NNCL –
logo
Madárfejűek Társasága

EVELYN WAUGH

Bombahír


MAGVETŐ KIADÓ, BUDAPEST

E kötet a Művelődési és Közoktatási Minisztérium támogatásával készült.

Evelyn Waugh SCOOP
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült Penguin Books 1984

Fordította GERGELY ÁGNES
A fordítást az angol eredetivel egybevetette ZENTAI ÉVA

© 1938 the Estate of Evelyn Waugh
© Hungarian translation Gergely Ágnes, 1993

ELSŐ KÖNYV
Szúrópróba

Első fejezet

1.

Még ifjú ember volt, s mint kiadója világgá kürtölte, John Courteney Boot „máris irigylésre méltó, rangos helyet vívott ki magának korunk irodalmában”. Regényeiből tizenötezer példányt már a kiadás évében szétkapkodtak; megannyi olvasó, akinek véleményére John Boot sokat adott. S hogy nevét frissen tartsa bizonyos intellektuális körökben, két regény között rosszul jövedelmező, ám divatos lektűröket írt, történelemről, utazásról. Műveinek első, dedikált kiadása olykor az eredetinél egy-két shillinggel magasabb áron cserélt gazdát. Nyolc könyvet írt: elsőként Rimbaud életrajzát, még tizennyolc éves korában, legutóbb pedig, vagyis történetünk idején, Pocsékba ment idő címmel gondosan visszafogott hangú útinaplót azokról a gyötrelmes hónapokról, amelyeket a patagóniai indiánok körében töltött – Lady Metroland ebédvendégei fel is tudták sorolni három vagy négy művének a címét. Sok kedves barátja volt, legtöbbre mégis a bájos Mrs. Algernon Stitchet becsülte.

Ahogy a Mrs. Stitch körül lebzselők valamennyien, ha gondjai támadtak, John Boot is a bájos hölgyhöz fordult jó tanácsért. Így történt, hogy június derekán, egy csípős reggelen az író átvágott a Hyde Parkon, és becsöngetett Stitchék házába (tervezte Nicholas Hawksmoor; a fölséges épület szerényen lapult meg a Saint James-palota mellett, egy zsákutcában).

Algernon Stitch lenn állt a hallban; keménykalap a fején; királyi címerrel ékes, bíborszín borítékot markolászó jobb keze éppen bal kabátujjából bukkant elő, míg másik keze ingerülten a belső zsebébe túrt. A bal hóna alatt szorongatott esernyő tovább nehezítette a helyzetet. Fogai közt Mr. Stitch a reggeli újság összehajtogatott példányát tartotta, miáltal nem lehetett érteni, mit mond.

– Nem akar belemenni. – Alighanem ezt mondta.

A csengetésre ajtót nyitó inas gazdája segítségére sietett, megszabadította az ernyőtől, a borítéktól, letette őket a márványasztalra, aztán kiszabadította Mr. Stitchet a kabátból, és szolgálatkészen mögéje állt. John elvette az újságot.

– Köszönöm. Nagyon köszönöm. Igazán lekötelező. Juliához jöttél, kitaláltam?

Odaföntről, a magasból, betöltve a hatalmas lépcsősor pompás kanyarulatait, vékony, de természetfölötti zengésű hang hallatszott.

– Igyekezz haza este, Algy. Kenték jönnek vacsorára.

– Julia fent van – mondta Stitch. Már rajta volt a kabát, s ő maga tökéletesen formázta az angol minisztert, hosszú volt és vékony, az orra hosszú, vékony, a bajusza hosszú, vékony: európai karikaturisták kedvence, Stitch, még a neve is szúrós. – Ne csodálkozz, ha Juliát ágyban találod.

– Nagyon jól ül a beszéded a reggeli lapban. – John mindig udvarias volt Stitchcsel; mindenki udvarias volt vele; a Munkáspárt tagjai rajongtak érte.

– A beszédem? Miféle beszédem? Ja úgy. Jól ül? Még hogy ül. Szerintem rémes. De azért köszönöm. Nagyon köszönöm. Igazán lekötelező.

Ezek után Stitch elindult a Birodalmi Hadügyminisztériumba, John pedig fölment Juliához.

Ahogy férje is jelezte, Julia még ágyban volt, bár már elmúlt tizenegy. Máskor oly eleven vonásait sűrű massza födte, arca merev volt és fenyegető, mint egy azték maszk. De pihenni nem pihent. Titkárnője, Miss Holloway, ott ült mellette, térdén csekkfüzetek, számlák, levelek. Mrs. Stitch fél kézzel csekkeket írt alá, szabad kezével pedig a telefonkagylót tartotta; éppen diktálta a telefonba a jótékony célú balettest jelmeztervének részleteit. A létra tetején elegáns fiatalember várromokat festett a plafonra. Josephine, a nyolcesztendős Stitch-csodagyermek, az ágy lábánál kuporgott, és aznapi Vergilius-adagját fordította. Mrs. Stitch komornája, Brittling, a reggeli keresztrejtvény vízszinteseit olvasta föl asszonyának. Fél nyolc óta keményen dolgozott rajta.

Josephine lecsapta a fordítást, az ajtóhoz ugrott, és üvöltözve belerúgott Johnba. – Boot! Boot! Csizmaszár! Nincs is neki izma már! – és előbb az egyik, aztán a másik térde kalácsát találta el. Régi, kedves játéka volt ez.

Mrs. Stitch arra fordította agyagarcát, de csak a szemében villant valami üdvözlésféle a látogatóra.

– Gyere be – mondta. – Megyek el. Mi ez a húsz font itt Mrs. Beavernek?

– Lady Jean nászajándéka – mondta Miss Holloway.

– Hát én nem voltam észnél. A centurió mellvértjén legyen oroszlánfej, van egy gyönyörű oroszlánfej Salisbury közelében, egy kapun, Twisbury-kastély, tessék lemásolni, lehetőleg pontosan, hívja fel az Angol Vidék szerkesztőségét, kérjen remittendát, érti? Két éve hoztak képet az oroszlánról. Nagyon sok borostyánt raksz a toronyra, Arthur! Nem fog látszani a bagoly, ha nem fested rá arra a csupasz sziklára, Arthur, ragaszkodom a bagolyhoz. Munera, kicsikém, elöl a hangsúly, tam-ta-ta, a semlegesek többes száma mindig a-ra végződik. Úgy hangzik, mint egy anagramma, írja be, terrakotta, függőleges kilenc. Jaj, de örülök neked, John! Hol jártál? Gyere el velem, szőnyeget akarok venni, van egy új bolt Bethnal Greenben, nagyon izgalmas zsidó tulaj, szót se tud angolul, a nővére élete kész regény. Mért menjek el Repedtsarkú Viola Nyomornegyedébe, ő eljött az én Delikát Diliházamba?

– El, Mrs. Stitch.

– Írj be neki negyvenkét shillinget. El vagyok ragadtatva a Pocsékba ment időtől. Blakewellnél hangosan olvastuk. A fejetlen apátúr káprázatos.

– A fejetlen apátúr?

– Nem a Pocsékban. Arthur plafonján. Becsempésztem a miniszterelnök szobájába.

– Elolvasta?

– Hát nézd, nem nagyon hiszem, hogy olvas.

– A terrakotta eggyel rövidebb, méltóságos asszony, és nem stimmel az r.

– Akkor legyen hottentotta. Valami ilyesmi lesz. Nem tudok anagrammát csinálni, ha nem látom a szöveget. Dehogyis, Twisbury-kastély, nem létezik, hogy nem hallott róla.

– Floribus Austrum – skandálta Josephine – perditus et liquidis immisi fontibus apros: elveszvén déli virányban s már bebocsáték híg vízesésbe, apros, vagyis vadkanokat, de nem értem, ez hogy jön ide.

– Holnap megnézzük, édes. Most elmegyek. Kijött a hottentotta?

– Nem stimmel a h, méltóságos asszony – siránkozott Brittling.

– Te jó ég. Na majd a fürdőkádban. Tíz perc, és itt vagyok. Várj meg, foglalkozz addig Josephine-nel.

Mrs. Stitch már kinn is volt az ágyból meg a szobából. Brittling a nyomában. Miss Holloway összeszedte a csekkeket, a papírokat. A fiatalember szorgosan pamacsolt fönn a létrán. Josephine az ágy fejéhez bukfencezett, és fölnézett a festményre.

– Csupa giccs – mondta. – Szerinted nem, Csizmi?

– Nekem tetszik.

– Tetszik? Szerintem amit Arthur fest, az mind csupa giccs. Olvastam a könyved. A Pocsékba ment időt.

– Ne mondd! – John óvakodott tőle, hogy megkérdezze a kislány véleményét.

– Szerintem csupa giccs – mondta Josephine.

– Úgy látszik, szerinted minden csupa giccs.

– Giccs, ez egy új szó, melynek helyes használatát nemrég sajátítottam el – mondta Josephine méltósággal. – Majdnem mindenre ráillik. Vergiliusra is, Brittlingre is, a humán tagozatra is.

– Hogy megy az iskola?

– Fejjel kimagaslom az osztályból, jóllehet vannak nálam nagyobb lányok, meg két srác, aki nem is a felső tízezerből jött.

Mrs. Stitch szókincsében a tíz perc pontosan tíz percet jelentett. Ugrott a másodpercmutató, és Mrs. Stitch már itt is volt, utcai ruhában; bájos arcán, melyről eltűnt a vakolat, eleven érdeklődés.

– Josephine, kicsikém, unatkoztál Mr. Boottal?

– Dehogyis, mama. Végig én beszéltem.

– Mutasd meg neki, hogy csinál a miniszterelnök.

– Nem mutatom.

– Énekeld el, hogy „Küldök néked egy nápolyi dalt”!

– Nem éneklem.

– Akkor állj fejre. Csak egyszer, na! Mr. Boot kedviért!

– Nem állok.

– Te jó ég. Na mindegy, mennünk kell, ha el akarunk jutni Bethnal Greenbe, hogy ebédre visszaérjünk. Rettenetes a forgalom.

Algernon Stitch setétes, ósdi Daimlerrel járt a minisztériumba; Julia mindig maga vezetett; kétüléses kocsija a futószalagról frissen lekerült, divatos modell, félévenként lecserélte, mind csillogó feketére volt zománcozva, apró, tükörfényes bogarak, csupa törpe halottszállító. Julia felszaladt a járdaszélre, és gyorsan elgurult a járdán a St. James-palota sarkáig, ahol a rendőr felírta a rendszámát, és leparancsolta a kocsit az úttestre.

– Egy hét alatt már harmadszor – mondta Mrs. Stitch. – Micsoda pech. Algy nem fog örülni.

Ahogy elhelyezkedtek a forgalmi dugóban, Mrs. Stitch leállította a motort, és belemerült a keresztrejtvénybe.

– Robbantotta – bólintott, és beírta a megoldást.

Keleti szél söpört végig az utcán, százezer motor kipufogógázát sodorta magával, egyszersmind átellenből a John Nash tervezte, egykor takaros, mostanra lebontott épülethomlokzat György-korabeli stukkódíszeinek durva gipszdarabkáit. John megrázkódott s a szeméhez kapott, de csak még jobban beledörzsölt egy éles törmeléket. Nyolcpercnyi elmélyült figyelem árán be volt fejezve a rejtvény. Mrs. Stitch összehajtotta a papírt, s vállán át a hátsó ülésre dobta; bosszúsan vizslatta a megrekedt forgalmat.

– Na, ebből elég – jelentette ki, begyújtotta a motort, gázt adott, éles szögben ismét felkanyarodott a járdára, s elindult a Piccadilly felé, maga előtt terelve egy potrohos, kopasz fiatalembert, aki a Brooks lépcsőjére menekült, s a biztos révből visszafordult, hogy tiltakozzék, de ráismert Mrs. Stitchre, és mélyen meghajolt az apró, fekete bogárhát előtt, amely átrepült az Arlington Street sarkán. – Azt szeretem ezekben az abszurd kocsikban – mondta Mrs. Stitch –, hogy olyasmit is meg lehet velük csinálni, amit valódi kocsival soha.

A Hyde Park Cornertől a Piccadilly Circusig mozdulatlanul állt a vég nélküli kocsisor, mint valami állókép, töretlenül és zavartalanul, kivéve azt a néhány stratégiai pontot, ahol a torlaszok mögött az útburkolók, mintegy valamely munkásőrség előretolt hadállása, az utat repesztgették mindenféle fúrógéppel, kibányászva a drótokat s a csöveket, amelyek a város életét irányítják.

– El akarok menni Londonból – szólalt meg John Boot.

– Úgy, tehát itt tartunk? Az amerikai nő miatt?

– Nagyjából, igen.

– Figyelmeztettelek, jó előre. Nagyon komisz?

– Ajkaim lepecsételvék. De el kell innét tűnnöm, jó messzire, másképp megőrülök.

– Biztos tudomásom szerint a nő miatt már három férfi ripityára ment. Na és hová készülsz?

– Épp ezt akartam az imént kifejteni.

A kocsisor tízméternyit előrebicsaklott, majd ismét megpihent. Az esti lapok déli kiadása már kinn volt az utcán; a keleti szélben meglibbenő plakátok két hírt adtak a járókelők tudtára:

ISMAÉLITA VÁLSÁG!

valamint

ERŐTELJES NÉPSZÖVETSÉGI JEGYZÉK!

– Ismaélia volna a megfelelő hely. Arra gondoltam, Algy odaküldhetne kémnek.

– Szó se lehet róla.

– Nem?

– Nem. Lerágott csont. Algy hetek óta mindennap tíz kémet kirúg. Telítve van a pálya. Mért nem mégy el inkább haditudósítónak?

– El tudnád intézni?

– Mért ne? Elvégre voltál Patagóniában. Szerintem két kézzel kapnak rajtad. Biztos vagy benne, hogy csakugyan el akarsz menni?

– Holtbiztos.

– Na jó, majd meglátjuk, mit lehet csinálni. Ma együtt ebédelek Margot-nál a Rézgróffal. Találomra felhozom a témát.

2.

Lady Metroland szókincsében a fél kettő azt jelentette, tíz perccel kettő előtt. Ugrott a másodpercmutató, és Mrs. Stitch a háziasszonnyal egyszerre lépett be az ajtón (miután a forgalmi dugó miatt a bogárautót a Bethnal Green-i út felinél kénytelen-kelletlen egy garázsban hagyta, s földalattival jött vissza a Curzon Streetre). Lord Copper azonban – a Rézgróf –, aki rendes körülmények között egy órakor ebédelt, kissé türelmetlenül várakozott. A teremben mindegyre különféle nők és férfiak tűntek fel, egymásnak szemlátomást bizalmas ismerősei, Lord Coppert viszont nem ismerték, és keresztülnéztek rajta. Beosztottjainak a Nagyvilági Lapkiadó Vállalatnál leesett volna az álluk, ha látják, ahogy a sajtómágnás feszengve föláll, valahányszor nyílik az ajtó, aztán észrevétlen visszaül. Nemigen forgott ilyen körökben; meggondolatlanul feliratkozott Lady Metroland egyik jótékony rendezvényére, belekerült hát, egy mozgalmas nap kellős közepén, ebbe a kínos csapdába, mint Pilátus a krédóba, és most már szívesen megduplázta volna az összeget, csakhogy mihamarább egérutat nyerjen. Így aztán amikor Mrs. Stitch célba vette Lord Coppert a maga bűbájának jól húzó nyílvesszejével, a Rézgrófot először bárgyúnak, később zavart elméjűnek, végül pedig a hóbortosságig engedékenynek találta.

Attól a pillanattól fogva, hogy Mrs. Stitch betette ide a lábát, Lord Copperral megfordult az ebédlő; a lord egyszerre más szögből nézte az eseményeket. Már hallott Mrs. Stitchről; néha messziről látta is; az azonban most történt meg vele először, hogy úgy érezte, talányokkal döfködik, átdelejezik, elkábítják. Az asztaltársaság érdeklődve figyelte az ismerős játékot, a résztvevők halkan találgatták, mit akarhat Julia a Rézgróftól; a megbabonázott lord azonban nem hallotta a megjegyzéseket. „A Delikát Diliházra fog kilyukadni” – suttogta valaki. „Vagy arra, hogy a karikaturisták szálljanak le Algyról” – suttogta valaki más. „Vesztett a kártyán”, gondolta a második lakáj (Lady Metroland elrendelte, hogy diétázzék, ezért a lakájt ebédidőben mindig elfogta a cinizmus). „Állást akar szerezni valakinek” – akik erre tippeltek, azok jártak legközelebb az igazsághoz, de fel sem ötlött senkiben John Courteney Boot neve, míg csak Mrs. Stitch szóba nem hozta. Akkor aztán mind belementek a játszmába.

– Nézze, Mylord – fuvolázta Mrs. Stitch, miután kicsikarta Lord Copperból a kérlelhetetlen, mennydörgő ítéletet, hogy a miniszterelnök magán- és közerkölcsi szempontból egyaránt nulla –, én meg vagyok róla győződve, hogy ez mind igaz. De a miniszterelnök sokkal jobb ízlésű, mint ön hinné. Sosem tér nyugovóra úgy, hogy egypár Boot ne legyen az ágya mellett.

– Boot? – álmélkodott Lord Copper. – Csizma? Egy pár csizma?

– Könyv – mondta Mrs. Stitch. – John Boot valamelyik könyve.

A vendégsereg megkapta a végszót.

– Az édes John Boot! – duruzsolta Lady Metroland. – Milyen okos, milyen kellemes! Bárcsak gyakrabban láthatnám vendégül!

– Ó, az az isteni stílus! – sóhajtotta Lady Cockpurse.

Az asztal fölött John Boot dicsérete zsongott. Lord Copper számára újdonság volt ez a név. Eltökélte, hogy kifaggatja irodalmi titkárát az ügyről. Hogy kerül a csizma az asztalra?!

Mrs. Stitch ekkor hirtelen más tárgyra tért át, mélyen a szemébe nézett a lordnak, s megkérdezte, van-e a békének esélye Ismaéliában. Lord Copper kijelentette, véleménye szerint a polgárháború elkerülhetetlen. Milyen kár, jegyezte meg Mrs. Stitch, hogy a híres haditudósítók közül alig él egy-kettő.

– Nincs valami izé… Sir Hogyishívják Hitchcock? – csacsogott Lady Cockpurse. (Rossz húzás volt. A szóban forgó lovag a napokban lépett ki Lord Copper szolgálatából, miután majdnem egymás hajának estek amiatt, mikor tört ki a hastingsi csata. Hitchcock átszegődött az ellentáborba, az Angol Tinóhoz.)

– Mylord, kit fog kiküldeni Ismaéliába? – érdeklődött Mrs. Stitch.

– Már tanácskozom az ügyről szerkesztőimmel. Vélelmünk szerint nagyon ígéretes ez a kis háború. Mondhatni, nemzetközi drámák mikrokozmosza. Szándékunk szerint teljes nyilvánosságot fogunk neki biztosítani. Valamely nagy napilap működése – mondotta Lord Copper, s végre mintegy otthonosan, a klubjában érezte magát – része ama bonyolult összefüggésrendszernek, amelynek jelentőségét az olvasóközönség ritkán ismeri fel. Az egyes állampolgár aligha döbben rá, micsoda hatalmas gépezet lendül mozgásba, hogy ő is kapjon valamit a betevő krajcárjáért. („Szent Kleofás” – mondta Lady Metroland halkan, de érthetően.) Ott lesznek a helyszínen tengerészeti, katonai és légügyi szakértőink, ott lesz egy csapat fotóriporterünk és haditudósítónk, életszagú beszámolókat közlünk a háborúról minden nézőpontból és minden hadszíntérről.

– Igen – bólintott Mrs. Stitch. – Igen. Értem. Ön tehát alighanem… Hát igen, én az ön helyében olyasvalakit küldenék ki, mint Boot. Nem hiszem, hogy őt magát rá tudná venni, Mylord, de mégis… olyasvalaki kellene, mint ő.

– Tapasztalatom szerint, kedves Mrs. Stitch, az Angol Marha a világ minden tehetségét meg tudja venni. Épp a múlt héten írt számunkra a Poeta Laureatus költeményt, amelynek címe „Óda az eladott példányszámok időszaki változásáról”. Tüntetőleg a kilences oldalon hoztuk, ahol szétnyílik a lap. Koszorús költőnk elismerte, hogy ez volt életének legköltőibb és legjobban fizetett munkája.

– Nos, természetesen, amennyiben meg tudja őt nyerni, Boot az ön embere, Mylord. Elsőrangú író, bejárta a világot, az ismaéliai helyzet pedig egész egyszerűen a kisujjában van.

– Boot isteni volna – mondta Lady Cockpurse, és felsóhajtott.

*

– Oké, John – mondta fél óra múlva Mrs. Stitch a telefonban. – Azt hiszem, el van intézve. Heti ötven fontnál egy fillérrel se fogadj el kevesebbet.

– Isten fizesse meg, Julia. Szabályos életmentés volt.

– Vagy kiszúrás – mondta Mrs. Stitch jókedvűen. – Találomra kiszúrtam a nevedet. Stitch. Szúrópróba.

3.

Aznap este Mr. Salter, a Marha külpolitikai rovatvezetője – kollégái a háta mögött csak úgy hívták: Pác – vacsorára volt hivatalos főnökéhez, az East Finchley-i udvarházba. Roppant kínosan érintette a meghívás; Mr. Salter rendszerint kilencig benn volt az irodájában, de mára kivételesen szabad estét, operalátogatást tervezett, feleségével hetek óta lázas izgalommal készültek erre az alkalomra. Kocsijában, Lord Copper félelmetes kúriája felé menet szomorúan idézte fel a gondtalan napokat, amikor a „Hölgyek rovatá”-t gondozta, vagy amikor – daliás idők – a Rézgróf egyik szatirikus hetilapjának válogatta a vicceket. A Nagyvilági Lapkiadót ugyanis az az elv vezérelte, hogy a munkatársak szellemi készenlétének egyetlen biztosítéka, ha a rovatokat egymás közt állandóan cserélgetik. Mr. Salter álmaiban a rejtvényrovatot érezte végcéljának. Egyelőre azonban a külpolitikai rovatvezetésnél tartott, és utálta beosztását, mint a nadragulyát.

A két férfi magányosan vacsorázott. A menü petrezselyem-krémleves volt, tőkehal, borjúsült, mazsolás felfújt, valamint whisky szódával. Lord Copper elemezte a nácizmust, a fasizmust és a kommunizmust, később pedig, rettentő könyvtárszobájában, vázlatosan ismertette a távol-keleti helyzetet. – A Marha mindenütt az egymással erőteljesen szemben álló kormányokat támogatja – jelentette ki. – Önállóság itthon, öntudat idegenben!

Mr. Salter szerepe a társalgásban helyeslő megjegyzésekre korlátozódott. Ha Lord Copper valóságot állított, Mr. Salter azt fűzte hozzá, hogy: „Határozottan, Mylord”, ha tévedett, azt, hogy: „Bizonyos fokig.”

– Nézzük csak, miről is beszélek. Az a város, az az izé. Japán fővárosa. Jokohama, igaz?

– Bizonyos fokig, Mylord.

– Ellenben Hongkong a Brit Birodalomhoz tartozik, ugye?

– Határozottan, Mylord.

Rövid szünet következett.

– Azután itt ez a háború Ismaéliában. Vélelmem szerint főhelyen kell hozni. Kit küldjünk ki, mi az ön elképzelése?

– Azt hiszem, Mylord, nincs más választásunk, mint az, hogy kiküldjük valamelyik belső munkatársunkat, aki tud írni, de nem név, vagy szerzünk valami külsőt, aki név, de katonai szakértő. Mivel ugyanis Hitchcock átment tőlünk a…

– Igen, tudom! Ő volt az egyetlen emberünk, aki európai név. Tudom. Zinc majd most kiküldi. Azt is tudom. De a hastingsi csatával kapcsolatban tévedett! A hastingsi csata igenis 1066-ban volt! Utánanéztem! Nem tartok olyan alkalmazottat, akiben nincs annyi emberi nagyság, hogy elismerje, ha téved!

– És ha megosztoznánk valamelyik amerikain?

– Nem kell. Én kereken megmondom önnek, ki kell. Boot.

– Boot?

– Igen, Boot. Ez a fiatalember engem rendkívüli módon érdekel. Kitűnő a stílusa, járt Patagóniában, és a miniszterelnök az ágyban olvassa a könyveit. Mr. Salter, ön, ugyebár, ismeri ezeket a műveket?

– Bizonyos fokig, Mylord.

– Nos tehát, holnap lásson hozzá. Hívassa be. Legyen hozzá szívélyes. Vigye el vacsorázni. Szerezze meg, kerül, amibe kerül. Nagyon sokba azért ne kerüljön. – Ezt muszáj volt hozzátennie a legutóbbi kellemetlen kaland miatt, ugyanis egyik könnyelműen elejtett, hasonlóképp nagyvonalú megjegyzését olyannyira szó szerint vették, hogy egy kerékpáros artistát, akire Lord Copper egy pillanatra fölfigyelt, öt évre szerződtettek sportrovatvezetőnek, évi ötezerért.

4.

Mr. Salter dél körül ment be a szerkesztőségbe. A felelős szerkesztő úgy ült az irodában, mint egy mélabúba öntött szobor.

– Bődületes a reggeli szám. Kifizettünk Jellaby professzornak több mint hatszáz shillinget a kolumnás riportért, és nincs a cikkében egyetlen értelmes szó. „Halálba segítik a beteg állatkerti majmokat”; a Tinó bármelyik kiadása lekörözne bennünket ezzel a sztorival. És akkor még nem láttad a sportrovatot.

Együtt olvasták végig, szégyenkezve, a kerékpáros artista sportrovatát.

– Ki az a Boot? – szólalt meg végül Mr. Salter.

– Ismerős név – tűnődött a felelős szerkesztő.

– A főnök ki akarja küldeni Ismaéliába. A miniszterelnök kedvenc írója.

– Akkor nem az az ürge, akire gondolok – mondta a felelős szerkesztő.

– Mindegy. Valahonnét elő kell kerítenem. Boot. – Mr. Salter szórakozottan lapozgatta a reggeli számot. – Boot. Boot. Boot. Odanézz! Boot! Megvan! Mért nem mondta a főnök, hogy külsőzik a lapnak?

Az utolsó oldalon, a „Tiby és Toby, a két hős kandúr” című esti mese, valamint a „Csúsztatott barátfüle” című ételrecept közé arcpirító módon volt beszorítva a kétszer egy héten megjelenő, félhasábos természetbarát rovat:

BUJA VILÁG. Szerkeszti William Boot, gazdálkodó.

– Gondolod, hogy ez a mi emberünk?

– Mérget vehetsz rá. A miniszterelnök meg van kergülve az angol vidékért.

– Állítólag rendkívül magasan szárnyal a stílusa: Nesztelen léptekkel át a latyakos láposon surranva oson a nyomon a pézsmapocok… Szerinted ez magasan szárnyal?

– Miazhogy – mondta a felelős szerkesztő. – Ez lesz az. Fentebb stíl. Legalábbis semmi másra nem hasonlít. Jól ismert név, emlékszem rá, most, hogy mondod. Sose láttam az ürgét. Nem hiszem, hogy járt már Londonban. Postán küldi a cikkeket. Szépen leírja, tollal, tintával.

– El kell vinnem vacsorázni.

– Rendelj neki almabort.

– Azt szeretik a gazdálkodók?

– Azt. A mezőgazdasági néprétegek legfőbb tápláléka: almabor és lazackonzerv.

– Mindjárt sürgönyözök neki. Fura a főnöktől, hogy ezt akarja kiküldeni Ismaéliába.

Második fejezet

1.

– „Enyész és elhagy, mit csak lát a szem” – énekelte Theodore bácsi, és kinézett a nappali szoba ablakán.

Riasztó hangerővel énekelt, megszokta, hogy így űzi el ritkás depressziórohamait; a közeljövő kilátásai mindazonáltal inkább enyészetre vallottak, mintsem arra, hogy valami is elmozdulhat innét. A Boot Magna-i kúriát körülvevő hatalmas fákat, amelyek árnyékot vetettek az utakra-ösvényekre, és (Repton valamely elfeledett vidéki elődjének szeszélye szerint, ízléses elrendezésben) külön-külön vagy csoportosan álltak szanaszét a parkban, sok minden megviselte: egyiket a folyondár, a másikat a villámcsapás, többeket mindama gyalázatos kórságok, amiknek a növényzet természettől ki van téve, ám legfőképpen mindüket az idő múlása. Néhányat vasgerendával, vasráccsal támasztottak meg, volt olyan, amit kitömtek cementtel; egy-két fán még most, júniusban is csak maroknyi zöld levél erőlködött. A nedv gyéren és lassúdadon keringett a rostokban; egyetlen viharos éjszaka halott fatörzsek sokaságát dobálta széjjel.

A tavat különös áramlatok szabályozták. Néha, mint most is, egyetlen kis zavaros pocsolyává süppedt a zsombékos, iszapos vadon közepén; máskor felfújta magát, és elöntött két-három hektárnyi legelőt. Az egyik kunyhóban élt valaha egy öregember, aki értette a vízrendszer működését; a sás közt rejtett zsilipkapuk voltak, erre-arra széthintett és csapokkal-szelepekkel fölszerelt aknanyílások, amelyekről csak neki volt tudomása; az öregember el tudta indítani a park díszéül szolgáló vízesést és a ház keleti teraszán a delfin torkából kilövellő pompás vízsugarat. De az öreg tizenöt éve megtért sírjába, és magával vitte a titkot.

A ház nagy volt, mégsem volt elég nagy a Boot családnak, amely nyolc tagot számlált. Ezek libasorban a következők: William, övé volt a ház és a birtok; William húga, Priscilla, ő a lovakra tartott igényt; William özvegy anyja, őt a házbeli ingóságok illették meg, s némiképp tisztázatlan alapon a virágoskertben is érvényesítette jogait; s aztán William özvegy nagyanyja, akiről azt tartották, övé „a pénz”. Senki sem tudta, mennyi pénze van az idős hölgynek; ameddig William vissza bírt emlékezni, nagyanyja mindig ágyban fekvő beteg volt. Tőle származtak azok a nagy összegről kiállított csekkek, amelyekre időnként szükség mutatkozott, hogy kiegyenlítsék a birtok számláit, és kifizessék Theodore bácsi katasztrofális alkalmi kirándulásait Londonba. Az oldalági férfirokonok közül Theodore bácsi volt a legidősebb, egyszersmind a legvígabb kedélyű; Roderick bácsi pedig számos dologban a legkevésbé különc: ő intézte a birtok és a háztartás ügyeit, míg William kiskorú volt, s e feladatát a későbbiekben is ellátta, kicsiny, de rendszeres költségvetési hiány árán, amelyet évente fedeztek nagymama egyik csekkjéből. Az özvegy Lady Trilby William nagyanyjának sógornője volt – William nagyapjának nővére, lánynevén Louisa –; Louisa néni egy autót mondhatott magáénak, s a járművet igényeinek megfelelően átalakította: az autódudát a hátsó ülésről kellett működtetni; amikor a néni vasárnaponként templomba ment, útja úgy zengett végig a falun, mint a Messiás eljövetele. Bernard bácsi a tudományos kutatómunkának szentelte életét, ám hivatalos elismerésben nemigen részesült, e kutatások tudniillik, mélyre hatoló természetük ellenére, szűk területre korlátozódtak: kizárólag kutatójuk saját családfájára. A bácsi kimutatta, hogy William származása három különböző ágon is visszavezethető Tanácstalan Ethel-redig, és csak anyagi eszközök híján mondott le, szerencsére, arról, hogy a gazdátlan de Butte bárói címre vonatkozó követelését peresítse.

A Boot család mindegyik tagjának, így vagy úgy, megvolt a maga évi száz font zsebpénze. Kényelmes volt ezért így együtt élniük a Boot Magna-i kúriában, ahol a munkabéreket és a háznép kiadásait beleszámították Roderick bácsi költségvetési hiányába. Az alkalmazottak leggazdagabbika, ha készpénzben gondolkodunk, Bloggs dajka volt, egyébként harminc éve ágyban fekvő beteg; megtakarított vagyonát a párnaalj alatt, piros flanelzacskóban tartotta. Theodore bácsi több fondorlatos merényletet követett el a zacskó ellen, de Bloggs dajka éles elméjű vénlány volt, és mivel Theodore bácsi iránti szívós ellenszenve azzal a természetfölötti képességgel párosult, hogy galoppszezon idején két futamban is mindig jó lóra tegyen, feje alatt egyre csak nőtt a pénzdudor. Egyetlen olvasmánya a Biblia volt, azonkívül a Nemzeti Turf. A család minden tagját az ágyához hívta, többször és titokban, s nagy élvezettel közölte mindegyikkel, hogy ő az örököse.

A házban fellelhető egyéb szobákban pihent még: Price dajka, aki tíz évvel volt fiatalabb Bloggs dajkánál, s ugyanannyi ideje ágyban fekvő beteg, mint ő; munkabérét a Kínai Missziónak adományozta, a ház ügyeiben csekély szava volt; Watts nővér, az idős Mrs. Boot első ápolónője, és Sampson nővér, a második; Miss Scope, Louisa néni társalkodónője, kipróbált gyengélkedő, néhány évvel még az idős Mrs. Bootnál is régebben dőlt ágynak; Bentinck, a komornyik; azután James, az első lakáj, aki egy ideje szobájához volt kötve, de enyhébb napokon ki tudott ülni karosszékébe, az ablakhoz. Granger nővér még talpon volt, de mivel hivatalból ő foglalkozott mind a nyolc betegszobával, mindenki természetesnek találta, hogy nem fog sokáig élni. Tíz háztartási alkalmazott szolgálta ki a ház népét és egymást, összevissza kapkodva, hiszen levegőhöz is alig jutottak az őket hagyományosan megillető napi ötszöri húsos étkezés szüneteiben. Ilyen körülmények között a Boot család tagjai sohasem hívtak vendéget, s a környékbeliek elnézően legyintettek, ha róluk esett szó: „Booték? Ugyan. Szegények, mint a templom egere.”

A divatos John Courteney Boot valami sokadunokatestvér volt a családban, vagy ahogy Bernard bácsi szeretett hivatkozni rá, „a bárói címre nem jogosult oldalág leszármazottja”. William sosem találkozott vele; amúgy is alig találkozott valakivel. A Marha felelős szerkesztője igazságtalanul állította, hogy sosem járt Londonban: igenis járt, de olyan ritkán, hogy minden egyes utazás mint jól kivehető, örökös rémkép rögződött emlékezetében.

– „Enyész és elhagy, mit csak lát a szem” – énekelte Theodore bácsi. Szokás szerint ugyanazt a sort énekelte újra meg újra. A bácsi a reggeli lapokra várt. William is. Roderick bácsi úgyszintén. Az újságokat a hentes kézbesítette, valamikor tizenegy és dél között, aztán pedig, ha a javarészt vérfoltos sajtótermékek nem tűntek el kézen-közön, elténferegtek a betegszobákban, s az ötórai tea körül érkeztek vissza, reménytelenül megcsonkítva, mivel a komornyik s az idős Mrs. Boot albumba ragasztotta az érdekesebb fotókat, Sampson nővér pedig szenvedélyesen kivagdosta a hirdetéseket, majd szétszórta őket az ágyneműben. Ma reggel késett az újság. William tűkön ült.

Sohasem járt a Nagyvilági Lapkiadóban; nem ismert személyesen senkit a Marhától. A Buja világ rovatot a sorozat előző cikkírója, vagyis a Boot Magna-i lelkész halála után örökölte, a lelkész özvegyének jóvoltából. Stílusát gondosan a néhai lelkészéhez igazította, ez eleinte kínszenvedés volt, de most már úgyszólván ment, mint a karikacsapás. William számára rendkívüli fontossággal bírt ez a munka: huszonegy shillinget fizettek neki cikkenként, s ez jó ürügy volt arra, hogy a faluból tapodtat se kelljen mozdulnia.

És most beütött a ménkű. Az előző csütörtökön rettenetes dolog történt. Egy élet minden tapasztalata, az erdőmester kellőképpen alapos kifaggatása és félórányi lexikonböngészés összegzéseként William lírai, de teljesen szabatos beszámolót vetett papírra a borz életmódjáról; nem is cikk volt ez: valóságos kis esszé. Priscilla, játékos ötlettől vezérelve, elcsente a kéziratot, és belejavított; a „borz” helyébe mindenütt odaírta: „vöcsök”. Amikor szombat reggel a cikknek ez a „javított” változata megjelent a Marhában, William csak akkor szerzett tudomást a gaztettről.

A cikknek elképesztő visszhangja volt. Több levélíró a kétkedését fejezte ki, mások gúnyolódtak; egy hölgy föltette a kérdést, vajon jól érti-e, hogy a szerző helyesli, ha csahos kutyákkal vadásznak ezekre a ritka szép madarakra, és szándékosan szétdúlják földbe vájt tanyájukat – hogy szabad az ilyesmit eltűrni az úgynevezett huszadik században? Egy walesi őrnagy ellentmondást nem tűrő hangon felszólította a cikkírót, mutasson be akár egyetlen példát arra nézve, akad-e olyan búbos vöcsök, amely nyúlfiakra támad! Szerfölött fájdalmas história volt. William egész hétvégén várta a felmondást, de elmúlt a hétfő, és el a kedd, és egy betű nem sok, annyit se kapott a Marhától. Papírra vetett egy könnyed dolgozatot a pézsmapocokról, feladta, és elkészült a legrosszabbra. Talán a Marhánál a hatalmasságok annyira fel vannak bőszülve, hogy vissza sem küldik a kéziratot; mire megjön a szerdai lapszám, már gazdát cserélt a Buja világ. Hát megjött. William tébolyultan kereste a félkolumnát. És ott volt, ott, zöld oázis a „Csúsztatott barátfüle” és „A két hős kandúr” között: Nesztelen léptekkel át a latyakos láposon surranva oson a nyomon a pézsmapocok… Jól van! Csoda történt. Fátylat borítottak a szombati gyalázatra.

Két nagybátyja duzzogva követelte az újságot; William készséggel átnyújtotta nekik. Az erkélyajtóban állt, az üvegen vibrált a nyári vidék, az alacsony kerítés mögött a lovak a gyepen ugráltak, fickándoztak.

– Frászkarika – szólalt meg odabenn Roderick bácsi. – Sehol egy szó a krikettről. Az egész sportrovatban nincs semmi, csak valami hülye kerékpárbajnokság a Cricklewood Stadionban.

William nem figyelt rá. Szíve annyira csordultig telt hálával, hogy elhatározta, ezen a szombaton elblicceli a rágcsálókat (bármily erősen kötődik hozzájuk), s inkább vadvirágokról, madárdalról ír. Esetleg egy kis költészetet is megkockáztat.

Ah, mért heversz oly csüggeteg?
Már fürj palattyol, itt a regg –

Egész bensője feldalolt az emeleten elhevert gyengélkedőkhöz. És ekkor fújtatva-zihálva, és szája szélén morzsákkal, és súlyos törzsét szétterpesztett lábbal végigvonszolva a nappali szobán, egyszerre csak jött Troutbeck, a koros kifutófiú, és a kezében sürgöny. Troutbeck modorában kíváncsiság és sértettség mérkőzött egymással; kíváncsiság, mert a sürgöny ritkaságszámba ment Boot Magnában; sértettség, mert megzavarták a „tizenegyóraiját”, azt a pazar, kérődző ünnepélyt, amely a személyzeti ebédlőn fél tizenegytől tizenkettőig eluralgott.

William arckifejezése azon nyomban értésére adta a kifutófiúnak, hogy nem holmi léha ürüggyel szólították el az asztalától. – Rossz hír – jelentette odalenn a társaságnak. – William úrfi valami rémes rossz hírt kapott.

– Halálhír nem lehet – mondta a harmadik szobalány. – Itt az egész család.

– Majdcsak megtudjuk, miféle – vont vállalt Troutbeck. – William úrfi olyan lett, mint a lapos guta. Szabadna kérnem egy kis rémoulade-mártást?

Mi az, hogy rossz hír! Feledve napfényt és legelésző lovakat és Theodore bácsi szortyogását, William meredt szemmel olvasta a végzet bárdként lesújtó ítéletét:

keerjuek azonnal faaradjon szerkesz-
toeseeguenkbe suergoes lord copper
szemeelyes kivaansaaga salter marha.

– Remélem, semmi komoly! – kiáltotta Theodore bácsi, akinek hajdanán bizonyos sürgönyök riasztóbb híreket hoztak, mint bárki emberfiának.

– De igen – mondta William. – Fölrendeltek Londonba.

– Ne mondd, fiacskám! Milyen érdekes. Gondoltam rá, hogy én is fölruccanok egy éjszakára…

De Theodore bácsi a levegőnek beszélt. William már javában ügyködött, hogy beindítsa a házban azt a bonyolult gépezetet, amely utazását kelletekorán elő fogja mozdítani.

2.

William a szokásosnál hamarabb ebédelt, majd fölment, hogy búcsút vegyen nagyanyjától. Az idős hölgy sírós, vad pillantást vetett rá. – Tehát Londonba mégy, igen? Aligha érem én meg azt, hogy te visszagyere. Vegyél föl meleg alsóneműt, drágaságom. – Mrs. Boot napsütötte hálószobájában örökös tél honolt.

A családból mindenki, aki a lábának még hasznát vette, megjelent a lépcsőn, hogy istenhozzádot mondjon a ház urának; Priscilla csuromvíz volt a bűnbánat könnyeitől. Bloggs dajka leküldött három arany fontsterlinget, vigye el a fiatalúr. Louisa néni autója pedig lenn várt, hogy magát a fiatalurat elvigye. Az utolsó pillanatban Theodore bácsi megpróbált benyomakodni az autóba, de rajtakapták és fülön csípték. – Csak valami elintéznivalóm lett volna egy pasassal a Jermyn Streeten – mondta elszontyolodva.

Fennkölt dolog volt mindig, ha egy Boot Londonba utazik; fennkölt, akár a temetés, gondolta William ezen a délutánon. Egyszer vagy kétszer, ahogy az állomás felé autóztak, aztán megint egyszer vagy kétszer, mikor a vonat megállt a Paddington előtti állomásokon, William kísértésbe jött, hogy föladja a vállalkozást. Miért bocsátkozzék bele ebbe a fertelmes városba, csak azért, hogy lehordják a sárga földig, s netán – ami nyilván kitelik Lord Copper vérmérsékletétől – testileg is bántalmazzák? De a szaladhatnékon úrrá lett a józan ész. Tulajdonképpen meg is fordíthatná a lapjárást. Lord Copper városi ember, ha vidéki udvarházban él, akkor is eléggé városi ahhoz, hogy a borzot a búbos vöcsöktől ne tudja megkülönböztetni. William ezt a szót amúgy is szólásmondásként alkalmazta, kukacoskodó levelezői megnyugtatására – „mint a vöcsök” –, egyébként köztudomású, hogy akik újságoknak leveleket firkálnak, azoknak nincs ki a négy kerekük. Mire Westburybe értek, William fejében körvonalazódott a kerek kis jelenet, amelynek ő a főhőse: elszántan megáll az ülésteremben, elutasítja a Fleet Street zoológiai dogmatizmusát, igen, minden ízében igazi Boot, Tanácstalan Ethelred háromszoros leszármazottja, a de Butte bárói cím tizenötödik jogos örököse, gőgös, mint egy törzsfőnök, becsületes, mint egy paraszt. – Lord Copper – mondja erélyesen –, nincs emberfia, aki énrám büntetlenül rám foghatná, hogy hazudom. A búbos vöcsök igenis áttelel!

Átment az étkezőkocsiba, whiskyt rendelt. – Most teát szolgálunk fel – mondta a pincér. – Whiskyt majd Reading után. – Reading után újra próbálkozott. – Most vacsorát szolgálunk fel. Átviszek uraságodnak egy whiskyt a fülkéjébe. – Amikor meghozták a whiskyt, William végigöntötte a nyakkendőjén. A pincérnek odaadta Bloggs dajka egyik arany fontsterlingjét; véletlenül egy shillingesnek nézte. A pincér megvetően visszadobta az aranyat. A fülkében mindenki odabámult. – Szabad lesz? – kérdezte egy keménykalapos férfi. – Mostanában nem nagyon látni effélét. Tudja, mit? Dobjuk föl. Fej vagy írás?

– Fej – mondta William.

– Írás, nicsak – mondta a keménykalapos, és berakta a pénzt a mellényzsebébe. Utána ismét az újságjába mélyedt; a többi utas pedig egyre zordabbul bámult. Williamnek lassanként alábbszállt a kedve; harcias hangulata szétfoszlott. Mindig így történik; attól a pillanattól fogva, hogy átlépi Boot Magna mezsgyéjét, idegen és ellenséges világgal kell farkasszemet néznie. Van egy vonat hazafelé este tízkor. Vadlovakkal se tudják a vonattól visszatartani. Bemegy Lord Copperhoz, megmondja neki az igazságot, úgy, ahogy van, kertelés nélkül, aztán az irgalmára bízza magát, és emelt fővel vagy porig sújtva, de elcsípi a tízórás vonatot. Reading után már ki is volt dolgozva a fejében az új, alázatos belépő. Priscilla zokogását fogja majd ecsetelni a lordnak; közismert tény, hogy a nagy embereket leveszi a lábukról a könnyes női történet. A szemben ülő férfi átnézett az újságja fölött. – Nincs több tantusza?

– Nincs – mondta William.

– Kár.

Hétkor beértek a Paddington pályaudvarra, és William körül ott hevert az egész istentelen város.

3.

A Nagyvilági Lapkiadó Fleet Street 700–853 alatti épülete zavarba ejtette a látogatót. William először úgy gondolta, a taxisofőr, azzal, hogy utasa úgyis valami vidéki tökfilkó, szándékosan rossz címre vitte.

William nem sok hivatali helyiséget ismert. Amikor nagykorú lett, néhány délelőttöt eltöltött a család ügyvédjével a főtörvényszéki irodában. Odahaza járt a helyi Ingatlanügynökségi és Árverési Hivatal épületében, továbbá a bankban és a Városházán. A szomszédos Tauntonban látott egyszer egy nehezen követhető filmet a New York-i sajtóvilágról: idegbajos férfiak rohangáltak, rövid ujjú ingben, szemellenzősen, telefontól távíróig, s valami irdatlan mocskos környezetben sértegették és följelentgették egymást. Ezekből az emlékekből állt össze William fejében az a zavaros mozaikkép, amelyet most kíméletlenül szétrobbantott a látvány: a Copper Palota bizánci stílusú előcsarnoka s a Szasszanidák ízlésvilágát formázó társalgója. Egy másodpercig William azt hitte, vetélytársa akadt a Királyi Automobil Klubnak, csak ez az új klub nem annyira zártkörű. A hat lift szemlátomást örökös mozgásban volt, ajtajuk káprázatos ritmusban vágódott ki, és hol balra, hol jobbra, néha két-három liftben egyszerre tűntek föl, űzött vadakként, a kaukázusi egyenruhás lányok. „Fölfelé” – mondták nyafogva, mint egy paprikajancsi, de ha valaki be akart szállni, becsapták az ajtót, és eltűntek szem elől. William körül száz-egynéhány különböző rendű-rangú-korú férfi és nő hullámzott föl és alá. Csupáncsak két szilárd tárgy volt a helyiségben: Lord Copper arannyal és elefántcsonttal borított szobormása, koronázási öltözékben, magasan a tömeg fölött, sokszögű malachittalapzaton, valamint a kapus, életnagyságúnál ugyancsak hatalmasabb figura, aki táblaüveg rekeszében megtapadt, mint hal az akváriumban, s kevély halszeme rámeredt a kavargó sokaságra. Eközben mintegy tucatnyi, égszínkék egyenruhás fullajtárt kommandírozott, akik két megbízatás közt alattomban csipkedték egymást egy hosszú padon. Rendjelből a portás mellén több tündökölt, mint ahány csatát emberi kar evilági harcmezőn valaha is megvívott. William fölfedezett egy kis szellőzőnyílást a víztartályon, és bátortalanul odafordult a halszeműhöz: – Tessék mondani, Őlordsága itthon van?

– Állományunkhoz tizenhat főnemes tartozik. Melyikre céloz?

– Lord Coppert keresem.

– Vagy úgy! Cyril, ültesd le az urat, és adj neki egy kérdőívet.

A pöttöm, kék alak Williamet az egyik dohányzóasztalhoz vezette, s elébe tett egy papírt. William kitöltötte. Mr. Boot keresi Lord Coppert. Tárgy: búbos vöcsök.

Cyril odavitte a kapuőrnek a papírlapot; az elolvasta, fürkészőleg Williamre nézett, és rárivallt a boyra: – Hozd ide az urat!

Williamet a fülkéhez vezették.

– Ön tehát Lord Coppert keresi?

– Igenis, kérem.

– Vagy úgy! Ön téved. Búbos vöcsökről itt nem lehet szó.

– De borzról is szó van – erősködött William. – Kérem, ez egy hosszú történet.

– Meghiszem azt! – sziszegte a portás. – Tudja, mit, van egy ötletem. Látom, maga nem rezel be, maga cinkeli itt a kártyát. Fáradjon át a túloldalra, mesélje el ezt az egészet Lord Zincnek, az Angol Tinó szerkesztőségében. Az is éppolyan jó, most mondja, nem igaz?

– Kérem, engem behívattak – rebegte William, és elővette a sürgönyt.

Az őr gondosan átolvasta, föltartotta a fénybe, azt mondta: – Vagy úgy! –, majd újra elolvasta, és így szólt: – Amit maga keres, az Mr. Salter. Cyril, adj az úrnak egy másik kérdőívet.

Öt perc múlva William ott állt a külpolitikai rovatvezető szobájában.

Mindkettejüket roppantul feszélyezte ez a találkozás. William számára azt jelentette, ütött a megtorlás órája; a vétek súlyába belegörnyedve várta az ítéletet, bármi lett légyen az. Mr. Salteré volt a tevőleges szerep. Az utasításnak megfelelően szívélyesnek kell lennie, és Lord Copper ajánlatával le kell rohannia ezt a szegény fatuskót, mihelyt könnyed társalgás és súlyos vendégszeretet árán a bizalmába férkőzött.

Mr. Salter csekély tudomással bírt a paraszti életről. West Kensingtonban született, s egy nagy londoni iskolába járt. Mostanában pedig, ha valamelyik minőségében épp nem fogta be a Nagyvilági Lapkiadó óriásgépezete, erényesen üldögélt Welwyn Garden Cityben, a családi tűzhelynél. Évi szabadságát is többnyire otthon töltötte; néhanapján, ha Mrs. Salter panaszkodott, hogy ki van készülve, elutaztak valami költséges nyaralóhelyre a keleti parton. „A vidék” Mr. Salter szemében a Liverpool Street és Frinton között vonatablakból látható tájegységgel volt egyenlő. Ha a pszichoanalízis során gondolattársítási tesztnek vetik alá, és a pszichiáter hirtelen kiejti azt a szót, hogy: „tanya”, Mr. Salter meglepő válasza ez lett volna: „bumm-bumm!”, egyszer ugyanis a levegőbe repült, és betemette a föld, míg menedéket keresett egy tanyán, Flandriában. Ez volt az egyetlen bizalmas kapcsolata a termőfölddel. Az élmény azt a megátalkodott, ámbár saját belátása szerint is oktalan hitet ébresztette föl benne, hogy a mezőgazdaság valami idegen és alapvetően veszélyes dolog. A normális élet, gondolta Mr. Salter, ott lakik, ahol mindennap jár a villanyvonat, havonta jön a bankszámla, este opera-színház-étterem zsibong, s a meghitt horizonton palatető, kémény magaslik; van valami angoltalan, valami nem egészen tiszta „a vidék”-ben, az elhagyatottságában, az önteltségében, a vacak kis pihenőhelyeiben, a sötétségében, a csöndjében, a váratlan, érthetetlen zajaiban; „a vidék” az a hely, ahol az ember sosem tudja, mi történik vele egyik percről a másikra, nem ökleli-e föl a bika, nem szúrja-e vasvillára valami bugris paraszt, vagy nem löki-e földre egy falka véreb, amely aztán szétmarcangolja.

Előzőleg Mr. Salter körbejárta a szerkesztőséget, és sorba kérdezte a kollégákat, miről szokás vidékiekkel beszélgetni. – A takarmányrépával biztosra mehetsz – tanácsolta valaki. – Csak éppen nem szabad kimondani azt, hogy „takarmány”. A parasztok érzékenyek bizonyos kifejezésekre. Mondd azt, hogy „dugvány”. A szőlőre: „oltvány”. A kenderre: „juta”. Esetleg: „ruta”.

Williamet Mr. Salter szívélyesen üdvözölte.

– Nahát, hogy s mint vagyunk, kedves Boot? Azt hiszem, személyesen még nem volt szerencsénk… A munkáját persze jól ismerem. Üljön csak le. Parancsol cigarettát, vagy… – lehet, hogy most mellétrafált? – vagy inkább megmarad a jó öreg csibukjánál?

William cigarettára gyújtott. A két férfi szemben ült egymással. Kettejük közt, az íróasztalon, nyitott világatlasz: Mr. Salter hasztalan keresgélte benne Reykjavikot.

Csönd volt. A csöndben Mr. Salter kitervelte a beszélgetés első, nyílt, lefegyverző mondatát. „Hogy áll a dugvány meg a ruta, Boot?” Nem sikerült.

– Hogy áll a dugvány meg a buta, Root? – Ez lett belőle.

William, aki vészterhes arccal várta a dörgedelmes szidalmakat, végre kinyitotta a száját. – Mit tetszett mondani?

– Azt mondtam: juta – helyesbített Mr. Salter. – Vagy nem… Azt mondtam: suta.

William feladta a küzdelmet. Mr. Salter is feladta a küzdelmet. Ültek, nézték egymást, bénultan, reménytelenül. Azután:

– Hogy áll a vadászat? – változtatott irányt Mr. Salter. – Van róka dögivel, mi?

– Nyáron nincs vadászat, tetszik tudni.

– Nincs? Mindenki el van utazva, nem igaz?

Csönd. – Képzelem, mennyi a száj- és körömfájás – mondta Mr. Salter reménykedve.

– Semennyi, hála Istennek.

– Hát akkor…

Mindketten lesütötték a szemüket. Ott volt előttük az atlasz. Nézték.

– Nem tudja véletlenül, hol van Reykjavik?

– Nem.

– Kár. Azt hittem, tudja. Senki se tudja a szerkesztőségben.

– Ezért tetszett hívatni?

– Jaj, nem, dehogyis, egyáltalán nem ezért! Éppen ellenkezőleg.

Csönd.

William már látta, miről van szó. Ezt a rendes kis embert bízták meg avval, hogy kirúgja őt, de sehogy se bírja kinyögni. Hát majd ő kihúzza a csávából. – Ha jól sejtem, a búbos vöcsökről tetszik óhajtani velem beszélni.

– Szűzanyám, dehogyis – kiáltotta Mr. Salter, ösztönösen elborzadva, majd udvariasan hozzáfűzte: – Föltéve, hogy ön nem óhajt beszélni róla.

– Én nem, én aztán nem – mondta William. – Az volt az érzésem, esetleg ön óhajtaná szóba hozni.

– Én ugyan nem – mondta Mr. Salter.

– Akkor hát minden rendben van.

– Hát persze hogy rendben…! – Mr. Saltert elfogta a kétségbeesés. – Mondja, mit szólna egy kis almaporhoz?

– Almapor… ?

– Az. Ilyentájt már biztosan kívánja. Jöjjön, beugrunk valahová.

A filmbeli újságírók tömény rozspálinkát vedeltek. William hallgatagon, de ámuldozva baktatott a külpolitikai rovatvezető után. A liftben rendkívüli férfiú állt mellettük, fiatal, kopasz, csont-bőr, mint egy múmia, állig barna-fehér kockás dresszben, ajkai közt manillaszivar. – A sportrovat – súgta Mr. Salter bocsánatkérőleg, amint hallótávolságon kívül voltak.

A sarki kocsmában, ahol a Marha riporterei sereglettek össze, a pincérlány furcsálkodva vette föl a rendelést. – Almabor? Megnézem. – Aztán visszajött, két palack gyöngyöző, édes folyadékkal.

– Meglehet, ez nem ugyanaz, mint amit önök isznak odahaza, a tanyán.

– Az igazat megvallva, én nemigen iszom ilyesmit. A béreseknek szoktuk adni, amikor kaszálják a szénát, olyankor néha én is belekortyolok. – William megriadt, hogy ez úrhatnám beszéd, ezért gyorsan hozzátette: – Roderick bácsikám ezzel kúrálja a reumáját.

– Biztos benne, hogy nem inna most valami mást?

– Nem.

– Azt mondja, nem?

– Azt mondom, dehogynem.

– Igazán?

– Igazán. Most rögtön.

– Garatra, ex! – csettintett Mr. Salter, és ettől a pillanattól fogva volt valami emberi melegség a kapcsolatukban, s noha a társalgás semmilyen ízében nem lett könnyedebb, létrejött a két férfi közt valami kötelék: egyikük sem szerette az almabort.

Mr. Salter buzgón belekapaszkodott ebbe a kötelékbe. – Milyen érdekes, hogy te sem szereted az almabort. Én sem.

– Nem – rázta a fejét William. – Meg nem innám, azóta, hogy kiskoromban a kaszálón rosszul lettem.

– Nekem felfordul tőle a gyomrom.

– Nekem is.

– A whisky viszont még soha nem ártott meg senkinek.

– Az nem.

A tárgykör érezhetően kimerült. Mr. Salter újra nekiveselkedett.

– Aztán csinálnak-e jóféle pasztinákbort arra tifelétek?

– Nem nagyon… – William agyában földerengett, hogy most már neki kell lépnie. Kortyolt és töprengett, és végül így szólt: – Képzelem, mennyi a munkátok a szerkesztőségben.

– Csakugyan.

– Mondd, kérlek – gyakran töröm a fejem rajta –, saját gépetek van, vagy kikülditek a nyomdába a cikket?

– Saját gépeink vannak.

– Komolyan? Ezek a gépek biztos rém gyorsan működnek.

– Igen.

– Tudniillik meg kell írni a cikket, és kinyomtatni, és átjavítani, és mindezt egy nap alatt, másképp a hír már nem lesz friss. Az emberek tudniillik meghallgatják közben a rádiót.

– Igen.

– Te sokat dolgozol nyomdagépen?

– Nem. Tudod, én vagyok a külpolitikai rovatvezető.

– Akkor ezért akartad tudni, hol van Reykjavik?

– Igen.

– Rém nehéz kitalálni, ezek a helyek hol mindenfelé vannak.

– Igen.

– Tudniillik annyi van belőlük.

– Igen.

– Sose voltam külföldön.

Itt a kulcsszó, nem lehet kihagyni! – Van kedved elmenni Ismaéliába?

– Nincs.

– Egy csöpp kedved sincs?

– Egy csöpp sincs. Először is, ki se tudnám fizetni a hajójegyet.

– Ó, a jegyedet mi fizetjük! – mondta Mr. Salter, és elnézően kacagott.

Úgy. Tehát erről van szó. Deportálás! Az üldözöttség érzése, amely három órája kísértetként nyomasztotta Williamet, egyszerre félreérthetetlen és torz alakot öltött. Betelt a pohár. Igaz ügyének és független szellemének tudatában William talpra ugrott, és szembeszállt a lidérccel. – Hát így vagyunk! – kiáltotta csengő hangon. – Ez most már sok a jóból! Én beismerem, hogy melléfogtam a búbos vöcsökkel, csúnyán melléfogtam! De ami történt, nem az én hibámból történt. Én idejövök, hogy megmagyarázzam, hogy bocsánatot kérjek, és ha kell, helyreigazítsam a tévedésemet. De te meg se hallgatsz! „Szűzanyám, dehogyis”, ez volt a válaszod, amikor rátereltem a szót a vöcsökre. És most hideg fejjel bejelented, hogy a hajófenékben kiraktok az országból, egy jelentéktelen és, nézetem szerint, menthető tévedésért. Mit gondol Lord Copper, kicsoda ő? Megáll az ész, a pasasnak mekkora az önbizalma! Hát jól van, ha egyszer úgy dönt, hogy elfelejti azt a tizennyolc hónapot, amelyet hűséges és lankadatlan munkával a szolgálatában töltöttem, akkor joga van rá, hogy kilökjön innét…

– Boot! Boot! Édes öregem! – Mr. Salter torkaszakadtából ordított. – Te nem látod a fától az erdőt! A miniszterelnököt leszámítva, neked nincs lelkesebb rajongód, mint Lord Copper! A lord azt akarja, hogy dolgozz neki Ismaéliában!

– És kifizeti a hajójegyet visszafelé is?

– Hát persze hogy ki!

– Értem. Így mindjárt más. De még így is eléggé hülye ötlet. Tudniillik, hogy veszi az ki magát a Buja világ rovatban, ha egyszer csak homokviharról írok, meg oroszlánokról, meg a fene tudja, mi van még Ismaéliában? De hogy bujaság nincs, az egyszer biztos.

– Na jó, majd mindent elmondok neked a vacsoránál.

A Fleet Streeten taxiba ültek, és lementek a Strandig, abba az étterembe, ahová a Marha munkatársai mindig elvitték vendégeiket, ha a lap fizetett.

– Mondd, te csakugyan lazackonzervet akarsz vacsorázni?

– Nem.

– Biztos?

– Holtbiztos.

Mr. Salter felélénkülő rokonszenvvel pillantott vendégére, és kezébe nyomta az étlapot.

A megbecsülést, amelyet William azzal vívott ki magának, hogy nincs ínyére sem lazackonzerv, sem almabor, nem csorbította a vacsorarendelés sem. William nem kért, holott félő volt, hogy ilyesmit fog kérni, sem pácolt dióbelet, sem labdapecsenyét cornwalli módra, és nem is hívta föl magára a figyelmet úgy, mint Mr. Salter legutóbbi vacsoravendége, az a budapesti tudósító, aki egzotikus magyar ételeket rendelt, s amikor elkészítésükre senkit sem talált alkalmasnak, ő maga gyűrkőzött neki, s az asztal mellett, fémüstben és borszeszlángon, a tanácstalanul összesereglő pincérek szeme láttára kikevert magának édes paprikából, mézből és mandulából valami émelyítő mártást. William fatányérost rendelt, s míg az evéssel bíbelődött, Mr. Salter fortélyosan megkísérelte, hogy fölébressze lelkesedését új beosztása iránt.

– Látod azt a pasast? Azt ott. Az Pappenhacker.

William fölpillantott, megnézte.

– És?

– A legokosabb fiú a Fleet Streeten.

William ismét fölpillantott. Pappenhacker napbarnította ifjú volt, orrán vaskos, szarukeretes motorszemüveg, borostás álla egybefolyt a nyakával. Pincérek álltak körülötte; valami szóváltása támadt velük.

– És?

– Ő megy Ismaéliába az Angol Fabatkától.

– Úgy látom, nincs valami jó kedvében.

