Viszokay Tamás:

KECHWA JUAN MEGTÉRÉSE

A cuzcói völgy az Andok legszebb vidékei közé tartozik, nem véletlenül mondják. Az út eleinte magas sziklafalak között kanyarog, s az ember úgy érzi, a szurdok soha nem ér véget. Aztán egyszerre, váratlanul kitárulnak a falak, s egy termékeny zöld földet láthatunk, ha lenézünk a lefelé kanyargó úton túlra.

Ha feladatomat nem is sikerül teljesítenem, gondoltam akkor, úgy is megérte ez a látvány, hogy vállaltam a hosszú utazást.

Maurice Rabal a nevem, rajzoló vagyok. Párizsból jöttem ide, Spanyol Délnyugatra (bocsánat, most már Perunak hívják ezt a tájat). Vállalkozásom nem volt veszélytelen. Bolivar gyôzött ugyan, de az utóvédharcok még korántsem fejezôdtek be, így hát kockáztattam háborút még soha nem látott bôrömet.

Üzlet azonban nincs kockázat nélkül.

Azt hallottam, hogy az Inka Birodalom emlékei sorra megsemmisülnek a harcokban. Sem a visszahúzódó spanyolok, sem az új nemzetek, sem az egyház nem törôdik ezzel. Utóbbi még némi kárörömöt is mutat az îördög mûveinekî pusztulása láttán. Le akartam rajzolni, amit még lehet, hogy aztán, évek múlva, egyedül én tárhassam a m¦vészet iránt érdeklôdôk elé, hogyan is néztek ki az inka paloták.

Sajnos, üzleti téren nem jártam sikerrel. Rajzolnivalóm alig akadt, de nem elsôsorban a harcok rombolásai miatt. A várost szinte kizárólag meszticek lakták, néhányszáz kreol (helyi születésû fehér) uralma alatt. A köznép, úgy tûnt, már régen az inkák hajdani rezidenciáiból szerezte házainak építôköveit.

Ha úgy vélik, érdektelenül írom le veszteségemet, hogy oda van a vagyon, amit ebbe az utazásba fektettem, igazuk van.

Cuzco üzleti karrierem végét jelentette, de valami másnak a kezdete volt, ami azóta is meghatározza az életemet, s egyáltalán nem bánom, hogy így alakultak az események.

A városban töltött hatodik napon hallottam elôször a hegyoldal barlangjában élô szent emberrôl, akit Kechwa Juannak nevezett a lakosság. A remetének, ahogy mondták, maga az Úristen mutatkozott meg. Ötven éve él a barlangban, s azóta is beszél hozzá Jézus.

Kiváncsi lettem erre az emberre. Nem a csodái vagy elhivatottsága vonzott, inkább az a hír, hogy tiszta vérû indián. Tudtam ugyanis, hogy a kecsua falvak többségében titkon még mindíg a Napot imádják.

A vezetô, akit felbéreltem, délben jött értem, ebédemet megszakítva.

- Ez a legjobb idôpont, uram, Szent Juan meglátogatására - mentegetôzött útközben. - Délután mindíg lepihen. Tudja, készül az alkonyatra, amikor megjelennek neki a szentek.

Hogy már életében szentté avatta Juant ez az apró termetû félvér, majdnem mosolyt fakasztott ajkamra. Némileg érdektelen voltam vallási dolgok iránt (ha lehet így nevezni istentelenséggel határos felfogásomat). De nem tettem megjegyzést, jó elôre figyelmeztettek, ne keveredjek a peruiakkal hitbéli vitákba.

- Senki nem mer olyankor odamenni - folytatta közben vezetôm lesütött szemmel. - Még lesújtana ránk Krisztus, hiszen mindannyian bûnösök vagyunk.

Hozzám hajolt, és suttogva beszélt tovább:

- De azért páran messzirôl megfigyelték már az Úr kiválasztottját. Természetesen én nem merészkedtem ilyet tenni, de vannak itt istentelen emberek. Tudja, uram, csak ül a barlangja elôtt, ingatja magát, és mozog a szája. Transzban van. Azt beszélik, döbbenetes látvány.

A îSzentî seprôvel egyengette a földet a barlang elôtt, amikor odaértünk. Munkáját nem hagyta abba, de láttam, tudatában van a jelenlétünknek.

