Mondhatni, évszázadok óta ismerte a tengert. Az óceán lüktetése a génjeibe ivódott, hisz legtávolabbi ôsei is már e parti faluban látták meg a napvilágot, és, csakúgy mint a település népességének legnagyobb része, halászattal keresték sovány kenyerüket.
Cristo, ahogyan nevezték, persze nem tudta volna megmondani, hogy a halász elôdök sora mikor kezdôdött. Severo, az elôljáró úgy hirdette, azóta élnek itt emberek, mióta a spanyolokat végre kiebrudalták az országból, vagyis százötven éve. Ezzel szemben Miguel atya, aki vasárnaponként járt a kicsi faluba misét mondani, nemegyszer kiprédikálta, hogy az elôljáró hangoztatta idôpontnál száz évvel korábban csoda történt a közelben, s az Istentôl áldott hely környékére akkor költöztek a népek. Végül, volt egy ôsibb kútfô is, és a falu leginkább ennek hitt.
Cristo mostanában, hogy egyedül maradt, gyakran gondolt Samuktepekre a csicsimek varázslóra. Az ô személyét mindenki "bizalmasan kezelte", hogy modern kifejezéssel éljünk. Az egyháztól nem féltek, azok az idôk már elmúltak, de nem akarták megsérteni az atyát, aki szépen prédikált, szépen énekelt, s ez apró, de boldog változatosságot jelentett az emberek egyhangú életében.
A sámán, aki havonta egyszer jelent meg a faluban, betegeket gyógyítani, és régi történeteket mesélni, rejtélyes megjegyzéseket tett olykor egy nagy mészárlásról, amelyet még Hernán úr konkvisztádorai tettek volna meg itt. Ennek az emléke a közösség, mondotta az indián. Részleteket azonban nem árult el errôl a bizonyos vérengzésrôl.
Cristo soha nem faggatta, pedig érdekelte volna a pontos válasz, annál is inkább, mert ösztönösen valami rosszat sejtett a rejtélyeskedés mögött. Ám a népek, amikor a csapszékben összeültek, és eredetüket boncolgatták, mindig megelégedtek annyival, hogy ôk "régi emberek", a szomszédos falvak hozzájuk képest újjonan alapítottaknak számítanak. Ez a megállapítás némi büszkeséget, elégedettséget adott nekik. Cristo pedig nem érezte hivatottnak magát lerombolni ezt az érzést azzal, hogy kérdezôsködik és színvallásra bírja Chamuktepeket. Mégha hamisan hisznek is, bûn elvenni a hitet olyanoktól, akiknek a nyomorban saját ôsiségük tudata az egyetlen vigaszuk.
Egyébként is, miközben napi sétáit rótta a parton, egész testével észlelte, igaza van a varázslónak. Maga nem volt halász, tehát csakis valami ôsrégi genetikus oka lehet azoknak az üzeneteknek, amelyek teste mélyérôl folyamatosan érkeztek. Mindjárt meg fog változni a levegô illata: kezdôdik a dagály. Apró, ferde hullámok sokasága: makrélaraj. Sose tanította ilyenekre senki, mégis tudta.
Százával sorolhatta volna a jeleket! Mind információt szolgáltattak számára olyan tényekrôl, amiket nem tapasztalhatott meg, hiszen kamaszkora óta nem járt a zátonyon túl.
Kocsmáros volt, amiért az emberek titokban lenézték. Ám Cristo tudta, társainak kissé savanyú a szôlô. Aki italt mér, biztos jövedelme van. A bort akkor is megisszák az emberek, ha másra nem jut pénz.
Már amíg lakott itt ember, gondolta keserûen. Most már maga iszik.
Kis rákokat kotort ki a homok alól. A fonott kosár a hóna alatt alkonyatra megtelt, visszaballagott hát a partról a kunyhójához. Miközben tüzet gyújtott a szabadban, borzongó, mégis vágyakozásteli pillantást vetett a kocsmára. Azóta... a tragédia óta nem lépett be oda. Vágyakozása mélyén nem az italvágy dolgozott, bár már évek óta érezte, hogy nincs meg a lelki békéje, ha nem hajt fel pár köcsöggel reggelente. De pontosan ezért az ital nagyobb részét az udvarán ásott veremben tárolta.
