Kicsi fényes sziget volt a sötétségben. Riadtan verdesett, röpködött körbe-körbe, minduntalan falakba ütközve. Amikor végre utat talált a zártságból kifelé, már tudta, hogy amit érez, az megkönnyebbülés. Nem fogalmazhatta meg, hiszen mag volt csupán, de felfogta a szó jelentését. Egy másik érzése is volt, amit kötelességként fordított le saját kódjára. Titokban, hogy most már nem kell félnie odabenn, abban a meleg, nehéz homályban, szeretett volna körbenézni, de ez az újabb fogalom nem engedte. Csupán hátrapillanthatott.
Elôször zavaros volt, de végre kitisztult a kép. Szavak keletkeztek benne. Egy pincébôl repült elô, ami sötét, magas épület alatt bújt meg. Az ablakon rácsok. Éjszaka volt.
Mennie kellett tovább, elrendelt sorsa felé.
Egy kunyhó, a mocsár szélén, végtelenül sivár, mégis jobb volt besuhanni ide, mint abban a nagy palotában bolyongani. Két összefonódott test hevert a gyékényen, és a kis csillogás tudta már, miért küldetett. Alászállt, ráereszkedett arra a lényre, akit asszonynak neveztek ebben a siralomvölgyben.
Megvárta, míg extázisa tetõfokára ér, akkor besüllyedt a testébe.
Kilenc hónap múlva megszületett.
Joachim már alig bírta hallgatni a szisszenéseket, amiket a korbács keltett. Szünet nélkül csapkodta az alig hörgô foglyot, a Fôbíró pedig lankadatlanul ismételte kérdéseit.
- Ki volt veled a boszorkányszombaton?
- Hogyan idéztétek meg az ördögöt?
- Kik köpték le a Bibliát?
A pengearcú ember mozdulatlanul állt a cella közepén, fekete talárja szigorú redõkben, ezzel is kihangsúlyozva az elitéltre lecsapó állami szigort. Mániákus üldözôje volt a boszorkányoknak, boszorkánymestereknek, Joachim ezt több mint húsz éve tudta. Akkor még, fiatal emberként, a Fôbíró arca nem bírta azt a két mély ráncot, amik ma félelmetessé teszik a képét, ám megggyôzôdése és buzgalma ugyanolyan volt, mint ma.
- Bevallod bûnödet? - süvöltötte.
A fogoly elájult. A bíró intésére Joachim egy vödör vizet kapott fel, hogy rázúdítsa a szerencsétlenre. Ahogy azonban ránézett, remegni kezdett a térde.
Már megint a látomás! A szakállas férfiarc lassan kisimult, elveszítette szôrzetét. A haj megnôtt, csigássá, borzossá vált, a szempillák meghosszabbodtak. Hedvig, a szeretôje nézett rá. A hóhér kínlódva lefelé fordította a szemét, a cella padlatára, hogy elkerülje a látványt, de a spanyolcsizmával összetört láb is átváltozott.
- Joachim! - szólt mögötte a türelmetlen hang.
Ösztönösen rázúdította a vizet a testre, s közben fohászt mormolt. Hetek óta tart a rémálom, minden elítéltben az a lány köszönt vissza neki! Boszorkány lenne Hedvig? Ezt nem hitte, nem akarta hinni.
Kézfejével megtörölte izzadt homlokát. Csak nyugalom! Elmúlik majd.
És lám, a kínlódva könyökére támaszkodó rab ismét a férfi volt.
- Bevallod? - hangzott a monoton kérdés.
- Igen. Igen, uram!
- Halljuk!
- Boszorkánymester vagyok. Szombatonként embereket gyûjtök magam köré, elmegyünk az erdôbe és táncolunk a Sátánnak.
A Fôbíró járkálni kezdett, fel és alá.
- Hm. Hm. Kik azok az emberek?
- Az anyósom, Frau Littmayer az egyik. Ô a legnagyobb boszorkány. Repülni is láttam.
- És?
- A... szomszédaim.
- Hányan?
- Úgy tizenöten.
A bíró az árnyékban meghúzódó írnok felé intett.
- Herr Ludwig majd lejegyzi a neveket. Diktálod, ugye?
Némi kétkedés látszott a férfin, de a korbács, amit a keskeny kéz intésére Joachim felemelt, azonnali válaszra késztette.
- Igen, hogyne!
