A papnô arca csak egy-egy pillanatra bukkant elô a sûrû, fehér füst mögül. Hangja mintha kútból jött volna.
Ki dícsre törekszik,
Van számára hely,
De az életet
Megpecsételni kell!
Pantalemon nagy zavarba jött a jóslat hallatán. Ezért hozott Delphoi-ba hetven talentum ezüstöt?
Pythia érzékelte kételkedését, szeme felizzott, megemelkedett ültében, dühösen szólt:
Az önhittség jó dolog
Annak, ki jogosan önhitt,
És én az vagyok.
- Pythia mondja ezt? - kérdezte a tábornok felindultan.
Az orákulum már indult a barlang mélyén lévô szentély felé, most visszafordult.
- Alexandrosz mondja ezt. Pantalemon mondja ezt. Nem mindegy?
- Hogyan?
A makedón nem kapott választ.
Rettenetesen érezte magát. Hogy álljon Sándor elé ezzel a badarsággal? Bénultan vesztegelt mindaddig, amíg egy fiatal papnô kézenfogta és kivezette a füstös helyiségbôl.
Tanácstalanságában ismét kifakadt:
- Nem mondott semmit! Egy vagyont hoztam ide, és nem mondott semmit!
A lány megcsóválta a fejét:
- Hát nincs füled?
- Mire legyen? Sándor önhitt, bár én még sosem hallottam, hogy ilyet mondott volna. Az az átkozott déli, az az Arisztotelész minden ilyesmit kiirtott belôle, mégha megvolt is. Én sem vagyok önhitt, de mégha az lennék is, hogy jövök én ide? Egy csalódott vénember vagyok, semmi más.
A leány a tenger felé fordította, ami ötszáz méteres mélységben dübörgött alattuk.
- Miben csalódtál te? Ha csalódott vagy, akkor önhitt is vagy, hiszen nem elégszel meg azzal, amit az élet kínált neked. Nézd a tengert! Az is csalódott talán? Azért ostromolja a sziklát?
- No és az a pecsételés? - Pantalemon legyintett. - Pythia nem válaszolt.
- Ez nem igaz. Õ míndig választ ad.
Közben a városba, a fogadóhoz értek. Itt a lány meghajolt.
- Csak nem mindenki érti meg - mondta búcsúzóul.
Pantalemon fejébe azért szöget ütöttek a Pythia szavai, fôleg a második vers, annak legalább volt valamelyes értelme. Önhitt volna, ahogyan az orákulum mondta? Némi gondolkodás után kelletlenül vallotta be, van benne valami.
Hogy hûséges volt Fülöp királyhoz, és most hûséges Sándorhoz, annak az az egyedüli oka, hogy öregnek érzi már magát mindenféle bonyodalomhoz. Ötvenhárom éves múlt, megért minden rosszat és jót, s nem érzett már erôt semmiféle akcióhoz. Nem jó ô már semmire, csak a hûségre.
Pedig vannak új hadi elképzelései, s titokban úgy érzi, ô jobb seregparancsnok lehetett volna mint akár Fülöp, akár maga Sándor.
De ez a lényegen semmit nem változtat. Megvénült.
Pellába érve megtudta, hogy Alexandrosz már egy hónapja elindult. Siettette útját, de így is csak Anatóliában, a hajdani Trója mellett érte be a sereget.
Impozáns volt az ötvenezer fônyi had, ám egyszersmind szánalmasan kicsinek is tûnt a Perzsa Birodalom kimeríthetetlen erôforrásaihoz képest. A gondolkodás azonban, elmélkedett az öregember, a képesség arra, hogy ellenségeink helyzetébe képzeljük magunkat, az megváltoztathatja az arányokat.
Amikor megérkezett, a király épp egy ilyen sikert könyvelhetett el.
- Nem jön! - fogadta Sándor. - Dareiosz nem jön! A fôsereg Babylonnál áll. A satrapák a maguk dicsôségére akarnak gyôzni, ahogy sejtettem.