– Az csak látszat. Pincérekkel mindig ilyen. Tudniillik kommunista. A Fabatka szerkesztőségében majdnem mindenki az – egyetemi emberek, tudod. Pappenhacker szerint ha az ember udvariasan beszél egy proletárral, azzal a kapitalista rendszert támogatja. Okos fiú, persze, de nem nagyon népszerű.

– Odanézz, mindjárt megveri őket.

– Igen, verekszik néha. Egy csomó étterembe nem engedik be. Látod, mennyi érdekes emberrel leszel együtt Ismaéliában!

– Nem lesz az ott nagyon veszélyes?

Mr. Salter elmosolyodott. Neki ez a kérdés úgy hangzott, mintha a sarkkutató aggodalmaskodnék, nem fordul-e hidegre az idő. – Nem lesnek rád olyan veszélyek, mint otthon, vidéken – mondta. – Meg leszel lepve, milyen távol maradnak a haditudósítók a harci cselekményektől. Ide figyelj! Hitchcock az egész abesszíniai hadjáratot Asmarából adta le, és ez lett a legszínesebb riportsorozat, amit valaha is kinyomtattunk, „A szemtanú jelenti”, ez volt a címe. Egyébként ötezer fontos életbiztosítást köt a nevedre a lap. Nem, nem, Boot, igazán ne aggódj, nem kockáztatsz semmit.

– És továbbra is fizetitek a tiszteletdíjamat?

– Hát persze.

– Plusz az odautazást, plusz a visszautazást, plusz a költségeimet?

– Plusz mindent.

William alaposan fontolóra vette a dolgot. Azután azt mondta: – Nem.

– Nem?

– Nem. Nagyon kedvesek vagytok, de inkább nem mennék. Valahogy nem tetszik nekem ez az ügy. – Ránézett az órájára. – Akkor én lassan indulok is, megy a vonatom a Paddingtonról.

– Hallgass ide – fogta meg a karját Mr. Salter. – Azt hiszem, nem egészen érted a helyzetet. Lord Coppert szenvedélyesen érdekli a munkád, és őszintén szólva, a fejébe vette, hogy el kell utaznod. Ne félj, nagyon rendesen fizetünk, szép summa jöhet szóba. Akár havi ötven font is.

– Havi ötven font! – Williamnek kiguvadt a szeme.

– Heti ötven – mondta gyorsan Mr. Salter.

– Jesszus – csuklott William.

– És gondold csak el, mennyi mindent fölszámíthatsz. Legalább még egy húszast. Véletlenül láttam Hitchcock költségszámláját abból az évből, amikor Sanghajban volt tudósító. Háromszáz fontot kipréselt a lapból csak tevére.

– De hát én azt se tudom, a tevét eszik vagy isszák.

Mr. Salter érezte, hogy nem jó szögből világított rá a problémára. – Vegyünk csak egyetlen példát – mondta. – Tegyük föl, elmégy vacsorázni. Első osztályú étterem, dőzsölés, óriási trakta. A számla, mondjuk, két font. Nahát, fogod magad, fölírsz öt fontot a listádra, vendéglátás címén. Piszkosul bevacsoráztál, három fontot zsebre vágsz, mindenki jól jár.

– De hát, kérlek szépen, én nem járok étterembe, otthon meg úgyse fizet senki a vacsoráért. A cselédek behozzák, és kész.

– Akkor hát, tegyük föl, virágot küldesz egy lánynak, udvarlás céljából. Bemégy az üzletbe, elküldetsz egy ménkű nagy orchideaágat, a listádra meg fölírod: „Információ.”

– De én nem udvarolok senkinek, és otthon tele vagyunk virággal. – William megint az órájára nézett. – Bocsáss meg, kérlek, mennem kell. Retúrjegyet vettem, tudod. Viszont ide nézz, van egy ötletem. Megbeszélem a családommal, aztán jelentkezem, egy-két hét múlva.

– Lord Copper azt akarja, hogy holnap indulj.

– Ó, hát az nem megy, nem, semmiképp sem. Be sincs csomagolva. Azonkívül kellene néhány új öltöny. Nem, nem, ez teljes képtelenség.

– Adhatunk nagyobb fizetést is.

– Nem kell, köszönöm. Nem erről van szó. Egész egyszerűen nem akarok menni.

– Hát mit akarsz tulajdonképpen?!

– Nem fogod elhinni. Semmit. Szeretném tovább csinálni a Buja világ rovatot. És otthon ülni.

Ismerős jajkiáltás, gondolta Mr. Salter. Tizenöt éve állt a Nagyvilági Vállalat szolgálatában, s ez alatt az idő alatt számtalan elkeseredett belső munkatárs jajdult fel hasonlóképpen, köztük ő maga is. Az együttérzésnek ebben a pillanatában eszébe jutott az a reggel, amikor elszólították íróasztala mellől, az asztalon a „Jó hecc” rovat tömött dossziéi, amelyeket nem látott soha többé. Milyen mámor és büszkeség volt csak a postabontás! Úgy érezte, erre született. Első dolga volt minden reggel, hogy felbontsa a leveleket, és az olvasók által beküldött vicceket (akadt olyan, aki heti harmincat-negyvenet is beküldött) szétrakja három csoportba, úgymint: szakállas viccek; malac viccek; használható viccek: az utóbbiakért megjelenéskor postautalványon adták fel a félkoronás honoráriumot. Ezután egy vagy két órát eltöltött a Punch bekötött példányaival, kimásolta belőlük az éppen időszerű képszövegeket. Aztán elkezdődött az elmés játék: odailleszteni ezeket a szövegeket mint képaláírást azok alá a karikatúrák alá, amelyeket előző nap választott ki számára a képszerkesztő! Derűs, finom műhelymunkából a kénköves pokolba! Szakmai kivételezettségből alázuhanni a Marha könyörtelen, orgyilkos, szecskavágógéppel készült „Hölgyek rovatá”-ba! Hogy onnan összezúzva és besározva továbbtaszítsák a „Birodalmi és Külpolitikai Hírek” rovatvezetői székébe…! Vérzett a szíve Williamért, de hű maradt hivatásának spártai hagyományaihoz. Azt a választ mondta ki, amely annyi sértett újoncot elnémított már.

– Nézd, kérlek: Lord Copper elvárja munkatársaitól, hogy ott állják meg a helyüket, ahol a lap érdekeit a legjobban tudják szolgálni. Nem hiszem, hogy őlordsága bármilyen minőségben alkalmazna olyan embert, akinek a lojalitásában kételkedik.

– Tehát ha nem megyek el Ismaéliába, kirúgnak?

– Ki – mondta Mr. Salter. – Szóról szóra, pontosan ezt akarom… ezt akarja Lord Copper veled megértetni. Nem innál egy pohár portóit, mielőtt visszamegyünk a szerkesztőségbe?

Harmadik fejezet

1.

A sajátságosan elhelyezett, szögletes ablak, amely vállmagasságig nyomult az alacsony faburkolatba, üvegét kívülről borostyán szegte s egy araukária-fenyőóriás gallyai karistolták; a megfakult tapétacsík, ahonnét a falusi temetőről készült akvarell csüngött alá, Miss Scope ifjúkori buzgalmának bizonyítékaként; a kis polcon egymáshoz nem illő könyvek sora s egy kitömött vadászgörény, amelynek élő példánya patkányméregtől pusztult el egykoron, s a haláleset beárnyékolta a magániskolás diákfiú egyik egész húsvéti vakációját – reggelenként ezek köszöntötték Williamet Boot Magnaban, aszerint, hogy a jobb vagy a bal oldalán ébredt.

A Mr. Salterral folytatott megbeszélés utáni reggelen, ahogy kinyitotta a szemét, föllélegezve, hogy vége a rémes éjszakának, amely teli volt Lord Copper kísértetével, száz meg száz fertelmes alakban, észrevette, hogy koromsötétség veszi körül; első gondolata az volt, még van néhány óra pitymallatig, aztán, amikor ráeszmélt, miféle évszak is van, s mennyit lebegett ide-oda ébrenlét és álom között, és a kettő közti átmenetekben mennyit futkosott üldözői elől, fején a búbos vöcsök elegáns tolldíszét hordozva, lejtős borzjáratokon, beletörődött abba a gyötrelmesebb lehetőségbe, hogy hirtelen megvakult, később pedig abba, hogy megőrült, mert a fülétől mintegy néhány centiméterre szünet nélkül szólt valami csengő. William felült az ágyban, tudatára ébredt, hogy derékig mezítelen; csekély kutatómunka árán földerítette, hogy talpig mezítelen. Oldalra nyúlt, keze beleakadt egy telefonkészülékbe, s alighogy fölemelte a kagylót, megszűnt a csöngés: – Mr. Salter van a vonalban – szólt egy hang. És a hanggal betódultak az előző este baljóslatú eseményei.

– Pálinkás jó reggelt – köszönt Mr. Salter. – Gondoltam, nem árt, ha korán elcsíplek. Biztosan órák óta fönn vagy! Elvégre megszoktad: fejés, ellés, miegymás, ott kell ülni, nem igaz?

– Nem – mondta William.

– Nem? Na mindegy, úgyse megyek be a szerkesztőségbe tizenegy vagy tizenkettő előtt. Nem tudom, rendben van minden az utad körül, vagy elintéznél még egy-két apróságot?

– El – mondta William.

– Na ugye. Mindjárt gondoltam. Gyere be a laphoz, ha elkészültél.

William addig tapogatódzott, amíg rá nem talált az egyik villanykapcsolóra; vagy tucatnyi működtette a hálószobában itt is, ott is kigyulladó égőket. Megtalálta az óráját; tízet mutatott. Rátalált egy sor csengőgombra: hívta az inast és a szobapincért.

Tegnap este alaposan megcsömörlött az új élményektől, s nem maradt rá ereje, hogy körülnézzen a szobában, ahová végül is föltámogatták. Éjjel kettőkor vált el Mr. Saltertól; vacsora után visszamentek a Nagyvilági Lapkiadóba, Williamet irodáról irodára hurcolták, bemutatták a felelős szerkesztőnek, a helyettes felelős szerkesztőnek, a képszerkesztőnek (ő adta a fényképezőgépet), bemutatták a főkönyvelőnek, a külügyi tanácsadónak, légiónyi férfinak és nőnek: mind láthatóan buzgólkodtak valamiben, de egynek sem volt meghatározott elfoglaltsága, csak rá-rátörtek a különféle tisztségviselőkre, akikkel William éppen beszélgetett. Aláírta a szerződést, az életbiztosítási kötvényt; átvételi elismervényt a fényképezőgépről, az írógépről, valami jegyekkel teli irattartót s egy utazási csekkfüzetet, amely ezer fontról volt kiállítva. Zúgó fejjel támolygott el a szállodáig; az igazgatóság már tudott jöveteléről; odavezették a lifthez, aztán föl, a magasba, véges-végig a fehér, természetellenesen csöndes folyosón, és ott hagyták, magára, a szobájában, és neki nem volt más vágya, csak aludni, és fölébredni ebből a lidércnyomásból Boot Magna kedves, elnyűtt kacatjai közt.

A szoba nagyméretű volt és hibátlan. A berendezést cambridge-i vendégpszichológus tervezte; a színek – bíborvörös és sárga mézga –, amint azt az egereken s baromfiakon elvégzett kísérletek is igazolták, fennkölt derűt árasztottak. A személyzet naponta vizsgálta a szőnyeget, a függönyöket, a kárpitot, nincs-e rajtuk javítanivaló. Panaszos, halk hang töltötte be a lakosztályt: egy növény szólt így, az elgondolás szerint azért, hogy „szabályozza” a légkört. William gyűrött holmijai a bíborvörös szőnyegen hevertek; írógépét, fényképezőgépét eldugta szeme elől az éjszakai portás. Az öltözőasztalra „napfénylámpa” volt erősítve, hogy lefekvés előtt a nők mindjárt a hajnali derengéshez készíthessék a sminket; csak a szépítőszerek nem voltak sehol.

Most azonban az inas lépett be, négy-öt rétegnyi függönyt elhúzott, s fölfedte az ablakot, ezt a szellemes modellt, amelyet olyanná formáztak, hogy kirekessze a forgalomból eredő zajt, ám beeressze a nappali világosságban rejlő gyógyászati elemeket. Az inas fölszedegette William holmijait, kecsesen meghajolt az ágy iránt, egyensúlyozva, mintegy az anglikán egyház katolicizmus felé hajló szárnyának modorában, bólintás és térdhajlás között, aztán úgy tűnt el a szobából, hogy szemhunyás alatt megfosztotta a helyiséget William létezésének puszta délibábjától is. Ekkor azonban jött az étlappal a pincér, s William reggelit rendelt.

– És kérek egy fogkefét.

A pincér közvetítette a kívánságot a portásnak, s tüstént megjelent egy kisinas, arcán kortalan rosszindulat, tálcáján a fogkefe.

– Öt shilling – mondta. – Meg kettő a fuvardíj.

– Nem lesz az kicsit sok?

– Még hogy sok – vigyorgott az agyafúrt törpe. – Hisz nem maga fizeti.

William az asztalra bökött, ott volt szétszórva némi aprópénz. A fiú az egészet zsebre vágta. – Úgy látom, pizsama is elkelne. Hozhatok?

– Nem.

– Ahogy óhajtja – nézett hátra a komisz kölyök az ajtóból.

William megreggelizett, és csöngetett az inasnak.

– Legyen szíves a ruhámat.

– Itt a cipője s a kézelőgombja, uram. Az inget és az alsóneműt leküldtem a mosodába. Az öltönyt már tisztítják. A nyakkendőt éppen vasalja az egyik vasalóleány.

– De hét én nem kértem semmi ilyesmit!

– Ön nem adott utasítást az ellenkezőjére sem, uram. Mi pedig természetszerűleg mindent leküldünk mindig, ha csak nem rendelkeznek velünk másképpen… Parancsol még valamit, uram?

– Szeretnék felöltözni, most, azonnal.

– A portás bizonyára megteszi a szükséges intézkedéseket ez irányban, uram.

Kisvártatva befutott az előbbi rettenetes gyermek egy halom csomaggal.

– Itt a hóbelevanc – mondta. – Készruha. Én ugyan föl nem venném. De hát nem kaptam jobbat. Húsz font az egész. Írjam a többihez?

– Írjad.

– Újságírás. Ez aztán a buli. Lehet, hogy egy nap én is belevágok.

– Biztos, hogy nagyon jól be is fogsz válni.

– Be én. Ja igen, borotvát nem hoztam. Hat emelettel lejjebb van a borbély.

2.

A Jézus Menyasszonya-templom harangjai delet kongattak, amikor William beért a Copper Palotába. Mr. Salter magánkívül volt az izgalomtól. – Te jó ég, te jó ég, így elkésni, Boot, maga Lord Copper keresett már kétszer is! Várj, megnézem, fogad-e még.

William kinn maradt a folyosón. A fémajtók ki-be csapódtak: „Fölfelé”, „Lefelé” – siránkoztak a liftben a kaukázusi lányok, mindenfelől emberek csörtettek elő és vissza, ezek itt mind kollégái ennél a nagyvállalatnál, megviselt férfiak, szemükben éjszakázás nyomai, elegáns fiatal hölgyek, kezükben tejestálca, olajos figurák, kezeslábasban, vállukon gépalkatrészek. William kábultan álldogált, új öltönyének merev varrását tapogatta. S egyszerre mintha megszólították volna: – Hé, te! – mondta egy hang. – Ébredj föl!

– Jó lenne – sóhajtotta William.

– Micsoda?

– Semmi.

A férfi, aki megszólította, pontosan abba a típusba tartozott, amelyet annak idején a tauntoni moziban látott William: alacsony, torzonborz alak, ingujjban, mellényben, szemellenzővel, mellényzsebe teli ceruzával, mutatóujja vádlón előremered.

– Te. Te vagy az új fiú, nem te vagy?

– De, azt hiszem, én vagyok.

– Nahát akkor, itt a lehetőség. – Gépelt papírfecnit nyomott William kezébe. – Menj ki a helyszínre. Nyomás. Taxival. Kalap nem kell. Riporton vagy.

William elolvasta a cédulát. „Mrs. Stitch. Férfivécé. Sloane Street.”

– Most telefonált az ügyeletes rendőr. Nézd meg, mit csinál a nő odalenn. Nyomás!

Mellettük kinyílt egy liftajtó. – Lefelé – sírt fel a kaukázusi.

– Várjon!

Az ajtó becsapódott, a lift leszáguldott; William két perc múlva taxival robogott a Sloane Street felé.

Nagy tömeg volt a nyilvános vécé körül. William reménytelenül próbált beljebb furakodni; a fejektől semmit se látott, csak újabb fejeket, s a kalapok helyén mind több rendőrsisakot a tömeg sűrűjében. Mögéje újabb bámészkodók zárkóztak fel; valaki hirtelen meglökte, a lökés céltudatosabb volt a többinél, s egy hang így szólt: – Utat kérek. Sajtó. Utat a sajtónak. – Fényképezőgépes férfi nyomakodott keresztül a tömegen. – Sajtó, kérem, sajtó. Utat a sajtónak!

William a nyomába szegődött, és csak préselte magát a keskeny, feltartóztathatatlan fotósváll mögött a lépcső felé. Végül kikötöttek a vaskerítésnél, a rendőrök között. A fotós szívélyesen odabólintott nekik, és nyomult tovább, lefelé. William utána.

– Szevasz – mondta egy őrmester. – Hát te hová mégy?

– Sajtó – szólt William. – A Marha küldött.

– Engem is – mondta a rendőr. – Na csak eridj. A nő odalenn van. Nem tudom, hogy csinálta, de megúszta sérülés nélkül.

A lépcső tövében – minden fotósok álma, színkontraszt! –, a fehér csempék előtt kicsiny, fekete autó állt. Benn a kocsiban pedig, ölében türelmesen összekulcsolva kezét, a leggyönyörűbb nő ült, akit William valaha is látott. A nő higgadtan, barátságosan csevegett a köréje gyűlt riporterekkel és detektívekkel.

– Nem értem, mi ez a nagy felhajtás – mondta. – Holott egyszerűen személycsere történt. Hetek óta szeretnék beszélni egy illető úrral, és egyszer csak látom, beugrik ide. Utánajöttem a kocsimmal a lépcsőn. Hát erre kiderül, hogy nem ő az, hanem valaki más, de akkor is nagyszerűen viselkedett, én viszont nem bírok kikecmeregni innét, itt szorongok már majdnem fél órája, és annyi dolgom van! Igazán segíthetne már rajtam valamelyikük, ahelyett hogy csak itt állnak és kérdezősködnek!

Hatan megragadták az apró autót, és minden erőfeszítés nélkül a vállukra emelték. A tömeg éljenzésben tört ki, ahogy a koromfekete csoda a kerítés vasdárdái fölött a magasba lendült. William a teherhordókkal tartott, keze könnyedén a kocsi felhágóján. Visszahelyezték Mrs. Stitchet a úttestre; a rendőrség szabaddá tette számára az utat. – Takaros kis történet – mondta William egyik kollégája. – Még szépen leadhatod az esti lapnak.

A csődület lassan szétoszlott; a rendőrök zsebre vágták a borravalókat; a fotósok eliramodtak a sötétkamrába. – Boot! Boot! – kiáltotta valaki mohón, kissé ingerülten. – Hát te itt vagy! Azonnal gyere vissza! – Mr. Salter kiabált. – Kijöttem érted Lord Coppertól, azzal, hogy fogad, erre hallom, hogy riportra mentél. Tiszta szerencse, hogy kitaláltam, hová. Ilyen pácba kerülni! Valaki ezért még megfizet, tudom, hogy fizetni fognak! Te jó ég, te jó ég, ülj be a kocsiba, mozgás!

3.

Húsz perccel később William és Mr. Salter belépett az első hatalmas ajtón, amely elválasztotta Lord Copper magánirodáját a kiadóhivataltól. A szőnyegek itt vastagabbak voltak, a fények puhábbak, a személyzet arckifejezése gondterheltebb. Különös fajta írógépek egészítették ki a berendezést; billentyűik annyi zajt sem csaptak, mint püspök ujja hegyének dobolása a térdeplő karfájának plüsshuzatán; a tompított hangú telefoncsengők doromboltak, mint a sütkérező macskák. A személyi magántitkárok nesztelenül lépkedve kalauzolták a jövevényeket, át az előszobákon, mind közelebb és közelebb őlordsága fogadóterméhez. Végül új-zélandi rózsafa burkolatú, tömör szárnyas ajtóhoz érkeztek, amely súlyával, lakkfényével és fajtalan mintáival félreérthetetlenül hirdette: „Immár semmi nem áll Lord Copper és ön közé, csak Én.” Mr. Salter egy másodpercig várt, aztán megnyomott egy szintetikus elefántcsontból készült kis csengőt. – Most kigyullad egy lámpa Lord Copper íróasztalán – mondta áhítattal. – Azt hiszem, sokáig kell majd várakoznunk.

Ám fejük fölött szinte azon nyomban megvillant a belépési engedélyül szolgáló zöld fény.

Lord Copper az íróasztalánál ült. Elbocsátotta néhány csatlósát, s fölkelt, amint William megindult feléje.

– Fáradjon be, Mr. Boot. Rendkívül örvendek. Régóta szeretném önt személyesen megismerni. Nemigen fordul elő, hogy a miniszterelnök meg én egyetértünk valamiben, de az ön stílusáról tökéletesen megegyezik a véleményünk. Nagyon jó kis stílus…! Maga is leülhet, Salter. Föl van készülve Mr. Boot az utazásra?

– Bizonyos fokig, Mylord.

– Kitűnő. Nos, a különtudósítónak két felbecsülhetetlen szabályt kell ismernie. Egy: „Utazz Kevés Holmival”; kettő: „Légy Mindenre Fölkészülve.” Ne vigyen magával semmit, ami szükség esetén ne férne el a két kezében. De ne feledje, hogy váratlan dolgok mindig előadódnak. Az afféle apróság, amit otthon észre sem veszünk, mint… – A lord körülnézett, valami szerencsés példa után kutatva, de a tágas szobában alig volt bútor; pillantása megakadt Lady Copper mellszobrán, nem, az nem lesz jó; aztán leleményes ötlettel kivágta magát: – …mint például egy kötéltekercs vagy egy bádoglemez, életmentő lehet a vadonban. Az ön helyében vinnék magammal példának okáért néhány kétágú karót. Emlékszem, Hitchcock – Sir Jocelyn Hitchcock, tudja, egy ideig dolgozott nekem, rendes fiú a maga módján, csak épp korlátolt, nem igazán mély a történelmi tapasztalata –, emlékszem, ő mondta, hogy Afrikában ilyen kétágú karóval továbbította a táviratait. Hasznos ötletnek tűnik. Vigyen egy csomót magával.

– Mármost, ami a lap irányvonalát illeti – folytatta Lord Copper –, önnek már bizonyára megvannak a kialakult elképzelései. Én soha, semmiféle akadályt nem gördítek tudósítóim útjába. Mi az, ami a brit olvasót elsősorban, utolsósorban, minden időben érdekli? A Hír. Ne feledje tehát, hogy a Hazafiak állnak a jó oldalon, és a Hazafiak fognak győzni. A Marha pedig sziklaszilárdan mellettük áll. De a Hazafiaknak gyorsan kell győzniük. A brit olvasót nem érdekli a bizonytalanul elhúzódó háború. A Hazafiak egy-két rajtaütésszerű győzelme, az egyéni vitézség néhány tündöklő hazafias bravúrja, végül pedig színpompás bevonulás a fővárosba. Ez a Marha háborús irányvonala.

– Tehát – emelte föl a hangját Lord Copper. – Ön körülbelül három hét múlva odaér. Egy-két napot eltölt avval, hogy körülnéz, ismerkedik a környezettel. Aztán alapos, kolumnás riportot küld, főhelyen hozzuk, a neve alatt. Vélelmem szerint ez minden, ugye, Salter?

– Határozottan, Mylord. – A két látogató fölemelkedett.

Senki sem kívánhatta Lord Coppertól, hogy egyazon délelőttön kétszer is fölkeljen székéből; áthajolt íróasztalán, és kezet nyújtott. – Isten vele, Mr. Boot, sok szerencsét. Az első győzelmet körülbelül július közepére várjuk.

Amikor az utolsó előszobából ismét kijutottak a hatalmas épület szerényebb, ismerősebb oldalfolyosóira, Mr. Salter elgyengülve felsóhajtott. – Fura egy dolog – mondta. – Minél többet látom Lord Coppert, annál kevésbé érzem, hogy csakugyan ismerem.

Az a nyájasság, amellyel őlordsága Williamet fogadta, Mr. Salter szemében példa nélkül állt. A rovatvezető szinte szégyellősen jegyezte meg: – Mindjárt egy óra. Ha el akarod érni a délutáni gépet, össze kellene állítanod a poggyászodat, nem gondolod?

– De.

– Nem hiszem, hogy Lord Copper szavai után maradt még valami, ami érdekelne.

– Egyvalami azért maradt. Tudod, én nem nagyon olvasok újságot. Meg tudnád mondani, ki kivel harcol Ismaéliában?

– Azt hiszem, a Hazafiak az Árulókkal.

– Igen, de melyik melyik?

– Hát azt aztán igazán nem tudom. Az már irányvonal, tudod. Azzal nekem semmi dolgom. Lord Coppert kellett volna megkérdezned.

– Valahogy úgy veszem ki, a Vörösök harcolnak a Feketékkel.

– Igen, de ez nem ilyen egyszerű. Tudod, ezek mindnyájan négerek. A fasisztákra viszont nem mondhatod, hogy feketék, a faji gőgjük miatt, őket tehát fehéreknek kell hívni, a fehéroroszok után. A bolsevisták viszont megkövetelik, hogy feketéknek tartsd őket, ez meg az ő faji gőgjük. Vagyis ha azt mondod, fekete, azt úgy érted, vörös, ha viszont úgy érted, vörös, azt mondod, fehér, és ha az a csoport, amelyik feketének vallja magát, azt mondja, árulók, akkor azokra gondol, akiket mi hívunk feketéknek, de hogy mi kikre gondolunk, amikor mi mondjuk azt, hogy árulók, azt én igazából nem tudom neked megmondani. A te szempontodból persze az egész roppant egyszerű. Lord Copper kizárólag hazafias győzelmet akar, és mindkét szemben álló fél azt állítja magáról, hogy ő a Hazafi, és természetesen mindkét fél magának fogja tulajdonítani az összes győzelmet. De persze valójában ez az egész háború Oroszország és Németország és Olaszország és Japán között folyik, ezek mind egymás ellen harcolnak, és mind a hazafias oldalon. Remélem, világos?

– Bizonyos fokig – mondta William, könnyedén átvéve a szóhasználatot.

4.

A Marha külügyi tanácsadója telefonált a nagyáruházba, ahol Williamnek össze kellett a poggyászát vásárolnia, és figyelmeztette a vezetőket a tudósító érkezésére; ennek megfelelően maga Cruttwell tábornok, K.F.T.T. (a Királyi Földrajzi Társaság Tagja) várta a vendéget a legfelső emeleten, a liftajtó előtt. Lenyűgöző férfi volt: a Spitzbergákban a Cruttwell-gleccser, Venezuelában a Cruttwell-vízesés, a Pamír fennsíkján a Cruttwell-csúcs, Cumberland-ben a Cruttwell-hasadék jelezte útjának állomásait; a Cruttwell-birkalegelőt, ezt a vízszegény, védhetetlen katonai tábort Thesszaloniki mellett mindenki megőrizte emlékezetében, aki a háborúban a tábornokkal szolgált. Az áruház évi hatszázat fizetett neki, plusz jutalékot, amelyből a szerződés értelmében fedeznie kellett a K.F.T. (a Királyi Földrajzi Társaság) évi tagdíját, valamint a kvarckezelést, amely arcbőrének kérges, napszítta jelleget kölcsönzött.

Még mielőtt üdvözölték volna egymást, a tábornok végigmérte Williamet; bármely más áruházban egyszerűen leírták volna mint potyalesőt, itt azonban, a nagy kalandok fölséges kellékei közt, megengedhető volt annyi lovagiasság, hogy zöldfülűnek minősítsék.

– Először utazik Ismaéliába, mi? Talán akkor a segítségére lehetek. Bizonyára tudja, hogy ott jártam ’97-ben, a szegény „Smucig” Larkinnal, akit megettek a…

– Kétágú karókat kérek – szólt közbe William erélyesen.

A tábornok modora egy csapásra megváltozott. Ismerte az ilyesmit, elég gyakran tették bolonddá. Csak a múlt héten járt itt egy hülye fiatalember, hittérítői öltözékben… – Mi a francnak? – kérdezte nyersen.

– Hiszen tudja. A táviratok miatt.

Pontosan ezzel az egyszerűséggel kért a hittérítő reszelőzsírt, kívülcuppanó B-dugót és keményre edzett fakalapácsot. – Miss Barton majd kiszolgálja – szólt fagyosan a tábornok, s azzal sarkon fordult, és belemélyedt a frissen érkezett rinocéroszbőrkorbács-szállítmány tanulmányozásába, fenyegető arckifejezéssel.

Miss Bartonnal könnyebb volt tárgyalni. – Kétágú? – mondta dévajul. – Hát majd néhányat kettéhasítunk önnek. Válassza ki uraságod, amelyik tetszik, aztán leküldöm őket a hasítóműhelybe.

William nem tudott dönteni a pólóütő és a hokibot között, ezért mindkét fajtából kiválasztott hatot-hatot; azonnal levitték őket a hasítóba. Miss Barton ezután végigvezette Williamet az óriási áruház osztályain. Mire a séta véget ért, William egy kényelmesen, vagy inkább kényelemdúsan berendezett sátorral, három hónapra való élelmiszerrel, egy összecsukható kenuval, egy csuklós zászlórúdra illesztett angol nemzeti lobogóval, egy kézipumpával, egy fertőtlenítő berendezéssel, egy csillagmagasság-mérővel, hat váltás könnyű nyári öltönnyel s egy viharkalappal lett gazdagabb, beszerzett továbbá egy tábori műtőasztalt a hozzá való orvosi műszerekkel, egy nyirkosítóval ellátott, hordozható szivarládát, amely szavatoltan jó karban tartja a szivart a Vörös-tengeren, egy karácsonyi csemegekosarat, Mikulásjelmezzel és háromlábú fagyöngyállvánnyal kiegészítve, s egy nádpálcát, hogy fejbe verje a kígyókat. Bevásárló körútjának csak az vetett véget, hogy szorította az idő. Az utolsó pillanatban még felmarkolt egy kötéltekercset és egy bádoglemezt; aztán eltávozott, Cruttwell tábornok vészjósló pillantásától kísérve.

5.

Párizsig repülőjegyet vettek Williamnek, s onnét a Kék Vonattal kellett továbbutaznia Marseille-be. Épp hogy elérte a gépet. Úti poggyásza, amelyet kisebbfajta bútorszállító kocsival vittek a taxi után, Williamet jelentős személyiséggé avatta a Légitársaság irodájában.

A poggyászt lemázsálták. – A túlsúly miatt pótjegyet kell váltania – közölte a tisztviselő. – Ez önnek újabb százhárom fontjába kerül.

– Nekem ugyan nem – mondta William jókedvűen, és elővette utazási csekkjeit.

A Légitársaság telefonált Croydonba, és megrendelt még egy repülőgépet.

Mr. Pappenhacker, a Fabatka munkatársa ugyancsak ezzel a géppel utazott. Jelentéktelen utas volt; egész úti felszerelése egy írógépből s egyetlen papundeklibőröndből állt; csupán a Messageries Maritimes, a „Tengerhajózási Vállalatok” diszkrét címkéi különböztették meg a körülötte ülő férfiaktól és nőktől, e jobbára kereskedelmi utazóktól. Kicsiny arab nyelvtankönyvet bogarászott, fölemelte az orra hegyéig, azontúl se látott, se hallott. A reptéri buszban William kötötte le az utasok érdeklődését, és szívét növekvő, zsongítóan kellemes izgalom járta át. Új holmija a tetőn csörömpölt-nyikorgott, a kenu odaütődött a csillagmagasság-mérőhöz, a szivarnyirkosító a hangyabiztos ruhásládához; a kétágú karók egycsomóban hevertek a szemben lévő ülésen; a dél-londoni kertek elhúztak mellettük. William boldog kábulatban üldögélt. Nem, sohasem akart Ismaéliába menni, és ami azt illeti, semmilyen idegen országba sem, csak azért, hogy heti ötven fontot keressen, vagy hogy csuklós zászlórudat vegyen magának, és tábori műtőasztalt, de amikor azt mondta Mr. Salternak, hogy nem akar semmit, csak otthon ülni, és tovább csinálni a rovatát, elhallgatta azt a távolba vesző, titkos vágyat, amely tizenöt évvel azelőtt, vagy tán még korábban felsajdult benne. Mélységesen sóvárgott arra, hogy repülőgépre szálljon. Ez az óhaj olyan messze esett a Boot Magna-i élet nyújtotta lehetőségektől, hogy William sosem beszélt róla, és csak nagyon ritkán képzelgett róla tudatosan. A titkos vágyról senki sem tudott a házban, csak Bloggs dajka. A dajka meg is ígérte, hogy amennyiben nyer az ír sorsolásos lóversenyen, befizet egy repülésre Williamnek, de olyan pechsorozata volt, hogy kijelentette: az ír lóverseny afféle pápista huncutság, ő bizony több jegyet nem vesz, és ezzel a kijelentéssel William utolsó lehetősége is hamvába holt. A kép azonban tovább kísértett álmaiban, s csak elevenebben tért újra meg újra vissza álom és ébrenlét határmezsgyéjén, a testi kimerültség és a belső elernyedettség állapotában, ahogy az egynapos, jó kis vadászatból hazafelé poroszkált a szürkületben, vagy nyakalta a portóit a Boot-házban korántsem ritkaságszámba menő születésnapi tivornyákon. És most az álom mint fél kézzel elérhető valóság derengett feléje, a ködfátyolon át, amely beburkolta őt, a jelenet egyetlen valóságos és jelentős szereplőjét. Föl, föl, a kémények és az araukária-fenyőóriás fölé, föl a fellegek és a szivárványok és a tiszta kék égbolt magasába, a szépség változatai közé, amelyek oly nagy ívben, oly költőileg vonultak végig a Buja világ rovatban; föl, föl, a mámoros mezei pacsirta fölé, a földhözragadt borz és a búbos vöcsök fölé, messzire az emberektől, a városoktól, el, el, a fény és az űr és a csönd birodalmába – oda utazott William a Légitársaság autóbuszán; némán, elragadtatottan ült, és nem gondolt sem kétágú karóval, sem hordozható írógéppel.

A croydoni reptéren hódolattal üdvözölték; külön légikísérőt adtak melléje, hogy kalauzolja. – Jó napot, Mr. Boot… Erre parancsoljon, Mr. Boot… A fiúk majd elintézik a poggyászát, Mr. Boot. – William gépe az épület előtti betontérségen állt, három hajtóműve felbőgött, az egyik légcsavar lassan mozgásba lendült, a másik egyre gyorsabban pörgött, a harmadikat végképp elnyelte a körzés, teljes erőből harsogott minden. – Jó napot, Mr. Boot – kiáltotta egy kezeslábasba bújtatott munkás.

– Jó napot, Mr. Boot – tisztelgett egy ellenzős sapkát viselő férfi.

Pappenhackert és a kereskedelmi utazókat beterelték a menetrend szerinti gépbe. William nézte, ahogy a ládáit sorra beemelik. A munkások, mintha tornatanárok volnának, futólépésben haladtak a gumikerekű targoncák mögött. – Mind benn van, Mr. Boot – jelentették, és szalutáltak. William aprópénzt osztogatott.

– Bocsánat, Mr. Boot – szólalt meg egy elnyűtt puhakalapos emberke William könyökénél –, még nem volt szerencsém lebélyegezni az útlevelét.

Negyedik fejezet

1.

– Te jó ég, te jó ég – sápítozott Mr. Salter. – Ide figyelj, szerintem az lesz a legjobb, ha Lord Copper egyáltalán nem szerez tudomást az esetről. A Fabatka le fogja lőni előlünk a híreket, két nappal megelőznek, lehet, hogy még többel. A Rézgróf ennek nem fog tapsolni. Aztán majd szorul a külügyi tanácsadó meg… meg talán más is.

William holmiját gúlába rakták a bizánci előcsarnokban; még ott, a fenséges, aranyozott boltívek alatt is feltűnést keltett a hatalmas torony. A két férfi szomorúan nézte. – Elküldetem a szállodába – súgta Mr. Salter. – Nehogy meglássák a személyzetisek. Itt a kérőlap, töltsd ki, az útlevelet sürgősséggel kérjük. A fotórovat mindjárt csinál rólad képet, a vallási rovatnál van egy főesperes, az majd tanúskodik, hogy te vagy rajta. Azután, azt hiszem, jobb, ha most már indulásig nem mutatkozol a szerkesztőség környékén. A Messageries hajóról, sajnos, már lemaradtál, de egy nappal később megy az F.K., a Félszigeti-Keleti Gőzhajózási Társaság hajója le Adenba. Onnét átjuthatsz. És hivatalosan, ezt jól vésd az eszedbe, ma délután elutaztál.

Langymeleg este volt, a levegő teli benzingőzzel. William bánatosan baktatott vissza a szállodába, s elkérte a régi szobakulcsát. Az esti lapok friss kiadása kinn volt az utcán. „Te vagy a fény az illemhelyen”, hirdették a nagybetűk. „Már megint Mrs. Stitch.”

William elsétált a Hyde Parkba. Kicsiny dobogón fekete férfi ágált, és csekély számú hallgatóságának azt fejtegette, miért van az ismaélita hazafiaknak igazuk, és miben tévednek az árulók. William unottan elfordult. Meglepve látta, hogy kis fekete autó gördül át a gyepen, rágyorsít, ügyesen átcsúszik a szerelmesek között; William megemelte a kalapját, de a volánnál ülő hölgyet teljesen lekötötte a saját problémája. Mrs. Stitch ugyanis megtudta, hogy egy cerkófmajom kiszabadult az Állatkertből, és egy fa tetején ül, Kensingtonban, és Mrs. Stitch eltökélte, hogy leszedi.

– Ki építette a piramisokat? – kiáltotta az ismaélita szónok. – Egy néger! Ki találta fel a vérkeringést? Egy néger! Hölgyeim és uraim, kérdem én önöket, úgy is, mint a nagy brit nemzetközösség pártatlan képviselőit, ki fedezte fel Amerikát?!

És William bánatosan visszabaktatott, és magányosan megvacsorált, és korán lefeküdt.

2.

Másnap reggel az útlevélhivatalban közölték Williammel, hogy ha Ismaéliába utazik, vízumra lesz szüksége. – Az is lehet, hogy kétféle vízum kell – mondták. – Valaki nemrég megnyitotta az ellenkövetséget. Persze mi nem ismerjük el őket hivatalosan, de nem árt, ha tőlük is beszerzi a vízumot. Melyik országrészt kívánja meglátogatni?

– A hazafias országrészt.

– Értem – mondta a tisztviselő. – Akkor csak váltsa ki mind a két vízumot.

William taxival ment a megadott címre, Maida Vale-be. Csöngetett az ajtón; borzas nő dugta ki a fejét.

– Ez az Ismaélita Követség irodája?

– Nem, ez itt a dr. Kohné. De a doktor nincs itthon.

– Nincs? Kérem, én ismaélita vízumot szeretnék.

– Hát akkor jöjjön el még egyszer. Megesküszöm rá, hogy dr. Kohnnak is van ilyesmije, de hát nemigen jár az haza, csak épp aludni, azt is ritkán.

A lépcsőfordulóban, félemelettel följebb, egy másik női alak jelent meg, deréktól lefelé. William egy pár puha papucsot látott, s egy hosszú flanelpongyola alját.

– Mi az ott, Effie?

– Egy pasas csönget.

– Mondd meg neki, hogy nem veszünk semmit.

– Éppen hogy ő akar valamit, valami hogyishívjákot a doktor úrtól.

– Csak ha előzetesen bejelentkezett! A láb eltűnt, az ajtó becsapódott.

– Ez Mrs. Kohn – mondta Effie. – Tudja, hogy van. Zsidók.

– Te jó ég – nyögött fel William. – Nekem az útlevélhivatalban mondták, hogy jöjjek ide.

– És nem lehet, hogy azt a niggert keresi, aki odalenn lakik?

– De, lehet.

– Hát mért nem ezzel kezdte? Az ott van, odalenn.

William most vette csak észre, hogy az alagsori világítóakna rácsán kis zászló leng: fekete alapon vörös sarló és kalapács. Lement az alagsorba, ahol két szemétvödör között, egy ajtón, felirat hirdette:

ISMAÉLITA KÖZTÁRSASÁG
KÖVETSÉG ÉS FŐKONZULÁTUS.
Ha nem vagyok itt: tessék a leveleket
a 162/b szám alatti trafikban hagyni.

William kopogására az ajtóban az a néger jelent meg, aki előző este a Hyde Parkban szónokolt. Arcvonásait William nem tudta a többi négeréitől megkülönböztetni, de az öltözékéről ráismert.

– Beszélhetnék az ismaélita főkonzullal, kérem?

– Ön a sajtó képviselője?

– Igen, úgy is mondhatjuk.

– Fáradjon be. Én vagyok a főkonzul. Amint látja, pillanatnyilag nem teljes a személyzetünk.

A főkonzul bevezette Williamet egy helyiségbe, amely valaha személyzeti ebédlőül szolgált. Egyenruhába és európai szmokingba-frakkba öltözött négerek fényképe díszítette a falakat. Az asztalon és a könyvespolcokon trópusi termékminták sorakoztak. A szobában ezeken kívül ott volt még Ismaélia térképe, egy nyolcdarabos irodai garnitúra és egy rádió, amely éppen zenei műsort sugárzott. William leült. A főkonzul elzárta a rádiót, és belefogott a beszédbe.

– Ismaéliában a hazafiak ügye – mondotta – nem lehet közömbös sem a színes bőrűek, sem a világ proletariátusa számára. Az ismaélita munkást a tőkés kizsákmányolók, a papok és az imperialisták korrupt és idegen zsoldban álló bandája fenyegeti. Ahogy Karl Marx, ez a nagy néger olyan találóan írja valahol… – A beszéd körülbelül húsz percig tartott. A két fekete, rózsaszín tenyerű, uszonyszerű kéz csapkodott és kapkodott a lila kézelő alatt. – Ki építette a piramisokat? – kérdezte a főkonzul. – Ki találta fel a vérkeringést…? Afrika az afrikai munkásé; Európa az afrikai munkásé; Ázsia, Óceánia, Amerika, az Északi-, a Déli-sark az afrikai munkásé!

A főkonzul végre szünetet tartott, és letörölte a tajtékcsíkot szája széléről.

– Vízumért jöttem – mondta félénken William.

– Ó! – kiáltotta a főkonzul, és újra bekapcsolta a rádiót. – Ötven font a letét, és ott a kérőlap, töltse ki.

William írásban kijelentette, hogy bebörtönözve nem volt, fertőző vagy fertelmes betegségben nem szenved, munkát vállalni nem akar Ismaéliában, s az ország politikai intézményeit megdönteni nem óhajtja; befizette a letétet, s jutalmul gumibélyegzővel beütötték a vízumot új útlevelének első oldalára.

– Akkor hát szerencsés utat – biccentett a főkonzul. – Azt mondják, Ismaélia nagyon izgalmas hely.

– Hogyan? Hát ön nem ismaélita?

– Én? Ugyan, dehogy. A Sombrero-szigeti Baptista Egyetemen diplomáztam. De az ismaélita munkásság ügye az egész világ néger munkásságának ügye!

– Az – mondta William. – Az. Meg vagyok róla győződve. Nagyon szépen köszönöm.

– Ki fedezte fel Amerikát? – szegezte neki a kérdést a főkonzul William távolodó hátának, és hangja túlharsogta a rádiókoncertet. – Kérdem én: ki nyerte meg a világháborút?!

3.

Az ellenkövetség tágasabb szálláshelyen vert tanyát, egy South Kensington-i szállodában. Fehér vásznon arany horogkereszt lengett büszkén az ablakból. A csengetésre fehér selyeminges, szarvasbőr térdnadrágos, vadászcsizmás néger nyitott ajtót, összeverte a sarkantyúját, és karlendítéssel üdvözölte a látogatót.

– Vízumért jöttem.

Az álkonzul bevezette Williamet a lakosztályba. – Néhány percig meg kell önt várakoztatnom. Tudja, csak most nyitott ki a követség, és még nincs itt a teljes felszerelésünk. A gumibélyegző minden pillanatban megérkezhet. Addig tájékoztatom önt arról, mi a helyzet Ismaéliában. Rengeteg téveszme kering az országról. Példának okáért, a genfi zsidók, akiket orosz arannyal pénzelnek, elterjesztették rólunk azt a mendemondát, hogy mi fekete faj vagyunk. S a tudatlanság, a hiszékenység és az előítélet olyan nagyfokú a romlott erkölcsű európai államokban, hogy ezt a rémtörténetet kinyomtatták a sajtóban is! Felkérem önt, cáfolja meg az effajta értesülést! Mint saját szemével meg fog győződni róla, mi tiszta árják vagyunk. Ténykérdés, hogy mi voltunk Közép-Afrika első fehér gyarmatosítói. Amit Stanley és Livingstone megcselekedett a múlt században, a mi ismaélita őseink már a kőkorszakban elvégezték. Az évek során a trópusi napfény egészséges, egy-két esetben már-már kreol színűre cserzette némelyikünk bőrét. De minden felelős antropológus egybehangzóan állítja…

William az útlevelét gyűrögette; korgott a gyomra. Egy óra már jócskán elmúlt.

– A jelenlegi úgynevezett kormánynak az az egyedüli törekvése, hogy lábbal tiporja ősi hagyományainkat… – Az álkonzul fölneszelt valamire, s az ajtóhoz sietett. – A papír-bótbul – mondta egy hang, londoni proletár kiejtéssel. – Kapok ám négy shilling nyócat.

– Köszönöm. Elmehet.

– Kapok ám négy shilling nyócat, másképp megin úgy elviszem, mint a sicc.

Szünet. Az álkonzul visszatért az irodába.

– A vízumért öt shilling az illeték – mondta.

William fizetett. Az álkonzul kiment, visszajött a gumibélyegzővel, térdnadrágja zsebében négy pennyt csörgetett.

– Ön látni fogja dicső múltunk emlékeit Ismaéliában – jelentette ki, és elvette William útlevelét. – Őszintén irigylem önt.

– Akkor ön nem ismaélita?

– Dehogynem: a származás jogán. Évszázadokkal ezelőtt vándoroltak ki őseim. Sierra Leonéban nőttem fel.

S ezzel kinyitotta az útlevelet.

4.

A Jézus Menyasszonya-templom harangjai négyet kongattak, amikor William, miután előbb alaposan beebédelt, visszament a Nagyvilági Lapkiadóba.

– Boot! Te jó ég, te jó ég – képedt el Mr. Salter. – Neked már a repülőtéren kéne lenned. Mi a fene történt?

– Elégették az útlevelemet.

– Ki égette el?

– A hazafias konzul.

– Miért?

– Áruló vízum volt benne.

– Őrület. Micsoda pech. Ha a Rézgróf megtudja, egyenesen falra mászik. Gyere, kérdezzük meg a külügyi tanácsadót, mit csináljunk.

Másnap délután William útnak indult különrepülőgépén a croydoni reptérről, zsebében két útlevéllel.

5.

Nem utazott egyedül.

A propeller mennydörgött; a pilóta eldobta cigarettáját, megigazította sisakját; a légikísérő pokrócba csavarta William lábát, gyöngéden az ölébe tett egy csomag vattát, egy üveg repülősót s egy üres papírzacskót; a lépcsőt már épp el akarták gurítani az ajtóból – ebben a pillanatban az irodaépület árnyékából három férfialak ugrott elő. Egyikük hosszú, bő, homokszínű felöltőbe volt begöngyölve állig; pepita sapkája mélyen a szemébe húzva, gallérja magasra feltűrve, nyilván a motorzaj miatt. Mozgékony kis embernek látszott, egyszerre tevékenynek és tartózkodónak, de félreérthetetlenül rá volt írva, hogy fontos személyiség, aki méltóságot áraszt, akár egy díjnyertes kínai pincsikutya. Ezt a benyomást csak erősítette az a mélységes hódolat, amelyet két társa tanúsított iránta; egyikük marcona óriás, kezében irattáska; a másikról az egyenruhája árulta el, hogy magas rangú katonatiszt.

A tiszt a motor fölött beszólt Williamnek, engedélyt kért, hogy egy utas és szolgája fölszállhasson. A nevet elnyelte a propeller fülsiketítő lármája. – Mr… de hát őt aztán nem kell önnek bemutatnom… már csak ez az egy gép… döntő fontosságú… illetékes helyről kérik… végtelenül lekötelez, ha… csupán a Le Bourget-ig.

William beleegyezett, a két férfi szótlanul fejet hajtott és beült. A tiszt elhátrált a géptől. A kicsi ember könnyed mozdulattal vattát dugott a fülébe, és mélyebbre süppedt a gallérjába. Az ajtót becsukták; a reptéri személyzet eltűnt. A gép elindult, rágyorsított, rázkódva átrobogott a hepehupás kifutópályán, aztán egyszerre nem rázkódott, csak lebegett, elválva a földtől, mind magasabbra, szállt és kanyargott a füst és a forgalom fölött, aztán hamarosan csak csüggött, szinte mozdulatlanul, és odalenn a La Manche-csatorna húzódott, s egy gőzhajó nyomdokvize vonult, mélyen alattuk, a fénylő hullámokon, mint füstcsík egy nyugodalmas reggelen. William szíve feldalolt, mint a pacsirta, halleluja, magasságok!

6.

Aztán nagyon hamar földet értek. A kicsi ember és szolgája feltűnés nélkül átcsusszant az emberáradaton, William pedig ott rekedt az idegen tömegben. Csomagjai és ládái szemlátomást az egész rakodóteret megtöltötték, és a vámtisztek, jogos kíváncsisággal, nekifogtak az alapos vizsgálatnak.

– Mind személyes, mind haszonra: Tous sont des effets personnels – tous usés – mondta William készségesen, de a lécládákat kalapáccsal és feszítővassal egyenként fölnyitották, és egzotikus tartalmukat kiborították a pultra.

Egyike volt ez a ritka alkalmaknak, amikor a douanier szürke életében a tisztaselyemtől a felforgató irodalomig terjedő unalmas csempészholmik után végre felragyog a kalandok birodalma; meglehet, ilyen alkalom ihlette őserdei jelenetek festésére a vámos Rousseau-t. Mióta elfogták azt az egyiptomi hölgyet, aki egy hasissal kitömött műcsecsemőnek mondogatta: „Csicsíjja, babája”, a Le Bourget-i vámosoknak nem volt ilyen pazar lakomájuk.

– Hogy mondja, humidor: Comment dit-on humidor? – kiabált William elkeseredetten. – Ez tart szivarokat a Vörös-tengerben: C’est une chose pour garder les cigares dans la Mer Rouge, és abban vannak ispotály ügyei, kart-lábat levágni, értik: et dedans ceci sont les affaires de l’hospitale pour couper les bras et les jambes, vous comprenez, és az a kígyókat öli, és ez egy hajó, ami összecsuklik: et ca c’est pour tuer les serpents et ceci est un bateau qui collapse, és ezek a fagyöngyágak karácsonyra vannak: et ces branches de mistletoe sont pour Noël, csókolni alatta, izé, tudják: pour baiser dessous, vous savez…

– Monsieur, il ne faut pas se moquer des douanes: Uram, nem csúfolódsz vámhatóságot.

Egyedül a kétágú karókra néztek szó nélkül, bizonyos rokonszenvvel.

– Ezek a távlökésre vannak: Ils sont pour porter les dépéches.

– C’est un Sport?: Ez egy sport?

– Igen, igen, okvetlenül – a sport!: Oui, oui, certainement – le Sport.

Itt is és a Gare de Lyonon is hatalmas összegeket költött; mintha minden párizsi hordár őt szolgálta volna, mintha minden tisztviselő az ő aláírására várt volna egy papírnyalábbal. Nagy nehezen följutott a vonatra, és ahogy elhagyták Párizst, tétova léptekkel megindult az étkezőkocsi felé.

7.

Vele szemben, az asztalnál, ahová elkalauzolták, középkorú férfi ült, aki épp erkölcsi prédikációt tartott a pincérnek, folyékony s érezhetően hatásos zsargonban. Feje búbja tökéletesen kopasz volt, fejformája szokatlanul kúp alakú; féloldalt és hátul a haja tövig le volt nyírva, és a sörtén átütött a gesztenyebarna hajfesték erősen lilába hajló árnyalata. Feltűnően jól, az évszakhoz képest szinte kínos eleganciával volt felöltözve, töménytelen ékszert hordott; nyakkendőjén gömbölyűre csiszolt, tompult fényű, súlyos smaragdkő díszelgett, ujjain és kézelőjén rubinok szikráztak, ahogy keze fölemelkedett és széttárult, mintegy körvonalazva a szónoklat áradását és végkifejletét; két mellényzsebét platinaláncra fűzött gyöngysor kötötte össze. William azon tűnődött, milyen nemzetiségű lehet ez a férfi. Talán török. Hanghordozása, szóhasználata nem volt kifejezetten amerikai, sem levantei, sem eurázsiai, sem latin, sem teuton, inkább mindezeknek valamiféle keveréke.

– Abban a pillanatban, ahogy rájönnek, hogy az ember született angol, azt képzelik, majmot csinálhatnak belőle – mondotta keverék hangján a férfi. – A pincér svájci, ezek a legrémesebbek: ásványvizet akart rám tukmálni. A kancsóban kiváló víz van, én a magam idejében rengeteg vizet ittam, és sohasem volt komoly bajom tőle – pedig nagyon kifinomult a gyomrom. Tölthetek egy kis vizet?

William elhárította a kínálást, azzal, hogy jobban szereti a bort.

– Önt érdeklik a vörösborok? Van egy kis szőlőm Bordeaux-ban, a Château Mouton-Rothschild felé eső dombon, csak a domb túlsó lejtőjén, az innensőn szerintem sokkal kevésbé kifinomult a talaj, mint az enyémen. Szeretem, ha van mivel megkínálnom a barátaimat. Ők meg vannak olyan kedvesek, hogy azt mondják rá, iható. Ez a bor sohasem volt a piacon, természetesen. Ez csak egy kis hobby.

Két tablettát vett ki egy rokokó burnótos szelencéből, az egyik kerek volt és fehér, a másik ellipszis alakú és fekete; letette őket tányérja mellé, a szalvétára. Zsebéből koronával ékes krepdesin zsebkendőt húzott elő, gondosan megtörölte vele a poharát, félpohárnyit töltött magának a vizeskorsó gyanús vizéből, lenyelte a gyógyszert, és Williamre nézett.

– Ön meg van lepve, hogy megszólítottam?

– Egyáltalán nem – felelte udvariasan William.

– Pedig ön meg lehet lepve. Ügyelek rá, hogy sose szólítsam meg útitársaimat. Az az igazság, hogy általában jobban szeretek a kupéban vacsorázni. De mi nem most találkozunk először. Ön volt olyan kedves, hogy helyet adjon nekem a repülőgépén ma délután. Ez olyan szívesség, amit őszintén nagyra becsülök.

– Semmiség az egész – mondta William. – Igazán semmiség. Örülök, hogy a segítségére lehettem.

– Tősgyökeres angol ember cselekszik így – mondta a kicsi ember egyszerűen. – Egyik angol a másikkal. Remélem, egy szép napon lesz még rá alkalom, hogy viszonozzam… Valószínűleg lesz – tette hozzá szomorúan. – A hozzám hasonló rangú embernek egyik kellemes, habár eléggé terhes kötelessége, hogy viszonozza mások szívességét, és rendszerint aránytalanul nagy árat fizessen.

– Kérem szépen – tiltakozott William –, eszébe se jusson ilyesmi.

– Sose jut. Megpróbálom kirekeszteni az agyamból ezeket a dolgokat, besorolni az utazás múló örömei közé. De az a tapasztalatom, hogy előbb vagy utóbb megjelenik a jótevő, és benyújtja a számlát… Ön a Côte d’Azur felé igyekszik?

– Nem, csak Marseille-be.

– Nagyon élvezem a Côte d’Azurt. Megpróbálok minden évben odautazni, de sűrűn kell csalatkoznom reményeimben. Annyi minden van – természetszerűleg – a gondjaimra bízva, télen pedig leköt a sport. Van egy kis kutyafalkám Közép-Angliában.

– Igazán? Merre?

– Ön talán nem ismerős arrafelé. A Fernie környékén. Azt hiszem, a legjobb vadászterület Angliában. Ez csak egy kis hobby, de néha, amikor jön a fagy, elvágyódom Antibes-ba, az én kis vityillómba. Barátaim vannak olyan kedvesek, hogy azt mondják, kényelmesen berendeztem. Szeretném, ha egy szép napon ön megtisztelne azzal, hogy odalátogat.

– Ezer örömmel.

– Azt mondják, a fürdőzés jó, de engem nem érdekel. Van néhány ültetvényem, virágzó fákkal, és a műkertészek vannak olyan szívesek, és gondos figyelemmel ápolják, azonkívül enyém a legnagyobb nyolckarú polip, amelyet valaha is fogságban tartottak. De a konyhafőnök is, a maga együgyű tengerparti módján, az egyik legjobb a szakácsaim közül. Ezekkel az egyszerű örömökkel nagyon jól elvagyok… Biztos, hogy ön nem tölt huzamosabb időt Marseille-ben?

– Nem – mondta William –, én holnap Kelet-Afrikába hajózom. – És dicsekvőleg hozzáfűzte: – Ismaéliába.

A hatás lenyűgöző volt. William útitársa kettőt pislogott, és fegyelmezett, halk, udvarias hangon megkérdezte:

– Bocsásson meg, alighanem rosszul értettem. Hová utazik?

– Ismaéliába. Tudja, oda, ahol állítólag valami háború van.

Szünet. Aztán a kicsi ember így szólt: – Igen, a név valahonnét ismerős. Bizonyára az újságban olvastam. – Ezzel levett a feje fölötti poggyászhálóból egy verseskönyvet – A Hitler előtti idők német költőit –, nekifogott az olvasásnak, ajkával formálta a szavakat, mint nők az imádság szövegét, és tüntető lassúsággal lapozott.

Akárcsak maga a vonat, a vacsora tántoríthatatlanul haladt előre, húslevestől fagylaltbombáig. William útitársa alig evett, és nem szólt egy szót sem. Kávéjával lenyelt két bíborszínű kapszulát. Aztán ölébe tette a szerelmes verseket, és odaintett valakinek.

A marcona inas fölugrott a szomszédos asztaltól.

– Cuthbert.

– Parancsol, uram?

Az óriás szolgálatkészen megállt gazdája oldalánál.

– Odaadtad a papírjaimat a conducteur-nek?

– Igenis, uram.

– Nézz utána, megfelelően állította-e ki őket. Utána lefekhetsz. Tudod, hogy reggel hány órakor…?

– Igenis, uram. Köszönöm, uram. Jó éjt, uram.

– Jó éjszakát, Cuthbert. – A kicsi ember ekkor Williamhez fordult, és különös hangsúllyal azt mondta: – Ez a fiú nagyon bátor. Velem szolgált a háborúban. Egy pillanatra sem mozdult mellőlem, úgyhogy fölterjesztettem a Viktória-keresztre. Most sem mozdul mellőlem. És kellőképpen föl van fegyverezve.

William visszament a fülkéjébe, ébren hánykolódott, egy-egy pillanatra elbóbiskolt, végül fölhúzta a redőnyt, és kibámult a szőlővel, olajfával, porlepte, illatos bokrokkal teli vidékre.

8.

Marseille-ben feltűnt neki, de nem volt ideje töprengeni rajta, hogy tegnap esti útitársa is leszáll a vonatról. Látta, amint a kissé gömbölyded, jól vasalt figura tovaoson a korlát mentén, néhány lépéssel az inas előtt, de a poggyászkocsival föladott holmikért érzett nyomasztó felelősségtudat minden más problémát azonnal kivert a fejéből.

Ötödik fejezet

1.

Azok a hajók, amelyekről lemaradt William, kényelmes, gyors, modern tengerjárók voltak; nem úgy a Francmaçon, a „Szabadkőműves”, amelyen végül is utaznia kellett. Ezt a vízi járművet a gőzhajózás történetének egy korábbi korszakában építették, s berendezését az akkori divatnak megfelelően képezték ki, arra, hogy a hajó az Észak-Atlanti-áramlás tornyos hullámain és jeges szélviharaiban teljesítsen szolgálatot. Június vége a Szuezi-öbölben – sem az idő, sem a hely nem kedvezett ennek a hajónak. Fedélzetein nem fértek el nyugágyak; kabinjai, ventilátor híján, csak azoknak a pöttömnyi kajütablakoknak a segítségével jutottak levegőhöz, amelyeket egy zordabb tenger elviselésére méreteztek. Az utasok egykedvűen nyúltak el a hajószalon karmazsinszínű plüsskanapéin. Faragott mahagóni faburkolat fogta körül őket; fejük fölé címerekkel ékes mennyezet ereszkedett fenyegetőn; a fény címerpajzsos, festett üvegű ál-ablaktáblákon, haloványan szüremlett be hozzájuk, és beáradt a nyitott ajtón át, vakító fehéren, a csörlő hangjával, az izzó vas és a hajórakomány szagával, a meztelen lábak dobogásának ritmusával és a másodtiszt rekedt ordibálásával együtt.

William egy átforrósodott, puha széken ült, térdén Ismaélia szétterített térképe; szemét lehunyta, feje a mellére bukott; aludt William mélyen, álmában egykori magániskoláját látta, amelyben, s ezt ámulva állapította meg, most négerek tanulnak s a nagymamája az igazgató. Négy-öt centiméterre a fülétől rémületes réz ütőhangszer csattant és zengett. Egy halk hang azt mondta: – Tesszék lönszölni– A jávai hajóinas folytatta apokaliptikus térítőútját a gonggal, Williamnek pedig lángolt a bőre, ömlött róla a víz, étvágytalan volt, és mélabús, hogy fölébresztették.

A francia gyarmati közigazgatási tisztviselő, aki a William melletti karosszékben ült s a két gyermekét babusgatta, fölkelt, és élénken szomszédjához fordult. Aznap először találkoztak, kezet szorítottak hát, s mindketten megjegyezték, micsoda hőség van. William megfigyelte, hogy minden reggel kezet kell fognia az összes utassal.

– És a Madame?

– Szenved. Ön meg egyre csak Ismaélia térképét tanulmányozza… – Megfordultak, és együtt mentek le a lépcsőn az étterembe; a közhivatalnok jobb s bal kezén egy-egy csetlő-botló gyermek. – Abban az országban nincs semmi érdekes.

– Nincs.

– Ne higgye, hogy kincsesbánya. Ha kincsesbánya volna, már Angliához tartozna. Miért akarja elfoglalni?

