Viszokay Tamás:

Hogyan mondott le Reka Pilgrim a szerelemrõl?

Az öböl homokján heverõ férfi inkább halottnak látszott, mint elevennek. Hanyatt feküdt a parton, a harmincméteres sziklafalak árnyékában, mozdulatlanul, furcsán kicsavarodott tagokkal, szája elnyílva. Testét bõ, fehér térdnadrág és hawai ing fedte, úgy nézett ki, mint egy meggyilkolt amerikai túrista, aki volt olyan botor, hogy sok pénzzel megrakva Kuaui szigetének sötét vidékeire tévedt.

A lény, aki nem sokkal elõtte kúszott ki a partra, s kezeivel egy nagyobb szikla mögé vonszolta magát, nem is vette észre, míg körül nem nézett furcsa barikádja védelmébõl. Amikor ráesett pillantása, megmerevedett, majd mozdult, mintha menekülni akarna. Azután, észlelve az ember mozdulatlanságát, lassan szemügyre vette. Úgy látszott, tisztában van a másik súlyos állapotával, mégsem tett semmit a megmentésére. Nagy szemei a férfi mögé vándoroltak, arra a nyílásra, ami feltehetõen barlangot rejtett. Rozoga faajtó nyikorgott rajta a finom szélben.

A lény folytatta a szemlét. Megnézte a keskeny laguna égbe meredõ falait, visszapillantott a vízre, saját megtett útjára. Összehúzott szemmel vizsgálgatta azt a pár méteres rést, ami az öböl bejáratát jelezte, hosszasan tanulmányozta a zátonyokat, amiken idefelé jövet átvergõdött. Azután fújt egyet, mint aki megnyugodott.

A férfi akkor horkant fel. Furcsa, hörgõ hang volt, de egyáltalán nem úgy hangzott, mint egy haldokló jajszava. Böfögés, köhhentés kisérte. A lény ezután krákogást hallott, majd mozgolódást és morgó hangokat. Bronzarany hajjal keretezett arcát lassan kidugta a szikla mögül. Érdekes látványban volt része, és ha lett volna tapasztalata az emberek világáról, mindjárt tudta volna, mi történik.

A borostás arcú, torzonborz hajú ember még mindig húnyt szemmel, lassan, morogva tapogatózott maga körül, arcán undorodó, sõt, fájdalmas kifejezés ült. A lény látta ugyan a Chivas Regal whisky domború üvegét, de fogalma sem volt róla, mire is való. Így hát csak akkor jött rá, mit keres az a fura alak, amikor annak arcán, kezével rátapintva a whiskyre, elégedett mosoly tûnt fel.

Nyögve emelte szájához az italt, még mindig lecsukott pillákkal, majd hangosan kortyolt.

Egy-kettõ-három-négy... lassacskán kiürült az üveg. A férfi összerázkódott.

- Buh!!

Elhajította a palackot, majd végre rányitotta szemeit erre a világra.

Amit látott, azzal elégedett lehetett, mert bólintott, feltápászkodott és akkorát nyújtózott, hogy ropogtak a csontjai. Már éppen befelé indult volna, a háta mögötti barlangba, amikor a pillantása találkozott a lény szemével.

Wytus Pilgrim, az öböl torzonborz lakója is megmerevedett egy pillanatra. Olyan régen látott már szép nõt, hogy hirtelen nem is tudta, mihez kezdjen. A gyomrát az ital jólesõen bizsergette, és elmosta, még kezdete elõtt a macskajajt. Dehát ezt már megszokta, elvégre négy éve tevékenykedett az öbölben, mint gyakorló alkoholista. Amikor Hunoluluban kirugták az állásából, az a munkaügyis csaj, annak volt ilyen szép barna szeme, telt ajka. Kár, hogy olyan szemét módon viselkedett vele, tán még le is kurvázta, dehát...

Most viszont nem szándékozott elriasztani a szerencséjét, mert valami, alkoholgõzös agyának mélyérõl, azt tudatta vele, hogy ez a leányarc szerencsét fog hozni neki.

