AZ ÚR 1755. ESZTENDEJÉBEN
PART.
Everaldo Gomes még soha nem látott ekkora tömeget. Otthon, az apró faluban csak évente egyszer, a földesúr szokásos évi mustrája alkalmával gyûlt össze a teljes lakosság (amely elérte a figyelemre méltó 452-es lélekszámot).
A fôvárosban ezzel szemben több tízezer ember élt, ezért a paraszt elôbb úgy gondolta, az ördög állított valami tüneményt eléje, és nem a király székhelyét látja. Órákig álldogált az északi kapu elôtt, a rontástól félve. Végül csak bement a szûk utcák közé, de folyvást mormolta a Miatyánkot.
A kikötõben, a rakparton tizenötezer ember tanyázott. Szó szerint kitöltötték a teret. Egymás mellé állított, összetákolt kalyibák, vagy csak egyszerû, leterített gyékények mutatták, hogy ez az embertömeg már hetek óta itt várakozik, s közben próbál valamelyest berendezkedni. Még szerencse, hogy a kivándorolni készülôknek napi egyszer enni adtak, különben az éhhalál aratna itt.
Amikor Everaldo részévé vált az embermasszának, úgy érezte, élete legmélyebb poklába érkezett meg. A napi egyszeri ételt, amit a kormanyzat juttatott, minden hivatalnok megkurtitotta, nem volt elég hát senkinek. Így a férfiak, asszonyok valósággal marakodtak mindenféle ennivalóért, nem volt érdekes, ha éppen a hulladékból jött ki. Állandó éhezés, meleg, és az összezárt, mosdatlan emberek szaga tették még gyötrelmesebbé a várakozást.
A hajók pedig nem jöttek.
Amikor a toborzó a faluban járt, egészen másképp festett a dolog az ô szájából. Végtelen földekrôl beszélt, a messzi, szép Brazíliában, amik csak arra várnak, hogy keresztényi kezek fogják munkába ôket. Jó és kellemes idôjárás, nincsenek betegségek, egészséges vidék. És, fôleg, szabadság!
- Ha jobbágy, aki jelentkezik, Brazíliában azonnal felszabadul! És úr lesz! Néger rabszolgái lehetnek, annyi van ott ezekbôl, hogy három-négy is jut majd mindôtöknek.
Everaldo nem vágyott szolgákra, de a szûzföldek feltörése megragadta. Bár... az érzései nem számítottak, mindenképpen mennie kellett. A válság, az éhezés megölte feleségét és gyermekét, öreg szülei ugyanúgy elhaltak. Szál egyedül volt, és a faluját gyûlölte meg a családja elvesztéséért. Nem kötötte már ide semmi.
Az csak az Úr áldása, hogy hitt is annak helyességében, amit a toborzó mondott. Könnyebb volt így.
Itt, a rakpart mocskában sok olyan csavargót talált, akik csak úgy, a haszon, vagy éppen a rablás reményében indultak el, és semmi magasabb nem vezette ôket.
- Ez Isten által kiszabott feladat - mondta egyiküknek. - Elragadni a földeket a káosztól, az ôserdô ördögi férgeitôl, és a pogányoktól. Kiirtani az erdôt, keresztényi módon dolgozni az abból lett földön. És ráadásul a vadakat, akik erdô híján otthon nélkül maradnak, meg lehet téríteni, kereszténnyé lehet ôket tenni. Ezzel nemcsak azok nyernek örök üdvösséget, de mi is gyarapszunk jótettekben Isten elôtt. Magasztos e feladat!
A legtöbb csak nevetett rajta.
- Tán pap vagy, hogy ilyeneket beszélsz?
- Ha nem jobbágynak születek, pap is lehetett volna belõlem.
Nem bánta a gúnyolódást, végre volt valami, ami elûzte szörnyû bánatát, végre ismét tudott miért élni, s nem akart meghalni.
De a hajók nem jöttek, és az embermassza rohadt a napon, a fôváros kikötôjében. Sokan pocskondiázták ezért a királyt, a nemeseket, még az Urat is. Everaldo azonban nem elégedetlenkedett, bár voltak kínjai, hiszen terekhez szokott, a zsúfoltság megborzongatta, hányingerét keltette.