Joachim most is, mint mindig, hangtalan léptekkel hagyta el a pincebörtön épületét. A kijáratot félelmetesen messze érezte, valahányszor megtette ezt az utat s amíg végigment a fáklyákkal ritkán megvilágított, sötét pincefolyosókon, rettegett, hogy találkozik valakivel. Nem akart a szemükbe nézni. Nem félelembôl, hiszen inkább ô volt az, akitôl féltek. A viszolygás riasztotta, ami a többi börtönalkalmazottból feléje áradt. Nem akarta látni elfordított fejüket, vagy éppen tágranyitott, undorodó pillantásukat, nem akarta hallani, a mormoló, alig hallható köszönést, rettegett az igyekezettôl, ahogy a falhoz próbáltak lapulni, nehogy hozzá kelljen érniük.
Pedig ez is munka, akár a többi. Amikor huszonöt éve elkezdte, jó munkának látszott. Állami alkalmazott, kosztot ingyen kap, havi bére van, biztosan nem lesz gondja ételre, italra. És a Fôbíró, a börtön ura kedveli!
Egy ideig nagyon ügyesnek tartotta magát, hogy meghallotta a legapróbb zajt is, s így el tudott kerülni mindenkit a folyosókon. Késôbb rájött, hogy a többiek riasztanak, amikor kifelé indul.
Odakint nagy lélegzetet vett és a kapuôrök felé bólintott, akik csak felemelték alabárdjaikat, de nem zártak össze elôtte.
Visszanézett a komor épületre és megborzongott. Egyre elviselhetetlenebbnek érezte a munkáját. Nemcsak a látomások zavarták, valami más is volt. Hogy is mondta a bíró? Elhivatottság! Akikkel együtt dolgozott, valamilyen formában mind kötôdtek oda. A Fôbíró szadista volt, ott is boszorkányt keresett, ahol angyal lakozott, csak kínlódjon a fogoly. Az írnok karriert akart, és ezt a nagy hatalmú ember mellett kívánta elérni, ô is szívesen volt hát a kínzókamrában. A strázsa... az meg mindenkit megerôszakolt, akit csak behoztak, lett légyen az nô vagy férfi. Neki ez volt a hajtóereje.
Joachim kirítt a társak közül. Ô csak állami alkalmazott volt. Bérért csinálta, meg azért, mert máshoz nem értett. Mit is tenne, ha elveszítené ezt a munkát?
Legyintett és elindult megszokott kocsmája felé. Jól berúg, meg a lány is ott van. De azért... jó volna soha többé nem jönni ide!
Lassan bandukolt az utcán a kocsma felé. Az a lány! A szajhák soha nem dobták vissza Joachim pénzét, de igazi szeretôje, az nem volt eddig. Már nem is remélte, hogy lesz. Erre... A csapszék küszöbén kuporgott, amikor rátalált. Mindenki levegônek nézte, csak ô állt meg mellette. Kiváncsi volt, mit keres itt, hiszen nem a rosszlányok ruháját viselte.
A haja, az igézte meg elôször. A hosszú barna haj olyan volt, mintha... nehezen találta meg a szavakat, mintha soha nem fésülték volna meg, olyan borzas göndör. Rendezetlen, ôrült csigákban omlott a vállaira.
- Joachim úr, kérem! - könyörgô suttogásra riadt fel gondolataiból.
Az Ácsok utcájában állt meredten.
- Mi, mi? - fordult az alázatos pózban elôtte álló ember felé.
- Joachim úr, kérem, ne szíveskedjék a mi házunk elôtt álldogálni, ha meg nem sértem. Tetszik tudni, ugye...
Tudta. A Fôbíró meg volt róla gyôzôdve, hogy az általa kiválasztott emberek ô magához hasonlóan îmegérzikî a sátánt. Figyeltette az alárendeltjeit. Már megtörtént, hogy máglyán végezte egy egész család, mert a hóhér a házuk elôtt ült. Holott Joachim egyszerûen csak részeg volt, olyan részeg, hogy nem bírt továbbmenni.
Síetve megindult, észre sem vette, hogy az emberek megkalapozzák. Félnek tôle, ez eleinte tetszett neki, de aztán... Amikor családot akart alapítani, az elsô két reménybeli após majd megveszett az udvariasságtól, a lányát azonban hozzá nem adta volna. Pária volt, nem is próbálkozott többé. Olyan volt ô itt, mint a kivert kutya, aminek azért mindenki dob falatot, mert félnek, megmarja ôket.
Hedvig most is a különasztalnál várta. A férfi majdnem elmosolyodott. A színtelen, ormótlan zsákruha nem mutathatta, hogyan állnak alatta az apró hegyes mellek, nagy, barna udvarral körülöttük. Hogy milyen csodás, hosszú lába van ennek a lánynak.
Össze is súgtak a népek a hátuk mögött, no né, a véreskezû mester mégis talált magának valami kóbor ribancot, aki lehorgonyoz mellette. Mostanában, amikor ennyi a menekült, nincs is csodálnivaló ezen.
Azért õ örült ennek a suttogásnak.
