I
A történet főszereplője

Ha az olvasó (feltéve, hogy abból a nemből való, amely ilyesmivel foglalkozik) 1895. augusztus 14-én belép az Antrobus és Társa putneyi textiláruházba (mellesleg szólva a "Társa" teljesen fiktív), ebbe a valóban (szerintem egyedülállóan) nagyszerű üzletbe, és ott jobb felé indul, ahol a fehér vég vásznak és takarók föltornyosulnak egészen a korlátig, amelyről rózsaszín és kék mintás pamutszövetek lógnak, alighanem most induló történetünk főhőse szolgálja ki. Imbolyogva, hajlongva jön elébe, a pult fölött széttárja óriás mandzsettás, vaskos, bütykös kezét, hegyes állát előreszegezi, modorában nyoma sincs örömnek, s megkérdezi: miben lehet szerencséje szolgálatára állni. Bizonyos körülmények között - ha például kalapot, babakelengyét, kesztyűt, selymet, csipkét vagy függönyt kér a kedves vevő - udvariasan meghajol, és ernyedt arckifejezéssel és széles mozdulattal felszólítja: erre tessék - s ezzel kívül is rekeszti saját reszortján; más, szerencsésebb körülmények között viszont - ha a szóban forgó áru törülközővászon, takaró, pamutszövet, karton, vászon vagy perkál - felkéri, hogy foglaljon helyet, és hogy még udvariasabbnak lássák, áthajol a pulton, görcsös mozdulattal megragad egy széket, s aztán előhozza és kirakja, szétteregeti áruit megtekintés céljából. Eme szerencsésebb körülmények között az olvasó - ha megfigyelésre hajlamos elme, és nem csupán érzéketlen háziasszony - történetünk főhősének alaposabb figyelmet szentelhetett volna.

Nos, ha az olvasó valamit is megfigyelt rajta, hát elsősorban azt figyelhette meg, mily kevéssé figyelemre méltó. A szakmájában szokásos fekete zsakettet és fekete nyakkendőt viseli, és szürkével pettyezett nadrágja a titokzatosság árnyába vész a pult mögött. Arca sápadt, haja piszkosszőke, szeme szürke, és hegyes, jellegtelen orra alatt gyér, gyarló kis bajusz. Arca egészében jelentéktelen, de egyáltalán nem rosszul formált. Kabátja hajtókáján gombostű rozetta ékeskedik. Megjegyzései, észrevehetően, merőben közhelynek mondható, az alkalomhoz nem szervesen illő frázisok, időtlen időkkel ezelőtt megmerevedett, évek óta kívülről betanult sablonok. "Ez itt, asszonyom, ugyancsak kelendő áru" - mondta volna. "Kitűnő portéka, négy shilling három penny métere." "Természetesen, mutathatunk önnek valami jobbat is." "Semmi fáradságba nem kerül, asszonyom, erről biztosíthatom." Ilyen egyszerű fordulatokat használt a társalgás során. Amint mondom tehát, a felületes megfigyelő ilyennek látta volna őt. Ide-oda szökdécsel a pult mögött, gondosan összehajtogatja a bemutatott holmit, félretolja, amit a vevő kiválaszt, előhúz a tartóból egy könyvecskét, indigóval és fémlemezzel, kiállít egy számlát a méterárú-kereskedőkre olyan jellemző tétova, cikornyás írással, majd elbődül: "Szignó!" Erre egy kis köpcös cégvezető tűnik föl, szemügyre veszi a számlát, nagyon szigorúan (közben látjuk feje búbján a választékot), egy még cikornyásabb J. M.-et firkant a számlára, megkérdezi, miben állhat még rendelkezésre, nem tágít a vevő mellől - feltéve, hogy az készpénzzel fizet - mindaddig, amíg történetünk hőse a visszajáró pénzzel újra meg nem jelenik. Még egy futó pillantás, és a kis köpcös cégvezető hajlongva, udvarias szavak özönét zúdítva rá, kikíséri a vevőt. És ezzel a találkozás véget ér.

Az igazi irodalom azonban - s ez különbözteti meg az anekdotától - nem éri be felületes látszattal. Az irodalom: leleplezés. A modern irodalom: illetlen leleplezés. A lelkiismeretes író kötelessége, hogy elmondja az olvasónak - még némi arcpirulások árán is -, amit az nem vett volna észre. És az, amit az olvasó nem vett volna észre ezen a fiatalemberen, az, ami ebben a történetben a legjelentősebb, az, amit el kell mondanunk, ha már ennek a könyvnek a megírásába belefogtunk (nézzünk csak bátran szembe vele), a fiatalember lábának figyelemre méltó állapota!

Vegyük szemügyre a dolgot elfogulatlan tárgyilagossággal. Beszéljünk a tudományos szellemű, lelkiismeretes realista kemény, majdnem professzoros hangján. Tekintsük a fiatalember lábát egyszerű ábrának, és mutassunk rá a lényeges pontokra az előadó pálcájának rideg pedantériájával. És most térjünk rá a leleplezésre. E fiatalember jobb bokájának belső felületén egy zúzódást és egy horzsolást figyelhettek volna meg, hölgyeim és uraim! A bal boka belső felületén ugyancsak egy zúzódás; külső felületén egy ütéstől származó nagy sárgás folt. Bal lábszárán két zúzódás, az egyik imitt-amott lilába hajló fakósárga, a másik - nyilvánvalóan újabb keletű - vörös, duzzadt és vészjósló. Csigavonalban haladva felfelé a bal lábszáron, a lábikra felső felületén természetellenes keménység és vörösség fedezhető fel; és a térd fölött, belül, egy rendkívüli terjedelmű zúzott felület, apró zúzódások egybetetovált, sötétes foltja. A jobb lábszár csodálatosan összevert állapotban található, a térd körül és a térd alatt mindenütt, és különösen a térd belső felületén. Eddig mehetünk el a részletek felsorolásában. Ezektől a felfedezésektől feltüzelve, a kutató még tovább folytatná a nyomozást, egészen a történetünk hősének vállán, könyökén, sőt ujjainak ízületein levő zúzódásokig. És valóban, hősünk bámulatosan sok ponton van összevissza, kékre-zöldre verve. De a realisztikus leírásból is megárt a sok, és ebből, céljainknak megfelelően, már eleget nyújtottunk. Az irodalomban is tudni kell, hol a határ.

Nos, az olvasó nyilván kíváncsi, hogy egy tisztes, fiatal kereskedősegéd miképpen hozhatta a lábát, sőt általában egész testét ilyen borzalmas állapotba. Az ember azt képzelhetné, hogy alsó végtagjait valamiféle bonyolult gépezetbe dugta be, mondjuk egy cséplőgépbe vagy egy afféle szénaforgató szörnyetegbe. De Sherlock Holmes (dicsőséges pályafutás után most tisztesség és boldogság övezi a másvilágon) semmi ilyesfélét nem képzelt volna. Ő nyomban felismeri, hogy a jobb lábszár belső felületén levő zúzódások, a többi horzsolás és ütődés eloszlásának fényében vizsgálva, csalhatatlanul a Nyeregbeszálló Kezdő Biciklistára utalnak, és hogy a jobb térd romos állapota éppoly ékesszólóan beszél a megrázkódtatásokról, amelyek a szóban forgó személynek elhamarkodott, gyakran ok nélküli és kivétel nélkül rosszul végrehajtott leszállásait kísérik. Ennél is jellemzőbb az újonc kerékpárosra egy nagy zúzódás a sípcsonton, mert minden kezdőt megtréfál a szeszélyes pedál. Legalább akkor igyekszik könnyed testtartást felvenni, amikor tolja a gépet, és durr! - máris beverte a sípcsontját. Így edződik az ártatlan kezdő. Két zúzódás ugyanazon a helyen a tanulási képesség bizonyos hiányát jelzi, s az korántsem meglepő az olyan embernél, ki a testgyakorlathoz nem szokott hozzá. A feltört tenyér a bizonytalan kerékpáros görcsös kapaszkodásáról árulkodik. És így tovább, addig, amíg Sherlock a jelentéktelenebb sérülések segítségével egyszerre azt is kisüti, hogy a gép, amelyen hősünk karikázik, ódivatú jószág, amelynek rombusz alakú váz helyett villája van, alaposan elhasznált gumiabroncsa a hátsó keréken, és összsúlya mindent összevéve talán húsz kiló.

A leleplezés ezzel véget is ér. A készséges kereskedősegéd tisztes alakja mögött - akit szerencsém volt elsőnek bemutatni - fölrémlik két sötét alak és egy gép esti küzdelmének látomása, egy sötét úton - pontosabban a Roehamptonból Putney Hillbe vezető úton -, és ezzel a látomással együtt, szerteszét rugdalt kavicsok hangja, lihegés, dörmögés és egy kiáltás: - Kormányozzon, ember! Kormányozzon! - ingadozó, bizonytalan repülés, emberből és gépből szerkesztett lövedék görcsös fordulása, majd az összeomlás. Ekkor, a sötétség fátylán keresztül, homályosan felismerhetjük történetünk hősét; az út szélén ül, a lábát dörzsölgeti valamely újabb helyen, és a barátja együttérzőn (de egyáltalán nem szomorúan) helyreigazítja az elmozdult kormányt.

Így hát, még egy kereskedősegédben is felszínre tör a férfias hév, és hajtja, hogy szembeszálljon hivatásának körülményeivel, a józan ész tanácsaival, anyagi eszközeinek korlátozottságával, és keresse a testi erőfeszítés egészséges gyönyöreit, a veszélyt és a fájdalmat. És első vizsgálódásunkra a szövetkereskedő szövetei alól előtűnik a férfi! Ehhez a kezdeti megállapításhoz (továbbiakkal egyetemben) még visszatérünk.

De elég a leleplezésekből. Történetünk hőse, csakugyan szövetkereskedő, s az olvasó által megvásárolt holmikkal a karján, most éppen a raktárba igyekszik, ahol a különböző kiválasztott árut a rangidős kifutó azonnal becsomagolja és hazaszállítja. Amikor hősünk visszatér eredeti helyére, felemel egy darab rendetlenül összehajtogatott pamutszövetet, és a hajtások sarkait összefogva, akkurátusan elrendezi. Egy inas van a közelben, aki szintén a textilkereskedő-segéd magasztos hivatására készül, egy pirospozsgás, vörös hajú fiú, nagyon rövid, fekete zakóban és nagyon magas gallérral; megfontoltan kibont, majd összehajtogat néhány kartonmintát. Huszonegy éves korára ő is remélheti, hogy belőle is szakképzett kereskedősegéd lesz, akárcsak Párkereki úr. Nyomott, mintás szövetek függnek fölöttük a rézrudakon, mögöttük rekeszek, tele fehérbe csomagolt linóleum és muszlintekercsekkel. Ha az ember elnézi kettőjüket, azt képzelheti, hogy gondolataikat egyes-egyedül csak az foglalkoztatja, hogy az anyagok simák és a hajtások egyenesek legyenek. Ám az igazat megvallva, egyikük sem gondol a gépies feladattal, máson jár az eszük. A segéd arra a gyönyörűséges időre gondol - már csak négy óra van odáig -, amikor zúzódásainak és horzsolásainak történetét majd továbbszövi. Az inas közelebb van a kamaszkor révedező gondolataihoz, és képzelete állig fegyverben vágtat agyának tekervényein át, és valamilyen lovagi szolgálaton töri a fejét, azon Szép Hölgy tiszteletére, aki az utolsó előtti tanulólány az emeleti varrodában. De mégis inkább a forradalmárokkal vívott utcai harcok mellett dönt, mert akkor a lány láthatná őt az ablakból.

A köpcös kis cégvezető jön, papírlappal a kezében, s ez visszazökkenti őket a jelenbe. Az inas egyszeriben buzgón tesz-vesz. Az ellenőr az árukészletet méregeti. - Párkereki - kérdezi -, hogy megy ez a "g-s-x" pamutszövet?

Párkereki a leszállás bizonytalanságai fölött aratott diadal elképzeléséből visszatér a földre. - Nem panaszkodhatunk, uram. De a nagykockásak nemigen fogynak.

Az ellenőr megáll a pulttal szemben. - Milyen időben kívánja kivenni a szabadságát? Van valami határozott óhaja? - kérdezi.

Párkereki gyér bajuszát húzogatja. - Nincs... Persze, nem szeretném túl későn, uram.

- Mit szólna hozzá, ha mához egy hétre venné ki?

Párkereki töpreng, s elmerülten szorongatja a kezében tartott, összehajtott szövet csücskeit. Arcán ellentétes fontolgatások tükröződnek. Meg tudja tanulni egy hét alatt? Ez itt a kérdés! Máskülönben Briggs kapja a jövő hetet, s akkor neki szeptemberig kell várnia, szeptemberben viszont az időjárás elég szeszélyes. Párkereki bizakodó jellem. Minden textilkereskedőnek ilyennek kell lennie, másképpen hogyan bizonygatná olyan meggyőződéssel az eladott áruk szépségét, moshatóságát és kiváló színtartó minőségét. Végül is megszületik az elhatározás. - Nagyon megfelel - töri meg a csendet Párkereki. A kocka el van vetve. A cégvezető feljegyzi magának, és továbbmegy Briggshez a konfekcióba, a textiláruház szigorú rangsora szerint a következőhöz. Párkereki úr hol a szövetdarabját egyengeti, hol töprengésbe merül, nyelve hegyét lyukas bölcsességfogába dugva.

Aznap este a vacsoránál vitathatatlanul a szabadság volt az uralkodó téma. Mr. Pritchard Skóciáról beszélt, Miss Isaacs Bettws-y-Coed mellett kardoskodott, Mr. Judson a tulajdonos érdeklődésével nyilatkozott a norfolki vadevezős-paradicsomról.

- Én? - felelt Párkereki, amikor megkérdezték. - Én természetesen kerékpározni megyek.

- Csak nem fog nap mint nap azon a szörnyűséges masináján lovagolni? - kérdezte Miss Howe a nőiruha-osztályról.

- De bizony - mondta Párkereki, a lehető legnagyobb nyugalommal, gyarló bajuszkáját húzkodva. - Biciklitúrára megyek. A déli part mentén.

- Akkor hát csak azt kívánom, szép ideje legyen - mondta Miss Howe -, és ne nagyon törje össze magát.

- És e' ne felejcsen jódtintúrát tenni a zsákjába - mondta a nagyon magas gallérú, fiatalabb inas. (Tanúja volt egyszer az egyik kerékpárleckének a Putney Hill tetején.)

- Fogd be a szád! - szólt Párkereki, és keményen, fenyegetően nézett a fiatal inasra, majd hirtelen keserű megvetéssel a hangjában hozzátette: - Te, lekváros köcsög!

- Egyre biztosabban ülök a nyeregben - fordult Párkereki Miss Howe-hoz.

Más alkalommal Párkereki hosszasabban bosszankodott volna az inas gúnyolódási kísérletein, de elméjét ezúttal annyira betöltötte a tervbe vett túra, hogy kicsinyes érzékenykedés a méltóságán esett sérelem miatt már kívül szorult rajta. Korán fölkelt a vacsora mellől, hogy egy jó órát fordíthasson az elkeseredett gyakorlatozásra, fönt a Roehampton Roadon, és hogy üzletzárásra idejében visszaérjen. Mikor a gázvilágítást éjszakára eloltották, Párkereki az ágya szélén ült, és jóddal dörzsölte be térdét - egy újabb és jókora helyen -, és Dél-Anglia úthálózatának térképét tanulmányozta. Briggs, a konfekcióból - akivel a szobáját megosztotta -, az ágyban üldögélt, pipázni próbált a sötétben. Briggs életében még sose ült kerékpáron, de sejdítette Párkereki tapasztalatlanságát, és ellátta őt mindenféle tanáccsal, ami hirtelenjében eszébe ötlött.

- Legyen a gépe jó alaposan megolajozva - mondta Briggs. - Vigyen magával egy-két citromot, ne hajszolja halálra magát már az első napon, és üljön egyenesen. Sose veszítse el uralmát a gép fölött, és csengessen minden lehetséges alkalommal. Ha mindezt szem előtt tartja, semmi nagyobb baj nem történhet magával, Párkereki. Nekem elhiheti!

Egy-egy percre hallgatásba merült, kivéve talán a pipájára vonatkozó szitkokat, aztán teljesen másféle jó tanáccsal rukkolt elő.

- Akármit csinálhat, de kutyát el ne gázoljon, Párkereki. A legpocsékabb dolog, amit csak tehet, ha elgázol egy kutyát. Vigyázzon, nehogy nyolcast kapjon a kereke, a napokban is emiatt halt meg egy ember; ne száguldjon, ne hajtson gyalogúton, tartsa be a menetirányt, és ha villamossínt lát, rögtön forduljon be a sarkon, és rohanjon át a szomszédos megyébe; és mindig gyújtsa meg a lámpát sötétedés előtt. Csak néhány ilyen apróságot kell megjegyeznie, Párkereki, és semmi baja nem történhet. Nekem elhiheti.

- Igaza van! - mondta Párkereki. - Jó éjszakát, öreg fiú.

- Jó éjszakát - felelte Briggs, és a pipa nedvdús szortyogását kivéve, egy időre, csend borult rájuk. Párkereki kerékpárján álomországba karikázott, s jóformán még oda sem ért, amikor valami visszalódította az ébrenlét világába. Valami - de mi is volt az?

- Soha ne olajozza a kormányt! Végzetes lehet - mondta egy hang, amely a föl-fölizzó fény irányából jött. - És tisztogassa a láncot naponta grafitporral. Csak néhány ilyen apróságot kell megjegyeznie.

- Uram, könyörülj rajtunk! - fohászkodott Párkereki, és magára húzta a takarót.

IV
Párkereki úr elindul

Azok, akik egész éven át, rövid tíz-tizennégy nagyszerű, nyári nap kivételével, hétből hat hosszú napot átgürcölnek, csak azok ismerik a szabadság első reggelének csodálatos érzését. Az érdektelen, megszokott, napi munka minden sivárságát hirtelen lerázza magáról az ember, és láncai lába elé hullanak. Egyszeriben ura lesz önmagának, ura a hosszú, üres nap minden órájának; oda mehet, ahová jólesik, senkit sem kell uraznia vagy asszonyomoznia; kabáthajtókája megszabadul a gombostűktől, levetheti fekete zsakettjét, s kedvére való színt választhat, és emberré válik. Sajnálja az időt az alvásra, sajnálja még az evésre és ivásra is, azokban a csodálatos pillanatokban mindezeket tehernek érzi. Nem azért ugrik ki az ágyból, hogy mindennapi, viseltes ruhában, még reggeli előtt elkészüljön a portörölgetéssel egy vigasztalan, leeresztett redőnyű, porvédőkkel borított üzletben; nincs több parancsoló kiáltás: "Gyerünk, Párkereki!"; nincs több elsietett étkezés és fárasztó udvariaskodás szeszélyes, öreg hölgyekkel - tíz áldott napon át! Az első reggel kimagaslóan a legnagyszerűbb, mert akkor még az ember a kezében tartja egész vagyonát. Ettől kezdve minden este belevág a nyilallás, az elűzhetetlen kísértet: a visszatérés előérzete, vissza kell mennie, hogy újabb tizenkét hónapra ismét ketrecbe dugják - ez az árnyék mind sötétebben borul a nap fényére. De a tíz reggel közül az elsőn a szabadságnak még nincs múltja, és a tíz nap, úgy tűnik, felér az örökkévalósággal.

És az idő szép volt, tele remek napok ígéretével, a mélykék égbolton itt-ott kápráztató, fehér felhők kupaca, mintha egy érkező szekér számára az égi szénagyűjtők boglyába rakták volna az elmúlt éjszaka felhőrendjeit. Rigók szóltak a Richmond Roadon és pacsirta a Putney Heathen. A levegő friss volt a harmattól; harmat vagy az éjszakai zápor maradványai csillogtak a leveleken és fűszálakon. Mrs. Gunn jóvoltából Párkereki korán reggelizett. Fölfelé tolta a gépét a Putney Hillen, és szíve dalolt. Félúton fölfelé egy züllött külsejű, fekete macska surrant hazafelé az úton át, és eltűnt egy kapu alatt. A sokféle bokor és fa mögött álló, nagy vöröstégla-házak redőnyei még le voltak eresztve, és Párkereki száz fontért se cserélt volna egyetlen lélekkel sem a bentalvók közül.

Új, barna biciklista öltönyét vette föl - elegáns, harmincschillinges kabátfélét -, és lábai, azok a mártírlábak, bőséges vigaszt merítettek minden szenvedésükért, a "szára-vastag-feje-vékony", vastag, tarka harisnyákból. A nyereg mögött, egy csinos viaszosvászon csomagban volt a váltóruhája; s a csengő és a kormány, meg a kerekek és a lámpa, noha a használattól egy kissé foltosak voltak, vakítóan ragyogtak a felkelő nap fényében. És a domb tetején, mindössze egyetlen eredménytelen kísérlet után, amely valamiképpen a füvön ért véget, Párkereki nyeregbe szállt, és kimérten, óvatosan, mérsékelt iramban, méltóságteljesen kanyarogva, megkezdte Nagy Kerékpár Túráját a Déli Part mentén.

Csupán egyetlen kifejezéssel jellemezhetjük útjának ezt a szakaszát, és ez: kéjes kanyargás! Nem hajtott gyorsan, nem hajtott egyenesen, a szigorú kritikus azt mondta volna, hogy nem hajt jól. De nagyvonalúan és fényűzően hajtott, az egész úttestet használta, és még a gyalogútba is bele-belekóstolt. Izgalma egy pillanatra sem csökkent. Eddig még semmiféle járművel sem találkozott, de hát korán volt még, és az út néptelen. Annyira kételkedett kormányzási tudományában, hogy elhatározta, egyelőre leszáll, bármi közeledjék is keréken gurulva. A fák árnyéka nagyon hosszan és kéken feküdt az úton, a reggeli napfény mint a borostyántűz. A West-Hill tetején, a keresztútnál, a marhaitató mellett, Kingston felé fordult, és nekivágott, hogy fölkapaszkodjon a kis emelkedőn. Egy korán kelő, bársonyzekés mezőőr csodálta erőlködését, s miközben fölfelé küszködött, egy szekér jelent meg az emelkedő tetején.

Ezt látva, Párkereki úr, korábbi elhatározásához híven, úgy döntött, hogy leszáll. Megszorította a féket, és a gép hirtelen megállt. Megpróbálta átgondolni, mit is kell csinálnia a jobb lábával leszállás közben. A bal pedálon állt, a kormányt markolta, kioldotta a féket, és jobb lábával a levegőben kapálódzott. Ekkor - ezek a dolgok, így elmondva mily sokáig tartanak! - fölfedezte, hogy a gép jobbra dűl. Mialatt a haditerven törte a fejét, a gravitáció, úgy látszik, nem tétlenkedett. Még mindig nem döntött, amikor úgy találta, hogy a gép a földön fekszik, ő meg rajta térdel, agyában azzal a tétova gondolattal, hogy a Gondviselés ismét kegyetlenül bánt a sípcsontjával. Ez akkor történt, amikor éppen a mezőőr mellé ért. A közeledő szekéren fölállt az ember, hogy jobban lássa a katasztrófát.

- Nem így köll leszállni - jegyezte meg a mezőőr. Párkereki úr fölemelte a kerékpárt. A kormány újból félrecsavarodott. Morgott valamit a bajsza alatt. Szét kell szednie ezt az undok holmit!

- Nem így köll leszállni - ismételte meg a mezőőr egy kis szünet után.

- Tudom - mondta Párkereki úr mogorván, és eltökélte magában, hogy semmi áron nem vesz tudomást a sípcsontján díszelgő, új mintapéldányról. Kinyitotta a nyeregtáskát, hogy elővegye a franciakulcsot.

- Ha tuggya, hogy nem így köll leszállni, akkor mér csinájja? - firtatta a mezőőr barátságosan.

Párkereki úr elővette a franciakulcsot, és a kormányhoz lépett. Bosszankodott.

- Az rám tartozik - felelte, miközben a csavarokkal babrált. A szokatlan erőfeszítéstől szörnyen remegett a keze.

A mezőőr a kezében levő botot tűnődve forgatta a háta mögött. - E'törte a kormányát, ugyi? - szólalt meg váratlanul. Ebben a pillanatban a franciakulcs lecsúszott a csavarról. Párkereki úr egy csúnya, alantas szót mormolt.

- Kutya jószág az ilyen bicigli - jegyezte meg a mezőőr jóindulatúan. - Nagyon kutya jószág!

Párkereki úr dühödten fordított egyet a csavaron, és hirtelen fölegyenesedett. Az első kereket a térde között tartotta.

- Szeretném - mondta felcsattanó hangon Párkereki -, szeretném, ha abbahagyná a bámészkodást. - Ezután, olyan modorban, mint aki ultimátumot bocsátott ki, kezdte visszarakni a franciakulcsot a nyeregtáskába.

A mezőőr meg se moccant. Valószínűleg felhúzta a szemöldökét, de bizonyos, hogy még jobban meresztette a szemét, mint eddig. - Maga elég barátságtalan - mondta lassan, miközben Párkereki úr megragadta a kormányt, és készen állt, hogy fölszálljon, mihelyt a szekér elmegy.

A méltatlankodás lassan, de biztosan fokozódott. - Mér' nem megy a saját útján, ha senki se szólhat magához? - kérdezte a mezőőr, aki egyre jobban felfogta az ügy jelentőségét. - Magához egy szót se lehet szóni? Sértődős? Én talán nem vagyok jó magának arra, hogy szóba álljon velem? Ugye, most egyszeribe elállt a szava?

Párkereki úr a Mérhetetlen Jövőbe meredt. Indulatai megbénították. Mintha valaki a Trafalgar Square oroszlánjait szidalmazta volna. De a mezőőr úgy érezte, hogy a becsülete forog kockán.

- Ne szóljon őhozzá semmit - mondta az őr, amikor a szekeres melléjük ért. - Ő egy deli herceg, az ám! Nem is áll szóba grófnál alább senkivel se. Windsorba igyekszik, oda ám, azér tója ki olyan dölyfösen a fenekit. Büszkeség! Lám, annyi szorút ebből beléje, hogy egy részit ott, abba a csomagba viszi, mer' attól fél, hogy megpukkad, ha nem könnyít magán egy kicsit, ó...

De Párkereki úr már semmit sem hallott ebből. Élénken szökdécselt tova az úton, görcsös kísérleteket téve a nyeregbeszállásra. Egy ízben elvétette a pedált, és veszekedetten káromkodott, az őr végtelen gyönyörűségére. - Hopp! Hopp! - mondta a mezőőr.

A következő pillanatban Párkereki úr már fönn volt a nyeregben. Egyetlen hosszú, rettenetes tántorgás, és a mezőőr már hallótávolon kívül volt.

Párkereki úr szeretett volna visszanézni ellenfelére, de olyankor, amikor ezt megpróbálta, rendszerint egészen megfordult és felbukott. Így csak elképzelte a méltatlankodó mezőőrt, amint mindent elmesél a szekeresnek. Igyekezett annyi megvetést sűríteni távolodó alakjába, amennyit csak tudott.

Folytatta girbegörbe útját a lejtőn, lefelé, az új mezsgye mellett, majd a kis emelkedőn fel, a domb tetejére, ahonnan az út Kingston völgybe ereszkedik alá; és oly különös a kerékpározás pszichológiája, hogy Párkereki egyre könnyebben és egyenesebben hajtott, mert a mezőőr felkavarta indulatok megszabadították elméjét a bukástól való állandó félelemtől, amely eddig elbátortalanította volt. A helyes biciklizés nagyon hasonlít a szerelemhez: főként bizalom kérdése! Bízzál benne, hogy meg tudod tenni, és már meg is tetted; kételkedj, és életed árán sem vagy képes rá.

Nos, az olvasó azt képzelhetné, hogy miközben tovább karikázott, Párkereki haraggal vagy megbánással gondolt a mezőőrre. Haraggal, amiért az felbosszantotta, vagy megbánással, amiért ő maga oktalanul kijött a sodrából. Ami azt illeti, szó sem volt ilyesmiről. Hirtelen csodálatos hálaérzet töltötte el. A szabadság dicső érzése, ragyogásában váratlanul meggyarapodva, újra hatalmába kerítette. A domb tetején a lábtartóra tette a lábát, és most, mérsékelten egyenes vonalban, ütemes fékezéssel gurult lefelé a pompás lejtőn. Szemében új öröm fénylett, túl azon az élvezeten, amelyet az éles, édes reggeli levegőben való rohanás okozott. Kinyújtotta a hüvelykujját, és túláradó boldogságában csengetett.

- Ő egy deli herceg, az ám! - mondta Párkereki úr félhangon önmagának, amint lefelé repült a lejtőn. Majd újból: - Ő egy deli herceg! - Az ügy méltó befejezésének gondolatára szája hangtalanul nevetésre nyílt. Társadalmi felsőbbsége olyan nyilvánvaló volt, hogy még egy ilyen ember is észrevette. Nincs többé szövetosztály - tíz napig! A szövetek mögül előbújt a férfi! A rőfös Párkereki, a segéd, megszűnt létezni. Helyébe lépett az úriember, a nagyvilági férfi, egy ötfontos bankjeggyel, két egyfontos arannyal és némi ezüstpénzzel, különböző, könnyen hozzáférhető zsebeiben. Mindenképpen ér annyit, mint egy herceg, ha nem is tartozik éppen a főnemességhez. Amikor a tőkéjére gondolt, Párkereki jobb kezével önkéntelenül elengedte a kormányt, és megtapogatta a szivarzsebét, hogy aztán a gép hirtelen, heves kanyarodása a temető felé nyomban magához térítse. Huss! Épp csak hogy elkerülte azt a fél téglát. Micsoda rosszindulatú disznók vannak a világon! Ilyesmit képesek kirakni az útra! Valami átkozott gazfickó vagy efféle! Bíróság elé kellene állítani néhányat ezek közül a csirkefogók közül, és akkor a többi majd meggondolná magát. Mi ez?! az abroncs, vagy a nyeregtáska csatja csörömpöl a sárhányón. Milyen vidáman zümmögnek a kerekek!

A temető nagyon csendes és békés volt, de a völgy ébredezett. Ablakok zörögtek és nyikorogtak, és egy fehér kutya jött elő az egyik házból, s megugatta. Kissé elfulladva leszállt a Kingston Hill lábánál, és tolni kezdte a kerékpárt fölfelé a dombra. Félúton egy korai tejeskocsi csörömpölt el mellette, két piszkos ember, batyuval, sietett lefelé. Párkereki biztos volt benne, hogy betörők - most viszik haza a zsákmányt.

Fönt, a Kingston Hillen figyelt föl először így a különös érzésre; a térde kissé megmerevedett. De azt is észrevette ott fönn a tetőn, hogy egyenesebben karikázik, mint eddig. Az egyenes vonalú előrehaladás fölött érzett öröm eltörölte a fáradtság eme első jelzéseit. Egy lovas tűnt föl. Párkereki saját vakmerőségétől kavargó lélekkel haladt el mellette, aztán a dombon lefelé Kingstonba, hátul a nyeregtáskában összeverődő franciakulcs és olajozókanna csörömpölése közben. Baj nélkül elhúzott egy gyümölcsszállító kocsi és egy téglával megrakott, döcögő szekér mellett. És Kingstonban Párkereki a legpazarabb érzésekkel pillantott meg egy félig lehúzott redőnyű textilüzletet és két ásítozó ifjút, poros, ócska, fekete kabátban, piszkos, fehér gallérvédővel a nyakuk körül, akik eltakarították az útból az állványokat, dobozokat és csomagolópapírt, hogy előkészüljenek a kirakatrendezéshez. Tegnap még pontosan ezt csinálta ő is! Most pedig, ugye, nyilvánvalóan deli herceggé vált az egyszerű emberek szemében! Aztán be a sarkon jobbra - ádáz csöngőszóval -, és így tovább, előre az úton, Surbiton felé.

Hurrá, Szabadság és Kaland! A házak egyre-másra álmos meglepetéssel nyitották ki szemüket, amint Párkereki elhaladt előttük, és jobbra tőle, úgy egy mérföldnyire, a hömpölygő Temze csillogott és szikrázott. Minden csupa életörömről beszélt! Bár az a görcsös érzés a térdében és a lábikrájában lassan, de biztosan magára vonta a figyelmét.

V
A szégyenletes epizód a Szürkeruhás Ifjú Hölggyel

Nos, az olvasónak meg kell értenie, hogy Párkereki úr nem tartozik az élvhajhász fiatalemberek közé. Ha maga Lemuel király lett volna, akkor sem húzhatott volna több hasznot anyja intelmeiből. Szerinte a női nemet udvarias meghajlás és mosoly illette meg - biztos távolságból. A bizalmasságban is távol tartó pult mögött töltött évek rányomják bélyegüket az emberre. Párkereki kalandnak tartotta azt is, hogy a vállalatnál levő valamelyik ifjú hölgyet vasárnap a templomba kísérje. Alig akad ma fiatalember, aki kevésbé érdemelné ki az "aranyifjú" címet. De néha úgy gondolom, hogy a fémbe, amelyből a kerékpárja készült, belekerülhetett valami a kardpengéből. Tagadhatatlanul, múltja volt ennek a gépnek. Párkereki úr használtan vette a putneyi Hare cégtől, és Hare azt mondta, hogy már több gazdája volt. A használt szó aligha volt a megfelelő kifejezés, és Hare egy kissé maga is tanácstalan volt, hogy eladjon-e egy ilyen régiséget. Azt állította, hogy bár egy kissé ódivatú, teljesen hibátlan; egy szót sem szólt azonban a gép morális karakteréről. Kezdhette pályafutását akár egy költőnél is, mondjuk, annak dicső ifjúsága idején. Lehetett egy Igazán Gonosz Ember biciklije. Csak aki már ült biciklin, csak az tanúsíthatja, hogy a tárgyak megmagyarázhatatlanul hajlamosak arra, hogy rossz szokásokat vegyenek fel, és meg is őrizzék azokat.

Tagadhatatlan, hogy a kerékpár a legvadabb indulatoktól kezdett rángatózni, pontosan akkor, amikor a Szürkeruhás Ifjú Hölgy föltűnt. Példátlan imbolygásba kezdett, legalábbis Párkereki eddigi tapasztalatai szerint példátlanba. A legdekadensebb kanyargásokat produkálta. Olyan nyomot hagyott, mint az ökörvizelés. Párkereki hirtelen arra is rájött, hogy a sapkája félrecsúszott a fején, és hogy csaknem egészen kifogyott a lélegzete.

A Szürkeruhás Ifjú Hölgy is kerékpáron ült. Gyönyörű, kékesszürke ruhában volt, és mögötte a nap arannyal húzta meg a körvonalait, a többit árnyékban hagyva. Párkereki sejtette, hogy a nő fiatal, meglehetősen karcsú, sötét hajú, rózsás arcú és csillogó szemű. Különös kétségek fogták el a hölgy ruhájának alsó részét illetően. Persze, hallott már ilyesmikről. Lehet, hogy francia?! A hölgy kerékpárjának kormánya ragyogott, csengőjéről vakító lángcsóvaként verődött vissza a nap. A surbitoni villák felől közeledett az országúton. Az utak éles szögben futottak egymásba. A lány körülbelül ugyanolyan sebességgel haladt, mint Párkereki. Az előjelek arra mutattak, hogy az elágazásnál fognak találkozni.

Párkerekiben a kétségek rettenetes küzdelmet vívtak. A lánnyal ellentétben, ő gyalázatosan kerékpározott. Nem lenne jobb, ha íziben leszállna, és úgy tenne, mintha valami hiba volna a pedál körül? Igen ám, de a leszállás kimenetele is bizonytalan. Az az előbbi eset is a Putney Heathnél! Másfelől, mi történhet, ha a nyeregben marad? Ha nagyon lassan megy, ezzel megtagadja férfiúi mivoltát. Mint a csiga, másszon egy kis iskolás lány mellett?! Amellett a lány nem is hajtott túlságosan gyorsan. Másrészt, a lány elé vágni és elfoglalni az utat a maga kacskaringós előnyomulásával, ezt neveletlenségnek, mohóságnak vélte. Akkor alig hagyna helyet a lánynak. Az üzleti életben szerzett gyakorlata arra késztette, hogy meghajoljon és félreálljon. Ha az ember legalább le tudná venni kezét a kormányról, akkor persze egy néma kalapemeléssel tovatűnhetne. Bár ez kissé temetésre emlékeztette.

Eközben az utak egymásba torkolltak. A lány Párkerekire pillantott. Kissé sovány volt, arca kipirult, szeme csillogó. Piros ajka szétnyílt. Talán kissé gyorsan hajtott, de mégis inkább úgy látszott, mintha halványan mosolyogna. És ami rajta volt, igen - valóban nadrág volt! Párkereki egyszerre parancsoló kényszert érzett, hogy meneküljön ebből a helyzetből. Görcsösen taposta a pedált, azzal a szándékkal, hogy a lányt megelőzze. Nagyot zökkent az úton heverő bádogholmin, és az felrepült az első kerék meg a sárhányó közé. A lány felé kanyarodott. Ördög bújt ebbe a gépbe!?

Ebben a döntő pillanatban átvillant rajta, hogy bölcsebb lett volna leszállni.

Kétségbeesett kiáltást hallatott, és kerülni próbált. Amikor már úgy látszott, hogy felbukik, ismét egyenesbe rántotta a kormányt, majd egy ösztönös mozdulattal balra, és elsüvített a lány gépének hátsó kereke mögött; egy hajszálon múlt, hogy el nem ütötte. A járdaszegély várt rá! Megpróbálta egyensúlyát visszanyerni, és azon kapta magát, hogy felugrik a járdára, és egyenesen nekirohan egy csinos deszkakerítésnek. Szörnyű erővel ütközött neki, és előrerepült, ki a nyeregből, esetlenül összegabalyodva. Aztán oldalra bukfencezett és a kavicson, ülő helyzetben, lábával a gép villája és tartója között, fejezte be a teljes figurát. Úgy vágódott a kavicsra, hogy egész valója belerázkódott. Nem mozdult helyzetéből, és azt kívánta, bárcsak kitörte volna a nyakát, sőt még ennél is jobban kívánta, hogy bárcsak sohase született volna meg. Az élet nagyszerűsége elenyészett. Deli herceg... az ám! Ó, ezek a nőietlen nők!

Halk surrogás hallatszott, egy fék kattanása, két lábdobbanás, és a Szürkeruhás Ifjú Hölgy ott állt az ő gépe mellett. Megfordult és visszajött Párkerekihez. A meleg napfény most megvilágította az arcát. - Megsérült? - kérdezte. Szép, tiszta, lányos hangja volt. Csakugyan nagyon fiatal, szinte még kislány. És milyen jól biciklizett! Ez keserű pirula volt!

Párkereki úr tüstént fölállt. - Egyáltalán nem - felelte kissé gyászosan. Fájdalmasan állapította meg, hogy a nagy kőtörmelékfoltok aligha emelik öltönye szépségét. - Igazán nagyon sajnálom...

- Én vagyok a hibás - vágott közbe a lány, és ezzel az utolsó pillanatban mentette meg Párkerekit attól, hogy Missnek szólítsa. (Hősünk tudta, hogy a Miss nem lenne helyénvaló, de hát ez mélyen gyökerező szokása volt.) - Szabálytalan oldalon akartam előzni. - Arca, szeme csupa elevenség volt. - Nekem kell elnézést kérnem.

- Dehogy, én kormányoztam rosszul...

- Látnom kellett volna, hogy maga kezdő... - mondta a lány egy cseppet fölényesen. - De olyan egyenesen karikázott, ahogy közeledett.

Valóban átkozottul csinos volt. Párkereki érzései túljutottak a mélyponton. Amikor újból megszólalt, hangjában alig észrevehető arisztokratikus csengés érződött.

- Ami azt illeti, ez tényleg az első utam. Ez azonban nem mentség az én... ah!... ügyetlenségemre...

- Vérzik az ujja - szólt a lány, minden átmenet nélkül.

Párkereki látta, hogy ujjának egyik bütyke felhorzsolódott. - Nem is érzem - jegyezte meg, és férfiasnak tartotta magát.

- Eleinte nem. Van magánál ragtapasz? Ha nincs... - Magához támasztotta a kerékpárt. Oldalzsebéből előrántott egy csomagocskát, amelyben ragtapasz és egy tokban olló volt, és levágott a tapaszból egy jókora darabot. Párkerekit heves vágy fogta el, hogy megkérje a lányt, ragassza be ő az ujját. Legyűrte! - Köszönöm - mondta.

- A gép rendben? - kérdezte a lány. Kezét a kormányon tartva, a földön heverő biciklire pillantott Párkereki mögött. Most először, Párkereki nem volt büszke a kerékpárjára. Megfordult, és nekilátott fölszedni a bukott szerkezetet. Hátranézett, s a lány eltűnt; megfordította a fejét, és megint hátranézett az útra; a lány már vidáman tovakarikázott. - Elment! - állapította meg Párkereki úr. - No de ilyet! Mintha kupán vágtak volna! - (Az arisztokratikus kifinomultság ritkán ékesítette magányos monológjait.) Gondolatai kavarogtak. Egy dolog azonban tisztán állt előtte: a legelbűvölőbb és legnemesebb emberi lény villant át a látóhatára fölött, és most ismét eltűnni készül életéből. Vérében újra fellángolt a vakáció mámora: a lány visszanézett!

Erre visszarohant gépével az útra, és gyorsan fel akart szállni. Kudarc! Új próbálkozás. Elhibázta! Hát sose lesz már képes újra fölszállni erre a vacakra? A lány egy perc múlva eltűnik a sarkon! Még egyszer! Ó! Pedál! Eldűl? Nem! Most sikerült! Megmarkolta a kormányt, és lehajtotta a fejét. Utol fogja érni!

A helyzet döntő fontosságú volt. A civilizált burok, a szövetkereskedő mögött meghúzódó férfi győzött egy pillanatra. Ősi vadsággal taposta a pedált, így hajthatta egyszerű, pattintott kőbiciklijét a csiszolatlan kőkorszak ősembere, mikor idegen törzsből kiszemelt élete párját üldözte. A lány eltűnt a sarok mögött. Párkereki titáni erőfeszítéssel küzdött. Hogy mit mond majd a lánynak, ha utoléri? Ez alig foglalkoztatta eleinte. Milyen szép volt a lány, kissé pihegett és kipirult az erős mozgástól, de rugalmas és élénk volt. Beszélhetnek nekem a finom, otthonülő úrilánykákról, akiknek olyan az arcszíne, mint a hideg borjúsülté! De mit is mondjon neki? Most már ezen törte a fejét. És a sapkáját sem emelheti meg a nélkül a kockázat nélkül, hogy az előbbi csúfság meg ne ismétlődjék. A lány vérbeli Ifjú Hölgy! Ez iránt semmi kétség! Nem is afféle vacak kis boltilány. (Nincs a világon nagyobb megvetés, mint amit a kereskedősegédek éreznek a boltilányok iránt, ha csak nem az, amit a boltilányok éreznek a kereskedősegédek iránt.) Phű! Ez aztán a munka! Egy kis merevség állt a térdébe, de csakhamar elmúlt.

- Megkérdezhetem, hogy kinek a lekötelezettje vagyok? - lihegte magának, mintegy próbát tartva. Így talán jó lesz. Szerencsére van nála névjegy! Száz darab egy shilling (meg is lehet várni)! Kezdett kifulladni. Az út határozottan emelkedett egy kicsit. Befordult a sarkon, s egy hosszan elnyúló utat és egy eltűnő, szürke ruhát pillantott meg. Összeszorította a fogát. Behozott valamennyit is a lány előnyéből? - Majom a bicajon! - visította egy kisfiú. Párkereki megkettőzte az erőfeszítést. Szuszogott, mint egy dugattyú, bizonytalanul kormányzott, és valósággal dühödten pedálozott. Egy verejtékcsepp futott a szemébe, és marta, mint a sav. Az út vitathatatlanul erősen emelkedett. Egész fizikuma tiltakozott. Egy utolsó, roppant erőfeszítéssel elérte a sarkot, s itt egy újabb árnyas útszakasz tárult elé, amely egy kenyérszállító kocsitól eltekintve üres volt. Az első kerék hirtelen hangosat sikoltott. - Ó, Teremtőm! - sóhajtott Párkereki elernyedve.

A lány nem volt sehol. Párkereki bizonytalanul leszállt, és egy pillanatig úgy érezte, mintha a lába vattából lenne. Gépét a gyalogösvény füves oldalának támasztotta, és lihegve leült. Zihálva kapkodta a levegőt.

- Még nemigen vagyok tréningben - jegyezte meg. A lába olyan volt, mint az ólom. - Mintha egy falatot se ettem volna reggelire. - Egyszerre csak az oldalzsebére csapott, és elővarázsolt belőle egy vadonatúj cigarettatárcát meg egy csomag Vansittart-féle Vörös Hering cigarettát. Megtöltötte a tárcát. Ekkor tekintete hirtelen új harisnyája tarka kockás mintájára esett - büszkeséget érzett. Szemében a tűz lassan elaludt. Elvont tűnődésbe merült.

- Nagyszerű lány volt - mondta. - Vajon látom-e még valaha? És hogy tudott kerékpározni! Vajon mit gondolt rólam?

A deli herceg kifejezés, egy árnyalatnyi vigaszt nyújtva a tudatába úszott.

Cigarettára gyújtott, füstölve és tűnődve üldögélt. Még az elhaladó járművekre sem pillantott fel. Talán tíz perc is eltelt, mire összeszedte magát. - Micsoda marhaság! Mire jó ilyesmin törni a fejet? - szólt. - Én csak egy jámbor kereskedősegéd vagyok. (Hogy pontosak legyünk, meg kell jegyezni, hogy a "jámbort" nem mondta. A bolti szolgálat csiszoltabbá teheti az ember külső megnyilvánulásait, de az inasok hálóterme nem a legjobb iskola, sem a modort, sem a morált illetően.) Fölállt, és tolni kezdte a gépét Esher felé. A nap gyönyörűnek ígérkezett, és minden - a sövények, a fák, az egész nyílt vidék - csodálatosnak tűnt várostól fáradt szemében. De azért egy kicsit más volt most, mint akkor, amikor ujjongó lelkesedéssel elindult.

- Nézd azt az ulat a gyönyölű bicitlivel - selypegte egy dajka a gyalogösvényen, a gyerekkocsiban ülő, nagy reményű emberkének. Ez némi ír volt sebeire. - ... urat a gyönyörű biciklivel... deli herceg... Akkor nem nézhetek ki olyan szánalmasan - mondta magának. - Kíváncsi vagyok... csak azt szeretném tudni...

Volt valami nagyon megnyugtató a lány biciklijének keréknyomában, amely nyílegyenesen húzódott előtte az úton. Csak az övé lehet, más gumikerék nem járt ma reggel ezen az úton. Éppenséggel az is megtörténhet, hogy visszafelé még egyszer látni fogja. Próbáljon meg valami szellemeset mondani neki? Találgatta, vajon miféle lány lehet? Valószínűleg afféle mai Emancipált Nő. Meggyőződése volt, hogy ezt a mozgalmat rágalmazzák. Bárhogy áll is a dolog, a lány úrihölgy. És gazdag is. A gépe közel húsz fontba kerülhetett. Gondolatai visszakanyarodtak, és elidőztek a lány külsején. A nadrág egy cseppet sem látszott nőietlennek. Párkereki azonban nem tartotta magához méltónak, hogy fölcsapjon hozományvadásznak. Gondolatai ezután hirtelen más irányt vettek. Feltétlen ennie kell valamit a legközelebbi vendéglőben.

VI
Úton Ripley felé

Ahogy az idő haladt, Párkereki mind közelebb jutott Esherhez, s amikor a vasúti híd alá ért, és meglátta maga előtt a Granby Márkijához címzett vendéglőt, ismét felszállt a gépére, és bátran a bejárat elé hajtott. Világos sört rendelt, kétszersülttel és sajttal - ennél megfelelőbb társaságot sör számára elképzelni sem lehet. Miközben evett, egy drapp bicikliruhás, középkorú férfi lépett be, arca nagyon piros, izzadt és mérges volt. Keserű hangon limonádét kért, leült egy székre, és az arcát törölgette. De alig ült le, máris fölpattant és kibámult az ajtón.

- Átkozott! - mondta. Azután: - Átkozott bolond!

- He? - érdeklődött Párkereki, hirtelen odapillantva, egy darab sajttal a szájában.

A drapp ruhás férfi feléje fordult. - Átkozott bolondnak neveztem magam, uram. Van valami kifogása ellene?

- Ó, semmi... semmi - felelte Párkereki úr. - Azt hittem, hozzám szólt. Nem hallottam, mit mondott.

- Ha az ember elmélkedésre hajlamos és vérmes természetű, az maga a pokol, uram. A pokol! Én mondom önnek. Elmélkedő természet és flegmatikus vérmérséklet, ez nagyon rendben van. Vérmes természet és bölcselkedés...!

Párkereki úr olyan intelligens képet vágott, amilyen csak telt tőle, de nem szólt semmit.

- Nem sürget semmi, uram, a világon semmi! A testgyakorlás kedvéért jöttem ki, egy kis könnyű testgyakorlás kedvéért... és hogy a tájat szemléljem és botanizáljak. Aztán alighogy fölülök arra az átkozott masinára, máris teljes gőzzel rohanok, nem nézek se jobbra, se balra, egyetlen virágot sem veszek észre, meg se látom a tájat; forró, nedves és vörös leszek, mint egy roston sült karaj. Itt vagyok, uram! Nem egészen egy óra alatt jöttem Guildfordból. És miért, uram!?

