Virginiában élni: üldögélnék a házam oszlopos tornácán, mint julep-tt szopogatnék, és hallgatnám, hogyan énekelnek a holdfényben a feketék. Csakhogy nem ebben az irányban halad a világ. Ehhez túl sokan vagyunk és túl kevés a mozgási lehetőségünk. Meg vagyok győződve róla, hogy a kommunista párt programja helyes, Jeanie. Csak az a baj, hogy nálunk nem megfelelő emberek vezetik és a személyi ellentétek, a belső konfliktusok megosztják az erejét. De hát ez mindenütt így van az életben. Például nálunk, a kiadóban is.

Jeanne felnevetett, és Kari hálás vigyorgással nyugtázta.

-- Én arra jöttem rá, hogy a kommunizmus az én életemben már nemigen fog megvalósulni az Egyesült Államokban, mert itt van ez a mérhetetlen gazdagság, amivel távol tarthatjuk magunktól. Én pedig semmiképpen nem fogom arra áldozni a megmaradt erőmet, hogy siettessem az eljövetelét. Túlságosan nehézkes vagyok ahhoz, hogy egy párt tagja lehessek. Aztán meg

181

a humorom is lépten-nyomon elgáncsol. Három évvel ezelőtt kényszerítettek arra, hogy nyilvánosan visszavonjam egyik kritikámat, amelyben csodálatosan kifiguráztam egy igazán gyatra proletárregényt. Erre aztán csakugyan kis híján rámentem: sokkal jobban megsínylette az egészségem, mint ezt a szívrohamot. Visszavontam azt a cikket, de valami megváltozott bennem. Még a válásom is ebből indult ki. Attól kezdve nem sokra ment velem a párt.

Egy toronyóra kint negyedet ütött. Jeanne észrevétlenül meg akarta nézni az óráját, de Fry figyelmét ez nem kerülte el. Gyorsan hangot váltott:

-- Ez jó lecke volt magának. Ezután legalább kétszer is meggondolja, fölmenjen-e egy férfi lakására. Biztos vagyok benne, inkább hagyta volna, hogy erőszakot kövessenek el magán, mint hogy végighallgassa ezt az előadást.

-- Ugyan, Kari, szívesen hallgatom az előadásait. Fry dörmögött valamit.

-- Nem is ezért csábítottam ide magát, nem volt szándékomban sem az erőszak, sem az, hogy untassam magát. Hogy érzi magát a Prince House-ban?

-- Ó, nagyon vacakul, de azért megvagyok -- válaszolta Jeanne meglepetten. -- Mint a legtöbb dolgozó lány. Miért?

Fry hosszú ideig nézte, és Jeanne már kezdte magát kényelmetlenül érezni.

-- Jeanne, a Hodge Hathaway cég új detektívregény-szerkesztőjét megbízták azzal, hogy egy munkatársat keressen maga mellé. Azt hiszem, heti száztíz dollár lenne a kezdő fizetés. Gyorsírni nem kell, arra van egy külön lány. A Hathaway cég úgy határozott, hogy felhagy konzervatív magatartásával, és elkezdi kiaknázni a detektívregényekben rejlő lehetőségeket. Ross azt akarja, hogy építsem ki az osztályt.

Jeanne megszegte öt hete tartó önmegtartóztatását, és kivett egyet Fry cigarettáiból. A férfi tüzet adott neki, ami szokatlan udvariasság volt a részéről. Jeanne Hawke szüntelen ugratására hagyott föl a dohányzással; nem bírta már hallgatni, hogy még utóbb halálra köhögi magát éppen most, amikor életében először végre valami hasznos munkát végez. A köhögés természetesen azonnal megszűnt, és Hawke annyira meg volt elégedve, hogy jutalmul elvitte őt vacsorázni a Waldorfba. Jeanne azonban ál-

182

landóan sóvárgott egy cigaretta után, és most, hogy jelentős üzleti döntés előtt állt, hirtelen úgy határozott, hogy Youngblood Hawke-ot vigye el az ördög. Az első szippantás keserű volt, mint a méreg.

-- Ez igazán kedves magától, Kari. De nincs semmi gyakorlatom a krimikben.

-- Az nem számít. Itt csak az kell, hogy az illető értelmes legyen, különbséget tudjon tenni jó és rossz kézirat között, és némi tapintattal bánjon a szeszélyes hólyagokkal, akik írónak képzelik magukat. Igazán, Jeanne, ha már dolgoznia kell, jobbat is csinálhat, mint hogy örökké korrigáljon. Az közönséges irodai munka.

Jeanne-nak most már jobban ízlett a cigaretta, fújta a füstöt, és azt mondta:

-- Hát ez nagyon csábító, Kari, mintha csak hájjal kenegetnének.

Valóban csábító ajánlat volt, annál is inkább, mert Jeanne helyzete eléggé nehéz volt a Prince House-ban. A főnöke, egy negyvenes éveit taposó nehézkes és savanyú nő, utálta Jeanne-t, és sikerült elhitetnie Jay Prince-szel és a legtöbb szerkesztővel, hogy Jeanne lázadozó, nehezen kezelhető természet. Az igazság az volt, hogy Jeanne csakugyan lázadozott, legalábbis vele szemben, mert természeténél fogva képtelen volt arra, hogy eltűrje a hülyéket. Ha nem Youngblood Hawke-ról lett volna szó, Jeanne már régen más munka után néz. De hát sajnos róla volt szó: Youngblood Hawke a Prince House-é volt.

Kari elvágta a lány töprengő hallgatását:

-- Jeanne, megpróbálok kiverekedni magának százhuszonötöt. Azt akarom, hogy maga legyen a segédszerkesztőm. Hogy maga végezzen el minden munkát, amíg én zsebre vágom a nagy fizetést, és megint megpróbálok verseket írni.

-- Ügy beszél, mint férfi a férfivel -- mondta Jeanne nevetve. Felállt. -- Ennél hálásabb már nem is lehetek magának, Kari. Akár sikerül, akár nem, akár elfogadom, akár nem, rettentően nagy örömet szerzett nekem. Jólesik, ha az ember azt hallja, hogy szükség van rá.

-- Semmi nem esik jobban ennél -- mondta Fry hirtelen nyomatékkal, és meghatóan nyílt, kérő tekintettel. -- De azt hiszem, maga ehhez már hozzászokott.

183

-- A Prince House-ban nem éppen -- mondta Jeanne. -- Rosszul indultam. A saját hibámból, mert van egy pár rossz tulajdonságom. De most mennem kell. Köszönök mindent. Nagyon kellemes délután volt, teljesen rendbe jöttem.

A férfi kikísérte az ajtóig, rátette kezét a kilincsre, de nem nyitotta ki az ajtót.

-- Rengeteget vagyok egyedül, többször kellene együtt vacsoráznunk. Mindig nagyon jól érzem magam a társaságában, Jeanne. Vannak emberek, akik a puszta létezésükkel is jó hatást tesznek ránk.

-- Nagyon szívesen, Kari, majd megbeszéljük. -- Jeanne tovább lépett az ajtó felé, úgy, hogy Fry már csak udvariasságból is kénytelen volt a kilincset lenyomni, és kinyitni az ajtót. De még mindig elállta a lány útját.

-- Holnap este, Jeanie?

Jeanne nem volt ugyan foglalt, de azt mondta:

-- Sajnálom, Kari, holnap este nem. -- Kicsit vitatkoztak, aztán megbeszélték, a következő héten együtt vacsoráznak. Jeanne tulajdonképpen örült a Karllal való találkozásnak. De nem akarta bátorítani. Nem akarta, hogy Karl Fry udvarolni kezdjen neki, éppen most.

Fry kikísérte a liftig.

-- Hogy van a mi fiatal hegylakó barátunk?

-- Hawke-ot gondolja? -- kérdezte Jeanne, és annyira nem.sikerült megjátszania a közönyöst, hogy egyszerűen elpirult.

-- Igen, Youngblood Hawke-ot gondolom -- mondta Fry alig észrevehető mosollyal.

-- Határtalanul önző ember, de legalább jó író.

-- Ügy hallom, folyamatosan javítja az új könyvét.

-- Igen, ezt kívánta Waldo Fippstől, és engem jelöltek ki.

-- Adja át neki szívélyes üdvözletem -- mondta Fry, amint a lány belépett a liftbe.

-- Átadom, ha találkozom vele.

Kari felnevetett, amint az ajtó becsukódott. Jeanne bosszankodott, úgy érezte, megint nevetségessé tette magát. Kari nagyon jól tudta, hogy Hawke-kal fog találkozni. Rá volt írva az arcára, és a tettetéssel csak még jobban elárulta magát. Szent isten, hát már az egész Prince House beszéli, hogy elvesztette a fejét Youngblood Hawke miatt?

184

4

Nyolc órakor megszólalt a csengő. Hawke mindig pontos volt. Jeanne az ajtóhoz sietett, a torka egészen kiszáradt. Sötét selyemruhát viselt, a haja, körme, arca ki volt készítve. Hawke a munka végeztével gyakran meghívta vacsorázni, de ilyenkor csak annyi időt hagyott neki, hogy vegye a kalapját, és már menjenek is.

Ott volt a hóna alatt a vörös dosszié, lesz hát mit olvasniuk, gondolta Jeanne.

-- Halló, hogy s mint? -- kérdezte Hawke és otthonosan besétált az ajtón.

-- Remekül. A gépírónő tegnap elküldte az utolsó négy fejezetet. Van vele elég dolgom.

Jeanne már nem is kérdezte, azonnal kávét töltött neki. így szokták meg: érkezéskor rögtön kávé, és kávé munka közben, szünet nélkül. Utána néha ittak valamit, de Hawke nem szívesen ivott Jeanne lakásán. Ha nem tapasztalta volna már az ellenkezőjét, Jeanne az utóbbi időben joggal gyanakodhatott volna arra, hogy Hawke kifejezetten visszataszítónak találja őt. Annyira tartózkodó volt, mintha Jeanne férjes asszony lenne, vagy mintha megfogadta volna, hogy nem próbál közeledni hozzá, akkor sem, ha belehal.

Letelepedtek, hogy Hawke felolvassa, amit legutóbb írt. Elhelyezkedett, egy karosszékbe ült, kényelmesen levetette a zakóját, nyakkendőjét és a cipőjét. Jeanne a díványra kuporodott, és félszegen rágyújtott egy cigarettára.

-- Hát ez meg mi? -- mordult rá Hawke.

-- Szembe kell néznünk a dologgal -- mondta Jeanne. -- Nem vagyok elég erős. Megpróbáltam, de sajnos nem elég erős a jellemem.

-- Magának olyan a jelleme, amilyennek éppen akarja.

-- Annál inkább! Akkor inkább dohányzóm és köhögök, és fiatalon meghalok, de dohányoznom kell. Megvizsgáltam a lelkiismeretemet, és így állnak a dolgok. De mit érdekli ez magát?

-- Engem nem érdekel -- mondta Hawke --, csak annyiban, hogy időbe telik majd, amíg betörök egy újabb lányt, ha magát elviszi a halottaskocsi.

185

-- Ha elvisz a halottaskocsi, legalább majd nem akadékoskodik magával senki, nem lassítják a munkát.

-- Már alig várom -- mondta Hawke, és kinyitotta a dossziét. Egyik-másik estének eleve az a sorsa, hogy balul üssön ki.

A felolvasott új részletek gyengén sikerültek. Jeanne máskor át-átsiklott egy-két hibás rész felett, tudva, hogy idővel Hawke magától is rájön, hogy változtatnia kell rajta. Akkor aztán Jeanne már őszintén mondhatta azt, amire Hawke számított, hogy tudniillik minden szép és jó, a könyv jól halad. A munka gyors tempója időnként azonban túlságosan messzire elragadta az írót egy-egy rossz irányba, és ilyenkor Jeanne-nek meg kellett mondania a véleményét, bármennyire is húzódozott tőle. Mert Hawke nem szerette a kritikát.

-- Na, milyen? -- kérdezte, amint becsukta a dossziét.

-- Egész jó -- bólintott Jeanne.

-- Miért? Mi nem jó benne? -- Hawke jól tudta, mikor van Jeanne megelégedve a munkával, és mikor nincs. És most annál is mérgesebb volt rá, mert ez az utolsó rész neki magának sem tetszett. Most írta, frissiben, miután a Winternével elköltött ebéd és a Feydalnál tett látogatás után visszatért odújába, a Huszonnyolcadik utcába. Azonnal leült az íróasztalhoz, és rengeteget írt. De még a kézírása is más volt a nagy halom papiroson: elkapkodott, széles és ferde. S ugyanazokat a tüneteket észlelte magán, amilyenek a túlerőltetett, kimerítő munka után fogták el: felgyorsult a pulzusa, keze-lába remegett. Vacsora helyett inkább aludni próbált, de mivel éhes volt, csak álmatlanul hánykolódott.

Jeanne nem szólt semmit, csak ránézett, és tovább szívta a cigarettáját. Hawke kedvesen kérlelni kezdte:

-- Nézze, Jeanne, én sem vagyok vele megelégedve. Mondja hát, miért nem tetszik magának?

Amint azonban Jeanne felsorolta kifogásait, a férfi mogorván csak annyit mondott:

-- Majd átnézem még egyszer, ha egy kicsit kialudtam magam. Lehet, hogy magának lesz igaza, és akkor megint lekötelezett. Ezt csakugyan összecsaptam ma délután. Na, most halljam, mibe akar belekötni az előbbiekben.

-- Talán jobb lenne, ha elhalasztanánk? Hawke az órájára nézett:

186

-- Miért, fáradt?

-- A legkevésbé sem, de a kérdéseim rendszerint felingerlik és mára már úgyis eleget bosszantottam.

-- Ne legyen csacsi. Lehet, hogy utálatosan viselkedem, de tudja jól, hogy hálás vagyok magának, különben nem is kérném.

De Jeanne a kérdéses pontoknak még a felét sem sorolta fel, amikor Hawke felugrott a karosszékből, és azonmód, zokniban járkálni kezdett ide-oda, miközben fölháborodottan hadonászott:

-- Ugyan kérem, ez aztán már sok! Ez regény, Jeanne! Vagyis kitalálás, mese, hazugság. Soha meg nem történt. Én magam agyalom ki. Ez nem tengerészet-történelem. Ez egy tengerésztörténet.

-- Tudom én azt -- mondta Jeanne határozottan. Ténykérdésben hem hagyta magát megfélemlíteni. -- Én csak azt mondom, hogy egy dzsippeket szállító hajó ennyi idő alatt nem érhetett Eniwetokból Iwo Jimába. Utánanéztem, hogy mennyi ez a távolság, és mekkora ezeknek a hajóknak a sebessége. Egyszerűen nem történhetett meg, amit állít.

-- Ha azt akarom, hogy megtörténhessen, akkor meg is történhetett. Ezt nevezik költői szabadságnak. Shakespeare például évtizedeket vont össze, teljesen felforgatta a történelmet, összekavarta az időt, a helyet, az eseményeket, kénye-kedve szerint, és mégis megúszta valahogy a nyavalyás, az emberek még ma is fizetnek érte, hogy láthassák a darabjait.

-- Shakespeare nem a realizmus szabályainak megfelelően írt. Maga viszont igen. Ami pedig azt illeti, mint sejti, én igazán csodálom magát, de nem hiszem, hogy magának is olyan szabad keze lenne, mint Shakespeare-nek.

-- Akkor is úgy marad, ahogy van. Mi van még?

Belevágta magát a karosszékbe. Elhatározta, hogy a továbbiakban türelmesebben fogadja a kritikát, Jeanne viszont azon vette észre magát, hogy átugorja azokat a pontokat, amelyek bonyodalmat okozhatnak. Maga sem tudta, mi okozza ezt a feszültséget. Máskor is előfordult, hogy hajba kaptak, de ma este különösen rossz volt a hangulat. Az utolsó pont befejeztével Hawke kért egy whiskyt szódával, Jeanne odaugrott a bárszekrényül is szolgáló tálalóhoz, és gyorsan kevert két erős italt. Hawke mogorván felhörpintette a magáét, kért még egyet, és rágyújtott egy szivarra. Jeanne arra gondolt, hogy ma este már nem-

187

igen mennek sehova, kár volt a selyemruhát felvennie. De hát ki tudja ezt előre?

-- Maga az oka, hogy olyan sehogyansem érzem magam ma este -- mondta Hawke.

-- Sehogyansem?

-- Igen. Lelkiismeret-furdalásom van.

-- De miért, az istenért? -- Jeanne csúnyán köhögött.

-- Hirtelen rájöttem arra -- mondta Hawke, a térdére könyökölt, és előrehajolva, komolyan nézett a lányra --, hogy milyen tolakodó módon magára erőszakolom magam. Jeanne, mit szólna hozzá, ha egy luxuslakosztályban dolgozhatnánk a Park Tower huszonötödik emeletén, gyönyörű kilátással a parkra, ha mindent felhozathatnánk, amit csak akarunk, kávét, italokat, éjfélkor hétfogásos vacsorát, amit arany- és zöld uniformisba öltözött, hajlongó pincérek szolgálnak fel.

-- Éppenséggel el tudnám viselni -- mondta Jeanne, meglepett mosollyal. -- Miért?

-- Mert mától kezdve ezt csináljuk egy darabig. Eddig igazán nem kívánhattam magától, hogy eljöjjön hozzám a huszonnyolcadik utcai disznóólba, de ennek most már vége. Mától kezdve nem leszek a terhére, nem toppanok be a leglehetetlenebb időpontokban, hogy csak úgy rendelkezzem magával.

-- Nekem igazán nincs terhemre -- kezdte Jeanne, de a férfi nem hagyta szóhoz jutni.

-- És akár hiszi, akár nem, a jótevőnk Georges Feydal, méghozzá személyesen. Ügy adódott, hogy találkoztam vele. A nyári szezonra átadja nekem a Park Towerben levő lakosztályát. Holnapután mindenestül odahurcolkodom, és mostantól kezdve ott tartjuk az értekezleteinket. Hát nem remek?

-- De igen. Csodálatos -- mondta Jeanne lassan. -- És mit csinál majd, ha elmúlt a nyár?

-- Hol van az még? Ezen még igazán nem gondolkoztam. Hiszen csak pár órája történt az egész.

-- Hogy a csudába került maga össze Georges FeydaHal? Hawke-t felkészületlenül érte a kérdés, hirtelen nem jutott

eszébe semmi alkalmas hazugság.

-- Frieda Winter vitt fel hozzá -- mondta. -- Emlékszik Winternére?

-- Hogyne. Emlékszem Winternére. ö az a hölgy, akinek any-

188

nyira tetszett a kalapom azon a karácsonyi fogadáson. És honnan bukkant elő egyszerre?

-- Küldtem neki egy példányt a Kegyelemkenyérenből. Sokat segített, amikor az új könyvemben a virginiai környezethez kerestem forrásmunkákat.

-- Csak nem? Winterné tehát régi virginiai családból származik! Nem is gondoltam volna.

-- Ugyan, menjen már. Az anyja svéd, az apja nérnet, vagy fordítva. Mindenesetre régi barátja George Feydalnak, üzleti viszonyban is vannak. Egész nyárra szerződtette egy turnéra, és az ő gondolata volt, hogy Feydal átadhatná nekem a lakosztályát erre az időre. Feydal igazán rendkívül előzékeny volt. Néhány perc alatt le is bonyolítottuk az egészet.

-- Nem is kell érte fizetnie?

-- Feydal csak annyit kért, hogy elsőnek olvashassa el a legközelebbi színdarabomat, amit én meglehetősen sovány fizetségnek találtam, de mindenesetre kezet ráztunk az üzletre, így hát holnapután áttesszük főhadiszállásunkat a Park Towerbe.

-- Winterné asszony igazán nem sajnálta a fáradtságot a maga érdekében.

-- Rendkívül határozott asszony. Ragaszkodott hozzá, hogy megnézze, hol dolgozom, és amikor meglátta, egészen felháborodott, és azonnal telefonált Feydalnak. Azt mondja, hogy az a padlásszoba egyszerűen alkalmatlan arra, hogy emberi lakhelyül szolgáljon.

-- Hát, afféle legénylakás. De úgy tudom, maga választotta. Aztán meg kitűnő munkát végzett ott, és senkinek nem tartozott érte köszönettel.

-- A Park Towerben sem fogok köszönettel tartozni senkinek.

-- Azt hiszem, Winternének igen. Feydal az ő ismerőse, nem a magáé. És attól tartok, Feydal borzasztóan nagy szívességet tesz neki.

-- Azt akarja mondani, hogy nem is kellett volna elfogadnom?

-- Ezt nekem kell mondanom? Nem gondolja, hogy egy bútorozott lakosztály a Park Towerben belekerül havi ezer dollárba?

-- Feydal azt állítja, hogy a nyáron a kutya se venné ki.

-- Próbálja csak meg! Kérdezzen meg egy lakásügynököt, hogy mennyiért tudná kiadni.

Hawke hozzáfogott, hogy felhúzza a cipőit.

189

-- Ügy látszik, maga neheztel rám Winterné miatt. Pedig ha tudni akarja, Winterné kiegyensúlyozott, negyvenéves családanya, négy gyereke van.

-- Persze, tudom. Egy vén, fogatlan csoroszlya, a hamut is mamunak mondja, mellékesen azonban magasztos lélek, és nagy pártfogója a művészeteknek. -- Jeanne az íróasztalához ment, és fölvette a Kegyelemkenyéren egy példányát. -- Bizonyára saját kezűleg dedikálta Winterné könyvét?

-- Természetesen.

-- Dedikálna nekem is egy példányt? Hawke éppen a cipőzsinórját kötötte. Fölnézett:

-- Hát ez meg micsoda?

Jeanne odanyújtotta neki a könyvet meg egy tollat. A szeme tágra nyílt, és csillogott a padlón álló lámpa vörös fényében.

-- Én is szeretnék egy dedikált példányt. Nekem ugyanis még nincs.

Hawke vigyorogva átvette a tollat és a könyvet. Azt írta bele: „Jeanne Greennek, szerkesztőmnek és munkatársamnak, ak) nélkül ez az én első próbálkozásom lényegesen rosszabbra sikerült volna, vagy talán jobbra, ez már sose derül ki -- szeretettel és hálával, Arthur Youngblood Hawke."

Jeanne összefonta a karját, álltában egyik lábára nehezedett, ez a mozdulat valahogy kihangsúlyozta -vonalainak nőiességét. Hawke elolvasta az ajánlást, és már azt kívánta, bárcsak kevésbé tréfás hangnemet ütött volna meg benne, így leírva kissé darabosnak tűnt. De azért odaadta Jeanne-nek.

Jeanne megnézte az ajánlást.

-- Köszönöm -- mondta, és visszament az íróasztalához. Leült mellé, köhögött, a papírjait rendezgette, miközben Hawke megkötötte a nyakkendőjét, és fölvette a zakóját.

-- Jöjjön velem, együnk valamit. Teljesen ki vagyok éhezve. Azt hiszem, azért is vagyok ilyen utálatos. Még nem is vacsoráztam.

-- Hova menjünk? -- kérdezte Jeanne. -- A Park Towerbe?

-- Akárhová.

-- Nem vagyok éhes. Mindenesetre köszönöm. -- Háttal állt a férfinak, újabb cigarettára gyújtott. A gyufa füstje a torkára ment, és Jeanne mélyen, görcsösen köhögni kezdett. Hawke oda-

190

lépett hozzá, kivette a kezéből a cigarettát, és elnyomta egy hamutálcában. Aztán kezénél fogva felhúzta Jeanne-t a székről. A lány húzódozva engedett, és azt mondta: -- Csak azért kértem a dedikációt, mert nem tudom, látom-e még magát valaha. Azt hiszem., kilépek a Prince kiadótól. -- Rekedt hangon elmondta Karl Fry ajánlatát.

-- Nyilván gratulálnom kellene magának -- mondta Hawke. -- De hát ez nagyon kellemetlen. Nem tudná azért folytatni valahogy az én munkámat? Mondjuk esténként?

-- Nem tudom, hogyan.

-- A hivatali munkájától függetlenül. Megfizetném, természetesen.

Jeanne a keze fejével végigsimította a szemét.

-- Nézze -- mondta --, igazán nem szívesen utasítom el a meghívást, de nem érzem jól magam. Az lesz a legjobb, ha elmegy, és nélkülem vacsorázik. Mindenesetre köszönöm.

-- No, és aztán mi lesz? Képes lenne felrúgni a megállapodásunkat? Lehetetlen, Jeanne!

Ügyetlenül átölelte a lányt, és erőtlen tiltakozása ellenére is a heverőhöz vitte. Jeanne sírt, az arcán lepergő könnycseppek különös erővel felizgatták a férfit. Jeanne félénken ébredő izgalommal viszonozta a csókjait.

-- Ne sírjon -- mondta Hawke. -- Az isten szerelmére, miért sír?

-- Tudja maga, mit csinál? -- kérdezte Jeanne. A férfi eleresztette.

Jeanne felvett egy cigarettát a dohányzóasztalkáról.

-- Ne is merjen velem veszekedni, ezt az egyet elszívom. Rágyújtott, fújta a füstöt, és nem szólt semmit. Hawke megfogta a kezét, és tűnődve játszott az ujjaival.

Mi más lenne ez, mint szerelem, gondolta. Friedának teljesen igaza van. El kellene vennie Jeanne Greent, hiszen minden megvan benne, amit csak kíván. Már hallotta is, amint azt mondja: „Jeanne, házasodjunk össze!" Már szinte mozdult is az ajka, hogy kimondja, de csak ült, és nem szólt semmit.

Hiába, ragaszkodott a szabadságához, mint minden fiatalember. Például végig akarta játszani ezt a játszmát Winternével. Hiszen meddig tarthat ez? Aztán egy darabig még szeretett volna tőzsdeügyletekkel próbálkozni. Ez a lány hűvös szkepticiz-

191

musával nyilván elvenné tőle a kedvét. Megtiltaná a Park Towert. Nem tűrné a Frieda Winter-féle kalandokat.

Mint minden férfi, aki abba a kényszerhelyzetbe kerül, hogy döntenie kell, megkéri-e egy rendes és vonzó lány kezét, Hawke is megdöbbenten érezte, hogy a családi otthon falai fenyegetően kezdenek bezárulni körülötte. De ellentétben azokkal a férfiakkal, akik beleesnek a csapdába, és -- a legtöbb esetben -- boldogan élnek, míg meg nem halnak, Hawke előtt egy másik, csábító lehetőség is ott állt: Winterné és a Park Tower. A legjobb esetben is csak valami ilyesmit mondhatott volna Jeanne-nek: „Szeretlek. Számíts rám, de hagyd, hogy egy kicsit még kirúgjak a hámból, addig is dolgozzunk együtt, és meglátod, rövidesen megállapodom". De hol van az a férfi, aki képes lenne ezt elmondani? Hawke sem szólt hát semmit, csak szorongatta a lány kezét. De csak egy apró kis biztatásra lett volna szükség, valami isteni sugallatra, és ha Jeanne egyetlen szerencsés szót szól, azonnal feleségül kéri.

Jeanne azonban a maga sajátos módján ezúttal elhibázta a lépést. Ingerelte a férfi hallgatása, nyugtalanította az előbbi ölelkezés, és mivel úgy érezte, hogy egyetlen lehetősége a támadás, megjegyezte:

-- Attól tartok, Frieda Winter fizet Feydalnak azért a lakosztályért.

Hawke felállt a heverőről, ismét járkálni kezdett a szobában. Aztán haragosan szembefordult a lánnyal:

-- Érdekes gondolat, Jeanie. De vajon miért tenné? Jeanne élesen válaszolt:

-- Mint mondtam, ő a művészek pártfogója. Egy szeszélyes gondolata támadt, és mindjárt meg is valósította. Számára ez igazán nem pénzkérdés.

-- Ebben téved. A gazdag embereknek sokkal többet számít a pénz, mint magának vagy nekem. Ezért tudnak meggazdagodni, és ezért képesek megtartani a gazdagságukat. Jeanie, hát nem tudja megérteni, hogy már én is meguntam a padlásszobámat? És különben is szükségem van azokra a tapasztalatokra, amelyeket a Park Towerben szerezhetek. Megnyílt számomra ez a lehetőség, és én elfogadom. Nem hiszem, hogy Winterné fizetne ezért. Sajnálom, hogy maga ezt képzeli, mert ezzel elárulja, hogy rólam sincs valami jó véleménye.

192

-- Attól félek, túlságosan is nyilvánvaló a magáról táplált véleményem -- mondta Jeanne, és felállt. -- Nem is akarok erről beszélni. Nagyon kétlem, hogy bármilyen formában is együtt dolgozhatnánk. Magának nincs szüksége rám, nem is volt soha. Semmi sem akadályozza meg abban, hogy jelentős regényíró legyen, befutott, sőt nagy regényíró, bár azt hiszem, a nagy jelzőt inkább csak a halott regényírókra szokták alkalmazni.

-- Mondja, mi köze magának Kari Fryhoz? -- vágott közbe Hawke minden összefüggés nélkül.

A hirtelen kérdés még Jeanne egyébként fürge nyelvét is megbénította. El sem tudta képzelni, mi ütött a férfiba. Néha felolvasta neki Fry leveleit, különösen azokat a tréfákat, amelyeket éppen Hawke-kal kapcsolatban eszelt ki, ennyi volt az egész. Csodálkozva meredt Hawke-ra, nem jött ki hang a torkán.

De Hawke csak mondta a magáét.

-- Ha azért kell beszüntetnünk az együttműködésünket, mert maga meg Kari . . . úgy értem, ha tetszik magának Kari, azért még nem kell faképnél hagynia engem meg a Prince kiadót. Bemehetek Jay Prince-hez, és megkérhetem, hogy helyezze magát szerkesztői beosztásba, és emelje fel a fizetését.

-- Az előbb azt mondta, hogy a pénz semmit sem jelent magának! Hát mi fontosabb magának a pénznél? -- Jeanne hangja olyan élesen csattant fel, hogy szinte rá sem ismert. Ez már nem a fiatal lány hangja volt, hanem egy dühös nő felháborodott tiltakozása. -- Pénzről pedig velem ne beszéljen! Legokosabb lenne, ha most rögtön elmenne innen, Arthur Hawke!

Dühösen méregették egymást, a nagy, széles vállú férfi, és a karcsú kis lány. Hawke agyában egymást kergették a gondolatok: milyen szép, és milyen dühítő ez a nő, milyen gyors eszű, de milyen önző is egyúttal, milyen rátarti, és mennyire ravasz. Mindenáron fölibe akar kerekedni. Még hogy elvegye ezt a szeszélyes, éleskörmű kis vadmacskát!

-- Tehát kidob -- mondta.

-- Nevezze, aminek akarja. Le akarok feküdni, már előbb is mondtam. Csak akkor maradhat, ha dolgozunk.

Hawke fogta a dossziéját, belerakta a kéziratot. Ez a néhány másodperc elég volt ahhoz, hogy visszanyerje a nyugalmát.

-- Nagyon rossz este volt, Jeanne. De az én hibám, hogy így félresikerült.

193

Jeanne-nek rettentően nagy. akaraterejébe került, hogy ne sírja el magát.

-- Ugyan, nincs semmi vész. Majd holnap megbeszéljük a dolgokat. Jó éjszakát.

Ott álltak, szemben egymással, csak egy három lábnyi barna szőnyeg feküdt közöttük, de ez a távolság most olyan széles volt, mint az óceán.

-- Ne dohányozzék -- mondta Hawke. -- Nem tesz jót magának, Jeanne.

-- Maga pedig ne menjen a Park Towerbe! Az sem tesz jót! -- válaszolta a lány.

-- Jó éjszakát! -- Hawke kilépett az ajtón.

5.

A színházat majdnem teljesen megtöltötték Feydal bámulói. A búcsúelőadást szinte elejétől végéig hatalmas tapsvihar kísérte. Hawke képtelen volt megérteni, miért nem volt sikere ennek a darabnak. Könnyű fajsúlyú vígjáték, gondolta, de igazán szellemes és szórakoztató, így aztán őszinte elragadtatással nyilatkozhatott, amikor Frieda bevitte Feydal öltözőjébe. A színész a gyengefényű égőkkel szegélyezett tükör előtt ült, hanyagul magáravetett, barátcsuhára emlékeztető barna öltözőköpenyben, és festett arcára krémet kent. A kis szoba tele volt fecsegő emberekkel, közöttük volt Pierce Carmian is.

-- Halló -- mondta Feydal fáradt mosollyal, anélkül, hogy megfordult volna, amikor Hawke arca megjelent a tükörben.

-- Remek darab -- mondta Hawke. -- És az ön alakítása felülmúlhatatlan.

Hawke meggyőződéssel teli hangjára Feydal mégis megfordult, kezet nyújtott neki, figyelmes tekintete ragyogott.

-- Igazán örülök. Mulatságos kis darab, nem? A színháznál sem fenékig tejfel ám az élet! Hol jó szerepet kapunk, hol rosszat, az ember mindig a következőben reménykedik. -- Egy néger inas tiszta törölközőt nyújtott át neki. Feydal vörösesbarna maszatot törölt le az arcáról. -- Lehet, hogy egy szép napon közös sikerünk lesz. Hátha ír nekem egy színdarabot az én ihletet adó lakosztályomban.

194

-- Hát, ha lesz valami ötletem, megpróbálom.

-- A lakás egyébként ki van takarítva, készen várja -- mondta Feydal. -- Mindenre utasítást adtam. Majd később odamegyünk.

Frieda a színészekkel beszélgetett. Hawke kisétált a színpadra, megállt a rivaldalámpáknál, háttal a többieknek, és belebámult az üres nézőtér sötétjébe.

-- Csak nem akar új területeket meghódítani? -- kérdezte Pierce Carmian, amint egyik kezében a pezsgőspalackkal, a másikban papírpohárral odajött hozzá. Hawke nevetett. -- Pezsgő papírpohárban: figyelmeztetem rá, ez a színház. A pezsgő izgalma, eleganciája, költészete egy értéktelen, hétköznapi, múlandó papírpohárban. Sokkal jobban jár, ha regényt ír.

-- Ebben biztos vagyok.

-- De ha már az lenne a sorsom, hogy kiüssenek a nyeregből -- mondta, hörpintve egyet a pezsgőből --, örülnék, ha egy olyan keményen dolgozó író lenne az ellenfelem, mint maga. Azt mondják, éjjel-nappal ír. Remélem, a Park Towerban majd engedélyez magának némi szabad időt, hogy élvezhesse a környezetet.

-- Nem szándékozom kiütni a nyeregből. A munkámat illetően túloznak. Azért dolgozom éjjel, mert akkor csend van, ennyi az egész.

-- Nekem azt mondták, hogy azt a borzasztó hosszú regényét három-négy hónap alatt írta.

-- Egy teljes esztendőmbe került.

-- Nahát, ez is egészen rendkívüli. De ne izgassa ez a dolog a lakással -- mondta Carmian, és lángoló öngyújtóját férfias mozdulattal lendítette a cigarettája végéhez. -- Én úgyis csak akkor maradhattam volna benne, ha Georges nem tudja kiadni. És Georges utóvégre is francia, hogy állhatna ellent ennyi pénznek? Ha pénzről van szó, én nem jöhetek számításba. Én nem adtam el mostanában egy könyvemet sem a filmeseknek.

Hawke teljesen elképedt azon, amit hallott, de Carmian elismerő pillantására kénytelen volt valamit válaszolni:

-- Nekem sem megy sokkal jobban, mint magának. És ha tudom, hogy maga pályázik arra a lakásra, hát annyiban hagyom a dolgot.

-- Az lehet, de kétlem, hogy Frieda Winter annyiban hagyta volna, ö nagyon szeret intézkedni, különösen, ha sokat ígérő

195

fiatalemberekről van szó. Ha ő egyszer a fejébe veszi, hogy maga kapja meg Georges lakását, akkor az úgy is lesz. Georges igen nagyra becsüli Friedát. Mint mindenki. Magának aztán szerencséje van! -- Carmian elmosolyodott, mint aki tudja, amit tud, ravaszul felvonta a szemöldökét, aztán sarkon fordult és elment.

Három-négy másodpercig Hawke azon volt, hogy nekiugrik Carmiannak és leüti. Ugyanakkor átlátta a helyzet teljes képtelenségét is. Csak állt, mint akinek földbe gyökerezett a lába.

Frieda hirtelen körülnézett, és amikor meglátta, feléje indult.

-- Itt van? Nem is látok ebben a világításban. Georges ráeszmélt, hogy már alig van annyi ideje, hogy összeszedje a csomagjait, és kimenjen a repülőtérre. Azonnal be kell gyömöszölnünk magunkat a kocsijába. Jól mulatott?

-- Nem nagyon.

-- Sejtettem. Nincs unalmasabb a színészeknél, kivéve, amikor egymás között vannak. Georges persze más, ő remek pofa. Menjünk -- Hawke-ba karolt, és húzni kezdte maga után.

Ö meg mit tehetett mást, ment utána. Tíz percbe sem telt, máris ott voltak Feydal fényűző lakosztályában. Rend volt, minden a helyén, kivéve egy halom borjúbőr koffert, meg néhány kétrét hajtható öltönybőröndöt a szoba közepén. További tíz percen belül egy csapat hotelfiú mindezt elszállította, Feydal átadta neki a kulcsokat, ráhagyományozta a bárszekrényben maradt italokat, koccintottak, aztán Feydal bement a hálószobába, felhívott valakit telefonon, majd szórakozottan elbúcsúzott, és nagy, fekete esőköpenyében nehézkesen elbaktatott. Hawke meg Winterné magukra maradtak.

Már nem tűnt olyan mesésnek a lakás. Sokkal kisebbnek látszott, és furcsa módon megszokottnak. Hawke észrevette, hogy a szobák nem is olyan nagyok. A nappali terjedelme éppen, hogy töredéke volt az ő padlásszobájának, és még így is annyira tele volt szép bútorokkal, hogy lehetetlen lett volna benne olyan indulatosan fel s alá sétálni, ahogyan munka közben szokott. Egy kissé nyomasztotta az is, hogy más holmijai között kell majd élnie, s azokat kell használnia. Az azonban kétségtelen volt, hogy a hely ellenállhatatlan, és New York, az aranyváros, a fények kusza szövevénye mintegy behódolva, ott feküdt a lábainál.

-- Frieda -- mondta vegyes érzelmek között. -- Maga fizet Feydalnak ezért a lakásért?

196

-- Én? Már hogy fizetnék? Még fizessek is ennek a szörnyetegnek, akiért annyit tettem? Miért kérdi?

Hawke rosszkedvűen elmondta, miket beszélt Carmian. Frieda ráfüggesztette nagy, szürke szemeit, összefont karral egy füstös árnyalatú falitükörhöz támaszkodott. Nagyot sóhajtott.

-- És maga inkább hisz Carmiannak. mint nekem?

-- Csak megkérdeztem, ennyi az egész.

-- Égy fillért sem fizettem Feydalnak. Már a telefonban úgy állítottam be magát, mint akiből még nagy izíndarabíró lehet, mire azonnal elfogadta, hogy magára hagyja a lakást. És ráadásul még meg is szegte a nekem adott szavát, amikor kizsarolta magából azt az ígéretet, hogy elsőnek olvashatja el a színdarabját. Többet kap, mint amennyit megérdemel. Égy kicsit haragszom is rá. De magától sem vagyok elragadtatva, amiért a bibliára kell megesküdnöm, hogy Pierce Carmian epés kis hazugsága valótlanság. Most pedig elmegyek. Minden jót az új lakáshoz.

Frieda indult volna kifelé, de Hawke elkapta a karját. Nem tudta elképzelni, hogy Frieda hazudik. Carmian csak azért döfte bele a fullánkját, hogy ne legyen teljes az öröme, és ez majdnem sikerült is neki.

-- Ugyan, Frieda, ne siessen annyira! És ne vegye a szívére egy faragatlan hegyvidéki fickó szavait. Még nem ismerem ki magam az ilyen Carmian-féle alakok között. De azért én sem estem a fejemre. Meglátja, hamarosan beletanulok.

Nem kellett sok biztatás, Frieda visszafordult, és megsimogatta a férfi arcát. Az alakja hasonlított Jeanne-éhoz, csak talán néhány centivel magasabb volt.

-- Kétlem, hogy valaha is beletanul. Majd meglátjuk. Annyi biztos, hogy írni tud, márpedig írókra van szükség.

-- Ezt a lakásügyet viszont csúnyán összegabalyítottam. Nem is tudom, hogyan köszönjem meg magának.

-- Nem tudja? -- kérdezte Frieda lágyan, és Hawke többé soha nem felejtette el azt a mozdulatot, amivel a nő a karjába siklott.

Aztán elmúlt az éjszaka, és olyan szürke hajnal terült New Yorkra, mint Frieda Winter szeme. Frieda egyébként felöltözött és elment, magára hagyta a férfit, hogy aludjon még egy kicsit a Park Towerben. Egyike volt ez azon kevés éjszakának, amelyen Hawke nem végezte el kiszabott írói penzumát.

"97

6.

Vagy egy hét múlva Hawke végre rájött az igazságra, méghozzá meglehetősen váratlan és kínos módon. A levélszekrényében többek között egy hosszú, fehér üzleti borítékot is talált, Feydalnak címezve, Frieda irodájából. A szállodaportás mindig elfelejtette átcímezni Feydal postáját, de ez nem volt nagy baj, rendszerint maga Hawke húzta át a címet, és ráírta Feydal ügynökének a címét. Amikor azonban kezébe vette ezt a levelet, émelygő érzés fogta el, és valahogy megsejtette a tartalmát. Leült egy székbe, a szálloda márvány előcsarnokában, és felnyitotta a borítékot, írásbeli megállapodás volt Frieda és Feydal között a lakosztályt illetőleg, egy géppel írott lap, és hozzá volt csatolva a nyolcszáz dollárról szóló csekk, az első hónap bére. Este csúnyán összevesztek a levél miatt. Frieda támadással védekezett, nem hagyta magát. Hawke-ot hibáztatta, hogy felnyitotta a levelet, dühöngött Feydalra, hogy eljárt a szája Carmian előtt, és Carmianra, hogy piszkos célzásokat tett Hawkenak. Aztán megint nekiesett, hogy micsoda dölyfös, gyanakvó, gyerekes egy hegyikecske, hogy ott is nehézségeket támaszt, ahol különben nem lennének.

-- De miért kellett hazudnod, Frieda? Csak ezt mondd meg. Miért hazudtál?

-- Hazudtam? Ugyan kérem! Csak a te oktalan, délvidéki hiúságodra voltam tekintettel. Nem valami helytelen, sötét dolgot takargattam, amiért a legcsekélyebb mértékben is szégyenkeznem kellene.

-- Elhiszem, Frieda. Szerintem viszont. . .

-- És különben is, talán az én hibám, hogy elkövettem ezt a szörnyű tettet, és hazudnom kellett? Te küldted el nekem a könyvedet. Nem én kértem, te küldted el. Aztán találkoztunk az oroszlánketrecnél, és együtt ebédeltünk, és még mielőtt vége lett volna az ebédnek, már nem voltam ura magamnak, életem úgy szertehullott, mint egy kártyavár, és tudtam, hogy menthetetlenül beleszerettem egy bolond, túlméretezett kentuckyi firkászba, és azt is tudtam, hogy az az esztelen karácsony délután, amit úgy igyekeztem elfelejteni, nem volt véletlen, hanem az életem kezdődött el akkor, amikor már azt hittem, hogy befejeződött. Tudtam, hogy szeretlek. Együtt akartam lenni veled,

198

és ezt lehetővé tettem. Miért, te talán ott feküdtél volna le velem a nyavalyás padlásszobád padlóján, a száradni kiakasztott zoknik alatt, az üres konzervdobozok meg a földön álló hősugárzó között? Mi? Ott akartál volna lefeküdni? Vagy nem is akartál volna lefeküdni velem? Erre felelj!

-- Persze, hogy le akartam feküdni. Most is le akarok feküdni veled, de nyomban. És ezt te is tudod, nagyon jól, ne beszélj mellé.

-- Én nagyon is a tárgynál vagyok, és nem is hagyom magam eltéríteni. Megtiltom, hogy hazugnak nevezz, ha viszont hazugnak tartasz, akkor mi a fenét akarsz tőlem? Hagyj engem elmenni.

-- Frieda, én csak azt magyarázom, hogy megmondhattad volna nekem az igazat. Nem kellett volna úgy bánnod velem, mint egy csecsemővel.

-- Az igazat? Az igazság az, hogy szeretlek, ez az igazság. De soha nem költöztél volna ide, ha megmondom, hogy fizetek a lakásért. Dehogy jöttél volna. Márpedig ahhoz, hogy az ember tisztességesen éljen, pénz kell. Neked pedig mázsaszámra lesz pénzed, te őrült, hiszen te nagyszerű író vagy.

-- Van nekem pénzem most is. Összetéptem a csekkedet, és magam küldtem el egy nyolcszázdolláros csekket Feydal ügynökének,

-- Micsoda? Mit csináltál? Ó, istenem, hiszen te a sírba viszel. Én megengedhetem magamnak ezt a költekezést, te meg nem, és kész.

-- Miért nem engedhetem meg?

-- Na persze. Majd megint felveszel egy olyan esztelen előleget Jay Prince-től, amivel előre lekötsz egy értékes szellemi terméket, amit még meg sem írtál, és odaadod a valódi értékének ötvened részéért. Ha sérti azt a te híres délvidéki férfiasságodat, hogy itt lakj, akkor menj innét a pokolba. Legfeljebb néhány évvel elhalasztjuk ezt a mi romantikus kalandunkat. Ésszerű, nem? Látod, velem lehet értelmesen beszélni. Vagy van egy még jobb ötletem. Nálunk fogunk lefeküdni, otthon. De ezt csak évente egyszer lehet, amikor az egész család és a személyzet is távol van: karácsony napján, viszont akkor legalább még bundáskukoricát is eszünk. Helyes?

Hawke elnevette magát.

199

-- Ugyan, Frieda, legfeljebb kevesebb pénzt fektetek be hagyma- és zsírrészvényekbe.

Frieda is fölnevetett, rekedten és vadul.

-- Hagyma és szalonna. Istenemre, erről egészen megfeledkeztem. Hát rendben van, fizesd a lakást te, ördög vigye a zsírt meg a hagymát. És most gyere ide, te holdkóros mélák.

És ezzel annak rendje és módja szerint ágyba bújtak. Feydal lakosztályának fényűző félhomályában, huszonöt emelet magasságban New York utcái fölött, amelyeken sárga fényáradatban hömpölygőit a forgalom.

Hawke megnyugodott. Érvényt szerzett férfi mivoltának. És ha már itt volt a Park Towerben, tetszett is neki a dolog. De akárhogy is, fel kellett fedeznie Frieda megdöbbentő képességét, hogy akkor hazudik, amikor jónak látja.

200

HATODIK FEJEZET

Egyre közeledett a Kegyelemkenyéren megjelenésének napja. A Prince House irodáiban Hawke látta az első reklámszövegek kefelevonatát, és semmi kétsége nem lehetett afelől, hogy Jay Prince mindent bedob a Karl Fry által csinnadrattának nevezett reklámkampányba. Egészoldalas hirdetés vezette be az egészet a New York Times vasárnapi irodalmi mellékletében; a lap tetején két hüvelyk magas betűkkel ott terpeszkedett a neve:

HAWKE új nagy név az amerikai szépprózában

és mindezt követte a könyv, és> a szerző bemutatása, akiről a fellengzős szöveg hangsúlyozta, hogy eredetileg szenet fuvarozó tehergépkocsikat vezetett.

Prince tele volt bizakodással.

-- Ilyen marha nagy regényt, még terjedelemre is, nemigen látnak az emberek manapság. Ügy fogják vinni, mint a cukrot. Csak igyekezz nagyon az új könyveddel, amilyen gyorsan csak tudsz.

Nem volt éppen hízelgő beállítás, hogy a könyve még terjedelemre is marha nagy, Hawke mindenesetre izgatott várakozásban élt. Prince-nek az ügynökeit is sikerült beoltania a hitével, úgy, hogy ezek még a megjelenés előtt harmincezer példányt el tudtak helyezni a könyvkereskedőknél. A kiadó előre megkeresi a befektetett pénzét, márpedig ez ritkán fordul elő első könyvnél. A kiadóban kedvező szelek fújdogáltak Hawke-ot illetően, és

201

ha betoppant az irodákba, valósággal sütkérezett a népszerűségben.

Jeanne Green közben eltűnt a helyéről. Elfogadta a Hodge Hathaway-cég ajánlatát, az íróasztalnál most egy kövér, pattanásos bőrű lány ült. Hawke-ot meglehetősen elcsüggesztette a dolog. Jeanne nagyon hiányzott neki. Úgy érezte, A parancs béklyói új fejezetei túlzsúfoltak, nem eléggé világosak, és sokért nem adta volna, hogy helyreállíthassa együttműködésüket. De mivel ennek az lett volna az ára, hogy jegygyűrűvel ajándékozza meg Jeanne-t, erre mégsem volt hajlandó. Hawke kezdte nagyon fenn hordani az orrát, élvezte Frieda Winter meghódításának a diadalát, meg a Prince House-beli sikerét is. Telefonált anyjának, és Nancyval együtt meghívta őt New Yorkba, a könyv megjelenésének napjára. Aztán a nővére jött oda a telefonhoz, és John Weltmannról kezdett valamit motyogni, mire Hawke, megértve, hogy miről van szó, meghagyta Nancynek, hogy Weltmannt is hozzák magukkal.

Tíz nappal a megjelenés napja előtt a telefon csengésére ébredt a Park Towerben. A készülék kitartóan csöngött, Hawke végül is kénytelen volt feltápászkodni, és álomittasan a hallgatóért nyúlt. Még mindig jóleső újdonság volt számára, hogy az ágya mellett ott a telefon, hogy a szemét egy kis Monet-képre nyitja, amely a szemben levő falon lóg, és hogy nyugatra néző ablakán keresztül a messzeségben ragyogó Hudsont látja.

-- Tessék -- szólt bele a kagylóba.

-- Arthur, itt Waldo Fipps beszél. Remélem, nem zavarlak. Tudom, hogy éjjeli bagoly vagy, így hát tizenegyig vártam a telefonálással.

-- Semmi baj, Waldo. Mi újság?

-- Kefelevonatban megszereztem az első kritikát. A Saturday Review of Literature-ból.

Hawke belekapaszkodott a telefonkagylóba.

-- Igen? -- kérdezte. -- És jót ír?

-- Teljesen lecsepüli.

-- Szörnyű. Egyáltalán semmi jó nincs benne?

-- Nem valami sok. Felolvassam? Nem hosszú.

-- Azt elhiszem! Ki írta?

-- Egy Phil Gebble nevű alak. Ismerem az illetőt, rossz író, sorra megbuktak a regényei. Mi is visszadobtuk az egyik kéz-

202

iratát néhány hete. Az ő véleménye igazán nem számít. Rosszindulatú epeömlés az egész. Sajnos többnyire ilyen alakokkal íratják a könyvismertetéseket.

-- No, hadd halljam, Waldo!

Ott ült a széles ágyban, füléhez szorított telefonkagylóval, az ágyneműből Winterné parfőmjének enyhe illata áradt, ő meg mind nyugtalanabbul fészkelődött a rázúduló szidalmak özöne alatt. Fipps lassan és tagoltán olvasta fel a bírálatot, elejétől végig.

-- Ez az egész, Arthur -- mondta. -- Mindössze fél hasáb. Az egészben az a jó, hogy az ilyen förmedvényeket legalább eldugják a lap végére.

-- Jay-t nagyon felizgatta a dolog?

-- Még nem is látta. De miért izgatná fel? Egy fecske nem csinál nyarat. Majd jönnek a dicshimnuszok, amelyek bőségesen ellensúlyozzák ezt.

-- Reméljük.

-- Mi az, csak nem tört le a dolog? Sajnálom, de remélem, azért nem rontottam el vele az egész napodat. Phil Gebble szabályszerű idióta, senki sem veszi őt komolyan. Csak gondoltam, jó, ha erről te is tudsz.

Hawke letette a kagylót. Hát ilyen fogadtatásban részesül az amerikai irodalom berkeiben.

Ügy érezte, szorul szóra el tudná ismételni az egész cikket. Mintha csak tüzes vassal égették volna bele, úgy emlékezetébe vésődtek a mondatok: „Reméljük, Hawke úr most, hogy kiírta magából ezt az idomtalan, szénporos prózát, visszatér eredeti foglalkozásához, hacsak nem követi el azt a- végzetes hibát, hogy komolyan veszi kiadója ömlengéseit. Jelen recenzió szerzője úgy véli, Dosztojevszkij és Faulkner marad a helyén, pozíciójuknak mit sem ártott Prince úr irodalmi felfedezettje a kentuc^yi szénvidékről."

A bírálat legnagyobbrészt a védőborító túlzó reklámszövegét támadta. Magát a könyvet Gebble röviden elintézte: ,,va;údó hegy, amely még csak egy egeret sem képes a világra hozni", dilettáns tákolmány, cselekménye csupa érzelgősség, legfe'jebb a múlt században lett volna sikere, a nagynéni alakja afféle Dickensből és Dick Tracyből összeollózott torzszülött; egyetlen mondata tartalmazott csak némi dicséretet: „Hawke úr azonban

203

egész jól adja vissza a város légkörét, úgy, hogy az ember végül is nem képes letenni ezt a terjengős könyvet, olvassa késő éjszakáig, míg csak a végére nem ér, mert türelmetlenül várja, mi lesz a végkifejlet; ugyanakkor viszont restelli is kíváncsiságát, mint amikor a moziban egy rossz filmet nem képes otthagyni".

Hawke kivánszorgott az ágyból, lezuhanyozott, megborotválkozott és felöltözött. A fürdőszobában megpillantotta Frieda hálóingét, beletemette arcát a selyembe, és ez valamelyest visszaadta az önbizalmát. Telefonon bőséges reggelit rendelt, és amikor felhozták, az utolsó morzsáig bekebelezte. A két adag sonkástojás, vagy fél tucat zsömle és két kanna kávé felvidította, visszaadta harci kedvét. Az volna a leghelyesebb, gondolta, ha megtudakolná, hol lakik ez a Gebble, odamenne, hülyére verné, és kihajítaná az ablakon. Nagy kedve lett volna erre. Aztán kinevette magát: első reakciója még mindig ízig-vérig a kentuckyi hegylakóé. De most már a városban él, és errefelé más a szokás. A város diktálta azokat a szabályokat is, amelyek értelmében megírta könyvét, és hírnévre, pénzre számított; és mihelyt a könyv megjelent, mindenkinek, aki úgy véli, hogy nem érdemes pénzre és hírnévre, jogában áll, hogy véleményének nyomtatásban, és a legkíméletlenebb megfogalmazásban hangot adjon. Semmit nem tehet Gebble ellen, semmit az ég világon.

Csak arra a gondolatra támadt valami nyomasztó érzése, hogy könyve mennyi rosszindulatot, gyűlöletet, micsoda pusztítási vágyat ébresztett ebben az arcátlan idegenben. És volt még valami, ami legalább ennyire bántotta: az az élvezet, amivel Fipps elújságolta neki a rossz. hírt. Vajon miért tette? Miért sietett a tudomására hozni? Egyáltalán, miért hívta föl? Ha ő volna Fipps helyén, megvárná, amíg napvilágot lát egy-két kedvező kritika is. Ez lett volna az egyetlen okos és jóindulatú eljárás, hiszen végeredményben, mint minden szerzőnek, egy Letchworth megyei teherautósofőrnek is lehetnek érzelmei. És vajon Fipps nem szerkesztője-e ennek a könyvnek? Neki nem kell-e éppen úgy bizakodnia a sikerben, aggódnia a balsiker miatt, akárcsak a szerzőnek? Ha volt is valamelyes aggodalom Fipps szívében, az semmi esetre sem csendült ki a hangjából, amikor telefonált; valósággal úszott az örömben. Hawke felöltözött, és bement a Prince House-ba.

Fipps változatlan jókedvvel fogadta.

204

-- No, magadhoz tértél a Gebble cikkből? Van itt valami, ami majd ellensúlyozza -- mondta, és átlökött az asztalon egy újságkivágást, rajta a sajtószemle-szolgálat rózsaszín cédulájával. Hawke mohón olvasni kezdte. A nebraskai Sentinel cikke volt, lelkesen áradozott á Kegyele.mkenyéremői. Csak az volt a baj, hogy amit írt, teljesen megegyezett a könyv védőborítójának a fülszövegével, méghozzá szorul szóra. Hawke csodálkozva szóvá is tette ezt, de Fipps csak vigyorgott:

-- Hát persze. A vidéki lapok mindig ezt csinálják, így megspórolják azt a fáradságot, hogy elolvassák a könyvet. De ez is valami. Különben hogy vagy?

-- Remekül. Nagyon jól haladok az új könyvvel -- mondta Hawke, de komiszul érezte magát. Amint Fipps szobája felé mentek, vagy egy tucatnyi alkalmazott haladt el mellette, és hacsak nem beteges képzeletének játéka volt, mosolyaikban kifejezetten valami elhidegülést látott, köszönésükben tartózkodó udvariasságot, mintha Gebble kritikáját a Prince House minden egyes helyiségébe kézbesítették volna.

Az ajtónyílásban hirtelen megjelent Jason Prince area:

-- Waldo, az lenne a legjobb, ha megpróbálnánk -- halló, Youngblood, hát te itt vagy? -- kérdezte, amint belépett, és hátba vágta Hawke-ot. -- Itt ülsz, és fecsegsz, ahelyett, hogy dolgoznál? Ez igazán nem valami jó munkamódszer!

-- Éppen Gebble cikkén bosszankodunk -- mondta Fipps.

-- Phil Gebble? Én inkább akkor esnék kétségbe, ha ennek a pofátlan alaknak tetszene a könyv. Neked csak arra legyen gondod, hogy az új munka haladjon. Rá se ránts az ostoba cikkekre. Eddig harmincegyezer példányt adtunk el.

-- Azt hiszem -- szólt Hawke --, hogy a fülszöveg meg a reklámszövegek kissé túl erősek. Én a magam részéről sohasem képzeltem, hogy kiütöttem Dosztojevszkijt. Azt hiszem, egypárat még be kell húznom neki, ha ki akarom ütni.

-- Drága gyermekem -- mondta Jay Prince mély, tréfás hangon --, az eladást bízd ránk! Te csak írd meg azt a két regényt, amivel még tartozol nekünk. Waldo, gyere csak velem egy percre!

Fipps elmulasztotta összerámolni az íróasztalát, mielőtt kiment. Hawke fürkésző szeme pedig átsiklott a szanaszét heverő kéziratokon, leveleken, feljegyzéseken, és észrevette, hogy a

205

Kegyelemkenyéren különféle reklámszövegeinek kefelevonatához egy zöld-színű, irodai feljegyzést tűztek. Jay Prince sietős, hegyes kézírásával az állt rajta: „Tekintettel Gebble-re, stb. minden további, Hawke-kal kapcsolatos propaganda felfüggesztve". Ez nem valami kedvező, gondolta. Mit jelentsen az a „stb."? Egyéb rossz hírek is volnának? Hirtelen meghallotta Fipps hangját a folyosón, és úgy tett, mintha az ablakon bámulna kifelé.

-- Még mindig itt vagy, Arthur? Szolgálhatok valamivel?

-- Az új könyveimről szeretnék beszélni -- mondta Hawke.

-- Csak nem? Hát ez nagyszerű. -- A szikár, kínosan elegáns szerkesztő órájára nézett, majd leült az íróasztalához. -- Eddig nem sokat árultál el róla.

-- Nem -- mondta Hawke, elmerülve a kétségbeesés fekete homokjába. Hirtelen bizonyossággá vált benne, hogy a Kegyelemkenyéren kész katasztrófa, a legnagyobb bukás az amerikai könyvkiadás történetében. Biztatásra volt szüksége, annyira, hogy félredobta ösztönös húzódozását, és Waldóhoz fordult segítségért.

Elmesélte A parancs béklyói tartalmát, s úgy érezte, egészen jól sikerük előadnia. Fipps egyik cigarettáról a másikra gyújtott, ide-oda forgott székében, kinézett az ablakon, s csak egyszerkétszer fordította véreres szemét Hawke felé. Amikor Hawke befejezte elbeszélését, Fipps a tarkóján összekulcsolta a kezét, hátradőlt, és fölnevetett.

-- Milyen furcsa! Pontosan olyan, mint az a regény, amit a múlt héten dobtunk vissza.

-- Nem hiszem, hogy ezt vissza fogjátok dobni -- nyögte ki Hawke nagy nehezen.

-- Én se. Hiszen már megvettük. Te Arthur, Jay-vel kell ebédelnem. Vár, mennem kell. -- Ezzel besöpörte az asztalán heverő iratokat a fiókjába és elment.

Amióta szakítottak, Hawke színét sem látta Jeanne-nek. Most azonban minden gondolkodás nélkül felhívta telefonon. A Hodge Hathaway-cégnél azí mondta neki a telefonkezelő, hogy Jeanne ebédelni ment. Csüggedten helyére tette a kagylót. A Fippsszel folytatott leverő beszélgetés után szükségét érezte a biztatásnak, amire csakis Jeanne-től számíthatott. Világéletében az önbizalom árhulláma sodorta előre, közbe-közbe azonban kínzó hangulatok törtek rá, és mielőtt Jeanne-nel találkozott volna, egye-

206

dűl szenvedte át ezeket a hullámvölgyeket. Frieda más volt. Frieda eltöltötte a hódító férfiasság önbizalmával, de az már nem volt olyan biztos, hogy tetszik neki a Kegyelemkenyéren, bármennyit beszélt is Hawke közelgő nagyságáról. A parancs béklyóiról alig-alig mondott neki valamit Hawke. Mindenesetre felhívta Frieda irodáját is, a titkára azonban szárazon közölte :

-- Sajnálom, Hawke úr, Frieda házon kívül van.

2.

Frieda Fanny Prince-szel ebédelt.

Egy nőnek nemcsak férfira van szüksége, aki kiegészíti, legalábbis a könyvek szerint, hanem egy másik nőre is, akivel őszintén kibeszélheti magát.

Rengeteg mindent megtárgyaltak, mielőtt Fanny szóba hozta volna Hawke-ot. A Ritz nyilvános éttermében ültek. A falakat komor faburkolat, színes üvegablakok díszítették, hogy az egész egy régi angol egyetem ebédlőjének hatását keltse. Ebben az időben ez volt a kiadói szakma törzshelye.

-- Mielőtt idejöttem, telefonon beszéltem Jay-vel -- mondta Fanny. -- Bajok vannak azzal a Hawke-könyvvel.

-- Igen? -- Frieda belekóstolt a borába. -- Én azt hittem, tomboló siker lesz.

-- A Booksellers' Bulletin rangsorolásával nem is nagyon törődtünk volna, hiszen ezek tévedtek már máskor is. Isten a megmondhatója, hányszor mellélőttek már, a legnagyobb írókkal kapcsolatban is. De a negyedik helyre sorolták Hawke könyvét, és ez már igazán bántó. Néhány könyvkereskedő, aki előzőleg nagy megrendeléseket adott fel, törölte a megrendelés felét, sőt akadt olyan is, aki teljes egészében visszavonta, azzal, hogy még vár, aztán majd meglátja. És most kezdenek befutni a kritikák. A Saturday Review rettenetes. A Sunday Times meg Todd Tenneyvel írat róla, képzelheted, vele, aki ugyancsak fiatal délvidéki regényíró, és ráadásul még homokos is. Természetes, hogy kígyót-békát kiabál majd rá.

-- Egye fene, egy jó könyv átvészeli a legrosszabb kritikákat is.

207

-- Jay-nek gondja lesz rá, ne félj.

-- Nem félek. Bár Hawke miatt egy kicsit aggódom. Nem tudom, hogyan fogadja majd az egészet. Nem látszik rajta, de valójában nagyon érzékeny.

-- Egyébként hogy mennek a dolgaid? -- kérdezte Fanny, a nők között szokásos bizalmas hangon.

Frieda a sarkára fordította az öngyújtóját, és hamiskásan Prince-nére mosolygott:

-- A dolgaim? Istenien, köszönöm kérdésedet.

-- Hogy bírja a Park Towert?

-- Mintha ott született volna.

-- Mondd csak, jó ötlet volt ez? Ügy értem, nem volt egy kissé meggondolatlan lépés? A Park Tower! Miért nem tetted inkább egy belvárosi kirakatba?

-- Ugyan, olyan sok embert ismerek a Park Towerben.

-- Éppen ezért, szívem.

-- Egész nap ki-bejárok ott, és mindig is azt tettem. Egyébként nem is kifejezetten az én ötletem volt, csak úgy adódott az egész. Ki kellett szabadítani abból a szörnyű odúból, ahol lakott, tudtam, hogy Georges turnéra megy, hát elintéztem a dolgot. Ügysem maradhat ott sokáig. De ha tudni akarod az igazat, amúgy sem törődöm semmivel. Ügy érzem magam, mintha újjászülettem volna. És nem csinálok semmi rosszat. Arthurból nagy ember lesz, egyelőre azonban még olyan, mint egy bárány a farkasok közt, és én igyekszem neki segíteni. Ha valaki, hát én tudok neki segíteni. Ha egy évvel ezelőtt ismerem, Jay nem tudta volna aláíratni vele azt a szerződést.

-- Nagyon előnyös az a szerződés egy ismeretlen írónak mondta Fanny hidegen.

-- Vigyázz, itt jön -- mondta Frieda fojtott hangon.

Fanny hátrafordult, és meglátta Hawke-ot, amint a főpincérrel beszél, majd vastag, „regényíró" öltönyében esetlenül átfurakodik az asztalok között, a főpincér nyomában, mint egy bika, amelyet az orrába fűzött karikánál fogva vezetnek. Elment mellettük, egy zavart, szégyenlős ,,helló"-val köszöntötte őket, Frieda üdvözlésképpen pedig éppen csak kissé megmozgatta az ujjait.

-- Youngblood, egyedül van? -- kiáltott utána Fanny. -- Jöjjön, egyen velünk.

208

Hawke visszanézett, zavartan elmosolyodott, sápadt arca hirtelen elvörösödött, és megrázta a fejét.

-- Odamegyek hozzá -- mondta Fanny. -- Mi van abban, ha együtt ebédel a kiadója feleségével?

-- Hagyd csak békén -- mondta Frieda borotvaéles hangon. Fanny ránézett, erősen kifestett ajkai mosolyra húzódtak, vállat vont.

-- Jól van, szívem.

A terem túlsó oldalán, egy távoli, félhomályos, hatszemélyes sarokfülkében Jeanne ebédelt Kari Fryjal és Ross Hodge-dzsal. Egy fiatal krimiszerzőt láttak vendégül, az ügynökével.

Hawke nem láthatta Jeanne-t. Háttal ült a sarokfülkének, a hangulata épp olyan rossz volt, mint Jeanne-é.

Egyetlen barátja sem volt ebben az emberevő városban. De hát mit is várhat ezektől az emberektől? Mondta tán neki valaki, hogy könyveket írjon? Már éppen fel akart kelni, amikor egy kéz érintette a karját.

-- Istenemre, maga piszkosul tehetséges fickó! -- Ferdie Lax állt előtte, óriási fekete szemüveg ült papagájorrán, amögül hunyorgott rá. Szőke haja ezúttal rövidre vágva, sörteszerűen ágaskodott.

-- Hello, Lax úr -- mondta Hawke, és hirtelenjében nem is tudta, hova sorolja Laxet, a barátai vagy az ellenségei közé. ő szerezte neki az első üzletet, a megfilmesítés jogával kapcsolatban. Amikor Hawke felajánlotta neki a tíz százalékot, visszautasította. Jay Prince azonban azt mondta, hogy az általános üzleti gyakorlat szerint fizetnie kell Laxnek, és csípősen hozzátette, hogy Hawke a jövőben jobban tenné, ha az eladás jogát a Prince House-ra bízná. Lax végül is elfogadta a pénzt.

-- Én elvi kérdést csinálok abból, hogy nem olvasok új könyveket, Hawke. így aztán pártatlan tudok maradni, és nyugodtan dicsérhetem őket agyba-főbe, anélkül, hogy hazudnék. A maga szűnni nem akaró regényébe azonban belenéztem, éppen csak az első oldalát akartam elolvasni, hogy fogalmat alkothassak a stílusáról, és addig le sem tettem a kezemből, amíg a végére nem értem. Két teljes munkanapom ment rá.

Szavai úgy hatottak Hawke-ra, mint az orvosság. Nem tudta, hogy őszintén beszél-e Lax, de nem is törődött ezzel.

-- Csakugyan tetszett?

209

-- Jöjjön, együnk együtt -- mondta Lax, és az egyik tülkéhez vezette Hawke-ot. Egy lány ült a fülkében, fejjel magasabb Laxnél, egyike a legszebb lányoknak, akiket Hawke valaha is látott.

-- Ez Anne -- mondta Lax. -- Anne, bemutatom neked Youngblood Hawke-ot. -- A remekül ápolt barna lány Hawke-ra nézett, sima vonásait kedves mosoly öntötte el. Lax mindnyájuk részére rendelt ebédet: osztrigát, bifszteket és egy üveg pezsgőt. Aztán elmesélte Hawke-nak legutóbbi európai kalandjait. Ügy beszélt, mintha a lány ott sem lenne, vagy legalábbis, mintha nem volna egyéb, mint egy vizeskancsó. Aztán Hawke-ra nézett:

-- No, mi lett a nagy viadalból Jay Prince-szel? Sikerült vele zöld ágra vergődnie?

-- Azt hiszem, magának volt igaza Jay-vel kapcsolatban mondta Hawke. -- Egyszerűen semmire sem megyek vele. Olyan jó hozzám, mintha az apám lenne, csak éppen arra nem tudom rávenni, hogy bármit is megváltoztasson a szerződésben.

Lax kiegyenesedett, összekulcsolta a kezét az asztalon, mogorván nézett maga elé.

-- Hawke, én csak tegnap este érkeztem a másik partról. De itt nagyon gyorsan terjed az a hír, hogy a maga könyve pocsék.

-- Ügy látszik, erre én jövök rá utolsónak -- mondta Hawke, és nagyot nyelt. -- Éppen ma kaptam belőle az első ízelítőt.

-- Ide figyeljen, egy dolga van: nem szabad elveszítenie a fejét. Ezek a könyvkereskedők éppen olyan hitvány csirkefogók, mint a hollywoodi csürhe. Egy ostoba birkanyáj: először az egyik irányba rohannak, aztán, amikor egy ág reccsen, hirtelen az ellenkező irányba kezdenek tülekedni. Nekem elhiheti, nagyszerű könyvet írt. Elejétől a végéig elolvastam azt a nyavalyás könyvet, és mondhatom, csodálatos. Lehet persze, hogy rossz kritikákat kap majd, az is lehet, hogy nem fogják venni. Tele van hibákkal, hogy is mondjam, túl van írva.

-- Legyen szíves ideadni a sót -- mondta a lány Hawke-nak, és olyan ragyogóan mosolygott, mint a napfelkelte. Ezek voltak az első szavak, amelyeket hallani lehetett tőle. Hatalmas adag bifszteket evett, egy óriáskígyó nyugodt, biztos tempójával.

-- Remélem, a jövőben inkább csak arra szorítkozik -- mondta Lax --, hogy elmondja a történetet, és nem kalandozik el annyira a tárgytól. Az eszmefuttatások legfeljebb az angol irodalom-

210

tanárokat érdeklik, a közönség azért nem ad egy lyukas vasat sem, a közönség csak arra kíváncsi, hogy mi történik a továbbiakban, és kész.

-- Örülök, hogy találkoztam magával -- mondta Hawke.

-- Chicagóban láttam Georges Feydalt egy egyszemélyes darabban -- dünnyögte Lax. -- Kicsit sok Feydalból, de az öltözője csak úgy nyüzsgött a kuncogó öreg hölgyektől. Feydal azt mondta, maga lakik az ő lakásában.

-- Igen.

-- Odaadtam neki a Kegyelemkenyér ént. Azt állítja, hogy egy éjszaka kiolvasta.

-- És tetszett neki?

-- Azt mondja, színpadra lehetne vinni.

-- Van elég bajom anélkül is.

-- Gondolom. Hogy van Frieda?

Lax beszélgetésmódja kezdett Hawke idegeire menni: ahogy a bágyadt locsogás szüneteiben hirtelen döf egyet-egyet.

-- Miféle Frieda? -- kérdezte, és közben akarata ellenére átnézett Winternére, majd a semmivel sem törődő Anne-re, aki rendületlenül ette a bifszteket.

-- Frieda MacManus, ki más? -- mondta Lax. -- Ügy hallottam, jegyben jártak.

-- Igen, eljegyeztük egymást. De elment egy pár hétre Cape Codra, ott megismerkedett egy bárénekessel, és hozzáment.

Anne felnézett, és gyengéd együttérzéssel megszólalt:

-- Ez szörnyű, Hawke úr. Nagyon sajnálom.

-- így van jól, édesem -- mondta Lax. -- Ez a Frieda lány egyébként sem volt megfelelő. Greenwich Village-ben volt műterme, és egyebet sem csinált, csak néger fejeket mintázott gipszbe.

-- Ó, hát afféle? -- szörnyülködött Anne. -- Akkor örülhet, hogy megszabadult tőle, Hawke úr.

-- Csakhogy én szerelmes voltam belé -- mondta Hawke --, bántam is én azokat a gipszfejeket. Egyik éjszaka nagyszerű verekedést csaptunk. Hat gipszfejet vágtam a földhöz. Az volt a szívem vágya, csináljon csak belőlük minél többet.

-- Az ilyen nő szerintem akkor is abnormális -- jegyezte meg A.nne.

-- Jól van, jól van, Anne, maradj csak csöndben -- mondta

211

Lax. -- Hawke, ha így mennek a dolgok, úgy látom, éppen ideje, hogy beszéljünk Jay-vel. Mikor hozzák forgalomba a könyvét?

-- Július 15-én, kedden.

-- Majd felhívom őt, és megbeszélek vele egy időpontot a jövő hétre.

-- Aláírjunk egy megállapodást? -- kérdezte Hawke. Lax kezet nyújtott.

-- Már meg is állapodtunk. Tíz százalék kápé. -- Hawke egy pillanatig habozott, aztán kezet ráztak.

-- Ismertem egy lányt, annak is Greenwich Village-ben volt műterme. Vaslemezből készített szobrokat, hegesztőlámpával mondta Anne. -- Az lett a vége, hogy felgyújtotta magát.

-- Maradj csöndben, Anne -- mondta Lax.

3.

Frieda Winter az ágyon ült és cigarettázott. A fülbevalóin és a jegygyűrűjén kívül semmi nem volt rajta. Hawke az ablaknál állt. A nap lenyugodni készült a Hudson mögött, a vörös fényben úszó toronyházak ablakai kezdtek megvilágosodni.

-- Hát ez meg micsoda? -- kérdezte Frieda.

-- Mi micsoda? -- szólt Hawke, anélkül, hogy megfordult volna.

-- Ez a gyászos borongás, ahogy elmerülve bámulsz ki az ablakon. Már a holnapi kritikák miatt aggódsz?

-- Ha mindent tudni akarsz, anyámra gondoltam -- mondta Hawke. -- Holnap érkezik, a nővéremmel együtt.

-- Ö, ez nagyszerű! Nagyon szeretnék velük találkozni. Lusta mozdulattal felemelte szürke hálóingét, és magára húzta.

-- Kibéreltem nekik egy lakosztályt, itt a házban.

-- Miért ne? -- Frieda figyelmesen ránézett, és felnevetett. Ne izgulj, hogy idejönnek, és itt találnak engem, így, ahogy most vagyok. -- Hawke esetlenül elvigyorodott, mire Frieda hozzátette: -- Az anyád nagyon fog szeretni engem, kisfiam, majd meglátod.

Hawke-nak eszébe sem jutott volna, hogy a két nőt összehoz-

za. Sőt, azon gondolkozott, hogyan tudná elejét venni a találkozásnak. Frieda megjegyzése meghökkentette:

-- Szeretnél találkozni vele?

-- Hogyne. Végtelenül hálás vagyok az anyádnak, hiszen ő hozott téged a világra, hát nem?

Frieda kényelmesen hevert a párnán, arcát olyan szögben fordította a férfi felé, hogy kihangsúlyozódott állának erős vonala. Ebben a helyzetben ugyancsak meglátszott rajta a kora, ez azonban a legkevésbé sem izgatta Hawke-ot. Odalépett az ágyhoz, leült az asszony mellé, és nagy kezével befogta mindkét szemét.

-- Nem vagy éhes? -- kérdezte Frieda.

-- De igen.

-- Akkor vedd le a kezed a szememről, és gyerünk enni. Frieda leszállt az ágyról és öltözködni kezdett, azokkal a gyors,

kiszámított mozdulatokkal, amelyeket a férfi annyira szeretett nézni. Frieda nem a szenvedély pillanataiban volt számára a legkedvesebb, hanem ilyenkor, amikor kezdett visszaöltözni saját lényébe és újra Frieda Winter lett, a nagyvárosi asszony, akit meghódított.

-- Öltözz te is, ma este egy kínai vendéglőben vacsorázunk mondta Frieda a tükör előtt állva.

-- És ő szereti a kínai ételeket?

-- Kicsoda?

-- A férjed. -- Az öltözködő asszony láttán Hawke-ban újra feltámadt a vissza-visszatérő keserűség, az a tudat, hogy Frieda egy másik férfi felesége.

Az asszony hátrafordult;

-- Miért kérded? Nem, Paul utál házon kívül étkezni. Nem bánja, hogy én mit csinálok, de ő mindig odahaza vacsorázik, főtt ételt, és gondosan számolja a kalóriákat.

-- Szeretnék egyszer találkozni vele -- mondta Hawke.

-- Érdekes, Paul ugyanezt mondta tegnap este. Furcsa, hogy eddig még nem találkoztatok. Egyszer el kell jönnöd hozzánk vacsorára.

-- Paul tud erről? -- kérdezte hirtelen Hawke, és valami riadalmat érzett.

-- Miről? -- támadt rá Frieda. -- Mi van itt tudnivaló? Paul nagyszerű ember, te is meg fogod szeretni. Sokkal intelligensebb, mint a könyvkiadók, akikkel eddig találkoztál, nekem elhiheted.

2I3

-- Szereted őt?

-- Természetesen.

-- Akkor mi itt mit csinálunk?

Frieda a tükörbe nézett, rendbe szedte a ruháját, és azt mondta:

-- Mondd, mindenáron veszekedni akarsz? A kritikák miatt rágod magad, az a te bajod. Hagyd őket a fenébe, a kritikákat mindenki elfelejti, te pedig maradsz, aki vagy, ugyanaz a tehetség, lángész vagy bármi legyen is az a csodálatos lobogás, ami benned van. Mit törődsz az egésszel?

-- Nem akarok veszekedni -- felelte Hawke. -- Amíg együtt voltunk, ki is mentek a fejemből a kritikák. Miért találod furcsának, hogy azon a férfin gondolkozom, akivel együtt élsz, akinek a nevét viseled, és akivel tudomásom szerint együtt alszol? Ezen csodálkozol?

-- Ugyan, fogd már be a szád. Micsoda modortalanság! Öltözz! Mondom, hogy éhes vagyok.

Hawke hozzálépett, a vállánál fogva megfordította, és az ágyra dobta. Frieda a fél könyökére esett, és úgy is maradt.

-- Felelj a kérdésemre -- mondta Hawke. -- Azért kérdeztelek, hogy felelj.

Frieda tágra nyílt szemét ellepték a könnyek.

-- Miért bántasz, mondd? Mi ütött beléd? Azt akarod, hogy ne találkozzunk többé? Könnyen elérheted.

-- Ne parancsolgass nekem, Winterné asszony, ennyi az egész. „Öltözz föl, ma egy kínai étteremben vacsorázunk" . . . Szeretlek, Frieda, és emberi választ várok, ha kérdezek valamit.

-- Ne ordíts, te hülye, ezekben a szállodákban papírból vannak a falak. Mi az ördögre vagy kíváncsi? Paul hatvankét esztendős. Negyvennégy volt, amikor hozzámentem. Két borzalmas szerelmi ügyem után ismertem meg, egyik rosszabb volt, mint a másik, úgy, hogy ami'kor Paul elvett, úgy éreztem, hogy beleestem a cukorkosáfba. Csodálatos családom van, imádom őket. Szeretem Pault, mert jó és okos. Nem vagyok szerelmes bele, ez már képtelenség volna, de nem is számít. De nézd csak meg magad! Bámulsz rám azzal az együgyű, kentuckyi képeddel, és a szád szinte sírásra áll. Te egyszerűen gyerek vagy még, semmi egyéb. Jó éjszakát -- mondta Frieda, és felállt. Az ördög vigye az egészet. És most vigyél el Mi Fong Chan vendéglőjébe!

214

Frieda farkasétvággyal evett, neki azonban alig ment le a falat a torkán. Folyton az óráját nézte, meg a többi vendéget, abban a homályos pincehelyiségben a Pell Streeten, amelyről azt állították, hogy a legjobb kínai vendéglő New Yorkban. Hawke olcsó kis éttermekben gyakran evett kínai szárnyasragut, különösen a mellé felszolgált nagy adag rizsre való tekintettel. Ebben a vendéglőben azonban véleménye szerint az ételek túl voltak fűszerezve, és kispórolták belőlük a rizst. Gyakran az asztalukhoz ült azonban Mi Fong Chan, a tulajdonos, aki Winternét Friedának szólította, és nagy megvetéssel nyilatkozott minden New York-i kínai ételről, amit nem az ő konyháján készítettek: afféle kulikotyvasztás, mondta róluk.

Frieda nem győzte nógatni Hawke-ot, hogy egyen.

-- Nézd csak, te bolond -- mondta végül --, a reggeli lapokat egy óra múlva megkaphatjuk már a belvárosban. Mi az az egy óra? Egyél már valamit! Lehet, hogy nem is írnak a könyvedről. Néha várnak egy-két napot, egy hetet is a megjelenés után. Egyél csak, mondom.

Hawke hősiesen evett.

A belváros felé menet három újságárusnál is megállították a taxit, míg végre találtak egyet, ahol a járdán kötegekben álltak a friss lapok. Hawke egy Timest meg egy Herald Tribune-t kért a ráncos képű újságárustól, adott neki egy egydolláros bankjegyet, és azt mondta, tartsa meg az aprót. Ügy érezte, ilyen melege még soha nem volt, mióta él. Ruháját szinte átáztatta az izzadság. Mindketten fogtak egy-egy újságot, hátradőltek az ülésen, és az utcai lámpák gyenge, sárga fényénél vaksin böngészték az oldalakat. Hawke megtalálta a könyvrovatot; egy másik író fényképe állt a rovat élén, aztán egy cikk a spanyol-amerikai háborúról szóló regényről. A Kegyelemkenyéren a második volt az aznap megjelent könyvekről írott, betűrendes felsorolásban.

Frieda vastag szemüvegén keresztül figyelmesen olvasta az újságot. Hawke áthajolt a nő válla fölött. Ott volt az ő fényképe! Nem telt két másodpercbe sem, amíg egyetlen pillantással felmérte az ismertetés első bekezdését, aztán csüggedten visszadőlt a kocsi sarkába.

-- Hova menjünk most, uram? -- kérdezte a vezető.

-- A Brooklyn-hídhoz. A vízbe akarok ugrani -- mondta Hawke.

215

-- Ne légy már hülye! Ez nem is olyan rossz -- mondta Frieda. -- Hallgasd csak -- és felolvasott néhány elismerő mondatot a cikk végéről. -- A Timesban mi van?

-- Az amerikai-spanyol háború -- mondta, és odanyújtotta neki az újságot. -- A Park Towerba -- mondta a vezetőnek.

-- Jobb lesz, ha feljövök, és veled maradok -- mondta Frieda, amikor Hawke kiszállt a kocsiból.

-- Nem. Jó éjszakát.

-- Aggódom érted.

Hawke odahajolt hozzá, és megcsókolta:

-- Várj csak, amíg találkozol az anyámmal. Mi letchworthiak, kemény fából vagyunk faragva. Szeretlek, Frieda, jó éjszakát.

Az asszony nem engedte el a kezét.

-- Ide figyelj, ha nincs más tervetek, gyertek el hozzánk vacsorára holnap este, anyáddal és a nővéreddel együtt. Jó?

-- Holnap este? Nem, nincs semmi egyéb tervünk. Nem lesz ez túlságosan hirtelen?

-- Dehogy lesz! Azt akarom, hogy találkozz Paullal. És meg akarom ismerni a családodat.

-- Rendben van, Frieda. Tudom, hogy ők is örülni fognak.

Fölment a díszes lakosztályba, letelepedett egy heverőre, fogta a sárga írómappát -- valahogy nem tudta rászánni magát, hogy Feydal remekbe szabott antik íróasztalánál dolgozzék -- és megírta aznapi adagját A parancs béklyóiból.

4.

Tizenegykor keltette fel az ébresztőóra csengetése; anyja vonata tizenkettőkor volt esedékes. Éppen kinyitotta a zuhanyt, amikor megszólalt a telefon. Egy pillanatig habozott, azután mégis fölemelte a kagylót.

-- Halló, én vagyok -- szólalt meg Jeanne Green hangja. Csak azért hívtalak fel, hogy gratuláljak.

-- Jeanne! Nagyon kedves vagy. Köszönöm.

-- Olvastad, amit a Boston Globe írt? -- kérdezte. A hangja rekedt volt és meleg színű.

-- Nem. Mi van benne?

-- Itt van előttem. Felolvassam?

216

-- Csak akkor, ha jó.

-- Jó.

-- Akkor csak rajta -- mondta, és leroskadt az ágyra.

Olyan ismertetés volt ez, amilyenről álmodott; amilyet tucatszor is megfogalmazott magában, fel s alá járkálva padlásszobájában, a dermesztő téli éjszakákon. Azt írta róla a Boston Globe, hogy ő maga a feltámadt Jack London, óriási felfedezés, hogy Dreiser társadalomszemléletét és hatalmas lendületét idézi, hogy a Kegy elemkenyér én egy jelentős amerikai elbeszélő első szárnypróbálgatása. Hogy érződik még rajta a tapasztalatlanság, de ennek ellenére, úgy ahogy van ez az 1947-65 esztendő legérdekesebb regénye, és hogy Youngblood Hawke az év első figyelemre méltó új írója. Hawke érezte, hogy a lelki egyensúlya mondatról mondatra mindjobban helyreáll.

-- Ki írta ezt, Jeanne? -- kérdezte, erőltetett könnyedséggel. -Te?

-- Dehogy! Mildred Canaday. New Yorkon kívül az egyik legjelentősebb irodalomkritikus. Én az a lány vagyok, aki O'Henryhez hasonlított téged, nem emlékszel?

-- Dehogyisnem. Nem felejtettem el én semmit, de semmit, Jeanne. Hogy vagy?

-- Remekül, húzom az igát, pénzt keresek, ami egész kellemes dolog. Jobban érdekel, hogy te hogy vagy?

-- Én is jól vagyok. Most lényegesen jobban, mint néhány perccel ezelőtt.

-- Gondolom. Azért is hívtalak fel, a Globe miatt.

-- Azért nem törtem le teljesen, Jeanne. Az éjszaka elolvastam, mit ír a Tribune, aztán megírtam a magam tizennégy oldalát. Nem tudom, mennyire sikerült, de mindenesetre, írtam. Méghozzá itt, a Park Towerben. Hogy van Kari?

-- Kitűnően. Legalább örülsz, hogy megszabadultál a kötekedéseimtől?

-- Ha kedved van újra elkezdeni a kötekedést, százötven vadonatúj oldal vár rád, Jeanne.

Kis szünet következett.

-- Hát jó -- mondta Hawke. -- Nagyon köszönöm, hogy felhívtál. Sokat könnyítettél nehéz szívemen.

-- Ez pedig igazán Winterné asszony dolga volna!

-- Ó, bárcsak itt lennél, Jeanne! Kiráznám a lelkedet.

217

-- Miért nem hívsz meg ebédre a Ritzbe, ott rábeszélhetnél, hogy kezdjem el újra a kötekedést -- mondta Jeanne mély hangon.

-- Jeanie, boldogan elvinnélek ebédelni bármikor, de ma nem lehet. Tíz perc múlva indulnom kell anyám meg a nővérem elé a Központi Pályaudvarra. Ebédeljünk együtt holnap.

-- Nem, nem, nem is szóltam semmit. Pillanatnyi elmezavar volt. Semmi nincs a világon, amit kevésbé szeretnék látni, mint a te kézirataidat. Vagy mint téged. Isten áldjon, sok szerencsét a megjelenéshez.

-- Látni szeretnélek, Jeanne.

-- Hívj fel azonnal, mihelyt kiköltöztél a Park Towerből!

Hawke kilépett a szállodából, és egyenesen az Ötvenhetedik utca legközelebbi könyvesboltjához ment. Először észre sem vette a könyvét, aztán mégis meglelte az egyik sarokban. Egyetlen példány volt, azt is meglehetősen háttérbe szorította egy nagy halom abból a felkapott, új háborús regényből, amelyben csak úgy nyüzsögtek a trágár kifejezések. Fel és alá járkált a kirakat előtt, mint akinek nem akaródzik belépni a fogorvos várószobájába, aztán erőt vett magán, és bement. Az üzletben senki sem volt. A frissiben megjelent, sikeres könyvek az ajtó közelében, egy asztalon feküdtek, a Kegyelemkenyéren azonban nem volt köztük. Ideoda sündörgött, hátha megtalálja valahol a polcokon, míg végül egy hátsó helyiségből előjött a tulajdonos:

-- Mivel szolgálhatok, uram?

Hawke akkor sem érzett volna nagyobb bűntudatot, ha azon kapják, hogy belenyúlt a kasszafiókba.

-- Mit is ... mit is ... -- motyogta tanácstalanul, aztán gondolkodás nélkül kért egy példányt abból a bizonyos háborús regényből, holott már olvasta. A boltos bólintott, és levett egy vaskos kötetet a középső asztalon levő óriási könyvhalomból, Hawke pedig kelletlenül átadott neki öt dollárt.

-- Hm, megvan maguknak az a délvidéki városról szóló könyv, ami most jelent meg?

218

-- Melyik? Rendszerint tucatszámra vannak könyveink délvidéki városokról. -- A boltos gyanakvó pillantást vetett rá.

-- A Kegyelemkenyéreni gondolom -- mondta Hawke.

-- Maga a szerző?

Hawke elcsodálkozott, hogyan is jöhetett rá erre ez az utálatos kis krampusz, ez a szőrös fülű, cvikkeres madárijesztő? Fel sem merült benne, hogy ha az arcáról és nevetségesen titokzatoskodó modoráról nem is találnák ki, a kiejtése mindenképpen elárulja.

-- Igen, én vagyok a büszke szerző -- mondta keserű humorral.

-- Láttam, hogy a Herald Tribune-ban meg a Saturday Reviewban kivégezték -- mondta a boltos. -- Voltak jó kritikák is?

-- Bőven -- mondta Hawke. -- Megvan magának a könyv?

-- Nem is tudom -- mondta az ember. -- Manapság úgy dobálják az ember után az első regényeket, de azt hiszem, az alkalmazottam rendelt egy példányt.

-- Van egy a kirakatban -- mondta Hawke.

-- Gondoltam, hogy oda tette. Meg a kölcsönkönyvtárunkban is kell lennie egynek. A központ majdnem minden megjelenő regényből küld egy példányt. Igen, itt van. -- Rámutatott egy magas polcra, ahol egy hosszú, hosszú sor könyv között ott ragyogott a Kegyelemkenyéren, makulátlan celofánborításban, és alatta még több, hasonlóan hosszú sor húzódott, egészen le a padlóig, vagy ötszáz különböző regény.

-- Volt már valaki, aki kereste?

-- A, mindenkinek ez az új háborús regény kell, no meg persze a Marquand-könyv.

-- Köszönöm -- mondta Hawke egyik lábáról a másikra állva, aztán hozzátette: -- Hát, remélem, azért lebonyolít majd némi forgalmat a könyvemmel -- és kisietett az utcára, de közben úgy érezte, mintha az ajtó egy mérföldnyi messzeségre lenne. Még nem ért ki, amikor hallotta, hogy a boltos utánakiált:

-- Több szerencsét a következőhöz!

Kint volt végre a forró napsütésben, a tömeg közé vegyülve sodródott a belváros felé, és megesküdött magában, hogy soha életében nem lép többé egyetlen könyvkereskedésbe sem, még ha megnyerné az emberiség előtt ismeretes összes irodalmi díjakat

219

is. Két sarokkal odébb, a Hetedik sugárúton aztán újabb könyvesboltra bukkant. Bement. És újra megismétlődött az előbbi, megalázó jelenet, azzal a csekély különbséggel, hogy a bolt tulajdonosa egy aranyos öreg hölgy, nagy együttérzéssel duruzsolt a fülébe, és biztosította róla, hogy szereti az olyan könyveket, mint az övé, mert nincs bennük annyi szennyes dolog. Mindent megtesz, ajánlani fogja a vevőknek, de sajnos, jelenleg mindenki csak azt a szörnyű háborús regényt keresi. A szörnyű regény persze nagy halmokban tornyosult a pénztár mellett.

Gyalog ment a Központi Pályaudvarra, útközben nem tért be már több könyvesboltba, csak a kirakatukat nézte meg, ide-oda cikázva az utca két oldala között. Egyik helyen megtalálta a könyvét, a másikban nem. Egy nagy üzlet előtt úgy döntött, hogy ismeretlen tulajdonosát örökre a szívébe zárja: Kis piramis állt a kirakatban, a Kegyelemkenyéren három példányából, no persze az új háborús regény valóságos katedrálisa mellett. Mire odaért a pályaudvarhoz, valóságos kálváriát járt, és meggyőződött róla, hogy a könyve csúfosan megbukott.

Anyja meg nővére repült felé a vonatból, és két oldalról ölelgették a fülledt hőségben.

-- Állítom, hogy itt melegebb van, mint Lexingtonban -- mondta Hawke-né. -- Ez valóságos katlan. Tyű! Csoda, hogy ilyen helyen élni tudnak az emberek.

Nancy a hóna alatt tartotta a Kegyelemkenyéren egyik példányát.

-- Még Lexingtonban vettem -- újságolta. -- Megmondtam a boltosnak, hogy a nővéred vagyok. Nem tudtam ellentállni. Azt mondja, úgy kapkodják, mintha ingyen adnák.

-- Ez igen -- mondta Hawke.

Az anyja hátralépett, és megszemlélte.

-- Hát valamivel jobban öltözöl, mint régen, egyébként azonban olyan vagy, mint egy ágrólszakadt éhenkórász.

Egy férfi jelent meg Nancy mellett, mögötte a hordár megrakott targoncával. A férfi kacsázva lépkedett, kövér volt és kissé hajlott, dülledt szeme volt és széles szája, mint a békának, fényes, kopasz fején dús barna paróka ült; mindent egybevéve, a leggroteszkebb ember volt, akit Hawke valaha is látott. Nancy belekarolt, és a bátyja felé fordult:

-- Arthur, ez John Weltmann.

220

Hawke kezet rázott Weltmann-nal, aki csak mosolygott, lesunyta nagy fejét, és nem szólt semmit.

-- Most elmegyünk a szállodába -- mondta Hawke --, aztán együtt ebédelünk a kiadómmal. -- Ezt már hetekkel előbb megbeszélték, amíg Prince még lelkesedése tetőfokán volt. Most aztán már nem lehetett mit tenni, túl kellett esni rajta.

-- A kiadóddal? Atya isten! -- mondta Nancy.

Hawke-né és Nancy egyáltalán nem voltak meglepve, hogy a Park Tower egyik csinos lakosztályában kaptak szállást. Sőt Feydal lakása sem tett rájuk különösebb benyomást, amikor a Prince House-ba menet egy percre beugrottak, és megnézték. Nagyjából erre számítottak, sőt. Várakozásukban a köznapi vonatkozások helyébe olyan, képzeletet felülmúló csodák léptek, amilyenekre az ember a mozi félhomályában készül fel.

Éppen ebédidőben értek a Prince House-ba, Weltmann nélkül, aki azt mondta Nancynek, hogy nem akar alkalmatlankodni. Az épület majdnem elhagyatott volt. A portáslány gépiesen elmosolyodott, amikor meglátta Hawke-ot, és telefonon bejelentette érkezésüket. Hamarosan megjelent Prince titkárnője is, hasonló mosollyal, mintha éppen csak az imént akasztotta volna az arcára, és félne, hogy leesik. Elvezette őket a gyöngyházszínű ajtóig, amely most nyitva állt. A tágas szobában Prince és Fipps várt rájuk, és csak úgy sugárzott róluk az öröm és a jókedv. Az íróasztal üveglapja szokás szerint üres volt, és a levegő a kinti hőség ellenére is meglehetősen hűvös. Jay Prince szívélyesen körülvezette Hawke-nét és Nancyt a kiadóban. Hawke élt az alkalommal, hogy egyedül maradtak, és a kritikák felől kezdte faggatni Fippset.

-- A délutáni lapok meg sem említenek -- mondta Fipps. De ez talán még jó is.

-- Én is azt hiszem. Ügy látszik, New Yorkban nem rajonganak értem. Vidékről nem jött valami jó hír?

-- Hát egy-kettő. Ezeket többnyire újságírók írják, nem kritikusok. Nem olyan nyakatekertek, és reméljük ebben az esetben nekik lesz igazuk.

-- A Boston Globe cikke egészen jó volt -- mondta Hawke. A Mildred Canadayé.

-- No igen. Az Associated Press közleményét viszont épp most olvastattuk be telefonon, és az elég vacak, pedig azt körülbelül

221

hétszáz lap veszi át. Főleg a fülszöveggel foglalkozik, meg azzal a Dosztojevszkij-dologgal. Ennek bizony nem volt sok értelme.

-- Hát a fülszöveg nagy baklövés volt, Waldo. Fipps vállat vont.

-- Én már évek óta igyekszem elérni, hogy a Prince Houseban higgadtabb hangot használjanak, de hát ár ellen nem lehet úszni. Ez azonban némileg vigasztalásodra szolgálhat -- mondta, fölvette a székről a Times vasárnapi könyvmellékletének kefelevonatát, és felnyitotta ott, ahol egy egész lapot betöltő hirdetés fölött ez állt:

HAWKE új nagy név az amerikai regényirodalomban

A reklámszöveg üres dicsőítése azonban még jobban elkedvetlenítette Hawke-ot.

-- Sokat adnék érte, ha ennek a közlését meg lehetne akadályozni -- dünnyögte. -- ír rólam valaki ebben a számban?

-- Szerencsére nem. Már nem fért bele a lapba. Az is elég baj, ha a jövő héten teszik bele.

-- Mi van a megrendelésekkel?

-- Semmi. Mindig nagy a kockázat, ha túl hangos zenebonával hirdetnek egy könyvet. Ha az ember erőlteti a dolgot, jönnek a megrendelések, de annál rosszabb, ha utóbb balul üt ki az üzlet. Egyébként kérlek, ments ki, hogy nem ebédelek veletek. Megiszom majd egy tejturmixot, itt fent, az irodámban, és folytatom a munkát. Elnézést kérek.

Fipps már olyan volt Hawke-nak, mint egy vészmadár, örült, hogy megszabadult tőle. Néhány perc múlva, amikor Prince-szel, Nancyvel meg az anyjával végigmentek a hosszú folyosókon, látta, hogy Fipps az íróasztala fölé hajol, és korrektúrát javít. Már majdnem a kijáratnál voltak, amikor hallotta, hogy utánakiált:

-- Hé, Arthur! Hawke megfordult:

-- Mi van?

Fipps kidugta a fejét az ajtón:

-- Minden jót -- rikkantotta, és eltűnt.

Prince a Ritz nagytermébe vitte őket, és rendíthetetlen szívé-

222

lyességgel hallgatta Hawke-né fecsegését a New York-i hőségről és piszokról; Hawke-nét lehetetlenség volt megállítani a beszédben. Amikor Prince pezsgőkoktélt rendelt, mintha csak valami remek üzletet kötött volna, Hawke-né tovább fecsegett, most már a pezsgőről, meg arról, hogy nem helyesli ugyan az ivást, legfeljebb rendkívüli alkalmakkor, de hát, istenem, ez már csak igazán rendkívüli alkalom, csak ahogy ezek a buborékok felszállnak az ember orrába! Aztán következett az olasz zöldségleves, ez pedig jó alkalom volt arra, hogy előadást tarthasson a saját, híres leveséről. Szemmel láthatólag örült, hogy új hallgatósága van, és lejátsahatja régi lemezeit. Nancy lopva a bátyjára pillantott, és elvigyorodott. Amikor a két nő ebéd után rövid időre elhagyta az asztalt, Prince azt mondta:

-- Nagyszerű lány az édesanyád!

-- Most már legalább tudod, kitől örököltem a beszédkészségemet.

-- Jól tetted -- mondta Prince. -- Mondd csak, miért akar beszélni velem Ferdie Lax?

-- Azt hiszem, a szerződésem ügyében.

-- Nem tudom, mi beszélnivaló lenne arról -- felelte Prince kedélyesen.

-- Van egy-két problémám azzal a szerződéssel, Jay, ezt te is tudod.

Prince elővette a szivartárcáját, és nagy élvezettel rágyújtott.

-- Nézd, Youngblood, számomra egy szerződés megkötése azt jelenti, hogy szavunkat adtuk valamire. Nem jogi szempontból gondolkodom. Az ördögbe a jogszabályokkal. Te bejöttél az irodámba, és megállapodtál velem. Megadtam, amit kértél. Odaát Hollywoodban viszont az adott szó nem számít semmit. Ferdie Lax módszere az, hogy az emberek ijedősségére épít, vagy egyszerűen bepereli őket, már ahogy az őfeléjük szokás. Semmi személyes kifogásom nincs Lax ellen, kedvelem őt, beszélek is vele, de itt, keleten, az üzleti erkölcsök egy kissé mások. Ezt neked is meg kellene értened.

-- Jay, én teljesen tájékozatlan voltam, amikor aláírtam azt a szerződést.

-- De hát tekintsd végig a tényeket, Hawke! Tízezer dollárt fektettem a könyved reklámozásába, vagyis a filmjog ellenértékéből való teljes részesedésünket. Nagy .példányszámban nyomat-

223

tarn ki az első kiadást. Hittem a regényedben. Most viszont úgy néz ki, hogy a könyv megbukott. De hát ez rendben is volna. Csakhogy, ha nem akarunk teljes egészében lemondani első regények kiadásáról, vagy nem akarjuk csupán néhány ezres szériában kiadni, és reklámozás nélkül sorsukra bízni őket, akkor kénytelenek vagyunk úgy védekezni a kockázat ellen, hogy a járulékos jogokból is részesedjünk. De itt is vannak már a hölgyek tette hozzá, mert Hawke-né és Nancy visszatért. Prince felállt, kérte a számlát, és a szokásos kedélyes hangján kijelentette: Hát ez az ebéd nagyszerű volt! Este úgyis találkozunk Win tereknél. Ha ez így megy tovább, hamarosan régi barátoknak tekinthetjük magunkat.

224

HETEDIK FEJEZET

Hawke ezen az estén vette fel először új, fekete ruháját. Anyjával úgy egyeztek meg, hogy mielőtt elmennének Winterék vacsorájára, „egy ici-picikét beszélgetnek üzleti ügyekről", már ahogy Hawke-né kifejezte. Amikor belépett hozzá, meglepetten felkiáltott:

-- A kutyafáját, valóságos világfi lett belőled -- és elölről, hátulról megnézegette a fiát. -- Ebben a ruhában rád sem ismertem volna, Arthur. Hát mégiscsak el kell hinnem, hogy híres író lettél! De mi ez itt, a füleden? Vér. Megint megvágtad magad borotválkozás közben? Tiszta szerencse, hogy nem vágod le az egész füledet!

Hawke-né soha nem használt rúzst, de ma este kifestette a száját, őszülő haját az alkalomhoz illően berakatta, a nyakán zöld gyöngysort viselt, amit Hawke azelőtt soha nem látott; fekete ruhájának vállára egy orchideát tűzött, és a szemében az az elevenség villogott, amely akkor jelenik meg a nők tekintetében, amikor tudják magukról, hogy jól öltözöttek. Hawke-ot meglepte, hogy az anyja mennyire szalonképes.

-- Remek a ruhád -- mondta. -- Mit csinál Nancy?

-- Mindjárt elkészül. Azt hinné az ember, az érettségi bankettjére megy, annyit tollászkodik, és úgy izgul. -- Hawke-né egy hivatalos papírokat tartalmazó kék dossziét tartott a kezében. Odanyújtotta a fiának. -- Hát itt van az egész história, Arthur. Elolvashatod, és keresztet is vethetsz rá. Nem fog túlságosan sok időt igénybe venni.

225

A dossziéra ragasztott fehér címkén ez állt:

ÖSSZEFOGLALÓ BESZÁMOLÓ a Hawke Testvérek bányavállalat 7. aknájának üzemeltetéséről

„Frenchman-hegyhát", Edgefield

Hawke gyorsan átlapozta a dosszié tartalmát, tizennyolc gépelt oldalt, amelyen hosszú számoszlopok álltak.

-- Mit mondott a könyvvizsgáló, mama? Kerestek a bányával, vagy ráfizettek?

-- Azt mondja, hogy negyed millió dollárt vesztettek rajta. Hawke megnézte az utolsó oldalt, aztán ledobta a dossziét

az íróasztalra.

-- Hát ez legalább pontot tesz az ügyre. Vagy nem? Elégedett vagy?

Hawke-né leült, pedánsán összekulcsolta a kezét, és azt mondta:

-- Remélem, úgy gondolod, hogy én megtettem minden tőlem telhetőt.

-- Természetesen.

-- Tudom, hogy rengeteg pénzedet elköltöttem, Arthur, de úgy véltem, szükségünk van egy lexingtoni könyvvizsgálóra, valakire, aki valóban pártatlan az ügyben. Ha igaz, ami azokban a könyvekben van, akkor ezek ráfizettek. Mit gondolsz, ugye azért börtönbüntetés jár, ha valaki hamis könyvelést vezet? Ugye, azt az adóhivatal nem tűrné el?

-- Már hogy tűrné el? De ezeket a könyveket hites könyvvizsgálók készítették, valószínűleg Wade Griffith irodája Hoveyban.

Hawke-né mélyet sóhajtott.

-- Hát legalább megtettünk minden lehetségest, és nem is bántam meg. Azt hiszem, ilyen körülmények között elfogadom azt az ezer dollárt.

-- Nem tudom, hogy még mindig esedékes-e, mama.

-- Még hogy esedékes-e! Holnap felhívod azt a Hoag-ot, és megmondod neki, hogy elfogadom a pénzt. Ne félj, fizet majd, mint a köles.

-- Jó, felhívom -- mondta Hawke.

226

Az anyja újból fölvette a dossziét, összesodorta, aztán megint kisimította.

-- Arthur, mondd meg őszintén, mi a véleményed John Weltmannról?

-- Eddig még alig szólt hozzám két szót. Egyébként meglehetősen ronda.

-- Ugye? -- mondta Hawke-né. -- Nem bírom megszokni a parókáját. Ez valami borzasztó dolog. Az anyja családjában mindenki kopasz volt. Ö meg úgy magába zárkózik, mint egy teknősbéka. Nancy persze már nincs abban a korban, hogy nagyon válogathatna, ez az ember ráadásul még beszélni is olyan idegenszerűen beszél, bár azt állítja, hogy Cincinnatiban született.

A beszélgetés tárgya ezalatt egy taxiban ült a kapu előtt és ott várt rájuk, amikor Hawke fél óra múlva anyjával és nővérével együtt kijött a Park Towerből. Nyári zápor söpört végig az utcákon. A portások mindenfelé fütyörésztek taxi után, de egyetlen taxi sem volt a láthatáron, a szálloda bejáratánál pedig vagy húsz estélyi ruhába öltözött pár várt nekikeseredve valami szállítási alkalmatosságra. Hawke-éknak viszont egyáltalában nem kellett várniuk, John Weltmann gondoskodott róla.

2.

Hawke nem járt Frieda Winter otthonában azóta a karácsonyi délután óta, amely annyira megváltoztatta életének menetét. Most újra ott volt a nappaliban, és az anyja, Nancy meg Fanny Prince együtt ültek azon a heverőn, amelyen annak idején Friedával szeretkeztek. Hawke-né több mérföldes percenkénti sebességgel beszélt, Fanny meg csak mosolygott és bólogatott, miközben tekintete fürkészve járt körbe a szobában. Frieda szemérmes, hosszúujjú, szürkéskék ruhában a kerekes bárasztalka mellett beszélgetett Quentin Judd-dal, és minduntalan újra töltötte a martinis poharát. Quentin Judd úgy nézett a belépő Hawke-ra, mint egy idegenre, akibe beleütközött az utcán. Hawke köszönését is csak egy barátságtalan morgással viszonozta. Azóta azonban állandóan ivott, és sokkal derűsebb lett a hangulata. Paul Winter a kandalló mellett foglalt helyet az egyik gobelin huzatú széken, és Jay Prince-szel, Ross Hodge-dzsal meg John Weltmann-nal beszél-

227

getett; bár úgy tűnt, hogy az utóbbi egyre csak mosolyog, és bárgyún hallgat. Hawke tőlük távolabb szivarozott, és már a harmadik szódás whiskyt öntötte magába, pedig tulajdonképpen nem is ízlett neki.

Frieda, amikor Hawke bemutatta az anyjának, átkarolta a fiatalember derekát, és azt mondta:

-- Remek fia van. Én is elfogadnám.

Hawke-né erre azt válaszolta, hogy eddig bizony úgy látszott, hogy több vele a baj, mint amennyit megér, de most már nem egészen biztos ebben. Aztán a két asszony még váltott néhány tréfás mondatot a gyereknevelésről, miközben Hawke dermedten állt Frieda laza ölelésében. Aztán odalépett hozzájuk Paul Winter, és miközben Frieda még mindig átkarolva tartotta, kezet rázott Hawke-kal, és azt mondta, hogy már félig elolvasta a Kegyelemkenyérení, és ez egyszer egyetért Friedával, Hawke szerinte is rendkívül tehetséges. Ennyi volt az egész. Winter odavezette Nancyt és Weltmannt a bárhoz, és ezzel véget is ért a szembesítés.

Frieda kettesben hagyta Juddot a martinis üveggel, és Hawkekal szemben leült a díványra.

-- Ejnye, mindenki elhanyagolja a díszvendéget! Levertnek látszol, gyermekem. Pedig ez az egész azért van, hogy jókedvre hangoljunk. Ne hagyd, hogy kárba vesszen a fáradságom! Nagyon tetszik nekem az anyád.

-- Te is tetszel őneki. Ahogy előre megmondtad.

-- Megmondtam volna? De miért ne tetszenék neki. Én nagyon is szeretetreméltó vagyok. Egyébként van egy jó hírem. Szedd össze magad! Quentin Juddnak tetszik a könyved. Szörnyű módon tetszik neki.

Hawke fölegyenesedett.

-- Judd? Mi az ördög? Ezt te csináltad?

A kritikus felé nézett, aki a martinis üveg közelében egy kis széken ült, földimogyorót majszolt, és pickwicki derűvel hunyorgott maga köré.

-- Ne légy már hülye! Nagy író vagy, ez az igazság. Miért, volt már nagy író, akit első pillantásra felismertek azok a csepűrágók, akik a könyvismertetőket írják? Ahhoz egy Quentin Judd kell, hogy felfedezzenek. De itt vannak a lányaim. Emily,

228

Charlotte, gyertek ide, ismerkedjetek meg Youngblood Hawkekal.

Egyik lány sem hasonlított Friedára. Színtelen kis tizenévesek voltak, kövérkések, esetlenül állt rajtuk a drága ruha.

-- Paul ágyban van már? -- kérdezte Frieda. Emily, az idősebbik megrázta a fejét.

-- Állandóan utánad sír.

-- Tina attól fél, hogy beteg -- tette hozzá Charlotte vékony hangon.

-- Ugyan már -- mondta Frieda, de felállt a díványról. Mindig ezt csinálja, ha vacsoravendégek vannak. Arthur, nem akarod megnézni a legkisebb fiamat? Szörnyen rossz gyerek, de aranyos.

-- Hogyne akarnám -- mondta Hawke.

-- Arthur a keresztneve? -- kérdezte a kisebbik lány. -- Azt hittem, Youngblood.

-- Az csak írói név, te csacsi -- mondta a nővére lenézően.

Frieda két emelettel följebb vitte Hawke-ot. Még mielőtt benyitottak volna a gyerek szobájába, hallották a sírást. A derűs, cirkuszi figurákkal díszített fal előtt egy nagy, vigyorgó bohócfej alatt ott állt egy hatéves kisfiú sárga pizsamában, kócos, barna hajjal, Frieda szürke szemeivel, Frieda arcvonásaival: egy apró hímnemű kis Frieda, még eltökélt, ferde, sötét nézése is az anyjára hasonlított; potyogtak a könnyei. Előtte testes néger asszony kuporgott a földön, keményített zöld egyenruhában, egy pohár tejet tartott a kezében, és ő is sírt.

-- Nem kaphatsz több csokoládét, Paul, én nem tehetek róla, anyukád mondta.

-- Akkor a tejet sem iszom meg. Mama, mama! -- kiáltotta, amikor meglátta Friedát, odaszaladt, és átkulcsolta a lábát.

Frieda letérdelt Paul mellé, igyekezett a lelkére beszélni, és Paul egy fél perc múlva már nevetett is a könnyei között.

-- Ez az én Arthur barátom -- mondta az asszony. -- Meséket ír. Egyszer talán terólad is ír egyet.

-- De csak akkor, ha megiszod azt a pohár tejet -- mondta Hawke.

A kisfiú feléje fordította okos, fáradt szürke szemét:

-- Nem iszom meg. De azért mesélj!

229

-- Idd meg a tejet!

Paul egy kicsit habozott, aztán kinyújtotta kezét a néger asszony felé, és elvette tőle a poharat. Ügy tett, mintha nagyot szürcsölt volna a tejből, Hawke pedig elkezdett mesélni a falon látható bohócról; hogy ez a bohóc igazi nagy bohóc volt egy igazi cirkuszban, de egyszer megsértett egy boszorkányt, aki elvarázsolta őt, és ráragasztotta a tapétára. Paul figyelt, aztán ivott, kiitta az egész tejet. Nagyon sápadt volt, a szeme alatt sötét karikák húzódtak. Hawke befejezte a mesét. -- Legközelebb majd elmondom, hogyan sikerült megszabadulnia a tapétáról -- mondta.

-- De hát nem szabadult meg -- mondta Paul. -- Még mindig ott van -- hüvelyk- és mutatóujját úgy tartotta, mint egy pisztolyt, és rászegezte a bohócra.

-- Dehogynem szabadult meg -- mondta Hawke. -- Csakhogy a mese legérdekesebb része éppen az, hogyan került vissza. Fölemelte a kisfiút, és meghintáztatta. Könnyű volt, mint a pihe. Magához ölelte. -- Milyen jó szappanszagod van -- mondta. Jó éjszakát! -- És ezzel belerakta a néger asszony kinyújtott karjába.

-- Gyere el máskor is, és mesélj a bohócról meg a boszorkányról -- mondta Paul.

A lépcsőn Frieda elkapta Hawke kezét, és magához szorította.

-- Nagyon kedves voltál hozzá. Az apja nem tud meséket mondani.

-- Tetszik nekem a fiú -- mondta Hawke, akinek a vérét mindig felpezsdítette Frieda testének érintése, de itt most valahogy nem volt ínyére. -- Mit keres itt Ross Hodge?

-- Arra gondoltam, ő majd lelket ver Jay-be meg Fannybe. Gyáva nyulak, ismerem őket, ijedtükben még képesek cserbenhagyni a könyvedet.

Hawke előre félt, hogy az anyja fecsegni fog az egész vacsora alatt, de Hawke-né várakozáson felül jól viselkedett, csak akkor beszélt, ha szóltak hozzá, de akkor aztán megszokott fűszeres humorával.

A tengeri rák mellé fehér bort szolgáltak fel. Ross Hodge fölemelte poharát, és azt mondta:

-- A KegyelemkenyéreriK emelem poharam. Sajnálom, hogy

230

nem én adtam ki, de kívánom, hogy egy jelentős írói pálya kezdetét jelentse.

Hawke feleletképpen fogta a poharát, és így szólt:

-- Halál a kritikusokra, kivéve a jelenlevőt, azt is csak addig, amíg rólam nem nyilatkozik.

Felcsattant a nevetés. Quentin Judd pedig az elszopogatott martini ellenére is érthető hangon azt mondta:

-- Jó könyvet írt. Én csak ennyit fogok írni. Jay Prince kellemesen meglepődött.

-- Hova adja a kritikát, Quentin? -- kérdezte Frieda. -- A Dandybe?

-- Nem. A Midchannelbe. Sajnos csak ezerkétszáz példányban jelenik meg.

-- Ráadásul negyedévenként -- mondta Prince, és lelkes tekintete újra elborult. -- Novemberig meg sem jelenik. Egy regény élettartama pedig mindössze kilencven nap. Rajtunk már nem sokat segít, de mindenesetre köszönöm, Quent.

-- Kritikusnak soha ne köszönj meg semmit, de ne is tégy neki szemrehányást -- mondta Judd.

-- A Kegyelemkenyéren tovább fog élni kilencven napnál jelentette ki Paul Winter az asztalfőn, miközben az asztalkendővel megtörölte fehér bajszát.

-- Paul -- mondta Prince. -- Az a helyzet, hogy ha egy regényt három hónap alatt nem kapkodnak szét, akkor az el van temetve, ötven év múlva esetleg újra rábukkannak, és divatba jön. mint a Moby Dick, de abból a kiadónak már nincs sok haszna.

-- Nem hinném, hogy több bevétel már nem lösz. Egy pár ostoba cikk.

-- Persze, hogy nem -- mondta Prince --, továbbra is teljes erőbedobással csináljuk a dolgot, és valóban meglepően sokat tudunk eladni belőle.

-- Nekem tetszett -- szólalt meg a kövér Emily --, írok is róla egy tanulmányt. Ez a leghosszabb könyv, amit valaha is olvastam. És milyen remek a sztorija!

-- Pontosan ez az, amit meg akarok írni a cikkemben -- mondta Judd, és a lányra mosolygott. -- Már nagyon unom az egyetemi tanárok elvont vitáit, akik elsősorban egymásnak és egymásról írnak, amikor egy regényt megbírálnak, és jóformán nem tesznek egyebet, mint hogy kiteregetik egymás szennyesét. Ez a

könyv persze nem egészen olyan, amilyennek lennie kellene. Hanem a története valóban meglepően olvasmányos, és ez különbözteti meg az akadémikusok szennyesteregetésétől. Igen jól kigondolt történet, ha itt-ott egy kissé erőltetett is. Érdekes, hogy lélektanilag hitelesen elemezi a régi időket, és remekül ábrázolja, miként cselekszenek az emberek, ha pénzről van szó. Ez nem valami limonádé a szexről vagy a felső tízezer fényűzéséről, nem is a serdülőkor problémáin vagy a katonaélet visszásságain való nyűglődés. Merem állítani, hogy a barátunk képes arra, hogy valamikor még komoly regényeket írjon. Sőt, attól tartok, már bele is kezdett. -- Hawke-ra nézett szigorú, hideg szemével, és hozzáfűzte: -- De hogy ne üldögélhessen a babérjain, mindenesetre irgalmatlanul megírom azt is, hogy időnként milyen dagályos, és hogy milyen gátlástalanul alkalmazza például a véletlent. Dickens ideje már lejárt, és különben is, ezeket az elcsépelt trükköket már régen kisajátították a képregények. Tisztábban, tisztességesebben kell kezelnie a meseszövést. Az orosz írók megtanítottak erre bennünket, és ez a tanulság örökérvényű. De mindent egybevéve, maga mellett állok.

-- Ez remek, Quent -- mondta Prince. -- Bárcsak a jövő vasárnapi Timesban írnád meg mindezt, és nem a novemberi Midchanneben.

John Weltmann először szólalt meg, mióta asztalhoz ültek:

-- Kimutatták már valaha, hogy milyen összefüggés van a kritikák és a könyv kelendősége között? -- Prince-hez intézte szavait, de Hodge válaszalt rá, az asztal végéről.

-- Semmi összefüggés nincs a kettő között. A könyvkiadás nem olyan, mint a színház. A kritikusok nem tudják rávenni a közönséget, hogy elolvasson egy unalmas könyvet, és nem akadályozhatják meg, hogy a jót meg elolvassák.

-- Ha ez így van -- mondta Weltmann Prince-nek --, akkor miért aggasztják annyira a recenziók?

-- Hát azért jobb, ha kedvezőek.

-- Arról nem is beszélve -- szólt közbe Hawke --, hogy egy írónak nemcsak arra van szüksége, hogy meggazdagodjék, hanem arra is, hogy csodálják.

-- De azért megelégedne azzal is, ha meggazdagodna? -- kérdezte Weltmann.

-- Ó, hogyne -- vágta rá Hawke.

232

-- Ez csak azért van, mert minden elismerést, amire csak áhítozik, megkapja attól, aki neki a legfontosabb -- mondta Frieda.

-- Az anyjától? -- kérdezte Judd.

-- Nem. Önmagától -- felelte Frieda, mire a társaság hangos nevetésben tört ki.

A jég megtört. Mindenki egyetértett abban, hogy a kritikák csapnivalóak. Judd váratlan sorompóba állása azonban fellelkesítette a társaságot.

-- Hawke -- mondta Ross --, ugye, az az új lány nézte át a könyvét, aki a krimicsoportban dolgozik?

-- Átnézte? Majdhogy át nem írta az egészet -- mondta Hawke. -- Képes is lett volna rá, ha hagyom. Igen magabiztos, határozott teremtés.

-- Remek lány. Nem szívesen mondtunk le róla -- mondta Prince.

-- És ráadásul még csinos is -- tette hozzá Fanny.

-- Nagyon csinos -- mondta Frieda.

-- Meggyőződése, hogy maga a jövő nagy amerikai regényírója -- mondta Hodge. -- Azt mondja, hogy a készülő regénye még jobb, mint az első.

-- Beszélt róla?

-- Csak ennyit, egy szóval sem többet. Értésünkre adta, hogy kínvallatással sem lehet belőle többet kiszedni.

-- Szeretem Jeanne-t -- mondta Hawke --, és sajnálom, hogy elhalászták az orrom elől.

-- Nálunk több fizetést kap.

-- Ez az a háborús regény, amelyikről a múltkor beszámoltál Waldónak?

-- Igen.

-- Fipps is úgy lelkesedik érte, mint Jeanne?

-- Ó, igen, a maga módján -- mondta Prince. -- De Waldo ritkán jön lázba olyan íróktól, akik még nincsenek a föld alatt.

-- Jeanne azt állítja, hogy remekmű.

Fanny Prince, miközben a levesét kanalazta, megszólalt:

-- Én azt hiszem, Jeanne Hawke úr széles váltainak is nagy csodálója.

Hawke gyorsan beleszólt az általános vihogásba:

-- Jeanne talán azért szereti ezt a könyvet, mert elejétől fogva

233

belesegített. Felbecsülhetetlen segítséget nyújtott számomra, ami nagyon hiányzik nekem.

Látta, hogy Quentin Judd furcsán megmoccan és nyugtalanul tekergeti a fejét. Aztán előrehajolt, és megkérdezte:

-- Milyen vonatkozásban volt felbecsülhetetlen a segítsége?

-- Minden vonatkozásban.

-- Talán a cselekményvezetéshez is van érzéke? Már évek óta küszködöm egy regénnyel, és mindig abban bíztam, hogy egy szerkesztő, aki segítene átfésülni a cselekményt, elérhetné, hogy be is fejezzem.

-- Számos ötletet adott a meseszövéssel kapcsolatban is. Magának azonban nyilván nem merne tanácsokat adni. Máskülönben azt mondanám, hogy jobb segítséget nem is választhatna.

-- Miért, olyan ijesztő vagyok? -- kérdezte Judd panaszosán Hawke-nétól.

-- Szerintem nem -- mondta Hawke anyja. -- Maga hasonlít egy kicsit Yeager tiszteletesre. ő a legnagyobb papucshős egész Hoveyban.

Judd is bekapcsolódott a kitörő kacagásba, mintha Hawke-né valami bókot mondott volna neki. Hawke harsogva hahotázott, mert Judd csakugyan hasonlított Yeagerre. A bor kezdte megtenni a magáét, lassanként egészen felvillanyozódott.

A társaság átment a nappaliba, hogy elfogyassza a kávét meg a konyakot, és élénk beszélgetés alakult ki arról, hogy Hawke milyennek ábrázolta könyvében a hoveyi életet. Hodge is meg Judd is kisvárosból származott, és jóindulatúan ugratták Hawkenét, aki meglepően állta a sarat. A hangulat mind kedélyesebb lett, és tekintve a vendégek szokatlan összetételét, ez rendkívüli eredmény volt. Hawke meglepetéssel állapította meg, hogy már elmúlt éjfél, amikor Jay és Fanny Prince szedelőzködni kezdtek. Ez aztán véget is vetett a társaságnak.

Winter nagyon barátságosan rázott vele kezet, amikor elbúcsúztak :

-- Ami a kritikákat illeti, Arthur, mindig gondoljon arra, hogy a kritika a művész árnyéka. Maga úgy indult, hogy hosszú árnyékot vet. És rendszerint azokból lesz a selejt, akiknek megjelenését általános taps fogadja.

-- Nagyon kedves, hogy ezt mondja -- felelt Hawke --, csak

234

jelenleg kissé nehezemre esik, hogy filozofikus nyugalommal fogjam fel a helyzetet. Az az érzésem, hogy senki nem szeret.

-- Ezt éppen nem mondhatnám -- mondta Winter sanda mosollyal. -- Remélem, máskor is lesz szerencsénk. Nagyon örülnék.

3.

Hazafelé menet a taxiban Nancy Hawke szinte önkívületi állapotban fecsegett, kárpótolva magát a hosszú hallgatásért, mely alatt tekintélyes mennyiségű bort és konyakot fogyasztott. Hawke-nét is emelkedett hangulatba hozta a sikere.

-- Nem is rossz így élni, mondhatom, feltéve, hogy az ember megengedheti magának. Csak egyesek ne innának olyan sokat

-- mondta jelentőségteljes orrfintorítással, ami Nancynek szólt.

-- Isznak az ebédnél, isznak vacsora előtt, vacsora alatt, vacsora után. Állítom, hogy az a kis vérbörzsönyös gömböc, aki mellettem ült, nyílt láng mellett egész egyszerűen tüzet fogott volna. Ha az ember egy kannába gyűjti a leheletét, hát el lehetne adni alkoholnak. És még ez akar kritikus lenni! Lefogadom, vissza sem emlékszik arra, amit olvasott.

-- Mama -- mondta Nancy -- Quentin Judd az Egyesült Államok egyik legjobb kritikusa. És mi ott ültünk mellette, és beszélgettünk vele!

-- Meg van elégedve a kiadójával? -- kérdezte hirtelen John Weltmann.

-- Azt hiszem, igen.

-- Hodge is könyvkiadó.

-- Igen.

-- A Hodge Hathaway kiadó komolyabb cég, mint a Prince House.

Hawke rámeredt Nancy különös vőlegényére, aki görnyedten ült a taxi lecsapható pótülésén. Weltmann jámborán mosolygott.

-- Egy tőzsdei hírlapban olvastam egy elemzést a könyvkiadóiparról. A Hodge Hathaway-cég ötven évvel ezelőtt kezdte a szakkönyvek kiadását.

-- Igen. De a Prince House arra törekszik, hogy új könyveket hozzon ki, és jobban fölzavarja a vizet.

235

-- És ez helyes dolog? A kritikusok halak, akiket az ember ki akar fogni. A felzavart víz talán elijeszti és megvadítja őket.

-- Én is kezdem így látni a helyzetet -- mondta Hawke, és szöget ütött a fejébe, hogy ez a Weltmann nem is olyan ostoba, amilyennek látszik.

-- Isten irgalma/zon! -- mondta Hawke-né, amint a sofőr hirtelen fékezett egy piros lámpánál, és mindnyájan előrebuktak. Ezek a New York-i sofőrök mind őrültek.

Nancy vihogott, mert majdhogy oda nem repült Weltmann ölébe.

-- Hanem ez a Winterné -- csipogta -- ha nem tévedek, szintén kedveli Hawke úr széles vállait, már ahogy az a hölgy mondta. -- Újra vihogni kezdett, és megbökte Weltmannt.

-- Annyi baj legyen, Nancy -- mondta Weltmann.

-- Én igazán nem hibáztatom érte, ha így van is -- mondta a lány. -- Nekünk mindenesetre remek vacsorát adott.

Hawke-né elégedetten nevetett:

-- Azt hiszem, nagyon kedves egy ilyen csinos, idős asszonytól, hogy törődik Arthurral, és egy kicsit talán csiszol is rajta.

-- Feltéve persze, hogy nem ragadtatja el magát, és nem akar megszökni vele -- mondta Nancy.

-- Olyan nőt nem találsz, aki ezt a jólétet otthagyná egy ilyen fajankóért -- mondta Hawke-né. -- Ez az asszony tetőtől talpig úrinő, és az esze is a helyén van. Csak aztán nehogy beleszeress, Art, nehogy olyan holdkóros módjára ábrándozz róla, mint a középiskolában Kratenberg tanárnőről, vagy hogy is hívták. Ebből már kinőttél, remélem.

-- Ugyan! Ebbe a nőbe igazán nem fog beleesni -- mondta Nancy. -- Csupa ránc. Nem láttad a szemét meg a kezét? Nyilván a haja is festve van. Igaz, Arthur?

-- Ennyire igazán nem ismerem, Nancy.

-- Jó karban van -- mondta Hawke-né. -- De hát én is ilyen lehetnék, ha ennyi pénzem lenne, és így kiszolgálnának. A kezem még így is szebb, mint az övé, annak ellenére, hogy életemben több ezer inget kivasaltam, és legalább ugyanannyi edényt elmosogattam. Csupa csont meg ín a keze.

-- Winterné zongoraművésznő volt, mama -- mondta Hawke. -- Minden zongoristának ilyen a keze. -- ö maga sem szerette Frieda karomra emlékeztető kezét, legalábbis nézni nem, de mi-

236

lyen jólesőcn tudtak simogatni azok a kezek. Ez a beszélgetés viszont olyan volt, mintha kötélen táncolt volna. Félbeszakítani semmi esetre sem merte, és alapjában véve megnyugtatta, hogy az anyja meg Nancy milyen naiv módon gondolkodnak róla.

-- Mennyi idős ez a Jeanne Green? -- kérdezte Nancy.

-- Nem tudom.

-- Ugyan már, ne ted'd magad! Fülig vörösödtél vacsora közben, amikor szóba került. Nézzétek csak, most is egészen vörös a füle! Ez az a lány, akivel jár, mama. Vele mikor találkozunk, Arthur?

-- Azóta sem láttam Jeanne-t, hogy kilépett a Prince kiadótól.

-- Összevesztetek valamin?

-- Nahát, erről még nem is hallottam! -- mondta Hawke-né. -- Hova valósi, és milyen a családja?

-- Mit tudom én, mama! Jeanne egy kedves lány, aki dolgozott nekem, és kész.

Nancy ásított egyet, és kissé kapatosán így szólt:

-- Én peddig addig nem megyek el New Yorkból, amíg nem találkozom ezzel a Jeanne Greennel.

-- Hát jó -- mondta Hawke --, megpróbálom nyélbe ütni a dolgot. De ne reméljétek, hogy a jövendőbelimmel találkoztok, vagy valami hasonló.

-- Persze, persze -- kuncogott Nancy. -- Csak barátok vagytok, tudjuk.

Hawke éppen neki akart látni az írásnak, amikor csöngettek, és meglepetésére John Weltmann csoszogott be hozzá.

-- Nem szép, hogy ilyen későn zavarom, de holnap vissza kell utaznom Hoveyba. Tulajdonképpen azért jöttem csak New Yorkba, hogy magával beszéljek. Igyekszem rövidre fogni a mondanivalómat.

-- Szolgálhatok egy itallal?

Weltmann tiltakozóan felemelte húsos tenyerét:

-- Magam is édesanyja véleményén vagyok. Bár nem hiszem, hogy az egy főre eső fogyasztást tekintve az emberek New Yorkban többet innának, mint Hoveyban. Sőt! -- Esetlenül állt a szoba közepén.

-- Foglaljon helyet -- mondta Hawke.

-- Köszönöm -- Weltmann biccentett, és leült. -- Nancynek

237

nem él az édesapja. Maga a férfi a családban, azt hiszem, magával kell beszélnem.

-- Nancy elég idős ahhoz, hogy azt tegye, amit a legjobbnak tart -- mondta Hawke feszengve.

De Weltmann folytatta:

-- Gazdag éppenséggel nem vagyok, de annyira tehetős igen, hogy Nancyt el tudjam tartani. Apámnak kis magánbankháza van Cincinnatiban. Apám svájci származású. Én anyagilag függetlenítettem magam, apámtól nem várhatok már semmit. Kaptam tőle hetvenötezer dollárt, ezt úgy forgatom, ahogy képességeim szerint a legjobban tudom. Körülbelül kétezerötszáz, háromezer dollárt hoz évente. Állásom a Hovey Bank and Trust Companynél évi háromezerötszáz dollár. Anyám körülbelül negyvenezer dollárnyi értéket hagyott rám bizományi letétben. Rosszul van befektetve, valaha többet ért. Harmincöt éves koromban kapom meg ezt a tőkét. Most harmincegy éves vagyok. -- Hawke-ra pillantott, összehúzta dülledt szemeit, és elvigyorodott. -- Meglepődött, ugye? Idősebbnek nézett.

-- Ó, dehogy -- mondta Hawke, növekvő zavarral.

-- Anyám családját sújtotta ez a velünk született kopaszság. Maga talán nem fogja fel ezt olyan szörnyű csapásnak, családom azonban úgy tekintette, mint egy valóságos átkot. Amikor én megszülettem, anyám búskomor lett, és megölte magát. Attól tartok, ez nem valami biztató családi háttér, és nem is tudom, jogomban van-e egyáltalán házasságra gondolni?

-- Weltmann úr, illetve azt hiszem, helyesebb lesz, ha Johnnak szólítom, én azt hiszem, ha maga meg Nancy szeretik egymást, és össze akarnak házasodni, miért ne házasodnának össze?

Weltmann bólintott, és folytatta:

-- Talán az is érdekelni fogja, hogyan kerültem Hoveyba. Apám egy időben érdeklődött a szénbánya-befektetések iránt. Amikor befejeztem az egyetemet, az ő megbízásából bejártam a terepeket. Egyszer átutaztam Hoveyn is. Akkor az volt az érzésem, hogy Hovey teljesen el van vágva a világtól. A MacDougallhegy olyan, mint egy nagy fal, aztán ott vannak körben a többi hegyek, dombok. Megtetszett nekem. Később aztán újra eszembe jutott, és odamentein letelepedni.

-- Én meg éppen ezt utálom Hoveyban -- mondta Hawke. És ez az, amiért soha nem megyek oda vissza.

238

Weltmann mosolygott:

-- A fiatal művésznek szüksége van a városi életre. Azt hiszem, legalábbis az irodalom ezt bizonyítja. -- Körülnézett Feydal lakosztályában. -- Szép, hogy már fiatalon ilyen sikere van; Milyen finom bútorok!

-- Csak bérelem ezt a lakást. Egyetlen darab sem az enyém.

-- Ügy látom, némi ellentmondás van aközött, hogy Prince úr egyrészt azt állítja, úgy viszik a könyvét, mint a cukrot, másrészt meg annyira aggódik a bírálatok miatt.

-- Hát nem kell megmondania Nancynek meg a mamának, de távolról sem kapkodják úgy a könyvemet. Ügy látszik, a könyvem egyáltalán nem valami nagy siker.

-- De maga nem kedvetlenedéit el!

-- A legkevésbé sem. Már majdnem a vége felé járok az új regényemnek, és azt hiszem, annak csakugyan sikere lesz.

-- Mire alapozza ezt a véleményét?

Hawke vállat vont, és felnevetett. Weltmann kérdései nem voltak terhére, inkább szórakoztatták. Weltmann folytatta:

-- Az a szokásom, hogy mindenfelé alkalmatlankodó kérdéseket teszek fel. Mindig megpróbálom olyan világosan látni a dolgokat, ahogy csak lehet. Azért gondolja, hogy a könyvének sikere lesz, mert a művészek eleve optimisták?

-- Nagyjából.

-- Azt hiszem, igaza van, ha optimista -- mondta Weltmann --, mindaddig, amíg pénzt nem ad ki ezen az alapon. -- Kövér kezét határozott mozdulattal a térdére támasztotta, aztán felállt. -- Túl sok idejét raboltam el, de most már elbúcsúzom. Reggel hétkor indul a vonatom. Nancyvel úgy beszéltük meg, hogy szeptemberig nem állapodunk meg véglegesen semmiben.

-- Ami azt illeti, úgy látszik, Nancy elhatározása végleges. Minek várnak?

Weltmann csendesen ránézett, aztán elvígyorodott.

-- Tudja, hozzá kell szoknom a gondolathoz, hogy Nancy nem szánalomból jön hozzám. Az nem volna jó alap a házassághoz. -- Kezet nyújtott. -- Jó éjszakát! -- Köszönöm, hogy abban a kitüntetésben volt részem, hogy Winter úr és neje otthonában vacsorázhattam. Winterné remek asszony. Furcsa, de engem valahogy az édesanyjára emlékeztet.

Hawke leendő sógora ezzel elbúcsúzott.

239

4.

Ross Hodge ízig-vérig New England-i úriember volt, ez biztos, ősei azonban bostoni hajózási vállalkozók és nagykereskedők voltak. Nyugodt, kerekded arca, csöndes modora olyan embert takart, aki jól tudja, mennyit ér egy dollár. Csodálta az irodalmat, alaposan kivette részét a legkülönbözőbb ilyen meg olyan díjas regényék, verseskötetek kiadásában. Hawke iránt azonban elsősorban nem irodalmi okok miatt érdeklődött.

Hodge már annak idején, Fanny Prince estélyén megérezte, hogy Hawke jelentős író. Jelentős író pedig Hodge meghatározása szerint az, akinek a könyveiből ötvenezer példányt átvesznek a könyvkereskedők, további néhány százezret leszállított áron a könyvklubok, és esetleg el lehet adni további félmillió példányt olcsó kiadásban. Miután elolvasta a Kegyelemkenyérent, sejtelme megerősödött, s úgy vélte, hogy Hawke nemcsak jelentős, hanem egyenesen kimagasló író lesz, aki számítása szerint az idők folyamán ír egy-két olyan bestsellert, ami egy kiadó számára kész aranybányát jelent: több mint negyedmillió eladott példányt, ami több mint egymillió dollár bruttó jövedelemmel egyenlő, ez pedig lehetővé teszi azt, hogy a kiadó komoly szakkönyveket, életrajzokat, modern költészetet és komoly regényeket is kiadhasson, amelyekből a legnagyobb erőfeszítéssel sem lehet eladni többet tízezer példánynál, és amelyekkel kapcsolatban semmi remény a járulékos jogokból eredő plusz jövedelemre.

A Winterék vacsoráját követő reggelen Hodge, mihelyt beért az irodájába, magához hívatta Jeanne Greent.

-- Jeanie, úgy néz ki, hogy ez a maga Hawke barátja csúnyán megbukik a könyvével. -- Az asztalán ott feküdt kinyitva a Saturday Review.

Jeanne rápillantott a lap hátsó oldalán látható szörnyű kritikára, és elfintoritotta az orrát.

-- Olvastam ennek a pasasnak egyik kéziratát. Egy meg nem értett lángészről szólt, aki Newarkban nőtt fel.

-- Nem ez a lényeg -- mondta Hodge. -- Ezt maga is nagyon jól tudja. Szükségtelen, hogy egy jó futballbíró még gólt is tudjon rúgni.

-- Nekem az a véleményem, hogy a férfiak még kukacosab-

240

bak tudnak lenni egymással, mint a nők, és kész. Ha ugyan az írókat férfiaknak lehet tekinteni. Ez még kérdés.

-- Hawke annak látszik -- mondta Hodge, és elgondolkozva dörzsölgette a fülét.

-- Igen, férfi. Igaz, hogy inkább valami emberszabású majomra emlékeztet, de férfi. És írónak sem olyan, mint akiket általában annak hívnak.

-- Tehát szélhámos -- mondta Hodge.

-- Az irodámban vár rám egy detektívregény-iró, Hodge úr. Kíván még valamit tőlem?

-- Üljön le, Jeanne kérem. Tegnap este Paul Winteréknél vacsoráztam. Ismeri Winteréket?

-- Igen, már találkoztam Winternével -- mondta Jeanne, és a körmeit vizsgálgatta.

-- Ott volt Youngblood Hawke az anyjával meg a nővérével, és ott voltak Prince-ék is, meg Quentin Judd. Juddnak mellesleg tetszik Hawke könyve, persze bizonyos fenntartásokkal.

-- Még szép! Judd szörnyeteg, de legalább esze van.

-- Ma reggel nincs valami jó hangulatban.

Jeanne felvett az íróasztalról egy iratkapcsot, kiegyenesítette, és óvatosan Hodge-ra pillantott.

-- Azt hiszem, Jay Prince kezd kiábrándulni Hawke-ból mondta Hodge.

Jeanne bólintott:

-- A Prince House-ban igen változékony az időjárás.

-- így van ez azoknál, akik annyira sietnek. A Prince House-t csak az érdekli, hogy egy könyvnek sikere van-e vagy sem, és ezt már a megjelenés napján el akarják dönteni. Könyveket adnak ki nem szerzőket. Hawke pedig szerző, Jeanne. Azt hiszem, hasznára lehetnénk.

Jeanne szája gyanakvó mosolyra húzódott:

-- De mikor a kritikák olyan rettenetesek, Hodge úr!

-- Terjedelmes listánk van olyan nagy írókról, akik kezdetben rossz kritikákat kaptak -- mondta Hodge nevetve. -- Ami azt illeti, Faulkner meg Wolfe például soha nem kapott jó kritikát. A Kegyelemkenyéren valóban némileg dilettáns könyv, kissé hosszú lére van eresztve, miegymás, de Hawke nagy író, erre mérget vehet. Még az is lehet, hogy ennek a könyvnek nagy piaca lesz. Jay Prince már tegnap este is azt mondta, hogy óriási

241

megrendeléseket kaptak. Nem tudom, miért játssza meg magát, hiszen tudjuk, hogy a könyvkereskedésekben egyelőre ott porosodik az a néhány példány is. Jeanne, Hawke tegnap este azt mondta, hogy nagyra becsüli a maga szerkesztői képességeit.

-- Igen? -- mondta Jeanne, és az iratkapocs kiesett a kezéből.

-- A fene egye meg, a szobámban felejtettem a cigarettámat. Hodge gyorsan cigarettával kínálta, tüzet is adott.

Jeanne kissé bizonytalan hangon megkérdezte:

-- És vajon mi késztette arra, hogy egy ilyen díszes összejövetelen megemlítse a képességeimet?

-- Mindenesetre így tett. Azt tanácsolta Quentin Juddnak, hogy adja oda magának azt a híres féligkész regényét, maga majd rendbe hozza.

-- Szent ég, inkább elmegyek ápolónőnek a beszámíthatatlan bűnözők kórházába.

-- Jeanne, ha Prince-ék lemondanának Hawke-ról, szeretném, ha hozzánk jönne.

-- Még tartozik két könyvvel a Prince House-nak.

-- Tudom. De ha Prince-nek már nem fűlik hozzá a foga, megvásárolhatnánk a szerződést. Mindenesetre szeretném megpróbálni a dolgot. Ha segít megszerezni Hawke-ot, maga lenne a szerkesztője.

Jeanne annyira megszédült, hogy csak ennyit tudott mondani:

-- Youngblood Hawke nem ír detektívregényeket.

-- Tudom. Jeanne felállt.

-- Engedje meg, hogy visszamenjek a szerzőmhez -- mondta.

-- Az önérzete már biztosan így is léket kapott. Ami Youngblood Hawke-ot illeti, majd gondolkozom rajta. Hirtelenjében el sem tudom képzelni, hogyan segíthetnék. Sajnálom.

-- Nem olyan sürgős.

Jeanne azonban még délelőtt visszajött Hodge szobájába, irult-pirult, köszörülte a torkát, nem volt már benne semmi tárgyilagos tartózkodás.

-- Egészen kísérteties, már úgy értem, hogy az előbb éppen erről a Hawke-ról beszélgettünk, miegymás, és erre az imént felhív, és azt mondja, kérjek magától egy nap szabadságot, és menjek el vele, az anyjával meg a nővérével egy kis sétahajózásra Manhattan körül. Becsszóra ezt akarja. Ez komplett hülye,

242

fogalma sincs az üzletről. A válasz természetesen nem, igaz? Egyheti munkámmal el vagyok maradva.

-- Megkapja a szabadnapot -- mondta Hodge.

-- De nekem nem kell. Kari meg fog ölni.

-- Legalább Karl a változatosság kedvéért majd dolgozik egy kicsit, ahelyett, hogy verset írna munkaidőben.

-- Hodge úr, én nem ígérem, hogy képes leszek üzleti dolgokról tárgyalni Hawke-kal. Reménytelenül alkalmatlan vagyok az ilyesmire.

-- Ebben maradunk. Csak előre, Jeanne.

5.

Hawke már jól ismerte Jeanne Green mozdulatát, ahogy hátraveti a fejét, amikor meglátja őt. Afféle öntudatlan kis mozdulat volt ez, áll előre, az ajkon vidám mosoly. Amint Jeanne belépett a Park Tower előcsarnokába, elmosolyodott, hátravetette a fejét, és nagy, széles karimájú kalapja leesett róla. Zavartan felvette, amint a férfi elébe jött.

-- Halló -- mondta Jeanne. -- Ügy látszik, nekem mindig bajom van a kalapokkal. Hol a családja?

-- Éppen most jöttek vissza a bevásárlásból. Odafönt vannak, jöjjön velem. Istenem, de örülök, hogy látom.

Jeanne bézsszínű selyemruhát viselt, bő, hullámzó szoknyával, a derekán zöld bőrövvel. A haja most nem volt kontyba tűzve, leomlott a vállára, így sokkal nőiesebb volt, mégis, Hawkenak valahogy jobban tetszett a feltűzött hajú, eleven, csúfondáros Jeanne. Amint kinyílt a lift ajtaja, Jeanne hátralépett.

-- Hova megyünk? Georges Feydal lakosztályába? Oda nem akarok menni.

-- Oda megyünk, ahova mamáékat bekvártélyoztam. Jöjjön csak, ne csináljon már annyi bonyodalmat.

Nancy és az anyja csomagokat bontogattak, olyan izgatottan, mint a gyerekek karácsonykor. Jeanne-nel aztán töviről hegyire megbeszélték vásárlásaikat, és megérdeklődték tőle, hogy mi módon lehet az árukat kicserélni. Élénk beszélgetésbe merültek egész úton, mialatt taxival kimentek a kikötőbe. Jeanne még mindig vidéki szemmel nézte a dolgokat, úgy, hogy őszintén

243

együtt tudott szörnyülködni Hawke-néval, hogy New Yorkban milyen gorombák az emberek, milyen fölényesek és ostobák az eladók, és így tovább. Minden megerőltetés nélkül sikerült elbűvölnie Hawke családját. A kikötőben egy öregasszony ibolyát árult, Hawke mindhármuknak vett egy csokorral, némi harapnivalót is vett, meg sört.

A sétahajó afféle kimustrált, fehérre festett teknő volt, a fedélzetére zöld ponyva vetett árnyékot. A hajó nemsokára rekedten dudálni kezdett, és kifarolt az East Riverbe. Hawke és Jeanne hátramentek a hajó farába, nézték, ahogy a rakpart épületei mögül kiemelkednek a manhattani épületek. A szél végigsöpört a folyón, magával hozta a torkolatba beáramló tengervíz olajjal vegyes halszagát, és magával vitte a nyomasztó városi hőséget. Hirtelen hűvös lett, a fedélzet kissé imbolygóit a lábuk alatt, és Hawke újból érezte azt a mámort, amely tengerész korában elfogta, amikor megindult vele a hajó. Messziről, a város központjában emelkedő felhőkarcolók csoportiából idelátszott a Park Tower villanyreklámjának váza, mint valami fekete csontváz a ragyogó napon. Hawke beledobta a vízbe a sörösüveget.

-- Iszol még sört, Jeanne?

-- Most nem. Kicsit a fejembe szállt. Ügy ittam, mint a vizet.

Hawke figyelmesen nézte a lányt, aki a várost szemlélte, és a korláton nyugvó kezében forgatta az ibolyacsokrot. Szeretett volna valami kifogásolnivalót találni Jeanne-ben. Valamivel enyhíteni szerette volna azt a hirtelen támadt, nyomasztó érzését, hogy itt, New Yorkban rossz útra tévedt. Szerencsére Jeanne szája túl szélesnek tűnt. Aztán nem is tudta, tetszik-e neki ez a vörös haj. A bőre viszont sima volt, a keze pedig rózsás, keskeny, de azért telt és formás. A hajó északra fordult, és tajtékot verve haladt fölfelé a folyón. Jeanne végül megszólalt:

-- Parancsom van Ross Hodge-tól, hogy csábítsalak át hozzánk Prince-éktől.

-- Csak nem?

-- De igen. Azért kaptam ma szabadnapot.

-- Helyes. Hát akkor rajta, kezdheted -- mondta Hawke, oldalvást ránézett, és felhúzta a szemöldökét. -- Hallgatom. Kezdhetsz csábítani.

-- Csak ne csinálj mindenből tréfát. Hodge komolyan gondolja

244

a dolgot. Az a véleménye, hogy a Prince House-ban kifelé áll a szekered rúdja, és ha így áll a dolog, ő szívesen átvállalna.

-- De miért vállalna át? Nem olvasta a kritikákat? Hiszen ha igaz, amit írnak és annyi erőszakot követtem el abban a könyvben az angol nyelv ellen, akkor engem fel kell akasztani.

Jeanne hirtelenjében nem is tudta, Hawke valóban eltúlozza-e délies kiejtését, vagy csak neki tűnik fel annyira most, hogy a déliek jellegzetes, ugrató módján beszél. Annyi biztos, hogy csak a hangját figyelte, és alig jutott el a tudatához szavainak értelme. De összeszedte magát, és szigorúan így szólt:

-- Az a fő, hogy igaz-e, vagy csupa .1 mendemonda, amit Prince-ről meg rólad beszélnek. Én majd továbbítom Hodge-nak, és ezzel a dolog el is van intézve.

-- Jeanie, te mind a két céget ismered. Mit gondolsz, melyikkel járnék jobban?

-- Na nem, én nem vállalom a felelősséget semmiért -- mondta Jeanne a szoknyájával küszködve. Amint a hajó a folyó sodra felé húzott, a szél megélénkült, és a selyemszoknya csak úgy röpködött körülötte. Mivel fél kézzel a kalapját kellett fognia, ugyancsak bajban volt. Selyemharisnyás lábai mindenesetre vonzó látvány nyújtottak.

-- Üljünk le -- mondta Jeanne. -- Ingyen látványosságok nincsenek benne a jegy árában.

Odamentek Nancyhez meg Hawke-néhoz, akik a korlát mellett ültek egy padon. Nancy a város felé intett:

-- Csodálatos. Olyan, mint a mennyország -- kiáltotta.

-- Hát látványnak megjárja -- mondta Hawke-né --, de szagoltál már valaha ilyen büdöset? És ez a sok kosz, amit a víz magával visz! Csoda, hogy New Yorkban nincsen pestis.

Hawke újabb sört vett, és a büfékabin szélvédett oldalán leült Jeanne-nel.

-- A jövő héten összeülök Jay Prince-szel meg az ügynökömmel. Az mindenesetre nagy előny, hogy tudom, Hodge érdeklődik irántam. Ha szakítanék Jay-vel, az a tény, hogy te ott vagy a Hodge Hathaway kiadóban, már el is dönti a kérdést. Feltéve persze, hogy újra hajlandó leszel együtt dolgozni velem.

-- Borzasztóan nőietlen dolog üvegből inni a sört -- mondta Jeanne. -- Idenéz édesanyád? -- kérdezte Jeanne, és nagyot húzott az üvegből.

245

-- Nem lát minket.

-- Nem tudom, hogy utasíthatnám vissza, hogy együtt dolgozzam veled. Hodge még valami olyasmit is rebesgetett, hogy ha átjössz hozzánk, én leszek a szerkesztőd.

Hawke nem válaszolt azonnal. Szivarra akart gyújtani, és több gyufaszálat is meggyújtott, amíg végre sikerült az apró légörvények miatt.

-- Neked volt igazad. Frieda Winter fizette Feydal lakását, de rájöttem, és azóta én fizetem.

-- Eső után köpönyeg -- mondta Jeanne gyengülő hangon.

-- Senki nincs, akire szívesebben bíznám a kézirataimat, mint rád.

-- De ha Jay Prince megadja, amit követelsz, ott maradsz nála, igaz?

-- Kénytelen leszek.

-- Nem hiszem, hogy Prince olyan bolond legyen, hogy kieresszen téged a markából.

-- Hát Kari hogy van? -- kérdezte Hawke némi csend után. -- Rég láttam.

-- Remekül. Teljesen megváltozott. A szívrohama után nagy válságon ment keresztül. Mindenesetre kilépett a kommunista pártból. Verseket ír, nagyszerűen megállja a helyét a kiadóban. Valóságos nagyvilági fickó lett belőle. Nappal sportos tweed meg tropikál öltönyökben jár, este meg sötét santungba öltözik.

-- Santungöltönyökbe? -- kérdezte Hawke.

-- Becsszóra. Rájött, hogy milyen mulatságos dolog randevúzni, virágot küldözgetni, a Chambordnál vacsorázni, és a többi. Nagyon élvezi a dolgot. Azt állítja, hogy a burzsoáziának nem is olyan rossz a gusztusa. Aztán úgyis ott vagyok neki kéznél.

-- Hát bizony, Jeanne, te igazi végzetes nő vagy.

-- Nagy pusztítást azért eddig még nem vittem véghez.

-- Csak az a baj, Jeanne, bár nincs sok közöm hozzá, hogy Kari majdnem húsz évvel idősebb nálad.

-- Ó, és azt hiszed, ez gátat vethet egy szerelmi történet kibontakozásának?

Hawke nagyot szippantott a szivarból, majd méltóságteljesen megjegyezte:

-- Egy komoly szerelmi regény kibontakozásának feltétlenül.

246

-- Ugyan, már százszor megmondtam neked, hogy Kari számomra csak afféle jó haver. Remek szövege van, különösen, ha nem jön szóba a kommunizmus, de még akkor is. Kiegyensúlyozott ember, a legkevésbé sem él vissza azzal, hogy a főnököm, és rendkívül figyelmes. Mind a ketten úgy cigarettázunk, mint a megszállottak, nagyobb füst már nem is lehetne. Hát mindenesetre jelentem Hodge-nak, hogy ha beszéltél Prince-szel, akkor majd hallunk rólad. Rendben?

-- Nagyjából.

-- Helyes. És most megyek, beszélgetek egy kicsit édesanyádékkal. Azt hiszem, azért kaptam a meghívást. -- Jeanne felállt, és ibolyacsokrát lóbálva elsétált. A hajó enyhe himbálása kihangsúlyozta csípőjének hullámzását, a szoknyája vadul lobogott a szélben, ahogy megkerülte a büfékabin sarkát.

Hawke ülve maradt, ahol volt, élvezte Manhattan váratlan látványát, északról. A partig leereszkedő zöld mezőket, a kőszirtek csipkéit, amelyek elrejtették a bérházakat. Mindez néhány pillanatra azt az illúziót keltette, mintha Manhattan megmaradt volna az egykori zöld szigetnek. Kezdett elgondolkozni azokon a lehetőségeken, amelyek a Hodge Hathaway-cégnél várhatnak rá. Ross Hodge-nak az volt a híre, hogy az egész szakmában ő fizeti a legmagasabb előlegeket. Elhatározta, hogy még kérdez egyet-mást Jeanne-től.

De Jeanne semmiképpen nem volt hajlandó megválni a másik két nőtől. Nem volt kedve körülsétálni a fedélzetet, azt mondta, a kilátás remek onnét, a padról is. így hát Hawke is kénytelen volt ott ülni, és hallgatni a fecsegést a New York-i áruházakról. Aztán legalább negyvenedszer végighallgatta anyja előadását a lexingtoni és kentuckyi üzletekről, márpedig az egyike volt Hawke-né leghosszabb monológjainak. Jeanne mindenesetre mosolyogva, nagy érdeklődéssel figyelt, de Hawke kisvártatva észrevette, hogy mosolya megmerevedik, a szeme üvegessé válik. A sörösüveg is majdnem kicsúszott bizonytalan kezéből, Hawke elvette tőle és bedobta a vízbe. Nancy sétálni vitte Hawke-nét, ami nem ment könnyen, mert a mama kijelentette, hogy nagyon szívesen beszélget egy kicsit Jeanne-nel, aki igazán olyan, mint egy feléjük valósi lány, ami igazán érdekes, tekintve, hogy Kalifornia olyan messze van Kentuckytól.

-- Rettenetes! Majdnem elaludtam -- mondta Jeanne hunyo-

247

rogva. -- A sör miatt van. A sör meg a hőség. Nagyon meleg van -- mondta álomittasan.

-- Jeanne Green, most ne aludj! Beszélni akarok veled . . . Jeanne biztonságosan a térde alá gyűrte a szoknyáját.

-- Jó, beszélgessünk -- mondta, de nyomban szája elé kapta a kezét és hatalmasat ásított. A fejét könnyedén Hawke vallanak támasztotta. -- Nem haragszol? Csak egy pillanatra.

Remélem, anyád ebből nem von le semmiféle következtetést. Végül is egy szép napon még a szerkesztőd lehetek. Nesze, itt a kalapom, tartsd. Nehogy elfújja a szél, most vásároltam. Valahányszor veszek egy hülye kalapot, az mindig azért van, mert veled találkozom. -- Ezzel odabújt Hawke-hoz, mintha ő volna a dívány sarka. -- Életemben soha nem voltam még ilyen álmos. A sör, meg a hajó ... -- mondta, és már aludt is. Hawke átkarolta, hogy megtámassza, mert a hajó ide-oda billegett. Kisvártatva visszaérkezett Nancy meg az anyja.

-- Nem mondom, Arthur -- mondta Hawke-né --, te piszokul untathattad ezt a lányt!

6.

Délután négy óra volt, amikor visszatértek a szállodához. Jeanne elbúcsúzott, miután határozottan elutasította a koktélmeghívást. Úgyis több sört ivott a kelleténél, mondta, és egyébként is Kari Fryjal vacsorázik.

Frieda most is telefonált, mint rendesen, amikor a Paramount torony órája öt óra hét percet mutatott. Soha nem telefonált öt előtt, akkor ment el a titkára az irodából. Ha fél hatig nem telefonált, az azt jelentette, hogy aznap nem ér rá. Az óramutatók által bezárt szög, ahogy a nagymutató kissé túlhaladt a tizenkettesen, a kismutató pedig az ötösre mutatott, a testi gyönyör ígéretének jelképévé vált Hawke számára. Ma azonban, a Jeanne-nel töltött üdítő nap után, azután, hogy az alvó lányt a karjában tartotta, elengedte volna Frieda látogatását. De amikor a kopogtatását meghallotta, rohant az ajtóhoz.

-- Milyen meleg van -- mondta Frieda --, szinte fullasztó. Azt hittem, ma nem találkozhatunk. Gondoltam, anyádék az egész napodat lefoglalják.

248

-- Hétig szabad vagyok Akkor vacsorázunk, és színházba megyünk.

-- Hétkor! -- mondta Frieda. -- Addig még sok időnk van. Átölelték egymást. Mozdulataik megszokottsága semmit sem

vont le az élmény izgalmából. Hawke az ágy felé húzta Friedát, de az a telefonért nyúlt.

-- Haza kell telefonálnom -- mondta. -- Várj egy kicsit. Muszáj. Kérd csak a számot. -- Odaadta a készüléket, és Hawke megadta a számot a szálloda telefonkezelőjének. Frieda közben levetette a blúzát. Ott állt vékony, fehér kombinéban, meztelen karja és válla rózsállott a délutáni napfényben.

-- Háromszor is próbáltam telefonálni az irodából, de mindig foglaltat jelzett. . . Köszönöm . . . Halló, Tina? Hogy érezte magát, amikor felkelt? -- Arckifejezése komollyá vált. Ült az ágyban, meztelen vállát előregörnyesztette, szemöldökét összeráncolta. -- Biztos benne? És miért nem szólt nekem? Kihívta Korvan doktort? -- Jól van. Mikor jön?

-- Paul? -- kérdezte Hawke. Frieda aggódva nézett rá, és bólintott.

-- Rendben van. Mindjárt otthon leszek. Rázza a hideg? Dörzsölje be alkohollal. Nem, már elég aszpirint kapott. Nyugtassa meg, és jól takarja be. -- Visszatette a kagylót. -- Több, mint negyven fokos láza van. Délben még normális volt a hőmérséklete. -- Kezével végigsimította a homlokát. -- Nem tudom, mi lehet az. Valami átkozott vírus. Ezek csak úgy jönnek és mennek. Pokoli dolog. Szerencsére a gyerekek könnyen megússzák. -- Felállt. -- Haza kell mennem, szívem.

-- Hát persze. Szegény Paul.

-- Nincs ok aggodalomra. -- Kezébe vette a blúzát, és a tükörhöz lépett. Arca kipirult, kócos volt. -- Szent ég, nézz csak rám? Miért kell mindig így szétdúlnod? -- Félredobta a blúzt, fésülködni kezdett, és a tükörből rámosolygott a férfira. Az fölkelt, és mögéje állt.

-- Sajnálom, Frieda.

-- Ugyan, nekem kellene bocsánatot kérnem -- mondta az asszony. -- Szörnyű dolog egy férfival ilyesmit csinálni. -- Megfordult, kezével megérintette Hawke vállát, és felnézett rá. -- Elhiszed, hogy sajnálom? Mikor jössz haza ma éjjel? Egykor? Lehet, hogy beugróm egy percre.

249

-- Bár sikerülne -- mondta Hawke, és otthagyta a kezét Frieda hűvös vállán.

-- Az orvos csak hatra jön. Paul teljesen rendben van.

-- Remélem.

-- Milyen kedves vagy, Arthur, szeretlek.

így aztán csak egy óra múlva ment el, olyan gyorsan felöltözött, megfésülködött, és kifestette magát, mint egy kóristalány, akinek két jelenet között kell átöltöznie, és vígan fecsegett, mint mindig effajta tevékenységek közben.

-- Azt hiszem, ma éjszaka inkább hagylak írni. Nem szabad akadályokat gördítenem az amerikai irodalom előrehaladása elé: -- Megfogta Hawke kezét, magához szorította, és megcsókolta a tenyerét. -- Élvezzétek a színházat. Ó, édesanyádékról még nem is beszéltem! Nagyon tetszenek nekem!

Hawke fáradtan és nyugtalanul vetette magát az összegyűrt ágyra. Valahogy attól félt, hogy isten a kisfián keresztül bünteti meg Friedát. Bármilyen képtelen volt is ez a gondolat, aggodalma csak nem akart szűnni. Erős vonzódást érzett a gyerek iránt, és elképesztette, hogy Frieda képes volt tovább szeretkezni, amikor tudta, hogy a gyereke beteg. Most, hogy az egészen túl voltak már, rátört a nemi élvezetet követő levertség, úgy érezte, mindketten undorítóan viselkedtek.

Ebben a pillanatban csírázott ki benne az elhatározás, hogy szakítania kell Frieda Winterrel, amilyen gyorsan csak lehet. Ami elég, az elég. Frieda utóvégre negyvenéves, és négy gyerek anyja. Képtelen helyzetbe került, ami még a legmerészebb szemszögből nézve sem tekinthető tisztességesnek. Soha nem tudfa majd elfelejteni ezeket a hónapokat, de ideje kikászálódni ebb'ől a dologból.

250

NYOLCADIK FEJEZET

A Jay Prince és Ferdie Lax közötti összecsapás előzetes megbeszélés szerint a következő hétfőn zajlott le, délelőtt tizenegy órakor, Prince nagy, kopár irodájában. Mindkét fél pompás formában volt, és a látvány, az üzletemberek viselkedésének élménye annyira lekötötte Hawke-ot, hogy néha teljesen megfeledkezett arról, hogy tulajdonképpen az ő boldogulása forog kockán. De hát ő regényíró volt, és a pénzkérdésnél jobban érdekelte az, hogyan viselkednek az emberek ilyen feszült helyzetekben. Egyébként természetesen azt kívánta, hogy Ferdie Lax maradjon fölül.

Lax tele volt harci kedvvel. Hol tréfálkoztak, hol haragra lobbantak, majd egy pillanat alatt ismét tréfára fordították a dolgot. A küzdőfelek álláspontja azonban a leplező manőverek, a cselezések és a színészi trükkök ellenére is hamarosan világossá vált. Lax azt akarta, hogy új megállapodást kössenek Hawke jövőbeni munkáira vonatkozólag, és hogy tekintsék semmisnek a fennálló szerződést; még jóízű nevetésre is fakasztotta Princeet azzal a kijelentésével, hogy tulajdonképpen vissza kellene adnia azt a pénzt is, amit filmjogrészesedés címén szedett ki Hawke-ből. Prince ezzel szemben azt állította, hogy a szerződés nagylelkű, hogy első regényre ilyen kedvező feltételeket a kiadó még soha nem szabott; hogy a Prince House hetente egy tucat kéziratot kap kezdő regényíróktól, akik mind kezet csókolnának egy ilyen szerződésért, sőt, örülnének, ha könyvüket a legrosszabb feltételek mellett is kiadnák.

-- Maga tehetségtelen jöttmentekről beszél -- mondta Lax -,

251

én viszont Youngblood Hawke-ről. Jay, maga megtévesztette Hawke-ot a szerződés jellegét illetően, és ezt nagyon jól tudja.

-- Várjon egy pillanatra! -- kiáltotta Prince, és az arca úgy kivörösödött, hogy Hawke azt hitte, ezúttal őszintén indulatba jött. -- Lehet, hogy Hollywoodban ilyen hang a divat, de ha mi itt rosszhiszeműséggel kezdjük vádolni egymást, akkor jobb ha most, rögtön befejezzük ezt a megbeszélést. Erre nincs szükségem. Nekem a kezemben van a szerződés, és én azt tekintem rosszhiszeműségnek, ha valaki ki akar bújni egy szerződés alól.

-- De, a fene egye meg -- dörrent rá Lax --, maga azt mondta ennek a fiúnak, hogy általános gyakorlat szerint fele-fele arányban szoktak részesedni a filmjogokból! És persze az isten háta mögötti hegyekből előkerült, tapasztalatlan író rögtön aláírta azt a kifejezetten ilyen alkalmakra készített szerződést, amit maga előhúzott az irattárából. Ez az igazság.

Prince megint szívélyes lett, arca visszanyerte természetes színét.

-- Ferdie, fiam, ötezer dollár előleget csak befutott, hivatásos írónak adunk, vagy valami hírességnek, aki könyvet írt, első regényért soha. Maga ezt jól tudja. A kivételes összeg, amit Youngblood Hawke úrnak fizettem, kivételes feltételeket is jelent.

Lax hasonló nyájassággal dorombolt vissza:

-- Jay, én azon leszek, hogy elvigyem Hawke-ot a Prince House-ból.

-- Csakhogy nincs hová mennie -- vágta rá Prince diadalmasan. -- New Yorkban működik egy kiadói tanács, itt nem úgy van, mint Hollywoodban, már megbocsásson, nálunk nem szokás átcsábítani a tehetségeket egyik kiadóból a másikba. Nincs olyan cég, amely befogadná, ha ad valamit a jó hírére.

Hawke előzőleg megemlítette Laxnak a Hodge Hathaway kiadótól kapott ajánlatot; kíváncsi volt rá, vajon felhasználja-e ezt a nagyágyút. Lax azonban más oldalról fogta meg a dolgot.

-- Meg kell mondanom magának, Jay -- szólt --, mint azt maga is jól tudja, ez az ember agyondolgozza magát. A szellemi kimerültség súlyos esete áll fenn. Két esztendő alatt körülbelül háromnegyed millió szót írt. Nem hiszem, hogy egy ideig képes lenne tovább dolgozni az új könyvén. Legalábbis addig nem, amíg ez az igazságtalan és nevetséges szerződés nyomasztja

252

Ilyen lelkiállapotban nem lesz képes folytatni írói tevékenységét.

Jay Prince bólintott, és szélesen elvigyorodott.

-- Ez teljesen érthető. Ebben az esetben persze a szerződés értelmében felfüggesztjük havi részletkifizetéseinket, amíg újra bele nem kezd az írásba.

Ez már sehogyan sem tetszett Hawke-nak. Amióta beköltözött a Park Towerbe, kiadásai majdnem tízszeresére emelkedtek. Közbeszólt:

-- Jay, te többször mondtad, hogy mihelyt megjelenik a könyv, beszélhetünk a szerződés módosításáról.

-- Hiszen azt tesszük -- felelte Prince nyájasan. -- Nálam jobban senki nem sajnálja, hogy a könyvednek nincs akkora sikere, ami indokolttá tehetné a szerződés módosítását.

Lax az órájára nézett.

-- Két óra múlva indul a repülőgépem. Ide hallgasson, Jay, ostobaság lenne ennyiben hagyni az ügyet. Hawke nem ír, maga nem fizet. . .

-- Ugyan már! Youngblood nem fogja abbahagyni az írást. Legalábbis nem hosszú időre.

-- Fenéket nem fogja, amíg egy ilyen szerződés köti. Nézze csak, Hawke első könyve nagy csalódást okozott magának. Aztán Hawke elmesélte a következő könyve tartalmát a maga szerkesztőjének, annak a Waldo Fippsnek, aki csak annyit mondott rá, hogy nem pont olyan, mint az a fércmű, amit éppen visszadobott. A Prince kiadóban már nem lelkesednek Hawke-ért, ez az igazság. Hát akkor miért nem mond le róla? Vagy legalább miért nem engedi, hogy megpróbáljam másra rásózni? Ha egy másik kiadó átvállalja a szerződést, maga visszatarthatja az egész előleget, sőt megtarthatja azt a filmdohányt is, amit már zsebre vágott.

Prince area mindeddig nyájas volt, vagy éppen dühös. Most első ízben látszott rajta komoly érdeklődós.

-- Van valami ajánlata? -- kérdezte.

-- Érdekelné?

Prince szünetet tartott, majd Hawke-ra nézett és nevetett:

-- Nem, egyáltalán nem.

Lax fölkelt és derűsen kijelentette:

-- Hát jó. Akkor ez a fiatalember nem dolgozik a könyvén

addig, amíg magával nem lehet okosan beszélni. Azt hiszem, ennyiben kell hagynunk a dolgot.

Prince kihúzta hosszú lábait az üvegasztal alól, és felállt. Kezét nyújtotta az ügynöknek, akinél körülbelül másfél fejjel magasabb volt; -- Kitűnő. Igazán szüksége van a pihenésre. Szólok a pénztárosnak, hogy egyelőre szüntesse be a kifizetéseket. Illetve -- tette hozzá Hawke felé fordulva -- csak akkor szólok neki, ha Ferdie tényleg fel van hatalmazva arra, hogy a te nevedben beszéljen.

-- Fel van rá hatalmazva -- mondta Hawke.

Prince a legjobb hangulatban búcsúzott el tőlük. Amikor lementek a liften, Lax azt mondta:

-- Remélem, nem sajnálja ezt a havi ötszázat? Mi az ahhoz a nagy pénzhez képest, amiről itt szó lehet?

-- Azt hiszem, megleszek valahogy. Lax papagájarca ráncokba húzódott:

-- Csak egy a bökkenő. Odaát, Hollywoodban is mindig így van. Jay elveszítette a bizalmát magában, ez nyilvánvaló. De abban a pillanatban, amikor felfedjük előtte, hogy Hodge érdeklődik maga iránt, csapdát sejt, gyanakodni kezd, hogy Ross Hodge-nak jó oka lehet arra, hogy át akarja venni magát, és egyre inkább ragaszkodni kezd a nyavalyás szerződéséhez. Kemény dió lesz ez!

A légkondicionált épületből kiléptek a fülledt napsütésbe. Lax kinyújtotta kövér, puha kezét:

-- No, legalább belevágtunk. Néhány nap múlva felhívom Hollywoodból. Gondolja, hogy helyesen cselekedtünk?

-- Hát, mindenesetre érdekes volt, hogy úgy alkusznak az emberre, mint egy lóra. De azért az írást nem hagyom abba.

-- Persze, hogy nem. De ne mutasson meg a Prince kiadónak egyetlen sort sem, és ne szóljon nekik Hodge-ékról sem. -- Lax intett egy arra haladó taxinak, miközben még mindig barátságosan hunyorgott Hawke-ra. -- Jay Prince szemében maga csakugyan olyan, mint egy ló, ezzel tisztában kell lennie. Méghozzá olyan ló, amelyik nem futott be. Ezért gondolom, hogy előbb vagy utóbb megjátszhatjuk ezt a lapot. Akkor maga elnyargal a nyereménnyel, Prince meg úgy érezheti magát, mint aki rossz tippet kapott. Viszlát. Én nagyon elégedett vagyok a tárgyalásunkkal.

254

2.

Hawke aznap délután visszatért a lakosztályába, és nagyban dolgozott A parancs béklyóin, amikor csengettek az ajtón. Azt hitte, hogy anyja az, vagy Nancy, és ment, hogy ajtót nyisson. Egy kis pocakos, feketeruhás ember állt a folyosón, rózsás, mosolygó arccal. Fölemelt kezében, az álla alatt, a földdel pontosan párhuzamosan egy sárga ceruzát tartott. Rendületlenül mosolygott, miközben így szólt:

-- Sajnálom, hogy zavarnom kell önt, Hawke úr. George Macy vagyok, az igazgatóhelyettes.

-- Jöjjön be.

A férfi belépett, maga előtt tartva a ceruzáját. A szoba közepén megfordult:

-- Remélem, nem zavarom túlságosan. Thompson úr, az igazgatónk megbízott azzal, hogy a nevében is fejezzem ki sajnálkozásomat a zavarásért. Úgy hallom, éppen most jelent meg egy regénye.

-- Igen.

-- Remélem, jól fogy.

-- Elég jól -- mondta Hawke, növekvő meglepetéssel.

-- Hawke úr, egy százdolláros csekkjét, amellyel tegnap fizetett, visszaküldték a szállodának azzal a megjegyzéssel, hogy fedezetlen. Thompson úr persze jól tudja, hogy csakis tévedés lehet -- mondta, sebesen pörgetve a ceruzáját --, és mi a legkevésbé sem aggódunk.

Hawke egészen elszédült.

-- Nyújtsák csak be újból, ki fogják fizetni -- mondta. Fogalma sem volt róla, hogy ennyire kifogyott a pénzből.

-- Bátorkodtam felhívni a bankot -- mondta erre a kis ember --, és megkérdeztem, nincs-e valami tévedés. Azt válaszolták, hogy a folyószámláját már ezen kívül is túllépte. Gondolom, az átutalás még a postán van. -- Megvonta a vállát, kuncogott, és újra megpörgette a ceruzáját. -- Óhajtja, hogy néhány napig visszatartsuk a csekkjét? Boldogan megtesszük ezt a szívességet.

-- Erre nem lesz szükség -- mondta Hawke olyan hangon, mint aki véget akar vetni a beszélgetésnek.

Macy azonban mosolyogva helyet foglalt, a ceruzát még min-

dig vízszintesen tartotta az álla alatt, és figyelmesen Hawke-ra nézett.

-- Hawke úr, ön nem töltötte ki a szokásos hitel-blankettát, amit állandó vendégeink meg szoktak tenni. Megtenné, hogy lefárad a pénztároshoz, és pótolja ezt? Mindössze a forma kedvéért.

-- Nagyon szívesen.

-- Azon kívül, Hawke úr, ugyebár ön Feydal úr lakosztályát az ő távollétében mint vendég használja. Egyedül használja ezt a lakosztályt?

-- Természetesen.

Az emberke egész arcát elárasztotta a derű, szemöldökét felhúzta, szeme kidülledt, és tele szájjal vigyorgott:

-- Igazán?

Hawke-nak eszébe jutottak Frieda szerteheverő holmijai, amelyeket a szobalányok naponta láthattak.

-- Ide hallgasson -- mondta barátságtalanul. -- Sajnálom, hogy ez a csekk visszajött. Nem fog még egyszer megtörténni. Egyébként nem vagyok itt vendég, albérletbe vettem ki ezt a lakást. És amennyiben egyébre nem kíváncsi, szeretném folytatni a munkámat.

