Viszokay Tamás
KRENS megbízottat az idôgörbe egy fa csúcsa mellett vetette ki. A levegôben való kibukkanás esélye a számítottak szerint annyira kicsiny volt, hogy a küldött nem készült fel a gyors reagálásra. Keze késôn nyúlt ki a lombok felé, nem érte el a fát, és zuhanni kezdett a húszméteres magasságból. Próbált egy-egy útjába kerülô ágat elkapni, de nem járt sikerrel, ráadásul olyan szerencsétlenül térült el közben, hogy egy letört ág éles csonkja átfúrta a testét.
Puha talajra érkezett. A fájdalom és a pánik azonban ettôl nem múlt el, sôt hibás döntésre vezette. Kirángatta jobb mellkasából a csonkot, nem jutott eszébe, hogy ezzel végzetessé teheti a roncsolódást.
Elájult a kíntól, de eszméletlensége csak rövid ideig tartott. Akaratereje visszahozta, hiszen feladatát feltétlenül, és mindenáron teljesítenie kellett, ezt már megtanulta az Intézetben, eddigi munkája során.
Egyet is értett az alappremisszával. A tehetségeket mindenáron meg kell ôrizni! A XXX. század embere sok mindent elért, de szellemi sivárság fenyegette.
Az Intézetet eredetileg azért hozták létre, hogy elveszett mûvek után kutasson a múltban. Ez a cél azonban rövid idô múlva háttérbe szorult egy megdöbbentô jelenség miatt. A küldöttek ugyanis a korai idôk mûvészei közül néhányat egészen más pályán láttak viszont, egyeseket pedig meg sem találtak. Az idôutazásból visszatérve pedig azt tapasztalták, hogy a neveket egyedül ôk ismerik, senki nem hallott még ezekrôl az emberekrôl vagy alkotásaikról. Ilyen módon festmények, szobrok, könyvek százai váltak semmivé.
Amikor ráálltak erre a rendellenességre, kiderült, hogy az eltûntek nem tudtak megbirkózni azzal a fiatalkori válságidôszakkal, amit többé-kevésbé minden mûvész átél. Otthagyták éppencsak induló pályájukat, és másba fogtak. És ennek mindig az volt az oka, hogy elmaradt egy-egy döntô esemény, amely az idôutazók által ismert történelem szerint bekövetkezett, és az illetôt átsegítette a nehéz éveken.
Az Intézet persze reagálni próbált a helyzetre, így a múltban járók igyekeztek jelen lenni minden olyan eseménynél, amelyet egy mûvész saját maga szempontjából késôbb meghatározónak ítélt. És bizony elôfordult, hogy maguknak kellet produkálni azt, ami a lökést megadta. Salvador Dali például soha nem alkotta volna meg halhatatlan festményeit, ha a jövô emberei nem mentik ki egy autóbalesetbôl azt az asszonyt, aki Dali társa lett, s aki jelentôs szerepet játszott egész életében.
Vér folyt a szájába a szétroncsolt tüdôbôl. Észbekapott és ellenôrizte állapotát, latolgatta esélyeit. A sebe halálos volt, ezen semmiféle gondolkodás nem segített. De a vészprogramot talán még be tudja indítani.
Hat pasztilla vinilt hozott magával. A durva doppingszer segítheti abban, hogy sebe néhány óráig ne zavarja. Hármat vett be, mire lábra tudott állni. Ez a rettentô drog szétroncsolja az idegrendszert, dehát kétszer úgyse halhat meg.
Sajnos a kísérletet nem lehetett megismételni. Hiába ment volna vissza, és próbálkozott volna újra az idôugrással, az Intézet küldöttei tapasztalatból tudták, hogy a beavatkozást csak egyetlen egyszer lehet megkísérelni. Ha az akció nem vezet sikerre, az illetô mûvészrôl véglegesen lemondhatnak. Senki nem tudta, miért van ez, az idô milyen sajátossága okozza, de tény volt.
- Ebben a XX. században, úgy látszik, a festôkkel van a legtöbb gond - mondta neki az Intézet igazgatója az újabb akcióról beszélve. - Ismét akadt egy, akinél válságpontot találtunk. Egyelôre nem fontos, ki ez az ember, a nevét majd csak megérkezése után ismerheti meg, hogy semmi ne befolyásolja.