– Dehogy akarom.

– Nincs ott olaj, nincs ón, se arany, se vasérc – biztos, hogy egyik sincs – mondta a közhivatalnok, akit lassan felingerelt ez az esztelen kapzsiság. – Mihez akar ön kezdeni ott?

– Újságíró vagyok.

– Az más. Újságírónak minden ország kincsesbánya.

Ketten ültek az asztalnál. A közhivatalnok csupasz nyakára tapasztotta a szalvétát, alsó sarkát az övkendőjébe gyűrte, s jobb és bal térdére ültette a két gyermeket. Minden étkezést így ült végig, s a kicsinyeket felváltva, a saját tányérjából etette, míg pukkadásig jól nem laktak. Poharát az abroszba törölte, jeget tett bele, s megtöltötte fanyar, kékesvörös borral, amely ingyen járt a menühöz. A kislány nagyot húzott belőle. – Jót tesz a gyomruknak – jegyezte meg a közhivatalnok, és újra töltött, most a kisfiának.

Asztaluknál három üres hely volt. A hivatalnokné, a kapitány és a kapitányné ült volna velük. Az utóbbi kettő épp a rakodást irányította a kapitányi hídról. A kapitány szembeötlően családias életet élt, szállása lefoglalta a fél fedélzetet, a kajütablakokon be lehetett látni a roppant réz ágykeretekre s egy halom, tengerészhez nem illő bútordarabra. A kapitányné sövénnyel kerített el magának egy kis verandát, cserepes pálmafákkal, a zsinórokon frissen mosott fehérneművel. Itt töltötte a napot varrogatással, sarok nélküli papucsában be-beugrott a lakosztályba, tollseprűvel fölfegyverkezve, s többnyire sűrű ázsiai parfümillat burkolatában indult neki az étteremnek; lábánál apró, szőrtelen kutya fickándozott. De a kikötőben a kapitányné mindig ott volt a férje mellett, udvariaskodott a kereskedelmi társaság ügynökeivel és a karanténfelügyelőkkel, és szerényen előmozdította a csempészáru-szállítást.

– De tegyük föl, ha mégis van olaj Ismaéliában – szólt a köztisztviselő, visszatérve az eredeti tárgykörhöz, amely azóta foglalkoztatta, hogy William utazásuk első estéjén fölfedte neki úticélját –, hogy fogja onnét kijuttatni?

– Nem üzleti úton vagyok. A háborúról kell riportokat írnom.

– A háború mindig üzlet.

William hézagos franciatudásából épp csak közömbös eszmecserére, a mindennapos társadalmi érintkezés puszta formaságaira futotta, kitartó, hosszas érvelésre nem, így most is, ahogy minden étkezésnél, átengedte a győzelmet a franciának, ráhagyva, hogy „talán” – Peut-être –, amely kifejezéstől azt remélte, magába sűríti a gall szkepticizmust, ő maga pedig teljes figyelmével az ennivaló felé fordult.

Az ennivaló hatalmas, fehér hal volt, körettel, hidegen tálalva, a gyerekek kétségbeesetten sírva tiltakoztak, nem kell; a hal ezüstözött tálcán hevert kinyúlva, körülötte majonéz, amelybe éppen beleért a színes bőrű pincér két barna hüvelykujja, míg a hal üvegesen csillogó hátán rombusz alakúra és karikára vágott, tarkabarka zöldségfélék helyezkedtek el szimmetrikusan. William fájó szívvel nézte ezt a halat. – Nagyon veszélyes – mondta a köztisztviselő. – A trópusokon könnyen bőrbajt kap az ember.

…Messze, messze most pisztrángok lapulnak a hűvös kavicsok között, orral a forrás felé, merengve, tétován, az otthoni vizekben; a drótra fűzött légy természetellenesen ragyog fölöttük; ott lapulnak kékesbarnán, rostély ütötte sebekkel, fehér gyöngy-szemükkel a szűzi tisztaságú ezüsttálakon. „Folyópart üde zöldje, ebédlő megfakult terrakotta tapétája, távoli Kánaán, elhagyott Éden színei – gondolta William –, ott vagytok-e még? Látom-e valaha azt a régi, meghitt tájat?”

– …Il faut manger, il faut vivre – emelte föl hangját a francia, az étel s az élet nevében húst követelve –, qu’est-ce qu’il y a comme viande?

És ebben a pillanatban, váratlanul, mint mocsárláz a tüzes pusztaságban, feltűnt egy jelenés.

Egy hang azt mondta angolul: – Nem baj, ha idetelepszem? –, s megállt az asztalnál egy idegen, mintha William ki nem mondott kívánsága varázsolta volna oda, vagy inkább mintha egy dzsinn varázsolta volna oda, aki nem egészen pontosan értette meg William utasításait.

A jövevény brit volt, de első látásra nem volt ellenszenves. Csíkos flanelöltönye, amelyre szabója méltán lehetett büszke, testhezállón simult derekára. Zakója divatosan szűk ujjakba torkollott. Ez az öltözék mostanra, hogy beállt a déli hőség, fokozatosan átalakult ráncok és ragadós izzadságfoltok elegyes tömegévé; szemlátomást gőzölgött. A kétsoros mellény ki volt gombolva, jól látszott az ing és a nadrágtartó.

– Nem ehhez az éghajlathoz öltöztem – jegyezte meg a fiatalember, teljesen fölöslegesen. – Nyargalva jöttem idáig.

Belezöttyent a William melletti székbe, szalvétáját begyűrte a gallérja hátuljába. – Pfű! Mit lehet inni ezen a hajón?

A francia, aki sértődötten nézte a jövevényt attól a pillanattól fogva, hogy megjelent, most áthajolt az asztalon, és csípősen odaszólt neki.

A tüzes férfiú bátorítóan rámosolygott, és Williamhez fordult.

– Mit mond az agg családfő?

William szó szerint lefordította. – Azt mondja, elfoglaltad a kapitány feleségének a helyét.

– Pech. Milyen a nő? Használható?

– Teltkarcsú – mondta William.

– Volt odafönn egy fejőstehén a kapitánynál. Széle-hossza egy. Otthon azt mondanánk rá, európai méret. Ő lenne az?

– Ő.

– Szóba se jöhet, öregfiú. Másképp ne legyen Corker a nevem.

A francia odahajolt Williamhez.

– Ez a kapitány asztala. Az ön barátja nem jöhet ide meghívás nélkül.

– Én nem is ismerem – mondta William. – Ez az ő dolga.

– A kapitánynak be kell őt mutatnia nekünk. Ez itt foglalt hely.

– Remélem, nem zavarok – mondta az angol.

A pincér neki is odavitte a tálat; az angol megszemlélte az eladdig érintetlen díszítést, és vett magának a halból. – Ha valaki megkérdezné, milyen színű ez a hal – mondta jókedvűen, teli szájjal –, felvilágosíthatom, hogy kicsit trágár színű, de hát kit érdekel a francia konyha. Hé, maga ott, Alphonse, comprenez, ért engem? Fél liter keserűt.

A pincér eltátotta a száját, az angolra nézett, aztán a halra, aztán megint az angolra. – Nem szeret? – nyögte ki végül.

– Nem szeret csöppet se, de ezt a kérdést most levesszük a napirendről. Szeret nagy korsó keserű sör, világos, barna, ami van, mindegy. Idenézzen, comme ça, így – az angol a kezét pohárként a szájához emelte –, ejnye már, mi az franciául, hogy keserű?

William segíteni próbált.

A pincér bólintott, felragyogott az arca.

– Whisky meg szóda?

– Jól van, Alphonse, maga nyert. Whisky meg szóda, jöhet, csak sok legyen. Beaucoup whisky, beaucoup szóda, toute-de-suite, nyomás. Az az igazság – folytatta Williamhez fordulva –, hogy a franciaságom kicsit berozsdásodott. Ugye, te Boot vagy, a Marhától? Gondoltam, hogy talán összefutok veled. Corker vagyok, az F.T.S.-től. Egy órám volt rá, hogy elcsípjem ezt a hajót. Képzeld el, kedden még a Fleet Streeten téblábolok, tíz órakor megkapom a menetparancsot, felülök a kairói gépre, Kairóból kocsival idáig, egész éjszaka, és itt vagyok, személyesen, és remélem, épségben. Jesszusom, srácok, hogy bírjátok megenni ezt a halat.

– Nem bírjuk – mondta William.

– Kicsit hullaszagú, nem?

– De, nagyon.

– Mindjárt ez volt az érzésem – mondta Corker –, ahogy megpillantottam. Tessék, Alphonse, itt van a haldög, mauvais poisson, fertelmes a szaga, parfume formidable, vigye innét, prenez, és gyerünk a whiskyvel, et portez vite le whisky, maga fekete sintér.

Eközben a francia közhivatalnok a gyermekeit etette. Nem könnyű egy férfinak egyszerre két gyermeket táplálnia, ha egyikük ötéves, a másik kétéves, mindkettő összevissza maszatolja magát, de mégis etetni kell őket, és közben gőgös arcot vágni – a francia azonban állta a sarat, s ezt Corker is észrevette.

– Ért a kis anyuska angolul? – kérdezte Williamtől.

– Nem.

– Remek. Nem valami kedélyes szivar.

– Nem.

– Szereted a szépséges Franciaországot? Ah, la belle France.

– Nem dicsekedhetem azzal, hogy már jártam ott. Éppen csak ott szálltam hajóra.

– Érdekes, velem ugyanez a helyzet. Sose voltam külföldön, illetve csak egyszer, Ostendében, amikor egy sakkbajnokságról tudósítottam. Te sakkozol?

– Nem.

– Én sem. Jesszusom, hulla unalmas ügy volt. – A pincér szódavizet tett az asztalra s egy üveg whiskyt, amelynek címkéjén a „VIII. Edward. Nagyon régen palackozott, Eredeti Skót Whisky. André Bloc és Tsai, Saigon” felirat volt látható, továbbá színes kép egy György régensherceg korabeli daliáról, aki cvikkerén át kétkedve meregeti szemét a fogyasztóra.

– Alphonse – szólalt meg Corker. – Én nem találok szavakat.

– Nem szeret?

– Rohadtul nem szeret.

– Whisky meg szóda – magyarázta a pincér, türelmesen, már-már gyöngéden, mint az óvodában. – Finom.

Corker töltött, belekóstolt, elhúzta a száját, aztán folytatta a félbeszakadt faggatódzást. – Mondd meg őszintén, te hallottál Ismaéliáról, mielőtt idevágtak tudósítónak?

– Éppen csak hogy.

– Én is. És amiről hallottam, az valami egészen más ország a Szuezi-csatornánál. Tudod, amikor az újságírói pályára léptem, azt képzeltem, a külföldi tudósítók mindenféle nyelven beszélnek, ami csak létezik a nap alatt, és egy életet töltenek el azzal, hogy tanulmányozzák a nemzetközi helyzetet. Apám, nézz végig rajtunk! Hétfő délután még East Sheenben vagyok, tapintatosan közlöm egy özveggyel, hogy férje a mélybe zuhant egy biciklibajnoknővel, kiderül, hogy nem ahhoz az özvegyhez mentem, akihez kellett volna, még ott vagyok, hazajön a férj az irodából, kiveri a balhét. Másnap behívat a főnök, aszongya: „Corker, irány Ismaélia.” Mondom: „Vidéki buli, főnök?” Aszongya: „Kelet-Afrika.” Csak így, simán, érted? Aszongya: „Fogd a cuccod, eredj.” Mondom neki: „Forgatókönyv?” „Hát – aszongya –, egy csomó nigger öli egymást. Én nem látom benne a sztorit, de a többi hírügynökség csupa menő fejet küld ki, úgyhogy nekünk is be kell szállnunk. Helyszíni tudósítás kell – aszongya –, meg néhány kis színes. Pénz nem számít.” Mondom: „Mért ölik egymást, lehet tudni?” Aszongya: „Majdcsak rájössz.” De eddig még nem jöttem rá. Hát te?

– Én sem.

– Ide nézz, olyan mindegy. Nekem az, ami külföldön történik, nem hír – legalábbis nem olyan igazi hír, hogy az F.T.S. jelentse.

– Bocsáss meg – szólt közbe William –, sajnos, én nem nagyon konyítok az újságíráshoz. Mi az az F.T.S.?

– Te most hülyéskedsz?

– Nem – mondta William –, nem hülyéskedem.

– Sose hallottál a Fenékig Tejfel Sajtóirodáról?

– Sajnos, nem.

– Nézd, nem állítom, hogy mi vagyunk a legnagyobb hírügynökség az országban, egyik-másik telizabált lap át sem veszi a híreinket, de az biztos, hogy mindig mi vagyunk kinn először az eseményen.

– És kérlek szépen – szólt William –, mi az a hírügynökség?

Corker megmondta neki.

– Úgy érted, minden, amit írsz, odakerül a Marhához?

– Hát, apám, ezt inkább ne feszegessük. Legutóbb csúnyán összerúgtuk veletek a patkót. Valami sajtó útján elkövetett rágalmazást perre vittek, és az egyik emberünk berántotta a lapotokat. De ott van nektek a többi hírügynökség, persze, és biztos, hogy előbb-utóbb köztünk is elsimulnak a dolgok. Engem most úgy szerepeltetnek mint különtudósítót.

– Akkor minek küldenek engem?

– Minden laptól küldenek valakit.

– És minden lap megkapja a jelentést három vagy négy hírügynökségtől?

– Meg.

– De ha mindnyájan ugyanazt küldjük, az szerintem kidobott pénz meg idő.

– Ne félj, mindjárt kitörne a balhé, ha ugyanazt küldenénk.

– De az meg nagyon összekuszálja a dolgokat, ha mindnyájan másféle híreket küldünk, nem?

– Nem, mert akkor választhatnak. Mindegyik lapnak más az irányvonala, tehát természetes, hogy mind más-más híreket közöl.

A csörlők elhallgattak; a fedélzeti nyílásokat befedték. Az ügynökök szertartásosan vettek búcsút a kapitánynétól. Corker hátradőlt a puha székben, és rágyújtott egy vaskos manillaszivarra.

– Egy bennszülöttől kaptam, hálából, hogy megvettem a kacatjait – fűzte hozzá. – Hát te? Sok kacatot veszel?

– Kacatot?

– Keleti ritkaságot – tudod, csecsebecséket.

– Nem – mondta William.

– Én műgyűjtő vagyok – mondta Corker –, filléres alapon. Ezért is örültem annak, hogy ide küldenek, ebbe a rumliba. Illene összeszednem néhány ügyes kis darabot, ha már elvetődöm keletre. De mindenkitől azt hallom, kemény meló lesz. Késhegyig menő verseny. Látod, ezért irigyellek benneteket, hogy lapnak dolgoztok. Nektek csak azon kell szívóskodnotok, hogy a sztori elérje az első kiadást. Mi viszont egész nap mérkőzünk egymással.

– De a lapok nem tudják a ti jelentéseiteket semmivel sem hamarabb fölhasználni, mint a mieinket.

– Nem, de azt használják föl, ami először befut.

– De ha az, ami először befut, pontosan megegyezik azzal, ami másodszor és harmadszor és negyedszer, és mindegyik idejében befut ugyanaz előtt a kiadás előtt…?

Corker szomorúan nézett Williamre. – Tudod, neked még sokat kell tanulnod az újságírásról. Próbáld meg másképp nézni a dolgot. Mi az, hogy hír? Hír az, amit az olyan pali akar elolvasni, aki fütyül a világra. És a hír csak addig hír, amíg a pali el nem olvassa. Ahogy elolvasta, a hír döglött hír. Minket azért fizetnek, hogy híreket szállítsunk. Ha valaki más hamarabb küldi be a sztoriját, mint mi, a mi sztorink nem hír. Persze attól még elmehet mint kis színes. A kis színes annyit ér, mint halottnak a csók. A csókról könnyű írni, könnyű olvasni, de sokba kerül kábelezni, tehát csínján kell vele bánni. Érted?

– Azt hiszem, igen.

Aznap délután Corker sokat elmondott Williamnek az újságírás műhelytitkairól. A Francmaçon fölszedte a horgonyt, hánykolódott, bepöfögött az okkersárga dombok közé, át a tengerszorosokon és ki a nyílt tengerre, és Corker csak szőtte-szövögette a Fleet Street hősi legendáit, fölelevenítette a klasszikus szenzációkat, bombahíreket, hírlapi kacsákat; a hisztérikus gyanúsítottakból kicsikart vallomásokat; a burkolt célozgatásokat és a tények fondorlatos elferdítését; a felfújt, kicifrázott hőskölteményeket, amelyek megteremtik a jelenkor történelmét; a merész, határozott hazugságokat, amelyek magasabb beosztást vonnak maguk után; és Corker elbeszélte, hogyan dobta be a bombahírt a világba Wenlock Jakes, az Egyesült Államok legjobban fizetett újságírója, amikor helyszíni tudósítást írt arról, hogy elsüllyedt a Lusitania, négy órával azelőtt, hogy a hajót eltalálták; és hogyan mondta naponta tollba Hitchcock, az angol Jakes, míg lovaglóülésben terpeszkedett londoni íróasztalán, a messinai földrengés borzalmainak krónikáját; és maga Corker, még három hónapja sincs, hogyan csinált olyan szenzációs fogást, hogy elcsípje egy lovag özvegyét, aki két emelet közt, lábánál fogva beszorult a liftajtóba. – Ennek a sztorinak köszönhetem, hogy ideküldtek – mondta Corker. – A főnök megígérte, hogy ha bejön az első nagy buli, az enyém. Álmomban sem jutott volna eszembe, hogy ez lesz az.

Corker számos anekdotája a mesébe illő Wenlock Jakes körül keringett. – …Ott publikál, ahol akar, egész Amerikában. Heti ezer dollárt megkeres. Ha valahol fölbukkan és lehorgonyoz, százat egy ellen, hogy ott lesz a világ sajtóközpontja.

– Egyszer – mondta álmodozva Corker – Jakest kiküldték, hogy tudósítson valamelyik balkáni fővárosból, a forradalomról. Jakes elaludt a hálókocsiban, nem annál az állomásnál ébredt föl, ahol kellett volna, de nem látott különbséget, leszállt, bement egy szállodába, ezerszavas táviratban leadta a sztorit, volt abban minden, barikádok az utcán, lángban álló templomok, géppuskák sortüze felel, ahogy verem itt az írógépemet, s egy halott gyermek, mint összetört játék baba, kezét-lábát szétvetve fekszik a néptelen úttesten, az ablakom alatt – egyszóval, érted.

– Namármost – folytatta Corker –, a főnökei marhára meglepődtek, hogy nem abból az országból jön a tudósítás, ahonnét várják, de megbíztak Jakesben, és hat amerikai lapban címoldalon hozták a sztorit. Még aznap minden európai különtudósítót ráállítottak az új forradalomra. Csak úgy özönlöttek az újságírók. A város elég nyugodtnak látszott, de ezt bevallani annyi lett volna, mint az állásukat kockáztatni, hiszen Jakes naponta adta le az ezerszavas vérzivatarokat, így aztán bekapcsolódtak ők is. Értéküket vesztett államkötvények, pénzügyi pánik, kihirdetik a szükségállapotot, mozgósítják a hadsereget, éhezés, népfelkelés, egy hét nem telt bele, és ott volt nekik a hamisítatlan forradalom, úgy, ahogy Jakes megmondta. Ez a sajtó hatalma, tessék!

– Jakes – fűzte hozzá Corker – megkapta a Nobel-békedíjat „a vérfürdőről készített megrázó riportsorozatért”. De ez már nem volt hír, csak kis színes.

Az eszmecsere vége felé – amelyben William szerepe néhány ámuldozó megjegyzésre korlátozódott – Corker nyugtalanul meg-megrántotta a vállát, benyúlt az inge alá, vakaródzott, föltűrte a zakója ujját, és mereven bámulta, hogy alsókarja hirtelen felhólyagzik s teli van kiütéssel.

A haltól.

2.

Két napig csak rosszabbodott Corker állapota, aztán a hólyagok lassan lelohadtak.

William gyakran látta Corkert, a kabinajtó nyitva volt, a tudósító félmeztelenül, pizsamanadrágban üldögélt írógépe mellett, hosszú, kimerítő leveleket írt feleségének, és ecetes vízzel pamacsolta magát, ahogy a hajóorvos rendelte; elcsúfított arca fel-feltűnt az étterem karzatán, Corker ilyenkor ingerülten vichyi gyógyvizet követelt.

– Szenved – jegyezte meg a francia közhivatalnok jóleső elégedettséggel.

Már Aden felé közeledtek, amikor Corker kiütései annyira megcsillapodtak, hogy lemehetett az étterembe. Alighogy megjelent, William sietősen az orra alá dugta azt a táviratot, amely aznap reggel érkezett, s amely súlyosan veszélyeztette lelki nyugalmát. A távirat így szólt:

ellentaabor eloeretoer front-
vonalra legsuergoesebben stop
aden feltehetoe mozgósítaas
cimszavakban leenyeget marha.

– Egy szót sem értek belőle – mondta William.

– Nem?

– Az egyetlen, aminek az egészből valami értelme van, az, hogy „Stop Aden”.

– Igen? – Corker változatlanul telipettyegetett ábrázata, képletesen szólva, üres volt és kifejezéstelen.

– Mit gondolsz, mit csináljak? Szerinted mi lenne a legjobb?

– Az, amit mondanak, öregfiú.

– Igen, azt hiszem, az lesz a legjobb.

– A lehető legjobb.

De William sehogy sem akart napirendre térni a dolog fölött. – Nincs ennek semmi értelme, akárhogy olvassa az ember. Nem lehet, hogy a távírász összekevert valamit?

– Én a helyedben megkérdezném – mondta Corker, és vakaródzott. – De most, ne haragudj, vissza kell vonulnom az ecetesüvegekhez.

Volt a modorában valami határozottan barátságtalan, gondolta William. De talán csak a viszketéstől.

3.

Másnap korán reggel feltűnt a földnyelv szélén a kikötő. A pincérek és a hajóinasok az utolsó pillanatban rájuk törő pénzéhség lázrohamában, s vezeklésképpen a tíznapos semmittevésért, tömegével nyújtották a fölösleges szolgáltatásokat. A poggyászt fölhordták a fedélzetre. A hajólépcsőt leengedték, már csak a határőrség motorcsónakjára vártak. William a hajófar korlátra könyökölt, s bámulta a pár száz méternyire púposodó, csupasz salakdombot. Csöppet sem látszott vendégváró helynek. Sehol semmi frontvonal meg előretörés, ami ellen le lehet táborozni. A tengeren szélcsend, a hajó körül mindenütt csupa szemét – vidám kirándulók roncstelepnyi, szétszórt hulladéka –, minden mozdulatlan, háborítatlan, csak egy arab evezős csónak legénysége kínálgatta szintetikus elefántcsontból készült állatfiguráit. William oldalánál Corker szenvedelmesen alkudozott a legnagyobb elefántra.

Ebben a pillanatban a távírászfülkéből megjelent a küldönc, s egy cédulát nyomott William kezébe. – Magáról van benne szó – mondta. A cédulán ez állt:

egyuettmuekoedees marhaaval
keruelendoe boot kettoezeese
fajtalansaag.

– Hát ez meg mit jelent?

– Ez azt jelenti, hogy a főnökeink megegyeztek Londonban. Részünkről is te vagy az ismaélita sztori sajtómegfigyelője. Magyarán, te meg én mégiscsak együtt dolgozhatunk.

– És mi az, hogy „fajtalanság”?

– Faj-Talan-Ság. F.T.S. Hírügynökségünk fedőneve. – Corker befejezte a vásárlást, üvöltözött az árussal, hogy rosszul váltja át a frankot rúpiára, derekasan becsapták, végül pedig madzagon felhúzta a fedélzetre az elefántot. Aztán, csak úgy mellékesen, megjegyezte: – Míg el nem felejtem, nincs nálad véletlenül a tegnap esti távirat?

William odaadta neki.

– Megfejtsem? Ide figyelj. „Ellentábor előretör”: a rivális lapok több hasábot szentelnek ennek a sztorinak. „Frontvonalra legsürgősebben”: azonnal eridj a frontra. Stop. Adenban a lapértesülések szerint hadiállapot van. „Címszavakban lényeget”: távirati stílusban tudósíts a mozgósítás részleteiről.

– Szentséges ég! – kiáltott fel William. – Köszönöm! Micsoda fantasztikus szöveg! „Stop Aden”! Ugye, semmi értelme nem lett volna, ha itt maradok Adenban?

– Nem, öregfiú, semmi.

– De mért nem mondtad el ezt tegnap este?

– Öregfiú, légy észnél. Tegnap este mi vetélytársak voltunk. Nagy buli lett volna, ha lekörözlek. Akkor a Marha az F.T.S.-től veszi át a jelentéseket. Kiröhögsz? A fenekemet a plafonba vertem volna. De hát enélkül is elrendezték a dolgokat. Marha jó, hogy együtt utazok veled, öregfiú. És amíg együtt dolgozunk, senki másnak ne mutogasd a hivatalos táviratokat, oké?

És jókedvűen dörzsölgetve bakelit elefántját, Corker visszasétált a kabinjába.

Útlevélvizsgálat következett, a hajóra határőrök szálltak fel, és az első osztályú dohányzóban ültek össze ítélethozatalra. A leszálláshoz készülődő utasok türelmesen vártak sorukra; William és Corker simán átment a vizsgálaton. Kifelé menet átfurakodtak a tömegen: az alsó fedélzetről sokféle színű, sok nyelven csivitelő emberek kisded csoportja tülekedett fölfelé. A tömegben volt egy kövérkés, jólvasalt figura, körülötte sampon, borotvaszappan és drága kölni édeskés illatfelhője; ruházata hajlataiból ékszerek villogtak, kúp alakú, szőrtelen koponyáján a visszatükröződő napfény szikrázott: William útitársa volt, a Kék Vonat étkezőkocsijából. Melegen üdvözölték egymást.

– Nem láttam önt a hajón – mondta William.

– Önt sem én. Bárcsak tudtam volna, hogy ön itt van, velünk. Meghívtam volna önt vacsorára, kis lakosztályomba. Mindig ragaszkodom bizonyos visszavonultsághoz a tengeren. Az ember oly könnyen alakít kapcsolatokat, amelyekre azután ráun.

– Ez jókora út Antibes-tól. Mi szél hozta önt ide?

– A meleg – mondta a kicsi ember egyszerűen. – A nap szólítása.

Hirtelen szünet állt be a vizsgálatban; mögöttük, az asztalnál az útlevelesek szemlátomást bizonytalankodtak valamin.

– Hogy kell kiejteni ennek a hapsinak a nevét? – kérdezte az első határőrtiszt.

– Vesszek meg, ha tudom – mondta a második.

– Hol van a Costa Rica-i útlevél tulajdonosa? – fordult az első tiszt harsogva a teremhez.

Egy indus, akinek nem volt útlevele, jelentkezett, de lefülelték, és ott tartották további vizsgálat céljából.

– Hol van a Costa Rica-i? – kérdezte újból a tiszt.

– Bocsásson meg – szólt William barátja –, valami kis ügyletet kell lebonyolítanom ezekkel az urakkal. – És inasa kíséretében elindult az asztal felé.

– Ki ez a buzi? – érdeklődött Corker.

– Ha hiszed, ha nem – válaszolta William –, halvány sejtelmem sincs.

Az ügylet, úgy látszik, sok időt vett igénybe. Útitársuk nem volt a hajópallón, amikor az utasok kiszálltak, de míg a zsúfolt segédhajón lassan zötykölődtek a part felé, egyszerre motoros versenycsónak suhant el mellettük napfényes tajtékragyogásban, táncolva a tenger felszínén, és fölcsapva nyomdokvizét a szomszédos hajó párkányzatáig. A csónakban Cuthbert ült, az inas, és rejtelmes gazdája.

4.

Két éjszakát töltöttek Adenban, arra a kis hajóra várva, amely majd Afrikába viszi őket. William és Corker megnézte a kitömött sellőt és Salamon kútjait. Corker összevásárolt egy csomó japán selyemkendőt s egy benaresi tálca-készletet; cigarettatárcáit már korábban beszerezte, egy borostyán nyakékkel és Tut-Ankh-Amon szarkofágjának kicsinyített másával együtt, az alatt a néhány óra alatt, amit Kairóban töltöttek; szállodai szobája a keleti művészet valóságos lerakatává alakult. – Van a Keletben valami, aminek egyszerűen nem bírok ellenállni – mondta. – A nejem nem ismer rá a régi lakásra, ha majd átpofozom.

A felüdülés pillanatai voltak ezek. Komolyabb perceiben Corker interjút kért a brit gyarmati kormányzótól, kérését nyersen visszautasították; aztán egy hajónaszád kapitányával próbálkozott, míg a hajó szenet vett föl, mert őrjáratra indult a Perzsa-öbölben; kérését ismét nyersen visszautasították; végül két órát tanácskozott egy arab idegenvezetővel, aki húsz rúpiáért kellő mennyiségű adattal szolgált a település védelmi berendezéséről küldendő részletes távirathoz. – Nincs értelme, hogy mind a ketten tudósítsunk róla – mondta Williamnek Corker. – A te sztorid legyen inkább a brit készületlenseg. Ha ez kedvedre való, majd ők csinálnak belőle valamit a szerkesztőségben. Tudod: „Aden, Nagy-Britannia biztonságának gócpontja abban a fenyegetett övezetben, amely ma is rideg hivatalnoki fásultságba süpped”, satöbbi, satöbbi.

– Jézus-Mária! Hogy tudom ezt én megírni?

– Semmiség, öregfiú. Csak táviratozd azt, hogy:

aden nem mozgosit.

Harmadnap reggel útnak indultak a jelentéktelen olasz kikötő felé, ahonnét vasút vezet a hegyek közé, a független Ismaéliába.

5.

Londonban aznap este Stayle hercegnéje adott bált. John Boot elment, mert bízott benne, hogy ott találja Mrs. Stitchet. Julia szerette az efféle mulatságokat. Az író fél óra hosszat nyomozott utána az oszlopok s a boltívek között. Mindenfelé az idősebb nemzedék méltóságteljes, vidám csoportjai álldogáltak. Éltes hercegnők ültek a csepp kártyaasztalok körül, nagy tétekben játszottak, előkelően, míg az ifjabb korosztály a büfé és a bálterem között szökdécselt, megannyi feszélyezett és illemtudó párocska. A tánc nem volt a szórakozás fontos alkotóeleme; a hercegné lányai már mind férjnél voltak, egyik jobb partit csinált, mint a másik; tizenegy órakor csupa jó étvágyú, idős vendég ült a vacsoránál.

John Boot keresgélte Mrs. Stitchet emeleten és földszinten; néhány perc, és végképp szem elől téveszti; egy óra, most már jóvátehetetlenül hazament; és csakugyan, épp arról beszélt, hogy máris indul, amikor az író végül a nyomára bukkant, a herceg öltözőjében: Mrs. Stitch az ágyon ült, és foie-gras-t, libamájat evett elefántcsont cipőkanállal. Három idős hódolója állt körülötte és bámult rá.

– John – nézett föl Mrs. Stitch –, igazán nagyon különös, hogy te idejössz. Én azt hittem, te kinn vagy a fronton.

– Nos, Julia, sajnos, nekünk mennünk kell – pironkodott a három öregúr.

– Várjanak meg odalenn – bólintott Mrs. Stitch.

– Ugye, nem felejti el pénteken az operát? – kérdezte az egyik hódoló.

– Remélem, Josephine örül a nefritkő lovacskának – integetett a másik.

– Biztos, hogy eljön Alice-hez vasárnap? – nézett hátra a harmadik.

Amikor elmentek, Mrs. Stitch az íróhoz fordult. – Nekem is mennem kell. Három szóval mondd el, mi történt. Utoljára a Rézgróftól hallottam rólad. Telefonált, hogy elutaztál.

– Engem nem értesített. Roppant kínos.

– Az amerikai nő miatt?

– De még mennyire. Két héttel ezelőtt elbúcsúztunk egymástól. Adott egy szerencsemalacot, hogy viseljem a nyakamban – Tipperary környéki mocsári tölgyből készült. Mindketten könnyekig meg voltunk hatva. Azóta nem merem kitenni a lábam az utcára, nem merem fölvenni a telefont. Most is csak azért jöttem el, mert tudtam, hogy ide nem jöhet utánam.

– Szegény John. Nem tudom, hol csúszott hiba a számításba… De ez a dolog a malaccal nagyonjópofa!


MÁSODIK KÖNYV
Kövekre 20 font

Első fejezet

1.

Ismaéliát, ezt a mostanáig oly boldog államközösséget nem lehet a világ semelyik sarkából kényelmesen megközelíteni. Az ország Afrika északkeleti negyedében található – fekvése és formája jólesően színezi a vele kapcsolatban alkalmazott szóképet: „A Fekete Kontinens Szíve”. A határokat sivatag, erdő, mocsár, valamint dühöngő nomád bennszülöttek védelmezik azoktól a sors által jobban kegyelt vidékektől, amelyeket a berlini és a genfi államférfiak európai tanárok segítségével rajzoltatnak rá az iskolai térképre. A felföldeken hétszilvafás törzsfőnökök gazdálkodnak, s napjaikat édes semmittevéssel töltik, ami csak a gondolkodás és a művészet csiklandásától sohasem érintett emberek sajátja.

A tizenkilencedik század hetvenes éveiben néhány vakmerő európai odabátorkodott Ismaéliába, vagy a környékére, kellőképpen fölszerelkezve olyan hasznos dolgokkal, mint a kakukkos óra, a fonográf, a rugós cilinder, a szerződéstervezet és annak az országnak a nemzeti lobogója, amelyből elszólította őket a kötelesség. Hittérítők voltak, nagykövetek, kereskedők, talajkutatók, természettudósok. Egy sem tért vissza. Megették őket, mind egy szálig; volt, akit azon nyersen, volt, akit pörköltnek vagy fűszeres rostonsültnek – a helyi szokásokhoz vagy a naptárhoz igazodva (a jobb ismaéliták már évszázadokkal korábban fölvették a keresztségét, és nagyböjt idején nem voltak hajlandók nyilvánosan emberhúst enni, mármint olyat, ami nincs megfőzve, s legkevésbé úgy, ha püspökük nem ad rá nagy költséggel beszerezhető különengedélyt). A büntetőexpedíciók sokkal inkább pórul jártak, mint a példásan megbüntetett emberevők, így aztán a század kilencvenes éveire győzött a felebaráti bölcsesség. Az európai nagyhatalmak szabad akaratból úgy határoztak, hogy nincs szükségük erre a gazdaságilag értéktelen földdarabra, s hogy annál, ha valamelyik szomszédjuk ráteszi a kezét, csak az a rosszabb, ha nekik maguknak kell vesződniük vele. Ennek megfelelően Ismaéliát közmegegyezéssel letörölték a térképről, és szavatolták érinthetetlenségét. Mivel az ily módon leváló népcsoportoknak nem volt szabályszerű kormányuk, sem olyan nyelvük, történelmük, szokásrendszerük vagy hitviláguk, amely egybeforrasztotta volna őket, az országot elnevezték köztársaságnak. Az egyetemekről összeszedett jogászbizottság megszerkesztette az alkotmányt, amely aztán magával hozta a kétkamarás országgyűlést, az alkalmanként átruházható szavazati jog alapján létrejött arányos parlamenti képviseletet, a két ház javaslatára elnöki szóval lemondatható közigazgatási testületet, a független bíróságot, a vallásszabadságot, a világi oktatást, a habeas corpust, a szabadkereskedelmet, a részvénytársasági formában működő bankokat, a cégbélyegzős egyesületeket és a civilizáció többi áldását. Egy jámbor öreg szerecsent, az Alabama állambeli Mr. Samuel Smiles Jacksont ültették elsőként a köztársaság elnöki székébe; e választás bölcsességét, úgy tűnik, igazolta a történelem, mert negyven évvel később egy bizonyos Mr. Rathbone Jackson töltötte be nagyapja tisztét, apjának, Pankhurstnek örökébe lépve, míg az államigazgatás főbb posztjait Mr. Garnett Jackson, Mr. Mander Jackson, Mr. Huxley Jackson, az elnök nagybátyja, illetve fivérei foglalták el, továbbá Mrs. Athol (lánynevén Jackson), az elnök nagynénje. A köztársaság a szeretet olyan szívós kötelékeivel fonta magához a családot, hogy az általános választásokat, lettek légyen bárhol és bármikor, országszerte „Jackson Ngomas” néven emlegették. A választásokat az alkotmány értelmében ötévenként kellett volna kiírni, de mivel a gyakorlatban kiderült, hogy az összeköttetés nehézségei lehetetlenné teszik, hogy minden választókerületben egyszerre bonyolítsák le a szavazást, kialakult az a szokás, hogy a választási biztos és az esedékes Jackson-jelölt sorjában ellátogat a köztársaságnak azokra a tájegységeire, amelyek járművel megközelíthetők, táborhelyén hat nap, hat éjjel tartó lakomán vendégeli meg a környező törzsfőnököket, s ezután az elkábult bennszülöttek titkosan, ünnepélyesen és név szerint levoksolnak, ahogy azt az alkotmány előírja.

A szakemberek célszerűnek találták, ha összevonják a Honvédelmi Minisztériumot az Adóhivatallal; akkoriban mindkettőt Gollancz Jackson tábornok irányította hozzáértő kézzel; a sereg ütőerejét két fő alakulat képezte: az Ismaélita Adószedő Öszvér Dandár és az Ismaélita Lövész Ezred, az utóbbihoz tartozott a kis létszámú Örökösödési Adó Tüzér Különítmény, amely a hatalmaskodó oligarchák utódait tartotta féken; az alakulatok teremtették elő az anyagi alapot ahhoz a felvilágosult költekezéshez, amely oly nagy mértékben növelte Jackson elnök tekintélyét külföldi vendégei körében, akik olykor a fővárosba látogattak. A költségvetési év végén a tábornok különleges harccsoportjai gyorsított menetben dübörögtek végig a környező településeken, a menekülő lakosság sarkában, s még idejében visszaértek, az állami költségvetés parlamenti benyújtásának napjára, megrakva a kevésbé mozgékony állampolgároktól zsákmányolt javakkal; a kávét, az állatbőrt, az ezüstpénzt, a rabszolgákat, a lábas jószágot és a lőfegyvereket azután összegyűjtötték, értéküket fölbecsülték az állami raktártelepeken; a havi illetményeket kifizették; a fedezetet természetben letétbe helyezték a bankban, a nemzeti hitelkeret túllépésének esetére; azonkívül adományokat osztottak szét, a diplomáciai testület képviselőinek jelenlétében, a Jackson Ökumenikus Műszaki Fiú- és Leánynevelde iskolái, valamint más emberbaráti intézmények között. Ahogy megalakult a Népszövetség, Ismaélia belépett.

Ebben a liberális, haladó szellemű társadalmi rendszerben a köztársaság voltaképpen, mondhatni, fölvirágzott. Igaz, hogy a főváros, Jacksonburg, mértéktelenül megnőtt; a sikátorokat s a kalyibákat ellepte a bennszülött és az idegen származású nincstelenek sokasága, míg a város közvetlen környezete rohamosan néptelenedett, úgyhogy Gollancz Jackson tábornok kénytelen volt korábban útnak indítani és messzebbre vezényelni adószedőit; de a Fő utcán híres amerikai és európai cégek megannyi ügynöksége villogott; s mi több, a városból vasút vezetett a Vörös-tenger partjáig, a vagonokból özönlött a gyári importáru, felszabadítva az ismaélitákat a nehézkes kézműipari munka nyűge alól; a kedvezőtlen kereskedelmi mérleget pedig rendbe hozta a csődtörvény rugalmas alkalmazása. A távoli vidékeken, ahová nem ért el Gollancz tábornok keze, az ismaéliták továbbra is hagyományos foglalkozásuknak éltek: útonállók voltak, rabszolgák, ficsúrok vagy naplopók, s boldog tudatlanságukban nem is sejtették, hogy kinyúlhat értük a város, amelyről egyikük-másikuk fülét talán megütötte valami kósza, kétes értékű hír.

Nagy ritkán ellátogatott egy-két utazgató politikus Jacksonburgba, gavallérosan megvendégelték, körülvitték a városban; a politikus otthon szívélyes, baráti beszámolót tartott az országról. Nagyvadakra áhítozó vadászok szafarijuk során valamelyik szomszédos gyarmatról néha idetévedtek, a világnak ebbe a rejtett zugába, és hazatérve, ha egyáltalán hazatértek, évekig szórakoztatták vacsoravendégeiket a Nagy Kalanddal. Néhány hónappal azelőtt, hogy William Boot nekivágott az utazásnak, Európában még senki sem tudott az ismaélita politikában zajló mélyáramokról; Ismaélia lakosságának java része éppily kevéssé tudott róluk.

Karácsony hetében kezdődött, azzal a családi perpatvarral, amely feldúlta az egész Jackson-ház békéjét. Húsvétra a várost, mely eladdig a belső összetartás bástyája volt, a polgárháború réme fenyegette.

Lábra kapott a hír, hogy egy bizonyos Mr. Smiles Soum maga köré tömöríti a fasisztákat. Mr. Smiles ereiben csak negyedrésznyi Jackson-vér csordogált (nőágon lévén Samuel Smiles Jackson elnök unokája), ám köztudott volt, hogy vérének háromnegyed része tiszta ismaélita. Unokafívéri jogon tehát a közigazgatásban őt is alkalmazták, de a családon belül nemigen volt becsülete, s nem kapott jövedelmezőbb állást, csak épp államtitkári posztot a Közerkölcsügyi Minisztériumban.

Az uralkodóház tagjai között napirenden volt az összetűzés, főként esküvő, temetés vagy hasonló ünnepi összejövetelek alkalmával, mintegy végkicsengésként, de egy-két ügyes sakkhúzás a közhivatalok élén rendszerint lecsillapította a kedélyeket. A bazárokban és a talponállókban nyílt titok volt, hogy Mr. Smiles elégedetlen a Közerkölcsügyi Minisztériumban betöltött tisztével, de az már szabálysértésnek, némelyek szerint pedig egyenesen valami új korszak vészjelének minősült az ismaélita politikában, hogy Mr. Smiles elmérgesíti a viszályt, mivelhogy eltűnt Jacksonburgból, és kiáltványt tett közzé, amelyről, mint bizalmas ismerősei rebesgették, képtelenség lett volna föltételezni, hogy egyedül fogalmazta meg.

A Fehéringes Mozgalomnak, amelyet Mr. Smiles hívott életre, nem sok köze volt az ismaélita politika legjobb hagyományaihoz. Tantételei röviden a következők: a Jacksonok elpuhultak, zsarnokiak, idegenek; az ismaéliták fehér faj, Smiles vezetésével meg kell tisztulniuk a néger fertőzettől; a Jacksonok kivonták Ismaéliát a világháborúból, s így megfosztották az országot a győzelem gyümölcseitől; a Jacksonok odadobták hazájukat a nemzetközi néger finánctőke és a titkos, felforgató negro-bolsevizmus martalékául, azáltal, hogy csatlakoztak a Népszövetséghez; ők a felelősek a különféle helyi és kívülről behurcolt járványos betegségekért s a különböző kórokozókért, amelyek a termést, az állatállományt és az embereket megrontják; mindazok az ismaéliták, akik e bűnszövetkezet meggondolatlan és balszerencsés pénzügyi húzásainak vagy házassági ügyleteinek következményeit nyögik, a nemzetközi jacksonizmus áldozatai; és Smiles a Vezérük.

A Jacksonok rá se hederítettek. Ismaéliában az élet ugyanúgy zajlott, mint annak előtte, és a Fő utcán az örmény boltos, aki raktárkészletét hatalmas tétel fehér pamut inganyaggal bővítette, ott maradt hoppon az eladatlan áruval. Hanem Moszkvában, Bloomsburyben, Harlemben és Libériában váratlanul magasra csaptak a szenvedélyek. Mintegy száz haladó szellemű hetilap és baloldali tanulókör szedte ízekre a kérdést, s a Jackson-ügy új megfogalmazást kapott, világnézeti köntösben.

Megállapítást nyert, hogy Smiles a nemzetközi finánctőkének, a munkásság leigázásának és a klerikális reakciónak a szekértolója; Ismaélia fekete, a Jacksonok feketék, a közbiztonság, a demokrácia és a proletárdiktatúra fekete. A Jacksonok nem sokat értettek az egészből, de annyit igen, hogy mindebből kézzelfogható előnyük származik. Londonban jótékony célú gyűjtést kezdeményeztek, csörögtek a perselyek a templomokban és az egyetemeken, és nagydobra verte a sajtó, amikor megérkezett Ismaéliába az a három postatiszta egypennys bélyeg, amelyet az elnöknek küldött valaki, feladó: „Egy egyszerű kis munkáscsalád gyermeke a Bedford Square-ről.”

Európa nagyvárosaiban sorra nőttek ki a földből a „hazafias konzulátusok”, és elszántan megindították az ellenpropagandát.

Özönlöttek a tudósítók Jacksonburgba. Esős évszak volt, ilyenkor általában pang az üzlet; ebben az évben minden fellendült. Augusztus végére eláll majd az eső. Addigra, ezt Ismaélia határain túl mindenki biztosra vette, kitör a háború. Az ismaélitak azonban, mint afféle boldogságra született emberfajta, bízvást nekiláttak, hogy kihasználják és kiélvezzék ezt az ölükbe pottyant jó szerencsét.

2.

A jacksonburgi Szabadság Szállót beburkolta a szombat délutáni békesség. Ezt a békét hamarosan megzavarja majd a vonat, amely egyszer egy héten befut a partvidékről, de most még csak négy óra van, és derűs nyugalom leng mindenfelé. A távíróállomás zárva; a tizenöt újságíró elpihent. Mrs. Earl Russell Jackson harisnyában, nesztelen léptekkel osont át a hall csupasz padlóján, nagyobbacska szivarvéget keresett, végre talált egyet, beletömködte a pipájába, aztán letelepedett irodájában a hintaszékbe, és elővette a bibliát. Odakünn – és egy-két helyütt idebenn is – patakokban ömlött az eső. Állandó, nyugodt egyhangúsággal dobolt a vastetőn; örvénylett és bugyborékolt a maga vájta csatornákban, kinn, a teraszon; átszivárgott a bejárati ajtó alatt, a padlón átláthatatlan tócsává ülepedve. Mrs. Earl Russell Jackson pöfékelt a pipájából, megnyálazta a hüvelykujját, és lapozott egyet a jámbor könyvben. Milyen kellemes ez így, hogy azok a lármás fehérek mind be vannak zárkózva a szobájukba; akárcsak a régi szép időkben; persze jó pénz itt ez a sok újságíró – Szűzanyám, hogy levágta őket! –, de annyi baj van velük, ráadásul hemzsegnek körülöttük a hitvány vendégek: indusok, őserdőből szalajtott ismaéliták, pénztelen fehérek és félvérek a városból, rendőrtisztek, az olcsó kávéházak és játékkaszinók söpredéke, tolmácsok, besúgók és idegenvezetők, egyszóval nem az a finom vendégfajta, amit Mrs. Earl Russell Jackson szívesen lát a szálló környékén. És attól, ami most itt zajlik, mosakodás és ivás és telefonálás és taxizás a sártengerben és filmelőhívás és a szálló tiszteletre méltó törzsvendégeinek folytonos faggatása, senkinek egy perc nyugta sincs.

Azok odafönn most sem tétlenkedtek; szigorú mesterségük végképp megfosztotta őket a henyélés művészetétől.

Szobájába zárkózva Mr. Wenlock Jakes egész délután új könyvének kéziratán dolgozott, a mű A hermelinpalást alatt címet viselte, s az angol politikai és társadalmi élet felszíne alatt zajló rejtett áramlatok áttekintésére vállalkozott. Sosem fogom elfelejteni– kopogta az írógép – azt az estét, amikor Edward király lemondott a trónról. Aznap épp a Savoy Grillben vacsoráztam; a New York Guardian nagy hatású szerkesztője, Silas Shock látott vendégül. Válogatott társaság volt jelen, hatan Anglia legbefolyásosabb köreiből, csupa olyan férfi és nő, amilyen csak Angliában létezik; férfiak és nők, akikről ritkán olvasni a hírekben, de az államkincstár úgy táncol, ahogy ők fütyülnek. Bal oldalamon a jó étvágyú Mrs. Tiffin ült, a híres könyvkiadó felesége; jobbomon az izgalmas Prudence Blank, akiről azt tartják, ő Nagy-Britannia „Mary Selena Wilmarkja”; szemben John Titmuss, akiben van valami barázdabillegetőszerű, s íróasztalfiókja a News Chronicle szerkesztőségében több államtitkot rejteget, mint bármelyik nagyköveté… A pénzarisztokráciát a maga jelentős személyiségével John Nought képviselte, a „Csendes Otthon”Biztosító Társaság ügynöke… Én azonnal fölvetettem a nap Nagy Kérdését. És ebből a ragyogó társaságból senki nem mondott az ügyről semmilyen véleményt…! íme, dióhéjban, Anglia, a birodalom nagysága – és kicsinysége.

Jakesnek húszezer dolláros előleget ígértek ezért a könyvért.


A szomszéd szobában négy francia újságíró tombolt mérgében. Öltözékük azt a benyomást keltette, mintha folyamatosan rájuk szegeződnék a filmfelvevőgép: térdnadrág volt rajtuk, kihajtott nyakú ing, vadonatúj, csokoládészínű lovaglócsizma, a cipőzsinór a lábfejtől a térdig keresztbe fűzve; dereka körül mindegyik telirakott tölténytartót viselt, csípőjén revolvertáskát. Három francia mereven ült, a negyedik föl-alá járkált előttük, s valahányszor megfordult vagy dobbantott egyet a csupasz padlón, pengett a sarkantyúja. A franciák éppen följegyzést készítettek sérelmeikről.


Alulírottak, a francia sajtó ismaéliai képviselői – így szólt a följegyzés – határozottan és a legnyomatékosabb módon tiltakozunk az ellen a részrehajlás ellen, amelyet az Ismaélita Sajtóiroda irányunkban tanúsít, továbbá az ellen a modortalan viselkedés ellen, amellyel úgynevezett kollégáink az együttműködést lehetetlenné teszik…


Egy szobával odébb, kicsi asztal körül üldögélt Shumble, Whelper, Pigge és egy jól megtermett, méla svéd. Shumble, Whelper és Pigge kiküldött tudósítók voltak; a svéd egy skandináv sajtószindikátus állandó tudósítója – sőt, ő volt a svéd alkonzul, a Svéd Missziós Kórház sebész főorvosa, valamint cégtulajdonosa annak a „Tea, Biblia és Gyógyáru” feliratú vegyesboltnak, amely az európai élet központjává nőtte ki magát Jacksonburgban; a svédre mindenki fölnézett mint régi telepesre, aki ismeri a válság előtti Ismaéliát. Az újságírók mind össze akartak vele barátkozni; mind össze is barátkoztak vele; csak épp információt nem sikerült kiszedniük belőle semmit.

A négy férfi kártyázott.

– Bemondom a kvartot, kőr nélkül – jelentette ki Erik Olafsen.

– Azt úgy nem lehet.

– Hogyhogy nem lehet? Köröm nincs.

– De hát épp most magyaráztuk el…

– Kérlek szépen, lennétek szívesek még egyszer elmagyarázni?

Elmagyarázták; föladták a partit, és a türelmes svéd összeszedegette és lapáttenyerére fektette a kártyalapokat. Shumble osztott.

– Hol lehet Hitchcock? – kérdezte.

– Valami szimatot kapott. Néztem az ajtaját. Be van zárva.

– A redőnyei egész nap föl voltak húzva.

– Belestem a kulcslyukon – mondta Shumble. – Nincs. Tízet egy ellen, hogy szimatot kapott.

– Gondolod, hogy megtalálta a fasiszták főhadiszállását?

– Kitelik tőle. Valahányszor a pasas eltűnik, nyugodj bele, a sztorija akkorát durran, mint a nagyágyú.

– Kérlek szépen, mi az a Hitchcock? – kérdezte a svéd.


Mr. Pappenhacker, a Fabatka munkatársa pöttöm játékvonattal játszadozott – kis emléktárgy a winchesteri egyetemi évekből, sehová nem utazott nélküle. Ifjúi fejjel abban lelte örömét, hogy latin nyelvű alkaioszi strófákat faragott a vonatról, és szerkezetének minden egyes részére megtalálta az odaillő görög elnevezést. Most már a játékszer csak arra szolgált, hogy nyugtalan elméjét lecsillapítsa.

A Fabatka nem vette jó néven, ha tudósítói drága pénzen kábeleznek. A nap folyamán Mr. Pappenhacker kolumnásnál is hosszabb cikket írt az ismaélita helyzetről, s azzal a meggyőződéssel adta postára, hogy jóval előbb, mint ahogy a cikk Londonba ér, a helyzet úgyis a felismerhetetlenségig megváltozik.

Hat különféle nemzetiség képviseletében hat másik újságíró lézengett még a szállodában. Ólomsúllyal nehezedett rájuk az idő. Ezt az unalmat csak a postavonat szokta eloszlatni; valamikor az esti órákra várták.


Mintegy negyvenöt-ötven méternyire, a szárnyépületben, amelyet a szállodától tökéletesen elrekesztett a tocsogósra ázott kert, ott feküdt Sir Jocelyn Hitchcock, mélységes mély álomban. A szobára félhomály borult; az ajtót, az ablakot bereteszelték. Az asztalon, az írógép mellett, hordozható olajkályha. A sarokban kis szeméthalom: palackok, konzervdobozok. A falon Ismaélia hivatalos, galádul félrevezető térképe; Jacksonburg középpontjában apró zászlócska jelezte Hitchcock jelenlegi helyzetét. Sir Jocelyn az igazak álmát aludta; finom vonalú, fehér bajusza alatt ajka alig észrevehető, elégedett mosolyra görbült. A nagy tudósító elvonult a nyilvánosságtól; csak ő tudta, miért.

3.

S a gránit égbolt zokogott.

Esős évszakban nem lehetett megjósolni, mikor fut be a vonat; néha tizenkét órás késéssel kellett számolni. A szerelvény ma rendesen megérkezett. Még világos volt, amikor Mrs. Jackson irodájában megcsörrent a telefon: jelezték, hogy a vonat elindult az utolsó állomásról, s hamarosan itt lesz. A Szabadság Szálló szempillantás alatt életre kelt. A portás fejébe csapta ellenzős sapkáját, és nekivágott Mrs. Jacksonnal a vendégszerző körútnak. Shumble, Whelper és Pigge otthagyta a kártyát, és fölvette az esőkabátot; a franciák szpáhi köpönyeget cibáltak magukra. A hat másik újságíró kibújt a szobájából; taxi, kiabálták, taxi! Paléologue, Jakes lakája, akit az újságírók egymás közt csak Őslénynek hívtak, szolgálattételre jelentkezett, és sürgős megbízást kapott gazdájától, hogy figyelje az érkezőket. Jacksonburg lakosságának jelentősebb és dühödtebb hányada ott tolongott a peronon, hogy jelen legyen, amikor William megérkezik.

William és Corker utazása egyébből sem állt, mint bosszúságból. Három napig pöfögtek fölfelé a partvidéki izzó hőségből a sivár, szétázott felföldre. A vonaton négy elsőosztályú fülke volt; az egyiket jó előre lefoglalták egy svájci kalauznak. A maradék háromban, kínosan összezsúfolódva ült huszonnégy európai, ebből tíz az „Excelsior” Amerikai Hangosfilm Híradó előkészítő csoportjának tagja. A többiek újságírók. Mind az útba eső vendégfogadókban ebédeltek, vacsoráztak, aludtak. Az első napon, amikor az izzó parti síkságon zötyögtek keresztül, nem volt jég; másnap éjjel, az őserdei útszakaszon, nem volt moszkitóháló; a harmadik éjszakán, a hegyekben, nem volt mivel takaródzniuk. Csak a helyre kis svájci vasutas éldegélt viszonylagos kényelemben. Valahányszor megállt a vonat, kollégái az állomáson étellel-itallal köszöntötték: jégbe hűtött sörrel, gőzölgő kávéval, kosárka gyümölccsel; a fogadókban különleges ételek várták, és hintaszék, az emésztés perceire; sőt, hálószobát is kapott, finom mívű sárgaréz keretes ággyal és meleg ülőfürdővel. Amikor Corker és társai rájöttek, hogy ez a paradicsomi élet a kalauzt illeti, nagyon elszontyolodtak.

Valamikor az utazás másnapján a poggyászkocsi levált a szerelvényről. Hiányát este észlelték, amikor az utasok ki akarták venni belőle moszkitóhálóikat.

– Na, most talán jól jön a kis Buzgó Mócsing – mondta Corker.

William és Corker bekopogott a svájci kalauzhoz. A kalauz hintaszékében ült, szájában enyhe illatú, keskeny manillaszivar, keze összekulcsolva pocakja kisded kupoláján. Az újságírók megálltak előtte, és elpanaszolták, mi történt. A kalauz megköszönte a beszámolót, s azt válaszolta, ez már így van.

– Ilyesmi gyakran előfordul. Ezért én mindig úgy utazom, hogy minden holmim ott van velem a fülkében.

– Meg fogom írni a Vasútigazgatóságnak – pattogott Corker.

– Helyes. Írja csak meg. Mindig van rá esély, hogy a poggyászkocsi előkerül valahonnét.

– Nekem nagyon értékes műtárgyaim vannak a bőröndömben.

– Az baj. Akkor kisebb a valószínűsége annak, hogy viszontlátja.

– Tudja maga, kik vagyunk mi?

– Tudom – mondta a svájci, és kissé megborzongott. – Persze, hogy tudom.

Az utazás végére Corker meggyűlölte ezt az embert. Amellett a kiütések is újra elöntötték. Rossz hangulatban érkezett meg Jacksonburgba.

Shumble, Whelper és Pigge már ismerte Corkert; sok kapualjban toporogtak, sok feldúlt otthonba rontottak be valamikor együtt. – Sejtettem, hogy megjössz ezzel a vonattal – mondta Shumble. – Leadták a neved a távírdában azoknak a listájával, akiknek mindent London fizet. Hát az út milyen volt?

– Moslék. Hát az itteni buli?

– Moslék. Ki ez itt veled?

Corker megmondta neki, aztán megkérdezte: – Ki van már itt?

Shumble megmondta neki.

– Szóval az egész régi banda.

– Az, meg egy zsidó okostóni a Fabatkától – de hát ő nem számít.

– Nem, az itt nem rúg labdába.

– A Fabatkára az ember nem mondja azt, hogy újság, nem igaz…? Egyébként mozog azért itt valami, és egyre inkább. Valami miatt otthon meg vannak veszve ezért a sztoriért. Jakes leken nyolcszáz szót mindennap.

– Jakes itt?! Akkor ebből valami kisül.

– Ki az a fontos kis ürge ott, az a szakállas? – Mindnyájan a vámraktár felé fordultak, amelyen épp a svájcit kísérte át a hajbókoló személyzet.

– Az ember azt hinné, utazó nagykövet – jegyezte meg keserűen Corker.

A beszélgetést a Szabadság Szálló fekete portása szakította félbe. Corker belefogott, hogy részletesen jellemezze elveszett elefántját. Shumble eltűnt a tömegben.

– Sajnos, sajnos – csóválta a fejét a portás. – Vasúton nagyon rossz emberek.

– De háztól házig volt feladva.

– Akkor talán még előjön.

– Gyakran eltűnnek holmik nálatok, ezen a gyalázatos szemét útvonalon?

– Majdnemhogy mindig.

Körülöttük az újságírók mind a veszteségeiket panaszolták. – …És nyolcezer méter film – mondta az „Excelsior” Hangosfilm Híradó vezetője. – Hogy fogom én ezt behajtani a költségvetési osztályon?

– Vasúton nagyon rossz emberek. Szeretnek sok film – csinálja jó tűz.

Egyedül William törődött bele a sorscsapásba; maga mögött hagyta kétágú karóit; olyan volt ez, minthogyha valami meleg napon hirtelen ledobott volna magáról egy irdatlan nagy, szőrmebéléses viharkabátot.

4.

Amennyire hivatásuk időt hagyott az efféle gyengéd érzelmekre, Corker és Pigge összebarátkoztak egymással.

– Olyan nagy volt, és olyan művészi – mondta Corker, ábrándosan jellemezve elefántját. – Madge éppen az ilyet szereti.

Pigge együttérzéssel hallgatta. A rumli már lezajlott. William Corkerral együtt foglalt szobát magának a Szabadságban; kicsomagolták gyér kézipoggyászukat, és Pigge bekukkantott egy italra.

– Hát a helyzet milyen? – kérdezte William, ahogy Corker selyemkendőkről és cigarettatárcákról közölt adatai – háborgásával ellentétben – lassan elapadtak.

– Moslék – mondta Pigge.

– Nekem azt mondták, menjek a frontra.

– Mi is épp oda szeretnénk menni. De először is nincs semmiféle front, másodszor meg nem jutnánk ki a frontra, ha volna is. A várost nem lehet engedély nélkül elhagyni, engedélyt meg nem adnak.

– Akkor mit küldtök haza? – kérdezte Corker.

– Csupa kis színest – mondta Pigge, mérhetetlen undorral. – Készenlét a fenyegetett fővárosban, szerencselovagok, rejtélyes idegenek, külföldi manipulációk, önkéntesek… semmi igazi hír. A fasiszták főhadiszállása valahol benn van, a fenébe, a hegyek közt. Senki se tudja, hol. Úgy tíz napon belül támadnak, ha eláll az eső. A kormányból egy szó nem sok, annyit se lehet kihúzni. Azt se ismerik el, hogy válság van.

– Nem ismerik el? Akkor se, ha Jakes meg Hitchcock itt ül? – ámuldozott Corker. – Hát miféle ember az elnök?

– Moslék.

– Apropó, hol van Hitchcock?

– Mi is épp azt szeretnénk tudni.

5.

– Hol van Hitchcock? – kérdezte Jakes.

Paléologue szomorúan rázta a fejét. Hogy Jakes nem könnyű gazda, erre már korábban rájött. Több mint egy hete állt a szolgálatában. Egy egész emberélet. De mesébe illő fizetést kapott, és Paléologue élt-halt a családjáért; két feleségről kellett gondoskodnia, és számtalan gyanús színű kisgyerekről, akikre bőkezűen pazarolta szeretetét. Az újságírók érkezéséig – amely új korszak nyitánya volt az ismaélita társadalom történetében – a közvetítő s a tolmács szerepét töltötte be a brit követségen, olyan munkabérért, ami – hiába egészítette ki olykor-olykor azzal, hogy gazdája kollégáinak eladogatta a kancelláriai törvényszék körül felgyülemlő papírhulladékot – korántsem fedezte háztartásának költségeit; néha alkalma nyílt rá, hogy elszórakoztassa a követségen dolgozó nőtlen attasékat; máskor népművészeti tárgyakkal kereskedett a rezidencia hölgylakóinak körében. Mindez azonban szűkös jövedelmi forrásnak bizonyult. És most ötven amerikai dollárt kap egy héten. Ez a bér meghaladta legmerészebb elképzeléseit – de Mr. Jakes hajszolta, mint az öszvért, akkurátusan és konokul.