- Ez bizony jó hír - zökkent le Pantalemon egy székre, és elvette a rabnô kínálta boroskancsót. Jól meghúzta, pedig tudta, hogy árt neki. Hajdanán nagyivó volt, ám az öregkor a torkát is kikezdte.
Végignézett Alexandroszon. Szôke hajával, kisportolt testével a nagy héroszokra emlékeztetett. Szürke szemének céltudatos tekintete pedig azt mutatta, nem ijedt meg a feladattól. Csak azt az álmodozó hajlamot ne oltotta volna belé az athéni! Sajnos látszott a szemén. Képes ez az ifjú arra, hogy legyôzze a perzsa óriást?
Alexandrosz intett, s a szolgák egyedül hagyták ôket.
- Mit mondott Pythia?
Pantalemon szóról szóra elismételte az orákulum jóslatát, még csak nem is titkolva közben, hogy érthetetlen badarságnak tartja.
Sándor elmosolyodott és megveregette a vállát.
- Jó öreg makedónom! Neked egy kicsit kénkôszagú ez az egész, ugye?
- Én csak azt tudom, felség, hogy becsapja az embereket az ilyesmi. Lám, a lûd király is hitt kétszáz éve Delphoinak, lépd át a Halüsz-folyót, és megdöntessz egy nagy birodalmat! És mi lett a vége? Az ô birodalma volt az.
Legyintett.
Az ifjú harsány nevetésre fakadt.
- Krôzus király? Hah, ô nem gondolkodott, tábornokom! Amit Pythia neked mondott, az több mint elég. Kétszer annyi pénz járna érte, mint amennyit vittél neki.
Ez a gunyoros, titokzatoskodó, mindentudó stílus! Arisztotelész ez is. Pantalemon nem szerette ezt a Sándort.
Sokkal igazibb volt, sokkal megfoghatóbb néhány nap múlva, amikor a Granikosz folyónál szemben álltak a kisázsiai helytartók kétszer nagyobb seregével.
Délután volt már, amikor elérték a perzsákat, de Alexandrosz nem akart másnapig várni. Azonnal csatához rendezte hadait, s ahogy ezt csinálta, az mesteri volt. A makedón sereg menet közben, a folyón átkelve vette fel a harci alakzatot, s ez fél gyôzelmet jelentett. A komótos felfejlôdéshez szokott keletiek kapkodásba kezdtek, jól látszott a perzsa futárok össze-vissza útjain.
Sándor azonnal támadásba parancsolta a jobb szárny lándzsás lovasait, kisvártatva a derékhad nagy falanxát is megindította.
Pantalemon csodálta a tehetségét, most mégis megérezte a hibát. Szólni nem szólt, nem akarta vezérei elôtt figyelmeztetni a királyt. A tizenhétezer nehézgyalogos falanxa hatalmas erôt képviselt. Mégsem volt tanácsos a támadó jobb szárnnyal együtt indítani. Nemcsak azért, mert gyorsabban kellett haladniuk, és a megterhelt harcosok elfáradhattak. A falanx tankszerû rohama akkor hatásos igazán, amikor a támadó szárny már benyomult az ellenség hadrendjébe, s ott némi zavart is keltett. Így a védekezô derékhad figyelme megoszlik.
- Tudom, mire gondolsz, öreg barátom - szólalt meg hirtelen Alexandrosz.
Pantalemon összerezzent, és szégyenkezve nézett körül. Szeleukosz, Antipatrosz és a többi vezér azonban nem rá figyelt. Sándor híres volt arról, hogy érzi az embereit. Nemcsak a saját fejét használta, megpróbálta a vezérek esze járását is követni. Társainak mindíg nagy örömet okozott, ha a király kitalálta gondolataikat.
- Látod? - mutatott a perzsák szerteszáguldó lovas futáraira. - Nem tudnak normális összeköttetést létrehozni a hadrendek között. Nem lesz semmi baj.
