Egy márciusi napon kezdtem reménykedni abban, hogy hangszál-deformitásom, ami születési hiba, valami jót is hoz számomra ebben az életben. Akkor még azt hittem, hogy vége a sok bántalomnak, amiben addig részem volt. Hogy csak a legfőbb bajokat említsem, hetente kezelésre kellett járnom, hogy egyáltalán beszélni tudjak, és természetesen csakis olyan - rosszul fizetett - állásokat találhattam, ahol írásban végezhettem a dolgomat.

Most, hogy elmondom önöknek a yiftai vendég tündöklésének, bukásának és szerencsés megmenekülésének történetét, már tudom, hogy tévedtem, és alaptalanul bíztam az élet igazságában. Kaptam ugyan némi pénzt, de kis híján börtönben végeztem, nem is beszélve arról, milyen szorongó gondolatok látogatnak azóta is, valahányszor csak eszembe jutnak azok az események.

De kezdem az elején.

Azon a kora tavaszi napon éppen a gégész székében üldögéltem kipeckelt szájjal. A doki nagyban ecsetelte a torkomat, amikor egyszerre vagy öt marcona, nagydarab ember vonult be a kezelőbe. Az orvos megpróbált szerényen felháborodni, de egyikük félretolta, és hozzám hajolt.

- Maga Harry Senegal?

Tátott számmal csak bólintani tudtam, de ez elég lehetett neki, mert futólag megveregette az arcomat és intett.

- Vegye a kabátját, velünk jön.

Válasz azonban nem érkezett. A deltás palik közrefogtak, és lekísértek a parkolóba, egy nagy limuzonhoz.

Útközben is hiába kérdezgettem őket, választ nem adtak. Végül, csodák csodája, a külügyminisztérium épülete alá kanyarodtunk be. Onnan, némi liftezés után egy irodába jutottunk, itt a fiúk magamra hagytak.

Kisvártatva egy szemüveges úr lépett be.

- Üdvözlöm, Mr.Senegal - mosolyogta felém. - Jól érzi magát?

- Na mit gondol?

Leült velem szemben.

- Szükségtelen mogorvának lennie, mert önt egy olyan feladatra szemeltük ki, ami egyedülálló az emberiség történetében. Híres ember lesz, a kegyeit fogják keresni.

- Igen? Bizonyára a beleegyezésemet is megszerezték. Kár, hogy nem emlékszem rá.

- Mr.Senegal, ez nem olyan kérdés...

- Az a szerencséjük - szakítottam félbe -, hogy rossz a torkom, nem tudok ordítani, pedig legszivesebben ezt tenném.

A másik felemelte az ujját.

- És, ha szabad kérdeznem, ki szemelt ki engem, mit fogok csinálni, és kinek fogok dolgozni?

- Ha-ha! - bájolgott. - Így már mindjárt más. De ez a rengeteg kérdés még nem helyénvaló. Hogy ki alkalmazza önt? A Föld kormánya természetesen. Én leszek a közvetlen felettese, Eric Campbell államtitkár vagyok.

Megvakartam a fejem.

- Hát, nem mondhatnám, hogy értem.

- Hm - mondtam bizonytalanul -, ez valami genetikai kisérlet? Értelmes baromfi?

- Nem baromfi, csak a feje emlékeztet rá. Egyébként nincs szárnya, két keze, két lába van, mint az embernek. Kicsit vékonyka ugyan hozzánk képest, de meggyőződtünk róla, hogy ez a test kellően erős.

Mivel csak néztem, még hozzátette.

- Maga biztosan nem olvas újságot.

Akkor kezdtem kapisgálni a dolgot. Tényleg olvastam pár hete, hogy a Raven csillagközi űrhajó az Alfa Centauri második bolygóján értelmes lényeket talált.

- Csak nem...?

- De igen - bólintott az államtitkár -, ez egy yifta-lakó, így hívják a bolygójukat.

- Ez szép, de nekem mi közöm van ehhez az ügyhöz?

- Magát, Mr.Senegal egy orvosi komputer választotta ki az ötmilliárd ember közül. Hangszálainak rendellenes volta miatt ön az egyetlen a Földön, aki a yifta-lakók beszédhangjait ki tudja ejteni.

Megdöbbenésre nem hagyott időt.