– Ki volt a vonaton?

– Senki, csak az újságíró urak és Monsieur Giraud.

– Az meg kicsoda?

– A vasútnál van. Lement a partvidékre feleségével a múlt héten, átbúcsúztatni Európába.

– Igen, igen, emlékszem. Az volt a „halálra rémült menekülők”-sztori. Senki más?

– Senki, Mr. Jakes.

– Hát akkor eridj, keresd meg Hitchcockot.

– Igenis, uram.

Jakes figyelme ismét az értekezésére terelődött. Az új kormány mérvadó tagja nem volt más – gépelte –, mint Kingsley Wood, ez a színes egyéniség…

6.

Senki se tudta pontosan, mikor és milyen csatornákon át, de a Szabadság Szállón végigfutott a hír, hogy Shumble-nak sztorija van. William Corkertól hallotta, Corker Pigge-től. Pigge-nek az volt az érzése, van valami szokatlan Shumble modorában, a vacsoránál – valami elvont, valami nagy kínnal visszafojtott, lázas izgalom. Megfigyelését bizalmasan közölte Whelperrel. – Ez tisztára kótyagos, mióta megjött az állomásról. Észrevetted?

– Nem vagyok vak – mondta Whelper. – Kiszúrja a szemed egy kilométerről. Nyakam rá, hogy kiszagolt valamit.

– Ki – mondta komoran Pigge. – Ide a rozsdás kést.

Nem telt bele egy óra, mindenki erről beszélt a szállodában.

A franciák tomboltak. Testületileg elvonultak a követségükre. – Ami sok, az sok – mondták izgatottan. – Shumble titkos információkat kap a kormánytól. Hitchcock persze részrehajló a britek javára, és most, egy ilyen döntő pillanatban, amikor mint a K.T.Sz., a Külföldi Tudósítók Szövetsége elnökének neki kellene tiltakozásunkat illetékes helyen hivatalosan átnyújtania, egyszerűen eltűnik.

– Uraim – csitította őket a francia követ. – Uraim, szombat este van. Hétfőn délig semmiféle ismaélita hivatalnokot nem tudunk előkeríteni.

– A sajtóiroda drákói, önkényes és korrupt; egyetlen klikk tartja a markában; igazságot követelünk.

– Természetesen, haladéktalanul, hétfő délután…


– Felváltva alszunk, és őrt állunk – mondta Whelper –, és figyelünk. Hátha álmában beszél.

– Átkutattad a papírjait?

– Fölösleges. Sose jegyzetel.


Paléologue reményevesztetten széttárta a kezét.

– Szólj az inasának, adja át neked a sürgönyét a távírdába menet.

– Mr. Shumble mindig maga visz sürgönyt.

– Hát akkor eridj, tudd meg, mi van benne. Most nem érek rá…


Shumble a társalgóban ült, egész lényéből sugárzott a fontosságtudat. Az este folyamán sorban mindenki letelepedett melléje; whiskyvel kínálták, és mintegy mellékesen megjegyezték, hogy ekkor meg akkor milyen tisztességesen viselkedtek vele. Shumble azonban mélyen hallgatott. Még a svéd is neszét vette annak, hogy mi történik, és a kíváncsiság elhozta a szállodába.

– Schombol – mondta –, azt hiszem, neked van valami jó híred, nincs?

– Nekem? – csodálkozott Shumble. – Honnan veszed?

– Már megbocsáss, kérlek, mindenki mondja, hogy neked valami jó híred van. Nekem meg kell táviratoznom a skandináv lapjaimnak, úgyhogy leszel szíves, kérlek, megmondani, mi az a hír?

– Semmiről sem tudok, Erik.

– Milyen kár. Olyan régen nem küldtem a lapjaimnak semmilyen jó hírt.

És fölült a motorkerékpárjára, és bánatosan hazaindult az esőben.

7.

Egy tiszteletére adott díszebéden Sir Jocelyn Hitchcock szerényen megjegyezte egyszer, hogy sikeres életpályáját egyetlen jó szokásnak köszönheti: „korábban kelek föl, mint a konkurencia.” Ám ez a beállítás egyrészt jelképes, másrészt hamis, de bárhogy fogjuk is föl, egészében véve viszonylagos, mert az újságírók rendszerint későn kelnek. Angliában csak ritkán fordult elő, hogy „otthon”-nak nevezett éjjeli menedékhelyén Shumble, Whelper, Pigge vagy akár Corker reggel tíz előtt benyitott volna a fürdőszobába. Ezt a szokásukat megőrizték Jacksonburgban is, mivel a Szabadság Szállóban fürdőszoba nem volt; de ma ők is meg a kollégáik is hajnal óta talpon voltak.

Az élet számtalan okot szolgáltatott erre: szapora pulzus, szédülés, hányinger, szájszáradás, szemviszketés, a ritka hegyi levegőben kialakuló álmacskajaj, amelynek tünetei merőben azonosak voltak a valódi macskajaj tüneteivel, hiszen, bár különféle érzelmi indíttatásból, de mindannyian leitták magukat az előző estén, a Shumble-féle szenzáció okozta izgalmak következtében; a legfőbb indok azonban az épület szerkezeti fogyatékosságaiban keresendő. Napkeltekor iszonyúan rákezdte az eső, és minden szobára jutott egy vagy kettő a vastető likacsaiból. És a csöpögéssel meg a tocsogással együtt szólt Wenlock Jakes írógépének ropogása, ahogy a nagy újságíró kidübörögte magából A hermelinpalást alatt egy újabb fejezetét. A zord szállodafolyosó hamarosan visszhangzott a kiabálástól: – Boy! – harsogták az újságírók. – Mosdóvizet! Kávét!

Akik hamarabb érkeztek, úgy, mint Shumble, Whelper és Pigge, vagy a franciák, azok még kaphattak külön szobát, mégis szívesebben szorongtak egymás közvetlen közelében, és figyelték egymás mozgását. A filmeseknek már nem volt választásuk. Összesen két szoba maradt: az egyiket lefoglalta magának az Őstelepes Kapcsolatokat és Összeköttetéseket Egyeztető Bizottság vezetője; a kompánia maradék részének be kellett érnie a másikkal.

– Boy! – kiabálta Corker, aki mezítláb álldogált a lépcső tetején, egy száraz padlódarabkán. – Boy!

– Boy! – kiabálta Whelper.

– Boy! – kiáltozták a franciák. – Ez felháborító. Ezek az alakok nem foglalkoznak senkivel, csak az amerikaiakkal meg az angolokkal.

– Le vannak pénzelve. Láttam tegnap Shumble-t, pénzt adott egy boynak.

– Tiltakoznunk kell.

– Én már tiltakoztam.

– Újra tiltakoznunk kell. Tüntetést kell szerveznünk.

– Boy! Boy! Boy! – A szálloda zengett az ordítozástól. De nem jött senki.

A szárnyépületben Sir Jocelyn Hitchcock óvatosan esőkabátot húzott a pizsamájára, és mint a macska, bemászott a bozót közé.

8.

De most megérkezett Paléologue, aki a szokásos reggeli jelentéstételre jött gazdájához. A lépcső tetején belefutott Corkerba. – Ha akar inast, kell itt önnek saját boy ebben az országban – figyelmeztette az újságírót.

– Azám – biccentett Corker. – Nekem is az az érzésem.

– Én szerzek. Én keresek önnek nagyon jó fiút, Adventista Misszióból, tud betű, tud könyv, beszél angolt, énekel zsoltárt, minden.

– Pokoli ötlet. Érzem a kénkőszagot.

– Mi tetszik?

– Na jól van, nem érdekes. Küldd csak ide.

Így aztán Paléologue szép sorjában ellátta szolgákkal az újonnan jötteket. A szálloda folyosóit hamarosan ellepték a missziós iskolában kicsiszolódott, holdvilágképű ismaéliták. Rengeteg föladat hárult ezekre a fiúkra. Reggel-este jelenteniük kellett gazdáik minden tevékenységét a titkosrendőrségnek; el kellett lopniuk gazdáik kábeltávirataiból egy-egy példányt Wenlock Jakesnek. A háziszolgák rendes bére heti egy dollár lett volna; az újságírók ötöt fizettek, de Paléologue zsebre vágta a differenciát. Közben a szolgák sorra hozták fel a merőben új és leleményes indokokat, mire is kell nekik folyton valami előleg, készpénzben – új ruhára, temetésre, esküvőre, pénzbírságra, tökéletesen képzeletbeli városi adókra –, de akármennyit préseltek is ki gazdáikból, Paléologue mindenről tudomást szerzett, és behajtotta a részét.

9.

A szállodai szoba nem kapott napfényt, huzatos volt és nedves; körülötte mindenféle dörömbölés és ordítozás és lábdobogás és az eső egyhangú fröcsögése és dobolása és bugyogása. Corker holmija a szobában szanaszét hevert. Az újságíró az ágyon ült, és sűrített tejet kevert a teájába. – Késő van – jegyezte meg. – Kecmeregj ki az ágyból, öregfiú.

– Jó.

– Szerintem egy kicsit mindnyájan be voltunk szíva az éjjel.

– Be.

– Hát a gyomrod? Moslék?

– Az.

– Gyere, mássz elő, meglátod, mintha kicseréltek volna. Nincsenek útban a dolgaim?

– De.

Corker pipára gyújtott; a szobában förtelmes bűz áradt széjjel. – Erről a bagóról sincs valami nagy véleményem. Belföldi termés. Egy nigger sózta rám a hegyoldalban. Kipróbálod?

– Nem, kösz. – William hányingerrel küszködve cihelődött kifelé az ágyból.

Mialatt öltözködtek, Corker hangulatát váratlan borúlátás lepte meg. – Nem ilyen bulikhoz vagyok én szokva – mondta. – Ötről hatra nem megyünk. Bele kéne már zökkenni a kerékvágásba, ismeretségeket kötni, hírforrásokat előásni, levenni valahogy a helybelieket a lábukról. Sehogy se érzem, hogy sínen vagyok.

– Nem az én fogkefémet használod véletlenül?

– Remélem, hogy nem. Fehér a nyele?

– Fehér.

– Akkor a tiéd. Szamárság eltéveszteni, az enyimé zöld… de mint már említettem, barátokra kell szert tennünk ebben a városban. Rém fura érzés, mégis, mintha nem volna meg az a népszerűségem, amire számítottam. – Corker kutató pillantást vetett az egy szem tükörbe. – Nagyon korpás a fejbőröd?

– Nem különösebben.

– Az enyém nagyon. Azt mondják, a savtól van. Irtó kellemetlen. Teli van vele az ember gallérja, pedig a mi szakmánkban rendesen kell kinézni. Jó megjelenés fél győzelem!

– Nem baj, ha visszakérem a fogkefémet? Meg a hajkefémet?

– Dehogyis, öregfiú, nekem már nem kell egyik se… Köztünk szólva, Shumble-nak mindig ez volt a nyavalyája – a rossz megjelenés. De persze az újságírót mindenütt szívesen fogadják, még Shumble-t is. Épp ez a furcsa ebben a városban. Szinte szabály, hogy egy dologgal mindig biztosra mehetsz – a népszerűséggel. A szakma rengeteg hátránnyal jár, erről kezeskedem, de az újságírót mindenütt szeretik és becsülik. Telefonálj oda bárkinek, bármikor, nappal vagy éjjel, rohanj le akárkit az otthonában, hívatlanul, tedd föl zsinórban a leghülyébb kérdéseket, beszéltesd a palit, amikor valami mást akar éppen csinálni – örülni fog. És mosolyogni fog, és a lelkét kiteszi, mert ott vannak az újságíró urak. De ezt itt nem érzem. A rohadt életbe, itt pont az ellenkezőjét érzem. Azt kérdezem magamtól: ismernek bennünket? szeretnek? bíznak bennünk? És azt a választ kapom, hogy : „Nem, Corker, szó sincs róla.”

Kopogtak az ajtón, a kinti lármától alig hallatszott a neszezés, de Pigge máris belépett.

– Jó reggelt, srácok. Távirat Corkernak. Tegnap este jött. Sajnálom, hogy föl van bontva. Nekem adták ide, és meg se néztem a címzést.

– Igazán? – mondta Corker.

– Jól van na, úgysincs benne semmi. Shumble tegnap megkeverte a dolgokat.

Corker elvette a táviratot. A szöveg ez volt:

nemzetkoezi gendarmerie
javaslataara oesszeuetkoezees
keruelendoe hangulatjelentees
lakossaagrol fajtalansaag.

– A rohadékok – mondta Corker. – Nagyon unatkozhatnak ott Londonban. Mi az a Gendarmerie?

– Jeanne d’Armerie – mondta Pigge. – Zsaruk nőies neve.

– Na jó, hát ez szokványmeló – vont vállat Corker. – Meglátom, mit lehet vele kezdeni. Gyertek, nektek se árt… Hátha belebotlunk valakibe – tette hozzá, minden meggyőződés nélkül.

Mrs. Earl Russell Jackson a hallban volt. – Jó reggelt, asszonyom – szólította meg Corker. – Hogy szolgál a kedves egészsége?

– Én fáj – felelte Mrs. Jackson fennkölt egyszerűséggel. – Én borzalmasan fáj az ülőkém körül. Ez a nyirkosság, ez.

– A sajtó ég a vágytól, hogy kikérje az ön véleményét egy bizonyos kérdésben, asszonyom.

– Ugyan már, menjen kérdezni valaki mástól. Jönnek majd javítani azt a tetőt, gyorsan, ahogy tudnak, és nem tudnak attól gyorsabban jönni se a sajtónak, se senkinek.

– Mit mondtam neked, öregfiú? Sehol a népszerűség. – Corker ismét Mrs. Jacksonhoz fordult, s legválasztékosabb stílusát elővéve, így szólt hozzá: – Mrs. Jackson, ön félreért engem. Közérdekű problémáról van szó. Mit gondolnak az ismaélita nők arról a javaslatról, mely szerint nemzetközi rendőrkülönítmény felállítását kell elrendelni?

A kérdés balul sült el. – Nem fogom tűrni, hogy a saját házamban azt mondják énrám: nő! – kiáltotta Mrs. Jackson felháborodottan. – És énnekem itt soha nem volt kinn a rendőrség, csak egyszer, és akkor is én magam hívtam el őket, hogy vigyenek ki egy vendéget, aki meghibbant és fölakasztotta magát. – És haragosan elviharzott, el az irodájába s a hintaszékébe.

– A beavatkozás rendíthetetlen ellensége – bólintott Corker. – A jacksonburgi szállodásnak doyenje határozottan fellép az ismaélita otthon szentségét megsértő, jogtipró rendőri intézkedések ellen… de velem nem így szoktak bánni.

Kimentek a bejárat elé, hogy taxit hívjanak. Vagy fél tucat kocsi ott álldogált az udvaron; az átázott pokrócaikba fülig bebugyolált sofőrök a kormánynál szundikáltak. A szállodaőr megbökte egyiküket a puskája csövével. A bugyor megmoccant; fekete arc bukkant föl belőle, aztán egy világító mosoly. A kocsi támolyogva nekiindult a sárnak.

– Reggeli körjárat – mondta Corker. – Hol kezdjük?

– Mi volna, ha kimennénk az állomásra, érdeklődni a poggyászról?

– Mi volna, semmi. Állomás! – ordított rá Corker a sofőrre. – Érted, mi az, állomás? Pöf-pöf!

– Oké – mosolygott a sofőr, és nyaktörő sebességgel gázolt bele az esőbe.

– Nem hiszem, hogy jófelé megyünk – rázta William a fejét.

Fölfelé száguldtak a jacksonburgi Fő utcán. Középütt keskeny makadámút húzódott; szélről mindkét oldalon göröngyös út öszvérek, emberek, tehenek és tevék számára; túlnan pedig a kereskedőnegyed szabálytalan körvonalai; betonból összetákolt banképület, fagerendákból és bádoglemezekből ácsolt görög élelmiszerbolt, a kávéház: a Café de la Bourse, a Carnegie Könyvtár, a mozi: a Ciné-Parlant, aztán számtalan kiégett házhely, ásító falak, egy néhány évvel korábbi gyújtogatási láz maradványai, emlékeztetőül arra az időre, amikor a Biztosító Társaság meggondolatlanul irodát nyitott a városban.

– A rohadt életbe, persze, hogy nem – bosszankodott Corker. – Hé, te! Állomás, te fekete sintér!

A néger féloldalt fordult az ülésen, és hátramosolygott. – Oké.

Az autó kifarolt a kocsiútról, és életveszélyesen ugrándozott a karavánok között. A sofőr hátrafordult, legorombított egy tevehajcsárt, és visszavergődött a makadámra.

Örmény italmérés, goai szabóság, francia papírüzlet, olasz edénybolt, svájci csőszerelde, indiai rövidáru, az első Jackson elnök szobra, a második Jackson elnök szobra, az Amerikai Beteggondozó Központ s az ismaélita közélet legújabb és legsikeresebb vívmánya, a Popotakis Pingpong Szalon – egymás után surrantak el mellettük az esőben. És oldalt hosszú sorban caplattak a kősóval, tölténnyel és paraffinnal megrakott öszvérek, vitték terhüket a falvakba, az ország belseje felé.

– Emberrablás – mondta ragyogva Corker. – Elraboltak bennünket. Micsoda sztori.

De végül mégis kikötöttek valahol.

– Ez nem az állomás, te pávián!

– Igenis, oké.

A svéd konzulátus, sebészet, biblia- és teabolt előtt álltak. Erik Olafsen kijött, és üdvözölte őket.

– Jó reggelt. Kérlek szépen, gyertek be.

– Azt mondtuk ennek a majomnak, vigyen bennünket az állomásra.

– Igen, itt ez a szokás. Ha fehér embert visznek, és nem értik, mit mond, elhozzák ide hozzám. Aztán én elmondom, amit kell. De kérlek szépen, gyertek be. Épp most fogunk bele a vasárnapi zsoltáréneklésbe.

– Elnézést, öregfiú. Várnod kell a jövő vasárnapig. Dolgunk van.

– Úgy hallom, Schombolnak van valami híre.

– Ne mondd!

– Nem, nem mondom. Ugyanis én megkérdeztem tőle, és tagadja… de itt úgysem lehet dolgozni vasárnap. Minden zárva van.

Erre maguk is rájöttek. Tucatnyi bereteszelt ajtón dörömböltek hiába, így aztán vigasztalanul visszamentek ebédelni. Az egyik bennszülött, akit kérdezgettek, hanyatt-homlok menekült, amikor meghallotta azt a szót, hogy „rendőrség”. Mindössze ennyit sikerült megtudniuk a lakosság hangulatáról.

– Hát mára ennyi tellett – mondta Corker. – Hangulatjelentést írni amúgy sem nehéz. Majd azt írom, a kormány hajlandó rá, hogy együttműködjék a világ demokratikus erőivel, mindaddig, amíg azok a béke és az igazság ügyét szolgálják, de bízik abban, hogy saját hatáskörén belül is képes lesz fenntartani a rendet, külföldi beavatkozás nélkül. Végeztünk, ma mi sem húzunk, szevasz, Corker.

Shumble továbbra is mélyen hallgatott, és alattomban leadott egy hosszú sürgönyt – miután kivárta azt a pillanatot, amikor egyetlen kollégája sem ődöng a távírdában.

Az eső pedig csak esett, és a délutánra és az estére újabb éj következett, és újabb reggel.

10.

William és Corker bement a sajtóirodára. Dr. Benito, a sajtófőnök épp távol volt, de az írnoka bevezette a nevüket a kartotékrendszerbe, és kiadta nekik a személyi igazolványt. Ezeket a kicsiny, narancsszínű okmányokat eredetileg utcalányok nyilvántartása céljából nyomtatták. A hüvelykujjlenyomat helyére most útlevélfénykép került, a lap tetejére pedig az, hogy „újságíró”, takaros ismaélita átírásban.

– Miféle pasas ez a Benito? – kérdezte Corker.

– Tenyérbemászó – felelte Pigge.


Ellátogattak a brit konzulátusra, amely a várostól nyolc kilométerre lévő követségi rezidencia területéhez tartozott. A hivatalos bejegyzés itt sem maradt el, s ráadásul okmánybélyeget is kellett venniük, huszonegy shillingért. Az alkonzul zilált vörösesszőke hajú fiatal férfi volt. Amikor elvette William útlevelét, ránézett és azt mondta: – Jesszusom, te beálltál Marhának.

– Szamár – mondta William.

Még a magániskolából ismerték egymást. Corker el volt képedve.

– Mi a fenét keresel te itt? – kérdezte az alkonzul.

– Állítólag újságíró vagyok.

– Jézus, micsoda marhaság. Eljössz vacsorázni?

– El.

– Ma este?

– Ma.

– Remek.

Az ajtó előtt Corker megtorpant. – Éppenséggel engem is meghívhatott volna. Mi mindent szoktam én egy ilyen kapcsolatból kibányászni!

11.

Ebédidőben kipattant Shumble sztorija.

A táviratokat Jacksonburgban rendszertelenül és eléggé ötletszerűen kézbesítették, mert a küldöncök közül senki sem tudott olvasni. Az volt tehát a szokás, hogy megvárják, míg vagy fél tucat sürgöny összegyűlik, akkor mindet a kezébe nyomják az egyik küldöncnek, az pedig olyan helyeken házal velük, ahol feltehetően előbb-utóbb valaki elkéri őket. Pontosan ilyen küldetésben járt az a hajlott hátú öreg harcos, aki befutott a Szabadság Szálló éttermébe, és felkínált Williamnek és Corkernak egy maroknyi borítékot. – Ez az, öregfiú, csapott le Corker a küldeményre. – Majd én elintézem az egészet. – A küldöncnek borravalót adott, az hálából megcsókolta a térdét; és Corker hozzáfogott, hogy megvizsgálja a zsákmányt. – Egyet te kapsz, egyet én, egyet-egyet mindenki a bandából.

William felbontotta a magáét. Ez állt benne:

csunya lekoerzees aalruhaas
szovjet nagykoevet suergoes
koevetkezmeeny marha.

– Lennél szíves lefordítani?

– Leköröztek, öregfiú, rossz hír. Nézd meg az enyémet.

visszhang megeloezoett
voeroes uegynoek titkos
eerkezeeseeroel interjut
feldobni fajtalansaag.

– Nézzünk még néhányat – mondta Corker.

Hatot felbontott, mielőtt rajtacsípték volna. Mindegyik ugyanazzal foglalkozott. A Fabatka ezt izente:

sziveskedjeek megvizsgaalni
aallitolagos szovjet kueloen-
megbizott valodisaagaat stop
kaabeldij reeszletekben toerlesztve.

Jakes távirata volt a legalaposabb:

londoni visszhang tudosit
orosz kikueldoett szervezoe
eerkezett szombaton vasuti
tisztnek oeltoezve stop
moszkva caafolja stop
caafolatot vagy megeroesiteest
reeszletekkel.

Shumble-é így szólt:

vilaagszenzaacio gratulaalunk
folytataast visszhang.

– Érted már? – mondta Corker.

– Azt hiszem.

– Ócska egy trükk volt az egész azzal a szakállal. Tudtam, hogy ez a pofa még bajt csinál nekünk.

– De hát csakugyan vasúti alkalmazott! Láttam ma a jegyirodán, amikor a poggyász iránt érdeklődtem.

– Persze, hogy vasúti alkalmazott. De az mit segít rajtunk? Shumble beadta nekik a sztorit. Most aztán vagy előkerítünk egy vörös ügynököt, vagy verhetjük a fejünket a falba.

– Vagy megmondjuk, hogy tévedés történt.

– Az kockázatos, öregfiú, és nem profi munka. Egyszer-kétszer csinál az ember ilyesmit, ha istenigazából megszorongatják, de nem kifizetődő. Nem szeretik kinyomtatni a helyreigazítást – és természetes, hogy nem. A közönség bizalma megrendül a sajtóban. Amellett azt a benyomást kelti, mintha nem végeznénk rendesen a dolgunkat. Nagyon egyszerű volna, hogy valahányszor, ha egy pasas felröppent valami szenzációt, a bandából az összes többi ürge csak fogja magát és megcáfolja. És igenis le a kalappal Shumble előtt, príma ötlet volt… a szakáll, az jól jött, persze… nekem is eszembe juthatott volna, ha nem vagyok olyan dühös.

Már sereglett köréjük a többi újságíró, követelték a táviratukat. Corker vonakodva nyújtotta át nekik. Nem maradt rá ideje, hogy felbontsa Pigge borítékját. – Nesze, öregfiú – mondta hanyagul. – Vigyáztam rá, úgyhogy sértetlen. Akadhat itt olyan ürge, aki esetleg bele akarna nézni.

– Ezt nem gondolod komolyan – felelte hűvösen Pigge. – Hát csak jöjjenek azok az ürgék.

A távirat egyébként olyan volt, mint a többi.

bolsevista kueldoettseeg
hírek szerint hatalomaatveetel
teenyaallaas suergoes.

A hajsza megindult. Aznap senkinek sem volt ideje ebédelni. Átfésülték a várost, mindenfelé oroszokat kerestek.

Egyedül Wenlock Jakes őrizte meg a hidegvérét. Nyugodtan megebédelt, aztán hívatta Paléologue-ot. – Ezt a sztorit most lelőjük – mondta. – Eridj le a sajtóirodára, és mondd meg Benitónak, adjon ki hivatalos démenti-t még négy óra előtt. Nézz utána, hogy a cáfolat szövegét kifüggesszék a szállodában és a távírdában. És híreszteld el a boyok közt, hogy ez a sztori döglött sztori.

Jakes komoran beszélt, mert nem szeretett jó sztorit lelőni.

A hír villámgyorsan elterjedt.

A főváros minden fontosabb európai gócpontján francia és angol nyelvű falragaszok függtek.

Nyomatékosan kijelentjük, hogy az Ismaélita Köztársaságba semmiféle orosz diplomáciai képviseletet nem akkreditáltak. Minden alapot nélkülöz továbbá az a sajtóban napvilágot látott és felforgatási szándékkal terjesztett hír, amely szerint az elmúlt szombaton bármi néven nevezendő orosz nemzetiségű állampolgár érkezett volna Jacksonburgba. A vonaton kizárólag a külföldi sajtó képviselői tartózkodtak, valamint a vasút egyik alkalmazottja.
GABRIEL BENITO
külügyminiszter,
propagandafőnök.

A sajtó a falragaszt egyhangúlag tudomásul vette; Shumble szenzációja nem sokkal a születése után kimúlt. William föladta első kábeltáviratát Ismaéliából.

huelyeseeg az egeesz
bolsevik csak jegykezeloe
shumble nevue seggfej
azt hitte a szakaalla aalszakaall
holott valódi szoer nincs is
ragasztva megint irok
ha van valami ujsaag
itt nagyon nedves az idoe
uedvoezlettel william boot.

És elment vacsorázni a brit alkonzulhoz.

12.

Jack Bannister, aki tízéves korában a „Szamár” névre hallgatott, a követségi rezidencia egyik kis villájában élt. Gyertyafényes asztalnál, kettesben vacsoráztak Williammel. Két fehér köpenyes, hallgatag inas szolgálta ki őket. Bannister kedvence, a szelídnek egyáltalán nem mondható vadászleopárd ott hevert a kandalló izzó fahasábjai előtt, és dorombolt. Szalonkát ettek, nemrégiben lőtt néhányat az első titkár. Sherryt ittak és burgundit, és portóit, és hogy megünnepeljék William érkezését, ismét portóit, csak sokkal többet. Aztán letelepedtek egy-egy kényelmes karosszékbe, és konyakot ittak. Az iskoláról beszélgettek, meg az Ismaéliában föllelhető madarakról és vadakról. Bannister megmutatta állatbőr- és madártojás-gyűjteményét.

Azután Ismaéliáról beszélgettek. – Nem tudja senki, van-e valamilyen ásványkincse, mert senki sem járt utána. Hogy itt térképet mutogatnak, az kész nevetség – mondta Bannister. – Soha ezt az országot föl nem térképezte senki; a fele még teljesen földerítetlen. Ide figyelj, mutatok neked valamit. – Bannister levett a könyvespolcról egy térképet, és szétnyitotta. – Látod ezt itt? Laku. A térkép szerint ötezer lakosú város, Jacksonburgtól nyolcvan kilométernyire, észak felé. Hát kérlek, sohasem létezett ilyen város. Laku ismaélita nyelven annyit tesz: „Nem tudom.” Amikor a határkijelölő bizottság megpróbált átvergődni Szudánba 1898-ban, tábort ütöttek arrafelé, és megkérdezték az egyik szolgát, mi a neve ott annak a dombnak, hogy a helyet névvel jelölhessék az útinaplóban. A kölyök azt mondta: „Laku”, ezek meg leírták, és másolják azóta is, térképről térképre. Jackson elnök szereti, ha az ország fontosnak látszik az atlaszokon, úgyhogy amikor ezt a kiadást nyomdába adták, az elnök intézkedett, hogy jó nagy betűkkel írják Laku nevét. A franciák egyszer konzult neveztek ki Lakuba, amikor épp nagyon érdekelte őket a világnak ez a része.

Végül aztán rátértek a politikára.

– Nem tudom elképzelni, mit kerestek ti itt ennyien, az isten háta mögött – kesergett az alkonzul. – Fogalmad sincs, nekem ez mennyi pluszmunkát jelent. A követ sem örül neki. A brit külügyminisztérium szabályosan halálra gyötri.

– Na de hát nem lesz háború?

– Nézd, az esős évszak után mindig van itt egy kis csetepaté. A dombvidéken rengeteg a bandita. Gollancz általában halomra löveti őket, amikor kivonul adót szedni.

– Ez az egész?

– Bár tudnánk. Van valami furcsa a levegőben. Az értesülésünk egyszerűen annyi, hogy Smiles úgy karácsonytájt összerúgta a patkót a Jacksonokkal, és bevette magát a dombok közé, errefelé úgy mondják, a hegyek közé. De hát itt mindenki ezt csinálja, ha meggyűlik a baja a Jacksonokkal. Oda se figyeltünk az egészre. Hát erre hamarosan csak azt halljuk Európából, hogy sorra állítják fel a fiktív konzulátusokat, és hogy Smiles kikiáltotta a nacionalista kormányt. Nahát, ennek aztán semmi teteje. Ismaéliában sohasem volt semmiféle kormány Jacksonburg határain kívül, és láthatod, olyan nyugalom van itt, mint a sírban. De Smiles biztos, hogy pénzt kap valakitől, és gondolom, fegyvert is. Ráadásul nem nagyon tetszik nekünk mostanában az elnök sem. Fél évvel ezelőtt még a tenyerünkből evett. Most meg szinte mindentől elzárkózik. Egy brit vállalat megkapta az engedélyt a tengerparti útépítésre. A megállapodás elkészült, épp csak alá kellett volna írni tavaly novemberben. Erre a Munkaügyi Minisztérium egyszerre megköti magát, és úgy néz ki, az elnök van az egésznek a hátterében. Nem mondhatom, hogy örülök a dolgok jelenlegi állásának, és az, hogy ti, újságírók mind itt lézengtek, semmit sem könnyít a helyzeten.

– Ma egész nap egy eszelős riport miatt rohangáltunk. A riport szerint orosz hírszerző jött ide, hogy ellenőrizze a kormányt.

– Igen? – Bannister hirtelen fölélénkült. – Hát kiszagolták, mégis? Hogy van a sztori pontosan?

William elmondta neki.

– Értem. Jó alaposan összekeverték.

– Csak nem azt akarod mondani, hogy van benne igazság?

Bannister egy percig diplomataarcot vágott, azután így szólt: – Hát én nem hiszem, hogy olyan nagy baj, ha megtudod. Illetve annak alapján, amit a követ ma elmondott nekem, inkább az az érzésem, ő se bánná, ha az ügyet meg lehetne kicsit szellőztetni. Van itt egy orosz, Szmergyakovnak hívják, egy zsidó, kintről jött, egyenest Moszkvából. Persze nem kalauznak öltözve. Már egy ideje itt van – ami azt illeti, ugyanazzal a vonattal érkezett, amivel Hitchcock meg az az amerikai pasas. De egyelőre lapít, ott lakik Benitónál. Nem tudni pontosan, mit forgat a fejében; nyilvánvalóan nem olyasmit, amivel beférkőzhet Őfelsége Kormányának kegyeibe. Ha csakugyan érdekes sztorira pályázol, a helyedben én megnézném ezt az ipsét magamnak.

Ebben az évszakban fél órát szokott igénybe venni az utazás a követségi negyedből a városközpontba. William zötykölődve és billegve ült be a taxiba, mámorosan az izgalomtól. Az utolsó néhány nap alatt őrá is átragadt valami abból a szakmai fertőzésből, amely Corkernak és kollégáinak a vérébe ivódott; együtt szörnyülködött velük Hitchcock eltűnésén, titokban pedig örült, hogy Shumble szenzációját lelőtték. És most, íme, neki van valami a tarsolyában, neki van tippje, és nem akárhonnét, egyenest a főhadiszállásról, nemzetközi jelentőségű, valódi hír. Lehet, hogy az ő személyes tevékenysége fogja megakadályozni vagy kirobbantani a világháborút; már látta a nevét, hogyan szerepel majd a jövendő történelemkönyvekben: „…és abban az évben tört ki az ismaélita válság, amelynek rendkívüli fontosságáról a kor embere csak egy angol újságíró, William Boot talpraesettsége folytán szerzett tudomást s ismert meg részleteket…” Enyhén szédülve ezektől a távlatoktól, valamint az elfogyasztott bormennyiségtől és az autózás hajmeresztő viszontagságaitól, William arra érkezett meg a Szabadság Szállóba, hogy a hall sötét, és kollégái mind alszanak.

Alig bírt Corkerba lelket verni.

– Jézus-Mária. Te be vagy rúgva. Feküdj le, öregfiú.

– Szedd már össze magad, sztorim van, nem érted!

Sztori. Erre az árammal teli szóra Corker magához tért, és felült az ágyban.

William elmondta neki, büszkén és részletesen, mindazt, amit a vacsoránál értésére adtak. Amikor William elhallgatott, Corker visszahanyatlott a gyűrött párnák közé. – Sejthettem volna – jegyezte meg keserűen.

– Hát nem érted? Ez valódi hír! És mögöttünk van a követség! A követ azt akarja, hogy kiteregessük az ügyet!

Corker az oldalára fordult.

– Döglött sztori – mondta.

– De hát Shumble mellényúlt! Mi pedig tudjuk az igazságot! Lehet, hogy ez komoly változást idéz elő egész Európában!

Corker mostmár ellentmondást nem tűrő hangon beszélt.

– Na gyerünk, feküdj le, légy jó kisgyerek. Senkit se találsz, aki megvenné a sztoridat, azok után, ahogy megcáfolták. Orosz hírszerzőből többet nem eszel, öregfiú. Nagy pech ez szegény Shumblenak, biztosíthatlak. Ösztönösen ráhibázott valamire – az álszakáll, az egyenesen mesterfogás. Az ő sztorija jobb volt, mint a tiéd, mindenestül, mi meg lelőttük. Na, oltsd el a villanyt.

13.

Szárnyépületben szobájában Sir Jocelyn Hitchcock bélyegszéllel ragasztotta le a kulcslyukat, és vigyázva meggyújtott egy kis lámpát, amelynek ernyője halványan bocsátotta át a fényt. Sir Jocelyn vizet forralt, elkészített magának egy csésze kakaót, megitta, azután odalépett a falitérképhez, kivette helyéből a zászlócskát, gondolkodott egy percig, mint akinek nehezére esik a választás ama sötét terep megmászatlan hegycsúcsai és felderítetlen folyói között, végül elszántan beledöfte a zászlót a papírba, oda, ahol nagy betűk hirdették Laku városát. Ezután eloltotta a lámpát, és elégedetten lefeküdt aludni.

Második fejezet

1.

Kedd reggel: hatkor eső; negyed hétkor Jakes írógépe; nem sokkal később az első üvöltés: – Boy!

– Boy! – kiáltotta Corker. – Hol az én szolgám? Boy!

– Maga szolga böltönben – mondta William szolgája.

– Mi a ménkű, mit követett el?

– A lendőlség halagudott lájuk – magyarázta William szolgája.

– Mindegy, teát akarok inni.

– Lendben van. Mális.

A canterbury érsek, aki, mint ez köztudomású, teljes súlyával ott áll a Birodalmi Vegyi Művek mögött… – írta Jakes.

Shumble, Whelper és Pigge fölébredt, megreggelizett, felöltözött; beszélni a három férfi alig beszélt egymással.

– Elindulunk? – kérdezte végül Whelper.

– Mit gondolsz? – mondta Shumble.

– Csak nem idegeskedsz valamin? – kérdezte Pigge.

– Mit gondolsz? – mondta Shumble, és kiment a szobából.

– Ideges – suttogta Pigge.

– A sztorija miatt – bólintott Whelper.

– Csodálod? – mondta Pigge, és nyelt egyet.

Sir Jocelyn kakaót főzött magának, és kinyitott egy marhanyelvkonzervet. Számba vette, mi van még tartalékban, s úgy gondolta, addig elég lesz.


William és Corker éppen hírekért rótták a várost.

– Jobb, ha először az állomásra megyünk – javasolta Corker. – Hátha mégis előkerült a poggyász.

Taxiba ültek.

– Állomás – mondta Corker.

– Oké – felelte a sofőr, és nekiugrott az esőnek, végig a Fő utcán.

– Jézus ereje, megint a svédhez visz bennünket!

Ez történt. A taxi fékezett.

– Jó reggelt – üdvözölte őket Erik Olafsen. – Nagyon örülök, hogy itt vagytok. Minden kollégámnak nagyon örülök, hogyha itt van. Olyan gyakran eljönnek. Ha taxiba ülnek, szinte mindig. Gyertek be, kérlek. Hallottátok, mi újság?

– Nem – mondta Corker.

– Azt beszélik a városban, egy orosz jött a vonattal szombaton.

– Igen, ezt már hallottuk.

– De ez tévedés.

– Mit nem mondasz.

– De bizony, hogy tévedés. Az illető ugyanis svájci kalauz. Ismerem régtől. Ugyan kérlek szépen, gyertek be.

William és Corker belépett a házigazda után az irodába. A sarokban kályha állt, rajta óriási kávéskanna; a kávé illata belengte az irodahelyiséget. Olafsen kitöltött három csészényit.

– Kényelmes a Szabadság Szálló, igen, nem?

– Nem – vágta rá William és Corker egyszerre.

– Mindjárt gondoltam – bólintott Olafsen. – Mrs. Jackson nagyon vallásos asszony. Minden vasárnap este eljön zsoltározni. De úgy gondolom, a szálloda nektek nem elég kényelmes. Ismeritek barátaimat, Shumble-t és Whelpert és Pigge-t?

– Ismerjük.

– Nagyon kiváló úriemberek, és mind a három nagyon okos. Azt mondják, részükről sem elég kényelmes a szálloda.

Ennyi kényelmetlenségnek a puszta gondolata is szemlátomást elcsüggesztette a svédet. Elmélázott a vendégei feje fölött; ámuló, halványkék szemében megjelentek a kényelmetlenség határtalan, messze nyargaló távlatai, s megjelent ő maga, a svéd, mint megvakított, vasláncokkal megkötözött Sámson, aki kötszereivel, bibliáival és erős, forró kávéjával aligha lesz képes egyetlen kavicsot is odébbmozdítani abból a roppant hegyből, amely elnyomja az emberiséget. A svéd felsóhajtott.

A boltajtó fölött csilingelt a csengő. Olafsen talpra ugrott. – Bocsánat – mondta. – A bennszülöttek rémesen lopnak.

De nem bennszülött nyitott be a boltba. William és Corker kilátott az iroda sarkából a jövevényre. Fehér nő volt; fiatal lány. Arcához csapzott aranyszőke hajcsomók tapadtak. Piros gumicsizmája párásan fénylett az esőtől, foltokban ült rajta az utcasár. Esőkabátja tócsát hagyott a linóleumon, és külön tócsát hagyott félig nyitott ernyője, amelyet eltartott magától; rövid, kimustrált ernyő volt; újkorában igen olcsó lehetett. A lány németül beszélt, valamit vásárolt, aztán újra kiment, az esőbe.

– Ki volt ez a Garbo? – kérdezte Corker, amikor a svéd visszajött.

– Egy német hölgy. Már itt él egy ideje. Volt neki férje, de azt hiszem, most egyedül jár. A férfinak valami munkája akadt a városon kívül, és úgy látszik, a hölgy nem tudja, hol van. Az az érzésem, nem is jön vissza. A hölgy a német penzióban lakik, Frau Dresslernél. Orvosságért jött.

– Ráfér – mondta Corker. – Na jó, gyerünk az állomásra.

– Helyes. Ma este itt a különvonat. Újabb húsz újságíró érkezik.

– Jesszusom!

– Nekem ahány világhírű confrère, annyi érdekes találkozás. Nagy megtiszteltetés, hogy velük dolgozhatom.

– Rendes hapsi – mondta Corker, amikor a taxival megint útnak indultak. – Tudod, a svédekkel kapcsolatban valahogy sosem érzem azt, hogy külföldiek. Inkább azt, hogy olyanok, mint te meg én. Biztosan ismered ezt az érzést.

2.

Három óra múlva Corker és William az ebédnél ült. A Szabadság étrendjére nem volt jellemző a változatosság; szardínia, marhahús, csirkehús ebédre; kemény, egy tömbből faragott marhahúskockák, hol Worcester-mártással, hol paradicsomos ízesítővel; rostos csirkenyúlványok szürkészöld, horpatag borsófőzelékkel.

– Valami elveszi a gusztusomat ettől az ételtől – nyűgösködött Corker. – Alighanem a hegyi levegő.

Mindenki lógatta az orrát; eseménytelen délelőtt volt;

Hitchcock eltűnése mint mennykőcsapás előérzete súlyosodon a szállodára, a távírda pedig tizennégy órás késésben volt az adással, mert Wenlock Jakes mindjobban belefeledkezett a maga kis színeseibe, s nyilván a távírászt is magával ragadta a couleur locale.

– Ez a marhahús baromi – fakadt ki Corker. – Mondd meg az igazgatónőnek, azonnal jöjjön ide.

Nem sokkal odébb Jakes három fekete férfival diskurált. A többiek gyanakodva figyelték az asztalt, és igyekeztek egy-két szót elkapni, de ennyi is elég volt ahhoz, hogy kiderüljön: Jakes legfőképpen magáról beszél. A pincér hamarosan megjelent a csirkehússal.

– Hol az igazgatónő? – kérdezte Corker.

– Nem jössz.

– Hogyhogy „nem jössz”?

– Igazgatónő mondsz csak újságíró mész megfőzöd magad – fejtette ki a pincér az üzenetet még világosabban.

– Mit mondtam neked, öregfiú? A sajtónak nincs becsülete. Vademberek.

Otthagyták az ebédet. Kinn a hallban fél lábon állva s botjára támaszkodva várakozott az öreg harcos, aki a sürgönyöket kézbesítette. William táviratában ez állt:

veelelmezzuek leepees csak
esemeeny szolgaalata nagyszabaasu
kiugraas biztositeeka.

– Minek válaszolni rá – vonta meg a vállát Corker. – Úgyse küldik el holnap reggelig. És ha meggondolom – tette hozzá rosszkedvűen –, egyáltalán nincs értelme válaszolni rá. Nézd meg az enyémet.

taaviratozz reeszletesebben
gyakrabban esemeenykoezelibben
stop riportjaid irtora lemaradnak
toebbi moegoett nincs bennuek emberi
eerdekloedees szín draama
egyeeniseeg humor informaacio
romantika eeleteroe.

– Nem mondhatod, hogy köntörfalaznak, mi? – tárta szét a kezét Corker. – Egyenes beszéd. Az Isten rohassza meg őket.

Aznap délután ő foglalta el Shumble helyét a kártyaasztalnál. William lefeküdt aludni.

3.

A különvonat hétkor futott be az állomásra. William kiment a vonat elé; és persze kimentek a többiek is.

Az ismaélita külügyminiszter kinn volt az állomáson, kíséretével együtt. („Menő fej érkezik”, jegyezte meg Corker.) A miniszter keménykalapot és bő katonaköpenyt viselt. Az állomásfőnök aranyozott kisszéket készített alája, ott ült a miniszter, mint egy megtestesült dagerrotípia, merev pózban, viktoriánus úr, aki egyenesen negatívképbe kívánkozik, fekete arc, fehér pofaszakáll, fekete kéz. Ahogy a fotóriporterek elkezdték gépeiket villogtatni, a minisztériumi tisztviselők odatüremkedtek a kép előterébe, eltakarva a minisztert. A fotósoknak mindegy volt, épp csak az időt akarták agyonütni, amúgy sem fűztek semmi komoly reményt ahhoz, hogy ez a portréfelvétel bárkit is érdekel majd.

Végül a kis mozdony fütyülve megjelent az útkanyarban, a tűzifából szállingózó szikrák fönn táncoltak a kémény fölött. A vonat megállt, s a másod- és harmadosztályú utasok – bennszülöttek és félvérek – leugráltak a peronra, könnyekkel és csókokkal üdvözölve hozzátartozóikat. Az ügyeletes rendőrök nyomban ott termettek közöttük, a levanteieket félrelökdösték, a bennszülötteket pedig lovaglópálcával ütlegelték. Az első osztályú utasok lassabban kecmeregtek elő; vonásaikra máris kiült az a duzzogó, sértődött arckifejezés, amely oly jellegzetesen rávallott a jacksonburgi fehérekre. A vonat mindegyik fehér utasa, kivétel nélkül minden teremtett lélek újságíró volt és fotóriporter.

A neves vendég nem érkezett meg. A külügyminiszter megvárta, míg az utolsó bizalmatlan-tétova utas is lekászálódik az első osztályú kocsiból, azután néhány udvarias szót váltott az állomásfőnökkel, majd eltávozott. Az ügyeletes rendőrök kísérletet tettek rá, hogy utat törjenek számára a tömegben, de a miniszter így is csak nagy üggyel-bajjal ért vissza a kocsijához.

A hordárok lassanként lerakodtak, és a poggyászkocsival föladott bőröndöket bevitték a vámraktárba. A legfeltűnőbb csomag elején William egyszer csak megpillantotta nyalábba kötött kétágú karóit, azután sorban még néhány holmiját – az összecsukható kenut, a fagyöngyöt, a hangyabiztos ruhásládát. Oldalánál Corker felkiáltott örömében. Megérkezett az eltűnt poggyászkocsi. Rejtélyes módon rákapcsolták a különvonatra; valójában összecserélték. Valahol ugyanis, a vasútvonal számtalan állomásának egyikén, a tolatóvágányon ott vesztegelt az újonnan jöttek poggyásza. Búnak is eresztették a fejüket, Corker azonban ujjongott, s aznap este még vacsora előtt beszállásolta elefántját a hálószoba egyik előkelő fertályába. Jókedvében mindjárt beszállásolt a szobába két fotóriportert is, akik rokonszenvét megnyerték.

– Szűken vagyunk – mérték föl a helyzetet a fotósok.

– Dehogyis – tuszkolta befelé őket Corker. – Nagyon örülünk a társaságnak, nem igaz, Boot?

Az egyik fotós kiszemelte magának William frissen érkezett tábori ágyát; a másik készségesen vállalta, hogy éjszakára „letanyázik” a padlón. Mindenki a Szabadságban akart letanyázni. Mrs. Jackson egyre-másra ajánlotta a címeket, a városban több barátja is kiadta a lakását. Ámde – „Nem – mindannyiszor ez volt a válasz. – Együtt kell tanyázni a bandával.”

A banda most már elárasztotta a szállodát. Csaknem ötvenen voltak. Ott ültek, álltak, támasztották a falat a hallban és az étteremben; néhányan sugdolództak, úgy képzelték, amit súgnak, az titokban marad; mások apró emléktárgyakat csereberéltek, és pálinkával kínálták egymást. A vendégszeretet számláját munkaadójuk állta, a társadalmi illemszabályokat mégis tisztességgel betartották: – Ez a rund az enyém, öregem! – Nem, nem, ez most az enyém! – Akkor ezt az én egészségemre! – A következőt meg az enyémre! –, egyedül Shumble engedett le mindent a torkán, megszokásból, válogatás nélkül, s eszébe sem jutott, hogy bárkinek a meghívását viszonozza.

– Mit kerestek ti itt ennyien? – kérdezte az egyik jövevénytől bosszankodva Corker. – Mi a fene ütött ezekbe otthon? Mit képzelnek, mi folyik itt tulajdonképpen?

– Világnézeti ügy. És mi csak az egyik fele vagyunk a jónépnek. Még húszan várnak odalenn a partvidéken, akik nem fértek föl a vonatra. Mit gondolsz, nem másztak falra, mikor látták, hogy mi elindulunk? Moslék egy hely a partvidék.

– Moslék egy hely ez itt.

– Nekem is azt súgja valami…


William szobájában nem nagyon aludt senki aznap éjjel. A padlón letanyázó fotóriporter csakhamar rájött, hogy fekhelyét átjárta a víz és a szél, s ahogy múltak az órák, úgy lett alatta a föld egyre keményebb. A fotós egyik oldaláról a másikra fordult, hanyatt feküdt, végül arcra borult. Minden helyzetváltoztatásnál felnyögött, mint a haldokló. Szabályos időközönként felgyújtotta a villanyt, s újabb takarókat szedett magára. Hajnal felé, amikor fejénél cseppenként eleredt az eső, nyugtalanul elszundított, s addigra rajta volt minden elképzelhető ruhadarab: felöltő és gyapjúsapka, továbbá a leráncigálható textíliák, beleértve az asztalterítőt, a függönyt és Corker két távol-keleti selyemkendőjét. A másik fotós se járt sokkal jobban; a tábori ágy korántsem volt olyan megbízható, mint ahogy William hitte, amikor eladták neki; talán rosszul állították össze; talán lényeges alkatrészei elkallódtak. Bármi volt is az ok, az ágy többször egymás után összecsuklott, s Williamet elfogta a balsejtelem, hogy akkor viszont mi történik majd a kenuval.

Másnap korán reggel fölhívta Bannistert, s tanácsára átköltözött Frau Dressler penziójába. – Rossz sakkhúzás, öregfiú – csóválta a fejét Corker –, de ha már úgyis elmégy, vigyázhatnál a régiségeimre. Nagyon nem tetszik nekem, ahogy Shumble méregeti őket.

4.

A Dressler Penzió egy mellékutcában húzódott meg, s első látásra nem annyira szálloda, mint inkább tanyaház benyomását keltette. Frau Dressler disznaja, amelyet egyik hátsó lábánál fogva a bejárati ajtófélfához kötöztek, az udvaron rohangált, s a konyhai hulladék előjogát vitatta meg a baromfiakkal. Csodálatos jószág volt; Frau Dressler vendégei értő kézzel tapogatták meg, valahányszor elhaladtak mellette, az ebédlő felé menet; számolgatták, mikor lesz ölésre érett. A nőstény kecske rövidebb kötélre volt fogva; akik szorosan a járdán lépkedtek, azok biztonságban voltak tőle, de a kecske sosem nyugodott bele abba, hogy határt szabnak mozgásterének, és ha esett, ha fútt, üstökösszerű támadások sorozatát indította a járókelők ellen, s a támadások minden alkalommal olyan kötélvégi rángatódzásba torkollottak, hogy abba bármilyen más fajtához tartozó állat belepusztult volna. Egy napon a kötél el fog szakadni; a kecske tudta, és Frau Dressler vendégei is tudták.

Rajtuk kívül volt még egy gúnár is, az éjjeliőr tulajdona, s egy háromlábú kutya, amely őrjöngve ugatott kifelé egy hordónyílásból, és állítólag a megboldogult Herr Dressleré volt egykoron. A többi házikedvenc a vendégekkel együtt érkezett és távozott – páviánok, gorillák, vadászleopárdok, mind belakták az udvart, a szabadság más-más mértéke szerint, mozgatórugójuk az lévén, melyikük mennyire fél a nőstény kecskétől.

Meglehet, a lábas jószág életkedvének következményeképp, a kert nem tartozott a ház látványosságai közé. A két szélről egy-egy megfordított söröspalackkal jelölt, egy szem ágyasban semmi sem termett, csak évente egyszer az a buján tenyésző, skarlátvörös virág, amely az esős évszak végén egész Jacksonburgot ellepte. Két meddő banánfa nőtt a konyha mellett, köztük pedig az az indiai kender, amelyet a szakács termesztett és pátyolgatott saját gyönyörűségére. Az éjjeliőr is ápolt egy kis cserjét magának, s a növényke magházának, erősen kételhető szavahihetőséggel, különféle gyógyhatásokat tulajdonított.

Építészeti szempontból a Dressler Penziót a stílus-zagyvaság jellemezte. Három főépület meredezett szabálytalan elrendezésben a telken – fagerendákból és terméskőből összeeszkábált, földszintes, bádogtetős házak, elöl fából ácsolt verandával; a két nagyobbikban voltak a hálószobák, a legkisebbikben az ebédlő, a szalon és az a titokzatos, lelakatolt szoba, ahol Frau Dressler aludt. A penzió minden értéket vagy érdekességet képező holmiját itt tartották, ebben a szobában, és bárkinek bármire volt szüksége – pénzre, élelmiszerre, fehérneműre, európai képeslapok régi számára –, kívánságra minden innét került elő, Frau Dressler ágya alól. Volt ezenkívül egy fürdőszobának nevezett viskó, ahol idejében eszközölt bejelentkezés, valamint csekély fáradsággal járó munkaerő-toborzás árán meg lehetett tölteni egy bádogkádat meleg vízzel, s elheverni a félhomályban, a légiónyi denevér között. Volt továbbá konyha is, nem messze a többi épülettől, a füst és a harag martaléka, Frau Dressler szitokszavaitól hangos helyiség. S aztán a cselédépületek – egy sor nádfedeles kalyiba, ablaktalan, kerek sárkunyhók, amelyekből a nap minden órájában tűzifafüst és curry otthonos illatkeveréke szivárgott kifelé; a vendéglátás szaporán váltakozó fordulóinak megannyi telephelye, ahol ha a hangulat tetőfokára hágott, többnyire késő estig folyt az énekszóval, ritmikus tapssal kísért dáridó. Az éjjeliőrnek is megvolt a maga sárfészke, ott éldegélt mogorván, két ráncos képű feleségével. Keménykötésű öreg harcos volt, az ébrenlét rövid óráit azzal töltötte, hogy tőrével lenyeste talpáról a bőrkeményedést, vagy vajjal kenegette ódon puskájának závárzatát.

Frau Dressler vendégeinek száma általában három és tizenkettő között ingadozott. Európaiak voltak, a szerény jövedelmű, derekas fajtából. Frau Dressler egész életét Afrikában élte le, és különleges szimattal érzett rá azokra, akikkel mostohán bánt a sors. Tanganyikából vetődött ide, a háború után, s útközben valahol elvesztette Herr Dresslert, senki sem tudta, hol és miképp. Számos német élt Jacksonburgban, a világvárosi jellegű kereskedelmi negyed cégei alkalmazták őket, igénytelen munkakörökben. Frau Dressler az volt nekik, ami lepkének a fény. Szombat esténként beeresztette őket, miután a vendégek megvacsoráztak; ilyenkor kártyacsaták folytak, sakkpartik és rádiózás. Megittak fejenként egy üveg sört; néha csak egy csésze kávét, de aki megpróbálta rendelés nélkül megúszni az estét, azzal mihamar közölték, hogy kívül tágasabb. Karácsonykor feldíszített fa várta őket, és ünnepség, amelyet a német követ megtisztelt jelenlétével és anyagi támogatásával. S valahányszor a külföldi vendégek olcsó és tűrhető szállás iránt érdeklődtek, a hittérítők mindig Frau Dresslert ajánlották figyelmükbe.

Nagydarab, lompos asszony volt, kifogyhatatlan energiájú. Amikor William szemben találta magát vele, épp egy csapat bennszülött földmívest szidalmazott az ebédlő lépcsőfeljáróján. Szavainak értelme rejtve maradt William előtt; a földmívesek előtt is; Frau Dressler tudniillik az ismaélita nyelvet beszélte, azt is hibásan, míg hallgatói csak a helybéli törzsi nyelvjárást értették; ám a hanghordozás félreérthetetlen volt. A földmívesek a felindulás legcsekélyebb jelét sem mutatták. A jelenet naponta megismétlődött. Minden hajnalban megjelentek Frau Dressler ebédlője előtt, és kitették közszemlére áruikat – trópusi borsot, zöldségféléket, tojást, baromfit, házilag készített sajtot. Körülbelül óránként Frau Dressler megkérdezte tőlük, mibe kerül az áru, aztán rájuk szólt, tisztuljanak innét. Minden nap fél tizenkettőkor, ahogy elérkezett az ideje annak, hogy a penzióban hozzálássanak az ebédfőzéshez, Frau Dressler megvásárolta, amire szüksége volt, azon az áron, amelyről minden érdekelt réges-rég eldöntötte, hogy ez lesz a végösszeg.

– Tolvajok és szélhámosok – mondta Frau Dresler Williamnek. – Tizenöt éve élek Jacksonburgban, és még most is azt hiszik, hogy becsaphatnak. Amikor idejöttem, a legelvetemültebb árakat fizettem – két amerikai dollárt egyetlen bárányért; tíz centet a tojás tucatjáért. De most már nem járnak túl az eszemen.

William megjegyezte, hogy szobát akar kivenni. Frau Dressler nyájasan üdvözölte, és átvezette az udvaron. A háromlábú kutya őrjöngve ugatott a hordóból; a nőstény kecske előrevágódott, mint dugó a játék puskából, s akár a dugó a madzagon, a kecske is fönnakadt a kötél végén; az éjjeliőr gúnárja sziszegett és felborzolta a tollát. Frau Dressler fölkapott egy ott heverő követ, és a gigáján találta el a gúnárt. – Játékos állatkák – mentegetődzött. – Különösen a kecske.

Beértek a verandára; védve voltak esőtől, lábasjószágtól. Frau Dressler kitárta az egyik ajtót. A hálószobában ott volt valakinek a holmija; női harisnya csüngött az ágy lábáról, női cipő hevert a fal tövében. – Egy lány lakik itt jelenleg. Ki fog innét költözni.

– Ó, nem, kérem szépen… Én nem akarok senkit kitúrni a szobájából.

– A lány ki fog innét költözni – ismételte Frau Dressler. – Ez a legjobbik szobám. Itt minden van, amit a vendég óhajt.

William végignézett a szegényes bútorokon; a szegényes, ám így is kínosan túltengő dísztárgyakon. – Van – válaszolta. – Itt aztán minden van. Meg vagyok róla győződve.


Egy sereg teherhordó hozta át William poggyászát a Szabadság Szállóból. Amikor kupacba rakták a holmikat, teli lett velük az egész szoba. A rakodók a verandán álltak, várták a baksist. William szolgája már korábban kereket oldott, amint neszét vette a hurcolkodásnak. Frau Dressler néhány rézkrajcárt vetett oda a munkásoknak, és gyalázkodó kifejezéseket zúdítva rájuk, szétzavarta őket. – Ha van magánál valami érték, jobb, ha ideadja – mondta Williamnek. – A bennszülöttek mind egy szálig gonosztevők.

William átadta az asszonynak Corker műtárgyait; Frau Dressler bevitte őket a szobájába, s biztonságba helyezte mindet az ágy alatt. William nekilátott, hogy kicsomagoljon. Ekkor valaki kopogott odakinn. Nyílt az ajtó. William háttal volt a bejáratnak. A hangyabiztos láda előtt térdelt.

– Kérem – mondta egy női hang. William megfordult. – Kérem, elvihetem a holmijaimat?

Az a fiatal nő volt, akit előző nap látott a svéd konzulátuson. Ugyanazt az esőkabátot viselte, ugyanazt a sárfoltos gumicsizmát. Ugyanolyan ázott volt most is. William talpra ugrott.

– Tessék, természetesen. Kérem, engedje meg, hogy segítsek.

– Köszönöm. Nincs sok holmim. De ez itt nagyon nehéz. Ebben vannak a férjem dolgai.

Fölszedte a harisnyáját az ágy lábáról, fél párat a kezére húzott, két nagy lyuk volt rajta, megmutatta Williamnek, mosolygott, aztán összegöngyölte a harisnyát, és beledugta az esőkabátja zsebébe. – Ez az a nagyon nehéz – mondta, és rámutatott egy elnyűtt bőrzsákra. William megpróbálta fölemelni. Mintha csak teli lett volna kővel. A fiatal nő szétnyitotta a zsákot. Csakugyan teli volt kővel. – A férjem kőzetmintái. Rám bízta őket, hogy nagyon vigyázzak rájuk. Fontosak nagyon. De nem hiszem, hogy valaki el tudná őket lopni. Olyan nehezek.

William nagy üggyel-bajjal végighúzta a zsákot a padlón. – Hová vigyem?

– A konyha mellett van egy kis szobám. Létrán kell fölmenni. Bonyolult lesz felhurcolni a kőzetmintákat. Szerettem volna, ha Frau Dressler elrakja őket a szobájába, de nem hajlandó. Azt mondja, nincs semmi értékük. Tudja, azért ő mégse mérnök.

– Nem akarja itt hagyni őket, a szobában?

A fiatalasszony arca felragyogott. – Itt hagyhatom? Nagyon kedves magától. Ebben reménykedtem, de nem tudtam, maga miféle. Azt mondták, újságíró.

– Az vagyok.

– A város teli van újságíróval, de nem hittem volna, hogy maga is az.

– Nem tudom elgondolni, Frau Dressler miért épp ezt a szobát adta ki nekem. Bármelyik más szoba tökéletesen megfelelő lett volna. Ön akart kiköltözni innét?

– Muszáj kiköltöznöm. Tudja, ez Frau Dressler legjobbik szobája. Beköltözni a férjemmel költöztem be ide. Akkor nekünk adta ki a legjobbik szobát. De most a férjem munkán van, úgyhogy muszáj kiköltöznöm. Minek ilyen nagy szoba, most, hogy magam vagyok. Igazán kedves magától, hogy elrakja a kőzeteinket.

A zsák mellett volt egy bőrönd is. Az asszonyka felpattintotta a fedelét, beledobta a cipőt s a többi női kelléket, ami szanaszét hevert a szobában. Amikor elkészült a munkával, tekintete a bőröndről a magasra púpozott csomagokra és lécládákra siklott. – Nekem ez az összes holmim – mondta, és mosolygott. – Nem úgy, mint magának.

Odalépett az összenyalábolt kétágú karókhoz. – Ezeket mire használja?

– Ezekkel táviratot lehet küldeni.

– Maga ugrat engem.

– Nem, dehogy, eszembe sincs. Lord Copper mondta, hogy ezekkel küldjem el a távirataimat.

Az asszonyka felkacagott. – Milyen vicces. Minden újságírónak vannak ilyen karói?

– Nem, hát nézze, az igazat megvallva, azt hiszem, a többieknek nincsenek.

