Akkor hallottam elôször Jas Tremar nevét, amikor próbautamat töltöttem Knight kapitány vadászhajóján. Azt mondta a fônök, valami próbát kell kiállnom, meg kell majd verekednem ezzel az emberrel.
Mondhatom, nem érdekelt különösebben ez a küzdelem. Biztosan valami karatéka-díjbirkózó keverék az illetô, és elpakol, mint a taknyot. De túlságosan örültem az állásomnak. Hogy nem kell éhkoppon tengôdnöm a lágerben a Titánon, az megért minden verést. Ráadásul büszke is voltam, hiszen ásványvadásznak lenni nagy dolog!
Nem könnyû élet, az igaz. Naponta felröppenni szûk lakóterû hajókkal a Yapetusról, nekieredni a Szaturnusz többszáz gyûrûjének, szondázni egy, aztán egy másik, meg megannyi óriás jégtömböt, ásványi szennyezettség után kutatva. Ha pedig találsz egy reményteljeset, be kell irányoznod olyan pályára, hogy a Yapetus körül keringô olvasztóba jusson. Ez azt jelenti, hogy kézzel szereled fel a gyûrûdarabra a fúvókákat, közben pattogsz, akár a nikkelbolha, alig tudod használni a hôpisztolyt, mert a gravitáció gyakorlatilag nulla. Aki már csinálta, csak az tudja, micsoda meló ez!
Ha pedig tévedett a vadászcsapat, és a jégben nincs elég ásvány, mindezt ingyen csinálta, nem kap egy vasat sem, a kevés ón vagy vas elmegy a költségekre.
Mégis felemelô érzés közéjük tartozni, mert benne van a vadászlétben a hírnév és a gazdagság igérete.
Én pedig vagyont akartam gyûjteni. Tudtam, hogy nem könnyû, hiszen sok az olyan jégtömb, amiben alig van valami. De olyat is hallottunk nemegyszer, hogy annyi germánium volt egy darab gyûrûben, hogy a legénység mehetett is haza a Földre, és élete végéig dúskálhatott a jóban.
És, nem utolsó sorban, válogathatott a jobbnál jobb nôk között. Egy húszéves embernek ez sem semmi!
Utunk nem volt igazán sikeres, de azért zsebretehettem elsô vadász keresetemet, amibôl körülbelül három esti italozásra futotta.
A Yapetus telepe ramaty egy hely volt, ám a munkanélküli tábort mérföldekkel verte. Mindenkinek saját lakócsô járt. Igaz, a szoba kicsi volt, a budiba meg a zuhanyozóba úgy kellett bepréselnie magát az embernek, mégis valóságos paradicsomnak éreztem az "otthonomat".
Az egyetlen kocsmában pedig bármit lehetett kapni, ha volt pénzed. Hála a csempészeknek, igazi whiskyt ihattam.
- No, fiam - mondta Knight a pohárköszöntô után -, most jön a próba.
A sarokba, egy kis asztalkára mutatott.
Mélabús pofával ülô fickót láthattam. Megkönnyebbülésemre nem nézett ki valami gyilkos szerzetnek, bár jó felépítésû, izmos legény volt.
Az ötfônyi legénység sorjában hátbavágott, aztán elôre tuszkoltak.
- No, gyerünk, köss bele a fickóba! Mutasd meg neki!
Mivel eleve rosszabbra számítottam, különösebb félelem nélkül mentem oda a pasas asztalához, és húsz évemnek minden gôgjével rádörrentem.
- Hé, fiú! Onnan, a szomszéd asztaltól nézlek, de nem bírom tovább bámulni azt az ocsmány pofádat! Fordulj szépen a fal felé, vagy húzd el a beledet!
Tremaron nem látszott meglepôdés, s ezt nagyon profi dolognak tartottam. Ezért, vigyázatból, nem engedtem meg magamnak semmi lazaságot. Ahogy kezdett felállni, azonnal ütöttem.