Az illetô életleírásában tudtunkra adja, hogy elsô próbálkozásra nem jutott be a Mûvészetek Fôiskolájára. Megfogadta persze, hogy képzi magát, és a következô évben ismét jelentkezik, de... figyeljen!, arra is megesküdött, ha megint elutasítják, a sarokba vágja az ecsetet.
A bíráló bizottság az ismételt felvételi során ugyanolyan összetételû volt, mint egy évvel elôtte. Elnöke, egy bizonyos Horle professzor a központi figura. Mivel a festészeti oktatást egyedül ez az ember képviseli a csoportban, gyakorlatilag az ô ítélete dönt a pályamûvekrôl. Horle álláspontja természetesen kedvezô volt a második alkalommal, a körülmények azonban mégis megkívánják az ön jelenlétét.
Valószínûleg nem kell beavatkoznia, de ha az események nem alakulnak kedvezôen...
Az igazgató egy effektort nyomott a kezébe.
- Nos, akkor árnyékoló mezeje védelmében arra hipnotizálhatja a bizottság elnökét, hogy emberünk pályamûvét elfogadja.
Ha jól idôzítették az érkezését, holnap lesz a felvételi bizottság ülése. Neki az lenne a feladata, hogy láthatatlanságát felhasználva belopózzon a Fôiskolára, az ülésterembe, és ott, a háttérben készenlétben álljon.
Rájött viszont, hogy addig mindenképpen meghal. Más megoldást kell választania.
Krens idejében a XX. századról nem sokat tudtak. Elsô felérôl csupáncsak annyit, hogy az emberek többsége maradi volt, az idôutazóval nem állt volna senki szóba, sôt inkább rendôrért vagy ördögûzôért kiált. A küldött most arra gondolt, hogy a technikai érdeklôdésû emberekre talán mégis számíthat, hiszen az ilyeneknek nyitottnak kell lenniük az újdonságok iránt.
Ezért a városba indult. A vinil hatása alatt egészséges embernek érezte magát, de tudta, hogy sietnie kell, hiszen a három tabletta néhány óránál tovább nem biztosítja számára az akcióképességet.
Árnyékoló mezôbe burkolva járkált a sötét, esti utcákon, kereste az emberét. Sokáig nem fedezett fel senkit, akit használhat, de aztán olyasmit látott, ami reménnyel töltötte el.
Fekete ruhába öltözött férfi állt egy nagy ablak elôtt. Az ablakban apró, csillogó dolgok tömege volt elhelyezve. Krens megfigyelte, hogy a férfi óvatosan körülnéz, majd kalapáccsal ütögetni kezdi az üveget. Mikor az hangos csattanással betört, felmarkolt egy csomót a csillogó kövek közül, és futva megindult az utca mögötti park felé.
Krens látta, hogy az elvett tárgyak gyémántok. Arra következtetett, hogy ez a férfi technikus, pont az a mûszaki ember, akit keres, hiszen a gyémánt nagy fontossággal bír többféle iparágban is.
Sürgôsen a férfi nyomába eredt, ám a gyors mozgás nehézségeket okozott. Bár az újabb három vinil tabletta már biztos halál, rezignáltan vállat vont, és bekapta a labdacsokat. Legalább két órára még szüksége van.
Effektorából kábítósugarat lôtt ki a sötét ruhás emberre, aki azonnal öszeesett. Az idôutazó felnyalábolta, újra felbuzduló erejével vállára kapta és bement vele a sûrû fák közé. A biztonság kedvéért egy százperces bilincset tett a kezére.
A fekete ruhás, amikor magához tért, elôbb nagyon megijedt, de aztán figyelmesen hallgatta Krens szavait. Látszott, hogy érdekli a dolog, és legyôzte az ismeretlentôl való félelmét.
Jól választott!
A küldött foglya zsebébe gyömöszölt egy borítékot.
- El kell mennie Horle professzor házába, és átadni neki. Azután elôveszi ezt a készüléket.
Felmutatta a revolver formájú effektort.
- Most a kék álláson van - magyarázta. - Ha meghúzza a ravaszt, és a professzor szemébe nézve közli vele, hogy a borítékban lévô név tulajdonosát mindenképpen fel kell venni a Fôiskolára, végrehajtotta a feladatot. A hipnotizáló hatás két napig befolyásolja a szervezetet, ez bôven elég lesz.
