"A csillogó, ki
erôs kórót kitép,
Gyönge virágot letép,
S mindent magába töm,
Mikoron földedre lép,
Ha acsargó flimm után kutat,
Mutasd meg néki való arcodat!"
Heseri jóslat
A FÉRFI olyan hatalmas volt, hogy a Tenger Népe között kevés akadt, aki termetét megközelítette volna. Yesyum, az Alkor hat és fél lábra becsülte magasságát. Igaz, most ájultan hevert elôtte, sebekkel borítva, ahogy a harcosok behozták a nagyfaluba, de még így is félelmetesnek látszott.
Mayetta, a Parancsnok hüledezve mesélte a falusiaknak, hogy a férfi úszva ért partot Heser szigetén. Nagysága rögtön szembe tûnt, de alig volt benne élet, hörögve feküdt a tengerparton. Ezért támadta meg az a néhány halász, akik észrevették. Drága, finom anyagból készült ruhát viselt, ami tele volt ékszerekkel. Valószínüleg a nagy nyugati birodalomból, Koniából vetôdött ide, ahol is az emberek köztudomásúan mesésen gazdagok. A Tengerjáró férfiak védekezésre képtelennek gondolták a hústornyot, úgy hitték, könnyedén végezhetnek vele.
Ahogy azonban az egyik halász rávetette magát az alig mozgó testre, mintha csoda történt volna. Az idegen felugrott, rettentôt üvöltött, és a támadót úgy sodorta le magáról, hogy az három testhosszra repült.
A Tengerjárók ezután óvatosak lettek. Összehangoltan mozogva mind a négyen körbevették az óriást, majd elôvonták rövid kardjaikat és egyszerre rontottak rá.
A kon azonban elkapta egyiküket, s pörögni kezdett vele, olyan gyorsan, hogy a halászok nem merték használni fegyvereiket, nem látták, mikor van az idegen elôttük, s mikor a társuk.
Semri, aki egyedül maradt életben közûlük, elmondta az Alkornak, hogy egyszerre valami megrántotta a lábát, úgy hogy hanyatt esett. Aztán a hatalmas test valahonnan ráugrott, kiszorította belôle a szuszt, de azért még látta, hogy az idegen két, egymás mellett álló társához vágja a harmadikat, akinek közben kitörte a nyakát. Ezután Semri elájult.
Az egyik halott felesége, Hivmik Elsô Asszonya, aki a bokrok rejtekébôl nézte végig a viadalt, tanuja volt, amint az óriás ezután a feltápászkodó két halászt megragadta, és addig csapkodta egymásnak a koponyájukat, amíg össze nem tört mind a kettô.
Befejezve a gyilkolást a kon, Himvik Elsô Asszonya szavai szerint, becsörtetett a halásztanyára. Iszonyatos pusztítást végzett, szétdúlta a három kunyhót. Végül megtalálta a föld alatti vermet, amibe az élelmet és italt rejtették a halászok.
Meglelve az eleséget diadalkiáltást hallatott, majd felzabálta a nagycsalád majdnem egész élelmiszerkészletét.
A fiatal lányok és asszonyok nem tudtak elmenekülni, bénultan álltak, azt hívén, hogy az alvilág egyik démona látogatta meg ôket. Csak akkor gondoltak a futásra, amikor a gigászi lény rájuk vetette szemeit. A férfi utolérte egyikôjüket, a mindössze tizenöt tavaszt látott Gauren Nyolcadik Lányát, akit Lupének szoktak szólítani. A Tengerjárók nyelvét rettenetesen rosszul, töredezve beszélve bort követelt. Lupe hallott már a borról, errôl a nyugati italról. A kérés kissé megnyugtatta, hiszen egy démon nemigen szokott inni, el tudta magyarázni az idegennek, hogy a Tengerjárók nem isznak bort. Az óriás erre megint dühöngeni kezdett, ezért Lupe gyorsan hozzátette, hogy van hasonló italuk, a köcsögökben tárolt errok, amit kecsketejbôl erjesztenek.
A férfi nekiesett a köcsögöknek, s annyi errokot ivott meg, amitôl az egész nagycsalád ájultan eldôlt volna. Közben egy pillanatra sem engedte el Lupe karját.
Itt Himvik Elsô Asszonya szégyenkezve lesütötte a szemét, majd az Alkor sürgetésére bevallotta, hogy az óriás magáévá tette Lupét. Nem is egyszer. Yesyum kérdésére közölte, nem tudja, hányszor, mert elindult megkeresni a harcosokat.
A beszámolót hallgató falusiak dühösen ordítoztak a gyalázat hallatán. Ha egy nemtelen idegen megbecstelenitheti a Tengerjárók leányát, akkor a világ a végéhez közeledik.
Mayetta, a Parancsnok vette vissza a szót. Elmondta, hogy huszadmagával rohant a tanyára, amikor Himvik Elsô Asszonya jelentette az idegen garázdálkodását. Amikor odaértek, a kon már olyan részeg volt, hogy mozogni is alig bírt, de így is nyomorékra csapta négy emberét, amíg le tudták ütni.
A tömeg ismét zajongani kezdett, halált követeltek az idegenre, aki három halászt megölt, aki nem átallott becstelenséget hozni Lupéra.
- Csend legyen! - kiáltott fel Yesyum, majd halkabban hozzátette: - Én, az Alkor, a fôpapotok igényt tartok erre az emberre. Magam akarok bíráskodni fölötte.
- Miért? - kérdezte valaki.
- Álmot láttam - válaszolt rejtélyesen az öreg pap.
Az emberek hümmögve elhallgattak. Evvel nem lehet vitatkozni.
Az Alkor pedig intett a rableányoknak,
akik, öten is nehezen boldogulva bevonszolták a hatalmas
testet a fatemplomba.
AZ IDEGEN másnap alkonyatig eszméletlen volt. Yesyum úgy sejtette, nem a sebei miatt, hiszen azok közül egy sem volt igazán súlyos. Inkább a mértéktelenül fogyasztott errok volt a bûnös.
Amikor magához tért, rögtön fel akart ugrani, de a fôpap elôrelátóan kezét-lábát erôsen összekötöztette.
- Mi a ménkû! - morogta a férfi, majd észrevette az Alkort.
- Nédda! Emmeg egy varangy! Üdvözletem, te szaros béka. Csak lenne szabad a kezem, egybül agyonvágnálak.
A férfi robosztus termetéhez hasonlóan durva, ám megnyerô arc csatlakozott. Most, hogy szemeit nyitva látta, Yesyum csodálkozva vette észre, hogy a vaskos orr és száj, a bozontos haj és szakáll egészen másképp hat a fekete szemek pillantásával együtt. Vad ez az ember, de van benne ész és lélek, mondaná egy Tengerfia, s ez errefelé a legnagyobb dicséret.
- Mi vónál te, héka? - folytatta a férfi. - Hm. Azt gondolom, az alvilág szaros kutyája vagy.
Fejéhez kapott.
- Merí, amennyire emlékszek, leöltek azok a rohadt alligok. De ez még a kisebbik baj. A fejem! Szétszakad. Te, te kutya, adjál már inni valamit!
Yesyum a Tengerjárók kon nevét hallván elmosolyodott.
- Szóval a Birodalomból jöttél.
- No né! - hökkent meg az idegen. - Idelenn is a mi nyelvünk járja? Hej, de örülne a császár, ha tudná.
Álmodozó arcot vágott, és elmosolyodott.
- Milyen jó lenne visszamenni, és elmondani neki. Aztán meg kitekerni azt a rohadt nyakát.
A pap intett, mire egy rableány errokos köcsögöt tartott a férfi szájához. Az hálásan szürcsölni kezdett, s ivott mindaddig, amig a köcsög ki nem ürült.