Párkereki úr a fejét ingatta.

- Mert én egy átkozott bolond vagyok, uram. Mert telistele vagyok izomerőtartályokkal, s egyik vagy másik ezek közül mindig csöpög. Semmi kétség, ez az út módfelett érdekes; madarak és fák, az út mentén virágok. Nincs nagyobb élvezet a számomra, mint ezeket nézegetni. De nem tudom! Felszállok a gépre, és már rohannom kell. Felszállók akármire, és már rohannom kell. Pedig egy cseppet sem akarok rohanni. Miért száguldjon az ember, mint egy rakéta, eszeveszett sistergéssel? Miért? Dührohamot kapok ettől. Biztosíthatom, uram, hogy miközben végigszáguldok az úton, hangosan átkozom magam miatta. Csendes, fennkölt, filozofikus ember, ez vagyok a lelkem mélyén. És íme, most rángatózom a dühtől, és káromkodok, mint egy részeg üstfoltozó, egy vadidegenre... De a napomat elpocsékoltam. Az egész úton, ezen a szép tájon, kárba veszett, s most itt vagyok London peremén. Pedig az egész reggelt szemlélődéssel tölthettem volna! Eh! adjon hálát az égnek, uram, hogy nincs nyughatatlan vérmérséklete, hogy nem hajszolja őrületbe egy belső nevetés, az örök marakodás az összeférhetetlen test és lélek között. Mondhatom önnek, kutya-macska életet élek magammal. De mi értelme a beszédnek? Nem szakadhatok kétfelé!

Leírhatatlan önmegvetéssel biccentett, fölhajtotta a limonádét, fizetett, és egyetlen szó nélkül, nagy léptekkel az ajtóhoz sietett.

Párkereki úr még mindig azon törte a fejét, hogy mit mondjon, amikor beszélgetőtársa már eltűnt. Léptei csikordultak a kavicson, s mire Párkereki úr az ajtóhoz ért, a drapp ruhás férfi jócskán útban volt London felé. Tempója máris fölgyorsult. Rosszul fékezett dühvel taposta a pedált, és lehorgasztotta a fejét. Még egy pillanat, és villámgyorsan eltűnt a vasúti híd alatt. Párkereki úr elvesztette szem elől.

Ez után a forgószél után Párkereki úr kifizette a számláját, s minthogy lábizmai kissé kipihenték magukat, ismét nyeregbe szállt, és a kitűnő, de dimbes-dombos úton elhajtott Ripley irányába. Örömmel állapította meg, hogy már érezhetően ura a gépének. Menet közben kisebb feladatokat adott föl magának, s ezeket váltakozó sikerrel hajtotta végre. Például: áthajtani két kő között, amelyek mintegy féllépésnyire vannak egymástól. Ez nem is túl nagy teljesítmény, ami az első kereket illeti; de a hátsó kerék, amely nem áll az emberi szem uralma alatt, hajlamos gonoszul megzökkenni az akadályon, amibe az egész gerinc, föl a koponyáig vadul belerázkódik, és a lazán föltett kalap is a szemre csúszik, amiből aztán komoly bonyodalom származik. Vagy egy másik feladat: elengedni a kormányt az egyik kézzel vagy mind a kettővel, ami önmagában egyszerű dolog, de bonyolult a következményeiben. Ezt a bravúrt Párkereki úr különösen szerette volna véghezvinni, számos, különböző okból. Jelenleg azonban, ez csupán görcsös egyensúlyozáshoz, szokatlan és elegánsnak nem mondható leszállási módozatokhoz vezetett.

Az emberi orr, még a legszebb is, szükségtelen kidudorodás. Vannak, akik ékességnek tekintik, és szánakozva vagy gúnyosan szemlélnek egy olyan arcot, melyet az orr jelenlététől megfosztottak; de az kétséges, vajon iránta érzett nagyrabecsülésünket mennyiben diktálja abszolút szépségének érzete, és mennyiben az általánosan uralkodó divat hatása. Tanuló kerékpárosok, valamint mindkét nembeli fiatalok esetében az orr haszontalanságát súlyosbítja annak kitartó kellemetlenkedése. Állandó figyelmet igényel! Amíg valaki nem tud fél kézzel vezetni, miközben a másikkal megkeresi, előveszi és használja a zsebkendőjét, addig a kerékpározás szükségszerűen a leszállások állandó sorozata. Semmi sincs távolabb a szerző szándékától, mint a féktelen realizmus, de Párkereki úr orra jól látható, szembeszökő tény, tehát szembe kell nézni vele. Ehhez a kényelmetlenséghez ráadásul itt vannak még a legyek! Amíg a kerékpáros nem tud fél kézzel vezetni, addig az ábrázata a Belzebub prédája. Merengő legyek sétálgatnak rajta, és babrálnak szórakozottan legérzékenyebb felületein. Egyetlen mód a kilakoltatásukra, hogy az ember energikusan rázza a fejét, és vadul fintorog. Ez a módszer azonban nemcsak hosszadalmas és gyakran hatástalan, hanem rendkívüli rémületet kelt a járókelőkben. Máskor meg a kezdő a verejték miatt fél szemét lehunyva hajt egy darabig, ami egyrészt hangulatától idegen, bohókás jelleget kölcsönöz neki, másrészt nem alkalmas arra, hogy lenyűgöző tiszteletet keltsen a szemtelenkedőkben. Így tehát az olvasó meg fogja érteni Párkereki úr kísérletezéseinek indító okait. Hamarosan elegendő ügyességre tett szert ahhoz, hogy jobb kézzel gyorsan és erősen pofon üsse magát anélkül, hogy okvetlen fölforduljon; de amennyire hasznát tudta venni, amíg a nyeregben ült, zsebkendője lehetett volna akár Kaliforniában is.

De mégsem szabad azt hinnünk, hogy e kis kényelmetlenség miatt Párkereki úr a legcsekélyebb mértékben is boldogtalan volt. Tudatának mélyén az az érzés lappangott, hogy ilyentájt Briggs már félig készen van a kirakatrendezéssel, és Gosling, az inas - füle nagyon piros, mellette a pulton egy fölfordított szék - egy darab törülközővászon felgöngyölítésével foglalatoskodik (csak akik már felgöngyöltek ilyen törülközővásznat, azok tudják, milyen undorító munka ez); és az üzlet poros, és talán a főnök is ott járkál, és harapós kedvében van.

Itt viszont csönd van és zöld lombok, az ember kedve szerint csavaroghat ide-oda anélkül, hogy egy lelket is látna. Itt nincs üvöltés: "Szignó", nincs maradékhajtogatás, nincs ordítás: "Gyerünk, Párkereki!" És egyszer majdnem elgázolt valami csodálatosat: egy kis, alacsony vörös-sárgás farkú vadállatot, amely átrohant előtte az úton. Ez volt az első menyét, amelyet külvárosi életében valaha is látott. Hosszú-hosszú kilométerek vártak még rá hasonló élmények ígéretével: fenyőligetek és tölgyerdők, rőtes, bozótos lápvidék és füves lankák, buja rétek, ahol csillogó folyók kanyarognak lustán; falvak, szögletes tornyú kőtemplomokkal és zegzugos, olcsó és barátságos vendégfogadókkal; tiszta, fehér vidéki városkák, hosszú lejtős útszakaszok, ahol az ember kényelmesen gurulhat (elnézve egy-egy zökkenőt), és messze-messze, mindezek végén - a tenger!

Mit számított egy-két légy ezeknek az örömöknek hajnalán! Egy kis időre talán lehűtötte a szégyenletes közjáték a Szürkeruhás Ifjú Hölggyel, talán ennek az emléke befészkelte magát agyának egyik kis zugába, és ha felidézte, lehangolódott, mert eszébe juttatta, hogy nevetségessé tette magát. De pillanatnyilag ez a gondolat egyáltalán nem gyötörte. A drapp ruhás férfi - nyilvánvalóan előkelő ember - egyenrangúként társalgott vele, és barna térdnadrágja és kockás harisnyája soha nem tűnt el szeme elől. (A harisnyát inkább csak úgy láthatja az ember, ha egy kissé oldalt hajtja a fejét.) És apródonként, egyre jobban érezte, hogy nő a hatalma e fölött a gyönyörűséget szerző, de álnok gép fölött. Úgy fél kilométerenként jelentkezett a térde, ilyenkor leszállt, és üldögélt az út szélén egy darabig.

Egy bűbájos kis helyen, ahol a folyót híd szeli át, Esher és Cobham között, találkozott Párkereki úr a Másik Barnaruhás Kerékpárossal. A találkozás azonban csak egészen futólagos volt - jó ezt már most megjegyezni, mert az elkövetkezendőkben Párkereki véletlenül még nagyon sokszor fogja látni ezt a Másik Barnaruhás Férfit. A Másik Barnaruhás Kerékpárosnak káprázatosan új gépe volt, és a térdén keresztben egy kilyukadt belső gumi feküdt. Harminc év körüli férfi volt. Sápadt arca, sasorra, sima, lenszőke bajusza és világosszőke haja volt, s mogorván nézett az előtte álló, kínos feladat elé. Láttára Párkereki úr összeszedte magát, és úgy hajtott el mellette, mint aki kerékpárosnak született.

- Gyönyörű reggelünk van - mondta Párkereki úr -, és az út is kitűnő!

- A reggelt, az utat meg téged is egyen meg a fekete fene! - szólt a Másik Barnaruhás Férfi, miközben Párkereki eltávolodott. Párkereki hallotta a motyogást, de nem tudta kivenni a szavakat, és jóleső érzés fogta el, hogy megfelelő módon adott kifejezést a mély rokonszenvnek, ami a kerékpárosokat összefűzi, és hogy úgy viselkedett, ahogy az a Kerék Testvéri Közössége tagjához illik. A Másik Barnaruhás Férfi Párkereki távolodó alakja után nézett. - Piszok proli - fejezte ki érzelmeit a Másik Barnaruhás, jövőbe látó undorral. - Ugyanaz a barna ruha kellett neki, mint az enyém! Az ember azt hihetné, élete egyetlen célja az, hogy engem karikírozzon. Ilyen az én szerencsém! Nézd azt a lúdtalpát a pedálon! Mért teremt az ég ilyen alakokat!?

Aztán a Másik Barnaruhás cigarettára gyújtott, és visszatért az előtte álló feladathoz.

Párkereki úr fölfelé küszködött a dombon, Cobham felé, addig a pontig, ahol már biztos volt abban, hogy a Másik Barnaruhás Férfi nem láthatja. Itt leszállt, és tolta a gépét mindaddig, amíg a falu közelsége és valami sajátságos büszkeség újra nyeregbe szállni nem késztette.

Cobhamon túl kellemes meglepetésben volt része, illetőleg a kezdet kellemes volt, bár visszatekintve az esemény - jellegét tekintve - kissé bizonytalan. Talán félúton Cobham és Ripley között történt. Párkereki úr egy kis dombról ereszkedett alá, ahol az út mindkét oldalát bozótos meg szép mohlepte fák szegélyezték; s amikor fölnézett, cserjés, fenyőkkel beültetett nyílt vidéket látott, és egy sárga utat, amely a tájat átszelte és, talán egy fél kilométerrel odébb, az út mentén, egy kis szürke alakot, aki valami fehér holmit lobogtatott. - No de ilyet! - álmélkodott Párkereki úr, és szorosabban markolta meg a kormányt. Lábát újból a pedálra helyezte, és bámult maga elé. Megzökkent egy kövön, tántorgott, majd visszanyerte egyensúlyát, és előreszegezett tekintettel, hirtelen gyorsítani kezdett. - Lehetetlen! - mondta Párkereki.

A lehető legegyenesebben hajtott, a pedál gyorsan pörgött, noha a zsibbadt erőtlenség újra beleállt a lábába. - Lehetetlen - ismételte, és pillanatról pillanatra biztosabban tudta, hogy lehetséges. - Úristen! Még most sem tudom, hogy... - jajdult fel Párkereki úr (lába, mint a motolla), majd azután: - Az istenfáját a lábamnak!

De kitartóan hajtott, és egyre közelebb jutott. Zihálva lélegzett, és úgy vonzotta a legyeket, mint a légypapír. A völgy most eltakarta. Ezután az út emelkedni kezdett, és a pedál ellenállása nőtt. Ahogy a domb tetejére ért, alig százméternyire maga előtt, meglátta a lányt. - Ő az - mondta. - Tényleg ő az! A ruhámnak köszönhetem... ami még sokkal inkább igaz volt, mint ahogy Párkereki úr gondolta. Most azonban a lány már nem lobogtatta a kendőt, még csak nem is nézett rá. Lassan tolta kerékpárját az úton, Párkereki irányába, és a Waybridge felé eső szép, erdős dombokban gyönyörködött. Mintha azt se tudná, hogy Párkereki a világon van, a felismerésnek annyi jelét se adta.

Egy pillanatra szörnyű kétségek gyötörték Párkereki urat. Az a kendő álom volt csupán? Ezenfelül majd elolvadt a hőségtől, és bíborvörös volt, s valóban: pironkodott is. A lány nyilván kacérkodott, a kendőt nem lehet vitatni. Hajtson tovább, és csak előtte szálljon le, vagy szálljon le most, és gyalogszerrel közelítse meg? Jó is, hogy nem néz ide, mert biztosan felborulna, ha megemelné a sapkáját. Talán a lányt is ez a meggondolás vezeti. Amíg így tépelődött, odaért a lányhoz. Már a lélegzését is hallania kellett. Meghúzta a féket. Megállt! Jobb lába kalimpált a levegőben, nehézkesen és tántorogva ért földet, de állva maradt! A lány angyalimód meglepetést színlelve fordította felé a tekintetét.

Párkereki úr igyekezett nyájasan mosolyogni, gépét tartani, sapkáját megemelni és könnyedén meghajolni. Úgy érezte, hogy mindez sikerült is. Páratlanul elfogulatlan férfi volt, nem feszélyezték aprólékos részletek, egyáltalán nem vett tudomást a homlokába lógó, izzadt hajtincsről, ami épp csak a szemét hagyta szabadon, sem tökéletesen összezilált frizurájáról. Várakozásteljes csönd volt!

- Mivel szolgálhatok? - kezdte Párkereki úr behízelgően. - Úgy értem... - (eszébe jutott, hogy egyenrangúak, és hirtelen legarisztokratikusabb hangját vette föl) - segítségére lehetek valamiben?

A Szürkeruhás Ifjú Hölgy alsó ajkába harapott, és nagyon bájosan így szólt: - Semmiben, köszönöm. - Elfordította a tekintetét, és úgy tett, mintha folytatni akarná az útját.

- Ó! - mondta Párkereki úr meghökkenve, és hirtelen ismét elszontyolodott. Ez váratlan volt. Igyekezett megérteni a helyzetet. Csak kacérkodik a lány? Vagy ő maga...? - Bocsánat, egy pillanatra - szólalt meg, amikor a lány újra tolni kezdte a gépét.

- Igen? - kérdezte a lány, megállt, és kissé csodálkozva ránézett, s arca egy árnyalattal pirosabb lett.

- Nem szálltam volna le, ha... úgy véltem, mintha ön... kmh, valami fehéret lengetett volna... - szünetet tartott.

A lány bizonytalanul nézett rá. Szóval látta! Eldöntötte magában, hogy ez az ember nem csirkefogó, aki egy tévedéssel visszaélve adósságot akar behajtani, hanem ártatlan szórakozást kereső, jó szándékú lélek. - Valóban lengettem a zsebkendőmet - mondta. - Nagyon sajnálom. Egy barátomat várom, egy úriembert... - egy pillanatra elpirult. - Ő is kerékpáron jön, és a ruhája... barna, és távolból... érti, ugye?

- Ó, hogyne - válaszolt Párkereki úr, férfiasan viselve el keserű csalódását. - Minden bizonnyal!

- Borzasztóan sajnálom, higgye el, hogy a leszállással meg ilyesmikkel fárasztottam.

- Nem volt fáradság, biztosítom - mondta Párkereki úr gépiesen, és úgy hajolt meg a nyereg fölött, mintha az pult volna.

Valahogy nem volt kedve megmondani a lánynak, hogy túl a dombon, ott ül a férfi a kilyukadt belső gumival. Hátranézett, vissza az útra, és valami további mondanivalón törte a fejét. De a beszélgetésben támadt szakadék gyorsan és reménytelenül szélesedett.

- Nincs semmi egyéb, amivel szolgálhatnék? - kérdezte Párkereki úr, reményevesztetten visszatérve a sablonkészletéhez.

- Semmi, köszönöm - felelte a lány határozottan. Majd rögtön ezután: - Ez a Ripleybe vezető út?

- Hogyne - bizonyította Párkereki úr. - A kilométerkő szerint Ripley két-három kilométerre van ide.

- Köszönöm - mondta a lány melegen. - Nagyon köszönöm. Gondoltam, hogy nem tévedek. És igazán borzasztóan sajnálom.

- Szót sem érdemel - szólt Párkereki úr. - Szót sem érdemel. - Tétovázott, majd megragadta a kormányt, hogy felszálljon. - Nekem kell sajnálnom... - mondta Párkereki. Merje-e mondani? Nem lenne arcátlanság? Mindegy! - ... hogy nem én vagyok az a másik úriember, érti?

Iparkodott nyugodtan, megnyerően mosolyogni, de közben maga is tudta, hogy vigyorog; érezte, hogy nem tetszik a lánynak, hogy az megveti, és arckifejezésének láttára szégyen fogta el; hátat fordított, és nagyon nehézkesen nekikészülődött a felszállásnak. Egy rémes kanyart csinált, miközben nyeregbe ült, aztán elpedálozott. Pocsékul biciklizett, s ennek maga is kínosan tudatában volt. Mindamellett hálát adott az égnek, amiért a felszállás sikerült. Nem láthatta a lányt, mert nagyon veszélyes lett volna hátranézni, de el tudta képzelni, hogy fel van háborodva és hogy könyörtelen. Kimondhatatlanul hülyének érezte magát. Az embernek annyira kell vigyáznia, hogy mit mond ifjú hölgyeknek, ő meg fogja magát, és úgy bánik vele, mintha csak egy ugribugri lány volna. Ez megbocsáthatatlan! Világéletében bolond volt. A lány viselkedéséből könnyűszerrel meg lehetett állapítani, hogy nem tartja őt úriembernek. Nyilvánvaló, hogy egyetlen pillantással átlátott rajta és a színészkedésén. Micsoda marhaság! Hogy is merészelhetett egy ilyen lányt megszólítani! Az ő műveltségével azonnal át kellett látnia rajta. És ráadásul milyen szépen beszélt, milyen szép tisztán ejtette a szavakat! Neki meg éreznie kellett, hogy milyen ocsmány a kiejtése. És az az utolsó ostoba megjegyzés! Hogy is mondta: "Hogy nem én vagyok az a másik úriember, érti?" Nincs semmi értelme. És az "úriember"! Az vajon mit gondolhat róla?

De a valóságban a Szürkeruhás Ifjú Hölgy már akkor száműzte gondolataiból Párkerekit, amikor az jóformán még el sem tűnt a sarkon. Nem gondolt róla semmi rosszat. A férfiból feléje áradó leplezetlen hódolat és csodálat egy szikrányit sem sértette. De ebben a pillanatban súlyosabb dolgokon kellett törnie a fejét, olyan dolgokon, amelyek egész életére kihatással lehettek. Folytatta lassú sétáját a géppel, London irányába. Egyszerre megállt. - Ó, mért nem jön?! - szólt, és ingerülten dobbantott. Ekkor, mintegy válaszként, a fák között a domboldalon, megjelent a Másik Barnaruhás Férfi. Gyalog jött, és tolta a gépét lefelé.

IX
Üldöző volt-e Párkereki úr vagy üldözött?

Miközben Párkereki úr immár fölényes biztonsággal karikázott a Ripleybe vezető úton, szinte oktalan megkönnyebbüléssel jutott az eszébe, hogy a Szürkeruhás Ifjú Hölgyet utoljára látta életében. De gépének titkos rokonsága a kardpengével, a végzet jelenvaló gépezete, hogy úgy mondjam a Deus ex machina, ellene dolgozott. A kerékpár, miután elszakították a vonzó ifjú nőtől, mind nehezebb és nehezebb és egyre bizonytalanabb lett. Párkerekinek láthatólag választania kellett: vagy megáll Ripleyben, vagy kimúlik élte virágjában. Gépét az Egyszarvú bejáratánál megtámasztotta és belépett. Mialatt a hideg sültet elkészítették, hűsölt, és elszívott egy Vörös Hering cigarettát, s amikor kinézett az ablakon, látta, hogy a Szürkeruhás Ifjú Hölgy és a Másik Barnaruhás Férfi megérkezett Ripleybe.

Rossz előérzet fogta el, mert észrevette, hogy azt a házat nézik, amelyikben ő keresett menedéket. De Párkereki úrnak úgy tetszett, hogy kerékpárja láttán - amely zörgő sárhányóját púpozva, képtelen berúgott helyzetben támaszkodott a bejárathoz és sötét lámpaszemével fixírozta őket - menekülnek, egyenesen az Arany Sárkány tágasra nyitott torkába. Az ifjú hölgy a gépen ült, és nagyon lassan hajtott, a Másik Barnaruhás, akinek komoly durrdefektje volt, tolta a kerékpárját. Párkereki úr hirtelen támadt, élénk ellenszenvvel nézte a lenszőke bajuszt, a sasorrot és a kissé hajlott hátat.

Az Egyszarvú pincérnője, természetesen, barátságos lány volt, de a kerékpárosok folytonos megjelenése kissé megviselte, és Párkereki gondolatai a Szürkeruhás Ifjú Hölgy összehasonlíthatatlan ragyogó üdesége körül kószáltak, még azalatt is, amíg művelt hangját elővéve, a pincérlánnyal társalgott az időjárásról, a ripleyi út kitűnő állapotáról, és arról, hogy milyen messze vannak Londontól. Mialatt a húst ette, állandóan az ablak felé fordult, hogy az illető jelenlétének valami nyomát felfedezze, de az Arany Sárkány ábrázata nem árult el semmit az élvezetes falat bekebelezése fölött érzett öröméből. És mert Párkereki úr figyelmét más dolgok kötötték le, majdnem pórul járt egy falás cigányútra ment mustárral. Miután kifizette a számláját, hústól és mustártól feltüzelt bátorsággal az ajtóhoz ment, azzal a szándékkal, hogy onnan, szétvetett lábbal és zsebre dugott kézzel, elszántan bámuljon az út másik oldalára. De éppen akkor, az Arany Sárkány udvarának kapujában - a fogadó még a postakocsik régi, szép idejében épült - kilyukadt kerekű gépét tolva, megjelent a Másik Barnaruhás Férfi. Flambeau-hoz, a javítóműhelybe vitte a kerékpárját. Fölpillantott, és észrevette Párkerekit, egy percig merően nézte, aztán mogorván összehúzta a szemöldökét.

De Párkereki makacsul kitartott az ajtóban, amíg a Másik Barnaruhás el nem tűnt Flambeau műhelyében. Aztán futólagos pillantást vetett az Arany Sárkányra, és összecsücsörített szájjal, közömbösen fütyörészve elindult az úton, és addig tolta a gépét, amíg elég messzire nem jutott ahhoz, hogy fölszálljon. Állíthatom, hogy ekkor már Párkereki inkább azt óhajtotta, hogy sose lássa többé a Szürkeruhás Ifjú Hölgyet, mint ennek az ellenkezőjét. A Másik Barnaruhás talán a bátyja, találgatta magában, bár a férfi szőkesége lényegesen elüt a lány élénk színeitől. Emellett úgy érezte, hogy reménytelenül bolondot csinált magából. De a délután ellene volt, a nap elviselhetetlenül forrón tűzött, különösen a feje búbjára; az erő pedig kifutott a lábából, hogy megeméssze a hideg sültet, és mindent összevéve, útja Guildfordba rendkívül szaggatott volt. Hol gyalogolt, hol az út mentén üldögélt; de Briggs és a takarékosság ösztönének ellenére, minden kocsma egy-egy limonádét és egy korty gyomorkeserűt jelentett, amíg végül egy penny ára savanyú, zöld alma meg nem állította az áradatot, amely elsodrással fenyegette. (Tudniillik minden keréken közlekedőnek az a tapasztalata, hogy inkább az ivás szüli a szomjúságot, mint a szomjúság az ivást, mindaddig, amíg az ember, aki enged a csábításnak, önmaga poklává válik; pokollá, amelyben a tűz soha ki nem alszik, és a szomjúság sohasem csillapodik.) Időről időre, villogó küllőkkel és halkan surrogó lánccal egy-egy kerékpáros vagy kerékpáros társaság húzott el mellette, s ilyen esetekben, hogy önérzetén csorba ne essen, Párkereki úr mindig leszállt, és úgy tett, mintha valami igazítanivalója volna a nyergén. A leszállás egyre kevesebb izgalmat okozott neki.

Majdnem négy óra volt, mire Guildfordba ért, és addigra már annyira kimerült, hogy elhatározta, itt tölti az éjszakát, a Sárga Kalapács fogadóban. Miután egy ideig pihent, majd teával, kenyérrel, vajjal és dzsemmel fölfrissítette magát - a teát lármásan szürcsölte a csészealjból -, kiment, hogy a délután hátralevő részét kóborlással töltse. Guildford egészben véve elbűvölő, régi város, amely - egy útikalauzban így olvasta - arról nevezetes, hogy Tupper nagy történelmi regényének, a Stephen Langton-nak a színhelye; gyönyörű vára van, körös-körül díszlő gerániumokkal és ültetőjük nevét megörökítő réztáblákkal. A városháza Tudor-stílusú épület - nagyon kellemes látvány. Délután az üzletek forgalmasak, és az ide-oda járkáló emberek élénk és virágzó külsőt adnak a városnak. Jó volt bekukucskálni a textilüzlet ablakán és látni a segédek és boltilányok fejét, amint serénykedve kiszolgálnak. A főutca hetvenfokos szögben lejt a szemhatár felé (legalábbis így látta Párkereki úr, akinek a szemmértéke, ha lejtőkről volt szó, természetellenesen torzított), és szíve a torkában dobogott, amikor látta, hogy egy biciklista úgy ereszkedik le rajta, mint ahogy a légy mászik lefelé az ablak üvegén. Még csak fék se volt a gépén. Késő délután ellátogatott a várba, és leszurkolt két pennyt, hogy fölmehessen a toronyba.

A tetőn, a kilátóból lenézett a város piros háztetőinek sokaságára és a templomtoronyra, azután átment a déli oldalra, leült, rágyújtott egy Vörös Hering cigarettára, és elnézett dél felé, a bozótos páfrányokkal benőtt romok fölött, a kéklő fennsík dombhullámaira, amelyek egymás mögött emelkedtek, végig a Wealden, a Hindhead és a Butser homályba vesző magasáig. Világosszürke szeme tele derűs nyugalommal és örömteli várakozással. Holnap végigkarikázik azon a széles völgyön!

Nem vette észre, hogy még valaki feljött utána a toronyba, amíg egy halk hang mögötte meg nem szólalt: - Nos, Miss Beaumont, íme, a kilátás.

- Kedves, öreg város ez, George bátyám - válaszolta egy másik, meglehetősen ismerősnek tetsző hang. És amikor Párkereki úr arra fordította a fejét, megpillantotta a háttal feléje álló, Másik Barnaruhás Férfit és a Szürkeruhás Ifjú Hölgyet. A lány Párkereki felé fordította mosolygó profilját.

- De azt tudja, hogy fivérek nem szokták nővérüket úgy szólítani, hogy...

Hátrapillantott és észrevette Párkerekit.

- A fene egye meg! - mondta megrezzenve, jól hallhatóan a Másik Barnaruhás Férfi, amikor tekintete a lány pillantását követte.

Párkereki a közöny finom arckifejezésével szemlélte tovább Wealdet.

- Gyönyörű öreg város, ugye? - szólt a Másik Barnaruhás Férfi, feltűnően hosszú szünet után.

- Ugye? - visszhangozta a Szürkeruhás Ifjú Hölgy.

Újabb szünet következett.

- Sehol se lehetünk egyedül - mondta a Másik Barnaruhás Férfi, és hátranézett.

Ekkor Párkereki úr világosan megértette, hogy útban van, és úgy döntött, hogy visszavonul. Persze, amilyen peches volt, a lépcső tetején megbotlott, és távozása nem volt méltóságteljesnek mondható. Ezúttal harmadszor látta a férfit és negyedszer a lányt. És persze, olyan tökfej volt, hogy nem emelte meg a sapkáját a lány előtt! Ez a torony lábánál jutott eszébe! Nyilvánvalóan ők is a déli part felé tartanak, akárcsak ő maga. Holnap reggel jókor fölkel, és sietve elmegy, hogy elkerülje őt, illetve őket. Eszébe se jutott Párkereki úrnak, hogy Miss Beaumont és a bátyja ugyanezt csinálhatja, és az a furcsaság sem tűnt föl neki - legalábbis aznap este még nem -, hogy egy fivér a nővérét "Miss Beaumont"-nak szólítja. Túlságosan elfoglalta az, hogy kielemezze, mennyire járult hozzá maga is ezekhez a találkozásokhoz. Sorra átvizsgálta emlékeit, és úgy találta, hogy eddigi szerepléseivel aligha lehet teljesen elégedett.

Hét óra tájban történt, hogy egész véletlenül újra belebotlott ebbe a két emberbe. Megállt egy vászonkereskedés előtt, és a kirakati áruk fölött beleselkedett a gürcölő segédekre. Ezt a látványt egész álló napon át boldogan el tudta volna nézni. Azt mondta magának, hogy pusztán hivatásbeli érdeklődésből akarja látni, hogy rendezik az anyagokat a pult fölötti rézrudakon, de szíve legmélyén tudta, hogy ez nem igaz. A vevők csak másodsorban érdekelték. Talán egy perc is eltelt tehát, amikor észrevette, hogy a Szürkeruhás Ifjú Hölgy is közöttük van. Rögtön elfordult a kirakattól, és meglátta a Másik Barnaruhás Férfit, aki a járda szélén állt, és nagyon furcsa arckifejezéssel figyelte őt.

Ekkor ötlött eszébe Párkereki úrnak az az elképesztő kérdés, vajon ő a kellemetlenkedő, aki üldözi ezeket az embereket, vagy ők a kellemetlenkedők, akik üldözik őt? Végül kétségbeesetten lemondott arról, hogy megoldja a kérdést. Teljesen képtelen volt dönteni, hogy milyen viselkedésre szánja el magát a következő találkozásnál: nézzen a párra zordon vadsággal, vagy bocsánatkérést és mentegetőzést kifejező magatartást öltsön magára?

X
Párkereki úr ábrándvilága

Párkereki úr (történetünk napjaiban) költő volt, bár egyetlen verssort sem írt le életében. Vagy talán inkább romantikus regényírónak nevezhetnénk. Mint az élet ügyes-bajos dolgaival vesződő emberek túlnyomó részének. Párkerekinek is tökéletesen érdektelen volt a valódi élete. És ha ő ezt olyan tisztán látta volna, mint a hozzá hasonlók Mr. Gissing regényeiben, valószínűleg ivásra adja a fejét, és öngyilkos lesz egy év leforgása alatt. De éppen ez volt az, amitől természetadta bölcsessége megóvta. Ellenkezőleg, mindig színes képzelgésekkel, reményekkel és pózokkal cifrázta fel az életét, tudatos és mégis teljesen eredményes önámítással. Élete eseményei csupán nyersanyagul szolgáltak a regényes felépítéshez. Ha valamilyen hatalom biztosította volna Párkerekinek az adományt, amelyért Burns könyörgött, hogy úgy láthassuk magunkat, ahogy mások látnak minket, valószínűleg gyorsan a legelső kínálkozó alkalommal túladott volna rajta. Meg kell értenünk, hogy Párkereki élete egészében nem összefüggő regény, hanem elbeszélések sorozata, amelyeket csak az kapcsol össze, hogy hősünk nagyjából azonos: általában barna hajú fiatalember, szeme kék és bajusza szőke, inkább könnyed, mint erős, inkább kemény és határozott, mint okos (ahogy a tudományos könyvek mondják: vö. 4. old.). Ez a személy minden helyzetben vasakarattal rendelkezik. A történetek határtalanul változatosak voltak. Egy cigaretta elszívása, Párkereki úr hősét enyhén kicsapongó, ízig-vérig nagyvilági figurává változtatta, a humor egy kis felvillanásával a szemében, és némi gáláns bűnökkel a háttérben. Látni kellett volna Párkereki urat, amikor korai üzletzárási napokon az Earl's Court pazar kertjeiben sétálgat! Képzeljük el sokatmondó pillantásait! (A jelentésüket nem merem itt elárulni!) A hatás, amit az evangéliumot hirdető prédikátor ékesszólása tett rá, elegendő volt ahhoz, hogy a történetet tökéletesen más mederbe terelje, fehér lelkű hőst csináljon belőle, még érintetlen férfit, aki szeplőtelenül, bátran és segítőkészen járja az élet sáros útjait. Máskor meg egy finom, kesztyűs, frakkos, gáláns úriember - gomblyukába tűzött virággal és monoklival - megpillantása a háttérben, a vevők mögött, arra szolgált, hogy víziókat indítson el egy lényegében Cromwell-szerű egyszerűségről, a világban becsülettel helytálló, erős és hallgatag férfi, szilárd nyíltságáról. Ezen az első napon egy finom, higgadt személyiség volt a főszereplő. Makulátlan öltözékben hajtja kifogástalan gépét. Titokzatos és minden feltűnést kerülő személyiség, de egy-egy véletlenül elejtett, önleleplező szó elárulja, hogy felette áll az átlagnak, akár "deli herceg" is lehet, inkognitóban, kerékpártúrán a déli part mentén.

Nem szabad azt hinnünk, hogy Párkereki úr bárkinek is elmesélt valamit ezekből az élethossziglan tartó, folytatásos történetekből. Nem is álmodta, hogy akár egy lélek is tudhat róluk. Ha nem törődnék a fáradsággal, azt hiszem, visszamennék, és az elejétől újra írnám ezt a fejezetet. Kihagynám azt az állítást, hogy Párkereki költő és romantikus regényíró, s helyette azt mondanám, hogy drámaíró, aki eljátssza saját darabjait. Nemcsak az egyetlen főszereplő volt, hanem a közönség is, és ez a szórakozás csaknem állandó boldogsággal töltötte el. De még ez a drámaíró-hasonlat sem fejezi ki az igazi tényállást. Hiszen álmai közül nagyon sokat, legnagyobb részüket, sohasem játszotta el. Például egy magányos séta vagy villamosutazás álmait, azokat az álmokat, amiket a pult mögött álmodott, amikor a forgalom alábbhagyott, és gépies hajtogatással, göngyöléssel foglalta el izmait. Legtöbbjük kis drámai helyzet volt, döntő fontosságú párbeszéd: mint például Párkereki úr hazatérése szülőfalujába, jól szabott ünneplő ruhában, elegáns kesztyűben. Az irigy szomszédok meg sem hallott "félre"-megjegyzései, az öreg mama öröme, a közlés: - Tízfontos béremelés Antrobustól, csak úgy mellesleg - mit szól ehhez, mama? - Vagy máskor: az első elsuttogott, finom, szellemes és gyengéd szerelmi vallomás, annak a lánynak, akinek néhány nappal ezelőtt selymet adott el; vagy, szorult helyzetbe jutott, szép hölgy lovagias megmentése durva sértegetésektől vagy dühös kutyától.

Olyan sokan csinálják ezt, és mi még csak nem is sejtjük. Az ember meglát egy rongyos kölyköt, aki gyufát árul az utcán, és azt hiszi, hogy semmi nincs közte és a végtelen kietlenség, közte és a teljes megalázottság között, csupán néhány vásott rongy és egy vézna test. Pedig láthatatlanul, az ég ajándékaként, mit sem sejtő tudatlanság védőburka veszi körül, mint ahogy talán körülveszi az olvasót is. Sok ember még sohasem látta a saját profilját vagy a tarkóját, és olyan tükröt sem találtak még fel, amelyben hátsó gondolatainkat láthatnánk. És ez a burok olyan vastag, hogy a sors döfései alig hatolnak át rajta, vagy csak kellemes csiklandozássá szelídülnek. És valóban, így van ez mindnyájunkkal, akik élünk. Az élet önámítással érzéstelenít bennünket, mialatt lényünket Isten kifaragja.

De térjünk vissza ebből az általános élve boncolásból Párkereki úr ábrándvilágába. Most már látjuk, hogy tekintetünk mennyire csak a felületen mozgott; a legrövidebb, futó pillantást sem vetettük a belső drámára, arra, hogy milyennek látszottak a dolgok Párkereki úr elméjének varázstükrében. A Guildford felé vezető úton és üldöző kerékpárostársaival való találkozások folyamán a dráma főleg a már említett, nyugodt úriembert állította elénk, de Guildfordban, más ingerek hatására, Párkereki másféle virágzásnak indult. Itt volt például a házügynök ablaka, ami egy bájos kis komédia eljátszására indította. Bemegy, és érdeklődik a harmincfontos ház iránt, valószínűleg megkapja a kulcsot, és megnézi. Ez roppantul felkelti majd a hivatalnok kíváncsiságát. Kutatott agyában, hogy valami okot találjon erre a ténykedésére, és rájött, hogy ő egy dinamitos merénylő, akinek magányra van szüksége. Ennek alapján szerezte meg a kulcsot, gondosan átvizsgálta a házat, sötét arccal kijelentette, esetleg megfelelne különleges céljainak, de ezt még másokkal is meg kell tárgyalnia. A hivatalnok azonban nem értette meg az utalást, és csak sajnálta őt, amiért ilyen fiatalon megnősült, és egy nálánál erősebb akarattal párosította össze magát.

Ez a ténykedés valamilyen okkult módon egy notesz és egy ceruza vásárlásához vezetett, ami viszont elindította a feljegyzéseket csináló művész alakjának megteremtését. Ez egy kis játék volt, melyet Párkereki úr, rokonlelkek társaságában, még fiatalabb korában játszott a hastingsi tiszteletre méltó turisták végtelen bosszúságára. Kora ifjúsága idején Párkereki úr, ahogy mamája büszkén dicsekedett, "egy kis rajztehetség" volt, de egy lelkiismeretes és normálisan ostoba tanító felfigyelt a bimbózó tehetségre, és egy sorozat rajzleckével csírájában elfojtotta. Hősünk azonban egész boldogan rajzolgatott Guildford öreg zugaiban, s amikor a Másik Barnaruhás Férfi egyszer kinézett az Earl of Kent előreugró ablakán, meglátta notesszal a kezében, a sarkon egy kapu mellett, amint elmélyülten rajzolja a gróf tiszteletet parancsoló arcvonásait. Erre a látványra a Másik Barnaruhás Férfi hátrább lépett az ablaktól, hogy rejtve maradjon, és kicsit összehúzódva, merően figyelte őt, a csipkefüggöny résein keresztül.

XI
Ami ebből a fejezetből kimarad

Nem részletezem itt Párkereki úr további szereplését Guildfordban, szabadságának első, nagy napján. Hogy járta be a régi városkát alkonyatkor és ment föl a Hogsbackre, és hogy nézte onnan, amint egymás után kigyulladnak a kis lámpák odalent és a kis csillagok odafent; hogy tért vissza a megvilágított utcákon a Sárga Kalapács fogadóba, és ült be bátran vacsorázni a kereskedelmi utazók szobájába - férfi a férfiak között; hogy vett részt a repülőgépekről és a villamosság lehetőségeiről folyó társalgásban, bizonygatva, hogy a repülőgép holtbiztosan eljön, és a villamosság csodálatos, csodálatos; hogy ment és nézte a biliárdozókat, és mondta több ízben a csalhatatlanság arckifejezésével: - Ezt kihagyta! -; hogy kezdett ásítozni, és hogy vette elő útitérképét s tanulmányozta behatóan. Mindezekről a dolgokról itt nem teszünk említést. Azt sem fogjuk hosszasan taglalni, hogy bement az írószobába, és bejelölte a legpirosabb piros tintával, szép erős vonallal a Londonból Guildfordba vezető utat. A kis, kerékpáros-zsebkönyvében van egy naplórészlet, és ebben van egy bejegyzés, amit ezen az oldalon be is mutatok. Mai napig is ott van, hogy tanúsítsa: ez a könyv nem hazug mese, amit azért írtak, hogy elűzze egy óra unalmát.

Mindezeken a dolgokon átsiklunk. Végül is Párkereki úr annyira elálmosodott, hogy vonakodva bár, de elszánta magát, hogy befejezi ezt a nagyszerű, ragyogó napot. (Sajnos, minden nap véget ér egyszer!) A hallban átvette a gyertyát a barátságos pincérnőtől, és fölment a szobájába, ahova a szerény regényíró, aki a családi körnek írja műveit, nem meri követni. Annyit mégis elmondhatok, hogy boldogan és álmosan letérdelt az ágya mellé, és elmondta: "Miatyánk, ki vagy a mennyekbe'", éppúgy, ahogy édesanyjától betéve megtanulta, csaknem húsz évvel ezelőtt. Nemsokára, mikor már mélyen és egyenletesen lélegzik, belopózhatunk a hálószobájába, és rajtakaphatjuk álmain. Bal oldalán fekszik, karja a párna alatt, a sötétség elrejti; de ha láthatnák az arcát, ahogy itt a sötétben alszik, azt hiszem, észrevennék, hogy a féltve őrzött, ritkás, zilált bajusz ellenére, és az emlékezetünkben élő, a mai napon használt csúnya szavai ellenére, ez a férfi végül is csupán egy alvó kisfiú.

XII
Párkereki úr álmai

A lehúzott redőnyök és a sötétség ellenére éppen most látták Párkereki úr békés, álomba merült arcát a guildfordi Sárga Kalapács fogadó legfelső emeletén, az egyszerű kis szobában. Ez még éjfél előtt történt. Ahogy az éjszaka előrehaladt, álmok kezdték zavarni.

Van egy álom, amely a kerékpártúrák első napja után elkerülhetetlen. A mozgás emléke megmarad a lábizmokban, és az ember úgy érzi, hogy a lába folyton körbe-körbejár. Álomországon hajt keresztül, csodálatos álomkerékpáron, amely egyre változik és növekszik. Tornyokban és lépcsőházakban kerékpározik lefelé, és szakadékok fölött; lakatlan városok fölött lebeg, rettenetes bizonytalanságban, és keze hiába keresi a féket, amely megmenthetné attól, hogy fejest zuhanjon, nem találja; háborgó folyókba ugrik, és szörnyű akadályokba rohan menthetetlenül. Párkereki úr hamarosan azon kapta magát, hogy kifelé kerékpározik a nemlét sötétségéből, és Ezékiel kerekén tapossa a pedált a surreyi Wealden keresztül, dombokon zökken át, és falvakat tipor el útjában, miközben a Másik Barnaruhás Férfi káromkodva és fenyegetőzve ordítozik, hogy megállítsa rohanását. Ott volt a putneyi mezőőr is meg a drapp ruhás férfi, aki olyan dühös volt rá. Szörnyű bolondnak érezte magát. Olyan, mint egy... hogy is mondják... huligán?... nem, megvan!... hurrikán!

Halk pottyanással a falvak egymás után tűntek el mögötte. Nem látta a Szürkeruhás Ifjú Hölgyet, de tudta, hogy az hátulról figyeli. Nem mert visszanézni. Hol az ördögbe van a fék! Úgy látszik, leesett. És a csengő? Guildford már itt volt az orra előtt. Kiáltani próbált, figyelmeztetni a várost, hogy menjen félre az útból, de a hangja is elveszett. Közelebb! Közelebb! Iszonyú volt! És a következő pillanatban a házak ropogtak, mint a dió, és a lakóik vére erre-arra fröccsent. Az utcák feketélltek a rohanó emberektől. Pontosan a kereke alatt meglátta a Szürkeruhás Ifjú Hölgyet. Párkereki urat rémület fogta el. Oldalra vetette magát, hogy leszálljon, de elfelejtette, hogy milyen magasan van, és nyomban zuhanni kezdett, és zuhant, zuhant, zuhant!

Fölébredt, megfordult, meglátta az újholdat az ablakban, kicsit csodálkozott, aztán újra elaludt.

Ez a második álom valahogy visszanyúlt az elsőbe, és a Másik Barnaruhás Férfi fenyegetően ordítozva jött feléje. Egyre csúnyább lett, ahogy közeledett, és az arckifejezése elviselhetetlenül gonosz volt. Odajött, és közelről belenézett Párkereki úr szemébe, aztán hihetetlenül messzire húzódott vissza. Az arca mintha világított volna. - Miss Beaumont - mondta, és a gyanakvás tajtékát fröccsentette szét maga körül. Valaki a bolt mélyén tűzijátékot rendezett - Katalin-kerekeket röppentett föl -, bár Párkereki úr tudta, hogy ez szabályellenes; mert úgy látszott, hogy egy óriási bolthelyiségben vannak; és ekkor Párkereki úr észrevette, hogy a Másik Barnaruhás Férfi a cégvezető - csak abban különbözött a legtöbb cégvezetőtől, hogy belülről volt kivilágítva, mint egy lampion. És a vevő, akit Párkereki úr éppen kiszolgálni készült, a Szürkeruhás Ifjú Hölgy volt. Furcsa, nem is vette észre. Szürke ruhát viselt, mint rendesen - nadrágruhát -, és a pultnak támasztotta a kerékpárját. Kedvesen mosolygott rá, éppúgy, mint mikor bocsánatot kért, hogy megállította. Alakja, hogy feléje hajolt, csupa rugalmas könnyedség volt, olyan, amilyennek eddig még sohasem látta.

- Mivel szolgálhatok? - kérdezte Párkereki úr nyomban.

- A ripleyi utat kérem - felelte a lány.

Elővette tehát a ripleyi utat, legöngyölítette és megmutatta neki, mire a lány azt mondta, hogy nagyon megfelel, és egyre csak nézett és mosolygott Párkerekire. És Párkereki kezdte a tizenkét kilométert lemérni a pulton heverő méterrúddal, ugyanis tizenkét kilométer kell egy ruhához, azaz egy nadrágruhához. Ekkor a Másik Barnaruhás Férfi odalépett és közbeavatkozott. Azt mondta, hogy Párkereki úr csirkefogó, s amellett még túl lassan is méri le az anyagot. És amikor Párkereki úr gyorsabban kezdett mérni, a Másik Barnaruhás Férfi kijelentette, hogy a Szürkeruhás Ifjú Hölgy már eleget volt itt, és hogy ő a bátyja, különben nem utazhatnának együtt, majd hirtelen átölelte a lány derekát, és odébbállt vele. Ebben a pillanatban jutott eszébe Párkereki úrnak, hogy egy testvér aligha viselkedik így. Hát persze hogy nem! Rettenetes dühbe hozta az a látvány, ahogy az a másik olyan bizalmasan megragadja a lányt; átugrott a pulton, és üldözőbe vette őket. Végigrohantak a bolton, majd egy vaslépcsőn föl a vártoronyba, és onnan ki a ripleyi útra. Egy ideig ki-be ugráltak egy útmenti szálló két bejáratán és udvarán. A másik férfi nem tudott nagyon gyorsan futni, mert a Szürkeruhás Ifjú Hölgyet fogta, Párkereki úr lába viszont minősíthetetlenül viselkedett, nem akart kiegyenesedni, mintha szüntelenül körbe-körbejárna egy biciklipedálon, úgyhogy az elképzelhető legkisebb léptekkel tudott csak előrejutni. Ebben az álomban nem volt fordulópont. A hajsza, úgy tetszett, vég nélkül folytatódott. Mezőőrök, kereskedők, rendőrök, az öreg ember a vártoronyból, a drapp ruhás dühös ember, a pincérlány az Egyszarvúból, emberek repülőgépeken, kapualjakban biliárdozó emberek, bolondos, fej nélküli alakok, buta kakasok és tyúkok, csomagokkal, esernyőkkel és esőkabátokkal megrakodva, aludni induló emberek gyertyával, és más efféle szedett-vedett népség állt folyton az útjába és bosszantották, hiába csengetett a villanycsengőjével, és kiáltotta minden sarkon: Csodálatos! Csodálatos!

XIII
Hogy került Párkereki úr Haslemere-be

Párkereki úr némi késedelemmel kapta meg reggelijét, úgyhogy végül is csak akkor tudott Guildfordból elindulni, amikor az óra pontosan kilencet ütött. Kissé tanácstalan volt, amikor a Fő utcáról kifelé tolta a gépét. Nem tudta, hogy az ifjú hölgy, aki képzeletét olyan erősen megragadta, és barátságtalan, sőt talán életveszélyes bátyja már előtte járnak-e, vagy éppen most reggeliznek valahol Guildfordban. Ha az előbbi eset forog fenn, időmilliomos, de ha az utóbbi, akkor sietnie kell, és az útkereszteződéseknél lesben kell állnia. Az jutott eszébe - és ezt valami homályos okból jó stratégiának tartotta -, hogy Guildfordot nem a kézenfekvőnek látszó portsmouthi úton hagyja el, hanem azon, amely Shalfordon vezet keresztül. Ezen a kellemes, árnyékos úton eléggé biztonságban érezte magát, hogy folytassa gyakorlatait, hogy kerékpározás közben fél kézzel fogja a kormányt, és időnként hátranézzen. Egyszer-kétszer felborult, de mindig talpra esett, és megállapította, hogy fejlődik. Mielőtt Bramleybe ért volna, egy kedves, de megtévesztő mellékút hátára kapta, úgy egy kilométert futott vele, aztán kiejtette - ahogy a terrier kiejti a szájából a sétabotot - a portsmouthi útra, pár kilométernyire Godalmingtől. Gyalog ment be Godalmingbe, mert az út ezen a szép városkán keresztül vitathatatlanul a világ leggyalázatosabb útja, kőtörmelékcsúcsok és szakadékok merő összevisszasága. Majd miután sikeresen megkóstolta a Gyapjúzsák fogadó almaborát, továbbindult Milford felé.

