MR. POLLY

ELSŐ FEJEZET
A Bölcsőtől a Bazárig

1

- Koszfészek! - mondta Mr. Polly, aztán a változatosság kedvéért és sokkal nyomatékosabban: - Pöcegödör! - Szünetet tartott, és sajátosan egyéni kifejezésmódján kitört: - Pfuj! Ménkű-csapja-agyon-minő-vacak-koszfészek!

Két nyamvadt mező között ült a palánkon, és heves emésztési zavarok gyötörték.

Mostanában majdnem minden délután emésztési zavarok gyötörték, de mert soha nem nézett vizsgálódón önmagába, a vele járó kellemetlenségeket a külső világra vetítette ki. Minden délután újból fölfedezte, hogy az élet egészében és minden elképzelhető vonatkozásában - fertelmes. És ezen a délutánon a csalóka kék ég, amely csak azért volt kék, mert a márciusi szél keletről fújt, kicsábította ide, s ő jött is abban a reményben, hogy valamit elcsíp a tavasz örömeiből. A test és lélek titokzatos alkímiája azonban nem engedte meg, hogy örüljön a tavasznak.

Csak nehezen találta meg a sapkáját, mielőtt kijött. Hiába kereste a sapkáját - az új golfsapkát -, és Mrs. Polly kénytelen volt ócska, barna puhakalapját előhalászni: - Nesze a tökfödőd - mondta erőltetten bátorító hangon.

Mr. Polly éppen a kredenc alatt kotorászott egy újsághalomban, most reménykedve megfordult és átvette. Föltette a fejére. De valahogy nem stimmelt a dolog. Semmi sem stimmelt. Remegő kézzel jól a fejébe nyomta, aztán megpróbálta félrecsapni jobbra, s aztán félrecsapni balra.

Ekkor ébredt rá, hogy itt van az alkalom a méltatlankodásra. A kalap eltakarta bal arcának felső negyedét, és karimája alól Mr. Polly bőszült tekintettel méregette feleségét. Dühtől eltorzult hangon szólalt meg: - Úgy látom, szeretnéd, ha örökké ezt a hülye homoktortát hordanám, mi?! Hát nem fogom, tudd meg! Torkig vagyok vele! És egyáltalán, torkig vagyok mindennel, ha már arról van szó. Kalap!!

Remegő ujjakkal markolászta a kalapot. - Kalap! - ismételte. Aztán földhöz csapta, és iszonyú dühvel végigrúgta a konyhán. A kalap az ajtónak vágódott, és félig lecsúszott szalaggal a földre esett.

- Nem is megyek el! - mondta, kabátja zsebébe süllyesztette mindkét kezét, és fölfedezte a keresett sapkát a jobb oldaliban.

Nem volt mit tenni, egyetlen szó nélkül fölment a lépcsőn, kilépett az utcára, és keményen bevágta maga mögött a boltajtót.

- Gyönyörű alak - mondta Mrs. Polly nagy sokára a mérhetetlen nagy csendnek. Fölvette és leporolta a visszautasított fejéket.

- Rájött a rapli - tette hozzá. - Elegem van belőle. - És a mélyen sértett asszony lassú, kényszeredett mozdulataival kezdte összerakosgatni a nemrég elfogyasztott ebéd egyszerű kellékeit, hogy átfuvarozza a mosogatódézsába.

Olyan lakomát tálalt férje elé, hogy szerinte Mr. Pollynak semmi joga nem volt a hálátlanságra. Volt hideg disznósült vasárnapról, meg egy kis finom hideg krumpli, és Rashdall-féle vegyes savanyúság, amit Mr. Polly módfelett kedvelt. Szemlátomást kitűnő étvágya volt, percek alatt elpusztított három ecetes uborkát, két hagymát, egy kis karfiolt meg egy csomó kapribogyót. Utána hideg marhafaggyú puding következett sziruppal, s aztán egy szép darab sajt. Az a fajta fehéres, kemény sajt, amit Mr. Polly szeretett - a füstölt sajtra azt mondta, hogy emészthetetlen. Bevágott három jókora karéj félbarna kenyeret, és majdnem fenékig kiivott egy kancsó sört. De egyeseknek, úgy látszik, nem lehet a kedvére tenni.

- Rapli! - mondta Mrs. Polly a dézsánál, a férje mustáros tányérjával a kezében, mert ez volt az egyetlen értelmes magyarázat, ami eszébe jutott.

Mr. Polly pedig a palánkon üldögélt, és gyűlölte az élet egész rendjét, ami egyszerre volt túl sok és túl kevés neki. Gyűlölte Fishbourne-t, gyűlölte a fishbourne-i Fő utcát, gyűlölte a boltját meg a feleségét, és a szomszédait - valamennyi átkozott szomszédot -, és leírhatatlan keserűséggel gyűlölte önmagát.

- Hogy a fenébe kerültem ebbe a vacak fészekbe? Hogy a fenébe?!

Ült a palánkon, és borús szemmel, amelyet mintha parányi hajszálrepedések homályosítanának el, nézte a világot, ahol a tavaszi rügyek is hervadoztak, a napfény hideg volt, és az árnyékokat kékesfekete tintából keverték.

A moralistáknak, tudom, a bűnös elégedetlenség példájául szolgálhatott volna, de csak azért, mert a moralisták, szokásuk szerint, nem veszik tekintetbe a testi körülményeket (ha ugyan egy nemrég elfogyasztott ebédről mint körülményről beszélhetünk), és nem elég körültekintők ahhoz, hogy körültekintsék Mr. Pollyt. Igen, az ivást szellemi vezetőink manapság mennyiségi és minőségi szempontból egyaránt kifogásolják, de sem az egyház, sem az állam, sem az iskola nem emeli fel tiltó ujját a férfiember éhsége és a felesége nyújtotta ellátása közé. Így aztán Mr. Polly csaknem minden délután ádáz haragra és gyűlöletre gerjedt a külvilág iránt, és nem gyanította, hogy az a belvilág, amelyre oly mesteri finomsággal célzok, az vetíti ki ekképpen sötét zűrzavarát a külső dolgokra. Kár, hogy némely ember nem átlátszóbb. Ha például Mr. Polly átlátszó, vagy legalább valamennyire áttetsző lett volna, akkor talán, ha megpillantja a laokooni küzdelmet, ráeszmél, hogy ő tulajdonképpen nem is annyira emberi lény, mint inkább belháború.

Csodálatos dolgok játszódhattak le Mr. Polly belsejében. Csodálatos dolgok! Olyan lehetett, mint egy rosszul vezetett ipari nagyváros, gazdasági válság idején: agitátorok, erőszakos cselekmények, sztrájkok, a törvény és rend őreinek erőfeszítései, ide-oda rohangálás, felkelések, a Marseillaise és csörömpölő, dübörgő lőszerkocsik.

Nem tudom, miért keseríti meg a keleti szél a beteges emberek életét? Mr. Polly szájában mintha meglazultak volna tőle a fogak, és mintha a bőrét elszabták volna, a haja meg száraz, kusza borzalom...

Mért nem találnak már ki az orvosok valamit a keleti szél ellen?

- Annyi eszed nincs, hogy idejében levágasd a hajad, s aztán tessék, ekkorára megnő - mondta Mr. Polly, amikor az árnyékát meglátta. - Átkozott, elfajzott pemzli! Brrr! - és türelmetlen kézzel lesimította a meredező tincseket.

2

Mr. Polly pontosan harminchét és fél éves volt. Tömzsi, alacsony termete kissé hajlamos a pocakosodásra. Arca nem volt kellemetlen: vonásai finomak, de az álla táján egy cseppet túl szélesek, az orra táján egy cseppet túl élesek; szóval, korántsem voltak klasszikusan tökéletesek. Érzékeny szája szögletein szomorúság ült. Szeme rőtesbarna és gondterhelt, s a kerekre nyílt bal oldaliban több csodálkozás volt, mint a párjában. Arcbőre fakó és sárgás volt, a már fentebb vázolt belvillongások következtében. Simára borotvált lett volna, ha nincs egy kis keseszínű pamacsa a jobb füle alatt, és egy vágás az állán.

Szemöldöke, mint a mélységesen elégedetlen emberé, kissé ráncba futott, apró redőkkel és dudorokkal különösen a jobb szeme felett. Zsebre dugott kézzel, kissé ferdén ült a palánkon, és egyik lábát lóbálta.

- Koszfészek! - mondta újra hirtelen.

Nyekergő dalba kezdett: - Ro-ho-hadt, föhörtel-me-hes, vacak koszfészek.

Hangja megvastagodott a dühtől, és szónoklatának többi részét elcsúfították a szerencsétlenül összeválogatott díszítő jelzők.

Kopott, fekete zsakettet és mellényt viselt, ezeket zsinór szegélyezte, ami helyenként kicsit lazán lógott. Gallérját árukészletéből vette, és szétálló szárnyaival olyan volt, mint egy indián sátor szellőzőnyílása; ez meg laza, dús színekben pompázó, új nyakkendője a vevő bátorítására és ösztönzésére szolgált, mert Mr. Polly férfidivatáru-kereskedő volt. Golfsapkája is a készletből származott, jól a szemére húzta, s ettől nyomorúságában is afféle mindenre elszánt fickónak látszott. Barna bőrcipőt hordott, mert gyűlölte a fekete cipőpaszta szagát.

Talán nem is csak emésztési zavarok gyötörték. A felszín alatt nagyobb és homályosabb szomorúság lappangott. Az egykor megszerzett elemi ismeretek azt a meggyőződést keltették benne, hogy a számtan kiszámíthatatlan tudomány, és legjobb elkerülni gyakorlati dolgokban; bár nem vezetett könyveket, és teljesen képtelen volt megkülönböztetni a tőkét a kamattól, örökre mégsem maradhatott vak a ténnyel szemben, hogy a Fő utcai kis bolt nem jövedelmező. Nem volt bevétel, megcsappant a hitel, kiürült a kassza, s ezekkel az állhatatos jelenségekkel szemben hiábavaló volt a leghősiesebb eltökéltség is: "mindig mosolyogni". Az ember tehet-vehet délelőttönként, ebéd előtt, vagy délutánonként, tea után, megfeledkezhet a fizetésképtelenség nagy, sötét fellegéről, amely a háttérben sűrűsödik és növekszik, de az ebédutánok sivár, szürke végtelenségében, amikor minden bátorsága leszáll a mélyben dúló, láthatatlan ütközethez, az életről mintha csontig lefoszlana minden, és az ember reménytelenül tisztán lát.

Hadd mondjam el Mr. Polly történetét a bölcsőtől a jelen gondja-bajáig.

"Első a kisded, aki
Dajkája karján öklendezik és sír."

Volt idő, amikor két ember Mr. Pollyt tartotta a legcsodálatosabb és legimádnivalóbb lénynek a világon; lábujja körmét csókolgatta, "nym, nym", mondogatta neki, és hajának elragadó puhaságát meg finomságát csodálta; kiáltozva hívta fel egymás figyelmét sajátosan egyéni gagyogására, vitatkozott azon, hogy a hang, amelyet adott, egyszerűen csak: da-da, vagy igazán és szándékosan: dada; a legaprólékosabb gonddal megfürösztötte, puha, meleg takaróba bugyolálta, és csókjaival majdnem megfojtotta. Fejedelmi korszak volt ez, harmincnégy esztendővel ezelőtt, és a jótékony felejtés megakadályozta Mr. Pollyt, hogy gondtalan fényűzését, zsarnoki követeléseit és az azonnali engedelmességet szembeállítsa jelenlegi életkörülményeivel. Az a két ember imádta őt, feje búbjától remekmívű lábának talpáig. Ugyanakkor azonban jobbára oktalanul táplálta, mert soha senki sem vette a fáradságot, hogy megtanítsa anyját bármire is a gyermeknevelés rejtelmeiből (kivéve persze a havonta megjelenő gondozónő és a takarítónő néhány értékes útbaigazítását), így azután ötödik születésnapján szép, új belsejének tökéletes ritmusa elképesztően összezavarodott...

Hétéves volt, amikor anyja meghalt. Határozott emlékei önmagáról csak attól az időtől voltak, amikor iskoláztatása megkezdődött.

Emlékszem, láttam valahol egy képet a Nevelésről. Azt hiszem, a Nevelés volt, bár az is lehet, hogy a Birodalmat ábrázolta, amint Fiait okítja, és határozottan az az érzésem, hogy falfestmény volt, valami középületen, Manchesterben vagy Birminghamben, vagy Glasgow-ban, de könnyen lehetséges, hogy ebben tévedek. Bölcs és bátor arcú, tündöklő asszonyt ábrázolt, amint gyermekei fölé hajol, és távoli horizontok felé mutat. Az eget a nyári hajnal gyöngyfényű melegében tárta elénk, és az egész festmény csodálatosan ragyogott, mintha az előtérben levő, gyengéd szépségű gyermekek ifjúságától és reményeitől ragyogna. Az ember érezte, hogy a nő az előttük kitáruló élet nagy kilátásairól mesél a gyermekeknek, a tündöklő tengerekről és hegyekről, melyeket láthatnak és beutazhatnak, az elsajátítható szakértelem örömeiről, az igyekezetről és az igyekezet adta büszkeségről, az önfeláldozásról meg a nemességről, melynek elérése rajtuk áll. Talán még a szerelem meleg, diadalmas misztériumáról is suttogott nekik, ami végül is meglátogatja azt, akinek van türelme, és akinek szeplőtelen a szíve... Emlékeztette őket nagy örökségükre, hogy mint angol gyermekek uralkodnak az emberiség több mint egyötödén, a kötelezettségre, amelyet egy ilyen büszke birodalom ró rájuk: a legjobbat tenni és a legjobbnak lenni; alapvető nemességükre és lovagiasságukra, s a lovagokhoz és uralkodókhoz illő önmegtartóztatásra, könyörületességre és fegyelmezett erőre.

Mr. Polly neveltetése nem éppen ennek a képnek szellemében történt. Egy ideig népiskolába járt, amelyet nagyjából szakképzetlen tanítók vezettek, szigorúan takarékossági alapon, hogy a tandíj olcsó legyen. Számtani műveleteket kellett végeznie, amelyeket nem értett, és senki meg nem értetett vele; a katekizmust és a bibliát olvasták a legnagyobb buzgalommal, de ügyet sem vetettek az írásjelekre vagy az értelemre; írás- és rajzmintákat kellett utánoznia; szemléltető órákat adtak neki pecsétviaszról meg selyemhernyókról, krumplibogarakról, gyömbérről és vasról meg hasonló dolgokról. Egyéb különböző tárgyakra is oktatták, melyeket értelme nem volt hajlandó befogadni, aztán amikor úgy tizenhárom éves lett, szülei átlódították végezni egy nyomorúságos külsejű és még nyomorúságosabb törekvésű magániskolába, ahol nem voltak szemléltető órák, hanem könyvviteli és francia nyelvi tanulmányokat űztek (de soha sikeresen utol nem értek) egy idősebb úriember vezetése alatt, aki valami leírhatatlan ruhát viselt, tubákolt, kalligrafált, nem magyarázott meg semmit, és figyelemre méltó hozzáértéssel és élvezettel kezelte a nádpálcát.

Mr. Polly hatéves korában kezdte a népiskolát, tizennégy éves korában hagyta ott a magániskolát, és ekkorra elméjében már olyan tökéletes volt a zűrzavar, mint amilyen a kedves olvasóban lenne, ha vakbélműtétet hajtana végre rajta egy jó szándékú, vakmerően vállalkozó szellemű, de meglehetősen agyonhajszolt és nagyon rosszul fizetett henteslegény, akit a műtét kritikus pillanataiban egy balkezes, emelkedett szellemű, de zabolátlan kereskedősegéd váltana fel. A kedves, gyermeki kíváncsiság és érdeklődés kicsavart és összekuszált állapotban volt, szétmarcangolva és összevagdosva - az operálók bent hagyták úgyszólván minden tamponjukat és varrófonalukat az összetrancsírozott zűrzavarban -, és Mr. Polly vele született bizalma a számok, nyelvek, tudományok és általában a tanulás iránt alaposan megrendült. Jelen világunkra már nem mint az élmények csodaországára gondolt, hanem mint földrajzra és történelemre, mint nehezen kimondható nevek ismételgetésére, termények névsorára, népességre, magasságra és hosszúságra, felsorolásokra meg adatokra, és jaj! - leírhatatlan UNALOMRA! A vallás, úgy gondolta, nem egyéb, mint többé-kevésbé érthetetlen és nehezen megjegyezhető szavak elszajkózása; az istenség meg határtalan lény, akinek iskolamester jellege van, és végeérhetetlenül sok szabályt alkot, ismertet és ismeretlent, szabályokat, amelyeket mindig kérlelhetetlenül érvényesít; végtelenül nagy tehetsége van a büntetéshez; és - még rágondolni is borzasztó volt - mindig leselkedik! (Úgyhogy, amennyire csak tőle telt, nem gondolt erre a könyörtelen szemre.)

Mr. Polly bizonytalan volt gyönyörű, de irdatlan és elképesztő nyelvünk legtöbb szavának helyesírásában és kiejtésében - ez különösen sajnálatos, mert a szavak vonzották, és szerencsésebb feltételek között helyesen használta volna őket -, mindig kétségei voltak afelől, vajon nyolcszor hét vagy kilencszer nyolc tesz ki hatvanhármat? (Nem ismert olyan módszert, amellyel megoldhatná a problémát.) Egy rajz értéke, úgy hitte, a gondos satírozásban rejlik. A satírozás mérhetetlenül untatta.

De a szellemi és testi emésztési zavarok, amelyek oly nagy szerepet játszanak majd eljövendő pályafutása során, még csak most kezdődtek. Mája és gyomornedvei, érdeklődése és képzelete állandó harcot vívott azokkal a dolgokkal, amelyek megsemmisítéssel fenyegettek testet, lelket egyaránt. Az iskolai tananyag kiölte belőle az érdeklődést sok minden iránt, de ami ezen kívül esett, arra roppant kíváncsi volt. Vidám, vállalkozó korszakai is akadtak, és tizenhárom éves korában hirtelen fölfedezte az olvasás örömeit. Mohón kezdte falni a történeteket és útleírásokat, főleg, ha kalandosak is voltak. A könyveket elsősorban a helybeli könyvtárból szerezte, s emellett rákapott, rendszertelenül, de alaposan, azoknak a hetilapoknak egyikére, amelyet unalmas alakok "ócska ponyvának" neveznek. Lelkesítő, csodálatra méltó képzelőerővel zsúfolt lapok voltak ezek, de ma már az olcsó fiúvicclap lépett a helyükbe. Amikor tizennégy éves korában fölbukkant az iskola árnyékvilágából, valami megmaradt benne, tulajdonképpen harmincöt éves korában homályosan és torzultan még mindig megvolt benne, valami, ami arra a gondolatra mutatott - nem látható és diadalmas ujjal, mint annak a szépséges nőnek az ujja a képen -, hogy az élet érdekes, és boldogság is van a világon. Mr. Polly lényének homályba vesző mélyén ott vánszorgott, mint egy élőlény, melyet főbe kólintottak, és halottként otthagytak, de még él, az a meggyőződés, hogy a szórakoztató és "egész rendes" dolgokon túl szépség és öröm van, hogy valahol, talán bűvös hozzáférhetetlenségben, de mégis valahol - van tiszta, könnyű és örömteljes testi és lelki állapot.

Holdtalan téli estéken kilopódzott, és fölbámult a csillagokra, azután nehezen tudta megmagyarázni apjának, hogy hol járt.

Történeteket olvasott vadászokról és fölfedezőkről, elképzelte, hogy szélsebes musztángokon nyargal a vadnyugati prériken át, vagy mint hódító és istenként imádott fehérember érkezik Közép-Afrika nyüzsgő falvaiba. Medvét lőtt revolverrel - másik kezében cigaretta -, és a fogaiból meg a karmaiból nyakláncot csinált a főnök gyönyörű lányának. Egy oroszlánt is megölt, hegyes karóval döfte át a fölötte álló fenevad szívét.

Pompás lenne, úgy gondolta, búvárnak lenni és leszállni a tenger sötét, zöld rejtelmeibe.

Rohamot vezetett bevehetetlennek látszó várak ellen, és a győzelem pillanatában esett el a bástyákon. Sírját egy egész nemzet könnyei öntözték.

Hajójával hajókat szelt ketté, és torpedózott meg - egyedül tíz ellenében.

Barbár országok királynői szerették, és egész nemzeteket térített meg a keresztény hitre.

Nagyon nyugodtan és szépen viselte el a vértanúságot. No de csak egyszer-kétszer, nagyhét után. Ez nem vált szokásává.

Fölfedező úton járt az Amazonon, és egy nemrég kidőlt faóriás helyén sziklányi aranytömbre bukkant.

Ezekbe a kalandokba bonyolódva elhanyagolta a feladatot, amivel éppen foglalkoztak, tunyán üldögélt a padban, olyan föltűnően tunyán, hogy kísértésbe hozta a nádpálcás iskolamestert... És kétszer el is koboztak tőle egy-egy könyvet.

Mikor a való életbe visszarángatták, megdörzsölte a szemét, vagy sóhajtott, ahogy az alkalom kívánta, és folytatta a kísérletet, hogy írása olyan szép legyen, mint a szépírásminta. Gyűlölt írni. Folyton tintás lett az ujja, és a tinta szaga undorította. És tele volt ki nem mondott kétségekkel. Mért kell az írásnak jobbra dőlni? Mért kell lefelé vastagítani, fölfelé vékonyan írni? Mért kell a tollszárnak az ember jobb vállára mutatni?

Iskoláztatásának vége felé végzete - kereskedelmi levelek formájában - előrevetítette árnyékát. Például így: "Tisztelt Uram! Hivatkozással múlt hó 26-i nagybecsű megrendelésére, tisztelettel értesítjük..." és a többi.

Mr. Polly szellemi és lelki nyomorítása korának oktatási intézményeiben - apja jóvoltából - tizennegyedik és tizenötödik születésnapja között váratlanul véget ért. Apja (aki már réges-rég elfelejtette az időt, amikor úgy látta, hogy kis fiacskájának tagjai egyenesen Isten kezéből származnak, s amikor a szerető gyengédség elragadtatásában végigcsókolta az öt apró lábujjkörmöcskét) megjegyezte: - Ideje, hogy ez a nyavalyás kölyök valami megélhetés után nézzen!

És egy hónappal később Mr. Polly megkezdte azt a pályafutást az üzleti életben, amely végül elvezette a tönkrement divatárusbolt kizárólagos tulajdonjogához - és a palánkhoz, amelyen üldögélt.

3

Mr. Pollyt nem érdekelte a kötszövött és úridivat szakma. Időnként ugyan műérdeklődésre ösztökélte magát, de amint valami kellemesebb dolog került az útjába, mindjárt megálljt parancsolt buzgalmának. Fölvették inasnak egy afféle nagy, de kisigényű üzletházba, amely mindent árul zongorától és bútoroktól könyvekig és női divatcikkekig, pontosabban: a Port Burdock-i Textil-Bazárba. Port Burdock egyike volt a hadikikötő hajóépítő telepe köré csoportosult három községnek. Hat évet töltött itt. Ez idő java része az üzlet iránti közönyben telt el, nem éppen zavartalan boldogságban, fokozódó emésztési zavarok közepette.

Egészben véve jobban szerette az üzletet, mint az iskolát; a munkaidő hosszabb volt, de a feszültség távolról sem akkora. A helyiséget jobban szellőztették, nem tartották ott az embert teljesen ok nélkül, és nem használták a nádpálcát. Az ember érdeklődéssel és türelmetlenül leste bajusza növekedését, és elsajátította a társasági érintkezés elemeit. Beszélgetett, és rájött, hogy vannak szórakoztató témák. Zsebpénze is volt rendesen, meg beleszólása ruhái megvásárlásába, és egyszerre csak egy kis fizetése is. És ott voltak a lányok! Meg a barátság! Emlékezetében a Port Burdock-i felejthetetlenül vidám napok hosszú sora kristályként csillogott.

(- Sok pénzt ugyan nem spóroltam össze - állapította meg Mr. Polly.)

Az inasok első hálója hosszú, sivár szoba volt, hat ággyal, hat szekrénnyel és tükörrel meg egy csomó fa- és bádogládával; ez a háló egy még hosszabb és sivárabb nyolcágyas szobába nyílt, az pedig egy sárgán erezett tapétájú harmadik helyiségbe, viaszosvászonnal borított asztalokkal. Ez volt az ebédlő nappal s a férfiak szalonja és dohányzója kilenc után. Mr. Polly, aki egyetlen gyermek volt, itt kóstolta meg először a társasági érintkezés örömeit. Eleinte erőszakkal próbálták rávenni a mindennapi mosdásra, de két verekedés a rangban közvetlenül felette álló inasokkal megszerezte neki a lobbanékony ember üdvös hírnevét, és a tanulólányok jelenléte az üzletben valamivel elfogadhatóbb színvonalra emelte tisztasági normáját. Persze, nem sok dolga volt a női személyzettel az osztályán, de ha átment a Bazár távolabbi részein, futólag szót váltott velük, vagy udvariasan utat engedett nekik, vagy nehéz dobozokat segített leemelni, és ilyenkor magán érezte fürkésző pillantásukat. A munkaidőn vagy az étkezéseken kívül a vállalat férfi- és női személyzetének nagyon kevés alkalma nyílt a találkozásra; a férfiak is, nők is saját szobáikban tartózkodtak. Mégis, ezek az oly közeli és egyúttal oly távoli nőnemű lények mélységes hatással voltak rá. Elnézte, mint sürögnek-forognak, és titkon megcsodálta szép hajukat, kerek nyakukat, meleg, szelíd arcukat vagy finom kezüket. Szenvedélyre lobbant irántuk ebédidőben, és azzal igyekezett kimutatni hódolatát, ahogy átnyújtotta nekik a margarinos kenyeret a teázás közben. Volt a szomszédos rövidáruosztályon egy nagyon szőke, fehér arcú tanulólány, akinek minden reggel "jó reggelt" köszönt, s egy ideig ezt tekintette napja legjelentősebb eseményének. Amikor a lány azt mondta: - Remélem, szép idő lesz holnap -, Mr. Polly úgy érezte, ez új korszak kezdetét jelenti. Nem voltak lány testvérei, és vele született hajlama szerint imádta a női nemet. De semmit sem árult el ebből Plattnak és Parsonsnak. Előttük a tapasztalt romlottság pózában tetszelgett.

Platt és Parsons vele egykorú inasok voltak az áruház szövetosztályán, s az, hogy mindhármuk neve P-vel kezdődött szoros barátságba fűzte őket. Úgy döntöttek, hogy ők a "három P", s esténként elszánt kutyák módjára együtt kóboroltak. Néha, amikor pénzük volt, kocsmába mentek és ittak. Aztán elszántabbak lettek, mint valaha, és egymásba karolva, nótázva rótták az utcákat a gázlámpák alatt. Plattnak jó tenor hangja volt, már templomi kórusban is énekelt, ő fújta tehát a prímet. Parsons rendületlenül bőgött, harsogott és lehalkított, és újra harsogott, egész csodálatosan. Mr. Polly rendkívül mély hangot eresztett ki a torkán, színtelen, monoton recitativo kíséretében, amit ő tercelésnek nevezett. Kánonokat énekeltek volna, ha tudták volna, hogy kell, de így csupán búbánatos orfeumi dalokat zengtek haldokló katonákról és távolban élő, öreg szülőkről.

Néha elmentek Port Burdock csendesebb villanegyedébe, ahol nemigen akadtak rendőrök meg hasonló akadályok, és jól kieresztett hangjuk szárnyalt, mint a sólyom - és nagyon boldogok voltak. A környék kutyái reménytelen versenyre keltek velük, és sokáig kitartottak, még akkor is, amikor a három P-t már rég elnyelte az éjszaka. Egy ír terrier, az irigy dög, vitézül megkísérelte, hogy megharapja Parsonst, de a számbeli fölény és a szolidaritás megfutamította.

A "három P" a legnagyobb érdeklődést tanúsította egymás iránt, és semmiféle más társaságban nem érezte olyan jól magát. Beszélgettek mindenről a világon, és folytatták a beszélgetést hálótermükben lámpaoltás után is, mindaddig, amíg a többiek kénytelenek voltak cipőket vágni közibük. Délutánonként, a megcsappant forgalom idején, kioldalogtak az áruház csomagolójába egy kis pletykára. Vasár- és ünnepnapokon hosszú sétákra indultak és beszélgettek.

Platt arca sápadt, haja sötét volt, halk beszédű és hajlamos a rejtélyességre meg kíváncsiságra a társaság és a demimonde iránt. Azzal tartotta magát au courant, hogy a Modern Társaság című, végtelenül gondolatébresztő, filléres lapot olvasta. Parsons zömökebb testalkatú volt - már most lehetett látni, hogy el fog hízni -, hullámos hajjal és sok-sok mozgékony, vidám, hullámos arcvonással és nagy krumpliorral. Nagyszerű emlékezőtehetsége volt, és igazán érdekelte az irodalom. Hosszú részeket tudott kívülről Shakespeare-ből meg Miltonból, és a legcsekélyebb biztatásra elszavalta őket. Mindent elolvasott, amit csak meg tudott kaparintani, és ha tetszett neki, akkor hangosan olvasta; az nem számított, hogy másoknak is tetszik-e. Mr. Polly eleinte gyanúsnak találta ezt az irodalmat, de Parsons lelkesedése magával ragadta. A három P elment egy Rómeó és Júlia előadásra a Port Burdock-i Királyi Színházba, és elragadtatásukban derékig kilógtak a karzatról. Ezután valamilyen jelszó lett náluk a "Nekünk mutat fügét kelmed?" Amire a válasz: "Hát fügét, azt mutatok" - volt.

Shakespeare Veronájának dicsfénye hetekre beragyogta Mr. Polly életét. Úgy járt, mintha kard lógna az oldalán, és köpeny omlana le válláról. Szemét az első emeleti ablakokra függesztve erkélyeket keresett, így járta Port Burdock mocskos utcáit. Egy létra, valahol egy udvarban, romantikus gondolatokkal árasztotta el agyát.

Aztán Parsons fölfedezett egy olasz írót, akinek nevét Mr. Polly "Bokassió"-nak ejtette. E szerző hátrahagyott műveibe tett néhány kirándulás után Parsons társalgásában sűrűn bukkant fel ez a szó: szerelmeskedés, Mr. Polly meg papírral és spárgával babrálva álldogált az úridivat-kellékek között, és az itáliai örök napsütésben, sötét olajfák alatt tartott szüntelen, vidám mulatozásra gondolt.

És ekkoriban szokott rá mind a "három P" a lehajtott gallérra és a széles, lazán kötött, művészi selyem nyakkendőre, melyet nagyon félrecsúszva, kihívó fensőbbséggel és bizonyos hetvenkedő tartással viseltek.

Azután jött a nagy élmény: a nagy francia, akit Mr. Polly "Rabóluz"-nak nevezett. Gargantua keresztelőjét a "három P" a világ legcsodálatosabb írásművének tartotta (nem vagyok biztos benne, hogy tévedtek), és esős vasárnap estéken, amikor zsoltáréneklés veszélye fenyegetett, rávették Parsonst, hogy olvassa fel.

Azokkal a hálótársaikkal szemben, akik a Keresztény Ifjak Egyesületének tagjai voltak, a "három P" mindig gúnyosan és kihívóan viselkedett.

- A mi odúnkban azt csinálunk, amit akarunk! Jogunk van hozzá! - jelentette ki Platt. - Csináljatok ti is, amit akartok a magatokéban!

- De a stílus - ellenkezett Morrison, a sápadt arcú, komoly tekintetű gyakornok, aki nagy nehézségek között tengette mélységesen vallásos életét.

- A stílus? Ember! - bódult el Parsons. - Hiszen ez IRODALOM!

- A vasárnap nem az irodalomra való.

- Ez az egyetlen nap, amikor ráérünk. És különben is...

Megkezdődtek a hitviták borzalmai...

Mr. Polly híven kitartott a "három P" mellett, de szíve legmélyén kétség marcangolta. Morrison szemében a meggyőződés tüze égett, és hangja sürgető, rábeszélő volt. Vitathatatlanul példás életet élt: tiszta volt szavakban és tettekben egyaránt, szorgalmas és kimondottan jólelkű. Ha egy fiatalabb inasnak kisebesedett a lába, és honvágya támadt, Morrison megmosta a lábát, és megvigasztalta a lelkét; másoknak segített befejezni a munkájukat, amikor korábban elmehetett volna. Emberfeletti cselekedet! Hogy mennyire emberfeletti, azt senki nem értheti meg, aki nem dolgozott végeérhetetlen órákból álló napok végtelen során át, a pihenésnek és szabad időnek alig egy kis sugarával a fáradságos munka és alvás között. Mr. Polly titokban egy kicsit félt egyedül maradni ezzel az emberrel és a benne lakozó lelkierővel. Úgy érezte, szemmel tartják. Platt, aki szintén küszködött a dolgokkal, amelyekkel értelme nem tudott megbékélni, azt mondta: - Nyavalyás képmutató!

- Nem képmutató - mondta Parsons. - Nem képmutató, öregem. Csak nincs benne semmi istenverte joy de vive - ez a baja. Gyerünk le a kikötőbe, és nézzük meg a Címerben, hogy issza le magát valamelyik vén hülye kapitány.

- Egy vasam nincs, öregem - csapott a zsebére Mr. Polly.

- Oda se neki, két pennyből mindig kifuttya egy keserű - mondta Parsons.

- Várj, előbb rápipálok - szólt Platt, aki nemrég nagy bőszen rákapott a dohányzásra. - Aztán mehet a menet.

(Szünet és viaskodás.)

Parsons összevont szemöldökkel figyelte:

- Ne döngöld le, öregem. Ne döngöld le! Hagyd, hogy szeleljen. Láttad már a botomat, öregem? Jó, mi? - Sétabotjára támaszkodva a rokonszenvező elnézés pózába helyezkedett, és így szemlélte Platt bujtogatási kísérleteit.

4

A pajtásság vidám napjai voltak ezek innen a palánkról és a tönk széléről visszatekintő embernek.

A Bazár végtelenbe nyúló munkaórái már régen elmosódtak emlékezetében (kivéve egy-két felejthetetlen veszekedést meg egy-két marháskodást), de a ritka vasárnapok és ünnepek kiragyogtak közülük, mint gyémánt a kavics közül. A csendes vízen tükröződő esti ég szelíd fényével ragyogtak, és ezen a háttéren vonult át a jó öreg Parsons, bömbölve előadást tartott az életről, hadonászott, élvezte az életet, és másokat is megtanított rá, könyvekről magyarázott, és az ő misztériumáról: a joy de vive-ről beszélt.

Volt néhány különösen remek kirándulásuk kettős ünnepeken. A "három P" vasárnap kora reggel útnak indult, megszállt valamelyik szerény fogadóban, álomba beszélgette magát, és hétfőn este tért haza, énekszóval az éjszakában, vagy élénk tereferében a csillagokról. Egy dombtetőn bukkantak elő a kedves angol tájból, amelyet bebarangoltak; alattuk kitárult Port Burdock, az utcai gázlángok és az ide-oda mozgó villamosok fényeinek szövevénye a kikötő jelzőlámpákkal kipitykézett, hatalmas fekete víztömegének hátterén.

- Vissza a járomba, öregem - mondogatta ilyenkor Parsons. Az "öregemnek" nincs többese, ezért használta mindig egyes számban.

- Ne is mondd - jegyezte meg Pitt.

Egyszer meg nyáron csónakot szereztek egész napra, és feleveztek a kikötő sokféle vízi járműve között, a lehorgonyzott páncélosok, a vén, fekete fogdahajó és egy fehér csapatszállító hajó mellett, a csinos parti sétány előtt meg a sólya és a hajóépítő telep egyéb érdekes látványosságai mellett, egészen a sekély vizű csatornákig, a hínáros, kopár felső kikötőig. Parsonsnak meg Mr. Pollynak nagy vitája volt ezen a napon; azon veszekedtek, hogy milyen messzire lehet lőni egy nagy ágyúval.

A vidék a Port Burdock mögötti dombokon túl éppen olyan, amilyennek a régimódi, háborítatlan angol vidéknek lennie kell. Abban az időben a bicikli még ritkaság volt, és sokba került, az autó pedig még meg sem jelent, hogy felkavarja a falusi nyugalmat. A "három P" találomra indult el gyalogösvényeken, mezőkön át, és tért rá lonc- és vadrózsasövények közt kanyargó, ismeretlen dűlőutakra. Nagy merészen nekivágtak zöldellő lovaglóösvényeknek, a kankalinoktól tarkálló füvön, vagy bükkösök derékig érő páfrányai közt gázoltak. Port Burdocktól mintegy húsz mérföldnyire komlóföldek és farmok következtek, és távolabb, csak kettős ünnepeken olcsó vasúti jeggyel elérhetően, terméketlen hegyhát húzódott, nagyon kopár utakkal, meg vörös homokgödrök, fenyők, rekettye és hangafű. A "három P"-nek arra már nem telt, hogy biciklit vásároljon, még a cipő is túl nagy tétel volt szűkös költségvetésükben. Végül is túltették magukat a külsőségeken, és szeges munkásbakancsot vettek. Ez a lépés nagy vitákat és heves érzelmeket váltott ki a hálóteremben, és azt tartották, hogy a "három P" viselkedése méltatlan az áruházhoz.

Azok számára, akik megszerették, nincs az angol tájhoz fogható: hegyek és völgyek határozott, de szelíd vonala, arculatának rendezett összevisszasága, vadaskertek és síkságok, kastélyok és nemesi kúriák, kis falucskák és ódon templomok, tanyák és kazlak, nagy csűrök és százados fák, természetes és halastavak, folyók fénylő szalagjai, virágos élő sövények, gyümölcsösök és ligetek, falvak lombos terei és barátságos fogadók. Más tájaknak is vannak megnyerő vonásaik, de egyik sem ilyen változatos, egyik sem ragyog ilyen kitartóan egész éven át. Pikardia kellemes, rózsaszín és fehér, virágnyílás idején; a napsütéses Burgundia szőlőskertekkel zsúfolt, széles hegyoldalaival szép, de mindig ugyanaz a nóta, Olaszország szelíd lankákkal, útmenti kápolnákkal, gesztenye- és olajfaligetekkel kedveskedik; az Ardennek erdőségei és szakadékai, Thüringia és a Rajna-vidék, a tágas Campagna az Appenninekkel a távolban és a jómódú, tiszta Dél-Németország, nagy hegyekkel a háttérben, mind-mind kiérdemli a maga helyét az ember emlékezetében. Vagy ott vannak Virginia hegyei és mezőségei, akárcsak egy túl nagyra nőtt, rendetlen Anglia, meg Pennsylvania erdei és nagy folyókanyarulatai, a gondozott New England-i táj, kissé zord, de jól művelt, mint a New England-i szellem és New York állam erdőségei, hegyei meg széles, hepehupás, falusi útjai. De ezek közül egyiknek sem változik meg a képe és jellege már három mérföldnyi járás után, egyikben sem oly szelíd a napfény, oly változatos a mesevilág, és nem ad állandó felfrissülést a tengerről fújó, simogató, erős szél, mint a mi jó öreg Angliánkban.

Jó volt a "három P"-nek, hogy ilyen vidéken barangolhatott, és elfelejthette egy időre, hogy tulajdonképpen itt sehol sincs számára hely, mert sorsa az, hogy élete java részén át pult mögött gürcöljön, olyan helyeken, mint Port Burdock. Megfeledkeztek mindenről, vevőkről, áruházi felügyelőkről, beszerzőkről, és egyszerűen boldog vándorai lettek az üdítő szellők, énekes madarak és árnyas fák világának.

A megérkezés a fogadóba, már az is nagy esemény volt. Szentül hitték, hogy senki sem nézi őket kereskedősegédnek, és mindig akadhatott egy csinos pincérlány, kedves, öreg fogadósné vagy egy iddogáló - Parsons szavaival élve - "különleges figura" az ivóban.

Mindig nagy horderejű tárgyalásokat kezdtek arról, hogy mit ehetnének, és mindig a hideg marhasültnél savanyúsággal, vagy sonkás rántottánál kötöttek ki, hozzá két korsó sör és két üveg gyömbérsör habzó keveréke az óriási, öblös kancsókban.

Csodálatos pillanatok voltak, amikor nagyurasan kiálltak a fogadó ajtajába, és onnan bámulták a világot: a himbálódzó cégért, a legelő libákat, a kacsaúsztatót, egy várakozó szekeret, a templomtornyot, egy álmos macskát, a kék eget, és hátuk mögött hallhatóan sistergett a sülő étel. A sült szalonna átható illata! Csörömpölés: végre megtérítették az asztalt! Lábdobogás: hozzák a kaját! Tiszta fehér abrosz! "Kész van, uram! Kész van, uraim!" Jobb ezt hallani, mint azt, hogy "Gyerünk, Polly! Nyisd ki a szemed!"

Aztán bemennek, leülnek és nekiesnek.

- Kenyeret, öregem?

- Jöhet! Ne burkold be az egész serclit, öregem!

Egyszer egy rózsaszín kartonruhás, közvetlen modorú lány megállt az asztaluknál, és beszélgetésbe elegyedett velük; a gáláns Parsonsszal élükön bevallották neki, hogy fülig beleszerettek, és igyekeztek kiudvarolni belőle, melyikük tetszik neki. Az világos, hogy egyikük tetszik, csak azt nem lehetett tudni, melyik. Végül egy távoli anyai szózat elhívta a lányt. Később, mikor távoztak a fogadóból, a lány megállította őket a gyümölcsösnél, és kicsit félénken három félig érett almát adott nekik, kérte, jöjjenek el egyszer megint, aztán eltűnt, és újra előbukkant, utánuk nézett, ahogy a sarkon befordultak, és fehér zsebkendővel integetett. Aznap már nem is beszéltek másról, csak hogy melyikük tetszik a lánynak, és a következő vasárnap újra odamentek.

De a lány eltűnt, és a vészjósló külsejű mamából semmi felvilágosítást nem lehetett kipréselni.

Ha Platt, Parsons és Polly száz évig élnek is, akkor se fogják elfelejteni azt a piruló lányt, ahogy ott áll halványan mosolyogva, mégis komolyan, a sövény mögött, széthajtja az ágakat, és lenyújtja az almát.

Egyszer pedig elindultak a tengerparton, amennyire csak lehetett, követték a partvonalat, s így végül eljutottak Fishbourne-be, Brayling és Hampstead legkeletibb elővárosába.

Fishbourne-t Mr. Polly nagyon kedves kis helynek látta ezen a délutánon. Partja tiszta, homokos volt, nem olyan iszapos, köves, szén szennyezte, mint Port Burdocké. Hat fürdőkabin sorakozott itt, és egy szélvédett pihenő a sétányon, ahol a "három P" elüldögélt a bőséges, de meglehetősen költséges ebéd után, melyhez még zellert is kaptak. Lakomájukat egy szálló fehérre festett, gerániummal díszített, derűs teraszán fogyasztották el. Verandás villasorok kínálták kiadó lakásaikat, a Fő utca elején öreg templom állt, és mindent beborított a jóleső, délutáni csend.

- Jól menne itt egy kis bolt - mondta bölcsen a pipája mögül Platt.

Ez a mondat megragadt Mr. Polly emlékezetében.

5

A fiatal Mr. Polly nem volt olyan festői figura, mint Parsons. Nem volt zengő hangja, és akkoriban zsebre dugott kézzel járkált, csendesen mélázva.

Kiválóan beszélte a jassznyelvet, és pocsékul az angolt. Bámulta Parsonst, akire ez lelkesítőleg hatott. Különösen vonzották a szavak, amelyek megragadták képzeletét, szerette az újszerű és meglepő kifejezéseket. Az iskola alig, azaz egyáltalán nem tanította meg az angol nyelv kiejtésének rejtelmeire és önbizalomra sem. (Tanítója maga is bizonytalan és következetlen volt.) Az új szavak megrémítették és elbűvölték; se megérteni, se elkerülni nem tudta őket, tehát fejest ugrott beléjük. Csak arra vigyázott, nehogy a helyesírás félrevezesse. Az úgyse segített semmiben. Kerülte a bevett kifejezéseket, és rosszul ejtett ki mindent, hogy inkább hóbortosnak tartsák, mint tudatlannak.

- Cikornyákos - mondta például. - Cikornyákos szóáradás.

- Mi? - kérdezte Parsons.

- Szónoklati rapszódika.

- Hol?

- Az üzletben, öregem. Az abroszok és paplanok között. Carlyle! Hangosan olvassa. Dumál. Habzik a szája. Hadonászik, mint egy szélmalom. Vau, vau. Érdemes megnézni. Addig ugat, amíg egyszer majd megüti a bokáját, öregem.

Képzeletbeli könyvvel a kezében kifejező kézmozdulatot tett: - És így fog minden hős annak ellenére, de mindazonáltal, sőt pláne, mindenkor visszatérni a Valóságba. - parodizálta a lelkesült Parsonst. - Minekáltala is, szokás szerint, szabatosságosan fog állni a dolog fölött és nem alatt.

- Röhögnék, ha a góré rajtakapná. Nem is hallaná, amikor jön - mondta Platt.

- Az öreg megkótyagosodott, teljesen megkótyagosodott. Még ilyet! Rosszabb, mint amikor rákezdi a Rabóluzra.

 

MÁSODIK FEJEZET
Parsonst elbocsátják

1

Parsonst hirtelen elbocsátották.

Különösen erőszakos körülmények között bocsátották el, s ez mély nyomot hagyott Mr. Polly lelkében. Éveken keresztül töprengett rajta, próbálta megérteni az ügyet.

Parsons inasévei leteltek, gyakornok lett, és ő rendezte a szövetosztály kirakatát. Nézete szerint csodálatosan rendezte.

- Hát, öregem - mondogatta -, egy dolog biztos, én tudok kirakatot rendezni!

És amikor a főnökök piszkálódásairól esett szó köztük, Parsons kijelentette, hogy a "kis Szőrmók" (így hívták az inasok Mr. Garvace-t, a Bazár idősebb társtulajdonosát és igazgatóját) kétszer is meggondolná, mielőtt kirakná az üzletből az egyetlen embert, akinek a kirakata beszél.

Aztán, mint sok művésztársa, az elméletek áldozata lett.

- A kirakatrendezés művészete csecsemőkorát éli, öregem. Nyomorúságos csecsemőkorát! Csupa egyensúly és merevség, mint egy vacak egyiptomi falfestmény. Semmi öröm bennük, semmi nyavalyás kis öröm! Konvencionálisak! Egy kirakatnak meg kell fogni az embereket. Nyakon ragadni őket, ahogy elmennek előtte. Világos? Nyakon ragadni! - Hangja csendes bőgéssé halkult: - Hát nyakon ragadják?! - Aztán kis szünet után, vad ordítás: - Neeem!!

- Begerjedt - szólt Mr. Polly. - Gyerünk, öregem. Dumálj tovább!

- Nézzétek a jó öreg Morrison kelmekirakatát. Rendes, ízléses, kifogástalan, meg kell adni. De sivár! - Aztán még egyszer üvöltve: - Sivár!!!

- Sivár! - visszhangozta Mr. Polly.

- Csak kelmék meg kelmék szép sorban, rendes kis végek egymás mellett, esetleg egy picit legöngyölve, meg semmitmondó cédulák.

- A templomba is megtenné, öregem - jegyezte meg Mr. Polly.

- A kirakatnak izgalmasnak kell lenni, hogy amikor elmész előtte, azt kiáltsd: tyűha! - Kis szünetet tartott. Platt szortyogó pipája mögül figyelte.

- Rokkókkokkó - mondta Mr. Polly.

- Új iskolát akarunk a kirakatrendezésben - folytatta Parsons egyet sem vetve a közbeszólásra. - Új iskolát! A Port Burdock-i iskolát. Holnapután átrendezem a Fitzallan utcai anyagot. Ezúttal valami újat csinálok. Vagy csődület lesz, vagy megbukom!

(Ami azt illeti, mind a kettő bekövetkezett.)

Hangja lehalkult, miközben szemrehányásokkal illette magát: - Eddig gyáva voltam. Visszatartottam magam.

Nem hagytam érvényesülni a képességeimet. Lefojtottam magamban a bugyborékoló, sistergő, rajzó ötleteket. Ennek most már vége!

- Vége - nyelt egyet Mr. Polly.

- Egyszer s mindenkorra vége, öregem.

2

Mr. Polly gallérdobozokat rendezgetett. Platt lépett hozzá: - Az öreg fiú a csodakirakatot csinálja.

- Micsoda kirakatot?

- Amit mondott.

Mr. Polly már emlékezett. Tovább babrált a dobozokkal, s közben felettesét, Mansfieldet figyelte. Mansfieldet váratlanul az irodába hívták, és Polly nyomban kirohant az üzletből, végigszáguldott az utcán, el a szövetkirakat előtt, és be a selyemosztály ajtaján. Nem vesztegethetett sok időt, de félelemmel vegyes, fellobbanó örömet érzett, hogy néhány pillanatig Parsons mit sem sejtő hátát szemlélhette. Parsons ingujjban, nagy buzgalommal dolgozott. Szokása szerint mellényét hátul pattanásig összehúzta, s ez sokat ígérően sejtette a fiatal test jövendő elhízását. Izgatottan fújtatott, a hajában turkált, aztán az ihlet lázas buzgalmával nekilátott. Lába körül térdig bíborvörös takarók hevertek mindenfelé, se nem összehajtva, se nem szépen kiteregetve, hanem - más szó nem illik rá - összevissza hányva. Egy hosszú rúd, félelmetes törülközőhengerekkel, terpeszkedett az ablak mögött, rajta cédula, s a cédulán merész, fekete betűk: "IDE NÉZZ!"

Alig ért Mr. Polly a selyemosztályra, és találkozott Platt-tal, máris rájött, hogy nem töltött elég időt odakint.

- Láttad a táblákat hátul? - kérdezte Platt.

Mr. Polly nem látta. - A nagy csodapók nyakig benne van - mondta, eltűnt, és kanyargós föld alatti utakon visszatért a divatáruosztályra.

Hirtelen kinyílt az utcai ajtó, és belépett Platt, arcán az üzlet iránti mélységes odaadással, hogy barátja szokatlan útvonalát fedezze, és az emeleti lépcső felé tartott. Égnek emelt szemmel Pollyra sandított. - Atyaisten! - mondta és eltűnt.

Ellenállhatatlan kíváncsiság kerítette hatalmába Mr. Pollyt. Menjen végig az üzleten a szövetosztályra, vagy kockáztasson meg egy újabb átkelést az utcán? Valami arra kényszerítette, hogy az utcai ajtó felé ugorjon.

- Hova megy? - kérdezte Mansfield.

- 'skutya - adta meg Polly a világos magyarázatot, és otthagyta Mansfieldet, hogy értse, ahogy tudja.

Parsons megérte a várható bajokat. Parsons valóban pazar volt. Ezúttal Mr. Polly megállt, hogy mindent alaposan szemügyre vegyen.

Parsons óriási, szabálytalan rakást épített vastag, piros és fehér takarókból, összevissza csavarta-tekerte, és meghitt rendetlenségben halmozta fel őket, hogy kiemelje a gyapjú finomságát, nagy kirakati cédulákat aggatott rájuk, égővörös betűkkel: "KELLEMES - KÉNYELMES - KÖLTSÉGET - KÍMÉL!" és "CSODAFINOM! CSAVARJA MAGÁRA MAJD MEGLÁTJA!" Nem törődve a nappali világossággal, meggyújtotta a villanyt a kirakat egyik oldalán, hogy meleg fény öntse el az árukat, hátul pedig, a sivár kontraszt kedvéért, szürke pamutszövetet és hideg színű portörlő anyagokat akasztott fel hosszú csíkokban.

Csodálatos volt, de...

Mr. Polly úgy érezte, ideje bemenni. Plattot a selyemosztályon találta, láthatóan újabb kirohanásra készen.

- Kellemes, kényelmes, költséget kímél - mondta Mr. Polly. - Az Allitrekáció Agyafúrt Alkalmazása.

Harmadszor már nem mert kimenni az utcára, és lázasan tipródott a kirakat közelében, amikor megpillantotta az áruház tulajdonosát és igazgatóját, Mr. Garvace-t, amint szokása szerint végigsétált a járdán, hogy meggyőződjön róla, minden rendben van a vezetése alatt álló vállalatnál.

Mr. Garvace alacsony, köpcös ember volt, szerényen büszke, mint a kövér emberek általában; indulatos, határozott, és mintha rengeteg ujja lett volna a kezén. Haja vörös, arca pirospozsgás volt, és ahogy az ilyen arcbőrnél gyakori, szőrszálak meredeztek az orra hegyén. Ha tekintetének erejét akarta éreztetni valamelyik segéddel, kidüllesztette a mellét, összeráncolta egyik szemöldökét, és félig lehunyta a bal szemét.

Mr. Polly arcára, tűnődő kíváncsiság ült ki. Úgy érezte, látnia kell. Igen, történjék bármi, látnia kell!

- Beszélni akarok Parsonsszal, uram - hadarta oda Mansfieldnek, és sietve elhagyta a helyét, átszáguldott a közbeeső osztályokon, s amikor a főnök bejött az utcáról, megbújt egy nagy rakás lepedővászon mögött.

- Mi a csudát csinál maga azzal a kirakattal, Parsons? - kezdte Mr. Garvace.

Parsonsból nem látszott más, csak a lábszára meg a mellénye alsó része és a kettő között kétujjnyi ing. A kirakatban állt a létrán, és a háttér utolsó csíkját aggatta fel a mennyezeten levő rézrúdra. A kirakatot válaszfal különítette el az üzlettől, olyan volt ez a faalkotmány, mint egy régimódi oltárkerítés, kisajtóval a közepén. Parsons arca előtűnt, és kerekre nyílt szemmel bámult munkaadójára. Mr. Garvace-nak meg kellett ismételnie a kérdést.

- Rendezem, uram. Új elgondolás szerint.

- Jöjjön ki onnan! - mondta Mr. Garvace.

Parsons csak bámult, és Mr. Garvace-nak meg kellett ismételnie a parancsot. Az elképedt Parsons lassan megindult a létrán lefelé. Mr. Garvace hátrafordult.

- Hol van Morrison? Morrison!

Morrison megjelent.

- Vegye át ezt a kirakatot! - bökött Mr. Garvace rengeteg ujjával Parsons felé. - Szedje ki ezt a zagyvalékot, és csinálja meg tisztességesen!

Morrison tétovázva közelebb lépett.

- Bocsánatot kérek, uram - mondta Parsons kimért udvariassággal -, de ez az én kirakatom.

- Szedjen ki mindent - utasította Mr. Garvace és elfordult.

Morrison elindult. Parsons becsukta az ajtót, a kattanás megállította Mr. Garvace-t.

- Jöjjön ki abból a kirakatból! Maga nem tud rendezni! Ha hülyéskedni akar azzal a kirakattal...

- Ez a kirakat jó - szólt a kirakatrendező zseni.

Kis csend következett.

- Nyissa ki az ajtót, és menjen be - mondta Mr. Garvace Morrisonnak.

- Hagyja békén azt az ajtót, Morrison! - mondta Parsons.

Polly már nem is próbálkozott megbújni a lepedővásznak mögött. Rendkívüli indulatok szemtanúja volt, és rájött, hogy vele úgysem törődnek.

- Lódítsa ki - mondta Mr. Garvace.

Morrison láthatólag helyzetének erkölcsi szempontjain törte a fejét. A munkaadója iránti lojalitás kerekedett felül benne. Megfogta az ajtót, hogy kinyissa, Parsons pedig igyekezett lefejteni a kezét róla. Mr. Garvace a maga erejével támogatta Morrison erőlködését. Ekkor Mr. Polly szíve nagyot dobbant, és a világot csodás, vakító fény árasztotta el. Parsons egy pillanatra eltűnt a válaszfal mögött, és rögtön újra előbukkant, kezében a bádogcsőre csavart pamutvászon tekerccsel. Fejbe vágta vele Morrisont. Morrison feje lekókadt a puffanó ütés alatt, de szívósan kapaszkodott. Mr. Garvace szintúgy. Az ajtó kitárult, Mr. Garvace fejéhez kapva hátratántorodott a felséges, szentséges, kopasz feje búbját ért csapástól. Parsons minden önuralma elszállt; különös és csodálatos volt. Csak isten a tudója, hogy a művészettel való viaskodás mennyire túlfeszítette ezt a dúsan megáldott temperamentumot.

- Hogy én nem tudok kirakatot rendezni!? Maga vén címeres ökör! - mondta, és gazdájához vágta a rolnit. Folytatásul utánavágott egy takarót, egy nyaláb zsávolyszövetet és egy állványt az üzletbe. Polly agyán átfutott a gondolat: lehet, hogy Parsons undorodik saját munkájától, s most boldog, hogy elpusztíthatja. Egy zsúfolt másodpercig figyelmét a tevékenyen dühöngő Parsonsra összpontosította, aki mint ingujjas fergeteg dobált mindenfélét befelé.

Aztán Mr. Garvace hátát pillantotta meg, és hallotta parancsoló kiáltását, ami nem szólt személy szerint senkinek, de általában mindenkinek: - Lökjék ki a kirakatból ezt a közveszélyes őrültet! Lökjék ki!

Aztán egy vörös takaró borult Mr. Garvace fejére, hangja egy röpke pillanatra elfulladt, majd szokatlan bőségben tört ki belőle a káromkodás.

Ekkorra már összeszaladtak az emberek a Bazár minden részéből. Luck, a könyvelő beleütközött Mr. Pollyba, és azt mondta: - Segítsen neki!

Somerville a selyemosztályról átugrott a pulton, és megragadott egy széket a támlájánál. Polly elvesztette a fejét. A lepedőhalomhoz kapott, és ha ki tudott volna húzni egy véget, okvetlen fejbe vág vele valakit. Minthogy ez nem sikerült, egyszerűen csak feldöntötte a rakást. A torony eldőlt, és Pollynak az volt az érzése, mintha valaki vinnyogna közben. Ilyenféle érzésekre azonban az ember rá se hederít. A felborult rakás véget vetett ösztönös igyekezetének, hogy megkaparintson valamit, amivel fejbe kólinthatna valakit, és egész figyelme a kirakatban dúló csatára összpontosult. Egy felemelő pillanatig Parsons a kirakatajtó körül kavargó hátak fölé tornyosodott, széles, elsöprő mozdulattal szaggatta le és hajigálta a holmikat, aztán lebukott. Rövid ideig ádáz küzdelem dúlt, aztán egy csattanás, még egy csattanás és a betört kirakatablak csörömpölése. Utána csend és lihegés.

Parsonst legyőzték...

Polly megpillantotta önmagából kivetkőzött barátját: a szétszórt lepedővégek között lépdelt, homlokán sötét vágás, amely még nem vérzett, egyik karját Somerville, másikat Morrison markolta.

- Jól... jól... jól fölbosszantott - zihálta levegő után kapkodva.

