A lolitai vizsgálati fogda kellemes környezetben feküdt. Erdõre nyíltak ablakai, a bentlakókat napkeltekor madárcsicsergés ébresztette, s a bolygó levegõjének 23 százalékos oxigéntartalma, a hajnali ózonnal dúsítva akár a mennyei ájer elnevezést is kiérdemelte. Mindez azonban kevéssé vigasztalta Arthur Caruso-t, aki nemegyszer volt már különbözõ fogházak lakója, de véleménye szerint most ártatlanul csukták le.
Mert elfogadta ugyan a pénzt a lahoroktól, azoktól a póklábú kreatúráktól, de hát ez nem bûn, hiszen hozátette, tudni sem akarja, hova rejtik a drogot a hajóján.
Arthur égnek álló, lángvörös hajával, drótkeretes szemüvegével és választékos beszédével inkább szerencsétlen, lesüllyedt értelmiséginek látszott, mint kétes tisztességû ûrcsavargónak. Megtévesztô külseje és szövege már sokszor volt segítségére, Lolita rendôreire azonban nem hatott semmiféle beszéd, könyörtelenül bezsuppolták. Hiába tiltakozott, hiába esküdözött, hogy fogalma sincs, miképpen került a raktere oldalfalába a por, igaz vallomása merev elutasítással találkozott.
Hogy az õszinteség ritkán gyakorolt erénye sem segített rajta, az bizony nagyon komoly veszélyt jelentett. Akár pánikba is eshetett volna, hiszen drogcsempészetért 15-20 évet is kaphat. Caruso azonban nem volt hajlamos a szélsõséges cselekedetekre, hiszen annak ellenére, hogy elég szerény helyet foglalt el a társadalmi ranglétrán, filozófusnak tartotta magát. Így hát rohangálás, cellaajtón dörömbölés helyett csak szemüvegét törölgette naphosszat az inge ujjával, s közben elmélkedett.
Nincs itt olyan nagy baj, gondolta. Csak ki kell várni, hogy a rendõrök, a kormány vagy akárki körülötte valami olyat tegyen, amibõl hasznot húzhat. Hogy lesz ilyen helyzet, abban Arthur biztos volt. Akkor pedig... az embereket két dolog vezérli: a félelem és az önérdek. Hm, ki is mondta ezt? Valami Bonaparte.
Hogy milyen igaza volt ennek a bizonyos Bonaparténak, az nagyon hamar bebizonyosodott.
Fogsága harmadik napján a vasrácsokon túl Kaspar rendôrfônök tûnt fel, és utasította a szolgálatost, hogy engedje be a cellába.
A tiszt nagyot nyögve ült le a helyiség másik priccsére.
- Hej, Arthur, komolyan mondom, nagyon sajnállak téged.
- Ezt mindenesetre köszönöm - hajolt meg ültében a csavargó.
- Mi mindannyian drukkolunk neked - folytatta a rendôrfônök -, hiszen ismerünk, nem vagy te rossz fiú. Reméljük, megúszod öt-hat évvel, ha vádat emelnek ellened.
Caruso felkapta a fejét. Ha? Reménykedve függesztette szemeit a rendôrre.
- Nos, barátom, akadt egy kis politikai problémánk. Te segíthetnél rajtunk, és akkor... tudod, hogy van ez, hoci-nesze, mi szólnánk egy-két jó szót az ügyésznek az érdekedben.
- Ne haragudjon, de mi közöm nekem a politikához?
Kaspar ujjával a homlokára bökött.
- Nekem jó az emlékezetem, fiam. Te egyszer, jópár éve azt mondtad, hogy ismered a gillián nyelvet.
Art meghökkent.
- A fordítottak itt vannak? Mit keresnek a Lolitán?
- Azt mi is szeretnénk tudni! Annyi kiderült, hogy az öreg Tomtól akarnak valamit.
- Tom? Csak nem...
- De igen, Ugatós Tomról van szó.