Míg a rákok fôttek az üstben, elôszedett egy tömlôt, és jól meghúzta. Nem derítette jókedvre, bár ez nem volt meglepô, ilyet ô a bortól sosem várt el. Megnyugvást azonban sokszor adott az ital, ám amikor, csaknem egy éve arra ébredt, hogy üres a falu, a lôrének ez a hatása is örökre tovatûnt.
Szeme újra és újra visszatért az ivó épületére. Mi marad még a számára, ha ezt a helyet is elveszíti?
Annak idején, pusztán jobb megoldás híján adták inasnak szülei a vén Alvarez, az akkori kocsmáros mellé. Cristo vézna gyerek volt, így már pendelyes korában elhatároztatott, hogy nem követi atyái mesterségét. Igaz, ez a döntés kezdetben nem a kiselejtezését jelentette, sôt! Látható testi gyengesége mellett éles eszû volt, a pap is nemegyszer emlegette nevét. Ez az érdeklôdés a faluban szokásos két osztálynál feljebb, jóval feljebb mutatott, hiszen történetek százai szóltak szegény, de okos gyermekekrôl, akik az Egyház segítségével magas hivatalokhoz jutottak felnôttkorukban.
Csend van. Milyen nagy a csend! Érdekes módon, amíg emberek éltek itt, Cristo-nak fel sem tûnt, hogy közelségük zajokat jelent. Ilyenkor, alkonyattájt korábban is felsöpörte az udvart, mielôtt a kocsmát kinyitni indult, hogy a napi munka után betérô halászokat fogadja. Akkor nem hallotta meg, hogy a seprô milyen bôrt borzongatóan serceg, súrlódik. Pedig nem emlékezett konkrét zajforrásra, amely elnyomta volna a súrlódó hangot. Mégis, ahogy visszagondolt, volt itt valami tompa moraj, amit maga a falu keltett. A csónakok csikorgása a homokon, sodrófák puffogása, gyermekek hangja, kutyaugatás, edénycsörgés, miegymás. Mindez egyetlen monoton hanggá egyesülve egy alapzörejt adott, ami kioltotta, elhessegette figyelme elôterébôl a közelebbrôl érkezô hanghullámokat.
Letette a seprôt s már mozdult a lába. De nem... az ötven méter, ami az ivó hátsó ajtajától elválasztotta, nehéz útnak tûnt.
Egykoron pedig... hm. hát hiszen még egy éve sincs, mindig örömmel sétált végig a veteményesen, ami kunyhóját elválasztotta a csapszéktôl. Úgy hitte, ez már élete útjává vált.
Életéé, amely nem úgy alakult, ahogy szülei várták.
Az iskolában nem tûnt ki a többiek közül, bár... erre is csak mostanában, magányában gondolt, ugyan mennyire alkalmas két iskolaév arra, hogy bárkit megítéljenek a tanítók? Olyan tanítók, akik maguk is többnyire fiatalok, tapasztalatlanok voltak, vagy épp ellenkezôleg, megsavanyodott, unott öreg szerzetesek. Mindegy, ô sose bánta meg, hogy nem sikerült feltörnie.
A kocsma egy új világot tárt fel elôtte, amikor apja, tízéves korában elôször elvitte oda. Ez a világ máig el nem eresztette.
Otthon sose történt semmi. Apja és bátyjai a vacsora után nyomban ágyba bújtak, avagy az apa elment az ivóba, úgymond, kicsit "üldögélni". Az a világ, ami ott várta Cristo-t, azért is döbbentette meg és ragadta el, mert korábban mindíg úgy képzelte, hogy az emberek elmennek oda, és ülnek szótlanul, üldögélnek. Nem is értette apját, miért kell elbaktatni, hiszen szék otthon is van.
