1.
Huszein egy fekélyes beteget kezelt, amikor a dörömbölést meghallotta. Óvatosan letette csipeszeit, és kiment a ház udvarába.
Segédjét, aki a kaput nyitotta, valósággal elsöpörték a beözönlô katonák. Az ezüst-fehérbe öltözött szultáni testôrök korbáccsal verték ki a várakozókat az utcára, rémísztô ordítások közepette.
A doktor szolgái bemenekültek a házba, ô azonban nyugodtan megállt a közeledô csoport elôtt. Látta, hogy súlyosan sebesült embert hoznak hordágyon.
Egy díszes turbánt viselô katona ráförmedt.
- Ha kedves az életed, te orvos, mire odanézek, már meg is gyógyítottad ezt az urat! Mert, Allahra mondom, különben a fejed közelrôl fogja nézni az udvar porát!
Huszein elmosolyodott.
- Nem tudjátok az uratokat jól utánozi. Mahmud ôfelsége csakugyan gôgös, erôszakos, de egyáltalán nem ostoba.
Néma csend lett ezekre a szavakra, a testôrparancsnok a száját is eltátotta döbbenetében.
A horezmi doktor, mintha mi sem történt volna, leguggolt a sebesült mellé. Feltépte a nadrágot és végigtapogatta a dagadt, elkékült lábat.
- Mi történt? - kérdezte hátra se nézve.
Ahogy várható volt, kitört a pánik. A katonák egymás szavába vágva próbálták elmondani a balesetet. Vezetôjük végre, mellvértjét csapkodva kardjával, csendet teremtett.
- Mester! - szólt most már udvariasan. - Ártatlan kis vadászat volt, vagyis annak indult. Aztán egy vadkan megdöfte a trónörökös lovát, az meg levetette Ajjub urat. Sajnos a lába beleakadt a kengyelbe, úgy vonszolódott. Mi, Allahra mondom, nem tudtunk rajta segíteni, mind a vadkannal voltunk elfoglalva, nehogy megöklelje a herceget is.
Az orvos tapogató keze végül a combnyak fölött talált egy kemény csomót. Elgondolkodva fogta meg az állát. A csípôizület ugrott ki. Maga elé idézte az emberi csont- és izomrendszernek ezt a részét, és nem volt boldog. A pont, amire nyomást kell gyakorolni, hogy a csípô visszatérjen eredeti helyére, nagyon mélyen van a testben. Gyorsan kell cselekedni, mert az izület annyira kitágulhat, hogy ki-be jár majd, vagyis a trónörökös gyakorlatilag nyomorékká válik.
- Hozzatok egy lovat! - mordult a testôrökre.
Huszein a paripát a fal egyik egyik kôgyûrûjéhez kötötte, majd egy zsák, sóval bôven megszórt zabot adott neki.
- Ajjub herceg holnap reggelig itt marad. Mondjátok meg a szultánnak, hogy jó kezekben van, és nem kell aggódnia. Meg fogom gyógyítani.
A katonák arca még halványabbá vált. Úgy akarták intézni, hogy Mahmud csak akkor tudja meg, mi történt, amikor már épségben van a fia. Haragja akkor nem sújtana rájuk.
A tudós észrevette habozásukat.
- Sajnálom - mondta. - Arra van szükségem, hogy a ló félholt legyen a szomjúságtól, különben egyáltalán nem gyógyul meg a gazdátok. Várnom kell reggelig.
Ilyen helyzetben várakozni rettenetes dolog. Csak annyit tehetett, hogy egy kenôcsöt kevert ki, ami talán megerôsíti az inakat, s nem lazulnak el holnapig.
Miközben kenegette az ájult ember csípôjét, elgondolkodott a sors fura útjain.
Tulajdonképpen kényszer hatására jött el Gaznába. Mahmud hívó levelei egyre erôszakosabbak lettek, családostól elmenekült Buharából, hogy ne kelljen választ adnia rájuk. Úgy gondolta, a magafajta természettudósnak, akinek életeleme a kétkedés, elôbb-utóbb sötét börtön jutna itt, ahol a îSzent Hitî fénye világít.
De a szultán Urgencsben is utolérte s ô rájött, nem menekülhet. Családját hátrahagyva egyedül, pontosabban a századnyi îkisérôvelî, érkezett meg az Iszlám Kardj·nak városába.
Mahmud azonban nem fogadta, levegônek nézték az udvaroncai is, így aztán megélhetés után kellett néznie. Természetesen orvosi rendelôt nyitott.
És, milyen érdekes, ez bizony jól jön most a szultánnak! Ha mellette lenne, ha éppen ôk is vadásznának valahol száz mérföldre, Ajjub herceg viselhetné a nyomorékok nehéz sorsát. Mahmud Gaznevi pusztai dinasztiája nem tûr meg csonka embert a trónon. Hiába települtek át ide, a hegyekbe ezek a húntörök származékok, hiába vették fel az Iszlámot, a régi szokás nagyobb úr.
Hajnalban nem hallott harsona és dobszót, a testôröket tehát nem végezték ki. Nagyot fújt. Az elsô jó jel!