- A braziliai flotta már úton van - hirdették a kikötõi hivatalnokok. - Várjatok még néhány napot. Ne feledjétek az ott váró szabadságot!
És Everaldo Gomes türelmesen
várt.
TENGER.
Az ûrhajó sérülései súlyosak voltak, farát mutatva az égnek, lebegett a hullámokon.
Brehv kapitány, és legénysége (már akik megmaradtak) mindent megtett, hogy megôrizze a hajó mûködôképességét, a helyzet mégis súlyos volt.
Nem is ebbe a rendszerbe akartak jönni, csupán útjukba esett.
Amikor a nagy gyûrûs világ magasságába értek, Nochok, a navigátor óriási hibát követett el. Jó hogy meghalt, különben súlyos büntetés várná otthon, Sazrelen. A Helli-körzet jól ismert volt, adatai szerepeltek a csillagatlaszokban, tehát könnyû lett volna még a külsô bolygó magasságában új pályára programozni a rakétát.
Minden tizenegy évben, az óriás ötödik bolygó mágneses hatására szörnyû napkitörések indulnak ki a Hellibôl. Nochok sajnos elnézte az évet, ezért már a harmadik bolygó pályájánál jártak, amikor ez bekövetkezett. Nem volt más választásuk, mint a bolygó légkörébe menekülni a halálos sugárzás elôl, ami a napkitöréseket kisérte. Olyan volt, mint valami szökôár, a fotonok cunamija. Hirtelen, kivédhetetlen, halálos.
A bolygó idôjárási rendszereit természetesen nem ismerték, ráadásul a viszonylag jó felsô légköri viszonyokat megbolygatták a napkitörések. Ennek következtében légörvénybe keveredtek, és a hajó kôként zuhant a tengerbe körülbelül hetven mérföldnyire a parttól.
A hajófar rögtön összeroncsolódott, a legénység kétharmada elpusztult.
Mire sikerült kizárni a vízbetöréseket, kiderült, hogy újabb katasztrófa fenyegeti ôket, nem volt elég a zuhanás.
Ennek a bolygónak a tengerei is tele voltak azzal a mikroszkópikus, halálosan mérgezô planktonnal, amik a Sazrel vizeit is megtöltik. Mire erre rájöttek, már csak nyolcan maradtak az ötvenötbôl. A planktonnak az érintése is halállal járt, akár otthon.
Összesen három helyiség volt (szerencsére egyik a vezérlôterem), amely planktontiszta maradt. Az idegölô napok után itt gyûltek össze válságtanácskozásra.
- Mit tegyünk? Javaslatokat kérek! - kezdte Brehv.
Nuszin felemelte csápját, és sóhajtott:
- Teljesen mindegy, mit csinálunk. Alig van üzemanyagunk. Egy felszállásra talán elég lesz, de a bolygó körüli pályáról már nem tudunk menni sehová, ott maradnánk ennek a bolygónak a holdjaként.
- Dehát mi történt?
- A tengerbe csapódás olyan erôs volt, hogy nemcsak a tat ment szét, a tartályok is megrepedtek. Kifolyt az egész.
- Ide figyeljetek! - szólt most Oennon, a kapcsolati szakember. - Ezen a világon értelmes lények élnek! Láthattátok.
Igen, legalább valamit felfedeztek. Nem mintha megérte volna az ô pusztulásukat.
Az ûrbôl semmi sem mutatta értelem jelenlétét. Nem voltak mesterséges fények, nem voltak rádióadások, sem mûholdak a bolygó körül. Csak amikor a légkör alsóbb rétegeibe érkeztek zuhanásuk során, és mivel székükhöz szíjjazva nem tehettek egyebet, mint retteghettek vagy figyelhették, hova érkeznek, akkor fedezték fel a megmûvelt földek sávjait. Egyikük még egy csapatnyi jármûvet is észrevett, amelyek valószínûleg a tenger szine fölött lebegtek méhány méterre. Elôbb halaknak gondolta ôket, de aztán rájött, hogy többszáz tengeri hajó, nyugatról keletre vitorláznak az óceánon. Akárcsak a Sazrel középkorában. Nekik is fel kellett találniuk a vitorlázó lebegést, csak így tudtak eljutni a mérgezett tenger fölött más szárazföldekre.
- Segítséget kérhetünk tôlük - folytatta Oennon. - Biztos tudunk adni valami csereárut, hisz vagy ezer évvel mögöttünk lehetnek.