- Elfáradtál? - kérdezte, de csak akkor, amikor Joachim az elsô snapszra itta a kupa sört. Addig csak nézte nagy, álmodozó barna szemeivel.
Bólintott és félrefordult.
A lány nem kérdezett többet. Mindig azt tette, amit ô, Joachim akart. No, ez rendben is lett volna, hiszen ez így szokás, de mégis másmilyen volt. Nem volt lapos, fura pillantás, kézmozdulat, ami annyira jellemzô az asszonyokra, ha nem tetszik nekik, amit a férjük mond. Mintha teljesen azonosult volna vele.
Különben sem beszéltek sokat. A hóhér a dolgáról nem akart, másról meg nem tudott. Egyszer az írnok is eljött vele, akkor aztán volt beszéd. Többet nem hívta. A nagy Luther, az a törtetõ féreg róla áradozott. Nem kérdezte meg, vajon mi változott Luther óta, amikor ugyanazt csinálják, mint a pápisták? Boszorkányokat kajtatnak, égetnek. A svéd király hadai meg... Az igaz Isten nevében halottasházat csináltak a környékbôl, pedig ez baráti terület.
Az este nem úgy végzõdött, mint a korábbiak. A hóhér általában addig ivott, míg az éjjeliôr kolompját meg nem hallották, akkor kézenfogták egymást és hazamentek.
És másnap... minden kezdôdött elôrôl.
Ám most valami történt. Már a negyedik kupa sörnél tartott, amikor egy kisgyerek szaladt oda, és belefúrta az arcát Hedvig szoknyájába. Onnan könyörgött alázatos, de reménykedõ hangon:
- Ugye kérsz nekem megint mézes süteményt, néni?
Joachimnak a torkán akadt a sör, bõszen köhögni kezdett. A gyerek erre ijedten felnézett, és el akart menekülni, de Hedvig magához szorította.
- Nem bánt a bácsi.
A részeg férfi iszonyodva bámulta a kisfiú elroncsolt arcát. Amaz megrettenhetett a tekintetétõl, mert kitépte magát a lány karjaiból és elszaladt.
- Úristen! - suttogta Joachim. - Mi történt ezzel a gyerekkel?
- A hóhér kiverte a szemét.
Felugrott, durván megragadta Hedvig ruháját.
- Nem igaz! Nálunk gyermeket sohasem...
- Még nem! Még eddig nem, ugye?
Szeretõje nem kiabált, mégis hátratántorodott
a szavaitól.
Reggel Hedvig mindig enni adott neki, mintha a férje lenne. Úgy mehetett aztán vissza a tömlöcbe. A csigához, a spanyolcsizmához, a hétágú, ólmozott korbácshoz, amivel néhány ütéssel le tudta nyúzni egy hát teljes bôrét.
A Fôbíró minden nap megelôzte, Joachim sokszor gondolta azt, hogy talán haza se ment.
Izzott a szeme annak az embernek, és soha nem tántorodott meg, el volt kötelezve valaminek. Nem Istennek, huszonöt évi együttlét után ebben a hóhér biztos volt. A Rend nevében végigélvezett kínzásoknak talán. És ez az elkötelezettség erôs volt. Még akkor sem rokkant meg, amikor...
Miért jut eszébe az a régi eset mostanában annyiszor?
Majdnem húsz éve már.
Amikor tizedszerre rántotta fel annak a fiatal lánynak a testét a mennyezetre, lábán a kétszázfontos súllyal, belehalt az a lány. Ô nem vette észre, felkapta a vizesvödröt, hogy leöntse. Akkor következett az iszonyat. A boszorkány teste egyszerûen eltûnt, elenyészett, s helyette egy fényes, sárga, arasznyi gömb maradt a levegôben függve. Joachim a talpáig megborzongott, de annyi lélekjelenléte volt, hogy a vödröt hozzávágta a jelenéshez. Erre az, mint egy megriasztott madár, verdesni, cikázni kezdett ide-oda a helyiségben. Nekivágódott a kínzóeszközöknek, aztán az ôrt döntötte le a lábáról, egyik faltól a padlatra, onnan fel a berácsozott ablakra vágódott.
Az írnok nyüszítve lapult a pultja alatt, a strázsa fel sem állt, de látta, remegett. Maga menekült kifelé. Egyedül a Fôbíró állt mereven és mozdulatlanul, pedig egyszer a démoni fénygömb csak hajszállal hibázta el a fejét.
Mivel az a valami végül az ajtón suhant ki, a bíró reá ripakodott:
- Ostoba fajankó! Miért engedted el a sátánt?
Térdrehullott akkor:
- Uram, én oly iszonyúan...
Leintette
- Tudom. Féltél. A sátántól nem szégyen félni. Én is félek tôle. Mert, aki nem fél tôle, az...
