A metánhó olyan szabályos pelyhekben hullott, ami a farsangi konfettizáporra emlékeztette Tomot. Ráadásul csillámszerû alakzatok is keveredtek a metáncseppek közé, valószinûtlenné téve mindazt, ami körülvette. De nem szabadott csodálkozni. Ez itt a Plutó, olyan istentelen hely, ahonnan a Nap csupán egy szúrós fényû csillag. Itt minden megtörténhet.
Mint ahogy meg is történt. Igaz, ivott egy kicsit, és nem ellenõrizte az oxigénszelepet, mielõtt kijött a homályba. Dehát ki gondolta volna, hogy egy ilyen gyártmány elromolhat. Mégis megtette. Most aztán...
Hörgött. Kénytelen volt a minimálisra állítani a levegõ adagolóját, annyi oxigénje elveszett, amíg a hibás szelep okozta pánikból kikerült.
Még így is könnyen meghalhat. A bázis nem volt messze, de az állandóan hulló hó minden nyomot betakart, s az egyhangú, komor sziklák, a félhomály nagyon megnehezítette a tájékozódást. Órák óta bolyongott már, s lassan veszni látta utolsó reményeit.
Úgy vágyott levegõ után, hogy mindenre képes lett volna érte, mégis tovább kínlódott minimális adagon. Közel, közel kell már lennie.
Mintegy kívülrõl észlelte, hogy delíriumba esett a levegõhiánytól. Lebegett, így érezte magát, a hópelyhek furcsán megnõttek, eltorzultak. Lázálom. Csak ne, nem elaludni! Akkor biztosan vége. Kínlódva vonszolta tovább magát, kétségbeesetten próbált tájékozódni.
A csillag, a Nap most két hosszúkás szikla között sütött a szemébe. Mintha jobb kéz felõl jött volna ide.
Idegesen matatott az övében, valami éles szerszámot keresett, hogy megjelölje a helyet, de hirtelen megnyílt alatta a hó.
A kis gravitációban nem ütötte meg magát, de a pánik ismét elhatalmasodott rajta. Ha az ûrruhája megsérült... megfagy, megfullad egyszerre. Amikor ismét ura volt akaratának és szomjazó tüdejének, körülnézett. Mesterséges szerkezet volt elõtte. Már-már õrjöngve örült, de aztán látta, nem a bázis az. Elcsüggedve vizsgálta a furcsa, delfinre emlékeztetõ címert a fémfalon. Ez is hozzátartozik a delíriumhoz. Nincs itt semmiféle szerkezet, csak a képzelete játszik vele.
Nagynak tûnt, korongszerûnek, határozott rajzolatok látszottak az oldalán. Nem tudta igazán szemügyre venni, valahogy szétfolyó volt, elmosódott. S aztán... újra elveszett alóla a talaj, s Tom zuhant, zuhant, hangos üvöltése nem is lehetett olyan, amilyennek hallotta, hiszen morzsányi levegõjébõl nem tudhatott ekkorát ordítani. Egész teste beleremegett, feje kondult, ahogy odavágódott.
Hova is? Tapogatózni kezdett maga körül az éjsötétben, ahol feküdt. Zsinórra akadt. Mi ez? Megtalálta a kapcsolót és felkattintotta.
Felült a padlón és megrázta a fejét.
Kínldóva feltápászkodott, s az olcsó motel apró fürdõfülkéjébe botorkált. Vizet engedett a fejére, majd szembenézett tükörképével. Nyúzott arc, karikás szemek, egy csavargó arca. De hiszen az is volt. Nincstelen, aki két hete még menhelyen aludt. A cég kirugta a plutói eset után. Aki munkaidõben részegen botorkál, ráadásul tönkreteszi a vállalat felszerelését, annak vége.
Mindegy, csak ez az álom maradna abba!
Tulajdonképpen azért írta meg egy novellában ennek a bolyongásnak a történetét, hátha elmúlik tõle az a késztetés, ami éjszakai nyugalmát rendszeresen megkeserítette. Nem így lett. De legalább az Adventures magazin megvette az írást, s néhány hétig volt pénze ételre és szállásra. Ez is valami.