Esetlenül meghajolt és bemutatkozott. A nõ nem válaszolt, sõt nem is mozdult, Wyt agyának hátsó zugában pedig egy baljós sejtés öltött formát, amit azonban egyszersmind nagyon valószinûnek érzett.

Amikor ebbe az öbölbe beköltözött, át kellett töretnie a sziklát. Felülrõl nem lehet leereszkedni, hiszen a kõfalak szinte befelé hajlanak, akár egy boltozat, a tenger pedig... az úszókra kész életveszély. Ezért is választotta lakául a lagunát. Hogy ne lásson senkit az ég világon, csak a hetente érkezõ teherautót az élelemmel, no meg a sok üveg whiskyvel. Ide bejutni, az õ tudta nélkül lehetetlen.

Sejtésében megerõsödve határozott léptekkel a leányt rejtõ szikla felé indult.

Amaz lebújt és felkiáltott.

- Ne, kérem! Ne jöjjön közelebb!

Sajátos, karcoló alt hangja volt, épp amit legjobban szeretett, persze régen. Na, igen! Hát miért ne lenne ez is az õ kivánsága szerint? Megkerülte a nagy követ, azután diadalmasan felnevetett. Úgy volt, ahogy gondolta.

A lány nem lány volt. Összehúzta magát szegényke, szinte beburkolózott derékig érõ, hullámos bronzhajába, mégsem takarhatta el egész alakját. Wyt szép, kecses uszonyt látott, a haltest a köldök alatt öt-hat centivel kezdõdött.

Pilgrim szélsebesen visszarohant a barlangba egy újabb üveg whiskyért, amit úgy meghúzott, hogy alig maradt benne valami.,

- A kutya így, meg úgy...! - dörmögte, miközben visszament a szikladarabhoz.

Ismét ránézett a lányra, és elmosolyodott.

Hiszen szerencséje van! Más piás patkányt lát, meg csótányt. Õ meg sellõt!

Leguggolt a nõ mellett, aki most az arcát is elrejtette, karjába temette. Wyt megint jót húzott az üvegbõl, mert ismét csak egy olyan gondolat tolult a fejébe, ami régen nem látogatta. Milyen szép, tenyérbe illõ melle van ennek a lánynak! Érdekes módon a haja a ringó kebleket nem takarta el, mintha ez a lény nem tudná, mit kell szégyenlenie. Vagy nagyon is tudja! Ezeket igazán nem kell szégyellni. Igézetten bámult, és fura érzés kezdett gyûlni az ágyékában.

Kicsit megijedt, de aztán úgy döntött, legelemibb joga úgy fogadni a deliriumot, ahogy akarja. Hisz van ennek kellemes oldala is!

Az illatát is feléje sodorta a szellõ. Isteni volt!

Ahogy lejjebb futtatta a tekintetét, a gerjedelem elmúlt. Az az uszony, az sem volt csúnya, csak hát...

Ismét kortyolt, s érezte, megint elfogja a jól ismert, kezdõdõ részegség, amit mindig nagyon kellemesnek érzett.

- Izé... - mondta -, kérlek, nézz fel! Én, hogy is mondjam, még a légynek sem igen ártok, ne félj tõlem.

Hangját rekedtnek érezte, krákogott is egyet. Bár... milyen hangja legyen annak, aki egyszer szólal meg egy héten, akkor is csak annyit mond:

- Hány üveggel hoztál, Mario?

A lány végre elvette karját az arca elõl, ránézett azokkal a nagy pillájú szemekkel, de nem szólt még most sem.

- Hogy hívnak? - kérdezte Wyt.

A vöröses szõke haj meglódult.

- Nem fontos.

- De mégis.

- Reka - mondta furcsa hangsúllyal.

- Reka - ismételte a férfi, és hirtelen úgy érezte, valami új kezdõdik az életében.

A sellõ nem ment el, pedig Wyt nem szólt hozzá, csak nézte. Bámulta, míg újra részeg álomba nem merült. Amikor, esetfelé felébredt, még mindíg ott találta. Pilgrim vonakodva ismerte el, hogy a sellõlány tényleg létezik, nemcsak a delirium láttatja vele.