Felállt, s csak, mintha sétálna, elindult a veteményesen át.
Napközben nem álltak a kecskelábak, rajtuk az asztallapokkal. A helyiség esti berendezése már Alvarez idején is az ô feladata volt, bár eleinte majd beszakadt a háta a nehéz keményfa lapok alatt. Egyszer (tényleg csak egyetlen egyszer) lecsúszott az egyik, és sarkával valósággal beleállt a döngölt földpadlóba. Valahogy máig megmaradt a nyoma, pedig hányan taposták azóta azt a talajt! Cristo ezt egyfajta csodának látta, s úgy érezte, annak jele, hogy Isten egyetért az ô mesterségével.
Hirtelen úgy érezte, meg kell néznie azt a nyomot. Nem törlôdött-e el a majd egy év alatt? Avagy a Szörny, ahogy tombolt ott, talán eltaposta. Sürgetô vágy fogta el, hogy megbizonyosodjon.
Nem, nem ürügy volt ez, hogy ismét bemehessen az ivóba, vagy legalábbis nemcsak az. Számbavétel van. Két hónapja vette észre, mit csinál. Gondosan megfigyel mindent, s elraktározza, agyának különbözô kosaraiba rakja. Az egyik kosárba kerül az, ami ugyanolyan, mint gyermekkorában, ami változott, azt egy másikba teszi. Alig gondolt erre, de jól tudta, a számbavétel halált jelent.
Ahogy belépett az enyhén földszagú helyiségbe, próbálta nem észrevenni a hatalmas barna foltot a pult elôtt. De, amint gyors pillantással regisztrálta, hogy a leejtett asztal nyoma még látható, kellô erôt érzett, hogy szembenézzen az itt történtekkel.
A folt az ô asszonyának vére volt.
A hurrikánok idôszakában korábban térnek haza a halászok, és reggel késôbb is mennek ki a tengerre, mint máskor. Ezért Cristo kocsmája az éjszakába nyúlóan üzemelt ezekben a hetekben. Mivel a betérôk száma ilyenkor nagyobb a szokásosnál, az elfelejteni akart estén a felesége, Clarita segített, ô hordta szét az asztalokhoz a kimért italt.
Jól emlékezett a pillanatra. Az emberek egyszerre felugrottak, és kövülten meredtek feléje. Clarita éppen üres poharakkal megrakott tálcával közeledett. Cristo elôbb arra gondolt, társai a pult melletti ablakon át pillantottak meg valamit, talán egy közelgô vihart.
De aztán, a páni félelmet látva a halászok arcán, már tudta, mi történt. Samuktepek sokszor figyelmeztette ôket, az Állat nagynéha egész csapat emberre is rátörhet, bár egyébként a lesbôl, sötétben támadás jellemzô rá.
Éppen mögötte ajtó volt, ami a mosogató helyiségbe vezetett.
Az eszméletvesztés határán még látta jobb oldalánál a Démon hatalmas karmát. Aztán a világ a semmibe veszett.
Vajon miért Claritát, ezt az ártatlan lelket választotta ki?
Cristo nagyon sokat köszönhetett a feleségének, tudták ezt mindketten. Azokon az éjszakákon - és, jaj, míly sok hasonló éj volt az évtizedek során! -, amikor az átok pusztítása várható volt, a kocsmáros félelemtôl eltelve ivott kunyhójuk mélyén, amíg részeg, ájult álomba nem zuhant. És azt a kevés megnyugvást, amit az alvás adhat, azt is tovaûzték a rémlátomások, amelyek elkísérték Cristo-t az ébrenlét határian túlra. Látta magát széttépve, darabokban vonítva a Szörny gyomrában, megélte az emésztetés kínjait, végigvonult az egész szervezeten, mígnem iszonyú bélsár formájában kihullott a földre. De az Állat még ekkor is megtaposta. Amikor rettentô álmaiból felriadt, az ôrülettôl egyedül az mentette meg, hogy Clarita mellette volt, fejét ölében tartotta, és beszélt hozzá. Valószínû, hogy átvergôdte ezeket az éjszakákat, mert nemcsak ô, de felesége is úszott az izzadtságban. Rettenetes erôfeszítést szükségel egy félôrült lefogása!