Teherhajón zsuppolták vissza a Terrára, semmije sem volt, és semmi olyanhoz nem értett, amit mostanában a földi munkaadók kerestek. Rövid idõ alatt koldussá vedlett.
Megrázta a fejét, s visszament a szobába. Beleivott az olcsó pálinkába, aztán csak nézte az üveget. Ha író akarsz lenni, cimbora, valami jobbat kell innod, ettõl rövid úton elhülyülsz, gondolta. De ha nem futja másra! Egyébként is. Méghogy író! Nem nagy dolog megírni, ami megtörtént az emberrel, mégha egy része lázálmában is. Írni, az más. Örült, hogy annyit kapott, amibõl kis ideig ellehet. Azután... Vállat vont, újra kortyolt.
Elaludhatott ültében, mert már világos volt, amikor a kopogásra felriadt. Ki a fene ez?
Magas, jól öltözött férfi állt az ajtóban.
- Mr. Tom Burns? - kérdezte.
- Egen. És maga kicsoda?
- Felix Grimsby. Ne haragudjon - lobogtatta meg amaz az Adventures példányát. - A kiadóban ezt a címet adták meg, de ha zavarom, akkor...
Fellapozta Tom írását, s mutatta.
- Nem zavar - vont vállat a másik. - Riporter talán?
- Nem, dehogy! Csak... magával ragadott ez az írás. Szerintem ön nagyon tehetséges.
- Gondolja? Én nem hiszem.
- De igen - ült le az idegen. - Csodásan, élethûen írta le azt a szerkezetet, amit látott.
- Dehogy láttam! Hiszen csak álmodtam azt a zuhanást. Lázálmomban deliráltam. Le is írtam, ezt a részét nem olvasta?
Felix elmosolyodott.
- Többször is elolvastam minden sorát.
- És most? Tulajdonképpen mit akar?
- Volna egy javaslatom.
- Hm.
- Velem ebédelne?
Tom gyomra megkordult. Milyen jó is egy ingyen ebéd, lehetõleg valami drága helyen.
- Nincs programom - mondta gyorsan. - Ráérek.
- Remek!
A fickó nagyon gazdag lehetett, az elõkelõ étterem legalábbis ezt a benyomást keltette Tomban. Három pincér szolgálta fel a homárt, s a fiú azt sem tudta, hová legyen zavarában. Nemcsak rossz ruhája miatt feszengett, de azért is, mert egyetlen fogásnál sem találta el a megfelelõ evõeszközt.
Amikor már a desszertet is megették, Grimsby csak akkor tért rá a tárgyra. Közelebb hajolt, és szinte súgva mondta:
- Nekem most nyugodtan bevallhatja.
- Micsodát? - lepõdött meg Burns.
A másik a fejét csóválta.
- Ej-ej, hát a kincseket. Nézze, én meg tudom vásárolni magától, hál' Istennek, van elég pénzem. Tisztességes árat ajánlanék. No persze, az árut elõbb látnom kéne.
Tom a száját is eltátotta.
- Fogalmam sincs mire gondol - válaszolta miután kissé magához tért.
Félix felsóhajtott.
- Barátom! Rendben van, ha rákényszerít, elmondom én a történetét. Nos, maga földönkívüliek hajóját találta meg. Valószinüleg kincset érõ dolgokat fedezett fel benne, legyen az akár valami nemesfém, akár egy-egy szerkezet. Úgy gondolom, nem tudta mind elhozni, csupán mutatóba párat. Most ezek kifogytak, maga meg elhatározta, hogy a sztoriból csinál pénzt. Jó gondolat volt. A Pluto egy fura hely, meg lázálom, a pontos helyszínt persze nem lehet megállapítani ezekbõl.
Burns felemelte a kezét.
- Állj, álljon meg! Biztosíthatom, hogy ebbõl egy szó sem igaz. Uram, én félholt voltam az oxigénhiánytól, meg részeg is. Maga még sosem hallott levegõhiányos hallucinációkról?