- A Yifta társadalmáról nem sokat tudtak meg az űrhajósok, azt azonban igen, hogy nagyra becsülik a vendégjárás és vendéglátás szabályait. Úgy is mondhatnám, ezek fontos társadalmi alappilléreik. Elengedhetetlennek tartják mindenféle látogatás viszonzását, ajándékok cseréjét satöbbi. Ezért, mintegy fél év múlva, amikor a Raven hazatér, egy yiftait is hoz magával, aki a földiek náluk való vendégeskedését visszaadandó érkezik.

Megint elmosolyodott.

- Nos, barátom, ennyi ideje van, hogy megtanulja a nyelvüket. Ezek a lények ugyan ki tudnak ejteni néhány földi hangot is, de nem mindet, és különben is, az általuk igényelt udvariasság azt kívánja tőlünk, hogy tolmácsot biztosítsunk a képviselőjüknek, akivel a saját nyelvén beszélhet.

Akkor gondoltam arra, hogy no még szerencsém lesz. Féltem a nehézségektől, de valami érdekes lelkesedés is elkapott.

Az a három hónap, amit tanulással töltöttem, nemhogy nehéz volt, de tulajdonképpen nem is éreztem munkának. Amint a hipercsatornán megérkezett az a hat vagy hétórányi yiftai beszéd, a földi kapcsolati szakember rövid és kapkodó nyelvtani magyarázataival (pontosabban próbálkozásaival), rögtön éreztem, hogy életem nagy lehetősége érkezett el.

Nemcsak tökéletesen tudtam kiejteni a centauri fonémákat, de a rikácsoló, gurgulázó, víjjogó hangoktól a torkomnak sem lett semmi baja. Mondhatom, ha földiül nem kellett volna szólnom közben, nem is lett volna szükségem a heti ecsetelésre. Mintha a természet valami furcsa szeszélyéből yiftai torokkal születtem volna meg itt a Földön.

Campbell többször is ellenőrizte haladásomat, és nagyon elégedett volt.

- Remélem - mondta azért némi éllel -, a diplomáciában is van olyan okos, mint a nyelvtanulásban. Tudja, mit hallottunk? A yiftaiaknak van egy legendájuk, amit sűrűn idéztek a fiainknak. Eszerint valamelyikük egyszer önmagát adta zálogba, hogy a saját fészkének megszerezzen egy értékes információt. A vendéglátó, ahogy mesélték, persze felajánlotta ezt, de az etika tiltja az ilyen értékes ajándék elfogadását. Vigyázzon a hasonló dolgokra majd a vendéggel.

Megnyugtattam, hogy annyit tanulok, amennyire csak képes vagyok, s igazából már alig vártam a találkozást. Érdekes módon a nyelvvel mintha belém szállt volna egy adag centauri gondolkodás is, legalábbis ezt éreztem.

Elég az hozzá, minden olyan jól ment, hogy másfél hónap múlva már én beszélhettem a vendéggel a hiperrádión.

Mielőtt a hajó leszállt volna, Campbell még egy utolsó okításban részesített.

- Valamit még tudnia kell, Harry. A yifta-lakóknak van egy furcsa, már a mi szemünkben furcsa tulajdonsága. Nem ismerik a szerencsét.

- Ezt hogy érti?

Az államtitkár vállat vont.

- Őszintén szólva nem tudjuk pontosan, mit jelent ez. A nyelvi nehézségek, az udvariasság megkötik a kezünket. Lényeg az, úgy tűnik, ott náluk semmi sem történik véletlenül. Ezért aztán fogalmuk sincs róla, hogy a földiek gondolkodásában milyen nagy szerepet játszik a szerencse. Igazság szerint nem is szeretnénk, ha ezt megtudnák. Tulajdonképpen az is a feladatához tartozik, hogy finoman kitapogassa, mit jelent az előre kiszámítottság, az eleve elrendeltség, amiről a fiainknak állandóan beszéltek. De kérem, legyen nagyon óvatos.

A fogadás természetesen jókora ceremóniával történt, a felhajtásban az egész főváros osztozott. Christo egyik jónevű utódja még a Genfi-tó egy részét is becsomagolta abba az érdekes okkersárga színbe, ami az űrhajós fiúk szerint a centauriak kedvence volt.

A nyurga végtagú Finisz egyetlen sárga leplet viselt csak vézna testén, másra nemigen volt szüksége még a legnagyobb hidegben sem, hiszen egész testét, és arcát is vastag, fehér tollpihe borította.

Az ünnepség csúcspontja a vérváltás volt, amire a parlament előtti téren került sor. Erre is felkészítettek, de azért nem szívesen csinálnám még egyszer végig.