A ceruzás ember jókedvűen kuncogott:

-- Hawke úr, bocsánatot kérek, tudom, hogy ezek az apró-cseprő részletkérdések nagyon bosszantóak, különösen egy művész számára. De amennyiben ez albérlet, akkor önnek be kell mutatnia a megállapodást Thompson úr irodájában, és közölnie kell vele néhány szokásos adatot. Ez egyrészt az ön érdeke, másrészt a szállodáé. Mondjuk, holnap délelőtt tízkor?

-- Helyes.

-- Kitűnő. Thompson úr holnap reggel tízkor várni fogja önt.

-- Fölkelt, a ceruzát még mindig tartotta, és az ajtó felé indult.

-- Sajnos, nem olvasok annyit, amennyit illene, különben olvastam volna az ön regényét is. De elolvastam azt az új háborús könyvet, amelyről annyit beszélnek. Nem gondolja, hogy szükségtelen benne az a rengeteg erotikus részlet?

-- A legkevésbé sem. A művésznek mindenről jogában áll írni, feltéve, ha az anyagot művészi módon tudja kezelni.

-- Hogyne, hogyne, no meg aztán ez több pénzt is hoz a kony-

256

hára, igaz, Hawke úr? -- mondta sokat sejtető szemhunyorítással, és tánclépésben kihátrált az ajtón.

Alaposan benne van a pácban, gondolta magában Hawke. Hogy is tudott ilyen hamar kifogyni a pénzből? Eladta az összes áruhatáridő-kötvényét, több mint háromezer dollárt befizetett a bankszámlájára, és az egész elúszott! Nem maradt csak egy pár részvénye meg értékpapírja, és az a tizenegyezer dollár, amíg Scott Hoag vállalkozásaiba fektetett. Scott ugyan folyton biztosította, hogy csak szólnia kell, ha ki akarja venni a pénzét. Itt volna hát a jó alkalom, hogy próbára tegye Scott szavahihetőségét. Rengeteg pénz kell ahhoz, hogy az előtte álló néhány hónapot átvészelje, még akkor is, ha kihurcolkodik a Park Towerből. Csak abban bízott, hogy Ferdie Lax tudja, mit csinál. Ügy érezte, több oka is van arra, hogy kiköltözzék a Park Towerből. Esze ágában sincs felkeresni az igazgatót, hogy az orrára kösse ezt meg azt, és hogy kikérdezhessék, különösen, mivel a ceruzás ember eléggé világosan értésére adta, hogy tudják, a szobát más is használja. Albérleti szerződése egyébként sincsen. Friedáét pedig nem mutathatja meg! Friedát mindenki ismeri. Beláthatatlan következményei lehetnének annak, ha beszél az igazgatóval.

Felvette a telefonkagylót, és elő jegyeztetett egy távolsági beszélgetést Lexingtonnal. Scotty Hoag jókedvűen harsogott a telefonba :

-- Hé, Arthur! Itt süllyedjek el, ha nem tíz perce, hogy emlegettünk Ellie-vel. Üldögéltünk, és megittunk egy puncsot vacsora előtt. Még tíz perce sincs, hogy azt mondtam Ellie-nek, fel kéne hívnunk a jó öreg Arthurt New Yorkban, megmondani neki, mennyire élveztük a könyvét. El sem mondhatom, milyen büszkék vagyunk a dedikált példányunkra. Hát, hogy vagy öregfiú?

-- Remekül. Éppen itt van nálam anyám meg Nancy.

-- Ha tudnád, mennyit beszélnek rólad idelent. Remek a könyved! Már majdnem a házaséletem békéjét tettem vele kockára: három éjszaka azt olvastam. Most pedig Ellie bolondult bele. Komolyan mondom. Hanem a Clinton Read-féle vállalkozás nagyon sokat ígér, Arthur. Az alapozások már készen vannak, és nem léptük túl a költségvetést. A házak negyven százalékát eladtuk már a puszta tervrajz alapján, már folyik is be értük

257

a pénz. Mostantól kezdve egyszerű a dolog. Felhúzzuk a falakat, rá a tetőt, és kész. Még öt hónap, és igen jó híreket hallasz.

Hawke elhatározása kezdett meginogni. De kényszerhelyzetben volt.

-- Azért hívtalak fel, hogy erről beszéljünk, Scott. Sajnálom, de ki kell vennem a pénzem ebből a Clinton Road dologból, még pedig azonnal, ha lehetséges. Szükségem van a pénzre.

Kis szünet következett, aztán Hoag azt mondta:

-- Hát persze, persze, Arthur. Nagy kár, mert pillanatnyilag igen sokat ígér ez az ügy, könnyen lehet, hogy százszázalékos hasznot is hozhat. Mondd, ha néhány hónapra kölcsönöznék egypár ezrest, az kisegítene?

Hawke-ot csábította a gondolat, de, mint minden hoveyi, irtózott az adósságtól.

-- Nagyon kedves vagy, Scott. De ha neked mindegy, inkább a pénzemet szeretném megkapni. Tudom, hogy kínos, ha így félúton veszi ki az ember.

-- Mi sem egyszerűbb, Arthur. Majd én megvásárolom a részesedésedet, a legnagyobb örömmel. Holnap postára adom a csekket és a megállapodást.

-- Valószínűleg nagyon megbánom majd -- mondta Hawke.

-- Arthur, én mindig azt mondtam neked, hogy a készpénz éri a legtöbbet. Vissza akarod kapni, hát visszakapod, így állapodtunk meg. Csak aztán ne költsd a New York-i lányokra, te vén pernahajder. Nos? Biztosan van vagy egy tucat fotómodell, akikkel elszórakozol! Nézd csak, hogy nevet Ellie, pedig én komolyan gondolom.

-- Még valamit akarok mondani -- szólt Hawke --, ha van még egy perced. -- Hoag fogadkozott, hogy annyi ideje van, amennyi csak kell. Hawke beszámolt a könyvvizsgálat eredményéről, és arról, hogy anyja úgy döntött, elfogadja az ezer dollárt.

Scott hangja ezúttal jóval hivatalosabban csengett.

-- Arthur, tudod, nagyon összerúgtam a port a családdal, mert megengedtem, hogy anyád kotorásszon azokban a könyvekben. Kiváltképp, hogy egy lexingtoni könyvvizsgálóval nézette meg őket. Ezt azért soha nem tételeztem volna fel róla.

-- Mama konok asszony -- mondta Hawke.

-- De még mennyire! Glenn egészen megvadult, tombolt, és azt mondta, hogy ez nyílt vád, hogy mindannyiunkat csirkefo-

258

gónak néztek, a nők meg még jobban nekidühödtek. Azt mondják, most már igazán elegük van anyádból.

-- Meg tudom érteni, Scott. De jobb lenne, ha kifizetnétek az ezer dollárt, és annyiban hagynátok a dolgot, amíg anyám abban a hangulatban van, hogy elfogadja.

-- Nézd, Arthur, én ezt az ezer dollárt már nem tudom kihúzni a Hawke Testvérekből. Ez szóba sem jöhet. Esküszöm, akár a saját zsebemből is kifizetném, mert mi az nekem, de ...

-- Ugyan már, ne nevettesd ki magad, Scott, hiszen ezt nem kéri tőled senki.

-- De a helyzet az -- folytatta Scott --, hogy már én is kezdem elfogadni Glenn álláspontját. Ha újból felajánljuk anyádnak az ezrest, akkor megint gyanakodni fog, hogy nem ezerrel, de ötvenezerrel tartozunk neki, és kezdődik elölről az egész.

-- Scotty, ha nem fizettek, mama egészen biztosan beperel benneteket.

-- Hát semennyit sem hallgat rád?

-- Soha életében nem hallgatott senkire, ha egyszer a fejébe vett valamit.

-- Én jóhiszeműen tettem ajánlatot -- mondta Scott --, de azt hiszem, baklövés volt. Csak lovat adtam anyád alá. Azzal az ezressel talán ki lenne elégítve? Hidd el, igazán mindent megtennék, hogy ettől a gondtól megszabadítsalak, Arthur:

-- Hát próbáld meg -- mondta Hawke.

Ujabb szünet következett. Scott kedélyességének ezúttal nyoma sem volt:

-- Meg kell mondanom neked, Arthur, ha az anyád be akar perelni bennünket egy lezárt bányaműveletért, amelynek eredménye mindössze egy hasznavehetetlen lyuk a földben, veszteség meg több, mint negyedmillió dollár, akkor azt hiszem, leghelyesebb, ha hagyjuk, csináljon, amit akar.

-- Tehát nem kapja meg azt az ezrest?

-- Nem. Nagy meggondolatlanság lenne felajánlani neki. Kezdetben is az volt. Sajnálom.

-- Helyes, Scott.

-- Ne csinálj ebből gondot magadnak, fiú. Te csak írd tovább a könyveidet. Ha az anyád ügyvédesdit akar játszani, drága mulatság, de hát legyen meg a kedve. Te ne keveredj bele ebbe a dologba. Egyébként nagyon örülök, hogy beszélhetek ve-

259

led, vén lókötő. Mi lenne, ha feljönnék New Yorkba, és átpasszolnál nekem egy-két fotómodellt? He? Holnap feladom a csekket. Aztán majd legközelebb újra belekezdünk valamibe, jó? Itt, Lexingtonban nagyon nekilendült a konjunktúra. Viszlát, fiú.

Hawke-né és Nancy másnap reggel utaztak vissza Hoveyba.

A taxiban, a New York-i repülőtér felé menet Hawke elmondta anyjának Hoag válaszát. Hawke-nét se meg nem lepte, se le nem sújtotta a hír. Mindössze egy nagyot fújt, és megkérdezte:

-- Igazán azt mondta, hogy nem fizet?

-- Kár vitatkozni, mama, hidd el, ez a végleges válasz. Betekintettél a könyvekbe, ezzel kimerítetted náluk az egész hiteledet. Nem adnak egy fillért sem.

-- Rendben van -- mondta Hawke-né zavartalan jókedvvel. -- Akkor bepereljük őket.

-- Te beperelheted. Én kifizettem a könyvvizsgálót, meg vagyok elégedve a jelentésével. Ügyvédre nem adok egy vasat sem.

-- Majd én fizetem az ügyvédet -- mondta Hawke-né. -- Csak találnék egy belevalót.

-- Beszéljük meg ezt először Johnnal -- mondta Nancy. -- ö nagyon ért az ilyesmihez. Mindenhez ért.

Hawke és az anyja erre összenéztek, és több szót nem is ejtettek a dologról.

Amikor anyja meg a nővére elbúcsúztak tőle a kijáratnál, hogy megtegyék azt a néhány lépést a gép hágcsójáig, Hawke kezdte magát egyedül érezni. Nehéz szívvel tért vissza a manhattani felhőkarcolók közé.

3.

A rákövetkező néhány nap folyamán a Park Tower minden folyosóján és mindegyik zugában szembejött vele a sárgaceruzás ember, ceruzáját vízszintesen a tokája alatt tartotta, és mereven mosolygott:

-- Thompson úr reméli, hogy ma fel tudja őt keresni. . . Ma délután Thompson úr számít önre . . . Thompson úr egész ebédidő alatt várta önt.. .

260

Hawke képtelenségnek tartotta, hogy közölje Thompson úrral, ezzel a láthatatlan mumussal albérletének körülményeit, így hát nem volt más választása, mint hogy kiböjtölje ezt a kellemetlenséget. Közben megérkezett Scotty csekkje. Ellentétben eddigi pénzügyi helyzetével, most tizenegyezer-négyszáz dollárja volt, és nem kellett attól tartania, hogy túllépi a számláját. Tetszett neki, hogy Scotty azonnal visszaadta a pénzét, habár sajnálta, hogy ki kellett szállnia a spekulációból.

Ferdie Lax szavához híven felhívta, három nappal a Princeszel folytatott beszélgetés után.

-- Kapcsolom Hollywoodot -- mondta a távolsági központ kezelője. -- Ott van Lax úr? Itt Hawke úr.

Lax hangja tisztán és vidáman hangzott háromezer mérföld távolságról:

-- Halló, Hawke? Mikor tudna ideutazni?

-- Miért?

-- Hogy megírja a Kegyelemkenyéren forgatókönyvét. Mindent előkészítettem.

Hawke izgalma lelohadt.

-- Ferdie, erre már hat hónappal ezelőtt nemet mondtam. Elegem van abból a könyvből. Ha arra gondolok, hogy újra hozzá kell nyúlnom, kiráz a hideg.

-- Nincs más lehetőség, Hawke. Hihetetlen leépítés folyik itt. Időnként kitör a pánik, de ez most olyan, mint a francia forradalom, csak úgy gurulnak a fejek. Persze később majd mindenki kap megint munkát, de hát ez már nem megy másképpen. Beszéltem Hodge-dzsal és Jay Prince-szel is. Magának ott volna a helye a Hodge Hathaway-nél. Hodge' komoly üzletember. De Jay mindaddig hajthatatlan, amíg maga ott kotlik abban a Central Park-i elegáns lakosztályban. Prince nagyon jól tudja, hogy maga dolgozik, mi a fenét csinálhatna egyebet? Jöjjön el Hollywoodba. Akkor Prince majd elhiszi, hogy az új könyvből tényleg nem lesz semmi, és hogy ítéletnapjáig nem lát semmiféle kéziratot.

-- Mit fizetnének azért a forgatókönyvért?

-- Sikerült kicsikarnom Luzzattóból heti nyolcszázat. Az igazat megvallva ezt nem a maga szép szeméért fizetnék, itt azt tartják, hogy a könyve lepra, tehát maga is egy lepra alak. Ezek az analfabéták itt nem olvasnak, csak a bestseller-listát figye-

261

lik. Szerencsére Anne Karen a fejébe vette, hogy csakis maga írhatja meg a forgatókönyveit. Ügy látszik, bevágódott nála. Mindig azt mondogatja: „Pontosan úgy képzelem el a filmet, ahogy az a fiatalember elmesélte a Waldorfban, a hóvihar alatt". Hawke arra gondolt, hogy a kontinens keresztülrepülése a legtökéletesebb módja annak, hogy csöndben szakítson Friedával.

-- Ferdie, maga ajánlja nekem, hogy odamenjek?

-- Persze. Bár semmi közöm hozzá, de megmondhatom. Nem használ magának, hogy ott van abban a flancos Park Towerban. Maga fiatal, magából még jelentős író lehet, sokat kell írnia. Tudom, hogy a szóban forgó hölgy elbűvölő teremtés, de hát a2 emberiség fele nőnemű. Annyi nő van a világon, hogy még rágondolni is rémes. Jöjjön csak ide.

-- Mi van ma? Csütörtök? -- kérdezte Hawke. -- Jó lesz, ha hétfőn érkezem?

-- De még mennyire. Táviratozzon, melyik géppel jön. Kimegyek maga elé. Majd elhelyezzük a Beverly Hills szállóban, amíg kialakul valami. Hogy van az édesanyja meg a nővére? Élvezik New Yorkot?

-- Már elutaztak.

-- Remek teremtések. New York ideális hely a pszichoanalitikusok és főpincérek számára. A többieknek nem. Jöjjön csak ide!

4.

Frieda meglepően derűsen fogadta a hírt, abba sem hagyta a fésülködést. Félig felöltözve állt a tükrösszekrény előtt.

-- Te csirkefogó! Addig hallgattál, amíg megkaptad, amit akartál, s csak azután beszélsz. Ahelyett, hogy úriemberhez méltó módon nyomban elmondtad volna, amikor ideérek, hogy legalább illendően elbúcsúzhassunk egymástól. Előbb kifacsarod az embert, mint a citromot, aztán eldobod? Igen férfias eljárás!

-- Csak néhány hónapról van szó, Frieda. Aztán visszajövök.

-- Képzelem! De csakugyan ez az egyetlen értelmes dolog mindkettőnk számára, mielőtt még késő lenne. Legjobb akkor elválni, amikor még minden csodálatos. Az én számomra leg-

262

alábbis az. Hogy a te fejedben mi megy végbe, azt soha nem sikerült kitalálnom.

Hawke dadogott néhány esetlen, érzelmes közhelyet arról, hogy mennyire imádja, és hogy esze ágában sincs lemondani róla. Frieda szeretettel nézett rá, és egyre jobban mulatott rajta, aztán odament hozzá.

-- Egyszóval: megkönnyebbültél. Micsoda fejed van! -- A keze közé fogta Hawke arcát, magához húzta, és hűvösen megcsókolta. -- Azt hiszem, a legjobbkor mégy el. Lehet, hogy túlságosan belédszerettem volna, és ez igencsak összekuszálná a helyzetet. Hanem egy szívességet még ítégy meg nekem, s akkor úgy válunk el, mint a legjobb barátok.

-- Mi legyen az, Frieda?

-- Paul folyton kérdezősködik rólad. Egész nap ágyban van, mindenkit megbolondít -- a gyerekek akkor vannak a legrosszabb formában, amikor lábadoznak --, azt akarja, hogy mondd el neki a bohócról szóló mese végét. Gyere el.

-- Feltétlenül eljövök. Nagyon szeretem azt a gyereket.

-- Holnap délelőtt tizenegy körül, helyes? Aztán megebédelünk, iszunk egyet a szép emlékeinkre, és már mehetsz is nagyszerű új feladataid felé.

A kisfiú mosolygott, és kitárta a karját Hawke felé. Már sokkal jobb színben volt. Pajkosán mosolygott, nem olyan fájdalmasan mint a múltkor, és a szeme ragyogott.

-- Hello! Mi lett a bohóccal?

Frieda magukra hagyta őket. Hawke vagy fél órán keresztül mesék. Paul kényelmesen hátradőlt az óriási párnán, és le nem vette a szemét Hawke-ról, úgy figyelt.

-- Most mesélj még valamit -- mondta, amint véget ért a rögtönzött történet, amely a bohócot mindörökre a falra kárhoztatta.

-- Miről? -- kérdezte Hawke. -- Jancsiról és Juliskáról? Vagy Jackről, aki legyőzte az óriást?

-- Nem, ezeket ismerem. Anya azt mondja, hogy te magad találod ki a meséket. Találj ki egy újat.

-- Csakhogy nekem fizetnek azért, hogy meséket írok. Te mit fizetsz?

263

-- Mit fizessek?

-- Mit szólnál egy csókhoz? Paul zavarba jött.

-- Azzal nem szoktak fizetni. De kaptam egy dollárt, hogy bevegyem azt a sárga orvosságot. Szörnyű pocsék. Neked adom a dollárt.

-- Rendben van -- mondta Haw'ke nevetve. Egy kiscicáról kezdett mesélni, amelyik láthatatlan volt, amikor megszületett, és mindenáron igyekezett hús-vér alakot ölteni, hogy felhívja magára anyja figyelmét. Paul mindenáron meg akarta tudni, hogy hívták a kiscicát.

-- Hát nem érted, hogy nincs neve? -- kérdezte Hawke. -- Az anyja nem látta, hát nem adhatott neki nevet sem. Nincs neve, ezért ő a Nincsica.

-- Nincsica -- ujjongott Paul. A kiscica tehát Nincsica. Akkor ez a mese címe: A Nincsica.

Az ajtóban megjelenít a kövér néger lány:

-- Winterné asszony üzeni, hogy tessék lemenni ebédelni, uram.

-- Ez nem igazság -- mondta Paul. -- Éppen a mese közepénél tartunk.

-- Majd később befejezem, Paul.

-- Úgysem fejezed be. Soha nem fogom megtudni, mi történt a Nincsicával. Soha. Mondd meg, sikerült neki láthatóvá válnia? Meglátta őt végül is az anyja? Csak ezt mondd meg!

-- Akkor nem lesz érdekes a mese. Nem árulom el előre. Majd visszajövök, Paul.

Ahogy ment lefelé a lépcsőn, hallotta, hogy a kisfiú izgatottan meséli a lánynak a Nincsica történetének az elejét. Hawkenak egyébként fogalma sem volt róla, hogyan fejezze be.

Frieda dudorászott a kis tálalóban, bundáskukoricát és kolbászt forgatott a sistergő zsírban.

-- Nézd csak -- mondta, és egy villával a serpenyőkre mutatott --, így kezdődött az egész. Nagyon érzelmes kislány vagyok ám, ha nem tudnád! De azt is megmondhatom, hogy bőgőmasina viszont nem vagyok, úgy hogy azért nem kell kétségbeesned.

-- Csodálatos szaga van! Ide vele, de gyorsan!

•64

-- Igenis, uram és parancsolom. Mit gondolsz, illik a bundáskukoricához a pezsgő? Nem tesz semmit, van egy üveggel a hűtőszekrényben, azt mindenesetre megisszuk. Vedd csak ki hamar!

Később aztán átmentek a nappaliba, és azon a híres díványon kiitták a pezsgő maradékát. Egészen más volt most, mint karácsony napján. Tárva-nyitva álltak az ablakok, a száraz gőzfűtés helyett a friss, meleg levegő áradt be, amelyet áthatott a lombok illata, és a park most nem szürkén kopárlott, hanem zöld volt meg sárga.

-- Ó -- mondta Frieda drámai suttogással, miközben szeme csúfondárosan csillogott a pohara fölött --, mivel tudnám még szórakoztatni?

-- Ügy látszik, valami kimaradt a programból -- mondta Hawke.

-- Ki bizony, és ez így van jól... Ó, ezek az emlékek . . . Hawke meg akarta tartani az ígéretét, de amikor Friedával

fölmentek a gyerekszobába, Paul mélyen aludt, a homloka tele volt izzadságcseppekkol. Frieda gyöngéden letörölte.

-- Ez jót tesz -- mondta. -- Legalább kiizzadja azokat a nyavalyás vírusokat, bármifélék legyenek is.

Az asszony elszánt jókedve csak az utolsó pillanatban hagyott alább, amikor a vörös márványlépcsőkön leértek az előcsarnokba. A lépcső aljában megfordult, és különös, kígyózó mozdulatával belekapaszkodott a férfiba.

-- Csak nyolc hétig tartott az egész, tudod? Istenem . . . Hozzásimult Hawke-hoz. -- Arthur, ugye még látjuk egymást? Nincs értelme, hogy érzelgősek legyünk, de szeretlek. -- Frieda hátrahajtotta a fejét, és Hawke csak most vette észre, hogy könnyes a szeme. -- Ugye nem ábrándultál ki belőlem? Nem lett volna rá semmi okod. Én nem bántottalak. Megpróbáltam kedves lenni húzzad. Nem esett nehezemre.

A férfi szorosan magához ölelte és megcsókolta.

-- Ez a ház tele van alkalmazottakkal -- mondta az asszony, és elhúzódott. -- Elvigyelek valahová? Itt a kocsim.

-- Átsétálok a parkon a szállodáig. Aztán csomagolnom kell.

-- És szívesebben sétálsz egyedül.

-- Dehogy, kísérj csak el.

Frieda habozott egy kicsit, aztán megrázta a fejét.

265

-- Nem megyek, egye meg a fene. -- Kezet nyújtott. -- A viszontlátásra, Arthur.

-- A viszontlátásra, Frieda.

A kapuban fogtak kezet egymással, ugyanúgy, mint karácsony napján.

-- Aztán nehogy írjál! -- mondta Frieda. -- A legutóbbi leveled is mekkora bonyodalmakat okozott, most, hogy visszagondolok rá! Na, de most már igazán menj! -- A kapu becsukódott, és Hawke hallotta, amint Frieda cipősarkai végigkopognak a márványpadlón.

Remek hangulatban sétált keresztül a parkon. Nemcsak, hogy jóllakott étellel, itallal, de úgy érezte, hogy mesteri módon oldotta meg a szakítást is. Winterné tanulságos és merész kalandban részesítette. És most ezen is túl van, mehet tovább a maga útján.

5.

Ross Hodge másnap reggel, miközben hátradőlt a forgószékben, és rágcsálni kezdte a szemüvege egyik szárát, megszólalt:

-- Jeanie, nagy újságot hallottam a barátjáról, Hawke-ról. Hollywoodba megy. Hétfőn indul.

-- Csak nem? Milyen jó neki -- mondta Jeanne a legnagyobb nemtörődömséggel.

-- Beszélt vele a sétahajózás óta?

-- Nem. De azt hiszem, megsértettem őt. Elaludtam.

-- Ellenkezőleg. Azt hiszem, nagyon is jól végezte a dolgát. Legalábbis úgy hallottam az ügynökétől, egy Lax nevű hollywoodi pasastól.

-- Aha. Az az álmos papagáj, röntgenszemekkel.

-- Úgy van. Nomármost, ennek a Laxnek a feje tele van olyan csillagászati összegekkel, amilyeneket a filmnél fizetnek. Én meg akarom szerezni Youngblood Hawke-ot, és nagy összeget vagyok hajlandó fizetni, de hozzá kell tennem, hogy a szakmában jelenleg senki nem adna pénzt érte. A Publisher's Weekly például éppen az év nagy csalódásának nevezte a Kegyelemkenyérent.

- Olvastam. Hülyék.

266

-- Hát annyi biztos, hogy nagy halom eladatlan könyv elveszi az ember kedvét, Jeanne. Nekem viszont mindig akkor volt szerencsém, amikor kizárólag a saját ízlésemre hallgattam, nem érdekelt a fogyás, nem érdekeltek a kritikusok sem. Hawke nagyon megtetszett nekem már az első alkalommal, amikor találkoztunk. A regénye csak igazolta a véleményemet. Maga pedig azt állítja, hogy a tengerészregény még annál is jobb.

-- Össze sem lehet hasonlítani a kettőt. Ha annak a könyvnek nem lesz kirobbanó sikere, akkor pályát változtatok, és Hawke is nyugodtan elmehet utcaseprőnek.

Hodge előrehajolt.

-- Puhatolóztam Jay-nél a Ritzben. Éppen csak néhány szót váltottunk, amint elmentem az asztala mellett. Lax nem szólt neki, hogy mi vagyunk azok, akik érdeklődnek Hawke iránt. De Jay nem hülye. Az a véleménye, hogy megbolondultam, de mindenesetre tekintélyes összeget akar majd kicsikarni belőlem, ha átpasszolja Hawke-ot. Ha ehhez még hozzávesszük azt az összeget, amit Lax kér előlegnek, akkor olyan sok pénzbe fog kerülni az egész, hogy aligha tudjuk nyélbe ütni a dolgot. Nem tudná rávenni Hawke-ot, hogy papagáj barátja szálljon le a földre?

Megszólalt a telefon.

-- Igen, Ruth -- mondta Hodge. -- Itt van az irodámban. Ki akar vele beszélni? Igen? Tartsa a vonalat. -- Jeanne-hoz fordult, és feléje nyújtotta a kagylót. -- Magát keresik.

A túlságosan is nemtörődöm gesztus nem kerülte el Jeanne figyelmét.

-- Igen? Kicsoda?

-- Azt hiszem, Youngblood Hawke.

-- Nem tudok most beszélni vele. Majd visszahívom.

Hodge vigyorgott, és csöndben letette a kagylót az asztalra.

-- Én kimegyek.

-- Legyen észnél -- mondta élesen a lány. Cigarettát kapott a szájába, Hodge odatartotta a lángoló öngyújtóját. Jeanne felvette a telefonkagylót.

Hawke elmondta neki, milyen állást kapott Hollywoodban. Jeanne lelkesen gratulált hozzá. A férfi vele akart vacsorázni. Nem, sajnos ez lehetetlen, mivel már elígérkezett vacsorára Karinak. Hát vacsora után nem találkozhatnának-e? Sajnálja, de egy Long Island-i vendéglőbe mennek, és onnan csak nagyon későn

267

érnek vissza. Hawke makacskodott, hogy valami nagyon fontos mondanivalója van. Jeanne csak ült, nyakig vörösen, fülére szorította a hallgatót. Hodge kibámult a Chrysler székházra, és füstkarikákat eregetett.

-- Nézd, holtfáradt leszek, mire hazaérünk -- mondta Jeanne. -- Már öreg vagyok ahhoz, hogy ilyen késői randevúkat beszéljek meg. Nem halaszthatnánk ezt akkorra, amikor visszajössz Kaliforniából? Nem írhatnád meg levélben?

-- Egészen egyszerű a dolog -- mondta Hawke. -- Összegyűlt körülbelül kétszáz oldalnyi kéziratom. Szeretném, ha újból dolgozni kezdenél rajtuk. Ezt meg kell tenned, hagyjuk most az ostobaságokat. Nem akarlak megsérteni azzal, hogy pénzről beszélek. Majd te megszabod a feltételeket, én előre elfogadom. De vannak a kéziratban dolgok, amelyeket meg kell beszélnem veled, mielőtt elutazom.

-- Arthur, én azt hittem, hogy ezt már régen letárgyaltuk. Én erre nem vagyok képes. -- Ránézett Ross Hodge-ra.

-- Azt mondtad, akkor jelentkezzem újra, amikor kiköltöztem a Park Towerból. Hát most éppen költözöm kifelé.

-- Igen? És ki megy veled Hollywoodba?

-- Senki. Mindent és mindenkit itt hagyok. És ha visszajövök, olyan lesz, mintha először érkeznék New Yorkba.

-- Várj egy percig. -- Kezével elfedte a hallgatót. -- Azt akarja, hogy nézzem át a kéziratát.

-- Hát csinálja -- mondta Hodge, hirtelen körbefordulva forgószékével.

-- De hát ez ütközni fog az itteni munkámmal. Agyon vagyok terhelve. És ő különben sem a mi írónk. Semmi értelme.

-- Jeanne, nagy szolgálatot tesz nekem, ha foglalkozik Hawke kéziratával. Mostantól kezdve úgy oszthatja be a dolgát, ahogy az magának megfelel.

Jeanne még egy pillanatig habozott.

-- Nézd -- mondta a telefonba. -- Négykor értekezletre megyek. Mk szólnál ahhoz, ha most mindjárt találkoznánk, mondjuk tizenöt perc múlva, a Park Towerban? Tele vagyok munkával, ezért nem maradhatok sokáig. Ma és holnap körülbelül ez az egyetlen időpont, amikor ki tudok szakítani egy fél órát.

-- Hát ez igazán remek -- mondta Hawke. -- Ennél jobb nem is lehetne. Ez igen, Jeanne! Gyere gyorsan!

268

Jeanne gyanakvó pillantásokkal óvatoskodott be a lakosztályba, mint egy macska, amely új házba merészkedik.

-- Hogy tetszik a Park Tower? -- kérdezte Hawke.

-- Ki nem állhatom. Add ide a kéziratot, és már itt sem vagyok.

-- Olyan furcsán beszéltél a telefonban. Mi volt a baj?

-- Ross Hodge ott ült velem szemben. Ezért foglalkozom megint a könyveddel. Az ő utasítására.

Jeanne-nek sehogyan sem sikerült, hogy száraz, tárgyilagos hangon beszéljen. Felzaklatta, hogy egyszerre csak Feydal fényűző lakosztályában találja magát, kettesben Hawke-kal, és némileg kísértették az itt lezajlott események képei is.

-- Az isten áldja meg Ross Hodge-ot -- mondta Hawke, és íróasztala fiókjából kezdte előszedegetni a nagy köteg sárga kéziratot, és az egészet belerakta egy vörös dossziéba. Jeanne mereven ült egy kárpitozott székben. Hawke nagyjából beszámolt az elkészült részről, aztán arról, hogy mi történik majd a következőkben, és kikérte Jeanne tanácsát. Hogy nem fölösleges-e az ausztráliai szabadsággal kapcsolatos részlet, hogy nem túlságosan hosszú-e az iwo-jimai csata leírása. Ügy tervezte, hogy már a következő hét elején felhívja Jeanne-t Hollywoodból.

Jeanne ránézett a degeszre tömött dossziéra, és azt mondta:

-- Hát úgy látszik, azért nem töltötted az idődet teljesen hiába. Ez is valami.

-- Állandóan dolgoztam.

Hawke jeges whiskyt kevert, bár Jeanne tiltakozott, hogy már úgyis mennie kell. A lány hangulata emelkedőben volt, noha sértett hiúságát és Hawke iránti neheztelését a fényűző, illatos lakosztály még csak növelte. Nem tehetett róla, ha együtt volt ezzel az emberrel, ha hozzászólhatott a munkájához és érezte, hogy hasznára van, ez számára az elképzelhető legnagyobb boldogságot jelentette. Nem ringatta magát illúziókban az érzései felől. Egyszer már lemondott Hawke-ról, és túlságosan óvatos volt ahhoz, hogy újból remélni kezdjen. A mellőzöttség gyötrelme olyan keserves tapasztalat volt, hogy semmi áron nem kívánta megismételni.

Elvette a jeges whiskyt, és azt mondta:

-- Ügysem tudom mind meginni. Iszom egy pár kortyot, és már itt sem vagyok. -- Hörpintett egy kicsit, majd hozzátette:

269

-- Hát Winterné mit szól hozzá, hogy ilyen hirtelen elmegy Hollywoodba?

-- Nagyon helyesli. Az a véleménye, hogy nem baj, ha pénzt keres az ember.

-- Ebben egyetértek vele.

-- Igen? Azt hiszed, hogy el fogom adni a lelkemet Hollywoodnak?

-- Ha Hollywood meg tudja venni, akkor add csak el nyugodtan. Azt hiszem, forgatókönyvet írni nagyszerű dolog. De félek, beleunsz, mihelyt megoldottad a technikai problémákat.

-- És mi lesz, ha hatalmába ejt a PÉNZ? -- kérdezte tréfás kétségbeeséssel Hawke.

-- Ugyan. Egy népszerű regényíró többet keres, mint egy forgatókönyvíró. Egyébként mindketten jól tudjuk, hogy téged semmilyen hatalom el nem térít attól, hogy megírd a regényeidet. Akkor meg mit hülyéskedsz?

Hawke fölnevetett.

-- Szükségem van egy kis biztatásra. Rendkívül felizgatott az a tény, hogy moziországba utazom.

-- Én is izgatott lennék a helyedben. De szívesen elmennék veled.

-- Gyere velem, Jeanne, a jó isten áldjon meg! Ross Hodge ad rá szabadságot. Hiszen mostanában úgyis csaléteknek használ ellenem.

-- Köszönöm, de ez nem volna éppen illendő dolog, arról nem is beszélve, hogy nyakig vagyok a detektívregényekben. Majd itthon dolgozom a könyveden. Hiszen úgyis csak erre vagyok jó neked.

-- Egyáltalán nem. Boldog lennék, ha ott lennél velem. Megígérem, hogy vigyázok a jóhíredre. Külön szállodában laknánk, meg minden. Gyere csak.

-- Attól tartok, hogy Winterné ezt nem fogja helyeselni.

-- Jeanne, nem vernéd ki a fejedből Winternét? Én már rég kivertem az enyémből.

-- Igazán? -- Jeanne szembenézett vele.

-- Igen.

-- És ezt ő is tudja?

-- Természetesen. Rendkívül okos asszony, kitalálja a gondolataimat.

270

-- Meglehet -- vélte Jeanne. -- Hát, majd meglátjuk. Kedves, hogy elvinnél Hollywoodba. Majd ha már ott leszel, unszolj csak tovább. Sajnos, nem vagyok valami erős jellem. Most is alig birok nemet mondani. No, akkor megyek. -- Letette a majdnem teli poharát, és felemelte a dossziét. -- Ejha, ez aztán elég súlyos.

-- Majd én viszem, és szerzek neked egy taxit.

-- Elment az eszed. A munkámmal jár, hogy kéziratokat cipeljek. Persze nem sok olyan akad közöttük, mint A parancs béklyói, ezt garantálhatom.

Hawke kikísérte a lányt az ajtóig.

-- Tekintve, hogy mindkét kezed foglalt, kihasználom az alkalmat, és megcsókollak -- mondta.

-- Ezen az átkozott helyen ugyan nem -- mondta Jeanne, de a férfi már átölelte és szájon csókolta.

-- Na jó -- mondta Jeanne. -- Ez a vége annak, ha az ember hízeleg egy írónak. Isten látja a lelkemet, Ross Hodge az oka az egésznek. De reméljük legalább, hogy beválnak a várakozásai, tekintve, hogy a te szerencséd pillanatnyilag meglehetősen zilált állapotban van. És most nyisd ki az ajtót!

Hawke engedelmeskedett, és elkísérte Jeanne-t a liftig.

-- No, most aztán megint dolgozhatsz, Jeanne -- mondta.

-- Ügy látszik. De ezúttal nem engedem ki a karmaimból. Hívj fel Hollywoodból, és hagyd békében a kis filmcsillagokat.

6.

A repülőgép a tiszta, késő délutáni napfényből belemerült a sűrű ködbe, amely gomolyagokban, gyűrűkben terült a földre, mint egy mocskos habcsók, a hegyektől határolt sík területen. Lassankint kezdett láthatóvá válni a város. Hawke már ki tudta venni a neonrekíámök rikító színeit, amelyek az alkonyatban szerteszét villogtak az egész széles, lapos völgyben. Minden irányban mértani egyenes, pálmafákkal és fehér vagy rózsaszín házakkal szegélyezett utcák húzódtak, majd belevesztek a barna homályba. A nap már alacsonyan járt, mint egy bepiszkolódott narancsszínű labda. A repülőgép köhögve ért földet, mintha a motorok felszippantottak volna egy barna felhőt.

271

-- Megérkeztünk Los Angelesbe -- szólt rekedten a légikisasszony.

Lax a kijáratnál várta. Átvette Hawke poggyászszelvényeit, és azt mondta, várja őt egy fehér, nyitott tetejű Cadillac a repülőtér előtt.

-- Először is elmegyünk Travis Jablock irodájába. Travis Palm Springsbe utazik ma este. Előbb azonban beszélni akar magával.

-- Travis Jablock? -- mondta Hawke. -- Miért kell nekem ilyen nagy emberekhez elmennem?

-- Bob Luzzatto tőle függ, már ami a finanszírozást illeti.

A repülőtér bejárata előtti tolongásban négy nyitott tetejű fehér Cadillac állt. Az egyik kormányánál sofőr ült, a hátsó ülésen pedig egy magas, szép barna hajú nő, akiben Hawke ráismert arra a lányra, akit Laxszel látott a Ritzben. Megszólította a lányt:

-- Halló, én vagyok Youngblood Hawke. Ferdie elment a poggyászomért. Maga Anne, ugye?

-- Nem éppen -- mondta a lány, kissé összehúzva a szemöldökét. -- Ferdie-vel vagyok, de a nevem Fay. Fay Pulver.

Lax ismét bemutatta szokásos repülőtéri bűvészmutatványát, és szinte azonnal megjelent, miután Hawke poggyászát egy hordárra bízta. A Cadillac lágyan kigördült a repülőtérről, és rátért egy autópályára, amelyen két irányba áramlott a hömpölygő kocsifolyam, olyan sűrűn, hogy a lökhárítók szinte egymást érték. Hawke szeme szúrt, állandóan hunyorognia kellett.

Lax vidáman cseverészett arról, hogy miből fogják finanszírozni a Kegyelemkenyéren filmváltozatát.

-- Ide figyeljen, Hawke. Én jól ismerem Travist. Furcsa egy ember. Az a fő, hogy maga tisztelettudóan meghallgassa, amit mond. Aztán nyugodtan megírhatja azt, ami jólesik magának. Ha jó lesz, úgyis tetszeni fog neki. Az, amit most mond, nem jelent semmit. Az a fő, hogy ne ellenkezzék vele.

-- Helyes -- mondta Hawke.

-- A Beverly Hils-szálló tömve van -- mondta Lax. -- De még a Beverly Wilshire is. így hát a Rainbow's Endben helyeztem el magát, az sokkal jobb lesz. Kap egy külön bungalót, konyhával.

-- A másik dolog az -- folytatta --, hogy Jablock csak az egyik fülére hall, a bal fülére. Ezt könnyű megjegyezni arról, hogy azon

272

az oldalon tartja a szivarját. Ha azt akarja, hogy meghalljon valamit abból, amit mond, a bal fülébe beszéljen.

A filmgyár bezárt kapujára egy üvegkalitkában ülő, szürke hajú őr ügyelt. A kapu kinyílt Lax előtt. A kocsi lassan haladt előre a szűk utcákon, a repülőtéri hangárokra emlékeztető óriási cementépítmények között. Az épületeket hatalmas számok jelölték. Ezek voltak a műtermek. Megkerültek egy sarkot, végighajtottak a New York-i Negyvenötödik utcán, aztán egy felvonóhídon, majd egy normann kastélyon. Utána bekanyarodtak, és keresztülhajtottak egy vadnyugati kísértetvároson. Végül megálltak egy téren, amelyet rózsaszín stukkód'íszes épületek szegélyeztek, nagy négyszögletes pázsit közepén szökőkút csobogott, bordót, sárgát, vöröset virágzó indák futották be a lugasokat. A legnagyobb épületbe vezető ajtó itt is csukva volt, és itt is egy kövér, ősz hajú őr ült üvegkalitkában. Az ajtó berregve kinyílt Lax előtt. Fay visszamaradt a kocsiban, hosszú lábait keresztbe rakva, duzzogva cigarettázott.

Lax és Hawke további, szigorúan őrzött ajtókon haladt át, folyosókon, amelyeknek falain filmsztárok óriási képei sorakoztak, csinos gépírólányokkal teli irodákon át, míg elértek egy kis előszobába, amelyben egyetlen tisztviselő volt, egy termetes, rút nő, aki szűrős szemekkel mérte végig őket. Roberto Luzzatto a díványon üldögélve várakozott, és úgy megszorongatta Hawke-ot, akár egy medve. Barnább és kövérebb volt, mint valaha, sötétszürke öltönyt viselt, frissen volt borotválva. Jobb hangulata már nem is lehetett volna, bár Lax épp az imént mesélte, hogy Luzzatto körülbelül négymillió dollárral tartozik itt-ott.

A bennfentes titkárnő suttogóra fogott hangon közölte Luzzattóval és Laxszel, Hawke-ról tudomást sem véve:

-- Travis várja önöket -- és ezzel kinyitotta az ajtót. Beléptek egy hat méter magas, húsz méter hosszú, mór stílusú, ívelt ablakokkal díszített terembe, amelyet csavart oszlopok támasztottak meg középen. A padlót vastag, sötétzöld szőnyegek borították, a falak világoszöldre voltak festve. Bútorok nem voltak a teremben, csak egy nagy barna íróasztal a szoba másik végében, mögötte trónszékhez hasonló karosszék, előtte néhány magas támlájú szék. A trónszék mögött kissé jobbra nehéz, gótikus faragott ajtó nyílt. Csöndben végigmentek a termen, és leültek a kényelmetlen székekre. Lax és Luzzatto össze-összenéztek, némi nehez-

273

telessel a tekintetükben. Néhány percnyi szünet következett. Egyikük sem szólt semmit.

Aztán kinyílt a gótikus ajtó, és nyílásában először is egy óriási szivar vált láthatóvá, a legnagyobb, amelyet Hawke valaha is látott. A szivar után megjelent a tulajdonosa, és ketten együtt olyan komikus látványt nyújtottak, hogy Hawke kis híján elnevette magát. Ez az ember maga volt Begg úr, aki a hoveyi középiskolában a történelmet tanította. Begg úr vagy annak élő hasonmása paprikapiros pólóinget, és elegáns, bő szárú pantallót viselt. Ugyanolyan bajuszkája, ugyanolyan szabálytalan fogai, ugyanolyan fesztelen mosolya volt, mint Begg úrnak, még szapora járása is rá emlékeztetett, Hawke ugyan nem látta a lábait, de megesküdött volna, hogy ugyanúgy jár, Chaplin módjára kifelé fordított lábfejekkel, mint Begg úr. Jablock táskarádiót cipelt, amelyből egy baseballmérkőzés közvetítése bömbölt.

-- Büntetődobás következik -- mondta, miközben helyet foglalt a trónszéken, és elhelyezte a rádiót az íróasztalon, a jó füle irányában.

-- Travis, bemutatom magának Youngblood Hawke-ot mondta Lax hangosan.

Az igazgató egyszerűen nem reagált. Pár percig merően bámulta a mennyezetet, szivarozott, és hallgatta a baseballmeccset. Amikor elvégezték a büntetődobást, lehalkította a rádiót, nagyot szippantott a szivarjából, és ömleni kezdett belőle a szó.

-- A Kegyelemkenyéren olyan, mint a Bovaryné -- mondta. Egy nő története, akinek a szerelem után való erős, természetes és visszafojtott vágyódása valami bűnös pénzimádatba megy át. És ez a szenvedély lesz a végzete. Berta néni tehát egy szenvedély rabja, és ezt a szenvedélyt kell megvilágítania a filmnek. Anélkül, hogy ezt a szenvedélyt megértené, a néző nem lesz képes megérteni a pénzprobléma központi szerepét, és így a történetből nem tragédia lesz, hanem melodráma. Pedig a tragédia is jelenthet nekünk kasszasikert, tekintve megtisztító érzelmi hatását. -- Jablock előadását határozott gesztusokkal kísérte, ide-oda hadonászott hatalmas szivarjával, és fel-felugrott ültéből. Közben felerősítette a rádiót, de amikor hallotta, hogy valami reklámot olvasnak be, megint lecsavarta.

-- Sajnos, nincsenek a regényben fordulatok. Mindössze annyit mond el, hogy az embereket csak a pénz érdekli, és ez egyrészt

274

nem igaz, másrészt nem szórakoztató, nem vigasztaló és nagyon is banális. Vannak benne persze nagy jelenetek, nagyszerű szerepek, de még igen sokat kell dolgozni rajta. Egy Madame Bovary, aki a kentuckyi hegyekben pénz után sóvárog. -- Felcsavarta a rádiót, amely megint a baseballmérkőzést közvetítette. Hátradőlt a székben és szivarozott. A három férfi egymásra nézett.

-- Ez remek, újszerű megközelítése a dolognak, Travis -- szólalt meg Luzzatto öblös hangon --, és biztos vagyok benne, hogy Youngblood nagyszerű forgatókönyvet ír belőle.

Jablock most nézte meg először Hawke-ot.

-- Gondolja, hogy ki tudja domborítani ezt a szempontot? Hawke felállt, hosszú karjával átnyúlt az íróasztalon, és kikapcsolta a rádiót.

-- Sajnálom, de nem tudok könyvekről beszélgetni, ha közben baseballjáték folyik -- mondta, közvetlenül Travis jó fülébe. A baseball ugyanis sokkal jobban érdekel, mint az irodalom.

Jablock elképedt, aztán fölnevetett, és azt mondta Luzzattónak:

-- Ez az ember tetszik nekem. Hawke folytatta:

-- Azt hiszem, meg tudom írni a forgatókönyvet, bár eddig soha nem foglalkoztam ilyesmivel.

-- Kész haszon -- mondta Jablock. -- Amúgy is friss levegőre van szükségünk. Mikor láthatunk valamit írásban?

Lax közbeszólt:

-- Youngblood úgy gondolja, tíz-tizenkét hét alatt el tudja készíteni a nyers vázlatot.

-- No, az fene gyors munka volna. Hiába ezek a keletről jött írók tudnak dolgozni! Kerítsenek neki egy szobát az írók épületében, meg valami tisztességes titkárnőt -- mondta Luzzattónak. Aztán fogta a rádiót, felcsavarta és eltűnt vele a gótikus ajtó mögött.

Luzzatto odaugrott Hawke-hoz és hátba vágta.

-- Hát ez valami észbontó volt, öreg fiú! Ferdie, láttad, ahogy ez kikapcsolta a rádiót?

Fay a Cadillacban ült, keresztbe vetett lábbal, úgy, ahogy ott hagyták.

275

-- Majd elepedek valami innivalóért -- mondta, amikor meglátta Laxet.

-- Azonnal, aranyom. A Rainbow's Endbe, Harry. -- Lax csak most árulta el Hawke-nak, miközben a kocsi kikanyarodott a filmgyárból, hogy az egész terv a Jablockkal folytatott rövid megbeszélésen múlott, mivel Jabluck tele van forgatás alatt levő filmekkel, és habozott, hogy elfogadja-e Hawke könyvét. Végül azt mondta, hogy ha ez a Hawke csakugyan olyan szuggesztív egyéniség, amilyennek Luzzatto leírta, akkor a stúdió kész vállalni az írói munkadíjat és némi előzetes költségeket.

-- Nagyon tetszett Travisnek -- mondta Lax.

-- Ugyan már! Hiszen állandóan ő beszélt, méghozzá hülyeségeket.

-- Nézze, Travis filmes, ö szerzi a pénzt, ő szemeli ki a sztárokat, a gyártásvezetőket, az egészet beledobja egy fazékba, összerázza, és kész a film. A legtöbb filmje kasszasiker. Világ hülyéje, ha irodalomról beszél, de az emberekhez van szeme. Tetszett neki, ahogy kikapcsolta a rádiót.

A Rainbow's End szabálytalan formájú, kék vizű úszómedence köré épült bungalókból álló szálloda volt a Sunset Boulevardon. Már sötét volt, amikor a Cadillac megállt a neonreklám alatt, amely egy aranytálba torkolló szivárványt ábrázolt. Hawke nagy meglepetésére Fay is kiszállt a kocsiból.

-- Én is itt lakom -- mondta --, amíg nem találok valami állandó lakást.

Hawke nemsokára magára maradt poggyászaival a négyes számú bungalóban. Tágas hálószoba, nagy nappali volt az épületben, natúrszínű, jellegtelen szállodai bútorzattal. Fáradt volt. A repülőút összerázta, és a Jablockkal való váratlan találkozás idegileg kimerítette. De a fejébe vette, hogy Hollywoodban sem múlhat el nap anélkül, hogy néhány oldalt ne írjon, így hát kinyitotta a legkisebb csomagját, amelyben a kézirata és az írószerszámai voltak, beleértve egy üveg barbadosi rumot is. Elszántsága és a rum következtében meg is írt kilenc oldalt, aztán vacsora nélkül lefeküdt. Kóválygott a feje, és miközben elaludt, kint csattogott az égiháború, és az eső úgy kopogott a háztetőn, mintha kavicsokat szórtak volna rá.

Reggelre egyetlen felhő sem volt az égen, Hawke az úszómedence mellett egy kis asztalon költötte el a reggelijét. Kéklett

276

az ég, a napsugarak fehéren izzottak a bungalók falain, a szellő virágillatot hozott. A kertben hibiszkuszok és trombitavirágbokrok harsogó színei tarkállottak. Hawke a túlméretezett, csirkemájjal töltött omlett felénél tarthatott, amikor a medence túloldalán egyik bungaló ajtajában feltűnt Fay Pulver, bő, kék színű fürdőköpenyben. A lány intett neki, ledobta köpenyét a fűre, és közszemlére bocsátotta fehér fürdőruhába bújtatott remek alakját. Beleugrott a vízbe, körbeúszott, és hosszú, élvezetes bemutatót tartott bájaiból, miközben Hawke reggelizett. Amikor a Lax által küldött nyitott Fordban bement a filmgyárba, Hawke úgy érezte, hogy érzékszerveit meglehetősen felajzották Fay mutatványai.

Nem örült különösebben, amikor az „írók épületének" 227-68 számú szobája ajtaján géppel írva meglátta a nevét. A többi ajtón hasonló névjegykártyák sorakoztak: Mel Robbins, Phil Click, William Murphy, Art Einstein, Sy Goodhand, Milton Ransom, csupa olyan író, akiről soha nem hallott. A titkárnője, egy formás, szőke kis nő közölte vele, hogy ezen az emeleten üresek a szobák, kivéve Murphyét és Goodhandét, mivel létszámcsökkentés volt. A titkárnő az íróasztalra tette a Kegyelemkenyéren három példányát, nagy halom géppapírt, előre közéjük készített indigóval. Tollak, kék meg piros ceruzák, egy bögrére való frissen hegyezett fekete ceruza, iratkapcsok, gumiszalagok hevertek még az íróasztalon, továbbá egy értelmező szótár, és a Bancroft huszonegy alapvető cselekménykivonata címet viselő forrásmű, aztán egy fűzőgép, egy papírvágó kés, ragasztó, olló és egy nagyítóüveg. Az előszobából bejött a titkárnő, és szemmel láthatólag nagyon le volt verve, amikor Hawke kijelentette, hogy semmi diktálnivalója nincs.

Amikor egyedül maradt a szobában, és kávét kezdett szürcsölgetni az alkotómunkához ily tökéletesen felszerelt íróasztal mellett, úgy érezte, semmi kedve a munkához. Az ablak üde zöld golfpályára nyílt, amelyen a napsütésben élesen kirajzolódott néhány ide-oda mozgó játékos. Eltűnődött, vajon hova lehetett a smog; a levegő ma teljesen áttetsző volt, csupa fűszeres virágillat és amint bejött a stúdióba, Hollywood délszaki kerthez hasonlított.

De hát végül is azért hozták ide, hogy forgatókönyvet írjon. És most, hogy szemtől szemben állt a feladattal, kezdett a dolog

277

érdekes lenni. Szivarra gyújtott, és nekilátott a munkának. Felvázolt néhány szerelmi epizódot Berta néni fiatalkorából; aztán fogott egy példányt a Kegyeiemkenyérenből, és aláhúzta benne azokat a mondatokat, amelyekből a történet lényege világosan és szemléletesen kiderült; és hogy a titkárnő számára érthetővé tegye, mi lesz a dolga, vagy huszonöt gépelt oldalon összefoglalta számára a jeleneteket, ahogy a filmen képszerűén majd megelevenednek. Belelendült a munkába, nem tartott ebédszünetet sem. Egyszerre csak észrevette, hogy négy óra van. Maga is meghökkent egy kissé, mert az volt a gyanúja, hogy megírta a forgatókönyvet. Behívta a titkárnőjét.

-- Gondolom, jó lenne, ha legépelné ezt az anyagot -- mondta.

-- Aztán majd meglátjuk, hányadán állunk.

A nő átnézte a kézírásos oldalakat, a gépelt lapokat, és átlapozta az aláhúzogatott könyvet. Aztán egy székbe roskadt, Hawke képébe bámult, és hitetlenkedő nevetésben tört ki.

-- Már megbocsásson, uram, de mikor csinálta ezt?

-- Volt egy-két ötletem már korábban is, de máig nem jutottam hozzá, hogy papírra vessem.

-- Hawke úr, tudja, hogy mi ez? Ez az, amit itt első jelenetezési vázlatnak hívnak.

-- Rosszul csináltam valamit?

A nő hisztérikusan felnevetett, és azt mondta:

-- Rosszul? Hát azt éppen nem mondanám. -- Csengett a telefon, fölvette a kagylót. -- Igen, itt Hawke úr szobája. Megnézem, hogy itt van-e. Uram, Lax úr szeretne beszélni önnel.

-- Hogy van, maga hegyvidéki? -- kérdezte Lax a telefonban.

-- Teljesen belezavarodott?

-- Hát valahogy úgy. Aláhúzogattam a könyvet, írtam egy pár szerelmi jelenetet, megírtam a cselekményvázlatot, miegymás. A titkárnőm éppen azt mondja, hogy megírtam az első jelenetezési vázlatot, bármi legyen is az.

-- Atyaisten! Oda ne adja neki! -- kiáltott Lax.

-- Már odaadtam.

-- Vegye vissza, de azonnal. Tegye be az íróasztalfiókjába, és zárja be. Ne dolgozzon tovább. Üljön le, és olvasgasson valamit. Semmit ne csináljon. Fél órán belül ott vagyok. Azt tegye, amit mondok, érti?

-- Jól van. -- Hawke visszavette az anyagot a titkárnőtől,

278

aki kihátrált a szobából, és még mindig megdöbbenve bámult rá.

Tíz perccel később berontott hozzá Lax.

-- Mutassa! -- Lihegve kapkodott lélegzet után. Hawke megmutatta neki a papírokat. Lax átnézte, aztán kétségbeesett pillantást vetett az égre, majd leroskadt. Olyan kimerültnek látszott, hogy Hawke megijedt: még utóbb kileheli a lelkét, vagy legalábbis elalszik. De kis idő múlva félrebillentette a fejét, mint akinek eltörött a nyakcsigolyája, és lankadtan kinyitotta a szemét.

-- Maga itt heti bért kap, Hawke -- mondta. -- Nem a kész munkát fizetik meg. A bére naponta körülbelül hatvan dollárt tesz ki adó meg egyéb levonások után. Hát hatvan dollárért akarja odaadni Travis Jablocknak a forgatókönyv első jelenetezési vázlatát?

-- Nem én -- mondta Hawke. -- De mit csináljak, ha nem ismerem ki magam errefelé?

Lax megvakarta a fejét, fölvette a telefonkagylót, és Travis Jablockot kérte.

-- Trav, itt Ferdie beszél. Itt vagyok Hawke szobájában. A fiú teljesen tanácstalan. Nem lehet csak úgy lejönni a tennessee-i hegyekből, és elkezdeni forgatókönyveket írni.

-- Kentucky -- mondta Hawke, de Lax rá sem hederített.

-- Hát én azt javasolnám, hogy adjunk melléje egy tapasztalt embert. . . Azt mondom, próbáljuk meg, aztán nyolc-tíz hét alatt meglátjuk, mire megyünk . . . talán nyélbe ütnek egy jelenetezési vázlatot. Tudom, hogy maga rendszerint így csinálja, és őszintén szólva azt hiszem, bölcsen teszi. . . Sy Goodhand éppen most végez Crosbyval, igaz? Hozzuk őt össze Goodhanddel. Remek, Trav, remek. Mesés. -- Letette a kagylót, és Hawke felé fordult. -- Goodman itt vén csataló, ismeri a dörgést. Tetszeni fog magának, és kap tőle egy csomó jó ötletet. Ezt meg vigye el -- az aznap teleírt papirosokra mutatott --, és dugja el valahová a Rainbow's Endbe. De nehogy itt felejtse! Ne mutassa meg Goodhandnek. Senkinek se mutassa meg.

-- Nem szeretem az ilyesmit, így kevesebbet kapok.

-- Miért kapna kevesebbet?

-- Ha ugyanazt a munkát ketten csináljuk, a pénz nyilván két ember között oszlik meg.

279

Lax felsóhajtott.

-- Goodhand itt státuszban van, nem érti? Neki teljesen mindegy, hogy magával dolgozik, vagy valakinek a hetedik vázlatát csiszolgatja, forgatókönyvet ír, vagy egyszerűen csak ül a szobájában és onanizál. -- Lax föltette puha kék kordbársony kalapját. -- Legközelebb csakis gyorslejáratú üzleteket szerzek magának. Maga egy meteor. Ha rájön magára a bolondóra, fed nap alatt megír egy jelenetezési vázlatot, aminek a szokásos határideje három-hat hónap.

7.

Éjfélkor kopogtattak Hawke ablakán. Ott ült az íróasztalánál a sötét nappaliban, és az íróasztallámpa sárga fényénél dolgozott. A kinti sötétségben egy női alakot pillantott meg az ablak mögött. Fay Pulver volt az. Belépett a szobába és kijelentette:

-- Hogy maga milyen szorgalmas ember! Nem akarna inni velem egyet pihenésképpen?

Hawke-ban tüstént felébredt a huszonhét éves hím. Átsétáltak Fay-jel a szemközti bungalóba. Fay megkínálta egy koktéllal, aztán még eggyel, majd átöltözött egy testhezálló pizsamába, és közben kitartóan mesélte az élettörténetét. San Franciscóban elvált a férjétől, aki az áramszolgáltató szakmában dolgozik, ő pedig Hollywoodba jött, hogy színésznő legyen. Sokan megígérték, hogy szereznek neki munkát, volt köztük persze, aki csak a levegőbe beszélt, de kapott néhány komoly ígéretet is. Közben azonban beleszeretett egy rádiós paliba, aki viszont nős, és elment New Yorkba, hogy elváljon a feleségétől. Ferdie Laxet igazán kedveli, mert olyan okos és bőkezű, de nem szerelmes bele, ugye, ez érthető. Volt vagy hajnali két óra, mire Hawke ráébredt, hogy nemi élvezetekről ez esetben éppoly kevéssé lehet szó, mint mondjuk teozófiai eszmefuttatásokról; Fay a testhezálló pizsama ellenére is csupán társalgásra vágyott, ajkának gödröcskéi, pajkos kacagása, ahogy megnyalta az ajkát, csupán megszokott technikai fogás volt. Hawke kapta magát,'és hazament.

De úgy látszik, Fay-nek tetszett ez a kis látogatás, mert más-

280

nap éjjel újra kopogott az ablakon. Ezúttal ő jött be a férfihez, és Hawke-nál iszogattak.

Több hasonló estét töltöttek el így együtt, kölcsönösen kiöntötték a lelkűket, és Hawke szívesen hallgatta Fay vidám locsogását. A lány megmutatta a rádiós pali hosszú, költői leveleit New Yorkból, amelyeik tele voltak szenvedéllyel, de vajmi kevés szó esett bennük a válás előrehaladásáról. Egyik éjszaka aztán az egyik levél szépségei könnyekre fakasztották Fay-t, mire Hawke vigasztalóan átölelte, és minden fölösleges szófecsérlés helyett végül is az ágyban találta magát ezzel a gyönyörű lánnyal, aki az elkövetkező testgyakorlatok folyamán meglehetősen izmosnak, elmésnek és szívósnak bizonyult.

-- Hogy most mennyivel jobban érzem magam -- mondta Fay később ásítva, miközben álmosan imbolygott a szobában, hogy újabb italt keverjen magának. Tovább fejtegette tervét, hogy hozzámegy a rádióshoz, mintha a lezajlott közjáték csupán egy telefonbeszélgetés lett volna.

Hawke amilyen hamar csak tehette, elbúcsúzott, és kiábrándultán visszatért bungalójába. De semmiképpen nem tudott elaludni. Órákig gondolkodott azon, hogy milyen nagy a különbség Fay ízetlen magatartása és a Friedával eltöltött órák bizsergető izgalma, édessége között. Kezdte azt hinni, hogy a Winternétől kapott nyolc rövid hét valami rendkívüli kincs volt, amit talán egész életében nem tud újra megszerezni. Nekiült és levelet írt Friedának. Mire a végére ért, odakint már hajnalodott; Hawke nyugtalanul aludt vagy egy órát, aztán megivott egy csésze kávét, és postára adta a levelet.

Frieda azonnal válaszolt. Levele egészen az utolsó bekezdésig tréfás, jókedvű és kiegyensúlyozott volt, és csak ebben az utolsó bekezdésben akadt néhány szenvedélyes mondat. Hawke időközben Jeanne-től is kapott két levelet, amelyek rövidebbek és jóval hűvösebbek voltak, elsősorban üzleti ügyekkel foglalkoztak, de édesen illatozott belőlük a lány különös bája. Hawke már meg is feledkezett arról a hangulatáról, amelyben az első levelet írta Friedának. De hát kénytelen volt válaszolni neki, és így egyszerre csak azon vette észre magát, hogy eredeti elhatározásával ellentétben levelezésben áll Winternével.

281

KILENCEDIK FEJEZET

Már harmadik hetét töltötte Hollywoodban, amikor Lax kijelentette: legfőbb ideje intézkedni, hogy a Prince House-ból átkerüljön Hodge Hathawayékhez. Valamelyik kertvendéglőben ebédeltek, amely olyan volt, mint egy trópusi növényekkel teli üvegház, bár a színpompás szépséget némileg elhomályosították az örvénylő szmog- és rovarirtószer-felhők.

-- Először is -- mondta Lax --, kutya legyek, ha nem kezdik vásárolni a könyvét, Hawke. Utánanéztem a Pickwick Shopban meg egy-két áruházi könyvosztályon is. Azt mondják, mostanában elég sokan keresik.

-- Nekem is vannak adataim New Yorkból, Ferdie. Eladás: nulla.

Az ügynök vállat vont.

-- A könyvterjesztés olyan, mint az ügető. Senki nem tudja, mi történik. Igyekezzünk szabadulni Jay-től, amilyen gyorsan csak lehet. Nem bízik magában, és pénz dolgában nagyon kukacos. Ebben a hitvány könyvüzletben még Hodge a legideálisabb üzletember.

Lax meghagyta a titkárnőjének, hogy hívja fel telefonon Jay Prince-t és Ross Hodge-ot. A szobájában már várt rá néhány telefonhívás. Rögtön felvette a kagylót, és heves vitába kezdett a Warner Brothers egyik rendezőjével egy regény megvételének a feltételeiről. Miközben harsányan válaszolgatott a telefonba, nyugodtan átnézett egy halom postát, aláírt néhány levelet, sőt néhány javítást is eszközölt rajtuk. Megszólalt egy másik telefon az íróasztalán. Hawke-nak, aki a heverőn elnyúlva kényelmesen lejtőzött a bőséges ebéd után, most olyan látványban volt része, amit egyszerűen hihetetlennek tartott.

Lax fölvette a másik telefont, és miközben az egyik kagylót

282

úgy tartotta, hogy csak ő hallja a beszédet, a mikrofon nyílását azonban eltakarta, bájcsevegésbe kezdett egy filmcsillaggal valamelyik broadwayi produkcióról, amit szeretett volna eladni neki. Vagy két percig beszélgetett vele a legmézesmázosabb modorában, amikor a másik beszélő partnere nyilvánvalóan elhallgatott, mert Lax hirtelen kérdezett valamit a színésznőtől, majd levette a füléről a telefonkagylót, betapasztotta a kezével, és trágárságokat üvöltött vissza a rendezőnek. Aztán kicserélte a kagylókat, és ismét elkezdte rábeszélni a nőt. Néhány másodperc múlva megint kocsis-módra ordítozott a rendezővel, és miközben ezt a bűvészmutatványt végezte a két telefonnal, vigyorogva nézett Hawke-ra, Hawke felállt, fogta Lax legújabb fejfedőjét, egy szőrös, skótkockás sapkát, a fejére tette, és mély meghajlással megemelte. Lax fejbólogatva köszönte az elismerést, majd hatásvadász módra még egy szivarra is rágyújtott, és folytatta mindkét beszélgetést. Körülbelül egyidöben búcsúzott el mindkét telefonálójától, majd kacskaringós mozdulattal a helyükre tette a hallgatókat.

-- Bolond egy üzlet ez -- mondta sóhajtozva.

A titkárnő a házi telefonon jelentette, hogy a Prince- és Hodge Hathaway-cég vár a vonalban. Lax lazán megfogta a két telefonkagylót, mint a zongoraművész, aki belekezd a versenyműbe.

-- Rajta! Tehát Jay-től meg akarunk szabadulni. Hodge-tól tízezret kérünk a tengerészkönyvért, és a filmjogban nem részesedik. Helyes?

-- Maga intézi -- mondta Hawke. -- Csinálja csak!

Lax Jay Prince-szel és Hodge-dzsal megismételte az előbbi bűvészmutatványt, csakhogy most még látványosabb volt a teljesítmény, mivel a beszélgetés tárgya ugyanaz volt, de ahogy a tárgyalás haladt előre, a helyzet folyton változott. Hawke akárhogy is figyelte, nem tudott felfedezni egyetlen botlást sem Lax lépéseiben. Mindkét kiadóval teljesen más hangnemben beszélt, Hodge-dzsal tömör,, józan rábeszéléssel, Prince-szel pedig úgy, ahogy szokta, erőszakos modorban, heccelődve. Hawke kisvártatva azt vette ki a beszélgetésből, hogy Jay ellenállása gyengül, és belemegy a dologba, ha elég pénzt kap Hodge-tól a szerződés megváltásáért. Hodge-ot viszont arra próbálta rávenni Lax, hogy hajlandó legyen minél nagyobb összeget áldozni Hawke kiváltásáért, és jelentős előleget adjon A parancs bék-

-83

lyóiéit. A kétszintű tárgyalás tíz percig tarthatott. Lax egyetlenegyszer sem árulta el magát, a két kiadó az utolsó percig sem tudott egymásról. Hawke nem győzte csodálni Lax zsonglőrhöz méltó képességét, különösen, amikor Lax hallgatott, és a másik kettő nyilván egyszerre beszélt: hogy a fenébe tudja megérteni a két különböző szöveget, amely két oldalról egyszerre ömlik mindkét fülébe? Lax azonban szemmel láthatólag egyszer sem jött zavarba.

Végül is azt mondta:

-- Egy pillanat, Jay, itt van nálam Hawke, beszélni szeretnék vele . . . Nézze, Hodge úr, megértem az álláspontját, de engedje meg, hogy egy percre megbeszéljem a dolgot a szerzővel, aki egyébként itt van.

Lax betapasztotta tenyerével a két hallgatót:

-- A helyzet az, hogy Jay ráharapott a dologra. Hodge hajlandó négyezer dollárt fizetni a szerződésért, ez több annál, amit Jay eddig magának kifizetett. Ezen felül azonban nem tud tízezret adni a tengerészkönyvért. Azt mondja, semmiképpen nem ad többet ötezernél.

-- Nem is rossz -- mondta Hawke. -- Az a fő, hogy megszabaduljak a Prince kiadótól.

-- Nem tudom -- mondta Lax. -- Attól tartok, nem voltam elég erélyes. Jay túlságosan könnyen ússza meg. Ne tegyük félre az egészet? Egy pár hét múlva újra megpróbálhatnánk.

-- Nem, nem, állapodjon csak meg véglegesen. Azt akarom, hogy egyszer s mindenkorra el legyen boronálva. -- Hawke úgy érezte magát, mint annak idején a középiskolában, a baseballmérkőzések gyönyörű, feszült finisében.

Az ügynök vigyorgott, harci kedv sugárzott a szeméből.

-- Na jó, hát lássuk, mit lehet tenni.

Üjra elkezdett manipulálni a két telefonnal, a Ross Hodgehoz intézett udvarias szólamokat a Prince-nek szóló nyers vakkantásokkal cserélgetve. A mutatvány rohanvást közeledett csúcspontjához, és a számok és feltételek olyan sebesen özönlöttek hol az egyik, hol a másik kagylóba, hogy Hawke a végén már teljesen elveszítette a tárgyalás fonalát. Aztán egyszerre csend lett, Lax nevetett, és szívélyesen elbúcsúzott mindkét telefonon. Majd művészi mozdulattal a helyükre dobta a hallgatókat.

284

-- Hát, Mark Twain, megvolnánk. Megszabadult a Prince-cégtől. Hatezer dollár előleget kap Hodge-tól az új könyvéért, és olyan szerződési feltételeket, amelyek párjukat ritkítják a szakmában. A kiadó nem részesedik a filmjogokban. Egyáltalában nem. A könyve előtt ezek után teljesen tiszta az út.

Hawke az íróasztalhoz lépett és kezet nyújtott.

-- Ferdie -- mondta, ez több, mint amit reméltem. Több, mint amit én magam valaha is elérhettem volna. Köszönöm ezt a mesteri elintézést.

Lax ránézett, és okos, álmos papagájarcán egy pillanatra megjelent a magános ember boldog mosolya:

-- Hát nekem már az a hírem, hogy nagyon rámenős vagyok. Pedig csak az a meggyőződésem, hogy az íróknak méltányos árat kell kapniuk az árujukért, éppúgy, mint a susztereknek vagy a kurváknak.

-- És most mi legyen? -- kérdezte Hawke. -- Visszamehetek New Yorkba?

-- Azt a kevéske eszét is elvesztette? Itt a megbízása. Csak várja ki, amíg Jay aláírja az elbocsátását.

-- Nagyon terhes számomra ez a munka.

-- Ugyan, menjen már. Még hogy terhes bezsebelni heti nyolcszáz dollárt!

-- A helyzet az, hogy egyszerűen nem értem, mi történik itt. Becsületszavamra nem tudom. Amióta ez a Goodhand csatlakozott hozzám, nem csinálunk semmit, csak ülünk a vetítőtermek mély, bőr karosszékeiben, szivarozunk, és régi filmeket nézünk.

-- Én ismerem Goodhandet. Beütemezi a munkát. Ha majd itt lesz az ideje, nekilát.

-- Én viszont úgy érzem, hogy lopom a pénzt.

-- Szent ég, Hawke, ez már igazán túl sok! Attól fél, hogy meglopja Travis Jablockot? Ha három hónap alatt két jó jelenetet szállít a filmhez, akkor már megdolgozott a fizetéséért. Égy sikeres film ötmillió dollár bevételt hoz, Hawke! Fel tudja ezt fogni? Jablock néhány nyolcszázdolláros csekket reszkíroz magára. Mi az neki? Mindennap jelentést kap magáról a titkárnőjétől, Goodhandtől, talán még a takarítónőtől is, aki kiüríti a papírkosarát. Ha nem tudná magának hasznát venni, akkor úgy kirúgja, hogy a lába sem éri a földet. Hanem ide figyeljen, csütörtök este vacsorát adok néhány ember tiszteletére -- megneve-

285

zett vagy egy fél tucat élvonalbeli filmsztárt -- Georges Feydal

|'|

is ide érkezik a városba a turnéjával. Előadás után ő is átjön.

1|

Nem tartana velünk?

i'-i

-- Örömmel -- mondta Hawke. -- De miért rendezi ezt az égé-

l szét? f

-- Itt lesz egy író New Yorkból, és azt akarom, hogy talál-

B kozzék néhány emberrel. Talán már hallott is róla. Howard

l Fáin.

*

-- Hallottam róla -- mondta Hawke keserűen. Fáin volt az a huszonhárom esztendős szörnyeteg, aki az egész piacot elárasztó háborús regényt írta. A kirakatokban még mindig nagy halmokban állt a könyve. Hawke néha ott lebzselt egy-egy könyvesbolt előtt, és látta, hogy fél óra alatt egész kupacnyi Fainregényt vittek el.

-- Még nem találkoztam vele személyesen -- mondta Lax -,

; csak telefonon beszélgettünk. De úgy hallom, remek gyerek. Hanem azért maga az én védencem, ne feledje. Tehát jövő csütörtök, hét óra körül. Nem kell szmokingot húznia, ha nincs rá

kedve.

t

2.

Másnap reggel Hawke a medence mellett itta a kávéját, és nézte, amint Fay Pulver áttetsző rózsaszín fürdőtrikóban hol itt, hol ott villantja meg formás testét a vízben. Pillanatnyilag nem tanúsított iránta több érdeklődést, mint egy delfin iránt, sőt, talán még annál is kevesebbet. Nyugtalan volt és ingerült, mert nem sikerült telefonon beszélnie Jeanne-nel. Előző este tele volt rózsás tervekkel, hogy immár mint a Hodge Hathaway kiadó írója, hivatalosan magához rendeli őt Kaliforniába, és mindenre kiterjedő romantikus kalandba bocsátkozik vele, az sem baj, ha a kaland netán házassággal végződik. Felhívta New Yorkot, de azt a választ kapta, hogy Green kisasszony száma nem jelentkezik. Üzenetet hagyott, hogy hívja vissza még aznap éjjel, bármilyen későn. Mit csinálhat az az átkozott lány, hogy ilyen sokáig kimarad? Miért nem törődik vele? És vajon kivel csatangol?

Recsegve megszólalt egy hangszóró:

l

286

-- Hawke urat keresik telefonon. Rohant a bungalójába.

-- Egy pillanat, kapcsolom New Yorkot. Green kisasszony? Adom Hawke urat. Tessék beszélni.

-- Halló -- ez Jeanne hangja volt, kissé rekedt, mint mindig, de tele volt édes melegséggel.

-- Miért nem hívtál vissza tegnap este? -- förmedt rá Hawke.

-- Megüzentem, hogy hívj fel.

-- Igenis, Hawke úr. De csak hajnali negyed ötkor érkeztem haza, és nem voltam olyan formában, hogy üzleti ügyekről tárgyaljak. Ön most egy amolyan híres New York-i macskajaj tulajdonosával beszél. Miben lehetek szolgálatára?

-- Mit csináltál hajnali negyed ötig?

-- Ide-oda tekeregtem.

-- Kivel?

-- Nem tartozik rád. De ha éppen tudni akarod, Kari Fryjal.

-- Jeanne óvatosan elhallgatta, hogy Fry, miután teletöltötte pezsgővel a Waldorf empire termében, megkérte a kezét, majd elhurcolta egy csomó éjszakai mulatóhelyre. Ügy gondolta, nem lenne tapintatos dolog, ha elmondaná.

-- Jeanne, minden el van intézve. Átmegyek a Hodge Hathaway kiadóhoz. Hodge nem mondta?

-- Hallottam valamk -- mondta Jeanne. -- Pillanatnyilag nem tudom, mi is a pozícióm, miről kell tudnom, és miről nem.

Hawke beszámolt arról, hogy mit végeztek Laxszel, és alaposan megnevettette Jeanne-t, amikor elmesélte Lax bűvészmutatványát.

-- Hát ez remek -- mondta a lány. -- Persze csak akkor hiszem el, ha látom.

-- Jeanne, szeretném minél előbb befejezni ezt a könyvet, hogy 1948 folyamán ki tudjuk adni. Már megírásra vár a nagy politikai regényem, itt tornyosodik a fejemben, úgy kínoz, mint valami fejfájás. Nagyon szeretném, ha most rögtön idejönnél. Tudod, hogy Hodge szíves örömest elenged.

-- Ó -- mondta Jeanne egész halkan. -- Biztos vagy benne, hogy szükséged van rám? Ha nekirugaszkodsz, egyszerűen megírod az egészet. Az én akadékoskodásom csak megzavar, és lassítja a munkát.

-- De ha egyszer szükségem van rád! Ha így dolgozunk to-

287

vább, postán ide-oda küldözgetve az anyagot, soha nem leszünk kész. Együtt rengeteget tudnánk dolgozni néhány óra alatt, és nem kellene folyton leveleznünk. És kellemesebb is lenne, nem igaz?

-- Lehet, de néhány hét múlva úgyis visszajössz New Yorkba, nem? Ügy vettem ki az utolsó leveledből, hogy otthagyod a forgatókönyvírást.

-- Itt kell maradnom, egyelőre. De tegnap éjjel is tizennégy oldalt írtam, miután hazajöttem a stúdióból.

-- És ezt szabad? Napi huszonnégy órára bérelték ki az agyadat?

-- Ne aggódj, amit neked küldök, az mind irodalmi csempészáru.

-- örülök, hogy ilyen jól haladsz a munkával.

-- Szerzetesi életmódom az oka.

-- No persze -- mondta Jeanne csúfondárosan. -- És mi van a filmcsillagokkal? Ragyognak?

-- Nem látom őket a szmogtól. Meg azért, mert mindig rád gondolok.

-- Hát jó -- mondta Jeanne olyan hangon, mint egy tanítónő.

-- Nem valószínű, hogy oda tudnék menni. Milyen idő van arrafelé? Persze, akkor meglátogathatnám anyámékat is. Ez már régóta esedékes lenne.

A vitatkozásnak az lett a vége, hogy Jeanne kijelentette, körülbelül két hét múlva szó lehet róla, előbb nem. Hawke a két hetet lealkudta tíz napra, vagyis jövő hétfő reggelre, mert gyanakodott, hogy Jeanne csak kéreti magát. Ennél többet azonban nem tudott elérni.

Jeanne beszéd közben lázasan gondolkodott rengeteg tennivalóján, amelyek között szerkesztői munkáján felül az is benne foglaltatott, hogy St. Louisban meglátogassa Fry két gyerekét. Az elmúlt hetekben majdnem minden estéjét Karllal töltötte. Kedvelte, sokra tartotta a férfit. Ügy érezte, hogy lelket tudna verni bele, talán új irodalmi sikerekhez is hozzá tudná segíteni, feléleszthetné régi hírnevét. A hivatalban egész nap együtt voltak. Bizalmas jó barátságba keveredtek. Fry állandóan hívta, szórakozni jártak, színházba, vacsorázni. Amikor Hawke a Park Towerbe költözött, Jeanne kétségbeesetten Kapaszkodott Kari

288

hódolatába, hogy átvészelje a nehéz napokat, és azóta meglehetősen messzire jutott a dolog. Már nem tartotta olyan képtelenségnek, hogy hozzámenjen Karihoz. Azokkal a fiatal orvosokkal, ügyvédekkel, tisztviselőkkel és üzletemberekkel, akik eddig Jeanne-t megkörnyékezték, Karl Fry igazán állta a versenyt. Igaz, jóval idősebb volt nála, ráadásul elvált ember, de rendkívül éles elméjű, és ez sokat nyomott a latban, mert Jeanne elképzelni sem tudta volna, hogy egy nála alacsonyabb szellemi nívón álló férfihoz menjen feleségül. Tisztességes ember volt, remek humorérzékkel megáldva, azonkívül nagyon, szerette Jeanne-t. Jeanne számára óriási szerencsétlenség volt az, hogy beleszeretett Arthur Hawke-ba. De ha már Hawke-ot nem sikerült megkapnia, márpedig amikor Winterné miatt megszakadtak a kapcsolataik, úgy látszott, hogy nem tudja megkapni, akkor teljesen közömbös lett számára, hogy ki lesz a férje. Ügy vélte, ilyen nagy szerelem úgysem lesz többé az életében. Ezek a gondolatok örvénylettek Jeanne fejében, amikor Hawke azzal a hirtelen kéréssel áll elő, hogy menjen utána Hollywoodba. Az utazás következményei egészen egyértelműek voltak, és Jeanne egy kissé beleszédült.

És ez a nagydarab délvidéki majom mulatságos kentuckyi táj szólásával egyre csak erőszakoskodott a telefonban:

-- Jeanie, a hétfőt megelőző vasárnapon van a huszonnyolcadik születésnapom. Ha már szombaton el tudnál szabadulni, akkor együtt ünnepelhetnénk.

-- Lehetetlen.

-- Ezzel tartozol nekem, hiszen te vagy a szerkesztőm. Nem hagyhatod, hogy életemnek egy ilyen jelentős mérföldkövével egyedül nézzek szembe.

-- Ott vannak a barátaid.

-- Nincs olyan barátom, akivel a születésnapomat akarnám ünnepelni.

-- Szó sem lehet róla. Legfeljebb hétfőn érkezhetem, augusztus huszonkilencedikén, hacsak nem jön közbe valami. Akkor írok. A kéziratot elviszem magammal. Ha megérkeztem, felhívlak a stúdióban. Nagyon izgatott lettem. Egyelőre fogalmam sincs róla, hogyan tudom elrendezni a dolgaimat. Akarsz még valamit?

-- Más nem jut most eszembe, Jeanne.

289

-- Mi hír Winternéről?

Mint bárki más tette volna a világon, Hawke is azt mondta:

-- Semmi.

-- Remek. Viszlát, Arthur.

3.

Hawke éppen a vacsorához öltözködött, amelyen találkozni fog Howard Fainnel, a fiatal íróval, aki első regényével megfogta az isten lábát, megölte a hétfejű sárkányt és elérte az északi sarkot. Nem neheztelt különösebben Fainre, legfeljebb egy kicsit irigyelte a sikerét. Lax telefonált.

-- Hawke, lehet, hogy egy kicsit megbonyolítja ez a dolgot, de jobb, ha előre tisztázunk valamit. Tudja, hogy Frieda Winter is itt lesz nálam?

Hawke-nak összeszorult a torka, alig bírt megszólalni:

-- Frieda? Éppen most kaptam tőle levelet New Yorkból.

-- Feydalnak erősen hullámzik a hangulata. Félbe akarja szakítani a turnét. Frieda azért jön, hogy lecsillapítsa. Tegnap éjjel érkezett Fainnel repülőgépen. Nem telefonált magának?

-- Nem.

-- Én mindenesetre szóltam.

-- Örömmel hallom. Nagyon bájos nő.

-- Nézze Hawke, nekem az égvilágon semmi közöm ehhez, de Frieda sokkal idősebb, mint maga. Arról nem is beszélve, hogy mennyivel agyafúrtabb magánál.

-- Csak felületesen ismerem Winternét, de azt hiszem kellemes társalgó.

-- Helyes, Hawke, maradjon csak meg ennél. Csak társalogjon vele, minél több ember előtt, fényesen kivilágított helyeken. Űgysem maradhat itt, csak egy pár napig.

-- Köszönöm, Ferdie.

Hawke-ot leginkább az bosszantotta, hogy Frieda ugyanazzal a repülőgéppel érkezett, amivel Fáin. Mintha valami különös, nagyon is egyértelmű jelentősége lett volna ennek. Mindenesetre nagy gonddal fejezte be az öltözködést.

290

Ferdie Lax a Beverley Hills egyik legszebb utcájának legszebb házában lakott. Hawke mindig bámulattal bandukolt ezekben az utcákban. A Los Angeles-i pálmák például meg sem közelítették ezeket a pálmákat. Másutt a pálmáknak elszáradt leveleikből, hosszú szakálluk volt, amely néha húsz lábnyira is lelógott; Beverley Hillsben viszont gondosan megtisztították őket egészen a friss zöld koronájukig. Máshol a nyári szárazságban kiégett a fű, itt viszont minden ház mellett tiszta, puha zöld pázsit terült el, amit elrejtett, óraszerkezetre járó öntözőgépek locsoltak.

Hajlongó, livrés főkomornyik nyitott kaput Ferdie házában. Az ügynök maga ott állt az előcsarnokban Utrillo festménye alatt, nevetgélt és tréfálkozott az érkezőkkel; egyik kezében hatalmas szivar, a másikban meg egy hatalmas, vastag talpas pohár, tele jeges whiskyvel. Papagájarca sugárzott a túláradó jókedvtől.

-- Elkéstem -- mondta Hawke. Háromnegyed kilenc volt.

-- Fenéket, éppen jókor jött.

-- Frieda már itt van?

-- Még nincs. Mindjárt eszünk -- mondta Ferdie, és a könyökénél fogva bevezette őt egy óriási, fényesen kivilágított nappali szobába. Hawke rögtön felismert öt híres filmsztárt, három férfit és két nőt, akik jelentéktelenebb, de legalábbis jelentéktelenebbnek látszó emberek közé vegyültek. Az egyik férfi vadnyugati cowboyszerepekben szokott tündökölni, a másik hódító, modern intrikusokat alakított, a harmadik kosztümös filmekben játszott. A két nő közül az egyik dimbes-dombos szekszbomba, a másik meg kitűnő, drámai színésznő. Ezek a típusok annyira rögzítve vannak az amerikai filmben, mint a miniszteri tárcák. Azok, akik betöltik ezeket a skatulyákat, jönnek és mennek, mert kiöregednek, megbetegednek, mert máris kiesnek a közönség kegyeiből, vagy egyszerűen csak egy rossz film tünteti el őket a süllyesztőben, a skatulyák azonban megmaradnak, és nem hevernek sokáig üresen. Lax bemutatta Hawke-ot ezeknek a káprázatos embereknek, és bár egyiket-másikat már látta ebédidőben a stúdió éttermében, iskolásfiú módjára el volt ragadtatva, amikor kezet rázott velük. Meglepődött, és örült, amikor a szexbomba kijelentette, hogy olvasta a Kegyelemkenyérení, és nagyon tetszett neki. Olyan kedves volt, mint egy fiatal királynő. Aztán Lax

291

bemutatta két fáradt, jelentéktelen külsejű embernek, akikről kisült, hogy világhírű rendezők, majd még egy tucat vendégnek, köztük egy valaha híres angol írónak, aki jelenleg Hollywoodban forgatókönyveket készít.

Az emberek jóleső kedvességgel üdvözölték Hawke-ot, érkezése azonban nem okozott különösebb feltűnést. Nyolc hónappal ezelőtt, Prince-ék estélyén még várakozással tekintettek rá, nem tudhatták, mi rejtőzik benne. Most viszont csupán egy fiatal író volt, akinek a könyvét nemigen veszik; úgy, hogy ezeknek a nevezetességeknek csakugyan nem volt okuk különösebb izgalomra. Lax bevezette a szomszédos helyiségben levő bárba. A terem nagysága, díszes faburkolata és a bőrkötéses könyvek hosszú sorai valósággal megszégyenítették a Prince-könyvtárat.

-- Ferdie, micsoda könyvtár!

-- Nem az enyém, csak bérelem a házat -- mondta Lax, és megnevezte a tulajdonost, egy filmvígjáték-rendezőt. -- Jelenleg Franciaországban van az illető, éppen a külföldi-tartózkodás trükköt csinálja.

-- Az mi?

-- Olyasvalami, amit előbb-utóbb magának is ki kell próbálnia. Amit ott kint ír, azért nem fizet jövedelemadót.

-- Ez lehetetlen.

-- Fenéket az! A Függetlenségi Nyilatkozat óta ez a legnagyobb vívmány Amerikában. Igyon valamit!

Hawke visszament a nappaliba, a könyvtárajtó közelében a falnak támaszkodott, ivott, és nézelődött. A gyomra fájt az éhségtől. Már elmúlt tíz óra, de még nyoma sem látszott a vacsorának, és a vendégek semmi jelét nem mutatták annak, hogy valami hiányérzetük volna. Csak ittak, ittak, meg vicceket meséltek. Aztán hirtelen, messze, az óriási terem végében, az előcsarnok kitárt ajtajánál megjelent Frieda Winter.

Rendkívül divatos, csípőben redőzött, térdnél szűk fekete estélyiruhát viselt, a haját fekete szalaggal fogta össze. Körülnézett, aztán félig elfordította hajlékony testét, hogy mondjon valamit annak az alacsony embernek, akivel együtt érkezett. A fejét kicsit félrebillentette, és nevetett. Ö volt az, senkivel a világon nem lehetett volna összetéveszteni. A jelenlevők nagy részét ismerősként üdvözölte, aztán bemutatta kísérőjét. A rendszertelen fecsegést, nevetgélést most fölváltotta egy iroda fojtott hiva-

292

talos zümmögése és mormolása. A tekintetek hirtelen mind ugyanabba az irányba fordultak, mert a fiatalember, aki Friedával érkezett -- Hawke azonnal rájött --, nem volt más, mint Howard Fain. A felkapott író kék-fehér kockás inget, barna kordbársonyzekét, és vasalatlan szürke nadrágot viselt, afféle, mindenre fittyethányó „írói szerelést". És ennél jobb húzást nem is tehetett volna, semmivel nem tűnhetett volna ki jobban a gazdag, jól ápolt emberek közül. Frieda észrevette Hawke-ot, messziről rámosolygott és intett neki, de csak úgy, ahogy a többieknek is. A férfi állva maradt a könyvtárajtó közelében. Frieda kisvártatva odahozta Faint.

-- A jelenlevők között igazán jelentős két nagyságnak feltétlenül meg kell ismernie egymást -- mondta.

Fáin kicsiny, érdes kezének erőteljes volt a szorítása. Noha alig ért Hawke válláig, egyáltalán nem látszott alacsonynak.

-- Halló -- mondta Hawke. -- Nagyszerű könyvet írt. Teljesen lesújt, hogy a ragyogásával egészen elhomályosított engem.

-- Köszönöm -- felelte Fáin gépies mosollyal. Sajnálom, hogy én nem olvastam a magáét. Azok után, amit Friedától hallottam róla, az lesz az első könyv, amit legközelebb a kezembe veszek.

Frieda megint az a New York-i nő volt, akinek Hawke első ízben látta: hűvös, kiegyensúlyozott, és elérhetetlen, mint egy távoli égitest.

-- Beszélnem kell Ferdie-vel -- mondta, és tovalibbent, otthagyva a két írót, akik úgy álltak egymással szemben, mint két ökölvívó, vagy két kakas, amint felbecsüli egymást a mérkőzés előtt. Egy pincér ment el mellettük, italokkal teli tálcával. Fáin levett két nagy pohár martinit, az egyiket a zongorára tette.

-- Kicsit el vagyok maradva -- mondta, miközben egy hajtásra kiitta, a kezében levő poharat, és keserű, kiábrándult tekintettel szemügyre vette a szobában tartózkodó vendégeket.

-- Istenem, micsoda beteg város ez!

-- Volt itt már máskor is?

-- Egyszer, negyvennyolc óráig, vagy három hónappal ezelőtt. De alig vártam, hogy megint a New York-i gépben üljek. Két nap alatt három ilyen estélyen voltam, és két nagyfejű filmessel tárgyaltam. Mind a kettő ugyanazt akarta: nem egyeznék-e bele, hogy egy kissé megváltoztassák a könyvemet, itt-ott, csak olyan apró kis módosításokról lenne szó, mint hogy például a nácik

293

nyerik meg a háborút, mivel ebben az esetben a hadsereg díjtalanul közreműködne a forgatásnál. Egy másik ötletük az volt, hogy az én őrült tábornokomból csináljunk egy házsártos, öreg haditudósítót, akkor nem mártjuk be annyira a katonaságot, és elvesszük a dolog élét. Mondtam nekik, éppen az volt a célom, hogy bemártsam a katonaságot, és hogy éle legyen a dolognak. Kiröhögtek. -- Fáin fölvette a másik martinit.

-- Még nem adta el a megfilmesítés jogát? Hiszen a maga könyve volt az utóbbi évek legnagyobb sikere -- mondta Hawke, olyan nyugodtan, ahogy csak bírta, de közben egyetlen gondolat foglalkoztatta: vajon lefeküdt-e Frieda Winter ezzel a fiatalemberrel? Szúró fájdalommal gondolt vissza arra, hogy Frieda milyen könnyen rá tudja szánni magát az effajta lépésekre. Szakítani akart vele, való igaz, és még most sem tágított elhatározásától, de nem úgy képzelte a dolgot, hogy egy nála felkapottabb író vegye át tőle.

-- Ugyan, Hawke! -- felelte Fáin. Tudja maga, mit jelent a hadsereg közreműködése? Hárommillió dollár értékű ingyen díszletet és statisztériát. Ha ezt nem tudják megszerezni, akkor sem nyúlnak a könyvemhez, ha több példány fogy belőle, mint a bibliából.

4.

Jelentették, hogy tálalva van. Negyed tizenegy volt. Az ebédlőt és a külső teraszt négy- és hatszemélyes asztalok töltötték meg. Hawke egyedül lépett be az ebédlőbe. Látta, hogy Frieda egy asztalhoz ül Fainnel, Laxszel, a cowboy-sztárral és a feleségével; ott már nem maradt hely a számára, és egyébként sem hívta oda senki. Végül leült egy kerti asztalhoz, a zöldcsempés úszómedence mellett. Beépített reflektorok világították meg a vizet, s a medence alján egy óriási döglött pók látszott, valószínűleg tarantella. A lábain állt, mintha élne.

Az egyik filmrendező odajött asztalához az angol regényíróval. Leültek, éppenhogy rámosolyogtak, és miközben ettek, semmi másról nem beszéltek, mint a pénzről. Egy pillanatra érintették Fáin regényét, de a rendező csupán annyit mondott, hogy

294

rengeteg pénzbe kerülne a forgatása. Az angol író kijelentette, hogy ha a rendező meg tudná venni ötvenezerért, ő már könnyen átdolgozná úgy, hogy megkapják hozzá a hadsereg közreműködését. Hawke-ról nem is vettek tudomást. De legalább lekötötték a figyelmét, eloszlatták a Frieda megjelenése miatt támadt zavarát. Szinte gépiesen vett mindazokból a fogásokból, amelyeket az inasok felszolgáltak, és bőségesen bevacsorázott, anélkül, hogy a legcsekélyebb étvágyat is érezte volna.

Visszasétált a nappaliba, hogy megkeresse Winternét. Egy kövérkés fiatal nő, fekete estélyi ruhában, feltűnő gyémánt nyakékkel, a karján coboly-stólával, megszólította:

-- Halló! Már az előbb is integettem magának. Vagy nem vett észre, vagy nem emlékszik rám. -- A nő minden sértődöttség nélkül nevetett Hawke tűnődő arckifejezésén. -- Amikor utoljára találkoztunk, Honor Lesser volt a nevem. Azóta már férjhez mentem, és a nevem Hauptmann. Én vagyok Anne Karen lánya.

Hawke-nak egyszeriben eszébe jutott az a délután, amikor a fáradtság és a láz ködén keresztül látta a lányt a Waldorfban, Anne Karen lakosztályában.

-- Hát persze! Hogy magukra törtem akkor a hóviharban! És maga megmentette az életemet azzal, hogy teletöltött whiskyvel. -- A nő csillogó szemmel bólintott. -- Édesanyja még mindig Indiában van? Úgy hallottam Luzzattótól.

-- Ó, igen. Látott néhány indiai filmet, és az a gondolata támadt, hogy India lesz a világ legközelebbi filmközpontja. Ott van egy sereg ügyvéddel, és ezt is, azt is felvásárolja. De azonnal visszajönne, ha maga befejezné a forgatókönyvet. Nagyon tetszett neki. Gyönyörű volt, ahogy maga a Waldorfban elmesélte. A hideg futkározott a hátamon.

-- Te jó isten, ez teljesen olyan, mint egy film kezdete mondta Hawke.

-- Az is -- felelt Honor Hauptmann közönyösen. -- Ilyenkor szoktak vetíteni. Ferdie megszerezte az új Wyler-filmet. Nem akarja megnézni?

-- Háromnegyed egykor? -- mondta Hawke az órájára nézve.

-- Ez a vacsora utáni szórakozás ebben a kietlen városban. Film, kártya vagy vérremenő szócsaták. Nagyon bántotta magát, hogy ma este olyan nagy felhajtást csináltak Fáin körül. Ne bosszankodjon emiatt! Ezeket az embereket csak a pénz érdekli.

295

-- Engem is. Egyébként Fain regénye jobb, mint az enyém. Jogosan ünneplik.

-- Ugyan, ne legyen képmutató -- mondta a nő élesen. -- A maga -könyve jobb, ezt maga is tudja. Fáin soha életében nem ír több könyvet. Ez is csak véletlenül sikerült neki. -- Kezet nyújtott. -- Csak azért maradtam hátra, hogy magát üdvözöljem. A férjem kiment, hogy előkerítse a kocsit. Remélem, anyámnak tetszeni fog a forgatókönyve. Tulajdonképpen nem volna szabad forgatókönyvet írnia.

-- Már majdnem befejeztem közben egy újabb regényt.

-- Nagyszerű! El fogom olvasni. Szerintem maga nagy író.

-- Bárcsak igaza lenne! Valószínűleg a jóisten küldte ide, hogy ilyeneket mondjon nekem ma este. Engedje meg, hogy elküldjek egy példányt a könyvemből, ha megjelenik. Hol lakik?

A nő arcán különös árny suhant végig.

-- A férjem perui, és sokat utazunk. Nagyon kedves, de ne fáradjon, kérem. Minden új könyvet megkapok New Yorkból légipostán. Rengeteget olvasok. Viszontlátásra.

5.

Frieda nem volt a nappaliban a kártyázok között. A könyvtárban sem találta. Az egyik könyvespolcokkal borított, faburkolatú fal eltűnt, a helyén vasúti szerelvény száguldott a szoba egyik sarkától a másik felé; majd megjelent egyik szereplő óriási alakja, amint eleven zenekíséretre végigsétál a vonaton. A székeket, díványokat elfoglalták a nézők. Hawke megállt az ajtónyílásban, és egy darabig nézte a filmet.

-- Youngblood Hawke, édes öregem -- szólította meg egy zengő hang. Hátrafordult. A könyvtárajtó mellett, egy süppedő díványon Georges Feydal ült, a mellette levő karosszékben Pierce Carmian, elegánsan, mint mindig, akkora arany kézelőgombokkal, mint egy csészealj.

-- Üljön le -- mondta Feydal --, és bocsásson meg, hogy nem kelek fel, de teljesen el vagyak csigázva -- kövér, gondosan ápolt kezét Hawke felé nyújtotta. -- Sajnálom, hogy kiköltözött a lakosztályomból. Jól érezte magát?

296

-- Nagyon -- mondta Hawke. -- Remélem, mindent rendben fog találni.

-- Azt mondja meg nekem, kedves barátom, megírta-e már az én darabomat?

-- Sajnos nem.

-- Nem hallottad, Georges? -- kérdezte Carmian. -- Hawke úr behódolt a húsosfazéknak. Forgatókönyveket ír.

-- Ugyan, hagyd el, Pierce, sokért nem adnád, ha hozzáférhetnél a húsosfazékhoz. Éppen eleget próbálkoztál vele. Még hogy a húsosfazék! -- hamiskásan Hawke-ra mosolygott, a fejét félrehajtva.

Hawke otthagyta a harapós hangulatban levő párt, és kiment a kertbe. Azonnal észrevette Friedát, de képtelenség lett volna hozzáférni. Egy nyugágyban hevert, az arca árnyékban volt. Mellette Fáin ült, a sárga kerti reflektorok fényében, és egy kis csoportnak tartott előadást. Hallgatói között ott volt néhány sztár, a rendező és az angol regényíró. Fáin nyilván akkor jött igazán elemébe, ha hallgatóságra akadt. Hawke először meghökkenve hallgatta, hogy Fáin milyen bátran odamondogat ezeknek a hollywoodi nagyságoknak. Aztán látta, hogy azok szántszándékkal adják a lapot, és bírálatát inkább kíváncsian fogadják, mintsem ellenségesen. Ügy látszott, még élvezik is, hogy valaki leszedi róluk a keresztvizet. Össze-összenéztek, nevetgéltek, a beszélgetés valósággal felfrissítette őket, noha már hajnali kettőre járt az idő. Fáin mindjobban tűzbe jött, és nagyszerű képet festett azokról a lehetőségekről, amelyek az amerikai filmgyártást valóban naggyá tehették volna, és amelyeket Hollywood végleg eljátszott. Igen jóképű férfi volt, hullámos haját hátra-hátravetette beszéd közben. Fiatal volt és sápadt, középtermetű, olyan a ruhája, mint egy napszámosé, mégis szuggesztív tekintetével és gesztusaival teljesen lenyűgözte a gazdag és nagyhatalmú emberekből álló társaságot. Hawke majd kinézte a szemét, hogy lássa Frieda arckifejezését, de sehogyan sem sikerült neki. Nagyon jól el tudta képzelni, hogyan sütkérezik Fáin sikerében.

-- Ez már igen -- mondta Pierce Carmian, miközben odalépett hozzá. Feydallal együtt kijöttek a kertbe. Carmian egy fához támaszkodott, Feydal meg leroskadt egy párnára az úszómedence szélén, behunyta a szemét, és olyan kimerültnek látszott, hogy félő volt, mindjárt beleesik a vízbe.

297

-- Ahogy mondja -- dünnyögte Hawke.

-- Nehéz dolga lesz ezzel a fickóval. Nem szeretnék ilyen vetélytársat.

Hawke dühösen Carmian szemébe nézett, azon tűnődve, hogy vajon Friedára céloz-e. Carmian vigyorogva hozzátette:

-- Még szerencse, hogy én nem vagyok regényíró.

A beszélgetés hangneme alig észrevehetően kezdett megváltozni. A kérdések egy kissé kiélezettebbekké váltak, és mikor Fáin szóáradatában pillanatnyi szünet állt be, az angol író nyomban beszélni kezdett. Elismeréssel szólt arról, hogy Fáin milyen őszintén és kíméletlenül elemezte azt a piszkos filmipart, amelynek mentségére, az igazat megvallva, csakugyan keveset lehet felhozni De azt meg kell hagyni, hogy akad azért egy-két film, amelynek alkotói minden tőlük telhetőt megtettek, és nem rajtuk múlott, hogy melléfogtak. Fáin nagy kelletlenül fogadta el ezt az álláspontot. Az angol azután azt szerette volna tudni, hogy vajon a saját nagy sikerű könyvét művészi értelemben is sikeresnek tekinti-e?

-- Természetesen melléfogásnak tekintem -- mondta Fáin. Olyan melléfogásnak, ami valahogy mégis bevált. De hát még fiatal vagyok.

-- De még mennyire -- mondta az angol, olyan hangon, hogy kitört a nevetés. -- No, de beszéljünk a regényekről. Bizonyára meg tudna nevezni egy-két olyan művet, amelyet művészi értelemben is sikeresnek tekint.

Fáin beszélni kezdett; de okos volt, észrevette a csapdát, és megállt; aztán a mély csöndben megnevezett néhány könyvet. És ezzel kezdetét vette a vérfürdő. Az angol cafatokra szedte a Fáin által említett regényeket, és belekényszerítette a fiatalembert, hogy a történetek lehetetlen gyengeségeit védelmezze. Ténybeli tévedéseken Kapta rajta Faint. Sokkal jobban ismerte nála a könyveket. Szó szerint idézett például a Moby Dickből néhány valóban erőltetett, költőiesJcedő részletet, de úgy, hogy előadásával halálra nevettette hallgatóit. Fáin zavarba jött; törölte a Moby Dicket az igaz művészi alkotások listájáról. Mire az angol hirtelen hátba támadta:

-- Ellenkezőleg, a Moby Dickkel valóban művészi alkotást nevezett meg. Balsiker és bukás nem ugyanaz a dolog. -- Aztán újabb címeket zúdított Fáin fejére, és azzal igyekezett zavar-

298

ba hozni őt, hogy a fejére olvasta, milyen keveset olvasott. Fáin kezdett reménytelenül nevetségessé válni -- a nők már nyíltan vihorásztak --, végre aztán kikelt magából:

-- Ugyan mit számít, hogy mit olvastam vagy mit nem olvastam? Egy művésznek akkor is képesnek kell lennie arra, hogy teremtsen, ha előtte még senki sem csinált semmit. Ez Ádám kiváltsága.

-- Nagyon helyes, Fáin úr. De szíves engedelmével, egy Dos Passos nevű regényíró vagy fél tucat kitűnő regényt írt pontosan ugyanabban a stílusban, mint amelyet ön választott, körülbelül abban az időben, amikor ön született. Ön azt állítja, a filmgyártás hajlamos az utánzásra, a filmek mind egy kaptafára készülnek. De ha ez a Dos Passos nem végezte volna el a maga munkáját, ha nem lett volna kéznél, hogy ön utánozhassa, akkor hol kezdett volna bele a munkába?

Minden arc Fáin felé fordult. Fáin egészen összezavarodott, nem szólt semmit. Vagy egy fél perc telt el így. Aztán az angol kedélyesen kijelentette:

-- Azt hiszem, ebben az esetben azt kell mondanunk, Dos Passos volt Ádám. -- Az arca gonosz ráncokba húzódott. -- De azt mindenesetre el kell ismernünk, hogy ön Ábel.

A jól időzített poén betetőzte Fáin teljes vereségét. A feltámadó zsibongásban a rendező átnyúlt, hogy megveregesse az angol vállát.

Hirtelen Frieda Winter hangja csendült fel tisztán és élesen:

-- Philip, hányingert lehet kapni attól a sok hülyeségtől, amit összebeszél. Évek óta nem volt olyan nagyszerű regény Amerikában, mint amilyent Howard Fain írt. Sikere volt a kritikusoknál is, az üzletekből pedig úgy viszik, mint a cukrot. Éppen most adták ki Angliában is, a maga hazájában, és ott is sláger, amint valószínűleg tudja, ha még olvassa egyáltalán a Times irodalmi mellékletét és a New Statesman!. A regény témáját egyébként abból merítette, hogy az utolsó német offenzívában, i944-ben Belgiumban fogságba esett, és egy fél évet töltött német hadifogolytáborban. Maga viszont egy sort sem írt az utóbbi kilenc év alatt. Az egész háborút kiböjtöke az úszómedencéje mellett Westwoodban, és könnyfakasztó filmtörténeteket írt Lana Turner számára. Azt hiszem, ezzel a vitát le is zárhatjuk.

299

A beállott csöndben valaki halkan megjegyezte:

-- Ejha!

Fáin gyorsan reagált:

-- Frieda, Philip Widdleston nagyszerű regényíró, évek óta bámulom, meg sem tudnám közelíteni a stílusát.

-- Ez nagyon szép kijelentés volt, Fáin úr -- mondta az angol kényszeredett nevetéssel. -- Én úgy fogtam fel a dolgot, hogy éppen csak szórakozunk egy kicsit. Azt hiszem, arra nem kell külön kitérnem, hogy a szívbajom akadályozott meg abban, hogy 1944-ben anyagot gyűjtsék Belgiumban vagy bármely másik csatatéren, és őszintén irigylem magát, amiért megtehette. -- Ezzel fölkelt, és bevonult a házba. A beszélgetés vidám hangzavarba ment át. Már későre járt, hajnali három óra lehetett, de mindenki egyetértett abban, hogy érdemes volt ilyen sokáig maradni, hiszen nem is egy embert szabdaltak darabokra, hanem kettőt.

Carmian cigarettára gyújtott, és azt mondta Hawke-nak:

-- Teljesen világos, hogy Winterné felzárkózott a bestsellerlista élére.

Hawke összekuszált érzelmei, a pillanatnyi szédület, amit az keltett benne, hogy Frieda oly árulkodó módon kitört Fáin védelmében, minden dühe, indulata, megaláztatása most egyszerű és nagyszerű, sőt derűs feloldást nyert. Gondolkodás nélkül cselekedett. Felnyalábolta Pierce Carmiant, az úszómedence szélén termett, és messzire bedobta őt a csillogó zöld vízbe.

Mindez olyan gyorsan, minden ellenállás nélkül és oly meglepően zajlott le, hogy a legtöbben csak akkor figyeltek fel, amikor a medencéből vagy húsz láb magas vízsugár tört fölfelé. Csak néhányan hallották meg Carmian elkésett „hé" kiáltását, amint repült a levegőben. Ujabb látványosság kínálkozott; a medencében egy teljesen felöltözött ember kapálódzott és szórta a szitkokat. Mindenki a medence köré gyűlt, mindenki egyszerre beszélt és a kezét nyújtotta Carmian felé. George Feydal, aki egyedül látta és hallotta az egész jelenetet, keresztbe vetett lábakkal ült a párnáján, és nevetett, mint egy eszétvesztett Buddha.

-- Hát ez valami remek! Ez valami fenséges -- nyögdécselte. Hawke-ot pillanatnyilag senki nem vette figyelembe -- visz-

szalépett az árnyékba --, de Frieda azonnal mellette termett.

-- Mi a fenének csináltad ezt, te megvadult orangután?

300

Hawke teljesen visszanyerte lelki egyensúlyát, bár kissé zavarban volt meggondolatlan cselekedete miatt.

-- Menjünk haza, Frieda, már késő van -- mondta.

-- Haza? Miről beszélsz? Be vagy rúgva? Én a Beverley Wilshire-ban lakom.

-- Oda is mehetünk. Nincsenek előítéleteim.

Carmian nagy nehezen odaevickélt a lépcsőhöz, ahol két ember kisegítette a vízből.

-- Az öngyújtóm! -- kiáltotta, túlharsogva a lármát. -- A drága arany öngyújtóm! Nem látta valaki?

-- Ott van a víz fenekén! -- kiáltotta egy nő. -- Éppen ott, a szörnyű pók mellett.

-- Miért kellett beledobnod a vízbe? -- kérdezte Frieda sziszegő hangon.

-- Valami hülyeséget mondott rólad meg Fainről -- dünnyögte Hawke restelkedve.

-- Te jó isten -- mondta Frieda, megfogta a férfi kezét, és szinte futva vitte ki a kertből, ahol még mindenki a víztől csepegő Carmian körül ácsorgott. A hátsó bejáraton keresztül bementek a haliba. A könyvtárban még mindig pergett a film az üres nézőtér előtt.

-- Riporterek is vannak itt, te hülye -- mondta Frieda. -- Istenem, miért is kellett összeszűrnöm a levet egy ilyen szellemi fogyatékos hegylakóval! Hol laksz? Ja igen, a Rainbow's Endben. Van kalapod, vagy valami egyéb? -- Frieda átszaladt az üres nappalin, maga után húzva a férfit. A hall faliszekrényéből előrángatta a bundáját, aztán már kint is voltak. A kocsifeljárón szélesen vigyorogva eléjük állt Ferdie Lax:

-- Ilyen hamar elmentek, gyerekek?

-- Ö istenem, Ferdie, micsoda zűrzavar! -- mondta Frieda. Hol a kocsim? Hogy milyen kocsi volt? Nem is tudom, béreltem. Ja, igen, egy zöld Cadillac, itt is van. Utálom a zöld kocsikat. Tudsz azért vezetni, te neandervölgyi, vagy annyira be vagy rúgva?

-- Teljesen józan vagyok -- mondta Hawke, mikor Frieda odaadta neki az indítókulcsot.

-- Minden rendben, Frieda -- mondta Lax. -- Pierce megcsúszott és beleesett a medencébe. Ha ő mondja, akkor csak így van! Már bement a hálószobámba, most szedi rendbe magát.

301

Hawke, te vén csirkefogó, ezt szívből köszönöm neked. Ügyis kezdett már egy kissé ellaposodni a hangulat. A Fáin gyerek nem sokáig állta a sarat Phil Widdlestonnal szemben.

-- Undorító volt, ahogyan hülyét csináltak abból a fiúból mondta Frieda. -- Szállj már be, Arthur.

-- Hát ami azt illeti, Frieda, ő is szépen kioktatta ezeket a hollywoodiakat, márpedig tudhatod, mennyire szeretnek az itteniek tanulni.

-- Annyi baj legyen, legalább nem hagytam, hogy Philip megússza szárazon -- mondta Frieda miközben beszállt a kocsiba. -- Jelenleg Howard Fain a legtehetségesebb író Amerikában, talán ezt az észnélküli elefántot leszámítva ... Mi bajod van neked? Miért nem indítasz már?

-- Hova kell dugni a kulcsot egy Cadillacben? -- kérdezte Hawke, a kormánytörzsön matatva.

-- Itt, Tarzan -- förmedt rá Frieda, elvette a kulcsot, hirtelen begyújtotta a motort, és magas sarkú cipőjével beletaposott a gázpedálba. A motor bőgése megnyugtatta. Hátradőlt, és nevetve Laxhez fordult:

-- Ugye gondoskodsz Howardról? Túl sokat ivott. Velem jött kocsin.

-- Majd én lefektetem. A Beverley Wilshire-ben lakik, igaz?

-- Ott. Te jó ég, jönnek! -- kiáltotta, amint kinyílt a kapu, és kiabáló, nevetgélő emberek tódultak ki rajta.

-- Indíts -- mondta, mire nagy kavicscsikorgás és motorzúgás közepette megindultak.

6.

-- Hova mész? -- kérdezte Frieda, miután egy darabig csöndben haladtak, majd Hawke balra kanyarodott.

-- A Beverley Wilshire-ba.

-- Aztán mit csinálsz?

-- Nem tudom. Semmit. Mindenesetre elviszlek a szállodába.

-- Ilyenkor reggel sehol nem találsz kocsit. Menjünk csak a Rainbow's Endbe. Onnan majd visszahajtok a szállodámba.

-- Ahogy akarod. De gyalog is elsétálhatok a Rainbow's Endbe. Idefelé is gyalog jöttem.

302

-- Tudom, tudom, ismerem a képességeidet. Sokszor kaptam már miattad hólyagokat a lábamra. Három óra elmúlt. Menj csak tovább.

Öt perc múlva megérkeztek Hawke szállásához. Egyikük sem szólt egy szót sem. Frieda hátradőlt az ülésen, a fekete szalag keretbe fogta az arcát, ahogy az elsuhanó kocsik reflektorai megvilágították. Hawke a járda széléhez hajtott, és kikapcsolta a motort.

-- Hát, jó éjszakát -- mondta Frieda.

-- Meddig maradsz itt? -- kérdezte Hawke.

-- Vasárnapig.

-- Egyszer együtt ebédelhetnénk vagy vacsorázhatnánk.

-- Szívesen megtenném, de rengeteg üzleti ügyet kell elintéznem. Majd meglátjuk. Nem tudom, Georges szóba áll-e még velem valaha, azok után, hogy Pierce-t bedobtad az úszómedencébe.

-- Miért? Nagyon tetszett neki az egész. A hasát fogta nevettében.

-- Rávall. De neked igazán nem kellett volna megvédelmezned az én becsületemet, te hülye. Tulajdonképpen mit mondott Pierce?

-- Semmi olyat, amit érdemes volna megismételni.

-- Mit mondott?

-- Hogy felzárkóztál a bestsellerlista élére.

Frieda először meglepettnek látszott, aztán hátravetette a fejét, úgy nevetett. A szalag leesett a fejéről. A neonszivárvány, amely néhány lépésre hol felgyulladt, hol kialudt, enyhe színekben fürdette az arcát. A kocsinak nagyon új szaga volt, és ezen a bőr- és festékszagon keresztül is érezni lehetett Frieda megszokott parfőmillatát.

-- Ez volt az egész? -- kérdezte az asszony. -- Nem is valami szellemes, viszont teljesen ártatlan. Ilyen semmiségért fürdetted meg Carmiant?

-- Mikor érkeztél, Frieda?

-- Tegnap, körülbelül éjfélkor.

-- És miért nem telefonáltál nekem?

-- Édesem, tudom, hogy ilyenkor szoktad teremteni az amerikai prózát, nát csak nem zavarlak meg benne?!

-- Ez a Fáin egy taknyos kölyök -- mondta Hawke félszegen.

303

-- Remek fiú. Egy Staten Island-i Byron.

-- Már az is túlzás, hogy bestsellert írjon, de hogy ráadásul még ilyen jóképű is legyen, meg ilyen dumával jöjjön!

-- Hagyd csak, Arthur. Annak idején te is éppen eleget meséltél. Ez most az ő estéje volt. Meg is fizetett érte, szegény fiú.

-- Jól kikészítetted azt az angolt, aki bántani merte.

-- Miért, te talán nem hiszed el, hogy mennyi lehetőség rejlik még benne?

-- Ügy látszik, te nagyon jól ismered.

-- Egy fogadáson találkoztam össze vele, akárcsak veled. És összehoztam Ferdie-vel. Csak azt ne mondd, hogy féltékeny vagy Fainre!

-- Nem vagyok féltékeny. Csak meglepett, hogy milyen feltűnően nem vettél rólam tudomást ma este.

-- Ide figyelj, Youngblood! Mi a legszeretetteljesebben búcsút vettünk egymástól, ha nem emlékeznél rá. Én egészen az utolsó pillanatig úgy viselkedtem, mint egy angyal. Pedig azt is megtehettem volna, hogy egy kicsit hangosabban csapom be a kaput.

-- Szereted Faint?

-- Elragadó embernek tartom. Nagyon szórakoztató a társasága, bár többnyire csak monologizál, és főként a szekszualitásról. Kissé túlzott fontosságot tulajdonít a mindent felölelő nemiségnek.

-- Amivel persze te egyáltalán nem értesz egyet.

-- Annak is megvan a maga helye. De vannak fontosabb dolgok is.

-- Például?

-- A szerelem. Nem vagyok benne biztos, hogy Howard sokat tudna erről. Sőt még te sem. A férfiak általában akkor döbbennek ccaik rá a szerelemre, amikor már kicsúszott az ujjaik közül. És ezzel be is fejezhetjük a ma esti szórakozást. Majd meghalok az álmosságtól. Jó éjszakát. Hívj fel ma este -- mondta, és megmozdult, mintha át akarna csúszni a vezetőülésre, és átnyúlt Hawke-on, hogy kinyissa a túlsó kocsiajtót.

Hawke megfogta a kezét. Egy pillanatig ebben a helyzetben ültek, mozdulatlanul. Hawke-ot egyre csak az a gondolat gyötörte, hogy Frieda vajon lefeküdt-e Fainnel. De hát mégsem akarta egyenesen nekiszegezni a kérdést.

-- Gyere be, igyál valamit -- mondta.

304

Frieda szeme tágra nyílt, a szemöldöke gunyorosan a homlokára szaladt. Lassan elmosolyodott, megvillantak a fogai.

-- Ugyan már kisfiam, ehhez neked semmi kedved.

-- Már hogyne lenne?

-- Nekem viszont nincs. Túl késő van, és nem vagyok szomjas.

-- Csak egyet igyunk! Épp csak hogy bebizonyítsuk, hogy nem neheztelünk egymásra.

-- No jó, mivel megvédted a jó híremet, nem igaz? És ennek következtében kis híján tönkre is tetted. Azt hiszem, csakugyan illene poharat emelnem kétbalkezes lovagomra. -- Hawke sietve kinyitotta a kocsiajtót. Frieda megfogta a férfi kezét. -- Jobb lenne, ha beállítanánk a kocsit a kertbe. Rengeteg részeg ember garázdálkodik a Sunset Boulevárdon ilyenkor éjszaka. Vagy már reggel van? Nem szeretnék egy összezúzott bérelt kocsival bajlódni.

Hawke engedelmesen beállt a kocsival, a karja bizsergett ott, ahol Frieda megérintette.

-- Egy pohárral -- mondta Frieda -- és kész.

-- Csak eggyel, Frieda.

Hawkí-nak az járt a fejében, hogy Jeanne csak hétfőn érkezik. Ezt a dolgot igazán nem tervelte ki szándékosan. Csak úgy jött magától.

7.

Hawke az íróasztalnál ült, Frieda meg a közelében egy karosszékben, és az állólámpa fényénél gombokat varrt fel egy ingre. Nagy halom ing feküdt a lábánál a padlón és egy kisebb halom mellette az asztalon. Ez már másnap volt, valamikor éjfél után. Nagyszerűen megvacsoráztak egy polinéziai vendéglőben, aztán szeretkeztek, és most Hawke a napi munkáját végezte, talán kisebb odaadással, mint máskor, de a szokásos tempóban, négy oldalt írt óránként.

Még mindig azon töprengett -- és attól tartott, soha nem fogja megtudni --, hogy mennyiben volt előre kitervelt provokáció az, hogy Frieda Howard karján jelent meg Ferdie Lax vacsoráján. Hogyan is tudhatta volna meg? Frieda újból a karjaiba zuhant,

305

és ezek után már fel sem merülhetett a Fain-kérdés, ha valaha lett is volna ilyen. Frieda gyengéden célozgatni kezdett arra, hogy néhány nappal elhalasztja New Yorkba való visszatérését, a férfi meg jámborán kitért a rábeszélés elől. Már így is átkozottul szoros az időzítés: Frieda vasárnap utazik el, Jeanne hétfőn érkezik. Egy régi dalocska járt a fejében, amit anyja szokott énekelni:

Helyes beosztással élni, A türelem rózsát terem, Helyes, ha már elmúlt a régi, Mire megjön az új szerelem,

Hawke mindenképpen azt akarta, hogy Frieda vasárnap utazzék el, ahogy azt eredetileg tervbe is vették.

Frieda látta, hogy Hawke szünetet tart a munkában.

-- Nem mondanád meg, miért nincs gomb egyik inged nyakán sem? -- kérdezte. Az asztalon félre kellett tolnia egy levelet, hogy helyet csináljon a kész ingnek. A levél leesett a földre.

-- Anyámnak írtam -- mondta Hawke.

-- Igen? -- kérdezte Frieda és kíváncsian nézte a borítékot.

-- Olvasd el, ha van hozzá kedved.

-- Ó, elolvashatom? Ügy szeretem mindenbe beleütni az orromat. -- Kényelmesen elhelyezkedett a karosszékben, és a levelet közel emelte a szeméhez. -- Ne mondd, férjhez megy a nővéred? -- mondta egy pillanat múlva. -- Persze elmégy az esküvőre.

-- Igen. Remélem addig befejezem itt a munkát.

-- Ahhoz a fura emberhez megy, akivel nálunk vacsoráztatok? Paulnak nagyon tetszett. Azt mondja, ért valamit a tőkebefektetéshez.

-- Nézd csak! -- Frieda ölébe ejtette a levelet. -- Miért nem mondtad, hogy vasárnap lesz a születésnapod? -- Levette a szemüvegét. -- Ez csodás. Minél öregebb leszel, annál jobban tetszel nekem.

Hawke egészen megfeledkezett erről, különben nem biztatta volna Friedát, hogy olvassa el a levelet.

-- Pulykát fogok sütni -- mondta Frieda. -- Itt, a konyhádban.

-- Jaj, csak azt ne! A születésnapok mindig lehangolnak.

306

-- Arthur, te még nem is tudod, hogy én milyen remekül főzök. A kolbász meg a bundáskukorica az semmi. Most megmutatom neked!

-- De hát mikor indul a géped? Lesz még annyi időd vasárnap, hogy vacsorát főzz?

Frieda belemarkolt Hawke hajába, és ide-oda ráncigálta a fejét:

-- Hát jó, firkász barátom. Tudom, hogy csak hátráltatlak a munkában, és már alig várod, hogy megszabadulj tőlem. Ne félj! Nagy zűrzavar van Hartfordban, a két főszereplő le akarja mondani a turnét, úgy, hogy nekem innen vasárnap délután mindenképpen el kell utaznom.

-- Ugyan, Frieda, imádom a sült pulykát. Az asszony megcsókolta a homlokát:

-- Most visszamegyek a szállodába. Te is feküdj már le, az isten szerelmére. Odaragadtál ahhoz az átkozott íróasztalhoz? Holnap is nap van. Már lassan így is utoléred Balzacot.

-- Jó.

-- Holnao délben érted jövök, kimegyünk a piacra, és megvesszük a születésnapodra Los Angeles legszebb pulykáját. Ezeket az ingeket meg majd holnap befejezem.

8.

Másnap, szombaton elmentek a piacra, Frieda egy óra hosszat vásárolt, és annyit -- mint Hawke mondta panaszosán --, hogy az egy hadseregnek is elég lett volna. Amikor az egészet hazahozták, nem is fért el minden a kis hűtőszekrényben, még a konyha bejáratát is eltorlaszolták a csomagok.

-- Nem baj -- mondta Frieda --, holnapig semmi nem fog elromlani. Most pedig mars ki innét. Nappal is tudsz írni, nem? Körülbelül három órám van, hogy előkészítsem a dolgokat, aztán elmegyünk Feydal vacsorájára. Még az is lehet, hogy jól mulatunk nála.

Felvett egy kötényt és dudorászva munkához látott. Olyan vidám és csinos volt, hogy Hawke ösztönösen utánanyúlt hosszú karjaival, és magához ölelte. Frieda azonban elhessegette:

-- Félre az útból, nőcsábász! Dolgom van.

307

Hawke hát kénytelen volt visszavonulni az íróasztalához. Egy idő múlva csodálatos szagok kezdtek szivárogni a konyhából. Már majdnem beesteledett, amikor Frieda kócosán, kiizzadt homlokkal előkerült és még mindig dúdolt magában.

-- No, mára elég. Hozzá ne merj nyúlni semmihez, mindent hagyj úgy holnapig, ahogy van. Most visszamegyek a szállodába, pihenek egy kicsit, és rendbe hozom magam. Mindkettőre rászolgáltam. Gyere értem nyolckor, és természetesen sötét ruhát végy. Neked sem ártana egy kis alvás. Valószínűleg sokáig fenn kell maradnunk. -- Előkereste retiküljét, és megcsókolta a férfit, mint egy hetibérlettel a munkahelyére utazó férj, aki siet, hogy elérje a vonatját.

Egy rendezőnél volt a vacsora, Feydal barátjánál. Hawke sok arcot látott azok közül, akik ott voltak Ferdie Laxnél, természetesen Ferdie-t is megtalálta, de úgy vette észre, hogy Lax arckifejezése a szokásosnál is álmosabb, amint Winternére meg őrá néz. Howard Fain nem volt ott. Ferdie azt mondta, hogy elhelyezte őt a Paramountnál, ahol megpróbál forgatókönyvet írni az Iliászból.

-- Ötezer dollárt kap egy héten. Ami jó is meg rossz is. Ezért a pénzért gyorsan kell szállítania. Nyolcszázért még valahogy ellötyöghet az ember, de persze azt nem engedhettem meg, hogy egy ilyen nagymenő, mint Fáin, nyolcszázért dolgozzék. Ez a hírnév ára.

Georges Feydal későn érkezett, felhevülve a szombat esti közönség viharos ünneplésétől. Pierce Carmian nem volt vele, elutazott New Yorkba, hogy birtokába vegye Feydal lakosztályát. Ha volt is valami panasza Feydalnak a turné miatt, Frieda elsimította a dolgot. Feydal a vacsora után elkapta Hawke-ot, bevitte a biliárdszobába, és biliárdparti közben felvázolt egy színdarabot, amely a Kegyelemkenyéren utolsó száz oldalára támaszkodott. Hawke-ot teljesen hatalmába kerítette az ötlet. Szinte már látta is maga előtt a darab minden jelenetét. Ügy érezte, egy hét alatt össze tudná hozni.

-- Nem kell bele semmi, csak a nagynéni halála -- mondta Feydal. -- Éppen csak a halál, meg a pénz utáni tülekedés. A

308

színdarabírásnak az a titka, hogy a függöny egy hosszú történet utolsó fordulatai közben gördüljön fel, a krízis tetőfokán. Nem kell oda más, csak a nagynéni halála.

-- Már eladtam a megfilmesítés jogát -- mondta Hawke. -- Ha ez nem akadály . . .

-- Tudom, hogy eladta -- mondta Feydal, miközben kövér karjával gyönyörű kettőst lökött. -- Nagyon szövevényes ipar ez. Száz megírt forgatókönyvből sokat mondok, ha egyet leforgatnak, esetleg egyet sem. Szívlelje meg, amit mondtam. A nagynéni halála! Ha megírja, én feltétlenül igényt tartok rá. Sajnos, nem játszhatom el a nagynénit, pedig az aztán a remek szerep! De azt hiszem, Theodor bácsinak egészen jól megfelelnék. Nagyon jól festek drámai szerepekben, és rendezni is én szeretném a darabot. Tehát a nagynéni halála!

Frieda bejött, figyelte a játszmát. Amikor befejezték, minden ceremónia nélkül magával vitte Hawke-ot. Feydal olyan sugárzó mosollyal nézett utánuk, mint egy öreg pap.

-- Öt perccel múlt tizenkettő -- mondta Frieda, amikor odavezette a hallban felállított kis bárhoz. -- Huszonnyolc éves vagy, fiam. Nem áruljuk el senkinek, éppen csak mi ketten iszunk rá valamit, és elmegyünk.

A Beverley Wiltshire-ba mentők. Friedának nagy, erkélyes lakosztálya volt, ahonnan le lehetett látni egész Los Angelesre. Ezen az éjszakán nem volt sem szmog, sem holdfény. A csillagok fényesen ragyogtak a fekete égbolton. És Hawke, minthogy azt képzelte, ez búcsúeste, búcsú nemcsak Friedától, hanem első huszonnyolc esztendejétől, és azt remélte, ifjúkori ballépéseitől is, minden fenntartás és minden mellékgondolat nélkül átadta magát ennek az éjszakának. Aztán amikor hajnalban feltűnt a fogyó hold kísérteties sarlója, hazament a Rainbow's Endbe.

Hawke éppen bevitte a párolgó sült pulykát a konyhából a tálalóasztalra, Frieda meg utána szólt, hogy ne csöpögtesse le a pulyka levét a szeletelődeszkáról, amikor megszólalt a telefon. Letette a pulykát és fölemelte a kagylót.

-- Hé, Youngblood Hawke -- csendült a fülébe Jeanne Green hangja. -- Minden jót a születésnapodra.

Egyáltalán nem volt valami váratlan dolog, hogy Jeanne telefonon köszöntse fel, de a férfi mégis meghökkent.

309

-- Halló, Jeanie, köszönöm -- mondta. -- Milyen közelről hallatszik a hangod. Hol vagy?

-- Meglehetősen közel -- válaszolta Jeanne. -- Itt vagyok a Rainbow's End portáján.

-- Hal vagy? Itt? -- kérdezte Hawke, és az arcára fagyott a csodálkozás és a rémület, miközben Jeanne vidáman előadta, hogy hétfőre nem tudott helyet foglalni a gépben, így hát mégiscsak egy nappal előbb kellett utaznia.

-- így aztán, ha nagyon belemerültél volna a születésnapi rossz hangulatba, még mindig kisegíthetlek. Hoztam néhány egészen jó hírt.

-- Hol fogsz lakni? Kaptál szobát?

-- Igen, a Villa Ferrarában, néhány sarokkal odébb. Erre jöttem, és éppen csak lenyomtam a féket, hogy beszóljak hozzád.

Ebben a pillanatban Frieda bejött a konyhából, és egészen hangosan megkérdezte:

-- Ki az? Georges?

Hawke-nak minden lélekjelenléte elpárolgott -- soha nem rendelkezett belőle nagy adaggal, ha nőkkel volt dolga -- és anélkül, hogy befogta volna a telefonkagylót, azt mondta:

-- Jeanie Green, a szerkesztőm a Hodge Hathawaynél. Itt van a portán.

-- Ó, hát van valaki nálad? -- kérdezte Jeanne. De Frieda szinte vele egyidőben megszólalt:

-- Ó, Jeanne Green! Milyen kedves. Mondd neki, hogy jöjjön be!

Hawke most befedte a mikrofonnyílást, és suttogóra fogta a hangját, bár most már nem volt semmi értelme:

-- Te ne hülyéskedj! Van elég pulyka egy egész regiment számára. És Jeanne olyan helyes lány. Nagyon tetszik nekem.

-- Halló, Arthur -- mondta Jeanne kissé élesebb hangon. Ott vagy még? Ügy látszik, megzavartalak valamiben. Nagyon sajnálom. Majd holnap felhívlak.

A telefonnál az a feneség, hogy azonnali válaszokat igényel. Ha az ember valakivel szemtől szemben áll, elmosolyodhat, rágyújthat egy cigarettára, a kezébe vehet ezt-azt, tucatnyi módját találhatja annak, hogy húzza az időt, ameddig összeszedi a gondolatait. A telefon viszont csak két fekete nyílás: az egyik

510

beszél, a másik vár. Hawke még szóra sem nyitotta a száját, és már tudta, hogy fél Jeanne-től, fél attól, hogy a lány együtt találja Friedával, de valami hirtelen felébredt daccal azt mondta:

-- Hová gondolsz! Úgy örülök, hogy itt vagy, Jeanne. Gyere csak be, és igyunk valamit!

-- Komolyan mondod? -- Jeanne úgy érezte, jobban tenné, ha továbbhajtana a szállodája felé, de most már felébredt a kíváncsisága.

-- Hát persze. Balra a négyes bungaló. Gyere csak.

-- Na jó, csak beköszönök. Van egy pár jó hírem, ami majd felvidít. Tehát négyes, balra. Jövök.

Hawke visszatette a kagylót, és már hallotta is Jeanne lépteinek kopogását a betonjárdán. Épp csak végigcikázott az agyán, milyen egyszerű lett volna azt mondania, hogy éppen zuhanyozik, dolgozik, vagy akármit. Frieda a konyhaajtóban állt, összefont karral, kipirult arccal, és nyugodtan mosolygott. A tálalóasztalon gőzölgött az óriási pulyka, mellette vödörben a pezsgő. Az asztal két személyre volt megterítve, két pohár aperitiffel, a közepén rózsacsokor állt. Kopogtattak. Hawke ment ajtót nyitni. Ingujjban volt.

Jeanne Green, elragadó kis sötétkék vászonruhájában a következő megrázó percekben teljesen úgy viselkedett, mint egy szerkesztő, aki egy írót látogat meg. Csupa mosoly volt, amikor Frieda Wintert üdvözölte. Csodálattal adózott a pulykának. De elhárította Frieda meghívását, hogy tartson velük, majd elhárította további unszolását is, aztán, amikor maga Hawke is biztatni kezdte, gyors pillantást vetett rá, és elfogadta a meghívást:

-- De csak akkor, ha én is segíthetek -- mondta, szavait Friedához intézve.

-- Hát persze -- mondta Frieda --, legalább távol tarthatjuk ezt a kétbalkezest a konyhától. De tulajdonképpen majdnem mindennel készen vagyok.

-- Jó, de majd csak lesz mosogatnivaló, meg miegymás mondta Jeanne.

-- Természetesen -- mondta Frieda. -- Bocsássatok meg, egy perc és már itt is vagyok -- és ezzel eltűnt a konyhában.

Jeanne minden sietség nélkül lehúzta a kesztyűt keskeny, szép fiatal kezéről, és rágyújtott egy cigarettára.

V"

-- Hát, ha kíváncsi vagy a jó hírekre -- mondta.

-- Igen, igen, a jó hírek. Persze, hogy kíváncsi vagyok. Azt már tudom, hogy Jay lemondott rólam. Azonnal szóltak.

-- Nem arról van szó -- mondta Jeanne. -- Ross Hodge intézkedett, hogy a kereskedelmi osztály az egész ország területén felmérje, hogy is áll a helyzet a Kegyelemkenyérennel. A rendelések nem mindig adnak tiszta képet. A valóság akkor derül ki, ha megnézzük, mekkorák a készletek, mennyit adnak el a nagy áruházakban, és a többi. Mielőtt eljöttem, beszéltem az eladási osztályunk vezetőjével. Körülbelül tíz nappal ezelőtt kezdtek befutni az utánrendelések. A könyv felkeltette az emberek figyelmét. Fred úgy véli, el lehet adni negyvenezer példányt, sőt talán még többet is. A legtöbb kölcsönkönyvtárban hosszú előjegyzések vannak rá, így aztán a könyvtárak is növelik a készletüket. Látod, még a Kegyelemkenyéren is siker!

-- Miért mondod, hogy az is? -- kérdezte Hake.

-- Mert A parancs béklyói nem is kétséges -- mondta Jeanne, és maga is csodálkozott, hogy a torkát fojtogató sírás ellenére képes beszélni. -- A könyvkiadás történetének egyik legnagyobb sikere lesz.

Frieda bejött a konyhából, tányérokat meg ecetet, olajat tett az asztalra.

-- Tálalva van -- mondta. -- Ünnepelt, bontsd ki a pezsgőt!

-- Még egy friss hírem van -- mondta Jeanne, de ez aztán csakugyan friss hír volt, alig kétperces. -- De ez már magántermészetű. Feleségül megyek Kari Fryhoz.

Jeanne-nek meglehetett az az elégtétele -- ha ugyan elégtétel volt ez a számára --, hogy látta, amint szavai szíven találják Hawke-ot. A férfi arca szemlátomást elfehéredett.

-- Hát ez nagyszerű -- motyogta, aztán megfordult, nehézkesen odalépett a pezsgősvödörhöz, és hozzáfűzte: -- Hogy mi mindenre kell ma innunk!

Frieda úszott a boldogságban erre a hírre, izgatottan tárgyalt róla, miközben Hawke kinyitotta a pezsgősüveget. Jeanne-nak közben azon járt az esze, már amennyire járt egyáltalán, hogy rögtön telefonálnia kell Karinak, hogy azért ő is tudjon a dologról.

Mindhárman ott álltak a nappali közepén, kezükben a csordultig töltött pezsgőspoharakkal.

312

-- Én mondjam a pohárköszöntőt? -- kérdezte Frieda. -- Boldog születésnapot, Arthur, és sok szerencsét Karinak és Jeannenek.

Hawke Jeanne szemébe nézett, és azt mondta:

-- A te boldogságodra, Jeanne.

-- Youngblood Hawke egészségére -- mondta Jeanne. -- Egy kortyra kiitta a poharát, és Friedához fordult. -- Nagyon kedves tőled, hogy meghívtál. Mégiscsak farkaséhes vagyok. Majd éhen halok!

Mindnyájan asztalhoz ültek. A pulyka fenséges volt. Amit Frieda Winter csinált, az mindig alaposan, jól meg volt csinálva.

313

Harmadik 1948-1950

TIZEDIK FEJEZET

A Kegyelemkenyéren felkapaszkodott a bestsellerlista élére, és három hónapig tartotta is az elsőséget; majdnem ötvenezer példányt adtak el belőle. Felfutása lassan ment, beletelt egy esztendőbe, amíg sikerének tetőfokára hágott. Ross Hodge ezért A parancs béklyói kiadását 1949 tavaszára tolta ki. Nagy eredményt várt az Iwo Jimáról szóló regénytől -- így nevezte Hawke újabb könyvét --, de helytelen üzleti taktikának tartotta, hogy a könyvkereskedéseket egyi dobén, ugyanazon írótól származó két hosszú regénnyel tömje tele. A közönség nagy része csak 1948 folyamán figyelt fel a Kegyelemkenyérenre. Amikor aztán az ú.j könyv megjelent, általában azt hitték, hogy Hawke körülbelül egy év leforgása alatt két nagy terjedelmű regényt írt egymás után. Ha ez nem is volt éppen igaz, mégis meglehetősen nagy feltűnést keltett. A parancs béklyói, amint azt Jeanne előre megmondta, egyike lett a legnagyobb sikernek az amerikai könyvkiadás történetében. Öt hét alatt a bestsellerlista élére szökött, és ott is maradt, ahogy múltak a hetek, hónapok. Ferdie Lax még a megjelenése előtt nyélbe ütötte a filmjog eladását, amikor az új Hawke-könyv híre izgalommal töltötte el a szórakoztatóipar köreit. Százhuszonötezer dollár ütötte érte Hawke

markát.

A nagy siker, népszerűség mellett legalább olyan meglepő volt az is, hogy a kritika kitűnő fogadtatásban részesítette A parancs béklyóit. Különös hullámokat tud vetni az irodalmi élet, kiváltképpen az Egyesült Államokban, abban az országban, ahol olyan hirtelen váltják egymást a szélsőséges vélemények. Talán

317

az ringatta ilyen megbocsátó hangulatba a kritikusokat, hogy a Kegyelemkenyéren-en olyan alaposan elverték a port. Meg az is meggondolásra késztethette őket, hogy Quentin Judd a Midchannelben józan hangon védelmébe vette Hawke-ot. És talán az is kivívta elismerésüket, hogy Hawke a rossz kritikák ellenére is tovább tudott dolgozni, és olyan gyorsan megírta a második regényét is. Az amerikaiak sokat adnak a sportszerűségre és a szorgalomra. A legvalószínűbb azonban mégis az volt, hogy A parancs béklyói érdekes könyv, és kedvező időpontban látott napvilágot.

Hawke két dolgot tartott szem előtt, amikor belekezdett a könyvbe: először is, hogy a második világháború a legtöbb más háborúval ellentétben igazságos, helyes ügyért folytatott háború volt, nem pedig emberéletek értelmetlen feláldozása; másodszor, amennyiben így áll a dolog, nem kiábrándultán kell róla írni, nem a mocskot, a borzalmakat kell felnagyítani, ahogy azt az első világháború sáros állóháborújával kapcsolatban joggal tette az irodalom, erről a háborúról szerinte inkább merész, izgalmas, elbeszélő kedvvel kell szólni. Amikor azonban elkészült a regénnyel, kezdte úgy érezni, hogy kalandregénybe illő hangja kissé visszatetsző, és hogy meglehetősen felszínes ítéletet mondott a háborúról. Elhatározta, hogy az Amerikai Színjátékban (amely egyelőre még a jövő zenéje volt), majd úgy ír a második világháborúról, ahogy az megérdemli. A kritikusok azonban igen komolyan fogadták a könyvet. A New York Times azt írta, hogy a regény azt az amerikai szellemet tükrözi vissza, amely megnyerte a háborút. De Hawke, noha sütkérezett a jó kritikákban és megelégedéssel szedte be a sok pénzt, mégsem érezte, hogy mesterművet írt volna, sőt még azt sem, hogy beérkezett. Amikor egy interjúban megkérdezték: „Nem zavarja önt az a tudat, hogy ezentúl minden könyvét A parancs béklyóihoz fogják mérni?" nagy ártatlanul kibökte: „Miért mérnék ahhoz? Tudok én annál jobbat is írni. Már most is éppen jobbat írok". Ez nem volt valami szerencsés felelet: egy országos folyóirat fel is kapta, és Hawke-nak egyik tenyérbemászóan ellenszenves képe alá, amelyen éppen osztrigát evett, a következő feliratot tette: „Ügy nyeli le a világot, mint az osztrigát: »Már most is jobbat írok.«" De hát a legteljesebb őszinteséggel mondta, amit mondott. A parancs béklyóit éppen olyan munkabeosztással írta meg, mint

3i8

az első regényét, négyezer szót írt éjszakánként, és amikor az megjelent, már jelentősen benne volt kentuckyi politikai regényében, a Will Home-ban, és azon is éppen olyan kitartóan dolgozott, mint az első kettőn.

Szüntelenül, megszakítás nélkül írt, azoknak a szórakozásoknak, éjszakázásoknak és kényszerű alkalmatlanságoknak ellenére is, amelyek az Egyesült Államokban olyan zűrzavarossá teszik egy újdonsült híresség életét, mint a Mindenszentek előestéjén szokásos maskarázás és bohóckodás.

Jólesett neki, és kissé megszédítette, ugyanakkor azonban meglehetősen fárasztotta is a sok rádió- meg tévészereplés, az interjúk, az irodalmi ebédek, a koktélpartik és a vacsorák, amelyeket a barátságát kereső társasági személyiségek adtak a tiszteletére. A katonai szervezetek rajongása már-már azzal fenyegette, hogy élve elemészti. Fogalma sem volt róla mindeddig, hogy ennyi katonai szervezet van, és hogy különböző társaságok ennyi nemes célt tűztek maguk elé. Telefonált neki' egy híres színdarabíró, de olyan nagy híresség, hogy Hawke először arra gyanakodott, valaki tréfát űz belőle, és arra kérte, elvállalná-e a „Szabad világ művészeinek tanács" társelnöki tisztét. Egy nagy színésznő sarokba szorította egy vacsorán, és rávette, hogy mondjon beszédet kedvenc jótékony egyesületének díszebédjén, a nyomorék gyermekek otthonában. Az ilyesfajta dolgok egymást követték. A célok mind valóban nemeseknek látszottak, és volt közöttük néhány kétségtelenül életbevágó és sürgető. Senkit nem tudott visszautasítani. Azonkívül mindig biztosították, hogy semmi mást nem akarnak tőle, csak híres nevét, A parancs béklyói szerzőjének a nevét. Mégis ritkán fordult elő, hogy nem kértek tőle olyan arányú pénzbeli hozzájárulást, ami teljesen megdöbbentette hoveyi méretekhez szokott felfogását. Azon kívül, hogy kimagasló személyiségek így szemtől szembe megsarcolták, nagy halomban állott asztalán a sok postán jött kérelem. Hawke pedig örökölte anyjától azt a vonását, hogy felebarátaival szemben igazán lelkiismeretes volt. Egy éjszaka, körülbelül hat hónappal könyvének megjelenése után átvizsgálta számadásait, és azt találta, hogy ezekre a különféle hozzájárulásokra idestova húszezer dollárt költött, és adományait ráadásul még csak nem is találták túlzottan nagylelkűnek.

319

Panaszkodott Friedának.

-- Hiába is szóltam volna előbb, úgysem hallgattál volna rám. Nagyon is élvezted a népszerűséget. De ha így folytatod, egyszerűen széttépnek, megáll a munkád, és végül semmit nem adtál senkinek. Hagyd, hogy az irodám kezelésbe vegye ezeket a dolgokat. Ne vedd fel a kagylót, ha cseng a telefon, küldd el nekünk a postádat, mi majd átrostáljuk. A kérelmeket havonta egyszer átnézed, és eldöntőd, hogy kinek akarsz pénzt adni, és mennyit. Ennek úgysem lesz vége, amíg csak élsz. Ez már azzal jár, ha az ember valaki. Aztán ne menj több gyűlésre, ne mondj több beszédet. New York tele van olyanokkal, akik ezt remekül elvégzik. Persze szeretnek új arcokat láteni, de akkor is boldogultak valahogy, amikor te még nem bukkantál fel a színen. Adj nekik pénzt, arra szükségük van, és meg is érdemlik, de te csak tarts ki a munkád mellett.

Hawke megfogadta a tanácsot, éppen idejében, hogy megelőzzön egy összeroppanást. Ez alatt a pokoli hat hónap alatt sem hagyta abba az írást. Bármi elfoglaltsága volt nappal vagy este, az éjfél mindig az íróasztalánál találta, és ritkán tette le kezéből a tollat, mielőtt az ég violaszínűvé vált volna, és a láthatáron feltűntek a hajnal rózsaszín csíkjai. Reggel aztán alig aludt négyöt órát. Ezzel az időbeosztással éppen csak tengette magát valahogy. Az anyja, valahányszor látta, nem győzte mondogatni, hogy olyan, mint egy hulla, akit egy kicsit fölmelegítettek. Mindenki szóvá tette sápadtságát és véraláfutásos szemét, öt azonban csak az győzte volna meg, ha holtan esik össze. Az orvosokat messziről elkerülte, úgyis tudta, azt mondanák neki, hogy változtasson az életmódján, ezt pedig nem akarta. Még csak szemorvoshoz se ment, pedig nyugtalanította, hogy mind homályosabban látja saját keze írását és a nyomtatott szöveget. Olyan kínzó fejfájások fogták el, hogy úgy érezte, szétreped a szemgolyója. Ilyenkor egyszerűen aszpirint vett be. Amikor már nagyon rossz bőrben volt, visszatértek érzékcsalódásai: állandóan frissen hegyezett ceruzák, lappangva égő szén és rothadó levelek szagát érezte. De igyekezett rászoktatni magát, hogy erre ne figyeljen.

Ennek a kezdeti, kavargó életmódnak egyetlen kézzelfogható eredménye volt: egy ház, amelyet immár ő birtokolt, egy régi, barna terméskőépület a keleti negyed Harminchetedik utcájá-

320

ban, csak néhány saroknyira Winterék ötödik sugárúti otthonától.

Hawke-ban is megvolt minden író közös gyengéje: a szíve mélyén egy műépítész bújt meg. Történeteiben nagy előszeretettel rendre építette a palotákat, és most szinte megrészegítette a gondolat, hogy valóságos palotát építhet magának; pénze is van hozzá. Elhárította Frieda ajánlatát, aki kezébe akarta venni a dolgot. Minden hozzáférhető könyvet elolvasott arról, hogyan lehet a régi házakat átalakítani és berendezni. Az egyik könyv megemlített egy New York-i vállalkozót, valami Charles Yousseloff nevűt, aki ezen a téren szakértő volt. Hawke előkerítette az illetőt. Yousseloff rendkívül megnyerő, ötvenes, magas, beesett arcú férfi volt, erős oroszos akcentussal beszélt, és soha nem fogyott ki azokból a tréfás történetekből, amelyeket még katonatiszt korában a cári hadseregnél hallott. Hawke-nak tetszettek Yousseloff ötletei, ízlése, és megbízta őt a ház átalakításával. Yousseloff viszont alig győzte dicsérni Hawke javaslatait, és áradozott azokról a bútorokról, festményekről, antik gyertyatartókról, szobrokról, amelyeket Hawke már akkor megvásárolt árveréseken, amikor a házban még javában pergett a régi vakolat, és a mennyezeten kilátszott a lécezés. A régi virginiai udvarházak mintájára akarták átalakítani az épületet, Hawke tehát csak vette és vette a régiségeket, és hétről hétre jelentékeny összegekről írt ki csekket.

De annyi jövedelme volt, hogy még tőzsdézni is tudott, és Scott Hoag újabb építkezési vállalkozásába is nagy pénzeket fektetett be. A háza egyik padlásszobájában dolgozott, ahol nem tartott egyebet, mint az íróasztalát és a munkaeszközeit; a másik szoba viszont tele volt könyvekkel, papírokkal, folyóiratokkal, ruhával, a közepén egy tábori ágy állt. Mindez nagyon is hasonlított ahhoz a padlásszobához, amelyben akkor lakott, amikor még szegény volt, de kényelem szempontjából össze sem lehetett hasonlítani a kettőt. A szanaszét heverő újságok, folyóiratok nagy része persze nem annyira irodalommal, mint inkább a tőzsdével foglalkozott. Egy fiókos kartotékszekrényben az egyes iparvállalatokra vonatkozó adatokat, piaci táblázatokat és befektetési tanácsokat tartalmazó brosúrákat tartott. Nagy pénzeket keresett a tőzsdén, és a nyereséget apránként berakosgatta adómentes államkötvényekbe.

321

Mielőtt Frieda átrostálta volna a postáját, hetente körülbelül száz levelet írt ismeretlen embereknek. A legtöbb levél, amelyet kapott, a könyveit dicsérte: ezekre könnyű volt válaszolni. De Frieda irodája másfajta zaklatástól is megszabadította: az ismeretlen nők által írott szerelmeslevelektől. Néhányszor engedett is a leveleknek, és a bennük foglalt kihívásoknak. Zűrzavaros helyzetekbe, hazugságokba keveredett. Minden alkalommal megesküdött, hogy ez soha többé nem fog megismétlődni. Menthetetlenül el volt kötelezve Friedának, és ragaszkodott hozzá. Frieda teljes mértékben kielégítette, mit is kívárrhatott volna egyebet? Csakhogy Frieda másvalakinek volt a felesége. Ö pedig még csak huszonkilencedik évét töltötte be. A huszonkilenc éves férfiak pedig nem állják meg, hogy visszautasítsák szép nők közeledését. Talán ha Jeanne férje lett volna, minden másképpen történik. De ki tudja? Jeanne, aki együtt dolgozott vele a Will Home-on, többet látott ebből, mint Hawke sejtette volna. De Jeanne hússzor is elmondta magának, hogy már kiszabadult a férfi bűvköréből, hogy ő maga úgysem lett volna képes rá soha, hogy ne tartsa szemmel minden mozdulatát, és hogy. ilyen körülmények között a Youngblood Hawke-kal való házasság pokol lett volna. És ezt addig ismételgette magában, míg végül el is hitte.

2.

Jeanne annak rendje és módja szerint hozzáment Kari Fryhoz, két hónappal azután, hogy Kaliforniából visszatért; az esküvőn Hawke is ott volt, és olyan képet vágott, mintha temetésen lenne. Egyik belvárosi anyakönywezetőnél esküdtek meg. Menyasszony és vőlegény hétköznap, munkaidő alatt, zuhogó esőben szaladt el a Hodge Hathaway kiadóból, hogy összeházasodjanak. Jeanne Hawke egyik vörös dossziéját cipelte a hóna alatt. Ez persze nem kerülte el Karl Fry figyelmét, de nem szólt semmit, csak a ráncok mélyültek el a szája körül, ahogy mulatott magában. Az anyakönywezető szobája kicsi volt, tele poros könyvekkel, egyetlen kis ablakán rácsok. Jeanne kiadóbeli barátai hoztak két üveg whiskyt. Jeanne szegény anyja pedig, aki mindig is képtelen volt megérteni önfejű és mozgékony lá-

322

nyát, egy saját sütésű tortával járult hozzá a mennyegzőhöz: az egész kontinensen keresztül az ölében hozta a repülőgépen. Miután a kis, feketébe öltözött emberke felolvasta a polgári szertartás szürke szövegét, a társaság, mindössze tíz ember, tortát evett, whiskyt ivott, elsütötték az ilyenkor szokásos ásatag vicceket, végül pedig Jeanne odaköltözött Karl Fry lakásába. Ez volt az esküvő.

Nászút szóba se jött. Október New Yorkban a kiadói idény tetőfoka. Három nap elég volt ahhoz, hogy Jeanne visszanyerje a lelki egyensúlyát, aztán visszamentek a hivatalba. Ugyanolyanok voltak, mint esküvő előtt, de remek volt a hangulatuk. Jeanne nemigen értett a főzéshez, így most beszerzett egy csomó szakácskönyvet, és lelkesen tanulmányozta őket. Kari egy hónap alatt öt kilót hízott, Jeanne maga is teltebb lett, de ez igen jól állt neki. A Hawke-kal való találkozása, a nyolc hónapig tartó bizonytalanság és szenvedés következtében egészen lesoványodott, az arca beesett. Most aztán nem győzték mondogatni neki, hogy egészen kivirult. A Hodge Hathaway kiadó kollektívájának általános véleménye szerint ez a fura házasság szilárd alapokon nyugodott.

Miután néhány hónapon keresztül gyakorolta a főzést, első vacsoravendégeként Youngblood Hawke-ot hívta meg. November negyedik csütörtökje volt, Thanksgiving Day, így Jeanne pulykát sütött. Az óriási szárnyas ropogós aranybarnára sült, mégis zamatos volt és gyenge, mint egy csibe, belsejében ínycsiklandozó töltelék illatozott, körülötte pedig további gyönyörűségek, borral ízesített barnaleves, olajos-fokhagymás-sajtos saláta, ahogyan azt egy francia szakácszseni elképzelhette, hófehér, habszerű karfiol, és a sütőből frissen tálalt omlett. Hawke mohón tömte magát, Karl Fry pedig ragyogott a büszkeségtől, amikor Jeanne újabb húspástétomot tett az asztalra. Hawke hatalmas szeletet vett a tányérjára, nekilátott, és sóhajtva azt mondta:

-- Jeanne, ez volt a legjobb sült pulyka, amit valaha ettem. Lehet, hogy egyben ez lesz az utolsó is. Halálra ettem magamat.

-- Biztos vagy benne, hogy ez volt a legjobb? -- kérdezte Jeanne. -- Az is nagyon finom volt, amit Beverley Hillsben ettünk. -- Ezzel fogott és elvitt egy csomó elhasznált tányért, és otthagyta Hawke-ot, aki arra gondolt, hogy Jeanne valóban túl

323

nehéz falat lett volna. Félelmetes szokása, hogy nem képes kihagyni egyetlen poént sem.

Jeanne házassága után is nagyjából olyan kapcsolatban maradt Hawke-kal, mint előzőleg. Ugyanúgy dolgoztak együtt, ugyanolyan csípős nyelvvel mondta meg a véleményét mindenről, különösen Winternéről, mert őt nyíltan és engesztelhetetlenül gyűlölte. Magatartása sem lett hűvösebb, hivatalosabb, a külsőségekre szorítkozó, mint az más, boldog fiatalasszonyok esetében történik, akiknek mindenük a férj. Jeanne szemlátomást boldog volt Kari mellett, de Hawke-ra most is úgy nézett, mint régen, szeméből sugárzott az érzés, amikor rámosolygott, és önkéntelenül is olyan könnyen, olyan hajlékonyán mozgott körülötte, ahogyan csak olyan férfi körül forgolódnak a nők, aki jelent számukra valamit.

Mindez annak ellenére történt így, hogy Jeanne nagyon is jól tudta -- mindenki tudta New Yorkban, hiszen Hawke-ról most már szívesen pletykáltak --, hogy A parancs béklyói szerzője majdhogynem nyilvános viszonyt folytat a hangversenyiroda szép tulajdonosnőjével, Frieda Winterrel. Régebben másként volt. Winterné kezdetben csak titokban érintkezett szeretőjével. Inkább moziba jártak, mint színházba; a nagy éttermek helyett eldugottabb vendéglőkbe. Hawke személyesen soha nem kereste fel Friedát az irodájában, és telefonálni is csak akkor telefonált oda, ha végképp elkerülhetetlen volt. De miután visszatértek Kaliforniából, mind többet kívántak együtt lenni. Jeanne házassága mélyen megrázta Hawke-ot. Amikor nap mint nap úgy látta a lányt, mint Kari feleségét, féltékenységi rohamok kezdték kínozni, és ráébredt arra, hogy Winternével való viszonya ellenére is jobban szerette őt, mint ahogyan valaha is képes lenne szeretni bárkit. Most már azonban nem volt mit tenni. Annál jobban ragaszkodott hát Friedához, aki mindezt világosan látta, és olyan elbűvölően viselkedett, hogy képzelni sem lehetett volna jobb vigasztalódást. Ez volt az oka annak, hogy Frieda már a nyilvánosság előtt is hajlandó volt mutatkozni vele, színházba, estélyekre vitte, meghívta vidéki villájukba. A férfi tetszett neki, és boldoggá tette, mindenáron meg akarta hát tartani. Helyzetüket megkönnyítette, sőt mintegy szentesítette az a körülmény, hogy Paul Winternek semmi kifogása nem volt

324

az egész ellen. Gyakran lehetett látni őket hármasban színházban, vagy vacsorázóhelyeken. Hogy Winter magában mit gondolt, azt senki sem tudta. Hawke fesztelenül érintkezett azzal az emberrel, akit felszarvazott. Megtudta róla, hogy a háború alatt és az azt követő években jelentősen megnövelte amúgy is tetemes vagyonát, azáltal, hogy ügyesen arbitrált kínai, latinamerikai, indiai és balkáni devizákkal, majd áruban spekulált, végül pedig német kötvényekkel csinált sikeres tranzakciókat. Hawke némelykor kikérdezte ezekről a dolgokról, azzal az ürüggyei, hogy a könyveihez szüksége van ezekre az adatokra. Valójában arra számított, hogy kap néhány kitűnő tippet. Winter azonban hosszú, szívélyes szakmai előadásokkal válaszolt a kérdéseire, de semmi olyat nem mondott, aminek Hawke pénzügyi téren hasznát vehette volna.

Egyszer, amikor Scotty Hoag azzal a tervvel jött New Yorkba, hogy Louisville környékén szupermarketet akar építeni, Hawke elvitte őt Winter mahagóni burkolatú broad-streeti irodájába, egy toronyház legfelső emeletére, ahonnan pazar kilátás nyílt a New York-i kikötőre. Winter vagy egy óra hosszat faggatta Hoagot, és még aznap este felhívta Hawke-ot telefonon:

-- Ebben a dologban csak az a kérdés, hogy mennyire bízol meg ebben a te Hoag barátodban. Abból, amit hallottam, a vállalkozás nagyon kockázatosnak látszik. A biztosító társaság, amely a jelzáloghitelt adja, természetesen jól fedezve van a telek és a felületépítmény értékével, és Hoag is aligha járhat rosszul, mert mint vállalkozó, tekintélyes összeget kap az építkezésért. Hanem a részestőke mind odaveszhet, ha csak egyetlen előzetes feltételezés is helytelennek bizonyul, ha pénzszűke áll elő, vagy ha visszalépnek néhányan, akik nagy telekterületeket akarnak bérletbe adni, miegymás. Természetesen lehetséges az is, amit Hoag mond, hogy beleinvesztált pénzed megkétszereződik.

-- Hát mit tanácsolsz?

-- Én nem ismerem Hoagot -- mondta Winter. -- És nem ismerem Louisville-t sem, és arra sincs időm, hogy alaposan utánanézzek a dolognak.

-- Már voltak Hoaggal közös ügyeim és kerestem rajtuk mondta Hawke.

-- Lehet, hogy igazad van. Ezek a vállalkozások néha nagyon

325

sok pénzt hoznak. Ez a Hoag úgy beszél, mint aki érti a dolgát.

Hawke végül is harmincezer dollárt fektetett az üzletbe. Elsősorban Winter véleményére alapított, amikor így határozott, és mit tesz isten, majdnem kétszeres tőkenyereséget szedett be az üzletből. De Winternek éppen olyan hálás volt, mint Scottynak, hiszen Winter mondta ki a döntő szót, amely arra késztette, hogy pénzt fektessen Hoag vállalkozásába.

3.

Friedának egy ízben el kellett mennie hazulról, mert egy színdarab próbái válságba kerültek, a két férfi meg félszegen magára maradt Winterék nappali szobájában egy játszma sakk és egy üveg konyak mellett. Winter a nevezetes díványon ült, amelyet Hawke és Frieda első összeborulásukkal szenteltek fel annak idején, Hawke pedig egy karosszékben, és mogorván nézte a finoman faragott kínai sakkfigurákat. Hawke merészen támadott és megnyerte az első játszmát, a következő két játszmában azonban Winter néhány átgondolt húzással kivédte az újabb támadásokat, mire Hawke állásai összeomlottak. Pénzügyi kérdésekről beszélgettek. Végül Winter, ahogy egyenként visszahelyezte a sakkfigurákat a piros bársonnyal béldt dobozba, azt kérdezte:

-- Ki intézi a te adóügyeidet?

Hawke habozott, aztán kihívóan azt mondta:

-- Én magam. -- Winter meglepetve felült, kimeredt szemmel nézett rá. Hawke elnevette magát. -- Ugye megdöbbentél? De 1947-ben felfogadtam egy adószakértőt, aki egyebet sem csinált, mint két marokkal szórta szét a pénzemet. Azóta aztán magam fizetem be az adóimat. Nincs abban semmi boszorkányság, csak gondosan el kell olvasni hozzá az utasításokat.

Winter a fejét rázta.

-- Nagyon helytelenül cselekedtél. Az adófizetés manapság éppen olyan szövevényes dolog, mint az orvostudomány. Nem kezelheted saját magad, orvost kell hívnod, és éppen így szükséged van adószakértőre is.

Hawke lebiggyesztette az ajkát:

326

-- Egyedül sokkal jobban kiigazodom -- mondta. -- Az adószakértő sem csinál egyebet, minthogy elolvassa a megfelelő könyveket és hivatalos közlönyöket. Olvasni pedig én is tudok. Eddig is megcsináltam, eztán is megleszek magam.

Winter a szivarfüstön keresztül tanulmányozta Frieda szeretőjének az arcát:

-- Tekintetbe kellene venned persze azt a tényt, hogy tudomásom szerint egészen kivételes helyzetben vagy, amit egyáltalán nem használsz ki.

-- Mi legyen az?

-- Hogy te írod Youngblood Hawke könyveit.

-- Na és? A regényrészesedéseket nem kamatozó pénzben fizetik, Paul. Elolvastam minden szakkönyvet, ami csak a kezembe került, beszéltem négy különböző ügyvéddel, beleértve a Hodge Hathaway-cég nagymenő jogászát is. Nincs mód arra, hogy az ember a könyvrészesedést tőkejövedelemmé alakítsa át.

-- Soha nem gondoltál még arra, hogy te magad add ki a könyveidet? -- Most Hawke ült fel csodálkozva. Winter nagyot szippantott a szivarjából, és folytatta. -- Ez az ügy még nem érett meg, de egyszer majd eljön ennek is az ideje. Először is nem kell majd fizetned Hodge Hathawayéknak azokat az óriási összegeket, amelyekből a rezsijüket fedezik. Hiszen miből tartják fenn azt a hatemeletes irodaépületet a Madison Street 660 alatt, és miből fizetik a magas tisztviselői fizetéseket, ha nem az írók keresetéből? Másodszor pedig, de azt hiszem, számodra ez a legfontosabb, nyilvános számadásra kötelezett vállalat formájában fogsz dolgozni, részvénytársasági keretben. Én mindenesetre ragaszkodnék ahhoz, hogy ezt a kísérletet egy elsőrangú adószakértő segítségével tedd meg. Három-négy olyan könyv, mint A parancs béklyói, vagy akár fele olyan sikeres könyvek is milliomossá tennének, méghozzá régi vágású, szolid, készpénzzel rendelkező milliomossá, feltéve, hogy jól csinálod a dolgot. Ezen felül pedig, ahelyett, hogy louisville-i ingatlanokkal vagy kubai olajjal foglalkoznál, amihez semmit nem értesz, azokat az esélyeket használnád ki, amihez értesz, és amit elejétől kezdve kézben tudsz tartani: Youngblood Hawke regényeit.

-- Hogy én erre miért is nem gondoltam? -- mondta Hawke lassan. -- Miért nem ajánlotta ezt az ügynököm?

327

-- Mert, mint mondom, buktatói is vannak, és nem általánosan bevett gyakorlat. Az ember rendszerint jobban jár, ha az üzleti életben a megszokott gyakorlatot követi, te viszont amúgy is ragaszkodsz a kockázatokhoz. Walter Scott és Mark Twain tönkrementek abban, hogy saját kiadójuk volt. Ugyanakkor viszont Dickens tengernyi pénzt szerzett ilyen módon, és Shaw is úgy lett milliomos, hogy felfogadott egy nyomdászt, és maga adta ki a könyveit.

-- Ez a legnagyszerűbb ötlet, amit valaha is hallottam -- mondta Hawke.

4.

1959 májusának egyik gyönyörű reggelén Scotty Hoag otthonának belső udvarában egy nagy tölgyfa árnyékában a reggelinél ült, és evés közben egy munkajelentést olvasott.

A kapubejáratnál csengettek. Úrban Webber, Scotty ősz hajú ügyvédje sétált be lassan az üvegezett ajtókon keresztül a belső udvarba. Elfogadott Ellie-től egy csésze kávét, aztán kisimított egy újságot, és széles mozdulattal az asztalra tette:

-- Hallották a nagy újságot?

A címlapon kéthasábos riport közepén Youngblood Hawke fényképe állt, amit könyvének védőborítójáról vettek:

A kentuckyi író Pulitzer-dí]at kapott

A PARANCS BÉKLYÓI című háborús regényéért

-- No, ehhez mit szól, Ellie? A jó öreg Arthur, a maga unokatestvére! Nemcsak hogy úszik a pénzben, hanem még azt a fene Pulitzer-díjat is elnyeri!

Hoagék összedugták a fejüket, úgy falták a cikket. Ellie a maga kényeskedő módján örvendezett:

-- Nahát, ha visszaemlékezem, milyen is volt Arthur a középiskolában! Utálatos mélák volt, soha senkihez nem volt egy kedves szava, meg nem mosta volna a nyakát semmi pénzért,

328

most meg nagy ember lett. Fogadok, ha New Yorkban laknánk. Arthuron keresztül rengeteg híres emberrel ismerkedhetnénk össze.

-- Hát, lehet, hogy egyszer majd közelebbről megnézzük magunknak a helyzetet odafönn. Pulitzer-díj! A jó öreg Arthur!

Urban Webber ejtett egy-két szót az előttük álló igazgatósági ülés napirendjéről, aztán kibökte:

-- Ügy veszem észre, igen jó barátságban vagy ezzel a Youngblood Hawke-kal.

-- Arthurral? -- kérdezte Scott. -- Együtt jártunk a kentuckyi egyetemre, aztán meg benne volt a Clinton Road szindikátusban, bár onnan visszalépett, és nagy részesedése van a louisville-i szupermarketben is, ami igazán sokat ígér. Néhány egyéb üzletemben is van részesedése. Amikor legutóbb New Yorkban jártam, nagyszerűen elszórakoztunk, és rengeteg konyakot benyakaltunk. Arthur remek fiú.

-- Kissé meglep -- mondta az ügyvéd --, hogy rajta keresztül nem tudtál kiegyezni Hawke-néval. Scotty vigyorgott.

-- Sarah néni furcsa egy szerzet, mindig a saját feje után megy, ahogy mondani szokás. De hát mit számít? Ügy sincs semmi esélye ebben a dologban. Hiszen te magad mondtad számtalanszor.

-- Ezt a véleményemet most is fenntartom -- mondta Webber, de kék szeme a szokottnál -- borúsabb volt, és kerek arcán eltökélt kifejezés honolt. -- Én így értelmezem a tényeket. Hanem egy perben, különösen ott, ahol földbirtokról és bányászati jogcímekről van szó, sosem lehet biztos az ember, hová fog kilyukadni a dolog. Mindig jobb elkerülni a pert, vagy kiegyezni. Egyébként június i8-ára tűzték ki a tárgyalást a kiszálló bíróságnál. Éppen ideje lenne, hogy szóba hozd a dolgot.

-- Minek? Miért olyan sürgős ez az egész? Hiszen az a Frenchmann-hegyháti dolog már olyan régen történt, hogy alig emlékszem rá, és különben sem látom be, hogy bármivel is tartozhatnánk Hawke-nénak. Hiszen ráfizettünk, nem?

-- Jobb, ha szembenézel a tényekkel -- mondta Webber türelmesen. Attól tartok, nem volt bölcs dolog megengednünk, hogy Hawke-né könyvszakértője átnézze a könyveket.

-- Ugyan! Az a könyvszakértő már nyugalomba vonult, és

529

elköltözött valahova Kaliforniába -- mondta Scott. -- Múlt nyáron szívtrombózisa volt.

-- Ezt nem tudtam. Az mindenesetre jó, hogy nem lehet előkeríteni. Nagyon is kedvező. De ez nem változtat azon, hogy azt mondtuk Hawke-nénak, a bánya veszteséges volt.

-- Miért, nem volt az? A lényeg az, hogy mi feltártuk előtte a könyvelésünket, és el sem tudok képzelni ennél áttekinthetőbb és tisztességesebb üzletet.

-- Tökéletesen igaz, hogy az első bányászás a Frenchmannhegyháton nem hozott hasznot. Ezt állapította meg a könyvszakértő is.

-- De még mennyire, hogy nem hozott hasznot, hiszen ezért hagytam fel a szénbányászattal.

-- Igen ám, de azt is emlékezetedbe kell idéznem, hogy a geológusotok azt állapította meg, hogy a szénréteg kedvező módon hajlik el a vitás föld felé. Én akkor különféle adóügyi megfontolások miatt azt ajánlottam, hogy az első kitermelésnél elszenvedett veszteséget hagyjuk a Hawke Testvérek-cég könyveiben, és alakítsunk egy új, Delaware-ban bejegyzett részvénytársaságot, és úgy folytassuk a kitermelést, amely történetesen belehúzódott a Hawke-né bányajoga alatti térségbe.

-- Ez lett volna az Eleanor szénbányatársaság? Ez nekem már teljesen homályos, nem nagyon értek a delaware-i részvénytársaságokhoz.

-- Az volt bizony, az Eleanor szénbányatársaság -- mondta Webber derűs mosollyal. -- És hadd idézzem emlékezetedbe azt is, hogy az Eleanor társaság körülbelül ötszázezer tonna első osztályú Lazarus négyes számú szenet bányászott ki, melynek összértéke háborús áron körülbelül egymillió nyolcszázezer dollárt tett ki. A társaság ötszázalékos részesedést fizetett a Hawke Testvérek-cégnek.

-- Hát én sose láttam tisztán ebben az Eleanor társaság-féle ügyben. Ez csak olyan manipulálás volt az elszámolásokkal, amit te ajánlottál. De ha ez lényegbevágóan érinti az ügyet, akkor Hawke-né könyvszakértője miért nem jött rá?

-- Mert az a bányajövedék, amit az Eleanor társaság fizetett a Hawke Testvéreknek, különféle bevételek címén lett elkönyvelve, Scotty -- mondta az ügyvéd erőltetett türelemmel. -- A Hawke Testvérek a háborús időkben tizenhat vagy tizenhét ki-

330

sebb termelővállalattól kapott bányajövedéket. Hawke-né könyvszakértőjének nyilván meg kellett volna kérdeznie, hogy vajon ezek között a bevételek között nem szerepel-e a vitás föld bányajövedéke? De ezt elmulasztotta.

-- Te úgy állítod be a dolgot -- mondta Scotty elgondolkodva --, hogy Hawke-né azért perel engem, mert ostoba könyvszakértőt fogadott fel. Én jóhiszeműen tettem neki az ajánlatot, hogy betekinthet az üzleti könyvekbe, mert azt hittem, ez eloszlatja aggályait az egyezség tekintetében. Nem számoltam azzal, hogy újra kikezd velem. Tőlem persze azt csinál, amit akar. Nevetséges, amit követel. A föld kitermelési joga a mienk volt. Mielőtt belekezdtünk a bányászásba, te megvizsgáltad a bányajogot az Eleanor szénbányatársaság nevében. Helyeslő írásbeli jelentésed az irattárunkban van.

Webber óvatosan körülnézett, és azt mondta:

-- De bizonyára emlékszel arra is, hogy az én jelentésem már a második jelentés volt. A Hawke Testvérek első ízben Sparkman bírótól kért szakvéleményt, ö pedig arra az eredményre jutott, hogy a bányajog Hawke-nét illeti meg.

-- Én erre egyáltalán nem emlékszem, de biztos vagyok benne, hogy tévedsz -- mondta Hoag. -- Hiszen ez arra kötelezett volna bennünket, hogy bánya jövedéket ajánljunk Sarah néninek, ő pedig semmiféle ésszerű összeget nem fogadott volna el, azt kívánta volna, hogy hozzuk le a csillagokat az égről, ráadásul meg adjam oda a fél karomat. Soha nem bányásztunk volna bele a földjébe, ha a bányajog csak egy kicsit is kétséges lett volna.

-- Ezzel nem mész semmire, Scott, hiszen te magad is tagja voltál az igazgatóságnak. Ott van az aláírásod olyan jegyzőkönyveken, amelyek az első szakértői vélemény megtárgyalásáról szólnak és arról az eshetőségről, hogy ajánlatot tegyenek Hawke-nénak.

-- Bekötött könyvben vannak azok a jegyzőkönyvek, vagy csak laponként összekapcsolva? -- kérdezte Hoag.

Webber egész arca ráncba futott.

-- Csak nem akarod azt mondani, hogy veszítsünk el lapokat a jegyzőkönyvekből? Nagyon jól tudod, hogy laponként vannak összekapcsolva, de a bíróság előtt sokkal több kárt okozhat egy folytonossági hiány a jegyzőkönyvekben, mint. . .

-- Ugyan, hagyd el, Urb -- szakította félbe Hoag. -- Én nem vagyok ügyvéd, de azért hülye se vagyok. Csak arra gondoltam, hogy sokszor nem is voltam jelen az igazgatósági üléseken, vagy későn érkeztem, és nem is tudtam, hogy miről tárgyalnak. Előfordult, hogy az ülés után egy évvel írtam alá jegyzőkönyveket, csupán a forma kedvéért, anélkül, hogy belenéztem volna. Az összekapcsolt lapokat aztán utólag tették be az irattárba. Tudod jól, hogy néha mekkora késedelemmel fektetik le a jegyzőkönyveket.

-- Ez mind rendben van -- mondta Webber éles hangon. Csakhogy nekem a saját helyzetemet is figyelembe kell vennem.

Scott belenézett az ügyvéd szemébe.

-- Miért, mi a probléma, Urb? Most először aggályoskodsz ebben a rothadt ügyben.

-- Én fenntartom azt a jogi véleményemet, hogy a bányajog a tietek, és nem Hawke-néé. Hawke-né azért hihette, hogy ő a bányajog tulajdonosa, mert az öreg, írástudatlan John Crewes egy teljes tulajdonjogú ingatlanátruházást adott neki, amelynek semmi korlátozása nem volt. A bányajogot azonban ezt megelőzően már eladta. Nomármost, ha mindkét igény egyszerűen csak a közös átruházóra, John Crewesra nyúlna vissza, akkor a te dolgod teljesen tiszta lenne. Csak azzal az átkozott jogátruházással van baj, amit Hawke-né öt dollárért vásárolt az elévült Halphen-igény alapján. Ezt persze csak a forma kedvéért tette, mert az öreg Grain bíró így tanácsolta neki. Lehetséges azonban az ügynek olyan értelmezése -- és mint jól tudod, az első szakvélemény ezt az értelmezést fogadta el --, mely szerint a Halphen-féle igény az érvényes régebbi jogcím.