– Maga nagyon vicces. – A nevetés köhögésbe fulladt. Az asszonyka az ágyon ült, és úgy köhögött, hogy teli lett a szeme könnyel. – Szent ég. Úgy elszoktam a nevetéstől, hogy szinte fáj… Hát ez meg micsoda?

– Kenu.

– Most már biztos, hogy maga ugrat engem.

– Becsületszavamra, kenu. Legalábbis az üzletben azt mondták. Nézzen ide, megmutatom.

Együttes erővel fölfeszítették a ládatetőt, és teleszórták a padlót csomagolópapírral. Végül előkerült egy botra csavart vízhatlan vászongöngyöleg.

– Hát ez sátor – mondta az asszonyka.

– Nem, kenu. Nézze csak.

Kiterítették a vásznat a padlóra. Nagy erőfeszítéssel egymásba csúsztatták a faváz összeillő bordáit. Kétszer abba kellett hagyniuk, mert az asszonykát elfogta a nevetés, aztán a köhögőroham. Végre mégis elkészültek, s a kis csónak fölébe emelkedett a tengernyi hulladéknak.

– Hát ez kenu! – kiáltotta az asszonyka. – Mostantól elhiszem magának azokat a karókat is! Mindent elhiszek, amit mond! Nézze, ott vannak az ülések! Szálljon be, gyorsan, muszáj, hogy beszálljunk!

Beültek egymással szemben a csónakba, a térdük összeért. Az asszonyka felkacagott, tisztán és hangosan, és most nem köhögött. – De hát ez csodálatos – mondta. – És tiszta új. Nem láttam semmiféle új holmit, mióta ebbe a városba jöttem. Tud úszni?

– Tudok.

– Én is tudok. Nagyon jól úszom. Úgyhogy nem számít, ha felborulunk. Adja ide az egyik sürgönykarót, és bízza rám magát, majd én evezek…


– Zavarok? – kérdezte Corker. Kinn állt a verandán, az ablak előtt, és behajolt a szobába.

– Szent ég – mondta az asszonyka.

Kiszálltak a csónakból, és ott álltak, térdig a hulladékban.

– Épp csak kipróbáltuk a kenut – magyarázkodott William.

– Na ja – mondta Corker. – Sajátos ötlet. Hát a fagyöngyöt nincs kedvetek kipróbálni?

– Bemutatom Mr. Corkert. Kollégám. Ő is újságíró.

– Igen, igen. Látom, hogy újságíró. De nekem most muszáj elmennem.

– Nem Garbo – mondta Corker. – Bergner.

– Mit akar a kollégája?

– Azt mondja, ön olyan, mint egy filmsztár.

– Igen? Igazán azt mondja? – A váratlan látogatástól elkomorult arcocska most felsugárzott. – Szeretnék is olyan lenni. De most muszáj mennem. Majd beküldőm a boyt a bőröndért.

Elviharzott; esőkabátja gallérját szorosan a torkához fogta.

– Ez igen, öregfiú, ez aztán igen. Mondhatom, gyors munka volt. Sajnálom, hogy megzavartam a turbékolást, de áll a balhé. Hitchcock sztorija kipattant. A fasiszta főhadiszálláson van, onnét tudósít. Bombahír. Tele lesz vele a világsajtó.

– Honnét tudósít?

– Egy Laku nevű városból.

– Onnét ugyan nem. Bannister megmondta nekem, hogy sose volt ilyen nevű város.

– Hát most már van, öregfiú. Ebben a pillanatban mint a hétszentség, akkorát robban az Angol Tinó címoldalán. Laku tehát van, és mindnyájan odamegyünk, vagy megtudjuk, mi a hézag. Este hatra összehívták a K.T.Sz. ülését a Szabadságba. Az egész banda vitustáncot jár.


A német fiatalasszony visszajött.

– Elment az újságíró?

– El. Ne haragudjék. Azt hiszem, kicsit nyers a modora.

– Csak ugratott engem, vagy komolyan mondta, hogy olyan vagyok, mint egy filmsztár?

– Biztos vagyok benne, hogy komolyan mondta.

– Hát magának mi a véleménye? – A fiatalasszony az öltözőasztalka fölé hajolt, és tanulmányozta az arcát a tükörben. Hátrasimított egy homlokába hulló hajcsimbókot; féloldalt fordította a fejét, rámosolygott a tükörképére, aztán nyelvet öltött. – Magának is az a véleménye?

– Az. Kimondott filmsztár.

– Remek. – Az asszonyka felhúzódzkodott az ágyra. – Magának mi a neve?

William megmondta neki.

– Az enyém Kätchen – mutatkozott be az asszonyka. – Tegye el a csónakot. Útban van, és úgy nézünk ki mellette, mint két hülye.

Együttes erővel szétszedték a vázat, a vásznat pedig felgöngyölték. – Szeretnék kérdezni valamit – mondta Kätchen. – Mit gondol, mennyit érnek a férjem kőzetmintái?

– Sajnos, fogalmam sincs róla.

– A férjem szerint nagyon sokat érnek.

– Efelől nincs kétségem.

– Talán tíz angol fontot is?

– Meghiszem azt.

– Vagy többet? Esetleg húszat?

– Könnyen lehet.

– Akkor eladom magának őket. Azért, mert maga szimpatikus. Ad értük húsz fontot?

– Hát tudja, nekem annyi poggyászom van már. Meg aztán nem is tudnék mihez kezdeni az ilyesmivel.

– Tudom, most mit gondol rólam – azt, hogy nem helyes, ha eladom a férjem értékes kőzetmintáit. De már hat hete elment, és itt hagyott engem összesen nyolc dollárral. Frau Dressler egyre undokabb velem. Biztos, hogy a férjem nem örülne annak, hogy Frau Dressler undok. Vagyis nincs más tennivaló, mint az, hogy maga megveszi a köveket, és aztán, ha a férjem visszajön, és szerinte többet érnek húsz fontnál, akkor maga kifizeti neki a differenciát. Ebből csak nem lehet baj, mit gondol? Ezért ő se haragudhat meg?

– Nem, nem hiszem, hogy ezért oka volna megharagudni.

– Jól van akkor. Jaj, de örülök, hogy maga idejött! Kérem, ideadná most mindjárt azt a pénzt? Van bankszámlája?

– Van.

– Hát töltsön ki egy csekket. Én magam viszem el a bankba. Akkor magának nem kell fáradnia.

Amikor Kätchen elment, William elővette a költséglistáját, és kötelességtudóan rávezette az egyszeri, rejtélyes tételt: „Kövekre… 20 font.”

5.

Minden jacksonburgi újságíró megjelent a Külföldi Tudósítók Szövetségének ülésén, Wenlock Jakes kivételével, aki Paléologue-ot küldte el maga helyett; ott voltak mind, és különféle nyelveken, egymás szavába vágva méltatlankodtak. A felszolgálók ott lábatlankodtak köztük, tálcáikon whisky; a levegőben állt a sötét, maró cigarettafüst. Pappenhacker elnökölt, és elcsigázottan próbált rendet teremteni. – Figyelmet kérek, uraim. Attention, je vous en prie. Tessék már, kérem, idefigyelni! Messieurs, uraim…

– Csend, rend, figyelem! – üvöltötte Pigge, és Pappenhacker hangját agyonnyomták a csendet követelő kiáltások.

– …a titkárt, hogy olvassa fel a legutóbbi ülés jegyzőkönyvét.

A titkár hangja időnként fölébe szállt a zsongó teremnek. – Sir Jocelyn Hitchcock elnökletével… a Szabadság Szállóban megtartott… határozatát… egyhangúlag elfogadták… a legnyomatékosabb módon tiltakoznak az ellen… az ismaélita kormány… szakmai tevékenységüket akadályozza…

– …ellenvetése vagy kérdése a jegyzőkönyvvel kapcsolatban…

A Paris-Soir és az Havas Hírügynökség tudósítói bejelentették ellenvetésüket, majd egy idő múlva mindenki aláírta a jegyzőkönyvet. Pappenhacker újra megtalálta a hangját. – Uraim, Sir Jocelyn Hitchcock távollétében…

Hangos röhögés.

Kiabálások: „Szégyen-gyalázat!”

– Elnök úr, tiltakozom az ellen, hogy ezt az egész kérdést ilyen cseppet sem kívánatos komolytalansággal kezeljék.

– Fordítsák le!

– On traite toute la question avec une légèreté indésirable.

– Köszönöm, Mr. Porter…

– Elölülő úh, kéhem dolmátscholni némethe isch…

– Olaszra… italiano… piacere…

– …tutta la domanda con levita spiacevole…

– Némethe…

– Uraim, uraim, doktor Benito beleegyezett abba, hogy néhány percre eljöjjön közénk, és rendkívül fontos tudnom az egybegyűltek óhaját ahhoz, hogy a megfelelő formában nyújthassam át követeléseinket!

Ezen a ponton a hallgatóság felének – a hallgatóság Williamhez közel ülő felének – figyelmét elvonta az épp tárgyalt ügyről egy ahhoz sehogyan sem kapcsolódó hangos szóváltás: két fotóriporter kakaskodott egymással.

– Mit mondtál rám? Azt, hogy mocsok?

– Még nem mondtam, de majd mondom.

– Mondod?

– Persze, hogy mondom. Az vagy. Mocsok. Na és?

– Gyere ki velem. Mondd rám odakinn, hogy mocsok.

– Nem megyek ki veled. Idebenn mondom rád, hogy mocsok.

– Gyere, mondd rám odakinn, meglátod, mit kapsz. Kiabálások: „Szégyen-gyalázat!”, „Jaj, fogjátok már be a pofátokat!”


– …súlyosan veszélyezteti szakmai helyzetünket. Közös érdekünk a tisztességes és szabad versengés… szíveskedjék kényszerrendszabályokat foganatosítani…


– Gyerünk már, kenj le egy frászt, meglátod, mit kapsz.

– Én nem kenek le neked semmiféle frászt. Te kenj le nekem először.

– A szentségit, kenj már le neki egyet.

– Csak merj hozzám nyúlni egy ujjal is, meglátod, mit kapsz.


– …Notre condition professionnelle. Nous souhaitons la bienvenue à toute la compétition égale et libre.


– … Nostra condizione professionale…


– Te merj hozzám nyúlni.

– Ejnye már, srácok, csapjátok agyon egymást, aztán igyatok meg egy féldecit.


– A gyűlés elé terjesztett határozati javaslat… a jelenlévők tiltakoznak az ismaélita kormány részéről megnyilvánuló hitszegés ellen, és követelik, hogy a sajtóval kapcsolatos mindennemű mozgáskorlátozást haladéktalanul szüntessenek meg. Kérem, tegye fel a kezét, aki egyetért a javaslattal.

– Elnök úr, kifogásolom a határozati javaslat egész hangnemét.

– Szabad lenne azt a módosítást indítványoznom, hogy vonják meg Sir Jocelyn Hitchcocktól a munkaköri kedvezményeket mindaddig, amíg nem bírjuk behozni a mezőnyben kialakult időbeli hátrányunkat?

– …vizsgálatot követelünk, hogyan és kitől kapta meg az utazási engedélyt, és követeljük a felelős hivatali személy példás megbüntetését…

– Tiltakozom, elnök úr! Az egész hangnem kioktató és udvariatlan.

– …A módosított indítvány tehát így hangzik…

Azután megérkezett dr. Benito; a főbejáraton jött be, s az újságírók összébb húzódtak, hogy utat engedjenek neki. William most látta először közelről. Alacsony férfi volt, élénk, s az a fajta, aki mindig észnél van; arca koromfekete, szeme szúrós cipőgombszem; jól szabott fekete öltönyt viselt, inge fehéren világított, fogai úgyszintén, kezében kis fekete aktatáska; zakója hajtókáján az „Ismaélia csillaga” kitüntetés (negyedik fokozat). Ahogy végigment közöttük, az újságírók elcsöndesedtek; mint mikor az igazgatónő hirtelen megjelenik az osztályban, egy csapat rakoncátlan iskolás lány között. Odalépett az asztalhoz, kezet fogott Pappenhackerral, és rávillogtatta fehér fogait a hallgatóságra.

– Uraim – mondta –, először angolul beszélek (az Havas és a Paris-Soir tudósítói azonnal tiltakoztak), utána franciául.

– Elnökünk nevében a következőket óhajtom közölni önökkel – folytatta dr. Benito. – Az elnök mindenekelőtt leszögezi, hogy kizárólagos mértékben fenntartja magának a jogot arra nézve, továbbra is érvényesíti-e a sajtó munkatársainak kényelme és biztonsága érdekében foganatosított rendszabályokat, vagy enyhít-e rajtuk, akár általánosságban, akár egyedi esetekben. Leszögezi másodszor, hogy mind ez ideig a rendszabályok enyhítésére egyetlen esetben sem került sor. Amennyiben, amint ezt önök nyilvánvalóan vélelmezik, egy újságíró Jacksonburgból az ország belsejébe utazott, úgy az a kormány beleegyezése és tudta nélkül történt. Kijelenti harmadszor, hogy az ország belsejébe vezető utak pillanatnyilag tökéletesen alkalmatlanok az utazásra, óvintézkedések megtételére nem nyílik lehetőség, és az utazókat veszélyeztetnék a lakosság barátságtalan érzületű elemei. Végül kinyilvánítja negyedszer, hogy tekintetbe véve a külföldi sajtó munkatársainak óhaját, úgy határozott, enyhíteni fog mostanáig érvényben lévő korlátozó intézkedésein. Akik tehát óhajtják, beutazhatnak az ország belsejébe. Az utazni kívánóknak először hivatalos kérvényt kell irodámhoz benyújtaniuk, ott kiadják számukra a szükséges beutazási engedélyt, és megteszik a kellő lépéseket testi épségük megóvása érdekében. Végeztem, uraim.

Ezután megismételte mondanivalóját szabatos franciasággal, biccentett, és a mélységes csöndben kiment az ülésteremből. Ahogy eltávozott, Pappenhacker így szólt: – Nos, uraim, azt hiszem, ezzel ma esti ügyrendünk igen kielégítő módon zárult le –; az újságírók mégis valahogy kielégületlenül indultak el a szállodából a távírdába.

– A sajtó hatalma diadalmaskodott – mondta Corker. – Azonnal beadták a derekukat.

– Be – mondta William.

– Te nem vagy erről igazán meggyőződve, öregfiú.

– Nem.

– Tudom, mire gondolsz – van valami ennek a Benitónak a modorában. Én is észrevettem. Nem olyasmi, amibe bele lehetne akaszkodni, de valahogy fölényes nekem ez a pasas.

– Az – hagyta rá William.

Főladták a távirati értesítést Londonba. William ezt írta:

engedeelyezteek hogy
lakuba menjuenk ees
mindenki el is megy de
nincs ilyen vaaros azeert
elmenjek een is elneezeest
az unalmas hírekéért boot.

Corker, tömörebben:

engedeely lakuzni okee.

Aznap éjjel a rádiótávíró minden jacksonburgi újságíró nevében hasonló tartalmú sürgős üzenetet közvetített.

William és Corker visszament a Szabadságba egy italra. Minden újságíró ott iszogatott. A két fotóriporter koccintott egymással, veregették egymás vállát. Corker visszatért előbbi megjegyzésére, látszott, hogy nyugtalanítja. – Mi a rosseb van ennek a szerecsennek a füle mögött, hogy ilyen fölényes? – morfondírozott kedvetlenül. – Fura, hogy te is észrevetted.

6.

Másnap Corker a következő szövegű táviratot hozta Williamnek:

tartozkodni lakuzaastol stop
hazafias frontról hiruegynoekseegi
jelentees stop kapcsolat kollee-
gaakkal szuekseeges stop hirek
exboot nem eerkeztek stop mindennapi
toekoes hiranyag elengedhetetlen
stop emleekeztetoeuel hivatalos
taavirat dija szavankeent egy
plusz hat marha.

Kätchen ott állt szorosan William mellett, és beleolvasott a táviratba. – Mit jelent ez? – kérdezte.

– Azt, hogy itt kell maradnom Jacksonburgban.

– De hát ez remek!

William nyomban visszakábelezett.

jelenleg semmi ujsaag koeszoenoem
a figyelmezteteest a taavirati
dijakrol de meeg rengeteg
peenzem van kueloenben is
amikor felajaanlottam taaviraasz-
nak hogy fizetek azt mondta
cimzett fizeti zuhog az esoe
remeelem angliaaban minden
rendben megint irok ha van
valami ujsaag.

Azután elment Kätchennel pingpongozni a Popotakis Szalonba.

7.

Az újságírók elutaztak.

Három napig fenekestül fel volt forgatva a város. Teherautókat béreltek, fölszerelték őket élelemmel; idegenvezetőket szerződtettek; szakácsokat, kocsikísérőket, öszvérhajcsárokat, karavánvezetőket, vadászokat toboroztak, a szakácsoknak kuktákat, a kocsikísérőknek szolgákat, az öszvérhajcsároknak segédhajcsárokat, a karavánvezetőknek kisegítőket és a vadászoknak fegyverhordozókat, elképesztően nagy összegű fizetségért; az itt élő európaiaknak városszerte rá kellett döbbenniük, hogy az irodákban és a követségeken szolgáik egyszerűen faképnél hagyják őket; papnövendékek otthagyták a missziót, ápolók a kórházat, magas beosztású tisztviselők kormányhivatalaikat, hogy az újságírók nyújtotta bérekért versengjenek. A benzin ára estétől reggelig kétszeresére felszökött, és egyfolytában emelkedett a kivonulás napjáig. A konzervekkel hihetetlen üzletelés folyt a bazárban; felvásárolta őket egy perzsa, rásózta egy indonézre, újra felvásárolta őket egy arab, megint eladta, megint megvették, s ez így ment, míg csak az áru ki nem kötött az újságírók élelmiszerraktáraiban. Shumble megvette William puskáját, s eladta felesben Whelpernek. Mindenki a franciák öltözékét utánozta most; széles karimájú mexikói kalapok, durva szövésű keleti lebernyegek, lábszárvédők, hőálló ingek, golyóálló mellények, pisztolytáskák, tölténytartók, zsokécsizmák és vadászkések zsúfolódtak össze a Szabadság Szállóban. Az „Excelsior” Hangosfilm Híradó munkatársai, lószőr köpenyben és bennszülött törzsfőnökök selyemingében parádézva tábort ütöttek a Szabadság kertjében, és hosszasan fényképezték egymást „őrség, vigyázz” és „őrség, pihenj” testtartásban. Paléologue szorgalmasan kasszírozott.

Volt egy vadul átképzelődött este, amikor elterjedt a rémhír, hogy Jakesnek léghajót adott kölcsön a kormány az utazásra. Volt egy átszorongott este – közvetlenül az indulásra kijelölt nap előtt –, amikor közölték az újságírókkal, hogy úti okmányaikat még nem bélyegezte le a Belügyminisztérium. Szélsebesen összehívták a K.T.Sz. ülését, tiltakozó határozatot hoztak, és ordítozva oszlottak széjjel. Aznap késő este dr. Benito személyesen kézbesítette a beutazási engedélyeket. Az ízléses, olvashatatlan okiratok az ismaélita ábécé betűivel voltak kinyomtatva, a szövegben játékosan elhelyezett pecsétekkel, iniciálékkal és hazafias jelképekkel. Benito Williamnek is vitt egy engedélyt a Dressler Penzióba.

– Én végül mégsem utazom – hárította el udvariasan William.

– Hogyhogy nem utazik, Mr. Boot? Hiszen itt az engedélye, rendben kiállítva.

– Sajnálom, hogy fölöslegesen fárasztottam, de a szerkesztőm utasítása, hogy maradjak itt.

Alig titkolt bosszúság ült ki a nyájas fekete arcra.

– De hát a kollégái minden követ megmozgattak az út érdekében. Rendkívüli nehézséget jelent irodám számára, ha az újságírók nincsenek együtt. Nézze, azáltal, hogy megkapja a beutazási engedélyt Lakuba, automatikusan megszűnik a tartózkodási engedélye Jacksonburgban. Azt hiszem, Mr. Boot, mégiscsak el kell utaznia.

– Ugyan már – mondta William. – Hülyeség. Először is, nincs semmilyen Laku nevű város.

– Úgy látom, ön meglepően tájékozott a mi országunkat illetően, Mr. Boot. Újságjának hangneméből ítélve ezt sosem hittem volna.

William egyszerre megutálta dr. Benitót.

– Kérem, én nem utazom. Lenne olyan szíves érvényteleníteni az úti okmányt, és megújítani jacksonburgi tartózkodási engedélyemet?

Egy másodpercig csönd volt; aztán a fehér fogak mosolyra villantak.

– Mi sem természetesebb, Mr. Boot. Ezer örömmel. Remélni sem merem, hogy valami érdekfeszítő eseményre hívhatom föl a figyelmét arra az időre, amíg itt tartózkodik. Amint látja, igen nyugodalmas kis közösség a miénk. Megkezdődik a tanév a Jackson Egyetemen. Gollancz Jackson tábornok most ünnepli az ezüstlakodalmát. Kötve hiszem, hogy az efféle ügyek közül bármelyik is érdeklődésre tarthatna számot Európában. Bizonyos vagyok benne, hogy kollégái az ország belsejében sokkal izgalmasabb témákat találnak távirataikhoz. Biztos, hogy semmi sem ingathatja meg az elhatározását?

– Holtbiztos.

– Hát jól van. – Dr. Benito sarkon fordult. Az ajtóban megtorpant. – Mellesleg: megosztotta ön valamelyik kollégájával a Laku város létezésére irányuló kételyeit?

– Meg, de oda se figyeltek rám.

– Persze, hogy nem. Ők talán nagyobb szakmai tapasztalattal rendelkeznek. Jó éjszakát.

8.

Másnap hajnalban elindult az első teherautó. Corker és Pigge ült benne. Elöl kucorogtak, a sofőr mellett. Előző éjjel kegyetlenül leitták magukat, későn feküdtek le, és most, a szürke fényben, magukon viselték az éjszaka nyomait. Hátul, a ládák s a tábori felszerelés közepette, hat eltunyult szolga hevert.

William fölkelt, hogy búcsút vegyen tőlük. Az indulás idejét mindmostanáig titokban tartották. Előző este nagy átabotában mindenki olyasmit hajtogatott, hogy „tíz óra körül belőjük magunkat”, de mire William a Szabadságba érkezett, az egész szálló olyan volt, mint a hangyaboly. Pigge és Corker mellett mások is rájöttek, hogy előny származhat abból, ha néhány órával korábban indulnak; mindenki rájött. Elsőként Corker és Pigge indult útnak, elhanyagolható időkülönbséggel. Kollégáik egymás után zárkóztak föl mögöttük az úton. Pappenhacker kis, kétüléses gépkocsit vezetett; a brit követségtől vette. Igen sok autón Ismaélia zászlaja s a benn ülő utasok hazájának lobogója lengett. Az egyik teherautó kétszer akkora volt, mint a többi; hat délceg keréken robogott; kétoldalt páncélburkolat födte; szabálytalanul és óriási összegért a Hadügyminisztériumtól vásárolták meg; a rámázolt felirat, amelyen még nem száradt meg a festék, öklömnyi betűkkel hirdette:

„EXCELSIOR” HANGOSFILM
ISMAÉLITA VILÁGNÉZETI FRONTRA
KIKÜLDÖTT EGYSÉG.

Az utóbbi napokban feltűnően csökkent az esőzés, ami ezen a vidéken a tavasz ígérete. A felhők a magasba húzódzkodtak a város fölött, kitágult a látóhatár, s amint a járműoszlop elveszett a távolban, a Lakuba vezető út egyik pillanatról a másikra valósággal úszott a napfényben. William búcsút intett a karavánnak a Jackson-emlékmű lépcsőjéről, aztán visszaindult a Dressler Penzióba, de alig ment néhány lépést, elborult az ég, és megeredt az eső.

Reggelizett éppen William, amikor lélekszakadva beesett a szolgája. – Mindenki visszajön!

– Kicsoda?

– Minden újságíló pacák visszajön. Katonák elfogják őköt egyszelle, beviszik őköt böltönbe.

William kiment, hogy utánajárjon, mi történt.

Az történt, hogy a teherautókat felsorakoztatták a rendőrség előtt, s benn, a kocsik belsejében, egy-egy fegyveres őr kíséretében ültek az újságírók. Jacksonburgból kimenőben azt tapasztalták ugyanis, hogy a város határa el van előttük torlaszolva; az ügyeletes tisztet nem értesítették érkezésükről; a tiszt nem tudta elolvasni az úti okmányokat, és mindenkit letartóztatott.

Tízkor, amikor dr. Benito elkezdte napi munkáját a sajtóirodán, a póruljártakat bocsánatkérő, ám kissé olvatag mosollyal fogadta. – Félreértés volt – tárta szét a karját. – Végtelenül sajnálom. Úgy értesültem, tízre tervezik az indulást. Ha tudom, hogy korábban szándékoznak indulni, annak megfelelően intézkedem. Az éjszakai őrségnek parancsa van rá, hogy lelket se engedjen ki a városból. Most már a nappali őrség van szolgálatban. Fegyverrel fognak az őrök tisztelegni, ahogy önök átlépik a város határát. Erre vonatkozólag különutasítást adtam ki. Viszontlátásra, uraim, kellemes utazást.

A teherautó-karaván mégegyszer nekiindult; ömlött az eső. Corker és Pigge ismét elöl haladt; Wenlock Jakes zárta a sort egy elegáns túrakocsival. William integetett; a népség elismerően füttyöngött; a városkapunál az őrök kezében csak úgy csattant a puskatus. William újra visszament a Dressler Penzióba; fölötte szétnyíltak a sötét felhők; az útszéli árkok s a nedves levelek szikráztak a napfényben, és a roppant, színjátszó, tarka legyező, az íven túli ívek tündöklése szétterült a menny boltozatján. Elmentek az újságírók, és nagy-nagy békesség lett úrrá a városon.

Harmadik fejezet

1.

Kätchen a verandán, egy nyugágyban heverészett, és szívta a cigarettáját. – Pompás – nyújtózott egyet. – Pompás. Már csak néhány nap, és végképp eláll az eső.

Korán reggel elment a fodrászhoz, s a tegnapi nedves csimbókok helyett aranyhaja most göndör fürtökben hullott alá. Új ruhát viselt; skarlátvörös szandált; lábkörmei is skarlátvörös lakkal voltak bekenve. – A ruha tegnap lett kész – mondta. – Egy osztrák hölgy varrta, direkt nekem. Már az este föl akartam venni, amikor pingpongozni mentünk, de arra gondoltam, neked jobban tetszik majd, ha a frizurám is meglesz. Mondd, igazán tetszik?

– Rettenetesen.

– És itt van ez is – lelkendezett Kätchen. – Ide nézz, francia. – Zománcozott piperetartót mutatott Williamnek. – A fodrásztól vettem… Párizsból való. Rúzs, púder, tükör, fésű, cigaretta. Szép?

– Nagyon szép.

– És most Frau Dressler megint mérges rám, a számlája miatt. De én fütyülök rá. Mi köze hozzá, ha eladom a férjem kőzetmintáit? Kínáltam neki is, azt mondta, értéktelenek. Fütyülök rá, fütyülök rá! Ó, William, olyan boldog vagyok! Nézd a szivárványt. Nézd, hogy nő. Mindjárt lefordul az égről. Tudod, most mit szeretnék? Szeretném, ha kocsiba vágnánk magunkat, és fölszaladnánk a hegyekbe. Vehetnénk egy kis bort, te pedig megkérhetnéd Frau Dresslert, csomagoljon be néhány szendvicset. De ne mondd, hogy nekem lesz. Tűnjünk el ebből a városból egy napra…


Frau Dressler elkészítette az úticsomagot; dr. Benito lebélyegezte a kiutazási engedélyt; Paléologue megszerezte a bérautót. Délben William és Kätchen kocsival nekivágott a hegyeknek.

– Szeretlek, Kätchen. Édes, édes Kätchen, nagyon szeretlek…

William komolyan beszélt. Szerelmes volt. Életének huszonhárom éve alatt először; és egész valója átitatódott és föllebegett és megrészegült a szerelemtől. Boot Magnában azt képzelték, s időnként tréfálkoztak is rajta, hogy Williamet valamiféle érzelmi szálak fűzik egy szomszédban lakó hölgyhöz, bizonyos Miss Caldicote-hoz; ebből egy szó sem volt igaz. William számára éppoly idegenek maradtak a mezők kóbor idilljei, mint Theodore bácsi sötét és költséges felfedező útjai. Huszonhárom évig nőtlen volt, szíve lakatlan; ő maga röghözkötött. Most pedig, életében először, messzire sodródott a parttól, és elmerült a mélyvízbe, alája szélviharnak és áradatnak, oda, ahol roppant szivacsos virágok nőnek, és szőrme és toll és szárny és láb nélküli szörnyűséges lények lengedeznek csöndben a tenger fenekén, a félhomályban. Buja világ.

2.

Sir Jocelyn Hitchcock kitárta szobájában az ablakszárnyakat, és boldogan beeresztette a napfényt. Kihajolt a párkányon, hangos szóval hívta a szolgákat. Azok tucatnyi gőzölgő korsóval jelentek meg, s telitöltötték a fürdőkádját. Sir Jocelyn megfürdött, megborotválkozott, s addig dörzsölte a fejét kínavasborral, míg nem érezte, hogy gyér hajzata merő tajték, s fejbőre hasogat és lángol. Gondosan felöltözött, félrecsapta a kalapját, és elballagott a távirdába.

ismaeelita sztorit lezaartnak
tekintem– írta –, javaslom
bizzaak hiruegynoekseegekre
tudositaast tovaabbiakrol.

Azután visszament a szállodába, s elfogyasztotta öt lágytojásból álló kései reggelijét.

Becsomagolta a bőröndjét, és várt. A válasz csak napszállta előtt érkezett meg, mivel volt egy kis forgalom aznap a távirdában.

menjen aat luzernbe tudositson
gazdasaagi benemavatkozaasi
kongresszusrol.

Aznap éjjel indult a vonat a partvidékre. Sir Jocelyn kifizette a szállodai számláját, s minthogy volt még három szabad órája, besétált a városba.

A reggeli szép kilátásokból nemigen lett semmi. Délben megint eleredt az eső; egész délután egyhangúan zuhogott, most állt el csak, napszálltakor; néhány percig vörhenyes aranyban izzottak a hitványka háztetők.

Erik Olafsen jött szembe Sir Jocelynnal az utcán; nagyokat lépett, arcát a naplemente fényköre felé, magasba tartotta, nyugodtan elment volna az újságíró mellett. Sir Jocelyn először ösztönösen hagyta volna elmenni; aztán gondolt egyet, elébe lépett és üdvözölte.

– Lovag Hitchcock, ilyen hamar visszajött. Kollégáink csalódottak lesznek, hogy nem találják meg önt Lakuban. Sok érdekessége volt ebben az utazásban, igen?

– Igen – mondta Sir Jocelyn.

Az utca túloldalán, mintegy gúnyt űzve az égi ragyogásból, Popotakis Pingpong Szalonjának fényreklámja villogott, míg az ajtóból a bődületesen fölerősített régi francia táncmuzsika már a nap végének hírhozója volt.

– Jöjjön, igyék valamit – invitálta a svédet Sir Jocelyn.

– Inni nem megyek, köszönöm szépen, de megyek hallgatni az ön utazásának érdekességeit. Azt mondták nekem, Laku, nem lézetik ilyen város, nem?

– Nem – mondta Sir Jocelyn.

Épp átmentek az utcán, mikor megfakult az ég.


Popotakis kezdetben mozival próbálkozott, aztán táncteremmel, kártyaszobával, miniatűr golfklubbal; pillanatnyilag éppen négy pingpongasztal volt a birtokában. Szépen megszedte magát, mert a jacksonburgi mondén társaság mindig nehezen vészelte át az esős évszakot; a több nyelven beszélő diplomás réteg képviselői itt adtak egymásnak randevút; még követségi attasék és a Jackson család ifjabb tagjai is megfordultak a szalonban. Azután néhány lázálomba illő napra a helyiséget elárasztották az újságírók: megduplázódtak az árak, csattogtak a pofonok, a Metodista Figyelő tudósítóját halászhálóval összekötözték, és egy fotóriporternek kiverték a szemfogát. Popotakis régi kuncsaftjai sorban elszökdöstek más, nyugodalmasabb találkahelyekre; az újságírók összetörték a berendezést, belekötöttek a felszolgálókba, és a tulajdonosnak hajnali négyig fenn kellett miattuk maradnia, viszont addig megitták házi készítésű whiskyjét, poharanként egy amerikai dollárért, és szétlocsolták házi készítésű pezsgőjét a söntéspulton, palackonként tíz dollárért. Most pedig mindnyájan elmentek, s a helyiség csaknem üres volt. Csak William és Kätchen ült a pultnál. Popotakisnak volt egy kis eredeti hatvanfokos abszintja; azt iszogatták. Komoran hallgattak; a délutáni piknik nem sikerült.

Olafsen lelkes örömmel üdvözölte őket. – Hát te nem mentél el a többiekkel, Boot? És már összebarátkoztatok Kätchennel? Helyes, helyes. Lovag Hitchcock, én bemutatom kiváló kollégámat, ez itt Boot, a londoni Marha tudósítója.

Sir Jocelyn mindig szívélyes volt újságíró pályatársaihoz, még a huszadrangúakhoz is. – Garatra ex – mondta. – És igyék meg még eggyel. Sok anyagot küld haza?

– Semmit – felelte William. – Úgy látom, itt nem történik semmi.

– Miért nincs együtt a bandával? Elmulasztja ezt a pazar utazást. Persze fölhívom a figyelmét, szerintem semmi nagy sztori nem várja őket Lakuban. Nem volnék meglepve, ha a helység mostanra tökéletesen kiürült volna. De maga az utazás, az pazar. Tudja, az a táj! azok a vadon élő állatok! Mit iszik, Eriksen?

– Olafsen. Köszönöm, gránátalmaszörpöt. Ez az abszint nagyon veszélyes. Ettől öltem meg a nagypapámat.

– Maga megölte a nagypapáját, Erik?

– Meg, maguk nem tudják? Azt hittem, mindenki tudja. Nagyon fiatal voltam akkoriban, és rengeteg hatvanfokosat ittam. Húsvágó bárddal történt.

– Megtudhatnánk, uram – kérdezte Sir Jocelyn, érezhető kétkedéssel –, hány éves volt, amikor ez megesett önnel?

– Éppen tizenhét. A születésnapomat ünnepeltem; azért ittam annyit. Utána aztán idejöttem, és azóta itt élek, Jacksonburgban, és most már ezt iszom. – Kedvetlenül fölemelte poharát, benne a bíborszínű lével.

– Szegény ember – sóhajtott Kätchen.

– Melyik szegény ember? Én vagy a nagypapa?

– Én magára gondoltam.

– Az, én az vagyok, szegény ember. Amikor nagyon fiatal voltam, sokszor berúgtam. Most már csak ritkán rúgok be. Egyszer vagy kétszer egy évben. De mindig olyankor, ha nagyon bánkódom valamiért. Azt hiszem, talán berúgok ma éjjel. – Olafsen felvidult a saját ötletétől.

– Ne, Erik, ma éjjel ne.

– Azt mondja, ne? Hát jó, akkor ma éjjel nem. De hamarosan igen. Már nagyon régen nem voltam berúgva.

A vallomás néhány pillanatig megülte a társaság kedélyét. Mind a négyen elhallgattak. Sir Jocelyn összerázkódott, még egy abszintot rendelt.

– És papagájok is voltak – mondta kissé erőlködve. – Véges-végig az úton, ahogy megyünk Laku felé. Soha életemben nem láttam olyan papagájokat – zöldek és pirosak és kékek és… és mindenféle színűek, amilyeneket csak el tud képzelni az ember, és beszélnek, mint az őrült. És gorillák.

– Lovag Hitchcock – mondta a svéd –, én itt élek ebben az országban, amióta csak megöltem a nagypapámat, de sohasem láttam gorillát, és nem is hallottam róla.

– Én hatot láttam – vágta rá keményen Sir Jocelyn. – Egy sorban ültek.

A svéd hirtelen fölkelt a bárszékről. – Nem értem – mondta. – Úgyhogy azt hiszem, elmegyek. – Kifizette a gránátalmaszörpjét, és otthagyta őket a söntéspultnál.

– Furcsa egy szerzet – jegyezte meg Sir Jocelyn. – Bogaras különc. A férfiember ilyen lesz, ha sokáig él a trópuson. Állítom, hogy merő képzelődés ez a história a nagyapjáról.

Lehetett valamiféle ételt is kapni Popotakis Pingpong Szalonjában. – Nincs kedvük velem vacsorázni? – kérdezte Sir Jocelyn. – Ez itt az utolsó estém.

– Az utolsó estéje?

– Az. Máshová rendeltek. Lanyhul az olvasók érdeklődése Ismaélia iránt.

– De hiszen még nem történt semmi.

– Erről van szó. Különtudósító számára itt csak egyetlen sztori akadt – ez pedig az én interjúm volt a fasiszta vezérrel. Persze, az amerikaiakkal más a helyzet – az olyan pasasokkal, mint Jakes. Nekik más a hírérzékelésük, mint a miénk – ők a pletykára is buknak, tudja. Az angol különtudósítónak az a dolga, hogy kiszúrja a sztorit, amit akar, begyűjtse magának – aztán lépjen le, és bízza a többit a hírügynökségekre. A háború közönséges rutinújságírás lesz. A Fleet Street már egy csomó pénzt költött erre az ügyre. Találniuk kell valamit, ami a költekezést indokolja, és akkor lefújják a hajcihőt. Nekem elhiheti. Abban a pillanatban, ahogy befut valami, amiről megszagolják, hogy címoldalra való, elkezdik szép sorban visszahívni az embereket. A magam részéről nagyon örülök, hogy gyorsan túlestem ezen a melón. Sose szerettem ezt a várost.

Megvacsoráztak Popotakisnál, aztán kikísérték az állomásra Hitchcockot. A tudósító lefoglalta magának azt az egy szem hálókocsifülkét, amelyet hivatalos látogatók számára tartottak fenn, és igen jó hangulatban távozott.

– Viszontlátásra, Boot, adja át üdvözletemet a Marhának. Nem tudom, hogy érzik magukat a bőrükben, most, hogy elpasszolták a Laku-sztorit!

Aztán elment a vonat, és William ottmaradt mint egyszál különtudósító egész Jacksonburgban.

3.

William visszakocsikázott Kätchennel a penzióba. – Frau Dressler megint nagyon mérges volt ma délután – mondta a kocsiban Kätchen.

– A marha állat.

– William, ugye, te kedvelsz engem.

– Szeretlek. Már mondtam. Egész nap egyebet se mondtam.

– Nem, ilyet nem szabad mondanod. Ebbe a férjem nem egyezne bele. Én csak barátilag gondolom.

– Nem. Barátilag nem.

– Hát akkor engem te nagyon elszomorítasz.

– Te sírsz.

– Nem sírok.

– De igenis sírsz.

– Jól van, hát sírok. Olyan szomorú vagyok, hogy nem lehetünk barátok. Most akkor nem kérhetem tőled azt, amit akartam.

– Mit akartál?

– Nem, semmit. Te nem úgy szeretsz engem, mint barátot. Olyan magányos voltam, és amikor te idejöttél, azt hittem, minden csodálatos lesz. De most az egész el van rontva. Milyen egyszerű is azt gondolnod, itt egy külföldi nő, a férje messze van. Mindegy, mi történik, a kutya se törődik vele… Nem, hozzám ne nyúlj! Gyűlöllek.

William csöndben visszahúzódott a sarokba.

– William.

– Tessék.

– Ez nem a Dressler Penzióba megy. Ez megint a svédhez megy.

– Nem érdekel.

– De én olyan fáradt vagyok.

– Én is fáradt vagyok.

– Mondd neki, hogy menjen a Dressler Penzióba!

– Már mondtam neki. Nem ér semmit.

– Hát jó. Ha egyszer marha állat módra akarsz viselkedni…

A svéd még fenn volt, türelmes, ügyetlen kezében a zsoltároskönyvek; javítgatta a kötetek szétszakadt hátlapját. Letette az ollót s a ragasztót, és kiment, hogy a taxisofőrt eligazítsa.

– Nem volt igaz, amit Lovag Hitchcock mondott. Nincsenek gorillák ebben az országban. Nem létezik, hogy hat gorillát látott. Mért mondja ezt? – A svédnek barázda ült a homlokán, szemében bánat és riadalom. – Mért mondta ezt, te tudod, Boot?

– Talán tréfából.

– Tréfából? Ez sose jutott volna eszembe. Hát persze, csak tréfa volt! Ha-ha-ha. Jaj, de örülök. Most már értem. Tréfa. – Visszament kivilágított dolgozószobájába, megkönnyebbülten, élvezettel nevetgélt. Újra nekiült a munkának, közben kis dalt dudorászott. A szétrongyolt könyvek sorra visszanyerték eredeti formájukat, rendesen, híven és szilárdan, és a svéd el-elkuncogta magát Sir Jocelyn tréfáján.

William és Kätchen egyetlen szó nélkül taxizott hazáig. Az éjjeliőr kitárta a kaput, s fölemelt dárdájával szalutált. Amíg William a taxisofőrrel veszekedett, Kätchen felosont a saját szobájába. William levetkőzött, és lefeküdt poggyászának halmai közé. Haragja megenyhült, szégyenné bársonyosodott, aztán könnyű mélabúvá; hamarosan elnyomta az álom.

4.

Egyetlen nagy asztal volt a penzió ebédlőjében. Kätchen az asztalfőn ült, egyedül; félretolta a tányért, helyébe odahúzta a kávéját a két csupasz könyöke közé; fölébe kuporodott, mindkét tenyerét a csészén melengette; a kistányér teli volt kávéval, s a csésze aljáról úgy váltak le és úgy fröccsentek szét a kávé cseppjei, mint a könnyek. Kätchen nem válaszolt, amikor William jó reggelt kívánt neki. William az ajtóból bekiáltott a konyhába, reggelit kért. Eltelt vagy öt perc, Kätchen azonban még mindig nem szólalt meg, és nem is kelt föl az asztaltól. Frau Dressler fújtatott át az ebédlőn, mint egy gőzmozdony, a szobája felé, s összehajtott lepedőkkel megrakva jött vissza. Németül förmedt rá Kätchenre. A fiatalasszony bólintott. A csésze rácsöpögött az abroszra. Kätchen odatette a kezét, hogy elrejtse a foltot, de Frau Dressler észrevette, és tovább zsörtölt. Kätchen sírva fakadt; nem mozdította a kezét a foltról, és potyogtak a könnyei, a csészébe, a kistányérba, az abroszra.

– Kätchen – szólalt meg William. – Kätchen, édes… mi baj van?

– Nincs zsebkendőm.

William odaadta neki a magáét. – Mit akart tőled Frau Dressler?

– Mérges volt, hogy összekentem az abroszt. Azt mondta, bezzeg mosni, azt nem segítek. – Rányomogatta William zsebkendőjét az arcára és az asztalterítőre.

– Sajnálom, hogy az este olyan galádul viselkedtem.

– Igen, mért viselkedtél úgy? Addig minden olyan szép volt. Talán a fejedbe ment az ital. Mért viselkedtél úgy, William?

– Azért, mert szeretlek.

– Mondtam már, hogy ilyet nem szabad mondanod… A férjem hat hete van távol. Amikor elment, azt ígérte, egy hónapig marad el, vagy legföljebb hat hétig. Ma reggel jár le a hat hét. Nagyon aggódom, mi történhetett vele… már két éve, hogy együtt élünk.

– Kätchen, valamit meg kell tőled kérdeznem. Ne haragudj. Nekem ez nagyon fontos. Csakugyan a férjed?

– Hát persze hogy az! Éppen csak elment a dolgára.

– Úgy értem, megesküdtetek, rendesen, templomban?

– Nem, templomban nem.

– És az anyakönyvvezetőnél igen?

– Nem. Tudod, azt nem lehetett, a másik felesége miatt, aki Németországban él.

– Akkor hát van neki másik felesége is?

– Van, Németországban, de azt gyűlöli. Én vagyok az igazi felesége.

– Tud Frau Dressler arról a másik feleségről?

– Tud, és azért olyan undok velem. A német konzul mondta el neki, azután, hogy a férjem elment. Probléma volt a papírjaimmal. Nem akarnak nyilvántartásba venni a német konzulátuson.

– De ugye, te német vagy?

– A férjem német, tehát német vagyok, de baj van a papírjaimmal. Az apám orosz, és Budapesten születtem.

– És az édesanyád német?

– Lengyel.

– Hol van most az apád?

– Azt hiszem, Dél-Amerikába ment, az anyám után, aki megszökött. De mit faggatsz te itt engem ennyi mindenféléről, amikor ilyen szerencsétlen vagyok? Rosszabb vagy, mint Frau Dressler. Nem a tiéd az abrosz. Nem neked kell megfizetned, ha összepiszkolódik.

És magára hagyta Williamet a reggelizőasztalnál.

5.

Alig húsz kilométerre a várostól Corker és Pigge szintén reggelizett.

– Egy percet sem bírtam aludni – panaszolta Corker. – Egy szemhunyást se, egész éjjel. Hallottad az oroszlánokat?

– A hiénákat – mondta Pigge.

– A hiéna röhög. Ezek oroszlánok voltak, vagy farkasok. Épp hogy be nem jöttek a sátorba. – A két újságíró a teherautó mellett kuporgott; szódavizet ittak, és konzervdobozból ették a szardíniát. A szakács és a kukta, a sofőr és a kocsikísérő, Corker szolgája és Pigge szolgája az igazak álmát aludta a teherautóban, egy rakás meleg takaró és ponyva alatt.

– Hat fekete rohadék szolga, és reggeli sehol – jegyezte meg keserűen Corker.

– Egész éjjel fönn voltak, és hopszaszáztak a tűz körül. Hallottad őket?

– Persze, hogy hallottam. Énekeltek meg tapsoltak. Biztos, hogy benyakalták a whiskynket. Rájuk ordítottam, hogy fogják be a pofájukat, de visszaszóltak, hogy: „Muszáj tűz. Sok-sok rossz állatok.”

– Na ja, hiénák.

– Oroszlánok.

– Valahogy ki kell húznunk a teherautót a sárból. A bandából a többiek ezóta már biztosan megtették a fele utat Lakuba.

– Ezt nem hittem volna róluk – mondta Corker, növekvő keserűséggel. – Elhajtani mellettünk egy büdös szó nélkül! Shumble még hagyján, de Whelper és az „Excelsior” filmhíradós banda… Azzal a ménkű teherautójukkal öt perc alatt ki tudtak volna bennünket vontatni innét. Most mondd meg, ők aztán mi a fenéért versengenek velünk…? és az a két fotós, akinek átengedtem a fél szobámat a szállodában – csinálnak rólunk néhány felvételt, aztán odébbállnak! Két fehér ember, egy barbár országban, egyedül… Nem csoda, ha valaki elveszti a hitét az emberi természetben…

Az előző nap a keserves tapasztalatok napja volt.

A várostól nem egészen fél kilométernyire egyszer csak elfogyott a keskeny makadámút, s a kocsi sárba vájt keréknyomokban haladt tovább. Négy óra hosszat vánszorgott gyalogsebességgel a teherautó, dülöngve, beragadva, meg-megfarolva; átcsörtettek egy megáradt patakon, a víz befolyt az alvázba; az újságírók a vezetőfülke egyik oldaláról a másikra zuhantak; az élelmiszerládák abroncsa elpattant, Pigge írógépe lebukfencezett a sárba, a kocsi mögé, s a végzetesen megsérült munkaeszközt vigyorogva hozta utánuk a kukta. Rémséges utazás volt.

Nyomban ezután az ösvény hűtlenül megtagadta út jellegét, és széthasadozott mintegy tucatnyi szerteágazó és összefonódó tevecsapásra, a szanaszéjjel lépkedő bestiák szeszélye szerint tüskebokrok és sziklák és hangyabolyok között kanyarogva a színtelen, sáros fennsíkon. Itt aztán, minden előzetes figyelmeztetés nélkül, a két hátsó kerék csüggedten a tengelyre hanyatlott, és a teherautó leült, miközben az eladdig általa vezetett karaván eltűnt a szemhatárról. Sátrakat vertek hát, és tüzet gyújtottak. A szakács a hevenyészve kinyitott konzervekből – sárgabarackból, curry-porból, teknőclevesből és tonhalból – becsináltat rögtönzött, amelynek ízei közül végelemzésben a benziné vitte el a pálmát.

A metsző hidegben egy darabig a sátornyílás előtt ültek, s mialatt Pigge hasztalan igyekezett írógépét megjavítani, Corker csordultig telve emlékekkel, levelet írt a feleségéhez; aztán nyolckor magukra húzták a hálózsákot, s nyitott szemmel feküdtek a sátorban egy hosszú éjszakán át, míg szolgáik javában tivornyáztak odakinn.

Corker végighordozta tekintetét a kopár vidéken s a gyülekező viharfelhőkön, a sárban megfeneklett teherautón, a kupacban heverő, macskajajos fekete szolgákon, Pigge tésztaszínű, reménytelen ábrázatán, a szódavizes poháron és a szétmarcangolt halkonzerven. – Nem csoda, ha valaki elveszti a hitét az emberi természetben – ismételte komoran.

6.

Néhány napja múlt, hogy William utoljára látta Bannistert, aznap reggel tehát elkocsizott a konzulátusra. A hivatal ajtaja előtt a szokásos vigasztalan indiai embercsoport ácsorgott. Bannister elküldte őket, bezárta az irodát, s a kert túloldalára, házába kalauzolta Williamet, egy italra.

– Hírekre vadászol? – kérdezte. – Ide figyelj, a követ teadélutánt ad csütörtökön. Nem akarsz eljönni?

– De.

– Majd szólok, hogy dobjanak meg egy meghívóval. Nekünk ez az év legborzalmasabb napja. Minden helybéli idecsődül, akinek tiszta gallérja van. Nemzeti ünnep ugyanis, annak tiszteletére, hogy vége az esős évszaknak, és aznap rendszerint zuhog.

– Mit gondolsz, tudnál szerezni meghívót egy német lánynak, a penziómból? Olyan magányos.

– Hát, őszintén szólva, a nagyasszony nem lelkesedik a magányos német lányokért. De majd meglátom. Ezért nem mentél el délibábot kergetni, Lakuba? Bölcs választás. Egyáltalán nem volnék meglepve, ha egy-két napon belül szenzációs események tanúi lennénk.

– Itt a háború?

– Dehogyis, semmi olyasmi. Hanem furcsa dolgok történnek a városban. Nem mondhatok többet, de ha nyomra akarsz bukkanni, tartsd szemmel azt az oroszt, akiről beszéltem neked, és figyeld a barátodat, dr. Benitót. Hogy hívják a lányt?

– Kérlek szépen, a vezetéknevében nem vagyok biztos. Valami zűr van a papírjaival.

– Ez aztán nem a nagyasszony esete… És mondd, csinos?

– Gyönyörű.

– Akkor, azt hiszem, sose kerül rá a követségi protokoll-listára. Paléologue heteken át próbálkozott vele, hogy fölkeltse az érdeklődésemet egy gyönyörű német lány iránt. Szerintem ő lesz az. Hozd el hozzám vacsorára egyik este.


Kätchen el volt ragadtatva a meghívástól. – Hát akkor ruhát kell vennünk – tapsolt. – Itt egy örmény hölgynek van egy nagyon csinos ruhája, élénkzöld. Sosem volt rajta, éppen csak megrendelte, úgy küldték el neki, postán, és közben kihízta. Ötven amerikai dollárt kért érte. De azt hiszem, ha egyszerre kifizetnénk, engedne az árból. – Kätchennek visszatért a régi jókedve. – Várjál – kiáltotta. – Mutatok valamit!

Fölszaladt a szobájába, s egy ronggyá ázott, szegletes selyemkendővel tért vissza. – Ide nézz, mégiscsak kimostam valamit. A zsebkendődet! Most már nem kell. Ma már nem sírok többet. Elmegyünk, és pingpongozunk egyet, és aztán megnézzük az örmény hölgyet a zöld ruhával.

Ebéd után váratlanul Bannister telefonált. – Táviratoztak miattad a követségre Londonból.

– Atyaúristen, miért?

– A Marha nem hagyja békén a brit külügyminisztériumot. Nyilvánvalóan azt képzelik, hogy téged itt meggyilkoltak. Mért nem küldesz már valami hírt nekik?

– De ha egyszer nincs miről!

– Az ég szerelmére, hát akkor találj ki valamit! A követ falra mászik, ha megint balhéznak vele a sajtó miatt. Mindennap fél tucat táviratot kapunk a partvidékről. Úgy látszik, egy csomó újságíró megrekedt ott, és most, hogy megpróbálnának fölvergődni ide, az ismaélita határőrség nem ereszti be őket. A legnagyobb pechünkre van köztük két brit újságíró. Erre a liberálisok a londoni alsóházban mindenféle kérdésekkel bombázzák a kormányt, és a követnek az életét kiszekálják, mert az egész a körül a pokoli bárgyúság körül forog, hogy Lakuban fasiszta csapatösszevonások vannak.

William visszament a szobájába, és hosszú ideig ült az írógépe előtt. Már több, mint egy hete, hogy nem lépett érintkezésbe munkaadóival, s mulasztása súlyosan ült a lelkiismeretén. Sorra vette a nap eseményeit; sorra vette, ami az elmúlt napokban történt. Mit csinálna most Corker?

Végül egy ujjal lepötyögtette a távirat szövegét.

kerlek ne aggodjatok
biztonságban vagyok es
kutyabajom sot ami azt
illeti kifejezetten jol
erzem magam idojaras javul
megint surgonyzok ha van
valami ujsag szivelyes
udvozlettel boot.

7.

Késő délután volt Londonban; a Copper Palotában a titkárnők tálcáikon teát vittek a ráérősebb osztályokra; Mr. Salter irodájában a feszültség és megdöbbenés légköre uralkodott.

– Időjárás javul – mondta Mr. Salter. – Időjárás javul. Tíz napja kinn van Jacksonburgban, és minden közölnivalója annyi, hogy az időjárás javul.

– Nekem vezércikket kell írnom az ismaélita kérdésről – idegeskedett a vezércikkíró. – Lord Copper egyenes utasítása. Meg kell szorongatnom a kormány gégéjét. De hát mit tudok én az egészről? Milyen alapon szorongathatok? Mire valók a különtudósítók? Mért nem kábeleztek ennek a Bootnak, hogy térjen már magához?

– Hányszor kábeleztünk eddig Bootnak? – kérdezte titkárnőjétől a külpolitikai rovatvezető.

– Az első három napon egyszer egy nap, Mr. Salter – válaszolta a titkárnő. – Aztán kétszer egy nap. Tegnap háromszor.

– Na látja.

– És az utolsó táviratban megemlítettük Lord Copper nevét – tette hozzá a titkárnő.

– Sosem hittem benne, hogy Boot csakugyan alkalmas erre a melóra – mélázott Mr. Salter. – Nagyon meg voltam lepve, hogy őrá esett a választás. De most már nincs más a halpiacon, csak ő. Három hét is beletelik, mire egy másik pasas odaér, és addigra bármi bekövetkezhet.

– Igen, az időjárás még tovább javulhat – mondta keserűen a vezércikkíró. Kibámult az ablakon; az ablak a csempével burkolt, visszhangos világítóaknára nyílt; rábámult a tucatnyi szennyvízcsatornára; egyenesen bebámult a szemben lévő irodába, ahol a képszerkesztő javában teázott; fölbámult a tenyérnyi kis égboltra, és le, le, a betonmélységekbe, ahol egy szerelő épp a nyakát mosta a hidegvízcsapnál: csak bámult mindenfelé, tekintete merő kétségbeesés.

– Félreérthetetlen, kemény szavakkal meg kell bélyegeznem a kormány bizonytalankodását – fakadt ki. – Pepecselnek, míg Ismaélia ledől s rabigába görnyed. Egyetlen szikra elegendő, hogy felgyújtsa a civilizáció alapkövét, s gyökereiben rendítse meg azt, mint valamely fagyos lehelet. Ilyesmiket kell írnom, és mindehhez csak annyit tudok, hogy Boot biztonságban van és kutyabaja, és hogy az időjárás javul…

8.

Kätchen és William beugrott a Szabadságba egy aperitifre.

William első ízben jött ide azóta, hogy megváltoztatta szálláshelyét.

– Nem ismer véletlenül valamelyikük egy Boot nevű urat? – kérdezte Mrs. Jackson.

– De igen, én vagyok.

– Nahát, van itt valahol egy-két távirat önnek.

A táviratokat megtalálták és kézbesítették. William egyenként bontotta fel őket. Mindegyik ugyanarról szólt, mint az előző.

csunyaan lekoerzoett minden
lap minden sztori.

felteetlenuel keerjuek
teljes sztorit ma este hatkor
ismaeeliai idoe szerint

hirek hol keesnek beteg vagy
azonnal vaalaszt.

kaabeleid nem vettuek
aggódunk felforgatok zavarjaak
adaast igazold taaviratunk
veeteleet keesedelem neelkuel.

Volt belőlük egy tucat; a sorozat első darabjait szerényen így írták alá: salter; ahogy a táviratok hangneme erősödött, úgy adta át a külpolitikai rovatvezető neve a helyét más neveknek: montgomery mowbray foeszerkesztoe marha; azután elsengratz uegyvezetoe igazgato nagyvilaagi lapkiado. Az utolsó táviratban, amely aznap reggel érkezett, ez állt:

bizalmas ees suergoes stop
lord copper szemeely szerint
rendkivuel eleegedetlen stop
lord copper szemeelyesen
koevetel gyoezelmeket stop
taaviratunk veetele utaan
azonnal kaabelezzen gyoe-
zelmet stop egyfolytaaban
kaabelezzen gyoezelmeket
tovaabbi inteezkedeesig stop
lord copper magaantitkaarnoeje.

– Miről szól ez a sok távirat? – kérdezte Kätchen.

– Mintha nem nagyon volnának velem megelégedve Londonban. Minthogyha több hírt akarnának.

– Milyen butaság. Nagyon bánt?

– Nem… Illetve, igen, egy kicsit.

– Szegény William. Majd szerzek én neked valami hírt. Idehallgass. Van egy tervem. Két hónapja élek ebben a városban. Sok barátom van. Helyesebben szólva, sok barátom volt, amíg el nem ment a férjem. De ezek megint a barátaim lesznek, most, hogy már tudják, te segítesz rajtam. Mind a ketten jól járunk. Idehallgass – ezek az újságírók, mindnyájan, akik itt voltak, embereket szerződtettek városszerte, és megfizették őket, csak azért, hogy híreket szállítsanak. Az az amerikai, az a Mr. Jakes heti ötven dollárt fizet Paléologue-nak. Mondjad, te jobban kedvelsz engem, mint ahogy Mr. Jakes kedveli Paléologue-ot?

– Sokkal jobban.

– Mondjuk, kétszer jobban?

– Igen.

– Akkor heti száz dollárt fogsz nekem fizetni, és Frau Dressler nem lesz többé mérges rám, úgyhogy mindenki jól jár. Nagyon kapzsinak fogsz tartani, ha mindjárt kérek tőled száz dollárt – tudod, Frau Dressler milyen undok –, vagy esetleg kétszázat, hiszen úgysem csak egy hétig dolgozom neked?

– Rendben van – mondta William.

– Nézd, elhoztam neked a csekkfüzetedet a szobádból, arra az esetre, ha szükséged lenne rá. Mit szólsz, micsoda remek titkárnő volnék.

– Komolyan gondolod, hogy tudnál híreket szerezni?

– Hogyhogy komolyan, igen, hát persze. Például nagyon szívélyes viszonyban vagyok egy osztrákkal – az ő felesége varrta ezt a ruhát, ami rajtam van –, és a nővére, mármint a férfié, nevelőnő az elnök gyerekei mellett, úgyhogy ezek mindenről tudnak, ami az országban történik. Holnap meglátogatom őket – csak hát… – Kätchen összeráncolta a homlokát –, nem tudom, illendő-e üres kézzel elmenni hozzájuk. Neked megtéríti a költségeidet a lap?

– Meg.

– Mindent fölszámíthatsz? A kenut és ezt a vermutot és azt a sok holmit is a szobádban?

– Mindent.

– Akkor megtérítik az én költségeimet is… az osztrák nő varrt néhány hálóinget egy hölgynek, aki a francia követségen dolgozik, de a hölgy férjének nem tetszik egyik hálóing se, úgyhogy mind nagyon olcsó. Négy krepdesin hálóing! Ideadná a négyet hatvan amerikai dollárért. Megvegyem?

– Úgy gondolod, ha nem vennéd meg, nem volna hajlandó híreket szállítani?

– Illetlenség ok nélkül faggatódzni.

– Rendben van.

– És az a férfi, aki a hajamat levágta, az borotválja a belügyminisztert. Az is sokat tudna mondani. De hát nem mosathatok hajat ilyen gyakran. Vegyek tőle parfümöt? És szeretnék egy szőnyeget a szobámba; a padló hideg és szálkás; az orosz állatbőrkereskedő pedig az egyik Miss Jackson szeretője. Jaj, William, milyen jó buli lesz, ha mi ketten összedolgozunk!

– Csakhogy, Kätchen, tudod, ez nem az én pénzem. Tudod, ha gazdag volnék, a világot megvenném neked, amit csak szemed-szád kíván, de ez a pénz a lapé, és én nem verhetem el a mások pénzét…

– Buta kis William, hiszen éppen mert a pénz a lapé, azért fogadhatom el. Tudod, nem fogadhatnám el, ha a tiéd volna. A férjem nem engedné, hogy pénzt fogadjak el egy férfitól – de egy újságtól, miért ne…?! Azt hiszem, Mr. Gentakian is tud egy csomó hírt – ott a boltja a Pingpong Szalonnal szemben, emlékszel…? Ó, William, én olyan boldog vagyok ma este. Ne menjünk vissza vacsorázni a penzióba, minek nézzük Frau Dressler fancsali képét! Vacsorázzunk megint a Pingpongban. Veszünk Benakisnál kaviárkonzervet, és Popotakis csinál a kaviárhoz pirítóst…

Vacsora után Kätchen elkomorodott. – Az előbb még olyan boldog voltam – mondta. – De most az jutott eszembe: mi lesz velem? Még néhány hét, és te elmégy. Olyan régóta várok a férjemre; talán nem is jön vissza.

– Gondolod, hogy meg tudnád szokni Angliát?

– De hát én megszoktam Angliát. Ott éltem, ott tanultam meg angolul. Tizenhat éves koromban, azután, hogy apám elment Dél-Amerikába; táncteremben dolgoztam.

– Merrefelé?

– Nem emlékszem. Valahol a tengerparton. Ott ismerkedtem meg a férjemmel; úgy örült, hogy végre akad valaki, akivel németül beszélhet. És hogy tudott beszélni… És most te eszembe juttattad, és elsüllyedek a szégyentől, hogy én itt pezsgőzök, mikor ő talán bajban van.