A helyzet valóban aggodalomra adhat okot, ha a kutyás benne van, gondolta Caruso. Tizennnyolc borzasztó dögöt tartott (legalábbis amikor utoljára találkoztak még ennyi volt neki), és mindíg valami bajba keveredett miattuk. Méghozzá többnyire komoly bajba, a Vegán pédául a kormányzói palotába lôtt bele egy rakétát, mert el akarták kobozni tôle a tetves állatállományt.
- A Daggison azt mondta nekem, hogy nem csinálja tovább, letelepszik - hüledezett Art. - Ennek már vagy három éve.
- Sajnos a hamisított hitelkártyák leváltak a kutya hasáról. Éppen egy tüzelô szukába ütközött a szerencsétlen. Az öreget meg kitoloncolták.
- És a Gillen mi volt?
Amaz vállat vont.
- Fogalmunk sincs. Néhány napja leszállt egy gillián hajó. Dotsburry kormánybiztos, mondanom sem kell, kiszaladt eléjük a kikötôbe, de még a fedélzetre sem engedték fel. Csak Ugatós Tom nevét ismételgették, rettentô kiejtéssel. Dotsburry nyugtalankodik. Alig van kapcsolatunk a Gillel, fontos volna, hogy az a kevés békés és jó legyen. Te voltál ott, neked mondjam, milyen rejtélyes, fura népség?
Caruso bólintott.
- Az már biztos. Nekem elég volt a csadoros fiú. Tudja, megkérdeztem, miért nem lehet látni férfit az utcán, erre odahoztak egyet abban a lepelben. Csak a szeme látszott ki a szerencsétlennek.
- Nem érdekes. Nekünk most az a lényeg, hogy te tudsz beszélni velük.
A bozontos hajú csavargó elmosolyodott. Na persze, ha nem tanulom meg azt a hörgô, kaffogó nyelvet, még ma is ott rohadok, pedig csak egy kis kerozint loptam.
- Ha nem segítessz rajtunk, fiú - tette még hozzá Kaspar kedvesen -, akár életfogytot is kaphatsz.
Caruso azonban érezte, hogy eljött az õ ideje. A kormánybiztos, meg Kaspar is mehet a munkanélküli hivatalba, ha ez a dolog nem rendezõdik. Elégedett arckifejezéssel dôlt hátra.
- Értem - bólogatott. - De fordítsuk meg a dolgot! Engem lesittelnek, az igaz, de mi lesz magukkal? Mire jutnak, ha én nem segítek? Úgyhogy azt javaslom, tárgyaljunk!
- Hogy oda ne rohanjak, professzor! - mondta gúnyosan a rendôrfônök. - Ne hantázz itt nekem! Ha elmész hozzájuk, meglátjuk, mit tehetünk a vád ellen. Semmi mást nem mondhatok.
Caruso nem válaszolt, hanem tüntetôen a falnak fordult.
- Így is jó. Húsz év múlva találkozunk - ezzel a másik kiment a cellából.
A hosszú évekbôl másfél nap lett. Másnap este maga a fôtisztviselô viharzott be a cellába, a rendôr pedig alázatosan kullogott utána.
- Mondja meg, mit akar! - vetette oda a politikus.
Kaspar próbálkozott legalább a látszatot megôrizni.
- De uram...
- Nem érdekel, hogy maga itt milyen tekintélyt veszít! - intette le dühösen Dotsburry. - Ha valami feszültség keletkezik az emberek és a gilliánok között, azért én fogom elvinni a balhét. Én pedig erre nem vagyok hajlandó.
Caruso-hoz fordult.
- Nem lesz vád maga ellen, ember! Ha ez kevés magának, beszéljen, de gyorsan!
Art csak annyit válaszolt:
- Megengedik uraim, hogy befejezzem a vacsorámat?
Kaspar lehúnyta a szemét ettôl a szemtelenségtôl, a másik azonban elôvette a zsebkendôjét és a térdére terítette.
- Nem engedem meg. Csatlakozom magához, úgy hamarabb vége lesz.
A két asztaltárs aztán, kedélyesen falatozva megállapodott. Caruso tankjait és raktárait a bolygó feltölti, öt darab ezrest még kap is melléje, de fel kell derítenie az egész ügyet.