-- Ügy érted, Haw'ke-né azért, mert aláírt egy okiratot, amelyért öt dollárt fizetett, és amelyet meg sem értett, most bezsebelhet egy zsák pénzt? Ez egyszerűen nevetséges.

-- Ugyan, Scotty, az az ár, amit valaki egy tulajdoni jogcímért fizet, nincs kihatással a telekkönyvi jogra. Ezt te is nagyon jól tudod. Istenem, volt olyan idő, hogy egész Kentucky államot meg lehetett volna vásárolni néhány száz dollárért. Elég az hozzá, hogy ha neked a bíróság előtt el kell számolnod, akkor fel kell fedned az egész Eleanor szénbánya-tranzakciót, és akkor már nem lehet tovább játszani a dologgal, ezt elhiheted nekem. Nem

532

volt helyes, hogy ezt nem tártátok fel Hawke-né előtt. Ez nem fog valami jó benyomást gyakorolni a bíróra. De hát ez még nem a legrosszabb. A bíró ellenetek dönthet a bányajog kérdésében, és kötelezheti a céget, hogy fizesse meg Hawke-nénak a bányajövedéket. Ez pedig a bíró megítélésétől függően egy- és kétszázezer dollár között mozoghat. A nagyobb kockázat az, hogy ha a bíróság tudomást szerez az első szakvéleményről, tehát ha megtudja, hogy eleitől fogva a birtokotokban volt egy olyan értelmű szakvélemény, hogy a bányajog Hawke-nét illeti meg, akkor -- még abban az esetben is, ha később ellenkező értelmű szakvéleményt kaptatok -- arra a megállapításra juthat, hogy szándékos jogsértést követtetek el. A szándékos jogsértésnek pedig az a következménye, hogy büntetés jellegű kártérítés fejében a szén teljes piaci árát kell megfizetni, ami majdnem kétmillió dollár. Te voltál az Eleanor társaság elnöke és eszmei irányítója. Nem biztosíthatlak róla, hogy nem fognak-e saját személyedben egy valóban fantasztikus összeg erejéig felelősnek tartani. És még valami! Bár én mereven kitartok a bányajog tekintetében kiadott jelentésem helyessége mellett, mégis fondorlatos eljárásnak minősíthetik, hogy én azt úgy adtam meg, hogy egyáltalában nem vettem tekintetbe az első szakvéleményt. Ez részemről előzékenység volt veletek szemben, amit nem bántam meg ugyan, de ...

-- Álljunk csak meg egy kicsit -- mondta Scott. -- Én csak üzletember vagyok, és nem értek a jogi árnyalatokhoz, de soha nem kértem sem tőled, sem mástól, hogy kifogásolható alapon szívességet tegyen nekem. Te tapasztalt ügyvéd vagy, és jóval idősebb, mint én, minden okom megvolt arra, hogy rendben levőnek és törvényesnek véljek mindent, amit teszel. Épp a legrosszabb időpontban tálalsz ki vele, hogy valami kifogásolható dolgot követtél el.

-- Teljes mértékben tagadom, hogy bármi kifogásolhatót tettem volna. Csak arra akarlak előkészíteni, hogy a kiszálló bizottság esetleg így is értelmezheti a dolgot. Egyébként hadd frissítsem föl egy kissé az emlékezetedet! Annak idején a Gray Meadow Country Clubban ebédeltünk, egy félreeső sarokban, a tengerészeti emlékműnél. Éppen elkészítettem a bányajogra vonatkozó szakvéleményemet, és nálam volt az írásbeli jelentés. Ott olvastad el az asztalnál, és azt mondtad: „Pontosan ez az, ami

333

nekem kell, Urb. Ezer köszönet. Azt hiszem, most már belevághatunk a dologba."

-- Nyilván azt is mondtam, hogy ne felejtsd, téged vonnak majd felelősségre azért, hogy tudtál az első szakvéleményről.

-- Tévedés. Azt kérdezted: „Urb, tulajdonképpen kié is itt a bányajog?" És határozottan emlékszem, hogy én azt mondtam; „ha bíróság elé kerülne az ügy, lehet, hogy Hawke-né javára dőlne el a dolog, lehet, hogy nem. Jelentésem azonban megítélésem szerint helytálló." Mire te körülbelül azt mondtad, Scotty: „Mit veszíthetünk azzal, ha folytatjuk a bányászást? Lehetséges, hogy Hawke-né soha nem fog rájönni, még ha a White Branch részleg alá kell is hatolnunk. A hegy tele van kamravágatokkal meg vajatokkal. Ami meg a művezetőket illeti, számukra nem jelent egyebet az egész, mint hogy ismét egy újabb részvénytársaság intézi a bányászást, és fizeti ki a bérüket. Ez mmdig így van. Ha pedig véletlenül mégis rájön, akkor sincs semmi baj. A bányajog a mienk. Bebizonyítjuk neki, hogy az öreg John Crewes átejtette. Puszta előzékenységből egyezséget kötünk vele a jogátruházásra vonatkozóan. És ha rá jellemző módon megmakacsolja magát és perel, egy per évekig is elhúzódhat, ezreseket emészthet fel. Sarah néni közben meg is halhat, bele is fáradhat abba, hogy csak úgy dobálódzék az illetékekkel. És aztán menet közben is kiegyezhetünk vele, kifizethetjük neki annak egy töredékét, amit bányajárulék fejében követelhet. A legrosszabb esetben pedig, ha elveszítjük a pert, a bíróság úgyis alacsonyabb százalékú járadékot fog neki megítélni, mint amennyit ő követel tőlünk. Mindenképpen kedvező helyzetben vagyunk." -- Webber szünetet tartott, és rágyújtott egy cigarettára. -- Lehetséges, hogy imitt-amott megváltoztattam egy-egy szót, de nagyjából ezt mondtad, Scotty.

-- Egy szóra sem emlékszem az egészből. Arra sem, hogy együtt ebédeltünk volna. Sőt, úgy emlékszem, hogy postán kaptam meg tőled a jelentést.

-- A saját kezedbe tettem le, ott, a Country Clubban.

-- Mondd, Urb, és most mit tanácsolsz? Mit tegyek?

-- Ha úgy véled, hogy elég nagy befolyásod van Youngblood Hawke-ra, akkor beszéld rá, hogy szüntessék be a pert. A föld tulajdonképpen az övé, az anyja csak kezeli. Mindketten fe'peresek, de Hawke-né szorgalmazza az egészet. Ha az egyik fel-

334

peres visszalép, akkor valószínűleg kapunk egy névleges ítéletet, és vége az egésznek.

-- Hát ami azt illeti -- mondta Scott, elgondolkozva --, az öreg Arthur meglehetősen bízik bennem. Pénzt fektetett a vállalkozásaimba. Nem szeretnék nyomást gyakorolni rá egy ilyen ügyben.

-- Méltányolom, hogy számodra egy befutott író igen jó tőkeforrás. De azt is számításba kell venned, hogy ebből a perből megdöbbentően nagy felelősség hárulhat rád.

Scott mélyet sóhajtott, aztán megrázta a fejét.

-- Arthur esetleg megtenné, de Sarah néni úgysem hagyja. Pokollá fogja tenni Arthur életét, és nem ejti el a pert. Arra is képes, hogy elmegy New Yorkba, és lyukat beszél Arthur hasába. Addig karattyo.l, amíg el nem éri, amit akar. És Arthur szereti a békességet, ha az anyjáról van szó. Ezért nem is hibáztathatom a szerencsétlent.

-- Akkor nincs más választás -- mondta Webber --, újra meg kell próbálnunk kiegyezni. Ajánlj fel neki valami komolyabb összeget. Mondjuk tízezer dollárt. Kapva kap majd utána.

Scott fölnevetett:

-- Te nagyszerű ügyvéd vagy, Urb, de nem vagy jó üzletember. Ebben az ügyben eddig csak egyetlen hibát követtünk el, amikor felajánlottuk Hawke-nénak az ezer dollárt. Én tettem, belátom, az én hibám. Én vagyok az oka, hogy az öreglány szimatot kapott. Most aztán már addig követi a nyomot, amíg el nem ejti a prédáját. Sarah néni aztán tudja, mi az üzlet. De tudja ám!

5.

Miután a Hawke Testvérek igazgatói irodájában megtárgyalták az igazgatói ülés valamennyi napirendi pontját, Glenn Hawke megkérdezte:

-- Mi a helyzet Sarah néni perével? Három hét múlva meg kell jelennünk a bíróság előtt, nem? Mi történt eddig?

-- Ne izgulj egy ilyen apróság miatt.

-- Apróság? Szerintem átkozottul komoly ez a dolog. Én már öt évvel ezelőtt megmondtam, hogy Sarah néni perre viszi a dol-

335

got, ha valaha ís rájön, hogy bányásztunk a földjén. Most aztán nézhetjük, hogy mit csináljunk.

-- Glenn, ez egy közönséges, zaklatás jellegű jogigény mondta Webber --, méghozzá a legcsúnyább fajtából. Kentuckyban tucatnyi hasonló fekszik állandóan a kiszálló bizottság előtt. Semmi jelentősége az egésznek. Mi soha semmit nem titkoltunk el Hawke-né előtt. Nem is helyénvaló fogalmazás, ha azt mondod, „ha rájön". A drága néni fejébe vette, hogy sétát tesz abban a vadonban, ahol nem volt semmiféle bányászati joga, rábukkant az egyik vízlevezető aknánkra, és erre megindított ellenünk egy teljesen kilátástalan pert.

-- Remélem, ez jól fog hangzani olyasvalaki előtt, aki nem ismeri a tényeket. Mi azonban tudjuk, hogy van az irattárunkban egy Sparkman bírótól származó szakvélemény, amely azt állítja, hogy a bányajog Sarah nénié.

A lexingtoni ügyvéd megjegyezte:

-- Nem akarom bántani a halottakat, Glenn, de az a szaüvélemény teljesen téves volt mind az iratok értelmezését, mind pedig a törvényes előírásokat illetően. Űgyhogy kénytelen vagyok arra következtetni, hogy Sparkman bíró már nem volt beszámítható állapotban, amikor azt elkészítette. Amint tudod, a jelentés beterjesztése után néhány héttel meghalt.

-- De hát biztos vagy benne, hogy az a jelentés még mindig az irattárban van? -- kérdezte Scotty.

Glenn megvetően nézett rá:

-- Arra gondolsz, játsszuk meg, hogy elveszítettük?

-- Én úgy emlékszem, amikor Hawke-né először vetette fel ezt a dolgot, én átnéztem az ügyre vonatkozó feljegyzéseket, és az a jelentés nem volt ott. Phyllis Trosper, aki egy ideig titkárnő volt nálunk, az iratokat teljesen összekavarta. A mai napig sem lehetett rendbe hozni őket. Talán egyáltalán nem is lehet.

A jelenlevők derült pillantásokat váltottak egymással. Glenn azt mondta:

-- Ez nem vezethet eredményre. Sparkman irodájában minden bizonnyal lesz róla egy másolat. Éveken át az orránál fogva vezettük Sarah nénit, és most a bíróság előtt kell számolnunk érte. Az az edgefieldi ügyvéd nem fogja engedni, hogy tovább halogassák az ügyet.

-- Ügy látszik, te kétségbe vonod az én hozzáértésemet,

356

Glenn -- mondta Urban Webber. -- Az én véleményem még mindig az, hogy ennek a vállalatnak a jogcíme kétségbevonhatatlan, hogy a Halphen-pátens meghaladott dolog, és hogy azt John Crewes elbirtoklás jogcímen teljesen érvénytelenné tette. Nem akarok jogi részletekbe menni, de ...

-- Kedves Webber, semmiképpen nem akarom kétségbe vonni a hozzáértésedet, de azért hülye én se vagyok. Annyit tudok, hogy olyan helyzetben, amikor a bányászati jog tekintetében két ellentétes szakvélemény merül fel, a jogcímet vitathatatlanná kellett volna tenni azáltal, hogy megegyezünk Hawke-néval, vagy hogy mi visszük bíróság elé a dolgot, még mielőtt azt a kitermelési vonalat átlépjük. Arthur unokatestvéremből közben fene nagy író lett, épp most nyerte el a Pulitzer-díjat. Tudjátok ez mit jelent? ö éppúgy felperes, mint Sarah néni. Ha lejön ide, és hoz magával egy dörzsölt New York-i ügyvédet, az az egekig felfújhatja az egészet. Istenemre mondom, ha szándékos jogsértésben marasztalnak el bennünket, akkor legjobb, ha mindnyájan megpályázzuk a szegényházi helyünket.

Úrban Webber nyomban rávágta:

-- Szándékos jogsértés el sem képzelhető ebben az esetben. És én egyetlen ügyvédtől sem félek, legyen az New York-i vagy bármilyen.

Hosszú ideig csend volt a szobában. Aztán Scott felállt, és azt mondta:

-- Hadd intézzek el egy telefont -- és ezzel kiment.

A Glenn íróasztalán levő szép bronzóra egy negyed órát haladt előre. Politikáról, az időjárásról meg sportról folyt a szó. Nyilvánvaló volt, hogy Scott távozásával az üzlet is eltávozott a szobából. Aztán Scott vigyorogva visszajött.

-- Sajnálom, hogy mindannyiotokat megvárakoztattam.

-- Sarah nénivel beszéltél? -- kérdezte Glenn.

-- Nem. Edgefieldbe telefonáltam. Ez a fiatalember, Randy Peters, Sarah néni ügyvédje beleegyezik abba, hogy a tárgyalást őszig elhalasszuk.

Glenn csodálkozva hátradőlt a székében.

-- Te jó isten, hát ezt meg hogy csináltad? -- kérdezte Webber. -- Múlt pénteken legalább egy óra hosszat beszéltem vele. Reménytelennek látszott a dolog.

337

-- Én is beszéltem vele -- mondta Glenn. -- Sosem találkoztam még rámenősebb ipsével.

-- Azt hiszem, rosszul fogtátok meg a dolgot -- mondta Scott. -- Nagyon is előzékeny fiú. Csak akkor kap díjazást Hawke-nétól, ha eredményt ér el a perben, és akkor is az eredmény összegónek arányában, és még a készkiadásait sem számíthatja föl addig. Azt hiszem, a kezünkre fog járni abban, hogy egyezséget köthessünk. Minden vágya az, hogy valami pénzt lásson. Nem is gondol nagy összegre. Ha ötezret el tudna érni, az számára már győzelmet jelentene. Ezt nagyjából sejtetni engedte.

-- Csak Sarah néni jelent majd problémát -- mondta Glenn.

-- Scott, hogy tudtad elérni nála az elnapolást? -- kérdezte Webber.

-- Kisült, hogy ismerjük egymást. Valahogy közvetett módon már üzletet is kötöttünk. Tudjátok, hogy társak vagyunk Sol Haynesszel, az edgefieldi szolgáltatóház építésében. Sol néhány hónapja megkért, hogy ajánljak neki egy edgefielrli ügyvédet, és véletlenül éppen az asztalomon volt Úrban aktacsomója a Frenchman Ridge-i vita ügyében, fogtam hát magam, és kiragadtam belőle ennek a fiatalembernek a nevét. Sol ma ennek a Petersnek a legnagyobb ügyfele. Peters még majdnem gyerek, a pályája kezdetén áll. Úrban, hívd csak fel bármikor a jövő héten, és dolgozzatok ki együtt valami jogalapot az elhalasztásra.

-- Ezzel még semmit nem oldottunk meg, Scotty -- mondta Glenn. -- Megint csak titokban ütöttünk egyet Sarah nénin.

-- Nem egészen, Glenn -- válaszolta Hoag. -- Csak egy kis időre van szükségünk ahhoz, hogy valami érdemlegeset tehessünk. Azt hiszem, van egy nagyszerű ötletem. Ebéd közben majd megbeszéljük.

338

TIZENEGYEDIK FEJEZET

Hawke már előző nap délután ötkor megtudta, hogy jelölték a Pulitzer-díjra. Ross Hodge mondta neki, hogy a zsűri másnap ül össze szavazásra. Képtelen gondolatnak tartotta, hogy az év folyamán kiadott több száz regény közül A parancs béklyóit még csak számításba is vegyék a díj odaítélésénél. De az egész kiadó örömteli várakozásban úszott, úgy, hogy őrá is átragadt az izgatottság. Aztán, amikor telefonon megkapta a jó hírt, azonnal a Hodge Hathaway házba sietett.

Nagy ünnepléssel fogadták, Hawke meg boldogan nyugtázta a telefonkezelők, segédszerkesztők, titkárnők szierencsekívánatait, átölelte Ross Hodge-ot, aztán Kari Fryt, magához szorította és megcsókolta Jeanne-t. Majd Ross csendes, tölgyfaborítású dolgozószobájából felhívta anyját. Miközben Ross-szal beszélgetett, és várta, hogy kapcsolják Hoveyt, Jeanne behozta egy reklámszöveg kefelenyomatát, amely azt adta hírül, hogy A parancs béklyói kapta a Pulitzer-díjat.

-- Ebből is láthatod, mennyire biztos voltam a dologban mondta. -- Ezt már a múlt héten kiszedettem. Holnap országszerte megjelenik.

Hawke megnézte a saját képét a kefelenyomaton, elolvasta a még mindig hihetetlennek tűnő hírt, aztán ránézett Jeanne-re. Jeanne egyáltalán nem úgy volt öltözve, mint közönséges munkanapokon szokás; testhezálló kis sötétkék ruha volt rajta, amiben még soha nem látta, a frizuráján látszott, hogy aznap volt fodrásznál. Fölényes magabiztossággal készült fel a nagy napra.

-- Jeanie -- mondta Hawke --, ezek a zsűrik mindenre képesek.

339

Ezek elsiklottak olyan könyvek fölött, mint a Főutca, az Amerikai tragédia, a Nézz vissza, angyal, A nagy Gatsby, meg a Búcsú a fegyverektől. Egyszerűen elkerülte a figyelmüket.

-- Tudom -- mondta Jeanne. -- Nem is azt mondom, hogy ez lesz a legjobb könyved. Lehet, hogy nem volt elég jó ahhoz, hogy elkerülje a figyelmüket. De azt is tudom, hogy ebben az évben nem volt más választásuk, mint Youngblood Hawke. -- Jeanne olyan ragyogóan szép volt, mint egy nászutas asszony.

-- Ebben az évben ez volt a legjobb regény -- mondta Hodge --, ne is hagyd, hogy ugrassanak. Ha tudni akarod, több mint százhatvanezer példányt adtunk el belőle. Még ötvenezret kinyomatunk.

Bejött az interurbán hívás. Hawke felvette a kagylót, és elújságolta anyjának a hírt. Hawke-nénak fogalma sem volt arról, mi fán terem a Pulitzer-díj, és megkérdezte, mennyi pénzt jelent. Nagyon csalódottnak tűnt a hangja, amikor megtudta, hogy mindössze ötszáz dollárt, de azután Nancy és John Weltmann hangja hallatszott a háttérből, Hawke-né pedig folytatta:

-- Közölhetem veled, Nancy meg John úgy ugrándoznak, mint a bolondok, pedig Nancy terhes, és olyan nagy, mint egy tehén. Nancy, hagyd már abba! Ügy veszem észre, ez valami nagy megtiszteltetés, fiam. Igazán büszke vagyok rád. Nem gondolod, hogy haza kellene jönnöd, hogy ezt megünnepeljük? Nancy szülése minden nap esedékes, Nancy, ne ugrálj már, itt fogod megszülni azt a gyereket, a nappali szőnyegén.

-- Majd meglátjuk, mama -- mondta Hawke. -- Éppen csak meg akartam mondani, hogy megkaptam a díjat.

-- Arthur, június tizennyolcadikán lesz a tárgyalás. Akkor itthon kell lenned. Te is felperes vagy.

-- Ezt aztán nem, mama. Ez a per a te külön szórakozásod. Minden a tiéd lehet, Isten áldjon. Csókolom Nancyt és Johnt.

-- Ugyan, Arthur, gyere csak haza. Biztos rémesen sovány vagy, már egy éve nem voltál itthon. Még a hangod is fáradt.

-- Mama, értesíts, ha Nancy bemegy a kórházba. Majd megpróbálok hazarepülni.

Aztán felhívta Frieda irodáját. Jeanne arcán fanyar kis mosollyal hallgatta, amint Hawke közli a hírt a szeretőjével. Frieda örömujjongásának a következménye egy rögtönzött vacsora lett; Fryék, Hodge-ék, Winterék és Hawke.

340

Vacsora után elmentek megnézni egy zenés vígjátékot. Ez volt akkoriban a legnagyobb siker New Yorkban. Frieda ismerte a szereplőgárdát, és persze tiszteletjegyeket kapott. Derűs, szórakoztató kis darab volt, Hawke azonban egész este komoran ült a helyén. Erősen megrendítette a ritka élmény, ami a kaliforniai összeomlás óta először történt meg, hogy ugyanabban az időben együtt van Friedával is meg Jeanne-nel is. A maga nemében mindkét asszony elragadó volt: Frieda talán elegánsabb és nagystílűbb volt lila párizsi ruhájában, de a szokottnál kissé jobban kiütköztek a ráncok a szeme körül. Mindketten a férjük mellett ültek, Hawke meg a két házaspár között.

Ahhoz képest, hogy éppen aznap nyerte meg a Pulitzer-díjat, egyáltalán nem valami jól szórakozott. És ez annyira szembeötlő volt, hogy amikor a Number One bárjában körülülték a nagy kerek asztalt, és Ross Hodge pezsgőt meg kaviárt rendelt, Hodgené szóvá is tette Hawke józanságát:

-- Magáról aztán senki nem gondolná, hogy milyen nagy dolog érte ma -- mondta.

Jeanne viszont alig fért a bőrébe a díj fölött érzett örömében, meg a zenés darab miatt, amin halálra nevette magát, no meg Hawke gyanította -- azért is, mert érezte, hogy párizsi ruha ide, párizsi ruha oda, ma este sokkal csinosabb, mint Frieda Winter. Tréfásan gúnyolódott Hawke-on.

-- Ez csak azt jelenti, hogy öntelt fickó, méghozzá a lehető legnagyképűbb pléhpofával vág zsebre egy olyan megtiszteltetést, mint a Pulitzer-díj. Meg se kottyan neki.

Frieda még lódította is az ugratást.

-- Hát persze -- mondta. A Nobel-díjra áhítozik, nem kevesebbre. De ha majd megkapja, az lesz a baja, hogy miért nem tíz esztendővel korábban ítélték neki. Talán még arra is képes lesz, hogy visszautasítsa, annyira megsértődik majd a késedelemért.

-- Ugyan már -- mondta Hawke. -- Hát hogyne örülnék neki! De mit csináljak? Álljak fejre, hogy bebizonyítsam? A parancs béklyóit már két éve befejeztem. Rég túl vagyok rajta.

-- És még nincs is együtt az egymillió dollárod, adómentes állampapírokban -- mondta Jeanne.

-- Az is bekövetkezik majd egy szép napon -- mondta Hodge --, ha nem épít még egy házat.

341

-- Biztosan az a nagy, meg nem írt hősköltemény nyomja a lelkét -- mondta Karl Fry. -- Az Amerikai Iliász, vagy mi.

-- Ne bántsák Arthurt -., mondta Paul Winter, és tempósan szivarra gyújtott. -- Valóságos csoda egy ilyen fiatalember, akit nem ront meg a siker, maguk meg csak ugratják. Neki van igaza. Mit akarnak, mit tegyen?

-- Ha legalább meghatódna! -- mondta Jeanne élesen. -- Nem olyan könnyű elnyerni a Pulitzer-díjat.

-- Remélem, nem bizonyultam hálátlannak, Jeanne -- mondta Hawke. -- Nem hiszem, hogy megkaptam volna a díjat, ha te nem hadakoztál volna velem annyit. Ha azt nézzük, hogy mit faragtál le belőle itt is, ott is, akkor egy egész regényre valót hagytunk ki a kéziratból, így lett túlméretezett kontármunkából olvasható könyv.

-- Ó, ki tudja -- mondta Jeanne. -- Lehetséges, hogy eredetileg valami Háború és béke-íé\e remekmű volt, én meg takaros kis bestsellerré beleztem ki.

Hodge azt mondta:

-- Talán ki kellene adnunk azt a regényt, amit töröltél belőle.

-- Senki nem lát abból egy sort sem, amit Jeanne kiselejtezett -- mondta Hawke. Egyedül Jeanne a megmondhatója, milyen rosszul írok.

Súlyos kéz nehezedett Hawke vállára.

-- Édes öregem! Milyen szerencsés vagyok, hogy diadalának estéjén gratulálhatok magának.

Georges Feydal állt fölötte, óriási, rózsaszínű arca ragyogott a friss lemosástól.

-- Igen, kedves Hawke, és ez még csak a kezdet. Még itt van a színház, amit szintén meg kell hódítania . . . Édes Frieda! . . .

Frieda bemutatta Feydalt a társaságnak. Hodge-né egészen lázba jött, és erősködött, hogy a nagy francia velük vacsorázzék. Nem kellett sokáig unszolni. Pincérek siettek oda, hogy az asztalnál nagy székcsikorgás közepette helyet szorítsanak termetes alakjának.

-- Hogy ment a mai előadás? -- kérdezte Frieda, amint Feydal helyet foglalt.

-- Meglehetősen. Vastapsot kaptam. Bár csak fél ház volt. Fészkelődve elhelyezkedett, majd Hawke felé fordult. -- Micsoda újságot hozott magának ez az este! A parancs béklyóival meg-

342

nyeri a nagy díjat, és most már szabad az út a Kegyelemkenyéren előtt, hogy színdarabot írjon belőle. Méghozzá nyomban. Hawke-ról Frieda felé fordította a tekintetét, és derűs pillantása lassan tragikus maszkká alakult. -- Bizonyára tudják, mi történt szegény Anne Karennel? -- Mindketten a fejüket rázták. Meghalt, szegény asszony. Indiában, forgatás közben. Azt hiszem, szívszélhűdés érte. Az öltözőmben hallottam, felvonás közben. Bemondta a rádió.

-- Biztos ebben? -- kérdezte Hawke megdöbbenve. -- A múlt héten kaptam levelet Luzzattótól. Augusztusban akarták elkezdeni a forgatást. És mi lesz most a Kegyelemkenyéren filmváltozatával ?

Feydal lemondó kézmozdulatot tett, úgy, hogy az ember szinte látta, amint egy templom porrá omlik a földrengésben.

-- De miért? -- kérdezte Hawke. -- Hiszen van egy tucat olyan színésznő, aki el tudná játszani azt a szerepet.

Feydal vállat vont.

-- A filmfinanszírozás mindig is valami rózsakeresztes misztérium volt a számomra, édes öregem. Hacsak nem találnak egy másik dúsgazdag színésznőt, aki ragaszkodik a szerephez, azt a forgatókönyvet soha nem veszik többé elő. Maga felvette a filmjogért járó pénzt. Most aztán nyugodtan megírhatja a színdarabot, anélkül, hogy félnie kellene tőle, hogy a film elvonja a darabtól a broadwayi közönséget. Ez valami nagyszerű! Nem engedheti magának, hogy elszalasszon egy ilyen kasszasikert, hogy hagyjon kicsúszni a kezéből egy egész vagyont!

-- Arthurnak most pontosan erre lenne szüksége: egy kis siker, az kéne neki -- mondta Karl Fry.

-- Éppen az új regényének a közepén tart -- jegyezte meg Jeanne. -- Nem tudom, helyes lenne-e abbahagynia.

Feydal nehéz szemhéjai felemelkedtek a szigorú kijelentésre, amely egy csinos, fiatal nő ajkairól hangzott el. Szemét Friedára szegezte.

-- Fryné Arthur szerkesztője. Feladata félig-meddig olyan, mint a házőrző kutyáé, és ezt nagyon lelkiismeretesen teljesíti.

-- Köszönöm, Winterné -- mondta Jeanne. -- Igyekszem, igyekszem, bár egyszer-kétszer már rajtakaptak azon, hogy alszom.

-- Ezt Ferdie Laxszal kellene megbeszélned -- mondta Frieda Hawke-nak.

343

-- Épp csak a halált kellene megírnia -- mondta Feydal. Háromheti munkáért egy broadwayi kass2asiker. A munka legnagyobb része egyébként is ollózás.

Paul Winter megjegyezte:

-- Az adóügyi helyzetedet is figyelembe kell venned, Arthur. A színházi tantiém manapság nem más, mint a folyószámládon jelentkező számok, amelyek onnan rögtön el is tűnnek.

Karl Fry közbeszólt:

-- Arthur, ebben az egész szituációban egy nagy tragédia anyaga van elrejtve: Tantalusz, avagy a kapitalizmus igájában nyögő művész. Nekem azonban orvosi rendeletre minden nap éjfélkor ágyban kell lennem. Még ezt a pohár italt megiszom, aztán megyek. Kérem, ne zavartassák magukat. -- Jeanne is készülődni kezdett, de Kari a vállára tette a kezét. -- Te csak maradj, kedves, lehetséges, hogy mag kell ugatnod még egyszer-kétszer Feydal urat.

-- Nagyon kellemes ugatás lesz -- mondta a színész. Az asztal másik oldalán Paul Winter is fölkelt.

-- Én is engedelmet kérek a távozásra, Ross. Kellemes este volt. Frieda úgyis csak éjfélkor kezd éhes lenni, ö itt marad.

A két férfi eltávozott a füstös bárhelyiségen keresztül.

Feydal harapnivalót rendek magának, és miközben evett, felvázolta a nagynéni haláláról szóló színdarabot. Olyan világosan, szemléletesen adta elő elképzelését, beleértve a felvonásbeosztást, sőt még a végszavakat is, hogy Frieda és Hodge-ék szinte lángoltak a lelkesedéstől.

Jeanne azt mondta Hawke-nak:

-- Én ugyan nem értek a színházhoz, de azt hiszem, ebből jó darab lenne.

-- Senki nem várja nálam türelmetlenebbül, hogy befejezd az új regényedet, Arthur -- mondta Hodge. -- De remek lenne, ha meghódítanád a színházat is. Tudod, hogy mi is adunk ki darabokat. Azt hiszem, nagy sikert aratnánk a daraboddal.

-- Ennél izgalmasabbat még nem is hallottam -- mondta Hodge^né. -- Talán megnyerné vele a jövő évi drámai Pulitzerdíjat.

-- Attól tartok, hogy még utóbb így lesz -- mondta Frieda. Georges, ez valami remek elképzelés. Persze magának kellene rendeznie is.

344

-- Meg aztán eljátszhatnám benne az öreg ügyvédet -- mondta Feydal hunyorogva, és félrehajtotta a fejét. -- Persze csak ha a szerző is beleegyezik a szereposztásba.

Hawke is megszólalt:

-- Hát ha befejezem a könyvemet, ki tudja. Talán tényleg megírom ezt a darabot. De hát miért nem alkalmazza színpadra maga? -- kérdezte Feydalhoz fordulva.

-- Nagyon szívesen megtenném -- mondta Feydal --, de valahányszor írószerszámhoz nyúlok -- bármilyenhez, legyen az írógép, toll vagy ceruza -- tetőtől talpig kínzó merevség vesz rajtam erőt, mintha villamos angolnát érintettem volna.

-- Nézd, Jeanne -- mondta Hawke. -- Napok kérdése, és le kell mennem Hoveyba, mert Nancynek gyereke lesz. Nem jönnél velem? Az egész csak két hétig tartana, és esküszöm, hogy azalatt el tudnánk készíteni a darab vázlatát.

-- Micsoda őrült ötlet! -- mondta Jeanne, mélyen elpirulva. Ugyan, mi szükséged lenne rám?

-- Jeanne, te sokkal jobban rá tudnál tapintani a jelenetek lényegére, mint én magam.

Feydal minden ékesszólását elővette, és bűbájos mosollyal nézett Jeanne-re:

-- Kedves Cerberus, írassa meg azt a darabot ezzel a fiúval! Ritka eset: a prózának éppúgy ura, mint a drámának: akárcsak Galsworthy, Victor Hugo vagy Maugham. A próza területén már kitaposta az útját. Most a színpadon kell kitűznie a zászlót.

-- De hát ez egyáltalán nem csak tőlem függ -- mondta Teanne, akit izgalomba hozott Feydal szuggesztivitása, meg az, hogy a figyelme feléje fordult, s talán leginkább az, hogy Frieda Winter hűvösen mosolyogva tanulmányozta az arcát. -- Nekem állásom van, meg férjem. Csupán néhány ilyen jelentéktelen apróság akadályoz meg abban, hogy felmenjek a hegyekbe ezzel a kétlaki lángelmével.

-- Ha Arthurnak szüksége van magára, természetesen annyi szabadságot kaphat, amennyit csak akar -- mondta Hodge.

-- Szó se lehet róla.

-- Csakugyan? -- kérdezte Frieda. -- Hátha meggondolod magad.

-- Ha nem lettem volna színész -- mondta Feydal --, azt hi-

345

szem, könyvkiadó lettem volna. Az emberek szeretik a teremtő lángészt. De az embereknek maguknak ez nem adatik meg. Nekik legfeljebb csak az a kiváltságuk lehet meg, hogy ministráljanak a lángésznek. Maga meg én, kedves Cerberus, ugyanazt a gazdát szolgáljuk. Én a hatalmas tüdőmmel, maga pedig a kék ceruzájával. Nekünk teljesítenünk kell a kötelességünket, bármikor, bárhova is hívjanak bennünket.

-- Ó, az ördögbe is -- mondta Jeanne. -- Hogy nekem milyen remek állásom van! Hogy én milyen könnyen keresem a pénzt! De most igazán haza kell mennem. -- Felvette a táskáját, és izgatottan, kicsit félszegen elsietett. Hodge-ék, Hawke meg Frieda összenéztek.

-- Félelmetes nő -- mondta Feydal, gondosan hámozva egy körtét. -- És milyen csinos!

2.

Amikor Jeanne fél kettő körül hazaért, meglepődött, hogy Kari szobájában még ég a villany. Azt gondolta, Kari talán elaludt, és égve felejtette. De nem, ott ült az ágyban, írt és dohányzóit. Amikor meglátta Jeanne-t, egy csikkekkel teli hamutartóban elnyomta a cigarettát. A hamutartó mellett pohár állt, benne whisky.

-- Többrendbeli bűnöket követtem el -- mondta szégyenlősen vigyorogva, és letette a mappát a takaróra. -- Ébren vagyok takarodó után, döntöm magamba a snapszot, és ezen belül még ceruzával-papírral is rajtakapnak. Hozd a sodrófát!

-- A snapsz rendben volna -- mondta Jeanne --, feltéve, ha nem azért iszod, hogy ébren maradj. Mi szükség volt rá? Olyan tüneményes ihleted jött, hogy nem várhattál holnapig?

-- Olyan ihletem nekem sose volt, ami ne várhatott volna. Hanem volt ma egy látogatóm, és annak a felkérésére egy kis jegyzetet kell csinálnom.

-- Ó, ez igazán ráért volna -- mondta Jeanne. Oltsd el a lámpát és aludj!

-- Nem, nem akarok alduni -- mondta Kari. -- Te is hozz magadnak valami innivalót!

Jeanne rápillantott, aztán kiment a konyhába, és hamarosan

346

visszajött egy pohár jeges whiskyvel. Odaült az ágy mellé egy karosszékbe.

Kari felhajtotta az italt:

-- Kellemes, semmitmondó külsejű fickó volt az illető. Kissé kövérkés ember, szürke öltönyben, acélkeretes szemüveggel, szinte abba sem hagyta a mosolygást, a modora nyájas volt, olcsó szivart szívott, rikító, bordó nyakkendőt viselt, az ember megesküdött volna rá, hogy gépkocsival, biztosítással vagy ingatlanokkal ügynököl. A neve Sam Erskine, Forest Hillsben lakik. Az FBI munkatársa.

Jeanne megkísérelt úrrá lenni a rémületen, amely végigfutott rajta, egészen a keze és a lába fejéig, és igyekezett könnyeden válaszolni:

-- Igazán? És miről van szó, Kari?

-- Ne aggódj! Sam azt állítja, hogy rendkívül előnyös helyzetben vagyok, előnyösebb helyzetben, mint bárki a kliensei közül. Nem hiszi, hogy az én esetem több lenne formalitásnál. Különben is teljesen önkéntes alapon megy az egész, ha nem akarok együttműködni, akkor nem fogok, ehhez minden jogom megvan, de neki valahogy az az érzése, hogy én szívesen együttműködöm velük. -- Kiitta a whiskyjét, aztán félszeg mosollyal folytatta. Ügy látszik, a Hiss-ügy folyamán valaki megemlítette a nevemet. Az FBI pedig rutinszerűen ellenőrzi az összes fonalakat. Mindössze azt kívánják tőlem, hogy részletesen írjam le -- persze csak ha kedvem tartja --, milyen összeköttetésben állottam a kommunista párttal, és nagyon hálásak lennének ezen a téren minden információért, amit önként adok.

-- Gondolom, elmondtál neki mindent, amit tudsz -- mondta Jeanne erőltetett nyugalommal. -- Nem hiszem, hogy bármi titkolnivalód is lenne.

Fry nagyot sóhajtott, tekintete elkalandozott, lábujjai ide-oda mozogtak a takaró alatt. Aztán Jeanne szemébe nézett.

-- Lám-lám, kísért a múlt, nem igaz?

-- Én nem félek, nem szégyenkezem, és nem is aggódom amiatt, hogy a kommunista párt tagja voltál. Törvényes politikai párt. A gazdasági válság idején nagyon sokan azt hitték, hogy a világ egyetlen reménysége. Sohasem képzeltem, hogy illegális iratokat terjesztettél volna. Különben úgyis elmondtad volna nekem, mielőtt összeházasodtunk. Elmondtad volna azt is, hogy

347

hány gyereket gázoltál halálra, milyen betegségekben szenvedsz, mint ahogy kérdezés nélkül beszámoltál a pénzügyi helyzetedről is.

-- A pénzügyi helyzetem meg a halálragázolt gyerekek az más -- mondta Kari.

-- Miért, belekeveredtél valamibe?

Kari szórakozottan mozgatta a lábujjait a takaró alatt. Most felnevetett.

-- Nem, Jeanne, nem keveredtem bele semmibe.

-- Akkor minden rendben van. -- Jeanne kissé hipochonder természetű volt, és valahányszor orvosi vizsgálatra kellett mennie, mindaddig reszketett, amíg az orvos azt nem mondta neki, hogy makkegészséges. Most is úgy érezte magát, mint az orvosi vizsgálat végén.

-- Nehogy félreérts -- folytatta Kari ingerülten --, semmi kifogásom az illegális tevékenység ellen. De nyilván alkalmatlannak találnának rá, és igazuk is lenne. Éppígy alkalmatlannak találna rá az FBI is. Mindig is a humorérzékem miatt volt bajom. Az illegális munkában nincs helye a komolytalanságnak, bármelyik oldalon álljon is az ember. De úgy vélem, ha egy kommunistának illegális tevékenységet kell végeznie, ha ezzel bízzák meg, kutya kötelessége elvégezni. Amennyiben az illető visszariad ettől, akkor csak kacérkodik azzal a gondolattal, hogy haladó nézetű ember. Akkor meg sem értette, hogy mi fán terem a marxizmus. Én a magam részéről azért léptem ki a pártból, hogy életem utolsó éveit gondtalanul tölthessem, és másokra hagyjam a világ megváltását. Aztán meg ott vannak a szívkoszorúér bántalmaim, és amit gyakran a szememre hánytak, hogy cinikusan humorizálok. Nem hiszem, hogy a saját személyemben értékes energiaforrástól fosztottam volna meg a pártot. Továbbra is rendszeresen adtam a párt céljaira bizonyos összegeket, amit nélkülözni tudtam, úgy ahogy mások jótékonysági célokra adakoznak. Ennyi az egész.

Jeanne úgy érezte magát, mint amikor az orvos mellékesen megjegyzi, hogy a vérnyomása azonban veszedelmesen magas.

-- Érről nem tudtam, Kari -- mondta.

-- Azt hiszem, az csak rám tartozik, hogy mit csinálok a pénzemmel, nem? Magad mondtad, hogy a kommunista párt törvényes politikai párt, aztán meg július negyedikén a szónokok

348

sem mulasztják el soha emlékezetünkbe idézni, hogy szabad országban élünk.

Beletelt egy kis időbe, amíg Jeanne válaszolt. Homlokán, a két szeme között három függőleges ránc jelent meg, ami akkor szokott megjelenni, ha súlyos szerkesztői problémával került szembe. Igyekezett higgadt, tárgyilagos hangon beszélni:

-- Ez nem egészen így van. Azt a pénzt a Hodge Hathaway könyvkiadótól kapod, amelynek pedig közismerten konzervatív híre van.

-- A pénzt azért kapom, mert megdolgozom érte. Azután már csupán én rendelkezem felette. Ügy szórhatom, mint egy Vanderbilt, vagy ahogy éppen nekem tetszik. Ez szőrszálhasogatás, Jeanne.

-- Lehet. De gondolj Ross Hodge-ra is. Ha ez a dolog netán belekerül az újságokba, nem fogják méltányolni azt a nagyszerű érvedet, hogy ez a te pénzed volt.

Fry összeszorította a fogát:

-- Fütyülök az újságokra! -- Fölvette az írómappát, beleolvasott, az éjjeli lámpa oldalfényében kihangsúlyozódtak a szeme és a szája körüli makacs ráncok.

-- Nagyon kimerültnek látszol -- mondta Jeanne. -- Feküdj le!

-- Már majdnem kész vagyok ezzel -- mondta Fry. -- Időbeli sorrendben leírom a pártbeli pályafutásomat, számot adok viselt dolgaimról. Alaposan vissza kellett gondolnom. Persze, nem kényszeríthetnek rá, hogy bármit is tegyek. A bordónyakkendős Sam azt mondja, hogy ha nem akarok felvilágosítással szolgálni, hát annyiban hagyják az egészet. Sem vádemelés, sem további zaklatás, semmi.

-- Azt viszont meg kell majd mondanod Rossnak, hogy úgy határoztál, nem működsz együtt az FBI-jal.

-- Miért?

-- Mert ez annak a rendje és módja.

Fry nem felelt semmit. Összeráncolta a homlokát és tovább írt.

-- Csekkeket adtál nekik vagy készpénzt? -- kérdezte Jeanne.

-- Miért, mi a különbség, szívem? Mindig külön bankszámlánk volt. Neked nem tehetnek szemrehányást.

-- Pedig már nagyon izgultam -- mondta Jeanne fátyolos hangon. Kari ránézett, félredobta a mappát és kinyújtotta a kezét.

349

Jeanne közelebb lépett. A férfi megfogta a kezét, megcsókolta, és odahúzta őt magához.

-- No jó -- mondta. -- Lefekszem. Attól tartok, ezzel az egésszel csak a sajnálatodat akartam kierőszakolni. Bár az a helyzet, hogy csakugyan jelent egy kis problémát az életemben ennek a bordónyakkendős Samnek a megjelenése.

-- Tudom, Kari.

-- Kaphatnék még egy kis snapszot? -- Nevetve nyújtotta a poharát. -- Légy jó gyerek!

-- Persze, hogy kaphatsz. -- Jeanne odahozott neki egy újabb pohárral, és leült az ágy szélére.

Kari újra megcsókolta, aztán jókedvűen felkacagott.

-- Vigye el az ördög! No, de mi történt Pulitzer-díjas regényírónkkal? Te nyerted meg a harcot Arthur leikéért, vagy Feydal?

Jeanne elmondta, hogy mi történt az étteremben.

-- A fenébe is -- mondta Fry. -- Ez a Feydal kész hipnotizőr. Álmomban sem jutott volna eszembe, hogy abból a könyvből színdarabot lehessen írni.

-- Csak hallottad volna Feydalt! Én meg nem tudok hazudni, be kellett ismernem, hogy jó gondolat. Persze Youngblood Hawke úrnak az a javaslata, hogy kísérjem őt el a kentuckyi hegyekbe színdarabot írni, még nála is az egocentrizmus tetőfoka.

-- Miért? Arthur szempontjából ez egészen természetes. A fele munkától megkímélnéd. Neki pedig ez a lényeg.

-- Azt én nagyon jól tudom -- mondta Jeanne.

Fry gyors pillantást vetett rá a whiskys pohara fölött.

-- Ámbár azt hiszem, már elkéstünk azzal, hogy erről a témáról beszéljünk.

-- Nem megyek vele Kentuckyba, így hát a dologról semmi beszélnivaló nincs.

Fry egy darabig nem szólt. Majd rágyújtott, és miközben gyufát tartó kezével kissé elfedte az arcát, így szólt:

-- Jeanne, az a szerep, amit te Youngblood Hawke irodalmi pályafutásában betöltesz, neked tulajdonképpen az életet jelenti.

Jeanne meglepődve rápillantott. Aztán a szemébe nézett, fölvetette a fejét, és összehúzott szemmel azt mondta:

-- Ez nem igaz. Büszke vagyok rá, hogy segítségére lehetek egy kiváló írónak, az életem azonban az enyém. És azt itt, ve-

350

led élem le, és ez nagyon is kedvemre van, úgy, hogy légy szíves feküdj már le, és vigyázz magadra.

-- Az a véleményem -- mondta Fry --, hogy el kellene menned Arthurral Kentuckyba. Feltéve, hogy valóban azt gondolod, hogy abból a Kegy elemkenyéren című nagy, kövér disznósajtból színdarabot lehet csinálni. Te a szerkesztője vagy, aki véleményt nyilvánít a munkájáról, nem pedig a csinibabája. Ha férfi lennél, elmennél, igaz? Hát nincs jogod ahhoz, hogy azért, mert ez a kék szoknya olyan szépen simul rád, a szubjektív érzelmi indítékaid után menj. -- Miközben ezt mondta, Kari megsimogatta Jeanne csípőjét. Jeanne fogta az üres whiskyspoharat, és kifelé indult. De Kari újra megszólalt:

-- Jeanne, mit tegyek Sammel, a bordónyakkendős emberrel? Jeanne megfordult, homlokán újra megjelent a három ránc:

-- Azt hiszem, jó lenne, ha holnap befejeznéd és elküldenéd neki azt a feljegyzést. Igaz, hogy a kommunista párt legális politikai párt, de az is igaz, hogy ha az FBI a segítségedet kéri, azt meg kell adnod, hacsak nincs valami komoly okod az ellenkezőjére. Ezenkívül pedig az a véleményem, hogy a jövőben vagy beszünteted a párt pénzügyi támogatását, vagy kilépsz a Hodge Hathaway kiadótól.

-- Ércem. -- Fry elgondolkodva nézte feleségét, amint ott állt az ajtónyílásban. -- Attól tartok, neked is nagyon illene a bordó nyakkendő.

-- Csak a tényeket próbálom összegezni, Kari.

-- Azt tudom, hogy több snapszot nem adsz -- mondta Fry. -- De azért egy csókot adhatnál, vagy kegyvesztett lettem?

-- Dehogy lettél! -- Jeanne megcsókolta, eloltotta a villanyt és visszament a szobájába. Levetkőzött, de nem feküdt le. Hálóingben leült egy karosszékbe, és cigarettára gyújtott. Talán negyed óra telt el így. Akkor lábujj hegyen bement Kari szobájába. A férfi már aludt, egyik könyöke kényelmetlenül feküdt az írómappán. Jeanne kiszabadította a mappát, és rátette az íróasztalra. Aztán visszatért a szobájába, levett a könyvespolcról egy friss példányt a Kegyelemkenyérenből. Ceruzákat és cigarettát készített az ágya melletti asztalkára, aztán ágyba bújt, olvasni kezdett, és .kisvártatva vastag fekete jelzéseket rótt oldalról oldalra, ahogy haladt előre.

351

TIZENKETTEDIK FEJEZET

Hawke néhány nappal azelőtt, hogy Jeanne-nel elutaztak New Yorkból, őszinte levelet írt Ferdie Laxnek, közölte vele a darabbal kapcsolatos terveit, és azt a növekvő hajlandóságát, hogy saját maga adja ki a könyveit. Ez a levél tulajdonképpen amolyan felmondásféle volt. Hawke persze hozzáfűzte, és ezt komolyan is gondolta, hogy ha Lax úgy véli, hogy három évvel ezelőtti kézfogásuk kötelezi, akkor továbbra is igénybe veszi Lax szolgálatait. Tiltakozó levélre, táviratra vagy telefonhívásra számított, de Lax semmi hírt nem adott magáról.

Hawke több okból is örült annak, hogy hazamehet. Feydal egészen tűzbe hozta elképzelésével, alig várta már, hogy hozzákedjen a színdarabhoz. Tetszett neki az is, hogy három-négy hétig együtt dolgozhat Jeanne-nel egy bonyolult alkotómunkán. Várakozással töltötte el, hogy Nancynek nemsokára kisgyermeke születik. De legalább ennyire örült annak is, hogy elszabadulhat még mindig befejezetlen házából.

Amilyen nagyszerű mulatságnak ígérkezett a terméskőház átalakítása, olyan teherré, nyűggé kezdett válni lassankint. George Yousseloff kezdetben azt ígérte, hogy az egész munkát elvégzi három hónap alatt, harmincezer dollárért. Hat hónappal később, a Hoveyba utazását megelőző napon azonban Hawke összegezte a számlákat, és megdöbbenve tapasztalta, hogy a házra és a berendezésre -- az ingatlan vételárát nem számítva -- már több mint hatvanezer dollárt költött; és amit ezért kapott, nem volt egyéb néhány még ki sem csomagolt bútordarabnál, és egy szétvert, kizsigerelt épületnél, ami olyan volt, mintha bombatalálat

352

érte volna. Yousseloff megesküdött, hogy három-négy hét múlva, amikor visszatér délről, abba a házba fog besétálni, amit elképzelt, és amit kifizetett, és ez a ház kész lesz, az utolsó szögig. Azt mondta, hogy addigra kicsomagolják a bútorokat is, minden a helyén fog állni. Hogy skót whiskyt meg konyakot fog találni a bárban, jégkockákat a hűtővödörben, a kávéfőzőből friss kávé fog csorogni, és vigyorogva hozzátette, hogy a mennyezetes ágyban egy szép szőke várja majd, ha igényt tart rá, bár legfeljebb csak egy kis filmstatisztával szolgálhat. Hawke megkönnyebbülve utazott el, ha nem is hitt abban a rózsás jövőben, amit Yousseloff festett elé, reménykedhetett és boldog volt, hogy megszabadult a sok kopácsolástól meg az örökös kosztól.

Hawke körülbelül három héttel később a Hawke Testvérek egyik bányájában álldogált. Kezeslábast viselt és bányászsisakot. Szeme fehéren fénylett szénporos, fekete arcában, vigyorgó szája vörös vo.lt, mint egy kabaréénekesé. Körülötte mindenfelé bányászok dolgoztak, a sapkájukra erősített villanylámpák sárga fényében szenet lapátoltak, vagy a támfákat kalapálták. Hawke ismerte egyiket-másikat, és ezek a régi ismerősök nyers bajtársiassággal fogadták be maguk közé erre a napra. Azt tervezte, hogy ha befejezi a Will Horne-ot, a szénbányászokról ír majd regényt, és mivel azóta sem járt bányában, amióta egy régi nyári szünidőben megpróbálkozott ezzel a mesterséggel, elhatározta, hogy most felújítja régi emlékeit.

Tudta, hogy Lax útban van Lexington felé. Megbeszélték, hogy délután háromkor találkoznak fent, az irodában. De olyan jól érezte magát, hogy közben teljesen megfeledkezett az időről, így aztán nagyot nézett, amikor egyik feléje dübörgő szerelvény egyik csilléjéből a művezető mögül előmászott Ferdie Lax, és lötyögő kezeslábasban, túlméretezett bányászsisakban, négykézláb kúszni kezdett feléje a fekete pocsolyákon keresztül. A hollywoodi ügynök szemüveges madárfeje annyira nem illett ehhez az öltözékhez és helyhez, hogy Hawke harsány nevetésben tört ki:

-- Hé, Ferdie, mit nem látok! Csak nem akarsz becsületes munkába kezdeni?

De mielőtt Lax felelhetett volna, robbanás, és recsegő omlás

353

zaja hallatszott. Fekete por és szürke füst ömlött ki az egyik mellékvájatból. Lax odakiáltott Hawke-nak:

-- Itt biztonságban vagyunk, igaz?

-- Hát, nagyjából -- felelt Hawke. -- Vernonnak a nagybátyja ebben a vájatban halt meg a múlt héten.

Lax vezetője, Vernon átkiabált hozzájuk, hogy nem robbanás ölte meg a nagybátyját, hanem ácsolás közben a főt e szakadt a fejére.

A színültig megtöltött csillék között találtak egy üresét. Hawke meg az ügynök belemásztak. De a berakodás olyan nagy robajjal járt, hogy beszélni egyáltalán nem tudtak.

-- Korábban érkezett a gép Lexingtonba! -- ordította Lax.

-- De hát miért ez a nagy sietség? -- kérdezte Hawke, túlharsogva a szerelvény zaját. -- Miért kellett idejönnöd, ezekbe az isten háta mögötti hegyekbe?

-- Roland Givneynek Európába kell utaznia. Azt mondta, egye fene, keressünk meg téged Kentuckyban.

A szerelvény dübörögve haladt az alacsony vájatban. Egy idő múlva aztán a hűvös, nedves levegő melegebb lett, és elöl valami sápadt félhomály jelent meg. Mind világosabb lett, míg végül kiértek a napfényre, és a zaj alább hagyott. Kiléptek a peronra, ahol a csillék oldala megnyílt, és terhüket dübörögve beleöntötték a teherautókba.

-- A dolog úgy áll -- lihegte Lax, amint odamentek a raktárhoz, hogy visszaszolgáltassák a munkaruhát meg a bányászsisakokat --, hogy beszélni akartam veled, mielőtt találkozol Givneyvel. Azt gondoltam, hogy a bányában beszélhetünk. Nem tudtam, hogy ekkora zaj van odalent.

-- De hát ki ez a Givney?

-- Roland Givney. A People's Librarytól. Olcsókönyvtári sorozatokat ad ki.

-- ö finanszírozna engem, ha saját kiadót létesítenék?

-- Igen -- mondta Lax, miközben a fekete sarat vakargatta antilopcipőiről. -- Én csak azt akarom mondani, hogy száz százalékig elfogadom, amit írtál. A mi megállapodásunk egy kézfogás volt. Ügy érzed, betöltöttem a hivatásomat. Helyes, ezzel az ügy el is van intézve. Ha üzletet kötnél Givneyvel, nekem semmivel nem tartozol.

Hawke átöltözött, és bekukkantott Glenn Hawke irodájába, hogy köszönetet mondjon neki, és elbúcsúzzék tőle.

-- Gyere máskor is, Arthur -- mondta Glenn bűbájos mosolylyal. -- Hát Nancy hogy van? Mikorra esedékes a baba?

-- Nem tudom, Glenn. De azt hiszem, ha egy nagyot tüsszentene, meglenne iziben.

Glenn nevetett, aztán elkomorodott az arca.

-- Mondd Arthur, beszéltél anyáddal arról az átkozott perről? Nagyon kellemetlen dolog. Szerintem családon belül kellene megoldani a nézeteltéréseket, nem pedig a bíróság előtt.

-- Ismered az anyámat, Glenn.

-- De mennyire! Scotty telefonált az előbb. Mondtam neki, hogy lent vagy a bányában. Arra kért, hívd fel, ha előkerülsz. Megteszed?

-- Természetesen.

Glenn házitelefonon utasította titkárát, hogy hívja fel Scott Hoagot Frankfurtban.

Scotty hangja hamarosan jelentkezett a vonalban. Csak úgy áradt belőle a derűlátás, hogy milyen jól halad a frankforti irodaház építése, amibe Hawke húszezer dollárt fektetett.

-- Azért vagyok itt -- mondta --, hogy ellenőrizzem a dolgokat. Legalább dupla pénzt hoz ez az üzlet.

-- Nagyszerű.

-- Ide hallgass, Arthur -- folytatta Hoag. -- Felmerült valami ekörül a frenchman-hegyháti dolog körül, amiből remek üzlet lehetne, ha sikerülne anyáddal okosan beszélni. Kaptunk egy ajánlatot, hogy ezt az egész átkozott hegyhátat, körülbelül ezerkilencszáz holdat adjuk el egy nyugat-virginiai társaságnak, amely a fát akarja kitermelni. Van valami új eljárás, amellyel ezt az értéktelen, harmad- és negyedosztályú faanyagot lemezzé vagy valami hasonlóvá tudják feldolgozni. Legalábbis ezt mondják. Nem kapnánk érte valami sokat, de legalább megszabadulnánk az egész hasznavehetetlen területtől. Csakhogy az a helyzet, hogy addig nem tehetünk semmit az ügyben, amíg ez a per folyik. Ha te meg tudnál egyezni egy összegben azzal a fiatal edgefieldi ügyvéddel, és rá tudnád venni anyádat, hogy hozzájáruljon, azt hiszem, az egész ügyet el lehetne intézni.

-- Milyen összegre gondolsz Scotty?

-- Arthur, zavarba hozol. Tudod, hogy mi itt kényszerhelyzet-

355

ben vagyunk. És ha én mondok egy öszeget, anyád rögtön tízszer annyit akar.

-- Csak úgy hozzávetőlegesen mondj valamit. Ötezer? Tízezer? Ötvenezer?

Scotty hangos nevetésben tört ki.

-- Hé, álljunk csak meg, Arthur! Mi egyszerű, vidéki gyerekek vagyunk. Azt hiszem, ha ötezret kérnétek, és szavatolni tudnád, hogy anyád belemegy, a dolgot nyélbe lehetne ütni.

-- Beszélek a mamával -- felelte Hawke.

-- Tedd meg, Arthur. Véleményem szerint az a föld csupán holt tőke, ami eddig is csak bajnak volt. Próbáld rávenni anyádat, hogy józan álláspontot foglaljon el, és akkor szép összeg fog az ölébe hullani, mert hiszen te is meg én is nagyon jól tudjuk, hogy a Hawke Testvérek egy árva dollárral sem tartoznak neki.

2.

Aligha lehetett szállodának nevezni a John Hunt Morgan Tábornok Hotelt, de ez volt a legjobb szállás egész Hoveyban. A vörös téglából épült, első világháború előtti homályos vendégfogadóban főként kereskedelmi utazók szoktak megszállni. Itt tanyázott most le Ferdie Lax, kísérőivel, a People's Library-sorozat kövérkés kiadójával, Roland Givneyvel, és egy April nevű lánnyal, aki kiköpött hasonmása volt Fay Pulvernek, legfeljebb néhány centivel magasabb.

Hawke felhívta Jeanne-t a házi telefonon. A lány a legjobb elhelyezést kapta a szállodában, egy kétszobás lakosztályt, ahol elég jól érezte magát, mivel a hely hatott a humorérzékére.

-- Megjött a barátod? -- kérdezte cigarettafüsttől reszelős hangon.

-- Igen. Lax egyenesen a bányából kotort elő. Iszom velük valamit, aztán mindnyájan megebédelünk. Nem akarsz velünk inni egyet?

-- Isten őrizz! Nem öltöztem úgy, és meg is kell még fésülködnöm. Nagyszerű javaslatuk lehet, ha ide jöttek utánad a hegyekbe. Te Arthur, azt hiszem remekül fogtad meg a harmadik felvonást. Egész nap azon dolgozom. De mikor írtad azokat a jeleneteket? A könyvben nem is szerepelnek.

356

-- Tegnap éjjel írtam, miután elváltunk.

-- De azt mondtad, hogy hajnalban lemégy a bányába!

-- Hát nem sokat aludtam, Jeanne.

-- Szent ég! És milyen volt a bánya?

-- Sötét.

Jeanne fölnevetett.

-- Most megfürdöm. Neked is arra lenne szükséged. Holtfáradt lehetsz. Hánykor vacsorázunk?

Hawke köhögni kezdett, alig tudott beszélni.

-- Mondjuk nyolckor.

-- Mi bajod, Arthur?

-- Lehet, hogy megfáztam. Hűvös volt odalenn a bányában, még mindig nem tudtam átmelegedni. Igazán rámfér valami ital.

-- Éjszakai alvásra volna szükséged. Ide hallgass! Alá ne írj semmit, hallod? Csak hallgasd végig, hogy mit akarnak.

-- Igen, szívem.

A szálloda bárhelyiségében Hawke, Givney és Lax egy faburkolatú fülkében szorongott. Konyakot rendeltek.

Givney összekulcsolta a kezét, aztán dobolni kezdett az ujjaival, majd néhány bevezetésnek szánt tréfa után így szólt:

-- Azért jöttem, hogy egy Youngblood Hawke nevű szerzővel beszéljek. És azért jöttem, hogy megmondjam, egy olyan írónak, mint Youngblood Hawke, egymillió dollárra van szüksége, hogy biztosított jövedelme legyen, és kizárólag a művészi munkának szentelhesse magát.

Hawke természetesen meglepődött, hogy így nekiszegezték-régen áhított vágyát, és rendkívül gyanakvóan figyelte Givneyt.

-- Ügy értesültem Lax úrtól, hogy saját maga szándékozik kiadni a könyveit.

-- Ez így van.

-- Nagyon bölcs gondolat. A regény manapság tömegfogyasztási cikk -- mármint egyes írók regényei --, és ebben nagy üzleti lehetőség rejlik. Ugyanakkor azt is elismerem, hogy a regények, legalábbis az ön regényei, műalkotások. Én munkamegosztást javasolnék: ön törődjék a művészettel, én törődöm az üzlettel. Nyilván látta már a People's Library-sorozatot az újságárusoknál. Azt hiszem, egyetért azzal, hogy meglehetősen reális érzékű

357

ember vagyok. Kiadok westerneket. Kiadok krimiket, és kiadok erotikus történetecskéket, sexbombákkal a címlapon. Rájöttünk ugyanis, hogy a műveletlen olvasóközönségnek meghatározott igényei vannak. Ha fenn akarunk maradni, és szolgálni akarjuk a művészet magasztos oltárát -- és úgy vélem, a People's Library már eddig is nagy áldozatokat hozott a művészet oltárán, ha nem is éppen Youngblood Hawke színvonalú írók népszerűsítése érdekében --, akkor alkalmazkodnunk kell a tömegek igényeihez. És lám, a People's Library a kezdet kezdete óta nyereséges vállalkozás.

-- Tehát -- kabátja zsebéből fehér papírblokkot vett elő, és egy tűhegyesre faragott, hosszú ceruzát. Meglendítette a ceruzát, és függőleges vonással két részre osztotta a papírlapot. -- Nevezzük ezt a vonást az Egyesült Államok adórendszerének -- mondta. -- A vonal egyik oldalán van Youngblood Hawke nevű írónk -- ráírta Hawke nevét a papírra. -- A másik oldalon pedig -- éles, tisztán olvasható számjegyekkel odaírta: egymillió dollár. -- Az én feladatom az, hogy ezt a számjegyet sértetlenül átvigyem a vonal másik oldalára, vagyis, hogy járadékot biztosítsak Youngblood Hawke-nak. Helyes?

Givney ragyogó mosollyal nézett Hawke-ra. Lax nehéz szemhéjai alól figyelte Givneyt. Hawke rábámult a papírlapra, amelyen ez állt:

Youngblood Hawke / $ i ooo ooo

-- Teljesen rendben volna -- mondta Hawke. -- Csakhogy arra nincs lehetőség, hogy ezt a pénzt áthozzuk a vonal másik oldalára.

-- Dehogy nincs -- mondta Givney. -- Több útja-módja is van annak. Vegyük például az összeg elosztását. Ez a legegyszerűbb megoldás. Nagyobb összegű járandóságot nem szabad egy éven belül teljes egészében fölvennie, mert az a kilencvenszázalékos jövedelemadó kategóriájába esik, és egyenesen bevándorol a kincstárba. Tehát egyenletesen el kell osztani. Ha mondjuk egymillióról van szó, akkor mi ezt az összeget önnek huszonöt esztendőn keresztül évi negyvenezer dolláros részletekben fizetjük ki. Ez természetszerűleg csökkenti az adóterhet. De őszintén szólva, én nem szeretem ezt a megoldást. Meg is mutatom mindjárt, miért.

358

Számokat kezdett fitkálni a blokkra. A feje Hawke orra előtt volt, valami édeskés hajvíz illata áradt belőle.

-- Tételezzük fel, hogy bizonyos illetők hajlandóak volnának egymillió dollárt lefizetni bizonyos számú regényének összes jogaiért. Azzal kezdik, hogy negyvenezer dollárt fizetnek önnek évente. És most idenézzen, Hawke úr! Minden valamire való tőzsdeügynök foghatja ezt a milliót, és összeállíthat belőle egy négy százalék hasznot hozó értékpapírpakettet -- közművek finanszírozására szolgáló adósleveleket, magas százalékú vasúti kötvényeket, nagy értékű biztos részvényeket, és a többi. Már most egymillió dollár négy százaléka évi negyvenezer dollár. Tehát láthatja, Hawke úr, hogy egy ilyen megállapodás, amely a pénzt egyenlő részletekre osztja, csupán szemfényvesztés? Ilyenformán csupán a tőke kamatai térülnek meg. Természetesen ez után is kell adót fizetni, de szép számmal akadnak manőverek, amelyekkel ezt ellensúlyozni lehet. Huszonöt esztendő elteltével nemcsak hogy megtartjuk a milliót, vagyis a tőkét, amely jog szerint magát illeti, hanem ráadásul még pénzt is kerestünk, mert a papírok értéke egy negyed század alatt megnövekedett, és ez az értéknövekedés a miénk. Nem is beszélve arról, hogy huszonöt esztendő elteltével maga még csak ötvennégy esztendős lesz, teremtő erejének teljében, és a járadék kifizetése hirtelen megszűnik. Én ezt méltánytalannak tekintem. Sőt, nevetségesnek tartom.

-- De beválik -- dünnyögte Lax.

-- Ki szavatolhatja? -- kérdezte Givney élesen. Ki állíthatja biztosan, hogy a kincstárnak nem jut eszébe egy szép napon, hogy érvénytelenítse az ilyen szétosztó megállapodásokat?

-- Azt senki sem szavatolhatja, hogy a kincstárnak már holnap nem jut-e eszébe, hogy mindent elvegyen tőlünk, és csak élelmiszerutalványokat kapjunk -- mondta Lax. -- Mi mindössze abban reménykedhetünk, hogy a jelenlegi rendszer egy darabig még nem hullik szét.

-- Ez csak amolyan beszéd -- mondta Givney. -- Ettől nemigen kell tartanunk. Hanem én azt mondom, hogy a könyvkiadó szakmában szinte bűnösnek mondható képzelethiány uralkodik. Ha valaki üzlettel foglalkozik, akkor a szakma mestereit kell tanulmányoznia. Az olajtársaságokat, a nagy villamostársaságokat, a részvénytársaságokat, amelyek több adószakértőt alkalmaznak,

359

mint amennyit a kincstár megengedhet magának. Ezeknek a működése legális, etikus és elmés. Ezek a társaságok pedig kimutatták, hogy határozott előnyei vannak annak, ha az üzleteket idegen, lobogó alatt folytatják. Persze, ha az ember idegen országban alapít részvénytársaságot, akkor nem csupán az adóelőnyöket kell néznie, hanem a stabilitást is. A helyzet úgy alakult, hogy erre a célra nagyon jó hely Svájc, több okból is. Ha svájci részvénytársaságot alapítanánk arra a célra, hogy az kiadja a könyveit, és diszponáljon a járulékos jogok fölött, mint például az olcsókönyvtári sorozatok kiadásának joga, a színpadra alkalmazás joga, és a filmjog, akkor igen egyszerű lenne a vállalati adót úgy beállítani, hogy azt az egymilliót öt esztendőn belül úgy hozza haza, hogy adót csak a tőkejövedelem után fizessen. Feltételezem, hogy ön továbbra is a jelenlegi tempójában ír, és ez alatt az idő alatt legalábbis három jelentős Youngblood Hawke-regényt produkál.

-- És ez mit jelentene? -- kérdezte Hawke. -- Fel kellene vennem a svájci állampolgárságot?

Givney Laxre mosolygott. Az ügynök azt mondta.

-- Dehogy kellene svájci állampolgárrá lenned, Youngblood. Csak az kell, hogy ott állandó lakhelyed legyen, de hát nyilván úgyis meg akarod nézni egyszer Európát, nem? Svájc nagyon kellemes hely. Egy írónak ismernie kell Európát.

Hawke-on ismét erőt vett egy köhögési roham. Megivott már két konyakot, de még mindig a csontjaiban érezte a bánya nyírkos hidegét. Bizonytalanul mondta:

-- Nem mintha valami nagy hazafi lennék. Mindent megteszek a józan ész határain belül. De ez a dolog nem fér a bögyömbe. Nem fogom megváltoztatni az állampolgárságomat, és nem létesítek külföldön színlelt lakhelyet.

Lax vállat vont:

-- Mindenki azt teszi.

-- Én megértem magát, és nagyrabecsülöm ezért, Hawke úr mondta Givney, felhúzva a szemöldökét. -- Hogy úgy mondjam, ebben az esetben a kentuckyi hegyek hangja beszél magából. Tisztelem magát, ha nem is értek egyet a véleményével. A külföldi részvénytársaság gondolatát tehát elejtjük. Akkor marad az a lehetőség, amely a legnagyobb nehézségekkel jár: egy amerikai részvénytársaság. De hát ez is megfelel a célnak.

360

Givney belekezdett a terv ismertetésébe, de Hawke már alig tudta követni. Negyvennyolc órája alig aludt és alig evett valamit. Mindössze egy sonkáskenyeret és egy csésze kávét ivott, amit barátja, Vernon adott neki a bányában. A konyak a fejébe szállt, anélkül, hogy felmelegítette volna.

Givney elgondolásának lényege az volt, hogy Hawke megszabadulhatna a rendes jövedelmi adóterhektől, ha következő három vagy négy könyvének minden jogát, a kiadást, a színházi és filmjogokat, az olcsó kiadások jogát és minden egyebet egy részvénytársaságra ruházná át. Ennek fejében részvényeket kapna, és még több részvényt, ha megírta a könyveket. A film- és a kiadószakma területén „bizonyos csoportok" -- ahogy Givney nevezte -- hajlandóak lennének körülbelül másfél millióval részesedni az alaptőkében. A társulati adót bizonyos eszközökkel a minimumra lehetne leszállítani. Megfelelő idő múlva Hawke tőkenyereség formájában megkaphatná a pénzét.

-- És ne felejtsük el -- mondta Givney --, hogy mindez nem a képzelet szüleménye, hanem bevett eljárások józan mérlegelése. Egy olyan könyv, mint A parancs béklyói, amely csak úgy özönlik a könyvesboltokba, a könyvklubokba, amelyből rengeteg olcsó kiadás készülhet, aztán ott van a színház, a film, a tévé, a fordítás joga és minden egyéb, és ez mind sok millió nyers bevételt jelent minden érdekelt részvényes részére. Azt hiszem, ezt az összeget valójában tíz vagy tizenöt millió dollárra lehet becsülni. Hát van annak értelme, hogy ebből az aranybányából a szerző csupán egy töredéknyit kapjon, pusztán egy töredéket, és ezt a töredéket is csak azért, hogy jövedelemadó címén még többet kihasítsanak belőle? Ez őrültség. Az egyedüli értelmes dolog, amit tehetünk, hogy mindezeket a jogokat egy tető alá hozzuk a Hawke részvénytársaságban, és azt tegyük tuladonossá, aki erre egyedül jogosult: Youngblood Hawke-ot.

-- És ezek a maga „bizonyos csoportjai" is részvényesek lennének a vállalatban?

-- Természetesen.

-- És hogy biztosíthatom magamnak az ellenőrzési jogot afölött, hogy mi történik a műveimmel? Ez a jog csakis a? én kezemben lehet, különben az egész terv nem ér semmit.

-- Részvényállománya alapján szavazati többsége lenne.

-- Ebben az esetben viszont a részvénytársaság egyéni csúcs

361

vállalatnak minősül, igaz? És annak az adója még súlyosabb, mint a rendes jövedelemadó.

Givney és Lax összenézett. Lax álmos szeme tágra nyílt, és szinte atyaian, helyeslő mosollyal nézett Hawke-ra.

-- Igen, igen -- mondta Givney, csakhogy a könyvek eladásából származó pénz nem számít egyéni csúcsvállalati jövedelemnek, a törvény értelmében. De nem bocsátkozhatunk ilyen teszletkérdésekbe. Csak épp általános képet akarok adni önnek a dologról.

-- És hogy tudom kivenni a pénzemet a részvénytársaságból, ha egyszer már benne van? -- kérdezte Hawke.

-- A részvénytársaságot kellő időben felszámoljuk, és a nettó vagyont szétosztjuk.

-- Ez azt jelentené, hogy a szerzői jogaim idegenek kezére kerülnek, elveszítem intézkedési jogaimat a könyveim fölött, maga pedig egy iszonyatos nagy kalamajkába kerül, ami az értékelési problémákat illeti.

A People's Library kiadója nevetésben tört ki.

-- Kitűnően megoldotta a feladatát. Ez valami csodálatos! Hiába, a nagy íróknak mindig is fejlett érzékük volt a pénzügyek iránt: Voltaire, Balzac, Twain . . . Biztosíthatom önt, hogy ezek a csekély nehézségek megkerülhetők.

-- Feltételezzük, hogy egy könyv jövedelmei egy-két év alatt felhalmozódnak -- mondta Hawke. -- Mit csinál akkor az adóval, ami a ki nem osztott nyereség után jár?

Lax vigyorogva megszólalt:

-- Nem csodálom, hogy f elmondtál nekem! Givney mesterkélten mosolygott:

-- Csak nem végzett hites könyvvizsgálói tanfolyamot, mielőtt írni kezdett?

-- Nem -- mondta Hawke. -- Mindez elolvasható a negyvenkettedik utcai közkönyvtárban. Önnek is a rendelkezésére áll. Én gyakran beültem oda, és áttanulmányoztam az egész részvénytársasági jogot. Azt hiszem, a kincstár az evvel való manipulációkat alaposan kirekesztette.

-- Én csak azt mondhatom önnek -- mondta Givney ragyogó mosollyal --, hogy ez nem egészen így van, és erre néhány okos ember is rájött -- írók, színészek, és ennek eredményeképpen feltűnően jól megy a dolguk.

362

Hawke Laxre nézett, aki megint úgy tett, mintha aludna. Szerette volna hallani az ügynök véleményét, de tisztában volt vele, hogy ha ilyesmit kérdez, az annyit jelent, hogy újra igénybe veszi Lax szolgálatait. Izgatott volt, éhes és fáradt.

-- Azt hiszem -- mondta --, legjobb lenne, ha írásba foglalná a javaslatát, hogy áttanulmányozhassam.

-- Hogyne -- mondta Givney. -- Csak azt tartsa jól észben, hogy a legtöbb buktató semmivé válik, ha két dolgot megteszünk: először, hogy ön is tényleges pénzkockázatot vállal. Másodszor, hogy a Hawke részvénytársaság nem csupán kiadja az ön könyveit, hanem más befektetésekben is részesedik. Ebben az esetben találhatunk bizonyos adókibúvókat.

-- Narancsligetekre, marhacsordákra, olaj- és földgázjogokra gondol, vagy valami hasonlóra? -- kérdezte Hawke.

Givney tekintete földerült.

-- Látja, ezek azok az agyonreklámozott tippek, amelyeket a negyvenkettedik utcai könyvtárban megtalálhat. Ezek fölött régen eljárt az idő. Vannak mások is. Megtehetjük például, hogy magunk forgatjuk a könyveiből készült filmeket. Számtalan lehetőség tárul fel, ha az ember kiragadja magát a hagyományos receptek sablonjaiból, és használja a képzeletét. Azt is vegye számításba, hogy ha egy részvénytársaság elnöke lesz, márpedig az lesz, akkor megnyílnak a könnyebb élet lehetőségei is. Az egyéni költségszámláira gondolok. Hogy valaki szegényesen él vagy fényűzőén, sokban múlik egy „vegyes kiadások" nevű könyvelési tételen, amit apró készkiadásoknak is neveznek. És ebben az esetben a fényűző életmód nem von maga után külön adótöbbletet. Givney félrehajtotta a fejét, és megkérdezte: -- Ügy hallom, egy újabb regényen dolgozik.

-- Igen.

-- Van olyan jó, mint A parancs béklyói?

- Jobb.

-- Nem mondana valamit a témáról?

-- Inkább nem. Arra gondol, hogy ezzel a könyvvel kezdhetnénk a dolgot? Eziel még tartozom a Hodge Hathawaynek.

-- Van írásbeli szerződése?

-- Nincs.

-- Akkor hát nem is tartozik nekik. Természetesen meg kell majd állapodnunk egy jelentős kiadóval, hogy az végezze el a

36 J

tényleges előállítást, és a könyvek forgalomba hozatalát, bizonyos díjazás ellenében. Én a Prince-cégre gondoltam. Hawke meghökkent:

-- A Prince-cégre?

-- Hawke úr, hosszú beszélgetést folytattam Jay Prince-szel és Waldo Fippsszel, azzal a szerkesztővel, aki bevezette magát az irodalmi életbe. Ebben a kiadóban rokonszenveznek magával. Csodálják. És természetesen égnek a vágytól, hogy visszaszerezzék.

-- Egyoldalú vonzalom. Eszem ágában sincs, hogy visszamenjek hozzájuk.

Givney mintha elszomorodott volna. Beharapta az ajkát.

-- Ez igen szomorú. Reméltem, méltányolni fogja ennek a kiadónak az előnyeit a kiadás és a forgalmazás szempontjából.

Aha, gondolta Hawke, kibújt a szög a zsákból! Jay Prince, meg Waldo Fipps! Az egymillió dolláros járadék nem más, mint amit annak idején részegségében ő fecsegett el Fippsnek a Number One-ban. Eszébe jutott Fipps leereszketdő, ellenséges viselkedése, Fanny megjátszott kedvessége, a Jay atyai magatartása mögött megbúvó krajcároskodás.

-- Hallani sem akarok a Prince House-ról -- mondta. -- Szavamat adtam Ross Hodge-nak, hogy ő kapja meg ezt a könyvet. És a szavamat be is tartom. Ezzel azt hiszem, be is fejeztük.

Givney rátette kövérkés kezét Hawke viharkabátjára.

-- A Prince House nem elengedhetetlen feltétel -- mondta.

-- Nem folytathatnánk a vitát vacsora közben? -- kérdezte Hawke. -- Éhes vagyok. Magammal hozom a szerkesztőmet is, és átmegyünk az American Légion Hall-ba. Remek a bifsztekjük.

-- A szerkesztője -- kérdezte Givney --, ugyebár Fryné?

-- Igen.

-- A szakmában közismert, hogy maga mennyire ragaszkodik hozzá, és viszont. Természetesen ebben az új helyzetben jelentős állás jutna neki. Karl Fry számára is találnánk helyet. Igen jó vélemény van róla a Prince House-ban.

364

3.

A vacsora felemás hangulatban zajlott le az American Légion Hall füstös félhomályában. Givney ajánlata, mindent egybe véve merényletet jelentett a Hodge Hathaway kiadó ellen. Miután Jeanne is az asztalnál ült, erről nem is beszélhettek. Legalábbis Givney nem akart a tárgyra térni, így hát a többiek sem érintették. Jeanne és April a nyári divatról fecsegett, és Lax ezúttal még véletlenül sem hallgattatta el barátnőjét. Valamennyien megkönnyebbültek, amikor Hawke-ot telefonhoz hívták, és közölték vele, hogy Nancyt bevitték a kórházba, rövidesen szülni fog. Ez véget is vetett a vacsorának. Hawke és Jeanne a kórházhoz hajtott, magukkal vitték Laxet is, hogy letegyék a szállodánál. April és Givney külön kocsiban ment mögöttük. Lax útközben megszólalt:

-- Sajnálom, hogy nem volt alkalmunk beszélgetni. Nyilván arra gondolsz, hogy ha a tanácsomat kéred, az tíz százalékba fog kerülni. De ezt most önkéntes alapon csinálom, ingyen és bérmentve. Gondolom, ezt az egészet úgyis megbeszéled Jeanne-nel.

-- Már mondtam neki, hogy egy millió dolláros ajánlatot kaptam, de a részletekre nem tértem ki.

-- Mit szól az egészhez? -- • kérdezte Lax a hátsó ülésről Jeanne-t, aki Hawke mellett ült.

-- Attól függ, hogy ezért mit kívánnak tőle -- mondta a nő. -- Egyáltalán nem értek semmit az egészből.

Lax bólintott.

-- Nos, hát elmondom az én véleményemet. Mindenekelőtt, olyan emberekkel van dolgod, akiknek megvan a pénzük, vagy legalábbis meg tudják szerezni. Ez lényeges.

-- Tulajdonképpen ki ez a Givney? -- kérdezte Hawke. -- Az a szöveg a művészet oltáráról! Egész idő alatt az volt az érzésem, meg kéne néznem, megvan-e a pénztárcám.

-- Hollywood tele van ilyen alakokkal. Az ilyenek azt hiszik, hogy az írókat ilyen szövegekkel kell megetetni. Érdeklődtem Givney múltja iránt. Szinte a semmiből bukkant elő, valami harmadrangú, silány újságpapírra nyomott képes folyóiratok közül. Az elmúlt években azonban nevet szerzett magának az olcsókönyvtári sorozataival, mert olcsó, és nagyon rámenős az eladásban. Most már arra törekszik, hogy tekintélyt szerezzen magá-

365

nak, és ez az oka annak, hogy rávetette magát Youngblood Hawke-ra. Ismerem azokat a filmembereket, akiket képvisel, egyelőre nem szabad megmondanom, kik azok, de a dohány megvan. Ami viszont Jay Prince-et illeti, azt hiszem, ismered Jay-t. Kétlem, hogy beszállna egy ilyen nagyarányú üzletbe. Lehet, hogy Givney csak arra használja fel, hogy tájékozódjék a kalkulációk és a százalékarányok felől. Jay gyakorlatilag mindenbe belemenne, csakhogy visszakapjon téged, kivéve persze, ha pénzt kell kiadnia. A pénzt Givney adná és a filmesek. Minden attól függ, milyen szerződést kötsz vele, de jól tennéd, ha nagylencséjű mikroszkóp alatt vizsgálnád meg azt a szerződést.

-- Ügy veszem észre, lebeszélsz a dologról.

-- Nem. Ha valóban azt akarod, hogy egymillió dollárod legyen a könyveidből, méghozzá adómentesen -- mert úgy látom, ez az elgondolásod, arra ez az egyetlen mód. Olyan író nem lesz több, mint Maugham, aki a könyvei honoráriumából gazdagodott meg. Manapság vagyont gyűjteni annyit jelent, hogy az ember összeáll egy ilyen kibúvókat gyártó akrobatával, mint Givney. A hozzá hasonló emberek az elmúlt években kitaláltak néhány figyelemre méltó trükköt, és ezzel nagy vagyonokat szereztek. A bevált kiadók meg a régivágású filmgyárosok nem fognak ilyen üzletet ajánlani neked, mert nem szeretik a kockázatot, a bonyodalmakat. De te ismersz engem. Én már csak a régi vagyok, az az ember, aki biztosra megy. Én úgy kérném azt a milliót, hogy húsz-huszonöt esztendőre egyenlő arányban legyen elosztva.

-- Hallhattad Givneyt -- mondta Hawke. -- Nem tennének egyebet, minthogy kamatot fizetnek a saját pénzük után.

-- Neked viszont fél életedre, vagy esetleg még hosszabb időre biztos jövedelmet jelentene -- mondta Lax. -- A másik megoldás bonyolult hazárdjáték. A további könyveid is sikeresek lesznek, és hacsak be nem szállítanak a bolondok házába, vagy valami más közbe nem jön, amennyiben eltökélt szándékod, hogy nagytőkés légy, akkor nem mondhatom neked azt, hogy utasítsd vissza ezt az üzletet. Csak azt ajánlom, hogy vizsgáltasd meg a dolgot a legjobb ügyvéddel, akit csak találsz.

Hawke leállította a kocsit a szálloda előtt. Az étterem légkondicionált levegője után az utcán szinte gőzölgött a hőség. A

366

szálloda vörös neonreklámjának fényében látszott, hogy Jeanne homlokán izzadság gyöngyözik. Lax viszont olyan frissnek látszott, mint egy sziklán heverésző teknősbéka.

-- Nem is tudom -- mondta Hawke. -- Azt hiszem, mégiscsak neked kellene kézbe venni ezt a dolgot.

-- Bárhogy is dönts, mindenképpen barátok maradunk mondta Lax. -- Hétfőig a St. Regisben leszek. Ügy határoztunk, hogy még ma este átmegyünk Lexingtonba, így talán még elérhetjük az éjszakai gépet. -- Szokásos, puha módján kezet rázott Hawke-kal. -- Biztos vagyok benne, hogy nagyszerűen fog menni a dolog a nővérednek. Mindnyájan ezzel a módszerrel jöttünk a világra. Viszlát, Jeanne.

Hawke mindent megköszönt neki, majd elhajtott a kórházhoz. Lax pedig belépett a szállodába, és fölment a recsegő liften a második emeletre. Pillanatig habozott a kopott folyosón; aztán, ahelyett, hogy a saját szobájába ment volna, a folyosó végén bekopogott Roland Givney ajtaján.

4.

A kórház folyosóján Hawke-né szokása szerint megállás nélkül fecsegett és nevetgélt. John Weltmann egy széken ült, fejét a tenyerébe hajtva. Jeanne a falhoz támaszkodott az óra alatt, amelynek nagymutatója csigalassúsággal haladt előre, és egyik cigarettáról a másikra gyújtott.

Háromnegyed négyet mutatott az óra, amikor az újszülött sírása belehasított az éjszakába. Egyébként is lehetett gyereksírást hallani a kórházban, de ez egészen más volt: éles, haragos, tiltakozó, ritmikus és nyers. Jeanne, Hawke meg az anyja összenéztek. Weltmann lassan fölemelte a fejét. Egy aprótermetű, répavörös hajú ápolónő jött ki a szülőszobából. Amint Nancy különszobájába igyekezett, odavetette nekik:

-- Fiú, minden rendben van. John Weltmann utánakiáltott:

-- És a feleségem?

-- Nagyszerűen érzi magát.

Az ápolónő rendbe szedte Nancy ágyát. Kis idő múlva előbukkant egy kerekes hordágy, Nancy kócosán, izzadtán, szürkére vált

367

arccal, kimerültén feküdt rajta. A /szeme ragyogott, a dereka jócskán karcsúbb lett.

-- Láttátok? -- kérdezte mosolyogva, és egyik kezével gyöngén intett. -- Ott van hátul, az üvegkalitkában.

Weltmann a hordágy után szaladt, és megfogta Nancy kezét. A többiek meg a folyosó végére igyekeztek, a fordulóig, ahol nyíl mutatta: „Újszülött szoba". Egy üvegfal mögött, halványan megvilágított helyiségben kerekes állványokon kosarak álltak, vékony, fehér kendővel letakarva. Minden kosáron vastag fekete ceruzával kitöltött címkén ott állt a babák vezetékneve: Napier, Carter, Holcomb, Caudill. Gézmaszkos ápolónő jelent meg, maga előtt tolta a Weltmann feliratú kocsin a kosarat, és odaállította az üvegfal mögé. Az újszülött előttük volt. Az ápolónő mosolyogva intett, és otthagyta őket.

A baba ásított, nagyot nyújtózott, és nagy kék szemével hunyorogni kezdett. Tiszta és rózsaszínű volt, csodálatosan emberi, az arca szögletes és elszánt, egy kissé olyan, mint Hawke-é. Hawke valami cingár, majomszerű kis szerzetre számított, Nancy kisfia azonban szép volt, olyan szép, hogy azt gondolta magában, ilyen szépet még nem is látott.

-- No, ennek aztán igazán sok haja van -- mondta Hawke-né --, az egyszer már biztos.

A baba fejét csakugyan sűrű, fekete haj borította.

-- Hát ez valami csodálatos -- mondta Hawke. -- Fogalmam sem volt róla, hogy az újszülöttek ásítani meg nyújtózkodni tudnak.

-- Miért, mit gondoltál, mit csinálnak? -- kérdezte Jeanne bizonytalan hangon. -- Ezek is emberek.

Hawke ránézett, és látta, hogy Jeanne arcán könnyek peregnek le. Elővette a zsebkendőjét, és megtörölte a lány szemét.

-- Mi az ördögért sírsz? -- kérdezte.

-- Ki sír? -- mondta Jeanne.

Weltmann is odalépett az üvegfalhoz, merev arckifejezéssel nézte az üvegen keresztül a babát. A kicsi még mindig szenvedélyesen ásítozott, és hadonászott apró karjaival. Nyakig be volt bugyolálva egy kék takaróba.

-- No, John, hogy tetszik? -- kérdezte Hawke-né. -- Egész rendes kis emberpéldány, nem?

368

Weltmann egy pillanatnyi hallgatás után rájuk nézett, a szeméből sugárzott a boldogság:

-- Láttak már valaha ennyi hajat?

5.

Hawke hazavitte az anyját, aztán Jeanne-t szállította el a John Hunt Morgan hotelbe. Kint hűvös szél fújt, és Hawke-on ismét görcsös, érdes köhögés vett erőt.

-- Jó lenne, ha bevennél valami gyógyszert -- mondta Jeanne aggódva.

-- Ugyan! Egyszerűen csak fáradt vagyok.

Amikor Jeanne odalépett a szálloda pultjához, hogy átvegye a szobakulcsát, az álmos néger éjszakai portás egy sárga táviratot vett ki Jeanne rekeszéből.

-- Mikor kézbesítették ezt? -- kérdezte Jeanne, miközben felbontotta.

-- Nem tudom, asszonyom. Én éjfélkor álltam munkába. Akkor már a rekeszben volt.

Jeanne elolvasta a táviratot, aztán ránézett Hawke-ra. Tekintetében most már nyoma sem volt jókedvnek.

-- Mikor indul az első gép Lexingtonból?

-- Az új menetrend szerint délután négykor. Mi a baj?

-- Kari Washingtonban van. Szüksége van rám.

-- Mit keres ott?

Jeanne belekezdett, aztán elharapta a szót. Rövid szünet után azt mondta:

-- Nem lényeges. Az lenne a legjobb, ha most rögtön becsomagolnék, és egyenesen elmennék Lexingtonba. Bérelhetnék itt egy kocsit, és Lexingtonban hagynám.

-- Jeanne, menj, és csomagolj, ha akarsz, aztán aludj egy pár órát. Fél egykor érted jövök, és elviszlek Lexingtonba.

-- Semmi értelme. Elfecsérelnél egy napot.

-- Fenéket nincs értelme. Azon az úton mindkét irányban szenes teherautók dübörögnek, nem engedem, hogy ott vezess. Csináld csak, amit mondok. Foglalok helyet a repülőgépen.

-- Arthur, tudok én magamról gondoskodni.

-- Hallgass már, és menj egy kicsit aludni. Ha nem teszed

369

meg, felmondok neked. Egyébként sem vagy valami jó szerkesztő, csak azért tartalak, mert csinos vagy.

Jeanne fáradtan, keserűen nevetett:

-- Ki nem állhatom az erőszakos embereket! -- mondta.

Hazaérve Hawke csöndesen felment a szobájába, nehogy felébressze az anyját, és leült az íróasztalához, amelyen két külön halomban feküdtek a sárga lapok: külön a regény és külön a színdarab. Csak ült, nézte a két papírköteget, és nem volt elég ereje ahhoz, hogy kézbe vegye a tollat.

A fáradság úgy beleette magát a csontjaiba, hogy még a lélegzés is nehezére esett, és még mindig köhögött. Körülbelül harminchat órán belül megírt egy új felvonást; lent volt a bányában, majd beszélt Givneyvel, aki ármányos pénzügyi fogásokkal kecsegtette. Még most is maga előtt látta ravasz feliratát:

Youngblood Hawke / $ i ooo ooo

Ébren volt, de a gondolatai oly bizonytalanul kavarogtak, mint az álomképek. Arról ábrándozott, hogy visszaszerzi Jeanne-t Frytól, hogy mit csinál majd, ha felveszi Givneytől az egymilliót, sőt, hogy most azonnal abbahagyja a pénzhajhászást, felhagy egész jelenlegi életével, elmegy Angliába, Olaszországba vagy Mexikóba, szűkösen megél majd valahogy, elejti soron következő három regényének a tervét, és rögtön nekikezd az Amerikai Színjátéknak. Teljesen hatalmába kerítette a kimerültség és a szorongás, és valami félelmetes fejfájás hasított a koponyájába, mint egy tüzes ék, a feje tetejétől egészen a jobb füléig.

Ennek ellenére végül is kinyújtotta a kezét, fogta a tollat és a kéziratpapírt. Az első sorok úgy dülöngéltek a vonalas papíron, mintha írójuk beteg volna; aztán mind erőteljesebbek lettek. Anyja délben feljött hozzá -- egy cédulát hagyott neki, hogy akkor keltse fel --, és úgy találta az íróasztal mellett, mély álomban. Feje a karján nyugodott, a jobb keze és a homloka tintás volt.

370

6.

Az utazás Lexingtonba gyászos hangulatban zajlott le, kivéve, amikor Hawke munkájáról beszéltek; ilyenkor Jeanne össze tudta szedni magát, és a szokott egyenes, éles hangján beszélt. Egyébként némán bámulta a hegyeket, a fákat, amelyek ragyogtak és áztak a meleg esőben. Egyik cigarettát a másik után szívta. Kurtán elutasította Hawke kérdéseit Kari washingtoni útja felől. A férfi vezetés közben is figyelte, és zárkózottsága csak még ingerlőbbé, kívánatosabbá tette számára a lányt. Attól a pillanattól kezdve, hogy letörölte Jeanne arcáról a könnyeket Nancy kicsije láttán, valahogy új fejezet nyílt meg kettejük kapcsolatában. Azok a könnyek azt mutatták, hogy mekkora képtelenség Jeanne házassága. Mintha az idő fogaskerekei jóakaratúan továbbfordultak volna, és újra összehozták volna őket, mint a legelején. Szerette Jeanne-t. El akarta venni feleségül. Rádöbbent, hogy nem folytathatja tovább viszonyát Winternével. Nem mintha elmúlt volna Frieda varázsa, tudta, hogy soha nem lesz képes elfelejteni őt, de kétségbeesetten vágyódni kezdett a rendezettebb életre.

így hát nem vette észre azokat a jeleket, amelyek azt mutatták, hogy Jeanne hangulata nem a legalkalmasabb szerelmi vallomások meghallgatására. Hawke jó útra akart térni, és ennek a vágynak mindenképpen ki kellett törnie belőle, még akkor is, ha éppen azért kíséri most Jeanne-t a repülőtérre, hogy rejtélyes viszontagságok közé került férjéhez utazzék. A repülőgép késett. Hawke gondoskodott Jeanne jegyéről és csomagjairól, aztán bevitte őt az étterembe. Beültek egy fülkébe, és szendvicseket rendeltek. És Hawke rekedt hangja egyszerre csak belevágott Jeanne hallgatásába:

-- Jeanne, csak egyet mondj meg nekem! Teljesen lehetetlen? A lány egy nőt nézett a szomszédos fülkében, akin lehetetlen

szürke kalap volt, a tetején vörös, kitömött madárral. Lassan Hawke felé fordult, de szemmel láthatóan nehezen tudott odafigyelni rá. Sokáig bámult rá, fölemelt fejjel:

-- Micsoda? -- kérdezte. -- Miről beszélsz?

-- Vissza akarlak kapni, Jeanne. Tudod, hogy komolyan beszélek. Azt akarom, hogy mindörökre mellettem maradj. El akarlak venni feleségül.

371

Jeanne hangja nyugodt maradt, hűvös és ellenséges:

-- Vissza akarsz kapni? Ezt hogy értsem? Mikor voltam én valaha is a tiéd?

-- Jeanne, te szerettél engem. Sok ostobaságot követtem el, de nem hiszem, hogy ez helyrehozhatatlan lenne. Csak azt kérdezem, hogy nem kezdhetnénk-e újra elölről, hogy megvan-e ennek a leghalványabb lehetősége, van-e valami, amiben egyáltalán reménykedhetem. -- Jeanne kétségbeesve megrázta a fejét, beszélni akart, de a férfi nem hagyta szóhoz jutni. -- Tudom, hogy váratlanul ér ez, hogy éppen a legrosszabbkor hozakodom elő vele, de kedvező alkalom erre sose lesz, és ha már egyszer kimondtam, akkor legalább tudod. Megmondtam, mit akarok. El akarlak venni.

-- Arthur, neked alvásra van szükséged. Összevissza beszélsz. Legjobb lesz, ha mindjárt abba is hagyod. Felejtsük el az egészet.

-- Ide figyelj, Jeanne! Mondhatsz nemet. De ne intézz el ilyen könnyen a kialvatlanságommal! Nem számít, hogy milyen ballépéseket követtem el, és hogy mit gondolsz rólam. Még rengeteg munka vár rám, és te tudod, hogy ennek a munkának van értelme. Ha te mellettem állnál, azt hiszem, minden esélyem meglenne hozzá, hogy el is végezzem. Meg tudok birkózni a dologgal, ha minden jól megy. De ahhoz, hogy minden jól menjen, az kell, hogy te az enyém légy, semmi más.

Jeanne tekintete megenyhült. Halványan elmosolyodott, szemében újra megjelent a kissé ironikus, gyöngéd kifejezés. Ez felvidította Hawke-ot, annál is inkább, mert nem tudta, mi jár Jeanne fejében.

Jeanne arra gondolt, hogy milyen lehetetlen alak is ez az Arthur: a könyveiben nagyszerűen leírja, milyen ostobaságokra képesek a szerelmes férfiak, az életben pedig sokkal idétlenebbül viselkedik, mint a hősei. Jeanne engesztelhetetlenül világosan tudott látni, annyira, hogy az már szinte a kíméletlenséggel volt határos. Talán ezért nem tudott soha összekerülni Hawke-kal. Aztán az is átvillant az agyán -- és erre a gondolatra jelent meg arcán a megenyhült, melankolikus mosoly, amelyből Hawke biztatást olvasott ki --, hogy ez a diadal bizony sokáig váratott magára, és az is, hogy Arthur, rá jellemző módon, nem is választhatott volna rosszabb időpontot mindehhez. Hiszen amit kívánt, az éppenséggel nem volt képtelenség. Jeanne még mindig szeret-

57*

te. Amikor együtt dolgoztak, és Hawke szeméből sugárzott az ihlet és az erő, Jeanne néha valósággal imádta, egyszerűen képtelen volt kiszabadulni a vonzásából. Kérése meghatotta, de lehetetlen lett volna teljesíteni. Kari bajban van, hozzá kell sietnie. Már többször is ábrándozott arról, hogy elválik Karitól, hogy jön majd egy fordulat, mint ez a beszélgetés egy kentuckyi repülőtéren, a hangszóró recsegése közepette, és hogy Hawke magával viszi. De ez a pillanat alkalmatlan volt, határozottan elejét kellett vennie a dolognak. Valahol a tudata mélyén valami női ösztön különben is azt súgta, hogy ha ennek a szédítő fordulatnak be kell következnie, az be is fog következni, és semmi nem állhat útjában. Pillanatnyilag azonban a nappali fény józan világánál kellett cselekednie, és úgy, ahogy azt helyzete megkívánta.

-- De hát az isten szerelmére, Arthur -- mondta. -- Hát nem tudod megérteni, hogy férjes asszony vagyok? Nem vagyok már az a lány, aki a Rainbow's Endben részt vett azon az emlékezetes pulykavacsorán. Időközben kialakítottam a magam életét, és jól érzem magam benne. Természetesen szeretek veled együtt dolgozni, de ha ilyen beszélgetésekkel jössz, akkor annak is véget kell vetnünk. És ez különben sem komoly dolog, zaklatott vagy, összehordasz tücsköt-bogarat, aztán a jövő héten szépen visszamégy Winternéhez, és levezeted a nyugtalanságodat.

-- Rendben van -- mondta Hawke. -- Nem az, amit mondasz, hanem az a tény, hogy ezt te mondod nekem. Ezzel tartoztál, sőt még sokkal többel is tartozol nekem, és nem kétséges, hogy az idők folyamán a többi adósságodat is lerovod. Én csak azt mondom neked, Jeanne, hogy szükségem van rád, égető szükségem.

-- De hát miért, Arthur? Én is éppen olyan vagyok, mint a többi. Rengeteg nő van, akinek az alakja többé-kevésbé hasonlít az enyémhez, és te már különben is bebizonyítottad, hogy az ízlésed, hogy úgy mondjam, meglehetősen rugalmas. Ami pedig a könyveid szerkesztését illeti, hát azon a téren rendelkezésedre állok.

A hangszóró recsegve bejelentette, hogy be lehet szállni a gépbe. Jeanne fogta a táskáját, kesztyűjét, a cigarettáját meg az öngyújtóját.

-- Hát én megyek, Arthur. És bocsáss meg, de szerintem csak

373

arról van szó, hogy te most egy nőt kívánsz itt az egyedüllétben. Biztos vagyok benne, hogy nyugtalanságod hamar le fog csillapodni. -- Jeanne kilépett a fülkéjéből.

-- Nagyon kíméletlen tudsz lenni, Jeanne.

-- Nem tudok hazudni.

Aztán, amikor Hawke odakísérte a kijárathoz, Jeanne felhúzta a kesztyűjét, és egészen más hangon azt mondta:

-- Ide hallgass Arthur, te ismersz engem. Tudod, hogy nem bírok olyan csinos kis szövegeket összeszedni, amit el szoktak várni egy művelt fiatal lánytól, miután ilyen tisztességes ajánlatot kap egy kiváló és kívánatos férfiútól. Mindenesetre, köszönöm. Nagy marhaság volt az egész, semmi értelme, de azért köszönöm. Téged én nem féltelek. Nancy kisfia isteni, már csak azért is érdemes volt lejönnöm ide, hogy láthattam ásítozni ott az üveg mögött. Azt hiszem, hogy ha az első felvonásból kihúzol harminc oldalt, és azt a hosszú jogi csevegést a második felvonásba teszed, egészen jó lesz a darab. Szokás szerint most is teljesen megdöbbentem, hogy milyen gyorsan és kiadósán tudsz dolgozni. Azt hiszem, tetszeni fog a dolog Feydalnak, és megint keresel egy halom pénzt, amire bizony égetően nagy szükséged van. Nálad van a jegyem, légy szíves, add ide.

Hawke odaadta neki a színes borítékot.

-- Én nem vagyok normális -- mondta. -- Te nem vagy egyéb, mint egy éles nyelvű, frigid kékharisnya. De azért nem vonok vissza semmit. Szükségem van rád, te is nagyon jól tudod.

Jeanne fehérkesztyűs kezével megérintette a férfi arcát, felágaskodott, és szájoncsókolta.

-- Néhány esztendővel elkéstél, te csirkefogó -- mondta. -- És különben sincs rám szükséged. Neked senkire nincs szükséged. Az persze nem ártana, persze csak úgy általában mondom, ha Winternétől megszabadulnál. Passzaid vissza a férjének. Már éppen eleged lehet belőle.

Ezzel odament a repülőgéphez, és beszállt, anélkül, hogy visszanézett volna.

374

TIZENHARMADIK FEJEZET

Késő este érkezett vissza Hawke a házába a Hetvenharmadik utcába. A rossz időjárásviszonyok között megtett utazás kimerítette, és nem volt felkészülve rá, hogy szembenézzen azzal, ami otthon várta.

A ház pontosan olyan állapotban volt, ha nem rosszabban, mint amikor egy hónappal azelőtt elutazott. Tele volt asztalosszerszámokkal, összedobált cementeszsákokkal, törmelékhalmokkal, téglával, rézcsövekkel, gipszrakásokkal, és nagy, festékfoltos ponyvával letakart szerelvény- és alkatrészkupacokkal. Áttört falak meredeztek rá. Még le sem ülepedett az aznapi vakolatleverés pora. Ez a por táncolt a bura nélküli lámpák fényében, amikor felkattintotta a villanyt a szobákban, és őrjöngve végigrohant a lakáson. Hát ez lett a beígért munkából, amihez még italt, frissen főtt kávét és egy csinos szőkét is kilátásba helyezett Yousseloff.

Amikor belépett a padlásszobába, tábori ágyán egy barna borítékot talált, benne egy halom számlával, és egy jókedvű levélkével, az építész rózsaszín blokkpapírján. Az üzenet nagyjából annyi volt, hogy amíg ezeket a számlákat ki nem fizeti, a munka nem haladhat tovább. Átnézte a számlákat. Összesen legalább tizenötezer dollárt tettek ki.

Telefonált Yousseloff queensi otthonába. Többször tárcsázott, és percekig hagyta, hogy kicsengjen a telefon, de senki sem vette föl a kagylót. Túlságosan dühös volt ahhoz, hogysem aludni tudott volna. Az asztalán heverő nagy halom posta között volt egy komor, száraz levél is az adóhivataltól, egy idézés, hogy számol-

375

jön el az elmúlt kétévi jövedelemadó-befizetéseiről, azokról, amelyeket könyvvizsgáló segítsége nélkül eszközölt. Feldúlt lelkiállapotában ez az idézés nagyon súlyosan hatott rá.

Hawke annak idején egyik napról a másikra csöppent bele a jólétbe, a tízezres havi tételekben befolyó jövedelembe, közvetlenül azután, hogy heti tizenöt-húsz dollárból kellett megélnie, és hogy mérföldeket gyalogolt, csakhogy megtakarítsa a metrójegy árát. Azóta kétségtelenül elkövetett egy-két baklövést -- kezdte belátni, hogy ez az építkezés nagy baklövés volt --, de voltak dolgok, amelyekben megfontoltan járt el. Óvatosan növekvő arányban fektetett be Hoag vállalkozásaiba, és Hoag most már több ízben is tanúbizonyságát adta, hogy üzleteit gondosan megtervezi, és azok busás haszonnal járnak. A pénzpiac alapos tanulmányozása után közületi kötvényeket vásárolt, és Paul Winter, amikor egyszer átnézte az értékpapír-állományát, meglepve jegyezte meg, hogy milyen hozzáértéssel és helyes ítélőképességgel választott. Az áruhatáridő-kötésekkel már régen fölhagyott. Tiszta vagyona, beleértve azt a pénzt is, amelyet a házba fektetett be, közel járt kétszázezer dollárhoz, ami néhány esztendő alatt bámulatos eredmény egy nincstelen tengerészútász számára. Készpénze azonban kevés volt. Tudta, hogy súlyosan érintené egy szigorú adókivetés. Attól félt, hogy olyan pénzügyi bonyodalmakba keveredik, hogy nem tud tovább írni; ettől sokkal jobban félt, mint attól, hogy újra hosszú gyaloglásokkal takarítsa meg a metrójegyek árát.

Tulaj dón kép pen a hirtelen rászakadt jólét kezdettől fogva hihetetlen álomnak tűnt fel előtte. Soha nem tudott igazán hinni az egészben, bár érzékei meggyőzték, hogy ébren van. És most, ahogy ott ült a befejezetlen, romos házban, és bámulta az adóhivatal félelmetes idézését, ugyanazt a remegést, ugyanazt a zuhanó érzést tapasztalta, amit hirtelen ébredések előtt. Egy darabig küszködött magával, aztán kétségbeesetten felhívta Friedát, mert szükségét érezte, hogy hozzáértő emberrel beszélhessen.

Winterné fél óra múlva már ott is volt. Nem érdeklődött Jeanne felől, és amikor Hawke közölte, hogy elkészült a színdarabbal, tapsolt, ragyogott a szeme, és azt mondta, hogy minden meg van bocsátva. Szobáról szobára végigment a házon.

-- Ez az ember nagyszerű munkát végez -- mondta végül. -- Ez

lesz az egyik legszebb ház az egész keleti negyedben Valóságos kis drágakő. Yousseloff érti a dolgát.

Amikor Hawke a költségekre kezdett panaszkodni, Frieda idegesen legyintett.

-- Ne is számíts arra, hogy sajnáljalak. Te akartad. Te nem ügyvéd vagy, hanem egy megkergült író. Fejezd be az építkezést, felejtsd el a kiadásokat és örülj a házadnak.

-- De hát mennyi pénzt fog ez fölemészteni, Frieda? És még mennyi ideig tart?

-- Hát, attól függően, hogy eddig már mennyit fizettél ki, számíthatsz még húsz-harmincezer dollárra. És négy hónapra.

Hawke felüvöltött, mint egy állat, aztán felkapta, ami a keze ügyébe került, dobozokat, téglákat, deszkákat, és a nappali szoba kibontott falaihoz kezdte vagdosni. Időbe telt, amíg Friedának sikerült lecsillapítania. Telefonált a Park Towerbe, és szobát foglalt Hawke-nak.

-- Nem alhatsz itt ma éjszaka, mert még teljesen elmegy az eszed -- mondta. -- Hogy te micsoda bugris. vág}'! Fogalmad se volt róla, mit jelent az építkezés?

-- Ez a hazugok, tolvajok, vérszopók városa -- ordította Hawke.

-- New York nem más, mint Amerika kicsiben, kedvesem. A pénzedre pedig vigyáznod kell, különben elveszíted, a jó öreg Hoveyban éppúgy, mint itt. Gyere csak velem, csillapodj le, és ne adj olyan hangokat, mint egy megsebzett elefánt. Nagyon szép lesz ez a ház.

Szobája most nem volt olyan magasan a Park Towerban, mint Feydalé, de ugyanarra az oldalra nézett, ugyanolyan kilátással: az utcai lámpákkal behálózott park, kétoldalt világos ablakszemekkel tarkított épületek; már éjszaka fél három volt, de még mindig sűrűn villantak fel a gépkocsik reflektorai; a nyugatra emelkedő épületek mögött ott folyt a bársonyos Hudson, az égen a belváros fényeinek rózsaszín visszaverődésében néhány halvány csillag világított, meg a bronzszínű félhold.

Régen áhított, megszokott és gyönyörűséges volt mindaz, ami ezen az éjszakán történt. Arthur Hawke karjában Frieda Winter meleg, bársonyos dorombolása olyan kísértés volt, aminek nehezen lehetett volna ellenállni.

377

2.

Ragyogó napfény ébresztette fel a Park Towerben, és kábult percekbe telt, amíg emlékezetébe idézte, hogy életének milyen fordulópontjára érkezett is el, és amíg sorra eszébe jutottak a kellemetlen kérdések. Semmi jóra nem számíthatott. A házépítés körül ott az az őrjítő, megoldatlan káosz; ott az adóhivatal idézése, amelynek még a mai nap folyamán eleget kell tennie és ami talán a legrosszabb, megbeszélte Jeanne-nel, hogy együtt ebédelnek. És egy ilyen éjszaka után, amelyet váratlanul Friedával töltött, legalább annyira nem kívánt Jeanne-nel találkozni, ahogy egy sárral összekent gyerek nem óhajt a szülei elé állni.

Hazament. Egy teherautóról éppen faanyagot vittek be a házba, néhányan pedig bentről hordták ki a faltörmeléket és a hulladékot. Bent rengeteg munkás nyüzsgött a porfelhőkben, kalapáltak, fűrészeltek, talicskáztak, hegesztettek, és mindezt iszonyatos hangzavarban. Hawke keresztülhatolt a zajon és a koszon, Yousseloffot keresve. Végül a könyvtárszobában akadt rá. Tervrajz feküdt előtte az asztalon, kiáltozva utasításokat adott két poros munkavezetőnek. Jókedvűen üdvözölte Hawke-ot:

-- Megérkezett a ház ura! Oké, emberek -- odaadta a terveket a munkavezetőknek, akik elmentükben lopva jól megnézték Hawke-ot.

-- Azt mondtad nekem, hogy mire visszajövök, befejezik a munkát -- mordult Hawke Yousseloffra.

-- Hiszen befejeztük! Ez már csak a takarítás, minden munka után takarításnak kell következnie, Arthur! Most már úgy megy, mint a karikacsapás.

-- George, ez a ház még négy hónapig nem lesz lakható állapotban.

Yousseloff megbántódott:

-- De Arthur, hiszen már most is lakható!

-- Azt állítottad, hogy harmincezer dollárba fog kerülni az egész. Eddig már kétszer annyit költöttem. És most legalább még egyszer annyit kell kiadnom.

-- Hát istenem, ilyen az élet -- mondta Yousseloff, vihorászva. Hawke az asztalhoz lépett, egészen közel az építészhez -

378

Yousseloff borotválatlan volt, egy szétrágott, büdös szivart forgatott az ajkai között -- és ráordított:

-- Takarodj innen! Hallod? Takarodj, és vidd az embereidet is! A gépeket is! Tűnj el innen! Szüntesd be a munkát! Felmondok neked. Ki innen!

Yousseloff egyáltalán nem háborodott fel.

-- Arthur -- mondta --, egyetlen ügyfél sem ismeri fel, mikor van készen a ház. Amit itt látsz, az egy színpadkép, én mondom neked, éppen csak fel kell söpörni, és be kell kapcsolni a világítást. Remek ez a ház, és tulajdonképpen már készen is van. Milyen nap van ma? Szerda? Szombaton megtarthatod a házszentelőt. Már úgy értem, jövő szombaton.

-- Takarodj innét, azt mondtam! És vidd innét ezt az egész csűrhet, vagy egyenként dobálom ki őket. Te leszel az első. Hawke déli táj szólása mind vastagabb lett, arca kivörösödött, és dühében dadogni kezdett.

Az építész derűsen, nyájasan beszélt, meleg hangját még barátságosabbá tette oroszos akcentusa:

-- Arthur, talán el sem hiszed nekem, minden munka elérkezik erre a pontra, és minden ügyfélre rájön a bolondóra. És mindig pontosan egy-két nappal, legföljebb egy-két héttel azelőtt, mielőtt végeznénk.

-- Te hazug New York-i csirkefogó, hordd el innét az irhádat, míg ki nem rúglak, hallod-e? -- üvöltött Hawke.

Yousseloff türelmesen mosolygott, mint egy öreg pap:

-- Arthur, én ezeket az embereket más építkezésektől is elküldtem már. Én ezen már százszor átestem. Csak az történik, hogy holnap visszajönnek, és kész. Ha úgy gondolod, elküldhetem őket, de e percben épp esedékes egy kilencszáz dolláros bérlista. Mindenképpen ki kell fizetni őket, ez szakszervezeti előírás. Ne hagyd, hogy elragadjon a hangulatod. Velem dühönghetsz, de azért ne menj fejjel a falnak.

Hawke megragadta Yousseloffot a gallérjánál meg a nadrágja ülepénél, és annál fogva tuszkolta ki a lépcsőházba.

-- Jól van, Arthur, jól van -- mondta. -- Jogodban áll kidobni az ablakon a saját pénzedet. Elküldöm őket, adok nekik egynapi fizetett szabadságot, ha mindenáron ragaszkodsz hozzá.

-- Te fogod kifizetni őket, te átkozott vámpír, én nem fizetek egy garast sem, hallod-e, és beperelhetsz a legfelsőbb bíróságig,

379

akkor sem látsz tőlem egy vasat sem. -- Hawke ledübörgött a lépcsőn, hadonászott, és túlordította a lármát: -- Kifelé! Kifelé! Mindenki ki innen! Az egész New York-i csürhe takarodjék ki a házamból.

A munkások nem voltak különösképpen nyugtalanok, szemlátomást még csak meg sem lepődtek, egyik a másik után letette a szerszámot, s fogta az elemózsiás dobozát, és zavartalanul beszélgetve kimentek az utcára. Vagy negyed óráig tartott, amíg Yousseloff meg a munkavezető mindenkit előkerítettek, a ház legtávolabbi zugaiból is. Hawke-nak úgy tűnt, hogy már egész hadsereg elment, és még mindig úgy özönlöttek, mint a hangyák. Nyugalom és gipszpor honolt a romokon. Yousseloff a kapubejáratban tétovázott, mint kapitány a süllyedő hajó parancsnoki hídján.

-- Arthur, ebben a mostani hangulatodban nem akarlak erőltetni, de Jackson Plumbingnak tartozunk négyezerhétszáz dollárral, és ez olyan számla, amit nem lenne tanácsos visszatartani, mert. . .

Hawke felemelt egy gyalupadot, amely a ráerősített satukkal meg motormeghajtású szerszámokkal nyomhatott vagy százötven kilót, és meglóbálta a feje fölött, hogy a villanydrótok csak úgy kavarogtak körülötte. Yousseloff jókedvű vigyorgása most változott át először döbbenetté. Még kinyögte:

-- Látom, kicsit izgatott vagy. Holnap telefonálok. -- Ezzel becsapta maga mögött a rácsos kaput.

Hawke nehézkesen fölment a második emeletre, a könyvtárszobába, és felhívta az adóhivatalt.

Jeanne-nek is megvoltak a maga bajai. Ugyanaznap reggel ott ült Karllal Ross Hodge hivatali szobájában, és várakoztak. Kari cigarettázott, Jeanne keresztbe font karral, mozdulatlanul ült. Hodge tárgyaláson volt, késett. Aztán egy kis idő múlva gondolataiba merülve megérkezett. Közömbös dolgokról beszélt, amíg Karl Fry végre rátért a tulajdonképpeni tárgyra.

Kari előadta, hogy Washingtonba utazott, azzal a szándékkal, hogy együttműködik az igazságügyminisztérium illetékeseivel, de

380

aztán meggondolta magát. Hodge hátradőlt forgószékében, úgy hallgatta, napbarnított arca kissé fáradt volt, szemét összehúzta. Mikor aztán Kari befejezte a mondókáját, Hodge ránézett Jeanne-re, szokott módon legyintett, és azt mondta:

-- No és most hogy állnak a dolgok?

-- Az ügy valószínűleg le van zárva -- mondta Fry. -- Nem akarnak perbe fogni. Nincs is semmi, amivel vádolhatnának, ezt mindjárt az elején megmondták. Egy kissé csalódottak voltak, de azért barátságosan viselkedtek akkor is, amikor megmondtam, hogy nem adom oda nekik a feljegyzést, és nem nyújtok semmiféle felvilágosítást. Semmi törvényes alapjuk nincs arra, hogy kérdésekkel zaklassanak, én pedig éltem a hallgatási jogommal, ennyi az egész.

-- Kari, te három évvel ezelőtt azt mondtad nekem, hogy kiléptél a kommunista pártból. Ez igaz volt?

-- Igaz.

-- Megmondanád nekem, miért gondoltad meg magad, s miért nem adtad meg azokat a felvilágosításokat az FBI-nak?

Kari úgy belesüppedt a karosszékbe, hogy a zakója egészen a nyakába csúszott. Rágyújtott egy cigarettára, és néhány mély szippantás után megszólalt:

-- Hát, megpróbálhatom, de azt hiszem, Ross, ott kellett volna lenned velem Washingtonban abban a szobában, és látnod kellett volna azt a két pofát, aki kihallgatott. Az egyik egy tagbaszakadt, dagadt pali volt, azt állította, hogy valaha futballista volt, és hat gyereke van. Ez az alak egyáltalán nem volt buta. Vele nem is sokat törődtem. A kisebbik ember miatt volt az egész. Azzal, hogy kisebbik, azt akarom mondani, hogy körülbelül akkora volt, mint én, tehát a másikhoz képest kicsi, sovány és sápadt. Kefefrizurát viselt és olyan öltönyt, mint egy középiskolás, a modora pedig olyan volt, akár egy hirdetési ügynöké, behízelgő és erőszakos. Középnyugati tájszólásban beszélt. Miatta volt, hogy hirtelen valahogy megéreztem a tüzes harapófogók szagát. Azt az érzést akarta kelteni bennem, hogy vetkeztem, hogy ismeri minden bűnömet, de kész a feloldozásra, ha hajlandó vagyok megadni az árát, ha visszavonok mindent, és azonfelül elárulom eretnek társaimat. Micsoda élvezetet lelt abban, hogy így beszélhet egy New York-i értelmiségivel! A futballista mindössze be akarta tölteni azt az ügykört, amelyre szolgálati buzgal-

381

ma és rámenőssége alkalmassá tette. A másik azonban egyenesen rémítő volt. Az egész beszélgetés, mintha nem is az Egyesült Allamokban zajlott volna le, nagyon is európai jellege volt az egésznek, szinte érezni lehetett az égő vér és hús szagát. Ez persze bizonyára csak beteges képzelőtehetségem szüleménye. Én viszont St. Louisban születtem, Missouri államban, velem nem lehet úgy beszélni, ahogyan egy ripacs nácit játszik. Tiszta röhej lett volna ez a pofa, hogyha nem az íróasztal mögül beszél hozzám, méghozzá az Egyesült Allamok kormányának nevében. Hát ez volt, ami megdöbbentett engem. Behúztam a cippzárat az aktatáskámon, amelyben ott volt a harmincoldalas feljegyzés, elbúcsúztam és eljöttem. Öröm volt nézni, hogy a kis sörtefejű hirtelen kiesett a szerepéből, és beijedt FBI-ember lett, aki fél, hogy most elszúrt egy kihallgatást, és ezért orrot fog kapni. Rimánkodott, hogy gondoljam meg a dolgot, és a legnyájasabb modorában búcsúzott el tőlem, mondván: „Ez az ajtó mindig nyitva áll maga előtt, Kari". Hodge elgondolkodott:

-- Ronda egy alakba botlottal! Kínos ügy! De talán mégis akkor volt igazad, amikor úgy döntöttél, hogy odaadod nekik azt a feljegyzést.

-- Lehetséges.

-- Kari egy dolgot nem említett -- mondta Jeanne. -- Kilépett ugyan a pártból, de úgy érezte, szuverén joga, hogy pénzbeli hozzájárulásokat adjon a párt céljaira. Ebben nem értek egyet vele.

Fry azonnal rávágta:

-- Ha úgy gondolod, Ross, hogy nem dönthetem el mire költőm azt a pénzt, amit te fizetsz nekem a munkámért, akkor lemondok az állásomról.

Hodge végigsimította a homlokát:

-- A fene egye meg, ez meghaladja az én felfogóképességemet. Én csak annyit tudok, hogy remekül csinálod a krimiszerkesztőséget.

-- Köszönöm, Ross. Nem akarok felmondani, csak közöltem veled, hogy is állnak a dolgok.

-- Ha Kari felmondana, te is elmennél tőlünk? -- kérdezte Hodge Jeanne-t.

-- Én nem szeretnék elmenni. De ha Kari más városba menne dolgozni, vagy ilyesmi, akkor csak az lenne a vége.

382

Hodge levette a szemüvegét, és megdörzsölte a szemét.

-- Az ember tele van kellemetlenségekkel. Épp most jövök egy kínos kereskedelmi tárgyalásról. Ez valami lehetetlen helyzet. Nem veszíthetek el egyszerre két olyan munkatársat, mint ti. Kari, mit szólnál hozzá, ha ügyvédhez fordulnánk?

-- De kihez? Magam is gondoltam rá, hogy esetleg ügyvédet kellene fogadnom. De az a régivágású fickó, aki a végrendeletemet meg a lakásbérletemet kezeli, hasgörcsöt kap, ha megemlítem neki az FBI-t.

Hodge rátette a kezét a telefonkagylóra és elgondolkozott.

-- Hát, akire gondolok, annak is van valami balos beütése, azt hiszem. Persze csak sejtem. Adószakértő, a Wall Streeten van irodája, és adóügyet tanít a Columbia Egyetemen. Mint tanácsadót vettük igénybe. Nagyon jó szolgálatokat tett nekünk, amikor megszerveztük az ifjúsági könyvkiadónkat, a Starlight Presst. Jó pár százezret megtakarított nekünk adóban. Igen jó eszű ember.

Kari kajánul vigyorgott:

-- Kétlem, hogy egy Wall Street-i adószakértő érdemesnek tartsa, hogy megmentsen egy volt vöröst a kormány igazságos haragjától.

Hodge közbevágott, ami azt mutatta, hogy már fogytán a türelme:

-- Ez sajnos kényszerhelyzet, Kari. Nem akarom belevonni a házbelieket. Itt mindenkinek jár a szája, és egy héten belül eljutna a sajtóhoz a hír. Ha pedig Myra Hathaway meglátja a nevedet a lapokban, összehív egy rendkívüli igazgatósági ülést, és én kénytelen leszek elbocsátani téged. Szeretném ezt elkerülni.

Fry vállat vont.

Hodge bemondta a telefonba:

-- Kapcsolja nekem Adam professzort. Ha nincs a Columbia Egyetemen, kapcsolja a városi irodáját. -- Visszaakasztotta a kagylót. -- Azt hiszem, tetszeni fog neked, Jeanne. Kentuckynak ugyanarról a vidékéről származik, mint Hawke, úgy emlékszem, azt mondta, ugyanabból a megyéből. Azt állítja, emlékszik Hawke-ra az egyetemről, de kétli, hogy Hawke is emlékezne őrá.

383

4.

Hawke attól tartott, hogy különös búcsúbeszélgetésük követke?tében az ebéd meglehetősen feszült hangulatban fog lezajlani. Egészen megkönnyebbült, amikor látta, hogy Jeanne úgy viselkedik, mintha a lexingtoni repülőtéren tett idétlen házassági ajánlata el sem hangzott volna. Elmesélte neki Yousseloff-fal való összecsiapását, ironikusan kiszínezte a saját szereplését, amin a lány szívből nevetett. Hamar megbeszélték hivatalos ügyeiket. Hawke beszámolt arról, hogy mit végzett a színdarabbal, Jeanne helyeselt, és megígérte, hogy majd kijavítja a kéziratot, és átnézi a legépelt szöveget. Jeanne beszélgetés közben megivott egy martinit, aztán még egyet, ami ebédnél igazán szokatlan volt nála, ráadásul a sült csirkéhez egy üveg fehér bort kért.

A Ritz közös termének egyik sarokasztalánál ültek. Akárcsak Frieda Winternek, Jeanne-nek is volt már üzleti sarokasztala, és saját megszokott főpincére, aki hajlongva odakísérte. Ross Hodge véleménye szerint az egész kiadóban Jeanne volt a legalkalmasabb arra, hogy a fiatal írók lelkére beszéljen különösen, amikor arról volt szó, hogy ki kell húzni a kéziratukból az erotikus jeleneteket, a filozofálást, a túltengő fényűzést és a trágár kitételeket. Hodge minden hónapban száz dollárra rúgó csekkeket írt alá ilyen meggyőző ebédekért.

Amikor elköltötte a sült csirkét, Jeanne megkérdezte:

-- Mit tudsz egy Adam nevezetű professzorról a Columbia Egyetem jogi fakultásán? Valami adószakértő.

-- Semmit a világon, kivéve, hogy piszokul jól jönnének nekem a szolgálatai.

-- Biztos vagy benne, hogy nem emlékszel egy Adam nevű fickóra a kentuckyi egyetemről? Ross Gusnak szólította a telefonban.

Hawke elgondolkozott, aztán földerült az arca:

-- Lehetséges volna? Csak nem az öreg Augustus A. Adam? Adóügyet tanít a* egyetemen! Hát így végezte volna?

-- Ismered?

-- Ügy-ahogy. Brightstarba való, abba a városba, ahol Lexington előtt megálltunk, és kávét ittunk egy drugstore-ban.

Jeanne nevetett:

384

-- Odavalósi? Három üzlet, egy templom meg egy benzinkút. Brightstar!

-- Az az. Felső-Kentucky-szerte azt gondolta mindenki, hogy ebből az isten háta mögötti városkából egy eljövendő kormányzó vagy akár elnök kapott szárnyra. Augustus A. Adam. És most adóügyet tanít a Columbia Egyetemen! Istenem, mekkorát zuhannak a hatalmasok! Afféle nyomasztó kiválóság volt, jó futballista, önkormányzati tisztségviselő, kitűnő tanuló, a diáktanács elnöke volt, és a többi és a többi. És mindezt a legkisebb megerőltetés nélkül. Az ember mindig úgy futott össze valahol a három A betűs Ádámmal, hogy éppen colát ivott, vagy egy lánnyal sétált a parkban.

-- Talpraesett fickó.

-- Hát nem volt nála talpraesettebb egész Felső-Kentuckyban. Mi van vele? Csak nincsenek adógondjaid?

Jeanne habozott, szürcsölgette a borát, és furcsán nézett Hawke-ra. A férfit valahogy felkavarta, hogy megint együtt ebédelhetnek New Yorkban. Visszatekintve a Hoveyban töltött három hét édes és tiszta idillnek tűnt. Hawke visszaidézte Jeanne szép, meztelen karját, világos kartonruháit, szabadon röpködő haját. Emlékezett rá, hogy milyen volt a kórházban, milyen volt a lexingtoni repülőtéren. S most újra itt ült előtte, jól szabott fekete kosztümjében, gyöngyházgombos ingblúzban, és a jeggyűrűje olyan volt, mintha egy hatalmas sárga kerékabroncsot viselne az ujján.

-- Űgysem tudnék sokáig hallgatni róla, és mindenképpen utálok kertelni. Kari bajban van -- mondta Jeanne, és sorjában elmondta az egész történetet, attól kezdve, hogy Karit meglátogatta az FBI ügynöke, egészen addig, amit Hodge-dzsal beszéltek aznap reggel. -- Rossnak már volt alkalma együtt dolgozni ezzel az ügyvéddel, és úgy látszik, igen jó a véleménye róla. Én magam sem tudok többet tenni Kariért. Remélem, ez az Adam olyan ügyes, amilyennek mondod.

-- Vagy tizenkét éve, hogy utoljára láttam. De azt soha nem gondoltam volna, hogy a három A betűs Ádámból professzor lett. Remélem, tud segíteni.

-- Most már érted, miért kellett Washingtonba utaznom? Karit a hotelszobájában találtam, hullarészegen. Nem volna szabad ennyit innia, ez végzetes lehet a számára. -- Az asztalra csa-

385

pott. -- De miért, miért kellett ennek megtörténnie? Irt, dolgozott, megtakarított egy kis pénzt, éppen földet akartunk venni valahol Harrison környékén, hogy egy kis házat építsünk. Boldogok voltunk.

-- Én soha nem tudtam megérteni Karit -- mondta Hawke. Az egyetemen nekem is volt egy vörös időszakom. Meghívtak egy féllegális csoportba, valószínűleg azért, mert mindig rongyos volt a ruhám, volt bizonyos elméleti érdeklődésem, örökké fésületlenül jártam, és fékevesztett alaknak tartottak. Mindent elolvastam, ami csak a kezembe került, Marxot, Shaw-t és Stracheyt meg mindent. Olvasni aztán tudok. De ebbe beleizzadtam. Arról nem is beszélve, hogy ezek a szövegek a legszörnyűbb angol nyelven íródtak. Elhiheted, hogy Kari fülét is sértették volna, pedig neki jobb füle van, mint nekem. „Robotoló tömegek" meg miegymás. Ebben az országban nincsenek robotoló tömegek, itt Vernon van a bányában, Burdette a benzinkútnál, Jerry az acélhengerdében, és így tovább. De ezek nem robotolnak, az isten szerelmére, ezek elvégzik a napi munkájukat, aztán hazamennek, és megisszák a sörüket. Ezeket semmiféle tömegmozgalomba nem lehetne belevonni. Ha a tévé egy jó futballmeccset közvetít, még akkor sem jönnének ki az utcára, ha az elnök hajtana arra a kocsiján.

-- Én már rég megtanultam, hogy erről a témáról ne vitatkozzam Karllal -- mondta Jeanne, és idegesen intett a számláért. Nem akarsz eljönni a kiadóba, hogy találkozz ezzel az Ádámmal? Fél háromra várjuk Hodge-hoz. Szeretném tudni, mi a véleményed róla.

-- Hogyne jönnék, ezt nem szeretném kihagyni.

-- Persze nem lesz sok időtök a beszélgetésre, ez nem egy kentuckyi egyetemi nagygyűlés. Rengeteg megbeszélnivalónk van vele, neki meg csak egy óra ideje van.

-- Épp csak megnézem magamnak. Az öreg három A betűs Adam. Még ilyet!

386

5.

Hawke nyomban felismerte Ádámot, bár nagyon megváltozott. Ott ült Hodge irodájában, egy egyenes hátú széken, a lábát kényelmesen keresztbe vetette, és egy tompavörös-kék-fehér csíkos dohányzacskóból tömte a pipáját. Sokkal testesebb volt, mint annak idején Kentuckyban. A haja még mindig sötétszőke volt, egy kissé hullámos, és a jogi tanszék meg a Wall Street-i iroda ellenére is olyan jó színben volt, mintha mindig a szabad levegőn élne. A szeme alá karikákat rajzolt az idő meg a munka, a tekintete azonban éppen olyan elven volt, mint régen. Amikor Hawke belépett Jeanne-nel, Hodge meg az ügyvéd felálltak.

-- Örvendek -- mondta Adam vigyorogva, amikor Hodge bemutatta Hawke-nak. -- Azt hiszem, téged nem kell nekem bemutatni. Hanem, te emlékszel-e rám, véletlenül?

-- Emlékszem valami három A betűs Ádámra, aki az egyetem nagy mozgatóereje volt, amikor én még csak egy kis senkiházi elsőéves voltam. Hanem Adam professzort a Columbia Egyetemről nem ismerem.

Adam nevetett.

-- Hogy lettél volna senkiházi! Még most is emlékszem a krokodilcipődre! Aztán meg mindig az volt a véleményem, hogy az egyetemen eltöltött négy év alatt a te cikkeid voltak az egyedüli valóban humoros dolgok, amiket az egyetemi lapban láttam. Arra ugyan nem gondoltam, hogy nagy regényíró lesz belőled, de sejtettem, hogy vinni fogod valamire. Gondolom, már a könyöködön jön ki, de meg kell mondanom, hogy kitűnőnek tartom a könyveidet. Amikor a Kegyelemkenyérent olvastam, az olyan volt, mintha hazautaztam volna. Remekül érted a jogi kérdéseket.

Kari megszólalt a karosszék mélyéről:

-- Arthur, örülök, hogy látlak. -- Aztán az ügyvédhez fordult. -- Arthur egyúttal drámaíró is, azt hiszem, óriási kasszasikert hozott össze rövid vakációja alatt az öreg Kentuckyban.

-- Jeanne mondja, hogy még a regényével is tovább haladt mondta Hodge. -- Ez valóban csodálatra méltó.

-- Mosit indulok, hogy egy kicsit még előbbre vigyem -- mondta Hawke. -- Adam professzor, szeretnék egyszer beszélgetni veled.

387

-- Jelöld meg, hol és mikor -- mondta örömmel Adam. -- Most voltál Lexingtonban, legalább majd elmeséled, hogy ki kit lőtt le legutóbb.

Hawke elbúcsúzott és elment.

Adam Fryék felé nézett, tűnődve szemlélte Jeanne-t, és azt mondta:

-- Szolgálatukra állok. Sajnos, négykor órám lesz az egyetemen.

-- Kari -- mondta Hodge --, én elmondtam Adam úrnak a dolog lényegét, mielőtt megjöttél. A pénzadományokat a pártkasszába és a többi. Talán jó lenne, ha te azt mondanád el, mit tapasztaltál Washingtonban.

Kari elismételte, hogy mit beszélt az FBI két emberével. Adam pipázott, figyelte Fryt, és néha a többieket is, hogy lássa, milyen hatást gyakorol rájuk a dolog. Amikor Kari befejezte, pipájából pöfékelve Jeanne-re nézett. Nehéz, bozontos szemöldökét tréfásan felhúzta, és azt mondta Hodge-nak:

-- Hát ha most enyém a szó, meg kell mondanom, hogy én ezt az ügyet meglehetősen bonyolultnak tartom. De ez nem adókérdés, ezért hát meg kell kérdeznem, hogy milyen tekintetben lehetek a segítségükre?

-- Úgy gondolom -- mondta Hodge --, hogy ennek a kérdésnek a megítélésében gyakorlottabb, jogilag képzettebb agyra van szükség, mint az enyém. Okom van arra, hogy házon kívül keressek segítséget. -- Adam alig észrevehetően bólintott. -- Nagyjából arról szeretnék véleményt hallani, hogy jobb lenne-e, ha felkérném Karit, mondjon le az állásáról, vagy úgy véled, hogy továbbra is megtarthatom? Esetleg van egyéb kiút is, ami nekem nem jutott eszembe. Kari és Jeanne a legjobb munkatársaim közé tartoznak.

-- A feleségem Youngblood Hawke szerkesztője -- mondta Fry. -- Hawke teljesen rá van utalva. Vagy legalábbis ezt hiszi, ami persze az íróknál nagyjából egyre megy.

Adam ismét Jeanne felé fordította a tekintetét, aki kezdte magát kényelmetlenül érezni, és szinte hálás volt, amiért Hodge közbeszólt.

-- Jeanne Hawke-on kívül még sok más írónak is szerkesztője. Értékes munkaerő, ahogy Kari is az, márpedig átkozottul nehéz jó szerkesztőket találni.

388

-- Helyes. -- Adam kiverte a pipáját, aztán összehúzott szemmel Jeanne-hoz fordult. -- Maga is osztja a férje nézeteit, Fryné, és maga is támogatja pénzzel a kommunista pártot?

-- Én sosem voltam kommunista, és az a véleményem, hogy ő sem teszi helyesen, ha pénzt ad a pártnak, addig, amíg ennek a kiadónak a szerkesztője.

-- Értem. Hadd tegyek fel még egy kérdést. Ha Fry úr felmondana, maga továbbra is megtartaná az állását?

Jeanne egy kis szünetet tartott, mielőtt válaszolt volna, és ez éppen elég volt ahhoz, hogy feszültséget keltsen. Kari letette a cigarettáját, és ránézett. Ross Hodge mozdulatlanul ült forgószékében, de az arcáról semmit nem lehetett leolvasni. És ebben a pillanatban Jeanne megértette, hogy a kérdés lényege itt most nem Kari kommunista múltja, nem a pártkasszába befolyó hozzájárulásai, hanem egyedül az a profit, amit Youngblood Hawke könyvei hoznak a kiadónak. Azt mondta:

-- Ha Kari kilép, én is vele megyek. Hodge gyorsan közbeszólt:

-- Reggel még nem ezt mondtad, Jeanne.

-- Azt mondtam, lehet, hogy az lesz a vége, Ross. És azt hiszem, az is lesz.

Hodge hátradőlt a székében:

-- Nekem arra is kell gondolnom, mi lenne a kiadóban, ha Kari ügye kitudódnék? őszintén szólva el sem tudom képzelni, hogy ezt megúsznánk.

Az ügyvéd lassan lejjebb csúszott a székén, és összekulcsolta a kezét.

-- Kétségtelen, hogy a kiadóra nézve kissé kényelmetlen lenne. Az egész az Alger Hiss ügy miatt van, ami mindenütt nagy port vert fel az Egyesült Allamokban. Valami kommunistaellenes hisztéria kezd kibontakozni. Persze nem akkora, mint az első világháború utáni pánik. Itt csak az a félő, hogy ez a kommunistaellenes hisztéria esetleg fokozódik. És ha olyan fokra hágna, mint i92i-ben vagy igzi-ben, akkor előfordulhatna, hogy bizonyos rétegek bojkottálják a cég kiadványait. Ez pedig komolyan érintheti a céget. De ezek a dolgok mulandóak. Legalábbis, az Egyesült Államokban mindig elmúltak. Csakhogy ez az állapot elhúzódhat.

-- Most nem vagyunk ilyen állapotban -- mondta Hodge.

389

-- Nem, megítélésem szerint nem vagyunk -- mondta Adam. Még nem.

-- Engem csak az érdekel, hogy most mit kell tennem -- szólt Hodge. -- Hogy jövőre mi lesz, az nem érdekel.

Kari közbeszólt:

-- Ha jól értem, ön nem gondolja, hogy becsületbeli kötelességem felmondani. Legalábbis egyelőre nem.

Adam elvigyorodott, a szemöldökét tréfásan felhúzta, látszott, hogy csipkelődik; hangjának csengése valahogy Hawke-ra meg Hoveyra emlékeztette Jeanne-t:

-- Maga egy új fogalmat vetett fel, Fry úr. Én azt hittem, üzletről beszélünk, nem becsületről. Az én véleményem az, hogy Hodge úrnak üzleti szempontból nincs szüksége az ön felmondására. Hodge úr szavai szerint neki az ön szolgálataira van szüksége, és természetesen a feleségére is.

-- Ez így van -- mondta Hodge. -- Nem látom be, miért kellene pillanatnyilag fedezékbe vonulnom, csak azért, hogy elkerüljek némi kritikát. Nagyon hálás vagyok, professzor. Megnyugtatta a lelkiismeretemet.

-- Az én lelkiismeretemet azonban nem nyugtatta meg -- mondta Kari. -- Én igenis becsületről beszélek. Sőt, engem kizárólag a becsület érdekel az egészben. Ha csak üzletről lenne szó, akkor mindezt nem tártam volna fel maga előtt, Ross. Akkor befognám a számat, felvenném a fizetésemet, és azt tenném vele, ami nekem tetszik. -- Helyeslést várva Jeanne-re nézett.

-- Helyes -- mondta az ügyvéd. -- A becsület megítélése azonban annyira egyéni dolog, hogy ügyvédi véleményre ott nincs szükség.

-- De ha kérem, akkor van. -- Kari felült, a térdére könyökölt, és összekulcsolta a kezét.

Adam felvette az asztalról kihűlt pipáját.

-- Rendben van. Tehát ön egy adott pillanatban elhatározta, hogy mint becsületes ember, kormánya kérésére feltárja kommunista múltjának történetét. Washingtonba ment egy hosszú, írott feljegyzéssel. Ott pedig erős érzelmi felindulásában megváltoztatta az álláspontját. És nem csupán azt határozta el, hogy nem ad felvilágosítást az FBI-nak, és hogy továbbra is támogatja a kommunista célkitűzéseket, hanem azt is, hogy Hodge urat kész helyzet elé állítja, hogy úgy mondjam, kikényszerítse belőle, hogy

390

mindehhez beleegyezését adja, vagy megkockáztatja, hogy elveszíti önt, és önnel együtt Frynét is.

-- Ezt meglehetősen leegyszerűsítve foglalta össze -- mondta Fry. -- Én váratlan eseményekkel kerültem szembe, ösztönszerűen cselekedtem. Nem terveztem meg előre a dolgot. És nem fogadom el azt a megállapítást, hogy indítóokaim végső fokon érzelmi jellegűek. Az igaz, hogy heves érzelmi felindulást váltott ki belőlem, hogy Washingtonban Goebbels szagát éreztem. De úgy vélem, nagyon is jogos reakció volt, hogy meggondoltam magamat, még ha ösztönös úton jutottam is erre a felismerésre. Emellett most is kitartok.

-- És persze a felesége is.

-- A legkevésbé sem. ö ebben a dologban egyáltalán nem ért velem egyet. Ezt világosan megmondta. Mindkettőnknek külön bankszámlája van. A párt számára adott pénzadományaimnak soha semmi közük nem volt hozzá, az ö presztízsének azok soha nem árthatnak, még ha az a hisztéria, amelytől ön tart, bekövetkezik is.

-- Ezt igen körültekintően tette -- mondta Adam. -- Csakhogy Hodge úrnak most el kell fogadnia az ön álláspontját, vagy pedig az ön felesége, aki az egyik nagy hasznot hajtó szerző munkatársa, kilép a kiadótól.

Fry pillanatnyi gondolkodás után azt mondta:

-- Ezt ő határozta el.

-- Adam úr -- mondta Jeanne. -- Ha Ross Hodge-nak figyelembe kellene vennie, hogy akik megvásárolják a könyveit, egyetértenek-e a kiadó összes szerkesztőinek politikai nézeteivel, akkor becsukhatná a bókot.

-- Tökéletesen igaza van -- mondta Adam, feléje bólintva, mintha egyik eszes tanítványa lenne. -- Csak az kérdés, vajon kommunistának lenni vajon afféle politikai nézet-e, ahogy ezt a fogalmat itt Amerikában használják. Azt hiszem, a becsület témáját ezzel kimerítettem, Fry úr. De az is lehet, hogy csak még jobban összekuszáltam a dolgokat.

-- Nagyon is világosan fejezte ki magát -- mondta Fry. -- ön úgy véli, hogy én képmutató módon a feleségem szoknyája mögé bújok, és csak azért úszom meg az egészet, mert Youngb'ood Hawke regényei pénzt jelentenek. -- Jeanne látta, hogy Kari cigarettára gyújt, azokkal a mozdulatokkal, amelyek azt jelentik,

391

hogy valamire elhatározta magát: a cigarettát szája egyik szögletébe szorítja, a gyufát dühösen húzza végig a doboz oldalán, orrán fújja ki a füstöt. Ez után következett mindig a merész sakkhúzás, a vizespohár tömény whisky, vagy egy kézirat felett mondott ítélet. -- Ross, milyen nap van ma? 1950. június huszonhatodika?

-- Huszonhetedike van, Kari.

-- Helyes. Feljegyezheted, hogy a mai naptól kezdve semmiféle nyilvános vagy titkos hozzájárulást nem fizetek a pártkasszába, ami valaha is kellemetlen helyzetbe hozhatná a Hodge Hathaway kiadót. Erre becsületszavamat adom. Lehet, hogy a jogtanácsosod azt fogja mondani, hogy ez nem ér semmit. Ebben az esetben lemondok.

-- Nézze, ha megbántottam volna -- mondta Adam.

-- Ugyan már, nekem elég, ha szavadat adod -- mondta Hodge --, mindig is elég volt.

-- Ross nem kérte ezt tőled, Kari -- mondta Jeanne. -- Nem hiszem, hogy helyes lenne, hogy ilyen gyorsan határozz.

Jeanne-t Kari makacsságánál is jobban nyugtalanította, hogy most ilyen hirtelen beadta a derekát.

Fry a feleségére mosolygott. Olyan volt most, mint legrosszabb napjaiban, amikor Jeanne először találkozott vele: keserű, csalódott, beteg, és kiábrándult.

-- Kedvesem, amikor reggel idejöttünk, hogy beszéljünk Rossszal, megmondtam neked, hogy az egész dolog még összevissza kavarog a fejemben. Azt is mondtam ma éjjel, hogy legjobban szeretném egy kicsit pihentetni még az egész ügyet. Te nem akartad. Tehát beszéltünk Ross-szal. Felfedtük a tényeket. Most pedig itt van éles eszű jogtanácsosunk, aki rendszerbe foglalta a dolgokat, hogy világosan lássunk. Azt hiszem, az volt a baj, hogy eddig valami ködös elképzelésem volt arról, hogy egyszerre lehetek amerikai állampolgár és marxista szimpatizáns. Elméletben, ha az amerikai életforma nem csupán romantikus álom volna, ennek lehetségesnek kellene lennie. Nos, professzor úr, az ön kezei közt vagyok. Mit tegyek? Menjek vissza Washingtonba, és adjam át feljegyzésemet az én műkedvelő rohamosztagosomnak az FBI-nál? Megteszem, ha azt mondja. Meg akarom tartani az állásomat, még pedig nem úgy, hogy a feleségem szoknyája mögé bújok.

392

Feszült csend támadt. Jeanne a kezét nézte, könnyeivel küszködött.

Adam végül megenyhült hangon azt mondta:

-- Azt hiszem, az az elhatározása, hogy beszünteti a pénzadományokat, helyes. A feljegyzés már más kérdés.

-- Ön az ügyvéd -- mondta Fry élesen. -- Tisztázzuk ezt a dolgot most, hogy egyszer s mindenkorra elintézzük. Mi legyen azzal a feljegyzéssel?

Adam összeillesztette ujjai hegyét. Mintha csak önmagának beszélne, azt mondta:

-- Egy ember Washingtonba utazik, hogy felvilágosításokat adjon kommunista múltjáról. Ez jóhiszeműségének bizonyítéka. De megtenni kellemetlen dolog. Joggal elvárhatja, hogy udvariasan fogadják. A megbeszélésről nem készült jegyzőkönyv. Mai beszélgetésünkről ítélve -- különösen abból, hogy milyen elhatározásra jutott néhány perccel ezelőtt -- azt hiszem, hogy Washingtonban udvariatlanul és ostobán bántak önnel. Felháborodása ebben az esetben jogos volt. Most azt állítja, hogy ügyvédjének tanácsára hajlandó ezt a feljegyzést bármikor átadni, így van?

-- Igen. A feleségemmel együtt végleg meg akarunk szabadulni ettől az átkozott ügytől.

-- Persze nem olvastam a feljegyzését, őszintén feltárt benne mindent?

-- Ami az én személyemet illeti, igen, de mások nevét nem említettem.

Adam a pipája szárát rágcsálta:

-- Nem? Miért?

-- Kémeket nem ismerek. Mindnyájan előadók voltak meg írók. Nekem mindig is az volt a véleményem, hogy informálódni, azt igen, de információt adni soha! És ettől nem is fogok eltérni. Ha kell inkább felmondok, vagy akár le is csukatom magam.

Adam bólintott. Azt mondta Hodge-nak:

-- Kissé bizonytalan, hogy milyen minőségben vagyok itt jelen. Formálisan senki nem bízott meg semmivel.

-- Ez nem akadály. Készíthetünk jegyzőkönyvet erről a megbeszélésről, és a munkadíját megtérítjük.

-- Helyes. -- Adam az egyik kezére támasztotta a homlokát, az asztalra könyökölt, és többször végigsimította a szemöldökét.

393

Néhány percig nyugodtan gondolkodott. -- Helyes. Tehát úgy beszélek ebben az ügyben, mint a cég jogtanácsosa, illetve mint Fry úr ügyvédje. Azt ajánlom, hogy azt a feljegyzést helyezzék el az irattárukban, és feledkezzenek meg róla. -- Aztán látva a többiek csodálkozását, vállat vont. -- Miért ne? Bízzák a következő lépést Washingtonra. Az is lehet, hogy a nagy összevisszaságban az egészről megfeledkeznek. Biztos vagyok benne, hogy az a nyomozás, amit Fry úr ügyében folytattak, csupán rutinmunka, olyan, mint sok ezer hasonló apró-cseprő ügy. Önnek semmiképpen nem kötelessége, Fry úr, hogy kezdeményezzen.

-- Meglep, amit mond -- felelte Fry. -- Nagyon csodálkoznék, ha ön nem lenne titkos szimpatizáns. Ilyen felforgató jellegű jogi tanácsot még sose hallottam.

Adam nevetett, órájára nézett és felállt.

-- Helyes -- mondta könnyedén. -- Tizenkét perc múlva becsengetnek az órámra az egyetemen. -- Mindenkivel kezet rázott.

-- El sem mondhatom, mennyire hálás vagyok -- mondta Hodge.

Adam kezet szorított Jeanne-nal:

-- Örülök, hogy megismerhettem, Fryné asszony. Ha Youngblood Hawke ennyire rá van utalva magára, akkor bizonyára nagyon tehetséges szerkesztő. -- Fejébe csapta viharvert kalapját, amelynek karimája régimódian felfelé volt hajtva, és elment.

Hawke öreg töltőtolla megállt. De nem háború, nem nélkülözés, nem szerelem, és nem a hírnév játszott közre abban, hogy ez a kopott, olcsó töltőtől! tétlenül heverjen íróasztalán. Hat esztendő alatt több mint egy millió szót írt le. A szavak áradata pénzzé változott. És ez a töméntelen pénz késztette megállásra a tollat.

Az adóhivatal megállapítása szerint Hawke adóhátraléka hatvannégyezer dollárt tett ki. Az építkezéssel kapcsolatban pedig még huszonnégyezer dollárra rúgó kifizetetlen számlája volt. Zuhogó esőben sétált Yousseloffal a ház előtt fel-alá a járdán nem engedte meg, hogy ez a csirkefogó még egyszer átlépje a küszöbét -- és hosszú, ellenséges faggatódzás árán sikerült belőle kicsikarnia azt a nyilatkozatot, hogy az építkezés befejezéséhez még harminckétezer dollárra lesz szükség.

Ezeknek a hatalmas összegeknek az előteremtése más körül-

394

menyek között arra ösztönözte volna, hogy fokozott ütemben haladjon az írással, vagy legalábbis lázas sietséggel kölcsön után nézzen, hogy megfellebbezze az adókivetést, és keressen egy másik vállalkozót, aki olcsóbban elvégezné a munkát. Ehelyett azonban sajátos búskomorságba esett. Hosszú, magános sétákat tett, és még azt is elhárította, hogy Friedával vagy Jeanne-nel találkozzék. Annyira restellte a pénzzavarát, valósággal megrendült tőle. Ezen felül pedig -- noha ezt egy ideig nem is tudta -- lábon kihordott egy tüdőgyulladást. Életereje alig pislákolt.

Százhúszezer dollárt kell felhajtanom -- állandóan ezt ismételgette magában. Még akkor is ez a szám járt az eszében, amikor este lefeküdt. És amikor reggel felébredt, úgy tűnt neki, mintha lángbetűkkel ott állna a falon: százhúszezer dollár.

Tulajdonképpen elő tudta volna teremteni. Többször is kiszámította papíron, hogy ha eladja értékpapírállományát, és kivonja a pénzét Scott Hoag építkezési vállalkozásaiból, legalább százezer dollár készpénzhez jut. A könyveladások után is kapott még részesedéseket, bár az adólevonások után ezeknek csak a töredéke maradt meg. Valahogy össze tudná szedni a hátralevő húszezer dollárt is, de hát mit érne vele? Emberfeletti erőfeszítései után, miután olyan váratlanul belecsöppent a jólétbe, nem maradna semmi megtakarított pénze, és nem lennének befektetései; lenne viszont egy kis újjáépített palotája New York keleti negyedében, egy olyan őrültség, amitől mindig sajgó gyomorfájást kap, valahányszor belép a kapuján. És vágyálma, hogy tőkéjének jövedelméből éljen, és megírhassa az Amerikai Színjátékot, távolabb kerülne tőle, mint annak idején, a csendes-óceáni támaszpontokon. Ott legalább semmi oka nem volt arra, hogy ne higgyen álmai megvalósulásában. Most azonban már hat évvel idősebb, megtört, lelke mélyéig kiábrándult ember. Igaz, cl is adhatná a házat, miután elkészült. De nem igen kaphat érte többet, mint a beleölt összegnek a felét. És aztán mi lesz?

Eredetileg az volt a terve, hogy komolyan tanulmányozza a tőzsdét, lassan, körültekintően fekteti be a pénzét, és akkor majd minden jól megy. Tanulmányozta is a tőzsdét, a befektetései sikerrel jártak. Értékpapír-állománya többet ért, mint amennyiért vásárolta. Hanem a hullámzó kedólyállapotában elkövetett hibákkal nem számolt. Sehogyan sem fért a fejébe, hogyan követhetett el ilyen egetverő baklövéseket, hogyan számolhatta cl ma-

395

gát ilyen meggondolatlanul az adófizetésekkel; most már teljesen érthetetlennek látszott az a derűs agyalágyultság is, amivel beleugrott ebbe a házügybe.

Azt mondja a Prédikátor könyve: „Ahogy a gazdagság növekedik, úgy sokasodnak, akik felemésztik". Ezt a tanulságot kellett most megszívlelnie.

-- Drága Hawke-om, mennyire örülök magának -- mondta Feydal, amint kinyitotta lakosztályának ajtaját. Kövér arca sugárzóan mosolygott. Megragadta a kezét, és bevezette.

Feydal elégedetten fecsegett a színdarabról, egyik kezében a narancssárga dossziéba helyezett kéziratot lengette, a másikkal egy nagy pohár martinit emelt a szájához.

-- Gondolja, hogy sikere lesz? -- kérdezte Hawke.

-- Sikere? Úgy fog menni, mint egy Rolls Royce, erre mérget vehet. Annyi pénzt kap érte, hogy soha nem tudja elkölteni az utolsó dollárt. Megmondtam, ugye? Csak a nagynéni halálát! Színpadra visszük ezt a darabot, és úszni fogunk a pénzben.

Hawke elfogadott egy martinit. Fázott, annak ellenére, hogy fülledt hőség volt odakint. A köhögés, amely Hoveyból visszatérte óta kínozta -- valószínűleg a bányában ragadt rá -- mind rosszabb lett. Azt hitte, az ital majd felmelegíti. De csak még jobban eltompította. Nem lepődött meg, és nem is izgatta fel, amikor Feydal hosszú előadásba fogott arról, hogy milyen bizonytalan egy színész élete, és elmondta, hogy miközben Hawke Hoveyban volt, neki alá kellett írnia egy szerződést, Pontius Pilátus szerepére egy technikolor filmben, amely a keresztrefeszítésről szól, és amelynek forgatása egy évig fog tartani, így hát csak a következő szezonban tudja megrendezni Hawke darabját, pedig már ég a vágytól, és mélyen sajnálja, hogy belekeveredett ebbe az ostoba keresztrefeszítés-hlstóriába.

-- Kedves Hawke, hát hogyan is álmodhattam én azt, hogy szavamon fog, és egy hónap alatt megírja ezt a remek színdarabot! Maga egyszerűen emberfeletti lény!

Hawke-nak eszébe sem jutott, hogy szemrehányást tegyen. Fél-öntudatlan állapotában valami beletörődő pesszimizmus töltötte el. Feydalnak nyilván esze ágában sincs színre vinni a dara-

396

bot, és csak udvariasságból nem mondja meg kereken, hogy nem tetszik neki. Elbúcsúzott, és Feydal lelkes rajongásától és sajnálkozásától kísérve elment.

Aztán összeszedte magát annyira, hogy fel tudja hívni azt az embert, aki Hoveyban annyi igyekezetet mutatott, hogy mindenáron ráerőszakolja azt az adómentes egymilliót. Givney nagy örömmel, azonnal fogadta a hivatalában, kávét hozatott, és szigorú utasítást adott a titkárának, hogy ne zavarják. A People's Library kiadója azonnal kiszedte az íróból, hogy pénzzavarban van. Megbeszélésük rendkívül hosszadalmas volt, és Hawke úgy érezte, igen zavaros. Amikor elfogyasztották a kávét, és véget ért Givney dagályos irodalmi áradozása, úgy vette ki, hogy Givney kész azonnal megalapítani a részvénytársaságot, és jelentős készpénzelőleget adni. Csakhogy a felesége történetesen beteg, és nagyon szeretne valami olvasnivalót. Nem tudná-e odaadni neki Hawke, ami készen van az új regényéből? Hawke kifejtette, hogy a könyv még nincs befejezve, egyelőre nem több, mint egy csomó összefirkált, sárga papírlap, Givney azonban erősködött, hogy annál jobb, a felesége kifejezetten rajong a kéziratokért, különösen ha olvashatatlanok.

Hawke abban a hitben hagyta Givneyt, hogy igyekszik majd elküldeni egy regényrészletet Givneynének. Túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy tovább vitatkozzék. De akármennyire kábult volt is, semmiképpen nem szándékozott kéziratát Jeanne Fryon kívül bárki másnak megmutatni; ezt kerek egymillióért sem tette volna meg, nem hogy annak egy törtrészét. Égető pénzproblémái voltak, nem tűrtek halasztást, annyira azonban nem voltak égetőek, hogy egy félig kész kéziratot odaadjon valami bolond tyúknak.

Késő délután volt, amikor visszatért szétdúlt házába. Bement a könyvtárszobába, és lefeküdt a fekete bőrdíványra. Úszott az izzadságban, ugyanakkor azonban fázott is, és nyilaik az oldala, de ezt a gyaloglásnak tulajdonította. Már majdnem elaludt, amikor eszébe jutott, fel kellene hívnia Scotty Hoagot, hogy megtudja, kivonhatná-e a pénzét, különben alaposan benne van a pácban. Nehézkesen feltápászkodott a heverőről, odament az íróasztalához, és előjegyeztetett egy távolsági beszélgetést Lexingtonnal.

Scotty jelentkezett, vidám volt, csupa tréfa, mindaddig, amíg

397

Hawke rá nem tért a pénzkérdésre. A derűs hang határozottan kijózanodott:

-- Arthur, szívesen teljesíteném a kérésedet, de ezúttal igazán szorongatott helyzetben vagyok. Abban a Skytop Lodge-i vállalkozásban, 0.eg a frankfurtiban, azt hiszem egy kicsit nagyot markoltam. A jelzálogra vett pénz meg olyan itt, mintha megnyúznák az embert. Meglátod, öregem, minden rendben lesz, nagy zsák pénzt fogunk kapni, de nem hiszem, hogy jelen pillanatban bárhonnan is ki tudjak vonni készpénzt. Nagyon sürgős a dolog?

Hawke azt felelte, hogy egyáltalán nem sürgős, éppen csak kérdezi.

-- Hát akkor meg nincs baj. Arthur, ide figyelj! Én azt hittem, hogy te a fölösleges pénzedet fekteted be. Azért mondom, mert az ilyenfajta befektetéseket hosszabb időre szokták lekötni. Ha azt akarod, hogy a pénzedet bármikor megkaphasd, egy tanácsom van: állampapírok, öregem.

-- Tudom, Scott.

-- Ha ragaszkodsz hozzá, elintézhetem, hogy esetleg kapj tízezer dollár kölcsönt.

-- Köszönöm, Scott, nem lesz rá szükség -- mondta Hawke, és visszavánszorgott a heverőre.

Telefoncsengésre riadt föl. Ügy hasított bele, mint egy késszúrás. Nyögve felkelt, és odatámolygott az íróasztalhoz. Odakint még világos volt.

-- Kedvesem, csak arra akartalak figyelmeztetni, hogy szmokingot vegyél -- hallatszott Frieda vidám, sietős hangja.

-- Minek?

-- Minek? Te jó ég! Az afrikai táncegyüttest nézzük meg, utána pedig Phil York ad vacsorát. Még szerencse, hogy telefonáltam. Megint írtál egész éjszaka, vagy micsoda? Csütörtök van, drága lelkem.

Hawke most homályosan emlékezni kezdett. Meglepődve vette észre, hogy az arcáról izzadság csepeg az íróasztalra. Oldalába minden lélegzetvételre fájdalom nyilallt.

-- Frieda, nem vagyok biztos benne, hogy el tudok menni.

Frieda megijedt, feltett neki néhány kérdést, aztán azt mondta, hogy elküldi hozzá az orvosát. Hawke utálta az orvosokat, New Yorkban nem ismert egyet sem. Rendes körülmények kö-

398

zött nem hallgatott volna Friedára, ezúttal azonban nem tiltakozott.

Ez volt a szerencséje. Az orvos megállapította, hogy valószínűleg már tíz napja járkál kétoldali, előrehaladott tüdőgyulladással. Nagydarab, ősz hajú férfi volt az orvos, a szemöldökét szigorúan összeráncolta, és megjegyezte, hogy úgy látja, Hawke az idegösszeomlás határán van.

-- Ön nagyszerű író, magam is csodálom a könyveit. Az ilyen embernek jobban kellene vigyáznia az egészségéire -- mondta az orvos, felemelt egy penicillinnel teli injekcióstűt, és ügyesen beleszúrta Hawke karjába. -- Friedától hallom, hogy nagyon rendszertelen életet él. A penicillin általában megbirkózik a tüdőgyulladással. Máskülönben két napon belül halott lenne. Kórházba vitetem magát, ebben a kriptában nem maradhat.

Hawke irtózott a kórházaktól, és az volt a rögeszméje, hogy ha egyszer egy kórházba befekszik, többé onnan élve ki nem kerül. Bármennyire is nehezére esett a beszéd, makacsul kötötte az ebet a karóhoz, míg csak az orvos azt nem mondta:

-- Akkor legalábbis egy ápolónőt küldök, hogy gondoskodjék magáról. Bár nem tudom, az ápolónő meddig lesz hajlandó megmaradni ilyen helyen. Maga nagyon beteg. És attól félek, nincs elég magához való esze. Ha még sok könyvet akar írni, okosabban tenné, ha megváltoztatná a gondolkodását és az életmódját.

Amikor az orvos elment, Hawke ide-oda ténfergett a házban, mint egy kísértet. Tudta, hogy beteg, de sehogy sem akarta elhinni. Senkiben sem bízott az egész irdatlan nagy városban. Egyedül Jeanne-hez lett volna bizalma, de annak úgyis elég baja van Kari Fryjal. Egy idő múlva újabb interurbán hívást jegyeztetett elő. Ott ült az íróasztalnál, fejét karjára hajtva, és szunyókált, amikor berregni kezdett a készülék. Tapogatózva nyúlt a kagylóért.

-- Halló, halló, te vagy az, mama? Hogy van Nancy? És a kicsi? Helyes. Ide hallgass, mama, mit gondolsz, nem tudnál eljönni, és ápolni egy darabig? Nem érzem jól magamat.

399

6.

Hawke magas lázzal feküdt a padlásszobában, hatalmas testét rázta a hideg meg az éles köhögés, vacogott a foga. Alig-alig emlékezett, hogy mi történt éjszaka, vagy a rákövetkező napon, vagy másnap éjjel. Ott volt az ápolónő, az orvos jött-ment, aztán, hacsak nem álmodta, ott volt Frieda fekete kisestélyi ruhában, igazgyöngysorral a nyakán, jéghideg kezét rátette a homlokára, és azt mondogatta: „Szentséges isten!". Aztán, úgy tűnt neki, mintha ádáz vitát folytatott volna Jeanne-nel a legutolsó fejezetek miatt, bár ez valószínűleg csak lázálom volt. Aludt, felébredt, aztán megint aludt, és félig öntudatlanul érezte az injekcióstűk szúrását. Az oldalában nyilalló fájdalom kezdett alábbhagyni. Amikor végre teljesen magához tért, a reggeli nap fénye rézsútosan sütött az ágyára, az ápolónő már nem volt sehol, és az anyja jól ismert vörös kötényében tett-vett a szobában. Letörölgette a port a könyvekről, rendbe rakta Hawke szétszórt ruháit. A szoba mennyezete rézsútosan lejtett, akárcsak hoveyi szobájának a mennyezete, és egy pillanatig az az érzése támadt, hogy otthon van, Kentuckyban, középiskolás, és éppen lábadozik egy influenza után. Hogy Youngblood Hawke egész írói pályafutása, Frieda meg Jeanne, a sikerek, hollywoodi kalandjai, a Pulitzer-díj, a szerencsétlen építkezés meg az adógondok mind csupa lázálom volt.

Hawke-né észrevette, hogy kinyitotta a szemét.

-- No nézd csak, a nagy pénzcsináló! -- mondta. -- Már azt hittem, örökre elaludtál. „Nem jól érzem magam", mi? Én már akkor láttam, hogy szörnyen rossz bőrben vagy, amikor eljöttél hazulról, de nem szóltam, mert már megszoktam, hogy úgyis csak dühöngsz, ha az ember mond valamit.

-- Az ápolónő hol van?

-- Kitettem a szűrét. Megkérdeztem, hogy mit kap, és mikor meghallottam, hogy óránként öt dollárt, azt mondtam neki, hogy én feleannyiért elvállalom. Nem vagy éhes?

-- Hát, egy rántottat meg tudnék enni, mama. Örülök, hogy látlak. Nem csinálnál egy kis meleg piskótát is?

Hawke-né elmosolyodott, és megtapintotta a fia érverését.

-- Rántotta meg meleg piskóta! No, úgy látom, azért New York nem ölte ki belőled teljesen az életet. De azok után, amit

400

az ápolónő elmondott, nem sok hiányzott hozzá. Kétoldali tüdőgyulladás ! Az itteni levegőtől van, Arthur, én nem is értem, hogy ebben a városban hogy maradhatnak életben az emberek.

A mama kiment, aztán kisvártatva megjelent egy gőzölgő tálcával.

Hawke jóízűen nekilátott az ételnek, miközben az anyja tovább beszélt, és összeráncolt orral figyelte, hogy eszik. Egész testében eláradt valami nagyszerű érzés. Jobb érzés volt ez a részegségnél, a szeretkezésnél: érezte, hogy visszatér beléje az élet.

A földszinten megszólalt a telefon. Hawke ásított:

-- Nem akarok beszélni senkivel. Legjobb lenne, ha felhívnád a központot, és megkérnéd, hogy kapcsolják ki ezt az átkozott készüléket.

-- Nem lehet. Nekem beszélnem kell az orvossal. De ne félj, senkit sem engedek be hozzád, senki nem fog beszélni veled, amíg meg nem erősödtél. -- Indult kifelé, de közben megjegyezte: sírba visz, hogy mindig le-föl kell mászkálnom ezeken a lépcsőkön. Hogy lehet a padláson élni! Majd csinálok én helyet neked odalent.

És meg is tette. A második emeleti szétvert falú térségből, ami a hálószoba lett volna, kisöpörte a halomban álló szemetet. Aztán a padlásszobából mindent lehordott, kivéve az összecsukható tábori ágyat, amelyen a fia feküdt. Mikor pedig az orvos megérkezett, ráparancsolt, hogy fogja meg az ágy másik végét, mert ő egyedül nem tudja levinni, Arthur meg olyan gyenge, mint a légy. Az orvos szó nélkül engedelmeskedett, Hawke pedig jól mulatott rajta, hogy a szakállas, park avenue-i orvos lihegve cipeli az ágyat végig a lépcsőn, az anyja után.

-- A penicillin nagyszerűen rendbe hozta -- jelentette ki az orvos, miután megvizsgálta Hawke-ot. -- De még mindig csúnya hangokat hallok a tüdejéből. Ez súlyos betegség és még hetekig elhúzódhat. Ne tévessze meg, hogy a hőmérséklete normális, és a közérzete jó. Nem szabad dohányoznia, ágynyugalomra van szüksége, és egy hónapig ne vegyen a kezébe tollat. Ezt komolyan mondom. Ritkán láttam embert aki ennyire ki lett volna merülve. -- Aztán Hawke-néhoz fordult: -- Lehet, hogy ez a fiatalember lángész, de úgy vélem, szüksége van arra, hogy egy nő gondozza.

-- Arra minden férfinak szüksége van -- mondta Hawke-né. Hawke bágyadtságában annyira elengedte magát, hogy beszá-

401

molt az anyjának pénzügyi gondjairól, az építkezéssel kapcsolatos bonyodalmakról, az adókivetésről. Hawke-né mindezt derűsen fogadta.

-- Ugyan, Arthur, te azt a pénzt könnyen meg tudod szerezni, megvannak hozzá a képességeid, emiatt ne fájjon a fejed. Együtt vannak valahol azok a számlák, amiket az építkezésre kifizettél?

Hawke megmondta, hol tartja az iratokat, ami pedig elképzelhetetlen lett volna, ha kiegyensúlyozottabb lelkiállapotban van.

Aznap este az anyja levest hoizott be neki. A tálcán egy levél feküdt a tányér mellett.

-- Ezt biztos valamelyik barátnőd írta -- mondta. -- Leginkább csak számlákat hozott a posta, ez az egy látszott érdekesnek.

Hawke bágyadtán kézbe vette a levelet: ismeretlen női írás, római levélbélyeg. Kinyitotta a borítékot. Hat lap légiposta papíros volt, különös, márványszerű vízjelekkel. Megnézte az aláírást: ez a levél nem valami ismeretlen bámulójától jött; ismert valakit, akinek a neve Honor Hauptmann. De azért beletelt egy-két másodpercbe, amíg megállapította, hogy ez Anne Karen lánya, az a molett fiatal nő, aki egy peruihoz ment feleségül.

„Kedves Hawke úr,

ebben a pillanatban olvastam végig A parancs béklyóit. Ezzel másodszor is bebizonyította, bár azt hiszem, erre nem volt szükség, hogy magasan felülmúlja a kortárs írókat. Végtelenül szórakoztató ez a könyv. Azt hiszem, ebben a szörnyű korban igen nehéz valami szórakozásra találni, a könyvet ez már tehát önmagában is igazolja. De én azt szeretném megkérdezni magától, Hawke úr, hogy mikor kezd végre írni?

Tudom, ez arcátlanság tőlem, és nem is akadályozhatom meg, hogy levelemet a papírkosárba dobja, de azért csak elmondom, ami a lelkemen fekszik. Én nem csupán csodálom -- ezt sokan megtetszik --, hanem értem is magát, azt hiszem, azóta értem már, hogy a Kegyelemkenyéren első oldalait elolvastam. Tulajdonképpen, ha képes arra, hogy teljesen testetlenül fogja fel ezt a szót, szeretem magát. Boldog férjes asszony vagyok, három gyerekem van. A harmadik még csak négynapos, itt fekszik mellettem egy kórházi kosárban, és mélyen alszik. Lehet, hogy nem a legkedvezőbb időpontban olvastam el a könyvét, de a férjem tudja, hogy mennyire csodálom magát, ezért elhozta nekem. Ami-

402

kor ezt a könyvet olvastam -- bármennyire tele is volt izgalmas, hozzáértéssel megírt szerelmi jelenetekkel -- az volt az érzésem, hogy az írója a legsötétebb magánosságtól, elégedetlenségtől szenved, amiben csak embernek része lehet, és hogy bármilyenek voltak is futó kapcsolatai, valójában sohasem ismerte az igazi szerelmet. Egy áthidalhatatlan űr túlsó partjáról beszélek, de azt hiszem, ha életútjaink valami módon keresztezték volna egymást, én sokat adhattam volna magának. De ezeket a dolgokat nem idelent határozzák el.

Hawke úr, ön igazi lángész, a legnagyobb írók egyike. De amit eddig tett, az nem volt más mint puszta ujjgyakorlat, mielőtt belefogna az igazi munkájába. Én mindent elolvasok. Négy nyelven olvasok, és azt hiszem, a világ összes regényét elolvastam. Jó módba születtem, amint tudja, olyan férfihoz mentem feleségül, aki nálam sokkal gazdagabb, úgy, hogy időmnek kilenctized része alatt semmi dolgom nincsen. A sport mindig is untatott. Nem iszom, és ha nem vagyunk úton, elhagyatott vidékeken élünk. Egy nap alatt több könyvet is kiolvasok. És úgy látom, az amerikai regényírás olyan mélypontra süllyedt, amire még nem volt példa az irodalomban. A maga műve kimagaslik ebből a szemétdombból: fiatal és nyers, kissé beárnyékolja a tetszésvágy és a pénz utáni sóvárgás, de nem jobban, mint Dosztojevszkij, Balzac vagy Twain műveit, hanem tele van élettel, férfiassággal, remek angol nyelven szólal meg, és élő embereket ábrázol.

Most, hogy megírta A parancs béklyóit, rá sem kell hederítenie többé a kiadói honoráriumokra, meg a kritikusokra. A megélhetése már nem forog kockán. És ha van élő ember, aki meg tudja írni ezt a lenyűgöző, elátkozott és csodálatos országot, akkor az maga. Csak azt mondom magának, amit a felesége mondana, ha volna, és ha igazi feleség volna.

Nem is remélem, hogy eddig eljutott volna a levelem olvasásában, vagy, hogy amennyiben elolvasta, válaszolna rá. Nem is várok más választ, csak azt, hogy írjon egy könyvet, amely végre méltó magához. Ha venne magának annyi fáradságot, és tudatná velem hogy megkapta ezt az ostoba irkafirkát, címezze levelét Rómába, az American Expresshez. Nem maradok sokáig Rómában, és akkor sem sértődöm meg, ha nem hallok többé magáról. Ezzel el is mondtam, amit akartam.

Honor Hauptmann."

403

Hawke kétszer is elolvasta a levelet, de nem hatott rá különösebben. Szerette a dicséretet, akkor is szerette, ha az olyan sommás volt, mint Hauptmann-néé, de nevetségesnek tartotta ahogy az asszony ítéletet mondott az amerikai regényirodalomról. Egyébként is félreértette a könyvét. Mindenesetre röviden válaszolt neki, megköszönte a dicséretet, elhárította azt a kimagasló pozíciót, amellyel az asszony megtisztelte, és megírta, bízik benne, hogy a következő könyve majd jobban elnyeri a tetszését. Megírta neki, hogy nemsokára Európába megy, és ha még Rómában találná, esetleg találkozhatnának.

Éppen kezdett testet ölteni agyában az a gondolat, hogy egy európai utazással megszabadulhatna az egész New York-i zűrzavartól.

7.

- Kik ezek az emberek? -- kérdezte az anyjától néhány nap múlva, amikor Hawke-né behozta a reggelijét. Mély férfihangok ébresztették fel, hol a lépcsőházban visszhangzottak, hol alulról, hol meg a fölötte levő emeletről.

-- A bankból van/nak itt. Nem fognak téged zavarni, megmondtam nekik, hogy ide ne jöjjenek be.

-- Melyik bankból? És mit keresnek itt?

-- Ugyan, Arthur, én csak egy bankot ismerek, a tiedet, ahol be szoktam váltani a csekkjeidet. Csak beszaladtam, és megkérdeztem tőlük, mennyi jelzáloghitelt kaphatnál, hogy ezt a zűrzavart elsimíthassuk. Nem tudom, mi egyebet tennél, fiam. Egy egész vagyont veszítenél, ha ebben a felfordult állapotban adnád el.

-- De mama, hogy lehetne egy ilyen romhalmazra jelzálogkölcsönt kapni?

