Barrymore Winston negyvenkét éves korában döntött úgy, hogy a bûn útjára lép, és ûrkalózkodással fogja kenyerét megkeresni.
E súlyos elhatározás mögött szerelmi csalódás állt, ami, jól tudjuk, pusztítóbb a legsúlyosabb kolerajárványnál. Barry (mert úgy gondolta, ez a név jobban illik egy haramiához) húsz, tisztességes munkával töltött év után nem tudott annyi pénzt felmutatni, hogy elvigye egy vegai nyaralásra azt a lányt, aki végre némi érdeklõdést mutatott iránta.
Tíz esztendeje, válása óta ez lett volna az elsõ hódítása, nem csoda hát, hogy azon a péntek estén, amikor a hölgy felhívta a figyelmét az érzelmek és az anyagiak szoros kapcsolatára, majd ajtót mutatott neki, szerelmével együtt tisztessége is romba dõlt.
Egyszóval Mr.Winston agyában, percekkel azután, hogy az imádott hölgy lakásából az utcára lépett, sötét terv fogant, és a gondolatot nyomban tett követte.
Pénzügyi helyzete csupán néhány napi hajóbérletet engedélyezett számára, de ez nem tartotta vissza, sõt az elõleg lefizetése után elégedetten pakolta fel a jachtra a holmiját. A szerzõdést ugyanis már azzal az aljas szándékkal írta alá, hogy a kis bárka visszaadásától eltekint, azaz (ne legyünk olyan szemérmesek), ellopja!
Innen már nem volt visszaút a lejtõn.
Barry már korábban is folytatott kalóztanulmányokat, illetõleg olvasott könyveket a földi kalózkodásról. Ezért aztán jól tudta, hogy vannak ennek a mesterségnek bizonyos nélkülözhetetlen kellékei.
Olvasmányai szerint elsõsorban egy közepes méretû pocak, valamint sötét, bozontos szakáll szükségeltetett, ezekben, hál' Istennek, nem szenvedett hiányt. Kellett azután egy háromszögletû, fekete kalap, hozzá egy szintén fekete kendõ, amivel - valamilyen ismeretlen okból - a bal szemet le kell takarni. Beszerezte azt a széles övet is, amibe a fegyvereket kell dugni. Az ükapjától rámaradt ócska, XX. századi robbanógolyós forgópisztoly mellé egy óriási konyhakés került, kardot ugyanis képtelen volt találni. A mordályhoz viszont sikerült töltényeket vásárolnia az ócskapiacon.
A néhány nap alatt, amíg a kiszemelt ûrszektorba ért, kidolgozta taktikáját. Úgy döntött, hogy hasonló kirándulójachtokat fog fosztogatni, legalábbis ezzel kezdi.
Csak három napot kellett várakoznia, míg az elsõ reményteljes áldozat feltûnt. Apró, de csillogó-villogó hajócska ringott a közelben, a bérleti díja ránézésre hússzor annyi volt, mint a sajátjáé. Sheratani építésûnek látszott, s az a bolygó állítólag mesésen gazdag.
Felöltözött a kalózjelmezbe, végigsimított arcszõrzetén, majd bekapcsolta a telekomot.
- Halló! Halló, Csillaglány, jelentkezzen!
- Itt Csillaglány, mit óhajt?
- De jó, hogy az utukba kerültem, kérem mentsenek meg, már alig van levegõm, két órán belül elpusztulok, ha nem segítenek.
- Azonnal jövünk! - hangzott fel kis csend után.
A luxusjacht odamanõverezett melléje, kitolta átjárócsövét. Barry ugyanígy tett, de nem várta meg, míg megmentõi benéznek hozzá. Ahogy a két csõ cuppanva összekapcsolódott, pisztolyát elõkapva átrontott a folyosón.
A fegyvert elõretartva ugrott be a másik hajóba.
- Fel a kezekkel!
Egy idõs, ránézésre milliomos házaspár bámult szájtátva rá. És eszük ágában sem volt a kezüket felemelni, csak nézték hol Barryt, hol a furcsa valamit a kezében.