- Dehogynem. Beszéltem azonban egy pszichiáterrel, pontosabban megmutattam neki a novelláját. Azt a szakvéleményt adta, hogy biztosan nem látomás volt, olyankor mást szoktak látni.
- Tényleg? - nevetett fel Tom. - Hát, uram, mit mondjak? Bárcsak igaza lenne! Rám férne egy kazalnyi kincs, azt hiszem.
A másik elégedetten bólintott.
- Jó. És mi akadályozza meg benne, hogy meg is szerezze, he?
Burns egy pillanatig hallgatott, nyelt egyet, aztán izgatottan súgta:
- Arra gondol...
- Arra bizony!
- Dehát ahhoz egy jól felszerelt ûrhajó kéne. Meg még mennyi dolog! A Pluto, uram, enyhén kifejezve, a legkevésbé sem egyezik meg az ember Édenkertrõl szóló elképzeléseivel.
- A helyet megtalálná újra?
- Miért, gondolja, hogy el lehet felejteni azt a helyet, ahol majdnem megdöglött az ember?
Félix belekortyolt a kávéjába, mintha megkönnyebbült volna.
- Reméltem, hogy csak errõl van szó.
- Hogy érti ezt?
- Úgy, barátom, hogy teszek most önnek egy ajánlatot.
Tom csak bólintani tudott, még mindíg gyors volt neki ez az egész, és hihetetlen. Hiszen ott érezte a lebegést, a valószinûtlenséget még most is, minden porcikájában.
- Én biztosítok hajót, felszerelést, üzemanyagot. Maga gondolom, ért a navigáláshoz, én is konyítok hozzá, senki mást nem kell beavatnunk. És mindezt, egy szerény részesedés fejében.
- Mennyi az? - kérdezte ösztönösen Burns.
- Hát a fele. Minden megtalált, és értékkel bíró dolog értékének ötven százaléka.
Burns a fejét rázta.
- És ha mégis lázálom volt? Vagy éppen... én egy szélhámos vagyok, aki azért írta meg az egészet, hogy átverje a magafajta hülyéket? Akkor mi lesz?
Félix lemondóan felemelte mindkét kezét.
- Akkor elveszítek egy kis pénzt.
- Egy kis pénzt? Tudja maga, mibe kerül...
- Nem érdekel. Ismétlem, jól el vagyok látva anyagilag.
- De ennyire?
- Ennyire.
- Akkor miért akar mégtöbbet?
Grimsby elmosolyodott és hátradõlt.
- Hát igen. Úgy terveztem, valódi szándékaimról késõbb beszélek, de maga kikényszeríti belõlem. Nos, ha találunk néhány öklömnyi gyémántot, akkor üzletet kötök magával.
- Miféle üzletet?
- Magának adom az összeset, de maga átengedi nekem mindazt a tudást, amit egy idegen civilizáció hajója nyújthat nekünk. Tudja, én fizikát tanultam, de sajnos nem vagyok elég tehetséges egy Nobel-hez, s ezt már több haragosom is az orrom alá dörgölte. Én pedig meg akarom szerezni azt a díjat.
- Tehát el akarja lopni, amivel azok netán fejlettebbek?
Félix bólintott.
- Hát, így is mondhatjuk. Én akarok lenni a leghíresebb ember, aki valaha élt.
Tom még akkor is csak csóválta a fejét, amikor az éttermet elhagyták. Méghogy öklömnyi gyémántok, gondolta. Ez a pali tisztára begõzölt.
De pénze az volt neki, meg kell hagyni. Amilyen hajót kibérelt, olyanról Burns eddig csak hallott, még a cége fejesei sem engedhették meg maguknak. A gyorsulás káros hatásait csökkentõ hajtómû volt benne, az út csak három hétig tartott a Plutóig, azon is jórészt a robotpilóta irányított. Egyedül a Szaturnusz környékén kellett mindkettejüknek beülni a navigátori székbe, mert a legkülsõ bolygó éppen nem a legkülsõ volt, hanem a Neptunusz pályáján belül járta útját, ki kellett igazítani a programozást.