Ellökte magától, odalépett az ôrhöz, talpra rángatta, és az arcába csapott.
- De aki nem harcol ellene, az is! - üvöltötte.
Megint... megint jött a látomás. Az öregasszony helyett a kedvese összetört, véres testét látta a kampón lógni.
- Üss, Joachim! - hallotta a bíró parancsát.
De most nem tette meg, elégszer verte már meg Hedviget. Mégha káprázat is volt mindannyiszor, nem akarta többet.
Keze, ami már nyúlt a korbács után, most visszahúzódott. Jobbjában még ott tartotta a hegyes, tüzesre izzított vasrudat. A szomszéd város hóhérja volt, aki azt a gyermeket megkínozta. Itt nincs ilyesmi. Még nincs.
Erôteljes mozdulattal bedöfte a nyársat az öreg boszorkány nyakába. Az azonnal meghalt.
Aztán megpördült.
Tekintetek.
Az értetlen. Az ôr szája ámulatra nyitva, szeme kitágult, nem is akarta elhinni, amit lát. Az italtól és a szûntelen nemi vágytól ûzött arcon izzadtság csorgott.
Az írnok mozdult, tán a pultja alá akart bújni, mint ahogy egyszer régen. Szeme ide-oda villant, kiutat keresve, de közben a fônökét is vizslatta. A sunyi.
És végül...
Az elégedett! Joachim úgy megdöbbent, hogy majdnem elejtette a rudat. Erre nem volt felkészülve, erre a gonoszságra. Várta a dühöt, hogy a bíró majd felrobban mérgében, hogy pártfogoltja cserbenhagyta, a fájdalmat is szerette volna látni, mint a szülôjét gyûlölô gyermek, aki csak azért csinál ôrültséget, hogy kínokat okozzon azoknak, akik szeretik. És végül számított a közönyre is, hogy a Rendnek ez a megszállottja semmit nem fog érezni, gépiesen rendeli el a lefogatását.
Helyette... tiszta, érzéki elégedettség! Hát ez a bíró? Most már látta, ez egyáltalán nem hisz semmiben. Nem a Rend híve, nem a jóé vagy rosszé, egyszerûen csak azt gondolja: tetteim legfôbb tanúja tûnjön csak el! Így van jól!
A tüzes vas átverte a Fôbíró mellkasát. A pengearcon semmilyen érzelem nem tükrözôdött, csak a vére spriccelt a hóhér arcába. Hangtalan csuklott össze.
Joachim kihúzta fegyverét, s egy lendülettel felfelé rántotta, fogta vele a strázsa kardjának támadását. Közben bal öklével arcon verte lenn, a sisak alatt. Reccsenés hallatszott és a sérült férfi bôsz üvöltése. A hóhér nem kegyelmezett. Az ôr megtántorodása adta idôt felhasználva a szájába döfött. A rúd vége kijött a tarkón. A sisak alatti sodronycsuklyát nem ütötte át, csak az agyvelô darabjai türemkedtek át rajta.
Az írnok már majdnem az ajtónál járt. Neki a hátába. Senki nem juthat ki, hogy ô el tudjon menekülni.
Megmosakodott a dézsa vízben, mint mindig. Az, hogy csak a vér nagyja jött le róla, ruháján, körme alatt ott maradt, nem érdekelte. Ez is úgy volt, mint szokott.
Átlépve a hivatalnok testét, ugyanolyan nesztelen léptekkel indult el, mint szokásosan. Nem is figyelt fel rá senki. Arra sem, hogy véres, mocskos. A kapuôrséget bólintással köszöntötte és elindult a kocsmába, mint mindig. Reggelig úgysem lép be más a kínzókamrába, van ideje.
A kocsmában most egy egész üveg snapszot kért, egy korsó sörrel megitta. Aztán magával intette a lányt.
Csak akkor szólalt meg, amikor kiértek a városból.
- Megöltem.
Hedvig csak pislogott egyet, de nem szólt.
- Most elmegyek - folytatta megsimogatva a kusza hajat. - Beállok a svédekhez. A háború is jó mesterség.
A lány kezét kereste.
- Gyere velem! A legtöbb katonának a nôje is együtt vonul a sereggel. Jól megleszünk ott.
- Nem maradok veled. Más az utam.
Joachim megdöbbent.
- Ezt nem értem.
- Pedig egyszerû. Amiért jöttem, azt elvégeztem.
Elindult vissza a városba. Amikor a volt hóhér már nem látta, megállt, testét kinyújtotta, két kezét a magasba emelte.
Kisvártatva nem maradt belôle más, csak egy
arasznyi, fénylô, sárga gömb. Azután
eltûnt az is.