Amikor végre felénk fordult, megmozdult bennem a rajzoló, és a ceruzám után akartam nyúlni.

Kechwa Juan alkonyat nélkül is döbbenetes volt.

Nyolcvan éves lehetett, mozgásán látszott a kor, de hosszú, fehér haja, szikár, ráncos arca kemény eltökéltséget sugárzott, nyoma sem volt rajta annak az egykedvûségnek, ami sok öreg embert jellemez. Látszott, hogy valami nagy cél mozgatja. Mindez azonban nem volt annyira egyéni, ami megörökítést kíván. A titkot akartam lerajzolni, amit ennek az embernek az arca rejtett.

Egy rajzoló természetadta képessége, hogy látja a lényegét annak, amit meg akar örökíteni. A remete elôtt állva azonban ez a régi igazság megdôlt, képtelen voltam értelmezni az arcát, nem tudtam a helyére tenni a belôle áradó kisugárzást. Többet kell tudnom!

A vezetô elôzékenyen az öregember elé terítette saját poncho-ját, de mielôtt belekezdett volna bemutatásomba, Juan kézmozdulattal elnémította, s rám emelte szúrós, fekete szemeit.

- Te nem kreol vagy, ugye?

Leültem vele szemben a homokba.

- Európából jöttem.

Bólintott.

- Hallottam róla. Az Isten megszentelt földje.

Óvatlanul egy fintort vágtam, és Juan észrevette. Mintha meglepôdött volna, de ha így is volt, hamar eltûnt arcáról ez a kifejezés:

- Miért jöttél el hozzám?

- Tényleg társalogsz Jézussal?

A vezetô, aki néhány méterre álldogált, összerezzent.

- Uram... - kezdte, de a kecsua ismét leintette.

Érdekes módon valami megértés alakult ki közöttünk. Juan nemcsak hitetlenségemre jött rá, de arra is, hogy igazából nem ezt akartam kérdezni. Így szólt a mesztichez:

- Keresd meg azt a kis korsó tequilát, fiam. A kedves vendéget illik megkínálni.

A vezetô meghajolt, majd bement a barlangba. Miután eltávolította a nem kívánt fület, Juan ismét hozzám fordult.

- Mondd meg egyenesen, mit kívánsz!

Én azonban olyan zavarba jöttem, hogy nem jött a számra szó.

Felvillant a szeme.

- Rendben van. Hogy feltett kérdésedre válaszoljak, lehet, hogy ébren álmodom, lehet, hogy szólok valakihez közben, ám ezek nem olyan dolgok, amikrôl beszélni szokás. És ezzel válaszoltam a fel nem tett kérdésre is, ugye?

Bólintottam. Ez a segítség sokat ért, bár még mindíg csak sejtettem, mit rejt el a ráncos ábrázat.

- Elégtétel...? - bukott ki belôlem.

Gyorsan felemelte a kezét.

- Csend!

Majd halkan hozzátette:

- Ha az is, senkinek semmi kára nem származik belôle.

Ezután már nem szólt, csak rám emelte tequilás csészéjét, majd megfordult és bement a barlangba.

A félvér egész úton hazafelé sopánkodott, hogy megsértettem a Szentet. Láthatóan nagyon a szívére vette, hogy kétségbe mertem vonni (mégha kérdés formájában is) Kechwa Juan kiválasztottságát. Figyelmeztetett rá, ha valami rossz történik a városban, az emberek engem fognak okolni.

Megnyugtattam, hogy amit lehetett, már lerajzoltam, nem akarok sokáig itt maradni. Gondolataim azonban máshol jártak. Bizonyosságot akartam szerezni a sejtésemrôl.

Késô délután fellopóztam a barlanghoz, és elrejtôztem a bozótban.

Ahogy a Nap a hegyek peremére ereszkedett, Juan kivonszolta magát és leült, keresztbe tett lábakkal a homokba. Kezeit összeillesztette a mellkasa elôtt, és néhány percig halkan motyogott magában. Aztán teste furcsa mód ellazult, mintha hirtelen elveszítette volna a csontjait. Himbálózni kezdett, elôre-hátra, de ez a mozgás láthatóan akaratlan volt. A transz, gondoltam.

És akkor felhangzott a dallam.

