Utolsó érzése a harag volt. Majdnem! Majdnem sikerült! Az az apró, kis zökkenés, aminek nem lett volna szabad megtörténnie, elrontotta a tökéletességet! Õ mindent megtett. A megfelelô helyen állt a mólón. Pontosan abban a pillanatban rugaszkodott el, amikor a hajócsavar elérte az ingával kijelölt helyet, és pontosan a pengék elé érkezett.
Olyan szépen indult! Az éles fém belemélyedt a gyomrába, s Jacob csodálatosan tiszta, mélyrôl jövô sikolyra fakadt, ami úgy emelkedett fölfelé, mint egy crescendo-vá fokozódó dallam, s a parton állók riadt visítozása beethoweni akkorddá egyesítette a fölszálló hangokat.
És ebben az eksztatikus pillanatban jött a zökkenés! A csavar megugrott, és testét egy ütemmel hamarább fordította a vízbe, mint kellett volna. Az élek még nem érték el a szivét, s a gyönyörû agóniaüvöltés szánalmas, bugyborékoló, fuldokló hörgéssé silányult.
Nem érdemes visszajönni a magnóért, amit a hajó oldalára tapasztott, ez a félsiker nem éri meg.
Ez volt a tizenegyedik, kudarcot vallott kisérlete. Emésztette a harag és a félelem. Biztos volt benne, elôbb-utóbb valaki megelôzi, elveszi tôle a tökéletességet. Elvégre nemcsak õ hallgatott Pink Floyd-ot gyermekkorában.
A "Lassan a baltával, Jenô" halálordítása, ami a fej szétcsattanásának hangjával együtt érkezett, persze nem volt tökéletes. Még csak jó sem, hiszen Roger Waters nem halt meg, amikor kiénekelte azokat a hangokat. De elsõ hallásra nagyon élethû volt, kihallatszott a sikolyból, hogy Waters megpróbálja átélni a halált, ôszinteségre törekedett. Ám az üvöltés valami mást is jelzett. Azt, hogy meg lehet csinálni, ki lehet kiáltani az igazi, tiszta halálsikolyt. Csak éppen... a halált elképzelni nem lehet. Át kell élni!
Még megnézte, hogyan szedik össze a cafatokra tépett testet a vizimentôk, de tovább nem nyughatott. Síetni kell! Elméje meglódult az asztrálsíkban, vadászni kezdett az új testre.
Jacob Costudi a Pink Floyd szám hallatán értette meg, hogy ô az Elhivatott. Korábban is voltak jelek, de azok nem adtak egyértelmû iránymutatást számára.
A folyamatot a síneken heverô, szétvágott hulla indította el. Nagyapja mozdonyvezetô volt, s többször is felcsempészte a lokomtívra a gépekért rajongó kisgyereket. Tízéves lehetett, amikor az az öngyilkosság történt. A látvány csak pillanatokig tartott, de örökre megmaradt agyában, állóképek sorozatként raktározta el az öngyilkos gyors mozgását. Bozontos hajú férfi rontott a sinek közé, és fordult szembe a vonattal. Szándéka erôs volt, látszott a tekintetén, mégis, amikor a fekete gépszörny már csak méterekre volt tôle, szeme tágra nyílt, ajka hatalmas óóó-t formázott, és valami eszement sikoly fakadt fel ajkáról.
Bár nem volt teljesen tiszta, jól hangzott volna, ha nem érzôdik ki belôle a zavar. Jacob késôbb sokat gondolkodott azon, miként értékelje az összhatást. Jól látta, hogy a zavartság nem az öngyilkossági szándék visszavonását jelentette, nem afféle îÚristen, mit tettem!î ordítás volt. Talán a halál nemétôl, formájától való idegenkedés vett erôt a férfin. Számtalanszor visszaidézte magában a képsort, a folyamat keltette benyomásai mégsem tisztultak le.
Lenyûgözte a cselekvés ôszintesége, ugyanakkor érezte, hogy ez a kemény halálvágy nem elég. A vég nem volt tökéletes, mert a kiáltás a zavar megjelenésekor megtört.
A mozdonyjelenet és más, elgondolkoztató élményei csak Waters üvöltése hallatán álltak össze azzá az erôs szándékká, ami máig meghatározza a személyiségét. Rájött, ô produkálni tudja a tökéletes halált, az agónia igazi, hamisítatlan ordításával létre tudja hozni ezt a magasrendû mûvészeti alkotást, ami évezredekre ismertté fogja tenni a nevét.