- És ne felejtse el, barátom - intette Dotsburry búcsúzóul -, Ugatós Tomnak semmiféle védelmet nem adunk! Az a vén tolvaj ellophatta a gillián császárnô fenekét, vagy valami hasonló disznóságot mûvelt, a nyakam rá! Azt csinálnak vele, amit akarnak. Ha el akarják rabolni, tegyék, minket nem érdekel, sôt örölünk majd neki. Már itt is kivágott egy fél erdôt engedély nélkül. Elegünk van belôle!
Nemsokára Art Caruso már a díszes limuzinban gubbasztott. A frakkot visszautasította, kockás ingére és farmerjára bökött.
- Így jobban emlékeznek majd rám.
Kaspar megjegyezte, nem biztos benne, hogy jó-e, ha Caruso-t a fordítottak felismerik, hôsünk azonban csak legyintett.
- Még mindíg jobb, mintha pingvinnek néznek - mondta.
Néhány percig szótlanul várt a gillián ûrhajó elôtt, de nem történt semmi. Ekkor pár hörrentést csikart ki magából, mire a bejárati rámpa leereszkedett. Na!
Egy gyönyörû, szôke lány jött elébe, mosolyogva.
- Már azt hittük, nincs is ember, akivel beszélni tudunk - kaffogta kedvesen már messzirôl Art felé.
Bevezette a hajóba, ahol újabb nôk fogadták.
- Gyere, ember, egyél, igyál velünk!
Caruso emlékezett még, hogy a lányok szépek azon a bolygón, a mostani látvány azonban csupa îMiss Gillî-t mutatott, mintha valami csillagközi szépségversenyre érkezett volna küldöttség.
Mindenesetre a gyomrát sem hanyagolta el, bôven falatozott a kék és zöld színû ételekbôl.
Arra figyelt fel, hogy a gilliánok susogva tanácskoznak maguk között. Hosszasan füttyögtek és lihegtek, végül elôretolták azt a szôke kislányt, aki fogadta. A lány hátravetette hosszú haját, ismét rámosolygott, majd így szólt:.
- Kedves barátom, te bizonyára jártál már a mi bolygónkon. Ezért rögtön bocsánatodat kérjük, hogy nem ismerünk meg. Tudod, nálunk már öt ember is járt, és az arcotok megkülönböztetése számunkra nagy nehézséget jelent. Folyamatosan gondolkodtunk kilétedrôl e rövid idô alatt. Úgy sejtjük, te Morgan tábornok lehetsz, de ha nem így van, kérünk, ne sértôdj meg!
Arthur úgy gondolta, nem ez az ideje annak, hogy bosszúságát kimutassa. Helyette közölte nevét, ami viszont a gilliánokból váltott ki látható rosszallást (milyen furcsa, hogy egy kis lopásra mindenki emlékszik, faji hovatartozásra tekintet nélkül).
Hogy a társalgás ilyen fényes módon befuccsolt, megint ettek-ittak egy kicsit, majd a szôke újra kezdte:
- Kedves Carruzó barátunk! Nagyon sajnáljuk, hogy a kövér uraság, aki itt parancsol, nem értette meg a kérésünket, bízunk benne, te majd tolmácsolni tudod neki.
Széttárta formás karjait.
- Nehéz ezt elmondani, de az az igazság, hogy az Ugatós Tom nevû ember után jöttünk. Tudod, leszállt nálunk azokkal az állatokkal, de aztán rohamosan távozott. Röviden szólva nem tudtuk... hogy is mondjam, nem tudtunk minden elvégezni, amit vele kapcsolatban terveztünk. Ezért érdeklôdtünk utána, megtudtuk, hogy ide, a Lólita bolygóra jött, és mi is ideutaztunk.
- Khm, khm - bólogatott Art. - Nos... a kormánybiztos úr, izé, a kövér uraság, felhatalmazott rá, hogy az ô nevében megtegyek mindent, amivel segíthetek nektek. Csak, ugye... ha hm. felvázolnátok, mi az a... a tiszeteletre méltó cél, ami Ugatós Tom után vezérel benneteket, akkor könnyebb lenne a segítségnyújtás.
