A BEMUTATÁS nagy dolog, kis túlzással azt lehet mondani, hogy mindig az év eseménye. Abban az értelemben bizonyosan ünnep ez a nap, hogy végre, a hétköznapok stressze után az ember mindenféle felelősség nélkül kigyönyörködheti magát a felvonultatott fiatal lányokban.

Az élet persze nem annyira feszített egy ilyen kisvárosban, mint Alvisburg, viszont az ünnep sem akkora. Az itteni bemutatások meg sem közelítik azokat, amiket a vidivízó közvetít egy-egy metropolisból. Nem futja utcai parádéra, nincsenek felvonuló szépségek százai. Itt csak egy gyermektábor van, és a robotok évente nyolc-kilenc lánykánál többet nem bocsáthatnak útjára. És sokszor... el is maradnak az igazi gyöngyszemek, ami a kis választékot nézve nem csoda. Tavaly például a nyolc leányzóban csupán az volt az egyetlen szép, hogy tizenhat évesek voltak.

- Te! Te marha, hát nézz már magad elé!

- Mi?

Philip döbbenten jött rá, majdnem egy kocsi alá gyalogolt, úgy elmerült gondolataiban. Bocsánatkérésfélét mormogott, de közben dühös volt a durva hangnemért.

Hiába, az ilyenektől a kisvárosban sem menekülhet az ember. Ezek a csodaautón furikázó, hordozható videóval büszkélkedő alakok vezetik ma a világot. Ők a példaképei annak a több száz harmincegynehány éves hullajelöltnek, akik egy évig minden fillért a fogukhoz vernek, hogy megvehessék a tombolajegyet, hiszen a licitre reményük sincs.

A Nagycsarnokhoz érkezett, beállt a hosszú sorba.

Nem mintha annak jobb lenne a helyzete, akinek van egy kis pénze. ő okleveles biológus, mégsem sikerült még lányt vennie, pedig ez lesz a hatodik mustra, amin részt vesz. Sokat gondolkozott már azon, miért nem zavarja ez a sikertelenség? A kollégáihoz egy-egy bemutatás után napokig szólni sem lehet. ő is izgalommal érkezik, minden alkalommal úgy gondolja, most elég lesz a félretett kredit. A lelke mélyén mégis megkönnyebbül, amikor vége van. Ha meg is tudna venni egy lányt... nem olyan ez, mint a rabszolgaság?

Hogy a szegényebbje ne jöjjön hiába, egy lányt minden évben kisorsoltak. Ez az aktus mindig a legfőbb téma volt a bemutatás előtt. A legtöbb öreg férfinak ez volt az egyetlen esélye.

- Jó is volna! - sóhajtott fel valaki, és Philip is elmosolyodott.

A kalapos férfi közel járhatott a negyvenhez, nincs már sok hátra neki. Jó esetben egy év. Nem kell hinni az ilyeneknek.

A másik azonban rendületlenül folytatta:

- Egészen biztos a forrásom. Tudja, uram az a csoport, amelyik a gépek évenkénti generálozását csinálja... annak a vezetője a barátom. ő mondta.

- Én azt hiszem - szólt a biológus epésen -, a robotok nem beszélnek generálozás közben.

- Na ja, de azért egymás között susognak, nekem elhiheti. A barátom mondta.

- Én viszont úgy tudom, hogy a lányok megnézik maguknak a közönséget.

Egy sovány figura lépett hozzájuk, az információt úgy suttogta az orra alatt, mintha legalábbis százezreket érne.

Ez is régi téma volt, azt beszélték, többen megszöknek a gazdáiktól, és ahhoz mennek, akit a bemutatáson kiválasztottak.

Arra persze mindig gondot fordított, hogy ha az első sorokban nem is, de azért úgy középtájon legyen a helye, hogyha feláll, láthassa az a kislány. Nem mintha valóban volna értelme. Képzeljük csak el, elmélkedett, miközben széke felé sétált, itt van egy lány, tizenhat éves, eddig soha nem látott csak magakorabelit. És erre most bedobják egy szekérderéknyi megráncosodott, pocakos, kopaszodó alak közé. Aztán még válasszon.

A kötelességét persze tudja, arra megtanították, hogy egy évig szolgálnia kell azt, aki megvette. Hiszen bele kell tanulnia a felnőttek társadalmába. De azt nem parancsolhatják meg neki a robotok, hogy még tetsszenek is a rá fröcsögve alkudó férfiak. Talán valami sajnálat van bennük. Talán tudják, hogy ezek mind jó harmincasok, közel a halálhoz. Bizonyára megtanulták, hogy a Vírus százmillióból jó, ha egy embert kímél meg, a többi nyomorultul elpusztul, mielőtt betöltené a negyvenet. De a szánalom nem elég a választáshoz, hiszen ha így nézzük, mindet szánni lehet.

Fokozódott a zsivaj, megjelent a műsorvezető, egy fiatalabb férfi, a pódiumon. Szívélyesen integet, majd megszólalt:

Philip figyelme elkalandozott, ő már hallotta párszor ezt a dumát, betéve tudta. Végignézett a felizgult hímeken, tekintete a karzatra tévedt. Meglebbent egy függöny. Hűha! Úgy rémlett, van valaki odafenn, méghozzá nő az illető. Egy darabig vizsgálgatta, de aztán visszafordult a színpad felé.

Izgatottan figyelte alkudó társait, de csak ötezernél szállt be, és bírta is nyolcvanezerig. Rátehetett volna még harmincat, de tapasztalatból tudta, nem szabad elárulni a pénze végső határait, különben legközelebb egy egyszerű százassal fogják lemosni. Vannak ilyen hiénák.

Megint látta a szeme sarkából a függöny libbenését, aztán... most már bizonyos volt, hogy egy nő bújik meg ott. Kivillant magas cipősarka. Még jó, hogy a nők megint felvesznek ezeréves divatokat! Pfuj, dehát ez micsoda perverz dolog! Mit kereshet itt egy nő? Hiszen neki a fiúbemutatáson kéne lennie. Ha meg még nincs harmincéves, miért nem szerez magának valakit a szabadpiacon? Annyira ronda lenne? Nem, ez lehetetlen. Ilyen szép lábhoz nem tartozhat boszorkányfej.

Már javában folyt a második licit, mire el tudta vonni tekintetét a függönyről. No, ebből kimaradt. Nem baj. A harmadik lány olyan szép volt, hogy nem is szállt be rá, hiszen ott lihegtek a nagykutyák. Ez azoké. Mit kereshet itt az a nő? Most már folyamatosan ez járt az eszében.

Furcsán érezte magát, mert elveszítette minden érdeklődését. Bár mindig fenntartásokkal jött el a bemutatásra, ilyen eddig nem történt vele. Sőt, húzódozása ellenére sokszor érzett elégedettséget, ahogy megnézte halálhoz közeledő társait. ő ide tartozik, társadalmi kötelezettségét teljesíti. Természetes, emberi magyarázata volt arra, hogy lelkes legyen. A felesége évekkel ezelőtt meghalt egy autóbalesetben. Ahhoz félszeg volt, hogy bárokban szedjen fel huszonéveseket netán fiatalabbakat. Az egyetlen lehetősége a bemutatás volt, hogy valami jobb, tartósabb kapcsolatra jusson utoljára, a halál előtt.

Kényszerű kapocs lenne, tudta jól, de dühöt érzett, ha arra gondolt, hogy ez zavarná őt. Miért? Mások nem törődnek vele, és ez a helyes. Miért kell neki lázító nézeteket vallani? Nem elég, hogy a munkahelyén ezt teszi? A Vírus óta minden erkölcs megérdemli, hogy fügét mutassunk neki.

Helyette a mozgószalag felé indult.

Ingatta a fejét. Mi a fene van velem?