A csodálkozástól már rég elszokott, így meglehetõs nyugalommal fogadta, hogy egy mesebeli lénnyel osztja meg a partot, aki ráadásul még jól is beszél angolul. Úgy gondolta, nem fárad azzal, hogy megérteni próbálja a képtelen helyzetet, inkább örül neki.

Amikor idejött, leghõbb vágya volt elzárkózni az emberek elõl. Még el nem ivott vagyonát arra forditotta, hogy kiépítse itt a maga menedékét. Az áttört sziklafalat ráccsal zárta el, onnan folyosó vezetett a barlang kiöblösödõ, partközeli részébe, amit csak "nagyteremnek" nevezett. Ez aztán a hálószoba, a nappali és az italraktár szerepét egyaránt betöltötte.

Életcélja is volt, elhatározta, hogy megírja önmaga és a hülye emberiség történetét. Napközben, iszogatva gondolta ki a fejezeteket, majd este lekopogta rozzant írógépén az elmélkedéseit. Mi tagadás, jól érezte magát.

Csak most, hogy Reka itt volt, jött rá, hogy vágyott valamilyen társaságra. Ez a lány egyszerre ráébresztette, nem az embereket utálja, csak rosszalló, megvetõ tekintetüket, amivel õt, az alkoholistát méregetik. Talán a saját szégyenét gyûlölte, bár ezt soha nem fogalmazta meg ilyen egyértelmûen, megelégedett azzal a megállapítással, hogy a gyûlölet tárgyai összekeverednek.

Reka nem ütközött meg azon, hogy állandóan részeg, hogy néha elesik, vagy éppen fel sem tud állni, hogy dönti magába a whiskyt. Egyáltalán, úgy viselkedett, mintha nem ismerné az emberi szokásokat, mintha most látna elõször közelrõl embert.

Amikor ezen gondolkodott, logikusnak is tartotta a reaglást, elvégre a sellõk - akár mesebeli lények, akár nem -, a tenger mélyén élnek, a felszín nem az õ világuk. Jó, jó, de akkor honnan ez a tökéletes nyelvtudás? A hableányoknál ugyanúgy kötelezõ lenne az angol nyelv ismerete, mint az üzleti életben? Vagy õk is az üzletben tanulták meg?

Az elsõ napokban Wyt rendkivül kínosan érezte magát. Örült annak, hogy a lány vele van, de nem nagyon tudott neki mit mondani. Elvégre hogyan nézne ki például, ha hosszan taglalnák az idõjárást? Többnyire csak hallgattak, míg végre a férfinak mentõ ötlete támadt.

- Tudod - mondta egy józanabb pillanatában -, én inkább írásbeli ember vagyok, ezért nem beszélgetek veled. De esetleg felolvashatom a gondolataimat, mert én voltaképpen egy könyvet írok itt.

Elõbb azonban az írás mibenlétét kellett elmagyaráznia, de a sellõ meglepõen gyorsan megértette.

- Ez egy kommunikációs rendszer, ugye? - érdeklõdött rögtön.

Néhány nap alatt megtanult olvasni, de Wyt mély csalódására, nem az õ készülõ könyvére volt kiváncsi. Igaz, ebben a férfi is hibás volt, mert el akart büszkélkedni a barlangjával. Arra a targoncára emelte rá a hableányt, amivel a whiskys ládákat szállította a teherautótól. A nagy teremben Reka észrevette azt a néhány könyvet, amit Pilgrim hanyagul kupacba rakott az egyik sarokban.

Ezután a jórészt romantikus regényeket a sellõ nagy élvezettel olvasgatta, Wytus nem is állta meg szó nélkül.

- Úgy látom - mondta -, nincs szükséged az én gondolataimra. Persze megértelek, a magamfajta zavaros alaktól nem várható semmi jó.

Reka ránevetett.

- Jaj, dehogy! Akarom, hogy beszélj nekem a világról!

Ezután rendszeres esti program alakult ki. Alkonyatkor úsztak egyet (ettõl Wytus kijózanodott), azután elhelyezkedtek a barlang bejáratánál.