A gilliánok Art szavaitól zavarba jöttek.
Megint súgva-búgva diskuráltak egymás között, majd ismét megszólalt a szôkeség:
- Tudod, nálunk illetlenségnek számít ilyesmit egyenesen kimondani. De hogy te nyíltan megkérdezted, az azt jelenti, az emberek nem érzik sértônek vagy közönségesnek az ilyen érdeklôdést. Most az emberek bolygóján vagyunk, úgy gondoljuk, hogy az ô erkölcseikhez kell igazodnunk. Jól mondom?
- Hát persze! - bólogatott buzgón Caruso.
A lány nagy lélegzetet vett.
- Nos, akkor, a mi kívánságunk, ami idáig ûzött bennünket, az az... hogy amióta megláttuk, meg akarjuk kóstolni azt a... azt a pásztorkutyát!
És fülig vörösödve lesütötte a szemét.
- Melyiket? - kérdezte ösztönösen Arthur.
Amikor, néhány másodperc múlva eljutottak a tudatáig a gillián szavai, csuklott egy nagyot és kigúvadt a szeme. Késôbb a kezét nyújtotta ki, kivett egy uborkaszerû valamit az egyik tálból és a szájába tömte. A gyümölcsfélét ropogtatva próbálta zavarát leplezni.
Jézus, Mária! Ezek meg akarják enni Tom kutyáit! És ezért képesek voltak eljönni Gillrôl Lolitára. Hogy ebbôl mi lesz!
Szkepticizmusa cserbenhagyta, pillanatok alatt lucskosra izzadt. Dotsburry szavaival élve, példátlan diplomáciai bonyodalom elôtt áll a bolygó. Ha Tom megtudja, hogy a gilliánok a falka megritkítására készülnek, akkor... A vén tolvaj már nem egy sintér házát égette fel.
Ráadásul... micsoda ízlés! Pont a puli meg a komondor kell nekik, az a két koszos, szôrös korcs. Ha én kutyahúsra vágynék, gondolta, inkább a dalmát agarat... Megrázta a fejét. Ebbôl elég!
- Hogy értetted azt, hogy îmelyiketî? - kérdezte egy másik lány.
Caruso kiutat keresve nézegetett körbe. Most mit csináljon?
- Nem válaszolsz? Megsértettünk?
- Izé, nem, dehogy sértôdtem meg! - kapott észbe a férfi. - Úgy értettem, hogy az egyik puli, a másik komondor. Melyiket öö... kívánjátok?
Némi izgatott súgdolózás után a szôke közölte:
- Ezek biztosan tiszteletbeli nevek. Minket ez nem érdekel. Pásztorkutya.
Jól sejtettem, füstölgött Caruso, mind a kettôt meg akarják enni.
Egyetértôen bólintott, hogy idôt nyerjen, ám erre az egész leánycsapat visongva ünnepelni kezdte, alig tudta lecsillapítani ôket. Aztán hirtelen mentô ötlete támadt. Felemelt kézzel kért csendet.
- És izé... nagy baj lenne, ha másféle kutyát bocsátanánk a szíves rendelkezésetekre? Úgy értem, amelyik nem Tomé?
Hangos felzúdulás volt a válasz.
- Másról szó sem lehet. Egyedül Ugatós Tom felel meg - tolmácsolta a szôke az érzelmeket.
Most csak idôt nyerni!
- Hölgyek! Én ismerem...
- Személyesen ismered a pásztor...
- Igen, igen - mosolygott körbe. - A pásztor személyes ismerôsöm, azt is mondhatnám, szinte együtt nôttünk fel Ugatós Tommal. De kérem a türelmeteket! Ez nem megy egyik percrôl a másikra.
- Természetesen - felelte a szôke. - Elvégre bele kell egyeznie.
- Fontos ez?
- Bolond vagy, különben erôszak lenne!
A lányok egyre jobban belemerültek a vitába, ezt felhasználva Caruso gyorsan kifelé indult.
A szöszi még utánakiáltott.
- Mikorra várhatjuk a választ?
- Egy-két nap, és visszajövök.
A lány összehúzta a szemét.