3

A dolgok mindennapi áradatából olykor kiválik egy-egy esemény, és a hirtelen felismerés erejével hat az emberre. Ilyen volt ez a Parsons-ügy is. Látszólag groteszkül indult, és megdöbbentően végződött. Mr. Polly megszokott életrendjét is felkavarta, és ráébresztette a felszín alatt fenyegető mélységekre és veszélyekre.

Az élet korántsem majális.

Komikusnak tűnt egy pillanatra, hogy rendőrt hívtak. De amikor nyilvánvaló lett, hogy Mr. Garvace-ban dühöng a bosszúvágy, a dolog más színezetet öltött. Mély benyomást tett Polly érzékeny lelkületére, hogy a rendőr mindent följegyzett, és hogy stílusa sajátosan egyéni volt. Azon kapta magát, hogy nyakkendője igazgatása közben egyre ezt ismételgeti: "Osztán akkor jól kupán vágta magát."

Este a hálóteremben Parsons hősiesen viselkedett. Az ágy szélén ült, bekötött fejjel, lassan csomagolt, és makacsul ismételgette: - Mér' nem hagyta békibe a kirakatomat, öregem? Hagyta volna a fenébe békén a kirakatomat.

Reggel Pollynak meg kellett jelennie tanúként a rendőrbíró előtt. A rettegés ettől a megpróbáltatástól szinte elfelejtette vele a tragikus tényt, hogy Parsonst nemcsak bíróság elé állítják verekedésért, de már ki is rúgták, hogy a lába sem érte a földet, és most éppen csomagol. Polly éppen eléggé tisztában volt önmagával, tudta, hogy úgyis rosszul fog tanúskodni. Csak abban volt biztos, hogy "Osztán akkor jól kupán vágta őtet". Ami ezen túl volt, az csak kavargott a fejében, és hogy mennyire fog kavarogni holnap reggel, csak a jó ég tudja. Keresztkérdések is lesznek? Vajon egy nyelvcsuszamlás hamis tanúsításnak számít? Az emberek néha - se szó, se beszéd - fölcsapnak hamis tanúnak. Ez súlyos bűn.

Platt mindent megtett, hogy segítsen Parsonsnak, és Morrison ellen izgassa a közvéleményt. De Parsons hallani sem akart ilyesmiről.

- Öregem, Morrison helyesen cselekedett, az elvei szerint járt el - mondta. - Ellene semmi kifogásom.

A másnapon járt az esze. - Büntetést kell majd fizetnem. Hiába is próbálnék kibújni alóla. Tényleg megütöttem. Megütöttem... - mondta, szünetet tartott, és láthatólag kereste a pontos kifejezést. Diszkréten lehalkította a hangját: - A fejére... igen, valahova odasóztam neki.

- Mi értelme van a mentő tanúknak, amikor olyan alakok ülnek a bíróságban, mint a vén Cork patikus meg Mottishead, az ingatlanügynök? - válaszolta Parsons a terem sarkából érkező tanácsra, az egyik nagyeszű inasnak. - Bocsánatot kérek, és én vagyok a jó kisfiúcska, öregem. Érted? A jókicfiúcka?

Tovább csomagolt.

- Úristen, micsoda élet! - zengett hősbaritonja. - Tíz óra harmincöt: az ember igyekszik teljesíteni kötelességét, lehet, hogy hibázik, de megtesz minden tőle telhetőt; tíz óra negyven: mindennek vége. Vége! - felemelte hangját, és így ismételte: - Vége! - Aztán halkabban: - Bumm! Megnyílik lábad alatt a föld.

- Heves érzülékenység - jegyezte meg Mr. Polly.

- Megnyílik lábad alatt a föld - süvöltötte Parsons. Aztán borúsan eltűnődött a jövőjén. Mr. Polly szívét hideg félelem dermesztette meg.

- Gondoljátok, hogy kapok másik állást, ha beírják a bizonyítványomba, hogy megvertem a górét? Bár azt hiszem, nem is fog adni bizonyítványt. Még jó időkben is nehéz állást kapni.

- Vándorcirkuszban, ott a helyed, öregem - mondta Mr. Polly.

A dolog nem bizonyult olyan félelmetesnek a rendőrségen, mint ahogy Mr. Polly várta. A többi tanúval együtt a fal mellé ültették. Egy érdekes lopási ügy után megjelent Parsons, és megállt - nem a vádlottak padjánál, hanem az asztal előtt. Eleinte a bíróság iránti tiszteletből Mr. Polly széke alá húzta a lábát, de most már kinyújtotta, és zsebre dugta a kezét. Gúnyneveket próbált kitalálni a négy bíróra, és eljutott addig, hogy a "Komor és Tiszteletreméltó Signor a Fejedelmi Krumpliorral". Ekkor nevén szólították, s ez visszarántotta gondolatait a zord valóságba. Fürgén talpra szökött, és egy kiválóan szakképzett rendőrnek kellett meghiúsítani buzgó igyekezetét, hogy bemásszon a vádlottak padjába. A jegyző hihetetlen gyorsan elhadarta az eskümintát.

- Rendben van - mondta Mr. Polly szép tisztelettudóan, és megcsókolta a bibliát.

Miután a rendőrfelügyelő figyelmeztette, hogy beszéljen hangosabban, tanúvallomása egyszerű volt és jól érthető. Próbált egy-két jó szót ejteni Parsons érdekében, kijelentette, hogy természettől fogva kolerás vérmérsékletű, de a Fejedelmi Krumpliorrú Komor és Tiszteletreméltó Signor arcára csodálkozás ült ki, és lassan szétterülő vigyorgás jelezte, hogy a kifejezés talán nem is olyan kitűnő, mint ahogy gondolta. A bíróság többi tagja láthatóan zavarban volt, és sietve tanácskozni kezdett.

- Asztat akarja mondani, hogy a vádlott hamar kigyön a sodrábul? - kérdezte az elnöklő bíró.

- Igen, aszt akartam mondani, hogy hamar kigyön a sodrábul - válaszolta Mr. Polly egészen elbűvölve a bíró kiejtésétől.

- Nem úgy értette, hogy kolerája szokott neki lenni?

- Úgy értettem, hogy könnyen fölfortyan.

- Akkor mér nem így mondta? - szólt az elnök.

Parsonst megbírságolták és elengedték.

Mindenki az üzletben volt, amikor a csomagjáért jött, és Garvace megtiltotta, hogy betegye a lábát a boltba, és elbúcsúzzon. Amikor Mr. Polly fölment, hogy elfogyassza teáját és margarinos kenyerét, gyorsan besurrant a hálóterembe, mert tudni akarta a Parsons-ügy fejleményeit. De Parsons már eltűnt. Parsons nem volt sehol, még csak nyoma sem maradt. Hálófülkéjét kiseperték és bezárták. Életében először, Mr. Polly úgy érezte, hogy pótolhatatlan veszteség érte.

Egy-két perc múlva Platt rontott be. - Brrr! - mondta, de aztán észrevette Pollyt.

Mr. Polly kihajolt az ablakon, és nem fordult hátra. Platt odalépett hozzá: - Már elment - mondta. - Azért elbúcsúzhatott volna a barátaitól.

Kis csend támadt. Mielőtt megszólalt volna, Polly szájába dugta az ujját, és nyelt egyet: - Ráharaptam erre a nyavalyás fogamra - mondta, de még mindig nem nézett Plattra. - Egyfolytában könnyezem tőle. Ha valaki meglát, azt hiheti, hogy bőgök.

 

HARMADIK FEJEZET
Állások

1

Parsons távozása után Mr. Polly számára Port Burdock nem volt többé a régi. Parsons ritka leveleiből hiányoztak a zengő szívhangok, és alig lehetett bennük felfedezni valamit megszokott "joy de vive"-jéből. Londonba ment, írta, és a Szt. Pál-temető közelében raktárnoki állást kapott egy olcsó divatáruüzletben, ahol nem kértek tőle referenciákat. Telt-múlt az idő, és egyre nyilvánvalóbb lett, hogy új dolgok iránt kezd érdeklődni. A szocializmusról írt, az emberi jogokról, olyasmikről, amik semmit sem jelentettek Mr. Pollynak. Úgy érezte, idegenek kaparintották meg az ő Parsonsát, és most azon dolgoznak, hogy átgyúrják valami más, kevésbé érdekes figurává. Port Burdock pusztaság lett, tele Parsons halványuló emlékével, és a munka: unalom. Platt fejében nyüzsögtek a romantikus gondolatok a társaságbeli hölgyek intrikáiról és bűneiről, s így egymagában unalmas társaságnak bizonyult.

Mr. Polly kedvetlensége általános tunyaságban nyilvánult meg. Az a bizonyos türelmetlenség Mr. Garvace modorában egyszerre csak az idegeire ment. Mindenkivel egyre feszültebb viszonyba került. Fizetésemelést kért, hogy kipróbálja, mennyire biztos az állása, és amikor nem adták meg, fölmondott. Két hónapig tartott, amíg újra el tudott helyezkedni, s ezalatt jócskán volt része magányban, csalódásban, aggodalomban és megaláztatásban.

Először Easewoodba ment egyik nős unokatestvéréhez. Mr. Polly özvegy apja nemrégiben föladta a zenemű- és biciklikereskedését (meg orgonista állását is a plébániatemplomban, amiből fenntartotta magát), és kis évjáradékából ő is az unokatestvér nyakán élt. Mostanában kezdett egyre inkább az idegeire menni az embernek valamilyen titokzatos betegség következtében, ami a helybeli orvos diagnózisa szerint képzelődés volt. Rejtélyes gyorsasággal öregedett, és hihetetlenül ingerlékennyé vált, de az unokatestvér felesége jól tudott bánni az emberekkel, így aztán kijöttek egymással valahogy. A mi Pollynk helyzete egyszerű és világos volt: vendégeskedett. Két hétig élvezte a háziak egyre apadó vendégszeretetét, s ezalatt megírt közel száz levelet, amely mindig így kezdődött:

"Uram! Hivatkozással a Keresztény Világ-ban megjelent hirdetésére, melyben gyakornokot keres az úridivat szakmába, tisztelettel felajánlom szolgálataimat. Hat éves gyakorlattal rendelkezek..."

Amikor aztán feldöntött egy üveg tintát, ami az asztalterítőre meg a hálószobaszőnyegre ömlött, unokabátyja sétálni vitte, és élénk színekkel ecsetelte egy londoni lakás páratlan előnyeit, ahonnan gyorsan lecsaphat a rövid ideig tátongó üresedésekre.

- Igazad van, öregem. Nagyon igazad van. Még hetekig ellóghattam volna itt az időt - mondta és csomagolt.

Egy olyan intézményben kapott szobát, amely részben a hozzá hasonló körülmények között élő férfiaknak nyújtott jótékony fedelet, részben fennkölt, de félelmetes külsejű kávéház volt, afféle "kellemes vasárnap délutáni találkozóhely". Egy válságos, de kellemes vasárnap délutánt töltött itt, a helyiség végében, és ilyenféle jelszavakat agyalt ki:

"Gigantikus Gigászati Fejlemény Lelkes Tulajdonosa." (Egy nagy ádámcsutkát látott maga előtt.)

"Búbánatos Vidámság."

"Mámoros, Ujjongó Gyászjelentés."

Egy férfias megjelenésű, fiatal segédlelkész észrevette és félreértette Mr. Polly töprengő arcát és mozgó száját, odajött, leült mellé, és szóba ereszkedett vele, mert azt akarta, hogy otthonosabban érezze magát. A társalgás nehézkesen és akadozva döcögött egy-két percig, és ekkor hirtelen egy emlék jutott Mr. Polly eszébe a Port Burdock-i Bazárból. - 'skutya - suttogta alig érthetően, biztatóan bólintott, fölállt és elmenekült. Megkönnyebbülten és kíváncsi szemmel kóborolt a tarka londoni utcákon.

Érdekelték és felvillanyozták azok az emberek, akikkel a Wood Street meg a Szt. Pál-temető környéki nagykereskedések előtt találkozott (itt kerülhettek össze a vidéki árubeszerzőkkel), de túlságosan emlékeztették saját sorsára, semhogy igazán élvezni tudta volna társaságukat. Vegyes társaság volt, a lelki és testi állapot minden fokán, a bizakodástól a kétségbeesésig, a kínos eleganciától a végső lerongyolódásig. Akadtak itt vidám, törtető, túltengő energiájú fiatalemberek, akiknek láttán Mr. Polly lelkét gyűlölet és félelem töltötte el. - Okos klambók! teli vannak okos klambósággal. Kultuszos törtetés - mondta Mr. Polly magában. Voltak itt harmincöt körüli, kiéhezettnek látszó emberek, akik Mr. Polly szerint csakis prolitárok, lehettek; már régen szeretett volna találni valakit, akire ráillik ez a jó hangzású szó. Középkorú férfiak, "kivénhedt negyvenesek" a szakma kilátásait vitatták a várószobákban: - Sose volt még ilyen rossz - mondták, s közben Polly azon tűnődött, hogy a kiaszalt jelző vajon illik-e rájuk. Voltak közöttük fennhéjázók, akik jelentőségük tudatában szemmel láthatólag bosszankodtak meg dühöngtek, hogy még mindig nincs állásuk, és összeesküvést szimatoltak, aztán olyan nyúlszívűek, hogy az ember még elképzelni se merte, mit csinálnak, ha sorra kerülnek. Volt egy üde és bamba arcú fiatalember, aki szemlátomást azt hitte, hogy a világ minden balszerencséje ellen felvértezte magát rendkívül magas gallérjával, meg egy másik, aki derültséget keltett meglepően rikító flanellingével és kockás ruhájával. Mr. Polly mindennap körülnézett, hogy megállapítsa, hány tűnt el az ismerős arcok közül, és hogyan mélyül el az aggodalom (mint sajátjának a tükörképe) a megmaradt arcokon; és mindennap néhány új típussal bővült a tengő-lengők serege. Most jött rá, hogy Easewoodból küldött gyámoltalan leveleinek milyen kevés esélye volt a forrásnál várakozó, éhes versenytársakkal szemben.

Amíg az embereket figyelte, Mr. Pollynak az a homályos, kellemetlen érzése volt, hogy egy fogorvos várószobájában ül. Minden pillanatban kiálthatják a nevét, s akkor bevonszolhatja magát egy újabb munkaadó elé, és megint elmondhatja, hogy szenvedélyesen érdekli az üzlet, tele van ügybuzgalommal, s ezt a buzgalmat rendelkezésére bocsátja akárkinek, aki évi huszonhat font fizetést hajlandó érte cserébe adni. A reménybeli munkaadó meg kifejti nézeteit az eszményi alkalmazottról: - Ügyes, igyekvő fiatalemberre van szükségem, aki iparkodik, és nem húzódozik a munkától. Naplopóra, akit noszogatni kell a munkára, és mindig szemmel kell tartani, semmi szükségem. Az ilyet nem használhatom.

Mr. Polly tudatának mélyén és akaratától függetlenül a fegyelmezhetetlen szófaragó - mint a kalapjait kínálgató kereskedő - ilyen kombinációkat kínálgatott választékul az úriembernek: "Szájas Hentes" vagy "Hájas Szentes."

- Azt hiszem, uram, engem nem találna naplopónak - mondta Mr. Polly élénken, és igyekezett ügyet sem vetni rosszabbik énjére.

- Olyan fiatalembert akarok, aki kitesz magáért.

- Természetesen, uram. Termosztatika.

- Tessék?!

- Azt mondtam, uram, termosztatika. Ez egy olyan mottó nálam. Longfellow-ból való vagyok. Nem próbálkozna meg velem, uram?

A hájas úriember gyanakodva magyarázta tovább az eszményi alkalmazottat. - Valóban kitenne magáért? - kérdezte végül.

- Remélem, uram.

- Kitesz magáért, vagy kiteszem magát.

Mr. Polly elragadtatott horkantást hallatott, elismerően bólintott, és ezt motyogta: - Tisztára az én stílusom!

- Egyik-másik emberem húsz év óta van nálam, a szövetbeszerzőm tizenkét éves gyerek volt, amikor hozzám került. Maga keresztény?

- Anglikán - mondta Mr. Polly.

- Hm - jegyezte meg a munkaadó kicsit habozva. - A sokféle üzleti munkát jól végezni... ehhez jobban szerettem volna baptistát. De hát... - Alaposan szemügyre vette Mr. Polly nyakkendőjét, amely szigorú és üzletszerű pontossággal volt megkötve, ahogy az egy álláskereső úridivat-árushoz illik. Mr. Polly tartását és arckifejezését a mélyben lapuló, fegyelmezhetetlen szófaragó így határozta meg: Gyalázatos, alázatos, hajbókos tisztelet.

- Majd tájékozódom maga felől - vetett véget a beszélgetésnek a reménybeli munkaadó.

Mr. Polly gyorsan felállt.

- Köszönöm - bocsátotta el a munkaadó.

Tokás tökfej. Mit szólnál a tokás tökfejhez, mondta a szófaragó hirtelen ihlettel.

- Bízom benne, hogy hallok még önről, uram - mondta Mr. Polly kifogástalan kereskedői modorban.

- Ha minden jól megy - jegyezte meg a reménybeli munkaadó.

2

Az olyan ember, aki arra használja agyának front mögötti területeit, hogy furcsa kifejezéseket és gúnyneveket gyártson rosszul értelmezett szavakból, aki az életet úgy tekinti, mint aranytartalmú sziklatömböt, amelynek értéket csupán a kevés aranyér: a haszontalan öröm ad, aki élvezettel olvassa Boccacciót, Rabelais-t és Shakespeare-t, és a legelkeseredettebb szitok gyanánt használja ezeket a kifejezéseket: sztertori hőbörgés és okos klambó, az ilyen ember valószínűleg nem sok sikert arat a modern üzleti életben. Mr. Polly mindig színes és szelíd dolgokról álmodozott, ösztönösen gyűlölte az erőfeszítésekkel járó életet. Játszi könnyedséggel ellenállt volna az exelnök Roosevelt vagy Baden-Powell tábornok, vagy Peter Keary, vagy a néhai dr. Samuel Smiles varázsának, sőt még azt is kétlem, hogy Mr. St. Loe Strachey lelkesítette volna; még rövid időre se cserélt volna velük. De szerette Falstaffot, Hudibrast és a nagy röhögéseket, meg Washington Irving jó öreg Angliáját és II. Károly arisztokratikus korának emlékét. Természetes, hogy csak lassan jutott előbbre. Nem kapott fizetésemelést; sorra elvesztette állásait; volt valami a tekintetében, amit a munkaadók nem szerettek. És még gyakrabban marad állás nélkül, ha nem bizonyul időnként kivételesen pompás eladónak, szinte kínosan rendes és lassú, de nagyon ügyes kirakatrendezőnek.

Egyik állásból a másikba ment, kitalált egy szótárra való gúnynevet, ellenségeket szerzett, és barátságokat kötött, de olyan igaz és szórakoztató barátja, mint Parsons, nem akadt többé. Gyakran volt szerelmes, de csak egy kicsit, és akkor is rövid időre, és néha arra a lányra gondolt, akitől egy félig érett almát kapott. Sejtése lassanként hízelgő bizonyossággá erősödött, tudta, hogy melyikük friss fiatalsága kavarta fel a lányt, hogy annyira megfeledkezett magáról. Néha meg Fishbourne-re gondolt, ahogy jómódúan álmodik a napfényben. Akadtak rossz napjai, amikor fáradt volt és ingerült, kezdődő emésztési zavarai miatt.

Életét különböző erők és hatások befolyásolták és irányították hosszabb-rövidebb ideig.

Canterburybe vetette a sors, és itt a gótikus építészet nyűgözte le. Vérrokonság volt Mr. Polly és a gótika között. A középkorban bizonyára felmászik egy állványra, és egyházi méltóságok kifejező, de nem túl hízelgő képmását faragja ki az oszlopfőkre. S amikor hátratett kézzel elsétált a kolostorok előtt, a székesegyház háta mögött, és elnézte a tér dús gyepszőnyegét, az a különös érzése támadt, hogy otthon van, sokkal inkább otthon, mint bárhol eddig. - Méltóságteljes kappanok - mormolta magában, abban a hitben, hogy a középkori egyházférfiak egy jellegzetes típusát nevezték így.

Szeretett a templomban üldögélni az istentisztelet alatt, és elnézni a boltíveket, a gyertyákat és a kórust, és hallgatni az orgona hangjához simuló éneket, de a kereszthajóba sohase tette be a lábát, mert ott belépődíjat szedtek. A zene és a hosszan elnyúló, díszes mennyezet látványa határozatlan, misztikus örömmel töltötte el, amit nem tudott szavakkal, még rosszul kiejtett szavakkal sem kifejezni. De némelyik önelégült síremlék az oldalhajókban egész koszorúra való jelzőt kapott: egy urnányi hamvadék; végtisztességtelenségi igénybejelentés; vagy kedélytelen angyalság. Sétált a környéken, és eltöprengett az embereken, akik a meghitt csoportba verődött, kényelmes, régi, szürke kőházakban élnek. A magas kőfalak zöld kapuin át sima pázsit és színpompás virágágyak tűntek a szemébe; a sok kockás ablakokon át ernyős olvasólámpákra és barna kötésű könyvek katonás soraira látott. Egyszer-másszor kamáslis előkelőség ment el mellette (méltóságteljes kappan), vagy fehér ruhás fiúkórus vonult el a távoli árkádok alatt, s tűnt el egy kapualjban; vagy rózsaszín leányruha libbent át, mint lepke, a hűvös, csendes téren. Különösen nagy hatást tettek rá a Benedek-rendiek kórházának félig romba dőlt boltívei, meg a Harry harangtorony látványa, ha az iskola mellől nézte. Nekibuzdult, hogy elolvassa a Canterburyi Mesék-et, de nem boldogult Chaucer régies angolságával, ellanyhult az érdeklődése, és minden kitalált mesét szívesen odaadott volna néhány valóságos kalandért. Azt kívánta, hogy ezek a rokonszenves figurák bárcsak inkább a valóságban élnének, s nem a történetekben. Nagyon tetszett neki a bathi asszonyság. Szerette volna, ha felismeri.

És tudomása szerint Canterburyben látott először amerikaiakat. A Westgate Streeten dolgozott egy jól menő üzletben, és innen látta őket, amint arrafelé, a fogadó felé mennek, ahol Chaucer lakott, aztán befordulnak a Mercery Lane-be, Goldstone apát kapuja felé. Feltűnt neki, hogy az amerikaiak állandóan higgadtan rohannak, és nagyon céltudatos, módszeres emberek - sokkal inkább, mint bármelyik angol, akit ismert.

- Kultúra habzsálás - próbálkozott. - Falánkos visszatérés az országanyába.

Néha, csak úgy mellékesen, előadást tartott róluk az inasoknak. Egyszer hallotta, amikor egy amerikai nőcske a barátnője véleményét kérdezte a Krisztus-templom közelében. A hangsúly és hanghordozás megragadt Mr. Polly fülében, és többé-kevésbé pontosan adta vissza: - Háát csakugyan, tényleg számít ez a Marlowe emlékmű?

- Nincs időnk mellékes, másodrendű attrakciókra, Mamie. Csak a kimondottan nagy dolgokat kell itt megnéznünk, csak benyomásokat kell szereznünk Canterburyről, úgy nagy vonalakban és általában. Mit mond nekünk? Éppen csak ennyit akarok tudni, aztán megteázunk ugyanabban a szobában, ahol Chaucer teázott. És mozgás, hogy elérjük a 4.18-as londoni vonatot...

Többször elmondta magában ezeket a jó hangzású mondatokat, és leírhatatlanul ízesnek találta őket. - Csak benyomásokat kell szereznünk Canterburyről, úgy nagy vonalakban és általában - ismételgette.

Megpróbálta elképzelni Parsonst amerikaiak társaságában. A maga részéről tudta, hogy teljesen alkalmatlan lenne...

Canterburynél kellemesebb munkahelyet sohasem talált azokban a vándorévekben, bár ami a baráti társaságot illeti, az nagyon-nagyon sivár volt.

3

Canterbury után lett csak igazán elviselhetetlen a világ Mr. Polly számára. Ráeszmélt - nem teljes határozottsággal, inkább valami makacs, kínzó érzés formájában -, hogy nem viszi semmire a szakmájában. Nem ezt a szakmát kellett volna választania, bár hogy milyen szakmát kellett volna választania, azt egyáltalán nem tudta.

Néhanapján alaposan összeszedte és oly agyafúrtnak mutatta magát, hogy beleizzadt, de ez - akárcsak az olcsó festék - nem állta a napfényt. Fösvény is lett, s ebben nagy része volt időnkénti pénztelenségének. Semmi reménye sem volt a versenyben a született tehetségesekkel, a rámenős fiatalemberekkel, akik céltudatosan törekednek az érvényesülésre.

Canterburyi állását fájó szívvel hagyta ott. Egy vasárnap délután egy másik kereskedelmi szakmában dolgozó úriemberrel együtt csónakot bérelt a Stour menti Sturryben. Nyugati szél fújt, s ők boldogan vitorláztak kelet felé egy óra hosszat. Eddig még sohasem vitorláztak, és úgy találták, hogy ez egyszerű és pompás dolog. Amikor megfordultak, a folyó túl keskenynek bizonyult a lavírozáshoz, az ár pedig úgy zúdult velük szembe, mintha csatornából ömlene. Hat óráig tartott, amíg visszaevickéltek Sturrybe (első óra egy shilling, minden következő hat penny), óránként legfeljebb másfél mérföldet tettek meg evezve, amíg a dagály segítségükre nem jött; aztán még egy éjszakai gyaloglás állt előttük Canterburyig - ott pedig kiderült, hogy könyörtelenül kizárták őket.

A canterburyi főnök jószívű, vallásos ember volt, valószínűleg nem is küldte volna el Mr. Pollyt, ha nem háborítja fel szerencsétlen szófaragó szenvedélye.

- Apály, az apály, uram - mondta Mr. Polly, mert érezte, hogy a dolgok nem állnak olyan rosszul. - Nincs olyan holdkórságos hatalmam, hogy ezen változtatni tudjak.

Lehetetlen volt megmagyarázni a főnöknek, hogy ez korántsem valami vérlázítóan tiszteletlen és istenkáromló megjegyzés.

- És különben is, mit gondol, mi hasznát vehetem magának ma délelőtt, amikor a karját kirángatta a helyéből? - mondta a főnök.

Így hát Mr. Polly folytatta megfigyeléseit a Wood Streeten, és sötét idők köszöntöttek rá. Az állásmorzsákra váró halraj, úgy látszott, nagyobb, mint valaha.

Mr. Polly törte a fejét. Hagyja a fenébe az úri divatot? Most se sok hasznát veszi, és hamarosan, amikor fiatalos lendületét a meglett kor eltompultsága váltja fel, még rosszabb lesz. De mi egyebet csinálhatna? Semmi se jutott eszébe.

Egy este elment egy varietébe, és az a bizonytalan ötlete támadt, hogy fölcsap komikusnak; a varieté komikusai egyáltalán nem voltak viccesek, inkább erőszakos huligánoknak látszottak. De amikor Mr. Polly a nézőtér tátongó, sötét barlangjára gondolt, rájött, hogy az ő tehetsége egészben véve sokkal kifinomultabb, semhogy ilyesmire használja. A London-híd közelében kikiáltókkal dolgozó zöldséges bódék varázsa is megfogta, de némi gondolkodás után beismerte, hogy teljesen hiányzik belőle a szakmai hozzáértés. Kivándorlási irodákban is érdeklődött, de tőke nélküli kereskedősegédekre sehol sem volt szükség a gyarmatokon. Tovább várakozott tehát a Wood Streeten.

Évi öt fonttal leszállította álmait a fizetésről, s ezt meg is kapta annál a claphami kizsákmányoló vállalatnál, amely főleg kész öltönyöket árult, alkalmazottait pincehelyiségben etette, és szombatonként éjfélig tartott nyitva. Nehéz dolog volt itt jókedvűnek lenni. Emésztése egyre rosszabb lett, éjszaka gyakran álmatlanul hevert és gondolkozott. A napfény és a nevetés, a hangos, vidám kirándulások holdfényes éjszakákon, úgy látszott, örökre kivesztek az életéből.

Az áruházi főellenőr nem kedvelte, folyton piszkálta, és megkeserítette napjait: - Hé, Polly! Mozogjon, ne játssza a tetszhalottat! Egy ilyen ügyes fickó, és semmi lendület! Semmi lendület, semmi energia! Mi van magával?

Az éjszakai virrasztások alatt Mr. Pollynak különös érzése volt... Pontosan így érezhet az a süldő nyúl, amelyik átjátszadozta gyermekkorát a napos erdőkben, titokban vidáman megdézsmálta a zsenge búzát, izgalmas hajszában, diadalmasan mindig megugrott az arra vetődő, ügyefogyott kutyák elől, és végül, egy hosszú éjszakán át tartó, hiábavaló vergődés után rádöbben, hogy csapdába került, s onnan ki nem mászik többé.

Képtelen volt rájönni, hol a hiba. Óriási erőfeszítéssel igyekezett elkészíteni a diagnózist. Csakugyan nem egyéb, mint lusta naplopó? Föl kéne rugdosnia magát? Nem hitt ebben. Nagyrészt apját hibáztatta - erre valók az apák -, amiért olyan szakmára adta, amihez nem volt kedve, de hogy mihez lett volna kedve, arról fogalma sem volt. Úgy érezte, már az iskola körül nem volt minden a rendjén, de hogy pontosan mikor kezdődött ez az egész, nem tudta. Néhányszor valóban komolyan nekigyürkőzött, s elhatározta, hogy na, most föltör. De ez pokolian szörnyű volt. Lehetetlen! Be kellett látnia, hogy szánalmas alak, egy félresikerült ember minden nyomorúságával, és soha nem számíthat többre, mint legfeljebb egy kis véletlen örömre. De minden önvád és önfegyelmezési kísérlet ellenére lelke mélyén érezte, hogy nem ő a hibás.

Ami azt illeti, Mr. Polly minden baját pontosan elemezte és diagnosztizálta egy bizonyos fennkölt szellemű, aranycvikkeres highburyi úriember, aki többnyire a Climax Klub szép könyvtárában irkált. Ez az úriember nem ismerte Mr. Pollyt személyesen, de általánosságban beszélt róla a következőképpen: "Egyike azoknak a beilleszkedni nem tudó egyedeknek, akiktől hemzseg a társadalom, amely nem tudta kifejleszteni a kollektív intelligenciát és akaratot a társadalom bonyolultságával arányban álló rend megteremtésére."

De az ilyesféle mondatok hidegen hagyták Mr. Pollyt.

 

NEGYEDIK FEJEZET
Az árva Mr. Polly

1

Apja halálával nagy változás állt be Mr. Polly életében. A papa hirtelen halt meg. A helybeli orvos továbbra is kitartott elmélete mellett, miszerint az öreg képzelt beteg volt, de a halotti bizonyítványban mégis némi engedményt tett, és beírta a vakbélgyulladást, ami akkoriban igen divatos nyavalya volt. Mr. Polly arra ébredt, hogy a következő dolgokat örökölte: vitatható számú bútordarabot az easewoodi unokatestvér házában, a vasútállomás közelében, a családi bibliát, egy Garibaldit ábrázoló rézmetszetet. Mr. Gladstone mellszobrát, egy rokkant aranyórát, egy aranymedaliont (valamikor az anyjáé volt) és néhány apróbb ékszert meg csecsebecsét, egy csomó, csaknem értéktelen viselt ruhát meg egy biztosítási kötvényt és betétkönyvet, ami összesen háromszázötvenöt fontot tett ki.

Mr. Polly mindig halhatatlannak és örökkévalónak tartotta az apját. Hanyatló éveiben az apja magába zárkózott, és nem szólt semmit a biztosítási kötvényről. Mr. Pollyt a vagyon is, a gyász is meglepte. Egyikkel sem igen tudott mit kezdeni. Anyja elvesztése rég elfelejtett gyermekbánat volt, a legerősebb érzelem életében Parsonshoz fűzte. A barátkozó természetű, egyetlen gyermek sokszor hátat fordított otthonának; a nagynéni, aki az anyja helyét töltötte be, szűkmarkú volt, és mániákusan takarított, hamar fenyített, és csendet parancsolt: nem lehetett egy hanyag kisfiú barátja. Átmenetileg megkedvelt más fiúkat és lányokat, de egyikkel sem volt olyan gyakran és meghitten együtt, hogy barátságuk elmélyülhetett volna. Mire felnőtt, megtépázott gyengédsége elkorcsosult, és riadt félénkséggé változott. Apja mindig idegen volt, ingerlékeny idegen, mindig készen rá, hogy beavatkozzon és kioktasson, és éreztette, hogy csalódott csemetéjében. Megdöbbentő volt az elvesztése, mintha váratlanul lyuk támadt volna a világegyetemben, és az égre felírták volna a szót: halál! De a hír eleinte nem szaggatta Mr. Polly szívét, inkább élénk figyelemre hangolta őt.

Amikor a sürgős táviratra az easewoodi házikóba érkezett, már holtan találta apját. Johnson, az unokafivér, nagyon ünnepélyesen fogadta, és fölkísérte az emeletre, hogy megnézze a kinyújtóztatott, merev, halotti lepelbe burkolt alak szokatlanul nyugodt arcát, amely a megnyúlt orr miatt megvetőnek látszott.

- Milyen megbékélt - mondta Mr. Polly, és igyekezett nem venni tudomást a megvetésről.

- Megváltás volt neki a halál - mondta Mr. Johnson.

Csend állt be.

- A második elhunyt, akit életemben látok, nem számítva a múmiákat - szólt Mr. Polly, mert úgy érezte, mondania kell valamit.

- Mindent megtettünk, ami tőlünk telt.

- Tudom, öregem. Tudom.

Újra hosszú csend következett, aztán Mr. Polly nagy megkönnyebbülésére Johnson az ajtó felé indult.

Estefelé Mr. Polly magányos sétára indult, és séta közben halott apja hirtelen életre kelt. Régen elfelejtett dolgokra emlékezett - vidám pillanatokra, amikor apja együtt bolondozott az agyonheccelt kisfiúval; arra a bizonyos évenként ismétlődő kirándulásra a Kristály Palota pantomim-előadására, amely csupa olcsó csillogás volt és csupa csoda; apja félelmetes hátára, mialatt vevőket szolgált ki a legkisebb zugig ismert boltban. Furcsa, hogy éppen egy dühroham emléke hozta legközelebb a halotthoz. Apja föl akart vinni egy kis díványt a keskeny, kanyargós lépcsőn a bolt mögötti szobácskából az emeleti hálószobába, és a dívány beszorult. A papa egy darabig hízelgett a díványnak, és igyekezett a lelkére beszélni, aztán felnyögött, mint egy megkínzott lélek, és szabad folyást engedett vak dühének: káromkodott, ütötte, verte, rúgta a pimasz bútordarabot, s végül iszonyú nekirugaszkodással fölrángatta, miközben helyenként alaposan megrongálta a lépcső korlátját, meg a dívány egyik lába is kitört. Az a pillanat, amikor az önuralom mindenestül elpárolgott, és Mr. Polly fölfedezte, hogy apja éppolyan ember, mint a világon bárki, páratlanul mély nyomot hagyott ebben a fura lélekben. Mintha valami végtelen életerő áradt volna apjából, és simogatta volna meleg kézzel Polly szívét. Nagyon élénken emlékezett most erre a pillanatra, s ez rengeteg más emlékre is magyarázatul szolgált, amely különben széteső és zavaros lett volna.

Egy vékonydongájú, nyakas alak azzal vesződik, hogy megátalkodott holmikat cipeljen át képtelen fordulókon - ebben a szimbólumban Mr. Polly önnön helyzetét és az emberiség minden baját ismerte föl.

Apjának nem volt valami jaj de jó élete, és most mindennek vége.

Johnson az a fajta ember volt, aki élvezi a temetéseket. Melankolikus, komoly, gyakorlatias, harmincöt éves férfi, mindig készen arra, hogy tanácsot adjon. Jegypénztárosként működött az easewoodi vasútállomáson, és nagy felelősségtudattal látta el hivatalát. Természettől fogva óvatos és kimért volt, s ez alaposan kifejezésre jutott vele született merev tartásában meg előreugró homlokában. Sápadt és szeplős volt, szeme mélyen ülő és sötétszürke. Főszórakozása a krikettjáték volt, csak éppen nem tekintette játéknak. Nagy ünnepnek számított, ha krikettmeccsre ment, s úgy ment, mintha templomba menne; bíráló szemmel figyelt, fukarkodott a tapssal, és mélyen megsértődött, ha a játék eltért a szokottól. Mindenről megvolt a maga szűkszavú, de rendíthetetlen véleménye. Dámát játszott, és sakkozott csökönyösen; komolyan és kitartóan olvasta a British Weekly-t. Felesége rózsás arcú, alacsony, megnyerő modorú asszony volt, jól tudott bánni az emberekkel, sokat beszélt, kiszámítottan mosolygott, eltökélten kedves volt, és vidám, bizakodó nézeteket vallott mindenről, még ha nem is volt se vidám, se bizakodó. Nagy, kifejező kék szeme volt, és kerek arca, és férjét mindig Harold néven emlegette. Együttérző és tapintatos megjegyzéseket tett az elhunytról Mr. Pollynak, élénken biztató hangon: - Igazán, egész vidám volt a végén - mondta többször is élvezettel, mintegy gratulálva: - Igazán vidám volt.

Szinte kívánatossá tette a halált.

A házaspár eltökélte magában, hogy nagyon jó lesz Mr. Pollyhoz, és minden lehetséges módon segíti a kivételesen ügyefogyott embert. Amikor leszedték az asztalt az egyszerű vacsora után, amely sonkából, kenyérből, sajtból, savanyúságból, hideg almatortából és egy kis sörből állt, beültették Pollyt egy karosszékbe, majdnem olyan gonddal, mintha rokkant volna, ők meg a magas székekre telepedtek, és Polly feje fölött megnyitották a temetési előkészületekre irányuló tárgyalást. Végül is a temetés határozottan társadalmi esemény, és ritka is, ha az embernek nincs családja és kevés a rokona, nem akarták tehát elrontani, nehogy kárba vesszen.

- Persze, igazi halottaskocsi kell, nem olyan tákolmány, ahol a kocsis a koporsón ül - mondta Mrs. Johnson. - Az, szerintem, tiszteletlenség. Nem is értem, hogy tudják az emberek rászánni magukat, hogy olyan tákolmányokban vigyék ki őket a temetőbe? - Tompított hangon beszélt, mint mindig, ha esztétikai érzékéről akart bizonyságot tenni. - Szeretem azokat az üveges halottaskocsikat. Olyan finomak és szépek.

- Podger halottaskocsiját béreljük, az a legjobb egész Easewoodban - döntötte el Johnson.

- Mindent úgy, ahogy illik - mondta Mr. Polly.

- Podger bármikor kész eljönni és mértéket venni - jegyezte meg Johnson. - Aztán egy-két kocsi kell a gyászolóknak, aszerint, hogy kiket hívsz meg.

- Nem szándékoztam meghívni senkit - mondta Mr. Polly.

- De hát egypár jó barátot meg kell hívnod. Nem engedheted meg, hogy apádat eltemessék anélkül, hogy meghívtál volna egy-két jó barátot.

- És torra valónak marhasültet - mondta Mr. Polly.

- Marhasültet semmiképpen sem, de persze adni azért kell valamit. Sonka és csirke, az illik ilyenkor. Nem lehet nagy sütés-főzést csapni, hiszen pont a közepén kellene abbahagyni a ceremónia miatt. Mit gondolsz, Harold, kiket kell Alfrédnak meghívni? Csak a közeli rokonokat. Az ember nem akar nagy tömeget összecsődíteni, de tiszteletlennek se akar látszani.

- De a papa gyűlölte a rokonokat - majdnem mindegyiket.

- Most már nem gyűlöli őket, ebben biztos lehetsz. Éppen ezért azt hiszem, mindegyiknek el kellene jönni. Még Mildred nénédnek is - mondta Johnson.

- Kicsit keselyű dolog, nem igaz? - jegyezte meg Mr. Polly, de ügyet se vetettek rá.

- Tizenketten, tizenhárman lesznek legfeljebb, ha mindenki eljön - mondta Johnson.

- Mindent előkészíthetünk a hátsó szobában, a gyászkesztyűket és a whiskyt az elsőszobába, és amíg mi a temetésen vagyunk, Bessie egy tálcán mindent behoz, és szép rendesen kirak. Whisky kell, a nőknek meg sherry vagy portói...

- Hol veszed meg a gyászruhádat? - kérdezte Johnson váratlanul.

Mr. Pollynak a bánat eme szükséges kelléke eszébe se jutott. - Még nem gondolkoztam rajta, öregem. - Kellemetlen érzés bizsergett végig a testén, mintha ültében máris feketedne. Utálta a fekete ruhát.

- Azt hiszem, muszáj gyászruhát venni - mondta Mr. Polly.

- Úgy bizony - mondta Johnson ünnepélyes mosollyal.

- Ezt végig kell csinálnom - motyogta Mr. Polly.

- Ha neked lennék, kész nadrágot vásárolnék. Egyébre igazán nincs is szükség. Legfeljebb egy fekete selyem nyakkendőre meg egy cilinderre, széles gyászszalaggal. No meg kesztyűre.

- Ónix mandzsettagomb kell neki mint főgyászolónak - jegyezte meg Mrs. Johnson.

- Nem kötelező - mondta Mr. Johnson.

- De előkelő.

- Előkelő, persze - mondta Mr. Johnson.

Ezek után Mrs. Johnson a lehető legnagyobb élvezettel és részletességgel rázendített a koporsótémára, miközben Mr. Polly egyre jobban magába roskadt a karosszékben, és egy kis félénk protestálás után beleegyezett mindenbe, amit csak mondtak. Miután visszavonult az éjszakai nyugovóra, sokáig gubbasztott a dívány szélén, ahol megágyaztak neki, és a közeli jövőt fürkészte. - Nem hagynak békét az öregnek, még az utolsó pillanatban se.

Úgy gyűlölte a halál gondolatát és a hozzá tartozó előkészületeket, ahogy egy egészséges állat gyűlöli. Elméje szokatlan társadalmi problémákkal birkózott.

- Valahogy mégiscsak el kell kaparni őket. Bár többször felkerestem volna az öreget, amíg élt.

2

A gyász után Mr. Pollynak eszébe jutott a vagyona s a vele járó gond és felelősség. Ez csak másnap - éppen vasárnap volt - kezdett derengeni benne, amikor templomba menet Johnsonnal végigsétált Easewood fejlődő városnegyedén, a lázasan épülő házak útvesztőjében. Johnson szabadnapos volt, és idejét nagyon bőkezűen arra szánta, hogy megvitassa Mr. Polly üzleti kilátásait, és intelmekkel lássa el.

- Valahogy az egész dolog nem megy a fejembe. Szerintem humbug az egész - mondta Mr. Polly.

- A helyedben egy elsőrangú üzletben igyekeznék állást szerezni Londonban, jóformán semmi bért se kérnék, hanem a tőkémből élnék. Én bizony ezt tenném.

- Adnám az előkelőt - mondta Mr. Polly.

- Jobb referenciáid lennének. - Szünet. - Gondoltál rá, hogy befekteted a pénzed valamibe? - kérdezte Johnson.

- Még alig szoktam meg a gondolatot, hogy pénzem van, öregem.

- Valamit kell csinálnod vele. Ha jól elhelyezed, évi húsz fontot is hozhat.

- Ez még eszembe se jutott - védekezett Mr. Polly.

- Rengeteg dolog van, amibe befektetheted.

- Aztán sose tudnám biztosan, hogy visszakapom-e. Nem vagyok én egy zseniális finánc. Akkor már inkább lóversenyezek.

- Én nem tenném a helyedben.

- Nem az én stílusom, öregem.

- Pedig pénzesbánya - mondta Johnson.

Mr. Polly bizonytalanul dünnyögött.

- Vannak építkezési részvénytársaságok is - kockáztatta meg Johnson töprengő hangon.

Mr. Polly tárgyilagos rövidséggel elismerte, hogy vannak.

- Jelzálogra is kölcsönözhetsz. Az a legbiztosabb befektetés - mondta Johnson.

- Egyáltalába' nem töröm rajta a fejem, legalábbis, amíg az öreget el nem földelik - vágta ki magát Mr. Polly.

Befordultak a sarkon az állomás felé.

- És ha egy kis üzletet nyitnál? Nem is lenne rossz - mondta Johnson.

Ez az ötlet akkor nem tűnt nagyon csábosnak Mr. Polly szemében. De később gyökeret eresztett. Úgy hullott a fejébe, mint csöppnyi, alig látható mag, és csírázásnak indult.

- Ezek a boltok nincsenek rossz helyen - mondta Johnson.

A házsor, amelyre utalt, az építkezés végső, fájdalmas stádiumában leledzett, mielőtt a gyógyító vakolókanál elsimítja a téglafalak érdességét. "Kirakatok és berendezés a bérlő kívánsága szerint" - hirdette egy tábla a házsor végén. Az üzlethelyiség mint tégla alakú barlang tátongott, fölötte vastraverzek; hátul az ajtónyílás és az emeleti lakószobákhoz vezető lépcső látszott.

- Nem rossz hely - mondta Johnson, és belépett a helyiségbe. Mr. Polly követte. - Ide jönnek a polcok - mutatott Johnson az üres falra.

A két férfi felment a bolt feletti nappaliba (vagy talán inkább hálószoba lesz?), aztán lementek a konyhába.

- Az új házakban mindig kicsiknek látszanak a szobák - jegyezte meg Johnson.

A leendő hátsó ajtón bukkantak elő ismét a házból, és óvatosan lépkedtek át a törmelék között az udvaron, ki az utcára. Aztán továbbmentek az állomás felé. Itt egy járda és néhány már működő üzlet alkotta Easewood kereskedelmi központját. Szemben, az út másik oldalán, kinyílt egy jól menő kis üzlet oldalajtaja, és egy férfi a feleségével meg egy matrózruhás kisfiúval lépett ki az utcára. A csinos asszony barna ruhát meg virágdíszes szalmakalapot viselt, és a kis csoport egészben véve nagyon kiöltözött, tisztára súrolt volt, mintha skatulyából húzták volna elő. A bolt nagy, tükörablakos kirakatában az árukat most függöny takarta, s ezen cikornyás betűkkel a következő felírás állt:

RYMER HENTES ÉS ÉLELMISZER-KERESKEDŐ

és alatta, kéjes kacskaringókkal:

A VILÁGHÍRŰ EASEWOODI KOLBÁSZ!

Mr. Johnson és emez ínyencségkirály kölcsönösen üdvözölték egymást.

- Már a templomba? - kérdezte Johnson.

- Little Doringtonba sétálunk a mezőn át - mondta Rymer.

- Nagyon kellemes séta.

- Nagyon.

- Remélem, élvezni fogják.

- Ez a fickó jól csinálta - mondta Johnson, hangját lehalkítva, amikor a kis csoport eltávolodott. - Jóformán semmivel jött ide, négy évvel ezelőtt. Olyan vékony volt, mint egy karó. Nézd meg most! Persze, keményen dolgozott - vonta le a tanulságot Mr. Johnson.

A két unokatestvér elgondolkozva ballagott egy ideig.

Aztán Johnson megszólalt: - Az egyik ember ehhez ért, a másik ahhoz... Aki jól nekifekszik, csodát csinálhat egy kis boltból.

3

A temetési előkészületek simán és kedélyesen folytak Mrs. Johnson avatott irányítása mellett. A szomorú esemény előestéjén kerített valahonnan egy csomó fekete selymet, egy doboz rajzszeget meg egy konyhalétrát, és roppant finom ízléssel feldíszítette a házat fekete füzérekkel és girlandokkal. Fekete kreppbe burkolta a kopogtatót. Széles girlanddal ékesítette fel a Garibaldi-rézmetszetet, és tintába mártott pólyával bebugyolálta a Gladstone-mellszobrot, mert ezek a megboldogulté voltak. A két vázát, Tivoli és a Nápolyi-öböl látképével, megfordította, úgyhogy a tarka tájak eltűntek szem elől, s csak az egyszerű, kék zománc látszott. Nem halasztotta tovább, megvette a régóta áhított asztalterítőt az elsőszobába, és az eddig híven szolgáló, agyonkopott és fakult, rózsamintás plüssgyönyörűséget fölcserélte egy püspöklila terítővel. Mindent megtett, amit a szerető gondosság csak tehet, hogy kis otthonának méltóságteljes, ünnepi külsőt adjon.

Fölmentette Mr. Pollyt a meghívók szétküldésének terhes feladata alól, és ahogy a vendégek érkezésének ideje közeledett, kiküldte Mr. Johnsonnal a ház mögé, a nadrágszíj formájú kertbe, mert zavartalanul akarta elvégezni az utolsó simításokat az előkészületeken. Együtt küldte ki őket, mert furcsamód azt érezte, hogy Mr. Polly meg akar lógni szent kötelessége elől, a kertből pedig nem volt kijárat, csak a házon keresztül.

Mr. Johnson kitartóan és eredményesen kertészkedett, és különösen nagy volt zellerben és borsóban. Lassan sétált végig a keskeny, középső ösvényen, és megmutogatott Mr. Pollynak egy csomó érdekes dolgot a borsótermesztésről: a szépen elgereblyézett talajt, a bölcsen leküzdött nehézségeket és mindent, amit megtett ennek a makrancos, de hasznos főzelékfélének javára és kedvére.

Hirtelen ideges nevetés és hangos beszéd jelezte a házból az első vendégek érkezését. Túl voltak a várakozás legfeszültebb szakaszán.

Amikor Mr. Polly visszament a házba, három teljesen idegen, rózsás arcú, tüntetően barátságos, lelkesülten gyászoló fiatal nőt talált, kapkodóan élénk beszélgetésben Mrs. Johnsonnal. Régi jó angol szokás szerint mind a hárman nagy lendülettel megcsókolták Mr. Pollyt.

- Ők a Larkins unokatestvéreid - mondta Mrs. Johnson. - Ez Annie - (váratlan ölelés és cuppanós puszi); - ez Miriam - (erélyes ölelés és cuppantás); - és ez Minnie - (hosszan tartó ölelés és puszi).

- Rendben is van - mondta Mr. Polly, és kicsit gyűrötten és elfulladva bontakozott ki a szívélyes bemutatkozásból. - Értem.

- Itt van Larkins nénéd - mondta Mrs. Johnson, amikor a három fiatal lány éltesebb és kövérebb kiadása megjelent az ajtóban.

Mr. Polly riadtan hátrált, de Larkins nénit nem lehetett megúszni. Megölelte, és csattanósan megcsókolta unokaöccsét, aztán megragadta a csuklójánál, és fürkészőn nézett az arcába. Larkins néninek kerek, érzelmes és szeplős ábrázata volt.

- Akárhun ráismertem volna - mondta lelkesen.

- Halljátok a mamát - mondta az Annie nevű unokatestvér. - Még életében se látta.

- Akárhun megismertem volna, úgy formázza a Lizzie-t - mondta Mrs. Larkins. - Pont olyan szemed van, mint az anyádnak. Micsoda hasonlóság! Még hogy én sose láttam! Dajkáltam is őt, kotnyeles kisasszony. Dajkáltam!

- Most már nem tudnád dajkálni, mama - jegyezte meg Annie kipukkanó nevetéssel.

Ezen mind a három lány nevetett.

- Amiket te összebeszélsz, Annie - mondta Miriam, s egy ideig a szoba harsogott a vidámságtól.

Mr. Polly úgy érezte, hogy muszáj valamit mondania: - Kinőttem már a pelenkából.

Ahogy ezt a megjegyzést fogadták, az egy Mr. Pollynál sokkal szerényebb jellemet is meggyőzött volna arról, hogy végtelenül szellemes volt. Egy második, csaknem ugyanolyan jó bemondással folytatta: - Most már én jövök a dajkálással. - Sunyin nézett a nagynénire, és mindenki fetrengett a nevetéstől.

- De nem engem, köszönöm - vette át a tréfát Mrs. Larkins, és a jókedv tetőpontra hágott.

Furcsa, de úgy látszott, valahogy könnyű volt megtalálni a hangot ezekkel a rokonokkal. Még mindig vidáman kuncogtak és viháncoltak, ha arra gondoltak, hogy Mr. Polly Larkins nénit dajkálja, amikor Mr. Johnson kiment a kopogtatásra, és egy görnyedt alakot vezetett be. Mrs. Johnson rögtön felkiáltott: - Nicsak, Pentstemon bácsi!

Pentstemon bácsi döbbenetes volt. Vén volt inkább, mint tiszteletre méltó. Az idő megfosztotta feje búbját a hajtól, és a zsákmányt hanyagul és pártatlanul szétosztotta arca többi részén. Lötyögő, öreg frakkot viselt, és magas köcsögkalapját nem emelte le a fejéről. Nagyon hajlott volt, és gyékényszatyrot cipelt, amelyből saláta és hagyma kandikált ki szerényen. Az alkalomhoz illő megtiszteltetésnek szánta őket. Hiábavaló volt Mr. Johnson igyekezete, az öreg nem hagyta, hogy megszabadítsa különböző terheitől. Bebicegett a szobába, megállt lihegve, és mélységes gyűlölettel nézegette a társaságot. A hirtelen felismerés szikrája lobbant szemében.

- Te is itt vagy? - szólt Larkins nénihez. - Inkább lennél a... Ezek a jányaid?

- Azok - felelte Larkins néni. - És különbek, mint...

- Ez itt az Annie? - mutatott rá Pentstemon bácsi bütykös hüvelykujjával.

- Csuda, hogy emlékszel a nevire!

- Összerondította a gombaágyásomat, a béka! - mondta Pentstemon bácsi barátságtalanul. - El is láttam a baját. Elfenekeltem - alaposan. Emlékszem én őrá. Itt van egy kis zöldség, Grace. Friss ám, egészséges. A szatyorra szükségem van, nehogy itt maradjon, gondolj rá!... Leszögeztétek már? No, ti mindig elsietitek a dolgot. - Egy fájós fog megint magára irányította a figyelmét, és mérgesen szívogatta a fogát. Volt valami erő ebben az öreg emberben, ami mindenkit elnémított néhány pillanatra. Mintha fajtánk durvább földmívelő múltjának egy darabja lett volna, olyan volt, mint egy jókora göröngy a papírholmik között. A szatyrot a sáros zöldséggel felette óvatosan az új, lila terítőre helyezte, óvatosan levette kalapját, és dús színekben pompázó, vörös-sárga zsebkendővel leitatta a homlokát, és megtörölgette a kalap bélését.

- Örülök, hogy eljött, bácsi - mondta Mrs. Johnson.

- Hát elgyüttem - mondta Pentstemon bácsi. - Elgyüvögettem. - Mrs. Larkinshoz fordult: - Szolgálnak a lányok?

- Nem, nem szolgálnak, és nem is fognak.

- Nem - ismételte meg a bácsi sokatmondóan, és Mr. Pollyra nézett.

Újabb vendégek érkeztek, és a jövés-menés megmentette Mr. Pollyt attól, hogy ő kerüljön közszemlére.

- Á, itt van May Punt - mondta Mrs. Johnson.

Alacsony nő jelent meg, egy termetes asszonytól kölcsönkért gyászruhában, és apró, hirtelenszőke, hegyes orrú kisfiút vezetett, akit minden nagyon érdekelt - most volt először temetésen. Nyomban utánuk megérkezett Mrs. Johnson néhány barátnője, akik azért jöttek, hogy a tiszteletadás nagyobb legyen, s akikre Mr. Polly később csak homályosan, bizonytalanul emlékezett. (Mildred néni, aki valami kideríthetetlen okból a család szégyene volt, elutasította Mrs. Johnson meghívását, nagy megkönnyebbülésére mindenkinek, aki érti a dolgot - ahogy Mrs. Johnson célzott rá -, de hogy ki és mit ért, arról Mr. Pollynak, ahogy kitűnő mesterem szokta mondani, halvány segédfogalma sem volt.)

Mindenki mély gyászt viselt, természetesen, mai angol módra, divatos szabású kabátban és kalapban jelent meg, amelyről a kelmefestő munkája messziről lerítt. Nagyon kevés gyászfátyol akadt, s a kosztümökből hiányzott az a finom, különleges, a gyászt magáért a gyászért élvező jelleg, amit egy hasonló kontinentális gyülekezetnél azonnal felfedezhettünk volna. Ez a fekete ruhás idegenekből álló sokadalom mégis elképesztette és megzavarta Mr. Polly fogékony lelkét. Úgy érezte, messze fölülmúlja minden várakozását.

- No, lányok - mondta Mrs. Larkins -, nézzétek, nem tudnátok-e segíteni valamit. - És a három lány szédületes nyüzsgésbe kezdett az első és hátsó szoba között.

- Remélem, egy pohár sherryt és egy kis süteményt senki sem utasít vissza - mondta Mrs. Johnson. - Ki nem állhatjuk a ceremóniát. - És Pentstemon bácsi zöldségeinek helyén megjelent a borosüveg.

Pentstemon bácsi nem volt hajlandó megválni a kalapjától. Mereven leült egy székre a falnál, tiszteletre méltó fejfedőjét a lába közé rakta, és árgus szemmel figyelt mindenkit, aki feléje közeledett. - Össze ne lapítsd a kalapomat - mondta.

A beszélgetés általános hangzavarrá dagadt.

Pentstemon bácsi Mr. Pollyhoz fordult: - Nyápic legényke vagy. Mindig elleneztem, hogy Lizzie hozzámenjen az apádhoz, de ami elmúlt, az elmúlt. Ha jól tudom, kereskedősegédet faragtak belőled, vagy ilyesmit.

- Divatárust - mondta Mr. Polly.

- Emlékszek. Ezek a lányok állítólag varrónők.

- Azok bizony! - kiáltotta Mrs. Larkins a szobán keresztül.

- Ide egy pohár sherryt - jelentette ki Pentstemon bácsi, aztán szelíden Pollyhoz fordult: - Látod, nem tágítanak tőle.

Mrs. Johnson egy pohár italt nyújtott neki, az öreg elvette, két kérges ujja között maga elé tartotta, és kritikus szemmel nézegette.

- Ezt is neked köll megfizetni - mondta. - Na, egészségedre. - Ne lépj a kalapomra, te lány. Már a szoknyáddal is lesöpörsz egy shillinget az értékéből. Nem olyan kalap ez, mint amilyenbe manapság futkosnak. - Szürcsölt egyet a sherryből.

A sherry egyszerre megoldotta mindenkinek a nyelvét, és a kezdeti feszélyezettség feloldódott.

- Föl kellett volna boncolni - hallotta Mr. Polly a megjegyzést, amit Mrs. Punt intézett Mrs. Johnson egyik barátnőjéhez. Miriam és egy másik lány elmerültek Mrs. Johnson dekorációinak csodálatában: - Milyen csodálatosan szépek és finomak - ismételgették sűrűn mind a ketten.