-- Az az idős ember, a főbecsüs éppen most nézi a terveket fent a könyvtárban, és azt mondja, véleménye szerint körülbelül ötvenezer dollárt folyósíthat rá a bank. Tudják persze, hogy te Youngblood Hawke vagy, ez is számít valamit. Tudják, hogy jó helyen van a pénzük.

Hawke rábámult az anyjára, ahogy ott ült az ágya végiben, narancssárga kartonruhájában, és csontos kezét összekulcsolta az

404

ölében. Hogy neki miért nem jutott eszébe, hogy jelzálogkölcsönt vegyen fel? Ez a legkézenfekvőbb megoldás. Évek folyamán a kiadói tiszteletdíjakból gyerekjáték lesz visszafizetni. Sőt mi több, ha el akarná adni -- márpedig ez szent elhatározása volt --, megkönnyítené az üzletet, hogy a vevőnek a bankhitel miatt kevesebb pénzre lesz szüksége. Eddig eszébe sem jutott, hogy a bank kölcsönt is adhat ezekre a puszta falakra.

-- Hát ez igazán jó gondolat, mama, ha meg lehet valósítani mondta.

-- Egyébként pedig majdnem biztos vagyok benne -- mondta Hawke-né, hogy ez a te építészed még a szemedet is kilopta. Átnézted te ezeket a számlákat? Homok, és homok! Ha ez az ember csakugyan megvásárolta mindazt a homokot, amit neked felszámított, akkor valahol a tulajdonodban van egy gát, amit felépítettek belőle. Ezeknek az embereknek a körmére kell nézni, Arthur. Ide hívtam három másik építkezési vállalkozót, hogy nézzék meg a házat, és tegyenek új ajánlatot az építkezés befejezésére.

-- Vállalkozókat? Hol szereztél vállalkozókat?

-- A bank ingatlanszakértőjétől. Adott vagy fél tucat címet. Ettől a gondtól meg kell szabadulnod, Arthur. Beteggé mérgelődted magad emiatt, és ami a legrosszabb az egészben, abbahagytad az írást. Ki kell költöznöd ebből a házból, és haza kell jönnöd pihenni, hogy aztán újból nekiláthass az írásnak. Hozd tető alá ezt az építkezést a lehető legolcsóbban, aztán add el az egészet. Micsoda mánia ez különben is, ekkora ház egy legényembernek? A tetejében még sötét is, az utca északi oldalán van. Én nem laknék ebben a városban a világ minden kincséért sem, de ha már belekényszerítenének, akkor sem laknék olyan házban, amely nem délnek néz. Hiszen csak reggel süt be ide egyetlen árva napsugár. Egész nap villanyfény mellett kellene dolgoznod. Gombatenyésztésre nagyszerű hely volna, emberi lakhelynek azonban alkalmatlan.

Máskor az idegeire ment volna ez a karattyolás, most azonban egészen megkönnyebbült a kézenfekvő megoldás hallatára. Egész nap hallotta a csukott ajtón keresztül, ahogy anyja élesen kérdezget, az építési vállalkozók meg felelgetneík. Megnyugtató érzés volt, hogy fekszik az ágyban, Walter Scottot olvas, miközben másvalaki viseli a vállán ennek az átkozott háznak a gondját. Az

405

anyjánál alkalmasabb embert erre nem is találhatott volna. Megnézheti magát az a New York-i vállalkozó, aki túl akar járni az anyja eszén.

Az orvos végül gyógyultnak nyilvánította, egy kis megszorítással. Jött, végigkopogtatta Hawke-t, meghallgatta, megtapogatta, kérdéseket tett föl. Aztán kis ideig némán bámult, simogatva a szakáilát.

-- Minden rendben. Csodálatos szervezete van. Én inkább az idegei miatt tartottam ágyban, mint a tüdőgyulladás miatt. A tüdeje tiszta, a szervezete, úgy látszik, megint normálisan működik. Amikor először megvizsgáltam, majdhogynem skizoid állapotban volt, tudja-e? Az a véleményem, alaposan meg kellene vizsgáltatni azt a régi koponyasérülését, amiről beszélt nekem. Én nem vagyok pszichiáter, és nem értek a művészek lélektanához, de azt hiszem, ideggyógyászati kezelésre lenne szüksége.

Hawke vidáman válaszolt:

-- Megmondom magának őszintén, doki, időnként rámjön ez a depressziós állapot. De mindig kikeveredem belőle, és nem marad semmi következménye. Most már ugye semmi akadálya, hogy beszéljek a szerkesztőmmel?

Az orvos vállat vont:

-- Ami a tüdőgyulladását illeti, gyógyultoak tekinthető.

Hawke-ot mindig meglepte, hogy milyen kicsinek és törékenynek tűnik Jeanne, miután egy darabig nem látta. Víztől csepegő esőkabátban érkezett, alatta egyszerű fehér blúz és egy régi szoknya. Az arcát nem készítette ki, gondterheltnek és fáradtnak látszott. Hawke-ot túláradó öröm fogta el, hogy láthatja a lány arcát, megszoríthatja a kezét, hallja reszelős hangját.

-- Ezt aztán jól elintézted! Évekig veszekedtél velem, hogy tönkreteszem a tüdőmet, és ki kapott végül tüdőgyulladást? A jövőben, ha el akarod kerülni, szívj el naponta három csomag cigarettát, de jól leszívd ám a füstöt! Azért most már sokkal jo"bb bőrben vagy, mint első éjjel, hála égnek!

-- Miért, te itt voltál? Azt hittem, álmodtam.

-- Persze, hogy itt voltam. Ragaszkodtál hozzá, hogy eljöjjek.

406

Azt mondtad, különben fölkelsz az ágyból, és értem jössz. Éjfél után, negyven fokos lázzal. Két orvos volt itt, egy ápolónő meg Frieda. Teljesen hülyének éreztem magam, hogy éjnek idején idejövök, aztán meg, amitől a legjobban féltem . . . No, mindegy, az a fő, hogy jobban vagy. -- Jeanne area kipirult, belezavarodott a beszédbe, s ettől még csinosabbnak látszott.

-- Mitől féltél, Jeanne?

-- Hát, tudod, azt mondták, hogy félrebeszélsz. Azután a lehetetlen beszélgetés után ott a lexingtoni repülőtéren, nem tudhattam, mivel fogsz kirukkolni. De meg kell mondanom, még a halál torkában is csak az író beszélt belőled. Az volt a kívánságod, hogy vitassunk meg néhány húzást, amit javasoltam, és beszéljük meg az új részeket. Nekem meg azt mondták, tegyem meg a kedvedet, hát végigvettünk minden problémát. Majd egész éjszaka itt voltam, Friedával együtt. Rengeteget beszélgettünk vele abban a kibombázott konyhában. Találkoztál vele azóta?

-- Jeanne, azt hiszem, te vagy az első ember, akivel egy hónap óta beszélek.

-- Igazán? Milyen hízelgő! -- Lehajtotta a fejét, és kinyitotta a vörös dossziét. -- De ha éppen tudni akarod, még sose láttam nőt, aki jobban fel lett volna dúlva és megrémülve, mint Frieda. Sok furcsa dolgot mondott, többek között azt, hogy ha valami történne veled, soha nem tudna az anyád szemébe nézni. Azóta az éjszaka óta egészen más a véleményem róla. Nagy kár, hogy nem házasodtatok össze. De talán még nincs késő! Ennél különösebb házasságok is sikerültek már. Ez most csak beteglátogatás, vagy szándékodban áll dolgozni is? Van itt néhány probléma.

Hawke kissé megütközött Jeanne ideges bőbeszédűségén. Azt mondta, hogy dolgozni akar, és figyelte a lányt, miközben beszélgettek. Jeanne hangja remegett, egyszer-kétszer úgy látszott, hogy egyszerűen elvesztette a beszéd fonalát. Amikor Hawke-né bejött, és egy tálcán kávét és süteményt hozott nekik, a férfi azt mondta, elfáradt, hagyják abba a munkát. Jeanne beszámolt a legújabb pletykákról, többek között agy pikáns feleségcseréről, amely két szomszéd között zajlott le, az egyik író volt, a másik kiadó. Apróságokról beszélgettek, és a hangulat kezdett fölengedni. Hawke megemlítette, hogy eladja a házat.

-- Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? -- kérdezte meglepőd-

407

ve Jeanne. -- De hisz annyit bajlódtál vele, a pénzről nem is beszélve.

-- Elegem van belőle.

-- Hátborzongató -- mondta Jeanne. -- Én is éppen ma reggel mondtam le egy harrisani ingatlanról. Pedig csodálatos hely volt, erdő, szántóföld és egy tó. Az autópályán negyven perc alatt beértünk volna a munkahelyünkre.

-- Miért mondtatok le róla?

-- Gyakorlatilag nem lett volna sok haszna. Évekig nem leszünk olyan helyzetben, hogy építtethessünk. Miért öljük bele a pénzünket a földbe, osak azért, hogy fizethessük az adót? Azt hiszem, te meg én olyan emberek vagyunk, akiket a sors arra ítélt, hogy soha ne építhessünk házat.

-- Pedig ketten fel tudnánk építeni egy házat, Jeanne. Méghozzá nagyszerűt.

Jeanne szeme csillogott, száraz, hideg kezét rátette a férfi kezére.

-- Egy szót se halljak! Azért, mert lábadozol, ne használd ki az alkalmat. Kari is kórházban van.

Hawke csodálkozva felült.

-- Tőled egyenesen hozzá megyek. Ez az én derűs reggeli körsétám.

-- De hát mi történt vele, Jeanne?

-- A szíve. Ez nem volt olyan nagy roham, mint a múltkori, de mégis, a második. Ne is csodálkozz, hogy nem vagyok olyan formában, mint régen. Nagyon nehéz hónapom volt. Egyébként Kari legidősebb fiát besorozták -- mit szólsz hozzá, egy katona mostohaanyja vagyok -- és egy texasi táborban olyan fertőzéses májgyulladást kapott, hogy kis híján ráment. Nem tudom, ez adott-e be Karinak, vagy a te kitűnő barátod, Adam?

Elmesélte Hawke-nak, mi történt azon a megbeszélésen Hodge irodájában. Hogy Adam kegyetlenül sarokba szorította Karit. És noha így Kari tulajdonképpen azt tette, amit Jeanne is helyesnek tart, mégsem tudja megbocsátani az ügyvédnek, ahogyan elbánt a férjével.

-- Kari arca olyan volt, mint a fal, amikor megígérte Rossnak, hogy többé nem támogatja anyagilag a pártot. Nem is bírt megnyugodni. Három napig csend volt, aztán egy este, amint éppen zenét hallgattunk, rájött a roham.

408

-- Ha ezt nem teszi, nem maradhat sokáig az állásában mondta Hawke. -- Ádámnak igaza volt.

-- Ö, istenem, vannak néha fontosabb dolgok is, mint az igazság. Ez a te Adam barátod hidegfejű ravasz róka, én egyáltalán nem bízom benne. Nem értem, miért nem tanácsolta Karinak, hogy menjen el Washingtonba, és tisztázza az egészet.

Felvette az esőkabátját.

-- Jeanne -- mondta Hawke. -- Lehet, hogy elutazom Európába.

Jeanne a kabátja övével bajlódott, de most megállt a keze. Élesen nézett a férfira.

-- Friedával? Sokat beszélt róla.

-- Dehogy Friedával. Egyedül megyek. Minden lehetőt elkövettem, hogy téged magammal vihesselek, de úgy látom, ennek semmi reális alapja nincs.

-- Újból megpróbálkozol vele, hogy megszabadulj Friedától? Ahhoz bizony nagyon kellene szedned a lábadat. Egyszer már megpróbáltad. Aztán még körül se nézhettem, már azon vettem észre magam, hogy mind a hárman ott ülünk Beverley Hillsben, és pulykát eszünk.

-- Nem valami erős oldalad a megbocsátás, igaz? -- mondta Hawke keserűen.

Ebben a pillanatban Hawke-né oldalán Frieda Winter lépett a szobába

-- Ha már úgyis fogadsz látogatókat -- mondta az anyja --, gondoltam, nagyon szívesen látod Winternét, aki olyan jó volt hozzád.

-- Csak egv percem van -- mondta Frieda. A fején nem volt kalap, és egyébként is szemlátomást minden igyekezetével azon volt, hogy minél elhanyagoltabbnak tessék. Lapos sarkú sportcipőt viselt, egyszerű barna vászonruhát, és a haját úgy-ahogy feltűzte. Hawke már régebben is észrevette, hogy őszül, de úgy látszik, most elhatározta, hogy nem festeti tovább a haját, hanem lenöveszti, az eredeti színére. Nem is állt neki rosszul. Hawke-ot tulajdonképpen valami fájdalmas gyöngédség! hullám fogta el, hogy ilyen elhanyagolt állapotban látja, hogy ez a csinos arcú, igéző alakú nő nem is titkolja, hogy öregszik. Frieda odalépett az ágyhoz, kezet fogtak.

-- Halló, idegen! Attól tartok, akasztófán fogod végezni, sem-

409

mi más nem fog rajtad. Hogy te milyen beteg voltál! Halló, Jeanne. Hallom, mi történt Karllal. Nagyon sajnálom.

-- Nem olyan súlyos, Frieda. Az egészben csak az a legrosszabb, hogy hat hétig ágyban kell feküdnie, azt pedig ki nem állhatja.

-- Az én férjemnek éppen most rendeltek megint rizsdiétát. Esküszöm, minden férfi kidől.

-- Ez az igazság -- mondta Hawke-né. -- Egyszer majd tudatára ébrednek ennek, és nőt választanak a Fehér Házba.

Hawke-né hangosan hahotázott, és Hawke-on valami érthetetlen félelem vett erőt, ahogy együtt látta ezt a három nőt az ágy lábánál: az jutott eszébe, amikor Frieda és Jeanne először került szembe a Prince könyvtárban.

-- Hogy tetszik a kalapom? -- kérdezte Jeanne Friedától, és a fejébe nyomta a kalapját. -- Éppen megfelel a célnak: a sikkes szerkesztő meglátogatja a nagy írót, igaz?

-- Hát mit tehet az ember, ha esik az eső? -- mondta Frieda.

-- Milyen jó így a hajad -- mondta Jeanne. -- Nekem nagyon tetszik. Viszlát, Arthur.

Frieda valóban csak tíz percig maradt. Úgy viselkedett, mint egy anyáskodó szomszédasszony, aki meglátogatja a beteg fiatalembert, megbeszélte Hawke-néval a tüneteket, és a lábadozóknak alkalmas diétát. Egyszerre csak felkiáltott:

-- Most már igazán mennem kell. Csak meg akartam nézni a saját szemeimmel, hogyan szedi össze magát ez a lángész. Az egyetlen okos dolog, amit tudomásom szerint az elmúlt három év alatt tett, az volt, hogy magát idehívta, hogy gondját viselje.

-- Hát így legalább megtakarította az ápolónő bérét -- mondta Hawke-né, és ezen Friedával együtt jót nevettek. Frieda az ajtónyílásból visszaszólt:

-- Arthur, ha már felkelsz, és kijáchatsz, hozd el egyszer vacsorára az édesanyádat. A kis Paul is nagyon érdeklődik utánad.

Hawke-né kisvártatva visszatért:.

-- Milyen szerencséd, hogy ilyen barátod van! -- mondta.

-- Nekem is tetszik, amikor nincs éppen parancsolgató hangulatában. Nagyon szereti dirigálni az embert, ha hagyja magát.

-- Te Arthur -- mondta Hawkené --, az elmúlt hetekben rengetegen kérésiek, újságírók, a rádiótól, hollywoodi ügynökök meg

410

ilyenek. Még csak a nevüket sem említettem neked, az orvos azt mondta, nyugalomra van szükséged.

-- Akinek sürgős, majd jelentkezik.

-- Mondd, te igazán olyan jól ismered ezt a Feydal nevű filmszínészt? Legalább tízszer keresett. Mindig csak édes Arthur így, édes Arthur úgy. Aztán Scotty Hoag is telefonált.

-- Lexingtonból? Milyen kedves. Hawke-né összehúzta az orrát.

-- Itt van New Yorkban, a Statler hotelban. Egy héten keresztül minden nap telefonált. Azt mondta, pénzt kértél tőle, és megszerezte a számodra.

-- Micsoda? Scott azért jött volna fel? Azt mondod, a Statlerben van?

-- Arthur, maradj ágyban, majd én felhívom.

-- Fenét, mama, jól vagyok én már. Csak egy kis mozgásra van szükségem, hogy rendbe jöjjön a vérkeringésem.

8.

Jókedvűen és napbarnítottan, jól ismert egyszerű ruhájában megjelent Scotty, hóna alatt egy aktatáskával, és egy óriási tervrajztekerccsel. Annak a lehetőségeit akarta megvizsgálni New Yorkban, hogy belevágjon-e egy üzletház építésébe Long Island közepén.

-- Mondok neked valamit, Arthur, esküszöm, nagy üzletet csinálok. Aki csak meghallja itt az én letchworthi táj szólásomat, mind hülyének néz. És ez nagy előny, fiam. Elájulsz, ha megtudod, micsoda bérleti szerződéseket kötöttem -- megveregette az aktatáskáját -- nagy New York-i áruházakkal, neves szaküzletekkel, és esküszöm, azért sikerült így az egész, mert azt hiszik, valami falusi tahó vagyok, és ők vesznek majd engem palira. Az én elgondolásom szerint azonban ez bomba üzlet lesz, lepipáljuk vele a louisville-i szolgáltatóházat. Tudod, mi a helyzet? Itt sokkal könnyebb jelzáloghitelhez jutni, mint Kentuckyban.

Aztán beszámolt mind a három építkezésről, amelybe Hawke pénzt fektetett. Rettenetesen sajnálkozott, hogy nem tudta teljesíteni Hawke kérését, amikor készpénzre lett volna szüksége.

411

-- Arthur, én tíz esztendő óta foglalkozom üzlettel, és mondhatom, Kentuckyban soha nem volt még olyan pénzszűke, mint éppen most. Ezért olyan váratlan szerencse ez a frenchmanhegyháti dolog, és nekem még sokkal inkább, mint nektek. Egy építési vállalkozónak sose lehet elég pénze. Én mondom, még most is ide-oda kell kapkodnom. Úgy, hogy ez most mindannyiunknak jól jön, azt hiszem, magának is, Sarah néni. Igazán örülök, hogy magát is itt találom New Yorkban, legalább mindkettejükkel tudok beszélni. Űgyis magát tekintem üzletembernek a családban. -- Scotty nevetett, kinyitotta az aktatáskáját, és átnyújtott egy-egy hosszú levélmásolatot Hawke-nak is meg az anyjának is. -- Nézzétek csak át ezt!

Gépírással a következő cégjelzés állt rajta: William Coffmann Fejlesztési Társulat, Wheeling, Nyugat-Virginia. A sűrű gépírással teli három oldal lényege azt volt, hogy a cég ajánlatot tesz, mely szerint megvenne kétezer holdnyi területet a Frenchmanhegyháton, egy, az egész területre vonatkozó összárért, amely tíz évi részletekben fizetendő. Hawke átnézte az árajánlat kissé homályos kalkulációját, és az utolsó oldalon a következő bekezdésre bukkant:

A tulajdoni jogcímeket megvizsgálva azt tapasztaltuk, hogy ezen a területen belül fekszik egy ék alakú, körülbelül kilencven hold kiterjedésű parcella, amely az önök térképén White Branch Section néven szerepel, és jelen pillanatban per tárgyát képezi a Letchworth megyei kiszálló bíróság előtt, Sarah Hawke és Arthur Y. Hawke felperesek panaszára. Önök közölték velünk, hogy ez a per rövidesen rendeződik. Amennyiben ezt a parcellát ki kellene rekesztenünk, a kitermelés sokkal kevésbé volna számunkra gazdaságos, tekintve, hogy a kitermelési körzet ezen a parcellán keresztül a legkönnyebben megközelíthető, utakat a többletköltség miatt nem lehet körülötte építeni, tekintve továbbá azokat a műszaki nehézségeket, melyeket az alant fekvő szakadék és az északi oldalon levő függőleges sziklák okoznak, ajánlatunkat attól tesszük függővé, hogy ezt a pent rendezzék. Amennyiben ez kilencven napon belül nem következik be, úgy ajánlatunkat visszavonjuk, mivel ugyanabban a megyében más földterületek megvételéről is tárgyalunk. Aláírás: Luther Coffmann, elnök.

-- Arthur -- mondta Scotty --, én nagyon kedvezőnek tartom,

412

hogy így alakult a dolog. Ez egy régi, földben spekuláló vállalat, amely már azelőtt is főleg Nyugat-Virginiában dolgozott. Szereztem róluk bankinformációt, ha meg akarja nézni, Sarah néni. Jól megalapozott vállalat.

Hawke visszaadta a levelet, és megkérdezte:

-- Te mit akarsz tenni, Scott?

-- Mi nagyon szeretnénk eladni azt a földet. Csak hever ott kihasználatlanul, és zabálja az adókat. A könyveinkben a frenchman-hegyháti bánya miatt már amúgy is félmillió dolláros veszteség szerepel. -- Hawke-né felé fordult. -- Sarah néni, tetszik tudni, mit mondott Glenn? Azt-mondta: „No, Sarah néni, most puskavégre kapott bennünket. Kérdezd mag, mennyiért volna hajlandó kiegyezni, és fizesd meg neki, amit kér." Ezt az igazgatóság elnöke mondta.

Hawke-né ránézett a fiára, arcán komikusán keveredett a diadalérzet és a gyanakvás:

-- Nem is tudom, mit mondjak. Arthur épp hogy kilábalt egy tüdőgyulladásból. Körülbelül egy hétre lenne szükségünk, hogy fontolóra vehessük a dolgot.

Hoag nyugtalanul azt mondta:

-- Sarah néni, ha most rögtön megegyeznénk is egy összegben, hetekbe telik, amíg az ügyvédet kidolgozzák az ügyet. Kilencvennapos határidőnk van. Én azt szeretném, ha itt mindjárt meg tudnánk egyezni.

-- Tegyük fel, hogy túl nagy árat kérek.

-- Ugyan, Sarah néni, mindenre készek vagyunk.

-- De mégis, tegyük fel!

Hoag mélyet sóhajtott, felfújta az arcát. Csendben összetekerte a tervrajzokat, és összefogta egy gumiszalaggal.

-- Akkor nincs mit tenni, bíróság elé állunk. Ezt tiszta lelkiismerettel mondom. Akkor már nem lesz több elnapolás. Szeretném, ha egy tapasztalt frankforti vagy egy louisville-i ügyvéddel beszélné meg ezt a dolgot, és nem azzal az edgefieldi fiatalemberrel. Mi nem erőltettük a dolgot, mert feszélyeztek a családi kapcsolatok, de ha most maguk miatt meghiúsul ez a Coffmann-üzlet, akkor harcolnunk kell, és fel kell számolnunk ezt az ügyet. De Arthur ebbe nem fog belemenni, Sarah néni! Egy vagyont költhet ügyvédi költségekre. Nekünk persze nem sokat

jelent az egész, legfeljebb növeli a veszteségeket, amit majd átviszünk egy jobb esztendőre.

-- Előbb beszélnék az ügyvédemmel -- mondta Hawke-né. Scott belenyúlt az aktatáskájába:

-- Itt van tőle egy levél. -- Odaadta a levelet Hawke-nak.

Hawke-né leült a fia mellé az ágyra, és ketten együtt olvasták. Az ügyvéd megvizsgálta a Coffmann-féle ajánlatot, és arra a megállapításra jutott, hogy az teljesen szabályszerű.

„Mindazonáltal -- folytatta -- ez semmiképpen nem érinti ügyfelem igényeit, márpedig ő el van rá tökélve, hogy érvényesíteni fogja azokat. Nem lesz könnyű egyezségre jutniuk Hawkenéval. Én a magam részéről még csak arra sem vagyok hajlandó, hogy szóba hozzam előtte az ügyet, hacsak Önök nem voltnának hajlandók komoly feltételeket szabni, mondjuk, talán tízezer dollárt felajánlani. Nem vagyok rá felhatalmazva, hogy ezt az összeget vagy bármilyen összeget is megnevezzek, mindössze találgatni merem, hogy Hawke-né mennyire számíthat, mert hiszen ennél lényegesen többet is igényelhet a joglemondásért."

Hawke-né nevetett:

-- Hát tízezer dollár már valamivel jobb, mint ezer, amit legutoljára ajánlott, Hoag úr.

-- Sarah néni -- mondta Scotty türelmesen --, annak idején megkíséreltük, hogy rendezzünk egy bonyolult ügyet, amibe nem a mi hibánkból kerültünk bele. Ez a mostani ajánlat váratlan szerencse. Ez teljesen megváltoztatja a helyzetet. Ha nem ragadjuk meg az alkalmat, az a föld további tíz vagy ötven esztendeig tehertételként szerepel a könyveinkben, ami pedig a pereskedő feleket illeti, egyikük sem kaphat éveken keresztül egyebet, mint ügyvédi számlákat. Meg vagyok róla győződve, hogy a maga fiatal ügyvédje csak akkor kap díjazást, ha eredményt mutat fel, de még így is meg kell majd téríteni a készkiadásait, és Sarah néni csodálkozni fog, hogy milyen borsos lesz a számla. Legalább ezer dollárt fog kifizetni csak a gépelésért és a sokszorosításért, mielőtt még a dolog elkezdődne.

-- Te mit gondolsz, Arthur? -- kérdezte Hawke-né.

-- Hát ez úgy hangzik, mintha mindkét fél szempontjából szerencsés megoldás lenne. Fogadjunk el húszezer dollárt, mama.

Scott összeráncolta a homlokát:

414

-- Szent Habakuk, én azt hittem, hogy a barátom vagy, Arthur!

-- A Hawke Testvérek társaságának nem vagyok a barátja, Scotty.

-- Ez túl sok. Ezen könnyen megbukhat az üzlet.

-- Az már az ő dolguk. Én nem törődöm vele, akárhogy végződik. Igazán nem lelkesedtem a mama peréért, de kezdem azt hinni, hogy az embernek a legkisebb követelésért is ki kell vernie a balhét, szorongatni kell az ellenfél nyakát, amíg csak szusz van benne, sőt még három napig azután is. Húszezer dollár, Scott.

Hawke-né megveregette a fia kezét:

-- Én mondom, Arthur, egészen szőrösszívű kezdesz lenni. Scott még egyszer belekotort az aktatáskájába, előhalászott

néhány okmányt, és átadta őket Hawke-nak meg az anyjának.

-- Hoztam magammal egy joglemondó szerződést, abban a reményben, hogy aláírják, és már vihetem is magammal. A cég névértékben elfogadta az ügyvédjük levelét. Már ez az ár is teljesen fantasztikus, tekintettel arra, hogy Sarah néniék jogigénye egyáltalán nem megalapozott, minden elsőrangú ügyvéd ugyanezt mondaná.

Az okmány homályos jogi szaknyelven volt megfogalmazva, kivéve egy ritkán gépelt szakaszt a közepén, amelyben egy csomó „tekintettel arra, hogy . . ." után ez állt:

„Énnek következtében TÍZEZER DOLLÁR összeg ellenében, ami fizetendő akkor, amikor a William Coffmann Fejlesztési Társulattal való tervezett szerződés jogerőre emelkedik, vagy kilencven nappal azután, hogy ez a joglemondó nyilatkozat jogerőre emelkedik, illetve, ha bármelyik szerződés előbb kerül tető alá stb . .."

Hawke azonnal megkérdezte:

-- Ez annyit jelent, hogy anyám megkapja a pénzt, tekintet nélkül arra, hogy a Coffmann-féle szerződés létrejön-e, vagy sem?

-- A cégnek vállalnia kell ezt a kockázatot, Arthur -- mondta Scott. -- Coffmann csak akkor írja alá a szerződést, ha felmutatjuk nekik a White Branch Sectionra vonatkozó joglemondást. Bíznunk kell a dologban, és kész.

-- Ezen az íráson tízezer dollár szerepel -- mondta Hawke-né. -- Arthur húszezret akar.

-- Maga is annyit kér, Sarah néni?

415

-- Hát ha Arthur annyit kért!

Vagy tíz percig tartó huzavona következett. Scott mindenáron nyilatkozatra akarta késztetni Hawke-nét, de az semmiképpen nem akarta maga megmondani, hogy mennyit akar. Végül is Hawke dühbe gurult:

-- Ugyan, mama, mondd már meg Scottnak, hogy mennyit akarsz az ág szerelmére, vagy folytasd tovább a pert.

-- Arthur, te vagy a férfi a családban. Ha te mondasz egy összeget, akkor én hogy vitaitikozzam tovább?

Scott a karórájára nézett és felállt.

-- Egy óra múlva a La Guardia repülőtéren kell lennem. Sajnálom, hogy eddig nem tudtalak felkeresni, Arthur, de anyád úgy őrködött feletted, mint egy tigris. Tehát, Sarah néni, elfogad húszezer dollárt?

-- Ennyit ajánlanak fel?

-- így megint nem megyünk semmire -- mondta Hawke. -- Mama, mondd már meg, hogy elfogadsz-e húszezer dollárt vagy sem?

Hawke-né habozott, aztán nagy nehezen kibökte:

-- Hát, egy joglemondásért ez komoly pénz, de semmi ahhoz képest, amivel a maga oége tartozik nekem, és ezt maga is tudja, Hoag úr. De már belefáradtam a küzdelembe, és sosem sikerült egy jó ügyvédet találnom, aki fellépne az érdekemben. Rendben van. Húszezer dollár több, mint amit nagy pereskedés nélkül valaha is remélhetnék.

Scott visszaült, kinyitotta az aktatáskáját, gondosan kihúzta a régi összeget a joglemondó okmány mindhárom példányán, és tintával beleírta: húszezer dollár.

-- És ez érvényes? -- kérdezte Hawke-né.

-- Igen, Sarah néni, ha mindhárman ellátjuk kézjegyünkkel -- mondta Scott egy árnyalatnyi türelmetlenséggel.

Az okmányok aláírása és ellenjegyzése nagy nehézségek közepette ment végbe, különösen, ami Hawke-nót illeti. Lassan, nehézkesen írt, mintha minden egyes tollvonással kétmillió dollárnak mondana búcsút. Egészen megkönnyebbült, amikor Scott azt mondta neki, hogy csak egy példányt kell aláírnia, amit Hawkené hosszas habozás után meg is tett, mondván:

-- Reméljük a legjobbakat.

Scotty mindegyikükkel kezet fogott, betette a dossziét az aktatáskájába és elsietett. Hawke-né ülve maradt a fia ágya szé-

416

lén, kiteregette, meg összehajtogatta a joglemondó okmány másodpéldányát, ami nála maradt, és tucatnyi változatban is elmondta, reméli, hogy helyesen cselekedett. Aztán kiment a konyhába. Fél órával később csengett a. telefon. Hawke hallotta, amint az anyja felveszi a kagylót. Néhány pillanat múlva bejött a szobába, és azt mondta:

-- Szent ég, hova tettem a joglemondás másolatát?

-- Ott van a kötényed zsebében, mama.

-- Igazán? Tényleg itt van. -- Kisimította az iratot, amely máris meglehetősen viharvertnek látszott az állandó, ideges hajtogatástól. -- Ez a te Hoag barátod telefonált a reptérről. Azt mondja, azt a példányt tartottam magamnál, amit aláírtam, és nézd csak, igaza van. Hogy én hogy csinálhattam ilyet?

Hawke dühösen összeráncolta a szemöldökét:

-- Mondd meg neki, hogy majd postán utánaküldöd, mama.

-- Hát persze! De hogy én milyen ostoba vagyok! Majd délután feladom, amikor lemegyek bevásárolni. Te meg feküdi íe, és aludj, Arthur, ma már úgyis túl sokat nyüzsögtél.

417

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Hawke majdnem egy hónapig tartó, nyomasztó szobafogság után végre kimehetett barátságtalan házából. Odakint verőfényes napsütés fogadta, ami New Yorkban rendszerint akkor szokott bekövetkezni, amikor az embernek már éppen kezd az idegeire menni ez a hatalmas, gyűlöletes és fenséges város. Július első hete volt, a kánikula elmúlt. A kellemes, kristálytiszta reggeli levegőben a Central Parik felől harmatos levelek illatát hozta a szellő. Hawke emelkedett hangulatához persze kétségtelenül az is hozzájárult, hogy anyjával együtt egyenesen a bank felé tartott, ahol pár perc elteltével, pusztán azáltal, hogy aláír egy fél tuoat okiratot, ötvenezer dollárt írnak jóvá a számláján, egy előnyös feltételek mellett folyósított jelzálogkölcsönt, amelyet húsz hosszú év alatt kell letörlesztenie. De élvezte azt a fizikai élvezetet is, hogy ismét használhatja a tagjait, sétálhat a napfényes járdán, hogy friss levegőt szívhat, rendes ruhákat viselhet, és nézheti a csinos nőket, amint testhezálló ruháikban elriszálnak mellette. A fő dolog azonban New York volt, a város csalóka, átható varázsa, amely soha nem hatott rá erősebben, mint éppen ezen a napon, mikor arra készült, hogy elhagyja.

Anyja visszament a házba, ő pedig elsétált a parkba. Felkapaszkodott a földből kiemelkedő nagy sziklatömbre a Hatvanhetedik utcánál, és a tetején letelepedett. Az egy hónapi fekvés után ez az első megerőltetés erősen megdobogtatta a szívét. Háromnegyed tizenegy volt. Egyedül üldögélt a sziklán.

Még el kell intéznie néhány apróságot, aztán már itt sincs. Telefonon lefoglalta a hajójegyét, anélkül, hogy bárkinek is szólt

418

volna. Végérvényesen elszánta magát az utazásra; ez a pillantás, amivel most a várost nézte, búcsúpillantás volt.

Vajon megnyerte, vagy elvesztette azt a csatát, amelyet ezért a városért vívott? Savanyúan elmosolyodott a magas sziklán, a tiszta napfényben, és visszagondolt a történtekre. Mi tagadás, visszavonulásra kényszerült, kivérzett, és annyira kimerült, hogy csak hajszál híján menekült meg a haláltól. Ostoba ballépéseket követett el. Elkapta és magával ragadta a szíj, és úgy összetörte, hogy egész életében viselni fogja a nyomát. De ennek ellenére is Youngblood Hawke lett belőle. Mert ez volt a tét a játszmában, és ezt el is nyerte. Igaz, New York nem hajtott fejet Youngblood Hawke előtt, csakhogy New York nem hajt fejet koronás fők előtt sem, elnökök és hódító hősök előtt sem. De azért ez a hidegen számító város hosszú hónapokon keresztül az ő nevét írta a bestsellerlista első helyére, és most, amikor elhagyja a porondot, a neve még mindig ott áll:

i. Youngblood Hawke: A parancs béklyói

És amennyiben íróról van szó, New York csakis ezzel törődik, bármi is legyen a fölényesen ítélkező irodalmi folyóiratokban. New York az író művészetének megméretését az utókorra bízza, őt egyedül csak az érdekli, hagy az illető könyvei mennyire fogynak. Hovey is csak ezt akarta tudni. Igaza volt Friedának: New York nem más, mint Amerika kicsiben.

Ha ma még találkozni akar Gus Ádámmal, gondolta Hawke, akkor most azonnal telefonálnia kell neki. Nem sok idő maradt a töprengésre, erre New Yorkban ritkán maradt idő. Felállt, hogy lemenjen a szikláról, aztán habozva megállt. Sehogyan sem akaródzott feltárnia Adam professzor előtt, aki a csodálójának vallotta magát, összekuszák ügyeit, hibás számításait. Hanem a betegágy önvizsgálatában arra a következtetésre jutott, hogy ha már a pénzpocsékolásban olyan igazi művész, feltétlenül szüksége van valakire, aki mérsékelje. Adam az egyetemen féktelen zseninek ígérkezett, mégis, nagyon is józanul gondolkodó adószakértő lett belőle. Ö az az ember, akire szüksége van, és végtére egy Letchworth megyei ismerősével csak jobban kijön majd, mint akármelyik New York-ival.

Elindult lefelé a sziklán, és messze lenn a sétányon meglátta Georges Feydal testes alakját, amint komoly beszélgetésbe merülve sétál Pierce Carmiannal. Hawke azon tűnődött, vajon nem

419

volna-e helyesebb kitérni a találkozás elől, hiszen ezt a majmot akkor látta utoljára, amikor Ferdie Lax úszómedencéjében kapálódzott. De Feydal észrevette, és felkiáltott:

-- Drága Arthur! -- olyan hangon, hogy azt egy stadionban, hangszóró nélkül is meg lehetett volna hallani, így hát meg volt fogva.

Carmian kezet nyújtott, és fehér fogait villogtatva azt mondta:

-- Halló! Megérdemeltem a fürdetést, kissé goromba voltam, és rosszmájú. Elnézésedet kérem, ha egyáltalán emlékszel még az egészre.

Hawke zavartan kezet rázott vele, mire Carmian folytatta:

-- Remélem, nem haragszol. Georges megengedte, hogy elolvassam a darabodat. Valami remek!

-- Legalább negyvenszer telefonáltam -- mondta Feydal. -- Jobban van már? Ugye nem adta oda másnak? Nagyon aggódtam magáért.

Hawke azt felelte, hogy még nem csinált semmit a darabbal.

-- Nagyszerű -- mondta Feydal. -- Ugyanis Pierce mindenképpen elő akarja adatni. Pierce vidéken már nagy sikereket ért el, mint producer. Ez az ő igazi szakmája, nem a színműírás.

-- Már írtam is neked -- mondta Hawke-nak Carmian. Szerintem a darab szenzációs! Nagyszerű ötleteim vannak a színre viteléhez. Kész vagyok folyósítani neked egy jelentős előleget, és szeretnék azonnal hozzáfogni a munkához.

Ez különös fordulat volt. Hawke rábámult Carmianra, aki mint mindig, most ís olyan gondosan ki volt öltöztetve, mint egy férfimanöken. Ha őt egyszer bedobja valaki egy úszómedencébe, élete utolsó napjáig halálos bosszút forral az illető ellen, és valami módon meg is torolja a sérelmét. Ezeknek a New York-iaknak viszont, úgy látszik, igen kurta az emlékezetük.

Valamit dünnyögött arról, hogy hiszen Feydal már foglalt, nem tudja rendezni a darabot, de Feydal gyorsan rávágta:

-- Édes öregem, valószínűleg lesz rá időm. Rengeteg bajuk van Krisztus szerepével, nem találnak rá színészt. Lehet, hogy el is ejtik az egészet. Képzeld, Bili Blaydes, az a hülye cowboysztár akarta eljátszani, és majdnem meg is kapta. Képzeld el Jézust, amint a frászkarikát emlegeti, és félszegen rugdossa a kavicsokat. Kész szentségtörés! Fogalmuk sincs arról, mi fán te-

420

rém a jó ízlés, képesek volnának egy kutyával eljátszatni Szent Péter szerepét, ha biztos kasszasikert jelentene, legfeljebb átkeresztelnék Szent Bernáttá. Szóljon már az ügynökének, hogy lépjen érintkezésbe Pierce-szel, és adja oda neki a darabját! Ugye Ferdie Lax az ügynöke? Ezek a hollywoodi nevek néha úgy hangzanak, mint valami hashajtó. Különben kedves fickó.

2.

Gus Adam udvariasan és tartózkodóan fogadta Hawke-ot a Columbia Egyetemen levő dolgozószobájában. De abból, ahogy a folyosón bemutatta őt néhány kollégájának, nyilvánvaló volt, hogy büszke a híres író társaságára. Levitte őt az egyetem klubjába, és Hawke észrevette, hogy az őszülő, tudóskülsejű férfiak körében is feltűnést kelt. Ez kifejezetten hízelgő volt.

Eleinte félszegen beszélgetett Ádámmal, bár'bőven akadt témájuk emlékeik meg a Letchworth megyei pletykák között. Kiderült, hogy mindketten előfizetnek a szülővárosukban megjelenő, helyi lapra. Jót nevettek azon a megszokott, egyházi hírekből, vadászati beszámolókból, helyi politikai eseményekből szőtt zagyvaságon, ami megtöltötte ezeket az újságokat.

-- Gondolod, hogy Kentuckyból valaha is civilizált hely lesz? -- kérdezte Hawke.

-- Én nem is nagyon szeretném -- felelte Adam. -- Persze képtelenség, hogy milyen állapotok vannak manapság ezekben a sötét hegyekben. De meg kell mondanom, hogy éppen ott, a Brightstar körüli hegyekben élő régi vágású emberek között akadtam a legnagyszerűbb férfiakra, akiket valaha is ismertem. Ha valamelyiknek a halálhírét olvasom, egészen nekikeseredem, mert a soraik gyorsan ritkulnak. Letchworth egy szép napon tele lesz négysávos autópályákkal és mélyhűtőszekrényekkel, ez nem kétséges. De én azt szeretném, ha ezek az emberek úgy jutnának hozzá a kórházi ellátáshoz, a neveléshez és a közművekhez, hogy közben ne változzanak meg nagyon. És attól tartok, ez lehetetlen.

Egy darabig csendben ettek. Ez kényelmesebb volt, mint beszélgetni. Aztán Adam törte meg a csendet:

-- Hogy van Karl Fry? Azt hallottam, kórházban van.

421

-- Már hazaszállították, de még hetekig fogja nyomni az ágyat.

Adam megcsóválta a fejét.

-- Akkor sem volt valami jó színben, amikor találkoztunk. Hawke azt mondta:

-- Jeanne Fry nagyrészt neked tulajdonítja, hogy Kari szívrohamot kapott.

Az ügyvéd összehúzta a szemét, kiegyenesedett, a tekintete egyszeriben fürkésző és figyelmes lett:

-- Csak nem? Nagyon szerencsétlen ügy ez az egész, de én a tőlem telhető legjobb tanácsokat adtam.

-- Jeanne-nak az a véleménye, hogy brutális voltál Karllal szemben, és még mindig nem érti, miért ellenezted azt, hogy Kari elmenjen Washingtonba.

Adam elővette a pipáját, meg vörös-fehér-kék csíkos dohányzacskóját, és gépiesen rátömött, miközben beszélt.

-- Szerettem volna, ha felhív és megkérdezi. Azt hiszem, meg tudtam volna magyarázni neki az elképzelésemet. Egyébként az események engem igazoltak, nem? Ha Fry visszamegy Washingtonba, ma talán már halott.

-- Te azzal vádoltad, hogy a felesége szoknyája mögé bújva folytatja kommunista tevékenységét.

Adam meggyújtotta a pipáját, és kék füstfelhő mögül hunyorgott Hawke-ra.

-- Ügy látszik, nagyon rá vagy utalva Fryné szerkesztői munkájára.

-- Ez biztos -- mondta Hawke, és ahogy Adam nézte a pipafüst mögül, kibökte: -- És persze rendkívüli módon szeretem Jeanne-t is, meg a férjét is.

Adam bólintott:

-- Fry álláspontja, már ami a kommunista múltját illeti, reménytelen. Azt állítja, magáról mindent bevall, de nem hajlandó megnevezni senki mást. Holott Washingtonban éppen ezen mérik le, hogy ki bűnös és ki ártatlan a volt kommunisták között. Ezt Ross Hodge is tudja. Én biztos vagyok benne, hogy csak azért tartja a kiadóban Fryt, mert neked szükséged van Frynéra. Láttam, hogy Fryné megbántódott, amikor erre rátapintottam. De ha az ember azt akarja, hogy egy ilyen megbeszélésen ne csak

422

üres szalmacséplés folyjék, akkor valakinek csak meg kell mondania, hogy mi is a helyzet.

-- Miért nem tanácsoltad Karinak, hogy mondjon fel? Ez sokkal egyenesebb lett volna.

Az ügyvéd felvonta sűrű szemöldökét:

-- Miért mondana fel, amikor Hodge hajlandó ott tartani? Jó szerkesztő. A kormány malmai lassan őrölnek. Lehet egypár esztendő kíméleti ideje, amíg újra előveszik. Aztán meg lehet, hogy erre nem is kerül többé sor. Mi baj történik, és kinek esik bántódása, ha folytatja a munkáját?

-- S közben kard lóg a feje fölött -- mondta Hawke.

-- Azt ő akasztotta oda -- mondta Adam. -- A legjobb képességei szerint kell boldogulnia. És mielőtt a kormány újra elkezdené zaklatni, nagyon sok minden történhet. Elcsendesedhet a kommunistaellenes hisztéria. Fry abbahagyhatja a kiadói munkát. Vagy, tekintettel a két szívrohamára, éppenséggel meghal. Reméljük persze, hogy ez nem fog bekövetkezni, és ez valószínűtlen is. Azok az emberek tartanak ki legtovább, akik egyszerűen megoldhatnák a dolgokat azáltal, hogy meghalnak. -- Miközben beszélt, kávét töltött magának. Az utolsó szavaknál felnézett Hawke-ra, és Hawke előtt egy szempillantás alatt megjelent, hogy milyen is volt Adam az egyetemen: éber, rókaképű, és túl öntelt ahhoz, hogy rokonszenves legyen, jó külseje és kimagasló hírneve ellenére is.

-- Azt hiszem -- mondta Hawke --, Jeanne-t az zavarja, és engem is, hogy nem világos előttünk, te tulajdonképpen kinek a pártját fogod?

-- Miért? Mint minden ügyvéd, ón annak a pártján vagyok, aki megfizet.

-- És azt gondolod, helyes dolog egy embert kiüldözni az állásából, azért, mert valamikor kommunista volt? Azt hiszed, hogy egy embert, aki kilépett a pártból, kényszeríteni lehet arra, hogy neveket köpjön be a hatóságoknak?

Adam mosolygott, a szeme csak résnyire látszott ki a ráncok közül:

-- Én adószakértő vagyok. A munkám abból áll, hogy elkészítem nagy részvénytársaságok adóvallomásait, elsősorban közhasznú társaságokét, olyan formában, hogy minél kevesebb adót kelljen fizetniük, fő szórakozásom pedig a vadászaton és a halá-

423

szaton kívül az, hogy ezt a kis szaktudásomat átadjam a Columbia Egyetem joghallgatóinak. Nem foglalkozom azzal, hogy erkölcsi ítéleteket hozzak. -- Elhallgatott, és várakozással nézett Hawke-ra.

Hawke azt mondta:

-- Azért kerestelek fel, mert elkövettem egy-két pénzügyi természetű baklövést. Nem tudom, azért, mert naiv és tapasztalatlan voltam, vagy pedig azért, mert született bolond vagyok. Elég az hozzá, hogy pillanatnyilag segítségre van szükségem.

Adam a pipája szárát rágta, kék szeme Hawke-ra villant.

-- Aki számításba veszi azt az eshetőséget, hogy született bolond, valószínűleg nem az.

-- Reméljük a legjobbakat -- mondta Hawke, és egy negyedórás monológban beszámolt ügyei állásáról. Az ügyvéd úgy ült ott, mint az orvos, aki meghallgatja a tünetek felsorolását, zárkózott arcán csak egyszer-egyszer jelent meg bátorító mosoly. Lassú, egyenletes mozdulatokkal vette ki és tette a pipáját a szájába. Aztán, amikor Hawke befejezte a mondanivalóját, furcsa, fiús nevetésben tört ki, és egyszeriben átváltozott egy vörös képű, ízig-vérig letchworthi fickóvá.

-- Hát igen érdekes volt, amit elmondtál az irodalmi életről, és nagyon biztató. Nem arról van szó tehát, hogy attól kell félned, éhen halsz egy padlásszobában. Inkább afféle pénzügyi gyomorrontásod van. Az a bajod, hogy túl sokat kerestél túl rövid idő alatt. A közvetlen probléma, legalábbis az, amelyiken én segíthetek: az adóhátralék. Ügy nézem, ezen a téren egy kissé kibabráltak veled. De erről is te tehetsz, miért kellett szakértő nélkül, egyedül elkészíteni az adóvallomásodat.

-- Tudod, én a magam hegyvidéki módján nem bíztam senkiben. Meg aztán nem ismertem egyetlen jó adószakértőt sem.

-- Én többet is ismerek. Legjobb lenne, ha átadnád nekem az irataidat, és majd érintkezésbe lépek az adóhivatallal.

-- Magadra vállalnád ezt az összevisszaságot? -- kérdezte Hawke. -- És mibe fog ez kerülni nekem?

-- Hát, szép kis pénz lesz. Mint mondtam, én elsősorban közhasznú vállalatokkal foglalkozom. Az irodalom területén is bizonyára vannak jó ügyvédek, ha gondolod, keríthetek neked egyet.

-- Ugyan már, mi mindketten felső Kentuckyból származunk, és nekem már ez is jó érzés.

424

Adam nevetett:

-- Csak menj az érzéseid után, ez a legbiztosabb módja annak, hogy megkopasszanak. A szokásos díjaimat fogom felszámítani, az eltöltött munkaidővel és a rezsivel arányban. De azt hiszem, megtakarítok neked annyit adóban, hogy ne fizess rá. Hosszú távon azonban, azt hiszem, mégis szükséged lesz egy üzleti tanácsadóra. Hiszen továbbra is fogsz pénzt keresni.

-- Talán közben majd megtanulom, hogyan kell bánnom vele.

-- Persze, hogy megtanulod -- mondta Adam, kiverte a pipáját és felállt. -- De mindjárt kezdődik a délutáni előadás.

Végigsétáltak a pázsiton, a jogi kar épületéhez siető diákok áradatában. Adam azt mondta:

-- Hanem azt hiszem, még üzleti tanácsadónál is nagyobb szükséged lenne egy feleségre, akinek helyén van az esze. Ez persze szerencse kérdése. Látod, Karl Fry például szerencsés ember. Az az érzésem, Fryné rendkívüli asszony.

-- Te nős vagy? -- kérdezte Hawke.

Adam megállt a filozófiai tanszék épületénél, „A gondolkodó" szobra előtt, és az erős napfényben hunyorogva nézett Hawke-ra.

-- Nős voltam. Meghalt a feleségem. Ez az egyik oka, hogy itt vagyok fönt, a jenkik közöitt.

-- Értem -- mondta Hawke komolyan. -- Már gondolkodtam ezen. Azt hiszem, otthon nyitva állt volna előtted az út a legfelsőbb törvényhozásig.

-- Ismered a kentuckyi politikai életet. Kíméletlen játék folyiik ott. -- Adam kezet nyújtott. -- Tehát küldd el nekem azokat a papírokat, én meg elintézem a dolgot az adóhivatallal. Örülök, ha levehetem a gondokat Youngblood Hawke vállairól, hogy nyugodtan dolgozhassák. Abban már nem vagyok olyan biztos, hogy hasonló jót teszek, amikor a Cape Cod-i erőműveknek megtakarítok félmillió dollárt. Szerencsére azonban, mint mondtam, nem kell erkölcsi kérdésekbe ártanom magam. Add át üdvözletem Frynénak, ha találkozol vele, és próbáld meggyőzni, hogy azért nem vagyok olyan szörnyeteg.

425

3.

Youngblood Hawke életében soha nem hallott nagyobb zajt, mint ez az ajtónyitás.

Valószínűleg elkerülhetetlen volt, hogy az anyja előbb vagy utóbb rájöjjön, miféle viszonyban is vannak Frieda Winterrel, de az már túlzás, és egyenesen rettenetes, hogy úgy jöjjön rá, hogy hajnali négykor benyit a szobájába, és ott találta Friedát az ágyában. Mert ez történt. ,

Ki tudja, kinek a hibájából . . . Talán Frieda tehetett róla, mivel több, mint egy hónapon keresztül el volt szakítva tőle, és már nem bírt magával. De az is lehet, hogy Hawke volt a hibás, mert nem volt képes megőrizni a józanságát, tudva, hogy az anyja ott van velük egy fedél alatt. Hawke-né egyébként jó alvó volt; Hawke képtelen volt magyarázatot találni rá, mi ütött belé, hogy lejöjjön az emeletről, és benyisson a hálószobájába.

Hawke gesztenyebarna köntösében volt, éppen szivarra gyújtott. Frieda az ágyban feküdt, félig lehunyta a szemét, lustán, titokzatosain mosolygott. És egyszerre csak elfordult a kilincs, kattant a zár, kinyílt az ajtó, és ott állt Hawke anyja, hunyorogva a világosságban, hajában hajcsavarókkal, régi, hawaii pongyolájában.

Frieda az első neszre összerezzent, mint egy felijesztett macska, félig megfordult az ágyban, és az ajtó felé nézett. Fél karjára támaszkodott, a takarót magára húzta. Egy barackszínű kombiné volt rajta, őszülő haja a vállára omlott. Mindhárman szinte kővé dermedtek, és úgy tetszett, mintha órák teltek volna el így, pedig aligha tartott tovább az egész néhány másodpercnél. Hawke hallotta az ébresztőóra hangos ketyegését, és az utcáról egy távoli sziréna elhaló sivítását.

-- Bocsánat -- mondta Hawke-né. Becsukta maga mögött az ajtót, és hallották, amint fölmegy a lépcsőn.

-- Ó, istenem -- mondta Frieda. Úgy feküdt ott, mint a megtestesült női bűntudat, nem volt képes megmozdulni sem, még mindig könyökölt, és a vállán keresztül rémülten nézett a csukott ajtóra.

Hawke szivarja kialudt, és elhamvadt a kezében. Elment a kedve a dohányzástól. Bedobta a szivart a papírkosárba.

426

-- Azt hiszem, mindkettőnkre ránkfér egy kis ital -- mondta, és a whiskys üveg után nyúlt.

Frieda ledobta magáról a takarót és kiugrott az ágyból.

-- Megyeik haza. Ó, istenem, mit is gondolhat rólam? Biztos azt képzeli, hogy kurva vagyok. Miért is kellett ilyet csinálnunk!

-- Nézd, Frieda -- mondta Hawke. -- Mamának megvan a magához való esze. Biztos vagyok benne, hogy már az elejétől fogva mindent tudott. Igazán nem olyan együgyű teremtés. Mesélt néhány olyan otthoni pletykát, amitől égnek állna a hajad. Semmi komoly baj nem történt, igyál egyet!

-- Nem tudta, dehogyis tudta! Aki nem akar látni, az nem lát, és kész. ö igazán nem akarta ezt látni, és ón sem akartam, hogy ő lássa. Istenem, azt fogja gondolni, hogy kurva vagyok, ö is olyan kicsinyes fogalmakban gondolkozik, mint te, te hegyvidéki tökfilkó! A szívetek mélyén mind a ketten azt gondoljátok rólam, hogy kurva vagyok, és én mégis lefeküdtem veled, mert szeretlek. Szeretlek, és ez mindjárt teljesen más színben tünteti fel a dolgokat, ez az, amit anyádnak is meg kellene értenie. -- Odalépett a férfihoz, és átölelte. -- Legalább annyit mondj, hogy te is szeretsz! Mondd, hogy szeretsz, de őszintén!

-- Szeretlek, Frieda.

-- Akkor csókolj meg, de úgy, mint aki szeret.

Könnyek buggyantak ki a szeméből. A férfi magához szorította, lehajolt hozzá, és megcsókolta, Frieda szorosan hozzásimult, és arcát a férfi melléhez szorította, mint egy gyerek.

-- Hát jó -- mondta végül. -- De most azonnal elmegyek. Most mi lesz a kis Paul születésnapi vacsorájával? -- kiáltott fel, cipőhúzás közben. -- Anyád ezek után nem akar majd eljönni. Mit mondjak Paulnak meg a gyerekeiknek? Nagyon furcsa lenne, ha nem jönne el. Paul olyan nagyra van vele, hogy meghívtalak benneteket, rettenetesen imád téged. Nagy vendégséget akartam csinálni, meg akartam hívni az iskolatársait, de nem, ő ragaszkodott hozzá, hogy csak Arthur, az édesanyja meg a család legyen ott a vacsorán. Ettől nem tágít. Egek, micsoda kavarodás! Gondolod, hogy mégis eljön? Rá tudnád venni, hogy eljöjjön? Hogy fogok elébe állni? Mit mondasz neki?

-- Frieda, én ismerem anyámat. Említést sem tesz majd az egészről. És eljön hozzátok. Igaz, mama a hegyek között él, és van egy-két különös vonása, de azért ő is felnőtt ember.

427

-- Remélem. De most már igazán el kell mennem. Ügy érzenx, mintha száz szempár meredne rám ezeken az átkozott, romos falakon keresztül. -- Magához szorította. -- Szeretlek. Ez mindenre feleletet ad, hallod-e. Nincs semmi, de semmi, amiért bűnösnek kellene ereznünk magunkat. Jó éjszakát.

Hawke lekísérte és kinyitotta a vasrácsos kaput. Frieda kutatóan nézett körül a sötét, elhagyatott utcán.

-- Jó éjszakát -- mondta újra. -- Majd a Lexington Avenue-n taxiba szállók. Sietnem kell.

4.

Amikor lement a lépcsőn, Hawke hallotta, hogy az anyja éneke! a konyhában. Mindenre számított, csak arra nem, hogy ezen a reggelen énekszó fogadja.

-- Hát itt vagy? -- kérdezte az anyja. Régi vörös kötényében volt, zöldséget aprított, és beledobálta egy szűrőedénybe. -- Későn kelsz, mint a bankárak, mi? Reggelit kérsz, vagy inkább ebédet? Éppen most teszem fel a levest. A kávé forró. -- Öntött neki egy csészével, a konyhaasztalon, ahol a férfi éppen a postáját nézte árt. -- Van itt egy újabb levél attól a kelekótya nőtől Rómából. Észbontó illata van.

Hawke megtalálta a szürke borítékot, és önkéntelenül is orrához emelte. Aztán ránézett az anyjára, és egy feszült pillanat múlva mindketten elnevették magukat.

Hawke-né arckifejezése egészen megváltozott. Hawke arra számított, hogy anyja haragos lesz, dúlni-fúlni fog, sőt talán nekigyürkőzik egy veszekedésnek is. Azt igazán nem képzelte, hogy ilyen cinikus megértés lesz a szemében, megvető mosolyában pedig az a megállapítás, hogy a férfiak éjszaka mohó hímek, reggelre kelve viszont fagyos közömbösséggel várják a kávét és a reggelit.

-- Mit akarsz enni? -- kérdezte az anyjia.

-- Akármit. Éhes vagyok. -- A levelek közül előhúzta Scott Hoag-ét.

-- Ez a gyógyulás biztos jele. Mit akar megint Hoag úr? Hawke feltepte a vaskos borítékot. Ez volt a harmadik levél,

amit Hoag elutazása óta írt. A joglemondási szerződés két pél-

428

dánya és egy felbélyegzett boríték volt a levélhez mellékelve. Az aláírt példány, amelyet Hawke-né postára adott, illetve amelyről azt állította, hogy postára adta, azóta sem érkezett meg. Scott most azt írta, hogy nyilván elkeveredett a postán, és kérte Hawke-ot, hogy írasson alá az anyjával egy másik példányt, és minél hamarabb adják postára. Meglehetősen szívélyes hangú levél volt, de az utolsó, dagályos mondatból kiérződött valami ingerült siettetés.

„Én természetesen tudom, hogy megállapodtunk, és nekem a szavatok is éppen olyan jó lenne, mint az aláírt papiros, sőt, Glenn és a Coffmann társaság viszont addig nem is mozdul, amíg a joglemondás nincs a kezük között, a szóbeli kötelezettségvállalás nakik nem elég, ők sokkal inkább aggályoskodnak édesanyád igazi szándékait illetően, mint én, tekintve azt a sok bonyodalmat, amit ezt megelőzően csinált, így hát ne sokáig késlekedjetek."

Hawke felolvasta anyjának a levelet, miközben a tűzön hangosan sercegett a sonkás tojás. Hawke-né felhorkant:

-- Az én szándékaimat illetően! És mi van az ő szándékaikkal? Miért kell nekik újabb aláírt példány? Azt mondta, hogy nekem csak egy példányt kell aláírnom. Ez biztosan valami trükk lesz.

-- Az istenért, mama, miféle trükk lenne? Az a papír nem ér semmit, ha nem adják oda nekünk a húszezer dollárt. Húszezer dollárt, az isten szerelmére, egy darab értéktelen edgefieldi vadonért!

-- Ha értéktelen, akkor miért akarnak nekünk ennyi pénzt adni érte?

Hawke érezte, hogy ezen a reggelen nincs valami előnyös helyzetben az anyjával szemben, ezért jóval kevésbé ingerülten felelt, mint máskor tette volna:

-- Mama, postára adtad egyáltalán azt a szerződést?

-- Micsoda? Még majd kiderül, hogy hazudok! Hát ez igazán érdekes. Ami a hazudozást illeti, jobb lesz, ha nem engem vádolsz vele, Arthur. Egyébként talán nem is baj, hogy elveszett a levél a postán. Talán épp ez a szerencsénk. Nekem igazán nem volt ínyemre, hogy úgy belehajszoltatok az aláírásba. Még csak meg se mutattuk ügyvédnek. Mit lehessen tudni, mi van azok mögött a hangzatos jogi kifejezések mögött?

429

-- Szabályszerű jogi nyomtatvány volt. És ha túl sokat késlekedünk, kútba eshet az egész ajánlat.

-- Süket duma. Ha az a föld értékes, akkor holnap is kapunk érte annyit, vagy még többet is. -- Nagy tányér sonkás tojást tett a fia elé, és egy kosárlkában zsemlét. -- Te csak edd meg a reggelidet, és olvasd el, mk ír az a gyagyás nő. Nekem dolgom van, fel kell tennem a levest.

Üjra kézbe vette a nagy konyhakést, és tovább vagdosta a zöldséget. Egy csapással kettészelte a nagy káposztafélét, mint egy hóhér, aztán csak tovább aprított, miközben magas szoprán hangján énekelni kezdett. Hawke már nem hitte, hogy ezt a reggelt könnyen megússza. Tudta, hogy az anyja akkor szokott énekelni főzés közben, ha nagyon jó kedvében van, vagy ha majd szétrobban a méregtől.

Felnyitotta a Rómából érkezett levelet.

Kedves Hawke úr,

köszönöm, hogy válaszalt nekem, nagyon örülök, hogy megtisztelt vele. Már halvány sejtelmem sincs, mit írhattam magának a kórházból. Csak azt tudom, hogy nyugtatószerek hatása alatt állottam, és az volt az érzésem, hogy hat láb magasságban lebegek az ágyam fölött. Valószínű, hogy meglehetősen beszámíthatatlan állapotban írtam azt a levelet és ha még nem dobta volna a papírkosárba, arra kérem, azonnal dobja bele. Szeretném, ha már nem létezne.

Levelét megmutattam a férjemnek, és megbeszéltük, hogy ha Rómába jön, elvisszük ebédelni a Borghese parkba vagy ahová akar. Valósággal ünnepelnek itthon, amiért sikerült kipréselnem egy levelet Youngblood Hawke-ból.

Ha maga is egyetért a tervvel, és hajlandó együtt ebédelni egy kövér, csúnya, háromgyerekes anyával, és annak jóképű, rajongó férjével, akkor siessen. Kétlem ugyan, hogy még Rómában leszünk, mire megérkezik. Nemsokára hazautazunk, az otthonunk pedig igen messze van ettől a csodálatos várostól, sőt minden civilizált helytől. Csak már befejezné az új könyvét! Majd meghalok valami jó olvasmányért, és ha elég gyorsan nem jutok hozzá, negyedszer is végig fogom olvasni Dickenst, ami pedig kifejezetten idegbajra vallana.

Honor H.

430

Hawke felnézett a levélből, és látta, hogy anyja gúnyosan néz rá:

-- Olyan szép is a levél, mint amilyen jó illata van? Hawke odalökte a levelet:

-- Tessék, olvasd el.

Hawke-né felegyenesedett, és újra vadul aprítani kezdte a zöldséget.

-- Érdekelnek is engem a leveleid, különösen, amit ilyen hibbant nők írnak.

-- Helyes, mama, helyes. Kérek még egy kis kávét!

-- Parancsoljon, Hawke úr. Ugye, arra még jó vagyok, hogy reggelit csináljak neked, hogy lejöjjek a hegyekből, és kiápoljalak egy tüdőgyulladásból, amit ki tudja hol szereztél eb-ben az istentelen városban, de ha már olyan nagyon jól vagy, akkor hazamegyek, addig is, amíg újra el nem kell jönnöm, hogy összerakjam a téglákat, és részem legyen néhány meglepetésben. Elég meleg a kávéd?

-- Meleg, mama, pont jó.

-- Hát lehet, hogy némely nő jobb kávét tud főzni, vagy más módon jobban kedvedben tud járni, mint szegény anyád, de a jó isten bölcsessége határt szabott azoknak a szolgálatoknak, amelyeket egy anya tehet. A jó isten persze még egyéb törvényeket is alkotott, de úgy látszik, csak a falusiak számára, itt New Yorkban mit sem tudnak róluk, és úgy látszik, itt még a jól nevelt fiatalemberek is elfelejtik.

Hawke látta, hogy ezúttal nem menekül meg.

-- Mama -- mondta --, sajnálom a dolgot, őszintén szólva, nem hittem volna, hogy meglepődsz. Azt hittem, tudod.

-- Hogy tudom? Még ilyet! -- Hawke-né letette a konyhakést, és szembefordult a fiával. -- Azt hitted, tudom, és ennek ellenére továbbra is úgy kezelem azt a személyt, mintha tisztességes asszony lenne? Azt hittem, hogy finom úrinő, de most már látom, hogy miféle.

-- Mama, hagyd békén Friedát -- mondta Hawke.

-- Hagyjam békén? Tegyek úgy, mintha minden a legnagyobb rendben lenne? Egy ilyen nőt, az ősz hajával, a ráncaival, a négy gyerekével, és a kezeivel, amelyek olyan csomósak, mint egy asztalosé? Mi a ménkű ütött beléd, Arthur, mit eszel ezen a nőn? Szörnyűség, amit csinálsz, bűnös dolog, és meg sem tu-

431

dóm érteni, hogy mi élvezetet találsz benne. A millió nő között, akik itt riszálják magukat ebben a városban, nem találsz magadhoz illőt? Neked olyan nő kell, aki az én koromban van?

-- Az isten szerelmére, mama, Frieda nem annyi idős, mint te. Negyvenkét esztendős.

-- Én meg ötvenhárom vagyok. Az én koromhoz közelebb van, mint a tiédhez. Arthur, tönkreteszed magadat. Ez isten ellen való vétek.

-- Jól van, mama, most már hallgass el -- mondta Hawke szárazon.

-- Hallgassak el? Anyádnak mondod, hogy hallgasson el? Nagyon messzire mégy el, Arthur.

Hawike lecsapta a kávéscsészéjét.

-- Nem várom, hogy megértsd ezt a dolgot, vagy hogy megbocsáss nekem. Frieda Winterrel régen szeretjük egymást. Ezt már nem lehet meg nem történtté tenni. Erről ne is beszélj többet, vagy pedig csomagolj, és menj haza még ma.

-- Arthur, én az anyád vagyok, és nemcsak jogom, hanem kötelességem is, hogy kimondjam az igazságot, ha az javadat szolgálja.

-- Semmit nem tudsz megváltoztatni, mama. Tudom én magam is, hogy ez a dolog képtelenség, elejétől kezdve tudom. Az a tervem, hogy Európába utazom, és szakítok vele.

-- Európába! Oda is utánad fog menni, fiam. Ha szakítani akarsz véle, akkor gyere haza. Hála az égnek, hogy van még ennyi józan eszed. Hoveyba nem jön utánad, az biztos. Többé nem mer a szemem közé nézni.

-- Nem megyek Hoveyba. Majd gondoskodom arról, hogy ne jöjjön utánam. Nincs mit beszélnünk erről, illetve egy dolog még hátra van. Ma este el kell mennünk hozzájuk vacsorára, mintha mi sem történt volna.

-- Mit beszélsz? Arthur, neked elment az eszed. Hát kérdezd meg azt a nyomorult nőt! Könyörögni fog, hogy ne vigyél el. El fog süllyedni, ha meglát.

-- ö akarja, hogy eljöjj. Megmondta. És el is fogsz jönni.

-- Dehogy megyek. Nem ülök én vele egy asztalhoz. Akármennyi pénze van, és akármilyen elegáns, mégiscsak egy piszkos New York-i szemét. Mondd, hogy beteg vagyok, mondj akármit. Nem megyek el.

432

Hawke felállt, és olyan erővel lökte hátra a székét, hogy keresztülrepült a konyhán. Úgy üvöltött, hogy a szeme majd kiugrott:

-- Eljössz, hallod? És egy szót se halljak többet! Az anyja megrémült:

-- Arthur, az ég szerelmére, most keltél fel a betegágyból/ gutaütést akarsz kapni? Isten segíts, egész vörös az arcod! Hogy mersz így ordítozni velem? Jól van, eljövök.

5.

A Winter család együtt volt a nappali szobában, és Hawke-nak az jutott eszébe, hogy ez az első eset, hogy mindannyiukat együtt látja, kivéve az ebédlő falán lógó festményt.

Frieda férje nehézkesen kelt fel karosszékéből, hogy üdvözölje a vendégeket. Bajusza most már teljesen fehér volt, a betegség, amely újra rizsdiétára kényszerítette, kékes árnyalatúvá tette a bőrét.

-- Hogy van a Wall Street farkasa? -- kérdezte, szokása szerint kissé ironikusan méregetve Hawke-ot. -- Amint látom, megúsztad a tüdőgyulladást. Frieda azt mondta, hogy a halál torkából húztak vissza.

-- Súlyos beteg volt -- mondta Hawke-né. -- Arthurnak feleségre lenne szüksége, hogy legyen, aki gondját viseli.

-- A művészek betörése régi probléma, Hawke-né -- mondta Winter. -- Általában nem szeretik a családi életet, darabokra tépik magukat, és hamuvá égnek saját túltengő energiájuktól.

Frieda hangos durranással kibontott egy pezsgősüveget:

-- Tessék, a pezsgő.

Hawke-né nem akart inni, annak ellenére, hogy Frieda és Hawke felváltva unszolták. Hawke alig tudta elleplezni a bosszúságát. Amikor felköszöntötték Pault, aki komolyan, egészen egyedül ült a nagy heverőn, fél pohár pezsgővel a kezében, Hawke-né félreállt, összefonta a karját, és fagyosan mosolygott.

Aztán meg enni nem akart. Alig törte fel a garnélarákkal töltött vajas tésztát. A levesébe bele se mártotta a kanalát; eléje tették, ott állt, kihűlt, aztán a komornyik elvitte. Hallgatagon ült, éppen szemközt a családi festménnyel, olyan volt, mint egy

435

mosolygó halálfej. Frieda két nagyobbik gyereke rosszkedvűen, de jó étvággyal evett. A kisebbik lány és Frieda mindent megtettek a jó hangulatért, de kárba veszett a fáradságuk.

Winteren, ahogyan végigjáratta a szemét az asztal körül, látszott, jól tudja, hogy a felesége meg Hawke mennyire benne vannak a csávában. Akár sejtette az okát, akár nem, szemlátomást örült ennek, és cseppet sem igyekezett menteni a helyzetet. Rágyújtott egy óriási szivarra, és megjegyezte, hogy meg kell várnia a neki járó fő fogást, egy tányér főtt rizst, aztán nem is szólt többet. Ott ült, pof ék elve, és figyelte a fejleményeket, mintha egy érdekes filmet nézne, vagy inkább valami profi boxmérkőzést, ahol vérre megy a játék; hamuszürke arcának kissé kárörvendő kifejezéséből legalábbis erre lehetett következtetni.

Egyedül a kis Paul szórakozott jól. Az asztalion ült, apja magas, kék fejtámlás karosszékében, a szülei között. Először mindig neki kínálták az ételt, és Frieda megengedte, hogy néhányszor kissé utánatöltsék a pezsgőspoharát. Ö i'lt az asztalfőn. Hawke vele szemben az asztal másik végén foglalt helyet és a kisfiú időnként félénk büszkeséggel nézett rá, mintha azt mondaná: „Én mindig csodáltalak téged, ugye most te is csodálsz engem?"

A fő fogás egy óriási, roston sült marhahátszín volt, és vagy fél tucat zöldségféle, ezüst tálalóedényekben. Miközben a néger komornyik a tálalón szeletelte a húst, Frieda megkérdezte Hawke-nét, hogy véres vagy jól átsült darabot akar-e. Hawkené azonban azt felelte:

-- Ha megengedi, Winterné, azt hiszem, nem kérek semmit. Frieda vidáman nevetett, bár az asztal körül mindenki meg-

hökkentnek látszott, még a komornyik is abbahagyta a hússzeletelést és dülledt, barna szemét hol Winterékre, hol Hawke anyjára fordította.

-- Egyáltalán semmit, Hawke-né? Csak nem lett vegetáriánus? Adhatok valami zöldségfélét? A török paradicsomot magam főztem, olívaolajjal, zsemlemorzsával, fokhagymával.

-- Dehogy lettem vegetáriánus, Winterné. Egyszerűen csak nem vagyok éhes ma este. Lehet, hogy New York feküdte meg a gyomromat. Nem érzem valami jól magamat, talán azért ment el az étvágyam.

-- Akárcsak az enyém -- mondta Winter, aki most először szó-

434

lalt meg hosszú idő óta. Rámutatott az előtte párolgó halomra. -- Hawke-né, talán enne egy keveset az én párolt rizsemből? Azt hiszem, ez éppen azoknak való, akiknek a gyomra felfordult ebben a nagy városban.

Hawke-né ránézett az idős, kifürkészhetetlen férfira, és azt mondta:

-- Hát, ha van belőle némi felesleg, akkor szívesen megkóstolnám azt a párolt rizst, Winter úr.

A szenvtelen arcú komornyik odavitte hozzá a rizst, Hawkené pedig hozzálátott.

Hawke anyjának ez a groteszk cselekedete kioltotta a hangulat utolsó szikráját is. A kínos csöndben Hawke-nak alig ment k falat a torkán, csak azért gyűrte magába az ételt, hogy ne tetézze Frieda zavarát. Az idősebb gyerekek, szemüket a tányérjukra szegezve tovább faltak. A mély hallgatásban Paul sem tudta tovább élvezni helyzetét. Szívfacsaró tanácstalansággal nézett anyjára, apjára, Hawke-ra és az öreg Hawke-néra.

Ami Friedát illeti, ezúttal ő is kiesett a szerepéből. Csak ült, .szaporán evett, és nem tett több kísérletet a társalgásra, vagy, hogy betöltse a háziasszony szerepét. Nem akart már semmi egyebet, csak túl lenni a vacsorán. Minél tovább tartott, annál lehetetlenebb, nyomasztóbb, hihetetlenebb lett a csend. Hawke valami témán törte a fejét, de végül is nem merte kinyitni a száját.

Szerencsére a komornyik leoltotta a villanyt. A szakácsnő nagy, rózsaszín tortát hozott be, amelyen tíz gyertya égett, középütt még egy, hogy szerencsét hozzon. Bennett mély hangján énekelni kezdte: „Boldog születésnapot!", majd a többiek is rázendítettek a köszöntőre, és lassan némi jókedv derengett föl a nyomasztó csend után. Paul arcát megvilágították a gyertyák.

-- Ilyen nagy tortája még Benettnek sem volt soha, igaz? kérdezte boldogan.

-- Nem bizony, Paul -- mondta a bátyja.

Paul nagyon igyekezett, hogy egy fúvással kioltsa az összes gyertyát, de három égve maradt:

-- Ez balszerencsét jelent? -- kérdezte aggódva.

-- Dehogyis -- mondta Frieda. -- Nincs se szerencse, se balszerencse. Mindenki saját szerencséjének a kovácsa. -- Előrehajolt és elfújta a három gyertyát. -- Vágd meg a tortát!

435

A komornyik felgyújtotta a villanyt. Paul a hatalmas késsel, nagy gondosan felvágta a tortát, amit aztán a komornyik a tálalóra vitt, és felszeletelt.

-- Néni kérem, tessék venni a tortámból -- mondta Paul Hawke-nénak, amikor az nemet intett a komornyiknak. -- Még akkor is, ha nem tetszik éhes lenni. Ez az én születésnapi tortám. Épp csak egy kis darabot.

Hawke-né barátságtalanul Friedára nézett, aztán rámosolygott a kisfiúra:

-- Hát azt hiszem, mégiscsak valami édességre vásik a fogam. Talán csak meg tudok enni egy szeletet a tortádból, Paul. A gyerek le nem vette róla a szemét, míg meg nem ette az egészet.

Ennél többre azonban már nem volt hajlandó. Kávét sem ivott. És nem ment el Hawke-kal, Friedával és Paullal, hogy megnézzék Péter Páni, pedig neki is váltottak jegyet a színházba. A vacsora borongós hangulatban ért véget. Winter fölment a könyvtárszobába, Hawke-né hazament, Frieda meg Hawke pedig elvitte Pault a színházba.

6.

Paul közöttük ült, és a sötétben visszatükröződött arcán a színpad rózsaszín fénye. Nagy szeme ragyogott, és amikor megjelent a krokodilus, vagy indiánok rohantak be a színpadra, kis kezét rá tette Hawke kabátujj ára.

Paul volt az egyetlen Frieda családjában, aki beférkőzött Hawke szívébe. Első pillantásra megszerette a kisfiút, amikor meglátta őt potyogó könnyekkel, sárga pizsamában. Valahogy úgy ragaszkodott hozzá a gyerek, mintha árva lenne. Hawke azonnal észrevette, Winter nem bánik úgy Paullal, mint a többi gyerekkel. Hirtelen átvillant az agyán: tailán Winter azt hiszi, nem ő Paul apja?

Nézte Friedát, és szégyellte, hogy ilyen rosszhiszemű gondolatokat táplál róla. De utóvégre Frieda bevaiHotta neki, hogy ez a szerelmi viszonya nem az első. Sohasem beszél a többiekről, de innen-onnan csak a fülébe jutott egy s más, ami napokra el tudta rontani a hangulatát. Ha hitelt lehet adni a szóbeszédnek,

436

hosszú ideig tartó viszonya volt például egy híres hegedűművésszel, akinek dedikált fényképe ott lóg az irodája előszobájában.

Amikor az első felvonás után legördült a függöny és kigyulladtak a lámpák, Hawke kábultan bámuk maga elé. Frieda levette a szemüvegét, rákancsalított és nevetett:

-- Arthur, csak nem aludtál? Annyira unalmas ez a darab? Hawke összerezzent.

-- Ellenkezőleg. Neked tetszik, Paul?

-- Túl rövid volt -- mondta Paul. -- Remélem, a krokodilus megint előjön majd. Láttam a kötelet, amivel mozgatták.

Hawke a kisfiú feje fölött ránézett Friedára, és igyekezett minél szívélyesebben viszonozni az asszony szerető pillantását. És ez egészen- jól sikerült neki, mivel a felvonás befejeztével végleg elhatározta: ez az utolsó este, amit együtt töltött Frieda Winterrel.

7.

Ott ültek a nappali heverőjén. Az üvegajtók zárva voltak. A nyitott francia ablakokon keresztül behaLlatszott a gépkocsik suhanása, és beszivárgott a Fifth Avenue éjszakai illata: a zöld lombok benzingőzzel keveredő szaga. Paul már minden kifogást kimerített, hogy fennmaradhasson, és most mélyen aludt a szobájában; Hawke mesélt neki, s ő úgy aludt el, mese közben.

Frieda 'konyakot töltött két talpas pohárba. Kiifta a magáét, aztán újra töltött. Hawke csak ült, nézte a nőt, hozzá sem nyúlt a konyáikhoz.

-- Miért nem iszol? -- kérdezte ingerülten Frieda. -- Te sem akarod beszennyezni az ajkaidat az én házamban? Még ha anyád is, az ördög vigye el a rossz modorát. Joga van a saját erkölcsi álláspontjához, de a fenébe is, nekem is jogom van a magaméhoz. Nem hiszem, hogy valaha is elkövettem volna valami szennyes, embertelen vagy visszataszító dolgot. Soha senkit nem bántottam meg szántszándékkal. Egész életemben mindig az arany középút szabályainak megfelelően ékem. És bármi legyen is a bűnöm, szeretlek. Elárasztottalak a szerelmemmel, és neked aztán szükséged volt rá, hidd el. Amikor először találkoztunk, olyan

437

szükséged volt a szeretetre, mint fuldoklónak a mentőkötélre. Nem várom azt, hogy anyád valaha is megértsen bennünket. Nem ülünk bele az ő régimódi, vallásos elképzeléseibe. Nem akarom, hogy veszekedj vele a ma esti viselkedése miatt, érted? Légy hozzá kedves, törődj bele a zsémbeskedésébe, mi pedig addig ne találkozzunk, amíg haza nem utazik. Rendben?

Hawke-ot zavarba hozta, hogy Frieda ilyen gyorsan frontot változtatott. Azt felelte, hogy anyja előreláthatólag hosszabb ideig marad New Yorkban, ő felügyel a házra, amíg az építkezés befejeződik.

Frieda szemében ismét felragyogott a régi ironikus mosoly.

-- Hát ha túl sokáig tart, és úgy érzed, hogy nem tudsz nélkülem élni, majd csak -találunk valami megoldást. Találkozhatnánk Hackensackban egy motelben vagy másutt.

Hawke nekigyürkőzött, hogy túlessen a nehezén.

-- Frieda, mihelyt rendbe tudom hozni a dolgaimat, Európába megyek.

-- Hát ez nagyszerű. Neked valóban* Európára van szükséged. A munkád miatt. Nagyon ki fog szélesedni a látóköröd, és remekül fogod érezni magad. Hát a daraboddal mi van? Georges azt mondja, hogy Pierce Carmian akarja színre vinni.

-- így van. De nem hiszem, hogy visszajövök addigra. Be kell fejeznem a könyvemet, és már így is hónapokat veszítettem.

-- Sebaj -- mondta Frieda. -- Majd Georges elvégzi a darabon az utolsó simításokat. Én is szemmel tarthatom a dolgokat. Vissza tudok jönni néhány hétre.

-- Arra gondolsz, hogy velem jönnél Európába? -- kérdezte Hawke. -- Én ezt nem akarom.

Frieda lehajtotta a fejét, alulról nézett rá:

-- Természetesen eszem ágában sincs ugyanazzal a hajóval vagy repülőgéppel utazni, amivel te. Ez igazán nem volna okos dolog. De rengeteg elintéznivalóm van Európában. Majd csak odajutok valahogy. És majd úgy rendezzük, hogy véletlenül mindketten egyidőben érkezzünk valami kellemes helyre.

-- Frieda, én azért megyek Európába, hogy kiszakítsam magam abból a környezetből, amibe New Yorkban kerültem. Űj életet akarok kezdeni. Meg akarom kétszerezni a munkabírásomat, kétszer annyit akarok írni éjjelente, mint eddig. Semmi mást nem akarok.

438

-- Beszélj világosan, Arthur.

-- Nem akarom, hogy velem gyere Európába.

-- Egyáltalán nem?

-- Az lenne a legjobb.

-- Tehát nem akarsz többé találkozni velem? Hawke az asszony szemébe nézett, és azt mondta:

-- Nem.

Frieda egyenesen ük a heverő szélén.

-- Töltsd meg a poharam, légy szíves -- mondta. -- Töltsd csak meg, és add ide!

Hawke konyakot öntött a pohárba. Frieda elvette tőle és felhajtotta.

-- Köszönöm -- mondta. Rádőlt a heverő karfájára, háitrahajtóttá a fejét, és lehunyta a szemét. Hawke némán ült a heverő másik végén. Hosszú percek teltek el így.

Aztán Frieda kinyitotta a szemét. Pillantása újra szomorkásán gunyoros volt.

-- Helyes -- mondta rekedten. -- Én mondom, a jó isten legsikerültebb alkotása a szerelem után az alkohol. Nem akartam sírni, és most már nem is fogok.

-- Örülök, hogy így fogod fel a dolgot -- mondta Hawke óvatosan.

Frieda vállat vont.

-- Hát, arról biztosíthatlak -- mondta --, hogy mellőzni fogom az elhagyott nő könnyeit és szemrehányásait. Erőt vett rajtad a keresztény lelkiismeret-furdalás, igaz, egy kissé későn, de nem hibáztathatlak érte. Mindkettőnknek meg kell nyugodnunk. Ügyis azt mondtam, ne találkozzunk, amíg anyád itt van, így hát mindketten ugyanazt akarjuk. Miért ne hagyhatnánk a dolgot ennyiben?

-- Frieda, én már régen elhatároztam, hogy nélküled utazom Európába.

-- Értem. Meg akarsz szabadulni Circétől.

-- Azt ígérted, mellőzni fogod a szemrehányásotkat.

-- Nekem valahogy úgy rémlik, hogy ilyen már volt egyszer. Aztán kisvártatva bevonszoltál a hollywoodi bungalódba, odaállítottál születésnapi pulykapecsenyét sütni, meg egyéb ehhez hasonlók.

-- Úgy látszik, az az átkozott pulyka nem hagy benneteket bé-

439

kén. Jeanne Frynak is ez a mániája. Ez már régen volt, fiatalabb voltam, könnyen tévedtem.

-- Szóval Jeanne-nel beszéled meg a kis szerelmi problémáidat? Ez a drámai lelépés is nyilván az ő agyszüleménye. Rá vall.

-- Ellenkezőleg. Jeanme-nak az a véleménye, hogy nekünk össze kellene házasodnunk.

Frieda felkapta a fejét, és nagyot nevetett:

-- Csak nem? Egyem a kis szívét, szerinte mindig ez a megoldás, igaz? Mint például amikor férjhez ment Karihoz. Jeanne nagyszerű nő, csak túlságosan konvencionális, túlságosan kedveli a gyors elhatározásokat és az erőszakos lépéseket. Ez lett a veszte. Súlyos hiba, ha valaiki nem képes nyugton maradni a fenekén.

Valami különös érzés fogta el Hawke-ot. Ebben a valószínűtlen pillanatban vágyódás töltötte el ez után a középkorú nő után, akit olyan sokáig szeretett; ahogy ott ült hűvösen és bátran, és helytállt, amikor cserbenhagyták. Az elhangzott szavak után már nem volt lehetséges, mégis azt kívánta, bárcsak a karjába zárhatná. És minden előzetes megfontolás nélkül kitört belőle a kérdés:

-- Hozzám jönnél feleségül? Frieda rábámult és elnevette magát:

-- Hát persze, drágám, ész nélkül rohannék, ha ílehetne. Halálom napjáig sajnálni fogom, hogy korban enmyire nem ülünk össze, hogy akkor találkoztunk, amikor már felnőtt gyerekeim vannak.

-- Komolyan beszélek, Frieda. Hozzám jönnél feleségül? Elválnál, és hozzám jönnél?

Frieda zavarban volt.

-- Az ég áldjon, szeretlek, de miért kell ilyen messzemenő ajánlatokat tenned? Nem kell elhagynod, de nem is kell oltár elé vezetned. Minden rendben van, kivéve, hogy édesanyád tegnap éjjel rossz ajtót nyitott ki, amikor lement vizet inni.

De Hawke úgy érezte magát, mintha valami sötét bar'angból hirtelen kiért volna a napfényre. Hirtelen rádöbbent, hogy itt a dolog nyitja.

-- Frieda, miért nem akarod? Miért? A korkülönbség miatt? Hát törődöm én azzal? A botrány miatt? Botrány, manapság?

440

Egyszerűen elmégy Renóba, és már ki is mondták a válást. Lehet, hogy a férjed nálad hagyná Pault. Úgysem nagyon szereti. Más vágyam sem lenne, mint hogy Paul a mienk legyen, és úgy éljünk együtt, mint egy család. Eszembe sem jutna Európa. Letelepednék, és úgy dolgoznék, mint egy gőzgép.

-- Hagyjuk ezt, édesem, már késő. Menj haza, és aludjunk erre egyet. Meg kell emésztenünk ezt a drámai helyzetet. Aztán majd felhívsz, ha szükségét érzed. Én nem foglak zaklatni.

-- Ez a megoldás tehát szóba sem jöhet -- mondta keserűen Hawke. -- Nyilván a pénzről van szó. Te ragaszkodsz a kényelemhez. A férjed pénze biztosítja a kényelmes körülményeket. Egy író nem keres annyit, hogy eltarthasson egy New York-i dámát.

Frieda száján recsegve kicsúszott egy trágárság. Aztán elnevette magát.

-- Bocsánat -- mondta. -- Hidd el, magamnak is van elég pénzem. De az isten szerelmére, én tíz év múlva töpörödött banya leszek. Rám sem bírsz majd nézni. Te meg akkor leszel a legszebb korban.

Hawke három év alatt először érezte, hogy Frieda hangja elbizonytalanodott. Érezte, hogy sikerült fölébe kerekednie.

-- Frieda, te szebb vagy és fiatalabb, mint akárhány huszonötéves lány. Miért változna ez meg tíz esztendő alatt? Még mindig megalapozhatnánk az életünket. Egymáshoz vagyunk láncolva. Miért ne élhetnénk úgy, mint mások? Még gyerekeink is lehetnének. -- Hawke lelkesedése fokozódott. Kint volt a nyílt vizeken. Akár hozzámegy az assz:ony, akár nem, ő csak nyerhet. Ha kitart a visszautasítás mellett, akkor ő szabad ember. Ha pedig elfogadja az ajánlatát, akkor valóban feleségül veszi. Hiszen még mindig kívánatos, éppen ez tette olyan kínossá a helyzetet. Jeanne úgyis elveszett a számára, és így legalább véget vethet ennek a bujkálásnak. -- Frieda, ezerszer is elmondtad, hogy szeretsz. Én is szeretlek. Akik pedig szeretik egymást, azoknak össze kell házasodniuk.

-- Hallgass el -- mondta az asszony. -- Miféle őrültség ez? Egyik pillanatban nem akarsz többé látni, a másikban meg feleségül kérsz. Nem tudod magad elhatározni?

-- Te határozd el magad, Frieda. Én vagy az egyik megoldást akarom, vagy a másikat.

441

-- Itt süllyedjek el, ha bármelyikbe is belemegyek. Arra nem gondoltál, hogy egy negyvenéves asszony bele is halhat a szülésbe? Már Paul is véletlen volt, majdnem rámentem.

-- Milyen véletlen volt Paul? -- kérdezte Hawke.

Frieda az első pillanatban nem is értette a kérdést. Zavarosan nézett rá:

-- Mit mondasz?

-- Azt kérdeztem, miféle véletlen volt, Paul? Te hoztad szóba. Frieda szeme megvillant. Esetlenül felemelte a karját, hogy

a férfi arcába sújtson. Hawke elkapta az asszony könyökét, úgy, hogy az ütés alig súrolta az arcát. Frieda feléje zuhant, felfogta a karjával.

-- Utállak -- suttogta rekedten Frieda. -- Nem is képzeled, mennyire utállak. Eressz el, és hordd el magad a házamból. Soha többé be ne tedd ide a lábad. Menj a pokolba.

Hawke elengedte a nőt, és kiment a szobából, anélkül, hogy visszanézett volna. Lement a vörös márványlépcsőn és kilépett az utcára. Megállt a holdfényben úszó járdán, mélyen beszívta a levegőt, és olyan kábultan nézte a belvárosi felhőkarcolókat, mint aki most szabadult a börtönből.

8.

Arthur Hawke 1945 végén úgy jött fel New Yorkba, mint egy túlságosan nagyra nőtt, ismeretlen délvidéki fiatalember. Egy zsúfolt távolsági busz hátsó ülésén szorongott, foltozott, kinőtt régi öltönyében, és kopott lódenkabátjában; nem volt egyebe, mint ami rajta volt, meg egy repedezett kézitáska, benne néhány darab fehérneművel, a könyveivel és egy félig megírt regény szamárfüles kéziratkötegével; semmi egyéb képesítése nem volt ahhoz, hogy megkeresse a kenyerét, mint a bulldózervezetői jogosítványa.

Öt évvel később, 1950 augusztusában pedig a Nieuw Amsterdam nevű gőzhajó egyik luxuslakosztályában hagyta el New Yorkot, mint Youngblood Hawke, a regényíró, tetőtől talpig a Fifth Avenue legelőkelőbb üzleteiben vásárolt ruhákban. Az újságírók és a fényképészek ostromából arra lehetett volna következtetni, hogy valami világhírű filmsztár kel útra. Riporterek

442

vártak rá a hajó folyosóin, és követték a lakosztályába, ahol egész kis tömeg gyűlt össze a búcsúztatására. Vagy harminc ember evett-ivott, lökdösődött körülötte. Az újságírók alig hagyták levegőhöz jutni. Véleményt kellett mondania a tévé hibáiról, az amerikai irodalom helyzetéről, az atomháború esélyeiről. Végül Hawke jobbnak látta, hogy meginvitálja az újságírókat is, akik rögtön elejtették ezeket a sürgős kérdéseket, eltették jegyzettömbjeikét és ceruzáikat, és nekiestek Ross Hodge hidegtálainak és pezsgőjének.

Arthur Hawke nemcsak híres volt, hanem jómódú is. Sőt, kentuckyi mérték szerint egyenesen gazdag. A tönkremenés kísérteties lidércnyomása, a százhúszezer dollár problémája szertefoszlott. Az építkezési vállalkozó, akit felkutatott, a jelzáloghivatal felhasználásával gyors ütemben befejezte a házat. Ingatlanügynökök vevőket hajtottak fel, úgy látszott, különösebb nehézségek nélkül el lehet majd adni. Gus Adam elérte az adóhivatalnál, hogy felére csökkentsék az adókivetést. Adam is ott volt a hajón, amikor Hawke megérkezett: egy titokzatos, zöld nyomtatványt tartott elé. Hawke sebtiben aláírta, anélkül, hogy belenézett volna.

Elutazása előtt néhány nappal sajnálkozó levelet kapott Scott Hoagtól, miszerint a vállalat úgy döntött, bíróság előtt folytatja a pert Hawke-néval. Mellékelt egy negyvenezer dollárról szóló csekket: a dupláját annak, amit Hawke befektetett a frankforti építkezésbe. Kiadói részesedésének csekkszámlái a Prince House-ban és a Hodge Hathaway kiadóban egyre telítődtek. A filmgyártó cégek ostromolták Ferdie Laxet új regényéért, a Will Horné-ért, és jelentős összegeket ajánlottak fel érte. Ferdie Hollywoodból New Yorkba repült Hawke búcsúztatására, hogy rávegye, adják el a filmjogokat még most, mielőtt befejezte volna a könyvet.

Givney is megjelent, és sikerült Hawke kezébe nyomnia egy vaskos borítékot, amelyen ez állt: „Hawke Kiadó Rt. -- átdolgozott javaslat egy új kiadóvállalat ügyében." Givney ügyeskedett, hogy a vendéglátó Ross Hodge valahogy meg ne lássa a borítékot. Hawke csak tegye el, később majd, a tengeri út unalmában elolvassa.

Jay és Fanny Prince is megjelent, és Jay talált rá alkalmat, hogy Hawke fülébe súgja, ő továbbra is csak Hawke kiadójának

443

tekinti magát, és a Prince House mindig nyitva áll előtte, mi több, olyan feltételek mellett, amelyek már szinte valóságos merényletet jelentenek a kiadóval szemben.

Ott volt Feydal és Catmian is, nagy izgalomban, mivel egy nagy színésznőt, Irene Perryt sikerült leszerződtetniük a Kegyelemkenyéren Berta nénijének szerepére. Feydal lassú, de biztos ütemben bekebelezett egy egész grillcsirkét, hozzá két üveg pezsgőt, és közben arról biztosította az írót, hogy ő az új Moliére.

Annyi biztos, hogy nem szenvedett az elismerés hiányától. Az írással folytatott mindennapi viaskodás ellenére írói jövője nem okozhatott aggodalmat számára. Legfeljebb egy aggodalma lehetett, hogy valahogy elfecséreli az életét, és nem lesz képes arra, hogy a feladatát elvégezze. Valójában csak egy dologtól félt: az idő előtti haláltól.

Látta, hogy az anyja egy hajóablakhoz szorította Gus Adamot, és hevesen magyaráz neki. Hawke a nagy hangzavarban nem értette, hogy miről van szó, de az ügyvéd kínos mosolyából észrevette, hogy segítségre van szüksége. Odafurakodott hozzájuk a tömegen keresztül.

-- A dolog úgy áll, kedves Hawke-né, én nem vagyok abban a helyzetben, hogy elvállalhassak egy ügyet Kentuckyban, még akkor sem, ha ismerném a telekkönyvi jogot, hát még, hogy nem ismerem -- mondta Adam türelmesen, jégkockákat .rázogatva egy pohár italban.

-- Csudát! -- mondta Hawke-né. -- Nagyon is jól ismeri. Utóvégre professzort csináltak magából a New York-i egyetemen!

Hawke rávigyorgott Adamre:

-- Azt várják tőled, hogy visszaszerezd a Hawke-milliókat?

-- Erről szó sem lehet, Arthur -- mondta az ügyvéd. -- Lefoglalnak az egyetemi elődásaim, és soha nem voltam védőügyvéd.

Hawke-né közbevágott:

-- Hát nem érti, hogy mennyi pénz fekszik ebben az ügyben? Fele-fele arányban osztoznánk a hasznon. Sosem kellene többé tanítania.

-- Asszonyom, én szeretek tanítani -- mondta Adam kétségbesetten.

Hawke megfogta az anyja karját.

444

-- Ugyan, mama, van már egy nagyszerű ügyvéded. Semmi szükséged Gus Adamre.

-- Hogy beszélhetsz így, Arthur? Annak az ügyvédnek nincs sok sütnivalója. Azt akarta, hogy egyezzem ki ötezer dollárban, aztán tízben, most meg már húszezernél tartunk.

-- Az már régen volt, mama. Most már nem ajánlanak semmit, viszont a nyakadba szakadt egy per, amit ott lenn, Hoveyban kell végigcsinálni, Gus Adam pedig New Yorkban lakik, úgy, hogy hagyjuk ennyiben a dolgot.

Adam így szólt:

-- Szívesen ajánlanék önöknek néhány louisville-i ügyvédet, aki kitűnően ért a telekkönyvi ügyekhez.

-- Nekem csak maga kell -- mondta Hawke-né. -- Magát nagyon eszesnek nézem. Egész életemben egy jó ügyvédet kerestem. Arthurral is a jogot szerettem volna elvégeztetni, de hiába, a művészlelkek többé-kevésbé ütődöttek, ha komoly dologra kerül sor.

Adam elnevette magát, a feje még vörösebb lett. Aztáij. elkomolyodott:

-- Ez méltánytalan általánosítás. Attól eltekintve, hogy remekül tud írni, Arthur bizonyos dolgokban szokatlanul körültekintő.

Hawke meglátott egy ide-oda imbolygó, nagy kék kalapot, amely Jeanne-hez tartozott. Odafurakodott a fiatalasszonyhoz. Quentin Judd állt mellette.

-- Remélem, nem haragszik, hogy eljöttem kellemes utazást kívánni -- mondta Judd Hawke-nak.

-- Nagyon örülök. Tulajdonképpen maga az én legkedvesebb kritikusom.

-- Eddig -- felelte Judd hunyorogva. -- Van itt valahol egy bárhelyiség?

Judd szokott, hirtelen modorában sarkon fordult, és elindult a bár felé, Hawke pedig megfogta Jeanne karját, és kivezette a fedélzetre, a párás, augusztusi napfénybe. Egy mentőcsónak árnyékában a korlátra támaszkodtak, és lenéztek a magasból a piszkos vízre.

-- Mi dolgod van neked Quentin Judd-dal, Jeanne? -- kérdezte Hawke.

-- A múlt héten rám támadt egy hivatalos ebéden. Nem tud-

445

tam illendő módon kitérni, el kellett olvasnom a könyvét. Remekül van megírva, a maga módján, csak persze az egész kiköpött Judd, a szereplőket csak a nevük különbözteti meg egymástól, mind megállás nélkül az ő nézeteit ontja. És most nekem kell segítenem, hogy cselekményt tákoljak bele. Még rágondolni is borzasztó !

-- Sózd rá valaki másra!

-- Mindenáron én kellek neki. Azt hiszi, én vagyok a sikereid titka. Mindig rólad kérdezősködik. Keresztkérdéseket tesz fel, hogy miként dolgozunk együtt. Olyan, mint egy féltékeny férj.

Ferdie Lax bukkant elő az egyik folyosóból:

-- Beszélhetnénk egy percig?

-- Természetesen -- mondta Hawke kelletlenül.

-- Mennyi ideig szándékozol Európában maradni?

-- Be akarom fejezni ezt a könyvet, és még egyet meg akarok írni. Valószínűleg két évig. -- Hawke észrevette, hogy Jeanne elcsodálkozik és rosszkedvű lesz.

-- Ebben az esetben -- mondta Lax -- bolond vagy, ha nem telepszel le odaát. Szerezhetnék neked állandó forgatókönyvírást.

-- Ferdie, szívesen megcsinálnám, de látod, mennyi írnivalóm van.

-- Ugyan már! Amilyen villámgyorsan dolgozol, ennyi idő alatt mellesleg megírnál három forgatókönyvet, és húsz esztendőre gondoskodnál magadról. Aztán meg nem lenne rá adó, gondold csak el! Nem lenne rá adó!

-- Ferdie, én inkább írok, és megfizetem az adókat. Lax álmosan hunyorgott rá.

-- Látom, nem tudunk megegyezni, de mindegy. Azt hiszem, te leszel az egyetlen amerikai, aki nem él ezzel a külföldi tartózkodás-trükkel. Kivéve a katonákat meg a pilótákat. -- Kezet nyújtott. -- Na, jó utat. örülök, hogy láthattam, Fryné.

Amikor Lax eltűnt a folyosón, Jeanne halkan megkérdezte:

-- Két év?

-- Elhatároztam, Jeanne, hogy valahol beásom magam, esetleg Angliában, és befejezem a könyvemet, aztán írok még két másikat, egy hosszút és egy rövidet, 1952 végéig. Akkor aztán fellélegezhetek, és körülnézhetek egy kicsit.

446

-- De hát két év!

-- Számítok arra, hogy néhányszor majd átjössz, úgy értem, Karllal, valahányszor elkészül egy kéziratom, vagy valamit rendbe kell szedni.

-- Ez nagyon valószínűtlen. Hogy hagyhatnám itt a munkámat? Hát még Kari! És ezalatt egyáltalán nem jössz haza? Két évig?

-- Nem. A Kegyelemkenyéren előadása hat hónapot rabolt volna el tőlem, ha belekeveredem. Aztán meg az anyám éppen pert indít. Azt akarom, hogy az óceán legyen közöttünk, amíg ez lezajlik. És hogy köztem és Frieda között is ott legyen az Atlanti-óceán.

-- Frieda átkelhet az óceánon.

-- Akkor sem marad soká. Frieda szereti az otthona kényelmét. Ezt világosan kifejezésre juttatta.

Jeanne elgondolkozva nézte a Hudson sziklapartját. Kezét hol összekulcsolta, hol kinyújtotta a korlát fölött.

-- És mi lesz az a hosszú könyv? Munkásregény? Csak pár szót mondtál róla.

-- Munkásregény lesz. A címét is kigondoltam, amíg beteg voltam. Boone County lesz a címe.

Hawke beszélni kezdett. A könyv szinte már készen állt a fejében. Arról szól, hogy a szakszervezetek behatolnak egy szénbányavidékre, olyanra, mint a saját megyéje, Letchworth. Azt a harcot akarta megrajzolni, amely a régi, amerikai életforma, a szabad, szervezetlen lét, a szülőföldje által megtestesített régi eszményképek és az iparosított életforma új Amerikája között folyik, amelynek a szakszervezetek az előharcosai. Tulajdonképpen mindkét félnek igaza van. A harc zavargások, gyilkosságok árán végül a szakszervezetek keserű győzelmével ér véget, de a szakszervezet által kiharcolt bérek mellett a szénbányászat már nem kifizetődő Boone Countyban. A bányákat lezárják, a bányászcsaládok kénytelenek elköltözni a megyéből, az Ohio folyón túlra, hogy a Cincinnati melletti gyárakban helyezkedjenek el. És Boone County még jobban lezüllik, végleg eljár fölötte az idő, elhagyott tárnák, elnéptelenedett városok, épületfának is gyatra, hitvány erdők árválkodnak azon a tájon, amelynek a nagy, vadnyugati úttörő, Dániel Boone adott nevet.

Jeanne elgondolkozva megszólalt:

447

-- Hosszú könyv lesz ez. Kemény dió. Nem tudom, okosan cselekszel-e? Európa túlságosan szórakoztató hely, Arthur. És az európai asszonyok nagyon kedvelik az írókat.

-- Lehet -- mondta Hawke. -- De annyi biztos, hogy én nem fogok beleszeretni egyikükbe sem, mert a szerelem csak felemészti az ember lelkét meg az idejét.

-- Olyan biztos vagy benne, hogy nem leszel szerelmes? Ez mindenkivel megeshet.

Hawke a nő szemébe nézett, úgy mondta:

-- Velem nem, mert én már most is szerelmes vagyok, Jeanne, és mindig is az leszek, de jelenleg nem tehetek egyebet, mint hogy várok. Közben pedig a munka kősziklájához láncolom magam.

Jeanne egészen a nyakáig elpirult, kerülte a férfi tekintetét.

-- Kőszikla! -- mondta. -- Ha nem tévedek, gyorsan cserélődő hárem lesz abból, a tolladat meg belepi majd a pókháló.

-- Nem hiszed el, hogy komolyan beszélek?

-- Rettenetesen magányos leszel. Amikor azt mondtam, hogy el kellene venned Friedát, arra gondoltam, hogy mindenféleképpen védelemre, otthonra volna szükséged. Hiszen mindig is erre törekedtél. Mi más oka lett volna annak a lehetetlen építkezésnek, vagy annak a beszélgetésnek a lexingtoni repülőtéren? Most pedig, egy idegen országban még reménytelenebbül légüres térben fogsz lebegni, mint valaha. De hát erről már nincs mit beszélni. Végül úgyis mindig azt csinálod, amit akarsz. Csak rohansz előre, mint egy bika. így hát isten veled.

-- Azt hiszed, megint hibát követek el? Jeanne lehajtotta a fejét, és elfordult.

-- Honnan tudjam? Fogalmam sincs róla. Legalább azt a nőt otthagytad, és ez nagy szó. Én mindig azt hittem, hogy elpusztíthatatlan vagy. De láttalak, amikor beteg voltál, és ha éppen tudni akarod, még most is meg vagyok ijedve. -- Remegett a hangja, és kinyújtotta a kezét, hogy visszatartsa a feléje közeledő férfit. -- Arthur, ha most megcsókolsz, megöllek. Ebből már elegem volt. Inkább átjövök Európába, valahányszor szükséged lesz rám.

A hajónak menetrend szerint délután kettőkor kellett elindulnia. Öt perccel kettő előtt Hawke felment a fedélzetre, miközben a lakosztályában két pincér rámolta el a vendéglátás marad-

448

ványait. A Jeanne-nel való beszélgetés után rengeteg pezsgőt ivott, úgyhogy most kissé szédelgett, de emelkedett kedvében volt. Talált magának helyet a zsúfolt hajóközép korlátjánál, és addig nézegette a rakpart szélét, amíg meg nem találta anyját, mellette Ross Hodge-ot, és meglepetésére Gus Ádámot. Az ügyvéd már egy fél órával ezelőtt mondta, hogy rég elkésett egy kari ülésről, és most még mindig itt volt, élénk beszélgetésbe merülve Jeanne-nel. Hawke-ba belenyilallt a féltékenység. Aztán nagyot nevetett saját magán, úgy, hogy megütközve néztek rá az utasok. Mindkét kezével integetni kezdett, és kiabált:

-- Hé, mama! Hé, Jeanne! Mama! Mama!

Az anyja meghallotta a hangját, felnézett, kereste őt.

-- Itt vagyok, mama! Idefent! A nagy pénzcsináló!

Hawke-né végre észrevette, és hevesen integetni kezdett. Mutogatta a többieknek is, hol van, azok is integetni kezdtek. A hajókürt dudált egy sort, a Nieuw Amsterdam megmozdult. A férfi egyre csak integetett. Nem látta jól, hogy Jeanne mit csinál, talán a szemét törölgeti a zsebkendőjével?

Aztán visszament a kabinjába, öreg kézitáskájából elővette az írómappát, és írni kezdte új könyvének ezerötszáznyolcvannegyedik oldalát.

449

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Fryék nyugodtan éltek kis lakásukban, a Lexington sugarúitól keletre, egy kis mellékutcában, ott, ahova Kari évekkel előbb meghívta Jeanne-t, hogy martinival itassa, és megkezdje szívós és tiszteletteljes ostromát. Két sötét kis hálószobából állt a lakás, meg az L alakú nagy szobából, amely könyvtár, nappali és ebédlő volt egyszerre. Ütött-kopott, de kényelmes bútoraik voltak. Ebben a lakásban a könyvekkel teli falakon kívül semmi nem ötlött az ember szemébe. Fényűzésről szó sem volt, és régi barátaik mindig meglepődtek, ha látogatóba jöttek hozzájuk, mert arra számítottak, hogy a Hodge Hathaway könyvkiadó két szerkesztője olyan lakásban lakik, amilyeneket a filmeken látni: afféle tágas, ultramodern manhattani lakosztályban, ahonnan elsöprő kilátás nyílik a belvárosi felhőkarcolókra és a folyamokra. Ennél a kis, sötét lakásnál különbet azonban nem engedhettek meg maguknak. A törvény értelmében az ilyen lakások bére sokkal alacsonyabb, mint az új lakásoké. A szerkesztők fizetése viszont meglehetősen szerény, Kari keresetének java meg amúgy is tartásdíjra ment el. Ebből a lakásból, ha szép idő volt, gyalog is eljuthattak a kiadóba, a Lexington sugárúton nagyszerű üzletek álltak a Park sugárút meg az ötödik sugárút gazdag lakóinak rendelkezésére. Ezeknek az üzleteknek az előnyeit is kihasználhatták. Többnyire vendéglőkben étkeztek, de amikor Jeanne-nek úgy hozta kedve, bezárkózott az apró teakonyhába és egyórai csörömpölés után kipirulva és kócosán nagyszerű vacsorát tálalt. Még a legközelebbi ismerőseik is meg

450

lehettek győződve arról, hogy a Fry házaspár a legnagyobb boldogságban él.

A Hodge Hathaway kiadóban Jeanne és Kari közös irodában dolgozott, a titkáruk is közös volt. ők alkották a detektívregényosztályt, és az idők folyamán szép kis írógarnitúrát építettek ki maguk körül. Mindez azonban nem nyújtott elég elfoglaltságot kettőjük számára. Kari egymaga elvégezte ennek a munkának java részét. Jeanne íróasztalára más kéziratok is kerültek, többnyire első könyvek, és kevésbé ismert európai szerzők regényei.

Korántsem volt mindennapi az a viszony, amely Jeanne-t Youngblood Hawke-hoz, a híres regényíróhoz fűzte, és ami különleges helyzetet biztosított számára a kiadóban. Hawke kitartóan ragaszkodott Jeanne-hez, és kereken visszautasította a kiadó idősebb szerkesztőit, akik nem nézték jó szemmel, hogy egy ilyen nagyszerű befektetés, mint Hawke, egy fiatal nő kezei között legyen. A író beszámolt Jeanne-nek ezekről a közeledésekről, és az volt a gyanújuk, hogy Ross Hodge áll mögöttük. Az első ilyen eset közvetlenül, az után történt, hogy Hodge irodájában lezajlott az a kínos megbeszélés Fryék és Adam között. Hawke mindenesetre világosan kifejezésre juttatta, hogy Jeanne-en kívül senki sem nyúlhat a kézirataihoz.

Jeanne-t egyébként különleges helyzetétől eltekintve is tehetséges és lelkiismeretes szerkesztőnek ismerték, akinek persze megvannak a maga hibái: ellentmondást nem tűrő hangon nyilvánította ki a véleményét, nem volt érzéke a gazdag, költői próza iránt, gyűlölte az allegóriákat és a szimbólumokat, könyörtelenül megnyirbálta a kéziratokat, ha erre felhatalmazást kapott, finnyás volt a trágár kifejezésekre, üldözte az utánzást, és kimondottan régimódi volt abban a tekintetben, hogy ragaszkodott a regényben a cselekményhez. Másrészt viszont remek szimattal tudta kiválasztani a sokat ígérő könyveket, írókat. Ha megtetszett neki egy könyv, javaslataival nagyszerű regényt tudott faragni egy-egy bátortalan próbálkozásból. S finom tapintattal rá tudta beszélni az elkedvetlenedett szerzőket, hogy folytassák a munkát, törekedjenek még jobb eredményekre.

Szókimondó természete persze rengeteg ellenséget szerzett neki. Hawke rendkívüli sikere pedig csak megsokszorozta ezeknek számát. A szakmában elterjedt az a pletyka, hogy Jeanne az író

451

szeretője, és a nagyközönség ezt szívesen elhitte, annak ellenére, hogy ugyanakkor köztudott dolog volt a Frieda Winter-ügy is. És még valamit rebesgettek: azt, hogy Youngblood Hawke regényeit valójában Jeanne Fry írja. Ez bizony nagyon érdekes pletyka volt. Valamit levont Hawke hírnevéből, és valamit hozzátett Jeanne nimbuszához. Igaz, hogy ezek szerint mindketten csalónak minősülnek, Hawke népszerű könyvei pedig közönséges hamisítványoknak. Az emberek a legképtelenebb dolgokat is képesek elhinni, ha az hízeleg a hiúságuknak. Jeanne és Hawke maguk is tudtak ezekről a mendemondákról. Hawke először éktelen haragra lobbant, Jeanne viszont tréfának tartotta az egészet. Hanem odáig ment a dolog, hogy már egy olyan eszes ember is, mint Quentin Judd, faggatni kezdte Jeanne-t, amikor egyszer együtt ebédeltek. Mindenáron meg akarta tudni, hogy mi az igazság ebben az ügyben.

2.

Hawke első levelei csodálatos derűt hoztak a szokottnál is siralmasabb, borús szeptemberbe. Soha nem volt még ilyen nyirkos hőség, soha nem zuhogott így az eső, ilyen nyomasztó hangulat még sosem volt otthon és a hivatalban. Kari az ágyat nyomta. Az időjárás egyszerűen pokoli volt. Jeanne mindig úgy ért be a kiadóba, hogy teljesen átázott, vagy az esőtől, vagy az izzadságtól. Képtelenség volt taxit kapni, ha mégis sikerült megállítania egyet, többnyire odaugrott egy testes asszonyság, megragadta a kilincset, rávicsorgott, és elfoglalta a kocsit. Abban az örökös harcban, amelyet a New York-iak vívnak a taxikért, mindig Jeanne lett a vesztes, így hát többnyire gyalog baktatott az esőben a Hodge Hathaway kiadó felé, ahol az utcai gőzfürdő után egyfolytában prüszkölt és vacogott a légkondicionált helyiségekben. Nem tudott szabadulni a meghűléstől, a hangja egészen reszelős lett.

Az irodában aligha várt rá egyéb, mint csapnivaló kéziratok, sértődékeny írók, és rövid, kimért cédulák Ross Hodge-tól. A reménytelen nyári robotmunka után a könyvek hibáktól hemzsegve jöttek ki a nyomdából; rosszul sikerültek a védőborítók; egy útikalauz ötezer példánya úgy került elő a könyvkötészet-

452

bői, hogy az illusztrációk tótágast álltak benne, és így tovább. Most már nemcsak a maga munkáját végezte el, hanem Karlét is. Titkárnője elővigyázatlan módon teherbe esett és kilépett. Semminek sem volt keletje, az őszi könyvlista már évek óta nem volt ilyen gyenge. Ügy tűnt, mintha nemcsak a sötét utcákon zuhogna az eső, hanem az irodákban is. A Madison sugárúton süvített a szél, mennydörgés csattogott egész nap, a napfényt villámok vörös cikázása helyettesítette, és úgy látszott, ezentúl ez lesz New York városának rendes világítása.

Kari soha nem tűrte valami jól a betegséget, mostanában azonban egyenesen elviselhetetlen volt. Hol a gúny, hol pedig a mártíromság fegyveréhez folyamodott. Jeanne a kettő közül inkább az elsőt viselte el; az legalább mulatságos volt. Azt azonban nem bírta, amikor Kari egy kurtább válaszra sápadt arccal hallgatásba merül és türelmes mosollyal a fal felé fordul. Kari csapdába esett: heteken keresztül ott kellett feküdnie a forró ágyban, a sötét szoba mélyén. Sértődötten visszautasította, hogy légszabályozó berendezést szereljenek fel, azt mondta, hogy ha majd hulla lesz, ami hamarosan bekövetkezik, ha ez így megy tovább, bőven lesz majd alkalmuk arra, hogy fagyasszák. Amikor kezdett jobban lenni, és már csak orvosi parancsra lézengett otthon, még elviselhetetlenebb lett. Hajba kaptak és huszonnégy órán keresztül nem álltak szóba egymással a reggelire készített rántotta miatt, ami Kari szerint túlságosan hígra sikerült. Akkor sem enyhült meg a légkör, amikor Kari engedett, és bocsánatot kért. Újabb veszekedés robbant ki köztük akkor, amikor Jeanne Ádámmal ebédelt, és nem jelentette be előre.

Ez körülbelül két héttel Hawke elutazása után történt. Adam még a kikötőben megkérte Jeanne-t, találkozzanak egyszer, hadd magyarázza meg, miért adta Karinak azt a tanácsot. Kényes ügy volt ez, olyasmi, mint amikor a beteg háta mögött kell megbeszélést folytatni az orvossal, de Jeanne úgy döntött, hogy megteszi. Nem is bánta meg, mert ahogy Adam beállította a dolgokat, állásfoglalása csakugyan helyesnek látszott. El kellett ismernie, az, hogy lebeszélték a washingtoni útról, valószínűleg megmentette Kari életét. Adam legbensőbb gondolatai azonban rejtve maradtak, és leereszkedő magabiztossága kissé ingerelte Jeanne-t. Két órán keresztül beszélgettek a kommunizmusról, és Jeanne ennek ellenére sem volt képes kivenni, hogy miféle poli-

453

tikai nézeteket vall ez az ember. Az azonban félreérthetetlenül kiderült, hogy tetszik az ügyvédnek, márpedig ebben az esetben egy nő sok mindent megbocsát. De Jeanne elkövette azt a hibát, hogy erről az ebédről még aznap este beszámolt Karinak. Valósággal megrémítette, ahogy Kari reagált. Már nem is tudott mit válaszolni a férfi keserű szemrehányásaira. Kari odáig elment, hogy megjegyezte, úgy látszik, valami különös vonzerőt gyakorolnak rá a kentuckyi férfiak. Jeanne attól félt, hogy újabb szívrohamot kap. Kari fölkelt, több pohár whiskyt megivott, amitől pedig szigorúan eltiltotta az orvos, és altatót vett be. Másnap már hallgatott a veszekedésről, és soha többé nem hozta szóba. Ettől azonban valahogy még szerencsétlenebb lett a hangulat a szűk és elviselhetetlenül forró lakásban.

Hawke levelei áprilisi napfényként ragyogtak ebben a boldogtalanságban. Jeanne azonnal nekiesett, ha reggel az ajtóban meglátott egyet. Hawke három-négy gépelt oldalt írt. Könnyed hangú levelei tele voltak jó hírekkel, és csak úgy sugárzott belőlük a szeretet. Minden a lehető legjobban ment. Ügy látszik, ez az európai utazás élete legjobb ötlete volt. Rohamléptekkel halad, előre a Will Horne-nal, pedig nem dolgozik többet napi három óránál, éjszakánkint, és ezt az időbeosztást pontosan betartja. Régi életereje visszatért. Egész napját a nevezetességek megtekintésével tölti, aztán alszik négy-öt órát, ír, és újra elmegy nézelődni. Szemlátomást minden problémáját megoldotta, hogy elkerült New Yorkból és Frieda mellől. Első levelében, Londonból, azt írta, hogy ezentúl minden vonatkozásban a Példabeszédek Könyvéhez tartja magát: „Ne adjad az asszonyi-állatoknak az te erődet." Azt állította, minden erőfeszítés nélkül be is tudja ezt tartani, bár rengeteg vonzó és mindenre kapható nő akadt a hajón, és azokban a szállodákban is, ahol megszállt.

Lelkesen magasztalta Devont és Cornwallt. Azt írta, valószínűleg egy kis angol vidéki városban fog letelepedni, ha már megnézte Párizst, Rómát meg esetleg Velencét. És minduntalan abban reménykedett, hogy Jeanne majd megjelenik egy szép napon, és akkor együtt gyönyörködhetnek Angliában, ami olyan, mint egy nagy, zöld képeskönyv.

Római levelében szinte kizárólag a Hauptmannékkal való találkozásáról írt.

454

„Szerencsém volt, mert egy igen gazdag és kellemes házaspárral nézhettem meg Rómát, akik úgy ismerik ezt a várost, mint én Hoveyt. Az asszony Anne Karen lánya. Talán emlékszel még, hogy Karén játszotta volna Berta nénit a Kegyelemkenyéren filmváltozatában, de halála miatt a forgatás kútba esett. A lánya, Hauptmann-né egyszer írt nekem még Rómából, A parancs béklyóival kapcsolatban, így adódott, hogy felkerestem őket.

Ez a Hauptmann-né most harminc éves lehet, túlságosan kövér, ha azonban nem lenne férjnél, hajlandó lennék ezt elnézni neki, mivel egyike a világ leggazdagabb asszonyainak, és félreérthetetlenül lelkesedik Youngblood Hawke-ért. Apja meg anyja minden keresetüket Los Angeles-i ingatlanokba fektették a gazdasági válság alatt. El tudod képzelni, mit jelent az, ha valaki t'ibb millió dollárért földet vett 1930-35 árakon? A tetejébe annak a földnek egy részéről kiderült, hogy olajlelőhely. Ki sem lehet számítani, mennyit tesz ki Honor Hauptmann vagyona, de van vagy húsz millió dollár. Jeanne, most látom csak, hogy milyen gazdag emberek vannak ezen a földön. Winterék ezekhez képest senkik. És gondold csak el, hogy Honor férjének még ennél is több a pénze. Manuel Hauptmann perui. Családja német származású, de már teljesen ellatinosodtak, és övék Peru szinte teljes cukortermelése. Ez pedig, mint kiderült, a világ cukortermelésének a fele. A férfi nagyon előkelő, férfias, szőke teuton fajta; nem olyan, mint egy dél-amerikai, a beszédében és a modorában mégis van valami latinos: lágy, elegáns, és rendkívül udvarias. Igen érdekes keveredés. Imádja a versenyautókat, saját repülőtere, yachtja van stb. Sejtelmem sincs róla, miért házasodtak össze ezek ketten. Úgy tudom, vagy négy évvel ezelőtt ismerkedtek meg Rómában. Két hároméves ikerfiúk van, meg egy néhány hónapos kisgyerekük, de ez nem akadályozza meg őket abban, hogy ide-oda utazgathassanak Európában. A gyerekek vagy kilencven főnyi személyzet gondjaira bízva egy Firenze környéki villában élnek, ahonnan kilátás nyílik az Arnóra. Rómába érkezésem óta Hauptmannék védőszárnyai alatt élek. A legkülönösebb emberekkel jöttem össze. Olasz tengernagyokkal és tábornokokkal, márkinékkal és dél-amerikai pénzmágnásokkal. Ezek a latin milliomosok úgy látszik felkutatják maguknak a világ legszebb asszonyait. A feleségeik egyszerűen káprázatosak, és Jeanne, a ruháik, a viselkedésük, az

455

eleganciájuk leírhatatlan. Ez is csak megerősít abban az elhatározásomban, hogy soha nem nősülök meg. Mit bajlódjak én a nőkkel, ha nem kaphatok olyat, mint ezek? Márpedig ilyet nem kaphatok. Annyi pénzem nekem soha nem lesz, amennyibe ezek a nők kerülnek. Különben pedig csak olyan nőt érdemes elvenni, akit az ember szívvel-lélekkel szeret, ilyen elérhető jelöltem pedig, attól tartok, nincs a láthatáron."

Első párizsi levelét egészen más hangulatban írta. Párizsban semmi sem tetszett neki. Soha nem állt el a langyos, szemerkélő eső, a szállodaárak csillagászati összegekre rúgtak, a párizsiak pedig megesküdtek rá, hogy borsot törnek az amerikaiak orra alá, és éreztetik velük alacsonyabbrendűségüket.

„Kezdem megérteni, hogyan érezheti magát egy néger Alabamában. Itt viszont inkább hasznomra válna, ha néger lennék. Vendéglőkben meg színházban láttam néhány négert, a legragyogóbb francia nők társaságában, (de hidd el, össze sem lehet hasonlítani őket azokkal a döbbenetes olasz szépségekkel, vagy a dél-amerikai milliomosok feleségeivel). Ha franciául szólítok meg egy taxisofőrt vagy egy eladót a pult mögött, biztos lehetsz benne, hogy az illető gúnyosan rám mosolyog, és pocsék angolsággal válaszol. Egye meg őket a fene, nem is beszélek hát másképpen, csak angolul, méghozzá a legvastagabb kentuckyi tájszólással. Kínlódjanak csak a strici franciák, amíg megértik, mit akarok. El sem tudom képzelni, ki találta ki azt a mendemondát, hogy a franciák vidámak és könnyelműek. Sose láttam még mogorvább embereket. Olyan ünnepélyes pléhpofával ülnek az asztalnál, mintha vallásos szertartáson a saját apjukat szolgálnák fel nekik. Az éjszakai mulatókban pedig csak ülnek, és bámulják a meztelen táncosnőket, és semmivel sem látszanak vidámabbnak, mintha a saját kivégzésüket várnák. A közibük vegyülő amerikaiakat is megfertőzi ez a búskomorság, puszta önvédelemből zajosan lerészegednek, vagy csak ülnek és néznek maguk elé, mintha éppen azt hallották volna, hogy a pártjuk lemaradt a választáson. Hidd el nekem, Párizs egyszerűen hátborzongató."

Találkozott Howard Fainnel is, és ez a találkozás betetőzte a levertségét. Ebben az önmagával meghasonult regényíróban a saját jövőjét látta, vagy legalábbis azt a jövőt, amely állandó veszélyként lebegett előtte.

456

3.

Ez a levél néhány nappal azután érkezett, amikor az orvos megengedte, hogy Kari felkeljen és munkába álljon. Jeanne előző este nagyon sokáig fennmaradt; így tíz óra után ébredt, amikor Kari már bement a kiadóba. Többször is elolvasta a levelet, és azon vette észre magát, hogy a legtárgyilagosabb módon azt fontolgatja, ne váljon-e el Karitól, és ne menjen-e feleségül Hawke-hoz?

Amikor Hawke azt a házassági ajánlatot tette neki a lexingtoni repülőtéren, még javában folyt a Frieda-ügy. Azon a vad éjszakán, amikor a férfin kitört a tüdőgyulladás, Friedával együtt állt a betegágy mellett, és még mindig nehezen hitte el, hogy végérvényesen szakítottak. Azt azonban nem tagadhatta, hogy Hawke mindenesetre megtette a kezdő lépést, és kitart szándéka mellett. Ha valaha is férjhez akar menni hozzá, hát most itt az alkalom. Hawke mindig is szerette őt, de most már tudja is. Megmondta, hogy senki másra nincs szüksége, csak Jeanne-re. És Jeanne most hajlandó volt mindezt elhinni, és olyan túláradó remény töltötte el, olyan rózsás színben látta a világot, hogy alig bírt magával. Azon kezdett töprengeni, hogyan is szoktak a nők elválni a férjüktől. Számára ez valahogy természetellenes, szinte elképzelhetetlen lépésnek tűnt. Arra gondolt, ha legalább lefeküdt volna Hawke-kal, az egyszeribe megoldotta volna a problémát. Ha másért nem, hát csak hogy bebizonyítsa: egyedüli kiútja az, ha elhagyja azt az embert, akit megcsalt, és hozzámegy a másikhoz, így viszont árulásnak érezte, hogy hidegvérrel kilépjen életének legkomolyabb kötelezettsége alól. Az ember nem rázhatja le magáról csak úgy a házasságban eltöltött éveket. Különben is kedvelte Karit, és tudta, hogy a férfinek szüksége van rá. Lehet, hogy az élete is, de a munkája minden bizonnyal azon múlik, hogy ő kitart-e mellette. Sokkal szorosabban össze van kötve Karllal, mint Hawke valaha is volt Frieda Winterrel. Elképzelni sem tudta, hogy szabaduljon ebből a kötelékből. De ez után a levél után gondolatai szinte szünet nélkül azzal foglalkoztak, hogyan tudná kitörölni életéből az elmúlt három esztendőt, és hogyan tudná újrakezdeni Hawke oldalán.

Aztán újabb levél érkezett. Hawke megint áradozott, hogy

457

gyors ütemben halad előre a könyvével, és mindent visszavon, amit Párizsról írt. Hogy ez valami varázslatos város, a civilizált világ tündérországa, a franciák elegáns és csodálatos emberek, igaz, kissé tartózkodók, de át vannak itatva kultúrával és bölcsességgel.

Kiderült, hogy Honor és Manuel Hauptmann megjelent Párizsban, vontatókötélre vették Hawke-ot, és ez teljesen megváltoztatta a város színezetét.

Ezenkívül eredményes találkozása volt francia kiadójával; eredményes annyiban, hogy alkalma nyílt ledorongolni a főszerkesztőt, egy ősz hajú, kesernyés arcú intellektuelt, aki maga is regényíró, és nyilván megszokta, hogy az írók csúsznak-másznak előtte. Az igazgató irodájában találkoztak, egy pici helyiségben valami zsákutcában, ami tele van könyvkereskedésekkel meg kiadóvállalatok cégtábláival. A szerkesztő azzal kezdte a megbeszélést, hogy kijelentette, A parancs béklyóit át kell dolgozni a francia olvasók számára. Tíz percen keresztül tárgyalta, hogy miképpen akarja megváltoztatni a cselekményt és a szereplőket.

„Én egy szót sem szóltam, amíg be nem fejezte, Jeanie. Akkor az igazgató felé fordultam, és közöltem vele: azt hiszem, a könyvet ilyen túlzott igények mellett nem lehet kiadni, így hát visszalépek és egy másik kiadónak fogom felajánlani. Az igazgató -- egy szívélyes kis milliomos, aki csak kedvtelésből foglalkozik könykiadással, hatalmas kastélya van, amit később meglátogattam -- hadart valamit franciául a szerkesztőnek. Egy szót sem értettem, a hatás azonban nyilvánvaló volt. A szerkesztő magába roskadt, kis híján elsüllyedt. Aztán elmentünk ebédelni az igazgatóval a Le Tour d'Argent-ba, a szerkesztőt meg ott hagytuk megsemmisült arcán bamba kifejezéssel, megmerevedett ujjai között égő cigarettával. Meg kell értened, hogy ez a kis incidens kiengesztelt Párizzsal szemben. A város azóta mindjobban kedvemre való."

Mindazonáltal, írta Hawke, a túristaélet kezd terhessé válni számára, különösen, mivel közben az írást sem hagyja abba. Nehezen tud elaludni, a fejfájásai is visszatértek, így hát rövidesen otthagyja Párizst, és visszatér Angliába, hogy valahol vidéken letelepedjék.

Jeanne ezután hetekig nem hallott felőle semmit. Ezek a hetek pedig igen nagy jelentőségűek voltak az életében. Látszó-

458

lag még Karl sem vett észre semmit -- végezte a dolgát, mint eddig. A lelkében azonban minden viharzott, rengett a föld, és hömpölyögtek a hullámok. Elhatározta, hogy leadja a munkáit a kiadóban, aztán átkel az óceánon és csatlakozik Hawke-hoz. És ha már egyszer ott lesz, felajánlja neki, hogy hozzámegy feleségül, teljesen rábízza magát, lesz ami lesz. Ez az elhatározás azonban nem töltötte el boldogsággal; félelem, kétség, lelkiismeretfurdalás kínozta, éjszakánkint álmatlanul hánykolódott. Mindazonáltal határozott, és azt mondta magában, hogy-ez már visszavonhatatlan. De mielőtt még újabb levelet kapott volna Hawke-tól, bekövetkezett az, amit teljesen számításon kívül hagyott: rájött, hogy terhes.

Mint a legtöbb fiatalasszony az első terhesség előtt, ő is attól tartott, hogy valami hiba van a szervezetében. Házasságuk meddőségét azonban hajlamos volt Karinak tulajdonítani. Annyira azonban még nem foglalkoztatta a dolog, hogy kivizsgáltassa magát; talán félt is volna ettől. Kari pedig nem törődött sokat az egésszel. Mindig azt mondta, hogy a jó házasság a hallgatás hét oszlopán nyugszik, és ebben a gyerek-ügyben teljes mértékben tartózkodó volt. De ha egy férfi és egy nő házasságban él, akár kölcsönös szerelem, akár testi vonzódás, akár merő közömbösség folytán, de csak az ágyban találják magukat. És ha Jeanne nem is ringatta magát messzemenő illúziókba házasságának ezt a részét illetően, természetesen alávetette magát neki. Ennek három éven keresztül semmi következménye nem volt. Most azonban a természet alkalmazta leghétköznapibb fogását, és Jeanne teherbe esett.

Amikor az orvos telefonon közölte vele a vizsgálat eredményét, köddé foszlott elhatározása, hogy feleségül megy Hawkehoz. Ügy érezte, mintha valami édes álomból villámcsapás ébresztené föl. Amikor letette a telefonkagylót, már újra a legteljesebb mértékben Kari Fryné volt; Kari Fryné, aki még kissé kábultan hozzálátott, hogy megtegye az előkészületeket a nagy eseményre.

459

4.

The Mulberries,

Haworth, Yorkshire,

1951. január i. éjjel 12 óra

03 perc

„Édes Jeanie,

boldog újesztendőt mindannyiotoknak, beleértve azt a kis meg nem született csibészt is, aki szétzilálta egykor jól működő munkaközösségünket. Örülök, hogy eddig minden normálisan halad. Nem is lesz semmi baj, tehát ne aggódj. A világon több mint kétmilliárd ember él, Jeanie. Minden okod megvan rá, hogy bízzál benne, ez egy jól bevált eljárás. A gólyáknak már a ritka előfordulása is ellene szól egyéb elméleteknek.

Nem is akartam írni neked ma éjjel. Nem akartalak elkeseríteni világfájdalmas gondolataimmal. De tudod, mi történt éppen most? A naplóm egyik üres oldalának a közepére beírtam: 1951, éppen, amikor az óra elütötte az éjfelet. Aztán lapoztam egyet, hogy belekezdjek az új esztendő első feljegyzésébe, és a lap egyszerűen kétfelé szakadt a kezemben! Hát, a feltehetően pártatlan világmindenség részéről ez igazán rossz tréfa egy babonás hegyvidéki fiúval szemben, aki dühöngő hóvihar közepette teljesen egyedül van egy öreg házban, ezer mérföldnyi távolságra otthonától. Ezzel el is ment a kedvem a naplóírástól, és attól félek, neked is elment a kedved -- tőlem, de utóvégre is téged azért fizetnek, hogy eltűrd a létezésemet.

Az elmúlt két nap alatt szörnyű hibát követtem el, Jeanie, elolvastam a Will Horne-t. Tudom, meg kellett volna várnom, amíg megkapom a véleményedet az utolsó százötven oldalról, de a gépírónő elküldte az anyagot, itt volt előttem az egész rakás, és nem tudtam ellenállni. Elkezdtem olvasni, a legelső oldaltól kezdve.

Jeanie, egyáltalán ki lehet adni ezt a könyvet? Ha valaha is őszinte voltál velem szemben, hát most kérlek, légy őszinte. Hogy vannak benne jó részek, azt tudom, hiszen az íráskészségem végtére is nem hagyhatott el egészen, de attól félek, hogy az egész valami katasztrofális kontármunka. Nem túlságosan nehézkes? Olvasható? És ki fogja elolvasni ezt a terjedelmes könyvet erről a Williard Horné nevű, hidegen számító üzletemberről? Azt

460

hiszem, a nagy munkában nem is vettem észre, milyen iszonyatos ez az ember, akinek politikai pályafutásáról beszámoltam, és akit a semmiből varázsoltam elő. Ha ez az arckép nem élő emberé, akkor nem tudok írni, és akkor jobb, ha abbahagyom az egészet. Persze mindjárt az elején elkövettem egy végzetes hibát: azt képzeltem, lehet írni egy ilyen hosszú könyvet egy erkölcsi bélpoklosról. És végtére lehet is. Bármiről lehet könyvet írni. Csak az a kérdés, hogy értelmes olvasó miért rágja magát keresztül egy könyvön, amely ilyen förtelmes tárgyról szól? Jeanie, mondd meg nekem az igazat!

Az egyetlen részlet, ami véleményem szerint igazán jól sikerült, az az útépítési szerződés ügyében indított vizsgálat. Ez aztán mindent elmond, amit el lehet mondani egy olyan emberről, mint Will Horné. Ennek a történetnek megvannak az arányai. Talán ki kellene ragadni az egész könyvből, és csak ezt kiadni. Egy rövid kis tanulmány lenne a korrupcióról, mint a Halál Velencében. Mit gondolsz erről, Jeanie? De befejezem, ígérem, hogy most már egy szót sem ejtek a Will Home nevű, olvashatatlan szörnyetegről.

Rosszkedvem persze nem csupán ennek tulajdonítható. Az íróasztalomon hosszú levél fekszik egy meglehetősen ismert New York-i hölgytől, bizonyos Frieda Wintertől. Bizonyára találkoztál már a nevével az újságok hasábjain. Mindennel foglalkozik egy kicsit, ami kapcsolatos a művészettel, beleértve azt is, hogy nagy együttérzéssel támogatja a fiatal írókat. Ez az első hír, amit ettől a hölgytől, (akit különben futólag ismertem valaha) kaptam az utóbbi fél évben. Karácsony napján írta. Hozzá kell tennem, hogy karácsony napjának volt bizonyos érzelmi vonatkozása kettőnk kapcsolatában. Azt hiszem, az érdemes hölgy azt akarta velem elhitetni, hogy hamarosan belehal a magányosságba, búcsúzik az élettől, és arra számít, hogy azonnal felhívom, táviratozom neki, felugróm egy hazafelé tartó repülőgépre, vagy egyszerre mindhármat. Egyiket sem tettem meg. Lefogadom, hogy még mindig életben van, és a legjobb egészségnek örvend. Lehet, hogy durva tréfálkozásnak tűnik, amit írok, viszont néhány szörnyű éjszakát okozott nekem ez a levél; és persze biztos vagyok benne, hogy ő ezeket az éjszakákat nyolc teljes órányi pihentető és zavartalan alvással töltötte. Az igazán pokoli az, hogy én nem felejtettem el Friedát, és soha nem is fogom elfe-

461

lejteni, bár remélem, valamikor rátalálok még arra a szerelemre, amely lidércnyomásból emlékké fogja őt változtatni a számomra. Ehhez te kellettél volna, de te túlságosan el vagy foglalva azzal, hogy gyerekeket szülj Karinak, és ezért nem is hibáztatlak. Különben sem lennék főnyeremény. Itt, Haworthban egyébként csakugyan szerzetesi életmódot folytatok, és a falubeli lányok vajmi kevésbé alkalmasak arra, hogy ezt megzavarják.

Haworth életem legnagyobb felfedezése. Azon tűnődöm, nem lenne-e helyes megoldás, ha életem végéig itt maradnék. Arra gondoltam, hogy megvásárolhatnám ezt az öreg házat, amelyet bérelek -- valami tengernagy özvegyének a tulajdona, aki Majorcában lakik, és biztos vagyok benne, hogy tizenötezer dollárért megkaphatnám -- és örökre itt maradnék ebben a zegzugos, dimbes-dombos kicsi yorkshire-i városkában, ahol valamikor két nagy írónő, két vénlány nővér élt egy kis paplakban. Nem is tudom neked elmondani, mi olyan elbűvölő ezen a helyen. Nem is csupán a Bronté nővérek teszik, bár bevallom, annyit járok a babaházszerű paplak környékén, meg a temetőben, mint egy kísértet. Van valami a mocsarakban, meg a fekete kőkerítéssel körülvett legelőkben, ami Hoveyra emlékeztet. De az emberek nem hoveyiak, hála az égnek! A regényírókkal való tapintatos bánásmód úgy látszik, náluk hagyomány. Ügy kezelik az embert, mint bárki mást, csak még több jóindulattal, mert tudják, hogy az írók nagyképűek, és rosszak az idegeik. Mindenesetre itt szélsebesen tudok dolgozni, egész könyvtárakat olvastam már el, nagyokat sétálok, hosszú autókirándulásokat teszek, é,s most már meglehetősen jól lovagolgatok a lápvidéken. Ez aztán az élet, Jeanie! Egyetlen hibája az, hogy valószínűleg nem akadna nő, aki feleségül jönne hozzám, hogy eltémetkezzék velem itt, a tizenkilencedik század Angliájában, ahol rettenetes az időjárás. Ha nem is ragaszkodna az illlető New Yorkhoz vagy Párizshoz, valószínűleg Dél-Franciaországot szemelné ki, vagy az olasz Riviérát, vagy valami más meleg éghajlatú vidéket, amely tele van pálmafákkal, részeg naplopókkal, és semmiképpen nem engedné, hogy Haworthban maradjak. Nem gondolod?

Ebben a pillanatban persze mindez csak kilátástalan álmodozás, írtam viszont Gus Ádámnak, és megkérdeztem, adózás szempontjából mit jelentene, ha végleg megtelepednék Angliában? Húszoldalas levélben válaszolt, amelynek lényege az, hogy

462

ha októberig nem kotródom el Angliából, akkor itt is adót kell fizetnem az írói tiszteletdíjaim után (és ezek az angol adók aztán végleg kitörik az ember nyakát), plusz még meg kell fizetnem az amerikai adót is. Nagyon körülményes dolog lenne felmentést kapni a külföldi adófizetés alól, ezért az egyszerűség okáért úgy döntöttem, hogy csak szeptemberig maradok.

Mit szólsz mindehhez, Jeanne? Isten a tanúm, alaposan kiveszem a részem abból, hogy a civilizáció költségei fedezve legyenek. Valahogy az az érzésem, a fennálló adórendszert azért találták ki, hogy az írókat egyik országból a másikba, egyik ügyvédtől a másikhoz kergessék, míg végre frissen hantolt sírjukra leereszkedik az utolsó adókivetés. Persze ez mind ostoba önsajnálat, ha jól belegondol az ember. A kérdés lényegileg pofonegyszerű. A művész félig munkáltató, félig pedig alkalmazott. Ügy adóztatják meg, mint alkalmazottat, mindazonáltal, ha szerencséje van, néha olyan sokat keres, mint egy munkáltató. Ilyenkor aztán a munkavállalói adókulcs az egekig emelkedik, és az illető ott áll megfürödve, alig marad egy vasa. Jogában áll aztán, hogy ezt igazságtalanságnak nevezze, összevissza beszéljen és dühöngjön, ez azonban mind hülyeség. Szerintem az írók örülhetnek, hogy egyáltalán fizetik őket azért, amit amúgy is kénytelenek megtenni, már csak azért is, mert valami hasznosabb vagy értelmesebb munka végzésére alkalmatlanok.

Ez egyszerűen technikai kérdés. Az író az adórendszerbe való besorolását illetően olyan, mint a kacsacsőrű emlős. Egyik osztályba sem illik bele teljesen. Önvédelemből arra kényszerül, hogy kigondolja, mi módon minősíthetnénk őt munkáltatónak, kacsacsőrű emlős helyett. A varázsige pedig ez: „tőkenyereség". A munkáltató jövedelme. Ezt minden adórendszer a legnagyobb tisztelettel kezeli, csak egy udvarias apró falatot csíp le belőle, vagy egyáltalán semmit, ha a munkáltató bölcs utakon jár el.

Itt, haworthi magányomban volt rá időm, hogy ezt a kérdést alaposan meghányjam-vessem. Két megoldást is kigondoltam erre a problémára. Az egyik kapcsolatban áll veled is, a másik nem. Újév napját nem is tölthetném okosabb dologgal, minthogy papírra vessem megszabadulásom tervét. Azt a megoldást, amelyik tőled független, röviden össze tudom foglalni.

Mint tudod, attól fogva, hogy elkezdtem nagyobb összegeket keresnr, kisebb-nagyobb összegekkel betársultam egyik régi ba-

463

rátom építkezési vállalkozásaiba Kentuckyban. Ezek mindig szép hasznot hoztak. Azt hiszem mondtam neked, hogy erről a Scottról mintáztam Will Home alakját. Sokat felhasználtam sajátos viselkedéséből is. Scott ugyanolyan szívélyes modorú, hidegfejű gazember, mint Will Horné, csak kisebb arányokban. Will Horne-nal ellentétben soha nem fogna bele igazán sötét, hosszú lejáratú piszkos ügyekbe. Anyám persze esküszik rá, hogy a világ legnagyobb csirkefogója. Emlékszel arra a peres ügyre, amiről annyit fecsegett? Kétmillió dollárért beperelte azt a szénbányavállalatot, amelyet többé-kevésbé Scotty irányít, abban a feltevésben, hogy Scotty valami ördögi fortéllyal ellopott tőlünk egy darab földet. A bíróság a múlt hónapban tárgyalta az ügyet, és anyám simán elvesztette. Több évig tartó huzavona után az egész dolog egy óra alatt elintéződött. Anyámnak persze sosem volt komoly jogigénye. De még most sem tud belenyugodni. Perújításért folyamodott, de még a saját ügyvédje sem vállalta tovább az ügyet, úgy, hogy remélem ő is beletörődik majd, és fátyolt borít az egészre. Scott nagyon rendesen viselkedett, többször is felajánlotta, hogy bőkezűen kártalanítja anyámat, de a mama azt mondta: kétmillió vagy semmi, így hát semmi lett belőle. Az a tanulság az egészből, hogy az ember ne legyen nagyravágyó.

Ebből a leckéből én is levontam a tanulságot. Szerény leszek. Nem azon kell igyekeznie az embernek, hogy kijátssza az adókat. Ezt nem szabad megtenni. Egyetlen dolgot tehet az ember, azt, hogy a jövedelmeit lassan, körültekintően áttolja az egyik kategóriából a másikba. Scotty most hozzáfogott, hogy egy óriási üzletház-komplexumot építsen Long Island kellős közepén. Paumanok Plazának hívják, nekem már ez is rokonszenves. Ismered Whitman költeményét? Ez Long Island régi indián neve. Láttam a terveket, tanulmányoztam az egész költségelőirányzatot, és legkevésbé sem kétséges, hogy ez a Puamanok Plaza nagy üzlet lesz, a befektetett pénznek körülbelül a három vagy négyszeresét be fogja hozni. Mármost, ha a Kegyelemkenyéren előadása New Yorkban csak fél akkora siker lesz, mint a vidéki turnén volt -- láttad azokat a ragyogó kritikákat New Orleansból vagy St. Louisból? -- akkor i95i-ben és 1952ben töméntelen sok készpénzem lesz. De ha felveszem, akkor nagy részét azonnal le kell szurkolnom az adóhivatalnak. Míg

464

ha részvénytársaságot alapítok Scottyval a Paumanok Plaza felépítésére, és részvények ellenében odaadom a színdarab játszási jogát, akkor az egész pénzt fel lehet használni, és át lehet változtatni tökejövedelemmé. Legalábbis Scotty így mondja, és eddig még mindig igaza volt. Gus Ádámot megbíztam, nézzen utána a dolognak. Ö egy kicsit aggályoskodik, de biztos vagyok benne, hogy Scotty meg fogja győzni.

Nekem azonban mindenre kell gondolnom. Ez a vállalkozás megbukhat. A spekuláció utóvégre spekuláció, így hát rátérek a második megoldásomra.

Ez némiképpen veled is kapcsolatban van. A könyveim kiadásáról van szó. Mindjárt az elején kijelentem, hogy ez a terv azon áll vagy bukik, hogy te részt veszel-e benne. Természetesen nélküled is meg tudnám írni a könyveimet. Restellném is bevallani, ha nem tudnám. De semmi okom nincs rá, hogy nélküled írjak, ahogy annak sem lenne értelme, hogy megtanuljak bal kézzel írni, amíg használni tudom a jobbot.

Ezt a tervemet hosszú levélváltásban dolgoztam ki Roland Givneyvel, a People's Library kiadójával. Csak arra kérlek, ne kapj rögtön idegrohamot. Ez egészen más, mint az a bizonyos adómentes egymillió-féle terv. Az csak amolyan hatásos fogás volt Givney részéről, hogy elképessze az embert. Ez a terv nem foglalja magában a filmjogokat. Barátunk, a három A betűs Adam is átolvasta a tervezetet és helyesli. Azt mondja, kétségtelen, hogy ennek komoly előnyei vannak, és hogy a dolog törvényes. Egy-két megjegyzésedből ítélve, úgy veszem ki, hogy megváltoztattad véleményedet Gus Ádámról, így hát remélem, az ő nézete kedvezőbb álláspontra hangol a tervemet illetően. Ha akarod, beszéld meg vele is a dolgot.

A terv lényege az, hogy új kiadóvállalatot alapítunk, amely az én könyveimet és még néhány más író könyveit fogja kiadni, úgy, hogy kizárjuk az adókijátszás látszatát. Ez az ötlet egyébként tőlem származik, Gus nagyon értékeli, és azt állítja, ez az egész ügy kulcsa. Nekem tényleges pénzügyi kockázatot kell vállalnom, és némi készpénzt kell befektetnem a könyveim kinyomtatásába. Givney lenne az ügyvezető igazgató, és a részvénytőke úgy oszlana meg, hogy olyasvalakié legyen a döntő szavazat, akiben megbízom, mint például Gus Adam. Tulajdonképpen persze az én kezemben lesz az egész irányítás, de a kiadó még-

465

sem lesz egyéni csúcsvállalat, ami a mi adóhitvallásunk szerint főbenjáró bűn, amiért az ember szinte a teljes nyereség elúszásával bűnhődik. Ez teljesen egészséges terv.

Az eredményt a vak is látja. Nemcsak, hogy megkapom a kiadói részesedéseket, hanem könyveim nyereségének legnagyobb része is az enyém. Givney a kiadóvállalaton keresztül különféle ingatlanüzleteket is lebonyolít, ilyenformán ezek a nyereségek is mint tőkenyereségek fognak szerepelni. Aztán, ha a kassza már jól megtelt, vagy felszámoltatom a társaságot, és kiveszem a pénzemet, vagy éppen továbbüzemeltetem, mint azt a szervezetet, amely tőkéimet kezeli. Szándékosan nem térek itt ki a részletekre, tudom, hogy nem szereted, ha pénzügyi előadásokat tartok, de Gus Adam válaszolni fog minden kérdésedre.

A tulajdonképpeni probléma természetesen te vagy meg a Hodge Hathaway cég. Ha Ross beleegyezne abba, hogy ő hozza forgalomba az új társaság kiadványait, akkor ugyanúgy dolgozhatnánk együtt, mint eddig. A Hodge Hathaway elvégezhetné a könyv technikai kivitelezését is. Gus Adam részletesen tájékozódott ez ügyben. Azt mondja, nem példa nélkül álló dolog, hogy egy kiadó csupán forgalomba hozza egy másik kiadó könyveit, bizonyos meghatározott százalékért. Ez lenne az én javaslatom. Ha rá tudnád venni Rosst, hogy ebbe elvben beleegyezzen, akkor ígérem, hogy méltányos megállapodást tudunk kidolgozni.

Ha viszont Ross ellenzi, akkor csak annyit mondhatok, gondolkozzék egy kicsit. Hiszen A parancs béklyóin eddig már közel félmillió dollár nyeresége volt. Igaz, hogy az új terv szerint valamit le kell majd adnia új könyveim hasznából, de Givney azt mondja, hogy a forgalomba hozatal díjai ebben a konstrukcióban elég magasan lennének megállapítva, rgy, hogy mindenki jól jár. Tárgyilagosan meg fogok hallgatni minden józan ellenvetést, amit Ross felhozhat. Azt azonban semmi esetre sem tudom méltányolni, ha továbbra is ragaszkodik a könyveim teljes nyereségéhez. Amennyiben ő hajthatatlan, akkor azt hiszem, neked mellém kellene állnod, és foglalkoznod kellene azzal a gondolattal, hogy otthagyd a Hodge Hathaway kiadót, és csatlakozz az új vállalathoz.

Azt készségesen elismerem, hogy új író megjelentetésével esetleg súlyos kockázatot vállal a kiadó. De legyünk őszinték, mi

466

a kockázat ma már az én könyveimmel kapcsolatban? Bármennyire is látom a Will Home hibáit, és bárhogy aggályoskodom miatta, abban biztos vagyok, hogy Ross nem fog ráfizetni, és a könyv el fog kelni. Akad benne egy-két szórakoztató, izgalmas részlet, és az olvasók annyira ki vannak éhezve egy jó sztorira, hogy mindenképpen el fogják olvasni a Will Horne-t, bármit mondjanak is róla a kritikusok.

Nem azt javaslom, hogy az új cég a Will Home kiadásával kezdje meg működését. Én eredeti megbeszélésünk értelmében szerződtem Ross-szal, és azt be is fogom tartani. De ha ennek a könyvnek sikere lesz, akkor Ross újabb zsák pénzt keres, és akkor már nem lesz elfogadható kifogása az elképzelés ellen.

Ügy látszik, ebből a levelemből is afféle tízoldalas elrugaszkodás lett. Ügy tűnik, hogy az írógépem órákon keresztül kattogott, pedig én igazán nem akartam egyebet, mint boldog újévet kívánni, meg egy kicsit panaszkodni a Will Horné miatt, ami kezd már gondot okozni nekem. Érdeklődéssel várom, mit szólsz ehhez az egészhez.

És éppen kiszámítottam, hogy Hugónak tizennyolc évig tartott, amíg megírta a Nyomorultakat, Balzacnak pedig egész élete ráment a színjáték megírására; józan becslés szerint az én színjátékom megírása is bele fog telni tizenöt évi megfeszített munkába, lesz vagy tizenöt kötet, amiből egy-két évre esne egyegy kötet. Beláthatod, nem kockáztathatom meg, hogy ezalatt kifogyjak a pénzből. Tőkére van szükségem, nagy tőketartalékra (ha nem is éppen egymillió dollárra), amiből megélhetek. A honoráriumok nem érnek semmit, azok egyszerűen szétolvadnak az ember keze között: jön egy adókivetés, néhány előre nem látott kiadás, és az ember ott áll pénz nélkül. Él tudom, el kell, és el fogom érni, hogy biztos tőke legyen a hátam mögött.

A kandallóban az utolsó fahasáb is elhamvadt már, és kutya legyek, ha ebben a hóban kimegyek fáért a kamrába. Nem, mintha túlságosan fűlne hozzá a fogam, hogy felmásszak a lépcsőkön és belebújjak a tengernagy mennyegzetes ágyának jéghideg lepedői közé. Sokkal szívesebben üldögélnék itt a kandalló mellett, a régimódi kis nappaliban, hogy veled beszélgessek a levélpapíron. De most már jó éjszakát, minden jót az új esztendőre neked, Karinak meg a kicsinek, a Bronté nővérek nevében is.

Arthur

467

5.

Hodge Hathaway Rt.

660 Madison Avenue

New York 1951. január 28.

Kedves Arthur,

hogy fontossági sorrendben vegyem a dolgokat, a haworthi időjárás semmivel sem lehet rosszabb, mint a mienk. New York önmagán is túltesz: hó, eső, latyak, szél, jégeső, sötétség váltakozik. Pillanatnyilag már kénesőre számítunk, hogy kígyók-békák hulljanak az égből. Mindnyájan azt kívánjuk, bárcsak ne is élnénk, és tényleg, mind többen dőlnek ki sorainkból.

A gyermek teljesen rendben van. Mármint az enyém. Kezdek pocsékul vastag lenni. Én persze nem terhellek az én sötét gondolataimmal, sokkal tapintatosabb vagyok, mint te. Csak annyit mondok, hogy eltiltottak a cigarettázástól és az ivástól. A többit magad is elképzelheted.

A te gyermeked is rendben van. Will Horne-t értem.

Arthur, kitűnő a könyv, és óriási sikere lesz. Milyen hosszúra mérjem a dicséretet, elég lesz néhány lábnyi, vagy több yarddal kérsz? Már hússzor is megmondtam, hogy jó ez a könyv. Sokkal átgondoltabb, mint az eddigiek. És megint elkövetted azt a nálad megszokott csodát, hogy a semmiből kézzelfogható világot teremtettél. Hogy ezt hogyan tudtad megtenni a politikai élettel, amiről mit sem tudsz, arról fogalmam sincs, de azt hiszem, bölcsen tetted, hogy megmaradtál Kentucky határain belül. Mindenesetre ez a könyv több mint eleven, és meggyőző, és minden vonatkozásban méltó hozzád. Mondhatnám azt is, hogy maradandó értékű műalkotás lesz, de ez csak akkor derül ki, amikor már mindnyájan a föld alatt leszünk. Addig viszont, nem kétséges, hogy úgy fogják kapkodni, mint a hétszentség, ahogy azt annak idején, ha jól tudom, Charlotte Bronte mondta Emilynek az Üvöltő szeleket illetően.

Szeretném, ha legalább ennyire tudnék lelkesedni és bizakodni további újévi híreiddel kapcsolatban is.

Először is térjünk rá a dolog üzleti részére: Ross hajlandó megtenni, amit tőle kívánsz. Persze nincs oda a gyönyörűségtől. Tegnapelőtt négyes találkozónk volt: összeültünk Ross-szal,

468

Givneyvel meg Ádámmal. Azért vártam a levéllel, hogy erről az értekezletről beszámolhassak neked. Rossnak és Givneynek tisztáznia kellett egy csomó részletkérdést, és még meg kell állapodniuk a forgalomba hozatalért járó százalékban, mert csak azután indulhatnak meg a tárgyalások. De te úgyis csak elvi hozzájárulást kértél. Azt megkaptad, így hát -- még mindig hivatalosan beszélek -- az én hozzájárulásomat is megkapod, tekintve, hogy én a Hodge Hathaway kiadóban dolgozom, és Ross utasít erre.

Ha azonban nem a szerkesztőd lennék, hanem a feleséged, akkor soha nem mennék ebbe bele. Akkor most pokol lenne az életed. Kihűlt kávét kapnál és elégett húst, jéghideg lenne a hálószobában, úgy le lennél rámolva, annyi szemrehányást hallgathatnál, hogy arról neked fogalmad sincs, nem találnád meg az ingeidet meg a harisnyáidat, és különben is az ingeid túlságosan ki lennének keményítve, a harisnyáid meg felemásan lennének összepárosítva. Éjjel pedig álmatlanul azon gondolkodnék, hogy találhatnék ki új ötleteket annak érdekében, hogy a pokolba kívánj.

Te gúnyolódsz az anyádon: és az még soha nem jutott eszedbe, hogy te rosszabb vagy nála? Neki azon a szerencsétlen szénlelőhelyen kívül semmi más reménye nem volt arra, hogy meggazdagodjék. Te pedig megkaptad azt a kiváltságot, hogy a művészetedből megélhess. Neked viszont semmi nem elég, neked mindenáron bombaüzleteket kell csinálnod Long Islanden, ki kell adnod a saját könyveidet, uralnod kell a tőzsdét, és ki tudja, még mi jön ezután?

Gus Adam megmutatta nekem azt a levelét, amelyet Givneyvel kapcsolatban írt neked. Mi történik veled, amikor ilyen leveleket olvasol? Különleges szemüveget teszel fel, amelyen keresztül csak azokat a mondatokat látod, amelyek ínyedre vannak? Adam csakugyan írt olyasmit, hogy Givney tervének vannak bizonyos adóelőnyei, és nyilván megúszná a hatósági vizsgálatot. De egy egész oldalt írt arról, hogy megítélése szerint, esetleg többet veszítesz, mint amennyit nyersz, mert az üzlettel való foglalkozás lelassítaná vagy éppen leállítaná a munkádat. Arra is rámutatott, hogy a pénzügyi kockázat is igen komoly.

Ami a Paumanok Plazát illeti, azt mondja, hogy az szakmabelieknek való spekuláció, és a pénzügyi szükségletek milliók-

469

rá rúghatnak. Azt is mondta -- és én hajlamos vagyok arra, hogy őszintébb legyek nálad --, hogy a tervezet valóban alaposan átgondolt, és mesés hasznot hozhat. Csakhogy te nem vagy építész, igaz? Ha ebbe belemégy, akkor legfeljebb bizalomra alapozod az üzletet. A Hoagba helyezett bizalmadnak pedig az az alapja, hogy már többször is kerestél a vállalkozásain. De gondolod, hogy az ingatlanüzletben a szerencse mindig ugyanazon az oldalon van? Arról nem is beszélve, hogy ez az ember, éppen most nyert meg egy pert az édesanyád ellen. Nagyon rossz előjelnek tartom, hogy őróla mintáztad Will Horne-t. Jobban bízom a tudatalatti, művészi megérzéseidben, mint abban, amit ébren gondolsz ki.

Leveled nagy csapást jelentett számomra, nagyobbat, mint képzelnéd. Kezdtem már reménykedni. Ez az európai utazás úgy hatott rád, mind a penicillin, elsöpörte azokat a lázas őrültségeket, amelyek New Yorkban megfertőztek. Visszanyerted az egészségedet és az akaraterődet. Ügy látszott, mintha újból kezdenéd az életet. Regényed második felében még önmagádhoz képest is hihetetlenül termékeny voltál, és a gyorsaság ellenére is fegyelmezettebb, átgondoltabb volt, amit írtál. És hittem, s még most is hiszek a szerzetesi életmódodról szóló beszámolókban. Nem is tudom elmondani, milyen boldog voltam. És aztán megjött ez az átkozott levél, ez a katasztrofális visszaesés abba, amit jobb híján csak pénzmaláriának tudok nevezni. Teljes szívemből remélem, hogy meggondolod magad. Lehet, hogy azt az újévi levelet csupán a hangulatod diktálta. Ha az elolvasása után én is fenn maradtam volna, levelet írtam volna, és azt el is küldöm neked, az talán jobban felkavart volna téged, mint a te leveled engem. Amint látod, én még azt a lehetőséget is figyelmen kívül hagyom, hogy ezek a tervek esetleg rendkívül hasznothozóak lehetnek. Gus Adam azt megengedheti. Én viszont csupán úgy reagálok, mint egy nő.

Arthur, az a tizennyolc év nem úgy fog elmúlni, hogy közben ne jelennének meg könyveid, ezért semmi ésszerű okod nincs arra, hogy mindenáron tőkét kelljen felhalmoznod. Ha azt akarod, hogy vagyonod legyen, helyes, hát az már úgyis megvan, és kész. Ez egy elterjedt amerikai betegség. Ne is próbáld ezt nekem irodalmi okfejtéssel igazolni. Ennek a tizenöt kötetes munkának a természete megköveteli, hogy az egyes kötetek is töb-

47°

bé-kevésbé teljes történetek legyenek. Ahogy Balzac, Proust vagy du Gard, te is részletekben fogod őket közzétenni. Nem ígérhetem, hogy ezek a részletek is olyan nagy hatást fognak kiváltani, mint eddigi könyveid. Van valami baljóslatú ünnepélyesség ebben a színjátékban, ami engem mindig is megrémített, bár ebben tévedhetek. A te alkotó ösztönödben sokkal jobban bízok, mint a saját megítélésemben. Én csupán azt akarom mondani, hogy neked még a legrosszabb esetben is lesz annyi jövedelmed a könyveidből, hogy megélj, méghozzá jól, az adózástól függetlenül, feltéve, hogy nem csinálsz adósságokat. Ennek következtében mind a Hovey Presst (Givney legutóbb így nevezte el ezt a te adókijátszó agyrémedet), mind pedig a Paumanok Plazát felelőtlen kockázatvállalásnak tekintem.

Ezután a szívderítő értekezés után egy hasonlóképpen kellemes feladat vár rám. Tíz perc múlva idejön az irodámba Quentin Judd, és nekem az a hálás feladat jut osztályrészül, hogy megmondhatom neki, az a kísérlete, hogy „cselekményt illesszen" a regényébe, sikertelen volt. El sem tudod képzelni, milyen unalmas, ízetlen, elcsépelt és üres tud lenni ez a mennydörgő Jupiter, mihelyt megkísérel leírni egy történetet. Teljesen képtelen rá, ahogy én is képtelen lennék. Egyetlen mentségem, hogy én soha nem biztattam a regényírásra. Bánom, hogy egyáltalán hozzányúltam a munkájához, de hát a segítségemet kérte, és én megtettem, ami tőlem tellett, ez azonban nem volt valami sok. Végül is két hónapra eltűnt, aztán megjelent a kész könyvvel.

Most már be kell fejeznem. Csupa izgalom vagyok a következő könyved miatt, de egyelőre nem kérdezősködöm. Igazán megérdemelnéd, hogy néhány hetet eltölts Monté Carlóban vagy valahol. Biztos vagy benne, hogy nem kellene egy kicsit kiszellőztetni a fejedet? Remélem, nem mondasz le arról, hogy megírd a Boone Countyí. Az az érzésem, hogy abból nagyon nagy könyv lesz.

Azt várják tőlem, hogy további jelentést tegyek Rossnak arról, mi a szándékod a Hovey Presst illetőleg. Ross felhatalmazott arra, hogy tolmácsoljam neked, ehelyett a terv helyett hajlandó arról tárgyalni, hogy a hagyományos keretek között a szerződésedet kedvezőbbé tegye. Felajánlotta, hogy odamegy hozzád Angliába, hogy megbeszélhessétek a dolgot. Természetes, hogy Ross első gondja a kiadó nyeresége. De őszintén hiszem, hogy

47i

az is aggasztja, rá találsz fizetni, ha belevágod a fejszédet ebbe a kiadó-üzletbe. Ebben az ügyben történetesen a munkaadóm mellett szólnak a megérzéseim, nem pedig a te túlságosan derűlátó elképzeléseid mellett. Ha úgy tetszik, hidd azt, hogy Ross kezére játszom.

Jeanne

6.

Miután megkapta Jeanne levelét, Hawke beszüntette a tárgyalásokat mind a kiadóvállalat, mind pedig a Paumanok Plaza ügyében, és meghívta Ross Hodge-ot Angliába.

Hodge hazatértekor elmesélte Jeanne-nek, hogy az első pillanatban meg sem ismerte Hawke-ot. De amikor levette a sapkáját, és haja az arcába hullott, akkor megint Youngblood Hawke állt előtte, soványabb volt, és idősebbnek tűnt, mint régen, de sokkal egészségesebbnek és kiegyensúlyozottabbnak látszott. Tiszta, barna szeme ragyogott. Londonból kiérve őrületes sebességgel vezette alacsony, nagyerejű vörös sportkocsiját a ködös, zöld vidéken keresztül, és egész idő alatt megállás nélkül beszélt. Olyan volt, mint akife éppen most találtak rá egy elhagyott szigeten: vidáman csapongott ide-oda, kérdések özönét zúdította rá, egyik témáról a másikra ugrált. Nem győzte mondogatni, mennyire örül, hogy láthatja Rosst, tucatszor hátba vágta, mindent akart hallani Jeanne-ről, a legapróbb részletekig. Amikor Hodge elmesélte neki, hogy Quentin Judd hirtelen haragjában elvitte könyvét egy másik kiadóhoz, Hawke harsogó nevetésbe tört ki. Minden reakciója felfokozott volt. Nagyon bosszankodott, nagyon mulatott, nagyon izgatott volt, vagy nagyon lehangolt, ahogyan éppen adódott, de szemlátomást nem fogyott ki a szuszból és a témákból sem.

Hodge számára nem volt újdonság Anglia, így hát alig tudta osztani Hawke lelkesedését a langyos, világos sörért, a sületlen kenyérért meg a sajtért, amit ebédre kaptak egy útmenti fogadóban, Nottinghamen túl. Hodge-nak nemigen volt étvágya, görcsbe szorult a gyomra a félelemtől, ahogy Hawke vezetett, és miután Hawke négy korsó sört hajtott föl, még nagyobb szorongással ült vissza a kocsiba. A sör hatására azonban nem

472

hogy lassabban hajtott volna, hanem még gátlástalanabból sik"lott el a teherautók mellett a kétsávos autóúton, és be nem állt közben a szája, azt magyarázta, milyen ember is Howard Fain, milyen az a ház, ahol él, vagy hogy mi a véleménye a legújabb bestsellerről. Amikor Hodge szerényen kérlelni kezdte, hogy vezessen óvatosabban, megnyugtatta, hogy ezen a téren hetedik érzéke van, amely még azokban az években fejlődött ki, amikor szenet fuvarozott a hoveyi utakon, és hogy Ross olyan biztonságban van, mintha egy londoni szállodában aludna. És csakugyan, nem is kerültek veszélyes helyzetekbe, bár minden percben teherautók robogtak szembe velük.

Ezen az estén nem sokat beszéltek üzletről. Hawke teljes hosszában elnyújtózott a kandalló mellett egy karosszékben meg egy lábzsámolyon, miközben elszívott két óriási havanna szivart, gyűrűző kékesszürke füsttel töltötte meg a szobát és filozofálgatott. Hodge-ot legjobban az lepte meg, hogy Hawke milyen különös elfogulatlansággal méri fel a helyzetét. Tudja, hogy olyan mesebeli menedékre bukkant, amely nem lehet tartós. Adókérdések vagy más hamarosan kiüldözik innét, és csak abban reménykedett, hogy addig megmaradhasson, amíg befejezi az új könyvét, amelyről egyébként semmit sem volt hajlandó mondani. Hodge nem is erőltette. Inkább beszámolt arról, hogy rengeteg előzetes megrendelés futott már be a Will Horne-ia, milyen lelkesedéssel nyilatkoztak a könyvügynökök és a könyvkereskedők, akik elolvasták a lehúzógéppel sokszorosított reklámpéldányokat. Hodge azt állította, hogy minden bizonnyal bestseller lesz ebből a könyvből is, sőt azt is megkockáztatta, hogy ez eddig Hawke legjobb könyve. Az író csak bólogatott, kesernyésen mosolygott, majd figyelmeztette Hodge-ot, hogy a kritikusok rossz fogadtatásban fogják részesíteni új regényét, és úgy vigasztalta őt, mintha ez az esemény máris bekövetkezett volna.

Hodge-nak nem szabad megfeledkeznie arról -- mondta Hawke --, hogy az irodalmi élet hasonlatos a politikához, ami alapjában véve nem egyéb, mint tehetséges emberek küzdelme a népszerűségért vagy éppenséggel a történelembe való bejutásért; és hogy mindenki, aki -- hozzá hasonlóan -- magas polcra pályázik, szükségszerűen kihívja maga ellen a legádázabb támadásokat. Ez elkerülhetetlen folyamat, és igen bölcsen van így elrendezve, mert nagyon sokan tudnak jól írni, és csak a legszigorúbb

473

rostálás tudja leszűkíteni a mezőnyt a legjobbakra. Miután A parancs béklyóival bekerült a köztudatba, most majd olyan támadásokat kell elszenvednie, mint egy elnökjelöltnek a választási harcokban. Minden hibáját pellengérre fogják állítani, és szánt szándékkal felnagyítják. Lehetséges, hogy áldozatul is esik ezeknek a támadásoknak. Saját véleménye szerint a Will Home, bár két esztendei kemény munkájába került, nem egyéb az utolsó ujjgyakorlatoknál, és amit majd írnak róla, az úgysem jön számításba, ha majd a főművéről ítélkeznek. Lehet, hogy anyagi siker lesz, annál jobb, ennél többet azonban nem is lehet várni tőle.

Különös beszéd volt ez egy alig harminckét éves írótól, és az az érett higgadtság, amellyel elmondta, hihetetlen ellentétben állt féktelen, jókedvű viselkedésével Haworth felé az autóúton. Hodge sok írót ismert, legtöbbjük jelentéktelen volt, akadt azonban közöttük néhány kiváló tehetség is. Hawke-nak mindegyikkel akadt egy-két közös vonása, de volt benne valami különös is, ami állandóan zavarba ejtette Hodge-ot, sőt egy kissé meg is ijesztette. Ez pedig éppen titokzatos tartózkodása volt, magányosságának áthatolhatatlan köpenye, amit még baráti társaságban, vagy részeg fecsegés közben sem vetett le. Ezen az estén megfontoltan, csöndesen beszélt, olyan arckifejezéssel, mint egy negyvenöt éves fáradt, érett férfi és ez a háttérben megbúvó tartózkodás szorongást és rossz sejtelmeket váltott ki Hodge-ból, de ehhez a Will Horne-na\ kapcsolatban várható kellemetlenségeknek nem volt sok közük. Hodge ezen az éjszakán igen rosszul aludt hűvös, ferde mennyezetű hálószobájában.

Másnap, mikor reggel hét órakor lejött, már munkában találta Hawke-ot a kicsiny, füsttel telített dolgozószobában. Egy mély karosszékben ült, térdén vörös gyapjútakaró, ölében az írómappája. Azt mondta, tizenegyre végez a munkával. Hodge egyedül fogyasztotta el a házvezetőnő által készített tükörtojást és a füstölt halat a régi, fényezett tölgyfaasztalnál, aztán kiment a hideg ködbe, fölsétált a városba, majd elment a Bronté-féle paplakba. Egy idős hölgy kalauzolta végig a házon, amely szakasztott olyan volt, mint a tengernagyné házikója, csak a bútorzata volt még öregebb, és idegenszerű rend és ridegség honolt benne, mint minden emberi lakhelyen, amelyet múzeummá ala-

474

kítottak át. Megemlítette, hogy ő Hawke kiadója, mire az idős hölgy megjegyezte:

-- Igen, igen, a mi amerikai írónk. Gyakran jár ide. De hát azért nem ír úgy, mint a Bronté nővérek, igaz?

Ebéd után leültek a kandallótűz mellé, hogy megbeszéljék az üzleti ügyeket, miközben kint esett az eső. Hawke ismét remek hangulatban volt, szellemesen tréfálkozva keresztkérdések alá vetette Hodge-ot, akit egészen meglepett a szakértelme. Fillérre tisztában volt egy ötdolláros könyv lebontott költségeivel: nyomólemezek, papiros, kötés, kiadói rezsi, reklám, ügynökök haszonkulcsa, könyvkereskedők haszonkulcsa, és az a százalékarány, amit nagybetűs szedéssel meg lehet takarítani. Úgy beszélt, mint egy üzletember, és bármerre fordult is a téma, mindig feltalálta magát. Hodge rögtön az elején elismerte, hogy a Givney-féle terv mellett Hawke többet keresne, mint bármilyen részesedési szerződéssel, amit egy kiadó fel tud ajánlani neki. Eredetileg bizonyos kétes értékű statisztikai adatokkal akarta alátámasztani az érveit, de Hawke ismeretei olyan szélesek voltak, hogy Hodge hamar belátta, egyedüli reménye az őszinteségben lehet.

így hát előhozakodott azzal a javaslattal, ami miatt átrepült az Atlanti-óceánon. Az ajánlat az volt, hogy a kiadó tizenöt vagy húsz esztendőn keresztül támogatja oly módon, hogy minden jövőbeni munkájára óriási előleget folyósít szavatolt évi részletekben, évi huszonötezer dollár körül. Az ajánlatban az volt a csábító, hogy tulajdonképpen nem volt benne semmi kikötés arra nézve, hogy Hawke köteles könyveket szállítani 'a kiadónak. Amennyiben aláírja a szerződést, jogában áll, hogy a szerződés lejártáig felvegye a pénzt, és jólétben éljen, anélkül, hogy valaha is átadna valamit kinyomtatásra. Az egyetlen kikötés az volt, hogy amit ez alatt az idő alatt ír, azt csakis a Hodge Hathaway kiadó adhatja ki. Hodge kijelentette, meggyőződése, hogy Hawke elhivatott író, így hát részükről fel sem merül annak a kockázata, hogy nem fog írni, azt a rizikót pedig szívesen vállalják, hogy írói termése vissza fogja szerezni nekik ezt az óriási előleget. Az ajánlat egyébként bőséges nyereségrészesedést kötött ki Hawke számára az eladott könyvek után, és előnyös feltételeket biztosított a járulékos jogokra vonatkozóan. Hodge azt mondta, ehhez fogható szerződés még nem volt az

475

amerikai könyvkiadásban. Hozzátette, hogy a részleteket, beleértve az előleg végleges összegét, amennyiben Hawke úgy kívánja, majd Ferdie Laxszel kidolgozzák. De arra is kész, hogy most, azonnal kidolgozzák a szerződést, és ott rögtön érvényre emelje. Hodge elismerte, hogy ennek az ajánlatnak az a célja, hogy egyszer s mindenkorra megakadályozza az ilyen Givneyféle manővereket, amelyek Hawke-ot el akarják csábítani a Hodge Hathaway kiadótól. Az ajánlatot pedig arra alapítja, hogy Jeanne úgy informálta őt, hogy Hawke egy rendkívül nagy lélegzetű munkát tervez, és annak megírása alatt anyagilag független akar lenni.

Hodge gazdag és igen elfoglalt ember volt. Nem azért jött át Angliába, hogy üres fecsegést folytasson Hawke-kal; azért jött, hogy ajánlatával elkápráztassa. És Hawke csakugyan el volt kápráztatva. Fölényes magabiztonsága először józan figyelemmé, majd nyílt meglepetéssé változott, miközben Hodge beszélt. Aztán sokáig csöndben ült, fiatalos zavar látszott rajta, tanácstalan volt. Végül azt mondta:

-- Hát Ross, úgy látszik, neked az a véleményed, hogy én tudok írni.