- Egyébként... - az uralkodó körbenézett, majd kissé arrébb invitálta az öregembert, hogy a többiek ne hallják a szavaikat.
- Tudod, miért vagy te is benne a jóslatban?
Pantalemon megrázta a fejét.
- Valami fontos fog történni velem, vén csataló. Valami természetfölötti. És te a tanuja kell, hogy legyél.
- Miért éppen én? Krónikát nem tudok írni.
Sándor nem válaszolt, helyette Pantalemon mellkasába öklözött, majd lóra pattant. Az öreg zavartan hümmentett, de sok ideje nem jutott gondolkozni a király szavain.
Hátborzongató percek következtek.
Alexandrosz a lándzsások mögött elhelyezkedô makedón nehézlovasság élére vágtatott, s maga vezette ôket támadásba. Úgy tombolt a harc sûrûjében, hogy még a lándzsája is eltört.
Idôközben egy másik, fontosabb esemény bontakozott ki.
A falanx elérte az ellenséges közepet. És, érdekes módon, pontosan a hibás idôzítés döntötte el az ütközetet. A perzsa derékhad nem tudhatta, hogy a Sándor vezette szárnyon a perzsa lovasság még nagyon is tartja magát. Nem volt összeköttetésük. Hogy a makedón falanx ilyen bôszen támadott, azt hitték, hogy a szárny megingott, hiszen a gyalog falanx lovassági támogatás nélkül sebezhetô.
Így hát, Alexandrosz minden szándékával szemben, a falanx volt az, ami áttört, s aztán oldalba kaphatta a Sándor által szorongatott perzsa szárnyat.
A küzdelemnek ezzel vége volt, csak a mészárlás maradt.
A vezéri dombon hangosan ünnepelték a királyt. Csak az öreg gondolta azt, ha valaki hosszú háborúra készül, nem építhet ilyen hatalmas kockázatokra.
Az esti haditanácsra Pantalemon nem kapott meghívást, csak a reggel kiadott napiparancsból tudta meg, hogy Sándor délnek fordul. Dühösen rontott be a királyi sátorba.
- Nem teheted ezt! - kiáltotta.
A tiszteletlen viselkedésre csak a szolgák rezzentek össze. A makedón vezetés emberei inkább a társuknak tekintették az ifjú uralkodót, mintsem királynak. Ez így is volt rendjén, hiszen legtöbbükkel együtt nevelekedett. Bár Alexandrosz parancsolt, mindenki szabadon szólhatott, s ha ez indulatosan történt, a királyt egyáltalán nem zavarta.
- Tudom, barátom - bólintott. - Azért nem küldettem érted tegnap este, mert nem akartam, hogy botrányt csinálj.
- Felség! - mondta Pantalemon kissé halkabban - A perzsák szerte menekültek, mindenki a saját tartományába. Ankara felé szabad az út. Nemsokára aratnak, az élelem biztosított. Nincs hadsereg arrafelé. Senki nem áll az utunkban.
- De a görög városok felszabadítása...
- Azok várhatnak egy kicsit - legyintett a tábornok. - Az ankarai hadmozdulattal egyszerre vágnád el Perzsiától a négy nyugati satrapiát!
A király felállt.
- Pantalemon, ez kötelezô út. Pythia azt üzeni, hogy egy földöntúli esemény részese leszek. Nem mondja, hol, de csak azért nem, mert azt tudom magamtól is. Délen, barátom.
- Ó, sejthettem volna - világosodott meg hirtelen az öreg elméje. - A fríg fôváros! De, uram... csak nem veszed komolyan, hogy aki azt a csomót kibogozza, az Ázsia ura lesz? Nem egy templomban dôl el az ilyesmi, hanem a csatamezôkön!
Alexandrosz megrázta a fejét.
- Nem érdekel, akkor is Gordionba kell mennem. Úgy érzem, nem Ázsia sorsa itt a tét, hanem valami más...
