1.
Norm Messier soha nem került összeütközésbe a törvénnyel, nem tartóztatták le, nem bírságolták még semmilyen szabályszegésért. Ezért joggal gondolhatná bárki, hogy erôteljesen, sôt felháborodva tiltakozik minden, a szabadságát sértô intézkedés ellen.
Norm Messier-nek azonban nem esett le az álla a döbbenettôl, amikor a londoni repülôtéren két sötét ruhás úr lépett melléje, a brit titkosszolgálat igazolványát lobogtatva.
Az Államokból érkezett komputer-szakember ugyanis nagyon jól tudta, hogy az úriemberek nem az Intelligence Service-tôl vannak, és nem a szabadságát, hanem az életét fenyegeti veszély.
Az igazolványokat hamisítani manapság, 2184-ben már nem gond, ordítani, jogsérelemrôl hadovázni pedig nem tanácsos, fôleg olyan emberekkel szemben, akiknek a kabátja feltûnôen kidudorodik.
Norman ezért néma maradt, s készséggel beült az "ügynökök" autójába. Ott aztán, miközben észak felé hajtottak, viszonylag nyugodtan törhette a fejét a menekülés lehetôségein.
Szomorúan emlékezett vissza arra a Normanra, aki hét éve díjnyertes programokat írt, híres és jómódú ember volt, nagy jövôvel. Akkor még nem gondolta, hogy egyszer anyagi nehézségei lesznek. Hogy vannak hibái, azzal tisztában volt, de lényegtelennek érezte ôket. Miért baj az például, ha valaki a megfeszített napi munka után a lóversenyeken keres kikapcsolódást?
Már elhagyták Londont s most igazán megijedt.
- Ki akarnak végezni? Valami elhagyatott helyre visznek?
A félelemtôl rekedt volt a hangja, nem tudta, a "biztonságiak" ezen mosolyognak-e vagy magán a kérdésen.
- Cambridge-be megyünk - válaszolta egyikük.
Norm nem nyugodott meg a választól. Meglepte volna, ha a miami maffia székhelyét az egyetemi városban találja meg.
A maffia! Sokszor elátkozta már azt a percet, amikor hozzájuk fordult kölcsönért. De más nem adott neki félmillió dollárt. Hiába keresett meg bankokat s magánembereket, a "biztos" nyerési szisztémáját senki nem vette komolyan. Mit bánta ô a hatalmas uzsorakamatot, biztos volt benne, hogy néhány nap múlva visszafizetheti a kölcsönt.
Aztán szomorúan kellett tapasztalnia, hogy ripsz-ropsz, elúszott a pénz, a szisztéma valami földöntúli okból nem mûködött.
Ez fél éve történt, s akkor illegalitásba vonult. Mára hárommillió körüli az összeg, amit vissza kellene fizetnie.
Valaki azt tanácsolta, jöjjön Angliába, ez az ország tiszta az amerikai maffiáktól.
Nem volt jó tanács.
Hm. Vagy mégis? Rettegése az út során szánalmas kis félelemmé csökkent, hiszen a pribékek nem végeztek vele. Simán jutottak el Cambridge-be, ahol is az egyetem területére hajtottak, a jellegzetes barna téglás, facsoportokkal körülvett házak közé.
Az egyik ház elôtt megálltak, s a fiúk beirányították.
Odabenn, a szalonban egy görnyedt, szemüveges öregember fogadta.
- Hozta Isten, Norm! Ugye szólíthatom így?
Messier biztos volt benne, már látta valahol ezt az embert.
A másik észrevette vizslató pillantását.
- Emlékeztetem valakire? Nos - háta mögé intett a fejével - nézzen a falra. Ennek az úrnak... hm... a szellemi leszármazottja vagyok.
A falon a XX. század kiemelkedô matematikusának, Stephen Hawkingnak a képe függött.
- Erasmus Clark! - esett le hirtelen a tíz cent. - Maga Erasmus Clark, ugye?
Az ôsz férfi mosolyogva bólintott.
- No, de...
Norm most már semmit nem értett. Mi köze az ô adósságának, a maffiának a nagy tekintélyû tudóshoz? Mi folyik itt?
Clark, mintha csak kitalálta volna gondolatát, így szólt:
- Elôször is elnézését kell kérnem, hogy az Intelligence Service embereivel kisértettem ide. Tudtuk ugyanis, hogy az életére törnek bizonyos személyek.