– Kätchen, meddig kell még várnod rá?

– Nem tudom. – Kätchen lebontotta a foltos ezüstpapírt a pezsgősüvegről. – Nem valami jó férj – ismerte be –, ha egyszer ilyen sokáig magamra hagy. – Arcához illesztette az ezüstpapírt, és gondosan ráformázta az orrára.

– Drága Kätchen, mikor jössz hozzám feleségül?

Kätchen a műorrt most William orrához illesztette.

– Nem kötöm – dudorászta.

– Nem kötöd időhöz?

– Nem kötöm az orrodra.

– Az istenfáját! – szitkozódott William.

– Most meg vagy bántva.

– Hát nem vagy hajlandó soha komolyan beszélni?

– Ó, nagyon sokat és nagyon sokszor beszélek komolyan. – Aztán reménykedve tette hozzá: – Esetleg járhatnék most veled, aztán, ha visszajön, akkor meg vele. Így jó lesz?

– Azt akarom, hogy velem gyere Angliába. Meddig kell még várnom?

– Ne rontsd el az estét ezzel a kérdezősködéssel. Most pingpongozni fogunk.

Késő este, amikor visszaértek a Dressler Penzióba, karonfogva sétáltak át az udvaron; a lábasjószág már álomba merült, s odafönn az ég tiszta volt és csupa csillagfény.

– Meddig kell még várnom? Meddig?

– Nem sokáig. Kicsit csak. Amikor kedved van – suttogta Kätchen, és fölrohant a padlásszobába.


A háromlábú kutya felébredt, s a gazdátlan korcs ebek, udvarokban és szemétdombokon, szerte a városban átvették tiltakozó vonyítását.

Negyedik fejezet

1.

Másnap reggel William új világra ébredt.

Ahogy kinn állt a verandán és hangos szóval hívta a szolgáját, lassanként áradt szét a tudatában, micsoda átalakulás zajlott le egyetlen éjszaka alatt. Véget ért az esőzés. Williamnek talpa alá melegedett a padlódeszka; a lépcső tövében Frau Dressler kertjének vizenyős gyomnövényeit hirtelen bíborvörös virágok öntötték el; trópusi nap izzott az égen, most még alacsonyan, de már a tüzes dél ígéretével, míg a város bádogtetőin túl, ott, ahol eddig palaszürke felhők üres vetítővászna csüngött, most feltárult az irdatlan táj, mérföld-mérföld-hátán, napsütötte fennsík, hullámzó, zöld legelők, szürkésbarna és rózsapiros teraszok, villák és tanyák és falucskák, kertek és veteményesek és cölöpkerítéssel övezett, piciny kápolnák; hegygerincre hegygerinc homályosult bele a távoli láthatár kék csúcsaiba. William hangos szóval hívta a szolgáját; és hiába hívta.

– Elment – szólt oda neki Frau Dressler, aki épp egy halom agyagedénnyel caplatott át az udvaron. – Ma az összes szolga elment. Nemzeti ünnepük van, mert vége az esős évszaknak. A házban most az én német barátaim segítenek.

És William reggelijét végül is egy nyomorba dőlt szerelő szolgálta föl, aki még most sem fizette ki Frau Dresslernek a ráeső részt a tavalyi karácsonyfa árából.

2.

Eseménydús nap volt.

Kilenckor Erik Olafsen kopogott be Williamhez, hogy elbúcsúzzék. Pestisjárvány tört ki a fővárostól délre, s a svédnek sürgősen oda kellett utaznia, hogy megszervezze a kórházat. Kedvetlenül vágott neki az útnak.

– Hülye feladat – mondta. – Én már dolgoztam pestiskórházban. Mit gondolsz, hány beteget gyógyítottunk meg?

– Sejtelmem sincs.

– Egyet se. Éppen csak összefogdostuk azokat a betegeket, akik már mozogni se tudtak. A többi elszökdösött a falvakba, így aztán szanaszét hurcolták a járványt. A civilizált gyarmatokon ilyen munkára katonákat küldenek, nem orvosokat. A katonák bekerítik a pestises falut vagy várost, és mindenkit agyonlőnek, aki megpróbál elszökni. Aztán néhány nap múlva, amikor már mindenki meghalt, felgyújtják a kunyhókat. De itt, itt semmit se tehet az ember a szegényekért. Na mindegy, a kormány felkért, hogy menjek, úgyhogy már indulok is. Hol van Kätchen?

– Kiszaladt vásárolni.

– Helyes. Nagyon helyes. Olyan siralmas volt azokkal a régi, piszkos ruhákkal. Nagyon örülök, hogy a barátja lettél. Elbúcsúzkodol tőle a nevemben?

Tízkor visszajött Kätchen, csomagokkal megrakodva.

– Édesem – mosolygott –, micsoda boldogság. Mindenki olyan izgalomban van, hogy itt a nyár, és mind olyan kedvesek és udvariasak, most, hogy tudják, hogy barátom van. Nézd meg, mit hoztam.

– Gyönyörű. Szereztél híreket?

– Olyan nehéz volt. Olyan sokat kellett tárgyalnom a holmikról, amiket összevásároltam, hogy nem maradt időm a politikára. Csak az osztrák nővel beszéltem. Az elnök gyerekeinek a nevelőnője tegnap ezzel az osztrákkal teázott, de sajnos, ki foglak ábrándítani. Négy napja nem is látta az elnököt. Tudod, bezárták.

– Az elnököt?

– Őt, igen, becsukták a hálószobájába. Sokszor becsukják, amikor fontos papírokat kell aláírnia. De a nevelőnőnek valahogy nem tetszik a dolog. Tudod, rendszerint a család zárja rá az elnökre az ajtót, és olyankor is csak egykét órára. Most meg dr. Benito meg az orosz meg az a két fekete titkárnő, aki Amerikából jött, azok zárták be az elnököt; már három napja bezárták, és amikor a rokonai látni akarják, ezek azt hajtogatják, az elnök be van rúgva. Nem engedik el a Jackson Egyetem tanévnyitójára se. A nevelőnő azt mondja, itt valami nem stimmel.

– Mit gondolsz, nem kéne ezt megírnom a Marhának?

– Nem tudom – mondta bizonytalanul Kätchen. – Olyan szép idő van. Ki kéne menni a levegőre.

– Az az érzésem, Corker összeütne ebből valamit… a rovatvezető már nagyon erőlteti a híreket.

– Hát jó. Csak aztán igyekezz. Kocsival akarok menni.

És otthagyta Williamet a munkájával.

William leült az íróasztalhoz, fölkelt, újra leült, összehúzott szemmel bámulta a falat néhány percig, pipára gyújtott, és aztán kínlódva, egy szál mutatóujjal és balsejtelemtől elnehezült szívvel, legépelte üstökösszerű karrierjének első igazi tudósítását. Senki, aki véletlenül beles a kulcslyukon, s látja, milyen nehézkesen és tétován születik meg ez a fogalmazvány, el nem hitte volna, hogy történelmi pillanatok szemtanúja – legendáé, amely majd apáról fiúra száll, mint a mesterség egyik nagy hagyománya, s amely szájról szájra jár mindenütt a Fleet Street tejbüféiben, emlékiratokban idézik, példának állítják a Jövedelmező írásművészet Levelező Tagozatának becsvágyó hallgatói elé, s örökzöldként marad fenn száz meg száz szerkesztő eltompult emlékezetében; ez volt az a pillanat, amikor Boot az egész eddigi múltját jóvátette.

sajtószolgalati ugy utanvettel
marha london – írta.

semmi kulonos nem tortent
senkivel csak az elnokkel akit
sajat palotajában foglyul
ejtett a forradalmi junta
amelynek vezetője benito nevu
magasrangu neger tovabba
orosz zsido aki bannister szerint
rosszban santikal valahanyszor
gyermekei latni akarjak azt
mondjak ra reszeg de a nevelono
szerint ez kizart dolog
gyonyoru tavaszi idojaras
duhong a bubopestis.

Idáig jutott, amikor egyszerre félbeszakították.


Frau Dressler a következő szövegű táviratot adta a kezébe:

megaallapodaast felbontjuk
keerjuek szerzoedeesben
kikoetoett egyhavi felmondaast
tudomaasul venni veetelt
igazolni marha.

William ezt gépelte hozzá a táviratához:

kirugas sertetlenul
megerkezett gondoltam
ezt azert meg elkuldom.

Kätchen dugta be a fejét az ablakon.

– Kész vagy vele?

– Kész.

Gombócba gyűrte a londoni táviratot, és odahajította a szobasarokba. Az udvar csak úgy fürdött a napfényben. Kätchen autókirándulásra készül. Ez a pillanat nem alkalmas rá, hogy megmondja neki: elbocsátották.

3.

Alig húsz kilométerre a várostól a nyáridő megérkezése nem hozott örömet Corkernak és Pigge-nek.

– Nézd a virágokat – mondta Pigge.

– Látom. Akár egy vérfoltos temető – mondta Corker.

A teherautó ott állt, ahová elsüllyedt, tengelyéig a sárba temetve. Körülötte mindenfelé az előző napi sikertelen erőfeszítések bizonyítékai hevertek: a közeli vízmosásból keservesen összehordott s a hátsó kerekek alá begyömöszölt kövek; a kilométerre vagy még messzebbre lévő ritkás erdőből a zuhogó esőben idáig vonszolt, sáros, meghorzsolt faágak; a hatalmas sziklatömb, amelyet, legalábbis úgy érezték, egyenesen a látóhatárról görgettek ide, hogy alapot vessenek a kocsiemelőnek – mindhiába; s a földkupacok, amelyek kihányódtak a kocsi faránál, ahogy a kerekek, mint kutya a nyúl vackában, csak pörögtek, és ásták magukat, egyre beljebb. S míg szolgáik unottan segédkeztek, Pigge és Corker egész álló nap szakadásig dolgozott; arcukon feketén ült a kipufogógáz, kezük összevagdosva, holmijuk átázva, minden porcikájuk elgyötörve, haragjuk fékezhetetlen.

Földöntúlian tündökletes reggel volt – ilyen reggelre csak Noé virradhatott, ahogy a szurokfekete bárkaorrból végigtekintett a határtalan, napsütötte vizeken, míg a galamb körberepülte őt és felszárnyalt és beleveszett a fénylő mennyboltozatba; ilyen reggelre csak az angyalok eszmélhettek, első napján amaz elhamarkodott kozmikus kísérletnek, amelynek pillanatnyi végeredményeképpen Corker és Pigge elmerült a sárban, amelyből vétetett, és valának zsibbadtak és borotválatlanok és ágrólszakadtak.

A röghözkötött újságírók reménytelenül forgolódtak a Föld négy égtája felé.

– Mérföldekre ellátni – mondta Pigge.

– El – mondta keserűen Corker. – És sehol egy riherongyos emberi lény.

Szolgáik táncra perdültek, hogy megünnepeljék az új évszak beköszöntét, tapsolva és csosszanva és rekedtes hangon, ritmikus dicsérő éneket óbégatva. – Most mondd meg, mi a rossebnek örülnek ezek?

– Megint rájárnak a whiskyre – legyintett Corker.

4.

Aznap volt a teadélután a brit követségen. Mivel Kätchen nem kapott meghívót, William egyedül ment el teázni. Nem esett az eső. Semmi sem zavarta meg a délután nyári derűjét. Mindenféle színű és nemzetiségű vendégek parádéztak, végig a kavicsos sétautakon, olykor meg-megállva a virágzó bokrok mögött, hogy kifújják orrukat – orrhegyüket finoman mutató- és hüvelykujjuk közé csippentve –, mintha a tél ördögei fölött aratott győzelem tiszteletére harsonáznának.

– Az elnök is el szokott jönni – mondta Bannister –, de úgy látszik, ma nincs itt. Fölöttébb különös, de egyetlen Jackson sincs a láthatáron. Fogalmam sincs, mi lehet velük.

– A többiekről nem tudok, de az elnököt bezárták a hálószobájába.

– Te jó ég, bezárták? Ide figyelj, nem árt, ha ezt megemlíted az öregúrnak. Várjál, megpróbálom elcsípni.

A követ távolról figyelte a parádét, arca rémületet árult el és kétségbeesést; a lépcső tetején állt, fél lába kívül a teraszajtón, fél lába odabenn, a gyermekkori bújócskákból halványan emlékezett még erre a testhelyzetre, mint ami harcászati szempontból előnyös lehet; módot adott ugyanis arra, hogy az ember nagy vonalakban áttekintse a támadó erők hadrendjét, ám egyszersmind felkínálta a visszavonulási terepszakasz lehetőségét is, a házon át vagy a rózsakert irányában.

Bannister bemutatta a követnek Williamet.

A követ enyhe szemrehányással pillantott az alkonzulra, és zordonan elmosolyodott, annak az embernek a kényszeredett mosolyával, aki hősiesen próbál úrrá lenni az érzelmeit is már-már lebíró fizikai undoron.

– Örvendek – mondta. – Nincs szüksége semmire? Nagyon jó. Elsőrangú.

Félrefordult, és sóvárogva bekémlelt dolgozószobájának árnyas rejtekébe. Amint odapillantott, nyílt az ajtó, és három elhízott indiai kacsázott be a szobába; mindegyikük kicsiny, aranyszövésű házisapkát viselt, hosszú fehér inget és rövid fekete kabátot; mindhárman eperfagylaltot tartottak maguk elé. – Hogy kerültek ezek be ide? – kérdezte sértődötten a követ. – Nincs ezeknek itt semmi keresnivalójuk. Zavarja ki őket. Zavarja ki őket!

Bannister elsietett, hogy útjukat állja, a követ pedig magára maradt Williammel.

– Ön a Marhától jött?

– Attól.

– Nem mintha olvasnám. Nem szeretem a politikai vonalát. Egyáltalán nem szeretem a politikát… Hát Ismaéliát milyennek találja? Érdekesnek?

– Igen, nagyon érdekesnek.

– Komolyan? Bár én is annak találnám. De hát persze az ön foglalkozása sokkal érdekesebb, mint az enyém. Gondolom, jobban meg is fizetik. Mondja, hogy lehet egy ilyen állásba bekerülni? Biztosan jól meg van szigorítva, nehéz vizsga meg hasonlók.

– Nem, nincs semmiféle vizsga.

– Nincs vizsga? Szavamra, ez aztán érdekes. Ezt el kell mondanom a feleségemnek. Nem tudtam, hogy mostanában van olyan állás, ahová vizsga nélkül be lehet kerülni. Ez a velejéig rohadt rendszer az egész közigazgatást tönkreteszi. Van egy fiam, most épp Angliában, lusta kölyök, minden vizsgán megbukik, egyszerűen nem tudom, mihez kezdjek vele. El tudja képzelni, hogy fölvennék a laphoz?

– Miazhogy. Engem is simán fölvettek

– Nahát, ez ragyogó. El kell mondanom a feleségemnek. Már jön is. Szívecském, Mr. Boot itt azt ígéri, bejuttatja Archie-t a lapjához.

– Sajnos én magam nem nagyon segíthetek. Ma reggel kirúgtak a laptól.

– Kirúgták? Csakugyan ki? Akkor maga egyáltalán nem segíthet Archie-nak.

– Nem, sajnos, nem.

– Szívecském – mondta a követ felesége –, roppantul sajnálom, de össze kell hogy hozzalak egy új hittérítővel, akivel még nem találkoztál.

S ezzel karonfogva elcipelte a férjét, és bemutatott neki egy hunyorgó, óriási fiatalembert; a követ szórakozottan biccentett Williamnek, amikor otthagyta.


Dr. Benito is megjelent a teadélutánon, maga volt a merő bizalmaskodás, a merő nyájasság, a merő hidegvér; gonoszul mosolygott mindenkire. Odalépett Williamhez.

– Mr. Boot – mondta –, ön bizonyára nagyon magányos a kollégái nélkül.

– Ellenkezőleg, így még jobban érzem magam.

– És ön unatkozik itt – folytatta dr. Benito töretlenül egyszínű, türelmes hangon, mint egy hipnotizőr –, ön nagyon unatkozik, hiszen alig történik valami a városban. Gondoskodtam tehát egy kis szórakozásról az ön számára.

– Igazán kedves, de nagyon jól szórakozom itt.

– Ön elfogult a mi egyszerű kis városunkkal szemben. Azt hiszem azonban, én ennél különbet tudok önnek nyújtani. Most, hogy itt a nyár, semmi sem ütközik nehézségbe. Elküldjük önt egy kis országjáró körútra, megtekintheti hazánk szépségeit – az őserdőt Popónál, például, vagy a Chorba-hegyi zuhatagot.

– Igazán kedves öntől… majd egy más alkalommal, esetleg.

– Nem, nem. Most, azonnal. Minden el van intézve. Itt a kocsi. Én magam, sajnos, nem tarthatok önnel, de küldök magam helyett egy bájos fiatalembert – egy nagy műveltségű diplomást –, aki mindent olyan színvonalon fog önnek elmagyarázni, mint én. Népemet, a vidék népét ön rendkívül vendégszeretőnek találja majd. Intézkedtem arra vonatkozólag, hogy a mai éjszakát a városhatár közelében, a közlekedés- és postaügyi miniszter villájában töltse. Így holnap korán reggel nekivághat a hegyeknek. Sokkal többet fog látni az országból, mint bármelyik kollégája – ők, úgy hallom, nem nagyon szerencsések a lakui utazással. Önnek talán alkalma nyílik egy kis oroszlánvadászatra is.

– Nagyon köszönök önnek mindent, dr. Benito, de pillanatnyilag nem óhajtok elmozdulni Jacksonburgból.

– Ha netán partnert akar vinni magával az útra, arra is van lehetőség.

– Köszönöm, nem akarok.

– És magától értetődik, hogy ön a kormány vendége.

– Nem erről van szó.

– Fantasztikus bennszülött táncokat fog látni, különös szokásokat – mondta dr. Benito vérfagyasztó mosollyal –, élnek itt rendkívül primitív és figyelemreméltó törzsek.

– Nagyon sajnálom, nem tudok elmenni.

– De hiszen minden el van intézve.

– Nagyon sajnálom. Meg kellett volna velem beszélnie a dolgot, mielőtt ennyi fáradságot magára vállal.

– Kormányom nem venné a lelkére, hogy ön anyagilag ráfizessen erre a vendégszeretetre. Tökéletesen átlátom, hogy ön távollétében nem tudná a követelményeknek megfelelően elvégezni a munkáját, de az ésszerűség határain belül bármekkora kártérítést…

– Figyeljen ide, dr. Benito – szakította félbe William. – Elegem van a dumájából. Nem megyek.

Dr. Benitónak arcára fagyott a mosoly. – Ennek senki sem fog örülni – csikorogta.

William elmondta Bannisternek a beszélgetést.

– Persze, el akarnak tenni az útból. Nem akarják, hogy újságírók lebzseljenek itt, amikor a hecc elkezdődik. Még arra is volt energiájuk, hogy Olafsent félreállítsák. Bebeszélték neki, hogy kolerajárvány van a fővárostól délre.

– Pestis.

– Egykutya, mert hazugság az egész. Telefon-összeköttetésben állok az ottani ügyvivőnkkel. Mindenki egészséges, mint a makk.

– Talán, ha Benito tudná, hogy kirúgtak, nem idegeskedne annyira.

– Nem hinné el. Biztosan látta a táviratodat, minden külföldi táviratot felküldenek a sajtóirodára, mielőtt kikézbesítik. Azt hiszi, az elbocsátásod valami trükk. Ez a hátránya annak, ha valaki Benito-módra fifikus.

– Te az égvilágon mindent tudsz, ami ebben a városban történik.

– Hobby. Valamivel le kell kötnöm magam. Ha hűséges volnék a hivatásom szelleméhez, egész nap kereskedelmi kérdőíveket töltögetnék ki. Mondott valami érdekeset a követ?

– Semmit.

– Ő hűséges a hivatása szelleméhez.

5.

A követségről hazafelé menet a taxiban William azon tűnődött, mikor közölje elbocsátásának hírét Kätchennel, és milyen kifejezéseket válogasson a vallomáshoz.

Fölösleges volt tépelődnie.

Először is otthon várt rá a következő szövegű távirat:

gratulaalunk sztorihoz
szerzoedees eerveenyben
reeszletes folytataast
haladeektalanul.

Másodszor, Kätchen nem volt már a Dressler Penzióban; egy szakasznyi katona jött érte aznap délután, és elvitték, zárt autóban.

– Biztosan a papírjai miatt – mondta Frau Dressler. – Telefonált a német konzulátusra, de azok nem voltak hajlandók segíteni. Kár volt magát úgy fölizgatnia. Amikor ezek itt lecsukják a fehéreket, nagyon jól bánnak velük a börtönben. Ennek a lánynak olyan aranyélete lesz odabenn – tette hozzá, a helyzethez nem éppen illő elfogulatlansággal –, mint amilyen itt volt. Magát különben várja egy alak a titkosrendőrségtől. Nem eresztettem be a szobájába. Benn ül az ebédlőben.

William jól öltözött néger fiatalembert pillantott meg; az asztalnál ült, és hosszú szipkából cigarettázott. – Jó estét kívánok – mondta. – Dr. Benito küldött, hogy elvigyem önt egy kis utazásra, a hegyekbe.

– Megmondtam dr. Benitónak, hogy nem megyek.

– Dr. Benito abban bízik, hogy ön meggondolta magát.

– Miért tartóztatták le Miss Kätchent?

– Átmeneti intézkedés, Mr. Boot. A hölgy igen jó bánásmódban részesül. A közlekedés- és postaügyi miniszter villájában lakik, a városhatár közelében. Engem kért meg rá, hogy vigyem utána a poggyászát – egy csomagot, amelyben geológiai minták vannak, ott hagyta őket az ön szobájában.

– A kövek az enyéim.

– Tudomásom van róla. Ön száz amerikai dollárt fizetett értük, nemdebár. Tessék, a pénz.

William természettől galambepéjű volt; azokban a ritka esetekben, amikor szabad folyást engedett indulatainak, egy pillanat alatt felforrt körülötte a levegő. A néger fölpattant, kiszedte a cigarettavéget a szipkájából, és így szólt: – Talán nem árt, ha megemlítem önnek, hogy az Alabamai Adventista Egyetem váltósúlyú ököl vívóbajnoka voltam az évfolyamon… Megismételhetem ajánlatomat? Dr. Benito rendkívüli módon szeretné megvizsgálni ezeket a kőzetmintákat; a kövek a kormányt illetik, mert olyan külföldi gyűjtötte össze őket, aki úgy jött ide, hogy elmulasztotta hivatalosan megkérni a terepkutatási engedélyt a Bányaipari Minisztériumtól – olyan külföldi, akit, sajnos, pillanatnyilag védenek az idegen állampolgárok jogaira vonatkozó nemzetközi megállapodások; ismétlem, pillanatnyilag. Személyét illetően már történtek intézkedések. Mivel ön tévedésből vette meg ezeket a kőzetmintákat, a kormány nagylelkűen elhatározta, hogy felajánlja önnek kártalanítás fejében ezt a…

– Kifelé! – mondta William.

– Rendben van. Még hallani fog rólunk.

A néger méltóságteljesen sarkon fordult, és katonás léptekkel kivonult az udvarra.

A nőstény kecske fölpillantott a papírhulladékból, aznapi vacsorájából; örökös optimizmusa átszáguldott a vérkeringésén, s belsejében hatalmas és régóta érlelődő önbizalommá duzzadt; egész álló nap szívta magába az évszakból áradó életörömet, szőre csillámlott az újszülött napfényben; a szíve mélyén ő is ünnepelt, kivetette magából a téllel járó tamáskodást, ujjongott a bíbor virágok közepette; egész álló nap dicső álmokat álmodott; s most az áttetsző estében összeszedte minden erejét, egy másodpercig mereven letorpant, megreszketett a szarva hegyétől a farka végéig; azután rohamozott, ragyogóan, kivédhetetlenül, győzedelmesen; és roppant a kötél, és az Alabamai Adventista Egyetem váltósúlyú ökölvívóbajnoka elterült a szemétdomb közepén.

6.

A nap eseményei még nem értek véget.

Amint a néger elment, ziláltan és sántikálva, s az immár lecsillapult és emlékezésbe szelídült kecske újra kötőfékre és biztonságba került, William taxiba vágta magát, és meg sem állt a brit konzulátusig az ásványaival.

– A teadélutánt befejeztük – mondta Bannister. – Itt mindenki pihenni akar.

– Hoztam neked egy csomagot, tartsd rajta a szemed.

William elmondta, mi történt.

– Ha tudnád, milyen töménytelen munkát zúdítasz a nyakamba – csattant föl Bannister –, nem vetemednél ilyesmire. Holnaptól kezdve a következő hat éven át mindennap egy rakás seggtörlő papírt fogok kapni a Bányaipari Minisztériumtól, és a végén a Közös Bíróság úgyis téged ítél el – az istenfáját az idegen állampolgárok egész nemzetközi jogvédelmének! Mi a fene van ebben a zsákban tulajdonképpen?

Bannister szétnyitotta a zsákot, és megvizsgálta a köveket. – Igen – bólintott –, erre számítottam. Aranyérc. A nyugati hegyekben annyi van, mint a ragya. Tudtuk, hogy előbb-utóbb óhatatlanul nemzetközi botrány lesz belőle. Két vállalat is meg akarta szerezni magának a bányakiaknázási jogot – egy orosz és egy német. A Jacksonok politikai alapelve, ha egyáltalán van nekik ilyesmi, eddig az volt hogy bebizonyítsák a külföldi tőkének: ebbe az országba nem érdemes invesztálni. Az elnök vitézül állta a sarat – hónapokon át kijátszotta egyik vállalatot a másik ellen. Aztán beütött a Smiles-féle balhé. Meggyőződésünk, hogy a németek voltak mögötte. Az oroszokat nehezebb fülön csípni – csak egy vagy két napja értesültünk róla, hogy megvásárolták Benitót és a Fiatal Ismaéliták Szövetségét. Most tehát Smiles és Benito harcol egymással, és minden jel arra mutat, hogy Benito fölényesen győzött. Sajnálom – a Jacksonokról tudtuk, hogy válogatott gazemberek, de megfeleltek az országnak, és megfeleltek Őfelsége Kormányának. Betyárul ráfizetünk, ha ezek itt valami szovjetállamot alapítanak… Most, hogy már nem vagy újságíró, nyugodtan elmondhatom neked ezeket a dolgokat.

– Ami azt illeti, éppen most lettem megint újságíró. Ártok neked, ha megtáviratozom ezt az ügyet a Marhának?

– Hát nézd, nem bánom, csak ne fecsegd el, hogy tőlem tudod… Ha meggondolom, lehet, hogy pillanatnyilag egy kis sajtókampány még jól is jönne.

– Aztán még valami. Ki kéne hozatni a barátnőmet a sittről, nem tudnál segíteni?

– Eszembe sincs – mondta Bannister. – Lelkes pártfogója vagyok a helybeli börtönrendszernek; egyedül ezzel tudom a brit jogvédelem alatt álló idegen állampolgárokat távol tartani magamtól. A rendszer egyetlen gyöngéje az, hogy az ember akkor váltja ki magát, amikor akarja, csak egy ötöst kell leszúrni.

7.

Amikor Jacksonburgban vacsorához ültek, Londonban még csak uzsonnaidő volt.

– Azóta nem jött Boottól semmi – mondta Mr. Salter.

– Nem baj, üssétek össze az írországi kiadást a reggeli táviratából – pofozzátok át, blikkfangos cím, páratlan oldal. Ha reggel hat előtt befut az újabb kábel, dobjatok ki rendkívüli kiadást.

8.

William szabályos küldetéstudatot érzett, mire hazaért; azt érezte, hogy le fogja tiporni Benitót. Eleinte halványan, aztán eleven részletességgel rajzolódott ki előtte a látványos, a filmvászonra illő Nagy Leszámolás, a pillanat, amikor hazája lovagiasan fegyvert ragad; bengáli dzsidások és skót szoknyás gyalogosok zárják körül a jacksonburgi magaslatokat; ő maga a sereg élén bezúzza a börtönkaput; személyesen verekszik meg Benitóval, a keze közé kapja, megrázza, mint egy macskakölyköt, és félig megfojtva hajítja félre az útjából; Kätchen pedig remegve röpül feléje, mint egy megsebzett madár, és ő diadalmasan viszi, viszi magával Boot Magnába… Szerelem, hazafiság, igazságérzet és bosszúvágy lángolt a lelkében, és William leült az írógéphez, és belefogott a távirat szövegébe. A mutatóujja most nem volt elég; tíz ujjal ütlegelt. Írógépének billentyűi egyszerre meredtek föl, mint tarajos sül hátán a tüskék, egymásba akaszkodtak, szét kellett őket választani; különös anagrammák jelentek meg William szeme előtt a papíron; durva szótöredékek és mindenféle írásjelek keveredtek a betűk közé. De ő csak gépelt.

Kilenckor zárt a távírda; öt perccel kilenc előtt William odalökte a papírnyalábot a pultra.

– Küldés holnap – mondta a távírász.

– El kell küldeni még ma este; sürgős – mondta William.

– Ma este már nem. Ma este nyári szabadság.

William odavágott egy köteg bankjegyet a gépelt oldalak mellé. – Küldés ma este – mondta.

– Oké.

Ezután William elballagott, hogy megvacsorázzék Popotakisnál, egyedül.

9.

– Kétezer szó jött Boottól – mondta Mr. Salter.

– Használható? – kérdezte a főszerkesztő.

– Nézd meg.

A főszerkesztő megnézte. És ezt látta: „Oroszok a kulisszák mögött… államcsíny… az alkotmányos kormányt megbuktatják… vörös diktatúra… kecske felökleli a rendőrkapitányt… szőke szépséget bebörtönzik… Nagy-Britannia létfontosságú érdekei veszélyben…” Ez elegendő volt; ez hír volt. – Ez hír – mondta a főszerkesztő. – Állítsák le a nyomdagépeket Manchesterben és Glasgow-ban. Tegyék szabaddá a vonalat Belfastba és Párizsba. Dobják szét a szedést, az egész első oldalt. Lődd ki az „Egykori szépségkirálynő szegényes temetésé”-t. Rakj be helyette egy fényképet Bootról.

– Nem hiszem, hogy van fényképünk Bootról a szerkesztőségben.

– Hívd fel a rokonait. Keresd meg a szeretőjét. Valahol a világban kell, hogy legyen egy fényképe.

– Csináltak róla útlevélképet – mondta Mr. Salter bizonytalanul –, de emlékszem, akkoriban úgy gondoltam, a kép még csak nem is hasonlít rá.

– Mit bánom én, ha úgy néz is ki, mint egy pávián…

– Ez az, pontosan úgy néz ki.

– Két hasábon hozzátok. Egy hónapja most van először első oldalas külföldi hírünk!

Amikor az aznapi utolsó kiadás lekerült a nyomdagépekről, hogy elvigye William szenzációs riportját kétmillió elfásult otthonba, Mr. Salter végre hazament a szerkesztőségből.

Felesége még ébren volt, várta.

– Megcsináltam az ovomaltinodat – nézett rá. – Rossz napod volt?

– Borzalmas.

– Pedig most nem kellett Lord Copperral vacsoráznod.

– Nem, annyira azért nem volt rossz. De újra kellett csinálnunk a teljes lapszámot, miután az egész már ki volt nyomtatva. Ez a pasas, ez a Boot!

– Az, aki miatt úgy ki voltál készülve, a múlt héten, egyfolytában? Azt hittem, kirúgtátok.

– Kirúgni kirúgtuk. De aztán visszavettük. A pasas elsőrangú. Lord Copper ráhibázott.

Mr. Salter levetette magas szárú cipőjét, Mrs. Salter közben töltött a csészéjébe. Amikor a külpolitikai rovatvezető megitta az ovomaltinját, kissé lecsillapodott.

– Tudod – mondta eltűnődve –, nagy élmény ilyen embernek dolgozni, mint Lord Copper. Folyton az az érzésem, hogy vaktában lövöldöz, de a végén mindig kiderül, hogy valamire ráhibázott. Hogy az ördögbe szúrta ki magának ezt a Bootot? Ez valami hatodik érzék… hiába, a Rézgróf született lángelme.

10.

Popotakis szalonja üres volt, William pedig fáradt. Megette a vacsoráját, és hazabaktatott. Ahogy belépett a szobájába, megcsapta a kitóduló dohányfüst; manillaszivar, az ő egyik manillaszivarja parázslott a sötétben. Egy hang, érezhetően erős német akcentussal, így szólt: – Csukja be a spalettát, kérem, mielőtt villanyt gyújt.

William teljesítette az idegen kérését. A karosszékből egy ember emelkedett föl, összecsapta a bokáját, és valami mély torokhangot adott ki. Nagydarab szőke férfi volt, katonás külsejű, ám kissé toprongyos. Khakiszínű rövidnadrágot viselt, kigombolt nyakú inget; széttaposott bakancsán foltokban ült a sár. Fejbőrén, amelyet egykor leberetváltak, kiütközött a sörte, csakúgy, mint a borosta az állán, s ezáltal az egész feje olyan volt, mint takarosra nyírt tiszafa egy elhanyagolt kertben.

– Bocsánat, mit mondott? – kérdezte William.

A férfi ismét összecsapta a bokáját, s ugyanazt az öblös torokhangot hallatta, és hozzáfűzte: – Ez a nevem.

– Vagy úgy – mondta William. Aztán felocsúdott, és ő is bemutatkozott: – Boot.

Kezet ráztak.

– Elnézését kell kérnem, amiért igénybe vettem a szobáját. Valaha ez az én szobám volt. Csak akkor jöttem rá, hogy kiadták, amikor megláttam az ön poggyászát. Hagytam itt egy zsák kőzetmintát. Nem tudja véletlenül, mi lett vele?

– Biztonságba helyeztem.

– Mindegy, most már nincs jelentősége… Valami feleségfélét is itt hagytam. Őt is látta?

– Lecsukták.

– Na ja – mondta a német, és hangja nem árult el meglepetést. – Persze hogy le. Engem is le fognak csukni. Most jövök a német konzulátusról. Azt mondják, nem tudnak számomra védelmet nyújtani. Egy rossz szót nem szólhatok. Figyelmeztettek, mielőtt belefogtunk az egészbe, hogy ha belebukom a vállalkozásba, nem tudnak gondoskodni a védelmemről… és én belebuktam… ugye, nem haragszik, ha leülök. Nagyon fáradt vagyok.

– Vacsorázott valamit?

– Két napja egy falatot se ettem. Most érkeztem vissza az ország belsejéből. Nem bírtunk megállni annyi időre se, hogy egy szemhunyást aludjunk vagy étel után nézzünk. Folyton vadásztak rám, ahogy jöttünk visszafelé. Lefizették a banditákat. Nagyon fáradt vagyok, és nagyon éhes.

William előhúzott egy dobozt a felhalmozott élelmiszerkészletből; a doboz kötéllel és dróttal és zsineggel és léccel volt összeerősítve, hogy kiállja a nemvárt események próbáját. William küszködött vele egy darabig, míg a német egyfajta méla kábulatban üldögélt; aztán William így szólt: – Van itt ebben egy kis ennivaló, ha ki tudja nyitni.

„Ennivaló.” Erre a szóra a német magához tért. Rugós késének pengéjét bámulatra méltó kézügyességgel feszítette alá a doboztetőnek; az alkotmány szétesett, és látni engedte William egész karácsonyi vacsoráját.

Mindent kiraktak az asztalra – pulykakonzervet, gyümölcskenyeret, cukrozott szilvát, mandulát, mazsolát, sós kekszet és pezsgőt. A német sírdogált egy kicsit, amolyan nosztalgikus, teuton módra. Aztán nekilátott zabálni, előszőr hallgatagon, majd csak úgy öntve magából a mondanivalót.

– …háromszor rám lőttek az úton – de a banditáknak nagyon régi puskáik vannak. Meg se közelítik azokat a fegyvereket, amiket mi adtunk Smilesnak. Mindent megadtunk neki, géppuskákat, tankokat, konzulátusokat; megvettünk neki két párizsi újságot, napi egy hasábot, hétről hétre – tudja, hogy ez mibe kerül. Ötezer önkéntes állt készen a kikötőben. Smiles egy hónap alatt benn lehetett volna Jacksonburgban. A Jacksonokra nem kíváncsi itt senki. A Jacksonok hülyék. Egy éve próbálunk velük üzletet kötni. Hímeznek-hámoznak, nem lehet rajtuk elmenni. Pénzt adtunk nekik; minden pénzt megadtunk nekik; nagy ég, annyi a Jackson, mint a nyű! És mégsem akarnak üzletet kötni…

– Figyelmeztetnem kell önt, hogy újságíró vagyok.

– Nem zavar. De ha megírja ezt az ügyet, azt se felejtse ki, hogy nem én tehetek arról, hogy belebuktunk. Smiles az oka mindennek. Pénzt adtunk neki, és meglógott a pénzzel Szudánba. Azt akarta, hogy menjek vele.

– És nem lett volna az okosabb?

– Itt hagytam Jacksonburgban a feleségemet… meg aztán nem tanácsos nekem Szudánba menni. Volt egyszer egy kínos históriám Khartoumban. Jó pár olyan ország van, ahová nekem nem tanácsos elmennem. Életem során sok bolondságot csináltam. – Ahogy eszébe jutott a felesége meg a korábbi ballépései, mintha ismét úrrá lett volna rajta a mélabú. Csendben üldögélt. William megrémült, hogy a német el talál aludni.

– Most akkor hová megy? – kérdezte. – Itt nem maradhat, tudja, mert ha itt találják, letartóztatják.

– Tudom – mondta a német. – Itt nem maradhatok. –

És egy szempillantás alatt elaludt, szája nyitva, feje hátrabukva, jobb kezében ragacsos sós keksz, és lélegzetétől megreszketett a fal.


Hanem a nap még ezzel sem ért véget.

Alig váltotta fel a német mintegy bevezető, görcsös horkantásait és szortyogásait a szabályszerű álommal járó gyengédebb, gépies, szakadatlan horkolás, Williamet ismét megzavarták.

Az éjjeliőr állt a nyitott ajtóban, kotyogott és a kapu felé mutogatott, mosolygott és bólogatott; zagyva viselkedéséből nem lehetett kiolvasni semmit. A német meg se moccant; hortyogása az udvarra is elkísérte Williamet.

A kapu előtt egy autó várakozott. Lámpáit eloltották. Az udvaron és kinn, a keskeny mellékutcában teljes sötétség. A kocsi belsejéből kiszólt egy hang: – William, te vagy az? – Kätchen bújt elő, küszködve, és repült feléje – úgy, ahogy elképzelte, mint egy megsebzett madár. – Édes, édes – suttogta William.

Egymáshoz simultak. Kätchen válla fölött, a sötétben William tisztán kivette az éjjeliőr alakját; az őr fél lábon állt, akár a gólya; dárdája a háta mögül meredt elő.

– Édes – súgta Kätchen. – Van nálad pénz?

– Van.

– Sok?

– Sok.

– Száz amerikai dollárt ígértem a sofőrnek. Könnyelmű voltam?

– Ki ez a sofőr?

– A közlekedés- és postaügyi miniszter gépkocsivezetője. A minisztert letartóztatták. Ő is Jackson. Minden Jackson le van tartóztatva. A sofőr megszerezte a szobakulcsot, amíg a katonák vacsoráztak. Azt mondtam neki, adok száz dollárt, ha visszahoz.

– Szólj neki, hogy várjon. A pénz odabenn van, a szobámban.

A sofőr bebugyolálta magát a pokrócába, és ráborult a kormánykerékre. Kätchen és William tovább álldogált az udvaron.

– El kell innét mennem – suttogta Kätchen William fülébe. – El kell innét mennünk. Átgondoltam ezt a dolgot a kocsiban. Elveszel feleségül. Akkor én is brit leszek, és ezek egy ujjal sem nyúlhatnak hozzám. És azonnal eltűnünk Ismaéliából. Nincs több újságírás. Elmegyünk együtt Európába. Megteszed ezt értem?

– Meg – vágta rá habozás nélkül William.

– És rendesen feleségül veszel – anyakönyvvezető előtt?

– Igen. Elveszlek.

– Ez lesz az első eset, hogy valaki rendesen feleségül vesz. – Az óriási horkanások visszhangzottak szerte az udvaron. – Hát ez meg mi? William, valami zaj van odabenn a szobádban!

– Igen, el is felejtettem… kiverted a fejemből. Gyere, nézd meg, ki az.

Lassan fölmentek a lépcsőn, kéz a kézben, át a verandán, aztán odaértek William szobájának küszöbére.

Kätchen elengedte William kezét, halkan felsikoltott, és berohant. Letérdepelt a német mellé, átkarolta, rázta. A férfi megmoccant, felnyögött, és kinyitotta a szemét. Németül beszéltek egymással; Kätchen odabújt hozzá; a férfi arccal Kätchen fejére bukott, és megint elsüllyedt az eszméletlenségbe.

– Milyen boldog vagyok – sóhajtotta Kätchen. – Azt hittem, sohasem jön vissza, mert meghalt, vagy elhagyott engem. Hogy alszik! Nincs semmi baja? Nem éhes?

– Nem – mondta William. – Nem hiszem, hogy ezzel kapcsolatban okod volna aggodalomra. Az elmúlt egy óra alatt, amennyire meg tudom ítélni, elfogyasztott egy négy gyermek vagy hat felnőtt számára összeállított, teljes karácsonyi vacsorát.

– Biztosan ki volt éhezve. Nem sovány?

– Nem – mondta William. – Őszintén szólva, sok mindent rá lehet fogni, de azt nem, hogy sovány.

– Ó, ha láttad volna, mielőtt elment… Hogy horkol! Ez jó jel. Ha nincs semmi baja, mindig így horkol. – Végigcirógatta pillantásával az alélt férfialakot. – De milyen piszkos.

– Az – mondta William. – Csakugyan nagyon piszkos.

– William, te milyen ingerült lettél egyszerre! Hát nem örülsz, hogy a férjem visszajött hozzám?

– Visszajött hozzád?!

– William, csak nem vagy féltékeny? Megvetem a féltékenységet. Nem lehetsz féltékeny a férjemre. Két évig éltem vele, akkor, amikor téged még nem is ismertelek. Tudtam, hogy nem fog engem elhagyni. De most aztán mit csináljunk? Ki kell gondolnom valamit…

Mindketten elgondolkodtak, bár gondolataik nem voltak egybevágók.

– Van egy tervem – szólalt meg végre Kätchen.

– Igen? – kérdezte komoran William.

– Azt hiszem, ez majd jól beválik. A férjem német, tehát az ismaéliták részéről semmi bántódás nem érheti. Az én helyzetem nehezebb, a papírjaim miatt. Tehát hozzád megyek feleségül. Akkor én is angol leszek, és én meg a férjem együtt elmehetünk innét. Te meg majd ideadod nekünk a jegyeket Európába. Nem fog az út sokba kerülni, másodosztályon megyünk… Mit szólsz ehhez?

– Van a tervnek néhány komoly akadálya; mindenekelőtt az, hogy a német követség nem hajlandó védelmet nyújtani a barátodnak.

– Te jó ég… Azt hittem, ha valakinek rendben vannak a papírjai, mindenütt biztonságban érezheti magát… Másik tervet kell kigondolnom… Ha előbb hozzád megyek feleségül, aztán hozzámegyek a férjemhez, akkor ő is angol lesz, ugye?

– Nem lesz.

– Te jó ég…

Harsogva kellett beszélgetniük, hogy túlkiabálják a német hortyogását. – Nagy durvaság lenne, ha fölébreszteném a férjemet? Neki mindig annyi az ötlete. Annyiszor volt már nehéz helyzetben, hogy mindig föltalálja magát.

Kätchen addig rázta az alvó férfit, míg az vissza nem nyerte az öntudatát, aztán nagyon komolyan tárgyaltak egymással, németül.

William összeszedegette a karácsonyi vacsora undorító maradványait; visszatette a sós kekszet a dobozba, és sorba rakta az üres konzervdobozokat és palackokat az ajtó előtt, a piszkos cipője mellé.

– Egyetlen reményünk a közlekedés- és postaügyi miniszter gépkocsivezetője – mondta végül Kätchen. – A város határőrei ismerik. Ha még nem jutott a fülükbe a hír, hogy a minisztert lecsukták, simán átjutunk a kocsijával a torlaszon. De az országhatárig nem vihet el bennünket. Rásürgönyöznek, és megálljt parancsolnak neki. A vasút pedig képtelenség.

– Ott a folyó – szólt közbe a német. – Magas a vízállás. Elérhetnénk a folyót a vízesés alatt, nincs ide egész huszonöt kilométer. Onnét átjuthatnánk francia területre – ha volna csónakunk.

– Mibe kerülne az a csónak? – kérdezte Kätchen.

– Egyszer a Mato Grossón faragtam magamnak egy csónakot – mondta álmodozva a német. – Kiégettem egy szavannai vasfa törzsének a közepét. Tíz hétig dolgoztam rajta, aztán úgy elsüllyedt, mint a kő.

– Csónak – tért magához Kätchen. – De hiszen van csónakod – a mi csónakunk!

11.

A kocsi átvágott az alvó városon, mind befértek, elöl a német a közlekedés- és postaügyi miniszter gépkocsivezetőjével, hátul Kätchen és William a kenuval. Egy-két hiéna rájuk villantotta vörös szembogarát a szemétdombok felől, aztán elfordították rühes hátsó fertályukat, és eliramlottak az éjszakába.

Az őrök tisztelegtek a sorompónál, és kiengedték az utasokat a várost övező pusztaságba. A kocsi mélyén mindnyájan hallgattak.

– Küldök majd neked egy képeslapot – szólalt meg végül Kätchen –, megírom, hogy jól vagyunk-e.

Már pirkadt, mire a folyóhoz értek; hirtelen bukkantak rá, ahogy feketén és sebesen zúdult lefelé az alacsony partok közt. Ott rakták össze a kenut; William és Kätchen mesterkedett rajta, ahogy korábban is; gyakorlott kézzel végezték a munkát; a favázat összeilleszteni már nem jelentett kalandot. A német a kocsi felhágóján ült, még most is bárgyún a kialvatlanságtól; szeme nyitva volt; a szája is. Amikor elkészültek a csónakkal, odakiáltottak neki, hogy jöjjön le hozzájuk.

– Nagyon kicsi – fintorgott.

William térdig állt a vízben, a nád közt, és bajlódva próbálta visszafogni a kenut; az ár elhúzta, rángatta a könnyű alkotmányt, Kätchen bemászott, ingatagon egyensúlyozva, fél kézzel William karjába kapaszkodott; aztán bemászott a német; a csónak csaknem a szegélydeszkáig süllyedt.

– Nem lesz helyünk az élelmiszerre – nézett körül Kätchen.

– Az a csónak, amit a Mato Grossón faragtam, hat méter hosszú volt – mondta álomittasan a német –, felborult, és meg sem állt a vízfenékig. A szolgáim közül kettő ott fulladt meg. Mindig mondták, hogy a csónak el fog süllyedni.

– Ha biztonságban elérünk a francia határig – mondta Kätchen –, otthagyjuk neked a csónakot? Van még rá szükséged?

– Nincs.

– Esetleg eladjuk, és elküldjük neked a pénzt.

– Jó.

– Vagy megtartjuk a pénzt, amíg meg nem érkezünk Európába – onnét könnyebb lesz elküldeni.

– Mindez merőben elvont okoskodás – szólt közbe a német, egyszerre éberen és türelmetlenül. – Tisztára elméleti jellegű probléma. Nem jutunk el a francia határig. Na gyerünk.

– Isten veled – mondta Kätchen.

A két alak szemben ült egymással, a térdük összeért, arcukon várakozás feszült, mintha a vursli cifra vizeire indulnának; szabadnapos szerelmesek, eddig összenyomakodtak a pénztár előtt, a sorban, és most szemérmesen húzódozva lesik a pillanatot, hogy még szorosabb közelségbe hajókázhassanak egymással a barlangok és a rejtélyesen megvilágított gipsztörpék között.

William eleresztette a csónakot; a kenu megfordult egyszer-kétszer a saját tengelye körül, lassan, ahogy átlebegett a fősodorba; ott aztán teljes erővel elkapta az ár, és az alkotmány szédülten pörögve száguldott el William szeme elől a virradatba.


William visszatért az üres szobába. A karácsonyi vacsora törmelékeit szolgája szépen visszavitte, és takarosan elrendezte az íróasztalon. Az ágyon keresztbe volt fektetve egy kétágú karó; nem hozott üzenetet Williamnek. Leült William az íróasztalhoz, megakadt a szeme a pulykakonzerv címkéjén; aztán belefogott, hogy megszövegezze a táviratát.

– Elviszed a távírdába – adta ki az utasítást szolgájának. – Ott ülsz a lépcsőn, amíg a távírda ki nem nyit. Aztán visszajössz, és itt ülsz nekem a lépcsőn. Senkit nem engedsz be. Nagyot akarok aludni.

De hiába akart nagyot aludni.

Fél tizenegykor a szolga fölrázta. – Nincs küldsz -mondta, és meglengette a legépelt szöveget.

William kínkeservesen összekapta magát a rövid álomból. – Mért nincs küldsz?

– Nincs Jacksonok. Nincs kormány. Nincs küldsz.

William felöltözött, és bement a távirati irodába. Kedélyes fekete arc mosolygott rá ingerkedve a pénztárablak félig felhúzott rácsán keresztül; keményített gallér, csokornyakkendő, hosszú elefántcsont szipka – a váltósúlyú ökölvívóbajnok.

– Jó reggelt – köszönt William. – Remélem, nem nagyon viselte meg a találkozás a kecskével. Hol a távírász?

– Egy kis szabadságra ment. Most én helyettesítem.

– A szolgám azt állítja, ezt a táviratot nem hajlandók innét elküldeni.

– Igazat mond. Nagyon el vagyunk foglalva a kormány ügyeivel. Az az érzésem, egész nap el leszünk foglalva, sőt, talán jó néhány napig egyfolytában. Ön sokkal jobban járt volna, ha elmegy arra a kis országjáró körútra, amelyet kiterveltünk önnek. Nem óhajtja közben esetleg megtekinteni azt a kiáltványt, amelyet épp közrebocsátunk? Ha jól tudom, ön nem olvas ismaélita nyelven.

– Nem olvasok.

– Micsoda barbár egy nyelv. Én sose tanultam meg. Hamarosan az orosz lesz az ország hivatalos nyelve. Tessék addig egy példány, angolul.

Átnyújtott Williamnek egy bíborszínű papírlapot; a szöveg fölött ez állt:

ISMAÉLIA PROLETÁRJAI,
EGYESÜLJETEK!

Azután hirtelen lecsapta a pénztárablak védőrácsát.

William kilépett a napfénybe. Egy létra tetején fekete férfi állt, épp lemázolta az utcatáblán a korábbi feliratot, azt, hogy „Jackson Street”. Valaki sablonnal sarlót-kalapácsot festett a Főposta épületének homlokzatára; odaföntről vörös zászló csüngött petyhüdten lefelé. William elolvasta a kiáltványt.


a munkásság bányakincsét ezentúl a munkásság fogja kiaknázni a munkásság javára… a Jacksonokat haladéktalanul bíróság elé kell állítani… feleljenek a Forradalom Szent Ügyének árulói… megsemmisítő csapást mérünk… új időszámítás! Szovjet-Ismaélia első naptári éve…!


William vörös gombóccá gyűrte a papirost, és odahajította a kecskének; a gombóc úgy csúszott le a jószág torkán, mint az osztriga.

Ott állt a verandáján William, és átnézett az udvar túloldalára, a dögletes padlásszobára, ahonnan nemrég még Kätchen köszönt rá, körülbelül ilyen idő tájt, reggelente, és hívta, szabaduljanak ki innét, menjenek el a Popotakis Pingpong Szalonba.

– „Enyész és elhagy, mit csak lát a szem” – énekelte William halkan, már-már templomi áhítattal. Ez volt otthon Theodore bácsi kedvenc nótája.

Lehajtotta a fejét.

– Ó, búbos vöcsök – fohászkodott –, baljóslatú szárnyas, még most sem vezekeltem le a vétket, amelyet a húgom ellened elkövetett? meddig kell még száműzve lennem szívbéli zöld pázsitjaimról? nem fért-e meg vajon még az ókor könyörtelen balvégzetei közt is valamiféle deus ex machina?!

Minden remény nélkül fohászkodott.

És ekkor a Dressler Penzió sokszínű zajegyvelegének egyszerre fölébe ívelt egy vékonyka hang, valami makacsul erősödő, egyhangú zümmögés. A cselédség a magasba nézett az udvaron. A hang ereje nőttön nőtt, és a felhőtlen égbolton, pontosan a fejük fölött megjelent egy sebesen közeledő repülőgép. Aztán megszűnt a zúgás; a motort leállították. A gép körívet írt le, és hang nélkül siklott lefelé. Közvetlenül fölébük ért, amikor levált róla egy fekete pötty, és feléjük zuhant; fehér anyag áradt szét mögötte, gomolygott és szétterült. A motor újra rázendített; a gép nekilódult, fölfelé, s aztán el, a távolba; egy perc, és már nesztelenül el is tűnt a szemük elől, mintha soha ott sem lett volna. A domború kis sátor pedig tétovázva és gyöngéden süllyedezett, mintha átlátszó vízmélységekbe merülne alá.

– Ha leszáll a házam tetejére – nézett föl Frau Dressler. – Ha nekem itt összetör valamit…

Az ejtőernyős leszállt a háztetőre; nem tört össze semmit. Finoman, lábujjhegyre érkezett; a hatalmas vitorlavászon összecsomósodott és megroggyant mögötte; az ejtőernyős gyakorlott kézzel kibogozta magát a kötelékekből, s a tető szélére állt. Fésűt vett ki a zsebéből, végigszántott vele halántékába hulló, kissé szétzilált gesztenyebarna tincsein, órájára pillantott, odabólintott Frau Dresslernek, és létrát kért tőle, rendkívül udvariasan, kérését öt vagy hat nyelven megismételve. Odavitték neki a létrát. Fokról fokra lépkedve hegyes orrú kígyóbőr cipőjébe burkolt lábujjain, az ejtőernyős leereszkedett az udvarba. A nőstény kecske tisztelettel engedett utat neki. Az ejtőernyős szívélyesen rámosolygott Williamre; azután hirtelen ráismert.

– Nicsak! – kiáltott fel. – Itt az én útitársam, az újságíró! Milyen kellemes egy másik tősgyökeres brittel találkozni ebben az isten háta mögötti fészekben!

Ötödik fejezet

1.

A nap lebukott a gumicserjék mögött, és az Ismaélita Szovjetállam első napját elnyelte a bíborvörös ragyogás. Popotakis Pingpong Szalonjának elhagyatott söntése csak úgy izzott a lángoló naplementében.

– Azt sem tudom, hogy mondjak köszönetet önnek – hálálkodott William.

– Kérem – felelte egykori útitársa, kezét könnyedén William kezére téve –, kérem szépen, ne hozzon zavarba. Imént kiejtett szavai, úgy tűnik, kísértenek engem, bármerre járjak. Az óta a szerencsés kimenetelű délután óta, mikor ön volt olyan kedves, és helyet adott nekem a repülőgépén, folyvást attól tartok, hogy előbb vagy utóbb az ön ajkairól is meghallom ezeket a szavakat. Azt hiszem, pontosan erre céloztam már akkor is, ha az emlékezetem nem csal.

Mr. Popotakis felgyújtotta a lámpát a pingpongasztal fölött, és megkérdezte: – Játszik egy szettet, Mr. Baldwin? –, mert William barátjának most ahhoz volt kedve, hogy ezen a néven szólítsák.

(„Jól hangzó név – mondta már érkezése után Williamnek. – Semmitmondó, amellett brit, és mindenekelőtt könnyen megjegyezhető. Gyakran kényszerülök rá, hogy üzleti érdekeim érvényesítése céljából különféle álneveket használjak. Az emberem, Cuthbert választja őket számomra. Kifinomult érzékkel rendelkezik arra nézve, mi az adott helyzethez illő név, ám a választékossága olykor kissé túlteng. Előfordult, hogy valamely csapongóbb fantáziával kiötlött találmánya tökéletesen kihullott az emlékezetemből, igen fontos pillanatokban. Most tehát egyszerűen Mr. Baldwin vagyok. Arra kérem önt, tartsa tiszteletben ezt a bizalmas közlésemet.”)

Mr. Baldwin fölvette előbbi kis értekezése fonalát.

– A kereskedelmi élettel együtt járó vagdalkozás és tülekedés közepette – mondotta – arra törekszem, hogy viszonozzam a szívességeket, amelyekben részem van. E szívességek egyre nagylelkűbbek, jutalmazásuk pedig egyre kiadósabb az idő múltával… mindazonáltal, abban bizonyos vagyok, hogy önben tökéletesen érdek nélküli jótevőre találtam. Örülök, hogy ily csekély költséggel sikerült az ön szakmai karrierjét előmozdítanom.

– Tudja-e – folytatta Mr. Baldwin –, hogy az önről szerzett első benyomásom alapján nem tartottam önt az újságírásban nagy sikerekre jogosult fiatalembernek? Éppen ellenkezőleg. Sőt, hogy őszinte legyek, kételkedtem benne, hogy ön az volna, akinek mondja magát, és amikor elárulta, hová készül, attól féltem, talán valami be nem vallott, titkos céllal utazik rendeltetési helyére. Ha kerülgettem a forró kását a – remélem, nevezhetem így – barátságunk első napjaiban, meg kell nekem bocsátania.

– Most pedig – ugrott fel Mr. Baldwin – Mr. Popotakis pingpongszettre invitál bennünket. Ami engem illet, alighanem üdítő lesz egy kis játék.

Levette a zakóját, és felgyűrte krepdesiningének ujját. Aztán fölvette az ütőt, és várakozó állásba helyezkedett az asztal szélén. William szervált. Null, tizenöt; null, harminc; null, negyven, szervacsere; tizenöt, null, harminc, null, negyven, null, szervacsere. A kicsi ember az asztal minden pontján szinte egyszerre jelen volt, és mindkét kezét remekül használta. Leguggolt és felpattant és szökdécselt, és fönn, a levegőben elcsípte és lecsapta a labdát; hol a háló fölött átbuktatva, hol négy-öt méterre az asztaltól, hol a térde alól fölfricskázva, hol lecsavarintva a villanyégők magasából; s eközben mindvégig élénken és élcelődve társalgott Mr. Popotakisszal, görög népnyelven.

A visszavágó szett végén, amelyben Williamnek továbbra sem volt ütése, Mr. Baldwin újra fölvette a zakóját, és így szólt: – Negyed hét. Ön minden bizonnyal ég a vágytól, hogy elküldhesse második táviratát…

William ugyanis még aznap délben megismerkedett az élet megkönnyítését szolgáló egyik újdonsággal, egy magán távíró-adókészülékkel.

Mr. Baldwin érkezése óta Jacksonburgról – vagy, ahogy kora reggeltől fogva nevezték, Marxville-ről – kiderült, hogy a soha nem álmodott kényelem városa.

– Van egy kis pied-à-terre-em itt – jegyezte meg Mr. Baldwin, amikor William délben azt ajánlotta, ebédeljenek meg a Dressler Penzióban –, tudja, csak épp hogy legyen hol lehajtanom a fejem, ha erre járok. Az emberem, Cuthbert már rendbe hozta. Én magam nem láttam, és a legrosszabbtól tartok, de Cuthbert érzékeny fiú, s még ki talál jönni a sodrából, ha nem ebédelek otthon az érkezésem napján. Nincs kedve megosztani velem az ebéd élményét?

Gyalog mentek, mert Mr. Baldwin fölpanaszolta, hogy a repüléstől kissé megmacskásodott a lába. Karon fogta Williamet, s a városnak azokon a zegzugos mellékutcáin vezette keresztül, ahol kevesebben jártak, és közben alaposan kikérdezte az elmúlt huszonnégy óra eseményeiről.

– És hol vannak a kollégái? Az volt az előérzetem, hogy zaklatni fognak!

– Mind elmentek az ország belsejébe, hogy ráakadjanak Smilesra.

– Kitűnő. Akkor hát ön lesz a mi kis drámánk utolsó felvonásának egyedüli nézője.

– Csakhogy ennek senki se látja hasznát. A távírda be van zárva.

– Hamarosan ki lesz nyitva. Addig pedig, efelől semmi kétségem nincs, Cuthbert majd a segítségére siet önnek. Ő és egy svájci üzlettársam szerkesztettek valami ideiglenes tákolmányt, ami, a jelek szerint, működik. Naponta kapcsolatban voltunk egymással.

Még a sikátorokban is kézzelfogható jelei voltak a rendszerváltozásnak; kétszer is be kellett valahová húzódniuk, ahogy a rendőrség kékeszöld foglyokkal megrakodott autói eldübörögtek mellettük. A Café Wilberforce nevét megváltoztatták Lenin Kávéházra. Mindenfelé vörös zászlókat osztogattak, s a leleményesen megcsomózott vagy megtekert vásznak máris ott divatoztak a piacon, a kofák fejdíszeként.

– Tegnap kellett volna jönnöm – mondta ingerülten Mr. Baldwin. – Akkor megtakarítottunk volna egy csomó fölösleges átszervezést. Irgalmas Isten, megint egy rendőrkocsi! – Beugrottak egy kapualjba. A géppuskás raj közepén William fölismerte Mrs. Earl Russell Jackson méltóságteljes alakját.

Végül a külvárosban kötöttek ki, abban a leírhatatlan városnegyedben, a vasútnál, ahol tolatóvágányok és teherpályaudvarok és raktárépületek húzódnak meg a kék puskacsövekből és szögesdrótból ácsolt cölöpkerítés mögött. Átmentek a vaskapun, és előttük állt egy földszintes faház.

– Monsieur Giraud bungalója – mondta Mr. Baldwin. – Ez pedig Monsieur Giraud, de azt hiszem, a bemutatkozás fölösleges.

A szakállas jegykezelő hódolattal üdvözölte őket a verandáról.

– Monsieur Giraud egy ideje a szolgálatomban áll – mondta Mr. Baldwin. – Ami azt illeti, folyamatosan tanácskozott velem, mialatt önnek volt szerencséje a társaságában ideutazni a partvidékről. Azt a rövid időszakot, amíg Monsieur Giraud neve bejárta a világsajtót, érdeklődéssel, és, hogy teljesen őszinte legyek, aggodalommal figyeltem. Ha nem sértem meg bírálatommal azt a hivatást, amelyet ön – ebben az adott pillanatban szinte páratlan sikerrel – gyakorol, elmondhatom, hogy önök, riporterek, nem vették észre Monsieur Giraud utazásában az igazi sztorit. Én élénk figyelemmel olvasom az újságokat. Ritkaságszámba megy, hogy tökéletesen, száz százalékig melléfogjanak. A néphit ezt tartja, ám a jól értesült ember általában fölfigyel az embrionális igazságra, arra a homokszemcsényi kis tényre, amely köré, akár az igazgyöngy legbelseje köré, rárakódnak a díszítés finom rétegei. Ebben az esetben például igenis volt egy orosz ügynök, aki lépéseket tett, hogy megdöntse a rendszert és kormányt alakítson; Monsieur Giraud-nak pedig igenis volt szerepe az ügyben, fontos közvetítő szerepe. Csak éppen nem ő volt az orosz. A kereskedelem és a politika működése nagyon, nagyon egyszerű, de azért nem egészen olyan egyszerű, amilyennek az ön kollégái beállítják. Az emberem, Cuthbert, ugyancsak a vonaton utazott önökkel. Nyomra vezethette volna a sajtót, de senki sem ismerte föl. Ő volt a mozdonyvezető. És mert nincs tudomása a helyi szokásokról, neki köszönhető, hogy végül megkerült az elveszett poggyászkocsi.