A hercegnek enni adtak, s Huszein elkábította egy kis ópiummal. Aztán feltették a szomjában hangosan nyihogó lóra, és a hasa alatt egymáshoz kötözték a lábait. Végül az orvos intésére megkezdôdött a vödrök hordása. Ahogy az állat szívta és szívta magába a vizet, oldala lassan kigömbölyödött, kifeszítve, széttárva a lábakat. A tudós Ajjub mögött állt, figyelve a csípôt. Már a tizedik vödörnél tartottak, amikor egy kitüremkedést fedezett fel. Megvan! A lábak kikényszerített helyzete miatt a mélyen lévô csípôizület közvetlenül a bôr alá feszült fel.
Két kezével ránehezedve nyomta oldalra a dudort. A beteg felordított, ám ahogy a lóról levették, jól látszott, hogy a lába természetes helyzetében van. Néhány perc múlva már fel tudott állni.
A szultán csapata szótlanul figyelte az eseményeket, de mikor látták, hogy Ajjub herceg néhány lépést tesz, a fegyveresek odaszaladtak, letérdeltek és a kezét csókolták, mások a földre borulva adtak hálát Istennek.
A horezmi doktornak nevethetnékje támadt.
Egy diszruhás mollah állt eléje.
- Mester! Légy szíves megjelenni holnap a nagy fogadáson, az
udvarban, hogy Ôfelsége, a Hit Védelmezôje átadhassa jutalmadat.
Fejét csóválva
nézett a távozók után. Íme,
Isten igazsága! Egy nagy tudós csak úgy nyerheti
el a kegyet, ha valaki szenved emiatt.
2.
- Huszein úr, Abu Ali ibn Szina lépjen elô! - hangzott az udvarmester kiáltása.
Avicenna átbotladozott a nemesi sokaságon, akik elôzôleg a falhoz szorították az egyszerû, szürke köpenyes öregembert. Kilépett a vörös szônyegre, ami a szultán magasba helyezett trónjához vezetett. Néhányan még nem tudták, hogy mit tett, susorogtak maguk között, ki lehet ez az ágrólszakadt, akit közvetlenül a kasmiri követek után, elsôül a hazaiak közül fogad a Hit Védelmezôje?
Mahmud Gaznevi felállt arannyal bevont, pávatollas székébôl, úgy fogadta Avicenna leborulását. Ez a nyilvánvaló kegy újabb suttogásokat szült.
Az udvarmester, ura intésére hosszan ismertette az orvos hôstettét, majd egy párnán súlyos aranyláncot vitt le Huszeinnek.
Ezután intett, hogy távozhat, de közben apró gyöngyház lapocskát dugott a kezébe.
Ez újabb kegyet, magánkihallgatást jelentett.
Avicenna szerényen félrehúzódott, megvárta, míg a többszáz elôkelôség lassan elhagyja a termet, aztán a trón mögötti kis ajtóhoz ment. A két testôr csak egy pillantást vetett a felmutatott jelvényre, és félreálltak.
Mahmud az egyik ablaknál állt, ujjaival idegesen dobolt a növény és betûmutívumokkal sûrûn faragott, nehéz táblán. Hátra sem nézve maga mellé intette a tudóst, majd kimutatott az ablakon.
- Ezt a várost én építettem. Tíz év elôtt alig volt itt néhány rozoga kunyhó. És most nézd! Emberek tízezrei élnek itt, köztük a Hit Harcosainak tömegei.
Szembefordult vele, s összehúzta sötét szemét.
- És te, Avicenna mester, nem voltál kiváncsi a városomra! Hogy engem nem akartál látni, az is sértett, de elvégre, az botor óhaj volna, hogy mindenki szeressen. Ám te, ahogy hallottam, nagy tudós vagy. Hogy még az építômûvészet e csodái sem érdekelnek, azt nem értettem.
Nézd csak! Az ott a Nagymecset. A legnagyobb a világon. A fürdôket bagdadi építészek tervezték. A tornyok karcsúbbak, mint Buharában, mert én kínai mintákat adtam a kômûveseknek, olyanokat, amiket még a kalifa udvarában sem ismernek.
Huszein lesütötte a szemét és nem szólt. Hogyan mondhatta volna el, hogy Mahmuddal a kényurat és a fanatikus moszlimot akarta elkerülni.
A kistermetû uralkodó járkálni kezdett fel és alá, halk, ruganyos léptekkel, kezeit lazán lóbálva maga mellett.
- Mégsem haragudhatok rád többé, mert megmentetted a fiamat. Bôven meg fogom hálálni, ne félj. Aranyban fogsz dúskálni, a legszebb szüzek állnak majd rendelkezésedre, de...
Avicenna felsóhajtott. Gondolta, hogy lesz îdeî.
Mahmud arcán mosoly jelent meg.
- Tudod, én az Iszlám Kardja vagyok.
Ez a szkeptikus kijelentés váratlanul érte a másikat. Eddig amolyan kötelezô ledorongolásnak tartotta a személyes találkozót, most azonban figyelni kezdett.
- Az orvosi tudományod elsô a világon, ezt bizonyítottad. Fogod is gyakorolni, ha szükség lesz rá. Ám elsôsorban nem ezért hivattalak Gaznába. Más célom van veled. Te, mint a tudományokban oly jártas személy, bizonyára érdekesnek fogod találni a tisztséget, amit neked szánok. A krónikásom leszel. Egy holdhónap múlva indulnak a hadaim Kasmír ellen!