Monoton, szöveg nélküli zümmögés volt, ami ajkait elhagyta. Rendszertelennek hatott, csak percek múlva lehetett felfedezni az ismétlôdô ritmust. Érzelmek széles skálája hangzott ki a dalból. Rendkívüli szomorúság uralta, ám beletörôdés, kín, sôt némi dac is kiérzôdött a hangokból.

Kétségbeesve próbáltam megjegyezni ezeket a motívumokat, de elenyésztek. Amikor, egy negyedóra múltán Juan elcsendesedett, nem tudtam visszaidézni a furcsa, megindító kántálást.

Szerencsére az érzések nem vesztek el, és újra segítséget kaptam a remetétôl is.

Nem fordult meg, csendben szemlélte a várost, az eget, egészen addig, mig be nem sötétedett.

Csak akkor nézett rám, amikor felállt.

- Elfeledkeztél fehér arcodról.

Valami mentséget kell találnom, gondoltam, és felemelkedtem.

Kechwa Juan azonban megrázta a fejét.

- Nem szükséges, hogy idejöjj - mondta. - Én is észrevettem valamit ebben a világban, meg te is. Talán mindkettônknek hasznára válik egyszer. Maradjunk ennyiben.

És bement a barlangba.

Nagyon nehéz volt úgy elhagyni Cuzcót, hogy nem beszéhettem vele újra. Vezetôm szerint azonban a Szent nem akart látni, és a lakosság is ferdén pislogott rám.

Beletörôdve abba, hogy Dél-Amerika minden rejtélyét nem ismerhetem meg, visszatértem Limába, és hajóra szálltam hazafelé.

Amikor lefoglalt kajütömbe léptem, egy indián várt rám. A férfi úgy nézett ki, mintha Atahualpa hadseregébôl lépett volna elô, a XVI. századból. Piros-kék, inka színû poncho volt rajta és háncssaru. Kôhegyû nyílvesszôk ágaskodtak ki a hátára akasztott lámabôr tegezbôl.

Nagyot ugrottam, de a rézbôrû széttárta kezeit, jelezve békés szándékát. Poncho-ja alól egy csomagot halászott elô, letette az asztalra, majd hangtalanul távozott.

Megvártam az indulást, hogy megnyugodjak, csak azután nyitottam ki a csomagot. Kechwa Juan hosszú levelét találtam benne.

"Fehér ember! Tudd meg, soha nem akartam felfedni titkomat, hiszen az egyedül az enyém és az Istené. A te kétségeid Isten iránt helytelen gondolkodásra vallanak, mert van igaz Isten, s ô a fehérek istene. De azt megmutatták nekem a te hitetlen pillantásaid, hogy nem mindenki fogadja el az igazságot, remélhetem hát, hogy megértik az én gondolataimat valahol a világban.

Ezért úgy határoztam, te megtudhatod az életemet, azután úgy döntessz majd, ahogy akarsz. Remélem azonban, hogy meg fogsz érteni, s akkor eleget teszel a kérésemnek.

Olvasd hát élettörténetemet:

Nap Atya és a fehér Isten, mindketten ott voltak születésemnél. Noharu, az apám minden hajnalban imádta a Napot, és elvégezte a kötelezô üdvözlô szertartásokat. Bár az Atya beavatottja volt, keresztény feleséget vett magának. Anyám egy quito-i kecsua asszony volt.

A család pásztorkodott a hegyekben, kétszáz lámát tartottunk, s a kreol Javarez úrnak fizettük az adót.

Sokáig haragudtam apámra halála után, de most már csak azt mondom, furcsa ember volt, aki nem tudta, mit csináljon mindazzal, amit átélt. Jó apához illôen megismertetett Atyánkkal, a Nappal, akiben igaz szívvel hittem. Megkeresztelni nem engedett, mégis, Napmágus létére mindig Juannak, keresztény nevemen hívott. Mára már megértettem azt a nyomasztó kettôsséget, ami Noharuban rejtôzött, kisgyermekként viszont zavarosnak láttam ôt, s kicsit féltem is tôle.

Anyám keresztény mivoltának csak annyit köszönhetek, hogy megtanított írni, olvasni, a fehérek szavaival. Volt egy csodaszép, képekkel festett Szentírásunk, amire nagyon büszke volt. Ahányszor kezébe fogta, mindig elmondta, apám nagy nehézségek között szerezte, csak azért, hogy neki örömet okozzon. Mi tagadás, egy ilyen könyv jónéhány aranyba kerülhetett.