Az újdonsült kalóz észbe kapott, és a mûszerpultba lõtt. A dörrenés nyomán füst szállt fel az irányítóegységbõl, az asszony pedig felsikoltott.
- Herbert, drágám, ez fegyver!
- Az bizony! - bólintott a torzonborz, marcona rabló. - Úgyhogy kezeket fel!
Erre nagy lassan a férfi is égnek emelte a kezeit.
- Így már jobb - mordult rájuk Barry.
- Mi... mit akar tõlünk? - dadogta a nõ.
- Hát mit szokott akarni egy kalóz? - nevette el magát Winston, de aztán elkomorodott.
Valóban, mit is? Átutalást nem kérhet, hisz nincs számlája, és ha lenne is, az nagy marhaság volna. A készpénz manapság már múzeumi ritkaság. De azért...
A pisztoly csövével egymás mellé terelte foglyait.
- Maga - mutatott a férfira - összeszed minden ékszert, ami a hajóban található, és idehozza. A felesége addig a túszom!
A nyomaték kedvéért még egyet durrantott a mordállyal, s az asszony kötelességtudóan újra sikoltott.
A férj viszont tétovázott.
- No de... tulajdonképpen kicsoda maga? Miféle... hogy is mondta? Miféle kalóz?
Aha. Most azt kéne mondani, hogy Barry vagyok, a hírhedt... node, Mr.Winston bizony egyáltalán nem örvendett valami nagy kalózhírnévnek.
Hirtelen a helyzetjelzõre tévedt a szeme, és eszébe jutott valami. Ezek nyilván csak kirándulók itt. Szemét összehúzva lopva elolvasta a rendszer nevét: Loknes.
Újra lõtt egyet és nagy hangon így szólt:
- Még nem hallották a híremet? Én vagyok a Loknesi... a Loknesi Szörny!
A feleség azonnal elájult, a milliomos pedig olyan sebességgel kezdte kutatni az ékszereket, hogy Barry büszkén feszített. Jól oldotta meg a feladatot.
Kisvártatva ott hevert elõtte egy olyan csomag, aminek az értéke megvolt tán egymillió hitelegység is.
Ezután már könnyen ment minden. A házaspár, a "Szörny" parancsára hasrafeküdt, majd a fenevad egy-egy négyórás bilincset tett rájuk. Ezalatt könnyen elmenekülhet, gondolta.
Visszamászott a folyosón, és azonnal indította a hajtómûveket.
Csak amikor már messze járt a rendszertõl, kezdett el gondolkodni, mit csináljon az ékszerekkel. Bõséges olvasmányaiból ismerte az orgazdaság fogalmát és intézményét, így döntése tulajdonképpen magától értetõdõ volt. A közeli Prelez felé vette az irányt.
A bolygón számlát nyitott álnéven az egyik bankban, és lehívható hitelegységet is kért. Aztán, amikor megkapta a kis kockát, zsebrevágta és várakozni kezdett.
Néhány napig sétálgatott, beült egy-egy étterembe, s igyekezett nagyvonalúan költekezni, bár pénze már alig maradt. Tudta azonban, hogy az orgazdák holmi lecsúszott, vagy annak látszó alakkal nem állnak szóba.
Az említett személyek, olvasmányai alapján kopott ruhában járnak, mert zsugori mind, tekintetük viszont ide-oda repdes, mindenkit megfigyelnek, keresve a lehetséges üzletfelet.
Egyik nap Barry észrevett egy olyan embert, aki megfelelt a leírásnak. Néhány óráig a közelében maradt, úgy látta, észrevétlenül. Aztán, amikor amaz leült a parkban egy padra, odasétált, és mellé telepedett. Néhány percig szótlanul ültek, közben a kalóz elõvette az egyik értékes gyûrût, amit nem helyezett el a bank széfjében, és fütyörészve játszadozni kezdett vele. Fel és le dobálgatta a tenyerében, és a szeme sarkából figyelte az orgazda viselkedését. Az valóban, ahogy várta, összehúzta a szemét, úgy próbálta a gyûrû értékét felbecsülni, kissé közelebb is húzódott.