Igen, tudta, hogy Clarita nélkül minden hasonló éjen holdkórosként rohangált volna odakint. Mielôtt elvette, többször is a borosveremben ébredt fel, oda próbált bújni tébolyult álmai elôl. Elôbb-utóbb a Démon torkában végezte volna, ha ez az asszony nem védi, nem takarja be szeretetével.
És milyen a sors, pont neki kellett elpusztulnia. Talán azért ugrott rá a vadállat, mert ô mozgott egyedül a helyiségben.
Közelebb ment, le is guggolt a széles, torz barnaság mellé.
Az elmúlt egy év alatt megfeledkezett róla, de most ismét eszébe jutott, mit érzett, amikor felocsúdott másnap reggel, és meglátta a vért, majd elolvasta Severo rövid levelét. "Gondoskodunk Clarita eltemetésérôl." Csak ennyi. Bár fásult volt, megértette a történteket, és az embereket. A varázsló szavai végre meghallgatásra találtak. Ha nem lesbôl gyilkol, hanem betör közétek, ki kell üríteni a falut, mondotta Samuktepek. Az a hír járta, hogy már elôdje is ilyen figyelmeztetést tett, ám a lakosság nem hallgatott rá. A Szörny az övék volt, megtanultak együtt élni vele.
Igaz, idônként tûntek el emberek, akadt, aki nem bírta elviselni az állandó félelmet. Ámde, az ésszerû gondolkodás nem engedte a falu elköltözését. Az öregek azt mesélték, ha az Állat ilyetén kitárulkozik, utána tienöt-húsz évig csend van.
Cristo is csak a vállát vonogatta a sámán szavaira. Bár maga soha nem látta a tomboló Démont, gyermekkorában egyszer egy tetemre akadt a parton, amirôl azt hallotta (a gyerekek elôl titkolni igyekeztek a falunak ezt a súlyos terhét), hogy ez volt a Szörny. A rothadó hulla undorító szagot árasztott, mégis közel vitte hozzá a beteges kíváncsiság.
A fogakkal teli cápafej, a kétszer négy hosszú karom, a pikkelyes test, a tömzsi lábak elrettentették, de valahogy nem félt. Sôt, egészen más gondolatai támadtak. Mielôtt értesítette volna a falut, addig verte egy kôvel az Állat száját, amíg az egyik, háromhüvelyknyi fog a kezében maradt. Ezt zsebre vágva futott csak vissza a kunyhók közé. Hiába, a halászbabona alól nem tudta kivonni magát. A cápafog erôt ad. És neki... abból bizony nem volt sok.
Most, a számbavétel idején újra végigélte azt a bujkáló félelmet, amit a csont sorsa okozott. Napról napra zsugorodott, végül eltûnt. Nem tudta, hogy ez mit jelent. Talán a Lénynek szüksége van minden porcikájára az újjáéledéshez. Merthogy nem pusztult el, pedig a falusiak tûzre vetették a rothadó húst, meg a csontokat, a hamut aztán a vízbe szórták, és az ördögûzést is elvégezték. Eltelt tizennyolc év, és megint lecsapott a Démon. Nem érte ôket váratlanul, mert Samuktepek figyelmeztette a falut, hogy a Szörnyet így nem lehet megölni.
Végre azonban hallgattak rá, és elmentek. Adja az Isten, hogy ezzel megszûnjön az átok!
A hála volt a másik érzés, ami eszmélése reggelén eltöltötte. Az emberek megtehették volna, hogy otthagyják a halottat, vagy ha Severo kihívja a hatóságot... erre gondolni sem mert.
Megalázó volt a letörölhetetlen, kiontott vér. Megjelölte a földet. Ô, Cristo azonban látott már sokkal rosszabbat is. Huszonéves korában egyszer Vierában, a nagyvárosban járt. A vén szállító invitálta meg, akitôl a bort kapta akkoriban.
