VISZOKAY TAMÁS:
Occo Huistra, a Közösség elnöke csalódottan álldogált a térbuborék elõtt. Egyszer vállalkozik személyes utazásra, tizenkétezer fényévet repül egy kétes figura miatt, és akkor... Már látta Alkotásai elnézõ arcát. Mire volt ez jó, fõnök, ha mégis a mi segítségünkre szorul?
Felsóhajtott, elõvette a hiperhívót és morgolódva beütötte a számkombinációt.
Szabályos férfiarc jelent meg a kis képernyõn, Occo komornyikja.
- Igen? Oh, ön az, uram? Csak nem történt valami baj?
Aggodalom hallatszott ki a kérdésbõl.
- Semmi gond, csak bezárkózott a fickó - mondta. - Hívjátok fel!
Amíg a Betlocról a kapcsolatra várt, fel-alá sétált, tudta, lesz ideje nézelõdni a show-rendezõ normál téri lakásában. Térbuborékba még hívást sem könnyû bejuttatni, hiszen pontosan azért találták ki az ilyesmit, hogy az ember bármikor el tudjon zárkózni húszmilliárd társa érdeklôdése elôl, ha éppen így tartja kedve.
A falakon Wynner Borghausen legemlékezetesebb show-inak jelenetei voltak kiállítva. Huistra lassan végigvizsgálta mindegyiket. Volt közöttük jópár nagyon érdekes. Arra maga is emlékezett, amikor egy illetõ egész lakógyûrût hozott létre a napja körül, és csupa hasonmás Alkotással népesítette be, mind õt formázta. Elégedetten beszélt Borghausennek arról, mennyire boldog, hogy tízmillió példányban láthatja önmagát. Ráadásul majdnem felrobbantotta a napot, miközben azt is a saját arcélére próbálta alakítani.
Legjobban mégis annak a Joanna Nicholsnak az arcképe érdekelte, aki a rendezõ legújabb sztárja volt. Ki gondolná, hogy ez a leányzó médium, aki õsrégi dalokat tud felidézni? Millió éves emlékeket hoz elô agyából, a dallamok pedig tömegeket bolondítanak meg. Pedig nem is mindegyik jó.
Persze, az emberiség már nemigen tudja, mit csináljon jó dolgában. Kozmikus erõk felett rendelkeznek, tárgyakat, hús-vér lényeket teremtenek, Alkotások millióival népesíthetik be a naprendszereket, amik fölött uralkodnak. Hol vannak már a régi idõk, amikor a Tejút ötvenezer lakható bolygójára szorult a faj? Most már nincsenek semmilyen akadályok, az ember tulajdonképpen kézlegyintéssel hozhat létre bioszférákat, akár bolygón, akár közvetlenül az ûrben. Így hát a polgártársak unatkoznak, mert egy-egy legyintés nem múlatja el a napot.
No, gondolta az elnök, most néhányan nem fognak unatkozni.
A távhívó felbúgott, Occo azonnal az arca elé kapta.
- Né! - Borghausen õszintén csodálkozott. - Elnök úr! Le nem tudom írni azt a megtisztel...
- Hagyja a bájolgást Wyn! Maga nagyon jól tudja, hogy ki nem állhatom.
A másik arca tisztelettudóan szomorúvá vált.
- Azért hívott, hogy ezt közölje velem?
Hiustra rossz kedve ellenére felnevetett.
- No, nem! Beszédem volna magával.
- Jó, jöjjön be!
- Ember, a fenébe, ne bontsa azt a vonalat! Nyissa meg a buborékát!
- Már megtettem.
- Nem kivetítettem magam, személyesen vagyok itt, hallja?
Wynner meglepõdni látszott.
- Vagy úgy! Akkor valami fontosat akar.
- Ezt majd inkább odabenn, jó? Hogy úgy mondjam, bizalmas az ügy.
Pukkanás hallatszott, és a mattszinû tojáson, ami a buborék létezését jelezte, vékony rés nyílt, Huistra alig fért be rajta.