2.
Ptolemaiosz és a testôrség csak a templom kapujáig kísérhette ôket, onnan hármasban folytatták az utat. Sándor, Mardóniosz, a szent hely fôpapja, és Pantalemon.
A tábornok áhitatot látott Alexandrosz szemében, ami furcsa volt a szkeptikus királytól.
Elhagyták az oszlopcsarnokokat (három is volt belôlük) s a templom közepén, egy nagy szabad téren fedezték fel a híres tárgyat.
Egy színaranyból készült harci szekér volt. Négy ezüstszálakkal befont gyeplôszíj, s ugyanannyi hámszíj volt szétterítve elôtte. A szíjak a kocsi mellvédjén nyugvó, emberfejnyi csomóba futottak, amely a bôrkötelékek kusza halmaza volt. A gombolyag túloldalán jött csak elô a nyolc szál, végeik a hajtó helye melletti kallantyún nyugodtak.
A fôpap magasztos, éneklô hangon szólalt meg:
- Ez a szekér Minósz krétai királyé volt. De soha nem használta azt, mert tudott volt, hogy egy isten ajándékozta neki. Isteni szekeret nem ülhet meg földi halandó, mégha birtokolja is! A feladat az, próbálkozó, hogy teljes hosszukban kiterítsd a szíjakat! Akkor úr leszel ezen a földön, vagy ha más az istenek szándéka, az is teljesül.
Sándor Pantalemonra mosolygott. Na, látod!
- Mennyi idôm van? - kérdezte aztán.
- Amennyit akarsz, uram - válaszolt Mardóniosz. - De ha abbahagyod, nem kezdheted újra.
Sándor bólintott, és a szekérhez lépett. A másik két férfi néhány méternyit hátrahúzódott.
A király végigsimított a szíjakból álló gömbön. Sokáig vizslatta, majd fel is emelte. Láthatóan hosszú munkára készült. Az egyetlen logikus próbálkozás valóban az volt, hogy a csomó tetején nyugvó minden bôrszíjdarabot megmozgat, meghúzogat, s ha valamelyik kiálló gyeplôszár reagál a mozgatásra, ott kell tovább folytatni.
Alexandrosz türelmesen megkezdte munkáját, Pantalemon meg arra gondolt, akár itt is éjszakázhatnak. A papot kezdte figyelni. Mardóniosz tekintete álmatag volt, úgy tûnt, nem is figyel oda.
Ennyire biztos a dolgában? - gondolta a tábornok.
Sándor úgy a századik szíjdarabnál járt, amikor megmerevedett, és hirtelen a másik kettô felé fordította a fejét.
És Pantalemon már tudta, hogy az ifjú megnyerte a csatát. Rájött valamire. Pont úgy...
Eszébe ötlött egy emlék. Sándor tizenhárom éves volt, amikor Fülöp király egy vad csôdört kapott ajándékba Epeiroszból. Senki nem tudta megülni, sôt három lovászt halálra is tiport a mén. Már hónapok óta beszélték az udvarban, hogy ez a ló az alvilág küldötte lehet, amikor Alexandrosz felfigyelt a suttogásra. Fülöp elôbb nem akarta engedni, hogy fia is próbát tegyen, de aztán nem tett ellenvetést. Nyilván érezte valamibôl, ahogy Pantalemon is, hogy Alexandrosznak sikerülni fog. Nem is tévedtek. Néhány percig figyelte csak a lovat, ugyanazon óvatos tekintettel, amit itt Gordionban is láthatott tôle. Aztán, egyszerre ugyanaz a felismerés sejlett fel az arcán. Odament, megfogta és megforgatta a nyihogó állatot, majd felugrott a nyeregbe, és ott is maradt. A mén nyugodtan tûrte.
- Balgák! - nevetett akkor Alexandrosz. - A saját árnyékától fél, az vadítja meg. Csak szembe kellett fordítani a nappal.