- Finisz vagyok, a magasságos fészekfejedelem második vérvonalából való utód - szónokolta a yiftai. - Az én aranyam a tiéd.

Ezzel kihúzta a derekán díszes övben lógó tőrt, majd hosszú metszést ejtett a karján. A kicsorgó sárgás nedvet egy csészébe fogta föl, és nekem nyújtotta.

- Az emberiség uralkodójának rokona, Harry Senegal vagyok. Az én vörös véremet neked ajánlom.

Az elnök jóindulatúan mosolygott. Persze nem neki kellett belenyiszálnia a kezébe.

Finiszt minden érdekelte.

Először testőrök kísértek bennünket a városban tett útjainkon, nem is félelemből, hanem azért mert állandóan tömeg járt a nyomunkban. Később, úgy két hét múlva már megszokták az emberek a tarajos fejet, elmaradtak mellőlünk, s csak időnként találkoztunk egy-egy álmélkodó pillantással vagy felkiáltással. Így aztán már csak kettesben járkáltunk. Erre az időre Finisszel jól összemelegedtünk, s ha nem is beszélt sokat magáról, egyet s mást megtudtam róla.

Finisz elképedve hallgatta káromkodásomat, majd így szólt:

- Ezeket a szavakat nem értem, bár már elég jól ismerem a nyelveteket. Mit jelentenek a kifejezések, amiket használtál?

Kissé szégyenkezve válaszoltam.

- Tudod, barátom, most elveszítettem az önuralmamat. Összegabalyodott ez a fűző, és én... magamat szidom csak, amilyen szerencsétlen fickó vagyok.

A szót persze földiül mondtam ki, meg is kérdezte, mit jelent.

Amikor próbáltam elmagyarázni, csak a fejét ingatta.

- Érdekes. Azt hittem, a tárgyak nálatok is úgy vannak megszerkesztve, hogy nem nehezítik meg az emberek dolgát.

Ekkor tudtam meg, hogy a Yifta tudós koponyái az elmúlt évszázadokban nagyon sok gondot fordítottak arra, hogy létrehozzák az ember kezéhez igazodó holmikat. A madárkák gyakorlatilag azért nem jutottak ki még az űrbe, mert ez a tevékenység foglalta le minden idejüket. De ennek köszönhetően mára náluk minden tárgy apró robot, amely a használója kezére dolgozik.

Lusta, no meg tudatlan voltam ahhoz, hogy elmondjam neki, a szerencse vagy szerencsétlenség nemcsak egy összegabalyodó cipőfűzőből állhat. Utólag nagy-nagy hibának érzem, hogy nem foglalkoztam részletesebben ezzel a témával.

Jópárszor megesett, hogy meghívtak minket különböző helyekre, hiszen mindenféle társaság érdeklődött a yiftai iránt, legyen az nővérkollégium vagy a felső tízezer partyja. Mi tagadás, élveztem a dolgot, hiszen a meghívók nekem jöttek s én döntöttem el, hova megyünk el és hova nem. Azt sem lenne helyes eltitkolnom, hogy egypárszor pénzt fogadtam el a döntésemért. Talán ezért történt minden?

Az biztos, hogy a figyelmem, amivel a centauri iránt voltam, ellazult.

- Ismersz egy bizonyos Pitnik urat?

Elgondolkodtam.

- Pitnik? Ja, az nem úr, hanem... tudod, az egy olyan társas összejövetel, de az egyik középső hangot eltévesztetted. A földi nyelvben ugyanis...

Felkapta a fejét.

- Dehogy! Nem a piknikre gondoltam. Ez biztosan Pitnik.

- Hm. És honnan tudod, hogy személy?

- Névjegyeken láttam a nevét. Mivel se cím, se vidifonszám nem volt feltüntetve, azt gondoltam, annyira ismert az illető, hogy nincs szükség ilyenekre.

- Nem kaptam. Bementem egy olyan... üzletbe nézelődni. Ott találtam egy dobozt, abban volt 55 darab névjegy, ennek a Pitniknek a nevével mind.

Leesett a tantusz.

- Pontosan - s lebiggyesztette csőre sarkait, mosolygott.

- Te, nem Piatnik volt az a név?

Rámnézett és taréjai rezegni kezdtek.

- De! Most, hogy mondod, tényleg!

Nem tehetek róla, elnevettem magam.

- Min derülsz?

- Jaj, semmi.

- Ismered azt az urat?