Izléses télikertben találta magát, de nem volt ideje körülnézni. Már síetett feléje Borghausen két nagyon bájos Alkotása.
- Elnök úr - búgták a lányok kórusban. - Kíván enni, inni, fürdõt, vagy akár mást? Mi itt vagyunk s adjuk a legjobb megoldást!
- Hogy az a... - Occo-nak a hideg futott végig a hátán a bárgyú versikétôl.
- Nem kérek semmit - folytatta aztán. - Csak vezessenek a... a rendezõ úrhoz.
Az egyik lány elmosolyodott.
- A Százmilliók Szívét Megborzongatóra gondolt? Kövessen, uram!
Hm. Szóval így hívatja magát a buborékjában? És nem unja meg naponta százszor hallani?
Néhány percnyi séta és többszöri tájváltás után (Huistrának már zsongott a feje) egy kis tó partjára értek. A szemközti sziklafalról vizesés zuhogott alá, függönye mögött barlang nyílt. Az Alkotások ide invitálták
A showman egy nyugágyban üldögélt, és gyönyörködött a pazar kilátásban, amit a vízfüggöny mögül, kissé megtörten, jó adag mesterséges szivárvánnyal árnyalva vehetett szemügyre az ember.
Az elnök odabólintott
- Nagyon stílszerû, Wyn.
- Occo... - emelkedett fel a másik.
Egy ideig a tájat nézegették. Közben a lányok ételt, italt hoztak, majd Wyn intésére eltûntek egy "balfenék" feliratú ajtó mögött, ami maga is azonnal elenyészett. Huistra titokban irígyelte a másikat az ötletes díszletekért, holott énjének másik oldala túlontúl hivalkodónak, ripacskodónak érezte a környezetet. Hiába, az elnöki bolygó, a Betloc másféle embereket terem. Az a pár tucat, aki ott született, karót nyelt ugyan, de legalább természetes.
Mindezt persze nem hányta Borghausen szemére, márcsak azért sem, mert a segítségéért jött.
- Nos, Occo, mit tehetek magáét?
Megvakarta a fejét.
- Hát... lehet, semmit, de az is lehet, hogy sokat.
Wynneren látszott, hogy nagyon érdeklik az efféle rejtélyes kijelentések.
- Tárja fel magát, öregem - intett, úgy mintha egy riportalanyával csevegne abban a bizonyos "sziveket borzongató" show-ban.
Nem baj, gondolta az elnök, majd mindjárt megfogom.
- Háború lesz Wyn - közölte semleges hangon.
A rendezõ arca azonban mozdulatlan maradt. Késõbb finoman elmosolyodott, és összeillesztette kezének ujjait.
- Ez nagyon érdekes. Mondjon többet errõl a témáról.
- A fene magába! - csattant fel Occo. - Most nem a képernyôn van, ne adja elô itt magát. Inkább mondjon valamit a háborúról.
Borghausen nagyot kortyolt a széke mellé tett serlegbõl.
- Hm - vont vállat aztán. - Õszintén megvallva, én ahhoz értek, hogy másokból kiimádkozzam a gondolatokat, magyarán, magam nem sokat tudok.
- Azért csak mondja el, mi jut eszébe a háborúról!
- Valamiféle ellenségeskedés, úgy tudom. Mint kétszáz éve, hej, azt a rendezést soha nem felejtem el! Matusin a Vegáról megbabrálta a galaktikus telekomot, és belevágott egy rendkívül érdekes trükkfelvételt. A reticulusi Giaccomini állatokat alkot rajta, aztán he-he közösül velük. Micsoda botrány volt! A végén még valami bíróságot is felállítottak, tudja, elégtétel miatt.
Az elnök felsóhajtott.
- Attól tartok, kedves barátom, itt másféle dologról van szó. Ismeri ön a történelmet?
- Hát persze, százezer évekre visszamenõleg vannak adataim. Sõt, eredeti dokumentumok állnak rendelkezésemre még az elsõ Alkotókedv idõszakából.
- Én úgy néhány millió esztendõre gondoltam.