A feje félrelendült a kemény jobbegyenestôl, hátratántorodott, de végül megôrizte az egyensúlyát.
Hátam mögül bíztató hujjogás hallatszott. Tetszett az ütés a társaimnak!
Már készültem a következôre, Tremar azonban nagyon furcsa dolgot csinált. Rám vetette bús kék szemét, aztán... aztán megigazította a ruháját.
- Azt hiszem, inkább hazamegyek, ha megengedi - meghajtotta a fejét és kifordult az ajtón.
Olyan bambán álltam, hogy a kocsma egész vendégköre vidulni kezdett.
Visszamentem az asztalunkhoz, ott is harsogó hahota fogadott.
- Nagy hôs voltál! - kiabálta a fülembe Keynos, a navigátorunk - Ez a lötyi Tremar soha nem verekszik. Olyan gyáva mint a szar!
Most jöttem rá, hogy átvertek, nevetségessé tettek. Szólni azonban nem mertem. Túl fiatal voltam ahhoz, hogy ne essen rosszul ez a tréfa, de fontosabb volt a vadászélet.
Ráadásul különös érzés fogott el Tremarral kapcsolatban. Mintha valami érthetetlennel találkoztam volna. Vajon miért ilyen beszari ez a fickó? Hiszen nem gyenge, vagyis nem látszik annak.
Végül azzal nyugtattam meg magam, hogy egyszer hallottam egy orvostól, vannak olyan emberek, akik valami fóbia miatt gyávák.
Knight elmondta, hogy ô már három éve van itt a Yapetuson, s azóta minden hajó, ha újonca van, megvereti vele egy kicsit Tremart. Aztán meg azt is hallotta, hogy a pasi tizenöt éve, vagyis az elsô vadászokkal jött ide, amikor a telep még nem volt sehol, a vadászok egyszerû vákum-sátrakban laktak.
- Hogy bírhatta ki ezt Tremar? - kérdeztem.
- Cégember ez! - lehelte felém a rumot Nitjes. - Vót' annak csöve mán akkor is.
A kapitány helyesbített.
- Már nincs cége. Amikor felfedezték, hogy a gyûrûk mennyire szennyezettek, nagy verseny volt itt. Akkor még csak szállingóztak az emberek a Yapetusra, a vállalatok bárkit felvettek, csak hogy elônyt szerezzenek. Utána pár évvel sorra nyugdíjazták azokat, akik selejtesek voltak. Azóta itt tengôdnek, ahhoz nem elég a pénzük, hogy hazamenjenek.
Tajrészegre ittam magam aznap este, de jól tettem! A következô hetekben nem volt mód a vigalomra. Siralmas eredményeket hozott a vadászat, egyszer még az élelmet is hitelbe kellett megvennünk. A kemény munka szinte minden gondolatot kivert a fejembôl.
Nem is jutott volna eszembe Jas Tremar, ha nem látom meg a telep utcáján (tudniillik egy van neki) egy rendôrrel vitatkozni. Aznap már sikerült ennem, így fogékony és békés hangulatban voltam.
Megálltam, hogy megfigyeljem ôket.
Jas hevesen magyarázott valamit a közegnek. Amaz eleinte válaszolgatott, hirtelen azonban megütötte a gumibotjával, hogy elesett. A férfi lemondó pillantást vetett az egyenruhára, majd lehajtott fejjel elkullogott.
Odamentem és megkérdeztem a robotrendôrt:
- Megmondaná mi történt?
- Nekem az a programom, kérem, hogy válaszoljak a polgárok kérdéseire - forgatta nagy fémfejét.
- Nem úgy tûnt.
- No, felizgatta magát ez a polgár, és ilyenkor ugyancsak kötelességem helyreállítani a rendet.
- Dehát mit kérdezett?