Barry úgy tett, mintha nem érdekelné a másik férfi, tovább dobálgatta a harminc-negyvenezret is megérõ ékszert.
Végül az orgazda szólította meg:
- Bocsásson meg, megkérdezhetem, honnan szerezte ezt a gyûrût?
A haramia fölényesen vállat vont.
- Nem is emlékszem. Valahol a környéken találtam. No, van még belõle egypár darab, ha olyan is volna, aki megvenné.
- Á, szóval eladó?
- Természtesen.
- És... a többi tárgy, az miféle?
Hõsünk elõvett egy boritékot, mert az ékszereket, mielõtt elrejtette a széfbe, elõrelátóan lefényképezte.
- Nos, nézze csak meg õket!
Azzal a kopott ruhás férfi felé nyújtotta a csomagot.
Amaz hümmögve tanulmányozta egy ideig a képeket, s láthatóan izgalomba jött.
- Hol vannak ezek az ékszerek?
Barry elmosolyodott.
- Hohó, barátom! Nem úgy van az, elõbb az árban kellene megállapodnunk.
A másik pislogott.
- Hm, ebben igaza van. Mennyiért adja?
- Az egészet megveszi?
- Igen.
- Nos - intett a kalóz -, tekintetbe véve a költségeimet, és a fáradozásomat, nyolcszázezer credit talán elfogadható ár.
Tudta, hogy az ékszerek többet érnek, de attól félt, hogy ha túl magasan kezdi az alkut, elriasztja az orgazdát. Az azonban, Barry némi meglepetésére azonnal rábólintott az összegre.
A kalóz vállat vont gondolatban. Annál jobb. Átnyújtotta a hitelegység kockáját.
- Hajtsa végre az átutalást, és egy félórán belül magáé lesz a csomag.
Az orgazda gondolkodóba esett.
- Hm. Ez nem fog menni. Egyedül a maga szavára támaszkodva nem tudom átutalni ezt az összeget. Azok a fényképek nem bizonyítanak semmit. Csakis utólagos fizetésrõl lehet szó. Azt javaslom, most adja ide ezt az egy darabot. Azért adok, mondjuk harmincezret, azt át is utalom rögtön. Ezzel bizonyítom jó szándékaimat. Azután találkozzunk este nyolckor ugyanitt, ön átadja az árut, én pedig megcsinálom a teljes átutalást.
Barry nem így képzelte, de megértette az orgazda szempontjait is. Persze egy ilyen megegyezés kockázattal jár, de ez ellen talán lehet védekezni.
- Rendben van - bólintott -, de ha nem egyedül jön, nincs üzlet.
Este már hétkor elfoglalt egy megfigyelõ állást a bokrok között, hogy idejében el tudjon menekülni, ha a másik valami turpisságon töri a fejét.
Eltelt az egy óra, azután még egy fél, de az orgazda nem jelentkezett, sõt a park teljesen elhagyatott volt. Barry egyre dühösebb lett. Biztos mégis megsokallta az árat az a disznó! Most mehet vissza a széfekhez újra.
Kilencnél nem várt tovább, elindult a bank felé.
Ahogy kilépett a parkból, öten vették körül, igazolványokat lobogtatva. Aztán elõlépett egy hatodik. Az orgazda!
- Üdvözlöm! - mondta. - Patrick Floss rendõrhadnagy vagyok. Letartóztatom.
És Barrymore Winston összeomlott. Saját butasága letaglózta. Kitálalt, bevallott mindent, és még akkor is pityergett, amikor bezárult mögötte a zárka ajtaja.
Arcát kezébe temetve ült, és átkozta bolondságát, hogy odadobta a szerény, de tisztes megélhetést egy ilyen kalandért, amibe - elõre tudhatta volna! - belebukott. És most vár rá a börtön, minden borzalmával együtt.
Önsajnálata ködén keresztülhatolt egy hang.
- Maga vallott, ember!
Hökkenten felnézett. A szemközti priccsen különös figura gubbasztott törökûlésben. Égnek álló, lángvörös hajú, sovány férfi, drótkeretes szemüvegben. Arca sajnálkozó volt, de aztán elmosolyodott.