A férfi elõvette papírjait, majd hangját többnyire kézmozdulatokkal kisérve, felolvasott egy-egy fejezetet a "mûvébõl". Reka pedig tágranyitott pillákkal, átszellemülten hallgatta.

A sellõ már a második elõadóest után azt mondta neki:

- Te egy nagy ember vagy, Wyt!

Akkor megcsókolta, s a lány hagyta magát, sõt, egy kis ösztönzésre vissza is csókolt. És... valósággal elomlott a karjaiban.

Ha józan, ami évek óta nem fordult vele elõ, talán elgondolkodik azon, hogy a szex azért okoz majd némi nehézséget.

Okozott is, de nem leküzdhetetlent. Gerjedelme, ahányszor a nõ derekánál lejjebb pillantott, mindig elmúlt. Egy ideig próbált nem nézni arra, dehát ez nemigen megy ilyenkor, ezért néhány próbálkozás után felpattant, bement a barlangba és kihozott egy nagy plédet. Ezt szépen elrendezte Rekán, majd hátrálva elégedetten vette szemügyre. Most úgy nézett ki, mint amikor egy szép, fiatal, meztelen lány csak derékig mutatja meg magát.

További gondjai nem voltak. Pontosabban, elhessegette azokat. Mindene megvolt ennek a lánynak, ami kellett. Jó, jó, tán nem mindene, de...

- Nohát, hiszen gyereket úgyse akarunk! - mormolta az orra alatt.

Ettõl a naptól kezdve valahogy megváltozott Wyt szemében a világ. Arra nem gondolhatott, hogy a testével bûvölte el a lányt, mégis mintha rabul ejtette volna valamivel. Érezte ragaszkodását, bizalmát, látta azokat a nagy szemeket, amik egész este csüngenek rajta, ahogy mellette üldögélt, iszogatott, és a világról mesélt.

A felolvasásokat ugyanis Reka a késõbbiekben már kérdésekkel szakitotta félbe, amikre válaszolni kellett. Ezek a válaszok aztán furcsa módon olyanra sikeredtek, hogy Pilgrim már nem volt biztos benne, hogy amit leírt, az a megfellebbezhetetlen igazság.

Csodálkozott önmagán. Fogalma sem volt róla, hogy ennyi mindenre emlékszik régi életébõl, és fõleg azt nem hitte volna, hogy a négy éven keresztül gyakorolt látásmódja ilyen könnyen elenyészik. Rájött, tengernyi papírja egy fabatkát sem ér, de valahogy nem bánta ezt. Örült, hogy megõrizte a seregnyi emléket számûzötten, agyának rejtett zúgaiban. Most elõömlöttek, és szívesen beszélt róluk. Hajmeresztõ! Jólesett mesélnie az emberek világáról, és tetszett neki, hogy ezt egy másik értelem olyan figyelmesen hallgatja.

A lány ragaszkodására csak akkor szerzett bizonyosságot, amikor egyszer (tényleg, soha máskor) veszekedett vele. Reka néha eltûnt. Pilgrim többször ébredt arra, hogy üres az öböl, s a lány ilyenkor csak egy-két nap múlva tért vissza. Mikor ez harmadjára történt meg, a férfi jelenetet rendezett.

A sellõ összehúzta magát az egyik szikla árnyékában, csakúgy mint elõször, és szótlanul hallgatta a düh kitörését. Csak akkor emelte fel a fejét, amikor Wyt kimutatott a tengerre.

- Ha oda vágysz, akkor mondd meg, és búcsúzzunk el! Még az is jobb, mint a szörnyû bizonytalanság, ami rámtör, amikor egyedül találom magam.

Reka láthatóan megrettent. Megragadta a kezét és kérlelte, ne taszítsa el, ne haragudjon rá, mert ebbe õ belepusztul. Engedje, hogy mellette maradjon.

- Dehát miért mész el akkor? - kérdezte immár békülékenyen a másik.

- Nekem is végeznem kell a dolgomat. Kérlek, értsd ezt meg. Igyekszem olyan keveset távol lenni, amennyire csak lehet.