A pap zihálása térítette vissza a múltból. Sándorra nézett. Az kezdte belenyomni a mutató, majd a középsô ujját a csomóba, lassan tágítva a szálakat, hogy kezének utat engedjenek.
Mardóniosz mozdult, de az öreg megfogta a karját.
- Tilos ez talán? Nem említetted.
A másik szemében félelem ült.
- Nem tilos, de...
- Akkor maradj nyugton!
Alexandrosznak közben sikerült a csomó közepéig hatolnia, majd
ott megfogott valamit és óvatosan kihúzta. Egy szabad szál volt, és kisvártatva egy másik is elôtûnt.
Feléjük fordult. Csorgott róla a veríték, de mosolygott..
- Pantalemon, hány ló húzta Zeusz kocsiját az Iliászban? - kérdezte.
A szólított megdöbbent.
- Magasságos istenek! Öt!
És Sándor elkezdte a fejtést. Hosszú munka volt, de már könnyû. Egy óra sem telt el s az utolsó szál is kigombolyodott. Alexandrosz lassan elrendezte a tíz szíjat a kocsi elôtt.
Amit ezután láttak, arra nem voltak felkészülve, a tábornok legalábbis biztosan nem.
Óriási dörrenés rázta meg a templom köveit. Egyúttal az odakinti sokaság iszonyodó moraja hallatszott. Kövek záporoztak, valószínûleg meghasadt a födém. Aztán ezüstös fény ömlött be felülrôl, fehéres derengésbe borítva a központi térséget. Kör és négyszögforma fénydarabok röpködtek, némelyik annyira csillogott, hogy el kellett takarniuk a szemüket. Mardóniosz az oszlopok között keresett menedéket az isteni jelenés fénye elôl. A tábornok azonban a lobbanó fénycsokrok közelében maradt. Mindent látni akart, hiszen így kívánta Pythia.
Most ölnyi nagy fénygömb lebegett alá, sárga, fehér, és ezüstös fényben játszott. A gömb, ahogy Alexandrosz feje fölé ért, szétrobbant, fültépô pendüléssel, mintha ezer hárfa szólalt volna meg. A fények tömege rázuhant a királyra, aki egész idô alatt ott állt, behúnyt szemmel az aranyszekér szíjai között. Teljesen elfedte, beborította a folyékony fény. Felegyenesedett s emelte karjait, mint a tûzbôl újjáéledô fônix, ami az elsô szárnycsapásait teszi. Testét hátrafeszítette, és elindult feléjük.
Pantalemon nem mozdult. Félt, roppant módon félt, de tisztelte az igazat, amit ô nem érzett meg a delphoi jóslatban.
A következô percekben azonban minden emelkedettség porba omlott, s oly gyorsan követték egymást az események, hogy Pantalemon soha nem tudott késôbb visszaemlékezni a történtek folyására.
Alexandrosz megtorpant. Nem saját jószántából tette. Úgy tûnt, falnak ütközött, ami nem látszott, nem létezett. A király nem ijedt meg, inkább kiváncsian fordult el, s indult egy másik irányba. Ott is feltartotta a láthatatlan fal. Intett. Neki, Pantalemonnank intett.
Veszélyt furcsa módon ez sem érzett, ám ekkor Alexandrosz megmagyarázhatatlanul, egyszerûen eltûnt. Mindenestôl, mert az ôt eddig beborító fény lefolyt és szétterült a padozaton. Ezzel együtt a szíjak mozgásba kezdtek, mint valami kígyók indultak vissza a kocsi mellvédje felé.
A tábornok most már felordított, kirántotta kardját, és nekivetette magát a láthatatlan falnak. Az azonban, Sándorral együtt elenyészhetett, mert az öreg makedón akadálytalanul zuhant a fénypocsolyába, s kardjával vagdalkózott mindefelé veszettül.