A sherryt és a süteményt tárgyalták még akkor is, amikor a köpcös, vidáman szomorú, simára borotvált kis Mr. Podger, a temetkezési vállalkozó megérkezett búskomor segédje kíséretében. Egy darabig Mr. Johnsonnal társalgott kint a folyosón. Jövetelének célja lecsendesítette a hullámzó beszélgetést, és az emberek figyelme Mr. Podger súlyos léptei nyomán az emeleti szoba felé fordult.

4

Sűrűsödött a hangulat Mr. Polly körül. Látta, hogy mindenki ünnepélyes mohósággal vedeli a sherryt, sőt egy gyűszűnyit még a Punt gyerek is kapott a kellő ceremónia kíséretében. Aztán a fekete bőrkesztyűk kiosztása következett, nagy próbálgatás és ujjgyakorlatok között.

- Jó kesztyűk - jegyezte meg Mrs. Johnson egyik barátnője.

- Van ott egy pár a kis Willie-nek is - mondta Mrs. Johnson diadalmasan.

Láthatólag mindenki roppant elégedett volt az esemény bámulatra méltó rendezésével.

Egyszer csak megjelent Mr. Podger, és kihalászta a társaságból Mr. Pollyt mint főgyászolót, hogy Mrs. Johnsonnal, Mrs. Larkinsszal és Annie-val együtt az első kocsiba ültesse.

- Rendben van - mondta Mr. Polly, és nyomban megbánta, hogy olyan élénken helyeselt.

- Pár embernek gyalog kell menni? Csak két kocsi van - mondta jókedvűen Mrs. Johnson. - Azt hiszem, hatan is elférnek egyben-egyben, de akkor hárman még mindig hoppon maradnak.

Nagylelkű versengés indult meg a gyaloglásért, s miután a két másik Larkins lány szemérmesen bevallotta, hogy szorít az új cipő, s egyébként is észrevehetően égtek a vágytól, hogy utazhassanak, berakták őket is az első kocsiba.

- Szorosan leszünk - mondta Annie.

- Nekem az nem fáj - mondta Mr. Polly.

Ami erre a megjegyzésre kitört, azt Polly magában így fogalmazta meg: "Hisztérikás összeborulódás."

Mr. Podger újra előkerült, miután futólagos szemlét tartott a koporsó lezötyögtetése felett a lépcsőn, ami éppen folyamatban volt.

- Hozzák már! - mondta jókedvűen, és a kezét dörzsölte. - Hozzák már!

Ez a momentum élénken megragadt Mr. Polly emlékezetében, ugyanígy a kocsikázás a temetőbe, szorosan beékelődve két gyászruhás, fiatal nő közé, meg az is, hogy a szél barátságtalan, a szertartást végző lelkész pedig náthás volt, és nagyokat szipákolt két mondat között. Milyen csodálatos az élet! Milyen csodálatos minden! Vajon mire számított Polly, hogy most mindent olyan meghökkentően másnak érzett?

Azon kapta magát, hogy figyelme egyre inkább a Larkins lányokra terelődik. Az érdeklődés kölcsönös volt. A lányok bizonyos elfojtott izgalommal figyelték, élénken reagáltak minden szavára és mozdulatára, Polly alaposabban szemügyre vette a lányokat. Annie-nak kék szeme, szép piros szája és éles hangja volt; féktelen élénkségét még a szomorú esemény se tudta elnyomni. Minnie gyengéd volt, gátlástalanul fogdosta Mr. Polly kezét, és csicsergett a fülébe. Miriam haja sötét, természete nyugodtabb volt, mint nővéreié, és komolyan nézett Mr. Pollyra. Mrs. Larkins nagy örömét lelte lányaiban. A lányokban túltengett a naiv melegszívűség, mert ritkán találkoztak emberekkel, és egy ismeretlen unokafivér pompás alkalomnak kínálkozott érzelmeik levezetésére. Mr. Pollyt eddig nem nagyon csókolgatták, és most egy kissé szédelgett. Ha az élete függ tőle, akkor se tudta volna megmondani, tetszik-e neki valamelyik Larkins lány, vagy sem. Mindenesetre jólesett megnevettetni őket. Mindenen nevettek.

Gondolatai ide-oda csapongtak, az unokatestvérekre gondolt, a temetésre meg önmagára, hogy mint főgyászoló van itt, széles, gyászszalagos, vadonatúj cilinderben. Nézte a szertartást, elmulasztotta a végszavakat, és különös érzések szorították össze a szívét.

5

Mr. Polly gyalog ment vissza a házhoz, mert egyedül akart lenni. Miriam és Minnie szívesen hozzászegődtek volna, de amikor megpillantották mellette Pentstemon bácsit, előrementek.

- Okos vagy - mondta Pentstemon bácsi.

- Örülök, hogy ez a véleménye - szánta el magát Mr. Polly egy kis beszélgetésre.

- Szeretek kicsinyég járkálni evés előtt - mondta Pentstemon bácsi, és nagyot böfögött. - Ez a sherry föl akar gyönni. Szatócskotyvalék, annyi szent.

Aztán megkérdezte, mibe kerülhetett a temetés, és láthatólag tetszett neki, hogy Mr. Pollynak fogalma sincs róla.

- No, fiam, akkor biztos sokkal többe kerül, mintsem gondolod - nyugtatta meg. Elgondolkozott. - Ménkű sok temetkezési vállalkozót ismertem - jelentette ki. - Ménkű sokat.

A Larkins lányok vonták magukra a figyelmét. - Szobákat ad ki, és takarítani jár, meg házakhoz megy főzni. Oszt nézd meg ezeket. Hogy ki vannak öltözve! Akármi legyek, ha nem kőcsönruhába. És gyárba járnak.

- Jól ismerte az apámat, Pentstemon bácsi?

- Nem állhattam Lizzie-t, amér' így elherdáta magát - és Pentstemon bácsi egy még kiadósabbat böfögött. - A sherry nem volt valami fájin - mondta, és reszkető hangjában Polly most először fedezett fel valami szánalomfélét.

A temetés meg a metsző szél csodálatos étvágycsinálónak bizonyult, és minden szem felcsillant az utcai szobában szervírozott hidegtálak láttán. Mrs. Johnson fürgén tett-vett, s mikor Mr. Polly belépett, a vendégek éppen asztalhoz ültek.

- Gyere, gyere, Alfréd. Nélküled nem láthatunk neki - kiáltotta a háziasszony vidáman. - Betsy! Kinyitotta már a sörösüvegeket? Pentstemon bácsi, gondolom, iszik egy korty whiskyt?

- Tedd le, majd én megkeverem. Nem iszok olyat, amit asszony kever - és Pentstemon bácsi nagy gonddal biztonságba helyezte a kalapját a könyvszekrényen.

Volt két hideg főtt csirke, amit Johnson szeletelt fel szakértelemmel és igazságosan, egy szép darab sonka, disznósajt, hús- és vesepástétom, egy nagy tál saláta és vegyes savanyúság, később hideg almatorta, lekváros tekercs meg egy jókora Stilton-sajt, rengeteg üveg sör, limonádé a nőknek és tej a Punt gyereknek. Remek és bőséges lakoma volt. Mr. Polly egyik oldalán Mrs. Punt ült, aki főleg arra figyelt, hogyan eszik a csemetéje, a másik oldalán Mrs. Johnson egyik iskolatársnője, aki a háziasszonnyal régi iskolai emlékekről beszélgetett, meg arról, hogy a közös barátnők mennyire megváltoztak, és milyen házasságot kötöttek. Pollyval szemben Miriam helyezkedett el és egy másik a régi Johnson-féle baráti körből, és Pollynak disznósajtot kellett szeletelnie, és alig volt annyi hely a széke mögött, hogy a sürgő-forgó Bessie elférjen, úgyhogy mindent összevéve gondolatait még akkor sem tudta volna gyászos tűnődésnek szentelni, ha Pentstemon bácsi és Mrs. Larkins között ki nem tör a szócsata a mai fiatal lányok neveléséről. Mr. Johnson hiába dobott be időnként egy-két csillapító megjegyzést, a vita már-már azzal fenyegetett, hogy romba dönti a gyászünnep harmóniáját.

Az összkép körülbelül így festett:

Nézzük először Polly jobbján Mr. Puntot, aki finom, halk hangon beszél. - Azt hiszem, Mr. Polly, a maga agyában sem fordult meg még, hogy szegény, drága édesattyát szét kellett volna boncolni.

A bal oldali nő közbevág: - Csak emlékeztettem Grace-t a visszahozhatatlan, régi szép időkre.

Válaszkísérlet Mrs. Puntnak: - Egy pillanatig sem gondoltam rá. Adhatok egy darab disznósajtot?

Töredék balról: - A Báj és a Szépség, így hívtak bennünket, és ugyanabban a padban ültünk.

Mrs. Punt hirtelen kitörése: - Ne nyeld le a villát, Willie! Tudja, Mr. Polly, volt egy fiatalember, egy medikus, aki nálam lakott...

Egy hang az asztal végéről, nagyon lágyan: - Sunkát, Elfréd? Még alig ettél sunkát.

Bessie bukkan fel Mr. Polly széke mögött, s vadul küszködik, hogy átjusson, Mr. Polly mindent elkövet, hogy segítségére legyen. - Elfér? Mingyár'. Előrerukkolok egy kicsit. Hó-rukk! Rendbe' van!

Nő a bal oldalon vitézül folytatja, és mindenkihez szól, aki hajlandó odafigyelni, miközben Mrs. Johnson tűnik föl mellette: - Aki ma látja, el se hinné, hogy mindenből viccet csinált, és hogy csak ült ott szemtelenül, meg pofákat vágott a tanítónőre, miközben...

Mrs. Punt állhatatosan: - A bendő tartalmát mindenesetre meg kellett volna vizsgálni.

Mrs. Johnson hangja: - Elfréd! Add idébb a mustárt.

Miriam előrehajlik az asztal felett: - Elfréd!

- Egyszer bezártak minket miatta. Az egész iskolát!

Miriam erélyesebben: - Elfréd!!

Pentstemon bácsi kihívóan emelt hangon: - Megin' elnáspángolnám, ha most is azt csinyálná. El én, a mihaszna kölkit!

Miriam elkapja Mr. Polly tekintetét: - Elfréd, ez a hölgy ismeri Canterburyt. Meséltem neki, hogy ott dolgoztál.

Mr. Polly: - Örülök, hogy ismeri.

A hölgy ordítva: - Imádom Canterburyt.

Mrs. Larkins emelt hangon: - Senkitől se tűröm, hogy a lányaimon köszörülje a nyelvit, akár öreg, akár fiatal!

Pukkanás! Nem lehet tudni, honnan.

Mr. Johnson csak úgy általában: - Nem habzik a sör. A fűtött szoba...

Bessie: - Bocsánat, uram, hogy megint erre jövök, de... - A többi nem hallható. Mr. Polly helyezkedik: - Hó-rukk! Rendbe'! Rendbe' van.

A kések és villák, bizonyára valami titkos megegyezés alapján, csörömpölni kezdenek, és elnyomnak minden más hangot.

- Senki még csak nem is sejti, mibe halt bele, senki se... Willie, faljál lassabban. Senki se kerget. Nem maradsz le a vonatról, akkor se, ha lassabban falsz.

- Emlékszel, "Báj" kisasszony, amikor egyszer fogalmazásóránk volt...

- Kevés ilyen rendes lány akad, mint az enyimek, bár nem illik, hogy én mondom eztet.

Mrs. Johnson harsány, vendégszerető hangon: - Harold! nem akar Mrs. Larkins még egy falatka csirkét?

Mr. Polly a helyzet magaslatára emelkedve: - Vagy egy kis disznósajtot, Mrs. Larkins? - Elfogja Pentstemon bácsi pillantását: - Küldhetek egy kis disznósajtot, uram?

- Elfréd!

Pentstemon bácsi hangosat böfög. Pillanatnyi megrökönyödés. Annie vihog.

Mr. Polly mellett a történet csendesen, de kérlelhetetlenül folyik tovább: - Az új doktor egyenesen bejött, és azt mondta: "Mindent ki kell szedni és spirituszba tenni, mindent!"

Willie hallhatóan nyeldekel.

Baloldalt a történet tetőpontjára ér: - Úrihölgyek, aszongya, a tollukat mártják a tintába, és nem az orrukat.

- Elfréd - rábeszélően.

- Némelyik ember kígyót-békát kiabál mások lányaira, mer' neki sose volt egy se, pedig két szerencsétlen feleséget is sírba vitt a viselt dolgaival.

Johnson igyekszik úrrá lenni a szenvedélyeken: - Csak nem ássuk ki a régi csatabárdot egy ilyen szép napon?

- Hívhatod őket régi csatabárdnak, akkor is fölérnek egy tucat olyannal, mint aki örök nyugalomra juttatta őket, a szegénykéket.

- Elfréd! - kicsit szemrehányóan.

- Ha megfulladsz, biz' isten, nem kapsz egy falatot se többet. Pudingot se! Semmit!

- És ott fogott minket, ott bizony, minden délután egy álló hétig.

Úgy látszott, hogy a történet véget ért, és Mr. Polly úgy felelt, mint akire nagy hatással voltak az elmondottak: - Nahát!

- Elfréd! - kissé csüggedten.

- És akkor meglett! Kiderült, hogy lenyelte a szekrénykulcsot...

- Akkor ne hagyd, hogy az emberek kígyót-békát kiabáljanak!

- Ki kiabál kígyót-békát?

- Elfréd! Ez a hölgy tudni szeretné, hogy a Prossersék elmentek-e Canterburyből?

- Nem akarok én a légynek sem ártani...

- Alfi, törődj a disznósajttal.

És ez így ment órákon át.

Zavarba ejtette, de ugyanakkor fel is villanyozta Mr. Pollyt; így bőségesen és válogatás nélkül evett, és jóval a befejezés előtt, amikor ötnegyed óra múlva a társaság szedelőzködni kezdett, félretolta a sajtos tányért, sóhajtva, nyújtózkodva feltápászkodott a lakoma maradványai mellől, derűs hangulatát egy kis emésztési zavar és melankólia felhőzte be.

A kandalló és a lefüggönyzött ablak között állt, a Larkins lányok gyűrűjében. Küzdött a közelgő lehangoltsággal, és azon erőlködött, hogy roppant vicces megjegyzéseket tegyen az Annie ujjain lévő feltűnő gyűrűkre.

- Nem igaziak - mondta Annie kacéran. - Zsákbamacskán nyertem.

- Nadrágba' járt az a kandúr, ugye? - keltett szűnni nem akaró derültséget Mr. Polly.

- Hogy te miket beszélsz! - mondta Minnie, és rácsapott Mr. Polly vállára.

- Szentisten! - kiáltott fel Polly hirtelen elkomolyodva. Eszébe jutott valami, amiről eddig tökéletesen megfeledkezett.

- Mi baj? - kérdezte Mr. Johnson.

- Már három nappal ezelőtt vissza kellett volna mennem az üzletbe. Hű, mekkora cirkusz lesz ebből.

- Nohát, micsoda remek pofa vagy - mondta Annie, aztán visítva nevetett, mert remek gondolata támadt: - Ki fognak rúgni.

Mr. Polly torz pofát vágott.

- Meghalok! - mondta Annie. - Azt hiszem, te egy cseppet se bánod, ha meghalok a nevetéstől.

Mr. Polly kicsit már kényelmetlenül érezte magát Annie jókedve és Miriam megbotránkozott arckifejezése miatt, mentegetőzésképpen mormogott valamit, és kiment a hátsó szobán meg a konyhán át a kis kertbe. A hűvös levegő s a gyéren szitáló eső jólesett neki. De most a torkig lakott gyengegyomrúak rosszkedve borította el. Lelkébe sötét reménytelenség lopakodott. Zsebre dugott kézzel végigment az ösvényen, a kivételesen jól ápolt borsóágyak között, és érthetetlen, leküzdhetetlen bánat fogta el apja miatt. A lakoma vad lármája és zűrzavaros izgalma úgy elszállt belőle, mint egy félrelebbentett függöny. Arra a felhevült, dühös, küszködő emberre gondolt, aki olyan esztelenül káromkodva rángatta a díványt a lépcsőfordulóban, és aki most csendben, elrejtve fekszik egy szabályos, tégla alakú verem fenekén, mellette egy halom föld, ami hamarosan eltakarja. A sír csendje! Csodálatos csend! Önvádat érzett. Gyűlölet fogta el ezekkel az emberekkel szemben - valamennyiükkel szemben.

- Tyúkeszű vihogók! - mondta.

A kerítéshez ment, rákönyökölt, és belemeredt a semmibe. Úgy tűnt neki, hogy sokáig állt így. A házból hangos beszéd hallatszott, aztán elhalkult, és Mrs. Johnson Bessie-t hívta.

- Hátborzongató hajcihő! Jól belecsöppentem. Temetkezési kabaré! Persze, őt ez nem bántja. Neki már minden mindegy.

Mr. Polly hosszú ideig senkinek se hiányzott.

Mikor végre újra megjelent közöttük, szinte mogorván nézett, de ezt senki sem vette észre. Az órájukra pillantgattak, és Johnson mindentudónak bizonyult a vonatokat illetően. Mintha csak a távozás pillanatában fedezték volna fel újra Mr. Pollyt, néhány többé-kevésbé az alkalomhoz illő szót vetettek oda neki. De Pentstemon bácsi sokkal izgatottabb volt a gyékényszatyra miatt, amit gondatlanul elhánytak valahová (meggyőződése szerint kapzsiságból), semhogy egyáltalán törődjön Mr. Pollyval. Mrs. Johnson megpróbálta becsapni őt egy hasonló, de silányabb szatyorral - az övének egyik füle madzaggal volt kijavítva, olyan csodálatos módszerrel és utánozhatatlan finomsággal, amihez csak ő értett -, és az agg gentleman kora és értelmi képességei ellen elkövetett súlyos sértésnek vette ezt a próbálkozást. Mr. Pollynak nagyjából csak a Larkins-trió maradt. Minnie, szemérmetlenül, egymás után adta a búcsúcsókokat, aztán mindig rájött, hogy még nincs itt az idő az indulásra. Miriamon látszott, hogy ostobának tartja nővérét, és együttérző pillantásokat váltott Pollyval. Annie abbahagyta a vihogást, és csaknem elérzékenyült. Őszintén meghatódva jelentette ki, hogy nem talál rá szavakat, mennyire élvezte a temetést.

 

ÖTÖDIK FEJEZET
Románc

1

Mr. Polly a temetés után minden kellemetlenségre felkészülve tért vissza Claphambe, és férfiasan fogadta elbocsátását.

- Csupán egy hajószállal előzött meg - mondta udvariasan a főnöknek.

A hálóteremben közölte a többiekkel, hogy vakációra megy, mielőtt újra munkába állna, de mert ő is zárkózott volt, akárcsak az apja, elhallgatta az örökséget.

- No, az meg is lesz - mondta Ascough, a cipőosztály vezetője. - Úgyis ez a divat mostanában. "Hat Hét a Csodálatos Wood Streeten." Kirándulásokat is szerveznek...

"Egy kis vakáció!" Ez jutott először eszébe, ha vagyonára gondolt. A vagyon lehetővé tette ezt a kis vakációt. A vakáció volt az élete, a többi csupán nyomorúságos vegetáció. És most vakációra mehet, van pénze mindenre, vasúti jegyre, szállásra és evésre. De jó lett volna valakivel megosztani ezt a vakációt!

Egy darabig azt a tervet forgatta a fejében, hogy fölkutatja Parsonst, ráveszi, adja fel az állását, és menjen vele Stratford-on-Avonba, Shrewsburybe meg a walesi hegyekbe, a Wye folyó mellé és más ilyen helyekre, egy igazán pompás, gondtalan, korlátlanul szabad, finom, kis egyhónapos vakációra. De sajnos, Parsons már régen elment a Szt. Pál-temető melletti divatárustól, és nem hagyta meg a címét.

Mr. Polly megpróbálta elhitetni magával, hogy éppoly boldogan fog csavarogni egyedül is, de ismerte magát. Arról álmodozott, hogy elragadó, érdekes emberekkel találkozik útközben - talán még regényes találkozásai is lesznek. Ilyesmik történtek Chaucernél és Bokassiónál; végtelen könnyedséggel történtek Richard de Gallienne Az aranyhajú lány nyomában című nagyon ártalmas könyvében, amit Canterburyben olvasott; de abban azért nemigen bízott, hogy ez Angliában is megtörténhet vele.

Amikor egy hónappal később végre kilépett a claphami üzlet mellékajtaján a verőfényes londoni utcára, a korlátlan szabadság mámoros érzésével, nem tudott kalandosabbat kitalálni: a Waterloo állomásra hajtatott, és jegyet váltott Easewoodba.

Vidám örömökre vágyott baráti társaságban. Azt hiszem, így lehet a legpontosabban kifejezni azt, amire legjobban vágyott egész életében. Egy-két fontja már elment a kollégáira, háromszor hívta meg őket válogatottan finom vacsorára, és tettek egy nagyszerűen sikerült kirándulást a wandsworthi és wimbledoni mezőkön át Richmondba; vidám, lármás társaságtól körülvéve vonult be az ünnepélyesen boldog házigazda az Őzbakba, ahol mesés hideg sültet és salátát meg puncsot kaptak. Puncsot! s hozzá egy borsos számlát. De most hétköznap volt, és Easewoodba utazott cókmókjával, egy üres szakaszban, és kinézett az ablakon a világba, ahol minden számításba jöhető rokon lélek gürcöl valamilyen munkahelyen, vagy éppen állást keres, csüggedten és mardosó aggodalommal. Kibámult a külvárosi utcákra, az egyforma házsorokra, amelyek vagy nyomatékosan és türelmetlenül "kiadók" voltak, vagy zsúfolásig elfoglaltak barátságtalan emberekkel. Wimbledon közelében egy golfpályát pillantott meg és két idősebb urat, akik boldog semmittevésben élhettek volna, mégis arra adták a fejüket, hogy kis, fehér labdákat kergessenek és ütögessenek jó messzire, rendkívül elkeseredetten és ügyesen. Ez sehogy se ment Mr. Polly fejébe.

Feltűnt neki, mintha most látná először, hogy minden utat merev deszkapalánkok, vaskerítések vagy kínos gonddal nyírt sövények szegélyeznek. Azon tűnődött, hogy külföldön talán vannak gyönyörűen gondozatlan, kerítés nélküli, nyílt országutak. Végül is talán legjobb lenne, ha külföldön töltené a vakációt.

Egy emlék kísértette, félig elfelejtett kép vagy álom formájában: hintó áll az út szélén, és négy elegánsan öltözött ember, két férfi meg két nő, szertartásos táncot lejt, hajlongva és bókolva egy vándorhegedűs zenéjére, akivel összeakadtak. Ők az egyik irányból jöttek, a hegedűs a másik irányból érkezett - szerencsés találkozás volt -, és mindjárt táncolni kezdtek. Mintha egyenesen a boldog Thêlème-ből jöttek volna, ahol ez a mottó: tégy, ahogy jólesik! A kocsis kifogta a két fényes szőrű lovat, azok békésen legelésztek, ő pedig egy kövön ült, és tenyerével ütötte a taktust. A napfény átszűrődött a fák lombján, dús volt a fű az erdőben, tele sárga nárcisszal, s a gyepen, ahol táncoltak, százszorszép virított szerteszét.

Mr. Polly, a jó lélek, szentül hitte, hogy ilyesmi megtörténhet, és meg is történik valahol. Aznap reggel csak az hozta kicsit zavarba, hogy ő még sohasem látott valóban megtörténni ilyesmit. Talán Guildfordtól délre történnek! Talán Olaszországban történnek! Talán már száz év óta egyáltalán nem is történnek! De az is lehet, hogy mindjárt itt a sarkon túl történnek, hétköznapokon, amikor minden derék Polly a maga boltjának a foglya. Így álmodozott gyönyörűséges képtelenségekről, hogy a szíve is belesajdult, miközben zötyögött vele a vicinális Mr. Johnson józan otthona és Mrs. Johnson lelkes, jókedvű istenhozottja felé.

2

Mr. Polly örömök és kötetlenség utáni nyugtalan sóvárgását "haroldjohnson"-ra fordítva kijelentette: kicsit körül akar nézni, mielőtt új állást vállal. Ezt a döntést Mr. Johnson szívből helyeselte. Megállapodtak, hogy Polly beköltözik régi szobájába, és heti tizennyolc shillinget fizet lakásért-ellátásért. Másnap reggel Mr. Polly korán elment hazulról, és egy kerékpárral tért vissza. A Johnson ház mellett, a homokos talajú, kis utcában akarta elsajátítani a biciklizés tudományát; de erre a tanulmányi küzdelemre emberségesen borítsunk fátylat.

Egy csomó könyvet is vásárolt: Rabelais-t, hogy legyen egy saját példánya, az Ezeregyéjszakát, Sterne műveit, s a Feketeerdő Meséi-nek több kötetét, olcsón, antikváriumban, aztán William Shakespeare műveit, Belloc Római Utazásának egy használt példányát, Purchas Zarándoklatai-nak egyik kötetét meg a Iászon élete és halálá-t.

- Inkább vegyél egy jó tankönyvet a könyvelésről - mondta Mr. Johnson, miközben a meghökkentő könyvekben lapozgatott.

A megkésett tavasz nagy léptekkel közeledett, hogy kárpótoljon az elvesztegetett időért. Napfény és friss szél áradt szét a földön, gomolygó felhők flottája vitorlázott, sürgős és nagy jelentőségű küldetésben, az ég kék tengerén. És rövidesen Mr. Polly ott karikázott, kicsit bizonytalanul, az ismeretlen surreyi utakon, mindig kíváncsian, vajon mi vár rá a következő sarkon túl; nézte a kökényt, és várta, mikor nyit már a galagonya első, fehér bimbója. Megdöbbenve és elszomorodva tapasztalta, mint minden józan gondolkodású ember, hogy május elején még nincs május.

Nem hajtott olyan egyenletes tempóban, ahogy értelmes emberek szoktak, akik útitervet csinálnak, s tudják, mennyi idő alatt érnek egyik helyről a másikra. Váltakozó gyorsasággal hajtott, úgy, mintha várna valamit, amit ha nem kap meg, attól az élet még szép marad, csak egy kicsit szürkébb. Néha oktalanul vidám volt, fütyülnie és énekelnie kellett, néha meg hihetetlenül szomorú lett, de ez egyáltalán nem fájt neki. A levegőtől és a mozgástól megszűntek emésztési zavarai, és egész kellemes volt esténként sétálgatni a kertben Johnsonnal és terveket kovácsolni a jövőre. Johnson tele volt ötletekkel.

Továbbá Mr. Polly megjegyezte magának az utat Stamtonba, ebbe a fejlődő, népes külvárosba, s mikor lába a biciklizéstől megerősödött, a kerekek óhatatlanul elvitték ahhoz a mellékutcai házhoz, ahol a Larkins család otthona volt.

Óriási lelkesedéssel fogadták.

Az utca nyomorúságos kis zsákutca volt, apró házakból állt, és minden háznak majdnem egészen lapos, zárt erkélye volt, és ütött-kopott, barna ajtaja fekete kopogtatóval. Fényes, új biciklijét nekitámasztotta az erkélynek, kopogtatott és várt. Úgy érezte, hogy fekete szövetruhájában és szalmakalapjában nagyon jó megjelenésűnek és jómódúnak látszik. Miriam nyitott ajtót. Kék mintás kartonruhát viselt, amely kiemelte bőrének meleg, sárgás tónusát, s bár majdnem négy óra volt délután, ruhaujját könyékig föltűrte, mintha valami házi munkával foglalkozna, és kilátszott vékony, de nagyon formás, sárgás karja. A kivágásnál lazán összetűzött ruha megmutatta finom, kerek nyakát. Egy pillanatig gyanakodva, csaknem ellenségesen nézte Mr. Pollyt, aztán hirtelen felismerte.

- Nézd csak! Elfréd van itt - mondta.

- Gondoltam, megnézlek benneteket.

- Fura, hogy csak így eljöttél hozzánk.

Egy másodpercig némán álltak egymással szemben, aztán Miriam magához tért a nem várt meglepetésből.

- Felfedező vándorlógás - mutatott Mr. Polly a biciklire.

Miriam láthatólag nem méltányolta a megjegyzést.

- Várj egy kicsit - szánta el magát hirtelen. - Szólok a mamának.

Váratlanul becsapta orra előtt az ajtót, s a kissé elképedt Pollyt az utcán hagyta. - Mama! - hallatszott a házból, s utána gyors beszéd következett, amiből Polly semmit sem tudott kivenni. Miriam újra megjelent. Csak néhány pillanat telt el, a lány külseje mégis mintha megváltozott volna. Ruhája ujját letűrte, kötényét levetette, s kedvesen borzas haját valamennyire rendbe hozta.

- Nem akartalak kizárni - mondta, és kilépett a küszöbre. - Csak szóltam a mamának. Hogy vagy, Elfréd? Jól nézel ki. Nem is tudtam, hogy biciklizel. Most vetted? - A kerékpár fölé hajolt: - Szép fényes. Képzelem, mennyit vesződhetsz vele, hogy tisztán tartsd.

Mr. Polly ruhasuhogást hallott a folyosó felől, s a ház hirtelen megtelt izgatott sürgés-forgás elfojtott zajával.

- Majdnem az egész nikkelezve van - mondta Mr. Polly.

- Mi van ebbe a táska-micsodába? - kérdezte Miriam, s aztán más tárgyra tért. - Nagy fölfordulás van nálunk, tudod. Nagytakarítást csinálok máma, nem vagyok valami nagyon rendes, de aztán rám jön, és mindent fölforgatok. Azt hiszem, a többiek semmihez se nyúlnának, ha én nem csinálnám. Mindent úgy kell venned, ahogy van, Elfréd! Még szerencse, hogy nem mentünk el mind hazulról. - Szünetet tartott. Húzta az időt. - Örülök, hogy újra láthatlak - ismételte.

- Nem bírtam magammal - mondta Mr. Polly gálánsan. - Át kellett jönnöm, hogy újra lássam az én csinos unokatestvéreimet.

Miriam nem válaszolt rögtön. Lángvörös lett. - Hogy te miket beszélsz! - mondta, és Pollyra bámult.

Szerencsétlen Pollynk, mint mindig, most is a helyzethez illő bókot akart kinyögni, közel hajolt Miriamhoz, tágra nyílt, barna szemét rászegezte, és sokatmondóan hozzátette: - De hogy melyiket a három közül, azt nem árulom el.

A lány arckifejezéséből azonnal ráeszmélt, milyen szörnyen veszélyes játékot űz. Sóvár fény villant fel Miriam szemében. Szerencsére Minnie hangja feloldotta a feszültséget.

- Szerbusz, Elfréd - kiáltotta a lépcsőről. A frizurája épp csak tűrhető volt, a piros blúztól az egész lány egy kicsit fakó lett, de az őszinte örömhöz, amellyel Mr. Pollyt üdvözölte, nem fért kétség.

A lányok kijelentették, hogy velük kell teáznia.

Virágos, ócska pongyolában előkerült Mrs. Larkins is, és túláradó kedvességgel megismételte az invitálást. Mr. Polly bevitte a biciklijét, és elhelyezte egy keskeny, üres, de piszkos folyosón, aztán mindnyájan betódultak a rendetlen kis konyhába, és lekapkodták az asztalról a déli maradékot.

- Csak ide jöhetsz, mert Miriam fölforgatta az elsőszobát - mondta Mrs. Larkins. - Én még ilyet életembe' nem láttam, hogy egy lány ennyire odalegyen a takarításér'. Neki az az ünnep, ha súrolhat. Nyakig benne vagyunk, ahogy mondani szokják, de mindegy, azért isten hozott. Sajnos, az Annie munkába' van máma, hétig nem is jön haza.

Miriam székeket hozott, és tüzet rakott. Minnie Pollyhoz sündörgött: - Örülök, hogy megin' látlak, Elfréd - mondta melegen, bensőségesen, és közben kilátszott egy törött foga.

Mrs. Larkins előszedte az uzsonnaholmikat, és hosszan fejtegette életmódjuk nemes egyszerűségét, és hogy Pollynak "nem szabad megszólni minket amér ilyen egyszerűen élünk". Elhalmozták Mr. Pollyt kedvességükkel, amitől a szeretetre vágyó fiatalember egészen megmámorosodott. Ragaszkodott ahhoz, hogy ő is segít teríteni, és óriási nevetést keltett azzal, hogy úgy tett, mintha nem tudná, hová kell tenni a tányérokat, késeket meg a csészéket.

- Ki mellett fogok ülni? - kérdezte, és viharos derültséget fakasztott, mert megpróbálta úgy rendezni a tányérokat, hogy egyszerre üljön mindegyikük mellett. Mrs. Larkins leroskadt a karosszékbe az állóóra mellett (az óra fekete volt a kosztól, és nem járt), hogy istenigazából kinevethesse magát Mr. Polly jól megjátszott csacsiságán.

Végre asztalhoz ültek, és Mr. Polly most aztán csillogtathatta humorát. Elmesélte, hogyan tanult meg biciklizni. Úgy találta, hogy elég, ha csak kimondja azt, hogy "csin-csin", máris kitör a szűnni nem akaró jókedv.

- Nem láttam előre a kis véletlen baleséseket.

(Minnie kuncog.)

- Kövér öregúr... ingujjban... nagy szalmakalap, olyan, mint egy papírkosár... elindul, át akar vágni az úton... az olajkereskedésbe... szórja a pénzét olajra...

- Az istenér, csak nem tiportad el? - mondta Mrs. Larkins levegő után kapkodva. - Csak nem tiportad el, Elfréd!

- Eltiporni! Azt már nem! Nem szoktam eltiporni semmit. Csin-csin. Nyomom a csengőt. Csin-csin...

(Sírnak a nevetéstől.)

- Ki akarja eltiporni? Hallja a csengőt. Csin-csin. Szélroham. Röpül a kalap, bele a kerékbe. Csin-csin! Atyaisten! mi lesz ebből! A kalap az úton, az öregúr utána, csengő, ordítás. Ő rohan belém! Nem csenget, nem is volt csengője - fogta magát, és belém rohant. Fölfordulok, de megkapaszkodok a tiszteletre méltó fejébe. Ő is fölborul velem együtt. Olajoskanna bumm-bumm, ki az útra.

(Közjáték: Minnie-nek morzsa megy a torkára, mindenki vele foglalkozik.)

- Szóval, mi lett az olajkannás öregemberrel? - kérdezte Mrs. Larkins.

- Ücsörögtünk az út közepén, és volt egy kis eszme-csereberénk. Mondtam, hogy nem szabadna neki kijönni ilyen veszélyes kalapba, ami nekimegy az embernek. Mondtam, hogyha a kalapja nem fogad szót neki, inkább hagyja otthon. Jó kis erkölcsi prédikátumot tartottam neki, mondhatom. Ide hallgasson, uram... Ide hallgasson, uram! Vau-vau-vau. Dühöngető. De folyton ilyen dolgok történnek biciklizés közben, értik? Minden beleszalad az emberbe, a népek, tyúkok, macskák, kutyák és más egyebek. Széles e világon minden rám pályázik. Minden!

- És te sose szaladtál neki semminek?

- Soha! - Becsszavamra - mondta Mr. Polly ünnepélyesen.

- Halljátok! aszongya, soha - visította Minnie, és megint olyan állapotba került, hogy sürgősen hátba kellett veregetni.

- Ne hülyéskedj - mondta Miriam, és keményen csapkodta Minnie hátát.

Mr. Polly még soha nem aratott társaságban ekkora sikert. Csüngtek minden szaván és nevettek. Hogy tudott ez a család nevetni! És Polly szerette a nevetést. A környezetet csak homályosan érzékelte; erősen hasonlított ahhoz, amelyben mindig is élt. Agyonmosott abrosz az asztalon, a teáskanna nem illik a csészékhez, minden tányér más, a kések kopottak, a vaj megint egy másféle, zöldes üvegtartóban. Hátul egy polc, rajta néhány szedett-vedett cserépedény, szerszámos láda és egy rendetlen varrókosár. Az ablakban csenevész muskátli fonnyadozik, és a szakadt, foltos tapétájú falat rikító színű reklámnaptárak borítják. Női ruhák lógnak az ajtóba vert szögeken, a padlót meg mindenféle színű, különféle nagyságú linóleumdarabok takarják. A karosszék, amelyen ül, billeg - ez utóbbi újabb alkalom egy kis humorizálásra.

- Hóha, vén gebe! Hő, te ficánkos paripa - mondta Mr. Polly.

- Amiket ez összebeszél! Az ember sose tudhassa, mit mond legközelebb!

3

- Még hogy elmész? Szó se lehet róla! Nyolckor vacsorázunk - kiáltotta Mrs. Larkins. - Ha már átjöttél, itt maradsz vacsorára - folytatta, miközben Minnie hangosan helyeselt. - Járkájj egyet a lányokkal, aztán gyere vissza vacsorára. Elmehettek Annie elé, közbe' én rendet rakok és megterítek.

- Mama, hozzá ne nyúljon az elsőszobához - mondta Miriam.

- Ki a fene akar hozzányúlni a te szépséges elsőszobádhoz! - Mrs. Larkins egy pillanatra nyilván megfeledkezett Polly jelenlétéről.

Míg a lányok kicsípték magukat, Mrs. Larkins jó tulajdonságaikat ecsetelte; aztán a fiatalok elindultak kicsit körülnézni Stamtonban. Hangos jókedvüket az utcán elfogódott illedelmesség váltotta fel, s ez különösen feltűnő volt Miriamnál. Elvitték Mr. Pollyt a stamtoni sétatérre, megmutatták neki a parkőr csinos házikóját, az aszfaltozott sétányokat, és a "jubéliomi szőkős kutat" - legalábbis ők így mondták -, a viola- és nárciszágyakat, az elragadóan szép, zöld keretes hirdetőtáblákat, a "művészi" plakátokkal. Aztán elmentek az újtemetőbe, gyönyörködtek a távoli surreyi hegyek látványában, megkerülték a gázműveket, eljutottak a csatornához és a gyárhoz, amely éppen akkor öklendezte ki magából a meglepődéstől sugárzó Annie-t.

- Szerbusz - mondta Annie.

Minden épeszű embernek kellemes érzés, ha embertársai barátságos érdeklődésének középpontjában áll. S ha az ember ráadásul még fiatal is, és tudja, hogy szorult belé egy kis szellem, és jól áll neki a gyászruha, az embertársak meg rajongó, beszédes, fiatal nők, akik versenyeznek azért, hogy mellette mehessenek, akkor igazán meg lehet bocsátani egy kis titkos, jóleső izgalmat ennek a fiatalembernek. Márpedig a lányok ugyancsak vetélkedtek érte.

- Most az enyimé lesz. Egész délután a tieteké volt. Meg, mondani is akarok neki valamit - jelentette ki Annie.

Mondani akart neki valamit. Mindjárt ki is bökte.

- Tudod, igazán zsákbamacskán nyertem azokat a gyűrűket.

- Micsoda gyűrűket?

- Amiket a szegény papád temetésén láttál. Te kisütötted, hogy jelentenek valamit. Pedig nem, bizony isten.

- Akkor valakik nagyon nem használták ki az alkalmat - mondta Mr. Polly megértően.

- Nem is volt semmiféle alkalom. Én nem engedek meg semmit a férfiaknak.

- Én se - mondta Mr. Polly.

- Lehet, hogy egy kicsit bolondozok jókedvembe' - ismerte be Annie. - De ez nem jelent semmit. Én nem vagyok olyan...

- Rendben van - mondta Mr. Polly.

4

Tíz óra is elmúlt már, amikor Mr. Polly ragyogó holdfényben visszafelé karikázott Easewoodba. A kormányán himbálódzó kis lampion rózsaszínes fénykarikát vetett az első kerék köré. Iszonyú elégedett volt magával és az elmúlt nappal. Vacsorához jókora kancsó habzó gyömbérsört ittak. Kellemesen izgatott kedélyállapotát semmi sem zavarta meg, amíg meg nem látta Johnson aggódó és szemrehányó ábrázatát. Johnson nem feküdt le, Pollyt várta, cigarettázott, és Purchas Zarándoklatai-nak egyik kötetével kísérletezett. Éppen a szerzetesről olvasott, aki a szarmaták földjére ment, és látta az óriási, sátrakkal megrakott tatár szekereket.

- Baleseted volt, Elfréd? - kérdezte Johnson.

A válaszban megmutatkozott Mr. Polly gyenge jelleme.

- Apróság, öregem. A pedál meglazult Stamtonban, nem tudtam továbbmenni. Amíg várnom kellett, meglátogattam az unokatestvéreket.

- Csak nem a Larkinsékat?

- De igen.

Johnson hatalmasat ásított, részletek felől érdeklődött, és Mr. Polly baráti beszámolót tartott.

- Na jó - mondta Johnson -, akkor indulás lefeküdni. A könyvedet olvastam. Marhaság. Nem is értem egészen. Ha kíváncsi vagy a véleményemre: teljesen elavult dolog.

- Jól van, jól van, öregem.

- Ahogy látom, egy csöpp hasznát se lehet venni semmiben.

- Egy csöppet se.

- Láttál valami boltot Stamtonban?

- Semmit, ami szóba jöhetne. Jóccakát, öregem - mondta Polly.

E rövid beszélgetés előtt és utána is Mr. Polly gondolatai meleg érzésekkel kalandoztak unokanővérei körül ezen a szép tavaszi éjszakán. Mr. Polly gondolatvilágát már régen megfertőzte az angol irodalom, amire egy tisztességes kereskedősegédnek vagy boltosnak semmi szüksége nincs, és ami azt a homályos, de veszedelmes meggyőződést keltette benne, hogy egy vidám és bátor férfihoz úgy illik, hogy merészen és kicsit lelkiismeretlenül udvaroljon. Úgy tűnt neki ma este, hogy elegáns, humoros és praktikus dolog lesz, ha egyszerre mind a három nővérnek csapja a szelet. Nem mintha bármelyik is különösebben tetszett volna neki, de volt valami, amit szeretett bennük. Szerette, hogy fiatalok, nőiesek, örökké jókedvűek, és érdeklődnek iránta.

Mindenen nevettek, és semmit se tudtak, és Minnie-nek letört egy foga, Annie meg kiabált és visítozott, de azért nagyon-nagyon érdekesek voltak.

Miriam volt talán a legkülönb köztük. Mr. Polly mindegyiket megcsókolta, és Minnie-től többszörösen visszakapta a csókot: olimpuszi puszi.

Befúrta az orrát a párnába és elaludt. Jobban érdekelték az álmok, mint az, hogy boldoguljon az életben, pedig az ő helyzetében egy józan fiatalembernek inkább ezzel kellett volna törődnie.

5

És ettől kezdve Mr. Polly kettős életet élt. Johnsonékkal szemben hajlandónak mutatkozott (bár nem túl meggyőzően, mert fázott a saját üzlet gondolatától) arra, hogy kedvenc szavaival élve - megteszi a kezdeti lépéseket. Délutánonként felfedező útra indult kerékpárján, azzal a megjegyzéssel, hogy "stratégiai felmérésre" megy Chertseybe vagy Weybridge-be. Útja azonban legtöbbször - még ha kerülővel is - Stamtonba vezetett, ahol Mr. Pollyt kacagás és egyre meghittebb barátság várta. Kapcsolata Annie-val, Minnie-vel és Miriammal mindjobban elmélyült. Természetük különbözősége egyre jobban érdekelte Mr. Pollyt. Észrevehetően kevesebbet nevettek, az első találkozások pezsgő jókedve csökkent, de azért ezek a látogatások mégis csodálatosan baráti hangulatúak és szórakoztatóak voltak. Aztán hazament, és komoly mellébeszélésbe kezdett Johnsonnal.

Johnson türelmetlenül nógatta, hogy fogjon már valamibe. Meggondolt, becsületes ember volt, és valóban jobban szerette volna, ha lakója a saját lábára áll, s nem költi náluk a pénzét az ellátásra. Jobban gyűlölte a pénzpocsékolást, mint amennyire sóvárgott a haszonért. De Mrs. Johnson szívből helyeselte Mr. Polly naplopó életmódját. Kettőjük közül ő volt az emberibb és szeretetreméltóbb Mr. Polly szemében.

Mr. Polly időnként megpróbált erőnek erejével lelkesedni a különböző megélhetési tervek iránt, amiket Johnson ajánlott. De ezek a kilátások mégse nagyon vonzották. Elképzelte magát egy londoni üzletben, csodára kiöltözve, nagystílűen és elegánsan, de a kép erőltetett volt és valószínűtlen. Igyekezett elragadtatással gondolni arra, hogy vagyonát rohamosan gyarapíthatja, talán húsz fonttal is évente, egy jó helyen fekvő kis boltban; Johnson saroküzletet ajánlott. Volt valami színes és érdekes abban az elképzelésben is, hogy majd nagyon ügyesen gazdálkodik, de szíve mélyén tudta, hogy a valóságban egyáltalán nem ilyen érdekes a dolog.

Ekkor történt Mr. Pollyval, hogy álom világának románca valóra vált, belépett az életébe, megmámorosította és boldoggá tette őt sejtelmes ígéretével, aztán faképnél hagyta. Jött és ment, ahogy ez, sajnos, oly gyakran megesik velünk, és kíméletlenül fájdalmas űrt hagyott maga után.

Minden úgy történt, ahogy a könyvekben történni szokott, s ezért még jobban tetszett Mr. Pollynak.

Azzal a szilárd elhatározással, hogy ma nem megy Stamtonba, Easewoodból egyenesen délnek fordult, arrafelé, ahol az őserdőként tenyésző páfrány, kakukkfű, csillaghúr, harangvirág és az útmenti pázsit az árnyas fák alatt bőven kárpótolta a könnyelmű Pollyt, amiért ma sem tett semmit jövője érdekében. Letért az útról, tolta a gépet az alig kivehető, szép kis ösvényen a páfrányoson át, amíg egy farakáshoz nem ért egy öreg, omladozó tetejű, magas kőfal mellett, amelyen már magba ment virágok nőttek. Leült, kalapját egy kiálló fahasábra akasztotta, rágyújtott, és átadta magát a gondtalan tűnődésnek, közben kedvtelve figyelt egy barnásszürke, vidám kis madarat, amelyet Polly mozdulatlansága közeledésre bátorított.

- Jól van ez így - mondta halkan a barnásszürke kis madárnak. - Az üzlet ráér.

Az járt az eszében, hogy négy-öt évig is eléldegélhetne így, és akkor se állna rosszabbul anyagilag, mint apja életében.

- Fene az üzletbe.

Ekkor megjelent a Románc. Azaz pontosabban: megszólalt a Románc.

A Románc így kezdődött: először egy kis nesz a fal túlsó oldalán, ami egyre élénkül, aztán mormogás, és faltörmelék hullik odaát, aztán tíz rózsaszín ujjhegy és rögtön utána egy láb, és a Románc egy darabig csak finom, karcsú, vadul kapálódzó végtag marad, barna harisnyában, elnyűtt, barna cipőben, és aztán... Egy csinos, vörös hajú lány, rövid, kék vászonruhában lovagol a falon, liheg a mászástól, alaposan zilált, és Pollyt még nem látja.

Mr. Polly finom ösztönnel elfordítja a fejét, úgy tesz, mintha hanyagul szemlélődne, de füle és egész valója feszülten figyel minden hangra a háta mögött.

- Jesszus! - szisszent föl egy meglepett hang.

Mr. Polly talpra szökött. - Teremtőm! Segíthetek? - kérdezte tisztelettel, lovagiasan.

- Nem is tudom - mondta a lány nyugodtan, tiszta, kék szemét Pollyra szegezve. - Nem tudtam, hogy van itt valaki - tette hozzá.

- Én meg nem tudhattam, hogy egyedül akar lenni. Sajnálom, ha terhességére vagyok.

A lány néhány pillanatig eltöprengett a szón.

- Nem erről van szó - mondta, és jól megnézte Pollyt. - Nem szabad átmásznom a falon - magyarázta. - A falon túl már tilos terület, legalábbis iskolaidőben. De mivel most vakáció van...

A lány habozása felbátorította Mr. Pollyt.

- Persze! Vakációban más a helyzet.

- Tulajdonképpen nem akarom megszegni a szabályokat - mondta a lány.

- Akkor hagyja a pokolba őket, ott jó helyen vannak - mondta Mr. Polly elfulladó lélegzettel. Csodálta saját szellemességét és merészségét, de belül remegett, amikor karját nyújtotta a lány felé.

Most egy másik barna láb is előkerült az ismeretlenből, s a lány nagyon nőies mozdulatokkal megigazította a szoknyáját.

- Azt hiszem, itt maradok a falon - döntötte el. - Amíg nincs mindenem a tilosban... - Tovább nézte Mr. Pollyt, ellenállhatatlanul kedves mosollyal. Polly visszamosolygott.

- Bicajozik? - kérdezte a lány.

Mr. Polly beismerte a tényállást, és a lány közölte, hogy ő is.

- Népes családom minden tagja Indiában van - magyarázta. - Ócska dolog... úgy értem, rém unalmas itt egyedül.

- Az én családi tagjaim az égben lakoznak.

- Ne mondja!

- Bizony így van! Nincs senkim.

- Hát ezért hord... - de lenyelte az ügyetlen megjegyzést a gyászruhára. - Ne mondja - mondta együttérző hangon. - Sajnálom. Igazán, nagyon sajnálom. Tűz volt vagy hajó, vagy más valami?

Mr. Pollyt boldoggá tette a lány részvéte. Megrázta a fejét. - A szokott elhalálozási menetrend. Előbb az egyik, aztán a másik. - Melankolikus külseje mögött öröm tombolt.

- Nagyon egyedül van? - kérdezte a lány.

Mr. Polly bólintott. - Éppen bús memoáriáimba merülve ültem itt - mutatott a farakásra.

A lány arcán ismét meghökkenés suhant át.

- Nincs abban semmi, ha egy kicsit beszélgetünk - mondta a lány tűnődve.

- Direkt jótétemény. Nem jönne le onnan?

A lány elgondolkozva nézegette a gyepet, a helyszínt és Pollyt.

- Itt maradok a falon, már csak a szabály kedvéért is.

Igazán imádnivaló volt ott a falon. Finom vonalú nyaka, hegyes álla alulról nézve különösen csodálatosan hatott, s a szép szem meg az ívelt szemöldök akkor a legszebb, ha fentről néz le az emberre. De hála az égnek, ilyen számító gondolatok nem bújtak meg az alatt a kócos, vörös haj alatt.

6

- Beszélgessünk - mondta a lány, s egy darabig egy kukkot sem szóltak.

Mr. Polly irodalmi tapasztalataiból tudta, hogy ilyenkor bátor nekirugaszkodásra van szükség, és valami arra biztatta, hogy e szerint cselekedjen.

- Ha magát nézem, úgy érzem magam, mint azok a régi lovagok, akik bejárták az országot, és sárkányokat meg szépséges hajadonokat kerestek, meg mindenféle kalandot.

- Ugyan! Miért?

- Egy szépséges lány miatt.

A lány szeplős arca hirtelen kigyulladt, olyan mélyen pirult el, ahogy a csinos, vörös hajú nők szoktak. - Butaság! - mondta.

- Maga szép, és biztos nem én vagyok az első, aki ezt szíves tudomására hozza. Szép lány, aki egy elvarázsolt iskolában raboskodik.

- Nem hiszem, hogy elvarázsoltnak találná...

- És itt vagyok én, talpig vasban. Azaz hogy nem is én, hanem a tüzes harci ménem. Kész vagyok elkotródtatni az összes sárkányokat és magát megmenteni.

A lány vidáman felnevetett, és megmutatta pompás, csillogó fogait. - Szeretném, ha látná azokat a sárkányokat - mondta nagyon jókedvűen.

Mr. Polly úgy érezte, hogy csillagászati távolságban vannak a hétköznapok világától. - Szökjünk meg együtt! - kockáztatta meg merészen.

A lány rámeredt egy pillanatig, aztán kitört belőle a nevetés: - Csuda egy pofa maga! Hiszen még öt perce se ismerem.

- Az nem baj ebben a középsőkori világban. Én mindenre elszántam magam. - Büszke volt rá, hogy olyan tréfás és ügyesen, gyorsan váltja a hangnemet. - Bárcsak megszöktethetném.

- Gondolja, hogy azelőtt tényleg csináltak ilyesmit?

- Ha a lány olyan szép volt, mint maga!

- Még egymás nevét se tudjuk - tért vissza a lány a valóságba.

- Magának van a legszebb neve a világon.

- Honnan tudja?

- Ez biztos!

- Hát, tényleg szép. Christabelnek hívnak.

- Na, mit mondtam?

- És magát?

- Alfrédnak hívnak. Jobbat is kaphattam volna.

- De hát nem szólíthatom Alfrédnak!

- Akkor hívjon Pollynak.

- De az lánynév.

Mr. Polly egy pillanatra kiesett a szerepből: - Bárcsak az is volnék - mondta, és szerette volna leharapni a nyelvét, olyan larkinszosan hangzott.

- Nem fogom elfelejteni a nevét - mondta a lány vigasztalóan. Aztán kis szünet után: - Mondja, mért biciklizi be a vidéket?

- Azért teszem, mert kéjjel teszem.

A lány elgondolkozott. Kevéske tapasztalata alapján próbálta fölmérni a fiú társadalmi helyzetét. Mr. Polly egyik kezével a falnak támaszkodva állt, fölnézett a lányra, és belül remegett a vakmerő gondolatoktól. Elég alacsony termetű volt, ahogy bizonyára emlékeznek rá, de nem rossz megjelenésű, sőt akkoriban még inkább jóképű; vakációzás közben jól lesült, és most ki is pirult. Ösztönösen eltalálta azt az egyszerű nyelvet, amit egy gyakorlott nőhódító se használhatott volna ügyesebben: - Van szerelem első látásra is - mondta, és komolyan gondolta.

A lány kerekre nyílt, izgalomtól kitágult szemmel nézett le rá. - Azt hiszem, vissza kell másznom - mondta lassan, a félelem vagy meghátrálás legcsekélyebb jele nélkül.

- Tudom, hogy ez nem sokat számít magának. Én csak egy kis senki vagyok. De azt megmondhatom, hogy maga a legjobb és legszebb lány, akivel életemben találkoztam. - Elfulladt a lélegzete. - Ugye, ezzel nem bántottam meg?

- Már régen vissza kellett volna mennem, ha elhiszem, hogy komolyan beszél - mondta a lány kis idő múlva. Egymásra mosolyogtak.

Ezután egy darabig szaggatottan folyt a beszélgetés. A kék szempár a széles, jól formált homlok alól barátságos érdeklődéssel méregette Mr. Pollyt, nagyon hasonlóan ahhoz, ahogy egy kivételesen intelligens macska méregethet egy soha nem látott fajta kutyát. Szeretett volna mindent megtudni a fiúról. Kérdéseket tett fel, amelyek darabokra szedték a lent álló, derék páncélos lovagot, és egyre közelebb férkőztek a gyűlöletes titokhoz: a bolthoz és a szolgasághoz. S amikor Mr. Polly holmi furcsa szóvirággal rukkolt elő, vagy rosszul ejtett ki egy szót, tűnődő kifejezés suhant át a lány arcán, mint egy felhő árnyéka.

- Bang! - hallatszott egy gong hangja.

- Istenkém! - kiáltott fel a kis vörös; a két barna harisnyás láb nagyot lendült, és a lány már nem volt sehol.

Aztán újra megjelentek rózsaszín ujjbegyei és a feje búbja.

- Lovag! - kiáltotta a fal mögül. - Hé, lovag!

- Hölgyem! - hangzott a válasz.

- Jöjjön el holnap is.

- Parancsára. De...

- Mi az a de?

- Csak egy ujját.

- Mit akar vele?

- Megcsókolni.

Futó lábak zaja és csend...

Másnap húszpercnyi várakozás után a lány újra megjelent, kicsit lihegett a falmászástól, de ezúttal a feje bukkant ki először. Mr. Pollynak úgy tetszett, hogy a lány könnyedebb, bátrabb és sokkal szebb, mint amilyennek tegnap óta álmaiban és emlékeiben látta.

7

Ismeretségük mindössze tíz napig tartott, de ebbe az időbe Mr. Polly tízévnyi álmot zsúfolt bele.

- Úgy látszik, ezt semmi se érdekli komolyan - mondta Mr. Johnson. - Ha nem vigyáz, azt az üzletet a sarkon elszipkázzák az orra elől.

A lány és Mr. Polly nem találkoztak mindennap; a tíz napba beleesett egy vasárnap, amikor Christabel nem jöhetett, a nyolcadikon meg homályos kifogásokkal hozakodott elő, hogy megkezdődött a tanítás. Találkozásaik mindössze annyiból álltak, hogy a lány ült a falon, többé-kevésbé engedélyezett területen - ahogy ő kifejezte -, és hagyta, hogy Mr. Polly beleszeressen, és megpróbálja ezt elmondani, onnan alulról. Üldögélt a következményektől mentes biztonságban, nézte a fiút, és időnként elevenbe vágó bátorításokkal szurkálta, azzal a különös, passzív kegyetlenséggel, ami természetes és jellemző az ilyen korú lányoknál. És Mr. Polly szerelmes lett, mintha a föld megnyílt volna alatta, s ő átzuhant volna egy másik világba, a sugárzó felhők, a reménytelen vágyakozás járhatatlan rengetegének, az oktalan önkívület vad völgyeinek világába, amelynek végtelen nyomorúsága jobb és valamilyen megmagyarázhatatlan módon kívánatosabb, mint a hétköznapi élet színaranya, amelynek örömei - valójában csupán a lehető legapróbb és leghalványabb örömök - ragyogóbbak, mint egy haldokló mártír mennyei víziói. A lány mosolygó arca az égből nézett le rá, hanyag tartása maga volt a testet öltött élet. Értelmetlen dolog volt, határtalan ostobaság, de minden, ami jó és értékes volt Mr. Polly lényében, mint a hullám, megtört, tajtékot vetett, és elhalt a lány lábánál, és sohasem érte el őt. A lány meg csak ült a falon, csodálkozott a fiún, és jól mulatott. Egyetlenegyszer megindult a fiú könyörgésén, és kicsit szégyenkezve lehajolt, odanyújtotta szeplős, teniszütőtől feltört pracliját, hogy a fiú megcsókolja. Belenézett Polly szemébe, és hirtelen megütötte valami, furcsa kis szédülést érzett, amitől visszahőkölt és megmerevedett, de később álmodozva eltűnődött rajta.

Aztán egyszer, talán ösztönös önvédelemből, elmesélte legjobb barátnőinek - nagy jellem volt mind a három! -, hogy milyen rendkívüli tüneményt ismert meg a fal túlsó oldalán.

- Ide hallgasson, megvadulok a szerelemtől - mondta Mr. Polly. - Nem bírom tovább ezt a gesztikumulációs játékot. Nem vagyok lovag. Bánjon velem úgy, mint egy emberrel. Maga csak ül ott fönn, mosolyogva, én meg halálra kínlódom magam, csak hogy egy óráig az enyém legyen. Én egy nagy nulla vagyok! De ide hallgasson! Várjon rám öt évig! Nem lesz nehéz, hiszen még olyan fiatal.