Egész idő alatt oly elevenen tudatában volt a Szürkeruhás Ifjú Hölgy és barna ruhás társa létezésének, ahogy a gyerek a sötétben a mumusénak. Néha még a gumikerekeik neszét is hallotta, ahogy hátulról feléje lopakodnak, de amikor hátranézett, csak egy hosszan elnyúló, üres utat látott. Egyszer megpillantott a távolban egy villogó kereket, de aztán kiderült, hogy csak valami munkásember, aki egy nagyon magas velocipéden rohan a vesztébe. Valami furcsa, bizonytalan szorongást érzett a Szürkeruhás Ifjú Hölgy miatt, amit egyáltalán nem tudott megmagyarázni. Most, hogy ébren volt, már elfelejtette azt a nyomatékosan kiejtett "Miss Beaumont"-t amit álmában egész tisztán hallott. De a különös, álombéli meggyőződés, hogy a lány és a férfi nem testvérek, nem ment ki a fejéből. Például, miért akar egy férfi egyedül lenni a nővérével egy torony tetején? Milford közelében a kerékpárja ostobán viselkedett. Egy útjelző tábla csapott le hirtelen Párkereki úrra, és éles kanyart jelzett, jobb felé. De hiába! Párkereki úr ugyan szeretett volna lassítani és elolvasni a felírást, de a kerékpár nem engedte. Az út kicsit lejtett Milford felé, a gép megriadt, leszegte a fejét, és nekiiramodott. Párkereki úrnak csak akkor jutott eszébe a fék, amikor az útjelzőt már maga mögött hagyta. Hogy visszajusson az útkereszteződéshez, le kellett volna szállnia, mert ekkor még semmiféle út sem volt elég széles ahhoz, hogy Párkereki úr megforduljon rajta. Ment tehát tovább az útján, vagy, hogy pontosak legyünk, éppen az ellenkezőjét tette. A jobb felé eső út vezetett Portsmouthba, és az, amelyen most haladt, Haslemere-be és Midhurstbe vitt. Ennek a tévedésnek köszönhette, hogy újra találkozott tegnapi útitársaival. Hirtelen ütött rajtuk, anélkül, hogy jövetelét bármivel is előre jelezte volna, s amikor azok legkevésbé számítottak rá, a délnyugati vasúti híd alatt.

- Ez borzasztó - mondta egy leányhang. - Ez közönséges... gyávaság... - majd elhallgatott.

Ami Párkereki arcán tükröződött, amikor lecsapott rájuk a híd alatt, az valahol a sokatmondó vigyorgás és az akaratlan tolakodás miatt érzett bosszankodás között foglalt helyet. Bármennyire zavarban volt is, azt azért észrevette, hogy mindketten milyen furcsán viselkednek. A kerékpárok az út szélén hevertek, és gazdáik egymással szemben álltak. A Másik Barnaruhás Férfi tartása, ahogy Párkereki agyán átvillant, csupa kiszámított póz volt; bajszát pödörgette, halvány mosoly játszott a szája körül, és úgy látszott, hogy önelégülten mulat valamin. A lány mereven, lógó karral állt, a kezében kendőjét szorongatta, arca kipirult, és a szemhéja is alig észrevehetően piros volt. Párkerekinek úgy tűnt, hogy méltatlankodik. De ez csak pillanatnyi benyomás volt. Amikor a lány Párkereki felé fordult, már a váratlan felismerés álarca takarta el az áruló indulatokat, és a Másik Barnaruhás Férfiról is lefoszlott a póz a hirtelen elképedéstől. Ezután Párkereki elhaladt mellettük, továbbhajtott Haslemere felé, és igyekezett az elméjében lefotografált pillanatképet megfejteni.

Furcsa! Átkozottul furcsa! - tűnődött Párkereki úr. Ezek veszekedtek! Az a felfuvalkodott...! Hogy minek nevezte a Másik Barnaruhás Férfit, azzal most ne törődjünk. Zaklatja azt a lányt! Hát akad ember, aki erre képes! De miért?! Hirtelen az az érzése támadt, hogy közbe kéne avatkoznia. Fékezett, leszállt, tétovázva megállt és visszanézett. Azok még mindig a vasúti hídnál álltak, és Párkereki úrnak úgy rémlett, hogy a lány dobbant a lábával. Párkereki úr habozott, aztán megfordította a kerékpárját, fölült, és elindult visszafelé, s közben keményen megmarkolta a bátorságát, nehogy elillanjon, és ezzel nevetségessé tegye őt. - Majd fölajánlom neki a franciakulcsot - mondta Párkereki úr. Akkor vad indulathullám öntötte el, mert látta, hogy a lány sír. A következő pillanatban azok meghallották, hogy közeledik, és meglepetten fordultak hátra. A lány valóban sírt, szeme könnyben úszott, és a Másik Barnaruhás rendkívül döbbentnek látszott. Párkereki úr leszállt, és csak állt a gépe mellett.

- Remélem, nincs semmi hiba? - érdeklődött és egyenesen a Másik Barnaruhás Férfi arcába nézett. - Nincs semmi baj?

- Semmi - felelte a Másik Barnaruhás kurtán. - Egyáltalán semmi, köszönöm.

- De az ifjú hölgy sír - bökte ki Párkereki úr nagy erőfeszítéssel. - Gondoltam talán...

A Szürkeruhás Ifjú Hölgy összerezzent, gyors pillantást vetett Párkereki úrra, és a szeméhez nyomta a kendőjét. - Ez a por... ez a porszem a szememben... - mondta.

- A hölgynek muslinca ment a szemébe - magyarázta a Másik Barnaruhás.

Egy kis szünet állt be. Az ifjú hölgy a szemével foglalkozott. - Azt hiszem, már kinn van - mondta.

A Másik Barnaruhás Férfi mozdulatai együttérző kíváncsiságot fejeztek ki az állítólagos léggyel kapcsolatban.

Párkereki úr csak állt és hüledezett. (Ez a szó tőle származik.) Ösztönös megérzései voltak, mint minden egyszerű léleknek. Tudta, hogy szó sincs itt semmiféle légyről. De a talajt kirántották a lába alól. A kóbor lovagságnak is van határa; sárkányok, állovagok - ez mind nagyon rendben van. De legyek! Kitalált legyek! Bármi bajuk is volt egymással, ez nyilván nem tartozik őrá. Érezte, hogy megint bolondot csinált magából. Valami mentegetődzésfélét akart kinyögni, de a Másik Barnaruhás nem adott erre időt, s nyersen, majdnem dühösen förmedt rá: - Remélem, kielégítette a kíváncsiságát?

- Hogyne - mondta Párkereki úr.

- Akkor nem tartóztatjuk tovább!

És Párkereki úr megszégyenülten fordította meg a kerékpárját, fölkecmergett rá, és folytatta útját dél felé. Amikor rájött, hogy nem a portsmouthi úton van, már lehetetlen lett volna megfordulni, és visszamenni, mert akkor újra szembe kellett volna néznie a szégyenével. Továbbhajtott tehát a Brook Streeten, a dombon fölfelé, Haslemere-be. Távolabb, jobbról a portsmouthi út intett feléje gúnyosan, és továbbsietett fellegváraiba, a Hindhead napfényben úszó, zöldes, rőtes színű sziklatömbjei közé.

Sütött a nap. A homok marta út mindkét oldalán tágas, kéklő hegyekkel és barátságos völgyekkel váltakozó vidék terült el, az út mentén szürke hangafűvel benőtt cserjés és sűrű tüskebozót, meg fenyők, amelyeknek friss hajtásai még élénkzölden váltak ki a tavalyi tűlevelek sötét hátteréből. Párkereki úr szeme gyönyörűséggel itta be az üde képet. De ez a sok szépség, egynapos szabadságérzetével egyesülve, ádáz küzdelmet vívott a gyalázatos találkozás okozta elviselhetetlen bosszúságával, és a csata még nem ért véget, amikor Haslemere-be ért. Nagy, barna árnyék feküdt rajta, szörnyű gyűlölet töltötte el a Másik Barnaruhás Férfi iránt. Az a nagyszerű ötlet fogant meg agyában, hogy föladja Portsmoutht, vagy legalábbis átengedi útitársainak az egyenes utat, és ő maga - lesz, ami lesz - keletnek vesz irányt. Haslemere-ben a főutcán egyik hívogató vendéglőbe sem meri betenni a lábát, hanem befordult egy mellékutcába, és betért egy frissítőre a Jóreményhez címzett kis sörözőbe. Itt aztán evett, és leereszkedően szóba elegyedett egy öreg munkással, s közben egy trónfosztott trónörökös szerepét játszotta. Aztán nyeregbe szállt, és elkarikázott Northchapel felé. Ezt a helységet egy csomó útjelző tábla hirdette nagy garral, de valami ármányos fordulat miatt Párkereki úr jó ideig nem tudta elérni.

XIV
Hogy jutott el Párkereki úr Midhurstbe

Nagybátyám egyik legmélyértelműbb megjegyzése volt, hogy az Isten legoktalanabb teremtménye az ember. Ezt a megállapítást Párkereki úr annyira igazolta, hogy míg a délelőttöt ide-oda kanyargással töltötte, hogy elkerülje a Másik Barnaruhás Férfit, a Szürkeruhás Ifjú Hölgyre gondolt, és optimista lélekkel a vele való újabb találkozás lehetőségeit latolgatta. Gondolatai és képzelete a lány körül csapongtak, úgy, hogy haladása irányát főként az előtte kanyargó út szabta meg. Egy általános érvényű tétel helyességéről sziklaszilárdan meg volt győződve. - Valami nagyon nem stimmel ezek körül! - mondta egyszer még fennhangon is. De hogy mi, azt elképzelni se tudta. Gondolatban összefoglalta a tényeket: Miss Beaumont. Fivér és nővér. Megállás veszekedés és sírás céljából. Mindez nagyon elképesztő anyag egy tapasztalatlan fiatalember számára. Semmilyen erőfeszítést nem gyűlölt annyira, mint a logikus következtetést, s egy idő múlva feladta a kísérletet, hogy az eset reális összefüggéseit megértse. Szabadjára engedte képzeletét. Óhajtsa-e a viszontlátást? És ha találkoznának, amikor nincs ott az a fickó? Legjobban annak örült volna, hogy találkoznak, egész véletlenül találkoznak a tánciskola év végi összejövetelén, a putneyi Társaskörben. Valahogy összesodródnak, mert tudni kell, hogy Párkereki úr rendkívül jól táncolt. Vagy ismét máskor, az üzletben: hirtelen ragyogás a bejáratnál, és a lányt hajlongva a szövetosztály pultjához kísérik. És akkor ő áthajol a pult fölött, és látszólag a szóban forgó árukról beszélgetve, ezt mormolja: - Nem felejtettem el azt a reggelt a portsmouthi úton! - majd halkabban: - És nem is fogom elfelejteni, soha!

Northchapelben Párkereki úr áttanulmányozta a térképét, és azt fontolgatta, hogy milyen irányba tartson. Petworth látszott a legalkalmasabb pihenőhelynek, vagy esetleg Pulborough; Midhurst túl közelinek tűnt, viszont minden más hely a dűnék mögött túlságosan távolinak. Petworth felé kanyarodott tehát, s közben szüntelenül elképzelt szerepeit játszotta, és kényelmesen ténferegve, mezei virágot szedett, és azon tűnődött, miért nincs nevük (mert ő még egyiket se hallotta); aztán, ha valaki közeledett, titokban elejtette a virágokat, és cél nélkül csellengett ide-oda. Bíborbükköny, bakszakáll, lonc és kései szeder virágzott a sövények körül, de a vadrózsa már elvirult; zöld- és pirosszeder, tyúkhúr meg gyermekláncfű, odébb meg fehér árvacsalán, iszalag, kúszó galaj, virágzó füvek, fehér kakukkfű és szúnyogvirág. Egy gabonatáblán ragyogó vörös és lilába játszó fehér pipacsok virítottak, és a kék búzavirág most kezdett nyílni. A dűlőutak fölött összeborultak a fák, és szénacsomók lógtak a rendetlenül, összevissza nőtt sövényeken. Az egyik főúton Párkereki úr veszélyes utat vágott magának egy tucat bárdolatlanul tolongó ökör között. Imitt-amott kis házak álltak, és festői sörözők, élénk, kék-vörös cégtáblákkal, aztán egy tágas legelő, majd egy templom és egy körülbelül száz házból álló telep következett. Ezután egy kavicsos patakhoz érkezett, amely összehajló lombok alatt, sással, füzénnyel és nefelejccsel benőtt partok között csobogott át az úton. Itt leszállt, és minden vágya az volt, hogy levesse cipőjét és harisnyáját, a divatos, kockás harisnyát, amely most egész szürke volt a portól - és vézna lábát megmártogassa a vidáman locsogó vízben. Ehelyett azonban csak üldögélt, jól nevelten cigarettázott, mert félt, hogy a Szürkeruhás Ifjú Hölgy tündöklő alakja fölbukkanhat a sarkon. Mert a Szürkeruhás Ifjú Hölgy aromája, a virágok illatával keveredve, egész idő alatt benne élt, és az ebből származó gyönyörűség olyan árnyalatot adott ennek a második napnak, amitől az egészen más lett, mint az első, szorongás és valami megbánásféle suttogott bensejében, alig hallhatóan, de elnémíthatatlanul. Egész váratlanul, késő este történt, hogy élénken és határozottan bánni kezdte, hogy menekült a két ember elől. Megéhezett, és az éhségnek különös hatása van az ember gondolatainak érzelmi színezetére. Az a férfi sötét gazember, villant át a sugallat Párkereki agyán, a lány pedig komoly veszedelemben forog. És ő, aki segíthetett volna rajta, első sugallatára hallgatva megfutamodott. Ebben az új megvilágításban rettenetesen lesújtotta a dolog. Mi minden nem történhetett vele eddig? Megint eszébe jutottak a lány könnyei. Igen, miután látta, hogy baj készül, egyszerűen kötelessége lett volna a szemét rajta tartani.

Gyorsabban kezdett hajtani, hogy megszabaduljon az önvádtól. Egyszerre csak kanyargó utak csomópontjához érkezett, s mert már alkonyodott, hamarosan Petworth helyett Easebourne-ben találta magát, másfél kilométerre Midhursttől.

- Megéheztem - mondta Párkereki úr a vadőrnek, akitől Easebourne-ben felvilágosítást kért. - Szóval Midhurst másfél és Petworth hét kilométer? Köszönöm, akkor Midhurstbe megyek.

Midhurstbe a vízimalom melletti hídon át érkezett és a North Streeten hajtott végig. Egy kis bolt felkeltette az érdeklődését, mert vidáman lengő cégtáblája vidám teáskannát ábrázolt, és a kirakatában dohányáru, édességek és gyermekjátékok voltak pompásan elrendezve. Egy kedves kis, élénk szemű, öreg hölgy üdvözölte, és hamarosan pazarul megvacsorázott, kolbászt és teát evett, és evés közben a teáskannához támasztott vendégkönyvet nézegette. A vendégkönyv tele volt a kis öreg hölgyre vonatkozó rendkívül humoros és hízelgő bejegyzéssel, versben és prózában. Némelyik tréfa igazán kellemes volt, és a rímek még kolbásszal megtömött szájjal is jól hangzottak. Párkereki úrnak az a futó ötlete támadt, hogy rajzol valamit, mert a kis öreg hölgyről már kialakult a véleménye. Elképzelte, hogy a kis öreg hölgy később majd fölfedezi a rajzot, és így szól: - Szent Isten! Hiszen ez a Punch* egyik rajzolója!

A szobának volt egy elfüggönyözött része - benne fiókos szekrény -, ez lesz majd Párkereki úr hálószobája. A szoba nappali részét jótékonysági egyesületek bekeretezett elismerő oklevelei díszítették, meg aranyozott hátú könyvek, arcképek, teáskannatartók, és mindenféle gyapjúból készült gyönyörű holmi. Valóban, nagyon kényelmes volt. Az ablak ólomba foglalt üvegrombuszain át kiláthatott az ember a parókia egyik sarkára és egy barátságos dombtetőre, amely homályos körvonalakkal rajzolódott az alkonyi égre.

És miután a kolbász eltűnt a tányérjáról, rágyújtott egy Vörös Hering cigarettára, és önelégülten kilépett a félhomályos utcára. A sötét téglaházak között csupa árnyék volt az utca, itt-ott fényes, sárga ablak, és a kivilágított patika előtt zöld és kék fényfoltok az úton.

XV
Közjáték

Most pedig egy időre hagyjuk Párkereki urat a North Streeten a midhursti alkonyatban, s térjünk vissza a két emberhez a vasúti híd mellé, Milford és Haslemere között. A lány tizennyolc éves volt, sötét hajú, finom arcú, csillogó szemű, bőre könnyen piruló, meleg tónusú. Szemét még csillogóbbá tették könnyei. A férfi harminchárom-harmincnégy éves volt, szőke, hosszúkás orra rőtes, hirtelenszőke bajsza fölé hajlott, szeme halványkék volt, és a feje, fönt és hátul, kissé kidudorodott. Szétterpesztett lábbal állt, keze csípőjén, olyan tartásban, amely dacos és támadó volt egyszerre. Mindketten Párkereki után néztek, míg az el nem tűnt a szemük elől. A váratlan incidens elapasztotta a lány könnyeit. A férfi tömött bajszát huzigálta, és nyugodtan nézte a lányt, aki arcát félrefordítva állt, azzal a makacs elhatározással, hogy azért sem ő szólal meg elsőnek.

- A viselkedése - mondta végül is a férfi - feltűnést kelt.

A lány szembefordult vele, arca és szeme lángolt, kezét ökölbe szorította. - Maga pimasz csirkefogó! - kiáltotta elfulladva, dobbantott apró lábával, és lihegve állt.

- Pimasz csirkefogó? Drága angyalkám! Lehet, hogy pimasz csirkefogó vagyok, de ki ne lenne az? Magáért!

- Drága angyalkám! Hogy mer így beszélni velem! Maga...

- Mindent megtennék...

- Ó!

Egy pillanatig csend volt. A lány egyenesen a férfi arcába nézett, szeme dühtől és megvetéstől szikrázott. A férfi mintha kissé elpirult volna. Bajszát simogatta, és minden erejét összeszedte, hogy megőrizze cinikus nyugalmát. - Beszéljünk okosan!

- Okosan!? Ebben a szóban együtt van a világ minden hitványsága és érzékisége.

- Maga mindig így beszél, mindig általánosít. De ha jobban tetszik, nézzük a tényeket.

A lány türelmetlen kézmozdulattal jelezte, hogy várja a folytatást.

- Tehát: maga megszökött! - mondta a férfi.

- Elhagytam az otthonomat - javította ki a lány méltóságteljesen. - Elhagytam az otthonomat, mert elviselhetetlen volt. Mert az a nő...

- Igen, igen. Csakhogy az a bökkenő, hogy velem szökött meg.

- Maga csatlakozott hozzám. Barátságot színlelt. Azt ígérte, segíteni fog, hogy írással keressem meg a kenyeremet. Maga volt az, aki azt mondta: "Miért ne lehetne barátság férfi és nő között?" És most, maga merészel... maga merészel...

- De igazán, Jessie, ez a póz, ez a sértett ártatlanság...

- Visszamegyek! Megtiltom magának, megtiltom, hogy az utamba álljon.

- Egy pillanatra csak. Mindig azt hittem, hogy az én kis tanítványom legalább józanul gondolkodik. Még nem tud mindent, amit tudni vél. Hallgasson rám egy pillanatra.

- Hát nem hallgattam eddig is magára? Maga meg csak sérteget engem. Maga, aki csak a barátságról mert beszélni, aki még célozni sem mert ennél többre.

- De maga mégis értett a szóból. Maga tudta, tudta! És nem bánta! Ezt ne feledje el! Ez tetszett magának. Ez szórakoztatta legjobban az egész dologban. Hogy szeretem magát, de nem beszélhetek erről. Ez jó játék volt...

- Ezt már hallottam. Gondolja, hogy ez igazolja magát?

- Ez még nem minden. Elhatároztam, hogy a játékot egyenlő feltételek mellett játsszuk. Tehát tanácsot adtam, és csatlakoztam a maga expedíciójához. Kitaláltam magamnak egy nővért Midhurstben... Elárulhatom, hogy nincs is nővérem. Csak az volt a célom...

- Nos?

- Hogy kompromittáljam magát!

A lány összerezzent. Ez új volt. Vagy fél percig mindketten hallgattak. Aztán a lány félig-meddig kihívóan megszólalt: - Alaposan kompromittált is. Hát persze... bolondot csináltam magamból...

- Drága angyalkám, maga még a tizennyolc éves kor napos oldalán jár, nagyon keveset tud a világról, kevesebbet, mint gondolja. De tanulni fog. Tanulnia kell, mielőtt megírja azt a sok regényt, amiről beszélgettünk. És még valami... - Tétovázott. - Megrezzent és elpirult, amikor az az ember a reggelinél asszonyomnak szólította. Mulatságos tévedésnek tartotta, de nem szólt egy szót se, mert a pincér fiatal és félénk, és emellett az a gondolat, hogy a feleségemnek tartják, sértette az erkölcsösségét. Nem akart tudomást venni róla. De meg kell mondanom, hogy én Mrs. Beaumont-ként jelentettem be magát. - Cinikus póza ellenére szinte bocsánatkérően nézett a lányra. - Mrs. Beaumont-ként - ismételte, hirtelenszőke bajszát húzgálva, és figyelte a hatást.

A lány némán nézett a férfi szemébe. - Gyorsan tanulok - mondta lassan végül.

A férfi úgy érezte, hogy az idő megérett az érzelmi támadásra. - Jessie - szólt hirtelen hangot változtatva. - Tudom, hogy ez alávaló, hitvány dolog. De gondolja, hogy ezt a sok mesterkedést és alakoskodást bármi más célból főztem ki, mint...

A lány láthatólag nem is figyelt a szavaira. - Hazamegyek - jelentette ki váratlanul.

- Ahhoz a nőhöz?

A lány arca megrándult.

- Gondoljon csak arra, ezek után miket mond majd magának! - figyelmeztette a férfi.

- Magától azonban most mindenképpen elválok.

- Igen? És elmegy...

- Elmegyek valahová, hogy megkeressem a kenyeremet, hogy szabad legyek, és konvenciók nélkül élhessek.

- Drága angyalkám, engedje meg, hogy cinikus legyek. Nincs pénze, nincs hitele. Senki se fogadja majd be. Két dolog közt választhat: vagy visszamegy a mostohaanyjához, vagy... megbízik bennem.

- Magában megbízni?!

- Akkor vissza kell mennie hozzá! - Kis szünetet tartott, hogy ez a kijelentés megtegye a kellő hatást. - Jessie, nem gondoltam komolyan, amiket mondtam. Becsületszavamra! elment az eszem, amikor így beszéltem. Ha meg tudna bocsátani nekem. Férfi vagyok, nem tehetek róla. Bocsásson meg, és megígérem...

- Hogy bízhatnék magában?

- Tegyen próbára. Biztosíthatom...

A lány bizalmatlanul nézett rá.

- Mindenesetre most folytassuk az utat. Egy biztos, éppen elég időt töltöttünk ennek a borzalmas hídnak az árnyékában.

- Engedjen gondolkozni - mondta a lány, félig elfordult a férfitől, és kezét a homlokára szorította.

- Gondolkozni! Ide figyeljen, Jessie. Most tíz óra van. Kössünk fegyverszünetet, egy órára!

A lány habozott, megkérdezte, hogyan értelmezi a fegyverszünetet, és végül beleegyezett.

Felszálltak, és némán hajtottak tovább a napfényes, füves tájon. Mind a ketten végtelenül levertek és csalódottak voltak. A lány sápadt volt, félelem és harag viaskodott benne. Megértette, hogy kínos helyzetben van, és hiába törte a fejét, nem talált kivezető utat. Egyetlen kézzelfogható tény forgott szüntelenül az eszében, bárhogy próbálta is elhessegetni. Mégpedig az a teljesen mellékes, nem idevágó tény, hogy a férfi feje feltűnően hasonlít egy albínó kókuszdióhoz. A férfi is kijátszottnak érezte magát. Rájött, hogy ez a romantikus csábítási ügy végeredményben ártatlan dolog. De ez csak a kezdet. Bármi legyen is, minden vele töltött nap - nyereség. Talán nem is olyan reménytelen a helyzet, mint amilyennek látszik - ebből merített némi vigaszt.

XVI
A protézisekről és a korszellemről

Az olvasó most látta ezt a két fiatalt kívülről - egyébként a férfit Bechamelnek, a lányt pedig Jessie Miltonnak hívják - és hallotta beszélgetni őket; most egymás mellett karikáznak (kínos csendben és nem túl közel egymáshoz) Haslemere felé. Ez a merőben fölösleges fejezet azokkal a koponyájukban levő, furcsa kis tanácstermekkel foglalkozik, ahol cselekedeteik rugói éppen üléseznek, tetteiket mérlegelik és elfogadják.

De előbb egypár szót a parókákról és a műfogakról. Valamelyik tréfakedvelő ember, aki behatóan foglalkozott a kopaszság és rövidlátás térhódításával, arra a következtetésre jutott, hogy csodálatos jövő vár az emberiségre. Manapság, mondta, az ember negyven-ötven éves korára megkopaszodik, tehát hogy legyen haja, parókát adunk neki; elsatnyul, tehát kitömjük; kihullanak a fogai, és íme, műfogat kap aranyból. Elveszti valamelyik végtagját, és szép, új művégtag áll rendelkezésére; rossz az emésztése, máris kéznél van a sósavas pepszin vagy Mira-víz, vagy pankreatin, ahogy az eset kívánja. Az arcbőrt is helyre lehet hozni. Szemüveg pótolja a meggyengült szemlencsét, és észrevehetetlen műdobhártya kerül a nagyothalló fülbe. Így vette sorra egész anatómiánkat, míg végül egy hátborzongató, toldott-foldott valamit varázsolt elénk, egy árnyat, egy mesterséges emberi testet, amelynek legelrejtettebb zugában az eleven húsnak csak egy kétséges kis csírája lappang. Szerinte ide fogunk jutni!

Hogy meddig mehetünk el az emberi test részeinek helyettesítésében, azzal most nem kell törődnünk. De az ördög, Mr. Rudyard Kipling szájával, azt állítja, hogy bizonyos Tomlinson esetében a lelket illetőleg ez a helyettesítés már teljes mértékben megvalósult. Volt idő, amikor az ember lelke még egyszerű volt, vágyai éppolyan természetesek, mint a szeme; egy kis ésszerű emberbaráti érzés, egy kis ésszerű szaporodás utáni vágy, éhség és hajlandóság a jó életre, mérsékelt személyes hiúság, egészséges kielégülést hozó duhajkodó kedv, és így tovább. Manapság viszont évek során át tanítanak és fegyelmeznek bennünket, azután olvasunk és olvasunk szüntelen, amikor fáradságos és idegölő munkánk megengedi. Hipnotizálnak bennünket az iskolában, a szószékről, a katedráról, a könyvekben, az újságokban. Kijelentik, hogy a cukor, amit eszünk, tinta; és mi azon nyomban, végtelen undorral elhárítjuk magunktól. A hiábavaló gürcölés feketelevese maga a boldogság - erre mi nagy élvezettel lenyeljük. Ez az Ibsen - mondják - hihetetlenül unalmas író, és mi ásítozunk és nyújtózkodunk a kibírhatatlan unalomtól. Bocsánat! - szólnak közbe - de ez az Ibsen mély és elbűvölő, és mi versengünk egymással a szertelen gyönyörűségben. És ha felnyitjuk ennek a két fiatal lénynek a fejét, nem találunk egyetlen őszinte indítékot sem a felszínen, sem másutt; az igazság az, hogy lelket sem találunk, csak valamilyen lélekhéjat, a korszellemet, készen kapott ideák halmazát, a divatos, zavaros gondolatok utcabálját. A lány eltökélt szándéka, hogy saját életét fogja élni. (Ezt a frázist már sokszor hallhatták!) A férfinak pedig az a jócskán elferdült ambíciója, hogy rendkívül higgadt, művészi hajlamú személynek tartsák. Most reménykedve várja, hogy a lányban, más dolgokkal együtt, felébredjen a szenvedély. Tudja, hogy a szenvedélynek fel kell ébrednie, mert áttanulmányozta a szakkönyveket. Tudja, hogy a lány csodálja a lángeszét, de azt nem tudja, hogy a fejét viszont nem csodálja. Elég jó nevű londoni műkritikus, s a lány mostohaanyjánál, a híres írónőnél ismerkedtek meg; most itt vannak, nyakig ebben a kalandban. Mind a ketten a bűnbánat felső fokozatában vannak, ami abból áll - ahogy valószínűleg már mindnyájan tapasztaltuk -, hogy az ember keményen összeszorítja a fogát, és azt mondja: most már tovább csinálom!

Amint láttuk, a dolgok recsegnek körülöttük, s most olyan közönnyel folytatják útjukat, amely nem sok jót ígér a kaland hagyományos fejleményeit illetően. A férfi rájött, hogy elhamarkodta az ügyet. Érzi, hogy a becsületéről van szó, és romantikus alávalósággal, amelyről az aranyozás jócskán lekopott, egy újabb támadás esetleges kimenetelén tűnődik.

És a lány? Még nem ébresztették föl. Indokainak könyvszaga van, olyan könyveké, amelyeket vaktában összeolvasott színpadi szerzők, regényírók, életrajzírók közössége írt tapasztalatlansága fehér lapjaira. Műlélekhéj, amely váratlanul széttöredezhet, és felfedheti az alatta levő embert. Még abban az iskoláslány korban van, amikor egy beszédes öregember érdekesebb, mint egy hallgatag ifjú, és amikor, mondjuk, kiváló matematikusnak lenni vagy újságot szerkeszteni olyan szép ambíciónak látszik, amire bármely lány törekedhet. Bechamel az, aki ennek a célnak elérésében a legeredményesebben segíthetett volna, most pedig itt jön mellette, és rejtélyes frázisokat mond a szenvedélyről, és nagyon különösen néz rá, sőt egyszer, s ez volt a legnagyobb sértés, meg akarta csókolni. De aztán legalább bocsánatot kért. Ebből is látható, hogy a lány még alig sejti, hogy mekkora csávában van.

XVII
Találkozás Midhurstben

A kis tea-, játék- és dohánybolt ajtajában váltunk el Párkereki úrtól. Az olvasó ne higgye, hogy túl nagy jelentőséggel ruházom fel a véletlent, amikor elmondom, hogy Mrs. Wardor - így hívják a csillogó szemű, kis öreg hölgyet, akinél Párkereki úr megszállt - boltjának tőszomszédságában van az Angyal-szálló, és azon az estén, amikor Párkereki úr Midhurstbe érkezett, az Angyal-szállóban ott volt már Mr. és Miss Beaumont, azaz Bechamel és Jessie Milton. A valóságban ez nagyon is kézenfekvő dolog volt, mert ha valaki Guildfordon halad keresztül, kevés dél felé vezető út között választhat; mehet Petersfielden át Portsmouthba, vagy Midhurston át Chichesterbe, ezeken az országutakon kívül nincs is más, csak jelentéktelenebb mellékutak Petworthbe vagy Pulborough-ba és átvágások Brighton felé. Ha északról érkezünk Midhurstbe, az Angyal-szálló úgy fekszik, hogy tátongó bejárata szinte felszippantja a nagyra becsült, jómódú kerékpárosokat, míg Mrs. Wardor hívogató teáskannája azok számára vonzó, akik szerényebb anyagi eszközökkel rendelkeznek. De azoknak, akik nem ismerik ki magukat a sussexi utakon - és történetünk három szereplője is ezek közé tartozik -, ez az összefutás nem látszik olyan elkerülhetetlennek.

Az újabb összeszaladást Bechamel fedezte föl, amikor ebéd után, az Angyal udvarán, éppen a bicikliláncát igazította. Látta, amint Párkereki, feje körül gomolygó cigarettafüstben, kilép a kapun, majd lassan eltűnik az utcán. A nyugtalanság tornyosuló felhői a nap folyamán részben már eloszlottak, most azonban hirtelen újra megjelentek, és azon nyomban határozott gyanúvá sűrűsödtek. Zsebre vágta a franciakulcsot, és a boltozatos kapun át kilépett az utcára, hogy nyomban végére járjon az ügynek, mert büszkén a tettek emberének vallotta magát. Párkereki csak fel s alá sétálgatott, tehát hamarosan ott álltak egymással szemben.

Ellenfele láttára Párkereki úr nem tudta, hogy mérgelődjön vagy nevessen-e, és ettől egy pillanatra tovaszállt a gyűlölete.

- Hát megin' összeakadtunk? - mondta hirtelen, és kényszeredetten nevetett a sors csökönyösségén.

A Másik Barnaruhás Férfi elállta Párkereki útját, és farkasszemet nézett vele. Aztán vészjósló udvariasság kifejezése jelent meg az arcán. - Nem tudom, hogy újat mondok-e önnek, ha megállapítom, hogy ön követ bennünket! - mondta mérhetetlen előzékenységgel.

A mentegetőzésre mindig kész Párkereki, valami megmagyarázhatatlan okból, ezúttal ellenállt ennek az ösztönének. Bosszantani akarta a Másik Barnaruhás Férfit, és az a mondat, amit egy korábbi főpróba alkalmával kigondolt, most éppen kapóra jött. - Mióta vásárolta meg Sussex megyét? - tette fel Párkereki elakadó lélegzettel, de azért vitézül a kérdést.

- Szabad megjegyeznem, hogy nekem... illetőleg nekünk, nemcsak az ellen van kifogásunk, hogy mindig a sarkunkban van - mondta a Másik Barnaruhás Férfi. - Őszintén szólva, úgy tűnik, hogy ön valami határozott céllal követ bennünket.

- Ha nem tetszik, bármikor megfordulhatnak, és visszamehetnek az úton, amelyen jöttek - válaszolta Párkereki úr.

- Aha! Hát így állunk?! Mindjárt gondoltam! - mondta a Másik Barnaruhás Férfi.

- Igazán? - mondta Párkereki úr tanácstalanul, de bátran az érthetetlen helyzet magaslatára emelkedve. Mire akar ez az ember kilyukadni?!

- Értem! - mondta a másik. - Értem! Félig-meddig gyanítottam is... - A modora hirtelen gyanúsan barátságossá vált. - Igen... talán válthatnánk egy-két szót. Remélem, van tíz-perce a számomra?

Párkereki úrban csodálatos sejtelem derengett fel. Minek tarthatja őt ez az ember? Ez végre a valóság! Habozott. Aztán egy bámulatos mondat jutott az eszébe. - Valami közlendője van...?

- Nevezzük közlendőnek - egyezett bele a másik férfi.

- Szakíthatok tíz percet az ön részére - jelentette ki Párkereki úr méltósággal.

- Akkor hát gyerünk erre - mondta a Másik Barnaruhás Férfi, és lassan elindultak a North Streeten az iskola irányába. Vagy fél percig mindketten hallgattak. A másik férfi idegesen simogatta a bajuszát. Párkereki úr drámai érzéke teljesen felébredt. Még nem egészen értette, hogy milyen szerepet osztottak ki rá, de nyilvánvaló, hogy valami sötét és titokzatos szerep. Doktor Conan Doyle, Victor Hugo és Alexandre Dumas Párkereki úr irodalmi érdeklődésének körén belül estek, és nemhiába olvasta őket.

- Teljesen nyíltan fogok beszélni - mondta a Másik Barnaruhás Férfi.

- Mindig a legjobb az egyenes út - mondta Párkereki úr.

- Nos tehát, ki az ördög bízta meg ezzel az üggyel?

- Bízott meg ezzel az üggyel??

- Ne játssza az ostobát! Ki a megbízója? Ki fogadta föl erre a munkára?

- Hát - mondta Párkereki úr zavartan. - Nem... nem mondhatom meg.

- Ez biztos? - A Másik Barnaruhás Férfi jelentőségteljesen a kezére nézett, és amikor Párkereki úr gépiesen követte a tekintetét, sárgán csillogó pénzdarab recés szélét pillantotta meg az alkonyi félhomályban.

A kereskedősegéd fölötte áll annak az osztálynak, amely borravalót szokott elfogadni, de épp csak hogy fölötte, tehát fokozottan érzékeny ebben a kérdésben.

Párkereki úr fülig elvörösödött, és dühösen nézett a Másik Barnaruhás Férfi szemébe. - Vigye a fenébe! - kiáltotta, és kísértőjével szembefordulva megállt.

- Micsoda! - mondta a Másik Barnaruhás meglepődve. - Vagy úgy! - és a nadrágzsebébe csúsztatta a pénzt.

- Azt hiszi, hogy engem meg lehet vesztegetni?! - mondta Párkereki úr, akinek a képzelete villámgyorsan átlátta a helyzetet. - A mindenségit! Most már akkor is követem magukat...

- De drága uram! - mondta a Másik Barnaruhás Férfi. - Bocsánatot kérek. Félreértettem önt. Őszintén bocsánatot kérek. Sétáljunk tovább. Az ön foglalkozásában...

- Mi kifogása van a foglalkozásom ellen?

- Nos hát, tudja... Vannak másfajta, alacsonyabb rendű detektívek is, a megfigyelők. Az egész társaság... Magánnyomozók... nem jöttem rá azonnal... Igazán remélem, hogy elnézi azt, ami végül is - be kell látnia - érthető meggondolatlanság volt csupán. A becsületére kényes ember ritkaság ezen a világon... bármelyik foglalkozást nézzük is.

Párkereki úr szerencséjére Midhurstben nyár idején nem gyújtják meg a lámpákat, különben az, amelyik alatt éppen elsétáltak, elárulta volna őt. Így azonban hirtelen a bajszához kapott, és dühödten rángatta, hogy elrejtse vadul kavargó érzéseit és kirobbanni készülő nevetését. Detektív! Bechamel még a homályban is látta, hogy nevetést fojt el, de annak tulajdonította, hogy a "becsületére kényes ember" kifejezés mulattatja partnerét.

Most már bejön az én utcámba - mondta magában Bechamel. - Csak azért olyan kitartó, mert egy ötösre pályázik. - Köhögött.

- Nem tudom, mit ártana az önnek, ha elárulná, ki a megbízója?

- Nem tudja? De én igen!

- Jól felelt - mondta Bechamel elismerően. - Egy kérdést szeretnék önnek föltenni. Ez a magva az egész dolognak. Nem kell válaszolnia, ha nem akar. De abban nincs semmi rossz, ha megmondom, hogy mit szeretnék tudni. Azzal bízták meg, hogy engem figyeljen, vagy Miss Miltont?

- Nem tartozom a fecsegő fajtához - mondta Párkereki úr, és végtelen élvezettel tartotta a titkot, amit maga sem ismert. Miss Milton! Szóval így hívják! Talán még többet is elárul! - Nincs értelme a faggatásnak. Akar még valamit tudni? - kérdezte Párkereki úr.

Bechamel nagyra tartotta diplomataképességeit. Azzal igyekezett szóra bírni Párkerekit, hogy bizalmas hangot ütött meg. - Feltehetőleg két embernek áll érdekében, hogy bennünket figyeltessen.

- Ki a másik? - kérdezte Párkereki úr higgadtan, de közben óriási erőfeszítéssel fojtotta el önelégült mosolyát. Ki a másik? Ez valóban remek volt, gondolta.

- Az egyik a feleségem, a másik az ő mostohaanyja.

- És most tudni szeretné, hogy melyik?

- Igen - mondta Bechamel.

- Kérdezze meg őket - mondta Párkereki úr, mert az izgalom felülkerekedett benne, és érezte, hogy nagyon talpraesetten válaszolt. - Kérdezze meg mindkettőjüket!

Bechamel türelmetlenül feléje fordult. Aztán egy utolsó erőfeszítést tett. - Adnék egy ötfontost, ha megtudhatnám, pontosan hogy áll a dolog.

- Már megmondtam, hogy hagyja ezt! - mondta Párkereki úr fenyegető hangon. Majd az igazsághoz híven, nagyszerű titokzatossággal tette hozzá: - Ön nem tudja, kivel beszél! De majd meg fogja tudni! - Olyan meggyőződéssel beszélt, hogy maga is hitte, hogy a nyomozóirodája Londonban, a Baker Streeten, valóban létezik.

Ezzel a beszélgetés befejeződött.

Bechamel zavartan ment vissza az Angyalba. - Fene egye a detektíveket! - Egyáltalán nem számított erre a fordulatra.

Párkereki úr kerekre nyitott szemmel és csodálkozó mosollyal továbbsétált a malom felé, a holdfényben csillogó vízhez, és miután egy darabig a híd korlátjára támaszkodva tűnődött - időnként "magándetektív" meg ehhez hasonlókat mormolt magában -, majd visszaballagott a városba, és még a lépései is titokzatosságot fejeztek ki.

Magasra húzott szemöldök és hosszú halk füttyök fejezték ki Párkereki úr ujjongását. Egy időre elfelejtette a Szürkeruhás Ifjú Hölgy könnyeit. Új játék kínálkozott, méghozzá igazi játék! Párkereki úr, a magánnyomozó, valóságos Sherlock Holmes, megfigyelés alatt tartja ezt a két embert. Lassan visszasétált a hídtól, megállt az Angyallal szemben, talán tíz percig fürkészte a szállót, és közben élvezte a különleges érzést, hogy ő most egy csodálatos, rejtélyes és rettenetes valaki. A kép most már teljesen kialakult benne. Természetesen, remek ösztönnel, kerékpárosnak álcázta magát, és fölkapott az első kéznél levő ócska tragacsra, hogy azon üldözze őket. Költséget nem kímélve!

Aztán megpróbált rájönni, hogy mit is kell tulajdonképpen megfigyelnie. "A feleségem - az ő mostohaanyja." Ekkor eszébe jutott a lány könnyben úszó szeme. Nyomban a harag hulláma csapott át rajta, ami őt magát is meglepte, elmosta a detektívszerepet, és itthagyta az egyszerű Párkerekit. Ez a barna ruhás férfi, öntelt modorával és a felvillantott aranyával (a nyomorult!), valami rosszban töri a fejét, különben miért lenne ellenére, hogy figyelik? Nős ember, és a lány nem a nővére! Kezdte érteni! Szörnyű gyanúja támadt a dolgok állását illetően. Csak nem jutott odáig a dolog! De azért detektív, hogy rájöjjön! Hogy is fogja csinálni? Különböző terveket fontolgatott magában. Össze kellene szednie a bátorságát ahhoz, hogy belépjen az Angyal ivójába.

- Kérek egy limonádét gyomorkeserűvel - mondta Párkereki úr. Megköszörülte a torkát. - Itt szállt meg Bowlong úr és a felesége?

- Tessék? Egy úr és egy hölgy, kerékpáron? Elég fiatalok, egy házaspár.

- Nem - felelte a beszédes, jól megtermett pincérlány. - Semmilyen házaspár nem szállt meg nálunk. De egy Mr. és Miss Beaumont, az van itten. - A pontosság kedvéért betűzte a nevet. - Biztos, hogy jól mondta a nevet, fiatalember?

- Egész biztos - nyugtatta meg Párkereki úr.

- Beaumont, az van, de olyan, hogy... Milyen nevet is mondott?

- Bowlong - mondta Párkereki úr.

- Nem, Bowlong nevű nincs itten - mondta a pincérlány, fölvett egy törlőruhát, és egy nedves poharat kezdett törülgetni. - Először azt hittem, hogy Beaumont-t kérdez, mert a név hasonlít. Kerékpáron jönnek, akiket vár?

- Igen, azt mondták ma estére talán Midhurstbe érkeznek.

- Lehet, hogy mingyár' jönnek. Beaumont van itten, de Bowlong nincs. Biztos, hogy nem Beaumont a neve?

- Biztos - mondta Párkereki úr.

- Fura, hogy így hasonlít a nevük. Azt gondoltam, hogy talán...

És így társalogtak egy ideig. Párkereki úr boldog volt, hogy elvetheti iszonyú gyanúját. A pincérlány egy darabig a lépcső felé hallgatózott, majd kérés nélkül elmesélt néhány részletet az emeleten lakó fiatal párról. Sejteni engedte, hogy a fiatal hölgy ruhája nagyon sérti az erkölcsi érzékét, mire Párkereki úr az alkalomhoz illően évődve suttogott valamit, amitől a lány kacéran megbotránkozott.

- Egy-két év múlva nem lehessen tudni, hogy melyik melyik - mondta a pincérlány. - Meg ahogy viselkedett is! Leszállt a gépiről, és odaadta a férfinak, hogy támassza a járdához, aztán bevonult. Azt mondja: "A bátyám és én itt akarunk megszállni ma éjszakára. A bátyám nem bánja akármilyen szobát kap, de én olyan szobát szeretnék, amelyből szép kilátás van. Ha van ilyen" - azt mondja. A férfi sietve bejön utána és ránéz. "Már elintéztem a szobákat" mondja a hölgy, az úr meg azt mondja: "A fene!" Na, képzelem mit szólna hozzá a bátyám, ha így dirigálnék neki!

- Azt elhiszem - mondta Párkereki úr -, pláne, ha ezt mások is tudnák.

A pincérlány lesütötte a szemét, elmosolyodott, és csóválta a fejét. Letette a kifényesített poharat, fölvett egy nedveset, belerázta a vízcseppeket egy kis bádog mosogatódézsába.

- Finom kis feleség lesz belőle - mondta a pincérlány. - Ő fogja viselni a nadrágot, ahogy mondani szokták. Nem is tudom, mi lesz még a lányokból!

A Szürkeruhás Ifjú Hölgynek ez az ócsárlása nem nagyon volt ínyére Párkereki úrnak.

- Divat - mondta, és fölvette a visszajáró pénzt. - A divat parancsol maguknak, hölgyeim, és mindig is az parancsolt. Még egypár év, és maga is nadrágot visel.

- Jól is nézne ki az én alakomon - kuncogta a pincérlány. - Nem, én aztán nem vagyok amolyan divatdáma! Isten ments! Úgy érezném magamat, mintha semmi se volna rajtam, mintha elfelejtettem volna fölvenni a... Jól van, jövök már! Beszélgetek! - Hirtelen letette a poharat. - Én bizony ódivatú vagyok - mondta, és dúdolva végigment az ivón.

- Maga ugyan nem - szólt utána Párkereki úr. Várt, amíg elkapta a lány pillantását, aztán vele született udvariasságával, mosolyogva megemelte a sapkáját, és elköszönt a lánytól.

Ezek után Párkereki úr visszatért az ólomkeretes ablakú kis szobába, ahol vacsorázott, és ahol most kényelmesen megvetett ágy várta. Leült a ládára az ablaknál, kibámult a parókia fénylő teteje fölé emelkedő holdra, és megpróbálta összeszedni a gondolatait. Hogy kavarogtak ezek a gondolatok! Tíz óra elmúlt, és Midhurst lakóinak java része már ágyba bújt; valaki az utca végén hegedült; néha-néha egy elkésett járókelő sietett haza, és léptei fölverték a csendet, és a parókia kertjében haris harsogott kitartóan. Az ég mélykék volt, a hegy fekete körvonalai mögött még halványan derengett a lebukó nap visszfénye, és a fehér hold, nem számítva néhány sárga csillagot, egyedül uralkodott az égbolton. Gondolataiban eleinte csak a tények bukkantak fel, nem az összefüggések. Itt van ez a gonosztevő és az áldozata. Rá, Párkerekire háramlik a kötelesség, hogy beleavatkozzék a játékba. A férfi nős ember. Vajon tudja-e a lány, hogy nős? Párkereki agyán egyetlen pillanatra sem futott át rossz gondolat a lánnyal kapcsolatban. Naiv, egyszerű lelkek sokkal jobban látják az erkölcsi kérdéseket, mint a fölényeskedők, akik a tehetetlenségig agyonolvasták és gondolkozták magukat. Hallotta a lány hangját, látta nyílt tekintetét, és a lány sírt, s ez elegendő volt. Az eset lényegét még nem látja tisztán. De majd rájön! És az a fölfuvalkodott... hm... disznó! Ez a legenyhébb kifejezés rá! Emlékezetébe idézte azt a roppant kellemetlen esetet a vasúti híd mellett. - Akkor nem tartóztatjuk tovább, köszönöm - mondta Párkereki úr hangosan, különös, természetellenes, megvető hangon, amellyel Bechamel kiejtését akarta utánozni. Ó, a nyomorult! Majd elbánok vele! Esküszöm, ez fél tőlünk, detektívektől! (Ha Mrs. Wardor véletlenül az ajtó mögött van, hallótávolságon belül, annyi baj legyen!)

Egy darabig fenyítéseket és megtorlásokat forgatott a fejében, javarészt fizikailag képtelen dolgokat: Bechamel tántorogva elvágódik Párkereki úr nagy, de az igazat megvallva, nem túl erős öklének csapása alatt; vagy: Bechamel százhetvenöt centiméter magas, levegőbe emelt teste reszket a keményen kiosztott korbácsütésektől. Ez az álmodozás olyan kellemes volt, hogy Párkereki úr nyúzott arca átszellemült a holdfényben. Olyan örömmámorban úszott, hogy az ember ahhoz a jól ismert és világszerte csodált képhez hasonlíthatta volna, amelynek címe "A lélek ébredése". Miután bosszúszomját hat-hét erőszakos támadással, egy párbajjal és két kegyetlen gyilkossággal eloltotta, gondolatai ismét visszatértek a Szürkeruhás Ifjú Hölgyhöz.