Ez az az ajtó! Odatapasztotta a fülét, és hallott is némi neszezést. Most aztán csak az a kérdés, ki van benn? Nehogy valami fejesre nyisson rá. De már elszánta magát. Lenyomta a kilincset.

Az asszony észre sem vette. Hallatlan aggodalommal meredt a színpadra. Ott egy kecses, barna lányka állt, tökéletes, finom jelenség, ijedtnek látszó hosszú pillájú szemekkel, talán a legszebb eddig.

- Ó, te Isten, ha vagy, ne engedd!

Felugrott a nő, amikor egy arisztokrata, a higanyrészvényes Russel kezdett licitálni, mindjárt ötvenezerrel. Mások is beszálltak, s Philipnek úgy tűnt, az asszony valahogy egyetlen cél miatt van itt. Megakadályozni, hogy Russel megkapja azt a lányt.

Óvatosan a homályba húzódott, egyelőre nem akarta felfedni, hogy tanúja az imáknak. Mert a másik imádkozott, mint valami őslény, mint egy ezer év előttről itt maradt lelet. Istent most is tisztelték, elismerték, no de fohászkodni... az valahogy ízléstelennek számított.

Nagy harc alakult ki odalenn, végül csak ketten maradtak. Russel, meg a vegyipari báró, Othua. Hárommilliónál jártak. Ez igencsak rekord lehetett itt, mert a műsorvezető szorgalmasan üvöltözött, és sűrűn emlegette, hogy ez az alku biztosan megjelenik a vidivízióban, s Alvisburg híres lesz.

Philipet nem érdekelte. Azon vette észre magát, hogy szurkol az asszonynak. Mi tagadás, nagyon szép volt, harmincnégy-harmincöt éves, bár karcsúsága fiatalabbnak mutatta. Szőke haja csigákban göndörödött kecses vállaira, kék szemében könnyek csillogtak. Ezen a férfi újra megdöbbent. Ezt a nőt még sohasem látta, noha bizonyosan alvisburgi, ezt mutatja a város színeivel ellátott karperece. Egy titkos szépség, aki még tud sírni! Ez több, mint a legjobb bemutatás!

Együtt lélegzett nagyot a másikkal, amikor a barna lány Othua mellé telepedett. Ötmillióért nyerte el!

Nem mozdult elég óvatosan, s felborított egy széket.

- Ki a fene maga? - kérdezte inkább dühösen, mint ijedten.

Philip zavara ellenére elnevette magát.

- Csak tessék! Aztán majd megnézheti magát, ha itt találják.

Amaz nem ijedt meg.

- Téved! Nekem még ezt is szabad.

- Miért, ki maga?

- Kathleen Russel.

- Ó!

A férfi csak ennyit tudott kinyögni. Érezte, jókora csávába keveredett. Nyílt titok volt, hogy ezeknek az embereknek messzire elér a kezük. Hát ezért nem látta még soha! Azokba körökbe neki nem volt bejárása. Saját kaszinóik, éttermeik, sportpályáik voltak, nem keveredtek a többiekkel.

- Bocsásson meg! - intett egy kicsit megnyugodva.

Érezte, hogy a furcsa viselkedés a barna lány licitjekor valami titkot takar, s ez még hasznára lehet. Keményen állta a bárónő hosszú, vizslató pillantását, végül az fordította el a fejét.

Philip nem is válaszolt.

- Legyen szíves, ne beszéljen róla senkinek!

Mielőtt mondhatott volna valamit, Kate Russel elviharzott mellette.

CSAK MÁSNAP tudta meg, hogy a kilencedik, utolsó lányt éppen a főnöke, Morrison prof kapta ki. Haha, rámehetett a gatyája!

Nem sajnálta tőle, már csak azért sem, mert a lány itt lesz az intézetben, nap mint nap láthatja majd. Morrison nem az az ember, aki elzárt háremhölgyet akar magának. Persze a szokás is úgy kívánja, hogy a tulaj vezesse be munkájába a rableányát, bár nem mindig azt a szakmát választották, amikor az egy év letelt.

Az egész munkacsoport várta már, hogy megismerkedhessen a leányzóval, Philip viszont csak színlelte az izgalmat, hogy ne lógjon ki a sorból. Nem ment ki a fejéből Kathleen Russel.

Bah, micsoda marhaság! Majd pont egy báró hites felesége fog hozzá leereszkedni!

De hiába magyarázott magának, mégiscsak vágyakozott. A szoknya alatt most is olyan feszes lehet a combja annak a nőnek, mint húsz évvel ezelőtt, az ő bemutatásán! Vajon Russel már akkor megszerezte? Vagy másképpen...

Lecsapta a mikroszkóp tárgylemezét. Na, elég legyen!

Jókor nézett fel, hogy lássa, mint vonul be a prof a kislánnyal. Az finoman, zavartan bólintott mindenki felé, s a gazdája mögé állt.

- Bemutatom Jaime Gudrunt, mától fogva tekintsétek itt bennfentesnek. Megpróbálom becsábítani a bioszba - kacsintott hozzá.

- No, meg másba... - morogta valaki.

Morrison hallotta a megjegyzést, de nem reagált, csak összevonta a szemöldökét.

- No, vissza a munkához!

Na, igen, a munka. Két évszázada ez az intézet mással nem foglalkozott, csupán a Vírus kutatásával. Philip tudomása szerint a Föld összes hasonló intézménye is ezt tette, mégsem jutottak semmire. Nem találták meg azt a kórokozót, ami két évszázada nem engedi negyven évnél többet élni az embert.

Philipnek már évek óta valami bosszantó érzése volt a Vírussal kapcsolatban. Hovatovább meg volt győződve róla, hogy...

- Már megint arról van szó, Philip? - kérdezte akkor unottan a prof.

Bólintott.

- Nem értem, miért kellene megváltoztatnom a véleményemet. Egyetlen felboncolt ember szervezete sem mutatott betegséget vagy fertőzést. A test működése... egyszerűen csak leállt. Majdnem ezer éves a szakirodalom. Hallottál már te ilyen vírusról?

- És te hallottál már mutációról? - kérdezte élesen Morrison.

- Annak is van valami jele. Tünet nélkül nincs betegség, Dock!

- Hányszor mondjam még el, hogy minden betegség tünetmentes, amíg meg nem találják a kórokozót, és fel nem fedezik, hogy bizonyos formációk tünetek? Amíg az influenzavírust nem azonosították, ki tudta azt, hogy az orrfolyás egy betegség szindrómája, he?

- Dehát nem érted, hogy itt soha, semmiféle szokatlan dolog nincs? Hány embert boncoltál már, ezret? Annyit biztosan. Te orvos vagy, én nem vittem ennyire, de abban igazat kell adnod nekem, hogy mindenféle, érted, bármiféle elváltozás, egyetlen árva kórokozó nélkül meghalni, mert egyszerűen stopot mond a szervezet, az... - kereste a szavakat -, az egyszerűen nem normális!

- Az, hogy leáll a szervezet, az neked nem tünet? Nem elváltozás?

- Nem! - ordította Philip - Az csak következmény! De hol az ok?

Morrison nem válaszolt egy ideig.

- És mit akarnál te végül is csinálni? - kérdezte aztán.

- Megnézni a DNS-t, tudod jól. Ott lennie kell valami nyomnak, hogy mi ez.

A másik felsóhajtott.

- Azt hittem, hogy a múltkori vitánk óta valami jobbat találtál ki. Nézd csak Philip! Nagyon jól tudod, hogy a génmanipulációs háború óta a DNS tabu. Hát mit képzelsz? Hogy majd pont te, egy szaros vidéki intézet apró kutatója kapsz engedélyt ilyesmire? Nem vagy észnél!

A másik komoran hallgatott.

- Figyelj ide! - folytatta a prof. - Nekem elegem van ebből. Tessék, olvasd el ezt.

Hivatalos felszólítás volt.