Avicenna tapasztalta, hiába gyôzködi az uralkodókat, hogy ô elsôsorban természettudós, a Mahmudhoz hasonlóak nem szoktak figyelni ilyen apróságokra. Vagy mégis? Vajon miért nem egy írót választott? Akadt itt jónéhány, méghozzá a tehetségesebbek közül. Miért gyûjtötte ôket Mahmud maga köré, ha ezt az irodalmári feladatot éppen rá akarja bízni?
Aztán, hogy belegondolt, kezdett kialakulni egy halvány kép. A tudós nem akart elhamarkodottan következtetéseket levonni, hiszen aki a természetet vizsgálja, az bizonyítékokra és pontosságra törekszik.
Akárcsak a szultán! Nem dicsôítést vár, hanem azt, hogy tettei megtámadhatatlanul legyenek indokolva. Hát persze!
Csendben maradt, pedig az uralkodó valami választ várt tôle, látszott rajta. Zavarában ismét az ablakhoz lépett. Mahmudot nem Allah kente fel a Hit Védelmezôjévé, hanem a papok, beleértve a Kalifát is. Ez az ember nem elvakult! Csupán politikus, meglovagolja a szelet, ami hirtelen a magasba röpítette.
Kiáltozás vonta el a figyelmét gondolatairól. Megrökönyödve nézte, hogy az elôbb látott kasmiri követséget láncraverték odalenn, a palota udvarán.
- Az elsô lépés - mondta mellette Mahmud. - Nem vették fel az Iszlámot, hát itt maradnak. Különben, legalább nem viszik hírûl rossz hangulatomat, és fenyegetéseimet.
A követek tiltakozása felhallatszott, és Huszein a zavaros kiáltozásból kihallott egy ismétlôdô ritmusú kántálást. Versnek hangzott. A tiszta fehérbe öltözött férfi, aki szavalta, láthatóan nem a követség vezetôi közé tartozott, mégis méltósággal beszélt. Avicenna néhány szót ismert a szanszkrit nyelvbôl, még Al-Biruni próbálta tanítani jónéhány évvel ezelôtt, akitôl elsô információit szerezte Indiáról.
A szöveg nagyrészt érthetetlen volt, de az îégi tûzî kifejezésre felfigyelt, mert többször ismétlôdött.
Mikor a foglyokat elvezették, Avicennának különös gondolatai támadtak. Tudta, hogy nem ússza meg a krónikaírást, de valahogy nem volt kedve mészárlások taglalására fordítani idejét.
Mahmud felé fordult.
- Felséges uram, ha megengeded, volna egy kérésem a krónikaírással kapcsolatban.
- Mondjad! - bólintott kegyesen Mahmud.
- A hadjárat megindult a kasmiriak foglyul ejtésével. Tehát a leírást a mai napon kellene kezdeni.
- Igaz, igaz!
- Azt szeretném kérni, uram, hogy beszélhessek a foglyokkal.
- Rendben van - vágta rá
azonnal a szultán. - De azért valamit ne felejts
el! Hidd el, én nem vagyok önhitt ember. Csupáncsak
Isten kezének... érzem magam. Ez a helyzet nagy
felelôsséggel jár, és én tudom,
mit jelent ez a felelôsség. Épp ezért
ne valami vérengzô fenevadnak írj le, hanem
bölcs, a történéseket mérlegelô
embernek.
3.
A börtön a zsarnokoknál megszokott éjsötét pokol volt, pocsolyákkal az alján, férgekkel tele. Apró cellákban sinylôdtek a foglyok, láncra verve, kenyéren és vizen.
Avicenna döbbenetére a kasmiri követség tagjai is ilyen bánásmódban részesültek.
Most jött csak rá, milyen jól tette, hogy a versmondó férfit kikönyörögte saját titkárának a börtönbôl. Mahmud nehezen állt rá, de Huszein ütötte a vasat, a szultán ezekben a napokban aligha tagadott volna meg tôle bármit is.
Sorra nézett be a folyosótól balra és jobbra, vasráccsal elválasztott cellákba, de nem sokáig kellett keresnie a férfit. Hangja messzirôl elárulta. Úgy érezte, valami imádságot kántál. Sajnálta, hogy a többieket nem hozathatja ki innen, így gyorsan és szégyenkezve ment el, csak megmutatta az ôröknek, melyik fogolyra van szüksége.
Alkonyatra az indiait megmosdatták, felöltöztették és úgy vezették be Avicenna lakosztályába.
A magas termetû hindu szótlanul állt, sötét tekintettel méregette Huszeint.
- Mit akarsz tôlem? - kérdezte tökéletes arab nyelven.
A tudós a gyümölcsös tálra mutatott.
- Foglalj helyet és egyél valamit.
A másik azonban állva maradt.
- Nem fogom elárulni a királyomat - mondta.
- Miért gondolod, hogy ezt várom tôled?
A felelet egy vállvonással együtt érkezett.
- Úgy hallottam, a szultánod csak az árulóknak kegyelmez.