Normnak tátva maradt a szája. Rezignáltan hagyta, hogy a professzor leültesse.
- Elismerem, nem jártunk el magával szemben tisztességesen, amikor idecsaltuk.
- Ezek szerint - mondta az amerikai száraz szájjal - a maguk embere volt, aki ideküldött.
Clark derûsen bólintott.
- Természetesen. Hogy röviden szóljak, szükségünk van magára, Norm.
Várt egy kicsit, hogy a fiatalember megnyugodjon, aztán - Messier legalábbis így érezte - lavinként zúdította rá a hihetetlen információkat.
- Kétszáz évvel ezelôtt Stephen Hawking közreadott egy hipotézist. Azt mondta: ha a térbôl kimetszünk egy szeletet, fejjel lefelé fordított kúpot kapunk, aminek a csúcsa az ôsrobbanás pontja, pillanata, ahonnan az anyag és az idô szétteterjedt. De mi van akkor, ha a kúp alján nem pont van, hanem az idô és a tér ellapul? Bizonyos számítások ugyanis azt jelezték, hogy a téridô alja, kezdete ovális, mint egy pezsgôspohár feneke. Ha így lenne, az az egész fizikát s a világmindenségrôl alkotott képünket gyökeresen megváltoztatná. Ha ugyanis nem volt csúcs, nem lehetett ôsrobbanás sem, és az univerzum kialakulására más elméletet kell keresnünk.
Felállt és leemelt a polcról két súlyos irattartót, letette ôket az asztalra és rájuk csapott.
- Ha ezeket elolvassa, teljes egészében látja majd a tervet, amit Hawking elmélete alapján kidolgoztunk.
És Norm megismerhette a legôrültebb kisérletet, amit valaha is kitaláltak.
Százötven éve matematikusokból és számítógépes tudósokból egy csoport alakult. Hawking hipotézisét azonban nem sikerült bizonyítani, a téridô elsô perceire csak valószínûségeket találtak. Ezért elhatározták, hogy lemodellezik a kozmosz egész múltját. Óriási munkára vállalkoztak! Matematikai képletekké kellett átalakítani, és egy magas energiaszintû szoftverbe táplálni minden szót, amit az ember valaha is leírt vagy elmondott önmagáról és a világról, minden filmet, amit készített.
- Mai valóságunknál kezdtük, és eljutottunk a százötven év alatt a téridô kezdetéig - folytatta a prof. - Létrejött egy komputerbe táplált világ, amely a számok szférájában megszólalásig ugyanolyan, mint a miénk, s ugyanazzal a múlttal rendelkezik. De most, hogy azt hittük, a végére értünk a kisérletnek, egy nagyon súlyos probléma állt elô.
Apró hatásszünetet tartott.
- Az eredmény így is szép, de a fô kérdést, hogy csúcs-e a téridô kezdete, vagy ovális, azt továbbra sem tudjuk. A másodlagos program, ami a létrehozott matematikai világegyetemet tanulmányozza, a téridô elsô száz évére nem ad semmilyen választ.
A másik önkéntelenül reagált.
- Ez nem a fôprogram hibája, az Önfejlesztô-Következtetô fálj az oka, biztos vagyok benne.
- Látja? Ezért... hm... hivattuk ide. Maga, egyik díjnyertes dolgozatában megoldotta ezt a kérdést.
- Nem, nem, én csak feltártam a problémát. Nézze - folytatta izgatottan, - az Önfejlesztôt azért használják, hogy ne kelljen egy adott programot az utolsó gombostûfejig elôre kidolgozni, hanem ez a továbbfejlesztô alprogram adja meg a részleteket. Sokan azonban úgy gondolkodnak, hogy az Önfejlesztô következtetései nem teljesen pontosak, hibákat halmoz fel, ezért a végsô kép hamis lesz. Ez nem így van. A fájl csak azokkal a képletekkel dolgozhat, azokból építkezhet, amiket a fôprogramba betápláltak. Ezek pedig tudományos tények, tehát valótlan, nem létezô helyzeteket nem alakíthat ki belôlük. A probléma ott van, hogy a Következtetô nem ember.
