Ulf Thorkildson, a viking, a Kyl szigeti Hareide nagycsalád feje éppen fát vágott a kamra elôtt, amikor az ég felvillant. Elôbb fényességbe borult minden, majd a fény összpontosult, és egy pontból sugárzott.
Vakított ez a sugárzás, Ulf nem tudott beléje nézni, akár a Napba. Elfordította a fejét. Észrevette, hogy új, a Naptól idegen árnyékok láthatók körülötte.
Nem volt gyáva ember, egy vikingrôl még csak feltenni is sértés ilyesmit, de azért a térde megroggyant. Gyorsan körülnézett, nem vette-e észre valaki.
Szerencsére az egész nagycsalád ünnepet ült tegnap este, és mind úgy bérugott, hogy ájultan fekszenek, pedig már jól benne járunk a reggelben. Csak ô, Ulf ihatott nyugodtan, meg sem kottyant neki.
Saját kiválóságának tudatában felbátorodva újra az égre sandított. Hm. A fénylô pont már más helyen volt, sôt, úgy látta, folyamatosan mozog, mégpedig éppen feléje.
Ulf gyorsan döntött. A kihívás, mégha bizonnyal isteni is, csak kihívás marad. Beszáguldott a pajtába, majd hatalmas, kerek pajzsával, és harci szekercéjével tért vissza. Harci állásba helyezkedett, és a pontra bámult. Az már nem vakított annyira, noha egyenletes tempóban közeledett.
Miért szegényûlt vajon a fénye, elmélkedett. Megijedt volna az istenség? Haj-aj, ez szép gondolat, csak nem nagyon valószínû.
Idôközben a fény rettentô gyorsasággal odaért, de mielôtt még a bárdot felemelhette volna, elsuhant felette. Ulf tátott szájjal nézett utána. A fény a nagy dombon túl hirtelen megállt, majd leereszkedett, s eltûnt a gerinc mögött.
Az isten nem állt ki vele, vonta le a következtetést Ulf. Ô, aki végigharcolta Angliát, Frankóniát, sôt Hispániát is, ô, aki Izlandra eljutott, nem lenne megfelelô ellenfél? Ezt nem tudta elképzelni. Aztán villámként hasított belé a felismerés: hiszen nem ivott szent harci italt! Amelytôl a viking harcosok ôrjöngenek csata közben. Nyilvánvaló, egy isten szemében ez olyan bûn, hogy szó nélkül megy el a kihívott mellett.
Az istenségnek igaza van, dehát olyan gyorsan történt! Még ordítani sem tudott, az égi lény ezt is joggal sérelmezhette.
Haj-aj, micsoda dicsôséget szalasztott el! Ha egy istennel párbajozva halna meg, az fôhelyet biztosítana neki a Walhalla lakomaasztalánál örök idôkig.
Ámde, még nincs minden veszve. Ulf hosszas gondolkodás után levonta második következtetését: az isten a gerinc mögött ereszkedett le, tehát a szigeten van. És miért van még itt, ezen a borzalmas helyén Wotannak? Egyszerû: mert ôt várja!
Hah! Az isteni kihívás még mindig él!
Rohanni kezdett a domb felé, de kisvártatva megállt.
Az unokáim azt súgdossák egymás között, hogy már hülye vagyok. Lehet, hogy igazuk van? Már megint harci ital nélkül indultam neki, ráadásul így, toprongyosan, koszos fegyverekkel. Nem, ezt másképp kell csinálni. Az isten joggal elvárhatja, hogy teljes harci díszben álljon elébe.
Bement a Nagy Házba és felrugdosta a családot.
- Vegyétek elô, és tisztítsátok meg azonnal azt a rubinköves nagy, kétélû kardot, amelyet húsz év elôtt zsákmányoltam a gael Wulftól. Nemkülönben sikáljátok ki az aranyozott mór pajzsot, és azt a sisakot, amit Öreg Gorm királytól kaptam.
- Mi történt, apámuram? - kérdezte Ragnar, Ulf harmadik fia.
Ulf tôle szokatlan gyorsasággal vonta le harmadik következtetését: ha elmondom, mégjobban azt hiszik, hogy meghülyültem. Elvégre az isten megjelenését rajtam kívül senki sem látta. Bár ötven tavaszt megértem, még összeroppantom a vasrudat, ezért a szemembe nem mernék mondani, de épp elég az, ha a hátam mögött vihognak.
Ezért emígyen válaszolt:
- Kérdéseket mersz feltenni nekem, te Wotan piszka? Ha nem fetrengtél volna holtrészegen, akkor tudnád!