- Hah! - mondta aztán lelkes hangon. - Borzalmas egy ital ez, barátom, de ereje az van! Nem hiszem, hogy bármi alvilág tartogat ilyesmi nedût a magamfajta istenverte bûnösnek. Vagyis nem haltam meg. Akkor pedig... miféle hely ez?
- Én Yesyum vagyok, a sziget fôpapja, ahova kivetett a tenger. És ahol vád alatt állsz. Te milyen névre hallgatsz?
Az idegen gôgösen szólt:
- Xen RollÛ Sommetri Botkar a nevem, te féreg.
Leereszkedô vállvonással hozzátette:
- Szólíts csak Rollónak! Az eszed úgyse elég a többihez.
Hm. Egy kon fônemes.
- Xen? - kérdezte Yesyum hamiskásan. - Egy xen, aki a köznép aljanyelvén beszél?
A férfi megrándult ültében.
- íIszen mit értenél mást, te istenbarma? Legfeljebb ezt a nyelvet szedhették fel azok a mocsok allig rablók, akik rendszeresen fosztogatják a partjainkat!
Az Alkor a kon nemesi választékossággal folytatta:
- És hogy kerül ide egy udvari nemes, egy szál ruhában, a szigetünk elé? Miféle xen az, aki úgy zabál, mint egy disznó, s aki nôket becstelenít meg? He?
- Nôket? Csak egy volt az, barátom - dörmögte zavartan Rolló. - Ami meg a többit illeti... most éppen meg vagyok fosztva a nemesi címemtôl, mert... nos, mert néhány minisztert seggberugdostam. Azt gondoltam, a császár elé úgyse járulhatok, elmegyek hát világot látni.
- Úszva?
- A fenét! Szétment a hajóm a viharban. Négy emberem veszett oda!
- Csoda hát, ha mérges voltam? - tette hozzá.
Yesyum ezúttal nem válaszolt, s RollÛ kis idô múlva fészkelôdni kezdett.
- Oldozz már fel - kiáltott az öreg felé -, lerohad a kezem.
- Ítélet alatt állsz!
- A tiéd alatt ugyan nem. Követelem, hogy vigyenek a fônökhöz! Holmi pap nem szabhatja meg a sorsomat.
Az Alkor közelebb lépett hozzá, s elôvette az eddig köpenye alatt megbújó jelvényeket.
- Itt a fônök is én vagyok.
Rollo elgondolkodott.
- Ezek szerint Heser szigetére kerültem.
Nocsak! A nemes xen igen sokat tud a Tengerjárókról, gondolta Yesyum. Miféle ember lehet? Találkozott olyan konokkal, akik éveket töltöttek közöttük, vagy elrabolt szolgaként, vagy követségben. De azokon látszott a szigetlakók nyoma. Mások voltak a mozdulataik, a szemük állása, a beszédjük módja. Ez a férfi azonban hamisítatlan szárazföldi kon, biztos, hogy még soha nem járt a szigeteken. Talán az apja? Hm. Majd elválik.
- Igen, ott értél partot - bólintott. - Látom, tudsz bizonyos dolgokat rólunk. Akkor azt is tudod, hogy ez szent hely. Viselkedj ennek megfelelôen.
- Ha eloldozol, majd meggondolom.
Yesyum összehúzta a szemét.
- Esküdj meg nemesi szavadra, hogy veszteg maradsz, és aláveted magad az ítéletemnek. Akkor megszabadulhatsz a kötelékeidtôl.
Rolló kis gondolkodás után bólintott.
- Rendben van.
Nem vette szívesen, hogy
ez a karvalyarcú öregember ilyen hangon beszél
vele, de észrevett a szemében valamit, ami arra
késztette, hogy komolyan gondolja az egyezséget.
Ilyen tekintetet csak egyszer látott életében.
Az enji-mocsaraknál, messze a szárazföld mélyén.
Azok a fanatikusok néztek ilyen elszántan, semmitôl
nem félôen, akik a Régi Embereknek a mocsár
által felvetett ördögi szerkezeteit gyüjtötték
össze, és próbálták titkukat
megfejteni.
A NAGYFALUBAN körülbelül ezer ember élt. Rolló belátta, ha semmibe is venné a fôpapnak tett ígéretét, nem sok lehetôsége volna, hogy elérje a két mérföldre lévô hadi kikötôt, és szerezzen egy allig harci hajót. Egyéb tengeri alkotmányon kevés esélye lenne visszajutni a Birodalomba. De különben is, céllal jött ide, ha nem is Heser szigete volt, ahová készült.
Azon elmélkedett, voltaképpen nem nagy baj, hogy a Szent Szigetre jutott. Az Alkor - elméletileg persze - az összes allig fônöke, az allig vezetô isten, Zauengob legfôbb képviselôje. Hatalma csak saját szigetén van, igaz, de a tekintélye óriási, és bizonyára rengeteg információval rendelkezik. És neki elsôsorban információkra van szüksége.
A faluban mindenki kiköpött a háta mögött, de bántani nem merték, hiszen az Alkor vádja alatt állt.
Yesyum néhány napra magára hagyta, e nem várt szabadságot Rolló a szigeten való barangolásra használta fel. Az egész olyan volt, mint valami tengerbe süllyedt hegy, amelynek a csúcsa áll ki a vízbôl. Átmérôjét tizenhét mérföldre becsülte. Középpontjában egy csúcsos domb emelkedett, oldalait dús növényzet borította, ám a teteje kopár volt, mintha valaki letarolta volna.
A hatodik napon a fôpap meglátogatta a fatemplom egy kis helyiségében, ami alvókamrájául szolgált.
Rolló szokás szerint errokot kortyolgatott.
- Gyere, kon, sétáljunk egyet!
Rolló odamordult.
- Mivel az alligok közötti rangod megközelíti az enyémet, szólíthatsz Rollónak, de a sértô beszédet nem tûröm.
Míg a falu fôteréig értek, Yesyum elmeséltette vele érkezésének körülményeit. A kon arisztokrata az Alkor kurtán odavetett kérdéseit is sérelmezte, de úgy gondolta, szüksége lehet a vénember segítségére, ezért nem tette szóvá újra a hangnemet.
Odalenn megálltak egy lepénysütônél, s miközben falták a süteményt, Yesyum összevetette az idegen szavait a falusiak elbeszélésével.
Néma falatozásukat egy igen szép szôke lány zavarta meg. A karcsú, kékszemû, igazi allig szépségen megakadt Rolló tekintete, és szájtátva bámulta.
A lány meghajolt a fôpap elôtt, aztán Rollóra mosolygott, de nem szólt.
No persze, gondolta az, várja, hogy a férfiak kezdjék.
Yesyumot megelôzve közelebb lépett a lányhoz, és könnyedén, hatalmas testéhez mérten furcsán finom eleganciával fejet hajott.
- Ó, te szépséges szivárvány! Kit tisztelhetek benned, melyik család...
Legnagyobb meglepetésére azonban a lány sírva fakadt és elrohant. Magyarázatért fordult a fôpaphoz, az azonban dühösen nézett vissza rá.
- Te nem tudod, ki volt ez a lány?
- Hát... ismernem kellene?
- Legalább illene. Ôt becstelenítetted meg.
Rolló válla közé húzta a fejét.
- A Szent Peidonra! Csak nem?
- Nem is emlékszel rá?
- Hát izé... úgy halványan. Már nemigen voltam magamnál, az az igazság.
Yesyum szótlanul kivonult a faluból, a kon követte.
- A vád ellened éppen ez az erôszak - fordult hirtelen feléje. - A három halászt nem írom a terhedre, mert ôk támadtak rád. Ugyanez a helyzet a harcosokkal. De ezt az ártatlan szüzet meggyaláztad, elvetted az értékét, pedig a jövô nyáron akarták férjhez adni. Ez a frigy immáron, a te jóvoltodból, kútba esett.
- Igazán sajnálom - mentegetôzött az idegen. - Szívesen fizetek kártérítést...