Wynner felnevetett.
- Ne vicceljen! A barbár õsidõket senki sem ismeri.
- Hát igen - bólintott Occo. - Pedig ez a szó onnan jön. Figyeljen, elmondom, mi történt a Betlocon. Egy hónapja leszállt ott egy fura hajó. Hogy elejét vegyem a kérdéseinek, szélhámosságról szó sem lehet, az a csónak, meg az utasai le lettek tapogatva az utolsó atomig.
- És?
- A fickóknak kékes a bôrük, nincs hajuk, a szemük meg vörösben izzik. Ez persze valami maskara is lehetett volna, de nem véletlenül bízták az ôseink a Betlocra az elnöki pozíciót, mi értjük a dolgunkat. Vannak mikroszkópikus robotjaink, ezek észrevétlenül génmintákat vettek tôlük. Biztos, hogy nem emberek, Wyn. A hajójuk legalább kétmillió fényévet tett meg, talán az Andromedából érkeztek.
Borghausen mereven felemelkedett.
- Magas ég, micsoda sztori!
Huistra leintette.
- Affenét! Nem lesz semmiféle riport. Sõt, az egész titokban kell, hogy maradjon, hiszen azért jöttem ide személyesen. De folytatom. Öten voltak az idegenek, a Galaxis vezérével akartak beszélni, legalábbis a fordítógép ezt tolmácsolta. Nos, én természetesen tanultam diplomáciát, mégis attól tartok, megsértettem õket. A feleségem, az a perszóna, már száz éve felém se néz, hát honnan szedtem volna elõ? De persze, ezt nem lehetett megmondani nekik.
Wynner bólintott.
- Úgy van! Ha valaki sakkpartira hív, nem lehet nyíltan visszautasítani. Lett már botrány pár ilyen esetbõl.
- Egyszóval - folytatta Huistra -, azt válaszoltam, adok nekik egy vezér elõnyt, így velem, a királlyal is tárgyalhatnak. Úgy tudom, ez a legudvariasabb formája annak, hogy közöljem, nincs kedvem sakkozni.
- Ebben igaza van.
- Nos, mégis dühbe gurultak. Bizonyára mások a szokásaik, mindegy. Az egyik hosszú szónoklatot tartott, a robot meg csak annyit fordított, hogy kilencven nap múlva visszajönnek, s addigra hódoljunk be, mert õk legyõzhetetlen hadsereggel rendelkeznek. Ha elfogadjuk az, idézem a fordítást, az "ultimátiumot" vagy mit, akkor elkerülhetjük a pusztító "háborút", és megtarthatjuk szokásainkat, évi "adandó adó" fejében.
Ivott egy keveset.
- Ezzel elrepültek. Követtük õket a spirálkar végéig, ott aztán nekimentek a nagy semminek. Ez, barátom már egyedül is aggodalomra ad okot. Mi szinte tökéletesek vagyunk, a galaxisok közti mélyhipert mégsem ismerjük.
Wynner hümmögött.
- Zavaros egy história.
- Megpróbáltam kideríteni az ismeretlen szavak jelentését - intett az elnök. - Feltúrtam az összes nagy könyvtárat, el nem tudja képzelni, micsoda mennyiségû anyagot futtattam le ötféle keresõprogrammal, és tulajdonképpen eredménytelenül. Egyedül a háború kifejezésre találtam néhány értelmezést.
- És mit jelent?
- Hát nem sok jót. Valóban õsi, barbár fogalom. Hadseregekkel "vívják" vagy "viselik", a résztvevõk küzdenek, de fizikai értelemben, s nem az elméjükkel. És végül... aki veszít, az rabszolgasorba kerül, ami azt jelenti, hogy soha többé nem csinálhat azt, amit akar.
A rendezõ megint elgondolkodott.
- És maga szerint mit akarnak tôlünk azok a fickók? Miért akarnak háborúzni?