A lány is a bátrak fajtájához tartozott. Párkereki úr végiggondolta az epizódot, amit a pincérlány az Angyalban elmesélt. Gondolatainak áradata lecsillapodott, tükörré simult, amely a lány képét verte vissza, a legapróbb részletekig, végtelen tisztasággal. Még sohasem találkozott hozzá hasonlóval. Még elképzelni is, hogy az a zsákforma pincérlány úgy öltözködjön! Megborzongott, és megvetően fölnevetett. Összehasonlította az ifjú hölgy színeit, frissességét, hangját a boltilányokéval, akiknek a sorsában maga is osztozott. Még könnyes szemmel is szép volt, sőt, Párkereki úgy még szebbnek látta, mert a könnyektől puhábbnak, gyengébbnek, elérhetőbbnek látszott. Pedig az ilyen sírások, ahogy ezt már sokszor tapasztalta, csak nedves, sápadt arcot, kivörösödött orrt és zilált hajat szoktak eredményezni. A kereskedősegéd idővel egy kicsit sírásszakértővé válik, mert a boltilányok mindig sírnak, ha szolgálataikra valamilyen okból nem tartanak többé igényt. De ez a lány tudott sírni, és a mindenségit! - hogy tudott mosolyogni! Ő csak ért hozzá! Ekkor visszatért a szerepéhez, és bizalmasan rámosolygott a ráncos, sápadt arcú holdra.

Nehéz lenne megmondani, hogy Párkereki úr mélázása meddig tartott. Láthatólag hosszú időbe telt, amíg újra a cselekvésre irányította gondolatait. Ekkor eszébe jutott, hogy ő detektív, és holnap sok dolga lesz. Úgy érezte, jól festene, ha majd jegyezgetne, és előhúzta kis zsebkönyvét. A notesszel a kezében újra gondolataiba merült. Megmondta-e az a fickó a lánynak, hogy a hekusok a sarkukban vannak? Ha igen, vajon a lány is éppen annyira szeretne meglépni, mint a férfi? Résen kell lennie! Ha lehet, beszélnie kell a lánnyal! Csak egy-két sokatmondó szót: "Barátja vagyok! Bízzon bennem!" Arra gondolt, hogy a szökevények holnap esetleg korán fölkelnek és elmenekülnek. Erről viszont az idő jutott eszébe, és megállapította, hogy már fél tizenkettő van. - Úristen! - kiáltott föl - gondoskodnom kell róla, hogy fölébredjek. - Ásított és fölállt. A redőny nem volt leeresztve, elhúzta a könnyű kartonfüggönyt, hogy a reggeli napfény ráessen az ágyára. Óráját, hogy a párnájáról jól láthassa, fölakasztotta egy szögre, amelyen egy teáskannatartó lógott, és leült az ágyára vetkőzni. Egy kis ideig még ébren feküdt, és a holnap ragyogó kilátásait latolgatta, aztán megdicsőülten belépett az álmok csodaországába.

XX
Az üldözés

És most beszéljünk tovább Párkereki úrról, aki a nappal együtt kelt föl, őrködésre készen, tettre szántan, csodálatosan. Kitárta az ólomkeretes ablak nyitható részét, élesen fülelt, fél szemmel az ablak egyik saroküvegén keresztül szüntelenül sanda pillantásokat vetett az Angyal homlokzatára. Mrs. Wardor azt óhajtotta, hogy lent a konyhában reggelizzék, de ez azt jelentette volna, hogy nem őrködik tovább, márpedig ő keményen ki akart tartani. Kerékpárja, Mrs. Wardor kelletlen beleegyezésével, a boltban állt, stratégiai helyzetben, harcra készen. Párkereki úr reggel hat órától várakozott. Kilenc óra körül szörnyű félelem fogta el, hogy az üldözöttek megszöktek, s hogy megnyugtassa magát, földerítő útra indult az Angyal udvarába. Ott találta az istállófiút (hová süllyedtek a hatalmasságok hanyatló napjainkban!), amint éppen az agyonhajszolt kerékpárokat tisztogatta. Megkönnyebbülten tért vissza Mrs. Wardor házába. Tíz óra tájban a lány és a férfi előbukkantak, és kényelmesen nekivágtak a North Streetnek. Párkereki figyelte őket, amíg be nem fordultak a postahivatal mellett a sarkon, aztán ki az utcára, föl a nyeregbe, és utánuk, szépen, elegánsan. Elhaladtak a gépház mellett, ahol a régi kalodák és szégyenfák álltak, aztán tovább a chichesteri útra, és Párkereki merészen követte őket. Így kezdődött el a nagy hajsza.

Azok ketten nem néztek hátra, és Párkereki csak arra vigyázott, hogy ne veszítse őket szem elől, leszállt tehát, ha egy fordulóban véletlenül túl közel került hozzájuk. Keményen taposta a pedált, s így tartani tudta a megfelelő távolságot, mert azok nem nagyon siettek. Jól kimelegedett, és a térdét már a legelején kissé merevnek érezte, de más baj nem volt. Attól nemigen kellett tartania, hogy elveszti őket, mert vékony, fehéres por lepte be az utat, és a lány kerekének nyoma recés volt, mint a shilling széle, a férfié pedig, mint egy kockás szalag húzódott az úton. Így karikáztak el a Cobden emlékmű mellett és nagyon szép kis falvakon keresztül, míg végül fátlan, homokos dombvidék tárult eléjük meredeken. Itt egy kis időre megálltak, bementek a helység egyetlen kocsmájába. Párkereki úr úgy helyezkedett el, hogy szemmel tarthassa a kocsma ajtaját. Törölgette az arcát, szomjas volt, és elszívott egy Vörös Hering cigarettát. Azok ketten elidőztek egy darabig a kocsmában. Egy csapat pufók ártatlanság az iskolából hazatérőben megállt, felsorakozott előtte, és csendben és kitartóan bámulták, úgy jó tíz percen keresztül. - Menjetek innen! - szólt rájuk, de azok csak zavartalan érdeklődéssel bámultak tovább. Ekkor sorra megkérdezte a nevüket, de a válasz csak kivehetetlen motyogás volt. Végül is feladta a dolgot, beletörődött a sorsába, úgyhogy azok végre ráuntak.

A megfigyelés alatt álló pár olyan sokáig tartotta megszállva a kocsmát, hogy Párkereki urat éhség és szomjúság fogta el, amikor arra gondolt, mit művelnek azok odabent. Világos, hogy ebédelnek. Az ég felhőtlen volt, és a delelő nap, mint fényzuhany, forró sugárözönben tűzött Párkereki úr feje búbjára. Kóválygott a feje. Végre előtűntek, s a Másik Barnaruhás Férfi visszanézett, és meglátta Párkerekit. Elkarikáztak a dombok lábáig, itt leszálltak, és tolták fölfelé kerékpárjukat a hosszú, meredek, csaknem függőleges, vakító fehér úton. Párkereki úr habozott. Húsz percig is eltarthat, amíg fölérnek. Ott túl üres dűnevidék kezdődik, s tart talán kilométereken át. Úgy döntött, hogy visszamegy a kocsmába, és gyorsan bekap valamit.

A kocsmában kétszersültet és sajtot kapott, meg egy korsónyi, csalóka erős barna sört, amely kellemes az ínynek, üdülés a toroknak, de ólom a lábnak forró nyári délutánokon. Pazarul érezte magát, amikor kilépett a vakító napfénybe, de a nap már a domb lábánál újra bizonygatni kezdte, hogy a koponyája túlontúl szűk az agyvelejének. A domb egyre meredekebb lett, a krétafehér út szikrázott, mint a magnéziumfény, és az első kerék gyógyíthatatlan nyikorgásba kezdett. Úgy érezte magát, mint a Mars-lakó, akit hirtelen áthelyeztek a mi bolygónkra, és most körülbelül háromszor olyan nehéznek érzi magát, mint azelőtt. A két kis fekete alak eltűnt a dombtető mögött. - A nyomok megmaradnak - mondta Párkereki úr.

Ez megnyugtató észrevétel volt. Nemcsak a lassú fölcammogásra szolgált mentségül, hanem arra is, hogy a tetőn elheverésszen az útmenti gyepen, és dél felől nézegesse a Wealdet. Két nap leforgása alatt átszelte ezt a tágas völgyet, hullámokba merevedett zöld dombjaival, szétszórt kis falvaival és városkáival, bozótosaival és gabonaföldjeivel, kis tavakkal és folyókkal, amelyek mint gyémánt és ezüst ékszerek szikráznak a napfényben. Az északi dűnék a távolban, az erdős dombok mögött rejtőztek. Alatta feküdt Cocking falucska, és a domboldal közepe táján, úgy másfél kilométernyire jobbra, szorosan összeverődve, juhnyáj legelészett. A kék égen, magasan a feje fölött, egy izgatott bíbic keringett, és időnként halk kiáltást hallatott. Idefent kellemes szellő enyhítette a hőséget. Párkereki urat mérhetetlen megelégedés töltötte el. Rágyújtott egy cigarettára, és még kényelmesebben elhelyezkedett. Bizony, a sussexi sör a Léthe vizéből, mákból és kellemes álmokból készül. Álmosság csavarodott köréje alattomosan, mint a kígyó.

Bűntudatosan rezzent föl álmából, és a gyepen elnyúlva, hason fekve találta magát, fél szemére húzott sapkával. Fölült, megdörzsölte a szemét, és megállapította, hogy elaludt. A feje még egy csöppet nehéz volt. Az üldözés! Talpra ugrott, aztán lehajolt, hogy fölemelje a földön heverő gépet. Előrántotta az óráját, és látta, hogy már elmúlt két óra.

- Jóságos ég! No még ilyet! De a nyomok megmaradnak! - mondta Párkereki úr, és visszatolta gépét a krétafehér útra. Most aztán száguldhatok, amíg el nem érem őket.

Fölszállt, és olyan gyorsan hajtott, amennyire a hőség és lappangó fáradtsága megengedte. Hébe-korba le kellett szállnia, hogy az útelágazásoknál megvizsgálja a talajt. Szinte élvezte a dolgot. - Nyomozás! - mondta hangosan, és lelke mélyén meg volt győződve, hogy csodálatos ösztöne van a nyomkövetéshez. Elhagyta Goodwood-telepet és Lavantot, és négy óra tájban közeledett Chichesterhez. És ekkor szörnyű dolog történt! Helyenként kemény lett az út, helyenként meg a nemrég erre hajtott juhnyáj taposta összevissza, majd a város macskaköves utcái szerteágaztak keletnek, nyugatnak, északnak és délnek. És végül a katedrális árnyékában, a kőkeresztnél a nyomok eltűntek! - A mindenségit! - kiáltott föl Párkereki úr ijedten, leszállt és megállt, szeme-szája tátva a megdöbbenéstől.

- Elvesztett valamit? - szólt oda a járdáról egy helybéli.

- Igen - felelte Párkereki úr -, elvesztettem a keréknyomot. - Továbbment, és otthagyta az álmélkodó helybélit, aki azon törte a fejét, hogy a keréknyom melyik része lehet a biciklinek. Párkereki úr abbahagyta a nyomkeresést, és érdeklődni kezdett a járókelőktől, nem láttak-e egy Szürkeruhás Ifjú Hölgyet kerékpáron. Hatan a vaktában megszólítottak közül nem látták, és Párkereki érezte, hogy ez a kérdezősködés már feltűnő, tehát fölhagyott vele. De akkor mitévő legyen?

Párkereki úr kimelegedett, éhes és fáradt volt, s ráadásul irtózatos lelkifurdalás kínozta. Elhatározta, hogy harap valamit és megteázik. Beült a György Királyba, és meglehetősen levert hangulatban töprengett. Megléptek előle, eltűntek, s most minden csodálatos álma valami bizonytalan, de sorsdöntő beavatkozástól összedőlt, mint a kártyavár. Milyen bolond volt, hogy nem tapadt rájuk, mint a pióca. Gondolhatta volna! De hát most már mi értelme van mindennek? A lány könnyeire gondolt, védtelenségére, a Másik Barnaruhás Férfi viselkedésére, s a harag és csalódottság magasra csapott fel benne. - Mit tehetek?! - kiáltott fel Párkereki úr, és ökle lesújtott a teáskanna mellett az asztalra.

Mit tenne Sherlock Holmes? Végtére is talán van olyasmi is a világon, mint a bűnjel, bár a csodák kora már elmúlt. De bűnjelet keresni a macskaköves utcák bonyolult szövevényében!? Megvizsgálni minden sáros kis rést a kövek között!? Talán, ha körülnézne és érdeklődne különböző fogadókban! Ezzel fogja kezdeni! Igen ám, de az is lehet, hogy egyenesen keresztülhajtottak a városon, és alig egy-két ember látta őket. És ekkor jött a kimondottan ragyogó ötlet! - Hány út vezet ki Chichesterből? - kérdezte Párkereki úr. Ez aztán Sherlock Holmeshoz méltó gondolat! Ha hagytak nyomot, én megtalálom azt a nyomot! Ha nem, akkor a városban vannak!

Párkereki ekkor az East Streeten volt, és innen azonnal elindult, hogy bejárja Chichestert, s közben mellékesen fölfedezte, hogy a várost fal veszi körül. Útközben kérdezősködött a Fekete Hattyúban, a Koronában és a Vörös Oroszlán szállóban. Délután hatkor Bognor felé tartott, tekintetét merően az útra szegezve, mint aki pénzt vesztett el, rugdosta a port a cipőjével, és kielégítetlen harcikedv emésztette. Egy kudarcot vallott, elszontyolodott Párkereki volt, ahogy ezt az olvasó könnyen elképzelheti. S ekkor hirtelen megragadta a figyelmét két szorosan egymás mellett futó, széles vonal - egyik recés, mint a shilling, másik kockás -, amelyek időnként eltávolodtak egymástól. - Megvan! - mondta Párkereki úr, menten sarkon fordult, és hanyatt-homlok rohant vissza a György Királyba, ahol a kerékpárját őrizték. A szolga úgy találta, hogy a masinájához képest átkozottul parancsolgató ember.

XXI
Bognorban

Bechamel, a csábító, lassanként döntő elhatározásra jutott. Kellemes, romantikus hangulatban indult neki ennek a szökésnek, mérhetetlenül büszke volt az elvetemültségére, és valóban, annyira szerelmes volt Jessie-be, amennyire egy műlélek csak képes. A lány vagy pokolian kacér, vagy a Szenvedélynek (nagybetűvel!) legparányibb része sem található a természetében. Önmagáról és a női lélekről alkotott nézeteivel szöges ellentétben állt az a lehetőség, hogy a lány, ilyen kedvező körülmények között is, teljesen érzéketlen maradhasson. Határtalanul bosszantónak találta kitartó közönyét és az iránta tanúsított, többé-kevésbé leplezetlen megvetését. Ez a lány egy szentet is fel tudna izgatni, gondolta magában, és megpróbálta ezt a gondolatot pikánsnak és élvezetesnek találni, de sebzett hiúsága csak tovább sajgott. Tény azonban, hogy ennek az állandó ingerültségnek a hatására, ez egyszer lehatolt a lelke mélyén levő természetes emberig, a lelke mélyén levő természetes ember pedig, Oxford és az Ifjú Kritikusok Klubja ellenére, egyszerű ízlésű és erőszakos módszereket kedvelő kőkorszakbeli lény volt.

Majd elbánok én vele! - szántott végig agyán a gondolat. Aztán itt van még ez az átkozott detektív! Bechamel azt mondta a feleségének, Davosba megy, hogy Carterrel találkozzon. Ez ellen, úgy gondolta, az asszonynak nem lehetett kifogása, de hogy ezt a hőstettet hogyan fogadja majd, az roppant kérdéses. Az asszony sajátságos erkölcsi nézeteket vallott, a házastársi hűtlenség fokát általában azzal mérte, hogy hozzá milyen közel történik. Látókörén kívül, pontosabban nőismerősei látókörén kívül, az eset szokásos meghatározása talán a következő: a megvetésre méltó, gyönge jellemű puhánynál, azaz a férfinál, megengedhető vétség. A mostani eset azonban Bűntény az Országúton! Valószínűleg nagy rumlit fog csinálni, s az ilyen rumlik, mire végső alakot öltenek, kivétel nélkül mindig pénzszűkét jelentettek Bechamel számára. Mindamellett - úgy érezte, ez hőshöz méltó döntés - meg kell tenni, és érdemes is megtenni. De képzelete nem hagyta nyugton, walkürszerű női alakot látott, s az üldözés és bosszúállás csatazaját hallotta. Az idill azonban még mindig a színpad előterét foglalta el. Az az átkozott detektív, úgy látszik, elvesztette a nyomot, s ez mindenesetre egy éjszakai haladékot jelent. Most mindjárt dűlőre kell vinni a dolgot.

Este nyolckor a bognori Bicuna-szálló egyik kis külön ebédlőjében elérkezett a döntő pillanat. Jessie kipirult, haragos arccal és elszoruló szívvel megint ott állt szemben a férfival, hogy megvívja utolsó küzdelmét. A szerencse a férfi mellé szegődött, és ezúttal sikerült a lányt kijátszania. Mrs. Beaumont-nak jelentette be. Eltekintve attól, hogy Jessie nem akart belépni a szobájukba, és különcködésből nem mosott kezet étkezés előtt, a lány eddig még fönntartotta a látszatot a pincér előtt. De a vacsora elég zord hangulatban folyt le. A lány felváltva hol a férfi jobbik énjéhez apellált, hol meg hóbortos kijelentéseket tett a terveiről, hogy felbosszantsa.

Ekkor a férfi már sápadt volt a dühtől, és haragja át-átremegett a nagyszerű elvetemültség pózán.

- Kimegyek az állomásra. Visszamegyek! - jelentette ki a lány.

- Az utolsó vonat 7.42-kor indul!

- Akkor a rendőrséghez fordulok!

- Nem ismeri őket!

- Szólok ezeknek itt, a szállodában!

- Majd kiteszik a szűrét. Végképp ferde helyzetbe került. Ezek itt az isten háta mögött nem tudják, mi az, hogy valaki fütyül a konvenciókra.

A lány dobbantott. - Ha egész éjjel csavargok is az utcán... - kiáltotta.

- Maga, aki alkonyat után még nem tette ki a lábát egyedül a házból? Tudja, milyenek egy ilyen bájos kis üdülőhely utcái...?

- Bánom is én! Elmehetek a paphoz is.

- Elragadó ember. Nőtlen! És a férfiak sokkal jobban hasonlítanak egymáshoz, mint ahogy gondolná. És egyáltalán...

- Valóban?!

- Hogy tudná bárkinek megmagyarázni az utolsó két éjszakát? A baj már megtörtént, Jessie!

- Otromba fráter! - mondta a lány, és hirtelen a mellére szorította a kezét. A férfi azt hitte, hogy a lány menten elájul, de az csak állt, halottfehéren.

- Nem - mondta Bechamel. - Szeretem magát.

- Szeret?! - mondta a lány.

- Igen, szeretem!

- Van még más kiút is - mondta a lány kis szünet után.

- De nem a maga számára. Maga még túlságosan tele van élettel és reményekkel, semhogy... hogy is van? "... sem a sötét boltívek, sem a fekete, hömpölygő folyó". Ne is gondoljon rá! Úgyis inába szállna a bátorsága, amikor a pillanat elérkezik, és komédiába fulladna az egész.

A lány hirtelen hátat fordított neki, és kinézett a sétány mögött fénylő tengerre, amely fölött az alkonypír tűnőben volt, hogy átadja helyét a felkelő holdnak. A férfi mozdulattanul állt. A redőnyök még fel voltak húzva, mert a lány szólt a pincérnek, hogy ne eressze le őket. Néhány pillanatig csend volt.

Végre a férfi megszólalt, minden rábeszélőképességét hangjába sűrítve. - Fogja fel értelmesen a dolgot, Jessie. Ne veszekedjünk, ne csináljunk melodrámát, amikor annyi mindenben megértjük egymást. Esküszöm, hogy szeretem magát. Maga jelent nekem mindent, ami nagyszerű és kívánatos. Erősebb vagyok magánál, idősebb; én férfi vagyok, s maga nő! De hogy maga is ilyen konvencionális!

Jessie ránézett a válla fölött, és a férfin átborzongott a gyönyörűség, amikor a lány kerek arca alól kivillanó kis állát megpillantotta.

- Férfi! - mondta a lány. - Férfi, és én nő?! Hát férfi az, aki hazudik? Férfi az, aki arra használja harmincöt esztendejének tapasztalatát, hogy túljárjon egy tizenhét éves lány eszén? Férfi, szemben velem, a nővel! Nahát, ez aztán a legnagyobb sértés!

- Ez a visszavágás bámulatos volt, Jessie! Megmondhatom, hogy a férfiak hazudnak, sőt, ennél többet is tesznek, ha a szívük olyan lány után sóvárog, mint maga. Az isten szerelmére, hagyja abba ezt a civakodást. Mért nem tudok magával boldogulni? Itt állok, és lába elé teszem a hírnevemet és a karrieremet! Hallgasson ide, Jessie, becsületszavamra, feleségül veszem magát, ha...

- Isten ments - vágott közbe a lány, s így most sem tudta meg, hogy a férfinak már van felesége.

Bechamelnek ez a közbeszólás juttatta eszébe első ízben, hogy Jessie nem tudja, hogy ő már nős.

- Ez csak átmeneti helyzet, amíg összeházasodunk - mondta Bechamel, az előbbi felismeréstől indíttatva. Szünetet tartott. - Legyen okos. Hiszen ez az egész a maga műve. Most pedig jöjjön le a partra. Remek itt a part, és hamarosan a hold is fölkel.

- Nem megyek! - mondta a lány és dobbantott.

- Na, Jessie...

- Hagyjon békén! Engedjen gondolkozni...

- Gondolkozzon, ha kedve van - mondta a férfi. - Folyton csak ezt hangoztatja. De gondolkozással nem mentheti meg magát, drágám. Most már semmiféleképpen nem mentheti meg magát. Ha mentésnek nevezhető ez a - fösvénység!

- Menjen, menjen!

- Nagyon helyes! Megyek! Megyek, és elszívok egy szivart, és magára gondolok, drágám. De azt hiszi, hogy végigcsinálnám mindezt, ha mindegy volna nekem?

- Menjen - suttogta a lány, hátra se nézve. Tovább bámult ki az ablakon. A férfi állt néhány pillanatig, furcsán fénylő szemmel nézte a lányt, aztán egy lépést tett feléje. - Enyém vagy - mondta -, az enyém! Csapdába estél, megfogtalak. Az enyém vagy! - Szeretett volna odamenni hozzá és megérinteni, de ezt még nem merte megtenni. - A kezemben vagy, a hatalmamban vagy - mondta. - Hallod?! A hatalmamban!

A lány meg se rebbent. Bechamel merően nézte egy fél percig, aztán egy fejedelmi, de kárba veszett mozdulattal az ajtó felé indult. Semmi kétség, a nők ösztönös meghunyászkodása az erő előtt az ő javát szolgálja. Megállapította magában, hogy megnyerte a csatát. Jessie kilincszörgést hallott, és az ajtó kattanva becsukódott a férfi mögött.

Most pedig lássuk Párkereki urat, odakint az alkonyatban. Az arca fölhevült, szeme fénylik. Gondolatai kavarognak. A kapkodó, alázatos Párkereki, akit néhány nappal ezelőtt az olvasónak bemutattunk, csodálatos átalakuláson ment keresztül. Amióta Chichesterben elvesztette a nyomot, iszonyú látomások gyötörték azokról a szörnyű erőszakosságokról, amiket talán éppen most követnek el. A környezet különös újszerűsége kezdte fokozatosan lehántani róla a megrögzött alázatoskodást. Itt most holdfény volt, mely elhalványította a vöröslő napnyugta emlékét, sötét árnyékok és ragyogó, narancsfényű lámpák; szépség, amelyet rejtélyes módon elragadtak előle; kézzelfogható gonoszság, barna öltözetben, és egy kellemetlen arc, amely gúnyt űz belőle. Párkereki úr jelenleg a regények és a kóbor lovagok világában élt, isteni nemtörődömségben a maga és a lány társadalmi helyzetét illetően; megfeledkezett most nyomorúságos félénkségéről is, ami oly hosszú idő óta az őt megillető helyhez kötötte, a pult mögé. Haragos volt és kalandvágyó. Itt volt közvetlen közelében ez az élő dráma, amelybe belesodródott, és most kisiklik a kezéből. Ádáz-komolyan elhatározta, hogy fölveszi az elvesztett fonalat, és képzeletben folytatja a játékot. A férfi most élt! Már akkor sem pózolt, amikor a Sárga Kalapácsnál leszállt, és akkor sem, amikor sebtiben bekapott valamit.

A csalódott és elkeseredett Párkereki a Temperance-szállóból jövet akkor fordult be sietve a sarkon, amikor Bechamel a Vicunából átment a sétányra. Párkereki szíve nagyot dobbant, és a dühös bizonytalanság okozta feszültség helyébe izgatott szellemi tevékenység lépett, azaz inkább robbant. Tehát a Vicunában szálltak meg, és a lány most egyedül van odabent. Erre az alkalomra várt. De most nem engedi meg, hogy a szerencse kereke ellene forduljon. Visszament a sarok mögé, leült egy padra, és figyelte a sétányon távolodó Bechamelt, ahogy belevész a homályba. Aztán fölkelt, és bement a szállóba.

- Egy szürke ruhás kerékpáros hölgy? - érdeklődött, és elszántan követte a pincért. Az ebédlőajtó még ki se nyílt egészen, amikor váratlanul kétség fogta el. Közel állt ahhoz, hogy sarkon forduljon és megfutamodjon, s érezte, hogy az arca eltorzul.

A lány riadtan megfordult és ránézett. Szeme rémületet és reményt fejezett ki egyszerre.

- Beszélhetek magával pár szót négyszemközt? - kérdezte Párkereki úr, és csak nehezen tudta lecsillapítani ziháló lélegzetét. A lány habozott, majd intett a pincérnek, hogy távozzon.

Párkereki úr várt, míg az ajtó becsukódik. Az volt a szándéka, hogy a szoba közepére áll, összefonja a karját, és azt mondja: - Ön bajban van. A barátja vagyok. Bízzék bennem. - Ehelyett azonban csak állt lihegve, aztán megszólalt, váratlanul bizalmaskodó hangon, kapkodva és bűntudatosan. - Ide hallgasson. Nem tudom, mi a csuda van, de azt hiszem, valami baj van. Ha nem így van, bocsánat a tolakodásért. Mindent megteszek, amit akar, hogy kihúzzam a pácból, ha benne van. Csak ennyit akartam mondani. Mit tehetek? Mindent megteszek, hogy segítsek magán.

A lány összeráncolt szemöldökkel nézte Párkerekit, miközben az ezt a mélységesen átérzett, figyelemre méltó beszédet tartotta.

- Maga?! - szólt a lány. Gondolatban izgatottan fontolgatta a lehetőségeket, és a férfi jóformán még abba sem hagyta, már döntött is.

Jessie egy lépést tett előre. - Maga úriember - mondta.

- Igen - felelte Párkereki úr.

- Bízhatok magában? - Nem várta be az igenlő választ. - Rögtön el kell hagynom a szállót! Jöjjön ide!

Megfogta Párkereki karját, és az ablakhoz vezette.

- Látja azt a kaput? Még nyitva van. Mögötte vannak a kerékpárjaink. Menjen le, és hozza ki őket, aztán én is lejövök magához. Meg meri tenni?

- Hozzam ki a biciklijét az utcára?

- Mind a kettőt! Az enyémmel egyedül semmit se érünk. Rögtön! Meg meri tenni?

- Merre menjek?

- Menjen ki a főkapun, és kerüljön hátra. Egy perc múlva maga után megyek.

- Jó - mondta Párkereki úr és ment.

Meg kell szereznie a bicikliket. Ha azt mondták volna neki, hogy menjen, és ölje meg Bechamelt, azt is megtette volna. Gondolatai örvénylettek. Kisietett a szállóból, végigment az épület előtt, és belépett a nagy, árnyékoktól sötét kocsiszínbe. Körülnézett. Biciklit nem látott sehol. Ekkor egy ember bukkant elő a sötétből, alacsony ember, rövid, fényes fekete kabátban. Párkereki szorult helyzetben volt, de nem próbált megfordulni és elszaladni.

- Megtisztogattam a gépeket, uram - mondta sapkájához emelt kézzel az ember, aki fölismerte a ruhát.

Párkereki úr elméje most szárnyaló sasként működött, villámsebesen csapott le a helyzetre. - Helyes - mondta, és mielőtt a csend feltűnő lett volna, hozzátette: - Hol az enyém? Meg akarom nézni a láncot.

Az ember egy nyitott fészerbe vezette Párkerekit, aztán lámpát keresgélt. Párkereki az útjában eső női gépet az ajtóhoz tolta, majd megfogta a férfikerékpárt, és kivezette a fészerből az udvarba. A kapu nyitva állt, mögötte az esti homályban fehérlő út és egy facsoport. Lehajolt, és remegő ujjakkal a láncot vizsgálta. Hogy kellene csinálni? Mintha valami mozogna a kapu mögött! Az embertől mindenáron meg kell szabadulnia!

- Hallja csak - mondta Párkereki hirtelen támadt ötlettel. - Nem tudna egy csavarhúzót szerezni nekem?

Az ember csak pár lépést tett a fészerbe, kinyitott és becsukott egy ládát, majd a csavarhúzóval a kezében odalépett a térdeplő Párkerekihez. Párkereki úr úgy érezte, elveszett. Egy lagymatag köszönömmel vette át a csavarhúzót, és azonnal újabb ötlete támadt.

- Hallja csak - mondta ismét.

- Igenis?

- Ez kilométerekkel nagyobb, mint kellene.

Az ember meggyújtotta a lámpát, odavitte Párkerekihez, és letette mellé a földre. - Egy kisebb csavarhúzó kellene? - kérdezte.

Párkereki előrántotta zsebkendőjét, és gyorsan tüsszentett egyet. Ez a hagyományos eljárás, ha az ember nem akarja, hogy felismerjék.

- A legkisebb, ami csak van - mondta a zsebkendője mögül.

- Ennél kisebb nincsen - felelt a szolga.

- Pedig ez tényleg nem jó - mondta Párkereki, még mindig a zsebkendőjével szórakozva.

- Ha akarja, uram, megnézem, hátha van valamijük odabe'.

- Legyen szíves - mondta Párkereki. Miközben az ember nehéz, szöges csizmája végigkopogott az udvaron, Párkereki fölállt, nesztelenül a női géphez lépett, reszkető kézzel megragadta a kormányt és a nyerget, és ugrásra készen állt.

Kinyílt a konyhaajtó, egy pillanatra meleg, sárga fénysugár hullt az útra, aztán becsukódott az ember mögött, és Párkereki máris rohant a kerékpárral a kapu felé. Egy szürke, sötét alak sietett izgatottan eléje.

- Ezt adja ide, és hozza a másikat! - mondta a lány.

Átadta a gépet a lánynak, a sötétben kissé hozzáért a kezéhez, visszafutott, megragadta Bechamel gépét, és indult kifelé.

A sárga fény a konyhaajtóból hirtelen ismét a macskakövekre esett. Nem volt mit tenni, menekülni kellett. Párkereki hallotta, hogy a szolga kiabál mögötte. Kiért az útra. A lány nyeregben ült, és lassan beleveszett a homályba. Párkereki is baj nélkül nyeregbe szállt. A következő pillanatban a szolga már a kapuban állt, és teli torokból ordította: - Hé, uram! Ez tilos! - De Párkereki közben már utolérte a Szürkeruhás Ifjú Hölgyet. Néhány pillanatig úgy tűnt, hogy a világ megtelik "Fogják meg!" kiáltásokkal, az árnyékok pedig lappangó rendőrökkel. Az út kanyarodott, a szálló eltűnt szem elől, s ők ketten, sötét sövények oltalma alatt, hajtottak egymás mellett.

A lány sírt izgalmában, amikor Párkereki utolérte. - Milyen bátor! - mondta, és Párkereki már nem érezte magát üldözött tolvajnak. Hátrapillantott, aztán körülnézett, és látta, hogy kijutottak Bognorból - a Vicuna ugyanis a tengerpart legnyugatibb szélén fekszik -, és egy szép, széles úton haladnak.

A szolga (tökfilkó lévén) dühösen rohant végig az utcán, és szitkokat szórt utánuk. Aztán lihegve visszatért a Vicuna szállóhoz, s mert a bejáratnál egy csomó embert talált, akik tudni akarták, hogy mi történt, megállt, és elmesélte nekik a kaland legélvezetesebb részleteit.

Ezzel a menekülők öt percet nyertek.

Aztán a szolga lélekszakadva berontott az ivóba, ahol meg a pincérlányt kellett aprólékosan tájékoztatni az ügy mibenlétéről, és mert a főnök éppen távol volt, még egy csomó értékes időt vesztegettek el, azon törve a fejüket, hogy mitévők legyenek. A tanakodásba a két kívülről visszatérő vendég is nagy hévvel bekapcsolódott. Erkölcsökre vonatkozó megjegyzések és egyéb ide nem illő hozzászólások hangzottak el. Ellentétes ötletek merültek fel: értesíteni kellene a rendőrséget, vagy üldözni kellene a menekülő párt, lóháton.

A szökevényeknek most már tíz percre nőtt az előnyük.

Ekkor lejött Stephen, a pincér, aki Párkerekit fölkísérte, és csodálatos, új megvilágításba helyezte a dolgot, és vadonatúj eszmecserét indított el, ezzel az egyszerű kérdéssel: - Melyik?

Így a tíz percből negyedóra lett.

A vita kellős közepén, hirtelen, ijedt csönd támadt. Bechamel jelent meg az ivó mögött a hallban, határozott léptekkel a lépcső felé tartott, majd eltűnt a szemük elől. El tudják képzelni, ahogy hátraszegi azt a kivételes formájú koponyát? Az ivóban elképedt tekintetek meredtek egymásba, mialatt Bechamel léptei a lépcső szőnyegétől tompítva felkopogtak a fordulóig, fordultak, elérték a folyosót, és bemasíroztak az emeleti ebédlőbe.

- Esküszöm, hogy nem ez volt az, kisasszony - jelentette ki a szolga.

- Akárhogy is van, ez a Mr. Beaumont volt - mondta a pincérlány.

A beszélgetés, amelyet Bechamel megszakított, dermedten lógott a levegőben. Mindnyájan füleltek. A lépések megszűntek. Megfordultak. Kifelé indultak az ebédlőből. Le a lépcsőn a hálószoba felé. Ismét megálltak.

- Szegény pasas! - jegyezte meg a pincérlány. - Az a komisz nő!

- Pszt! - susogta Stephen.

Egy idő múlva Bechamel visszament az ebédlőbe. Hallották, ahogy a szék nyikordul alatta. Csend, csak a szemöldökök beszélnek sokatmondóan.

- Fölmegyek, és megviszem neki a szomorú hírt - mondta Stephen.

Amikor Stephen kopogás nélkül belépett, Bechamel fölnézett az egyhetes újságból. Arca elárulta, hogy másvalakit várt.

- Bocsánatot kérek, uram - mondta Stephen, és diplomatikusan köhécselt.

- Nos? - kérdezte Bechamel, és hirtelen az jutott eszébe, hogy Jessie talán beváltotta a fenyegetését. Ha igen, akkor most magyarázkodnia kell. De felkészült erre. A lány mániákus bolond. Azt fogja mondani: - Hagyjanak egyedül vele, én tudom, hogy kell lecsillapítani.

- Mrs. Beaumont... - kezdte Stephen.

- Nos?

- Elment!

Bechamel enyhén meglepődve fölállt. - Elment! - ismételte halvány mosollyal.

- Elment, uram, a kerékpárján.

- A kerékpárján? Miért?

- Egy másik úrral ment el, uram.

Ezúttal Bechamel igazán meghökkent. - Egy másik úrral? Kivel?

- Egy másik barna ruhás úriemberrel. Lement az udvarra, uram, kivitte a két kerékpárt, uram, és elment, uram, körülbelül húsz perccel ezelőtt.

Bechamel tágra nyílt szemmel, csípőre tett kézzel állt. Stephen mérhetetlen élvezettel nézte, és azt találgatta, vajon ez a faképnél hagyott férj sírva fakad-e, vagy átkozódik, vagy tüstént elrohan, és vad üldözésbe kezd. Egyelőre azonban csak kábult némaságba dermedt.

- Barna ruhás? Szökés? - kérdezte.

- Egy kicsit olyasforma, mint ön, uram, pláne sötétben. A szolga, Jim Duke, uram...

Bechamel kísértetiesen felkacagott, aztán nagy hévvel azt mondta: (De használjunk itt vaktöltést! - ... - mondta.) - Gondolhattam volna! - A karosszékbe vetette magát. - A fene essen belé! - mondta aztán szakasztott úgy, mint a többi közönséges ember. - Elegem volt ebből az egész istenverte komédiából! Elmentek, mi?

- Igen, uram.

- Jól van. Hadd menjenek - mondta Bechamel, s ez a mondása itt sokáig emlékezetes maradt. - Hadd menjenek. Bánja az ördög! És sok szerencsét a fickónak. És hozzon nekem Bourbont, amilyen gyorsan csak tud, derék fiú. Megiszom, aztán mielőtt lefekszem, még egyszer körülnézek Bognorban.

Stephen túlságosan meg volt lepve ahhoz, hogy egyebet is tudjon mondani, mint: - Bourbont, uram?

- Menjen már a fenébe! - mondta Bechamel.

Stephen rokonszenve nyomban elpárolgott. - Igen, uram - mormolta, miközben a kilincs után tapogatózott, aztán hüledezve kiment a szobából. Bechamel, miután ekképpen megóvta a látszatot, és úgy viselkedett, ahogy egy pogányhoz illik, alighogy a pincér léptei elhaltak, érzelmei színe javát trágár káromkodások áradatába öntötte ki. Akár a felesége, akár a lány mostohaanyja küldte a detektívet, az nyilvánvaló, hogy Jessie elment vele, és a kis ügy befejeződött. És most itt áll megfürödve, a szamár, mondhatni, a szamarak szamara. Az egyetlen reménysugár az volt, hogy végül is minden valószínűség szerint a lány mostohaanyjának a keze van a szökésben, s ebben az esetben az ügy eltussolható, és a feleségével való kimagyarázkodás nehéz órája bizonytalan időre elhalasztódik. Aztán egyszerre csak újból átfutott agyán annak a szürke bugyogós, karcsú alaknak a képe, és megint káromkodni kezdett. Tajtékzó dühvel pattant föl, bizonytalan üldözési terveket forralva, majd rögtön megint leült, olyan zökkenéssel, amely az ivót odalent fenekestül megrázta. Öklével rácsapott a szék karfájára, és megint káromkodott. - Az összes átkozott bolondok közül, akiket erre a világra szültek - dünnyögte -, én, Bechamel... - amikor váratlan kopogás után az ajtó hirtelen kinyílt, és Stephen belépett a Bourbonnal.

XXIV
Menekülés a holdfényben

Így tehát a húsz perc előnyből egy örökkévalóság lett. Elhagyjuk az elvetemült Bechamelt, burkolózzék csak káromkodásokba, akár valami köpenybe - a nyomorult alak már úgyis eléggé beszennyezte könyvünk szerény, de igazsághoz hű lapjait -, elhagyjuk a felajzott kis társaságot a Vicuna szálló ivójában, elhagyjuk egész Bognort, úgy ahogy elhagytuk Chichestert és Midhurstöt és Haslemere-t és Guildfordot és Ripleyt és Putneyt, és követjük ezt a mi kedves, bolond Párkerekinket s az ő Szürkeruhás Ifjú Hölgyét, ki a holdsütötte országútra. Hogy hajtanak! Egy ritmusra dobog a szívük, és gyorsul a lélegzetük! Minden árnyék szorongó várakozást jelent, és minden nesz üldözőket! Mert a menekülés ellenére Párkereki úr most a romantika világában élt. Ha egy rendőr föltartóztatta volna őket, mert nem ég a lámpájuk, Párkereki leüti, és továbbkarikázik, ahogy ezt a született hősök szokták. Ha Bechamel állja útjukat két karddal, hogy megvívjanak, Párkereki úgy küzdött volna, mint akinek Agincourt a valóság és a textiláruház az álom. Amit tett, dicsőség volt, megmentés, szöktetés! És ő itt van, a lány mellette! Látta már az arcát árnyékban, amikor a reggeli napfény kuszálódott a hajába; látta részvevő arcát, abban a meleg fényben; látta őt bajban, könnyektől csillogó szemmel. De milyen fényt lehet a nyáresti hold bűvöletes ragyogásához hasonlítani, ha olyan arcot világít meg, mint az övé?

Az út északnak fordult, és ívben Bognor külső szegélyén vitt keresztül, helyenként sűrű ligetek közt, sötéten és nehezen járhatóan; aztán megint villák között - némelyek meleg lámpafényben, mások fehéren, álomba merülten a holdfényben; aztán élő sövények között, melyeken túl széles, szürke ködülte mezőket láttak. Eleinte alig törődtek vele, hogy merre tartanak, csak azon igyekeztek, hogy egérutat nyerjenek. Egyszer nyugatnak fordultak, amikor a harmattól nedves éjszakában hirtelen kiemelkedett a közelükben a chichesteri katedrális elmosódott, tekervényes, magas tornya. Csendben hajtottak, ritkán váltva egy-egy szót, ha egy fordulóhoz érkeztek, vagy lépéseket hallottak, vagy ha az út göröngyössé vált.

A lányt láthatólag annyira lekötötte a menekülés, hogy nem sok gondolatot vesztegetett Párkerekire, de a férfi a kaland első izgalmainak csillapodtával, amikor a menekülés egyenletes, kitartó utazássá szelídült, kezdte mérhetetlenül élvezni a helyzetet. Az éjszaka csupa meleg, fehér csend, csak a láncok surrognak finoman. Szeme sarkából nézte a lányt, ahogy a nyeregben ül, és lába könnyedén uralkodik a pedálon. Most az út nyugatnak fordult, és a lánynak csak sötét, szürke körvonalai látszottak a holdfény csillámló hátterén. Aztán észak felé tartottak, és a lágy, hideg fény simogatóan átkúszott a lány haján, és megérintette a homlokát és az arcát.

Bűvös varázsa van a holdfénynek, kiemel mindent, ami szép és kedves, s az éjszaka homályába rejt minden egyebet. Megteremti a tündéreket, akiket a napfény megöl; láttára tündérország újra feltámad szívünkben, s a derengő út hangjaiban halk, szívhez szóló melódiák kelnek. Holdfényben minden ember, legyen bár nappal ostoba fajankó, megízlel valamit Endümionból, átvesz valamit Endümion ifjúságából és erejéből, s hölgye szemében az édes, fehér istennőt látja maga felé ragyogni. A nappal szilárd és tömör dolgok rejtelmessé és bizonytalanná válnak, a távoli hegyekből anyagtalan, hullámzó tenger lesz, a világ látható lélekké válik; lelkünk kiemelkedik a sötétből, és terhét levetve az ég felé lebben. Ez az út, amely csupán talpat égető, szemet kápráztató, kerék vágta fehér por volt, most puha, szürke csenddé változott, melynek ezüstjében itt-ott kristályszemcsék villantak fölé, mint a csillagok. A magasban, a kéklő végtelenségben, derűsen, magányosan lebeg a némaság anyja, aki átszellemítette a világot, csupán a két kitartó, fényes csillag kíséri. Áldott fényének jótékony hatása alatt csendben hajtott a két vándor a megszépült és megszépítő éjszakában.

A hold sehol sem világított oly fényesen, mint Párkereki úr koponyájában. Útkereszteződéseknél vaktában, de mint aki teljesen biztos a dolgában, döntött: - Jobbra - mondta. Vagy máskor: - Balra! - mint, aki mindennel tisztában van. Így történt, hogy egy óra múlva váratlanul egy keskeny útra értek, amely egyenesen levitt a tengerhez. Jobbra-balra tőlük szürke tengerpart és egy mély álomba merült fehér házikó, s előtte a vízen alvó halászbárka.

- Halló - mondta Párkereki fojtott hangon. Leszálltak. Az út két oldalát szegélyező, holdsütötte sövények mögött satnya tölgyek és tüskebokrok emelkedtek ki a sápadt fényből.

- Biztonságban van - mondta Párkereki úr udvarias meghajtással, sapkáját elegáns mozdulattal leemelve.

- Hol vagyunk?

- Biztonságban!

- De hol?

- Chichester Harbourban. - Karját a tenger felé lendítette, mintha az lett volna a végcél.

- Gondolja, hogy üldözni fognak bennünket?

- Összevissza kanyarogtunk.

Párkerekinek úgy rémlett, hogy a lány zokog. Csak homályosan látta, ahogy ott áll a gépét tartva, s mert neki is fognia kellett a magáét, nem mehetett közelebb, hogy megnézze, valóban sír-e, vagy csak levegő után kapkod.

- Mit fogunk most csinálni? - hallotta a lány hangját.

- Fáradt? - kérdezte Párkereki.

- Azt teszem, amit kell.

A két kis fekete alak egy darabig némán állt a szűrt fényben.

- Tudja, hogy nem félek magától? - mondta a lány. - Biztos vagyok benne, hogy maga becsületes ember. Pedig még csak a nevét sem tudom.

Párkerekit hirtelen szégyen fogta el furcsa vezetékneve miatt. - Csúnya nevem van - mondta. - De azt jól teszi, hogy megbízik bennem. Én mindent... mindent megtennék magáért... Ez semmiség volt.

A lánynak elakadt a lélegzete. Nem merte megkérdezni Párkerekit, hogy miért. De ha összehasonlítja Bechamellel?! - Megbízunk egymásban - mondta a lány. - Akarja tudni, hogy áll velem a dolog? - Párkereki úr hallgatását beleegyezésnek véve, így folytatta: - Az az ember segítséget és védelmet ígért. Boldogtalan voltam otthon, ne is kérdezze, hogy miért. Egy mostoha... Tétlenül, cél nélkül, szabadságomban korlátozva, ennyi talán elég is. Ekkor lépett ő az életembe, művészetről meg irodalomról beszélt nekem, és föltüzelte a képzeletemet. Meg akartam ismerni a világot, ember akartam lenni és nem ketrecbe dugott kedvenc jószág. Ő pedig...

- Tudom - mondta Párkereki.

- És most itt vagyok...

- Bármit megteszek magáért - biztosította Párkereki.

A lány elgondolkozott. - Nem tudja elképzelni a mostohaanyámat. Nem! Nem tudnám leírni...

- Mindenben rendelkezésére állok. Minden erőmmel a segítségére leszek.

- Elvesztettem egy illúziót, de találtam egy kóbor lovagot. - Az illúzióval Bechamelre célzott.

Párkereki úrnak mindez nagyon hízelgett. De nem talált megfelelő választ. - Azon gondolkozom - mondta pártfogói felelősségérzettől duzzadó elragadtatással -, hogy mi is lenne a legjobb. Maga fáradt, ugye? És nem kószálhatunk egész éjszaka, egy ilyen nap után.

- Az Chichester volt, aminek a közelében jártunk? - kérdezte a lány.

Párkereki töprengett, aztán kis remegéssel a hangjában megszólalt: - Ha a bátyjának adhatnám ki magam, Miss Beaumont.

- Akkor?

- Akkor együtt szállhatnánk meg ott.

Egy perc is eltelt, amíg a lány válaszolt. - Meggyújtom ezeket a lámpákat - mondta közben Párkereki. Lehajolt, és meggyújtott egy gyufát a cipőtalpán. A fellobbanó fénynél a lány Párkereki komoly és eltökélt arcába nézett. Hogy tarthatta, egy percig is, ezt az embert közönségesnek vagy nevetségesnek!

- De akkor meg kell mondania a nevét, bátyám - szólt a lány.

- Khm... Carrington - mondta Párkereki úr egy kis szünet után. Ki akarna Párkereki lenni egy ilyen éjszakán?!

- És a keresztneve?

- A keresztnevem? A keresztnevem... Izé... Chris. - Bekattintotta a lámpát és fölegyenesedett. - Ha tartaná a gépemet, meggyújtanám a maga lámpáját is - mondta.

A lány engedelmesen megkerülte a gépét, odalépett, és megfogta Párkereki kerékpárját. Néhány pillanatig szemtől szembe álltak egymással. - Az én nevem Jessie, Chris bátyám - mondta a lány.

Párkereki a lány szemébe nézett, és láthatólag fékezte felindultságát. - Jessie - ismételte lassan. Az arcán tükröződő érzések némajátéka különös hatással volt a lányra. Beszélnie kellett. - Nem valami csodálatos név, ugye? - mondta egy kis nevetéssel, hogy megtörje a feszültséget.

Párkereki kinyitotta a száját, majd újra becsukta, hirtelen megrándult az arca, gyorsan megfordult és lehajolt, hogy kinyissa a lány gépén a lámpát. A lány túlzó elismeréssel nézett le a csaknem előtte térdelő férfire. Amint már említettem, teliholdas, nyári éjszaka volt.

Párkereki az éjszakai túra hátralevő részét is méltóságteljes önbizalommal vezette, akárcsak eddig, és főleg a jó szerencsének köszönhették (meg annak, hogy egy város környékén az utak többnyire abban a városban futnak össze), hogy végre elérkeztek Chichesterbe. Eleinte úgy látszott, hogy már alszik az egész városka, de a Vörös Szálló még sárga, meleg fényben ragyogott. Első ízben történt, hogy Párkereki szembe mert nézni egy elsőrendű szálló rejtelmeivel, de ezen az éjszakán olyan hangulatban volt, hogy szembe mert volna nézni akármivel.