-- Nincs kétségem afelől -- felelte Hodge --, hogy maradandó értékű könyveket tudsz írni. Véleményem szerint már írtál is egyet-kettőt. Ennek a megbeszélésnek az alapját viszont az képezi, hogy úgy vélem, a könyveid rengeteg pénzt jelentenek. Amennyiben saját magad adnád ki őket, talán több készpénzt tudnál kihozni minden egyes könyvből. De attól tartok, ebben az esetben lényegesen kevesebb könyvet írnál, és jóval gyengébbeket.

Rövid szünet után Hawke azt mondta:

-- Meg kell gondolnom a dolgot. Igazán hálás vagyok neked, Ross. Ez aztán nagyszerű ajánlat. De elállt az eső, nézd csak! Sétáljunk egyet a lápon. Adok neked sárcipőt. Pokoli latyak van odakint.

Aznap aztán már nem is szólt semmit Ross javaslatáról, sem ebédnél, sem este. De olyan szívélyesen viselkedett, hogy Hodge azzal a tudattal feküdt le, hogy elérte célját. Másnap Hawke ragaszkodott hozzá, hogy kocsival elviszi a londoni repülőtérig. Hodge, az író munkájára hivatkozva igyekezett kitérni az újabb,

476

hajmeresztő utazás elől. Hawke útközben sem beszélt üzletről. Könyvekről, színdarabokról beszélgettek.

A repülőtéren, amikor a hangszóró bemondta Hodge gépét, és Ross kezébe vette útitáskáját, Hawke megkérdezte, nem találkozott-e Frieda Winterrel a közelmúltban? Hodge azt felelte, hogy találkoztak, színházban, egy-két összejövetelen.

-- Hogy van? -- kérdezte Hawke.

-- Mint mindig. Remekül.

-- No persze -- mondta Hawke.

Keményen kezet ráztak, aztán Hawke hirtelen átölelte Hodge-ot.

-- Köszönöm, hogy eljöttél, Ross. Vagy így, vagy úgy, továbbra is te adod ki a könyveimet -- mondta.

-- Remélem, így lesz, Arthur -- felelte Hodge. -- Mi csak kereshetünk rajtad, bármilyen megállapodást kössünk is. Én büszke vagyok arra, hogy én adom ki a könyveidet. Azt hiszem, ez az egyedüli esélyem a hírnévre.

Hawke rávigyorgott:

-- A pokolba is, Ross, hiszen mi ketten úgyis csak a pénzzel törődünk. Add át üdvözletem Jeanne-nek.

így repült vissza Hodge az Egyesült Államokba.

7.

Körülbelül három hét múlva Hawke ezt írta Jeanne-nek:

,, . . . Nem tudom megérteni, miért okozott csalódást Hodgenak, hogy nem írtam alá ott rögtön a szerződést. Kifejeztem hálámat és köszönetemet. Nem hiszem, hogy ennél kedvezőbb ajánlatot tehetett volna. De megvannak azért a hátrányai is. Hodge valamiféle korlátlan társasviszonyt ajánl fel nekem, ami körülbelül ötven éves koromban fog lejárni. Givney terve, amely tőkegyűjtést jelent, öregkoromról is gondoskodnék, amit ez a javaslat egyáltalán nem foglal magába. Lehet, hogy hülyének nézel, amiért harminckét éves koromban az öregségemen jár az eszem. De Ross szerződése a legjobb éveimben kötné le a könyveim nagy részét. Igaz, ha ezek a könyvek többet hoznak, mint az előlegek, akkor többletet is kapok, de ez a rendes jövedel-

477

membe folyik be, és az, mint rendesen, elolvadna, mint hó a forró kályhán; arról nem is beszélve, hogy húsz év múlva valószínűleg az adók is súlyosabbak lesznek. Mindazonáltal Ross érvelése meg a te engesztelhetetlen tiltakozásod gondolkodásra késztetett, így hát elhatároztam, hogy egy darabig nem teszek semmit. Ez már magában véve is győzelem Ross számára, akár hiszed, akár nem . . .

. . . Csak mérsékelten örülök neki, hogy a könyvklub igényt tart a Will Horne-ta. Bocsáss meg, hogy extatikus táviratodra nem sürgönyöztem azonnal lelkes választ. Tisztában lehetsz vele, hogy a klub az írói részesedést minden egyes példánynál alig pár centre csökkenti. Biztos üzlet, de csak azért, mert olyan óriási számú könyvet küldenek ki. Végeredményben a könyvklub nem egyéb, mint az, hogy nagy csinnadratta közepette leszállított áron, postán küldik el a könyveket, csak éppen a könyv megjelenésének pillanatában, és nem később. Nem is a jövedelemben van az értéke, hanem abban, hogy az egész országban elterjeszti a könyvet, úgy, hogy mindenütt elkezdenek beszélni róla. Egy könyvnek pedig nem a kritika dönti el a sorsát, Jeanie, hanem az, hogy beszélnek-e róla. Hogy koktél közben, vagy az ebédlőasztalnál futó megjegyzéseket tesznek rá, kitöltik vele a beszélgetésben beállt szüneteket. Tekintve, hogy az idős hölgyek valószínűleg majd rábeszélik egymást a Will Home elolvasására, hát gyerünk csak azzal a könyvklubbal.

Jó hírem van: az új könyv gyorsan halad, és azt hiszem, nemsokára lesz belőle annyi, hogy átnézheted. Remekül érzem magam, az április csodálatos Angliában, ami nagyon sokat megmagyaráz abból, hogy miért éppen itt született Shakespeare. Az ember csak végigsétál egy zöld angol dűlőúton eső után, egy napfényes áprilisi reggelen, nézi a sárga virágokat, hallgatja a madárdalt, és úgy érzi, ha egyenesen hazaszalad, és nekilát dolgozni, akkor délután meg tudja írni a Rómeó és Júliát. Hát ilyen Anglia.

. . . Az adóhatóságok megint zaklatnak. Ügy látszik, amikor Ferdie Lax eladta a Kegyelemkenyéren filmjogát, az ügyvédje egy nagyon szerencsétlen bekezdést vett be a szerződésbe, amely lehetővé tette számomra, hogy az összes részkifizetéseket egy éven belül felvegyem, ha akarom. Azt állítja persze, hogy csak az én érdekeimet akarta védeni. A szövetségi adóhivatal sze-

478

tint ez viszont azt jelenti, hogy én 1949-ben vettem fel a teljes összeget, így hát tartozom nekik körülbelül nyolcvanezer dollárral meg a késedelmi kamatokkal.

Adam természetesen működésbe lép, de nagyon sötéten ítéli meg a helyzetet. Ferdie Lax itt volt a múlt héten. Elismeri, hogy a szerződést rosszul szerkesztették meg, azóta más ügyvédet is fogadott. Ez az újabb zűr azonban még csak meg sem lep, nemhogy felizgatna. Azt hiszem, mindenben lehetne valami hibát találni, amit azelőtt csináltam, hogy találkoztam volna a ravasz Gus Ádámmal. És valószínűleg úgy végzem majd, hogy káprázatos vagyonnal tartozom az adóhivatalnak; mint akármelyik tehénpásztor, aki egyik napról a másikra nagy vagyonhoz jut, és még be sem tudott telni azzal a gyönyörűséggel, hogy három öltönye van, egyszerre máris annyi adósságot csinált, mint egy nagy acélvállalat. Majdcsak rájön egyszer az adóhivatal, hogy az ilyen együgyű fickókat inkább támogatni kell, de sajnos akkor már késő lesz. Egy okkal több, hogy belevágjak a Paumanok Plaza ügybe meg Givney tervébe. De hát efelől még gondolkozom . . .

A legrosszabb hír -- te nyilván így látod, de én is --, hogy Frieda Winter ismét felbukkant a múltból, és türelmetlenül várja, hogy csatlakozhassék hozzám. Azt mondja, üzleti ügyben Franciaországba jön júliusban, és nem találkozhatnánk-e, tekintettel a régi barátságra. Teljesen rá vall, ahogy közeledik. Azt mondja, ő már úgysem egyéb, mint egy összeaszott öregasszony, a köztünk levő érzelmi feszültség már úgyis elhamvadt, miért ne lehetnénk hát jó barátok? Megmondhatom neked, az egyetlen dolog, ami rávenne, hogy már holnap itthagyjam Angliát, az, hogy összetalálkozhatom Friedával. Egy szót sem hiszek abból, amit mond. Ha hirtelen arról hallasz, hogy jelentkeztem a haditengerészetnél és elmentem Koreába -- ez a fejesugrás sok borongós délutánon megkísért, amikor átolvasom a kéziratomat --, akkor tudhatod, hogy úgy láttam, nincs más mód arra, hogykitérjek Winterné útjából . . .

479

8.

Jeanne az ágyában ült és reggelizett, bár ez a kivételes kiszolgálás tulajdonképpen már nem is neki járt, mivel a kisfia már egy hónapos volt. Teljesen jól érezte magát, sőt egy hete be is járt a kiadóba. Csak éppen hozzászokott ehhez a fényűzéshez, és nem akart lemondani róla. Negyed tíz volt. Jim, a kicsi, egy mózeskosárban prüszkölt és gurgulázott az ágy mellett, karjával és lábával kalimpált. Jeanne átnézte a postáját -- Hawke-tól nem jött levél --, majd kiöntötte magának az első csésze gőzölgő kávét és élvezettel kinyitotta a New York News pletykarovatát, a negyedik oldalon. A Times érintetlenül feküdt a tálca mellett, nem látott benne egy hasábnál nagyobb címszöveget: semmi olyan nemzetközi borzalom, amit lélegzetvisszafojtva kellene elolvasni: majd a Timesra is rákerül a sor, ha megitta a kávét, és megette a lágytojást. Egészben véve, Jeanne Fry nagyszerű hangulatban volt.

Aztán egyszerre csak felismerte Hawke arcképét, de annyira megütközött, hogy ezen a vésztjósló oldalon került elé, hogy több másodpercen keresztül csak értetlenül hunyorgott, és fel sem tudta fogni az alatta olvasható feliratot:

A Pulitzer-díjas írót letartóztatták Velencében

A kép egy szabályszerű, Hodge-Hathaway-féle reklámfotó volt. A sztori pedig, mint bosszankodva megtudta, egyik távirati ügynökségtől származott.

„Arthur Youngblood Hawke-ot a Pulitzer-díjas A parancs béklyói, valamint a most futó, sokat vitatott Will Home című regény szerzőjét a velencei rendőrség tegnap éjjel letartóztatta csendháborítás és garázdaság vádja miatt.

A vádat az író ellen William Quint, az amerikai turisták által sűrűn látogatott Expatriates' Bar tulajdonosa emelte. Quint azzal vádolja az írót, hogy botrányos jelenetet rendezett, melynek következtében több vendég elhagyta a helyiséget. Quint szerint a kentuckyi születésű, hat láb két hüvelyk magas Hawke összetört több berendezési tárgyat, köztük egy nagy tükröt, tettleg

480

bántalmazta a tulajdonost és a bárban alkalmazott néger zongoristát, majd két zongorát beledobott a csatornába.

Hawke beismerte a vádat, és a rendőrségen kijelentette, hogy hajlandó az általa okozott kárt megtéríteni. Szabálysértő magatartásának okaira nem adott magyarázatot. A rendőrségi jelentés szerint Hawke józan volt, amikor letartóztatták. Biztosíték nélkül szabadlábra helyezték, amikor a tárgyaláson való megjelenését telefonon szavatolta egy előkelő, velencei hivatalos személy, akinek nevét nem tették közzé. Az író ezután visszatért a Royal Danieli szállodába, ahol megtagadta, hogy nyilatkozzék az újságíróknak, és kikapcsoltatta a telefonját.

A bár vendégei egymásnak ellentmondóan számoltak be a történtekről. Az egyik, meg nem erősített verzió szerint egy nő miatt tört ki a verekedés az író és a zongorista között.

Youngblood Hawke öt évvel ezelőtt futott be első regényével, a Kegyelemkenyérennel, amelyet stb.

Csöngött a telefon. Ross Hodge jelentkezett. Éppen akkor érkezett az irodába, és ott találta íróasztalán az új ságkivágást. Meg akarta kérdezni Jeanne-t, nincs-e újabb értesülése. Ügy határoztak, hogy azonnal felhívják Hawke-ot telefonon. Hodge megkérte Jeanne-t, beszéljen vele, és rögtön utána tegyen jelentést.

Jeanne még fel sem öltözött, amikor a tengerentúli hívás kitartó csengetése kizavarta a fürdőszobából, és egyúttal szerencsétlen módon felébresztette a szunyókáló Jimet. A kicsi úgy fogta fel az ébresztést, hogy ő nyilván újra éhes, ezért elkezdett üvölteni. Jeanne egy szót sem értett a telefonban, amíg a gyermekgondozónő fel nem kapta Jimet, és be nem csukta maguk mögött Kari szobájának az ajtaját. Még így is áthallatszott az üvöltése.

Hawke hangja tiszta volt és jól érthető.

-- Halló, ki keres engem a tengerentúlról?

Egy olasz telefonkezelő tört angolsággal hadart valamit. Jeanne közbevágott:

-- Arthur, én vagyok, Jeanne.

-- Jeanie? Hé! Rendben van, központ, fogadom a beszélgetést, lépjen ki a vonalból, kérem . . . Jeanie, hogy vagy, édesem? Minek köszönhetem ezt a megtiszteltetést?

-- Arthur, teljesen jól vagy?

481

-- Jól? Miért? Remekül. Ilyen kiegyensúlyozott művészt még nem is láttál. Itt ülök, sárga papírlapokat firkálok tele, a nap lenyugvóban van kint a lagúnák felett, és az összes turista gondolázik. Miből gondolod, hogy nem vagyok jól?

-- Az a verekedés a bárban, a rendőrség . . . Jeanne hallotta, hogy Hawke nevetésbe tör ki.

-- Te jó ég! Hát ezt meg honnan tudod? Semmi az egész. Tegnapelőtt éjjel történt. Már el is felejtettem.

Jeanne nem győzött csodálkozni, milyen tisztán hallja a férfi hangját. Mondatainak elejét és végét valami műszaki hiba elnyelte, egyébként azonban olyan volt, mintha a Hetvenkettedik utcából beszélt volna.

-- Minden New York-i újság tele van ma veled -- mondta.

-- Nyilván a vidékiek is. Az Associated Press közölte a hírt.

-- Szent isten! Biztos az a nagy vörös képű nő volt az, aki annyit molesztált. Ne izgulj, Jeanie, itt már el is felejtették az egészet. Ezek a velenceiek elragadó emberek. Az a hülye amerikai bártulajdonos volt az oka az egésznek. Szörnyű lármát csapott a ronda szopránhangján, én pedig olyan rosszul beszélek olaszul, hogy a rendőrség bekísért, még mielőtt megmondhattam volna, hogy mi a helyzet, vagy beszélhettem volna di Strozzival

-- ő az olasz kiadóm, és itt van velem Velencében. Ahhoz a lópofájú riporternőhöz egy szót sem szóltam, aki ott előkerült. De te hogy vagy, Jeanie és hogy van Jim?

-- Én remekül vagyok. Jim szörnyeteg, egyebet sem tesz, mint eszik, alszik és üvölt.

-- Kire hasonlít?

-- Feltűnő módon hasonlít Ross Hodge-ra. Szégyellem magam, ha bárki is megnézi, és Kari napról napra ingerültebb lesz.

Hawke nevetett.

-- Milyen csodálatos, hogy beszélhetek veled, Jeanne. Mondd, tényleg olyan nagy szükség van ott rád? Nem tudnál felülni egy repülőre, és átjönni ide valamelyik nap? Csak egy-két hétre.

-- Arthur, te teljesen meg vagy bolondulva. Ez kizárt dolog.

-- Miért? Velence olyan érdekes. Hasonlít Coney Islandre.

-- Isteni lenne, de nem hagyhatom itt Jimet. Most is torkaszakadtából üvölt a másik szobában. Nem tűri, ha más eteti, csak tőlem fogadja el az ételt, és körülbelül tizennégyszer eszik naponta.

482

-- Szoptatod?

-- Mi közöd hozzá? Nahát! Ilyen hülyeségekről beszélni percenként húsz dollárért! De miért verted szét azt a bárt? És miért dobtál bele a csatornába két zongorát?

-- Azok csak olyan kis rövid zongorák voltak, Jeanne. Te is meg tudtad volna csinálni. Igazán nem volt abban semmi.

-- De miért csináltad? Mi történt veled? És egyáltalán, miért vagy Velencében? Én azt hittem, még mindig Haworthban vagy.

-- Nem kaptad meg a párizsi levelem?

-- Már egy hónapja nem kaptam tőled semmit.

-- Te jó ég! Húszoldalas levelet írtam neked, Jeanie. Egész biztos, hogy feladtam . . . Tudod, mit? Lehet, hogy Frieda elsikkasztotta. Attól a nőtől minden kitelik. Minden.

-- Frieda? -- kérdezte Jeanne, és most, annyi év után, Jim ide, Jim oda, megint megfordult vele a világ. -- Már megint Friedával vagy, Arthur?

-- Már nem. Elmesélhetem, húsz dollárért percenkint, vagy mennyit is mondtál? Elment. Az a jelenet a bárban beadott neki, de az is volt vele a szándékom. Rövid, viharos viszontlátásunk teljesen hiábavalónak bizonyult. Azt mondhatnám, a szarvas és a kopó rövid időre újra összegabalyodtak, és a szarvas újra kiszabadult, igaz, kissé összemarcangolva és véresen. De azért a kopó is kapott egy pár agancsdöfést. Majd mindent elmesélek. Kérlek, gyere ide, Jeanne. Már a regény véginél tartok. Három-négy nap múlva befejezem.

-- Lehetetlen. Miért nem jösz New Yorkba te, a darabod bemutatójára? Hozd el a kéziratot. Már alig várom, hogy lássam.

-- Engem az a színdarab nem érdekel. Különben is, már Frieda is New Yorkban lehet.

-- Akkor küldd el a kéziratot.

-- Nem adom ki a kezemből, még miattad sem. Volt még egy pár olyan elragadó recenzió a Will Horne-tól? Valahol, ahol az elmúlt hónapban elmulasztottak kinyírni?

-- Akadt.

-- Azok is olyan rosszak voltak?

-- Ugyan, Arthur, miért beszélsz így? Azok a kritikák nem voltak mind rosszak. Egyik-másik igazán remek volt.

-- Küldd el nekem az újakat.

-- Eszemben sincs. A többit sem kellett volna elküldeném.

483

Neked már nem is kellene kritikákat olvasnod. Ebből már kinőttél. A Times a ranglistán harmadiknak jelöl, a Tribune másodiknak, de tudod, ezek a lapok milyen lassan kapcsolnak. A könyvkereskedésekben már egy héttel a megjelenés előtt az első helyen álltái.

-- Ezt örömmel hallom. Olvastad Jeroma Brannt a Midwestern Spectatorban? „Mindenki, aki Youngblood Hawke-könyvet vásárol, kulturális szabotázst követ el, egyenértékű azzal, mintha felgyújtana egy közkönyvtárat."

-- Ó, az ördögbe is, miért nem hagyod békén ezt a szerencsétlen Brannt? Mit szólnál hozzá, ha te volnál Brann, és azt látnád, hogy az új könyved egy sarokban porosodik a könyvesboltokban, a Will Horné meg nagy halmokban áll a kirakatokban a polcokon és a padlón, mint a kézigránátok egy lőszerraktárban?

-- Jeanie, neked sose jut eszedbe, hogy a kritikusokat az irigység mellett más indítóokok is vezérelhetik? Hogy esetleg a színtiszta igazságot írják? Én átolvastam a Horne-t, és -- a férfi hangja hirtelen elhalkult, elromlott az összeköttetés. És Jeanne előtt szinte látomásszerűen megjelent az óceán, amelyen keresztül beszéltek egymással, és Velence, a csábító, romantikus város, a márványpaloták és a sötét csatornák, Canaletto naplementéinek távlatai, az a város, amelyben a halhatatlan művészet olyan köznapi, mint máshol a fali tapéta. Mindazon városok között, amelyeket látni szeretett volna, Velence állt az első helyen. És Arthur ott volt, ennek a vékony telefondrótnak a másik végén. A kagyló kattant egyet, és hirtelen újra meghallotta Hawke hangját.

-- Jeanne, Jeanne? A fenébe, hallasz?

-- Itt vagyok, Arthur. Körülbelül egy perce nem hallak.

A gyermekgondozónő lábujjhegyen bejött a szobába, karjában Jimmel, aki lehunyt szemmel, hangosan szopott egy üvegből. Jeanne intett a nőnek, hogy adja neki oda a kicsit, és úgy ügyeskedett az üveggel meg a telefonkagylóval, hogy miközben Jimet elhelyezte maga mellett, egy szót sem mulasztott el.

-- A leglényegesebbet nem hallottad -- mondta Hawke. Semmiképpen nem jöhetnél át ide Jeanne? Most komolyan szükségem volna rád. Egy-két napon belül én hívtalak volna fel, ha most nem telefonálsz.

484

Jeanne magához szorította a kicsit, és olyan halkan beszélt, ahogy csak tudott.

-- Arthur, én nem hagyhatom itt Jimet. Lehet, hogy nem érted meg, de ő az egyetlen a világon, aki még nálad is fontosabb a számomra. -- Rögtön észrevette az elszólást, de hát csakugyan az volt az igazság, hogy Hawke a második. Már túl volt azon, hogy ilyen árnyalatokkal törődjék. Ha Kari nem is, de a kisfia legalább az első helyen áll.

-- Dehogyis nem értem, Jeanne. Hát nem nekem kellett letörölnöm a buta könnyeidet, amikor először megláttad Nancy kisfiát? Helyes, Jeanne. Örülök, hogy jól vagytok.

-- Arthur, kérlek, küldd el nekem a kéziratot.

-- Hát, majd talán. Kigondolok valamit. Egyébként a Horne-l sokan veszik?

-- Éppen most rendeltünk a nyomdában további ötvenezer darabot.

-- Te jó ég, gondold csak el! Felégetem az összes könyvtárakat. Kész istencsapás vagyok a kultúrára. De azt hiszem, most már elég sok pénzét eltelefonáltuk a Hodge Hathaway kiadónak. Leteszem a kagylót, és olyan hosszú levelet írok neked, mint Gulliver utazásai. Isten veled!

Jeanne hallotta a telefonkagyló kattanását az Atlanti-óceán másik partján, abban a bűvös városban, ahol a nap épp most tért nyugovóra, miközben New Yorkban reggel tíz óra van. Jim megint mocorgott, bugyborékok jöttek fel a cumisüvegében. Forgalmi dugó keletkezett kint az utcán, egyre dühösebben tülköltek a kocsik. Telefonált a kiadóba.

485

Negyedik rés 1951

TIZENHATODIK FEJEZET

Az amerikai élet egyik legkáprázatosabb szertartása a huszadik század derekán a broadwayi színházi premier.

Frieda Winter húsz esztendő alatt számtalan bemutató előadáson részt vett már, mégsem veszítették el számára varázsukat. Minden mozzanatukat izgalmasnak találta: az előadást megelőző hosszadalmas szépítkezést, az új ruhát, a sietősen elfogyasztott korai vacsorát, az elegánsan öltözött, nevetgélő tömeget a színház előcsarnokában, aztán ahogy a várakozással teli nézőtéren végigmegy a két legjobb zenekari ülés felé, ahogy könnyedén int, az előtte és mögötte levő sorokban ülő híres ismerősöknek, eltréfálkozik a bennfentesekkel, esetleg találkozik a sápadt szerzővel, vagy az ideges rendezővel: ez mind olyan volt Frieda számára, mint a gyöngyöző pezsgő.

A Kegyelemkenyéren októberi premierje már régóta az 1951-68 évad első izgalmas estéjének ígérkezett. Miközben a szeptemberi bemutatók a szokásos bukások vagy félsikerek voltak, Hawke darabja mágnesként vonzotta magához a hosszú nyári szünet alatt kiéhezett érdeklődést. Frieda akkor is királynői díszbe vágta volna magát, ha a szerző nem lett volna olyan régóta szinte nyilvánosan is a szeretője. A darabot kirobbanó sikerrel adták vidéken; még az egyébként akadékoskodó bostoni kritikusok is jót írtak róla; a darab négyévi távollét után visszahozott a színpadra egy közkedvelt színésznőt; a szerző kimagasló irodalmi nagyság, akinek legutolsó könyve az előzőekhez hasonlóan rohamosan emelkedett a bestsellerlistán a kritikusok támadásai ellenére; és ez az ember még annyi fáradságot sem vett magának,

489

hogy eljöjjön első színdarabjának New York-i premierjére. Ezek a körülmények még nagyobb jelentőséget kölcsönöztek az előadásnak. Az újságok csak fokozták az izgalmat olyan hírekkel, hogy Bostonban elővételben adják el a jegyeket, hosszú sorok állnak a jegypénztárak előtt; újabb találgatások láttak napvilágot arról, hogy mért tartóztatták le az írót Velencében; sőt azt is rebesgették, hogy titokban New Yorkban tartózkodik.

Este hét előtt húsz perccel Frieda az öltözqszobájában állt, két földig érő tükör között -- egyik a falon, másik a fürdőszoba nyitott ajtaján -- és azzal a szigorú, barátságtalan tekintettel vette szemügyre magát, amivel a nők öltözködésük végeredményét szokták ellenőrizni: mintha a legnagyobb ellenségeik szemével keresnének hibát a toalettjükön. Ekkor hallotta meg azt a tétova kopogást az ajtón, amely csak a férjétől származhatott. Winter nemigen szokott ide bejönni. Frieda ki nem állhatta, ha meglátja valaki mielőtt még teljesen elkészült volna.

-- Tessék -- mondta szárazon. Sehogyan sem volt kibékülve a hajával. Mintha egy kicsit túlságosan fiatalos és affektált lenne, különösen a ruhája komoly, elegáns szabásához és a gyémántfejékhez képest.

-- Ha fel vagy öltözve, beszélni szeretnék veled.

Kinyitotta az ajtót. Winter ott állt szmokingban, egy nagy fehér borítékot tartott a kezében. Elcsodálkozott:

-- Ez aztán az alkalomhoz méltó! Nagyon szép vagy, Frieda!

-- Dühöngök a hajam miatt. Nem tudom, mi történt Charlesszal. Ügy nézek ki, mint egy nyugdíjkorhatáron túl levő manöken a Seventh Avenue-ról.

-- Nagyon szép vagy, és a frizurád remek -- mondta Winter. Ezt találtam az íróasztalomon. Azt hiszem, akkor jött, amikor zuhanyoztam.

Frieda fölvette az expresslevelet, amelyen feladóként a Devon Intézet neve állt.

-- Csak nem beteg, Paul?

-- Nem.

Frieda óvatosan leült az öltözőasztala mellé, maga alá simította a szoknyáját, és olvasni kezdte a levelet. Winter közben a felesége barátainak és üzletfeleinek bekeretezett fényképeit nézte, amelyek a padlótól a mennyezetig beborították a falakat. Frieda kis idő múlva megszólalt:

490

-- Ez nem komoly. Ilyesmire számítani lehet, ha egy gyerek először kerül el otthonról.

-- Hát, ami a tanulását illeti, az nem izgat túlságosan. Paul jó eszű, majd csak összeszedi magát. Hanem azt hiszem, szokatlan dolog egy tizenkét éves fiú esetében, hogy sírógörcsöket kapjon.

Frieda megrázta a fejét, ledobta a levelet az öltözőasztal márványlapjára, a szépítőszerek közé, és jobbról is, balról is szemügyre vette haját a kerek tükörben.

-- Mindig volt vele valami baj. Több gondot okozott, mint a lányok.

-- Alig bírtunk vele, amíg Európában voltál -- mondta Winter. -- Amikor hazajöttél, egy kicsit föllélegeztünk. Annyira örült, hogy újra itthon vagy, már azt hittem, túljutott a depresszión. Ez a levél azonban mást mutat.

-- Csodálkozom rajta -- mondta Frieda. -- Bennett egész könnyen átlavírozott Devonon, pedig ő nem olyan eszes, mint Paul. Igazán nem szigorú iskola!

-- Hát, Frieda, én azt hiszem, nem is a rátermettségében van a hiba. Tudod, milyen gyenge véleményem van az ideggyógyászokról, de ezen a nyáron közel voltam hozzá, hogy elvigyem valamelyikhez.

Frieda mosolygott:

-- Nem mondana semmit, és a végén ő analizálná az analitikust.

-- Lehet -- mondta Winter, és a tenyeréhez ütögette a borítékot. -- A kérdés az, hogy mit csináljunk.

-- A levél teljesen világos, kedvesem. Nem akarják, hogy bármit is tegyünk. Nem akarnak egyebet, minthogy felkészítsenek bennünket arra, hogy kapunk Paultól egy könnyben úszó levelet vagy egy telefonhívást. Ha volna időm, kibontanám a hajamat, és újra fésülném az egészet. Sajnos, már nincs időm. -- Frieda felfigyelt a csöndre, hátranézett a férjére, aki megszokott, kissé görnyedt testtartásával csak állt, egyik kezét a kabátja zsebében tartotta. -- Azt semmi esetre sem akarják, hogy azonnal kerekedjünk fel, és látogassuk meg őt. Mert ez volna az, amit Paul szeretne. És ha ennek engedünk, az ugyanannyi, mintha kivennénk az intézetből, és itt, a városban járatnánk iskolába, márpedig megbeszéltük, hogy az helytelen lenne.

491

Winter vállat vont.

-- Arra gondoltam, esetleg ma este felhívhatnád telefonon, és megkérdezhetnéd, hogy van.

-- Nagyon szeretnék vele beszélni. Nem hiszem, hogy ez bölcs dolog, de megteszem. Mindjárt telefonálok.

-- Nem sürgős. Egyébként kár, hogy ma este nincs itthon mondta Winter. -- Mindig úgy csodálta Arthurt, mint valami hőst. Szívesen odaadtam volna neki a jegyemet.

-- Ez képtelenség, Paul. Tanítási napon!

-- Tudod, én már olvastam a Kegyelemkenyérent. És ami a Broadwayt illeti, egy idő óta nekem valahogy az összes darab és az összes színész egyformának tűnik. Vagy csak olyan kicsinyek az eltérések, hogy már nem is számítanak. Olyan az egész, mintha az ember az iskolai színjátszókör előadásait nézné. Hiába minden színlelés, az ember csak az iskolatársait látja, Tömőt, Harryt és Susie-t, csak éppen mindig más ruhában vannak, és új szöveget tanultak be. Ez az öregség romboló hatása. -- Winter felvette az asztalról a levelet. -- Ez is bekerül Paul dossziéjába, amely ez idáig nem valami szívvidító.

-- Ez már a legkisebb gyerek sorsa -- mondta Frieda. -- Vagy túlságosan elkényeztetik, vagy túlságosan elhanyagolják. Paul mindkettőt megszenvedi.

-- Lehet, hogy egy szép napon még elnök lesz. Az összes gyerekünk között ő a legeszesebb. Nyáron rajtakaptam, amint az Anna Kareninát olvasta. A közepénél tartott. Ügy csukta be, mintha valami disznóságon csíptem volna fülön.

-- Légy szíves, szólj Annának -- mondta Frieda --, hogy tizenöt perc múlva vacsorázhatunk.

-- Helyes ^ Winter kezéhez veregette az összehajtott levelet. Mindig hibásnak éreztem magam Paullal szemben. Egy férfinak nem volna szabad gyereket nemzenie ötvenöt éves korában, nem igaz? Bármennyire hízelgő is ez egyébként ránézve.

Frieda egyenesen a tükörbe nézett, a haját igazgatta, nem szólt semmit.

492

2.

New York városa mindig pocsék időjárással tiszteli meg a nagy eseményeket. Mintha az eső, a szél, a hó a polgármester parancsnoksága alatt állna; arról nem is beszélve, hogy olcsóbb, mint a tűzijáték. A Kegyelemkenyéren premierjének estéjén a heves zápor még nem jelentett volna semmi különöset, az örvenmérföldes lökésekkel száguldó, hideg keleti szél azonban mégis arra mutatott, hogy valamiféle rendkívüli alkalom készül. Majdnem megoldhatatlanná tette a problémát, hogy a nők kényes frizurájukkal és bonyolult ruháikban megtegyék azt a pár lépést a kapualj és a taxi között, és azokat a még nehezebb lépéseket, a taxi és a színház előcsarnoka között: szűk mellékutcákban kellett kilépniük a kocsiból, márpedig a New York-i mellékutcák keskeny, kelet-nyugati irányban haladó alagutak, amelyek a szél sebességét másfélszeresére fokozzák. Taxik és magánkocsik torlódtak össze az Ötvenötödik utcában, a Broadwaytól egészen a Harmadik utcáig. Ott álltak a csapkodó szélben, az olcsó szállodák vörös neonhirdetéseinek fényében, és percenkint alig tudtak előrehaladni egy lábnyit. Táncoltak az ablaktörlők, süvített a szél, a kocsik szünet nélkül és eredménytelenül tülköltek, az emberek idegei megfeszültek, és egyre fogyott az idő a függöny szétnyílásáig; és a hosszú kocsisor -- egyelőre senki nem tudhatta, gyászmenet vagy diadalmi felvonulás -- még mindig csigalépésben haladt a színház felé, és ez próbára tette minden jól öltözött nő bátorságát, aki arra készült, hogy átszökelljen a csúszós, ázott járdát az előcsarnok mennyei szárazságától elválasztó néhány lépésnyi távolságon, ahol összezsúfolódnak a bámészkodók és azok akiket megbámulnak.

Ferdie Lax az órájára nézett és így szólt:

-- Nem kell izgulni. Még úgy sem kezdenek. Ilyen időben várniuk kell. -- A taxi, amelyben együtt ült Prince-ékkel meg egy szép, magas lánnyal, éppen áthaladt az Ötödik sugárúton: öt perc hiányzott a nyolchoz, és még két sarkot meg kellett tenniük. Százával álltak a színház felé igyekvő kocsik, és nem tudtak megmozdulni.

Fanny Prince kikandikált az esőbe, megrázkódott, és összehúzta magán csincsilla belépőjét.

493

-- Milyen szomorú! Pedig én számítottam az esőre. Negyed hétkor ültünk le vacsorázni, és nézzétek, hol vagyunk!

-- Nem tehetik meg, hogy ne kezdjenek -- mondta Jay. -- A kritikusoknak fél tízkor ha törik, ha szakad, rohanniuk kell, hogy a beszámolójuk megjelenhessen a reggeli lapokban.

Lax levette a fejéről alacsony, puha kalapját, és a térdére fektette.

-- Múlt héten beszéltem Bostonban Carmiannal. Az előadás csak két óra hosszat tart. Feydal minden feleslegest kihúzott belőle. Elég, ha este nyolc huszonötkor húzzák fel a függönyt.

-- Nem értem, hogy szabad egy darabot bemutatni, ha a szerző Olaszországban van -- mondta a magas lány. -- Ezt lehet?

Ferdie megfogta a lány bal kezét, amelyen egy platina karikagyűrű mellett hatalmas gyémántgyűrű ragyogott, és nagy odaadással rágcsálni kezdte.

-- Attól függ, drágám, hogy ki az író. Ez a pasas rámenős, hagyja, hogy a színházi emberek bajlódjanak, miközben ő csak megy a maga útján, és ír valami újat, amit eladhat.

-- Illetve, amit te eladhatsz -- mondta a lány, és visszahúzta felgyűrűzött kezét, de csak azért, hogy meglegyintse Laxet, aztán hagyta, hogy az tovább rágcsálja az ujjait. A lány nem volt más, mint Laxné. Laxen kívül mindenki számára ismeretlen, és szabad szemmel egyáltalán nem látható okoknál fogva Lax ezt a nőt valahogy másmilyennek találta, mint a többit, elvette feleségül, és a legkispolgáribb módon rajongott érte. New York és Hollywood csodájára járt az esetnek. A lányt Geraldine-nak hívták.

-- Mondja, Ferdie, tényleg nagy siker lesz?

-- Nem vitás -- felelte Lax, felesége ujjait a szájában tartva. Már vidéken fél milliót hozott.

-- A kritikusok még beadhatnak neki -- mondta Fanny. -- Elég, ha a Times meg a Tribune leszólja. New York az csak New York.

-- Ez a darab úgy el fogja tiporni a Timest meg a Tribune-t, mint harckocsi a hangyákat.

-- Bárcsak úgy lenne -- mondta Prince.

-- Már alig várom hogy lássam, Frieda miben van -- mondta Fanny és sóhajtott egyet. -- Milyen rég volt, hogy bemutattam

494

neki Hawke-ot azon a karácsonyi estélyen. Gyakran eltűnődöm, vajon jót tettem-e bármelyikükkel is.

-- Én még soha nem találkoztam Frieda Winterrel -- mondta Geraldine. -- Igaz, amit róla és Youngblood Hawke-ról beszélnek, Ferdie?

-- Ez egy mély, platói szerelem, kedvesem -- válaszolta Lax, és újra majszolgatni kezdte a nő kezét.

A színház tetőzetén sárga villanykörtékből összeállított, régies betűkből ez a felirat állt:

IRENE PERRY KEGYELEMKENYÉREN

A New York-i színházakon kicsinyek és szűkszavúak a reklámok. Ha nagyobbak lennének, vagy fényesebbek, és többet mondanának el, az egyenlő lenne azzal, hogy leszállnak a mozik vásári színvonalára. Az arisztokrácia biztos ismertetőjele a hanyagság. Nancy azonban, amikor a Ross Hodge által bérelt kocsi ablakából a Broadway ragyogásán túl meglátta ezt a reklámot, felkiáltott:

-- Nézd csak, mama! Arthur neve nincs is rajta.,A főszereplő és a darab címe! Ilyen disznóságot!

Hawke-né nyújtogatni kezdte a nyakát, hogy kilásson.

-- Hát ez a következménye annak, ha valaki Youngblood Hawke-nak hívja magát. Art Hawke ráfért volna.

Nancy férje, aki kényelmetlenül ült az egyik pótülésen -- Gus i\dam ült a másikon -- azt mondta:

-- Az számít, aki behozza a pénzt. A színházban pedig a sztár hozza be.

-- Nem esett méltánytalanság Arthuron -- szólalt meg Adam.

-- Out van a neve a főbejárat fölött. Meg a kirakati plakátokon is: Youngblood Hawke: Kegyelemkenyéren. Az ő neve is pénzt jelent.

A kocsi elérte a Broadwayt, ahol egy rendőr megállította őket.

-- Már majdnem ott vagyunk, mama -- mondta Nancy. -- Ez életem legizgalmasabb estéje.

Weltmann megszólalt:

-- Arra is számíts, Nancy, hogy a darab esetleg megbukik. De Arthur hírneve igazán nem ettől az előadástól függ.

495

Végre megérkeztek a színház bejárata elé.

-- Arthur okosan tette, hogy Olaszországban maradt -- mondta Hawke-né. -- Törődik is ő az egésszel! Nagy író, és rengeteg pénzt keres. Vigyázz, Nancy.

Weltmann a szél elleni oldalon állt a sofőr mellett, és kisegítette Nancyt a kocsiból. Az asszony úgy mozgott, ahogy az előrehaladott terhes nők szoktak.

-- Meg vagy bolondulva, mama -- mondta. -- Arthurnak el kellett volna jönnie. Sajnálni fogja, amíg él.

Gus Adam kifejezéstelen arcából nehezen lehetett volna kiolvasni, hogy az egész napot Youngblood Hawke-kal töltötte Wall Street-i irodájában, és hivatalos okmányokat szerkesztettek.

3.

Kevés izgalmasabb zaj van a világon, mint a gyülekező színházi közönség morajlása, ahogy a függönyön keresztül eljut a színészek fülébe. Ebből a morajlásról félreismerhetetlenül meg lehet tudni, ha premierről van szó: ilyenkor vidámabb, hangosabb, türelmetlenebb, és valahogy fenyegető színezete van.

Georges Feydal és Pierce Carmian összegyűjtötték a színpadon a Kegyelemkenyéren szereplőgárdáját, hogy az utolsó pillanatban még egy-két utasítást adhassanak; a színészek azonban inkább a közönség lármájára figyeltek. Mindnyájan kényelmetlenül érezték magukat, idegesek, rosszkedvűek voltak. Egy ingujjas segédrendező, aki feltűnően sápadtnak látszott a kifestett színészek között, odasietett Feydalhoz és valamit súgott a fülébe. A színész nagyon meglepődött.

-- Bocsánat -- mondta a többieknek. -- Pierce majd folytatja. Rögtön visszajövök. -- És gyorsan kiment a színpadról.

Arthur Hawke a színpad bejáratánál állt, bő szabású, esőtől csöpögő angol esőkabátban, kezében tartva csuromvíz sapkáját. A haja hosszú volt és zilált, arca falfehér.

-- Kedves Hawke-om, hát ez igazán kellemes meglepetés. Ilyen váratlanul megjelenni! Mindnyájunkat a falhoz állított! Hogy van, öreg fiú? -- Feydal kövér karjával átölelte az írót.

-- Fáradt vagyok -- mondta Hawke rekedten, délvidéki tájszólásában, amely, úgy látszik Európában még erősebb lett. -

496

Kutya fáradt vagyok. Sürgős üzleti ügyben haza kellett repülnöm, így hát gondoltam, ide is benézek.

-- Hawke, magát az ég küldte. Akar beszélni a színészekkel?

-- Nem én!

-- Hallgasson ide, ezeknek pedig nagy szükségük lenne rá. Teljesen be vannak ijedve. Nehéz dolog ám New Yorkba jönni, miután nyolc hónapon keresztül a könnyen kezelhető vidéki közönség előtt játszottak. Bostonban a kritikusok kezdtek már vészjóslóak lenni. Két rémes sajtóbemutatónk volt, és nagy szükségük lenne rá, hogy egy kicsit felrázzák őket.

-- De nincs semmi mondanivalóm.

-- Elég lesz, ha meglátják magát. Jöjjön csak, nagyon kérem. Kedves Hawke, az első fél óra ezt a darabot a süllyesztőbe dobhatja, ha a színészek nem nyújtják a legjobbat. Kérem, tegye meg, rendkívül fontos.

-- Hát jó -- mondta Hawke, és hagyta, hogy Feydal bevezesse a színpadra. A függöny mögötti morajlás olyan hangos volt, hogy egészen megijesztette.

-- Hölgyeim és uraim -- mondta Feydal a színészeknek, akik a színpadi díszletek közt ültek, és csodálkozva bámulták az ázott jelenséget, akit Feydal a karjánál fogva vezetett. -- Itt van darabunk szerzője, Youngblood Hawke úr, aki Olaszországból jött el, hogy megnézze a ma esti előadást.

A színészek arca valami közös sugallatra felragyogott. Valamennyien felálltak és tapsolni kezdtek. Carmian odarohant és átölelte az írót.

-- Ezt a meglepetést, Hawke! Üdvözlünk! Milyen csodálatos őrült vagy te!

Hawke körülpillantott a színészeken, akik mind várakozóan néztek rá, és nem tudta, mit mondjon. A repülőgépen egyáltalán nem aludt. Égett és fájt a torka; New York hűvös párája és a gőzfűtés száraz melege egyszerre fogott ki rajta. Teljesen valószínűtlennek látszott, hogy itt áll egy egysíkú, pusztán illúziókra építő színpadi szobában, amely valahogy mégis emlékeztet hoveyi nappali szobájára, és ott áll vele szemben egy csomó kifestett színész, akik szakasztott olyanok, mint első regényének hősei. A háta mögött, a függönyön túl a közönség úgy lármázott, mintha tigrisek játszanának egy túlzsúfolt ketrecben.

Amikor megszólalt, érződött a hangján, hogy a torka fáj:

497

-- Hát először is, hogy úgy beszéljek önökhöz, mint elhivatott művész az elhivatott művészekhez: köszönöm azt a nagy halom pénzt, amit a vidéki turnén már eddig is megkerestek a számomra.

Mindnyájan nevetni kezdtek, kissé bizonytalanul. Irene Perry királynői tartásban ült egy karosszékben, most csókot dobott feléje. Nemigen hasonlított arra a Berta nénire, akit Hawke elképzelt magának. Nagyon is Irene Perry volt, a sminkelés, a bot meg a fehér paróka ellenére is, de figyelemre méltó jelenség.

-- Komolyan beszélek -- mondta Hawke. -- Noha személyesen most találkozunk egymással először, azt hiszem, túlságosan is jól ismerjük egymást ahhoz, hogy alakoskodnunk kellene. Mindnyájan tudjuk, hogy ezektől, akik ezt a fülsiketítő zajt csinálják itt mögöttem, nem akarunk mi mást, csak tapsot és pénzt. Önök ezt nyolc hónapon keresztül megkapták. Ma este sem lesz másképp. De biztos vagyok benne, hogy önök is, akárcsak én, csak azon az alapon várjuk el a sikert, hogy tudjuk, megdolgoztunk érte. Én otthonosan érzem magam az önök körében, mert az önök művészete is az egyszerű embereknek szól, éppúgy, mint az én művészetem. Soha nem értettem egyet az öncélú művészettel, vagy azzal a művészettel, amely csak a vájtfülű keveseknek szól. Csodálom Meredith-t és Joyce-ot, de szeretni Balzacot és Twaint szeretem. A színház művészete az önök kenyere, nem az enyém. Én nem értek a színházhoz. A színház teljes egészében a színészeké. A legjobb színdarabokat színészek írták, mint Shakespeare vagy Moliére. Tudom, hogy Shaw sosem lépett föl színpadon, de az is igaz, hogy sosem lépett le róla: egész életében szerepet játszott. És valójában ez a darab is egy színész életének a terméke, ezért jó darab, annak ellenére, hogy író írta. A művészet alapvető törekvése, az önöké is, az enyém is, hogy az igazságot mondják el, friss, meggyőző és tetszetős módon. Ez minden, amire törekszem. Önöknek is csak ennyit mondhatok: mondják meg ma este az igazat ezeknek az embereknek. Ezek itt dörzsölt, és félelmetes New York-iak, de mégiscsak emberek, és az ő szívük is, mint minden emberi szív, hálásan fogadja a szépen elmondott igazságot. Attól tartok, összevissza beszélek, de hát fáradt vagyok. Hosszú utat tettem meg azért, hogy köszönetet mondjak önöknek. Az önök művészete az, hogy illúziókat teremtsenek. Köszönöm önöknek, hogy sikeresen megteremtették a lehető leg-

498

nagyobb illúziót, azt, hogy Youngblood Hawke képes színdarabot írni.

Hawke nem ismerte a színészeket. Azt képzelte, hogy elnyűtt, cinikus emberek, akikre a szavak nem gyakorolnak semmiféle hatást, és egészen meglepődött, amikor látta érdeklődő tekintetüket, ragyogó arcukat, és meghallotta a meleg tapsot, amikor szavait befejezte. Irene Perry majdnem sírva fakadt. Feydal kézmozdulata azonban csendet parancsolt a színpadon.

-- Túl közel vagyunk a függöny felhúzásához, hogy beszédeket mondjunk. De szívesen magamra vállalom ennek a nagyszerű színdarabnak a szerzőségét. -- Hagyott nekik időt egy rövid kis nevetésre, aztán ismét felharsant tekintélyt parancsoló hangja: Én jól ismertem Shaw-t, de mondhatom, soha nem játszotta jobban a szerepét, mint Youngblood Hawke éppen most, azzal, hogy végszóra megjelent. És ha valóban ezen múlik, akkor most mindannyian Amerika legnagyobb fiatal színműíróját látják maguk előtt -- mintha ő ezt nem tudná magáról!

Irene Perry felkelt, és izgatott nevetés és taps közepette előrelépett.

-- Felelhetek az együttes nevében? Mindnyájan hallottuk azokat a szavakat, amelyekre hetek óta szükségünk volt. Az a feladatunk, hogy megmondjuk az igazat, semmi egyéb. Ma este megmondjuk az igazat, Hawke úr, azt az igazságot mondjuk el, amit a szánkba adott, és minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy szépen mondjuk el. Pierce, készen állunk a kezdésre.

4.

A füstös előcsarnokban kezdtek kialudni a lámpák. A földszinten éppen elcsitult az izgatott suttogás és forgolódás, amit egy szőke filmsztár érkezése keltett. Aztán hirtelen újra felerősödött a zümmögés, és a fejek mind feléje fordultak, amikor Frieda megjelent a széksorok között, és a színpad felé tartott. Büszke, de természetes testtartással járt, úgy mosolygott és integetett ideoda, mint királynő egy kerti ünnepélyen. Nem tartott egy percig sem, amíg elsétált a tizenkét sor mellett, a saját helyéig, de ez a néhány másodperc megérte, hogy órákon keresztül szépítette magát, és hogy annyit költött a ruhájára meg az ékszereire

499

Jeanne Fry, aki a Hodge Hathaway társaságával ült a tizennegyedik sorban, jóval hátrább, mint a divatos előkelőségek, azt mondta Karinak, amikor Frieda ellépdelt mellettük:

-- Itt valami hiba történt! Miért nem húz tust a zenekar? Négy sorral lejjebb, éppen hogy a bennfentesek határán belül,

Fanny Prince azt mondta Ferdie Laxnek:

-- Istenem, az a fejek! Hogy lehet, hogy a gyémántokat nem úgy rakták ki, hogy azt lehessen olvasni: „Itt aludt Youngblood Hawke?"

Frieda már odaért a helyére, de véletlen szerencse folytán sikerült meghosszabbítania diadalának pillanatát. A szomszéd ülőhelyről olasz szabású szmokingban felkelt egy jóképű szőke férfi, hogy üdvözölje őt, úgy hogy Frieda állva maradt, szemben a közönséggel, miközben mosolyogva kezet rázott a férfival és a mellette ülő nővel. Aztán belesüppedt a zsöllyéjébe, elvette férjétől a kinyitott színlapot, anélkül, hogy ránézett volna, és tovább beszélgetett a szomszédos párral.

Manuel Haptmann és Honor volt ez a házaspár. Frieda tudta, hogy Hawke Európában ismeretséget kötött Hauptmannékkal, így hát nem volt meglepve, amikor Honor azt mondta neki, hogy csak azért jöttek el Peruból repülőgépen, hogy jelen lehessenek a premieren. A két nő még mindig Hawke-ról beszélt, Manuel Hauptmann pedig mosolyogva és hallgatagon ült közöttük, amikor kigyulladtak a rivaldalámpák, és rózsaszín fénnyel árasztották el a függönyt. A nézőtér lámpái kialudtak, és a közönség zsibongása elnémult.

5.

A függöny még csak néhány másodperce gördült fel, amikor Hawke belépett a nézőtérre, és leült az utolsó sor egyik székébe, amit a színház igazgatója üríttetett ki a számára. Meglepte a díszletek élethű szépsége, ahogy megvilágították a reflektorok. Az egysíkú, elnagyolt díszletek most kísérteties hűséggel idézték fiatalkorának nappali szobáját. Ugyanolyan kíváncsisággal leste a fejleményeket, mint bármelyik néző. Fogalma sem volt róla, Feydal mit csinált a darabbal. Annak idején napokig tartó dührohamot kapott, amikor Feydal egy-két változtatást javasolt. Aztán el-

500

határozta, hogy nem törődik többé az egésszel, a színházi mészárosok kezére bízza a darabot, és úgy is tett.

Feydal nagy okosan a könyv legvégéről vett jelenettel nyitotta meg a darabot: a nagynéni halála után a cselédlány meg egy szállítómunkás hajba kap egy konyhaasztal miatt, amelyre mind a ketten szemet vetettek. Néhány szó, és a jelenet máris érzékelteti azt a mohó küzdelmet, amelyet a család folytat majd a nagynéni vagyonáért. Hawke elcsodálkozott, hogy miért is nem gondolt erre a fogásra ő maga. Hiszen Shakespeare és Shaw is szerették mellékfigurák veszekedésével kezdeni a darabjaikat.

Az első jelenet jól sikerült, de azután következett a buktató: a regény első négyszáz oldalának összefoglalása, amelyet Hawke egyetlen jelenetbe sűrített, egy beszélgetésbe, a család ügyvédje, és egy csődbe jutott unokaöcs között. Ezen nem lehetett segíteni, a helyzetet ismertetni kellett. Minden általa ismert színdarabnak problémát okozott ez, és Hawke a maga részéről megtett minden tőle telhetőt. De a jelenet csak hosszú és unalmas maradt, az unokaöcs felcsattanásai ellenére is; hiába igyekezett Feydal, hogy az ügyvéd szónoklata drámai feszültséget keltsen, nem használt semmi. A nézőtérről köhécselés hangzott fel. Hawke látta, hogy az emberek összedugják a fejüket, a színlapot tanulmányozzák. Egy fiatalember ült előtte, sötétszürke flanellöltönyben, rövidre nyírt hajjal. Erős New York-i tájszólással azt mondta a mellette ülő szép lánynak:

-- Te jó ég, mindjárt elalszom.

Hawke a délután folyamán aláírt egy szerződést, amellyel ötvenszázalékos érdekeltséget szerzett a Paumanok Plaza építkezésében annak ellenében, hogy ennek a színdarabnak minden jogát apportálja, összes, valószínű részesedési jövedelmét kétszázötvenezer dollárra becsülve, feltételezve, hogy a darab átütő siker lesz. Kötelezettséget vállalt, hogy ha a darab kevesebbet jövedelmezne, a különbözetet készpénzben megfizeti. Azért repült haza Európából, hogy ezeket az okmányokat aláírja; és máris úgy látszott, hogy az egész terv füstbe megy. Eltűnődött, vajon Scott kiengedné-e a szerződésből, ha a darab megbukna. Borzasztóan ideges volt.

Irene Perry támolygott ki a színpadra, az oldalát fogva. Hatalmas taps tört ki. A színésznő úgy számította a mozdulatsort, hogy időt engedjen egy hosszú szünetnek, botjára támaszkodva imboly-

501

gott, lihegett, levegő után kapkodott és mire a taps elült, éppen elérte a színpad másik végén álló heverőt, és gazdag csengésű hangján felkiáltott: „Hívjátok a családot! Hívjátok ide Thompson bírót! Meghalok." A darab kezdett gördülni.

Hawke-re mindez úgy hatott, mintha nem ő írta volna sem a könyvet, sem a darabot. Hol volt már tőle a Kegyelemkenyéren! Azóta három újabb könyvet írt, több, mint egymillió szót. Nagyszerű volt a felvonás utolsó jelenete, amelyben a nagynéni megtudja az orvosától, hogy régi játéka valóra vált, hogy most már csakugyan meg fog halni. Irene Perry gonosz, életerejében tetszelgő, kaján szipirtyóból megrémült öregasszony lett, és tanácstalanságában, félelmében kézzelfoghatóan a színpadra varázsolta a halál kísértetét. Felülmúlhatatlan volt, ahogy sorsába beletörődve odament a telefonhoz, hogy hívja az ügyvédjét. A közönség tapsviharban tört ki, még mielőtt a függöny legördült volna. És mikor a nézőtér lámpái kigyulladtak, a sörtehajú fiatalember nyújtózott egyet, és azt mondta a szomszédnőjének:

-- Bomba siker!

Hawke egy mellékajtón lopakodott ki az előcsarnok végibe, és esőkabátban, szemébe húzott sapkában a falhoz támaszkodott. Szemével Jeanne-t kereste meg a nővérét. Olyan volt, mint egy lompos értelmiségi az erkélyről, nem keltett feltűnést. Odakint úgy látszik elállt a szél, de az eső úgy szakadt, mintha dézsából öntenek.

Az előcsarnok közepén Frieda tündökölt, viszonozta a mellette elhaladók köszönését, egyiktől a másikhoz fordult egy-egy kézszorítással, nevetéssel, tréfával. Szeme természetellenesen ragyogott, mosolya túlzott volt, mozdulatai nagyon gyorsak, csak úgy áradt belőle diadalának tudata. Paul Winter ott állt mellette, egyik kezét a zsebébe dugta, másik kezében vékony szivar. Hawke nem hallotta Friedát, de erre nem is volt szüksége. Legalább egy tucat premierre elkísérte, hol a férjével együtt, hol nélküle. Kívülről tudta minden üres szavát. És biztos volt benne, hogy ha valamikor, hát ma este igazán nem a darabról beszél. Tulajdonképpen nem is érdekelte, hogy Frieda mit gondol a darabról. Átfutott az agyán, hogy mennyire mindegy neki, mit is gondol Frieda, és hogy mit csinál, mit gondol egész New York.

A dohányfüsttel telített előcsarnok legvégén meglátta Ross Hodge-ot, aki fejjel kimagaslott a tömegből. Arra gondolt, vele

502

van Jeanne, meg esetleg az anyja is Nancyvel. Elindult, utat törve magának a tömegben. És Frieda, aki Velencében ugyanebben az öltözetben látta, felismerte, mielőtt bárki más ráismert volna.

-- Istenem -- mondta a férjének --, ez Arthur. Itt van Arthur.

-- Képzelődsz -- mondta Winter, de Frieda máris nekiindult. Türelmetlenül visszaszólt a férjének:

-- Azt hiszed, nem ismerem meg? Eljött. Arthur! Arthur! Egyenesen feléje tartott, és izgatottan integetett neki.

Nem is gondolt rá, hogy mit csinál. A dicsőség áradatában úszott. Teljesen kiesett emlékezetéből a velencei nézeteltérés. Hiszen már annyiszor összevesztek! Derűs magabiztossággal, vidáman mosolyogva furakodott feléje a beszélgető nézők között, akik utat engedtek neki, hiszen jól ismerték. A tömeg kettényílt előtte, és folyosót hagyott a raglánkabátos, tweedsapkás férfi felé.

-- Arthur -- mondta Frieda, és kinyújtotta a kezét. -- Ugye, nem tudtál ellenállni? Milyen nagyszerű! Isten hozott, drágám.

Hawke kezet fogott vele.

-- Halló, Frieda -- mondta, és elment mellette, azon a folyosón, amely az előbb épp Frieda számára nyílt az emberek között. Hé, Ross, Ross -- kiáltotta. -- Ott vannak veled az enyéim?

Ahogy a férfi elment, Frieda egy szempillantásig még ott állt dermedten. A megrettent mozdulatlanságnak ez a pillanata, az arcára fagyott mosoly azonban sok mindent elmondott annak, aki odafigyelt; ilyenek pedig tucatjával állták körbe. Hawke magatartásának tulajdonképpen nem volt semmi sértő éle. Lehetetlenség hibát találni abban, amit tett. De ez a közömbösség súlyosabb volt a megvetésnél. Mintha Frieda valami távoli ismerőse lett volna, még az egyetemről. Ahogy az előcsarnokban felerősödött a zajongás, Frieda összeszedte magát, sarkon fordult, és nevetve visszament a férjéhez.

-- Szegény fiú -- mondta -- olyan, mintha nem lenne magánál. Lehet, hogy már egy hete nem aludt.

-- Te megismered őt, kedvesem, de abban nem vagyok biztos, hogy ő is megismert téged.

Fanny Prince ott állt Winterék társaságában. Ez volt élete legszebb pillanata. Azt mondta:

-- Egy színdarabíró a premieren soha nem beszámítható. Ez a Hawke mindig jóképűbb lesz, nem? Meg kellene nősülnie.

A Ross körül álló csoportban Gus Adam kivételével senki nem

503

sejtette, hogy Hawke visszajött az Egyesült Államokba. Néhány másodperccel azután, hogy az író vállával utat tört magának a tömegben, örömteli zűrzavar keletkezett az előcsarnok végében. Hawke-né meg Nancy átölelte, több tucat emberrel kezet rázott, kíváncsiskodók gyűltek köréjük, és mindig újabb ismerősök törtek keresztül a tömegen, hogy üdvözölhessék. Nancy, miután megjegyezte, hogy szörnyen rossz bőrben van, és le kell mennie Hoveyba, hogy egy kicsit összeszedje magát, naivul kijelentette, hogy a darab tökéletes, és biztos siker. Hawke-né megjegyezte, hogy szerinte a színdarabírás kiadós pénzforrásnak látszik. Ross Hodge azt fejtegette, hogy ha már úgyis erről van szó, Hawke új formát teremtett meg, és új irányt mutat a művészetnek. Hawke maga pedig hagyta, hogy beszéljenek, de egészen messziről nézte az előtte kavargó jelentetet. Sógora, Weltmann ünnepélyes hangon kijelentette, hogy a darab meglehetősen döcögősen indult, de most már menni fog, és ha a második felvonás jó lesz, akkor van rá esély, hogy keresni lehet majd rajta. Karl Fry pedig közbeszólt, hogy ennek már semmi nem állhat útjába, mert Hawke érintésére minden arannyá válik, és meggyőződése, hogy legközelebb egy kötetre való kitűnő szonettel lép a közönség elé, fene a dolgát.

Jeanne nem szólt semmit, nem is nyújtott kezet Hawke-nak. A férje mellett állt, de Hawke elől félig eltakarta valaki. Ügy látszott egyáltalán nincs ellenére, hogy elrejtőzhet. Szemérmes, félénk tekintettel nézte a férfit. Hawke végül észrevette, és odalépett hozzá, a köztük álló ember mellett.

-- Halló, Jeanne, hogy vagy?

-- Ó, hát megismersz? Hála az égnek! A legtöbb barátom már nem ismer meg -- mondta rekedtes hangján, amit Hawke annyira szeretett. Mélyen kivágott fekete ruhát viselt. Nagyon meghízott. Az arca teljesen kigömbölyödött, állának szögletes kiugrása eltűnt. A nyaka és a válla is sokkal szebb volt, teltebb.

-- Miért? Szerintem remekül nézel ki -- mondta Hawke.

-- Olyan a képem, mint a telihold -- mondta Jeanne. Karl közbeszólt:

-- Nekem nem akarja elhinni, hogy egy kis teltség jól áll neki.

-- Én tulajdonképpen azért jöttem haza, hogy Jimet lássam mondta Hawke. -- ő hogy van?

504

-- Borzasztóan csúnya. Senki nem nézheti meg addig, amíg emberi formája nem lesz.

Ross Hodge elnevette magát:

-- A legszebb kisbaba, akit valaha láttam, Arthur.

Megszólalt a szünet végét jelző csengőszó, a lámpák is pislogni kezdtek, de Hawke körül mind többen gyűltek össze. Odajött Lax, Givney és néhány újságíró. Scott Hoag is keresztülnyomakodott a tömegen, esküdözött, hogy a darab valóságos aranybánya, és vagy féltucatszor elmondta, hogy „az anyja istenit". Scotty a feje tetején szinte teljesen kopasz volt, és hogy ezt ellensúlyozza, kétoldalt hagyta sűrűre megnőni a haját. Délután, amikor Adam irodájában több órát eltöltöttek a szerződések elkészítésével, még borotválatlan volt, és erősen rászorult egy hajvágásra, most azonban simára volt borotválva, és csak úgy rózsállott az arca. Mindenáron meg akarta hívni Hawke-ot az előadás után egy kis ünnepségre. De még legalább egy tucatnyi embernek ez lett volna a kívánsága, közöttük Ferdie Laxnek és Givneynek is. Hawke jól ismerte a New York-iak magatartását a premierek szüneteiben, és észrevette, hogy tetszik a darabja. Azokat a szerzőket, akiknek a darabja bukásra van ítélve, úgy kerülik a színház előcsarnokában, mint a leprásokat. Ha az ítélet bizonytalannak látszik, szívélyesek és udvariasak, de tartózkodók. De az a fajta meleg izgalom, amely most örvénylett körülötte, az a mézet érző méhek zümmögése volt, az a zümmögés, amelyet akkor hallott, évekkel ezelőtt Prince-ék estélyén, amikor még barna ruhába öltözött faragatlan suhanc volt.

A körülötte nyüzsgő emberek feje fölött meglátta Friedát, aki a férjével és Prince-ékkel még mindig az előcsarnok közepén állt. Most már nem sürgölődtek körülöttük az emberek, és Frieda nem köszöngetett, tréfált és csevegett a szokott módon. Az emberek megindultak mellette a nézőtér felé. Frieda Hawke-ot nézte. Fejéke olyan volt, mint egy estélyi kalap az estély vége felé: túlságosan fényes és egy kissé szomorú. Hawke megsajnálta, de mintha lelkifurdalása lett volna: nem kezelte le Friedát és nem is viselkedett vele méltánytalanul. Tekintve, hogy hogyan váltak el egymástól Velencében, nem is tehetett volna másképpen. Látta, hogy Frieda megfordul, mond valamit a férjének, aztán megszokott, határozott lépéseivel elindul a nézőtér felé.

505

6.

A darab végéhez közeledett. Irene Perry méltóságteljesen, holtan feküdt betegszobája homályában, amelyet négy gyertya világított meg. A csődbe jutott unokaöcs feltörte az íróasztalt és a papírok között kotorászott, miközben alattomos pillantásokat vetett a holttest felé. Még hátra volt, hogy rekedt hangzavarral berontson az egész család, egymásnak essenek a holttest jelenlétében, hogy aztán elhangozzék a nagynéni végrendeletének megdöbbentő csattanója. A közönség lélegzetvisszafojtva hallgatott. Már egy negyed óra óta nem köhögött senki. Bár premier volt, és ezek az emberek azért jöttek, hogy végigélvezzék a premiei fényűző szertartását, és nem azért, hogy egy dráma részeseivé legyenek, bár egész este főként az foglalkoztatta őket, hogy siket vagy bukás tanúi lesznek-e, a színház bűvköre végül mégis hatalmába kerítette őket. Egészen megfeledkeztek önmagukról. Elhitték, amit láttak. És erőt vett rajtuk valami gyerekes kíváncsiság, már nem arra voltak kíváncsiak, hogy mennyi pénzt hoz majd a darab, hanem arra, mi lesz a darab vége. Hawke megmondta, hogy végtére ezek a New York-iak is csak emberek, és szíveiknek fel kell tárulnia a szépen elmondott igazság előtt.

Még Frieda Wintert is hatalmába kerítette a színház tömeghipnózisa. Unos-untig ismerte a történetet, látta a próbákat, a vidéki előadásokat, a sajtóbemutatót; mégis feszült figyelemmel nézte az előadást, és ugyanezt tette a férje is, annak ellenére, hogy kezdett kiábrándulni a színházból.

Frieda így aztán valósággal összerázkódott, amikor érezte, hogy egy kéz érinti a vállát. Olyan volt, mintha álomból ébresztették volna, vagy még annál is rosszabb; groteszk meglepetés volt, váratlan és érthetetlen. Egy szürke hajú színházi jegyszedőnő állt mellette, zavartan és ijedten nézett rá, szemüvege kísértetiesen csillogott a színpadról jövő fényben.

-- Nagyon sajnálom, Winterné -- mondta. -- Telefonhoz hívják. Frieda nehezen szedte össze magát.

-- Ki az? Nem várhatna?

A körülötte ülők ingerülten arra fordultak.

-- Sajnálom, de azt mondják, sürgős. A Devon Intézettől hívják.

Frieda és a férje egymásra néztek.

506

-- Nem telefonáltam neki -- mondta Frieda. -- Már olyan késő volt. -- Winter kifejezéstelen arccal vállat vont. Felkeltek, és a jegyszedőnő mögött végigmentek a zsöllyék közötti folyosón.

Néha előfordul, hogy egy-két kritikus még a befejezés előtt otthagyja a darabot. Ez igen baljóslatú jel. A nézők közül néhányan, akik látták, hogy a két ember feláll és kimegy, azt hitték, hogy egy kritikus és a kísérője, de aztán sokan felismerték Winteréket. Ez a félbeszakítás nem kedvezett az előadásnak. Az emberek suttogni és köhécselni kezdtek. Hawke határozottan bosszankodott, amikor látta, hogy ezt a kis zűrzavart Winterék okozták. Először arra gondolt, hogy Frieda szokása ellenére udvariatlan, és borsot akar törni az orra alá. De kis idő múlva kezdte magát kellemetlenül érezni. Eszébe jutott, hogy Winterék nem magukban mentek ki; hogy három alakot látott a félhomályban, a harmadik egy jegyszedőnő volt. Aztán eszébe jutott, hogy a jegyszedőnő egyedül ment le, és Winterékkel jött vissza. Ezek a rejtélyes körülmények nyugtalanították. Felkelt a helyéről és kiment az előcsarnokba. Üres volt. Látta, hogy a sofőr becsukja Winterék kocsijának az ajtaját, és hogy Winterék izgatottan beszélgetnek. Egy pillanatig habozott, aztán kirohant az utcára, és Frieda után kiáltott. De a kocsi már elhajtott a sűrű esőben, amelyet vörösre és sárgára festett a Broadway fénye.

7.

Hawke-ot meglepte, hogy a nézőtér milyen gyorsan kiürül a közönség viharos tetszésnyilvánítása után. A színészeket többször is a függöny elé szólították, Irene Perry mély méghajlása óriási tapsot váltott ki, aztán Feydal is beoldalazott a színpadra szmokingban, a színészek tapsa közepette. A diadal, úgy látszik, hamar szertefoszlik, gondolta Hawke. A függöny néhányszor fölemelkedik, néhányszor lehull, pár percnyi lelkes zajongás, aztán az emberek tovább rohannak, alig állnak meg, hogy odafigyeljenek rá, már mennek is a saját dolguk után. Aztán eszébe jutott, hogy ő maga is így szokott viselkedni premiereken. Sokszor már a függöny után közvetlenül igyekezett kifelé, hogy odahívja Frieda kocsiját vagy elkapjon egy taxit. A város akadozó közlekedése, az előkelő éttermek színház utáni csúcsforgalma, és a New York-

5°7

iák igyekezete, hogy újabb szórakozás után nézzenek, mind gyorsaságra ösztönözte a tapsoló közönséget, és a feketeruhás jegyszedőnők magukra maradtak a színházban, végigmentek az üres sorokon, fölszedték a földről a színlapokat, és csattanó zajjal felhajtották a székek ülőkéit, miközben a függönyt újra felhúzták, és így, egyetlen villanylámpa fényében, a maguk hamis voltában jelentek meg a díszletek.

Az elhagyott nézőtéren ott maradt vele az anyja, Nancy, meg a sógora. Bevitte őket a kulisszák mögé, ahol óvatos derűlátás légköre uralkodott. Az öltözetlenség és a festéklemosás különböző fázisaiban található színészek hálásnak látszottak Nancy túláradó bókjaiért, és Hawke-né esküdözéséért, hogy az előadás nagy siker volt. Feydal és Carmian nekiestek Hawke-nak Carmian féktelenül lelkendezett, átölelte Hawke-ot, megcsókolta Hawke-nét és Nancyt. Hawke nehezen tudta elképzelni, hogy annak idején olyan gyűlölködés lehetett kettejük között, hogy belehajította Carmiant az úszómedencébe.

-- Milyen érzés, ha az ember a legnagyobb amerikai írónak az anyja? Olyan íróé, aki egyetlen szempillantás alatt bestsellereket és kasszadarabokat ír?

-- Hát, meglehetősen jó érzés -- mondta Hawke-né, aki szemlátomást élvezte, hogy ilyen hihetetlenül jóképű fiatalember ölelgeti: -- De ez sem rossz -- mondta nevetve.

Feydal nyájasan megjegyezte:

-- Pierce, édes fiam, a hét kis szürke ember még nem tette le a voksát.

-- Fene vigye a hét kis szürke embert -- mondta Carmian, még mindig átölelve Hawke-nét. -- Már megbocsásson, asszonyom, de hát félünk mi a hét kis szürke embertől?

-- Nem hiszem, hogy azok árthatnának az én Arthuromnak mondta Hawke-né. -- Én is csak azt mondom, fene vigye a hét kis szürke embert.

Irene Perry tükre előtt ült, törülközővel dörzsölte le fényes arcát, és vagy fél tucat emberrel beszélgetett, amikor Feydal bevezette hozzá Hawke-ékat. Méltóságteljesen felállt, és kinyújtotta a kezét:

-- Megtiszteltetésnek veszem, hogy megismerhetem. Milyen büszke, de milyen büszke is lehet a fiára, Hawke-né.

Amikor kimentek az öltözőből, Hawke-né azt mondta:

jog

-- Ez az első igazi úrinő, akivel ebben a városban találkoztam. Minél nagyobbak, annál finomabban viselkednek. Egyszerű.

Hawke okosabbnak vélte, ha nem említi, hogy a színésznő négyszer elvált, kétszer kísérelt meg öngyilkosságot, most pedig kissé ferde szerelmi viszonyt folytat a társulat naivájával.

-- Hát most együnk egy harapást -- mondta Feydal --, amíg megvárjuk, hogy a hét kis szürke ember eldöntse, jól végeztük a dolgunkat vagy sem.

Hawke azt mondta:

-- Én visszamegyek a szállodámba, és folytatom az írást. Aztán lefekszem aludni. Az újságokat holnap is elolvashatom.

Feydal feléje fordult, és arca kövér, szatirikus maszkká változott:

-- De kedves Hawke-om, már így is mindnyájan meg vagyunk róla győződve, hogy maga felsőbbrendű ember. Igazán semmi szükség, hogy a kabátja szárnyait lebegtetve felröpüljön az Empire State Building tetejére. Jöjjön csak velünk. Természetesen a családja is velünk tart.

-- Ó, de csodálatos -- mondta Nancy. Hawke-né is közbeszólt:

-- Arthur, ez az este a tiéd, élvezd ki, ahogyan csak tudod. A szemeid véraláfutásosak, és úgy krákogsz, mint egy öreg varjú. Ma este nem fogsz dolgozni.

A Ritz hátsó termében két meghosszabbított asztal állt. Az egyik mellett a Kegyelemkenyéren szereplőgárdája ült, ittak, és idegesen vicceket meséltek egymásnak. A másik asztalnál a Hodge Hathaway kiadó társasága foglalt helyet, és mindnyájan gratuláltak Hawke-nak.

Szorongó várakozás következett. Azok közül, akiket Feydal a „hét kis szürke embernek" nevezett, négyen a reggeli lapokba írtak. Ezt a négy cikket várta a színházi együttes. A kora reggeli kiadásokat már árulták az utcán, de ahogy a hírek befutottak, óráról órára újabb kiadások láttak napvilágot; és a színházi beszámoló fontos hírnek számított. A kritikusok rohantak a színházból a szerkesztőségbe -- alig volt egy óránál több idejük arra, hogy megszövegezzék és sebtiben lediktálják véleményüket --, és a sorsdöntő ítéletet tartalmazó írógéppapír belekerült a várakozó,

509

óriási nyomdagépekbe, amelyek hengerei alól több milliós példányszámban áradtak az újsághasábok. A darab sorsa gyakorlatilag már három órával a függöny legördülése után eldőlt; amit az esti lapok írtak, az ritkán billentette ellenkező irányba a mérleget.

Amikor az óramutató elhagyta az éjfél utáni egy órát, a társulat asztalánál lassan kifogytak a beszédtémából, csak ültek, cigarettáztak és ittak. A másik asztalnál Jeanne Fry vállain át az étterem bejárata felé nézett, és azt mondta:

-- Megjöttek az újságok.

A főpincér nagy csomag újságot vitt az asztalok közé, mindenkinek adott egyet. Egy pincér egyenesen a színészek asztalához futott egy köteg újsággal, és letette Feydal elé.

-- Ez csak a Tribüné és a News. Hol a Times? -- kérdezte élesen Feydal.

-- Késik ma este, uram -- mondta a pincér.

Hawke mindkét újságot kinyitotta, és átfutotta a cikkeket.

-- No, siker? -- kérdezte az anyja.

-- Ügy látszik, az, mama.

-- Tomboló siker -- mondta Carmian, aki szinte eszét vesztve vihogott a kiterített újságok felett. -- A legnagyobb siker évek óta. Igaz, Georges?

Feydal bölcs alapossággal vizsgálgatta az újságokat:

-- Azt hiszem, sikere volt, Pierce -- mondta. -- Igen. De nagyon szeretném, ha itt volna már a Times is.

Carmian éppen a Tribune egyik bekezdését szavalta, amikor Phil York, a publicista sietett az asztalhoz, egy mocskos kefelevonatot lobogtatva. Több összehajtott újságot tartott a hóna alatt. Odanyújtotta a kefelevonatot Hawke-nak:

-- Ha érdekli, itt van a Mirror. Beszéltem kémeimmel a Times szedőtermében is. Határtalan lelkesedés! Mi több, benne van mindhárom esti lapban. Mindegyikről tudok. Beérkezett, Hawke!

Hawke átnézte a kefelevonatot, és odanyújtotta Feydalnak. Éppen olyan felsőfokokban lelkesedő dicshimnusz volt, mint a többi.

-- Egyébként ezt is felszedtem a Timesnál -- mondta York, és az újságok közül kihúzta a vasárnapi könyvmelléklet műszaki példányát. -- Nézze a bestsellerlistát, Hawke!

A Will Horné heteken át a harmadik vagy a negyedik helyen

510

szerepelt, bár Hodge azt állította, hogy többet adnak el belőle, mint minden egyéb, a piacon levő könyvből. Hawke gyorsan kinyitotta a mellékletet, és meglátta:

Youngblood Hawke: Will Horné l.

Megmutatta Jeanne-nek.

-- Még szép -- mondta Jeanne ásítva. Csakhogy rájöttek. Ebben a pillanatban az étterem tulajdonosa berohant egy csomó újsággal, és osztogatni kezdte.

-- Itt a Times!

Még erősen nyomdafesték szaguk volt. Hawke ujjai egészen feketék lettek, ahogy forgatta a nehéz, nedves lapokat. Mielőtt még megtalálta volna a színházi rovatot, hallotta, amint Feydal tompa hangon azt mondja:

-- Ó, istenem, istenem! -- Egy kissé mintha megszédült volna. Aztán megtalálta a cikket:

„Mivelhogy Arthur Hawke mind tehetségét, mind pedig termetét illetően nagy ember, az ember nagy dolgokat vár tőle. De lehet, hogy Hawke úr túlságosan is nagy a színház számára. Mert a színház egyszerűen megbénítja a stílusát. Egy álmosító első felvonás után sikerült neki, hogy a színdarabba is bevigye óriási, érzelmes regényének hatásos fordulatait, de ez már túl későn jött ahhoz, hogy ezt a színházi estét életre keltse.

Senki nem állíthatja, hogy amikor a kezdeti unalom szétoszlik, Irene Perry és a nagyszerű társulat, Georges Feydal mesteri irányítása alatt ne hozna ki egy rutinos, szórakoztató előadást. Igen sokat beszélnek erről a darabról, egészben véve nem is érdemtelenül kapta a tapsot, de . .."

És ez így ment tovább. Hawke átugrotta azokat a részleteket, amelyek a cselekményről és a színészek játékáról szóltak, és megnézte a cikk végét:

„Lehetséges, hogy Youngblood mindig is otthonosabban fogja érezni magát a regényírás tágas terein, mi azonban reméljük, hogy mégiscsak visszatér majd a színházhoz is. Életereje nagyszerű ellenszere lehetne a Broadway idült vérszegénységének. Mert darabjából jó pillanataiban már most is kiérződik Kentucky nyers ereje. És lehet, hogy máris megtanulta a drámaírás első leckéjét: a prózával ellentétben ez a műfaj nem ad engedményeket. A színházban végzetessé válhat, ha a darab csak néhány percig is unalmas."

-- Hadd nézzem meg azt az újságot, Arthur -- mondta Hawkené. Most már nem hallatszott nevetés, és nem olvasgattak fel részleteket. Feydal vastag szemüvegén keresztül tanulmányozta a beszámolót. Carmian megvetéssel ledobta az újságot a pecsétes abroszra, rágyújtott, Feydalt figyelte. A színészek feszült arccal, egymás vállán keresztül olvasták a cikket. Hawke látta, hogy más asztaloknál is a Timest olvassák, és át-átnéznek a színháziak asztalához, hogy az áldozatok vajon hogyan reagálnak. Eltelt egy kis idő, amíg valaki megszólalt.

Feydal levetette a szemüvegét, és felsóhajtott:

-- Ezt nevezem balszerencsének!

-- Én nem hiszem, hogy olyan rossz lenne -- mondta Carmian. -- Szerintem ezt a cikket megfizették.

-- Ezzel egyetértek -- mondta Phil York.

A kövér, öreg színész zsebkendőjével megtörölte a homlokát. Egészen elsápadt, de azért nyugodtnak, barátságosnak látszott, mint mindig.

-- Kedves Pierce -- mondta --, azzal kezdi, hogy „álmosító", és azzal fejezi be, hogy „unalmas". Ami közben van, az nem számít. A darabnak sikere lesz és fizetni fog. De a lefutását felére lenyírták.

Hawke azt mondta:

-- Én azt hiszem, hogy ennél pontosabban nem is elemezhették volna a darabomat. -- És közben arra gondolt, hogy ha a darab lefutása a felére csökkent, akkor az lesz a vége, hogy szép kis összegnyi készpénzzel fog tartozni a Paumanok Plazának.

512

TIZENHETEDIK FEJEZET

Ujabban szokássá vált, hogy az újságok a gyermeköngyilkosságokról egész sorozatokban számoltak be, akárcsak a repülőszerencsétlenségekről. Paul Winter nyilván olvasott azokról, amelyek az elmúlt két hét folyamán történtek, mivelhogy mindent elolvasott, ami a keze ügyébe került. Nem lehet tudni, vajon befolyásolták-e ezek a cikkek, elég az hozzá, hogy miközben anyja és apja Youngblood Hawke darabjának a premierjén ült, Paul kísérletet tett arra, hogy a Devon Intézet hálótermében felakassza magát.

Ez olyan mértékig sikerült neki, hogy amikor a szobatársa ráakadt, enyhén rángatózó lábbal, eszméletlenül lógott a ruhásszekrény rúdjáról, egy feszes, megtekeredett nyakkendőnél fogva, alatta egy leborult könyvcsomó. Amikor az ügyeletes tanár felriadt húsz fiú kiáltozására, és levágta, még volt érverése, lehunyt szemmel, hörögve kapkodta a levegőt, szájából habos vér szivárgott. Ami ezután következett, az hibák és szerencsétlen körülmények sorozata volt. Az ügyeletes tanár elszalajtott egy gyereket az intézeti ápolónővérért. Aztán telefonált az igazgatónak, és körülményesen, dadogva azt igyekezett megmagyarázni, hogy történhetett meg, hogy Paul egyedül volt a szobában lámpaoltás után. Hogy Paul szobatársa átment egy másik hálóterembe, egy tiltott bulira, amelyre Pault nem hívták meg. A tanár éppen a közepén tartott a hosszú, önigazoló előadásnak, amikor Paul szobatársa ordított, hogy Paul már nem lélegzik. A tanár rémülten közölte ezt az igazgatóval, aki letette a kagylót, és felhívta a rendőrséget.

513

Ez este tíz után történt. A Devon Intézet a Hudson völgyében van, négy mérföldnyire Sag Hollow nevű kisvárostól, tizenöt mérföldnyire a Peekskillben levő legközelebbi kórháztól, és hetvenre New Yorktól. A Ság Hollow-i rendőrségnek nem volt mesterséges légzőkészüléke, csak a tűzoltóságnak. Az az ember, aki értett a készülék kezeléséhez, éppen moziban volt. Mindezt összevéve, a készülék és kezelője körülbelül húsz perc múlva érkezett az intézetbe. Körülbelül ugyanekkor került elő az ápolónő is. Akit érte küldtek, összevissza kereste, míg végre megtalálta: vendégségben volt az egyik tanár feleségénél. Tíz perccel később megérkezett a mentőkocsi, elhozta a második mesterséges légzőkészülékkel az orvost és két orvosgyakornokot a peekskilli kórházból.

Ilyen esetekben a percek is számítanak. Az emberi test jóban, rosszban hetven vagy akár kilencven évig is elélhet, levegő nélkül azonban csupán néhány percig tud meglenni. Ha a mesterséges légzést idejében alkalmazzák, a test gyakran újból életre kel. Az oxigén és a mellékvesekivonat is segíthet. A peekskilli orvosok mindkettőt kipróbálták. Amikor az igazgató végre megtalálta Friedát a Kegyelemkenyéren premierjén, még mindig kísérleteztek, hogy megmentsék a fiút. A teste meleg volt, az oxigéndús levegő ütemesen áramlott ki-be a tüdejéből, és a kórházi orvos még nem adta fel a reményt. Senki sem tudta volna megmondani, hogy él-e még Paul vagy már halott.

Az igazgató helyzete igazán nem volt irigylésre méltó. Azt mondta Friedának, hogy Pault súlyos baleset érte, és kérte, azonnal jöjjenek az intézetbe. Frieda mindenáron tudni akarta, miféle balesetről van szó. Az igazgató kitért a válasz elől. Végül Winter vette át a kagylót. Az előcsarnokból nyíló pénztárhelyiségben álltak, hallani lehetett, ahogy a nézőtéren Hawke darabjának a szavai visszhangoznak.

-- Mi történt a fiammal, Finch doktor?

-- Amint Winternének is megmondtam, igen súlyos baleset érte. Itt van egy orvos a peekskilli kórházból. Mindent megtettünk, ami lehetséges, de az az érzésem, hogy el kell jönniük.

-- Milyen komoly a dolog? Életveszélyben van?

-- Nem tudhatjuk biztosan -- mondta az igazgató kétségbeesetten. -- Minden szükséges kezelést megkap. De rendkívül komoly a dolog.

-- Azonnal jövünk. De legalább másfél óra, amíg odaérünk. Mi történt vele?

-- Nagyon csúnyán elesett. -- Az igazgató már elmúlt hatvanéves, és nem volt képes kiejteni a száján, hogy a Devon Intézet egyik növendéke öngyilkosságot kísérelt meg. Remélte, hogy Paul magához tér, és az esetet majd el lehet kenni.

-- A pénz nem számít -- mondta Winter. -- Tegyen meg mindent, ami szükséges. Talán egy New York-i orvos . . .

-- Mindent el fogunk követni.

Mikor elindultak, Winter látta, hogy Youngblood Hawke kirohan az előcsarnokból, és integet; Frieda nem látta. De Winter nem tette szóvá, és a kocsi elgördült a színház elől.

2.

A kocsi röviddel éjfél után hajtott be a Devon Intézet kőkapuján. Itt nem esett az eső. Párás, kékes holdfény világította meg az épületek között elterülő széles pázsitot.

-- Nézd csak, itt a mentőkocsi -- mondta Winter. -- Ott áll, a ház mellett. Innen mindenesetre nem vitték el. Már ez is valami.

-- Ügy érzem magam ebben a ruhában, mint egy bohóc mondta Frieda, levette a fejékét, és odaadta a sofőrnek. -- Tartsa ezt magánál, amíg visszajövünk.

Paul egyáltalán nem volt ijesztő. Ott feküdt a saját ágyában, barna fürdőköpenyben és kék pizsamában, lehunyt szemmel, álIát a mellére hajtva, mintha olvasás közben aludt volna el. Arcának kékes színe volt, mintha fázna, és olyan magányos, szomorú kifejezés ült rajta, mint mindig, ha elgondolkodott. A száját kicsit félrehúzta, mintha valami csalódás érte volna. Egyetlen szokatlan dolog volt rajta: a bíborszínű véraláfutás a nyaka körül.

A hálóterem ajtajában egy rendőr fogadta Winteréket:

-- Sajnos, nem mondhatok semmi jót.

A peekskilli orvos valamit írt Paul íróasztalánál. Amikor a szülők beléptek, szomorúan felállt:

-- Mindent megtettünk, amit csak tudtunk. Már nem lehetett segíteni a fiukon. Rettenetesen sajnálom.

-- Te jó isten, csak nem halt meg? -- kérdezte Winter.

515

-- Igen, meghalt -- mondta az orvos.

-- De hát mi történt vele? Mi történt?

Senki nem felelt. A szoba zsúfolva volt. Bent volt az igazgató, az ügyeletes tanár, a rendőr, az intézeti ápolónő és a két orvosgyakornok is. Gyászos és rémült arcok. Az orvosgyakornokok kimerültén csomagoltak össze egy hengerekből és gumicsövekből álló készüléket. Frieda leült a halott gyerek mellé, annyira meg volt döbbenve, hogy semmi egyebet nem tudott tenni, csak simogatta Paul arcát. Milyen hosszúak a lábai! Arra gondolt, milyen volt kiskorában. Már egészen hideg volt a teste, de úszás után gyakran lett ilyen hűvös. A mellkas mozdulatlansága és a halálnak valami enyhe lehelete azonban mindent elárult. Frieda ránézett a férjére, és megfogta a kezét. Az emberek tiszteletteljes távolságban álltak a csodálatos estélyi ruhába és káprázatos belépőbe öltözött szép nő, és a hajlott hátú, fehér bajuszos férfi körül.

Frieda végighúzta ujját a Paul nyakán levő véraláfutáson.

-- Ez akkor történt, amikor elesett? Nem látszik, hogy súlyosan megsérült volna. -- Hirtelen belekapaszkodott a férje kezébe, és felállt. A szeme kitágult, mint egy megrémült állaté. Éles hangon kérdezte: -- Mi történt Paullal, Finch doktor?

Finch doktor piros fürdőköpenyt viselt, petyhüdt arca szürke volt, a szeme véres. Rekedten válaszolt:

-- Kedves Winterné, biztosak vagyunk benne, hogy baleset történt. Afféle diákcsíny, ami tragikusan végződött. A szobatársa a szekrényben egy nyakkendőn lógva találta Pault. Nyilván azért eszelte ki ezt a tréfát, hogy megijessze a társát. -- Az igazgató hangja elcsuklott.

Winterék egymás kezét fogták, és rámeredtek Finch doktorra. Az ügyeletes tanár torka görcsbe szorult. Nagy nehezen megszólalt :

-- Már régen leoltottuk a lámpát. Kétszer is ellenőriztem a szobát, és határozottan láttam, hogy mindkét gyerek alszik az ágyban. Aztán az egyikük, úgy látszik, a szabályokat megszegve, rövid időre kilopakodott a szobából, és mire visszatért. . .

Winter mindkét kezével intett, és kábultan mondta;

-- Nem maradhatnánk vele egyedül?

A többiek gyorsan elhagyták a szobát, az orvosgyakornokok

516

magukkal vitték a készüléket. Az igazgató becsukta a vastag, sötét tölgyfa ajtót.

Vagy öt percig egyetlen hang sem hallatszott ki a szobából. Aztán kinyílt az ajtó. Winter sírva támaszkodott az ajtófélfához, és olyan bizonytalanul állt a lábán, mintha minden pillanatban el akarna esni. A rendőr azonnal megfogta a könyökét. Frieda lépett ki mellette, sápadtan és egyenesen. Már megmosta az arcát, és egy törölközővel ledörzsölte magáról a festéket. Vízcseppek látszottak a nyakán. Megkérdezte az igazgatót, tettek-e már valamilyen intézkedést, majd határozottan felsorolta a kívánságait. Már elővette és lerakta egy székre azokat a ruhákat, amelybe a halottat fel kívánta öltöztetni. Az igazgatóval, az orvossal és a rendőrrel megállapodott abban, hogy Pault elszállítják egy peekskilli temetkezési vállalat ravatalozó helyiségébe; úgy határozott, hogy ők a férjével visszamennek New Yorkba, és még aznap amikor elintézték a formalitásokat, visszatérnek, hogy a holttestet New Yorkba kísérjék. Miközben beszélt, Winter ott állt, a 'rendőrre támaszkodva, és időnként valami zavaros indítványt tett.

-- Ez már el van intézve -- mondta Frieda. -- A doktor mindkettőnknek ad valami nyugtatót, és visszamegyünk New Yorkba.

-- De ki marad a holttest mellett? -- kérdezte Winter.

-- Mi nem maradhatunk -- felelte Frieda. -- Egyikünkön sincs megfelelő ruha. Finch doktor majd mindenről gondoskodik. Sok tennivalónk lesz New Yorkban. Én reggel visszajövök.

-- Rendben van, Frieda, ha így akarod -- mondta Winter, de amikor már majdnem kiértek az előcsarnokba, kiszakította magát Frieda kezéből, és nehézkesen visszarohant Paul szobájába. Ott találták az ágy mellett térdepelve, kezét összekulcsolta a fiú lábán. Amikor az orvosok felemelték, engedelmesen velük ment, vörös, eltorzult arcáról folytak a könnyek, sűrű, összetapadt bajusza nedves volt.

Besegítették a kocsiba. Frieda a kavicsos kocsifelhajtón állt és nézte. Aztán hangos, furcsa suttogást hallott a háta mögött. A magas, ügyeletes tanár állt az épület sárgán megvilágított bejáratában, és csontos új javai integetett neki. Frieda fölment a lépcsőn, követte a tanárt könyvespolcokkal szegélyezett szobájába. A férfi becsukta az ajtót, szembefordult vele. Lerítt arcáról a hisztérikus félelem. Vonaglott a szája, alig bírt megszólalni:

517

-- Én úgy érzem magam, mint mikor az anyám meghalt. Ez rettenetes. Nagyszerű fiú volt, Winterné, és jól megállta volna a helyét az életben. Nem volt semmi komoly problémája, a társai szerették, a dolog teljesen érthetetlen. Biztos vagyok benne, hogy csak meg akarta rémíteni a szobatársát, és kicsúszott alóla a lába. A gyerekek csinálnak néha ilyen rossz vicceket. De ez valami szörnyű tragédia. -- Elcsukló hangon beszélt, mintha részeg lenne.

Frieda azt mondta:

-- Kétségtelen, hogy baleset volt, köszönöm az együttérzését és elindult az ajtó felé.

A tanár bedugta a kezét viseltes tweedzakója zsebébe.

-- Nem is tudom, helyesen cselekedtem-e. Először természetesen azt hittem, hogy Paul magához tér, így hát a dolog nem tartozott volna senkire. Egészen belezavarodtam, nem tudtam, hogy jelentsem-e a dolgot Finch doktornak vagy a rendőrségnek. Azt hiszem, az a leghelyesebb, ha önre ruházom a felelősséget. -- Kivette a kezét a zsebéből. Egy gyűrött borítékot szorongatott. Idegességemben teljesen tanácstalan voltam. De azt hiszem, teljesítettem Paul kívánságát, és végül is ez a lényeg. Ezt az íróasztalán találtam, amikor beléptem. A fiúk közül senki sem látta, biztos vagyok benne. Én sem teszek róla említést senkinek, hacsak ön nem akarja. Fogalmam sincs róla, mi van benne. Tegyen belátása szerint.

A tanár egy levelet nyújtott feléje. Szörnyű hosszúnak látszott a karja. Frieda átvette a férfi izzadt kezétől meleg és nedves borítékot. Paul kusza, gyerekes írásával ez állt a borítékon: „Csak anyám kezébe, senki másnak!"

-- Köszönöm -- mondta Frieda. -- A lehető leghelyesebben cselekedett. -- Betette a levelet aranyveretes selyem estélyi táskájába.

-- Remélem. Azt hiszem, megszegtem a szabályokat. De még soha nem voltam ilyen helyzetben, és az ösztöneimre kellett bíznom magam.

-- Természetesen -- mondta Frieda, és kiment. Finch doktor besegítette a kocsiba. Winter magába roskadva ült a hátsó ülés sarkában. Üres tekintettel nézett a feleségére.

-- Hogy érzed magad? -- kérdezte Frieda.

-- Az orvostól egy egész fiolára való nyugtatót kaptam.

-- Helyes. Próbálj egy kicsit pihenni. Hosszú út lesz.

Az orvosok, az igazgató és a rendőr zűrzavaros részvétnyilvánításokat mormoltak a kocsi ablakán keresztül.

-- Mindent elintézünk, mire visszajön, Winterné -- mondta Finch doktor. -- Ez a legkevesebb, amit az intézet megtehet önökért.

-- Megpróbálok délre visszaérni.

-- Winterné, kétségbe vagyok esve. Húsz éve vagyok itt igazgató, de ez az első eset. . . Minden növendékünket úgy tekintem, mint a saját gyermekemet. . .

-- Igen, Finch doktor -- Frieda intett a sofőrnek, és elindultak. A kocsi holdfényben haladt egy fekete aszfaltúton, majd elérte az autópályát. Winter már mélyen aludt. Szivarját meg sem gyújtotta. Frieda kivette a kezéből, és figyelte sápadt, öreg arcát, miközben a kocsi némán suhant New York felé. Kivette a táskájából Paul levelét, felkattintotta a hátsó ülés olvasólámpáját, és feltépte a borítékot.

A levél mindössze kétoldalnyi volt. Beleolvasott, és hirtelen rémülten magához szorította a papírt. Ijedten a férjére nézett. Arcán ugyanaz a döbbent meglepetés jelent meg, mint amikor Hawke anyja rájuk nyitotta az ajtót, és őt a férfi ágyában találta. Gyengéden megrázta a férjét, de az csak aludt. Tovább olvasott. Aztán elolvasta még egyszer, majd harmadszor is, és az ölébe ejtette. Eloltotta a világítást, csak ült és bámult az elsuhanó sötétségbe.

Aztán a szájához szorította a zsebkendőjét, és hangtalanul sírni kezdett. Arca hitetlenkedő, sebzett vonásokba futott össze, mint egy kislányé, akit mindeddig elnéző apja végül is megütött. Szeme kitágult, folytak belőle a könnyek. Hangtalanul sírt, amíg csak be nem értek a városba.

Amikor a kocsi tilos jelzés előtt megállt a Central Park Westnél, megkérte a sofőrt, lépjen ki az újságárushoz, és vegye meg a reggeli lapokat. A fekete ég hátterében a General Motors reklámtáblája jelezte az időt: húsz perccel múlt öt óra. Frieda szeme bedagadt, tekintetét alig bírta összpontosítani a betűkre, de azért felkattintotta az olvasólámpát, és miközben áthaladtak a Hatvanadik utca kőfallal szegélyezett felüljáróján, átnézte a Kegyelemkenyéren-kntikát.

519

Amikor hazaértek, felébresztette a személyzetet, és a rémült szolgálók segítségével ágyba fektette férjét. Azután rövid levelet írt Hawke-nak, és Paul levelével együtt borítékba tette. Kiment az utcára, és maga adta fel. Manhattan legmagasabb tornyait már kezdte rózsaszínűre festeni a hajnal.

3.

Néhány órával hajnal előtt Hawke hazakísérte Jeanne-t, és miként a régi időkben, levetette cipőit, kabát ját s nyakkendőjét, és letelepedett a nappali szoba díványára. Ritkán volt ilyen közel a teljes kimerültséghez. A feje lüktetett, üres gyomra fájt, úgy érezte magát, mint aki rögtön összeesik. De jó kedve volt, mert együtt lehetett Jeanne-nel, és farkaséhes volt. Szórakozottan lapozgatta a vaskos, géppel írt kéziratot, amelynek címkéjén ez állt:

Evelyn Diggers, regény, írta Youngblood Hawke

A teakonyhából kihallatszott Jeanne hevenyészett főzőcskézésének a zaja, és érezni lehetett az olajban sülő kukoricakása remek illatát. A hálószobákba vezető ajtók be voltak csukva Jeanne bedugta a fejét a nappaliba:

-- Már nem is emlékszem, hogy szereted a tacóí, sok mártással vagy kevéssel?

-- Egy nagy fazékkal -- mondta Hawke.

-- Persze. Kari az, aki nem bírja a forró mártást. . . Csak nem a saját könyvedet olvasod?

-- Nézegetem. Hogy milyen kiábrándító stilisztikai hibák vannak benne!

-- Kétségtelen. Mindig ez történik, ha valaki fölér szakmája csúcsaira. Iszol sört?

-- Jeanne, ne játszd már tovább, hogy nem ismersz. A nő nevetett.

-- Már egy esztendeje színedet sem láttam. Miből gondolod, hogy annyira emlékezetes számomra a gusztusod?

Néhány perc múlva visszatért, tálcán hozta a tacókat és két üveg sört.

-- Ez mind a tiéd -- mondta. -- A dundi Jeanne, kétszáz kilós rengő női bájaival nem kap semmit.

520

-- Ülj csak le, és egyél velem. Ne légy bolond.

-- Nem is képzeled, mennyire utálok kövér lenni. Ha belenézek a tükörbe, már sírok.

Hawke felfalt egy tacót, és kivette a következőt.

-- Csodálatos. Ügy éreztem, mintha már hetek óta nem ettem volna. Hol tanultad ezeket a mexikói ételeket?

-- Ezt úgy árulják Kaliforniában, mint a virslit. Nem nagy dolog, csak palacsintát kell sütni kukoricalisztből, és meg kell tölteni zöldséges-húsos töltelékkel.

-- így a legjobb -- mondta Hawke tele szájjal -- csirkehúsból. Mi a fenét vigyorogsz? Nem tehetek róla, h'og/ éhes vagyok.

-- Ez nem csirke, drágám -- mondta Jeanne. -- Ez pulyka. Vasárnapról maradt Kari születésnapi pecsenyéjéből.

-- Krisztusom, mikor érem már meg, hogy a pulyka megszűnik trágár kifejezés lenni közöttünk? Végy egy tacót, és igyál egy kis sört, vagy hazamegyek.

-- Hát jó, egyet megeszem. Ugye, Frieda gyönyörű volt a színházban?

-- Semmi különöset nem láttam rajta.

-- És az a fejdísz? Ilyen szépet sose láttam. Fogadok, hogy te sem.

-- Nemigen. Európában nem viselt f ej díszt. Pedig egyszer elvittem az operába.

-- Nem gondolod, hogy csúnyán elbántál vele ma este? Szünetben, az előcsarnokban.

-- Nagyon is udvarias voltam.

-- Az volt a baj, drágám.

Hawke már a harmadik tacónál tartott. Felvett egy üveg sört, és egy hajtásra kiitta.

-- Jó hideg.

Jeanne kiment a konyhába, és hozott még egyet. Leült mellé, és közömbösen megjegyezte:

-- Ügy látszik, Velencében felfordult a világ.

-- Egyáltalán nem. Ne aggódj, majd elmondom. Csak előbb hagyj enni.

-- Én nem akarom erőszakkal kihúzni belőled.

-- Nem volt nagy dolog. Gyászos kis ügy, egykettőre elmondom. -- Kiitta a fél sörét, és szórakozottan a falra bámult. -- Rávett, hogy találkozzunk Londonban. Ne törődj vele, hogyan,

521

Frieda igen találékony asszony. Ez augusztusban történt. Aztán elmentünk Párizsba, majd Velencébe. Frieda állandóan barátságról beszélt, de természetesen az volt a célja, hogy felélessze az elhamvadt parazsakat. Csak az volt a baj, hogy több okból kifolyólag én már nem játszhattam az imádó, huszonhat éves hegyvidéki gyerkőcöt. Sehogyan sem volt ínyemre az egész. Tudod, Jeanne, ezek a felélesztett parazsak már nem olyanok, mint a lobogó fahasábok. Velencében Frieda kezdett dühbe jönni. Befejeztem az Evelyní, valami félig álomkóros állapotban voltam, tudod, ami ilyenkor rámjön, az a depressziós elégtelenségérzet; és ebben az esetben ez, hogy úgy mondjam, testi fásultság alakját vette fel. Frieda pedig az ilyesmit nem szereti. Azt hiszem, elhatározta, hogy radikális gyógykezelésben részesít. Bementünk abba a bárba, ahol egy rendkívül jóképű és tehetséges színes zongorista játszott -- ha egyszer átjön ide, biztosan nagy feltűnést kelt majd; a karib-tengeri szigetekről származik, és az a fajta férfi, amelyiktől az ostoba fehér tyúkoknak eláll a lélegzetük --, a fickó mellesleg nagyszerű jazz-zongorista és énekes. A bárban két kis zongora áll egymással szemben. Az a nagy szám, hogy az egyik zongorához leül egy vendég, amatőr módon kalimpálgat, miközben a néger kíséretet rögtönöz, és mindent megtesz, hogy az illető nagymenőnek képzelhesse magát. Gondolhatod, hogy vonzza ez a zongora a szőkített hajú buzikat, akik ott lebzselnek a bárban. Hát az történt, hogy az én szeretett Friedám leült jazz-duettet játszani ezzel a fickóval, és közben a zongorák fölött kacéran szemezett vele, hogy lássa, ki tud-e csiholni belőlem néhány szikrát. Ámbár az is lehet, hogy egyszerűen élvezte a dolgot. Sohasem áltattam magam azzal, hogy a lelke mélyéig ismerem őt. Mindenesetre leült a másik zongorához, és elkezdett játszani. Hallottad valaha Friedát jazzt zongorázni?

-- Nemigen. Legfeljebb karácsonyi énekeket.

-- Hát nekem elhiheted, hogy nagyszerűen játszik jazzt is, ahogy minden mást is nagyszerűen csinál, és ha megvan hozzá a hangulata, még annál is jobban. Amikor Frieda leült és leütött néhány akkordot, a néger szeme egyszerűen kiguvadt a csodálkozástól. Aztán elvigyorodott, elővillant egy marékra való fehér foga, és belement a játékba. Hát ami ott volt, az mindent megért! Magnetofonra kellett volna venni azt a hepajt. Vagy inkább színes filmre: a füstös bárt, bőrrel bevont krómbútoraival az ame-

522

rikai turisták tiszteletére, és a taljánokat, szegényes ruháikban, itallal a kezükben, csoportba verődve a zongora körül; Friedát, mélyen kivágott, ujjatlan zöld ruhában, amint vékony, erős karjával, pókszerű ujjaival csépeli a zongorát, és a négert, aki rövidujjú pólóingben vigyorog, verítékben úszva, és úgy veri azt a skatulyát, hogy az szinte táncol. Még a feje fölött lógó tükör is remegett. És persze a tagbaszakadt, bamba amerikait is filmre kellett volna venni, aki magával hozta ezt az isteni nőt, és mogorván ott ült egy asztalnál, egyedül, miközben mind részegebbre és részegebbre itta magát. Erről a komikus balekről se feledkezzünk meg! Miután vagy húsz percen keresztül gyors számokat meg boogie-woogie-t játszottak, belekezdtek néhány lassú számba. Hát azt hallanod kellett volna! Most már nem kellett vigyorgásokkal meg szemhunyorításokkal flörtölniük. A zene gyöngéd futamaival simogatták egymást. Esküszöm, Jeanne, az volt az igazi szeretkezés, két zongorán: zenével a szenvedélynek és a gyöngédségnek sokkal több árnyalatát tudja érzékeltetni az ember, mint a valóságos szeretkezés komikus gimnasztikájával. Hidd el nekem, kénytelen voltam méltányolni az egész helyzet szépségét, ugyanakkor azonban kezdtem ingerült lenni. Különösen, hogy már a buzik is felém pislogtak, és oldalba bökdösték egymást. Képzeld el, hogy az embert nyilvánosan felszarvazzák két zongorán. Mert valahogy így festett a dolog, ők meg csak zongoráztak, zongoráztak. Megint gyors számokat kezdtek játszani. Frieda derekasan dolgozott. Már ő is úgy izzadt, mint a néger. A buzik sikongattak a gyönyörűségtől. Végül odaléptem hozzá, és azt mondtam: „Menjünk, Frieda", ö meg azt felelte: „Ó, menj csak, és feküdj le, ha fáradt vagy. Én nagyon jól szórakozom". Tovább kalimpált, és a zongora felett egyre csak szemezett a négerrel. A buzik visítottak, vihogva néztek rám. Vagy szét kellett vernem a bárt, vagy otthagynom az egészet.

-- így hát szétverted -- mondta Jeanne.

-- Nem. Törvénytisztelő állampolgár vagyok. Kisétáltam. Hazamentem a Royal Danielibe, de természetesen nem tudtam elaludni. Vártam egy órát, kettőt, hármat, négyet, ötöt, figyeltem az órát, és a szálloda bejáratát. Láttam, hogy hajnalodik, és felkel a nap. Nyolc óra már elmúlt, amikor Frieda bepöfögött egy vízitaxin. A néger segítette ki belőle, és hallottam ahogy nevetve elbúcsúztak. No, hát Frieda belépett a nappali szobánkba,

523

frissen, mint egy százszorszép, látszott rajta, hogy frissen zuhanyozott, és ez felüdítette. Egészen fel volt dobva: „Ez meg mi? -- csiripelte. -- Már fenn vagy, szívem? Azt gondoltam, még alszol, olyan fáradt voltál."

Jeanne felemelte a kezét, hogy elhallgattassa Hawke-ot. A másik szobából hangos nyöszörgés hallatszott. A nő ránézett az órájára.

-- Az ördögfióka! Még csak órák múlva esedékes a következő etetés. Folytasd csak, talán elhallgat.

Jim, mintegy feleletképpen, tiltakozó üvöltésbe kezdett. Jeanne vállat vont és felállt. Amikor kinyitotta a hálószobák felé vezető ajtót, Kari álmosan kiszólt:

-- Jeanne?

-- Igen. Majd én felveszem.

-- Köszönöm. Pedig két órakor másfél üveggel kapott ez a nyavalyás.

Hawke hallotta, amint Jeanne azt mondja:

-- Arthur van itt. Fry azt felelte:

-- Jó. Milyenek a kritikák?

-- Bomba siker -- mondta Jeanne.

-- Add át neki szerencsekívánataimat -- szólt ki Kari --, és mondd meg neki, ha örökbe akarna fogadni egy gyereket, megállapodhatunk.

Jeanne újból megjelent, karján a kék takaróba burkolt Jimmel.

-- Itt van. Tartsd, amíg megmelegítem az üvegét. Úgyis szereti a férfiakat.

-- Hogy kell fogni? -- kérdezte Hawke, és bizonytalanul nézte a kis rózsaszín emberkét.

-- Egyszerű -- Jeanne jól elhelyezte a kicsit a férfi karjában. Jim, te most befogod a papuládat: ez az ember elnyerte a Puli tzer-díjat, és pályája csúcsára érkezett.

A baba és Hawke vizsgálgatták egymást. Jim rendkívül szép csecsemő volt, szögletes álla, széles szája volt, mint Jeanne-nek, és óriási kék szeme. Ráhunyorgott Hawke-ra, és fogatlan szája mosolyba húzódott. Hawke kikiáltott a konyhába:

-- Jeanne, ez a micsoda mosolyog rám!

-- Inkább mosolyogjon, mint ordítson -- Jeanne bejött egy gő-

524

zölgő vízzel teli bögrével, amiben benne állt a cumisüveg. Szent ég, úgy tartod, mintha csörgőkígyó volna. Add ide! Na, mit szólsz hozzá?

-- Igazi csecsemő -- mondta Hawke.

-- Persze, hogy az -- mondta Jeanne, és elhelyezkedett Jimmel a díványon. -- Én csináltam. De én voltam a legjobban meglepve. Nem hittem volna, hogy egyebet is csinálok majd életemben, mint memorandumokat, belső hivatali használatra.

-- Nagyon szép gyerek, Jeanne. Ha egyáltalán szabad azt mondani fiúra, hogy szép.

Jeanne félénken rámosolygott, és ujjaival megsimogatta a kicsi arcát. Jim ásított. A nő várakozással nézett Hawke-ra.

-- Nos?

-- Mi az, hogy nos? Hazamegyek és itt hagylak Jimmel. Köszönöm a tacót meg a sört, Jeanne.

-- Arthur Hawke, ezt aztán ne merészeld megtenni velem! Csak ülj le, és fejezd be a történetet. -- Lerázta a vizet az üvegről, és a cuclit beletette Jim szájába.

Hawke hosszan nézegette Jeanne-t, amint fekete estélyi ruhájában nyugodtan ül, és a kék takaróba csavart csecsemő szájához tartja a cumisüveget.

-- Nem is tudom. Ez aligha alkalmas téma egy gyermekét tartó madonna jelenlétében. Majd egyszer befejezem.

-- Ezt mellőzhetjük -- mondta Jeanne. -- Egy ilyen magamfajta, karámba fogott tehénnek jólesik hallgatni, hogy élnek a gondtalan, szabad gonosztevők. Jobban szórakoztat, mint a mozi. Tehát Frieda fényes nappal besétál, miután nyilván remekül mulatott.

-- Hát igen. Képzelheted, milyen hangulatban voltam -- mondta Hawke vonakodva. -- Attól tartok, tettlegességre vetemedtem. Restellném, ha nem tudnám -- ha nem láttam volna világosan már abban a percben --, hogy éppen az volt a szándéka, hogy valami ilyesmit provokáljon ki. Hát mindenesetre elérte, amit akart. Szabályszerű, szerelmesek közti veszekedést rendeztünk, tettleges bántalmazással fűszerezve, a szokásos végkimenetellel. Frieda éppen ezt a végkimenetelt várta. Megkapta, de nagy árat fizetett érte. Nem hittem el a meséjét, bár ragaszkodott hozzá még akkor is, amikor úgy elagyabugyáltam, hogy majd kiráztam belőle a lelket. Azt akarta nekem bemesélni, hogy amikor a lebuj

525

négy órakor bezárt, a kompánia, beleértve őt is meg a zongoristát, átment egy palotába, amit valami öreg, kövér szodomita bérel. Frieda azt' mondta, hogy az illető egy rettenetesen gazdag angol, de nem tudta megmondani a nevét, és abban is bizonytalan volt, hogy merre van az a palota. Azt állította, hogy mindnyájan gondolába szálltak, és egyszerűen oda vitették magukat. Hogy volt ott egy versenyzongora, és ő is játszott meg a néger is, zöldséges omlettet, kaviárt és pezsgőt kaptak, aztán nemsokára hajnalodott, akkor ő lezuhanyozott, és visszatért a szállodába. Ez eléggé hihető mese volt, de nem hittem el. Méghozzá azért nem, mert láttam, hogyan tette meg Frieda azt a fél tucat lépést a csónaktól a szállodáig. Ismerem Frieda járását. Megmondtam neki, hogy nem hiszem el a sztorit, és még az izzó kibékülés után sem hittem el. Hagytam, hogy aludjék, és elmentem a bárba, hogy körülnézzek, de persze zárva volt, hiszen még csak délután volt. Azzal töltöttem a napot, hogy kábultan mászkáltam Velencében. Jeanne, Velence kimondhatatlanul csodálatos. Velence egyetlen utcájában több műremek van -- halódó, megkopott, porladó művészet --, mint az egész Egyesült Államokban, mint az egész nyugati féltekén. De mi már egy hete voltunk a dicsőségnek ebben a szentélyében, az emberi faj méltóságának és tudásának ebben a templomában, és annak ellenére, hogy Frieda állandóan művészetről meg szépségről fecsegett, és ő igazán többet tud festészetről és építészetről, mint amennyit én valaha is tudni fogok, egyszóval az egész kirándulásunkból nem lett egyéb, mint fényűző zabálás, részegeskedés, előkelősködés, és végül egy nigger zongorista egy koszos, ál-amerikai bárban, amely tele van buzival.

-- Már vártam ezt a szót -- mondta Jeanne.

-- Melyik szót?

-- A niggert. Mert ez az egész történet csattanója, nem? Hát mi más volt új abban, amit Frieda csinált, vagy amit képzeltél, hogy csinált?

Hawke lassan bólintott.

-- Természetesen ez nekem is megfordult a fejemben. Végtére is az ember nem vetheti ki a természetéből a déli neveltetést azzal, hogy szabadelvű könyveket olvas, meg hogy elmegy New York-i estélyekre, ahol okos és elragadó színes bőrűekkel találkozik. De én azt hiszem, nem az adott be nekem, hogy az a fickó

526

színes bőrű volt, hanem az a durva erőszakosság, amivel Frieda a nyilvánosság előtt ki akarta préselni belőlem a régi szenvedély néhány utolsó cseppjét.

Jeanne kétkedőén mosolygott, és megforgatta a cumit a baba szájában.

-- Akárhogy volt is, visszamentem a szállodába, és ott találtam szívem hölgyét, amint csicsergett, mint a madár, és éppen valami különleges aranylakkot kent a körmeire, mert egy hercegnő palotájába voltunk hivatalosak vacsorára. Di Strozzi rendezte az egészet, az olasz kiadóm, egy szívélyes, sima kis ember, szép dús szürke hajjal és rettenetesen régi családfával.

Hawke köhögött. Hangja rekedt suttogássá vált, és egyre gyengébb lett.

-- Nem tudom, meddig húzom még. Napok óta nem aludtam, de ez a reggeli új erőt öntött belém. Mióta Frieda elment Velencéből, alig ettem valamit.

-- Akarsz egy kis kávét? -- kérdezte Jeanne.

-- Nem. Vissza kell mennem a szállodába, pihennem kell egy keveset. Holnap több üzleti tárgyalásom van, és szent ég, már fél öt lesz, Jeanne.

-- Tudom.

Hawke nyújtózott egyet, és felhúzta a cipőit.

-- Hát, azt hiszem a történet végét sejted. Amikor végre elszabadultunk a hercegnőtől és di Strozzitól, úgy éjfél körül, egyenesen az Expatriates' Bárba, mentünk. Frieda nem akart jönni, a jó istennek sem, mintha csak megérezte volna, hogy mi következik. Azt mondta, egyszer már volt része ebben, nagyon mulatságos volt, de másodszorra már unalmas, és a többi. Én azonban odavonszoltam. A taljánok mind tapsban törtek ki, amikor meglátták, hogy Frieda belép. A zongorista verte a zongorát, de szünetet tartott, fülig vigyorodott, és odakiáltott: „Hé, Frieda, édesem, hol voltál? Igyál egyet, és gyerünk!" Nagyon kicsi az a bár, és tele volt, csak a zongora mellett kaptunk helyet. Koktélokat rendeltünk, de a zongorista csak tovább kacsingatott Friedára, integetett neki, pedig az nem is mozdult. Aztán a lassú számot kezdte játszani a fickó, amiből előző este azt a hosszú, érzéki kettőst csinálták, és epekedő pillantásokat vetett feléje. A buzik csak vihogtak, és biztatták Friedát, ő meg ült, és dühösen nézett maga elé. Már a vacsorán sem érezte jól magát: azok a gaz-

527

dag, életre varázsolt halottak semmibe se vették őt, ennek a néger zongoristának a modora viszont túlságosan bizalmas volt, akárhogyan is vette az ember a dolgot. Egyszer aztán a fickó átkiált hozzá: „Frieda, drágám, ezt nem teheted meg velem. Az az üres zongora elrontja a hatást." Ekkor volt az, hogy fölkeltem, és azt mondtam: „Teljesen igaza van. Nem hagyhatjuk, hogy egy üres zongora elrontsa a hatást, nem igaz? Hadd intézzem el ezt a dolgot!" Fölemeltem a zongorát -- nem volt olyan nehéz, úgy látszik, ezeket a kabarézongorákat alumíniumból csinálják vagy valami hasonlóból -- kivittem, és belehajítottam a csatornába. Meglepően kicsit loccsant, aztán nagy bugyborékolás közepette elsüllyedt. Én teljesen nyugodt voltam, de meglepő módon mindenki szörnyen felháborodott. Hallanod kellett volna azt a zenebonát. Olyan volt, mintha vízisikló szabadult volna el egy leányegyletben. Bementem, és magammal akartam vinni Friedát. ö jött is volna, de a lokál tulajdonosa, különben igen kellemes pasas, most nagyon dühbe gurult, elállta az utamat, toporzékolt és rikácsolt: „Hogy dobhatta bele a vízbe a zongorámat? Hogy te hetett ilyet. Hogy tehetett ilyet?" Ügy látszik, ettől kissé kijöttem a sodromból. Azt mondtam: „Nem volt nehéz, nézze, így tettem" és felemeltem a másik zongorát, és azt is beledobtam a csatornába. Aztán visszamentem a bárba. Akkor már nagyon jól éreztem magam. A zongorista behúzódott a sarokba, lila kiskabát volt rajta, nagyon ijedtnek látszott, de én nem akartam bántani. Egyáltalán nem nehezteltem rá, meg aztán különben is, az én kentuckyi .táj szólásommal -- Hawke komikusán eltúlozta tájszólását -- a világért sem akartam, hogy jogos erkölcsi felháborodásomat netán faji előítéletnek vegyék. Engem csak a visító taljánok ingereltek, nem a zongorista. Valahogy az volt az érzésem, hogy azok okozzák az egész kavarodást. Sajnos, bementem a bárpult mögé, és rájuk borítottam, Scotchokkal, az Alexander konyakokkal meg a borsos mentalikőrökkel együtt; aztán, erre már nincs mentségem, egy széket vágtam a zongorák mögött lógó tükörhöz, úgy, hogy darabokra tört. Ez volt az egész. Nem vertem szét a helyiséget, ellentétben azzal, amit az újságok írtak. Utáltam azt a tükröt, mert az előző éjszaka ebben a tükörben figyeltem vagy egy órán keresztül Frieda szenvedélyes és izzadt arcát, ahogy lázas izgalomba zongorázta magát. A többit már elmondtam a telefonban. Igazán csodálkoztam, hogy tudsz a dologról.

528

Di Strozzi szívélyes hatékonysággal elsimította a dolgot. Azt hittem, nyomtalanul elmerül az egész a velencei lagúnákban. Jeanne megcsóválta a fejét, aztán ránézett a kicsire.

-- Elaludt. -- Bevitte Jimet és lefektette. Mire visszatért a nappaliba, Hawke már fölvette az esőkabátját, kezében tartotta a sapkáját. Azt mondta:

-- Mit gondolsz, mikor jutsz hozzá, hogy elolvasd az Evelynt?

- Most hozzákezdek, és megállás nélkül végigolvasom. Majd alszom egypár órát, bár egyáltalán nem vagyok álmos. Nagy sztori ez a velencei kaland.

-- Lehet, hogy jól adtam elő. De piszkos ügy volt. Úgy viselkedtem, mint egy hülye gimnazista. És az volt a legrosszabb az egészben, hogy élveztem a pusztítást. Amikor összetörtem azt a tükröt, végérvényesen szakítottam Friedával. Aztán elintéztem a rendőrséggel a dolgot, és visszatértem a szállodába, de akkor már nem volt bennem egy szikrányi indulat sem. Frieda, aki sokkal előbb elhúzta a csíkot, ébren volt és várt rám. De nem volt egyéb számomra, mint egy fecsegő szobalány. Nem tudtam volna neki semmit mondani. Megpróbált beszélgetést kezdeni, de én levetkőztem és lefeküdtem aludni. Azt hiszem, megijedt, hogy másnap úgy vadásztak rám az újságírók, és az első repülőgéppel otthagyta Velencét. Azóta most láttam először a színház előcsarnokában.

-- Hát ahhoz nagyon értesz, hogy ide-oda dobáld a berendezést meg az embereket. Az első alkalommal is, amikor nálam voltál a Hatvanhatodik utcában, ledobtál egy fickót a lépcsőn.

Felvette az Rvelyn Biggers kéziratát.

-- Miért nem hagytad, hogy belenézzek, mielőtt kész lett?

-- Majd megtudod, ha elolvasod.

-- Rögtön felhívlak, mihelyt befejeztem.

-- Jó. Ha nem vagyok a Plazában, akkor keress Gus Adam irodájában.

Jeanne kikísérte a lifthez.

-- Mi lesz Adam irodájában?

-- Belementem egy tranzakcióba, abban a feltevésben, hogy a darab kasszasiker lesz. A Times kritikája alapján azonban azt hiszem, vissza kell lépnem.

-- Aha, a Long Island-i üzletház -- Jeanne elfintorította az arcát. -- Hát mégis nekivágtál?

-- Azért repültem haza, hogy aláírjam az okmányokat.

529

4.

A Tulking és Adam ügyvédi iroda egy régi toronyház tetején volt, körülbelül ötszáz lábnyi magasságban, ahonnan nagyszerű kilátás nyílt a városra, a kikötőkben és a folyamokon nyüzsgő hajókra, a hosszú mérföldeken keresztül húzódó lakóházakra és gyárakra, sőt még a messzi, nyugaton fekvő jerseyi hegyek zöld koszorújára is. Ez a felhőkarcoló szomszédaival együtt a belvárosi banknegyedből, a világ pénzügyi idegközpontjából nőtt ki. Gus Adam szobája pedig egyenest a dudáló hajók közül messziről idelátszó, zöld szabadságszoborra nézett.

Hawke eddig csak kétszer-háromszor látta Tulkingot. Azt beszélték róla, hogy jobban ért az amerikai adótörvényekhez bárki másnál. Tulking nem helyeselte, hogy Adam magára vállalta Youngblood Hawke adóügyeit: hiú időpazarlásnak tekintette, éppen úgy, mint ha az ember golfütéseket gyakorolna munkaidő alatt. Olvasta Hawke könyveit, és igen jó volt a véleménye róluk. De azok a pénzösszegek, amelyről egy író esetében szó lehet, még ha az illető híres és befutott író is, egyszerűen jelentéktelenek voltak ahhoz, hogy a Tulking és Adam cég foglalkozzék velük. Azt nem bánta Tulking, hogy Adam tanít a Columbia Egyetemen: ezzel növelte az iroda presztízsét.

Tulking száraz képe elnéző mosolyba gyűrődött, amikor benézett Adam irodájába, és látta, hogy az-egyik karosszékben Hawke ült, a másikban pedig Scotty Hoag; olyan volt az arckifejezése, mintha azon kapta volna Ádámot, hogy csókolódzik a titkárnőjével. Adam ingujjban ült az íróasztala mögött egy forgószékben, karját összekulcsolta a tarkóján.

-- Jó napot, Hawke úr -- mondta Tulking. -- Sajnálom, hogy a Timesnak nem tetszett a darabja. Szerintem kitűnő előadás volt, és szeretném megköszönni önnek a jegyeket.

-- A többi kritikusnak tetszett -- mondta Adam. -- Siker volt.

-- Remélem. Csak az a helyzet, hogy azok közül, akik színházba járnak, igen sokan olvassák a Timest. -- Tulking kiment.

A három ember egymásra nézett. Scotty megvakarta rózsaszín, kopaszodó fejét, és elnevette magát:

-- A fenébe is, Gus, ha nem ismerném magát rendes embernek, azt kellene hinnem, hogy ezt megrendezték.

-- Hát éppen végszóra érkezett, igaz? -- mondta Adam.

530

-- Nem is tudom. Nem vagyok képes elhinni, hogy a New York-iak olyan bolondok lennének, hogy ne tessen nekik egy ilyen darab. A legnagyszerűbb előadás volt, amit valaha láttam. A feleségemnek is ez a véleménye.

-- Scotty, azt nem lehet mondani, hogy nem tetszik nekik. A jegypénztári jelentések szerint is rengeteg jegyet adnak el, és az emberek sorban állnak az ablak előtt. De ezek a pénztárosok meg tudják mondani a különbséget a kasszasiker és egy olyan darab között, amely éppen csak kihúzza a szezont.

-- Kutya legyek, ha tudom, hogy mondhatja meg ezt valaki előre -- mondta Hoag. -- Menet közben még lendületbe jöhetnek az ilyen dolgok, és vihetik valamire.

Hawke Ádámra nézett, aki az órájára pillantott, és kezdte megtömni a pipáját.

-- Azt hiszem, hiábavalóságokról beszélünk -- mondta. -- Néhány perc múlva mennem kell. De hadd emlékeztessem arra, Scotty, hogy Arthur azért röpült ide Velencéből, hogy még a premier előtt aláírja az okmányokat, tekintettel arra, hogy amíg New Yorkban el nem bírálták a darabot, az írói tiszteletdíj összege bizonytalan. Lehet egy negyedmillió dollár, vagy több, vagy kevesebb, vagy éppenséggel semmi. Ez az ismeretlen hányados azt az üzletet, hogy Arthur színházi szerződését cserébe adja Paumanok Centre Rt. részvényekért, valahogy kölcsönös kockázattal járó megállapodássá tette. Amennyiben az adóhivatal kedvezőtlenül foglal állást, úgy határozhat, hogy Arthurnak rendes jövedelemadót kell fizetnie a színházi részesedése után, annak ellenére, hogy szerződését átruházta a Paumanok Centre Rt.-rá. Ennek ellenében én egészen a mai napig azt reméltem . . .

Hoag itt közbeszólt:

-- Gus, maga elfelejti, hogy mi ebből az üzletből 1953 januárjáig kint leszünk. Számításom szerint Arthur akkor százhúsz százalék haszonnal kapja vissza a pénzét, mielőtt még adóhivatal határozna adófizetési kötelezettségéről. De tegyük fel, hogy az adóhivatal Arthur ellen foglal állást. Hát jó, akkor a legrosszabb esetben is csak az történhetik, hogy Arthur kifizeti nekik, amit követelnek, hat százalék kamattal. Az adóhivatal mindössze ennyit számít fel azért, hogy használtuk a pénzt. És ez átkozottul kevés kamat negyedmillió beruházási tőke után, amire nincs fedezet; ez egyenlő a semmivel. Arthur szabadon zsebre vághatja

531

a hasznot -- leszámítva valami kis kamatot --, zsebre vághat körülbelül kétszázezer dollárt vagy még többet, mint tiszta hasznot. Hát ebben mi hibát lehet találni? Adam szívta a pipáját.

-- Mindig is ez a maga igazi ütőkártyája, igaz, Scotty? Ez a megállapodás elfogadható okot ad Arthurnak arra, hogy néhány esztendőre elhalássza nagy összegű adótartozásának megfizetését, és ebben a késedelmi időszakban óriási spekulációs haszonért, gyorsan megforgathatja a pénzét.

Hawke feszült figyelemmel nézett az egyik emberről a másikra.

-- Scotty, csak azzal a kikötéssel mentünk bele ebbe az egészbe, hogy vissza lehet csinálni az üzletet, ha a kritikák nem elég jók.

-- De hát nagyszerűek a kritikák, Arthur! Csak ti ketten igazi New York-i módra beijedtek, mert valami vénlánynak a New York-i Timesban nem tetszett a darab . . .

<\dam felült, a szék megreccsent alatta. Sötétvörös volt az arca.

-- Nem szeretem, ha úgy beszélnek velem, mint egy gyerekkel vagy egy hülyével, Scotty. Maga azt állítja, hogy mostantól számítva tizennégy hónapon belül felépíti és eladja a Paumanok Plazát. Ez a mai körülmények között olyan iramnak számítana, mint az olajozott istennyila. De egyedül az időjárás hat hónaptól egy évig terjedő késedelmet okozhat. Ha ásás közben talajvízre bukkannak, akkor ki sem lehet számítani, mennyi időt veszítenek, és mekkorára nőnek a költségek. Számtalan ilyen üzletházat építenek, vagy terveznek, amelyek konkurrenciát jelenthetnek majd. Én sokkal kevésbé bízom a nyereséges eladásban, mint maga. Sokféle kockázatot rejthet magában az is, hogy a vállalat pénzellátása bizonytalan, mert folytatólagos eladásoktól függ, és három esztendőbe is beletelhet, amíg ezeket lebonyolítják. Én mindig is láttam, hogy ez a tranzakció kockázatos. Csak vonakodva egyeztem bele, méghozzá abban az ígéretben bízva, hogy amennyiben a darab nem százszázalékos kasszasiker, akkor visszacsináljuk az egészet. Ha ezek után mégis kötni akarja Arthurt, akkor rosszhiszeműen és csalárdul jár el.

Hawke azt várta, hogy Adam nyers szavai hasonló hatást vál-

532

tanak ki Hoagból. Meglepetésére Hoag nyájasan bólintott, és csak jámbor megbántottsággal válaszolt:

-- Nem hiszem, hogy helyesen érvel, Gus. És nem hiszem, hogy azt mondja, amit Arthur akar. Arthur még mindig azt akarja, hogy az írói tiszteletdíja fejében kapott dollárokat átváltoztassa valódi, kézzelfogható tőkévé. Arthur művész, és ha továbbra is pénzügyi gondjai lesznek, akkor az amerikai irodalom jelentős művekkel lesz szegényebb. És attól tartok, maga nem veszi figyelembe az én múltamat. Arthur már öt ízben bízott rám pénzt, és mindig jelentős haszna lett belőle.

-- Ilyen nagy összegben és ilyen kockázatos feltételek mellett még nem játszott -- mondta Adam. -- Amikor a színdarab még biztos sikernek látszott, érdemesnek tűnt -- bár én nyíltan kifejeztem kétségeimet --, hogy a színházi tiszteletdíjakat gyorsan megforgassuk az ingatlanüzletben, ahelyett, hogy befizessük az adóhivatalnak. Ez az üzlet azonban most már szóba sem jöhet.

Hoag az íróhoz fordult, aki sápadtan, fáradtan dőlt hátra egy mély bőr karosszékben.

-- Arthur, ez az üzlet aranyat ér. A darab nem kerül le holnap a műsorról, s meglátod, nagy siker lesz. A Paumanok Plaza érdekeltségének a fele a tied, anélkül, hogy csak egy centet is be kellene fektetned készpénzben. Egye fene, ha megtörténik az, amire nem számítottunk, és a darab egy kicsit hamarabb lekerül a műsorról, nem foglak erőltetni, hogy készpénzzel fizess. Nem látom be, miért kellene megijedni egy üzlettől, amely mindkettőnk számára nagyon előnyös. Már rengeteg építési anyagot lekötöttem. A bulldózerek hétfőn már a helyszínen lesznek. Pokolian kellemetlen meglepetés lenne számomra, ha magamnak kellene finanszíroznom az egész dolgot. Nevetséges lenne.

-- Scotty -- mondta Hawke. -- Én úgy vélem, helyesebb ha a tények és nem a remények alapján cselekszünk. Sajnálom, hogy vissza kell lépnem, de Gusnak igaza van. Kénytelen vagyok vele.

Scotty Hoag kitárta a karját és vállat vont.

-- Én megteszem, ami tőlem telik. Ez persze már olyan, mint ha az ember hirtelen meg akarna állítani egy óránkint százmérföldes sebességgel rohanó expresszvonatot. De meg fogom tenni azt, ami emberileg lehetséges.

Adam azt mondta:

-- Ez nem válasz. Az üzlet visszament, azonnal felszámoljuk

533

a részvénytársaságot, és a színházi szerződést visszaruházzuk Arthurra. Beleegyezik? Scotty nevetett.

-- Gus, az öreg Arthurnak itt van az ügyvédje, ebben a szobában. Az én ügyvédem nincs itt. Számomra a szerződés nem egyéb, mint egy darab papiros. Én mindig az adott szó és kézfogás alapján dolgoztam, és ha Arthur visszavonja a szavát és a kézfogását, akkor kénytelen vagyok azt mondani Úrban Webbernek, hogy álljon neki, intézze el a dolog formai részét. De a mindenségit, jobb lenne, Arthur, ha nem sietnéd el a dolgot, ha jobban meggondolnád. Ez az üzlet egész életedre megoldaná az anyagi gondjaidat, holtbiztos.

Adam az órájára nézett és felállt.

-- Tehát várom, hogy Webber még ma érintkezésbe lép velem a felszámolás ügyében. Helyes?

-- Feltéve, hogy meg tudom találni. Ma vagy holnap. Adam hirtelen újból kedélyes lett. Olyanok voltak Hoaggal,

mint két boxbajnok, akik egy véres menet után elbeszélgetnek. Scotty mindenáron meg akarta hívni őket ebédre, végül azonban belenyugodott, hogy Hawke majd néhány napon belül felhívja. Adam becsukta mögötte az ajtót, visszaült a karosszékébe, pöfékelt a pipájából, és barátságosan ránézett Hawke-ra:

-- Arthur, nálad vannak annak a pernek az iratai, amit anyád Scotték ellen indított?

-- Nincsenek, miért?

-- Megvizsgáltad valaha is ezt a pert?

-- Igen. Anyám rögeszméje az egész, teljesen ártatlan dolog. Krónikus sérelemérzetéből adódik, ami úgy látszik nélkülözhetetlen az egészségéhez.

-- Hogy áll most az ügy? Végérvényesen be van fejezve?

-- Nem. Azt hiszem, perújításért folyamodott. Miért kérded? Adam elgondolkodva felelt:

-- Még nem tudom biztosan, hogy ez a te Scott Hoag barátod csak afféle lezser fickó, vagy pedig minden hájjal megkent csirkefogó. Mindkét esetben kifizetődik, ha az ember megvizsgálja a periratokat. Ha jól értettem anyádat, néhány millióról van szó.

-- Ugyan, Gus, anyámat sommás ítélettel penderítették ki a bíróságról. Igénye teljesen nevetséges.

534

-- Ha perújítást kér, akkor valami hiba lehet a sommás ítéletben -- mondta az ügyvéd.

-- Mi nem tetszik neked Scotty körül?

-- A túlzott közlékenysége meg a haverkodása. Meg hogy ilyen magadfajta, jóhiszemű balekokat keres az üzleteihez.

-- Scott beleegyezett, hogy sztornírozzuk az üzletet.

-- Igazán? Ha felvettük volna magnóra ezt a beszélgetést, lepergethetnénk egy tucatszor is, akkor sem derülne ki, beleegyezett-e vagy sem.,- Felvette a berregő telefont. -- Igen? Természetesen. Kapcsolja csak ide. Hello, Jeanie. -- Vörös arca megenyhült. -- Hogy van? És Jim barátunk? Igen, azt hiszem, hallom. Miért nem ad neki néha enni? -- Nevetett. -- Egy pillanat. Arthur, akarsz beszélni Jeanne Fryjal?

Hawke felugrott.

-- Itt van a mi nagy regény- és színműírónk és zongoramozgatónk, Jeanne. Micsoda? Nem, emiatt most még nem csinálnék gondot magamnak. Mondja meg Karinak, hogy felejtse el. Hétfőn Washingtonba megyek. Nem hiszem, hogy Karit egyáltalán el kell vinnünk. Itt van Arthur.

Hawke átvette a kagylót. Adam a pipája szárát rágcsálta, és kinézett a Szabadság-szoborra.

-- Hello, Jeanie . . . Micsoda? Ilyen gyorsan? Egyáltalán nem aludtál? Hát mi a véleményed? -- Adam ránézett, és látta, hogy Hawke arca megfeszül és elborul. -- Persze, hogy akarok veled beszélni. Akármikor. Az irodában? Jó, akkor a szállodámban, egy fél óra múlva. De az még egy teljes fél óra, Jeanne! Egy szót sem mondasz róla? -- Bizonytalanul nevetett, és egy kissé remegett a hangja. -- Hát ez már valami. Te jó isten, hogy ez a gyerek hogy üvölt! ö is olvasta? Rendben van, Jeanie. -- Letette a kagylót, és azt mondta Ádámnak: -- Jeanie egész éjjel fenn volt -- fél ötkor mentem el tőle -- és olvasta az új regényt. Pár perccel ezelőtt fejezte be.

-- Tetszik neki?

-- Nem tudom megmondani.

-- Biztos vagyok benne, hogy kitűnő.

-- Én nem. De mit beszéltetek Kariról? Megint akadékoskodnak a párttagsága miatt Washingtonban?

-- Igen. És ez a jelen pillanatban rendkívül komoly következményekkel járhat. Megromlott a légkör az országban.

535

-- Te is így gondolod? -- kérdezte Hawke. -- Én meg azt hittem, csupán az okozza, hogy Velencéből kerültem vissza a New York-i atmoszférába. Azonnal megéreztem, mihelyt kiszálltam a repülőgépből.

-- Hát igen, nagy változások történtek.

-- Változások!? Szerintem olyan a helyzet, mintha valami óriási rettegéshullám, tömegpánik szabadult volna el. Elegánsan öltözött emberek elkínzott és hajszolt arckifejezéssel száguldoznak ide-oda hatalmas, csillogó, vadonatúj kocsikon, tele vannak velük az utcák, az országutak, a szállodák előcsarnokai, még a legszebb nők is olyan elgyötörteknek látszanak, mintha felhangzott volna az atomháborút jelző szirénaüvöltés.

• -- Hát igen, így látja az író -- mondta Adam. Ott álltak a sötét folyosón, amelyet a padlótól a mennyezetig sötét kötésű jogi könyvek borítottak. -- De hát a New York-iak mindig is eléggé viharvertek és hajszoltak voltak. Ezt most McCarthy szenátornak köszönhetjük. Bizony sok kárt tesz.

-- Tényleg olyan nagy fej lenne? -- kérdezte Hawke. -- Európában azt beszélik, hogy ő Amerika eljövendő diktátora.

Adam nevetett.

-- Nem, annyira azért nem nagy fej. Legalábbis nem hiszem. De egy darabig nem lesz könnyű az olyan embereknek, mint Karl Fry.

5.

Amikor megérkezett a szálloda előcsarnokába, már ott találta Jeanne-t, aki úgy mosolygott, és úgy biccentett oda neki, mint régen, és ez fájdalmasan emlékeztette, hogy milyen sokszor látta ezt az üdvözlő fejmozdulatot annak idején, amikor a lány még Jeanne Green volt.

-- Igazán pikáns dolog egy szállodaszobában randevúzni délután -- mondta Jeanne a felvonóban.

Hawke kinyitotta a kis szoba ajtaját, és a nőhöz lépett, hogy lesegítse a kabátját. Jeanne kibújt belőle, megszokott és elragadó mozdulatával, és azt mondta:

-- Szép a kilátás a parkra.

Az ablakhoz lépett, és megigazította ruhája fekete bőrövét.

136

Hawke mellette állt, kinéztek a Central Parkra, amely olyan volt a szürke háztömbök között, mint egy őszies színű szőnyeg. Szél csapkodta a csukott ablakszárnyakat.

Egy darabig csak álltak, nem szóltak semmit. Hawke úgy élvezte a nő közelségét, mintha napfény simogatta volna végig. Jeanne összefonta a karját, elgondolkozva nézett ki az ablakon, mintha ő is élvezné kettejük csendes magányát. Ez most egészen más volt, mint amikor a közelükben aludt Karl Fry és Kari kisfia; mintha az idő és az események válaszfala leomlott volna kettejük között. De amikor Jeanne kerekded, érett arca a férfi felé fordult, és megjelent rajta az a kis gunyoros mosoly, ez a fal újra közéjük emelkedett.

-- Ügy látszik, neked agyadra ment a jólét -- mondta --, amikor megírtad ezt az Evelyn Biggerst.

- Nem valami biztató kezdet -- jegyezte meg Hawke. Jeanne az íróasztalhoz ment, és felvette a kéziratot.

-- Mindig tekintettel kell lennem az írók érzékenységére, mivel egytől egyig szánalmas emberek. De vigyen el az ördög, ha a te érzékenységedre tekintettel leszek. Ezt soha nem is tettem. De mondd, miért írtad meg ezt a történetet?

Hawke ledobta a zakóját, meglazította a nyakkendőjét, és leült az ágyra.

-- Jeanne, én fogtam a tollamat, hogy belekezdjek a Boone Countyba., és ehelyett az Evelynt kezdtem írni. Egy idő múlva aztán már nem is próbáltam berzenkedni ellene. Kísérteties vállalkozás volt. Ellentétben azokkal a könyvekkel, amiket eddig írtam, ez egyáltalán nem volt kedvemre való munka: keményen megdolgoztam az első szótól az utolsóig. Nem is tudom, ki lehet-e adni egyáltalán. Lehet, hogy megszállt a Bronte nővérek szelleme.

Jeanne egy karosszékben ült, keresztbe vetett lábakkal.

-- Az igazat megvallva rettenetesen elfogódva olvastam, valósággal zavarba hozott. Mindig is jók voltak a nőalakjaid, de ez a regény olyan, mintha nő írta volna. Ügy éreztem, mintha olvastál volna a lelkemben, vagy kihallgattad volna, amit álmomban beszélek. A nők nem szeretik, ha így kilesik és nyilvánosságra hozzák legrejtettebb titkaikat. Rendkívüli élmény ez a könyv. Toronymagasan a legjobb könyved. Szinte semmi munkám nem lesz vele.

537

Hawke leste Jeanne szavait, amelyek még mindig nem mondták ki az ítéletet.

-- Hát nem volt olyan egyszerű kiönteni a szívemből. Pokoli érzés volt, mintha be lettem volna börtönözve ennek a nem éppen derűs nőnek a leikébe. Remélem, ilyesmiről soha többé nem fogok írni. Most is csak azt akarom elhitetni magammal, hogy pusztán gyakoroltam magam a rövidségben, mivel a kritikusok mindig bőbeszédűséggel vádolnak, meg hogy azért is szükségem volt erre a gyakorlatra, hogy képes legyek majd az Amerikai színjáték tucatnyi nőalakját megírni. De akárhogy is van, itt a könyv. Mit gondolsz, hogy fogadják majd?

Jeanne hátravetett fejjel, összehúzott szemmel nézett rá. Hosszú időbe telt, amíg válaszolt.

-- Nem tudom. Most nem vagyok olyan biztos az ítéletemben, mint máskor, de azt hiszem, kellemetlen meglepetés lesz Youngblood Hawke olvasóközönsége számára. Eleinte nyilván megveszik majd, mivel a te neved van rajta, de közben esetleg elmegy tőle a kedvük. Lehet, hogy a férfiaknak nem fog tetszeni. Eddig egyike voltál azon kevés írónak, aki tetszik a férfiolvasóknak is.

-- És ha nem adnánk ki? Félretehetem. Jeanne kiegyenesedett.

-- Meg vagy bolondulva? Feltétlenül ki kell adni. Ebben a szerencsétlen asszonyban, aki a filmvilág közvetlen közelében, a Los Angeles-i dombokon lakik, és oly távol van az igazi tündökléstől, mintha a Marson élne, maradandó képet festettél az amerikai nőről. Ez az Evelyn körülbelül olyan, mint a nővéred, Nancy, igaz? Egész idő alatt Nancyre gondoltam.

Hawke bólintott.

-- Nagyon nehéz ebben a dologban jósolgatni. Lehet, hogy a kritikusok felállva megtapsolnak majd a friss és igényes ütemváltásért. Én viszont attól tartok, hogy inkább rád rohannak, mint egy kopófalka, és darabokra szaggatják a könyvet. Annak a jelét látják benne, hogy elgyengültél, és kezded őket számításba venni.

-- Hány példány lehetne az első kiadás, Jeanne?

-- Körülbelül harmincezer, és lehetséges, hogy ez elég is lenne.

-- A Horne-bó\ mennyi kelt el? Százhúszezer?

-- Több. És még most is veszettül kapkodják. De a Horné egy szokványos Hawke-regény. Az Evelyn Btggers pedig egy

538

kis remekmű -- legalábbis rám azt a benyomást teszi -- és lehetséges, hogy nem tudják majd hová tenni.

-- Ez kérdésessé teszi azt is -- mondta Hawke --, hogy tanácsos-e ezzel a könyvvel megkezdenem a saját könyveim kiadását.

Megszólalt a telefon. Amikor bejöttek, Hawke egy nagy cédulát talált a kilincs mellé tűzve, hogy hívja fel Frieda Winter irodáját. Habozott, és hagyta, hogy a telefon berregjen. Aztán azt mondta Jeanne-nek:

-- Felvennéd a kagylót? Tégy úgy,, mintha gépírónő lennél vagy ilyesmi. Én nem akarok beszélni Friedával.

Jeanne felvette a kagylót.

-- Tessék? Sajnálom, de nincs itthon. Igen, egy üzenetet átvehetek. -- Arcán hirtelen rémület tükröződött. -- Micsoda, kérem? Öt órakor? Ma? -- Órájára pillantott, aztán üveges, rémült tekintettel Hawke-ra meredt.

-- Mi az, mi történt, Jeanne?

-- Egy férfi beszél. Azt mondja, Paul Winter temetése egy óra múlva lesz.

Hawke elvette tőle a kagylót.

-- Halló? Itt Arthur Hawke beszél. Mi történt?

-- Ó, hála istennek, maga az, Hawke úr? Itt Lloyd beszél mondta Frieda férfi titkára. -- Már sokszor kerestem önt. Nagyon sajnálom, meg kell mondanom önnek, hogy Paul egészen váratlanul meghalt tüdőgyulladásban, és Frieda azt akarta, hogy mindenáron teremtsem elő önt, és mondjam meg, mikor lesz a temetés. Már órák óta kísérletezem. A Wilson temetkezési vállalat ravatalozójában a Hetvenhetedik utca és a Lexington Avenue sarkán délután ötre van kitűzve.

-- Paul? -- kérdezte Hawke. -- Ügy érti, hogy Winter úr?

-- Nem. A kis Paul. Az intézetben halt meg.

-- Értem. Ott leszek. -- Hawke letette a telefonkagylót. Döbbenten bámult Jeanne-re, aztán sírva fakadt. Jeanne még sohasem látta sírni.

559

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Modern temetés volt, gyorsan lebonyolították. Frieda csupán a legközelebbi családtagokat értesítette meg egy-két barátot. A szertartást a temetkezési vállalat egyik legkisebb helyiségében tartották, és még így is egész sor pad üresen tátongott a koporsó végéhez gyűlt kis csoport mögött. Hawke leült Jeanne-nel egy üres padba. Fehér csipkegalléros inget viselő pap beszélt. Longfellow egyik sorát idézte korai bimbókról, amelyek lehulltukban édes illatot árasztanak. Rövid, begyakorlott beszéd volt, könnyed kádenciákban mondta el, mint egy verset. Hawke érezte, hogy ez szabvány búcsúztató, amelyet gyermektemetésekre tanult be a halotti búrsúztatók szöveggyűjteményéből. Csak a családtagok nevét kellett beillesztenie a szövegbe: „Kedves Frieda és Paul, nyissátok meg fületeket a vallás vigasztalása előtt. . ." Onnan, ahol ült, Hawke nemigen láthatta a halott kisfiút. Gondolatai elkalandoztak a nekrológ szabványszövegétől, és fájdalommal gondolt vissza Paullal való első találkozására, amikor a gyerek sárga pizsamában tiltakozott a tej ellen, amit a néger dajka akart megitatni vele; hogy milyen szánalmasan áhítozott a mesék után, és hogy milyen különösen, csöndben figyelt mindenre, hogy milyen komoly és méltóságteljes volt, amikor felvágta a születésnapi tortáját. Szerette volna valami módon kiengesztelni a halott gyereket, ahogy mindnyájan szeretnénk kiengesztelni az előttünk fekvő halottakat. Szeretett volna felállni, és valami kedveset és igazat mondani Paulról. De hát elképzelhetetlen volt, hogy egy szót is beszéljen ezen a temetésen; abban is kételkedett, hogy

540

helyénvaló volt-e egyáltalán eljönnie. Ezért kérte meg Jeanne-t, hogy kísérje el.

A beszéd véget ért. A padokban ülők felsorakoztak, hogy odalépjenek a ravatalhoz. Jeanne megfogta Hawke könyökét, hogy menjenek el.

Hawke az első padban helyet foglaló Winter családot nézte. Ott ült Frieda feketében, arcát fekete fátyol fedte, mellette magába roskadva, révetegen Winter, majd az idősebbik fivér, és a két lány. Hawke-nak eszébe jutott az ebédlőben levő családi festmény, Frieda, térdén az élénk tekintetű kisgyerekkel. Azokban az években, amikor otthonos volt Winterék házában, sosem tudott úgy ránézni erre a képre, hogy ne érezte volna magát kényelmetlenül, sőt, hogy ne érzett volna valami bűntudatot. Ez a bűntudat most teljesen a hatalmába kerítette. De alig hihette, hogy ez a fekete ruhás, megtört asszony az első padban azonos azzal az izgatott, csillogó szemű Friedával, aki a zongoristával szemezve, ujjatlan zöld ruhában verte a zongorát az Expatriates'Bárban; azzal a Friedával, aki öt hosszú éven keresztül a szeretője volt.

Jeanne-nek kellett kivezetnie a ravatalozó helyiségből.

Látta, amint Bennett besegíti roskadozó apját a járda mellett álló három fekete kocsi egyikébe. Frieda is kijött, ott állt a járda szélén egy csomó ember között, hátra vetette a fátylát, és utasításokat adott a temetés rendjét illetően. Meglátta Hawke-ot, odalépett hozzá, és merev arccal azt mondta:

-- Paul senkinek nem örült volna úgy, mint neked, hogy itt vagy.

-- Tudom, Frieda.

-- Ez rettenetes -- mondta Jeanne. -- Fogadja részvétemet. Frieda erős és hideg kezével megszorította Jeanne kezét. Azt

kérdezte Hawke-tól:

-- Megkaptad a levelemet?

-- Nem kaptam meg.

-- Ott kell lennie a szállodában. Expressz adtam fel. Az a fő, hogy Lloyd idejében megtalált. -- Elment, és beült férje mellé a kocsiba.

Hawke kábultan állt a járdán, miközben a kocsik egymás után elhajtottak. Jeanne megszólalt:

-- Rettenetesen fázom.

541

A férfi úgy nézett rá, mintha álmából ébredt volna fel.

-- Micsoda?

-- Semmi értelme, hogy itt álljunk, Arthur.

Hawke egy pillantást vetett a temetkezési vállalat bejáratára, és a körülötte levő üzletekre.

-- Tudod, mi volt olyan furcsa nekem? -- kérdezte. -- Olyan ismerősnek tűnt ez a sarok! Hiszen százszor is elmentem már ez előtt a ravatalozóterem előtt. Itt van -a borbély, akihez évekig jártam. Ott a házam, nézd csak, a negyedik utcasarkon túl. Látom, befejezték az építkezést, és a bejáratot is átépítették, úgy, ahogy én terveztem, így sokkal jobban fest, azzal a kis boltívvel, igaz?

-- Igen -- mondta Jeanne és belekarolt a férfiba. -- Még szerencse, hogy anyádnak sikerült eladnia. De most igen jó gondolat lenne, ha elvinnél valahová, és hozatnál nekem valami italt.

2.

Rengeteg vörös bort megittak a vacsorához, és vacsora után még egy nagy fiaskóval rendeltek. Nagyszerű olasz vacsorát ettek, bár a vendéglő maga meglehetősen sötét kis hely volt a Village-ben, a Nyolcadik sugárút egyik kanyargós mellékutcájában, műanyag asztallapokkal, alkoholmentes italok nagyalakú reklámaival és egy wurlitzerrel. A többi asztalnál mogorva párok ültek, akik szemmel láthatólag házasságon kívül éltek egymással, és ezt már kezdték unni. Borotválatlan fiatalemberek, ásítozó lányok.

-- Ebben a helyiségben nagyon fiatalnak érzem magam mondta Hawke. -- Arra az időre emlékeztet, amikor még nagyban bujkáltunk Friedával, főként azért, mert én olyan elfogódott voltam. De ha belegondolok, megesküdnék, hogy Kari hozott ide először, régen, amikor feljöttem New Yorkba. Téged sose hozott ide?

-- Nem. Kari messziről elkerüli Greenwich Village-t.

-- No, akkor az ismerőseim közül Kari az egyetlen párduc, aki levetette a foltjait.

-- Ö, Karinak megvannak a párducfoltjai, csak éppen bá-

542

ránybőrt húzott föléjük. Milyen szép metaforákban beszélünk! Ennyi martini meg chianti után! A spagetti is remek volt!

-- Nagyon hálás vagyok a martiniknak meg a chiantiknak. Kezdenek rendbe hozni.

Vacsora után, ahogy elindultak a Nyolcadik sugárút vörös neonfényei felé, az egyik lámpa alatt egy jól öltözött, köpcös kis embert vettek észre, aki a kanálisnyílás mellett üldögélt. Fekete keménykalapot viselt, mellette összecsukott esernyő, egyáltalán nem látszott rajta, hogy kellemetlen helyzetben van, kivéve, hogy a kanálisnyílás mellett ült. Kevés kocsi járt ebben a zegzugos kis utcában, úgy, hogy közvetlen veszély nem fenyegette, Hawke azonban mégis azt gondolta, hogy alkalmasint segítenie kell rajta. Odalépett hozzá, és a karjánál fogva fölemelte. Az emberke felállt, és spicces hangon azt mondta:

-- Nagyon kedves öntől. Elejtettem az öngyújtómat, aztán meg is találtam, de úgy látszik, nem működtek úgy a lábaim, ahogy kellett volna.

Hawke maga is túlságosan sokat ivott a chiantiból, és így alig lepődött meg rajta, hogy a félelmetes Quentin Juddot szedte fel a kanális mellől.

-- Halló, Judd úr -- mondta, amikor a lámpafénynél felismerte. A kritikus fátyolos szemmel nézett rá, világoskék szembogara most is olyan tisztán és félelmetesen ragyogott, mint mindig.

-- Kutya legyek, ha ez nem a mi kentuckyi Dickensünk. Rábandzsított Jeanne-re, aki mellette állt a járdán. -- No meg persze az ő elmaradhatatlan báránykájára. Hogy van, Jeanne?

-- Remekül, Quentin.

-- Azt hiszem, nincs semmi bajom, köszönöm -- mondta Judd. Kiszabadította magát, de megtántorodott. -- Igen, nagyszerűen érzem magam. Itt lakom a közelben, így hát nagyon köszönöm a segítséget.

-- Hazakísérjük -- mondta Jeanne.

-- Jobbat mondok: jöjjenek fel, és igyanak valamit.

Egy frissen tatarozott bérházban lakott a Village-ben, amelynek tiszta előcsarnoka és automata liftje volt. Lakásában példamutató rend uralkodott, a hűvösen ható zöld és kék lakásbelsőt régiségek és egy csomó afrikai szobor díszítették. Judd begyújtotta az előre megrakott kandallót, és konyakot meg poharakat hozott. Szemlátomást kijózanodott az otthonában: nem ment ne-

543

ki a bútoroknak, és a keze sem remegett, amikor a konyakot kitöltötte. Elhelyezkedett a tűz mellett egy karosszékben, szemben a dívánnyal, amelyen Hawke és Jeanne ült.

-- Nagyon jó színdarabot írt -- mondta --, és ezt meg is írom a Dandyben a jövő héten.

-- Egyszer azt mondta nekem, kritikusnak sose köszönjek meg semmit, tehát most ehhez tartom magam.

Judd bólintott, és rámosolygott Jeanne-re:

-- Ilyen a regényírók emlékezőtehetsége! Lám, én sohasem emlékszem semmire.

Egy darabig csönd volt, aztán Judd hamiskásan megszólalt:

-- Megmutassam maguknak legújabb termésemet? Ne aggódjék, Jeanne, nem egy újabb regény. Kigyógyított belőle, bár sose bocsátom meg magának, hogy annyira igaza volt.

-- A szerkesztőnek az a feladata -- mondta Jeanne --, hogy megmondja egy írónak, mire számíthat.

-- Nagyon helyes. De a szerkesztők meg a kritikusok csak megutáltatják magukat azzal, hogy minden áron megmondják az igazat. Ilyen az élet, Jeanie. Eltökélt nő maga, ahogy én is eltökélt ember vagyok.

-- Ó, bensőmben inkább megriadt őzsutának érzem magam -- mondta Jeanne.

Judd kuncogott.

-- Hát ha már át kell engednem a regényírás terepét otromba, de ellenállhatatlanul erős emberünknek, megmondom, hogy új utakon indultam el, és ezért csaltam ide fel magukat. -- Óvatosan fölemelkedett székéből, levett a könyvespolcról egy köteg, szalaggal összefűzött vastag kartonlapot, és letette eléjük a dohányzóasztalkárá. -- Ez egyelőre még halálos titok, de nemsokára nyilvánosság elé kerül.

Forgatni kezdték a lapokat. Egy készülő folyóirat kartonokra ragasztott vázlatpéldánya volt. A The New York Rambler címet viselte, kisszedésű, tömör, durva papirosra nyomtatott hasábokból állt, majdnem újságnagyságban; nem voltak benne fényképek, karikatúrák, hirdetések; leginkább az európai kulturális szemlékre hasonlított. A lap céljait ismertető, beköszöntő cikket Judd írta; de írt azonkívül még számos kritikát is, és számos üres hasáb fölött a cím könyvekről, képekről, zeneművekről

544

írott cikkeket ígért, híres zeneszerzők, írók és kritikusok tollából.

-- A mindenit -- mondta Jeanne --, ez aztán valóban izgalmas lista.

-- Még izgalmasabb lenne, ha csatlakozna hozzá Youngblood Hawke is.

-- Én nem tudok kritikát írni -- mondta Hawke. -- Egy célponttól nem lehet elvárni, hogy életre keljen, és visszalőjön.

-- Nagyon szellemes -- mondta Judd vidáman. -- Ennek a Ramblernek az lenne a célja, hogy legalább ilyen szerény keretek között valami civilizált eszmecsere jöjjön létre ebben a városban. Hogy akik a legtöbbet értenek a művészethez, írjanak is róla. A Dandy fő a saját levében, már egyetlen cikkét sem lehet elolvasni a rengeteg hirdetéstől, és az igazat megvallva, a hirdetések néha sokkal érdekesebbek a cikkeknél. Unom már ezt. És azt is unom, hogy írásaimért csekély tiszteletdíjat kapjak, míg a Dandy hirdetési osztálya óriási összegeket vesz fel, és a pénzt azok között osztja ki, akik történetesen örökölték az újság részvényeit. A Ramblerbe eleinte nem fogunk elfogadni hirdetéseket. De persze, ha az ügynökségek szinte már dörömbölnek az ajtónkon -- mert azt hiszem, egy idő után ezt fogják tenni --, hát akkor elfogadjuk a pénzüket. De az a pénz a munkatársaké lesz. Mit szólnak ehhez?

-- Remek -- mondta Jeanne. -- Mikor jelenik meg?

-- Ha lesz tizenötezer dollárom. Csak a megindulás a probléma. Már eddig is harmincötezer dolláromba került, a legtöbbet én adtam bele. Bízom ebben a dologban.

-- Én is -- mondta Hawke, a kartonokat forgatva. -- Beszállhatnék ötezer dollárral?

Judd feléje fordult, és gyanakodva bandzsított rá:

-- Ezt komolyan mondja?

-- Igen.

-- De én nem pénzt akarok magától, hanem cikkeket. Magának menő neve van, bármennyire szidják is a kollégáim.

-- Nem hiszem, hogy tudnék írni a lapjába -- mondta Hawke --, de ennek a városnak szüksége van egy ilyen lapra. Szívesen fektetnék bele pénzt. Magam is szeretnék a részvényeiből.

Jeanne a homlokát ráncolva nézett Hawke-ra.

-- Hát egye fene, beveszem magát -- mondta Judd. -- Igyunk

545

rá egyet, és aztán azt hiszem, megint lemegyek, és meghempergek a járda mentén. Ezek szerint így jut az ember támogatókhoz.

Odaadta Hawke-nak a folyóirat prospektusát, és mindenáron maradásra akarta bírni őket, hogy beszélgessenek még egy kicsit, de Jeanne kijelentette, hogy haza kell mennie a kisfiához. Amikor becsukódott mögöttük a liftajtó, a férfira támadt:

-- Az istenért, miért tetted ezt?

-- Nem is tudom. Azt hiszem, hogy minél előbb eljöhessünk.

-- Tudod, hogy most pénzügyi viszonyba kerültél Quentin Judd-dal? Inkább az állatkertbe mentél volna, hogy a kobrával gabalyodj össze.

-- Ugyan, miféle pénzügyi viszony ez? Legrosszabb esetben elveszítem az ötezer dollárt. A legnagyobb része úgyis adóba menne. Egyébként azt hiszem, hogy a Ramblernek sikere lesz. Ügy látom, élet van benne, és Judd nagyszerűen ért az ilyesmihez.

3.

Amikor Hawke kinyitotta a szállodaszobája ajtaját, Frieda expresszlevele ott feküdt az ajtó mögött a szőnyegen: vaskos boríték, Frieda szürkéskék borítékjai közül, rajta az Ötödik sugárúti lakás címe. Hawke fölvette és rábámult.

-- Talán az lenne a legjobb, ha olvasatlanul összetépném.

-- Meglehet.

Hawke ledobta a levelet az ágyra, felakasztotta mindkettejük kabátját, de Jeanne látta, hogy a szeme minduntalan visszatér az ágytakarón heverő borítékra.

-- Tépd össze -- mondta. -- Tudod, mi van benne. A gyerek meghalt.

-- De miért ilyen vastag? Arra nem lehetett ideje, hogy ilyen hosszú levelet írjon. Majd később elolvasom. Kezdjünk munkához. Elővegyem az írógépet, és írjuk össze a javaslataidat?

-- Ha akarod -- mondta Jeanne, de egyáltalán nem lepte meg, hogy Hawke az ágyhoz lépett, és felemelte a levelet.

-- Essünk túl rajta -- mondta a férfi, feltépte a borítékot, és kivett belőle egy kék levélpapirost. Két összehajtogatott, vona-

546

las füzetből kitépett lap hullott ki belőle, a szélükön látszott a drótspirál fogazata. Hawke belenézett Frieda levelébe, és az arca eltorzult. Ujjai remegtek, amint felvette a füzetlapokat.

-- Arthur, mit ír?

Nem válaszolt. Végigolvasta Paul levelét. Az arcára kiülő gyötrelem megrémítette Jeanne-t.

-- Mi az? Édesem, mi az?

Hawke odaadta a két levelet, lerogyott az ágyra, és kezébe temette az arcát. Jeanne-en valami égető fájdalom futott át, ahogy elolvasta Frieda első szavait.

Kedves Arthur,

Paul tegnap éjjel felakasztotta magát az intézetben. A színházból hívtak el bennünket, ezért hagytuk ott az előadást. Amikor odaértünk, már halott volt. Ezt a levelet hagyta hátra. Szerencsére az ügyeletes tanár nem nyitotta fel, így hát senki más nem látta, csak én. De neked is látnod kell. Aztán tégy vele, amit akarsz. Paul nagyon szeretett téged. Bármennyire is kiismerhetetlen gyerek volt, ezt tudom róla. És tudom, hogy te is szeretted őt. Én most visszamegyek az intézetbe, hogy hazahozzam a holttestét, és irodám értesíteni fog a temetésről. Azt fogjuk mondani, hogy tüdőgyulladása volt. A gyerekek az intézetben persze nyilván beszélni fognak, de azt hiszem, nem fog belekerülni az újságokba. Hála istennek, senki nem olvasta a levelét. Férjem teljesen összeroppant, nekem kell mindent elintéznem. Szeretlek, Frieda.

-- Arthur, elolvashatom Paul levelét? -- kérdezte nagy nehezen Jeanne.

Hawke lehajtott fejjel válaszolt:

-- Olvasd csak.

Jeanne kisimította a gyűrött lapokat. Paul apróbetűs kézírása meglepően szabályos volt;

Drága anya,

a többiek, köztük a szobatársam, Charlie Carmel is, bulit rendeztek a hetes számú szobában. Engem nem hívtak meg. Néhány nappal ezelőtt hallottam, hogy egy pár fiú rohangált és beszélgetett a folyosón. Azt hiszem, nem tudták, hogy a szobám-

547

ban vagyok. Rólam meg rólad beszéltek, azt mondták, hogy te nevezetes személyiség vagy, és a többi. Aztán hallottam, hogy a szobatársam, Charlie azt mondja: „Csak az a baj Paul Winter anyjával, hogy Youngblood Hawke kurvája, és én ki nem állhatom a kurvákat". Charlie-nak mindig ilyen nagyképű szövege van, azt állítja, hogy a híres filmsztárok meg a színésznők mind kurvák. A fiúk nevettek azon, amit mondott rólad. Először ki akartam rohanni a folyosóra, hogy behúzzak neki egyet, bár jóval erősebb nálam, de aztán nem tettem meg. Elengedtem a fülem mellett. Nagyon rosszul esett, hogy ezt éppen Charlie mondja, mivel ő a szobatársam, és azt hittem, hogy barátok vagyunk. Ma vacsora közben azt mondta nekem, hogy szeretné látni ma este Youngblood Hawke darabját, és közben szélesen vigyorgott. Szerettem volna belevágni a pofájába egy tányért, vagy akármit. Olyan fáradt és elkeseredett vagyok minden miatt. Annyi rossz osztályzatom van, hogy azt soha nem fogom tudni kijavítani. És ez ugyanígy lenne másik iskolában is. Bennett jól elvégezte az iskoláit. Tőlem viszont több nem telik. Én semmire sem vagyok jó, és egyszerűen nem bírom, ahogy ezek beszélnek. Még álmomban is ettől iszonyodom. Lehet, hogy gyáva vagyok, de nem vagyok képes szembeszállni az egész iskolával. A tanárok még azt sem engedik meg, hogy hazatelefonáljak. Remélem, Arthur darabja nagy siker lesz. Ne haragudj rám. Szeretettel, Paul.

Az utolsó oldalon a kézírás már nem volt olyan olvasható, a sorok szabálytalanabbakká váltak.

Hawke felült, az arca falfehér volt és gyűrött:

-- Nos?

-- Nagyon szerencsétlen dolog. Ez a gyerek már akkor is kiegyensúlyozatlan lehetett, mielőtt az intézetbe került.

-- Én öltem meg.

-- Ez nem igaz -- mondta élesen Jeanne. -- Ezt ne is mondd többé, és eszedbe se jusson ilyesmi. Kizárólag a tanárok felelősek az egészért. Észre kellett volna venniük, hogy milyen állapotban van, és haza kellett volna küldeniük.

Hawke görnyedten ült az ágy szélén, és fáradt, színtelen hangon így szólt:

-- Édesem, Pault nagyon nehéz volt kiismerni. Okos volt, nagyon okos. Nagyszerűen értett hozzá, hogy közömbösnek és szenv-

548

telennek mutassa magát. Fogadok, hogy a szobatársának halvány sejtelme sem volt róla, hogy Paulnak valami nem tetszik. -- Megdörzsölte a szemét, odament a kézitáskájához, és kihúzott belőle egy üveg whiskyt, öntött magának egy fél vizespohárnyit, és felhajtotta, mint valami orvosságot, Jeanne-t meg sem kínálta. Ahogy a poharat lecsapta az asztalra, az eltört, és a férfi kezéből vér serkent. Jeanne felugrott az ágyról, és hozzálépett. Hawke zsebkendőjével itatta fel a vért.

-- Semmi, csak egy kis karcolás -- mondta. -- A zsebkendő azonban egy pillanat alatt bíborvörös lett. Hüvelykujja tövénél mély vágás éktelenkedett. Jeanne elővett a bőröndből egy kötszeres csomagot és a fürdőszobában bekötötte a kezét. Vér csepegett a fehér csempékre.

-- Még sok ilyen hülyeséget fogsz csinálni? -- kérdezte Jeanne.

-- Véletlen baleset volt, Jeanie.

-- Azt hiszem, nem maradhatok veled egész éjszaka, Arthur, de nem vagyok biztos benne, hogy egyedül lehet hagyni téged.

Hawke keserűen nevetett:

-- Attól félsz, hogy kiugróm az ablakon? Én nem vagyok a kis Paul. Nekem még sok munkát el kell végeznem. Százhúsz oldalt megírtam a Boone Countybói, és ha nem tudok aludni, márpedig attól tartok, ma nem tudok, akkor átdolgozom az egész éjszakát. Nem segítek Paulon azzal, ha még több kárt teszek magamban. Meghalt, és eltemették. -- Leült az íróasztalhoz, maga elé tette az írómappáját. Jeanne kivette kabátját a faliszekrényből és közben aggódva figyelte a férfit. Hawke gépiesen írni kezdett.

-- Örülök, hogy így haladsz a Boone Countyval -- mondta Jeanne.

Hawke elfintorította az arcát:

-- Hát, vannak jó napjaim, és vannak csapnivalóan rosszak.

-- Azt hiszem, ez lesz a legjobb könyved.

-- Én is azt hiszem. Amíg meg nem írom fő művemet. Köszönöm, hogy ma velem maradtál.

-- Jó volt veled lenni. Még tovább is itt lebzselnék, de ennek már nem volna értelme, igaz?

-- Persze, hogy nem. Menj csak haza. Jim már nyilván ordít a tizenhetedik adagjáért.

Jeanne még állt egy kicsit az ajtónyílásban. A két levél szétszórva feküdt a gyűrött ágyon, a whiskys üveg az íróasztalon állt. Látta, hogy Hawke ismét bekötött kezébe veszi a tollat.

-- Kár, hogy éppen a jobb kezed vágtad el -- mondta Jeanne.

-- Majd rendbe jön. Menj csak haza, Jeanne, esküszöm, kutya bajom.

-- Jól van, Arthur -- mondta Jeanne, de nem mozdult az ajtónyílásból. Hawke ránézett, letette a tollat, odament hozzá, a lábával belökte az ajtót, és karjaiba vette Jeanne-t. A nő nem tudott ellenszegülni, nem is akart. Izzó szenvedéllyel csókolták meg egymást. Hawke átölelte Jeanne keskeny vállát, és egy erőteljes mozdulattal visszavitte a szobába. A barna ágytakarón ott feküdt Frieda kék levélpapirosa, Paul gyűrött füzetlapjaival együtt. A férfi megállt, és Jeanne érezte, hogy a karja megmerevedik.

-- Atya isten, ez túl nagy hadisarc lenne, nem? -- mondta Hawke.

-- Nem tudom, tégy, amit akarsz.

-- Nem pályázol Youngblood Hawke kurvájának megüresedett helyére, igaz?

-- Nem. Nem óhajtok a kurvád lenni. Sokkal több hasznomat veszed, ha a szerkesztőd maradok.

Hawke eleresztette:

-- Jeanie, nem akarsz elválni Karitól? Nem akarsz hozzámjönni feleségül? Nem akarod, hogy reménykedjek? Nem akarod?

Jeanne ott állt, kezét a kabátja zsebébe süllyesztve:

-- Arthur, te szörnyen ki vagy borulva. Nem alkalmas az idő arra, hogy ezt megbeszéljük. Mindketten gyalázatos állapotban vagyunk. Küldjél engem haza.

-- Rendben van. Jeanne azt mondta:

-- Kari nagy bajban van. Gus Adam neki nem szólt, csak nekem. És ott van Jim. Vele mi legyen?

-- Szeretlek -- mondta Hawke.

-- Tudom. Én is szeretlek, attól a pillanattól kezdve, hogy megharagudtál, amiért O'Henryhez hasonlítottalak. Ez pedig körülbelül két perccel azután történt, hogy megláttalak. Nem is lesz soha másképp. Én itt leszek holnap is, holnapután is, és a jövő esztendőben is. Az nem oldja meg a helyzetet, ha lefek-

550

szünk egymással, csak még százszor rosszabbá tenne mindent. Hazaküldesz végre?

Hawke gyengéden megfogta Jeanne karját, és az ajtóhoz vezette:

-- Nagyszerű munkát végeztünk -- mondta. -- Majd meglátom, mire használhatom a javaslataidat.

-- Haragszol rám? Az istenért, ne haragudj! Nem tudnám elviselni.

-- Jeanne, édesem, akkor kellett volna elvennem téged, amikor lehetséges volt.

-- Van még idő -- mondta Jeanne. -- Rengeteg idő van még, sok-sok év. Az istenért, hol van a lift ebben a rettenetes szállodában?

-- Ott állsz előtte. Jó éjszakát, Jeanie.

A nő otthagyta, és megnyomta a liftgombot.

4.

Nem tudott aludni. Éjszakára éjszaka jött, és nem volt képes lehunyni a szemét. Paul levele ott feküdt az íróasztalán. Nem volt képes megsemmisíteni, és belenézni sem tudott többé. Nappal akadt dolga elég, ami lefoglalja, éjszakánkint meg írt kis szállodaszobájában, legfeljebb hajnalban aludt néhány órát.

Különben nagyban ünnepelték, csupa jó hírt kapott. Ferdie Lax felhívta Hollywoodból. Travis Jablock előásta a Kegyelemkenyéren forgatókönyvét, és azt akarta, hogy Hawke, fejedelmi tiszteletdíj ellenében utazzék oda, és nézze át. A parancs béklyóiból készített film forgatását éppen befejezték, és Lax azt mondta, hogy annyi pénzt fog hozni, amire eddig még nem volt példa. Űj könyve is túl volt már az első fejezetek döcögős munkáján, kezdett mind olajozottabban haladni vele. Ez volt az egyetlen hatékony ellenszer arra az összetörtségre, amit Paul halála okozott.

Kedvező hírek jöttek Feydaltól és Carmiantól is. Többször elment az előadásra, és mindig telt házat talált. Carmian biztosította, hogy már átvészelték a Times torpedótalálatát. A jegyek márciusig elfogytak elővételben. Ezek a hírek elvették az élét annak a nyugtalanító ténynek, hogy Hoag ügyvédje ellenezte a

55'

Paumanok Plaza féle megállapodás sztornírozását, és rengeteg jogi nehézséget támasztott. Hawke éktelen dühbe gurult, amikor tudomást szerzett erről, interurbán legorombította Scottyt a telefonba, aki azzal védekezett, hogy tehetetlen az ügyvédi dolgok útvesztőjében. A maga hideg módján Gus Adam is haragudott. De mivel a darab jól ment, csökkent a sztornírozás sürgőssége. Adam végül is telefonált Carmiannak, hogy utalják át a szerzői részesedéseket a Paumanok Plaza Rt.-nek.

-- Nincs más választásunk, Arthur -- mondta. -- Képtelenség pereskedni olyan ügyben, amelynek az a célja, hogy kijátssza az adófizetést. Reméljük, hogy Scotty vállalkozása sikerül. Azt hiszem, azért van fantázia a Paumanok Plazában.