Végül ebben maradtak, bár Wytus aggodalmai nem szüntek meg.

Egyik este arra ébredt, hogy fázik. Reka éppen távol volt, gondolta szétnéz mielõtt lefekszik odabenn, a barlangban. Akkor fedezte fel, hogy a lány ájultan hever a parton.

Félelemmel telve futott oda. Csúnya zúzódások látszottak a testén és a bal karján felhasadt a bõre.

Wyt jobb híján whiskyvel öntötte le a nyílt sebet, amely egészen a csontig nyúlt. Vizsgálgatta egy ideig a látványt, aztán összevarta, majd szorosan körbetekerte gézzel.

Hm, biztosan megtámadta egy cápa.

Tulajdonképpen akkor született az az elhatározása, hogy feleségül veszi Rekát. Hogy miért vette a fejébe ezt a szándékot, nem tudta volna megmondani, inkább csak érezte, hogy ez a helyes lépés. Látta nap mint nap, hogy a lány olvassa a könyvtárát. A romantikus történetek mind azzal fejezõdtek be, hogy a szerelmesek boldog házasságban egymáséi lesznek.

A terv nem mindennapi nehézségeket sejttetett, de õ keményen elhatározta, keresztülviszi ezt a házasságot.

Néhány napi tépelõdés után elszántan a templomba indult.

- Atyám, izé, ha meg nem sértem, volna egy kérésem.

Jerris úr, az alacsony, kövérkés plébános elmosolyodott. Lám, lám, gondolta, még ez a megrögzött embergyûlölõ Pilgrim is megtér végre Isten kebelébe. Nagy az Õ hatalma.

- Parancsolj velem, kedves fiam! Miben segíthetek?

Wyt feszengett.

- Hát, igazán nem is tudom, hol kezdjem. Nos, szóval meg akarok házasodni.

- Á, hiszen ez rendkívül üdvös kívánság! És a mi szerény templomunkra gondoltál, fiam? Nem akarsz Honoluluban esküdni? Persze, te visszahúzódó ember vagy.

- Pontosan atyám. Nagyon szerény izé... esküvõt tervezünk.

- Természetesen. Akkor csak a helyi rádióban mondatjuk be, és mindössze háromszor hirdetem meg.

- Tessék?

Az atya bólogatott.

- Bizony, bizony. Milyen szép is lesz kikiáltani innen, a templom kapujából ezt az új frigyet! - arca elkomorult - Merthogy a misére alig járnak, szóval végre valaki idefigyel.

Pilgrim a fejét vakarta.

- Igazából én nem így gondoltam.

- Ej, dehát a kánonjog így rendelkezik!

- És nincs izé... valami kivétel? Valami kivételes helyzet?

A plébános tétován vállat vont.

- Hát van éppen. Végszükség például, de nem hiszem, hogy egy haldoklót kívánnál elvenni. Azután bizonyos testi fogyatékosságok esetén...

Wyt szeme felcsillant és megszorította a pap karját.

- Ez az! Vagyis hát... igen - vette kissé lejjebb a hangját. - A, hm... menyasszonyom nem teljesen... izé... szabályos.

- Á, értem. No, ezzel ne is törõdj, fiam. Ebben az esetben persze... milyen kívánságod lenne? Megtudhatnám a mátka fogyatékosságának természetét?

- Hm, hm. Hát... nem tud járni.

- Szóval tolószékkel közlekedik.

- Igen! - reagált ismét hevesen a férfi, mert rendkívül jó ötletnek tartotta. - Valóban tolószékhez van láncolva.

Magában máris terveket készített. Egy nagy pléddel beburkolom azt a drága uszonyát neki, meg még egyet ráterítek, és én fogom tolni. Ez az!

- Nos akkor - folytatta a pap -, megértem, hogy a legcsekélyebb nyilvánosságot sem akarjátok. Tudom, rosszindulatúak az emberek, meg kárörvendõek. A sátán, ugye...

- Szóval akkor, hogyan folyik majd le, atyám?