- Hát mégis megtalálta a fiatal hölgyet - mondta a szolga a Vörös Szállóban, mert véletlenül ő is azok közé tartozott, akiktől Párkereki kérdezősködött a délután folyamán.

- Teljes félreértés volt - mondta Párkereki, remekül feltalálva magát. - A húgom Bognorba ment. De visszahoztam ide. Megtetszett nekem ez a hely. És ez a holdvilág, egyszerűen isteni. Köszönöm, már vacsoráztunk, és fáradtak vagyunk. Azt hiszem, te se akarsz semmit, Jessie.

A mennyei érzés, hogy vele van, még ha csak úgy is, mint a nővére! És hogy csak így, Jessie-nek szólíthatja! De fényesen alakította szerepét, ezt el kell ismerni! - Jó éjszakát, hugi - mondta -, és szép álmokat. Én még belenézek ebbe az újságba, mielőtt lefekszem. - És úgy érezte, hogy most él csak igazán!

Ilyen lovaghoz illően viselkedett Párkereki annak a napnak legutolsó percéig, amely minden napjai közül a legcsodálatosabb volt. Korán kezdődött ez a nap, ahogy bizonyára az olvasó is emlékszik, az őrködéssel a kis édességboltban, a midhursti Angyal tőszomszédságában. De még elgondolni is, hogy azóta mi minden történt! Azon kapta magát, hogy nagyot ásít. Előhúzta az óráját, látta, hogy fél tizenkettő van, és a hősiesség pompás érzetével megindult az ágy felé.

XXVI
Surbitoni közjáték

És itt, hála az alvás csodálatos intézményének, a történetben ismét szünet következik. Ez a két bolondos fiatal most biztonságban ágyba került, a fejük ugyan tele van holdfényes badarságokkal, de az események menete, az elkövetkező nyolc vagy még több órára, mindenesetre ment marad újabb fejleményektől, amelyek cselekedeteikből következhetnének. Az olvasó talán csodálkozva hallja, de mind a ketten egészséges, mély álomba merültek. Itt van a lány - hova jutnak a lányok manapság, azt csak Mrs. Lynn Linton tudná megmondani - egy alantas származású, bizonytalan kiejtésű vadidegennel, gardedám nélkül, szégyenkezés nélkül; igazán úgy érzi, hogy biztonságban van, és talán még egy kicsit büszke is a saját közreműködésére ebben a tranzakcióban. Aztán meg ez a mi Párkerekink, ez a rózsás arcú hólyag! Törvénytelen birtokosa lett egy lopott kerékpárnak, egy lopott ifjú hölgynek és két lopott névnek, megszállt velük egy szállóban, amely magasan meghaladja anyagi lehetőségeit, és még mérhetetlenül büszke is erre a páratlan ostobaságra. Vannak esetek, amikor az erkölcsös író nem tehet mást, csupán a kezét tördeli, és szabad folyást enged az eseményeknek. Hiszen attól, amennyit Párkereki gondol erre, és törődik ezzel, holnap reggel a legelső dolog az lehet, hogy lecsukják kerékpárrablás miatt. Aztán ott van Bognorban (hagyjuk a gyászos emlékű Bechamelt, akivel immár végeztünk, hála az égnek!) az a fogadó, ahol Párkereki egy szelet sültet rendelt (már régen szénné égett), viaszos vászon csomagja az egyik hálószobában, és a saját tulajdonát képező kerékpárja, szavatosság mellett, gondosan elzárva a szénapadláson. Holnapra rejtély lesz Párkerekiből, és a teteme után fognak kutatni végig a partszakaszon. De mindeddig még egy pillantást se vetettünk a surbitoni elhagyott otthonra - az olvasó kétségkívül ismeri a képes hetilapokból -, ahol a boldogtalan mostoha...

A mostohát - s ezt meg kell magyaráznunk - önök nagyon jól ismerik. Ezt a kis meglepetést tartogattam önöknek. Ő Thomas Plantagenet, az Egy Gáttalan Lélek című szellemes és merész könyv tehetséges írónője, aki egész kiváló asszony a maga módján. Csakhogy ez a mód nagyon nyakatekert. Az igazi neve Milton. Özvegy, méghozzá bájos özvegy, Jessie-nél csak tíz évvel idősebb. Mindig gondosan ügyelt arra, hogy merészebb műveit "férjem megszentelt emlékének" ajánlja, hogy bizonyítsa - értik, ugye? -, művei nem személyes élmények alapján íródtak. Ha tekintetbe vesszük irodalmi hírnevét, egyike volt az elképzelhető legtiszteletreméltóbb asszonyoknak. Kifogástalanul bútorozta be a lakását, kifogástalanul öltözködött, szigorú elvei voltak arról, kikkel érintkezzék, templomba járt, és időnként, kissé elvonatkozott lélekkel, még úrvacsorához is járult. Jessie-t pedig olyan gonddal nevelte, hogy még az Egy Gáttalan Lélek egyetlen példányát sem volt szabad elolvasnia. Jessie, éppen ezért, természetesen elolvasta, aztán azzal folytatta, hogy habzsolni kezdte a modern irodalmat. Mrs. Milton nemcsak gondosan nevelte Jessie-t, hanem nagyon lassan is, úgyhogy Jessie tizenhét éves korában, még mindig, csak egy okos, könyveket bújó iskolás lány volt (amilyennek az olvasó is látta); csinos volt, de csak kislányosan, és csupán a hátterében mozgott annak a jelentéktelenebb kitűnőségekből álló irodalmi körnek, amely Thomas Plantagenetet körülvette. Mrs. Milton tudta, hogy Bechamel veszedelmes férfi hírében áll, de a rossz hírű férfi nem ugyanaz, mint a rossz hírű nő; beengedte tehát a házába, hogy megmutassa, nem fél tőle. Csakhogy nem számolt Jessie-vel! Amikor a szökés megtörtént, kétszeres csalódást érzett tehát, mert ösztöne megsúgta neki, hogy Bechamel keze van a dologban. Mrs. Milton kifogástalanul járt el. A kifogástalan eljárás pedig, amint ezt tudják, az, hogy az ember beül egy bérkocsiba (költség nem számít), és "igazán nem tudom, mit csináljak" felkiáltással, végigsiránkozza bizalmas baráti körét. Ha Jessie az édeslánya lett volna, akkor sem kocsikázhatott és siránkozhatott volna többet. Az alkalomhoz leginkább illő lelkiállapotot mutatta. És nemcsak mutatta, hanem érezte is. Mrs. Milton, a sikeres kis írónő és a még sikeresebb harminckét esztendős özvegy - Thomas Plantagenet elbájoló asszony, szokták írni kritikusai, kivétel nélkül mindig, még akkor is, ha aztán rosszat mondtak róla - Jessie lassú, de biztos nővé serdülését valósággal sérelemnek tekintette, és nagyon is buzgón szorította háttérbe a lányt. Jessie viszont - akinek tizennégy éves korában, kapcsolatuk elején, már elvi kifogásai voltak mostohák ellen, általában - nagyon is aktívan fejezte ki a neheztelését. Növekvő versengés és ellenségeskedés támadt köztük, amely odáig fajult, hogy már egy elejtett hajtű vagy egy könyv éles késsel való fölvágása is lobogó gyűlöletet keltett bennük. Nagyon kevés a megfontolt gonoszság ezen a világon. Az önzésünkből eredő butaság ugyan nagyjából hasonló eredményt szül, de ha erkölcsi vizsgálatnak vetjük alá, kiderül, hogy más természetű. Amikor tehát a katasztrófa bekövetkezett, Mrs. Milton eléggé őszintén bánta, hogy egymás iránti rokonszenvük lassanként elenyészett, és hogy ebben neki is része volt.

Képzelhetik, miként vigasztalták a barátai, s mint súgtak-búgtak az esetről az irodalmi negyedekben, West Kensingtonban, Notting Hillen és Hampsteadben, az egykor bohém erkölcsű hivatásbeliek javítóintézeteiben. Férfiismerősei - mint bájos, irodalmi hölgynek, természetesen, szervezett csapata volt belőlük - együtt éreztek vele, és roppant izgatottak, energikusan segítőkészek, mozgékonyak voltak, és tele jó tanáccsal, már ahogy különböző természetük szerint elképzelt ideáljuk ezt megkívánta tőlük. - Van valami hír Jessie-ről? - ez volt a patetikus nyitánya egy tucat bánatos, de érdekes beszélgetésnek. Férfiismerősei előtt Mrs. Milton talán nem volt olyan letört, mint barátnői társaságában, de egyszerűségében annál megindítóbb. Három napon át - szerdán, csütörtökön és pénteken - semmit sem hallottak a szökevényekről. Azt tudták, hogy Jessie felgombolt szoknyás patentkosztümben, egy modern vázas, gumiabroncsos, szivaccsal bevont nyergű kerékpáron, kora reggel indult útnak. Két font, hét shilling készpénzt és egy becsomagolt szürke útitáskát vitt magával. S ez volt minden, amiről tudomást szereztek, kivéve még egy, a mostohaanyjának címzett rövid levelet, egy függetlenségi nyilatkozatot, ahogy mondták, követeléseit, amely terjedelmes és nagyon bosszantó idézeteket tartalmazott az Egy Gáttalan Lélek-ből - de ebben nem tett semmi határozott célzást további terveire. Ezt a levelet csak keveseknek mutatták meg, és azoknak is teljes titoktartás mellett.

De péntek este későn, lélekszakadva beállított Widgery, egyik levelező barátja, aki az elsők között értesült az incidensről. Sussexben túrázott, a hátizsák még most is a vállán volt, és sietve bizonygatta, hogy egy Midhurst nevű helyen, az Angyalnak nevezett szállóban, a pincérlánytól nagyon élénk beszámolót hallott egy Szürkeruhás Ifjú Hölgyről. A leírás egyezett. De ki volt a Barnaruhás Férfi?

- Szegény elcsábított lány! Azonnal hozzá kell sietnem! - mondta Mrs. Milton elfúló hangon, és szívére szorított kézzel fölállt.

- Ma este már lehetetlen. Nincs több vonat. Megnéztem útközben.

- Anyai szeretet! - mondta Mrs. Milton. - Igen, azt érzek iránta.

- Tudom, hogy szereti - szólt a férfi érzéssel, mert senki sem csodálta meg annyira a tájfelvételeit, mint Mrs. Milton. - És ez több, mint amit megérdemel!

- Ó, ne beszéljen ilyen ridegen róla. Félrevezették!

Azért ez igazán kedves ettől az embertől! Sajnálkozik, hogy nem tud többet mondani. Küldje utánuk, hogy hozza vissza a lányt? Azért jött hozzá, mert tudta, hogy mennyire aggódik. - Nagyon szép magától - mondta, majd megfogta, és ösztönösen megszorította a férfi kezét. - Ha arra a szegény lányra gondolok... ma éjszaka! Rettenetes! - A tűzbe nézett, amit akkor gyújtott meg, amikor a férfi belépett. A szelíd fény megvilágította sötétlila ruháját, de arcát meleg árnyékban hagyta. Túl gyengének és törékenynek látszott ennyi aggodalomhoz. - Utána kell mennünk! Nincs senkim, aki velem jöhetne. - Eltökéltsége egyenesen imponáló volt.

- Annak a férfinak feleségül kell venni őt! - jelentette ki Widgery.

- Jessie-nek nincsenek barátai. Nincs senkink. Végül is két nő... Támasz nélkül.

És még ezt a kis szőke asszonyt nevezik merészen érzékinek azok, akik csak a könyveiből ismerik! Csupáncsak azért, mert bátor és intellektuális! A férfit meghatotta Mrs. Milton hallatlanul szánalomra méltó helyzete.

- Mrs. Milton - szólalt meg. - Hetti!

A nő ránézett. A helyzet fenyegető volt: félt, még elborítják érzelmei.

- Ne most, ne most! - mondta az asszony. - Előbb meg kell találnom Jessie-t.

- Igen - felelte a férfi erősen felindulva. (A mélyen érző, nagy darab, kövér emberek közé tartozott.) - De engedje, hogy segítsek magának. Legalább engedje, hogy segítsek.

- De hát tud időt szakítani az én számomra? - kérdezte.

- A maga számára...

- De mit tehetek? Mit tehetünk?

- Midhurstbe megyünk. Követjük a nyomokat. Tegnap, csütörtök este még ott volt. Kerékpáron hagyta el a várost. Fel a fejjel! Meg fogjuk menteni! - mondta Widgery.

Az asszony újra a férfi keze után nyúlt és megszorította.

- Fel a fejjel! - ismételte a férfi, miután ilyen kedvező fogadtatásra talált.

Kintről csengetés és mozgolódás hallatszott. Mrs. Milton hátat fordított a tűznek, a férfi pedig gyorsan belehuppant a nagy karosszékbe, amely csodálatosan illett a méreteihez. Aztán az ajtó kinyílt, és a szobalány bevezette Dangle-t, aki kíváncsian nézett egyikről a másikra. Itt érzelmek kavarognak! A karosszék nyikorgását is hallotta! És a kipirult arcú Mrs. Milton gyanús élénkséggel magyarázkodik.

- Maga is a jó barátaim közé tartozik. Hírt kaptunk végre Jessie-ről - mondta az asszony.

Widgery kétségtelenül előnyben volt, Dangle azonban eltökélte, hogy hasznavehető embernek fog mutatkozni, így aztán végül - Widgeryt hányinger kerülgette - őt is bevették a midhursti expedícióba. És mielőtt az este véget ért, a fiatal Phipps, a tejfölösszájú, kevés szavú, makulátlan gallérú, lángolóan odaadó ifjú is fölkerült a listára. Ők hárman fogják átkutatni a vidéket. Az asszony mintha kissé felvidult volna, de nyilvánvalóan mélyen meg volt hatva. Nem tudta, mivel érdemelte ki ezeket a jó barátokat. A hangja kicsit megcsuklott, az ajtóhoz indult, és a fiatal Phipps, aki inkább a tettek, mint a beszéd embere volt, odaugrott és kinyitotta, és büszke volt rá, hogy ő volt az első.

- Borzasztóan aggódik - fordult Dangle Widgeryhez.

- Minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk érte.

- Csodálatos asszony - mondta Dangle. - Olyan kifinomult, olyan bonyolult, olyan sokszínű. Mélységesen átérzi ezt az ügyet.

A fiatal Phipps nem szólt semmit, de annál többet érzett.

És még azt mondják, hogy vége a lovagkornak!

De ez csak afféle kis közjáték, amit azért szúrtunk be ide, hogy módot adjunk vándorainknak arra, hogy jó egészséges alvással fölfrissítsék magukat. Ezért most nem érdekel bennünket a mentőexpedíció elindulása, sem Mrs. Milton egyszerű, de ízléses szürke ruhája, a jól táplált Widgery Norfolk-kabátja és vastag cipője, a karcsú Dangle energikus magatartása, sem pedig a csodaszép kockás harisnya, amely a golfruhás Phipps lábát ékesíti. Üldöznek bennünket! Nemsokára a nyakunkon lesznek! Képzeljék csak el, amennyire tudják, hogy Widgery, Dangle és Phipps egymással versengve, hogy tették tűvé Midhurstöt, milyen kiváló volt Widgery a kérdezősködésben, milyen ügyes Dangle a következtetésekben, és milyen föltűnően maradt el mögöttük mindenben Phipps, úgy, hogy ezt már maga is érezte, s jóformán egész nap duzzogott Mrs. Miltonra, már ahogy ezt tejfölösszájú ifjak szokták, szerte a világon. Mrs. Milton megszállt az Angyalban, és nagyon szomorú, nagyon bájos és intelligens volt, és Widgery fizette a számlát. Szombat délután elérték Chichestert. De ekkorra már a menekülők... amint rögtön hallani fogják...

XXVII
Párkereki úr ébredése

Párkereki úr megmozdult a párnán, kinyitotta a szemét, és üres tekintettel ásított. Az ágynemű sima és kellemes volt. A mennyezet felé fordította gyér bajsza fölött uralkodó hegyes orrát, a fehérség hullámaiból kiemelkedő rózsás szirtfokot. Láthatják, amint ez az orr összeráncolódik egy újabb ásításra, majd kisimul. Egy időre ennyiben is marad minden. Aztán nagyon lassan visszatér Párkereki emlékezete. Ekkor egy kócos, seszínű barna hajfürt bukkan elő, majd előbb az egyik vizenyős szürke szem csodálkozik a világra, azután a másik; az ágynemű fölpúposodik, és látják, hirtelen előbúvik egy vékony nyak a fölhúzott takaró alól, és Párkereki bámész arccal körülnéz a szobában. Remélem, meg tudom magyarázni, hogy azért húzza a takarót magára, mert a hálóinge egy viaszosvászon csomagban, gazdátlanul, Bognorban maradt. Harmadszor is ásított, megdörzsölte a szemét, és cuppantott egyet. Csaknem mindenre emlékezett most már, az üldözésre, a szállóra, ahogy vakmerően, de remegve belépett, az udvarban lezajlott rövid kalandra, a holdfényre. Hirtelen félrelökte a takarót, fölemelkedett, és az ágy szélére ült. Kívülről zsaluk és ajtók nyitogatása, az utcáról patkócsattogás és kerékzörgés hallatszott. Az órájára nézett. Fél hét. Ismét körülhordozta tekintetét a fényűzően berendezett szobán.

- Úristen! - sóhajtott fel Párkereki úr. - Hát mégse volt álom! Kíváncsi vagyok, mit számítanak ezekért a csuda szobákért! - mondta, s közben egyik rózsaszínű lábát simogatta.

Eltűnődve gyér bajszát húzgálta. Hirtelen hangtalan nevetésre fakadt. - Micsoda lerohanás volt! Be, aztán el a lánnyal, pont az orra előtt! Jól ki volt tervelve! Akárcsak az útonállók, meg mint a banditák. Nyeregbe és uzsgyi! Csudamód rászedve érezheti magát az a pasas! De, ott az udvarban, csak egy hajszálon múlt! - Hirtelen elhallgatott. Szemöldöke felszaladt a homlokára, az álla leesett. - Hűha! - mondta. Eddig ez még eszébe se jutott. Ez talán érthető is, ha meggondoljuk, micsoda kavarodásban volt az elmúlt éjszaka. De az ember napvilágnál tisztábban látja a dolgokat. - Akasszanak fel, ha nem fogtam magam, és loptam egy átkozott biciklit! Ki törődik vele?! - tette hozzá rögtön Párkereki úr, és az arca megadta a választ a kérdésre.

Ekkor újra eszébe jutott a Szürkeruhás Ifjú Hölgy, és igyekezett hősiesebb színezetet adni az ügynek. De kora reggel, éhgyomorra (ahogy ezt az orvosok jellemző nyerseséggel mondják) sokkal nehezebb hőskölteményt faragni, mint holdvilágnál. Az éjjel még minden kivételesen szép és csodálatos volt, de egyben egészen természetes is.

Párkereki úr kinyújtotta a kezét, fölemelte a Norfolk-kabátot, térdére fektette, kivette a pénzét a kis belső zsebből. - Tizennégy shilling meg hat és fél penny - mondta. Bal kezében tartotta a pénzt, és jobbjával az állát simogatta. Megtapogatta a szivarzsebét, és meggyőződött róla, hogy a levéltárca ott van. - Öt font, tizennégy shilling, hat és fél penny - mondta. - Ennyi maradt. - A Norfolk-kabáttal a térdén újabb néma töprengésbe merült.

- Ez nem volna baj. A kerékpár, az a hiba! - mondta. - Nem lenne jó Bognorba visszamenni. Persze, vissza is küldhetném. Megköszönném, hogy kölcsönadta. De mivel már nincs rá szükségem... - Párkereki úr kuncogott, és csendes élvezettel egy szemtelen levél szerkesztésébe mélyedt. "Párkereki J. úr tiszteletét küldi." De ismét komolyra fordította magában a szót.

Persze, egy óra alatt visszakarikázhatnék, és kicserélhetném a gépeket. Az én öreg tragacsom olyan átkozottul ócska. Az az ember biztosan bosszúálló természetű is. Talán még le is csukatna. Akkor Jessie megint benn lenne a régi kutyaszorítóban, talán még rosszabb helyzetben is. Pedig hát én vagyok az ő kóbor lovagja. Hű, de bonyolult dolog!

Tétován kalandozó tekintete megállt a szobakádon. - Mi a csudát akarnak ezek egy ekkora tejeslábossal a hálószobában? - jegyezte meg Párkereki úr csak úgy mellékesen.

A leghelyesebb, amit tehetünk, ha valahogy innen minél előbb elpárolgunk. Gondolom, a lány hazamegy a barátaihoz. Az a bicikliügy mindenképpen csudára kínos!

Hirtelen támadt energiával talpra ugrott, hogy felöltözzék. Ekkor nem kis rémületére eszébe jutott, hogy ehhez az eljáráshoz szükséges egyszerű kellékek Bognorban maradtak. - Úristen! - jegyezte meg, és egy ideig hangtalanul fütyörészett. - Ez ám a remek helyzet! Nyereség, veszteség. Nyereség: egy nővér biciklivel, komplett. Ki ad többet érte? Olcsón kapható fogkeféért, hajkeféért, trikókért, hálóingért, harisnyáért és egyéb apróságokért.

De érjük be ennyivel. - És amikor hajkefélésre került a sor, kezével igyekezett lesimítani zilált hajtincseit. Az eredmény szánalmas volt. - Azt hiszem, kilopódzok borotválkozni, és veszek egy hajkefét, meg ami még kell. Ez újabb gubát jelent! Nem is nagy a szakállam. - Végigsimított az állán, egy darabig behatóan nézegette magát, és gyér bajszát gondosan kipödörte. Aztán elmélázott a szépségén. Háromnegyed profilban tanulmányozta magát, jobbról és balról. Arcán a nemtetszés jelei kezdtek feltünedezni. - Attól, hogy nézed, nem lesz szebb, Párkereki! Cingár pali vagy, barátocskám! Keskeny vállak! Valahogy silány az egész!

Öklét az öltözőasztalra tette, és előreszegezett állal nézegette magát. - Úristen! Ez a nyak! És szeretném tudni, minek az az óriási dudor rajta? Leült az ágyra, szeme még mindig a tükrön függött. - Ha rendszeresen sportoltam volna, ha ésszerűen tápláltak volna, ha nem löknek egy hülye iskolából egy hülye üzletbe... De hát az öregeim nem tudtak ennél okosabbat kifundálni. A tanítónak tudnia kellett volna! De nem tudott az semmit, szegény, öreg bolond! Aztán, ha úgy fordul, hogy egy ilyen lánnyal találkozik az ember, akkor baj van. Jó volna tudni, hogy Ádám mit gondolna rólam mint mintapéldányról. Civilizáció, mi?! Nemzedékek örököse! Nem vagyok semmi! Nem értek semmihez! Nem tudok semmit! Legföljebb rajzolni egy kicsit. Mért nem lettem művész? Ez a ruha is, milyen vacak és ronda így napfényben! Semmi értelme, Párkereki! Legalább magadat ne akard becsapni! A hősszerelmes semmiképpen se a te szereped. De van ezenkívül még más is. Segíthetsz az ifjú hölgynek, és fogsz is neki segíteni! Azt hiszem, haza akar menni. És ez a bicikliügy, ennek is a végire kell járni, barátocskám! "Gyerünk, Párkereki!" Az, hogy nem vagy szépség, még nem ok arra, hogy itt rostokolj, és lefüleltesd magad a zsarukkal, ugyebár?!

S most, hogy így, ha borongósan is, de újra elégedetten szemlélte magát, újabb kísérletet tett a hajával, mielőtt elhagyta volna a szobát, hogy a korai indulás érdekében siettesse a reggelit. Mialatt a reggeli készült, kisétált a South Streetre, és újra ellátta magát az útipoggyász legelemibb kellékeivel. - Költséget nem kímélve - mormolta a félfontost előguberálva.

XXVIII
Távozás Chichesterből

Ismételten fölüzent nővérének, s amikor az lejött, tréfás mosollyal elmagyarázta neki jogi kapcsolatát az udvaron álló kerékpárral.

- Ez kellemetlen lehet, tudja? - Az aggodalma elég nyilvánvaló volt.

- Rendben van - mondta a lány nagyon barátságosan. - Siessünk a reggelivel, aztán indulunk. Meg akarom magával beszélni a dolgokat.

Az átaludt éjszaka után a lány szebb volt, mint valaha, haja bájos, sötét hullámokban keretezte a homlokát, kesztyűtlen ujjacskái rózsaszínűek és hűvösek voltak. És milyen határozott volt! A reggeli idegesítő ceremóniával folyt, a társalgás testvéri, de gyér volt. A pincér megfélemlítette Párkerekit, és a villák tömege is riasztotta. De a lány Chrisnek szólította! A beszélgetés kedvéért, Párkereki hatpennys megyei térképe fölé hajolva, megvitatták az útirányt, de a felszolgáló jelenlétében nem akartak dönteni. Fizetéskor az ötfontos bankjegyet föl kellett váltani, s mert Párkereki elhatározta, hogy igazi úriember lesz, a pincér és a szobalány fejenként két és fél shillinget, a szolga meg két shillinget kapott. - Nyaralók! - dörmögte magában a szolga, a hála minden jele nélkül. A nyilvánosság előtti nyeregbe szállás az utcán izgalmas pillanat volt. Egy rendőr állt meg, éppen akkor, a szemközti járdán, és figyelte őket. És ha most átjön és megkérdezi: - Magáé ez a kerékpár, uram? - Verekedjen? Vagy hagyja a gépet és fusson? Az is halálos rémülettel töltötte el, hogy végig kellett hajtani a város utcáin, úgyhogy egy tejeskocsi alig kerülte el a pusztulást Párkereki kerékpárjának bizonytalan kerekei alatt. Ez magához térítette a kapkodó kormányzásból, és összeszedte magát. A mezei utakon szabadabban lélegzett, és a közvetlenebb hangú beszélgetés nyomban megindult.

- Láttam, minden vágya, hogy mielőbb túl legyünk Chichesteren - mondta Jessie.

- Hát ami azt illeti, egy kicsit piszkál ez a bicikliügy.

- Ja, persze - mondta a lány. - Ezt elfelejtettem. De hova megyünk?

- Épp csak fordulunk egyet, ha kedve van - mondta Párkereki. - Épp csak egy-két kilométert, vagy így valahogy. Gondolkoznom kell magáról, tudja. Attól majd könnyebben érzem magam. Ha becsuknának minket, tudja... nem mintha nagyon bánnám magam miatt. - A tenger mellett haladtak, a szürke hullámok szüntelen jöttek-mentek bal felől. Ahogy távolodtak Chichestertől, minden egyes kilométerrel egyre kevésbé gyötörték korábbi szorongásai, sőt egyre inkább gáláns, mindenre elszánt kalandornak érezte magát. Itt gurul egy remek kerékpáron, egy gyönyörű lánnyal az oldalán. Mit gondolnának azok, ott az áruházban, ha most látnák! Részletesen maga elé képzelte Miss Isaacs és Miss Howe álmélkodását. - Jé, hiszen ez Párkereki úr! - mondaná Miss Isaacs. - No de ilyet! - tenné hozzá nyomatékosan Miss Howe. Aztán Briggsszel játszott gondolatban, utána meg a főnökkel próbálkozott, amint erre jön egy bricskában. Elképzelte, ahogy bemutatja őket egymásnak. - A húgom... ideiglenesen. - Ő a bátyja, és Chrisnek hívják. De milyen Chrisnek? Elfelejtette! Harrington... Hartington... vagy valami ilyesmi? Ezt a témát kerülni kell addig, amíg eszébe nem jut! Már szinte azt kívánta, bár az igazat mondta volna a lánynak. Rápillantott. Jessie egyenesen maga elé nézve hajtott. Gondolkozott. Kissé zavartnak látszott. Párkereki észrevette, hogy milyen jól kerékpározik, és méghozzá csukott szájjal! Ez neki még sohase sikerült!

Párkereki úr most a jövővel kezdett foglalkozni. Mit fog Jessie csinálni? Mit fognak ők ketten csinálni? Gondolatai komolyra fordultak. Megmentette a lányt! Ez szép dolog volt, ez férfias munka volt. Jessie-nek haza kell menni, a mostohaanyja ellenére is! Komolyan és szilárdan ki kell tartania emellett! A lány természetesen a bátor fajtából való, de mégis. Vajon van-e pénze? Vajon mibe kerül az út másodosztályon Havanttól Londonig? Persze neki kell fizetnie, úriember lévén ez a szabályszerű eljárás. Aztán hazáig kísérje? A hazatérést kezdte mozgó képsorokban felvázolni magában. Jelen van a leírhatatlanul kegyetlen, de bűnbánó mostoha (még ezeknek a gazdag népeknek is megvan a maguk gondja-baja!) meg valószínűleg egy-két nagybácsi is. Az inas jelenti: - Mr... (fene egye meg azt a nevet!) és Miss Milton. - Aztán a két nő egymás karjában zokog, a háttérben egy lovag alakja, csinos, még feltűnően új Norfolk-kabátban. Leplezni fogja az érzelmeit, a legutolsó pillanatig. Aztán távozóban megáll az ajtóban, olyan pózban, mint amilyenbe Mr. George Alexander vágná magát, s ezt mondaná lassan és elhalóan: - Legyen jó hozzá, legyen jó hozzá! - és távozik, a leggyengébb felfogásúak számára is szemlátomást megtört szívvel. De ez még a jövő zenéje! A hazatérés megbeszélésébe azonban hamarosan bele kell kezdeni! Nem volt forgalom az úton, felzárkózott tehát a lány mellé. (Tűnődése közben lemaradt.) Jessie beszélni kezdett.

- Mr. Denison - kezdte, aztán bizonytalanul: - Ez a neve? Olyan buta vagyok...

- Ez! - mondta Párkereki. (Denison... ez volt? Denison, Denison, Denison??? Mit is mond a lány?)

- Szeretném tudni, meddig terjed a segítőkészsége?

Rettentő nehéz az ilyen kérdésekre azon nyomban felelni, anélkül, hogy közben összevissza ne kormányozzon az ember.

- Számíthat rám - mondta Párkereki, miközben újra visszanyerte egyensúlyát a vad tántorgás után. - Biztosíthatom, hogy őszintén segíteni akarok magán. Egyáltalán ne is tekintsen engem. Vagyis tekintsen úgy, hogy teljesen a szolgálatára állok. (Az ördög vigye el, hogy nem képes az ilyesféléket jól kifejezni!)

- Tudja, olyan kínos helyzetben vagyok.

- Nagyon boldoggá tesz vele, ha segíthetek magának. - Hallgattak. Egy kanyarodó után füves térséghez értek, az út és a sövény között feküdt, cicfarkkóró és bakszakáll nőtt rajta, és egy kidöntött fa hevert a fűben. Itt a lány leszállt, kerékpárját egy kőhöz támasztotta, és leült. - Itt beszélgethetünk - mondta.

- Igen - szólt Párkereki várakozóan.

A lány térdére könyökölt, állát tenyerébe támasztotta, és egyenesen maga elé nézett. Kis idő múlva folytatta. - Nem is tudom... Szilárd elhatározásom, hogy a magam életét fogom élni.

- Persze - mondta Párkereki úr. - Természetesen.

- Élni akarok, és tudni akarom, mit jelent az Élet. Tanulni akarok. Mindenki siettet, minden siettet. Időt akarok, hogy gondolkozzam!

Párkereki úr nem tudta, mit gondoljon, de csodálta a lányt. Bámulatos, hogy milyen világosan és könnyedén beszél! De hát könnyű szépen beszélni ilyen torokkal és ilyen szájjal! Párkereki úr tudta, hogy nemigen fog menni neki, mégis megpróbált az alkalomhoz méltóan viselkedni. - Ha hagyja, hogy belehajszolják valamibe, azt nagyon megbánná, és persze ez nagy butaság lenne magától - mondta.

- Maga nem akar tanulni? - kérdezte a lány.

- Épp ma reggel is törtem a fejemet... - kezdte Párkereki úr, aztán abbahagyta.

Jessie-t túlságosan elfoglalták saját gondolatai ahhoz, hogy észrevegye Párkereki hiányosságait. - Kikerültem az életbe, és most meg vagyok ijedve. Mintha egy kis porszem lennék, amit hirtelen elkapott egy szédítően forgó kerék. Miért vagyok itt? - kérdem. Csupán, hogy itt legyek egy darabig? Ezt kérdeztem magamtól egy héttel ezelőtt, ezt kérdeztem tegnap, és ezt kérdezem most. Alig történik valami, a napok meg múlnak. Vásárolni járok a mostohaanyámmal, emberek jönnek teára, vagy agyonüthetem az időt egy színdarabbal, hangversennyel vagy regénnyel. A világ kerekei meg csak forognak, forognak. Szörnyű! Szeretnék csodát művelni, mint Józsué, és megállítani ezt a forgatagot, addig, amíg kiharcolom, amit akarok. Otthon ez lehetetlen!

Párkereki úr a bajszát simogatta. - Ez így van - mondta tűnődő hangon. - A dolgok csak mennek, mennek. - A nyár könnyű lehelete végigborzolta a fákat, s egy csokorra való pitypangbóbita emelkedett föl a bakszakáll közül, beleütődött Párkereki térdébe, és egy tucat szálacskára esett szét. A szálak külön-külön röpültek tovább, és amikor a szellő elült, leereszkedtek a fűbe, némelyik azért, hogy kicsírázzék, némelyik, hogy elpusztuljon. Párkereki pillantása követte őket, amíg el nem tűntek.

- Nem tudok visszamenni Surbitonba - mondta a Szürkeruhás Ifjú Hölgy.

- He? - kérdezte Párkereki úr, és a bajszához kapott. Ez váratlan fordulat volt.

- Írni akarok, tudja - mondta a Szürkeruhás Ifjú Hölgy. - Könyveket írni és sok mindent megváltoztatni. Jót tenni. Szabad életet akarok élni, és a magam ura akarok lenni. Nem tudok visszamenni! Újságírói állást szeretnék, ígérték nekem... de nem tudok senkit, aki pillanatnyilag segíthetne. Senkit, akihez elmehetnék. Volna valaki, tanítónő volt az iskolában, ahová jártam, írhatnék neki, de hát hogy kapnám meg a válaszát?

- Hm - mondta Párkereki mélységes komolysággal.

- Magának se lehetek már sokáig a terhére. Eljött, sok mindent kockáztatott...

- Az nem számít - mondta Párkereki úr. - Duplán megérte, hogy megtehettem magának, hogy úgy mondjam.

- Nagyon kedves, hogy ezt mondja. Tudja, Surbiton olyan konvencionális hely. Én szilárdan elhatároztam, hogy szakítok a konvenciókkal, mindenáron. De minket, nőket annyi minden akadályoz. Ha csak át tudnék törni a korlátokon. Küzdeni akarok, elfoglalni helyemet a világban. A magam ura akarok lenni, magam akarom kialakítani a pályámat. De a mostohaanyám olyan nagyon ellenzi. Ő mindig azt teszi, amit akar, de velem szigorú, hogy könnyítsen a lelkiismeretén. És, ha most visszamegyek, visszamegyek, és föladom a harcot... - A többit Párkereki képzelőerejére bízta.

- Értem - mondta egyetértőén Párkereki úr. Segítenie kell a lánynak! Koponyájában szövevényes számtani műveletek bonyolódtak, öt font hat shilling és két penny erejéig. Valami homályos módon mindebből arra a következtetésre jutott, hogy Jessie egy nemkívánatos házasság elől igyekszik menekülni, és ezeket a dolgokat csak szemérmességből mondja. Párkereki úr gondolatai nagyon szűk körben mozogtak.

- Tudja, Mr... megint elfelejtettem a nevét.

Párkereki úr láthatólag teljesen elsüllyedt a töprengésben. - Hát persze hogy nem mehet vissza, csak úgy - mondta elgondolkozva. Hirtelen kivörösödött a füle, és az arca is elpirult.

- De mi is a maga neve?

- A nevem? - mondta Párkereki úr. - Hát... Benson, természetesen.

- Mr. Benson... igen. Igazán nagyon buta vagyok, de sose tudom megjegyezni a neveket. Föl kell írnom a mandzsettámra. - Fölkattintotta a kis ezüstceruzáját, és leírta a nevet. - Ha írnék a barátnőmnek, azt hiszem, hozzá tudna segíteni, hogy független életet élhessek, írhatnék neki, vagy sürgönyözhetnék. Inkább írnék, azt hiszem. Aligha tudnám ezt sürgönyben megmagyarázni. Tudom, hogy segíteni fog.

Világos, hogy ilyen körülmények között úriember számára csak egy lehetőség adódik. - Ebben az esetben - mondta Párkereki úr -, ha nincs ellenére, hogy egy idegenre bízza magát, ugyanígy folytathatnánk, talán egy-két napig, amíg hírt kap. - (Mondjuk harminc shilling egy napra, az négy napra, annyi mint - no nézzük csak - négyszer harminc az százhúsz, az hat font, akkor mondjuk, három nap, annyi mint négy font tíz.)

- Maga nagyon jó hozzám.

Párkereki arca mindennél ékesebben beszélt.

- Akkor hát rendben vagyunk, és köszönöm. Ez csodálatos, több, mint amit megérdemlek, hogy maga... - hirtelen elejtette a témát. - Mennyi volt a számlánk Chichesterben?

- He? - kérdezte Párkereki úr kicsit butának tettetve magát. Rövid vita következett. Párkereki úr titokban örült, hogy a lány ragaszkodik ahhoz, hogy fizessen. A lány keresztülvitte akaratát. A beszélgetés most a nap közvetlenül előttük álló terveire fordult. Elhatározták, hogy kényelmesen fognak hajtani Havanton keresztül, és megállnak Farehamben vagy talán Southamptonban, mert az előző nap nagyon megviselte mindkettőjüket. Miközben a térdére fektetett térképet fogta, Párkereki úr tekintete véletlenül a lába előtt heverő kerékpárra esett. - Ez a kerékpár - mondta minden apropó nélkül - egészen más gépnek látszana, ha egy nagy, dupla lélekharangot tennék rá a kis csengő helyett.

- Miért?

- Csak úgy gondoltam. - Szünet.

- Nagyon helyes, tehát Havant és ebéd - mondta Jessie és fölkelt.

- Azért valahogy jobban szeretném, ha kerékpárlopás nélkül sikerült volna nyélbe ütni a dolgot - jegyezte meg Párkereki. - Mert tudja, azért ez mégiscsak lopás, ha meggondolja az ember.

- Ostobaság! Ha Mr. Bechamel zaklatná magát, világgá kürtölök mindent, ha kell.

- El is hiszem, hogy megtenné - mondta Párkereki csodálattal. - Isten tudja, elég bátor hozzá.

Ebben a pillanatban ráeszmélt, hogy Jessie már áll, ő is fölkelt, és fölemelte a lány kerékpárját. Jessie átvette a gépet, és kitolta az útra. Párkereki fölvette a magáét is. Állt és nézegette. - Ide hallgasson! - mondta. - Hogy nézne ki ez a bicaj, ha szürkére zománcoztatnám?

A lány a válla fölött Párkereki komoly arcába nézett. - Minek akarja annyira elrejteni?

- Csak úgy átfutott az agyamon - szólt Párkereki úr könnyedén.

Miközben Havant felé karikáztak, Párkerekinek az a röpke gondolata támadt, hogy a beszélgetés egész másképpen zajlott le, mint ahogy várta. De így volt ez mindennel Párkereki úr életében. És bár bensőjében az értelem komoly tekintettel figyelt, s az óvatosság pénzt csörgetett, s az ősi előítélet a tulajdon védelmében fejét csóválta, valami más is kiáltozott az agyában, hogy elnyomjon minden józan megfontolást: a részegítő gondolat, hogy mellette hajthat egész nap, sőt holnap is, sőt talán még azután is, több napon keresztül! Hogy beszélgethet vele, hogy fivére lehet ennek a karcsú nőnek és üdeségnek, hogy ilyen, minden képzeletet felülmúló, ragyogó, igazi és csodálatos örömben lehet része! Régi megszokott képzeletjátékai helyébe sejtelmes várakozás lépett, amely olyan hullámzóan és megfoghatatlanul szép volt, mint a nyári naplemente.

Havantban megragadta az alkalmat, és a főutcán egy kis drogériában megvásárolt egy fogkefét, körömvágó ollót és egy kis üveg bajuszsötétítő valamit, amire a boltos előbb felhívta a figyelmét, amit aztán melegen ajánlott, és végül el is adott neki, a kivételes alkalom izgalmában.

XXIX
A váratlan oroszlánkaland

Továbbgurultak Coshambe, és ott könnyű, de költséges ebédet ettek. Jessie elment, és föladta a levelet a tanítónőnek. Azután az előttük magasodó, zöldellő Portsdown Hill csábításának engedve, a kerékpárokat a faluban hagyták, és fölkapaszkodtak a lejtőn a néma, vöröstégla-erődhöz, amely a dombtetőt koronázta. Innen belátták egész Portsmoutht és a testvérvárosok csoportját, a kikötő népes sikátorait, Solentet és Wight szigetét, amely kék felhőként lebegett a forró párában.

Jessie, valami csoda folytán, szoknyás nővé változott a coshami fogadóban. Párkereki úr könnyedén elnyúlva hevert a fűben, egy Vörös Hering cigarettát szívott, és lustán szemlélte a megerősített várost, amely térképszerűen terült el odalent. A belső védelmi vonal mintha kis játékvárakból állna, talán csak egy-két kilométernyire volt, ezen túl egy kis szabad térség, aztán Landport külvárosának a széle és füstös házcsoportok rengetege. Jobbra, ahol a kikötő sekély szakasza kezdődik, Porchester városa emelkedett ki a fák közül. Párkereki úr aggodalmai visszavonultak agyának valamely távoli zugába, és túlburjánzó képzelete - félig szándékosan - megosztotta a színpadot Jessie képmásával. Azon kezdte törni a fejét, hogy milyen benyomást kelthetett. Derűs bizakodással újra szemügyre vette a ruháját, és némi önelégültséggel tekintett végig az utolsó huszonnégy órában véghezvitt tettei eredményein. Azután egyszerre csak lehűtötte a lány végtelen tökéletességének a gondolata.

Jessie már vagy egy órája csendesen, de meglehetős éles szemmel figyelte Párkerekit. Nem nézett egyenesen rá, mert úgy rémlett, hogy a férfi folyton őt nézi. Gondjai enyhültek kissé, és kíváncsisága kezdett ébredezni a lovagias és hódolatteljes, de sajátságos barna ruhás úriember iránt. Első találkozásuk különös epizódját is felidézte magában. Úgy találta, hogy nehezen tud eligazodni a férfin. Az olvasónak meg kell értenie, hogy a lány élet- és emberismerete alig volt valamivel kevesebb a semminél, minthogy kizárólag könyvekből merítette. Egy bizonyos tudatlanságot azonban nem szabad összetéveszteni a butasággal. Jessie néhány kísérlettel kezdte. Ez az ember nem tud franciául, kivéve annyit, hogy "szivö plé", és ezt a mondást magában is kitűnő, könnyed asztali tréfának tartja. Angol nyelvhasználata bizonytalan, de azért nem úgy beszél, ahogy a könyvek szerint az alacsonyabb osztálybeliek szoktak. A modora, úgy látszik, nagyjából megfelelő, de egy csöppet túlságosan tiszteletteljes és régimódi. Egyszer Madame-nak szólította! Jómódú és ráérő embernek látszik, de nem tud semmit az utóbbi idők színházi eseményeiről, hangversenyeiről vagy könyveiről. Vajon mivel tölti az idejét? De annyi bizonyos, hogy lovagias és egy csöppet együgyű. Úgy képzelte (ilyen változást okozhat egy átöltözés), hogy még sohase találkozott ilyen emberrel. Mi lehet vajon?

- Mr. Benson - törte meg a szemlélődés csendjét.

Párkereki fektében feléje fordult, és állát öklére támasztva nézett rá. - Szolgálatára?

- Festő maga? Művész?

- Hát... - Megfontolt szünet. - Alig nevezném magamat művésznek, tudja. Festegetek egy kicsit. Meg rajzolok is, tudja, olyan vicces dolgokat. - Leszakított egy fűszálat, és rágcsálni kezdte. Valóban nem annyira hazugságból, inkább élénk képzelőereje sürgetésére hozzátette: - Újságokba és ilyesmikbe, tudja.

- Értem - mondta Jessie, és elgondolkozva nézett rá. Az bizonyos, hogy a művészek nagyon heterogén osztály, és a lángész sajátossága az, hogy kicsit különcködő.

Párkereki a fűszálat rágta, és kerülte a lány tekintetét. - Nem sokat dolgozok, tudja.

- Nem ez a foglalkozása?

- Ó, nem - felelt Párkereki, és azon volt, hogy kibújjon az egyenes válaszadás alól. - Nem csinálom rendszeresen a dolgot, tudja. Éppen csak eszembe jut valami egyszer-másszor, akkor azt odavetem. Nem, nem vagyok afféle szabályos művész.

- Akkor nem is űz semmi "szabályos" foglalkozást?

Párkereki a lány szemébe nézett, és nem látott gyanakvást nyugodt tekintetében. Átfutott az agyán, hogy tovább játssza a detektív szerepét. - Úgy áll a dolog - mondta, hogy időt nyerjen -, hogy van valami foglalkozásom. Csakhogy van valamiféle okom, semmi különös, tudja...

- Bocsássa meg, hogy keresztkérdéseket tettem föl magának.

- Semmi baj - mondta Párkereki úr. - Éppen csak nem tudom nagyon... magára bízom, tudja. Nem akarok valami rejtélyes ügyet csinálni ebből, ami azt illeti. - Ugorjon fejest merészen, és legyen ügyvéd?! Ez semmiképpen se lenne rossz dolog. De hátha a lány tud valamit az ügyvédségről!

- Azt hiszem, ki tudom találni, hogy micsoda.

- Jó, találja ki - mondta Párkereki úr.

- Maga valamelyik gyarmatról jött.

- Jóságos ég! - kiáltotta Párkereki úr az új szélirányba fordulva. - Hát erre hogy jött rá? - (A jóember London egyik külvárosában született, kedves olvasó!)

- Kitaláltam - mondta Jessie.

A férfi fölhúzta szemöldökét, mint aki csodálkozik, és egy újabb fűszálat tépett.

- Vidéken nevelkedett?

- Újabb találat - mondta Párkereki, és átgördült megint a könyökére. - Maga gondolatolvasó! - Mosolyogva rágta a füvet. - Melyik gyarmat volt az?

- Azt nem tudom.

- Ki kell találnia! - mondta Párkereki úr.

- Dél-Afrika - mondta a lány. - Erősen gyanakszom Dél-Afrikára.

- Dél-Afrika jó nagy hely - mondta Párkereki úr.

- De Dél-Afrika jó?

- Tűz, tűz, mindenesetre - mondta Párkereki, és közben képzelete lázasan kezdett kutatni ebben az új tartományban.

- Dél-Afrika jó? - kérdezte makacsul a lány. Párkereki újra megfordult, bólintott, és biztatóan mosolygott a lány szemébe.

- Olive Schreiner regénye miatt gondoltam Dél-Afrikára, a címe: Egy Dél-afrikai Farm Története. Gregory Rose annyira hasonlít magára.

- Nem olvastam az Egy Dél-afrikai Farm történeté-t - mondta Párkereki úr. - El kell olvasnom. Milyen az a Gregory Rose?

- El kell olvasnia a könyvet. Az egy csodálatos hely, ott mindenféle emberfajta megtalálható, és a vadonatúj civilizáció állandóan az ősi vadságba ütközik. Járt Khama közelében?

- Ó, messze volt a mi birtokunktól - mondta Párkereki úr. - Egy kis struccfarmunk volt, tudja, csak pár száz struccal, arra Johannesburg felé.

- A Karru fennsíkon? Ha jól mondom?

- Ez a helyes kifejezés! Persze, a terület egy része magántulajdonban volt. Szerencsére! Szépen boldogultunk a régi szép időkben. De ma már nincsenek struccok azon a farmon. - Egy gyémántbánya is megfordult a fejében, ezekben a pillanatokban, de elejtette. A lány fantáziájának is hagyott valamit. És amellett bizonyos megdöbbenéssel ébredt rá, hogy hazudik!

- Mi lett a struccokkal?

- Kiárusítottuk őket, amikor eladtuk a farmot. Nem zavarja, ha ismét rágyújtok? Ez akkor történt, amikor még egész kis kölyök voltam, tudja, akkor volt ez a struccfarmunk.

- Feketék és búrok is voltak maguknál?

- Egy csomó - mondta Párkereki úr, és végighúzott egy szál gyufát a cipőjén, miközben kezdte kiverni a forróság a magára zúdított újabb felelősségtől.

- Milyen érdekes! Tudja, hogy én még sose voltam külföldön, kivéve Párizst, Mentont és Svájcot.

- Az ember beleun az utazásba (egy szippantás!), egy idő után persze.

- Meséljen a dél-afrikai farmjukról. Az ilyen helyek mindig izgatták a fantáziámat. El tudom képzelni azt a sok hosszú struccot, ahogy egy fekete pásztor kihajtja őket... azt hiszem, legelni? Mivel táplálkoznak a struccok?

- Hát, az nem olyan egyszerű - mondta Párkereki úr. - Vannak kedvenc ételeik, tudja. Itt van például a gyümölcs, meg ilyesmik, meg a csirkeeledel és így tovább. Mérlegelni kell a dolgot.