A gyilkosságot nem látta, a csôdület vonzotta, meg a sürgô-forgó rendôrök.
A halott férfit, aki a vérében feküdt, valami nyomozó fehér krétával rajzolta körül. Évekig makacsul próbálta megérteni ezt az iszonyatot. Nem volt rá képes. Micsoda megcsúfolása a kegyeletnek az a krétaábra! Hetekig, hónapokig hívja még fel gúnyosan a figyelmet az ott értelmetlenül elpusztult életre. Akárha a szerencsétlen áldozat csontvázát állították volna közszemlére.
Örült, hogy Claritával nem történt ilyesmi. Severo persze falubéli volt, nem szegte meg a hallgatást, amit a település alapítása óta megfogadott, akármikor volt is a vitatott nap. Kénytelenségbôl történt, hiszen az inkvizíciót jól ismerték az emberek. Tûrték hát az Állat meg- megújúló támadásait.
Szokásosan disznót vagy kecskét ragadott el évenkénti megjelenése során, de minden negyedik vagy ötödik esztendôben emberhússal töltekezett. Egy idôben, míg az indián kultúra emlékei élôek voltak, fiatal lányt kötöztek ki a partra egy sziklához. Késôbb ezt már nem lehetett, de nem is bánta a falu, mert a Démon hol elvette az áldozatot, hol meg figyelemre sem méltatta, és mást mészárolt le.
Cristo-ra rázuhant az éj. Újjáéledtek elnyomott félelmei, sietve hagyta el a tragédia színterét. Nem fog ide többet belépni.
A veteményesen áthaladva hirtelen megtorpant. Miért tudja ezt ilyen biztosan? Hiszen a sok zavaros érzés, amiket képtelen letisztázni magában, holnap is vonzást gyakorol majd rá. Az asszony vére, a karom, az asztal ütötte lyuk a földben. Vagy nem lesz holnap?
Kimerte az üstbôl a megfôtt rákokat, és vállat vont. Akár így is lehet, hisz a számvetés véget ért. Szájához emelte a kanalat... aztán letette. A kép... már-már összeáll a kép. Valami azonban még hiányzik! Valamivel szembe kell még néznie!
Kiment a tengerhez, belegázolt a dagályba, hogy elébe álljon Annak. Nem volt könnyû. De a rettegés, ami egész életét végigkísérte, most meg kell hogy szûnjön! Nem mehet el Oda, ha a szívében iszonyat bújkál.
- Gyere! - ordította a szélbe, - gyere, te vad! Végezd be dolgodat!
Csak azért hagyhatták itt, hogy végsô áldozatul szolgáljon. A Démonnak vettetik, azért, hogy az ne kövesse a népet. Maradjon itt, és várjon, hiszen jó öböl ez, elôbb-utóbb megint benépesedik. Szálljon át az átok valaki másra! Avagy pusztuljon el véglegesen a Lény, amint azt Samuktepek említette. Elôtte azonban még egyen, ez a legsötétebb léleknek is kijár.
Büszke volt rá, hogy nem fél. Ahogy a tengerbe kiáltotta szavait, mintha a szorító rémület is távozott volna száján át. Megnyugodva lépdelt ki a vízbôl, lehajolva kicsavarta nadrágját, és leült egy dombra. Lihegett, fájt a mellkasa. Hiába, az ilyen felindulás már meggyötri.