Kisuhant a szárazföldre, s mert a mentális tartományból nem látta jól a környezetét, egyenesen a város felé fordult. Az élôlények nagyobb tömegét könnyedén észlelte, ha pedig a csoport közvetlen közelébe irányította tudatát, foghatta az egyes asztrálkisugárzásokat. Igaz, nem értette a legtöbb színképszerû villanást, amik a személyiségvonások asztráltükrözôdései voltak, de erre nem is volt szüksége. Csak két kritérium volt fontos számára: az alany fiatal legyen és erôs fizikumú.
Amikor elôször halt meg, eredeti testében, éppen gyengesége okozta, hogy kudarcot vallott.
Elkötelezett volt, hitt a Küldetésben, eszébe sem jutott, hogy nem fog újjáéledni, ezért elôkészületek nélkül döfte magába a fûrészes élû kést.
Szánalmas volt az a halál! Nem volt felkészülve az igazi fájdalomra, ráadásul nem éppen acélos izmai is felmondták a szolgálatot. Éppen csak nyikkant egyet, a gyötrelemtôl benne szakadt a szó, és, mint valami kiürített zsák, összecsuklott. Rögtön észbekapott persze, s a tüdejét, szívét roncsoló penge hagyta levegôjébôl vonítani kezdett, de a sikoly mesterkéltsége egyszerûen nevetséges volt.
Az áruház forgatagában kiválasztotta a megfelelô alanyt és hazáig követte. A 25-30 közötti férfi nagyon zaklatottnak látszott az asztráltérbôl, ám ez Costudi számára jó jel volt, hiszen könnyebbé tette a behatolást.
A megtámadott tudatok visszaszorítása sohasem volt könnyû dolog, bár nem kívánt Jacobtól megoldhatatlan erôfeszítést. Eddig még egyszer sem kellett minden erejét latba vetnie, mert észrevette, hogy a védekezô elme észleli, ha nem a megsemmisítésére, îcsakî az elnyomására törnek. Tudathódító akciói során felfedezett az agyban egy szférát, amibe a megtámadott mindíg vissza tud vonulni, hacsak nem ez a hely maga az agresszió célja. Erôdnek nevezte el a közeget, mert mentális védelme néha ezerszeresen is erôsebb volt, mint a teljes agyé.
Ha a fôagy ellen intézte támadását, a másik tudat azonnal védôvonalakat épített ki ellentámadás helyett. Ezután, ahogy Jacob erôsítette az ostromot, a védekezô személyiség lassan visszavonult. Közben persze harcolt, hiszen aktivitása és a testre való befolyása volt a tét, de a gyakorlott elmerabló mentális ereje és tapasztalata ellen nem sokra ment.
Végül a személyiség mindíg visszahúzódott az Erôdbe, ahol megôrizhette létezését.
Az Erôdöt megtámadni nagyon kockázatos lépésnek látszott, a végsô központ elleni rohammal talán a saját megsemmisülését idézné elô. Costudi nem akart ezzel a veszéllyel szembenézni, s úgy tapasztalta, nincs is rá szükség.
Amikor ugyanis a gazdatudatot már bekényszerítette várába, olyan erôs gátakkal vette körül, hogy az eredeti személyiség még akkor sem tudott kitörni, ha Jacob aludt. Néha érzett ugyan enyhe passzív jelenlétet, ám az csak úgy jelentkezett, mint egy-egy rosszalló vélemény, ami az ember hülye tanárától érkezik. Semmi befolyása nem volt. A testeket is csak néhány hónapig használta, amíg az új halálnemet kitervelte.
Azt tudta, hogy végül mindenképpen szembe kell néznie az Erôddel. Ha sikerül elérnie a tökélyt, s visszavonul, vagyis hosszabb idôre, egész életekre szerez magának testeket (s hintaszékben lóbálva magát idônként meg-meghallgatja mûvét), fel kell venni azt a bizonyos végsô harcot. De úgy gondolta, ezen ráér gondolkodni a Küldetés teljesítése után is.
Mikor a kiválasztott alany hazaért, egy gyûrött papírt kezdett olvasgatni, s közben egymás után itta a koktélokat. Jacob az ötödik ital után támadta meg, és szokás szerint néhány óra alatt körülzárta az Erôdben. Övé volt a test.