- Kuss! - mondta Christabel félre. Mr. Polly nem hallotta, és azt sem látta, hogy valami hozzáért a lány kezéhez.

- Eddig mindig csak mükedveltem, itt meg ott, de tudok én dolgozni is. Csak most ébredtem fel. Várja meg, amíg kezdek valamit a pénzemmel.

- De nincs sok pénze!

- Elég ahhoz, hogy kezdjek vele valamit. Biztosan kitalálok valamit. Okvetlenül! Elmegyek! Komolyan beszélek. Abbahagyom a naplopást és a lógást. Ha nem jövök vissza, nem baj. De ha visszajövök...

A lány arcán zavart kifejezés jelent meg. Hirtelen lehajolt Polly felé.

- Ne! - mondta fojtott hangon.

- Mit ne?

- Ne beszéljen ilyeneket. Maga egészen más. Maradjon csak a lovag, aki meg akarja csókolni a kezemet, az ő hogy is mondta? - Dulcsinellá-jának a kezét - leheletnyi mosolyra rándult a szája.

- De hát...

Aztán csend, egymásra meredve figyeltek. Fojtott szóváltás hangzott a fal mögül.

- Fogd be a szád, Rosie! - mondta egy hang.

- Mondom, hogy látni akarom. Felét se hallom. Segíts, nyomd föl a lábam!

- Te hülye! Meglát! Mindent elrontasz!

Egy világ dőlt össze Mr. Pollyban. Úgy érezte, mindjárt elájul.

- Valakinek megmondta... - kezdte elhűlve.

A lány tudta, hogy hiába magyarázkodna. A láthatatlan hallgatósághoz intézte a szót: - Piszok állatok! - kiáltotta izgalomtól éles hangon, átlendült a falon és eltűnt. Valaki sikított fájdalmában és félelmében, aztán pergő, ádáz veszekedés hallatszott.

Mr. Polly pár másodpercig dermedten állt. Aztán, hogy legrosszabb sejtelmeit igazolja, és meggyőződjön arról, mi folyik a falon túl, dühös elhatározással felkapott egy fahasábot, a kőfalnak támasztotta, bizonytalan ujjakkal elkapta a párkányt, felhúzódzkodott, és görcsösen egyensúlyozta magát a fal tetején.

A Románc és Istennője eltűnt.

Egy copfos, vörös hajú lány csavarta iskolatársnője csuklóját, a csukló tulajdonosa visított a fájdalomtól és kiabált:

- Kegyelem! Kegyelem! Auuu! Christabel!

- Te hülye! Te vihogó hülye! - kiabálta Christabel.

A két másik "ifjú hölgy" menekült a bükkfák között szörnyű dühe elől.

Ekkor Mr. Polly ujjai elernyedtek, állát bevágta a kövekbe, esetlenül visszacsúszott a földre, s közben lehorzsolta arcát a falon, megütötte sípcsontját a fahasábban, amelynek segítségével fölkapaszkodott. Egy pillanatig kétrét görnyedve nekidőlt a falnak. Azután káromkodva a farakáshoz tántorgott és leült. Egy darabig összeszorított szájjal, nagyon csendesen ült.

- Te marha! Te szédült marha! - mondta végül, és dörzsölgetni kezdte a sípcsontját, mintha csak most fedezte volna fel a zúzódásokat.

Később észrevette, hogy az arca nedves a vértől, ami akkor is a szívéből jött, ha csak kis karcolások okozták.

 

HATODIK FEJEZET
Miriam

1

Ha valaki rosszul bánik velünk, nyomban egy másik valakihez menekülünk; nem logikus dolog, de már csak ilyenek vagyunk. Mr. Polly úgy érezte, hogy kizárólag valamilyen emberi kapcsolat hegesztheti be megaláztatása égő sebét. Ráadásul, valamilyen homályos okból, ennek női kapcsolatnak kellett lennie, márpedig a nők nem tolongtak Mr. Polly világában.

Eszébe jutottak Larkinsék, akiknek színét se látta tíz hosszú nap óta. Megnyugtató, egyszerű emberek, és van szívük, mégis elhanyagolta őket egy káprázat kedvéért. Ha átbiciklizik hozzájuk, beszélgethet, bolondozhat, nevetgélhet, elfelejtheti a kavargó emlékeket és gondolatokat, amelyek olyan elviselhetetlen makacssággal keringenek körbe-körbe a fejében.

- No nézd csak! Kerülj bejjebb - mondta Mrs. Larkins. - Már egész idegen vagy nálunk, Elfréd!

- Üzlet után járkáltam - mondta az álnok Mr. Polly.

- Egyik sincs itthol, de Miriam csak kiszaladt bevásálni. Engem nem hagy, azt mondja, nagyon pazarló vagyok. Csodajó háziasszony az a lány. Minnie kapott egy kis munkát a szőnyegszövőbe'. Csak megin' meg ne betegedjen tőle. Olyan gyönge jószág az aranyoskám. Gyere bejjebb az elsőszobába. Egy kicsit rendetlen, de mindent úgy kell venned, ahogy van. Mi' csináltál az arcoddal?

- Egy kis karcolat, biciklizés közben.

- Hogy esett?

- Rossz oldalon akartam megkerülni egy kocsit, és az nekinyomott a falnak.

Mrs. Larkins szemügyre vette a horzsolást: - Jó lenne, ha valaki törődne a karcolataiddal. Gyulladásba' van. Be kéne kenni. Hozd a biciklidet a folyosóra, és gyerünk bejjebb.

Mrs. Larkins "egy kis rendet rakott". Más szóval: a szanaszét heverő holmikkal még nagyobb rendetlenséget idézett elő; egy halom könyv tetejére tette a kézimunkakosarat, lesöpörte az asztalról a Nők Lapja néhány szamárfüles példányát a törött lábú karosszékbe, és folytatta a terítést a teához, s közben föl-fölkiáltott: - Akármi legyek, ha megin' el nem felejtettem a vajat! - És közben állandóan beszélt: hogy Annie milyen jókedvű és milyen ügyes varrónő, hogy Minnie milyen ragaszkodó, és Miriam mennyire szeret takarítani meg a háztartással foglalkozni. Mr. Polly az ablaknál állt, furdalta a lelkiismeret, és arra gondolt, milyen kellemes és őszinte a légkör Larkinséknál. Jó volt megint itt lenni.

- Nehezen találod meg azt a te üzletedet - jegyezte meg Mrs. Larkins.

- Nem jó elsietni az ilyesmit.

- Nem, mer' aztán, ha megvan, akkor megvan. Olyan, mint a férjhez menés. Jól meg kell nézni, hogy kit választ az ember. Én bizony két évig várattam a Larkinst, amíg ki nem ismertem. Jóképű ember volt, ezt láthatod a lányokról is, de a szépség nem minden. Eszel egy kis lekvárt a teához, ugye? Remélem, ők is megváratják az emberüket, ha eljön az ideje. Mindig mondom nekik, ha a férjhez menésről beszélnek, látszik, hogy nem tudják, milyen jó soruk van. Itt van Miriam!

Miriam mérges arccal lépett be, egy hálóban több csomagot cipelt. - Mama, szólhatott volna, hogy ne menjek el a törött fülű hálóval. Hazáig vágta az ujjamat a spárga. - Ekkor észrevette Mr. Pollyt, és felderült az arca.

- Szerbusz, Elfréd. Hol voltál idáig? - kérdezte Miriam.

- Körülnéztem.

- Találtál boltot?

- Láttam egy-két szóba jöhetőt, de idő kell hozzá.

- Rossz csészéket szedett elő, mama. - Kiment a konyhába, letette a csomagjait, és visszajött a jó csészékkel. - Mit csináltál az arcoddal, Elfréd? - kérdezte, közelebb lépett, és megvizsgálta a horzsolásokat. - Nagyon csúnya.

Mr. Polly újra előadta a mesét a balesetről, a lány kedvesen és őszintén sajnálkozott.

- Milyen csöndes vagy máma - mondta Miriam, amikor teához ültek.

- Tünedezek - mondta Mr. Polly. Véletlenül megérintette Miriam kezét az asztalon, és a lány nem húzta el. Miért ne? gondolta Mr. Polly, elkapta Mrs. Larkins tekintetét, és bűntudatosan elpirult. Mrs. Larkins azonban szokatlan tapintattal nem szólt semmit. Titokzatos, de alapjában véve barátságos képet vágott.

Nemsokára megjött Minnie, és kissé homályosan előadta sérelmeit a szőnyegszövő vezetőjével és a darabbérezéssel kapcsolatban. Komoly bánata ellensúlyozta a terjengős, kicsit érthetetlen és roppant szakszerű beszámolót. - Mindig legalább hat pennyvel kevesebb, mint amennyire számítok. Ez már mégis több a soknál!

Ekkor Mr. Polly érezte, hogy már feltűnően hallgatag, és mesélni kezdett arról, hogy milyen boltot szeretne, és hogy eddig milyeneket látott. Lassan belemelegedett a beszédbe.

- Csakhogy megjött a szavad! - mondta Mrs. Larkins.

Alaposan megjött! Egyre jobban belemerült, és kiszínezte a témát. Most először maga is érdekesnek és vonzónak találta a gondolatot. Egészen felélénkült, amikor látta, milyen érdeklődéssel és megértően hallgatják a terveit. Remek ötletek pattantak ki az agyából, szinte a semmiből. Már egyenesen lelkesedett!

- Ha meglesz a saját boltom, szerzek egy macskát. A macskának meg otthont kell teremteni, ugyebár?

- Minek? Hogy fogja az egereket? - kérdezte Mrs. Larkins.

- Nem, hanem hogy a kirakatba szundikáljon. Egy nagy bajuszú kand-urat. Cirmost. Nem is macska, amelyik nem cirmos. Lesz egy macskám és egy kanárim. Eddig nem is gondoltam rá, de a macska meg a kanári jól fest együtt, nem igaz? Nyáron majd ülök a kisszobában az üzlet mögött, reggelizek, a nap besüt az ablakon, a macska egy széken, a kanári énekel és Mrs. Polly...

- Hűha! - mondta Mrs. Larkins.

- Mrs. Polly még egy külön adag szalonnát süt. Énekel a szalonna, a macska, a kanári, a teáskanna. Mrs. Polly meg...

- De ki lesz az a Mrs. Polly? - kérdezte Mrs. Larkins.

- Képzeletbeli szülemény, csak hogy teljes legyen a kép. Még csak egy alak, arc nélkül. De az szent, hogy így lesz. Azt hiszem, egy kis kert is kell. Persze, Johnson, az vérbeli kertész - jegyezte meg csak úgy mellékesen. - De nem gondolok ám egy olyan csuda kertre, hölgyem. Kitartó bütykölés. Izgalmas várakozás. Dühös áskálódás. Ilyenféle kertből nem kérek. Nem bizony! Nem akarom, hogy belegörbüljön a hátam. Az én kertemben nem is lesz más, csak sarkantyúvirág meg bükköny. Az udvar vörös téglával kövezve. Ruhaszárító kötél. Lugas, pihenőül a szabad időben. Vicces szélkakas. A hátsó fal befuttatva.

- Borostyánnal? - kérdezte Miriam.

- Hajnalkával - mondta Mr. Polly.

- Szép lesz ott nálad - mondta Miriam vágyakozva.

- Az ám! Csingilingi! A bolt! - kihúzta magát, mindnyájan nevettek. - Finom kis bolt. Pult. Kassza. Esernyőtartó, minden! A padlón szőnyeg. A macska alszik a pulton. Nyakkendők, harisnyák egy rúdon a pult felett. Minden a helyén!

- Csodálom, hogy nem kezdesz neki rögtön - mondta Miriam.

- Azt akarom, hogy minden pont úgy legyen, ahogy kell, hölgyem. Kandúrt kell szereznem. - Egy kis szünetet tartott a hatás kedvéért. - Nem lenne jó egy reggel üzletnyitáskor egy csomó kismacskát találni a kirakatban. Nem árulhatok kismacskákat...

Uzsonna után Mr. Polly néhány percre egyedül maradt Minnie-vel, s akkor, különös véletlen folytán, eszébe jutott valami, és ez meglehetősen felkavarta és megrémítette Mr. Pollyt. Csend ereszkedett közéjük. Kínos csend. Mr. Polly az asztalon könyökölt, és Minnie-t nézte. Csapongó fantáziáját egész úton, Easewoodtól Stamtonig, az foglalkoztatta, hogyan kell szellemesen házassági ajánlatot tenni. Nem tudni, miért, de így történt. A képzelet játéka volt, pillanatnyilag minden határozott cél nélkül, de most rendkívüli erővel tért vissza. A világon semmi sem jutott eszébe, ami ne egy házassági ajánlat előjátéka lett volna. Majdnem ellenállhatatlanul csábító volt a gondolat, hogy néhány szava milyen mérhetetlenül felizgatná és forradalmasítaná Minnie-t. A lány az asztal mellett ült, varrókosara a teáscsészék meg a többi holmi között, kesztyűt foltozott, hogy ne kelljen neki is részt vennie a leszedésben.

- Szeretem a macskákat - törte meg Minnie a tűnődés csendjét. - Mindig mondom a mamának, hogy jó lenne egy macska. De itt nem lehet macskát tartani, nincs udvarunk.

- Nekem se volt még macskám. Soha!

- Nagyon szeretem őket - mondta Minnie.

- Azt éppen nem mondhatnám, hogy nagyon szeretem a macskákat, de szívesen elnézem őket - mondta Mr. Polly.

- Remélem, egyszer majd lesz nekem is egy. Talán majd akkor, amikor neked meglesz a boltod.

- Az szent, hogy nekem hamarosan meglesz a boltom. Erre mérget vehetsz. Kanárimadár meg minden.

Minnie fejét rázta. - Nekem előbb lesz macskám. Te sose gondolod komolyan, amit beszélsz.

- Lehet, hogy egyszerre lesz meg mind a kettő - mondta Mr. Polly, és érezte, hogy túlmegy az óvatosság határán.

- Hát ezt hogy érted? - kérdezte a hirtelen felélénkült Minnie.

- Üzlet és macska egyszerre beindítva - csúszott ki akaratlanul Mr. Polly száján. Szédült, és kiütött rajta a hideg verejték, amikor kimondta.

Minnie mohó tekintettel, merően nézte Pollyt. - Azt akarod...? - kezdte. Bizonyosságot akart.

Mr. Polly talpra ugrott, és az ablakhoz sietett: - A kiskutya - mondta, és gyorsan az ajtó felé indult. - Azt hiszem, a gumikereket eszi - magyarázta, így menekült meg. Az előszobában meglátta a kerékpárt, de tudomást se vett róla. Amikor kinyitotta az utcai ajtót, hallotta maga mögött Mrs. Larkins lépteit. Feléje fordult. - Azt hittem, ég a biciklim. Odakint. Furcsa képzelődés. De nincs semmi. Csak egy kiskutya odakint... Miriam kész van?

- Mér'?

- Hogy Annie elé menjünk.

Mrs. Larkins Pollyra meredt. - Maradj itt, vacsorázz velünk.

- Ha kapok!

- Furcsa madár vagy, hallod-e - mondta Mrs. Larkins, és Miriamért kiáltott.

Minnie jelent meg az ajtóban végtelenül elképedt ábrázattal: - Sehol egy kiskutya, Elfréd!

Mr. Polly végigsimított a homlokán: - Rém fura érzésem támadt. Pontosan éreztem, hogy valahol valami baj van. Ezért mondtam, hogy kiskutya. De nincs semmi baj. - Lehajolt, és megtapogatta a kerékpár gumiját.

- Egy macskáról mondtál valamit, Elfréd! - mondta Minnie.

- Majd hozok egyet neked - válaszolta, és nem nézett fel. - Azon a szent napon, amikor megnyitom a boltot. - Fölegyenesedett és biztatóan mosolygott: - Erre mérget vehetsz!

2

Miután Mrs. Larkins észrevétlen hadműveletei folytán az elkerülhetetlen sétatér kanyargós útjain találta magát Miriammal, Annie elé menet rájött, hogy képtelen másról beszélni, mint az üzletről, annyira hatalmába kerítette a gondolat. A veszély érzete csak növelte a téma vonzóerejét. Minnie makacsul ragaszkodott, hogy elkíséri őket, Mrs. Larkins azonban meghiúsította igyekezetét azzal a szokatlan, éles és csípős hangon kifejezett óhajával, hogy egyszer már csináljon ő is valamit a házban.

- Tényleg úgy gondolod, hogy boltot nyitsz? - kérdezte Miriam.

- Utálok állásban lenni - mondta Mr. Polly megfontoltan. - A saját üzletnek is megvannak a hátrányai, de az ember a maga ura.

- Szóval nemcsak a levegőbe beszéltél?

- Egyáltalába' nem. Végül is egy kis bolt nem is olyan rossz dolog.

- Otthont ad - mondta Miriam.

- Azt.

Csend.

- Könyvelésre meg ilyesmikre nincs is szükség, ha az ember nem tart segédet. Állítom, hogy jól el tudok vezetni egy boltot, ha senki se üti bele az orrát.

- Szeretnélek látni a boltodban. Azt hiszem, mindent borzasztó rendbe' tartanál.

A beszélgetés ellankadt.

- Üljünk le egy padra, ott a hirdetőtábla mögött, onnan láthatjuk azokat a kék virágokat - mondta Miriam.

Úgy tettek, ahogy a lány indítványozta, és leültek egy zugban, ahol a háromszögletű ágyban viola és sarkantyúvirág élénkítette a sétatér aszfaltos útjait.

- Kíváncsi vagyok, hogy hívják ezeket a virágokat. Mindig szerettem őket. Olyan szépek - mondta Miriam.

- Csókaláb és szarkafű. A Port Burdock-i parkban is voltak ilyenek - mondta Mr. Polly. - Virághímes zegzug - toldotta meg elismerően. Egyik karját a pad támlájára tette, és kényelmesen elhelyezkedett. Miriamra pillantott, aki lankadtan ült, és ábrándozva nézte a virágokat. Régi ruháját viselte, nem volt ideje átöltözni; a ruha kékes tónusa bizonyos melegséget kölcsönzött bőrének, és a testtartása túlhangsúlyozta azt a kevés nőiességet, ami abban a meglehetősen vézna és fejletlen testben akadt, és megtévesztően kigömbölyítette lapos mellét. Egy kis fénycsík esett a profiljára. Megszépítő napfényben fürdött a délután, gyerekek játszottak lármásan a közeli homokozóban, a sétatér körül a villák kertjében júdásfák virágzottak, s az egész környezet a kora nyár színeiben ragyogott. Mindez és Miriam hatása együtt kavargott Mr. Polly lelkében.

A lány kimondta, amire gondolt: - Az ember olyan boldog lehetne egy kis üzletben. - Hangja szokatlanul lágy volt.

Mr. Polly úgy érezte, hogy a lánynak igaza van. Az ember csakugyan boldog lehetne egy kis üzletben. Ostobaság! el kell kergetni az álmokat, amiktől az ember távoli erdők páfrányos sűrűje után vágyakozik, meg vörös hajú, vászonruhás alakok után, akik lombokon átszűrődő napfényben ülnek omladozó, szürke kőfalak tetején, és tiszta kék szemükkel királynőként néznek le az emberre. Kegyetlen, ostoba álmok ezek, és azzal végződnek, hogy kinevetik és megcsúfolják az embert. Itt senki sem csúfolódik.

- Egy bolt, az olyan tekintélyes dolog - mondta Miriam elgondolkozva.

- Egy boltban biztos boldog lennék - mondta Mr. Polly. A hatás kedvéért szünetet tartott, aztán hozzátette: - Ha megfelelő társra lelnék.

A lány elcsendesedett. Mr. Polly letért egy kicsit a veszélyes lesiklópályáról, amelyen a beszélgetést elindította.

- Nem vagyok olyan agyalágyult öreg szivar, hogy ne tudnám az árumat eladni. Az embernek persze szemfülesnek kell lennie a beszerzésnél. De értek én ahhoz is. - Elhallgatott, és úgy érezte, hogy zuhan, zuhan a beállott kínos csendben.

- Ha megfelelő társad lenne - mondta Miriam.

- Az is meglesz, biztos.

- Azt akarod mondani, hogy már van valakid?

Amikor Mr. Polly észbe kapott, már ugrott is: - Van bizony, itt ül a szemem előtt, ebben a pillanatban.

A lány feléje fordult: - Elfréd! csak nem azt akarod...?

Dehogyis akarta.

- De igen - mondta Mr. Polly.

- Nem igaz - Miriam összekulcsolta a kezét, hogy ne reszkessen.

Mr. Polly megtette a döntő lépést: - Igen, te meg én, Miriam, egy kis boltban, macskástul, kanáristul... - Túl későn próbálta elméleti jellegűvé változtatni a dolgot. - Tegyük fel...

- Azt akarod mondani, hogy szerelmes vagy belém, Elfréd?

Mi egyebet felelhet egy férfi az ilyen kérdésre, mint azt, hogy "igen"!

Miriam nem törődött a sétatérrel, a gyerekekkel a homokozóban és senkivel, előrehajolt, megragadta Mr. Polly vállát, és szájon csókolta. Valami fölfénylett Mr. Pollyban az érintésre. Átölelte a lányt, visszacsókolta, és úgy érezte, hogy valami visszavonhatatlanul megpecsételődött. Különös, de az volt az érzése, hogy nagyszerű, ha az ember megházasodik, és felesége van, csak valahogy azt kívánta, bár ne Miriam lenne ez a feleség. Egyébként nagyon kellemes volt megcsókolni és a karjában tartani.

Kicsit elhúzódtak egymástól, és egy pillanatig elvörösödve, félszeg csendben ültek. Mr. Polly teljesen képtelen volt rendezni zavaros gondolatait.

- Nem is álmodtam, hogy te engem... Hol azt hittem, hogy Annie, hol meg azt, hogy Minnie...

- Mindig jobban kedveltelek, mint őket.

- Szeretlek, Elfréd, amióta csak találkoztunk szegény papád temetésén. Ha tudtam volna, legalább annyit megteszek... Azt hittem, sose gondolod komolyan, amit mondasz. Nem is tudom elhinni!

- Én se! - mondta Mr. Polly.

- Igazán el akarsz venni, és megnyitod azt a kis boltot?

- Hamarosan, mihelyt megtalálom.

- Nem is sejtettem, amikor eljöttünk hazulról...

- Én se!

- Olyan, mint egy álom.

Kis ideig nem esett több szó.

- Meg kell csípnem magamat, hogy tudjam, igaz-e valóban - mondta Miriam. - El se tudom képzelni, mit csinálnak majd nélkülem. Ha megmondom nekik...

Ha az élete függ tőle, Mr. Polly akkor se tudta volna megmondani, mi az, ami eltölti: örömteli várakozás, vagy megbánás és pánik.

- A mama semmit se ért a háztartáshoz, Annie utálja a házi munkát, Minnie meg buta hozzá. El se tudom képzelni, mit csinálnak majd nélkülem.

Mr. Polly most már kitartott: - Meg kell lenniük nélküled.

Egy toronyóra ütni kezdett a városban.

- Úristen! elkerüljük Annie-t, ha itt ülünk és szerelmeskedünk - mondta Miriam. Fölállt, és olyan mozdulatot tett, mintha bele akarna karolni Pollyba. De Polly attól tartott, hogy rajtuk nevetne az egész világ, ha így összekapaszkodnának, és elhárította a mozdulatot. Annie már feltűnt a láthatáron, amikor kétség és rémület rohanta meg Mr. Pollyt.

- Egy darabig ne szólj még senkinek!

- Csak a mamának - mondta Miriam határozottan.

3

A számok a legijesztőbb dolgok a világon. Ha csak úgy rájuk nézünk, ártatlan, kis, fekete kacskaringóknak látszanak, és mégis, hogy fejbe kólintják néha az embert. Az ember hazajön egy kis gondtalan külföldi útról, az újságban lapozgat, és meglátja, hogy egy távolban vajúdó vasútvonal neve mellett - melynek jelzálogkölcsön-kötvényébe vagyonának java részét befektette - a szokott és állandó 95-96 helyett (min. 93 osztalék nélkül!) ez a valamivel több számból álló csoportosítás áll: 76.1/2 - 78.1/2.

Mintha a föld nyílna meg az ember lába alatt.

Így foszlott hirtelen semmivé Mr. Pollyban is az a boldog tudat, hogy tőkéje kimeríthetetlen, amikor meglátta a következő számokat:

298
a
350

helyett, amit eddig vagyona állandó jelképének tartott.

Kellemetlen érzést okozott neki a rekeszizma táján; távoli rokona volt ez annak az érzésnek, ami akkor támadt benne, amikor a vörös hajú lány álnoksága kiderült. Homlokán kiütött a verejték.

- Lehúz az örmény - suttogta.

Jellemzően bravúros kivonási művelettel megállapította, hogy úgy látszik, ötvenkét fontot költött.

- A torra való marhasült! - kereste a lehetséges magyarázatot.

Mintha elvarázsolták volna, úgy tűnt el a boldog álom, amelyben eddig élt: a hosszú, meleg napok, a tágas országutak, a zavartalan órák és a szemlélődés véget nem érő ideje. Hirtelen visszapottyant a régi, kemény, józan világba, amely munkát követel, korlátozza a szabadságot, ellenzi a szófaragást, és elűzi a vidámságot. Ismét ott tátongott előtte a Wood Street és a félelmetes bizonytalanság. Ráadásul megígérte Miriamnak, hogy feleségül veszi, és tulajdonképpen nem is nagyon bánta.

Mr. Polly a vacsoránál zavart volt. Később, amikor Mrs. Johnson egy kis fejfájásra hivatkozva lefeküdt, beszélgetni kezdett Johnsonnal.

- Ideje, hogy utánanézzek valaminek, öregem. Ide-oda biciklizni és üzleteket nézni kellemszerű dolog, de itt az ideje, hogy végre kikössek egynél.

- Na, mit mondtam neked? - kérdezte Johnson.

- Mit gondolsz, mibe jönne az a te saroküzleted? - kérdezte Mr. Polly.

- Komolyan érdekel?

- Ha praktikás vállalkozás... Tegyük fel, hogy praktikás, mit gondolsz, mennyi kell hozzá?

Johnson a szekrényhez ment, elővett egy levélpapírt, és letépte a felét. - Számoljunk - mondta ünnepélyesen és élvezettel. - Nézzük, mennyi a legkevesebb, amivel elkezdhetnéd. - Nekidurálta magát a feladatnak. Mr. Polly úgy ült mellette, mint a tanítvány, és figyelte a gusztustalan, szürke számok felvonulását, amelyek majd megszabadítják őt a vagyonától.

- Milyen folyó kiadásokat kell számításba vennünk? - kérdezte Johnson, és megnyalta a ceruza hegyét. - Nézzük előbb azokat. Üzletbér?

Egyórai undorító fejtörés után Johnson kijelentette: Épp hogy kijön, no de lesz valami a kezedben.

Mr. Polly hümmögött. - Mi kell még egy bátor embernek!

- Egy dolgot könnyen megtehetsz. Már megérdeklődtem.

- Mi az, öregem?

- Kiveheted a boltot a ház nélkül is.

- Akkor betehetem a fejemet, hogy az üzlettel törődjön, a testemmel meg elmehetek állásba.

- No, nem egészen. Arra gondoltam, egyedül vagy, továbbra is ellakhatsz nálunk, és egy csomó pénzt megspórolsz.

- Ez eszembe se jutott, öregem - mondta Mr. Polly, és csendesen elmélkedett azon, hogy Miriam felesleges luxus.

- Nyolcvan fontot számoltunk árukészletre. Persze, hetvenöt, az öt fonttal kevesebb, nem igaz? Másból nemigen tudunk levenni - mondta Johnson.

- Nemigen - mondta Mr. Polly.

- Csuda érdekes - jegyezte meg Johnson, s közben összehajtotta a papírlapot, aztán újra szétnyitotta. - Néha azt kívánom, bár saját üzletem lenne és ne fix fizetésem. Persze, könyvet kell vezetned.

- Az ember tudni akarja, hogy áll.

- Én kettős könyveléssel csinálnám. Eleinte kicsit bajos, de a végén mégis az a legjobb - mondta Johnson.

- Hadd lám azt a papírt - mondta Mr. Polly, és úgy vette át, mint aki undorító orvosságot vesz be. Fásult szemmel vizsgálgatta unokabátyja szép, rendes számjegyeit.

- No jó - mondta Johnson, felállt és nyújtózkodott. - Irány a hálószoba. Aludjunk rá egyet, öregem.

- Rendbe' van - mondta Mr. Polly, és nem mozdult, de valójában akár egy töviságyon is alhatott volna.

Borzasztó éjszakája volt. Olyan volt, mint amikor lejár az évi szabadság, csak ezerszer rosszabb. Mint amikor az újonnan érkezett rab visszanéz a börtönajtóból a fákra és a rétekre. Vissza kellett térnie a járomba, és Polly éppen olyan alkalmas volt az igahúzásra, mint egy közönséges házimacska. A sors egész éjszaka Johnson nyugodt önelégültségével, sőt időnként Johnson arcával és mozdulataival terelgette őt a pokolba kívánt üzlet felé, ott a sarkon, az állomás közelében. - Atyaisten! inkább állásba megyek - kiáltotta. - Legalább megmarad a pénzem. - A sorsnak egy arcizma sem rándult. - Megszököm a tengerre - suttogta, de tudta, hogy nem elég bátor hozzá. - Elvágom azt a nyamvadt torkomat.

Felülkerekedett benne a tisztességérzet, Miriamra gondolt, és egy darabig csendesen feküdt.

- Na, öregem? - kérdezte Johnson, amikor Polly lejött reggelizni. Mrs. Johnson jókedvűen nézett fel rá. Mr. Polly még életében nem reggelizett ilyen étvágytalanul.

- Csak még egy-két napot, öregem, hogy átgondoljam a dolgot.

- Elszipkázzák az orrod elől - mondta Johnson.

Az utóbbi néhány napban néha már-már beletörődött a sorsába, s ilyenkor az eljegyzését tartotta a legjelentéktelenebb körülménynek; néha meg - s ez többnyire éjszaka történt, miután Mrs. Johnson mindnyájukat jóllakatta meleg, sajtos pirítóssal - ez a sors olyan baljósnak és sötétnek tűnt, hogy már öngyilkosságra gondolt. És volt úgy is, hogy most, amikor a gondolat befészkelte magát a fejébe, nagyon határozottan és mindenáron vágyott a házasságra. Megpróbált visszagondolni a leánykérés minden mozzanatára, lépésről lépésre, de sohase sikerült tisztán visszaemlékeznie, hogy mi indította el a dolgot. Gyakran ment át Stamtonba, ahogy illett, sokszor végigcsókolta unokatestvéreit, különösen Miriamot, s ezt nagyon izgalmas szórakozásnak találta. Úgy látszik, mindnyájan tudták. Minnie könnyes szemmel belenyugodott. Mrs. Larkins szokatlanul melegen fogadta, valósággal elhalmozta kedvességével, és ilyenkor egy nagy köcsög házi lekvár is akadt a teához. Mr. Polly nem tudott dűlőre jutni magával az üzlettel kapcsolatban, bár az egyre közelebb férkőzött hozzá, és a terv már testet öltött egy szerződés erejéig, amelyen az aláírás helyét ceruzával jelölték meg.

Egy reggel, alighogy Johnson elment az állomásra, Mr. Polly kitolta kerékpárját a ház elé, fölment a hálószobájába, s amilyen hanyagul csak tudta, bedobálta hosszú, fehér hálóingét, fésűjét, fogkeféjét a táskába, közölte a leplezetlenül kíváncsi Mrs. Johnsonnal, hogy elmegy egy-két napra, kiszellőztetni a fejét, aztán menekülésszerűen lesietett az utcára, nyeregbe szállt, és kormányát a trópusok, az Egyenlítő és Anglia déli partjai felé fordította, pontosabban arrafelé, amerre a kis falu, Fishbourne aludta csendes álmát.

Amikor négy nap múlva visszaérkezett, és a boltkérdés megint szóba került, roppantul meglepte Johnsont ezzel a megjegyzéssel: - Lekötöztem egy kis boltot Fishbourne-be', öregem, ami elképzelődésem szerint jobban megfelel nekem. - Kis szünetet tartott, aztán ha lehet, még hanyagabbul hozzátette: - Ja, igen, lesz még egy kis nászügyem, odaát Stamtonban... Az egyik Larkins lánnyal.

- Nászügy?? - kérdezte Johnson.

- Esküvői harangok. Áldásos összeborulás.

Mindent összevéve, Johnson nagy önuralmat tanúsított: - Te tudod, öregem - mondta, miután bővebb magyarázatot kapott. - És remélem, nem fogod megbánni, amikor már késő lesz.

De Mrs. Johnson előbb mérgesen hallgatott, aztán kitört belőle a szemrehányás: - Nem tudom, mit vétettünk ellened, hogy bolondot csinálsz belőlünk. Mennyit bajlódtunk, hogy minden kényelmed meglegyen, mennyit törődtünk veled, későig fönnmaradtunk, amíg végre hazakeveredtél, és minden... Te meg fogod magad, és elmész egy szó nélkül, olyan alattomosan, mint egy alattomos... és kiveszöl egy boltot a hátunk mögött, mintha attól félné, hogy el akarjuk lopni a pénzedet. Nincs gyomrom az ilyen családhoz, és nem is gondoltam volna rólad, Elfréd! Most már kis híjján vége a szezonnak, nem tudjuk kiadni a szobát, és fogalmam sincs, mit csinálunk vele. Az őszinteség az őszinteség, a tisztesség az tisztesség! Legalábbis engem így tanítottak gyerekkoromba. Amíg neked tetszik maradni, addig maradsz, aztán továbbállsz, és semmi köszönet! Hogy nekünk ez tetszik vagy sem... Johnson nagyon is rendes veled. Csak ül itt, és befogja a száját, pedig minden áldott este csak összeadott, kivont, szorzott meg osztott, tanácsokat adott meg gondolkozott helyetted, ahelyett, hogy a maga dolgával törődne.

Megállt, hogy lélegzetet vegyen.

- Pekkes szerelmi vállalat - motyogta Polly mentegetőzve. - Magam sem így gondoltam.

4

Mr. Polly esküvőjének napja végzetszerűen elérkezett. Igyekezett meggyőzni magát, hogy saját rendíthetetlen elhatározása szerint cselekszik, de lelke mélyén tökéletesen tisztában volt azzal, hogy gyenge, és nem tud ellenállni azoknak a hatalmas társadalmi erőknek, amelyeket mozgásba hozott. Meg kellett házasodnia a társadalom akaratából, éppen úgy, ahogy az elmúlt időkben más jámbor lelkeket is elővezettek a társadalom akaratából komoly és lerázhatatlan felebarátaik, és szertartásosan vízbe fojtották vagy megégették, vagy felakasztották őket. Sokkal szívesebben lett volna néző, mint főszereplő, de már nem állt módjában választani. A legnagyobb igyekezettel játszotta szerepét, s ennek érdekében beszerzett egy különlegesen szép pepita nadrágot. Egyébként ugyanazt a jelmezt viselte, mint apja temetésén, kivéve kanárisárga kesztyűjét, szürke-kék csíkos nyakkendőjét, meg azt, hogy a széles, fekete kreppszalagot élénkebb selyemszalaggal cserélte fel. Ilyen közeli rokonságban áll egymással az ember öröme és bánata.

A Larkins nővérek csodát műveltek egy darab szürke selyemmel. A narancsvirág és fehér fátyol gondolatát - a kocsiköltség miatt - némi tétovázás után elvetették. A regény, amelyben a hősnő "szerény útiruhában" áll az oltár elé, lényeges segítséget nyújtott a döntésben. Miriam őszintén meghatódott, Annie is, de ő nevetgélt, hogy elérzékenyülését leplezze. Mr. Polly hallotta, hogy Annie valami olyasmit mondott, hogy neki semmi esélye sem volt, mert Miriam mindig otthon kuksolt, mint macska az egérlyuk előtt, s ez - ahogy mondani szokták - tápot adott gondolatainak. Mrs. Larkins az első perctől fogva kipirult arccal fecsegett, bőségesen hulló könnyei összemázolták orcáját. Tömzsi, vörös keze egy pillanatra sem eresztette el hihetetlenül átnedvesedett, gyűrött, agyonhasznált zsebkendőjét. - Derék lányok ezek, olyan derék lányok mind - hüppögte egyre, elcsukló hangon. Iszonyúan eláztatta Mr. Pollyt, amikor megcsókolta. Érzelmei károsan befolyásolták a gombokat hátul a blúzán, és Miriam, mielőtt új életébe lépett, talán utoljára teljesítette gyermeki kötelességét, amikor tizenegyedszer is begombolta azt a tátongó nyílást. Piros rózsákkal díszített kis, fekete kalapja rosszul ült a fején. Először a jobb szemére csúszott, s amikor Annie figyelmeztette, akkor a bal szemére tolta, ettől bősz szörnyetegnek tűnt egy darabig. A Mr. Pollynak adott, kereszteléssel is felérő csók után az érzékeny divatcikk megriadt, fogta magát, és hátramászott Mrs. Larkins tarkójára, és ott lógott egy kalaptűn, és szánalmasan csapkodott az egybegyűltek minden nagyobb érzelemkitörésénél. Ahogy az idő haladt, Mr. Pollyt egyre jobban hipnotizálta a kalap, amíg végül együtt érzett vele, mintha élőlény volna. A vége felé a kalapot ásítógörcsök fogták el.

Mrs. Johnson nem jelent meg az esküvőn, de Mr. Johnson eljött, feltűnően feltűnés nélkül, és falhoz lapulva, nagy, szürke szemében kétséggel, töprengve figyelte Mr. Pollyt, és hangtalanul fütyörészett, szkeptikusan, mint aki kívül áll az egész ügyön. Azt is mondhatnánk: csendes násznagy volt. Miriam munkahelyéről is megjelent egy csapat lány a templomban, sűrű oldalba lökdösés közepette és szürke kalapban, de esküvő után csak ketten mentek el a házhoz. Mrs. Punt elhozta egyre szélesebb látókörű fiát - ez volt első esküvője; és egy Larkins nagybácsi, egy alkohol kimérésére jogosított vendéglős, bizonyos Mr. Voules olyan kedves volt, hogy kövérkés, jól öltözött feleségével együtt, magas ülésű, kétkerekű kocsiján áthajtott Sommershillből, a menyasszonyt kiadni. Egy-két vadidegen is beszállingózott a templomba, és letelepedett mint néző, valahol a hátsó padokban.

A szórványos közönség csak kiemelte a templom hűvös, barna ürességét, a sok-sok néptelen padsort, a gazdátlan imakönyveket és üres imazsámolyokat. Olyan volt, mintha nevetségesen lötyögne rajtuk a templom. Johnson egy cingár, kinőtt szoknyás sekrestyéssel tanácskozott a násznép elrendezéséről. A távoli sekrestye ajtajában feltűnt az eskető lelkész, éppen karingét vette magára, aztán elmélkedve vakargatta az arcát, ami nyilvánvalóan szokása volt. A menyasszony érkezése előtt Mr. Polly a kényelmetlen érzést, amit a templom okozott, úgy vezette le, hogy suttogva néhány kritikus megjegyzést tett Johnsonnak az egyházi építészetről: - Korai normann boltívek, mi? Vagy késő angol gótika?

- Nem tudom - felelte Johnson.

- A mozaikus padló szép.

- Mindenesetre jól van lerakva.

- Nem vagyok elragadtatva az oltártól. Elég snassz azokkal a virágokkal.

Szája elé kapta a kezét, köhögött, és a torkát köszörülte. Azt fontolgatta magában, hogy a szökés ebben a tizenegyedik órában bűntény lenne-e, vagy csupán elítélendő ízléstelenség? A lökdösődök moraja jelezte a menyasszony érkezését.

A távoli ajtóból felbukkanó kis menet tartósan megragad Polly emlékezetében. A sekrestyés buzgón eléjük sietett, hogy a hagyományoknak és az erkölcsi szabályoknak megfelelően rendezze soraikat.

- Ne vegye el még tőlem! - tiltakozott Mrs. Larkins szenvedélyesen, de hiába, a sekrestyés az élre küldte Miriamot Mr. Voulesszal, utánuk következtek a nyoszolyólányok, azután ő maga, miután hasztalanul igyekezett kiszabadulni Mrs. Larkins anyai fájdalmának elsuttogott panaszaiból. A terebélyes Mrs. Voules, négyszögletes, kifejezéstelen arccal, rendíthetetlen méltósággal és meglehetősen divatos ruhában zárta be a menetet.

Mr. Polly szeme először a menyasszonyra esett; a látvány különös, zavaros érzésekkel töltötte el. Rémület, vágy, szeretet, tisztelet, sőt még egy kis furcsa, kelletlen idegenkedés is kavargott ebben a bonyolult örvényben. A szürke ruhában Miriam idegennek hatott, merevnek és hétköznapinak; még az a lankadt kis figura sem volt sehol, ami megfogta Mr. Polly felületes szépérzékét, amikor megkérte a kezét a sétatéren. Ahogy a kalapját viselte, az sem tetszett kimondottan Mr. Pollynak. Valóban félresikerült kalap volt, nagy, céltalan, rózsaszín és szürke szalagcsokrokkal. Aztán Mr. Polly figyelme Mrs. Larkinsra terelődött, meg a kalapjára, amely mintha zászlójeleket adott volna, ahogy közeledett. Ez a kalap később teljesen lenyűgözte Mr. Pollyt. Végül a két sóvár, közönséges, újonnan szerzett sógornőre esett a pillantása.

A képzelet szeszélyéből azon kezdett tűnődni, hogy hol és mikor vonul majd végig valamilyen pompás templomhajón egy vörös hajú, szép lány. Na, mindegy!

Ekkor észrevette Mr. Voulest. Szúrósan rámeredő, figyelő, kék szempárt pillantott meg először: olyan ember szeme, aki ura a helyzetnek. Alacsony, kövér, vörös képű férfi volt, testhez álló pepita frakkban, kacér csokornyakkendővel temérdek apró, fodros, piros tokája alatt. A legyőzhetetlen bajnok pózában, egyik karján elővezette a menyasszonyt, a másikkal egy szürke, műlovarcilindert lóbált. Mr. Polly azonnal megértette ebből a szemből: Mr. Voules pontosan tudja, mennyire szeretne megszökni. Azokban az égszínkék keretes pupillákban fegyelmezett elszántság izzott. Ezt mondták: - Azért jöttem ide, hogy kiadjam ezt a lányt, ki is fogom tehát adni! Itt vagyok, tehát mindennek rendben kell mennie! Még hogy megszökj! Verd ki a fejedből!

És Mr. Polly kiverte. Egy bizonyos "kiskutya" elmosódott fantomja, ami közvetlenül a tudatküszöbe alatt ólálkodott, beleveszett a sötét reménytelenségbe.

Amíg a szertartás döntő pillanata el nem érkezett, Mr. Voules könyörtelen szemmel tartotta Pollyt. Azután nyomban beszüntette az őrködést, beletrombitált jókora, tarkabarka zsebkendőjébe, sóhajtott és hátranézett, Mrs. Voules rokonszenvező elismerését kereste. Vidáman bólintott feléje, mintha azt mondaná: "Ugye, megmondtam, hogy minden rendben lesz!" Mr. Polly úgy érezte magát, mint egy bábfigura, amelynek a drótját eleresztették. De a szabadulás pillanata még sokáig késett.

Arra eszmélt, hogy Miriam közvetlen mellette áll.

- Halló - mondta, de érezte, hogy ez ügyetlenség, és nem fog tetszeni az égszínkék szemnek. - Ez a szürke ruha vég nélkül jól áll neked.

Miriam szeme fölcsillant a kalap karimája alatt.

- Remekül nézel ki - mondta a szem bíráló tekintetétől megmerevedő szájjal. Megköszörülte a torkát.

A mögötte álló sekrestyés előretolta. Valaki Miriamot is előrehajtotta az oltárkorlát és a lelkész felé. - Nyakig benne vagyunk - mondta Polly Miriamnak együttérzéssel. - Hova? Ide? Rendbe' van!

Néhány pillanatig lekötötte az a leírhatatlan közöny, mely a lelkész tartásából áradt. Mennyi esküvőt láthatott már! Biztosan torkig van velük.

- Oda figyelj, ne bámészkodj! - mondta a szem.

- Megvan a gyűrű? - suttogta Johnson.

- Tegnap bevágtam a zaciba - próbálkozott Mr. Polly a könnyed hanggal, de aztán magán érezte a könyörtelenül fürkésző tekintetet, és volt egy-két borzalmas pillanata, amikor a bal mellényzsebben kotorászott a jobb helyett...

Az eskető lelkész mélyet sóhajtott, nekifogott, és unottan, zökkenő nélkül összeadta őket.

- 'mnden'tó isten 'vében szent'se 'rnt 'sszekötöm eférfit enőv' a házas'g szents'vel mely't 'sten rendlt.

Mr. Polly gondolatai messzire kalandoztak, s mintha egy hideg kéz érintette volna meg újra a szívét, egy kedves arcot látott, amelyen napfény játszott a fák árnyékában. Valami oldalba bökte. Johnson ujja volt. Figyelmeztette Pollyt, hogy elérkeztek az imakönyvben a legfontosabb részhez.

- Akarod-e 'legény 'ségedül elányt, társ'l egészs'ben betegs'ben.

- Mondd, hogy "akarom"!

Polly megnedvesítette az ajkát: - Akarom - mondta rekedten.

Miriam alig hallhatóan válaszolt a hasonló kérdésre. Aztán a lelkész ezt mondta: - Kiennek a'sszonyna'a 'sznagya?

- Én vagyok, kérem! - mondta Mr. Voules frissítően zengő hangon, és körülhordozta tekintetét a templomban.

- stvérem az úrb' - fordult a lelkész Pollyhoz. - 'veszede s'gül elányz'?

- 'veszem 's'gül elányz' - mondta Polly.

- Má' kezdve 'ségednek tek'ted.

- Má' kezdve 'ségemnek tek'tem.

- Jób' rosszb', 'gényen gaz'on.

- Jób' rosszb', 'gényen gaz'on.

Aztán Miriamra került a sor.

- Nyúcs'tok kez't - mondta a lelkész. - Holagyű'? Nemóda! A Bib'ra! 'stvérem az úrb'. Ezz' a gyű'vel há'sok' nyíl' benn'ket.

És így folyt tovább a szertartás, homályosan és sietve, mint amikor valami nagyon szép dolog villan fel a rohanó vonat füstjén keresztül.

A végén Mr. Voules szorosan megmarkolta Mr. Polly könyökét: - No, fiam, most még beírod a neved az anyakönyvbe, aztán kész, vége!

Miriam állt előtte, egy kicsit mereven, kalapja egy csöppet a homlokára csúszott, arcán tétova, kérdő kifejezés. Mr. Voules őt is Polly után küldte.

Elképesztő! Miriam a felesége lett!

Valamilyen okból Miriam és Mrs. Larkins zokogtak, Annie meg komoran nézett. Hát nem azt akarták, hogy feleségül vegye? Mert ha így áll a dolog...!

Csak most vette észre a háttérben Pentstemon bácsit, de az már jött is előre, ametisztkék nyakkendőt viselt, vigyorgott, és titokzatosan, megfontoltan szívogatta egyetlen metszőfogát.

5

A sekrestyében mutatkozott meg csak igazán a Mr. Voules személyiségében rejlő erőnek igazi értéke. Mint a halász dzsinnje a palackból, rögtön szétterjedt, és mindent beborított, amikor a szertartás már nem akadályozta. - A szertartás kitűnő! Kitűnő! - mondta a lelkésznek. Kezet rázott Mrs. Larkinsszal is, aki egy darabig belécsimpaszkodott. Miriamot arcon csókolta. - Az első csók mindenképpen nekem jár.

Mr. Pollyt karon fogta, és az anyakönyvhöz vezette, aztán széket kerített Mrs. Larkinsnak és a feleségének, utána Miriamhoz fordult: - Na, gyerekek! Egy-kettő! Különben megint én jövök. Jól van! No, még egyet!

Mr. Pollyt szemérmes zavar fogta el, megfordult, és a nyilvánosság elől Mrs. Larkins karjában keresett menedéket. A bőven összenyálazott Mr. Pollyra rárohant és megcsókolta Annie meg Minnie, őket pedig, valami homályos jogcímen, azon nyomban megcsókolta Mr. Voules; utánuk a tökéletesen passzív Mrs. Voules kapott tőle egy csókot, nyelvével csettintett egyet és kijelentette: - Épen, szépen, újra itthon. - Ekkor különös, szívettépő kiáltással Mrs. Larkins rávetette magát Miriamra, és elárasztotta nedves csókjaival. Annie és Minnie is összecsókolódzott, erre Johnson a sekrestye ajtajához sietett, és benézett a templomba. Semmi kétség: menedéket keresett.

- Jól jön egy kis körcsókolódzás néha - mondta Mr. Voules. Valamilyen sziszegő hangot adott, és a kezét összecsapkodta nagy elragadtatással. Eközben a lelkész egyik kezével az arcát vakargatta, a másik keze meg a tollal játszadozott, a sekrestyés pedig rosszallóan köhécselt.

- Kinn áll a kocsi. Ma nem gyalog megy haza a menyasszony - mondta Mr. Voules.

- Nem minket visz haza? - kiáltott Annie.

- Az ifjú párt, kisasszony. Nemsokára te jössz.

- Menjen a...! - mondta Annie. - Én sose megyek férjhez.

- Akár tetszik, akár nem, férjhez fogsz menni, hogy véget vess a tolongásnak. - Mr. Voules Polly vállára tette a kezét: - Az ifjú férj nyújtsa karját a kis menyecskének. Kart karba öltve indulás a középen! Pram-param-param-papam.

Mr. Polly a menyasszonnyal együtt a menet élén elindult a nyugati kijárat felé.

Mrs. Larkins szorosan Pentstemon bácsi mellett haladt, de olyan odaadással zokogott, hogy nem vett tudomást róla. - Olyan derék lány - hüppögte.

- Ugye, nem vártad, hogy elgyövök? - kérdezte Pentstemon bácsi. De Mrs. Larkins elhúzott mellette, nem vette észre az öreget, mert nagyon elfoglalta, hogy érzéseit illő módon kifejezésre juttassa.

- Fogadok, hogy nem várta, hogy elgyövök - mondta Pentstemon bácsi kicsit leforrázva Johnsonnak. Őt szemelte ki hallgatóságnak.

- Nem tudom - mondta Johnson kelletlenül. - Gondolom, meghívták magát. Hogy van?

- Meghíttak - mondta Pentstemon bácsi, és eltöprengett egy kicsit, aztán hozzátette: - Csudát látni gyöttem! - A többit már jó hangosan suttogta: - E'vették az egyik lányát. Erre mondom, hogy csuda. Teremtő úristen! Jaj!

- Valami baj van? - kérdezte Johnson.

- Beleállt a hátamba. Aszt hiszem, időváltozás gyön. Szép ajándékot is hoztam neki. Itt van ebbe' a csomagba. Fájin, öreg teásdoboz, még az anyámé volt, sokat érő! Ebbe tartottam mindig a dohányt, évek óta, aztán letört a teteje. Attól fogva semmi hasznát se vettem, mondok magamba, a mindenségit! akár neki is adhatom.

Mr. Polly előbukkant a nyugati ajtón.

Odakint vagy hat felnőtt és ötven gyerek gyűlt össze, és gyér, tétova éljenzéssel fogadta a közeledő újdonsült házaspárt. Minden gyerek szorongatott valamit a kezében, kis zacskóban, és Mr. Polly figyelmét megragadta a legközelebb álló, nagy fülű kisfiú bosszúszomjas, feszült arckifejezése. De még nem jött rá, hogy mindez mit jelent. Ekkor egy marék rizs vágódott a képébe. A füle égett, szeme előtt tüzes karikák táncoltak.

- Még ne! te kis mafla - hallotta háta mögött Mr. Voules hangját, aztán egy második marék röpült a kalapjának. - Még ne! - mondta Mr. Voules nyomatékosabban, s ekkor Mr. Polly ráeszmélt, hogy ő meg Miriam áll két kisfiú kereszttüzének középpontjában (szemükben gyilkos fény lobogott, és maszatos öklük a zacskóban mohón kotorászott rizs után), és csak Mr. Voules nagy, vörös keze hárította el a további sortüzeket.

A kétkerekűre egy bámészkodó léhűtő vigyázott, a lovat és az ostort fehér szalaggal aggatták tele, a hátsó ülést kosarakkal zsúfolták meg, de azért még fel lehetett ülni.

- Fölszállni! - rendelkezett Mr. Voules. - Öregcsontok előre, fiatalok hátra!

A zabolátlan rizsdobálók vészjósló csoportja nyomult feléjük, miközben fölkászálódtak.

- Tartsd az arcod elé a zsebkendődet - mondta Mr. Polly a menyasszonynak, és nem csekély hősiességgel elfoglalta a járda felé eső ülést, összeszedte a bátorságát, megmarkolta a kalapját, behunyta a szemét, és felkészült a legrosszabbra.

- Rajt! - vezényelt Mr. Voules, s az össztűz már ott is égett Mr. Polly arcán.

A ló megbokrosodott, s amikor a vőlegény újra ráemelte szemét a világra, látta, hogy a fogat alig hajszálnyival került ki egy villamost, s hogy a távolban, a templom előtt, Johnson és a sekrestyés csatázik egy csapat tettvágytól égő kisfiúval a Larkins család többi tagjának életéért. Mrs. Punt csemetéjével az utca túlsó oldalára menekült - a csemete a könyörtelenül vonszoló, anyai kar végén bukdácsolt; de Pentstemon bácsi, akit a teásdoboz akadályozott, egymagában állt egy kis kör közepén, és láthatólag szívből jövő szitkokat szórt a kölykökre. Odébb, egykedvű nyugalommal egy rendőr közeledett.

- Hóha, te tökfej, hóha! - kiáltotta Mr. Voules, aztán a válla fölött, hátra: - A rizst én hoztam. Szeretem a régi szokásokat. Hóha, hó!

A kocsi vadul dülöngélt, minden ok nélkül rémült kiáltást csalt ki egy biciklistából, aztán bekanyarodott a sarkon, és a násznép eltűnt Mr. Polly szeme elől.

6

- Bevisszük a retyeruhát a házba, mielőtt az öreglány megjön, csak ha fogod a gebét - mondta Mr. Voules.

- No és a kulcs? - kérdezte Mr. Polly.

- Már odafelé menet megkaptam.

És míg Mr. Polly fogta az izzadó lovat, és igyekezett elkerülni a zabláról csöpögő habos nyálat, a ház mindenestül elnyelte Mr. Voulest és Miriamot. A különböző fedeles kosarakat Mr. Voules hordta be, aztán becsukta maga mögött az ajtót.

Mr. Polly egy ideig magára maradt védencével a Larkins ház előtt, a kis zsákutcában, a szomszédok pedig a függönyök mögül lesték. A következőkön elmélkedett: most már nős ember, tehát biztos nagyon hülyén fest; a ló fejének buta formája van, a szeme meg kiguvad; szerette volna tudni, mit gondol róla a ló, és tényleg szereti-e, hogy fogják és veregetik a nyakát, vagy csak megvetésből tűri. Tudja-e a ló, hogy megnősült? Aztán azon töprengett, vajon a lelkész nagy szamárnak tartotta-e, és hogy a szomszéd házban a csipkefüggöny mögött lapuló személy férfi-e vagy nő? Egy kapu nyílt ki odébb az utcán, és egy idősebb úr jelent meg. Hímzett fezt viselt, és nyugodt, elégedett arccal pipázott. Kis ideig barátságos, de kitartó érdeklődéssel nézegette Mr. Pollyt. Végül megszólalt: - Aggyisten.

- Jó napot - válaszolta Mr. Polly.

- Nem köll fogni azt a lovat - mondta az öregúr.

- Tüzes állat, és túlhabzik máma - mondta Polly homályos asszociációval, mert éppen gyömbérsörre gondolt.

- Nem fog az megfordulni. Itt meg usse tud továbbmenni - mondta az öregúr.

- Verbum sap - mondta Polly, faképnél hagyta a lovat, és az ajtó felé fordult. Amikor az ajtót kinyitották, éppen akkor tűnt fel a sarkon Johnson karján Mrs. Larkins, mögöttük Annie, Minnie, két barátnőjük, Mrs. Punt meg a csemetéje és kicsit hátrább Pentstemon bácsi.

- Jönnek - mondta Polly Miriamnak, megölelte és megcsókolta. Miriam visszacsókolta, de ijedten szétrebbentek, mert két üres kosár repült be a folyosóra. Aztán megjelent Mr. Voules is, kezében a harmadikkal.

- Hé! lesz még erre időtök bőven. Rakjátok el ezeket a kosarakat, mielőtt az öreglány megjön. Hoztam egy kis hidegkosztot, hadd essen le az álla a meglepetéstől. A kutyafáját!

Miriam átvette a kosarakat, Polly pedig Mr. Voules sürgetésére bement az előszobába. Egy terjedelmes pástétom és egy hatalmas sonka egészítette ki Mrs. Larkins szerény ennivalóit, még egy sereg válogatottan finom palack sorakozott föl az egy üveg sherry és az egy üveg portói mellett, amelyeket Mrs. Larkins szerzett be, hogy kellő fényt adjon a lakomának. Mr. Voules palackjai bizony jobban illettek a középen terpeszkedő cukormázas esküvői tortához. Mrs. Voules, még mindig passzívan, az ablak mellett állt, és bágyadt elismeréssel szemlélte az előkészületeket.

- Mindjárt másképp néz ki az egész, mi? - mondta Mr. Voules. Fölfújta az arcát és összecsapta a tenyerét. - Szeme-szája eláll az öreglánynak!

Hátralépett, s amikor a többiek tolongva az ajtóhoz értek, széttárta a karját, és mosolyogva meghajolt.

- Nahát! Voules bácsi! - kiáltott Annie elképedve.

Mr. Voules megkapta jutalmát.

Aztán benyomakodtak, befurakodtak, és megtöltötték a kis szobát. Mindenki éhes volt, a szemek felcsillantak a pástétom, a sonka és az ünnepélyesen sorakozó palackok láttán.

- Üljön le mindenki - kiáltotta Mr. Voules. - Akinek nem jut szék, támaszkodjon neki valaminek, az annyi, mintha ülne, és még az abrak is könnyebben csúszik le!

A két barátnő, Miriam munkahelyéről, az elsők között lépett a szobába, s amikor megpróbáltak újra kijutni, hogy letegyék holmijukat az emeleten, olyan reménytelenül odaszorultak Johnsonhoz, hogy feladták a kísérletet. A küzdelem kellős közepén Mr. Polly észrevette, hogy Pentstemon bácsi, meg akarván szabadulni a csomagtól, átadja a menyasszonynak.