- Mibôl? - kérdezte Yesyum. - Az ékszereid szépek, nem mondom, de azokat elvettem, a halottak családjainak kártalanítására.
- Micsoda? - hördült fel a bozontos fej_ óriás. - Az minden vagyonom! A birtokaimat is elkobozták, hogy enné meg a fene ôfelségét, ott ahol van!
- Különben is - vágta el a szavakat az öregember -, a mi törvényünk nem fogad el ilyen esetben kártérítést.
- Nem? - kérdezte rosszat sejtve Rolló.
- Csak két válasz lehet erre. A halál... vagy a házasság.
A nemes xen úgy ugrott arrébb, mintha darázs csípett volna belé.
- Házasság? Vegyem el?
Széttárta a kezeit, majd leejtette.
- Gyönyörû az a lány, ez igaz. De... vegyek el egy közrendût? Egy halász leányát? Ugyanarra a sorsra juttassam a gyermekeimet, mint amit magam is szenvedek? Hiszen éppen azért jöttem...
Amint meglátta, hogy Yesyum milyen élesen figyel rá, rögtön abbahagyta.
- Ahá! - mondta az öreg. - Szóval nemcsak világot látni indultál.
Rolló dühösen elfordult.
- Semmi közöd hozzá!
- Azt hiszed? - az Alkor szája ragadozómosolyra torzult.
- Tudod - folytatta -, háromszáz harcos mozdul meg itt az én parancsomra. Ha ötvenet leölsz is... Érted, ugye?
Amaz tovább hallgatott.
- Aztán meg... talán segíthetünk egymásnak.
Ez a hang bíztató volt, Rolló ismét az öregemberre nézett.
- Egymásnak? Hogy érted ezt?
- Mondd csak el, miért jöttél a szigetekre!
A kon szemmel láthatóan habozott.
- No, mondd már!
Yesyum egy nagy tömlôt emelt ki zsákjából. E néhány nap alatt bebizonyosodott, hogy az óriásra lehet hatni az errokkal.
Rolló arca fel is derült.
- Hát... elvégre nem olyan nagy titok. Add csak ide azt a tömlôt, öreg barátom, és üljünk le, ide ni, erre a füves részre!
Hatalmasat kortyolt, megvolt tán egy pint is, majd elégedetten böfögött, és ruhaujjával megtörölte a bajuszát és szakállát.
- Az én nagyapám, Krek Sommetri valami hetven esztendôvel ezelôtt követségben járt az alligoknál, jelesül Heda szigetén. Orense parti városunkat támadták meg egy évvel elôtte a tengeri rabló elôdeid. Mivel ez a település a mi családunk védnöksége alatt áll, már ôsidôk óta, Krek ki akarta váltani a foglyokat.
Majdnem egy évig tartott a huzavona, s idôközben a nagyapó szerelmes lett. Igen, egy allig nôbe. Olyan nagy volt a vágya, hogy el is vette feleségül, titokban persze, mert a nô valaki másnak volt igérve. Aztán, amikor végre megegyezett a váltságdíjban és visszatért a Birodalomba, a lány vele ment. Ô lett az én nagyanyám.
Az ellenségeim (mert, mi tagadás, gyûjtöttem egy szekérderéknyira valót) ezt használták ki. Vádiratot készítettek a császárnak. Megvádoltak, hogy a nagyanyám közrendû, ráadásul allig nô volt, ezért nincs jogom a nemességre, és a birtokokra. Most ott dúskálnak azok a nyomorult varjak az én földemen.
Yesyum nem szólt közbe, csak pillantásával nógatta.
- Apám viszont azt mondta nekem, hogy a nagyanyám egy fejedelem lánya volt. Ha ezt sikerülne bizonyítani valahogy, hiába volt allig, az ô nemessége a sajátjai között alkalmas arra, hogy a Birodalomban is nemességet hordozzon. Vagyis visszaszerezhetném mindenemet. Ezért jöttem ide, vagyis hát Heda szigetre igyekeztem, de a vihar Heserre vetett.
Az Alkor hosszan nézte.
- Te vagy az! - mondta végül. - Most már semmi kétség.
- Miket beszélsz? - kérdezte Rolló, megütközve a fôpap szemeinek csillogásától.
Az öreg valahogy egész más tekintettel kezdte vizsgálni. Zavarta a mustra, ismét kortyolt egy nagyot.
- Huh! Mi bajod van velem? - érdeklôdött óvatosan.
Amaz elmosolyodott.
- Bajom az semmi. Sôt, elégedett vagyok mindazzal, amit elmondtál. Jóval nagyobb mértékben, mint gondolnád.
- Hogyhogy...
Yesyum azonban felállt és a domb felé vette útját.
- Hé! - kiabálta Rolló, mert az öreg úgy rohant, mint valami gazella. Hátára nyalábolta a tömlôt, és utánaszaladt.
Mindketten ziháltak, mire a dombtetôre értek.
A kon gyanakodva nézett körül.
- Miért jöttünk ide? Ez valami ítéleti hely?
- Most nagyon figyelj rám - mondta Yesyum. - Hallgasd, amit mondok!
És elszavalta az ôsi jóslatot.
- Több ezer éves ez a szöveg. Leírni tilos volt, az egymást követô fôpapok szájról szájra adták át az utódjuknak. Mi azt tartjuk, hogy a domb belsejében lakozik Zauengob, vagy legalábbis egy isteni személy, aki vele közvetlenül kapcsolatba léphet. Az elôdöm, Rera Alkor azt mondta, a soros fôpapnak folyton készenlétben kell állnia, minden nap várnia kell a Küldöttet, akit a jóslat leír. Mert ez az ember képes megnyitni az ajtót, behatolni a domb gyomrába, és megtalálni az utat az istenhez, vagy az Ô bizalmasához.
Mindezt valahová Rolló feje fölé nézve mondta. Most az arcára szegezte tekintetét.
- Ékszerektôl csillogó ruhában értél partot. Három erôs kórót, a halászcsalád legügyesebb tagjait ölted meg, tépted ki. Lupét, a virágszálat leszakítottad. Aztán a család összes élelmét, italát magadba tömted.
Rolló csak nyelt egyet döbbenetében. Mibe keveredett?
- És a flimm? - nyögte ki. - Azt honnan szeded, hogy én egy ilyen kardfogú vadállat után jöttem? Hiszen, amennyire tudom, a szigeteken már egy sincs. Ez nem stimmel.
- De igen. A te nagyanyád a hedai Mutawi-nemzetség Ötödik Leánya volt abban az idôben, Leffitának nevezték. Nagy botrányt keltett a megszöktetése, híre ment. Még bosszúhadjáratot is akartak indítani. A Mutawi-nemzetség fejedelmi család, Heda urai ôk. És a totemállatuk egy vicsorgó flimm!
Maga után intette Rollót, aki megbabonázva engedelmeskedett.
Megkerültek egy nagy kôrakást, s mögötte Yesyum a sziklafalra mutatott.
- Éppen ilyen, mint ez!
A tigrispofa körülbelül embermagasságú volt. Nagy mûvész készíthette, nehéz munkával. Nem egyszerûen a sziklába véste, hanem a követ vájta ki körülötte, dombormûvet alkotott. Láthatóan karbantartották a flimmfejet, a sárga-fekete csíkok például egészen friss festésûnek tûntek. Szemei sötét üregek, szája tátva, élethûsége világosan érzékelhetô volt.
- Ahogy mondtad, itt, szigeteinken már kivesztek a flimmek. De mi ápoltuk ezt az egyet, mivel a jóslat szerint benne ered a megváltás. Az istenekhez való út.
Ezzel a fôpap leborult Rolló elôtt.
- Nagy Küldött! Teljesítsd be a jóslatot!
A Nagy Küldött tétován álldogált, egyik lábáról a másikra.
- Izé... És mit kell csinálnom?