" Mr.Philip Twint felhívom..." satöbbi. Magyarán, ki lesz rúgva, ha továbbra is ugat.

Ha Kathleen Russelt megszerezhetném, kit érdekelne a bemutatás?

Megborzongott. Ne!

Hazafelé baktatva megint a Vírus foglalkoztatta. Nincs semmiféle előjele, semmi ismertető jegye azonkívül, hogy nem támad meg harmincnyolc évesnél fiatalabb embert. Olyan váratlanul csap le, és olyan gyors, hogy orvosi segítség még akkor sem lenne ellene, ha esetleg ismernék a betegséget. Már ha ugyan az. Az ember este lefekszik, s reggel nem ébred fel. Megy az utcán és váratlanul összeesik, mire valaki lehajol hozzá, már halott is.

Ez az, ami zavarta Philipet. Mintha könnygáz lenne, ami elszivárog a szervezetből, vagy a nyomai olyan mélyen rögződnek, ahová az ember nem tud (vagy nem szabad neki!) eljutni.

A felső középosztálybeli lakótömbben köszönés járt ki a portástól. A vagyonőr most nem elégedett meg ezzel, finoman magához intette.

- Látogatója van, Mr.Twin. Leküldtem a bárba.

Értetlenül sétált le a csigalépcsőn. Soha nem volt barátkozó típus, mióta pedig a felesége meghalt, valóságos remeteéletet élt. Nem is lepte meg, amikor egy ismeretlen ember állt fel az asztalától. Jó darab, tagbaszakadt férfi volt.

- Mr.Twin?

- Igen.

- Meg kell kérnem rá, hogy jöjjön velem!

Philipnek nagyon rossz érzése támadt. Csak nem jelentette fel Dock Morrison? Nemigen tudta róla elképzelni, mégis...

- Mutatna valami igazolványt? - kérdezte rekedten.

A másik tanácstalanul nyúlt a zsebe felé.

- Nézze...

Twin szó nélkül hátat fordított és kifelé indult.

Igyekezett nem odafigyelni, csak ment a bár ajtaja felé céltudatosan.

A támadás már az előtérben érte. A mázsányi ember hátulról ugrott rá, egy szobapálma mögé rántotta, és a szájára tapasztotta a tenyerét.

- Nem akarom bántani, ne ijedjen meg! - suttogta a fülébe.

A biológus csak a szemével bólogatott, pislogott.

- Valaki beszélni szeretne magával - suttogott tovább a gorilla. - Most jól figyeljen! Szépen elindulunk egymás mellett, mosolygunk, mintha barátok lennénk. Kisétálunk a házból, megállunk a bejáratnál. Néhány pillanat múlva odakanyarodik egy autó, abba beszáll. Van egy tűpisztoly a kabátomban. Ha bármi gyanúsat mond, vagy tesz, nem éri meg a Vírust. Megértette?

- Öm.. öm.. - nyögte Philip.

A fekete turbó limuzin hangtalanul siklott oda, s a fickó betuszkolta a hátsó ülésre. Amikor látta, hogy a gorilla megkerüli a kocsit, ki akart ugrani. Hamar rájött azonban, hogy mindkét ajtó zárva van, sőt, a sofőrfülkétől egy - nyilván törhetetlen - üveglap választja el.

A tengerpartra mentek, s egy csicsás, pázsittal körülvett luxusbérház előtt álltak meg. Az a hír járta, hogy a mágnások szeretői éldegélnek az ilyenekben.

Lift, negyedik emelet.

A lakás, várakozásával ellentétben nem hasonlított kéjlakra, tele volt könyvekkel, s Philipnek az a benyomása támadt, hogy valaki itt dolgozni szokott. Rendezetlen papírokat látott az íróasztalon, a nagy panorámaablak előtt pedig egy hintaszék ringott, mintha éppen most hagyták volna ott.

- Meglepődött?

Kathleen elmosolyodott.

- ... azok után, hogy elraboltattam? Magától eljött volna?

A kék nadrágkosztüm kiemelte a nő hosszú lábait. Philip pislogott.

- Ha tudom, hogy maga hív, igen.

- Ez mindenesetre bíztató - bólintott Kate. - Nos... gondolkodtam. Maga, ha otthagyja a licitet, csak hogy az emeleten leselkedjen, nem lehet mindennapi ember, vagyis ebben reménykedem. Segítségre van szükségem, és nem akarok beavatni olyanokat, akik...

- Beavatni? - vágott közbe a férfi értetlenül.

- Maga már úgyis benne van ebben az ügyben. Ne nézzen így, inkább mondja el, mire következtetett abból, amit a páholyban látott.

- Valamiért nem akarta, hogy az a barna szépség a férjéé legyen.

- És azon nem gondolkozott, hogy miért?

- Nem. De most megkérdezem, miért?

A biológus zavarba jött.

- Hát... no, persze, hogy tudom, de kérdés ez manapság? Hiszen a robotok öö... figyelnek az ilyesmire. Nyilván nem engednek be a bemutatásra olyan embert, aki... izé, rokonságban áll a kislányokkal.

Eléggé modortalan, bunkó dolognak számított arról beszélgetni, ki kinek a fia, lánya. Hiszen ez már nyolcszáz éve, a forradalom óta nem számított! Azokat a maradi kormányokat éppen azért söpörték el annak idején, mert tönkre akarták tenni a szülők életét azzal, hogy kényszerítik az anyát teljesen, az apát pedig részben, hogy életét az utódainak szentelje. Így megsértették az emberi szabadságjogokat.

Az asszony aprót kacagott.

- A robotok figyelik. Hm. Szóval ilyeneket hazudnak mostanában. Az az igazság, kedves barátom, hogy ezzel a kutya sem foglalkozik.

Philip kínosan érezte magát. Minek beszél ilyeneket ez a nő? Nyilvánvaló, hogy valahol feljegyzik a vérrokonságot...

Megmerevedett.

- A forradalom eltörölte az örökletes jogokat, elkobozta a nemzedékek során felhalmozott családi vagyonokat, megszüntetett mindenféle öröklést. Végre igazi esélyegyenlőséget teremtett. Azzal, hogy hat hónaposan elválasztják a csecsemőket a szüleiktől, többek között ezt a célt is szolgálták. És...

Felnézett.

- És megtiltotta a vérrokonság számontartását!

Az asszony leült a karosszékbe az íróasztal mögé. Összegyűrt egy lapot és a papírkosárba dobta.

Philip szíve nagyot dobbant. Kívánja a nőt, mióta belépett ide, de ez most másfajta izgalom volt. Mindig is érezte, ő a lelke mélyén nem ért egyet ezzel az ősrégi forradalommal. Kimondani eddig soha nem merte.

- Az a barna hajú szépség, már hogy magát idézzem - folytatta Kate -, az én lányom. És a férjem lánya. Biancának hívják.

Kate felvonta szépen ívelt szemöldökét.

- A köreimben? Nem, ez nem valami kiváltság. Megint meg fog lepődni. A tilalom az idők folyamán lassan elkopott. A mostani robotok programjában nincs is benne.

- Ez azt jelenti...

Felpattant.

- Én bizonyára perverz vagyok, de nekem ez nem tetszett.

Philip nem szólt, túl sok volt, amit hallott. Kate Russel észrevette zavarodottságát, mellé lépett és finoman a hátára paskolt.

Lehajtotta a fejét.

- Nem mertem a férjemnek soha megmondani, hogy ismerem a gyermekünket. Tudja, neki mindene ez az élet. Úgy értem, büszke arra, hogy a saját erejéből szerzett mindent, amije van, huszonöt éves korára lerohanta a világot. Esküdt ellensége mindannak, ami öröklött. Ha megtudná, hogy akit üldöz, az a lánya, tán meg is ölné.

- Ezt nem hiszem.

- Akkor biztonságba kell helyezni a lányát - mondta Philip.