- Hát, azt éppen nem mondhatnám, de tudom, ki volt.

- Volt?

Bajban voltam, mert nem mondhattam magamat nagy zsugásnak.

- Amennyire tudom, számos ember megváltóként tisztelte. Tudod, kártyagyáros volt, vagyis ilyen színes lapokat gyártott.

- Gyártott - bólogatott Finisz, mert ezt a fogalmat ismerte. - Mi az, hogy kártya?

Most voltam gondban.

- Tudod, ez egy olyan játék. Pontosabban, nem is csak egy, hanem többféle játékot lehet vele játszani, jóval többfélét.

Finisz nagyon kiváncsi volt, én viszont nem tudtam neki rendesen elmagyarázni, hogy mi is az a kártyajáték. Azt hajtogatta, hogy játszani ők is szoktak, de ahhoz nem kell valamilyen eszköz, csak az ember agya. Végül, mivel napokon át másról sem esett szó, nekiálltam.

Csak egyetlen zsugát ismertem, azt sem játszottam már tinédzser korom óta. Vettem a paklit.

- Látod, ez az ász. Egyet ér, vagy tizenegyet, ezt te döntöd el. A király, dáma, bubi, tizes tizet számítanak. A többi kártya annyit, amennyi rá van írva. Ha huszonegyed összegyűlik, te nyertél.

A számjegyeinket hál' Istennek már ismerte.

Így, néhány partival meg tudtam mutatni neki a black-jack lényegét, de nem volt vele megelégedve, mintha nem értette volna az egésznek az indítékát, legalábbis ezt a szót használta.

Dühös lettem, elvégre mi vagyok én? Pszichológus? Elhatároztam, hogy elviszem egy kaszinóba. Magyarázza neki a fene!

A lépés súlyát nem fogtam fel, csak az járt a fejemben, hogy Campbell államtitkár utasításának úgy tehetek a legjobban eleget, ha a szerencse legdurvább formájával szembesítem a centaurit.

Finisz megjelenése az előkelő Grand Kaszinóban jókora feltűnést keltett, de végül a játékosok nem maradtak hűtlenek az asztalaikhoz.

Barátom előbb megcsodálta a rulettet, a kockavető mélyített, zöld asztalát, a különféle szerencsekerekeket. Csak ezután fordult a huszonegy asztalok felé, ahol azt hittem, le is ragadunk. De tévedtem. Egyszer-kétszer végigsétált közöttük, lengette taréjait, bólogatott ide-oda, de az volt az érzésem, felületesen csinálja, alig figyel. Furcsa, de csalódást éreztem. Valóban ilyen bárgyú foglalatosság a kártya? Én nem hódoltam ennek a szenvedélynek, mégis, valahol emberi mivoltomban éreztem sértve magam.

A yiftai végezve a körsétával bólintott felém.

- Jó, hogy elhoztál ide, most már megértettem. Ez egy logikai játék.

- Hát, azt nem mondanám...

- Ne haragudj rám, de meg kell kérjelek, ne oktass! Érdekes, hogy ezeket a szines lapokat használjátok segédeszközül, de ennek bizonyára szimbolikus jelentősége van, olyan mint az imakönyvnek a templomban, amit mutattál. A hívő kivülről tudja az imát, a könyv mégis a kezében van. Mert hiszen itt, ennél a... kártyaasztalnál, jól mondom? Szóval elég lenne, ha csak mondaná az ember a számokat a másiknak, és amaz visszamondaná az ő sorrendjét.

- Ne taníts, kérlek!

Éppen felállt egy ember káromkodva.

Finisz hosszan nézett a dühösen távozó játékos után.

- Ennek meg mi baja?

- Elveszíthette az összes pénzét.

- Azt akarod mondani, hogy ezt pénzben játszák? - kérdezte hitetlenkedve.

- Igen.

- De hiszen ez nevetséges!

- Miért?

- Hiszen, ha egy kis esze van az embereknek, az osztó biztos vesztes.

- Nehogy azt hidd! - sunyítottam.

Nem akarta kimondani, buták. Vendég volt.

- Nem így van - magyaráztam. - A kártya, tudod, az olyan...

Megint félbeszakított.

- A kártya! Hiszen az csak afféle pótanyag a játékhoz, szimbólum. Semmit nem számít! Már bocsáss meg, de az agy a lényeg, a logika, nem holmi segédeszköz.