- Nesze - mondta Pentstemon bácsi, és Miriam kezébe nyomta a csomagot. - Nászajándék - magyarázta, aztán bizalmas kuncogással hozzátette: - Sose hittem vóna, hogy eccer erre is sor kerül.

- Ki szavaz hús- és vesepástétomra? - bömbölte Mr. Voules. - Ki szavaz hús- és vesepástétomra? Igyál egy kis óbort, Martha, az köll neked, attól majd helyrejön a... Leülni, mindenki, és ne beszéljenek egyszerre. Ki szavaz hús- és vesepástétomra?

- Szószatyorkodás. Ünnepi szószatyor - suttogta Mr. Polly.

- Egy falat sonkát hozzá - ordította Mr. Voules, és késén egy szelet sonkát egyensúlyozott. - Akar valaki egy kis sonkát hozzá? Mrs. Punt, nem akar a kisember egy falatot? Most pedig, hölgyeim és uraim - mondta még mindig állva Mr. Voules, az egybepréselt násznép ura. - A tányérjuk megrakva, a poharukba - ezt garantálom - jóféle ital van, mi volna, ha innánk a menyasszony egészségére?

- Előbb eszünk egy falást - mondta Pentstemon bácsi tele szájjal a helyeslő moraj közepette. - Elsőbb eszünk egy falást.

Szót fogadtak. Tányérok csörömpöltek, poharak csengtek.

Mr. Polly szorosan Johnson mellé került egy percre: - Nyakig benne - mondta bátorítóan. - Ne lógasd az orrod, öregem, csipegess valamit. Miért is ne ennél?

A Punt gyerek egy időre Mr. Polly cipőjén helyezkedett el, és keményen küzdött a vasmarkú Mrs. Punttal.

- Pástétomot akarok - mondta a Punt gyerek. - Páás-téé-to-mott!

- Leülsz, és sonkát eszöl, fiatalúr - mondta a győztes Mrs. Punt. - Nincs pástétom és kész!

- De Mrs. Punt, az Isten áldja meg - tiltakozott Mr. Voules. - Hadd egyen a fiú, ha egyszer úgy szeretne - lakodalom van, vagy mi a fene!

- Látszik, hogy még sose okádott magának, Voules bácsi. Különben nem heccelné bele még jobban ezzel a...

- Nem tehetek róla, úgy érzem, baklövés volt, öregem - mondta Johnson bizalmasra halkított hangon. - Nem tehetek róla, úgy érzem, elsietted a dolgot. De reméljük a legjobbakat.

- Jókívánság sose rossz, öregem. Inkább igyál valamit. De legalább ülj le.

Johnson komoran elhallgatott, Mr. Polly pedig szerzett magának egy kis sonkát, fogta, és lekuporodott vele a padlóra a varrógép mögötti sarokban, hogy elfogyassza. Mrs. Voules kalapja meg kézitáskája úgy-ahogy eltakarta őt a többiek elől, éhes volt, tehát egy darabig csak a sonkával és gondolataival foglalkozott. Csörömpölő, kopogó hangokra lett figyelmes. Kinyújtotta a nyakát, és látta, hogy Mr. Voules fölkelt a helyéről, és az ebéd utáni szónoklatok jellegzetes modorában előrehajlik tányérja felett, és egy fekete palackkal kopog az asztalon. - Hölgyeim és uraim! - mondta Mr. Voules. A szavai nyomán támadt síri csendben ünnepélyesen fölemelte poharát, s néhány másodpercnyi szünetet tartott. - Hölgyeim és uraim! A menyasszony... - kutatott az agyában ide illő szóvirágok után, végül megtalálta, és felderült az arca: - egészségére!

- Egészségére - mondta Johnson reménytelenül, de eltökélten, és fölemelte a poharát. Mindenki rámormolta: - Egészségére!

- 'ségére - mondta Mr. Polly láthatatlanul a sarokban, és fölemelt egy villára való sonkát.

- Nagyon helyes - mondta Mr. Voules megkönnyebbült sóhajjal, mint aki egy nehéz műtétet hajtott végre. - És most, ki kér még egy kis pástétomot?

Egy darabig ismét szaggatottan folyt a beszélgetés. De egyszerre csak Mr. Voules megint fölállt, és újabb kalapálással csendet teremtett. Első szónoki próbálkozása óta elégedett mosollyal hallgatott.

- Hölgyeim és uraim! töltsék tele a poharakat a második felköszöntőhöz. A boldog vőlegény... - fél percig kutatott elméjében megfelelő kifejezés után, és egyszerre villámcsapásszerűen rátalált: - Egész(hukk)ségére!

- Egészségére! - mondták valamennyien. Mr. Polly fölállt Mrs. Voules mögött, és nagy lelkesedés közben, barátságosan meghajolt.

- Mondhat, amit akar, szerencséje, az van neki - mondta Mrs. Larkins. - Ez a lány igazi kincs, mindig is az volt. Még hároméves se volt, és már dajkálni akarta a kistestvérét. Le is esett vele a lépcsőn, végig, a tetejéről az aljára, mégse lett semmi baja, amit szemmel is látni lehetett volna, és mindig igyekvő volt, és segített, és mindig takarított meg tett-vett. Igazi kincs, ezt meg kell hagyni, és ha ezt így nyíltan kimondom, hát akkor csak azt kapja, ami jár neki...

Belefojtotta a szót a kopogás, amit nem lehetett meg nem hallani. Mr. Voulesnak újabb ötlete támadt, ismét fölállt, és ismét kalapált a palackkal: - A harmadik köszöntő, hölgyeim és uraim! Töltsék tele a poharakat. A menyasszony annya... Én... őtet... mostan... Höleim, suraim, egéssérre!

7

A piszkos kis szoba ennél fülledtebb és zsúfoltabb már nem is lehetett volna. Mr. Polly kedvét a jóvátehetetlen ostobaság érzete sötétítette el. Mindenki lármázott, falt, és butaságokat művelt; Miriam még mindig abban a lehetetlen kalapban (hamarosan indulniuk kellett az állomásra) Mrs. Punt és csemetéje mellett ült, kínálgatta a vendégeket, és erőltetett, bátorító mosollyal folytonosan Pollyra pillantott. Egyszer hátrahajolt, és a széke támlája felett ezt súgta vigasztalóan: - Most már nemsokára egyedül leszünk. - Miriam másik oldalán Johnson ült, mély hallgatásba burkolózva, azután Annie következett, aki élénken társalgott egyik barátnőjével. Vele szemben Pentstemon bácsi tömte magába az ennivalót, s közben égő pillantásokat vetett Annie-ra. Larkins mama Mr. Voules mellett ült; egy falatot se tudna enni, mert megfulladna, jelentette ki, de Mr. Voules állandóan unszolta, hogy legalább egy csepp folyékony frissítőt nyeljen le.

Mindnyájan tele voltak rizzsel, rizs volt a kalapjukon, a hajukban, a ruhájuk ráncaiban.

Mr. Voules hirtelen, a násznagy érdekében, negyedszer is megdöngette az asztalt.

De egyszer minden lakodalom véget ér, és a felbomlást ijesztő tünetek siettették a Punt gyerek részéről. Suttogó tanácskozás után gyorsan kivitték; s mivel beszorult a sarokba a kályha és a kredenc közé, mindenkinek mozdulnia kellett, hogy utat nyisson neki.

Johnson megragadta az alkalmat: - Na, viszontlátásra - mondta mindenkinek, aki véletlenül odafigyelt, és eltűnt.

Mr. Polly azon kapta magát, hogy cigarettázva sétál fel-alá Pentstemon bácsival, miközben Mr. Voules visszarakta a palackokat a kosarakba, és távozni készült. A társaság nőtagjai föltódultak a menyasszonnyal az emeletre. Mr. Polly nem volt beszédes hangulatban, de Pentstemon bácsit felhangolták a nap eseményei. Beszélt tehát csapongva, összefüggés nélkül, nem sokat törődve a hallgatósággal, ahogy bölcs öregemberek szokták.

- Aszongyák, az egyik temetés hozza a többit. Ez ugyan lagzi volt máma, de nagyon olyan volt... A sonka mindig bemegy a fogam közé mostanság. Nem tudom, mér? Nem mintha szálka vagy madzag, vagy miegymás vóna a sonkába. Rendes étel az, annyi szent. Az embernek meg köll nősűni - folytatta Pentstemon bácsi a társalgást. - Ez má' így van. Egyiknek köll, a másiknak nem. Én még annyi se vótam, mint te, oszt má' megnősűtem. Én nem mondanám, hogy rosszu' tetted. Nem tehecc róla, éppolyan nősülős vagy, akár én vótam. Természetes dolog ez, akárcsak az or'vadászat vagy az ivás, vagy a szelek a hasadba'. Észre se veszed, már megesett. Ami meg azt illeti, hogy mi a jó benne, hát nincs abba semmi különös jó. Lutri az egész. Mennél melegebben gyön, anná' hamarébb hűl, de mindenki megunja elébb vagy utóbb... Én nem panaszkodhatok. Kettőt is e'temettem. Harmadik is lehetett vóna, de sose bajmolódtam kölkökkel, soha... Jó' tetted, hogy nem azt a nagydarab lányt választottad. Ezt én mondom neked! Az egy vigyorgó isten verése. Ha valaki, hát ez az! Egy vigyorgó istenverése! Összerondította a gombaágyásomat, az ám, én nem is felejtem el neki. Annyi lába van, mint egy százlábúnak, annyi van neki, oszt csak úgy ukmukfukk bele mindenbe. Mint a kóbor tyúk a borsótáblába. Koty-koty! - vihogással akarja elütni. Na, aztán én elütöttem őt, el ám! A nagy fenekű, büdös kölkit!

Egy darabig rosszindulatúan mélázott Annie fölött, s közben kibányászott egy makacs sonkafoszlányt a búvóhelyéről, az egyik fogából.

- Lutri a fehérnép. Zsákbamacska, és nem tudod, mi van benne, csak ha hazaviszed és kibontod. Olyan még nem volt, hogyha valaki megnősült, ne zsákbamacskát vett vóna. Soha! A házasságtul még a lelkük feneke is megváltozik, szőröstül-bőröstül. Senki se tudhassa, mi gyön ki belőlük. Láttam én már a legderekabb lányt is elromolni - mondta Pentstemon bácsi, aztán szokatlan tapintattal hozzátette: - Nem azt akarom evve' mondani, hogy te is ilyet kaptál.

Egy ciccentéssel előbiztatott, és hosszú útjára küldött egy második sonkafoszlányt.

- A legrosszabb a sopánkodás - folytatta Pentstemon bácsi. - Ha én eccer ilyennel kerültem vóna össze, fölkaptam vóna valamit, és fejbe vágtam vóna. Aszt hiszem, nem bírnák kiállni egy sopánkodóst. Akkor már inkább egy olyan nagy fenekű, mint az a másik. Inkább! Fogadok, hogy rögvest leszoktatnám a vihogásról, akármilyen szemtelen. Akkor majd vigyázna, hogy hova lép avval az otromba nagy lábával... Akárminők is, a férfiembernek el köll tudni bánni velük - összegezte Pentstemon bácsi egy hosszú élet régi világbeli, bölcs tapasztalatait. Aztán bátran felemelte a hangját: - Akár jók, akár rosszak, a férfiembernek el köll tudni bánni velük!

8

Végre ideje volt már indulni, hogy a fiatal pár elérje Fishbourne felé a waterlooi vonatot. Sietniük kellett. Az esküvő tiszteletére második osztályon utaztak, és a násznép kikísérte őket, kivéve Puntékat, mert a Punt gyerek most már minden kétséget kizáróan rosszul volt.

- Indulás! - A vonat kigördült az állomásról.

Mr. Polly a kalapjával, Mrs. Polly a zsebkendőjével integetett hosszasan, amíg a híd el nem takarta őket. Az uralkodó figura az utolsó percig Mr. Voules volt. A vonat mellett ment a peronon, szürke, műlovarkalapját lengette, és csókot dobott a menyasszonynak.

Pollyék leroskadtak az ülésre.

- Legalább egyedül vagyunk a szakaszban - mondta Mrs. Polly kis szünet után.

Rövid csend.

- Mennyi rizsát vásárolhatott össze. Kilókat!

Mr. Polly végighúzta az ujját a gallérja mögött, ahogy a rizs szót meghallotta.

- Nem is csókolsz meg, Elfréd? most, hogy egyedül vagyunk?

Polly kihúzta magát, keze a térdén, kalapját fél szemére húzta, és a helyzethez illő, sóvár képet vágott.

- De nem ám - mondta Mr. Polly -, de meg ám - és úgy tett, mintha nagy gonddal keresgélné a helyet, ahol megcsókolhatja. - Gyere ide - mondta, és magához húzta.

- Vigyázz a kalapomra - mondta Mrs. Polly, és félszegen hozzábújt.

 

HETEDIK FEJEZET
A fishbourne-i kis bolt

1

Mr. Polly tizenöt évig megbecsült kereskedő volt Fishbourne-ben. Ezeknek az éveknek minden napja unalmas volt. Mégis úgy röppentek el, mint a pillanat. Csakhogy Mr. Polly most már nem volt jóképű. Ahogy a történet elején elmondtam, már harminchét éves volt, egészségtelenül kövérkés, arcbőre fakó, sárgás, és szeme köré ráncokat vont az elégedetlenség. A palánkon ült, Fishbourne a lába alatt, és fölkiáltott az égre: - Pfuj! Rohohadt, fehertelmehes, vacak koszfészek! - Meglehetősen kopott, fekete zsakettet és mellényt viselt, és nyakkendője dús színekben pompázott, mert az árukészletéből származott, és golfsapkáját a fél szemére csapta.

Tizenöt év telt el, s az ember azt hihetné, hogy Mr. Polly képzelőereje, ez a furcsa kis virág, egyszer s mindenkorra elhervadt és elpusztult, s még írmagja sem maradt. De a valóságban még élt, vidám, örömteli élmények, kellemes dolgok és szépség utáni kielégíthetetlen sóvárgás alakjában.

Mr. Polly még mindig olvasott, ha véletlenül olyan könyvekhez jutott, amelyek idegen országokról, nagyszerű helyekről és nagyszerű időkről meséltek, amelyek a humor görbe tükrében mutatták az életet, és élvezetet szereztek friss és kifejező stílusukkal. De sajnos, ilyen könyv nem sok akad. Az újságok és silány regények pedig, amelyek egyre inkább elárasztják a világot, Mr. Pollynak nemigen voltak ínyére. Sehol egy színes, sehol egy érdekes jelző. És Mr. Pollynak társa sem volt, akivel úgy beszélgethetett volna, ahogy szeretett. A bolttal is törődnie kellett. Nehezen mozduló kis üzlet volt már az kezdettől fogva.

Kivette, hogy elkerülje a végzetet, amit Johnson választásában érzett, és mert Fishbourne megragadta a képzeletét. Észre se vette akkor, milyen rosszul épített, kényelmetlen a ház, hogy az üzlet mögötti lakás, amelyben élniük kell, kicsi, a bolt is irgalmatlanul szűk, a konyha, amely télen szükségszerűen a nappalijuk is lesz, az alagsorban van, és a hátsó, keskeny udvar a fishbourne-i Royal-szálló udvarával szomszédos. Nem gondolt arra, milyen unalmas lesz ülni és várni a vevőket, sem arra, hogy nem valami fényesek az üzleti kilátások. Látta magát és Miriamot, amint szép, napos, téli reggelen a sült szalonna pompás illatában ülnek a reggelinél, délután pedig friss, meleg vajas sütemény lesz a tea mellé. Arra is gondolt, hogy vasárnap délutánonként majd kiülnek a tengerpartra, vagy sétálnak a szabadban, a város mögött, és margarétát meg pipacsot szednek. De a valóságban rendszerint mind a ketten pocsék hangulatban voltak a reggelinél, vajas süteményre meg nem futotta a teához. És Miriam kijelentette, hogy nagyon rosszul festene, ha vasárnaponként csavarogni mennének a mezőre.

Miriam, sajnos, az első pillanattól fogva nem állhatta a házat. Nem tetszett neki, amikor meglátta, és még kevésbé tetszett, amikor megismerkedett vele.

- Túl sok a lépcső. A szén is benn van a házba', egy csomó piszkot csinál majd - mondta, amikor bejárták a házat.

- Erre nem gondoltam - jegyezte meg Mr. Polly.

- Nehéz lesz ezt a házat tisztán tartani. A fehér fal amúgy nagyon szép, de borzasztóan meglátszik rajta a piszok. Majd inkább szép hengerelt falat csináltatunk - mondta Miriam.

- Itt, ezen a helyen tarthatunk cserepes virágot - mondta Polly.

- Hogyisne. Elég bajom volt Minnie-vel meg a muskátlijaival.

Mielőtt beköltöztek, egy hétig egy olcsó penzióban laktak. Stamtonban vettek bútort, nagyrészt kéz alatt, de az olcsó evőeszközt, porcelánt és vászonholmit újonnan szerezték be a fishbourne-i üzletekben. Az otthon vidám légköréből kiszakadt Miriamból kibújt sivár és kedélytelen igazi természete, állandóan összeráncolt szemöldökkel mászkált a "mindig minden rendben legyen" elv megvalósítása érdekében. Mr. Polly lelkesedéssel fogott neki a bolt berendezésének, rengeteget fütyörészett, de abbahagyta, mert Miriam megjelent, és közölte vele, hogy szétreped a feje. Amint kivette a boltot, Polly mindjárt telerakta a kirakatot szembeszökő táblákkal, amelyek keresetlen szavakkal hirdették, hogy az üzlet hamarosan megnyílik, és közben kirakosgatta árukészletét, meg akarta mutatni Fishbourne-nek, hogy mi az igazi kirakatrendezés. El akarta látni a fishbourne-ieket zsirárdi és panama utánzatú kalappal, újszerűen csíkozott fürdőruhával, könnyű flanellinggel, nyári nyakkendővel és flanellnadrággal férfiak, nagyobb és kisebb fiúk számára. Szeme sarkából oda-odapillantott a szemközti kis halárusra meg a szomszédos porcelánkereskedőre, és azt fontolgatta, hogy egy barátságos fejbólintás nem lenne-e helyénvaló. Új életük első vasárnapján, Miriammal együtt, nagy gonddal felöltözött, ő a gyász-nász kalapjába és kabátjába, Miriam a kimenőruhájába - tiszteletreméltóbb párt elképzelni sem lehetett -, és ünnepélyesen vonultak a templomba, meg egy kicsit körülnézni.

A következő héten a dolgok kezdtek elrendeződni. Néhány vevő is beállított, fürdőruhát és kalapzsinórt kerestek, szombat este meg a legolcsóbb szalmakalapokat és nyakkendőket, és Mr. Polly egyre sűrűbben állt ki a boltajtóba, mert vonzotta az utca társadalmi varázsa. Látta, hogy a porcelánkereskedő éppen egy ládát csomagol ki a járda szélén, és megjegyezte, hogy szép idő van. A porcelánkereskedő kelletlenül ráhagyta, aztán visszabújt a ládába; modora nem hatott valami bátorítóan a beszédes szomszédra.

- Iparoskodó kereskedő - suttogta Mr. Polly a barátságtalan hátványnak.

2

Miriam komoly kedélye nagy gyakorlati tehetetlenséggel párosult. A ház soha nem volt se tiszta, se rendes, de takarítás és rendcsinálás címén állandóan rettentő nagy volt a felfordulás. Azért főzött, mert az ennivalót meg kell főzni, s mint szigorú moralista, ügyet se vetett az eredményre és a következményekre. Az ételt inkább összefabrikálta, mint elkészítette, és az egész alig volt kellemesebb látvány, mint egy csapat vadember, akit a misszionárius parancsára képtelenül bő ruhába öltöztettek. Az ilyen eledel erősen hajlamos bosszút állni, fellázadni és gonosz varázslatot művelni. Attól kezdve, hogy hozzáment, nem is hederített férje szavára, sohase simultak el a ráncok a homlokán a jelenlétében, és mindig gondterhelten járkált. Talán volt is valami alapja annak a gondolatnak, ami befészkelte magát az agyába: hogy a férje lusta. Polly sok időt pocsékolt olvasásra - ahogy a lusták szokták -, és hamarosan beszélgetőpartner után nézett. Elég gyakran eljárogatott az Isteni Gondviselés fogadó söntésébe, és ezt minden este megtette volna, ha a kártya, amit halálosan unt, nem gátolja a beszélgetésben. De az ötvenkét kártyalap permutációjának és kombinációjának örökös, ostoba variációja, az öt kiosztott lapból eredő sovány kis meglepetések és izgalmak hidegen hagyták Polly szellemét, amely túl élénken reagált a benyomásokra, s ugyanakkor túl könnyen fáradt.

Nemsokára nyilvánvaló lett, hogy a bolt csak a legnyomorúságosabb jövedelmet nyújtja, és Miriam nem rejtette véka alá a véleményét, hogy Mr. Pollynak egy kicsit mozognia és csinálnia kellene valamit. De hogy mit kellene csinálnia, azt nemigen tudta megmondani. Ja, ha az ember üzletbe öli a pénzét, nem egykönnyen jut hozzá újra. Ha a vevők nem jönnek vidáman, maguktól, a törvény határt szab a kényszernek, amit szívesen alkalmaznánk. Nem kergethetjük végig az embereket egy fürdőhely utcáin, és nem kényszeríthetjük őket se fenyegetéssel, se zaklatással, hogy flanellnadrágot vásároljanak. Wintershed, a kerékpár- és gramofonkereskedő, jobbról, orgonált a templomban; Clamp, a játékboltból, templomszolga volt; Gambell, a zöldséges, pincérkedett, a felesége meg főzött, és Carter, az órás, mindent a feleségére hagyott, járta az országot, és fölhúzta a toronyórákat és így tovább. De Mr. Polly nem értett semmi ilyesféle mesterséghez, és nem is akart, hiába nógatta Miriam csendes kitartással. Nyári estéken biciklin járta be a környéket, és ha valahol eladó könyveket fedezett föl, gyakran a másnap délelőttöt is elvesztegette, odament, és vaktában összevásárolt egy csomó selejtpéldányt, spárgával összekötötte, hazavitte, és elrejtette Miriam elől a pult alatt a boltban. Keserves dolog rájönni az ilyesmire minden feleségnek, aki erős nyomozó hajlammal van megáldva. Miriamnak az járt az eszében, hogy elégeti ezeket a leleteket, de vele született takarékossági hajlama mindig felülkerekedett.

Ó, azok a könyvek, amiket ez alatt a tizenöt év alatt olvasott! A teológiát kivéve mindent elolvasott, amit megkaparinthatott, és ahogy olvasott, eltűntek nyomorúságos körülményei, kis sikertelenségei, és az élet csodája köszöntött be újra hozzá. A mindennapi kedvetlen korán kelés, boltnyitás, a megjátszott, lelkes portörölgetés, a reggeli: a túl lágyra vagy túl keményre főtt tojás, vagy egy félig nyers vagy félig elszenesedett hering, és kávé à la Miriam, tele zaccal, aztán megint a bolt, a reggeli újság, a hosszú ácsorgás a boltajtóban, egy-egy "jónap"-pal a járókelőkhöz vagy egy kis tereferével, vagy idegen emberek bámulásával; ez mind-mind eltűnt, ahogy a nézőtér eltűnik, ha kivilágosodik a színpad. Könyvek százait gyűjtötte össze végül - ócska, poros könyveket, melyek hátán meztelen volt a spárga és az enyv - Miriam szemében egy csomó ártalmas limlomot.

Itt volt például La Pérouse útleírása, sok gondos, élethű fametszettel és a legőszintébb vallomásokkal a tizennyolcadik századi tengerészéletről; és Mr. Polly addig olvasott az igénytelen, kalandos, részegeskedő és zabolátlan, egyszóval gyönyörűséges matrózéletről, amíg maga is ott úszott, dagadó vitorlákkal, lassan és egyenletesen, s vele a hajó tükörképe az üvegsima tengeren, és egyébre se gondolt, mint a ragyogó, barna bőrű nőkre, akik kedvesen rámosolyognak, és füzéreket aggatnak a nyakába, ismeretlen virágokból. Volt egy másik, remek könyve is, a yukatáni elveszett palotákról, az őserdő borította, hatalmas teraszokról, amelyeknek építői belevesztek az emberi feledés homályába. La Pérouse-hoz kapcsolódott a Vidám Szigeti Éjszakák, és Polly sohase unta meg, hogy az alkonyati késeléseknél a Hangok Szigetén valami a késelő kezére ömlött, ami olyan volt, mint a "meleg tea". Különös, elmondhatatlan örömet okoznak a színes, eleven szóképek, és a legiszonyúbb tények leírását is megszépítik.

És egy másik könyve, amelynek nem ismerte az elejét, a két abbé: Huc és Gabet utazásainak második kötete volt. Követte ezt a két jámbor lelket a tibeti nyelvleckéktől, amiket a szakállas Sandurától kaptak (aki szamárnak nevezte őket, és ellopta egész vajkészletüket), száz szerencsétlen kalandon keresztül Lassza szívébe, és olthatatlan szomjúsággal kereste az első kötetet, hogy megtudja, honnan jöttek, s kik is voltaképpen. Egymás után olvasta Fenimore Coopert, és Tom Cringle hajónaplóját, és Joseph Conradot, s addig álmodozott a Kelet- és Nyugat-Indiák sok színárnyalatú népeiről, amíg a szíve belefájdult a vágyba, hogy mielőtt meghal, meglássa ezeket a napfényben fürdő országokat. Conrad színes prózája különösen mély hatást tett rá, olyan élvezetet szerzett neki, amelyet sohase tudott szavakba önteni. Egyszer Port Burdockban, ahová néha elkarikázott ócska biciklijén, egy rakás piszkos, hatpennys könyv között ráakadt Bart Kennedy vidám ötletekkel teletűzdelt könyvére, A csavargó tengerész-re, és ettől kezdve barátságosabb és megértőbb szemmel nézett minden tagbaszakadt vagányt, aki végigcammogott Fishbourne főutcáján. Sterne-t olvasta, kissé meghökkentette, és nem tudta eldönteni, hogy tetszik-e neki vagy sem, de valamilyen okból, amelyet magam sem értek, a Pickwick Klub-ot kivéve, Dickensszel sohase tudott igazán megbarátkozni. De szerette Levert, Thackeray Catherine-jét és Dumas minden regényét, amíg el nem jutott a Bragelonne Vicomte-ig. Rejtély előttem értetlensége Dickens iránt, s amikor erről beszélek, csodálkozásomnak adok kifejezést, ahogy jó történetíróhoz illik. Sokkal érthetőbb, hogy nem szerette Scottot. És hogy százszor többre becsült bármilyen prózát bármilyen verses műnél, annak, azt hiszem, az az oka, hogy nem tudta a szavak helyes kiejtését.

Mindig megújuló örömmel olvasgatta Waterton Kóborlás Dél-Amerikában című könyvét. Még azzal is elszórakozott, hogy új madarakat talált ki, és írt le magának Waterton stílusában; olyan madarakat, amelyeknek sajátságai kuncogásra késztették, amikor eszébe jutottak. Ebbe a mulatságba még Ruspert, a vaskereskedőt is megpróbálta bevonni. Bates könyvét is olvasta az Amazonasról, de amikor rájött, hogy az egyik partról nem látni a másikat, valamilyen titokzatos lelki folyamat révén, amit megint csak nem értek, legalább egy tizedrészét elvesztette annak az élvezetnek, amit ez a folyó szerzett neki. De más mindenfélét is összeolvasott; elbűvölte Joyce könyve, az Ősi Kelta Regék Gyűjteménye, és olvasta Mitfort Régi Japán Meséi-t, és egy csomó papírkötésű könyvet, és a Feketeerdő Meséi, amit még Easewoodban szerzett, képezte a tartalékot. Elég szoros ismeretségbe került William Shakespeare drámáival is, és álmaiban a cinquecento vagy az Erzsébet-korszak ruháit viselte, s egy nyüzsgő, nyugtalan, kocsmázó, viharos világban élt. Egyszerű szublimált világ, könyvek világa te! boldog menedék vagy, felfrissülés és búvóhely a hétköznapi élet elől...!

Annak a boltoskodással eltöltött tizenöt hosszú esztendőnek legjellegzetesebb képe: Mr. Polly olvasásba merülten, jól előrehajolva könyököl a pulton, a meglehetősen rosszul világított boltban, vagy felegyenesedik egy sóhajjal, hogy az üzlet után nézzen.

És eközben alig mozgott, emésztési zavarai növekedtek, amíg egészen eluralkodtak a kedélyén; meghízott, ereje hanyatlott, súlyos depressziók törtek rá, és sötétítették el a kedvét, a semmiségek egyre jobban bosszantották, és a gondtalan nevetésnek vége szakadt. A haja hullani kezdett, míg végül nagy, kopasz folt támadt a tarkója táján. Aztán egy napon - feledve a könyveket és mindent, amit látott és átélt általuk - hirtelen ráébredt, hogy pontosan tizenöt esztendő óta ül a boltjában, hogy nemsokára negyvenéves lesz, s az életet ez idő alatt nem volt érdemes élni, mert egykedvű, enyhén rosszindulatú és bíráló társ mellett telt el; részleteiben csúnya, lehetőségeiben gyatra volt, és végül elérkezett ide, a végképp reménytelen és szürke jövő elé.

3

Már voltam bátor említeni, sőt valójában idézni egy bizonyos fennkölt szellemű, aranycvikkeres, highburyi úriembert, aki többnyire a Climax Klub könyvtárának egyik gyönyörű szobájában irkált. Szociális problémákkal birkózott, száraz, de olykor - azt hiszem, ezt el kell ismerni - roppant tanulságos stílusban. Az volt a rögeszméje, hogy a világnak egy kollektív intelligenciának nevezett valamire van szüksége, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy önöknek, nekem és mindenkinek rettentő keményen kell gondolkozni mindenfélén, és az eredményeket összegeznünk kell, hogy köteleznünk kell magunkat, hogy makacsul és szemérmetlenül világosak és őszinték leszünk, támogatunk és tisztelünk egy csapatnyi tökéletes professzort, írót, művészt és más ápolatlan külsejű, nehéz embert, ahelyett, hogy mérsékelt és értelmes módon, golfozásra és bridzsezésre használnánk agyunkat (mintha csak humorérzékünk akadályozná meg, hogy mást is kezdjünk vele), és egyáltalán, hogy szépen, úriemberhez illően, könnyedén vennénk az életet, a teremtésit!

Szóval, ez a kupolafejű, intellektuális szörnyeteg azt állítja, hogy Mr. Polly boldogtalanságának kizárólag ez az oka.

"Egy olyan egyre bonyolultabbá váló társadalom - írja az aranycvikkeres -, amely egészében nem hajlandó gondolkozni a jövőjéről vagy szembenézni a szerkezetéből eredő szövevényes problémákkal, pontosan olyan helyzetben van, mint az az ember, aki nem törődik az étrendjével és életmódjával, tartózkodik a fürdéstől és testmozgástól, és szabadjára engedi étvágyát. Haszontalan és céltalan ételeket halmoz fel, ahogy az ember zsírt halmoz fel és káros anyagokat a vérében; hanyatlik kollektív hatékonysága és életereje, és nyugtalanságot és nyomorúságot választ ki magában. Fejlődésének minden fázisát elkerülhető szorongás, kényelmetlenség és az emberselejt maximuma kíséri.

Semmi sem demonstrálhatja jobban közösségünk kollektív eltompultságát, az aktív intellektuális megújulás kiáltó szükségességét, mint a használhatatlan, kényelmetlen, rosszul képzett, rosszul betanított és egészben véve szánalomra méltó emberek hatalmas tömege. Ezekre gondolunk, amikor ezt a pontatlan és félrevezető kifejezést használjuk: "alsó középosztály". Az alsó középosztály nagy része helyes megjelöléssel a dologtalanokból és a munkára alkalmatlanokból áll. Ezek nemcsak azért tartoznak oda, mert szerény vagyonkájuk, amely vagy a régebbi fizetésből megtakarított pénzből, vagy biztosítási kötvényből, vagy más hasonló forrásból ered, megakadályozza őket, hogy egyenesen közsegélyért folyamodjanak; hanem azért is, mert keveset vagy éppen semmit sem adnak a közösségnek az elfogyasztott javakért cserébe. Semmiféle vonatkozásban nem hasznosak a közösség számára, sohasem nevelték őket szociális célok szolgálatára, még csak érdeklődésüket sem ébresztették fel ezek iránt. A kis boltosok tekintélyes hányada például olyan emberekből kerül ki, akiket valamilyen okból (kellő gyakorlat és céltudatosság hiányából eredő alkalmatlanság vagy a technikai fejlődés, vagy a kereskedelem pangása) kidobtak az állásukból, s akik fölösleges boltokat nyitnak, hogy kiegészítsék megtakarított pénzüket, amelyre megélhetésüket alapozzák. Sikerül megkeresniük kiadásaik hatvan-hetven százalékát, a többit az egyre zsugorodó tőke adja. Az életük lényegileg kudarc; nem az éles és tragikus kudarc, mint a munkásé, aki elvesztette munkáját és éhen hal, hanem a sorozatos kis veszteségek lassú, krónikus folyamata, ami - ha az egyén kivételesen szerencsés - az elszegényedés halálos ágyán végződik, mielőtt a tényleges csőd vagy teljes nyomor bekövetkezne. Bármilyen lottójáték több esélyt nyújt az anyagi felemelkedésre, mint az ilyen bolt. A szállítás és közlekedés állandó fejlődése elkerülhetetlenül magával hozza az elosztó kereskedelem nagyvonalú gazdasági átszervezését; ha csak nem az újonnan alakult országok kaotikus zűrzavarában, azok az idők örökre elmúltak, amikor az ember szakképzettség nélkül vagy némi szakképzettséggel kiskereskedőként megélhetést biztosíthat magának. Mégis, évről évre látjuk, ahogy a szomorú menet halad a kis bukások és az adósok börtöne felé, és nincs bennünk annyi államférfiúi képesség, hogy megállítsuk ezt a menetet. Minden közgazdasági újság minden egyes száma négy-öt hasábon foglalkozik kivonatosan csődtömegeljárásokkal, amelyek közül majdnem mindegyik egy újabb, küszködő család végső összeomlását és a társadalom segítségére utaltságát jelenti, és állandó utánpótlást fölösleges iparosokból, kereskedősegédekből, akik némi megtakarított pénzzel kerültek az utcára, vagy a rokonok segítik őket; özvegyekből, a férj után kapott biztosítási összeggel, fösvény apák rosszul képzett fiaiból, hogy a tönkrementek helyére lépjenek a mindenfelé burjánzó, gyatrán felszerelt, rosszul épített boltokban."

Egy kellemetlen, de tehetséges kortársamtól idézem ezeket a sorokat, azért, ami bennük érték, és úgy érzem, bele kell vennem őket könyvembe mint ennek a történetnek alapgondolatát. De visszatérek Mr. Pollyra, ahogy ott ül a palánkon, belekáromkodik a keleti szélbe, és eközben úgy érzem magam, mintha tátongó szakadékok felett lebegnék át, az általános és az egyedi között. Amott, az egyik oldalon áll a tudás embere, a tisztán látó (remélem, tisztán lát) és a nagy folyamat, amely szerencsétlen körülmények között tengődő milliók életét kudarcra és nyomorúságra ítéli, de nem ad segítséget, sem útmutatást, hogy elérhessük azt a jobb "kollektív akaratot és intelligenciát", ami majd gátat emel az emberi balsiker áradatának. Itt meg a másik oldalon Mr. Polly ül a palánkon, képzetlenül, kiszolgáltatva, zavartan, elkeseredetten, dühösen, és nem lát semmit, legfeljebb annyit, hogy a szürkeség és a gondok hálójába esett, míg körülötte víg táncot jár az élet, Mr. Polly, akinek legalább olyan erős és finom érzéke van az örömhöz és szépséghez, mint önöknek vagy nekem.

4

Céloztam rá, hogy jó öreg Angliánk egy fikarcnyival sem szerelte fel jobban Mr. Pollyt belső érdekeinek védelmére, mint külső ügyeinek intézésére. Édes hazánk hanyag bőkezűséggel árasztja el gyermekeit olyan változatos táplálékkal, amilyenre nincs példa a világtörténelemben, közöttük sok-sok fűszerrel, gazdasági életünk újszerű konzervkészítményeivel. A főzés pedig Miriam dolga volt. Mr. Polly szervezete, mint egy zűrzavaros, rosszul kormányzott demokrácia, állandó elégedetlenség és felfordulás állapotába került, és hol olyan gonosz és ártalmas belső gyönyöröket követelt, mint a savanyú uborka, ecet és ropogós, zsíros disznósült, hol meg olyan bosszúszomjas külső megnyilvánulásokat, mint háború és vérontás világszerte. Úgyhogy Mr. Polly a gyűlölködésig jutott, és egymás után csúnyán összeveszett a háziúrral, a nagykereskedőkkel és legtöbb szomszédjával.

Rumbold, a szomszédos porcelánkereskedő, kezdettől fogva ellenségesnek látszott, minden nyilvánvaló ok nélkül, és mindig úgy csomagolta ki a ládáit, hogy teljesen hátat fordított új szomszédjának. Mr. Polly viszont kezdettől fogva haragudott ezért, gyűlölte ezt az udvariatlan és semmitmondó hátsórészt, és szerette volna megdöfködni, megrugdosni, kicsúfolni. De az ember nem csúfolhat ki egy hátat, ha nincs ott a barátja, akit közben a könyökével oldalba bökhet.

Végül Mr. Polly nem állhatta tovább. Odament Rumboldhoz, és megbökte.

- Halló - mondta Rumbold hirtelen felegyenesedve, és megfordult.

- Nem kaphatnék valami más nézőpontot? Unom már a hátulnézetét - mondta Mr. Polly.

- Mi? - kérdezte Rumbold teljesen értetlenül.

- Minden gerinces állatok közül az ember az egyetlen, aki az arcát emeli az ég felé, öregem. Maga mért csinálja fordítva?

Rumbold tanácstalan ábrázattal ingatta a fejét.

- Nem szeretem ezt a sok hátványosságot.

Rumbold elszomorodott, mert végképp nem értett semmit.

- Szóval, elegem van abból, hogy így hátat fordít nekem, érti?

Fény gyulladt ki Rumbold agyában: - Hát errül van szó?

- Errül!

- Rumbold megvakarta a fülét a három szalmás lekvárosüveggel, amit a kezében tartott. - Arrul fúj a szél. De minek ez a hűhó?

- Nem hűhó! Csupán futólagos megjegyzés. Ki nem állhatom, és kész!

- Tehetek én róla, hogy a szél fújja a szalmát? - mondta Rumbold, és még távolról sem értette a dolgot.

- Udvarias ember ilyet nem tesz - mondta Mr. Polly.

- Úgy csomagolom ki, ahogy nekem tetszik. Maga se csomagolhatná ki másképp, különben a szeme tele lesz szalmával.

- Muszáj úgy kicsomagolni, ahogy a disznó túr, ha szarvasgombát keres?!

- Szarvasgombát?!

- Muszáj úgy kicsomagolni, mint a disznó?

Mr. Rumbold végre megértett valamit: - Disznó! Maga disznónak nevez engemet?! - mondta fölháborodva.

- Ha ezt az oldalát mutatja nekem?

Mr. Rumbold hirtelen dühbe gurult, és a lekvárosüveggel hadonászva kiáltotta: - Hé! eriggyen vissza a boltjába. Nem veszekszek magával, és maga se veszekedjen velem. Nem tudom, mi nyomja a bögyit, de én békés ember vagyok, meg antialkoholista is, és jó volna, ha maga is az lenne, érti? Menjen a boltjába!

- Úgy érti, hogy...? Én csak udvariasan fölkérem, hogy többé ne csomagoljon háttal nekem.

- Magának a disznó udvarias, nekem meg maga részeg. Eriggyen a boltjába, és hagyjon kicsomagolni. Maga... maga izgága!

- Úgy érti, hogy... - Mr. Polly verve volt. Most vette észre, hogy Rumbold vaskos, masszív ember.

- Eriggyen vissza a boltjába, és hagyjon tovább dolgozni. És ne disznózzon, érti? Söpörjön a maga háza előtt!

- Azért jöttem, hogy udvariasan megkérjem.

- Azér jött, hogy veszekedjen. Semmi dolgom magával, érti? Még a képe se teccik nekem, érti? És nem állhatok le magával egész nap vitatkozni, érti?

Csend, kölcsönösen méregetik egymást.

Mr. Pollynak eszébe ötlött, hogy bizonyos fokig feltehetően ő a hibás.

Mr. Rumbold nagy fújtatva elment mellette, lerakta a lekvárosüvegeket az üzletben, mérhetetlen, mesterkélt nyugalommal, mintha semmiféle Polly nem volna a világon, aztán visszajött, megvetően hátat fordított Mr. Pollynak, és belebújt a ládába. Mr. Polly elképedve állt. Belerúgjon ebbe az előtte meredő vaskos tömegbe? Belerúgjon egy hatalmasat? Nem!

Nadrágzsebébe süllyesztette a kezét, fütyülni kezdett, és mérhetetlenül unott arccal visszaballagott a boltajtóba. Itt egy darabig a "Harlachi férfiak" dallamára eltűnődött az egyre távolodó lehetőségen, hogy durr! belerúg Mr. Rumboldba. Nagyszerű érzés lett volna, és pillanatnyilag pompás kielégülés. De úgy döntött, hogy nem teszi. Meghatározhatatlan okokból nem teheti meg. Bement, és nagyon lassan, elgondolkozva rendezgette a nyakkendőket. Aztán a kirakathoz lépett, és sanda pillantást vetett Rumboldra. Mr. Rumbold még mindig csomagolt...

Mr. Polly ezek után tizenöt évig nem érintkezett Mr. Rumbolddal. Tartotta a haragot.

Volt idő, amikor úgy látszott, hogy Rumbold tönkremegy, de aztán mégiscsak megegyezett a hitelezőivel, és folytatta a csomagolást, úgy, mint azelőtt, sőt bárgyúbban, mint valaha.

5

Más eset volt Hinks, a nyerges, két üzlettel odébb. Itt tulajdonképpen Hinks volt az agresszor.

Hinks sportember volt a maga módján, és olyan ízléses, kockás kabátban és szűk nadrágban járt, amelyet a sors kifürkészhetetlen akaratából óhatatlanul a lósporttal szoktak összefüggésbe hozni. Eleinte Mr. Polly kedvelte mint érdekes típust, gyakran megfordult vele az Isteni Gondviselésben, fizetett neki, és fogadott el tőle, és takargatta óriási tudatlanságát a lovakat illetőleg mindaddig, amíg Hinks nyaggatni nem kezdte, hogy biliárdozzon vagy fogadjon vele. Ezután Mr. Polly elkerülte, Hinks pedig nem rejtette véka alá véleményét. Hogy Mr. Polly voltaképpen egy puhány lúdtalpas. De azért továbbra is szóba állt Mr. Pollyval. Amikor Mr. Polly megjelent az ajtóban, Hinks odajött hozzá, és roppant beavatott modorban társalgott sportról, nőkről, bokszolásról és a férfias életről, amíg Mr. Polly már úgy érezte, hogy ő a legáttetszőbb, legfejletlenebb emberi árny, aki valaha is a nemlét peremén lézengett. Csúfneveket talált ki tehát Hinks öltözködésére, és bizalmasan beszélt Ruspernek, a vaskereskedőnek Hinks gyöngéiről. Kockás karrieristának nevezte, és mintás lábszárára azt mondta, hogy reszketeg rázkatag. Az ilyesféle jó mondások rendesen fülébe jutnak az illetőnek.

Egy nap Mr. Polly az ajtóban ácsorgott és unatkozott, amikor Hinks megjelent az utcán, megállt, és egy ideig különös, rosszindulatú arccal méregette őt. Mr. Polly megkésett köszönésfélét intett oda neki.

Mr. Hinks köpött egyet a járdára, és láthatólag töprengett. Azután vészjóslóan megállt Mr. Polly előtt, és megszólalt, komoly bizalmas hangon, fogai közt szűrve a szót: - Hallom, rólam jártatta a száját?!

Mr. Polly megszeppent: - Nem tudok róla - felelte.

- Nyavalyát nem tud róla. Jártatta a száját!

- Nem értem - mondta Mr. Polly.

- Nyavalyát nem érti! Csak jártassa rólam azt a hülye száját, majd jól szemközt vágom. Érti? - Mr. Hinks hidegen, de keményen figyelte a hatást, és újra köpött. - Meg vagyok értve?

- Nem emlékszem... - kezdte Mr. Polly.

- Nyavalyát nem emlékszik! Fene sokat jártatja a száját. Többet locsog itt összevissza, mint amennyire kíváncsiak vagyunk. Látja ezt? - És Mr. Hinks feltűnően bizalmaskodó mozdulattal Mr. Polly elé tartotta rendkívüli méretű, vaskos, szeplős öklét, hogy közelebbről megszemlélje vagy megszaglássza, ide-oda forgatta, szelíden rázogatta néhány pillanatig, aztán óvatosan visszarakta a zsebébe, mintegy későbbi használatra félretéve; lassan, éber szemmel hátrált egy lépést, és végül elfordult, mintha más dolgok érdekelnék, és megszűnt, még látszatra is megszűnt jó barátnak lenni.

6

Mr. Polly érintkezését valamennyi boltostársával előbb-utóbb hasonló kellemetlen incidensek mocskolták be, amíg már egyetlen barátja sem maradt, és a magány még a boltajtót is rettenetessé tette. Üzletek mentek tönkre mindenfelé körülötte, új emberek jöttek, és új ismeretségek kötődtek, de a torzsalkodás előbb-utóbb elkerülhetetlenné vált - elkerülhetetlenné tette a feszültség, amiben ezek a rosszul táplált, gyatra házakban lakó, unatkozó és gondtól nyűtt szomszédok éltek. A puszta tény, hogy Mr. Pollynak naponta látnia kellett őket, hogy nem menekülhetett előlük, magában is elég volt ahhoz, hogy nyugtalan, tevékeny, aktív szelleme már-már elviselhetetlennek érezze őket.

A Fő utca többi kereskedői között ott volt Chuffles is, a fűszeres, kis szőrös, csendes, törekvő poligamista, akinek a környékbeli fiatalság macskazenét adott a felesége húgával kapcsolatos botrány miatt, és aki mindamellett teljesen érdektelen volt; aztán ott volt a másik fűszeres: az öreg Tonks, a nála is öregebb, végelgyengülés felé járó feleségével - mindketten mélységesen istenfélők voltak. Tonks tönkrement, helyét a Nemzeti Élelmezési Társaság fiókja vette át, amelynek fiatal vezetője csak annyiban nem hasonlított a rókához, hogy ugatott. A játék- és édességbolt gazdája egy utálatos modorú öregasszony volt, és az utca végén levő kis halüzlet tulajdonosa sem bizonyult különbnek. A gyapjúfonal-kereskedés, miután tönkrement, újságosbolt lett, aztán egy tüdővészes rövidárus vette át, és végül egy papírkereskedő. A három üzletben, az utca végén, egymás után buktak meg a következők: egy biciklijavító és -kereskedő, egy gramofonkereskedő, egy trafikos, egy olcsó bazárárus, egy suszter, egy zöldséges és egy kukucskálós mozgókép-vállalkozó. De egyik se kötött barátságot Mr. Pollyval.

A kereskedelemnek ezek a kalandorai többé-kevésbé mind hányatott emberek voltak, akiket értelmetlenül sodort maga előtt a sors vihara.

A két fishbourne-i tejcsarnok tulajdonosai testvérek voltak. Összevesztek apjuk végrendeletén, és azért nyitottak üzletet, hogy egymást tönkretegyék. Az egyik süket volt, mint az ágyú, Mr. Polly tehát semmi hasznát nem vette, a másik sportember volt, természettől fogva irtózott a gúnynevektől, és egy húron pendült Hinksszel. Így álltak a dolgok Mr. Pollyval; úgy látszott, minden oldalról barátságtalan, unalmas emberek veszik körül, vagy olyanok, akik a legmélyebb bizalmatlanságot és rosszindulatot érzik iránta: bűvös kör gyanakvó, elfogult, elembertelenedett emberekből, így hát a szervezetében levő méreg megmérgezte a külvilágot is.

De Boomer, a borkereskedő és Tashingford, a patikus - jól jegyezzük meg - nagyon fennhordták az orrukat, s azt tartották, hogy különbek Mr. Pollynál. Sose vesztek össze vele, inkább kezdettől fogva elzárkóztak előle, mintha már régen összevesztek volna.

Ahogy Mr. Polly belső baja nőttön-nőtt, s ő mindinkább az erjedő táplálék és az egymással hadakozó nedvek csataterévé vált, ahogy mondani szokás, már látni se bírta, úgy gyűlölte valamennyi szomszédját. Itt voltak mindennap és egész nap, mindig ugyanazok, és saját megrekedését tükrözték. Fájt a feje tőlük, elöl is, hátul is, kezét-lábát is fáradtnak és csüggedtnek érezte miattuk. Még a levegő is elvesztette az ízét tőlük. Mr. Pollyból kiveszett az emberszeretet.

Délutánonként az üzletben őgyelgett, halálosan unta a boltját, az otthonát, Miriamot, és mégis félt kimenni, mert olyan hevesen, olyan betegesen túlnagyítva undorodott és iszonyodott ezektől a szomszédoktól. Nem tudta rászánni magát, hogy kitegye a lábát, és ismét végigcsinálja a szokásos vesszőfutást, figyelő ablakok és hideg, könyörtelen tekintetek előtt.

Talán Rusperrel, a vaskereskedővel tartott legtovább a barátsága. Rusper úgy három évvel azután vette át Worthington üzletét, hogy Mr. Polly megnyitotta a magáét. Magas sovány ember volt, ideges, állandóan rángatózott, ovális fejét kissé hátravetve tartotta, égnek emelt arccal. Szorgalmas újság- és folyóirat-olvasó volt, valamilyen irodalmi társasághoz tartozott, valamikor, valahol, és egy kis hiba volt a szájpadlásával, amitől Mr. Polly eleinte minden szavát elbűvölőnek és érdekesnek találta. Ez a szájpadlás egy furcsa hangot adott, mintha valami lett volna Mr. Rusper torkában, ami félig nevetéshez, félig a gázóra kattanásához hasonlított.

Rusper irodalmi ízlése nem egyezett hajszálpontosan Mr. Pollyéval; véleménye szerint a könyv a "Nagy Gondolatok" szentélye, a művészet meg pedagógia, jelmezben; nem volt érzéke hasonlatok, jelzők vagy más stílusszépségek iránt, de azt mégiscsak tudta, hogy léteznek könyvek is a világon. Tudta, hogy vannak könyvek, és tele volt nagy, dagályos eszmékkel, amiket "Modern (katt) Gondolatok"-nak nevezett, és fölöslegesen, tehetetlenül, de nyilvánvalóan izgatta az "Emberi Faj (katt) Boldogulása".

Éjszakánként Mr. Polly néha erről a "katt"-ról álmodott.

Ennek a kellemetlen agyú Mr. Pollynak úgy tűnt, hogy soha életében nem látott még ennyire tojás formájú fejet, mint a Rusperé. Nem tudott szabadulni ettől a gondolattól, olyannyira, hogy amikor már tüzesen vitatkoztak, ilyeneket mondott Ruspernek: - Főzze még egy kicsit, öregem. Főzze keményebbre! - vagy: - Legalább hat percig! - Rusper úgy találta, hogy az ilyen megjegyzéseknek nincs se fülük, se farkuk, és végül rájuk se hederített, Mr. Polly megszokott különcségei közé sorolta őket. Ezek a kis célzások hosszú ideig nem vetettek árnyékot érintkezésükre, de már magukban hordták a végső szakítás csíráját.

Amíg barátságuk tartott, Mr. Polly gyakran otthagyta a boltját, átballagott Rusperhez, megállt az ajtóban, és beszólt: - Na, öregem, hogy működik a Korszellem? - és egy egész órát is elbeszélgetett. Néha meg Rusper ment át a divatáruüzletbe azzal, hogy: - Hallotta már (katt) az újságot? - és ott töltötte a délelőtt hátralevő részét.

Aztán Mr. Rusper megnősült, és nagyon meggondolatlanul, olyan nőt vett el, aki Mr. Pollyt egyáltalán nem érdekelte. Egy kis hűvösség támadt köztük attól kezdve, hogy Rusper megemlítette nősülési szándékát. Amikor meglátta az asszonyt, Mr. Polly kénytelen volt arra gondolni, hogy a nő túl szorosan fésüli hátra a haját, és a könyöke szögletes. Félszegen viselkedett a nő jelenlétében, mert nagyon vigyázott, nehogy kicsússzon valami megjegyzés a száján. Pedig annyi találó kifejezés jutott az eszébe. Mrs. Ruspernek meg az volt a benyomása, hogy Mr. Polly valami bűnös titkot takargat előtte. Meggyőződése volt, hogy Mr. Polly káros hatással van a férjére, és mindig fülelt, és rögtön megjelent, mikor beszélgetni hallotta Rusperrel.

Egyszer a két férfi összekapott a németkérdésen.

- Fogadjunk, hogy (katt) megszállnak minket - mondta Mr. Rusper.

- Semmi se lesz abból. Vilmos nem olyan Xerxikus-fajta.

- Majd meglátja, öregem.

- Pont ez az, amit nem fogok meglátni!

- Öt év (katt) se telik bele!

- Ugyan!

- De!

- Nem!

- De!

- Eh! főzze meg keményre - mondta Mr. Polly.

Ekkor felnézett, és meglátta Mrs. Ruspert. A pult mögött állt, félig eltakarta egy csomó ásó, kerti olló meg egy késtisztító készülék, és az arcáról Mr. Polly azonnal látta, hogy mindennel tisztában van.

A beszélgetés ellankadt, és Mr. Polly csakhamar elvonult.

Ezután még jobban elhidegültek egymástól. Mr. Rusper ezentúl egyszer sem sétált át a divatárushoz, Mr. Polly pedig csak úgy mellékesen kukkantott be néha a vaskereskedőhöz. Akármit mondtak is egymásnak, abból csak éles ellentmondás, hangos vita keletkezett. Rusper homályos és nyugtalanító figyelmeztetést kapott: Mr. Polly megsértette, és csúfot űzött belőle; nem tudott rájönni, hogy pontosan mivel, tehát most már Mr. Polly minden szavában sértést gyanított, amivel rászolgált haragjára, akkor is, ha burkolt formában történt a sértés.

Nemsokára Mr. Polly is abbahagyta a látogatásokat, s ekkor Mr. Rusper, érthetetlen gondolatmenet eredményeképpen, speciális rövidlátásra tett szert, ami csak Mr. Pollyra vonatkozott. Ha Polly feltűnt, Rusper mindig másfelé nézett, és nagy, tojásdad ábrázatán olyan tudatos derű és kiszámított, boldog öntudatlanság ömlött el, amitől egy Pollynál kevésbé ingerlékeny személy is dühbe gurult volna. Ez a rövidlátás erős vágyat ébresztett Mr. Pollyban, hogy kigúnyolja és majmolja Mr. Ruspert, s ilyenkor páratlanul megvető köhögésben tört ki, főleg akkor, amikor Mr. Rusper tettetett öntudatlansággal előköhögött neki.

Aztán Mr. Pollyt egyszer biciklibaleset érte. Gépe már nagyon öreg jószág volt, s a bicikli szenilitásával együtt jár az is, hogy a szabadonfutója egy nap makacsul megszűnik szabadon futni. Emberi hasonlattal élve, olyan ez, mint amikor egy öregúr elveszti a metszőfogát. Mr. Polly éppen Mr. Rusper boltja felé közeledett, amikor, szerencsétlen véletlen folytán, egy autó rossz oldalon akart előzni egy lovas kocsit, Mr. Pollynak tehát nem volt más választása, mint fölszaladni a járdára és leszállni. Megszokta, hogy tempósan szálljon le, kivárva azt a pillanatot, amikor a bal pedálja mélyponton van, de a szabadonfutó beszorulásától ez a mélypontpillanat csak átmeneti volt, s mielőtt ráeszmélhetett volna, hogy mi történik, a pedál már újabb fordulatra emelte a lábát. Hogy a megszokott módon szállhasson le, a pedálnak még egy fordulatot kellett tennie; de mielőtt ezt a fordulatot megtehette volna, Mr. Polly a különböző csengő-bongó holmik: bádog szemétládák, felmosóvödrök, fűnyíró gépek, gereblyék, ásók és egyéb csörömpölő tárgyak között találta magát, amelyekkel Mr. Rusper a járdát szokta kidíszíteni. Mielőtt közéjük került, egy gyötrelmes pillanatra elfogta az a tehetetlen düh és bizonytalanság, amiről az ember úgy érzi: évszázadokig tart, amiben az ember felfigyel mindenre, de nem gondol semmire, csak olyan szavakra, amiket jobb elfelejteni. Mr. Polly egy vödörtornyot mennydörgő robajjal a boltajtó elé taszított, és zuhanó vasáruk viharos zenebonája közepette leszállt - egyik lábával egy egészségügyi szemétládába.

- Mindent telerak az ócskavasával - kiáltotta. Látta, hogy Rusper előbújik a boltjából, arcán a nagy nyugalom ráncokba szaladt, mint bevont vitorlán a redők.

Egy pillanatig Rusper némán hadonászott: - Mit (katt) csinál? - szólalt meg végül.

- Pléh embercsapdák! - mondta Mr. Polly.

- Mit (katt) csinál?

- Egy kirakat az egész járda, mintha ez a nyavalyás város a magáé volna. A szentségit! - Mr. Polly méltóságteljes mozdulatot akart tenni, de fölfedezte, hogy benn áll a szemétládában. Elkeseredett, alantas szavak kíséretében egy darabig pokoli zajjal rugdosta a láda oldalát, aztán nagy robajjal a járda szélére rúgta. A láda röptében még elütött egy-két vödröt is. Mr. Polly fogta a biciklijét, hogy indul hazafelé, de Mr. Rusper keze megállította.

- Rakjon (katt) mindent vissza (katt) a helyére!

- Rakja (katt) vissza maga!

- Magának (katt) kell visszarakni!

- Menjen az (katt) utamból!