Roland Givneytől jött a legkedvezőbb hír, aki elolvasta az Evelyn Biggers gépelt kéziratát, és el volt tőle ragadtatva. Azt mondta, ez a legizgalmasabb stílusváltás, ami valaha is bekövetkezett egy író életművében. Kétségkívül ez lesz Hawke legnagyobb sikere, és valószínűleg a legjelentősebb könyv, amivel neki valaha is dolga volt. Hawke megírta az örök nőt! Adam és Ross Hoag is elolvasták a könyvet; az ügyvéd azt mondta, nincs elég hozzáértése ahhoz, hogy megítélje a kilátásokat, de a regény nagyszerű. Hodge éppen úgy felsőfokban nyilatkozott a könyvről, mint Givney. És mivel Jeanne kételyeire két kiadó ítélete is ilyen pozitív választ adott, Hawke hirtelen elhatározta, hogy megalapítja saját kiadóvállalatát, és a Hodge Hathaway kiadót bízza meg könyveinek forgalomba hozatalával. Gus Adam óvatosságra intette, és azt mondta, hogy Hodge által felajánlott húszéves járadék sokkal biztosabb, és rendkívül nagyvonalú. Hawke azonban addig erőltette, míg végül elismerte, hogy a „Hawort House" -- így nevezte el jövendő kiadóját -- lehetővé teszi, hogy ne csak az írói tiszteletdíjakat kapja meg, hanem az övé legyen könyveinek kereskedelmi haszna is.

A szállodában lezajlott idegfeszítő jelenet után azon a vacsorán találkozott először Jeanne-nel, amelyet Givney rendezett a St. Regis hotelban, a Haworth House megalapításának tiszteletére. Hawke észrevette, hogy Jeanne és Kari rettenetesen rossz bőrben van. Kari arcszíne megint zöldesszürke volt, Jeanne szeme karikás, festékkel igyekezett rejtegetni elkínzottságát, és úgy látszott, még kevesebbet aludt, mint Hawke. Fryék Gus

552

Ádámmal érkeztek, és sokáig halkan, komolyan beszélgettek egyik sarokban, pezsgő mellett.

Givney maga volt a megtestesült vidámság. Fényes vendégséget adott: kaviárt, pezsgőt, francia borokat szolgáltak fel, az asztalt virágdísz borította, a hölgyeknek orchideát hozatott, még két zenészt is odarendelt, egy harmonikást meg egy hegedűst. Hawke családja bevásárlás céljából éppen New Yorkban tartózkodott, így aztán Givney Hawke-nénak csapta a szelet. Hawke-né egy alkalmas pillanatban elcsípte Gus Ádámot, és megpróbálta rávenni, hogy vállalja el a perújítást Scott Hoag és a Hawke Testvérek ellen. Hawke nagy meglepetésére Adam ahelyett, hogy elhárította volna anyja kérését, egy csomó kérdést tett fel a perrel kapcsolatban, sőt, ő vezette az asztalhoz, és egész vacsora alatt elmélyülten beszélgettek.

Hawke Jeanne és Nancy között ült. A két nő állandóan a csecsemőproblémákat tárgyalta meg rajta keresztül. Hawke észrevette, hogy Karl Fry nem eszik semmit, viszont hatalmas mennyiségű bort fogyaszt, és ettől valamivel jobb lett a színe. Úgy látszott, hogy Kari ügye igen rosszra fordult. Igaz, hogy Hawke szerette Kari feleségét, de nem érzett semmi féltékenységet iránta, és szívből remélte, hogy Adam valahogy majdcsak kihúzza őt ebből a kellemetlenségből. Tudta, hogy Jeanne addig úgy sem tesz egyetlen lépést sem feléje, amíg a férje bajban van.

Givney nyitotta meg az ünnepi szónoklatot. Amikor behozták a kávét meg a konyakot, felállt, és pohárköszöntőt mondott a Haworth House-ra. Azt állította, hogy mérföldkövet jelent az amerikai irodalom történetében, majd ecsetelte Ross Hodge kiadói és Jeanne szerkesztői erényeit, és Youngblood Hawke regényeit ércnél maradandóbb emlékművekké kiáltotta ki. Hodge és Hawke röviden válaszolt. Különösen Hodge beszélt szárazon. Jeanne nem szólt semmit. Kari azonban felkelt, kijelentette, hogy a felesége nevében fog beszélni, és felrakta a koronát az estélyre azzal, hogy csípős beszédet mondott Hawke rettenetes pénzügyi gondjairól, amelyek arra kényszerítették, hogy alapítsa meg a Haworth House-ot; arról, hogy Ross Hodge mennyire örül ennek az eseménynek, és hogy Givney milyen önzetlenül lelkesedik az irodalomért. Azok nevettek legjobban Kari

553

szavain, akiket a legjobban megcsipkedett. A hangulat emelkedni kezdett.

-- Nemsokára eljön egy jobb világ -- mondta Kari --, amelyben a bárány az oroszlán mellé fekszik, és a pénz a művészet mellé. Addig azonban a művészet az művészet, a pénz pedig pénz, és ezek ketten ritkán fognak találkozni; kivéve Youngblood Hawke esetében, amikor annak a boldogító csodának vagyunk tanúi, hogy a művészet, vagyis Art pénzt jelent.

Mindannyian elegendő konyakot fogyasztottak ahhoz, hogy Kari hangos éljenzésben részesüljön.

Amikor a társaság már indulófélben volt, Hawke úgy intézte, hogy néhány pillanatig kettesben maradhasson Jeanne-nel.

-- Meddig leszek vesztegzár alatt? -- kérdezte nyugodtan.

-- Miféle vesztegzár? Valami bajod van, Arthur?

-- Sokat dolgozom.

Jeanne Fryra és Ádámra nézett, akik már felsőkabátban álltak és beszélgettek.

-- Kari sorsa teljesen bizonytalan -- mondta. -- Hetekig, talán hónapokig is eltart, amíg tisztán látunk ebben az ügyben.

-- Akarsz egyáltalán találkozni velem, amíg ez folyik? Jeanne őszinte pillantása jobban felkavarta a férfit, mint egy

csók. Azt mondta:

-- Minden munkát elvégzek, amit kívánsz tőlem, de azt megmondom, egyelőre hagyjuk az olasz vendéglőket meg a szállodaszobákat. Sok szerencsét a Haworth House-hoz. Ha már egyszer létrejött.

5.

Kénytelen volt beszélni Friedával, amikor tíz nappal a temetés után felhívta telefonon az irodájából. A hangja nagyjából olyan volt, mint máskor. Amikor Paul leveléről beszélt, lehalkította a hangját. Vissza szeretné kapni, de nem akarja, hogy Hawke postán küldje el. Azt mondta, találkozniuk kellene, éppen csak egy pillanatra, bárhol, ahol neki megfelel, és ott átadhatná neki. Hawke félt ettől a találkozástól, de azt mondta:

-- Természetesen, Frieda, találkozhatunk, ahol csak akarod.

554

-- Van valami kifogásod az ellen, hogy az állatkertben találkozzunk, az oroszlánketrecnél, mint annak idején.

-- Semmi kifogásom. Legfeljebb annyi, hogy most elég hideg van.

-- Melegen öltöztem. Negyedóra múlva?

-- Rendben van, Frieda.

Frieda még nem érkezett meg, amikor Hawke végigsétált az állatkert hideg, elhagyott sétányán az oroszlánketrec felé. Lehelete párás volt. Ezen a korán jött téli napon olyan csendes volt a kert, hogy messziről hallani lehetett azt a kis kaparó zajt, amivel a parkőr a lehullott leveleket gereblyézte össze a majomház előtt. Sárga és barna falevelek röpködtek és örvénylettek a levegőben. A padokon csak néhány fülig bugyolált öreg üldögélt. Hawke-ot zavarba hozta és nyugtalanította, hogy Frieda ezt a helyet választotta a találkára. Nem lehetett kétsége afelől, hogy érzelmi támadás vár rá.

Amikor meglátta közeledni, az az összefüggéstelen gondolata támadt, hogy öt év alatt mennyivel rövidebbek lettek a szoknyák. Frieda észrevette, felemelte a fejét, és mosolyogva intett.

-- Hát a park ezúttal egyedül a mienk -- mondta, amikor odaért. Aztán ránézett az üres oroszlánketrecre.

-- Mi ez? Túl hideg van már kint az oroszlánnak?

-- Azt hiszem. Vagy talán megdöglött. Attól félek, ebben a városban olyan a levegő, hogy gyakran kell váltani az oroszlánokat.

-- Te egészen jól bírod -- mondta a nő.

-- Frieda, nagyon boldogtalan vagyok Paul miatt. Hogy van a családod? -- kérdezte Hawke.

Frieda belekarolt, odavezette egy üres padhoz, és leültek.

-- Furcsa dolog -- mondta --, hogy hat az ilyesmi az emberekre. A férfiak le vannak törve, a nők viszont úgy-ahogy, mind megvannak. Férjem még ma is olyan állapotban van, mint az első napon. Nem megy a hivatalába, csak járkál a házban, nem eszik, nem érdekli semmi.

-- Majd csak túljut rajta.

-- Remélem. Hatvanhét éves. Ebben a korban az embernek már nincs meg az ereje.

Galambok röppentek lábukhoz a szürke járdára, és páváskodva lesték, nem kapnak-e amerikai mogyorót vagy morzsákat.

555

Hawke azt mondta:

-- Nálam van a levél. Frieda bólintott:

-- Fájdalmat okozott neked?

-- Egészen belebetegedtem. Beteg is maradok.

-- Nem helyes. Hidd el, amit mondok, Arthur, Paul sohasem akart öngyilkos lenni. A nyomaték kedvéért Hawke karjára tette kékkesztyűs kezét. -- Teljesen távol állott tőle. Nem volt sem beteg, sem kiegyensúlyozatlan. A legcsibészebb kis színész volt, akit valaha láttam. Saját kedvtelésére színészkedett akkor is, amikor ez történt, és amikor megírta azt a levelet. Biztos vagyok benne, hogy nagyon felizgatta az az ostoba megjegyzés, de azt hiszem, sokkal jobban bántotta, hogy arra a bulira nem hívták meg. Beszélgettem azzal a fiúval, Charlie Carmel, tudod. Azt mondja, azért nem hívták meg Fault, mert már harminc elégtelen osztályzata volt, és azt gondolták, jobb, ha Paul nem teszi ki magát további kellemetlenségeknek. Azt a hülye megjegyzést meg csak azért tette, hogy megmutassa, milyen vagány. Hát te már nem emlékszel, milyen voltál tizenhárom éves korodban? -- Ránézett Hawke-ra, és folytatta. -- Paul nagy újságolvasó volt, már tízéves korától végigolvasta mindig a Timest és a Newat, biztos vagyok benne, hogy olvasott erről az öngyilkossági hullámról. Te is tudod, hogy az utóbbi hónapokban volt három vagy négy, egyik hozta maga után a másikat. Egészen biztos vagyok benne, hogy Paul egy kicsit sajnálkozott magán, és megjátszottá az egész dolgot. Ha valami megragadta a fantáziáját, az teljesen hatalmába kerítette. Egymásra rakott könyvekre állt a faliszekrényben. Még akkor is ott feküdtek szanaszét a padlón, amikor odaértünk. Elcsúszott, ennyi az egész. Elcsúszott a szegény kis színészkedő kölyök -- a könyvek nagyon bizonytalan támaszt nyújtanak. -- Frieda tárgyilagos hangja megremegett. Hawke felé fordult, mosolygott, ragyogott a szeme. -- Nagyon fontos, "hogy megértsd, hogy valóban baleset történt, így döntött a peekskilli halottkém is.

-- Elhiszem -- mondta Hawke --, és örülök, hogy a jegyzőkönyv így fog szólni.

-- Ugye? -- mondta Frieda. -- Csak azt tudnám, miért van az, hogy a férjem semmiképpen nem akarja ezt megérteni. Pedig már tízszer is elmondtam neki. Csak bámul rám üres szem-

556

mel, vagy egyenest fölkel és otthagy, miközben beszélek hozzá. Nem csupán Paul halála bántja őt, hanem •& bűntudat.

-- Istenem, hát miért éppen ő erezné bűnösnek magát?

-- Jó oka van rá -- mondta Frieda, és kesztyűs kezét rátette a pad vastámlájára. -- Paulnak minden különcsége abból ered, ahogy az apja bánt vele. Néha hirtelen elárasztotta játékokkal, máskor meg hetekig nem is vett róla tudomást. Egyetlen normális cselekedete nem volt. -- Cigarettára gyújtott, kezével elárnyékolva arany öngyújtója lángját. -- ö éppen olyan alattomos, amilyen szegény Paul volt. Szépen eljátssza az elnéző öregedő férj szerepét, a lelke mélyén azonban szörnyű bosszúvágy lapul, és csak azt mondhatom neked, ha valaha is kaptál volna tőle valami tanácsot, hogy vegyél ilyen vagy olyan részvényeket, bocsátkozz valamiféle üzleti vállalkozásba, akkor vizsgáld meg nagyon, de nagyon óvatosan, mielőtt belemégy a dologba. Azt hiszem, ebben az állapotában csak egy dolog szerezne neki örömet, csak az a hír tudna áttörni eltompultságán, hogy valahogyan tönkretett téged.

Hawke már régen megérezte Winter jó modora mögött a tehetetlen ellenségeskedést. Most mégis megborzongott, de talán csak azért, mert ilyen barátságtalan időben a szabadban üldögélnek. Hirtelen aggodalommal átvillantak agyán pénzügyi elkötelezettségei.

-- Hát ebből annyi elég -- mondta Frieda. -- A fő kérdés az, hogy most mi legyen. Mindnyájunkat nagy csapás ért, de a világ azért forog tovább, és nekünk tovább kell élnünk. Egy vallomást kell tennem, és ez nem könnyű. -- A kezére nézett, majd oldalvást, a férfira, félénken és szégyenlősen, mint egy szófogadatlan kislány, aki azért biztos benne, hogy megbocsátják viselt dolgait. Hawke arra gondolt, Frieda keskeny szája még mindig mennyire fiatalos. Teljesen megdöbbentette, amivel Frieda előhozakodott.

-- Arthur, azon az éjszakán amikor arra kértél, hogy menjek hozzád feleségül, nekem igent kellett volna mondanom. Ha ezt teszem, Paul ma is élne. Ez a gondolat kísért állandóan, és ez az, amiben bűnös vagyok. Tudom, hogy rád úgy nézett, mintha az apja lettél volna, és tudom, hogy te is szeretted őt. Rettenetes hibát követtem el. Egyébre sem gondolok, amióta eltemettük. Ha még mindig szeretsz, és biztos vagyok benne, hogy szeretsz,

557

kész vagyok hozzád menni feleségül. Azt hiszem, még nagyon sok, igazán boldog esztendő várna ránk. A gyerekeim fel fognak nézni rád, szeretni fognak. És te örökre megszabadulsz a pénzgondoktól, és képes leszel rá, hogy megírd a nagy művedet. Azt hiszem, ez az egyetlen dolog, amit te meg én megtehetünk Paulért. -- Az utolsó szavakat különös, ártatlan mosolyával mondta, szemét a férfi arcára emelte, hangja szívhezszóló gyengédséggel csengett.

Hawke fel volt készülve arra, hogy Frieda kísérletet fog tenni régi, bizalmas viszonyuk helyreállítására. De az, hogy most hirtelen elfogadja másfél évvel ezelőtt tett házassági ajánlatát, amelyet forma szerint sose vont vissza, egy pillanatra belefojtotta a szót.

Frieda Winter még mindig kívánatos nő volt a szemében. Csakhogy már nem volt belé szerelmes. Éppen ez volt a baj. És mivel semmi okos megoldás nem jutott eszébe, kimondta az igazságot, ami a nyelvére jött.

-- Frieda, én szeretem Jeanne Fryt, és ha elválik Karitól, feleségül veszem.

-- Igen? -- Frieda tekintete kedves és megnyerő maradt. Jeanne el akar válni? Nagyon meglepne. Ti ezt a dolgot akkor sem tudtátok összehozni, mielőtt a gyerekük megszületett.

-- ö nem mondta, hogy el akar válni.

-- Drágám, tekintve, hogy Jeanne olyan kézenfekvő választás lett volna számodra már elejétől fogva, és mégsem voltatok képesek összekerülni, nem jutott még eszedbe, hogy tulajdonképpen nem is kelletek egymásnak? Esküszöm, nem vagyok rosszindulatú. De nem gondolod, hogy Jeanne azért tart tőled, mert ő egy frigid kis nő, te meg egy szenvedélyes férfi vagy? És nem gondolod, hogy téged egy kicsit untat ez a nő, mert túlságosan pedáns, és ugyanakkor nem elég rámenős? A markában tartott téged, aztán, amikor Beverley Hillsben meglátott velem, sértődöttségből hozzáment Karihoz. Ez ballépés volt a részéről, de bizonyos ballépések híven jellemzik az embert.

-- ö is elkövetett ballépéseket, én is. Frieda azt kérdezte:

-- Arthur, te már nem szeretsz engem? -- A férfi nem felelt. -- Már nem kívánsz?

558

-- Nagyon jól tudod, hogy kívánatos vagy. De minden megváltozott, ennyi az egész.

-- Nem kell, hogy azonnal válaszolj, Arthur. Tudom, hogy hirtelen ért, amit mondtam, idő kell hozzá, hogy határozhass. Csak azt akarom, hogy ismerd az én érzelmeimet. -- Megigazította a prémjét, mintha menni készülne.

-- Frieda -- mondta gyorsan Hawke -- én nem akarlak elvenni. Nem akarom, hogy úgy váljunk el, hogy azt hidd, van még rá remény.

Frieda szeme összeszűkült:

-- Ilyen hirtelen és ilyen végérvényesen nyilatkozol? Öt esztendő után? Azok után, hogy te szabtad meg ezeket a feltételeket, én meg elfogadtam?

-- Téged rettenetes csapás ért -- mondta Hawke --, szörnyű idegfeszültségben élsz, és én nem akarom tetézni a bajaidat. Verd ki a fejedből ezt a gondolatot. Nem házasodunk össze.

Frieda felállt a padról, és megindult az Ötvenkilencedik utca felé. Hawke egy pillanat alatt mellette termett.

-- Még nem adtam oda Paul levelét.

-- Igaz. Nem adtad ide.

Frieda megállt. Hawke a mellényzsebébe nyúlt, és előhúzta a két összehajtott vonalas irkalapot. Fájdalom suhant át Frieda arcán, amikor a férfi eléje tartotta. Ránézett a levélre, és emelt hangon azt mondta:

-- Mit tehetek vele? Hova tehetem? -- Ott álltak a padokkal szegélyezett sétányon, amely a Kilencvenedik utcába vezet. Nem messze tőlük, egy barna overallt viselő ember nagy halom vörös, sárga, barna falevelet égetett, és gereblyével forgatta a rakást. -- Ez az egyetlen, amit tehetek vele -- mondta Frieda, és rámutatott a tűzre. Együtt mentek oda az égő levélhalomhoz. Hawke kisimította a lapokat, úgy, hogy lebegni kezdtek az enyhe szélben: meglátta a kisfiú gyerekes keze írását. Habozott, és ránézett Friedára. A parkőr közömbös pillantást vetett rájuk. Frieda türelmetlenül intett.

Hawke beleejtette a lapokat a tűz közepébe, ahol a lángok azonnal beléjük kaptak, és fekete hamuvá pörkölték őket.

-- Hát ez megtörtént -- mondta Hawke.

Frieda szapora léptekkel elment. Zsebkendőt húzott elő a táskájából, és megtörölte a szemét.

559

Hawke visszatért a szállodájába, bement a bárba, és rendelt egy dupla whiskyt. Kimerültnek, összetörtnek érezte magát, a keze remegett. Amint ott ült és várta a whiskyjét, lelki szemei előtt még egyszer lejátszódott életének e legkínosabb élménye. És valami baljós előérzet cikázott át rajta, amikor eszébe jutott, hogy évekkel azelőtt Frieda férje két üzleti tanácsot is adott neki: hogy továbbra is fektessen be pénzt Scotty vállalkozásaiba, és hogy saját maga adja ki a könyveit.

560

Ötödik rés% 1952

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Majdnem egy esztendővei később, egy verőfényes, párás szeptemberi napon Karl Fry, a felesége és Gus Adam a washingtoni repülőtérről taxival a szenátus épületéhez hajtottak. A parkok fái zölden csillogtak, az ablakon beáramló meleg, nedves levegő az esőmosta levelek friss illatát hozta, a nemrég lezúdult zivatar vízáradata még mindig patakokban folyt az utcán. Jeanne-en fekete vászonruha, nagy karimájú fekete kalap volt, és megint egészen karcsúnak látszott.

-- A mindenit, eltékozolt ifjúságom illata árad be az ablakon. Ez Washington szaga zivatar után, amely meg sem kottyan a hőségnek. Ó, elveszett ambícióim, elhervadt álmaim!

Washington szobra mellett haladtak el. Fry sötéten nézett kifelé az ablakon, kinyújtotta a nyakát, hogy láthassa az oszlop tetejét.

-- Azt hiszem, van abban némi irónia -- mondta --, hogy épp ennek a városnak a legmagasabb építménye egy felforgató elem szobra; világszerte erről a szoborról ismerik Washingtont. Ne felejtsük el, George atyánk fegyveres felkelést vezetett, hogy erőszakkal és vérontással megdöntse törvényes kormányát.

-- Magad is tudod, mit szoktak mondani erre -- mondta Adam. -- Washington azért harcolt, hogy kivívja a szabadságot, és nem azért, hogy eltiporja.

-- Ismerem ezt a szöveget. És meg vagyok lepve, hogy ilyen átlátszó érvekkel jössz -- válaszolta Fry. -- Washington csak azért harcolt, hogy egy kis kereskedői középosztály -- többnyire rabszolgatartók, mint ő maga is -- szabad kezet kapjon a nye-

563

részkedésben. Az angol birodalom sokkal előbb eltörölte a rabszolgaságot, mint az Egyesült Államok. A marxizmus viszont a rabszolgatartás rafináltabb formái ellen harcol, amelyek bizony még ma is fennállnak. Adam megszólalt:

-- Megállapodtunk, milyen taktikát kell követned. Tréfás elmélkedésed Washington szobráról azonban egy kissé gondolkodóba ejt.

Fry válaszolni akart, de Adam kis figyelmeztető mozdulatot tett, felemelte ujját és a taxisofőrre mutatott, egy ingujjas, kövér kopasz emberre, aki csak úgy hegyezte elálló vörös füleit. A három utas egymásra mosolygott -- Jeanne mosolya meglehetősen idegesre sikerült -- és elhallgatott.

A szenátus épületénél Kari és Adam kiszállt. Kari hunyorgott a tűző napfényben, és a nyitott ajtón keresztül beszólt Jeanne-nek:

-- Körülbelül egy óra múlva odatelefonálunk a szállodába.

-- Rendben. Csak arra kérlek, ne világosítsd fel Traynor szenátort Washington lázadásáról. Tégy úgy, ahogy Gus mondja.

-- Persze, édesem. Ez csak afféle aranyköpés volt a guillotine felé menet. Akasztófahumor.

-- Csak azt szeretném tudni, foglaljak-e szobát, és felvitessem-e a poggyászt vagy sem? Remélem, délután hazamehetünk. Nem akarok ebben a városban maradni.

-- Hát előfordulhat, hogy nehéz lesz előkeríteni ezeket a szenátorokat, még akkor is, ha előre megállapodtunk az időpontban. Mindenesetre várja meg, amíg Kari jelentkezik.

-- Lent leszek a hallban -- mondta Jeanne a férjének. Csak annyit mondj majd, hogy keressék azt a hölgyet, aki lerágta a körmeit. Sok szerencsét. A Franklin hotelbe, kérem.

Otthagyta a poggyászokat a portáspultnál, és odalépett a szállodai újságárus elé. A folyóiratpolc fölött sorakozó bestsellerek között legnagyobb meglepetésére szemébe ötlött Hawke regénye. Épp eleget látta már ezt a költséges könyvborítót, amit Hawke kiválasztott, és éppen eleget mérgelődött miatta, hogy most száz yardról is ráismerjen. Megszólította a pult mögött álló embert:

-- Nem is tudtam, hogy Hawke-nak új regénye jelent meg.

564

-- Ó, igen -- mondta az ember. -- Evelyn Biggers. Éppen most jelent meg. Melegen ajánlhatom.

-- Nem láttam róla egyetlen kritikát sem.

-- Tetszik tudni, azok néha később jelennek meg -- az ember kijött a pult mögül, levette a könyvet, és Jeanne kezébe adta. -- Nem akarja megnézni?

Hát, gondolta Jeanne, négy dollár negyven százaléka annyi, mint egy dollár hatvan. Nem lehet hibáztatni ezeket a fickókat. Tésztaszín arcú, fáradt szemű kis emberke volt. Jeanne kedvetlenül nézett a kötetre, és eszébe jutott minden kárba veszett érvelése: hogy milyen ízléstelten és rikító a könyvborítón az a hervadt tearózsacsokor, amit a négyszínnyomás még külön meg is drágított, hogy túl vastag a papír, szélesek a margók, nagyok a betűk, hogy mindezt Givney csak azért eszelte ki, hogy egy középhosszú, háromdolláros regényt úgy értékesítsen, mint Hawke többi, nagyobb lélegzetű, négydolláros könyveit. Givney egyetlenegyszer sem ismerte be, hogy a magasabb ár lett volna az indítóoka. Azon az utolsó, meglehetősen éles hangú ülésen, amelyen megtárgyalták az előállítást, Givney úgy nyilatkozott, hogy az Evelyn Biggers irodalom, olyan mű, amely azonnal maradandó klasszikussá válik, olyan könyv, amely berendezési tárgy lesz az emberek otthonában, tehát már az első kiadásnak is a klasszikusokhoz méltó külsőben kell megjelennie. Ross Hodge bosszantóan semleges volt ebben a dologban. Utóvégre Hawke pénze volt, amit kidobtak az ablakon, mit érdekelte ez őt? Jeanne Givney ellen beszélt, csakhogy nem volt megfelelő gyakorlata és rámenőssége az efféle üzleti tárgyalásokban, és mindenképpen bajos lett volna Givneyt szemtől szembe azzal vádolni^ hogy be akarja csapni a vásárlókat. Csalódott Hawke-ban, de alig volt meglepve, amikor az jóváhagyta a kötetet, amit most a kezében tartott. De az ülés után, ebéd közben olyan ingerülten támadt neki, ahogyan veszekedős feleségek szokták, amikor kettesben maradnak a férjükkel. Hawke azt válaszolta, hogy ha az emberek el akarják olvasni a regényét, akkor négy dollárért éppúgy megveszik, mint háromért: különben is, a Haworth House irodáinak berendezése a vártnál jóval többe került, és így tovább. És most itt van ez a vaskos, csalóka, négydolláros kötet eladásra Washingtonban, három héttel a forgalomba hozatal napja előtt.

565

Visszaadta a könyvet az embernek.

-- Bevallom, csak kémkedtem. Én vagyok Hawke úr szerkesztője. Csak azon csodálkoztam, miért nem várták meg a forgalomba hozatal napját?

Az ember arcán a gyerekes csodálkozás kifejezése óvatos ravaszsággá változott át. Összeráncolta a szemét, hunyorgott.

-- Örülök, hogy megismerhettem. A szállítmány tegnap jött, és már csaknem elfogyott. Talán csak nem neheztel azért, mert kiállítottam? Üzlet az üzlet. A repülőtéren is ezt csinálják.

-- Igazán semmi jelentősége -- mondta Jeanne. -- Mennyit rendelt?

-- Tízet. Óvatosnak kell lennem, könyvekben itt nincs nagy forgalom. Természetesen Youngblood Hawke neve elég ahhoz, hogy megvegyék a regényét. A Will Horne-na\ például milyen szép üzletet csináltunk! Persze, az politikáról szólt, és az kelendő ebben a városban. De -- ide-oda forgatta a kezében a vaskos könyvet --, nem is tudom, ezzel mi lesz?

-- Elolvasta?

-- Belekezdtem, de nem nagyon érdekelt. Úgy nézem, inkább nőknek való könyv. Miért írt Hawke úr ilyen könyvet?

-- Gondolom azért, mert ez volt a szándéka.

-- Talán arra gondolt, hogy leginkább a nők vásárolják a könyveket. Ebben igaza is van, csakhogy ez a regény nem valami hosszú, igaz? Olyan, mintha hosszú volna, pedig csak a papiros vastag, és nagybetűs a szedés. -- Megint hunyorgott. -- Ez afféle kiadói trükk. De hát miért ne tegyék, ha sikerül? -- Visszatette a könyvet a polcra. Jeanne vett néhány folyóiratot, és egy ötdolláros bankjegyet adott oda az embernek.

-- Igaz, hogy Hawke úr saját könyvkiadót alapított? Ezt olvastam a Booksellers'Weeklyben. Ez áll rajta Haworth House. Sohasem hallottam erről a Haworth House-ról.

-- Hát a forgalomba hozást a Hodge Hathaway kiadó intézi. A Haworth House Hawke úr kiadóvállalata.

Az ember szemei szinte eltűntek a ráncok között, megint hunyorgott, még mindig a kezében tartva az ötdolláros bankjegyet.

-- Adókijátszás. Gondolom, már van egy milliója a színdarabokból meg a filmekből, de hát az emberek mindig többet akarnak. Az ember kénytelen harácsolni, ha a harácsolással lehet vinni valamire, és én azt mondom, az embernek joga van hoz-

566

zá, hogy mindent megtegyen, amit csak a törvény megenged. Biztos vagyok benne, hogy egy olyan valakinek, mint Youngblood Hawke, van egypár jól megfizetett ügyvédje.

-- Visszakaphatnám az aprót? -- kérdezte Jeanne. Az ember lenyomta a pénztárgép gombjait.

-- Ha az én véleményemre kíváncsi, ebből nem lesz Will Horné. Hazavittem belőle egy példányt a feleségemnek. Néhány óra alatt elolvasta, és azt mondta, lehangoló. Pedig a feleségem ritkán téved könyvek dolgában. -- Végre odaadta Jeannenek a visszajáró aprót. -- Remélem, dolgozik már az új könyvén. Sok szereplő, sok cselekmény. Ez az erőssége. Ilyen könyvekre van szükség.

Jeanne keresett magának egy karosszéket a nyüzsgő előcsarnokban, és idegesen lapozgatta a folyóiratokat. A legjobb körülmények között is hajlamos volt a borúlátásra, ma azonban szinte gyűrűbe fogta egy sűrű, fekete felhő. A férfiak, akik elmentek mellette, mind megnézték a sápadt, vörös hajú, feketeruhás nőt, aztán még egyszer megnézték. Túl elegáns volt, és túl megközelíthetetlen, de senki sem látta rajta, hogy valóságos pánik tartja fogva. Izzadt kezében zsebkendőt szorongatott, a szíve kalapált, de csak ült csöndesen, és forgatta a lapokat.

Jeanne kétségbeesését nem csak az okozta, hogy Kari számára ezúttal nem volt kibúvó, másnap kihallgatáson kellett megjelennie, hacsak Adam csodát nem tesz a szenátus épületében. Eddig még sosem vált meg Jimtől, és előző nap a kisfiú belázasodott, szánalmasan kapkodott a füléhez, és azt kiabálta: „Fáj! Fáj!" Csak reggel határozta el magát, hosszú tépelődés után, hogy elmegy Karllal, amikor Jim láza lement, és már játékos kedvében volt. Az ír gyermekgondozónő, Elizabeth, aki szinte már családtag lett náluk, biztosította róla, hogy nyugodtan elmehet. Eddig is mindig ő adta be Jimnek az orvosságot, ő hívta el az orvost, amikor Jim beteg volt. Jeanne tudta, hogy a gyereknek semmi baja nem lehet. De azért telefonált volna Elizabethnek, ha nincs olyan rossz idegállapotban; csakhogy semmi olyat nem akart tenni, amivel elárulja a félelmét.

Washington, még a szálloda előcsarnoka is szomorú emlékeket idézett föl benne. Annak idején a Franklin bárban törzsvendégnek számított a barátaival együtt. A hall, a márványoszlopok régi flörtöket idéztek fel benne, amelyeket annak idején össze-

567

tévesztett a szerelemmel, és mindez összekeveredett Kari meg a kicsi iránt érzett aggodalmával. Hogy miért kellett éppen egy marxistához feleségül mennie? És hogy még betetőzze a bajait, itt ez a találkozás az újságárussal. Jeanne babonásán adott arra, mi az első spontán észrevétel egy könyvről. Ez igen gyakran megjósolta a könyv egész pályafutását. Pesszimista volt az Evelyn Biggers kilátásait illetően. Persze, az óriási előrendelések -- számuk már hatvannégyezerre emelkedett -- ellene szóltak. Hawke kezdetben hallgatott rá, és úgy rendelkezett, hogy az első nyomás húszezer példány legyen, de mivel az előrendelések szaporodtak, és Givney is biztatta, mindig több és több utánnyomást rendelt, úgy, hogy végül az első kiadás darabszáma elérte a százhuszonötezret. Ez persze jó üzlet lehet, feltéve, hogy minden példány elkel. Nagy csomó pénzt takarított meg azzal, hogy ilyen nagyban nyomatta ki a könyvet. Csak éppen az volt a kockázat, hogy az eladások hirtelen leállnak. Jeanne már látott ilyet; ez történt annak idején a Kegy'elemkenyér-ennel is, mielőtt másodízben nekilendült volna. És ha ez bekövetkezik, Hawke negyven-ötvenezer dollárt veszíthet a visszamaradt példányokon. És miután így belement a nagybani kinyomtatásba, tovább növelte a kockázatot azzal, hogy széles körű reklámkampányt indított. Többek között ettől is félt Jeanne, amikor ellenezte a Haworth House-féle vállalkozást. Nincs olyan író, aki nyugodt lenne afelől, hogy könyvét kellőképpen reklámozzák, pedig a könyvkiadó ipar évente milliókat dob ki az ablakon a túlreklámozás következtében. Ha az Evelyn Biggerst úgy veszik majd, mint Hawke többi könyvét, akkor egy vagyont fog keresni rajta. Ha nem, máris számolhat vagy százezer dollár veszteséggel.

És ez a szám még nem is foglalta magában azt az óriási összeget, amit Hawke irodaberendezésre költött. Hamarosan kútba esett az az eredeti elgondolás, hogy a Hawort House ne legyen egyéb, mint egy íróasztal Givney kiadójában, People's Librarynál. Hawke kibérelt egy terméskőházat Givney kiadója mellett, és megint kitört rajta a lakberendezési őrület. Az irodák káprázatosak voltak -- kinek ne tetszenének az antik bútorok, a fehér bőrtapéta és a mahagóni burkolat --, de a költségek olyan magasra szöktek, hogy Hawke maga is megrémült. Terveit, mint rendesen, eleinte nagyszerűen megindokolta: ott fog lakni az iro-

568

dában, és csupán szállodaszámlákban is ezreseket takarít meg évente, és egyébként is, ezeket a költségeket mind le lehet vonni az adókból, és a többi, és a többi. Végül azonban már annyi pénzt pocsékolt el, hogy kibérelt egy kocsit, és elment Hollywoodba, nehogy még többet költsön. Ezenfelül Adam nyugtalanító megjegyzéseket tett arról, hogy a Long Island-i üzletház építkezése sem halad valami jól. Beszéltek valami háromszázezer dolláros jelzálogkölcsönről -- ez már a második volt --, amelyért Hawke saját személyében vállalt kezességet. Ezek a számok teljesen megrémítették Jeanne-t.

Azt nem tudta elképzelni, hogy Youngblood Hawke valaha is tönkremenjen. Hanem abból, amit félfüllel hallott, amitől rettegett és amit még hozzágondolt, arra következtetett, hogy Hawke anyagi helyzete, rengeteg befolyó pénz ellenére, igen veszélyes. Jeanne tudta, hogy sok nagy író ment már tönkre azon az úton, amelyen Hawke elindult. Ha legalább ez a nyavalyás újságárus azt mondja, hogy tetszik neki a könyv, akkor lenne valami ürügye, hogy telefonáljon neki Hollywoodba, csak azért is, hogy hallja nyers, de mindig gyengéd hangját, amelyet úgy szeret. De nem tehet egyebet, mint hogy ül a népes, hűvös szállodai előcsarnokban, miközben rossz sejtelmek fellegei tornyosultak körülötte, így múlt el egy örökkévalóságnak tűnő óra és még tíz perc, miközben figyelte, hogyan haladnak előre az óramutatók. Aztán egy liftesfiú ment át a halion, és a telefonhoz hívta.

Kari közölte, foglaljon csak le egy szobát, úgy látszik, sok időt vesznek igénybe a megbeszélések. Jobb ha felkészülnek rá. hogy itt töltik az éjszakát. Nem tudott semmi újságot, vagy legalábbis nem akart mondani semmit. Jeanne feliratkozott tehát a portáspultnál, és felment a szobájukba. A lakosztály száma 913 volt. Olyan rossz idegállapotban volt, hogy egy kissé megdöbbent, amikor meglátta az ajtón a tizenhármas számot. De arra már nem volt képes, hogy másik szobát kérjen. A fiú kinyitotta előtte az ajtót, félreállt, és felvette a poggyászát. Amit az ajtón keresztül meglátott, nem volt egyéb, mint egy régi szálloda kopottas bútorzata. Mégis, nagy megerőltetésbe került, hogy átlépje a küszöböt; és amikor ezt megtette, az volt az érzése, hogy egy üvegfalon lépett keresztül, és az zajtalanul összetörött.

569

2.

Amikor megérkeztek a szenátus épületébe, Kari és ügyvédje először is azt tették, amit a legtöbb ember, ha üzleti ügyben bemegy egy közhivatalba: vártak. A fiatal kentuckyi szenátor körülbelül háromnegyed óra múlva érkezett meg, kedélyesen mentegetőzött, és szívélyesen köszöntötte őket. Magas, testes, fekete hajú ember volt, a negyvenen innen, sima kék öltönyt viselt, és olyan közvetlenül bánt velük, mint általában azok, akik könnyen boldogulnak az életben. Igen jóindulatúan beszélgetett Karllal, megemlítette két detektívregénye címét is, és azt mondta, kívánja, hogy még sok hasonlót írjon. Aztán bevezette Adamot a dolgozószobájába. Fry kint maradt, beleroskadt egy székbe. Meglehetősen zaklatottnak és betegnek látszott.

-- Furcsa egy ügy ez, Gus -- mondta a szenátor, miután sorra vették az ismerősöket meg régi iskolatársakat. Ott ültek egy barna bőrdíványon a szépen berendezett szobában, amelynek könyvespolcain jogi könyvek, falain pedig fényképek sorakoztak. Azok a kollégák, akik ilyen ügyekben keresnek fel bennünket, rendszerint kissé balos színezetűek, hacsak nem kifejezetten komcsik.

-- De valószínűleg nem olyan kliensek esetében, akik hajlandók az együttműködésre.

-- Ez a te embered hajlandó együttműködni?

-- Mindent el fogok mondani nektek, amit csak tudni akartok kommunista múltjáról. Itt van nálam egy tízoldalas beszámoló, amit eskü alatt felolvas, és válaszol a feltett kérdésekre. Van benne néhány érdekes bekezdés. Másokat azonban nem akar megnevezni. -- Breckinridge szenátor fejcsóválva dörmögött valamit. Adam folytatta. -- Azt mondja, sem akkor, sem most nem ismert kémeket vagy szabotőröket. Ha ismert volna ilyeneket, megnevezné őket. De ártatlan embereket nem akar bajba sodorni.

-- Tehát az embered meg akar házasodni -- mondta Breckinridge --, csak éppen az igent nem hajlandó kimondani. Mindig ez a helyzet. Én nem vagyok hangadó a bizottságban, de annyit mondhatok neked, hogy Jack Traynor ezt nem fogja elfogadni.

-- Miért nem? Ez nem bűnvádi eljárás. Fry igényt tarthat min-

570

den állampolgárt megillető jogaira, amikor felvilágosításokat ad a bizottságnak.

A szenátor jóindulatúan azt mondta:

-- Régi vicc ez már, Gus. Az állampolgár nyílt, őszinte választ tartozik adni a kongresszus minden kérdésére, máskülönben bűnös a hatóság megsértésében.

-- Nem egészen így van -- mondta Adam. -- A kérdések meg kell, hogy feleljenek valamiféle újonnan becikkelyezett törvénynek, a már fennálló törvények alkalmazásának vagy a kongresszus egyéb, világos célkitűzésének.

-- Ez az albizottság már tíz esztendeje működik. Tevékenységének köre jól meg van határozva. Ez a te embered senkinek nem fog kárt okozni, aki ártatlan, feltéve, hogy csakugyan ártatlan az illető.

Adam fölemelte a fejét, összeráncolta sűrű szemöldökét, és összeillesztette ujjai hegyét.

-- Töm, te magad is tudod, ha ebben a légkörben valakiről megállapítják, hogy kommunista, vagy az volt, lényeges hátrányt jelent az illető megítélésében, és valószínűleg anyagi vonatkozásban is. Lehetséges, hogy a volt kommunisták meg is érdemlik ezt, én nem tudom. Nem akarom kárhoztatni, amit ez a bizottság csinál. Az én célom nagyon is szűkre szabott. Én csak azt akarom, hogy mentesítsék Fryt a vallomástétel alól, vagy ha vallania kell, olyan kikötést kérek, hogy nem kívánják tőle mások megnevezését.

A szenátor ismét megcsóválta a fejét.

-- Egy ilyen kikötés lehetetlen precedenst jelentene. Sokan kérték már, de mindig elutasították.

-- Én nem kívánok precedenst. Hallgatólagos megállapodás is megteszi. Akár kettőnk között is megtörténhetne, én elfogadom az adott szavadat.

-- Gus -- mondta a szenátor --, én szívesen síkraszállnék érted, de igazán nem tudom, mit is mondhatnék Jack Traynornak. A döntés tőle függ. Egyébként is, senki sem szavatolhatja, hogy az ellenzéki tagok is beleegyeznek. Igazán nehéz ügy.

-- Hát igen, Traynor irányítja ezt a játékot. Nem tudná esetleg hatálytalanítani az idézést? Nézd, mások megnevezését nem kívánják mindenkitől, ezt tudod. Ez csupán eszköz arra, hogy megállapítsák, ki nem hajlandó együttműködni, és így feltéte-

571

lezhetően ma is kommunista. Azonkívül volt kommunisták rehabilitációjánál használják fel az államapparátusban és a film terén, ahol ez előfeltétele annak, hogy megtarthassák vagy visszakaphassák az állásukat. Frynál nem áll fenn ez az eset, Töm. A Hodge Hathaway-cég akkor is megtartja az állásában, ha nem tesz tanúvallomást. Megelégednek azzal, hogy kilépett a pártból. Jó szerkesztő, és nem szívesen veszítenék el. Én szavatolhatom azt a tényt, hogy már hat évvel ezelőtt szakított a párttal. Nem tud olyanokat megnevezni, akiknek a neve még ne hangzott volna el itt, amióta megindították a vizsgálatot a könyvkiadás területén. Ez a tényállás, és így véleményem szerint teljesen felesleges zaklatás, hogy idehívatták őt, azért, hogy másokat megnevezzen.

Breckinridge szenátor felállt, és fel s alá kezdett járkálni a szobájában.

-- Gus, kit képviselsz te? A Hodge Hathaway-céget?

-- Én Fry ügyvédje vagyok.

-- Ügy értem, hogy ez egy nagy, konzervatív cég, és esetleg, ha azt mondanám, hogy az ő érdekükben beszélsz . . .

-- Nem, Töm. Ezt ők Fryra bízzák.

-- Tehát azt kéred a bizottságtól -- mondta Breckinridge --, hogy hagyják békén Fryt, bár a neve többször is fölmerült, tehát hagyják békén, pusztán azon az alapon, hogy most éppen jó amerikai. Ezt megkísérelhetem, Gus, de nem hiszem, hogy bármit is elérnék vele. Traynor, ahogy másoktól is, tőle is végérvényes bizonyítékot fog követelni arra nézve, hogy szakított a kommunistákkal. Márpedig az egyetlen dolog, amit kommunista biztosan nem tesz meg, az, hogy megnevez másokat.

Adam összehúzott szemmel, félrehajtott fejjel nézett föl Breckinridge-re.

-- Még van valami, amit megmondhatsz Traynornak. Fry kész arra, hogy pert indít, és az ügyet a legfelsőbb bíróság elé viszi.

Breckinridge füttyentett, leült a díványra és kinyújtotta a lábát.

-- Igencsak eltökélte, hogy keresztülviszi az akaratát, nem gondolod?

-- Ártalmatlan, csöndes ember, szorgalmas, az egészsége nem a legjobb, de kész arra, hogy elvi kérdésben a végsőkig elmenjen.

572

-- És milyen alapon fordulna a bírósághoz?

-- Az első alkotmánymódosító bekezdés alapján. Breckinridge nevetett.

-- Gus, te tudod, vagy legalábbis tudnod kellene, hogy azzal nem mentek semmire. Ezt már azok a hollywoodi fickók is megpróbálták. Egyévi börtönt kaptak.

Adam megtömte a pipáját.

-- Az én gondolatom volt, hogy az első módosításra hivatkozzunk. Én azt hiszem, mennénk vele valamire, bár remélem, nem kerül arra sor, hogy a bírósághoz forduljunk. -- Szemeit a szenátoron tartva, kimért szippantásokkal meggyújtotta a pipáját. -- A hollywoodi helyzet más volt -- egy szippantás --, azok a fickók azon az állásponton voltak, hogy semmit nem hajlandók beszélni, sem kommunista múltjukról, sem jelenükről. Az egyszerűen a kommunista párt nyílt, defenzív manővere volt -- szippantás, még egy szippantás --, afféle próbaper. Csekély szavazattöbbséggel el is veszítették a pert. Karl Fry viszont egészen más ember. Ö már évekkel ezelőtt szakított a párttal. Igaz, hogy nyíltan marxista maradt, ez viszont valamivel jobban fest, mintha bujkálna, függetlenül attól, hogy te milyen önfejűnek tartod. Kész arra, hogy mindent elmondjon a pártfegyelemről és a taktikáról, mert ez az, amiért otthagyta őket. Sok mondanivalója van. De ahhoz ragaszkodik, hogy nem nevez meg olyanokat, akikről tudja, hogy ártatlanok. Az amerikai közvélemény nem tekinti rokonszenves dolognak az árulást, és ilyen alapon Kari Fryból még valamiféle hőst is csinálhatnak, ha álláspontja próbaper tárgya lesz. És amikor a könyvkiadást piszkálják, ne felejtsd el, a sajtószabadságot bolygatják meg, ami már közel jár az újságokhoz. Ez teljesen más, mint a külügyminisztérium vagy Hollywood. Frynak történetesen van egy gyönyörű és okos felesége, aki teljesen kommunistaellenes, továbbá egy csecsemőkorú kisfia. A csecsemőt nem állíthatom fel a tanúk emelvényére, de az asszonyt nagyon jól fel tudnám használni az alsóbb fokú bíróságok előtt.

Breckinridge szenátor mindjobban összeráncolta a homlokát. Most megvakarta a fejét, és azt mondta:

-- Gus, én mindig azt hittem, hogy belőled rendes, konzervatív adószakértő lett.

-- Az is vagyok.

573

-- A fenét. Ez éppen olyan, mint negyedéves korodban a bokszmeccs, ahol beverték az orrodat.

Adam vigyorgott, és keze fejével végigsimított széles orrán.

-- Az a helyzet, Töm, hogy még sose volt olyan esetem, amely alkotmányjogi próbapert vont volna maga után. Ez igen érdekes jogtechnikai probléma.

-- És egy ilyen ember, mint ez a Fry, képes viselni a költségeket?

Adam a pipáját szívta.

-- Nem sürgetném, hogy fizessen. Elég magas fizetésük van a feleségével együtt. Az asszony is szerkesztő, többek között Youngblood Hawke szerkesztője. Biztosan nem futnak el a pénzzel.

Breckinridge rábámult Adam szenvtelen arcára. A telefon berregett. Traynor irodája volt, jelentették, hogy a szenátor kész fogadni Fryt és az ügyvédjét.

Breckinridge letette a kagylót és azt mondta:

-- Nem is tudom, de azt hiszem, először nekem kellene Jackkel beszélnem, négyszemközt.

-- Pontosan ezt szeretném, Töm. A te közvetítésed mindig is segített.

A kentuckyi szenátor tiltakozóan felemelte a kezét.

-- Én nem közvetítek. Nem látom be, hogy a te emberednek miért kellene kivételes bánásmódban részesülnie. Ez a meggyőződésem. Hanem azt megmondom az öregnek, hogy te egy minden hájjal megkent gazember vagy, akivel nem ajánlatos harcba bocsátkozni, mert ez az igazság.

-- Beszéljünk világosan -- mondta Adam. -- Nem az a célom, hogy alkotmányjogi próbapert indítsak. Egyáltalán nem vagyok érdekelve abban, hogy az első alkotmánymódosító bekezdést védőpajzsként használjam fel vallani nem akaró kommunisták számára. Én pusztán felmentést akarok az ügyfelem részére. Senki nem törődik azzal, hogy ez a te bizottságod eggyel több vagy eggyel kevesebb tanút idéz meg. Gondolják azt, hogy Fry zárt ülésen beszélt, vagy az FBI előtt, ahogy azt sokan mások teszik.

Breckinridge az ajtóhoz ment, aztán -- kezével már a kilincsen -- visszaszólt.

-- Várj meg itt.

574

-- Oké.

-- Gus, nem tudlak megérteni. Miért támogatsz te ilyen szívósan egy ilyen Kari Fry-féle embert?

-- Miért ne? Évek óta ügyfelem. Bajban van, megpróbálok rajta segíteni.

A szenátor azt mondta:

-- Hát az a gyönyörű és okos felesége -- itt szünetet tartott, és Ádámra nézett. A szünet kezdett elhúzódni.

Adam a pipáját szívta.

-- Igen -- mondta végre --, mi van vele?

-- Hol van ebben a pillanatban?

-- A Franklin szállodában.

-- És tényleg olyan gyönyörű?

-- Azt hiszem.

-- Rendben van -- mondta a szenátor elmosolyodva. -- Mindjárt visszajövök.

Adam behívta Fryt, és elmondta neki a beszélgetés lényegét. Ekkor hívta fel Fry Jeanne-t, hogy foglaljon csak szobát.

3.

Breckinridge csinos titkárnője lépett a szobába mosolyogva, suhogó, fehér szoknyában.

-- Be kell vezetnem önöket Traynor szenátorhoz.

Kiléptek a magas mennyezetű, homályos folyosóra, amelynek mindkét oldalán barna ajtók sorakoztak, és egyre kisebbek lettek a távolban. Követték a kopogó sarkú lányt, majd egy kerek előcsarnokhoz érve befordultak a keresztfolyosóba. Fry minden lépésnél idegesebb lett. A szenátus kommunistaellenes vizsgálataival kapcsolatban Traynor szenátor neve már jóval azelőtt hírhedtté vált, hogy McCarthy vad ripacskodásával berontott volna a porondra. Fry számos kérvényt és tiltakozást aláírt már a Traynor-bizottság ellen. Sosem látta még Traynort személyesen, de a politikai karikatúrákból, fényképekről jól ismerte arcvonásait.

Egészen elcsodálkozott, amikor szemtől szembe maga előtt látta Traynort, aki egy napsugárkévében állt egy nagy ablak előtt, amelyen keresztül a Kapitólium kupolája látszott. A ka-

575

rikatúrák a szenátor kis kerek orrát, tokáját, hullámos fehér haját nagy előszeretettel ábrázolták bulldog képében, rendszerint vicsorgó és nyáladzó bulldog képében, melynek tépőfogairól fekete vér csöpög. John W. Traynor azonban a valóságban jóképű, ötvenöt körüli ráncos emberke volt, fehér tűpettyes fekete öltönyben, csillogó kék szemmel és megnyerő mosollyal. Szívélyesen, kissé atyáskodóan rázott kezet Fryjal. Az íróasztalán egy fénykép állt, amely őt ábrázolta a feleségével, orgonasípszerűen felsorakozott gyermekeivel és három skót juhászkutyával. Egy bekeretezett karikatúra is állt az íróasztalon, öt ábrázolta bulldog képében, amint tépőfogait belemélyeszti a földön fekvő, haldokló Szabadság-szobor vérző torkába. Traynor látta, hogy Fry tekintete rátéved a karikatúrára, és felnevetett:

-- Választhat, Fry úr. Két arcképem van itt. Szerintem nem ábrázolhatják ugyanazt az embert, tehát egyik a kettő közül téves. -- Bemutatta Ádámot és Fryt a bizottság legfőbb vizsgálóbírójának, egy Harold Weller nevű, fakó arcú, átható, éber tekintetű fiatalembernek, és a bizottság tanácsosának, Charlie Flaggnek, aki sokkal idősebb volt, nagy testű, a haja vörösesszőke, fellépése jóindulatú. A szenátor helyet mutatott Frynak és Ádámnak egy díványon.

-- Tómnak el kellett mennie, Adam úr. Hogy van Abe Tulking?

-- Remekül, szenátor úr.

-- Nagyszerű adószakértő! Gyakran segített nekünk, tudatlanoknak, a pénzügyi bizottságokban. Ha azzal jön ide, Adam úr, hogy meglobogtatja Töm Breckinridge és Abe Tulking zászlaját, akkor mindig tárt kapukra talál. -- Majd Fryra mosolygott. Nagyra becsülöm önt, Fry úr, úgy is mint írót, úgy is mint szerkesztőt. Töm Breckinridge azt állítja, hogy bár szakított a kommunista párttal, megmaradt marxistának.

Fry szóra nyitotta a száját, aztán megállt és a torkát köszörülte.

-- Szenátor úr, annak a szónak: marxista, sok árnyalata van. Én hiszek abban, hogy az a forradalom, amelyet Marx megjósolt, be fog következni az egész világon. Kénytelen vagyok hinni benne. Ezt diktálja a józan eszem. Sok kérdésben azonban nem értek egyet az úgynevezett marxistákkal.

Fry kissé dadogott. Rendkívül idegesítette a dívány két olda-

576

Ián karosszékben ülő hallgatag vizsgálóbíró és a tanácsos tekintete. Fry hallomásból tudta, hogy Charles Flagg, a bizottság tanácsosa a kihallgatások legvérengzőbb farkasa, ő szokta föltenni azokat a hideg, könyörtelen kérdéseket, amelyek az embereket a falhoz szorítják. De hát most itt ült, karját összefonta, a lábát keresztbe vetette, kissé pocakosán, és olyan jóindulatúan, mint egy öreg macska; jóindulatú volt, de éber.

-- Hát ez olyan őszinte nyilatkozat, amit értékelni tudok mondta Traynor szenátor. -- Már ezerszer megmondtam, és nem értem, miért idéznek mindig tévesen, hogy minden amerikainak szuverén joga, hogy higgyen Marx Károly tanításaiban. Senki nem tud olyan esetet felhozni, hogy én vagy a bizottságom valaha is bántottunk vagy üldöztünk volna valakit emiatt. De viszont -- és itt a szenátor ujja felemelkedett, és vállmagasságban megállt -- nem hiszem, hogy egy jó amerikai álampolgárnak szabad lenne titkos társaságokban összeesküdnie arra, hogy erőszakkal vigyék végbe azt, amit a választások útján nem képesek, tudniillik társadalmi rendünk megdöntését; és azt sem hiszem, hogy a marxistáknak szabad lenne ártatlannak látszó filmekben, színdarabokban és regényekben terjeszteniük eszméiket, amelyeket veszedelmesnek és helytelennek tartok -- nekem éppúgy jogom van a meggyőződésemhez, mint önnek a magáéhoz. Amint ön is tudja, uram, a művészetben több meggyőző erő rejlik, mint az érvelésben. Ha én nagy író lennék, jóval többet tehetnék a kommunizmus leküzdéséért, mint amennyit jelenlegi szerény működésemmel tehetek. Sajnos, kiváló íróink közül túlságosan sokan vannak a rossz oldalon.

Úgy látszott, hogy a többiek Fry válaszára várnak. Fry ránézett ügyvédjére, aki a pipáját rágcsálva röviden biccentett.

-- Szenátor úr, ez vajon nem azt bizonyítja-e, hogy ezekben az eszmékben erő rejlik? Hiszen már végigsöpörték a fél világot. Marx egy új társadalmi rendet jövendölt meg. Bárcsak tévedett volna. Talán a magamfajta ember számára sokkal kellemesebb az az életforma, ami most az Egyesült Államokban fennáll, mint ami a szocializmusban bekövetkezik. De véleményem szerint a kapitalista demokrácia csupán primitív, átmeneti berendezkedés, és képtelen huzamosan fennmaradni a fejlett nagyipar korszakában. Azt hiszem, Jefferson elképzelései a mi időnkben már nem megfelelőek, romantikusak. Mármost lehetséges, hogy

577

én és más marxisták, közibük értve a kommunistákat is, tévedünk. De hogy lehet ránk bizonyítani a tévedést, hacsak nem nyílt eszmecsere útján? Miért ne terjeszthetnék eszméiket a marxisták, amilyen módon csak lehetséges? Ha eszméik fogyatékosak, el fognak bukni, ha helyesek, győzedelmeskedni fognak.

-- A baj csak az -- mondta a szenátor kedélyesen --, hogy ha győzedelmeskednek, az azt jelenti, hogy kormányformánk megbukik, már pedig én felesküdtem arra, hogy minden erőmmel támogatni fogom.

-- De ha azok az eszmék győzedelmeskednek, akkor ez a nép akarata lesz, uram -- mondta Fry.

-- Ez elképzelhetetlen -- mondta a szenátor. -- Még egyetlen nép sem szavazott szabadon és önszántából a marxizmusra.

Adam közbeszólt:

-- Azt kellene tekintetbe vennie, szenátor úr, hogy a mi nemzetünk meglehetősen felkészületlen ahhoz, hogy a világ nyílt porondján szálljon szembe a marxizmussal. Kifejlesztettünk valamiféle kegyes kommunistaellenességet, ami rögtön szenteltvíznek bizonyul, mihelyt saját határainkon túl próbálkozunk vele. Talán inkább több kommunista propagandára volna szükségünk, mintsem kevesebbre, hogy legyen mibe belemélyesztenünk a fogainkat.

-- Ez elmélet, amiről ön beszél, uram -- mondta a szenátor barátságosan --, méghozzá igen tetszetős elmélet. Csakhogy mi azzal a szilárd ténnyel állunk szemben, hogy nem minden ember értelme olyan érett, mint az öné, és nem tud annyira különbséget tenni körmönfont hazugságok és igazság, megtévesztő eszmék és reálisak között. Reklámszakembereink és filmeseink mindig egy tizennégy éves gyerek értelmi képességeit tartják szem előtt, és mint tudja, nagy sikerrel. Nem gondolja, hogy az ilyen értelemnek szüksége van valami elemi védelemre az álcázott mérgezéssel szemben?

Adam azt mondta:

-- Amikor szenátorokat és elnököket választanak, akkor megbízunk az emberek értelmi képességeiben, nemde? Amennyiben ön hisz a tizennégy éves gyerek értelmi színvonala-féle elméletben, akkor nem kell éppúgy kétségbeesnie a demokráciát illetőleg, mint Fry úr. A reklámszakemberek és a filmesek csirkefogók, uram. A csirkefogók mindig is rendkívüli attrakciók-

578

kai vagy gyerekes eszközökkel kötik le a figyelmet. Lehet, hogy önt is szórakoztatja egy cowboyfilm és untatja Szophoklész tragédiája, szenátor úr, de ez nem jelenti azt, hogy egy tizennégy éves gyermek értelmi szintjén mozog, amikor a törvényhozásban dolgozik.

-- Remélem -- mondta a szenátor, egy árnyalattal kevésbé barátságosan, de még mindig mosolyogva, és órát vett elő a mellényzsebéből.

A Weller nevű fiatalember előrehajölt, és fölemelte csontos mutatóujját.

-- Adam professzor úr -- mindig ilyen minőségben gondolok önre, mert amikor jogot tanultam a Columbia Egyetemen, alkalmam volt meghallgatni néhány előadását, és sose hallottam ragyogóbb értekezéseket az adótörvényről -- Adam éppen csak elmosolyodott -- Adam professzor úr, mutathatok önnek kimondottan felforgató elemek által terjesztett röpiratokat, amelyek a kommunista propagandát ugyanazon érvekkel, mondhatnám ugyanazon szavakkal támasztják alá, mint ön. És módszerük úgy látszik, veszélyesebb, mint ön gondolná, ha egy olyan ember, mint ön -- nem akarom azt mondani: bedől nekik -- öntudatlan tolmácsolójukká válik.

-- Hát, Weller úr -- mondta Adam --, ha megengedi, hogy eltekintsek a professzoros szóhasználattól, köpök rá, hogy eszméimmel a kommunisták egyetértenek-e vagy sem. De nem gondolja, micsoda hülyeség, hogy ebben az országban egyedül ők emelik fel szavukat a gondolatszabadság érdekében? Pedig ez az a nevetséges helyzet, amelyhez eljutottunk. Ha helyénvaló hogy Fry úr megnevezze társait, akkor meg kell tennie. Ha nem helyénvaló, akkor nem kell megtennie. Az nem számít, hogy a kommunisták milyen irányvonalat követnek.

-- Ez aztán a nyílt beszéd -- mondta Traynor szenátor. -- Nekem most egy ülésre kell mennem, uraim, így hadd mondjam meg a véleményemet, aztán folytassák csak Harryval meg Charleyval. Fry, én egyenesen felszólítom, változtassa meg álláspontját, és feleljen minden kérdésre, amelyet feltesz Charley magának a holnapi kihallgatáson, és bízzon abban, hogy a legnagyobb udvariassággal fogjuk önt kezelni. Ön nagyon jól tudja, hogy a kongresszusnak vannak más alakulatai, amelyek nagy cirkuszt csinálhatnak egy ilyen nyomozásból, és amelyeknek meg-

579

vannak az eszközei arra, hogy csakugyan árthassanak, baloldaliaknak éppúgy, mint jobboldaliaknak. Ezt ön tudja. Én nem vettem részt ilyesmiben, és nem is akarok részt venni, őszintén megmondom magának, csak azért nyúltam a könyvkiadáshoz, hogy elejét vegyem, hogy ilyen szerencsétlenség bekövetkezhessen ebben az üzletágban, ahol a sajtószabadságot és legnagyobb elméinket érintené a dolog. De Fry úr, kézzelfogható bizonyítékaink vannak arra nézve, hogy a könyvkiadás területén ma is léteznek kommunisták, volt kommunisták és álcázott kommunisták. És ezek rendkívüli módon képesek befolyásolni, hogy milyen könyveket olvasson az amerikai közönség.

-- S7.enátor úr -- mondta Fry --, ez tévedés. Az a kiadó, amelyik unalmas marxista könyveket karol fel, és mellőzi az érdekes, nem kommunista könyveket, hamarosan munka nélkül marad. A mi feladatunk a pénzszerzés.

-- Hát ez attól függ, milyen messzire terjed az összeesküvés. Okunk van azt hinni, hogy imitt-amott nagyon is messzire megy. És csak azt akarom hangsúlyozni, Fry úr, hogy ha mi túlságosan kesztyűs kézzel bánunk a tanúkkal, akkor majd a kongresszus más alakulatai csapnak le rájuk, ha mi befejeztük az ügyet. Méltányolom vonakodását, hogy megnevezzen embereket. Szerencsétlenségére, fiatalabb korában olyan értesülésekhez jutott, amelyekre az Egyesült Államok kongresszusának most is szüksége van. Ha óhajtja, adminisztratív ülésen hallgatjuk meg, zárt ajtók mögött. Ezt a kedvezményt szívesen megadjuk.

-- Bármit teszek, a nyilvánosság előtt teszem -- mondta Fry rekedten.

-- Akkor csak azt remélhetem, hogy a helyes dolgot fogja tenni, uram.

-- Szenátor úr, én ugyan nem követtem el semmi bűnt, de még a saját múltamat sem szívesen fedem föl. De mint törvénytisztelő állampolgár, hajlandó vagyok ezt a felvilágosítást megadni a kongresszusnak. Azt azonban nem hiszem, hogy az volna a kötelességem, hogy más embereknek bajt okozzak.

Charles Flagg szétvetette keresztbe rakott lábait, és most első ízben szólalt meg nyugodt, meleg hangján:

-- Fry úr, hivatkozhat az alkotmánymódosítás ötödik bekezdésére, visszautasít minden kérdést, és holnap öt perc alatt végez.

580

-- Sajnálom -- mondta Adam --, de ezt nem engedhetem meg neki. A jelenlegi légkörben ez egyből árulónak bélyegezné. El is veszíthetné az állását. Kitűnő szerkesztő. Nem kommunista, és nem fél attól, hogy saját magát gyanúba keveri.

Weller félig lehunyta a szemét, és lomhán megmozdult.

-- Felvethetek egy ötletet? Fry úr feleljen kérdéseinkre, addig a pontig, amíg odaérünk, hogy másokat kell megneveznie. Akkor -- ha megfontolás tárgyává tette Traynor szenátor javaslatát, és remélem, alaposan meg fogja fontolni -- és még mindig nem akar másokat megnevezni, esetleg úgy határozhat, hogy ezen a ponton hivatkozik az ötödik bekezdés biztosította jogára. Természetesen nem ajánlom ezt, én a teljes vallomástétel mellett vagyok.

Adam felhúzta a szemöldökét, és ránézett a szenátorra, majd Flaggre. Egyikük sem szólt, és egyiknek az arca sem árult e! egyebet, mint jóindulatú várakozást.

-- Weller úr -- mondta Adam --, ön nemrég került ki a jogi egyetemről. Ha valaki egyszer felel a saját múltjára vonatkozó kérdésekre, az annyi, mintha lemondott volna az ötödik bekezdésről. Amit ön javasol, az menthetetlenül egyet jelentene a kongresszus megsértésével. Ha Fry ezt tenné, börtön várna rá. Nem hinném, hogy ezt a javaslatot jóhiszeműen tette.

Weller elpirult. A szenátor és Flagg csúfondáros pillantást váltottak, majd a szenátor nevetve felállt:

-- Már biztosan szidnak a belügyi bizottságban. Weller élesen azt mondta:

-- Ha már felmerült a jóhiszeműség kérdése, Adam professzor, megengedi, hogy megkérdezzem, ismer-e egy bizonyos Milton Davist?

-- Igen, természetesen. Tisztviselő az irodámban.

-- Tud valamit róla? Adam mosolygott:

-- Ha régi kommunista kapcsolataira gondol, igen. Miért?

-- Hát, az ön jóhiszeműségére furcsa fényt vet, hogy idejön kommunisteallenes szónoklatot tartani, és ugyanakkor az irodájában nagyon is kétes elemeket alkalmaz. És most, Fry úr, állítása szerint mikor is lépett ön ki a kommunista pártból?

-- 1947 áprilisában -- mondta Fry, és neheztelve nézett a kipirult fiatalemberre, aki előre-hátra hajladozott a székével.

581

-- Hallott valaha a Polgári Szabadságjogok Egyesületéről?

-- Igen.

-- Azt is tudja, hogy rajta van a főállamügyész jegyzékén, amely a felforgató jellegű szervezeteket felsorolja.

-- Lehetséges.

-- Adott-e ön ennek a szervezetnek háromszáz dollárt 1947ben, hétszázat 1948-ban és négyszázat 1949-ben, tehát jóval azután, hogy állítása szerint szakított a párttal? -- Fry némán bámult rá. Weller tovább folytatta: -- Breckinridge szenátor azt mondja, az ön felesége mindig is következetesen kommunistaellenes volt. Hallott valaha egy Roland Alvert nevű férfiról, akivel a felesége itt Washingtonban, 1945-ig visszamenőleg szoros kapcsolatban állott?

Charles Flagg közbeszólt:

-- Rendben van, Harry, a szenátor úrnak mennie kell. Weller őhozzá fordult:

-- Nem szeretem, ha kétségbe vonják a jóhiszeműségemet. Traynor szenátor kijött az íróasztala mögül, és egyik karjával

átölelte Wellert.

-- Te velem jössz, Harry. Beszélni akarok veled. -- Kezet nyújtott Frynak. A szerkesztő halotthalvány arccal felállt, a szenátor szívélyesen kezet rázott vele. -- Fry úr, remélem, elhiszi nekem, hogy én éppoly őszintén hiszek a nézeteimben, mint ön a sajátjaiban. Töm Breckinridge beszélt nekem valami perről. Itt hagyom Charleyt, hogy ezt megbeszéljék. Biztos vagyok benne, hogy nem kerül sor perre, de szükség esetén az Egyesült Államok kongresszusa sok mindent kibír. Adam úr -- erősen megszorította az ügyvéd kezét --, adja át szívélyes üdvözletemet Abe Tulkingnak. Mi mindnyájan katonák vagyunk, Adam úr, katonák, olyan időben, amikor a nemzet nagy veszélyben forog és legjobb tudásunk szerint teljesítenünk kell kötelességünket. Remélem, elsimítják a dolgot Charleyval. Egyikünk sem akar olyan bonyodalmat, amit el lehet kerülni.

582

4.

Charley Flagg felállt, felvette a telefonkagylót, és kávét rendelt három személy részére. A szenátor íróasztalának a szélén ült, és rávigyorgott Ádámra:

-- Kissé kihozta Harryt a sodrából -- mondta. A hangjának kissé nyugatias színezete volt.

-- Hát meglehetősen abszurd javaslattal jött -- mondta Adam kedélyesen. -- Azt hiszi, nem ismerem a Rogers-esetet?

Flagg hangosan fújta ki a levegőt.

-- Harry csak tavaly került ide hozzánk. Még mindig szereti a rablópandúrosdit, és élvezi a ravasz húzásokat. De nagyon szorgalmasan dolgozik. Fry úr, elnézést kérek, hogy a feleségét is belekeverték. Szavamat adom rá, hogy ilyen utalás a kihallgatáson nem fog elhangzani, még akkor sem, ha a felesége valamilyen oknál fogva tanúként vallomást tenne. Harry igen buzgó nyomozó, csak kevés a józan esze.

Fry nehézkesen belerogyott egy székbe, és azt mondta:

-- Köszönöm, ezt méltányolom. Amikor először kihallgattak az FBI-nál, ott is volt egy ilyen Weller-féle alak. Azért hagytam ott őket.

-- Hát -- mondta Flagg --, az embernek vigyáznia kell, nehogy fejébe szálljon a hatalom, amit egy ilyen vizsgálóbírói állás jelent. Azt hiszem, én is sok hibát elkövettem, amikor tizenkét évvel ezelőtt elkezdtem ezt a munkát. Meg kellett értenem, hogy az emberek érdekében dolgozom, még azoknak az érdekében is, akiket éppen lenyomozunk. Ügy, hogy maga tulajdonképpen a munkaadóm, Fry úr.

-- Igen? Akkor el van bocsátva -- mondta Fry. A másik két férfi hangosan felnevetett. Fry is heherészett, és az arcára két foltban visszatért a szín. Egy tisztviselőnő jött be, kezében tálcával.

-- Fánk, te jó isten! -- mondta Flagg. -- Úgy élünk, mint a kiskirályok. Kávé és fánk kormányköltségen! Ne mondják meg a szenátornak, de nagyon jó ülés esik a székében. -- Kéjesen sóhajtva belesüppedt az íróasztal mögötti nagy karosszékbe, és belemártott egy fánkot a kávéjába. -- így aztán érdemes élni mondta, és hunyorgott a napfényben. -- Tizenkét esztendővel ezelőtt kezdtem dolgozni ebben a bizottságban. Feladtam az állá-

583

sómat Nevada állam legfelsőbb bíróságán, hogy idejöjjek. Fry úr, szeretnék elmondani önnek egy történetet. Ez a színtiszta igazság. Körülbelül négy évvel ezelőtt nyomozást tartottunk egy állami ügynökségnél. Egy ember, aki önnel ellentétben véglegesen szakított a marxizmussal -- ahogy ez gyakran megtörténik --, nem volt hajlandó neveket mondani. Vad kommunistaellenes volt, de éppoly vadul ellene volt annak is, hogy megnevezzen embereket. Azt hiszem, tízévi börtönt is vállalt volna inkább. De elbeszélgettünk vele, és valamiképpen megváltoztatta az álláspontját. Nem nevezett meg olyanokat, akikről addig ne hallottunk volna. De egy emberrel kapcsolatban olyan körülményeket említett, amelyek újak voltak számunkra. Ezen a fonalon indultunk el. Az egész dolog a megnevezett egyén sógorának a családjához vezetett. És amit megtudtunk, az történetesen olyan fontos volt, hogy nyílt ülésen nem is foglalkozhattunk vele. Átadtuk az ügyet az FBI-nak. Az FBI pedig két kémet csípett el egy oregoni atomerőműben, és egész kémszervezetet göngyölítettek fel a nyugati partvidéken. Hát csak ezt akartam elmondani. Fry Flagg feje fölött a napfényben úszó Kapitóliumot nézte.

-- Ez túlságosan frappáns ahhoz, hogy igaz legyen -- mondta. Afféle kis erkölcsi példázat a magamfajták számára, akik nem akarnak vallani. A valószínűsége nagyon is távoli, az a kár, amit mások megnevezésével okoznék, viszont azonnali, és biztos.

-- Esküszöm magának, hogy megtörtént -- mondta Flagg, nagyon komolyan. -- Ügy történt, ahogy elmondtam magának, és nagyon is büszkék vagyunk a teljesítményünkre, amit, sajnos nem hozhatunk nyilvánosságra. Valószínűsége távoli, de az Egyesült Államok létét érinti. Ha már most maga, mint marxista, elégedetten látja, hogy országunk elbukik, akkor nem tudok mit kezdeni magával, és ennyiben maradunk. Ügy beszélek magához, mint elpártolt amerikaihoz, de azért remélem, mégiscsak amerikai maradt.

-- Én más tanulságot vonnék le az elbeszéléséből -- mondta Gus Adam. -- Azt, hogy kémelhárításunk annyira gyenge, hogy a kongresszusi bizottság egyik tisztviselőjének műkedvelő detektívmunkája merő véletlenségből mentette csak meg az országot. Ezért hát mindenkit, aki a kémelhárítás adott területén felelős, el kellett volna bocsátani, a kémelhárítást pedig megerősíteni.

584

Flagg öklével háromszor gyengén az asztalra csapott, és azt mondta:

-- Az alkotmány megköveteli a kongresszustól, hogy az ország védelme és a közjólét érdekében cselekedjék. Márpedig az, hogy bizalmi pozíciókban -- és ide tartozik a könyvkiadás is, Fry úr -- leleplezzük a kommunistákat, közvetlen gyakorlása ennek a kötelességnek. Maga tréfára vette, amikor az előbb azt mondtam, hogy maga az én munkaadóm. Pedig ez így van. A kongresszus egy csomó senkiházi gyülekezete, akik néhány esztendőre idejönnek, aztán hazamennek. Nincs egy porszemnyi hatalmuk, ami ne a néptől származna. A hatalom a népé. És a kongresszus minden tagja, aki nem teszi meg azt, amit a nép akar, hamarosan kénytelen pályát változtatni. Mármost, a kongresszus évről évre megszavaz bizonyos összegeket a mi bizottságunknak és a többieknek is. Éveken át egyhangúlag megszavazzák, mert a nép aggódik a kommunizmus veszélye miatt. A nép küldte magának azt az idézést, Fry úr, és a nép akarja, hogy elmondja neki, amit tud. A nép akaratában még a marxisták is hisznek.

-- Csak éppen nem úgy fogják fel -- mondta Fry, elhúzva száját --, mint Charley Flagg akaratát, attól tartok. Lehetséges, hogy túl együgyűek ahhoz, hogy követni tudják az ilyen megcáfolhatatlan okfejtés menetét.

-- Tudom, hogy mutat be engem a sajtó -- mondta Flagg. -- És ez egyáltalán nincs ínyemre. Én hiszek abban, amit teszek, különben fognám magam, és hazamennék Nevadába, ahol az unokáim vannak: mindennap néhány órára magamra húznám a bírói talárt, a2tán élvezném az életet. Higgyék el, engem is nyugtalanít az a szakadék, amely az értelmiségiek eszméi és a nép akarata között fennáll, és nem örülök, hogy úgy ismernek, mint a rettegett Nagy Inkvizitort, de istenemre, Fry úr, vagy Oroszország, vagy az Egyesült Államok: erre megy ki a játék, és mindig is erre fog menni. Ezt az egyet biztosan tudom.

Gus Adam felállt, zsebre tette a pipáját, és járkálni kezdett a szobában, miközben beszélt.

-- Ön kitűnően megindokolja a kongresszussal való együttműködés szükségességét. Való igaz, hogy ön a legfőbb hatalom érdekeit tartja szem előtt, márpedig a legfőbb hatalom a nép. De az is lehetséges, hogy ez a legfőbb hatalom rosszul van informálva, és téved, amikor helyesli ennek a bizottságnak a mű-

ködését. Az is előfordulhat, hogy az ön bizottsága alkotmányjogi tévedéseket követ el. Nem férhet hozzá kétség, legalábbis véleményem szerint nem, hogy amit ön csinál, az a szabadság súlyos megnyirbálása. Ön nemzeti veszedelemre hivatkozik, ezzel indokolja a szabadság megnyirbálását. Lehet, hogy igaza van. De akkor Fry állítását igazolja, hogy ugyanis ez a mi szabad életformánk primitív berendezkedés, amely a huszadik századi feszültségben már nem működhet. Ez igen komoly kérdés. Itt, ebben a szobában nem is tudják megoldani. Ha ön a legfelsőbb bíróság elé kívánja vinni, erre ügyfelem is, én is készek vagyunk. Talán mindketten szolgálatot teszünk ezzel a köznek. A tanácsos felnevetett, és szivarra gyújtott.

-- Mindig azzal fenyegetnek bennünket, hogy a legfelsőbb bíróság elé viszik az ügyet. Ha komolyan vennénk ezt, akkor jószerivel becsukhatnánk a boltot. De csak ritkán váltják valóra.

-- Én nem nevezném fenyegetésnek -- mondta Adam. -- De ebben az esetben valóra fog válni.

Flagg és az ügyvéd egymásra pillantottak. Flagg megforgatta szájában a szivart.

-- Hát, majd meglátjuk, hogy alakulnak a dolgok holnap. Nem valami nierev séma szerint hallgatjuk ki a megidézetteket. Nem vesztegetjük a bizottság idejét, ahhoz túl sok a dolgunk. A fenyegetéseknek azonban nem engedünk, és alkut nem kötünk. Saját céljainkat tartjuk szem előtt. -- Felállt és kezet nyújtott Ádámnak. -- Breckinridge szenátor úgy konferálta be magát, hogy fene kemény legény, ha küzdelemre kerül sor, de ez a találkozás nagy élvezetemre szolgált. Annak is örültem, hogy beszélhettem magával, Fry úr. Mindannyian tanultunk valamit.

Már a szálloda felé vitte őket a taxi, amikor Fry megszólalt:

-- Nos, mi a véleményed?

-- Hát az első menetet elvesztettük -- felelte Adam.

5.

Hawke ingujjban írt egy hatalmas, zöld borítású, antik íróasztalnál. Az íróasztal nagy, üres szoba közepén állt, amelynek két fala durván faragott kőből volt, a két másik fala pedig üvegből. A márványpadlón óriási medvebőr feküdt. A medve halott,

586

fényes üvegszemei egy szédítően meredek kanyonba néztek, amelyet barnászöld, dél-kaliforniai cserje borított.

Nem lehetett megállapítani honnan, a szoba kemény felületeiről visszaverődve tompa hang hallatszott:

-- Elnézést kérek, Hawke úr!

A száguldó toll lelassult, és megállt. Hawke beleszólt az űrbe:

-- Igen, Gordon, mi van?

-- Honor Hauptmann asszony van itt, uram.

-- Szent ég, már itt az ebéd ideje? -- Hawke felvette a régi vekkerórát, amit még a középiskolában nyert. -- Hogy elszaladt az idő! Mondja neki, hogy mindjárt lejövök.

-- Igenis, uram.

Aztán egy női hang hallatszott:

-- Majd én felmegyek.

-- Halló, Honor. Ide figyeljen, nem vagyok megborotválkozva, és egyáltalán, nagyon rendetlen vagyok. Adjon nekem egy pár perc időt.

-- Minek? Szerintem akkor fest a legjobban, ha nincs megborotválkozva. Már nem emlékszik a Waldorf rá?

Hawke hátradőlt az óriási forgószékben, és meg akarta dörzsölni a szemét. Meglepődött, amikor nekiütközött a szemüvegének. Alig egy hónapja hordta, és még nem szokott hozzá.

Amikor az orvosnak sikerült ráerőszakolnia, egészen elcsodálkozott, hogy egyszeriben milyen erősen és világosan látja a betűket, a filmeket, az utcai jelzéseket, sőt a saját kézírását is. Fejfájása is jelentősen alábbhagyott, bár néha még mindig előjött. Az orvos azért is leteremtette, hogy annyi éven keresztül nem vizsgáltatta ki magát, és a beszélgetés végén kijelentette, hogy kézreszketése, meg szaglási érzékcsalódásai fiatalkori agysérüléséből származhatnak. Porokat írt neki, amelyek megszüntették ezeket a zavaró tüneteket. Hawke meg volt győződve arról, hogy semmi baja nincs, csak túlerőlteti magát. De már megszokta, hogy erején felül dolgozik. Azelőtt is fájt a feje, reszketett a keze, és voltak látási zavarai. Amikor befejezett egy könyvet, egy-két heti pihenő és ivás után egészen rendbe jött.

Kopogtattak az ajtón.

-- Csak így betörök magához, miközben éppen egy halhatatlan oldalt alkot. -- Hauptmann-né odalépett hozzá, csókra nyújtotta az arcát, de ő maga, kifestett ajkával a levegőbe cuppantott.

587

-- Mi a csudát csinál itt Travis Jablock házában? Majd elájultam, amikor Ferdie azt mondta, hogy itt van. Hosszú évekkel ezelőtt apám adta el ezt a telket Travisnek.

-- Nagyon elegáns -- mondta Hawke. -- Ide rendeltem az ebédet.

-- De előbb igyunk egy nagy pohár martinit, és beszélgessünk, jó? Maga aztán tényleg nem borotválkozott!

Honor Hauptmann leült egy bolyhos, fehér szövettel behúzott díványra.

-- Már évek óta nem voltam Travis sziklafészkében. Nem lesz tőle egy kissé libabőrös? Olyan, mintha az Eiffel-torony teraszán állna az ember.

-- Nagyon jó itt dolgozni. Csend van.

-- Értem. Csak nem béreli a házat Travistől? El sem tudom képzelni, hogy valaki bérbe venné ezt a rémséget.

-- Nem, a vendége vagyok. Nagyon különös módon jött össze az egész.

Hawke elmesélte, hogy utazott kocsival keresztül az országon, motelekben éjszakázva. Néha egy hétig is megmaradt egy helyen, vagy még tovább is. Bevallotta, hogy azért menekült el, nehogy még több pénzt pocsékoljon a Haworth House irodáinak berendezésére. Honor jót mulatott rajta, és azt mondta, megérdemelte, miért olyan mohó. Az ő életeleme a padlásszoba, ott is fogja végezni. Bejött az inas a martinikkel. Beszéde, mozdulatai éppen olyanok voltak, mintha egy filmből lépett volna elő.

-- Már három hete itt vagyok -- mondta Hawke, miután az inas kiment --, és még mindig nem vagyok képes megszokni ezt az embert, sem ezt a házat. Nem tudom, miért erőltette rám Jablock. Ott találkoztam vele az estélyen, amelyet Ferdie Lax adott a tiszteletemre. Legutóbb hat évvel ezelőtt beszéltem vele.

Honor kiitta a martiniját, és odatartotta a poharát. Hawke újraöltötte.

-- Egy valamit tudnia kell Jablockkal kapcsolatban -- mondta az asszony. -- Azt, hogy soha nem szabad hinni neki. Ügy hazudik, ahogy más lélegzik. Remekül tudja adni a hülyét. Főleg azért, mert tényleg hülye, de amellett nagyon ravasz is. Apám azt szokta mondani, hogy az ember semmire sem megy a filmszakmában, amíg meg nem tanulja, hogy butaság és ravaszság

588

nagyon jól megférnek egymással. Csak nem filmet ír Jablocknak ebben a házban?

-- Fenéket, félig elkészültem az új könyvemmel. Jablock kért, maradjak itt, amíg csak jólesik. Azt mondta, jobban szereti, ha van valaki a házában, mintsem hogy a személyzet garázdálkodjon benne. Cannes-ban van.

-- Tudom, Manuel megírta nekem, hogy Travisszel mentek Monté Carlóba.

-- Mit csinál Manuel Cannes-ban?

-- Mélybúvárkodik. Barátságot kötött egy csont és bőr, szakállas tengeri csavargóval, aki átkelt a vitorlásával az Atlantióceánon. Bebarangolják a Földközi-tengert, búvárkodnak, római edényeket keresnek, elsüllyedt hajóroncsokat kutatnak át, s a többi. -- A nő felállt -- Arthur, maga nincs valami jó színben. Körülbelül úgy néz ki, mint amikor berontott a Waldorfba, száz évvel ezelőtt, csak most nem csöpög magából a hó. Mondja, nincs láza?

-- Nincs. Kora hajnalban keltem, azért vörös a szemem. Különben kutya bajom. -- Hawke belépett a fürdőszobába. Honor utána ment és az ajtófélfához támaszkodva szürcsölte a martinit, miközben a férfi beszappanozta az arcát. Hawke-ot kissé zavarta, hogy itt van egyedül egy nővel, Jablock óriási házában.

Az állat kapargatta a borotvával, és zavartan megkérdezte:

-- Mi szél hozta Hollywoodba, Honor?

-- Az, ami mindenkit -- mondta az asszony. -- Valaki megveszi apám egyik szindikátusi részesedését -- tudja, Hollywood teljesen átalakul, most még förtelmesebb, mint régen -- és mivel ez a részesedés a részvénytöbbséget jelenti, az ügyvédek azt akarják, hogy én is jelen legyek. Borzasztóan terhes. Holnap már repülök is vissza. Nem tudok tovább itt maradni. De megérte, mert legalább ráronthattam magára.

A másik helyiségből megszólalt a tompa hang:

-- Morris Fűid van a telefonnál, uram. Azt szeretné tudni, hogy ma három órakor idejöhet-e?

-- Egy pillanat -- mondta Hawke. -- Honor, mit csinál ebéd után?

-- Még nem tudom. Azt hiszem, bevásárolni megyek. Hacsak nem akar megvigasztalni egy régi barátot, és elvisz autózni.

Hawke azt mondta:

589

-- Gordon, ma nem tudom fogadni. Mondja meg neki, hogy jöjjön holnap tízkor.

Honor még egy pohár martinit öntött magának.

-- Mit akar magától a kis Morris Fűid?

-- A Kegyelemkenyérenből készülő filmet rendezi. Jablock mielőtt Európába ment, megkérdezte, hajlandó lennék-e Fulddal beszélgetni, ha egyszer-egyszer feltesz egy pár kérdést. Természetesen igent mondtam. Az lett belőle, hogy hetenként kétszer forgatókönyv-megbeszélést tartunk.

-- És ezért mennyit kap?

-- Semmit.

-- Ó, istenem -- Honor szívből nevetett. -- Hát ezért adta át magának a házát Travis. Tudtam, hogy van mögötte valami. És maga belement? ötvenezer dollárt kellene kapnia, mint tanácsadónak, maga bolond.

-- Tudom. Ferdie ideggörcsöt kapott, amikor meghallotta, de én úgy éljek, Honor, örülök, hogy beszélhetek ezzel a Fulddal. így talán ez a film nem lesz olyan röhejes, mint amit A parancs béklyóiból csináltak.

-- Lehet.

Egy trópusi növényekkel beültetett kis zárt, belső udvarban ebédeltek, amelyben két japán kertész szorgoskodott, metszettek, ültetgettek. Honor éppen csak hogy csipegetett a pisztrángból, de majdnem az egész üveg Chablist megitta, és csak úgy falta az édességet. Megevett egy nagy szelet tortát, kért még egyet, és miután azt is bekebelezte, ravaszul Hawke-ra nézett, megnyalta a szája szélét, és megkérdezte, nem botránkozna-e meg, ha enne egy harmadikat is?

Az inas megállt a zárt udvar bejáratánál, kezében egy vastag újsággal.

-- Itt a mai New York Times -- mondta Hawke. -- Nem akarja megnézni?

-- De igen. Az itteni lapok borzalmasak. Napi ötszáz oldal, és semmi egyéb, csak hirdetések meg nemi erőszak.

Hawke intett az inasnak.

-- Megbolondulnék -- folytatta Honor --, ha otthon nem kapnám meg a Timest. Nem a repülőszállításra készült lapot kapom, hanem a rendeset hozatom repülőpostával, darabját egy dollárért. Szeretem olvasni a nagyáruházak hirdetéseit. Köszönöm.

59°

Mindketten az újságot nézegették, majd egy kis szünet után Honor megszólalt:

-- Maga bizonyára ismerte ezt a Kari Fryt.

-- Miért, mi van vele? -- Hawke ösztönszerűen az újságért nyúlt. Honor rámutatott a címre:

A Hodge Hathaway könyvkiadó szerkesztője szembeszáll a Traynor bizottsággal

Hosszú cikk volt, folytatódott a belső oldalon is, ahol látható volt Jeanne fényképe is, szemüveggel, nagy fekete kalapban. Soványnak és nyugtalannak látszott:

Kari Fryné, aki szintén a Hodge Hathaway könyvkiadó szerkesztője, hallgatja férje tanúvallomását

„Miután Fry beszámolt a Marxista Vitatársaság működéséről, Flagg felszólította, hogy nevezze meg a társait. Fry ezt megtagadta. Ezután jogi szóváltás következett Flagg, Gus Adam, Traynor szenátor és Fry között, hogy tisztázzák, a szerkesztő milyen alapon tagadja meg a választ. Az ülés ezzel az eredménytelen vitával ért véget. Traynor szenátor utasította Fryt, hogy a következő ülésen készüljön fel társainak megnevezésére, mert ellenkező esetben beidézik a kongresszus megsértése miatt."

Hawke visszaadta a Timest Honornak, és tenyerébe hajtotta a fejét.

-- Micsoda csapda! Milyen átkozott aljasság!

-- Bolond -- mondta Honor. -- Az ötödik módosító bekezdésre kellene hivatkoznia, és kész. Miért kell egyáltalán leállni ezekkel a vén hülye kongresszusi tagokkal?

Hawke a növények közé dobta cigarettáját.

-- Elmegyünk autózni?

Amikor elhelyezkedtek Jablock vörös, kétüléses olasz sportkocsijában, és lesuhantak a kanyon elhagyatott útján, Honor a szelet túlkiabálva azt mondta:

-- Nézze, Arthur, ha igazán békés helyen akar dolgozni, az ég szerelmére, jöjjön el hozzánk, és maradjon nálunk egy darabig. Az a világ legszebb vidéke, sohasem látott még olyan hegye-

591

két, és a levegő meg az éghajlat isteni. Higgye el, ott semmi, de semmi nincs, ami elvonná a figyelmét a munkájától. Férji felhatalmazásom van arra, hogy meghívjfim. Ott úgy sem lehet egyebet csinálni, mint lovagolni meg olvasni. Feleannyi idő alatt befejezné a könyvét.

-- Manuel talán nem örülne nekem.

-- Manuel! -- mondta és megrántotta a vállát. -- Ö maga ajánlotta nem is egyszer. Magának egy ideig Dél-Amerikában kellene élnie, és akkor belátná, hogy közeledik a kommunizmus. Manuel meg a társai! A Cadillacjeikben olyan falvak mellett száguldanak el, ahol az indiánok ezrei barlangokban élnek, igazi, sziklába vájt barlangokban, nem esznek egyebet, mint kukoricakását és keserűgyökeret, és Manuel meg a többiek azt hiszik, hogy ennek így kell lennie. Néha valósággal összeborzadok. Arthur, mi, otthon villanyárammal töltött kerítés mögött élünk. Az indiánoknak van eszük, bizonyos tekintetben még bölcsek is. És ahhoz nem kell nagy tudomány, hogy az ember egy áram alatt levő kerítésben rövidzárlatot hozzon létre. Néha rémesen félek, hogy egyszer arra ébredek, hogy a gyerekeim torka el van vágva. Az indiánok türelmesek, csodálatosan türelmesek és jók. Ezért viszik el szárazon a Manuel-féle emberek, csak ezt ők nem értik, ők azt képzelik, hogy a teremtés természetes urai, akik arra születtek, hogy Cadillacon kocsikázzanak, átrepüljenek Európába, vedeljék a pezsgőt, és fotómodellekkel, balett-táncosnőkkel meg elvált amerikai asszonyokkal hemperegjenek.

Lehajtottak a tengerpartra, elhagyták Malibu nagy házait, és egy bekerítetlen, fövenyes partszakaszhoz értek. Honor különösképpen izgatott lett.

-- Álljon csak meg! -- mondta. Kilépett a durva, barna homokra, lerúgta a cipőjét, felemelte a szoknyáját és lehúzta leheletvékony harisnyáját. Aztán odament a vízhez, és bokáig belegázolt.

-- Istenem, de hideg! Olyan hideg, szinte éget! -- kiáltotta, amint Hawke odalépett hozzá. -- Maga is vegye le a cipőit, maga kényeskedő.

-- Köszönöm, nem.

-- Csak a könyveiben tud regényes lenni?

-- A tengerparti fövény sose tett rám valami regényes benyomást. Túlságosan koszos.

592

Honor nevetett, sétálgatott a víz szélén, a felcsapódó hullámok sötét foltokat hagytak kék szoknyáján.

-- Ebben téved. Egyszer eljegyeztem magam ezen a parton, nem messze innen. Sajnos, reménytelen dolog volt, a fiú nem akart egyebet, csak állást az apámtól, amint apám kíméletlenül elmagyarázta nekem, de hát tulajdonképpen ez volt fiatalságom egyetlen regénye. Soha, de soha nem fogom elfelejteni azokat a pillanatokat, ahogy csókolóztunk a naplementében, és a hullámok csapdosták meztelen lábainkat. Tizenhét éves voltam. Olyan magas volt az a fiú, mint maga, és fényes, kék szeme volt. Most a tévében dolgozik, egy névtelen senki. Meg tudja érteni, miért mentem feleségül Manuelhez? öt nem érdekelte a mozi, és a családjának több pénze volt, mint az enyémnek. Arthur, mi baja? Egymillió mérföldre jár innét. Untatom? Már eleget lubickoltam, mehetünk.

Hawke bűntudatosan nevetett.

-- Sajnálom, Honor. Aggódom Kari és Jeanne miatt. Azon gondolkozom, nem tudnék-e ma éjjel Washingtonba repülni, hogy idejében ott lehessek a holnapi ülésen.

-- Biztosan megy repülőgép -- mondta Honor- -- Ezen ne töprengjen. Telefonáljon, és kérdezze meg! -- Fölszaladt a tengerparton, kezébe vette a cipőit, és mezítláb ült be a kocsiba. -- Köszönöm, hogy hagyott elmerülni a múltamban. Nem is volt olyan jó ötlet. Nagyon hideg. És most, hogy mondja, eléggé koszos is. Ha Washingtonba repül, elkísérhetem?

Hawke beindította a kocsit, és bizonytalanul válaszolt:

-- Természetesen, de hát miért tenné?

-- Meghallgatnék egy ilyen ülést. Egyedül úgysem mennék el soha.

Hawke vállat vont. Honor csak teher lenne és zavarná, de hát ezt hogyan mondhatná meg neki?

-- Hát persze. Ha van gép, jöjjön csak.

593

HUSZADIK FEJEZ EX

Jeanne írógépkattogásra ébredt. Rémülten rezzent fel, idegen szobában, idegen ágyban találta magát, azzal a szörnyű tudattal, hogy a kisfia nincs vele. Több másodpercbe került, amíg teljesen kiragadta magát abból a vad álomból, hogy repülőgépen utazik, és a gép egyik szárnya levált, de bukdácsolva, keservesen valahogy csak repül tovább előre, és emlékezetébe tudta idézni, hogy Washingtonban van, a Franklin szálloda 913-35 szobájában, és a rossz álomból még rosszabb valóságra ébredt: eszébe jutott Kari nehéz helyzete. Az ajtóhoz ment, és hunyorogva benyitott:

-- Kari, mi az isten csodáját csinálsz? Négy óra van.

Kari gyűrött, szürke pizsamában ült az íróasztal mellett, táskagépére görnyedve. Teleírt szállodai levélpapírok hevertek szanaszét, a hamutartók tele voltak cigarettavéggel, és az írógép mellett egy üveg vodka állt.

-- Sajnálom, szívem. Becsuktam az ajtót. Le kellett gépelnem, a bizottság szabályai előírják, hogy a vallomás kéziratát át kell adni nekik, mielőtt az ember felolvassa.

-- De tegnap Gusszal már elkészítették a vallomást. Az már készen van.

-- Tudom, Gus nagyszerű ügyvéd, az a vallomás igen szép munka, csak éppen nem az van benne, amit mondani akarok. Már úgyis el van vetve a kocka. Nyugodtan megmondhatom a magamét.

-- Nagyon átírtad?

-- Újat írtam.

594

-- Szent isten, mióta vagy fent?

-- Le se feküdtem, Jeanie. Csak lapítottam, amíg kimentél. Egyébként elragadó vagy. Mint egy francia képeslap.

Jeanne elment az asztali lámpa mellől, amely átvilágította hálóingét, és leült egy karosszékbe.

-- Ez így nem lesz jó, Kari. Néhány óra múlva fel kell kelned.

-- Csodálatosan virgoncnak érzem magam. Azt hiszem, nagyszerű művet alkottam. Megállná a helyét Vanzetti levele mellett is, amelyet a siralomházban írt.

Jeanne kezével végigsimította a szemöldökét.

-- Talán jó is, hogy könnyítettél a lelkeden, de azt hiszem, végül mégiscsak Gus nyilatkozatát fogod felolvasni. Vanzettin sem sokat segített az a levél. Mikor mész végre ágyba?

-- Fél óra múlva ott leszek.

-- Hát igyekezz! Mennyi vodkát ittál?

-- Csak apró kortyokat, hogy felmelegítsen. Teljesen józan vagyok. -- Valóban, Fry teljesen józannak látszott, fáradtnak, eltökéltnek, de nyugodtnak. Arcán kisimultak a ráncok, de összeesettnek, törékenynek tűnt. Odakínálta az üveget Jeanne-nek.

-- Köszönöm, nem kérek. Kezdek veszekedős hangulatba jönni, és akkor aztán nem tudom abbahagyni. Fejezd be, és aludj egy kicsit.

-- Megteszem.

Jeanne feküdt a sötétben. Az írógép tovább kattogott, aztán egyszer csak megállt. Néhány pillanat múlva, nagy meglepetésére Kari melléje bújt a szűk, dupla ágyban, ami Jim születése óta mind ritkább esemény lett.

-- Nincsenek rossz szándékaim -- mondta Kari, és átölelte a feleségét. -- Csak puszta barátságból. Még mindig barátok vagyunk, ugye? Ennek a disznóságnak ellenére, amibe belerángattalak.

-- Ó, az istenért, Karl -- Jeanne átölelte, és megcsókolta. A férfi erősen dohányszagú volt.

-- Nyavalyás kis alak az a Jim, de ma éjszaka furcsa mód hiányzik nekem. Szeretném, ha a szomszéd szobában lenne és ordítana. Szeretném látni.

-- Hamarosan viszontlátjuk. Akárhogy is, holnap mindenen

595

túl leszünk. Jobban mondva ma. Már világosodik az ég. Nézd csak!

-- Egy új nap hajnala -- mondta Kari --, mely szabadságot és igazságot hoz mindenkinek. -- Letette a fejét a párnára, és szinte azonnal elaludt. Alig volt hely kettejük számára. Jeanne átment a másik szobába, és elolvasta az új vallomást, amely takarosán legépelve, három példányban, gemkapoccsal összefűzve feküdt az írógép mellett. Aztán még egyszer elolvasta azt a vallomást is, amelyet Adam készített. Való igaz, hogy az újabb változat hasonlít Karira, a másik meg nem. Jeanne csak ült a karosszékben, cigarettázott, maga elé nézett a levegőbe, és könnyek szöktek a szemébe, miközben a nap ragyogva kelt fel Washington egén.

2.

Reggelinél találkoztak Ádámmal, a szálloda kávézójában. Az arca vöröses volt, mint egy parasztgyereké, göndör, szőke haja kócos. Másfél mérföldet gyalogolt a szállodájától idáig, és azt mondta, friss szél fúj, és ő kitűnő kondícióban érzi magát. Bőséges reggelit rendelt, húst, tojást, zabkását, és gyorsan bekebelezte az egészet. Kávé közben elolvasta Kari vallomását. Arckifejezése szigorúvá vált, bozontos szemöldökét egyszer-kétszer magasra húzta.

-- Hát -- mondta Frynak, miközben visszaadta neki a kéziratot és meggyújtotta a pipáját -- nem hiszem, hogy ilyesmire gondolnának. -- Jeanne aggódva nézett rá. -- De tudod, mit? Valahogy kedvem volna megpróbálni.

-- Jogilag van olyan helytálló, mint a magáé? -- kérdezte Jeanne.

-- Jeanie -- mondta Adam --, a jogi érvek itt mindkét fél részéről homályosak és bizonytalanok. Jogilag, attól tartok, a bizottságnak egy csomó dolgot nem lenne szabad megtennie, amit megtesz. Jogilag Karinak talán nem kellene ellenkeznie. A dolog veleje az, hogy az amerikai törvények még nem emésztették meg a kommunizmust. Az országalapító atyák nem számoltak azzal, hogy az emberek összeesküdhetnek arra, hogy valami furcsa filozófiai hitvallás nevében szétzúzzanak egy szabad társadalmat.

J96

Végleges történelmi adottságnak tekintették, hogy az emberek mindenek fölött szabadok akarnak lenni. Ez egy új alkotmányjogi problémát vet fel. Nekem azért tetszik Kari nyilatkozata, mert ezekkel a kérdésekkel foglalkozik. És jó alkalmat adhatna Traynornak, hogy a tekintélyén esett csorba nélkül visszaléphessen. Talán eredményes lesz. Tudja, ezek nincsenek valami szerencsés helyzetben. A sajtó miatt olyasmibe keveredtek bele, mint egy választói tömeggyűlés. Töm Breckinridge tegnap este felszólított, hogy szorgalmazzam a zárt tárgyalást.

-- Fenébe a zárt tárgyalással -- mondta Fry. -- Én nem fogok zárt ajtók mögött lapítani.

Adam elgondolkozva pöfékelt, arcát kékes füstfellegbe burkolva.

-- Kari, ha inkább ezt a nyilatkozatot akarod felolvasni, akkor csak tedd meg. Még mindig vissza tudunk térni a jogi alapok kérdésére.

-- Ügy gondolod, hogy a legfelsőbb bíróság elé vigyük az ügyet?

-- Igen.

Fry a villáját forgatta a kezében.

-- Azon tűnődöm, vajon én leszek-e az idei esztendő Dred Scottja.

Adam mosolygott.

-- Hosszú út vezet a legfelsőbb bíróságig. Ezeket az ügyeket gyakran addig dobják ide-oda, míg valahol elkallódnak.

-- Ha már egyszer belekezdek, a végire is járok. Tudod, mielőtt idejöttünk, csak úgy, tájékozódás céljából beszéltem a Hodge Hathaway-cég osztályával. Azt mondják, a költségek körülbelül huszonötezer dollárra rúghatnak.

-- Ha simán megy a dolog.

-- Ezt nem engedhetem meg magamnak.

Adam egy darabig csendben bólogatott. Aztán azt mondta:

-- Ezen már én is gondolkoztam. Tegnap este telefonáltam Abe Tulkingnak. Irodánk kész arra, hogy ezt az ügyet költségmentesen vállalja, ha következetesen tartod magad az alkotmánymódosítás első bekezdéséhez.

Jeanne és Fry egymásra néztek.

-- Ez igazán nagylelkű dolog -- mondta Fry. -- Nem hiszem, hogy elfogadhatom. Különben is, miért tennétek?

597

-- Abe egyetért velem abban, hogy ezt a helyzetet tisztázni kell. ö afféle vaskalapos, címeres republikánus, de az a véleménye, hogy olyasfajta nyomozások, amilyeneket Traynor vezet, csak gyengíthetik a törvényesség szerkezetét. A szesztilalomhoz hasonlítja a helyzetet. Az egész ország azt hitte, hogy akarja a szesztilalmat, aztán rájött, hogy akarja a fene. Azt mondja, a kongresszus vizsgálati joga érték, és azt úgy kell felhasználni, hogy az egész ország helyeselje. Az értelmiségiek azonban nincsenek kibékülve a jelenlegi helyzettel. És Abe-nak az a véleménye, nem helyes, ha az értelmiségiek a kongresszus ellen fordulnak. Nekem is ez a véleményem. A kongresszusi vizsgálat a legalkalmasabb eszköz arra, hogy felfedjük a korrupciót a közigazgatásban, a hadseregben, és általában az egész országban. Ezzel szemben azzal foglalkoznak, hogy rákényszerítsenek embereket, hogy a nyilvánosság előtt megnevezzék azokat a nyomorultakat, akikkel tizenkét esztendővel ezelőtt egy marxista házi összejövetelen találkoztak. Ezt a dolgot tisztázni kellene. Én kész vagyok erre, ha te is úgy akarod. Az ügy igen érdekes. Ha neked meg Jeanne-nek nem okozna annyi fájdalmat, azt is mondhatnám, hogy egyenesen élvezem.

Jeanne hirtelen felállt.

-- Minden képzeletet felülmúlóan kedves, hogy ezt mondja, ne is próbálja magát más színben feltüntetni. -- A hangja száraz volt és érdes. -- Túlságosan optimista lennék, ha most fölmennék és becsomagolnék?

-- Bármi is történjék, azt hiszem, ma este hazamehetünk mondta Adam.

Jeanne elsietett.

Fry eddig hozzá sem nyúlt az ételhez; most beleöntötte a csészéjébe Jeanne maradék kávéját.

-- Csak Jeanie miatt aggódom, Gus. Ez a rémítő megpróbáltatás csak nem akar véget érni.

-- Jeanne amellett van, hogy harcoljunk, nem?

-- Egyszer azt mondta, amellett van, hogy ne kelljen megalkudnom a nézeteimmel. Ennél tovább nem ment. Jeanne-nek nő létére csodálatos tehetsége van ahhoz, hogy hallgasson.

-- Ügy vélem -- mondta az ügyvéd --, ő is helyesli, hogy perre vigyük a dolgot, ha te úgy látod jónak.

Fry hamisan rávigyorgott Ádámra.

598

-- Nagylelkű ajánlatod Jeanne-nek éppúgy szól, mint nekem. Adam kis szünet után azt mondta:

-- Igen. Csodálom Jeanne-t.

-- Ezért nem hibáztathatlak. -- Fry hosszú, kutató pillantást vetett az ügyvédre. -- Azt tudod, hogy csak azért jött hozzám, mert éppen szakított Art Hawke-kal? Gondolom, amilyen éleslátó vagy, ezt már régóta sejted.

Adam óvatosan bólintott.

-- Kész helyzet közepébe csöppentem bele, de hamarosan világossá vált előttem, hogy Hawke neked meg Jeanne-nek többet jelent felkapott írónál

-- Megelégelte Hawke gyanús ügyeit Frieda Winterrel, és váratlanul elfogadta az én egyébként reménytelen közeledésemet. Ö meg Arthur, akkor még túl fiatalok voltak. Én persze megragadtam a lehetőséget. Lehet, hogy ezzel nem tettem neki valami jó szolgálatot.

Adam azt felelte:

-- Ne értsd félre, de én azt hiszem, aki bármilyen feltételek mellett is elszalasztja Jeanne-t, egyszerűen hülye.

Fry dünnyögve itta a kávéját:

-- Nem is tudom, miért estem ebbe a hangulatba. A fuldokló ember, azt hiszem . . .

-- Nem hagyunk megfulladni. Sajnálom, hogy nem tudtuk lebeszélni őket a kihallgatásról, de hát az csak próbálkozás volt.

Fry rágyújtott.

-- Gus, szerinted Artie csődbe fog jutni?

Az ügyvéd hunyorgott, és felhúzta a szemöldökét.

-- Ez aztán furcsa kérdés.

-- Okom van rá, hogy ezt kérdezzem. Tudom, hogy a szerencsétlen nyakig benne van a Long Island-i üzletház-építkezésben. Amit pedig a Haworth House-ról hallok, az nagyon rosszul sülhet el, hacsak Evelyn Diggers nem lesz mindent elsöprő siker. És Jeanne meg én nem hinnénk, hogy az lesz.

-- Hát ami igaz, az igaz -- mondta Adam --, kockázatos helyzetet teremtett magának. Ebben a pillanatban egyik vállalkozása sem látszik biztosnak. Lehet, hogy komoly visszaesés következik be anyagi helyzetében. Keresőképessége azonban hihetetlenül nagy, és nem hiszem, hogy közvetlen tönkremenéssel kellene számolnia. -- Hirtelen elvigyorodott, és mindkét kezét felemelte. -

599

Arról nem is beszélve, hogy mindez egyik napról a másikra jóra fordulhat, és egy esztendő múlva a kezében lesz az adómentes millió, amelyről álmodozik. Fry elfintorította az orrát:

-- Igazi művészhez illő életcél.

-- Ugyan, Kari, az ő célja is csak az, ami minden amerikaié. De miért kérdezgetsz engem Hawke anyagi dolgairól? Nincs elég bajod?

-- Hawke-on jár az eszem. -- Fry elnyomta a cigarettáját és mereven nézte. -- Gondolhatod, akadt néhány álmatlan éjszakám a közelmúltban. Minthogy már volt két szívtrombózisom is, elgondolkoztam azon, mi lenne Jeanne-nel és Jimmel, ha a per során valahogy elpatkolhatnék. Még mindig itt van Arthur. Azok után, amiknek én Jeanne-t kitettem, nem lenne gyöngyélete, ha a következő fordulóban egy ilyen kelekótya, csődbe jutott fickóval lenne dolga, bármilyen tehetséges legyen is az illető.

Adam az órájára nézett.

-- Hát ezek csak afféle sötét, éjszakai gondolatok. Ilyesmitől nem kell tartanod. De már itt az ideje, hogy induljunk.

Fry felkászálódott a székről:

-- Hát akkor menjünk, jogtanácsos úr.

3.

Jeanne azon jobban meglepődött, hogy Hawke szemüveget visel, mint hogy Washingtonban van. Ott ült világosszürke öltönyben a magas mennyezetű terem egyik első sorában, kimagaslott a többi néző közül, és egy jól öltözött, kövérkés asszonnyal beszélgetett, akit Jeanne már látott valahol. A szemüveg sehogy sem illett az arcához; olyan volt, mintha tréfából viselné.

-- Nézd csak, itt van Arthur -- mondta Karinak, amikor bejöttek, és elfoglalták az első sorban számukra fenntartott székeket. Adam kint maradt, mert az ajtóban megállította Breckinridge szenátor.

-- Itt? Hol? -- kérdezte Kari szórakozottan, és abban a pillanatban Hawke is észrevette őket, intett, és kilépett a sorból. Odament és kezet rázott velük. Magnéziumfény villant. Alig

600

volt hallgatóság, de kétoldalt, a sajtó részére fenntartott sorok zsúfolásig megteltek. A bizottság asztalánál még nem ült senki, csupán Flagg és Weller, akik valami okmányok felett sugdolóztak. Többen megfordultak, amikor felvillant a magnéziumfény; az újságírók összedugták a fejüket, nyilván felismerték Hawke-ot, és jegyezni kezdtek.

-- Lehet, hogy nevetséges, Kari -- mondta Hawke --, de ha bármiben is segíthetnék, tanúságot tenni személyi megbízhatóságodról, vagy pénzzel, mit tudom én, bármiről is legyen szó, itt vagyok, hogy megtegyem.

-- Arthur, te csak annyit tudsz a megbízhatóságomról, hogy én javasoltam kiadásra az első regényedet, ami pokolian felforgató merénylet volt az amerikai irodalom ellen -- Kari fáradt vigyorgással tette kezét Hawke karjára. -- Azt hiszem, már mindenről gondoskodtak. Köszönöm.

-- Szemüveged van, Arthur? -- kérdezte Jeanne. Hawke zavartan mosolygott, és levette a szemüvegét.

-- Mindig elfelejtem, hogy rajtam van. Ez a vég kezdete, Jeanne.

-- Remélem nem -- mondta Jeanne. -- Én már tizenhat éves korom óta szemüveget hordok.

Traynor szenátor, nyomában Breckinridge-dzsel és még négy férfival a hosszú asztal mögé lépett.

-- Kezdődik -- mondta Fry. -- Messze van ide Hollywood, Art. Köszönöm, hogy eljöttél.

-- Sok szerencsét, Kari.

A szenátorok leültek névtáblával megjelölt helyeikre. Mindegyikük előtt mikrofon volt. Középen Traynor és Flagg beszélgetett halkan, miközben Weller elment az asztal mellett, és sokszorosított lapokat osztottak szét a szenátorok között. Gus Adam bejött, s leült Kari és Jeanne mellé.

-- Azt hiszem, a nyilatkozatodat osztják szét -- mondta. -- Még ne vedd túl komolyan, de azt hiszem, ez megzavarta Flagget és Traynort. Breckinridge éppen most mondta, hogy Traynor kompromisszumot fog felajánlani, és azt kéri, hogy fogadd el. De nem akarta megmondani, hogy miről van szó.

-- Ó, istenem -- mondta Jeanne. Karl nagyon rekedten megszólalt:

-- Csak azt ne mondd, hogy az írásomnak köszönhetem, ha

601

kikerülök innét. Ez hihetetlen, összes eddigi nézeteimet megváltoztatnám.

Néhány bevezető mondat után elhangzott Fry neve. Odalépett a tanuk asztala elé, és leült a két mikrofon közé, éppen szemben Traynorral. Körülötte széles, üres térség volt. mellette még egy szék az ügyvédje számára. Adam azonban még mindig ott ült Jeanne mellett. Traynor és Flagg tovább suttogott, miközben Fry némán ült és cigarettázott. A többi szenátor a sokszorosított lapokat olvasta, amelyeket Weller osztott szét közöttük.

Hawke örült, hogy elhozta magával a szemüvegét. Éneikül a szenátorok arcai csak rózsaszín pacnik lettek volna; így azonban tisztán látta mind a hat embert. Azt mondta Honornak:

-- Az a legfurcsább az egészben, hogy ezek a szenátorok olyan hétköznapi pofák. Egy fél tucat rendesen öltözött pasas. Az ember azt hinné, kalapból húzták ki a nevüket.

-- Az valószínűleg jobb megoldás lenne -- mondta Honor.

-- Nézze csak Traynort. Olyan, mint Joe Blow, a hoveyi kereskedelmi kamara elnöke.

-- Nagyon izgalmas az egész -- mondta Honor. -- Olyan álmos vagyok, majd belehalok, de ezt a világon semmiért nem szalasztottam volna el. Olyan, mint egy bikaviadal, csak éppenséggel emberről van szó. -- Honor a szék szélén ült, kinyújtotta a nyakát, hogy lássa Fryt. A szeme csak úgy ragyogott.

Hawke ellenszenvvel pillantott rá.

-- Ügy gondolja, hogy ha Kari beköpi azokat a neveket, akkor Traynornak adják a fülét, ahogy a bikaviadalokon szokás?

Honor kissé elszégyellte magát. Ránézett a férfira:

-- Nem így értettem.

Breckinridge egyik szenátortól a másikhoz ment, a fülükbe sugdosott valamit.

-- Ezek mindent olyan tempósan csinálnak, nem? -- mondta Jeanne Ádámnak.

-- Hat évre választják meg őket, úgy, hogy nem kell elsietniük a dolgot -- mondta Adam, körülnézve az üres padsorokon. -- A kis teremben is megtarthatták volna. A kiadószakma nem érdekli az embereket. Ha Kari filmszínész lenne . . .

Traynor szenátor elnöki kalapácsával ráütött az asztalra, és a teremben csönd lett. Karl Fry kiegyenesedett a széken, mindkét

602

könyökét az asztalra támasztotta, arca szürkének, csontvázszerűnek tűnt a két mikrofon között.

-- Fry úr, a kihallgatás első ülésén a bizottság ügyésze feltett önnek egy kérdést, amelyre ön megtagadta a választ. -- A szenátor mosolygott, hangja kedélyes volt és szilárd. -- Ön ezt valamiféle morális aggályoskodással indokolta, ami elfogadhatatlan ezen bizottság, és bármilyen általam ismert kongresszusi bizottság eljárási szabályai szerint. Ha a tanúk erkölcsi aggályaikra hivatkozva tetszésük szerint megtagadhatnák a felvilágosítást a kongresszustól, akkor a kongresszus vizsgálati hatalma máról holnapra semmivé válna. Ez pedig beláthatatlan kárt jelentene az ország biztonságát illetően. -- Itt szünetet tartott, mert Flagg a vállára tette a kezét, és valamit súgott neki. Traynor kissé türelmetlenül bólintott, aztán folytatta. -- A bizottság elismeri, hogy eddig a pontig ön együttműködött velünk, őszintén leírta nekünk tapasztalatait a kommunista pártban, beleértve azt a tragikus történetét is, hogy egy alkalommal egyik kritikájának visszavonására kényszerítették. Értékes betekintést engedett számunkra; ebben a tekintetben úgy viselkedett, mint amerikai hazafi. Viszonzásképpen -- noha nem fogadhatjuk el homályos, erkölcsi aggályaira való hivatkozását, mert az precedenst teremtene -- mi is együtt kívánunk működni önnel. A bizottság úgy döntött, hogy az előbbi kérdésben tanúsított együttműködése miatt elbocsátja önt, és nem tesz fel további kérdéseket. -- A sajtó padsoraiból mormogás hallatszott. A szenátor ujja fölemelkedett, mire ismét csend lett. -- Ennek ellenében csak egy dolgot kérünk öntől: itt a bizottság előtt jelentse ki, hogy megjelenik az FBI előtt, természetesen csak abban az esetben, ha az FBI ezt szükségesnek találja, és ott nem eskü alatt, hanem bizalmas beszélgetés keretében felel azokra a kérdésekre, amelyeket ők az adott helyzetben szükségesnek tartanak feltenni. Ha hajlandó jóhiszeműségének ezt a bizonyságát megadni nekünk, akkor felmentjük a további eljárás alól.

Fry egy teljes percig mozdulatlanul ült; a cigaretta parázslóit ujjai között. Aztán komoly, kimért hangon megszólalt.

-- Elnök úr, beszélhetek a jogtanácsosommal?

-- Természetesen.

Adam a Fry melletti székre ült, és elfedte a tenyerével az egyik mikrofont. Fry a másikat fedte be, és azt mondta:

603

-- Mit jelentsen ez, Gus?

Adam izgatottabb volt, mint amilyennek Fry valaha is látta.

-- Azt jelenti, hogy nyitva áll előtted az ajtó hazafelé. Nem akarják folytatni a játékot.

-- De hát miért? Mi történt?

-- Úgy látszik, minden megtette a hatását. Valószínűleg a perrel való fenyegetőzést mégiscsak komolyan veszik. Azt hiszem, nem tetszik nekik a nyilatkozatod sem.

-- Mit tegyek?

-- Azt mondom, élj a lehetőséggel. Ez csak afféle fogás, amivel menteni akarják a saját tekintélyüket.

-- És ez nem kötelez engem arra, hogy az FBI előtt neveket mondjak?

-- Csak ha behívnak. De az már egy másik küzdelem lesz. Közben te is meg Traynor is kiszabadultok ebből a csapdából.

-- Nem tudom. Ez engem visszavetne oda, ahol három évvel ezelőtt voltam, csak hogy most már nyilván is tartják, hogy beszélnem kell az FBI-jal. Kikerülök innen, igaz, de négykézláb.

-- Nem biztos. Ezt a játékot Traynor csak a sajtó miatt játssza el. Szokatlan az egész, nem tudom, megtették-e már ezelőtt is, de nagyon leleményes. Engedd meg, hogy tisztázzam a dolgot.

-- Tessék.

Adam a mikrofonba beszélt:

-- Szenátor úr, azt hiszem, egyetértünk abban, hogy amennyiben Fry úr megteszi a kért nyilatkozatot, az az FBI-jal való beszélgetés során nem jelenti polgári jogainak korlátozását. Jól értettem?

Most Traynoron és Flaggen volt a sor, hogy eltakart mikrofon mögött értekezzenek. Breckinridge az asztal egyik végéről, Weller a másik végéről szintén odasiettek, és bekapcsolódtak a beszélgetésbe. Weller tűnt mindnyájuk között a leghevesebbnek. Vagy egy perc múlva Charley Flagg szólalt meg:

-- Adam úr, azt hiszem, abban mindnyájan egyetértünk, hogy senki nem vitathatja el Fry úr polgári jogait, hacsak nem ítélnék börtönbüntetésre, és nem fosztanák meg egyes jogaitól.

Fry hirtelen megszólalt, úgyhogy Flagg utolsó szavait nem lehetett érteni.

-- Elnök úr, világosan megfogalmazva, itt azt a nyilatkozatot várják tőlem, hogy az FBI-nál neveket fogok felsorolni?

604

Traynor szenátor még mindig mosolyogva azt mondta:

-- Fry úr, azt hiszem elegendő, ha megmaradok amellett, amit már mondottam, ez elég világos volt. Hosszú napirendünk van még hátra, és készek vagyunk önt elbocsátani.

-- Elnök úr, nincsenek értesüléseim árulásról, kémkedésről vagy szabotázsról, amit közölhetnék az FBI-jal, ígyhát ott is csak ugyanaz lenne az álláspontom, mint itt.

Adam megmozdult, hogy Fry karjára tegye a kezét, de félúton megállt. Traynor és Flagg vállat vontak. A szenátor tanácstalanul nézett a sajtó padsora felé, azután a bizottságra, és felsóhajtott.

-- Hát azt hiszem, minden jelenlevő egyetért abban, hogy elmentünk a legvégső határig az ön aggályainak méltánylásában. Tekintettel arra, amit ön mond, nincs más választásom, minthogy felkérjem a bizottság ügyészét, tegye fel önnek ismételten a kérdést, és én kénytelen vagyok utasítani önt, hogy feleljen arra, mert ellenkező esetben kiteszi magát a kongresszus megsértéséért járó büntetésnek.

Flagg egy vastag dossziéból kivett egy papírlapot, és olvasni kezdte:

-- Annak a vitatársaságnak az első összejövetele, amelynek ön is tagja volt, Arnold Bingham, a Prince-cég alkalmazottjának lakásán zajlott-e le?

Fry belenyúlt a mellényzsebébe, és elővett belőle néhány papírlapot, amelyek zizegését a mikrofon felerősítve sugározta szét az egész teremben.

-- Elnök úr, mielőtt erre felelnék, tehetnék egy nyilatkozatot? Traynor szárazon válaszolt:

-- A bizottság szabályzata kizár minden olyan általánosságban történő filozófiai vitát vagy megállapítást, amely a bizottság működése ellen irányul. Ez csak az Egyesült Államok népe által megválasztott képviselők idejét fecsérelné. Sajnos úgy találjuk, hogy a sajtót az ilyen meg nem engedett nyilatkozatok gyakran jobban érdeklik a legleleplezőbb tanúvallomásoknál is, és így nem időzhetünk azzal, hogy előadja nyilatkozatát. De hajlandók vagyunk azt az iratokhoz csatolni. Most pedig legyen szíves válaszolni a feltett kérdésre.

Karl Fry újra azon az ünnepélyes hangon szólalt meg, mint legelőször:

605

-- Elnök úr, ez a pillanat életem fordulópontja, éppen ezért tisztelettel kérem, engedje meg, hogy felolvassam nyilatkozatomat.

Miután Flagg és Traynor összesúgtak, és Flagg szárazon azt mondta:

-- Oké, hát olvassa fel a nyilatkozatát, Fry úr. -- Szeretném, hogy ha a sajtó nyilvánosságra hozná azt a tényt, hogy mi itt nem nyomjuk el a szólásszabadságot, bár kétlem, hogy ezt megtennék.

Fry cigarettára gyújtott, és kiteregette maga előtt a kéziratát. Adam hátradőlt a széken és tenyerébe temette az arcát. A hallgatóság soraiból sóhajtások és mocorgás hallatszott.

4.

Fry egyenletes, zengő hangon kezdett beszélni, amelyből azonban kiérződött a fáradtság.

-- Elnök úr, egy ember, aki olyan nehéz helyzetben van, mint én, óhatatlanul lelkiismeretvizsgálatra kényszerül. Számomra például most vált világossá, mi is volt a valódi indítóoka annak, hogy kiléptem a kommunista pártból.

Mindig azt állítottam, és ebben hittem is, hogy azért léptem ki, rrfert nem tudtam elviselni a pártfegyelmet, és mert önző módon élvezni kívántam életem hátralevő éveit, ahelyett, hogy energiámat egy politikai célnak szentelném. Most azonban már tudom, hogy okaim mélyebben gyökereztek.

Az én bajom az, hogy meg vagyok győződve arról, a kommunizmus világszerte győzedelmeskedni fog -- hogy győzedelmeskednie kell, mert ez az egyetlen bölcs és helyes módja annak, hogy egy zsúfolt bolygón fenn lehessen tartani a tervszerű ipari társadalmat --, ugyanakkor azonban tulajdonképpen úgy szeretem az Egyesült Államokat, ahogy van. Ez az, amire rájöttem. Szeretem ezt a tégy-ahogy-neked-tetszik országot, minden egyenlőtlensége, hóbortja, logikai ellentmondása, kizsákmányolása ellenére is. Se testem, se lelkem nem vágyik egy szigorú rend után, amely ennek helyébe lépne, és erőszakkal létrehozná az igazságos társadalmat. Bennem soha, még fiatal párttag koromban sem volt meg az a szinte vallásos odaadás, ami szükséges kellé-

606

ke annak, hogy valakiből jó kommunista váljék. Akárhogy is, soha nem tudtam levetkőzni kritikai gondolkodásomat. Mindig az élcelődésbe, a tréfálkozásba menekültem. Ezek pedig nem kedvező tulajdonságai egy marxistának, vagy olyasvalakinek, aki csatlakozik egy lelkesedést, önfeláldozást és meggyőződést megkövetelő mozgalomhoz. Egyszer arra vetemedtem, hogy meghasonlott álláspontomat kifejtsem egy könyvkritikában, úgy, ahogy azt vallomásomban elmondottam. Azt az utasítást kaptam, hogy írjak egy másik cikket, és vonjam vissza mindazt, amit az előzőben írtam. Engedelmeskedtem az utasításnak, ezután meghaltam a párt számára, és hosszú időre még a magam számára is. Az, hogy két évvel később kiléptem a pártból, már csupán formalitás volt.

Biztos vagyok abban, hogy egy iparosított világban a tömeg nem tudja saját magát kormányozni, és csak az elpuhultság, a közömbösség, az anarchia, a haszonlesés, a tétlen álmodozás és az erkölcsi romlás felé sodródna. A hatalmat így az ügyeskedők ragadják magukhoz, és a tömegek uralma törvényszerűen a pénz uralmává válik.

Azt hiszem, Amerika, úgy ahogy van, előrehaladott laboratóriumi példája ennek a folyamatnak. Elképesztő tékozlásunk, fantasztikus fényűzéseink, ostoba, tévé-diktálta álomvilágunk, vad pénzhajszánk csupán kendőzés, ami csak még inkább kiemeli halódó társadalmunk beteg mivoltát. A marxisták máris uralkodnak a fél világ fölött, és azt hiszem, hamarosan a világ másik felére is kiterjesztik uralmukat. A modern társadalom túlságosan bonyolult és veszedelmes gépezet ahhoz, hogy olyan emberekre lehessen rábízni, mint ön, meg én, Elnök úr, vagy egy olyan szabadelvű alkotmány nagyvonalú kitételeire, amelyet még a tizennyolcadik század deistái készítettek. A kommunista pártban a tisztulási folyamat a felszínre fogja hozni a legtehetségesebb és a leghatározottabb embereket, akik a társadalom gépezetét a nép érdekében tudják majd működtetni. Platón osztály nélküli társadalomról álmodott, amelyben az állam lassan elsorvad, és a tömegek boldogan élnek bölcs vezetőik irányítása alatt. Én hiszek ebben. Ez nem valamiféle tételes, kommunista tanítás, ezt a józan ész diktálja számomra.

Hiszem, hogy az amerikai szabadság múlékony idill, rövidke szivárványszínű epizód a szükségszerűségek kormányozta emberi

607

lét szürke történetében. De én imádom ezt a szabadságot, noha hiszem, hogy halálra van ítélve.

És most teljes komolysággal azt kérdezem önöktől: lehetséges, hogy tévednék?

Nem voltam meglepve, uram, amikor előbb az FBI, majd az ön bizottsága beidézett. Egyáltalában nem. Jól tudom, hogyan működik egy kényszerhelyzetben levő, irányított társadalom. Ez az, amiben magam is hiszek. Mindig is elkerülhetetlennek tartottam, hogy ha az Egyesült Államok megindul lefelé a lejtőn, ide-oda fog kapkodni rémületében, hamar le fog térni a szabadság útjáról, és mindezt otrombán, összefüggéstelenül, tervszerűtlénül és eredménytelenül teszi. Azt hiszem, ebben a pillanatban éppen azért vagyok itt, mert Amerika pánikba esett.

Uram, én úgy állok itt ön előtt, mint aki lelkiismereti okoknál fogva tiltakozik az ellen, hogy ön feladja az Egyesült Államok alkotmányának eszméit. Nem vagyok veszedelmes ember. Ezt ön is tudja. Ön azt kívánja tőlem, hogy formálisan is visszavonjak mindent, ahogy azt más kommunistáktól is megköveteli. Én afféle csiszolatlan, önfejű, állhatatlan, anarchista, szabadságszerető marxista vagyok. Nem tudok önöknek olyan neveket mondani, amelyeket eddig ne hallottak volna. Ön ezt is tudja. Nincs már helye az Egyesült Államokban a filozófus Thoreau lelkiismereti szabadságának? Már ennyire jutottunk?

Késő éjszaka írtam ezt a nyilatkozatot, Elnök úr, lelki kínok között, sietősen, és félredobva minden jogi érvet, amelyet jogtanácsosom javasolt. Nincs érzékem a jogi érvekhez. Az Egyesült Államok megalapítása annak idején kihívást jelentett a világ politikai logikájának minden idejétmúlt bölcsessége ellen: Ha önök most engem békében elbocsátanának innen, az hasonlóképpen bátor kihívás lenne az önök részéről az idejétmúlt bölcsesség ellen. Lehet, hogy cselekedetük jelentéktelennek tűnne Marx és Lenin vaslogikájú tanítása mellett. Talán észre sem venné senki egy kongresszusi bizottságnak ezt a szeszélyesen kegyes gesztusát. De az én szívemben, és talán másokéban is elültetné azt a reményt -- azt a nem is várt reményt --, hogy van még az amerikai szellemben valami titokzatos, különös kis fogaskerék, amely mégiscsak, a gépek szörnyű korszakában is lehetővé teszi a szabad társadalmat.

608

Fry félretette a papírlapokat, és szenvedélyes hangja hirtelen kesernyés, társalgó hangnembe ment át:

-- Túlságosan hosszasan beszéltem, uram, és ön hihetetlenül türelmes volt. Mély tisztelettel és alázattal köszönöm.

A bizottság szenátorai először a sokszorosított kéziratból követték Fry nyilatkozatát; de Jeanne látta, hogy egymás után félreteszik a papirost, és komoly, egyáltalán nem ellenséges tekintettel a férjére szegezik a szemüket. Fry fakó, higgadt, deklamáló hangon olvasott, úgy, ahogy néhanapján a saját verseit szokta felolvasni. Amikor a végére ért, a hosszú asztal mellett mindenki feszülten figyelt, kivéve Harry Wellert, aki Flagg fülébe duruzsolt. Weller egész idő alatt ide-oda járkált, itt egy cédulát adott oda valakinek, amott súgott valamit. Jeanne életében soha senki iránt nem érzett még olyan gyűlöletet, mint ez iránt a sápadt, nyüzsgő alak iránt, akinek még csak a nevét sem tudta. Nagy elégtétel volt számára, amikor egy alkalommal Breckinridge szenátor elhessentette, mint egy legyet, és szemét továbbra is Fryra függesztette.

Amikor Fry befejezte a felolvasást, a szenátorok összesúgtak egymás közt, és a sajtó asztala felől is duruzsolás hallatszott, Honor Hauptmann azt mondta Hawke-nak:

-- Sosem hallottam ennél megrendítőbb beszédet. Elérte a célját. Sértetlenül elmehet, anélkül, hogy meg kellene neveznie valakit. Nem tehetnek mást.

Hawke megdöbbent tekintettel bámult maga elé.

-- Csodálatos -- mondta, félig saját magának. Ha élek, írok egy könyvet, amelyben megfelelek neki. De csodálatos volt.

Traynor elnöki kalapácsának kopogása csendet teremtett. A szenátort szemlátomást meglepte, hogy milyen hamar csend lett. Habozott, aztán mosolyogva, de némi ünnepélyességgel azt mondta:

-- Fry úr, ez a nyilatkozat igen szép teljesítmény, mint írásmű. Jobb ügyre érdemes tehetségre mutat. Mindig mondtam, nemzeti szerencsétlenség, hogy a történelem jelenlegi fordulópontján legnagyobb tehetségeink vagy közönyösen szemlélik szabad életformánk jövőjét, vagy szembehelyezkednek vele. Ön éke-

609

sebben tud szólni, mint én, uram, amit én akarok, nem tudom az ön színvonalán elmondani. Nekem, mint ezen bizottság elnökének, megfellebbezhetetlen kötelességem, hogy minden lehetségest megtudjak arról, miként szivárog be a felforgatás tömegtájékoztatási szerveinkbe. Ön nem felforgató elem, uram, ön az, akit félrevezetett idealistának neveznék. Most zavaros időket élünk, és én éppúgy nem tudom, mi lesz a megoldás, mint bárki más. Mindaz, amit tehetek -- a szenátor megállt, mint aki elvesztette beszédének fonalát. -- Az ön nyilatkozata végeredményben nem egyéb, mint ismételt hivatkozás lelkiismereti aggályaira. Csakhogy ezúttal úgy fogalmaz, hogy lelkiismereti okoknál fogva tiltakozik. Azt hiszem, önhöz hasonlóan minden ember szeret szabad lenni, és azt hiszem, Amerika szabad is marad, ha éberek leszünk.

Mint magánember, Fry úr, boldog lennék, ha kihallgatását ezen a ponton befejezhetném. Azt hiszem, az Egyesült Államok biztonsága könnyű szívvel túlélné, hogy ön nem hajlandó a bizottság kérdéseire válaszolni. Azonban az a precedens, amelyet az ön erkölcsi aggályai teremtenének, szabadságlevelet adna a felforgató tevékenység számára, és sebezhetetlenné tenné azt a kongresszusi vizsgálattal szemben. Miután türelmesen meghallgattuk az ön nyilatkozatát, az albizottság egyetért velem abban, hogy válaszadásra utasítsa önt. Flagg úr, legyen szíves, ismételje el a kérdést.

A tanácsos fáradtnak és öregnek látszott. Kinyitotta a vaskos dossziét, és belekezdett:

-- Annak a vitatársaságnak első összejövetelén, amelynek ön is tagja volt, Arnold Binghamnak, a Prince-cég alkalmazottjának lakásán zajlott-e le?

-- Megbeszélhetem ezt a jogtanácsosommal?

Fry befedte a mikrofont, és Ádámhoz fordult. Beteges arca derűsnek tűnt, suttogása meglepően jókedvűnek.

-- Hát, most?

-- Igen, most -- mondta Adam.

-- Mit tegyek? Van más választásom?

-- Hát, Kari, én még mindig azt hiszem, hogy nyugodtan elfogadhatnád az FBI-féle megoldást. Az a legegyszerűbb. Különben most kezdődik a mérkőzés, és ebben az esetben szabatosan kell fogalmaznod. Tessék itt van a szöveg.

610

Adam eddig is a kezében tartotta, kinyitotta, majd újra összehajtotta a papírlapot. Most odatette Fry elé. Fry kezével elfedte a mikrofont, és félhangosan olvasta:

-- Elnök úr, a legnagyobb tisztelettel viseltetem ezen bizottság tekintélyével szemben, jogtanácsosom azonban azt javasolja, hogy alkotmányos okokra való hivatkozással tagadjam meg a válaszadást.

Elsőnek is, a szólás- és gyülekezési szabadságot az alkotmány biztosítja még azoknak is, sőt kiváltképp azoknak, akik nem népszerű nézeteket vallanak. Arra kényszeríteni valakit, hogy nagyon is népszerűtlen politikai eszmék megvitatására összegyűlt emberek nevét fedje fel, ezen jogoknak korlátozását, ha ugyan nem megsemmisítését képezi, miután a jövőben ez elrettenti a hivatalos nézetekkel ellenkező nézeteket vallókat a gyülekezéstől és a vitától.

Másodjára, ez a vizsgálat túlmegy az ön bizottságának hatáskörén, és azon felhatalmazáson, amelyet a kongresszustól kapott. Az alkotmány módosításának első bekezdése szavatolja a sajtószabadságot. Ön itt most azt kísérli meg, hogy felderítse a könyvkiadás területén működő egyének politikai kapcsolatait. Azonban minden olyan rendelkezés, amely megkísérelné, hogy szabályozza vagy korlátozza a kiadók vagy alkalmazottaik politikai meggyőződését, az első bekezdés megsértését képezné, ennélfogva semmis. Minthogy ez a vizsgálat más alapokon nem nyugodhat, az a kérdés, amelyet nekem feltett, meghaladja a bizottságnak hatáskörét.

Uram, az első bekezdésben biztosított jogoknál fogva, kérdésére tisztelettel megtagadom a válaszadást.

Kari elbiggyesztette a száját, és azt mondta:

-- Ez nem úgy hangzik, mintha én mondanám.

-- Ha a legfelsőbb bíróság elé akarsz menni -- mondta Adam --, akkor nem számít az egyéni stílus. Akkor jogi formulákban kell fogalmaznod.

Jeanne egy szói- sem hallott ebből a beszélgetésből, csak nézte őket kétségbeesetten. Véletlenségből éppen megtörölte a szemét a zsebkendőjével, amikor Fry megfordult és ránézett. Jeanne az ölébe ejtette a zsebkendőt, és olyan biztatóan mosolygott, ahogy csak tudott. Kari megcsóválta a fejét, úgy tett, mintha a könnyeit törölné, és tettetett szemrehányással, vigyorogva megfenyegette az

611

ujjával. Aztán különös dolgot művelt. Karjával átölelte Ádámot, magához szorította, megfogta a kezét, és mondott neki valamit, ami az arckifejezéséből ítélve tréfa lehetett. Aztán a hangszórón keresztül megszólalt szilárd, kissé éles hangja:

-- Elnök úr!

-- Igen? -- mondta Traynor, és egyszerre csend lett a teremben.

-- Elnök úr, az összejövetel Arnold Bingham lakásán zajlott le.

Jeanne maga is megdöbbent, és látta, amint Adam csodálkozásában fölegyenesedik a helyén. A bizottság asztalánál mindenki meglepettnek látszott. Breckinridge szenátor valósággal megdöbbent, Traynor kezében megállt az elnöki kalapács, és a szája komikusán tátva maradt, Flagg bizonytalanul folytatta a kérdezést:

-- Aki az ízé, a Prince House alkalmazottja volt?

-- Azt hiszem, Arnold akkoriban Prince-éknél dolgozott. Nem vagyok biztos benne.

Flagg fújt egyet. A mikrofonon keresztül úgy hangzott, mintha sóhajtás futna keresztül a boltozatos termen.

-- Megnevezné a többieket is, akik jelen voltak ezen az összejövetelen?

-- Hát ez bizony már tizenkét évvel ezelőtt volt. Ott volt persze Philip Byrne is, ő vitt oda.

-- Betűzze a nevét, kérem.

-- Igen, uram -- Kari hangja halkabb és nehézkesebb lett. B-y-r-n-e.

A sajtóasztalnál mind nagyobb és nagyobb zajongás támadt. Néhány újságíró kiment. Traynor elnöki kalapácsával az asztalra ütött.

-- A tanú elvárhatja a legudvariasabb bánásmódot, gondolom, különösképpen a sajtó részéről.

Flagg azt mondta:

-- Fry úr, emlékezetébe tud idézni még másokat is, akik részt vettek ezen az összejövetelen?

Kari tompán így szólt:

-- Nos, hát Evelyn Ringle, az a kedves hölgy, aki két héttel ezelőtt itt mindnyájunkat megnevezett.

-- Evelyn Ringle a Cardiff könyvkiadótól?

-- Igen.

-- Betűzze a vezetéknevét, uram.

612

Fry mélyen beleroskadt a székébe. Minden egyes betű, amelyet kiejtett, olyan volt, mint a lélekharang szava.

-- R-i-n-g-1-e.

-- Még másra is emlékszik?

Flagg ily módon kihúzott Fryból még tizenöt nevet. Aztán fáradtan becsukta a dossziéját, és odasúgott valamit Traynornak. A szenátor a torkát köszörülte.

-- Fry úr, úgy vélem, a bizottság most már elbocsáthatja önt. Ön itt morális dilemmával került szembe. Az Egyesült Államok szenátusa nevében beszélek, amikor megköszönöm önnek, hogy ezt a nehéz és hazafias megoldást választotta. Olyan példát mutatott, amelyet remélem mások is követni fognak. Az ön szellemi színvonalán álló embereket nem lenne szabad zaklatni. Önre szükségünk van a szabadságért folyó küzdelemben. Minden reményem megvan arra, hogy ön ebben a harcban még a mainál is aktívabban részt fog venni.

Fry kísértetiesen mosolygott, és monoton, síri hangon válaszolt:

-- Elnök úr, az embernek egyszer is elég rossz meghalni. Nem örültem, hogy kétszer kellett meghalnom. Nincs elég erőm ahhoz, hogy harcoljak a szabadságért, különben csakugyan a hazafias megoldást választottam volna. Mert nem tettem jó szolgálatot a kongresszusnak azzal, hogy válaszoltam ezekre a kérdésekre. Én mindig is úgy gondoltam, hogy önök el fogják veszíteni ezt a játszmát. De amikor most innét kimegyek, mélységes szomorúság tölt el, mert most már nemcsak hiszem, hanem biztosan tudom, hogy ebben az országban a szabadság meg fog halni. De hát egyszer mindennek lejár az ideje, és minden elpusztul. Távozhatok, uram?

-- Távozhat -- mondta Traynor szenátor.

6.

A tanácsterem bejáratánál a riporterek csoportba verődve várakoztak, és körülvették Fryt, amikor az kijött feleségével, ügyvédjével, Hawke-kal és Honor Hauptmann-nal. Valaki Fry elé tartott egy hosszú fekete huzalhoz csatlakozó mikrofont, és azt mondta:

-- Fry úr, William Callaghan vagyok a washingtoni rádiótól.

613

Felvételt készítettünk a mai tárgyalásról, és azt szeretném, ha szólna néhány szót, most, hogy már befejeződött.

-- Két szót tudok mondani. Hála istennek -- mondta Fry. A riporter nevetett.

-- Nem magyarázná ezt meg bővebben, uram? Fry fáradtan mosolygott, és a fejét rázta.

-- Mit fog most csinálni, uram?

-- Azt hiszem, egy hétig csak aludni és enni fogok. Eddig egyikben sem volt sok részem.

-- Nagyon fárasztó volt az egész -- mondta Gus Adam --, és ezért jobban szeretnénk, ha most elengednék ezt a beszélgetést. Kocsi vár ránk.

Egy riporter közbeszólt:

-- Fry úr, miért nem fogadta el Traynor szenátor ajánlatát?

-- Most is úgy gondolja, hogy elhatározása bölcs volt? -- kérdezte a rádióriporter, és Fry szájához emelte a mikrofont.

-- Hát, éppen ma reggel mondta nekem az ügyvédem, hogy minden amerikainak szuverén joga, hogy hülyét csináljon magából. Azt hiszem, éltem jogaimmal.

Jeanne megráncigálta Fry könyökét.

-- Gyere, Kari -- mondta, de a férfi szemlátomást nem sietett, és kihívó pillantást vetett az őt körülvevő arcokra.

-- Nem lett volna előnyösebb -- kérdezte egy riporter --, ha azokat az embereket zárt ülésen nevezi meg? Azt hiszem, mindenki nagyon meg volt lepve, hogy egyszeriben feladta az álláspontját.

-- Nevezheti szerzői hiúságnak is. Megírtam azt a nyilatkozatot, és ki tudja, lehet, hogy csak fel akartam olvasni. Próbáljon egyszer beleülni abba a székbe, majd meglátja, mit jelent ott döntéseket hozni.

Hawke Fry mellé lépett, átkarolta, és azt mondta:

-- Gyere Kari, menjünk. -- Egy fejjel magasabb volt Frynál, és amint átölelte a vékony, beesett arcú szerkesztőt, olyan volt, mint egy szemüveges óriás. Nekiindult, hogy átfurakodjon Fryjal a tömegen, de az egyik riporter egyenesen az útjába állt: testes fiatalember, rövid esőkabátban és kockás sapkában.

-- Hawke úr, Ira Borsó vagyok a New York-i Startol. Mi a véleménye Fry úr mai szerepléséről?

614

-- Az a véleményem, hogy ez a kihallgatás minden érdekelt számára tragédia volt. De most el kell mennünk.

-- Uram, valami mást is szeretnék kérdezni. Nyilvánosan fog válaszolni Quentin Judd vádjaira? -- A riporter nem mozdult a helyéről, orrát égnek emelve figyelte Hawke-ot.

-- Vádjaira? Miféle vádak? Nem tudom, miről beszél mondta Hawke.

-- Nem látta az új Ramblert? Judd azt állítja, hogy legutolsó könyvét nem maga írta.

Hawke akaratlanul is kifakadt:

-- Micsoda? Miért, mit képzel, ki írta?

-- Ó, e tekintetben egészen határozottan nyilatkozik. Azt állítja, hogy ez a hölgy írta, aki itt áll, Kari Fryné.

Jeanne felkiáltott:

-- Nevetséges. Egyikünk sem látta a cikket, de mindketten jól ismerjük Quentin Juddot, és nem valószínű, hogy ő ...

-- Fryné, nem óhajtaná ön vagy Hawke úr megnézni a Ramblert? Itt van nálam. -- A riporter Jeanne felé emelte az orrát, és esőkabátja belső'zsebéből előhúzta a folyóiratot. -- Épp ma jelent meg. La Guardiában vettem. Washingtonba talán még nem érkezett meg. -- Odanyújtotta a gyűrött, szürke újságot Jeanne-nek, aztán Hawke-nak. A többi újságíró köréjük sereglett, arcukról sugárzott az érdeklődés.

Hawke félretolta a riporter kezét.

-- Nem tudom, Quentin mit írt. Véleményem szerint Fryné a legjobb szerkesztő az Egyesült Államokban, de a regényeimet saját magam írom, és ezt Quentin Judd éppen olyan jól tudja, mint én. -- Kérdések kórusa tört fel a riporterek gyűrűjéből. Hawke kijelentette: -- Sajnálom, de most már megyünk -- és védelmezőén átölelve Fryt, keresztülfurakodott az újságírókon.

Odalent várt Hauptmann-néra a bérelt Cadillac, és Honor felajánlotta, hogy elviszi Fryékat a szállodájukba. Karl Fry gyermekes mosollyal nézte az irdatlan hosszú kocsit és a hajbókoló sofőrt.

-- Hiába, így hagyja el egy marxista a szenátus épületét, miután hazafias döntésre határozta el magát. Nagyon stílusos. Köszönöm, Hauptmann-né.

Amikor elindult velük a kocsi, kijelentette, hogy csupán aludni szeretne. Remekül érzi magát, húsz évet fiatalodott, és ha csak

615

egy órát szundikálhatna, készen áll arra, hogy új életet kezdjen. Nem tett megjegyzést arra a meghökkentő hírre, amit Juddról mondtak a riporterek. Mintha nem is hallotta volna. Jeanne azt mondta, hogy ebéd után gondoskodik repülőjegyekről. Kari viszont ásítva megjegyezte, hogy már annyit hallott arról, hogy van egy nagy vendéglő Washingtonban, ahol csak tengeri ételeket szolgálnak fel, és legalább vacsorázzanak valami jót, ha már ilyen siralmas küldetésben jártak. Rövid megbeszélés után megállapodtak abban, hogy öt után mindannyian találkoznak a Franklin szállodában, isznak egy koktélt, aztán együtt elmennek valahova vacsorázni.

-- Fry úr -- kezdte Honor --, ön nyilván nem akar arról beszélni, ami ma délelőtt történt, de szeretném önnek megmondani, hogy nyilatkozata nagyszerű volt. Akkor is élni fog, amikor ezeket a szenátorokat már rég elfelejtette mindenki.

-- Köszönöm -- mondta Fry --, de én azzal is beérem, ha a holnapot megéri, és megjelenik a lapokban. De ebben kételkedem. A megalázkodás nem nagy cikk az újságok számára. Tulajdonképpen nem is szeretném látni a holnapi lapokat. -- Rátette a kezét Gus karjára, aki szemben ült vele a pótülésen. -- Gus, remélem, nem neheztelsz, amiért elrontottam a mulatságodat. Ha a legfelsőbb bíróság elé vittük volna az ügyet, te egész biztosan elverted volna rajtuk a port.

Adam vállat vont.

-- Nem tudom. A hollywoodi ítélet óta a bíróság összetétele megváltozott, de a légkör még mindig rossz. Valószínűleg ésszerűen cselekedtél, amikor beszüntetted a küzdelmet. Lényegében senkinek sem okoztál kárt, hiszen azokat az embereket már mind megnevezték előtted is.

-- Tudom -- mondta Fry. -- Az egésznek csak lelkiismereti szempontból volt jelentősége. De különös, hogy most már" mennyire jelentéktelennek és távolinak tűnik az egész. Alig hagytunk magunk mögött néhány sarkot, és máris olyan, mintha a kihallgatás egy évvel ezelőtt történt volna. -- Jeanne-hez fordult. Meglepődtél?

-- Egy kicsit, szívem.

-- Hát, láttam, hogy sírsz, és hirtelen rájöttem, hogy a te bőrödre meg Jimére hősködöm, Gus Ádámról nem is beszélve. Don

616

Quijoténak legényembernek kell lennie, és anyagilag függetlennek. Cervantes is így írta le.

-- Én nem sírtam -- mondta Jeanne.

-- Igazán nem? Akkor biztosan belement valami a szemedbe. De hát ezen most már túl vagyunk. Nem fenyeget a per, amely akár egy évig is a nyilvánosság elé hurcol bennünket. Nem is lehetnék boldogabb. -- Kari lehunyta a szemét, és a feleségéhez támaszkodott. -- Hogy neked milyen erős vállad van, Jeanne dünnyögte, és elszenderedett. A többiek hallgattak.

Amikor a kocsi megállt a Franklin szálloda előtt, Kari felriadt, hunyorgott, és elvigyorodott.

-- Máris jobban érzem magam. Egy kis délutáni szundikálás, és az ember újjászületik.

Hawke kilépett a járdára, hogy helyet adjon a többieknek. Kari kiszállt és kezet nyújtott neki:

-- öregem, remélem, ez a színjáték megérte, hogy ideutaztál Hollywoodból.

-- Bölcsen cselekedtél, Kari -- mondta Hawke. -- Egy mozzanatát sem fogom elfelejteni ennek a mai napnak.

Fry figyelmesen ránézett, és keskeny szája kaján mosolyra húzódott:

-- Artie, csak nem akarsz egyszer megírni engem valamelyik könyvedben?

-- De azt hiszem, Kari, feltéve, hogy élek.

-- Hát csak gondoskodj róla, hogy élj. Egy ideig tartsd magad távol a boldogságtól. És sose feledd, hogy ebben a könyörtelen világban Don Quijoténak gazdag legényembernek kell lennie. No, ma este helyrepofozzuk magunkat, igaz? Köszönöm, hogy elhozott, Hauptmann-né.

Jeanne és Hawke feszült pillantást váltottak, aztán Jeanne férjével bement a szállodába.

-- Honor, kimehetnénk a repülőtérre? -- mondta Hawke, amikor újra beszálltak a kocsiba. -- Ha máshol nem, ott megkaphatjuk a Ramblert.

-- Természetesen.

-- Veletek jövök -- mondta Adam. -- Az nem tréfa, amit ez a riporter mondott.

-- Elképzelhetetlen! Hawke megszólalt:

617

-- Nagyon gyanús ez az egész. Quentin Judd egy hónappal ezelőtt telefonált nekem Hollywoodba, alighogy odaérkeztem, és kefelevonatot kért tőlem. Azt mondta, alaposan szeretne foglalkozni az Evelynnéí, és a Rambler már nyomdakész, nem tudja megvárni, amíg tiszteletpéldányt kap. Givney éppen akkor küldte meg nekem a legelső példányt, ami kijött a nyomdából. Azt mondtam Quentinnek, hogy légipostán feladom a címére. Nagyon hálás volt, és megígérte, pár nap alatt elolvassa, és visszaküldi. Azóta sem hallottam róla.

-- A Rambler legalább kis példányszámban jelenik meg.

Hawke Judd cikkét nemcsak azzal a hirtelen elgyengüléssel olvasta, amely minden rossz hírre elfogja az embert, hanem ezen felül még el is szédült, mintha a föld rendült volna meg a talpa alatt. Egy padon ült Adam és Honor között a repülőtér lármás várótermében, amelynek magasba nyúló üvegfalain túl látni lehetett a dübörgő repülőgépeket. Három példányt vett meg a szürke, jelentéktelen külsejű újságból, és mindhárman egyszerre olvasták a cikket. Egy percig sem tartott, amíg Hawke szeme felfalta a cím alá nyomott két sűrű szedésű hasábot, és a további két hasábot a belső oldalon, és ezalatt a perc alatt megértette, hogy akkora csapás érte, amelynek nagyságát hirtelenjében fölmérni sem lehet.

Honor szólalt meg elsőnek:

-- Hát ez minden fantáziát felülmúl. Mi az isten csudája késztethette erre?

Adam még csak az első oldal végén tartott.

-- Eddig eléggé rossz -- mondta.

-- Aztán sem jobb -- válaszolt Hawke.

-- Ez nem könyvkritika -- mondta Honor --, ez egy közönséges förmedvény. Brutális, büntetendő rágalmazás. Arthur, azonnal közzé kell tennie egy nyilatkozatot, amelyben megcáfolja. Be kell perelnie, és kész. Mást nem tehet.

-- Bármilyen furcsán hangzik, az körülbelül azt jelentené, hogy magamat perelem be. Ha megnyerném is, rámenne minden pénzem.

Adam olvasás közben megjegyezte:

-- Általában kárba veszett dolog a kritikust beperelni. A sajtó

618

kiváltságait nagyon tágan értelmezik. Mellesleg egész ügyesen csinálja a fickó. Nem hiszem, hogy egyetlen megállapítás is volna benne, ami miatt perelni lehetne.

-- Nem perelhetem be Quentin Juddot, Gus. Egész Amerika rajtam röhögne.

-- De, Arthur, személy szerint megtámadja magát és összes eddigi műveit, s ezenkívül még azt is állítja, hogy a sajátjaként sózta rá az olvasókra Jeanne Fry könyvét.

Adam összehajtogatta az újságot, és zsebre tette.

-- És mindezt igen meggyőzőén csinálja. Rosszindulatú, ügyes, és jogi szempontból nagyon okos. Arthur, összevesztél te ezzel az emberrel?

-- Azt hittem, hogy a legjobb viszonyban vagyok vele. Már amennyire az ember ilyen alakokkal egyáltalán lehet. Egyik éjszaka részegen fetrengett a járda szélén, és én hazavittem. Akkor vett rá, hogy pénzt fektessek a Ramblerbe. Igen hálásnak mutatkozott azóta is. Teljesen megdöbbent ez a dolog, Gus.

Adam bólintott.

-- Valószínűleg tévesen ítélted meg őt. Ez egy elkeseredett ember. Talán azt gondolta, hogy meg akarod tőle vásárolni a jó kritikákat. -- Az ügyvéd mosolygott, szemöldökét felhúzta. -- Ez a gondolat meg sem fordult a fejedben, Arthur? Hát miért támogatnál te egy folyóiratot?

-- Jeanne dühös is volt, hogy megtettem. Jeanne-nek bőszítő tulajdonsága, hogy mindig igaza van.

-- Lehetetlen efelett napirendre térni -- mondta Honor --, teljesen lehetetlen.

-- Meg kell fontolni a dolgot -- mondta Adam. -- Lehetséges, hogy valamit tenned kell, nemcsak a magad, hanem Jeanne érdekében is.

Hawke egy szemétgyűjtőhöz lépett, beledobta a Ramblert, és alaposan rácsapta a szemétgyűjtő bádogfedelét.

-- Nem akarom, hogy Jeanne vagy Kari ezt ma este meglássa. Úgyis elég sok mindenen átmentek egy nap alatt.

-- Hát persze -- mondta Adam. -- Éppen elég hamar megtudják úgyis.

619

7.

Amikor Hawke felhívta a 913-35 szobát a Franklin szálloda halijából, hosszú ideig kicsengett a telefon. Végül Jeanne vette fel a kagylót, hangja vékony volt, bizonytalan és gyenge.

-- Halló, ki az?

-- Arthur. Itt vagyok Hauptmann-néval.

-- Ó -- Jeanne nevetett. -- Hány óra van, az istenért?

-- Fél hat.

-- Szent ég, Arthur. Karl úgy alszik, mint a bunda, én meg egy detektívregény felett aludtam el. Szédül a fejem, nagyon hülyén érzem magam.

-- Talán jobb lenne, ha mindketten tovább aludnátok.

-- Nem, nem, Kari alig várja ezt a vacsorát. Ebédre úgysem evett semmit, és már öt órája alszik egyhuzamban. Felkeltem, és én is rendbe hozom magam.

-- Várjunk itt lenn?

-- Nem, gyertek fel. Nyitva lesz az ajtó.

Amikor feljöttek, Jeanne idegesen kinézett a belső szobából. Az arcán nem volt festék.

-- Halló, helyezkedjetek csak el. Sajnálom, hogy elkéstünk. Zajosan becsukta az ajtót.

Honor és Hawke alig ültek le, meglepve Jeanne kapkodásától, amikor újból kinyílt a szoba ajtaja. Jeanne erőltetetten rámosolygott Hauptmann-néra, és azt mondta:

-- Bocsánat. Arthur, légy szíves gyere be.

Olyan volt a hangja, hogy Hawke azonnal felugrott, és már be is lépett a másik szobába. Jeanne becsukta mögöttük az ajtót. A szoba rolettái le voltak húzva. Kari szürke pizsamában feküdt az ablak közelében, a félhomályban.

-- Remélem, nem a rémület beszél belőlem -- mondta Jeanne. Karl mély alvó, de most nem vagyok képes felébreszteni. Mindent megpróbáltam.

Hawke egyenesen az ágyhoz lépett, megérintette Kari vállát, verejtékkel borított arcát, majd megrázta, először gyöngén, majd erősebben.

-- Gyerünk, Kari, igyunk egy pohár martinit, és együk meg azt a halvacsorát.

Amint rázta Kari vállát, megijesztette fejének laza renyhesége.

620

-- Karl! -- Melléje ült, és felültette. Fry feje előrebukott a mellére, szemei le voltak csukva.

-- Hozz egy pohár whiskyt -- mondta Hawke --, és hívd fel a szállodaorvost.

-- Már hívtam.

Próbálta megitatni Fryt a színültig töltött pohár vodkából, amit Jeanne behozott, de a folyadék végigfolyt Kari állán, és iecsöpögött Hawke kezére. Jeanne ott állt, összekulcsolta a kezét, és figyelt. Gus Adam jött be a szobába. Egy pillanatra megállt az ajtónyílásban, felkattintotta a mennyezeti villanyt, és odalépett az ágyhoz.

-- Hadd lássam Arthur -- mondta, és megfogta Kari pulzusát, felhúzta a szemhéjait. Fry tekintete kifejezéstelen volt. Adam a telefonhoz lépett.

-- Az orvos már útban van ide -- mondta Jeanne. Adam beleszólt a telefonba:

-- Kezelő, melyik a legközelebbi kórház? Rendben. Egy férfinek a 913-as szobában szívrohama volt. Eszméletlen. Kérem, hívja a mentőket. Köszönöm.

Hawke még mindig tartotta Fryt. Jeanne melléje lépett, és mindkét kezével felemelte Kari fejét.

-- Kari -- szólította -- Kari!

Egy testes, szürke bajszos ember lépett be az ajtón, kezében fekete bőrtáskával. Hawke visszaengedte Kari fejét a párnára, és helyet adott az orvosnak. Az orvos leült az ágy szélére, és szó nélkül kinyitotta Fry pizsamakabátját.

Hawke átment a másik szobába. Honor Hauptmann a szoba legtávolabbi végében az ablaknál állt, és rémülettől eltorzult arccal kérdezte:

-- Mi baj van, Arthur?

Hawke megmondta neki. Hauptmann-né elhárító mozdulatot tett, mintha el akarná hessegetni Hawke szavait.

-- Hát -- mondta --, gondolom ezek után nemigen megyünk vacsorázni.

-- Vacsorázni?

-- Arthur -- mondta Hauptmann-né --, ugye nem baj, ha én most elmegyek? Az lenne a legjobb, nem? Mondja meg Frynénak, nagyon sajnálom az egészet, és remélem, minden rendbe jön. Odasietett az ajtóhoz, megfogta a kilincset, és eltorzult arccal a

621

férfi felé fordult. -- Sajnálom, de borzadok a betegségtől és a haláltól. Ez nálam mindig így van. Itt úgysem vehetnék hasznomat, csak útban lennék. Mentsen ki, megteszi?

-- Hát persze, Honor, menjen csak -- mondta Hawke.

-- Majd írok magának. Sajnálom, ne vegye rossz néven, de nem tehetek róla. -- Megfordult és kirohant, nyitva hagyva maga után az ajtót.

Hawke becsukta az ajtót, és visszament a másik szobába.

Az orvos telefonált, nyakából lecsüngött a szívhallgató. Karl a vánkoson feküdt, feje oldalra billent, melle ki volt takarva. Jeanne az ágy túlsó szélén ült, és csendesen sírt a zsebkendőjébe. Gus Adam átölelte. Jeanne megtört, de tiszta hangon azt mondta:

-- A mai délelőtt után nem volt kedve tovább élni. Tudtam. Nem volt kedve tovább élni, tehát meghalt. Jellemző rá.

-- Hát, valahogy így -- mondta Adam.

-- Tudtam, hogy nem kerülünk ki ebből a rettenetes szállodaszobából anélkül, hogy valami szörnyű dolog ne történne -- mondta Jeanne. -- De azt gondoltam, hogy az ma délelőtt már bekövetkezett. Azt hittem, végre egyenesbe jutunk. -- Észrevette Hawke-ot. -- Mi van a barátnőddel, Arthur?

-- Elment.

Jeanne bólintott. Hawke úgy érezte, hogy még sohasem látta Jeanne-t ilyen szépnek. Arca szürke volt és elkínzott, ajkai verteiének, szemében könnyek csillogtak. De arckifejezésének szilárdsága, eltökélt tekintete, ahogy igyekezett úrrá lenni fájdalmán, csodálatosan széppé tette. Szinte kislánynak látszott, amint ott ült férje holtteste mellett. Mintha az évek visszaperdültek volna, és meg nem történtté tették volna egész házasságát.

Hawke szeretett volna segíteni rajta, szerette volna megvigasztalni, de valahogy nem jöttek szavak a szájára; és különben is, Gus Adam már átölelve tartotta.

8.

Long Island az a hely, ahol az élők és a holtak is gyorsabban gyűlnek össze, mint bárhol másutt az Egyesült Államokban, mivel ezen a hal alakú, lapos szigeten van New York legtöbb temetője és legnagyobb külvárosai. Mindazok, akik menekülnek a

622

város taposómalmából, vagy azért, mert a zöldben akarnak egy kis házat vásárolni, vagy azért, mert meghaltak, mind Long Island felé igyekeznek, így történt, hogy Kari Fryt csupán húszpercnyire helyezték nyugalomra Scotty Hoag óriási üzletházától, amely három országút kereszteződésénél épült, ahol gomba módra nőttek ki a földből az új házak. Gus Adam a gyászszertartás reggelén telefonált Hawke-nak, hogy az lenne a legjobb, ha a temetésről egyenesen a Paumanok Plazához mennének, mert Scotty megint a városban van, és rendkívüli gyűlést hívott össze az építkezés színhelyére.

Nagy sajtó- és tévévisszhangja volt Fry drámai halálának, amely néhány órával azután következett be, hogy kapitulált Traynor szenátor előtt. A szenzációkeresők és a szakmabeliek elözönlötték a Lexington Avenue-i ravatalozót. Elálltak a folyosókat, és a zuhogó eső ellenére is népes csoportokba verődtek az utcán.

Amikor Hawke felkereste őt otthon, a Kari halálát követő reggelen, Jeanne hirtelen, minden előzetes meggondolás nélkül felkérte, hogy mondjon gyászbeszédet Kari temetésén. A lakás tele volt idegenekkel, Jeanne pedig nyugtatószerektől kábultan, szomorúan és sápadt arccal ide-oda sodródott közöttük, karjában tartva kisfiát, aki egész idő alatt sírt, és sötéten nézte az új arcokat.

Hawke természetesen beleegyezett, hogy elbúcsúztassa Karit. De amikor fellépett az emelvényre, összefüggéstelenül kezdett beszélni a tehetségéről, feddhetetlenségéről és fanyar humoráról. Tulajdonképpen elég gyenge beszéd lett volna, de hirtelen eszébe jutott néhány újabb dolog, ami eredetileg nem is volt szándékában.

-- Kari tehát halott. . . Senki nem mondhatja róla, hogy életét áldozta a hazájáért, de a lelkiismeretét feláldozta érte. És most fel kell tennünk magunknak azt a kérdést, hogy az Egyesült Államok vajon követelhet-e polgáraitól ekkora áldozatot? Azt mondhatják, Kari különc, anarchista lelkiismeretű ember volt. De az az ember, akinek a szíve szakad meg, ha a lelkiismerete ellen cselekszik, az az ember egy tisztább kor gyermeke, mint a mienk. Kari nem volt hős. Sokan bolondnak tartották. A marxizmus

623

szemszögéből nézte a világot, de nem tudott hinni abban, hogy a szabadság fennmaradhat. Nehéz megmondani vagy megítélni, mi is volt Kari, de leginkább szakadárnak nevezhetnénk. Márpedig szakadárok alapították az Egyesült Államokat is. Ma ez a nemzet a világ legbonyolultabb és leghatalmasabb gépezete. Karl Fry azt kérdezi tőlünk halálában, vajon van-e helye ebben a gépezetben a véleménykülönbségnek? Sokszor megtette, hogy úgy ment el egy társaságból vagy egy vitáról, hogy fogas kérdéseket hagyott hátra maga után. Most is így ment el az életből.

Hawke rábámult a feszülten figyelő hallgatóságra. Nem volt több mondanivalója. Lelépett az emelvényről.

ők álltak Ádámmal a ravatal két oldalán. Amikor a koporsót feltették a halottaskocsira, utat törtek maguknak az esernyők alatt ácsorgó, bámész tömegen a kocsihoz, amelyet Hawke bérelt. Beültek, aztán egy darabig nem szóltak semmit. A kíséret kocsisorba rendeződött, a gyászmenet megindult a belváros forgalmán keresztül. Hawke látta, hogy Adam haragos arckifejezéssel bámulja a táncoló ablaktörlőt. Adam elkapta Hawke tekintetét.

-- A temetések mindig lehangolnak -- mondta. -- Különösen az ilyen. Kari nem volt egészséges ember. Tulajdonképpen bűnösnek érzem magam az egészben. Nagyon bánt, hogy rábeszéltem a perre, amit tulajdonképpen talán nem is akart, és exponált helyzetbe hoztam.

-- Hogy mit akart és mit nem, azt nem lehetett tudni -- felelte Hawke. -- Jeanne is így volt vele. De én azt hiszem, küzdeni akart, el is volt szánva rá, egészen az utolsó pillanatig.

-- Szeretném, ha így lett volna -- mondta Adam.

-- Megnyerte volna a pert? Az ügyvéd a fejét rázta.

-- Azt hiszem, volt valamelyes esélyünk, de ezt már sohasem fogjuk megtudni.. -- Felemelte aktatáskáját. -- Nagyon helytelen lenne, ha megbeszélnénk néhány üzleti ügyet? Nem akarok tiszteletlen lenni Kari iránt, de hosszú még az út a temetőig, és több dolog is van, amiről tudnod kell.

Baljós érzések töltötték el Hawke-ot. Azt mondta:

-- Hát annál, ami az utóbbi időben történt, rosszabb már aligha lehet. Nyilván valami kellemetlenség, igaz?

-- Attól tartok, igen -- mondta Adam, és elővette a Hawke

624

feliratú dossziét, amely tele volt iratokkal és sárga blokklapokra vetett jegyzetekkel. Aztán megtömte a pipáját.

-- Nagyon nagy? -- kérdezte Hawke.

-- Hát, egyelőre még nem olyan nagyon. A fő dolog a Paumanok Plaza. Emlékszel, tavaly áprilisban, amikor Scotty kénytelen volt felvenni a második jelzáloghitelt, Newton Leffer ragaszkodott ahhoz, hogy te meg Scotty vállaljatok kezességet.

-- Tavaly áprilisban -- mondta Hawke. -- Akkor fülig benne voltam a Haworth House-ban, éjszakánként meg írtam. Ki is ez a Newton Leffer?

-- Newton a barátom, és azoknak a svájciaknak az ügyvédje, akik azt a háromszázezer dolláros jelzáloghitelt folyósították. Newton rendkívül tisztességes ember, és jó ügyvéd. Scotty azt a háromszázezer dollárt rövid lejáratra kapta. Abban állapodtak meg, hogy hat egyenlő havi részletben fizeti vissza. Az első részlet szerdán két hete volt esedékes. Emlékszel, Scotty azt mondta, nekünk nem is kell törődnünk az egésszel, bízzuk rá, ez az ő gondja.

-- Igen, emlékszem -- mondta Hawke.

A kocsisor elérte a belvárosi alagutat, és a kocsitetőn kopogó eső hangját most felváltotta a fehércsempés alagútban visszhangzó motorzúgás. Adam felemelte a hangját:

-- Elég az hozzá, hogy Newton nem kapta meg a csekket. Scott egyheti haladékot kért, amit Newton természetesen megadott neki. Newton persze nyugodtan ülhet, tekintve, hogy ti ketten vállaltatok személyes kezességet. Még ha Scotty nem is megfelelő fedezet, ami eléggé elképzelhetetlen, itt vagy te. Én csak két dolog miatt aggódom, Arthur. Scotty soron kívül ideutazott, és mára rendkívüli találkozót kért tőlem meg Leffertől. Azt mondta, téged ne zaklassalak, de persze nem tudta, hogy úgyis visszajössz Hollywoodból. Nem tetszik nekem ez a dolog. Legjobban az érdekel, hogy határidővesztési kikötés is van, ami azt jelenti, hogy ha egy részletet nem fizetnek meg pontosan, az egész hitelösszeg azonnal esedékessé válik. Scotty már tíz napja hátralékban van a fizetéssel. Neked most vissza kellene fizetned a háromszázezer dollárt, ha Newton ragaszkodik hozzá. Persze a legfeketébb színekkel festem le a helyzetet.

-- Értem -- mondta Hawke. -- De ebbe tönkremegyek.

Az ügyvéd egy számjegyekkel teleírt lapot vett elő a dossziéból.

625

-- Nem hiszem. Megbíztam a könyvelőt, hogy csináljon kimutatást a vagyoni helyzetedről. Hacsak nem csináltál valamit az elmúlt hetekben, amiről nem tudok, végszükség esetén elő tudnál teremteni közel százötvenezer dollár készpénzt. Aztán itt van az új könyved, amelynek a jogaiból körülbelül ugyanennyi összejön. Persze maradnak bizonyos adóproblémák, amelyekre mindjárt visszatérek, de azt hiszem, így vagy úgy, eleget tudnál tenni a követelésnek.

-- De teljesen megkopasztana -- mondta Hawke. -- Eladósodnék, és meg kellene terhelnem a jövőmet.

-- Igen -- mondta Adam --, de megteheted, és ez nagy szó.

-- Hát még miféle jó híred van? -- kérdezte Hawke. Ismét kiértek a zuhogó esőbe.

-- Csak azt akartam, hogy tudd meg, mi a helyzet ezzel a Paumanok Plazával. A többit egyelőre elhagyhatjuk -- mondta Adam.

-- Nem, nem -- tiltakozott Hawke. -- Rossz hírekre ennél jobb alkalmat elképzelni sem lehetne. Kari ott halad előttünk egy ládában, én pedig élek, és jól érzem magam. Halljuk a többit.

Adam pipára gyújtott.

-- Hát ha van erőd meghallgatni a továbbiakat, tessék! Emlékszel, hogy Washingtonba kellett fellebbeznünk a Kegyelemkenyéren film rosszul szövegezett szerződése ügyében. Aznap délután, amikor Kari meghalt, utánanéztem ennek is az adóhivatalnál. A fellebbezésünket el fogják utasítani.

-- Valami nyolcvanezer dollárról volt szó, meg a kamatokról, igaz? -- kérdezte Hawke.

-- Igen, de még nem kell fizetnünk. Először az adóhivatal küld egy hivatalos levelet; kilencven nap haladékot kapunk a fizetésre. Aztán majd fellebbezek az adóügyi bírósághoz, ha te is jónak látod.

-- Mik a kilátások?

-- Attól tartok, ott sem fognak szánalomkönnyeket hullatni Youngblood Hawke-ért, de mindenesetre érdemes megpróbálni. Ha elveszítjük a pert, nem számítok fel neked sokat. Ha megnyerjük, méltányos százalékát számítom fel annak, amit megtakarítottunk.

-- Helyes, fellebbezzünk.

-- Persze, ezért van az adóügyi bíróság. A másik ügy valami-

626

vei kellemetlenebb. Valószínűleg kirúg rád valaki az adóhivatalnál. Máris piszkálják a múlt évi bevételeidet, pedig még korainak látszik. Tudni akarják, hova lett a színdarabból származó jövedelmed. Bemutattam a Paumanok Plazára vonatkozó okmányokat. Azt válaszolták, hogy ez csak adókibúvó, és köteles vagy megfizetni az írói tiszteletdíjakra vonatkozó minden adót. Márpedig, mint tudod, amíg játszották a darabot, a színház összesen százhúszezer dollárt utalt át a Paumanok Plaza részvénytársaságnak.

-- Én soha nem vettem fel ezeket a tiszteletdíjakat. Miért fizetnék utánuk adót?

-- Éppen ez a probléma. Engem persze nem lep meg az egész, én ezi előre kilátásba helyeztem; de arra alapoztuk az egészet, hogy az építkezés nyereséggel végződik, mielőtt még az adóhivatal megvizsgálná a jövedelmeidet.

-- És hogy áll az az építkezés? Készen van? -- kérdezte Hawke.

-- Majd meglátod. Lényegében igen, néhány üzletbe már hurcolkodnak is a bérlők. Scotty jó munkát végzett, építészetileg minden rendben van. A pénzügyi helyzet más lapra tartozik. Nem hozta ki a dolgot egymillió-hatszázezerért, majdnem kétmillió dollárjába került. Persze, valószínűleg megéri, és nyereséggel fognak zárni. Pillanatnyilag azonban . . .

A kocsisor elérte a parkosított főútvonalat, és megakadt. Olyan erősen zuhogott az eső, hogy az ablakot nem lehetett kinyitni. A megrekedt levegőben gyűrűzött a pipafüst. Hawke hosszú szünet után megszólalt:

-- Már nem vagyok olyan biztos benne, hogy az Evelyntől valami sokat várhatunk. Azt hiszem, túlságosan hozzászoktam, hogy sikerem van, és mást már elképzelni sem tudok. Csakhogy a filmesek visszariadtak tőle. Ferdie Lax egy hónappal ezelőtt próbálkozott vele, de mindenki azt mondja, megvárják a kritikákat. És eddig csak egyetlen kritika jelent meg, Quentin Juddé.

-- Hát ez bizony elgondolkoztató -- mondta Adam. -- És mi van az olcsókönyvtári kiadással? Givney százezer dolláros tételt említett, ha jól emlékszem, és azt mondta, hogy bármikor hajlandó kifizetni.

-- Givney el van ragadtatva a könyvtől -- mondta Hawke. Csak éppen az az érzése -- szó szerint idézem --, hogy mivel ő is

627

részvényese a Haworth House-nak, valahogy lepaktálás íze lenne az olcsó kiadásnak, és ez adószempontból is vitatható.

-- Üres fecsegés.

-- Tudom. Magyarán ő is meg akarja várni a kritikákat.

-- No és a könyvklubok?