- Csak annyit kérek magától, hogy menjen el hozzá, az Othua-birtokra, és adja át neki ezt. Erről a dobozról rám ismer. A szökését megszerveztem, a rejtekhely készen áll, leírtam minden szükséges tennivalót erre a chipre. Kérje meg Biancát, hogy olvassa el, és legyen készenlétben.

- Mikorra tervezi a szöktetést?

- Egy hét múlva.

A férfi megrázta a fejét.

- Ez nem lesz jó, a maga férje nem fog addig várni.

- Megpróbálom majd lassítani. Értse meg, nem tudtam mást kitalálni, és ezt is nehéz volt elrendezni.

Kate elmosolyodott.

- Képtelenség. Köszönöm, hogy felajánlotta, de akár az életébe is kerülhet. Nézze, be tudom juttatni. Mi Othuáékkal hivatalosan jó barátok vagyunk, csak a színfalak mögött folyik az ádáz versengés. Megüzentem Mrs.Othuának, hogy nagyon tetszik a kertje, én is valami hasonlót szeretnék csináltatni, ezért küldök egy kertészt, aki körülnézne a birtokon.

Philip nem akart vitatkozni, bólintott.

- Rendben van. Azt teszem, amire kér.

Az asszony, úgy látszott, elgondolkodva nézi.

- Adhatok valamit esetleg az áldozatáért?

A férfi felmordult.

- Áldozat? Ne túlozzon!

- Higgye el, nagy dolog már az is, hogy nem áldozatként fogja fel. El tudja képzelni, a legtöbb ember mit válaszolna egy ilyen kérésre? Mondja csak nyugodtan, mire van szüksége!

- Amit kérek, azt nem cserébe kérem. Máshogy.

Kate szemrehányó tekintetet vetett rá.

- Harmincnégy éves vagyok!

- Bármennyire furcsa, nem érdekel.

- Menjen a fenébe!

Twin úgy tett, mintha nem vette volna észre a rokonszenv villanását a kék szemekben.

- Igaz is - mondta -, most jut eszembe, tényleg tehetne értem valamit. Mármint cserébe.

- Mondja csak!

- Venne nekem egy laboratóriumot?

A félig tréfának szánt kijelentést Kate egy vállvonással intézte el.

- Miért ne? Írja le, mi kell hozzá, pár nap alatt meglesz.

A DÜHÖS ordítozás, kutyaugatás váratlanul érte Philipet. Órákig kereste a lányt, most végre ráakadt a kis magánállatkertben. Csak közelről nézve tűnt fel, mennyire hasonlít az anyjára. A haja sötétebb volt ugyan, de az ívelt arc és a mély tüzű kék szemek ugyanazok voltak. Egészen belefeledkezett a látványba, pár percig csak állt a bokrok fedezékében. Aztán gyorsan végiggondolta még egyszer, mit fog neki mondani és már indult is feléje.

A zaj azonban megállította. Csak nem leplezték le?

Kissé beljebb húzódott a bozótba, bár látta, hogy a két biztonsági és a kutya nem őt keresi. Egy bőr kezeslábasba öltözött fiút hajkurásztak. A hosszú, loboncos hajú kamasz a vadaskertet határoló kerítés mentén futott, a két fogdmeg, meg a nagy dög kutya utána.

Uramisten, egy pitbull! Felháborodott a gorillák kegyetlenségén. Olyan az a fiú, mint akit szintén most engedtek ki a táborból. Hogy van szívük vérebet uszítani rá?

A pitbull nagy ugrásokkal közeledett a menekülőhöz, az egyik őr pedig felemelte a kábítópisztolyt.

Aztán minden pillanatok alatt történt.

A srác hirtelen megperdült, s a kezéből kisüvített valami. A habzó szájú állat elvonította magát, és a földre hemperedve kaparni kezdte a pofáját. A fiú azonnal a pisztolyos felé lendült, de már a másik is emelte a fegyverét. Philip azon vette észre magát, hogy kiront a bokrok közül, felragad egy jókora követ, és a tíz méterre álló gorillához vágja.

A tarkóját találta el. Az őr megpördült, és a futva közeledő Twint vette célba. Philip oldalra vágódott a kábítósugár elől. Előre hajolva, fejjel ment neki, leterítette, aztán az újra megkaparintott kődarabbal a halántékára vágott. Ahogy felnézett, látta, hogy a fiú a levegőben van, és fejrúgása szinte letaglózza a másikat.

A srác a mellén matatott szorgosan. Egy kis számítógép volt ott, csak most vette észre az antennát a fején.

- Nem riasztottak, hál' Istennek - mondta a fiú.

- Ki vagy te? - kérdezte észbe kapva Philip.

Amaz Bianca felé indult.

- Kösz, öreg! - szólt még hátra.

Öreg?

Némi meglepetésére a fiatalok összeölelkeztek.

- Ó, Fred, már azt hittem, nem jössz! - Bianca boldog mosollyal turkált a bozontos hajban.

- Egy kicsit nehezen ment, de most már szabad az út. Bepaliztam a védőrendszert. Van vagy félóránk, de azért sietnünk kell. Lehet, hogy a nagy bizonytalanságban a kapuőrség ránk ereszt még egypár ilyen fenevadat.

- Mi ez?

A srác elmosolyodott.

- Surikennek hívják, valami istenverte kínai vagy japán szerszám. Ezzel lődöztünk a madarakra a táborban, még gyerekkorunkban.

- Ez ki? - kérdezte Bianca Twinre nézve.

Philip felmutatta a dobozkát.

- Segítséget hoztam magának. Bár, hm. amint látom, ezzel nem voltam egyedül.

- Szép. Az anyámat egy éve nem láttam, aztán most ideküld egy vadidegen figurát.

Honnan tud ez annyi mindent? gondolta Philip. Aztán rájött nem Fred tájékozottsága volt, ami meglepte. Valójában az ?édesanya? szó érintette meg elemi erővel, pedig csak sejtette a jelentését. Miért édes vajon egy anya? Az édes anyatej miatt? Egész bensejét megrázta ez a szó.

- Mit akar tőlünk? - hallotta Bianca hangját.

- Az... édesanyja tervet készített, biztonságos búvóhelyet talált magának. Itt van nálam egy mikrofilm...

- Sajnálom - vágott közbe Bianca. - Nekünk már megvan a magunk terve.

- Dehát hova akarnak menni?

- Haza - ezt Fred mondta fülig érő szájjal.

- Hogyhogy haza? A táborba?

- Affenét! Egyébként, tudja mit? Velünk jöhet egy darabig, ha akar.

Rákacsintott a lányra.

- Úgyis meg kell üzennünk Mrs.Russelnek a jó hírt. Majd ez a pasi elmondja neki.

Philip közben egy rakás, selejtes terepjáró kerékre lett figyelmes. Felragadott hármat.

- Tegyék ezeket a nyakukba! Ha valóban pitbulloktól kell tartani, ez a legjobb védekezés. Torokra mennek.

Kopár terület jelezte, hogy a figyelő sávban vannak. Fred rácsapott a deckjére.

Pitbull azonban volt, három is. Az egyiket sikerült leteríteni egy surikennel, a másik kettő azonban ráugrott Biancára.

- A színes ruha! - üvöltött fel Twin. - Én megpróbálom leszedni róla a dögöket, maga meg, Fred takarja be a kabátommal! Itt van, csinálja már!

Philip a lábánál fogva rángatta el az egyik kutyát, a másik magától ment utána. Mindketten beleakadtak az autógumiba, a férfi nyakán. Így is feldöntötték, de a srác az egyiket könnyedén ledöfte késével. A másik vonítva menekült.

- Ott van már a kerítés! - lihegte Fred.

Philip csak a fejét rázta.

- Maga, fim kész arzenál. Háborúba megy?

Amaz elkomorodott.

- Mi mindig háborúzni fogunk maguk ellen.