Rusper egyik kezét a kormányra tette, a másikkal erősen megmarkolta Mr. Polly gallérját, mire Mr. Polly azt mondta: - Erisszen! - és újra: - Erisszen! nem hallja? - aztán meglehetős erősen gyomorszájon bökte könyökével Ruspert hangos, türelmetlen kiáltással (ami minden betűkombináció közül legjobban úúú-katt-re hasonlított), eleresztette a kormányt, megragadta Mr. Pollyt a hajánál és sapkájánál fogva, és lefelé nyomta a fejét meg a vállát. Erre Mr. Polly olyan szavak kíséretében, amelyeket mindenki ismer, de senki se nyomtat ki, teljes erejéből beleöklelt Mr. Rusper homorulatába, egyik lábát köréje csavarta, és néhány borzalmas pillanatig bizonytalanul dülöngélt, aztán végigvágódott, magára rántva Ruspert a bicikli és a vödrök közé. És ez a két fegyverhez és erőszakhoz nem szokott, tapasztalatlan ember, egy békés korszak gyermekei, ott a járdán, nevetséges, amatőr erőfeszítéseket tett, hogy fájdalmat okozzon és megsebesítse egymást, aminek kézzelfogható következményei - poros hát, összeborzolt haj, összegyűrt gallér - lettek. Mr. Polly ujja véletlenül Mr. Rusper szájába került, és szorgalmasan iparkodott ezt a nyílást meghosszabbítani Mr. Rusper füle irányába; de ekkor eszébe jutott Mr. Ruspernek, hogy megharapja az ujját (bár nem túl erősen harapta meg), aztán minden igyekezetével azon volt, hogy Mr. Polly arcát a járdához dörzsölje. (A küzdelem tele volt ilyen és ehhez hasonló szörnyűséges lehetőségekkel.) De a vérontás elmaradt.

Aztán mindkettőjüknek úgy rémlett, hogy a másiknak rengeteg a keze, rengeteg hangja és rengeteg ereje nőtt. Megadták magukat a sorsnak, és abbahagyták a viaskodást. Arra eszméltek, hogy kifelé felháborodott, befelé örvendező szomszédok szétválasztják és lefogják őket, és igyekeznek kivenni belőlük, hogy mi is történt tulajdonképpen.

- Mindent (katt) vissza kell neki rakni - lihegte Mr. Rusper, Hinks gyakorlott markában. - Csak azt kértem (katt), hogy mindent rakjon vissza.

Mr. Pollyt a kis Clamp, a játékboltos tartotta, azzal a bonyolult és kellemetlen fogással, amelyet később úgy magyarázott Wintershednek, hogy a regényes dzsudónak és a még regényesebb rendőrfogásnak a kombinációja.

- Vödrök! - magyarázta Mr. Polly szaggatottan, lihegve. - Vödrök. Mindenfelé az utcán. Elzárja az egész utcát a vödreivel. Maguk is látják.

- Szándék (katt)... dékosan (katt) belehajtott az árukba. Mindig (katt) bosszant (katt) engemet - mondta Rusper.

Mind a ketten roppant megfontoltan és értelmesen viselkedtek. Azt akarták, hogy mindenki felelősségteljes, intellektuális embernek tartsa őket, olyannak, aki a jog és a világ tartós békéjének érdekében cselekszik. Úgy érezték, hogy nagy horderejű közügyként kell kezelniük a dolgot. El akarták magyarázni, kifejteni és kimutatni, hogy mennyire szükséges volt minden, amit tettek. Mr. Polly meg volt győződve, hogy soha életében nem volt még korrektebb, mint amikor az egészségügyi szemétládába dugta a lábát. Mr. Rusper viszont úgy tekintette a Mr. Polly hajába való csimpaszkodást, mint különben jelentéktelen pályafutásának egyetlen kifogástalan impulzusát. De azt mind a ketten világosan érezték, hogy könnyen nevetségessé válhatnak, ha nem vigyáznak, ha csak egy másodpercre is átlépik az eddig tanúsított emelkedett szellem és meg nem alkuvó méltóság határát. Tudták, hogy semmi áron nem szabad nevetségessé válniok.

Mr. Chuffles, a botrányos életű fűszeres, ahogy egy kitaszítotthoz illik, némán csatlakozott az ellenfeleket körülvevő tömeghez, és szomorú, fájdalmas, segítőkész arccal fölemelte Mr. Polly biciklijét. Gambell nyári kifutófiúja, a példán felbuzdulva, helyreállította a szemétláda és a vödrök önérzetét.

- Neki kell (katt), neki kell összeszedni - tiltakozott Mr. Rusper.

Mr. Hinks harmadszor is megrázta gyengéden Mr. Ruspert: - De hát mi történt itt tulajdonképpen? Kicsúfolta magát?

- Semmi se történt, beleszaladtam a vödreibe, akárkivel megeshetett volna, erre fogja magát, kijön és nyakon ragad - mondta Polly.

- (katt) Megtámadott!

- Ő támadott meg engem!

- Beleugrott (katt) a szemétládámba. Ez csak támadás, nem igaz?

- Hagyják a csudába - mondta Hinks.

- Kár, hogy egyik se tud rendesen viselkedni - mondta Mr. Chuffles, és örült, hogy végre egyszer ő az erkölcsileg feddhetetlen.

- Látta valaki, hogy kezdődött? - kérdezte Mr. Wintershed.

- Én az üzletben voltam - hallatszott hirtelen Mrs. Rusper hangja a boltajtóból. A kis csoport férfit éles rémület járta át a női hang hallatára. - Ha tanú kell, azt hiszem, nekem is van nyelvem. Azt hiszem, lehet szavam, ha látom, hogy az uramat bántják. Az uram kiment, és szólt Mr. Pollynak, mert az le-föl ugrált a biciklijére a vödrök meg a többi között, és egyszerre csak fejjel nekiment az uram hasának, egyszerre csak vadul nekiment. Éppen akkor, amikor megebédelt, és nem is nagyon erős, sikítani tudtam volna, de Rusper jól elkapta, úgy köllött neki...

- Megyek - mondta Mr. Polly hirtelen. Kiszabadította magát az angol-japán fogásból, és a biciklije után nyúlt.

- Majd megtanítom (katt), hogy békén hagyja (katt) a dolgaimat - mondta Rusper olyan arccal, mint aki most alaposan megleckéztetett valakit.

A háttérben könyörtelenül folytatódott Mrs. Rusper tanúvallomása.

- Még hallani fog rólam, ha majd idézést kap - mondta Mr. Polly, és indulni készült.

- Rólam is (katt) - így Mr. Rusper.

Valaki egy gallért nyújtott Mr. Polly felé: - A magáé?

Mr. Polly megtapogatta a nyakát: - Ha jól tévedek, az enyém. Nem látott valaki egy nyakkendőt?

Egy kisfiú előhalászott egy mocskos csíkot, pöttyös, kék selyemből.

- Az ember élete nincs biztonságba magától - adta le Polly a búcsúlövést Ruspernek.

- A magáé nincs is (katt)! - válaszolta Rusper.

Nem sok elégtételt kaptak a bíróságtól, amely egyáltalán nem volt hajlandó figyelembe venni, hogy a két fél milyen hajlíthatatlan korrektséggel viselkedett, és Mrs. Ruspert is megrótta túlbuzgóságáért, és szelíden, határozottan, de nagyon bőszítően, több ízben "jóasszony"-nak titulálta, és felszólította, hogy: "a kérdésre feleljen, a kérdésre feleljen!"

- Sajnálatos dolog, hogy képtelenek tiszteletre méltó kereskedőkhöz illően viselkedni - mondta az elnök, amikor óvadékkal kötelezte őket a további tettlegesség elkerülésére. - Nagyon sajnálatos dolog. Rossz példát mutatnak a fiataloknak és a többi. Nem használ a városnak, maguknak se, nem használ senkinek, ha egy szép napon a város valamennyi kereskedője ökölre megy az utcán. Ezúttal nagyon könnyen megússzák, és remélem, kellő figyelmeztetésként szolgál ez maguknak. Nem óhajtom, hogy a maguk társadalmi helyzetében lévő emberek elénk kerüljenek. Nagyon sajnálatos ügy, nemdebár? - Az utóbbi kérdést két kollégájához intézte.

- Dedebár! Dedebár! - szólt a jobb oldali kolléga.

- Ö-ö (katt) - jegyezte meg Mr. Rusper.

7

De az undornak, amely Mr. Polly egész valójára rávetette árnyékát, ahogy ott kotlott a palánkon, más, mélyebb okai is voltak, mint a veszekedés Rusperrel és az a megaláztatás, hogy meg kellett jelennie a megyei bíróság előtt. Közeledett a negyedévi lakbérfizetés napja, és kereskedői pályafutása során most először nem volt rá pénze; s amennyire bízhatott számtani képességeiben, hatvan-hetven fonttal túllépte a fizetőképesség határát is. Ezt hozta neki a tizenöt esztendő, s az, hogy passzív türelemmel viselte el az unalmat a legszebb férfikorban. Mit fog szólni Miriam, ha megtudja, és ha szembe kell néznie azzal a kilátással, hogy kirakják őket - a jó ég tudja, hova - mostani otthonukból. Az ő segítségére nem számíthat, ezt jól tudta. Miriam majd csak morog meg veszekedik, még akkor is, ha Polly már nem változtathat a helyzeten. Azt mondja majd, hogy keményebben kellett volna dolgozni, meg száz más bosszantóan értelmetlen dolgot. Ilyen gondolatoknak nincs szükségük a megemészthetetlen disznóhús, hideg krumpli és savanyúság segítségére, hogy elsötétítsék az ember hangulatát, de ha még ezek is segítenek, akkor aztán valóban sötétre fordul az a hangulat!

- Ezért a pénzért járkálhatnék is egy kicsit - mondta Mr. Polly végül a csaknem elviselhetetlen elmélkedés után. Ültében megfordult, és átvetette egyik lábát a palánkon. Egy darabig így maradt, aztán átvetette a másikat is. - Megölöm magam - mormolta.

Ez a mostanában egyre vonzóbb gondolat különösen étkezések után bukkant fel agyában. Az élet, úgy érezte, nem tartogat több boldogságot számára. Gyűlölte Miriamot, de úgysem szabadulhat tőle, bármi történjék is. És mi vár még rá; vesződés, küszködés, vesződés, küszködés, hanyatló erővel és fogyatkozó bátorsággal, hogy tovább játssza ezt a sivár, kétszemélyes drámát. - Van életbiztosításom, az üzlet is biztosítva. Nem lenne kára belőle se neki, se másnak - mondta Mr. Polly.

Zsebre dugta a kezét. - Lehet azt nagy fájdalom nélkül is - mondta. Nekifogott, hogy kidolgozza a tervet. Úgy találta, hogy ez egész érdekes dolog. Az arckifejezése már nem volt olyan nyomorúságos, és léptei meggyorsultak.

Nincs a világon jobb orvosság melankólia ellen, mint a séta és a képzelet működtetése, olyan tervezgetés, amit gyorsan meg lehet valósítani. A dühös boldogtalanság hamarosan eltűnt Mr. Polly arcáról. Titokban és jól átgondolva kell cselekednie, különben nehézségek támadhatnak az életbiztosítás körül. Azon törte a fejét, hogyan kerülhetné meg ezeket a nehézségeket.

Nagyot sétált, hiszen végül is mi értelme sietni vissza a boltba, amikor az ember nemcsak fizetésképtelen, hanem rövidesen meg is kell halnia? Lelke kiszabadult az ebéd és a keleti szél komor kettős szorításából, s amikor végre visszafelé tartott a fishbourne-i Fő utcán, arca szokatlanul vidám volt, és a savhiányosok heves éhsége visszatért. Bement hát a fűszereshez, és vett egy piros címkéjű konzervet, amelyben mélytengeri lazacnak nevezett, élénk rózsaszín, halszerű anyag volt. Elhatározta, hogy tekintet nélkül a költségre, megeszi az egészet, sóval és borssal, s ez lesz a vacsora fénypontja.

Meg is ette; s miután ő meg Miriam ritkán beszélgettek egymással, és Miriam adott a méltóságára, az ő déli viselkedése pedig ellenséges hallgatást követelt, Mr. Polly gyorsan, sokat és nemsokára rosszkedvűen evett. Egyedül evett, mert Miriam nem nyúlt az ételhez, hogy jelezze, mennyire rosszallja Mr. Polly tékozlását. Evés után a Fő utcán kódorgott egy darabig, fertelmes helynek találta, pipáját meg büdösnek és keserűnek, aztán fáradtan ágyba vonult.

Egy-két órányi alvás után fölébredt, és eltöprengett Miriam görnyedt hátán, az élet rejtélyén és azon a nagyszerű, csábító gondolaton, hogy mindörökre véget vet mindannak, ami körülzárva tartja; ezen a nagyszerű gondolaton, amely baljós csillagként ragyogott áporodott, sötét nyomorúsága felett.

 

NYOLCADIK FEJEZET
Leszámolás az élettel

1

Mr. Polly meglepő gonddal és igazán figyelemre méltó önzetlenséggel tervezte el az öngyilkosságot. Miriam iránti szenvedélyes gyűlölete nyomban eltűnt, amikor az a gondolat, hogy örökre megszabadul tőle, világos körvonalat öltött fejében. Egyszeribe módfelett szívén viselte Miriam jó sorsát. Nem akarta szabadulását a felesége rovására megvásárolni. Semmi se állt tőle távolabb, mint itthagyni őt védtelenül, egy gyászos véget ért férjjel és egy tönkrement üzlettel. Úgy gondolta, hogy biztosítani tudja számára mind az élet-, mind a tűzbiztosítás teljes összegét, ha elég körültekintéssel intézi a dolgot. Amíg ezt a vállalkozást tervezgette, boldogabbnak érezte magát, mint évek óta bármikor, noha ez a boldogság nemesebb és komorabb volt, mint az, ami eddig osztályrészéül jutott. Megdöbbent a gondolatra, hogy ilyen sokáig tűrte az örökös nyomorúságot és balsikert.

De agyának félhomályos zugaiban olyan furcsa kétségek és kérdések lappangtak, amiket csak nagy erőfeszítéssel tudott elnyomni.

- Elegem van belőle - kellett többször is elismételnie magának hangosan, hogy szilárdan kitartson elhatározása mellett. Az élete kudarc, nincs mit remélnie, csak boldogtalanságot. Mért ne tenné meg?

A földszintről lépcső vezetett az alagsori konyhába és kamrába; úgy tervezte, hogy ez alatt gyújtja meg a tüzet. Alaposan átitatja petróleummal, papírt és tűzifát készít oda, és jó, ropogós tüzet rak a szenespincében a lépcső alatt. Egy-két lyukat vág a lépcsőbe, hogy a láng levegőhöz jusson, és egy halom papírt, dobozokat meg valami alkalmas széket rak össze fent a boltban. Aztán, hogy könnyen tüzet fogjon, a közeli kamrában feldönti a petróleumoskannát, és odateszi a bolti lámpát, mintha meg akarta volna tölteni. Utána összetöri a szobalámpát a lépcsőn - elesett vele, nyilvánvalóan ez okozta a tüzet -, és elvágja a nyakát a konyhalépcső tetején, ami azután a máglyája lesz. Mindezt vasárnap este fogja megcsinálni, amikor Miriam templomban van, és az lesz a látszat, hogy leesett a lámpával és megégett. Ahogy végiggondolta, igazán semmi hibát nem talált a tervben. Egészen biztos volt benne, hogy tudja, hogyan kell elvágnia a nyakát: mély vágás oldalt, nem a gégét fűrészelni; mérsékelten biztos volt abban is, hogy nem fog nagyon fájni. Aztán minden véget ér.

Persze, nem kellett különösebben sietnie a dologgal, közben tehát gondolatban foglalkozhatott a terv esetleges módosításával.

Ahhoz, hogy Mr. Polly a kétségbeesés szükséges fokára jusson, és keresztül tudja vinni a tervét, a következő dolgok szükségeltettek: különösen száraz és poros keleti szél, a szokottnál is ártalmasabb vasárnapi ebéd, utolsó felszólítás Konktól, Maybricktől, Ghooltól és Gabbitastól, legtürelmetlenebb hitelezőitől, meg egy beszélgetés Miriammal, ami a lakbérhátralékkal kezdődik, és kölcsönös jellemfestéssel végződik.

Sétára indult, hogy még jobban elkeseredjen, és hazatérve Miriamot haragos kedvében találta a délutáni tea miatt. A tea már háromnegyed órája állt a kannában, és a forró vajas sütemény szívós lett. Mr. Polly leült, némán evett - elhatározása végleges volt.

- Jössz templomba? - kérdezte Miriam, miután leszedte az asztalt.

- Hogyne. Sok okom van a hálaadásra.

- Rászolgáltál arra, amit kaptál.

- Lehet - mondta Mr. Polly, a hátsó ablakhoz ment és kibámult, nézte a csüggedt lovat a szálloda udvarán.

Még mindig ott állt, amikor Miriam ünneplőbe öltözve lejött. Kissé meghökkentette Mr. Polly mozdulatlansága: - Búslakodás helyett gyere inkább a templomba.

- Nem búslakodok.

Miriam nem mozdult. Jelenléte idegesítette Pollyt. Érezte, hogy még egy pillanat, és valami képtelen dolgot mond neki; még egyszer, utoljára kéri azt a megértést, amit soha nem kapott meg tőle: - Eh, eriggy a templomba - mondta.

A következő pillanatban a külső ajtó becsapódott Miriam mögött.

- Csakhogy elment - mondta Mr. Polly. Megfordult. - Nekem aztán alaposan kijutott mindenből. - Elgondolkozott. - Azt hiszem, nem lesz semmi oka a nyavalygásra. Fertelmes otthon! Fertelmes élet! - Egy ideig még gondolkozott. - Na, lássunk hozzá! - mondta végül.

2

Húsz percig Mr. Polly a házzal foglalkozott, és nagyon rendesen, módszeresen végezte az előkészületeket. Kinyitotta a padlásablakot, hogy biztosan jó huzat legyen a házban; lehúzta a hátsó ablakok rolóit, és becsukta a konyhaajtót, hogy a készülődést avatatlan szemek elől elleplezze. A végén majd kinyitja az udvari ajtót, s ezzel kiadós kereszthuzatot csinál. Baltával lefeszített egy lépcsőfokot. A lépcső alól eltakarította a szenet, és a helyébe ügyes kis máglyát rakott fával és papírral; petróleumot locsolt szét, elrendezte a kannát meg a lámpákat, úgy, ahogy kitervezte, és csinos halmot rakott gyúlékony holmikból a bolt mögötti kis nappaliban.

- Tisztára látszik a gyújtogatás - mondta, ahogy mindenen végignézett. - Nem lenne jó, ha most látogató jönne. Gyerünk a lépcsőre. Bőven van idő - nyugtatta meg magát. Fogta a lámpát, amely majd az egész dolgot megmagyarázza. A nappaliból a konyhába vezető lépcsőhöz ment. Leült a félhomályban, maga mellé tette a lámpát, amit még nem gyújtott meg, és szemügyre vette a dolgokat. Meg kell gyújtania a tüzet a szenespincében a lépcső alatt, kinyitni a hátsó ajtót, aztán nagyon gyorsan följönni és meggyújtani a petróleumtócsákat a lépcsőfokokon, és ismét leülni itt fönn, és elvágni a torkát. Elővette zsebéből a borotvát, és megtapogatta az élét. Nem fog nagyon fájni, és tíz perc múlva felismerhetetlen hamu lesz belőle a lángok között. S ezzel véget ér az élete.

Véget ér? Most úgy tűnt, hogy az élet soha el sem kezdődött a számára. Soha! Mintha bénult lélekkel és bekötött szemmel élt volna születése óta. Miért élt ilyen életet? Miért engedte, hogy a dolgok magukkal sodorják, miért adta meg magát nekik? Miért nem ragaszkodott ahhoz, amit szépnek tartott, és amire vágyott? Miért nem kereste őket, küszködött és vállalt kockázatot értük? Miért nem halt meg inkább, semhogy hűtlen legyen hozzájuk? Csak azok a dolgok számítottak! A biztonság nem számít! A megélhetés nem számít! Ha csak nincs miért élni...

Bolond volt, gyáva és bolond; igaz, bolondnak is tartották, mert soha senki se figyelmeztette rá, hogy vezesse erős kézzel az életét, senki se tanította meg arra, hogy a félelem, a fájdalom és a halál jelentéktelen dolgok. De mi értelme most már ezeken rágódni? Kész! Vége!

Hátul a nappaliban felet ütött az óra.

- Itt az idő! - mondta Mr. Polly, és felállt.

Egy pillanatig küzdött a vággyal, hogy kapkodva, bűntudatosan mindent visszarakjon a helyére, és örökre feladja kétségbeesett öngyilkossági tervét. De Miriam megérzi majd a petróleum szagát!

- Most már nincs visszaút, öregem - mondta Mr. Polly, és gyufaskatulyával a kezében lassan elindult lefelé a lépcsőn. Mielőtt gyufát gyújtott, megállt, s talán öt másodpercig figyelt a Royal-szálló udvarából hallatszó zajokra. A gyufa egy kicsit remegett a kezében. A papír elfeketedett, és kis kék lángnyelv csapott fel és terjedt szerteszét. A tűz fellángolt, s egy pillanattal később a fa vígan ropogott.

Valaki meghallhatja! Sietnie kell!

Meggyújtotta a petróleumtócsát a kamra padlóján, és nyomban egy csapat reszkető, kék láng vetette magát a zsákmány után. Fölment a lépcsőn (hármasával vette a fokokat) egy villódzó, éhes, kék lángocskával a nyomában. Fönt megragadta a lámpát. - Rajta! - mondta és odavágta. A lámpaüveg eltört, de a tartály, a potenciális bomba, állta a csapást, és legurult a lépcsőn. A jó Rumbold szomszéd ezt biztosan meghallja, és töri a fejét, hogy mi lehet... Hamarosan megtudja.

Mr. Polly tétovázva állt a borotvával a kezében, azután leült. Borzasztóan reszketett, de cseppet sem félt. Könnyedén végighúzta a borotvát a füle mellett. Úristen! úgy csíp, mint a csalán.

Ekkor vette észre, hogy egy cérnavékony, kék lángocska szalad fel a lábszárán; teljesen lekötötte a figyelmét. Kezében a borotvával egy pillanatig rámeredt a lángra. Ez petróleum, itt a nadrágján, és a nadrág, ami tüzet fogott a lépcsőn. Hát persze, az egész lábszára nedves a petróleumtól. Tenyerével csapkodta a lángot, hogy kioltsa, s közben érezte, hogy égeti a lábát. De a nadrágja tovább pörkölődött és izzott. Valahogy az volt az érzése, hogy el kell oltania mielőtt elvágja a torkát. Letette a borotvát maga mellé, hogy mindkét kezével erőteljesen csapkodhasson. Miközben így szorgoskodott, a lépcsőbe vágott nyíláson át egy vékony, hosszú, vörös láng bújt elő, és mozdulatlanul, láthatólag teljesen mozdulatlanul szembenézett vele. Furcsa láng volt! Lapos, lazacszínű, vörös csíkokkal. Olyan különös, higgadt láng volt, hogy láttára Mr. Pollynak tátva maradt a szája.

Durr! robbant fel a petróleumoskanna odalent, és rossz szagú, fehéren izzó tűz csapott fel. A kitörésre a lazacszínű láng megreszketett, lebukott, aztán megkétszereződött, eltűnt, és a következő pillanatban az egész lépcső ropogva égni kezdett.

Mr. Polly felpattant, hátraugrott, mintha a felfelé csörtető lángnyelvek egy falka éhes farkas volnának.

- Jóságos Isten! - kiáltott fel, mint aki álomból ébred. Dühösen káromkodott, és megint rácsapott a lábszárán kiújuló lángra. - Mi a fenét csináljak? Egészen át vagyok itatva ezzel a rondasággal!

A nyakvágásra elszánta magát, de hát ez tűz volt! Haladékot akart, eloltani a tüzet egy pillanatra, amíg elvégzi a dolgát. Eszébe jutott, hogy vízzel lassítja meg ezt a nagy sietséget. A kis nappaliban azonban nem volt víz, és a boltban sem. Habozott egy pillanatig, ne szaladjon-e fel a hálószobába, és hozzon egy korsó vizet a tűzre? Ha ebben a tempóban megy tovább, öt perc múlva a Rumbold ház is lángban áll. Nem tetszett neki, hogy minden olyan gyorsan megy. Az ajtóhoz rohant, de az ajtóból kiáramló forróság hirtelen megállította. Ekkor a bolton keresztül próbált kitörni. A bejárati ajtó kilincse néha megmakacsolta magát; most is! Polly őrjöngött. Rázta az ajtót, tombolt, érezte, hogy a nappali már lángokban áll mögötte. A következő pillanatban az ajtó kitárult, s ő a Fő utcán volt. Mögötte a lépcső durrogott, mint az ostor vagy a pisztolylövés.

Homályosan érezte, hogy nem azt csinálja, amit kitervelt, és elsősorban egy bensejében pusztító tűzre ügyelt. Mit csináljon? A tűzőrség a második házban volt. A fishbourne-i Fő utcát még sose látta ilyen üresnek. Messze a sarkon, az Isteni Gondviselés előtt három fekete ünneplőbe öltözött siheder feszengett, és Taplow-val a rendőrrel váltott olykor néhány szót.

- Hé! - ordított oda Mr. Polly. - Tűz van! Tűz van! - Egyszerre szörnyű gondolat hasított az agyába. Rumbold süket anyósa fönt az emeleten! Őrjöngve döngetni, rugdosni és rázni kezdte Rumbold ajtaját.

- Hé! Tűz van! - kiáltotta újból.

3

Így kezdődött a nagy fishbourhe-i tűzvész, amely oldalvást Mr. Rusper láda- és szalmarakásai felé terjedt, hátrafelé meg a Royal-szálló benzinraktára és istállója irányába, s innen tovább, amíg úgy látszott, hogy fél Fishbourne a tűz martalékává válik. A nap folyamán egyre erősödő keleti szél élesztette a lángokat. Minden száraz volt és gyúlékony, és a kis pajta Rumboldékon túl, amelyben a helybeli tűzoltóság a kézifecskendőt tartotta, kigyulladt, mielőtt Fishbourne egyetlen fecskendőjét megmenthették volna a pusztulástól. Bámulatosan rövid idő alatt hatalmas, fekete, vörös lángnyelvekkel tarkított füstoszlop emelkedett az égnek a Fő utca közepén, és egész Fishbourne remegett az izgalomtól.

Fishbourne társadalmának tiszteletreméltóbb elemei közül sokan templomban vagy imaházban voltak; sokakat viszont sétára csábított a kék ég és a csípős, friss tavaszi levegő, a város mögötti mezőkre, eltűntek hát a szokott őgyelgők és tereferélők a partról és a mellékutcákból, amíg hat óra körül nagy zárcsattogással és kulcsnyikorgással véget ért az angol Ramadan, ez a hetenként ismétlődő szomjúsági közjáték, amit törvényeink írnak elő. A városka gyerekei elszéledtek a parton, vagy a hátsó udvarokban játszottak, azzal az intelemmel, hogy: jaj nekik, ha bepiszkítják a ruhájukat! Az ifjúság meg párosával a város szélén található félreeső zugokat kereste fel. Néhány istentelen ifjonc tengeribetegen, de kitartóan horgászott és hánykolódott ide-oda a tengeren, a vén hitetlen Tarbold ladikjában; Clampék pedig Port Burdock-i unokatestvéreiket látták vendégül. Az a néhány látogató, akivel Fishbourne tavasszal eldicsekedhetett, vagy a templomban, vagy a parton tartózkodott. A füstoszlop, a maga nyelvén, mindnyájukhoz intézte a szót: - Ide figyeljetek! bizonyos fokig ez a ti dolgotok. Mit fogtok csinálni? - mondta a füstoszlop.

Ha hétköznap lett volna, és a három siheder munkaruhában van, biztosan habozás nélkül cselekszik, de a fekete ruha feszélyezte őket, tehát egyszerűen a sarokhoz ballagtak, a Rusper házhoz, hogy jobban lássák az ajtón dörömbölő Mr. Pollyt. A rendőr fiatal, tapasztalatlan ember volt, és túlságosan érdekelték a kocsmák. Bedugta a fejét az ivóba, az ottlévők nagy rémületére. De odabent, hál' istennek, nem esett csorba a törvényen. - A Polly meg a Rumbold ház ég! - mondta a rendőr és eltűnt.

A Boomer-bolt felett, az emeleten kinyílt az ablak, és Boomer, a tűzoltóparancsnok tűnt elő. Kifejezéstelen arccal bámult kifelé. Még mindig bámészkodva babrálni kezdett a nyakkendőjével és gallérjával; nyilvánvaló volt, hogy egyenruhát kell fölvennie.

Hinks kutyája Wintershedék előtt a járdán aludt; most felébredt, s miután egy darabig gyanakodva nézte Mr. Pollyt, idegesen morgott, aztán eltűnt a sarok mögött a Granville közben. Mr. Polly egyfolytában verte és rúgta Rumbold ajtaját.

Aztán a kocsmák kezdték kiokádni Fishbourne társadalmának kevésbé kívánatos elemeit; fiúk és férfiak rohantak, és kiáltoztak izgatottan, és ahogy a ribillió fokozódott, egyre több ablak nyílt ki. Fényképező lemezkazettával a kezében, ingujjban és kötényben megjelent Tashingford, a patikus. Mint megtestesült elszántság, Mr. Gambell, a zöldséges rohant elő a Gayford közből, és futtában gombolta be a kabátját. Hatalmas réz tűzoltósisak volt a fején, és csak a hegyes orra, erélyes szája és rettenthetetlen álla látszott ki belőle. Egyenesen a tűzőrségnek tartott, lenyomta a kilincset, aztán megfordult, és szeme találkozott Boomerével, aki még mindig az ablaknál állt: - A kulcsot! - kiáltotta. - A kulcsot!

Mr. Boomer érthetetlenül magyarázott valamit a nadrágjáról és egy fél percről.

- Nem látta Rumboldot? - ordította Mr. Polly Gambell felé futva.

- Átsétált Downfordba - mondta Mr. Gambell. - Tőle tudom. De ide süssön! Nincsen kulcs!

- Atyaisten! - mondta Mr. Polly, és tágra nyílt szemmel meredt a porcelánboltra. Tudta, hogy az öregasszony egyedül van odafent. Visszament a bolt elé, megállt, és végtelen megdöbbenéssel nézte. Az utcai sürgés-forgás nem érdekelte. Egy süket, öreg nő valahol odafent! Múlnak a drága percek! Hirtelen ötlete támadt, és a Royal-szálló ivójának nyitott ajtaján keresztül eltűnt az emberek szeme elől.

Most már benépesült az utca, és mindenki valamilyen szerszám után kapkodott. Mr. Rusper otthon volt, és a nyugalmat felhasználva - felesége a templomban tartózkodik - néhány adóreformmal foglalkozó cikket olvasott, és igyekezett a kérdés vaskereskedelmi vonatkozásait kiszámítani. Hallotta a csörömpölést az utcán, de egy darabig ügyet se vetett rá, amíg egy "tűz van" kiáltás az ablakhoz nem csalta. Ceruzával megjelölte Chiozza Pénz című cikkét, amelyet Mr. Holt Oktatás című cikkével együtt éppen tanulmányozott, sietve feljegyezte: Keresk. egyenleg = 12000000, és az ablakhoz ment. Gyorsan kinyitotta az ablakot, s ettől kezdve nem az adózási kérdést tartotta az emberiség legsürgetőbb ügyének.

- Jóságos (katt) Isten! - mondta Mr. Rusper, mert a sebesen terjedő tűz most már a közfalon át betört Mr. Rumbold helyiségeibe, átsepert a pincéjén, jól bekátrányozott gombamelegháza segítségével fölmászott a kert falára, és megrohanta a fecskendőházat. Nem állt meg, hogy föleméssze, ami útjába került, hanem futott tovább új prédát keresve. Mr. Polly boltja és az emelet már egyetlen izzó kemence volt, és fekete füst tört fel Rumbold pinceablakaiból. A tűz, a fecskendőházban, hátulról csak előcsapó füstfellegként mutatkozott, mint valami hirtelen robbanás. A tűzoltó brigád - még messze a teljes létszámtól - most már keményen dolgozott az utóbbi épület előtt. Az ajtót csak alaposan megkésve tudták kinyitni; megmentették a tűzoltólétrát, néhány vödröt, és éppen a fecskendőt ráncigálták kifelé, amelynek tömlője már megolvadt, égő, büdös, csöpögő gumimassza volt. Boomer ide-oda ugrált, káromkodott, ordítozott; ez az egyenes támadás fecskendője ellen fölbőszítette benne a lovagot. Alantasai csüggedten kóvályogtak a megmentett tűzoltólétra körül, és próbáltak Boomer vezényszavaiból valami értelmes utasítást összerakni.

- Hé! (katt) mi van? - kiáltott le Rusper az ablakból. Gambell válaszolt neki a tűzoltósisakból: - A tömlő! Odavan a tömlő!

- Nekem (katt) van tömlőm - kiáltotta Rusper.

Volt bizony! Több ezer lábnyi készlete volt kerti tömlőkből, különböző méretben és minőségben, és most elérkezettnek látta az időt, hogy hasznukat vegye. Egy pillanattal később a boltajtó tárva-nyitva állt, és vödrök, kerti fecskendők meg tömlőtekercsek röpültek ki a járdára.

- Csavarják le! - kiáltotta Rusper az ajtóban összeverődött tömegnek.

Lecsavarták. Egyszerre száz készséges kéz tekerte le, fektette ki, kuszálta, csavarta reménytelenül összevissza Mr. Rusper tömlőkészletét, lankadatlanul, abban a megingathatatlan, biztos tudatban, hogy valami módon mindjárt víz fog folyni ezekből a csövekből. Mr. Rusper pedig négykézláb, sűrű kattogás közepette, hihetetlen buzgalommal serénykedett drótokkal, rézcsatlakozókkal és egyéb rejtélyes holmikkal.

- Erősítsék a (katt) vízcsapra a fürdőszobába - mondta Mr. Rusper.

A tűzőrség közvetlen szomszédja a híres Mantell és Throbsons cég fishbourne-i kis fióküzlete volt, és Mr. Boomer, aki lázasan működő agyában valamilyen cselekvési terv után kutatott, elhatározta, hogy megmenti ezt a házat. - Valaki telefonáljon Port Burdockba és Hampsteadbe a tűzoltóknak - kiáltotta a tömegnek, aztán társaihoz fordult: - Verjetek le mindent, ami fából van, a tűzőrségen! - és a többiek élén, csákányát csóválva berontott a lángok közé, s ezzel pillanatok alatt valóságos csodát művelt a léghuzattal.

De azért végül is mégsem volt ez olyan rossz ötlet. A Mantell és Throbsons házat elöl fedett üvegfolyosó választotta el a tűzoltóságtól, hátul meg egy nagy fészer teteje ereszkedett lejtősen a tűzőrség esőcsatornájáig. Az izmos kikötői rakodómunkások, akik a tűzoltóság zömét alkották, rendkívüli élvezettel rohanták meg a folyosó üvegtetejét, és olyan csörömpölést vittek végbe az üveggel, ami egy időre még a lángok bőgését is elnyomta.

Néhány szolgálatkész önkéntes engedelmeskedett Mr. Boomer felszólításának, és átszaladt az új telefonközpontba, csak azért, hogy a fiatal telefonkezelőnő kimért, hivatalos udvariassággal tudtukra adja, hogy már tíz perccel ezelőtt magától megtett mindent, amit szükségesnek tartott. A nő egy darabig elvitatkozott ezekkel a túlbuzgó lelkesedőkkel, aztán visszament az ablakhoz.

És valóban, érdemes volt nézni a látványt. Alkonyodott, és vagy hat helyen is ragyogtak a lobogó lángok. A Royal-szálló söntését, amely nyugatról Mr. Polly házával volt szomszédos, öntözte állandóan egy vizesvödrökkel felszerelt, lelkes önkéntesekből álló emberlánc, és az emeleten, a fürdőszoba ablakban egy kis német pincér serénykedett a kerti locsolóval. De Mr. Polly háza sokkal inkább égő ház volt, mint amennyire ez a legtöbb égő háznak sikerül az első perctől az utolsóig. Minden ablakából mohó, lobogó lángok törtek elő, és mint a kígyónyelvek tűntek elő három nagy lyukból a tetőn, amely már beomlóban volt; mögötte sűrű szikraesővel még erősebb tűz lobbant fel a Royal-szálló istállójában, ahol a széna most kapott lángra. Pollyék mellett Mr. Rumbold háza fekete füstöt okádott pinceablakainak rácsain át, és első emeleti ablakaiból is füst gomolygott, s olykor láng csapott ki. A tűzőrség hátul erősebben égett, mint elöl, faszerkezete vígan ropogott, különös, zöldes fényt és fojtó szagot árasztva. Az utcán egy csomó fegyelmezetlen, de ártalmatlan ember felmászott a megmenekített tűzoltólétrára, és a három helybeli rendőr hiába igyekezett rávenni őket, hogy húzzák el a létrát a Polly ház veszélyesen ingadozó homlokzata elől. Egy csapat szorgos alak ugrált, ordítozott, és tanácsokat osztogatott, lármás, romboló igyekezetében, hogy elvágja Mantell és Throbsonsékat a tűzőrségtől, amely egyre jobban égett. Odébb, úgy látszott, hogy Mr. Rusper lázas irányítása mellett véget érni nem akaró, vörös és szürke kígyókat pusztítanak - olyan volt, mintha a Fő utcát óriási kukacok árasztották volna el. Még távolabb a kevésbé tevékeny, félénkebb elemek csoportosultak a feltartóztatott forgalom dugója előtt. Legtöbb férfi ünneplő feketében volt, a nők jól kikeményített fehérben, a gyerekek legjobb ruhájukban, s ez szertartásos jelleget adott az egész ügynek.

A telefonosnő figyelmét egy pillanatra Mr. Tashingford kötötte le. A patikus, senkivel se törődve, átrohant az utcán, és tűzoltógránátokat dobált a tűzőrségre, aztán visszaszaladt újabbakért. Ekkor pillantott fel a telefonosnő a lejtős fészertetőre, amelynek gerince Mantell és Throbsonsék oromfala mögött húzódott. A telefonosnő nem akart hinni a szemének, de aztán villámgyorsan cselekedett. Feltépte az ablakot és kivisított: - Két ember a tetőn, ott fönn! Két ember a tetőn!

4

A telefonosnő szeme nem csalt. A két alak, aki Mr. Rumbold lépcsőházának emeleti ablakán bújt ki, és a ciszternákon való veszélyes átevickélés után eljutott a tűzőrségre, most lassan, de eltökélten fölfelé mászott a fészertetőn a Mantell és Throbsons épület hátsó fala irányába. Lassan másztak, az egyik nógatta és segítette a másikat, folyton megcsúsztak és megálltak, s közben állandóan cseréptörmelék hullott rájuk.

Az egyik Mr. Polly volt. Haja iszonyúan borzas, fekete mocsokkal borított arcáról patakokban folyt a veríték, nadrágszára feketére perzselődött. A másik idősebb hölgy volt, szerény, de ízléses fekete ruhában, keskeny, fehér fodorral a nyakán és csuklóján, vasárnapi csontszínű csipke főkötőben, amit fekete bársony szalagcsokor díszített. Hátul kis kontyban végződő, szorosan lenyalt haja szabadon hagyta redős homlokát. Szája körül a ráncok azt a rendíthetetlen elszántságot fejezték ki, ami gyakori a fogatlan öregeknél. Remegett, de nem a félelemtől, hanem mert az ő korában ez a remegés természetes, és lassú, reszketeg határozottsággal beszélt.

- Négykézláb elmászok, azt nem bánom, de ugorni nem tudok, és nem is fogok - sipította makacsul.

- Akkor másszon, öreganyám, de másszon már! - mondta Mr. Polly, és az öregasszony karját húzta. - Egy lépés előre, kettő hátra ezeken az átkozott cserepeken.

- Nem vagyok hozzászokva.

- Szokjon hozzá. Jó pap holtig tanul - mondta Mr. Polly, miközben fölért a gerincre, és karon ragadta az öregasszonyt, hogy felhúzza.

- Nem tudok ugorni, hallja! - ismételte összeszorított szájjal az öreg hölgy. - És a magamfajta öregasszonyokat nem köll siettetni.

- Jó, jó. Mindenesetre menjünk olyan magasra, amennyire csak lehet - mondta Mr. Polly, és szelíden fölfelé rángatta az öreg hölgyet. - Mászott már esőcsatornán életében? Majdnem olyan, mint a mennybemenetel.

- Ugorni nem tudok. Mindent tudok, csak ugorni nem.

- Kapaszkodjon, majd nyomom alulról. Ez az! remek! - mondta Mr. Polly.

- Ha ugorni nem köll, akkor... - Az öregasszony elkapta az oromfal tetejét, és egy pillanatig óriási küzdelem folyt.

- Hórukk! Kapaszkodjon! Az istenfáját! hát ez meg hova lett?!

Ekkor egy összevissza foltozott, kapálózó, de módfelett megnyugtató cúgos cipő tűnt elő egy pillanatra.

- Már azt hittem, hogy ezen túl talán nincs is tető - magyarázta Mr. Polly, amikor átmászott az oromfalon az öreg hölgy mellé.

- Életemben nem voltam még háztetőn. Egész kótyagos vagyok. Olyan göröngyös. Pláne ez az utolsó darab. Ülnénk má' le egy kicsit pihenni. Nem vagyok má' húszéves.

Polly ordított: - Tíz percig ül itt, és kipukkad, mint a sült gesztenye. Nem érti? Sült gesztenye! SÜLT GESZTENYE! PUKK! Hogy lehet valaki ilyen süket! Jöjjön, kerüljünk előre, hátha találunk egy padlásablakot. Nézze ezt a füstöt!

- Ronda - mondta az öregasszony, mert szeme követte Mr. Polly mozdulatát, és végtelen undorral biggyesztette le a száját.

- Jöjjön!

- Egy szavát se értem.

Mr. Polly a karjánál fogva húzta: - Jöjjön!

Az öreg hölgy megállt egy pillanatra, és teljesen váratlanul nevetgélni kezdett: - No de ilyet. Életembe' se láttam. Hát ez meg hova megy? - mondta, és elindult az oromfal mögött a szövetüzlet homlokzata felé.

Lent az utcán már mindenki őket figyelte, s amikor a fejük előbukkant, az emberek biztató kiáltozásban és éljenzésben törtek ki. Egyfajta szabadfogású birkózás folyt a tűzoltólétra körül, a rendet Mr. Boomer meg a nagyon fiatal rendőr képviselte, a rendetlenséget pedig néhány kissé beszeszelt önkéntes, akinek különvéleménye volt a létra kezeléséről. Mr. Rusper kerti tömlői közül kettő-három teljes hosszúságában rácsavarodott a létrára. Mr. Polly némi türelmetlenséggel figyelte a küzdelmet, és hátra-hátrapillantott az égő tűzőrségből mind bővebben gomolygó füstre és gőzre. Úgy döntött, hogy betöri az egyik padlásablakot, bemászik, és megpróbál lejutni az üzleten keresztül. Egy kis hálószobában találta magát, és visszafordult, hogy magával hozza védencét. Egy darabig nem tudta megértetni szándékát az öregasszonnyal.

- Jöjjön, sietni kell! - ordította Mr. Polly.

- Ilyet! Életembe' sem értem.

- A házon keresztül kell lejutnunk!

- Nem bírok ugorni. Azt má' nem! - Az öregasszony vonakodva engedett Mr. Polly markoló kezének. Kinézett az oromfal mögül. - Ide-oda futkosnak, mint a svábbogarak a konyhába' - mondta.

- Sietnünk kell!

- A Rumbold, az nagyon nyugodt ember. Az szereti a nyugalmat. Meg lesz lepve, ha meglát. Ott van, ni! - Rejtélyesen kotorászott a ruhájában, végre előhúzott egy gyűrött zsebkendőt, és lobogtatni kezdte.

- Ugyan, jöjjön már! - kiáltotta Mr. Polly, és megragadta az öregasszonyt. Bevonszolta a padlásra, de a lépcsőlejárat tele volt fullasztó füsttel, Mr. Polly tehát nem merte megkockáztatni, hogy lemenjenek rajta. Egy hosszú hálóhelyiségbe vitte az öregasszonyt, rácsukta az ajtót az átható csípős füstre, kinyitotta az ablakot, és akkor fölfedezte, hogy a tűzoltólétrát már a háznak támasztották, és egész Fishbourne izgalomtól remegve lesi, ahogy egy aktív és elszánt kis figura óriás sisakban mászik felfelé. Egy perccel később az életmentő bekukucskált az ablakon; hősies volt, de egy picikét elfogódott és groteszk.

- Micsoda fölfordulás! Egyik csuda a másik után! - mondta az öregasszony. - Nini! Hiszen ez Mr. Gambell. Elbújtatta a fejit abba az izébe. No, még ilyet életembe' se...

- Ki tudjuk hozni valahogy? - kérdezte Mr. Gambell. - Nincs sok időnk.

- Majd beszorul a feje - mondta az öreg hölgy.

- Majd maga szorul bele! - mondta Mr. Polly. - Gyerünk!

- Nem ugrok, nem én! - Az öregasszony inkább a mozdulatokat értette meg, mint Polly szavait. - Még egy kicsit se. Sose tudtam ugorni, nem is fogok.

Gyengéden, de határozottan az ablak felé taszigálták.

- Haggyanak, majd magamtul - mondta az öregasszony az ablakpárkányon. - Jobban menne, ha levenné azt az izét.

- Na! gyöjjön már!

- Rosszabb, mint a Carter palánkja, mikor még nem tették rendbe, és kinézett rajta a tehén.

Mr. Gambell védelmezőn állt alatta. Mr. Polly fölülről kormányozta az öreg végtagokat. A szorongó tömeg alulról adott összevissza tanácsokat, és mindent elkövetett, hogy fölfordítsa a létrát. A hálóhelyiségbe fekete füstcsíkok szivárogtak fel a padló repedésein át. Néhány másodpercig a világ lélegzet-visszafojtva várt, miközben az öreg hölgy újra átadta magát a gondtalan vidámságnak: - Millen idők! Szegény Rumbold.

Lassan ereszkedtek lefelé, Mr. Polly pedig ott maradt a veszedelmes őrhelyén, és tartotta a hosszú létrát, amíg az öreg hölgy biztonságban le nem ért, és Rumbold (könnyekkel a szemében) meg a fiatal rendőr oltalmába nem vette a tolakodó tömeg szerencsekívánatai elől. A tömeget fűtötte a tehetetlen szenvedély, hogy részt vegyen a dologban. A közel állók kezet akartak rázni az öreg hölggyel, a távolabbiak éljeneztek.

- Ez az első tűz, amit megéltem, és biztos ez is lesz az utolsó. Az egész egy nagy lótás-futás, de igen örülök neki, hogy benne voltam - mondta az öreg hölgy, miközben inkább vitték, mint vezették a Türelem-szálló menedéke felé.

Hallották azt is, amikor megjegyezte: - Bszé't valamit sűtt gesztenyéről. Pedig nekem nem is volt sűtt gesztenyám.

Aztán a tömeg figyelme Mr. Polly felé fordult, aki ügyetlenül bajlódott a létra legfelső fokával. - Gyün már! - kiáltotta egy hang. És a tűzvészből, amit azért gyújtott, hogy halotti máglyája legyen, Mr. Polly leszállt újra a világba, átizzadva, izgatottan és roppantul elevenen, fergeteges taps kíséretében. Ahogy egyre lejjebb került, a tömeg úgy üvöltött, mint egy kutyafalka. A türelmetlenek nem tudták kivárni, míg leér, elkapták a lábát, és rázták, lerántották úgy, hogy lepottyant a földre. Csak nagy nehezen tudták kimenteni egy rajongó körme közül, aki mindenáron a maga költségén és a maga társaságában akarta eloltani a hős szomjúságát. A kifulladt és tehetetlen Pollyt bevonszolták a Türelem-szállóba, s mint egy zsákot lökték a könnyben úszó Miriam karjai közé.

5

Leszállt az alkony, kiszállt a megyei rendőrség, előbb egy, azután két tűzoltókocsi érkezett Port Burdockból és Hampsteadből, és a fishbourne-i notabilitások egyszerre csak arra eszméltek, hogy másodrendű szerepet játszanak: kevesebb a felelősségük, és több az idejük a szemlélődésre.

Nem követem végig a tűz történetét a kihamvadásig, nem vetek, csupán egy pillantást a szerencsétlen Mr. Rusperre, a modern Laokoónra, aki hiába próbálja összeterelni szétzüllött öntözőcső-nyáját a mindent letaposó, ide-oda rohanó Port Burdock-i szaktekintélyek között.

A Türelem-szálló egyik kis nappalijában kis csoport fishbourne-i kereskedő üldögélt, és folytatott szaggatott beszélgetést; hol az ablakhoz mentek, és átnéztek az utcán házuk füstölgő romjaira, hol meg újra leültek. Családostul Lady Bargrave vendégei voltak, aki a legnagyobb együttérzést és érdeklődést tanúsította a szerencsétlenek iránt; sokakat befogadott everdeani házába, kibérelte a Türelem-szállót ideiglenes menedékül, és személyesen ellenőrizte a Mantell és Throbsons hontalanná vált segédeinek elszállásolását. A rengeteg összezsúfolt ember lármája felverte a Türelem-szálló csendjét; mindenfelé ültek, szaggatottan beszélgettek, és egyszerűen képtelenek voltak rászánni magukat a lefekvésre. A szállodaigazgató öreg katona volt, és a szolgálat legjobb hagyományai szellemében gondoskodott arról, hogy mindenki kapjon forró kakaót. Úgy látszott, forró kakaó gőzölög mindenütt, és semmi kétség, a kakaó bátorító és erősítő hatással volt mindenkire. Amint az igazgató fölfedezte, hogy valaki csüggedt vagy tépelődő hangulatban van, nyomban arra buzdította az illetőt, hogy legyen erős, és igyon még egy kis forró kakaót.

A nap hőse, az érdeklődés középpontja Mr. Polly volt. Nemcsak azért, mert ő okozta a tüzet az elejtett lámpával, mert összeégette a nadrágját, és csak hajszálon múlt, hogy el nem patkolt (ahogy ezt most már körülbelül huszadszor részletesen elmesélte), hanem azért is, mert rögtön eszébe jutott az a kedves, de tehetetlen öreg hölgy a szomszédban, és a legeslegnagyobb elszántságot tanúsította, hogy odaférkőzzön hozzá a Royal-szálló falán keresztül, és eréllyel és kitartással megmentse őt korával járó, oktalan könnyelműsége ellenére. Mindenki nagyra tartotta Mr. Pollyt, és égett a vágytól, hogy ezt kimutassa, főleg fájdalmas és ismételt kézszorongatással. Mr. Rumbold közel tizenöt évi hallgatást tört meg, amikor áradozva hálálkodott, és kijelentette, hogy sohase értette meg igazán Mr. Pollyt, és hogy érdemrendet kellene kapnia. Úgy látszott, széles körben osztják azt a nézetet, hogy Mr. Pollynak érdemrendet kell kapnia. Hinks is így vélekedett. Ráadásul még, a legnagyobb nyomatékkal, azt hangoztatta, hogy Mr. Pollynak tartalmas, gazdag lelkivilága van (talán nem pont ezeket a szavakat használta, de az értelme ez volt). Volt valami mentegetőzés ebben az állításban, mintha megbánta volna egykori célzásait Mr. Polly szellemi fogyatékosságaira és üres belső világára. Még azt is mondta, hogy Mr. Polly "fehér ember", bár, ahogy bővebben kifejtette, roppant "színes" képzelőerővel.

És mindennek középpontjában Mr. Polly állt. Arcát már megmosta, haját gondosan elválasztotta és lekefélte, szerénynek és meglehetősen szórakozottnak látszott, és a fekete nadrág, amit a Türelem-szálló igazgatójától kapott, széltében-hosszában nagy volt neki.

Fölkóválygott az emeletre boltostársaihoz, s egy ideig kibámult az ablakon a törmelékkel teleszórt utcára, a nagy pocsolyákra, a kioltott gázlámpákra. Sorstársai a szerencsétlenségben folytatták a szaggatottan csapongó beszélgetést. Hol ilyen, hol olyan szempontból érintették a katasztrófát, s közbe-közbe nagyokat hallgattak. A többé-kevésbé üres kakaóscsészékből mindenhova jutott: az asztalra, a kandallópárkányra, a zongorára; az asztal közepén egy bádogdobozban kétszersült volt, amelybe a görnyedten ülő Rumbold időről időre szórakozottan belenyúlt, s olyan zajjal rágcsált, mint a távoli puskaropogás. Az is hozzájárult a dolog ünnepélyességéhez, hogy majdnem mindenki fekete, vasárnapi ruháját öltötte fel; a kis Clamp különösen méltóságteljesen hatott, mélyen kivágott frakkjában, magas, merev papírgallérral és kék-fehér csíkos, széles nyakkendővel. Érezték, hogy óriási katasztrófa szemtanúi voltak, olyan katasztrófáé, ami belekerül az újságokba, és még elmosódott fényképeket is közölnek majd a romba dőlt házakról. Ilyen katasztrófák alkalmával minden becsületes ember gyászos képet ölt, és bölcs kijelentéseket tesz.

Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy bizonyos ujjongás is keveredik a dologba. E kitűnő férfiak közül már nem egy rájött, hogy a dolgok állása szerint széles kapu nyílt ki a végzet áthatolhatatlan falán, hogy vissza fogják kapni a pénzüket, ami már, úgy látszott, reménytelenül, örökre elmerült a kiskereskedelem mélyvizeiben. Képzeletükben az élet már föltámadóban volt, mint a főnixmadár a lángokból.

- Azt hiszem, gyűjteni fognak - mondta Mr. Clamp.

- De nem azoknak, akiknek van biztosításuk - mondta Mr. Wintershed.

- Én azokra a segédekre gondoltam a Mantell és Throbsonséktől. Biztosan mindenük odaveszett.

- Ne féljen, azokról rendesen gondoskodnak - mondta Mr. Rumbold.

Csend.

- Én biztosítva vagyok - mondta Mr. Clamp leplezetlen elégültséggel. - A Royal Salamandernál.

- Én ugyanott - mondta Mr. Wintershed.

- Én a Glasgow Sunnál - jegyezte meg Mr. Hinks.

- Nagyon jó társaság.

- Magának van biztosítása, Mr. Polly?

- Megérdemli, hogy legyen - mondta Mr. Rumbold.

- De mennyire - mondta Hinks. - Ménkű üsse meg, ha nincs. Keserves dolog lenne, ha nem kapna semmit.

- Az Általános Kereskedelminél - felelte Mr. Polly a válla fölött, még mindig kibámulva az ablakon. - Velem semmi baj sem lesz.

A témát elejtették egy időre, bár nyilvánvaló volt, hogy továbbra is ez jár az eszükben.

- Egy csomó bóvlitól megszabadított, nem jött rosszul a dolog - mondta Mr. Wintershed.

Érezték, hogy a megjegyzés meglehetősen ízléstelen, és még inkább az volt a következő észrevétele.

- Rusper egy kicsit pukkad, őt nem érte el...

Mindenki kényelmetlenül érezte magát, és senki se volt hajlandó feszegetni a kérdést, hogy miért is pukkad Rusper.

- Rusper a saját szakállára játszott - mondta Hinks. - Kíváncsi volnék, mibe' törte a fejit, hogy kiült az utca közepére avval a csipesszel meg egy méter dróttal, valamit összedrótozni. Csuda, hogy el nem tiporták a Port Burdock-i tűzoltók.

Kis eszmecserébe kezdtek arról, hogy mi minden okozhat tüzet, és Mr. Pollynak huszonegyedszer is el kellett mondania, mi történt. Beszámolója most már olyan részletes és pontos volt, mint egy rendőr tanúvallomása.

- Fölborult a lámpa, éppen akkor gyújtottam meg. Mentem fölfelé, és megbotlottam ott, ahol az egyik lépcső kicsit korhadt volt, és legurultam. Egy pillanat alatt lángba borult az egész. - A hosszúra nyúlt megbeszélés után ásított, és az ajtó felé indult: - Viszontlátásra - mondta.

- Jó éjszakát. Nagyon bátran viselkedett. Ha nem kap érdemrendet... - mondta Mr. Rumbold, és sokatmondóan elhallgatott.

- Úgy van! Úgy van! - mondta Mr. Wintershed és Mr. Clamp.

- Jóccakát, öregem - mondta Mr. Hinks.

- Jó éjszakát mindnyájuknak - mondta Mr. Polly.

Lassan ballagott fölfelé. Zavarban volt kissé, már ahogy ez népszerű hősöknél gyakran előfordul. Belépett a hálószobába, és fölkattintotta a villanyt. Igazán kellemes szoba volt, az egyik legjobb a Türelem-szállóban, csinos, tiszta, virágos tapétával és jókora tükörrel. Miriam már aludt, összehúzott, begörbült vállal a takaró alatt, mint egy alaktalan, visszataszító tuskó, amit Mr. Polly végtelenül utálatosnak talált tizenöt éven át. Halkan az öltözőasztalhoz ment, és elgondolkozva nézegette magát. Hirtelen mozdulattal felrántotta a nadrágját. - Kétszer is beleférek - jegyezte meg. - Vicces, hogy az embernek nincs egy saját nadrágja. Mintha újra születtem volna. Meztelenen, ahogy a világra jöttem.

Miriam mozdult egyet, megfordult és rámeredt: - Szerbusz - mondta.

- Szerbusz.

- Lefekszel?

- Már három óra.

Csend. Mr. Polly közben lassan vetkőzik.

- Gondolkoztam - mondta Miriam. - Nem is néz ki olyan rosszul a dolog. Megkapjuk a biztosítást. Elölről kezdhetünk mindent.

- Hm - mondta Mr. Polly.

Miriam félrefordította az arcát és tűnődött. - Jobb lakást is szerezhetünk - mondta a tapéta mintáját nézegetve. - Mindig utáltam azokat a lépcsőket.

Mr. Polly lehúzta az egyik cipőjét.

- Jobb helyet kereshetünk, ahol nagyobb a forgalom - mormogta Miriam. - Félig se olyan rossz - suttogta. - Kellett már valami, ami téged is fölráz kissé - mondta félálomban.

Most először rémlett fel Mr. Pollyban, hogy elfelejtett valamit. El kellett volna vágnia a torkát! Meglepőnek találta a dolgot, de most már nem különösebben sürgősnek.

Messze múltbeli ügynek tűnt, és azon csodálkozott, mért nem gondolt rá korábban. Furcsa dolog az élet! Ha megtette volna, sose látja meg ezt a tiszta, kellemes szobát a villanyvilágítással... Gondolatai egy részletkérdés körül kalandoztak: hova tehette le a borotvát? A bolt mögötti kis szobában valahová, úgy gondolta, de hogy pontosan hova, arra nem tudott rájönni. Mindegy, most már nem számít.

Nyugodtan levetkőzött, bebújt az ágyba, és csaknem rögtön elaludt.

 

KILENCEDIK FEJEZET
A Potwell-fogadó

1

De ha egyszer valaki áttörte a mindennapi élet papírfalait, azokat az anyagtalan falakat, amelyek annyiunkat biztos börtönben tartanak a bölcsőtől a sírig, akkor az az ember nagy fölfedezésre tesz szert: ha a világ nem tetszik, megváltoztathatod! Határozd el keményen, hogy mindenáron megváltoztatod, és mindenestül meg tudod változtatni! Megváltoztathatod fenyegetőre és dühösre, esetleg visszataszítóra, de azt is lehet, hogy derűsebbre, kellemesebbre vagy, legrosszabb esetben, sokkal érdekesebbre. Csak egyetlen fajta ember van, aki egyedül maga az oka nyomorúságának, és ez az, aki az életet unalmasnak és sivárnak találja. Nincsenek a világon olyan körülmények, amelyeket eltökélt cselekvéssel ne lehetne megváltoztatni, talán csak a börtöncella falai kivételek, de úgy tudom, még ezek is leomlanak, és egy betegszoba falaivá alakulnak át, legalábbis annak, aki elég kitartóan tud böjtölni. Úgy mondom ezt, mint tényt és információt, minden erkölcsi célzat nélkül.