- Arra volt kiváncsi ez a polgár, hogy én hogyan tudom megütni a polgárokat. Azzal kezdte, hogy megnyerte a tetszését, ahogy a múltkor rendet teremtettem egy verekedésnél. Én nagyon szívesen válaszoltam. Tudja, kérem, az emberek csak azért mondják, hogy egy robot közömbös a dicséretre, mert lusták egy jó szót is mondani a magamfajtának. A rendôrfônök úr például...
- Igen, elhiszem - vágtam közbe -. És mit mondott neki?
- Hát elmagyaráztam, hogy elôször derékszögbe emelem a jobb kezemet, aztán a könyökömet felfelé húzom, és akkor a kezembe ugrik a gumibot. Sajnos valahogy nem ezt a választ várhatta, mert láthatóan felizgatta magát. Én pedig a programomnak megfelelôen jártam el. Igaz, a rendôrfônök úr a múltkorában...
Nem vártam meg, hogy a fônök úr mit mondott, otthagytam a fémkasznit.
Hm. Mit akarhatott Tremar ettôl a robottól? Azt talán, hogy tanítsa meg verekedni? Embertôl biztosan szégyellte kérni. Hát igen, meglett férfi létére... Egyszerûen körberöhögnék.
Egy hónapnyi stagnálás után végre fogtunk egy nagyobb zsákmányt. Kétezer ecu-t kaptunk per kopoltyú s egy kissé fellélegezhettünk. Knight engedélyezett egy hét pihenôt. Nyalogathattuk a sebeinket.
Ami engem illet, csak nyalgathattam volna, mert elkapott a klausztroláz. Keynos nyugtatott, szûk csövek így, baromian szûk hajók úgy, ezen mindenki átesik, mégsem éreztem túl kellemesnek. Ha csak megláttam egy csövet, vagy ûrhajókat említettek elôttem, remegni kezdtem és összehánytam magam.
Orvos csak egy volt az egész telepen (mondanom sem kell, a cégek tornyaiból hiába kértünk volna). Ô a szokásos gyógymódot alkalmazta. Felvert a kupola tövében egy vákumsátrat, ajtóval, ablakkal kifelé a Yapetus jégmezôire, és néhány üveg rumot is tett a bejárathoz.
- Használni fog ez a kúra? - érdeklôdtem bizonytalanul.
A doki vállat vont.
- Használnia kell, különben elpatkolsz.
Ebben mindketten megnyugodtunk.
A sátor hál' Istennek nem zavart. Igaz, a bejáratot azért le kellett szednem, de hogy egy falnyi szabad térrel megelégedtem, az már eredmény volt.
A telepen gongszó jelzi az embereknek, mikor kell úgy érezniük, hogy éjszaka van. A második ging-gongra már tapasztaltam, hogy jobban vagyok. Nem tudom, a kilátás tette-e vagy a rum, de kihajolva már rá mertem nézni a lakócsövekre. Úgy terveztem, addig bámulom ôket, amíg a remegés nem jelentkeztik. Aztán másképp lett.
Észrevettem Jas Tremart. Szkafanderben ügyködött vagy száz méterre a kupola tövében. A telepen sûrûbb a levegô, mint a Földön, jól hallottam, hogy valamivel kocogtatja az üveget. Aztán... aztán meg kellett dörzsölnöm a szemem.
Tremar nekifeszítette testét a kupolának és beleolvadt! Átment rajta akár a Faljáró.
Habozás nélkül iramodtam a zsiliphez. A klausztrolázat mintha elvágták volna, remegés nélkül vettem fel a kis fülkében az ûrruhát, és kibotladoztam a Yapetus viharába.
A pasi már eltûnt, de a töredezett jeget követve a nyomában maradhattam. Végül egy hódombot megkerülve láttam meg, ott tördelte a szálkás jeget. Hirtelen egy ajtó nyílt, s Tremar eltûnt mögötte.
Rohantam, mint az ôrült, de már bezárult a nyílás, a jégfalnak ütköztem.
Csapkodtam a falat tehetetlen dühömben, de nemsokára lenyugodtam, és visszahúzódtam elôbbi helyemre. Majdcsak elôbújik egyszer, s akkor meglephetem. Mit csinálhat itt?