És akkor vége lett. A fénypamacsok lehámlottak Pantalemonról, semmivé váltak. A szíjak... a szíjak pedig visszahúzódtak, s ugyanazt a csomóformát vették fel, mintha semmi nem történt volna, mintha nem is bogozta volna szét a csomót senki.
A tábornok iszonyodva állt, és az ördögi gombolyagot bámulta.
Aztán az egyik oszlop mögött megbújó pap felé indult.
- Gazember! - ordította. - Dareiosz embere vagy! Nem menekülsz a kardomtól.
Mardóniosz térdreesett, arca szürke volt. Pantalemonra mutatott, remegô ujjakkal, de szó nem jött a torkán.
A makedón rájött, fontosabb dolga is van most, mint szétszabdalni a papot. Kiviharzott a templomból, egyenesen a testôrparancsnokhoz.
- Ptolemaiosz! - mondta neki lihegve. - Azonnal zárd körül a templomot. Egy egér se mehessen ki észrevétlenül.
- Igen, felség! - húzta ki magát amaz.
Visszarohant, egyenesen a csomóhoz. Felemelte kardját.
- Nem fogod megcsalni a világot többé! Ki lehet téged oldani így is!
Kettévágta a gombolyagot Mardóniosz kétségbeesett, üvöltô tiltakozása ellenére.
- Fogsz te még nagyobbat is ordítani - ragadta meg a pap köntösét.
Torkának szegezte a kardot.
- Beszélj, nyomorult! Hova tüntettétek el Alexandroszt? Él még? Ugass, te sakál, vagy a saját beleiddel fojtalak meg!
- Uram! - lihegte a torkán mozgó kardtól fuldokolva amaz. - Nézz tükörbe! Kérlek, gyere velem és nézz bele a nagy tükörbe! Könyörgöm!
Úgy vonszolta a papot az általa mutatott mellékcsarnokba, hogy egy pillanatra sem vette le a kardot a nyakáról.
A csarnok egyik falán függô csiszolt ezüstlap elé jutottak. Ott Pantalemon hirtelen elengedte foglyát, még mielôtt felemelte volna tekintetét.
Hogyan is szólította Ptolemaiosz? Felség!
Akkor felnézett.
Azután már nem tudta, mi történik. Érzékelte, hogy testôrök rohannak be, körbeveszik, félôen tapogatják, nem esett-e baja. A papot korbáccsal verték, míg, kezét felemelve, vissza nem parancsolta ôket.
- Nincs bajod, Sándor? - kérdezte Ptolemaiosz aggódva.
- Nincs.
- Ah, értem! - bólintott amaz - Láttam, kettévágtad. Ne haragudj, nem is való katonaemberhez az ilyen semmitmondó furfang.
Gépiesen válaszolt.
- Azt senki nem mondta, hogyan oldjam meg. Megtettem karddal.
3.
Hogy ismét fiatal volt (huszonkét éves!), újra a vállára tudott venni két birkát egyszerre, hogy annyit tudott inni amennyi elborzasztotta társait, és megnyerte, ô maga nyerte meg az isszoszi ütközetet, egy zseniális taktikai húzással, amit... az a másik talán nem vállalt volna...
Mámoros volt, de (észrevette) beteg is. Nem attól kapta a lázat Kilíkiában, hogy a folyóba esett télvíz idején. Az elméje nem bírta elviselni, ami történt.
De azért jó volt ez a láz. A környezete, legfontosabb alattvalói lehetôséget kaptak, hogy a kórt okolják a változásért, amit a királyon észrevettek.
Sándor... az a Sándor nem kapott dührohamokat, nem ölt meg senkit dühében. Az a másik, az társainak tekintette ôket, az nem hencegett fizikai erejével, nem hajtatta maga elé az elfoglalt városok fiatal lányait, asszonyait, hogy mindegyiket magáévá tegye. Az nem volt reggeltôl estig részeg.
Amaz makedón király volt. Õ perzsa despota.