Tovább loholtak a kerítés felé.

- És kik azok a mi?

Bianca szólt közbe.

- Ne huzakodjatok! Inkább arról beszélj, Tess hogy van?

A srác elvigyorodott.

- Ne félj! Jokyboy vigyáz rá.

- Uramisten, magaddal hoztad?

- Na hallod! Majd én fogok fát vágni?

Csak kapkodta a fejét a sok érthetetlenségre, de hallgatott. Most már eltökélte, hogy velük megy. Úgy érezte, valami nagyon fontosra, valami újra bukkant. Lehet, hogy az az élet, amit ő ismert, nem az egyedüli, és nem a helyes formája a létezésnek?

- Mehetünk, Kukucs!

- Bocsánat! - fordult Philiphez. - Bemutatom a barátomat. Nem nagy legény, de piszok ügyes.

A kis gép folyamatos ?bee-bee? hangokat hallatott, aztán a kocsi hirtelen kilőtt.

- A folyóhoz. Ott csónakba szállunk, és lecsorgunk pár mérföldet. Sötétben nem nagy ügy. Ja, - hátrafordult -, a táborhely tök kosz, de azért ne majrézz majd, Fehérke! Csak egy-két napig leszünk ott, aztán irány haza!

Twin-re villantotta fogait.

- Maga, öregfiú, oda már nem jöhet. Okés?

Philip vállat vont.

- Ahogy akarják.

- Innen már csak néhány perc - mutatta az utat a kikötés után.

Bianca gyorsított.

- Csak nincs valami baj? - súgta a fiúnak.

- Nem hiszem. Sokat ordít a kislány, biztos te hiányzol neki.

- Jokyboy, az anyád! - Fred hevesen integetett az ajtóban álló nagydarab robotnak. - Elfelejtetted megetetni?

- Dehogyis, gazda! - hallatszott a színtelen géphang. - Ez a szokásos, elalvás előtti huzavona.

Bianca odaszaladt, és a karjába vette a kicsit, ringatta, babusgatta.

Fred szélesen elmosolyodott.

- Ja. A mi lányunk, Tess.

- Hm.

AZ ÖBÖL keskeny szorossal kapcsolódott a tengerhez, az is zátonyos volt, mintha egy óriás hintette volna sziklalakomájának morzsáival tele. Jobb helyre nem is építhették volna Russelék a pazarul berendezett nyaralóházat.

- Kár, hogy nem a déltengeren vagyunk - mondta Philip. - Ideális, elszeparált napozóhely volna.

Kéz a kézben sétálgattak az öbölbe nyúló mólón.

Úgy érezte, nagy szerencséje van. Ha Kate nem jön annyira zavarba, mikor közölte vele a hírt, nehezebb dolga lett volna.

Lassan, a legapróbb részleteket is megemlítve mesélte el neki menekülésüket, útjukat a tanyához, s végül Tess-t.

Kate szótlanul járkált egy ideig fel és alá. Aztán kifakadt.

- Ez lehetetlen!

- Láttam - ismételte Philip. - Aranyos a kislány. És egy aranyosnak éppen nem mondható, de kezesnek látszó robot dajkálta, amikor odaértünk.

A férfi izgatottan várakozott, botrányt sejtett. De tíz perc múlva Kathleen visszajött, egyedül. Könnyes volt a szeme.

- Ne haragudj, elsirattam egy kicsit a lányomat. Te ezt biztosan nem érted, ne is törődj vele. Nem komoly dolog, csak valahogy... kötelező.

Philip ekkor lépett oda hozzá, magához vonta és megcsókolta.

- A komolyabb baj az - folytatta Kate, mintha közben nem történt volna semmi -, hogy nem tudom, hogyan kell ilyenkor viselkedni. Mit kell nekem csinálni azzal a babával?

Megsimogatta a haját.

- Azt hiszem, ez majd jön magától. Elvégre az ember nem veszíthette el az ösztöneit nyolcszáz év alatt.

Az asszony kivonta magát az ölelésből és leült egy fotelbe.

- Szerintem nem a táborok változtak meg - válaszolta Twin óvatosan. - Emlékezz, amikor mi huszonévesek voltunk, akkor jöttek azok az új komputerek, amikhez se képernyő nem kell, se vezeték. Közvetlenül a látóidegre kapcsolódnak és az éterbe továbbítják a parancsokat. Azt hiszem, a gyerekek sokféle adatbankba bejutottak, és megszereztek jó pár olyan információt, amiket azelőtt nem ismertek. És ezekért nagyon haragszanak ránk.

Végül rá tudta beszélni Kathleen Russelt, hogy együtt menjenek el valahová. Ha másért nem, hát megnyugodni egy kicsit, feldolgozni ezt az új helyzetet. És idejöttek, ebbe az északi öbölbe, ahol embert nem is láttak, csak sirályokat.

- Hogy haladsz? - kérdezte Kate.

Itt rendezték be a laboratóriumot is. Philip egyelőre csak helyezgette ide-oda a berendezéseket, még nem volt készen rá, hogy megkezdje a munkát. Nem szimatolni akart, komoly kutatást tervezett, ezért szüksége volt az elmúlt ezer év minden eredményére, adatára. A méregdrága laborban megvolt a kellő adatbank, de még nem jutott a végére a hatalmas anyagnak. És ott volt még a szakirodalom is. A tudásában is akadt pótolnivaló, hiszen amit eddig összeszedett, félig-meddig titokban tette. A városi könyvtár mindig indokolást kért a lehívott anyaghoz, a biológus ideje egy részét azzal töltötte, hogy különböző hazugságokat talált ki másféle kutatómunkákról, amelyek érintőlegesen kapcsolódnak csak a DNS-hez.

- Még csak tanulok - válaszolta.

- Tulajdonképpen mit keresel?

Philip próbálta hétköznapi nyelven elmagyarázni.

- A DNS milliárdnyi információt tartalmaz az úgynevezett ACGT szekvenesek vegyi nyelvén. Ez négyféle aminosav, összetételük és sorrendjük a DNS egy-egy betűjét alkotja. Mást jelent a CACA, a GACT vagy a CGTA. A jelek 64 féle kombinációban állhatnak, az aminosav-nyelv lehetőségei tehát szinte korlátlanok. Bármilyen információt le tudnak írni és, ami lényeges, az emberi test sejtjei tudják olvasni a kódot.

A DNS nem más, mint hosszú sora a test felépítésére és működésére vonatkozó parancsoknak. Az érdekes az benne, hogy nemcsak az emberi test felépítésének kódja található meg a kettős spirálban, hanem valószínűleg a Föld valaha is létezett összes biológiai lényét össze lehetne rakni az utasítások alapján. Az ember csupán három százalékát használja a DNS-ének, a többi szekvencia, hogy úgy mondjam, programon kívül van, de azért mindig lemásolódik az utódban a teljes DNS-vonal.

Ha el akarjuk képzelni a DNS működését egy olvasósejt szempontjából, egy szinte végtelen vonalat látunk, amin futnak és futnak a szavak milliói. Aztán egyszer csak megjelenik egy jel, azt jelenti: ?innen?. Az olvasósejt, ami arra van programozva, hogy erre a jelzésre aktiválja magát, a jel után következő parancsokat továbbítja, és más sejtek végrehajtják azokat. Így megy ez mindaggig, amíg egy ?eddig? aminosav-kombináció meg nem jelenik. Akkor az olvasó egység újra mozdulatlanságba süllyed.

Na most, ha valaki belepiszkált a DNS utasításaiba, azt fel lehet ismerni. A becsempészett új parancsnál törés látható, és egy bonyolult láncolatból álló kód. Az "innen" és "eddig" csoportokat ugyanis még nem tudtuk leképezni, ezért egy egész aminosav lánchoz kell folyamodni, és ez otthagyja a nyomát. Ha találok ilyet, az azt jelenti, belenyúltak a DNS-be, talán éppen a Vírus bejuttatásával.