Hamarabb jött ki mint vártam.
Egy csillogó pötty jelent meg a fejem fölött, nyilván egy csempészhajó.
Tremar mint az ôrült rohant ki, valami szerszámmal. A pontra tartotta az ovális formájú dolgot, követte vele a hajó mozgását, amíg le nem tûnt a hegyek mögött. Vagy ötven méterre elszaladt az ajtótól, felhasználtam az alkalmat és belopóztam. Már csak a fémhulladék kötegek között rejtôzve villant belém, hogy a férfin nem volt ûrruha!
Félni kezdtem, de nyugalmat parancsoltam magamra, s próbáltam nem gondolkozni.
Amikor Jas visszajött, összébb húzódtam, és már bántam, hogy egyáltalán bejöttem ide. Mibe keveredtem vajon?
Nagyméretû jégbarlangban voltunk, oldalfalainál furcsa szerkezetek. Úgy nézett ki az egész, mint egy elhanyagolt kisérleti központ.
Tremar egy komputer-konzol elôtt állt meg, háttal felém. Hanyagul maga mellé ejtette a mûszert, amivel a hajót vizsgálta. Aztán tanulmányozta egy ideig a konzolon kivetített ábrát. Érthetetlen vonalfolyam volt, mint valami vasúti csomópont.
Néhány perc múlva szétnyitotta a zekét a mellén és ott nézegetett valamit.
Hirtelen megszólalt:
- Elôjöhet uram, bárki is. Én nem rejtegetek semmi értékeset. Nem érdemes megölnie.
Annyira meglepôdtem, hogy belegabalyodtam a fémhulladékba, és nagyot esve érkeztem meg Tremar elé.
Azonnal felpattantam, s nekiszegeztem a feszítôvasat, amit elôrelátóan már korábban magamhoz vettem.
- Leveheti a sisakját, van a helyiségben levegô - mondta a férfi szenvtelen hangon. - Mikor rejtôzött el itt? Fogytán lehet már az oxigénje.
- Követtelek, Lötyi! - ordítottam rá. - A nyomodban voltam! Érted?
Úgy látszott, megrettent.
- Igen, értem - bólintott.
Aztán elôrenyújtotta a kezét. Nem támadó szándékkal tette, inkább megnyugtatni akart.
- Nem vagyok szörnyeteg! Csak azért nincs szükségem a szkafanderre, mert... de jobb, ha megmutatom.
Ismét szétnyitotta a zekéjét, és iszonyatos látvány tárult a szemem elé. Tényleg le kellett vennem a sisakot, hogy jobban lássam.
Nemcsak a zekéje nyílt szét, hanem a bôre is a mellkasán. És alatta csillogó fémszerkezetek, huzalok ezrei!
- Te robot vagy!
Lázasan gondolkoztam. Ez valami szemfényvesztés. Senki nem hallott még ilyen technikáról. Lemásolni az embert! De mi van, ha egy katonai titok... Akkor nekem lôttek!
Megpróbáltam önbizalmam maradékét összeszedni, ezért durva hangon folytattam:
- Nem hiszem! Meg akarom fogni azokat a... dolgokat!
Az járt a fejemben, rántok egy nagyot a drótokon, azzal biztos mozgásképtelenné teszem. De kiváncsi voltam. Féltem, hogy a nyekergôje bánná. Hallani akartam a történetét!
Mintha a gondolataimat is kitalálta volna. Visszazárta a zekét, és leült a konzol elé.
- Évszázadok óta vagyok itt. Valakik, az alkotóim itthagytak, hogy távolról, innen a Yapetusról figyeljem az emberiséget. Megigérték, hogy visszajönnek, de sajnos nincs hírem róluk. Mintha elfelejtették volna ezt a naprendszert.
Felsóhajtott.