Szegények voltunk, ezért rejtélyt éreztem a képes Biblia mögött. Úgy gondoltam, apám valahol kincset rejteget s abból vette.

Aztán, kilenc éves koromban fény derült a Biblia titkára.

Abban az évben egy állatvész leölte csaknem az egész szaporulatot, Javarez adószedôje, Domingo mégis követelte a negyven borjat, vagy pénzt helyette. Két puskás emberrel jött, és megfenyegette apámat, hogy egész családjával együtt rabszolgának adja el egy bányába, ha nem fizet.

Úgy sejtettem, Noharu el fog menni a rejtekhelyre, és kifizeti Domingót. Másként nem lehet. Folyamatosan lesben álltam hát, élelemcsomagot készítve magamnak.

Az adószedô látogatása után a negyedik éjjel Noharu tényleg elindult, és én követtem.

Az utat nemigen tudtam megfigyelni, minden erômet lekötötte, hogy úgy maradjak apám nyomában, hogy ne vegyen észre. Csak az maradt meg bennem, hogy folyamatosan felfelé mentünk a ritka erdôben, és négy folyócskán keltünk át. Az átkelések helyét furcsa, csillag alakú jelek mutatták egy-egy partmenti fába vésve. Két nap múltán egy meredek sziklafal alá jutottunk, amit lehetetlen volt megmászni. Apám mégis eltûnt a fal tövét beterítô bozótban, és kisvártatva hat embermagasságban láttam viszont, a sziklákhoz tapadva.

Aztán, jobban szemügyre véve a falat, észrevettem, hogy a kôbe lépcsôket vájtak. Keskenyek és magasak voltak, de ha valaki nem néz le, és a sziklák réseibe kapaszkodik, fel tud jutni a magasságba.

Követni nem mertem Noharut, letáboroztam a sziklafal alján, és vártam.

Csak másnap tért vissza. Kötélen ereszkedett alá, könnyedén, csak néha-néha érintve a sziklafalat lábaival. Leérve a kötelet ügyes mozdulattal kiszabadította a fenti rögzítésbôl, majd lassan karikába csavarta, és a poncho-ja alá rejtette.

Aztán lekanyarította válláról tarisznyáját, de nem enni készült. Döbbenetemre egy szögletes aranylemezt vett ki belôle, s vizsgálgatni kezdte.

És akkor megértettem. Ez a tárgy nem származhat máshonnan, mint a Szent Városból, amit a fehérek már kétszázötven éve lihegve keresnek! A Napszüzek Templomát fedô egyik aranylemez! Egy fa mögött rejtôzködtem, de felháborodásomban megfeledkeztem az óvatosságról, és apám észrevett. A késéhez kapott, de amikor felismert, csak szomorúan felsóhajtott:

- Juan, Juan, ezt nem lett volna szabad megtenned!

- Nem? - kiáltottam. - Persze! Nem kellett volna meglátnom, hogy te, a Nap beavatottja, fosztogatod az Isten Templomát!

Hozzám rontott és pofonvágott.

- Csend legyen! Hogy mersz ilyet mondani nekem?

Nem szóltam, de arcom továbbra is tükrözhette dühömet, mert apám még egyszer arcul ütött, és rámkiáltott:

- Szeretnél talán rabszolga lenni?

- Meg fog verni a Napisten!

Elfordult és visszasétált a tarisznyához.

- Nem értessz te semmit, Juan - mondta most már egészen halkan. -, és kívánom, hogy ez mindíg így legyen. Te nem tudod, milyen nehéz...

Legyintett, és elrakta az aranytárgyat, aztán szótlanul megindult hazafelé, rám sem hederítve.

Én csak mentem utána, s azon gondolkodtam, hogyan lehetne rábeszélni, hogy vigye vissza az aranyat. Az talán enyhítené a szentségtörést. Hát azért tették elôdeink titokká ezt a helyet, nemcsak a fehérek, de sajátjaik elôtt is, hogy aztán egy kecsua rabolja ki? És nem is elôször, gondoltam ismét a képes Bibliára.