- Három nap. Azután...
hazahajózunk. És nagyon el leszünk szomorodva.
A fôtisztviselô csak többszöri próbálkozásra tudta meggyújtani a szivarját.
- A mindenségét! - kommentálta a történetet. - Szóval, maga azt mondja, az öreg Tom nem fogja odaadni a kutyákat?
Caruso bólintott.
- Én régen ismerem azt az embert, uram, de ön is hallhatta a vegai esetet. Félek, vér fog folyni... izé, ha van ezeknek vérük.
Dotsburry nagyokat pöfékelt.
- Hm. Hm. îÉs nagyon el leszünk szomorodvaî. Ez diplomáciai nyelven tulajdonképpen azt jelenti... - Kasparhoz fordult. - Nem gondolja, hogy ez nyílt felszólítás?
- Uram, nem szokványos esettel állunk szemben. Az a tizennyolc eb jog szerint Ugatós Tomé. Az ô tulajdona. A tulajdon szentsége pedig... nem is beszélve az állatvédô egyesület...
- Azt csinálok én mind a kettôvel, tudja, ugye, mit! - ordított fel a pocakos ember. - Valami épkézláb ötletet várok magától, nem sápítozást.
A kormánybiztos lassan megnyugodott, sôt, kisvártatva apró félmosoly jelent meg az ajkán.
- Ami egyébként az ötleteket illeti... Képzeljék csak el, milyen üzleti lehetôségek rejlenek ebben! Összegyûjtené az ember a világmindenség összes kutyáját, aztán dömpingáron le a Gillre. Istenem, a kormány úgyse fizet csak éhbért, elmegyek inkább...
- Svejknek - mondta Arthur melankólikusan.
- Micsodának?
- Semmi, uram, csak hangosan gondolkodtam.
- Ha a kormánybiztos úr általában meg is szerezheti ingyen a kutyahúst - mondta a rendôrfônök -, Ugatós Tomnak azért kártérítést kell majd fizetni.
Dotsburry felugrott.
- Ez az! No, ugye tud maga gondolkozni is! Caruso, figyeljen! Menjen el az öreg tolvajhoz, és ajánljon fel neki egy csomó pénzt. Hogy mennyit? Akár húszezret is. Ez annyi pénz neki, hogy a tizedét se látta együtt egész életében.
Arthur hiába tiltakozott, mégcsak aludni sem hagyták egy kicsit, máris autóba ülhetett megint. Persze most nem limuzint kapott, hanem egy terepjárót.
De nem panaszkodhatott, a kormánybiztos a legpontosabb utasításokkal látta el.
- Ha esetleg még a pénz sem kell a vén koszosnak, akkor találjon ki valamit!
- Ezt hogy tetszik érteni?
- Mit tudom én? Kötözze meg, üsse le!
- Azt akarja mondani, hogy mindenképpen adjam oda a kutyákat a gilliánoknak?
- Úgy ám! Felemelem a jutalmát tízezerre. Ha viszont a fordítottak nem kapják meg azokat a dögöket, esküszöm, hogy soha nem jön ki a börtönbôl. Ehhez tartsa magát!
Ugatós Tom, mint kiderült, nagy tisztást vágott ki magának a közeli erdôben, körülkerítette, és itt helyezte el az állatfarmját. A masszív kerítésen belül nagy csomó, díszes kutyaól büszkélkedett, közöttük szinte elbújt egyszerûségével az a kunyhó, amiben Tom tartotta lakását. A putrin nagy, remegôs betûkkel az îemberólî szó állt.
Maga Ugatós az udvaron tevékenykedett szorgosan, gyûjtötte az üres whiskysüvegeket. Nagy, mocskos alakját hosszú, foltos köpeny takarta, szakálla csimbókokban lógott, úgy nézett ki, mint valami elfuserált varázsló. A megrendítô hatást csak fokozta a Caruso felé hömpölygô illatfelhô, amelyben a kosz és az alkohol szaga folyamatosan küzdött egymással a vezetô szerepért.
Arthur a kerítésre könyökölt.
- Szép munkát végeztél, Tom!