Avicenna felállt és erôvel nyomta le vendégét a párnákra.
- Én is elég nehéz helyzetben vagyok, bár természetesen nem olyanban mint te.
Az indus meglepôdve vonta fel szemöldökét, de nem szólt.
- Nem Gaznevi küldött. Orvos vagyok, ezenkívül a természettel foglalkozom, kutatok, értekezéseket írok.
- Al-Biruni? - kérdezte halkan a másik.
Huszeint melegség és csodálkozás töltötte el. Ezek az emberek, ezek az oly távoli indusok ismernék a horezmi tudósok nevét? Eljutottak ide a munkáik? Milyen kár szétrombolni ezt az országot, ahol érdeklôdnek a természet rendje iránt!
- Al-Biruni már évekkel ezelôtt meghalt - rázta a fejét.
Aztán észrevette, hogy az indiai szemében felsimerés csillan.
Annál inkább érzékenyen érintették a következô szavak:
- Avicenna nem lehetsz. Az soha nem állna egy Mahmudhoz hasonló sakál szolgálatába.
A tudós behunyta a szemét.
- A mondásod szép, ismeretlen idegen. Bemutatkozni ugyanis elfelejtettél a sértegetés elôtt.
- Darjalam brámin a nevem.
Huszein gyümölcslevet töltött egy serlegbe, és a kasmiri elé tette.
- Tudod, barátom - mondta szemrehányóan -, van egy másik közmondás is. A döglött teve már semmire se jó. Nálunk, Horezmben jól ismerik ezt a tanulságot.
- Nem tudom, hogy érted ezt.
Huszein elmosolyodott.
- A szultán a maga nemében bonyolult lélek. Megvannak a gyengéi.
- Engem Mahmud nem érdekel! - Darjalam láthatóan dühös volt.
- Nem? Kár. Pedig ô fogja lerohanni a földedet, és a többi tartományt. Meg fogja semmisíteni a városaitokat, elveszi a hiteteket! Így sem érdekel? Azt a verset is meg fogja semmisíteni, amit délután, az udvaron idéztél.
Darjalam felugrott.
- Mi közöd hozzá, mit szavaltam? Hagyjál engem békén! Vitess vissza a börtönbe, én nem akarok melletted maradni. Áruló vagy, ibn Szina, a tudományod árulója!
Avicenna elengedte a füle mellett az újabb sértést.
- Márpedig velem maradsz - mondta. - Én vagyok Mahmud krónikása, te pedig a titkárom leszel.
Darjalam úgy látszott, rá akar ugrani, Huszein azonban nem zavartatta magát.
- Égi tûzrôl beszéltél délután. Ha ilyen reakciót vársz Mahmud támadására, akkor Kasmir helyzete mégsem reménytelen. Talán azért vagy ilyen arrogáns.
A hindu szemébôl kihúnyt a düh, de a keserûség megmaradt.
- Rendben van, te krónikása
e kiváló uralkodónak - gúnyolódott.
- Megtudhatod, mit szavaltam. Talán elrémíszti
a te ragyogó szultánodat. A Mahabhárata egy
részlete volt. Egy eposz, amit lefordítottunk arabra
és elhoztuk neki ajándékba, mert azt hittük,
ó magunkból indultunk ki, azt hittük, egy uralkodó
szükségképpen mûvelt is és szereti
az irodalmat. Tévedtünk, de talán még
a javunkra válhat. Olvasd csak el, ha az imámjai
nem vetették még tûzre, mint az ördög
alkotását.
4.
Az ötvenezer fônyi lovassereg három úton vonult fel az Indus északi folyásához. A hatszáz mérföldes utat jó idô, tíz nap alatt tették meg, Mahmud nemcsak városát építette fel, kiváló útrendszert is létrehozott.
A szép vidék látványa nem vidította fel Huszeint, mert lépten-nyomon találkoztak a gaznai szultán uralmának jeleivel. Nemegyszer voltak tanúi a îmegtérítettî lakosság imájának. Az erôszakkal turbánozott hindukat korbáccsal hajtották a vadonatúj mecsetekbe.
A szultán a folyóparton két nap pihenôt adott csapatainak, majd a sereg átkelt Kasmírba. Lassan belemerültek a hatalmas, csendes tavakkal és tiszta folyókkal, termékeny völgyekkel tarkított föld ölelésébe.
Avicenna a Mahabháratát csak akkor fejezte be, amikor már mélyen bent jártak az országban.
A Kauravák és Pándavák gigászi küzdelme, a színesen megrajzolt figurák tömege sokáig kavargott a fejében, elhatározta, hogy mégegyszer elolvassa majd az eposzt, nyugodtabb körülmények között. De most a vimanákra, ezekre a titokzatos repülô szerkezetekre kellett koncentrálnia, amikkel Darjalam fenyegetôzött elfogatásakor.
Az eposz szerint a vimanák tûztengerrel pusztították el az ellenséges hadseregeket, sôt valami ragályt is terjesztettek, amiben ezrével hullottak el azok, akik a tûztôl megmenekedtek.
Huszein nemigen hitte el ezeket a leírásokat, kérdéseire azonban Darjalam egyre csak azt hajtogatta:
- A vimanák nem puszta elmeszülemények. Valóságos tárgyak, de többet nem mondhatok.