Félix az úton folyamatosan faggatta Tomot, nem is tudta, hányszor írta le részletesen azt a környéket, amire legutoljára emlékezett. Félelmetes szuggesztív ereje volt a fickónak, Burns lassan már maga is hitte, hogy nem lázálom volt, amit látott.
- Ha az ember álmodik - magyarázta Grimsby -, és kiszalad a lába alól a talaj, nem néhány métert esik, hanem hosszú, õrjítõ zuhanásba kezd, s látja maga alatt a mérföldes mélységeket. Ne mondd, hogy még sose álmodtál ilyesmit!
Tom csak hümmögött.
- Delfin alakú jelet nem lát egy álmodó - folytatta a másik. - Sárkányt igen, az mélyen benne van az emberi pszihében, de a delfin nem.
A Caron szinte ráesni látszott nagyobb testvérére, rendkívül furcsa, egyben lenyûgözõ látvány volt. Tom még soha nem látta ilyen jól, ilyen tisztán a bolygópárost. Arányaikban, gondolta, a Plutó és a Caron közelebb áll, mint a Föld és a Hold, ez itt két bolgyó, egymásba akaszkodva.
A hajóagy azonban könnyen megbirkózott a váltakozó gravitációs terekkel, s az elhagyott tudományos állomás mellett simán tette le õket a valószinûtlen árnyakban fürdõ sziklák közé. A sötétség nem volt egészen fekete, a metánhó fehérsége némi világot biztosított a bolygón.
- No, ezek is elszeleltek - intett az állomás felé Tom. - Hiába, az ember a fény gyermeke, ilyen helyen nincs szívesen.
- Mit csináltak itt a tudósok, akiket õriztetek?
- Hát elmondják az ilyesmit egy egyszerû biztonsági embernek? Mindenesetre nemrég pakolhattak fel, elvégezték, amiért jöttek.
Látva Félix tekintetét, elvigyorodott.
- Ne félj, nem orozták el a felfedezésünket. Akkor már tele lenne vele a sajtó.
Grimsby csak négy óra alvást engedélyezett, aztán nekiindultak a hófúvásnak.
Órák teltek el azzal, hogy megtalálják azt a környéket, ahol Tom botorkált a baleset után. Az alkalmi író végre felismert egy furcsa, hó lepusztította sziklát. Olyan volt, mint az észak-amerikai prérik kõalkotmányai.
- Ez még biztosan a valósághoz tartozott - veregette meg az oldalát. - Emlékeztem rá, hogy ezt a sziklát látni lehet az állomásról. A távolságok csalókák a Plutón, innen mégis visszataláltam volna, ha nincs a légszomj.
Innen már nehezebb volt, bár Grimsby ott sürgölõdött körülötte, és szorgalmasan üvöltözött, mintha futballcsapanak szurkolna:
- Ne add fel! Koncentrálj!
A talaj lejtett, ezért reményük sem volt rá, hogy a mélyedés, amibe állítólag belezuhant, szabadon van. Szélárnyékos kanyonba ereszkedtek, amit méteres metánhó borított. A nagy teljesítményû sisaklámpák egyhangú tájat mutattak.
És egyszer csak megvolt! Tom hirtelen tudta, hogy mindjárt be fog szakadni alatta a hóréteg, és õ odazuhan a furcsa alkotmány elé. Hát persze! Az apró Nap szúrós fénye éppen két szikla közül tûzött rá. Megdöbbent. Ezek szerint mégsem látomás volt.
Megtorpanását Grimsby tétovázásnak vélte.
- No, mi baj van?
Õ csak a fejét rázta, eszébe sem jutott, hogy a nagy kerek sisaktól a másik ezt nem láthatja.
Félix pedig megijedt. Nagy ugrásokkal közeledett feléje, kezében az elsõsegély csomagot lóbálta. Aztán, úgy tíz méterre Burnstõl beszakadt alatta a talaj.
Tom a verem szélén lehajolva látta, hogy a másik két-három métert zuhant, akárcsak õ akkor. Elõtte pedig ott volt annak a szerkezetnek egy darabja, a mattszürke, ezüstszinnel mintázott felületen a delfinszerû kunkorral.