Tudta, hogy durván megsérti a szabályokat, hiszen ha Horle professzor önmagától jutott a kedvezô döntésre, a beavatkozás nemcsak szükségtelen, de bonyodalmakat is okozhat. Sajnos azonban a technikust nem küldheti el az ülésre. Az effektorhoz hasonlatos befolyásoló eszközöket már a század végén felfedezik. A láthatatlanná tévô mezôt viszont nem merte átadni, inkább megsemmisítette. Egy ilyen szerkezet feltûnése ebben a korban beláthatatlan következményekkel járna.
- Ha támadás éri - folytatta -, vagy ha bárki meg akarná akadályozni, fordítsa a kapcsolót a vörös állásba, így fájdalomkeltô sugarakat tud kilôni.
A férfi sûrûn bólogatott, de aztán érthetetlen kérdést tett fel.
- Nem tudja, gazdag ember a professzor?
Úgy érezte, már nincs ideje kideríteni, mi célt szolgálhat ez az érdeklôdés, ezért csak rábólintott.
- Hogyne! Nagyon gazdag.
STEFAN WOLF biztos volt benne, hogy lebukott. Egy rendôr lôhetett rá, s ha nem hal meg, mehet vissza a börtönbe. Ezért örömteli meglepetés érte, amikor feleszmélt. A helyzet sokkal jobb, hiszen csak egy ôrülttel kell szembenéznie. A bolond idegentôl egy rendkívül zavaros történetet hallott, de nem mutatta értetlenségét. Az elhamarkodott beszéd, szokta mondogatni cimboráinak, megfoszt a hírektôl. És milyen igaza volt! Az elmeháborodott végül hasznos információval szolgált, ráadásul egy fegyvert is adott neki. Wolf hallotta, hogy a bolondok sokszor figyelemre méltó dolgokra képesek, ezért biztosra vette, hogy a pisztoly használható. Mûködésébôl csak annyit fogott fel, hogy fájdalmat lehet vele okozni, s neki éppen erre volt szüksége. Ha eldugta a pénzt az az öregember, lesz, ami megoldja a nyelvét.
Ahogy az idegen mondta, a bilincs hamarosan lekattant a kezérôl. Még akart egy-két dolgot kérdezni tôle, de a másik szemmel láthatóan halott volt már. Valaki megszúrhatta, vérfolt éktelenkedett a mellkasán.
Zsebrevágta a borítékot, és azon elmélkedett, megvárja-e a következô éjszakát. Éppenhogy elmúlt éjfél, ezért úgy döntött, még ez éjjel véghezviszi az akciót. Nem árt sietni, még valaki megelôzi.
A címet fejébe véste, és könnyen megtalálta a házat. Álkulccsal hatolt be. Végigsettenkedett a földszinti szobákon, majd az emeletre is felosont. A professzor és felesége mélyen aludtak, senki nem volt, aki megzavarja. Csendben végig is kutatta a villát, ám nem akadt a pénz nyomára.
Felsóhajtott. A személyes találkozást a tanárral jobb lett volna elkerülni, hiszen egy ilyen mûvelt ember még arra is képes lehet, hogy jó személyleírást adjon róla. Az idegen szavai: "hogyne, nagyon gazdag" azonban ott mozogtak a fejében, nem hagyták, hogy visszavonuljon.
Felkapott egy lámpát, és bement a hálóba. Letette egy asztalkára, úgy, hogy az jól megvilágította az ágyat és környékét, majd nagyot ordított.
- Ébresztô!
Horle és neje azonnal felültek. Az asszony ijedten a szájához kapta a kezét, a hálósipkás tanár azonban láthatóan cseppet sem ijedt meg.
- Kicsoda maga? Mit akar? - kérdezte nyugodtan.
Wolf rávicsorgott.
- Nos, vegye úgy, hogy a nincstelen emberek adószedôje vagyok. Egy kis pénzmagért jöttem. Volnának szívesek felvilágosítani, merre találom? (A rabló mindíg büszke volt rá, hogy járt iskolába, ezért hasonló társalgásait általában udvarias szavakkal kezdte).
Horle kiugrott az ágyból.
- Mibôl gondolja, hogy itt zsákmányra számíthat? Nincs vagyonom, uram, bárki megmondhatja.
A professzor átkozta magát, hogy hazahozta a kétezer koronát ma a bankból. Jól kell játszania, hogy eltitkolja.