Az imbolygó házigazda megvetette a lábát, elôbb bizonytalanul körülkémlelt, majd, amint észrevette a régi barátot, kedélyes üdvözlése máris szállt feléje:
- Hogy kerûíssz ide, te tetû?
Aztán szélesen intett.
- No, gyere mán be! Kaput ne keressél, effelejtettem csinyálni.
- Kéíssz egy pohárkával, fijú? - folytatta már a kunyhóban, némi hátbaveregetés után.
Caruso nem volt ellensége az alkoholnak abban az esetben, ha nem neki kellett fizetni, ezért kedélyesen iszogattak kicsikét, s ennek az ûrcsavargó külön örült. Hátha békésebben fogadja a hírt az öreg, ha tökrészeg.
- Nos hát, cimbora - kezdte nagy nehezen -, gilliánokkal találkoztam a kikötôben.
Tom a fejéhez kapott.
- Ne is beszíjj róluk! Gazemberek!
- Miért, mi bajod velük? - érdeklôdött Arthur óvatosan.
A vén tolvaj közelebb hajolt, mintha titkot árulna el.
- Valami disznóságot akartak azok tûlem, amikóí náluk vótam. - Böfögött egyet. - Vagyis, ípp csak leszáítam, de mán pucótam is.
- Elmondod, hogy történt?
- Há, méí ne mondanám? A kis kutyulik mán hetek óta nem szíttak igazi levegôt, csak azt a szart, ami a hajóbaí van, gondótam, rájuk férne. Leszáítam hát, csak úgy, titokbaí a Gillre, te tudod, nem szeretek ín semmi hatóságot.
Húzott egyet az üvegbôl.
- No, egy folyó mellé lementem. De alig engedem ki a kutyukat, magam meg kifekszek egy kicsinyt, látom ám, rohan oda vagy ötven csaj! Olyan gilleánok, tudod, te is ösmered ûket. Osztán csuda fura vót a képük...meg óídítoztak, egísz megijedtem.
- Úínnéztek ki, mint a veszettek - folytatta nevetve egy második nyelet után -, el is szeleltem izibe! Tuod, beszé'nek ezt-azt, fóídítottak, verik a féíffiakat, ilyenek. Ilyen gyanús nípekkel ín nem kapcsolatozok!
Megtörölte homlokát a köntöse ujjával, aztán megkérdezte:
- Oszt itt mit csinyálnak?
- Hát, cimbora, azt hiszem, éppen téged keresnek - mondta halkan Caruso.
- Dejíisz a nevem se tuggyák! - ugrott fel az öreg.
Amaz vállat vont.
- Valahonnan megtudták, mert a neveden emlegettek.
Tom tanácstalanul álldogált.
- Dejíát mi az istent akarnak tûlem?
- Légy erôs, öreg! Két kutyádat.
Ugatós lassan, eltátott szájjal feléje fordította az arcát.
- Mi?
Art megint elmesélte az egész történetet.
Ugatós Tom hümmögve kibaktatott a kunyhóból. Az ûrcsavargó úgy gondolta, elmondja a kutyáinak is ezt a hülyeséget, de nem. Az öreg kisvártatva visszajött, s a kezében egy balta volt. Ezt felemelte, és ordítva Caruso-ra vetette magát.
- Húzz innen, vagy kibelezlek!
Érdekes alku következett. Tom körbe-körbe zavarta Arthurt a telepen az ebek bôsz ugatásától kísérve, az közben ordítozta hátrafelé az egyre nagyobb összegeket. Amikor Ugatós a îhúszezerî szóra sem engedte le a fejszét, kiugrott a kerítésen, és bevetette magát az erdôbe.
Még futott néhány mérföldet, mielôtt leült gondolkodni.
Na, most mi legyen? A vén koszfészek régi cimborája volt, élete végéig viszont nem akarta a sitt falait bámulni. Folyamatosan gyötörte a lelkiismeret, mégis kifundálta lassan a tervét.
Amikor befejezte a gondolkodást, csuklórádiójához nyúlt, és beütötte a rendôrfônök titkos kódját.
- Nem adja a kutyákat, uram!
- És? Mit talált ki? - Dotsburry volt a vonalban.