Azt hitte, a társát, bár rohadt, mások dicsõségét lopni kész alak, a pillanat nagysága megérinti majd. Elvégre - még most is alig hitte, hogy ez valóság -, egy idegen civilizáció alkotásával állnak szemben.
De nem így történt. Félix, mint a majom ugrálni kezdett, hangos örömujjongása betöltötte a rádió éterét.
Burns nem is állta meg szó nélkül.
- Tán több ünnepélyesség kellene. Ki tudja, mióta van itt ez a valami eltemetve.
Grimsby legyintett.
- Nem valami, hanem HXD osztályú, 82-es közcirkáló. És négy éve húzza meg magát itt.
- Honnan veszed?
A sovány ember válasz helyett kis, dobozszerû szerkezetet vett elõ, s a hajó falához tapasztotta. Megnyomott rajta néhány, zöldesen villogó jelet és hátralépett. Kisvártatva a fal egy embernyi darabja a semmibe tûnt. Bejárat!
- Honnan tudom? - ismételte. - Onnan, hogy az enyém ez a drágaság.
- Tessék?
- Bizony! A Fename névre hallgat, és micsoda szerencse, hogy ez a jámbor állat hasonlít a ti tudálékos delfinjeitekre. Különben tán meg se találom.
Ezzel eltûnt a hajóban. Tom utána rohant.
Egy zöldes fényben fürdõ terembe jutott, Félix alakját alig tudta kivenni a furcsa megvilágításban. A milliomost láthatóan nem zavarta a homály, egy vezérlõpult elõtt állt, és folyamatosan beszélt. A rekedt, gurgulázó hangokra rövid idõre felvillant egy-egy panel, késõbb mintha harangszót hallott volna. Aztán ijesztõ, brekegõ zörejek indultak a falakból, Burns kis híján elszaladt.
Grimsby csak percek múlva fordult meg.
- Ja, persze, hát te bejöttél! - nevette el magát. - Remélem, nem ijesztettelek meg.
- Mi az isten ez az egész? - kérdezte száraz szájjal a másik.
- Foglalj helyet, mindjárt elmondom.
Tom a padozaton heverõ egyik párnára rogyott, az alkotmány felfúvódott alatta, felvette az alakját. Félix egy másik hasonlóba telepedett.
- Te becsaptál engem! - vágott bele Tom. - Ki vagy te, mi vagy te? Hogy nem ember, az biztos. Ez nem földi hajó.
Grimsby derûsen bólintott.
- Ez igaz. A Ratonar bolygón gyártották. Ami pedig engem illet, ne aggódj, ember vagyok, ha nem is egészen olyan, mint ti, földiek. Ebbõl a szempontból egyébként kifejezetten üdítõ volt nálatok lenni. Ha tudnád, micsoda szörnyûségek mászkálnak szerte a Galaxisban! Dehát, ez volt a fizetség a pechemért, és a veszteségemért. Ami azt illeti, nem éppen sok.
- Miféle pech?
- Négy éve balesetet szenvedtem ebben a naprendszerben. Az én drága Fename-m katapultálta becses személyemet, valahol a Jupiter magasságában egy mentõkapszulában. Két hétig, amíg a Földre eljutottam, pasztát ettem, brr.
Széttárta a kezét.
- Azt hittem, már örökre itt ragadok. Egy hajó csak akkor dob ki valakit, ha végzetes sérülés érte õt magát. Nem is számítottam rá, hogy elõkerül, azt hittem, felrobbant rögtön azután, hogy kivetett.
Szóval gondolhatod, mennyire izgalomba jöttem, amikor megláttam annak az újságnak a címlapját véletlenül. "Eltemetett hajó a Plútón - kezdõ író novellája". Aztán, amikor a delfinre emlékeztetõ jelrõl írtál, hát habozás nélkül lecsaptam a lapot, és hozzád rohantam. Hah, még most sem hiszem el, hogy ekkora szerencsém van!