És az éjszakákon át álmatlanul heverő Mr. Polly, kiújult emésztési zavaraival, a felette horkoló Miriammal és helyzete általános szükségszerűségének tudatával belátta ezt, és megértette, hogy nincs többé szükségszerűség, és nem volt hajlandó átengedni magát egykori kétségbeesésének. Hiszen például meg is léphet! Ez a kifejezés: "meglépni" nagyszerűen és csábítóan hangzott a fülének. Hogyhogy nem jutott már régen az eszébe?

Megdöbbentette és kissé megbotránkoztatta a benne lakozó fantáziátlan és haszontalan bűnöző, aki az öreg, roskadozó, egy helyben veszteglő Fishbourne-t lángokba borította, és újjászületni kényszerítette. (Szívből kívánom, bárcsak hozzátehetném, hogy kellőképpen sajnálta, amit tett.) De azok a lángok elpusztították azt a béklyót is, ami eddig fogva tartotta. Fishbourne nem a világ! Ez volt az új, a fontos felismerés, amiről eddig, sajnos, sejtelme sem volt. Fishbourne, amelyet ismert és gyűlölt, annyira, hogy végezni akart magával, csakhogy megszabaduljon tőle, nem a világ!

A kártérítési összeg, amit kapni fog, emberivé, jóvá és megvalósíthatóvá változtat mindent. Tiszta lelkiismerettel és emberséggel fog meglépni. Pontosan huszonegy fontot tart meg, a többit Miriamnak hagyja. Úgy érezte, hogy ez (makula Hanul) becsületes eljárás. Ha ő nincs, Miriam egy csomó dolgot csinálhat. Bármibe belefoghat, amire őt, Pollyt, igyekezett rávenni szüntelen.

Ő pedig elmegy, azon a fehér úton, amely Garchesterbe vezet, onnan Crogate-be, aztán Tunbridge Wellsbe, ahol egy varangy alakú szikla van, amiről csak hallott, de sohase látta. (Úgy gondolta, csodálatos látvány lehet.) Aztán tovább, más nagyobb és kisebb városokba. Kóborolni és csavarogni fog, fogadókban alszik, itt-ott kap valami munkát, és idegen emberekkel beszélget.

Talán egész szépen fogják alkalmazni, és jó sora lesz. Ha meg nem így történik, lefekszik valamelyik vonat elé, vagy kivár egy meleg éjszakát, és beleugrik egy szép, sima, széles folyóba. Korántsem olyan rossz, mint beleülni a fogorvos székébe. És soha többé nem nyit üzletet!

Így bontakoztak ki a jövő lehetőségei Mr. Polly szeme előtt az átvirrasztott éjszakák során.

Tavasz volt, és amint az ember kikerült a tengeri szél zónájából, az erdők megteltek kökörcsinnel és kankalinnal.

2

Egy hónappal később egy ráérős, porlepett csavargó ballagott végig a folyóparton, Uppingdon és Potwell között; egyenlítője táján kicsit pohos, kopaszodó ember volt, zsebre dugott kézzel, összecsücsörített szájjal, elgondolkozva fütyörészett. Virágba borult tavaszi nap volt, és a természet zöldje, amelyhez foghatót Isten emberemlékezet óta nem szabadított még erre a világra (bár a valóságban minden évben újra visszatér ez a csodálatos zöldellés, csak éppen mi elfelejtjük) vígan tükröződött az ugyancsak példátlan barna színek tükrén. A vándor megállt, egy ideig csendesen figyelt, még a halk füttyszó is elhalt az ajkán, amíg a vízipatkányt nézte, amely ide-oda futkosott egy kis halmon a folyó túlsó oldalán. Aztán a patkány beloccsant a vízbe, úszott és lebukott, s amikor az utolsó gyűrűk is elsimultak a vízen, Mr. Polly csak akkor folytatta a gondolataiban elmerült vándorútját, melynek nem volt határozott célja.

Sok év óta most először élt egészséges, emberi életet. Állandóan a szabadban tartózkodott, nyolc-kilenc órát gyalogolt naponta, mérsékletesen evett, megragadott minden alkalmat egy kis beszélgetésre, és még azt sem átallotta, hogy valamilyen munkalehetőség után érdeklődjön. Egyáltalán semmi komoly munkát nem végzett, azon kívül, hogy egy fogadóban kölcsönkért tűvel és cérnával megvarrta a kabátját, amit egy szögesdrót kerítés szakított el. Nem érdekelte az üzlet, sem az idő, sem az évszakok. És életében először látta az északi fényt!

Eddig nagyon kevésbe került neki a vakáció. Saját gyártmányú tervet dolgozott ki. Négy darab ötfontos bankjeggyel indult, és egy fonttal ezüstben; vonaton utazott Fishbourne-ből Ashingtonba. Itt elment a postára, és ajánlott levélben, néhány rövid, barátságos sor kíséretében feladta a négy ötfontost a saját címére a gilhamptoni postára. A világon semmi más oka nem volt arra, hogy ezt a levelet éppen Gilhamptonba küldje, mint az, hogy tetszett neki a név, és a megye neve, Sussex, kellemes képzeteket ébresztett benne. S miután így elküldte a levelet, nekivágott az útnak Gilhamptonba, hogy fölfedezze a városkát, körülnézzen benne, és visszaszerezze a tőkéjét. Amikor végre elért Gilhamptonba, fölváltott egy ötfontost, négy fontért csekket vásárolt, és tizenkilenc fonttal megismételte a hadműveletet.

Tizenöt esztendő után újra fölfedezte ezt az érdekes világot, amelyben oly hihetetlenül sokan járkálnak vakon és unatkozva. Rótta a vidék útjait, s közben a sok madár énekelt, fütyült, csipogott és csiripelt körülötte; olyan dolgok tárultak a szeme elé, amelyeket most látott életében először, és olyan boldognak és felelőtlennek érezte magát, mint az a fiú, aki váratlanul félnapi vakációt kap. És valahányszor Miriam jutott az eszébe, elhessegette a gondolatot. Útmenti fogadókba botlott, és számlálatlan órákon át üldögélt és diskurált erről-arról azokkal a bölcs fuvarosokkal, akik örökösen az útszéli fogadók söntésében pihennek, míg a nagy, fényes szőrű, rézszerszámot csörgető lovak türelmesen várakoznak odakint. Munkát kapott mutatványosoknál, akik hajóhintákkal és gőzzel hajtott ringlispillel járták az országot, és három napig velük maradt, mígnem egyik kutyájuk dühös ellenszenvre gerjedt iránta, és megkeserítette az életét. Beszélgetett csavargókkal és facér munkásokkal. Szunyókált sövények tövében nappal és fészerekben meg szénapajtákban éjjel, és egyszer, de csak egyetlenegyszer, aludt a hajléktalanok menhelyén is. Úgy érezte magát, ahogy bizonyára a már fonnyadó fű és százszorszép érzi magát, amikor a kerti hengert továbbgördítik róla.

Tömérdek különös és érdekes emléket gyűjtött. Ködpárás réteken ment át holdfényben, a köd alacsonyan feküdt a füvön, olyan alacsonyan, hogy alig ért a derekáig, és a házak, facsoportok úgy meredeztek ki belőle, mint szigetek a tejszerű tengerből, olyan éles és határozott volt a ködtakaró teteje. Egyre közelebb és közelebb ért valami furcsa tárgyhoz, ami csónakként lebegett ezen az elvarázsolt tavon, és nézd csak! valami megmozdul a tatnál, és egy kötél meglendül az orrnál, és az egész mélázó tehénné változik, amelyik álmos szemmel bámulja őt.

Csodálatos naplementét látott egy ismeretlen völgyben, Maidstone közelében; nagyon piros, tiszta naplementét - tüzes pír a sápadt, felhőtlen ég alatt -, s közben, az ég peremén a hegyek mély liláskékek, éles vonalúak és laposak, pontosan olyanok, ahogy képeken lefestve látta őket. Úgy tűnt, idegen országba került, és csöppet sem lepte volna meg, ha a kapura könyöklő, csendes, öreg munkás, aki előtt elhaladt, valami ismeretlen nyelven szólítja meg.

Aztán egy éjszaka - már majdnem virradt - a halom rőzsén egy autó zörgése verte föl álmából. A kocsi a megengedett sebességnek fittyet hányva robogott a távolban, s minthogy nem tudott többé elaludni, fölkelt, és a közeledő nappal besétált Maidstone-ba. Soha életében nem járt még egy városban hajnali négy órakor az utcán, és a mindent beborító csend a ragyogó napfelkeltében mélyen megindította. Az egyik sarkon megriadt egy rendőrtől, aki teljesen mozdulatlanul állt egy kapumélyedésben, feszesen, mint egy viaszszobor. Mr. Polly jó reggelt kívánt, de a rendőr nem köszönt vissza. Lement a Medway hídjára, leült a kőkorlátra, és csendesen, elgondolkozva várta, hogy ébredjen a város, és azon töprengett, mit csináljon, ha a város és az emberi világ sosem ébred fel többé.

Egy nap arra eszmélt, hogy egy úton mendegél, melynek két oldalán, széles sávban, dúsan sarjadó páfrányok, s köztük, ritkásan, fák nőnek; s ez az út hirtelen, furcsán és megdöbbentően ismerősnek tetszik neki. - Úristen! - mondta, megállt és megfordult. - Lehetetlen! - Nem akart hinni a szemének. Aztán letért az útról, és megindult egy alig észrevehető csapáson balra, és egy fél perc múlva öreg, mohos kőfalhoz ért. Pontosan olyannak látszott, mint az a fal, amit valamikor jól ismert. Mintha csak tegnap lett volna, hogy itt járt, még abból a farakásból is megmaradt valamennyi. Képtelenség, de lehet, hogy ugyanaz a fa. A páfrány talán nem olyan magas, és legtöbb levele még nem sodródott ki. Ennyi az egész. Itt állt ő, úgy rémlett neki, és ott ült a lány, és onnan nézett le rá. Hol lehet most, mi lett a sorsa? Számolgatta az eltelt éveket, és csodálkozott azon, hogy akkor a Szépség olyan parancsoló hangon hívta magához, de - mondanivalója nem volt a számára mégsem.

Egy kissé nehézkesen felhúzódzkodott a falra, s a bükkfák alatt a távolban megpillantott két iskolás lányt: jelentéktelen, copfos, kis alakokat. Egyik szőke volt, a másik fekete, egymás nyakát átkarolva járkáltak, és semmi kétség, ostoba kis titkokat meséltek egymásnak. De a lány, az a vörös hajú? grófnő volt vagy királynő? Vajon vannak-e már gyerekei? Volt mersze a szomorúságnak hozzáférkőzni? Vajon elfelejtett mindent?

Egy csavargó ült az út mentén, elgondolkozva, és az elhúzó autóban ülő férfi úgy vélte, biztosan egy újabb korsó sörön töri a fejét. De amit valójában a csavargó újra meg újra elismételt magában, az egy jól ismert orosz szó változata volt. - Nicsebó - mondta a csavargó annak a hangján, aki az elkerülhetetlen oldalán érvel. - Nicsebó, így van rendbe, öregem. A dolgokat nem lehet visszacsinálni.

3

Délután két óra lehetett azon a forró májusi napon, amikor a kényelmesen ballagó, derűs Mr. Polly a folyó nagy kanyarulatához ért, oda, ahol a Potwell-fogadó pázsitos kis kertje lenyúlik egészen a vízig. A fogadó láttára megállt, és nézte magas cseréptetejét, amelyet nagy fák kereteztek (az ember alig lát jól megtermett, jó formájú fát a tengerparton), az útra kilátszó cégért, a naptól felpattogzott, zöld padokat és asztalokat, a formás, fehér ablakokat és a magasra nőtt mályvasort a kertben. Sövény választotta el a házat a gólyahírsárga réttől, s azon túl, az égre kirajzolódva, három nyárfa állt békés csoportban: három kivételesen sudár, kecses nyárfa. Nehéz lenne megmondani, hogy Mr. Polly mitől látta őket olyan szépnek, de úgy érezte, ritka kellemes, már-már mennyei látványt nyújtanak. Csak állt, és sokáig csendben csodálta őket. Végre feltámadt benne a vágy durvább esztétikai örömök után.

- Abrak - suttogta, és elindult a fogadó felé. - Hideg vesepecsenye leginkább, meg barnasör és búzakenyér.

Minél közelebb ért a házhoz, annál jobban tetszett neki. A földszinti ablakok szélesek és alacsonyak voltak, szép, piros redőnyökkel. A kerti, zöld asztalokon a karikák korábbi italozások kellemes emlékeit idézték, egy terjedelmes szőlőtő egészen befutotta a fogadó homlokzatát. Törött evezőlapát, két horgony és egy kirándulócsónak kopott, fakultpiros párnái támaszkodtak a falnak. Ha az ember fölment a három lépcsőn, bekukucskálhatott az üveges ajtón át a széles, alacsony szobába. Bárpult állt itt meg egy sörszivattyú, mögötte, tükörfal előtt, sok-sok fényes, szolgálatkész palack, nagy és kis ónkupák, rézdrótra erősített üvegek, szájukkal lefelé, dugó helyett csappal, és egy fehér porcelán hordócska "Szörp" felirattal, meg szivardobozok, cigarettás skatulyák, és két ember formájú söröskancsó, meg egy gyönyörű, színes vadászjelenet, bekeretezve, üveg alatt, amelyen hallatlanul elegáns emberek Piper-féle cherry-brandyt ittak, és kartonlapok, amelyek a törvény előírása szerint az alkoholhígítás mértékét hirdetik, meg azt, hogy nem szabad gyereket kocsmába hozni, és szatirikus versek a káromkodásról meg a hitelkérésről, és három ragyogó, piros képű alma viaszból, és egy kerek falióra.

De ezek a holmik csupán hátterét adták annak, ami valóban kellemes volt a látványban: a legdundibb asszonynak, akit Mr. Polly életében látott. Karosszékben trónolt azok között az üvegek, poharak és egyéb csillogó holmik között, békésen és nyugodtan, és anélkül, hogy a legcsekélyebb csorba esett volna a méltóságán - aludt. Sokan azt mondták volna róla, hogy kövér, de Mr. Pollynak a jelzők iránti természetes érzéke azonnal megsúgta, hogy a "dundi" a helyes kifejezés. Ívelt szemöldöke, jól formált, egyenes orra volt, szája körül a nagylelkűség és elégedettség vonásai, álla alatt pedig a vidám toka akár pufók kis kerubok csapatja a mennybe szálló Madonna lábánál. Keményen, rózsásan és egészségesen volt dundi, és párnás, gödrös kezét összekulcsolta a hasán; úgy látszott, mintha végtelen bizalommal és gyengédséggel ölelné át magát, mint aki tisztában van azzal, hogy testben és lélekben jó, és úgy mutatja ki háláját Istenének, hogy készségesen fogadja el azt, amit tőle kapott. A feje egy kicsit oldalra billent, nem nagyon, csak annyira, hogy bizodalmat fejezzen ki, és megfossza őt a magabiztosság rideg látszatától. És aludt.

- Az esetem - mondta Mr. Polly, és nagyon halkan kinyitotta az ajtót. Szeretett is volna belépni és közelebb menni az asszonyhoz, ugyanakkor ösztönösen idegenkedett attól, hogy megzavarjon egy ilyen szemmel láthatóan édes és jóleső szendergést.

Az asszony fölriadt, és Mr. Polly csodálkozva látta, hogy rémület villan meg a szemében. De mindjárt el is tűnt. - Jaj! - mondta az asszony, és arca földerült a megkönnyebbüléstől. - Azt hittem, hogy Jim.

- Sose voltam Jim - mondta Mr. Polly.

- Éppolyan kalapja van, mint neki.

- Igen? - mondta Mr. Polly, és rákönyökölt a pultra.

- Egy pillanatig Jimnek néztem - mondta a dundi hölgy, aztán elejtette a témát, és fölállt. - Az igazat megvallva, azt hiszem, elszunyókáltam egy kicsit. Mivel szolgálhatok?

- Hideg hús? - kérdezte Mr. Polly.

- Hideg hús van - ismerte el a dundi.

- És étvágy is hozzá.

A dundi asszonyság közelebb lépett, rákönyökölt a pultra, és fürkészőn, de barátságosan méregette Mr. Pollyt. - Van egy kis hideg, főtt marhahús - mondta és hozzátette: - Szép, ropogós fejes salátát is?

- És friss mustárt - mondta Mr. Polly.

- Meg egy korsó sört.

- Egy korsó sört!

Tökéletesen értették egymást.

- Munkát keres? - kérdezte a dundi.

- Mondjuk - felelte Mr. Polly.

Egymásra mosolyogtak, mint régi jó barátok.

Akármi legyen is az igazság a szerelemmel, annyi bizonyos, hogy van barátság első látásra. Mindkettőjüknek tetszett a másik hangja, és ahogy a másik mosolyog és beszél.

- Olyan szép tavasz van az idén - mondta Mr. Polly, s ezzel mindent megmagyarázott.

- Milyen munkát szeretne?

- Még sose gondolkoztam rajta igazán. Éppen ötletek után járok.

- Az ivóban issza meg a sörét, vagy kinn? Az az ivó.

Mr. Polly futó pillantást vetett a tölgyfa padokra. - A söntésben kényelmesebb lesz magának.

- Hallja? - kérdezte a dundi asszonyság.

- Hallom? mit?

- Figyeljen!

A csendet távoli, elnyújtott kiáltás törte meg. "Hahóóó."

- Na? - kérdezte a dundi. Mr. Polly bólintott.

- Ez a révnek szólt. De révész, az nincs.

- Menjek én?

- Tud a rúddal bánni?

- Még nem próbáltam.

- Nem baj. Húzza ki a rudat, mielőtt a ladik végihez ér, ennyibül áll az egész. Próbálja meg.

Mr. Polly újra kiment a napsütésbe.

Néha az ember kevés szóval is sokat tud mondani. Röviden a következők történtek: Polly megtalálta a ladikot és a rudat, átjutott a túlpartra a lépcsőkhöz, fölvette az alpakka kabátos, trópusi sisakos, idősebb urat, vagy húsz percig bolyongott vele a vízen, tekervényesen bevitte egy nefelejcstől tarkálló kákasűrű közepébe, lefröcskölte hínárral, kétszer fejbe kólintotta a rúddal, és végül partra tette a riadt, de káromkodó utast egy süppedékes kaszáló szélén, úgy negyven méterrel lejjebb, ahol az öregúrnak nyomban afférja támadt egy lármás, harcias, fehér kiskutyával, amelyik egy kabátot őrzött.

Mr. Polly elég bonyolultan, de csorbítatlan méltósággal tért vissza a kikötőhelyre. A dundi a kertben ült az egyik zöld asztalnál, kipirultan és könnyesen.

- Magán nevettem - mondta az asszony.

- Miért?

- Nem nevettem ekkorát, mióta Jim meggyött. Mikor kupán vágta, az oldalam is szúrt bele.

- Annak a fejnek nem nagyon ártott.

- Kért tőle valamennyit?

- Nem is gondoltam rá. Ingyen vittem.

A dundi nő az oldalát fogta, és hangtalanul rázkódott a nevetéstől. - Kérni köllött volna valamennyit. Jobb lesz, ha jön, és megeszi a hideg húst, mielőtt megin' ladikázni megy. Maga meg én jó' megleszünk egymással.

Hamarosan jött az étellel, és figyelte Pollyt, ahogy eszik. - Vendégnek jobb, mint révésznek. No de maj' megtanulja.

- Ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel - mondta Mr. Polly. - Príma finom kis marhahús ez, asszonyom. Jobban ment volna, ha nem éhomra ladikázok. Kong az ember gyomra, amikor lenyomja a rudat.

- Sose voltam a bő'tölés mellett - mondta a dundi asszony.

- Szóval, kell egy révész?

- Hát, valaki kéne a házhoz...

- Hát én vagyok valaki. Mennyi a fizetés?

- Nem sok. De kap borravalót, meg csinálhat egy kis mellékest. Az az érzésem, hogy magának való lenne.

- Nekem is az az érzésem. Mi lesz a dolgom? Hozni, vinni? Rév? Kert? Üvegmosás? Cateris paribus?

- Erről van szó - mondta a kövér asszonyság.

- Próbálkozzon meg velem - mondta Mr. Polly.

- Már félig elszántam magam, különben szóba se hoztam volna. Azt hiszem, maga rendes ember. Olyan becsületesfélének látszik. Remélem, nem csinált valamit?

- Egy kis gyújtogatás - mondta Mr. Polly, mintha tréfálna.

- Hát, ha nem rendes szokása...

- Első eset volt, asszonyom, és az utolsó is - mondta Mr. Polly, egy nagy, ropogós salátalevelet rágcsálva.

- Jó, ha nem volt börtönbe... Nem attól lesz rossz egy ember, ha egyszer véletlenül csinál valamit. Mindenki csinál néha valamit. Ha ráolvassák, aztán saját magát se tudja becsülni többet, abból van a baj. Maga nem néz ki rossz embernek. Volt börtönbe?

- Soha.

- Javítóba' vagy más intézetbe' se?

- Nem én! Úgy nézek ki, mint aki megjavult?

- Ért egy kicsit a mázoláshoz meg az ácsmunkához?

- Kapható vagyok rá.

- Eszik egy kis sajtot?

- Ha kapok?

És ahogy a sajtot hozta, az máris elárulta Mr. Pollynak, hogy a dundi asszony elintézte magában a dolgot.

Mr. Polly azzal töltötte a délutánt, hogy apróra megismerkedett a Potwell-fogadóval, és részletesen tájékozódott a munkák felől, amiket végezni fog, úgymint: kerítés, kátrányozás, krumpliásás, csónakmosás, segíteni az embereknek beszállni a ladikba, kiszállni a ladikból, a két evezőscsónak meg a kenu kölcsönzési idejének számontartása, kimerni a vizet az említett csónakokból, vigyázni rá, hogy a reménybeli bérlők ne vegyék észre a csónakok hibáit, meg azt, hogy eresztenek, rábeszélni a tapasztalatlan bérlőket, hogy inkább lefelé induljanak, ne fölfelé, megjavítani az evezővillákat, és különdíj felszámolása céljából számba venni a visszatérő csónakok tartozékait, cipőtisztítás, kéményseprés, házfestés, ablaktisztítás, az ivó és söntés söprése, homokozása, ónkancsók tisztítása, pohármosás, faborítást terpentinezni, meszelni általában, vízvezeték- és szivattyú-, zár- és órajavítás, pincér- és csaposteendők általában, szőnyeg-, matracporolás, üvegmosás, dugógyűjtés, levinni a söröshordókat a pincébe, csapokat eltávolítani és összekötni a szivattyúval, darázsfészkeket pusztítani, fát kidönteni, fölösleges macskakölyköket vízbe fojtani; ha kell, a vendég kutyájával barátkozni, segédkezni a kiskacsanevelésben és egyéb szárnyasok gondozásában, méhészkedés, istállózás, lovak, szamarak etetése, itatása és kefélése, autó és biciklimosás és garazsírozás, gumikereket fölfújni és a lyukakat beragasztani, vízbefúltak tetemét kihúzni a folyóból; ha szükséges, segíteni a vízen bajbajutottaknak, elsősegély és együttérzés, vendégek számára alkalmi fürdőhely létesítése és ellenőrzése, megjelenni halottszemléken és temetéseken a fogadó képviseletében, padlósikálás és egyéb szokásos konyhalegényi teendők, a rév, szomszédos házak csirkéit és kacsáit kizavarni a kertből, utak és csatornázás karbantartása, kertészkedés, üvegsör- és szódavízkihordás a környékbelieknek, különféle megbízások elintézése, részeg és garázda személyek eltávolítása a fogadóból, tapintattal vagy erőszakkal, ahogy a helyzet megkívánja, a helybeli rendőrrel a jó viszonyt fenntartani, megvédeni a fogadót általában és a gyümölcsöst különösképpen az éjszakai fosztogatóktól.

- Hát, megpróbálhatom - mondta Mr. Polly uzsonnaidő tájban. - És ha semmi más dolgom nem lesz, talán horgászhatok is egy kicsit.

4

Mr. Pollyt különösen a kiskacsák bűvölték el. Ide-oda totyogtak, sipákoltak a konyhakertben, gyámanyjuk társaságában, és ha Mr. Polly a dundi asszonnyal végigment az ösvényen, a kis jószágok megrohanták őket, a cipőjükön és a lábuk között bukdácsoltak: mindent megtettek, hogy eltapostassák és elpusztíttassák magukat, ahogy ezt már a világ összes kiskacsái szokták. Mr. Pollynak még sose volt dolga kiskacsákkal, és hihetetlenül sárga pihéjük, tökéletesen finom lábuk és csőrük csodálattal töltötték el. Nem tudom, van-e a világon barátságosabb élőlény, mint egy icipici kiskacsa. Mr. Polly csak a legnagyobb erőszakkal tudta magát elszakítani tőlük, hogy a révészkedést gyakorolja, a parton álló dundi asszonyság irányítása mellett. Úgy találta, hogy a ladikolás nehéz mesterség, de meg lehet tanulni; és négy óra tájt sikerült egy második utast is átvinnie az áradaton, amely a fogadót az ismeretlentől elválasztotta.

Ahogy visszafelé jött, lassan, de - már szinte azt mondhatnánk - biztosan a kikötőcölöphöz, észrevette, hogy egy elragadó kis tünemény várakozik rá a parton. Hátratett kézzel, jól szétterpesztett lábbal állt, fejét kissé oldalra hajtotta, és megvető érdeklődéssel figyelte Mr. Polly mozdulatait. Fekete haja, barnára sült lábszára, rendkívül értelmes szeme volt, és rövid, sárgásbarna ruhát viselt. Mikor Mr. Polly elég közel ért, a kislány odakiáltotta: - Halló.

- Halló - válaszolta Mr. Polly, és csak egy hajszállal kerülte el a katasztrófát.

- Hülye - mondta az ifjú hölgy, miközben Mr. Polly előretántorodott. - Hogy hívnak?

- Pollynak.

- Hazudós!

- Miért?

- Én vagyok Polly.

- Akkor én Alfréd vagyok, de nem tréfáltam: Polly is vagyok.

- Én előbb voltam.

- Rendben van. Én leszek itt a révész.

- Ühüm. Ha jobban megtanulsz ladikot tolni.

- Láttál volna korábban, délután!

- Képzelem... láttam a többit is.

- Miféle többit? - Mr. Polly közben partot ért, és kikötötte a ladikot.

- Akiket Jim bácsi kipucolt innen.

- Kipucolt???

- Ühüm, jön és kipucolja őket. Remélem, téged is ki fog pucolni.

Mintha titokzatos árnyék vetődött volna a napfényre és a barátságos Potwell-fogadóra.

- Én nem vagyok olyan pucolós - mondta Mr. Polly;

- De Jim bácsi az. - A kislány egy ideig ügyetlenül fütyörészett, és kavicsokat dobált egy fűcsomóra a víz szélén. Aztán megszólalt: - Ha Jim bácsi visszajön, kivágja a beledet. Biztos megengedi, hogy végignézzem.

Szünet következett.

- Ki az a Jim bácsi? - kérdezte Mr. Polly fakó hangon.

- Nem tudod, ki az a Jim bácsi? Majd ő megmondja neked. Jim bácsi csoda nagy ember, bizony. Éppen hogy hazajött, s máris három ember röpült. Jim bácsi nem szereti az idegeneket a ház körül, nem bizony. Tud ám káromkodni. Engem is megtanít, mihelyst rendesen tudok fütyülni.

- Megtanít káromkodni! - kiáltotta Mr. Polly szörnyülködve.

- Meg köpni is - mondta a kislány büszkén. - Azt mondja, én vagyok a legbátrabb kis dög, akivel valaha is találkozott, úgy ám.

Most először életében Mr. Polly úgy érezte, hogy valami abszolút borzalmas dologgal találkozott össze. Bámulta ezt az előtte álló, csinos, hús-vér emberpalántát, aki könnyedén himbálódzott vaskos kis lábain, és akinek tekintete még nem ismerte se az undort, se a félelmet.

- Ide hallgass! Hány éves vagy? - kérdezte Mr. Polly.

- Kilenc - mondta a kislány. Aztán elfordult és gondolkozott. Nem tudta elhallgatni az igazságot, még valamit közölnie kellett: - Jim bácsi nem éppen szép ember, nem ám. De csuda nagy ember, ez szentigaz... Nagymama nem szereti.

5

Mr. Polly a nagy, téglapadlós konyhában találta a dundi asszonyt, éppen meggyújtotta a tüzet a teavíz alatt. Mr. Polly rögtön a tárgyra tért.

- Ide figyeljen, ki az a Jim bácsi?

A dundi elsápadt, és némán állt pár pillanatig. Észre se vette, hogy egy darab fa kiesett a kezéből. - A kisunokám jártatta a száját? - kérdezte gyenge hangon.

- Mondott egy-két dolgot.

- Hát, előbb-utóbb úgyis el kellett volna mondanom magának. Ő... Ő a Jim. Ő az átka ennek a helynek, úgy bizony. Az átka. Abba reménykedtem, hogy nem neszeli meg ilyen hamar. Meg lehet, hogy már el is ment.

- A gyerek nem úgy gondolja.

- Van már két hete, hogy a színét se láttuk, vagy tán még több is - mondta a dundi asszony.

- De ki ez a Jim?

- Azt hiszem, meg köll mondanom.

- A gyerek azt mondta, hogy elüldözi innen az embereket - jegyezte meg Mr. Polly némi szünet után.

- A testvéremnek a fia - a dundi a pattogó tűzbe bámult egy darabig. - Azt hiszem, meg köll mondanom - ismételte. Közel állt a síráshoz. - Igyekszek nem is gondolni vele, de éjjel-nappal az eszembe' van. Pedig igyekszek nem is gondolni vele. Örök életembe' könnyen vettem mindent. De most, így, aggódok meg félek, mer' halál és pusztulás fenyeget, és minden szörnyű itten körülöttem. Nem tudom, mit csináljak! Saját testvérem fia! Özvegyasszony vagyok, és senki se véd meg a disznóságaitól. - Letette kezéből a fát a tűzhely rácsára, és zsebkendőjét keresgélte. Zokogva, gyorsan beszélni kezdett: - Félig se bánnák semmit, csak azt a gyereket hagyná békibe. De csak folyvást beszél neki. Ha egy pillanatra egyedül hagyom a kislányt, már beszél neki, mindenféle szavakra meg dolgokra tanítja.

- Ez egy kicsit sok - mondta Mr. Polly.

- Sok?! Rémisztő! - kiáltotta a dundi asszonyság. - És mi csinálhatok! Háromszor volt itt már, egyszer hat napig, egyszer egy hétig, egyszer meg pár napig, és éjjel-nappal imádkoztam az Istenhez, hogy ne gyüjjön többet. Imádság! Mindig újra gyött, biztosan, mint a halál. Elviszi a pénzemet meg mindenfélit. Nem tűr meg itt senkit, aki vigyáz rám, meg a csónakokkal vagy a révvel törődik. A rév az már tiszta egy kész botrány. Az emberek állnak, ordítanak, visítoznak, és olyan szavakat használnak... Ha panaszt tennék, azt mondanák, hogy egyedül nem is tudhatom vezetni az üzletet. Elvennék az engedélyemet, aztán mehetnék, és miből élnék meg, és ő ezt tudja, számol vele, és nem törődik semmivel. Hát így vagyok. E'küldeném a gyereket, de nincs hová. Volt már úgy, hogy kifizettem, de megin' visszagyött, rosszabb volt, mint valaha, itt ólálkodik, és gyalázatosságokat mível. És nincs egy lélek se, aki segítene. Teremtett lélek se! Csak reménykedek, hogy lesz egy-két nap nyugalmam, mielőtt megin visszagyön. Csak reménykedek. Én már csak ilyen vagyok.

Mr. Polly eltűnődött a hibákon és bökkenőkön, amik, úgy látszik, elválaszthatatlanok mindattól, ami az életben kellemes.

- Gondolom, olyan nagyobbforma ember? - kérdezte Mr. Polly, mert igyekezett a helyzetet minden vonatkozásában tisztázni.

De a dundi asszony nem is hallotta a kérdést, folytatta a tűzrakást és az összefüggéstelen, szaggatott beszámolót Jim bácsi félelmetességéről.

- Mindig volt valami kis baj vele. De semmi se olyan, amire már előre nem lehetett volna számítani, egészen odáig, amikor fogták, elvitték és megjavították. Igaz, hogy kegyetlenül bánt a tyúkokkal meg a csirkékkel, és kést szúrt egy másik fiúba, de aztán egyszer láttam, hogy milyen kedves volt egy macskával. Senki se lehetett volna kedvesebb. Biztos nem csinált semmi rosszat avval a macskával, én tudom, akárki akármit beszél. Meg se hallgattam az ilyen beszédet... Az a javító, az rontotta el. Összerakták egy csomó londoni fiúval, azoknak a feje máson se járt, csak a gonoszságon, és mert a Jim kutyába se vette a fájdalmat - ma se veszi, ezt meg köll hagyni, akárhogy nézem is -, elhitették vele, hogy ő egy hős. Azok a fiúk kinevették és kicsúfolták a tanítókat - de nem is hiszem, hogy azok voltak a legjobb tanítók a világon; nem hiszem, meg azt se hiszem, hogy akinek egy kis esze van, azt hiszi, hogy aki elmegy egy javítóba tanítónak vagy papnak, vagy gondnoknak, az fogja magát, és rögtön arkangyallá változik, és - istenkém! hol is tartottam?

- Mért küldték a javítóba?

- Csavargásér' meg lopásér'. Lopni lopott, ellopta egy öregasszony pénzét, és mi mást tehettem volna, amikor tárgyalásra került a sor, megmon'tam, amit tudtam, ő meg, akárcsak egy vipera, úgy nézett rám - sokkal inkább vipera volt, mint embergyereke. Áthajol a korláton, és rám néz: "rendbe' van, Fló néni" mondja, csak ennyit, semmi többet. Sokszor álmodok vele, és most el is gyött. Azt mondja: "Megjavítottak, ördögöt csináltak belőlem, és úgy is bánok majd magával, mint az ördög. Gyerünk hát, elő vele."

- Mennyit adott neki utoljára?

- Három aranyfontot - mondta a dundi asszony. - "Ez nem fog valami soká e'tartani" - mondta. "De nem sietős a dolog. Egy hét se köll, és megin' itt vagyok." Ha nem lennék olyan reménykedős fajta... - Nem fejezte be a mondatot.

Mr. Polly gondolkozott. - Mekkora ez a Jim? Nem vagyok olyan herkulációsfajta, ha érti, hogy mit gondolok. Bicepitálisan nem vagyok valami csuda különös.

- Maga is elpucol - mondta a dundi asszony inkább meggyőződéssel, mint keserűséggel. - Jobb, ha most mingyár' megpucol, én meg próbálok valami pénzt összeszedni neki, hogy megin' elmenjen, ha visszagyön. Nem okos dolog, ha mást várok magától, mint hogy megpucoljon. De azt hiszem, minden bajba jutott asszony azon van, hogy segítséget kapjon a férfitül, és csak reménykedik, reménykedik.

- Mikor járt itt utoljára? - kérdezte Mr. Polly.

- Hetedikén lesz három hónapja, hogy begyött azon a hátsó ajtón, és akkor már hét hosszú éve színét se láttam. Állt az ajtóba', nézett engemet, aztán egyből nagyot ugatott, mint egy kutya, aztán röhögött azon, hogy úgy megijesztett. "Jó öreg Fló néni - aszongya -, nem örül, hogy lát most, hogy így megjavítottak?"

A dundi asszony a vízcsaphoz ment, és megtöltötte a teáskannát. - Sose szerettem ötet - mondta a vízcsap mellől. - És ahogy ott láttam a csupa törött, fekete fogával... Talán nem fogadtam valami nagy örömmel elsőbben. Nem úgy, ahogy neki tetszett volna. "Úristen! ez Jim!" - ezt mondtam. "Bizony, ez Jim" - mondta ő. "Mint a rossz pénz, mint az átkozott rossz pénz. Jim és a baj! Maga meg mindenki meg akart javítani, hát most megjavítottak. Én egy javított pacák vagyok a javítóból, és ezt garantálták is, amikor megjavítva kivágtak onnét. Nem hív bejjebb, drága nénikém?" "Gyere be - mondtam. - Nem mondtam, hogy nem látlak szívesen." Erre ő begyön, és becsukja az ajtót. Leül abba a székbe. "Azér' gyöttem, hogy megkínozzam - mongya ő -, maga vén..." - nem mondom ki, micsoda, és akkor rákezdte, és elmondott mindennek, olyasmiknek, amit embernek még tán sose mondtak. Erre én sírva fakadtam. Ő meg aszongya: "Most pedig, csak hogy megmutassam, nem félek ám bántani magát" - mondja, föláll és kicsavarja a csuklómat.

Mr. Pollynak elakadt a lélegzete.

- Még a durváskodását is kiálltam volna, ha nem lett volna a gyerek.

Mr. Polly a konyhaablakhoz ment, és nézte a druszáját, aki hátratett kézzel, rendetlenül arcába hulló, fekete hajjal, távolabb a kerti ösvényen a kiskacsákon elmélkedett.

- Nem szabadna magukat egyedül hagyni - mondta Mr. Polly.

A dundi asszony Mr. Polly hátára szegezte a tekintetét, és szemében remény csillant fel.

- Nem látom, hogy ez az ügy mennyiben tartozik rám - mondta Polly.

A dundi asszony tovább babrált a teáskannával.

- Azért megnézném azt az alakot, mielőtt elmegyek - mondta ki Mr. Polly a gondolatát, aztán hozzátette -, valahogyan. Persze, azért ez nem az én ügyem.

A söntésből zaj hallatszott. - Úristen! Ki az? - kiáltott fel Mr. Polly összerezzenve.

- Csak egy vendég - mondta a dundi asszony.

6

Mr. Polly nem tett elhamarkodott ígéretet, de sokat gondolkozott. - Egész jó kis állásnak látszik - mondta, de mindjárt hozzátette - az olyan fickónak, aki a bajt keresi.

De maradt. Révészkedett, és különféle munkákat végzett a már felsorolt lista szerint, és eltelt négy nap, de Jim bácsinak még a színét se látta. Olyan ellenálló az emberi lélek azokkal a dolgokkal szemben, amelyekről még nincs tapasztalata, hogy Mr. Polly abban az időben könnyen el tudta volni hinni: ilyen Jim bácsi-féle személy nincs is a világon. A dundi asszonyság, első bizalmas kitörése után, ejtette a témát, a kis Polly pedig, úgy látszik, elég benyomást gyűjtött első találkozásukkor, és most, egyszerűen és nyíltan minden figyelmét arra fordította, hogy kiismerje és rabszolgájává változtassa az új embert, akit az ég egyenesen neki küldött. Az első kedvezőtlen benyomás Mr. Polly ladikkezeléséről hamarosan feledésbe merült, hiszen olyan mulatságos neveket tudott adni kiskacsáknak, faforgácsból csónakot tudott csinálni, és képzeletbeli tigrisek nyomát követni, aztán meg menekülni előlük a gyümölcsösben, olyan meggyőző komolysággal, amire senki más nem lett volna képes. Miss Polly végül még abba is beleegyezett, hogy az ő tiszteletére Mr. Polly, kívánsága szerint, felvegye a Mr. Polly nevet.

Jim bácsi szürkületkor bukkant fel.

Jim bácsi egyáltalán nem azzal a kirobbanó vadsággal jelent meg, amitől Mr. Polly rettegett. Egész csendesen érkezett. Mr. Polly a Potwell-fogadóhoz vezető ösvényen mendegélt a templom mögött, miután föladott a postán egy levelet a citromszörp-kereskedőnek. Szokása szerint lassan ballagott, és gondolatai ide-oda csapongtak. Hirtelen megrándultak az izmai, mert észrevette, hogy egy alak halad mellette nesztelenül. Először egy hihetetlenül széles ábrázatot pillantott meg, melynek legfeltűnőbb jellegzetessége a széles, bárgyú vigyor volt, aztán egy lomha testet és két csoszogó lábat.

- E'pill'nt - mondta az alak rekedt, suttogó hangon, mintegy feleletül Polly összerezzenésére. - E'pill'nt, apuskám. Maga az új pofa a Potwell-csehóba'?

Mr. Polly nem adott egyenes választ. - No és, ha az vagyok? - mondta rekedten, és meggyorsította lépteit.

- E'pill'nt - mondta Jim bácsi, és megfogta Polly karját. - Nem köll aszt a (durva trágárság) maratont futni. Ez nem (cifra trágárság) lóverseny. Vóna egy szavam magával, apuskám. Értjük?!

Mr. Polly kifeszegette a karját Jim bácsi markából, és megállt. - Miről van szó? - kérdezte és szembenézett a borzalommal.

- Ippen csak egy (cifra trágárság) szóm vóna magával. Értjük?! Ippen csak egy-két barátságos szóm. Ippen csak, hogy ne legyen semmi francos tévedés. Ennyi az egész. Nem köll olyan (még cifrább trágárság) büszkének lenni attul, hogy maga az új pofa a Potwell-csehóba'! Csöppet se! Értjük?!

Jim bácsi tényleg nem volt jóképű személy. Alacsony volt, alacsonyabb Mr. Pollynál, hosszú karja és csontos, nagy keze volt; vékony, inas nyak szökött elő szürke flanellingéből, és tartotta a nagy fejet, amely hegyes állával, aránytalan ábrázatával és a széles, dudoros homlok összefutó vonalaival valamiképpen kígyóra emlékeztetett. Majdnem teljesen fogatlan szája barlangnak látszott a félhomályban. Valamilyen baleset következtében véreres szemei közül az egyik kicsi és élénk, a másik nagy és kifejezéstelen volt, és kék krikettsapkája alól, melyet a nagyobbik szemére húzott, csomókban lógott ki az egyenes haj. Sercintett és keze fejével hanyagul megtörölte a száját.

- Jó lesz gyorsan olajra lépni! Értjük?!

- Olajra lépni? Hogyhogy? - kérdezte Mr. Polly.

- Mer' a Potwellbe' én kopasztok! Értjük?!

Mr. Polly úgy érezte, hogy még sose hagyta ennyire cserben a szellemessége. - Hogyhogy ott maga kopaszt? - kérdezte.

Jim bácsi közelebb tolta a képét, és karomszerűen begörbített kezét Mr. Polly orra alatt rázogatta.

- Semmi francos köze sincs ehhöz - mondta. - Olajra lép és kész!

- És ha nem? - kérdezte Mr. Polly.

- Olajra lép! - Jim bácsi fenyegetően közlékeny lett: - Nem tuggya, kivel kezd ki. Csak szívességbül figyelmeztetem. Értjük?! Különben nem nagyon ragaszkodok a dologhoz. Olyan pacák vagyok én, aki nem ragaszkodik semmihöz se.

Mr. Polly közönyös és bizalmas hangot ütött meg, mint akit roppantul érdekel a téma és a beszélő, de túlzott fontosságot nem tulajdonít neki: - Na, és mi a százaléka? - kérdezte.

- Ha nem pucol innét?

- Igen!

- Azannyát! Akkor jobb lett vóna magának... Ide süssön! - Vasmarka elkapta Mr. Polly csuklóját, és Mr. Polly egy pillanat alatt megtanulta, hogy mi a különbség kettőjük izomzata között. Jim bácsi Mr. Polly arcába lehelt. Lehangoló lehelet volt.

- Hogy micsinálok, ha egyszer e'kezdem? - Jim bácsi szünetet tartott, és még az alkony is figyelni látszott körülöttük. - Kikészítem magát - mondta Jim bácsi rekedt, suttogó hangján. - Összeverem. Széttaposom. Megrugdosom, hogy kimegy a formájábul. Értjük?! Szörnyen ellátom a baját, szörnyű rondán... - Mr. Polly arcát fürkészte. - Ríni fog, ha meglátja magát. Értjük?! Ríni fog!

- Nincs joga... - kezdte Mr. Polly.

- Jogom!!! - kiáltott Jim bácsi vadul. - Hát az öregasszony tán nem az én ides nénikém?! - Közelebb lépett Pollyhoz. - Véres palacsintát csinálok magábul. Apróra vágom! - Egy kicsit hátrább húzódott. - No de nem akarok én veszekedni magával.

- Ma este már túl késő van elmenni - mondta Mr. Polly.

- Holnap tizenegy körül benézek. Értjük?! És ha ott találom... - mondta Jim bácsi, és vérfagyasztót káromkodott.

- Hm - mondta Mr. Polly, és igyekezett a könnyed hangot tartani. - Majd fontolóra vesszük a javaslatát.

- Ajá'lom is - mondta Jim bácsi, és nesztelenül odébbállt. Suttogó hangja mind messzebbről hallatszott, Polly már csak homályos mondatfoszlányokat tudott kivenni: - Szörnyű dógokat... Piszokul megrugdosom... Kivágom a máját... szétkenem... Értjük?! Nekem maga nem több, mint egy döglött patkány...

És Jim bácsi furcsa, kalimpáló karlengetéssel egyre távolodott, arca már csak mozdulatlan, figyelő, homályos folt volt, s a sövény fekete árnyéka elnyelte a testét.

7

Másnap délelőtt fél tizenegy tájban Mr. Polly egy kis fenyőligetben üldögélt az út szélén, úgy öt kilométernyire a Potwell-fogadótól. Maga se tudta biztosan, vajon csak sétált egyet, hogy kiszellőztesse a fejét, vagy mindörökre otthagyta azt a fenyegetéstől megrontott paradicsomot. Értelme ösztövér, határozott ujjal ez utóbbi irányba mutatott. Végtére is ez a háborúskodás nem az ő dolga.

Az a barátságos, dundi asszony - akármilyen barátságos, anyai és kellemes - nem az ő ügye; az a gyerek, a fekete hajtincsével, aki olyan kedvesen egyesíti magában az egérke, a pillangó és a röpködő madár báját, aki finomabb, mint a virág, és puhább, mint az őszibarack, nem tartozik őrá. Az ég szerelmére! Mi köze van neki hozzájuk? Semmi!

Jim bácsinak persze van jogcíme, ha azt jogcímnek lehet nevezni. És ha már a kötelességről van szó, meg arról, hogy abbahagyja ezt a vonzó, henye, szemlélődő, vidám csavargóéletet, ott vannak azok, akiknek joguk van hozzá, törvény adta joguk; elsőbbségi joguk van a védelmére és önzetlenségére. Mért ne hallgatna a kötelesség hívó szavára és térne vissza Miriamhoz most már...? Nagyon kellemes vakációban volt része...

Miközben Mr. Polly ott ült, és amennyire tőle telt, gondolkozott ezeken a dolgokon, tudta, hogy ha volna bátorsága fölnézni, ott látná ügyében az ítéletet, tisztán felírva az égre.

Tudta, mert most már annyit tudott az életről, amennyit az ember csak tudhat. Tudta, hogy küzdenie vagy pusztulnia kell.

Még sohase látta ilyen tisztán az életet. Az élet eddig egy kissé zavaros, szórakoztató látványosságot jelentett a számára. Hol ennek, hol annak az impulzusnak engedett, kellemes és szórakoztató dolgok után vetette magát, kerülte a nehéz, fájdalmas dolgokat, így van ezzel mindenki, aki olyan életre nő fel, amelyben nincs se veszély, se méltóság. Olyan volt, mint az a szerencsétlen, aki a dzsungelben született, és sose látott eget vagy tengert: összezavarta, magába gabalyította, és beburkolta az őserdő. Most hirtelen nagy, nyitott térségre bukkant ki. Mintha az egész mindenség, ég és föld, csupa várakozás volna.

- Nem az én dolgom. Hogy az ördögbe jövök én ehhez! - mondta Mr. Polly hangosan. Aztán félig siránkozva, félig dühös hangon: - Nem az én ügyem, az Isten verje meg!

Agya mintha sok-sok rekeszre oszlott volna, mindegyik lázasan vitatta a maga igazát, és nem törődött a többivel. Az egyik a "piszokul megrugdosom" mondat részletes magyarázatával foglalkozott. Van egyfajta francia birkózás, ahol az ember rúg, és védekezik a rúgás ellen. Figyeld az ellenfél szemét, s amikor a lába lendül, kapd el, és máris a földön van - kiszolgáltatva neked -, ha jól használtad ki az előnyödet. Igen ám, de hogy kell az előnyt jól kihasználni?

Amikor Jim bácsira gondolt, "az előny" gondolata rögtön elpárolgott, és kényelmetlen szorongás váltotta fel.

- A ronda ingyenélő! Az asszony meg hogy jön hozzá, hogy engem belerángasson az ő marakodásukba! Ment volna a rendőrségre segítségért! Belerángatni egy marakodásba, ami nem tartozik rám. Bár sose láttam volna azt a rohadt kocsmát!

A valóság úgy borult rá, mint a mennybolt, mint a tiszta kék ég odafent és a hegyes-völgyes látóhatár körülötte. Az ember azért jön a világra, hogy keresse és megtalálja a Szépséget, hogy szolgálja, elnyerje és gyarapítsa, hogy mindennel bátran szembeszálljon, és harcoljon érte, és semmibe vegye a halált, ha kialvó szemét az utolsó pillanatban is a Szépség felé fordíthatja. De a félelem meg a butaság, tunyaság és mohóság - a félelemnek ez a három nyomorék testvére, akik éjszaka lopakodnak elő rejtekhelyükről - összefognak ellene, hogy késleltessék, feltartóztassák, akadályozzák és félrevezessék, s végül elpusztítsák a Szépség keresése közben. Csak fel kellett volna emelnie a szemét, hogy lássa, mindez annyira szerves része a világnak, mint a tovaszálló felhő és a hajladozó fű. De lehorgasztotta a fejét, ő, a dörmögő, dísztelen, piszkos, kövérkés kis csavargó, tele álmokkal és gyönge kifogásokkal.

- Mi a fenének is születtem! - mondta, és így is gondolta.

Mit csináljon az ember, ha egy mocskos, rossz szagú alak maga alá teperi a piszokba és porba, beletérdel a gyomrába, és nagy, szőrös mancsa egyre erősebben szorítja a gégéjét, egy olyan családi háborúban, amelyhez úgyszólván semmi köze sincs?

- Ha volna valami esélyem vele szemben... De jól tudom, nincs semmi értelme - mondta és felállt, mint aki elhatározásra jutott, de rögtön földhöz szegezte a kétség. Ott feküdt előtte az út, egyformán vitt keletre is, nyugatra is. Nyugat felé, egy óra járásnyira, volt a Potwell-fogadó. Talán már történik is ott valami. A bölcs ember útja keletnek visz; sövények közt ereszkedik le egy komlóskerthez, egy erdőhöz és hamarosan, kétségkívül, egy fogadóhoz, festői templomhoz, talán egy faluhoz is, s benne új társasághoz. A bölcs ember útja! Mr. Polly látta magát végigmenni ezen az úton, és megpróbálta magát elégedettnek látni, miközben végigmegy rajta, ahogy bölcs emberhez illik. De valahogy nem sikerült. A bölcs ember, minden bölcsessége ellenére, nem volt boldog. A bölcs embernek kis pocakja, görnyedt válla, piros füle és kifogásai voltak. Az út kellemes volt, és Mr. Pollynak nem ment a fejébe, hogy mért ne mehetne végig rajta a bölcs ember vidám énekszóval, tele a nyár örömével. De a mindenségit! a tény csak maradt: az alak csak oldalgott - ez az egyetlen szó rá -, és nem is tudott másképp menni, csak oldalogva. Nyugat felé nézett, mintegy magyarázatot keresve, s bár az alak már nem volt többé aljas, a kilátások visszariasztották.

- Egy hasba rúgás kikészíti a magamfajta fickót. Istenem! - kiáltott fel Mr. Polly, égnek emelte tekintetét, és ebben a viaskodásban utoljára jelentette ki: - Nem az én ügyem! - s ezzel megfordult, és elindult a Potwell-fogadó felé.

Visszament. A végső döntés után már se nem lassította, se nem gyorsította lépteit, de az agya lázasan dolgozott.

- Ha megöl, akkor végem, ha én ölöm meg, akkor felakasztanak. Valahogy nem egészen rendjén való... Arra nem számíthatok, hogy megijed tőlem és elpucol.

8

A Potwell-fogadó birtoklásáért vívott magánháború, Jim bácsi és Mr. Polly között, három különálló, döntő hadjáratra oszlott. Első volt ezek között a nagy hadjárat, amely Jim bácsinak a fogadó területéről való diadalmas kiűzetésével végződött; ezután, kis idő múlva, következett a második: Jim bácsinak a fogadóra irányuló, hiábavaló inváziós kísérletei, amelyek a "Döglött Angolna"-ütközetben érték el csúcspontjukat; és néhány hónapos kényszerű fegyvernyugvás után jött az utolsó és döntő összecsapás: az "Éjszakai Rajtaütés". Mindhárom hadjárat külön fejezetet érdemel.

Mr. Polly észrevétlenül lépett be a fogadóba. A dundi asszonyt a söntésben találta. A pult mögött ült, maga elé meredt, arca fehér volt, és könnytől ázott. - Jaj istenem - mondta újra meg újra. - Jaj istenem.

A levegő sűrű volt az alkoholbűztől, és a pult előtt, a homokozott padlón egy üveg cserepei és egy pohár hevertek.

Amikor Mr. Polly benyitott, az asszony felpillantott a zajra, és kétségbeesése döbbenetre változott.

- Hát maga visszajött? - kérdezte.

- Mondhatnánk úgy is - mondta Mr. Polly.

- Jim tökrészeg, és a gyerek után kajtat.

- Hol a gyerek?

- Bezártam, fönt a szobába.

- Küldött valakit rendőrökért?

- Nem volt kit.

- Na, majd én elintézem. Erre ment?

Az asszony bólintott.

Mr. Polly a repedezett üvegű ablakhoz lépett és kikukucskált. Jim bácsi zsebre dugott kézzel közeledett a kerti úton a ház felé, és rekedten énekelt. Mr. Polly később büszkén és csodálkozva emlékezett vissza arra, hogy nem érezte magát se gyengének, se merevnek. Körülnézett, nyakon ragadott egy sörösüveget, és az alkalmi bunkóval kiment a kertbe. Jim bácsi elképedve megállt. Agya nem fogta fel rögtön az új helyzetet. - Maga?! - kiáltotta és egy pillanatra elhallgatott. - Pucoljon innét!

- Majd maga - mondta Mr. Polly, és néhány lépéssel közelebb merészkedett hozzá.

Jim bácsi dühös döbbenettel ingadozott a lábán, aztán előreugrott, markolásra készen. Mr. Polly érezte, hogy elveszett, ha ellenfelét közel engedi, és teljes erejéből rácsapott az előtte imbolygó, ronda fejre. Az üveg darabokra tört. Jim bácsi megtántorodott: félig elkábult az ütéstől, félig megvakult a sörtől.

Az emberi értelem botlásai és bakugrásai örök rejtélyek. Mr. Polly álmában se gondolt arra, hogy az üveg eltörik, s egy pillanat alatt fegyvertelennek és védtelennek érezte magát. Előtte a dühtől tajtékzó Jim bácsi, aki láthatóan támadni készül, védőfegyvere meg semmi, csupán egy törött üveg nyaka.

Egy ideig a mi Pollynk hősies látványt nyújtott. Most azonban újra a bukás következett: páni rémületében fölordított, eldobta a haszontalan üvegcserepet, megfordult, és ész nélkül eltűnt a ház sarka mögött.

- Ü'eg?! - hallatszott mögötte az ellenség hangja. Jim bácsi nyelve nehezen forgott, de elfogadta a kihívást, és vérző fejjel, de megingathatatlan bátorsággal belépett a házba. - Ü'eg! - mondta, és végignézett a palackok során. - Ü'eggel ve'ekszik. Maj' megmutatom neki, hogy köll ü'eggel verek'ni.

Jim bácsi a javítóintézetben alaposan kitanulta az üveggel való verekedést. Ügyet se vetve halálra rémült nénikéjére, a sörösüvegek közt kutatott, és egy-két sikertelen kísérlet után elérte, amit akart, és elégedetten fogta meg, mint a tőrt, nyakánál a két üveget, amelyeknek előbb leverte a fenekét, így felkészülve újra nekiindult, hogy kiirtsa Pollyt.

Mr. Polly megszabadult attól az érzéstől, hogy sarkában van az üldözője, megállt tehát a málnabokrok mögött, és bátorságot gyűjtött. A tudat, hogy Jim bácsi a házban garázdálkodik, helyreállította férfiúi önérzetét. A pajták mögött hátrakerült a folyópartra, fegyvert keresett, és talált is egy ócska evezőt. Ezzel vágta fejbe Jim bácsit, amikor az előbukkant az ivó ajtaján. A rettenetesen káromkodó Jim bácsi, iszonyú döfésre emelt kezekkel, úgy bújt át a szerteszét hasadó lapáton, mint egy cirkuszi műlovar a papírkarikán, és Mr. Polly megint csak eldobta fegyverét és menekült.

A felületes megfigyelő, ha látja, hogyan szökdel Mr. Polly a fogadó körül, nyomában a lomha, csoszogó, de neheztelő Jim bácsival, teljesen hamis képet alkothatott volna a hadjárat kimeneteléről. Még futás közben bizonyos kvalitások ébredeztek Mr. Pollyban, amelyek felértek a legtündöklőbb harci erényekkel. Jim bácsinak nyers ereje, vadállati bátorsága volt, és a javítóintézetbeli tapasztalatokban gazdag élet szívóssá tette. Mr. Polly viszont józan volt, mozgékonyabb, és esze szinte hihetetlenül fürgén működött, így aztán nemcsak egérutat nyert, hanem azon is gondolkozott, hogyan használhatná ki az előnyét. Ez a szó: stratégia, lángbetűkkel vöröslött kavargó agyában. Amikor harmadszor is megkerülte a házat, hirtelen beugrott az udvarba, becsapta maga mögött az ajtót, bereteszelte, fölkapta a disznóetető pléhvödröt, behúzódott a konyhaajtóba, és hangos csörömpöléssel Jim bácsi fejére borította a vödröt, amikor az a másik oldalról, a pajta mögül, beloholt az udvarba. Az egyik törött üveg megbökte Mr. Polly fülét - pillanatnyilag rá se hederített -, aztán Jim bácsi már az udvar téglakövezetén hevert, veszedelmesen és lármásan vonaglott, feje még mindig a vödörben, s az üvegei darabokra törtek, Mr. Polly meg közben belülről bezárta a konyhaajtót.