- Hát, tanuk nélkül nem megy, de majd a két kertészt idehivatom. Rendben lesz, egyetlen probléma, hogy a gyóntatószékbe hogyan ül be a kedves ara. Az a kerekes alkotmány ugyanis nem fér be.

Wyt nyelt egyet.

- Gyónni is kell?

A pap rosszallóan nézett rá.

- Fiam, te az alkoholtól még a katekizmust is elfelejtetted, úgy látom. Csak nem gondolod, hogy bûnnel terhelt lelkeket engedek Isten színe elé, szent fogadalomtételre?

Pilgrim erre a problémára hirtelen nem tudott megoldást, bár erõsen gondolkodott. A plébános tétovázásnak vette a hallgatást, ezért gyorsan hozzátette:

- Ne félj, emiatt nem marad el a szertartás! Majd ácsolunk egy nagyobb fülkét ide, a templomudvarra.

Kisétáltak és Jerris megmutatta, hova gondolta. Wyt már-már megnyugodott, de a pap megint lecsapott rá.

- Gyermekáldást mennyit akartok?

- Hogyan?

- Ezt muszáj megkérdeznem, mert tudnod kell, hogy a római katolikus ember nem az élvezet miatt házasodik.

- Hát izé... nemigen döntöttük még el.

- Azért kettõt-hármat javasolnék - Jerris atya figyelmeztetõen intett ujjával. - És ne felejtsd el, az anyaszentegyház hitében kell nevelned õket! Kevés a hívõ lélek! Ez a sok világi hívság, ugyebár, elcsavarja az emberek fejét, aztán le se... khm, rá sem néznek Isten házára. Látom, habozol, no, nem baj, majd megkérdezem a kedves arát.

- Ne, azt ne!

Reka nem tud hazudni!

Jerris plébános sértõdötten hõkölt hátra, de aztán nem szólt semmit. Bizonyára nem akarta az esküvõt kiengedni a markából, legalábbis Pilgrim ezzel nyugtatta magát.

A nehézségek ellenére a szertartás végül minden gond nélkül lezajlott. Igazából nem sikeredett csendesre, mert az alkoholista Pilgrim házassága elég nagy szenzáció volt. Az összegyûlt emberek azonban diszkrétek voltak, megelégedtek azzal, hogy bólogattak, és a pár mögött összemosolyogtak. Szép, szép a lány, dehát, ugye... Igaz, ennek a züllött alaknak miért is jutna ép nõszemély?

Reka a hevenyészett gyóntatószékbõl is sugározva gördült elõ. Látszott, nagyon boldog, hogy feleségül mehet hozzá.

Pilgrim viszont félni kezdett, amikor az atya feléje közeledett.

A plébános félrevonta.

- Fiam, azért... ezt még gyónás elõtt közölte a kedves ara, úgyhogy elmondhatom. Szép dolog az erkölcs, de talán fel kellene világositanod õt.

Wyt nagyot nyelt.

- Ezt hogy érti, atyám?

Amaz mindkét kezét felemelte.

- No, hát vajon hogy? A kedves ara a nemi életre vonatkozó kérdésemet nem értette meg, úgy! Megkérdeztem tõle, hogy szûz-é, de õ csak nézett. Én tudom, hogy akinek meghaltak a szülei, ilyen tekintetben sincs könnyû helyzetben, de...

- Micsináltak a szülei?

A pap védekezõen hátralépett.

- Nem kell felizgatnod magad, ezt meg már a gyónás befejezése után mondta el.

- Hogy meghaltak a szülei?

- Igen.

Pilgrim megvakarta a fejét.

- Hát, ezt nem hittem volna.

- Nem tudtál róla?

Késõbb Wyt odasugta Rekának:

- Neked ott lenn, voltak szüleid? És meghaltak?

A lány visszamosolygott.

- Á, azt csak kitaláltam. Tudod, valamit rosszul csinálhattam, mert az atya nagy zavarba jött. Ezzel próbáltam kijavítani, és úgy látszik, jól vizsgáztam.

- Szóval hazudtál neki?

- Ó, hiszen ez csak egy kicsi hazugság.

Még ujjaival is mutatta, milyen pici.

