Madárfejűek Társasága

NNCL655-3D3v2.0

 

---

 

A. E. VAN VOGT
Küldetés a Csillagokhoz

 

Regény

 

PHOENIX KÖNYVEK DEBRECEN
Eredeti cím: Mission to the Stars © 1952 by A. E. van Vogt
All rights reserved! A fordítás a Sphere Books 1976-os kiadása alapján készült
A borítón Szendrei Tibor festménye Fordította: Nemes István és Szegi György
Hungarian edition © by Phoenix Könyvkiadó, 1992 Hungarian translation © by Cherubion Kft., 1992
HU ISSN 0865-2953 ISBN 963 7457 30 5
PHOENIX Könyvkiadó és Terjesztő Kft.
Felelős kiadó Tóth Csaba ügyvezető
Szedte és tördelte a Hajja & Fiai
Nyomta az Alföldi Nyomda
A nyomdai megrendelés törzsszáma: 7294.66-14-2
Felelős vezető: Szabó Viktor vezérigazgató
Terjedelem: 8 (A/5) ív
Készült Debrecenben, az Úr 1992. évében

 

 

 

A földi űrhajó olyan sebesen száguldott el a bolygó nélküli Gisser csillag mellett, hogy a meteorológiai űrállomás riasztó rendszerének ideje sem volt a jelzésére. A hatalmas hajó már csak fénycsíkként látszott a képernyőn, mire az őr agyában tudatosult. A riasztó berendezések bizonyára működésbe léptek az űrhajón is, mert a fénypont mozgása észrevehetően lassult, és még mindig erősen fékezve, a hajó széles ívben megfordult. Lassan visszafelé kúszott. Valószínűleg a parányi objektumot kereste, amit csak egy pillanatig érzékeltek a műszerei.

Amint látótávolságon belül került, a távoli sárgásfehér nap ragyogásában kirajzolódtak gigantikus körvonalai. Nagyobb volt, mint bármi, amit az Ötven Csillag Birodalma valaha is látott. A pokol küldöttének, egy félig már misztikus világ szörnyetegének látszott, ahogy a sötét távoli űrből előtűnt – és mégis a legmodernebb típus, amely – a katalógusok szerint – a Galaktikus Birodalom Hadihajója. Borzalommal telt történetek jövendölték, hogy egy napon ez be fog következni – és most itt volt.

Az őr tudta a kötelességét. Eljuttatta a több száz éve elfeledett figyelmeztető jelzést az Ötven Csillaghoz, majd gondoskodnia kellett arról, hogy semmilyen áruló adat ne maradjon az állomáson. Nem volt tűz. Amint a túlhevült atommáglyák elolvadtak, az erős épület, mely valaha egy meteorológiai űrállomás volt, egyszerűen alkotóelemeire esett szét.

Az őr meg sem próbált menekülni. Nem engedhette, hogy az agyvelejét és a benne lévő információkat megcsapolják. Rövid, vakító görcsös fájdalmat érzett, amint a robbanás atomjaira szakította.

Lady Gloria Laurr, a Csillagfelhő főparancsnoka nem kísérte el az expedíciót, amely leszállt a meteoritra, de a monitoron keresztül feszülten figyelte őket. Az első pillanattól kezdve, hogy a kutatósugár egy emberi alakot fedezett fel az űrállomáson – egy meteorológiai űrállomás idekinn –, tisztában volt a felfedezés hihetetlenül nagy jelentőségével. Agya lázasan kutatta a lehetőségeket.

A meteorológiai űrállomás csillagközi űrutazást jelent, az emberi lény pedig földi eredetet. Próbálta elképzelni, hogyan történhetett: egy expedíció valamikor nagyon régen – nagyon régen kellett történnie, hiszen már ők is ismerik a csillagközi utazást, és rengeteg bolygót benépesítettek. Őfelsége elégedett lesz, gondolta a főparancsnoknő.

És ő is elégedett volt. Kellemes érzés töltötte el. Az energiaellátó bázist hívta.