A brámin kényelmetlen helyzetben utazott. A szultán könnyû láncot tétetett a bokáira, és így nem tudott lóra ülni. Egy teve oldalán lógó nagy kosárban kuksolt.
Avicenna szomorúan, megértôen nézte, de azért ellenvetést tett.
- Pedig jó volna! Hidd el, én segíthetek rajtatok, de kell valami, amivel igazán megdöbbenthetem a szultánt.
- Miért vagy olyan biztos benne, hogy te, pont te, aki az ô szemében csak egyszerû tollnok vagy, nagyobb szóval bírsz majd, mint a mollahok vagy a tumenek (tízezredek) parancsnokai?
A másik elmosolyodott.
- Többet nem mondhatok.
Késôbb már nem volt helye ennek a könnyû iróniának. Amit a nomád lovasok mûveltek a kasmíri városokban, azt Avicenna, bár kötelessége lett volna, nem tudta leírni.
És a rablást, az el nem mondható kegyetlenségeket tétlenül nézte az indiai sereg, egyre csak visszafelé húzódott Mahmud elôl. A Kánán síkságon állapodtak meg végül a radzsput lovagok, ahonnan a fôváros, Martand irányába a legjobb utak vezettek. A krónikás itt már kénytelen volt tollat ragadni, de mi tagadás, nem sok írnivalója akadt az ütközetrôl. Több, mint húszezer lovag maradt holtan a csatatéren. Bátrak voltak ezek az India-szerte hírneves zsoldosok, ezt nem lehetett tagadni. Csakhogy az egyéni képességek nem sokat értek Mahmud ellen, aki egyetlen ökölként mozgatta seregét, s mindig oda csapott vele, ahol a lovaikkal együtt páncélba burkolt radzsputok sorai megbomlottak. A nomád reflex-íjak átütötték a lovak gyengébb bôrpáncélját, s a gyalogsorba kényszerült indiai harcosokat lerohanták a muzulmánok. Nagy rések támadtak így a kasmiri hadrendben. Mahmud lassan darabokra szabdalta az ellenséges hadat, aztán már csak az elszigetelt csapatok felmorzsolása volt hátra.
- Tudod, a mi civilizációnk haldoklik - mondta Darjalam megsemmisülten a csata után.
Mivel Huszein csak egy fintort vágott, folytatta:
- Nemcsak arról van szó, hogy a rádzsput lovagok már nem a régiek. II. Lalitáditja királyunk kétszáz évvel ezelôtt még hódító hadjáratokat vezetett, s igaz, ez ma már lehetetlen volna. A katonai gyengeség azonban csak egy része a bajoknak.
Manapság a kultúránk lényege vész el.
A hinduizmus, Avicenna, sohasem volt egy egyeséges hit. Egyszerûen egy életforma ez. Az isteni lényeget tiszteltük mindig, nem érdekes milyen formába bújtatva. Akár Visnu volt, akár Krisna, tudtuk és éreztük, hogy mind az egyetlen isteni központnak a kisugárzása.
Némán sétáltak egy ideig.
- Amikor a Gupta Birodalom összeomlott - mondta aztán a brámin -négyszáz éve, seregnyi apró állam alakult ki. Mindenki, Kasmír is, részesedni akart a koncból, s a vezetô réteg elmerült a marakodásban India szerte. Gondolom, nem kell ecsetelnem, milyen hatással volt ez a népre. Az emberek életkörülményei folyamatosan rosszabbodtak, megszokottá vált az éhezés. És nem volt remény, mindenki elbizonytalanodott.
Ilyen helyzetben az egyszerû ember megfoghatatlannak érzi az isteni kisugárzást, nem tud belôle vigaszt meríteni, nem tud reménykedni abban, hogy valami felsôbb erô jobbá teszi a sorsát. Ilyenkor az egyes kisugárzásokat egyre inkább külön isteneknek tekintik, s felruházzák ôket konkrét tulajdonságokkal, konkrét igéretekkel. Siva, Agni, Indra, Varuna és a többiek mind megannyi, jobbulást igérô személyiségek lettek.
Az ilyesmi pedig, Huszein barátom, gyengíti a népet. A Kisugárzásnak éppen az a szerepe, hogy mert megfoghatatlan, csak keretet ad, a konkrét cselekedetek az emberekre várnak. Most viszont a cselekedet is a megszemélyesített istenekre marad. És ez óriási baj!
Láttad, mi történt? Az ellenállás, mondhatni, jelképes volt. Hiába vitéz a radzsput, ô is csak az isteni segítségre várt.
Szomorúan rázta a fejét.
- Nem hiszem, hogy Mahmudnak nehéz dolga lesz. És... az a legborzasztóbb, hogy lenne némi remény. A mi kultúránknak most vissza kellene húzódnia, az ismeretlenségben kellene lapulnia, hogy ki ne vesszen. Így volt ez, amikor a kusánok ültek a nyakunkra ezer éve. A buddhista államvallás árnyékában tovább éltünk. De most nem tudom, mit tegyünk. Itt néhány hét alatt vége lesz mindennek. Nincs idônk megszervezni az alászállást!