- Látott valaha oroszlánt?

- A mi vidékünkön nem voltak nagyon gyakoriak - mondta Párkereki kellő szerénységgel. - De persze azért láttam oroszlánokat. Egyszer-kétszer.

- Izgalmas lehet oroszlánnal találkozni! Nem félt?

Párkereki úr most már mélységesen sajnálta, hogy belement ebbe a Dél-Afrika-játékba. Pöfékelt, és bágyadtan szemlélte a Solentet, miközben annak az oroszlánnak a sorsát fontolgatta magában. - Alig volt rá időm - mondta. - Egy perc alatt történt az egész.

- Folytassa! - mondta a lány.

- Az elkerített belső legelőn mentem keresztül, ahol a hizlalt struccok voltak.

- Hát maguk ették is a struccokat?! Nem is tudtam, hogy...

- Hogy ettük-e?! Gyakran! Nagyon is finomak, megfelelően töltve. Szóval, mi... jobban mondva én, éppen mentem át ezen a legelőn, és láttam a holdfényben, hogy valami fölkel és rám néz. - Párkereki úron már kiütött a forró verejték. Úgy látszott, a találékonysága lesántult. - Szerencsére nálam volt az apám puskája. Azért meg voltam ijedve, ezt megmondhatom magának. (Újabb szippantás a cigarettából!) Végül is megcéloztam azt, amit a fejének gondoltam. És elsütöttem a puskát. (Megint szippantás!) És fölfordult, tudja.

- Holtan?

- De még milyen holtan! Az volt életem legszerencsésebb lövése. És ráadásul akkoriban alig voltam több kilencévesnél.

- Én sikoltozva elfutottam volna.

- Vannak dolgok, amik elől nem lehet elfutni - mondta Párkereki úr. - A futás halált jelentett volna.

- Azt hiszem, még sose találkoztam oroszlánölővel - jegyezte meg Jessie, és most szemmel láthatólag többre tartotta a férfit, mint eddig.

Csend volt. A lány, mintha további kérdéseken tűnődött volna. Párkereki úr gyorsan előhúzta az óráját. - Nézze csak - mondta Párkereki úr, s megmutatta a lánynak az órát. - Nem gondolja, hogy mennünk kellene? - Az arca kipirult, füle vörösen izzott. Jessie a férfi zavarát szerénysége számlájára írta. Párkereki, akinek lelkiismeretét most már egy oroszlán is terhelte, fölállt, és kinyújtotta kezét, hogy fölsegítse Jessie-t. Lesétáltak, vissza Coshambe, fogták a gépeiket és továbbmentek, kényelmes tempóban, a nagy kikötő északi partja mentén. De Párkereki úr már nem volt boldog. Ez a borzasztó, ez az undorító hazugság nem ment ki a fejéből. Miért is tette!? Hál istennek, a lány nem kért több dél-afrikai történetet tőle, legalábbis, amíg Porchesterbe nem értek, ehelyett arról beszélt, hogy az ember a maga életét élje, és hogy a szokások láncként nehezednek az emberekre. Csodálatosan beszélt, és Párkereki gondolatait forrongásba hozta. A várnál Párkereki úr sok rákot fogott a part menti tocsogókban. Farehamben megálltak, hogy újfent megteázzanak, és napnyugta táján hagyták el a helységet, olyan mozgalmas körülmények között, amelyekről rövidesen hallani fog az olvasó.

XXX
A mentőexpedíció

Most pedig beszéljünk Widgeryről, Dangle-ről és Phippsről, az energikus gavallérokról, továbbá "Thomas Plantagenet"-ről, a lesújtott szépségről, aki az újsághírek tanúsága szerint Mrs. Milton néven közismert a társasági életben. Ha jól emlékszem, a midhursti állomáson váltunk el tőlük, ahol kellemesen izgatott hangulatban a chichesteri vonatra vártak. A mentőexpedíció minden tagja határozottan egyetértett abban, hogy Mrs. Milton bátran viselte el a csaknem kibírhatatlan fájdalmat. A három úriember túltett egymáson az együttérzésben és hasznavehetőségben; komolyan, már-már gyöngéden figyelték az asszonyt. A jómódú Widgery a bajuszát húzgálta, és csak barna kutyaszeme beszélt az asszony iránti, szavakba nem foglalható érzésekről; a karcsú Dangle is húzgálta a maga bajuszát, és megtett minden tőle telhetőt a saját részvétlen, szürke szemével. Phippsnek, fájdalom, nem volt bajusza, hogy megkockáztasson vele valamit, tehát keresztbe fonta a karját, s rendíthetetlen, közömbös és "ne csüggedj" hangon a London-Brighton-Déliparti Vasútról beszélt, csupán azért, hogy a szegény asszonyt felvidítsa kissé. Mrs. Milton pedig, csakugyan a szíve legmélyéig átérezte a fennkölt szomorúságot, és igyekezett azt ki is mutatni, a maga finom, asszonyi módján.

- Nem tehetünk semmit, amíg Chichesterbe nem érünk - jelentette ki Dangle. - Semmit!

- Semmit - mondta Widgery, majd halkan az asszony fülébe súgta: - Tudja, igazán alig evett valamit.

- Mindig késnek a vonataik - mondta Phipps, és ujjával gallérját babrálta.

Mr. Dangle, ezt tudniok kell, segédszerkesztő és kritikus volt, és azzal büszkélkedett, hogy intellektuális barátja Thomas Plantagenetnek. A nagy darab Widgery bankigazgató volt, és kitűnő golfjátékos, s valahányszor Mrs. Miltonnal való kapcsolatára gondolt, mindig eszébe jutottak, keményen kopogó ritmusban, ezek a bájos régi sorok: "Douglas. Douglas, gyöngéd és hű." A neve ugyanis Douglas volt, Douglas Widgery. És Phipps, Phipps még medikus volt, és úgy érezte, hogy az asszony lába elé tette a szívét, egy nagyvilági férfi szívét.

Mrs. Milton mindegyikükhöz kedves volt a maga módján, és ragaszkodott hozzá, hogy azok jó barátok legyenek, annak ellenére, hogy hajlandóságot mutattak egymás kölcsönös bírálgatására. Dangle nyárspolgárnak tartotta Widgeryt, aki csak durván méltányolja az Egy Gáttalan Lélek értékeit, Widgery viszont azt tartotta, hogy Dangle-ből hiányzik az emberiesség, és hajlandó kicsavarni az igazságot is, csakhogy valami okosat mondjon. Dangle és Widgery mindketten egy kicsit tejfölösszájú sihedernek tartották Phippset; Phipps pedig nagyhangú, hencegő párnak tartotta mind a kettőt, Dangle-t és Widgeryt.

- Ebédidőben érhettek Chichesterbe - mondta Dangle a vonaton. - Vagy talán később. És más hely számba sem jöhet ezen az úton. Amint odaérünk, Phippsnek rögtön érdeklődnie kell a nagyobb szállókban, hogy megtudjuk, ebédelt-e náluk olyasvalaki, akire ráillik Jessie személyleírása.

- Ó, majd érdeklődöm - mondta Phipps. - Szívesen. És gondolom, maga meg Widgery majd csak úgy ténferegnek. - Észrevette, hogy Mrs. Milton szelíd arcán fájdalom tükröződik, és hirtelen elhallgatott.

- Nem - mondta Dangle -, nem fogunk csak úgy ténferegni, ahogy maga megjegyezte. Két hely van Chichesterben, amit a turisták megnézhetnek: a katedrális és egy rendkívül érdekes múzeum. Én a katedrálisba megyek, és megkérdezek egy-két embert, Widgery pedig...

- A múzeumba. Nagyon helyes. S van még egy-két dolog, amit kigondoltam magamban - mondta Widgery.

Azzal kezdték, hogy ünnepélyesen, mint valami processzió, a Vörös Szállóba kísérték Mrs. Miltont, és kényelmesen elhelyezték a teázóasztalnál.

- Olyan jók hozzám - mondta Mrs. Milton. - Mind a hárman!

A férfiak nyomatékosan kijelentették, hogy ez igazán semmi, majd szétszéledtek, ki-ki a maga feladata után. Hat óra tájban visszatértek, kissé lelohadt lelkesedéssel, hírek nélkül. Widgery és Dangle együtt érkeztek, Phipps jött meg utolsónak.

- Egészen biztos benne, hogy nincs semmi hiba a következtetéseiben? - kérdezte Widgery.

- Egészen! - felelte Dangle meglehetős röviden.

- Persze az, hogy Midhurstből a chichesteri úton mentek tovább, még nem köti őket feltétlenül eredeti szándékukhoz.

- Kedves barátom! De köti! Igazán köti! Engedje meg, de van annyi eszem, hogy a keresztutakra is gondoljak. De engedje meg, igazán... Egyáltalán nincsenek olyan keresztutak, amelyek elcsábíthatnák őket. Le akarnak térni itt, vagy ott? Nem! Sokkal több az elkerülhetetlen szükségszerűség a dologban, mint ahogy maga képzeli.

- Mindjárt meglátjuk - mondta Widgery az ablaknál.

- Itt jön Phipps. Részemről...

- Phipps! - szólt Mrs. Milton. - Siet? Úgy néz ki, mintha...?

Türelmetlenségében remegő ajkát harapdálta, fölállt, és az ablakhoz sietett.

- Semmi újság - mondta a belépő Phipps.

- Ah! - mondta Widgery.

- Semmi? - mondta Dangle.

- Hát... - mondta Phipps. - Egy fickó hallott valami furcsa históriát egy kerékpáros férfiról, aki ugyanazt kérdezte tegnap, ilyentájban.

- Mit kérdezett? - mondta Mrs. Milton az ablakmélyedésből. Halk hangon beszélt, szinte suttogva.

- Hát azt, hogy láttak-e egy fiatal hölgyet, szürke öltözékben?

Dangle ujjai közé fogta alsó ajkát. - Mi ez?! - mondta. - Tegnap! Egy férfi kérdezősködött utána, tegnap! Mit jelenthet ez?

- A jó ég tudja - mondta Phipps, és fáradtan leült. - Most következtessen!

- Miféle férfi volt? - kérdezte Dangle.

- Honnan tudjam? A fickó azt mondta, kerékpáros öltözékben volt.

- De milyen magas volt? Hogy nézett ki?

- Nem kérdeztem - mondta Phipps.

- Nem kérdezte?! Hihetetlen! - mondta Dangle.

- Kérdezze meg maga - mondta Phipps... - A fickó szolga a Fehér Szarvasban, alacsony, zömök alak, piros képű és mogorva. A kapufélfához támaszkodik. Whiskyszaga van. Menjen és kérdezze meg!

- Természetesen! - mondta Dangle, és elvette szalmakalapját a szekrényen álló, kitömött madár fölötti ellenzőről. - Tudhattam volna!

Phipps kinyitotta a száját, majd becsukta.

- Bizonyára fáradt, Mr. Phipps - mondta a hölgy csillapítóan. - Csengetek, hogy hozzanak teát magának, jó?

Phippsnek eszébe jutott, hogy egy kicsit kiesett a lovagi szerepből. - Kissé bosszantott az a mód, ahogy Dangle kergetett elintézni ezt a dolgot - mondta Phipps. - De százszor ennyit is megtennék, ha valamicskével is közelebb juttatnám magát Jessie-hez. - Majd kis szünet után: - Igen, kérek egy kis teát.

- Nem akarok hiú reményeket táplálni, de még azt se hiszem, hogy egyáltalán Chichesterbe jöttek - mondta Widgery. - Dangle, persze, nagyon okos ember, de az ő következtetései néha...

- Ejnye! - mondta Phipps hirtelen.

- Mi az? - kérdezte Mrs. Milton.

- Valamit elfelejtettem. Kiléptem innen, és mentem egyenesen a többi szállóba, s egy pillanatig se jutott eszembe... De nem baj! Majd megkérdezem a pincért, ha bejön.

- Csak nem azt gondolja...?

Kopogtattak, és az ajtó kinyílt. - Teát, asszonyom? Igen, asszonyom - mondta a pincér.

- Egy pillanatra - mondta Phipps. - Egy szürke ruhás hölgy, egy kerékpáros hölgy...?

- Hogy megszállt-e itt, tegnap? Igen, uram. Itt töltötte az éjszakát. A fivérével, uram, egy fiatal úrral.

- A fivérével - mondta Mrs. Milton halk hangon. - Hál' istennek!

A pincér egy pillantást vetett rá, és mindent értett. - Egy nagyon bőkezű, fiatal úrral, uram - mondta. - A Beaumont nevet mondta be. - Néhány összefüggéstelen részlettel folytatta, majd Widgery vette keresztkérdések alá a fiatal pár tervei felől.

- Havant? Hol is van Havant? - mondta Phipps. - Mintha emlékeznék rá, hogy van valahol.

- Magas volt az a férfi? - kérdezte Mrs. Milton feszülten. - Előkelő megjelenésű? Hosszú, világosszőke bajusza volt? És úgy elnyújtotta a szavakat?

- Hát - mondta a pincér és elgondolkozott. - A bajsza aligha volt hosszú, asszonyom. Inkább olyan jelentéktelen forma és fiatal volt.

- Úgy harmincöt éves lehetett?

- Nem, asszonyom. Annyi nem. Inkább úgy huszonöt körül.

- Istenem! - mondta Mrs. Milton furcsa, üres hangon. A repülősóját keresgélte, és a legcsodálatosabb önuralomról tett tanúságot. - Az csak a kisebbik bátyja lehetett, csak az lehetett.

- Ez elég is, köszönjük - mondta Widgery fontoskodva, mert érezte, hogy az asszony könnyebben viseli el az új meglepetést, ha elbocsátják ezt az embert. A pincér megfordult, kifelé indult, és majdnem összeütközött a szobába lépő Dangle-lel, aki izgatottan lihegett, és zsebkendőjét tartotta a jobb szemén. - Halló! Mi van? - mondta Dangle.

- Mi van magával? - kérdezte Phipps.

- Semmi, csupán egy kis szóváltás azzal a maga részeg szolgájával. Azt gondolta, hogy az egészet csak az ő bosszantására találtuk ki, és hogy a Szürkeruhás Ifjú Hölgy csak mitikus alak. A maga viselkedése alapján vélekedett így. Egy darab nyers húst kaptam, azt tartom rajta. Úgy látom, van valami hírük?

- Megütötte magát az az ember? - kérdezte Widgery. Mrs. Milton fölállt, és Dangle felé indult. - Tehetek valamit magáért?

Dangle maga volt a "hős". - Csak mondják el, milyen újabb híreik vannak - mondta a zsebkendő mögül.

- Következőképpen áll a dolog - mondta Phipps, és kicsit szégyenlősen elmagyarázta a tényállást. Miközben Phipps magyarázott, Widgery meg pergőtűzszerűen kommentált, a pincér felszolgálta a teát.

- Egy havanti menetrendet - mondta Dangle. Mrs. Milton kitöltött két csésze teát, és Dangle meg Phipps se szó, se beszéd, felhörpintették. Hajszálon múlt, hogy a vonatot le nem késték. - Fel Havantba tehát, és tudakozódjunk!

Dangle hízott a büszkeségtől, amikor kiderült, hogy feltevése Havantot illetőleg helyes volt. Tekintetbe véve azt a tényt, hogy Havanton túl a southamptoni út jobb oldalán hosszan elnyúló, meredek hegy emelkedik, bal oldalán pedig ott a tenger, nagyszerű tervet eszelt ki, hogy elébe vágjanak a fiataloknak. Ő és Mrs. Milton elmennek Farehambe, Widgery és Phipps pedig leszállnak a közbeeső állomásokon - az egyik Coshamben, a másik Porchesterben -, és utánuk jönnek a következő vonattal, ha nincs semmi újság. Ha nem jönnének, sürgönyözzék meg a farehami postahivatalba, hogy miért nem jönnek. Ez valóban napóleoni haditerv volt, és bőséges vigaszt nyújtott Dangle-nek a havanti utcakölykök leplezetlen csúfolódásáért a zsebkendő miatt, amelyet még mindig sérült szemén tartott.

Egyébként a terv tökéletesen bevált. A szökevények csak hajszál híján menekültek meg előlük. Jessie-ék éppen nyeregbe szállni készültek a farehami Arany Horgony előtt, amikor Mrs. Milton és Dangle az állomásról jövet, befordultak a sarkon.

- Ő az! - mondta Mrs. Milton és majdnem elsikoltotta magát.

- Pszt! - mondta Dangle, és megragadta a hölgy karját. Izgalmában levette a zsebkendőjét, a húsdarab viszont a szemén maradt, és ez rendkívüli megjelenést kölcsönzött neki, ami, úgy látszik, azon nyomban megnyugtatta Mrs. Miltont.

- Hidegvér! - mondta Dangle, és rámeredt a hús alól.

- Nem szabad meglátniuk bennünket. Különben elmenekülnek. Látott konflist az állomásnál?

A fiatal pár felült a gépre, és eltűnt a winchesteri út sarkán.

Ha mindez nem a nyilvánosság előtt zajlik le, Mrs. Milton menten elájul. - Mentse meg őt! - mondta.

- Ah! Valami járművet! Egy perc! - mondta Dangle. Otthagyta Mrs. Miltont, aki szívére tett kézzel, fölöttébb megrendítő pózban állt, és berohant az Arany Horgonyba. Kocsit tíz perc alatt! Újra fölbukkant! A hús eltűnt, csak a lohadó daganat látszott a szeme fölött! - Visszakísérem az állomásra - mondta Dangle. - Aztán visszasietek ide, és üldözésbe veszem őket. Maga bevárja Widgeryt és Phippset, és megmondja nekik, hogy a nyomukban vagyok. - Szélsebesen visszavitte az asszonyt az állomásra, és otthagyta egy felhólyagzott, kemény fapadon, a napon. Mrs. Milton fáradtnak és szörnyen ziláltnak, izgatottnak és porosnak érezte magát. Dangle, kétségkívül, roppant tettre kész, de jóságos áldozatkészségért mégiscsak Douglas Widgeryhez kell fordulnia!

Eközben Dangle - arcát bearanyozta a lebukó nap - egy gignek nevezett holmiba fogott nagy, fekete lovat hajtott (már amennyire tudott) északnyugati irányban, Winchester felé. Dagadt szemét nem számítva, Dangle jó külsejű emberke volt, vadászsapkát és sötétszürke ruhát viselt. Nyaka hosszú és karcsú volt. Az olvasó talán tudja, milyenek ezek a gigek: óriási nagy, jó magas faalkotmányok. A ló is óriási nagy és magas volt, bütykös lábú, hosszú fejű, kemény szájú, és erősen odacsapkodta a patáját járás közben. Klapp, klapp, klapp, klapp, ügetett végig az úton, keményen, el a templom mellett, és riadtan megugrott egy felhúzott tetejű gyermekkocsi láttán.

A mentőexpedíció története ettől kezdve zavarossá válik. Úgy tűnik, Widgery módfelett méltatlankodott, amiért Mrs. Miltont otthagyták a farehami állomáson. Noha a legnemesebb szándékkal indult, mégis valahogy egész nap bosszankodott, és láthatólag örült, hogy alkalma nyílik a jogos felháborodásra. - Micsoda kétbalkezes alak ez a Dangle! - mondta Widgery. - Elrohan! És úgy gondolja, hogy addig várunk itt, amíg vissza nem jön! Ez rá vall! Csak magával gondol ez a Dangle! Mindig, mindent maga akar - rosszul - elintézni!

- Segítő szándék vezeti - mondta Mrs. Milton kicsit szemrehányóan, és megérintette a férfi karját.

Widgery nemigen volt olyan hangulatban, hogy hagyja magát egyszeriben meglágyítani. - Nem kell, hogy megakadályozzon... - mondta és elhallgatott. - Nincs értelme a beszédnek, tudja. Maga fáradt.

- Tovább tudok menni - mondta az asszony élénken. - Csak megtaláljuk őt!

- Mialatt tétlenül ültem Coshamben, vettem egy megyei térképet. - Előhúzta és kinyitotta. - Látja, itt megy az út Farehamből kifelé. - Az üzletember higgadt megfontoltságával folytatta, hogy aztán azt javasolja, szálljanak haladéktalanul vonatra Winchester felé. - Biztos, hogy Winchesterbe mennek - magyarázta. - Ez elkerülhetetlen! Holnap vasárnap, Winchester püspöki székhely, máshová, még a legjelentéktelenebb helyre sem vezet út.

- De Mr. Dangle?

- Majd szépen továbbmegy, amíg nem kerül az útjába valami, amit ki kell kerülnie; akkor aztán kitöri a nyakát. Láttam már Dangle-t hajtani! Aligha valószínű, hogy egy gig, méghozzá egy bérelt gig utolérjen biciklistákat az esti hűvösségben. Bízza rám magát, Mrs. Milton.

- A kezében vagyok - mondta az asszony, és megható kicsinységéből fölnézett Widgeryre. És a férfi ebben a pillanatban elfelejtette a nap minden keserűségét.

E beszélgetés alatt Phipps kissé hervadt pózban, botjára támaszkodva álldogált, gallérját tapogatta, és egyikről a másikra nézett. Kitűnő ötletnek tartotta, hogy Dangle-t faképnél hagyják. - Üzenetet hagyhatnék neki ott, ahol a giget szerezte - javasolta, amikor látta, hogy azok ketten egymás szemébe néznek.

Erre az indítványra mind a hárman rendkívül felélénkültek.

De Botleynál tovább nem jutottak, mert éppen, amikor a vonatuk befutott az állomásra, hatalmas robaj hallatszott. Valaki ordítozott odafönt, a bakter elképedve állt a peronon, és Phipps kidugta fejét az ablakon, fölkiáltott: - Ott megy! - és leugrott a kocsiról. Mrs. Milton, aki rémülten követte, éppen hogy még látta. Widgery azonban nem látott semmit.

Botley állomása bevágásban fekszik; fölötte húzódik az országút, és a napnyugta citromsárga és rózsaszín pírjában egy nagy fekete tömeg viharzott tova; egy ló, olyan, mint egy hosszú orrú sakkhuszár, egy gig felső része és Dangle, útban az első ülésről a hátsóra. Torzképszerű árnyéka majmolta őt a bevágás túlsó oldalán. Egy másodperc műve volt az egész. Dangle ugrani látszott, egy másodpercig lógott a levegőben, majd eltűnt, és egy pillanattal később szívbe markoló recsegés-ropogás következett. Aztán két fekete fej száguldott tova sebesen.

- Jobb lesz, ha kimegyünk innen - mondta Phipps Mrs. Miltonnak, aki lenyűgözve állt az ajtóban.

A következő pillanatban mind a hárman fölfelé siettek a lépcsőn. Dangle-t ott találták, sapka nélkül álldogált, és kinyújtott, vérző kezét egy szolgálatkész kisfiú törölgette. Messzire belátható, széles, csúnya út futott lefelé a dombról, és a távolban a botleybeliek egy kis csoportja látszott, amint a nagy fekete lovat fogják. Még ilyen messziről is láthatták az öntudatos büszkeség kifejezését a szörnyeteg pofáján. Olyan fapofája volt ennek a lónak, amilyent csak el tud képzelni az olvasó. Soha életemben nem láttam hozzá foghatót; csupán a londoni Tower bestiái, amelyeken a páncélos lovasok ülnek, hasonlítanak ehhez a lóhoz. Most azonban ne a lóval foglalkozzunk, hanem Dangle-lel.

- Megsérült? - kérdezte Phipps mohón, a többieket megelőzve.

- Mr. Dangle! - kiáltotta Mrs. Milton, kezét tördelve.

- Halló - mondta Dangle, egy cseppet sem meglepődve. - Jó, hogy jönnek. Szükségem lehet magukra. Alaposan benne vagyok a pácban, ugye? De elcsíptem őket! Méghozzá pontosan ott, ahol vártam.

- Elcsípte őket?! Hol vannak? - mondta Widgery.

- Ott fönt - mondta, és fejével hátrafelé intett. - Körülbelül egy kilométernyire, fönt a dombon. Ott hagytam őket. Kénytelen voltam.

- Nem értem - mondta Mrs. Milton, ismét feszült és fájdalmas tekintettel. - Megtalálta Jessie-t?

- Megtaláltam! Szeretném valahol megmosni a kezemet! Ezek az átkozott kavicsok! Egy útkereszteződésnél bukkantam rájuk hirtelen. A ló megriadt a bicikliktől. Ültek az út szélén, és a virágokat tanulmányozták. Csak annyi időm volt, hogy odakiáltsam: "Jessie Milton, magát keressük!" - és akkor az az átkozott dög megbokrosodott. Nem mertem hátrafordulni. Volt elég dolgom, hogy megóvjam magam a felborulástól, szóval már ameddig bírtam. Csak odakiáltottam: - "Térjen vissza a barátaihoz! Mindent megbocsátanak!" És nagy patkócsattogással elrobogtam. Hogy meghallották-e...?

- Vigyen hozzá! - tört ki hevesen Mrs. Milton Widgeryhez fordulva.

- Hogyne - mondta Widgery, hirtelen megelevenedve. - Milyen messze van az a hely, Dangle?

- Két-három kilométer. El voltam szánva, hogy ha törik, ha szakad, megtalálom őket. Azt mondom, mégis... Nézze a kezemet! De bocsánat, Mrs. Milton. - Phippshez fordult. - Mondja, Phipps, hol moshatnám ki ezeket a kavicsokat? És a térdemet is meg kellene nézni.

- Ott az állomás - mondta Phipps készségesen. Dangle egy lépést tett, s a térdsérülését most mindenki láthatta.

- Karoljon belém - mondta Phipps.

- Hol szerezhetnék valami járművet? - kérdezte Widgery két kisfiútól.

A két kisfiú nem értette. Egymásra néztek.

- Nincs konflis, még csak egy kézikocsi se a láthatáron - mondta Widgery. - Egy lovon múlik a dolog, egy lovon, országomat egy lóért!

- Itt mingyá van egy ló - énekelte az egyik kisfiú, és egy mozdulatot tett a kezével.

- Nem tudod, hol bérelhetnénk kocsit? - kérdezte Widgery, miután vagy tíz másodpercig szúrós szemmel meredt a fiúra.

- Vagy szekeret, vagy akármit - tette hozzá Mrs. Milton.

- John Ookernek van egy szekere, de senki se béreheti, mer berúgott, oszt összetörte a rúggyát neki - mondta énekelve a két kisfiú közül a nagyobbik, félig elfordulva és az utat bámulva. - És a papám se adna, mert nekünk is eltörött a lába.

- Még csak egy szekér se! Nyilvánvaló! Mit csináljunk?!

Mrs. Miltonnak eszébe jutott, hogy ha Widgery a lovagias áldozatkészség embere, akkor Dangle viszont határtalanul leleményes. - Azt hiszem - mondta félénken -, talán, ha megkérdezné Mr. Dangle-től...

Erre aztán lekopott a kultúrmáz Widgeryről. Egész gorombán válaszolt. - Egye meg a fene Dangle-t! Nem csinált még elég galibát nekünk? Utánuk kellett hajtania azon a kordén, hogy közölje velük, hogy jövünk, s most maga még azt akarja, hogy az ő tanácsát kérjem ki.

Az asszony szép kék szeme megtelt könnyekkel. Widgery hirtelen abbahagyta. - Megyek, és megkérdezem Dangle-t, ha úgy kívánja - mondta kurtán. Hosszú léptekkel bement az állomásra, aztán le a lépcsőkön, Mrs. Milton meg ott maradt az úton a két csendben bámészkodó kisfiúval, és valamilyen ballada refrénje futott át a fején: "Hol vannak már a rég múlt idők lovagjai?" Úgy érezte, hogy halálfáradt, éhes, kipirult, odavannak a hajhullámai, röviden: mártírnak érezte magát.

Nehéz szívvel tudnék csak beszélni arról, hogyan végződött ez a nap. Hogy tűntek a szökevények a semmibe; hogy nem volt több vonat; milyen közönyösen bámészkodott Botley, milyen szemmel látható hajlandósággal a gúnyos derültségre, és hogy nem adott semmiféle járművet; hogy a Kócsag gazdája gyanakodott; hogy másnap vasárnap volt, és ez a forró nyári nap összegyűrte Phipps gallérját, bepiszkította Mrs. Milton szoknyáit, és elkomorította az egész társaság sugárzó hangulatát. Dangle a flastromokkal és a kékre vert fél szemével érezte, hogy a sebesült lovagi póz nevetséges, és néhány halvány kísérlet után abba is hagyta. Szemrehányások talán sohasem kerültek a beszélgetés előterébe, de ott játszottak, mint száraz villámok, a társalgás peremén. És mindannyiuk szíve mélyén ott lappangott a nevetségesség kényelmetlen érzete. Főleg Jessie a hibás, úgy gondolták. Az is nyilvánvaló volt, hogy a legrosszabb - ami az ügyből tragédiát csinált volna - nem következett be. Itt van ez a fiatal nő - fiatal nő?! mit beszélek? kislány! -, kapja magát, és elhagyja a surbitoni kényelmes otthonát meg a kifinomult, intellektuális társasággal járó örömöket; megszökik, és maga után vonszol bennünket, akik keményen pózolunk, kölcsönösen féltékenykedünk, most pedig fáradtak és viharvertek vagyunk, hogy aztán végül egy szombat este lefricskázzon bennünket, mint hitvány sarat a kerekéről, ebbe az utálatos faluba. És nem is szerelem vagy szenvedély miatt cselekedte, ami komoly mentség, és az ember elfogadhatja, még ha kénytelen is elítélni, hanem csupán szeszélyből, csupán egy fantasztikus ötlet alapján, valójában semmiért, csak a józan ész elleni merénylet kedvéért. Mindamellett, mégis, akkora az önuralmunk, hogy még mindig úgy beszélünk róla, mint akit nagyon félrevezettek, mint aki aggodalmat okozott nekünk, úgy beszélünk róla, mint egy eltévedt bárányról; és Mrs. Milton, miután evett, továbbra is a legnemesebb érzelmeket tanúsította ezzel az üggyel kapcsolatban. Ha szabad megemlítenem, Jessie a szoba egyetlen kényelmes székében ült, egy párnázott kosárszékben; mi pedig hihetetlenül kemény lószőr holmikon ülünk, amelyeknek a hátára támlavédőket kötöttek, citromsárga szalagcsokrokkal. Valahogy más ez, mint azok a kedves, régi beszélgetések Surbitonban. Milton a nyitott ablakkal szemben ül (az éjszaka olyan nyugalmas és meleg), és a félhomály - nem gyújtottunk lámpát csodálatosan jól áll neki. Hangja elárulja, hogy fáradt, és hajlamosnak mutatkozik maga ellen vallani az Egy Gáttalan Lélek dolgában. Olyan este volt ez, amely részvétkeltő emlékiratokban megállná a helyét, de most egy kissé unalmasnak bizonyult.

- Úgy érzem, én vagyok a hibás - mondta Mrs. Milton. - Én őszintén feltártam a dolgokat. Azt az első könyvemet - egy szavát se vonom vissza, jegyezzék meg! - félreértették, rosszul alkalmazták.

- Úgy van - mondta Widgery, és megpróbált oly mélyen együttérzőnek látszani, hogy azt a sötétben is észre lehessen venni. - Szándékosan értették félre!

- Ne mondja ezt - mondta a hölgy. - Nem szándékosan. Én igenis hiszek abban, hogy a kritikusok a maguk módján becsületesek. Nem a kritikusokra gondoltam. De Jessie, gondolom... - Kérdő tekintettel a szemében szünetet tartott.

- Lehetséges - mondta Dangle, a flastromot vizsgálgatva.

- Írok egy könyvet, és kifejtem benne az álláspontomat. Azt akarom, hogy az emberek úgy gondolkozzanak, ahogy tanácsolom, és nem azt, hogy aszerint cselekedjenek. Amit írok, csupán Tanítás. Éppen csak történetté kerekítem. Új eszméket akarok hirdetni, új tanokat, terjeszteni akarom az eszmét. Aztán, ha az eszmék már széles körben elterjedtek, maguktól is megvalósulnak. Most azonban még őrültség a fennálló rend ellen lázadni. Bernard Shaw, tudják, megmagyarázta ezt a szocializmussal kapcsolatban. Mindnyájan tudjuk, hogy megkeresni mindazt, amit fogyasztunk, az helyes, de tőkebefektetésből élni, az helytelen. Csakhogy mi nem kezdhetjük el, amíg ilyen kevesen vagyunk. Ezt azoknak kell!

- Pontosan! - mondta Widgery. - Ezt azoknak kell! Nekik kell elkezdeni.

- És közben maga folytatja a bankügyleteit...

- Ha én nem tenném, csinálná valaki más.

- Én pedig a Mr. Milton-féle hajszeszből élek, és közben megkísérlem megvetni a lábam az irodalomban.

- Próbálkozik?! - mondta Phipps. - Már meg is tette.

- Az más! - vágta rá Dangle ugyanabban a pillanatban.

- Maguk olyan kedvesek hozzám. De visszatérve a dologra. A könyvemben Georgina Griffiths persze egyedül él párizsi lakásában, eleven modellek után fest az iskolában, és férfi látogatókat fogad, de hát már huszonegy éves is elmúlt.

- Jessica csak tizennyolc éves, és még korához képest is kislány - mondta Dangle.

- Ez mindent megváltoztat. Ó, az a gyerek! Más a helyzet egy asszonnyal. És Georgina Griffiths sohasem kérkedett a szabadságával, kerékpáron, vidéki szállodákban. És ráadásul ebben az országban! Ahol mindenki olyan kicsinyes. Képzeljétek, nem otthon tölti az éjszakát! Rettenetes! Ha híre megy, ez romlását jelenti!

- Romlását - mondta Widgery.

- Senki nem venne feleségül ilyen lányt - mondta Phipps.

- El kell tussolni a dolgot - mondta Dangle.

- Mindig azt tartottam, hogy az élet egyénekből, egyéni esetekből tevődik össze. Minden egyes személyt saját körülményei alapján kell mérlegelni. Általános szabályok nem alkalmazhatók...

- Gyakran érzem ennek a kényszerítő erejét - mondta Widgery.

- Íme, az én "szabályaim". Persze, a könyveimben...

- Az más, teljesen más - mondta Dangle. - A regény mindig tipikus esetekkel foglalkozik.

- Az élet pedig nem tipikus - mondta Widgery végtelen mélyértelműen.

Ekkor hirtelen, akaratlanul Phipps elásította magát, és ez őt magát lepte meg és háborította fel a legjobban a szobában lévők közül. Ez a gyarlóság ragályos volt, és a gyülekezet, miután - ezt az olvasó is könnyen beláthatja - fáradtra társalogta magát, apró ürügyekkel szétoszlott. De nem azért, hogy rögtön elaludjon.

Amikor Dangle egyedül maradt, végtelen undorral nyomban vizsgálni kezdte kékülő szemét, mert energikus kis ember volt ugyan, de rendszerető. Az egész ügy - már majdnem elcsípte őket! - szörnyen bosszantotta. Farehambe visszamenni pedig nagyon kellemetlen lenne, annyi bizonyos.

Phipps az ágyán üldögélt egy ideig, és ugyanolyan undorral vizsgálgatta a gallérját, amelyet vasárnapi használatra huszonnégy órával ezelőtt még elképzelhetetlennek tartott volna.

Mrs. Milton elmélázott azon, hogy még a kutyaszemű, nagy kövér emberek is halandók; Widgery pedig boldogtalan volt, mert olyan ingerülten beszélt Mrs. Miltonnal az állomáson, és mert úgy érezte, hogy eddig még nem sikerült Dangle-t lepipálnia. Dangle-re is dühös volt.

És mert mind a négyen nagyon is a látszatok síkján mozogtak, mindannyiuk lelkében ott élt, kínos középtávon, gúnyolódó és gyanakvó Botley, távolabbi háttérben a humorizáló London és a találgató Surbiton.

Végül is csakugyan ostobán viselkedtek? Ha nem viselkedtek ostobán, akkor miért bosszankodnak és szégyenkeznek annyira mind a négyen?

XXXII
Párkereki úr, a kóbor lovag

Ahogy Mr. Dangle tanúvallomásában elmondta, a szökevényeket az út szélén hagyta, körülbelül három kilométernyire Botleytól. Mr. Dangle megjelenése előtt Párkereki úr nagy érdeklődéssel hallotta, hogy a közönséges, útszéli virágoknak is van nevük, sőt némelyiknek roppant különös neve van: tyúkhúr, csillagfürt, Szent János-fű, füzike, foltos kontyvirág, búzavirág és százszorszép.

- Tudja, Dél-Afrikában egész más virágok vannak - magyarázta Párkereki úr, és fantáziája nagyot ugrott örömében, hogy így megindokolta a tudatlanságát.

Ekkor hirtelen Dangle, akinek jövetelét patkócsattogás és keréknyikorgás jelezte, mint a rakéta átsüvített a nyári este csendes nyugalmán. A vadul vágtató fekete ló mögött ingadozó és hadonászó Dangle Jessie nevét kiáltotta, aztán látszólag minden ok nélkül a sövény felé farolt és eltűnt, hogy beteljesítse a végzetet, amely számára minden dolgok kezdetétől fogva megíratott. Jessie-nek és Párkerekinek alig maradt annyi idejük, hogy fölálljanak, és megragadják kerékpárjaikat, Dangle sebes, forgószélszerű jelenését már le is játszotta. Az út egyik oldaláról a másikra cikázott - még riasztóbb látvány volt, mint Párkereki úr útra kelése kezdetén -, és eltűnt a kanyarban.

- Tudta a nevemet! - mondta Jessie. - Igen, ez Mr. Dangle volt!

- A kerékpárjaink miatt történt - szólt Párkereki úr, Jessie-vel egyidőben, egy kissé önelégült nyugtalansággal. - Remélem, nem lesz semmi baja.

- Ez Mr. Dangle volt! - ismételte Jessie. Párkereki úr ezúttal már meghallotta szavait, és ijedten megrezzent. Szemöldöke rángatózva szaladt föl a homlokára.

- Micsoda?! Valaki ismerős?!

- Igen.

- Úristen!

- Engem keresett - mondta Jessie. - Láttam. A nevemet kiáltozta, mielőtt a ló megbokrosodott. A mostohaanyám küldte utánam.

Párkereki úr úgy érezte, jobb lett volna mégis visszaküldeni a kerékpárt, mert gondolatai Bechamellel és Mrs. Miltonnal kapcsolatban még mindig egy kicsit homályosak voltak. Becsületesség a legjobb politika, gondolta gyakran. Erre-arra forgatta a fejét. Készen állt a cselekvésre.

- Minket üldöz, ugye? Akkor majd visszajön! Lement azon a dombon, és biztos vagyok benne, hogy beletelik egy kis időbe, amíg újra föl bír kapaszkodni.

Látta, hogy Jessie kitolta az útra a kerékpárját, és fölszállni készül. Még mindig azt a fordulót bámulva, amely Dangle-t elnyelte, Párkereki követte Jessie-t. Így hát, éppen amikor a nap leszállt, újabb menekülésbe kezdtek, és most Bishop's Waltham felé hajtottak. Párkereki úr volt a veszélyes ponton - hátvéd szerepében -, folyton vissza-visszanézett, és eközben veszedelmesen imbolygott. Időnként Jessie-nek lassítania kellett. Párkereki nehezen szedte a lélegzetet, és gyűlölte magát, amiért tátott szájjal hajt. Majdnem egyórai kemény taposás után Winchesterben találták magukat, s még mindig szabadok voltak. Dangle-nek nyoma sem volt, és más veszély sem mutatkozott, amikor a sötétedő, sárgán kivilágított utcára behajtottak. Bár a sövények mögött már denevérek csapongtak, és az esthajnalcsillag is feljött az égre, amikor még mindig három kilométernyire voltak Winchestertől. Párkereki úr mégis rámutatott, hogy milyen veszélyes lenne megállni egy ilyen közismert helyen, és szelíden, de szilárdan ragaszkodott ahhoz, hogy hajtsanak tovább Salisbury felé. Winchesterből szétágaznak az utak minden irányba, és világos, hogy hirtelen nyugatnak kell fordulniuk, ha le akarják rázni az üldözőket. Amint Párkereki úr megpillantotta az alkonyatban felkelő kövér, sárga holdat, arra gondolt, hogy föleleveníti a Bognorból való szökés utáni hangulatot, - de bár a hold és az összes légköri viszonyok ugyanolyanok voltak, az érzések valahogy mégis különböztek. Miután elhagyták Winchester határát, teljes csendben és lassan hajtottak. Mind a ketten majdnem teljesen kimerültek, a sík terep unalmas volt, és még egy apró domb is teher; és így történt, hogy Wallenstock falucska megállásra csábította őket, s szállást kértek egy fogadóban, amelyről azonnal látszott, hogy rendkívül jól megy. A megnyerő modorú fogadósné tüstént a helyzet magaslatára emelkedett.

Amint a szoba felé mentek, ahol majd a vacsorájukat feltálalják, Párkereki úr egy félig nyitott ajtón át három és fél, sűrű füstfelhőben úszó arcot pillantott meg - az ajtó széle az egyiket félbevágta - meg egy viaszosvászonnal letakart asztalt, poharakkal és söröskorsóval. És egy megjegyzést is meghallott. Egy pillanattal előbb, hogy ezt a megjegyzést meghallotta, Párkereki úr még büszke és boldog ember volt, pontosabban szólva, bárói rang örököse, inkognitóban. A kerékpárokat végtelenül könnyedén, méltóságteljesen adta át a háziszolgának, és udvariasan meghajolva kinyitotta az ajtót Jessie előtt. - Vajon ki lehet ez? - kérdezgetik az emberek, gondolta. Majd azután: - Valami nagyon tehetős ember! Nézd csak meg a bicikliket! - Aztán a képzeletbeli bámészkodók megtárgyalják, mennyire divatba jött újabban a kerékpározás, hogy bírák, tőzsdeügynökök és színésznők, szóval az előkelőségek, mind bicikliznek, és az ilyen nagy embereknek gyakran az a szeszélyük, hogy elkerülik a nagy szállodákat, a városi talpnyalók tömegét, és inkább a falusi élet meghitt boldogságát keresik, rangrejtve. Aztán még azt is gondolják talán, hogy milyen megfoghatatlan előkelőség árad a hölgyből, aki belépett az ajtón, meg a kísérőjéből, a jóképű, szőke bajszú, kék szemű gavallérból, és egymásra néznek. - Majd én megmondom nektek, hogy mi ez! - szól a falu egyik tekintélyes öregje (akárcsak a regényekben), és kimondja valamennyiük véleményét, halk, mély benyomást keltő hangon: - Van úgy, hogy az embernek egy báró a vendége, és nem is sejti - nem is szólva a még nagyobb urakról...

Mint mondom, ilyesféle kellemes gondolatok keringtek homályosan Párkereki úr fejében egy pillanattal azelőtt, hogy azt a megjegyzést meghallotta. De az a megjegyzés fejbe kólintotta. Hogy pontosan mi is volt az a megjegyzés, lényegtelen. Olyasféle odavetett, szatirikus szavakból állt, amilyenekkel Strephon szokott szórakoztatni. Ha kíváncsi lenne, drága hölgyem, hogy miféle megjegyzés volt, nem kell egyebet tennie, csak felölteni egy igazán modern biciklistaruhát, férfiismerősei közül kiválasztani a leggyengébb külsejűt kísérőül, és elhajtani a legközelebbi szombat estén bármelyik kocsmába, ahol egészséges, keresetlen beszédű emberek verődnek össze. Akkor aztán majd hall egész csomó olyasféle dolgot, amilyent Párkereki úr hallott, sőt talán többet is, mint szeretne.

A megjegyzés, tegyük hozzá, magába foglalta Párkereki úr személyét is. Tökéletes kétkedést árult el társadalmi helyzetét illetően. Egy csapással összezúzta az egész pompás, képzeletbeli építményt, amelyben fantáziája olyan gyönyörűséget talált. Minden oktalan boldogsága szétfoszlott, mint az álom. És nem maradt kárpótlásul semmi, mint ahogy nincs kárpótlás semmiféle rosszindulatú megjegyzéssel szemben sem, amely valaha is elhangzott. Talán abban az emberben, aki mondta, egy kis elégedettség futott át arra a gondolatra, hogy egy önhitt tökfilkót leszállított a magas lóról, de éppen annyira lehetséges az is, hogy akkor még nem is tudta, hogy vaktában leadott lövése telibe talált. Úgy dobta oda a megjegyzést, mint a gyerek, aki követ dob egy madárra; és ez a megjegyzés nemcsak romba döntött egy buta, boldog önhittséget, de sebet is ejtett. És az otrombaság Jessie-re is vonatkozott.

A lány további viselkedéséből Párkereki arra következtetett, hogy nem hallotta, de a kis külön ebédlőben elfogyasztott vacsora alatt, bár Jessie vidáman beszélt, a férfinak minduntalan elkalandoztak a gondolatai. A fogadó ivójából időnként nevetés és kivehetetlen beszélgetésfoszlányok szűrődtek be a nyitott, muskátlis ablakon át. Párkereki úgy érezte, hogy még mindig ugyanabban a hangnemben folyik a szó, a lány és az ő rovására. Szórakozottan felelgetett a lánynak. Jessie azt mondta, hogy fáradt, és azonnal a szobájába sietett. Párkereki a szokott előzékenységével kinyitotta az ajtót, és mély meghajtással búcsúzott a lánytól. Újabb sértésektől tartva, figyelt, miközben a lány fölment a lépcsőn, és áthaladt a fordulón, ahol a kitömött madarak alatt a barométer függött a falon. Aztán visszament a szobába, és megállt a kis szőnyegen a papírdíszítésű kandalló előtt. - Pimaszok! - mondta keserű megvetéssel, félig hallhatóan, amikor újabb harsogó nevetés áradt be a szobába. Vacsora közben, egész idő alatt, éles visszavágásokon törte a fejét, holmi korholó beszéden, amit nyomban el is fog mondani, és amivel majd lehűti őket. Lehordja őket, ahogy nemesemberhez illik: - Angoloknak nevezik magukat, és megsértenek egy hölgyet! - fogja mondani; talán feljegyzi a nevüket és címüket, megfenyegeti őket, hogy beszélni fog a földesúrral; kijelenti, hogy még hallani fognak róla, és mindenkit alaposan elképesztve, visszavonul. Ezt csakugyan meg kell tennie!

- Móresre kell tanítani őket! - mondta indulatosan, és egy fájdalmasat csavarintott a bajuszán. Mit is mondtak? Felidézte a minősíthetetlen megjegyzést a maga felbőszítésére, aztán újra elmondta magában beszéde főbb pontjait. Köhögött, három lépést tett az ajtó felé, majd megállt, és visszament a szőnyegre, a kandalló elé. Mégse teszi meg! De hát ő, a kóbor lovag, a rangrejtve utazó báró megengedheti-e, hogy az ilyen emberek megússzák megrovás és felelősségre vonás nélkül? Nagylelkűség? Nézze ilyen szemmel a dolgot? Bugrisok, figyelemre se méltók? Nem! Ez csak gyáva kifogás! Mégis megteszi!

Ahogy újra az ajtó felé indult, máris megszólalt benne egy tiltakozó hang, és forrófejű szamárnak nevezte. De csak annál elszántabban ment tovább. Elhaladt az ivó mellett, át a hallon, és belépett abba a szobába, ahonnan a megjegyzés jött. Hirtelen tárta ki az ajtót, és összevont szemmel megállt a küszöbön. Úgyis elügyetlenkeded a dolgot, jegyezte meg a szkeptikus belső hang.

Összesen öten voltak a szobában: a kandalló melletti karosszékben, hosszú pipával egy nagy tokájú, kövér ember, aki nyájasan jó estét kívánt Párkereki úrnak; egy fiatal fickó, kurta pipával, akinek keresztbe vetett lába kamásliban parádézott; egy szakállas kis ember, fogatlan vigyorgással; egy élénk tekintetű, nyugodt, középkorú férfi, aki bársonykabátot hordott; és egy nagyon választékos, szőke fiatalember, sárgásbarna, készen vett öltönyben, fehér nyakkendővel.

- Hm - mondta Párkereki úr zordon, kemény arckifejezéssel. És aztán, fenyegető hangon, mint aki nem tűr packázást: - Jó estét!

- Nagyon kellemes napunk volt - mondta a fehér nyakkendős, szőke fiatalember.

- Nagyon - mondta Párkereki úr vontatottan. Fogott egy barna karosszéket, nagy gondosan elhelyezte úgy, hogy szemközt legyen a kandallóval, és leült.

- Nagyon kellemesek az utak errefelé - mondta a fehér nyakkendős, szőke fiatalember.

- Nagyon - mondta Párkereki úr, sötéten méregetve a fiatalembert. (El kell kezdeni valahol!) - Az utakkal és az időjárással nincs semmi baj errefelé, de meg kell mondjam - és ezért jöttem ide be -, hogy akad itt néhány átkozottul kellemetlen alak, átkozottul kellemetlen alak!

- Ó! - mondta a kamáslis fiatalember, és beszéd közben gondolatban leltárt csinált a gyöngyház gombjairól. - Hogy áll ez a dolog?

Párkereki úr rátenyerelt a térdére, és végtelenül kötekedő modorban széttárta könyökét. Szíve mélyén dühöngött magára meggondolatlan hülyesége miatt, hogy így ingerli ezeket az oroszlánokat (kétség nem fér hozzá, ezek valóban oroszlánok!), de most már végig kell csinálnia. Hála az égnek, a lélegzete még nem fogyott ki, bár kezdett már egy csöppet szaggatottá válni. Szemét a nagy tokájú, kövér ember arcára szegezte, és halk, mély benyomást keltő hangon így szólt: - Uram! - mondta, egy kis szünetet tartott, és gőgösen fölfújta az arcát -, én egy hölggyel jöttem ide!