Egyetlen furcsaságot tapasztalt csak. Mintha a Milton Ademak nevû férfi valamit nagyon sajnált volna, valamilyen cselekedetet elmulasztott volna, ami fontos volt számára. Jacob tapasztalatai szerint az ilyen meg nem tett dolgok soha nem jelentkeznek erôsen, hacsak nincs rendkívüli eseményrôl szó. Talán nyert a fiú a lottón, és nem vette fel a pénzt?
Vállat vont. Nem mindegy? Ösztönösen felemelte a kezében szorongatott papírdarabot. Hm. valami levél. îMár csak egy évem van hátra a diplomáig, nem hagyhatom abba!î îSzeretlek.î îSzükségünk lehet még a pszichiáteri képzettségemre, hiszen nem megy jól az üzletedî. îTudom, hogy szélhámosságnak tartod, de értsd meg...î stb. Bah, micsoda marhaság!
Bedobta a papírt a kandallóba, majd elhevert a díványon és gondolataiba merült. Síetni kell!
Érezte, ott van a tökély határán. Nem fog új halálnemet választani, a hajócsavar zökkenése nem szólhat közbe még egyszer! Ez a hiba akkora véletlen volt, ami egyszer esik meg ezer év alatt. Megint ugyanúgy csinálja, s ha nem fordul idô elôtt vízbe, az üvöltés tiszta tenorjával az ajkán hal majd meg, s mire a tengerbe merül a feje, már vége is az egésznek.
Mindez persze nem ilyen egyszerû, a körülményeket ismét nagyon pontosan ki kell számítani, meg kell tervezni. Vízbe érés után például jól ki kell emelkednie. Nem szabad, hogy az élek a mellkasát érjék elôször, mert akkor azon nyomban meghal, egyetlen nyikkanás nélkül. Azután szükség van a perzselô fájdalomra is, amit a hajócsavarnak a beleiben való tombolása szabadít fel, az indítja el a sikoly futamát. És ha már itt tartunk, olyan pillanatot kell választania, amikor legalább tíz-húsz ember van a mólón, hogy kellô hangerejû kórust szolgáltassanak ijedt sikoltozásukkal.
Másnap, egy kávéházban ülve még mindíg ezeken a problémákon elmélkedett.
Természetesen már egy másik városban volt, a biztonság ezt kívánta. A tudatokat nem pusztította el, így nem tudta beolvasztani emlékeiket, semmit nem tudott hát a leblokkolt személyrôl.
Bár a lehetô legtávolabbra utazott, a kiáltás, amire felrezzent, nagyon is közeli ismerôsre utalt:
- Milt, Milt! Hát mégis eljöttél?
Mielôtt megfordult volna, átvillant rajta, hogy nem is találomra jöhetett ide. Annak az elmulasztott tettnek olyan befolyása volt az Erôdbe zárt Milt-személyiségre, hogy valamiképpen át tudta juttatni a szándékot az ostromgyûrûn. Figyelmetlen volt! Ennek nem szabad többé elôfordulnia! Bár sok energiát igényelt, megkettôzte az ostromzárat.
Közönyös arccal fordult hátra, de aztán úgy megrendült, hogy a szája is nyitva maradt.
Egy olyan csoda nô állt elôtte, amilyet még életében nem látott. A szépség apró szoknyában volt, rövid blúzáról bôrrojtok lógtak, ki-kivillantva izgató köldökét. A csábos arcot hosszú, hullámos, sötétszôke haj keretezte. Két szeme különbözô színû volt, az egyik határozottan sötétebb kék, mint a másik. A lábai enyhe ikszbe hajlottak.
Nem volt tehát tökéletes alkotás, de pont ezek a kis hibák tették annyira szexivé a húsz év körüli lányt, hogy Jacobnak azonnal erôs merevedése támadt.
Ez nagy zavarba hozta, hiszen eddig egyik testében sem érdekelték a nôk, a halálkiáltás minden gondolatát elfoglalta.
Most viszont akarta ezt a pompás nôstényt, vadul és azonnal.
- Mi az, le sem ülhetek? - kérdezte amaz sugárzó mosollyal.
- De, izé... persze - dadogta a férfi.
A lány megfogta a kezét.
- Megbocsátottál hát nekem?
- Igen, természetesen.
Ez írhatta a levelet, jutott eszébe hirtelen a papírdarab.