- Ez a faj, ott az Andromédában, még a barbár õsidõkben jár, de valamiképpen hozzájutott az intergalaktikus utazás titkaihoz. És... mert ôk még nem tudnak alkotni, más fajokat taszítanak abba a rabszolgahelyzetbe, hogy emezek szolgáljanak nekik Alkotások helyett. Fegyvereik vannak, így hát ezt velünk nagyon könnyen megtehetik.
- Mi az, hogy fegyver?
- Ez a háború eszköze. Nem kell gondolkodnia, erre célzott az egyik idegen. Amikor a nagy beszéd elhangzott, az asztalra vágott és azt mondta: vér fog folyni! Nos, mit gondol, miért bízzuk a húsdarabolást robotokra? Megmutathatom magának.
Egy csomagot tett az asztalra, és rendkívül óvatosan kibontotta. Egy fénylõ penge tûnt elõ, fekete markolattal. Wynner óvatlanul megfogta, majd sziszegve dobta el.
- Aú, hát ez szúr, vagy micsinál! - elhûlve meredt kiserkent vérére. - Vagyis a fegyver a testi épségünket is megsértheti!
- Ez a helyzet - mondta az elnök. - Remélem egyetért, szörnyû válsággal állunk szemben. Ha nem tudunk, izé... szembeszállni az idegenekkel, akkor vagy Alkotásokként fogjuk õket szolgálni, vagy... - a véres késre mutatott.
A rendezõ fel s alá kezdett járkálni.
- Én értek a tömeghez - mondta. - Ha ez kiderül, nagy pánik lesz a Galaxisban.
- Nem kell kiderülnie, legalábbis remélem, hogy nem. Ezért jöttem magához.
- Nem értem az összefüggést.
- Az összefüggés Joanna Nichols. Egyedül maga tudja, hol lakik. Ô kell nekem.
Wynner eltátotta a száját.
- Mi a fenére gondol? Ó, értem. Hogy visszaidéz õsi dalokat, transzban maga szerint valami régi emléket is elõáshat a háborúról.
- Ahogy mondja.
- De hiszen... - Borghausen kínosan feszengett, de végül csak kibökte: - Ez az egész csak egy humbug. Õ találja ki a dalokat, de így jobban hallgatják. Tudja, az õsiség varázsa.
Az elnök bólintott.
- Gondoltam, hogy maga ezt hiszi. Én viszont a legkomolyabb vizsgálatoknak vetettem alá azokat a dalszövegeket. Némelyikük minden kétséget kizáróan millió éves. A maga riportalanya tehát néha-néha ráhibázik. Érti már?
Wyn rázta a fejét.
- És mit csináljunk? Naponta transzba, mûtranszba vagy igaziba eshet, aztán századszorra mond valamit? Erre épít?
Huistra széttárta a karját.
- Ha nincs más...
Joanna két lokniba kötötte bronzvörös haját s a copfok úgy repdestek a füle körül, mint valami önálló lények, ahogy tulajdonosuk nevetve elfeküdt a díványon. Még a könnyei is kicsordultak olyan jókedve kerekedett.
- Nahát! - törölte le fitos orrát. - Ezt nevezem sikernek! Occo, maga nálam egy életre befutott. Én fogom megmenteni az emberiséget, óriási ötlet!
Az elnök kedvtelve nézegette a hosszú lábú, vékony Joannát, azt mérlegelte, tényleg médium-e. Mindenesetre nem látszik rajta. Ami azt illeti egészen más látszik. Nem csodálta, hogy Wynner maga mellé könyörögte.
Még a buborékban kiderült ugyanis, hogy Nichols együtt lakik a rendezôvel már három éve. Borghausen lesütötte a szemét, tôle nagyon szokatlanul, s úgy mondta:
- Nehéz megvallani, de bizony szükségem van rá a lelki békémhez.
Bontották a térbuborékot és elrepültek a tengerpartra, ott lakott a szépséges hölgy.
Elôször természetesen csak nevetett, de hamar felfogta, hogy milyen komoly a helyzet. Huistra megmutatta neki azoknak a vizsgálatoknak az eredményeit, amiket a dalain végeztetett.