– És szabadna tudnom – kérdezte bátortalanul William –, ha egyszer már ennyire a bizalmába avat – ön kinek az érdekét képviseli?

– A magamét – mondta a kicsi ember egyszerűen. – Én magányos lovas vagyok… De nézzük, mit tudtak itt nekünk összekaparni ebédre.

Friss folyami halat kapartak össze; törökparadicsommal együtt, fehérborban párolták meg; azután valami ritka afrikai madarat, amely egyesítette a fogoly húsának porhanyós jó ízét a pulyka tömörebb térfogatával; roston sütötték meg, s töltelékéül banánt, mandulát és édes paprikát használtak; azután egy maszületett gazellát, amelyet anyja tejébe áztattak és szarvasgombával tűzdeltek meg; azután egy tál pehelykönnyű arab cukrászsüteményt és egy halom sosemlátott gyümölcsöt. Mr. Baldwin elmélázva felsóhajtott. – Nos – mondotta –, alighanem kibírjuk, ha ez egyszer lejjebb kell adnunk igényeinket. Annál többre becsüljük majd a civilizáció áldásait… Ejtőernyős ugrásomtól azonban elég jó étvágyam támadt. Valami kalandosabb gasztronómiai vállalkozásra számítottam.

Lenyelte emésztést serkentő tablettáit, megdicsérte a kávét, majd kijelentette, hogy aludni óhajt.

– Cuthbert mindenben az ön rendelkezésére áll – mondta. – Nyugodtan bízza rá, amit el akar küldeni az újságjának.

A távíró-adókészülék a garázsban, illetve a garázs alatt volt; az antennaárboc toronymagasan a levegőbe emelkedett, ügyesen eukaliptuszfának álcázva. William figyelte, ahogy elutasított táviratának első szavai átsercegnek az éteren Mr. Salter irányába; aztán ő is lefeküdt aludni.

Öt órakor ismét megjelent Mr. Baldwin, ezúttal másik, az előbbinél feltűnőbb öltönyben; modora most is merő figyelmesség volt és jóakarat.

– Nézzünk körül a városban – javasolta, és így kötöttek ki, óhatatlanul, Popotakisnál, s ott üldögéltek napnyugtakor az üres söntésben.


– …Ön minden bizonnyal ég a vágytól, hogy elküldhesse második táviratát; bízom benne, hogy az itteni helyzet kis rejtélye most már tökéletesen világos az ön számára.

– Hát… nem. Nem egészen.

– Nem? Vannak még hézagok? Ugyan, ugyan, Mr. Boot, egy ilyen nagy napilap külpolitikai tudósítójának képesnek kell lennie rá, hogy összefércelje a maga számára a tényeket. Hiszen az egész olyan egyszerű. Itt évek óta versengés folyik az ismaéliai bányajogokért, amelyeket, s ezt mint a jogok tulajdonosa bízvást állíthatom, esztelenül túlértékeltek. Különösen a német és az orosz kormány mutatott hajlandóságot az iránt, hogy mértéktelenül nagy árat fizessen értük – de természetben. Szerencsétlenségükre a felajánlott árucikkek – a császári és a cári paloták kincsei, faanyag, játékszer és hasonlók – iránt nemigen mutatkozott kereslet Ismaéliában; legalábbis az elnöki körökben nem. Jackson elnök már régóta azon van, hogy kellő mértékben bebiztosítsa magát nyugdíjas éveire, s én szerencsére abba a helyzetbe kerültem, hogy aranyat ajánlhattam föl neki a bánya-kiaknázási jog fejében, vetélytársaim pedig választhattak a két lehetőség közül: vagy lemondanak becsvágyaikról, vagy megbuktatják Jackson elnököt. Mindketten az utóbbi, a romantikusabb megoldás felé hajlottak. A németek, a maguk alacsony színvonalú ítélőképességével, kiszemeltek egy Smiles nevű, silány jellemű bennszülöttet a majdani diktátor szerepére. Soha egy másodpercig nem tartottam tőle komolyan. Az oroszok, jóval előrelátóbban, megvették a Fiatal Ismaéliták Szövetségét, és mint látja, a csillaguk pillanatnyilag éppen emelkedőben van.

– Mindebből – fűzte hozzá Mr. Baldwin –, azt hiszem, ön bízvást kikanyaríthat egy jó kis cikkre valót.

– Ki – mondta William. – Nagyon szépen köszönöm. Meg vagyok róla győződve, hogy Mr. Salter és Lord Copper rendkívül hálás lesz mindezért.

– Nagy ég, ön szemlátomást mily kevéssé járatos abban, mi a hivatásával járó elfogadott gyakorlat! Most meg kellene kérdeznie tőlem, van-e mondanivalóm a brit olvasóközönség számára. Van. Mégpedig ez: A nyugodt erő megtalálja a maga útját. Nem a testi erő, ezt ne feledje; más nemzetek, ha azt mondják, „erő”, fizikai kényszerre gondolnak; egyedül mi, britek számolunk a lélek hatalmával, amelyet ebbe a kifejezésbe tömörítünk: „nyugodt erő”. Csak egyetlen dolog teremthet rendet a világban: a váratlan és felfokozott erőszak, de még inkább az erőszakkal való hathatós megfélemlítés. Én igen jelentős összegeket tettem kockára ebben a kis szerencsejátékban, és, sajnos, honfitársaink manapság fájdalmasan elnézőek, ha azoknak a veszteségeiről van szó, akik pénzügyileg fölöttük állnak. Az ember visszasírja a régi szép birodalmi időket, amikor a pénznek még volt becsülete… Igazán rendelkezem egy kis befolyással a politikai körökben, de befolyásomat súlyosan próbára tenné, ha háborút robbantanék ki a magam érdekében. Valami népszerűsítésféle viszont nagyon elkelne, az ön lapjában, például… Csakhát nem szeretem a magam ügyeibe belevonni a nemzetközi eseményeket. Sokkal jobb volna az egészet szépen, véglegesen, itt és most, helyben elintézni.

Míg Mr. Baldwin elmondta a mondókáját, az előcsarnokból valami irgalmatlan, zavaros felfordulás növekvő lármája hallatszott; motorbőgés, amely úgy tört be a söntés csendjébe, mintha a házra nehéz bombázók zuhannának, durranássorozat, amely nagy erejű robbanóbombák becsapódását idézte, riadalomtól elfúló, tagolatlan rikoltozás, szófoszlányok több nyelven, az egészet pedig túlharsogta egy mély basszus hang monoton kántálása, amelyben hol tengerészeti, hol templomi emlékek öblösödtek. Az összetákolt épületváz lüktetett és rázkódott, a hitvány alaptól az azbeszt háztetőig; kivágódott a fémzsanéros ajtó, s nyílásán előbb a két fekete ajtónálló tántorgott be a söntésbe, majd közvetlenül a nyomukban, maga előtt terelve őket, egy motorkerékpáron terpeszkedő óriás. A roppant férfiú lassan kanyargott a pingpongasztalok között, aztán letette a lábát a padlóra, és elengedte a kormányt. A motorkerékpár kilőtt alóla, nekirohant a söntéspultnak, és oldalra dőlt, a hátsó kerék tovább pörgött a kipufogógáz felhőjében, az utas pedig, esetlenül ringva jobbra-balra, akár a mutatványos medve, szemügyre vette a helyiséget, zavart, de jóleső csodálkozással.

A svéd volt; hanem egy testestül-lelkestül megváltozott svéd, akiben nemigen lehetett fölismerni a kávéskanna és az angoltapasz szelíd apostolát. Fején a haj úgy meredezett, mint díszesen elrendezett, aranyos fűcsomó; orcája felső részén borvirág pírja fénylett, kiálló járomcsontján éppúgy, mint üres, borjúpillantású szemében; homloka széles boltozatán csomósan kidagadtak az erek. Egyre csak énekelte a skandináv gyászdalokat, fejet hajtott az üres székek előtt, és imbolyogva megindult a söntéspult felé.

Mr. Popotakis már első rémületében kimenekült az épületből. A svéd átlépett a pulton, és a pult mögött, a polcon kotorászott. William és Mr. Baldwin megbűvölve nézte, ahogy sorban orrához emeli a palackokat, megszaglássza őket, majd csalódottan mindet a háta mögé hajigálja. Hamarosan azonban megtalálta, amit keresett – a hatvanfokosat. Odavágta a pult széléhez a palack nyakát, letörte, nem valami szépen, aztán ajkához emelte a behasadozott üveget; ádámcsutkája fel-alá járt. Ezután, immár felfrissülve, ismét körülnézett. Figyelme a lábánál heverő motorkerékpárra terelődött, a motor bűzlött és berregett, a svéd egyetlen hatalmas rúgással elnémította.

– Nyugodt erő – mondta tisztelettel Mr. Baldwin.

A svéd pillantása lassan végigpásztázott Mr. Baldwinon, aztán megállapodott Williamen; szeme kerekre tágult, szemhéja rándult egyet-kettőt; s egyáltalán, különféle jeleit mutatta annak, hogy fölismert valakit. Áttámolygott a helyiségen, megragadta William kezét, s teljes erőből megszorította; a törött palackkal vendégszeretően döfködte az arcát, és hosszasan, melegen szólott hozzája, svédül.

Mr. Baldwin válaszolt neki. Az, hogy egy idegen országban egyszer csak anyanyelvének hangjai ütik meg a fülét, elképesztő hatással volt Olafsenre. Leült és sírdogált, Mr. Baldwin pedig csak duruzsolt tovább a fülébe, svédül.

– Néha az embernek palástolnia kell a nemzeti hovatartozását – fordult Williamhez Mr. Baldwin. – Sikerült elhitetnem a barátunkkal itt, hogy honfitársa vagyok.

Vége lett a levert hangulatnak. Olafsen kurjantott egyet, s fenyegetően vívóállásba helyezkedve rohamozott az abszintos üveggel.

Közben bemutatta Williamet Mr. Baldwinnak.

– Ez az én kiváló barátom, Boot – mondta –, híres újságíró. A barátom, akkor is, ha belőlem hülyét csináltak. Hülyét csináltak belőlem! – kiáltotta még egyszer, most már hangosabban és dühösebben. – Hülyére vett egy csomó fekete! Leküldték délre, hogy kitört a járvány, és kiröhögtek. De én ezt meg fogom mondani az elnöknek! Az elnök jó öregember, az majd megtanítja őket móresre. Elmegyek az elnöki palotába, most mindjárt, és mindent elmondok!

Fölkelt az asztaltól, és fölébe hajolt a rokkant motorkerékpárnak. Mr. Popotakis bekukucskált a személyzeti ajtó résén, de látva, hogy a svéd még most is ura a küzdőtérnek, eloldalgott a szemhatárról.

– Mondja – fordult ismét Williamhez Mr. Baldwin –, ez az ön barátja itt megszelídül vagy inkább megbokrosodik az alkoholtól?

– Úgy tudom, inkább megbokrosodik.

– Akkor hát igyekezzünk viszonozni a vendégszeretetét.

Mr. Baldwin saját kezűleg szedett le egy másik üveg hatvanfokosat a polcról. Nagylelkűen alkalmazkodva a helyileg kialakult szokásokhoz, egy mozdulattal lecsapta az üveg nyakát; alaposat húzott a palackból, aztán odanyújtotta a svédnek. Alig telt bele néhány perc, és máris együtt énekelték a keserves balti dalfoszlányokat; Mr. Baldwin csengettyűző tenorja belesimult a svéd mély basszus hangjába. Két sirató között mindig kortyoltak egyet, és két kortyintás között Mr. Baldwin tömören, ám egy-egy kijelentést többször megismételve összefoglalta az elmúlt huszonnégy óra alkotmányjogi változásait.

– Az oroszok rossz emberek.

– Nagyon rosszak.

– Azt mondja magáról mind, hogy herceg, aztán pénzt kér kölcsön!

– Úgy van!

– Jackson elnök jó öregember. Harmóniumot adott nekem, a misszióm részére. Van egy csomó hülye Jackson, de az elnök az a barátom!

– De mennyire!

– Akkor hát – mondta a svéd, és fölemelkedett – odamegyünk, és megnézzük ezt az én barátomat, Jacksont.

2.

Szovjet-Ismaéliának ezen az első, s mint kiderült, utolsó estéjén az elnöki palota ünnepi fényárban úszott, nem az érettebb diktatúráknak oly kedves rejtett ívlámpák pompás fényözönében, hanem, jobb híján, ama seregnyi „lampion” hangulatos imbolygásában, amellyel a Jacksonok szokták volt füzérbe fogni a tornácot, hivatalosan is megtartott s ritkának egyáltalán nem nevezhető születésnapjaikon; az összes homlokzati ablak, mind a tíz ablak szélén nyitva álltak a zsalugáterek, s odabenn úgy ragyogtak a csillárok, hogy kényelmesen be lehetett pillogni a nottinghami csipketerítőkre és ajtófüggönyökre, valamint a nagyított fotográfiákra. Vörös zászló csüggött lefelé sötéten, kiemelkedve az éjszakai ég hátteréből. A középső balkonon dr. Benito ágált, mögötte ott állt a Fiatal Ismaéliták Szövetségének egy csoportja. Odalenn hatalmas tömeg ismaélita gyűlt össze, hogy gyönyörködjék a fényekben.

– Miről beszél? – kérdezte William.

– Kihirdette, hogy eltörlik a vasárnapot, s felszólította a gyülekezőket, jelentkezzenek önként a tíznapos, napi tízórás munkahétre. Nem hiszem, hogy kellő diplomáciai érzékkel választotta meg a pillanatot.

A svéd már nem volt mellettük, vadul tört előre a maga szabadító küldetésének tudatában. William és Mr. Baldwin hátul, a csődület szélén ágaskodott. Az emberek zsibbadtan álldogáltak. Szerették nézni ezt a nagy kivilágítást. Mindig összecsődültek a szónoklatra, bármi lett légyen az, prédikáció, ismeretterjesztő előadás, politikai programbeszéd, élők vagy holtak dicsőítése, jótékonysági felhívás – mind egyformán elzsongította őket. Szerették az emberi hang mindenfajta megnyilvánulását, azt meg különösen, ha a hangot szüntelen atlétikai erőfeszítés kíséri. Az idők során annyi beteljesületlen jóslatot hallottak már erről az erkélyről, hogy az új rezsim zordságai semmiféle nyugtalanságot nem váltottak ki belőlük. S ekkor, ahogy Benito odafönn javában gesztikulált, az érdeklődés moraja hullámzott végig a tömegen; mindenki a nyakát nyújtogatta. A földszinti ablakban megjelent a svéd. Benito, aki ösztöneiben érezte, hogy a hallgatóság megélénkül, fölemelte hangját, vadul forgatta szemét és villogtatta fehér fogait. Az emberek várakozásteljesen, lábujjhegyen álltak. A tömeg látta, amit a szónok nem látott – a svéd odalenn kábultan, de állhatatosan rámolta kifelé a szalont. Lerántotta a függönyöket, lesöpörte a kandallópárkányról a tizennégy sárkánydíszes vázát, kihajított az ablakon egy nagy cserép páfrányt, hogy csak úgy csattant. A tömeg lelkesen megtapsolta. Az Ifjú Ismaéliták Szövetségének képviselői összesúgtak Benito mögött, de a szónok, mivelhogy semmi másra nem figyelt a saját ékesszólásán kívül, egyre csak eregette a marxi tantételeket az éji levegőbe.

A tér hátsó fertályán nyújtózkodó nézők előtt, akiknek hallótávolságán kívül esett minden kisebb zörej, a továbbiakban a korai filmvígjátékok boldog következetlenségével pergett le a képek egymásutánja. A forradalmi bizottság tagjai ellopództak vezérük mögül, s azon nyomban el is tűntek, hogy szinte ugyanabban a másodpercben hanyatt-homlok tóduljanak vissza az erkélyre, kifelé hátrálva a svéd elől, aki most az emeleti fogadóterem fényében bukkant fel, kicsiny, aranyozott széket lóbálva a feje fölött.

Nem egészen három méterre volt a földtől az erkély. A fehér ember iránti hagyományos, kiirthatatlan, rettegéssel teli tisztelet, párosulva az örvénylő széklábak formájában megnyilvánuló, a maga kézzelfoghatóságában közvetlenül fenyegető veszedelemmel, végképp eldöntötte az események kimenetelét. A forradalmi bizottság egy emberként átvetette magát az erkély korlátján, és rázúdult a gyapjas koponyákra odalenn. Benito ugrott utolsónak, és végső leheletéig teli torokból hirdette az osztályharcot.

Olafsen ismaélita nyelven szólott az ujjongó néphez.

– Azt mondja, hogy a barátját keresi, Jackson elnököt – fordította Mr. Baldwin.

A tömeg hatalmas üdvrivalgással fogadta a bejelentést. Ez a szó: „Jackson”, az ismaélita szótárban azok közé a kifejezések közé tartozott, amelyek örökösen felgyújtották az emberek képzeletét; ez a név a bölcsőtől a sírig hozzátapadt az ismaélita társadalom minden izgalmas eseményéhez. Igazán kellemes meglepetés volt arról értesülni, hogy aznap reggel az összes Jacksont bevitték a börtönbe; most meg aztán az lesz csak az igazi jó muri, látni őket, megint mindnyájukat! Mindaddig, amíg a Jacksonokat érte valami, akár jósors, akár balszerencse, az ismaéliták az intelligens ember érdeklődésével fordultak a politika felé. Hamarosan az egész sokaság azt óbégatta: – Jack-son! Jack-son! Jac-kson!

– Jackson! Jackson! – kiáltotta Mr. Baldwin is, William oldalánál. – Azt hiszem, barátom, most már föllélegezhetünk. Győzött az ellenforradalom.

3.

Egy óra múlva William a Dressler Penzióban, a szobájában ült, és hozzáfogott, hogy legépelje táviratát a Marhának.

Nem messziről, a Fő utcáról behallatszott a néptömeg boldog zsivajgása. Megtalálták Jackson elnököt, lakat alatt, egy fáskamrában. Most kótyagosan és meredt végtagokkal hagyta, hogy az emberek a vállukra emeljék és körülhurcolják a városban; a többi kiszabadított családtag tiszteletére hasonló körmenetek szerveződtek. Megesett, hogy az egymással vetélkedő felvonuló csoportok egy-egy utcasarkon agyba-főbe verték egymást. Mr. Popotakis idejében bedeszkázta a kávéházát, de több indiai italboltot kiraboltak, s a város belemerült a mámoros éjszakába.

sajtoszolgalati ugy utan-
vettel surgos orszagot
mister baldwin nevu pasas
egyszeruen megvette – gépelte William.

– Nem – szólalt meg a háta mögött halkan valaki. – Ha nem veszi rossz néven együttműködésemet, én alighanem olyan táviratszöveget tudok összeállítani, amely még inkább elnyeri jóbarátom, a Rézgróf tetszését.

Mr. Baldwin leült William íróasztalához, maga elé húzta az írógépet. Új papírlapot fűzött a hengerbe, feltűrte a kézelőjét, és szélsebesen belefogott az írásba.

titokzatos penzember
visszaadja becsuletunket
rhodes lawrence a mai napon
fontos kelet-afrikai
banyakiaknazasi jogokat
szerzett vissza hathatosan
szembeszegezve nagy-britannia
erdekeit bolsevista kemekkel
fegyveres ellenallassal…

– Körülbelül öt hasábra jön ki – mondta Mr. Baldwin, amikor befejezte az írást. – Amennyire ismerem az újságokat, azt hiszem, bízvást állíthatom, hogy teljes egészében lehozzák. Sajnos, a holnapi számról már lemaradtunk, de hát nem kell tartanunk semmilyen versenytárstól. Talán még abban a szerencsében is részem lesz, hogy visszafelé ismét önt nyerem meg útitársnak.

Az örömujjongás hangjai most közelebbről hallatszottak, s a lárma vad hejehujázássá erősödött kinn, a keskeny mellékutcában.

– Nagy ég – sápítozott Mr. Baldwin. – Milyen kínos. Alighanem fölfedeztek.

De nem: csupán Gollancz Jackson tábornokot ráncigálták körbe a városban, autóstul. A meztelen lábak dobogása lassan elhalt a sötétségben. A hangos éljenzés elenyészett.

Kopogtak az ajtón.

Cuthbert jelentette, hogy tekintettel a városban uralkodó zűrzavaros állapotokra, bátorkodott gazdája ágyneműjét áthozni a Dressler Penzióba, s megvetni számára az ágyat.

– Nagyon jól tetted, Cuthbert… Most pedig, ha nem haragszik, elköszönök öntől. Szokatlanul mozgalmas napom volt. Jó éjszakát.


HARMADIK KÖNYV
A díszvacsora

Első fejezet

1.

A Jézus Menyasszonya-templom harangjainak zengését a Nagyvilági Lapkiadó épületében elnyelte a szokásos fültépő délutáni lárma. A vidéki kiadás már nyomdába ment; a közúti forgalom szintje alatt, barlangi kék fényben, roppant papírtömegek csattogtak át a nyomdagépeken; odafönn, ahol emelet tornyosult emeletre, az utca félhomályától a tiszta nappali levegőégig, tejüveg ajtók nyitódtak-csukódtak; férfialakok vágódtak ki-be az ajtókon, vállukon kirojtosodott, foszladozó nadrágtartó; százával foglalták le a telefonvonalakat a fecsegő riporterek, azzal a szándékkal, hogy keresztezzék egymás elképzelését; segédszerkesztők vesződtek sivár mindennapi feladatukkal, hogy azt a kötegnyi téves információt, amelyet fütyörésző csirkefogók halmoztak elébük, sikerüljön addig húzniuk, míg semmitmondó bárgyúság nem lesz belőle; százával rázkódtak az írógépek, s mellettük százával langyosodtak át a kistányérok, a szétmorzsált, ragacsos kekszdarabkákkal. Ennek az egész nyüzsgésnek a gócpontjában, az egésznek a mozdulatlan kellős közepében pedig magányosan üldögélt Lord Copper, a tökéletes nyugalom szigetén. Tömör feje, amelyben egy fia gondolat sem fészkelt, mintegy szobrászi beállításban, a bal tenyerére támaszkodott. Ő maga épp egy kicsiny tehenet rajzolgatott az írómappája szélére.

Négy hasadt patájú láb, bojtos farok, szerényen elvékonyodó csecsű, duzzadó tőgy; a szegycsont és a fej, akár az Elgin-márványok – ez idáig tiszta ügy. A probléma ezután következett – mi ér magasabbra: a fül vagy a szarv? Lord Copper előbb megpróbálta így, aztán megpróbálta úgy; egyik rajz sem volt meggyőző; különböző típusú fülekkel próbálkozott – háromszegletű, pici macskafüllel, szamárfül porcogós szőrcsimbókjával, kétségbeesésésében még azzal a bágyadt leffentyűvel is, amely emlékezete szerint egy tengerimalac hallószervéül szolgált, legelső otthonának kiskertjében; különféle típusú szarvakkal próbálkozott – fejedelmi tülkökkel, a kőszáli kecske elegáns antennáival, a bölény és a jávorszarvas roppant fegyverzetével. Orra előtt a papírt hamarosan úgy elborították a torzonborz fejek, mint a vadász fogadószobáját. Mindegyiken talált valami kivetnivalót. Lord Copper borzongva nézte a rajzokat, és kedélyét megülte, hogy nem leli a rejtély kulcsát.

Ekkor nyitott rá Mr. Salter.

A külpolitikai rovatvezetőnek egyáltalán nem volt kedve hozzá, hogy a maga jószántából keresse föl Lord Coppert. Nem is volt semmi különös mondanivalója. Még csak nem is hívatták. Viszont joga volt rá, hogy bármikor gazdájának színe elé járuljon, és makacsul hitt benne, hogy csakis ezzel az egyéniségétől teljesen idegen, lankadatlan és tolakodó önmutogatással tarthatja ébren magában a reményt, hogy valaha is másik rovat élére kerülhet.

– Bukaresttel kapcsolatban kell önnel tanácskoznom.

– Vagy úgy.

– Jepson hosszú tudósítást küldött egy pogromról. Van nekünk valami bukaresti irányvonalunk?

Lord Copper felriadt a töprengésből. – Kell, hogy legyen – mondta ingerülten. – Kell, hogy legyen valaki ennél a lapnál, aki ért a tehenekhez!

– A tehenekhez, Mylord?

– Nem szerződtettünk egy illetőt arra, hogy a vidéki életről írjon?

– Vagy úgy. De igen. Ez az illető Boot volt, Mylord.

– Na látja. Küldje be hozzám.

– Nem lehet. Kiküldtük Afrikába.

– Hát akkor hozassa vissza. Mit keres ott? Egyáltalán, ki küldte oda?

– Már elindult hazafelé. Boot akasztotta le azt a nagy sztorit Ismaéliáról. A bombahírt. Amivel – tette hozzá Mr. Salter, látva, hogy Lord Copper fenyegetően összehúzza a szemöldökét –, amivel lesöpörtük a térképről Hitchcockot.

Az íróasztal mögött lassan földerült a nemes vonalú arc.

– Vagy úgy! Hát persze, Boot! Ez a pompás fickó! Ő volt erre a munkára a megfelelő ember!

– Ön fedezte fel, Mylord.

– Igen, én, magától értetődik… jó ideig rajta tartottam a szememet. Örülök, hogy bevált. A valódi tehetség mindig kifutja magát a Marhánál, nem igaz, Salter?

– Határozottan, Mylord.

– Megtörténtek az előkészületek Boot fogadására?

– Bizonyos fokig.

– Lássuk csak: hogyan döntöttünk érdemei elismerése felől?

– Nem hiszem, Mylord, hogy ez a kérdés valaha is szóba került.

– Lehetetlen. Ez a dolog nekem elsőrenden szívügyem! Boot kiválóan szerepelt. Példát vehet róla a szerkesztőségben mindenki – érti, mindenki Tüntetőleg óhajtom kifejezésre juttatni nagyrabecsülésemet. Mit mond maga, mikor jön vissza?

– A jövő hét végén.

– Személyesen fogok neki köszönetet mondani… Maga sohasem hitt igazán abban a fiúban, Salter.

– Mylord, én…

– Ne mondja, nagyon jól emlékszem. Maga fel akart mondani neki. De én tudtam, hogy benne szunnyadnak az újságírói adottságok. Nekem volt igazam?

– Önnek, Mylord, határozottan.

– Hát akkor elég legyen az efféle kicsinyes féltékenykedésből. Annyi acsargás van a szerkesztőségben, mint rostán a lik! Én magam fogok utánajárni, hogy Boot elnyerje megérdemelt jutalmát…! Nem tudom, vajon mi lenne a méltó viszonzás… – Lord Copper tétovázva forgatta a ceruzáját. Tekintete a rajzokra tévedt; letakarta a lapot itatóspapírral. – Mi volna – szólalt meg végül –, ha egy másik jó kis külföldi megbízatást adnánk neki? Például menjen el ezzel a nőexpedícióval a Déli-sarkra – biztos, hogy ebből ki lehetne hozni egy sztorit. Maga szerint ez méltó viszonzás lenne?

– Bizonyos fokig, Mylord.

– És nem nagyon bőkezű ez a viszonzás?

– Bőkezűnek határozottan nem bőkezű, Mylord.

– Vélelmem szerint az ilyesfajta expedíció költségei igen magasra rúgnak. Különhajót kell Bootnak bérelnünk – úgy hallom, ezek nem engednek föl férfit a hajójukra. – A lord elégedetlenül kopogott a ceruzájával. – Az a baj, hogy két év is beletelhet, míg az ilyesmiből sztori lesz, aztán kezdhetjük elölről, hogy Boot nevét megint elfogadja a közönség. Most kellene valamit csinálnunk, amíg a Boot névre a lapot szétkapkodják. Sokkal kevesebbért lovagi címet adattam annak az analfabéta Hitchcocknak! – Azóta, hogy a tehénkérdés olyan váratlanul megzavarta, Lord Copper most mosolyodott el először. – Hitchcockot bizony leszállítottuk a magas lóról Ismaéliában! – A lord lecsapta a ceruzáját, orcáján szétterült a mosoly, ahogy eszébe jutott az a tíz nappal korábbi győzelem, mikor a Tinónak reggel hétkor újra kellett nyomnia az egész első oldalát, s egy kései különkiadást kellett megtöltenie valami nyilvánvaló kacsával.

– Nem akarom leszállítani a szerkesztőségen belül a hivatalos kitüntetések értékét – mondta a lord –, de igen nagy kedvet érzek hozzá, hogy lovagi címet adassak Bootnak. Mit szól ehhez, Salter?

– Nem gondolja, Mylord, hogy Boot még eléggé a pályája kezdetén van…?

– Nem, nem gondolom. És helytelenítem ezt a maga rosszindulatú viselkedését, Salter. Az ember örüljön a beosztottjai sikerének! A lovagi cím fölöttébb alkalmas lesz elismerésünk kifejezésére. Egy fillérjébe se kerül a lapnak. Mint céloztam rá, az effajta kitüntetéseket körültekintéssel kell kiosztani, de ha a kitüntetést a kívánt módon használják, az a lapnak is a tekintély kívánatos légkörét jelenti.

– És a kitüntetettnek fizetésemelést.

– Meg fogja kapni. És hozzá díszvacsorát, ráadásnak. Küldje be hozzám a szervezőtitkárnőmet. Azonnal intézkedem.

2.

A miniszterelnökség épületében alig lézengett valaki; a magántitkárság vezetője Skóciában tartózkodott; a másodtitkár a Lidón; az egész parlament szabadságon volt, de a miniszterelnököt most sem hagyták békén, muszáj volt átevickélnie a közügyeken, amennyire a képességeiből futotta, pusztán harmad- és negyedtitkárja segítségével – ezek a megbízhatatlan ifjoncok a felesége rokonságából kerültek ki.

– Itt egy újabb fölterjesztés – mondta ingerülten. – Bath Rend. Boot. Pénz nem jár vele.

– Igenis, Merwyn bácsi. Megindokolod – megindokoljuk, miért kapja?

– Coppernak valami retyerutyája ez. Írd oda, hogy „Az Irodalom Szolgálatáért”. Már van egy kis ideje, hogy Copper nem kért semmit – épp kezdtem idegeskedni. Személyesen értesítem majd, hogy a dolog rendben van. Te meg firkants valamit Bootnak.

– Oké, bácsikám.


A titkár később odafordult egy alacsonyabb beosztású kollégájához.

– Már megint egy kalaplengetés. Boot. Valami író. Te hallottál róla?

– Persze, mindig Matilda nénivel ebédel. Malac regényeket ír.

– Na jó, hát akkor írd meg neki, hogy a lovagsága áll, mint a cövek. Megteszed?


Két nap múlva John Courteney Boot postán kézbesített levelet talált a számlái között, a következő szöveggel:


A Miniszterelnök Úr megbízásából ezennel értesítem Önt arról, miszerint nevét fölterjesztettük Őfelsége, a Király elé azzal az ajánlással, hogy vegyék föl a Bath Lovagrend Birtokosainak listájára.”


– Szent Habakuk – nézett egyet Boot. – Mi ez, ha nem Julia.

Mrs. Stitchet szokás szerint még ágyban találta. Leült az ágy szélére, végignézte, ahogy a hölgy megreggelizik. Kisvártatva megjegyezte:

– Mellesleg, mit szólsz hozzá? Ezek engem lovaggá ütnek.

– Ütnek? Téged? Kik?

– A király meg a miniszterelnök. Tudod… olyan igazi lovaggá… Szóval, az lesz a nevem, hogy Sir John Boot.

– Micsoda…?

– Te csináltad?

– Kicsoda…? Szóhoz sem tudok jutni, John. És te örülsz neki?

– Még nincsenek rá szavaim… olyan nagy meglepetés… De azt hiszem, örülök… igen, tulajdonképpen tudom is… örülök… Ha meggondolom, rettenetesen örülök az egésznek…!

– Akkor jó – mondta Mrs. Stitch. – Én is rettenetesen örülök. – És hozzáfűzte: – Alighanem van valami közöm a dologhoz.

– Angyali cselekedet volt, Julia. De miért csináltad?

– Kiszúrásból. Tudod: kiszúrtam a nevedet. Stitch! Szúrópróba. Láttam, micsoda csalódás neked, hogy nem mehetsz el haditudósítónak.


Később, amikor Algernon Stitch hazatért az egész napos fogoly vadászatról, felesége azt mondta neki:

– Algy! Mi lelte a miniszterelnököt? Képzeld, lovaggá üti Johnt.

– John Gassowayt? Hát nézd, folyton járatja valamiért a száját, amióta csak győztünk a választásokon.

– De nem ő lesz a lovag. John Boot.

Nemigen fordult elő, hogy Algernon Stitch arcára kiüljön a meglepetés. Most azonban ez történt.

– Boot – mondta hüledezve. – Teremtőm. – És hosszú időbe telt, míg újra meg bírt szólalni. – Túlfeszített munka. Agyi károsodás. Szerencsétlen.


John Boot nem volt biztos benne, vajon nem jobb-e, ha viccnek veszi a dolgot. Megosztotta titkát egy bizonyos Lady Greenidge-dzsel s egy bizonyos Miss Montesquieu-vel. Mire elérkezett a vacsoraidő, az egész ház zsongott a hírtől, mint a méhkas. A többiek fejében meg sem fordult, hogy kételkedjenek benne, vajon viccről van-e szó, vagy sem.

3.

– Van valami elvámolni valója?

– Nincs.

– Micsoda? Hát ez a sok minden itt?

– Ezt mind Londonban vettem, még júniusban.

– Ezt mind?

– Ennél többet is. Volt ezenkívül egy kenu…

A vámtiszt megragadta a legközelebb eső lécládát, amely feltűnően kiállt a visszatérő vakációzók kézipoggyásza közül. Aztán elolvasta rajta a címkét, s a modora egy csapásra megváltozott.

– Bocsásson meg, hogy kérdésemmel zaklatni merészelem, uram, de nem ön véletlenül Mr. Boot, a Marha tudósítója?

– De igen, alighanem én vagyok.

– Ön az? Akkor hát nem hinném, uram, hogy szükséges önt tovább is feltartóztatnom… Mit szól majd az asszony, ha megtudja, hogy találkoztam önnel! Szeme-szája eláll! Az utóbbi időben folyton csak önről olvasunk!

S mintha mostanában mindenki csak Williamről olvasott volna. Attól a pillanattól kezdve, hogy elérte az angolul beszélő világ peremvidékét a marseille-i luxusvonattal, William észrevette, hogy személyét leplezetlen kíváncsiság veszi körül. Útközben, még Párizs környékén megvette a Marha egyik számát. A lap első oldalán főként a „Hölgyek Antarktiszi Expedíciójá”-nak előkészületeiről esett szó, de a szöveg közepén keretbe foglalt jegyzet hirdette:

BOOT ISMÉT ITTHON
A férfi, aki új fejezetet nyitott az újságírás történetében,
Boot, a Marha
tudósítója
holnap a maga utánozhatatlan modorában
vallani fog üstökösszerű karrierjének
intim részleteiről! Milyen érzés beval-
lani az igazat kétmillió előfizetőnek?
Milyen érzés egyetlen hét alatt fel-
hágni a hírnév legmagasabb csúcsára? Boot
mindezt megvallja olvasóinknak.

Ezt írta az előző napi újság. Doverben William megvette az aznapi számot. Abban pedig, William sokszorosított aláírása és az ismaélita tájra ügyesen ráfotózott nagyméretű útlevélképe fölött – ezt a méretet csak legjobban fizetett munkatársai számára tartotta fenn a Marha – ott állt a beharangozott nyilatkozat.


Két hónappal ezelőtt – így kezdődött a vallomás –, amikor Lord Copper elszólított a Marha szerkesztőségében meghúzódó íróasztalomtól, hogy rám bízza az Évszázad Legnagyobb Riportját, bizony, kutyaszorítóba kerültem: addig még sohasem jártam Ismaéliában, és azt sem tudtam, a külpolitikát eszik vagy isszák. Beledobtak a mélyvízbe, ahol állnom kellett a sarat a civilizált világ legragyogóbb tehetségeivel, minden tapasztalatával és műveltségével szemben. Az egészhez úgyszólván semmi más nem állt rendelkezésemre, mint a fiatalságom, az akaraterőm – sikerülnie kell! – és az, amit jobb szó híján úgy kell neveznem: a szimatom. Ebben a két hónapig tartó szellemi pengevillogásban…”


William nem bírta tovább olvasni. Szégyentől égő arccal indult vissza a vonatához. A sínek között sürgönykihordó gyerek téblábolt, és egyhangú, egy szótagú, panaszos sirálysikolyokat hallatott, amelyek William zavart elméjében úgy visszhangzottak, hogy: „Boot! Boot! Boot!” William rossz lelkiismerettel fordult a fiú felé; a sürgönykihordó keménypapír táblát hurcolt magával, és a táblán, amely az emberi képzelet kegyelemdöféseképp nem másba, mint egy kétágú karóba volt beletűzve, félreérthetetlen betűk hirdették azt, hogy: Boot.

– Az az érzésem, a távirat nekem szól – mondta szorongva William.

– Tessék, adok egy egész vagonnal.

A vonat máris indult. William magához vette a táviratokat, és benn a fülkében bontotta fel őket; útitársai kíváncsian lestek minden mozdulatát.

seertetlen visszateereesed
szaamomra szemeelyes eleegteetel
copper.

marha megbízottja victoria paalya-
udvaron vaar stop keerlek jelent-
kezz szerkesztoeseegben azonnal
ahogy megeerkezel stop ne aallj
szoba senki maassal salter.

sziveskedjeek elfogadni oeteeves
szerzoedeest eevi oetezereert
vilaagjaarok lelki postaaja
rovatvezetoei aallaasaara tinó.

keeruenk taavirati meghatalmazaast
taargyalaas foganatositaasaara
koenyv folytataasos regeeny
megfilmesiteesi jogok oeneeletrajz
paul irodalmi uegynoekseeg

Volt még jó néhány távirat, amelyet hasonló szellemben fogalmaztak meg. Ahogy elolvasta, William egytől-egyig kiengedte mindet a nyitott ablakon. A légáramlás elkapta a papírlapokat, s végigpörgette őket az elszenesedett töltésen át a messze elnyúló tarlóig, ahol asztagba rakva állt a gabona.


A Victoria pályaudvaron megint csak a poggyásza árulta el Williamet. Ahogy a lécládák és a kötegek közt ácsorogva taxira várt, egy siheder lépett elébe, és megszólította: – Mifene, kérem, nem maga az a William Boot? – Sóvár, pattanásos arcú fiú volt.

– De én vagyok.

– A Marhától jövök. A Marha küldött maga elé. Mr. Salter mondta, hogy jöjjek ide.

– Nagyon kedves tőle.

– Biztos inna valamit, így utazás után.

– Köszönöm, nem fontos.

– Mr. Salter mondta, hogy kérdezzem meg magát, mert biztos inna valamit.

– Nagyon kedves tőle.

– Mifene, kérem, ugyan igyon már valamit. Mr. Salter azt mondta, fölszámíthatom mint költséget a lap terhére.

Az ifjú nagyon sóváran nézett Williamre.

– Na jó – mondta William.

– Persze maga nem ismer engem – buzgólkodott az ifjú, míg bementek a restibe. – A nevem Bateson. Csak három hete vagyok a lapnál. Először fordul elő, hogy a lap terhére számolhatok el valamit. Igazából most először húzok ki egyáltalán valami pénzt a Marhából. „Fregoli” vagyok, tudja.

– Értem.

Beértek a restibe, és Bateson vett magának egy kis üveg whiskyt. – Mifene – krákogott –, mit gondol, marha nagy pimaszság, ha kérek magától valamit?

– Éspedig?

– Itt ez a maga nagy sztorija. Nekem megvan az első kiadás. – Előhúzott egy mocskos újságot a zsebéből. – Megkérhetem, hogy dedikálja?

William dedikálta.

– Mifene, kösz, marhára örülök. Be fogom kereteztetni. Azóta hurcolom magammal, hogy megjelent – tanulmányozom, tudja. Azt mondták a Tudósító Iskolában, ezt így kell csinálni. Maga is elvégezte a Tudósító Iskolát?

– Én nem.

Bateson arca befelhősödött. – Te jó ég, lehet, hogy nem jó buli az ilyen iskola? Rém drága pedig.

– Én azt hiszem, nagyon jó buli az ilyen iskola.

– Szóval az a véleménye, hogy jó, mégiscsak? Én a Légvár Iskolában végeztem. Havi tizenöt shilling volt a tandíj, és a diplomámba azt írták: „különlegesen alkalmas”. Ennek alapján vettek föl a Marhához. Őrült nagy szerencse, tudom. Még egy sorom nem jelent meg a lapban. De egyszer csak el kell indulni a pályán. Őrült nagy hivatás, nem igaz?

– De igen, bizonyos szempontból, feltétlenül.

– Milyen csodálatos lehet, ha az ember ott tart, ahol maga – mondta Bateson, és keserveset sóhajtott. – Fönn lenni a csúcson! Őrült nagy szerencse, hogy így kifogtam magát. Nem akartam hinni a fülemnek, amikor Mr. Salter engem szemelt ki, hogy menjek maga elé. Azt mondta: „Eridj és üdvözöld Bootot. Kérdezd meg, nem akar-e inni valamit. Hozd ide, mielőtt leszerződik a Tinóhoz.” De ugye, maga nem akar a Tinóhoz leszerződni?

– Nem akarok.

– Ugye, magának is az a véleménye, hogy a Marha a legjobb lap? Szóval, hogy az ember életében őrült nagy szerencse, a legnagyobb szerencse, ha a Marhánál gyűrheti az ipart?

– Az.

– Egy esett le rólam, frankón. Tudja, néha egyszerűen fejre kell állni tőle, hogy csak mennek a napok, és az embernek soha egyetlen riportja nem jelenik meg. Én is külföldi tudósító szeretnék lenni, mint maga. Mifene, mit gondol, marha nagy pimaszság, ha mutatok magának valamit abból, amit így összeírogatok? Olyankor csinálom, ha ráérek. Kitalálok magamnak valami falrengető hírt, aztán elképzelem, hogy kellene kidolgozni. Tegnap éjjel az ágyban kitaláltam egy színésznőt, akinek elvágták a torkát! Megmutathatom?

– Kérni fogom rá – mondta William –, majd egyszer. De azt hiszem, most már lassan indulnunk kellene.

– Igen, sajnos, úgy néz ki. De mégis, mit gondol: jól csinálom én ezt az önképzést, így, ezekkel a kiagyalt álhírekkel?

– Jobban már nem is lehetne – nyugtatta meg a fiút William.

Kiléptek a söntésből. A csomagokra mostanáig a hordár vigyázott. – Ez a holmi nem fér be csak két taxiba – nézett végig a ládákon.

– Igaza van… Mi lenne, ha elvinné a nehezebbjét az egyik taxival, Bateson? Én meg a kézipoggyásszal beülök a másikba, és megyek maguk után. – William betuszkolta a fiatalembert az autóba, a trópusi felszerelés közé. – Ezeket adja oda Mr. Salternak, és mondja meg neki, hogy többé nem lesz rájuk szükségem.

– De ugye, maga is jön?

– Beszállok ebbe a másik taxiba – intett William. – Itt maguk mögött.

Végigmentek a Victoria Streeten. Amikor Bateson taxija kissé lehagyta őket, William áthajolt a térelválasztó ablaknyíláson, és odaszólt a sofőrnek: – Meggondoltam magam. Vigyen a Paddington pályaudvarra.

A vonatindulásig még volt annyi ideje, hogy táviratozzon Boot Magnába. „Ma este eerkezem William.”


– Boot azt mondta, ezekre nincs most már szüksége.

– Nincs – bólintott Mr. Salter, és undorral nézett végig az utazástól elnyüstölődött trópusi felszerelésen, a lomha tárgyakon, amelyek ellepték az irodáját. – Nincs, azt elhiszem, hogy nincs. És hol van Boot?

– Itt mögöttem.

– Mellette kellett volna maradnia.

– Elnézést kérek, Mr. Salter.

– Tovább nem tartóztatom.

– Igenis.

– Akkor hát mire vár?

– Nem tudom, mit gondol: marha nagy pimaszság, ha kérek egy kis emléket?

– Emléket?

– Ami bizonyítja, hogy találkoztam Boottal. Tudná nélkülözni az egyik kétágú karót?

– Vigye innét az összeset.

– Mifene, elvihetem, nonécsak! Mifene, kösz, ezermilliószor.


– Ez a krapek, ez a Bateson. Ütődött ez, vagy micsoda?

– Ütődött, az hát.

– Mit keres ez itt?

– A Légvár Tudósító Iskola küldte. Ezek állást ígérnek a legjobb képességű hallgatóiknak. Nagy reklámszámlájuk van a lapnál, ezért néha fölveszünk valami ott végzett ürgét, „fregoli”-nak, rövid időre.

– Na jó, hát ez itt elvesztette nekem Bootot. Akkor most már kirúghatjuk, nem?

– De mennyire.


A szeptember végi telihold fénylőn és hatalmasan csüggött a szilfák fölött. Boot Magna kanyargós ösvényein motorkerékpárok és rozzant autók pöfögtek zajosan hazafelé a jótékony célú falusi whistversenyről; Mr. Atwater, a falurossza, megtömte zsebeit éjjeli kicsapongásainak kellékeivel; a sövények körül benzinszag lengett, de odabenn, a parkban minden édes volt és nyugodalmas. A kocsilámpák csak néhány méternyi utat világítottak be gyönge, sárga izzással; azon túl, a melegen lélegző föld fehéren nyújtózkodott, mint a fagy, s ahogy a fények a nagykaput befonó örökzöld setét alagútjából elhatoltak a tágas legelőkig, a kocsiút, élesre rajzolt keréknyomaival és vájataival akár magából a holdból kimetszett sáv is lehetett volna, a Teremtés kezdetekor kihűlt vulkánmező.

Alig néhány ablak mögött égett a villany; csak Theodore bácsi volt ébren. Ő nyitott ajtót Williamnek.

– Te vagy az? – kérdezte. – Késett a vonat?

– Nem hiszem.

– Akkor jó. Megkaptuk a sürgönyödet.

– Értem.

– Jól mulattál?

– Igen, elég jól.

– Majd holnap elmondod. Nagyanyád kíváncsi lesz, az biztos. Vacsoráztál?

– Igen, köszönöm, a vonaton.

– Remek. Gondoltuk, lesz annyi eszed. Itthon nincs semmi meleg étel. Kicsit szegény az eklézsia. James sokat gyengélkedik mostanában, elhullatta már a csikófogait – de van egy kis kétszersült az ebédlőben.

– Nagyon köszönöm – mondta William. – Azt hiszem, most nem kérek semmit.

– Ha nem, hát nem. Akkor viszont én is elteszem magam holnapra. Örülök, hogy ilyen jól mulattál. Föltétlenül számolj majd be róla. Nem mondhatom, hogy olvastam a cikkeidet. Mire hozzám került az újság, már mindig ki voltak vágva. Price dajka nem volt róluk jó véleménnyel. Muszáj őket valahogy megszereznem, képzelheted, mennyire érdekelnek. – Együtt baktattak föl a lépcsőn; az emeleti fordulóban elváltak útjaik. William bevitte a táskáját a szobájába, a régi szobájába, és letette az ágyra. Aztán odalépett az ablakhoz, és áthajolva a párkányon, kinézett a parkra, amelyet keresztüljárt a holdfény.

Ilyen éjszaka volt akkor is, még négy hete sincs, amikor Jacksonburg bádogtetői nyitott tenyérrel fogadták be az égboltot, Frau Dressler kertjében felébredt a háromlábú kutya, rázendített a hordónyílásból, s a gazdátlan korcs ebek, udvarokban és szemétdombokon, szerte a városban átvették tiltakozó vonyítását.

4.

– Hát – mondta Mr. Salter –, most már van hírem Boot felől.

– Valami jó?

– Nem. Semmi jó.

Mr. Salter átadta a felelős szerkesztőnek a levelet, amely aznap reggel érkezett Williamtől.


Kedves Mr. Salter – így szólt az üzenet –,

Köszönöm szépen levelét és a meghívást. Kérem, tolmácsolja hálámat Lord Coppernak, s egyúttal mentsen is ki nála: azt hiszem, nem fogok a díszvacsorára elmenni. Tudja, nagyon hosszú innét az út, és itt rengeteg a tennivaló, azonkívül én nem tudok beszédeket mondani. Alkalmanként rákényszerülök itt a faluban, de a szereplésem mindig balul üt ki – a díszvacsora még csak rontana a dolgon.

Remélem, megkapta a sátrat és a holmikat. Elnézést kérek, hogy a kenu nincs meg. Odaadtam egy németnek, azt is, meg a karácsonyi vacsorámat is. A pénzből maradt nálam valamennyi Visszaadjam? Kérem, mondja meg rovatvezető kollégájának, hogy a Buja világot szerdán küldöm.

Szívélyes üdvözlettel,
William Boot.

Utóirat. Elnézést. Elfelejtették föladni ezt a levelet. Most szombat van, úgyhogy már nem kapja meg csak hétfőn.


– Szóval azt gondolod, hogy összeszűri a levet a Tinóval.

– Ha ugyan már össze nem szűrte.

– Ocsmány egy szakma a miénk, Salter. Nem jár érte köszönet.

– Nincs már betyárbecsület se.

– Folyton ugyanez a komédia játszódik le a szemem előtt, mióta csak betettem a lábam a Fleet Streetre. Hát akkor ne legyen az ember cinikus?

– Mit szól hozzá a Rézgróf?

– Még nem tudja. Pillanatnyilag, szerencsére, úgy látszik, megfeledkezett az egészről. Viszont bármelyik pillanatban eszébe juthat.

Eszébe jutott, még aznap délelőtt.

– Jó, hogy látom, Salter. Tegnap este beszéltem a miniszterelnökkel. A kitüntetési lista szerdán megjelenik. Hogy állnak az előkészületek a Boot-díszvacsorára? Csütörtökön lesz, ha jól emlékszem.

– Csütörtökön lett volna, Mylord.

– Helyes. A díszvendég egészségére ürítem majd poharamat. Egyébként mondja, fölkeresett már engem ez a Boot?

– Még nem, Mylord.

– De hiszen kérettem!

– Igen, Mylord.

– Akkor hát miért nem hozták ide? Egyszer és mindenkorra jegyezze meg, Salter, nem tűröm, hogy korlátot emeljenek közém és a személyzetem közé. Az én ajtóm éppúgy nyitva áll a legsilányabb… – a lord elhallgatott egy másodpercre, valami erőteljes példán törte a fejét – …a legsilányabb könyvkritikus előtt, mint a közvetlen környezetem előtt! A Marhánál nem lesznek klikkek, megértette?

– Meg, Mylord.

– Akkor hozza ide Bootot.

– Igenis, Mylord.

Mr. Salter számára nem valami szerencsésen kezdődött ez a munkanap; de a java még csak ezután jött.

Aznap délután, ahogy Mr. Salter vigasztalanul üldögélt a felelős szerkesztő szobájában, a két férfi beszélgetését váratlanul egy fiatalember érkezése zavarta meg; amolyan hájfejű ifjú volt, amilyeneket gyakran látni a golfklubokban, a Marha magasabb fizetésű belső munkatársainak többsége így festett, amikor nyári szabadságáról visszatért. Ez a fiatalember, akit gyámjai a katonai pályára szántak, méghozzá a Királyi Lovasezredbe, nemrég töltötte be a huszonötödik életévét, s akkora lelkesedéssel vetette bele magát az újságírásba, hogy Mr. Salter nem is értette, mit eszik ezen az egészen. A látogató egy darabig eltréfálkozott velük arról, micsoda hátrányt jelent a pályán a kései indulás. Azután így szólt:

– Apropó, nem tudom, van-e benne sztori, de a múlt hét végén Trudie nénikémnél voltam látogatóban. Odajött egyebek közt John Boot is – tudjátok, az író. Éppen akkor kapott levelet a királytól, vagy valaki más effélétől, és a levélben az állt, hogy lovaggá ütik. – A két kővé meredt újságíró zavart pillantásától a fiatalembernek torkán akadt a szó. – Látom, nem vagytok elragadtatva az ötlettől. Na jó, én csak arra gondoltam, talán nem ártana megemlíteni. Értitek. „Az új uralkodó helyet ad az ifjúságnak”, és ehhez hasonlók.

– John Boot – az író.

– Az. Elég jó regényeket ír – legalábbis én el szoktam olvasni a könyveit. De a miniszterelnökről eddig azt hittem, nem kenyere az irodalom…


– Nem – mondta a miniszterelnök, szokatlanul határozott hangon.

– Nem?

– Nem. Teljességgel lehetetlen lenne most már változtatni a listán. Az illető megkapta a hivatalos értesítést. Az pedig álmotokban se jusson eszetekbe, hogy én ugyanazon a napon két azonos nevű embert lovaggá ütök. Egyéb se hiányzik az ellenzéknek, mindjárt föllármázná a parlamentet! Teljes joggal. Az ügyből csak úgy dől a protekciószag, ez egyértelmű.


– Két Boot!

– A Rézgrófnak meg kell tudnia.

– A Rézgrófnak sohasem szabad megtudnia…! Csak egyetlen reményünk maradt. Nem tüntettük föl világosan se azt, hogy melyik Bootot köszöntjük csütörtökön, se azt, hogy ez a Boot most honnan érkezik. – A felelős szerkesztő rámutatott a mélynyomású betűkből szedett meghívóra, amelynek egy-egy példánya a hétvégén odakerült minden olyan belső munkatárs íróasztalára, akinek négy számjegy jelezte a fizetését.

VICOMTE COPPER
és
a Nagyvilági Lapkiadó Vállalat
igazgatósága
tisztelettel meghívja Önt
a Braganza Szállóban, szeptember 16-án,
csütörtökön adandó estebédre,
abból az alkalomból, hogy visszatért
BOOT, a MARHA
tudósítója.

Érkezés 7.45-kor.
Estebéd 8 órakor.

– Összeszólalkoztam a szervezőtitkárnővel e miatt a szöveg miatt. Azt mondta rá, pontatlan. Most meg kisül, hogy épp ez a szerencsénk.

– Ez valami kicsit enyhít a dolgon.

– Valami kicsit igen.

– Salter, ezt az ügyet személyesen kell elintéznünk. Le kell szerződtetnünk ezt az új Bootot, és minden egyéb felmerülő Bootot, és valamelyiküket üdvözölnünk kell hazatérése alkalmából, csütörtökön. Csak egyet lehet csinálni, Salter, neked le kell menned vidékre, és beszélned kell Boottal. Én pedig itt elintézem a másikat.

– Lemenni, vidékre?

– Le, még ma éjjel.

– Nem, az lehetetlen, ma éjjel már nem megy.

– Hát akkor holnap.

– Szerinted ez csakugyan annyira fontos?

– Vagy ezt csináljuk, vagy meg kell mondanunk az igazat a Rézgrófnak.

Mr. Salter megborzongott. – És nem volna jobb – kérdezte –, ha te mennél le vidékre?

– Nem. Én ezzel az íróval fogok találkozni, és leszerződtetem.

– És eltávolítod innét.

– Vagy üdvözöltetem hazatérése alkalmából. Te pedig felajánlasz a másik Bootnak valamilyen méltányos összeget, azért, hogy lapítson.

– Valamilyen méltányos összeget.

– Salter, édes öregem, mi ütött beléd? Folyton csak ismétled, amit mondok.

– Semmi, semmi… Csak éppen… az utazás… mindig kikészít.

Mr. Salter megivott egy csésze jó erős teát, aztán fölhívta a külügyi tanácsadót: hogy juthat el a legegyszerűbben Boot Magnába.

Második fejezet

1.

Az 1914-es világháború kitörésekor Roderick bácsi meghirdette a takarékossági politikát. – Mindenkinek, aki ebben a házban kinőtt a sorköteles korból, a lelkére kötöm, tegye meg, ami tőle telik. Mostantól minden fölösleges kiadást muszáj csökkentenünk.

– Miért? – kérdezte Louisa néni.

– Nemzetgazdasági és hazafias okokból kifolyólag.

– Mit árthat az a németeknek, ha mi szűkösen élünk? Hiszen épp ezt akarják!

– Mindenünkre szükségük van a mieinknek, a fronton – vélekedett William anyja.

A vita néhány napig feldúlta a család békéjét; sorban minden megszorítási javaslatról szégyenszemre kiderült, hogy a ház valamelyik lakójának érdekeit sérti. Végül is megszületett a döntés, hogy lemondanak a telefonról. Louisa néni olykor keserűen emlegette a daliás időket, amikor „Roderick unokaöcsém megnyerte a háborút, azzal, hogy engem elszakított attól a kevés barátomtól is, aki még életben van”, ennek ellenére a szolgáltatást sohasem vezették be újra a házba. Az ósdi mahagóniládika most is ott állt a lépcső tövében, porosan és hallgatagon; s az ötórai tea után a faluba érkező sürgönyöket nem hozták ki, csak a másnap reggeli postával. Így aztán Mr. Salter távirata ott várta Williamet a reggelizőasztalon.

Az asztal körül ott ült William anyja, húga, Priscilla, és a három nagybácsi. Már befejezték a reggelit, csak üldögéltek ott, ahogy szoktak, úgy egy órácskát, ölbe tett kezekkel. Egyedül Priscilla tevékenykedett: darazsakat fojtott bele a tányérján maradt mézbe.

– Táviratot kaptál – szólt Williamhez az anyja. – Épp azon tűnődtünk, felbontsuk-e, vagy küldjük-e föl a szobádba.

A táviratban ez állt:

azonnal beszeelnem kell veled
suergoes hivatali uegy boot magna
megaalloba eerkezem holnap
deelutan hat ora tízkor salter.

A sürgönyt kézről kézre adták az asztalnál.

– Ki ez a Mr. Salter – kérdezte Mrs. Boot –, és miféle sürgős hivatali ügye lehet neki itt egyáltalán?

– Nem maradhat itt éjszakára – jelentette ki Roderick bácsi. – Nálunk nincs semmiféle hálóhely.

– Adj föl neki táviratot, rázd le a nyakadról – rendelkezett Bernard bácsi.

– Ismertem egy Salter nevű pasast valamikor – jegyezte meg Theodore bácsi –, de nem hiszem, hogy ez lenne az.

– Úgy látom, ma kell érkeznie – nézett a táviratra Priscilla. – Tegnap adta fel.

– Mr. Salter a Marha külpolitikai rovatvezetője – fűzte hozzá a távirat szövegéhez William. – Már beszéltem róla nektek, ő küldött ki külföldre.

– Micsoda tolakodó egy fráter lehet, hogy csak így egyszerűen meghívatja ide magát! Mindegy, Roderick megmondta, nálunk nincs neki helye.

– Átküldhetnénk Priscillát Caldicote-ékhoz éjszakára.

– Nagyon jó – lelkesedett Priscilla, aztán, teljesen logikátlanul, hozzátette: – Mért nem külditek át Williamet? Elvégre az ő barátja.

– Helyes – bólintott Mrs. Boot. – Menjen át Priscilla Caldicote-ékhoz.

– Holnap rókavadászatra megyek – tiltakozott Priscilla –, épp az ellenkező irányba. Nem várhatjátok, hogy Lady Caldicote reggel nyolckor majd azzal bajlódik, hogy jutok én el ötven kilométerrel odébb!

Több mint egy óra hosszat Priscilla vadászatának körülményeit taglalták az ebédlőben. Mi lenne, ha Priscilla valahogy eljuttatná a lovát az éj folyamán egy tanyára, amely közel esik a falkavadászok gyülekezési helyéhez; ha eljönne Caldicote-éktól kora hajnalban, itthon, Boot Magnában nyergeltetne föl, s innét lovagolna el; ha kölcsönkérné Watkins őrnagy utánfutóját, átvinné a lovat Caldicote-ékhoz éjszakára, aztán reggel vissza Watkins őrnagyhoz, s onnét lovon tovább; s vajon ha Louisa néni odaadja a családi autót, Watkins őrnagy meg az utánfutót, kölcsönadja-e Lady Caldicote a kocsiját, hogy azzal menjen Priscilla Watkins őrnagyhoz; vagy megengedi-e Louisa néni, hogy az autója odaát maradjon éjszakára; és rájön-e, esetleg, hogy a kocsit elvitték, az engedélye nélkül? A kérdést apróra meghányták-vetették, minden oldalról; Troutbeck az ajtóból kétszer is fenyegetően benézett, s végül csörömpölve leszedte az asztalt; Mr. Salterról és jövetele céljáról mindenki megfeledkezett.

2.

Aznap este, valamivel a táviratban jelzett időpont után, Mr. Salter leszállt Boot Magna megállóban a vonatról. Egy órával előbb Tauntonban átszállt a londoni gyorsról egy olyan vicinálisra, amelyről addig azt hitte, csak balkáni tudósítóinak képzeletében létezik; egyetlen kocsiból álló, villamosszerű, fapados szerelvény, amely szeszélyesen, hol lassítva, hol nekirugaszkodva pöfögött végig a ritkásan elszórt lakóházakkal tarkított, egymást érő völgykatlanokon. A vicinális nyolcszor állt meg, az utasok nyüzsgését minden állomáson hosszas csend követte, mielőtt a masina újra nekifohászkodott; az új felszállók egyáltalán nem azon igyekeztek, hogy belopakodjanak egy sarokba, lecsusszanjanak az ülésre, hátrasimuljanak a támlához és jólnevelten elbújjanak egy újság mögé, ahogy civilizált emberek szokták, ha vonatra ülnek, nem, szó sincs róla, ezek odanyomakodtak egyenesen Mr. Salter mellé, vagy vele szembe, kezük a térdükön, mereven és bárgyún belebámultak Mr. Salter arcába, és váratlanul megszólították, milyennek találja az időjárást errefelé, és a tájszólásukból nem lehetett a szavakat kihámozni; csupa összeaszott, mosdatlan vénember meg vénasszony, amilyeneket sosem látni a londoni földalattin, s akiknek már réges-régen holmi aggok házában volna a helyük; egy csomó vén kofa, megrakva egy halom redves kiskosárral, mindenféle himi-humival, amit egymásra pakoltak az ülésen; egyikük benyomott Mr. Salter lába alá egy fedeles kosarat, amelyből kikandikált egy élő pulyka. Félelmes utazás volt.