Nyilvánvaló, hogy a múlt teljes leképezése az apró részletekben nem mehet hiba nélkül. Számunkra ezek lényegtelenek. Például a téridô kezdetének valós képét nem befolyásolja, ha mondjuk a XV. században egy harcost nem karddal ölnek meg, hanem lándzsával. Az Önfejlesztô azonban nem tud különbséget tenni a hibák között, fontossági szempontból. Úgy mûködik, hogy egy meghatározott hibaszázalék elérése után nem válaszol semmire, mert bizonytalanságot érzékel.
Erasmus Clark nagyot sóhajtott, mintha valami nehéz kijelentésre készülne.
- Mi is sejtettük, hogy így van. De... tudomásunk szerint maga írt egy másik dolgozatot is. Ebben azt fejtegeti, hogy meg lehetne oldani az Önfejlesztô belsô ellenôrzését, egy matematikai képletekké átírt emberi agy segítségével. Hogy választ lehetne kapni olyan kérdésekre is, amiket az adott program nem tud maga megválaszolni.
Messier egyszerûen elnevette magát.
- Na, persze! De azt is megjegyeztem, hogy ötezer év múlva talán megvalósítható lesz az ilyesmi.
- Téved! - mondta Clark éles hangon. - Mi megoldottuk!
A másik csak rázta a fejét.
- Mit gondol - folytatta a prof, - miért vagyunk ilyen jó kapcsolatban a titkosszolgálattal? Az, hogy a téridô elejét kutatjuk, kit érdekel? Két-háromezer tudóst és kész. De mióta felfedeztük azokat a programtervezési módszereket, amik lehetôvé teszik az agy matematikai leképezését... nos, azóta védôôrizetben vagyunk.
- Atyaisten! - suttogta Messier. - Dehát miért mondja el ezt nekem? Most már nekem is hordoznom kell ezt a súlyos titkot. Miért?
Erasmus monoton hangon válaszolt.
- Az említett dolgozatban azt írja, ha lenne az agy leképezésére lehetôség, maga tudná, hol kell keresni a hibákat, vagy esetleg közvetlenül, az Önfejlesztô nélkül képes volna behatolni a program mélyére, és megtalálni a keresett választ.
Néhány pillanat eltelt, mire Norman felfogta, mirôl van szó. Akkor felállt:
- Gondolom, esküt kell tennem, hogy nem beszélek soha az itt elhangzottakról. Készséggel leteszem. De utána távozni szeretnék. Csak nem képzeli, hogy átalakulok képletekké, és lemegyek az idô mélyére maguknak?
- Kifizetjük a teljes adósságát. Aztán, ha visszajött, kap még tízmilliót.
Norm levegô után kapkodott.
- Ne hülyéskedjen! És... apropó, a visszatérés. Mi az esélye annak, hogy élve visszakerülök a testembe? Végeztek egyáltalán kisérleteket?
- Nem. Nincs rá idônk. Ha az év végéig nem jutunk eredményre, a kormány megszünteti a programot - Clark vállat vont. - Elvégre százötven évig pénzelték. Gondolom, elegük van. Norm, gondoljon bele! Magának vége pénz nélkül! Napokon belül megölik!
- Mi az esély? - ismételte a másik makacsul, Clark pedig lehajtotta a fejét.
- Elméleti becslések szerint harminc százalék körüli a valószínüsége annak, hogy élve visszatér.
Az amerikai bólintott.
- Szép.
2.
Az idô tényleg nagyon sürgethette az angolokat,
mert csak két nap felkészülési idôt
hagytak neki. Norm ezt voltaképpen nem is bánta,
mert bele sem akart gondolni, mit is vállalt. Csak azt
hajtogatta, amit Clark mondott neki: belehalhatsz, de ha nem vállalod,
mindenképp halott vagy.
Csak futtában kérdezett rá néhány problémára.
Egyik a sebesség volt.
- Ha a fôszoftver a téridô pontos matematikai szimulációját hozta létre, akkor rám minden fizikai törvény vonatkozni fog, nem léphetem túl a fénysebességet, vagyis a matematikai megfelelôjét. Maguk azt mondták, három napig leszek távol a testemtôl. Hogyan jutok le a kezdetekig ilyen rövid idô alatt?