- Nagyon csinos hölgy - mondta a kamáslis férfi, félrehajtva a fejét, hogy megcsodáljon egy gyöngyház gombot, amely a lábikrája mögötti hajlatban rejtőzködött. - Igazán nagyon csinos hölgy.

- Én - ismételte Párkereki úr - egy hölggyel jöttem ide.

- Azt láttuk, az isten áldja meg - mondta a nagy tokájú, kövér ember, furcsa, asztmásan ziháló hangon. - Nem látom, mi ebben a rendkívüli? Még azt hihetné valaki, hogy nincsen szemünk.

Párkereki úr köhécselt. - Uram, én egy...

- Eszt má hallottuk - mondta a szakállas kis ember élesen, és barátságosan kuncogva folytatta. - Könyv nélkül is tudom - mondta a kis ember, kihangsúlyozva a csattanót.

Párkereki úr átmenetileg elveszítette a fonalat. Rosszindulatúan meredt a szakállas kis emberre, és igyekezett visszatalálni félbeszakadt szónoklatához.

- Ön azt mondta - szólt nagyon udvariasan a fehér nyakkendős szőke fiatalember -, hogy egy hölggyel jött ide.

- Egy hölggyel - merengett a kamáslibűvölő.

A bársonykabátos férfi, aki élénk, lelkes szemmel egyik beszélőről a másikra nézett, most fölnevetett, mintha jó tréfát sütöttek volna el, és várakozó tekintetét rászögezve, beszédre ösztönözte Párkereki urat.

- Valami piszkos csirkefogó - folytatta szónoklatát Párkereki úr, hirtelen fellobbanva, végtelen indulatosan - megjegyzést tett, amikor elmentünk ez előtt az ajtó előtt.

- Lassan a testtel! - mondta a nagy tokájú öreg úr. - Lassan a testtel! Ne gorombáskodjon velünk, legyen szíves!

- Egy pillanat - mondta Párkereki úr. - Nem én kezdtem a gorombáskodást! - (Hát ki? - szólt közbe a nagy tokájú ember.) - Nem magukat neveztem piszkos csirkefogónak. Egy percig se higgyék ezt. De valaki ebben a szobában olyan megjegyzést tett, ami elárulta, hogy arra se méltó az illető, hogy a cipőmet beletöröljem, és minden illő tisztelettel az olyan úriemberek iránt, akik valóban úriemberek (Párkereki úr körülpillantott, erkölcsi támogatást remélve), azt szeretném tudni, ki volt az?

- Mely célból? - kérdezte a fehér nyakkendős, szőke fiatalember.

- Hogy itt nyomban beletöröljem a cipőmet - mondta Párkereki úr újfent haragra lobbanva, bár egy kissé elszorult a torka, mert semmi sem állt tőle távolabb, amikor ide belépett, mint a személyes erőszakkal való fenyegetőzés. Azért mondta ezeket a szavakat, mert semmi más nem jutott az eszébe, és harcra készen feszítette szét a könyökét, hogy ijedtségét leplezze. Különös, hogy a helyzet néha hogy elragad bennünket!

- Halló, Charlie! - mondta a kis ember. - Ejha! - mondta a tokák gazdája. - Beletörli a cipőjét? - mondta a szőke fiatalember, enyhe meglepetéssel hangjában.

- Bele én! - mondta Párkereki úr hangsúlyozott elszántsággal, és a fiatalemberre meresztette a szemét.

- Ez helyes és okos dolog - mondta a bársonykabátos férfi. - Ha meg tudja tenni!

Úgy látszott, a társaság a fehér nyakkendős fiatalemberre ruházta át érdekei képviseletét.

- Természetesen, ha nem tud rájönni, hogy melyikünk volt az, akkor úgy gondolom, készen áll arra, hogy nagyvonalúan mindnyájunkba ebben a szobában beletörölje a cipőjét? - tette föl a kérdést, továbbra is személytelen hangon a fiatalember. - Ez az úr, ez a könnyűsúlyú bajnok...

- Valld csak be, Charlie - mondta a kamáslis fiatalember, egy pillanatra fölnézve. - És ne rángasd bele a barátaidat. Ezt kívánja az igazság. Nem mászhatsz ki a dologból.

- Ez az úr volt? - kezdte Párkereki.

- Természetesen - mondta a fehér nyakkendős fiatalember -, ha már cipőtörlésről beszélünk...

- Én nem beszélek róla, hanem megteszem - mondta Párkereki úr.

Végigjártatta a szemét a társaságon. Azok már nem ellenfelek voltak, hanem nézők. Most már végére kell járnia az ügynek. De az, hogy hangot adott a megjegyzést tevő ellen irányuló személyes támadásnak, valamiképpen megszabadította Párkereki urat attól a nyomasztó érzéstől, hogy az egész világgal áll szemben. Nyilvánvalóan verekednie kell valamelyikkel. Kap egy monoklit a szemére? Nagyon ellátják a baját? Hála az égnek, hogy nem az az izmos, kamáslis fickó volt! Álljon föl és kezdje? Mit fog Jessie gondolni, ha monoklis szemmel jelenik meg holnap a reggelinél?

- Ez az ember volt? - kérdezte Párkereki úr tárgyilagos nyugalommal, és karja szögletesebb volt, mint valaha.

- Fald föl - mondta a szakállas kis ember. - Fald föl egyből!

- Várjunk csak! - mondta a fehér nyakkendős fiatalember. - Várjunk csak egy percig! Ha véletlenül én mondtam volna...

- Maga mondta, vagy nem? - kérdezte Párkereki úr.

- Meghátrálsz, Charlie? - mondta a kamáslis fiatalember.

- Nem én - mondta Charlie. - Egy kis tréfát csak megengedhetünk magunknak...

- Majd megtanítom arra, hogy tartsa meg magának a tréfáit! - mondta Párkereki úr.

- Éjjen! - mondta a tokanyáj pásztora.

- Charlie egy kicsit túl könnyen tréfálkozik - mondta a szakállas kis ember.

- Ez egyenesen undorító! - mondta Párkereki úr beszédéhez visszatérve. - Egy hölgy nem kerékpározhat az országúton, és nem viselhet olyan ruhát, ami egy kicsit eltér a megszokottól anélkül, hogy holmi piszkos kis alakok ne sértegessék...

- Nem tudtam, hogy az ifjú hölgy meghallja, amit mondok - szólt Charlie. - A barátaival csak eltársaloghat barátságosan az ember! Honnan tudhattam volna, hogy nyitva van az ajtó?

Párkereki úr azt kezdte gyanítani, hogy ellenfele, ha lehet, még nála is jobban megijedt a kilátásba helyezett erőszaktól, és erre bátorsága újra visszatért. Alapos leckét kell adni ezeknek a fickóknak!

- Persze hogy tudta, hogy az ajtó nyitva van - vágott vissza méltatlankodva. - Persze hogy tudta, hogy meghalljuk, amit mond. Ne hazudozzon itt összevissza! Semmi értelme, hogy ilyesmiket összehordjon. Jól mulattak, és az is volt a céljuk, hogy mulassanak. S ezért most megkapja példás büntetését, uram!

- Gyömbérsör az igazi az ilyen forró időben - mondta a szakállas kis ember bizalmas hangon a bársonykabátosnak. - Pukkannak is a dugók mindenfelé!

- Mi értelme van fölfordulást csinálni egy kocsmában? - mondta Charlie, a társasághoz intézve a szót. - Egy kis becsületes küzdelmet, beavatkozás nélkül, most már magam se bánnék, ha ennek az úrnak kedve van hozzá.

A vak is láthatja, hogy szörnyen fél ez az ember! Párkereki úr nekivadult.

- Ahol akarja - mondta Párkereki úr. - Bárhol, ahol csak akarja.

- Megsértetted az urat - mondta a bársonykabátos férfi.

- Ne légy olyan átkozottul begyulladva, Charlie - mondta a kamáslis férfi. - Ha nem vagy nehezebb nála jó hat kilóval, hát akkor egy dekával se.

- Én pedig azt mondom - szólt a túltengő tokájú úriember, s hogy a figyelmet magára terelje, öklével csapkodta a szék karfáját -, hogyha Charlie megjegyzéseket tesz, akkor vállalja is a következményeit. Egyáltalán nem bánom, ha olyasmiket beszél, de akkor vállalja is a következményeket. Nekem ez a véleményem.

- Vállalom is, ne félj! - mondta Charlie rendkívül keserű hangsúllyal megnyomva a vállalom szót. - Ha ez az úr eljönne keddhez egy hétre...

- Ostobaság! - lökte oda Párkereki úr. - Most!

- Úgy van! Úgy van! - mondta a tokák gazdája.

- Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra, Charlie - mondta a bársonykabátos férfi.

- Muszáj, Charlie! Hiába! - mondta a kamáslis férfi.

- A helyzet a következő - mondta Charlie társaihoz intézve szavait. - Tegyük föl, hogy holnap este nekem kell fölszolgálni a méltóságos asszony vacsoráját? Hogy néznék ki monoklival a szememen? Vagy képzeljétek el: ide-oda tologatni a kocsit fölhasadt szájjal?

- Ha nem akarod, hogy tönkretegyék a képedet, Charlie, mér nem fogod be a szádat? - mondta a kamáslis személy.

- Pontosan! - szögezte le Párkereki úr szenvedélyesen. - Mért nem fogja be azt a piszkos száját?

- Az állásom forog kockán - tiltakozott Charlie.

- Ezt előbb kellett volna meggondolni! - válaszolta Párkereki úr.

- Nincs arra semmi ok, hogy ilyen rettentően dühöngjön. Csak viccnek szántam én azt - mondta Charlie. - Mint egyik úriember a másiknak, kijelentem, hogy nagyon sajnálom, de ha az úr bosszankodik...

Mindnyájan egyszerre kezdtek beszélni. Párkereki úr a bajszát pödörte. Charlie úriembernek ismerte el, és ez, úgy érezte, mindenesetre enyhítő körülmény. De a szerepe úgy kívánta, hogy gyorsan és keményen rávesse magát a megfutamodó ellenségre. Néhány sértő szót kiáltott bele a lármába.

- Igazán nyavalyás alak vagy - mondta a kamáslis férfi Charlie-nak.

A zűrzavar még nagyobb lett.

- Csak nem gondolod, hogy megijedek egy ilyen pipaszárlábú pasastól! - ordította Charlie. - Eszembe sincs!

Taktikát változtat, gondolta Párkereki kissé megszeppenve. Hova fogunk kilyukadni!

- Ne üldögélj és szájaskodj itt! - mondta a bársonykabátos férfi. - Azt mondta, hogy megüt, és ha neki lennék, most meg is ütnélek.

- Na, jól van! - mondta Charlie, hirtelen taktikát változtatva, talpra ugrott. - Ha muszáj, hát muszáj! Gyerünk!

Erre Párkereki, a végzet gyermeke is felállt, azzal a rettenetes érzéssel, hogy a belső figyelmeztető hangnak igaza volt. Az ügy fordulóponthoz érkezett. Összegabalyította a dolgot, s amennyire meg tudja ítélni, most már nincs más hátra, mint ütni, de azonnal. Ő meg Charlie nem egészen kétméternyire álltak egymástól, közöttük az asztal, mind a ketten nagyon indulatosan kapkodták a levegőt. Közönséges kocsmai verekedés és méghozzá - ez most már nagyon is nyilvánvaló volt! - egy inassal. Jóságos ég! Ez lett a méltóságteljes, megvető rendreutasításból?! Hogy a csudába történt mindez?! Meg kellene kerülni az asztalt és nekimenni! De mielőtt a verekedés kitört volna, a kamáslis férfi beleavatkozott.

- Ne itt! - mondta az ellenfelek közé lépve. Mindenki fölállt.

- Charlie ügyes - mondta a szakállas kis ember.

- Buller udvarába - mondta a kamáslis férfi, a tapasztalt, gyakorlatias ember könnyed határozottságával átvéve az egész ügy irányítását.

- Ha az úrnak nincs kifogása ellene.

Úgy látszik, Buller udvarát tartották a legalkalmasabb helynek!

- Szabályosan és tisztességesen fogjuk csinálni a dolgot, kérem!

És mielőtt teljesen ráébredt volna, hogy mi is történik, már vitték is kifelé Párkerekit, a kocsma hátsó helyiségein keresztül, az első és egyetlen ökölviadalra, amely egész életére dicsőséget szerzett neki.

Külsőleg, amennyire a bujkáló hold fénye látni engedte, Párkereki úr nyugodtan, de várakozóan nézett a küzdelem elé. Ám lelke mélyén ellentétes érzések kavarogtak. Rendkívüli volt, ahogy a dolgok lejátszódtak. A szavak szinte egymás sarkára hágtak, úgy, hogy csak a legnagyobb nehézséggel tudta az ügy fejleményeit követni. Pontosan emlékezett magára, amint egymás után átvonul a szobákon, méltóságteljes, sőt arisztokratikus alak, tele jól átgondolt mondatokkal, s azzal a szándékkal, hogy a modoruk miatt maró gúnnyal rendreutasítja ezeket a nyomorult bugrisokat. Aztán villámgyorsan követte egyik apró mozzanat a másikat, s íme, most itt van a holdfényes ösvényen - apró sötét alak, alig kivehető nagyobb alakoktól körülvéve -, s valamilyen üzletemberre valló nyugalommal vonul az ismeretlen rémségek elé a Buller-udvarba. Öklözés! Elképesztő! Szörnyű! Előtte ment Charles homályos alakja, és Párkereki látta, hogy a kamáslis férfi barátságosan, de szilárdan fogja Charles karját.

- Fene egye meg, marhaság! - mondta Charles - ilyen semmiségért verekedni! Mit számít neki az egész, ő szabadságon van! Neki nem kell semmiféle átkozott vacsorát fölszolgálni holnap este, mint nekem! Muszáj zsibbadtra szorítanod a karomat?!

Több kapun mentek keresztül, s végül bejutottak a Buller-udvarba. Pajták álltak itt - pajták, amelyeknek titokzatosságát még a holdfény sem oszlatta el -, tehénszag terjengett, s a szivattyús kút éles feketén vált ki a háttérből, és éles fekete árnyékot vetett a fehérre meszelt falra. És itt fogják az arcát péppé verni! Tudta, hogy a butaság teteje kiállni itt és ripityára veretni magát, de hogy miképp mászhatna ki belőle, azt elképzelni se tudta. Igen ám, de mi lenne aztán? Tudna-e még egyszer a lány szemébe nézni? Lesimította Norfolk-kabátját, s lecövekelte magát háttal a kapunak. Hogy kell bokszállásba helyezkedni? Így? Na és, ha megfordulna és elfutna? Visszafutna egyenest a kocsmába, és bezárkózna a hálószobájába? Még most sem késő! Semmiképp se tudnák rákényszeríteni, hogy kijöjjön onnan, ha mégis megtennék. Hogy indít az ember eljárást tettlegesség miatt? A holdfényben meglátta maga előtt a kísértetiesen fehér arcú Charlest bokszállásban.

Ütést kapott a karjára és hátrált. Charles szorította. Ekkor ütött egyet a jobbjával, és ebbe az ütésbe minden kétségbeesését beleadta. Saját találmányú ütés volt - rögtönzés -, de véletlenül pontosan olyanra sikerült, mint egy szabályos horogütés. Ujjongó izgalommal állapította meg, hogy az a valami, amibe az ökle ütközött, Charles állkapcsa. Ez volt az öröm egyetlen felvillanása az egész küzdelem alatt, és ez is nagyon rövid életű. Még alig érte el az ütése Charlest, amikor kapott egyet a mellére és hátratántorodott. A legnagyobb nehézségek árán tudott csak talpon maradni. Úgy érezte, hogy laposra verték a szívét. - Az istenfáját! - mondta valaki mögötte valahol, fél lábon táncolva és lábujját a markában szorongatva.

Amikor Párkereki megtántorodott, Charles egy hangos, félelmetes kiáltást hallatott. A holdfényben szinte toronyként magasodott Párkereki fölé. Mindkét ökle forgott, mint a motolla. Most a megsemmisülés következik, minimum! Párkereki úr talán lekapta a fejét, de határozottan hátrált jobb felé, ütött, de nem talált. Charles balról támadott, és rengeteg lyukat ütött a levegőbe. Párkereki úr bal fülét egy ütés súrolta, de közben befejezte az oldalozó hadmozdulatot. Egy újabb ütés érte a füle mögött. Ég és föld vadul keringett körülötte, s ekkor egy világos ruhába öltözött alakot vett észre, amint egy nyitott kapun át teljes gőzzel belerohan az éjszakába. A kamáslis férfi előreugrott Párkereki mellett, de már későn ahhoz, hogy föltartóztassa a menekülőt. Kiabálás, nevetés hallatszott, és a még mindig ünnepélyesen bokszállásba merevedett Párkereki úr ráeszmélt a nagy és csodálatos valóságra: Charles elmenekült! Ő, Párkereki megküzdött, és a játékszabályok szerint győzött!

- Az jó kis ütés volt, amit az állkapcsára adott neki - jegyezte meg a fogatlan, szakállas kis ember, váratlanul barátságos hangon.

- Az a helyzet - mondta Párkereki úr a salisburyi út szélén üldögélve, mialatt fülében távoli harangok zúgtak -, meg kellett leckéztetnem a fickót, egyszerűen nem tehettem mást.

- Olyan borzasztó, hogy magának verekednie kell az emberekkel - mondta Jessie.

- Ezek a bugrisok egyre tűrhetetlenebbek - szólt Párkereki úr. - Ha itt-ott nem kapnának egy kis leckét tőlünk, nos, akkor egyetlen kerékpáros hölgyet sem látnánk az országutakon.

- Úgy gondolom, minden nő visszariad az erőszaktól - mondta Jessie. - Úgy gondolom, a férfiak - bizonyos értelemben - bátrabbak, mint a nők. Szinte elképzelni sem tudom, hogy bírja valaki elszánni magát arra, hogy szembenézzen egy szobára való durva alakkal, kiválassza a legbátrabbat közülük, és példásan elverje. Még a gondolatára is összeborzadok. Azt hittem, csak Ouida gárdatisztjei csináltak ilyesmiket.

- Ez csak a kötelességem volt mint úriembernek, semmivel sem több - mondta Párkereki úr.

- De hogy valaki egyenesen besétál az oroszlán barlangjába!

- Szokás dolga az egész - mondta Párkereki úr nagyon szerényen, és lepöccentett egy kis cigarettahamut a térdéről.

XXXIII
Párkereki úr vallomása

A hétfő reggel a blandfordi Arany Fácánban találta a két szökevényt, a reggelijük mellett. Bonyolult kerülőúton voltak Dorsetshire-en keresztül Ringwoodba, ahol Jessie úgy remélte, választ kap barátnőjétől, a tanítónőtől. Eddig már közel hatvan órát töltöttek együtt, és az olvasó is meg fogja érteni, hogy Párkereki úr érzelmei jelentős mértékben kifejlődtek és elmélyültek. Eleinte Jessie csak egy impresszionista vázlat volt gondolatvilágában, valami nőies, élénk és kápráztató, valami hangsúlyozottan fölötte álló lény, akinek a társaságát jó sorsának köszönheti. Fő célja, mint tudják, kezdetben pusztán annyi volt, hogy méltó legyen a lányhoz, s ezért a valóságnál kiválóbbnak, gazdagabbnak, műveltebbnek és főleg előkelőbb származásúnak tüntette fel magát. Ismereteit a női lélekről majdnem kizárólag azok az ifjú hölgyek szolgáltatták, akikkel az üzleti életben találkozott, ebben a társadalmi osztályban pedig (akárcsak katonai körökben és urasági inasok között) a könyörtelen társadalmi elzárkózás régi jó hagyományát még mindig vallásos áhítattal őrzik. Csaknem elviselhetetlen rettegéssel gondolt arra, hogy a lány faragatlan fráternek tarthatja. Azután lassan észrevette és felfedezte Jessie gondolkozásmódjának sajátosságait. Nagyszerű tapasztalatlanság párosult a lányban azzal a pompás lelkesedéssel, amit a legmodernebb nézetek keltettek benne, és meggyőződésének ereje valósággal magával ragadta Párkerekit. Hangsúlyozottan a maga életét akarja élni, és Párkereki úrban mélységesen felkavarta a vágyat hasonló elhatározásra. Mihelyst fölfogta a lány nézeteinek lényegét, rájött arra, hogy maga is így gondolkozott kora ifjúságától kezdve.

- Hát persze - jegyezte meg fellobbanó férfiúi büszkeséggel -, a férfi szabadabb, mint a nő. És a gyarmatokon, tudja, félig sincs annyi konvenció, mint amennyivel ennek az országnak a társadalmában találkozik az ember.

Kellemesnek találta, hogy a lány olyan jó véleményt alkotott fizikai bátorságáról. Ez határtalan önbizalommal töltötte el! Egy-két kísérletet tett, hogy bizonyítsa, mennyire nem konvencionális, és nem is sejtette, hogy a lány szűk látókörű embernek tartja. Elnyomta magában a sokéves megszokást, és nem indítványozta, hogy menjenek templomba. Előítélet-mentes szellemben vitatta meg a templomba járást.

- Ez csupán szokás - mondta -, bevett szokás. Egyáltalán nem látom, hogy valójában mi haszna van belőle az embernek. - És egy csomó remek tréfát eresztett meg a cilinderekről, tréfákat ebből a tárgykörből, amiket a Globe hasábjain olvasott. De előkelő származását azzal mutatta ki, hogy vasárnap egész napon át kesztyűben hajtott, és tüntetően dobta el félig szívott cigarettáját, amikor elkarikáztak egy templom mellett, ahol a hívők a délutáni istentiszteletre gyülekeztek. Óvatosan kerülte az irodalmi témákat, és csak néhány könnyed, játékos bókot ejtett el, tudva, hogy Jessie hamarosan könyveket fog írni.

Jessie kezdeményezésére történt, hogy mégis részt vettek egy istentiszteleten a blandfordi templom régimódi karzatán. Talán elárulhatom az olvasónak, hogy Jessie-t most már súlyos lelkiismeret-furdalás gyötörte. Világosan látta, hogy a dolgok nem egészen úgy alakulnak, mint ahogy kitervelte magában. Olvasta Olive Schreinert, George Egertont és így tovább, de nem értette meg teljesen őket, hiszen a lelke mélyén, érzelmeiben még kislány volt. A tennivalója, úgy gondolta, most az, hogy lakást szerez, eljár a British Museumba, és vezércikket ír a napilapokba, amíg valami jobb nem akad. Rendben is lett volna minden, ha Bechamel (undorító alak) megtartja ígéretét, s nem viselkedik olyan kimondhatatlanul förtelmesen. Most egyetlen reménye Miss Mergle volt, az a szabad szellemű nő, aki egy évvel ezelőtt kitűnő képzettséggel bocsátotta őt útjára a világba. Búcsúzáskor Miss Mergle arra intette, hogy éljen bátor és igaz életet, továbbá átadta neki Emerson Esszéi-nek és Motley Németalföldi Köztársaság-ának egy-egy kötetét, hogy átsegítsék őt a serdülő kor veszélyes vizein.

Jessie indulatai mostohaanyja surbitoni otthona iránt határozott gyűlöletté fokozódtak. Nincs komolyabb és ünnepélyesebb nő a világon, mint az ilyen okos lány, akinél a nőies kacérságot tudálékos modernkedés nyomja el. Thomas Plantagenet házasságellenes regényének haladó hangja ellenére Jessie hamar átlátott ennek a szeretetre méltó nőnek szeretetre méltó védekezésén. A sokféle póz, amit a férfiismerősök csapata tett szükségessé, végeredményben oktalanul nagy mértékben bosszantotta Jessie-t. Milyen lapos és értelmetlen! Visszatérni ebbe a nevetségesen mesterkélt életbe, feltétel nélkül letenni a fegyvert a konvenciók előtt - elkeserítő kilátás volt Jessie számára. De mi mást tehetne?!

Az olvasó tehát meg fogja érteni, hogy néha kedvetlen volt (Párkereki úr meg csendes és figyelmes), néha pedig hangzatos vádbeszédeket tartott a fennálló rend ellen. Szocialista volt, ahogy ezt Párkereki úr értésére adta, mire a férfi homályos célzásokkal sejtette, hogy ő még ennél is tovább ment, és nem kisebb dolgot értett ez alatt, mint az anarchia rémségeit. Párkereki még azt is beismerte volna, hogy ő rombolta le a Téli Palotát, ha a leghalványabb sejtelme lett volna arról, hol is van az a Téli Palota, és ha teljes bizonyossággal tudta volna, hogy a Téli Palotát már előtte lerombolták. Készséggel egyetértett Jessie-vel abban, hogy a nők jelenlegi helyzete tűrhetetlen, de egyszer majdnem kicsúszott a száján, hogy nem kellene a lányoknak elvárni azt, hogy leadogassa nekik a dobozokat, amikor éppen szót vált egy vevővel. Kétségtelen, hogy csak az késleltette Párkereki leleplezését szombaton és vasárnap, hogy Jessie elmerült a saját tanácstalanságában, és félt attól, hogy üldözői utolérik. A lány halványan érezte, hogy valami nincs egészen rendben a férfi körül, de jelenlegi lelkiállapota teljesen kizárta a beható elemzés lehetőségét.

Egyszer-kétszer azonban mégis akadtak epizódok, amelyek rettenetesen nyugtalanították Párkerekit, sőt kérdések is, amikben gyanakvás érződött. Háromszor is belecsúszott dél-afrikai emlékeinek visszaidézésébe, de ezek tele voltak veszedelmes szakadékokkal, és csak csoda árán menekült ki belőlük. Különösen melléfogott abban a szörnyű beszámolóban, amelyikben a bennszülöttek megrohanták az otthonukat, elrabolták mind a struccokat, marhákat, tyúkokat meg az anyja összes kimosott fehérneműjét - mindent, amire rá tudták tenni a kezüket -, és aztán idejében hazaérkeztek ő, az apja meg a bátyja, s egész éjjel üldözték a rablókat, követve a homályosan kivehető különböző fehér ruhákat, amiket a rablók különbözőképpen öltöttek magukra. A lány ezt furcsának találta. Furcsának! De valahogy egyik dologból következett a másik, és a mosott ruha, amit először csak mellékesen-említett, nagyon jól jött akkor amikor a lány azt kérdezte, hogy lehet feketéket éjszaka nyomon követni. - Rendszerint nem is lehet - mondta bizonytalanul, és akkor a mosott ruha megmentette. De ha Jessie végiggondolja, milyen iszonyatosan ostobának fogja látni!

Vasárnap éjszaka, minden elképzelhető ok nélkül, szokatlan éberség fogta el. Maga se tudta, hogyan, egyszerre ráeszmélt, hogy megvetésre méltó, hazug fráter. Az éjféli órákban végigtekintett kitalált meséin, és menekülni kényszerült egy csapat mosott fehérneműbe öltözött, Matabele törzsbeli kaffer elől, és amikor megpróbálta másfelé terelni a gondolatait, hirtelen pénzügyi problémák tornyosultak elébe. Hallotta, ahogy kettőt, majd hármat üt az óra.

- Jó reggelt, hölgyem - mondta Párkereki, amikor Jessie hétfő reggel belépett az Arany Fácán reggelizőhelyiségébe, és mosolygott, meghajolt, kezét dörzsölgette, széket húzott neki, majd újra kezét dörzsölgette.

A lány zavart kifejezéssel az arcán hirtelen megállt. - Hol láttam már ezt? - kérdezte.

- A széket? - mondta Párkereki elpirulva.

- Nem, ezeket a mozdulatokat. - Közelebb jött, kezet fogott a férfival, s közben kutatóan nézett az arcába. - És a hölgyem!?

- Ez csak szokás - mondta Párkereki úr bűntudatosan. - Rossz szokás. Hogy az úrihölgyeket hölgyemnek nevezem. Ezt a mi "gyarmati nyerseségünk" számlájára kell írnia. Odakint... az ország belsejében... tudja... az úrihölgyek... olyan ritkák... mindenkit hölgyemnek szólítunk.

- Van néhány furcsa szokása, Chris bátyám - mondta Jessie. - Mielőtt eladja a gyémántbányarészvényeit, és elkezd társadalmi életet élni, ahogy maga mondja, és képviselőnek jelölteti magát - milyen jó dolog férfinak lenni! - ki kell gyógyulnia belőlük. Abból a szokásából, hogy úgy hajlong, a kezét dörzsölgeti, és várakozásteljesen néz.

- Ez csak szokás.

- Tudom. De nem tartom jó szokásnak. Ugye, nem haragszik, hogy megmondom?

- Egy csöppet sem. Hálás vagyok érte.

- Különleges megfigyelőképességgel vagyok megáldva, vagy inkább megverve - mondta Jessie, tekintetét a reggelizőasztalra szegezve.

Párkereki úr bajuszához emelte a kezét, arra gondolt, hogy talán ez is rossz szokás, félbeszakította a mozdulatot, és zsebre vágta a kezét. Csuda kínosan érezte magát, hogy az ő szavajárását használjuk.

Jessie szeme a karosszékre tévedt, amelynek egyik kötözőszalagja kibomolva lógott, s talán azért, hogy megfigyelő-természetéről szóló elméletét a gyakorlatban is alkalmazza, Párkerekihez fordult, és egy gombostűt kért tőle.

Párkereki úr kezét ösztönösen kabátja hajtókájához kapta, ahol a szokás hatalmánál fogva néhány elszórt gombostűt őrzött.

- Milyen furcsa helyen tartja a gombostűket! - kiáltott föl Jessie, amikor átvette a tűt.

- Itt mindig a kezem ügyében van - mondta Párkereki. - Egy fickótól láttam egyszer egy üzletben.

- Úgy látszik, maga előrelátó természetű - szólt hátra a lány, miközben letérdelt a szék mellé.

- Afrika közepén, szóval az ország belsejében, az ember megtanulja megbecsülni a gombostűt - mondta Párkereki úr föltűnő szünet után. - Nem túl sok tű volt Afrikában. Ott nem hevernek szanaszét a földön. - Arca most már szép, vörös pírban égett. Hol fog legközelebb kibújni a rőfös a zsákból?! Kabátja zsebébe süllyesztette kezét, aztán az egyiket ismét előhúzta, titokban kivette a másik gombostűt, és óvatosan a háta mögé ejtette. A tű hangos koppanással esett a kályhaellenzőnek. Szerencsére Jessie nem tett semmiféle megjegyzést, mert nagyon el volt foglalva a bútorhuzat szalagjával.

Párkereki úr, ahelyett, hogy leült volna, az asztalhoz ment, és ujja hegyét az abroszra támasztva, megállt mellette. Rengeteg ideig váratták őket a reggelivel. Párkereki fölvette az összecsavart szalvétáját, élesen fürkészve nézte a gyűrűt, aztán becsúsztatta kezét a szalvéta hajtásába, és az anyagát vizsgálgatta, majd újra letette. Aztán futó vágya támadt, hogy megtapogassa a lyukas bölcsességfogát. Szerencsésen leküzdötte! Egyszerre ráébredt, hogy úgy áll ott, mintha az asztal pult volna, és rögtön leült. Dobolt az asztalon. Feszengett, és borzasztó melege volt.

- Késik a reggeli - mondta Jessie és fölállt.

- Csakugyan!

A társalgás lanyha volt. Jessie megkérdezte, milyen messze van innen Ringwood. Ezután ismét csönd támadt. Párkereki úr nagyon kényelmetlenül érezte magát, és erőltetett fesztelenséggel megint a reggelizőasztalon jártatta a szemét, aztán ujja hegyével szórakozottan fölemelte az abrosz sarkát, és vizsgálgatni kezdte. Tizenöt shilling, három penny - gondolta magában.

- Miért csinálja ezt? - kérdezte Jessie.

- Mit? - mondta Párkereki, és görcsös mozdulattal leejtette az abroszt.

- Hogy így nézi az abroszt. Tegnap is rajtakaptam.

Párkereki úr arca rákvörös lett. Idegesen kezdte ráncigálni a bajszát. - Tudom - mondta. - Tudom. Furcsa szokás, tudom. De odakint, tudja, bennszülött cselédek vannak, tudja, és - furcsa dolog erről beszélni - az embernek meg kell nézni a dolgokat, érti ugye, hogy lássa, egész tiszták-e vagy sem. Ezt meg kell szokni.

- Milyen különös! - mondta Jessie.

- Ugye? - motyogta Párkereki.

- Ha Sherlock Holmes lennék - mondta Jessie -, azt hiszem, ilyen apróságokból rájöttem volna arra, hogy maga a gyarmatokról való. De azért mégiscsak sejtettem, nem igaz?

- Igen - mondta Párkereki bánatos hangon - sejtette.

Mért ne ragadná meg az alkalmat egy becsületes vallomásra és tenné hozzá: sajnos, ez esetben rosszul sejtette!

Gyanakszik a lány?! Ebben a lélektani pillanatban a szolgálólány hirtelen belökte az ajtót tálcájával, és behozta a kávét és tojásrántottát.

- Néha elég jók a megérzéseim - mondta Jessie.

A két nap óta gyülemlő bűntudat elárasztotta. Micsoda nyomorúságos hazudozó! Emellett, előbb vagy utóbb, kikerülhetetlenül el fogja árulni magát.

Párkereki úr kitálalta a tojást, és aztán ahelyett, hogy nekifogott volna, csak ült, tenyerébe támasztott arccal, és nézte, ahogy Jessie kitölti a kávét. A füle élénken vöröslött, és a szeme fénylett. Esetlenül a kávéscsészéjéhez nyúlt, köszörülte a torkát, hirtelen hátradőlt székében, és mélyen zsebre dugta a kezét. - Megteszem! - mondta hangosan.

- Megteszi? Mit? - mondta Jessie meglepett pillantást vetve rá a kávéskanna fölött. Éppen most készült hozzálátni a rántottához.

- Vallok!

- Vall?! Mit?!

- Miss Milton, én egy közönséges hazudozó vagyok! - oldalra hajtotta a fejét, és összehúzott szemmel, végtelen elszántsággal nézett Jessie-re. Aztán ütemesen hangsúlyozva és fejét lassan ide-oda ingatva, kijelentette: - Rőfössegéd vagyok!

- Maga rőfös! Azt hittem...

- Rosszul hitte. De ennek ki kellett derülni. A gombostűk, a viselkedésem, a szokásaim, ez csak elég világos! Kereskedősegéd vagyok, és a tíznapos szabadságomat töltöm. Csak egy kereskedősegéd! Ez nem valami sok, ugye? Egy vizesnyolcas alak!

- Abban, hogy valaki kereskedősegéd, nincs semmi szégyellni való - mondta Jessie összeszedve magát, de azért mégsem egészen értette, hogy mindez mit jelent.

- De igen - mondta Párkereki -, egy férfi számára, manapság, ebben az országban nagyon is sokat jelent. Hogy az ember csak szolgája a másik embernek, mint én. Hogy úgy kell öltözködni, ahogy parancsolják, dolgozni kell, meg templomba járni, hogy a vevők meg legyenek elégedve. Nincs még egy ember, akinek ennyi órát kell álldogálni. Egy részeges kőműves ehhez képest király.

- De mért mondja el ezt most nekem?

- Fontos, hogy most mindjárt megtudja!

- De Mr. Benson...

- Ez még nem minden! Ha nem haragszik érte, hogy magamról beszélek egy kicsit. Van egypár dolog, amit szeretnék elmondani magának. Nem akarom tovább is becsapni. Nem Benson a nevem. Hogy mért mondtam magának Bensont, azt nem tudom. Talán azért, mert bolond vagyok. Igen, valahogy többnek akartam látszani, mint ami vagyok. Párkerekinek hívnak.

- Igazán?

- És ami Dél-Afrikát meg azt az oroszlánt illeti...

- Nos?

- Hazugságok!

- Hazugságok?!

- És a struccfarmon fölfedezett gyémántok. És a támadás a házunk ellen. Ezek is hazugságok. És a zsiráfemlékeim. Szintén hazugságok. Sohase lovagoltam zsiráfon. Féltem volna.

Valamiféle dacos elégedettséggel nézett a lányra. Mindenesetre könnyített a lelkén. Jessie határtalan megrökönyödéssel nézett rá vissza. Teljesen új oldaláról mutatkozott be ez a férfi.

- De miért...? - kezdte Jessie.

- Mért meséltem magának ilyesmiket? Nem tudom. Azt hiszem, azért, mert afféle hülye alak vagyok. Azt hiszem, imponálni akartam magának. De most minden vágyam, hogy megtudja az igazat.

Csönd. Egyikük sem nyúlt a reggelihez.

- Úgy gondoltam, hogy el kell mondanom magának - mondta Párkereki úr. - Azt hiszem, többek között sznobság és más ilyesmi volt az ok. Egész éjjel nem hunytam le a szemem, és magamról gondolkoztam; elgondoltam, hogy csak egy megtévesztő férfiimitátor vagyok és más efféléket.

- És nincsenek gyémántrészvényei, és nem lép föl képviselőnek, és nem...?

- Minden hazugság - mondta Párkereki úr síri hangon. - Elejétől a végéig hazugság. Magam se tudom, hogy jutott eszembe ilyeneket mondani.

Jessie kifejezéstelen arccal meredt Párkerekire.

- Színét se láttam Afrikának, soha életemben - tette teljessé a vallomást Párkereki úr. Aztán kihúzta jobb kezét a zsebéből és a kávéját kezdte inni, az olyan ember nemtörődömségével, aki már a halál keserűségén is túl van.

- Ez egy kicsit meglepő - kezdte tétován Jessie.

- Gondolja csak át - mondta Párkereki úr. - Tiszta szívemből sajnálom a dolgot.

Ettől kezdve a reggeli csendben folyt le. Jessie nagyon keveset evett, és láthatólag mélyen elmerült gondolataiba. Párkereki úron annyira erőt vett a bűnbánat és aggodalom, hogy pusztán idegességből rendkívül bőséges reggelit fogyasztott el, s a rántotta nagy részét azzal a kiskanállal ette, ami tulajdonképpen a lekvárhoz tartozott. Szemét komoran lesütötte. A lány leeresztett szempillája alól nézegette Párkerekit. Egyszer-kétszer nevetéssel küszködött, egyszer-kétszer méltatlankodni látszott.

- Nem tudom, mit gondoljak - szólalt meg végül. - Nem tudom, hova tegyem magát, Chris bátyám. Tudja, hogy talpig becsületes embernek tartottam magát. És valahogy...

- Nos?

- Még mindig annak tartom.

- Becsületesnek? Azzal a sok hazugsággal?!

- Úgy hiszem.

- Én nem - mondta Párkereki úr. - Mélységesen szégyellem magamat. De legalább nem vezetem többé félre magát!

- Gondoltam - mondta a Szürkeruhás Ifjú Hölgy -, hogy az az oroszlántörténet...

- Az istenért! Ne emlékeztessen rá! - mondta Párkereki úr.

- Gondoltam, vagy inkább éreztem, hogy amiket mesélt, nem hangzik egészen igaznak. - Párkereki arckifejezésének láttára Jessie hirtelen nevetésbe tört ki. - Persze hogy maga becsületes. Hogy is kételkedhettem benne? Mintha én még sohase alakoskodtam volna! Most már mindent értek! - Váratlanul fölállt, és kinyújtotta kezét a reggelizőasztal fölött.

Párkereki kétkedve nézte, aztán meglátta a lány pajkosan baráti pillantását. Eleinte alig értette meg. Fölállt, kezében a lekváros kanállal, és szánalmas alázatossággal megfogta a lány feléje nyújtott kezét. - Úristen! - tört ki. - Ha maga nem ilyen... de hát...

- Most már mindent értek. - Egy nagyszerű sejtelem hirtelen elhomályosította Jessie vidám hangulatát. Gyorsan leült, és Párkereki is leült. - Azért tette, mert segíteni akart rajtam - mondta. - És azt gondolta, hogy túl konvencionális vagyok ahhoz, hogy segítséget fogadjak el valakitől, aki, nézetem szerint, alacsonyabb társadalmi osztályhoz tartozik.

- Részben ezért történt - mondta Párkereki úr.

- Mennyire félreismert - mondta Jessie.

- Hát nem haragszik?

- Nemes dolog volt magától. De elszomorít - mondta a lány -, hogy feltételezte, hogy szégyellni fogom magát, mert tisztességes mesterséget folytat.

- Eleinte nem tudhattam - mondta Párkereki úr. Ámuldozott. Magatehetetlenül hagyta, hogy helyreállítsák az önbizalmát. Volt olyan hasznos állampolgár, mint akárki - a javaslatot egyhangúlag elfogadták -, és a legnemesebb célból hazudozott. Lassan maga is ebben a megvilágításban látta a dolgokat. Mi több, a lány újból említést tett elszánt személyes bátorságáról. Bátor is volt, ismerte el magában. A reggeli tehát legmerészebb elképzeléseinél is sokkal jobban végződött, és úgy hagyták el Blandfordot, ezt a nyomorúságos kis fészket, mintha soha semmiféle árnyék nem vetődött volna közéjük.

De mialatt Wimborne és Ringwood között, az út mellett, egy kis fenyőligetben üldögéltek, egy dombnyúlvány közepe táján, az igazság szelleme, különös hirtelenséggel, újra megjelent, s Párkereki úr ismét felhozta a világban elfoglalt helyének kérdését.

- Azt gondolja - kezdte váratlanul, s kivette szájából a tűnődés közben szívott cigarettát -, hogy egy rőfösséged tisztes polgár?

- Miért ne?

- És például, amikor olyasmit sóz a vevőre, amit az nemigen akar?

- Muszáj ezt csinálni?

- Ez az eladás művészete - mondta Párkereki úr. - Ha nem csinálná, a betevő falatját sem tudná megkeresni. Ezen kár vitatkozni. Nem különösebben becsületes és nem különösebben hasznos mesterség, nem valami nagyon előkelő, nincs szabadság, és nincs szabad idő; reggel héttől este fél kilencig, a hét minden egyes napján; nem sok időt hagy a magánéletre, nem igaz? Az igazi munkások kinevetnek minket, és az iskolázott fickók, mint a bankhivatalnokok és az ügyvédi írnokok, lenéznek bennünket. Kifelé tiszteletre méltónak látszunk, befelé pedig hálótermekbe zsúfolnak bennünket, mint a rabokat, kenyéren és vajon tartanak, és zsarnokoskodnak velünk, mint a rabszolgákkal. Csak annyira állunk egyesek fölött, hogy érezhessük, hogy milyen alacsonyan állunk. Tőke nélkül nincsenek kilátásaink; száz kereskedősegéd közül jó, ha egy keres annyit, hogy megnősülhessen; s ha megnősül, a gazdája akár cipőpucolásra is használhatja, ha úgy tetszik neki, akkor se mer megharagudni. Ez a textilszakma! És maga még azt mondja, hogy legyek elégedett? Maga elégedett lenne, ha boltilány volna?

Jessie nem válaszolt, és Párkereki bosszús arccal könyvelte el győzelmét. Majd újból beszélni kezdett. - Arra gondoltam - mondta és elhallgatott.

A lány feléje fordította tenyerébe támasztott arcát. Szeme fénylett, s ez tekintetének gyengéd kifejezést adott. - Maga olyan szerény, olyan kevésre tartja magát - mondta.

Párkereki úr nem nézett Jessie arcába előbbi beszéde közben. A füvet nézte, és mondatait vörös, bütykös keze mozdulataival hangsúlyozta. Keze most ernyedten csüngött a térdéről. - Arra gondoltam - ismételte.

- Nos? - mondta a lány.

- Ma reggel gondolkoztam ezen.

- Igen?

- Persze, butaság.

- Nos?

- A dolog úgy áll... hogy már majdnem huszonhárom éves, vagyok. Az iskoláimat rendesen elvégeztem, úgy tizenöt éves koromig, mondjuk. Szóval, ez azt jelenti, hogy nyolc éve nem tanulok. Most már késő? Nem voltam éppen rossz tanuló. Foglalkoztam algebrával, latinban eljutottam a segédigékig, franciában a nemekig. Van bizonyos alapom.

- És most azt gondolja, tovább kellene tanulnia.

- Igen - mondta Párkereki úr. - Ez az! Tudja, a textilszakmában nem sokra megy az ember tőke nélkül. De ha igazi képzettséget szereznék!

- Miért ne? - mondta a Szürkeruhás Ifjú Hölgy. Párkereki urat ez meglepte. - Azt hiszi? - kérdezte.

- Hát persze. Maga férfi! Szabad! - A lány tűzbe jött. - Bárcsak a maga helyében lehetnék és lenne módom erre a küzdelemre.

- Van elég erőm ehhez? - tette föl hangosan, de magához intézve a kérdést. - Az a nyolc év! - mondta most már a lánynak.

- Be tudja hozni. Maga bizonyosan be tudja hozni. Azok, akiket maga képzett embereknek nevez, semmit se fejlődnek. Utolérheti őket. Tökéletesen beérik azzal, hogy golfoznak, hogy azon törik a fejüket, mi okosat mondhatnának az olyan nőknek, mint a mostohaanyám, meg hogy vacsorákra járnak. Egy dologban máris megelőzte őket. Azok azt hiszik, hogy mindent tudnak. Maga nem! És milyen keveset tudnak! És maga céltudatos, ambiciózus...

- Uramisten! - mondta Párkereki úr. - Hogy tudja maga bátorítani az embert!

- A szerénysége, az akadályozza magát. Ha csak annyit is tudnék segíteni magának... - mondta Jessie, és hagyta, hogy a befejezetlen mondat önmagáért beszéljen.

Párkereki megint tűnődésbe merült. - Az eléggé világos, hogy maga se tartja valami sokra a textilesmesterséget - mondta váratlanul.

- A maga számára, hogy tovább is ezt folytassa, talán nem - mondta a lány. - De nagy emberek százai küzdötték föl magukat a legalacsonyabb sorból. Itt van például Burns, a földműves, és Hugh Miller, a kőfaragó és még sokan mások. Dodsley méghozzá inas volt...

- De a textilkereskedők! Mi túlságosan szánalmas uraságok vagyunk ahhoz, hogy felemelkedjünk. Még összegyűrődik a kabátunk és a kézelőnk!

- Nem ismer egy Clarke nevű teológust? Ő is szövetkereskedő volt.

- Volt egy ilyen nevű, akiről varrócérnát neveztek el, ő az egyetlen, akiről hallottam.

- Nem olvasta a Lázadó Szívek-et?

- Nem - mondta Párkereki úr. Nem várta meg, hogy a lány a könyvről beszéljen, hanem hirtelen élénk beszámolóba kezdett irodalmi ismereteiről. - Az igazság az, hogy nagyon keveset olvastam. Nem sok alkalma van rá az embernek az én helyzetemben. Van nekünk egy kis egyesületi könyvtárunk, azt már kiolvastam. Besant legtöbb könyvét olvastam, egy csomót Mrs. Braddontól meg Rider Haggardtól és Marie Corellitől, na és, igen, egy-két Ouidát is. Ezek persze jó regények és elsőrendű írók, de úgy találtam, hogy nincs sok közük hozzám. De rengeteg könyv van, amit hallomásból ismerek, de nem olvastam.

- Nem olvas semmi mást, csak regényeket?

- Csak ritkán. Az ember fáradt munka után, és nem tudja megszerezni azokat a könyveket. Voltam persze egypár továbbképző előadáson, Erzsébet-korabeli drámaírókról beszéltek, de egy kicsit magasröptűnek tűnt nekem, tudja; akkor otthagytam, és fafaragással kezdtem foglalkozni, ugyanott. De úgy láttam, hogy ez se vezet sehová, és megvágtam a hüvelykujjamat, és abbahagytam.

Párkereki nyomasztó látványt nyújtott gondterhelt arcával és ernyedt kezével. Jessie-t egy pillanatnyi kétség fogta el. Erőfeszítésébe került emlékeztetnie magát arra, hogy ez az az ember, aki dühös oroszlánként szállt szembe azokkal a mocskos szájú, faragatlan fickókkal. És semmibe se vette az egészet! Mennyi ellentmondás van a férfiakban!

- Elönt a méreg, ha arra gondolok, hogy a bolondját járatták velem. Az öreg tanítóm megérdemelné, hogy csudamód elfenekeljék! Az a tolvaj! Úgy tett, mintha arra vállalkozna, hogy embert farag belőlem, és ellopott huszonhárom évet az életemből, és megtöltött haszontalan hulladékkal. Most itt vagyok. Nem tudok semmit! Nem értek semmihez, és a tanulás évei elmúltak!

- Valóban?! Miért múltak volna el? - mondta Jessie, de Párkereki mintha nem hallotta volna.

- Az öregeim nem tudtak okosabbat kitalálni, mint fogták magukat és harminc font díjat fizettek - harminc fontot tettek le! -, hogy ezt csinálják belőlem. A főnök megígérte, hogy kitanít a mesterségre, de sose tanított meg egyébre, csak arra, hogy segéd legyek. Mindig így tesznek a textilszakmában az inasokkal. Ha minden csalót lakat alá tennének, bizony, akkor az emberek nem tudnák, hol vegyenek szalagot meg cérnát. Az rendben van, hogy Burnst meg a többi fickót emlegette, de én nem ebből a fajtából való vagyok. De olyan vacak alak se vagyok, hogy ne lehettem volna különb, ha tanítanak. Kíváncsi vagyok, mi lett volna azokból a pasasokból, akik lekicsinylik és kinevetik a magamfajtákat, ha velük is a bolondját járatták volna úgy, mint velem. Huszonhárom éves fejjel késő elkezdeni!