Nem véletlenül történt így. Nem akart ilyenné válni. De érezte, széthullik az egész hadjárat, ha közel engedi magához az embereit. Nem attól félt, hogy felismerik, felfedezik, hogy Sándor nem Sándor. Ami történt, az olyan lehetetlen, elképzelhetetlen, hogy ettôl nem kellett tartania.
Azért vált kényúrrá, hogy jó szemû emberei ne vegyék észre bizonytalanságát.
Kicsoda ô?
Van egy monda az elsô makedón királyról, Perdikkaszról. Vércsomóval a jobb kezében jött a világra. Ez isteni kiválasztottságot jelent. És Perdikkasz valóban összefogta, állammá és hadsereggé szervezte a makedón törzseket, lerakta mindannak az alapjait, amit ma Makedónia jelent. Alexandrosz is vérrel teli kézzel született. Hogy kiteljesítse mindazt, amit ôse elkezdett. De ha így van, akkor mi történt, és miért történt Gordionban? És ha Sándor személyének nem volt ilyen jelentôsége, miért jött a világra véres kézzel?
Igen. A csomópontban valóban nem számított, ki öntelt. Mert Alexandrosz és Pantalemon cserélt. De nem, ez sem igaz. Pantalemon eltünt. De nem tünt el, hiszen ô az. Érzi, nem felejtette el ötvenhárom évének egyetlen emlékét sem.
Isszosz után két út nyílott, akárcsak a Granikoszi csata napján. Tovább üldözhették III. Dareioszt Babylon és Perzsia felé, vagy délnek fordulhattak, a gazdag fôniciai városok bevételére.
És Egyiptomba. Ahová Alexandrosz-Pantalemon minden erejével menni akart.
Egyszer régen, még Arisztotelész "uralkodása" idején mondta neki Sándor:
- Ha meg akarod tudni, ki vagy, két helyre mehetsz. Gordionba vagy messze délre.
Õ legyintett, csak az athéni filozófus egyik marhaságának tartotta ezt a beszédet.
Most azonban szinte állandóan erre gondolt. Ha meg akarod tudni, ki vagy...!
Ez fontosabb mindennél! Megváltoztatta Nagy Sándor egész tervét. Alexandrosz nem akarta meghódítani a világot, csak el akarta ûzni a perzsákat a görög földek közelébôl, hogy nyugodtan felépíthesse a saját államát. Arisztiotelész és Platón államát. A filozófusok, az úgynevezett okos emberek országát.
Elfintorodott.
Talán ezért kellett Sándort kicserélni. Nem tetszett az isteneknek a szándéka. Talán... ez nem elég! Igazolást akart!
Amikor meghirdette vezérei elôtt, hogy az egész világot meg fogják hódítani, azok döbbent csendben ültek. Gordion elôtt, és a láz elôtt soha nem hallottak ilyesmit a királyuktól. Az isszoszi csata másnapján már osztogatták egymás között a tartományokat, és lobogtatták Dareiosz levelét, amelyben békéért könyörögve felajánlja az Euphratészt közös határnak.
A szerencséje az volt, hogy fiatalok voltak Szeleukoszék is. Anatólia nagy zsákmány, de az egész világ azért jóval nagyobb, az élet pedig örök, legalábbis egy huszonéves számára. A kaland igézôbben hat rá még, mint a megfontolt érvek.
Egyként kiáltva fogadtak neki (ismét) hûséget.
Hogy miért megy elôbb Egyiptomba, azt nehéz lett volna a vezéreknek megmagyarázni. Végül nem is magyarázta meg. Egyszerûen parancsot adott. És... annak parancsait, aki a világot ajánlja nekik, elfogadták ezek a szabad makedónok.
4.
A szentély kicsiny volt, poros, elhanyagolt. Pantalemon szemrehányóan nézett az egyiptomi vezetôre. Csapda?