- Nyúlj bele a flimm szemeibe és szájába! Olyan pontokat találsz ott, amik nyomásra beljebb húzódnak. A tanítás szerint az istenek flimmje felismeri a Küldött kezét, és az érintésekre kinyitja az ajtót, amely a hegy belsejébe, Zauengob rejtekébe vezet.
Rolló odament és végrehajtotta a mozdulatokat. Érezte, hogy valami enged ujja nyomásának a szemekben és a szélesre tárt pofában. Egyéb azonban nem történt.
- Nyomd meg ôket még egyszer! - sürgette az Alkor.
Megint semmi.
Yesyum egészen összeomlott. Percekig nem szólt.
- Gyere! Gyere innen - suttogta, miközben Rolló ruháját rángatta. - Szükségtelenül zavartuk meg az istenek nyugalmát.
Már félúton jártak lefelé, amikor a pap megtorpant.
- Nem! - zihálta. - Nem lehet tévedés. Te vagy az az ember! Az évezredek alatt rengeteg idegen vetôdött errefelé. Egyik sem mutatta ezeket a jeleket. Te viszont mindet produkáltad, ahogy a jóslat megkívánja.
Rolló tanácstalanul közbevetette:
- Lehet, hogy véletlen.
- Nincsenek véletlenek! - kiáltott fel Yesyum
Aztán, néhány pillanat múlva hozz·tette:
- Az istenekkel kapcsolatban semmiképpen nem. îMutasd meg néki...î
Üdvözült tekintettel nézett a konra.
- Igen. Én követtem el a hibát. Nem mutattam meg mindent. Azt hittem, nem tartozik a îvaló arcî-hoz, de most már értem. Ezek a dolgok összefüggenek.
Rollónak az volt a benyomása, hogy az öreg a nagy csalódásba beleháborodott. Újból meghúzta a tömlôt, hogy erôt merítsen, hiszen az ôrültek rendkívül veszélyesek. Hiába a testi ereje, a bomlott agyú fôpap, ha ôrjöngeni kezd, ki tudja, mire képes?
- Nos - mondta békítôen -, talán jobb lenne, ha egyedül hagynálak ezekkel az égi gondolatokkal. Még megzavarom az... izé... megvilágosodásodat egyszerû, és gyarló jelenlétemmel.
A fôpap tekintetében most humoros szikrák jelentek meg, ami igen megdöbbentette Rollót.
- Te hülye kon, hát minek nézel engem? A te vallásod más, de Szent Peidon sem mond egyebet, mint én. Összefüggenek a dolgok. És ezért tartassz bolondnak? Gondolkozz!
- Azt teszem - felelte Rolló, bár továbbra sem értette.
Úgy látszott, Yesyum jól szórakozik rajta.
- Van még valami, amit mutathatok
neked. De mára elég ennyi. Át kell gondolnom
mindazt, ami itt történt, nehogy újabb hibát
kövessek el.
MOST a kikötô irányába indultak, de hamarosan egy másik útra tértek, a domb átellenes oldala felé.
- Egy barlangba viszlek - magyarázta a fôpap. - Ôrzünk ott valamit, ami csak isteni eredetû lehet.
A barlang szájánál katonák álltak, fegyvereiken már messzirôl megcsillant a napfény. Az üreg bejárata tehát nem úgy bukkant ki az ember elôtt, mint valami látomás s ennek a kon ôszintén örült. A flimmpofa ugyanis jócskán megijesztette, ha nem is mutatta a pap elôtt.
Yesyum mondott néhány szót allig nyelven a fegyveres alakoknak, mire azok felemelték egymást keresztezô lándzsáikat.
Egy elôtérbe jutottak, keskeny folyosó indult belle, gy harminc láb hosszú. A végén Rolló vasalt ajtót fedezett fel. Az Alkor öt zárat nyitott ki, mielôtt beléptek az ajtó mögötti sötét térségbe.
Eleinte semmit nem láttak, de Yesyum csakhamar meggyújtotta a rozsdás vastartóba rakott négy fáklyát. Amint fényük felemelkedett, a szemben lévô faltól egy hihetetlen szörnyeteg vicsorgott rájuk.
Rolló felordított, és fegyvert keresett az oldalán. Egy pillanatig pánikban volt, de aztán Yesyum rátette a kezét a karjára. Megnyugodott, de nem az érintéstôl. Valami azt súgta, nem elôször lát ilyet.
Félelmetes volt, az igaz.
Egy óriási, csaknem háromméteres csontváz magasodott el¦tt¸k, koponyája ezüstösen csillogott a fáklyafényben. Szeme három is volt, s nem üres, sötét lyukak, mint a flimméi, hanem valami üvegszerû töltötte ki ôket, bár nem csillogott, halvány és fénytelen volt. Négy ezüstös kar lógott a szörny oldalán, lába viszont kettô volt, akár az embernek, ám ezek a végtagok vastagok, oszlopszerûek voltak. Farokféle állt ki a test hátuljából, a mozdulatlan lény azzal támaszkodott a földre.
Tudniillik a szörnyûség szemmel láthatóan halott volt. Még porfoltok is látszottak a testén, mintha már idôtlen idôk óta állna itt.
Yesyum elégedetlenül morgolódott.
- Pedig minden hetedik napon tisztítaniuk kéne. De hát nemigen szeretnek a közelébe jönni - intett kifelé, az ôrökre célozva.
- Jóságos Teremtés! - suttogta Rolló. - Mi a ménkû ez?
A pap bizonytalan mozdulatot tett.
- Pontos választ nem adhatok. Amennyit tudok, az elôdeimtôl származik, írásos hagyomány szintén nem kész¸lt. Háromszáz éve emelkedett ki a tengerbôl ez a dolog. Kijött a szigetre, össze-vissza rohangált. Valamit kereshetett, mert ôrjöngve tombolt állítólag. Aztán felásta a földet, össze-vissza fúrta a fél szigetet. Az emberek elmenekültek a domtetôre, és onnan nézték a rombolást, ami két napig tartott. Ekkor a szörnyeteg egyszer csak megmerevedett.
Azóta sem mozdult meg. Ezt a barlangot még akkor vájták, s idehozták, elzárták a lényt. Az emberek persze nem feledkeztek meg róla, csak éppen.. nem beszédtéma, és ez érthetô.
- Ennyi?
Yesyum vállat vont.
- Ennyit mondhatok, nem többet.
Rolló egészen a lény közelébe ment.
- Én viszont talán többet tudok.
Megveregette az egyik hatalmas kezet.
- Nos, te pap, nekem kalandos életem volt már eddig is. Nyolc év elôtt kockán elnyertem a hilvér követ minden pénzét. Aztán meg akart ölni az istenadta, de ô maradt holtan a téren. Egyszóval számûztek. Mivel az egész Hilvér Királyság engem kutatott, a szárazföld belsejébe menekültem. Egyetlen biztonságos hely volt számomra.
A fôpap bólintott.
- Az enji-mocsarak. Hallottam errôl az átkozott helyrôl.
- Igen - értett egyet Rolló. - Átkozott hely volt. Napokig mesélhetnék az ottani kalandjaimról, de ez nem tartozik ide. Ami lényeges, ott én találkoztam emberekkel, akik ördögi dolgokat halásztak ki a mocsárból.
Ismét megveregette a szörny kezét.
- Némelyiknek pont ilyen szine volt, mint ennek. Ez fémbôl van, Yesyum. Nem vasból, vagy bronzból, valami ismeretlen fémbôl, amit a Régi Emberek használtak. Hallottál már ugye róluk?
- Nemigen hiszek bennük.