- Hát igen - vont vállat a lány. - Néha tényleg valódi felidézésrôl van szó. De csak ritkán, én pedig sokszor élô adásban szerepelek, ott kell transzba esnem a millárdnyi nézô, meg a jópár ezer személyesen jelen lévô elôtt. Hát hogy nézne ki, ha azt mondanám, most nem sikerült a felidézés, kedves imádóim, tessenek várni egy-két napot. Vagy éppen egy-két évet. Ha így csinálnám, végem lenne, ezért már elôre kitalálok valami régies szöveget, hogy biztosítsam magam.
- Én azt kérem magától Joanna, hogy most néhány hétig ne szerepeljen. Szentelje magát ennek a feladatnak.
- Dehát miféle információt várnak tôlem? Felidézni csak olyat lehet, amit elmondtak, leírtak, hangra vettek valamikor, eseményeket nem. Én pedig nem hiszem, hogy errôl a bizonyos háborúról bármikor is szívesen beszéltek volna az emberek, amilyen undorítónak hangzik.
- Ellenkezôleg - szólt ismét Huistra -, nekem az a gyanúm, még büszkélkedtek is vele, hiszen az ôsidôkben nem számított megvetendô dolognak. Biztosan megörökítették valahogyan.
- Hát jó - egyezett bele Joanna búsan. - De ne hibáztassanak, ha nem sikerül.
Tizennyolc napjukba került, pedig a lány folyamatosan próbálkozott. Eleinte nehezen esett révületbe (mármint valódiba), de pár napi erôlködés után tízórás ciklusokban meg tudta tenni. Rövid szövegeket mormolt ilyenkor, azokat a hangrögzítô felvette, ám használhatatlannak bizonyultak, szerelemrôl szóló dalrészletek voltak.
Azon az utolsó napon azonban rögtön látszott, hogy valami készül. Joanna vagy egy óráig hevert némán a transzban, aztán hirtelen azt mondta:
- Fegyvert s vitézt éneklek...
A két férfi összenézett. Fegyver!
De a lány nem folytatta, ismét hosszú hallgatásba burkolózott.
Délután újra megszólalt:
- Krónikája amaz húnoknak... - és megint órákig csend.
A holdak már feljöttek, amikor harmadszor is kinyílt
a szája. Néhány pillanatig csak érthetetlen
szavakat hallottak, de aztán a médium furcsa, fojtott
hangon összefüggô szöveget kezdett hadarni:
"Haragot, istennõ, zengd Péleidész Akhilleuszét,
vészest, mely sokezer kínt szerzett minden akhájnak,
mert sok hõsnek erõs lelkét Hádészra
vetette,
míg õket, magukat zsákmányul a dögmadaraknak
és a kutyáknak dobta."*
(*Homérosz: Iliász
fordította Devecseri Gábor
Szépirodalmi Könyvkiadó 1984)
A két férfi ámulva hallgatott el, Joanna pedig mondta-mondta, órákig. Egy pisszenés sem hangzott, nehogy a felvétel kárt szenvedjen.
Joannáról csurgott az izzadtság, amikor magához tért, és nem emlékezett semmire.
- Ó, én sose tudom, mit mondok a transzban - magyarázta. - Persze, ha valódiról van szó.
Közben már ki is nyomtatták a kötegnyi verssort, Huistra most a lány kezébe nyomta.
Amaz elhûlt.
- Mi ez?
- Egyfajta költemény, úgy hiszem.
- Költemény?
- Igen, de egyúttal hadi kézikönyv is. Tudja Joanna, az ôsidôkben nemigen tudtak írni az emberek, ezért az információkat az agyukban kellett megôrizniük. Nos, ez versben sokkal könnyebb, jobban lehet memorizálni.
Az elnök elmosolyodott, és megveregette a papírlapokat.
- Vagyis, kedvesem, megtaláltuk! Most már nem kell mást tennünk, mint pontosan követni ezeket az utasításokat, és akkor megmenekülhetünk az Alkotás-sorstól.
Nem pusztán atyai módon ölelte magához a lányt, bár ezt tervezte.