-- Megrendelte egy könyvklub, de nem az, amelyiknek kellett volna. Egészen jelentéktelen kis klub, nagyon csekély előleget fizet. Gus, eddig minden tünet azt mutatja, hogy nem a megfelelő könyvet választottam kiadói pályafutásom kezdetére:

-- Na és, amin most dolgozol? -- kérdezte Adam.

-- A Boone County? Az egészen más. Megint csak tömegek, ágyútűz és pénz. Semmi kétség, legalábbis szerintem, hogy ez lesz a legnépszerűbb könyvem. Jeanne is ezt mondja. De akármilyen keményen dolgozzam is, beletelik egy évbe, amíg befejezem. És az hosszú idő.

Nem beszéltek többet, amíg el nem érték a temetőt. A temetőigazgatóság mindent elkövetett, hogy enyhítse az elföldelés nyers tényeit. A sírgödör mellett levő földhányásokat mesterséges fűgyékényekkel takarták le, amelynek harsány zöldje mellett a környező valódi, esőáztatta fű gyászosnak és komornak tűnt. Nem lapátoltak földet a gödörbe, nem hallatszott a göröngyök tompa koppanása a koporsón. Miután a koporsó leereszkedett a tartóköteleken, és eltűnt az emberek szeme elől -- egy kis barnaság óhatatlanul látszott néhány pillanatig --, a sírásók deszkákat fektettek a barna gödörre, és további fű-gyékényeket terítettek a nyílás fölé. Aztán már nem látszott egyéb, mint egy kis világoszöld, imitt-amott felpúposodó terület, körülötte pedig a sírkövek. Jeanne kissé félrehúzódott, egyedül állt az esőben, és lenézett az élénkzöld térítőkre. Hawke látta, hogy arckifejezése nem változott, de könnyek peregnek végig az arcán. Egy idő múlva kiegyenesedett, megtörölte az arcát, körülnézett, mintha akkor ébredne fel, és odalépett Hawke-hoz.

A hangja rekedt volt a sírástól.

-- Köszönöm, amit Kariról mondtál.

-- Meglehetősen suta volt, Jeanne, sajnálom.

-- Nem. Szerintem Kari értékelte volna, pedig te is tudod, milyen szigorú volt veled szemben.

Adam megkérdezte:

-- Kísérjük haza, Jeanne? Kíván valamit?

628

Jeanne megrázta a fejét.

-- Köszönöm, nem. Anyám is itt van. Haza akarok menni a kisfiamhoz. Ügy tele vagyok nyugtatókkal, hogy azt hiszem, tizennyolc órát fogok aludni egyfolytában. -- Hawke-hoz fordult. Ügy érzem magam, mintha hat hónapig távol lettem volna a világtól. Hallottál valamit a könyvedről?

-- Semmit, Jeanne. Egyáltalán semmit.

Jeanne elmosolyodott, halványan és fájdalmasan.

-- Gondold csak el, hogy üzletről beszélek, itt! De Kari megértené. A szerkesztőknek nincs szívük. Viszontlátásra, Gus, viszlát, Arthur.

Hawke és Adam a Paumanok Plazához hajtottak.

629

Hatodik rés% 1952-1953

HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Az üzletház még nem volt teljesen befejezve, de Hawke-ot igazán meglepte, amit látott. Scotty Hoag tetszetős kis rajzából megdöbbentően nagyszerű valóság lett', egy háztömbnyi széles, és két háztömbnyi mély, kétemeletes, U alakú betonépület csupa alumínium és üveg. Az U betű két szára nyálkás, iszapos tavat fogott közre, amely bugyborékolt a zuhogó esőben. Az országúttói egészen a homlokzat előtti lebetonozott sávig deszkapalló vezetett keresztül a mocsáron. Az épület előtt átlátszó esőkabátban ott áll Scotty Hoag. Messziről meglepően öregnek látszott, de amikor észrevette, hogy Hawke és Adam kiszállnak a kocsiból, elébük futott.

-- Arthur, vén csirkefogó! Azt hittem, Hollywoodban vagy. Megmondtam Gusnak, hogy emiatt nem kell téged zavarni.

Hawke megmagyarázta, hogy mindenképpen New Yorkba kellett jönnie.

-- Értem -- mondta Scotty. -- Hát örülök, hogy látlak, nagyon örülök. -- Rámutatott az épületre, arcáról sugárzott a büszkeség. Hogy tetszik? Valamelyest előbbre haladt az ügy, mióta azt a gödröt láttad itt februárban, ugye? Mondd meg őszintén, Arthur, hitted-e valaha, hogy kikerülünk abból a gödörből?

-- Hát, bitang nagy gödör volt -- mondta Hawke --, most meg bitang nagy épület.

Scott azt mondta:

-- Még a felét sem láttad. Várj csak, amíg körülvezetlek. Mesés! Egyszerűen mesés! És határidőre elkészült. Hogy te milyen jó színben vagy, Arthur! Newton hol van, Gus?

-- Eljön. Beszéltem vele ma reggel.

633

-- Hát ez nagyszerű! Mindent kézben tartok. -- A deszkapallókon elvezette őket egy falelemekből épült felvonulási épülethez, a pocsolya kellős közepén. Az épületet belül csupasz neoncsövek világították meg, amelyek fényében mindenki úgy nézett ki, mintha sárga lenne. Overallos férfiak kiterített tervrajzok fölött vitatkoztak. Néhányan számológépeken dolgoztak, egy munkaköpenyes nő pedig elektromos írógépen zongorázott. Scotty az épület hátsó részébe vezette látogatóit, ahol egy izzó villanyhősugárzó mellett ott állt zsúfolt íróasztala és forgószéke.

-- Ez a Long Island-i nedvesség beleeszi magát az ember csontjaiba -- mondta. Bádogcsészékbe kávét töltött nekik az íróasztalon álló kávéfőzőből, és kiterített Hawke meg Adam elé egy csomó okmányt, amelyek szerinte a legnagyszerűbb színben tüntetik fel a dolgokat.

Az építkezés arra volt beállítva, hogy nyereséges legyen még akkor is, ha az üzletház területének csupán hatvan százalékát bérelik ki. Adam ezt a tényt már régen ellenőrizte. Scotty viszont a bérletek hetven százalékát fedező, aláírt szerződéseket mutatott fel. A legtöbb bérlő fiókhálózattal rendelkező, közismert áruház volt. A vázlatrajzon csupán egyetlen rész maradt üresen, egy nagy fehér négyszög a rajz közepén, amelyre egyik New York-i nagyáruház tartott igényt. Scotty felmutatott két dossziét, amelyek a Mehlman áruházzal, a legnagyobb manhattani áruházak egyikével folytatott levelezését tartalmazták. Hawke átnézte a levelezést, és látta, hogy azok főleg a kivitelezés jelentéktelen részletkérdéseivel foglalkoznak; kiderült belőlük, hogy a Mehlman-cég be fog hurcolkodni a Paumanok Plazába.

Scotty felemelte a hangját, hogy a rozsdás bádogtetőt verdeső eső kopogásán keresztül is hallani lehessen, és azt mondta, hogy a Mehlman-féle bérleti szerződést még a hét végén alá fogják írni. És miután az épület így száz százalékig megtelt, két vevővel is tárgyal, hivatásos szindikátusszervezőkkel, jelenleg félmillió dollár körüli összegnél tartanak, és lassan egymásra licitálnak. Megnevezte a vevőket és ügyvédjeiket, és azt ajánlotta, hogy Adam maga is győződjön meg a tényállásról. Adam mindenkit ismert, akit Hoag megnevezett. Scotty szerint az egyetlen probléma csak az, hogy mikor adják el az épületkomplexumot, és mikor tegyék zsebre az óriási nyereséget.

Aztán könnyedén rátért a jelzáloghitel kérdésére és a hetven-

634

ötezer dolláros késedelem okaira. Megmutatta Ádámnak az építkezés legutolsó heti kimutatását, amely százharmincezer dollár készpénztöbbletet mutatott fel az adósságokkal szemben. Csakhogy, mondta, ez a pénz arra kell, hogy leaszfaltozzák az épület környékét, és befejezzék a belső munkálatokat. Ki kell fizetnie a hetibéreket és az építési anyagot, így hát nem adhatja oda Newton Leffernek. Scotty előadása szerint az időbeosztást egy balszerencsés körülmény borította fel, különben nem lett volna semmi probléma. A társaság elnöke, akivel a Mehlman tőkecsoportból tárgyalt a bérbeadás ügyében, három héttel ezelőtt gutaütésben meghalt. (Adam tudott erről.) A bérleti szerződés megkötése előtti napon halt meg. Márpedig, ha a szerződést aláírták volna, mondta Scotty, nem lett volna semmi akadálya annak, hogy előleget vegyen fel, és kifizesse Leffernek az esedékes részletet. Sőt, mi több, rendes körülmények között a pénzt egyszerűen, a saját zsebéből kifizette volna. De véletlenül úgy adódott, hogy épp most vágott bele élete legnagyobb vállalkozásába: vett egy hatalmas birtokot Lexingtonban, ahol luxuslakótelepet akar létesíteni.

Egyszóval, mondta Scotty, ha az öreg Arthurnak véletlenül van hetvenötezer dollárja, és a dolog nem okoz nehézséget, az lenne a legegyszerűbb, ha ezt a részletet ő fizetné ki. Scotty írásbeli kötelezettséget ad arra nézve, hogy a hátralevő részleteket egymaga fizeti ki, amikor esedékessé válnak, vagy a társaság pénztárából, vagy a saját zsebéből, és hogy Arthur kölcsönét -- mert ez kölcsön, és hallani sem akar róla, hogy másképpen fogják fel -- három hónap múlva hat százalék kamattal visszafizeti. Ha ez nehézségekbe ütközik, biztos benne, hogy Leffer méltányolni fogja a helyzetet, és belemegy abba, hogy hat hónap múlva fizessenek ki neki 150 ooo dollárt, vagyis két részletet egyszerre.

Adam csendben hallgatta majdnem egy órán keresztül. Most megszólalt:

-- Hát, Scotty, a helyzet valóban biztató, különösen akkor, ha az a Mehlman-féle bérleti szerződés tető alá kerül. De arra figyelmeztetem, hogy Newton a hetvenötezer dollárját a mai napon akarja megkapni.

Scotty derűsen Hawke felé fordult:

-- Mit szólsz hozzá? Nem gondolod, hogy nélkülözni tudnád azt a hetvenötezret?

Ebben a pillanatban a zöld munkaköpenyes nő odalépett Scottyhoz, és azt mondta:

-- Itt van Leffer úr, járkál a főépület körül, és magát keresi, Hoag úr.

Scotty felugrott.

-- Nagyszerű. Vezessük körül az öreg Newtont. Gyere, Arthur, nézz körül te is a magadéban. Kissé még mindig rendetlen, de sose felejtsd el, hogy már így is aranybánya.

2.

Sok üzletemberre -- könyvszakértőkre, ügyvédekre, bankigazgatókra, ingatlanügynökökre, tőzsdealkuszokra meg hasonlókra semmiféle rendkívüli hatást nem gyakorolt az, hogy olyan híres emberrel kötnek üzletet, mint Youngblood Hawke. Másrészt akadt igen sok olyan ember, akik olvasták a könyveit, és ezeknek a magatartásán érződött a művész iránti csodálat. Newton Leffer is ezek közé tartozott.

Ott bukkantak rá Plaza központjában, a nagyáruháznak fenntartott, rózsaszínűre vakolt nagy teremben. Alacsony, csapott vállú emberke volt, krétacsíkos fekete öltönyt és szürke nyakkendőt viselt, és egy esernyőre támaszkodott a visszhangzó csarnokban, ahol tagbaszakadt kőművesek, villanyszerelők és vízvezetékszerelők jártak-keltek, kiabáltak, kalapáltak, hegesztettek és fúrtak. Gondbaborult arca felderült, amikor meglátta Hawke-ot. Szökdécselve jött az író felé.

-- Hát ez váratlan öröm, Hawke úr. Azt gondoltam, közönséges üzleti tárgyalásra jövök. Halló, Gus, Halló, Hoag úr. -- Megrázta Hawke kezét. -- Nem raboljuk el az idejét valami jelentős munkától? Biztos vagyok benne, hogy már az új könyvén dolgozik. Ön rendkívül termékeny író.

Scotty átölelte Leffer törékeny vállát.

-- Newton, öreg cimbora, csakhogy végre eljött hozzánk. Jöjjön, biztosan szeretné látni az épületet. Maguk, fiúk, csak ülnek a Wall Street-i vackaikban, és ide-oda tologatják a papirosokat. Sosem látják azokat a valóságos dolgokat, amelyeket a pénzük megteremt. Pedig ez átkozottul izgalmas munka.

Leffer körülnézett, miközben Scott egyre szorongatta.

636

-- Hát ez valóban sokat ígér, igazán szép, impozáns épület. De hát végeredményben is csak a papírokon meg a számokon múlik a dolog.

Scotty körülvezette őket, felhívta figyelmüket az anyagok kitűnő minőségére, bizonyos elmés szerkezeti megoldásokra, amelyek csökkentik a költségeket, és növelik a férőhelyet, és a többi. Dobálózott a műszaki kifejezésekkel, lelkesedése a sikeres üzlet légkörével vette körül az üres helyiségeket. Néhol még a falak sem álltak, csak puszta falécezés jelezte a helyüket, rengeteg drót meg cső, de a két ügyvéd szemlátomást meg volt elégedve. Ahogy helyiségről helyiségre haladtak, Scotty sorra megnevezte azokat a közismert cégeket, amelyek kibérelték.

Aztán visszamentek a felvonulási épületbe. Scott Leffer előtt újra felvázolta a pénzügyi kilátásokat. Amikor Leffer ellenőrizte, hogy a bérleti szerződéseket a terület hetvenöt százalékára vonatkozóan már aláírták, és megtekintette a kimutatást a rendelkezésre álló készpénzről, kezdett megenyhülni Hoag iránt. De amikor Scotty azt kezdte magyarázni, hogy sajnos, pillanatnyilag nincs számára hetvenötezer dollárja, ismét elkomorodott. Szó nélkül hallgatta végig Scottyt. Keskeny arca mind keskenyebb lett, a száját mindjobban összeszorította. Aztán, amikor Scotty szünetet tartott, közbevágott.

-- Nem tudom, jól értettem-e, Hoag úr? Bizonyára nem azt akarja mondani, hogy a társaság nem tudja megfizetni az esedékes első részletet. Ez elképzelhetetlen lenne.

-- Nem tudja megfizetni? -- Hoag kedélyesen mosolygott. Ugyan. Én csak a jövő hétről beszélek. Jövő keddről, valószínűleg, ha alá lesz írva addigra a Mehlman-féle szerződés.

-- Az a maga gondja. Én azonban már három sürgönyt kaptam az ügyfeleimtől. Komoly felelősséget vállaltam, amikor megadtam önnek ezt a haladékot. Nem hagyhatom, hogy a dolog akár egy nappal is tovább húzódjék. Magának készpénzfeleslege van, én ragaszkodom hozzá, hogy még a mai nap folyamán fizessen.

Hoag nevetett, és kávét öntött Leffer bádogcsészéjébe.

-- Newton, azt a pénzt a pénztárban kell tartanom, mert holnap érkeznek az aszfaltozok, és a következő négyheti béreket is ki kell fizetnem. Ha Mehlmanék emberei arra jönnek ide pénteken, hogy még mindig itt ez a több holdnyi sárga latyak az épület homlokzata előtt, ugyancsak meglepődnek. Közvetlenül a Hála-

637

adó ünnep után akarják megnyitni az áruházat, a karácsonyi vásár miatt.

-- Azt hiszem -- mondta Leffer --, éppen ezért vettük be a szerződésbe a személyes kezeseket. Mindaz, amit elmesélt az építkezés problémáiról, a bérletekről, nagyon is érthető. Az én ügyfeleim azonban a pénzüket akarják. Itt van az ön és Hawke úr aláírása egy hathónapos váltón. Ez is lejárt már, most bemutatom fizetés végett. -- Elővett a belső zsebéből egy bőr levéltárcát, és kihúzott belőle egy kék papírszeletet. Letette az asztalra Hoag elé. Hawke világosan látta Scottyé alatt a saját aláírását. És világosan látta fölötte az összeget 18:75 °°° dollár.

Scott ránézett a váltóra és vállat vont.

-- Newton, én ma nem tudok fizetni magának. Megmondtam, hogy miért. Ha pert indítana ellenem, meg sem kezdődne, amikor már nekem meglesz a pénzem. Mi célja lenne az egésznek?

-- Ezen a váltón két aláírás van -- mondta Leffer, és bocsánatkérő mosollyal Hawke felé fordult. -- Tisztában vagyok vele, hogy ön itt tulajdonképpen csak csendestárs, Hawke úr, és az építkezés meg a finanszírozás nem a maga mestersége. De hetvenötezer dollár nyilván nem jelent önnek sokat. Nem erőltetném a dolgot, ha nem volnának kötelezettségeim ügyfeleimmel szemben.

Adam közbevágott:

-- Newton, azt hiszem, jövő keddig adhatnál haladékot Scottynak. Nem kér egyebet. Ez csak öt hétköznap.

-- Igen -- mondta Leffer --, de tegyük fel, hogy a következő kedden megint közbejön valami? Én nem vonom kétségbe senkinek a jóhiszeműségét, de Hoag úrnak e pillanatban még nincs a kezében a Mehlman-féle szerződés, és ügyei kissé bonyolultnak látszanak. De tételezzük fel, hogy elmegyek a legvégsőkig, sőt, még annál is tovább, és eltolom ezt az ügyet a jövő keddig. Ebben az esetben szavát adja, Hawke úr, hogy amennyiben Hoag úr nem tud fizetni, ön fizet nekem hetvenötezer dollárt ezen a napon?

Mindhárman Hawke-ra néztek. Leffer ünnepélyesen, Scott mosolyogva, Adam pedig felhúzott szemöldökkel. Hawke habozott, mire Leffer hozzátette:

-- Nagyon feszélyezne a dolog, ha nem volna köztudomású, hogy ön milyen sokat keres. Tulajdonképpen egyedül az ön kezessége vett arra engem is és ügyfeleimet is, hogy megadják ezt a jelzáloghitelt. Az ön keresőképessége és személyi hírneve a fe-

638

dezet, amire számítottunk. Ügyfeleim is az ön csodálói közé tartoznak, német nyelven olvassák műveit.

-- Mulatságos -- mondta Hawke. -- A közvélemény ugyancsak eltúlozza a jövedelmemet. Sok pénzt kerestem, sokat el is költöttem, és van néhány megoldatlan vitám is az adóhivatallal, ahol meglehetősen komoly összegek forognak kockán.

Leffer elmosolyodott.

-- Ha Gus Adam az ön orvosa, akkor a betegség nem lehet valami veszélyes.

-- Már elvesztettem néhány betegemet -- mondta Adam.

-- Tehát szavát adja -- fordult Leffer ismét Hawke felé --, hogy jövő kedden mindenképpen beváltja a váltót, ha azt Hoag úr nem tenné meg?

-- Az én aláírásom van a váltón. Ha Scott kedden nem fizet, én fizetek -- jelentette ki Hawke.

-- Arthur, erre igazán nem kerül sor -- mondta Scotty --, de ha Newtont ez megnyugtatja, akkor oké.

Leffer Hawke felé nyújtotta a kezét. A kis emberke mosolyogva kelt fel.

-- No, hát hogy kerülök vissza a Wall Streetre ebből a sártengerből?

-- Az ördögbe is, majd én elviszem a kocsimon, Newt -- ugrott fel Scott. -- Mindenképpen találkoznom kell Mehlmanékkal három órakor.

-- Nagyon köszönöm, Scotty. Nem, nem kérek több kávét.

A két ember közötti feszültség teljesen feloldódott. Amikor egymás mellett kiléptek a felvonulási épületből, már nagyban tréfálkoztak az időjárás felett. Az eső még mindig szakadt. A Paumanok Plaza sártengerében egy megfeneklett traktor feküdt csendesen, kerekeivel ferdén belesüllyedve a sárba.

3.

Néhány nappal a temetés után egyik reggel Jeanne odalépett az íróasztalához, hogy átnézze a felhalmozódott postát. Amint rendezte a leveleket és a folyóiratokat, kezébe került a tekercsbe göngyölített Rambler. Hirtelen eszébe jutott, mit is beszéltek az újságírók azokban a Kari halálát megelőző lidérces órákban. Fel-

659

tépte a göngyöleget, és kinyitotta az újságot. Az első lap közepén szemébe ötlött a megdöbbentő cím:

Vajon Youngblood Hawke írta-e az Evelyn Biggerit?

Riadtan kezdte olvasni a cikket, és mind nagyobb rémület vett rajta erőt.

Judd megszokott, gúnyos stílusában ismertette a regény történetét és a szereplőket. Stílusában az ünnepélyes és fárasztó aprólékosság a legközönségesebb szlenggel keveredett. Az eredmény mulattató volt, de gyilkos. Jeanne hátán futkározott a hideg, de közben kénytelen volt el-elmosolyodni. Judd így írt:

-- ... az Evelyn Biggers ajánlásában különös és sokatmondó megállapítással találkozunk:

Jeanne Fry asszonynak ajánlom,

aki minden munkámban sokkal többet segített,

mint amennyit elismerhetek.

A legmélyebb ragaszkodással

és hálával.

Hogy egy-egy könyvében mi Hawke úr munkája, és mit ad hozzá, vagy mit töröl belőle Fryné, azt senki sem tudja. Kiadói körökben már régóta suttogják, hogy valójában Jeanne Fry „írja" Youngblood Hawke regényeit. Ez a pletyka az Evelyn Biggers megjelenése után még rohamosabban fog terjedni, olyan kimondottan nőies a könyv egész szemlélete, s annyira gyenge és sekélyes a kivitelezése. Azt a kérdést eddig még senki nem tette fel, hogy ha Fryné írja ezeket a regényeket, akkor miért nem teszi ezt a saját neve alatt? És hová tegyük Youngblood Hawke tiszteletre méltó szereplését? Én meg merném adni erre a választ. Hawke úr az a túlságosan is gyakori figura az amerikai irodalomban, aki csak egyetlen könyvet képes megírni, aztán végez vele a siker pusztító támadása, a gyors hírnév és a gyorsan ömlő pénz. Nem kétséges, mindnyájan örülnénk, ha ilyen gondjaink lennének. De ennek a folyamatnak destruktív hatása is van. Azt, amit Fryné tett Youngblood Hawke érdekében, mentési akciónak is nevezhetnénk. Nyilván rábeszélte, hogy tovább dolgozzon, és ez is valami.

640

Ha így van, akkor jó szolgálatot tett a Hodgj Hathaway-cégnek, mert a mi társadalmunkban a könyvkiadónak az a feladata, hogy bestsellereket dobjon piacra; a hölgy valóban „sokkal többet segített Youngblood Hawke-nak, mint amennyit az elismerhet".

Jeanne rendszerint meghallotta Jim sírását, még akkor is, ha altatóval aludt, ami Kari hirtelen halála óta szokásává lett. Judd kritikája azonban annyira fejbe vágta, hogy csak akkor hallotta meg a gyerek sírását, amikor befejezte az olvasást, pedig a baba olyan hangosan bömbölt, mint egy felerősített rádió. Jim éhes volt, Elizabeth csörömpölve készítette reggelijét a konyhában. Jeanne bement Jimhez, beszélt hozzá, amíg megérkezett az ennivalója. Aztán felhívta Hawke-ot

A férfi az első csengetésre felvette a kagylót, íróasztalnál ült, mint mondta, és már reggel három óta dolgozott a Boone Countyn.

- Arthur -- mondta Jeanne. -- Most olvastam el Quentin Judd cikkét.

-- Aha -- mondta Hawke, és egy kis szünetet tartott. -- Sajnálom, biztosan bánt téged. Hogy vagy, Jeanne?

-- Rendben vagyok. Még hogy bánt engem! Arthur, ez valóságos merénylet ellened!

Hawke tréfásan felelt:

-- Méghozzá hátulról döf mellbe. Délben haditanácsot tartunk Gus, Ross Hodge, Givney meg én. El tudnál jönni?

-- Persze. Hiszen érdekelt fél vagyok, hogy egyebet ne mondjak. Hol tartjátok? Nálad?

-- Igen.

-- Korán jövök. Szeretnék beszélni veled.

-- Jó. Hallom a hangodon, hogy már jobban vagy, Jeanne.

-- Kezdem magam összeszedni.

Jeanne gondosan megfésülködött, és kifestette az arcát. Egy hét óta először rakott magára festéket, és most úgy érezte, kezd visszatérni az életbe.

641

4.

„Haworth House" -- hirdette egy előkelő réztábla a frissen renovált, barna kőház falán. A személyzet mindössze egy titkárnőből és egy szerkesztőből állt, aki egyben a pénzügyi dolgokat is intézte. Két ember igazán nem sok, rezsiben mégis húszezer dollárt jelent évente, rengeteg társadalombiztosítási és ehhez hasonlóan unalmas nyilvántartásokat. Givney végül is nem mentesítette Hawke-ot az adminisztráció alól: blanketták, okmányok, szerződések, számlák és csekkek kerültek eléje aláírásra rendszeresen, nagy tömegben.

A titkárnő egy bolyhos, bíborlila ruhát viselő, kövér massachussettsi lány, közvetlenül a bejáratnál ült, és szemlátomást elégedetlen volt azzal a jelentéktelen pozícióval, amelyet irodalmi körökben betölt.

-- Hawke úr fent van a szobájában, asszonyom -- mondta Jeanne-nek gunyoros szemvillanással, amelyből kisugárzott Judd cikke.

Jeanne a liftből egyenesen belépett az óriási, lejtős mennyezetű helyiségbe, amely egyben Hawke dolgozó- és hálószobája is volt. Hawke kibontotta a régi személyzeti szobák falát, és így olyan szélességű és hosszúságú szobát nyert a padláson, mint maga a ház. Mielőtt azonban berendezhette volna, beszüntetett minden kiadást a Haworth House-zal kapcsolatban. A szoba sivár volt és valójában nem sokban különbözött attól a padlásszobától, amelyben a Kegyelemkenyérení írta. Hawke ingujjban ült régi, ócska íróasztala mellett, és írt. Felnézett Jeanne-re, aki ismét meglepődött szemüvege láttán.

-- Hát itt vagy -- mondta. -- Nyolc és fél óra kitartó munka. Judd akármit mondhat Hawke úrról, de azt meg kell hagyni, hogy keményen dolgozik. -- Hosszú léptekkel odament a nőhöz, felé nyújtotta tintafoltos kezét.

-- Halló, Jeanie.

Jeanne megfogta a férfi kezét, egymás szemébe néztek, és mindketten arra gondoltak, hogy már üres az a hely, ahol eddig Kari állt közöttük. Hawke azt kérdezte:

-- Hogy van Jim?

-- Hálisten, remekül.

-- Jó színben vagy, Jeanie.

642

-- Ez a saját árnyékom. Lefogytam öt és fél kilót, de nem bánom. Már erős vagyok. A düh a legjobb erősítőszer. Tele vagyok harci kedvvel. Elszántam magam arra, hogy kivégzem Quentin Juddot.

Hawke nevetett, elengedte a nő kezét, és leült az ágyra.

-- Mit mond Gus -- kérdezte Jeanne --, nem kellene beperelned rágalmazásért?

-- Ezt kell eldöntenünk -- ma. De hát, látod, abban például igaza van Juddnak, hogy az Evelyn szándékosan lett olyan vastagra agyusztálva. Nem volt becsületes dolog, hogy úgy kivattáztuk azt a könyvet. Én azt hittem, Givney érti a módját, hogyan lehet pénzt keresni a kiadószakmában. Rossnak sem volt ellenvetése. Te persze bedobtad a szokásos idegrohamot az igaz, de az már régi dolog, hogy a te erkölcsi színvonalad valamivel magasabb mint az enyém, gondoltam, naiv módon szemérmeskedsz, mihelyt egy bonyolultabb üzleti manőverről van szó. Remélem, nem haragszol, ha azt mondom, hogy nem vagy remek üzletasszony.

-- Pocsék üzletasszony vagyok -- mondta Jeanne.

-- Talán megúsztuk volna, ha Quent nem fújja meg a harsonát. Ez azonban nagy kavarodást okozott. Ross kémei jelentik, hogy a kritikák mind ki fognak térni kettőnkre, és általános támadást indítanak ellenünk a könyv megvastagításáért. Tudod, Jeanne, csak az bánt, hogy szabad kezet adtam Givneynek. Amit ő csinált, az korrupt dolog. A Haworth House rossz gondolat volt és nyerészkedő vállalkozásnak terveztük, de korruptnak igazán nem volt korrupt. Egy könyv szándékos kivattázása azonban kifejezetten korrupt fogás.

-- Ne ess túlzásba -- mondta Jeanne. -- Jó, nyerészkedni akartál, illetve inkább Givney akart nyerészkedni. De ami a korrupciót illeti, hát mit szóljunk Quentin Juddhoz, aki elfogadta a pénzedet, hogy kijöhessen a folyóiratával, aztán arra használta fel, hogy tönkretegyen.

-- Azt hihette, azért fektettem pénzt a folyóiratába, hogy megvesztegessem.

Jeanne bólintott.

-- Ö meg elfogadta a megvesztegetést.

-- Igen, ezt tette. De aztán, megírta ezt a cikket, hogy bebizonyítsa: őt nem lehet megvesztegetni. -- Hawke ránézett az órá-

645

jára. -- Mindjárt itt lesznek a többiek. Ügy beszélek, mintha én lennék a bajban, Jeanne. Sajnálom.

-- Nekem nincs különösebb bajom -- felelt a nő. -- Nagy teher nehezedik rám, de azon nem lehet változtatni. Te vagy az, akinek cselekednie kell. Téged rágalmaztak meg.

Givney és Ross Hodge lent vártak rájuk a második emeleti fényűző irodahelyiségben. Givneyből ömlött a szó. Szerinte Judd cikke remek fordulatot csinált az ügynek. A szakmában másról sem beszélnek, mint Hawke új regényéről. Márpedig köztudott dolog, hogy az egymásnak ellentmondó kritikák még a rossz könyvet is befuttatják, hát még egy olyan remekművet, mint az Evelyn Biggers. Reggel beszélt a Times vasárnapi könyvszemléjének szerkesztőjével; a Times egy egész oldalt bocsát Hawke rendelkezésére, hogy védekezzék Judd vádjai ellen. Azzal a kikötéssel, hogy Hawke előbb megvárja, amíg a Times lehozza az Evelyn kritikáját.

-- Láttam is azt a kritikát. Philip Backer írta. Az is olyan bomba lesz, mint Juddé, de némileg Judd ellen is fordul.

-- Van olyan rossz, mint Juddé? -- kérdezte Hawke mélabús mosollyal.

-- Ó, rosszabb, hiszen tudod, Backer elvetélt regényíró! Viszont az első lapon hozzák a cikkét! Azt hiszem, igen kedvező helyzetben vagyunk, már kezdheted is írni a választ.

-- Nem tudom, mit írhatnék. Csak még jobban összekeverném a dolgokat.

Ross Hodge mereven ült a karosszékben, egyik cigarettáról a másikra gyújtott. Közbeszólt:

-- Arthur, azt hiszem, nincs más választásod. Nemcsak az írói pályafutásod került válságba, hanem ez a könyv is. Az egymásnak ellentmondó kritikák nem növelik meg a keresletet, ha arról van szó, hogy csalást követtek el egy könyvvel.

Givney sértődötten jegyezte meg:

-- Senki nem beszél csalásról.

Hodge szokatlanul éles hangon válaszolt:

-- Hát maga minek nevezné? Egyébként az ügynökök egy hét óta egyetlen megrendelést sem küldtek be. A Judd-féle cikk híre úgy terjed, mint a futótűz. Egészen elképesztő. A Rambler pél-

644

dányszáma nem érheti el a tízezret sem, de a helyzet olyan, mintha legalábbis a Life magazin támadta volna meg Arthurt.

-- Mennyi most az előzetes megrendelés? -- kérdezte Hawke.

-- Hatvankétezer. Sztorníroznunk kellett néhányat. Hawke Jeanne felé fordult:

-- Ügy látszik, csakugyan többet nyomattunk a kelleténél.

-- A Times azonnali választ kér, hajlandó vagy-e megírni azt a cikket? -- mondta Givney.

-- Azt hiszem, nem.

-- Youngblood -- mondta Givney --, a Manson nyomdából mindennap felhívnak, amióta Judd cikke megjelent. Eredetileg úgy egyeztünk meg, hogy visszatartják a számlát, úgy, hogy az eladási bevételekből részletekben fizethessük. Ez azonban csak szóbeli megállapodás volt. Most nyugtalanok, a pénzüket akarják. Egy fél órával ezelőtt beszéltem velük erről a Times-féle cikkről. Manson nagyot ugrott örömében amikor meghallotta, és azt mondta, ha ez igaz, akkor addig visszatartja a számlát.

-- Mennyit tesz ki a számla? -- kérdezte Hawke.

-- Körülbelül hetvenháromezer dollárt. Amint tudod, a Haworth House-nak nincsenek készpénzkövetelései, viszont van több mint nyolcvanezer dollár esedékes számlánk.

Gus Adam lépett be, fáradtan mentegetőzött a késés miatt. Amíg Givney elismételte az eddig megbeszélteket, annyira tompa és szórakozott volt, hogy Hawke már azt kezdte hinni, Adam beteg.

-- Hát -- mondta, amikor Givney befejezte, és kivéve aktatáskájából a „Hawke-Rambler társaság" feliratú aktacsomót, kiterítette az íróasztalon. -- fin hajlamos voltam elfogadni Jeanne javaslatát, hogy indítsunk sajtópert. Csakhogy a jogi alapunk gyenge. De nekünk is van néhány ütőkártyánk. Ma reggel telefonon beszéltem a Rambler legtöbb részvényesével. Szinte kivétel nélkül meg vannak ütközve Judd támadása miatt, elsősorban, mert te is részvényes vagy, másodszorra pedig a támadás indokolatlanul durva hangja miatt. Azt mondtam nekik, kártérítési pert indíthatnánk azért, hogy vonja vissza a cikket. A per azzal végződhetne, hogy Juddot elbocsátják, vagy a társaság közzétesz egy nyilatkozatot a visszavonásról, még ha Judd tiltakozna is. Vagy pedig a Rambler egyszerűen megszűnik. Úgyis állandóan deficites volt, s bár ez a példány váratlanul felpezsdítette a for-

645

galmat, az utolsó darabig elkelt, a részvényesek a jelenlegi körülmények között mégsem lelkesednek azért, hogy fenntartsák.

-- Szép eredmény lenne -- mondta Jeanne --, ha leterítenénk Juddot, vagy tönkretennénk a Ramblert.

-- Nem értem, mi köze ennek a Timesba írandó cikkhez? szólt közbe Givney.

-- Én nem írom meg azt a cikket -- mondta Hawke. -- Legjobb lesz, ha magam mondom meg nekik -- és már nyúlt is a telefon után.

Givney odább tolta a készüléket, hogy ne legyen Hawke keze ügyében.

-- Youngblood -- mondta --, ebben az esetben a nyomda kötelezi, hogy egy összegben, azonnal fizessük ki a nyomdaszámlát.

-- Hát akkor kifizetjük -- mondta Hawke.

-- Nincs készpénzünk. Hiányunk van.

-- Majd én előlegezem a pénzt.

-- Mennyi az a nyomdaszámla? -- kérdezte Adam.

-- Hetvenháromezer dollár -- mondta Hawke, és kivette Givney kezéből a telefont.

-- Hát, Arthur, én ezzel még várnék ebben a pillanatban mondta Adam. Más ügyeket is meg kell tárgyalnunk.

Csend nehezedett a helyiségre. Hawke keze félúton megállt és mind Ádámra néztek, aki tekintetét nem emelte fel, csak lapozgatta az iratokat.

Hawke kezében berregni kezdett a telefon.

-- Halló -- mondta Hawke, aztán ránézett a többiekre. -- Azt mondja, Howard Fain van itt, holnap Európába indul, és azonnal beszélni akar velem Judd miatt. . . Kapcsolja kérem . . . Halló, Fáin, örülök, hogy itt vagy, együtt ebédelhetnénk. Jelenleg éppen értekezünk. Igen, a Judd-cikk, mi más? Az ügyvédem, a kiadóm meg a szerkesztőm -- Felnevetett. -- Igen, az a hölgy, aki a könyveimet írja. Hát persze. Gyere csak fel! -- Letette a kagylót aztán azt mondta Jeanne-nek -- Mindenáron találkozni akar veled. Azt hiszem, kissé beszívott.

-- Óriási irodalmi tragédia -- mondta Givney. -- Egy hatalmas tehetség, amely semmivé vált.

-- Nagyort jó filmeket ír -- jelentette ki Hawke.

Fáin berontott az ajtón, rikító, barna, fehér, kék csíkos kabát-

646

ban. Rendkívüli módon meghízott, szeme jókedvűen csillogott. Odalépett Hawke-hoz, és hátba vágta.

-- Hé, te idomtalan kentuckyi gazember, mondták már neked, hogy tudsz írni? Hát ez az Evelyn Bigger s! -- Jeanne-hez fordult, és a hangja megváltozott. -- Ön Fryné?

-- Igen, én vagyok.

-- Néhányszor találkoztam Fryjal. Remek pofának tartottam. Gyerekkoromban fújtam a verseit. Nagyon sajnálom. -- Jeanne bólintott. -- De nézze csak, mit szólna ahhoz, ha az én nevem alatt is írna néhány regényt? Jobban járna velem, mint ezzel a Hawke-kal.

Jeanne mosolygott.

-- Nagyon sokba kerülne az magának! Hawke bemutatta Faint a többieknek is.

-- Gondolom -- mondta Fáin -- arról tanácskoznak, hogy mit csináljanak Judd-dal.

-- Pontosan -- mondta Ross Hodge. -- Ha van valami elgondolása, szívesen fogadjuk.

-- Határozott elgondolásom van -- mondta Fáin. -- Innék egy rövid whiskyt szódával, ha akad. -- Hawke behívta a titkárnőt, és megrendelte az italt. A lilaruhás kövér lány nyomban behozta. Fáin lassan kortyolgatta a whiskyt. -- Hawke -- mondta --, hogy az ördögbe tudtál megírni egy ilyen könyvet, azok után a szétfolyó tákolmányok után?

-- Olvastad?

-- Mi az, hogy olvastam! Sírtam rajta, te csirkefogó, sírtam Evelyn Biggerszn is, meg azért is, mert te írtad. A fenébe is, 1947-ben számba vettem minden konkurrensemet, de nem találtam senkit. Azt hittem, hogy te számításba se jössz. Hát nekem nem sikerült, de ez egy másik történet. Hanem hogy tudtad megírni ezt a könyvet? Igazi remekmű.

Givney közbeszólt:

-- Nekem kezdettől az a véleményem, és örülök, hogy ön is ezt mondja, Fáin úr. Ez talán eloszlatja azt a pesszimizmust, ami eluralkodott köztünk.

-- Ö, ne értsenek félre -- mondta Fáin. -- Nem fognak sokat eladni belőle. Mindenki le fogja dorongolni magukat. -- Hawkehoz fordult: -- Ami miatt mindig is csodáltalak, az a vastag bőröd. Remélem, ki fogod bírni az ütlegelést, ami várható. A könyv

647

jó, piacon marad, és akkor is olvasni fogják, amikor ez a felvert por már régen leülepedett. Dolgozol valami újon?

-- Már félig elkészültem vele.

-- Jó?

-- Ez az első, ami jó, Fáin. Ezt már kézben tudtam tartani.

-- Hosszú?

-- A leghosszabb. Szakszervezeti harc azon a bányavidéken, ahol születtem. Családok, pénz, emberölés.

-- Nem hangzik rosszul. A nagy hírig mindig jó. Megmondjam, mit kell tenned Judd-dal kapcsolatban?

-- Mondd!

Fáin kiitta a whiskyjét, és nagy csattanással letette a poharát.

-- Semmit. Egyetlen istenverte lépést sem. Ezt kell tenned Quentin Judd kritikájával, és az összes többi kritikával. Hallod? Semmit! -- Öklét az asztalra tette, úgy meredt Hawke-ra.

Fáin hevessége mindenkit váratlanul ért. Pár pillanatba is beletelt, amíg Givney megszólalt:

-- Könnyű ezt mondani! Youngblood Hawke-ot igazságtalanul megtámadták, és ...

-- Persze, hogy igazságtalanul támadták meg! -- ordított Fáin Givneyre, és arca bíborszínűvé vált. -- Azt hiszi, ezzel újat mond nekem? Ez már az ő kálváriája. Két dolgot kell tennie: abszolút hallgatásba kell merülnie, és be kell fejeznie az új könyvét. Mi egyebet kíván tőle? írjon leveleket, írjon cikkeket, indítson pert, lépjen fel a tévében, beszéljen a rádióban, tartson felolvasásokat, hogy megvédje magát? Hawke! Te meg tudtad írni ezt a nagyszerű Evelyn Biggerst. Ez a könyv már készen van. Ezen senki nem tud változtatni. Tegyük fel, hogy fondorlatos módon alapítottál kiadóvállalatot, és árdrágítás céljával kivattáztál egy könyvet. De hát mióta várják el egy művésztől, hogy olyan legyen, mint Assisi Szent Ferenc? Nagy vadat akartál fogni, mint mindenki ebben a félcédulás országban, beleértve Juddot is a Ramblerjével. Miért lennél éppen te kivétel? Ez az égési nem más, mint egy képmutató kritikus piszkoskodása, hogy tönkretegyen. De nem tud ártani neked, Hawke! Te hét esztendő alatt négy komoly könyvet írtál. Olvasóközönséget szereztél magadnak. Csak azért jöttem ide, hogy ezt megmondjam neked. Semmit, de semmit ne csinálj Judd-dal, érted? Fejezd be a könyvedet! Meglátod, ez rendbe fogja hozni az egész ügyet. -- Kinyúj-

648

tóttá a kezét Hawke felé. -- Egy kissé be vagyok csiccsentve, és ilyenkor kicsit goromba vagyok. Már megyek is. Mindazonáltal, felülmúlhatatlanul nemeslelkű tanácsot adtam neked. A legjobb tanácsot, amit az életben valaha is kaptál. És nem kérek érte semmit. Jó napot, uraim. Fryné, ha megengedi, hogy ez a nagy, tehetséges marha bármilyen módon is reagáljon Judd támadására, meg leszek róla győződve, hogy maga írta az Evelyn Biggerst. Jó napot.

Úgy ment, ahogy jött, nekilendült az ajtónak, és bevágta maga után.

Jeanne volt az első, aki a pillanatig tartó általános elképedés után megszólalt:

-- Visszavonom szavazatomat, amit a per mellett adtam le. Givney azt mondta:

-- Ez meglehetősen melodramatikus előadás volt, de ami a hideg üzleti gondolkodást illeti . . .

Jeanne belefojtotta a szót.

-- Engem saját személyemben sértettek meg, és ezért akartam visszavágni. Természetes gesztus lett volna részemről, de Arthur szempontjából nem lett volna helyes. Fáin mindent megmondott, és ezek után én a magam részéről nem veszek tudomást Juddról. Az a vád, amivel illet, egyébként is túl ostoba ahhoz, hogy komolvan lehessen venni. Arthur pedig maradjon csendben, és dolgozzon a könyvén. Ez a végleges szavazatom, és ezen már nem változtatok.

-- Tehát feladja a harcot az Evelyn Biggersszel kapcsolatban, Jeanne? -- mondta Ross Hodge.

-- Az eladásokat úgy sem lehet megnövelni azzal, hogy megfelelünk a kritikusoknak. Szerintem az előzetes megrendelésekben beállott szünet csak ideiglenes. A könyvkereskedők elolvasták az Evelynt, és úgy gondolják, hogy ez nem a megszokott Hawke-féle áru. Aztán meg túl sok példányt nyomtattunk ki. Ez gyakran előfordult, még a Hodge Hathaway-cégnél is.

Hawke hátradőlt a forgószékében, szívta a szivarját, és figyelmesen nézett mindenkire, aki beszélt. Nem látszott gondterheltnek, csak kissé megviselt volt az arca.

Adam idegesen cigarettázott. Azt mondta:

-- Fáin tulajdonképpen engem is meggyőzött. Különösen rend-

649

kívüli személyes varázsával. Ilyen szenvedélyesen nem lehet hazudni. Azt hiszem, az igazságot tárta elénk. Givney megszólalt:

-- Mielőtt ez a gyűlés feloszlik, mondhatok még egy szót? Én nem akarom érzelgősséggel vádolni Fáin urat. Még csak azt sem mondom, hogy az alkohol hozta izgalomba, de üzleti szempontból úgy beszélt, mint egy gyerek, és nyilván ez az éretlen szemlélete törte ketté írói pályafutását is. Nekünk gyors, radikális cselekvésre van szükségünk. A Times-féle cikk megállíthatja az ellenséges áradatot. Youngblood Hawke-nak a helyzet magaslatára kell emelkednie, és egy nagyszerű hitvallásban ki kell nyilatkoztatnia művészi feddhetetlenségét. Tudom, hogy ezt ő meg tudja tenni, és a helyzet nagyon is megkívánja.

-- Roland -- mondta Hawke. -- Úgy gondolod, hogy Ben Manson veszteg marad egy darabig, ha én megírom ezt az átkozott cikket?

-- Azt mondja. Igaz, ez a legprózaibb ok arra, hogy megírd, de ezt is figyelembe kell venned, mert úgy veszem ki ügyvéded szavaiból, hogy nem tudnád kifizetni a számlát.

Adam közbeszólt:

-- Ezt én nem mondtam.

-- Furcsa -- mondta Givney --, hogy ebben a szobában én vagyok az egyetlen, aki nem vesztettem el hitemet az Evelyn Biggersben. -- Gus Ádámhoz fordult. -- Azt hiszem, a tények alapján kell cselekednünk. Ki tudja fizetni Youngblood Hawke a hetvenezer dolláros nyomdaszámlát, ha ma benyújtják?

Adam habozott, de még mielőtt megszólalhatott volna, Hawke közbevágott:

-- Jobb ötletem van, Roland. Örökösen hajtogattad, hogy az olcsókönyvtári kiadás joga százhuszonötezer dollárt, vagy még annál is többet hoz majd. Kifizeted a nyomdaszámlát, és a tied a népszerű kiadás joga. Oké?

Givney nevetett, és égnek emelte a karját.

-- Látják, hogy milyen a légkör ebben a szobában? Pánik és végkiárusítás. Miért csapnád be magadat?

-- Csak azért, hogy rendezzem a problémát, ez az egész. Mert van néhány problémám. Becsületemre mondom, örülnék neki, ha megkötnénk ezt az üzletet. Tehát határozott, hivatalos ajánlatot

650

teszek neked arra, hogy hetvenháromezer dollárért megveheted az Evelyn Bigger s népszerű kiadásának a jogát. Elfogadod? Minden szem Givney felé fordult. Givney azt mondta:

-- Kapok utána Youngblood, természetesen attól függően, hogy az igazgatótanács elfogadja-e. Arra nincs felhatalmazásom, hogy bármilyen könyvet megvegyek ötvenezer dolláron felül. Az igazgatóság csak a jövő hónap tizedikén ül össze, és az ebben a válságos helyzetben nem nagy segítség.

-- Össze lehetne hívni egy rendkívüli ülést -- mondta Adam.

-- Nem olyan egyszerű az -- szabadkozott Givney.

-- Csakugyan -- mondta Hawke. -- Ha te nyélbe ütöd ezt a dolgot az igazgatótanáccsal, akkor én megírom a cikket a Timesnak. Ehhez mit szólsz?

-- Tehát nem azért írod meg, hogy bebizonyítsd az igazat, hanem, hogy pénzhez juss? Ez nem valami tiszteletre méltó.

-- Nem. Nem túlságosan -- mondta barátságosan Hawke. -- De kissé szorult helyzetben vagyok. Tehát megállapodhatunk, Roland?

Givney gondolkodott, forgatta a ceruzáját. Arcáról eltűnt a szokásos kedélyesség, állat előreszegezte, és lesütötte a szemét. Azt mondta:

-- Nem tudok rendkívüli igazgatósági ülést összehívni. De tizenötezer dollárt felajánlhatok az Evelyn Biggers népszerű kiadásainak jogáért. Feltételezem, ez nem érdekel téged.

-- Nem, Roland -- mondta Hawke. -- De mindenesetre köszönöm.

Ross Hodge szakította meg a nyomasztó csendet:

-- Hát ha mindenkinek az a véleménye, hogy Judd-dal szemben nem kell tenni semmit, én elfogadom. Elmehetek? Általában nem érdemes törődni a kritikusokkal.

-- Az a véleményem -- mondta Hawke. -- Egyszerűen letörlöm az arcomról a sarat, és tovább dolgozom. Az ülést bezárom.

Ügy beszélgettek, mintha Givney ott se volna, ö csak ült, kényszeredetten mosolygott, és szívta a cigarettáját. Ross felállt:

-- Arthur, sajnálom, hogy szorult helyzetben vagy. Nem vagyok kíváncsi a részletekre, de ha ez segít rajtad, a Hodge Hathaway kiadó bármikor folyósít ötvenezer dollár előleget a következő könyvedre, látatlanban.

65'

Hawke megszégyenültél! ránézett. Aztán halk, fáradt hangon azt mondta:

-- Ross, még csak a fele kész, és hátha egy újabb Evelyn lesz belőle, vagy még annál is rosszabb.

Hodge bólintott.

-- Ez a kockázat. Az én szakmám az, hogy kockázatokat vállaljak, Arthur. Mindig is azért elleneztem a Haworth House-t, mert ezzel kockázatokba bonyolódtál. Én könyveket írni nem tudok. Senki más nem tud Youngblood Hawke-regényeket írni, csak te. És remélem, nem veszed rossz néven, ha még valamit mondok. Én ezt a könyvet kétszáz oldalon adtam volna ki, három dollárért darabját. Ha úgy döntenél, hogy felveszed azt az előleget, csak szólj Jeanne-nek. -- Mindenkivel kezet rázott, és elment.

Adam felkapta aktatáskáját.

-- Hát akkor, Arthur, pokoli gyorsan el kell mennünk a St. Regis szállodába, hogy beszéljünk Scottyval. Már úgyis késtünk egy fél órát.

652

HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Beültek egy taxiba, és megindultak a Park sugárúton. -- Mi a helyzet Scottyval? -- kérdezte Hawke.

-- Még egy napi haladékot kapott Leffertől, mert azt állította, hogy ma reggel írják alá a szerződést a Mehlman-féle bérleti ügyben. Scottyt nagyon nehezen lehetett megtalálni az elmúlt napokban. Tegnap végre előkerítettem.

-- Nem tudtál megbízható információkat szerezni ebben a Mehlman-ügyben ?

-- Megpróbáltam. Nagyon nehéz egyenes választ kapni a Mehlman családot képviselő jogi cégtől. Scottyn meg nem ismeri ki magát az ember. De azt hiszem, jó lesz, ha abbahagyja a köntörfalazást.

A St. Regis szálloda előcsarnokában Leffer egyedül ült egy díványon, mereven és dühösen, esernyőjét a térdei között tartotta, széles karimájú fekete puhakalapját pedig az ölében. Azt mondta, hogy már negyvenöt perce vár, de Hoagnak se híre se hamva, telefonüzenetet sem küldött, és már kezdte azt hinni, hogy Adam és Hawke sem jön.

Leffer aznap reggel rendkívül csüggesztő hírt ásott elő. Telefonon felkeresett három céget, amelyek a Plazában bérleti szerződéseket írtak alá. Ezeknek a szerződéseknek egyike sem volt végérvényes. Az volt a kikötésük, hogy ha a Mehlman nagyáruházzal nem jön tető alá az üzlet, akkor az ő bérletük is semmissé válik. Leffer ridegen megkérdezte Hawke-tól és Ádámtól, hogy tudtak-e erről? Megdöbbenésük szemlátomást meggyőzte, de haragja nem csökkent.

653

-- Azt hiszem, Hoag úr kissé könnyedén bánik a tényekkel. Ez ékesen megmagyarázza azt is, hogy elkerüli a telefonhívásokat, és ma sem akar megjelenni. Ügy látszik, egyáltalán nincsenek a birtokában bérletek. Nem tudom, vajon a Mehlman-íéle bérleti szerződés alá van-e írva vagy sem? Ha ma délután ötig ön vagy Hoag megjelenik az irodámban a Mehlman-féle bérleti szerződéssel, és Mehlmanék képviselőjével, aki megerősíti, hogy nincsenek titkos megállapodások, akkor elfogadom a hetvenötezer dollárt, mint a jelzálogkölcsön első részletét, bár már tizenhét napos hátralékban van. Máskülönben érvényét veszti az a kikötés, hogy késedelem esetén az egész hátralék esedékes és saját személyében kötelezem önt arra, Hawke úr, hogy holnap reggel kilenc órára egy összegben fizesse meg nekem a háromszázezer dollárt.

Adam felkiáltott:

-- Newton, az istenért! Minden okod megvan rá, hogy bosszankodj és aggályoskodj, és Arthur meg tudja, és meg is fogja fizetni az első részletet, de hát bárkinek keserves dolog lenne egy szempillantás alatt előkeríteni háromszázezer dollárt.

-- Tudom, Gus. De feltételezem, hogy Hawke úr is tudta ezt, amikor aláírta az adóslevelet. Nálam van az aláírása, és én a kölcsönt éppen az ő személyére való tekintettel ajánlottam. -- Fejére tette a kalapját, meglengette az esernyőjét, és Hawke felé fordult. -- Ön a regényeiből ítélve nagyszerű emberismerő. Azt hiszem, ez a képessége cserbenhagyta, amikor ilyen üzlettársat választott. A pénz néha a legélesebb ítélőképességet is elhomályosítja. Én is követtem már el tévedéseket. Ezt nem személyeskedésből mondom. Gus, délután ötkor az irodámban leszek.

-- Rendben van, Newton.

A kis ember kihúzta magát, és peckesen kiment a forgóajtón.

-- Hát ez jól elintézett bennünket -- mondta Hawke leverten.

-- Ó, Newton hozzáértő ügyvéd. Teljesen igaza van. Én is csak azt tenném, amit ő. -- Felállt, és Hawke-nak feltűnt, hogy a mozgása fáradt, bizonytalan. -- Szeretnék lebonyolítani néhány telefonbeszélgetést. A legokosabb, amit tehetsz, hogy itt ülsz, és figyeled az ajtót, mikor jön Scotty.

-- Oké -- mondta Hawke. Ült, és figyelte az ajtót, amelyen a legkülönbözőbb emberek járkáltak ki-be. Mind komoly embereknek látszott, akiknek bőven van pénzük. De -- tűnődött Hawke

654

-, vajon hányan lennének képesek arra, hogy zsebből kifizessenek háromszázhetvenháromezer dollárt?

Adam tíz perc múlva visszatért, és leroskadt Hawke mellé a díványra.

-- Kezdem úgy érezni magam, mint Shakespeare ötödik felvonásbeli hírnökei, akik egymás után rohannak be a színpadra, és mindig rosszabb és rosszabb híreket hoznak.

-- Miért, mi történt?

-- Beszéltem a New York-i adóhivatallal. De ezt most pillanatnyilag hagyjuk, mert azután beszéltem még Washingtonnal is, és úgy látszik, ott még van valami remény. Azt gondoltam, helyesen teszem, ha felhívom Scotty lexingtoni ügyvédjét, Úrban Webbert, ő alaposan ismeri Scotty ügyeit. Részletesen beszámolt a dolgokról. Nem tudhatom, mennyi igaz abból, amit mondott, de nyilván Scottynak is ez lesz az álláspontja. Úgy állítja be a dolgot, hogy Scotty sokkal rosszabb helyzetben van, mint te, hitelét teljesen kimerítette és nem képes eleget tenni egy készpénzfizetési felhívásnak. Körülbelül öt ilyen vállalkozása van, mint a Plaza. A baj csak az, hogy mielőtt az ember végére ér egy ilyesfajta dolognak, nagyon megégetheti magát, ha hirtelen pénzre van szükség.

-- Hazudik! Scottnak van pénze. Letchworth megyében a Hawke Testvéreké Kentucky egyik legnagyobb szénbányája, aminek Scott a főnöke.

-- Hát, Arthur, erről is sok mindent megtudtam, amikor megvizsgáltam édesanyád periratait. Van egy ügyvéd unokaöcsém Brightstarban, utánanézett. Nem vagyok benne biztos, hogy édesanyád megnyerheti a pert, de közben valami egészen érdekes dologra bukkantunk Scottyval kapcsolatban. Nagybátyád, a Hawke Testvérek részvényeit a gyerekeire hagyta, bizományi kezelésben. Scotty képviseli a feleségét az igazgatóságban, ezért is szép fizetést húz, a vagyon azonban a feleségé, a férj nem nyúlhat hozzá, és ami ennél is fontosabb, a férje hitelezői sem. Biztos vagyok benne, hogy Scotty nagyon örül annak, hogy a szénbánya a felesége nevén van, és álmában sem kíván változtatni ezen, még ha megtehetné, akkor sem. Ez az ő működésének az alapja. Bőségesen vett fel kölcsönöket a Hawke Testvérektől, és a cég mégis érinthetetlen. De úgy veszem ki -- ezt már megint Úrban Webber állítja --, valami nézeteltérés van Scott és a te

655

Glenn unokatestvéred között, azért mert Scott túl sok forgótőkét kölcsönzött a Hawke Testvérektől úgy, hogy most már ez a forrása is kiapadt.

-- Az egész csak arra megy ki -- mondta Hawke --, hogy nekem kelljen kifizetnem Leffert.

-- Hát végső soron igen -- mondta Adam. -- Azzal a kecsegtető utóirattal, hogy ez a jelzálogkölcsön a végén még nagyon gyümölcsöző lehet, és Scotty szép prémiummal jutalmaz, amiért ebben a kellemetlen fordulóban fizettél helyette.

Éppen ekkor lépett be Scotty. Lelkendezve üdvözölte őket, és erősködött, hogy menjenek fel a szobájába egy italra. Homárkoktélt, bifszteket, fagylaltot és kávét rendelt. Adam és Hawke elutasították a kínálást, és Adam átadta Scottynak Leffer dühös ultimátumát.

Scottyt mulattatta a dolog.

-- A jó öreg Newton néha igazán megvadul, mi? De jó fiú. Azt hiszem, ad még nekünk valami haladékot, ez az egyetlen értelmes dolog, amit jelenleg tehet. -- Aztán belekezdett beszámolójába, hogyan is áll a Mehlman nagyáruház bérleti szerződése.

Az egyedüli nehézség a vállalat elnökének a halála. Scott főleg ezzel a ,,Phil"-lel tárgyalt. Az illető áruházi ellenőrből küzdötte fel magát az elnöki székbe. A Mehlman család és philadelphiai ügyvédjeik sohasem szerették, csupán rátermettsége miatt léptették elő. Halála után a család meg akarta vizsgálni, mi igaz azokból a mendemondákból, hogy manipulált a leltárral, hogy az ügynököktől jutalékot fogadott el, így gazdagodott meg. Eddig nem jöttek rá semmire, de minden szerződést átnéznek, amelyről halála előtt tárgyalt, beleértve a Paumanok Plaza féle bérletet is. Az ügyvédek szigorú keresztkérdéseket intéztek hozzá a bérlet ügyében. A bökkenő az, hogy a Mehlman áruháznak egy Mineola közelében épülő másik üzletház is ajánlott fel bérleti szerződést, és amióta „Phil" meghalt, az építtetők körülzsongták az ügyvédeket és a Mehlman család tagjait, és összekuszálták a helyzetet. A mai ülésen az ügyvédek azt mondták, hogy a Paumanok-bérletnek kitűnő kilátásai vannak, de döntésük előtt mégis összehasonlítható elemzésnek vetik alá a két üzletházat. Körülbelül négy hét múlva értesítik Scottyt arról, hogy mit határoztak.

Egy pincér kerekes asztalon betolta Hoag ebédjét. Hófehér te-

656

rítőn ezüsttálak ragyogtak, csiszolt kristályvázában pompázó friss rózsák tették még derűsebbé a látványt. Scotty a legnagyobb nyugalommal sorolta ezeket a katasztrofális híreket, közben felemelte az egyik tál fedelét, és felkiáltott az étvágygerjesztő bifsztek láttán.

-- Scott -- mondta Hawke --, az isten szerelmére, tudod, hogy ez mit jelent? Ha Leffer holnap lehívja az egész összeget, ki tudod fizetni? Mert én nem. Hozzá sem tudok fogni.

Scott asztalhoz ült, és jó étvággyal nekilátott a homárkoktélnak. Kijelentette, hogy Newton összevissza beszél, egy ilyen hirtelen felszólítás hallatlan dolog, és a Mehlman-bérlet olyan, mintha máris a zsebükben lenne. Csak négyhetes halasztásról van szó. Hat hónap múlva minden vállalkozás lebonyolódik, és akkor pedig számítása szerint, egymillió dollár készpénz üti a markát. És biztos abban, mondta, miközben elkezdte falni a bifszteket, hogy Leffer holnap örömmel elfogadja azt a hetvenötezer dollárt, és ha a jó öreg Arthur csak ezt az egy részletet kifizeti, ő szívesen ad egy kötelezvényt nyolcvanezer dollárról, hat százalék kamat mellett, január elsejei lejárattal.

Scotty nyájassága megdöbbentette Hawke-ot. Kedve lett volna galléron ragadni Scottot és végigpofozni a fényűző lakosztályon, hogy véget vessen a jókedvének, és megértse, hogy a lehető legnagyobb pénzügyi katasztrófába sodorta őt, ha ugyan nem tette tönkre végérvényesen.

-- Mennem kell -- mondta Adam nyersen. -- Scott, eljön velem Lefferhez délután ötkor, hogy mindezt elmondja neki?

-- Hát persze -- mondta Scott --, örömmel. De előbb szeretnék aludni egy kicsit. Hajnal óta talpon vagyok.

-- Fél ötkor itt leszek egy taxival -- mondta Adam. -- De ajánlom, hogy ne tűnjön el megint. Várjon az előcsarnokban.

-- Természetesen, Gus, sajnálom, hogy délelőtt annyi dolgom volt. Arthur, hidd el nekem, ahol legnagyobb a szükség, ott legközelebb a segítség, és a Paumanok Plazából fél millió dollárt kapsz kézhez, adómentesen.

Adam az ajtóból visszaszólt:

-- Jól teszi, ha valami meggyőző magyarázatot ad Newtonnak azokról a bérletekről, amelyek a Mehlman áruháztól tették függővé a végleges megállapodást.

-- Miféle magyarázatot? -- horkant fel Scott. -- A fenébe is,

657

ez azért már egy kicsit rosszul esik nekem, Gus. Ez általános üzleti gyakorlat! Leffer nem tudja, hogy egy bérlemény, amely a Mehlman áruház fiókja mellett van, háromszor annyit ér, mint a többi? Hogyan tudnak különben ilyen magas béreket elérni? Kutya legyek, ha belemegyek még egy New York-i üzletbe! Ez itt idegbajos vénasszonyok gyülekezete. -- Scotty minden felindulás nélkül mondta ezeket a méltatlankodó szavakat, és közben rendületlenül falatozott. Adam keze a kilincsen volt.

-- Mellesleg, mondja csak, Scotty -- szólt --, mi célja volt az Eleanor Szénbánya Társulatnak?

Egy nagy darab véres húsdarab, amely villára szúrva utazott Scott szája felé, félúton megállt, és csöpögni kezdett. Scott együgyű arckifejezéssel meredt Ádámra, és nyugodtan kérdezte:

-- A micsodának?

-- Az Eleanor Szénbánya Társulatnak. Scott vállat vont.

-- Attól tartok, szabad a gazda. Mi az az Eleanor Szénbánya Társulat? -- Tovább ette a húst.

-- Tudnia kell, hogy Hawke-né megkért engem, nézzem át a Frenchman-hegyháti per iratait.

-- Aha, erről van szó! Csak nem? Kész időpazarlás, Gus, á bíróság három óra hosszat foglalkozott az üggyel, és elutasította a felperest.

-- Én csak azon csodálkozom, mért kellett külön részvénytársaságot alapítani ennek a hegyhátnak a kibányászására.

-- Te jó ég! Gus, ez már évekkel ezelőtt történt. Ki tud erre visszaemlékezni? Én csak azt tudom, hogy óriási ráfizetés volt. Én soha nem tudom követni, amit Úrban Webber boszorkányoskodik az iratokkal, de ha akarja, kérdezze meg őt. -- Hawke-ra nézett, és elvigyorodott. -- Az istállóját, csodálom az anyádat, esküszöm, ö aztán soha nem ad fel semmit, igaz?

2.

A gyermekgondozónő vezette be Hawke-ot Jeanne lakásába. Hallani lehetett, amint Jeanne azon az éles, haragos hangon kiabál, amit olyan gyakran hallott elkeseredett vitáik közben.

658

-- Jim, meg kell enned ezt a levest. Nagyon jó, és szükséged van rá. Edd meg, ha mondom! Ó, te kis szörnyeteg!

Besietett a konyhába. Jeanne döbbenten nézte a kis szörnyeteget, aki könnyezve ült egy magas széken, vörös lé csöpögött az álláról az asztalkendőjébe. Jeanne ételfoltokat törölgetett fekete selyemruhájáról.

-- Halló -- kiáltotta. -- Ez a nyavalyás ellökte a kanalat, és tetőtől talpig lelocsolt paradicsomlevessel.

-- Hadd etesse meg Elizabeth. Te meg gyere, és igyál valamit.

-- Elizabeth sem tud belédiktálni semmit. Ez a gyerek már egy hete nem eszik. Jim, hát mit csináljak veled? Enned kell, különben éhen halsz.

Jim komoly, fiúsképű kisgyerekké fejlődött, de még mindig Jeanne-re hasonlított. Óriási, okos, eleven kék szeméből folyt a könny, és egyik kis paradicsomfoltos kezét anyja felé nyújtotta, hogy megbékítse azt, akit szeret, és aki agyonnyaggatja. Jeanne megfogta a kezecskét és megcsókolta.

-- Következetes pedagógus vagyok, ugye -- mondta elcsukló hangon.

Az ír gyermekgondozónő nyugtalanul álldogált az ajtóban.

-- Talán egy kis sonkát megenne. Az a kedvence. Majd én elkészítem neki.

-- Hát jó -- mondta Jeanne ingerülten. -- Te meg légy szíves, keverj vagy száz liter martinit -- mondta Hawke-nak. -- Tudod, hol van. Nem szolgálhatok ki egy ilyen nagy írót, amikor le vagyok öntve paradicsomlevessel.

-- No, ez szép kis cirkusz volt -- jelentette ki, miután ivott egy pohárral. -- Sajnálom. Ügyis mindig azt mondtad, hogy házsártos vagyok, így hát nem lepődtél meg túlságosan. -- A díványon ültek az L alakú nappali szobában. A kandallópárkányon ott állt Kari fényképe.

-- Jeanie, Jim azért nem eszik, mert kiabálsz vele. Légy türelmesebb.

-- Tudom, Arthur, tudom. A türelem szobrává kellene válnom, csak éppen nem vagyok formában. Nyilván túlbecsültem az erőmet. A kiadó olyan, mint a pokol. Nem tudom, képes leszek-e holnap is bemenni. Nem könnyű nézni Kari üres íróasztalát. Meg az a Judd-féle kritika. Egyik kolléga a másik után jött oda hoz-

659

zám, hogy kérdezősködjön róla, amikor híre ment, hogy bent vagyok. Aztán egy órán belül három újságtól jött az irodalmi rovat vezetője, hogy interjút kérjen tőlem. Végül egyszerűen elmenekültem, teljes rendetlenségben hagyva az íróasztalomat. Még soha nem hagytam íróasztalt olyan állapotban, de a hisztéria határán álltam úgy, hogy jobbnak láttam, ha lelépek. -- Bátortalanul Hawke-ra nézett. -- Nem tudom mit szólsz hozzá, de azt gondoltam, fel kéne kerekednem és hazautaznom az anyámhoz. Magammal vinném Jimet, és legalább ezt a ronda telet ott tölthetnénk a kaliforniai napfényen. Talán összeszedném magam. Mit szólsz hozzá?

Hawke-ot meglepte és lesújtotta a hír, de olyan vidáman válaszolt, ahogy csak tudott:

-- Tedd azt, amit a legjobbnak gondolsz, Jeanne.

-- Teljesen le vagyok terítve, ez a helyzet. Ma jöttem rá. Arról szó sem lehet, hogy visszamenjek a kiadóba, legalábbis néhány hónapig. Jim sem fejlődik megfelelően ebben a borzalmas New York-i télben, mindig vagy a füle fáj, vagy a torka. Aztán itt van ez az undorító Judd-ügy. Azt hiszem, azzal teszem a legjobb szolgálatot neked is, ha most eltűnök. -- Kutatva nézte a férfi arcát. -- Nagyon bántana? Csak temiattad aggódom. Megteszek mindent, amit tanácsolsz. Egy kis időre van szükségem, hogy a sebeim begyógyuljanak. Csupa seb vagyok, úgy sem lennék hasznára senkinek.

Hawke tudta, most könnyen megszerezhetné magának Jeanne-t. Az asszony meg volt rendülve, védtelen volt és szerette őt. De úgy érezte, olyan lenne az, mint egy házasságtörés. Ha már ilyen sokáig kellett várnia az asszonyra, akkor most megvárhatja, amíg összeszedi magát. Erről van szó. Csak annyit mondott:

-- Azt hiszem, ez a legokosabb, amit tehetsz. Jeanne arcán megkönnyebbülés tükröződött.

-- Igazán így gondolod? Vagy csak ráhagyod a dolgot egy roskatag, becsípett nőre?

-- Nagyon fogsz nekem hiányozni, el sem mondhatom, mennyire, de ez az egyetlen értelmes megoldás.

-- Hála az égnek -- mondta Jeanne, és kiitta a poharát. -- Ha tudnád, mennyire féltem ezt megmondani neked. Azt hihetned,

660

hogy cserben akarlak hagyni, amikor bajban vagy. Nem erről van szó.

-- Hol lakik most édesanyád?

-- Ó, sose hallottad a hírét. Bélinek hívják, egy a sok millió Los Angeles-i lakótelep közül. Ott már nem olyan sűrű a szmog, és van egy hátsó udvar, ahol Jim szaladgálhat a fűben a napon.

-- Milyen messze van Beverley Hillstől?

-- Körülbelül két óra autóval. Miért?

-- Travis Jablock áprilisig nem jön vissza. Még mindig elfoglalhatom a házát. Ott dolgoznék, és időnként átkocsiznék hozzád.

Jeanne szeme ragyogott.

-- Ez minden képzeletet felülmúl. Igazán megtennéd?

-- Hát hogyne. Jeanne talpra ugrott.

-- Akkor megsütöm azokat a tacókat. Hirtelen olyan éhes lettem, mint egy farkas. -- A konyhaajtóból visszafordult. -- Sajnos csak csirkehúsból lesz. Éppen elfogyott a pulykánk. -- A régi tréfára mindketten elnevették magukat, de a nevetésükben szomorúság bujkált. Jeanne dudorászva sürgölődött az apró konyhában, edényeket szedett elő.

-- Nem innál egy kis sört, amíg elkészülök? Én innék.

-- Szívesen.

-- Ott van a hűtőszekrényben -- mondta Jeanne, és a vállán keresztül hátra mutatott egy késsel, amivel a zöldséget tisztította. -- Mellesleg -- mondta, amint Hawke kinyitotta a sörösdobozokat --, mi történt Frieda Winterrel?

-- Azt hiszem, Jamaicában van.

-- Csak hiszed?

-- Ferdie Lax látta ott karácsony táján.

-- Mikor hallottál róla?

-- Akkor találkoztam vele utoljára, Jeanne, amikor visszaadtam neki Paul levelét. Körülbelül egy héttel a temetés után.

-- És nem is írtok egymásnak? Nincs semmi?

-- Semmi.

Jeanne a söröspohár fölött a férfira nézett, és szemében megvillant a régi gonoszkodás:

-- Hát ez hosszan tartó ostrom volt.

-- Inkább valami makacs láz, azt lehetne mondani.

661

-- Valóban. Súlyos esete a New York-i képzelt betegségeknek. Azt hittem, bele fogsz halni. Ne állj már ilyen közel a fröcskölő olajhoz!

Éppen nagyban ették a tacót, amikor megcsendült a telefon. Jeanne vette fel a kagylót.

-- Halló? Ó, halló, Gus. Nagyon jól vagyok. Igen, itt van. Adam hangja rekedt volt és fáradt.

-- Arthur, éppen most végeztem Lefferrel.

Hawke az órájára nézett. Negyed tíz volt. Azt mondta:

-- Sokáig tartott.

-- Ügy, bizony.

-- Hogy állunk?

-- Hát, rosszabb is lehetne. De most rögtön beszélnünk kell. Sajnálom, hogy zavarnom kell téged meg Jeanne-t.

-- Még ma este?

-- Most, rögtön.

-- Hol?

-- Ahol akarod.

A telefon ott állt az L alakú szoba sarkában. Jeanne azt kérdezte :

-- Gus pénzügyi dolgokról akar veled beszélni?

-- Igen, Jeanne.

-- Mondd, hogy jöjjön ide.

Hawke tekintete bizonytalan volt. Azt mondta Ádámnak:

-- Jeanne azt akarja, hogy itt, az ő lakásán beszélgessünk. Olyan hosszú szünet következett, hogy Hawke riadtan beleszólt a telefonba:

-- Gus, ott vagy még?

-- Igen, itt vagyok -- mondta Adam kimerültén. -- Hát, ha Jeanne nem túlságosan fáradt, azt hiszem, amúgy is okos lenne, ha bevonnánk őt a beszélgetésbe.

3.

Adam nemsokára ott ült a nappali szobában, Jeanne unszolására levette a zakóját és a nyakkendőjét, és tacót evett. Borotválatlan volt és kócos. Fáradtabbnak látszott, mint valaha, de az étel meg a sör hamar helyrehozta.

662

-- Pompás volt, Jeanne. Életemben nem ettem ilyen jót. Köszönöm, igazán felséges lakoma volt. -- Tömni kezdte a pipáját.

-- Arthur, sajnos az utolsó terminusunk holnap reggel kilenc óra, így hát nem lazsálhatunk.

Jeanne a kereveten ült és átkulcsolta a térdét. Hawke-ról az ügyvédre nézett, szeme újra ragyogott. A szobában meleg, borostyánszínű fényt árasztott két állólámpa, és minden nagyon békésnek tűnt.

-- Hát először is -- mondta Adam --, elolvastad-e azt a kis könyvet, amit odaadtam?

-- Igen. Azt hiszem, a legrosszabb esetben is az vonatkozik rám, amit a tizennegyedik fejezet ír le, és ezek szerint még nem mentem teljesen tönkre. Kivéve, ha mint gondolom, Newton a jogi formák szerint akar eljárni: ebben az esetben az, hogy tegnapelőtt tízezer dollárt fizettem egy reklámügynökségnek, csődbe jutott ember rosszhiszemű cselekedetének minősül. Én minden bizonnyal fizetésképtelen voltam, amikor Leffer felszólított, hogy fizessem ki a követelését. De hát a pokolba is, a váltó esedékes volt.

-- Nagyszerű, Arthur. Jó jegyet érdemelsz. Technikailag ez csakugyan egy másik hitelező előnyben részesítése volt, és Newton beperelhet ezen az alapon. De ha minden jól megy, akkor nem fog perelni, és nem lesz szükség a tizennegyedik fejezetre. Az a legfontosabb, hogy ne fajulhasson odáig a dolog, hogy csődbíróság elé kerülj. Kikezdené a híredet. Ezt csak azért mondom, mert bizonyos drasztikus lépéseket készülök javasolni.

-- Csődbíróság! -- bámult Jeanne. -- Hát ennyire rosszul állnak a dolgok?

Adam area komollyá vált. Felvette aktatáskáját és kinyitotta.

-- Hát kezdjünk hozzá -- mondta, és elővett két hatósági végzést. Szó nélkül odanyújtotta őket Hawke-nak, aki előrehajolt, és a térdére könyökölve olvasni kezdett az állólámpa fényénél. Jeanne idegesen fürkészte Hawke arcát. A férfi arckifejezése nem változott. Egy-két percig tanulmányozta az iratokat. Aztán ránézett Ádámra, és kérdően elmosolyodott.

-- Ha jól értem, amit olvasok, Gus, csak erről van szó. Ez teljesen víz alá nyom engem.

-- Még jobban szemügyre kell vennünk. Nem hiszem, hogy így lenne. Szerintem, még mindig megúszhatjuk a dolgot.

663

Hawke a fejét rázta.

-- Lehetetlen! Még kilencvenháromezer dollár! De honnan jöhetett?

-- Mi van azokon a papírokon? -- kérdezte Jeanne.

-- Foglalási végzés az adóhivataltól, Jeanne -- mondta Adam, -- méghozzá igen szigorú. -- Járkálni kezdett a szobában. Azt mondta, már egy hete tudta, hogy ez a végzés meg fog jönni, és már fellebbezett is ellene egészen a washingtoni hatóságokig. Az adóhivatal megállapíthatja, hogy valakinek a pénzügyi helyzete bizonytalan, hogy ebben az esetben gyors eljárással védelmezi az adókövetelést. A hivatal minden formaság nélkül lefoglalhatja az illető minden vagyonát, vagy annyit, amennyi az adótartozását fedezi. Az adóhivatalnokok, akik megvizsgálták Hawke legutóbbi adófizetéseit, elemezték a Paumanok Plaza finanszírozását, és jelentették a körzeti adófelügyelőnek, hogy Hawke fenyegető, nagy veszteségeknek van kitéve. Az adófelügyelő -- Adam jól ismerte -- behívatta őt, szigorúan kikérdezte Hawke anyagi helyzete felől, és végül kijelentette, hogy nyolcvanezer dolláros foglalási végzést ad ki a Kegyelemkenyéren film késedelmes adótartozása miatt, amihez hozzájön még tizenháromezer dollár kamat. Ezenkívül még egy foglalási végzést készít elő azért az adókiesésért, amely abból származik, hogy Hawke szerződésileg átruházta a színdarab után járó részesedéseit a Paumanok Plazára. Adam napokig vitatkozott vele, újra meg újra felhívta az összes washingtoni hivatalos közegeket, akiket ismert, és mindössze annyit tudott kicsikarni, hogy most csak az első végzést bocsátják ki. A kerületi adófelügyelő úgy véli, már ez az engedmény is túl sok.

-- Az illető nagyra becsül téged -- mondta Adam --, de hát a New York-i adókörzetnek nagyon sok rossz tapasztalata van színészekkel, írókkal meg ilyenekkel. Hogy jogi nyelven fejezzem ki magam, szerinte a művészek megrögzött adókijátszók, tékozlók és csődjelöltek.

-- Hogy jogi nyelven fejezzem ki magam -- mondta Hawke --, ez a lehető legtárgyilagosabb megállapítás.

-- Az illető adófelügyelő tehát úgy fogja fel, hogy neki az a kötelessége, hogy addig kaparintsa meg azt a pénzt, amíg megkaparinthatja -- mondta Adam. -- Az ilyen, úgynevezett veszély-

664

foglalás pedig kivédhetetlen. Abszolút érvénye van. Ez ellen nem lehet fellebbezni, nem lehet elhalasztatni. Az adóhivatal egyszerűen ráteszi a kezét a vagyonodra. Akkor aztán fordulhatsz a bírósághoz. Ha megnyerjük a pert, és azt hiszem, jó kilátásaink vannak arra, hogy mindkét ügyet megnyerjük, akkor az adóhivatal visszaadja a pénzt, és azt mondja: Sajnáljuk, így megy ez.

-- Mindenható isten -- mondta Jeanne. -- Én azt sem tudtam, hogy ilyesmi létezik.

-- Mindenki számára szomorú nap, amikor meg kell tudnia mondta az ügyvéd.

-- Ha Kari élne -- mondta Jeanne --, most megint előadást tartana nekünk arról, hogy milyen más a művészek helyzete a Szovjetunióban.

Hawke megkérdezte:

-- Ez minden rossz újság, Gus?

-- Igen -- mondta Adam. -- Most rátérnék a Newtonnal való megállapodásomra, ez azonban nem új dolog.

Hawke elgondolkozva azt mondta:

-- Van körülbelül százötvenezer dollárom részvényekben és kötvényekben, igaz? Ezt azonnal pénzzé tehetem. Ott van az az ötvenezer, amit Ross ma ajánlott fel, az már összesen kétszázezer. Van körülbelül negyvenezer dollárnyi részesedésem ingatlanszindikátusokban, ezt azonban sajnos nem lehet mobilizálni, de valami kölcsönt, persze nem sokat, felvehetnék rá. A nyomdai számla, a Haworth House, ez a kivetés, és a Leffer-féle váltó együtt körülbelül fél millió dollárt tesznek ki. Nem tudom, hogy lehetne ezt a hiányt kölcsönökkel áthidalni. Gus, még azt sem tudom, hogy a következő könyvemből befolyó jövedelmeim elegendőek lesznek-e arra, hogy egyenesbe jöjjek. Ha Leffer valóban ragaszkodik a teljes összeghez, akkor végem.

-- Erről sikerült meggyőznöm Leffert -- mondta Adam. Amennyiben elfogadod a feltételeit, nem fogja követelni a teljes összeget. A feltételei azonban meglehetősen kemények.

-- Jól van -- mondta Hawke -- halljuk csak!

Adam újabb iratokat emelt ki a dossziéból, egyiket odaadta Hawke-nak, egy másikat pedig Jeanne-nek. „Memorandum a Youngblood Hawke és a von Fisken Gyár Rt. között tervezett megállapodásról" -- ez a cím állt az első oldalon. Jeanne alig

665

értette a jogi nyelven írt szöveget, de látta, hogy Hawke igen gyorsan forgatja a lapokat. Aztán nyugodtan megszólalt:

-- Hát, ami azt illeti, csakugyan eléggé kemények. De azt hiszem, nagyjából elfogadhatók.

-- Ez a megállapodás -- mondta Adam -- nagyjából egybevág a tizennegyedik fejezettel. Persze, mielőtt ebbe belemegyünk, ki kell fizetnünk a többi adósságodat is. Mert amennyiben egyik hiteleződdel megkülönböztető megállapodást kötsz, az a csődtörvény értelmében büntetendő cselekmény.

-- Akkor nem tudom, hol segít ez ki engem, Gus. A nyomdaszámlára és az állami foglalásra rámegy minden készpénzem. Nincs meg a hetvenötezer dollár, ami ehhez a megállapodáshoz kellene.

-- Azt hiszem, előteremtheted -- mondta Adam. -- Itt van Hodge ötvenezer dolláros előlege. Természetesen előfordulhat, hogy ez után is meg kell fizetned az adókat. De nekünk pillanatnyilag csak arra van szükségünk, hogy levegőhöz jussunk. Azt soha ne felejtsd el, hogy nagy részesedésed lesz a Paumanok Plazából, ha minden jól megy. Csak addig kell kitartanod, amíg Scotty átvészeli az ügyet. Scotty minden hájjal megkent csirkefogó, de érti a dolgát, és érdekében áll, hogy befejezze és eladja ezt az üzletházat. Előbb vagy utóbb meg is teszi.

Közben Jeanne-nek is sikerült kisilabizálnia a memorandumot. Rémülten döbbent rá, hogy a négy lenge papírlap nem más, mint négy vastag börtönfal, amelyek között Hawke-nek bilincsbe verve kell élnie, mindaddig, amíg az adósságot ki nem fizeti. A megállapodás még azt is korlátozta, hogy mennyit költhet személyes szükségleteire.

-- Gus -- kiáltotta --, ennél jobb feltételeket nem tudott kiharcolni? Ezt nem írhatod alá, Arthur. Hiszen ez megköti kezed-lábad, mintha elítélt sikkasztó lennél.

Adam sóhajtott:

-- Magát természetesen felizgatja, ha meglát egy ilyen jogi kínzóeszközt. Olvasott valaha igazi bekebelezési okiratot? Itt lényegében csak arról van szó, hogy Arthurnak lóhalálában tovább kell írnia, amit úgyis megtenne, és nem szabad másfajta vállalkozásokban részt vennie, ami igencsak helyes gondolat, továbbá nem szabad nagy összegeket elköltenie anélkül, hogy Newtonnal

666

meg ne beszélné, ami jelenleg szintén ráfér. Abban Igazat adok magának, hogy kissé megalázó a megállapodás, de Arthur helyzete jelenleg olyan, hogy nemigen találkozhat.

-- Jól van, jól van -- mondta Hawke. -- Mielőtt azonban megállapodnánk, van itt két záradék, amit semmiképpen sem fogadhatok el. Ezeket meg kell változtatnunk, különben inkább csődbíróság elé állok.

Adam felvette az ő példányát.

-- Halljuk!

-- A harmadik oldalon az A pont 15. bekezdése azt mondja: „Hawke beleegyezik abba, hogy új regényét, a Boone Countyt hat hónap alatt befejezi". Ezt nem tudom megtenni.

Adam bólintott.

-- Én egy esztendőt kértem. Megmondtam Newtonnak, hogy emiatt nehézségek m'erülhetnek fel. Mi a legszorosabb határidőd?

Hawke hátradőlt a karosszékben és fáradtan eltakarta a szemeit. Egy idő múlva a kandallópárkányon álló antik óra megtörte a csendet, és lassú, harangzúgáshoz hasonló ütésekkel éjfélt ütött. Hawke felült.

-- Ha folytatni tudom ezt a rohammunkát, és nem kapok valami komoly betegséget, akkor ezt a könyvet július tizenötödikén le tudom és le fogom szállítani. Nyolc hónap alatt.

-- Lehetetlen -- mondta Jeanne. -- Már így is erődön felül dolgozol. Egy évnél hamarabb nem fogod befejezni.

Hawke rámosolygott.

-- Ugyan! Ahogy most írok, az valóságos nyaralás. A Kegyelemkenyéren második kétszázezer szavát öt hónap alatt írtam, és közben bulldózert vezettem, hogy legyen miből bevásárolnom a fűszeresnél. Az igazi probléma csak a stiláris ellenőrzés, a szerkesztés. A Judd-féle kritika után, azt hiszem, köteles vagyok ezt egyedül elvégezni, mind a te, mind pedig a magam érdekében, Jeanne.

-- Ó, istenem! Judd menjen a pokolba!

-- Nem. Ezt az egyet teljesen egyedül csinálom. Ross szorul szóra azt fogja kiadni, amit én átadok neki. Ezzel aztán meg is feleltem Judd vádjára.

-- Tehát június tizenötödike -- mondta Adam. Ezt be fogjuk venni, mert ez elkerülhetetlen. Mi van még?

-- Az a kikötés, hogy az eddigi kéziratot átadom Leffernek,

667

és a továbbiakat is elküldöm neki, mihelyt elkészülök vele. Én soha életemben nem adtam ki a kezemből kéziratot, csak Jeannenek. Ebbe nem egyezhetem bele.

-- Ez az egyik alapvető kikötés, egyenesen a svájciak részéről. Az, hogy ténylegesen birtokukba vegyék a kéziratot.

-- De hiszen lekötöttem nekik minden centet, amit meg tudok keresni, Gus! Ez nem elég?

-- Nem. Hogy köntörfalazás nélkül fogalmazzak, Arthur, abban az esetben, ha netán meghalnál, Youngblood Hawke befejezetlen kéziratának komoly értéke lesz. Nemcsak jogi igényt tartanak rá. Birtokukba akarják venni. A megállapodás ezen a ponton áll vagy bukik.

Hawke ránézett Jeanne-re.

-- Át kell adnom nekik a kéziratot -- mondta elgondolkodva. -- De hogyan tudok akkor dolgozni?

-- Newton azt ajánlotta -- mondta Adam --, hogy csináltass fénymásolatokat a már meglevő lapokról, aztán a továbbiakról is, vagy készítsd több példányban, és egy példányt tarts vissza magadnak.

-- Tudod, Gus -- mondta Hawke --, ha feleségem lenne, azt sem engedném nehezebb szívvel másnak az ágyába, mint ahogy ezt a kéziratot átadom Leffernek.

-- Egyelőre még legényember vagy. Ennek meg kell lennie, Arthur. -- Adam felállt, és elkezdte visszarakosgatni táskájába az iratokat. -- Mindannyiunkra ráfér az alvás. De ne feledd, Arthur, hogy ez csak átmeneti állapot és kényszermegoldás. Ha az a csibész Hoag megkapja a nagy bérletet és konvertálja a jelzálogkölcsönt, vagy ha az Evelyn Riggers mégiscsak befut -- szerintem pedig így lesz, az egész ügyet rendbe hozzuk, és te olyan szabad leszel, mint a madár. És akkor visszakapod a kéziratodat is.

-- Csak azt mondd meg a kis Newtonnak -- mondta Hawke --, hogy ha bármi is történik a kéziratommal, amíg náluk van, málnalekvárt paszírozok belőle.

Adam fölvette a nyakkendőjét és a zakóját.

-- Még egyszer köszönöm a tacót, Jeanne. -- Félrehajtott fejjel nézett Jeanne-re, aki borús arckifejezéssel ült a díványon. -- Meg van elégedve? Én nem vagyok a világ legjobb ügyvédje! Ha azt mondanám Leffernek, hogy Arthur más ügyvédet keres magának,

668

hogy jobb megoldást dolgozzanak ki, azt hiszem, Leffer adna egy hét haladékot.

-- Ne nevettesd ki magad, Gus -- mondta Hawke. -- Reggel kilenckor ott leszek Newton irodájában. -- Kikísérte Ádámot a liftig.

Amikor visszatért, Jeanne nagy adag whiskyt öntött két pohárba. Azt kérdezte:

-- Iszol egyet alvás előtt? Nálam ez már szokássá vált. így legalább megúszom altató nélkül.

Egymás mellett ültek a heverőn, és ittak a békés félhomályban. Hawke egy idő múlva azt mondta:

-- Hát most körülbelül ott tartunk, ahol azon a karácsony estén, a Prince-féle összejövetel után. Emlékszel?

-- Emlékszem. Azóta közbejött egy és más. És most mit fogsz csinálni? Még mindig le akarsz jönni Kaliforniába?

Hawke eltűnődött.

-- Aligha. Ez a rohamtempó, amivel most dolgozom, teljes elszigeteltséget kíván. Azt hiszem, én is azt csinálom, amit te. Hazamegyek az anyámhoz.

-- Hoveyba? -- kérdezte vigasztalanul Jeanne. Hawke bólintott.

-- Igen, a régi padlásszobába, otthon. Ez a munka olyan, hogy kénytelen leszek az éjszakából is nappalt csinálni. Hovey az egyedüli hely, ahol ezt megtehetem. Ott csak az öreg Art Hawke vagyok, és mindenki tréfának veszi, hogy írom a könyvemet. Anyám is békén hagy az első napok után, akkor meg valósággal megnyugtat a locsogása. Olyan, mintha egy patak csörgedezését hallgatnám.

Jeanne kénytelen volt nevetni.

-- Hát ez rettenetes. Ügy érted, hogy nem is látjuk egymást, meddig is? Júniusig?

-- Jeanne, drágám, én azt szeretném, ha már holnap összeházasodhatnánk, és többé nem is tévesztenénk egymást szem elől. De egy olyan férfi, akinek ki kell írnia magát a csődből, nem való vőlegénynek, meg aztán . . .

- Álljunk csak meg -- mondta Jeanne gyengéden. -- Álljunk

669

csak meg! Nem értem az összefüggést. Ki beszél itt házasságról? Én egy szót sem szóltam házasságról!

-- Én sem akartam -- mondta a férfi. -- Az idő sem alkalmas rá, meg a hely sem, hogy erről beszéljünk, meg egyáltalán, semmi sem alkalmas rá, de ugye,- összeházasodunk? Amilyen hamar csak lehet. Amilyen hamar kievickélünk ebből az összeomlásból.

Jeanne hosszú ideig különös, komoly arckifejezéssel nézett rá, aztán lassan elmosolyodott.

-- Na, ne borulj ki a csodálkozástól, de ha már ilyen szépen megkérted a kezem, igent mondok. De csak elvben, és egy feltétellel. Pontosan, mint a te svájci hitelezőid. Meg ne csókolj, vagy valami ilyesmi! Ma már nem kérek az érzelmekből! Sem örömből, sem bánatból!

-- Miért kellene csókolózni? -- kérdezte Hawke. Jeanne kéjesen ásított.

-- Tudod, mit? Ma altató nélkül fogok aludni. Érzem, hogy menni fog. Te meg eriggy haza!

-- Jó -- mondta Hawke, kiitta a whiskyjét és felvette a kabátját.

-- Ez még nem a búcsú? -- mondta Jeanne újabb ásítás közben. -- Ügy értem, maradsz még néhány napig, mielőtt Hoveyba mégy?

-- Persze.

Jeanne kézenfogva kísérte az ajtóig.

-- Rettentően bánt, hogy nyolc hónapra bezárkózol a hoveyi padlásszobába. Nem volna lehetséges, hogy egyszer-kétszer odahívj? Szerkesztői megbeszélésre.

-- Dehogynem, többször is -- mondta Hawke és az ajtófélfának támaszkodott. -- Jeanne, ez csak a javunkat szolgálja. Aztán majd egy kis házban fogunk élni, lesz egy kis kocsink, keveset költünk, és egész életünket ott töltjük, miközben megírom a Színjátékot. Rá se rántok majd, hogy úgy folyik be a pénz, mint a vízözön. Nem lesznek ingatlanüzletek. Nem lesznek részvények. Csak készpénz a bankban, államkötvények, és te fogod kezelni az összes számlákat.

-- Nagyszerű lesz. Én majd felvirágoztatom a pénzügyi helyzetünket. Épp most jutott eszembe egy kitűnő tipp, egy üzletházépítkezéssel kapcsolatban.

-- Jeanne, szeretlek -- mondta Hawke.

670

A nő lábbujjhegyre állt, és szájon csókolta, röviden és édesen, mint egy bálból hazatérő kislány otthon a kapuban. -- Most pedig siess haza -- mondta, és bement a lakásba.

Amikor hazatért a Haworth House-beli padlásszobájába, odaült íróasztalához, kivette zsebéből a Leffer-féle megállapodást, és gondosan átolvasta, bár a betűk táncoltak a szeme előtt a fáradtság és az utolsó pohár whisky hatására. Aztán kinyitotta az íróasztalfiókot, elővette a Boone County befejezetlen kéziratát, és szabályos halomba rendezte maga előtt. Bámulta a papírköteget, és csak ült, amíg le nem csukódtak a szemei, és a feje félrebillent. Felsóhajtott, fejét ráfektette a kéziratra, és elaludt az íróasztallámpa fényében, hosszú karjával átölelve a sárga iratcsomót.

671

HUSZONHARMADIK FEJEZET

Gus Adam teljesen megértette, hogy Jeanne méltánytalannak tartja Leffer egyezségi ajánlatát. Az igazságot azonban nem fedhette fel előtte: azt, hogy így is csak egy hajszálon múlt, hogy sikerült elkerülniük a csődbejelentést. Kevés kétsége volt az iránt, hogy Hawke visszanyeri egészségét, és anyagi helyzete is rendeződik, ha egyszer túljut ezen a válságos szakaszon. Beletörődött abba a ténybe is, hogy Hawke előbb vagy utóbb feleségül veszi Jeanne-t, és ez végleg rendbe hozza az életét. Adam már első találkozásukkor azonnali és heves vonzalmat érzett Jeanne Fry iránt. De kénytelen volt elrejteni érzelmeit, nem csupán azért, mert Jeanne-nek férje volt, hanem azért is, mert gyorsan rájött: Karion kívül a híres író is közöttük áll, akihez Jeanne-t különös és megmagyarázhatatlan kötelékek fűzik.

Hawke-né perében időközben olyan biztató fordulat állott be, hogy Adam elhatározta, az egyetemi szünidőben, karácsony után ellátogat Hoveyba. Perújítást engedélyeztek. Adam sejtése beigazolódott, a vidéki kiszálló bíróság olyan törvényszegő tévedést követett el a sommás ítélet meghozatalában, amely elegendő indok volt az ítélet visszavonására. Ez persze nem jelentette még azt, hogy Hawke-nénak az új tárgyaláson több esélye lesz arra, hogy megnyerje a pert. Adam azonban minél jobban belemélyedi az ügy vizsgálatába, annál inkább meggyőződött róla, hogy Hawke-nénak járhat valami pénz. Különösen, amikor kezdett tisztába jönni Scotty jellemével. Ádámnak az a gondolata támadt, hogy neki magának kell Hoveyba jönnie, hogy ott meg-

672

próbáljon újabb tényeket előhalászni. Aztán meg arra is kíváncsi volt, hogy Hawke mennyire szedte össze magát.

Még karácsonykor, három hónappal az összeomlás után sem tudott jó híreket hozni neki. Scotty nem kapta meg a Mehlmanféle bérletet, a Mineola üzletház elkaparintotta az orra elől A Paumanok Plaza körülbelül harminc százalékban volt kibérelve. Üresen tátongtak benne a nagy helyiségek, ablakaik le voltak kenve szappannal, az egész épületet a csőd hangulata lengte körül. Scotty azonban már újabb cégekkel tárgyalt, persze csökkentett feltételek mellett. Adam úgy számította, hogy a Plaza még így is kifizetődő lehet, ha Scotty egy ideig késleltetni tudja a csődöt. Scotty rengeteg pénzt ölt a Plazába. Hónapról hónapra újabb összegeket, hogy üzemben tartsa, és Adam arra számított, hogy már csak a saját érdekében is megmenti a helyzetet, és ha ezt teszi, akkor megmenti Hawke pénzét is. De ebben a pillanatban mindez csak remény volt.

Az Evelyn Biggers különben nem tudott befutni, ahogy azt mindenki előre megjósolta; harmincötezer darabot adtak el belőle, és a visszamaradt példányokat kezdték visszaküldözgetni a kiadónak. Ez a példányszám más író esetében sikernek számított volna, ebben az esetben azonban az eladások még csak nem is fedezték a tényleges költségeket. A kritikák furcsa módon megoszlottak. Sokan követték Judd példáját, támadták a könyvet és kiadásának módját; néhány jelentős kritikus azonban állította, hogy ez Hawke legjobb könyve, és jelentős fejlődést mutat írói szemléletében. Mindennek ellenére az üzletekben leállt a forgalom, a kirakatokból is eltűntek a nagy könyvkupacok, csak egykét poros példány maradt meg a hátsó polcokon. Az Evelyn helyét elfoglalta az idény slágere, egy hosszú regény az alaszkai aranylázról, amelyet kiadósán fűszerezett véres halál és nemi közösülés.

Adam a Haworth House katasztrófáját is felszámolta azáltal, hogy kiadta a díszes irodahelyiségeket egy divattervezőnek. De még mindig bőven akadt tennivalója az adókkal. Fellebbezett az adóügyi bírósághoz a veszélyfoglalás miatt, és azért is, mert adókijátszásnak minősítették azt, hogy Hawke a színdarabból befolyó jövedelmét közvetlenül átutalta az üzletház építkezésébe. Ott volt még az a rettenetes lehetőség is, hogy Hawke nemcsak hogy elveszíti amit a Plazába befektetett, hanem még súlyos adó-

673

kát is kell fizetnie elvesztett pénze után. Adam semmi értelmét nem látta, hogy Hawke-ot felizgassa ezzel a lehetőséggel, amíg a határozat meg nem jön. Rábeszélte a körzeti adófelügyelőt, hogy a második összegre nézve tartsa vissza a veszélyfoglalást, mivel az nemcsak anyagilag, hanem idegileg is végleg tönkretenné az írót. Azzal érvelt, hogy az adóhivatal ez egyszer legyen körültekintő, és adjon lehetőséget Hawke-nak a talpraálláshoz, hogy valamikor még majd nagy adókat legyen képes fizetni. Az adófelügyelő jólelkű családapa volt, belátta, hogy Ádámnak igaza van. Hiszen az adóhivatal számára ezek az összegek amúgy is kicsibe mentek; csak azért volt jelentőségük, mert híres ember állt az ügy középpontjában. Adam örült, hogy átsegítheti a válságon Youngblood Hawke-ot, és valami kesernyés örömet talált abban, hogy ezáltal Jeanne Frynak is szolgálatot tesz. Karl Fry érdekében is azért tett erőfeszítéseket, hogy Jeanne-en segítsen. Most is ugyanazt tette.

2.

Hawke ott állt a kijáratnál a hófútta lexingtoni repülőtéren, vörös-fekete kockás sportkabátban, viseltes farmernadrágban, fülére húzott, fekete kötöttsapkában.

-- Isten hozott a jó öreg szülőföldön -- mondta, túlharsogva a szelet és a motorok zúgását, miközben egyik kezével megragadta Adam kezét, a másikkal meg hátbaveregette. -- Hogy a fenébe vagy, Gus?

Adam nem engedte el Hawke kezét, és alaposan szemügyre vette.

-- Valóságos hegylakó lettél.

-- Az bizony, és ha tudnád, milyen jól érzem magam! Nem is lett volna szabad mással kezdenem. -- Elvette Adam aktatáskáját. -- Bizonyára sok borzalom vár rám ebben, mi?

-- Semmi borzalom, Arthur. Mindent kézben tartunk.

-- Nagyszerű. Erre mifelénk is ez a helyzet.

Sokkal jobb színben volt, a szeme tisztán ragyogott. A külseje kissé elvadult, látszott, hogy remeteéletet él. Még nem múlt el dél, de érezni lehetett rajta egy kis whiskyszagot.

674

Hawke-né öreg Chevroletjében, óránkint hetven mérföldes sebességgel megindultak a hegyek felé. Adam út közben beszámolt a pénzügyi fejleményekről. Hawke csendben hallgatta, figyelte az utat, és sorra előzte a teherautókat. Végül azt mondta:

-- A mindenit, ez nem is hangzik valami rosszul. Ha ez a minden hájjal megkent Scotty kivergődik ebből a pácból, újra talpra állhatok.

Adam óvatosan kérdezősködni kezdett Hawke egészségéről: hogy van a kézreszketése, f áj-e még a feje, érzi-e a frissen hegyezett ceruza szagát? Hawke azt állította, hogy sokkal, de sokkal jobban van, gyakorlatilag teljesen rendbe jött. Az az orvos, aki annak idején világra segítette, közel jár a nyolcvanhoz, de még mindig praktizál Hoveyban, és azt mondta neki, badarság az egész, nem más, mint egyszerű idegesség. Adam megkérdezte, szedi-e még a porokat. Hawke azt felelte, hogy szedi, mivel az öreg Eversill doktor is azt mondta, hogy ártani nem árthatnak. Ha megszünteti a remegést, akkor ez is van olyan jó orvosság, mint bármi más; a hatása persze nyilván csak képzeletbeli, de hát mit számít, ha egyszer használ. Hawke azt állította, hogy mindig is inkább valami öreg, vidéki orvost venne igénybe, mint egy olyan nagyképű, hollywoodi kuruzslót. Eversill doktor már ötven esztendeje gyógyít mindenfajta betegséget, amit a földön csak ismernek.

Este, amikor együtt vacsoráztak, Adam elkövette azt a hibát, hogy megdicsérte Hawke-né levesét. Ennek az lett a következménye, hogy három tányérral kellett elfogyasztania belőle, és ráadásul mindezt Hawke-né véget nem érő előadásai közepette. Vacsora után aztán Adam megtömte a pipáját.

-- Ez aztán remek vacsora volt. Szinte restelli az ember, hogy üzleti ügyekről beszéljen utána.

-- Gondolom -- mondta Hawke-né --, nem azért utazott ezer mérföldet, hogy megkóstolja a levesemet. Bár volt már, aki azt mondta, hogy megérné -- és harsányan fölnevetett.

-- Azért jöttem, hogy egy-két körülménynek utánanézzek, Hawke-né asszony. Mindössze ezért. Egyelőre még nem változott meg a helyzet, még nincs remény arra, hogy zsebre vágjuk a milliókat. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom.

-- Majd arra is sor kerül -- mondta nyugodtan az asszony. -- Az a fő, hogy szereztem egy jó ügyvédet.

675

Adam mindjárt elöljáróban megjegyezte, hogy úgy látszik, Hawke-nénak semmi esélye nincs az ügyben.

-- Itt van ez a nagy szénbányavállalat -- mondta --, melynek -- minden jel arra mutat -- tiszta jogcíme van azon a földdarabon a bányászatra. Vitán felül áll, Hawke-né asszony, hogy magát rászedte az az öregember, aki eladta magának a földet: nem mondta meg, hogy már évekkel azelőtt eladta másnak a bányászati jogot. A Hawke Testvérek kitermelést végeztek azon a helyen, és ráfizettek erre. Legalábbis ők ezt állítják, és a maga szakértője is megerősítette ezt. Maga évekkel ezután ráakadt a vadonban az elhagyott vájatra, és előállt igényével, arra hivatkozva, hogy Crewes magának adta el a földet. Ők azonban nem tehettek egyebet, mint hogy sajnálták magát. Irattárukban ott volt az okmány, amely bizonyította, hogy Crewes a bányajogot már sokkal előbb eladta.

-- Az a vén csibész halála napjáig x-szel írta alá a nevét. De éppen olyan tisztességtelen volt, mint amilyen tudatlan mondta Hawke-né.

-- Aztán ott van még az a jogátruházás, amit Grain bíró vásárolt magának öt dollárért, egy tárgytalanná vált régi tulajdonlevél alapján. A Hawke Testvérek ügyvédje azonban ennek a jogcímnek vizsgálatánál megállapította, hogy nincs jogérvényessége, mert Crewes a bányajogot nekik egy újabb keletű, elbirtokláson alapuló pátens alapján adta el.

Hawke-né összeráncolta a homlokát és azt mondta:

-- Én soha nem ismerem ki magam, ha maguk, ügyvédek ezen a nyelven kezdenek beszélni. Fontos, hogy én ezt megértsem?

Adam nevetett.

-- Nem nagyon. Csak azt akarom mondani, hogy az ő védekezésük megtámadhatatlan, Hawke-né asszony, és így a maga igénye nem más, mint köznapi családi nézeteltérés. -- Hawke-né a fejét csóválta és elfintorította az orrát. -- Hanem amikor megismertem Scott Hoagot, sok minden szöget ütött a fejembe. Mindenekelőtt, hogy már a kezdet kezdetén felajánlott magának ezer dollárt. Ez tisztességes és nagylelkű gesztus volt. Csak az benne a bökkenő, hogy Scotty se nem tisztességes, se nem nagylelkű. Scotty üzletember. Az üzletemberek pedig csak kényszerítő okok folytán válnak meg a pénztől. A nagylelkűségnek számukra nincs jelentősége, csupán az, hogy alkalomadtán hasznos lehet. A kér-

676

dés az, hogy Scottynak miért kellett nagylelkűsködnie, amikor máris szilárd jogi alapokon állt?

-- Nem megmondtam neked? -- kiáltott Hawke-né, és ujjával hadonászni kezdett a fia orra alatt. -- Nekem már akkor gyanús volt az egész, amikor az a lexingtoni ügyvéd megjegyezte, hogy Scott Hoag úgy viselkedik, mintha ő lenne a Télapó.

Adam folytatta. A másik furcsaság szerinte az volt, hogy három évvel később Scotty húszezer dollárt ajánlott azért, hogy beszüntessék a pert, és az egész hegyhátat eladhassák egy nyugatvirginiai fakitermelő társaságnak. Ez ismét csak bölcs cselekedet lett volna, kivéve, hogy igen valószínűtlen az, hogy Scotty Hoag ilyen okokból pénzt adjon ki a zsebéből. Adam birghtstari unokaöccse ellenőriztette ezt az ajánlatot, és megtudta, hogy abban az időben, amikor ezt az ajánlatot tették, Hoag részt vett egy motel építésében Wheeling határában. Többek között társa volt ebben a vállalkozásban egy Coffman nevű ember is, ugyanaz, aki megírta azt a levélbeli ajánlatot, hogy megveszi az egész Frenchman Ridge-et, feltéve, ha Hawke-néval rendezik a folyó pert.

-- Na? -- mondta Hawke-né a fiának. -- Én ebben sem bíztam! És látod,- szélhámosság volt az egész. Emlékszel hogy dühöngtél, amiért nem adtam postára azt a szerződést? Majd hogy szét nem téptél.

-- Hawke-né asszony -- mondta Adam --, én nem tudhatom, hogy nem volt-e jóhiszemű ez az ajánlat. Lehet, hogy Coffman akkor hallott Scottytól a Frenchman-hegyhátról, amikor együtt dolgoztak.

-- Szélhámosság volt -- mondta Hawke-né.

Az ügyvéd kijelentette, hogy mindent meg akar tudni az Eleanor szénbányatársulatról, amit csak lehetséges, és arról a könyvvizsgálatról, amely Hawke-né számára kimutatta, hogy a bányászat ráfizetéses volt. Azért kellett Hoveyba jönnie, hogy ezt tisztázza. Holnap este visszamegy Lexingtonba, hogy találkozzék Webberrel, bár nem sok reménye van arra, hogy ezen az úton valamilyen információhoz jut.

Váratlanul közbeszólt Nancy is:

-- Mama, ha Adam úr a Hawke Testvérek szennyesében óhajt kotorászni, akkor talán Phyllis Trosperrel kellene beszélnie.

Hawke-né bólintott:

-- Jó gondolat.

677

-- És ki az a Phyllis Trosper? -- kérdezte Adam. Hawke-né negédesen a fiára mosolygott.

-- Ezt leginkább Arthur mesélhetné el magának. Hé, Arthur! Vagy még nem hegedtek be a régi sebek?

-- Ugyan, mama! -- Ádámhoz fordult. -- Phyllis Trosper annak idején Phyllis Hicks volt, a legszebb lány egész Hoveyban, és veszettül bolondultam érte. Pocsék szonetteket írogattam hozzá, amíg végül rá nem jöttem, hogy fűnek-fának mutogatják őket, és mindenki rajtam röhög. Istenem, milyen szép lány volt! Jelenleg egy matróna, háromsoros tokával. Állandóan gyerekeket meg teli bevásárlószatyrokat cipel a városon keresztül.

-- Igen -- mondta Hawke-né --, és már többször panaszkodott nekem, hogy fütyülsz a régi barátaidra. Azért, mert híres író vagy, még nem kell fenn hordanod az orrod.

-- Ugyan mama, nekem dolgom van, ezt Phyllis is megértheti. Adam türelmesen közbeszólt:

-- Megkérdezhetem, hogy Hovey szépének mi köze a Hawke Testvérekhez?

-- Ó -- mondta Hawke-né --, éveken keresztül ő volt Will Hawke titkárnője. És amikor Scotty Hoag és Glenn átvették a céget, akkor ő kilépett, és valami oknál fogva olyan dühös volt, mint egy tigris. Azt állította, hogy nem jártak el vele méltányosan.

3.

Amikor Phyllis Trosper másnap reggel fél tízkor ajtót nyitott, szorosan bele volt préselve egy mélyen kivágott fekete bársonyruhába, ki volt festve, mintha bálba készülne, a haját csinos bodrokba és csigákba rendezte. Egészen kivetkőzött annak a kövérkés, kisvárosi asszonynak a formájából, akinek Hawke szórakozottan köszönt az utcán, és aki az egykori középiskolás szépség kissé vaskos kísértetének tűnt. Ragyogott a szeme, vidáman sürgött-forgott. Otthona olyan volt, mintha egy orkánszerű nagytakarítás söpört volna végig rajta; mindenütt képtelen rend uralkodott, a nappali szobában hatalmas csokor sárga krizantém özönlött elő egy vázából. Unszolta a két férfit, hogy igyanak egy kis

678

kávét, és egyenek süteményt, a süteményt ő maga sütötte, sajnos nem nagyon ért hozzá. A sütemény persze kitűnő volt.

-- Már több éve annak, hogy kiléptem a Hawke Testvérektől, de a legnagyobb örömmel elmondom most önöknek mindazt, amit tudok.

Adam az Eleanor szénbányatársulat iránt érdeklődött. Phyllis tűnődve nézett maga elé. Emlékezett a névre, és az is eszébe jutott, hogy volt ilyen fejléces levélpapírjuk, amelyen gépelt néhány levelet, de a Hawke Testvéreknek az évek folyamán sok leányvállalata volt. Még arra a könyvszakértői véleményre sem tudott visszaemlékezni, amelyet Hawke-né csináltatott.

-- Azt természetesen tudja -- mondta Adam --, hogy Hawke-né pereli a társaságot egy bányajog miatt a Frenchman-hegyháton, Edgefieldtől nyugatra?

-- Amikor az a dolog elkezdődött -- mondta az asszony mosolyogva --, már Anne Maggard volt a helyemen. Én nem sokat tudok az egészről. Legfeljebb, amit pletykáltak.

Adam vállat vont és mosolygott.

-- Hát, csak úgy találomra próbálkozunk mi is -- mondta, és kiverte a pipáját.

-- Az a furcsa -- mondta Phyllis --, hogy attól tartok, emiatt a Frenchman-hegyháti dolog miatt veszítettem el az állásomat. Volt egyszer egy nézeteltérésem Hoag úrral az irattár miatt, és attól fogva sehogy sem kedvelt engem.

-- Miféle nézeteltérésük volt? -- kérdezte Adam.

-- Az történt, hogy átnézte a Frenchman Ridge-i iratokat, naprakész állapotba akarta hozni, és halomszámra dobálta ki az anyagot; abban igaza volt, hogy már nagyon nehezen lehetett eligazodni benne, mert rengeteg hasznavehetetlen volt közöttük, de véletlenül akkor léptem be az irodába, amikor egy birtoklevélre vonatkozó jogi szakvéleményt dobott a papírkosárba. Én kihalásztam, és visszaadtam neki, de ő azt mondta, hogy ez már meghaladott dolog, és megint csak kidobta. Lehet, hogy helytelen dolog volt vitatkoznom vele, de úgy éreztem, valamivel jóvá kell tennem, hogy olyan rendetlenség van az irattárban. Túl sok munkát halmoztak rám; azóta három lány végzi náluk a munkámat, de bárhogy is, amit mondtam, igaz volt, mert Will úr mindig vakbuzgón megkövetelte, hogy ne dobjunk ki levelezést vagy feljegyzéseket, bármilyen régiek is legyenek. Ebből lett aztán a szóvál-

679

tás. Hoag úr azt mondta, hogy Will úr nagyszerű ember volt, de most már nem ő vezeti a céget. Én ezt kissé rossz néven vettem, de ő -- Phyllis vállat vont és nevetett. -- Itt mindig dühbe jövök, pedig ennek már millió éve.

-- Nem Webber úr jogi véleménye volt az a birtokjogcímről? kérdezte Adam.

-- Webber úré? Nem, ez Sparkman bíróé volt, abban a barna borítékban, amit mindig használt. Amíg Will úr élt, minden birtokjogcím-vizsgálatot ő végzett számunkra, sőt, azt hiszem, még Will úr halála után is egy darabig.

Adam meglehetősen csalódottan bólintott.

-- Hát, ha valamit is tudna segíteni nekünk ebben a helyzetben . . . Ügy tudom, jó barátságban van Hawke-nével.

Phyllis huncutul ránézett Hawke-ra.

-- Azt hiszem, mindig is elég jó viszonyban voltam az egész családdal. De őszintén szólva semmi nem jut eszembe. Valójában sohase állhattam Hoag urat, de azt hiszem, rendes ember, semmiről nem tudok, ami ellene szólna. Glennek sincs sok hibája, kivéve az italt meg a nőket. Remélem azonban, Hawke-né majdcsak kihoz valamit ebből a dologból. Kitűnő asszony, és nagyon sok jót tesz városszerte.

A két férfi elbúcsúzott. Phyllis az ajtóban némi kacérsággal azt mondta Hawke-nak:

-- Megmondhatod annak a vörös hajú hölgynek, hogy van itt Hoveyban egy őszinte barátnőd, akit Phyllis Trospernek hívnak. Hallod?

Amikor Hawke beindította a kocsit, Adam megjegyezte:

-- A te szíved hölgye még nem vesztette el teljesen a varázsát. Nem csodálom azokat a szonetteket.

-- Nem? Az én szememben Phyllis olyan rémítő és lehangoló, mint egy kísértetjárta ház. Gus, ez a lány olyan volt, mint egy virág, mint egy angyal, és nézd mi lett belőle.

-- Mikor halt meg Sparkman bíró?

-- Évekkel ezelőtt.

-- Az özvegye él még?

-- Igen. Lexingtonban. Bertel Sparkman asszony. -- Hawke ránézett az ügyvédre. -- Miért? Van valami abban, amit Phyllis mondott?

680

-- Hát, ha a Hawke Testvérek-cég már korábban beszerzett egy jogi véleményt a földtulajdon igényére vonatkozólag, akkor azt nekem meg kellene néznem. Talán megvan az irattár az özvegynél. Holnap úgyis Lexingtonban leszek és felkeresem. Az lesz a legjobb, ha egyenesen a szállodámba viszel. A busz tizenegykor indul.

-- Ugorjunk be hozzánk egy percre. Van vagy kétszáz oldal, amit elvihetsz Leffernek. Nem szeretem a postára bízni a kézirataimat.

Adam megállt Hawke-né háza előtt a járdán, beleszimatolt a levegőbe, azután végignézett a hegyoldalhoz simuló rozoga faházakon.

-- Nem is tudom -- mondta, -- Talán nekem is Kentuckyban kellett volna maradnom. Nekem is megvolt a Phyllis Trosperom a brightstari középiskolában. Érzed ezt a levegőt?

-- Te jó ég! -- kiáltott fel, amikor Hawke felvezette a lépcsőn a hálószobájába: -- Itt dolgozol? -- Alig fértek el ketten a szobában, és Hawke-nak meg kellett görnyednie, hogy az íróasztalához férhessen.

-- Nekem remekül megfelel -- mondta nevetve. -- Nem is mennék el innen, bár arra gondoltam, kibérelnék egy házikót fent a hegyen. Mama jót akar, de már nem bírom a locsogását.

Adam szeme megakadt egy üres whiskys üvegen.

-- írás közben iszol?

-- Csak hébe-hóba. Akarsz egy kortyot?

-- Nem, köszönöm.

Hawke az ágy alól, egy ládából új whiskys üveget vett elő, öntött magának három ujjnyival és kiitta.

-- Az orvos rendelte -- mondta. -- Eversill doktor kitűnően ért a gyógyításhoz. Az ő élete egy kisvárosi tragédia. Egy dicstelen, néma Milton. Itt a kézirat Leffer részére. Védelmezd meg az életed árán is.

Adam óvatosan betette a kéziratot az aktatáskájába, és azt mondta:

-- Utolsó szavam hozzád az, hogy csínján a piával! Lehet, hogy Eversill doktor az ismeretlenség ködébe süllyedt lángész, de nem hinném, hogy Johnnie Walker a regényíró legjobb munkatársa.

Kétségbeesett mosoly suhant végig Hawke arcán:

-- Gus, ez szükségállapot, hát nem érted? Eszembe sincs, hogy

681

valaha is így vedeljem az alkoholt, de ezt a regényt július tizenötödikéig le fogom szállítani. Mondd meg Leffernek. Betartom a menetrendet, és mindennek ellenére ez lesz a legjobb könyv, amit valaha is írtam.

4.

Hawke-né második tárgyalása május elsejére volt kitűzve. Adam lemondta néhány szemináriumát, hogy két napra Hoveyba utazhasson. Hawke egészségi állapota azonban több gondot okozott neki, mint a per, amelyet véleménye szerint Fred unokaöccse is elég jól levezetett volna. Hawke levelei a tél folyamán mind ritkábbak és rövidebbek lettek. Az utolsó március végén érkezett: néhány tucat dülöngélő sor, mondván, hogy a regény olyan gyorsan gördül előre, hogy azt nem lehet levélírással félbeszakítani. Adam a tárgyalást megelőző este repülőgéppel érkezett Lexingtonba, és onnan egy bérelt Chevroleten Hoveyba. Reggel kilenc órakor megjelent Hawke-né háza előtt. Az asszony szeme harciasán villogott, miközben üdvözölte; jól szabott fekete ruha volt rajta, sőt felöltötte ékszereit is. A tárgyalásról beszélgettek. Adam elutasította a reggelimeghívást, inkább arra kérte Hawke-nét, vezesse el a fia házikójába.

-- Kicsoda? Én? Szó sem lehet róla -- mondta Hawke-né. Az a fiú mostanában olyan, mint egy medve, amelyiknek az orrába karikát fűztek. Az életem forogna veszélyben, ha mutatkozni mernék a kalyibája környékén. Amikor eszébe jut, hogy hazajöjjön, megetetem, de ennél többet nem tehetek érte. Ha látni akarja, csak hajtson végig az Indian Creek úton, délnek, aztán az erdőben balra meglátja a házat. Ott áll előtte egy ronda, sárgára festett Pontiac, el sem lehet téveszteni. Ha át tud vergődni a rengeteg whiskys üvegen és sörösdobozon, akkor megtalálja a nagy pénzcsinálót.

A sárga kocsi csakugyan úgy világított, mint egy világítótorony. Az út mellett állt, a fák alatt, egy nagy halom háztartási szén mellett. A kunyhó egy vízmosáson túl, a meredek hegyoldalban állt. Adam lement a tekergő, sáros ösvényen a vízmosásba, átugrált az átkelésre szolgáló köveken, és felkapaszkodott a kunyhóhoz. Gerendákból összeácsolt faház volt, gaz nőtte be a kör-

682

nyékét, fedett verandáján egy hűtőszekrény és egy mosóteknő állt. A teknő állványa alatt egy narancsvörös macska vagy fél tucat kölykét szoptatta, és barátságtalanul rányivákolt az ügyvédre, amint feléje közeledett a whiskys üvegek, üres konzervdobozok között. Adam hallotta, hogy bent a kunyhóban berregni kezd egy ébresztőóra. A karórája fél tízet mutatott. Felment a rozoga lépcsőkön és kopogott az ajtón.

-- Te vagy az Patchy? Csak egy fél perc -- szólt ki egy álmos, rekedt hang.

-- Én vagyok, Gus Adam.

-- Hé, Gus! Már szerda van? Azt sem tudom, milyen nap van. -- Nehéz léptek zaja hallatszott, és néhány pillanat múlva Hawke kitárta az ajtót. Mezítláb volt, éppen a farmernadrágját gombolta. Vörös flanellinget viselt, és valósággal meghökkentette Ádámot; bozontos, barna szakállt növesztett, amelybe az állón szürke csíkok vegyültek. Égő tekintete fáradtnak látszott, és egészben véve, első pillantásra elvadult, mocskos embernek tűnt.

-- Gus, nem tudtam, hogy ma vagy holnap érkezel. Gyere be, az ég szerelmére. -- Becsukta az ajtót, odabotladozott egy nagyhasú vaskályhához, beledobott egy halom összegyűrt papírost és egy szál égő gyufát. A láng fellobbant, morajlás hallatszott, és egy pillanat múlva már forróság áradt ki a kályhából. -- Sötét, hideg lyuk, mi? -- mondta, és meggyújtott egy zöldernyős íróasztallámpát, majd felhúzta sáros cipőjét. -- A vízmosás másik partjára kellett volna építeni. Itt nem kap napot, legfeljebb egy órára. Hanem a kályhához mit szólsz? A New York Times egyetlen példánya percek alatt kellemessé varázsolja a kuckómat. Már abba akartam hagyni a fűtést, hiszen itt a május. De hiába, hideg van. Adhatok neked is egy pohárka ébresztő italt, vagy lenézed züllött szokásaimat? Orvosi rendeletre teszem.

-- Nem, köszönöm, Arthur.

Hawke felhörpintette a whiskyt, rávigyorgott az ügyvédre, aztán odament az íróasztalhoz, amelyen nagy halomban tornyosultak kéziratának szaporodó fénymásolatai.

-- Azért jöttél ide, hogy ezt megnézd mi, Gus? Még négy nagy jelenet, már készen állnak a fejemben, és a Boone County elkészült. De vacsoráztam én tegnap? Azt hiszem, nem. Olyan éhes vagyok, mint egy farkas. Mit szólnál egy szalonnás tojáshoz, chilli mártással?

683

-- Nagyszerű, Arthur. Ügyis csak fél tizenegyre kell ott lennem a bíróságon.

Hawke kiment, a hűtőszekrényből ennivalót hozott be, és főzöcskézni kezdett egy petróleumíőzőn. Közben egy pillanatra sem állt be a szája. A könyv jól halad, igazán jól. Sajnálja, hogy Adam kedden érkezett, mert Patchy, a néger fiú, aki takarít, szerdán szokott jönni, így hát most egyheti szemét hever szanaszét.

Adam látta, hogy Hawke íróasztalán ott van Jeanne nagy, bőrkeretbe foglalt fényképe.

-- Jeanne azt írta nekem, hogy április végén idejön -- mondta. -- Mi lett belőle?

Hawke ravaszul rápillantott.

-- Hát, az a helyzet, hogy a hegy megy Mohamedhez, de ne kívánd, hogy ezt a rejtvényt megfejtsem, mielőtt ettünk volna. Februárban kellett volna jönnie, de akkor Jim mumpszot kapott. Aztán megbeszéltük március tizenötödikére, és akkor kitört a repülőssztrájk. Hetente kétszer beszélek vele telefonon. Ha Leffernek nem tetszik, beperelhet. Egyébként itt heti öt dollárból kijövök.

-- Hogy van Jeanne?

-- Remekül. Azt hiszem, teljesen rendbe jött, Gus. Tele van életkedvvel. Hodge Hathawayék megint küldtek neki néhány kéziratot korrigálni. Ideteszem a kaját. Húzd ide a széked, lássunk hozzá!

Hawke mohón falt. Evés közben tojással meg mártással pecsételte be a szakáilát. Megtörölte magát egy papírszalvétával, és nevetett.

-- Mit szólsz a szakállamhoz? Nekem is meg kell jelennem a bíróság előtt? Ügyis az a tervem, hogy előbb-utóbb mindenképpen ledobom, hát ezt megtehetem ma reggel is.

-- Ma még nem lesz rád szükség, Arthur. Talán holnap, de az sem biztos.

-- Lehet, hogy a mama mégiscsak nyer nekem néhány milliót? Rendbe hozná az anyagi helyzetemet.

-- Nem elképzelhetetlen, hogy kap valami pénzt, de ez attól függ, hogy milyen az ítélet és a könyvvizsgálat.

Hawke zsemlyedarabbal mártogatta a tojást, és azt mondta:

-- Azt hiszem, az elkövetkező két-három hónapban jobb, ha nem számítok erre a pénzre.

684

-- Erre egyáltalán nem számíthatsz. Az ember soha nem tudhatja, mennyi ideig tart, amíg egy ilyen kiszálló bíróság meghozza az ítéletet, és egyáltalán, hogy mi lesz egy földvitából.

Hawke bólintott, félretolta a tányérját és whiskyt töltött magának.

-- Gus, azért van egy rossz hírem is a Boone Countyva\ kapcsolatban. Július tizenötödikére nem tudom leszállítani.

-- Nagy kár.

-- Megtettem, ami tőlem telik, a lelkiismeretem tiszta. Sem Balzac, sem Scott, sem Dosztojevszkij nem dolgozott keményebben, mint én ezen a könyvön. Július tizenötödikéig befejezem, ez rendben van. De elkalkuláltam magam: még át is kell néznem. Azt hittem, menet közben át tudom fésülni a régebbi jeleneteket, de ebből nem lett semmi. Gus, ez a legjobb regényem. Nagy sikere lesz, és mondok neked valamit, még stilisztikailag is kifogástalan. Olyan, hogy fel fogják venni az iskolai szöveggyűjteményekbe. Igazán bebizonyítottam vele, hogy ez az én mesterségem. De nem tudom leszállítani július tizenötödikén. Vétek lenne ebben a formájában kiadni, ahogy van. Tele van ismétlésekkel, fölösleges jelenetekkel, amit ki kell dobni belőle. Még legalább négy hónapot kell dolgoznom rajta. Annál az átkozott váltónál csak egy dolog fontosabb számomra: az, hogy az írásommal ne csaljak. Mert ez is azt jelenti, hogy beváltom adott szavamat, mégpedig azokkal szemben, akik megveszik a könyvemet. Mert a nevem miatt veszik meg. Visszalépek a július tizenötödiki határidőtől, még akkor is, ha csődeljárást indítanak ellenem. Az új határidő október tizenötödike. Ezt el kell érned Leffernél.

-- Nehéz dolog lesz, Arthur. Nem tudom, fog-e menni.

-- Akkor sem, ha július tizenötödikén hetvenötezer dollárt fizetek neki ahelyett, hogy a kéziratot átadnám a kiadónak?

Adam felhúzta a szemöldökét.

-- Az már más. Azt hiszem, így megállapodhatnánk. Örömmel hallom, hogy van fölösleges hetvenötezer dollárod.

-- Tudom, honnan szerezzem meg.

-- Kölcsönkérsz a sógorodtól? Jó ötlet lenne.

Hawke felugrott, és úgy rávágott az asztalra, hogy az edények csörömpölni kezdtek, és a lámpa táncolt:

-- Verd ki a fejedből ezt a gondolatot, Gus -- ordította, és körben rohangálni kezdett, mint az eszeveszett. -- A fene egyen meg

685

engem, ha valaha bárkitől is segítséget kérek. Én nem kérek kölcsön pénzt John Weltmanntól. Sőt Frieda Wintertől sem, bár mézédes levelet írt, hallotta, hogy pénzgondjaim vannak, nem kell egyebet tennem, csak egy szót szólnom neki. Nem mentem még tönkre, és nincs szükségem arra, hogy megmentsenek. -- Szétvetett lábakkal állt és vadul nézett Ádámra. Most már nyugodtabban beszélt: -- Ferdie Lax holnap iderepül, hogy valami moziüzletről tárgyaljon velem. Egy hete beszéltem vele telefonon. Azt mondtam neki, nem bánom, akármilyen üzletről van szó, feltéve, hogy július tizenötödikén vagy még előbb kézhez kapok hetvenötezer dollárt.

Ez a kitörés meghökkentette Ádámot, és meggyőzte arról, hogy Hawke idegei mennyire tönkrementek. Higgadtan felelt neki.

-- Okos gondolat. Remélem, sikerülni fog. De úgy tudom, hogy ez után az összeg után is adót kell fizetni?

Hawke nevetett.

-- Gus, tisztában vagyok vele, hogy fél életemet azzal fogom eltölteni, hogy az adóügyekből kitisztázzam magam. De, ahogy te magad mondottad hét hónappal ezelőtt, most csak levegőhöz kell jutnom.

-- És a Boone Countyt nem kell majd elhanyagolnod a film miatt?

-- Éjjel dolgozom a regényen, nappal pedig írom a filmsztorit. Tavaly szeptemberben, amikor még alig tartottam a könyv közepén, nem tehettem volna meg. Ma azonban fantasztikus lendületben vagyok, és bármilyen körülmények között tucatszám tudom írni az oldalakat.

A két pohár whisky megnyugtatta. Rágyújtott egy szivarra, és az Amerikai Színjátéktól kezdett beszélni. Adam még soha sem hallott részleteket erről a hatalmas tervről. De Hawke most beszélt és beszélt, és ahogy világosan, összefogottan felvázolta sorozatát, az ügyvéd mindinkább hatása alá került. Aztán hirtelen megállt, félbehagyta a mondatot, és gúnyos vigyorgással tanulmányozni kezdte Adam arcát.

-- Nagyon sok részletet kihagytam -- mondta --, de ez a dolog lényege. Égy álló napig tudnék róla beszélni, de azt hiszem, neked már eleged van belőle. Tehát ezt fogom megcsinálni életem hátralevő részében, Gus, és ez lesz az a mű, amiről emlékezni fognak rám.

686

-- Nem is tudom -- mondta Adam --, mit mondjak. Nem egykönnyen rendülök meg, de azt hiszem, ez megrendített, Arthur. Remélem, amilyen hamar csak lehet, hozzáláthatsz ehhez a munkához.

Hawke ledobta magát egy székbe.

-- Helyes, Gus. Akkor talán megérted, hogy a legnagyobb jóakarattal sem tudok bármi másra figyelni. Az is megerőltetésembe kerül, hogy a Lefferrel szembeni kötelezettségemet komolyan vegyem. Azt hiszem, főként csak azért csinálom, mert a legtöbb művész fenntartja magának azt a jogot, hogy lelkiismeretlenül éljen. Mocskos gazember lennék, ha engem is így ismernének. Isten a tanúm, valaha sok hülyeséget csináltam, de ennek már vége. Most kifizetem az adósságaimat, mégpedig a saját erőmből, aztán feleségül veszem azt, akit szeretek, és akkor istenigazából munkához látok.

-- Ami azt illeti, nekem is ideje lenne munkához látnom végre. -- mondta Adam és felállt. -- A tárgyalás már fél órája folyik.

Hawke odahúzta székét az íróasztalhoz, félretolta a piszkos edényeket, maga elé húzta a sárga papírcsomót és kicsavarta öreg töltőtollát.

-- Mindenki végezze a maga mesterségét -- mondta. -- Hívj, ha szükséged lesz rám.

Adam figyelmét nem kerülte el, mennyire reszket Hawke keze, amikor megfogja a tollat. Elhatározta, hogy még aznap felkeresi Eversill doktort.

5.

Földviták általában nem sok alkalmat szolgáltatnak a bíróság előtt lejátszódó drámák számára. Rendszerint mindkét fél előzetesen megállapodik az okmányokat és számos tényt illetőleg. A bíróságtól csupán azt kívánják, hogy ítéletében állapítsa meg azt, amit az okmányok bizonyítanak. A bírónak az a feladata, hogy eldöntse, melyik avítt papírdarabon olvasható homályos szavak állnak közelebb ahhoz, hogy feltárják az igazságot egy üzletkötésről, amelyet már belepett az idő pora. Az ügyet gyakran az ok-

687

mányok tartalma alapján döntik el, nem is hallgatnak ki tanúkat. Adam azonban tanúkat is megidéztetett.

Sparkman bíró özvegyétől megszerezte annak a tulaj donigényről szóló szakvéleménynek a másolatát, amelyet a bíró évekkel azelőtt készített a Hawke Testvéreknek. Az öreg bíró megállapításai meglehetősen óvatosak voltak, Adam azonban úgy értelmezte, hogy a vitában inkább Hawke-nénak ad igazat. Ez volt Adam véleménye az egymással ellentétes tulajdonjogcímekre nézve is. És ha mindehhez hozzávette még azt, hogy Scotty eltávolította ezt az okmányt a cég irattárából, akkor felmerült annak a lehetősége, hogy a Hawke Testvérek-cég szándékos és bűnös törvénysértést követett el. Ebben az esetben viszont Hawke-nét olyan büntetés jellegű kártérítés illetheti meg, amely elérheti a szén teljes piaci értékét. Senki előtt nem volt vitás, hogy sok százezer tonna szenet bányásztak ki, a szén értéke pedig azokban a háborús időkben tonnánként négy dollár volt. És így Hawke-nénak a milliókról szövögetett álma már sokkal valószerűbb körvonalakat kezdett ölteni, semhogy egy vénasszony bolondériájának lehessen tekinteni. Odáig azonban hosszú lépcsősort kellett még megmászni, és útközben számos „ha" merülhetett fel, úgy, hogy ilyen győzelemre Ádámnak kevés reménye volt. Arra számított, hogy ha megnövekszik annak esélye, hogy a bíróság megállapítsa a szándékos, bűnös törvénysértést, akkor az alperesek esetleg gyors és bőkezű egyezségi ajánlatot tesznek. El volt szánva rá, hogy ezt megragadja, hacsak rá tudja venni Hawke-nét, hogy hallgasson a józan szóra.

A tárgyaláson ott találta fiatal, birghtstari unokaöccsét, aki szakszerűen végigbóbiskolta az öreg művezető tanúvallomását, aki annak idején felelős volt a Frenchman-hegyháti bányáért. A művezető egy vörös, kék, sárga kockákra osztott bányatérkép előtt állt, és egy hosszú pálcával mutogatott. A tágas tárgyalóteremben üresen álltak a széksorok, az esküdtek páholya is üres volt. Az emelvényen egy poros amerikai zászló előtt kövér, őszes hajú bíró ült lomha testartással, állat a kezére támasztotta, és rá sem nézett a térképre. A jegyzőn, a bírósági altiszten, Hawke-nén, Glenn Hawke-on és Úrban Webberen kívül senki nem volt a teremben.

Amikor Webber meglátta Ádámot, felkelt és intett neki. Kimentek az előcsarnokba, amelynek sok más középülethez hason-

688

loan, enyhe vizeletszaga volt. Webber hunyorgott kék szemével, és kedélyesen azt mondta:

-- Én nem tudom, maga mit akar, Adam, de szeretném, ha mindezt még ma lebonyolíthatnánk, és hazamennénk. Én nem idéztetek be tanúkat, megállapított tények alapján állok. Azt hiszem, meg tudnánk egyezni azokban a kérdésekben, amelyeket ön megpróbál felvetni, és akár le is mondhatjuk a tanúk kihallgatását.

-- Ez nekem is megfelel -- mondta Adam. -- A művezető kihallgatásának csupán az a célja, hogy kimutassa, hogy az üzemeltetés menet közben a Hawke Testvérektől átcsúszott az Eleanor társulathoz.

-- Ezt mi soha nem tagadtuk -- mondta Webber, és végigsimította ezüstös haját.

-- Az első tárgyalás jegyzőkönyveiben ezt nem említik.

-- Nem volt lényeges. Az ön védencének nem volt igényjoga a földre, az okmányok szerint ma sincs, minek ennek a hátterét kutatni?

Hawke-né és Phyllis Trosper kihallgatásával kapcsolatban sehogyan sem tudtak megegyezni.

-- Hát akkor holnapig elhúzódik a dolog -- mondta Webber. Mindenesetre szabaduljunk meg ettől a vén madárijesztőtől meg a térképétől. Képes lesz egész nap beszélni.

A két ügyvéd visszatért a tárgyalóterembe, és Úrban Webber félbeszakította a kihallgatást. Kijelentette, hogy az alperes nevében elismeri, hogy egy adott naptól kezdve a csekkek, a bányajelentések és minden egyéb adminisztráció az Eleanor Szénbányatársulat neve alatt ment, és nem a Hawke Testvérek neve alatt. Webber beszámolt azokról az adóelőnyökről, amelyeket ezzel a változtatással elértek. A bíró szemmel látható megkönnyebbüléssel elküldte a művezetőt, és ebédszünetet rendelt el. ' Délután, hétévi hadakozás után Hawke-nénak végre alkajma nyílt szerepelni a bíróság előtt. Adam sajnálta, hogy nem hívta e) a tárgyalásra Hawke-ot, olyan nagyszerűen viselkedett az anyja. Az ügyvéd eleinte attól tartott, hogy összevissza fog locsogni és vádakkal dobálódzik majd, de semmi ilyesmi nem történt. Amikor a nevét szólították, felállt, és úgy lépett a tanúk emelvényére, mint egy királynő, akit jogtalanul megfosztottak trónjától, és most hosszú szenvedés után újra elfoglalja. Világosan és

689

egyszerűen adta elő a tényeket; hogy megvásárolta a földet, majd egy másik pátens alapján öt dollárért megvette a jogcímátruházást, aztán felfedezte a vájatot, és hogy Scotty Hoag annak idején ezer dollárt ajánlott fel neki kiegyezésképpen. Adam azt kérdezte tőle:

-- Mi volt a véleménye erről az ajánlatról?

-- Hát, az ügyvédem és Arthur fiam úgy vélték, hogy ez teljesen rendben van, én meg csak egy szegény asszony vagyok, én is elfogadtam volna, ha Webber ügyvéd úr azt nem mondja, hogy Hoag olyan, mint a Télapó. Arra gondoltam, a Télapó manapság nem sokra menne a szénüzletben, Hoag úr viszont meglehetősen jól elboldogul benne. Ezért azt gondoltam, jobb lenne, ha egy kicsit belenéznék ebbe a dologba.

Adam látta, hogy az álmos bíró halványan elmosolyodik. Megkérdezte tehát:

-- És a Télapó máskor is eljött, Hawke-né asszony?

-- Ó, igen -- mondta Hawke-né, és előadta a húszezer dolláros ajánlatot, amelyet Hoag New Yorkban tett.

Úrban Webber mintha csak megérezte volna, hogy Hawke-né kedvező benyomást tett a bíróra, igen előzékenyen tette fel keresztkérdéseit. Mégis, szívós munkával igyekezett úgy bemutatni Hawke-nét, mint tudatlan, kapzsi és felelőtlen pereskedőt, aki egy jelentős céget, amelynek világos jogcíme van a föld tulajdonjogára vonatkozólag beperel, mert abban reménykedik, hogy értéktelen jogigényéből esetleg egy halom pénze lehet.

Elismertette az asszonnyal, hogy a fia minden igény tulajdonosa; hogy a fia azt tanácsolta neki, fogadja el mindkét egyezségi ajánlatot; és hogy kívánsága ellenére vitte perre a dolgot. Az első ajánlatot, mondta Webber, tisztára az együttérzés diktálta, hogy megvigasztalja őt a csalódásért, amikor rájött, hogy John Crewes becsapta.

-- Erre mondta ön azt, hogy a Télapó ajándéka -- mondta Hawkerné, és ránézett a bíróra.

Webber mosolyogva válaszolta:

-- Hogyne. Az a bizonyos összejövetel a karácsonyi ünnepek alatt zajlott le, tehát ez a tréfás megjegyzés helyénvaló volt. De volt-e halvány látszata is annak, hogy a Hawke Testvérek ezt azért ajánlják fel, hogy tisztázzanak egy ködös jogigényt?

690

-- Hát azt hiszem, önöktől azt nem lehet elvárni, hogy ilyesmit beismerjenek.

Webber aztán rátért a másik, New Yorkban tett húszezer dolláros ajánlatra.

-- Ugyebár ez azt. a célt szolgálta, hogy erre a kis földdarabra nézve beszüntessék a zaklatás jellegű pereskedést, és így lehetővé tegyék az egész terület hasznot hajtó eladását.

-- Hát, Hoag úr így állította be a dolgot -- mondta Hawke-né. -- De nekem megvoltak a kétségeim.

-- Ügyvédje megvizsgálta a föld adásvételi szerződését, és kijelentette, hogy az jóhiszemű volt, igaz?

-- Igen, de nem az az ügyvéd, aki jelenleg képvisel. Azt hiszem, jó cserét csináltam. -- A bíró megint mosolygott a bajusza alatt.

Webber ezek után elmondatta vele, hogy milyen szénlelőhelyspekulációkkal foglalkozott az elmúlt években és, hogy most mi van a birtokában. Adam ezj: a kérdést ellenezte, de Úrban azt felelte, hogy ez a kérdés döntő a védelemnek arra az állítására nézve, hogy zaklatási perről van szó, amely jellemző a kis, műkedvelő spekulánsokra. A bíró Adam ellen döntött. Amikor Hawke-né felsorolta azt a mintegy húsz kis parcellát, amelyek birtokában vannak, Webber a legnyájasabb modorában azt mondta:

-- Ön egész életében adott és vett ilyen kis parcellákat, Hawke-né asszony, abban a reményben, hogy egyszer majd megüti a bankot. Igaz?

-- Mindig úgy gondoltam, hogy szénlelőhelyek vásárlása jó befektetés. Azt hiszem, ez a tárgyalás be fogja bizonyítani, hogy igazam van.

-- Éppen erről van szó. Ön mindenképpen elszánta magát, hogy ha lehet még a Hawke Testvérek a bőre alól is kihúzza egy életen át folytatott hazardírozásának a jutalmát. Igaz?

-- Hát inkább az ő bőrük alól, mint máshonnét. Az én férjem egyike volt a Hawke Testvéreknek, és az én családom ebből semmit sem tud felmutatni.

-- Pontosan így van -- mondta Webber, bólintott, és sokatmondóan a bíróra mosolygott. -- Azt hiszem, ezzel a tanúval végeztem, tekintetes bíróság.

A bíró másnap reggelig szünetet rendelt el.

691

6.

A csengetésre Eversill doktor, mint akit álmából keltettek fel, kócosán és ásítozva nyitott kaput. Középtermetű ember volt, pocakja lecsúszott, mint általában az öregeké, arca és nyaka csupa szeplős ránc, a kezei is szárazak, májfoltosak. Agyonmosott, megsárgult atlétatrikót viselt, a nadrágja majdnem végig nyitva volt. A kis nappali szobában uralkodó por és a rendetlenség jelezte, hogy a doktor özvegyember. Eversill bevezette Ádámot az orvosi folyóiratokkal zsúfolt rendelőbe. A keskeny, nyitott ablak szövevényes, virágzó forziciabokrokra nézett, amelyek csípős tavaszi illatot leheltek a szobába.

Az orvos elhelyezkedett rozoga forgószékén.

-- Tehát ön Arthur Hawke ügyvédje. Mi a baj? Arthur nem akart beszámolni magának az egészségi állapotáról?

-- Nem is kívántam ezzel zaklatni őt.

Eversill doktor félig lehunyt szemmel nézett rá, és féloldalra hajtotta kócos fehér fejét.

-- Mi nyugtalanítja önt? Arthur nagy darab, erős fiatalember. Adam leírta az aggasztó tüneteket.

Eversill doktor kelletlenül felnevetett.

-- Minderről tudok -- mondta. -- Arthur Hollywoodban elment egy nagyképű fráterhez, aki bevont még egy nagyképű frátert, valami agysebészt, és azok ketten mindent elkövettek, hogy belezavarják őt egy epilepsziás állapotba. Beszéltek neki homlokagylebeny-sérülésről, agykéreg-sérülésről, daganatokról, rákról, mifenéről. Arthur nem ijed meg egykönnyen, de még ha nem is tudták volna, hogy híres író, öt percnyi beszélgetés után rájöhettek volna, hogy nagy képzelőerejű, szorongó típus, vagyis művész. Amit mond egy ilyen betegnek, meg ahogyan mondja, fontosabb, mint maga a gyógykezelés. Jóval fontosabb.

-- Mi a baja tulajdonképpen? -- kérdezte Adam.

Az öregember remegő, máj foltos kezében egy bronz papírvágókést forgatott, amelynek olyan alakja volt, mint az Empire State Building és bele volt vésve: „New York-i világkiállítás,

I939"-

-- Arthurnak semmi más baja nincs, mint hogy fiatal korában betörte a fejét, és egy egész napon és éjszakán át eszméletlenül feküdt. Egy ilyen koppanást sohasem lehet megúszni szárazon.

692

Arthurt nem olyan fából faragták, hogy ne élhetne meg tisztes öregkort. Az apja csak a gazdasági válságban veszítette el az életkedvét, különben még ő is itt lenne közöttünk. Az anyja meg olyan vén lesz már, mint Matuzsálem, és úgy kell majd agyonverni, hogy kimúljon. Ismerem Arthurt születése óta, hiszen én segítettem világra jönni ebben a siralomvölgyében, és már ötéves korában tudtam, hogy jelentős dolgokat fog véghezvinni. Annak a gyereknek olyan akaratereje volt, mint egy felnőttnek, a lelke meg olyan finom, hogy egészen odavolt, ha úgy érezte, hogy valaki bántani akarja, vagy hazudik neki. Annak a gyereknek nem lehetett hazudni, uram. De nemes gondolkodású volt, és ha megmondták neki, hogy mi miért van, jobban tartotta magát, mint egy felnőtt. Igen, Arthur rendkívüli gyerek volt. -- Eversill doktor hirtelen észrevette, hogy elkalandozott. Zavart pillantást vetett Ádámra és dünnyögött valamit. -- Tehát Arthur néhány belső zúzódást szerzett a koponyájában, egyet az agy bal oldalán, a másikat az agy hátsó részében. Aztán meg nehéz élete is volt, pénzügyi gondjai," túlfeszítette az erejét és mindez együtt megtette a hatását. Állandóan szorongások gyötörték, és abból ítélve, amit elmondott, ott nyugaton volt egy-két enyhe mozgásgátlási rohama, de megadták neki a helyes gyógyszeres kezelést. Az az orvosság áldás, amíg megfelelő szinten tartják. Hát ez a baj a híres Youngblood Hawke úr körül.

-- Az alkohol jót tesz neki?

-- Nem, nem tesz neki jót. Csökkenti az agykéreg ingerlékenység! küszöbét.

-- Azt mondja, ön írta elő neki a whiskyt.

-- Igen, én.

Adam rábámult az orvosra, aki állta a tekintetét. Csend volt. Aztán Eversill doktor azt mondta:

-- Azok a hollywoodi fajankók azt mondták neki, hogy hozzá ne merjen nyúlni. Ez Arthurt jobban megijesztette, mint bármi más. Igazán nem megrögzött alkoholista, csak azért fogyasztja a whiskyt, hogy ébren tartsa, meg azért is, hogy ki tudjon kapcsolódni az erős igénybevétel után. Sohasem részegedik le, és fogyasztása meglehetősen egyenletes szinten mozog. Szerintem inkább helyes, semmint káros, hogy jelenlegi helyzetében inni hagy- juk. Az a legfontosabb, hogy a lelki egyensúlya ki ne billenjen. Ha az megvan, akkor Arthur Hawke hosszú ideig fog élni, és

693

még jobb könyveket ír majd, mint eddig. Gondom van rá, hogy hetenként legalább egyszer lássam. Elég ijesztő azzal a szakálla], de különben semmi baja. Adam felállt.

-- Ezért jöttem ide. Tehát jelenleg nincs komoly veszély? Valami, ami hirtelen rosszra fordulhat?

Eversill doktor keskeny ajkai mosolyra húzódtak, mielőtt felelt.

-- Az agysérülések mindig kockázattal járnak -- mondta. -- Az a véleményem, hogy ajánlatos lesz minden további megterhelést kerülnie. De, amint gyakran mondogatom az embereknek, átkozottul kockázatos dolog élni, és az ember kilátásai ezen a téren százszázalékig rosszak.

Az öreg emberek puha mozdulatával nyújtotta kezét, anélkül, hogy felállt volna.

-- Majd én szemmel tartom Arthurt -- mondta.

7.

A sárga Pontiac ott virított a rézsútos reggeli napfényben a bíróság épülete előtt. Hawke észrevette közeledő anyját és Ádámot, és felugrott.

-- Hé! Scotty és ,a csatlósai már itt vannak. Jó lesz sietni, különben még megvesztegetik a bírót.

-- Nocsak -- mondta Adam. -- Hát Webber mégis lehozta Scottyt. Ügy látszik, kezdenek komolyan venni bennünket.

-- Eldöntötted már, hogy szükség lesz-e rám, vagy nem -- kérdezte Hawke. Akkor átszaladok a borbélyhoz, és levágatom a szakállamat.

-- Hála az égnek -- mondta Hawke-né. -- Biztassa csak maga is! Én már hónapok óta nyúzom miatta. Ügy néz ki, mint egy borneói vadember.

Adam azt mondta:

-- Hacsak Scott nem kér szót, és nem mond valami irtózatosan nagy hazugságot, nem hiszem, hogy szükség lenne rád. Egyébként a bíró bizonyára látott már szakállt.

Adam meg Hawke-né a nagy, fehér faoszlopos előcsarnokon át bement a régi, téglából épült bírósági épületbe. Hawke épp ne-

694

gyed óra múlva lépett a tárgyalóterembe, akkor, amikor Phyllis Trospert megeskették, és leült anyja mellé az első széksorba. A padsorok között a terem hosszában széles átjáró volt, és a másik oldalon, ugyancsak az első sorban sugdosott Scotty és Glenn Hawke a cég két másik igazgatósági tagjával. Scott ránézett Hawke-ra, mosolyogva intett neki, Hawke azonban rá sem hederített.

Nem látta Hoagot azóta, hogy a St. Regis szállodában jóízű falatozás közben vidáman közölte vele azokat a híreket, amelyek az ő tönkremenését jelentették. Scotty most is olyan volt, mint mindig, sportruhát viselt, barátságos volt, kövér és teljesen gondtalan, ellentétben Glenn Hawke-kal, aki duzzadt arcával, elkínzott és ingerült pillantásával meglehetősen másnaposnak látszott.

Hawke csak valami enyhe bosszankodásfélét érzett, amikor meglátta Scottyt, és ez semmi nem volt ahhoz az elmerülő érzéshez képest, amit annak idején maga az összeomlás keltett benne. Azóta már elfelejtette a dolgot, belenyugodott helyzetébe, és folytatta a munkát. Valójában már nem is neheztelt Scottyra. Scott igazán nem tehet róla, hogy ilyen a természete, és a dolog már megtörtént. Ahogy leült az anyja mellé, Hawke-né a kezére tette érdes tenyerét:

-- Most aztán megadjuk nekik -- mondta. -- Legfőbb ideje. Amikor Phyllis Trosper megkezdte tanúvallomását, az utcáról

bejött néhány ráérő járókelő, mintha megérezték volna, hogy jó szórakozás ígérkezik. Phyllis Trosper nyugodtan és kissé önelégülten viselkedett. Vonzóan telt látványt nyújtott fehér- és vörösmintás szövetruhájában, és érthető hangon válaszolt Adam bevezető kérdéseire. Amikor Adam felkérte a tanút, hogy azonosítsa Scott Hoag urat, és Phyllis rámutatott Scottyra, mondván „ő az", Úrban Webber felállt, és tiltakozást nyújtott be.

-- Bíró úr -- mondta méltatlankodva --, itt földtulajdonról szóló vita folyik, nem pedig bűnügyi elj4rás. A védelem készséggel elismeri, hogy ez a hölgy a Hawke Testvérek-cég irodai alkalmazottja volt. Sőt azt is hozzáfűzhetjük, hogy mindig is meglehetősen összeférhetetlen volt, hogy állását heves nehezteléssel hagyta el, és fenyegető hangú felmondó levelet írt, amelyet szívesen bemutatunk és az iratokhoz csatolunk. Hálás lennék, ha Adam úr rátérne a lényegre, ha ugyan van lényeges kérdeznivalója ettől a tanútól.

695

Adam azt kérdezte:

-- Emlékszik arra az alkalomra, amikor Hoag úr arra kérte önt, hogy adja oda neki a Frenchman-hegyháti bányakitermelés okmányait?

Phyllis Trosper „igenje" még alig hangzott el, Webber máris újra felugrott, és tiltakozott, mondván, hogy ez az ügy nem függhet össze azzal a jogi kérdéssel, amelyet a bíróság tárgyal. Adam azt válaszolta, hogy igenis, ennek az ügynek van jelentősége, méghozzá a szándékos törvénysértés megállapítása szempontjából. Szó szót követett, míg végül Adam az asztalán levő iratok közül előhúzott egy rozsdás kapcsokkal összefűzött jogi okmányt. A bíró azonnal tudni akarta, hogy az micsoda. Adam kijelentette, hogy az Sparkman bíró szakvéleménye a tulajdonjogra vonatkozólag, és ő a bíró özvegyétől szerezte meg.

Úrban Webber erre megrendezte nagyszerű, tárgyalótermi düh; rohamainak egyikét.

ö már negyven-egynéhány éve folytat jogi gyakorlatot Kentucky államban. Hol a felperes ügyvédje volt, hol az alperesé, önzetlen tanácsadó és jogtanácsos száz meg száz föld-, fakitermelési és vízjogi vitában. De egész gyakorlata alatt még nem tapasztalt ilyet, hogy valaki bemutasson egy értéktelen, jogilag szakszerűtlen és jelentéktelen papírdarabot, amit valami papírkosárból halásztak elő, és azt jogi bizonyítéknak kívánja felhasználni. Ha New York államban, ahol felperes ügyvédje működik, így értelmeznék a bírósági bizonyítékokat, akkor hálát ad az égnek, hogy Kentuckyban nem ez a szokás. Ebben a hangnemben szónokolt perteken keresztül, egészen belevörösödött, és végül azt indítványozta, rekesszék ki ezt a papírhulladékot az iratok közül, és amennyiben felperes ügyvédjének több kérdése nincs. a tanút bocsássák el.

A bíró úgy hallgatta Webber kitörését, mint aki értékeli a szí nészi alakítást, aztán unott hangon megjegyezte:

-- Nincsenek esküdtek a teremben. -- Majd Ádámhoz fordult, és megkérdezte, mi a célja azzal, hogy ezt az okmányt bemutatja? Adam kijelentette, hogy az a körülmény, mely szerint létezik egy, a Webberénél korábbi keletű, helybeli szakértő által a Hawke Testvérek számára készített jogi szakvélemény a tulajdonjog jogcíméről, amely arra az eredményre jut, hogy Hawke-

696

nénak van tulajdonjogi jogcíme, döntő bizonyíték arra nézve, hogy szándékos törvénysértés történt.

Úrban Webber részéről újabb haragos kitörés következett a következtetések ezen esztelen, hamis és arcátlan sorozata ellen. Azt kérte, hadd vegye szemügyre az okmányt. Ügy vette el Adam kezéből, mint valami undorító dolgot, gyorsan átlapozta, aztán megvetéssel odalökte Adam asztalára. Semmi bizonyíték arra, mondta, hogy ez az okmány Sparkman bírótól származik. Nincs rajta aláírás, csupán egy írógéppel ráírt név. Ezt akár tegnap is gépelhették, ő nem tudja ki írta, de nem is érdekli.

Adam azt mondta:

-- Ha alperes ügyvédje kívánja, felmegyek a tanúk emelvényére és eskü alatt vallom, hogy ezt az okmányt Sparkman bíró özvegyétől kaptam, és nem hamisítottam meg, bár a papíros állapota erre elegendő bizonyítékot nyújt. De ha az alperes ügyvédje kívánja, meg is idézhetjük Sparkmannét, hogy tanúsítsa, ő vette ki a bíró irattárából, és adta oda nekem.

-- Ide figyelj, Urb! Elnézést, bíró úr -- Scotty Hoag felállt, és mosolyogva rákönyökölt az ügyvédek asztalait a hallgatóság széksoraitól elválasztó fakorlátra. A bíró, aki szemüvege felett bizonyos ingerültséggel kezdett nézni Webberre, intett neki. Webber megfordult, odalépett Hoaghoz, és dühös sugdolózásba kezdett, amelyhez Glenn is csatlakozott.

-- A gazemberek most benne vannak a pácban -- mondta Hawke-né, és Hawke azon kezdett tűnődni, hátha igaza van. Egészen eddig a percig lehetetlenségnek tartotta, hogy anyja megnyerje a pert. Scott Hoag nagy csirkefogó, az biztos, de lehetséges, hogy milliós ügyekben is az legyen? Ennyire félreismerte volna egy ember jellemét? Nem egészen értette, milyen játék folyik a Sparkman-féle szakvélemény körül, azt azonban világosan látta, hogy Webbernek nem tetszik a dolog.

Scott és Glenn visszaült a helyére, és Webber újra a bíróság felé fordult.

-- Ha a bíróság megengedi -- mondta, teljesen megváltozott modorban, nyájasan mosolyogva --, alperes nem vonja kétségbe a kitűnő ügyvéd jóhiszeműségét, és a tiszteletre méltó Bertel Sparkman asszony szavahihetőségét. Elfogadjuk, hogy Adam úr ezt az okmányt jelenlegi formájában kapta Sparkmannétól, és hogy utóbbi ezt az elhunyt irattárából vette el. Csupán azt nem ismer-

697

jük el, hogy ezt az iratot valaha is kézbesítették volna a Hawke Testvéreknek. Erre vonatkozóan tanúvallomásokat fogunk produkálni. Továbbá arra is szeretnénk rámutatni, hogy még ha kézbesítették is volna, akkor is csak jogi magánvélemény, következésképp nem lehet bizonyítékképpen elfogadni. Ügy kell tekinteni, mint ügyvéd és ügyfele közötti magánérintkezést. Ezért semmiféle alapja nincs annak, hogy ezt az okmányt hivatalosan figyelembe vegyük. El kell vetni, és a tanú kihallgatását be kell fejezni.

A bíró megfontolt tekintettel nézett Ádámra. Adam azt mondta:

-- Ez igenis a Hawke Testvérek részére készített jogi tanács volt, efelől semmi kétség, és tanúm vallomása igazolja, hogy ezt kézhez is kapták. Továbbá ez a szakvélemény kizárólag feljegyzésekből szerzett adatokra támaszkodik, nem pedig olyan értesülésekre, amelyeket a Hawke Testvérektől szereztek volna be. Tehát nem olyan okirat, amely kivételt képezhetne a bírói felmutatás alól. Elfogadható és fontos bizonyítékot képez.

A bíró habozott egy pillanatig, majd an mondta, elveti Webber indítványát, és elfogadja az okmányt. Heves vita következett, de a bíró nem tágított. Webber éles hangon semmisségi panasszal élt, mondván, hogy szerinte ez olyan tévedés, amely harmadik tárgyalást tesz majd szükségessé, és így az ügy ítéletnapig elhúzódhat. Trosperné viszont igazolta, hogy az okmány annak másolata, amelyet ő látott, és a bírósági írnok végül is iktatta, mint írásbeli bizonyítékot.

Webber azzal kezdte keresztkérdéseit, hogy felmutatta Phyllis Trosper felmondó levelét. Csatolta a bizonyítékok közé, és kérte, hogy olvassák fel. Azt kérdezte:

-- ön írta ezt a levelet?

-- Igen, én.

-- Mit értett levele befejező mondatán: „A Hawke Testvérek egyszer még megbánják, hogy állásom elhagyására kényszerítettek"? Nem arra célzott-e, hogy megtorlásképpen egy, a jelenlegihez hasonló perben ellenük fog vallani?

-- Én egyáltalában nem fenyegettem őket.

Webber sürgette, mondja csak el azt az incidenst Hoaggal, az iratok miatt. Kiszedte belőle, hogy Hoag kifejezetten kérte tőle a dossziékat, hogy azon kívül a barnaborítékos okmányon kívül

698

még egy kosárra való iratot selejtezett ki, és hogy nem igyekezett eltitkolni, amit csinált, hanem az ő jelenlétében nézte át az iratokat.

-- Trosperné asszony -- mondta Webber --, ha Hoag úr bizonyítékokat akart megsemmisíteni, nem lett volna részéről rendkívüli ostobaság, hogy ezt tanú jelenlétében tegye? Nem lett volna sokkal körültekintőbb, és éppen olyan könnyű dolog, ha ezt egy vasárnap délelőtt teszi meg, amikor senki sem tartózkodik az irodában?

-- Én nem mondom sem azt, hogy ostoba volt, sem azt, hogy okos volt, én csak azt mondom, amit láttam. Egyébként pedig Will úr egyszer régen azt mondta nekem, hogy Scott elég ostoba ember benyomását teszi rá.

Az ügyvéd kérte, hogy ezt a választ ne vegyék bele a jegyzőkönyvbe, aminek a bíró helyt is adott.

Webber továbbra is a legszívélyesebb modorban faggatta Phvllis Trospert, és igyekezett minél jobban belezavarni vallomásába. Az asszony először azt vallotta, hogy a barna borítékról azonosította Sparkmán bíró szakvéleményét. Webber viszont elismertette vele, hogy ilyen borítékokat bárki kaphat a hoveyi tízcentes áruházban, és hogy az irodában ő maga is használt ilyen borítékokat.

-- így hát az az okmány, amelyet Hoag úr kiselejtezett, lehetett valami olyan is, amelyet ön saját kezűleg borítékolt, és amely egyáltalában nem Sparkmán bírótól származott?

Phyllis néhány pillanatig habozott, aztán azt mondta:

-- Emlékszem már, miről ismertem meg. Amikor kivettem a papírkosárból, láttam, hogy Sparkmán bíró neve rajta van a borítékon.

Webber a bíróra mosolygott, és azt kérdezte az asszonytól, vissza tudna-e emlékezni ennek az incidensnek a dátumára. Phyllis kijelentette, hogy a napját nem tudná megmondani, de 1941 folyamán kellett történnie, mert ebben az évben lépett ki az állásából. És nem történhetett márciusnál később, mert odakint térdig érő hó volt, és Hoag úr hócipőt viselt. Ehhez a mellékkörülményhez, a hóhoz ragaszkodott, bár Webber erősen megkísérelte, hogy megingassa benne.

-- Ha jól értem önt -- mondta --, akkor ennek az okmánynak a keltezése 1941 márciusának valamelyik napja lehet.

699

-- Azt nem mondtam. Valószínűleg korábbról kelt. Én csak azt mondtam, hogy Hoag úr akkor dobta el.

-- Későbbi időből tehát nem lehet keltezve?

-- Már hogy lehetne? Akkor dobta el, és akkor az okmány már jó ideje az irattárban hevert.

Webber ekkor kezébe vette a Sparkman-féle szakvéleményt, fellapozta az utolsó oldalt, és felolvasta a keltezést: 1941. július 15. Megmutatta Phyllis Trospernek. A nő előrehajolt a tanúk emelvényén, és tágra nyílt, hitetlenkedő szemmel nézte.

-- Helyesen olvastam a keltezést? -- kérdezte Webber. Trosperné letörten bólintott.

-- Akkor hát az ön tanúvallomása értelmében az az okmány, amelyet Hoag úr eldobott, nem lehetett ennek a szakvéleménynek egyik példánya. Igaz, Trosperné asszony?

Phyllis szeme kezdett vörösödni. Egyenesen a bíró felé fordulva így szólt.

-- Lehet, hogy valamikor máskor történt, hogy hócipőben láttam Hoag urat. Az első évben, amikor ő lett az elnök, gyakran átnézte az iratokat-

Webber mézes-mázos hangon azt mondta:

-- Trosperné asszony, ön eskü alatt vall, de előfordul az emberrel, hogy azt hiszi, jól emlékszik valamire, pedig rosszul emlékszik. Tekintettel erre, nem akarja megváltoztatni előbbi kijelentését?

-- Tévedtem a hóval kapcsolatban, ennyi az egész. A többi színtiszta igazság volt.

-- Nem gondolja, hogy éppilyen tévesen emlékezhet az okmánnyal kapcsolatban? Valóban látta a borítékon Sparkman bíró nevét? Vagy csak hiszi, hogy látta?

-- Nem vagyok sem hazug, sem bolond -- mondta Phyllis Trosper, és ráncba szaladt az egész arca, mintha rögtön sírva akarna fakadni.

Webber nyájasan azt mondta:

-- Senki nem vádolja ilyesmivel, Trosperné asszony, és azt hiszem, nyugodtan rábízhatom a bíróságra, hogy milyen következtetést von le az ön visszaemlékezéseiből. Nincs több kérdésem.

Webber leült, rámosolygott a bíróra, aki elküldte Trospernét, miután Adam jelezte, hogy neki sincs kérdeznivalója. Phyllis mél-

•700

tóságteljesen vonult végig a padsorok között, és elhagyta a tárgyalótermet. A gyér hallgatóság utánanézett és sugdolózott.

Adam odament a korláthoz és halkan azt mondta Hawke-nénak:

-- Nyeregben vagyunk.

-- Ez volt az egész? -- kérdezte Hawke-né csalódottan. -- És ezeket a gazembereket, Hoagot és Glenn Hawke-ot nem állíttatja fel az emelvényre?

-- Azok alperesek. Ha Webber odaszólíttatja őket, akkor keresztkérdések alá vehetem őket.

-- Szegény Phyllisből fasírtot csinált -- mondta Hawke.

-- Hát ez esküdtszék számára való anyag lett volna. Lényeg az, hogy becsatoltuk Sparkman bíró szakvéleményét az iratokhoz. De lássuk csak, mit csinál most Webber. -- A bíróhoz fordult, és bejelentette, hogy felperesnek nincs több indítványa.

Webber rögtön felállt, és azt mondta, nem vette tervbe, hogy tanúkat idézzen, de tekintettel Trosperné tanúvallomására, felkéri Hoag urat, hogy tisztázza mi a helyzet a Sparkman-féle szakvéleménnyel. Scotty nyugodtan felment az emelvényre, kényelmesen leült, és kezét lazán a térdére fektette.

Hawke-nak valahogy idegennek tűnt Scott, ahogy ott ült a tanúk emelvényén. Közvetlen, derűs mosolya alatt most valahogy komoly és kegyetlen volt az arca. Szemlátomást türelmetlenül várta, hogy beszélhessen. Webber első kérdésére hosszú, szövevényes válaszokat kezdett adni, és a bíró kétszer is figyelmeztette, hogy maradjon a tárgynál. Scott a bíró felé fordult, és egyik tenyerét ügyefogyottan fölfelé tartva, vigyorogva azt mondta:

-- Bíró úr, én közönséges vállalkozó vagyok, nem értek én az ilyen jogi huzavonákhoz. Egyszerűen történt ez az egész, megpróbálom egyszerűen elmondani.

El is mondta, hogy ő bizony nem emlékszik, hogy valaha is olvasta volna a Sparkman-féle szakvéleményt. A Hawke Testvérek okmányai között nem volt belőle példány. 1941 nyarán Sparkman bíró egyébként is mind egészségi, mind pedig elmeállapotát illetően meglehetősen rossz bőrben volt. Szeptemberben meg is halt. Éveken keresztül ő készítette a Hawke Testvérek számára a telekkönyvi kivonatokat és a jelentéseket, a cég tisztviselőinek azonban az volt a véleménye, hogy a továbbiakban már nem vehetik igénybe a munkáját, így hát az Úrban Webber-

701

cégtől rendeltek meg egy szakvéleményt a tulajdonjog jogcíméről. Kifejezetten emlékszik rá, hogy Sparkman bíró egy napon bejött az irodába, éppen amikor erről a parcelláról tárgyaltak. Az öregember felajánlotta, hogy szakvéleményt készít. Nem volt semmi mód arra, hogy udvariasan visszautasítsák, így hát ráhagyták. Ennyire tud visszaemlékezni. Talán akkoriban tört ki a bírón a végzetes betegség, és meghalt, anélkül, hogy a jelentést elküldte volna a Hawke Testvéreknek. Az is lehet, hogy megkapták, de félretették, mivel egysze.r már megbízták vele Úrban Webbert. Annyi azonban biztos, hogy ő nem távolította el ezt az okmányt az irattárból. Sőt arra az incidensre sem emlékszik, amiről Trosperné beszélt. Elnökké választásának első esztendejében valóban átnézte a fontos aktákat, amelyek siralmas állapotban voltak, kiselejtezte a tárgytalan iratokat, és minden áron jobb irattár-rendszert kívánt bevezetni.

Scott olyan nyíltan, olyan humoros jókedéllyel adta elő ezt a históriát, hogy Hawke szinte el is hitte neki, holott jól ismerte hazudozós természetét. Abban biztos volt, hogy a bíró elfogadja majd ahogy Scott beállítja a helyzetet, ö maga sem tudta volna eldönteni, hogy mi is az igazság. Hawke-nénak azonban nem voltak kétségei. Oda-odasúgta neki:

-- Ügy hazudik, hogy mindjárt rászakad a plafon. Adam első kérdése így hangzott:

-- Hoag úr, az Eleanor szénbányatársulat jól jövedelmezett, igaz?

Úrban Webber felugrott, és ellenvetést tett, mielőtt Adam végigmondhatta volna a kérdést. Kijelentette, hogy a vizsgálat csupán a Sparkman-féle szakvéleményre terjed ki, és felperes ügyvédje ettől a tárgytól nem térhet el. A felperesek könyvvizsgálatot kérnek, holott ehhez nincs joguk, amíg azt a bíróság nem engedélyezi, és felperes most nyílt tárgyaláson akarja megszerezni a könnywizsgálati adatokat.

Adam higgadtan válaszolta, hogy a Sparkman-jelentéssel kapcsolatos tanúvallomás a szándékos törvénysértés tárgykörébe vág, és ő ennek a törvénysértésnek az indítóokát akarja megállapítani. A bíró habozott, aztán Webber ellen döntött, aki éles hangon semmisségi panaszt jelentett be. Scotty azt felelte, hogy 1943 óta közel száz szövevényes üzleti tranzakcióban vett részt, és nem tudhatja fejből mindegyiknek a mérlegét.

702

-- ön üzletembernek tartja magát. Egyáltalán nem emlékszik arra, hogy milyen eredménnyel végződött egy bányakitermelés, ahol több százezer tonna szénről volt szó? -- kérdezte Adam.

-- Hát ez az Eleanor szénbányatársulata csak afféle könyvelési manőver volt, Úrban Webber ötlete alapján. Valami törvényes módja annak, hogy csökkentsük az adóterheket, vagy ilyesvalami. Én nem babrálok az iratokkal, ezt mindig is inkább a jogászokra bíztam.

-- Talán ráfizettek erre az üzletre?

-- Ezt így kapásból nem tudnám megmondani. Át kellene vizsgálni egy csomó számadatot. Ez könnyvvizsgálati tevékenység, és amint ügyvédem mondta, nem vagyok felkészülve arra, hogy erre itt és most feleljek, sajnálom.

Adam a bíróhoz fordult:

-- Attól tartok, a tanú kitérő választ ad.

A bíró előrehajolt, összekulcsolta maga előtt a kezét:

-- Hoag úr, ha tudja, hogy az Eleanor szénbányatársulat hasznot hozó vállalkozás volt vagy sem, feleljen a kérdésre. -- A bíró hangja száraz volt és üzletszerű.

Scotty ránézett a bíróra.

-- Hát, legjobb emlékezetem szerint elég gyászosan végződött, bíró úr.

-- ön azt mondta Hawke-nénak és Arthur Hawke úrnak mondta Adam --, hogy a Hawke Testvérek egy vagyont veszítettek a Frenchman-hegyháti bányán. Igaz?

-- Igen. összevissza egy negyed milliót veszítettünk rajta.

-- Ó. Erre a részletkérdésre nagyon is világosan emlékszik.

-- Egy üzletember nem felejt el egykönnyen ilyen kudarcot. Egy ügyvéd talán elfelejtené.

-- De azt nem említette nekik, ugye, hogy egy másik bányavállalatuk vette át az üzemeltetést, óriási mennyiségű szenet bányászott ki, és hogy ez a vállalkozás is veszteséggel végződött volna?

-- Én azt nem tudnám kapásból megmondani, hogy könyvelésünk milyen ponton tért át erre az Eleanor-féle vállalkozásra. Ezek az emberek igényt tartanak a hegyháton egy tenyérnyi kis parcellára. Az fel sem merült bennük soha, hogy a hegyháton minden egyéb bányajog a mienk, és ezé a parcelláé is. Nekünk viszont megvolt a jogcímünk, és nekem eszembe sem jutott, hogy

703

ismertessem előttük az egész könyvelési rendszerünket, hiszen az még saját magam előtt sem volt teljesen áttekinthető. Az embernek le kellene szállnia azokba az öreg vajatokba, elő kellene venni az összes térképet, hogy kiszámíthassa, mikor is kezdtük el az Eleanor-íéle könyvelést.

-- Valaha is említette ön Hawke-né vagy Arthur Hawke út előtt ezt az Eleanor szénbányatársulatot? Kérem, feleljen erre a kérdésre.

Scotty továbbra is kedélyesen mosolygott, de elvörösödött.

-- Nem -- mondta.

-- Felajánlott ön Hawke-nénak egy ezerdolláros egyezséget?

-- Igen.

-- Amikor az Eleanor társulat vagy a Hawke Testvérek, vagy mindkettő, több százezer tonna elsőrendű szenet bányászott ki abból a földből, amelyet Hawke-né igényt formál, és az Eleanor vállalat állítólag gyászosan végződött, azt mondta nekik, hogy az üzemeltetés tiszta veszteség volt?

-- Én azt mondtam, hogy a Hawke Testvérek veszített az üzleten, és ez igaz is volt.

-- Ügy vélte, hogy ezer dollár méltányos kártalanítás ennek az idős özvegyasszonynak -- mondta Adam, felemelve hangját, amelyből kicsengett a nyílt megvetés -- olyan igényért, amely mögött talán negyed millió tonna szén után járó részesedés húzódik meg?

-- Igen, azt gondoltam, hogy méltányos -- felelte Scotty, hirtelen száraz hangon --, mivel mi nem voltunk hajlandók elismerni, hogy bármivel is tartozunk neki.

-- Tehát úgy gondolta, hogy ajánlata egyenesen nagylelkű folytatta Adam.

-- Tekintettel a körülményekre, figyelembe véve azt is, hogy a tulajdonjog a mienk volt, és a valódi tulajdonos, a fia egyáltalán nem akarta erőltetni a dolgot, igenis azt gondoltam, hogy ez meglehetősen bőkezű ajánlat.

-- És nyilván úgy érezte, hogy ön a Télapó. Scott régi, nyájas mosolyával a bíróhoz fordult:

-- Bennem megvan a jó szándék, bíró úr, de láthatja. , .

-- Ez csupán tréfa volt, és vissza is vonom -- mondta Adam. -- Végeztem.

Webber kijelentette, hogy a védelem eláll a további indítvá-

704

nyoktól. A bíró azt mondta az ügyvédnek, hogy adjanak be írott tény vázlatokat; röviden megbeszélték, hogy ez mennyi időt igényel, aztán a bíró elhagyta az emelvényt. A tárgyalóterem kiürült. Webber összeszedte az iratait, és kiment a rácsos forgóajtón, anélkül, hogy ránézett volna Ádámra. Hoag és Glenn követték őt a padsorok közötti folyosón, és sugdolóztak.

