Daula, a gigászi rém
hosszan rikoltott:
- Hauuú!
A messze szálló hangra elôdübörgött a sötétségbôl a Strigák csapata. A Teremtmények éj-lovakon ültek, újonnan mutált fajtákon. Ezek a lények már nappal is képesek voltak mozogni. A Strigák, a genetikusan emberi testbe oltott tigrisek, medvék, orrszarvúk, elenfántok maguk is kondicionáló kezelést kaptak, hogy elhagyhassák otthonukat, az éjszakát.
S mindezt gyorsan, példamutató gyorsasággal érték el a Mutációbiztosok. A Terv így kívánta!
Daula megtisztelô étket készített elô Morcornak, a Teremtmények vezetôjének. A Terv, mert hirtelen szükség hívta létre, bizonytalansági tényezôket hordott. Ezeket az ô tapasztalatának kellett kiküszöbölnie.
Amint az ördögi arc dereka magasságából felnézett rá, leköpte a golyócskát, és a vezér szájába nyomta. Morcor hálásan elrágta az Ajándékot.
- Figyelmezz ismét! - dörögte a hatméteres rém. - Aki Odakinn Lakozik sikert vár tôled!
Morcor fejet hajtott, majd megfordult és intett a baltákkal, pallosokkal felfegyverzett rettentô seregnek.
A nyáladzó éj-lovak megindultak.
A Város messze volt, de a szörny-paripák úgy suhantak feléje, akár valami éjsötét fotonok, sebességük alig volt követhetô. A falvakat villanó csíkoknak érzékelték, mintha a hiperûrben járnának, a dombok ûrjármû megkerülte gravitációcsapdáknak látszottak a vágtában. Csak a Folyónál csillapodtak a szöges paták.
Mire a nap felkelt, elérték a kapukat.
Ünnep lévén a Városban sok idegen volt, tömegeken kellett keresztülvágtatniuk. Ámde ez nem jelentett nekik nehézséget, Aki Odakinn Lakozik már régen gondoskodott errôl.
Az emberek többsége észre sem vette a rémület hadát. Akik felfigyeltek, nem tettek mást, csupán körülnéztek, zavarodott, gyanakvó tekintettel. Ezek megérezték a sötét vihart, ami átillant rajtuk. Ám csak pillanatokra kapaszkodott meg tudatuk peremén az éj- lovak lihegése s a Teremtmények fegyvereinek csörgése. Azután olyan gyorsan enyésztek el a mentális zajok, hogy nem maradt utánuk más, csak a kétely. Az asztrál-érzékeny emberek kis habozás után, vállat vonva folytatták útjukat.
A Palota elôtt, a téren a megszokottnál is nagyobb és nyüzsgôbb volt a sokaság. A sereg nem számított erre, ám vezérük jól tudta, ez mindössze némi idôveszteséget okoz majd, amelynek jelentôsége elenyészô, hiszen a megmutattatásra úgyis csak dél körül kerül sor. Aki Odakinn Lakozik szeret biztonsági ráhagyással dolgozni, s lám, megmutatkozik ennek a módszernek a helyessége.
Itt, a Város fôterén kellett a Teremtményeknek elvégezniük a rájuk szabott feladatot.
Morcor érzékelte a tengernyi ember jóindulatát. Békés, barátságos emberek voltak mind, megáldva az igazság iránti érzékkel. Ezek a tulajdonságok hatalmas veszélyt rejtettek magukban a Teremtmények gazdájára. Az utolsó pillanatban érkeztek!
A vezér felemelte mancsát, s a strigacsapat leszállt az éj-lovakról.
Iszonyú mészárlás vette kezdetét.
Az emberállatok kirángatták a férfiakat, nôket, gyermekeket a testükbôl, s ôrült módon aprítani kezdték a szerencsétleneket. Volt, amelyik védekezett, erôtlen kezeivel próbálta eltéríteni a baltákat, amik tagjait darabolták. Asszonyok könyörögtek térdenállva, de nem volt kegyelem. Gyerekek szaladtak volna el, de egy-egy Striga a levegôbe röppenve csapta szét ôket.
Senki nem menekülhetett! Ez elsôrendû érdek volt. A bizonytalanságot, amelyet a tömeggyilkosság sokkja okoz majd az egyedekben, akár egyetlen túlélô is kihasználhatja, fôleg, ha az eszmélô Ellenség támogatja.
Az emberek, akik a térbe torkolló utcákban jártak, nem látták, nem hallották, mi történik, ám egy különös nyugtalanság vett rajtuk erôt. Többük közeledni kezdett a Palota felé, hogy pontosabb információt szerezzen arról a halk morajról, ami a térrôl hallatszott. Néhányan sikolyokat éreztek a bensôjükben, látomásaik támadtak beleket kiontó orrszarvú tülkökrôl, fejeket letépô ormányokról. Éretetlenkedve nézték a viszonylag nyugodtan álldogáló, súgdolózó tömeget. Baljós volt ez a susogás, hisztéria érzôdött benne és iszony, ám a szem nem tapasztalt változást, hacsaknem azt a néhány karmozdulatot, amit valami vita kisérôjének is lehetett gondolni, ami a téren állók némelyike körött zajlik.