- No, ne keseredjen el, kedves uram - mondta. - Egyébként, engedje meg, hogy bemutatkozzam, Arthur Caruso, szolgálatára.
Barry szomorúan vállat vont.
- Szolgálatára? Az rajtam már úgysem segít.
Caruso átült mellé.
- Mondom, ne bánkódjon! Inkább öntse ki a szívét, hátha tudok tanácsot adni.
Winston epésen felnevetett.
- Maga? Ha olyan okos volna, nem ülne itt.
- Ó! - legyintett a vörös hajú. - Ez csak egy kis kellemetlenség. Tudja, én amolyan... magánzó, csúnyábban mondva csavargó vagyok, járok itt, elrepülök oda, veszek, eladok, fõleg ócskaságokat. Sehol sem szeretnek a hatóságok, de ezzel minden vándor így van. Most azt próbálják a nyakamba varrni, hogy valami arany ékszereket beolvasztottam.
Barry felkapta a fejét.
- Maga is ékszerekkel...?
- No - ütött a vállára Arthur -, kezdje már el! Már el is kezdte, nem?
És Barry, minden mindegy alapon, újra elmondta a történetét. Ami azt illeti, még az is kibukott belõle, ami a rendõrségi vallomásából véletlenül kimaradt. A Szörny-ügyrõl is beszámolt cellatársának.
Amikor befejezte, Caruso összedörzsölte a tenyerét.
- Nincs itt semmi baj, uram, sõt! Maga az Isten lábát fogta meg.
- Ne vigasztaljon, nincs rá szükségem.
- Meg van mentve, ember!
Barry azonban csak a fejét rázta. Arthur tovább gyõzködte.
- Ha azt mondom magának, hogy az én segítségemmel pár hét múlva milliomos lesz, elhiszi?
- Nem.
- No, akkor nyugodtan beleegyezhet, hogy a szerzett vagyona tíz százalékát nekem adja, ha mégis sikerül.
Kezet nyújtott.
- Na, kezet rá! Ha úgysem hiszi, akkor nem mindegy?
Barrymore Winston savanyú arccal elfogadta parolát.
Caruso rögtön akcióba lépett. Dörömbölni kezdett a cellaajtón. Nemsokára kinyílt a kis ablak, és Mallock fõtörzsõrmester szigorú arca tûnt fel mögötte.
- Caruso, maga nyomorult galandféreg, mit akar már megint?
Az ûrcsavargó nem vette fel a sértést, csak a legkedvesebb mosolyát, majd elõvarázsolt valahonnan, bõ fehér nadrágja mélyébõl egy apró üvegcsét.
- Drága fõtörzs úr, csak egy kis ajándékot szeretnék küldeni a kedves és nagyrabecsült hitvesének. Elfelejtettem, amikor behoztak.
A börtönõr elõkapta kulcsait és berontott a cellába.
- Hol rejtegette ezt az izét, maga undok giliszta? Mi az, nitroglicelin?
Elõkapta sugárfegyverét.
- No álljon csak a falhoz, nem lapul magánál még valami hasonló disznóság? És el ne dobja azt az üveget, mert még lesz idõm lepuffantani, mielõtt megdöglünk!
- De fõtörzs! - kiáltotta hátra a faltól Caruso. - Ez csak egy üvegcse benentnashi kölni, maga mondta, hogy ezt szereti a nagyságos asszony, csak nem tud hozzájutni. Tudja, amikor két éve azt az alkoholcsempészési ügyet próbálták rámhúzni. Nem emlékszik?
Az altiszt végre befejezte a motozást.
- De emlékszem, maga mocskos hernyó, akkor kibabrált velünk, de most nem ússza meg!
- Én csak azt kérem, hogy adja át a nagyságos asszony...
Mallock kikapta a kezébõl az üveget, lecsavarta a tetejét és beleszagolt.
- Szerencséje, hogy most kivételesen nem hazudott, maga szemét pondró. De nem ingyen adja ezt, mi? Imerem én a fajtáját!
- Ó, nem kérek én sokat. Mindössze... egy hiperfaxot kellene elküldeni a Földre.