– Gyors és pontos volt az intézkedése Glone kapitány – mondta melegen –, hogy az egész meteoritot antigravitációs térbe zárták.. Figyelemreméltó, jutalmat érdemel.

A férfi, akinek a képmása megjelent a képernyőn, meghajolt.

– Köszönöm, asszonyom. Azt hiszem, sikerült a teljes állomás minden elemi részecskéjét megőrizni. Sajnos az állomásból szétáramló atomenergia interferenciája miatt, úgy tudom, a képrögzítő részlegnek nem sikerült tökéletes felvételt készítenie. Az asszony komoran elmosolyodott.

– Az ember is elegendő lesz. Az önmagában is olyan mátrix, amelyhez nem lesz szükség a felvételre.

Megszakította az összeköttetést, s még mindig mosolyogva azt a képernyőt kezdte figyelni, amelyiken a meteorit látszott.

Miközben az energia- és anyagátalakítók működését figyelte, komor gondolatok suhantak át a fején. Az időjárás-észlelő állomás térképein több vihart is bejelöltek. Látta őket a letapogató sugárral; és ezek közül az egyik vihar óriásinak tűnt. Még ez a roppant méretű hajó sem gyorsulhat fel mindaddig, amíg a vihar pontos helyét meg nem állapítják.

Az őr meglehetősen jó kiállásúnak tűnt a letapogató sugarakban. Erős akaratú, bátor fickó lehet. Érdemes lenne közelről megvizsgálni. Először természetesen kondicionálni kell, és kiszippantani az agyából minden lényeges információt. Még most is elég egy aprócska hiba, és egy hosszú, munkaigényes kutatásra lesz szükség. Évtizedeket kell elvesztegetniük ebben a néhány fényévnyi körzetben, ahol á hajó nem gyorsulhat fel, és nem tarthatja a sebességét pontos időjárási információk nélkül.

Látta, ahogy az emberei elhagyják a meteoritot. Határozott mozdulattal lekattintotta a hajó belső kommunikációs készülékét, megigazította a ruháját, és az anyagátvivő transmitteren keresztül kilépett a félmérföldnyi távolságban lévő fogadóterembe.

Az ügyeletes tiszt lépett be, tisztelgett. Rosszkedvűnek tűnt.

– Épp most kaptuk meg a felvételt a képrögzítő részlegtől. A térképen látható energiamező elhelyezkedése aggasztó. Azt javaslom, először az épületet próbáljuk meg rekonstruálni a berendezéseivel együtt, a férfit pedig hagyjuk utoljára.

Érzékelte a főparancsnoknő rosszallását, ezért gyorsan folytatta:

– Tulajdonképpen ráillik az általános emberi séma. Rekonstruálása alapvetően, bár sokkal bonyolultabban, ugyanabba á kategóriába esik, mint amikor valaki a parancsnoki hídon belép a transzmitterbe, és a saját szobájában lép ki belőle. Mindkét esetben az alkotóelemek lebontásáról és újrafelépítéséről van szó.

– De miért hagyjuk utoljára?

– Vannak bizonyos technikai okok, amelyek az élettelen testek nagyobb bonyolultságából adódnak. A szerves anyag, mint ön is tudja, alig több mint szénhidrogén vegyületek összessége, melyeket könnyű előállítani.

– Jól van – mondta Lady Gloria, de nem volt benne olyan biztos, hogy az az ember és az agyvelejében lévő információk kevésbé fontosak, mint maga a térkép. "De ha úgyis mindkettőt megszerezhetjük..." Beleegyezően bólintott. – Folytassák.

Figyelte, amint az építmény anyagot ölt a hatalmas fogadóállomás belsejében, végül kisiklik az antigravitációs karok öleléséből, és szilárdan megáll a roppant fémfelület közepén. A technikus fejét rázva jött elő az irányítóteremből, és a főparancsnoknőt meg néhány ekkor érkező társát bevezette az újraépült meteorológiai állomás belsejébe, és közben felhívta Lady Gloria figyelmét a hiányosságokra.