- Olvastam a levelet, mindennel egyetértek - hadarta, hogy leplezze tudatlanságát Milton ügyeiben.
- Látom, hogy ôszinte vagy - kucogta a lány. - Idegességnek semmi jele.
Jacob alig figyelt oda, csak bámulta a nôt.
- Hogy mi?
- Nem gyûrögeted a szalvétát.
A férfi megint zavarba jött, de aztán gondolt egyet, mert már alig bírt vágyaival. Lopva elolvasta a nevet a blúzra tûzött kis táblácskán.
- Jenny, régen nem találkoztunk, ha nem tévedek.
A szôkeség értôen, csábosan elmosolyodott.
- Hol laksz?
- A Traviata Hotelben.
Este olyan eszeveszetten tépte le a lányról a ruhákat, hogy az ijedten kérdezte:
- Mi történt veled, Milt?
De egyébként nem ellenkezett, s amint Jacob vadul és ügyetlenül nekirontott, csak egy egyszerû îóî hagyta el ajkát.
Amikor a férfi kielégülten elhevert, Jennifer csodálkozó, kutató pillantásával találkozott.
- Ezt most miért kaptam?
Costudi nem értette igazán a kérdést. Az fel sem merült benne, hogy a nô rájöhet, hogy ô valójában nem Milton Ademak, az ilyesmi egyszerûen lehetetlen volt az egyéletûek, az aljanép számára. De attól félt, hogy a lány elmenekül tôle, ezért megpróbált kitalálni valamilyen magyarázatot.
- Az üzlet, igazad volt, nem jól megy. Azaz - széttárta a karját - teljesen tönkrementem.
Hirtelen abbahagyta. És ha ez a nô a pénzéért van vele? Amilyen bombázó, nyugodtan lehet valami szar kurva is.
- De rengeteg a lehetôségem - folytatta gyorsan -, és némi pénzem is van még. Talpra fogok állni. Csak, tudod, az idegfeszültség... Néha teljesen kivetkôzöm magamból. Sajnálom.
Jenny, úgy látszott, nem egészen nyugodott meg.
Tépett ruháit szedegetve kérdezte:
- Egy hónap alatt hogy változhatott meg ennyire a helyzeted? És a némi pénz. A hetvenezer dollár, ami a végelszámolás után marad, az neked némi pénz?
Hogy az a...! Jacob alig tudta fékezni dühét. Hasra fordult és két kezével verni kezdte a párnákat.
- Nem akarok errôl beszélni! Nem akarok! Érted?
A lány felegyenesedett.
- Jó, jó. Tényleg tönkre vagy, látom. Mit akarsz, mirôl beszéljünk?
A férfi megint utána nyúlt.
- Egyáltalán nem akarok beszélni!
Jenny megpróbálta irányítani szerelmi tudományát érthetetlenül elvesztô társát, de nem járt sok sikerrel, megint csak ôrjöngô támadással kellett szembenéznie. Jacob, amikor még Costudiként az elsô életét élte, a szexet csak pornólapokból ismerte, azóta meg még ilyeneket sem nézegetett. De most felmerültek benne a magazinokban látottak. Jennifert a figurák némelyike egyszerûen megriasztotta.
Veszekedve váltak el.
- Ha majd megint normális leszel, légy szíves hívj fel! - kiabálta a nô és rávágta az ajtót.
Jacob magára maradt és dühöngött, de nem elsôsorban a lány elmenetele miatt. Az dühítette fel és ijesztette meg, hogy órák óta nem gondolt a halálra, a sikolyra. Ez nem fordult elô még soha, mióta a Pink Floyd számot elôször hallotta.
Egyszerûen megôrjítette a szuka! Mindent, mindent meg akart vele csinálni, amit valaha is látott azokban az újságokban.
Zihálva hanyatlott az ágyra. Nem! Ô nem lehet ilyen vágyak rabja! Neki nem szabad másra gondolni, csak a Küldetésre! És mégis rab volt, érezte. Mit tegyen? Talán meg kéne ölni a ribancot. Nem, nem jó. Egy hullával el lehet játszani, de ô olyanokat is akar, amikhez élô nô kell!
Három nap telt el, és Jacob teljes apátiába süllyedt, úgy vágyott a nôre. S amikor éppen rászánta magát, hogy felhívja, Jennifer egyszerre beállított. Combig felvágott szoknyában, melltartó nélkül, átlátszó blúzban.