Számításában azonban csalódnia kellett. Szavaira a betörô elmosolyodott, majd egy csillogó, fémes tárgyat irányított rá. Aztán eszeveszett, földre rogyasztó fájdalmat érzett. Mintha valami a belsô szerveit tépte volna. Fel-le hengeredett kínjában és üvöltött, mindaddig üvöltött, amíg úgy érezte, elérkezett a bírható gyötrelmek határaihoz.
Felemelte a kezét, a zsivány erre rögtön elfordította az ördögi szerkezetet.
- Na, hol van az a pénz? - hallotta a rekedt hangot.
És megmondta. Roppant szégyellte magát gyengeségéért, de nem volt több ereje.
Wolf utasítására felszedte azt a padlókockát, ami alatt a rejtekhely volt, s a tengernyi pénzt keserû szívvel odaadta a rablónak.
- De most már takarodjon - suttogta elgyötörten.
A másik azonban még nem végzett, a zsiványbecsület marasztalta. Úgy gondolta, hogy a nagy zsákmány fejében igazán teljesítheti az idegen kérését. Ennyit megérdemel, mégha bolond is volt a szerencsétlen.
A borítékot a prof elé dobta.
- Ja és még valami! - vigyorgott. - Nyomatékosan ajánlom, tanárkám, hogy azt az embert, akinek a nevét ebben találja, feltétlenül vegye fel a fôiskolájára. Ha nem...
Felemelte az effektort.
- Ezzel jövök vissza.
Most már úgy érezte, mindent megtett, amiért jött, s gyorsan kirohant a házból.
Ahogyan Wolf sejtette, Horle rögtön az ôrszobára szalajtotta a melléképületben lakó kertészt, legfôbb gondja mégsem a rablás volt. Az igazi csapás a boríték felbontásakor érte az öreg professzort. Hüledezve ingatta a fejét.
Személyre tekintet nélkül is példátlan dolog volt, hogy a Bizottságot ilyen istentelen módon próbálta meg befolyásolni valaki. De errôl a fiatalemberrôl végképp nem gondolta volna, hogy egy efféle vadállatot küld a nyakára.
Emlékezett rá még az elôzô évbôl. Festményei akkor elég gyengék voltak, nem ütütték meg a megfelelô színvonalat. Azóta azonban láthatóan nagyot fejlôdött.
Horle sokszor kiment a nagypiac környékére, ahol is mindíg lehetett festôket találni, akik rajzokat készítettek az arra járókról, vagy csak kirakosgatták mûveiket, hátha akad rájuk vevô. Sokuknak ez volt az egyetlen keresti forrása.
Amikor meglátta ott ennek a fiatalembernek újjonan készített munkáit, egészen megdöbbent a nagyarányú változástól, amit tapasztalt. A pályamûvek, amelyeket most beküldött, szintén igazolták a tanár sejtését. Ennek a fiúnak ott a helye a Fôiskolán.
De ezek után...!
A rendôrségnek semmit nem mondott a borítékról, és a névrôl. Úgy ítélte meg, a Mûvészeti Akadémia semmilyen bûnügyben nem szerepelhet, még akkor sem, ha sértett fél. Ez rossz fényt vetne erre a tiszta intézményre.
Magában azonban eldöntötte a fiatal festô sorsát. Aki ilyen szörnyû lépésre képes, nem lehet az Akadémia hallgatója! Lelkiismeretét, hogy egy tehetséget szalaszt el, azzal nyugtatta meg, hogy elvégre nemcsak Bécsben van Fôiskola, a pályázó máshol is kaphat képzést, talán jobbat is.
Még hajnalban megírta a választ az ifjú pályamûveire. Tudta, hogy megteheti, a bizottságra nagy befolyással bírt, el fogják fogadni az ítéletét. A levélben sem akart a piszkos lépésre hivatkozni, semmi nyomát nem akarta hagyni ennek a csúfságnak.
Így írt hát:
"Képeinek statikus mivolta nem változott. A festményeken nem látható mozgás, emberi és állati figurái merevek. Ezért, bár ábrázolásmódja arányosnak mondható, ecsetvezetése éles szemre, ügyes kézre vall, pályamunkái mégsem tekinthetôk igazi értelemben vett mûvészeti alkotásoknak, mivel a mozgás hû ábrázolása hozzátartozik a festôi mûhöz, az Akadémia álláspontja szerint. Ezért sajnálattal kell közölnöm..." satöbbi.
Gondosan leragasztotta a borítékot, majd elégedetten írta rá a címzést.
"Adolf Hitler úr részére."