- Eleinte nem aggódtam. Önök még nem tudták elhagyni a Földet, úgy éreztem, nyugodtan várhatok, és tehetem a dolgomat.
Aztán... az ember elérte a Marsot, majd a Jupitert, a Szaturnuszt. Kétségbeesetten sugároztam az üzeneteket haza, de semmi választ nem kaptam. Látta biztos, mit csináltam az elôbb. Minden fénypontot az égen elsôrendûen úgy értelmezek, hogy az alkotóim hajója.
Önök egy ideig nem figyeltek fel a Yapetusra, de tudtam hogy ez csak idô kérdése. A gyûrû tele van ásvánnyal, amit használhatnak.
Amikor az elsô emberek idejöttek, nehéz helyzetbe kerültem. Módosítanom kellett a parancs mintázatokat, amik rejtôzést írnak elô. Szükséges volt átalakítani magam emberré, hiszen elbújva nem tudom tovább teljesíteni a feladatomat.
Azt hittem... ha a közelükben tudok élni, mindennél fontosabb információkat szerezhetek az emberekrôl.
Sajnos azonban az érzelmi egyensúlyom felborult, és nem tudom a munkát elvégezni. Az önök agresszivitása tökéletesen ismeretlen az engem alkotó fajnál.
Szorult helyzetem ellenére felnevettem.
- Érzelmi egyensúly? Mi a francról beszélsz?
Az ismerôs szomorú tekintettel nézett rám.
- Maguk, emberek, ugye lehetetlennek tartják, hogy egy robotnak érzelmei legyenek? Nincs igazuk.
A konzolra mutatott.
- Ez az én belsô térképem. Ezt tanulmányozom nap mint nap, már évek óta, hogy rájöjjek, mit és hogyan kellene változtatnom.
Hirtelen melegem lett, megszorítottam a vasdarabot.
- Te attól a rendôrtôl azt akartad... ! Át akarod alakítani a programozásodat, hogy a gondolkodásod is olyan legyen, mint az emberé!
Bólintott.
- Igen, ez a célom.
Kezébe temette az arcát.
- Hogy miért? - felelt ki nem mondott kérdésemre. - Azért, uram, mert olyan jó volna egyszer... csak egyetlen egyszer visszaütni!
Gondolkodás nélkül csaptam a lehajló fejre. Olyan erôvel ütöttem, hogy a vas bezúzta a fémkoponyát. Füst szállt föl és sistergés hallatszott.
Tremar felállt s merev léptekkel elindult felém. Nem vártam be, elôreugrottam és belevágtam a vasat a mellkasába. A mell szétnyílt. A huzalok közé markoltam és annyit szaggattam ki, amennyit csak tudtam. Erre szótlanul elhanyatlott.
Kimenkültem a jégbarlangból.
Napok múltán, "betegségembôl felépülve" hallottam, hogy a jó öreg Lötyi felszívódott. Nem látták kimenni, ám a zsilipeknél nincs ôrség. Mindenki biztos volt benne, hogy Jas a bátorságát akarta bizonyítani, és kiment a jégviharba. Amilyen nyámnyila volt szegény, nem csoda, ha agyoncsapta és betemette egy lavina.
Én meg tartottam a pofám. Talán hibáztam, meg kellett volna mutatni azt a barlangot. Csakhogy az ilyesmi mindenféle bonyodalmakkal jár. Jegyzôkönyv, meg kérdések, és a jó ég tudja, mi még!
Egyszóval, inkább vadásztam tovább, hiszen azért jöttem a Yapetusra.
Évek teltek el, de végül ránk mosolygott a szerencse. Hat esztendô után dúsgazdagon hagytam el a Szaturnusz környékét.
Azóta örvendhetek tiszteletnek, kényelemnek és a nôk imádatának egyaránt. Boldog mégsem vagyok.
Félek. Félek attól, hogy mégsem halt meg, hogy rendbeszedte magát, és megszerezte a bántás képességét is. Félek, hogy Tremar visszajön és bosszút áll rajtam.