- Apám! - próbálkoztam. - Ha ezt odaadod az adószedônek, felismeri. Domingo is kecsua, ha hitehagyott is. Ha a földesúr megtudja, mindônket meg fognak kínozni, a kincs utáni heves vágyukban.

- Ne félj ettôl, tudom én, mit kell tenni.

- Mit tehetsz ez ellen?

Oldalvást rám nézett, amolyan oktató tekintettel.

- Elviszem Razóba, ott beolvasztják rúddá. Az adószedô majd azt hiszi, eladtam elôre valakinek a húgodat, és rúdaranyat kaptam érte.

- Nincs más megoldás - tette még hozzá. - Hogyan bírnátok ki ti, meg az anyátok a bányamunkát?

Félelmeim nem hagytak el, bár az történt, amit Noharu várt. Az adószedô és puskás emberei jókat röhögtek, hogy mire kényszerítették apámat, s életünk a megszokott mederben folytatódott.

De ha valaki kétszer is visz aranylemezt a városba, beolvasztatni, annak lassan híre megy.

Öt év múlva eljött a vég.

Egy hattagú rablóbanda tört ránk. Anyámat megölték, a hugomat, Prusztenit megbecstelenítették és ájultra rugdosták. Csak azután tette fel apámnak a kérdést a nagy bajuszú, mesztic bandavezér.

- No, ezzel megvolnánk, most te jössz, Noharu! Hol a város?

Ô azonban hallgatott, s talán védekezésképpen, az ég, Nap Atyánk felé tárta a kezeit.

- Ez nem segíthet rajtad, Noharu! - vigyorodott el a borostás arc. - A lányodat nem öltük meg, ne felejtsd el. Csak betoltuk neki, amit kell...

Undok, rosszindulatú röhögés kisérte szavait.

- És a fiad is él. Ha azt akarod, hogy életben is maradjanak, beszélj! Mert ha nem..., nagyon érdekes halálnemeket tudok.

Közben az egyik fickó kegyetlenül hasbarúgta hátrakötött kézzel ülô apámat. Vér folyt ki a száján, és elôredôlt. Valami megszakadhatott benne.

Engem ketten is fogvatartottak, úgy ôrjöngtem, de túl fiatal voltam még ahhoz, hogy tegyek ellenük valamit.

Noharu végül engedett. De nem nekik mondta el az utat, hanem nekem. Egyedül csak nekem.

- Én a halálomon vagyok, de te, Juan, vezesd el ôket oda! Tedd meg a bosszú kedvéért! Mert nemcsak arany van a Szent Helyen, a bosszú is ott lakozik! Te csak maradj a város szélén, küldd ôket a templomhoz. El ne mozdulj a sziklafal peremérôl!

- Miért, mi lesz velük?

Apámnak erôt kellett gyûjtenie az újabb mondatokhoz.

- Van ott valaki - mondta zihálva.

- Kicsoda?

- Nem fontos, remélem, te meg sem látod majd. Az a személy ott, tûzbe fogja borítani a rablókat, elpusztulnak mind, s anyád meg fogja találni a nyugalmát.

Nem értettem az egészet, de kirángattak a kunyhóból, édesapámat pedig leszúrták.

Megtettük az utat a sziklafalig. Nem szökhettem meg, mert a banda Prusztenit is magával hurcolta. A bandavezér számtalanszor értésemre adta, mi vár a húgomra, ha eltünök.

A kislányt küldték fel a gazemberek elôre, hogy feszítsen ki nekik kötelet odafenn. Imádkoztam, hogy amikor mind rajta vagyunk, tépje csak le azt a kötelet, pusztuljunk el mindannyian, de persze nem tette. Lám, a kölcsönös, ôszinte szeretet ilyen hátrányokkal jár. A bandavezér után én voltam a második, aki a kötélbe kapaszkodva oldalaztam felfelé.

Csodás látvány volt a Szent Város! Nemcsak a templom teteje és falai voltak aranylemezzel berakva, de más épületeken is látszott a csillogás.

Ahogyan apám sejtette, a banditák lázas izgalommal indultak a templom felé, velem nem tördôdtek. Sajnos, a vezér volt olyan okos, hogy Prusztenit magával vonszolja.

És én nem bújtam el a szikla mögé, mert féltettem ôt. Így aztán láttam, amit - ahogy apám is mondta - nem szabadott volna látnom.