- Pedig léteztek! Számolatlanul voltak ott ezek a dolgok. Az emberek, akik a mocsárnál éltek, úgy hívták ôket, îgépekî. Azt mondták, a Régiek csinálták ezeket, és mi, ha megpróbálunk az ôsök eszével gondolkodni, életre kelthetjük a szerkezeteket. Elmagyarázták nekem, hogy erek, vérerek vannak a belsejükben. Nem vér fut bennük, hanem valami m·sfÈle folyadék. Nos, ezek az erek elmozdulhatnak a hosszú idôk során, vagy valami sérüléstôl, és mert nagyon pontosan kell illeszkedniük, az ilyen elmozdulás szinte mindíg a gép tetszhalálát okozza.
Csak egy-kettôt sikerült feltámasztaniuk. Úgy érzem, azokat is inkább véletlenül, mintsem tudatos gondolkodással, mert a módszerük... hát, elég fura volt.
- Hogyan sikerült nekik a varázslat? - kérdezte száraz torokkal Yesyum.
Rolló bocsánatkérôen nézett rá.
- Rugdosták ôket.
- Mi?
- Rugdosták. Meg minden módon felborogatták.
- És ettôl...
- Azt nem tudom, hogy ettôl támadtak-e fel, én magam semmiféle életre kelést nem láttam. De többször tanuja voltam, amint egy-egy rongyos figura napokig rugdalta, ütötte, borogatta a gépeket. Aztán láttam mozgó gépet is, igaz - intett a hatalmas fémlény felé -, nem ilyen szörnyeteget. Kutyányi volt csak, amit mutattak nekem. Zümmögött, és takarított.
- Hogyhogy takarított?
- A gazdája mondta, hogy rugdosás közben egyszer csak nyikkant egyet, aztán mindjárt szívni kezdte a hosszú orrán befelé a port a kunyhóból, meg mindenféle szemetet.
A fôpap megrázta a fejét.
- Ez nem hangzik valami meggyôzôen. A Régi Embereken nyilván az isteneket értik. Mi úgy tartjuk, valamikor ôk is a Földön éltek, de aztán elmentek. Az lehet, hogy ittfelejtettek párat a dolgaik közül, de nem hiszem, hogy tetszene nekik, ha a fülükbe jutna, hogy az emberek rugdossák ezeket a szent tárgyakat.
- Én is megkérdeztem tôlük, nem hoz-e valami rosszat rájuk ez az eljárás? Nevettek rajtam, tudod, módfelett istentelenek azok a népek. Valamilyen... zárolatról beszéltek, amit az erek elmozdulása okoz. Senkit nem sértenek meg azzal, mondták, ha îhelyrerázzákî az ereket, hiszen ettôl folyhat ismét a gép vére, ettôl áll helyre az élete.
Yesyum sokáig töprengett a hallottakon, végül megkérdezte:
- Miért mondtad ezt el nekem?
- Mert... ha segítessz bebizonyítani, hogy a nagyanyám fejedelmi sarj volt, megpróbálom helyrerugdosni ezt a gépet. Meggyôzôdésem, hogy ôkelme hasonló valamiképpen az enji-mocsárból elôjött szerkezetekhez, bár, mint mondtam, az mind apró és semmire való volt.
- Ez nagyon kockázatos! - válaszolt óvatosan a fôpap. - Mi lesz, ha igazad van? Ez a valami lerombol mindent körülöttünk. Ezer ember él a szigeten.
Rolló már majdnem kibökte, hogy ennyi allig úgyis túl sok a Föld hátán, de aztán inkább visszanyelte.
- És ha... az én küldetésem kapcsolódik ehhez a szörnyhöz? - Úgy gondolta, ez sokkal jobb lesz. - Hiszen magad jutottál erre a következtetésre. Nézd, amikor ez a fémember partra jött Heseren, egy kicsit tombolt, aztán megmerevedett. Ha követjük az enji-mocsár béli emberek gondolatmenetét, elmozdult az egyik ere. De vajon véletlenül történt-e így? Lehet, csak arról van szó, hogy meg kellett várnia engem! Gondold el, véletlen-e, hogy pont én ismerem a helyreállításának módszerét? He?
Az Alkor végigsimított öreg arcán.
- Nehéz döntés
ez, de igazad van. A legfontosabb számomra az istenek útjának
megnyitása. És ehhez te vagy a Kiválasztott.
Nem lehet másként.
ROLLÓ szinte meg sem lepôdött, amikor a nyikkanást meghallotta. A hatnapos folyamatos munka, az irtó nehéz test borogatása, lökdösése még az ô bivalyerejét is kikezdte. Tegnap este már olyan fáradt volt, hogy nem tudott kimenni az elôbarlangba, ahol a fôpappal közös fekhelyük volt, ott dôlt el, a gép alatt.
És most, hajnalban, az elsô rugásra felnyikkant a fémbôl való disznó. Meglepetés vagy ijedelem helyett csak az örömöt érezte, hogy nem kell tovább végezni ezt az undorító munkát.
A fémes kattanás után néhány pillanattal fény gyúlt, sárga fény a három szemben. A férfi a falhoz húzódva nézte.
- Yesyum! - kiáltott ki, s a fôpap csakhamar megjelent. Nem hagyta el az elôteret az elmúlt hat napban, de be nem jött.
A borzasztó koponya lassan körbefordult, aztán a gép karjai, lábai mozdultak meg. Körülbelül egy perc telt el, s a monstrum megindult az ajtó felé.
- Félre! - kiáltotta Rolló, azonban a pap leborult.
- Ó, istenek fia, hódolok elôtted!
A marha, akarta mondani a kon, de elakadt a szava. A szörny felemelte hatalmas lábát, de aztán nem tette le az Alkor hátára, ízzé-porrá zúzva a gondatlan embert. Egy ideg a levegôben lógatta, mintha tétovázna, hogy eltapossa-e ezt a furcsa törpefajtát, majd lassan visszavonta és leeresztette maga elôtt.
Rolló hitetlenkedve rázta a fejét, az Alkor azonban diadallal nézett rá.
- Én Zauengob hû szolgája vagyok. Engem nem bánthat az ô teremtménye.
- Nem tudom. Én azért féltem egy kicsit, ha nem haragszol.
A gépezet forgatta a fejét egyikükrôl a másikra, ahogy ott állt, feléjük tornyosulva. Kissé meg is hajtotta magát, hogy jobban lássa ôket.
- Speak! - dörögte hirtelen.
A két férfi összenézett.
- Mintha mondott volna valamit - suttogta Yesyum a dörgedelem után nagynak ható csendben.
- Meglehet. Én mindenesetre nem értettem.
- Mond! - közölte a gép.
Rolló hamarabb fogta fel.
- Beszélj! - kiáltott most ô a fôpapra. - A nyelvünket tanulja! Minél többet ugatsz, annál többet jegyez meg belôle. Beszélj hát, mondjál valami litániát. De konul, ha lehet.
Az elkövetkezô órákban a pap nem mindennapi bravúrt hajtott végre. Hamarjában, írásbeli segédlet nélkül konra fordította a Tengerjárók Érkezésének sagáját, ami nem kevesebb, mint hatszáz verssorból állt. A rímek persze kívánnivalókat hagytak maguk után. Rolló ezt szóvá is tette, de aztán már nem merte zavarni, Yesyum úgy megsértôdött hallatlan szemtelenségétôl.
Elég az hozzá, mire kireggeledett, a gépezet csikorogva, de azért érthetôen közölni tudta.
- Ki akarom menni.
- Hová kívánnál távozni, nagyuram? - kérdezte tisztelettudóan a fôpap.
- Flimmet keres.
Ez a kijelentés viszont ráfagyasztotta az áhitatot mindkettejük arcára.
- Te is? - mondta Rolló kis csend után, némileg csalódottan.
Az öregember felemelte a kezét, és csendre intette.
- Hát nem látod? Igen! Te, az ember vagy a Küldött, és az istenek szerkezete egészít ki téged. Ezért kellett mindent megmutatni. Jertek utánam.