Végre aztán, legnagyobb megkönnyebbülésére, Mr. Salter leszállt a vonatról. Kiemelte bőröndjét a csomagtartó hálóban összezsúfolt, gyanús külsejű batyuk közül, és lekászálódott vele a peron közepéig. Senki más nem szállt le Boot Magnánál. Mr. Salter körülnézett, nem várja-e William, de a kis állomáson lélek sem volt, kivéve azt az egy szál hordárt, aki épp nekidőlt a mozdonyfülkének, s valami néma, telepatikus jelbeszéd segítségével értette meg magát a masinisztával; rajta kívül csupán egy hülye falusi fiatalember ácsorgott még a deszkakerítés túlsó szélénél, nekitámaszkodott, és a kiszáradt festékréteg légbuborékjait piszkálta a hüvelykujjával, amely olyan volt, mint egy lábujj. Amikor Mr. Salter ránézett, a hülye fiatalember elkapta róla a tekintetét, és alattomosan rávigyorgott a saját csizmájára.

A vonat betartotta megszokott, kétpercnyi csendes pihenőjét, azután lassan elszuszogott. A hordár átcsoszogott a vágányon, és eltűnt a „Bakterház” feliratú bódé ajtaja mögött. Mr. Salter a kerítés felé fordult; a fiatalember még mindig a deszkának támaszkodva állt és bámult; lesütötte a szemét; vigyorgott. Három menetben, akár a libikóka, fölváltva emelgették le-föl a tekintetüket, amíg Mr. Salter bele nem unt a kacérkodásba és városias türelmetlenséggel rá nem cserdített az ifjúra.

– Hé!

– No.

– Nem tudja véletlenül, nem küldött értem kocsit Mr. Boot?

– Hát.

– Küldött?

– Nem a. Kisasszon vitte el a lúval.

– Azt hiszem, nem jól értette, amit mondok. – Mr. Salter hangja olyan volt, mint valami panaszos fuvolaszó a hibbant ifjú mély hangszíneihez képest. – Én Mr. Bootot szeretném meglátogatni. Azt kérdeztem, nem küldött-e gépkocsit értem.

– De. Engem kűdött.

– A kocsival?

– Nem a. A kocsi az odaát van Lady Caldicote-nál, mán a lúval. A pejjel – tette hozzá, látva, hogy Mr. Salter sehogy sincs a válasszal kibékülve. – Csak a pejjel lehet, merhogy beteg a kanca… Az öreg pej se gyütt még rendbe – mondta, abban a meggyőződésben, hogy most már minden tökéletesen világos.

– Mondja, kérem, hogy jutok el a házba?

– Noné, hát velem, meg Bert Tylerral.

– Akkor hát ez a Mr. Tyler jött kocsival?

– Nem a. Mondom mán, a kocsi az odaát van Lady Caldicote-nál Miss Priscillával meg a pejjel… Csak a pejjel lehet – makacskodott az ifjú –, merhogy beteg a kanca!

– Igen, persze, ezzel most már tisztában vagyok.

– Az öreg pejnek meg szélgörcse van a bélibe a takarmánytul. Hát akkor maga velünk gyün, a három lovon.

– Lovon?! – Mr. Saltert egyszerre baljóslatú látomás kerítette hatalmába.

– Hát. Egy lú, az én vagyok, kettő, az Bert Tyler, három, az meg a salak.

– Salak?

– Hát. Mr. Roderick behordassa mán a salakot, mer maj salakosítsuk Westerhayst. Nem ócsó mulatság!

Mr. Salter mellkasában enyhült a szorítás. – Ezek szerint van odakinn valami jármű, teli salakkal?

– Hát. Mer ócsóbb így, hogy egy füst alatt ezt is elvisszük, mint ha akkor vinnénk, amikor Mr. Roderick mondja, hogy vihessük!

Mr. Salter lement a lépcsőn a rakodótérre, ahol nyitott teherautó vesztegelt, a peronról nem lehetett odalátni; a sofőrülés mellett egy öregember megbökte a sapkáját; az autó színültig volt rakva zsákkal; a motorháztetőn és a kocsi farán viharvert pléhtábla horpadozott: „Tanulóvezető”. Az ifjú elvette Mr. Salter bőröndjét, és fölhajította a salak közé. – Na eriggyen maga, negyedik lúnak, hátúra.

– Ha magának mindegy – mondta Mr. Salter, kissé epésen –, én inkább előre ülnék.

– Mindegynek énnekem oszt mindegy, csakhogy nem merem ám odaereszteni! A rendőrség tiltsa.

– Jóságos ég, miért?

– Bert Tylernak köll mellettem ülni, másiknak, mer az ellenőrök aszonták.

– Ellenőrök?

– Hát. A rendőrség nem enged vezetni, csak ha Bert Tyler mellettem ül. Bert Tylernak mán húsz éve, hogy megvan a jogosítványa. Őtet bezzeg nem vizsgáztassák! Engem meg elkapott a rendőrség, oszt mán mehettem is vizsgázni, odaát, Tauntonba!

– És megbukott?

Hatalmas vigyorra húzódott a fiatalember szája. – Szétrúgtam az ellenőr sípcsontját, szét én – mondta büszkén. – Oszt úgy pofán csaptam, hogy ment igényest neki a falnak.

– Te szent ég. Mondja, nem jobb volna, ha a barátja, Tyler vezetné a kocsit?

– Nem a. Nem lát a, nem tud a vezetni, Bert Tyler, a nem tud. Ne féljen mán! Látni én oszt jól látok, abba nincs hiba. A kanyar, tuggya, az nem szok menni.

– És sok kanyar van az úton, innentől a házig?

– Nem mondom, van egypár.

Mr. Salter, aki, fél lábával a kerékagyon, már éppen föl akart szállni a teherautóra, hirtelen visszalépett. Amúgy is megtépázott idegei, amelyeket alaposan próbára tett a mai délután, most egyszerre cserbenhagyták.

– Gyalog megyek – mondta. – Mennyire van ide a ház?

– Hát, az ugye, attul függ, ki mennyire ismerős errefele. Mink azt tartsuk, van vagy négy-öt kilométer, ha emerre megy, a szántófődnek. Nem mondom, hogy a kocsiútnak menjen, mer arra hosszabb.

– Talán lenne olyan szíves, és megmutatná azt az ösvényt a szántóföldön.

– No, azt azér nem mondanám rá, hogy ösvény, mer kitaposva az nincsen. Menjen csak úgy, igényest, az orra után.

– Hát jó, előbb vagy utóbb, végül majdcsak odatalálok. Ha… ha valamilyen oknál fogva maga előbb ér a házba, mint én, megmondaná Mr. Bootnak, hogy egy kis testgyakorlásra volt szükségem az utazás után?

A tanulóvezető leplezetlen megvetéssel nézett Mr. Salterra. – Megmondom neki, hogy maga nem mert elgyünni velem meg Bert Tylerral, mer maga félős, akár a lú, ha tüzet lát!

Mr. Salter visszahúzódott az állomás fedett fülkéjébe; a teherautó kerekei felkavarták a port. Okos dolog volt elhúzódnia, mert abban a szempillantásban, ahogy fölért az emelkedőre, a sofőr tévedésből rükvercbe kapcsolt, s a kocsi rohanvást száguldott saját keréknyomaiban visszafelé, és nagy csattanással vágódott neki a falnak, épp ott, ahol egy perccel azelőtt még Mr. Salter állt. A második kísérlet már jobban sikerült, az autó rátalált a kitaposott ösvényre, különösebb sérülés nélkül; mindössze az egyik sárhányó tört ripityára egy útba eső kapufélfán.

Ekkor Mr. Salter szapora, bizonytalan lépésekkel nekivágott a szántóföldnek.

3.

Nyolc óra lett, mire Mr. Salter odaért a kapuhoz. Jó tíz kilométert botorkált egyik szántóföldről a másikra, míg a nap lassan leáldozott; sövényeken, vizesárkokon vergődött át olykor négykézlábra ereszkedve; egy hatalmas legelő közepén egyszer csak szarvasmarhák fogták körül, és csendesen követték, a sarkában volt az egész csorda – az egyik tehén fél méternyire lehetett tőle –, fejük leszegve, lélegzetük zihál; Mr. Salter futásnak eredt, a tehenek utána; amikor végre átjutott a forgókereszten és szembefordult velük, a csorda békésen legelészett a lába nyomában; kutyák rontottak rá három tanyasi udvarból, ahová bezörgetett, hogy megkérdezze, merre kell menni, s minden alkalommal rossz irányba küldték; végül már úgy érezte, nem viszi tovább a lába, lefekszik itt, pusztuljon el a veszedelmektől a szabad ég alatt, pedig akkor bukott fel egy örökzölddel befuttatott kerítésátjáróban és látta, hogy előtte a széles kocsiút, az orra előtt pedig ott a két kapusház; hanem ez az utolsó kilométer, ez a kocsifeljáró, ez volt a legcudarabb.

És most ott állt, a tornácfedél alatt, izzadtan, elcsigázva, borzasan, szédelegve, levegő után kapkodva; nyelve száraz, bőre teli hólyaggal, csaláncsípéssel, egyik kezében keménykalapja, a másikban ernyő; és nekidőlt egy műmárvány oszlopnak, és várta, hogy valaki majdcsak ajtót nyit. De nem jött senki. Újra meghúzta a csengő zsinórját; nem csöngettek vissza odabentről; a kapu túlfeléről, a hallból semmi visszhang. Az est békéjét nem zavarta meg semmi nesz, csak a mindenfelől roskatagon erőlködő szilfák ágai közt a varjak károgása s az a tónusában károgásra emlékeztető hang, amely azonban közelebbről hallatszott, Mr. Salter úgy érezte, közvetlenül a feje fölül, mintha egy erőteljes bariton nyakonöntené valami egyházi zene rendetlen foszlányaival.

– „Csarnokidban minden ott van, nem kell napfény s éji hold” – dalolta víg kedéllyel Theodore bácsi, miközben magára húzta ünneplőnadrágját; fülébe csengett, ahogy egy fiúszoprán szólóéneke árad fölfelé, az iskolai kápolna homályos boltíveinek magasába, magával ragadva a legérdesebb kamaszszíveket; a dallamra nem tökéletesen emlékezett, de annál mélyebb megrendüléssel.

Mr. Salter hallgatta a dalt, de kőszívét nem indította meg. Kétségbeesetten püfölte a kaput ernyőjével. Az éneklés abbamaradt, s a hang jóval nyersebb prózaisággal kérte számon: – Mi a rosseb folyik odalenn?

Mr. Salter lesántikált a tornác lépcsőjéről, s az első emeleti ablak borostyánkeretében pirospozsgás dzsentriarcot pillantott meg, s egy kövérkés, csupasz felsőtestet.

– Jó estét – köszönt udvariasan.

– Jó estét. – Theodore bácsi kihajolt az ablakon, amennyire a biztonságérzete engedte, s monokliján át lesandított Mr. Salterra. – Abból a szögből, ahonnét ön néz föl ide – mondotta –, nyilván az a dolgok látszata, hogy tökéletesen mezítelen vagyok. Sietek biztosítani önt, hogy szó sincs ilyesmiről. Deréktól lefelé az alkalomhoz illő fekete szövet burkolja be testemet. Ön minden bizonnyal az a jó barát, akit William unokaöcsém vár ma estére, nem igaz?

– De igen… Én csöngettem annyiszor.

– Én mintha mást hallottam volna – mondta Theodore bácsi szigorúan. – Mintha valami husánggal döngette volna a kaput.

– Döngettem, igen. Tudniillik…

– Nézze, elkésik a vacsoráról, ha nekem ott ácsorog és kiveri a balhét. És én is elkésem, ha itt hosszasan társalkodom önnel. Rövidesen újra találkozunk, társadalmilag illendőbb körülmények között. Addig is – arrivederci.

A fej visszahúzódott, s a dallamok ismét kitörtek a szürkületbe, felszárnyaltak az épületet körbezáró fatetőkig, és bekapcsolódtak a vissza-visszaszálló varjak kórusába.

Mr. Salter ekkor a kilinccsel próbálkozott. A kapu könnyedén kinyílt. Mr. Salter még soha életében nem lépett be idegen házba úgy, hogy ne odabentről engedték volna be. Most viszont belépett, méghozzá egy olyan előcsarnokba, amely zsúfolásig teli volt rakva sporteszközökkel, nagykabátokkal, plédekkel, s a holmik közt ott éktelenkedett egy-két kerékpár, továbbá egy kitömött medve. A zsúfolt helyiségből üvegajtón át lehetett továbbjutni a hallba. Mr. Salter szeme előtt fölsejlett egy árnyékba borult lépcsősor, amely a hallból emelkedik a magasba s ágazik kétfelé, tövében fekete-fehér kockás, nagy kiterjedésű márványpadló, amelyen nincsen szőnyeg, csak néhány elszórt bútordarab és cserépbe ültetett pálma. Az üvegajtó mellett kicsiny karosszék, amelybe sohasem ült bele senki; Mr. Salter beleroskadt; húsz perccel később talált rá William anyja, aki épp jött lefelé a vacsorához. Mielőtt elvesztette eszméletét, Mr. Salter utolsó cselekedete az volt, hogy ledobta a cipőjét.

Mrs. Boot enyhe undorral nézett végig az eszméletlen alakon, és továbbment a nappaliba. A ritka napok egyike volt ez: James ma éppen talpra bírt állni; Mrs. Boot hallotta, amint az első lakáj zörög az ezüst evőeszközzel az ebédlőasztalon. – James! – kiáltott át Mrs. Boot a szárnyas ajtón.

– Igen, asszonyom.

– William úrfi barátja megérkezett. Lehet, hogy szeretné kissé rendbe szedni magát.

– Utánanézek, asszonyom.

Mr. Salter voltaképpen nem aludt; tudata, távolról és személytelenül, de rögzítette a képet, ahogy Mrs. Boot fürkészve nézi; most pedig az a kép rögzült benne, ahogy James lassú léptekkel közeledik a hallon át.

– Nyomban tálalva van, uram. Fölkísérhetem a szobájába?

Egy másodpercig Mr. Salter azt hitte, nem lesz képes megmozdulni többé; aztán, gyötrelmek közepette, mégis föltápászkodott. Pillantása félredobott, elnyűtt cipőjére tévedt; az inas pillantása is odatévedt; egyikük sem érzett kedvet rá, hogy lehajoljon; mindketten tiszteletben tartották a másik érzelmeit; Mr. Salter nesztelenül haladt fölfelé az inas mögött a lépcsőn.

– Sajnálattal kell közölnöm önnel, uram, hogy a poggyászát még nem tudtuk előásni. Felfogadott embereink közül jelenleg hárman is kutatnak utána.

– Kutatnak utána?!

– Egyfolytában, uram. Ugyanis ráömlött a salak, amikor a baleset történt.

– Baleset?!

– Az, uram, véletlen szerencsétlenség érte a gazdaság teherautóját, amely az ön bőröndjét is szállította; a baj szerintünk a sofőr tapasztalatlansága folytán következett be. Fölborította az autót a hátsó feljáróban.

– És meg is sérült?

– Hogyne, uram, méghozzá súlyosan. Parancsoljon, itt a szobája, uram.

Az otthonos kis leányszobát a Priscilla öltözőasztalkáján égő olajlámpás világította meg; körülrajzották a molylepkék s az őszi bogarak. A berendezésen a férfivendég kedvéért alig-alig változtattak valamit, azonkívül, hogy kivitték a frottírszivacsot és a női hálóinget. A párkányokon és a polcokon húsz-harminc porcelánkutya álldogált, szarvasnyomokat őrző erdei földdarabkák, bozontos rókafarkak, néhány vidramancs, egy lópata és más állati eredetű vadászemlékek között; az ágy alól hörgő, mély hangú morgás hallatszott.

– Miss Priscilla abbeli reményét fejezte ki, uram, hogy önnek nem lesz kifogása az ellen, ha Amabel itt marad éjszakára. Öreg kutya már szegény, nem szereti, ha ki-be költöztetik. Nyugodt, rendes jószág, nem lesz vele semmi baj. Ha éjjel ugat, a legokosabb megetetni.

James megmutatta azt a két kistányért, amelyet jótét kezek odakészítettek az éjjeliszekrényre, az egyikben tej volt, a másikban fasírt; Mr. Salter már belépésekor felfigyelt rájuk.

– Óhajt még valamit, uram?

– Köszönöm, semmit – rebegte alig hallhatóan Mr. Salter.

James kiment a szobából, finoman becsukta maga után az ajtót, mivel azonban a zárnyelv már régóta nem működött, az ajtó ugyanolyan finoman kitárult ismét.

Mr. Salter meleg vizet öntött a kezére a mosdóállványon elhelyezett és takaros virágmintákkal díszített mosdótálba.

James ekkor visszajött. – Elfelejtettem szólni, uram, hogy ezen az emeleten eldugult az illemhely. Az urak a könyvtárszobából nyíló helyiséget használják.

– Köszönöm.

James megismételte az ajtócsukással járó némajátékot.


Granger nővér mindig elsőnek jött le a nappali szobába. A vacsorát negyed kilenckor kellett volna felszolgálni; a nővér tizenöt éve minden alkalommal pontosan megjelent. Most is már ott ült, s épp egy modern mintájú gyapjú lábtörlőt hímezett, amikor az imént belépett William anyja. Mrs. Boot, amint kiadta az utasítást Jamesnek, hogy foglalkozzék a vendéggel, rámosolygott Granger nővérre, és megkérdezte: – Hogy vannak a betegei ma este, nővér? –, és Granger nővér ugyanazt válaszolta, amit tizenöt éven át minden este válaszolt: – Kissé lehangoltak, asszonyom.

– Igen – bólintott Mrs. Boot. – Estére az ember lehangolódik.

A két asszony szótlanul üldögélt; Granger nővér a bíborvörös gyapjúszálakat nyirbálta-huzigálta; Mrs. Boot pedig a kertbarátok folyóiratát böngészte, amelyre előfizetett. Baljós érzéseinek Mrs. Boot csak akkor adott hangot, amikor Lady Trilby is belépett a szobába.

– A fiúk késlekednek – szólt Lady Trilby.

– Louisa néni – mondta komoran Mrs. Boot –, William barátja fölöttébb különös állapotban érkezett hozzánk.

– Tudom. Figyeltem, ahogy jön fölfelé a kocsifeljárón. Csak tántorgott összevissza.

– Egyszerűen besétál itt a házba, és se szó, se beszéd, elalszik a hallban!

– Azzal legalább kúrálja magát.

– Csak nem… Nem, azt nem mondhatod komolyan, hogy…

– De igen – jelentette ki Louisa néni. – Ez az ember ittas. Dől belőle a szesz. Csak rá kell nézni!

Granger nővér kis, kotkodácsoló hangot hallatott, annak jeléül, hogy megvan a dologról a véleménye, s hogy még ennél is többet tud.

– Még szerencse, hogy Priscilla nincs itt. Most aztán mitévők legyünk?

– Majd a fiúk valahogy elintézik.

– Itt jön Theodore. Mindjárt meg is kérdezem. Theodore, William barátja megérkezett Londonból, és Louisa néni meg én alaposan gyanítjuk, hogy többet ivott a kelleténél.

– Ivott? Azt a hét meg a nyolc – mondta irigykedve Theodore bácsi. – Most, hogy említitek, el is hiszem az utolsó szóig. Az ablakomból kiabáltam le a pasasnak. Úgy dörömbölt a kapun, képes lett volna be is törni.

– Valamit tennünk kellene!

– Majdcsak kijózanodik – legyintett Theodore bácsi, s mozdulata mélységes tapasztalatról árulkodott. Ekkor érkezett a gyülekezőhelyre Roderick bácsi. – Nahát, Rod, tudod, mi újság? William kollégája, ez az újságíró pasas – ez tökrészeg!

– Undorító. Van ez olyan állapotban, hogy lejöjjön a vacsorához?

– Rajta kell tartanunk a szemünket, hogy nekünk itt ne vedeljen tovább!

– Úgy van! Majd szólok Jamesnek.

Ekkor Bernard bácsi jelent meg a családi körben. – Jó estét, jó estét – köszönt a maga választékos modorában. – Látom, csaknem utolsónak érkeztem.

– Bernard, mondanivalónk van a számodra.

– Nekem pedig mondanivalóm van a ti számotokra. Két perce sincs, hogy ülök a könyvtárszobában, és besurran egy mocskos kis emberke – és nincs rajta cipő!

– És be volt rúgva?

– Alighanem… Most, hogy említitek, határozottan emlékszem rá, hogy igen.

– Ez a William barátja!

– Hát majd a körmére nézünk. Hol van William?!

William odafönn Bloggs dajkával dominózott. Meghitt, régi szokásuk volt ez, minden este hattól hétig dominózni; William ezért nem tudott kimenni Mr. Salter elé az állomásra. A ma esti dominóparti azonban a szokásosnál is hosszabbra nyúlt. William háromszor is kísérletet tett rá, hogy abbahagyja a játékot és elmenjen, de az öreg hölgy hajthatatlan maradt. – Ott maradsz, a fenekeden – rendelkezett. – Mindig ilyen önző, akaratos kölök voltál. Rosszabb, mint Theodore bácsikád. Szoknyák után futkosni Afrikában, egy csomó pogány közt, azt igen, de most, hogy itthon vagy, eltölteni néhány percet az öreg dajkáddal, azt nem!

– Dadus, nekem vendégem érkezik!

– Vendég…! Majd vár. Nem temiattad jön, arra leteszem a fejemet. Az én édes kis Priscillám miatt jön! Te meg csak hagyjad őket…! Fölemelem a tétet fél aranyra.

A dajka nem engedte el Williamet csak akkor, amikor megszólalt a vacsorára hívó gong. – Mossál kezet – mondta –, és keféld le a hajadat szépen. Nem tudom, anyád mit szól majd, hogy flanelnadrágban mégy le a vacsorához. És el ne felejtsd vacsora után felhozni ide Priscilla udvarlóját, majd egy jót kártyázunk. Harmincöt shillinggel tartozol.


Mr. Salternak nem nyílt rá alkalma, hogy a vacsoránál szakmai dolgokról beszéljen. Mrs. Boot és Lady Trilby közé ültették; sosem volt valami bőbeszédű ember, de most úgy érezte, leigázzák, megsemmisítik; gyászos hangulatban foglalta el helyét a két félelmetes hölgy között, s azt remélte, egy pohár bortól talán kicsit majd erőre kap.

James lihegve járt az asztal körül az italokkal; bordeaux-i vörösbort töltött a hölgyeknek, Williamnek és Bernard bácsinak, felvizezett whiskyt Theodore bácsinak, gyógyalmabort Roderick bácsinak. – Vizet parancsol, uram? – szólalt meg egy hang Mr. Salter füle mellett.

– Hát én azt hiszem, előbb talán egy kis… – Ekkor fagyos, tiszta zuhatag ömlött a vizespoharába, James pedig visszalépett a tálaló mellé.

William észrevette, hogy vendége enyhén megborzong, és odahajolt hozzá az asztal fölött. – Mi van, Salter, neked nem adtak semmi innivalót?

– Hát, ami azt illeti…

Mrs. Boot haragosan nézett a fiára – s ez a harag úgy nyilallott át az arcán, mint valami görcsös fájdalom. – Mr. Salter csak vizet iszik.

– Nincs jobb, mint a víz – mondta Theodore bácsi. – Minden tiszteletem Mr. Salteré.

– Hát, ami azt illeti…

Jobb és bal oldalán a két hölgy egyszerre vágott közbe, sebesen pergő nyelvvel beszéltek: – Micsoda nagy gyalogló ön, Mr. Salter – mondta élesen Lady Trilby; – Valóságos üdülés lehet önnek, hogy a munkahelyén csapot-papot otthagy, és leruccan vidékre – fogalmazta meg finomabban Mrs. Boot. Mire Mr. Salter tisztességtudóan helyreigazította ezt a két pontatlanra sikeredett közleményt, a bor mint beszédtéma lekerült a napirendről.

A vacsora eltartott csaknem egy óra hosszat, de korántsem azért, mintha az ételek holmi nagy bőségről vagy változatosságról tettek volna tanúbizonyságot. Kimondottan rossz vacsora volt; mintha csak a Rézgróf hírhedt asztalánál tálalták volna fel; meg sem közelítette azoknak az ízletes körítésű kis fogásoknak a sorozatát, amelyeket Mr. Salter otthon kedvére végigkóstolt. Az idők során a Boot család mindegyik tagja kialakította a maga sajátos étkezési stílusát; minden tányér szélénél miniatűr fűszer- és csemegekészlet tornyosodott, a piciny tálkák, üvegcsék mind megjelölve gazdájuk monogramjával – hagymázott só, szárított halszeletek, növendék ugorka, fokhagymás ecet, dijoni mustár, amerikaimogyoró-krém, porcukor, Bathban és Tunbridge Wellsben vásárolt püspökkenyérféleségek, parmezán sajt, tucatnyi füles köcsög és palack és konzerv, oktalanul összekeveredve a György korabeli súlyos ezüst evőeszközök garmadájával; Theodore bácsi előtt apró spirituszfőző állt és parázstartó fémüst, amelynek segítségével a bácsi mártást kotyvasztott magának. A konyhából rendre beérkező ételek inkább a vacsora alapanyagai voltak, mintsem maga a vacsora. Mr. Salter elképedt, milyen egyformán fantáziátlanok, s milyen észbontó lassúsággal kerülnek mind az asztalra. A társalgás felületes volt és akadozó.

Akár a külpolitikai hírösszefoglalók, a Boot család asztali társalgása is egymástól független kijelentések szövedéke volt, nem pedig összefüggő eszmecsere.

– Priscilla magával vitte Amabelt Caldicote-ékhoz – pendítette meg a témát Lady Trilby.

– A kutya itthon maradt – jegyezte meg Mrs. Boot.

– Mocskos vén dög – fintorította el az orrát Bernard bácsi.

– Ki se lehet vinni a házból, olyan vén – tódította Roderick bácsi.

– Olyan mocskos!

– Amabel ott alszik Mr. Salterral egy szobában – szólt közbe Mrs. Boot.

– Mr. Salter nagyon szereti Amabelt – vágta rá Lady Trilby.

– De hiszen nem is ismeri – húzta fel a szemöldökét Bernard bácsi.

– Mr. Salter általában szereti a kutyákat – jelentette ki Mrs. Boot.

Itt szünet állt be a társalgásban, ami alkalmat adott rá Jamesnek, hogy szerényen közbeszúrja a maga mondandóját. – Elnézést kérek, asszonyom, de az emberek fölüzentek, hogy a sötétség beállta miatt a salak eltávolítási munkálatait abba kell hagyniuk.

– Nagyon kellemetlen – bosszankodott Roderick bácsi. – Az a salakdomb elzárja a hátsó kocsifeljárót.

– És Mr. Salter nélkülözni fogja a hálóholmiját – tette hozzá Mrs. Boot.

– Majd William kölcsönad neki valami inget.

– Mr. Salter nem törődik az ilyesmivel! Meg fogja érteni.

– De az azért mégiscsak bántja, hogy elvesztette a holmiját!


Mr. Salter hirtelen rájött, miről van szó. – Messze van ide az állomás – kockáztatta meg.

– De ön megállt útközben.

– Igen, megálltam, kérdezősködni… Eltévedtem.

– De ön többször is megállt útközben!


Aztán egyszer ez a vacsora is véget ért.

– Mintha összeszedte volna magát a vacsora vége felé – suttogta Lady Trilby a nappali szobában.

– Igen, lényegileg magához tért – súgta vissza Mrs. Boot.

– Roderick résen lesz, hogy oda ne férkőzzön a portóihoz.


– Ön nem iszik portóit – jelentette ki Roderick bácsi.

– Hát, ami azt illeti…

– Adja csak oda szépen Bernardnak, gyerünk, jó kisfiú szót fogad!

– Önnek különben is szakmai megbeszélnivalója van Williammel.

– Igen – csapott le a végszóra mohón Mr. Salter. – Igen, rendkívül fontos megbeszélnivalónk van.

– Fáradjanak át a könyvtárszobába.

– Tüstént – mondta Mr. Salter.

William fölsegítette vendégét az asztaltól; a két férfi kiment.

– Jelentéktelen emberke – nézett Mr. Salter után Roderick bácsi.

– A neve kifogástalan név – élénkült föl Bernard bácsi. – A salter – „sóbányász”, „sóárus”, „sódézsa”; nem csodálnám, ha kollégái a háta mögött úgy hívnák: Pác – voltaképpen a saltire – az „Andráskereszt” – réges-rég eltorzult változata, az Andráskereszt pedig Burgundia címere; valószínűleg ezt a pecsétet viseli Mr. Salter a zakóján. Ámbátor az is lehet, hogy a pecséthez rendellenes módon jutott hozzá.

– Ilyen keresztje neki nem lehet – csóválta a fejét Theodore bácsi.

– Mindig úgy tudtam, hogy a valódi Salterek kihaltak a tizenötödik században…


A könyvtárszobában volt Williamnek először lehetősége rá, hogy elnézést kérjen vendégétől, amiért korábban nem tudott vele foglalkozni.

– Persze – mondta Mr. Salter –, persze. Tökéletesen megértem, itt élsz, tehát az itteni dolgok kötik le a figyelmedet. A világ minden kincséért sem törtem volna így rád. Az ügy, amiért mégis lejöttem, rendkívüli fontossággal bír – Lord Copper személyes kívánságait közvetítem, érted…!

– Két problémát kell megtárgyalnunk. Az első: a szerződéskötésed a Marhával. Boot – mondta nagyon komolyan Mr. Salter –, te nem szökhetsz meg erről a hajóról.

– Tessék…?

– Azt akarom ezzel mondani, hogy te a Marhának köszönheted a karrieredet. Ezt nem felejtheted el soha!

– Nem – mondta William.

– Biztos vagyok benne, hogy a Tinó igen csábító ajánlattal hozakodott elő. De hidd el nekem, Boot, én régebben ismerem a Fleet Streetet, mint te. Jó néhány újságírót láttam már, aki átszegődött mitőlünk amazokhoz. Azt képzelték, odaát minden fenékig tejfel, de hát szó sincs róla! Az az újságíró, aki ad magára, nem dolgozik a Tinónak! Csak eladnád a lelkedet, Boot…! Mellesleg, mondd, kérlek szépen, már eladtad?

– Nem. Küldtek ugyan valami táviratot. De az igazat megvallva, amikor hazaértem, örömömben teljesen megfeledkeztem a válaszról.

– Hála az égnek. Itt van nálam a szerződés, az utolsó betűig kiállítva. Két példányban. Már csak az aláírásod hiányzik. Szerencse, hogy nem a bőröndömbe tettem. Leszerződtetünk életed végéig, évi kétezerért. Aláírod?

William aláírta. Ő is, Mr. Salter is összehajtotta és zsebre vágta a saját példányát; mindketten nagyon meg voltak elégedve.

– Akkor hát itt a másik probléma: a díszvacsora. Ennek az útjából most már elhárultak az akadályok. Természetesen megértem, hogy amíg a Tinó ajánlata lebegett a szemed előtt, addig… Na jó, örülök, hogy ezt ilyen simán elintéztük. Az lesz a legjobb, ha mindjárt holnap reggel feljössz velem Londonba. Lehet, hogy a Rézgróf előzőleg látni akar.

– Nem.

– De hát kedves Bootom… Nem kell izgulnod a beszéd miatt! A beszédedet megírja a Rézgróf szervezőtitkárnője. Nagyon egyszerű szöveg lesz. Öt-hat perc az egész, és nincs benne semmi más, csak a Rézgróf dicsérete.

– Nem.

– Teli lesz a díszvacsorával a sajtó. Lehet, hogy még filmet is csinálnak róla!

– Nem.

– Komolyan, Boot, én egyáltalán nem értelek.

– Nézd – mondta William küszködve. – Én ott hülyének érezném magam.

– Igen – bólintott Mr. Salter. – Ezt értem. De csak egyetlen estéről van szó.

– Heteken át hülyének éreztem magam. Mióta betettem a lábam Londonba. Hülyének, seggfejnek. És úgy is bántak velem.

– Igen – mondta Mr. Salter lehorgasztott fejjel. – Ezért fizetnek bennünket.

– Más dolog, ha az ember seggfej a távoli Afrikában. De ha elmegyek erre a díszvacsorára, azt idelenn is megtudják.

– Biztos, hogy meg.

– Bloggs dajka is, Price dajka is, mindenki.

Mr. Salter nem volt igazán harcias kedvében, és ezt tudta magáról. Elhagyta már az ereje. Piszkos volt, rosszul öltözött, keze-lába fájt és teli volt hólyaggal; agya színjózan. Idegen világ ez. Népe nem az ő népe, törvényei nem az ő törvényei. Úgy érezte magát, mint a római légionárus, aki talpig fegyverben, megrakva a civilizáció súlyos acélöntvényeivel és bronzvértezetével, behatol a birodalom határain túli, ismeretlen őserdőkbe, körülötte hallgatag, mindenre elszánt vad bennszülöttek ólálkodnak, s ő, a felderítők előőrse már nagyon mélyen bevette magát a sűrűbe, és elszakadt a támaszponttól… vagy a visszavonulást fedező utóvéd tagjaként egyszerűen itt felejtették; s a légiók már hajóra szálltak?

– Azt hiszem – szólalt meg –, okosabb lesz, ha fölhívom a szerkesztőséget, és megkérdezem, mit csináljak.

– Nem lehet – derült jókedvre William. – A legközelebbi postahivatal ide öt kilométer; kocsi nincs; a posta különben is hétkor bezár.

Csend borult a könyvtárszobára. Mr. Salter összeszedte minden erejét, és még egyszer támadásba lendült. Megpróbált gúnyolódni. – Ezek a hölgyek itt, akiket emlegetsz, kétségtelenül jeles személyiségek, de kedves Bootom, azt talán belátod, hogy Lord Copper egy kicsit mégis fontosabb, mint ők!

– Nem – mondta William elkomorodva. – Idelenn nem fontosabb.


Még akkor is elszótlanodva ültek, amikor, tíz perc múltán, Troutbeck kopogott be a könyvtárszobába.

– Bloggs kisasszony üzeni, hogy várja az urakat odafönn, a szobájában, egy-két kártyapartira.

– Nem veszed zokon? – kérdezte William.

Mr, Salter már nem vett zokon semmit. Hagyta, hogy fölvezessék a lépcsőn, végig a hosszú, lámpafényes folyosókon, fakó párnázott ajtókon át, Bloggs dajka szobájába. Theodore bácsi már ott volt, a kártyaasztalt húzkodta az ágy mellé. – Tehát ő az – mondotta a dajka. – Mért nincs rajta cipő?

– Hosszú történet – felelte William.

A mélyen ülő, apró, vénséges szempár végigpásztázta Mr. Salter elcsigázott vonásait; a dajka okulárét tett föl, s újabb szemlét tartott. Azután így szólt: – Öreg hozzá.

A bírálat enyhén vaskosnak tűnt, különös tekintettel arra, hogy ki a bíráló; bármilyen nyomott kedélyű volt is Mr. Salter, most fölgerjedt benne az indulat. – Öreg? – kérdezte élesen. – Mihez?!

Bloggs dajka, aki pénz és teológia dolgában kemény volt, mint az achátkő, most, öreg fejjel, nyomban ellágyult, ha szerelmes férfit látott. – Ejnye, ejnye, aranyoskám – mondta. – Igazán nem akartam megbántani. Vén kecske is megnyalja a sót. Foglaljanak helyet. Húzzon, Theodore úrfi. Tudom, hogy csalódott, aranyoskám, hiszen a kislányunk nincsen itthon. Mindig ilyen volt, ment a maga feje után. De hát, ahogy a mondás tartja, nehéz az udvarlás, édes az uralás – két pikk –, áprilistól decemberig dáma, király megesküszik – ne lessen bele a lapjaimba, Theodore úrfi –, és hát a szíve mélyén azért jó kislány ez, csak néha elfelejti a nyakát megmosni – három pikk –, olyan szurtosan jön ki a fürdőkádból, mint ahogy belement. Nem tudom elképzelni, mit csinál abban a kádban…


Három robbert játszottak, és Mr. Salter huszonkét shillinget vesztett. Miközben a kártyaasztaltól fölszedelődzködtek, Bloggs dajka, aki régtől fogva hozzászokott, hogy játék közben többé-kevésbé összefüggő monológokat mond, így szólt Mr. Salterhoz: – Ne csüggedjen, aranyoskám. Ha nem hullana így a haja, a kutya se mondaná, hogy harmincöt évesnél egy nappal is öregebb. Ez a szeleburdi lány még maga sem tudja, mit akar, nekem aztán elhiheti.


A három férfi elment. William és Theodore bácsi a szobájába kísérte Mr. Saltert. – Jó éjszakát – búcsúzott el William. Theodore bácsi ott téblábolt az ajtóban.

– Kár, hogy megduplázta a kőrjeinket – mondta.

– Igen.

– Ez aztán végképp betette a kaput magának!

– Igen.

Egy szál gyertya égett az ágy mellett, az éjjeliszekrényen. A gyertyafényben Mr. Salter megpillantotta a kölcsönkapott pizsamát, ott volt az ágyra terítve. Az álom olyan hirtelen rohanta meg, mint mikor a roppant, sűrű, sárga köd lezúdul a Ludgate Hillről a Fleet Streetre. Semmi kedve nem volt rá, hogy most odaálljon a bridzsparti tanulságait megvitatni.

– De azért minden lap a kezünkben volt – jegyezte meg nagylelkűen Theodore bácsi, s azzal leült az ágyra.

– Igen.

– Londonban biztosan jó sokáig fönn van éjszakánként!

– Igen… nem… azazhogy fönn vagyok, de ritkán.

– Nem könnyű megszokni, hogy falun az ember a tyúkokkal fekszik. Lefogadom, még csak nem is kerülgeti az álom, ugye, nem?

– Hát, ami azt illeti…

– Amikor én még fönn laktam Londonban – fogott bele Theodore bácsi…

A gyertya csonkig égett.


– Durr, kinyiffant! De ez még semmi! Ezt hallgassa meg!

Mr. Salter felriadt. Ott aludt el, Priscilla kartonhuzatú karosszékébe roskadva; az ágyat változatlanul Theodore bácsi foglalta el, immár végigheverve rajta, mint Heliogabalus császár korának valamely, kicsapongásoktól megcsömörlött fegyverese.

– Ez persze nem tűr nyomdafestéket, tudom. De van egy rakás történetem, ami igenis kinyomtatható! Több száz sztorim van, egyik jobb, mint a másik! Már megfordult a fejemben, vajon az ilyesmik iránt a maga újságja…

– Sajnos, ez kívül esik az én köreimen. Tudja, én a külpolitikai rovatot csinálom.

– De hát a sztorik fele Párizsról szól; több mint a fele! Ide figyeljen, ezt hallgassa meg…

– Borzasztóan szeretném meghallgatni ezt is, meg a többit is, mindet, majd mesélje el egyszer, máskor, csak most ne…

– Szép rendesen fizetnek, úgy tudom, a Marhánál.

– Igen.

– Nézze, mi lenne, ha, mondjuk, írnék egy cikksorozatot…

– Mr. Boot – mondta Mr. Salter kétségbeesetten –, kérem, tárgyaljuk ezt meg holnap reggel.

– Reggel sose vagyok igazán formában – mondta Theodore bácsi elszontyolodva. – De viszont vacsora után boldogan mesélek, akármeddig!

– Jöjjön fel Londonba. Beszéljen a publicisztikai rovatvezetővel.

– Jó – csillant fel Theodore bácsi –, fölmegyek. Csakhát nem akarom én azt a rovatvezetőt megbotránkoztatni; szeretném előbb kikérni az ön véleményét.

A ködfátyol elborította Mr. Salter agyát; egy-két szó föl-fölsejlett, mint a lidérc, aztán nyoma veszett újra… – A szeparé a fiúbárban… „Nyifnyaf” Jackie… Romano barlangja… elhiszi vagy sem, fél éjszaka alatt tizenötezer fontot… – A többit elnyelte a csend.

Amikor Mr. Salter fölébredt, érezte, hogy teste zsibbadt és hideg, hogy tetőtől talpig föl van öltözve, csak cipő nincs rajta; a gyertya már kialudt. Őszi hajnal derengett át az ablakon, Priscilla Boot lovaglóruhában állt a szekrény előtt, és feltúrta a polcokat egy elveszett nyakkendőért.

4.

A Marha felelős szerkesztőjét nem egykönnyen fogta el a szánalom. – Ide figyelj, Salter – mondta most, már-már tiszteletteli hangon –, te förtelmesen nézel ki.

– Igen – mondta Mr. Salter, és nagy keservesen lerogyott a székre –, ez az egyetlen pontos kifejezés.

– Ezek a vidéki dzsentrik, ahogy vedelnek, képzelem! Volt nagy ivászat?

– Nem. Az aztán nem volt.

– Elcsípted Bootot?

– Igen is, nem is. Hát te?

– Igen is, nem is. A szerződést szó nélkül aláírta.

– Azt az enyém is. De a díszvacsorára nem hajlandó eljönni.

– Én az én Bootomat elküldtem az Antarktiszra. Azt mondja, azonnal külföldre kell mennie. Nyilván valami nőszemély üldözi.

– Mr. Boot pedig – mondta Mr. Salter – attól fél, kiábrándul belőle öreg dajkája.

– Nők – mondta a felelős szerkesztő.

Ugyanaz a gondolat motoszkált mindkét férfi fejében. „Mit fogunk mondani a Rézgrófnak?!”

A szervezőtitkárnő, akihez tanácsért fordultak, ellenségesen méregette őket.

– Őlordsága már alig várja, hogy elmondhassa a beszédét – sziszegte. – Azt gyakorolja egész délután!

– És ha maga egy kicsit átírná neki? – kockáztatta meg a felelős szerkesztő. – „Van, kit győzelme mellől elhí a kötelesség… Aphra Behn monda: »… ma itt, holnap ott«… És Richárd kérdé: »Hát üres a trón?« De nem gazdátlan, dicsőség neki…! És mi eljöttünk »megkísérteni a jó szerencsét«, szólt Lajos, a dauphin, s a modern zsurnalizmus vakszerencse…” – Ahogy beszélt, a felelős szerkesztőnek egyre jobban elszorult a torka.

– Nem – jelentette ki a szervezőtitkárnő. – Őlordsága egyáltalán nem ilyen beszédet szándékszik mondani. Ha kinyitják a fülüket, tessék, most kihallatszik odabentről, ahogy mondja! – A kifejezéstelen, döngő hang úgy emelkedett-ereszkedett a rózsafa burkolatú ajtó mögött, ahogy a bukóhullám csapdos a kavicsos földnyelvre. – Megtanulja könyv nélkül! – fűzte hozzá a szervezőtitkárnő.

A két férfi lógó orral ment vissza az irodába.

– Ilyen-olyan beosztásban, tizenöt éve dolgozom a Nagyvilági Lapkiadónál – mondta Mr. Salter. – És el kell tartanom a feleségemet.

– Te legalább elmehetsz másik állásba – mondta a felelős szerkesztő. – Te jártál iskolába. Én a világon semmi máshoz nem értek, csak ahhoz, hogy szerkesszem a Marhát.

– Legelőször is te vagy a felelős érte, hogy Boot itt egyáltalán belső munkatárs lehetett. Úgy állt rajta a külpolitika, mint tehénen a gatya.

– Te küldted ki Ismaéliába.

– Én akartam kirúgni! Te csináltál hőst belőle. Te csináltál majmot belőle. Az a cikk is a te ötleted volt, amitől Boot végül is fejre állt.

– Te forszíroztad, hogy a Rézgróf üsse lovaggá!

– Te forszíroztad a díszvacsorát!

– Mind a ketten hibásak vagyunk – mondta a felelős szerkesztő. – De semmi értelme, hogy mind a ketten bűnhődjünk. Dobj föl egy pennyt, melyikünk vigye el a balhét.

A pénzdarab megpördült a levegőben, leesett, és elgurult valami ismeretlen zugba. Mr. Salter térdepelve bóklászott a földön, amikor a publicisztikai rovatvezető benyitott.

– Tud valamelyikőtök itt valamit egy Boot nevű vén szivarról? – kérdezte. – Nem bírom kitenni a szűrét. Ott ül a nyakamon, és mondja a malac történeteit, amióta az ebédről visszajöttem. Azt állítja, hogy Salter küldte.

Harmadik fejezet

1.

Lord Copper igen gyakran adott díszvacsorát; a tények szépítgetése volna arról beszélni, hogy ezeken a vacsorákon senki sem érezte jobban magát, mint a házigazda, ezeken a vacsorákon ugyanis mindenki pocsékul érezte magát, míg a házigazda a szó szoros értelmében lázba jött az est minden pillanatától. Lord Copper szemében ezek a vacsorák teljesen kimerítették a mámoros esti dorbézolás fogalmát; s mert a lord ízlése mindent az életnagyságúnál nagyobbra növelt, a díszvacsorák mértéktelenül nagyszabásúra és mértéktelenül hosszúra sikeredtek; olyan éttermekben rendezték őket, amelyeket kizárólag erre a célra tartottak fenn; s olyan díszes külsőségek közepette, amelyek a lordot East Finchley-i fertelmes udvarházára emlékeztették; a menü bőséges volt, csapnivaló és méregdrága; a vendégek kifejezetten azért gyülekeztek össze, mert őlordsága iderendelte őket; senki sem volt kíváncsi a másikra; senkit sem érdekelt, mit ünnepel éppen Lord Copper; aki ott volt, vagy hivatalból volt jelen, vagy előre örült az ingyen vacsorának. Sok vendég már alkalmazottja volt a lordnak; ezek úgy fogták fel az estét, mint munkaidejük meghosszabbítását, mintegy három órával, amiért nem kapnak fizetést – sőt, valójában még ők fizetnek bírságot, ők bűnhődnek, tekintettel a frakk és az estélyi öltözék tetemes költségeire, az éjszakai kimaradásra, és arra, hogy hazafelé lekésik az utolsó vonatot; azokról viszont, akik egyébként más gazdák rabszolgái voltak, Lord Copper úgy vélekedett, ma estére az övéi. Megvette őket, és megkötözte őket, kezüket-lábukat, húslevessel és csirkepástétommal, rombuszhallal és ürügerinccel, kacsasülttel és likőrös őszibarackfagylalttal; és azután, amikor a szivarokat már titkon zsebre vágták, és a konyakospoharakat megtöltötték azzal az iszonyú barna kotyvalékkal, amelyért Lord Copper palackonként két fontot fizetett, elérkezett a várva várt perc, a lord szólásra emelkedett, és beszélt, ameddig úri kedve tartotta, s amiről éppen beszélhetnékje volt, és nem kellett félnie sem attól, hogy vetélytársa támad, sem attól, hogy félbeszakítják.

Az ünnepi alkalom többnyire merő függvénye volt Lord Copper egyéb tevékenységeinek, úgymint igazgatósági tagok áthelyezése, leányvállalatok egyesítése vagy új részvények kibocsátása; egyik-másik holtfáradt és vérig sértett híresség, akit a Marha éppen megszerzett magának, olykor Lord Copper jobbján foglalt helyet mint díszvendég; és ezen a bizonyos estén, fél kilenckor, ott, őlordsága jobbján trónolt Mr. Theodore Boot; fölemelte a frakkja szárnyát, leült, szétterítette szalvétáját a térdén, és úgy, ahogy Lord Copper díszvendégei közül sem azelőtt, sem azután senki sem, az első pillanattól fogva remekül szórakozott.

– Azt hiszem, nem jártam még ebben az étteremben – szólította meg asztalszomszédját.

– Nem – válaszolta Lord Copper. – Nem. Itt ön nemigen járhatott. Ez alighanem a legjobb hely a maga nemében.

– Az én időmben azért akadt még ehhez hasonló – mondta Theodore bácsi elnézően. – Gomba módra szaporodnak mindig az új helyek. Ahogy Tennyson írja: „Az ó rend változand.” Jó, mi?

– Jó – mondta hűvösen Lord Copper.

A lord nem volt hozzászokva, hogy ilyen beszélgetéseket folytasson a fiatal riporterekkel, bármily ígéretes tehetségnek mutatkoztak is. Van egy emberfajta, szűrte le magának a tapasztalatot Lord Copper, amely elszemtelenedik, ha pártfogolják. Igaz, Theodore bácsi nem úgy festett, mint aki ehhez az emberfajtához tartozik; nehéz lett volna pontosan megállapítani, milyen emberfajtához is tartozik Theodore bácsi.

Lord Copper bosszúsan elfordult, s a másik szomszédjával elegyedett szóba – egy elfeledett és koldusbotra jutott egykori alkirállyal, aki hetente három-négy estéjét ilyen vacsorákkal töltötte, azért, hogy újabb meghívásokra tegyen szert –, de hiába, a lord valójában nem figyelt a beszélgetésre; a feje máshol járt. A feje az egész este folyamán máshol járt, attól a pillanattól kezdve, hogy pontosan a kitűzött időben a lord bevonult a belső fogadóterembe, ahol az előkelő vendégek külön csoportot alkottak. Theodore bácsi ott állott, Mr. Salter és a felelős szerkesztő között. Divatjamúlt szabású frakkot viselt, fekete mellényt és feltűnően magas kemény gallért; bíborba játszó dzsentriarca rásugárzott Lord Copperra, de a lord nem viszonozta üdvözlő gesztusaival ezt a nyájasságot. A lord meglepődött ettől a Boottól. Agya nem formált és nem is tárolt könnyen emlékképeket, de Bootról egészen tiszta képe volt, és Theodore bácsi nem felelt meg ennek a képnek. Ez az ember volna itt Mrs. Stitch pártfogoltja? Ez volna a Bath Lovagrend Birtokosainak legifjabbika?! Ennek az embernek a stílusáért rajongott Lady Cockpurse? És – a kép fokozatosan élesedett – ezzel az emberrel találkozott ő maga, nem egészen két hónappal ezelőtt, és ezt az embert tuszkolták ki Ismaéliába?! Lord Copper még egy pillantást vetett az idegenre, de a mosoly, amellyel szembetalálta magát, olyan lefegyverző volt és olyan leereszkedő, olyannyira a beavatott ember elviselhetetlen mosolya, hogy a lord sebtében lekapta róla a tekintetét.

Itt valaki valami disznóságot csinált.

Lord Copper odafordult a titkárához, aki az áldomásmesterrel együtt a lord széke mögött álldogált.

– Wagstaff.

– Igenis, Mylord.

– Jegyezze föl holnapra: „Behívatni Saltert.”

– Parancsára, Mylord.

A díszvacsorát folytatni kell, gondolta hősiesen Lord Copper.


Folytatták a díszvacsorát.

A teremben fölerősödött a beszélgetés moraja. A lord fülének édesebb zene volt ez, mint a vérebek csaholása a bozótosban. Megpróbálta kiiktatni tudatából ezt a rejtélyes, vagy ahogy ösztönei súgták, visszataszító lényt itt a jobb oldalán. Hallotta, ahogy a kenetteljes hang le-föl hullámzik, s időnként rekedten vartyogó kuncogásba csap át. Theodore bácsi ugyanis, miután jobb oldalán helyet foglaló előkelő asztalszomszédjával a legkülönfélébb beszédtárgyakat sikertelenül próbálgatta végig, talált végre valami közös tárgyalási alapot: mindketten jól ismertek egykoron egy Bertie Wodehouse-Bonner nevű férfit. Theodore bácsi belefeledkezett az emlékezésbe, és belefeledkezett a pezsgőzésbe, ám a jólneveltség végül rászorította, hogy ha vonakodva is, de visszaédesedjék Lord Copperhoz – dögunalmas pasas, de mégiscsak ő a házigazda.

Közelebb hajolt a lordhoz, és bizalmasan a fülébe sugdosott.

– Mondja csak – kérdezte –, hová szoktak elmenni innét manapság?

– Nem értem, mire céloz.

Theodore bácsi kacsintott. – Dehogynem érti. Hol lehet rátenni a koronát az estére…?

– Részemről – mondta Lord Copper – az ágyban. Ilyen alkalmak után sürgősen le szoktam feküdni.

– Erről van szó. De hová járnak manapság? Nincs valami jó ötlete?

Lord Copper a titkárához fordult.

– Wagstaff.

– Igenis, Mylord.

– Följegyzés holnapra. „Kirúgni Saltert.”

– Parancsára, Mylord.


Theodore bácsinak az este folyamán már csak egyszer sikerült megszólítania házigazdáját. Azt tanácsolta neki, mustárral egye a kacsasültet, az jót tesz a májnak. Lord Copper azonban oda sem figyelt. Hátradőlt székében, végigtekintett a termen – a mai estén ez az ő terme itt. A díszvacsorát folytatni kell. A négy hosszú asztalnál, amely az ő asztalára merőlegesen állt, lassanként kipirultak a fehér ingmellek fölött az arcok; a férfihangok kórusának hangereje nőttön nőtt. A lord egyszerre új megvilágításban látta önnön alakját; úgy érezte, Magárahagyott Népvezér, aki egymaga veszi vállára a Kötelesség nagy és szent terhét. Ettől a gondolattól megvigasztalódott. Éveken át tanulmányozta más nagy emberek életrajzát; nagyságukért valamennyien a magányosságukkal fizettek. Egynek sem jutott ki, elmélkedett a lord, az a ragaszkodás, amelyet megérdemelt volna; itt van Caesar és Brutus, Napóleon és Jozefin, Shakespeare és – igen, a lord meg volt róla győződve, hogy Shakespeare-t is elárulta valaki.

És most hamarosan beszélni fog a vendégsereghez. Lord Coppert máris eltöltötte az az ismerős, végtelenül jóleső kényelemérzet, amely mindig végigbizsergett rajta, valahányszor a díszvacsora végén szólásra emelkedett; ebben az érzésben nyoma sem volt a becsvágyóbb szónokokat fogva tartó, vibráló belső sugallatoknak, kétségbeesésnek és megszállottságnak; ez az érzés a saját hangját hallató ember másokkal meg nem osztható, mélységes kielégülése volt. A lord úgy érezte, valami pompás verőfény árad szét a bensejében; úgy érezte, nagylelkűség ömlik el egész valóján.

– Wagstaff.

– Mylord…?

– Milyen följegyzést diktáltam én magának utoljára?

– „Kirúgni Saltert”, Mylord.

– Hülyeség. Máskor figyeljen jobban. Azt mondtam: „Odébb rúgni Saltert.”


Aztán elérkezett a nagy pillanat. Az áldomásmester megdübörgette botjával a padlót, és roppant kinyilatkoztatása végigzendült a termen.

– Méltóságos urak! Tisztelt uraim! Csendet kérek. A nagyméltóságú Vicomte Copper fog önökhöz szólani.

Lord Copper fölemelkedett, és vitézül állta a tapsvihart. Szeme sarkából helyeslően figyelte, hogy még a pincérek is szorgosan verik össze a tenyerüket. Előrehajolt s az öklére támaszkodott, mindig így szokott állni ezekben a boldog pillanatokban, így várta meg, míg csönd lesz. Titkára, egyébként teljesen fölöslegesen, leheletnyit igazított a mikrofonon. A beszéd szövege, gépírásos papírnyaláb, ott hevert az asztalon, a lord előtt. Theodore bácsi biztató szavakat mormogott a tenyere mögül. – Fel a fejjel – kacsintott a lordra. – Nem tart sokáig.

– Uraim – kezdte Lord Copper. – Az ilyen rangú embernek, mint én, számos kötelesség jut osztályrészéül, s e kötelességek egy része terhére van, más része kellemesen érinti. Igen kellemes kötelességemnek tartom, hogy ma este körünkben üdvözölhetem azt a kollégánkat, aki, jóllehet… – s itt Lord Copper szeme előtt földerengtek a következő szavak: „évei számát tekintve ifjú még”; a lord tehát csavart egyet a mondaton – …a Nagyvilági Lapkiadónál töltött szolgálati évei számát tekintve ifjú még, máris emelte vállalatunk hírnevének fényét, e hatalmas vállalatét, amelynek sorsát olyigen a szívünkön viseljük – íme, Boot, a Marha tudósítója!

Theodore bácsi, aki nem egészen hat órával ezelőtt lett a Marha belső munkatársa, távolról sem egyetértőleg, ám önelégülten vigyorgott, és szép lassan megváltoztatta Lord Copperról kialakult véleményét; ez a lord alapjában véve rendkívül jólnevelt pasas, morfondírozott Theodore bácsi.

A Boot név hallatára fergeteges tapsorkán tört ki a teremben, és Lord Copper, amíg arra várt, hogy a zaj elüljön, zord pillantással méregette az előtte tornyosuló papírlapokat. Újságjai már jó ideje lelkesen reklámozták a leendő gépkocsivezetők újfajta alkalmassági vizsgáját, amelynek az volt a lényege, hogy a jogosítvány kérelmezője beül egy álló gépkocsiba, s orra előtt rémfilmet vetítenek egy eltorlaszolt úton végighempergő autóról. Lord Copper személyesen is megtekintett egy ilyen ügyes kis alkalmatosságot, és most beszéde is úgy vetült elébe, mint a rémlátomás. Helyet az ifjúságnak, megbecsülést a fiatalok teljesítményének, csupa ilyesmiről kellett volna beszélnie. A papíron izzó mondatokról Lord Copper pillantása a mellette ülő díszvendégre siklott (aki ebben a pillanatban épp a konyakospohárba temette az orrát, és hortyogva lélegezte be a párlatot), de a lord végül fölébe emelkedett mindezeknek. A díszvacsorát folytatni kell!

A taps elcsitult, és Lord Copper tovább beszélt. Hallgatói lejjebb csúsztak a székükön, és a legkülönfélébb módokon csapták agyon az időt; kicsiny ábrákat rajzoltak az étlapra; macska-egeret játszottak az asztalterítőre firkált kockákon; szerény summába fogadtak, kinek a szivarján marad fönn legtovább a hamu; fölöttük pedig ott hömpölygött a szónoklat trópusi áradása, amelynek tajtékos hullámverése minduntalan visszapattant Theodore bácsi lekonyuló, kopasz fejéről. Mr. Salter órája szerint harmincnyolc percig tartott a beszéd.

– Uraim – mondotta végezetül Lord Copper –, emelvén poharam Boot egészségére, egyszersmind emelem poharam a Jövendőre…!

A Jövendő… Békés, borgőzös derűlátás lett úrrá az ünnepségen…

Lord Copper jövője… Micsoda jövő: telis-teli csupa olyasmivel, ami után épelméjű ember nem vágyakozhat komolyan – félbeszakítatlan szónoklatokkal, amelyek hosszú esztendők során, különféle alkalmakból adott különféle díszvacsorákon hangoznak el; évente befizetett, elképesztő összegű különadókkal, amelyekre legvégül minden képzeletet felülmúló örökösödési illeték teszi föl a koronát; hódolatteljes ajtónyitásokkal, ajtócsukásokkal, tompított hangú telefoncsengőkkel és csaknem zajtalan billentyűzetű írógépekkel…

Theodore bácsi jövője… A szíve mélyén mindig hitt benne, hogy megéri… Évi kétezer font, homályos kis legénylakások, emlékképek állandó sorakozója; napsütötte reggeli kóborlás, végig a St. James’s Streeten, kalapostól csizmadiáig és kaszinóig; portyázás az utcán, sötétedéskor, macskamozdulatokkal; virág a gomblyukban, felkunkorodó szélű keménykalap, foltokkal ékített bambusz sétapálca, egy-két odavetett, nyájas szó ajtónállónak, taxisofőrnek…

Mr. Salter jövője… Mr. Salteré, aki művészeti rovatvezető a Mit kössünk, hogy kössünk című lapnál… Esténként pontosan tálalt vacsorák, házikoszt; vasárnap otthon, az eszelősen szétfutó úttestek közepette…

Sir John Boot jövője a lenyírt hajú amazonok közt, az Antarktiszon.

Mrs. Stitch jövője, megrakva minden jóval, amit csak földrészek és évszázadok zsákmányul tudnak nyújtani, fortélyos kis masinákkal New Yorkból és bronzleletekkel az Égei-tenger mellől, mind újabb főúri paloták megnyíló kapuival és régi barátok szívével.

Corker és Pigge jövője! Mostanáig csaknem ezer kilométert tettek meg, és már ott vannak, nem messze a szudáni határtól. Nemsokára szívélyes fogadtatásban részesülnek, a járási rendőrfőnök üdvözli, megmosdatja, ellátja élelemmel és útnak indítja őket hazafelé.

Kätchen jövője. Ebben a pillanatban Kätchen ott ül egy Madagaszkár felé tartó hajó másodosztályú bárjában, és levelet ír:


Édes William,

Mi most Madagaszkárba utazunk. A férjemnek volt ott egyszer egy barátja, és azt mondja a férjem, jobb lesz most ott szerencsét próbálni, mint visszamenni Európába, úgyhogy légy szíves, és oda küldd a pénzt. Ne a konzul címére, mert az úgy kényelmetlen volna, hanem írd rá a csekkre, hogy „postán maradó”. A férjem azt mondja, nem kellett volna eladnom neked a kőzetmintákat, de én felvilágosítottam, hogy te ki fogod fizetni a kövek valódi értékét, és most már nem neheztel rám. A kövek valódi értéke ötven font. Jobb, hogyha francia frankban küldöd el, mert azt mondja a férjem, neked jobban váltják be a fontot, mint nekünk. Nagyon várjuk a pénzt, kérlek szépen, küldd el, amilyen gyorsan csak tudod. A csónakért alig kaptunk valamit, amikor átjutottunk francia területre. Különben jól vagyok.

Sírig tartó szerelemmel,
Kätchen.


És William jövője…


Dübörögnek a dűlőúton a szekerek, roskadozva a betakarított gabona kévéinek aranyló dicsfényében – írta –; anyás rágcsálók vezetgetik bolyhos kicsinyeiket a tarlón…

William letette a tollat. A Buja világot ráér befejezni holnap estig.

A családból már mindenki nyugovóra tért. William fölvette az asztalról az utolsó gyertyát, és leoltogatta a lámpákat a hallban. A kopott szőnyeg alatt nyikorgott a falépcső, ahogy William fölment a szobájába.

Mielőtt lefeküdt aludni, elhúzta a függönyt és kitárta az ablakot. A hálószobán végigömlött a holdfény.

Odakinn a baglyok anyás rágcsálókra és bolyhos kicsinyeikre vadásztak.


VÉGE.

A védőborítón
René Magritte: A fény birodalma
c. festményének részlete

MAGVETŐ KÖNYVKIADÓ
Felelős kiadó a Magvető Könyvkiadó igazgatója
Készült a Zenemű Nyomda Kft.-ben
Felelős vezető Tóth Béláné igazgató
Szedte a Kalendart Kiadó Design Stúdiója,
Budapest, 1993
Felelős vezető Modla Gábor
Felelős szerkesztő Zentai Éva
Műszaki vezető Bezúr Györgyi
Tipográfus Romhányi Katalin

A védőborító sorozatterve Dános Judit munkája
Kiadványszám 7104
Megjelent 15,4 /A5/ ív
terjedelemben, Plantin betűtípusból szedve
ISBN 963 14 1893 6
ISSN 0324-7929