- Megfigyeltük - hangzott a válasz, - hogy a programban a múlt szintjei kifelé tartanak. Képzeljen el egy centrifugát, aminek középsô tere üres mûködés közben, mert a ruhák az oldalfalakra halmozódnak. A programban is hasonló történik. Ez azt jelenti, hogy be tudjuk lôni magát egyenesen az aljára, mivel a tér csak a kúp oldalain létezik.
Kihasználva ezt a téren kívüli állapotot, gyakorlatilag azonnal lenn lesz. Persze a csúcs közelében, néhány percnyire az ôsrobbanástól már összeérnek a szélek felé haladó terek, tehát némi idôt igénybe vesz majd a célhoz jutás, de lényeges késedelmet nem fog okozni ez sem. Úgy számítjuk, marad két és fél napja a részletes megfigyelésre.
Arról is felvilágosította egy orvosnô, hogy a testi szükségleteit korlátozni fogják. Nem fog érezni éhséget, szomjúságot, hideget, meleget, nemi vágyat vagy fájdalmat.
- Mesterségesen fogjuk táplálni a három nap alatt, így nem pazarol energiát. Teljesen a feladatra koncentrálhat.
Amikor úgy érezte, nem jut már több kérdés eszébe, lefeküdt a mûtôasztalra, ahogy elnevezte az életfenntartó rendszert.
Még érezte, hogy az elektródák százait tartalmazó sisak a fejére borul, s tû hatol a vénájába. Azután, sokkoló hirtelenséggel egy, szó szerint fénybôl álló közegbe került, belezuhant az összetartó terekbe.
Óriási sebességgel haladt, nem tudta az anyagot a tértôl megkülönböztetni, a világegyetem még olyan sûrû volt, hogy szabad terek még csak atomi szinten léteztek. Matematikai mintázatánk szemét nem bántotta a pokoli fény, és az elképzelhetetlen hôséget sem érezte.
Látni azonban nem látott fénynél egyebet, ha ugyan látásnak lehet nevezni az ilyesmit. Az érzékelés más módja azonban rendelkezésére állt.
Két eset van. Vagy bezuhan a csúcsba, a legelsô pontba, s akkor megáll. Ha nem ez történik, hanem továbbcsúszik, túllendül, az bizonyára azt jelenti, hogy Hawking feltételezése igaz, ovális a téridô.
Fogalma sem volt egyébként, hogyan végezhetne "további megfigyeléseket" ilyen helyzetben. Pillanatnyilag minden erejét kénytelen volt összeszedni ahhoz is, hogy saját esésére koncentrálni tudjon.
Úgy érezte, végtelen ideig tart a zuhanása, holott valójában egy- két percnél nem lehetett több. Fújt egy nagyot, amikor észlelte, hogy esése ellapul, majd felfelé kezd tartani.
Megvan tehát a fô válasz! A tér alja ovális.
Most aztán hogyan tovább? Mennyi idôbe fog telni, amíg kitalálja, hogyan és mit figyeljen meg?
Tûnôdése azonban nem tartott sokáig. Hirtelen és minden átmenet nélkül egy nagyot esett.
Néhány másodperc kellett, míg a fájdalmon úrrá lett. Ekkor feltápászkodott és körülnézett.
Virágágyasban állt, mellette az egyik jellegzetes, barna téglás oxfordi épület. De mintha ez nem ugyanaz az épület volna, ahol lefeküdt az ágyra, ahol a fejére helyezték a vezetékeket.
Hál' Istennek letelt a három nap! De miért nem azon az ágyon éledt fel?
Egy dühös hangot hallott.
- Hé, maga! Mit csinál itt? Hogy merte összerondítani a kertet?
Régimódi, kék munkásruhába öltözött ember hadonászott elôtte gereblyével.
Nem az a kertész volt, akit három napja megismert. Magyarázkodni kezdett.
- Norman Messier vagyok, biztos hallotta a nevemet. Egy tudományos kísérletben vettem részt, az Õsrobbanás programban. Gondolom, valami apróbb hiba csúszhatott be, hogy nem a laboratóriumban ébredtem. Volna szives szólni Erasmus Clark professzornak?
A kertész arca nem lett barátságosabb.
- Miket hord itt össze? - kérdezte, és feljebb emelte a gereblyét. - Csak annyit mondhatok, táguljon innen az úr, mielôtt a rendészeket hívnám!