Brehv megrázta a fejét.
- Nekünk radioaktív elemek kellenek. Ilyet a legjobb szándékkal sem adhatnak, hiszen fogalmuk sincs a mibenlétükrôl. Nem, barátaim, magunknak kell segíteni magunkon.
Sokat vitatkoztak, míg végül
megszületetett a terv. Brehv úgy gondolta, kockázatos
kissé, ám cseppet sem veszélyes, sem rájuk,
sem a bolygóra vagy lakóira nézve.
PART.
- Ne merészeld azt mondani, te ördögfattya, hogy nincs meg az a szoba! Tudod, ki foglalta le? Maga Charenville márkinô, a francia királyné udvarhölgye! Az egész bandát lenyakaztatja, ha akarja! Érted?
A kissé túlsúlyos don Asun belevörösödött a kiabálásba, ám a fogadós csak a vállát vonogatta.
- Nézze exellenciás uram, vagy húszezer ember alszik a rakparton, iszonyú körülmények között. Akinek egy kis pénze akad, menekül közülük, és mind szobát akar. Ha fenntartottam volna azt a szobát, egyszerûen meglincselnek. Nem mindegy, ki öl meg? Ha most kirugok valakit, az öl meg, ha nem, az a márkinô. Most mondja meg, mit csináljak?
Marquiz Charenville (aki persze messze állt attól, hogy udvarhölgy legyen) hamarosan megérkezik. Asunnnak ki kellett találnia valamit, ha nem akar egy ellenséget a legmagasabb flottavezetésben. A márkinõ ugyanis az egyik admirális felesége volt. Kínjában békés megoldást igyekezett keresni. Egyszerû kisnemes volt, nem engedhet meg magának ellenségeket.
A fogadós szeme köpenyének csatjára tévedt.
- Talán mégis lenne valami megoldás.
- Nem! - ordított fel Asun. - Atyai örökségem!
De a fogadós makacsul hallgatott.
A kövér don felsóhajtott és megoldotta a köpenyt, megvetôen odadobta a medált.
- Nyomorult féreg! Ezért még megfizetsz!
Szoba rögtön lett, s mire a nô befutott, szépen ki is takarították.
- Phû, micsoda hely! - kényeskedett az asszony. - És a kikötô! Hogy ott mi van! Mondja, barátom, mi a fene ez az egész?
Asun az asztalokra mutatott.
- Igyunk talán valamit, jól fog esni a frissítô. Garantálom, hogy jobb, mint a szoba.
A fogadós Asun intésére odajött.
- Mit parancsol, kegyelmes uram?
Amíg Asun feladta a rendelést, Aliz Charenville csodálkozva s némileg bosszúsan nézte.
- Maga becsapott engem! - mondta aztán szemrehányóan. - Hiszen azt mondta, egyszerû nemesember.
Asun legyintett.
- Hja, tudja, marquiz, nálunk, Portugáliában a rühös kutya is exellenciás úr. Ilyen udvarias a mi népünk.
- De, visszatérve kérdésére - folytatta -, a válság, amit már évek óta megélünk, éhhinségeket okoz. Tudja, madamme, az az igazság, hogy száz éve nem tudunk magunkhoz térni. A spanyol uralom gyûlölt volt, ahogy hallottam, s a királyi ház hôs, amiért kiverte a Habsburgokat az országból. Ámde gazdaságilag nem tett jót Portugáliának, hogy elveszítette az összes spanyol gyarmat vámmentes kereskedelmét. Így az angolokkal nem bírjuk a versenyt.
Egyszóval, minden csak drágul, már évtizedek óta, a nemesek szegényednek. Ezért aztán a jobbágy az éhhalál szélére került, hiszen többet kell követelnünk tõle.
Ôfelsége, tartván jobbágylázadásoktól, úgy gondolja, ki kéne települni Brazíliába egy csomó embernek. Le kell vezetni a forró vért. A kalandvágyó emberek, lám, bele akarnak vágni ebbe az angol féle gyarmatosításba, s ha itthon maradnak, éppen ezek a kalandor természetû parasztok lennének a lázadások fô hajtóerôi. Mindenki jól jár, a király is, a paraszt is, én is, ön is. És Brazília is. Tiszta sor, nem?