- Beszélj, Darjalam! Mondd el, mi van a birtokodban, és én segítek!
A kasmiri hosszan, vizsalatóan nézett rá.
- Rendben van - mondta aztán.
- Azt hiszem, most már nincs más választásom.
Elviszlek egy helyre, és ott megláthatod a titkot.
5.
Három napig lovagoltak, míg megkerülték a kánáni síkot délrôl záró hegyet. Akkor nyugatra fordultak, és felkaptattak a kétezer láb magasban lévô fennsíkra. Ott meglátták a kristálytiszta vulkáni tavat. A talaj lassan lejtett feléje, fokozatosan bukkantak ki a csaknem szabályos kör alakú tó fantasztikus formájú parti sziklái. A kõfalak minden oldalon meredeken zuhantak a vízbe, s a zuhanás érzete olyan élethû volt, hogy elsô látásra egy, a tóba omló sziklalavina kimerevített pillanatának érezte a látványt a szemlélô. Avicenna még sohasem látott ilyen fajta asszimetriát, ami itt betöltötte a tájat. Némelyik kô iszonyúan torz állatfigurákra emlékeztetett, mások mintha szándékosan úgy lettek volna elhelyezve, hogy ösztönösen egy rendszer sejlett fel mögöttük, ami azonban érthetetlen volt az emberek számára.
A horezmi megállt, úgy csodálta a látványt, ráadásul az a hátborzongató érzése támadt, hogy ismeri ezt a helyet. Az egyik radzsputnak kellett megböknie.
- Síetnünk kell, uram! Lehet, hogy üldöznek.
Ahogy közelebb értek, barlangszájak jelentek meg a falakon, s maga a tó megnôtt. Noha átmérôje nem volt több kétezer lábnál, sokkal nagyobbnak látszott.
Az egyik nyílás elôtt toprongyos öregember állt, meghajlással üdvözölte Darjalamot.
Az megálljt intett a csapatnak, majd a tizenkét lovaghoz fordult, akik életben maradtak a gaznai sereg tábora elleni támadás után.
- Most menjetek el! - mondta a brámin.
A barlangfolyosó kissé lejtett, majd egy szélesebb térségen kettévált. Az egyikben lépcsôk vezettek lefelé, az öreg hindu ezeken indult el, Darjalam azonban a másik, emelkedô folyosóba irányította a horezmit.
Egy teraszon végzôdött a járat, ahol csodálatos kilátás nyílt a tó vizére vagy száz lábnyi magasságból. A kasmiri nem hagyta, hogy Huszein sokáig gyönyörködjék. Elôvett egy sípot, és hosszan belefújt. A hang nagyon éles volt, s messzire elért, még a túlparti hegy is visszhangozta.
- Nézd! A tó vizét nézd!
Huszein kavargást látott a vízben, egy hullám indult alóluk, ami egészen a másik partig elért. Aztán követte egy másik, ez azonban az elôbbitôl háromszáz lábnyira haladt. Örvények támadtak a tó vizében a hullámokon kívül, de a belsô rész nyugodt maradt.
Néhány perc múlva a hullámok helyén egyszerre két egyenes vonal emelkedett ki, s pillanatok alatt húsz láb magas fallá nôttek. Újabb pár percnyi mozdulatlanság után a falakon belül a víz apadni kezdett. Avicenna észrevette, hogy a fémnek látszó korlátokon kívül a víz szintje növekszik, de megállapodik közvetlenel a perem mellett. Allah, micsoda szerkezet lehet az, ami ilyen rövid idô alatt kiszivattyúz ennyi vizet, és átönti a fôtóba!
Hamarosan elôtûnt az iszap.
- Most figyelj! - emelte fel a kezét a brámin.
A megnyílt tómederben mozgást látott, két csillogó fémalkotmány jelent meg, aztán ezek is egyre csak növekedtek, míg elérték az elzárt víz szintjét.
Ezüstös fényben ragyogott a két korongszerû tetô, a gömbök, s az ôket összekötô vastag csövek, amik az ismeretlen szerkezetnek a vázát alkották. Úgy néztek ki, mint egy-egy, sarkára állított hatalmas kocka, aminek csúcsai a nagy gömbök voltak. A felsô csúcson nyugodott a két korong. Száz láb átmérôjûek lehettek.
Mi ez? akarta kérdezni Avicenna, de aztán benne ragadt a kérdés.
A korongok elváltak a fémszerkezettôl és függôlegesen a levegôbe emelkedtek. Körülbelül kétszáz lábbal felettük állapodtak meg. Aztán forogni kezdtek, és közben különbözô színû fényeket villantottak. Félelmetes látvány volt!
- Ezek a vimanák - mondta halkan Darjalam. - Itt nyugosznak már évezredek óta. Kevesen tudják a titkot, az emberek többsége ide sem mer jönni, mert a Mahabhárata egy nagy vimana-csatájának helye éppen erre a tóra illik. Abban az ütközetben félmillió ember halt meg.
- Igen! - nézett társára a horezmi. - Hát innen volt olyan ismerôs! Abban a csatában a kövek...
- ... megolvadtak - fejezte be a brámin. - Lefolytak a hegyoldalakon, aztán megdermedtek.