Arra gondoltam, a babona azt tartja, nem jó a kártyát gyalázni. De nem szóltam semmit, úgyis csak letorkolt volna. Gyorsan kitessékeltem a helyiségből. Elkönyveltem, hogy ez a dolog nem jött be.

Utólag meg is bántam, hogy odavittem, de úgy látszott, elfelejtette az egészet. Néhány nap múlva jöttem csak rá, hogy tévedtem. Így szólt hozzám:

- Te! Ezek ott a kaszinóban tényleg azt hiszik, hogy nem tudják kitalálni, milyen... kártyadarabok kerülnek az osztó kezébe?

- Pedig egyszerű. A darabok sorrendje, a... egyáltalán, hogy nevezitek azokat a szép, festett valamiket?

- Lapoknak.

- Aha. Szóval a lapok sorrendje, no meg amikor keveri az osztó, meg elemeli. Egy kis számolás csak.

- Mi jár a fejedben?

Hat ujját külön-külön mozgatta, ez a tétovázás jele volt.

- Ha valami tikos - mondtam -, bennem bízhatsz. Elvégre a barátod vagyok.

- Csak arra gondoltam... - szétnézett, mintha hallgatózástól tartana. - Itt is olyanformán van, mint nálunk. Az ember megvehet magának dolgokat, ha megvan hozzá a... pénze, ugye itt így hívják?

- Igen.

No, vártam, mikor jön a "de". Jött.

- De... vannak olyan dolgok, amiket ugye nem kérhet egy vendég, mert túlságosan értékesek.

- Mit kívánnál?

- Ha mondjuk, megnyerném rá a pénzt, az törvényes?

- Igen.

- Szóval, nálunk, egy-két apróságot leszámítva, nem szabad elfogadni ajándékot a házigazdától, csakis a vendéglátást. Na, venni szeretnék egy csomó mindent.

- Ó, a kormány szívesen ad kölcsönt neked, és abból vásárolhatsz kedvedre.

- Micsoda? De hiszen az...

- Nem erre gondoltam, hanem arra, hogy az több millió ecu-t ér!

- Azt akarod mondani, hogy annyiban nem lehet játszani?

- Nem azt akarom. Felteheted éppen az egészet, dehát mit akarsz itt ötmillió ecu-ért venni, amit hazavihetsz?

Kihúzta magát.

- Elsősorban festményeket.

- Festményeket?

- Lenyűgöz, és az otthoniakat is le fogja nyűgözni az emberek ügyessége. Nekünk több ujjunk van, mégsem érünk a nyomotokba sem, pedig nálunk is létezik festészet. Pontosabban létezett, mert az emberi képek után dobhatjuk ki minden alkotásunkat.

- Bizonyára túlzol.

- Nem, ne hidd! És nyugodj meg, a képek rendkívül nagy tiszteletben fognak állni a Yiftán.

- És ha nem adják el azokat, amiket kiszemelsz?

- Annyi kép van, biztos találok majd eladót.

- És kockára teszed a hajót, ami... nem is a tiéd?

Nevetett.

- Dehát nincs kockázat! Nem mondtam neked, hogy éljátékos vagyok?

Kezdtem megijedni, de már nem volt visszaút. Nem mertem a főnökeimet beavatni, hiszen azt már jóval előtte meg kellett volna tennem. Bíztam, majdcsak szerencsésen megoldódik a helyzet.

Ismét elvittem hát Finiszt a Grand Kaszinóba, de amikor mellé akartam állni, hogy kibiceljek, drukkoljak neki, szelíden félretolt.

- Te a barátom vagy, Harry - mondta. - Nem akarlak téged kínos helyzetbe hozni.

- Ezt hogy érted?

- Nézd, nálunk is vannak rossz játékosok. Ha ilyennel szemben nyersz egy játékot, nem szabad az örömödet kimutatni. Megsértődne, és akkor bajok lehetnének. Akár házigazda az illető gyenge játékos, akár vendég. Úgy kell tenni, mintha mi sem történt volna.

- Még mindíg nem értem - bizonytalankodtam.

- Én mestere vagyok ennek a közömbös viselkedésnek. No már most, itt én kétszeresen is vendég vagyok. Egyszer a Földön, másodszor itt, a kaszinóban. Félek, ha felállok azzal a nagy halom pénzzel, te majd nem fogsz tudni uralkodni magadon az örömtől, hiszen mondtad, hogy drukkolsz nekem. Szégyent hoznánk rájuk, és magunkra is. Ezért te most menj haza.

- Egyedül hagyjalak? Azt nem lehet.