Olyan szeretettel és vággyal beszélt, hogy Jacob szédelgett tôle. Jenny rájött, hogy az ô Miltjének kisebbfajta idegösszeroppanása van, aminek az egyik jellemzôje, hogy vad ösztönöket szabadít fel. Karját széttárva, bocsánatkérô hangon mondta el, hogy a magány csak fokozza a bajt, ez nem jutott eszébe a múltkor.
- Mindent megcsinálsz, amire kérlek? - hördült fel a tudatrabló.
A lány bólintott.
Costudi pedig rögtön elfelejtette a Küldetést.
Soha nem tapasztalt elégedettséget érzett az elkövetkezô napokban. Igaz, a lány valósággal kiszipolyozta minden porcikáját, egy pillanatra sem hagyta békén. Hogy mi oka lehet Jennifer hirtelen felgerjedt nimfomániájának, azon nem gondolkozott. Az emberek ügyei, vágyai soha nem érdekelték. A lényeg, hogy megkapja, amit akar.
De a folytonos szeretkezés pár nap alatt elszívta energiáit. Elôbb a dupla blokádot szüntette meg az Erôd körül. Késôbb egyre többet aludt. A szexuális élmények száma így csökkent, de az élvezet szintje magasabb lett. Úgy érezte, nem hasonlítható semmihez arra ébredni, hogy már dolgozik is az emberen ez a csodálatos nôstény.
Többször csak tettette, hogy alszik, nehogy szégyenben maradjon. Ilyenkor észrevette, hogy Jenny figyeli. Amikor behúnyta a szemét, de azért egy kis rést hagyott a szempillák között, a lány tekintete azonnal rátapadt. Ráncolta a homlokát és nézte.
Jacob gondolatban ismét csak vállat vont. Kit érdekel? Nyomorult kis egyéletû lény ez is, mint a többi. Hadd bámuljon!
Aztán még segítséget is kapott a lánytól.
- Emlékszel a nagymamámra, Milt? Ahogy remegô kézzel szolgálta fel nekünk a meggylikôrt, amire annyira büszke volt?
- Persze, hogy is felejthettem volna el? - mormogta.
Jennifer megfogta az állát, és keményen a szemébe nézett.
- Milton! Nekem nincs is nagyanyám! Húsz éve halott!
Ezzel lepattant az ágyról, és az ablakhoz ment. Karba font kézzel nézett ki egy ideig, majd visszafordult.
- Milt, neked amnéziád is van. Miféle sokk ért?
Erre rögtön rákapott.
- Hát igen, egy csomó dologra nem emlékszem. Féltem elmondani neked, féltem, hogy elhagysz.
Ha törôdik egy fikarcnyit is a nô érzéseivel, kiérezte volna a hangjából az utálatot.
- Nem baj, Milt. Ha veled maradok, egész biztosan el fog múlni. Kórházba menni ugye nem akarsz?
- Nem, Isten ments! - ült fel riadtan Costudi.
Hetekig éltek így, csak enni és egyet-egyet sétálni mozdultak ki a hotelszobából.
Végül Jacob olyan rozzant állapotba jutott, mint még soha, egy életében sem.
Azért voltak bíztató jelek. Kicsit már unta Jenny testét, s ez reményt adott, hogy vissza tud térni fô feladatához. Békésebb perceiben, a WC-n, vagy a tettetett alvások közben buzgón tervezgetett. Úgy gondolta, mielôtt elmegy, a biztonság kedvéért megöli a szukát, nehogy visszacsábuljon hozzá a Küldetés teljesítése helyett.
A szimpla gát miatt sem nyugtalankodott már. Milton Ademak lénye nem mozdult, pedig tudnia kellett, hogy mit tesz Jacob az ô kedvesével. Az ilyen átszivárgások gyakran megesnek. Bár még soha nem került abba a helyzetbe, hogy használja a gazdaelme nôjét, elmerabló ösztönével érezte, a Milt-lény tétlensége azt jelenti, nincs ereje.
Aztán egy éjszakán a lány csábítóbb és bódítóbb szexbe burkolta, mint bármikor elôtte. Nimfomániás intenzitása minden képzeletet felülmúlt.
Megérezte volna, hogy el akarom hagyni? - gondolta a kéjek között nagy nehezen Jacob. Igen, így lehet, a nôknek állítólag van ösztönük az ilyesmihez. Meg akar tehát tartani! Jó vagyok neki!