De aztán, ahogy az alattomos fájdalom csak marta és marta a bal oldalát, mozgott ide-oda a bordái között, és nem csökkent az idôvel, amit pihenéssel töltött, rádöbbent arra, bekövetkezett, amire egy év óta vár. Elmosolyodott. Nem, nem lesz ô áldozat. Ez a hite csupán a furcsa, különös lény, az ember vágya. Ha már a halált nem kerülheti el, legalább az szolgáljon valami célt, legyen valamilyen értelme. Kihúnyni jobb úgy, hogy tisztelgô utódokat gondolunk sírunk köré. Már a bal karja is fájt. Tompán, mégis erôsen, lélegzetet akasztóan. Mindent áttekintett vajon? Hirtelen nagyon fontosnak érezte ezt a kérdést. Talán a túlvilági élet nem más, mint egy, az utolsó idôkben megteremtett álvilág, ami (mert a múlt szünet nélkül ott forog az agyban) oly erôs mintázatot hoz létre, hogy az túléli a testet. És nem szabad, hogy a mintázat hamis legyen! Éppen elég, hogy a környezet csak elképzelt lesz, s a valóság elvész.
Maradt benne kétség, de elhessegette ezeket a kételyeket. Az a lényeg, hogy nemcsak álmaiban, de a való világban is megszûnt félni. Koncentrálni próbált, hogy ez maradjon meg benne. Szorult össze a szíve, úgy érezte, mintha egy kéz nyomná, préselné a sokat megélt motort. Utolsó erejével a tenger felé fordult. Claritát képzelte maga mellé, ô része kell legyen annak az országnak, ahova most készül. Azt a hosszú csónakot látta utoljára, amivel néha, fiatal korukban végigeveztek a part mentén.
- A vejaya törzs területe volt ez az öböl akkoriban, amikor Cortéz csapatai megérkeztek. Kevesen tudják ma már, hogy a vejayák urai voltak a tenger erôinek. A fehér behatolók azonban semmivé tették hatalmukat. Ketzalkoatl leszármazottainek hitte ôket a nép, ezért mindet istennek tekintették. Nem volt ellenük védelem.
Nappal volt, a reggeli szél hûsítette Cristo arcát. Mozdulni nem tudott, és... a sámán jelenléte sem illett a képbe. Az Országra tehát várni kell még. Legalább fájdalma nem volt.
Samuktepek mellette ült a homokban, teljes varázslói díszben. Faragott botját maga mellé szúrta, ôsi, madártollakból készített köpenye szolgált párnául alatta.
Az indián mélyen a szemébe nézett:
- Tudom, hogy elmenôben vagy, barátom. Ám még meg kell hallgatnod engem, mielôtt távozol.
- Érdekes lény az ember - folytatta. - Ha valakit, akivel szembe kellene szállni, istennek képzel, saját ereje elenyészik, még akkor is, ha ez a hite valótlan. A spanyolok nagyon is hétköznapi emberek voltak. Mégis le tudták mészárolni a vejayákat, akiket pedig az aztékok sem mertek háborgatni, a mondottak miatt. A fônökük, mielôtt meghalt, átkot hirdetett erre a helyre, amelyet emberek ezreinek vére borított. Iszonyatában tette rá a terhet a vidékre. Ugye, te is érezted már, hogy a kiontott vér megbélyegzi, amit megérint?
Hallgatott egy sort, Cristo pedig azon gondolkozott, mire való mindez? Nem akart magával vinni egy ilyen sötét tudást boldogsága földjére. Miért roppantja össze napfényes túlvilágát ez a rézbôrû? Szólni próbált, de erre sem volt képes.
- A kiömlô vér hatalma csak elsôdleges reakció. A megjelöltetés irányát nagyon helytelen további gondolkodás nélkül meghatározni. Nemigen értem, hogy Kostekatl fônök, akirôl úgy hírlik, magasrendû beavatott volt, miért mondott ilyen botor átkot. Mit tehet a te néped arról, hogy Hernán úr itt bûnt követett el? Ti csak húsz évvel a csapás után jöttetetek ide. Mégis... rátok küldte az Állatot a fônök.
Cristo hitetlen tekintetére csak bólintott.
- Igen. Több mint négyszáz éve nyögitek már ezt a terhet. A varázslók tudtak róla, de nemzedékek során át képtelenek voltak megtalálni a megoldást ellene. Végül ahogy az áldozatok, s velük a tapasztalatok halmozódtak, rájöttünk, mit kell tenni. Egyszerûen el kell tûnni a környékrôl mindenkinek.