- Köszönöm, az emberiség nevében!
A kilencven nap gyorsan elszaladt a nagy készülôdésben, s az idegenek küldöttsége pontosan megjelent. A kardokat és lándzsákat azonban már próbálgatták a Betloc túloldalán, úgyhogy az elnök büszkén vágta a vörösszemûek képébe:
- Hôs Hector nem kér kegyelmet, de küzd halálig!
- Ám legyen - mondta sötéten az Andromeda-beliek vezetôje. - E nyomorult galaxisnak erre a még nyomorultabb fôbolygójára fog zúdulni elôször csapásunk, hogy egész fajod lássa, minket nem lehet legyôzni. Nemsokára küldjük hadüzenetünket.
A înemsokáraî most csupán néhány órát jelentett. Mielôtt a hajó a bolygópályát elhagyta, protongránát zúdult az elnöki rezidenciára, legalább ezer Alkotás lelte halálát a tûzviharban.
Huistrát megzavarta ez a lépés, egy ideig gondolkodott, de aztán csak vállat vont.
- Nagy mutatvány, mondhatom! - morogta maga elé.
A hadsereg szervezése zavartalanul folytatódott, pedig az idô most már szorította az emberi hadat. Az idegeneknek egy támadó flotta elindítása nemigen okoz nehézséget, az inváziót bármelyik nap várhatták. Szerencsére a nagyobb gondokon már túl voltak.
Eleinte ugyanis komoly nehézségekkel kerültek szembe. Be kellett avatni egy Danny Muriam nevû embert, aki a Tejút legjobb, fémmel és fával dolgozó mûvészének számított. Dannyt azonban nem érdekelte az emberiség sorsa, magas árat szabott a közremûködéséért. Joanna, három éjszakára, vagy nem lesznek kardok, lándzsák, pajzsok! A leányzó Huistrához vágta a cipôjét, amikor az a faj érdekében megkérte a szolgálatra, végül mégis feláldozta magát.
Muriammal jócskán erôsödött a csapat, ám a minôség csak az egyik dolog.
- Honnan lesz még nyolcezer harcosunk? - töprengett Wynner. - A kézikönyv alapján körülbelül ennyi egy hadsereg.
- Nincsenek pontos számok - vetette közbe Huistra.
- Az igaz, de ha összeszámoljuk...
Joanna dühösen legyintett.
- Akármennyi is, ennyi embert nem trombitálhatunk össze, gondoljanak csak a pánikra. Maradnak az Alkotások.
Danny, aki még csak most ismerkedett a verssel, felnézett a paksamétából.
- Itt mindenütt az áll, hogy a csatákat emberek vívták.
Az elnök elgondolkodva markolászta az állát.
- Hát, elvégre az Alkotások is emberek, csak éppen akaratuk nincsen, mert mi teremtjük õket. Hm, mindenesetre nagyon megkönnyítené a dolgot, hiszen fegyelmezettek, engedelmesek, és nem ijednek meg könnyen. Igaz, nagy a szája némelyiknek, amíg néha rá nem tenyerelek. De ez nem számít, látogatót nem várok, nem lesz kinek pletykálni. Utána meg... még jó is lesz, ha elterjed.
- Már ha gyõzünk.
- Igaza van Wyn - bólintott a betloci. - Koncentráljunk most erre.
Huistra milliós szolgahadából nem volt nehéz kiválogatni nyolcezer erõs, fiatal férfit, Danny pedig gõzerõvel dolgozott, hogy felöltöztesse õket. Elméje alkonyatra már szinte sistergett az erõlködéstõl, ahogy a levegô atomjait, molekuláit rézzé és ónná alakította. Gondosan betanított Alkotások végezték aztán a páncélok kovácsolását az õ irányításával. A kardokból az elsõ ötvenet maga csinálta, remek lett mind, hosszában vágta a hajszálat, ahogy Wynner kommentálta.
Egy problémán azonban a nagy mûvész is fennakadt. Joanna, aki a legszebb páncélban pompázott, és sztratégosszá, hadvezérré nevezte ki magát, ellentmondást nem tûrõ hangon közölte a többiekkel:
- Faló is kell!