- Küldjön nekem néhány szál kolbászt.
- Ahá! Szóval ki akarja csalogatni a dögöket?
Arthur dühösen fújt egyet.
- Van más választásom?
A kormánybiztos suttogóra fogta a hangját.
- Az istenért, maga tahó, vigyázzon! Ezek a kutyák ritka hûségesek lehetnek az öreghez. Ha megharapnak akár egy gilliánt is, nekünk végünk van.
- Arra van a kolbász, uram. A hûség a kutyáknál tényleg komoly dolog. A kolbász viszont még komolyabb. Legyen nyugodt, és ne feledkezzen meg a tízezremrôl.
Még visszakapta a rádiót a szájához.
- Ja, és arról, hogy egy fél hadsereget vezényeljen ide, mert Tom ôrjöngeni fog, ha a kutyák eltûnnek!
Dotsburry csak annyit mondott:
- Összekötjük a gilliánokkal.
Némi sistergés után lecsapott rá a szôke lány ismerôs hörgése:
- Carrúzó, Carrúzó barátunk, már úgy vártuk, hogy jelentkezz! Te ott vagy, ott vagy már a helyszinen? Mit mondott a Tom? Beleegyezett? Válaszolj!
Arthur elfojtott egy káromkodást.
- Nos, intézkedtem, úgy gondolom, lesz lehetôség arra, hogy a kérésetek teljesüljön.
- Beleegyezett?
- Hát, igen. Nem ment könnyen, de igen, beleegyezett.
- Máris indulunk!
A férfi felugrott.
- Hé, állj! Az idôpontot nem egyeztettem még!
A rádió azonban már csak a statikus zajt közvetítette.
Úr Isten, hogy be vannak sózva! Meglehet, a Gillen tilos kutyát enni, s ezek évek óta ki vannak éhezve rá.
- A fene egye meg! - kiáltott fel, mert izgalmában eltévesztette a rendôrfônök kódját.
- Uram! Most azonnal jönnek! Mit csináljak?
- Teljesítse állampolgári kötelességét! - süvöltötte Dutsburry, majd valamivel halkabban tette hozzá: - A kolbászt helikopterrel küldöm.
Gondosan a dereka köré tekerte a kolbászfonatokat, s a kezébe is fogott néhány szálat. Alig fejezte be, amikor a gilliánok siklója leszállt mellette. A nôk boldog zsibongását látva Caruso haja még a szokásosnál is jobban égnek állt. Uram, most segíts!
Megállította a lányokat.
- Ugatós Tom azt mondta, hogy csendben kell csinálnotok. Ô minél kisebb galibát akar ebbôl. Ezért most mindenki figyeljen rám! Én megyek elôre. A kerítésnél a kolbásszal kicsalogatom a kutyákat, megfogjuk a két pásztort, és visszaszaladunk ide a siklóhoz.
Aztán, amikor odaértek, minden másképp történt, mint ahogy eltervezte. A kolbászt az összes kutya már messzirôl megérezte, mind ott tolongott a keritésnél, próbált nyüszítve átugrani.
Arthur kirángatta az egyik tartóoszlopot a földbôl, aztán nagy darabokat tépett le a füzérbôl, és jobbra-balra hajigálta. Az ebek szégyenletes hûtlenséggel feledték el gazdájukat, és rögtön egymásnak estek az elsô darabokon. De a nôk is valami furcsát csináltak. Egy rohammal betódult mind a lyukon, megcélozták Tom putriját, és éktelen visongással berontottak.
- Mi, mi ez? - dadogta az ûrcsavargó.
Csak egy lány maradt mellette, az is visítva tapsikolt.
- Tudod - mondta -, én szeretem elôbb hallani, hogyan csinálják a többiek, én csak után kezdem el.
- Mit, izé...?
Közben az összes kutya szétfutott a ledôlt kerítésen át. Caruso még el tudta kapni a pulit meg a komondort, most odavonszolta a vonító állatokat a gillián nô elé.
- Hé! Itt vannak a pásztorkutyák, a lakomátok! Itt vannak, nem benn! Nézz már ide!