- És hol a férjem? Hol vannak a hajók?
- Állítólag már a tengeren van a flotta. Mint minden, ez is késedelmes. Ismer minket. îManhanaî, mondjuk, aztán két hét lesz a holnapból.
- Szóval nem esett bajuk?
- Legyen nyugodt, minden renden
lesz. Nem kell már soká várniuk, egy-két
hét és itt a lesznek a hajók.
TENGER.
A robbantás elôkészületei megtörténtek. A védômezô, amely a radioaktivitást blokkolja, a helyén volt. Csaknem minden tartalék energiájuk ráment a gerjesztésére, de ha sikerül a terv, ez nem lesz olyan nagy veszteség.
Nuszin ötlete volt, hogy próbáljanak egy keskeny csatornát nyitni a földköpenyhez. Ott bôségesen találhatók radioaktív anyagok. A tengerfenék földtanilag aktívnak mutatkozott a kisérletek során, nem lesz olyan nehéz dolguk. A robbantás által elôidézett rengés hamar elzárja majd a csatornát, katasztrófát tehát nem okoznak, s a kis idô épp elég lesz arra, hogy kiszívják a szükséges anyagokat.
Bár Oannon most is tett ellenvetést.
- És a part? Közel van, nem lesz ott pusztulás?
- Lesz, de ez nem érdekes. Hiszen a tenger tele van planktonnal, a part ötven mérföldes körzetében nem élhet meg ember. Addig pedig nem jutnak el a hatások. Sôt, még jó is lesz így - ezeket Brehv mondta. - Legalább fel tudjuk hívni magunkra a figyelmüket.
- Ezt hogy érted? - kérdezte Oannon.
- Ej, hát neked mondjam ezt, akinek ez a szakmája? Ezek a lények fejletlenek, most még akkor sem tudnánk kapcsolatba lépni velük, ha nem ért volna minket ez a katasztrófa. Haza kell mennünk sürgôsen, de az nagyon jó, ha valami olyat hagyunk, amit a helybeliek esetleg természetfölöttinek gondolnak. Nem fogják megérteni persze, mi történt, ám lejegyzik, s két-háromszáz év múlva akad majd valaki, aki rámutat: ez az idegen értelem látogatásának bizonyítéka. S ha az itteniek tudatában lesznek ittjártunknak, könnyebb lesz majd a kapcsolatfelvétel is.
Quauzec szólt közbe:
- Ahogy lefelé zuhantunk, észrevettem valami építményeket a parton. Mik lehettek?
Brehv megrebegtette a hártyát a középsô szemén, amely mozdulat a mosolyt helyettesítette a sazrelieknél.
- Nem ismered a történelmet, ugye, fiam?
- Nem hát. Én gépész vagyok.
A kapitány felsóhajtott.
- Nos, te szakbarbár, nyilván falakat láttál. Mi is megpróbáltunk így védekezni a plankton ellen, már az ôsidôkben. De nem bírtunk letelepedni a parti sávban. Hiába építettünk falakat, a féreg átjutott rajta.
Nem volt könnyû megtenni az elôkészületeket, mert mélyûri szkafanderben kellett mozogniuk a tengerfenéken. Egyedül ezt a szilárd ötvözetet nem kezdte ki a mikroszkópikus féreg.
Végül azonban minden a helyére került.
Az ûrhajó utolsó erejével felemelkedett kb fél mérföld magasságba, hogy a robbanás lökése ne árthasson neki. A legénység készenlétbe helyezte a vákumszívót, hogy a feltörô magmát azonnal beszippanthassák. Majd felhangzott a robbantásra jelt adó sziréna.
Percekig semmit sem láttak a többszáz méterre felágaskodó víztôl, s szanaszét repülô permetétôl. Azután már észlelték a vöröslô köpenyanyagot. A vákumszívó mûködésbe lépett.
Lélegzetvisszafojtva figyeltek abban a nyolc percben, ami ezután még rendelkezésükre állt, aztán a csatornát a rengések elzárták.
Az analízis eltartott néhány
óráig, végül a legénység
üdvrivalgásban tört ki. Elegendô mennyiségû
titánt, plutóniumot szereztek. A hazatérésnek
most már nem volt akadálya.
PART.
Lisszabonra pedig lecsapott az
ár.