Kate a fejét rázta.

- Nagyon nehéz elképzelni. Kétszáz éve vége a génháborúnak. Szigorú egyezményeket fogadtak el, az az igazság, hogy tulajdonképpen üldözik a DNS-kutatást.

- Megnézni azért nem árt - vont vállat Twin. - Nem beszélve arról, hogy a Vírus is éppen kétszáz éves.

- Miért nézel így?

Kate elmosolyodott.

- Tudod, miért érdekel engem a te kutatásod? Azt hiszem, én rájöttem, miért alakultak így a dolgok.

- Milyen dolgok?

- Ez az egész. Hogy miért hagytuk el a gyermekeinket.

Kis csend után folytatta:

- A természet, Phil, kegyetlen. Tudod, ez a hely nemcsak azért érdekes, értékes, mert jó a szerelemre, nyugtunk van az emberektől. Van az évnek egy szakasza, néhány hét, amikor halászok ezrei gyűlnek ide. Ez az öböl ugyanis a lazacok tanyája, az egyik legnagyobb mind közül. Évente millió és millió halacska bújik itt ki a petéből. Tapasztaltad te is, ez csendes, békés víz, nincsenek ragadozók, az öböl sekély, jól átsüti a nap. A laguna tele van azokkal a növényekkel, amiket a kis lazacok esznek. Egyszóval az apróságok ideális környezetbe születnek.

Úgy egy évig vannak itt, aztán szerterajzanak, sokszor a Föld túlsó oldalára is eljutnak. Öt-hat év múlva viszont, amikor elérkezik a párosodás ideje, mind visszajönnek. Tízezer mérföldet is úsznak, némelyik teljesen kimerül, de csak itt hajlandók szaporodni. Olyankor valósággal pezseg a víz a sok haltól.

Amikor a nőstények megtermékenyülnek, és lerakják a petéiket erre a békés partra, elpusztulnak. A hímeknek már korábban végük van, rögtön a párosodás után. Tonnaszámra halásszák ki a döglődő lazacokat.

A lazacok csak rövid ideig képesek ellenállni ennek a vonzásnak.

Felállt az asztaltól, az ablakhoz ment, nézte a mélyben a partnak csapódó hullámokat.

- Persze - folytatta hirtelen -, ennek nagyon nagy volt az ára.

- Mire gondolsz?

Kate megperdült, a szívére tette a kezét.

Philip bólintott.

A XVIII. és a XXI. század között a faj folyamatos, gyors fejlődésben volt. Azután meg... Csak gondolj bele, nem egy őrület az, hogy az emberiség oda van magától, hogy eljutott a Holdra? Nem most, ezer éve! Ha én a XX. században élek és valaki azt mondja nekem, hogy egy ezredév múlva még mindíg ez lesz a legnagyobb ünnepünk, hát szemberöhögném az illetőt.

Vállat vont.

- Azt persze nem tudom, hogy az előrehaladás a gyermekek hiánya miatt torpant-e meg. Mindenesetre valahogy nagyon üres az egész élet, ezt sokan érzik, de nem merik vagy nem akarják kimondani. Az üresség pedig soha nem jó talaj az új gondolatoknak.

Érted? Az ismeretek átadása folyamatos volt, és ez biztosan hozzájárult a faj gyors fejlődéséhez.

Néhány nap múlva Philip elkezdte a munkát. Az ezeréves kutatási anyag sokat ért, főleg azért, mert a program tartalmazta az összes ACGT-sort, amit a kutatók a hosszú idő alatt megfejtettek. Így Philip. az ?innen? és ?eddig? jeleken kívül két-háromszáz teljes parancsot megértett. Bár fontosabb alig akadt közöttük, az a furcsa dolog derült ki, tulajdonképpen a kutatás melléktermékeként, hogy az olyan sorozatok a legkönnyebben olvashatóak, amelyeket az ember még a halaktól vagy a kétéltűektől örökölt. Ezek közül nagyon kevés mellett álltak már ott az indító és záró jelcsoportok, de még így is látszott, hogy az emlősök a négymilliárd éves evolúciót nézve alig különböznek elődeiktől. Az ember és a béka DNS-e például csupán tizenegy százalékban tér el.

Mesterséges beavatkozásra utaló durva aminosav-láncolatokat azonban nem talált azalatt a három hét alatt, amíg teljesen átfuttatta a kettős spirált, majd kétszer is ellenőrizte az eredményt. Irdatlan munka volt ez, még komputeres segítséggel is, hiszen a számítógépet úgy kellett beprogramozni, hogy mindenre reagáljon, ami a beavatkozó spriáltörésekre akár a legkevésbé is hasonlít.

- Nem hagyhatom abba, még egyszer át kell futtatnom - panaszkodott a férfi. - Csakis így kaphatok biztos választ. A hivatalos kísérleti rutin szerint négy vizsgálat szükséges a hiteles eredményhez.

Az asztalnál egy fiúgyerek tömte magát különböző süteményekkel.

- Ez meg ki? - suttogta Philip.

- Bianca küldte. Pontosabban Fred.

Lementek a tizenkét-tizenhárom éves legénykéhez, aki láttukra savanyú arccal hagyta abba az evést.

- Folytasd csak - mosolygott szeretettel Kate -, beszélni talán úgy is tudsz.

- Hogy micsoda? - kérdezte értetlenül Twin.

- A blöki az egyébként egy kutya - folytatta a srác. - Arról híres, már a robotok szerint, hogy mindenki elől elszalad. Mi meg pont ilyenek vagyunk.

Megvárták, amíg Lucas (egy habrolót majszolva bökte ki a nevét) befejezi az evést, Philip csak azután kérdezte meg:

- Hogy jutottál ide?

Az asszony felnevetett.

- Harminc mérföldet jöttél így? - fakadt ki Twin. - Hiszen már ősz van!

- Ne féljen, bírjuk mi a sódert. - Lucas elégedetten böffentett. - No, azért a kaját köszönöm, az jól jött.

- Mit üzen Fred? - kérdezte Russel.

A gyerek összehúzta a szemöldökét, egy ideig gondolkozott, látszott, kérdezni vagy kérni akar valamit. Végül úgy határozhatott, megérdemelnek valamelyes bizalmat.

- Ha volna egy siklójuk, könnyebb lenne. Mármint maguknak. Nehéz a terep.

Összenéztek vidáman, de Luc tétovázásnak vette szótlanságukat.

- A Freddy boldog volna, ha vendégül láthatná az anyósát meg az apósát.

- Tessék? - kérdezte Kate.

- Nos, apósuram? - kérdezte nemsokára, hozzáfordulva -, mi a véleménye egy kis kikapcsolódásról?

Twin is felnevetett.

- Nem bánom, úgyis zsákutcában vagyok. Ami meg Fredet illeti... csak ajánlani tudom, hogy megismerd. Fantasztikus gyerek! Aki egy komoly őrzőrobotból dajkát csinál, az megérdemli a figyelmet.

A MEDVE-SZIKLÁT már messziről észre lehetett venni a levegőből. Néhányszor körberepülték a különös, játékmackóra emlékeztető képződményt, még egyszer kigyönyörködték magukat a hatalmas erdőség minden szépségében.

A családi sikló kecses jószág volt, kényelmes, ugyanakkor alkalmas arra, hogy akár egy zsebkendőnyi területre is leszálljon.

Mire kipakolták a hátizsákokat a Biancáéknak hozott rengeteg felszereléssel, mire a kis traktor is beüzemelt, alkonyodni kezdett. Tábort akartak verni, de Lucas megrázta a fejét.

- Nem érdemes. Ezzel a trakival félóra sincs az út.

- Én már öt éve itt vagyok, de a többiek közül sokan még régebben. A főcsaj... tudják, a Muriel, az hat évesen került az erdőbe. ő szervezte az egész csapatot azután. Most már kétszázan vagyunk.