Az õrmester csípõre tette a kezét.
- A Földre? Tisztában van vele maga... maga...
- ... alávaló féreg - segítette ki készségesen Arthur a szitkokból kifogyó közeget.
Aztán csitítóan felemelte mindkét kezét.
- Tudom, tudom, ez nem olcsó mulatság, de gondolom... maga a hivatalából elküldhetné. Természetesen nem céges papíron. Ki venné észre?
Egypár csúszómászó és puhatestû állat még említésre került, de végül a fõtörzs odadobott egy darab papírt, Caruso pedig megigazította drótkeretes szemüvegét, és néhány perc alatt takaros kis fogalmazványt készített. Ezt az altiszt, újabb ízeltlábúak emlegetése mellett zsebrevágta.
Ahogy az ajtó becsapódott mögötte, Arthur összedörzsölte a tenyerét.
- No, barátom! - mondta. - Máris a zsebében érezheti a millióit. Elindult a folyamat, vagy ahogyan egy õsi filozófus, valami Rubik Cézár mondotta volt, a bûvös kocka el van vetve.
Az ûrkalóz szomorúan vállat vont.
- Énrajtam semmiféle Földre küldött fax nem segíthet. A pénzrõl beszélve pedig... talán valami jótékonysági egyletet kért meg, hogy ugyan, adjanak már a szegény rablónak néhány milliót? Bah!
Legyintett, és a falnak akart fordulni, de Caruso visszahúzta.
- Ejnye, ne legyen már ilyen kishitû! A legnagyobb földi sajtóügynökségnek írtam, és nyugodtan mondhatom, felkészülhet a gazdagságra.
Bár vörös hajú cellatársa arra is figyelmeztette, hogy nemsokára szereplnie kell, a volt kalóz alaposan megijedt, amikor, néhány nap múlva a rendõrfõnök berontott a cellába.
- Barrymore Winston õrizetes!
Remegve vigyázba vágta magát.
- Igenis!
- Magát valami rohadék újságírók keresik. Nem értem az egészet, vannak vagy ötvenen és olyan zajt csapnak, hogy na! Mi az istent csinált maga?
- Én kérem, semmit, biztosíthatom, uram!
Caruso felállt.
- Node, rendõrfõnök úr, hát nem tudja, hogy Mr.Winston a hírhedt Loch Ness-i Szörny fogságában volt? Hiszen ez köztudott, ezért keresik az újságírók.
Megbökte Barry hátát.
- No, menjen! Menjen csak, barátom.
A nagyteremben, ahol iszonyú hangzavar uralkodott, Winston ámulva s egyben megrettenve fedezte fel egyik áldozatát, a milliomos-feleséget, aki az emelvényen ült, szemben az újságírókkal. Férje mint egy csapzott madár, gubbasztott mellette.
- Mrs.Whitespoone, hogyan tudtak végül a Szörnytõl megszabadulni? - hallott egy kérdést.
- Ó, nagyon nehéz volt, az ékszerinket követelte...
- És hogy nézett ki? - kiáltotta közbe valaki.
- Borzalmasan! Tudják, olyan hosszú fekete ormánya volt neki, azt mindúntalan ránk szegezte, és puffogtatott vele, meg rávert a mûszerpultra, meg lehet nézni, teljesen szétverte. Szörnyû fekete pofája volt, és...
Felfedezte a remegõ Barry-t.
- És - folytatta felállva és a kalóz felé tárva a karját -, és ezt a szegény embert szorongatta a karmai között. Tudják, olyan nagy karma volt, egészen körülfogta vele ezt a szerencsétlent. Így volt, nem, Herbert? Te meg csak ülsz, mint a sülthal, legalább mondj valamit, ha már ilyen élhetetlen vagy, a fenevad elõtt is csak bámultál!
- Igen, drágám - préselte ki magából amaz a szavakat -, pontosan így történt.
- No látják! - vette vissza a szót a nõ. - A színtiszta igazságot mondom.
Közben Barry az asztalhoz ért, s egy újságíró nyomban nekiszegezte a kérdést.