- Pszt! Ez úgyis titkos dolog, nem fogja megtudni senki.

- Dehát hogy fogsz hazajönni? Féltelek, pláne ha igazad lesz, és ötmillió ecu lesz nálad. Várj, legalább ezt elintézem.

A hostess szerencsére megnyugtatott, hogy helyben be lehet fizetni bankszámlára bármilyen nyereményt. Finisz nevén pedig már volt egy, arra utalta a kormány a költségeinket.

Ezután kénytelen kelletlen engedtem a tuszkolásának, és hazamentem.

Otthon persze nem volt nyugtom, de ami történt, arra azért nem számítottam.

Egy óra sem telt el, amikor megcsörrent a vidifon.

- Igen? - csaptam nagyot a kapcsolóra.

Egy kalapos ember nézett szembe velem, valami jelvényt mutatott.

Te jó ég!

- A barátja - igazolta a nyomozó a legrosszabb sejtelmeimet -, a barátja hasbaszúrta a krupiét. Aztán felmenekült a tetőre és most öngyilkossággal fenyegetőzik. Ide tudna jönni?

- Atyaisten, meghalt az az ember?

- A krupié? Szerencsére nem, de súlyos a sérülése. Most operálják.

- Azonnal megyek!

Kocsiba vágtam magam, és mint az őrült hajtottam, csoda, hogy épségben megérkeztem.

- Finisz, barátom, nyisd ki kérlek!

- Mit akarsz?

- Engedj be! Az osztó nem halt meg, nem történt semmi végzetes. Nyisd ki az ajtót, és beszéljük meg! Nem lesz semmi baj, elintézem, de ahhoz beszélnünk kell.

- Ezek után még bízzam benned? - süvöltött a magas hang.

Ez meg mi? Velem mi baja lehet?

- Biztos vagyok benne, hogy félreértés történt, és azt én tisztázni tudom.

Fáradt sóhaj hallatszott a másik oldalról.

- Nekem így is, úgy is végem van.

- Ne mondj ilyet!

- Egyedül vagy?

- Igen.

Nemsokára megcsikordult a rozsdás alkotmány. Finisz berántott, visszacsapta az ajtót, és mind a két retesszel elzárta. Azután rögtön nekem esett. Idegesen remegett a keze, és ordított, magas hangja sivított.

- Becsaptál engem!

- Hogy mondhatsz ilyet! Ez nem igaz.

- Miért nem mondtad meg, hogy ebben a játékszínben csalnak? Vagy te sem tudtad? Ezt nehezen hiszem el.

Megfogtam csapott vállait, és finoman hátrább taszítottam. Leültettem az egyik kémény párkányára.

- Finisz, barátom, ez a város legelőkelőbb kaszinója. Itt soha nem csaltak még, tönkremenne a hírnevük, ez nem éri meg. Honnan vetted, hogy csalás történt?

Hátat fordított, majd tompán megszólalt:

Felrántotta a vállát.

De aztán... ahogy kevert az osztó, alig figyeltem oda, hiszen azt a technikát már megjegyeztem, amikor leültem az asztalhoz. De aztán, az utolsó mozdulatoknál valami szörnyűt vettem észre. Kettéválasztotta a kártyacsomagokat, de nem ugyanoda csúsztatta vissza, ahová kellett volna! A lapok ezért más helyre kerültek, mint az előző keveréskor, s így a logika szerint nem lehetett rájönni a sorrendjükre.

Megrázta a fejét.

- Csak amikor kijöttek azok az iszonyú lapok, és háromból befuccsoltam, holott húszamnak kellett volna lenni, csak akkor jöttem rá, hogy jól láttam, és csalás történt. Az osztó besöpörte azt a rengeteg ecu-t! Mindenemet!

Felsóhajtottam.

- Azt hiszem, tévedsz. Ez nem csalás.

- Hát nem érted? Amikor másodjára kevert, nem ugyanoda tette a lapokat! Mintha direkt azt akarta volna, hogy a játékosok ne tudják kitalálni a sorrendet a további partikban!

- Hát pontosan ezt akarta.

- De akkor csalt!

- Nem. Ennek a játéknak éppen az a lényege, hogy ne lehessen tudni, milyen lapja lesz az embernek. Emlékezz, én el akartam mondani neked, de nem hagytad.

- Micsoda? Az lehetetlen, hiszen akkor semmi értelme az egésznek!