Twin ösztönösen körülvizslatott.

Lucas hátranézett a csomagok tetejéről, ahová befészkelte magát. Megint az az öreges tekintet.

- Nem igazán. A Muriel a múltkor, vagyis vagy két éve, megkérdezett Vancouverben egy ügyvédet, hogy büntetik-e ha elszökik egy gyerek a táborból.

- És?

- Az ügyvéd zavarba jött, mert nem talált ellene törvényt. Azt mondta, a robotok dolga az elkószált gyerekeket visszavinni. Na, indítsa már be azt a masinát, vagy sose érünk oda!

A félóra alatt megismerhették a gyermektáborok mostani viszonyait, a felpezsdülést, ami elindult bennük az utóbbi években. A gyerekek szinte minden szabályt, hagyományt felforgattak, semmivé tettek, csupa olyasmit, ami eddig, évszázadokon keresztül hibátlanul működött. Elhűlve, de tetszéssel hallgatták Lucast, és csak csodálkozni tudtak ezeknek a kamaszoknak a hihetetlen céltudatosságán. Phil nem akart arra gondolni, szülő hiányában hamar meg kellett tanulniuk szegényeknek a racionalizmust.

- Képzelje csak el, uram! - magyarázta Lucas. - Egy gyerek kábé három-négyéves korában kezdi el raktározni a dolgokat ott benn, az agyában. Amit először megjegyez, hogy egy nagy géppofa mászkál évek óta körülötte. No, eddig még nincs is baj, a problémák akkor kezdődnek, amikor tükör kerül az ember elé, aztán rájön, hogy neki nincsen vasból a kobakja, meg gülüszeme sincs.

Mint egy tanító, úgy integetett a mutatóujjával.

Az önzés, az bizony nagy hajtóerő, így aztán titokban mindenki megfogadja, hogy felkutatja azokat, akik csinálták, mert persze ezt is elmagyarázzák a fémpofák.

Hangját ösztönösen lejjebb halkította.

- Mik derülnek ki? - kérdezte fojtottan Kate.

A gyerek vállat vont.

- Nem tudom pontosan, hogy megy, én tiszta hülye vagyok a komputerekhez. A Muriel mondta, hogy vagy tíz éve sokkal jobb szoftvereket kaptak a táborok, mint bármikor azelőtt, a hardvert meg ugye, egészen el lehetett felejteni, egy chip lett az egész. Ha valaki közvetlenül a látóideggel érzékeli a rendszert, boszorkányos dolgokat lehet csinálni, és jó pár lány meg srác mintha éppen erre született volna. ők, ami jég csak volt a világon, mind feltörték, özönlött a tudás, a titkok tömege.

Attól fogva fokozatosan kiderült minden. Hogy a felnőttek szarnak ránk, csupán annyit várnak tőlünk, hogy majd egyszer boldogítsuk valami szar vénember vagy spinkó ágyát egy ideig. Hogy menekülnek előlünk, hogy nem akarnak velünk foglalkozni.

- Talán nem mindenki ilyen - vetette közbe Philip.

- Lehet. De azért ugyanolyan rossz tudni, hogy a robotokat meg sem hallgatják. A gépfejek minden évben elmondják, már vagy ötszáz esztendeje, hogy ők nem tudnak rendes nevelést adni a fiataloknak, részt kellene venni ebben az embereknek is.

Kathleen kifakadt.

- De hiszen ez csak egy rítus.

- Affenét! - vakkantotta Lucas - Asszonyom, mi szüksége volna egy robotnak rítusra, he? Egy gépnek vallásra?

Twin bólintott.

- Igazad van. Csak mi jobb szerettük ezt puszta formalitásnak tekinteni, hogy ne kelljen szembenézni vele.

- A nagy történelmi adattárakat is megturkálták a kompik... már az antennás fejűek - folytatta a gyerek -, onnan meg az jött ki, hogy ez nem volt mindig így, sőt az ezerévek alatt éppen a mai a kivételes helyzet. A szüleink egy könnyed legyintéssel kigolyóztak bennünket maguk közül.

Szóval, nagy sunyizás lett a táborokban. A robotok érezték, hogy mindenki kezd megváltozni, de nem tehettek semmit, tudja, ők nem elég rugalmasak. Eszük az van nekik, de azért mégsem emberek.

- Ez az - kérdezte Kate -, mi lesz ezek után? Mi a célotok?

Lucas bizalmatlan tekintetet vetett rá.

- Azt hiszem, elmondhatod - szólt közbe Philip. - Mi nem vagyunk az ellenségeitek, mi sem akarjuk így folytatni. Látjuk, micsoda üresség van a mi városainkban.

- Hát, hogy ki mit akar, az nem egyforma. Tudják, sokszor van itt vihar. A kisebb gyerekek, akik nem akartak a táborban maradni a fémfejűekkel, és ideszöktek, ilyenkor sírva bújnak össze. Vannak, akik filmre akarják venni ezt és levetíteni az embereknek. Lássák, hogy is élnek a gyerekeik.

A legszebbet Bianca meg Freddy akarja. Azt tervezik, hogy néhány tábor összes robotját átalakítják, aztán bevonulnak velük, több ezer gyerek meg robot, Vancouverbe, leülnek a terekre és ott vesznek akár éhen, amíg meg nem változtatják a törvényt.

- Nem biztos, hogy ez sikerre vezet - jegyezte meg Twin.

- Meglehet - vont vállat a fiú. - De akkor is meg kell mondani, hogy ahogy most élünk, az természetellenes.

Philip felkapta a fejét.

- Hogy mondtad?

- Nézze, ha egymillió évig jó volt, hogy a szüleink neveltek bennünket, most miért lett hirtelen rossz? Normális ez?

Lucas legyintett.

Már jól benne jártak az estében, mire megérkeztek a tanyára. Freddy és Jokyboy egész takaros házat kanyarítottak vastagon font ágakból az egyik nagy fa alá. A helyiség a táborból elcsent tárgyakkal volt berendezve. Volt ott telepes kályha, tűzhely, még mosógép is.

Az asszony nem is válaszolt, úgy nézte azt a kis emberkét, aki az avaron araszolt négykézláb.

- Ez...

Freddy, aki egy botot farigcsált, odamordult.

Philip nem akarta megzavarni a pillanatot, inkább kifordult, hogy csatlakozzék a közelben beszélgető néhány fiatalhoz.

- Figyelj csak ide! Mit öregezel, meg papázol te engem állandóan? Én nem érzem még vénnek magam. Néhány évem még biztosan van.

A fiú belebokszolt a vállába.

- És ha az a célom - mondta -, hogy tényleg valami apafélém legyél? Hisz az izé... az anyósomnak a fiúja vagy.

Philip is mosolygott.

Fred leült egy farönkre.

- Mondok én valamit. Lehet, marhaság, és csak azt jelenti, hogy a magunkfajta komputerbuziknak már az agya is másképp jár. Ez a Vírus... olyan mintha az Isten büntetése lenne.

- Ti vallásosok vagytok?

- És az isten hogy jön ide?

- Takarékoskodni? Mondd csak tovább!

- Nem nagyon van tovább - tárta szét a kezeit Fred. - Úgy érzem, az öregisten jól begurult mostanában, aztán azt mondta, nekem már nincs türelmem ilyen elkanászodott pacákokra, csak pocsékolják itt, amit én a kozmosz nagy veszélyeire félretenni próbálok.

- És ezért - a férfi teste megfeszült -, és ezért azt mondja, akkor inkább dögöljenek meg, ha már hasznot nem hajtanak.

A gyerek visszakozott.

- No, nem kell azért begurulni. Ez csak amolyan filozófia.