Messierben, ahogy nézte ezt az embert, valami nagyon baljós sejtés kezdett kialakulni.
- Szóval - mondta - , a kisérleti naplóban, amit itt mindenkinek ismernie kell, nincs benne az én nevem?
- Nincs bizony!
- És a váltótársa sem említette? Nem mondta, hogy jogom van itt lenni?
- Nem!
Leporolta a ruháját.
- Rendben, már megyek is.
Helyette csontrepesztô horgot helyezett el a kertész állán, elragadta a gereblyét, s elszántan megindult a legközelebbi épület felé.
Ezek a szemetek becsapták! Nyilván öntudatlanságban tartották visszérkezése után, és kicsikarták belôle az információkat. Azután egyszerûen kidobták ide, és most le akarják tagadni az egészet. Elvégre ô nem ellenôrizte, átutalták-e a hárommilliót - bízott bennük! De naiv volt! Hiszen alig van pénzük, a parlament le fogja fújni a programot! Hogyan képzelhette, hogy újabb hatalmas költséget elvállalnak!
No nem baj! Ezzel a vasvillával fogja kipréselni belôlük a tizenhárom milliót!
Bevágtatott az épület elôcsarnokába. Vadul körülnézett, s egy titkárnôt vett észre, a belsô portásfülkében. Kirángatta a félelemtôl dermedt lányt, és a nyakához szegezte a gereblyét.
- Angyalom! Én nem hagyom, hogy hülyét csináljatok belôlem. Ha nem vezetsz azonnal Clark professzorhoz, átdöföm a nyakadat! Megértetted?
A lány halálra váltan bólintott.
- Megengedi, hogy a belsô telefonon...
- Rendben, az még jobb. Mondd csak be, hogy Norm Messierrel nem fognak kitolni. Mondd meg, hogy az a tetû, Erasmus Clark azonnal jöjjön ide!
Kisvártatva két rendész tûnt fel, de nem jöttek a közelbe, tíz méterrôl próbálták megnyugtatni.
- Nem lesz semmi baja a lánynak, ha az a szemét professzor idejön! Gondoskodjanak róla! - förmedt rájuk Norm.
A két ember zavartan összenézett, de aztán egyikük beleszólt a rádiójába.
- A professzor úr azonnal itt lesz. De ha bántani próbálja...
- Semmi dolgom vele azután, hogy megmutatja az átutalási bizonylatot a pénzemrôl.
Aztán... aztán olyan események következtek, amik Normant majdnem az ôrületbe kergették.
Nyikorgást hallott, majd egy tolószék gördült elô a liftbôl. Az egyik rendész odaugrott s Norm elé gurította, majd szembefordította.
A tolószékbôl Stephen Hawking professzor nézett rá, össze nem téveszthetô arcával. A mozgásképtelen zseni kisujjának apró rezdüléseivel ütött be valamit a tolószékre erôsített komputerbe.
- Kicsoda ön és mit akar? - tolmácsolta a biztonsági ember.
Norman Messier óriásit üvöltött, felemelte és a rendészek felé hajította a titkárnôt. Körülnézett, a pultról felkapott egy határidô naplót, majd gereblyéstôl kivetette magát az ablakon.
Órákig rohant. Át a városon, autókat, embereket kerülgetve. Csak az erdôben állapodott meg, vagy három kilóméterre Cambridge-tôl, ott rogyott le.
Fáradtságot furcsa módon nem érzett, a fejében kavargó rettenetes gondolatok döntötték le. Hanyatt fordult és felnyitotta a határidó naplót. "Az 1984. évre" állt az elsô lapon.
3.
Nem tudta elképzelni, miféle hiba történhetett. Egyszerûen lehetetlennek tartotta, hogy kétszáz évvel korábban jöjjön ki a matematikai világból. Az ô utazása 2184- ben lett programozva, a személyiségét ott, azon az idôszinten fogadta be a gép.
Nem tudta kiverni a gondolatot a fejébôl, hogy mégis Clark tolt ki vele. Kiszedték belôle az információt, aztán visszatoloncolták a XX. századba? De hogy? Az idôgépet is kifejlesztették?
Egész éjjel töprengett, de nem jutott semmire, azon kívül, hogy benne van nyakig a fekában.