Az ôrök üvöltve
szaladtak szanaszét, amikor a furcsa hármas (mondhatnám,
kéz a kézben) kilépett a barlangból.
Felébredt a szörnyeteg! Lesz mindjárt riadalom
a faluban, gondolta Yesyum, de ezzel most nem törôdött.
NEM KELLETT keresztülmenniük a településen, a gerincen átvágva éppen a flimm domdormûve elé jutottak.
És megtörtént a csoda.
Amikor a gépezet mártotta ujjait a nyílásokba, egy sziklatömb, közvetlenül mellettük, óriási robajjal emelkedni kezdett felfelé.
Ekkorra a két férfi már túl volt minden félelmen. Habozás nélkül eredtek a fémember nyomába.
Hosszú, girbe-gurba járaton kanyarogtak végig, aztán valami hihetetlen következett. Tömör fémfal állta útjukat, pont olyan szinû, mint a gép. Az Alkor már-már átkozódni kezdett, hogy megint nem sikerült a tervük, a gép azonban rámutatott a sziklafalba jobb oldalon ékelt táblára. Ezen villogó pontok voltak. Úgy villogtak, mint a fémember szeme. A csillogó ujj megnyomta egyiküket.
Meglepetten ugrottak hátra, ahogy a fémlap hangos surranással oldalra eltûnt a sziklában.
A kis kamra, ahová kerültek, a másik oldalon egy ugyanilyen fallal, illetve, rájöttek, ajtóval volt lez·rva. A szerkezet azt is kinyitotta. jabb folyosó nyílt elôttük, derékszögben a barlangalagúthoz képest. Megindultak rajta jobbfelé. Egy csomó hasonló fémajtókat láttak, mellettük a falba épített villogó pontokkal. A gép azonban ügyet sem vetett ezekre, csak ment tovább.
Rolló úgy érezte csigavonalban haladnak, befelé és befelé, ebbe az elmondhatatlan építménybe, a középpontjába. Nemsokára valóban véget ért az út, ugyanolyan ajtó zárta. Átlépve a magas fémküszöböt, egy körülbelül húsz láb átmérôjû helyiségbe jutottak.
Yesyum egy istent várt, vagy legalábbis valami félistent, helyette teljesen üres volt a terem, bár a falán számtalan ablakot láttak. Ezt ôszintén szólva nemigen lehetett érteni, hiszen hova nézzen egy ablak egy épület legbelsejébôl? Sötét is volt mind. A terem egyetlen berendezési tárgya egy pult volt, amit az egyik sötét ablak alatt fedeztek fel.
A gép a szoba közepére állt, mellette Yesyum feszített. Rolló viszont odament a pulthoz, és szemügyre vette. Mindenféle gombok voltak rajta, pirosak, kékek, zöldek, vagy huszonöt darab. Pont olyanok, gondolta, mint a ruhagombok, csak nagyobbak. Még néhány furcsa jelet is észrevett, éppen ott törték meg a kis korongok szinét, ahol a normális gombokon a tûnek-cérnának való lyukak.
Rolló megpróbált elvenni egyet, de tapasztalta, hogy oda van varrva az asztalhoz.
- Ne! - sziszegte feléje az Alkor. - Ne piszkálj hozzá, ezek isteni dolgok. Még megharagszanak.
Mintha csak a fôpapot akarták volna igazolni az égiek, hirtelen mély gongszó hallatszott, majd egyszerre kivilágosodott a pult fölötti ablak.
Szájtátva bámulták a megjelenô emberarcot. Mögötte jeges föld képe látszott, ahol hóvihar dúlt, de a szél hangját nem hallották.
Hová nyílnak az ablakok? Varázs helyekre? Az égiek lakába? Erre gondoltak, amíg az ôsz, szomorú, vizenyôs tekintetû lény (ilyen volna egy isten?) meg nem szólalt:
- Üdvözöllek, Android! Ha bekapcsolt a képernyô, neked itt kell lenned a vezérlôteremben. Téged is üdvözöllek, fôpap, vagy bármi címed is legyen. Neked készítettük a jóslatot, te tudtad a tigrisarc helyét a szigeten, neked kellett Androidot idevezetned, szóval te is jelen vagy.
Hm. Rólam szót sem ejt ez a csúnya égi? morfondírozott Rolló. Nem szép dolog egy Kiválasztottal szemben.
- Bûnöst látsz magad elôtt fôpap - folytatta az elgyötört arc. - Te bizonyára isteneket vártál, de csalódást kell okoznunk neked. Nemhogy istenek nem vagyunk, de a legalávalóbb emberek, akik valaha is éltek a Földön. Hogy nem mentünk mi is a halálba, mint a többiek, annak az az egyedüli oka, hogy meg szeretnénk próbálni helyrehozni, jóvátenni azt a szörnyû bûnt, amelyet ellenetek, az utódok ellen elkövettünk. Ha ugyan vannak túlélôk.
Az alak könnyeket törölt ki a szemébôl egy kednôvel.
- Nagyon magabiztosak voltunk mi abban a régi korban. Ha a katasztrófa elôtt találkozol velünk, talán még rád is hagyjuk, hogy isteneket látsz. Hiszen olyan erôket uraltunk, amelyeket elképzelni sem tudsz.
Én egy tudóscsoport tagja vagyok. Ötven társamat képviselem, mind itt alszanak ebben az épületben, ami valójában egy hajó. Olyan hajó, ami képes felszállni az égbe és elmenni más világokra is.
A mi idônkben a Föld egy északi és egy déli nagyhatalom uralma alatt állt. Olyan fegyverekkel tartottuk sakkban egymást, amikkel az egész bolygót el lehetett pusztítani.
Mi voltunk az északi hatalom legfontosabb kutatócsoportja, újabb, még szörnyûbb fegyvereket próbáltunk kitalálni. Egyikünk sem félt, mind azt gondoltuk, ha az egyik állam felülkerekedik, vagyis a másik félnek nem sikerül kikémlelnie a kutatást, akkor egy világméretû zsarolás után legyôzhetjük, beolvaszthatjuk a másik hatalmat. Felelôtlenek voltunk, egyáltalán nem törôdtünk semmifajta figyelmeztetéssel, ami a lakosság (nyolcmilliárdan voltak!) részérôl érkezett. Biztosak voltunk a dolgunkban.
Tizenkét évi munka után, amit teljes titokban végeztünk itt, Észak-Kanadában, kifejlesztettünk egy olyan sugárzást, amely mindent lerombol maga elôtt atomrobbanások gerjesztette lökéshullámaival, ugyanakkor elpusztít minden élôt is. A te számodra, fôpap talán úgy érthetô ez a fegyver, hogy végletesen mérgezôvé teszi a földet, meghal, aki csak a közelébe kerül. Te valószínûleg nem ismered már ezt a halálos hatást, ha igazunk van, kétezer év alatt veszélytelenné vált, de hallhattál róla elôdeidtôl.
gy tudtuk, az ellenség nem ismeri halálsugarunkat, vagyis elérkezett a pillanat, hogy Észak Dél birodalmának egy kis, elszeparált területén demonstrálja az irdatlan hatalmat, hogy aztán a Föld egész déli fele kapituláljon. Sajnos azonban erre a demonstrációra totális támadás volt a válasz ugyanazzal a fegyverrel, vagyis a híreink tévesek voltak. S ezt a totális támadást, a mi hasonló erejû visszacsapásunk követte.
Minden elpusztult, fôpap. Nemcsak mindaz, amit az ember valaha létrehozott, de maga az emberiség is. A nyolcmilliárd emberbôl jó, ha pár százezer maradt meg.
Nem akarom szaporítani a szót, nem mondom el, milyen kínkeservesen ocsúdtunk fel a katasztrófa után. Arról beszélek csak, ami a jövô szempontjából fontos.
A sugárzás végigsöpört a féltekéken, de maradtak olyan sávok, leginkább itt, meg délen az Antarktiszon, ahol a civilizáció újraindulhat.