Az elnök megvakarta a fejét.
- Nem hiszem. Mi a trójaiak szerepében vagyunk, az idegenek a támadók. A falovat ôk hozzák, nekünk éppen az a dolgunk, hogy felkészüljünk ellene.
A lány két loknija hevesen lódult.
- Nem értek egyet. A faló hadicsel, le van írva a kézikönyvben. Az elején pedig említés esik róla, hogy minden harcolónak jó, ha hadicselt alkalmaz.
- És mi az a hadicsel? - kérdezte Wynner.
- Azt nem tudom. De anélkül nincs gyõzelem, nem elég világos? Úgyhogy... - bronz csuklóvédõje Muriam felé lendült. - Maga... maga rohadt szatír, csinál egy falovat, meg néhány igazi lovat is. Zeusz kocsin jön, amit lovak húznak, ne felejtsük el! És... hû de jó ötletem támadt! Az igazi lovakat beletesszük a falóba!
- Abban emberek vannak.
- Ahá! Lehet, hogy az idegenek falovában azok lesznek, de a mienkben lovak! Az lesz csak a meglepetés!
- Szabadjon közbeszólnom - Danny tette fel a kezét. - Én a fémekhez, meg a fához értek, de igazi lovat...
Joanna leintette.
- Mûvészet mûvészet, máshoz nem fordulhatunk. Csináljon vagy száz lovat!
Amikor másnap Danny felvezette az állatokat, Huistra körül megfordult a világ.
- Ki mondta magának, hogy a lónak három lába van?
Amaz széttárta a kezét.
- Senki. De azt se mondta senki, hogy nem három van neki.
Az elnök megint a tomboló állatokra mutatott.
- És azt honnan vette, hogy tüzet fújnak az orrukból? A kézikönyvben nincs errõl szó.
- De arról sem, hogy nem fújnak tüzet. Mit akarnak tõlem? Mondják meg, milyen a ló, és én megcsinálom.
Zavartan néztek össze. Aztán Occo pattintott az ujjával.
- Az idegenek. Nekik tudniuk kell, milyen egy ló, hiszen jól ismerik a háborút. Láttam is... várjanak!
Hazarepült, majd egy felvétellel tért vissza, amin az egyik idegen, a felsõruhája mellrészén háromszarvú, bamba képû, négylábú állat képét viselte.
- Na? A címerükön is rajta van - mutatta.
Danny bólintott.
- Így már más.
Alighogy elkészültek a rémísztô lények, s alig zsúfolták be üvöltô, tiltakozó csordájukat az ôket formázó óriási falóba, jött a risztás: az idegenek beléptek a Tejútrendszerbe, többszáz hajóval.
- Nagy flotta - bólintott Joanna -, de a görögöké még nagyobb volt. Lehet, hogy mi jobban értünk a háborúhoz?
Kardjával esetlenül a páncéljára csapott.
- Figyelem! - mondta a köréje gyûlt Alkotásoknak. - Pár nap múlva itt lesznek, ismételjük el, mi a teendôtök. Felsorakoztok szépen oszlopokba, a kardok fényesek legyenek, tisztítani minden nap! Pajzsokat a bal karra fûzni, a lándzsát is tartsátok készenlétben.
Amikor az idegenek megérkeztek a Betloc elé, az emberi sereg már hadrendben állt a száz méter magas faló mögött.
Az Andromeda lakói elsöprô támadást indítottak, csak úgy zuhogtak a felszínbombák köréjük és mindenütt nagy pusztítást végeztek.
- Ne feledjétek, ezek csak Zeusz villámai - nyugtatta katonáit az elnök. - A kézikönyvben szó esik róluk, igazi harcosok nem ijednek meg tôlük.
Az Alkotások, Huistra megelégedésére moccanás nélkül szegültek neki a lökéshullámoknak.