Reggel felkerekedett. Az elsô dolog, gondolta, bemenni egy településre és újságot keresni. A rendôrség már bizonyára kutat utána, és neki a XX. században sincs kedve börtönbe menni. Hogyan fog visszamenni saját korába, erre a problémára egyelôre gondolni sem akart.
A falu fôterén, az utcai lacikonyha mellett ült le egy padra, a standról elcsent újsággal.
Az elsô oldal mindenféle politikai hírrel volt tele, valami Margaret asszonyról írtak, aki - rémlett neki - egykor valóban miniszterelnök volt az Egyesült Királyságban.
A második oldal egyszerûen olvashatatlan volt. Kusza, hullámos vonalakkal írták tele, mintha egy gyermek firkálgatott volna. Megfordította a lapot és a legutolsó oldalt nézte meg. Sporthírek, balesetek. Egy lapot visszament, s az utolsó elôtti oldalon megintcsak a kusza jelek.
Mi az isten ez? Dühében felnézett a lacikonyhára. A szakács unott arccal dobálta a parázsra a hússzeleteket.
Mark Messier nem volt éhes. Pedig három napja nem evett. Nem volt álmos sem, pedig ugyanannyi ideje nem aludt. Vagy nem is annyi volt...?
Hirtelen úgy érezte, valami szexuális víziót kell felidéznie magában. Nem volt rá semmilyen hatással.
Az újságnak csak a külsô oldalai vannak megírva.
Az önfejlesztés nem nem száz százalékos.
Gondosan letette a lapot a padra, csak utána kezdett el remegni. Ez a komputerben létezô múlt és nem a valóságos! Még nem telt le a három nap.
Persze! Hiszen amikor átlendült, saját becslése szerint sem telhetett el pár percnél több.
Csillapodott a pánik. Most tehát várakozás következik. Ahogy az orvosnô mondta, ki fogja bírni azt a három napot.
4.
Hónapok óta volt már a XX. században, és semmit nem értett. Csak gondolkodott, járt az agya. Újra felmerült benne, hogy Erasmus mesterkedése az egész. Végül elvetette ezt a gondolatot. Nem valószínû, hogy sokáig rejtegethetnék a testét.
Költsége nem volt, hiszen nem evett, nem ivott, és nem volt szüksége éjjeli szállásra. Erdôkben, mezôkön hevert le néha s mániákusan törte a fejét.
Újabb gondolatai azonban elborzasztották.
Lázasan számolt. Rájött, hogy a programban az idô is másképp múlik, mint odakinn, a valóságos világban. De nem tudta megbecsülni, egy valóságos másodperc hány napot, vagy hány évet(!) jelent itt benn! Uramisten! Ez senkinek nem jutott eszébe! Pedig, a komputerek akár milliárdszor, trilliószor is gyorsabbak az embereknél, miért nem gondolt erre senki, beleértve önmagát, a számítógépes szakembert?
Volt még valami, ami nem hagyta nyugton. Egyszer bement egy kocsmába, s megpróbált enni. Úgy találta, képes rá, de a kolbásznak nem volt íze, és hiába nyelte le az ételt, semmit nem érzett. Megfigyelt egy embert a csapszékben. A férfi azzal szórakozott, hogy egy golyót dobált üres poharába, és nézte, ahogy görgött ide- oda. Megmaradt a fejében ez a kép, de egyelôre nem tudta, miért jegyezte meg.
Rájönnie csak késôbb, kétezer évvel késôbb, illetve korábban sikerült.
Egyszer ugyanis, a negyedik hónap vége felé megint elsötétedett elôtte minden, és ismét abban a véget nem érô izzásban találta magát, amit már megtapasztalt. Megint átlendült a téridô mélypontján, majd megint kibukkant, nagyot esve... egy kelta, druida szertartás kellôs közepén.
A rémült nép szétszaladt, s ô egyedül maradt a dolmen tövében.
Órákig feküdt ott, sokkolva, félájultan. Halványan érzékelte csak, hogy valakik megfogják, felemelik. Aztán ringó mozgást érzett. Hordágy?
Azon az estén énekszóra riadt. A faluban a kelta törzs lányai, asszonyai táncoltak körülötte, tölgyágakat lobogtatva.
Sejtette, hogy istennek tekintik, meg is próbálta kihasználni az ebbôl adódó lehetôségeket, de hamar elment a kedve az isteni szereptôl.