- Mi, braminok eljöttünk ide - folytatta kis hallgatás után. - Ez is régen volt, többszáz éve. Nem vimanákat kerestünk, mi is a Kauravák és Pándavák nagy ütközetének színterét kutattuk.
- Gyere velem! - intett az elhûlve álló Avicennának.
Lefelé menet a barlangban, most abba a folyosóba fordultak, ahová az öregember ment be. Hosszú lépcsôsor után egy nagyobb terembe jutottak.
Huszein a helyiség közepén egy nagy ládát fedezett fel, ami ugyanúgy csillogott, mint a vimanák odafenn. Hitetlenkedve tapogatta, kopogtatta meg.
- Valamilyen fém, de nem vas.
Avicenna megpördült a hirtelen hangra. Az öreg brámin guggolt a sötét háttérben.
- Nehogy megijedj! - mosolygott rá Darjalam. - Ô Hputra, magasrendû beavatott. Nézd csak meg jobban azt a ládát!
A tudós belenézett. Ugyanazt az ezüstös fémet látta, közepén egy apró gömbbel, amit elôre és hátra lehetett mozgatni.
A beavatott rámutatott a gömbre.
- Most felfelé áll. Ha lehúzom, elsüllyed a torony a vimanákkal, és bezárul a víz.
A horezmi megcsóválta a fejét.
- Mennyi titok van itt! Mondd, miért nem használjátok fel? Ezek a vimanák...! Ha a csapatok felett elszállnátok velük, csatáznotok sem kéne.
A brámin megrázta a fejét.
- Hagyományaink azt tartják, az égiek elvitték belôle a gyilkos fegyvereket, mondván, az ember kipusztulna innen, ha a kezére adnák ôket. A vimanák irányításának módja pedig feledésbe merült. Megprópáltuk, de nem tudjuk kinyitni a korongokat, sôt az ajtajukat sem találjuk, a felület sima.
Huszeinre nézett.
- Nos, tudsz kezdeni ezzel valamit?
Avicenna elgondolkodva bólogatott.
- Meg fogom mutatni Mahmudnak.
Idehívom, had lássa. Onnan - mutatott a tó
szemközti oldalára - a szikla mellôl, ami olyan,
mint egy kupola. Úgy látom van egy ösvény
a tetôrôl ahhoz a platóhoz.
6.
Mahmud Gaznevi gyanakodva álldogált a hegyoldalban, mellette papjai ördögûzô ritusokat végeztek. A szultán ügyet sem vetett rájuk, inkább a tóba omló sziklákon járatta a tekintetét. Száz válogatott legény kísérte el, és persze a teljes mollahi gyülekezet, amely természetesen egy emberként követte Mahmudot, szent háborújába. A hét fôpap arca nem gyanakodó, hanem szigorúan elutasító volt. Egy szavát sem hitték el Avicennának, s ahogy az korábban sejtette, máris a vesztét kívánták.
- Gonosz varázslat? - vonta fel a szemöldökét Mahmud, amikor a rongyos, îfogságábólî megszökött Huszein elmesélte neki, hogy mit látott.
- Kedves krónikásom - folytatta a szultán -, nyilván sok viszontagságon mentél keresztül, míg meg tudtál szabadulni. De azért odaküldök pár embert, nézzék meg azt a... azt az állítólagos mágiát.
Huszein számított erre a reagálásra, ezért nagyobb nyomatékkal folytatta.
- Darjalam brámin, aki elrabolt, valamilyen pogány, sötét erôknek könyörgött, hogy pusztítsanak el téged, ó, Iszlám Kardja!
De nem jutott eredményre, így nyugodtan odamehetsz. Látnod kell, hogy felkészülj rá, ha esetleg késôbb mûködne a varázslat.
A mollahok felé sandított.
- A Sátán sok mindenre képes!
- De Allah hatalmasabb! - kiáltott fel egyikük.
- Pontosan ezért kell megnézni azt a dolgot! Hogy az Isten még könnyebben legyôzhesse a Gonoszt.
A csoport jól látható volt a barlangszájból, ami a teraszra vezetett a túlsó parton. Avicenna remélte, hogy Darjalam idôben intézkedik.
És, íme, már megkezdôdött a vizek kavargása.
A szultáni csapat elnémult. Felemelkedett a fémfal, lefolyt a víz, aztán lassan kiemelkedtek az ezüstös szerkezetek, tetejükön a vimanákkal. Amikor azok elváltak alapzatuktól és felemelkedtek, a mollahok felhördültek.
Huszein egész idô alatt Mahmud arcát figyelte. Ahogy sejtette, nem ijedt meg, gondolkodott. Járj, jár csak te agy! fohászkodott a horezmi. Találd ki, mi a legbiztonságosabb megoldás!
Amikor, egy félóra múlva, visszahúzódott a csoda, a csapat szótlanul lovagolt el. Félúton a szultán maga mellé intette Avicennát.
- Az a Darjalam nem célzott arra, hogy máshol is vannak vimanáik?
Huszein majdnem leesett a lóról.
- Te, uram, olvastad a Mahabháratát?
- Hát persze, hogy olvastam! Istentelen zagyvaság az egész, de aki nem ismeri az ellenségét, az akár hadba se vonuljon.