Ezzel a büszke érzéssel jutott el az orgazmusig.
És akkor elszabadult a pokol.
Jenny roppant erôsen magához szorította kezeivel, lábaival.
- Most, Milt! Most törj ki! - sikoltott fel.
Jacob orgazmusa javában tartott, egyébként is hullafáradt volt, hirtelen nem is értette, mit hall.
Az Erôd szétrobbant. Ostromgyûrûje pillanatok alatt elemeire esett szét, és Milton Ademak elméjének folyama minden irányban szétáradt az agyban.
A bódulat véget ért, s Costudi megpróbálta sebtében összpontosítani mentális hatalmát. De újabb kiáltást hallott:
- Bocsáss meg, szivem, erre szükség van!
A nô legördült róla, aztán kegyetlen pontossággal belebokszolt a heréibe.
Felvonított, oldalt fekve, összehúzódva kúrálta magát, és közben a Milt-tudat csak jött és jött elôre. Amikor végre újra az elméjére tudott koncentrálni, már csak a fél agy volt az övé, és rohamosan csökkent ez a terület is. Milt olyan dühödt elánnal rohanta le, hogy egyszerûen nem tudta összeszedni erôit. Ráadásul a nô fejbevágta egy székkel, újabb nehézséget okozva. Leesett az ágyról és próbált nem tudomást venni a fájdalomról. Közben újabb agyi övezeteket veszített el. Iszonyodva jött rá, hogy Ademak férfiúi megalázottsága olyan esztelen dühöt táplál, aminek lendületével nem tud semmit szembeállítani. Semmi tartaléka nincs, a Jenniferrel töltött hetek alatt majd minden erejét elvesztette mentális síkon is.
Hogy jött rá a kurva? Hogy jöhetett rá? Hiszen csak egy kis emberi féreg, játékszer, bemocskolni való ócska riherongy, semmi más! Hogyan volt pofája okosabbnak lenni, mint ô, az Elhivatott? Miért engedte ezt az Isten?
Megint elterelôdtek a gondolatai, a fenébe! Már a kisagyig szorult vissza.
Újabb ütés a székkel.
Nincs mese, késôbb majd kiértékeli ezt a szörnyûséget, de most menekülni kell! Ezt az elmét már nem tudja megtartani.
Felállt, de Jennifer tökönrúgta. Aztán ráugrott a hörögve összerogyó testre, és mielôtt az agyrabló kiheverte volna a fájdalmakat, mindkét kezét a radiátorhoz bilincselte.
Úgy hevert ott, kifeszítve, és hirtelen erôt vett rajta a félelem. Hiszen csak halott testbôl tud kitörni! És már nem tud elugrani az ablakig, hogy kivetôdjön. A radiátorba kezdte verni a fejét nagy erôvel, ámde csak kettôt sikerült koppannia, máris párna simult a tarkója mögé. Rugdalózott, vonaglott, hogy lerázza, de ragasztószalag vonta körbe a fejét, a párnát hozzátapasztva.
Amíg küszködött, Milt személyisége betört legutolsó védôvonalai mögé.
Felüvöltött.
Felüvöltött... és akkor, akkor... Ez volt az!
Az éles, kezdô rövid üvöltés. Az ösztönös reagálás. Tudata még nem fogta át, hogy helyzete reménytelen, és meg fog halni. Igazából meghal, nem fog létezni többé, elenyészik, akárcsak az egyszerû, nyomorult emberek.
Amikor elérkezett ennek megértéséhez, egy újabb, már hosszabb, vonító, borzadállyal teli kiáltás hagyta el az ajkakat.
Mindkét sikoly gyönyörûen kivitelezett és tiszta volt.
Valóságos transzba került. A kórust kereste.
- Ordíts, te kurva!
Milton Ademak már csak csöppnyi életet hagyott neki.
Most morgás, tisztán, önkéntelenül, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Az utolsó kétkedés. Igaz lehet ez? Igen, ez igaz! A halálkiáltás egyre emelkedett, baritonon át tenorba vágtatott, és ment tovább feljebb, és még feljebb, végül hosszan tartó, tébolyult víjjogásban tetõzött.
Nem volt más, csak az elégedettség. Megcsinálta!
Azután szomorúság volt, hogy soha többé nem hallhatja már.
Aztán semmi nem volt.