Ezt már nem tudom elmagyarázni neki. Képtelen vagyok rá. Egy faj, amelyik nem ismeri a szerencse fogalmát, nem értheti meg. Helyette azt mondtam:

- Különben is, miből gondoltad, hogy egy ember képes arra, hogy megjegyezze, hogy egy keverésnel az egyik fél csomag tizedik lapját a másik fél csomag negyedik lapja mellé csúsztatta, amikor összenyomta a két paklit? Ráadásul egy összenyomáskor legalább húsz lap csúszik új sorrendbe! Azt hitted, a második keverésnél meg tudja ugyanúgy, ugyanabban a sorrendben csinálni?

- Nem gondoltam én ilyet, biztos voltam benne, hogy az osztó android, hiszen egy embertől, vagy egy yiftaitól nem várható ilyen pontosság, még én sem tudnám megcsinálni.

- Atyaisten! - csaptam a fejemre. - Borzasztó helyzet! Azért szúrtad meg, mert azt hitted, robot. Értem már!

- Én annál kevésbé - mondta csüggedten Finisz. - Hiszen az embereknek van logikájuk, tapasztaltam. De innen hol van akkor a logika, a következetesség?

- Ezt próbáltam magyarázni neked, hogy ez nem logikai játék, de meg sem hallottad!

- Nem logikai? De akkor milyen?

- Hát szerencsejáték.

- Ezt nem értem. Én csak arra tudtam gondolni, hogy becsaptak, becsaptatok. Bizonyítékot akartam szerezni a csalásról. Úgy gondoltam, hogy az androidnak a hasában van a memóriája, s ott biztos nyoma marad egy ilyen csalási utasításnak. Ki akartam venni, és...

Leejtette a kezeit.

- Nem emlékszel, mit mondtam az előbb? Az az ember nem halt meg! Csak megsebesítetted.

- Az mindegy. Akkor is a vendéglátóm volt. Akit, tévedésből bár, de rútul megtámadtam. Erre nincs mentség! Nem hiába mondták otthon, vigyázz, próba alá vetnek majd. Hát ez volt a próba, és én nem álltam ki.

- Te? Hiszen ott sem voltál.

- Nem tanulmányoztam elég mélyen a kultúrátokat, semmi áron nem szabad lett volna hagynom, hogy feltedd azt a pénzt. Barátom, miattam történt minden. Úgyhogy - merészet gondoltam -, nekem kell leugranom.

Azonnal megelevenedett, és elém állt.

- Szó sem lehet róla! Ó, nagy szent fészek, micsoda helyzet! Megöljem a másik vendéglátómat is, aki a barátom?

És építhettem tovább a tervemet.

- Semmi ilyesmire nincs szükség. Ha rám hallgatsz, nem esik csorba a becsületeden, sem itt, sem a Yiftán.

Nem válaszolt, csak lehorgasztotta a fejét. Nem hiszi el!

- Azt mondtad, ismered a zálog fogalmát - folytattam gyorsan.

- Igen. Nálunk széles körben alkalmazzák ezt az intézményt. De hogy jön ez...

- Figyelj, a festményeket kölcsön is adhatjuk neked. Hátha a tieid is jól tudnak festeni, csak mintát kell adnunk hozzá. Mondjuk, a képek, amiket viszel, olyan értékesek, hogy csak egy egészen komoly fogadalom árán kaphatod kölcsön őket. Elmagyarázhatnád otthon, hogy... magadat kellett zálogba adnod a nagy cél érdekében.

- Nagy cél?

- Ej, hát persze! Hiszen a yiftai festők, ha elsajátítják azt a technikát, amivel a mi festményeink készülnek, felül tudják majd múlni azokat. Legalábbis te ennek érdekében hozol áldozatot.

Finisz elfordult.

- Nem, ez nem fog menni. Nekem ilyesmire nincs... hogy mondjátok ti? Felhatalmazásom.

- És a mondátok?

- A mondánk?

A centauri már emelte a kezét, hogy félbeszakítson, de most megmerevedett.

- Hiszen az nem ilyen...

- De akkor is, a gyilkosság büntetése...

- Nem fogadhatok el kegyet azoktól, akiket megsértettem!

- Nem is kell! Az ötmillióért azok mindenre rábólintanak, és a krupié végül is nem halt meg. Neki lehet abból az ötmillióból kártalanitást fizetni. Na?

- És a zálog? Amiben a hajóm van?

- Beszélünk a bankkal. Cserefestményekért bizonyára beszállnak az üzletbe, a közös üzletetekbe, amiben visszajöhet az ötmilliód, és még haszon is hozzá.