Hideg mosollyal nézett föl; minden bizonnyal szomorúbb és bölcsebb volt, mint azoknak a pompás ábrándoknak a Párkerekije.

- Ezt maga tette velem - mondta. - Maga! Elgondolkoztat arról, ami valójában vagyok, és ami lehettem volna. Ha minden másképp történik...

Párkereki szerénységét igazán mindenki félreértené, aki nem érti őt olyan világosan, mint én, gondolta Jessie, és így felelt: - Változtasson a helyzetén.

- Hogyan?

- Dolgozzon. Ne aprózza el az életét! Bebizonyította, hogy van bátorság, kitartás magában. Kezdje el!

- Ó! - mondta Párkereki, szeme sarkából pillantva a lányra. - És még ha meg is próbálnám? Nem! Semmi értelme. Késő lenne elkezdeni!

És itt, gondolatokkal terhes csendben, a beszélgetés véget ért.

XXXVII
Újra a szabadban

Ringwoodban megebédeltek. Jessie-t csalódás érte. Nem várt rá levél a postahivatalban. A Mozgalmas Élethez címzett szállóval szemközt volt egy kerékpárüzlet, amelynek kirakatában egy feltűnően használt, Marlborough Club márkájú, háromkerekű tandem állt, meg egy hirdetés, mely szerint a boltban biciklik és triciklik bérelhetők. Ezt az üzletet Párkereki úr jól az elméjébe véste, a tulajdonosnak ama cselekedete miatt, hogy átsétált az utcán, és tüzetesen szemügyre vette a gépeiket. Ez a cselekedet egy sereg kellemetlen emléket idézett fel Párkerekiben, de szerencsére a dolognak nem lett folytatása.

Még nem fejezték be az ebédet, amikor egy kivörösödött arcú, magas termetű lelkész lépett be, és leült a szomszédos asztalhoz. Valamilyen ünneplő ruhában volt, vagyis a szokottnál is magasabb, hátulgombolós gallért viselt, amit az időjárás kissé megviselt, és hosszú szalonkabátját feltűnően rövid fekete kabáttal cserélte föl. Kopott, barna cipő volt a lábán, nadrágszárát szürke por lepte be, és a szokásos puha nemezkalap helyett fehér-feketén tarkázott szalmakalapot hordott. Szemmel láthatóan társaságkedvelő ember volt.

- Bűbájos napunk van, uram - mondta csengő tenor hangon.

- Bűbájos - mondta Párkereki úr, almáspite-adagja fölött.

- Amint látom, kerékpáron járják ezt a gyönyörű vidéket - mondta a pap.

- Túrázunk - magyarázta Párkereki.

- El tudom képzelni, hogy nincs annál könnyebb és kellemesebb, mint egy jól olajozott gépről szemlélni a vidéket.

- Nem - mondta Párkereki úr -, ez egyáltalán nem rossz módja a természetjárásnak.

- Egy újdonsült, fiatal házaspárnak, úgy képzelem, a tandem nagyon kellemes kötelék.

- Pontosan így van - mondta Párkereki úr, és kissé elpirult.

- Tandemmel vannak?

- Nem, külön vagyunk - mondta Párkereki úr.

- A szabad levegőn való mozgás vitathatatlanul nagyon frissítő. - E megállapítás után a lelkész a pincérhez fordult, és határozott, ellentmondást nem tűrő hangon egy csésze teát, két zselatinos cukrot, vajas kenyeret, salátát és végül almás pitét rendelt. - A zselatinos cukorra feltétlenül szükségem van. Azért kell, hogy lekösse a tannint a teámban - jegyezte meg csak úgy a levegőbe, és összekulcsolt kezére támasztott állal egy darabig merően bámulta a Párkereki úr feje fölött lógó kis képet.

- Magam is kerékpározok - csapott le ismét hirtelen Párkerekire. - Manapság mindannyian kerékpározunk - mondta széles mosollyal.

- Valóban! - mondta Párkereki úr, és megrohamozta a bajuszát. - Ha szabad kérdeznem, az ön esetében milyen gépről van szó?

- Nemrég kerültem birtokába egy háromkerekű biciklinek. A kerékpárt, fájdalom, a híveim - hogy is mondjam túlságosan frivolnak tartják. Az embernek tekintettel kell lennie gyarlóbb felebarátaira, különösen manapság, amikor az egyháznak minden támogatásra szüksége van. Így hát háromkerekű biciklim van. Éppen most vontattam ide.

- Vontatta?! - kérdezte Jessie meglepetten.

- Egy cipőmadzaggal. Volt, amikor a vállamon cipeltem.

Váratlan csend állt be. Jessie-nek egy morzsával akadt némi baja. Párkereki úr arcán a meglepetés különböző fokozatai tükröződtek. Aztán rájött a magyarázatra. - Baleset történt?

- Alig nevezhetném balesetnek. A kerekek egyszerre csak nem akartak forogni. Ott álltam egy teljesen mozdíthatatlan géppel, mintegy hét kilométernyire innen.

- Hogyan?! - mondta Párkereki úr, és igyekezett értelmesnek látszani, és Jessie úgy nézett a lelkészre, mint egy háborodottra.

- Úgy látszik - mondta a lelkész az elért hatással elégedetten -, az emberem gondosan kimosta petróleummal a csapágyakat, és szárazon összerakta a gépet, anélkül, hogy újra olajozta volna. A következmény az lett, hogy a csapágyak alaposan bemelegedtek és beszorultak. Már induláskor nehezen futott, és csikorgott a gép, én pedig ezt a nehézkességet a fáradtságomnak tulajdonítottam, megkettőztem hát az erőfeszítést.

- Alapos munka! - mondta Párkereki úr.

- Aligha fogalmazhatta volna meg ennél pontosabban. Életelvem, hogy mindent, amit el kell végeznem, a legjobb képességeim szerint végezzem el. Azt hiszem, a csapágyak izzásig bemelegedtek. Végül az egyik első kerék teljesen megszorult, és ennek a megtorpanása szükségképpen az egész masina irányváltoztatását vonta maga után; hirtelen irányváltoztatást, amelyben magam is részt vettem.

- Úgy érti, hogy fölborult? - kérdezte Párkereki úr hirtelen nagyon derülten.

- Pontosan! És minthogy nem tűrhettem a vereséget, ismételten megkaptam a magamét. Talán érthetőnek fogja találni természetes türelmetlenségemet. Persze, a kifakadásaim nem voltak komolyak. Szerencsére nem látott senki az úton. Végül is az egész szerkezet megmerevedett, s felhagytam az egyenlőtlen küzdelemmel. Gyakorlati szempontból a tricikli nem ért többet, mint egy súlyos szék, görgők nélkül. Két eset volt lehetséges! Vontatni vagy vinni!

A lelkész tápláléka megjelent az ajtóban. - Hét kilométer - mondta a lelkész. Nyomban erélyesen enni kezdte a vajas kenyerét. - Szerencsére energikus ember vagyok, és elvből gyorsan megemésztem a dolgokat. Bárcsak mindenki ilyen lenne!

- Nincs is annál jobb - értett egyet Párkereki úr, és a társalgás átengedte az elsőbbséget a vajas kenyérnek.

- A zselatin - mondta a lelkész váratlanul, miközben elgondolkozva kavargatta teáját - leköti a tannint az ember teájában, és így könnyebben emészthető.

- Hasznos dolog tudni az ilyesmit - mondta Párkereki úr.

- Szóra sem érdemes - mondta a lelkész, és jókorákat harapott két egymásra rakott vajas kenyérből.

Délután két vándorunk kényelmes tempóban Stoney Cross felé tartott. A társalgás bágyadt volt, miután Dél-Afrika mint téma nem szerepelt többé. Párkereki úrnak kellemetlen gondolatok tettek lakatot a nyelvére. Ringwoodban váltotta fel utolsó egyfontos aranyát. Hirtelen ráébredt a valóságra. Most már kissé későn, további pénzforrásain törte a fejét. Volt ugyan húsz fontja, vagy talán több is, a putneyi Takarékpénztárban, de a betétkönyvét elzárta a fiókjában, az Antrobus cégnél. Ha nem így van, ez a rajongó fiatalember az egész összeget fölvette volna titokban, hogy - ha csak néhány nappal is - meghosszabbítsa a kirándulást. Ahogy azonban a dolgok most álltak, a vég árnyéka homályosította el örömét. Elég különös módon, aggodalmai és reggeli összeomlása ellenére, lelkiállapota furcsa volt, de egyáltalán nem nyomorúságos. Elfeledkezett képzelődéseiről és szerepeiről, magáról is teljesen megfeledkezett, ahogy útitársa iránti elismerése egyre fokozódott. Leginkább az a gondolat bántotta, hogy kénytelen feltárni a helyzetet a lány előtt.

Egy hosszú emelkedő, jóval Stoney Cross előtt, kifárasztotta őket, leszálltak tehát, és leültek egy kis tölgyfa árnyékába. A dombtető közelében az út hurokszerűen kanyarodott, úgy, amikor visszanéztek, látták, hogy jobbról lejtősen emelkedik, aztán feléjük fordul. Körülöttük buján tenyészett a hangafű, és az útmenti mély árok szélén satnya tölgyek álltak, s az út homokos volt; lent a meredély alatt azonban szürke és árnyékcsíkos volt a domb, mert ott a magas fák sűrű csoportokban nőttek.

Párkereki úr ügyetlenül babrált a cigarettájával. - Van valami, amit meg kell mondanom magának - szólt, és iparkodott teljesen nyugodtnak látszani.

- Igen? - mondta Jessie.

- Éppen csak szeretném egy kicsit megbeszélni a terveit, tudja.

- Teljesen tanácstalan vagyok - mondta Jessie.

- Arra gondol, hogy könyveket fog írni?

- Vagy újságba írok, vagy tanítok, vagy valami ilyesmit.

- És függetleníti magát a mostohaanyjától?

- Igen.

- És mennyi ideig tartana, hogy eljusson oda, hogy valami... ilyesmit csináljon?

- Ezt egyáltalán nem tudom. Azt hiszem, nagyon sok az újságírónő, a védőnő és a grafikusművész. De gondolom, ehhez idő kell. George Egerton szerint manapság a nők szerkesztik a legtöbb újságot. Gondolom, valami irodalmi ügynökséggel kellene kapcsolatba lépnem.

- Persze - mondta Párkereki -, ez nagyon magának való munka, nem olyan nehéz, mint a textilszakma.

- Ne felejtse el, hogy van nehéz szellemi munka is!

- Magának nem lesz nehéz - vágta ki a bókot Párkereki úr. - Nézze - mondta egy kis szünet után -, csuda kellemetlen dolog az ilyesmiről beszélni, de... már nagyon kevés pénzünk van. - Észrevette, hogy Jessie megrezzen, bár nem nézett rá. - Persze, számítottam arra, hogy a barátnője ír, és hogy maga még ma akcióba lép. - Az "akcióba lép" kifejezést egyik vevővel folytatott legutóbbi eszmecseréje alkalmával tanulta.

- Pénz - mondta Jessie. - Pénzre nem is gondoltam.

- Halló! Itt jön egy tandem - mondta Párkereki úr hirtelen, és cigarettájával arrafelé mutatott.

Jessie odanézett, és két apró alakot látott kibukkanni a fák közül a lejtő lábánál. A biciklisták előrehajolva, keményen nyomták a pedált, és hősiesen, de sikertelenül igyekeztek följutni a kaptatón. A gép fogaskerék-áttétele nem volt alkalmas hegymászásra, a hátsó kerékpáros hirtelen fel is állt a nyeregben, és leugrott a gépről, s hagyta, hogy társa maga döntsön sorsa fölött. Az első kerékpáros nem szokta meg az efféle gépeket, és láthatólag nem nagyon tudta, hogyan szálljon le. Fölimbolygott még néhány métert a domboldalon, és mögötte imbolygott a gép hosszú farka. Végül megpróbált leugrani úgy, ahogy az ember az együléses kerékpárról szokott, beleverte a lábát a gép vázába, és nehézkesen a vállára zuhant.

A lány fölállt. - Jaj! Remélem, nem történt semmi baja - mondta.

A másik biciklista a földön heverő ember segítségére sietett.

Párkereki is fölállt.

A másik fölemelte és félretolta az útból a karcsú, ingatag masinát, és segített a földön heverő társának. Az lassan fölállt, és a karját dörzsölte. Nyilvánvalóan semmi komoly baja nem esett, és a két ember hamarosan az út szélén fekvő kerékpárra fordította figyelmét. Nincsenek biciklistaruhában, állapította meg magában Párkereki. Az egyik azt a groteszk öltözéket hordta, amely miatt határozottan sajnálatos az a körülmény, hogy a prolik is fölfedezték a golfjátékot. Még ilyen távolságból is kivehető volt lötyögő, lapos sapkája, térdnadrágjának fényes, barna bőrvégződése és a harisnya kockás mintája. A másik, a hátsó biciklista karcsú kis ember volt, szürke ruhában.

- Amatőrök - mondta Párkereki úr.

Jessie csak bámult, és gondolatok fátyolozták be a szemét. Már nem nézte a két embert, akik most a gép rendbehozatalával foglalatoskodtak odalent.

- Mennyi pénze van? - kérdezte.

Párkereki zsebébe csúsztatta jobb kezét, előhúzott hat pénzdarabot, megszámolta bal keze mutatóujjával, és odamutatta Jessie-nek. - Tizenhárom shilling, négy és fél penny - mondta. - Ez minden.

- Nekem van fél fontom - mondta Jessie.

- Bárhol szállnánk meg, a számlánk... - a befejezetlen mondat minden szónál többet mondott.

- Sohasem gondoltam, hogy a pénz közbeszólhat, és megállíthat bennünket - mondta Jessie.

- Csudára bosszantó.

- Pénz! - mondta Jessie. - Hát lehetséges...? Igen! A konvenciók! Hát csak a biztos anyagi körülmények között élők élhetik a maguk életét? Milyen furcsa új szempont...!

Csend volt.

- Ni csak, újabb biciklisták jönnek - mondta Párkereki úr.

A két ember még mindig a kerékpárjával foglalatoskodott, amikor a fák közül előtűnt egy súlyos Marlborough Club márkájú tandem, és rajta egy karcsú, szürke ruhás hölgy és egy testes férfi, Norfolk-kabátban. Nyomukban egy szikár, fekete alak közeledett, fehér-feketén tarkázott szalmakalapban, egy régimódi triciklin, amelynek elöl két nagy kereke volt. A szürke ruhás férfi továbbra is a kerékpár fölé görnyedt, pocakja a nyergen nyugodott, de a társa fölállt, és néhány szót intézett a háromkerekű tandemen ülőkhöz. Azután úgy tűnt, mintha fölfelé mutatna, oda, ahol Párkereki úr és útitársa állnak egymás mellett. Még furcsább dolog következett: a szürke ruhás hölgy elővette a zsebkendőjét, mintha egy pillanatra meglengette volna, aztán társának egy gyors mozdulatára a fehér jeladás megszűnt.

- Igen, biztos! - mondta Jessie beárnyékolva a szemét. - Hát soha...

A háromkerekű tandem nekiindult a dombnak, gondos cikcakkban, hogy könnyebben bírja az emelkedőt. A testes úriember mélyen lehajtott feje, és vállának hullámzó mozgása nyilvánvalóvá tette, hogy erőlködik. A papi személy a háromkerekű biciklin kérdőjellé görnyedt. Aztán a menet végén megjelent egy kétkerekű lovas kocsi, bakján egy keménykalapos ember, és benne egy sötétzöld ruhás hölgy.

- Kirándulók - mondta Párkereki úr.

Jessie nem válaszolt. Még mindig merően maga elé bámult. - Igen - mondta.

A lelkész már görcsösen erőlködött. Egy furcsa rándulással a triciklije megfordult maga körül, a lelkész pedig félig leszállt, félig leesett róla. Azonnal megfordította a gépet, és tolni kezdte fölfelé. Ekkor a testes úriember lekászálódott a nyeregből, és figyelmes előzékenységgel segített a hölgynek leszállni. Egy kis véleménykülönbség támadt köztük a segítséget illetően, mert a hölgy világosan kifejezte, hogy segíteni akar a gépet tolni. Végezetül beadta a derekát, mert a testes úriember látott neki, hogy saját erejéből tolja fölfelé a masinát. Arca ragyogó, élénk színfoltot jelentett a domb lábának szürke és zöld színei között. A kétkerekű tandemet, úgy látszik, közben megjavították, és ez is csatlakozott a parádéhoz; gazdái tolták a kétkerekű lovas kocsi mögött, amelyről a zöld ruhás hölgy és a kocsis már leszálltak.

- Párkereki úr - mondta Jessie. - Ezek az emberek, minden valószínűség szerint...

- Úristen! - mondta Párkereki úr, s a mondat másik felét a lány arcáról olvasta le. Megfordult, és gyorsan fölemelte a kerékpárját. Aztán visszaejtette, és segített Jessie-nek fölszállni.

Amikor a nyeregbe szálló Jessie alakja kirajzolódott az ég hátterében, a domboldalon fölfelé igyekvők egyszerre izgatottak lettek, és ezzel egy csapásra eloszlatták Jessie kétségeit. Két zsebkendő is lobogott, és valaki kiáltott. A kétkerekű tandem gazdái szaladni kezdtek a géppel fölfelé, és elhagyták a többi járművet. De fiatal barátaink nem várták be az üldözés további fejleményeit. A következő pillanatban már eltűntek szem elől, keményen hajtottak lefelé a hosszú lejtőn, Stoney Cross irányába.

Mielőtt bevették magukat a fák közé, ahonnan a dombhátat már nem láthatták, Jessie hátranézett, és megpillantotta a tetőre fölérkező tandemet és az éppen nyeregbe szállni készülő hátsó biciklistát.

- Jönnek! - mondta Jessie, és igazi profi stílusban, mélyen a kormány fölé hajolt. Leszáguldottak a völgybe, keresztül egy fehér hídon, és egy csapat ugrándozó, bozontos pónit pillantottak meg maguk előtt az úton. Jessie-ék akaratlanul lassítottak. - Hess! - mondta Párkereki úr, és a pónik röhögve rúgkapáltak az úton. Erre Párkereki elvesztette a türelmét, és beléjük rohant, kis híján el is ütött egyet. Szétugratta őket, át az árkon, bele a fák alatti páfrányosba, úgyhogy az út szabad lett Jessie előtt.

Innen az út szelíden, de kitartóan emelkedett; a pedálok nehezen forogtak, és Párkereki úr úgy lélegzett, akár egy fűrész. A tandem fölbukkant, és iszonyú erőfeszítéseket tett már a domb lábánál, bár az út még mindig emelkedett. Ekkor, hála az égnek, fölértek a tetőre, és előttük egy hullámos út nyúlt el, amelynek egyetlen hátránya az volt, hogy a délutáni nap könyörtelenül tűzött le rá. A tandem utasai nyilván leszálltak a domb előtt, és nem is jelentek meg a forró, kék ég hátterében addig, amíg a menekülők egy-két kilométernyire egy kis facsoporthoz nem értek.

- Egérutat nyertünk - mondta Párkereki úr, miközben verejtéke, mint a Niagara, zúdult homlokáról az arcára. - Az a domb...

De ez volt az utolsó reménysugaruk. Mind a ketten csaknem teljesen kimerültek. Párkereki úr valóban teljesen ki is merült, és csak a szégyenérzet késleltette túlfeszített fizikumának csődjét. Ettől kezdve a tandem egyre csökkentette a távolságot. Rufus Stone-nál már alig százméternyire volt csupán mögöttük. Ekkor - kétségbeesett hajrá után - egy egyenletesen lejtő dombnyúlványon találták magukat, sűrű fenyőerdő közepén. Lefelé semmi sem veheti fel a versenyt a nagy áttételű tandem biciklivel. Párkereki úr gépiesen levette a lábát a pedálról, Jessie pedig lassított. A következő pillanatban megütötte a fülüket a kövér gumikerekek surrogása, és a tandem elhaladt Párkereki mellett, és Jessie mellé húzott. Párkerekinek az az őrült vágya támadt, hogy beleszalad ebbe a förtelmes masinába, amikor az elhalad mellette. Egyetlen vigasza az volt, hogy vadul hajtó utasai éppolyan ziláltak voltak, mint ő, és a szemcsés, fehér por elborította őket.

Jessie hirtelen megállt és leugrott, és a tandemesek lihegve elvágtattak mellettük, lefelé a dombon.

- Fékezzen! - mondta a hátul ülő Dangle, és fölállt a pedálra. Egy pillanatig a masina sebessége fokozódott, s aztán Párkerekiék látták, hogy por száll föl az első kerékre ereszkedő fék alól. Dangle jobb lába a levegőben kalimpált, amikor leugrott az útra. A tandem megingott.

- Tartsa! - kiáltott hátra Phipps, és továbbgurult lefelé. - Nem tudok leszállni, ha nem tartja! - Úgy húzta a féket, hogy a gép már szinte megállt, de ekkor bizonytalanul érezte magát, és újra pedálozni kezdett, Dangle utána kiáltott: - Tegye szét a lábát, ember!

Ekképpen a tandem utasai jó száz méterrel, vagy még többel, elébe kerültek a zsákmányuknak. Ekkor Phipps rájött, mi a teendője. Nem nyomorgatta a féket, hagyta, hogy a masina oldalra dőljön, ő meg a jobb lábára ereszkedett. Bal lába még a nyergen, keze még a kormányon, hátranézett, és kevéssé hízelgő szavakat intézett Dangle-hez. - Maga csak önmagával gondol! - mondta vörösre gyulladt arccal.

- Elfeledkeztek rólunk - mondta Jessie, és megfordította a gépét.

- A dombtetőn vezet egy út Lyndhurst felé - mondta Párkereki, és követte a lány példáját.

- Semmi értelme! Nincs pénzünk! Fel kell adni! De gyerünk vissza Rufus Stone-ba, abba a szállóba. Mért hagynánk magunkat fogolyként elvezetni!

A tandemesek megrökönyödésére tehát Jessie és útitársa nyeregbe szálltak, és nyugodtan újra elindultak visszafelé, föl a dombra. Amikor leszálltak a szálló bejáratánál, a tandem utolérte őket, és nyomban utána feltűnt az üldözésben részt vevő kétkerekű lovas kocsi is.

Dangle leugrott. - Miss Milton, ha nem csalódom - mondta lihegve, és leemelte átizzadt sapkáját nedves, csapzott hajáról.

- Hallja! - mondta Phipps, és akaratától függetlenül távolodott. - Ne csinálja megint ugyanazt, Dangle. Ne hagyjon cserben!

- Egy pillanat - mondta Dangle, és szövetségese után futott.

Jessie a falhoz támasztotta gépét, és bement a szállóba. Párkereki megállt az ajtóban, fáradtan, de mindenre eltökélten.

XXXVIII
Rufus Stone-ban

Amikor Dangle és Phipps feléje közeledtek, Párkereki úr keresztbe fonta a karját. Phipps tolta a tandemet, és szégyenkezett, mert nem tudott megbirkózni vele, Dangle azonban kötekedő hangulatban volt.

- Miss Milton? - kérdezte kurtán.

Párkereki úr összefont karral meghajolt.

- Miss Milton odabent van? - kérdezte Dangle.

- És nem lehet zavarni! - mondta Párkereki úr.

- Ön csirkefogó, uram! - mondta Mr. Dangle.

- Szolgálatára - mondta Párkereki úr. - Miss Milton a mostohaanyját várja, uram!

Mr. Dangle tétovázott. - Mindjárt itt lesz - mondta. - Itt van Miss Mergle, a barátnője.

Párkereki úr lassan szétvetette a karját, és mérhetetlen nyugalommal nadrágja zsebébe süllyesztette a kezét. Ekkor, a nála szokásos végzetes határozatlansággal, eszébe jutott, hogy ez a póz közönséges és kihívó. Kihúzta mindkét kezét, az egyiket visszadugta, a másikkal gyér bajszát húzgálta.

Miss Mergle úgy látta, zavarban van. - Ez az az ember? - kérdezte Dangle-től, majd nyomban utána: - Hogy merészel, uram! Hogy merészel a szemembe nézni! Az a szegény lány!

- Engedje meg, hogy megjegyezzem... - kezdte Párkereki úr pompásan elnyújtott hangon, s az egész ügy folyamán most először gondolt magára mint romantikus gazemberre.

- Pfuj! - mondta Miss Mergle, és kinyújtott két kezével váratlanul úgy gyomron lökte, hogy Párkereki hátratántorodott, be a szálló halljába.

- Engedjen! - mondta Miss Mergle heves méltatlankodással. - Hogy meri elállni az utamat! - s ezzel elviharzott Párkereki mellett, be az ebédlőbe, ahová Jessie menekült.

Mialatt Párkereki úr az esernyőtartóval küzdött, hogy egyensúlyát visszanyerje, Dangle és Phipps, akiket Miss Mergle tettereje magukhoz térített tehetetlenségükből, a hölgy nyomába eredtek. Phipps járt elöl.

- Hogy meri föltartóztatni a hölgyet! - mondta Phipps.

Párkereki úr konoknak látszott - sőt Dangle érzései szerint veszedelmesnek -, de nem felelt. Egy pirospozsgás, erőtől duzzadó pincér tűnt fel a folyosó végén, és figyelte az eseményeket.

- A magafajtájú emberek hoznak szégyent az emberiségre, uram! - mondta Phipps.

Párkereki úr zsebre vágta a kezét. - Ki a csuda maga?! - kiáltotta vadul.

- Maga kicsoda, uram? - vágott vissza Phipps. - Ki maga? Ez itt a kérdés! Mi maga, és mi jut eszébe, hogy ide-oda kóborol egy kiskorú fiatal hölggyel?

- Ne is szóljon hozzá - mondta Dangle.

- Nem fogom kifecsegni a titkaimat akárkinek, aki rám támad - mondta Párkereki. - De nem ám! - és vadul hozzátette: - Ezt vegye tudomásul, uram!

Párkereki és Phipps szétvetett lábbal álltak, és rendkívül dühösen méregették egymást, s a jó ég tudja, mi minden történhetett volna, ha a hosszú lelkész föl nem tűnik az ajtóban, kifulladva. Az ő idegei még nem mondták föl a szolgálatot.

- Alsószoknyás anakronizmus! - mondta magának a hosszú lelkész az ajtóban, mert szemmel láthatólag még most is szenvedett az elavult előítélettől, amely megkövetelte a harmadik kereket és a fekete kabátot a papi biciklistáktól. Egy pillanatig Phippset és Párkerekit nézegette, aztán az utóbbi felé nyújtott kezét háromszor föl és alá lengette, és háromszori rosszallólag cöcögött a nyelvével, s mindezt nagyon megfontoltan tette. Aztán egy befejező - Pfuj! - meg egy utálkozó kézmozdulat után továbbment, és belépett az ebédlőbe, ahonnan kihallatszott Miss Mergle hangja, amint jól kivehetően azt mondja, hogy semmit nem ért az egészből.

A legnagyobb fokú helytelenítésnek ez a kifejezése csüggesztő hatással volt Párkerekire, s ezt a csüggedést nyomba, tökéletessé tette a testes Widgery érkezése.

- Ez az az ember? - mondta Widgery nagyon bőszen, olyan hangon, melyet külön erre az alkalomra varázsolt elő valahonnan a torka mélyéből.

- Ne bántsa - mondta Mrs. Milton összekulcsolt kézzel. - Bármennyi rosszat követett is el Jessie ellen... Csak semmi erőszak.

- Hányan vannak még? - mondta Párkereki, harcra készen az esernyőtartó előtt.

- Hol van Jessie? Mit csinált vele ez az ember? - mondta Mrs. Milton.

- Nem állok itt tovább, hogy egy csomó idegen sértegessen - mondta Párkereki úr. - Még mit nem! Az ember még azt hihetné, hogy fölfaltam azt a lányt!

- Itt vagyok, mama - mondta Jessie, s hirtelen megjelent az ebédlő ajtajában. Arca fehér volt.

Mrs. Milton mondott valamit a gyermekéről, és érzelmeivel lerohanta Jessie-t. Az ölelése beleveszett az ebédlőbe.

Widgery mozdult, mintha követni akarná őket, aztán habozott. - Jobb lesz, ha elhordja magát - mondta Párkerekinek -, ha csak nincs kedve felelni néhány nagyon kellemetlen kérdésre.

- Semmi ilyesfélét nem csinálok - mondta Párkereki úr elakadó lélegzettel. - Azért vagyok itt, hogy megvédjem az ifjú hölgyet.

- Már amúgy is elég bajt okozott neki - mondta Widgery.

- Kotródjon! - mondta Phipps fenyegetően.

- Megyek, és leülök a kertben - mondta Párkereki úr méltósággal. - Ott fogok várni.

- Ne kezdjen vele veszekedést - mondta Dangle.

A lelkész kijött az ebédlőből, és halkan betette az ajtót.

Párkereki egy pillanatig kihívóan nézett, aztán kivonult a kertbe. A vitézi külső kavargó aggodalmakat takart. Minek tartják ezek őt! Árthatnak neki valamit? Igazán nem csinált semmi rosszat! Hát gyámság alatt áll Jessie? Az anyjától, mindenesetre, hálát várt volna!

Itt vagyunk tehát ismét a való világban, és érzelmes kirándulásunk végére értünk. A Rufus Stone szálló előtt a kerekes járművek figyelemre méltó gyűjteménye verődött össze, a komoly és méltóságteljes Dangle és Phipps, meg a ringwoodi elegáns kétkerekű kocsisának felügyelete alatt. A hallban Widgery és a lelkész láthatók, nyilván a kiszűrődő fojtott hangokra figyelnek. Hátul a kertben, egy durva fapadon ül Párkereki úr ideges és levert hangulatban. Az egyik különtársalgó nyitott ablakán át tanácskozó nők mormoló hangja hallatszik, hol halkan, hol erősebben. És időnként még valami, ami kislányos zokogás is lehet.

- Nem tudom elképzelni, hol az ördögbe szedte föl ezt az embert! - méltatlankodik Phipps Dangle-hez fordulva.

- Ki ez a barna ruhás férfi? - mondja a lelkész Widgerynek. - Nem egészen értem.

Odabent is ugyanezt kérdezték.

A zöld ruhás hölgy, meg kell magyaráznom, Miss Mergle, Jessie tanítónője, aki hatpennys szikratáviratok segítségével meggyorsította Jessie üldözését. A lelkész, a legszerencsésebb véletlen folytán, ismerőse Miss Mergle-nek, és éppen akkor botlott bele, amikor elhagyták a ringwoodi állomást. Azt aligha szükséges elmondanunk, hogy a kerékpár-kereskedő nyújtotta lehetőség gyors megragadása Dangle napóleoni elméjét dicséri. Mrs. Milton először érzelmes jelenetet akart rendezni, Jessie azonban gyengéden, de határozottan elhárította az ölelést, és elindította a vitát: - Mire volt jó ez a nevetséges hajsza? - kérdezte, amikor a lelkész az ajtó felé indult.

- Mire volt jó a maga nevetséges viselkedése? - mondta Miss Mergle.

- Jessie - mondta Mrs. Milton. - Mondd meg nekem...

- Hogy mire nem vetemednek a lányok, megfoghatatlan! - mondta Miss Mergle. - És honnan szedik a képtelen ötleteiket! A könyvekben még csak megérti az ember...

- De ki ez az ember? - kérdezte Mrs. Milton. - Hol találkoztatok? Miért szöktél meg vele?

- Hogy valaki ilyen fantasztikus és lehetetlen módon kiforgassa a tanításaimat, ilyet még életemben nem hallottam - mondta Miss Mergle. - Föl nem foghatom, hogy mit tud kitalálni a maga igazolására...

- Egészen mindennapi, közönséges fiatalembernek látszik!

- Cél nélkül kóborol az országban.

- Egy szóval se védi magát?

- Ha szóhoz engednek jutni... - mondta Jessie.

- Beszélj! - mondta Mrs. Milton.

- Borzasztó! - mondta Miss Mergle.

- Ez a fiatalember egyike a legbátrabb, legönzetlenebb és legjobb érzésű... - mondta Jessie.

- Jó, jó - mondta Mrs. Milton. - De hogy akadhattál össze egy ilyen személlyel?

- Ó, ez az eszménykép! - mondta Miss Mergle.

- Megmentett!

- Ugyan!

- A barátodtól, Bechameltől! - És Jessie-ben felülkerekedtek az érzelmek, és sírni kezdett.

- Mr. Bechamel! - mondta Mrs. Milton a legrosszabbtól tartva. - Oh!

- Micsoda? - kérdezte Miss Mergle. - Az a szörnyű alak csak nem...

- Mr. Bechamel rájött, hogy elégedetlen vagyok az otthoni életemmel. Rábeszélt... arra az esztelenségre... - Jessie szünetet tartott.

- Nos? - mondta Mrs. Milton.

- A nők arról szoktak írni a könyvekben, hogy legyünk szabadok, éljük a magunk életét és más ilyesféléket. Senki sem szabad, sőt senki sem mentesül még attól sem, hogy a megélhetéséért dolgozzon, hacsak nem valaki más nyakán él az ember. Én nem ilyesmit akartam. Tenni akartam valamit, hogy legyen belőlem valaki ebben a világban, egy nemes, önfeláldozó és emelkedett valaki.

- A legönzőbb módon eltúlozza saját érzelmeinek fontosságát - kezdte Miss Mergle.

- Mr. Bechamel? - mondta Mrs. Milton feszülten.

- Könyveket adott kölcsön, fellázított a henye életmód ellen, amit otthon éltem, rávett, hogy menjek el vele, és azt mondta, segít állást szerezni. - Jessie elhallgatott.

- Nos?

- Kényszeríteni akart rá, hogy feleségül menjek hozzá.

- De az isten szerelmére! - mondta Miss Mergle. - Hiszen az a férfi... Bigámia!

- Folytasd - mondta Mrs. Milton zsebkendőjét tépdesve. - Folytasd! Mondd el, mi történt! Cserbenhagyott?

- Az úton úgy szerepeltünk, mint testvérek.

- Igen, igen!

- De ez a közönséges ember - ahogy te nevezed -, aki most kint ül, látott bennünket, és megsejtett valamit.

- Szóval?

- És végül, amikor azt hittem, hogy már nincs kiút, közbelépett. Ha tudnád, milyen bátran, milyen elszántan, milyen szerényen viselkedett. Igazi lovag!

- Szóval, az a Mr. Bechamel... - kezdte Mrs. Milton.

- De miért nem ment egyenesen haza? Miért nem vitte egyenesen haza ez az ember, amikor megszabadította attól a másiktól? - kérdezte Miss Mergle.

- Mert - egyebek között - szégyelltem magamat. Mert gyűlöltem volna megverve hazamenni. Meg se értettem a dolgokat. Azt hittem, még mindig lehetséges, hogy független életet kezdjek...

- De ez az alak, a maga hősies bicikliszerelője, ez okosabb volt - ellenkezett Miss Mergle. - Biztosan okosabb volt. Ne mondja nekem...

- Tekintettel volt rám.

- Bámulatosan gyenge legény lehet ez a fiatalember, ha engedte, hogy egy alig tizenhét éves, önfejű lány végigvonszolja az országon...

- Nem értem! - mondta Mrs. Milton.

- Ezt a sok vad és hóbortos kalandot - fejtegette tovább Miss Mergle feltartóztathatatlanul - csak a nyughatatlanságának tulajdoníthatom...

- Mindent megtettem, hogy fedezzelek, Jessie - mondta Mrs. Milton.

- Fedezzél? Hogy érted ezt? - kérdezte Jessie.

- Mindenkinek azt mondtam, hogy távol élő barátainknál vagy látogatóban. Surbitonban senki sem...

- Ez a nyugtalanság - folytatta Miss Mergle -, ami olyan sok nőt elfog szorgalmasan henyélő napjainkban...

- Mért kell hazudnunk az embereknek? - kérdezte Jessie. - Miért ne tudhatnák meg az emberek az igazat!? Nem látok semmiféle olyan nagyon...

- De drágám! - kiáltotta Mrs. Milton. - Tönkretennéd magad!

- De miért?

- Olvasgassa a Szézámfű és Liliom-ot - folytatta Miss Mergle. - Olvassa Shakespeare-t és Christian Rosettit. Ezekben legalább tiszta lelkű hősökkel fog találkozni...

Egyikük sem méltatta a legcsekélyebb figyelemre se.

- Hogy tenném tönkre magam? És egyáltalán, mi az, hogy tönkreteszi magát az ember?

- Senki se hívna meg többé Surbitonban - mondta Mrs. Milton. - Kiközösítenének. Mindenütt zárt ajtókra találnál...

- De semmi rosszat nem követtem el - mondta Jessie. - Ez csak konvenció...

- De mindenki azt fogja hinni, hogy elkövettél!

- Hazudoznom kell, mert mások azt hiszik?... Az ostobák! És ezenkívül ki akar ilyen emberekkel érintkezni?

- De drága gyermekem, te ezt nem érted!

És egész idő alatt, bár senki sem hederített rá, Miss Mergle folytatta terjengős áradozását eszményekről, igazi nőiességről, az osztálykülönbség szükségességéről, egészséges irodalomról és ehhez hasonlókról. - Egyszerű, ép és egészséges élet... - mondta.

- Miss Mergle majd megmondja neked - mondta Mrs. Milton, a tanítónőhöz fordulva segítségért, mire Miss Mergle azonnal azt kezdte bizonygatni, milyen fontos, hogy Jessie kirándulásának körülményeit leplezzék. - Az emberek azt hiszik, hogy látogatóba ment - mondta Miss Mergle -, és nem fogják keresztkérdések alá vetni, hacsak nem kelti föl a gyanakvásukat. Nincs semmi ok arra, hogy valaki megtudja, de ezer ok van arra, hogy ne tudja meg senki...

- És ezt nevezik bátor és becsületes életnek!

- Ha valóban bátran és becsületesen akar élni, akkor ne csináljon ilyen hóbortos dolgokat - mondta Miss Mergle.

Ezenközben Párkereki úr szomorú látványt nyújtott odakint a napon. Csodálatos kirándulása véget ért, legalábbis ami Jessie-t illeti; a hirtelen bekövetkezett csapás, amely szétválasztotta őket, ráébresztette arra, hogy mit is jelentettek neki ezek a napok. Igyekezett teljességében megérteni helyzetüket. Természetesen, Jessie-t most visszaviszik abba a társadalmi magasságba, ahová tartozik. Megközelíthetetlen ifjú hölgy lesz belőle ismét. Engedik-e, hogy elbúcsúzzam tőle?

Milyen rendkívüli volt minden! Visszaidézte a pillanatot, amikor először látta meg, amint a nappal a háta mögött, feléje kerékpározik a folyóparti úton; visszaidézte azt a csodálatos estét Bognorban, és most úgy emlékezett, hogy minden, amit tett, saját kezdeményezésére történt. Azt, ott, jól csinálta! Jessie bátornak nevezte! És azután, amikor reggel lejött hozzá, kedvesen, nyugodtan - mindig nyugodtnak látszott. De nem kellett volna rábeszélnie akkor, hogy térjen haza? Emlékezett rá, hogy voltak ilyesféle szándékai. Most meg ezek az emberek úgy ragadták el tőle, mintha arra se volna méltó, hogy egy levegőt szívjon vele. Nem is méltó rá! Úgy érezte, visszaélt a lány tapasztalatlanságával, amikor nap nap után együtt járta vele az utakat. Milyen finom, bűbájos és derűsen nyugodt volt Jessie! Sorra elvonult szeme előtt a lány arcának sokféle kifejezése, szemének fénye, fejének tartása!

Az ördögbe is! Hiszen arra se jó, hogy ugyanazon az úton járjon, mint Jessie. Senki se elég jó! És ha engedik, hogy elbúcsúzzon tőle, mit mondhat neki?! Azt? Igen! De biztosan nem engedik, hogy négyszemközt beszéljen vele! Ott lesz a mostohaanyja is, mint... hogy is mondják... mint gardedám. Micsoda alkalmakat mulasztott el! Soha többé nem lesz alkalma, hogy elmondja, amit érez, hiszen csak most kezd ráeszmélni arra, hogy valójában mit is érez! Szerelem!? - hogy is merné. Ez imádat. Ha csak még egyszer lenne alkalma rá! Kell hogy legyen még egy alkalom valahol, valahogy! Akkor majd szép szavakban kiönti a lelkét. Az érzés szép, a szavak hozzá majd megjönnek. Por vagyok a lába alatt...

Merengéseit egy kilincs kattanása szakította félbe. A veranda alatti ajtó kinyílt, és Jessie jelent meg az árnyékban.

- Menjünk innen - mondta Párkerekinek, amikor az fölállt, hogy elébe menjen. - Hazamegyek velük. Búcsúznunk kell.

Párkereki úr kinyitotta majd újra becsukta a száját, és szó nélkül követte.

Eleinte szótlanul ballagtak el a szállótól. Párkereki hallotta, hogy a lány lélegzete akadozik, ránézett, és látta, hogy összeszorítja a száját, és fölhevült arcán egy könnycsepp fénylik. Egyenesen maga elé nézett. Párkereki nem tudta, mit mondjon neki, zsebre dugta a kezét, és szándékosan elfordította tekintetét. Egy idő múlva Jessie beszélni kezdett. Előbb a tájról beszéltek, szaggatottan, összefüggéstelenül, aztán az önművelés módjairól. A lány elkérte a címét Antrobuséknál, és megígérte, hogy könyveket küld neki. De még így is szomorú, fájó beszélgetés az egész, érezte Párkereki úr, mert a harci kedv elszállt. Látta, hogy a lány gondolatait iménti csatája köti le, és ez fájt neki.

- Vége - suttogta magában Párkereki. - Végzett veled, Párkereki, öreg fiú!

Kis mélyedésbe értek, aztán felmentek egy szelíd erdős lejtőn, s végül följutottak egy magasan fekvő tisztásra, ahonnan szélesen tárult elébük a vidék. Itt mintha ugyanazt gondolták volna, megálltak. Lenéztek az alattuk hullámzó erdők tengerére, a kékségbe vesző lombkoronák végtelen sorára.

A lány kicsit magasabban állt, úgy, hogy Párkerekinek fel kellett nézni rá, amikor az megszólalt. Napfényben fürdő, szürke alakja könnyed és kecses volt, fejét kissé hátravetette. Úgy látszott, mintha lenézne a férfira. Persze hogy lenéz rá, gondolta Párkereki.

- Így hát - mondta Jessie - el kell búcsúznunk.

Párkereki vagy fél percig nem válaszolt. Aztán összeszedte a bátorságát. Megköszörülte a torkát. - Valamit meg kell mondanom. - Elhallgatott.

- Igen? - mondta Jessie meglepődve.

- Nem kérek viszonzást. De... - Megint elhallgatott. Tekintetük találkozott. - Nem mondom el. Nincs értelme. Ostobaság lenne, most már. Nem akartam mondani semmit. Isten vele.

Jessie ránézett, és szemében meglepetés tükröződött.

- Nem - mondta halkan. - De ne felejtse el, hogy dolgozni fog. Emlékezzék, Chris bátyám, hogy maga jó barátom. Dolgozni fog... Mi lesz magából...? Mi minden lehet egy férfiból hat év alatt!

Párkereki még mindig mereven bámult maga elé. Valami megmozdult benne, és szája körül az erőtlen vonások mintha megkeményedtek volna. Tudta, hogy Jessie megértette azt, amit nem bírt kimondani. Tudta, hogy az a hat év fölér egy ígérettel.

- Dolgozni fogok! - mondta tömören.

Egy pillanatig egymás mellett álltak. Aztán egy fejmozdulat kíséretében így szólt:

- Nem megyek vissza hozzájuk. Ugye, nem bánja, hogy egyedül kell visszamennie?

Jessie tíz másodpercig gondolkozott. - Nem - mondta, és alsó ajkát beharapva kezét nyújtotta. - Isten vele - suttogta.

Párkereki sápadt arccal fordult feléje, szemébe nézett, ernyedten megfogta a kezét, s aztán hirtelen vágynak engedve ajkához emelte. Jessie el akarta húzni, de erre a mozdulatra a férfi szorosabban fogta a kezét. Érezte a férfi ajkának érintését, aztán Párkereki eleresztette a lány kezét, elfordult tőle, és nagy léptekkel megindult lefelé a lejtőn. Egy tucat lépés után Párkereki lába megakadt egy nyúlodú bejáratában, nagyot botlott, és majdnem előreesett. Egyetlenegyszer sem nézett vissza.

Jessie addig nézte távolodó alakját, amíg az egészen kicsinek látszott messze lent, aztán lassan megfordult, és háta mögött szorosan összekulcsolt kézzel elindult vissza Stoney Cross felé.

- Nem tudtam - suttogta magának sápadt ajakkal. - Nem értettem meg. Nem, még most sem értem.

XLI
Ajánlás

Így végződik a történet, kedves olvasók. Párkereki úr lent hever elnyújtózva a páfrányok között, s azt hiszem, anélkül kell ott hevernie, hogy leskelődnénk utána, vagy hallgatóznánk, hogy elkapjuk lélegzetének hangját. És hogy mi lett mindezekből; a hat esztendőből és az utána következőkből, ezt itt már nem mondjuk el. Az igazság az, hogy nem is tudjuk elmondani, mert ha a dátumokat összehasonlítják, könnyen észrevehetik, hogy az éveknek még le kell peregniük. De ha látják, hogy egy közönséges vizesnyolcas, egy keréken járó fajankó, aki még bolond is ráadásul, hogy juthat el odáig, hogy ráeszmél életének kisebb-nagyobb hiányosságaira, és ha ez az ember bármily csekély mértékben elnyerte rokonszenvüket, akkor elértem célomat. (Ha nem értem el, akkor Isten bocsásson meg mindkettőnknek.) Kalandos ifjú hölgyét sem fogjuk elkísérni surbitoni otthonába, a Widgery és Mrs. Milton-egyesülés ellen vívott újabb küzdelmeibe. Mert, ahogy ezt rövidesen Jessie hallani fogja, az odaadó férfiú megkapja jutalmát. Jessie számára is kérem rokonszenvüket.

A nagyszerű szabadság hátralevő része - öt nap még megmaradt belőle - ugyancsak kívül esik történetünk keretén. Szabálytalan időközökben láthatunk egy vékony alakot, egy magányosnak látszó kis figurát, poros, barna ruhában, hangaszínű, mintás harisnyában és nem biciklizésre készült, barna cipőben, amint London felé igyekszik, Hampshire-en, Berkshire-en és Surreyn keresztül - nyomós okból -, gondos beosztással. Nap nap után halad előre, egy kicsit rendszertelenül, de nagyjából mindig északnyugatnak. Szűk mellű ember, orrának nyerge és vörös bütykös ökle barnára égett a szokatlanul sok napsütéstől. Néha hangtalanul fütyörész magában, néha fennhangon beszél. - Mindenesetre, csuda egy próbálkozás lenne! - hallhatják. Néha pedig - ízlésem szerint túl gyakran - bosszúsnak és reménytelennek látszik. - Tudom - mondja. - Tudom. Kész, be van fejezve! Ennyi nem telik ki tőlem. Ehhez egész ember kell, Párkereki! Nézd csak az idétlen kezeidet! Ó, Istenem! - Szenvedélyes indulat fogja el, és egy darabig vadul hajszolja kerékpárját.

Néha meg ellágyul az arca. - Ha nem is fogom látni többé, legalább könyveket küld majd nekem - gondolja, és ebből némi vigaszt merít. Aztán megint: - Könyveket? Miféle könyveket?

Korábbi események diadalmas emlékei egyszer-kétszer, kis időre föllelkesítik az arcát. - Jól beletapostam annak az alaknak a kis játékaiba! Bele én! - És ilyenkor az ember egyenesen boldognak tarthatja őt. Aztán jönnek gondterhelt pillanatok. - Tegyük föl, hogy az ember olyan erősen hajszolja magát, ahogy csak bírja - mit érhet el vele? - Zűrzavaros hangulat az, amiben emberünk leledzik, és csak az ég a megmondhatója, hogy mi sül ki belőle. Nem pózol már, túlontúl elfoglalják a gondolatai, és csak ritkán áll szóba az útjába kerülő emberekkel. És ahogy észrevették, kerékpárját átfestette szürke zománcfestékkel, és zengő hangú gongot szerelt rá.

Ez a kis figura áthalad Basingstoke-on és Bagshoton, Stainesen, Hamptonon és Richmondon. És amikor a putneyi Fő utcán, az augusztusi napnyugta meleg fényében, az inasok buzgón zárják a boltokat, és a munkáslányok hazafelé tartanak, és a bolti alkalmazottak kíváncsian nézelődnek, és a fehér buszok robognak, tele vacsorájukhoz igyekvő hivatalnokokkal és egyéb városi néppel, akkor végül elválunk tőle. Hazaérkezett. Holnap újra kezdődik a korán kelés, a portörölgetés, a robot - de egy különbséggel: a zagyva álmodozás helyét most gyönyörű emlékek és még gyönyörűbb vágyak és törekvések foglalják el.

A kis figura befordul a sarkon a Fő utcára, egy sóhajjal leszáll, és betolja a gépet az Antrobus udvarba a kapun át, amelyet a magas gallérú inas tár ki előtte. Üdvözlő szavak hallatszanak: - A déli part - hallhatják, és - ragyogó idő, ragyogó. - Sóhajt. - Igen, egy-két font ráfizetéssel becseréltem. Csuda jó gép. Kár, hogy egy hülye befestette.

A kapu nagy robajjal becsapódik mögötte, s ő eltűnik a szemünk elől.

________________
* Híres angol vicclap.