A Város lakossága vitatkozó, értelmezô nép volt, az indulatok szinte mindennaposak voltak, így a külsô emberek nem tudták igazi okát adni balsejtelmeiknek, s visszaforultak dolgukat végezni.
Morcornak viszont még ez is sok volt, s Gátat emelt az utcákba.
A Gát határozott félelmeket sugárzott, gyanakvóvá tette a vele találkozókat, de vissza is ûzte. És most ez volt a legfontosabb! A legendákat majd kimagyarázzák, elsekélyesítik az erre alkalmas Küldöttek a jövôben.
Az egyetlen cél, a Cél most az, hogy meg kell semmisíteni a téren állókat! Ehhez képest minden másodrendû csak.
Az idôtényezô nem úgy okozott veszélyt, ahogy Morcor számította. Egy pillanatig nem volt vitás, hogy a feladatot elvégzik délig, de a Teremtmények nem rendelkeztek olyan fejlett aggyal, ami felmérheti, hogy a Tervtôl való eltérés jelentéktelen. Ôk csak azt érzékelték, hogy sokkal többen vannak itt, mint várták. Lázas sietség vett rajtuk erôt, s emiatt a fejszecsapások sokszor nem voltak halálosak, egy- egy embert néha percekig vagdaltak. A vezér kiszámította, hogy még ez is belefér a tervbe. Az áldozatok gyötrôdése nyomán azonban a Strigákon kezdett erôt venni a szenvedés látványának bódító öröme. Erre már nem volt idô!
Morcor igazi vezérként lépett közbe. Maga is elôvonta lángoló kardját, s katonái élére állt. Egyetlen csapással legyilkolt emberek jelezték útját, ez végre példát mutatott a kínzásban tobzódóknak. Nem látszott rajta az a szorongás sem, ami a többiek szemében meg- megvillant. A démoni harcosok keresték Morcor tekintetét, s annak magabiztossága kettôs erôbedobásra serkentette ôket, elûzte félelmeiket attól, amit kudarcuk esetén elszenvednének.
A mészárlás befejezôdött, mielôtt a nap delelôre hágott.
A teret szétcsonkolt lelkek borították. A Teremtmények bokáig gázoltak a maradványokban, ahogy kijelölt helyüket elfoglalták a háttérben. Az ô munkájuk véget ért.
Morcornak azonban volt még feladata. Irányítani kellett a tömeget, ami most már nem lesz nehéz, csupán nagyobb Hangerôt kell használnia, mint amire számított. Behúnyt szemmel koncentrált, míg elérte a megkívánt szintet.
A tömeg nyugodtan állt, beszélgettek és zajongtak. Várták a Percet.
Aztán elérkezett.
A férfi az ôröktôl taszigálva botladozott fel a dobogóra, ahol megmutatták a népnek. Morcornak és a Teremtményeknek nem volt emberi fülük, nem hallották a vádakat, és azokat az érveket sem, amik a férfi mellett szóltak, de nem is érdeklôdtek volna irántuk. Nekik a Fenyegetést kellett kiküszöbölniük.
Még jó, hogy az Elsô Szolga, Daula, amint lehetett, felfedte az Ellenségnek ezt az újabb ármányát.
A férfi nem járt titokban, de sokáig, tulajdonképpen néhány nappal ezelôttig jelentéktelennek látszott. Igazi valója csak akkor mutatkozott meg, de az felkeltette a riadót, s utána az események hihetetlen gyorsasággal következtek be. Az Ellenség nem vette figyelembe Aki Odakinn Lakozik reakciósebességét.
Véget ért a groteszk per, most a tömegen volt a sor. Ô dönt.
Nehezen indult meg a láncreakció, hiszen a testek hirtelen egyedül maradtak, s ez mindannyiukban zavart, bizonytalanságot, rémületet keltett.
De ez is a Terv része volt. Az emberitôl megfosztottakhoz nem jut el az Ellenség.
Morcor éjszellem-szavai pusztító erôvel csaptak le, nem volt, mi ellenálljon nekik.
És a szánalmas, üres porhüvelyek engedelmeskedtek. Elôbb itt- ott hangzott csak fel a kiáltás, de aztán egyre több test csatlakozott hozzá, s végül minden ujj görcsösen mutatott a férfira, és egyetlen vonítás szállt az ég felé:
- Feszítsd meg!
Kinn, a mély ûrben
valaki elégedett volt.