A rablók ôrült módon tépkedni kezdék a falat, machéte-vel, puskatussal verték, vágták az aranyberakást, hatalmas zajt csaptak.

Ekkor kinyílt a templom ajtaja, s kilépett belôle egy lény. Nem tudtam embernek nevezni. Emberi kinézete volt, de homloka körül az a fénykör ragyogott, amit a fehérek Bibliájában is láttam az angyalok feje fölött. Kezében egy rudat tartott. És ebbôl a rúdból hirtelen lángoszlop tört elô. Lángba borította és elégette a rablókat... s velük Prusztenit is.

Az iszonyat üvöltése bennem szakadt, mert megismertem ezt a lényt. Gabriel arkangyal volt a lángpallossal. A képe ott virított a szentírásunkban.

Az arkangyal, dolgát elvégezvén, megfordult és visszament a templomba.

Szegény kishúgom hamvait már felkapta a szél, mégsem mozdult a lábom.

Óriási robajt hallottam, majd láttam, a saját szememmel tanúja voltam, hogy maga az Úristen emelkedett a levegôbe a templom mögül. Pontosan olyan volt, mint a Bibliánkban. Egy hatalmas rombuszba zárt szem. Jó ideig figyelhettem engem vizslató pillantását, mielôtt szörnyû dübörgéssel eltûnt a felhôk között.

Három ôrjítô dolog volt a fejemben.

Elôször eltemettem, ami Prusztenibôl megmaradt. Az a kín legalább tiszta volt, amit vele kapcsolatban éreztem.

A másik kettôt, az Istent és az arkangyalt elôbb tudomásul sem akartam venni.

Nem lehet! hajtogattam. Lehetetlen, hogy ez az undorító, ártatlanokat gyilkoló, fehér isten igaz legyen. De a tények makacsul a fejembe szivárogtak. A keresztény Urat láttam és az angyalát. Ezen semmi nem változtathat. A mi Napunk, az Atyánk akkor...

Nem emlékszem, hogyan botorkáltam le a fennsíkról, és a következô évekbôl is csak emlékfoszlányok maradtak. Legalább egy évtizedbe telt, míg lehámlott rólam a sokk. Az erdôben éltem addig, ott bolyongtam gondolataimtól ûzve.

A végén már csak apám élete zavart. Hogy tehette... hogyan áldozhatott egy istennek, akirôl tudta, hogy hamis, vagy legyôzték, ami voltaképpen mindegy. Alig foghattam fel undorító borzalmát a hajnalonkénti üdvözléseknek. Miért? Miért tette? Hiszen ha valakirôl tudjuk, hogy nincs már, vagy sosem volt, akkor groteszk és gúnyos minden hasonló szertartás. Mintha bohócot játszana a dicsôítô, ahogyan a fehérek szokták kigúnyolni a társaikat.

Hát, ennyi, amit mondani akartam. A többit már sejted. Végül rájöttem arra, mit szeretne látni Napistenünk, ha nemlétébôl visszatekinthetne.

Eljöttem akkor Cuzcóba, elfoglaltam a barlangot, a fehér isten szerzeteseinek ruhájába öltöztem.

Eleinte volt bajom elég. A város papjai figyelték, nem kelek e hajnalban, s nem tárom-e kezem a Nap felé. Nem tettem ilyet. Akkor eljöttek és nekem szögezték a kérdést: hiszem-e az egy igaz Istent, az ô istenüket. Azt mondtam, persze, hogy hiszem, mert láttam.

Elfogtak, megkínoztak, de nem mondtam, nem is mondhattam mást. A fehérek mind azt hiszik, mindenki olyan, mint ôk, lépten-nyomon hazudik.

Megmondtam nekik, hol van a Város, hadd lássák a lángpallos nyomait, lássák a megolvadt sziklát. Ez mentett meg a máglyától, no meg, gondolom, a sok arany is, amit a püspök hazahurcolt.

Nyájas volt, amikor elbocsátott.

- Végre van egy Áldott Embere Cuzcónak! - mondta.

Én meg azt gondoltam, legyen!

Búcsúzom, fehér ember!

Úgy érzem, nem élek már sokáig. Majd, ha megtudod, hogy meghaltam, tedd meg amit én tettem, de csak akkor, ha hiszed is az igazamat. Különben nincs értelme."