- Mr.Winston, öntõl még semmit nem hallott a sajtó. Volna szíves az élményeirõl beszélni? Elõször is hogyan rabolta el önt a Loch Ness-i Szörny?
- Hát... háb... - dadogott a kalóz, de az asszony ismét közbeszólt:
- Bizonyára még mindig a sokk hatása alatt áll, nem így van, rendõrfõnök úr? És egyáltalán, miért tartják ezt a drága embert börtönben, ez hallatlan!
A nevezett majd felrobbant dühében.
- Jó, hogy végre engem is észrevesznek. Miféle komédia folyik itt? Mrs. Whitespoone feljelentést tett Barrymore Winston ellen, hogy kirabolta. Hát akkor hogyan kerül ide ez a Szörny dolog?
Erre újabb hangvihar tört ki..
- Ez nem igaz! - visította a hölgy. - Én csak azt mondtam, hogy egy fekete pofájú alak rabolt ki, és, hogy közben Winston úr is jelen volt.
- Ezek szerint visszavonja a feljelentését?
- Igen, ha maga annak tartotta.
A rendõrfõnök felpattant.
- Ezt a sajtókonferenciát mindenesetre bezárom.
Barry a cellába visszatérve Caruso-t elmerült beszélgetésben találta egy magas, jól öltözött férfival. Ahogy belépett, az idegen megbiccentette a fejét.
- Felix Mahoney vagyok.
- Kicsoda?
Az ûrcsavargó elmosolyodott.
- Ej, barátom, hát még nem hallott a Mahoney-könyvekrõl? Az egész Galaxis olvassa õket.
- Hogy? Az úr könyvkiadó?
- Igen.
- No de...
Az úriember egy holoképet jelenített meg.
- Amint látja, szabályszerûen, az ügyész engedélyével vagyok itt, uram. És azért, mert szeretnék tenni önnek egy ajánlatot.
Apró hatásszünetett tartott.
- Mennyiért adja el a könyvének a jogait? - kérdezte aztán. - Ha az elsõ kiadás nálam jelenhetne meg, jól megfizetném.
- Mi, mi? - kérdezte értetlenül a kalóz, de Caruso máris elébe állt.
- Mr.Mahoney, szeretnék négyszemközt beszélni a barátommal egy pár percig.
Amaz bólintott, és kiment.
- Az Úristenét neki, mi történik itt? - fakadt ki Barry.
Arthur elmosolyodott.
- Ragyogó találmány a hiperfax, kedves barátom.
- És mi az isten az a Loch Ness-i Szörny?
- Ej, hát nem ezt mondta maga annak a nõnek, amikor kirabolta?
Barry idegesen legyintett.
- De hiszen csak azt a rendszert néztem meg, ahol éppen voltunk. Azt Loknes-nek hívják. A szörnyet meg kitaláltam, gondoltam, félelmetesebbnek látszom majd.
- Ha-ha - ütött a vállára az ûrcsavargó. - A hajót jól megépíteni nem elég, a szél, meg az istenek segítsége is kell. Ki is mondta ezt? Valami Protagórasz vagy ilyesmi.
Winston csak bámult, s Caruso kis idõ múlva hozzátette:
- Ugyanis én titkon filozófus vagyok. Na mindegy, most már törõdjünk a saját dolgunkkal. A hiperfaxban megírtam a sajtónak, hogy a szörny kiszabadult az ûrbe, és most ott garázdálkodik. Arra is céloztam, hogy magát is túszul ejtette. Igaz, hogy azt a jószágot hivatalosan Loch Ness-inek írják, de a kiejtése ugyanaz, és... õ a leghíresebb szörny a világegyetemben. Érti már?
- Nem.
Arthur felsóhajtott.
- De nehéz magával, ember! Figyeljen, hogy maga csak kitalálta a fenevadat, az senkit nem érdekel. A fõ, hogy szenzációt szolgáltatott. Higyje el, én tudom, hogyan mûködnek ezek a dolgok. Nessie-két mindig el lehet adni, és, ne feledje, magának, pontosabban a szörnynek tanúi is vannak! A kirabolt házaspár.