– Mindössze huszonhét csillagot ábrázoló pont látható a térképen – mondta –, és ez nevetségesen kevés. Még akkor is, ha feltételezzük, hogy ezek az emberek csak egészen kis részét lakják a galaxisnak. Ezen kívül figyelje meg, milyen sok kozmikus vihart jelez az ábrázolt csillagok közti területen, és... – elhallgatott. Pillantása a mintegy húszlábnyira lévő szerkezet belsejében kialakuló árnyalakon nyugodott.

A nő tekintete követte a technikusét. Egy ember feküdt ott, a teste rángatózott.

– Úgy tudom, arról volt szó – mondta szemrehányó hangon Lady Gloria –, hogy az emberi lényt utoljára hagyják.

A professzor bocsánatkérően válaszolt.

– A segédem bizonyára félreértett valamit... A nő a szavába vágott.

– Most már mindegy! Küldjék azonnal a pszichológiai részlegbe, és mondják meg Neslor hadnagynak, hogy én is hamarosan ott leszek!

– Azonnal, asszonyom.

– Várjon! Adja át üdvözletemet a főmeteorológusnak, és kérje meg, hogy jöjjön ide, vizsgálja meg a térképet, és tájékoztasson a tapasztalatairól!

Nevetve vágott át az őt körülvevő csoporton, miközben kivillant gyönyörű, szabályos fogsora.

– Hála istennek, végre történik valami a sok kutatással eltöltött unalmas év után. Most már szép sorjában felderítjük ezt a rejtőzködő kolóniát.

Az izgatottság éltető energiaként áradt szét benne. Amikor az őr magához tért, a legfurcsább az volt, tudta, miért van még mindig életben. Érezte, ahogy fokozatosan visszanyeri az öntudatát. Ösztönösen felkészítette az ébredésre dellián izmait és idegeit. S e ritmikus folyamat közben agyába belehasított, egy félelmetes gondolat: felélesztették. Ez volt az a pont, amikor agya majd szétpattant a rémülettől, hogy a benne lévő információkat már megszerezhették. De aztán lecsillapodott. A fiatal nőre nézett, aki az ágy végénél lévő kis asztalkán könyökölt. Szép szabályos arca volt, ám fiatal kora ellenére is tiszteletet parancsoló tekintete. Csillogó szürke szemével őt figyelte. Az őr közönyösen bámulta a nőt, de agya még mindig feszült és izgatott volt. Fájdalommentes, könnyű ébredésre programozták, de vajon még mi egyébre is? Mindenáron meg kell tudnia. A gondolat egyre erősödött, már szinte szétfeszítette a koponyáját: MI EGYEBET MÉG?

Látta, hogy a fiatal nő rámosolyog. Kedves, halvány mosoly volt, de kissé gépiesnek, begyakoroltnak tűnt. Az őr mégis nyugodtabb lett, ahogy a nő ezüstösen csengő hangon megszólalt.

– Kérem, ne legyen olyan rémült! Mi a neve?

Az őr válaszra nyitotta ajkát, majd ismét összezárta, és komoran megrázta a fejét. A válasz erre az egy kérdésre megszakíthatná a gátat dellián tudatában, és utána megindulhatna az értékes információk áradata. És az információk kiadása a vereséget jelentené.

A fiatal nő rosszallóan nézett rá.

– Egy ilyen egyszerű kérdésre sem válaszol? A neve talán csak nem titok?

A nevem? – gondolta az őr. Aztán: melyik bolygóról jöttem? Merre esik a bolygó a Gisser csillagtól? És mit tud a közbeeső kozmikus viharokról? És így tovább, mint a vízfolyás. Sose lenne vége. Minden egyes nap, amíg távol tudja tartani ezeket az embereket az információtól, amit követelnek, időt ad az Ötven Csillagnak, hogy felkészülhessen a hihetetlenül nagy űrhajótámadásra, amihez fogható még sohasem szelte át a világűrnek ezt a részét..

A nő felegyenesedett, acélossá vált tekintettel bámult rá.