A támadók észrevehették a hatalmas falovat, mert leállt a bombázás, sôt, kisvártatva egy idegen hajó ereszkedett le az alkotmány és a sereg közé. A korong alakú szerkezet ingott egy darabig támlábain, majd elnyugodott, és ajtó pattant fel az oldalán. Úgy ötven katona kíséretében két díszes egyenruhás alak sietett ki, beszédüket a fordítórobot azonnal továbbította az emberi vezéreknek.
- Ó, a szent Maluta hatalmas szobra! - mutatott felfelé egyikük. - Behódoltak volna?
A másik vöröszemû szakértô szemmel vizsgálta a faalkotmányt.
- Milyen élethû! Magasságos, nagy istenek, bizonyára azért imádkozunk ennek a szent lénynek az eljöveteléért hiába, mert nem tudjuk igazán jól megformázni. Nehogy baja essék annak, aki ezt csinálta! Akit a Maluta meglátogat, a kozmosz ura lesz, ne feledd! Ha mi magunkhoz tudjuk csábítani ezzel a szoborral...
Joanna nem hallgatta tovább a fura párbeszédet, kirántotta a kardját.
- Támadás!
A sereg elôreszegezett lándzsákkal megindult a hajó felé. Ezzel egyidôben Wynner kinyitotta a faló ajtaját, és a kiéhezett, félig megvadult szarvas teremtmények bôgve elözönlötték a síkot.
Az andromedai vezetô iszonyodva ordított fel:
- Magas ég, kegyelmezz! A Maluta itt van, és az ô oldalukon áll! Meneküljünk!
A két vezér inalt vissza az ûhajóba. Amint beértek, becsapódott az ajtó és a szerkezet felszállt.
Néhány perc múlva pedig az idegen flotta pánikszerû menekülésbe kezdett, több hajójuk egymásnak ütközött a nagy sietségtôl.
Odalenn a síkságon a sereg üdvrivalgása hangzott. Az elnök feldobta tollforgós sisakját.
- Gyôztünk!
A had azért mindaddig fegyverben maradt, amíg az idegenek ki nem léptek a Galaxisból, csak akkor rendelte el Husitra a fegyverek összegyûjtését.
- Ezeket maga fogja ôrizni, Danny. Remélem, nem lesz rájuk szükségünk többé, de nem árt félni. A lovakat is tartsa meg, legyen szíves.
Joanna közben már szerepre készült. Kecsesen megpördült maga körül.
- És most jöhet a nyilvánosság! Ugye elmondhatom, hogy én mentettem meg a fajt?
- No, azt azért nem! - szólt indulatosan Borghausen. - Az én rendezôi tapasztalatom nélkül mire jutottunk volna, he?
- Micsoda? - lódultak meg a loknik. - Gazember...!
Danny felnevetett.
- És én? Én ki leszek rekesztve?
Végül Occo-nak kellett lecsillapítania ôket.
- Maguk mind szuverén lények, de azért még mûködhetnek együtt. Azt hiszem, mindannyiunk érdeme a gyôzelem. De most hagyjuk ezt. Valóban lesz dolgunk a következô hónapokban, amíg le nem csihad a népszerûségünk, ám elsôk a fegyverek. Ellenôrizni kell, mindet leadták-e az Alkotások, nem akarom, hogy akár egy is elkallódjon. Ha ember kezébe kerül, és megvágja magát, botrány lesz.
A katonák négy csoportra osztva járultak egy-egy ember elé, s a lándzsák, kardok halmai egyre emelkedtek. Joanna végül felmászott az elôtte gyûlô fémdomb tetejére, onnan irányította a mûveletet.
Az egyik szépen formált, izmos Alkotás pillanatra megállt, amikor sorra következett, elmerülten nézegette a csillogó pengét.
A bronzpáncélos lány végigmérte. Jó kis hím, elkérem majd Huistrától egy-két éjszkára. Leszökkent melléje, és megbökdöste lándzsája boldogabbik végével.
- Mit bámulod azt a kardot, te fajankó? Dobd már el!
Az Alkotás lassan leejtette a fegyvert.
Egész jól áll a kezemben - gondolta
közben.