- Nos? - kérdezte ismét a szultán. - Vannak még vimanák?
Avicenna bizonytalnul intett.
- A brámin csak azt mondta, hogy van még erejük.
- Van még erejük - ismételte Mahmud. - És tudják-e használni? Ej-ej, már lezúdították volna ránk azt az égi tüzet, ha tehették volna, nem?
- Bizonyára, uram.
Mahmud hallgatott egy ideig.
- De az egyszerû harcosok számára a tigris akkor is ijesztô, ha csak papírból van - mondta aztán. - Hm. Fel kell készülniük erre a látványra, hogy ha ilyesmivel kerülnek szembe, ne ijedjenek meg. Sôt nyugodtan menjenek neki, pusztítsák el, mert az a Sátán alkotása, és Isten már elvette az erejét. Ehhez pedig idô kell!
Másnap már vonultak is hazafelé. A zsákmány, amit a városok sorának kifosztásával, a hindu templomok lekopaszításával szereztek, bôséges volt, a hadjárat tehát nagy sikereket hozott.
Mahmud a mollahokat okította:
- A pénteki könyörgésbe be kell venni a Sátán alkotta tárgyakat, s Allah hatalmát, ahogy erejüket elvette. El kell mondani a Sátán megalázását, a gonosz erôk elpusztításának történetét. A hadaknak minden nap említsétek meg ezeket! Jó lenne, ha elterjedne, hogy Mahmud Gaznevi találkozott a Gonosszal, de Allahhoz fordult, és Ô megsegítette. Saját szemetekkel láttátok, hogy az ördögi szerkezetek nem tudtak ártani a szultánnak.
Avicenna pedig egy alkalmas pillanatban kereket oldott a seregtôl, és visszament a tóhoz.
- Hogyan tudtad ezt elérni? - kérdezte Darjalam.
- Tudod, Mahmud nem buta ember, sôt nagyon sok esze van. Ebben a helyzetben azonban éppen az esze fogta meg.
- Ezt nem értem.
Huszein felemelte az ujját.
- Hát figyelj! A gaznai szultánt máris mindenki az Iszlám legfôbb hôsének, Mohammed pártfogoltjának tartja Horezmtôl Bagdadig. Ô van hivatva arra, hogy Indiára turbánt tegyen, megtérítse az Iszlámnak az egész hatalmas országot.
Mahmud viszont nem biztos benne, hogy az îIszlám Kardjaî szerepét megfelelôen el tudja játszani. Már az elsô alkalommal, amikor beszéltem vele, rájöttem, hogy nem az a fanatikus, aki még két csonka karjával is tartaná a Dzsihád zöld lobogóját. Ha ilyen volna, végetek lenne hamar. Mahmud azonban látja mindazt az akadályt, nehézséget, amit egy igazi îHit Védelmezôjeî nem ismer fel. Annak ott van Allah, akire mindent ráhagyhat. De aki nem hisz, az csak önmagában bízhat! És, szerencsére, a szultán valójában hitetlen. Nomád maradt, s azt tartja, az a jó, az a biztonságos, ha minél több istennek áldoz. Minden kockázatot ki akar zárni.
Sajnos nincs sok idôtök, néhány év csupán. Addig is tele lesz Kasmír Mahmud kémeivel. Aztán újra eljön, és akkor már nem fog visszafordulni.
- Nem baj. Addigra el tudjuk rejteni, amit kell, meg tudjuk szervezni a fennmaradásunkat. Most már hallgatni fog ránk a király és a nép!
Mélyen meghajolt a tudós elôtt.
Aztán kisétáltak a barlangból.
- Visszamész Gaznába? - kérdezte Drajalam.
- Nem, most már nem mehetek. Ez a második eltûnés már nagyon gyanús. Meg aztán, szabad szeretnék lenni. Hiába voltam Mahmnud kegyeltje, ennek elôbb utóbb vége lenne. A mollahok befolyása hosszú távon felülkerekedik azon, hogy én meggyógyítottam a fiát. Logikus is. Milyen Iszlám Kardja az, aki nem követi feltétel nélkül a hitet? És Mahmud azt fogja tenni, mert ez az érdeke.
- Hova vigyünk, hova juttassunk?
- Le kéne mennem az Indus torkolatáig. Onnan, ahogy hallom, hajón el lehet jutni Iránba. Utána elmegyek a családomért és letelepszünk valami békés helyen.
Felsóhajtott.
- Bár tudom, az ilyen tájék egyre kevesebb.
- És nem fog a szultán kerestetni?
- Bizonyára fog. De nyugodj meg, nem akar majd megöletni. Hogy az Iszlám egyik nagy tudósa megszökött az Iszlám Kardjától, azt ô is titokban fogja tartani.
- De mivel viszonozzuk ezt a tettet? - kérdezte a brámin - Ez a segítség elenyészô.
- Vigyetek el egy kórházatokba, hogy tanulhassam néhány hónapig a ti gyógymódjaitokat.
- Csak ennyi?
Avicenna oktatóan emelte fel az ujját.
- Három dolog a tiéd, mondja a horezmi. Amit megeszel, megiszol, meg amit megtanultál. Csak ezeket nem vehetik el tôled.