- Ez nem mehet így örökké - mondta Mr. Polly zihálva, és fegyverül kiválasztott egyet az ajtó mögött álló söprűk közül. Jim bácsi kezdte elveszíteni a fejét. Már talpon volt, rugdosta az ajtót, és barátságtalan javaslatokat meg buzdításokat ordított, úgyhogy egy jó stratéga, aki csendben bújik elő az ivó ajtaján, könnyen megközelíthette, észrevétlenül mögéje lopózhatott, és...

De mielőtt a döntő csapás lesújthatott volna, Jim bácsi lépéseket hallott a háta mögött és megfordult. Mr. Polly rémülten megtorpant, és leeresztette a söprűt. Végzetes tétovázás volt!

- Na, most megvagy! - kiáltotta Jim bácsi és zavarba ejtő tánclépésben, cikcakkban közeledett Mr. Polly felé. Előreugrott, hogy elkapja, de Mr. Polly csodák csodája! ügyesen megállította a mellének szegzett söprűvel. Jim bácsi megragadta a söprűt két kézzel: - Eriszd el! - mondta, és húzta. Mr. Polly megrázta a fejét, ő is húzta, és összeszorította elfehérült száját. Mind a ketten húzkodták a söprűt. Ekkor Jim bácsi megpróbálta megkerülni a söprűt, erre Polly odább lépett, félkörben. Körözni kezdtek a söprű körül, mind a ketten keményen húzták, és mind a ketten feszülten figyelték, mire készül a másik. Mr. Polly nagyon szerette volna, ha a söprűk hosszabbak lennének - mondjuk három-négy méteresek. - Jim bácsi egyértelműen a rövid söprűk mellett volt. Arra pazarolta a tüdejét, hogy elmondta, mik történnek majd hamarosan - mesébe illő, hátborzongató, véres dolgok -, ha a söprű már nem választja el őket egymástól.

Sose láttam még rondább alakot, gondolta Mr. Polly. Jim bácsi hirtelen lázas tevékenységbe kezdett, de az alkohol lassítja a mozgást, és Mr. Polly egyenlő ellenfélnek bizonyult. Ekkor Jim bácsi rángatással próbálkozott, s egy borzalmas pillanatig úgy látszott, megkaparintja a söprűt. De Mr. Polly a fuldokló görcsös szorításával tartotta. Erre Jim bácsi hirtelen Mr. Polly gyomrába lökte a söprűt. De Mr. Polly most is résen volt, és körbelendítette Jim bácsit. Ezután hirtelen vad reménység töltötte el Mr. Pollyt. Látta, hogy egész közel kerültek a folyóhoz, a ladik kikötőpóznája két-három méternyire van tőlük. Vad üvöltéssel ellenfele bordái közé döfte a söprűt: - Hiii - kiáltotta, mikor az ellenállás engedett.

- Az istenit! - mondta Jim bácsi, tehetetlenül hátrafelé tántorogva, Mr. Polly meg nagyot lökött, és odaengedte a söprűt az ellenség kétségbeesett markolásának.

Loccs! Jim bácsi a vízben volt.

Mr. Polly, mint a macska, a ladikba ugrott, és megragadta a rudat. Jim bácsi köpködve és csöpögve fölbukkant.

- Maga... (semmi értelme leírni, a cenzúra úgyis kihúzná), nem tudja, hogy gyönge mejjem van! - A rúd torkon találta, és Jim bácsi hátraesett a vízbe.

- Tegye le! - kiáltotta támolyogva, igazi rémülettel egykor iszonyú szemében.

Loccs! Jim bácsi háttal a hideg vízbe pottyant, miközben Mr. Polly tovább bökdösött feléje. A víz alatt megfordult, és úgy jött fel ismét, mintha a folyó közepe felé menekülne. Ahogy a feje kibukkant, Mr. Polly a nyaka közé sózott, s ő nagy bugyborékolással újra lemerült. Egy kéz markolászta a levegőt, aztán eltűnt. Óriási! Mr. Polly fölfedezte a helyzet Achilles-sarkát. Jim bácsi nem állta a hideg vizet! A söprű lágyan ringatózva elúszott a habokon. A diadalittas Mr. Polly újra víz alá nyomta Jim bácsit, és közben úgy ellökte a kikötött ladikot, hogy amikor Jim bácsi negyedszer is fölmerült, mindkettőjük szerencséjére, nem tudta elérni. Most már majdnem elborította a víz Jim bácsit, túl mély volt ahhoz, hogy járni tudjon benne, és láthatólag csaknem egészen tehetetlen volt, ügyetlenül kapálózott, mint aki elvesztette a lába alól a talajt a vízben.

- Takarodjon! - mondta Mr. Polly.

Jim bácsi nagy erőlködéssel megállt a lábán, és indult kifelé a földgát irányába, a víz már csak a hónaljáig ért, aztán a mellénye gombjai tűntek elő, egyik a másik után, már csak kettő volt hátra.

- Takarodjon! - mondta Mr. Polly. Kiugrott a ladikból, és követte áldozatát a parton.

- Mondom, hogy gyönge mejjem van - mondta a csepegő Jim bácsi. - Undorodok a víztül. Hun a becsület az ilyen verekedésbe'?

- Takarodjon! - mondta Mr. Polly.

- Hun a becsület az ilyen verekedésbe'? - mondta Jim bácsi majdnem sírva, és minden félelmetessége elpárolgott.

- Takarodjon! - mondta Mr. Polly, ütésre emelt rúddal.

- Mondom, hogy ki akarok menni, maga marha! - mondta Jim bácsi kétségbeesett dühvel, és elindult lefelé a folyóban.

Mr. Polly párhuzamosan kísérte a parton. - Takarodjon! Be ne tegye ide a lábát még egyszer!

Lassan vonakodva és vitatkozva, Jim bácsi lefelé gázolt a vízben. Próbálkozott fenyegetéssel, próbálkozott rábeszéléssel, sőt, kissé megkésve, még szánalomkeltéssel is megpróbálkozott. Mr. Polly azonban hajthatatlan maradt, bár titokban bizonytalan volt a helyzet kimenetele felől.

- Má' a velőm is kifagyott ebbe' a hidegbe'.

- Jót tesz magának egy kis hűtőzés. Maradjon csak benne - mondta Mr. Polly.

Elérkeztek a kanyarban a Nicholson-szigethez, ahol a potwelli vízimalom áll. Itt, sok vita és némi cselezés után, Jim bácsi kétségbeesett erőlködéssel átevickélt a szigetre, elkapott egy lehajló fűzágat, és kimászott a vízből. Sárosan, csöpögve és bosszúszomjasan állt a parton, a malomárok választotta el Mr. Pollytól.

- Azistenit! ezér' még megnyúzlak!

- Takarodjon, különben még rosszabbul járhat - mondta Mr. Polly.

A harci kedv egyelőre elszállt Jim bácsiból, megfordult, hogy átvergődjön a füzeken a malom felé, és fényes vízcsíkot hagyott maga mögött a zöldesszürke fűszálakon.

Mr. Polly lassan, elgondolkozva ballagott vissza a fogadóhoz, és agyában egyszeriben bugyborékolni kezdtek az egyéni kifejezések.

A dundi asszony a fogadó küszöbén várta. - Teremtőm! - mondta, mikor Polly közelebb ért. - Maga még életbe' van?

- Mért, nem úgy nézek ki?

- De hova lett Jim?

- Elment.

- Hóttrészeg volt és veszélyes!

- Bedugtam a folyóba. Az lecsillapította az alkólikus dühöngését. Egyáltalába', adtam neki egy kis dolgot.

- Magának nem esett baja?

- Nekem ugyan semmi.

- Akkor mitől véres a füle?

Mr. Polly odanyúlt. - Egész jó kis vágás. Furcsa, hogy milyen dolgokat nem vesz észre az ember a harc hevében. Akkor csinálhatta, amikor azokkal az üvegekkel csapkodott. - Halló, kicsi! hát bemerészkedtél?

- Nem ölt meg? - kérdezte a kislány.

- Ugyan!

- Szerettem volna látni a verekedést.

- Hát nem láttad?

- Csak annyit láttam, hogy szaladsz a ház körül, Jim bácsi meg utánad.

Kis csend következett. - Csak magam után csalogattam - mondta Mr. Polly.

- Valaki kiabál odaát a révnél - mondta a kislány.

- Jól van. De Jim bácsit nemigen látod egy darabig. Ezt megtársalogtuk egymással.

- Azt hiszem, Jim bácsi kiabál - mondta a kislány.

- Akkor várhat - mondta Mr. Polly kurtán. Megfordult, és figyelte, hogy mit kiabál az a kis alak a túlpartról. Amennyire ki tudta venni, Jim bácsi randevút beszélt meg vele másnapra. Mr. Polly válaszképpen jellegzetes mozdulatot tett a tolórúddal. A kis alak megvonaglott, aztán dühösen útnak indult a folyóparton fölfelé.

Így ért véget az első hadjárat, bizonytalan győzelemmel.

9

Másnap kedd volt, gyönge nap a Potwell-fogadóban. Forró, fülledt nap volt, tele méhdöngéssel. Egy-két ember átkelt a réven, egy horgász, pompás felszereléssel, betért a söntésbe hideg sültre és gyömbérsörre; szénagyűjtők sörözgettek egy órát a söntésben, aztán elmentek, de később visszaszalasztottak egy fiút korsókkal és kancsókkal újabb sörökért; ez volt minden. Mr. Polly korán kelt, és mindenfélével foglalatoskodott, s közben azon törte a fejét, milyen taktikát alkalmaz majd Jim bácsi a legközelebb. Már nem fűtötte az első összecsapás mindenre elszánt izgalma. Komor volt és aggódó. Jim bácsi az első ütközet után összezsugorodott - mint minden ellenfél, akivel bátran szembenéznek -, sebezhető és legyűrhető lett. Félelmetes volt, annyi bizonyos, de nem legyőzhetetlen. A gondviselés jóvoltából egyszer már csatát vesztett, tehát végső vereséget is szenvedhet.

Mr. Polly bejárta a terepet, és azt latolgatta, milyen harci lehetőségek rejlenek az olyan békés holmikban, mint: piszkavasak, rézrudak, kerti szerszámok, konyhakések, kerti hálók, szögesdrót, evezők, ruhaszárító kötél, takarók, ónkancsók, harisnyák és törött üvegek. Bunkót csinált: egy harisnyát üvegcseréppel töltött meg, a legjobb kültelki modell szerint. Megcsóválta egyszer a feje fölött, egy kirepülő üvegszilánkkal betört egy fészerablakot, és a harisnyát úgy elszakította, hogy soha többé nem lehetett megstoppolni. Továbbfejlesztette a ravasz tervet a pince csapóajtajával, ami úgy működött, mint egy verem, de erről végül lemondott, mert 1. lehet, hogy a dundi asszony esik bele; 2. semmi hasznát nem veheti Jim bácsinak a pincében. Úgy döntött, hogy betörő módra - este - drótot feszít ki a kertben, az esetleges éjszakai támadás ellen.

Délután két óra tájban három fiatalember érkezett Lammam felől egy jókora csónakban, és engedélyt kért, hogy tábort üthessen a ház melletti réten. Mr. Polly annál készségesebben engedett a kérésnek, mert úgy gondolta, hogy jelenlétük talán gátat vet Jim bácsi nemes ambícióinak. Arra azonban nem számított, és senki más se számíthatott volna, hogy Jim bácsi, aki egy nagy, durván faragott karóval fölfegyverkezve, késő délután, fortélyosan becserkészte a Potwell-fogadót, összetéveszti az egyik táborozót (éppen hagymát húzgált ki a földből a háziak engedélyével) Mr. Pollyval, gyorsan és csendben mögéje lopódzik, és felhívásul keringőre, elfelejthetetlenül és megbocsáthatatlanul nagyot húz rá. Ezt a tévedést nem lehetett kimagyarázni; a visszhangzó puffanás, a meglepett ordítás az égig ért, és Mr. Polly egy serpenyővel fölfegyverkezve, amelyet éppen tisztogatott, kiugrott a házból, hogy hátba kapja a vakmerő támadót. Jim bácsi rájött a tévedésre, és káromkodva menekült, egyenesen a két másik táborozó karjába, akik a városból tértek éppen vissza hússal és egyéb élelmiszerekkel megrakodva. Elkapták, képen törölték egy darab hússal, fejbe vágták egy szétszakadozó zacskó kockacukorral, lefogták, akárhogy is harapott, és kisütötték, hogy büntetésül megfürdetik. A három fiatalember - hivatalnokok egy tőzsdeügynöknél - vidám, erős férfi volt, katonaviselt és viharedzett csónakos; úgy mártogatták Jim bácsit a vízbe, mintha ez valami jó, vad hancúrozás volna, és Mr. Pollynak csak annyi teendője maradt, hogy összeszedte helyettük a kockacukrot, letörölgette a kabátujjával, tányérra rakta, és megmagyarázta nekik, hogy Jim bácsi hírhedt gazfickó, és hiányzik egy kereke.

- Az a mániája, hogy a fogadósné a nénikéje - fűzte tovább a szót Mr. Polly. - Valóságos istenverése ez az alak. - De szeme elkapta Jim bácsi pillantását, amikor az elsomfordált a táborozók nem sok jót ígérő szorongatása elől, és éjszaka az a kellemetlen gondolata támadt: mi lesz, ha harmadszorra elhagyja a szerencse?

Ez a "harmadszorra" rövidesen bekövetkezett. Tulajdonképpen rögtön, amint a táborozók eltávoztak.

Csütörtök volt a korai üzletzárás napja Lammamban, és a vasárnap után ez volt a hét legforgalmasabb napja a Potwell-fogadóban. Néha hat csónak is ki volt kötve egyszerre a ladik és a bércsónakok mellett. A vendégek kaphattak komplett teát, dzsemmel, süteménnyel és tojással, vagy egy kanna forró vizet (a többiről maguk gondoskodtak), vagy ételt-italt à la carte - tetszés szerint. Mindenfelé ültek, de a forróvizesek tapintatosan kerülték az asztalokat, és szerényen a földre telepedtek. A komplett-teások - dzsemmel és tojással - kapták a legszebb abroszt a bejárati üvegajtóhoz vezető lépcsőhöz legközelebb eső asztaloknál.

Mr. Polly elégedetten nézegette a kertben üldögélő csoportokat. Jobbra ültek a komplett-teások, előttük minden, ami szem-szájnak ingere; aztán egy csoportban három fiatalember, csodálatos zöld, lila és világoskék ingben, meg két lány mályvaszínű és sárga blúzban, terítetlen, zöld asztalnál, szimpla teával és egresdzsemmel; lejjebb a füvön, a visszanyesett fűzfánál, kis család - forróvizesek, fedeles kosárral, mindnyájan gyászban, de különben jókedvűen, a darazsakkal hadakozva, amelyek a fűzfán lévő fészkükből a lekvárjukba röpültek; és a pázsiton jobbra egy csomó inasgyerek sörözött, levetett gallérral, hangosan, vidáman. A fiatalok, akiknek inge és blúza a szivárvány minden színében pompázott, kerültek az érdeklődés középpontjába. Vezérük egy fuvolázó hangú, aranykeretes szemüveget viselő, idősebb fiatalember volt, akiből bizonyos titokzatosság áradt. Ő rendelt mindent, és meglepő tájékozottságot árult el a fogadó dzsemjei felől, és különös előszeretettel viseltetett az egresdzsem iránt. Mr. Polly figyelte a jelenetet, és megállapította, hogy "határozott határozott". Aztán az inasok felé pillantott, és bement a házba, le a pincébe, hogy kiegészítse a gyömbérsörkészletet, ami már fogytán volt, mert a hadjárat gondjai miatt a dundi asszony megfeledkezett róla. A pincében szerzett tudomást arról, hogy Jim bácsi visszatért. A visszatérést egy hang jelezte, egy hang, amely nemcsak rekedt volt, hanem borízű is, mint az alkoholistáké.

- Hun az a mocskos pofájú kuvasz? - kiáltotta Jim bácsi. - Gyüjjön ki ide hozzám! Hun az a rohatt kis csutak avval a rúddal? Vóna egy-két szavam vele. Gyere ki onnét, te pókhasú szarcsimbók! Gyere ki, hagy törülöm meg azt a mocskos pofádat! Hoztam neked valamit... Hallod? Elbújt a büdös, el - Jim bácsi hangja bánatossá halkult egy pillanatra, aztán vad dühvel kirobbant. - Gyere ki a fészkembül, te pislogó kakukk, te, vagy kivágom a rohatt beledet! Gyere ki onnét, te ragyás patkány! E'lopni a másember otthonát! Gyere ki, és nézz a szemembe, te bandzsa görény!...

Mr. Polly fogta a gyömbérsört, és elgondolkozva fölment a söntésbe.

- Visszagyött - mondta a dundi asszony, amikor Mr. Polly feltűnt. - Tudtam, hogy visszagyön.

- Hallottam - mondta Mr. Polly és körülnézett. - Adja csak ide azt az ócska piszkavasat, onnan a szivattyú alól.

Az ajtó halkan kinyílt, és Mr. Polly gyorsan megfordult. De csak az arany szemüveges, titokzatos modorú fiatalember hegyes orra és intelligens arca jelent meg az ajtóban. Köhintett, és szemüvegét rászegezte Mr. Pollyra.

- Kérem - mondta higgadt komolysággal -, egy fickó van kint, úgy látszik, keres valakit.

- Mért nem jön be? - mondta Mr. Polly.

- Úgy látszik, kint akar beszélni magával.

- Mit akar?

- Azt hiszem - mondta a szemüveges fiatalember rövid gondolkozás után -, úgy nézem, valami halat hozott magának ajándékba.

- Kiabál?

- Hangoskodik egy kicsit.

- Inkább jöjjön be.

Az arany szemüveges fiatalember hangja határozottabb lett: - Szeretném, ha kijönne és rávenné, hogy távozzék. A nyelvezete nem egészen olyan... a hölgyek...

- Sohase is vót - szólalt meg a dundi asszony mély szomorúsággal.

Mr. Polly az ajtóhoz ment, és kezét a kilincsre téve megállt. Az arany szemüveges arc eltűnt.

- Na, jóember - hallatszott kívülről -, vigyázzon, hogy mit beszél.

- Azannyát! majd a másvilágon mongya nekem, hogy jóember, ne itt! - kiáltotta Jim bácsi a mélyen megdöbbent és vérig sértett ember hangján. Aztán megvetően hozzátette: - Maga aranyszemű ficsúr!

- Nono, mérsékelje magát - mondta az arany szemüveges fiatalember.

Mr. Polly piszkavassal a kezében éppen idejében bukkant elő, hogy lássa, mi történik. Jim bácsi felgyűrt ujjú, hasig nyitott ingben (borzalmas látvány!) valamit tartott a kezében, igen! egy döglött angolnát, újságpapírba csavart farkánál fogva. Úgy tartotta, hátrafelé és oldalvást kinyújtott karral, hogy fölfelé lehessen ütni vele jó keményen. Furcsa, tompa puffanással az arany szemüvegest az álla alatt érte az ütés, és a látványra rémült kiáltás szakadt a két, asztalnál ülő társaságból. Az egyik lány élesen fölsikoltott: - Horace! - Mindenki fölugrott.

Segítőtársak! Mr. Polly elérkezettnek látta a pillanatot.

- Dobja el! - kiáltotta, és piszkavasát csóválva lesietett a lépcsőn, maga elé rántotta az arany szemüveges úriembert, ahogy hajdan a nagy hősök használták ügyesen az ökörbőr pajzsot.

Jim bácsi gyorsan hátrálni kezdett, és rálépett a kék inges fiatalember lábára, aki két kézzel nyomban hatalmasat lökött rajta.

- Erisszenek! Ez az az alak, akit keresek - üvöltötte Jim bácsi. Félrenyomta az arany szemüveges fiatalember fejét, és nagyot csapott Polly felé.

De a méltatlanság láttán, ami az arany szemüvegest érte, egy női szív nagyot dobbant, és egy rózsaszín napernyő keményen és pontosan lesújtott Jim bácsi inas nyakára. Ugyanebben a pillanatban a kék inges fiatalember el akarta kapni Jim bácsi gallérját, de elvétette a fogást.

- Fene a szoknyás egyenjogúságba, mindenhun ott vannak - kapkodott levegő után Jim bácsi, torkán a napernyő fémgyűrűjével, és másodszor is - ezúttal eredményesebben Polly felé csapott.

- Juj! - szisszent fel Mr. Polly.

De most már a dzsem- és tojásevő társaság is beavatkozott a küzdelembe. Egy testes, de még elég jó karban levő, pepita ruhás úriember érdeklődött: - Mit akar ez a fickó? Hát nincs itt rendőrség?

És a közvélemény ismét nyilvánvalóan és egységesen Mr. Polly mellé állt.

- Azanyátokat, gyertek, ahányan csak vagytok! - ordította Jim bácsi, és ügyesen hátrálva, félelmetes körben csóválta az angolnát a feje körül. A rózsaszín napernyőt kitépték gazdája kezéből, és bevágták a terítetlen asztalon szerénykedő komplett, de dísztelen teáskészlet közé.

- Fogják le! Kapja el valaki a gallérját - kiáltotta az arany szemüveges fiatalember, miközben visszavonult a lépcsőre a bejárathoz, hogy új erőt gyűjtsön.

- Maradjon ott a francba, maga nyavalyás szobadísz! Maradjon a francba - kiáltotta Jim bácsi, és a kerengő angolnával hátrálva fedezte magát a támadások elől.

Mr. Polly az orrát ért súlyos csapás ellenére, rendíthetetlenül vezette a támadást; a lila inges és kék inges fiatalember Jim bácsit oldalról kapta közre; a pepita ruhás úriember további bekerítő mozdulatokon törte a fejét, és két inasgyerek evezőért szaladt. Az arany szemüveges fiatalember, mintha ihlet szállta volna meg, lejött a falépcsőn, megragadta a dzsem- és tojásevők abroszát, és kellő óvatossággal, hogy ne törjön össze semmit, kirántotta a porcelán holmik alól, és nekiindult meg-megvillanó szemüveggel, összeszorított szájjal, furcsa oldalgó, settenkedő lépésekkel és általában bikaviadalra emlékeztető tartással és kézmozdulatokkal. Jim bácsi nagyon el volt foglalva, nem tudta visszavonulását alapos, stratégiai gondossággal kitervezni. Ráadásul, szemmel láthatóan, idegesítette egy kicsit a folyó a háta mögött. Félkörben hátrált, s így eljutott a gyászruhás család táborhelyére, ahonnan azok ész nélkül menekültek, teáscsészék ropogtak a talpa alatt, feldöntötte a teáskannát, és végül megbotlott a fedeles kosárban. Az angolna nagy ívben kirepült a kezéből, s mint ártalmatlan, kacskaringós tetem hevert a gyepen.

- Fogják le! Csípjék nyakon! - kiáltotta a szemüveges úriember. Előrelendült, és hihetetlen fürgeséggel beburkolta Jim bácsi fejét és karját a legjobb abrosszal. Mr. Polly villámgyorsan megértette a szándékát, a pepita ruhás sem volt sokkal lassúbb, s a következő pillanatban Jim bácsi nem volt más, csak egy fojtottan káromkodó batyu és két vadul kapálódzó láb.

- Nyomják a vízbe! - lihegte Mr. Polly, és keményen tartotta a földrengést. - Az a legjobb! Nyomják bele!

A batyu görcsbe rándult a düh és tiltakozás paroxizmusában. Az egyik lába eltalálta, és tíz méterre röpítette a fedeles kosarat.

- Valaki menjen a házba egy szárítókötélért - mondta az arany szemüveges. - Ebből egy pillanat alatt kiszabadul.

Az egyik inas nekiiramodott.

- A madárhálók a kertben! - ordította Mr. Polly. - A kertben!

Az inas nem tudta, hova fusson.

Ekkor Jim bácsi egyszerre csak nem mozdult többet, mint ernyedt, élettelen tárgy feküdt a kezük alatt. Behajlított karral, felhúzott lábbal hevert.

- Elájult - mondta a pepita ruhás, és lazított a fogáson.

- Talán valami rohama van - mondta a szemüveges.

- El ne eresszék! - mondta Mr. Polly - későn.

Jim bácsi karja, lába hirtelen kipattant, mint a rugó. Mr. Polly hátratántorodott, ráesett a törött teáskannára és bele a gyászruhás atya karjába. Valami úgy fejbe vágta, hogy elszédült. A következő pillanatban Jim bácsi talpon volt, az abrosz meg a pepita ruhás fején. Jim bácsi nyilvánvalóan úgy vélekedett, hogy megtett mindent, amit a becsület követelt, és túlerővel szemben meg az esetleges újabb fürdetések elől menekülni nem szégyen.

Jim bácsi tehát menekült.

Mr. Polly bizonytalan idő múlva felült az idilli délután romjai között. Egy sereg törött holmi hevert szanaszét, egy pillantással föl se lehetett mérni, hogy mi minden. Mr. Polly kibámult az emberek lába között. Vontatott, panaszos hang ütötte meg a fülét.

- Valakinek meg kéne fizetni ezt a teáskészletet - mondta a gyászruhás atya. - Nem azér' hoztuk ide, hogy táncoljanak rajta, egyáltalába' nem azér'.

10

Háromnapi béke következett, némi szorongással, aztán egy kék zubbonyos munkásember, aki azzal próbálkozott, hogy sajttal, kenyérrel és ecetes hagymával megfullassza magát, a kísérlet szüneteiben váratlanul érdekes hírt közölt.

- Jimet megen lefülelték, asszonyság.

- Micsoda?! - mondta a fogadósné. - A mi Jimünket?

- A maguk Jimjét - mondta a munkásember, és egy feltétlenül szükséges szünet után (nyelnie kellett) hozzátette: Baltát lopott. - Pár pillanatig hallgatott, aztán Mr. Polly kérdésére megerősítette: - Ühüm, baltát. Arra Lammam felé... tennapelőtt éccaka.

- Minek lopta azt a baltát? - kérdezte a dundi.

- Aszonta, hogy köllött neki a balta.

- Szeretném tudni, mire kellett neki az a balta - mondta Mr. Polly tűnődve.

- Biztos szüksége vót rá - mondta a kék zubbonyos úriember, és úgy megtömte a száját, hogy a beszéd fölért volna az öngyilkossággal.

Hosszabb csend állt be a söntésben, és Mr. Polly agya gyorsan dolgozott. Az ablakhoz ment és fütyörészett: - Balta ide, balta oda, kitartok - suttogta végül. A kék zubbonyoshoz fordult, amikor úgy látta, hogy újra beszédképes állapotban van: - Mit is mondott, mennyit kapott?

- Három hónapot - mondta a kék zubbonyos, és gyorsan újra töltött, mintha megijedt volna attól, hogy egy pillanatig érthetően beszélt.

11

Az a három hónap: a meleg napsütés, a szabad levegőn végzett változatos, újszerű fizikai munka, a kellemes és érdekes élmények, az egészséges táplálkozás és a jó emésztés hónapjai szinte elrepültek. E három hónap során lebarnult, megedződött Mr. Polly, és szakállat növesztett. Csupán egyetlen aggodalom felhőzte be ezeket a hónapokat, bár Mr. Polly mindent megtett, hogy elnyomja ezt az aggodalmat. A leszámolás napját ugyan sohase említették, se ő, se a dundi asszony, Jim bácsi neve mégis a fenyegető csend betűivel volt felírva mindkettőjük gondolataira. Ahogy a nyugalom időszaka vége felé közeledett, Mr. Polly szorongása nőttön-nőtt, míg végre már jól megérdemelt álmától is megrabolta. Arra gondolt, hogy revolvert vesz. Aztán kiegyezett egy nagyon elhanyagolt, mocskos, kis flóbertben, amit madárijesztés ürügyével Lammamban vásárolt. Gondosan megtöltötte, és eldugta az ágya alá a dundi asszony szeme elől.

Elmúlt a szeptember, eljött az október, és végre elérkezett az az októberi éjszaka, amelynek eseményeit oly nehéz az együttérző történetírónak helyükről: a sajátosan éjszakai homályosságból kivonszolni a határozott kijelentések éles, kemény világosságára. A regényíró ábrázolja a jellemeket, és ne élve boncolja őket a nyilvánosság szeme láttára.

A legjobb, a legbarátibb, ha nem is a legigazságosabb eljárás biztosan az, ha elmondatlanul hagyunk olyan dolgokat, amelyekről Mr. Polly is szívesen hallgatna.

Mr. Polly azt állította, hogy amikor a biciklista rátalált, éppen fegyvert keresett, amivel végérvényesen elintézhette volna Jim bácsit. Ezt az állítását minden megjegyzés nélkül tárom az olvasó elé.

A puska ebben az időpontban, minden bizonnyal, Jim bácsi birtokában volt, és Mr. Pollyn kívül teremtett lélek se tudhatta, hogy jutott hozzá.

Warspite, a biciklista, irodalmár volt, és álmatlanságban szenvedett. Még nem is virradt, amikor fölkelt, és elhagyta Lammam közelében álló házát; a potwelli temető mellett akadt rá Mr. Pollyra, félig elbújva az árokban. Közönséges, száraz árok volt, tele csalánnal, sűrűn benőtte a bodza és csipkebokor. Semmiképpen sem emlékeztetett fegyverraktárra. Épeszű ember ide jött volna utoljára puskát keresni. Warspite azt is elmondta, hogy amikor leszállt megnézni, mért mutatja Mr. Polly csak a hátsó felét (azt is láthatólag csak gondatlanságból), Mr. Polly csupán felemelte a fejét, és figyelmeztette: - Vigyázzon! Már kétszer rám lőtt!

Mr. Polly csak hosszas rábeszélésre és rendkívül óvatosan bújt elő. Fehér flanell hálóinget viselt, olyat, amit már mindenütt kiszorított a pizsama, és meztelen lába csupa karmolás, vágás és merő sár volt térdig.

Mr. Warspite kivételesen élénk érdeklődést tanúsított embertársai iránt - ez jelenti a világ minden regényírójának jellegzetes, bonyolult varázsát -, tehát azonnal és alaposan beleártotta magát a dologba. Mr. Polly indítványára a temetőn keresztül tértek vissza a Potwell-fogadóba, és Sir Samuel Harpon új síremléke közelében, a temető sarkában a tiszafa alatt ráakadtak a szétrobbant, tönkrement flóbertre.

- Ez lehetett a harmadik lövése. Egy kicsit furcsán hangzott, valóban - mondta Mr. Polly.

A látvány roppantul felbátorította Mr. Pollyt, és további magyarázatul elmondta, hogy azért menekült a temetőbe, mert a sírkövek védelmet nyújtanak sörétszóródás ellen. Nagyon aggódott a fogadósnéért és unokájáért, és sietve vezette végig társát a dűlőúton a fogadóhoz. Az ajtókat tárva-nyitva találták, a söntésben nagy összevisszaság - később rájöttek, hogy több üveg whisky eltűnt -, és Blake, a helybeli rendőr, türelmesen kopogtatott a nyitott ajtón. Aztán hárman együtt beléptek a házba. Valaki a söntés üvegholmijaiban nagy pusztítást végzett, az egyik tükör csillag alakban megrepedezett egy belevágott ónkancsótól. A kasszafiókot feltörték és kifosztották, ugyanígy az íróasztalt is a söntés mögötti kis szobában.

Az emeleten kinyílt egy ablak, és a fogadósné lekiabált, hogy mi van. Kimentek és megnyugtatták. Elmondta, hogy bezárkózott fönt a kislánnyal, és nem hajlandó lejönni addig, míg nem biztos benne, hogy se Jim bácsi, se Mr. Polly puskája nincs a házban. Hogy ennek a feltételnek eleget tegyenek, Mr. Warspite és Mr. Blake kutatóútra indult, Mr. Polly pedig fölment a szobájába, hogy valami ruhát vegyen fel, ami jobban ülik a pirkadó hajnalhoz. Rögtön vissza is jött, és kérte Blake-et és Warspite-et, jöjjenek fel, és nézzenek körül. A szobát rettenetesen feldúlva találták, az ágynemű egy csomóba gyúrva a sarokban, a fiókok mind nyitva és kifosztva, a szék darabokban, az ajtózárat fölfeszítették és eltörték, az ajtó egy helyen kissé megperzselődött, és perforálódott egy lövéstől, és az ablak nyitva volt. Mr. Polly minden ruhája eltűnt, de néhány ócskaság, ami valaha egy fűtő munkaruhája lehetett: egy kettészakított, barnássárga ing és egy pár ócska cipő hevert szanaszét a padlón. A levegőben még érzett gyengén a lőpor szaga, és Mr. Polly két-három nemrég szerzett könyvét durván berúgták az ágy alá.

Mr. Warspite Mr. Blake-re nézett, aztán mindketten Mr. Pollyra. - Ez az ő cipője - mondta Mr. Polly.

Blake az ablakhoz ment: - Itt néhány cserép el van törve - jegyezte meg.

- Kimásztam az ablakon, és lecsúsztam a mosókonyha tetején - magyarázta Mr. Polly, de mind a ketten érezték, hogy sok minden kimaradt a magyarázatból.

- Hm. Jobb lesz, ha megkeressük, és váltunk vele egy-két szót. Ez most má' körülbelül az én dógom - mondta Mr. Blake.

12

De Jim bácsi eltűnt szőröstül-bőröstül.

Eltelt néhány nap, és nem jött vissza. Ez még talán nem is volt olyan csodálatos. De a napokból hetek, a hetekből hónapok lettek, és Jim bácsi még mindig nem mutatkozott. Elmúlt egy év, s már nem féltek annyira tőle; és egy második, nyugalmas év követte az elsőt. Egy délután, úgy harminc hónappal az Éjszakai Rajtaütés után, a dundi asszony szóba hozta Jim bácsit. - Kíváncsi vónék, mi lett Jimmel - mondta.

- Én is - jegyezte meg Mr. Polly.

 

TIZEDIK FEJEZET
Látogatás Miriamnál

1

Egy nyári délután, mintegy öt évvel azután, hogy először tette lábát a Potwell-fogadóba, Mr. Polly a visszanyesett fűzfa alatt horgászott balinra. Kövérebb, barnább és egészségesebb Mr. Polly volt, mint az a szerencsétlen, csődbe jutott, akinek savhiányos portréjával ez a regény kezdődött. Kövér volt, de egyenletesebben, és arca alsó felének kis, rövidre nyírt szakáll adott komoly kifejezést. Kopaszabb is lett.

Most először szakított magának időt a horgászásra, bár potwelli pályafutásának legkezdetén megígérte magának, hogy bőségesen kiveszi részét a horgászás örömeiből. A horgászás, ahogy az angol irodalom aranylapjai bizonyítják, elmélkedő és visszatekintő időtöltés, és az emlékezés tarka lapjai, amelyek a már említett számos tennivaló miatt feledésbe merültek, kezdtek kibontakozni Mr. Polly lelki szemei előtt. Jim bácsira már nem gondolt, nem volt miért gondolnia, helyette számba vette a hónapokat és éveket, melyek Potwellbe érkezése óta elteltek, és filozofikus szemlét tartott élete felett. Miriamra is gondolt, távolian és személytelenül. Nagy elfoglaltsága elaltatta lelkiismeretét, de most eszébe jutott sok minden, például az, hogy gyújtogatást követett el, és elhagyta a feleségét. Most először nézett szembe ezekkel a félig feledésbe merült tényekkel. Kellemetlen, ha az embernek eszébe jut, hogy gyújtogatott, mert ezért a cselekményért börtön jár. Máskülönben, azt hiszem, egy szemernyi megbánás sem volt emiatt Mr. Polly lelkében. De az, hogy elhagyta Miriamot, egészen más dolog volt. Miriamot elhagyni aljasság volt.

Én itt csak Mr. Polly történetét mesélem el, a jellemét nem akarom szépíteni, úgy mondom el tehát a dolgokat, ahogy állnak. A legcsekélyebb megbánást sem érezte a tűz miatt, eltekintve attól a kis nyilallástól, amit akkor érzett, ha arra gondolt, mi történhetett volna, ha rájönnek. Végtére is a gyújtogatás mesterséges bűn. Vannak bűnök, amelyek önmagukban is bűnök, és azok maradnának minden törvény nélkül is, mint a kegyetlenség, gúny, hitszegés, amik megdöbbentenek és sebeznek; de hogy valami elég, az magában még se nem jó, se nem rossz. Rengeteg ház megérdemelné, hogy elégessék, legtöbb modern bútor, a képek és könyvek túlnyomó többsége - az ember akármeddig folytathatná a felsorolást. Ha kollektív társadalmunk valamicskével okosabb lenne, mint egy elaggott idióta, fölégetné például London és Chicago legnagyobb részét, és egészséges, szép városokat építene a rothadó magántulajdon eme pestistelepeinek helyébe. Egyáltalán nem sikerült Mr. Pollyt bemutatnom, ha nem tudom az olvasóval megértetni, hogy ő sok tekintetben a természet egyszerű gyermeke, sokkal betöretlenebb, fegyelmezetlenebb és természetesebb, mint egy átlagos vadember. Nem számítva azt a kis szorongást, igazán örült, hogy volt bátorsága felgyújtani a házát, megszökni és eljönni a Potwell-fogadóba.

De annak nem örült, hogy Miriamot elhagyta. Látta sírni őt egyszer-kétszer életében, és olyankor mindig nyomorúságosan érezte magát. Most elképzelte, ahogy sír. Némi megdöbbenéssel állapította meg, hogy felelősség terheli Miriam életéért. Azt már elfelejtette, hogy tette tönkre Miriam az ő életét. Eddig abban a megnyugtató tudatban élt, hogy az asszony több mint száz fontot kapott a biztosítótól, de most, ahogy tűnődve nézte az úszót, rájött, hogy száz font nem tart örökké. Változatlanul meg volt győződve arról, hogy Miriam élhetetlen; eddig már bizonyára elszamárkodta valahogy azt a pénzt. Akkor pedig...

Maga előtt látta görnyedt vállal, szipogva. Ezt a látványt azelőtt, amíg vele élt, mindig utálatosnak találta, de most szívfacsaróan szánalomra méltónak érezte.

- A fene egye meg! - mondta Mr. Polly. Ebben a pillanatban lemerült az úszó, Polly kirántotta az áldozatot a vízből a pusztulásba, és levette a horogról. Összehasonlította a maga kellemes életét és egészségét Miriam elképzelt szenvedéseivel. - Igazán segíthetett volna magán - mondta és új csalétket tett a horogra. - Mindig arról beszélt, hogy kellene valamit csinálni. Hát mért nem fogott valamibe? - Nézte az úszót, ahogy finoman rezeg, aztán megnyugszik. - Butaság, hogy kezdek vele foglalkozni. Fene nagy butaság - mondta. De ha már elkezdte, nem tudta kiverni fejéből a gondolatot. - Az apád! - kiáltotta hirtelen, és fölrántotta a horgot, de egy pillanattal korábban, mint kellett volna, mert a hal csak odakapott a horoghoz. Polly elhamarkodott mozdulata azt az érzést kelthette a szegény jószágban, hogy nem látják szívesen.

Összeszedte a holmiját, és a ház felé indult.

Az egész fogadón meglátszott már a keze nyoma, hiszen itt találta meg igazi helyét a világban. Minden élénkebb volt, olyan élénk, hogy szinte tarkabarkának látszott a rengeteg rákent fehér és zöld festéktől. Még a kert léckerítését és a csónakokat is fehér-zöld csíkosra festette, mert Mr. Polly azok közé tartozott, akiknek a mázolás határozott érzéki gyönyört okoz. Jobbról és balról két jókora tábla állt; ezek nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a könnyelműbb élvezethajhászók körében a fogadó népszerűsége megnőtt. Mindkét tábla újdonságot hirdetett. Az egyiken nagy betűkkel ez az egy szó volt felírva: MÚZEUM. A másikon ugyanilyen egyszerűen és lakonikusan ez állt: OMLET. Ez utóbbi szó Mr. Polly egyéni helyesírásával. De amikor látta, hogy egy csónakrakomány ember, aki Lammamba tartott ebédelni, tátott szájjal megáll, elvigyorodik, aztán följön és gúnyosan és nyomatékosan omlet-et kér, rájött, hogy tévedése többet használt a fogadónak, mint amennyit a legnagyobb agyafúrtsággal sikerült volna elérnie. Egy éven belül a folyó mentén széltében-hosszában új nevén ismerték a fogadót: Omlet. És Mr. Polly már titokban sem bosszankodott, hanem mosolygott, és elégedett volt. A kövér asszony omlettjei valóban feledhetetlenek voltak.

(Nyilván észrevették, hogy megváltoztattam a fogadósné jelzőjét. Az idő nem múlik el felettünk nyomtalanul.)

A közeledő Mr. Pollyt a kövér asszony széles mosollyal várta a lépcsőn. - Fogott sokat? - kérdezte.

- Eszembe jutott valami - mondta Polly. - Nagyon rosszul jönne magának, ha egy-két napra egy kis szabadságot vennék? Úgyse lesz itt sok dolog csütörtökig.

2

Szakálla mögött a vakmerő Mr. Polly biztonságban érezte magát. Tekintete hosszú idő után újra végigsiklott a fishbourne-i Fő utcán. Az északi oldal nagyjából olyan volt, mint az ő idejében, azzal a különbséggel, hogy a Rusper név eltűnt. Egy sor új üzlet állt azon a helyen, ahol a nagy tűzvész pusztított. Újra épült a Mantell és Throbsons-üzlet, hivalkodóbb külsővel, és a tűzőrség is, német-svájci stílusban, sok vörös festékkel; mellettük a Rumbold ház helyén a Gyarmati Teakereskedelmi Társaság fióküzlete nyílt meg, odébb a Salmon és Glückstein-féle trafik, aztán egy kis cukorkaüzlet, melynek emeletén, a kifüggesztett hirdetés szerint, teázó volt. Mr. Polly ezt a boltot gondolta alkalmasnak arra, hogy elvesztett felesége felől tudakozódjék, de még kicsit ingadozott, ne menjen-e inkább lejjebb az utca végén lévő Isteni Gondviselésbe. Ekkor pillantása az ajtó feletti névtáblára esett: "Polly és Larkins" - olvasta. - Ez aztán a meglepetés!

Egy pillanatra gyengeség fogta el. Elment a bolt előtt, végig az utcán, aztán visszajött, és újra szemügyre vette. Középkorú, meglehetősen lompos nő állt a pult mögött. Polly egy percig azt hitte, hogy talán Miriam, borzasztóan megváltozva, aztán fölismerte a sógornőjét. Annie meghízott, és híre-hamva sem volt hajdani jókedvének. A felismerés legcsekélyebb jele nélkül nézett Pollyra, amikor az belépett az üzletbe.

- Kaphatok teát? - kérdezte Mr. Polly.

- Hát, éppenséggel kaphat... - mondta Annie. - De a teázó fönt van... A nővérem éppen nagytakarít, egy kis fölfordulás van.

- Szokás szerint - mondta Mr. Polly halkan.

- Tessék? - kérdezte Annie.

- Azt mondtam, nem baj. Erre?

- Talán akad egy asztal - mondta Annie, és Polly mögött fölment a szobába, melynek lelkiismeretes rendetlensége roppantul emlékeztetett Miriamra.

- Nincs párja az olyan takarításnak, ahol minden a feje tetején áll - mondta Mr. Polly vidáman.

- A nővérem így szokta - mondta Annie tárgyilagosan. - Kiment egy kicsit levegőzni, de biztos hamar itt lesz, hogy befejezze. Csinos, világos szoba ez, ha rendbe' van. Tegyem oda az asztalt magának?

- Hadd segítsek - mondta Polly, és megfogta az asztalt.

Leült a nyitott ablak mellett, és miközben Annie eltűnt, hogy teát hozzon, az asztalon dobolva a következő lépésen gondolkozott. Mindent összevéve, nem is áll olyan rosszul a dolog Miriammal. Képzeletben többféle bevezetéssel próbálkozott.

- Szokatlan név - mondta, amikor Annie föltette az abroszt.

Annie kérdőn nézett rá.

- Polly. Polly és Larkins. Valódi név, vagy nem?

- Pollynak hívják a nővéremet. Egy bizonyos Mr. Pollyhoz ment fér'hez.

- Szóval özvegy? - kérdezte Mr. Polly.

- Igen. Öt éve lesz októberben.

- Jóisten! - mondta Polly őszinte meglepetéssel.

- Vízbe fulladt, úgy fogták ki. Sokat beszéltek róla a városba'.

- Sose hallottam erről. Idegen vagyok itt - nagyjából.

- A Medwaybe fulladt, Maidstone közelében. Napok óta lehetett már a vízbe'. Nem ismertük volna meg, a nővérem se, ha nem lett volna a neve bevarrva a ruhájába'. Egész fehéres volt, és már oszladozott.

- Nocsak! Jó kis megrázkódtatás lehetett a feleségének.

- Az volt - mondta Annie, és sötét arccal hozzátette: - de néha jobb egy megrázkódtatás, mint a hosszú haldoklás.

- Ez biztos - mondta Polly. Elmerülten nézett maga elé, miközben Annie a teához terített. - Szóval, vízbe fúltam - mondta magában. - Életbiztosítás volt? - kérdezte.

- Abból indítottuk be ezt a teázót.

Ha így állnak a dolgok, miért gyötörte lelkiismeret-furdalás és aggodalom Miriam miatt? Nyomát se találta a magyarázatnak.

- A házasság lutri - mondta Mr. Polly.

- A nővéremmel is így volt - mondta Annie. - Akar dzsemet is?

- Inkább tojást kérek. Kettőt. Úgy érzem valahogy... mintha egy kis erősítésre szorulnék... Nem lehetett valami rendes ember ez a Mr. Polly, igaz?

- Nehéz volt vele élni. Sokszor sajnáltam a nővéremet. Olyanféle ember volt...

- Züllött? - kérdezte Mr. Polly tétován.

- Nem - felelte Annie megfontoltan. - Nem éppen züllött. Inkább úgy mondhatnám, hogy puhány. Gyönge volt... mint a viasz. Meddig főzzem a tojást?

- Pont négy percig.

- Az ember elbeszélget egy kicsit - mondta Annie.

- El - mondta Mr. Polly.

Mr. Polly magára maradt gondolataival.

Csodálkozott azon, hogy röviddel ezelőtt még lelkiismeret-furdalást érzett, és gyengéden gondolt Miriamra. Itt, ebben a légkörben mindez eltűnt, és a régi érzés, a tehetetlen gyűlölet visszatért. Nézte az egymásra tornyosodott bútorokat, a kínos gonddal óvott szőnyeget, a rossz képeket a falon. Mért érzett lelkifurdalást? Mért ringatta magát abba az illúzióba, hogy a részvétlen éjszakában egy gyámoltalan asszony hangosan sír utána? Eltöprengett a lélek felfoghatatlan rejtelmein, aztán egy jelentéktelenebb kérdés felé fordult. Valóban gyenge volt? Az ördögbe! ismert ő sokkal gyengébb embereket is.

A tojás megérkezett. Annie, úgy látszott, nem óhajtja a beszélgetést folytatni.

- Megy a bolt? - kockáztatta meg Mr. Polly a kérdést. Annie gondolkozott. - Megy is, nem is. Valahogy így - mondta.

- Hm - mondta Mr. Polly, és nekikészült a tojásevésnek. - Na, és volt vizsgálat annak az embernek a dolgában?

- Micsoda embernek?

- Hogy is hívták? Polly.

- Persze.

- Biztosak benne, hogy ő volt?

- Hogy érti ezt? - Annie élesen nézett rá, és Mr. Polly lelkét hirtelen sötét rémület járta át. - Ki más lehetett volna, amikor a saját ruhájába' volt.

- Hát persze - mondta Mr. Polly, és nekifogott a tojásnak. Izgalmában csak akkor vette észre, hogy milyen a tojás, amikor már félig megette, Annie meg biztos távolban lent volt az üzletben.

- Atyaisten! - mondta és gyorsan a bors után nyúlt. - Egy Miriam-féle tojás! Micsoda vircsaft! Öt éve nem ettem ilyen tojást. Vajon hol veszi őket? Biztos gondosan válogatja. - Abbahagyta, és a másikkal próbálkozott.

Egy csöpp dohos íztől eltekintve a másik tojás igazán finom volt. Mr. Polly már a végén járt, amikor Miriam belépett. Fölnézett.

- Szép idő van - mondta a rámeredő Miriamnak, és látta, hogy az asszony azonnal fölismerte a hangjáról és mozdulatáról. Miriam elfehéredett, és becsukta az ajtót maga mögött. Úgy látszott, mindjárt elájul. Mr. Polly fölugrott, és gyorsan széket tolt alá.

- Úristen! Te vagy az? - suttogta Miriam, és inkább leroskadt, mint leült a székre.

- Nem - mondta Mr. Polly nagyon komolyan. - Nem én vagyok. Csak úgy néz ki, mintha én volnék. Ez a helyzet.

- Mindig tudtam, hogy az az ember nem te voltál. Igyekeztem hinni, hogy te vagy. Megpróbáltam hinni, hogy talán a víz változtatta meg a csuklódat meg a lábadat meg a hajad színét.

- Úgy?

- Mindig féltem, hogy egyszer visszajössz.

Mr. Polly visszaült a tojáshoz. - Nem jöttem vissza. Ne hidd - mondta nagyon komolyan.

- Hogy fogjuk visszafizetni a biztosítást, nem tudom. - Miriam sírva fakadt. Elővette zsebkendőjét, és beletemette az arcát.

- Ide hallgass, Miriam. Én nem jöttem vissza, és nem is fogok visszajönni. Én... látogató vagyok a másvilágról. Te tartsd a szádat rólam, én is tartom magamról. Azért jöttem vissza, mert arra gondoltam, hogy talán nyomorogsz, vagy valami bajod van, meg mit tudom én! Most láttalak, és megnyugodtam. Tökéletesen megnyugodtam. Érted? Szedem is a sátorfámat, érted? Hókuszpókusz, itt se voltam. - Eszébe jutott a teája, szürcsölve kiitta a csészét, és fölállt

- Ne gondold, hogy még egyszer látni fogsz, mer' nem fogsz - mondta, és indult az ajtó felé.

- Ez volt ám a finom tojás - mondta, egy másodpercig még ott ácsorgott, aztán eltűnt.

Annie a boltban volt.

- Egy kis megrázkódtatás érte az asszonyságot - jegyezte meg Mr. Polly. - Valami kísértetről fantáziált. Nem egészen értettem a dolgot. Viszontlátásra.

És elment.

3

Mr. Polly a kövér asszonyság mellett ült, hátul a Potwell-fogadó kertjében, az egyik zöldre festett, kis asztalnál, és az élet rejtélyeivel viaskodott. Derűsen fénylő este volt, mély csend honolt a mozdulatlan levegőben; a folyókanyar ilyenkor volt a legszebb. Egy hattyú úszott át a túlsó part sötétzöld tükörképén, a folyó lustán, fényesen hömpölygött végső célja felé, fodra se rezdült, csak a náddal benőtt földnyelvnél, ahol a három nyárfa szökött tisztán és harmonikusan a zöldessárga ég felé. Mintha az ég barátságos, meleg, hatalmas kristálygömbjében pihent volna a világ. Minden olyan biztonságosan körülzártnak, félelmet nem ismerőnek tetszett, mint a gyermek, aki csak most fog megszületni. Nyugalom és feltétlen biztonság hangulata áradt szét az estében. Mr. Polly lelkét eltöltötte a meggyőződés, hogy minden, de minden boldogító és tökéletes. Nem tudta elhinni, hogy az élet egykor rosszabb volt egy kis látszólagos diszharmóniánál, hogy van más árnyék is az életben, mint az a bársonyos puhaság, ami a némán sikló hattyú hátterét alkotja, vagy más moraj, mint a kikötött, lágyan ringó ladik körül elsurranó víz csobogása. Mr. Polly a környező világtól felszabadult, ujjongó lélekkel igyekezett - egy kicsit tétován - összeterelni a sokféle emléket, ami félig elsüllyedve kerengett agyában.

Megszólalt, és szavai, mint a kettétört és hirtelen vízbe hajított bot, szétrombolták az idézett árny tükörképét.

- Jim nem jön többé vissza. Vízbe fulladt öt évvel ezelőtt.

- Hol? - kérdezte a kövér asszony meglepődve.

- Mérföldekre innét. A Medwaybe... arra Kentben.

- Uram teremtőm!

- Így van ez jól - mondta Mr. Polly.

- Honnan tudja?

- Otthon voltam.

- Otthon? Hol?

- Nem fontos. Ott tudtam meg. Napokig volt a vízben. Az én ruhám volt rajta, és ők azt hitték, hogy én vagyok.

- Ők? kik azok az ők?

- Nem fontos. Nem megyek vissza hozzájuk.

A kövér asszony némán nézett Mr. Pollyra egy ideig. Arcán a vizsgálódó kifejezést csendes elégedettség váltotta fel. A folyóra nézett.

- Szegény Jim. Sose vót valami tapintatos. Nem mondhatnám, hogy nagyon elszomorít - tette hozzá csendesen.

- Engem se - mondta Mr. Polly, s egy lépéssel közelebb jutott a gondolathoz, ami foglalkoztatta. - De azt hiszem, nem sok jó származna abból, ha még élne, nem igaz?

- Sose származott belőle sok jó - ismerte el a kövér asszony.

- Neki is megvoltak a maga örömei - elmélkedett Mr. Polly. - Persze mások, mint a mieink. - A gondolat megint odébb siklott. - Sokat töröm a fejem az életen - mondta halkan. Megpróbált újra közelébe férkőzni. - Az ember úgy indul neki az életnek, hogy vár valamit. Aztán nem úgy lesz. De az nem számít. Az ember úgy képzeli, hogy vannak jó dolgok, és vannak rosszak, de ennek nem sok köze van ahhoz, hogy igazából mi a jó, és mi a rossz. Én mindig olyan szkeptatikusféle voltam, és sose hittem azt a hülyeséget, hogy az emberek különbséget tudnak tenni jó és rossz között. Én legalább sose tudtam. Az én torkomon nem akadt meg az Ádám almacsutkája, asszonyom. Nem bizony!

Tűnődött. - Egyszer fölgyújtottam egy házat.

A kövér asszony összerezzent.

- Nem bántam meg. Nem hiszem, hogy rosszabbat cselekedtem, mint amikor gyerekkoromban elégettem egy játékszeremet. Majdnem megöltem magam egy borotvával. Ki nem jutott el idáig - legalább gondolatban? Életem legnagyobb részében félálomban éltem. A házasságom is csak rossz álom volt. Sose irányítottam az életemet, el se kezdtem élni igazán. Csak léteztem, és a dolgok is csak úgy maguktól történtek velem. Mindenki így van ezzel. Jim se tehetett róla. Rálőttem, meg akartam ölni. Elejtettem a puskát, és ő megkaparintotta. Majdnem ő ölt meg engem. Ha egy pillanattal később bukok le... Komisz egy éjszaka volt... De hát... nem hibáztatom. Csak... éppen nem tudom, mire volt jó az egész... Mint a gyerekek, amikor játszanak az óvodában... Megütik magukat... néha... - Aztán hirtelen így folytatta: - Van itt valami, amit nem veszünk figyelembe. Sose azt kapjuk, amit kapni szeretnénk, nem akkor teszünk jót, amikor azt hisszük, hogy jót teszünk. Nem az igyekezetünktől függ a boldogságunk, és a másoké se. Van olyanfajta ember, akit mindenki szeret és segít, és van olyan, akit nem. Ezt tudomásul kell venni, és vállalni kell a következményeket. Miriam csupa igyekezet volt.

- Ki az a Miriam? - kérdezte a kövér asszony.

- Nem ismeri. Folyton összeráncolt szemöldökkel járkált, és igyekezett nem csinálni azt, amit szeretett volna - ha ugyan egyáltalában volt olyasmi, amit szeretett volna csinálni. - Mr. Polly elvesztette a fonalat.

- Az ember nem tehet arról, hogy kövér - mondta a kövér asszony kis szünet után, mert közben megpróbált fölemelkedni Mr. Polly gondolataihoz.

- Arról nem - mondta Mr. Polly.

- Néha jól jön, néha rosszul.

- Mint az én összevissza beszédem.

- A tanács nem hosszabbította volna meg az engedélyemet, ha nem lennék kövér...

- És mit tettünk azért, hogy ilyen esténk legyen? Istenem! Nézze! - karjával széles mozdulatot tett az ég felé. - Ha néger volnék vagy olasz, kiállnék ide és énekelnék. Néha fütyörészek, de a mindenségit! most énekelni szeretnék. Néha azt hiszem, hogy a naplementékért élek.

- Nem tudom, mi haszna van abból, hogy mindig a naplementét nézi, ahogy szokta.

- Én se. De azért csinálom. Azért születtem, hogy szeressem a naplementét meg más dolgokat.

- De az semmire se jó - mondta a kövér asszony elgondolkozva.

- Bánja az ördög - mondta Mr. Polly.

A kövér asszony hangulata elkomolyodott: - Egyszer meg kell halni - mondta.

- Vannak dolgok, amiket nem tudok elképzelni - szólalt meg hirtelen Mr. Polly. - Például magát mint csontvázat... - A szomszéd kerítése felé mutatott. - Nézze ott azokat... a sárga háttéren... csak csalán, semmi más... Vacak gyom, ha csak a hasznuk szerint nézi a dolgokat. Nem jók semmire, még a másvilágon sem. De nézze csak, milyen szépek.

- Nemcsak a külső számít.

- Ahányszor látom, hogy szép naplemente készül, és nem lesz túl sok dolgom, kijövök majd, és leülök ide - mondta Mr. Polly.

A kövér asszony ránézett, és tekintetében helyeslés és homályos, habozó ellenkezés birkózott egymással, aztán lassan az aranyszínű égre rajzolódó, sötét csalánpagodák felé fordította a szemét: - Bárcsak mindig megtehetnénk - mondta.

- Én megteszem.

A kövér asszony alig hallhatóan suttogta: - De nem örökké.

Kis időbe telt, míg Mr. Polly újra megszólalt: - Én akkor is mindig eljövök ide, ha már csak szellem leszek.

- És tönkreteszi a mások üzletét - mondta a kövér asszony fölhagyva erkölcsi aggodalmaival a vidámabb hang kedvéért.

- Nem, én nem olyan szellem leszek - mondta Mr. Polly újabb, hosszú csend után. - Csak egy érzés leszek, láthatatlan... egy kicsit derűs, egy kicsit meleg, mint...

Nem beszéltek többet, csak ültek a meleg félhomályban, sokáig, míg végül egymás arcát sem tudták már kivenni. Nem nagyon gondolkoztak, inkább átadták magukat a lélek csendes, puha nyugalmának. Denevér rebbent el mellettük.

- Ideje, hogy bemenjünk, öreganyó - mondta Mr. Polly, és fölállt. - Vacsorázzunk. Ahogy mondta, nem ülhetünk itt örökké.




Hátra Kezdőlap