Régebben az ember átadta a tapasztalatit a gyermekeinek, elmélkedett Twin. Hasznot hajtott a fajnak minden egyed, hozzájárult a gyorsasághoz, hogy bírjuk a versenyfutást. De most... vajon mire jó bárki is negyvenévesen? Csinált vagy szült már négy-öt gyereket, a kreatív időszakán túl van, oktatnia nincs kit.

Diadalmas mosollyal nézett a fiúra.

- A lazacok!

- Tessék?

Philip azonban már a kunyhó felé rohant.

- Kate! Ide tudsz figyelni egy kicsit?

- Persze, drágám, mondjad csak!

- Kate! Nekem most azonnal vissza kell mennem a laboratóriumba.

- Micsoda?

- Izé... Bianca, megkérnéd Lucast, hogy... vezessen vissza a siklóhoz? Félek, elvéteném az utat.

Russel odaszaladt.

- Mi történt, Phil, mi van veled?

- Dehát nem várhatna egy-két napot?

- Egy percet sem! Ne haragudj! Bianca, én megfizetem azt a fiút, csak...

A lány legyintett.

- Megteszi anélkül is, azt hiszem. Megszerettük itt magát.

Twin szaladva indult megkeresni. Kathleen Fredre nézett.

- Mi történt vele?

Amaz vállat vont.

- Nem tudom, de lehet, hogy mire felébredünk, már nincs is Vírus.

És kezdtek érkezni a fiúk és a lányok. Kate már harmadnap megjött, de Philip megmakacsolta magát, nem beszél addig, amíg legalább ötvenen itt nem lesznek. Főként Murielt és Fredet várta, hisz ők a vezetők.

Amikor nekifogott, a hall tele volt, jócskán fel kellett emelnie a hangját, de nem bánta.

- Az alapprogram hasonlósága a többi fajéhoz elsősorban a földi élőlények közös eredetét jelzi. De nemcsak azt! Az is fontos, hogy a közös ACGT-futamok mérhetetlenül ősi emlékeket őriznek meg akár kihalt fajoktól, akár azóta módosultaktól. Ezek valamiért nem törlődnek, bár teljesen haszontalannak látszanak. Az emberi DNS-nek csak három százaléka működik, vagyis az öröklés látszólag pazarló, hiszen óriási mennyiségű olyan információt is feljegyez, amire semmi szükség nincsen. Ez a tengernyi ismeret és parancs az ember és az elődei múltjában sorban nagyon fontos volt, de mára már nem az, legalábbis ezt valljuk. De tévedünk. Hagyjuk csak el a ?már? szócskát ebből a fejtegetésből, és látni fogjuk az emberi öröklés racionalitását, előrelátását. Ezek az információk nem ?már nem? aktuálisak, hanem most éppen nem azok, de bármikor újra szükségesek lehetnek.

Megkopogtatta az asztalt a mutatóujjával.

- És most pontosan ez történik. Az emberiség, mostani állapotában csakis úgy tudta tartani a sebességét azon a malomkövön, hogy a faji ösztön egy régen használaton kívül helyezett parancsot újra aktivált.

Kate felé fordult, de szavait a fiatalok tömegéhez intézte.

- A lazacot nem az evolúció öli meg, hanem a saját kollektív ösztöne. Gondolom, hosszú fejlődés után találta meg ezt az öblöt. Itt ragadozó nem fér az ikráihoz, a napsütés éppen elegendő, éppen a megfelelő növények nőnek. Ebben a környezetben az ivadékok kockázat nélkül, nagy tömegben felnőhetnek, ezzel a lazacok faja jó pontot nyert a szaporodási versenyben.

De ennek az volt az ára, hogy a párzás és peterakás után a lazacnak nincs már semmi haszna. Nincs szükség a felnőtt egyedre az ivadékok felneveléséhez. Súlytöbbletet jelentenek csak, semmi mást, ezért nekik, az egyedeknek le kell sodródniuk, szét kell morzsolódniuk, hogy ne veszélyeztessék a faj egészét, ne fogják vissza a szaporodással nyert nagyobb faji sebességet.

Babrált kis ideig a vetítőn, s a falon két hosszú, csupa ACGT variánsból álló sor jelent meg.

Végül Bianca tolmácsolta azt, amit mindenki észrevett.

- Ezek nem egyformák. Pedig, ugye, azoknak kéne lenniük?

Twin nem válaszolt. Piros ceruzát vette elő, és bekarikázta vele azt a két rövid jelcsoportot, ami az alsó, vagyis a saját DNS láncában benne volt, de a másikban nem.

- És tudjuk, hogy milyen parancs van abban a közbezárt részben? - kérdezte valaki halkan.

- Tudjuk. Hétköznapi nyelven szólva éppen az, amit kerestem. "Most kell meghalni!".

Kate felemelkedett.

- Az ember tehát tudat alatt érzi, hogy nem jó semmire egy bizonyos kort elérve, és ez az érzet okozza a Vírust?

- Nem, nem erről van szó. Az embernek, mint tudatos, és lelkiismerettel rendelkező lénynek ehhez semmi köze. Az történt, amit Fred mondott, bár a természetfeletti nem játszik ebben szerepet, csupáncsak a malomkövek.

- Az evolúció egységes ezen a Földön, és legfőbb célja a hatékonyság. Ez viszont nem szükségszerűen egyezik meg az ember tudatos lény voltával, vagy az ember bármiféle szándékával. Ezt nem kell különösebben magyarázni, mert tapasztaljuk nap mint nap. Hogy csak egy példát mondjak, izompacsirta azért van több, mint magfizikus, mert az őserdőben nem jelent feltétlenül túlélési előnyt, ha valaki ismeri az atom titkát vagy fel tudja vázolni egy fekete lyuk szerkezetét.

Nyolcszáz éve azonban valami történt. Az emberiség úgy érezte akkor, hogy a gyermekei korlátozzák személyes szabadságát, mások az esélyegyenlőséget akarták helyreállítani az öröklés megszüntetésével. Lényeg az, hogy szétverték a családot, ami addig az emberi lét alapja volt.

Széttárta a karját.

Aztán hatszáz év múlva megjelent a Vírus. Nem betegség, hanem az egyedek pusztulási programjának újraindítása, ami most megint szükségessé vált. A negyvenéves ember, mióta nincsenek gyermekei, túlsúly. A faj csak úgy képes megtartani a sebességét, csakis úgy tud a felmorzsolódástól megmenekedni, ha könnyít magán, kiküszöböli a keletkezett súlytöbbletet.

Hogy érthetőbb legyek, amíg ötven emberből öt nem házasodik, ameddig ötven házaspár közül kettő árvaházba dugja a gyerekét, addig nem számít az ilyesmi, mert a nagy átlag az, amire az evolúció reagál. A vészhelyzet akkor állt elő, amikor mind az ötven pár így tett.

Felnézett.

- Ugye, többet nem kell mondanom?

- És... vissza lehet ezt csinálni?

Twin bólintott.

- Igen, minden bizonnyal. De meg kell semmisíteni az összes tábort, mert az tette feleslegessé a szülőket. Ha már nem lesz ilyen, ismét szükség lesz rájuk, sőt a nagymamára, nagypapára is, ha az egész nevelést visszavesszük a robotoktól.

- Megsemmisíteni a táborokat? - Fred és Muriel összenéztek.

- Abban nem lesz hiba! - mondta a fiú.

Persze, hogy szép a jövő. A faj megingott biztonsága helyreáll, és a XVIII-XXI. század rohamos fejlődése talán újraindul. Csakhogy...., Muriel, Fred, édes gyermekeim, ezt ti ne tudjátok, ne gondoljatok rá! Ha az ACGT csoportoknak hatszáz év kellett, hogy átrendeződjenek, a visszarendeződéshez is kell annyi. A jövő szép, de Biancáék, meg az utánuk következők, nemzedékek során át, ők még áldozatok lesznek. Még sokáig ott végezzük mindannyian, a malomkövek között.