Akkor engem miért hagytak itt?
Nem tudni, Cristo néma sikolya talált-e utat a sámán belsô füléhez, vagy csak kikövetkeztette gondolatait.
- Nem hagytak itt senkit, Cristo - válaszolta szelid szomorúsággal.
A kocsmáros nem akarta elhinni, amit hallott. Hiszen látta azt a karmot! Mellette kúszott a pulton.
- Az egyetlen védekezés - hallatszott újra Chamuktepek hangja -, porrá égetni, megsemmisíteni a Démon testét, ha rátalálnak egy-egy ciklusváltáskor, amikor elaggott teste elhal. De csak akkor lehet megtörni az átkot, ha üres az egész környék. Hogy miért? Nem valami természetfölötti okból.
Felemelte a hangját.
- Pusztán azért, mert egyébként mindig akad valaki, aki a Szörny egy-egy darabját titkon magához veszi! Ez történt évszázadokon át, és ez történt negyven éve is.
Emlékszel, fiam?
Nem! sikoltotta. Hát ezért fogyott el az a fog! Beleépült, az ô testébe ágyazódott!
- És mindíg volt egy asszony is, aki melléje állt. Az Állat oldalára. Igen, Clarita is tudta. Elmondta nekem. Könyörgött, hogy ne tegyek semmit, mert szeret téged. Még így is. Minden alkalommal megkeresett, valahol a falu mellett hevertél, undorító lakomád után. Visszavonszolt a kunyhótokba. Lemosota a vért rólad, majd ringatott, amíg vissza nem változtál emberré.
Samuktepek ôsöreg arca önutálatot tükrözött.
- És nekem nem volt erôm közbelépni. Ugyanúgy, ahogy egyik ôsöm sem tett ilyet.
Odanyúlt és felemelte a borzalmas karmot. Cristo arca elé tolta.
- Oldalra sandítottál, és persze, hogy ezt láttad. Hiszen tártad már szét a karod a támadás elôtt. Nem - ejtette vissza a végtagot -, ne hidd, hogy hibáztatlak. Én vagyok a bûnös, amiért azt hittem, Clarita biztonságban van tôled. Hiszen úgy tudtam, soha eddig a Szörny nem támadta meg a társát! Megtette a végsô tombolást, majd elpusztult. Ti meg azt hittétek, megszökött egy ember nagy félelmében.
Hagyd abba, hagyd már abba! könyörgött Cristo hangtalanul. Nem akarom ezt magammal vinni.
- Most sem hallgatott volna rám senki - folytatta az indián. - Csakhogy ez alkalommal elôttük alakultál át, fiam. Ez az elsô ilyen eset, amennyire tudom. Talán kifáradt már a mágia.
Cristo érezte, hogy cápaszemeibôl könnyek potyognak.
- Ne fájjon! - Samuktepek odanyúlt és ujjára vett egy cseppet. - Nem igazságos, hogy valakinek egy gyermekkori ballépése tönkreteszi az egész életét. Nézz csak önmagadba, fiam! Meg tudod te szerezni a kártérítést.
A kocsmáros hirtelen erôt érzett szörnykezében. És, ó, jaj, a varázsló, ahelyett, hogy menekülne, közelebb húzódik s leül. Egészen melléje.
- Nemcsak az embernek van haláltusája, de minden élônek. Valahonnan elôjön egy végsô erôtartalék, mely kapaszkodna a létbe. A ti Bibliátok azt mondja, a Fenevad nem pihen.
Az lehet, de Cristo Cutinho nem gyilkos, gondolta a démoni fej mélyén egy gondolat.
A karmok nem mozdultak, bár a rángó Lény már görbítette volna ôket.
A tusa, ami nem a létért való utolsó ütközet volt, hanem egy ember és egy átok iszonyú csatája, sokáig tartott. Amikor órák múlva vége lett, az ember eltávozott, ám félelem és démon nélkül tehette ezt.
A szörnytest elégett a máglyán, hamvai
a tengerbe szórattak. Most utoljára.