Van azonban egy bizonytalansági faktor, ami miatt még az emberiség e csekély maradékának jövôje is kétséges. Az atombombák lökéshullámai egy olyan folyamatot indítottak el, ami lassan elfordtja a Föld tengelyt. Hogy érthetôbben fejezzem ki magam, a mostani Észak-Kanadából meleg éghajlatú vidék válik egy-kétszáz év alatt, s ugyanez a helyzet a déli földrésszel. Ez a túlélés szempontjából nagyon jó, de sajnos nem tudjuk, hogyan és mi módon, milyen irányban változik meg az éghajlat.
A pusztító sugárzás a mostani egyenlítô környékén koncentrálódott, az idôjárás, a szelek megakadályozzák, hogy ide, Észak-Kanadába, vagy az Antarktiszra eljusson.
Az arc felsóhajtott.
- Segíteni próbálunk a természetnek. Idehoztuk és vizsgáltuk a flimmé módosult tigrist, kutattuk hogyan maradt meg. Azután egy tisztítóprogramot bocsájtottunk ki a légkörbe, ez a Földet fokozatosan megszabadítja majd a káros sugárzástól. A mostani életalkalmas területeken talán már kétezer év múlva eltûnnek a mérgezett sávok. Háromezer esztendô alatt az egész bolygó sugármentessé válhat.
Csakhogy nem tudjuk, a Föld tengelyelfordulása hogyan befolyásolja majd az éghajlatot. Ha megváltoznak a szelek, a sugárzás elszabadul, s egyenletesen szétterjed az egész Földön. Sajnos van esély erre, hiszen az egyenlítô máshová helyezôdik. Ebben az esetben vége a fajnak. De ha nem... ha a tengelymozgás nem befolyásolja a mostani állapotot, akkor újraindulhat minden. Jobban, másképpen, s talán ebben segíthetünk.
Ezért aztán elhatároztuk, hogy hibernáljuk magunkat ebben az ûrhajóban. Ugyanakkor felépítettük a melletted álló robotot, azaz gépembert, és elhelyeztük mélyen a tenger alá, nehogy valamiképpen károsodjon a hosszú várakozásban. Kétezer évre programoztuk be. Akkor elô fog jönni a tengerbôl, partra száll ezen a szigeten.
Mellette egyikünk feláldozta magát. Kiment a hidegbe, az itt élôk közé. Ôk, már ha megmaradnak, fokozatosan elfelejtik majd eddigi kultúrájukat, ami nem is baj, hiszen valami egészen újat kell kezdenünk. De a mi küldöttünknek nem szabad mindent felejteni. Ô és utódai biztosítják ugyanis a jövôben, hogy a flimm arca, ami mögé hajónkat temettük, ne törlôdjön el, ne rongálódjon meg, mutassa és jelezze, hogy itt fekszenek azok, akik segíteni szeretnének, akik segíteni tudnak. Egy jóslatot is útjára indítottunk, azért, hogy az a fôpap, aki Android megjelenésekor él, felismerje a küldöttünket, s idevezesse. És fôleg ne ijedjen meg tôle, ha elkezdi a földet enni. Tudod, fôpap, ô abból meríti az energiáit... vagyis, a te szavaiddal, így eszik.
Ha megszólalt ez a képernyô, mindez bekövetkezett. Visszajövünk közétek, hogy megpróbáljuk jóvátenni, amit elkövettünk. Ha Android azt tapasztalja, hogy sugárzástól mentes a környezet, felébreszt bennünket egy pár gomb lenyomásával a pulton. Ebben az esetben gyôztünk, szerencsénk volt az óriási tragédiában. A Föld tengelyfordulása nem bolygatta meg a szeleket.
A másik lehetôség, hogy nem sikerült a próbálkozásunk, szétszóródott a sugárzás.
Az alak ismét könnyezett.
- Ha ez történt... elmegyünk. Amint a robot tapasztalja a... mérgezés jeleit, elveti az ébresztési utasítást és kilô minket az ûrbe. Elvezeti a hajót a legközelebbi csillaghoz. Ha ott találunk alkalmas bolygót, megpróbáljuk ott újrakezdeni. Ötvenen vagyunk, ez nagyon kevés, de vannak köztünk fiatalok, mindkét nembôl. Lesz tehát esélyünk a fönnmaradásra.
Ennyi, amit mondani akartam. Fôpap, légy üdvözölve! Ha Android felébreszt minket, egy-két óra múlva személyesen is találkozunk.
A képernyô elsötétült.
A két férfi csak állt, szótlanul a vallomás hatása alatt. Most is Rolló tért magához elôbb.
- Nincsen véletlen? Én vagyok a Küldött, mi? Hülye vénember.
A gépre nézett.
- Csillogó ruhája van. Feltúrta a földet, te mondád! Erôs és gyenge kórót egyaránt kifordított. Mindent magába tömött az istenadta, ez az alak külön megemlítette. Aztán meg, rögtön a flimmet kereste. De a te tisztelt ôsöd nem ismerte fel benne a küldöttet, mert eliszkolt elôle, ha-ha! Mikor is jött? Háromszáz éve? No, akkor ez a búbánatos figura, meg a társai jócskán túlaludták magukat, mondhatom!
A fôpap megsemmisülten suttogta:
- Minden ôsöm abban a hitben élt, hogy az istenek lakoznak itt! És nem istenek. Maguk mondták.
Android megmozdult. Rolló rögtön érzékelte a mozgást, és megpördült. Nem állt el a pult elôl, csak szembenézett a robottal.
Az közelebb ment hozzá.
- Kérem, menjen el a pulttól! - dörögte. - Végre kell hajtanom a feladatomat.
Rolló egy tapodtat sem mozdult.
- Ugorj el! - kiáltotta Yesyum. - Ez széttép, hiába vagy olyan bikaerôs.
A kon a fejét rázta.
- Nem bánthatja az embert. Téged sem taposott össze.
- De én az istenek fôpapja... - Yesyum csak a mondat közepén jött rá, hogy aligha ezek a rég alvó emberek védték meg.
- Mit akarsz csinálni? - kérdezte gyorsan témát váltva, hogy elrejtse szégyenét.
- Van még mérgezô föld a szigeten?
- Miért, mi a terved? - nyekeregte a pap, rádáasul a gépezet egyre dörögte kérelmét Rolló félreállására.
A férfi felordított:
- Csend legyen már! Gondolkodom. Izé... android uram, megfontolás tárgyává fogom tenni a kérésedet.
Nem hitte, hogy ez a diplomáciai sémaszöveg használ, de a gép, nagy meglepetésére abbahagyta az ordítozást, és azt mondta:
- Várakozni fogok.
Rolló kényszeredetten bólintott, majd ismét Yesyumhoz fordult.
- Na? Van még ilyen föld?
Amaz bólintott.
- Van egy kicsike. A halászkikötô felé, tudod, ami mellett partra jutottál.
- Tabuhely? Körül van kerítve?
- Persze, hiszen még most is elpusztul az, ami odatéved. Csak nem akarsz odamenni? Bolond vagy, meghalsz.
Rolló legyintett.
- Ejnye, hát nem tanulnak az alligok? Amikor Modrest megostromoltátok három éve, a mieink mérgezô földet dobáltak rátok. Nem jegyeztétek meg?
A fôpap elgondolkodott.
- De igen, most hogy mondod, eljutott hozzám a hír. Valami ládákban...
- Vastag, keményfa ládákban. Úgy hallottam persze, hogy így is meghalt egypár ember, azok közül, akik végrehajtották az akciót, de csak néhányuk. Mondd csak, a ládák a templomban, amikben azokat a borzalmas kinézetû növényeket tárolod, keményfából vannak?
- Igen.
- Akkor figyelj ide!