Eleinte mániákusan evett- ivott, el is képesztette a törzset, fôleg azzal, hogy az asztal alá ivott mindenkit. Közben azonban szomorúan gondolt rá, milyen jó volna berúgni. Akkor elfelejthetné az agyában kavargó szörnyûségeket.
A lányok, asszonyok versengve kínálták fel magukat az "égbôl jöttnek". Norm eleinte kitért. Aztán arra gondolt, jobb ha viseli a szégyenbélyeget, mintha állandóan egy falka nô jár mögötte.
Ezután békén hagyta a törzs. Letaszított és megbüntetett istennek tartották, akit azért tisztelni kell, hisz ki tudja mikor nyeri vissza a hatalmát?
Ez jól jött neki. Környezete nemigen érdekelte, naphosszat rótta magányos sétáit a kôkör és a falu között. Az ösztöne azt jelezte, a végsô válaszra valahol itt talál rá.
Két hónap múlva történt. A tavaszt köszönteni gyülekezett a törzs a dolmenekhez. A szertartásokat a szomszéd, nagyobb faluból érkezett druida végezte. Norm unottan nézte a hókuszpókuszt mindaddig, amíg meg nem látta a pap kezében a kupát. A legnagyobb kô elé helyezte, majd ötöt lépett a jobbra lévô szikla felé. Ott megfordult és ügyesen egy fagolyót hajított a pohárba. A jelenet többször megismétlôdött, mindíg más kô irányából, de Messier ezt már nem látta.
Visszasétált a faluba, kunyhójába.
Ha egy ovális fenekû pohárba beledobnak egy golyót, az áthalad a pohár alján, majd fellendül, de nem addig a szintig, ahonnan beejtették, hanem kicsit alacsonyabbra. Innen ismét lezuhan, átlendül, de most még lejjebb állapodik meg. Így hintázik az a golyó ide- oda, mindig lejjebb és lejjebb érve el menetének felsô szintjét. Aztán, nagysokára megállapodik, hisz az ovális pohárnak is van egy pontja alul, ami a többihez képest a legalacsonyabban van.
Mi ebbôl a tanulság?
Ha a téridô szelet legalja nem is csúcs, azért lehet egy kezdô pont.
Percekig röhögött a szerencsétlen Erasmus Clark-on, meg a szerencsétlen kollégáin és még szerencsétlenebb elôdeiken. Lehet, hogy tökmindegy, hogy mi van alul. Legalsó pont csúcs nélkül is létezik, csúcs nélkül is lehetett ôsrobbanás. És erre pazarolták az életüket, meg azt a csomó pénzt!
És nem lesz eredmény, nem ám! Az év végén seggberúgja a kormány az egész társaságot! Ha-ha, mehetnek a munkanélküli hivatalba! Mert hát hol kap állást az olyan hülye tudós, aki húsz év alatt, és ki tudja, hány millió fontot elköltve sem jutott eredményre?
Ráadásul, mégcsak az elégtételük sem lesz meg azoknak a marháknak! Õ ugyan nem fogja elmondani nekik, mit tapasztalt, nem ám!
No, nem mintha rosszindulat volna benne. Kedves fiú ô, no meg becsületes is. Bizonyára még a pénzét is megkapja, hiszen nem szándékosan hallgat majd. Sôt nem is hallgat majd!
Kicsit elkomorodott, de aztán megint nevetésben tört ki.
A kibukkanások szépen folytatódnak, egyre több idô telik el visszafelé, hiszen minél többet megy vissza annál inkább veszíteni fog lendületébôl. Még néhány hintalibbenés s barátkozhat kicsit az ôsemberekkel, aztán, pár fordulat (odakinn közben egy óra sem telt el), és már nem lesz ember. Nagysokára a Föld is eltûnik, aztán a Nap is.
Fetrengett a röhögéstôl.
És akkor, amikor már Nap sem lesz, még mindíg van hátra a három napból legalább kettô, ugyebár. Neki meg pár millió év. Tökegyedül az ûrben, idônkét átmenve a nagy fényességen.
Ha-ha!
Jókedvûen állapította meg, a kunyhó falának dôlve, hogy a visongó téboly egészen enyhe kifejezés arra az állapotra, ami rá vár.