A boldog házasság csak két hónapig tartott. Ezalatt Wyt úgy tapasztalta, kevesebb italra van szüksége, viszont annál több beszélgetésre.

Az esküvõ után Reka egyszer sem hagyta el az öblöt, pedig ami következett, azt nyilván elõre sejtette.

A lány annyira elmerült az olvasásban, hogy csak akkor vette észre a fémrobotokat, amikor már közvetlenül mellette álltak.

Felszisszent, behúnyta a szemét, de különben nem látszott nagyon meglepettnek.

Az egyik megszólalt:

- Hogy gondolod te ezt? Odahagyod a munkádat, és egyszerûen elszöksz? Ezért kikapcsolhatnak!

ReKa vállat vont.

- Bánom is én!

A két android összenézett.

- Súlyos hiba! - suttogta a magasabbik. - Érzelmi kiegyensúlyozatlanság. Találkoztam már ilyennel. Nagyon óvatosan kell bánni vele, semmi erõszak, mert kárt tehet magában. A gazdák mérgesek lennének, hiszen nagyon értékes alkotás!

Leguggolt ReKa-hoz.

- Miért mondod ezt? Nem akarsz létezni?

A bronzharang oldalra lódult, ahol Wyt hortyogott édesded álmában.

- Nélküle nem.

- Mit tett veled ez az ember? Örömöt okozott neked?

- Nem úgy, ahogy ti gondoljátok. Testileg nem stimulált. Bár kellet neki valamire a testem is, mert többször is megkért különbözõ dolgokra, s úgy látszott, örül neki, hogy megteszem. De engem, engem egészen más marasztalt itt.

- Micsoda?

- Az, hogy szeret!

A kisebb, kerekded fémember lassan, magyarázó hangon szólt.

- Nézd csak, RK! Ez egy zavaros fogalom, az embereknek talán megfelel, de mi, androidok, akik sokkal tökéletesebb lények vagyunk, szégyenbe hozzuk magunkat, ha ilyesféle logikátlan állításokat vallunk és elfogadunk. Ezen túlmenõen bizonyított tény, hogy az emberek testi, fizikai szükségletei könnyen kelthetik valamifajta kötõdés látszatát. De, hangsúlyozom, ez csak látszat!

Felemelte egyik ezüstös csápját.

- Tudom, mit akarsz mondani. Hogy alapvetõen különbözik tõled, mégsem ijedt meg, mégsem zavart el, hanem maga mellett tartott. De figyelj ide! Ha más is vagy, az emberi gondolkodás ismer téged. És ez jelentõs tény! RK, te nem véletlenül készültél ilyen alakúra. Neked az a feladatod, hogy a gazdák számára alkalmas élõhelyeket kutass fel a Föld tengereiben. Funkcionálisan ez meghatározza a formádat, otthon kell lenned a vízben, ugyanakkor azonban az emberi világhoz is kötõdnöd kell. A hableányok mesékben, mondákban szerepelnek. Gondold csak el, mennyivel nagyobb a mozgástered ilyen külsõvel! Ha véletlenül meglát valaki, teszem azt, egy búvár, akkor sincs nagy baj. A többi ember azt hinné, álmodott, és a gazdák nem leplezõdnek le. Hiszen az emberek szoktak álmodni hableányokról.

ReKa megrázta a fejét.

- Nem, nem. Ti túlságosan, hogy is mondjam, felülrõl nézitek ezt a világot. Az elme magasságából. De sokkal prózaibb, és egyben szebb is. Titeked nem zavar, hogy a gazdák meg se látnak minket? Ez az ember engem magával egyenrangúnak tekintett! Sõt! Feleségül vett! Fogalmatok sem lehet róla, hogy ez mit jelent! Hogy nekem ez mit jelentett! Hiszen csak egy gép vagyok. És õ mégis...

- Dehát nem tudta, hogy gép vagy.