A család ijedten hallgatott.
Persze, nyilván az isten intézte úgy, hogy egyedül legyek, gondolkodott Ulf tovább. Mert, ha mondjuk, kinn van a család is, a kihívást a fiaim magukra értették volna. Igen, ez is az isten nagy bölcsességére vall. A kihívás egyedül nekem szól! Én vagyok a családfô, ezért ez így is van rendjén.
- Na, dologra! - mordult fel, családfôhöz illôen zordan.
A másnapos nagycsalád sebsen végezte Ulf fegyverzetének elôkészítését. A Nap még nem ért delelôre, amikor a bôsz viking harci díszbe öltözött. Nem feledkezett meg a harci italról sem, amelyet bôrtömlôben az oldalára akasztott.
Ulf Thorkildson búcsúzóul végignézett a Nagy Ház elôtt összegyûlt famílián. Helgi Lodbrok mondája jutott eszébe. Ôt is isten ölte meg, s elmondta utána mindenkinek, hogy Helgi milyen jól harcolt. Hogy fognak majd ezek csodálkozni, ha az isten eljön és elmeséli, milyen nagy harcot vívtak!
Aki istennel készül párbajozni, az hétköznapi dolgokkal már nem foglalkozik, gondolta Ulf, és ennek okán nem köszönt családjának, hanem szótlanul a dombra indult.
Útközben eldöntötte magában, hogy amint megpillantja az istent, rögtön támadni fog, hisz az már bizonyára türelmetlen. Ezért mindjárt nagyot húzott a harci italból. Mielôtt azonban a düh elborította volna agyát, még egy gondolat ötlött a fejébe. A viking harcos csata közben ordít, szitkozódik. Ám, mit szól majd az isten, ha ô tetûnek, miegyébnek titulálja? Illik ez? A mondák erre nézve nem adtak felvilágosítást. Végül úgy döntött, hogy az isten iránti tiszetelet a szidalmakat nem engedi meg, ezért egyszerûen ordítani fog.
Nemsokára a kellôen bedühödött viking hôs a dombtetôre érkezett. A pajzsa szélét harapdálta, a kardját rázta, és ordított.
A látvány azonban kissé megdöbbentette.
Hatalmas, hengerszerû valamit látott, olyan nagyot, hogy a hat lábnál magasabb viking eltörpült mellette.
Az isten tehát a házával együtt jött.
Szeme már nem volt annyira jó, mint fiatal korában, de így is észrevette a mozgást a ház mellett. Az isten tehát kint van, és várja ôt.
Üvöltve lendült támadásba.
Ahogy közeledett, nem egy, de három isten alakját fedezte fel. Nem baj, annál nagyobb dicsôség! Az istenek ezüstös ruhában és sisakban voltak, s valami botokat (dárdákat?) szegeztek a föld felé, így járkáltak ide-oda.
Ulf fergetegként rontott rájuk. Az istenek azonban nem vették fel a harcot, hanem furcsa hangú kiáltozás közepette elszaladtak, és bementek a házba, amelynek ajtaja döngve becsapódott.
Ulf nekirontott a háznak, karddal, pajzssal csépelte oldalát, nagy hangon szólítva az égieket. Az ajtó azonban zárva maradt, sôt, ahogy a viking késôbb, megnyugodván visszaemlékezett, nyoma is eltûnt a házról.
Nem tehetvén egyebet, keringeni kezdett a henger körül, néha egy-egy bôsz üvöltést megeresztve. Ám, ezt sem mûvelhette sokáig, mert az isteni ház egyszerre felemelkedett, és olyan gyorsasággal, ahogy érkezett, eltûnt a látóhatáron.
A családfô pedig, némi töprengés után hazaindult. A harci ital dühét teljesen kimosták belôle a történtek.
Otthon, a telep határán az eléje szaladó kutyába belerugott, abbôl az izgatottan váró család mindjárt tudta, hogy nagybecsû fejét tilos zaklatni.
El is kerülte mindenki.
Ulf Thorkildson pedig leült a kamra elé, ahol az istenséget elôször megpillantotta, és gondolkodott. Agya általában némi töprengés után megoldást talált a különbözô problémákra. Ez az esemény azonban kifogott rajta.
Azt tudta, mi következik,
ha megöli ôt az isten. Azt is tudta - bár ilyesmiben
csupán lelke legmélyén reménykedett
-, hogy az ô gyôzelme esetén mi lenne. Ám
arra, hogy mi történik az emberrel, aki nem egy, de
három istent egyszerûen elkergetett, arra élete
végéig nem bírt rájönni.