Barry zavartan simogatta az állát.
- Hát az nekem is furcsa volt. Feljelentettek, börtönben akartak látni, erre most az a nõ össze-vissza hazudozott, ráadásul engem majdhogynem megcsókolt.
- Mert a maga bûnhõdésénél sokkal többet ér neki az, hogy milliárdok fognak beszélni róla, hogy ámulva hallgatják a nyilatkozatait, hiszen õ is tetszeleghet a szörnyeteg túszának szerepében. Én, uram, többek között a nõket is nagyon jól ismerem, biztosan tudtam, hogy így lesz. Értse már meg, barátom, ami valójában történt, az nem számít, semmi jelentõsége nincs! Ez most már üzlet, amiben mindenki jól jár!
- Ez a könyvkiadó viszont...
- Mahoney? Nyugodjon meg, õ sem az igazságot akarja. Nem azért jött ide, hanem mert pénzt lát a dologban. Igaz is, térjünk vissza a könyvhöz. Maga nyugodtan kérhet ettõl az embertõl, mondjuk... kétmillió kreditet.
- Mennyit?
- Jó, akkor kérjen hárommilliót, de annyit nem fog adni.
- Dehát én nem tudok könyvet írni. És mégha tudnék is, mi a fenérõl írjak?
- Nem figyelte a nõt? A fõtörzs is mondta, milyen jól fantaziált az istenadta! Egyébként magának semmi szüksége írói vénára. A könyvet majd megírja Mahoney embere, maga csak elvállalja. No meg felveszi az érte járó pénzt!
Barry csüggedten ingatta a fejét.
- Mit érek vele, ha lecsuknak?
- Nem fogják. Az a Mrs. Fehérkanál vagy mi, visszavonja a feljelentést maga ellen, a hatóság semmit nem tehet. A nyakam rá, hogy két napon belül mérföldekre lesz innen.
- Bár úgy lenne!
Úgy lett. A vádlott helyébe az ûrbe kiszabadult Loch Ness-i Szörnyeteg került, és természetesen Mr.Mahoney Mrs.Whitespoone-tól is megvette a könyve elsõ kiadásának jogát. Ugyancsak kétmillióért. Barry sajnálta, hogy el kell válnia Caruso-tól, de amaz biztosította, hogy egy hónapon belül õ is szabad lesz. Adott néhány tanácsot, amit a volt haramia igyekezett megfogadni. A szerzõi jutalékából vett egy kis vendéglõt, a maradékot kötvényekbe fektette.
Még mindig alig hitte el, ami vele történt. Hirtelen vagyonos ember lett.
Mire Arthur Caruso kiszabadult, Barry könyvét már árulták a standokon, és tele volt vele az elektronikus média is. Az ûrcsavargó vett egy példányt, és reggeli közben belelapozott egy kis kávézóban. Azután elindult az újdonsült vendéglõshöz.
Ahogy belépett a kis bárba, Barry lelkendezve sietett hozzá.
- Mr.Caruso, örömmel üdvözlöm, sikerült tehát önnek is megúsznia.
- Bah! - legyintett Arthur - Bármikor az ujjam köré csavarom õket. Nem is beszélve arról, hogy ártatlan voltam. Nos, önt sem zavarnám, de ha emlékszik, megállapodtunk valamiben.
- Hogyne! A haszon tíz százalékában, nem felejtettem el. De Mr.Caruso, én... odaadom a felét, hiszen önnek köszönhetem az egészet.
- Nem, nem, én megmaradok a megállapodásnál, ami tíz százalékra szólt, mert...
Barry közelebb hajolt.
- Nyilván azért, mert ön becsületes ember.
- Igen. Csakúgy mint ön Mr.Winston, nemdebár?
Ezután megittak együtt
pár whiskyt, közben filozofáltak, elmélkedtek
a világ dolgain. Végül pedig arra a megállapításra
jutottak, hogy a becsület valóban igen szép,
jó és hasznos erénye az emberiségnek.
Ámde, akár a jó ételt és italt,
és általában minden jó dolgot, túlzásba
vinni ezt sem szabad.