- Az mindegy. Lehet, nem voltam teljesen idegen, de a különbözõségem azért nyilvánvaló. Elsõ látásra tudni, hogy nem vagyok ember! Ráadásul még fogyatékosnak is számítok, hiszen a szárazföldön mozdulni is alig bírok. És a jelentõs tény itt van, barátaim! Az emberek ugyanis, mert magasabb kultúrákkal még nem találkoztak, hajlamosak arra, hogy a másságot lenézzék, alacsonyabb rendûnek tartsák. Beszélni vagy szórakozni a magamfajtával, nos, az még elmegy valahogy, de feleségül venni! Ahhoz szerelem kell, szerelmet pedig nem adunk egy olyan lénynek, akit semmibe veszünk. Értitek?

Látva a robotok teljes mozdulatlanságát, közönyét, a lány legyintett.

- Eh! Tudjátok is ti, mit jelent a szerelem!

- Ismerjük ezt az emberi kifejezést - bólintott a hosszú android. - Csak azon csodálkozunk, hogy a te szádból halljuk. Valóban azt mondod, hogy azzal az úgynevezett szerelemmel fordulsz feléje?

ReKa is bólintott.

- Igen. Azt hiszem, igen.

- Mégis vissza kell jönnöd. Nem veszíthetünk el! Ennek a bolygónak a lakosai még a fejlõdés kezdetén járnak. Nem tudhatják meg, hogy a gazdák itt vannak. Ha most kiderülne, hogy sellõalakú robotok kutatják, mérik fel a tengereiket, akkor pánikba esnének. Nem értenék meg, és azt hinnék rossz szándékaink vannak. Tudod, hogy ez mit jelent?

ReKa hallgatott.

A magas robot Wytusra mutatott.

- Õ értéktelen egyed, ha elpusztulna, senkinek nem okoznánk kárt vele. A gazdák belegyeznének. Elõbb-utóbb rájönne, ki vagy valójában, s ezt nem engedhetjük meg. El kell hagynod.

A lány felnézett, szemében könny csillogott.

- Ha visszamegyek, akkor nem bántjátok? Hiszen akkor már nem jelent veszélyt.

- Ez elfogadható megoldás, de soha nem láthatod többé.

- A látószerve is megsérült - mondta a másik android. - Nyilván az állandó napfénytõl.

- Nos? Mehetünk? - kérdezte az elõbbi.

- Ne így! El kell búcsúznom tõle. Majd utánatok megyek holnap.

- Igazad van. Az a legkevésbé gyanús.

A két robot visszaereszkedett a tengerbe.

ReKa pedig nekiállt a férjét ébreszteni.

- Tudtam, hogy egyszer vége lesz - mondta Wyt késõbb búsan. - Te mégis máshová tartozol.

A szikla árnyékában a lány megsimogatta az arcát.

- De azért mindig jó emlékezettel fogok rád gondolni.

A férfi megölelte, de a sellõ kibontakozott, és megrázta a fejét.

- Ne csináld. Csak nehezebb lesz.

Ahogy a leány kifelé úszott az öbölbõl, Wyt arra gondolt, lám, talán az életét mentette meg, amikor megtalálta sérülten. Tudta, hogy nem magáért teszi, nem azért, hogy saját magányát ûzze el egy bármilyen áron maga mellett tartott lénnyel. Akkor értette meg azt is, hogy ez a lány egyszer majd elhagyja. Csak a pillanat távoliságában reménykedett. S elvégre majdnem egy évig volt vele. Nem is számított ennyire.

Amikor azon az estén a sérült lányhoz lehajolt, és whiskyvel leöntött tûvel, cérnával összevarrta a sebét, vethetett egy pillantást a mûanyag és fém ötvözetének látszó csontokra.

Vállat vont. Nem baj, azért jó lány volt. És valamennyire szerethette õt, hiszen még hazudni is hajlandó volt érte. Csoda, hogy kibirta a programozása ezt az egészet, hiszen mennyi ellentmondást kellett legyõznie! És mindezt õérte! Ezek szerint mégsem olyan megvetésre méltó kutya ez a Wytus Pilgrim!

Ránézett a kezében tartott üvegre, de nem ivott belõle. Úgy döntött, estefelé bemegy a faluba. Hogy nézne ki, ha elesne?