Hawke-né csalódott hangon mondta Ádámnak:

-- És ezzel vége?

-- Igen. Az ügy lényege még mindig az okmányoktól és a törvénykezéstől függ. Most már a bíró dönt. -- Adam összerakta az iratokat, aztán a segédje elvitte a két tömött aktatáskát.

-- Mindenesetre jól kikészítette azt a gazember Hoagot.

-- Az nem jelent valami sokat, Hawke-né -- dünnyögte Adam. -- Sose szerettem Scottot, és most megragadtam az alkalmat, hogy kissé megtáncoltassam. -- Rámosolygott Hawke-ra. -- Szerintem a bíró tévedett, amikor megengedte azt a kérdést az Eleanor szénbányatársaság hasznára vonatkozólag, és mindazt, ami utána következett. Ennek semmi kihatása nem volt a jogi tényállásra. De ez nem semmisségi ok. Azt hiszem, a bíró maga is kíváncsi lett.

Hawke-né azt mondta:

-- Most már biztosan megnyerjük a pert. -- Levertnek látszott, és biztatást várt.

-- Nem tudom -- mondta Hawke. -- Azt hiszem, Scotty fene ügyesen viselkedett a körülményekhez képest.

-- Ó, igen. Scotty barátunk megint úgy mutatkozott, ahogy leginkább szeret: mint üzletember. Megyünk ebédelni?

Amint kiléptek a fehér, déli napsütésbe, a bíróság épületének magas, oszlopos előcsarnokába, Hawke látta, hogy Hoag és a többiek összedugott fejjel tárgyalnak az egyik nagy, kerek oszlop árnyékában. Scotty kivált a csoportból, és integetve, mosolyogva közeledett feléje:

-- Hé, Arthur! Beszélhetnék veled egy pillanatra?

Hawke már lefelé ment a lépcsőn Ádámmal és az anyjával, aki azt mondta:

-- Ne állj le beszélni ezzel a söpredékkel, hallod?

Hawke azonban megfordult, és visszament az előcsarnokba. Scott vidáman fogadta:

-- Arthur, igazi művésznek látszol azzal a szakállal. Nem akar-

705

tálak zavarni eddig, öregem, tudom, hogy el vagy foglalva a könyveddel, különben már megírtam volna neked, hogy áll a Plaza. Ügy látszik, felsorakoznak a kedvező körülmények, és egyszer csak beüt a nagy alkalom. -- Hawke nem szólt semmit. Scott folytatta. -- Pokolian bánt engem az a Leffer-ügy. Soha életemben nem voltam ilyen pénzszűkében, igazán nagyon kellemetlenül érzem magam amiatt a jelzáloghitelügy miatt, és ha majd a Plaza végül is kifizetődik, marha nagy prémiumot kapsz.

-- Ki tudod fizetni a második részletet június tizenötödikén? -- kérdezte Hawke.

-- Arthur, én havonkint tíz-tizenötezer dollárt fektetek becsak javításokért, karbantartásért és utólagos simításokért. Ezt kénytelen vagyok folyamatosan megtenni, mert különben az egész dolog felborul, átveszi a bank, és te meg én mindent elveszítünk, amit beleöltünk. Csak három-négy hónapig légy türelemmel, és azt hiszem, akkor nagy csomó pénzt viszünk haza, fiam. Mondd, Arthur nem gondolod, hogy -- lehalkította a hangját -- ez a tárgyalás átkozottul ostoba dolog, azt hiszem, sohasem kellett volna perre vinni az egészet, de még mindig azt hiszem, mi ketten elrendezhetjük. Mindig csak anyád volt a probléma, hogy bírhatnánk őt józan belátásra? Ez a földtulajdoni jogigény valójában téged iilet meg. Miért nem tudunk egyezséget kötni, csak mi, ketten?

-- Mit nevezel te egyezségnek, Scotty? -- kérdezte Hawke Adam meg az anyja odalent vártak rá a járdán, és Hawke-né türelmetlenül integetett neki.

-- Hát, öregem, hallgass ide -- Hoag belekarolt. -- A te ügyed kilátástalan. Istenre esküszöm, hogy az. Kérdezd meg Gus Adamot," mondja meg becsületesen, hogy nem az-e. Úrban Webber ugyan ellene van mindenféle egyezségnek, ha csak egy centbe kerül is, az öreg Glenn azonban kezd ideges lenni, és egyedül ez az, ami bennünket erre késztet. Én a magam részéről boldog vagyok, hogy van valami ürügyem arra, hogy egy kis dohányt szerezzek neked a társaság pénzéből. Ezek a bitangok még engem is a víz alá nyomtak. Ez az egyetlen oka annak, hogy nem tudom elintézni Newton jelzálogát. Nekem most igazán nagy szükségem van tőkére, és a cég pénztára meg van terhelve, nem tudok kihúzni belőlük még egy negyed dollárt sem, még tizenöt százalékra sem. Pedig tagja vagyok az igazgatóságnak. Átkozot-

706

túl dühít a dolog és semminek nem örülnék jobban, mint ha átnyújthatnék neked a pénztárunkból ötven darab ezrest. Arthur, esküszöm rá, hogy Glenn ebben a pillanatban elmenne ötvenezer dollárig. Lehet, hogy holnap már nem, de ebben a pillanatban, azt hiszem, el tudnám érni.

-- Erről szó sem lehet, Scott. Sajnálom -- mondta Hawke és megpróbálta kiszabadítani a karját. Hoag azonban még szorosabban fogta.

-- Arthur, ez a kedvező lélektani pillanat, isten engem úgy segéljen. Glenn ma eléggé ideges ahhoz, hogy belemenjen, és még ma délután megkaphatnád a csekket. Holnap talán már késő lesz. Ötvenezer, Athur -- egészen közel hajolt Hawke arcához. El tudjuk intézni úgy, hogy ne kelljen fizetned utána egy cent adót sem.

Scotty lehelete rossz szagú volt. Szorítása ingerelte Hawke-ot.

-- Hagyjuk ezt, Scott -- mondta, és lerázta magáról Scott karját. De olyan hevesen találta ellökni magától, hogy Hoag megtántorodott, elbotlott a legfelső lépcsőben, megpróbálta visszanyerni az egyensúlyát, aztán botladozva és imbolyogva zuhanni kezdett lefelé a napfényes lépcsőn. Cséphadarószerű mozdulatai egy pillanatra arra a részegre emlékeztették Hawke-ot, aki Jeanne ajtaján dörömbölt, és akit annak idején lehajított a lépcsőn. Scotty a lábain jutott el a lépcső közepe tájáig, ott aztán elesett, és zuhant, gurult lefelé, amíg le nem huppant a fűbe.

Hawke utánaszaladt a lépcsőn, nehéz cipői dobogtak. Scott ülve maradt ott, ahol volt, felnézett a feléje közeledő óriási, szakállas alakra, és szemlátomást nem volt biztos benne, hogy nem számíthat-e további ütlegekre. Furcsán mosolygott, kilátszott a felső ínye.

Hawke megállt, és egy pillanatra lenézett a vigyorgó, kopasz emberre, aki zöld sportöltönyben elterült a gyepen.

-- Véletlen volt, Scott, sajnálom -- mondta. Komikus volt látnia a hirtelen megkönnyebbülést Scott arcán. Hawke otthagyta, és csatlakozott anyjához és Ádámhoz.

-- Mi volt ez? -- kérdezte Adam.

-- Scotty egyezségről szeretett volna velem tárgyalni. Az ügyvéd szárazon megjegyezte:

-- Ha jól sejtem, te ezt visszautasítottad.

Scotty lassan feltápászkodott, és leporolta a ruháját, miközben

7°7

a Hawke Testvérek képviselői is lejöttek a lépcsőn és köréje gyűltek.

-- Mennyit ajánlott? -- kérdezte Hawke-né.

-- Ötvenezer dollárt -- mondta Hawke -- adómentesen Adam elismerően elhúzta a száját, és kimeresztette a szemét.

-- Ugyan, menj már -- mondta Hawke-né megvetően. -- Mi az? Semmi kis aprópénz.

708

Hetedik ré

HUSZONNEGYEDIKFEJEZET

Otthon távirat várta Ferdie Laxtől:

IZGALMAS JAVASLATOK JABLOCKKAL, FEYDALLAL, JOCK MÁSSZÁL KAPCSOLATBAN. ESTE FÉLHETES GÉPPEL ÉRKEZEM LEXINGTONBA. HOLNAP DÉLELŐTT NEW YORKBAN FONTOS ÉRTEKEZLETEM VAN. KÉRLEK KERESS FEL CAMPBELL HOUSE-BAN LEXINGTONBAN ÜGY, HOGY TIZENEGYÖRAS GÉPPEL TOVÁBB MEHESSEK. ÜDVÖZLET LAX.

Hawke megmutatta a sürgönyt Ádámnak.

-- Jó -- mondta az ügyvéd --, én is a tizenegy órás repülővel utazom, legalább jobban megismerem ezt a Lax urat.

Ferdie Lax csak azért bérelt ki egy lakosztályt a lexingtoni szállodában, hogy ott találkozhassanak. Vacsorát rendelt két személyre, de azonnal hozatott még egy terítéket, amikor Hawke délután hat körül megérkezett az ügyvéddel. A garnélarák koktél mellett Ferdie előadta látogatásának célját, és Hawke eleinte nem is akart hinni a fülének. Az ügynök szerint Hollywoodban és a Broadwayn hirtelen izgalom támadt egy régen feledésbe merült, fiatalkori írása, A letchworthy lady című bohózat miatt. Egyike volt ez annak a hét színdarabnak, amelyet a háború alatt a haditengerészetnél írt. Azt az ötletet írta meg ebben a vígjátékban, hogy anyja a szénspekulációban nagy nyereséghez jut és megpróbál behatolni a New York-i társaságba. Tehetségtelen kis stílusgyakorlat volt az egész, amely hamar meggyőzte arról, hogy a bohózat nem az ő műfaja. Röviddel azután, hogy a Kegyelemkenyérenből siker lett, Lax végigolvasta minden fiatalabb kori írását, és nagyon fellelkesedett A letchworthi ladyért, lelkesedése

azonban erősen megcsappant amikor két broadwayi rendező is visszadobta a darabot. Azóta az egyetlen létező példány ott penészedett Lax iratai között.

Lax azt mondta, hogy miután Hawke az előző héten felhívta, nagy igyekezettel utánanézett, nem tudna-e szerezni neki valami megbízatást. Hawke nevét most is éppúgy tisztelik Hollywoodban, mint azelőtt -- csodálatos, hogy az Evelyn Biggers kudarca mennyire nem ártott noki --, de mostanában már nem fizetik meg olyan jól a forgatókönyveket. Ujabban könyveket keresnek meg színdarabokat. Laxnek eszébe jutott A letcbworthi lady, méghozzá valami mással kapcsolatban, amiről egész Hollywood és a Broadway beszél.

Több sikeres produkció után, egy új darab előkészületei közben, amelynek sztárja Irene Perry lett volna, világrengető robajjal szétrobbant a társasviszony Georges Feydal és Pierce Carmian között. A darab színrevitelének joga Carmiané, Irene Perry viszont Feydal pártjára állt a vitában, mert mindenekelőtt vidéki turnét akart, tekintettel a Kegyelemkenyéren turnéjának nagy sikerére. Feydal nyíltan hangoztatja, hogy mindenáron el akarja kaparintani őt Carmiantól, és erre egyetlen esélye az, hogy sürgősen szerez számára egy másik darabot. Lax előhalászta A letchwortbi ladyt, három gépírónő egy egész éjszakát töltött vele, hogy több példányban lemásolja. Feydal elolvasta a darabot, és magánkívül volt örömében. Irene Perrynek is tetszik, különösen mert Youngblood Hawke írta. Travis Jablock is elolvasta. Ha befejeződik a vidéki turné, hajlandó előzetes filmszerződést kötni rá, hetvenötezer dollár előleggel. Feydal Jock Maast vette maga mellé társrendezőnek, hogy betöltse Carmian helyét; és készek arra, hogy produceri részesedésüket átengedjék Hawkenak azzal, hogy majd később levonják, annyira biztosak benne, hogy a darab bombasiker lesz.

De a legnagyobb gyorsasággal kell intézkedni. Irene Perry legkésőbb július első hetében színre akarja hozni a darabot Philadelphiában, mert akkor ott színházi fesztivál lesz, amelynek fő attrakciójaképp Irene Perry új darabját reklámozzák. Ez pedig azt jelenti, hogy három héten keresztül előfizetésben elkelt minden jegy, biztosítva van a telt ház.

Hawke-ot egészen elszédítette ez a sok jó hír. Látta, hogy Gus Adam is tiszteletteljes figyelemmel hallgatja Laxet.

712

A fáradt, elcsigázott ember igyekezett visszafojtani feltörő örömét, miközben Lax beszélt. Hiszen ha ez mind igaz, ha csakugyan erről van szó, akkor végre révbe jutott. Dolgoznia sem kell, hiszen a darab készen van. A második részletet, amelynek határideje fenyegetően közeleg, ki tudja fizetni anélkül, hogy Hollywoodnak lekötné magát. Aztán a Boone County befejezése már feloldaná a rá nehezedő nyomást, és valószínűleg megoldana minden problémát. Ki gondolta volna, hogy szinte az utolsó pillanatban egy régi, már elfelejtett színdarabja fogja megmenteni! Olyan volt ez, mintha egyik régi ruhájának a zsebében hetvenötezer dollárt talált volna.

-- Gus, mi a véleményed minderről? -- kérdezte hirtelen.

-- Ügy látszik, itt komoly üzleti lehetőségek vannak, ha ugyan üzletnek lehet ezt nevezni. Ilyesmitől néha szédülni kezd a fejem. -- Adam felkelt, és járkálni kezdett a szobában. -- Tartsuk szem előtt, Arthur, hogy ebben a legfőbb vonzerő az a hetvenötezer dollár, amit utóbb a filmért kapnál. Azért mész bele az egészbe, mert pénzre van szükséged. Bármi, amit a színdarabért kapsz, talált pénz.

-- Ez igaz.

-- De neked is részt kell majd venned az átírásban, és a próbákban. Ez pedig ütközni fog a Boone County befejezésével. Ez nem olyan, mint a Kegyelemkenyéren volt, mivel ott kéznél volt a regény, és Feydalnak egész fejezetek álltak rendelkezésére Adam összehúzta a szemét. -- Ez kockázatos és ködös dolog. Szeretném alaposan kikérdezni azt az embert, hogy megtudjam, valójában mennyire érdeklődik a dolog iránt.

-- Travis Jablockot? Mi sem könnyebb -- mondta Lax és a telefonhoz lépett. Interurbán felhívta Hollywoodot, és majdnem azonnal megkapta Jablockot.

-- Travis? Itt Ferdie -- mondta. -- Itt vagyok Lexingtonban, Kentuckyban. Itt ülök a világ egyik nagy írójával, közös barátunkkal, Youngblood Hawke-kal. Egy láb hosszú szakállt növesztett, pont olyan, mint Shaw. Beszélni akar veled A letchworthi ladytől. Travis, Hawke ügyvédje is itt van, egy nagyképességű New York-i, név szerint Gus Adam. Ö is hallgatja a beszélgetést, oké?

Átadta a telefonkagylót Hawke-nak, és Ádámot a hálószobai készülékhez küldte. Jablock tréfálkozással kezdte, Youngblood-

713

nak nevezte Hawke-ot, mint a hollywoodiak általában. Azt mondta, alig várja, hogy olvashassa új regényét. Hollywoodban széltiben-hosszában beszélik, hogy valóságos remekmű lesz.

-- Travis -- mondta Hawke --, hallom, elolvasta azt az én régi bohózatomat, A letchwortbi ladyt.

- Igen, nagyon mulatságos, bájos kis írásmű. Egyáltalán nem az amire az ember Youngblood Hawke-tól számít, de izgalmas és fordulatos.

-- Érdekelné magát a filmjoga?

-- Határozottan, ha már fut az előadás. Georges Feydal, Irene Perry és Youngblood Hawke neve alatt nem is hiszem, hogy ne legyen nagy siker.

Az ügyvéd közbeszólt.

-- Itt Adam beszél. Azzal tisztában van, ugye, hogy Hawke most elsősorban azzal van elfoglalva, hogy befejezze a regényét. Egy színdarab előkészületei komolyan megzavarnák a munkabeosztását.

-- Hát, Youngblood Hawke mindig úgy dolgozott, akár egy medve. Biztos vagyok benne, hogy forgószélként átsöpör a próbákon, és közben a könyvét is megírja.

-- Nem hiszem, hogy helyes volna elvállalnia, kivéve, ha erre kézzelfogható indítóoka van -- mondta Adam. -- Ferdie Lax valami hetvenötezer dolláros előlegről beszélt, továbbá progresszív fizetési megállapodásról, amely a darab sikeréhez van kötve.

-- Igen, erről beszéltünk.

-- Ha a hetvenötezer dollárt azonnal lefizeti, tanácsolni fogom Arthurnak, hogy fogadja el. Különben ellene vagyok.

-- Ez nem fog menni, Adam úr -- mondta Jablock derűsen. Minden vágyam az lenne, hogy megtegyem, de sajnos eleget kell tennem a bank követelményeinek is. Minden bank, amely manapság filmüzleteket finanszíroz, ragaszkodik az úgynevezett szavatolt közönségsikerhez. Kapni fognak az üzleten, mihelyt kezünkben vannak az első hírek a vidéki turnéról, különösen, hogy Youngblood Hawke-ról van szó, de addig meg sem tudok mozdulni. Sajnálom.

Hawke letette a kagylót és Laxhez fordult:

-- Magam sem tudom elhinni, hogy az a darab érjen valamit. Hiszen hat vagy hét éve írtam. Már nem emlékszem a szereplők neveire sem.

714

Lax azt mondta:

-- Hát talán a következő teendőd az lehetne, hogy Feydallal beszélj. Az ő ítéletében megbízol, igaz?

-- De még mennyire. Lax az órájára pillantott.

-- Ahogy én Georges időbeosztását ismerem, lehet, hogy éppen most kel fel. New Yorkban van. Próbáljuk felhívni.

Feydal zengő hangján úgy nevetett, amikor Lax átnyújtotta Hawke-nak a kagylót, mintha éppen most olvasná a bohózatot.

-- Édes öregem, ez valami nagyszerű! Létezik egyáltalán olyasmi, amit nem tudna megírni? Rendkívül mulatságos, megható, azon kívül még mondanivalója is van. De maga nem is lenne képes rá, hogy valamit ne mondjon, még a legkönnyebb fajsúlyú dolgaiban sem, igaz? Irene egészen belebolondult. Ugye átengedi nekem ezt a borzasztóan mulatságos darabot? Mindenképpen meg akarom kapni.

-- Georges, holnap vagy én hívom fel, vagy Ferdie Lax.

-- Kitűnő.

Hawke csodálkozva jelentette ki:

-- A fenébe is! Úgy nézem, Ferdie, te elővarázsoltad a nyulat a kalapból, isten engem úgy segéljen!

-- Ugyan -- mondta az ügynök. -- A nyulacskát te csúsztattad a kalapba -- mondta Lax. -- Nekem éppen csak eszembe jutott, hogy ott van.

-- Alszunk egyet a dologra -- mondta Hawke. -- Hanem van valami, amit most rögtön megtehetnél az érdekemben.

2.

Másnap déltájban küldöncfiú érkezett Los Angeles egyik külvárosába, és egy vaskos borítékot hozott a Ferdinand Lax ügynökségtől.

Jeanne Fry az udvaron ült egy nyugágyban és figyelte Jimet, aki egy macskával játszott a narancsfa alatt. Elővette a borítékból a papírköteget, amelyen ez állt:

Youngblood Hawke: A letchwortbi lady

Előző este még fogalma sem volt arról, hogy létezik ez a darab, Hawke egyszer említette neki, hogy a második világháború alatt írt hét színdarabot, de csupán értéktelen műhelygyakorlatoknak tekinti őket és csak azért tartogatta, hogy legyen, ami kifejezetten a regényírásra serkenti. Még egy pillanatást vetett Jimre, aztán kinyitotta a darabot az első oldalon.

Amikor anyja kihozta az ebédet, valóságos nevetőgörcsben találta Jeanne-t. Jeanne nem volt hajlandó az olvasást félbeszakítani az evés kedvéért, inkább Jimet is rábízta anyjára. Egy óra múlva leejtette maga mellé a kéziratot, cigarettára gyújtott, úgy ült a napon elgondolkozva. Aztán bement a telefonhoz. Úgy beszélték meg, hogy Hawke az anyjánál várja meg a hívását.

A férfi hangja most nem hangzott olyan fáradtnak, mint előző este.

-- Arthur, mindenesetre nagyon mulatságos -- mondta Jeanne. -- Ügy nevettem, hogy egészen belefájdult az oldalam. Azt hiszem, ez a Caudillné Berta néni egy régi vázlata, igaz?

-- Lehet, bár akkor még nem tudtam. Mi a véleményed, Jeanne?

-- Hát a Broadway engem mindig zavarba hoz, drágám. A cselekmény és a jellemek eléggé sekélyesek, ezt neked is tudnod kell.

-- Persze, hogy tudom. Az a kérdés, hogy ez mit jelent? Jeanne kijelentette:

-- Ez a darab abból a szempontból érdekes igazán, hogy fényt vet későbbi könyveidre. Ha nem is lehetne színrehozni', azt hiszem, egyszer feltétlenül ki kell majd adni, talán egy kötetben, egyéb fiatalkori munkáiddal együtt.

-- Ez más kérdés. Sokkal sürgetőbb az, hogy vajon nekilássunk-e ennek az ügynek Maasszal meg Feydallal?

-- Gus mit szól hozzá?

-- Gus is úgy találja, hogy a színház titokzatos dolog. Nem olvasta a darabot, de azt mondja, az sem jelenténe sokat, ha olvasta volna.

-- Arthur, ebből a darabból valami nagy dicsőség nem származik majd rád, ezzel számolnod kell. Ámbár ki tudja? Vidám dolog. Talán éppen ez kell a Broadwaynak.

-- Még ma döntenem kell -- mondta Hawke.

-- Tyű, neked aztán soha nem adnak túl hosszú időt!

7t6

-- Nem. Ez az egész úgy jött, mint derült égből a villámcsapás. És azt hiszem, éppen ilyen hamar időszerűtlenné válik, ha nem határozom el magam arra, hogy belemenjek az üzletbe. Holnapra Irene Perrynek is döntenie kell, hogy miben játszik.

Jeanne elhatározta magát, és megszólalt.

-- Hát, ha az én véleményemre vagy kíváncsi, nem kellene belemenned. Legfeljebb akkor, ha a legvégső anyagi kényszerhelyzetben lennél. Az előkészületek feltétlenül lefoglalnának. De ha azt hiszed, hogy ez az egyetlen kiút, akkor menj bele. Azt hiszem pénzt hozna. De pénzügyekről Gusszal kell beszélned.

-- Fél órával ezelőtt beszéltem vele. Megpróbált haladékot kapni a második részletre, de Leffer dührohamot kapott. Ha nem szállítottam le a könyvet vagy nem fizetek, június tizenhatodikán beperelnek.

-- Szent ég, Arthur!

-- Nem vagyok megijedve, és nem is aggódom, Jeanne. De ha már kényszerhelyzetről beszélünk, azt hiszem, az én esetemben pontosan arról van szó.

-- Hát, ha nincs más kiút -- mondta Jeanne --, akkor talán meg kellene próbálnod. Persze egy kicsit félek attól, hogy Feydal csak eszközül használ téged, hogy üssön egyet Carmianon.

Hawke kicsit habozott.

-- Lehet, hogy igazad van. De Feydal nagy művész, talán a legnagyobb, akit valaha láttam. Nem tudom elképzelni, hogy szakmai kérdésben hazudjon nekem. De hát engem mindig meglepetések érnek. Én csak afféle hegyvidéki fiú vagyok, más már nem is igen leszek. Kénytelen vagyok bízni Feydalban, Laxben meg Irene Perryben.

-- A mindenit, akkor nemsokára vissza kell térned New Yorkba, igaz?

-- Hát, ha ebbe belevágok, akkor hamarosan.

-- Arthur, ebben az esetben én is visszamegyek. Már kezdek úgyis belefáradni, hogy itt üljek és bámuljam a mama narancsfáit. Ross Hodge is hív.

-- Nagyszerű! Hát látod, már csak ezért is érdemes belevágnom. Gyere, amilyen hamar csak tudsz.

717

3.

Hawke közvetlenül azután, hogy beszélt Jeanne-nel, felhívta Gus Ádámot, és meghagyta neki, hogy készítse el a szerződéseket. Bármilyen fáradtnak és összetörtnek érezte magát, nagy megkönnyebbülést érzett, miután végleg eldöntötte a dolgot. És döntése elindított egy érdekes és váratlan eseménysorozatot, amelynek gyakorlati célja az volt, hogy öt-hat hét múlva megszabaduljon a pénzgondoktól. Elment a borbélyhoz. Jókedvét csak növelte, amikor látta, hogyan bukkan elő arca a szakáll alól. Mindennek ellenére is, milyen fiatalnak látszott. És tulajdonképpen csakugyan, milyen fiatal!

Elment a kis faházba és segített a néger fiúnak kitakarítani. Ügy hagyta a könyveket meg a nagy halom fénymásolatot, ahogy voltak. Azt tervezte, majd néhány hónap múlva visszatér, és akkor átnézi az egész kéziratot. Olyan alacsony volt a kis ház bére, hogy nem volt érdemes kihurcolkodnia. Amikor a néger fiú eltávozott, Hawke leült íróasztala mellé és körülnézett a hideg kalyibában, ahol annyit virrasztóit. A vízfoltos, vakolt falakat mintha benépesítették volna a Boone County szereplői. Arra gondolt, hogy ebben a kunyhóban, az Egyesült Államok legszegényebb szegényeinek életnívója alatti színvonalon is éppen olyan boldog volt, mint annak idején a Park Towerben, mint Travis Jablock hollywoodi villájában vagy a velencei Royal Danieli szállodában. Méghajszoltan, szorongva, néha betegen, néha halálosan elhagyottan, de boldog volt. Nem hiányzott semmi más, csak Jeanne.

És most olyasvalamit csinált, mint eddig még soha, még a legnagyobb elkeseredésében sem. Elővett egy ív sárga papirost, és három rövid bekezdésben megírta a végrendeletét. Ostobaságnak érezte, amit csinál, de nem tudott ellenállni. Beletette egy hosszú, fehér borítékba, leragasztotta, és ráírta: „Csak halálom esetén bontandó fel". Aztán a borítékot rátette a fénymásolatok tetejére. Arra gondolt, néhány hónap múlva majd visszatér, és akkor elégeti, hiszen úgysem egyéb az egész, mint egy gondterhelt pillanat aggodalmas gesztusa. Lelakatolta a kunyhót és körüljárta, hogy meggyőződjék róla, jól zárnak-e az ablakok.

Aznap este igen emelkedett hangulatban vacsorázott anyjával, Nancyvel meg a sógorával. Mindenki' dicsérte, hogy mennyivel csinosabb szakáll nélkül, ö pedig csak tréfálkozott, megne-

718

vettette az egész társaságot, úgy, hogy Hawke-né végül meg is jegyezte:

-- Értem már, Arthur, miért csinálsz te New Yorkban bohózatot. Nem férsz a bőrödbe jókedvedben.

4.

-- Mennyi lámpa! -- mondta Jim, miközben mutató- és hüvelykujjával kimutatott az ingadozó repülőgép ablakán keresztül, a New York-i este ragyogásába.

-- Igen, kicsim, rengeteg lámpa -- Jeanne idegesen figyelte a gyerek izzadt homlokát, sápadt arcát, ami annak a jele volt, hogy hányni készül, de Jim különben rendkívül boldognak látszott és élvezte a leszállást.

Valóban nagyszerű látvány volt. A nap már egy órája lenyugodott. A tiszta, csillagos égbolt alja még mindig vörösen izzott nyugaton, de alacsonyan a látóhatár fölött már ott volt a hold sarlója és a hajnalcsillag. Ennél jobb időpontot elképzelni sem lehetett volna a hazaérkezéshez.

Hawke és Adam figyelték, ahogy Jeanne ügyetlenül lejön a repülőgép lépcsőjén, egyik karjában Jimmel, a másikban meg egy nagy kalapdobozzal. Jim kétszer akkorának látszott, mint amikor elment, és nyilván elég nagy volt ahhoz, hogy a saját lábán jöjjön le a gépről, de Jeanne csak cipelte. Jeanne zöld kötöttruhát viselt, karcsúnak és napbarnítottnak látszott még a kifutó komor megvilágításában is. Ahogy megszólították, arcán megjelent az az édes, pajkosán fanyar mosoly, ahogyan Hawke szerint egyedül Jeanne tudott mosolyogni, és amely, ugyancsak Hawke szerint, a világ legszebb mosolya volt.

-- Hej, Gus -- kiáltott Jeanne. -- Maga is itt-van? Remek. Letette Jimet és a kalapdobozt, szívélyesen és gyorsan megölelte Hawke-ot és szájon csókolta.

-- Halló, szívem! Itt melegebb van, mint Kaliforniában! Ádámmal kezet rázott, aztán kis habozás után megcsókolta

az arcát és Jim után szaladt, aki belerohant a tömegbe.

-- Gyere vissza, te! Ilyet! Fél perc, és máris eltűnik az ember szeme elől.

Hawke megjegyezte, hogy Jeanne remek színben van. Jeanne

719

kutató pillantást vetett rá, aztán azt mondta, hogy ő is úgy néz ki, mintha rendben volna, bár nem éppen olyan, mint aki a szabadságát tölti. A férfi nevetett.

-- Mi az nekem? Csak egy broadwayi darabot indítok be, és közben befejezek egy regényt. Ez feleannyira sem fáradságos, mint Jimre vigyázni.

Amint elhagyták a repülőteret, Hawke megmagyarázta, azért kérte meg Ádámot, hogy vele jöjjön, hogy vigye haza Jeanne-t, mert neki egy hirtelen támadt bonyodalom miatt egyenesen be kell mennie a színházba.

-- Valami zűr van a szereposztás körül -- mondta fáradtan. -- Ne is kérdezz részleteket. Milyen jól tettem, hogy annak idején megléptem a Kegyelemkenyéren színrehozása elől. Ment az nélkülem is, méghozzá milyen jól! Itt naponta négy válság tör ki, és minden felborul, ha a szerző nem jelenik meg azonnal. Ez persze semmi még azon felül, hogy a darabot újra át kell írni.

Adam azt mondta:

-- Én azt hittem, hogy az a darab eredeti formájában is tökéletes volt.

Hawke csak nevetett. Ott hagyták a színház művészbejáratánál, a Negyvenötödik utcában. Azt mondta, majd utánuk megy Jeanne-hez, amint tud. Jeanne utánanézett, és amint a kapu becsukó.dott hajlott alakja mögött, azt mondta:

-- Gus, egészen megdöbbentően néz ki. Egészséges? -- Egészen eltűnt arcáról az a vidám tekintet, amelyet Hawke előtt mutatott.

-- Nem hiszem, hogy beteg volna, Jeanne. Csak agyonhajszolja magát, de nem hiszem, hogy ez ellen bárki is tehetne valamit.

Adam elmondta Jeanne-nek, hogy mit beszélt Eversill doktorral Hoveyban.

Miközben Adam kiemelte a bőröndöket a taxiból, Jeanne felvitte Jimet a liften. Egészen elfogódott, amint betette a kulcsot Kari lakásának a zárjába, és kinyitotta az ajtót. Bent égtek a lámpák. Az ír gyermekgondozónő, Elizabeth előjött a haliból és felkiáltott:

-- Fryné és Jim! Isten hozta mindkettőjüket!

Ez aztán nagy meglepetés volt. Jeanne írt ugyan Elizabethnek, de nem kapott tőle választ. A két nő megölelte egymást, aztán Elizabeth szemügyre vette Jimet.

-- Ugye, már nem is emlékszel rám, James Fry? Hogy te mi-

720

lyen nagy lettél! -- A kisfiú óvatosan szemügyre vette az asszonyt, de nem lépett közelebb. Aztán lassan elmosolyodott.

-- Betty -- mondta, és rámutatott. Elizabeth nevetve felkapta, aztán sírva fakadt.

Adam elmondta, hogy egy ügynökségen keresztül kutatta fel Elizabethet, és meglepetésnek szánta Jeanne számára. A lakás frissen ki volt takarítva, az ágyak megvetve, minden szobában virág volt, a hűtőszekrény és az éléskamra telve élelemmel, a bárban egy csomó ital és egy vödör jég. Jeanne öröme nem ismert határt. Arra számított, hogy üres lakásba jön, amelyet az albérlők nagy rendetlenségben hagytak, és nem is tudta, mit fog csinálni késő éjjel egy fáradt és éhes gyerekkel, így viszont nem volt más tennivalója, mint hogy Elizabeth gondjaira bízza Jimet, aztán leheveredjen a régi díványra, és megkérdezze Ádámot, hogy a csudába tudta mindezt elintézni.

-- Hát a legfontosabb az volt, hogy Elizabethet előkerítsük. Én hosszú ideje élek már egyedül, járatos vagyok az ilyesmiben. Vannak szolgáltató vállalatok, amelyek házhoz jönnek, és majdnem mindent elintéznek. Csak néhány telefonhívás az egész.

Jeanne ránézett erre a rejtélyes emberre, akinek mozgékony, sűrű szemöldökei alatt egyszerre volt szigorú, gunyoros és ravasz az arckifejezése. Jeanne mindig is meglehetősen félszegnek érezte magát vele szemben.

-- Attól tartok, sokkal többre volt szükség, és nagyon hálás vagyok.

-- Nem inna valamit?

-- Ó, már hónapok óta nem ittam semmit. Mama teljesen kétségbeesett, ha látta, hogy iszom egy martinit, ö még ott tart, hogy csak a rossz nők isznak. Azt is eléggé nehezen tudja elviselni, hogy cigarettázom. De őszintén szólva, azután, hogy láttam Arthurt, azt hiszem, rám férne valami innivaló.

-- Whisky szódával?

-- Jöhet. Attól félek, Arthur pokoli állapotban van.

-- Arthur rossz tanácsokra hallgatott, és így belekeveredett néhány kétes üzletbe. De bízom benne, hogy ha majd összeházasodnak, hallgatni fog magára. Bízom benne, hogy kigyógyul a spekulációkból és minden problémája megoldódik.

-- Soha sem tudtam őt irányítani. Pedig, isten a tanúm, meg-

721

próbáltam. -- Hamis mosollyal hozzáfűzte. -- Persze a feleség zsémbeskedése új fegyver lesz a kezemben. Lehet, hogy mindig is erre lett volna szükségem. -- Ránézett a pohár italra. -- Fura íze van. Kitűnő, de különös. Lehetséges, hogy megint megszeretem New Yorkot?

-- Remélem, hogy igen, hiszen én ide vagyok kötve, és remélem, hogy a következő esztendőkben gyakran fogom látni magát és Arthurt, no meg Jimet.

Jeanne ösztönös kacérsággal nézett rá.

-- Hogy maga milyen jó színben van! Bárcsak Arthur tizedrészt ilyen lenne!

Adam nevetett és felállt.

-- A napi munkám egyhangú, ritkán alszom nyolc óránál kevesebbet, és hét nap közül kettőt rendszerint a szabadban töltök. Arthur időbeosztása némileg különbözik ettől.

Jeanne megfürdött, beparfümözte és gondosan kikészítette magát, és felvett egy testhez tapadó zöld és aranyszínű kínai selyem kimonót. Belenézett a tükörbe és megállapította, hogy kívánatosabb, mint valaha, de nagyon gondterhelt. Nagy megerőltetésébe került, hogy a szemöldöke közti ráncok kisimuljanak.

Röviddel éjfél előtt megszólalt a csengő, és Hawke valósággal beesett az ajtón.

-- Halló, szívem. Egy örökkévalóságig tartott és bocsánatot kérek, annál is inkább, mert nagy hülyeségről volt szó. -- Megfogta Jeanne vállát, elkínzottan magához húzta. Aztán fölemelte a fejét, és szaglászni kezdett.

-- Hát ez aztán gyengéd figyelem -- mondta -- egész napi repülőút után. Köszönöm, szívem.

-- Micsoda? -- Jeanne arra gondolt, hogy a férfi a parfümről beszél.

-- Tacót sütsz, ugye? Már a liftben tisztán éreztem a szagát. Itt meg aztán olyan erős, mintha egy felhőben járnék.

Jeanne tudott a férfi szaglási érzékcsalódásairól és belenyilallt a félelem, miközben könnyed nevetéssel azt mondta:

-- Gyönyörű, hogy már csak erre tudsz gondolni, ha velem vagy. Nem sütök semmit, de ha Elizabeth gondolt rá, hogy vásároljon kész palacsintalapot, akkor süthetek. Utánanézek.

Hawke megfogta.

-- Nem, nem! Az orrom felmondta a szolgálatot. Nem jelent

722

semmit. De te ellenállhatatlanul szép vagy. Hol szerezted ezt a testhezálló slafrokot? Isten a tanúm rá, mindig csak azért szerettelek, mert olyan csinos voltál. De most kifejezetten szép lettél. Üljünk le valahová, hadd öleljelek már meg.

-- Nem vagyok én olyan lány -- mondta Jeanne, és már ott is volt a heverőn.

Vadul csókolózni kezdtek. Aztán Hawke megkérdezte:

-- Mikor esküszünk?

-- Bármikor.

-- Van egy kis konyakod?

-- Persze hogy van.

-- Tisztán kérem. Jég nélkül. És egy üveg sört.

-- Helyes.

Jeanne számára úgy tűnt, mintha a férfi kábulatban beszélne és cselekedne. Fel sem figyelt arra, hogy milyen állapotban van a lakás, ővele pedig úgy bánt, mintha már évek óta házasok lennének, meg sem próbálta áthidalni azt a több hónapos űrt, amióta nem látták egymást. Döntötte magába a konyakot és a sört. Elmondta, hogy egyetlen nap sem múlik el anélkül, hogy dolgozna a könyvén. Még a repülőgépben is írt egy nagy adagot, amikor jött New York felé. Éjféltől reggel tízig ír, aztán alszik néhány órát, majd megy a színházba a próbákra. Az utolsó fejezetek kissé elhúzódtak, de úgy számítja, hogy a nyers kézirattal elkészül, mire a darabot bemutatják Philadelphiában.

-- Aztán összeházasodunk, ha törik, ha szakad. Addig azonban kénytelenek leszünk megtartóztatni magunkat.

-- Most inkább alvásra volna szükséged, mint menyasszonyra -- mondta Jeanne.

-- Beszélnem kell veled, Jeanne. Rengeteg mondanivalóm van. Csak nem vagyok képes összeszedni magam. Lefekhetnék egy fél órára? Kelts majd fel, beszélgetünk, aztán meg hazamegyek dolgozni.

-- Ez jó gondolat.

Hawke lehunyta a szemét, teljes egészében kinyújtózott a díványon, és keservesen felsóhajtott.

-- Egy fél órát, hallod? Nem többet. Csak annyira van szükségem.

-- Igen, Arthur.

723

Nyomban elaludt. Jeanne behozott egy takarót, meglazította a férfi nyakkendőjét, óvatosan lehúzta a cipőit és betakarta. Hawke másnap délig megszakítás nélkül aludt a heverőn, meg sem mozdult.

5.

A próbák első heteiben, amint figyelte Feydal és a színészek munkáját, Jeanne reményei megerősödtek. Kezdte csakugyan hinni, hogy Feydal ítélete pénzügyi szempontból előrelátó volt, és hogy ez a régi színdarab valóságos kincsesbánya, ami megmenti majd Hawke-ot. Csak az nyugtalanította, hogy Arthurnak mindez mennyi fizikai megerőltetésébe kerül. Egész éjjel a könyvén dolgozott, a nap legnagyobb részét pedig a színházban töltötte. Vidáman, önként vállalta ezt az iramot, de Jeanne látta, hogy napról napra rosszabb bőrben van. Kezében reszketett a kávéscsésze, kifröccsent a kávé. Jeanne szemrehányásaira csak azt mondta:

-- Most már benne vagyok, Jeanne. Már csak két hét az egész. Nem tehetem meg a színészekkel, hogy nem dolgozom velük. Itt az ő megélhetésükről van szó, én sem élhetek könnyebben, mint bármelyikük. Csak az a baj, hogy nekem ezen kívül még más munkám is van. De hát az már az én dolgom.

-- A Kegyelemkenyérení nélküled rendezték meg.

-- A bohózat egészen más. És hogy őszinte legyek, én nagyon érdekesnek találom az egészet. Az biztos, hogy nem kérek belőle még egyszer, de azt hiszem, író számára ez is olyan dolog, amin át kell esni, akárcsak a halálon.

-- Legalább a regényen ne dolgozz addig.

-- Azt nem tehetem meg.

Adam is gyakran bement a színházba délutánonkint, leült Jeanne mellé a zsöllyesorba, és figyelte a próbát. Amikor Hawke hátranézett, látta, hogy ott sugdolóznak, nevetgélnek. Mosolyogva intett nekik, elismerve, hogy rettenetes hajszában van, és megint fáradt türelemmel merült el az éppen műsoron levő újabb zökkenő megoldásában.

Jeanne-nek és Ádámnak látnoki képességgekkel kellett volna rendelkeznie ahhoz, hogy megsejtsék, fogytán az ereje.

724

Lax végignézte az első olvasópróbát, és ujjongva mondta Hawke-nak, hogy a siker vitathatatlan. Azonnal visszarepül Hollywoodba és megmondja Trav Jablocknak, hogy ha meg akarja kapni a darabot hetvenötezer dollár lefizetéssel, jól tenné, ha ideröpülne, megnézne egy próbát és lekötné az üzletet, mert a philadelphiai premier után már százötvenezer dollár foglalót kell majd adnia! Még Adam is örült.

Csak Jeanne nem szólt semmit. Próba után beültek Sardihoz, és Hawke az első pohár ital után kijelentette:

-- Akárhogy is, azért ez a darab mégiscsak olyan vacak, mint volt.

-- Az a fontos, Arthur -- mondta Jeanne --, hogy mindenki nevet. Még Gus is. Pedig ha ő mulat valamin, akkor van remény. Mindenesetre keresni fogsz vele.

-- Azt hiszem . . . Remélem . . . Valamicske humor csak akad benne . . . Halló, Georges! Moliére-t keresi?

Feydal hozzájuk vitorlázott és ragyogva helyet foglalt. A Times legfrissebb példánya volt nála.

-- Inkább Victor Hugót, kedves Hawke-om. Jó estét, Cerberus, remek színben van. Dupla száraz martinit kérek -- szólt oda a pincérnek. Vidám arca egyszerre csak tragikussá változott. Különben teljesen oda vagyok. Képes volnék megfojtani az ügynökömet. Annyi tapintat nincs benne, mint egy támadó orrszarvúban. Képzelje csak, kihoz egy ilyen hírt, amikor tíz nap választ el bennünket a bemutatótól. A társulat morálja úgy lesülylyed, mint a tengermérő ólom. -- Kinyitotta az újságot a filmhíreknél, ahol nagy betűkkel ez állt:

Feydal játssza a címszerepet a Balzac életéről készülő filmben.

Ez megfelel a valóságnak, mondta Feydal, július hatodikán kezdődik a forgatás, már hetekkel ezelőtt aláírta a szerződést, de kikötötte, hogy a hírt ne közöljék addig, amíg Hawke darabját be nem mutatták.

-- Nem volt más választásom, édes fiam, fantasztikus összeget kapok, jó a szerep, és az embernek végül is élnie kell valamiből. Ez a társulat csak azt akarja tőlem, hogy heteken keresztül dajkáljam őket, aminek igazán semmi értelme. A darab már sínen lesz, amikor én lelépek a bemutató után. Persze időnként majd visszarepülök, hogy ellenőrizzem a dolgokat.

725

-- Nem gondolja -- kérdezte Hawke --, hogy még a bemutató után is szükség lenne kisebb-nagyobb simításokra?

-- Jock Maas nagyon tehetséges fickó. A legkomolyabban. Majd ő átveszi az irányítást, és minden rendben lesz.

-- Maas bolond, Georges.

-- Édes fiam, egy árnyalatnyi bolondság a színháznál kész előny. Csak egyet ne engedjen meg neki: hogy túl sokat hozzáírjon annak a hosszú szőke nőnek a szerepéhez, hogy is hívják? Gondolom, van valami neve, de ki emlékszik rá? Állandóan protezsálja, mert a nő lefekszik vele, nem hülyeség? Egy húszéves tévé-girl. Azt hinné az ember, Jocknak jobb ízlése van.

-- Ezt nem is tudtam.

Jeanne úgy vélte, nincs vesztenivalója, így hát megjegyezte:

-- Nem tudom, méltányosan járt-e el Arthurral, hogy agybafőbe dicsérte a darabot, belevitte őt a színrehozatalba, rábeszélte, hogy minden héten újra meg újra írja át, és most lelép, még mielőtt a munka be lenne fejezve. Arthur csak azért ment bele az egészbe, mert bízott magában.

-- Maga rettenetes nő, kedvesem -- mondta Feydal. -- Az édes amerikai külső alatt egy Jeanne d'Arc acélossága rejtőzik. Egészen-meg vagyok rémülve magától. Én csak annyit mondhatok, hogy ennek az embernek az írása annyira a bűvkörébe vont, hogy azt hittem, a darab tökéletes. Aztán az ember a próbák alatt rájön egyre és másra. -- Hawke-hoz fordult. -- Tudja, hogy nem hagyom magát benne a pácban, édes Hawke. Tudja, hogy nem tennék ilyet, igaz? Megígértem magának, hogy a lelkemet is kiteszem ezért az előadásért.

Amikor elment, Jeanne azt mondta:

-- Csak azért kellett neki a darabod, hogy Irene Perryt elhódítsa Carmiantól. Ez sikerült. Most már alig várja, hogy elszabadulhasson.

Hawke hangjában nyoma sem volt haragnak vagy meglepetésnek, amikor azt mondta, a Times-t lapozgatva:

-- Hát, én azt hiszem, Jeanne, manapság nagy a hiány szentekben. Én megelégszem a tehetséggel és a becsületes munkával. Feydal keményen dolgozik . . . Szent ég! Manuel Hauptmann belefulladt a tengerbe!

-- Kicsoda? Ki fulladt bele? -- kérdezte Jeanne riadtan.

-- Manuel Hauptmann! -- Hawke tekintete végigszáguldott a

726

hasábon. -- Emlékszel arra a kövér, sötét hajú nőre, aki velem jött Washingtonba? Anne Karén lányára? Ez a Hauptmann a férje. Mélyvízi búvárkodás közben halt meg Tangerben.

-- Az a nő, aki leveleket irkáit, és olyan kedves volt hozzád?

-- Igen. Mindketten nagyon kedvesek voltak, Jeanne. A kis Manuelnek olyan modora volt, mint egy hercegnek. Hogy az ördögbe is fulladhatott a tengerbe? Ügy úszott, mint egy delfin. Szegény Honor!

-- Vannak gyerekeik?

-- Három. És dollárjuk is, milliószámra. És Manuel halott! Tudod, különös, de sosem jutott eszembe, hogy pénzt próbáljak tőlük kölcsönkérni. Pedig messze a leggazdagabb emberek, akiket ismerek.

-- Kétlem, hogy kölcsönöztek volna. A gazdag emberek azért gazdagok, mert ragaszkodnak a pénzükhöz.

-- Manuel kölcsönzött volna nekem hetvenötezer dollárt. Honor nem! ö pályát tévesztett üzletember. Ügy a fogához veri a garast, hogy még az anyám is elcsodálkozna rajta. Pedig olyan játszi könnyedséggel ideadhatna nekem hetvenötezer dollárt, mint a Chase Manhattan Bank, és még csak meg sem erezné.

6.

Nem csökkentette a megszokott sebességet, és képzelete éppen olyan világosan, termékenyen működött, mint addig, amikor éjszakánkint leült és folytatta a Boone County írását. És alig érzett fáradtságot, amikor órák múltán befejezte a munkát. De abban a pillanatban, ahogy fényes nappal letette a fejét, már elaludt, mint a bunda, valószínűleg annak a whiskynek a hatására, amelyet gondos beosztással a hosszú, sötét órák alatt iszogatott.

Szünet nélkül írt, megfeledkezve a környező, szennyes hotelszobáról, a kakofónikus hangokról és a tarkabarka neonfényekről, amelyek az ablakon át beszűrődtek a Broadwayről. Kopogás riasztotta fel. A mellette álló óra szerint két óra ötven perc volt.

-- Ki az?

-- Jock Maas. Az az átkozott telefonkezelő úgy látszik, al-

727

szik. -- A rendező frissen és elegánsan, mosolyogva besétált. Remélem, nem zavarlak valami fontos munkában, Youngblood. Tudom, hogy te is éjszakai lepke vagy, mint én.

-- Éjszaka a regényemet írom, Jock.

Hawke igyekezett, hogy ne lehessen megérezni a hangján az ellenszenvet. Véleménye szerint az egész színházi vállalkozásnak az egyetlen tehertétele Jock Maas volt. Egyébként sem tudta elfelejteni, hogy Frieda Winter ennek az embernek a karján lépett az életébe.

-- Hát, barátom -- mondta Jock --, nincs sok esélyünk. Tíz nap múlva elveszítjük Feydalt. Tudsz róla?

Hawke levette a szemüvegét és fáradtan megdörzsölte a szemeit.

-- Igen. Mi a szándékod?

-- Csak egy kis változást szeretnék, amit nem nehéz megcsinálni. Neked egynapi munka. Szívesen segítek.

-- Halljuk -- mondta Hawke, és ásítva leült a díványra. Maas felugrott, levette a cipőjét és zokniban ide-oda járkálni

kezdett a szobában. Fáradhatatlanul beszélt, ugrált, mennydörgött, suttogott, kidüllesztette a szemét, minden színészt utánzott, és dióhéjban eljátszotta az egész darabot, azzal a változtatással együtt, ahogy ő elképzeli. Érdekes teljesítmény volt.

-- Mit szólsz hozzá? -- kérdezte Maas, és egy perdüléssel megállt a csillár alatt.

-- Hát annyit kiveszek belőle, hogy sok új jelenete lenne annak a hosszú, szőke lánynak. Nem tudom, mi más a célja?

-- Te megbolondultál -- pattogott Maas. -- Fogalmad sincs a színházról. Ez nem tízmillió oldalas regény, Hawke. Erre a változtatásra igenis nagy szükség van, különben a darab nem ér semmit, erről biztosíthatlak.

Hawke jóindulattal felelt:

-- Tévedsz. Ez egy nagyszerű vígjáték, és biztos siker, úgy, ahogy van. Ezt Georges Feydal és Jock Maas mondta nekem.

Maas rácsodálkozott, aztán őrjöngve kezdte szórni a trágár szitkokat. Hawke hamarosan megunta, felállt, és válaszával, amelyet a tengerészetnél és a letchworthi bányászok között tanultakból merített, messze túltett Maason. Jock teljesen meghökkent, majd egy pillanat múlva kísérteties mosoly jelent meg sápadt arcán.

728

-- Ez igen, Youngblood! És én még azt hittem, te is olyan ősvadonból jött fiú vagy, aki sohase káromkodik.

Hawke fogta Maas cipőit és a kezébe nyomta.

-- Holnap találkozunk. És ha még egyszer rám törsz, amikor írok, kiverem a fogaidat.

Megpróbált tovább dolgozni, de nem ment. Jól tudta, hogy az összeomlás határán van, de abban reménykedett, ha ragaszkodik munkatervéhez, sikerül túlélnie július ötödikét, A leichworthy lady philadelphiai premierjét. Adam eddig kapott halasztást Leffertől. Ez a dátum jelentette fáradozásainak és erejének végét. Fel s alá járkált a szobában, azon töprengett, altatót vegyen-e be vagy egy nagy adag whiskyt vagy pedig ruccanjon le egy éjszaka is nyitva tartó broadwayi étterembe? Aztán eszébe jutott Honor Hauptmann. Miért ne írjon neki egy részvétlevelet? Az újságból úgy tudja, hogy otthon van. Peruban. Ez nehéz sem lesz, meg jót is tesz vele, utána talán jobban fog menni még az írás is.

Amikor elolvasta levelét, meghökkentően melegnek és bizalmasnak találta, túlságosan is annak. Aztán arra gondolt, hogy az özvegy számára most valóságos jótétemény lehet annak a férfinak a levele, akit csodál. Ködösen eszébe jutott az is, hogy július ötödike után, ha minden kötél szakad, talán Honor Hauptmann lehet az utolsó menedéke.

7.

Jeanne egyelőre nem akart kelengyét vásárolni. Azt tervezte, hogy ha túljutnak a lidérces philadelphiai bemutatón, bármi legyen az eredmény, ráveszi Hawke-ot, hogy vonuljon be egy szanatóriumba. Ha lett volna hozzá mersze, már most is erre biztatta volna, de tudta, hogy ebben a rohanásban, amíg a színdarab be nem indul, és amíg a Boone County el nem készül, úgy sem megy vele semmire. Többnyire a színházban találta ingujjban és borotválatlanul, amint éppen azokat a végnélküli kis változtatásokat írta, amelyeket Jock javasolt. Jeanne mélységesen meggyűlölte a broadwayi színház meghatározhatatlan parfüm illatát és a homályos, üres széksorokat.

Néhány nappal az első kosztümös próba előtt, amikor együtt

729

érkeztek a színházba, már folyt a próba. Leültek egy hátsó sorba. Néhány pillanat múlva Hawke felszisszent:

-- A fenébe is, ilyet én sose írtam. -- Előrement a széksorok között. -- Álljanak csak meg!

Amikor felugrott a színpadra, az első sorból Maas emelkedett fel, és utánamászott a rivaldalámpákon keresztül.

Kiderült, hogy már próbálják is azokat a jeleneteket, amelyeket Jock Maas javasolt éjszakai látogatása alkalmával. Jock megírta az ötletét, bemutatta Irene Perrynek, aki azt mondta, hogy éppenséggel megpróbálhatják. Feydal békítőleg azt mondta Hawke-nak.

-- Csak éppen kipróbáltuk, édes öregem, tőled akartuk függővé tenni, csak elkéstél. Már csak négy nap választ el bennünket a bemutatóról.

-- Tudom. Sajnálom, hogy elkéstem. -- Odafordult a magas, szőke lányhoz, aki igen mutatósán festett fekete harisnyanadrágjában és zöld pulóverjében. -- Megnézhetném ezeket a jeleneteket?

A lány odaadta neki a kéziratot. Hawke kettétépte a lapokat, és leszórta a fődre.

-- Sajnálom, Georges, ebben a darabban nem lesz egyetlen szó sem, amit ne én írtam volna. Azt hiszem, legokosabb lenne, ha ezt az egész toldozást-foldozást befejeznénk, és eljátszanánk úgy, ahogy eredetileg volt. -- Odasétált egy asztalhoz, a színfalakon kívül, és kávét töltött magának egy papírpohárba. Maas hisztériás őrjöngésbe kezdett, remegett a dühtől és mocskos szidalmakat zúdított Hawke-ra. Az odament hozzá, és megállt. Egy fejjel magasabb és kétszer olyan széles volt, mint ő. Maas rábámult, és rikácsolni kezdett:

-- Rendben van, akármilyen nagyra nőttél, csak merj velem kikezdeni, te hülye -- és itt a legpiszkosabb jelző következett, ami csak elképzelhető az angol nyelvben. Néma csönd lett, a színésznők szeme rémülten összevillant. Hawke lenézett Maasra. Karját kinyújtva, hirtelen rátette a felfordított üres kávéspoharat a rendező kopasz fejére; aztán otthagyta, átugrotta a rivaldalámpákat, és a széksorok közötti átjárón visszament Jeanne-hez.

Maas a meglepetéstől dermedten állt, fején billegett a kis vörös papírpohár, az arcán maradék kávécseppek csordogáltak. A színészek nevetésben törtek ki. A röhögő Feydal tapsolni kezdett, és

730

vele tapsolt az egész társulat, kivéve a hosszú szőke lányt. Maas lerázta fejéről a poharat, és a nevetés és taps közepette a kulisszák felé rohant. Kiabált valamit, de nem lehetett megérteni. Hawke, amikor visszaült Jeanne mellé, azt mondta:

-- Nem tudtam, mi mást tehetnék. Túl nyamvadt ahhoz, hogy megüssem.

Jeanne azt válaszolta:

-- Ez isteni sugallat volt. Jobb formában vagy, mint képzeltem.

Hawke meglepő húzása jó hangulatot teremtett. Az állandó változtatások keltette civakodást, idegeskedést még növelte az a félelem, hogy Feydal nemsokára Maas kezei között hagyja a színházat. A kávéspohár azonban úgy kioltotta Maast, mint egy szál gyertyát. Nem is jött be többé a színházba, egészen a főpróbáig, akkor sem vett tudomást sem Feydalról, sem Hawke-ról, csak ült dühösen valamelyik hátsó sorban.

Ez az incidens némileg megnyugtatta Jeanne-t. Hawke viselkedése olyan önuralomról tanúskodott, hogy Jeanne kételkedni kezdett abban, hogy őrködése helyénvaló, sőt attól kezdett tartani, hogy talán még kellemetlen is annak az embernek, akit szeret. Hawke egész idő alatt valami különös, tartózkodó szeretettel kezelte őt, amit egyáltalán nem lehetett kifogásolni, mégis lehangolta Jeanne-t. Elhatározta, hogy nem fogja olyan szigorú őrizetben tartani a férfit, nem jár utána a színházba, és hagyja, hogy nehéz helyzetéből a maga módján küzdje ki magát.

A főpróbából nem lehetett újabb következtetéseket levonni a darab esélyeire nézve. Hawke-ot, miközben Adam és Jeanne között ült, egyetlen gondolat foglalkoztatta. Ez a gondolat pedig Honor Hauptmann volt, a perui milliomos özvegy. Kabátja belső zsebében vastag légiposta-boríték lapult, amelyet Honor postafordultával írt neki. A nő levele sokkal hosszabb volt, mint az övé, tele bizalmas és indiszkrét ömlengésekkel, a lehető legmelegebb hangnemben. Csípős hangon írt arról, hogy miért kellett Hawkenak belemerülnie a Broadway mocsarába, hogyan kerülhetett ilyen rettenetes pénzzavarba nagyszerű sikerei után, és ha valami balszerencse érte, miért nem fordult barátaihoz?

És Hawke, aki testileg-lelkileg beteg volt, arról kezdett álmodozni, hogy Honor majd kölcsönadja neki mindazt a pénzt, amire szüksége van.

8.

A társulat a premiert megelőző napon reggel tízkor hagyta el vonaton New Yorkot, és Hawke is velük ment.

A színészek remek hangulatban voltak út közben, tréfálkoztak, bolondoztak és whiskyt ittak papírpoharakból. Ennek a philadelphiai útnak az izgalma és feszültsége arra emlékeztette Hawke-ot, amikor a hoveyi kosárlabdacsapattal buszon utazott egy-egy nagy mérkőzésre, és arra az ideges tréfálkozásra, ami akkor fogta el a hajó legénységét, amikor ágyútűzben kellett partra tenni a tengerészgyalogosokat.

Jeanne másnap kora délután érkezett Philadelphiába, és bekopogtatott a férfi ajtaján. Ott állt lapos, fekete kalapban, fehérgalléros fekete ruhában, szép volt, és huncutul kérdezte:

-- Van valami remény?

Hawke ingujjban volt, hóna alatt az írómappája, ő meg azt kérdezte, hol van Adam?

-- A legutolsó vonattal jön. Nem bírtam megvárni.

A nő látványa felrázta Hawke-ot levertségéből. Behúzta a szobába, levette a kalapját, félredobta, és szenvedélyesen csókolózni kezdtek. Jeanne két csók közt megjegyezte:

-- Már azt hittem, hogy haragszol rám valamiért. Nem tudtam elképzelni, mi rosszat tehettem?

-- Nem tettél semmi rosszat. Nem is tudnál. Szeretlek. Ma van július ötödike. Tíz nap elég lesz. Beleegyezel abba, hogy július tizenötödikén megesküdjünk, szerelmem? Addig befejezem ezt a nyavalyás könyvet.

-- Jó -- mondta Jeanne óvatosan. Még mindig azt tervezte, hogy Hawke-nak ki kellene vizsgáltatnia magát. -- Hogy érzed magad, Arthur a nagy este előtt?

-- Ördög vigye a nagy estét. Egyedül a könyvem fontos, Jeanne. Azt hiszem, ha még háromszor leülök írni, el is készülök vele. Aztán ásó-kapa válasszon el bennünket.

-- Helyes. De én még be sem jelentkeztem a szállodába. Egyenesen ide jöttem, annyira akartalak látni.

-- Minek kell egyáltalán bejelentkezned? Maradj itt velem. Jeanne félrehajtotta fejét, és szemét félig lehunyva elmosolyodott.

-- Akarod?

732

Hawke gyengéden magához ölelte, és nevetett.

-- Ne érts félre, te vagy a legkívánatosabb kislány a világon, de nem akarom, hogy ennyi év után megzavarja a mézesheteimet az a pávián, amint dörömböl az ajtómon, vagy Feydal telefonja. Naponta negyvenszer felhív. Pedig mi aztán már elég sokat vártunk. E pillanatban a fél társulat boldogan paráználkodik valahol a szállodában, de nem baj, csak hadd henteregjenek. Te csomagolj ki. Fél hétkor vacsorázunk. A függönyt nyolc óra tízkor húzzák fel.

9.

A philadelphiai premier gyengén indult. Óriási volt a nézőtér, bohózat számára nem a legalkalmasabb, a hallgatóság pedig csupa elegánsan öltözött öreg philadelphiai, akik pártolták a kultúrát, de nehezen tudták levetkőzni kimért tartásukat. Később oldódni kezdett a hangulat, és az első felvonás végére harsogó kacajjá erősödött a nevetés. Hawke a kulisszák mögött maradt, alakja túl feltűnő volt ahhoz, hogy az előcsarnokban kihallgassa a véleményeket, Jeanne azonban odakint ólálkodott, és visszajött, hogy beszámoljon.

-- Mindenki azt találgatja, vajon sláger lesz-e a darab a Broadwayn? Ügy látszik, félnek véleményt nyilvánítani. Legalább húsz embert hallottam, aki azt mondta, hogy neki ugyan tetszik, de a New York-i kritikákat sosem lehet előre kiszámítani.

Az utolsó felvonás végén Jeanne a főbejáratnál állt és hallgatta, mit beszél a távozó közönség. Többnyire a közlekedésről volt szó, vagy hogy most hova menjenek. Néhányan megjegyezték, hogy a darab mulatságos volt, sokat lehetett rajta nevetni, és az is elhangzott, hogy érdekes, hogy Youngblood Hawke ilyen könnyű fajsúlyú bohózatot írt. A színészek rosszkedvűek, idegesek voltak. Maas, arcán fagyos mosollyal járkált közöttük. Feydal elment. Hawke bizakodóbb volt, mint bárki más. Ferdie Lax megjegyezte:

-- Tábornoki rangjelzést érdemelsz. Megütöttük a bankot, én mondom neked. Versenyen felül.

Lax a szálloda legszebb lakosztályát vette ki magának. Itt ta-

733

lálkozott másnap délben Hawke, Jeanne és Adam, hogy lefolytassák a sorsdöntő telefonbeszélgetést Travis Jablockkal. Jeanne és Adam egymás mellett ültek a díványon, Lax a telefonasztal mellett, előtte kiterítve a kritikák, Hawke pedig a hálószoba nyitott ajtajában állt, kezében a másik telefonkagylóval. Lax az órájára nézett.

-- Trav kilenckor már mindig az irodájában van. -- Megkapta a kapcsolást. Jablock hangja erélyes volt és jókedvű. -- Hé, Ferdie, no, hogy sikerült a dolog?

-- Nagyszerű volt. Millió nevetés. Azt hihette az ember, hogy már évek óta játsszák. Irene csodálatos volt. Az emberek majd kiestek a székből. Sose láttam még ilyen közönségsikert.

-- Igazán? Csodálatos.

-- Fene nagy sláger lesz, Trav. Két-három évig fog futni a Broadwayn. Nagyon nagy üzletet kötöttél.

-- Óriási! És milyenek a kritikák, Ferdie?

-- Igen jók. Komoly pénzt jelent mindegyik.

-- Ott vannak előtted?

-- Van egynéhány, igen. Egy pillanat. -- Elfedte a mikrofont, és odaszólt Hawke-nak: -- Trav megjátssza magát. Ott vannak előtte a telexen leadott kritikák. -- Halló, Trav? Hát én azt mondom, hogy ezek a kritikák pénzt jelentenek, de nem azt, hogy rajongóak. Ebben egy véleményen vagyok veled. Itt Philadelphiában nem értik meg a vígjátékokat, kivéve ha a Charlie nénjéről van szó. Mindenesetre hallgasd meg ezeket. Csak a lényeget emelem ki. -- Felolvasta a cikkek legjobb bekezdéseit, amelyek mind arról beszéltek, hogy a hallgatóság rengeteget nevetett. Az egyik kritikus azonban ledorongolta a szerzőt, a rendezőt, és Irene Perryt, hogy ilyen hülyeségre pazarolták az idejüket; egy másik annak a gyanújának adott kifejezést, hogy Youngblood Hawke azért dobta össze ezt a darabot, hogy kifizethesse regényei után a jövedelemadót; egy harmadik pedig megbocsátóan azt írta, hogy ha valaki nem ismeri a szerző nevét, akkor a darab éppenséggel vidám estét szerez az illetőnek.

Travis Jablock lelkes felkiáltásokkal nyugtázta Lax felolvasását, aztán amikor befejezte, azt mondta:

-- Csak az a baj, Ferdie, hogy idejövet sebtiben belenéztem a telexjelentésekbe, és emlékezetem szerint akadt néhány kevésbé rajongó is.

734

-- Ez igaz, Trav. Mondtam neked az előbb. Viszont az igazságot megírják, azt, hogy a hallgatóság két egész órán át egyfolytában nevetett. Mit számít a többi? Ez bohózat.

-- Itt van előttem a Hollywood Reporter -- mondta Jablock, és felolvasta az egész cikket. A cikk írója kifejtette, hogy az előadás kész katasztrófa, és sürgősen le kellene állítani az egészet, hogy megkíméljék azoknak a hírnevét, akik valami kapcsolatban állnak vele. Továbbá hozzáfűzte, hogy ez a nevetséges bukás, amely az Evelyn Biggers kudarcának hegyibe jött, azt jelzi, hogy Amerika legjobb íróinak egyike, Youngblood Hawke csúnyán összeroppant.

-- Trav, téged nem kell arra emlékeztetnem, hogy a Reporter már hányszor melléfogott -- mondta Lax.

-- Ez igaz, Ferdie. Nem kételkedem benne, hogy mindnyájan tévednek. Csakhogy -- melyik városban is játszanak ezután, és mikor?

-- Három hét múlva Pittsburghba ugranak át.

-- Hát akkor hagyjuk addig függőben ezt a dolgot. Oké? A jelenlegi helyzetben csak visszautasítást kaphatnék a bankomtól. Ezek a tudatlan disznók jobban hisznek a Hollywood Reporternek, mint a New York Timesnak.

Lax Hawke-r?, nézett, akinek arcáról nem lehetett leolvasni semmit.

-- Erről szó sem lehet, Travis. Megállapodtunk, méghozzá kiárusítási áron. Ha most nem kötöd le, kiviszem a darabot a piacra, méghozzá ma délután, és egyből eladom.

Hawke rátette a kezét a mikrofonra és rekedt hangon megkérdezte :

-- Gondolod, hogy el tudod sózni máshol?

-- Addig nem, amíg be nem fut valami bomba jó kritika. A Hollywood Reporter szemléje végzetes.

-- Majd én beszélek vele. Halló, Trav? Itt Hawke beszél.

-- Halló, Youngblood. Hogy van Amerika egyik legjobb írója? Már elkészült azzal az új könyvvel, hogy elolvashassam? Éjszakánkint nem tudok már aludni, annyira izgat.

-- Már majdnem kész, Trav. Gondolom, Ferdie mondta magának, hogy van egy hetvenötezer dolláros kötelezettségem. Most azonnal szükségem van rá.

735

-- Nem,_ezt nem mondta -- Travis úgy lehalkította a hangját, mintha halálesetről beszélne. -- Adóbonyodalmak?

-- Többek között. Travis, megvenné az új regényem filmjogát látatlanba hetvenötezer dollárért?

Lax közbevágott.

-- Várj csak, Trav. Én erre az ajánlatra nem adtam felhatalmazást, és ez lehetetlenség is. Ez Arthur legnagyobb műve, megérhet félmillió dollárt is, ha befejezi.

-- Hallgass el, Ferdie -- mondta Hawke. -- Ezt az ajánlatot végszükségben teszem, Ferdie. Jobb könyv, mint A parancs béklyói, és jobb filmet lehet belőle csinálni.

-- Elhiszem -- mondta Jablock --, de hetvenötezer egy kicsit sok látatlanba, Youngblood. Azt hiszem, ígérhetek most magának huszonötezret, és hetvenötezret akkor, ha elolvastam a kéziratot. És azt hiszem, ha már ilyen hosszú távú kockázatot vállalok, egyúttal jogot kell kapnom arra is, hogy a következő könyvét is én olvassam el először.

Lax dühösen felmordult:

-- Trav, menj a pokolba. Lépj ki a vonalból, Arthur. Égy vagyont akarsz elherdálni. Travis, mi az álláspontod A letchworthi ladyt illetően? Kell a darab vagy nem?

-- Ferdie, szabad kezed van rá, hogy bárhol felajánld megvételre. Nekem vissza kell lépnem.

Lax és Hawke letették a kagylót, és egy hosszú pillanatig a négy ember egymásra nézett. Hawke az ügyvéd felé fordult:

-- És most mit tehetünk?

-- Nem tudom, Arthur. Ha Newton komolyan beszél, már pedig attól tartok, komolyan beszél, akkor rögtön bíróság elé állít bennünket. A per bizonyos időt vesz igénybe. Addig várhatunk és remélhetünk. Minél hamarabb fejezed be a könyvet, annál jobb.

Lax sóhajtott.

-- Hogy annak az átkozott adóügynek még ez is a tetejébe jött, Arthur! Hogy neked micsoda balszerencséd van. Csak ez a nyomorult Hollywood Reporter . ..

Hawke szomorúan mosolygott.

-- A veszélyfoglalás? Azt már egy éve kifizettem. Már nem is gondolok rá.

736

-- Nem a Kegyelemkenyéreme. gondolok, bár az is elég szörnyű volt. Én erre a Long Island-i ingatlanüzletre gondolok, a darab jövedelmének az átutalására ... -- Lax ránézett Ádámra meg Jeanne-re, akik teljesen összetörtnek látszottak. -- Tudják, néhány hete hallottam az egészet attól az ostoba fickótól, aki azt a rossz szerződést csinálta nekem. Együtt dolgozott a maga irodájával a fellebbezés miatt, és valaki említette neki ezt az újabb nagy kivetést. Sajnálom, hogy minden balul ütött ki, amit csináltam.

-- Erről nem is tudok -- mondta Hawke, és meglepetten Adam felé fordult. -- Igaz ez, Gus?

Az ügyvéd habozva válaszolt:

-- Igen, kedvezőtlen döntést kaptunk. De fellebbeztem. Azt gondoltam, nincs értelme, hogy közben zaklassalak vele . . .

-- És ezúttal mennyiről van szó?

Adam összeszorította a száját, nehezen válaszolt.

-- Kilencvenháromezer dollár.

Hawke kedélyesen fölnevetett. Adam folytatta.

-- Arthur, kérlek, gondolj arra, hogy ezt a döntést megváltoztathatják, és hogy a másik kivetésre vonatkozó fellebbezésünket is megnyerhetjük, és hogy még a Paumanok Plaza is kifizetődhet. A kép korántsem teljesen sötét. Sőt, tulajdonképpen van nálam egy levél Scottytól, amit úgyis meg akartam mutatni. Nagyon biztató.

-- Scotty -- mondta Hawke. -- A jó és megbízható hírek hiteles forrása. -- Fölkelt a padlóról, ahol ült, és zord tekintettel Adam és Jeanne elé állt. -- Csak arra vagyok kíváncsi, van-e még valami rossz hír, amit elhallgattok a szegény, túlterhelt művész előtt? Honnan tudhatnám meg az igazságot, ha nem tőletek? Hogy is állok valójában? Mi jöhet még ezután? Ha eltitkoljátok előlem a saját ügyeimet, és azt hiszitek, nem vagyok képes szembenézni velük, miért nem helyeztek el egy ideggyógyintézetben?

Jeanne megpróbált közbeszólni, de Hawke olyan dühösen beszélt, hogy kezeibe temette az arcát. Adam fölkelt, megfogta Hawke karját, de az ellökte magától. Jeanne ijedten nézett rá, könnyek peregtek le az arcán. Adam azt mondta:

-- Arthur, senki a világon nem bízik benned jobban, mint Jeanne meg én. Sajnálom, hogy ilyen kínos körülmények között kellett erre a dologra rájönnöd. Azt gondoltam, semmi értelme, hogy szaporítsam a gondjaidat.

737

Hawke azt mondta Jeanne-nek:

-- Töröld meg a szemed. Semmit nem használ, ha sírsz.

-- Igazad van -- mondta Jeanne, és arcához emelte a zsebkendőjét.

-- Oké -- mondta Hawke. -- Sajnálom, hogy kifakadtam. Ezzel talán azt igazoltam, hogy helyesen tettétek, amikor gyámkodtatok fölöttem. Remélem, értitek, hogy ennél jobban semmi nem dühíthet egy férfit. Tudom, hogy fáradt vagyok, de bírom még magam, és már majdnem kilábaltam a zűrzavarból. A Boone County már majdnem kész. Rengeteg pénzt fogok vele keresni. Én majd pihenek, amíg Jeanne korrigálja. Most már fütyülök Judd kritikájára.

Jeanne area földerült.

-- Ez már beszéd, Arthur! Mindennek az az oka, hogy nem vagy teljesen egészséges. Egészen megijedtem, amikor először megláttalak a repülőtéren, és azóta is olyan taposómalomban élsz, ami egy közönséges halandót már réges-régen kórházba juttatott volna.

Hawke hatalmas léptekkel rótta a szobát, hol Jeanne-re nézett, hol Ádámra.

-- Rendben van. Ma délután el kell mennem a társulat összejövetelére, hogy lelket verjek beléjük, aztán a színészek iránti figyelemből részt kell vennem a ma esti előadáson is. Holnap átköltözöm egy másik szállodába New Yorkban, hogy Maas ne akadhasson a nyomomra, és ki sem mozdulok onnan, amíg be nem fejeztem a Boone Countyí. A többit majd elintézzük. Nem tart már egy hétig sem. De ezt meg kell tennem.

Lax azt mondta:

-- Nagyon értelmes elgondolás. De azért ne mondj le erről a darabról sem. Lehet, hogy a következő helyeken sikere lesz, és szerzünk vele egy kis aprópénzt, még mielőtt eljutna a Broadwayra. Nagyon mulattató kis darab.

-- Nagy szemét -- mondta Hawke. -- Én megtettem minden tőlem telhetőt, de az szent igaz, hogy kutyából nem lesz szalonna. A kéziratnak ott kellett volna maradnia a te irattáradban, Ferdie. Akárhogy is, rossz lóra tettem és kész.

738

10.

Szomorú hangulatban zajlott le az ebéd a hatalmas, díszes étteremben, annál is inkább, mert még csak fél egy volt, és a legtöbb asztalnál nem ült senki. Hawke bifszteket rendelt, de alig nyúlt hozzá. Adam állandóan az óráját nézte, és kijelentette, hogy a legközelebbi vonattal indulnia kell, hogy beérjen a délutáni előadására az egyetemre. Hawke biztatta, hogy csak menjen nyugodtan.

-- Gondolom, te is vele mégy -- mondta Jeanne-nek.

-- Ahogy gondolod -- mondta Jeanne félénken. -- Inkább itt maradnék veled.

-- Menj csak drágám. Itt már nincs semmi tennivalód. Az előadás után -- biztos vagyok benne, hogy azt nem akarod végigülni -- felszállók az első vonatra. Ez valószínűleg már késő éjszaka lesz.

Jeanne-t megrémítette Hawke hangja. Kényszeredetten felnevetett.

-- Hát ha az, hogy itt lebzselek, gyámkodásnak minősül! Ha jelenleg ez olyan nagy bűn.

-- Valahogy így. Nem leszek öngyilkos. Semmi értelme sem volna, amikor majdnem elkészültem egy jó könyvvel. Menj csak vissza Gusszal. Amint megérkezem New Yorkba, felhívlak.

-- Akármilyen későn is? -- Jeanne tanácstalan volt, tele volt rémülettel, de nem akarta tovább ingerelni a férfit.

-- Abban a percben hívlak, ahogy megérkeztem.

-- Jó. Akkor most elmegyek. Ahogy jónak látod.

-- Ez lesz a legjobb -- mondta Hawke.

Hawke becsukta mögöttük a taxi ajtaját, és beszólt az ablakon:

-- Viszlát, Gus. Viszlát, Jeanne.

A nőnek valami homályos érzése támadt, hogy hibát követ el. Hawke szívélyes mosolyában természetellenes merevség bujkált.

-- Ide figyelj, szívem -- mondta Jeanne --, hívj fel még innét, vacsora táján.

-- Minek?

-- Csak hogy tudjam, nincs-e valami változás a programban.

-- Rendben van, felhívlak -- mondta Hawke. A taxi elindult.

739

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

Hawke nem jelent meg a színházban délután négykor, amikor a társulati összejövetelnek meg kellett volna kezdődnie. Maas kiment, hogy telefonáljon neki, és pár perc múlva tanácstalanul jött vissza azzal, hogy Youngblood Hawke kijelentkezett a szállodából, és nem hagyott hátra semmiféle címet.

Feydal szünetet rendelt el, odament a kulisszák mögötti telefonkészülékhez, és felhívta Gus Adam irodáját, de nem találta ott az ügyvédet. Aztán felhívta Jeanne Fryt.

Jeanne röviddel azelőtt érkezett haza, éppen Jimet öltöztette, hogy kivigye sétálni a Central Parkba. Amikor meghallotta Feydaltól a hírt, rémület hasított belé. Nem mondta meg Feydalnak, hogy fogalma sincs róla, merre lehet Hawke. Visszaemlékezett arra a tervére, hogy elrejtőzik egy New York-i szállodában, és anélkül, hogy ezt Feydallal közölte volna, abban reménykedett, hogy ezt tette. Megígérte Feydalnak, hogy telefonál Philadelphiába, mihelyt hall valamit Hawke-ról. Feydal bejelentette, hogy egy óra múlva Hollywoodba repül.

Jeanne kiment a parkba Jimmel, mert képtelen volt arra, hogy ott üljön a telefon mellett. De miközben a forró, poros állatkertben egyik ketrectől a másikig tolongtak a délutáni tömegben, a félelem kínjai gyötörték. Olyan sokáig maradt, ameddig csak képes volt rá. Amikor hazaért, Elizabeth azt mondta, hogy senki nem kereste telefonon. Enni nem tudott. Szerette volna leinni magát, de attól félt, hogy fenyegető krízis következik, ami tiszta fejet kíván. Még a rendes esti martinijét sem itta meg. Hét órakor felhívta Ádámot. Az ügyvéd éppúgy megdöbbent, mint ő.

740

Azt mondta, felhívja a philadelphiai szállodát, aztán megpróbál beszélni néhány számbajöhető New York-i hotellal.

Kilenc órakor megérkezett Jeanne lakására, komor arckifejezéssel bámulta a padlót, szívta a pipáját, vörös arcán a gondterheltségtől mélyen kirajzolódtak a vonások. Azt mondta, reménytelen, hogy rábukkanjanak a sok száz manhattani hotelban. A rendőrséget értesíteni képtelenség. A kórházakban sem kereshetik. Ezek olyan újsághíreket indíthatnak el, amelyek ártalmasak lehetnek, különösen Newton Leffer perével kapcsolatban, ami a jövő héten veszi kezdetét. Nincs más hátra, mint nyugodtan ülni, és várni, amíg Hawke magától jelentkezik.

Elmentek vacsorázni egy étterembe. Miután megittak néhány koktélt, mindketten megegyeztek abban, hogy nincs étvágyuk, így hát nem kell vacsorát rendelni. Amikor Jeanne hazament, megtudta, hogy Hawke még mindig nem telefonált, Maas viszont háromszor is hívta Philadelphiából, hogy hírt kapjon a szerző hollétéről.

Jeanne egész éjszaka le sem hunyta a szemét. A következő nap életének leghosszabb és leggyötrelmesebb napja volt. A reggelből verőfényes dél lett, a dél fülledt délutánba ment át, eljött az éjszaka és Hawke-ról semmi hír. Jeanne ide-oda járkált, elment bevásárolni, két órát ült az irodában, kettőt agyonütött a fodrásznál, közben többször is hazatelefonált. Adam este megint eljött. Most már azon gondolkodott, hogy mégiscsak fel kéne hívni a rendőrséget. Azt mondta, még legfeljebb negyvennyolc órát várhatnak, aztán már nem lesz más választásuk.

Másnap délelőtt fél tizenkettő körül, amikor éppen nem várt senkit, megszólalt Jeanne lakásának csengője. Jeanne az ajtóhoz rohant, ahol egy kövér, izzadt postás állt, mosolygás közben ijesztően kimutatva két hatalmas fogsorát. Kezében tartott egy bélyegekkel telis-tele ragasztott borítékot.

-- Ajánlott, expressz légiküldemény, asszonyom -- mondta, és odanyújtotta neki a sárga vevényt, hogy írja alá. Jeanne felismerte a borítékon Hawke írását. Berohant vele a hálószobába, sietve feltépte, úgy hogy az egyik körme beletört és vérezni kezdett.

A borítékban egy nyaláb kapcsokkal összefűzött kéziratlap volt, és néhány világoskék légiposta-levélpapír. Jeanne leroskadt az ágyra, és elolvasta Hawke levelét.

„Jeanie, szerelmem, befejeztem. Ezek a Boone County utolsó

741

lapjai. Éppen most lettem kész vele, a repülőgépben, útban Miami felé, átbukdácsolva egy égiháborún, úgy, hogy néhány oldalt kissé nehéz lesz kibetűzni. De készen vagyok vele, Jeanie. Befejeztem legnagyobb és legjobb könyvemet. Biztos vagyok benne, hogy Leffer odaadja neked a nála levő kéziratot, úgy, hogy késedelem nélkül hozzáláthatsz a korrigáláshoz. Utóvégre neki is érdeke, hogy a könyv minél előbb sajtó alá kerüljön. De ha jogi nehézségeket támasztana, megtalálod a fénymásolatokat abban a hoveyi faházban, ahol a Boone County legnagyobb részét írtam. Ott fogod megtalálni a végrendeletemet is. Azt a végrendeletet egy félelem-rohamban írtam. Most megint ilyen félelem jött rám. Tudod, Jeanne, nagyon különösen éreztem magam az elmúlt hetekben. Valami önvédelmi ösztönből minden megmaradt életerőm, minden szellemi képességem azokba az órákba sűrűsödött, amikor írtam. Már régen nem hittem A letchwortbi ladyben, és a vele kapcsolatos ügyekben. Tudtam, hogy ez az egész újabb melléfogás a részemről, mégpedig egyike a legrosszabbaknak. Nem mentség, hogy erőszakkal beszéltek rá. Miért mentem bele?

Jeanie, szívem, sajnálom, hogy olyan rossz hangulatban váltam el tőled, de hidd el, hogy erőtartalékaim kifogytak. Már nem bízhatom abban, hogy normálisan tudjak viselkedni. Ez pokoli rossz érzés. Ne ijedj meg ettől a levéltől. Azóta, hogy eljöttem Philadelphiából, jobban érzem magam. Hogy megkíméljelek a felelősségtől -- gondolom, zaklatnak, hogy merre vagyok --, nem mondok neked semmit arról, hogy merre megyek, mit csinálok, és mikor térek vissza. Hallani fogsz rólam hamarosan, de azt nem tudom, mikor és hogyan. Gus Adam nagyszerű ember, és tudom, hogy minden rendben lesz, amíg ő irányítja az ügyeimet.

Meg kell mondanom neked, hogy bizonyos dolgokban rendkívül bizonytalan vagyok, beleértve azt is, hogy veled hogyan állok. Amikor az elmúlt éjjel Philadelphiában megkértelek, hogy tizenötödikén esküdjünk össze, nagyon óvatosan válaszoltál. Nem tudom, miért, őszintén szólva egy idő óta érzem, hogy nem vagyok egészen jól, csak soha nem akartam olyan vitát elindítani, amelyet esetleg nem tudnék elviselni. Nem tudom visszatérek-e tizenötödikére, de azt hiszem, úgyis szükségünk lesz arra, hogy őszintén beszéljünk egymással, mielőtt további lépéseket ten-

742

nénk. De hát ez ráér. Mindenre van időnk. A könyvet befejeztem. Itt vannak az utolsó oldalai."

Ügy látszik, itt kifogyott a tintája, mert a továbbiakat ceruzával írta, sietős, görcsös kézírással.

„Jeanie, soha nem szerettem senki mást, csak téged. Még azokban az években is, amikor Frieda Winter ágyában henteregtem, téged szerettelek, Jeanne. Már azelőtt is ismertelek, elképzeltelek magamnak, mielőtt találkoztunk volna. És amikor megláttalak, azonnal tudtam, hogy ki vagy. Ha lezuhan velem ez a repülőgép -- mostani 'lelkiállapotomban ezt szinte biztosra veszem vagy ha kilencven éves koromig élek, és még az eddigieknél is nagyobb bolondságokat követek el, egyre megy. Mindig is te leszel az én egyetlen szerelmem, a te karjaid azok a karok, amelyeknek engem kellett volna ölelniük, a te szájad az, amelynek engem kellett volna csókolnia, és a tiéd az a test, amelynek az enyémmel kellett volna egyesülnie. De ez még mind megtörténhet. Talán épségben átrepülök ezen a viharon. Szeretlek, és a szívem mélyén nem is félek semmitől. Csak teljesen ki vagyok merülve. Arthur."

Jeanne zokogva olvasta végig az utolsó lapot. Aztán összeszedte magát és felhívta Ádámot. Egy órán belül ott volt a Wall Street-i irodában, és Adam arra gondolt, hogy éppen úgy le van sújtva, mint Karl Fry halála után. Elhozta magával a légipostacsomagot. Adam gondosan félrerakta a sárga kéziratot, elkezdte olvasni a levelet, közben a pipáját szívta, és olykor-olykor felpillantott Jeanne-re. A nő látta, hogy az utolsó lapon hirtelen abbahagyja az olvasást, és leteszi a levelet az íróasztalára.

-- Hát -- mondta --, ez nem valami jó hír, de mégis valami. Mit gondol, hol lehet?

Jeanne elmondta, hogy akkof este, amikor megjelent Manuel Hauptman halálhíre, Hawke célzott arra, hogy Hauptmann-né megoldhatná pénzügyi problémáit.

-- Felhívtam egy utazási irodát, és megkérdeztem, hogyan lehet eljutni Peruba. A légi út Miamin vezet keresztül. Gus, ez csak sejtés, de lehetséges, hogy pénzt akar kölcsönkérni Hauptmannnétól. Mi másért menne Miamiba?

Adam többször bólintott, félig lehunyta a szemét, fejét félrehajtotta, ujjaival dobolt.

-- Ennek utánanézhetünk. Nem szabad időt vesztenünk. Be-

743

szélek Abe Tulkinggal, ő sok mindent elintézett a Cerro de Pasco vállalatoknak.

-- Rendben van -- mondta Adam, amikor néhány perc múlva visszatért az irodájába és megkötötte a nyakkendőjét. -- Elmegyünk a perui konzulátusra. A Rockefeller központban van. Amíg odaérünk, Abe előkészíti a látogatásunkat.

A konzulátus irodájában kis ideig várniuk kellett. Miközben kattogtak az írógépek, és az íróasztaloknál a tucatnyi alkalmazott spanyolul beszélgetett, ők ott ültek a kemény padon, és nézték az óriási inka romokat meg az Andok csipkézett, hóborította sziklacsúcsait ábrázoló plakátokat. Aztán a belső irodahelyiségből előkerült a konzul és kezet rázott egyik távozó látogatóval,

-- Adam úr? Fryné? Kérem, jöjjenek be. -- A konzul ötven körüli pufók arcú, alacsony kis ember volt, okos barna szemmel és deresedő, sűrű fekete hajjal. Hellyel kínálta őket, és kijelentette: -- Youngblood Hawke úr könyvei nagyon népszerűek Peruban. -- Leült a forgószékre és összekulcsolta a kezét. -- Beszéltem Tulking úrral, akit jól ismerek, és szolgálatukra állok. Ádámról Jeanne-re nézett, összehúzott szemmel, annak az embernek barátságos mosolyával, akinek az a fő feladata, hogy egy pillanat alatt véleményt formáljon az ügyfeleiről.

-- Azt szeretnénk tudni -- mondta Adam, hogy meg tudták-e állapítani, nem kapott-e Hawke úr az utóbbi időben vízumot önöktől?

-- Turista-beutazólapot. Vízum nem szükséges. -- A konzul vastag, feketekeretes szemüveget vett fel, és átfutott egy listát. -- Igen, tíz nappal ezelőtt adtunk ki lapot a számára. Hawke úr azt írta be, hogy látogatásának üzleti célja van.

Adam kis szünet után azt mondta:

-- Bizalmasan kell önnel beszélnünk. Youngblood Hawke az utóbbi időben súlyos szellemi megterhelés alatt állt. Két nappal ezelőtt elutazott, anélkül, hogy értesítette volna a menyasszonyát, Frynét, vagy bárkit is, akivel együtt dolgozott. Attól tartunk, hogy az egészsége nincs rendben. Orvosi gondozásra lehet szüksége, ha Peruba érkezik, ha ugyan oda ment.

A konzul változatlan arckifejezéssel bólintott. Adam Jeanne-re nézett, aki kezét összekulcsolva, tehetetlenül ült. Megkérdezte:

744

-- Ismeri ön a Hauptmann családot?

A konzul kiesett a szerepéből. Erre a meglepetésre nem volt felkészülve, és arca egészen felélénkült a kilátásban levő izgalmas újságra.

-- Hogyne ismerném. Mindhárom fivér közeli barátom. Ügy értem, persze, hiszen tudják, Manuel a közelmúltban meghalt. De a legidősebbel, Bernard-ral együtt jártunk iskolába Svájcban.

-- Manuel és Honor Hauptmann jó barátságban voltak Hawke úrral -- mondta Adam. -- Arra gondoltunk, hogy Hawke úr esetleg meglátogatja Hauptmann-nét.

A konzul bólintott, arcán enyhe mosoly játszott. Szemlátomást értékelte a helyzetet, amelyben a legkülönbözőbb feltételezések támadhattak a híres regényíró és az elhunyt Hauptmann fivér gazdag amerikai özvegyével kapcsolatban.

-- Akkor esetleg telefonálhatnának vagy táviratozhatnának Hauptmann-nénak -- mondta.

-- Én is erre gondoltam -- felelte Adam --, és lehet, hogy ez lesz a következő lépésünk.

-- Ismeri őt? Szívesen felhívom, és megmagyarázom a helyzetet, ha kívánják.

• -- Már találkoztunk Hauptmann-néval, Fryné is meg én is. De önnek talán könnyebb összeköttetést kapnia Peruval.

A konzul szolgálatkészen fölvette a telefonkagylót, és kiadta az utasításokat spanyolul, többször is megemlítve a Hauptmann nevet és a Miraflores szót. Aztán mosolyogva hozzájuk fordult.

-- Manuel gyönyörű házat épített Mirafloresben, Lima egyik déli külvárosában. Gondolom, ott kell keresnünk Hauptmann-nét. ö Limát jobban szereti, mint az ültetvényt. Pedig az az ültetvény is gyönyörű, ott fenn északon, de hát -- vállat vont -- cukornád, ameddig a szem csak ellát.

A telefon berregett. A konzul felvette a kagylót, és rövid spanyol beszélgetés után azt mondta:

-- A vonalak foglaltak. Limával negyed háromkor tudunk beszélni. Jó lenne, ha ebéd után visszajönnének.

Az aluljárón keresztül mentek a Rockefeller Plazán levő francia étterem felé, mert hirtelen sötétszürke záporfüggöny zúdult az utcákra. Komor hangulatban fogyasztották el ebédjüket. Még mindig esett. Visszafelé is az aluljárón jöttek keresztül. Már

745

egészen otthonosnak tűnt az egész hely a plakátokkal meg mindennel együtt. Egy lány bevezette őket a belső irodába.

A konzul régi ismerősként üdvözölte őket. Előbbi óvatossága teljesen feloldódott. Izgatottan nevetgélt.

-- Milyen kár -- mondta. -- Nincs egy negyedórája, hogy összekapcsoltak Hauptmann-néval. Mégiscsak fenn volt az ültetvényen. Nagyon bizonytalannak látszott, hogy még egyszer sikerül a kapcsolás, ezért vettem magamnak a bátorságot, hogy megbeszéljem vele a dolgot. -- Összekulcsolta a kezét. -- Mondhatnám, hogy nagyon jó híreim vannak. Megtaláltuk a maguk híres Hawke-ját. Még nincs Peruban, de útban van, hogy meglátogassa Hauptmann-nét. Már ott is lenne, ha nem tartóztatja fel Miamiban a rossz időjárás. Valószínűleg ma este érkezik a limatambói repülőtérre.

Adam Jeanne-re nézett:

-- Hauptmann-né beszélt vele telefonon? -- kérdezte Jeanne. Tudja, hogy milyen állapotban van?

A konzul elfojtott egy gúnyos mosolyt.

-- Hauptmann-né az elmúlt három nap folyamán kétszer beszélt Youngblood Hawke úrral telefonon: egyszer Philadelphiából, egyszer Miamiból. Amikor a lehető legtapintatosabban megemlítettem neki, hogy Hawke úr ügyvédjének aggályai vannak Hawke úr egészségi állapotát illetően, elcsodálkozott, és azt mondta, hogy a hangjából ítélve remek kedélyállapotban lehet, sokat tréfálkozott, tele van energiával, mindenképpen olyan, mint régen.

-- Azt nem említette Hauptmann-né -- kérdezte Jeanne --, hogy Hawke úr mennyi ideig szándékozik maradni?

-- Valószínűleg jó ideig, mivel Hauptmann-né azt mondta, meg akarja neki mutatni az összes látnivalókat, és ha csakugyan elmennek mindenhova, amit Hauptmann-ne említett, akkor az több hétig is eltart. Az én hazámban rengeteg a látnivaló. Világosan elmagyaráztam Hauptmann-nénak, hogy önöknek az a véleményük Hawke úrnak orvosi kezelésre lenne szüksége. Nem akarta elhinni, de abban maradtunk, hogy mihelyt meglátja őt, és véleményt tud alkotni az egészségéről, telefonálni fog önnek, Adam úr.

-- Nagyon jó. -- Adam Jeanne-re nézett, aki kétségbeesett kis mozdulatot tett a kezével. Adam felállt, kezet rázott a konzullal és köszönetet mondott.

746

Amikor lementek a lépcsőn, Jeanne kijelentette:

-- A konzul azt hiszi, hogy Arthur elhagyott engem Honor Hauptmann kedvéért, és nagyon mulatságosnak találja az egész zűrzavart. Örülök, hogy valakinek legalább örömet szerez.

-- Azt hiszem, túloz -- felelte Adam. -- Most sokkal jobb helyzetben vagyunk, mint amikor idejöttünk, Jeanne. -- Tudjuk, hol van, és bizonyos jelek arra mutatnak, hogy nincs semmi baj vele.

-- Mi is legalább olyan jó formában vagyunk, mint Arthur mondta Jeanne és keserűen felnevetett. -- Nem is tudjuk, milyen remek formában vagyunk! Kész volnék elfogadni egy meghívást ma estére, hogy leigyam magam.

-- Véletlenül szabad vagyok -- mondta Adam.

2.

Bizonyos körülmények között nagyszerű érzés megszökni, bármilyen csalóka és rövid életű legyen is ez az öröm. Hawke remekül érezte magát. Egy Miami Beach-i drága szállodába ment, a saját neve alatt foglalt szobát, és nagy üveg pezsgőt rendelt, kaviárt és sós pereckéket. A miami párás, fojtó júliusi hőség után kellemes változatosságot jelentett szobája hűvösre szabályozott levegője, és a fluoreszkáló világítás. Regényének befejezését ünnepelte egymagában, itta a pezsgőt, ette a kaviárt, és koccintott tükörbeli magányos képmásával.

Másnap reggel felhívta telefonon Honort. Még csak fél nyolc volt, azonnal megkapta az összeköttetést. Mikor meghallotta az asszony hangját, tréfálkozni kezdett, mentegetőzött a késés miatt, és közölte, mikor érkezik a gép. Az asszony rendkívül vidám volt és sokat beszélt. Megígérte, hogy valaki várni fogja a repülőtéren és kiviszi az ültetvényre. Izgatottan számolja az órákat addig. Lima rémes kisváros, lehetetlenné tennék az életét, ha kettesben látnák vele, kiváltképp, ha elébe menne a repülőtérre.

Zavaros lelkiállapotában Hawke egészen megfeledkezett arról, hogy előző este figyelmeztetésül egy whiskys címkét ragasztott a fürdőszobatükörre, ezzel a felirattal: „Dilantin sodiumot venni!" Még Philadelphiában elfogytak a vörös csíkkal lezárt fehér kapszulák. New Yorkban be akart menni egy gyógyszertárba, de megfeledkezett róla a könyv befejezése miatt. Aztán arra gon-

747

dolt, majd Miamiban megveszi -- dilantin sodiumot mindenütt lehet kapni -- de megint csak kiment a fejéből. Még reggel is elolvasta a figyelmeztetést a fürdőszoba tükrén, de már a repülőgépen ült, amikor eszébe jutott, hogy ismét elfelejtett bemenni egy patikába. Azt gondolta, olyan nagy városban, mint Lima, majd csak kerít magának. Egyelőre nem érezte magát rosszul, noha már több napja nem szedte az orvosságot; tulajdonképpen most már nem is volt olyan nyomorult állapotban, mint a próbák vége felé. Szíve mélyén különben is gyűlölte, hogy egy orvosságtól függjön. Nem találta valami férfias dolognak. Még az is megfordult a fejében, hogy hátha attól érzi magát gyakran rosszul, hogy a vére állandóan telítve van ezzel az idegen anyaggal. Eversill doktor azonban nyomatékosan figyelmeztette, hogy tartsa be a gyógyszeres kezelést, így hát megtette. Amint a gép dél felé repült a reggeli ragyogásban, Hawke arra gondolt, hogy manapság az ember már egyáltalán nem a maga ura. Minden felnőtt amerikai félig az orvosa, félig pedig az ügyvédje kezei között van.

3.

Egy héttel később Adam Wall Street-i irodájába távirat érkezett: „Holnap érkezem. Kérlek hívd Eversill doktort New Yorkba. Nem vagyok kifejezetten beteg, csak kivizsgálás miatt. Kölcsön elrendezve, adósságokat kifizethetjük, mondd meg Leffernek. Jeanne-t csókolom. Ne ijeszd meg. Hawke."

Adam egyenesen bement Jeanne-hez a Hodge Hathaway kiadóba. Ezekben a napokban gyakran megtörtént, hogy a késő délutáni órákban betoppant hozzá és elvitte egy koktélra, hogy megbeszéljék a helyzetet. Jeanne levette a szemüvegét, és félretette a kéziratot, amit éppen olvasott.

-- Sürgönyt kaptam tőle -- mondta Adam.

Jeanne nyugalma elmúlt. Arcán feltűntek a félelem és a nyugtalanság vonásai.

-- Igen?

-- Holnap érkezik.

-- Egészséges?

-- Ügy látszik. Azt írja, felvette a kölcsönt.

748

-- Értem -- mondta Jeanne színtelen és hűvös hangon. Ügyetlen mozdulatokkal cigarettára gyújtott.

Aztán Adam is megmondta, hogy Hawke Eversill doktort kéreti. Jeanne egykedvűen fogadta a hírt. Adam már telefonált is a kentuckyi orvosnak, aki beleegyezett, hogy még az éjjel New Yorkba utazzék.

-- Valaminek történnie kellett Peruban. Valami más is történhetett, mint hogy kölcsönt vett fel.

-- Arthur hangsúlyozza, hogy nem beteg.

-- Melyik géppel érkezik? Jobb lenne, ha elébe mennénk.

-- Nem írta meg sem a járat számát, sem, hogy melyik társaság gépével jön.

Jeanne lerázta a hamut a cigarettájáról. Hosszan az ügyvéd szemébe nézett.

-- Azzal a nővel jön?

-- Azt nem írja.

-- Más is van még abban a sürgönyben?

-- Nincs. Jeanne-t csókolom. Ezek az utolsó szavai.

-- A drága - mondta Jeanne szárazon.

-- Jeanne -- mondta Adam. -- Semmi más baj nincs, csak az időzítés nem volt jó. Szinte biztos vagyok benne, hogy Arthurnak nem is lesz szüksége arra a kölcsönre. Hoag egy hónapja állítja, hogy bérleti szerződést készül aláírni a Gimbels-céggel. Én érintkezésben állok Gimbelsék ügyvédjeivel. Nagyon óvatosak, de ma reggel azt mondták nekem, hogy valószínűleg pénteken realizálódik a bérlet. Felhívtam Leffert. Azt mondja, ha felmutatom neki az aláírt Gimbels-féle szerződést, kibocsátja Arthurt a kötelezettségből. Arthurnak is meg kellene tudnia ezt.

-- Ezek szerint holnap megtudja.

-- Talán táviratoznunk kellett volna neki a veszélyfoglalással kapcsolatos döntésről is, bár ebben az ügyben is csak egy washingtoni fickó szavára támaszkodhatom. Nem akarom hiába felébreszteni Arthur reményeit, éppen most, amikor ilyen csapások érték. De azt hiszem, még mindig megtáviratozhatnánk neki mindezt, és azt is, hogy a színdarab előadásait beszüntették. Ez megjavítaná a hangulatát, és akkor Hauptmann-nénak talán nem kellene ide kísérnie őt, ha maga is erre gondol.

Jeanne tűnődött.

-- Megpróbálhatjuk -- mondta. Bár attól félek, már túlságosan

749

messze mentek a dolgok, és kicsúsztak a kezünkből. És hol fog lakni, amíg az orvos beutalja valami kórházba? Nem gondolja, hogy szobát kellene foglalnunk neki?

-- Már meg is tettem. Szobát foglaltam Eversill doktornak meg neki is a Plaza hotelban. Hawke irtózik a kórházaktól.

Jeanne kezdte rendbe szedni íróasztalát.

-- Talán emlékszik, nekem volt egy találkám Youngblood Hawke úrral július tizenötödikére. Hogy ugyanis akkor összeházasodunk. Ez hivatalosan azóta sem lett lemondva. Mit gondol, rohanjak összeszedni a kelengyémet?

-- Miért ne, Jeanne?

4.

Hawke nem kapta meg Adam sürgönyét. Amikor megérkezett New Yorkba, még fogalma sem volt arról, hogy anyagi helyzete kedvezőre fordult. Hangulata a mélyponton volt. Megint szedte a dilantin sodium kapszulákat, de igen rosszul érezte magát. Egy alkalommal, amikor a hegyvidék nevezetességeit tekintette meg, elesett és valami enyhe rángógörcse is volt. Az inka szellemváros, Machu Pichu egyik kőteraszán történt vele ez a baleset. Körülbelül negyedóráig eszméletlen volt. Az indián idegenvezető végül is magához térítette, és azzal intézte el a dolgot, hogy ez nem más, mint „soroche", vagyis magasság-betegség, ami nagyon sok turistát utolér, akik -- mint Hawke is -- nem fogadják meg az útikönyvek tanácsát, hogy magasságot csak hosszú pihenőkkel lehet megközelíteni.

A Peruban töltött idő egyetlen, vadul kavargó rémlátomássá vált Hawke emlékezetében. Nagyon bántotta, hogy az esésre semmiképpen nem tudott visszaemlékezni. Csak addig jutott el, hogy elhagyta a hotelt, és felsétált a romokhoz. Aztán már csak arra emlékezett, hogy a szálloda bárjában ült, jeges whiskyt ivott, és csökönyösen tiltakozott az ellen, hogy ágyba fektessék. Honor limai orvosa megvizsgálta, és unszolta, feküdjön be egy kórházba kivizsgálásra. Hawke azonban kitartó konoksággal, amely azonban közel járt a rémülethez, ragaszkodott ahhoz, hogy hazamegy; ekkor küldte el azt a sürgönyt, amelyben Eversill doktort New Yorkba kérette.

750

Honor az utolsó pillanatban elhatározta, hogy elkíséri. Ez is kellemetlenül hatott rá. Honor viselkedése egész idő alatt érthetetlen volt, és nagyon fárasztotta amúgy is rossz állapotban levő idegeit. Az asszony nem tett említést a pénzről, amíg Hawke ki nem jelentette, hogy visszatér New Yorkba. Akkor néhány száraz mondatban felajánlotta neki, hogy vele megy és New York-i ügyvédjével nyélbe ütik a kölcsönt. Hawke előre félt attól, hogy Jeanne mit fog szólni, ha ő Honor társaságában érkezik haza, de nem volt mit tennie.

A városba egy hosszú, fekete, csukott autón mentek be, amely olyan volt, akár egy halottaskocsi. Hawke érezte, hogy visszatér a jókedve, amikor megpillantotta Manhattan tornyait a quennsi lapos, négyszögletes bérházak fölött, a kanyargós főútvonalon kígyózó kocsisoron túl. Egyike volt azoknak a ritka napoknak, amikor zivataros éjszaka után New York levegője tiszta és tavaszias, és érezni lehet benne a tenger sós levegőjének illatát is.

A kocsi megállt az Imperial House épületének egyik mellékutcai bejáratánál.

-- Jöjjön velem -- mondta Honor. -- Nézze meg a lakásomat. Elég csinos.

Hawke követte a fekete márvány előcsarnokba, aztán beléptek a liftbe, amely nagyon magasra vitte fel őket.

-- Csak nem a felhőkarcoló tetején lakik, abban a kis épületben? -- kérdezte Hawke. A Park Towerből látni lehetett ezt a toronyszállót, legfelső emeletén a zöld rézzel borított manzárdtetővel.

-- Az egyikben -- mondta Honor. -- Tulajdonképpen közös a lakásunk Manuel fivéreivel. Az használja, aki éppen New Yorkban van. Néha a barátaink is. Peru elnöke is lakott itt egyszer. Elég kényelmes.

Hauptmann-né kinyitotta a zöld kőből faragott kínai díszekkel kirakott fekete ajtót, és belépett a lakásba.

Hawke idegeit az a tériszony kezdte bizsergetni, amely gyakran rátört az Andesekben is. A nappali szoba egyik fala üvegből volt. Előtte egy rácsos korláttal kerített kis teraszon túl látni lehetett a belváros felhőkarcolóit. Nagy megerőltetéssel elfordította a tekintetét a szakadékszerű kilátástól, és szédülve nézett körül a szobában. Négyszögletes, fekete-fehér terem volt, pad-

751

lóján egy valószínűtlenül fényűző szőnyeg feküdt; mintha ezer hermelin prémjéből állították volna össze. Olyan hosszú fekete kerevet állt az egyik oldalon, mint egy vasúti kocsi, aztán nagy fekete karosszékek, kínai paravánok, korsók, Buddha-szobrok, és különféle vad színekben virító sárkányok.

-- Hát ez bizony igen szép lakás, gyönyörű kilátás -- mondta nagy nehezen. -- Felülmúl mindent, amit eddig láttam.

-- Hát akkor majd felhozatom a poggyászát -- mondta Honor, és az ágy melletti asztalkáról felvette a fehér telefonkagylót.

-- Mit? Mi az ördögről beszél, Honor?

Ravasz mosoly jelent meg az asszony kövérkés arcán.

-- Ha aggályai vannak az illendőség miatt, nyugodjék meg, az én lakosztályom fenn van tartva a Waldorf ban. Tudja, az, amit az anyám is használt. -- Miközben vitatkoztak, a miniszterkülsejű liftes behozta Hawke csomagjait. -- Maradjon csak itt nyugodtan, amíg talál valami véglegeset. Azt akarom, hogy itt lakjék. Én úgysem maradhatnék itt, hát nem érti? Minden sarokból Manuel bámul rám.

-- Honor, én nem vagyok hozzászokva, hogy ilyen körülmények között éljek. Kényelmetlenül erezném magam. Ostobaságnak, szélhámosságnak tartanám, hogy itt vagyok.

Honor arcvonásai megkeményedtek. Olyan szigorú, hivatalos hangot ütött meg, mint egy bankigazgató.

-- Arthur, van valami oka, ami miatt nem akarja elfogadni néhány napra a vendégszeretetemet? Ha van, hát ki vele, hagyja már abba az üres locsogást.

A kérdés a probléma lényegét érintette, az pedig Jeanne volt. Hawke habozott. Fojtogatta a fáradtság, a tehetetlenség, a sikertelenség és a rosszkedv.

-- Hát, néhány napig, amíg szerzek magamnak valami szállást, talán maradhatok -- mondta. -- Ha már úgyis itt vagyok, teljes felszereléssel. Köszönöm, Honor, nagyon kedves magától.

Az asszony rátette a kezét a férfi karjára.

-- Most elmegyek. Fáradtnak látszik, és azt hiszem, pihennie kell. Van néhány megbeszélésem. Ma estig ezt a kölcsönt is el kell intéznünk. Mit gondol, vacsorázhatnánk együtt a Waldorfban, hét órakor? Akkor majd elmondom, hogy állnak a dolgok.

-- Rendben van, Honor.

-- Húzza le a redőnyöket, és aludjon.

752

Miután Hauptmann-né elment, Hawke járkálni kezdett az előkelő nappaliban, mint rab a cellájában, és megpróbálta leküzdeni a mindjobban rátörő félelemérzést. Azonnal fel kell hívnia Jeanne-t, gondolta, és rá kell bíznia magát.

Nem tudta elkerülni, hogy ki ne nézzen az ablakon, és valahányszor meglátta a tátongó mélységet, a parkot és a tornyokat, szédülése és rosszulléte nőttön nőtt. A hálószobában állt, szembenézett a belvárossal, és az Empire State Building csúcsa eszébe idézte azt az időt, amikor ott állt Jock Maasszal a kilátótoronyban, és belekiáltotta, a szélbe, hogy le fogja győzni ezt a várost. És ebben a pillanatban hirtelen minden részletében eszébe jutott, hogyan esett el Machu Pichuban; eszébe jutott, hogyan mászott fel a lépcsőkön a teraszra, eszébe jutott az a megsemmisítő rémület, amely az előtte megnyíló zöld szakadékok láttán feltámadt benne, és arra is visszaemlékezett, miként zuhant, miként verte bele homlokát a hideg kőbe.

Odabotorkált a telefonhoz.

Jeanne kiadóbeli íróasztalán megszólalt a telefon. Hawke hangjának kísérteties csengése egészen megrémítette a nőt.

-- Jeanne, te vagy az?

-- Igen, szívem, hol vagy?

-- Jeanne, rosszul vagyok. Itt van Eversill doktor?

-- Igen. A Plaza szállodában. És te hol vagy, Arthur? Hawke remegő hangon, gyorsan beszélt:

-- Nézd, Jeanne, talán kibírom, amíg ideérsz, de ha bármi történne is, nem akarok kórházba menni, hallod? Hívd ide az anyámat, ő majd ápol.

-- Arthur, az isten szerelmére, hol vagy? Mi bajod?

-- Az Imperial House-ban vagyok, a tetőépületben, azt hiszem. A P hármasban. Igen, a P hármasban. Teljesen egyedül vagyok. Egy kicsit rosszul érzem magam. Gyere azonnal. Közben megpróbálom felhívni a szálloda orvosát, talán tud adni nekem valamit. Jössz?

-- Máris megyek, szívem.

-- Szeretlek, Jeanne. Kérlek siess. Nem érzem jól magam. Jeanne azonnal felhívta Eversill doktort. Majdnem fél óráig

tartott, amíg sikerült taxit kapnia, és átvergődött a déli csúcsforgalmon. Amikor megérkezett, Eversill doktor már ott állt az előcsarnokban. Azt mondta:

753

-- Nem nyitja ki az ajtót, és nem veszi fel a telefont. Hoznak egy másodkulcsot.

Jeanne képtelen volt megszólalni.

Az egyik irodából rózsaszín képű, kedélyes hivatalnok jött elő, kulcsköteget hozott magával. Jeanne-nek úgy tetszett, fél órába is beletelt, amíg a lift felért. Ügy érezte, nem is mozdulnak, hogy a világon nincs még egy olyan magas épület, mint ez. Aztán zökkenve megállt a liftfülke, és a kedélyes rózsaszín képű hivatalnok kinyitotta a P hármas lakosztály fekete ajtaját.

-- Arthur -- kiáltott Jeanne, miközben berohant. -- Arthur, hol vagy? -- Aztán olyan hirtelen megállt, hogy Eversill doktor beleütközött. Jeanne zihált, és rekedten felkiáltott.

Youngblood Hawke a pompás fehér szőnyeg közepén feküdt, karja és lába olyan esetlenül hevert, mint egy holttesté. Gyengén rángatódzott, elkékült arcát véres hab borította.

754

HUSZONHATODIK FEJEZET

Jeanne-t nyugtalanította, mit szól majd Hawke, ha magához tér, és kórházban találja magát. Eversill doktor biztosította, hogy semmi baj sem lesz. Ezt mondta a kórház agyspecialistája, Rivkin doktor is.

-- Eleinte túlságosan kábult és gyenge lesz, hogy törődjön vele -- mondta az alacsony, ősz hajú, vidám, barna szemű orvos --, aztán meg túlságosan örülni fog annak, hogy él.

Jeanne mégis aggódott. Egész éjjel ott ült a mozdulatlanul fekvő férfi ágya mellett. Hawke-né másnap reggel érkezett meg. Eversill doktor telefonon értesítette, hogy milyen súlyos dologról van szó, így az asszony haladéktalanul Lexingtonba sietett, hogy még elérje a New Yorkba tartó éjszakai repülőgépet. Amikor belépett a kórházi szobába, és meglátta fia féloldalt fordított, sárgás-szürkés arcát a párnán, izzadságtól csapzott haját, megállt, és arcán rémület tükrözött. Aztán odalépett az ágyhoz, megérintette a homlokát, megfogta a pulzusát, és bátor mosolylyal odafordult Eversill doktorhoz:

-- Ugyan, Henry, ez a fiú hűvös és nyugodtan lélegzik. A pulzusa is rendben van.

Eversill azt mondta:

-- Szépen javul. Most kialussza a nyugtatókat. Mindig is erős fiú volt.

-- Különben úgysem lehetett volna rávenni, hogy vakációzzék egy kicsit -- mondta Hawke-né. -- Meglátja, minden jóra fordul.

Megpróbálta rávenni Jeanne-t, hogy menjen haza és aludja ki

755

magát. Jeanne azonban erősködött, hogy nem fáradt, így aztán leültek az ablak mellé két karosszékbe, és beszélgettek.

Jeanne elmondta, milyen pénzügyi kényszerhelyzetben volt Hawke, és azt is, hogy Hauptmann-né megígérte a kölcsönt, úgy, hogy utazásának volt valamelyes értelme. Hawke-né a fejét csóválta.

-- Sült bolond -- mondta. -- Hiszen John kétszer annyit is kölcsönadott volna neki. Fel is ajánlotta. Én mondom neked, Jeanne, alig várom, hogy összeházasodjatok. Arthurnak úgysem lesz soha magához való esze. Kettő helyett kell majd gondolkoznod.

Hawke megmozdult és motyogott valamit. A két nő odament hozzá. Valamivel elmúlt délelőtt tizenegy óra. Kinyitotta a szemét. Jeanne-re nézett, és hunyorgott, aztán anyja felé fordult a tekintete, és elmosolyodott.

-- Halló, mama -- a hangja tiszta volt, de gyepge.

-- Halló, itt vagyok, fiam.

-- Hogy van Nancy, mama?

-- Nagyszerűen. És te, Arthur?

-- Nem olyan vészes.

-- Majd rendbe jössz.

-- Minden rendben, mama. Kérek még egy tányér levest. Hawke-né nem is tudta hirtelenében mit mondjon.

-- Értem -- mondta. -- Hát lássuk csak, majd utánanézek de miközben beszélt, Hawke szeme lecsukódott, és a melle éppen olyan szabályosan süllyedt-emelkedett, mint azelőtt.

Az ápolónő behívta az ügyeletes orvost, aki azt mondta, hogy Hawke ezt még többször is megismételheti, amíg teljesen magához nem tér. Nincs ok aggodalomra, nyilván álmában beszél.

Hawke csak aludt tovább. Egy idő múlva Jeanne is elszunnyadt ültében. Elhatározta, hogy addig nem megy el, amíg valami határozott fordulat be nem következik. Hawke hangja keltette fel:

-- Halló, Jeanie, szívem! -- Hawke ült az ágyban és ránézett. Félelmetesen sápadt volt, de arckifejezése éber. Szomorúan mosolygott. Mindkét orvos bent volt a szobában, Hawke-né az ágy mellett állt.

-- Halló, a mindenségit -- mondta Jeanne. -- Ébren vagy?

-- Sokkar inkább, mint te, azt mondhatom. -- Körülnézett, és meglátta a rengeteg virágot. -- Ezeket ki küldte?

756

-- Néhány csokrot át kellett adnunk a szomszédjainak -- mondta Rivkin doktor --, különben maga már nem fért volna be a szobába.

Egy ápolónő pirítóskenyeret és teát hozott be tálcán. Hawke nekilátott. A két orvos elégedetten összenézett.

Hawke azt mondta Eversillnek, miközben a s-zája tele volt pirítóssal:

-- Hát végül mégiscsak kórházban vagyok, mi?

-- Ott bizony -- mondta az orvos. -- És olyan beteg, mint egy kutya. És most hallgasson ide! Én is éppen olyan kentuckyi hegyipásztor vagyok, mint maga, úgy, hogy elhiheti, amit mondok. Rivkin doktor az Egyesült Államok egyik legjobb agysebésze. ö az, aki itt rendelkezni fog.

Hawke összeráncolta a homlokát.

-- Csak nem akar hazamenni?

-- Dehogy megyek. Addig maradok, amíg csak akarja. Hawke bólintott, és Rivkin doktor felé fordult.

-- Mi bajom van? -- kérdezte.

Rivkin nyíltan beszámolt arról, ami történt, és hogy milyen veszélyektől kell tartani egy ilyen roham után. A roham nyilván régi koponyasérülésének a következménye. De hozzájárult rendszertelen életmódja és a különféle szellemi megterhelések is. Azonkívül a lehető legrosszabb időben következett be, amikor egy hétig nem szedett dilantin sodiumot. Hawke átható tekintettel figyelte az orvos arcát.

-- Tudok azért írni? -- kérdezte.

-- Persze, csak nem abban a nyaktörő iramban, ahogy azt nekem Eversill doktor elmondta.

-- Mert ha nem tudok majd írni -- mondta Hawke --, akkor nem is akarom élve elhagyni ezt a szobát.

-- Ugyan, hallgass már el, Arthur -- mondta Hawke-né. Az ápolónő gyógyszert és egy pohár vizet hozott.

-- Ebből az orvosságból egy ideig nagyon sokat kell bevennie -- mondta Rivkin, amikor Hawke lenyelte az orvosságot. Főleg pedig aludni fog.

-- Nagyszerű. Hawke-né megkérdezte:

-- Itt maradhatok vele?

-- Tilos a látogatás. -- Rivkin doktor kutató pillantást vetett az asszonyra. -- Ön felvidítja vagy bosszantja a beteget?

757

-- Ha jó erőben van, bosszantom, ha két vállra van fektetvek, akkor felvidítom -- mondta Hawke-né. Hawke nevetett, és ásítva bólintott.

-- Mint minden anya -- mondta Rivkin. -- Jó, hát maradjon itt, de minél kevesebbet beszéljen. -- Tekintete Jeanne felé fordult.

Hawke azt mondta:

-- Jeanne-t feleségül veszem, ha valaha is kikerülök innen. Ha ugyan még hozzám akar jönni. Itt maradhat, ugye?

-- Feltétlenül -- mondta Rivkin.

2.

Az orvosok szerint javulásnak indult az állapota. Étvágya kezdett visszatérni. Fokozatosan elvonták a kábítószereket, és négy nappal a roham után már azt is megengedték, hogy látogatókat fogadjon. Ross Hodge volt az első. Gus Ádámmal együtt napjában többször telefonált, és fél órával azután, hogy Jeanne hívta, már ott is volt Hawke ágyánál.

-- Csak egy-két dolgot szeretnék mondani Arthur, és már megyek is -- mondta. -- Először is azt, hogy elolvastam a Boone County első százhuszonöt oldalát, amit Jeanne eddig átadott a gépírónőnek. Azt hiszem, ez nemcsak a legjobb könyved, hanem az első valóban nagy műved is.

Hawke a párnának támaszkodva ült a szürke kórházi pizsamájában. Ross felé nyújtotta a kezét.

-- Köszönöm, Ross -- mondta --, még akkor is, ha csak azért mondod, hogy felvidítsd a szegény beteget.

Ross megrázta a kezét, de nagyon meglepte, milyen nedves Hawke tenyere és milyen erőtlen a kézfogása.

-- A másik dolog pénzzel kapcsolatos. Rövid leszek. Jeanne azt mondta, hogy pénzügyi problémáid többé-kevésbé tisztázódnak. Mégis, annak alapján, amit eddig olvastam a Boone Countyból felvehetsz tőlem további ötvenezer dollár előleget, ha akarod. Arra is hajlandó vagyok, hogy a következő könyvedre itt és most olyan szerződést kössek, amilyent akarsz. Kivéve azt az egyet, hogy a te kezedbe adjam a céget.

-- A könyvkiadással már megpróbálkoztam -- mondta Hawke.

758

-- Az nem az én vadászterületem. Nagyon hálás vagyok neked, Ross, és hogy megmutassam neked mennyire, utasítani fogom az ügyvédemet, hogy fossszon meg az utolsó filléredtől is.

Amikor Ross elment, Hawke csak ült és maga elé bámult, elkínzott és búskomor arckifejezéssel. Jeanne úgy tett, mintha olvasna, de közben aggódva figyelte. Hawke egy idő múlva megszólalt.

-- Merre szeretnél lakni, Jeanne, ha mindezen túl vagyunk?

-- Mindegy, szívem.

-- Valami egyetemi városra gondolok, délnyugaton, Üj-Mexikóban, Arizonában vagy valahol arrafelé. Mindenekelőtt sok napfényt szeretnék. Azt akarom, hogy egész éven át napfény ragyogjon ott, ahol élek. Nagyon fontos, persze, hogy kéznél legyen egy jó könyvtár, hogy megírhassam a Színjátékot.

- Szépen hangzik -- mondta Jeanne. Én Dél-Kaliforniából származom, úgy hogy én csak hazamennék.

-- Ügy is van -- mondta Hawke --, ezt fogjuk csinálni a mézesheteink alatt. Beutazzuk a délnyugati országrészeket, és szemügyre vesszük az egyetemi városokat. Aztán ha valamelyik megtetszik, kibérelünk ott egy kis házat, és letelepszünk. Te főzni fogsz, én meg majd írok. -- Jókedvűen vigyorgott. -- Fészket rakunk nyugaton, helyes? És hány gyerekünk lesz?

-- Kezdetnek elég lesz négy -- mondta Jeanne nevetve. -- Aztán majd meglátjuk.

Hawke elálmosodott, behunyta a szemét.

Késő délután ébredt fel. Rosztbitet kívánt nagy adag sült krumplival és sörrel. Hawke-né és Jeanne boldogan üzentek Rivkin doktorért. Hawke jobban érezte magát, mint a roham óta bármikor. Ugratta anyját, hogy mennyire meghízott, Jeanne-től meg papirost és tollat kért, hogy az étkezés után azonnal hozzáfoghasson az íráshoz.

Az orvos megérkezett, és szemlátomást elégedett volt a vizsgálattal. A sört ugyan nem engedélyezte, de a többit igen, és abba is beleegyezett, hogy még egy látogatót fogadjon. Gus Adam délután többször is telefonált, és azt mondta, olyan hírei vannak, amelyek bizonyára javítani fogják Hawke hangulatát.

Hawke olyan jó étvággyal falatozott, hogy anyja, aki ott állt mellette, élvezettel húzta fel az orrát minden falatnál, amit fia a szájába vett.

759

-- Nem kell más ennek a fiúnak -- mondta --, mint egy kis táplálék, ami kitölti a bordáit. Bárcsak beengednének a konyhába, hogy csináljak neki egy kis levest.

Adam olyan friss volt, mint a hegyi szellő, arca vörös, a haja kócos, az arckifejezése pedig szokatlanul vidám. Délután félhat volt. A sárga napfény sűrű kévékben sütött be a szobába.

-- Nos, fiatalember -- mondta, megfogva Hawke kezét --, mi is a baj tulajdonképpen?

-- Egy kissé másnapos vagyok -- mondta Hawke. Adam nevetni kezdett.

-- Nyilván valami perui kotyvalékkal rontottad el a gyomrod. -- Hawke zavartan vigyorgott. Adam folytatta. -- De ha már Peruról beszélünk, az imént hívott fel Honor Hauptmann ügyvédje. A hölgy délben visszautazott Peruba. Baráti üdvözletét küldi, mielőbbi gyógyulást kíván, az ügyvédje pedig találkozni óhajt velem, hogy megbeszéljünk egy bizonyos kölcsönt. Azt mondtam neki, hogy az ügy tárgytalan.

-- Hejyes -- mondta Hawke-né.

-- Megengedhetjük ezt magunknak? -- kérdezte Hawke.

-- Azt hiszem, igen. Gondolom, Jeanne elmondta neked a Gimbels-féle ügyet, és azt is, hogy a veszélyfoglalást minden további nélkül érvénytelenítették.

-- Gimbelsék aláírták a szerződést? -- kérdezte Hawke.

-- Jövő kedden írják alá. Newton Leffer igen jól ismeri Gimbelsék ügyvédjét. Közölte velem, hogy eláll a pertől. Megtudta, hogy beteg vagy és egészen kétségbeesett, alig győzött mentegetőzni. Az adóüggyel kapcsolatban még semmi újság. Ismét beszéltem azokkal a washingtoni fickókkal, és remélem, egy-két héten belül írásbeli határozatot kapunk.

Hawke tűnődve megjegyezte:

-- Csakugyan kinn lennék hát a csávából? Alig tudom elhinni. -- Fáradtan mosolygott, mintha valami távoli, közömbös dologról volna szó. -- Nagyszerű. Jeanne mondta, hogy jó híreid vannak.

-- Nem ez a jó hír -- mondta Adam, és tömni kezdte a pipáját. -- Délben telefonált az unokaöcsém Brightstarból. Ma reggel kézbesítették a határozatot. Megnyertük a pert. Ez a jó hír. Győ-

760

zelmünk teljes. A bíróság megállapította, hogy a Hawke Testvérek szándékos törvénysértést követtek el. Ez az ítélet. Hawke-né felugrott és összecsapta a kezeit.

-- Győztünk, hé! -- kiáltotta. -- Kibabráltunk azokkal a tolvajokkal. Győztünk, hallod-e, Arthur!

Adam folytatta.

-- Mindent megítéltek, amit pereltünk. A költségeket, a könyvvizsgálati díjat és kártérítést a szén teljes piaci árának megfelelően.

Hawke gyenge hangon megszólalt:

-- Mennyi pénzről van szó, Gus?

-- Majd holnap beszéljetek a pénzről -- mondta Jeanne ijedten.

-- Ugyan, Jeanie, Adam még öt perce sincs itt. Különben is kitűnően érzem magam.

-- Ez még vita tárgya -- mondta Adam. -- A kérdés az„ hogy a vajatok hol keresztezték a ti földeteket. A mi nem hivatalos szemlénk a tárgyalás előtt azt mutatta, hogy ha megállapítják a szándékos törvénysértést, az több mint egymillió dollár kártérítést jelenthet.

-- Több, mint egymillió dollár -- mormogta Hawke.

-- Arthur! -- mondta Jeanne, aztán szinte kiáltva szólította: Arthur!

A férfi hátradőlt, behunyta a szemét. Jeanne ijedten odament hozzá, de Hawke feléje fordult, és lassan ráemelte a tekintetét.

-- Semmi baj, drágám. Nem olyan könnyű megemésztenem a híreket. Gondolkodom. Ezek szerint én már I94y-ben is milliomos voltam, mielőtt még nekikezdtem volna, hogy szerezzek egy milliót. Nem kellett volna egyebet csinálnom, csak hallgatnom a mamára, és szereznem egy jó ügyvédet. Milyen érdekes, ha belegondol az ember.

Adam arcáról eltűnt a jókedv. Ránézett Hawke-ra, aztán a két asszonyra, és felkelt.

-- Nem akarlak fárasztani, Arthur. Az a fő, hogy bármilyen gondjaid legyenek is ezután, a pénzgondok többé nem tartoznak közéjük.

Hawke lassan kezet nyújtott neki.

-- Teljesen igazad van, Gus. Furcsa érzés, hogy nincsenek pénzgondjaim. Akkor sem voltak pénzgondjaim, amikor bulldó-

761

zert vezettem kétdolláros órabérért. Majdcsak hozzászokom megint. -- Adam némán kezet szorított vele és elment. Hawke a fal felé fordult, aludni kívánt. Álmosan motyogta: -- Oké, mama. Igazad volt Scotty Hoaggal kapcsolatban. Majd még kiderül, hogy regényt is tudsz írni.

3.

-- Frieda Winter!

Hawke hallotta, hogy valaki haragos és méltatlankodó hangon

ejti ki ezt a nevet. Anyja azt feleli:

-- Mondja meg neki, hogy nem fogadhat látogatókat. Aztán Jeanne, nyers, hideg hangon:

-- Lehet, hogy Friedát szeretné látni.

-- Egy okkal több, hogy távol tartsuk tőle. Kinyitotta a szemét.

Az ajtóban ott állt az ápolónő és azt mondta:

-- Nagyon erőszakoskodik. Azt állítja, nagyon régi jó barátja.

-- Menjen a pokolba -- jelentette ki Hawke-né.

Hawke beszélni próbált, de csak valami krákogó hang jött ki a torkán.

-- Látni akarom Friedát, mama.

A két nő megfordult, odajöttek hozzá. Anyja azt mondta:

-- Nahát, most fölkeltette!

-- Hogy érzed magad? -- kérdezte Jeanne, és száraz, hűvös kezét a homlokára fektette.

-- Kabult vagyok és szomjas -- mondta. -- Hány óra? És milyen nap van ma?

Üjra reggel volt. Adam látogatása után majdnem egyfolytában tizenhat órát aludt.

-- Kérem, küldje be Winternét, ha hajlandó várni egy pillanatig.

Hawke-né közbeszólt:

-- Nem akarok vitatkozni veled, de mit akarsz tőle?

-- Hosszú utat kellett megtennie, ha itt van mama. Jamaicából jött. -- Jeanne-hez fordult. -- Nincs ellene kifogásod, szívem? Ha neked kellemetlen, elküldöm.

762

-- Tégy, amit akarsz -- mondta Jeanne. Üj, sötétvörös ruhát viselt, fodros gallérral és kézelővel, a haja gondosan föl volt tűzve, ahogyan Hawke szerette.

-- Ha sült pulykát hozott, még mindig kizavarhatjuk -- mondta. Jeanne halványan elmosolyodott.

A folyosón gyors, kopogó lépések hangzottak fel. Hawke azonnal felismerte Frieda határozott járását. Senki nem járt úgy, ahogyan ő. Hawke-né és Jeanne az ágy két szélénél álltak, mint két szfinx egy templom bejáratánál, és mogorván fogadták a köszönését. Friedát azonban ez nem félemlítette meg. Az ágyhoz lépett;

-- Kedves, hogy fogadtál, Arthur. Nem maradok sokáig.

-- Örülök, hogy eljöttél.

Ezek a közhelyek mintha ki is merítették volna a mondanivalójukat. A nő -sokáig, némán nézett a férfira, ő pedig magasan feltámasztott párnákon fekve figyelte őt, és önmagát is, hogy milyen érzelmeket kelt benne ez a találkozás. Frieda öregnek látszott. A kezében kék szalaggal átkötözött csomag. Hawke törte meg a csendet:

-- Remek színben vagy, Frieda.

Az asszony hálásan és kissé ironikusan mosolygott.

-- Igen, minden nap fiatalabb leszek, igaz? Sajnálom, hogy idáig juttattak, Arthur. Sose hittem volna, hogy ez sikerülhet.

Hawke arra gondolt, milyen lehetetlen is ez a két őrszem ellenőrzése alatt folytatott beszélgetés. Valami megszokott és kísérteties volt abban, ahogy a három nő ott áll az ágya lábánál. Eszébe jutott, hogy már látta őket így felsorakozni, amikor betegen feküdt a hetvenharmadik utcában.

Frieda a két nőre pillantott és azt mondta:

-- Tudod, Arthur, minden kiemelkedő ember szóbeszéd tárgya. De ha bármi igaz is abból, amit hallottam, én a rendelkezésedre állok. Akkora kölcsönt kaphatsz, amekkorát akarsz. Felemelte a hangját, látta, hogy Hawke szólni akar. -- Hagyd, hogy befejezzem. Ez nem jelenti azt, hogy találkoznunk kell, még azt sem, hogy levelezzünk egymással, mindent elintézhetnek az ügyvédjeink. Tudom, hogy összeházasodtok Jeanne-nel, és boldogok lesztek. Szeretném, ha úgy gondolnátok majd rám, mint barátokra, egy olyan barátra, akivel sosem találkoztok. -- Aztán

763

Hawke-néhoz fordult. -- És szeretném, ha ön is így vélekedne rólam.

Hawke-né összekulcsolta a kezét, és hidegen nézte Friedát.

Hawke azt mondta:

-- Frieda, minden rendbe jött, nincs szükségem a segítségre, de mindenesetre köszönöm. Hogy van a család?

Frieda elszántan derűs arca elsötétedett.

-- Paul nincs jól. Bennett kitűnően megállja a helyét, a légierőkhöz fog belépni, a lányok egyetemre járnak. Én meg csak ülök a napon az úszómedence mellett.

A beszélgetés abbamaradt. A két őr nem mozdult és nem mosolyodott el. Frieda kezdett ideges lenni. Aztán eszébe jutott a csomag, és odanyújtotta a férfinak.

-- Azt hiszem, megyek is, Arthur. Ezt neked hoztam. Remélem, örülni fogsz neki. Isten veled, gyógyulj meg mielőbb. Kisietett a szobából, cipősarkai végigkopogtak a folyosón. A ventillátor még néhány pillanatig kavarta parfőmjének illatát, aztán már azt sem lehetett érezni.

-- Hál' istennek, ettől megszabadultunk -- mondta Hawke-né. Jeanne nagyot sóhajtott.

-- Lemegyek ebédelni. Valószínűleg iszom előtte egy martinit, ha ugyan tartanak a kórházi büfében.

Egy kövér, szőrös képű ápolónő jött be, beadta Hawke-nak az orvosságot, aztán leült a karosszékbe és olvasni kezdett egy képeslapot. Hawke-né kiment beszélgetni a folyosóra. Máris jó barátságot kötött Hawke szomszédaival. Hawke elővette Frieda ajándékát. Kibontotta a papirost, és egy gazdagon díszített vörös bőrdobozt talált benne. Kinyitotta a nehéz aranykapcsot, felemelte a doboz tetejét és összerezzent meglepetésében. A Kegyelemkenyéren egyik régi példánya feküdt a dobozban. Gondosan kiemelte a könyvet. Alatta egy levél volt, elsárgult, olcsó borítékban. A borítékon felismerte régi padlásszobájának a címét, és már tudta, mit hozott neki Frieda búcsúzóul.

Kinyitotta a könyvet. Ott volt az ajánlása, kacskaringós, fiatalkori kézírásával:

764

Frieda Winter asszonynak hálás megemlékezésül, amiért olyan kedves volt egy magányos fiatalemberhez, őszinte csodálattal, amely soha el nem múlhat.

Arthur Youngblood Hawke

A tinta már egészen megfakult. Az ajánlás alatt azonban volt egy másik bejegyzés, friss kék tintával, Frieda határozott, gyors vonásaival:

Arthurnak, ajándékképpen, hogy gyógyuljon meg,

szívesen és könnyek nélkül adom ezt a

legbecsesebb kincsemet,

azzal a kívánsággal, hogy legyen tartósan boldog,

szeretettel, amely soha el nem múlhat,

ha néma marad is.

Frieda Winter

A férfi keze reszketett, amikor kivette a borítékból a saját levelét, és olvasni kezdte. Megrohanták az emlékek, mintha egy régi dalt hallana. Frieda nagyon jól tudta, mivel tud leginkább az elevenére tapintani, és hogyan sújthat le rá a legkeményebben. Félretette a dobozt a levéllel meg a könyvvel együtt, hátradőlt, és rábámult az ápolónőre. Elöntötte a rosszullét sötét hulláma, és a lélegzése kezdett nehézzé válni.

4.

Amikor Jeanne visszajött, az ügyeletes ápolónő egy borítékot adott át neki. Ross Hodge aláírása állt a cégjelzés alatt. Nagy csomó újságkivágás volt a borítékban, és Ross üzenete: „Jeanie, azt hiszem, ezek felvidítanák Arthurt, mutassa meg neki. Kiválasztottam a legjobb kritikákat." Jeanne belenézett a cikkekbe. Hirtelen úgy rémlett neki, hogy Hawke hangját hallja, amint dühösen kiabál. Besietett a különszobába. de gyorsan behúzta

765

maga mögött az ajtót, mert a férfi üvöltözött az anyjával. Arca szörnyű bíborszínben játszott.

-- Pontosan ezért íratta a papa az én nevemre ezt a földet. Mert utálta a te pénzéhségedet!

-- Arthur, az ég szerelmére, itt mindenütt betegek vannak mondta Jeanne.

Hawke-né az ágy lábánál állt, kezével belekapaszkodott a rácsba:

-- Azt hiszem, kezd meggyógyulni, ha már megint üvöltözik szegény öreg anyjával.

-- Dühítő -- mondta Hawke, most már nem olyan hevesen. Egy odavetett megjegyzést tettem valami pénzkérdésben, és ...

-- Odavetett megjegyzést? Jeanne, azt mondta, hogy ha megkapjuk azt a pénzt a Hawke Testvérektől, akkor azt mind oda kell adnunk Kentucky államnak, hogy könyvtárakat létesítsenek belőle. Én meg csak annyit mondtam tréfásan, hogy most, amikor éppen hogy kikecmergett a csődből. Kétszer is meg kellene gondolnia, hogy mire adja ki a pénzt.

Jeanne odaadta Hawke-nak az újságkivágásokat tartalmazó borítékot, aztán kihívta Hawke-nét a folyosóra.

-- Szent isten, Hawke-né, hova tette az eszét? Amíg ki nem kerül a kórházból, nem szabad ellentmondani neki. Mindent rá kell hagyni. Azt hiszem, szólni kellene az ápolónőnek, hogy hívja Rivkin doktort. Úgy látom, rosszul van.

-- Szerintem kutya baja. Sőt, amikor úgy nekem esett, éppen olyan ordenáré volt, mint régen. De azért hívom az orvost.

Jeanne örömmel látta, hogy Hawke mosolyogva olvassa a cikkeket. Az arca kissé beesettnek tűnt, de jókedvűen mondta:

-- Nem is tudom, Jeanne, talán most kellene abbahagynom, amíg az élvonalban vagyok. Dickens, Dreiser, Zola! Az egyik még Tolsztojt is megemlíti.

-- A Timest láttad?

-- Persze. Az első lapon hoz. Csak egy kis hasáb, de mégis! Vajon mekkora címfejeket kapnék, ha elvágnám a torkom? Félretette az újságkivágásokat, és sunyi vigyorgással nézett Jeanne-re. -- Tudom, nem kellett volna úgy elvesztenem a fejem, de a mama jobban dühbe tud hozni, mint bárki más a világon. Pedig szeretem őt, Jeanie, igazán szeretem.

-- Tudom, Arthur.

766

-- Egyébként, Jeanie, nem gondolod, hogy jó gondolat lenne ez a könyvtár-dolog? Megemlékezésül apámra, akinek az olvasás volt a szenvedélye. Azon a bányavidéken egyébként még egyszer annyi könyvtárra lenne szükség, mint amennyi van. Hadd tegyen már az az átkozott szén egyszer valami jót is az emberekkel.

-- Azt hiszem, remek ötlet -- mondta Jeanne.

Hawke-né, amikor valamivel később visszatért, csupa mosoly volt.

-- Arthur -- mondta --, én egy szűk látókörű ostoba liba vagyok, nem is tudom, hogy hozhattam a világra egy ilyen nagy írót. Azt hiszem, nagyon is igazad van azokat a könyvtárakat illetőleg. Úgyhogy azt a kérdést már el is döntöttük.

Hawke szeme kitágult, és ámultán nézett Jeanne-re:

-- Nézd csak, báránybőrbe bújt a farkas!

Rivkin doktor vidáman lépett be, de amikor ránézett Hawkera, arca hivatalos kifejezést öltött. Kiküldte a két nőt, és behívatta az ápolónőt.

Tíz perc múlva kijött a szobából, és az ajtót gondosan becsukta maga után. Jeanne és Hawke-né egy padon ültek a folyosón. Az orvos hozzájuk lépett.

-- Sok látogatója volt ma? -- kérdezte.

-- Csak egy -- mondta Jeanne.

-- Nincs olyan jól, mint volt -- mondta Rivkin doktor nyugodt, de komoly arckifejezéssel. -- Ezek a betegségek hullámzanak. Ügyelnünk kell a mértékre, nehogy túlfárasszuk a beteget, de arra is, hogy ne kedvetlenedjék el azáltal, hogy megfosztjuk őket a társaságtól. Egyelőre a látogatásokat be kell szüntetni, és a beszélgetéseket rövidre fogni. Altatót adtam be neki. Este még megvizsgálom.

A telefon éjszaka közepén álmából riasztotta fel Jeanne-t. De amikor a kagylóért nyúlt, már teljesen ébren volt. Az órája fél négyet mutatott.

Hawke-né telefonált, a hangja vidám volt, még nevetgélt is, nehogy Jeanne megijedjen.

767

-- Csak azért hívlak -- mondta --, mert Eversill doktor rámparancsolt. De én ismerem Arthurt és tudom, hogy mindez marhaság. Egy kicsit visszaesett, de jól állja a sarat. Olyan a szíve, akár a vas. Én mondom, Jeanne, meg fog gyógyulni. Micsoda Henry? Hát most mondom neki. Mi? Hát akkor mondja meg neki saját maga. Jeanne, Arthur meg fog gyógyulni, hidd el nekem. Itt van Eversill doktor.

Az öregember rekedt hangja beleszólt a kagylóba.

-- Fryné asszony, Arthur néhányszor hívta magát, néha félrebeszél, azt hiszem jól tenné, ha idejönne. Komoly aggodalomra egyelőre persze nincs ok.

-- Rohama volt? -- kérdezte Jeanne elkínzottan.

-- Csúnya rohama volt, körülbelül fél kilenckor. Ez előfordul. Csak az a baj, hogy a roham éppen akkor jött rá, amikor befejezte az étkezést, és hányt. A hányadékot belélegezte a tüdejébe, és most egy kitörő tüdőgyulladással állunk szemben. -- Az öreg orvos hangja fáradt volt és szomorú.

-- Jövök -- mondta Jeanne.

Hawke-né a padon ült a vörös fénnyel megvilágított homályos folyosón a betegszoba előtt.

-- Engem kiküldtek, azt hiszem, téged sem fognak beereszteni -- mondta. -- De azért csak próbáld meg.

-- Hogy van? Hawke-né nevetett.

-- Azt mondják, ötvenszázalékos az esélye. Hallottál már ilyet? Ezek nem ismerik Arthurt! Az én családom szervezetét örökölte, át fogja vészelni a dolgot.

Jeanne rátette a kezét a kilincsre, de habozott.

-- Ilyen hirtelen! -- mondta. -- Ilyen rettenetesen hirtelen!

-- Azt mondják, tüdőgyulladás. Már láttam olyat, hogy egy tüdőgyulladás hat óra alatt elvitt egy erős férfit, de az akkor volt, amikor ezeket a csodagyógyszereket még nem találták föl. Arthur viszont annyi injekciót kapott, hogy csak attól félek, túlságosan gátolják a természet menetét. Szerintem még mindig a természet a legjobb orvos. A természet és az öröklött tulajdonságok.

Jeanne benyitott, de még mielőtt beléphetett volna, a szőrös arcú ápolónő útját állta.

-- Ó, ön az -- suttogta, ajkára tette a kezét, és intett Jeanne-

768

nek, hogy kövesse. Hawke ágya elé egy nagy, fehér spanyolfalat húztak.

A spanyolfal mögött a szoba megszokott képe helyett valami iszonyatos látvány tárult Jeanne elé. Rémítő volt az oxigénsátor Arthur feje fölött, rémítő volt a szabályos, ziháló zaj, a férfi szapora lélegzése, és arcának téglavörös színe; rémítő volt, ahogy a három orvos és a két ápolónő szomorú arccal álldogált az ágy körül; rémítőek voltak a karjába szúrt hosszú tűk és a kígyózó barna csövek. Arthur ágya körül minden megváltozott. A halál lebegett a szobában. A hatalmas férfi küzdött ellene, és az életéért folytatott harcában patakokban folyt róla a veríték. A szeme le volt hunyva. Zihálva lélegzett, mintha egy mérföldet futott volna. Eversill doktor Jeanne-hez lépett, vékony karjával átölelte a vállát. Csak kis ideig hagyta, hogy figyelje a férfi haláltusáját, aztán kivezette.

-- Van valami változás? -- kérdezte azonnal Hawke-né. Eversill a fejét rázta.

-- Én úgy tudtam, hogy az új orvosságok elbánnak a tüdőgyulladással. Ugye így van?

-- Hányadék van a tüdejében, és az ellenállóképessége nagyon csekély -- mondta az öregember. -- Egyedül ez a baj. Különben erős fiú, és keményen küzd a szervezete.

-- A saját lábán fog kimenni a kórházból -- mondta Hawkené. -- Majd meglátják. A tüdeje gyenge, ennyi az egész. Ez már a második tüdőgyulladása, de majd én megfogadtatom vele, hogy ne szívja azokat a nagy szivarokat.

-- Eszméletén van? -- kérdezte Jeanne.

-- Néha-néha -- mondta Eversill. -- Az altató orvos állandóan figyeli. Arthurnak szüksége van nyugtatókra a rohama miatt, viszont ha túl sokat kapna, az túlságosan igénybe venné megmaradt életerejét, amire pedig most nagy szüksége van.

Az orvos visszament a szobába, a két nő pedig hallgatagon virrasztóit fél órán keresztül. Akkor kinyílt az ajtó, és a kövér ápolónő intett, hogy menjenek be.

Hawke ébren volt. Az oxigénsátrat félretolták. Egyik kezét kinyújtotta az anyja felé. A karjába szúrt tű megremegett, a gumicső tekeregni kezdett. Az altató orvos, egy fiatal, kopasz férfi odaugrott, hogy egyensúlyba hozza a tűt.

-- Mama -- mondta Hawke fuldokló hangon, és megragadta a

769

kezét --, mindenem pokolian fáj. Minden lélegzetvételnél belém szúr.

-- Tudom, fiam. Rossz éjszakád volt, de mindjárt reggel lesz, és majd rendbe jössz.

Hawke felnézett Rivkin doktorra:

-- Meg fogok halni?

-- Minden rendben van -- mondta az orvos nyugodtan. -- Beletellik néhány órába, amíg az orvosságok kifejtik a hatásukat. Csak tartson ki, és meggyógyul.

-- Hol van Jeanne? Eljött? -- A lámpa fénye az arcába világított, nem láthatta az ágy lábánál álló Jeanne-t. Az asszony belépett a fénycsóvába, és megfogta a férfi kinyújtott kezét.

-- Halló, szívem -- mondta Jeanne. A férfi keze nyirkos volt és hideg, de az arca tüzelt, amikor Jeanne megérintette. Hawke lihegve azt mondta:

-- Arra gondoltam, hogy beutazzuk a nyugati országrészeket, és valahol arrafelé letelepszünk. Nagyszerű ötlet, ugye, szerelmem? Akkor aztán megírhatom a Színjátékot. A nyugatot nem nagyon ismerem, és sok olyan fejezet lesz benne, amelyhez . . .

-- Kímélje a tüdejét, Arthur -- mondta Rivkin.

Hawke ide-oda forgatta a fejét, hol Jeanne-re nézett, hol meg az anyjára. Tüzes arcán régi, kisfiús mosolyának szánalmas árnyéka jelent meg. Minden arcizma eltorzult.

-- Istenem, doktor, hogy fáj, ha lélegzem. Olyan, mintha kést szúrnának az oldalamba.

-- Nincs semmi baj, Arthur. Jobb, ha nem beszél. Engedje, hogy az édesanyja meg Jeanne kimenjenek egy kis időre.

Hawke mindkettőjük kezét szorosabbra fogta.

-- Szeretlek benneteket. És mennyi munkát kell még elvégeznem! Még alig kezdtem hozzá.

-- Minden munkát el fogsz végezni, fiam, ami csak ki van jelölve számodra -- mondta az anyja.

Hawke Jeanne-re nézett:

-- Csak legyen rá elég időm! Csak ennyit kívánok. Semmi egyebet. Remélem, lesz még időm. Sok időm. Annyi dolgom volna még.

Rivkin doktor gyöngéden meglazította Hawke kézfogását.

-- Most pihennie kell, Arthur. Menjen ki, Jeanne. Maga is, Hawke-né asszony.

770

-- Jeanne! -- kiáltotta Hawke, amint a nő kifelé indult. Jeanne visszalépett. A férfi ragyogó szemmel nézett rá. -- Itt vagy? Nem látlak.

-- Itt vagyok, szívem.

-- Jeanne, bocsásd meg nekem Friedát.

Az asszony félretolta az orvosokat, átölelte a férfi vállát az átizzadt pizsamában és megcsókolta kicserepesedett ajkait.

-- Szeretlek, Arthur. Soha nem szerettem senki mást, és csak téged foglak szeretni, amíg csak meg nem halok -- mondta. Most pedig tedd azt, amit mondanak neked, és gyógyulj meg. Üj élet vár ránk. Hozzá kell kezdenünk.

A férfi bólintott, és mosolyogva lehunyta a szemét.

Hatalmas, erős teste még egy napon és egy éjszakán keresztül viaskodott, amikor már régen elvesztette eszméletét, amikor már az orvosok arcáról és tetteiről lerítt, bár sohasem mondták ki, hogy nincs semmi remény. A két asszony harminc órán keresztül nem hagyta el a kórházat. Aztán, amikor felvirradt az utolsó nap, rettenetes, nehéz légzése mind ritkább lett; arca felvette a halál zöld színét; szájából véres nyál szivárgott, de a szervezete még mindig küszködött. És amikor teljesen elcsendesedett, és Rivkin doktor Hawke-néhoz fordulva azt mondta, mindennek vége, akkor még egyszer, zihálva, szörnyű nagyot sóhajtott. Aztán féloldalt billent fejjel, csukott szemmel, mozdulatlanul feküdt a nagy test.

-- Igazán meghalt? -- kérdezte Hawke-né. Arca könnyekben fürdött, de nyugodt volt. Teljesen kimerült.

-- Igen, rettenetesen sajnálom. A fia meghalt. Állhatatosán küzdött az utolsó pillanatig, de túl sok körülmény szólt ellene.

Hawke-né odament az ágyhoz, a fia mellé ült, karjába vette nehéz, élettelen fejét, és magához szorította.

-- Jól van, Arthur -- mondta. -- Most hazaviszlek. Most már minden elmúlt és hazavihetlek. Keményen dolgoztál, most megpihenhetsz, fiam. Menjünk haza, Arthur, menjünk, fiam.

Jeanne magába roskadva ült egy karosszékben. Hosszú időn keresztül bírta, most azonban, amikor látta, hogy szerelme, akit soha nem ölelhetett meg, és akit most már nem is ölelhet soha, halva fekszik anyja karjai közt, feltört benne a bánat. Ugyanaz az Arthur volt, semmivel nem festett rosszabbul, mint oly sokszor az elmúlt szörnyű esztendőben, csak éppen meghalt. Teste

az anyjáé. Nem is volt az övé soha. És ahhoz sincs joga, hogy ráboruljon, mint egy feleség, és kisírja magát. Forma szerint még csak el sincsenek jegyezve. Még jegygyűrűje sincs. Odalépett az ágyhoz.

-- Mama -- mondta. -- Most egy kicsit haza kell mennem a kisfiamhoz. De aztán lejöhetek magával Hoveyba? Arthurral?

Hawke-né magához szorította nagy, élettelen fiát és azt mondta:

-- Mindnyájan hazamegyünk. Arthur szeretett téged, és te boldoggá tetted volna. Hazamegyünk, Arthur, haza.

Jeanne megcsókolta Hawke-nét, majd megcsókolta a halott férfi izzadságtól nedves, még mindig meleg ajkát. Aztán kiment a halottas szobából.

Egészen meghökkent, amikor a liftből az előcsarnokba kilépve megrohanták az újságírók. Lehettek vagy tucatnyian, köréje sereglettek és kérdésekkel árasztották el. Ügy ment át közöttük, mint egy alvajáró. Kilépett a forgalmas utcára a járókelők, a mocskos téglaépületek és a zajos gépkocsik közé. Forró, felhős nap volt. A nagy író halála mit sem változtatott New York képén és rohanó iramán.

772

Epilógus

Ferdie Laxnek a temetés után több évig nem volt alkalma, hogy találkozzék Jeanne-nel. Hébe-hóba beszélt vele telefonon, vagy leveleztek Hawke műveinek járulékos jogai, vagy újabb írók műveinek ügyében.

Nem volt meglepve, amikor meghallotta, hogy Jeanne körülbelül egy évvel Youngblood Hawke halála után feleségül ment Adam ügyvédhez. Lax mindig is úgy találta, hogy az ügyvéd és a csinos, bár kissé nyelves szerkesztőnő egymáshoz illő pár lenne. Egyébként is az volt a véleménye, hogy Jeanne sokkal jobban járt a határozott, eleven, megbízható ügyvéddel, mint egy olyan vademberrel, mint Hawke, aki megölte magát azzal, hogy súlyos betegen otthagyott csapot-papot, és teljesen értelmetlenül elrohant Dél-Amerikába. Ez került be a köztudatba Hawke halálával kapcsolatban. Rivkin doktor azonban megmondta Jeannenek, hogy Hawke bármikor meghalhatott volna, bármilyen életmódot folytatott volna is. Azzal az agysérüléssel állandóan az életveszély szélén lebegett. Ez persze sovány vigasz volt.

Hawke holtában is Lax egyik legjelentősebb ügyfele maradt. A Boone County filmjogának eladásával egész pályafutásának leglátványosabb üzletét hajtotta végre, és az ár, amit kialkudott érte, a könyv egyéb jelentős jövedelmeitől függetlenül, egymagában elegendő volt ahhoz, hogy a kis Jim Fryt egész életére anyagilag függetlenné tegye; mert Hawke végrendeletében, amelyet a hegyi kunyhóban írt, minden vagyonát és minden művét anyjára hagyta, kivéve a Boone County szerzői jogát, amelyet teljes egészében Jeanne fiára hagyott.

775

Hawke könyveit továbbra is vásárolták, sőt állandó olvasóközönséget biztosított számára az, hogy egyiket-másikat felvették a középiskolai és egyetemi kötelező olvasmányok listájára. Az író halála után néhány évvel azonban mind több irodalomkritikus kezdte bizonygatni, hogy Youngblood Hawke egyedüli jó könyve az Evelyn Biggers. Laxnek pontosan az szolgáltatott okot arra, hogy 1961 októberében meglátogassa Jeanne Ádámot, hogy Hawke egyetlen balsikerét a divat egyszeriben felkapta.

Lax délután négy óra tájban érkezett meg a Columbia Egyetem közelében levő öreg bérházba, ahol az asszony lakott, és az ütött-kopott lifttel, amelyet egy mogorva, ingujjas, gengszterképű alak kezelt, felment a legfelső emeletre. A nő nyitott neki ajtót. A kis termetű, kövér ügyvéd állt, pislogott, aztán habozva megkérdezte:

-- Maga Jeanne?

-- Az anyja is lehetnék, tudom -- mondta az asszony nevetve. -- Pedig én vagyok. Kerüljön beljebb.

Jeanne nagyon megváltozott. Részben a ruhája -- nadrágot viselt --, részben rövidre vágott haja okozta a változást, a legnagyobb átalakuláson azonban az arca ment át. Eltűnt róla a feszült, keserű kifejezés: érett, dolgos háziasszony volt, kissé telt, kissé elnyűtt, kissé rendetlen. A nagy nappali szoba közepén egy járókában halványzöld, rugdalódzós csecsemő hentergett, és vidám gügyögéssel tépett szét egy képeskönyvet.

-- Ez Arthur -- mondta Jeanne. -- Kissé ostoba dolog, hogy valakinek az én koromban ilyen kis csecsszopója legyen, de Gusszal mindenáron fiút akartunk, és csak a három lány után sikerült. Arthur, ez Ferdie Lax, aki írókból él, mint mama, csak eredményesebben.

A csecsemő mondott valamit, ami leginkább káromkodásnak hangzott, és aranyosan mosolyogva a könyvből kitépett papírdarabokat kezdte hajigálni Lax felé. Feltűnően vörös haja volt. Jeanne odament az íróasztalhoz, papírnehezéket tett egy csomó korrektúrára, és levette a szemüvegét.

-- Hát -- mondta -- szolgálatára állok, Ferdie. Túl korai volna inni egyet?

-- Számomra igen. Azt akarom, hogy tudja, miről is van szó, még mielőtt találkozunk Luzzattóval, Jeanne. Vacsoráig még két megbeszélésem van.

776

-- Helyes. Nyugodtan beszélhetünk. Arthur a megtestesült diszkréció. -- Helyet mutatott Laxnek maga mellett a díványon.

-- Jó is, mert ez teljesen bizalmas. Tehát, egyik nagy hollywoodi sztár elolvasta, amit valamelyik irodalmi folyóirat írt az Evelyn Biggerstől, és megtudta belőle, hogy az Evelyn az „örök nő", így hát el akarja játszani Evelyn szerepét. Márpedig, ha ez a színésznő leszerződik egy filmre, bármilyen filmre, az egymillió dollár azonnali bankkölcsönt jelent. Ha ezen felül még egy Youngblood Hawke könyvről van szó, akkor már szó lehet kétmillió dolláros hitelről is, csakhogy a filmet elkezdjék forgatni.

-- És ki ez a színésznő?

-- Sajnálom, ezt nem mondhatom meg. El kell hallgatnom. Agyonlövetés terhe mellett tilos erről beszélnem, Jeanne. De ez a kulcsa az egésznek. Ha valaha, hát most itt az ideje, hogy eladjuk az Evelyn Biggerst.

- Ez csak Taylor, Monroe vagy Hepburn lehet -- mondta Jeanne kíváncsian. -- Vagy Garbó lépett ki a szarkofágból.

-- Ne akarja kihúzni belőlem, írtam Hawke-nénak, beszéltem vele telefonon, de ő nem érti, vagy nem akarja megérteni. Azt mondja, hogy Hollywood tönkretette a Boone Countyt, és hogy Evelyn Bigger s tulajdonképpen az ő lánya Nancy, és hogy mindnyájan elmehetünk a pokolba.

-- A Boone Countyt valóban tönkretették.

-- Tizenegymillió dollár belföldi bevétel -- mondta Lax ünnepélyesen.

-- Fütyülök rá.

-- Hát rendben van, elfűszerezték azzal a hamisított happy enddel. De az az ember, aki az Evelyn forgatókönyvét írná, és a filmet rendezné, meghagyná a könyvet teljes épségben. -- Megnevezett egy fiatal rendezőt, akinek a filmjeit Jeanne is csodálta. Jeanne bólintott.

-- Lehetséges. De azt mondom magának, Ferdie, ha elég nagy összeget mondana Hawke-nénak, akkor talán beadná a derekát. Igazi üzletasszony.

Lax a fejét rázta.

-- Megpróbáltam.

-- De hát, ha Hawke-né elutasította, akkor mire való ez a ma esti találkozás?

-- Amikor legutoljára beszéltem vele, megkérdeztem, akkor

777

mit szólna, ha Jeanne és Gus Adam javasolná a dolgot. Azt mondta, ha maguk rábeszélik, akkor rááll. Jeanne elmosolyodott.

-- Ez még nem jelenti, hogy csakugyan kötélnek is áll.

-- Jeanne, próbálja meg a dolgot -- Lax előrehajolt, és a térdére könyökölt. -- Ez az üzlet talán három- vagy négyszázezer dollár előleget jelentene, és további százalékokat a nyersbevétel után, ami esetleg nyolcszázezer dollárra is rúghat. És mindez egy sztár szeszélyétől függ, aki a jövő hónapban talán egy másik könyvbe esik bele, és dobja az Evelynt, ami köztünk szólva meglehetősen nehéz könyv, és csak meghatározott közönséget érdekel. Ez a divathullám az értelmiségi körökből tört elő, és magával ragadta ezt a színésznőt is. Lehet, hogy ezzel a könyvvel ez soha többé nem történik meg.

-- Lehet -- mondta Jeanne.

-- Én abban a különös helyzetben vagyok, hogy nem a vevőt kell rábeszélnem, hanem az eladót. Nekem nem sikerült Hawkenénál célhoz jutni. Ha maga segít nekem, persze csak akkor, ha személyesen is beszél a rendezővel -- erre egyébként ma este alkalma nyílik -- és meggyőződik róla, hogy a film méltó lesz Arthur emlékéhez -- szóval, ha ebben segít nekem, akkor megfelezem magával a jutalékomat.

-- Értem -- mondta Jeanne és rágyújtott, de közben nem vette le a szemét Lax arcáról. -- Ez komoly üzlet.

Lax figyelmesen nézett Jeanne-re, aztán a térdére csapott és felállt.

-- Tudom, hogy Gusszal is meg akarja beszélni. Ha egyetért velem abban, hogy ez a terv mindnyájunknak megfelel, akkor a hét végén repülőgéppel leruccanhatunk Hoveyba. Most már lökhajtásos légijárat van Lexingtonba, úgy hogy egy nap alatt oda-vissza meg lehet tenni az utat.

Jeanne kikísérte Laxet, odaadta neki a kabátját és kalapját.

-- Tehát hétkor a Hadrian's Villában.

-- Rendben. -- Lax szórakozottan megcsókolta Jeanne kezét ez a kis udvariassági gesztus mostanában jött divatba Hollywoodban -- és elment.

778

2.

A Hadrian's Villa volt az az étterem, amely újabban háttérbe szorította a Number One-t. A Number One egykori törzsvendégei mind ide jártak.

Lax és Adam azóta sem találkoztak, hogy Philadelphiában azt az emlékezetes telefonbeszélgetést folytatták Travis Jablockkal. Érdeklődéssel nézték végig egymást, miközben kezet ráztak. Adam észrevette, mennyire meghízott és megkopaszodott Lax, Lax pedig látta, hogy a tudományos elmélyültség milyen éles vonalakat húzott az ügyvéd arcán. Róbert Luzzatto, amint Jeanne megállapította, módfelett testes lett, és napbarnítottabb, mint valaha. Úgy ment át a vagyoni összeomlásokon, mint más egy nyári záporon.

Az asztaltársaságot a fiatal rendező tartotta szóval. Tudta, hogy rajta múlik az üzlet, és ennek megfelelően viselkedett. Fred Mannesnek hívták, a külső megjelenése pontosan olyan volt, amilyent pillanatnyilag elvártak egy hollywoodi rendezőtől: mint a princetoni kutatóintézet bármelyik tudósa. Karcsú volt, tanáros öltönyt viselt és vastag keretű szemüveget, és noha még csak huszonkilenc éves volt, rövidre nyírott hajába már ősz szálak vegyültek. Heves taglejtésű, pergő beszéde, és az a mód, ahogy néha ellentmondást nem tűrő hangon hivatkozott a pénzre, nem hasonlított a tudósok modorához. Jeanne-nek azonban tetszett, annak ellenére, hogy tipikus hollywoodi volt. Mannes elolvasta Hawke minden könyvét. Felháborodva kijelentette, hogy a Boone County filmváltozata kontármunka volt. Azt állította, hogy egy jó film kétszer annyi bevételt hozott volna, és az Evelyn Bigger stől közel sem vár ennyit. Viszont abban biztos, hogy nagyszerű filmet tudna csinálni belőle. Amikor aztán részleteiben előadta elképzeléseit, Jeanne eldöntötte, hogy Mannes a megfelelő ember, és ajánlani fogja az üzletet Hawke-nénak.

A vacsora véget ért anélkül, hogy valamilyen elhatározásra jutottak volna. Amikor hazafelé mentek, a taxiban Jeanne azt mondta a férjének:

-- Gondolod, hogy Elizabeth elbír ezzel az öt szörnyeteggel egy egész napon keresztül, szombaton?

Adam nem mutatott meglepetést.

-- Miért ne? Jim már tud gondoskodni magáról, a lányokkal

779

nincs sok baj, és Arthur igazán eléggé ártalmatlan. -- Várt egy kicsit, aztán megkérdezte. -- Igent fogsz mondani ?

-- A mindenit, Gus, azt hiszem, igen -- mondta Jeanne vontatott hangon. -- Úgy látszik, itt az alkalom, hogy az Evelynböl jó film legyen, és Hawke-né valamilyen pénzhez jusson.

-- Szegénynek igazán nagy szüksége van rá -- mondta Adam. Jeanne elmondta Ádámnak azt is, hogy Lax felajánlotta; osztozzanak a jutalékon.

-- Ez annyit jelentene -- mondta Adam --, hogy te körülbelül negyvenezer dollárt kapnál. Hát ez nagyon csábító. Sok korrektúrát kellene kijavítanod, hogy ennyit megkeress.

-- Vehetnénk egy új lakást a Lexington sugárúton vagy a Harmadik sugárúton -- mondta Jeanne --, és kijuthatnánk ebből a nyomortanyából.

-- Ugyan, Jeanne, azt bármikor megtehetnénk. Csak te gondolod, hogy ilyen takarékosan kell élnünk.

-- És nagyon is jól gondolom, tekintve, hogy három lányt kell kiházasítanunk -- mondta Jeanne.

Adam rábámult a feleségére. A taxi megállt a ház előtt.

-- Tehát elfogadod Ferdie ajánlatát? -- kérdezte, miközben kisegítette a feleségét a taxiból.

-- Az üzlet üzlet -- mondta Jeanne.

3.

Hawke-né kissé nehézkesebben mozgott, a haja valamivel fehérebb lett, egyébként azonban semmit nem változott, és szemlátomást annak szentelte az életét, hogy a High Street-i öreg házat változatlan állapotban őrizze meg. De éppen a kiszámított változatlanságban rejlett a változás: a ház most már múzeum volt, Hawke-né pedig benne a gondnok és az idegenvezető. Komoly panasza volt a városra, mivel a hoveyi városi hatóságok részéről semmi segítőszándékot nem tapasztalt. Felajánlotta, hogy végrendeletileg Hovey városára hagyja a házat, mint a múzeumot, de ragaszkodott hozzá, hogy a város létesítsen egy ötvenezer dolláros alapítványt a ház karbantartására. A városi hatóságok viszont azt kívánták, hogy ezt az összeget is ő hagyja rájuk.

-- Képzeljék ezt az arcátlanságot! Semmire sem megyek velük,

780

Jeanne. Éppen tegnap vitatkoztam ezen a polgármesterrel. Azt próbálta bizonygatni nekem, hogy én milyen gazdag vagyok. No, hát én megmondtam neki a magamét. De még így sem volt hajlandó tizenötezernél többet felajánlani. Tőlem várják, hogy tegyem hozzá a hiányzó harmincötezret.

Miután a látogatók ebédre elfogyasztották Hawke-né halhatatlan levesét, és kötelességtudóan kértek még egy tányérral, bementek a nappali szobába, hogy megbeszéljék az Evelyn Biggersre vonatkozó javaslatot. Lassú, óvatos kezdet után Mannes vagy egy órán keresztül magyarázott a könyvről, ékesszólóan előadta, hogyan képzelné el a filmet, miközben ide-oda járkált a szobában, és időnként eljátszott egy-egy jelenetet. Hawke-nét azonban nem lehetett egykönnyen levenni a lábáról. Hol a szoknyáját simítgatta, hol meg a szeméhez emelte a zsebkendőjét. Végül kedvesen köszönetet mondott Mannesnek, és kijelentette, ha a vendégek volnának olyan szívesek és egy fél órára visszavonulnának, ő megbeszélné a dolgot Johnnal meg Nancyvel.

Mannes és Lax sétálgatni akart a városban, hogy megismerkedjenek jellegzetes atmoszférájával, Luzzatto az iránt érdeklődött, hol találhatná a legközelebbi bárt. Jeanne és Gus otthagyták okét és taxit fogadtak, hogy elmenjenek az Ira Hawke emlékkönyvtárba, amely egy domb tetején állt, őszi színekben ragyogó fák között. Szinte levélszőnyegen vezetett az út a széles, alacsony épülethez. A könyvtárban nem volt senki, kivéve egy fiatal nőt a pult mögött, aki nagy izgalomba jött, amikor Jeanne bemutatkozott neki. Pillanatnyilag azért üres a könyvtár, mondta, mert az egész város a középiskolai futballmeccsen van; ősszel, szombat délutánonkint mindig ez a helyzet. Sietve keresgélni kezdte íróasztalában a kulcsait, hogy megmutassa nekik a Youngblood Hawke-gyűjteményt. Közben elhadarta, hogy még két Hawke-emlékkönyvtár van megyei székvárosokban, és hogy mozgókönyvtáraik is vannak, amelyek teherautókkal keresik fel a. hegyvidéki körzeteket. Természetesen a másik két könyvtár kisebb, mint ez, és nincs bennük Youngblood Hawke-gyűjtemény, de hát igazán méltányos volt, hogy Hovey kapja a legszebb épületet.

Amikor a könyvtárosnő kinyitotta a kiállítási terem ajtaját, Jeanne megtorpant: a szemben levő falon ott függött Arthur hatalmas arcképe. Ezt a képet sohasem látta. Arthur érettségi

78!

képét nagyították fel. A széles fej, a sűrű haj, a harcias, összeszorított ajkak, a ragyogó, éber szemek mind azt az Arthurt mutatták, akit ő ismert, csakhogy ezen a képen szívettépően fiatal volt. Elfordította a tekintetét, és Ádámmal együtt járkálni kezdtek az üvegszekrények között. A könyvtárosnő tapintatosan visszavonult. Itt voltak Hawke kéziratai, némelyiknek a margóján a tőle származó ceruza jegyzetekkel; ott voltak azok a csodálatos levelek, amelyeket Marquandtól és Faulknertől kapott; ott voltak tiszteletbeli doktori oklevelei, díjai, érmei. Az egyik fal tele volt műveinek összes létező, hazai és külföldi kiadásaival: első öt regénye mindenféle színben és formában, kemény és papírkötésben. Egy másik falon fényképtablók lógtak. Volt rajtuk több felvétel, amelyen ő is ott állt Hawke mellett. Jeanne megállt és nézte ezeket a fényképeket.

-- Istenem -- suttogta. -- Milyen fiatal voltam, Gus, amikor mindez történt. És milyen fiatal volt ő is! Ne is nézzük tovább.

Az ajtóban azonban megállt, és visszanézett Hawke középiskolás fényképére.

A taxi várt rájuk. Jeanne szárazon azt mondta Ádámnak:

-- Sohasem jövök többé Hoveybe. Csak még a temetőbe menjünk el, jó?

-- Már én is gondoltam rá -- mondta Adam.

Jeanne lehajtott fejjel megállt a sírnál, a szél fújta a szoknyáját, vörös meg sárga falevelek táncoltak körülötte. Aztán belekarolt Ádámba, és nézte a sírkövet, amelyen ez állt:

ARTHUR YOUNGBLOOD HAWKE HOVEY 1920 -- NEW YORK 1953

Jeanne hirtelen megkérdezte:

-- Mit gondolsz, ha életben marad, megírta volna az Amerikai Színjátékot?

- Nem tudom -- mondta Adam --, ezt már senki se tudhatja. De én azt hiszem, hogy megírta az Amerikai Színjátékot.

Az asszony ránézett, és sötét hangulatán áthatolt a szeretet:

-- Ó, te -- mondta gyengéden. -- Te vagy az, aki mindenre tudsz feleletet.

782

A három hollywoodi ott állt az utcán a Hawke-ház előtt, ahol a tornác tetején az őszi falevelek között egy csomó elsárgult, összecsavart újság hevert. Luzzatto, erős whisky-illatot árasztva kijelentette:

-- Azt hiszem, illendőbb lesz, ha együtt megyünk be.

A nappali szobában a légkör nyilvánvalóvá tette, hogy küldetésüket siker koronázta. Hawke-né, Nancy és Weltmann nevetgéltek, az asztalon whisky jelent meg és sós pereckék. Hawke-né szemlátomást élvezte a bizonytalanságot. Hellyel kínált mindenkit, aztán kijelentette, mielőtt bármit is mondana, szeretné hallani Jeanne-t és Gust, akikben mindenkinél jobban bízik, ha a fia könyveiről van szó.

Jeanne Laxra pillantott, aki álmosan hunyorgott. Azt mondta:

-- Hát, én nem akarom szaporítani a szót, csak annyit mondhatok, fogadjátok el az ajánlatot.

Hawke-né Ádámra nézett. Az ügyvéd így szólt:

-- Persze látni akarom a szerződést, érdekelnének a részletkérdések, de ha ezeket tisztázni tudjuk, akkor mellette vagyok.

Weltmann vigyorgott és a vállát vonogatta.

-- Az Evelyn Biggers megbukott annak idején -- mondta. Egy sikeres film nagyon is szép kárpótlás lenne. Az ár is megfelelő.

Nancy is megszólalt:

-- A film esetleg ösztönözhetné az embereket, hogy elolvassák a könyvet. Engem csak ez érdekel. Arthur legjobb regénye volt, és senki nem méltányolta.

Hawke-né a torkát köszörülte:

-- Nekem is ez a véleményem. Azt hiszem, csak egy jó film kell ahhoz, hogy a könyv milliószámra elkeljen. Az az én bajom, hogy túlságosan érzelmes vagyok. Luzzatto úr vásárolta meg Arthur első könyvét, és szép, hogy most az Evelyn Biggerste is igényt tart. így hát legyen a maguké, Luzzatto úr, feltéve persze, hogy megegyeznek Adam úrral a szerződés összes részletkérdéseit illetően.

Jeanne hangja élesen belevágott az örvendezésbe és a szerencsekívánatokba, és csendet parancsolt:

-- Hawke-né asszony! Van még egy jó hírem. Lax úr azt mondta nekem, hogy ha az üzletkötés sikerül, jutalékának a felét átadja Hovey városának, hogy tartsák karban a házukat. Ez az

783

összeg pedig el fogja érni a harmincötezer dollárt, vagy még annál többet is.

-- Istenem, milyen csodálatos -- kiáltotta Hawke-né. -- Köszönöm, Lax úr! -- Fölugrott és kezébe kapta a whiskys üveget. Erre mindnyájan iszunk egyet!

Ferdie Lax életében talán először látszott meglepettnek. A másik két hollywoodi nem különben. Aztán tisztelettel fejet hajtott.

-- Ez a legkevesebb, amit tehetek, Hawke-né -- mondta. -- A fia nagy ember volt.

Hawke anyja ott állt a kis ház kapujában, amikor a társaság beszállt a taxiba, hogy visszamenjenek Lexingtonba. Ott állt, karját összefonva, magasra emelte a fejét, mosolygott, és Jeanne úgy érezte egy pillanatra, mintha Arthur állna előtte.

-- Csak figyeld meg, Jeanne -- mondta Hawke-né. -- Mégis csak Arthur nevet utoljára. Ebből a könyvből fog befolyni a legtöbb pénz.

Jeanne intett neki, aztán eltakarta a szemét. Amint a kocsi lefelé gurult a lejtős utcán, a múltat borító függöny hirtelen szétnyílt. Látta Arthur arcát úgy, ahogy életének utolsó órájában látta. Ajkán érezte izzadt, cserepes ajkát, és hallotta a saját hangját: „Szeretlek, Arthur. Soha nem szerettem senki mást, és mindig téged foglak szeretni, amíg csak meg nem halok".

De ez csak egy pillanatig tartott. Aztán a függöny könyörületesen összecsukódott, és ő ismét ott ült a zsúfolt kocsiban, a jelenben, a férje mellett, útban hazafelé, a gyermekeihez.