A sivatagi útnak a Sziwa-oázisba csak egy könnyûfegyverzetû lovascsapattal vágott neki. Ötszáz mérföldes út volt, sokan óva intették tôle. És ezért a porfészekért kínlódott idáig. Amon nagy hatalmú szentélye ez lenne?
Az egyiptomi leborult a kegyetlen tekintet elôtt.
- Nagyúr, a szellemek hatalma nem szükségel külsôségeket! Mi ezer év óta tapasztaljuk ennek a helynek az erejét.
Mégcsak padló sem volt a kunyhóban. A puszta földre telepedett le, szemben azzal a félelmetes pappal. Mert a csont-bôr aszkéta szemében olyan tüzek lángoltak, hogy minden kételye elmúlt. Ha kibocsátaná ezeket a lángokat, porrá égne minden.
- Békével jöttem - mondta.
Az öregember meghajolt ültében.
- Te nagyon sokat akarsz látni - állapította meg.
- Tudod, ki vagyok én?
- A fél világ urának mondod magad, de, hogy ki vagy, nem tudhatom.
A király már-már felugrott.
- Akkor minek jöttél ide, akarod kérdezni - mosolyodott el halványan a szent ember.
Hallgatott egy sort, aztán, mintha csak magának beszélne, dörmögni kezdett:
- Ez egy életpecsételési szándék. Furcsa, hogy nem belôled jön, de elfogadom. Újabban már alig van ilyen.
Pantalemon megdermedt. A jóslat szavai! Pecsét az életen. Mi történik itt?
- Igyál egy kupa bort - mondta az aszkéta - Kicsit várnod kell.
Töredezett szélû kôkorsóból töltött, majd behúnyta a szemét, és ült mozdulatlanul. Nagyon hosszú ideig.
Aztán kinyílt a szája.
- Tudtam, hogy meg fogsz keresni - szólalt meg Pantalemon hangján, Sándor hangján.
- Mit tettél velem, mit csináltál belôlem? - tört ki Pantalemon. - Te csináltad egyáltalán?
Az aszkéta torkából nyugodtan szólt a hang.
- Nem örülsz neki? Nem vállalod?
- De igen! Igen, persze, hogy vállalom! Csak azt mondd meg, ki vagyok én? Te... vagy Pantalemon? És azt is mondd meg, miért kellett így történnie?
- Pecsét az életen. Nem értetted meg?
A másik nem válaszolt.
- Így van jól - a hang mintha kuncogott volna. - Az uralkodó nem ismerheti be, ha hiányos a tudása.
- Ha a világban elindul egy döntô folyamat - szólalt meg újra -, ami a jövôre nagy hatást gyakorol majd, ez a folyamat csak akkor kap létjogosultságot, ha a végén visszaigazolják. Ha nincs visszahatás, a folyamat sem valódi.
Pantalemon megrázta a fejét.
- Ki vagy te? Isten, hogy ilyeneket beszélsz?
- Nem. Lehet, hogy majd az leszek, de most csupán egy küldött vagyok, akinek gondoskodnia kell arról, hogy a megtörtént valóban megtörténhessen. Én vagyok az egyetlen, aki meg tudja tenni, te pedig abban vagy jogosan önhitt, hogy meg tudod csinálni, amit terveztél.
Pantalemon rájött, az igazi kérdést, amire válaszért jött, még nem tette fel.
- Azt tudom, hogy mit tehetek. De ki vagyok én?
- Te Alexandrosz vagy - válaszolt Alexandrosz olyan hangsúllyal, ami kizárt minden vitát. - A tetteid Alexandrosz tettei.
- Isten vagyok?
Az aszkéta szája kis hallgatás után nyílt ki újra.
- Annak fognak nevezni évszázadokig.
Ennyi elég volt. Nagy Sándor felállt, és kiment a homályos kunyhóból a napfényre.
Azon a napon megszületett egy isten.
Egy másik napon, az idôgörbe egy korábbi pontján megszületett egy gyermek. Perdikkasznak hívták.