Burns teljesen meg volt zavarodva. Becsapva érezte magát, ugyanakkor egy idegen civilizációval találkozni... Csak rázta a fejét, és azt kérdezte:
- És most? Mihez kezdünk?
Félix felállt, és a mûszerpulthoz lépett.
- Ami téged illet, cimbora, az már a te dolgod. Én mindenesetre hazamegyek.
- Micsoda? El akarsz menni?
- Te jó ég, hát mit gondoltál?
- Hát... a Föld... te, mint egy idegen civilizáció képviselõje... fel kellene venni a kapcsolatot a Földdel.
Grimsby megveregette a vállát.
- Nézd csak, cimbora! Ti is lassan csillagjáró faj lesztek, nem sok kell már, hogy a hiperteret felfedezzétek. Akkor meg úgyis megtaláljátok a többi civilizációt. És különben is, én nem vagyok politikus.
Tom felugrott.
- A hipertér! Hát létezik? Uram Isten, legalább fedd fel a titkát! Az egész emberiség hálás lesz neked.
Én pedig jót profitálok ebbõl, gondolta hozzá.
Grimsby esdeklõen nézett rá.
- Drága barátom, isten bizony elmondanám, csakhogy fogalmam sincs róla. Sajnos még csak matematikus sem vagyok. Ez a járgány teljesen automata.
- Hát mi a fene vagy akkor?
- Kereskedõ.
- Tessék?
Félix arca elkomorodott.
- Miért kell ezen annyira megdöbbenni? Talán te is azok közé tartozol, akik szélhámosnak nevezik a becsületes kalmárokat?
Tom ingatta a fejét.
- Nem, dehát... Te kereskedni akartál itt? Pont itt?
- Akart a halál, már megbocsáss! Nem akartam én idejönni. Csak át akartam repülni a rendszeren, megrövidítette volna az utamat. És mi lett belõle? Ittragadtam, az árum elavult, hiába van tele vele a hajó, a szállítási határidõim rég leteltek, ötven per vár odahaza, lefogadom. Sietnem kell, hátha rendbe tudom hozni még a dolgaimat.
- És azt a zagyvalékot a Nobel-díjról hogy találtad ki?
Félix ismét elmosolyodott.
- Á, az az egyik régi trükköm. Tudod, amikor a kuncsaft nem akarja megvenni az árudat, mindig egy tisztességtelen ajánlatot kell tenni, annak mindenki beugrik. Nincs olyan értelmes lény a kozmoszban, aki ne tételezne fel a másikról eleve minden rosszat, amit csak el tud képzelni. Így aztán õszintének gondolnak.
Ha még nagy haszonnal is kecsegteted a delikvenst, annál jobb! Ráadásul ebben a legtöbbször még csak hazudni sem kell, ami az egyik helyen szemét, az a másikon kincs. Ilyen ez a tetves Galaxis, komám!
Tom szerencsétlenül nézett körül.
- És velem most mi lesz?
Grimsby nem fordult meg, úgy mondta:
- Már meg ne haragudj, de nekem most nem ez a legfõbb problémám. Lennél szives elhagyni a hajómat?
Burns lassan kisomfordált.
Távolabb ment, mert felizzottak a hajtómûvek. Néhány perc múlva az idegen hajó felemelkedett. Csak akkor jutott eszébe valami.
- Hé! - ordította. - És ki fogja megfizetni a hajóbérlet hátralékát?
Maga is meglepõdött, hogy a másik válaszolt.
- Még nem kapcsoltam ki a rádiónkat, nem kell úgy üvölteni. Amiatt nem aggódom, majd csak összekaparod valahogy.
- Micsoda? Te nem vagy észnél! Az egy vagyon!
Grimsby azonban nem válaszolt.
Tom dühöngött, nagy rugdosódást rendezett a hajó hátrahagyott szemetes konténerei között. Méghogy összekaparni!
Késõbb megnyugodott. Füstölgött kicsit, miközben visszafelé botorkált a bérhajóhoz, csalódott volt, sértette, hogy átverték. De azért nem volt teljesen elégedetlen.
Az egyik konténer alján
ugyanis akadt azért néhány öklömnyi
gyémánt.