- Ugyan, kit érdekel ez a két undorító szörnyeteg...
A gilli asszony hirtelen elhallgatott, majd kis idô múlva harsogó kacagásban tört ki.
- Ó, micsoda félreértés! Persze, alig találkozunk emberekkel, mindíg elfelejtjük, hogy ti fordítva gondolkodtok!
- Hogy mit csinálunk?
- Ha-ha, hát persze! Bocsáss meg, Carrúzó barátunk! Nagy izgalmunkban elfeledkeztünk arról, hogy a ti gondolkodásotok szerint a pásztorkutya szó az állatra vonatkozik. Rosszul mondtuk, nekünk a kutyapásztor kell! De ezt a kis félreértést bizonyára megbocsájtod.
Arthur Caruso elengedte a kutyákat, sôt a földre is leült, úgy elgyengültek a végtagjai.
A szája kiszáradt, hogy csak suttogni tudott.
- Ti Tomot akarjátok... megkóstolni?
- Igen - válaszolt a lány lelkesen. - Amikor leszállt nálunk, hát két mérföldrõl megéreztük az illatát, nagyon finom, egzotikus. De az íze biztos mégjobb. Sajnos a Tom megijedt valamitôl, és elment. Elment! Utána kellett jönnünk.
Ekkor hangzott fel Tom rémült ordítása.
Caruso átvetette magát a kerítésen. Semmi mást nem találván, egy deszkát szakított ki az egyik kutyaól oldalából, azzal rontott be a putria.
A látvány feledhetetlen volt.
A tucatnyinál több nô sikítva cibálta le a ruhát Ugatós Tom öreg testérôl, aztán... aztán Art azt hitte, menten megôrül. A lányok nyalni kezdték Tomot, ahol érték. Nyalták és szagolták. Az öregember halálra rémülten üvöltött, de a tizenöt izmos, fiatal lány biztosan tartotta.
- Vámpír! - sikította a vénember. - Kiszíjják a véremet! Segítség!
És Arthur Caruso rekeszizma elementáris erôvel remegni kezdett. Nemsokára megállíthatatlanul vihogott, s nézte az öreget, aki vonítva fetrengett az érte megveszett csajok között.
- Az ízlésük... - röhögte Arthur -, az ízlésük szörnyûbb, mint gondoltam!
Ugatós Tom nem fogta föl, hogy mi történik vele, és vadul ellenállt. Ráadásul megérkeztek a szétszaladt kutyák, és bekapcsolódtak a küzdelembe. A gilliánok jónéhány harapást kaptak, de nem törôdtek vele, tovább dögönyözték az öreget. Caruso az ebeket hajtotta röhögve, nehogy túl nagyokat harapjanak, elvégre az ô tízezre még mindíg veszélyben van.
Több, mint egy óráig tartott a kutyás orgia, és a végére a csajok Tom apót szó szerint tisztára nyalták. Ugatós hüledezve nézte a fáradtan pihegô állatokat, az elégedetten üldögélô hölgytársaságot.
Hirtelen felugrott.
- A kutyák! Azírí fogtatok le, hogy megehessétek ûket, mocskos nípsíg!
A meztelen vénember átkozódása ismét nevetôrohamot váltott ki Arthurból.
Tom közben maga köré gyûjtötte az ebeket, és riadtan számolt. Aztán cimborájára nézett.
- Nem írtem. Mind megvan. De akkóí... Mit akarnak ezek tûlem?
Az ûrcsavargó a lányokra mutatott.
- Nem érezted, mit csináltak veled? Nyalták azt a koszos bôrödet. Úgy is mondhatnám, lenyalták rólad a több évtizednyi koszt.
Az öreg megütközve nézett rá.
- Mérí?
- Mert tisztaságmániások - kiabálta dühösen Arthur. - Leszálltál náluk, ôk meg észrevették, hogy koszos vagy. Érted, te marha? Timúr és csapata!
Ezzel kifordult az ajtón.
Még hallotta Tom értetlen zsörtölôdését.
- Oszt ennyi fehérníp
ezírí elgyün száz paísszeket?
Tökhülye mind, ín mondom!