YESYUM megátkozta magát, lehülyézte ôseit, hogy olyan fiat nemzettek, aki hallgat egy szemmel láthatóan ôrült idegenre.
Ilyen gondolatok közepette indult el, de végül is pontról pontra végrehajtotta Rolló utasításait.
Egyetértett vele, ô maga nem jöhetett, hiszen rá nem hallgatna a falu, sôt, mi több, tán meg is lincselnék. Átkozott egy hangulat lehet odalenn, hiszen életre kelt a szörny.
Valóban, a legtöbben a kunyhójukba húzódva fohászkodtak, néhány száz ember azonban a templom elôtt gyûlt össze. Könyörögve, átkozódva magyarázatot követeltek, amikor Yesyum megjelent közöttük.
Az Alkor felemelte a kezét, és nagy hangon szólt:
- Nyugodjatok meg! A szörny valóban föltámadt, de varázshatalmammal felûztem a Szent Dombra! Szót váltottam az istenekkel is. Megigérték, hogy kilövik az égbe, szétrobbantják az átkozottat. Ha valami nagy tárgyat láttok majd fölszállni, ne ijedjetek meg. A szörnyeteg lesz az, akitôl az istenek örökre megszabadítanak. De szükségem van valamire, hogy sikeres legyen a fohászom.
Az emberek így kiválasztottak egy rabszolgát, sajnos épp kon volt, aki fogta a két virágládát, és elkísérte Yesyumot a tabuhelyhez. Menekülni nem próbált a szerencsétlen, a négy ôr, meg a bódítószer elvette az akaratát.
A mérgezô föld harminc láb körzetben volt veszélyes, ott az ôrök megtorpantak. A rabszolga beszaladt a tabuhelyre, megtöltötte az egyik ládát földdel, a másikat rátakarta, és összekötözte a csomagot.
Nem akarta, hogy bárki is lássa, hová megy és mit mûvel, még egy haldokló rabszolga sem, ezért Yesyum negyven láb hosszú kötélre fûzte a kettôs ládát és maga vonszolta fel a hegyre. Behúzta a barlangba, végig a folyosón, át a zsilipkamrán. Azután ellenkezô irányba fordult, mint amerre jöttek. Mikor már vagy harminc lábnyira behuzigálta a ládákat, leejtette a kötelet. Most vissza kell szaladnia a központi terembe. Ez kritikus pontja a tervnek, hiszen a ládák közvetlen közelében kell elrohannia. Igaz, Rolló szerint a keményfa többnyire kivédi a méreg hatását.
Úgy iszkolt el a mérgezô föld mellett, mint az istenek forgószele, legalábbis késôbb így gondolt vissza erre a nagy jelentôségû tettre.
A xen és a robot, mint valami játék megmeredt párosa, úgy álltak csaknem mozdulatlanul.
- Phû! - törölgette Rolló a verejtékét. - Már azt hittem, sose jössz meg.
Aztán a géphez fordult.
- Irtó ronda pofád van, koma! No, nem mintha utálnálak, nehogy azt hidd!
A robot rezzenéstelenül állt.
- Befejeztem a gondolkodást! - mondta a kon hirtelen.
A gép megmozdult.
- Kérem, álljon félre, hogy végezhessem feladatomat.
- Rendben - válaszolta a férfi. - De elôbb szeretném, ha ellenôriznéd, az... izé, ûrhajó helyiségeit. A biztonság ezt követeli meg, nem?
Android mérlegelt.
- Nem látom igazán szükségét - mondta aztán -, de ha ehhez a feltételhez köti, hogy félreálljon, természetesen eleget teszek a kérésének.
Rolló buzgón bólintott.
- Bizony! Ehhez a feltételhez kötöm.
A robot erre megfordult, és kiment a terembôl. A két férfi követte.
Lassan haladt a fémember, komolyan vette az utasítást, minden egyes, útjukba esô ajtót kinyitott, és bedugta a fejét a nyílásba. Egyszer be is ment, mintha valami gyanús dolgot fedezett volna fel.
- Most aztán pucolás! - súgta Rolló a papnak.
Az isteni forgószél bravúrját most ketten ismételték meg, Yesyum még orra is esett a nagy igyekezetben, amikor a barlangfolyosóba értek. Még a domboldalon is futottak, bár semmi szokatlan zaj nem hallatszott mögöttük.
Úgy félúton járhattak a szörnyet ôrzô barlang felé, amikor valami mély vonítás hangzott fel a csúcsról. Kisvártatva dübörögni, rázkódni kezdett alattuk a föld.
- Húzódjunk egy szikla mögé! - üvöltötte Rolló. - Tudsz megfelelôt? Jó nagy kell, hogy legyen!
- Erre - lihegte a másik, és elkanyarodtak.
- Szikla mögé nem bújhatunk, mert az is megmozdul majd - mondta a fôpap a levegôt kapkodva. - Ha ez az andro... mifene ki tudja lôni az épületet, az egész dombcsúcs repülni fog. A faluig talán nem jutnak el a törmelékek, de mi túl közel vagyunk! Ide!
Egy keskeny vájat húzódott elôttük, vagy húsz láb hosszan. Gyorsan beleugrottak a sziklahasadékba.
Kisvártatva fület tépô sivítás emelkedett fel, és mintha felrobbant volna minden kör¸löttük. Kisebb-nagyobb sziklák zápora zúdult rejtekhelyükre, de, hála a keskeny nyílásnak, átpattantak fölötte.
A sivítás egyre erôsödött s lassan a fejük fölé ért. A levegôt por töltötte meg, de ahogy felnéztek, láthatták azért a hatalmas, korongszerû alkotmányt, amint gyorsan távolodik felfelé.
A föld még jó ideig rázkódott, a sziklazápor azonban már elcsendesült, ki merték dugni a fejüket.
A hegy teteje eltûnt. Mintha soha nem lett volna, mintha leborotválta volna valami óriási szablya.
A fôpap már ki is kászálódott a hasadékból, és elgondolkozva nézett az égre.
- Igazat beszélt az az ember? Mit gondolsz?
A kon széles mozdulatokkal porolta magát.
- Nem hinném! - vetette oda. - Tudod, az a pityergés nagyon gyanússá tette az egészet. Akárha Yenai rokonomat láttam volna, aki hasonló sírás-rívással adta tudtomra, hogy megfosztottak a nemesi címemtôl. Aztán kiderült, hogy ô írta a vádiratot.
- Hm. De mégis... ha tényleg voltak ilyen fegyverek. Gondold el, mire mehettünk volna mi ketten...
Rolló igazi nemesi gôggel vágott közbe:
- Csak nem képzeled, hogy holmi gyanús alakok segítségére szorulok? Azt hiszed, a magam erejébôl nem tudom visszaszerezni a jussomat? Hát olyannak ismertél meg?
Yesyum hosszan nézte.
- Nem, ami azt illeti. Ám, szeretném ha valamit megjegyeznél, te öntelt hólyag. Nekem volt igazam, mert te vagy a Küldött, szükségtelen volt tehát gúnyolódni rajtam.
Amaz legyintett.
- Lárifári!
- Nem egészen. Hát nem azt cselekedted, amit az istenek és az ôseim vártak tôled? Megnyitottad az utat. - A domb lecsapott tetejére mutatott. - Kiküszöbölted ezt a... ezt a zavaró tényezôt, ami közénk és az égiek közé állt.
A kon szája is tátva maradt a rafinált okoskodástól. Nem volt filozófus alkat, hát dühösen válaszolt:
- Ne ugassunk ennyit, térjünk csak vissza az én jussomhoz! Én teljesítettem, amit vállaltam, most te következel.
- Hogyhogy én?
- Úgy, te sunyi allig, hogy
velem jössz Hedára, és elôkeríted
nekem azt a flimmes nemzetséget, ahonnan a nagyanyám
származott. Eleget foglalkoztunk már lényegtelen
dolgokkal, a szentségét!