- Ezt nem értem.

De én láttam, hogy már beindult az agya. Megveregettem a vállát.

- Dehogynem! Csak gondolkozz egy kicsit!

A yiftai lassan a tető széléhez sétált és lenézett. Megijedtem, hogy még a végén leugrik, de aztán láttam, hogy egész máson töri a fejét.

Hirtelen megfordult.

- És ha nem sikerül jobb képeket csinálnunk?

- Ugyan! Tizenkét ujjal bizonyára az ecsetkezelés is jobban megy.

- De ha mégse? Hm, úgy gondolod, egy idegen világról származó kép akkor is sokat ér, ha nem éppen a legjobb?

Most már leültem, elmúlt a veszély.

- Így van - bólintottam.

Lassan a számhoz emeltem a rádiót.

- Már megtettem. Itt van.

- Akkor jöjjön föl vele. De csak kettesben. Azt hiszem, megtaláltam a megoldást.

Egyszóval megúsztuk. A bank elfogadta az érveimet, a kaszinó és a sérült sem tettek feljelentést, mi meg csináltunk egy kötelezvényt yiftai nyelven, amelyben a centaur-lakó személyét záloggá nyilvánítottuk.

Földi látogatásának utolsó heteiben Finisz többször is eltűnt. Megint csak nem mertem szólni senkinek, csak magamban rettegtem, hol járkálhat. Igyekeztem szemmel tartani, még több helyre elcipeltem, mégis, többször ébredtem arra az éjszaka közepén, hogy a szobája üres.

Végül egy vidifonhívás oldotta meg a rejtélyt. A kaszinóból kerestek, hogy Finisz úr megéhezett, de nem tudják, mit adhatnak neki enni.

- Nem mondta? - kérdeztem megkönnyebbülve, hogy nincs semmi baj.

Amikor odamentem, hüledezve hallgattam a pincéreket, akik szerint a "Madár úr" az utóbbi hetekben vagy ötször megjelent. Nem játszott, csak figyelte a huszonegyezőket.

- Nem akartalak szégyenbe hozni, ezért jöttem egyedül.

- És te? Te nem kerültél szégyenbe?

- Ó, nem hiszem. Elvégre tévedtem akkor, s ezért fizetnem kell. És... te, valamire rájöttem. Valami nagyon nagy dologra.

Aggódva fürkésztem az arcát.

- Azt hittem ugye - folytatta elgondolkodva -, hogy az osztó robot. És... éppen ez mentette meg az életét.

- Hogy mi?

- Nálunk az androidoknak a hasukban van a memóriájuk. Ösztönösen én is ezt gondoltam, nyilván azért, mert magam is pánikban voltam, nem is igazán tudtam gondolkozni. Különben talán eszembe jut, milyen valószinűtlen, hogy egyforma mintára gyártsuk a robotokat. De nem így volt, és emiatt az az ember csak megsebesült. Ha a fejét szúrom meg...

Hirtelen mozdította felém az arcát, egész meghökkentem.

- Hogyan is nevezitek ti az ilyesmit? Véletlen?

- Hm. Mindenestre elgondolkoztató. És ennek fényében ez a black-jack...

Több baj már nem volt s ennek nagyon örültem.

Úgy illett, hogy én kísérjem egészen a rámpáig.

A problémát csak akkor éreztem meg, amikor a szőnyeg elé értünk. Finisz megtorpant. Phű, az illemszabályok! Ki lépjen rá először? A házigazda, vagy a vendég? Már éppen pánikolni kezdtem, mert nem emlékeztem az erre vonatkozó yiftai szabályra, ami egyébként rendkívül kétértelmű. Barátom azonban csőrét görbítve sandított rám.

- Úgy gondolod, ez egy nagy dilemma?

- Ühüm.

- Nagy dilemma is lenne... - folytatta Finisz -, ha időközben nem találtam volna ki valamit. Tudod, barátom, nagyon sokat köszönhetek neked. Otthon most már minden sértődés nélkül el tudjuk intézni a nehéz, mondhatni megoldhatatlan helyzeteket. Ezért, bármit tettem is, be fogok vonulni népem történelmébe.

- Tényleg? Hogy akarod ezt ilyen gyorsan eldönteni? Úgy tudom, ez egy hosszadalmas...

Ingatta a fejét, s kezében egy pénzdarabot fedeztem fel.

- Na? - kérdezte. - Fej vagy írás?