. – Nos, hát tudja meg, akárki is maga, hogy a Csillagfelhő nevű birodalmi hadihajó fedélzetén van. Én Laurr főparancsnok vagyok. Tudja meg azt is, hogy feltett szándékunk önt arra késztetni, hogy tervezzen meg számunkra egy olyan útvonalat, amelyen biztonságosan eljutathatjuk űrhajónkat az önök vezérbolygójához. Azt hiszem, tudja, hogy a Föld nem ismer el önálló kormányzatokat. A világűr oszthatatlan. A világegyetem nem lehet helye szuverén államok véget nem érő hatalmi harcának. Ez a törvény. Azokat pedig, akik ezzel szembehelyezik magukat, meg kell semmisíteni. Jobb, ha ezt megjegyzi magának. Választ sem várva elfordította a fejét.

– Neslor hadnagy... – mondta az őrrel szemben lévő fal felé fordulva. – Van valami eredmény?

– Igen, asszonyom – válaszolt egy női hang. – Felállítottam egy szondát, amely a Muir-Grayson-elven alapul, és a provinciák lakóinak megfigyelésére szolgál; olyan emberekére, akik elszigetelten élnek, nagy távolságra a galaxis centrumától. De nincs történelmi példa ekkora elszigeteltségre, mint ami itt tapasztalható, ezért úgy vélem, már túljutottak a statikus állapoton, és fajfejlődésükben már sok az önálló, az eltérő vonás. Azt hiszem, nagyon az elején kellene kezdenünk. Néhány határozott kérdés meg fogja nyitni az agyát a további kényszer felé, és értékes következtetéseket vonhatunk le abból, ahogyan tudatát elzárja a pszichoszondáktól. Folytassam?

A fiatal nő bólintott. Az Őr fényt látott felvillanni a szemközti falból. Megpróbált elfordulni, és csak most vette észre, hogy valami szorosan az ágyhoz rögzíti. Nem kötél vagy lánc, vagy valami látható tárgy. De valami mégis oly nyilvánvalóan leszorította, mint egy acélsodrony.

Mielőtt tovább gondolkodhatott volna, a fény a szemébe világított, egészen az agyáig hatolt. Vakító, vibráló fény volt. Hangok jutottak el hozzá tompán. Hangok, amelyek táncoltak és énekeltek, hangok az agyában, és hangok, amelyek azt mondták:

– Egy ilyen egyszerű kérdésre persze, hogy válaszolok... persze, persze, persze... Nevem Gisser Őre. A Kaider III-on születtem, dellián szülőktől. Hetven lakott bolygó van ötven naprendszerben, 30 milliárd ember, négyszáz fontosabb kozmikus vihar, a legnagyobb a 473-as térségben. A központi kormány egy gyönyörű bolygón székel, melynek neve Cassidor VII...

Hirtelen ébredő rémülettel attól, amit tett, az őr visszafogta locsogó tudat dellián bilincsébe, és megállította a leleplezés ömlő folyamát. Tudta, hogy még egyszer nem tudják ilyen csapdába csalni – de lehet, hogy már túl késő.

Lady Laurr nem volt ebben olyan biztos. Kiment a szobából, és felkereste Neslor hadnagyot. A középkorú nő a megszerzett adatokat osztályozta egy képernyőn. Felnézett, és csodálkozó hangon mondta.

– Asszonyom, a férfi tudatának ellenállása az információ kiáramlásának pillanatában 800 I. Q.-val volt egyenértékű. Nos, ez teljesen lehetetlen, hiszen a kényszer hatására a beszédet I. Q. 167-nél kezdte meg, ami megfelel a hagyományos sémának, és mint ön is tudja, ez az átlagos szint. Valamilyen speciális képzéssel érhették el, hogy tudatának ellenállása ilyen nagy legyen. Azt hiszem, ez kapcsolatban lehet dellián származásával. A diagram ugrásszerűen megemelkedett, amikor ezt a szót kiejtette. Mindez igen komoly dolog, és óriási késést okozhat, hacsak szét nem romboljuk a tudatát.

A főparancsnoknő megrázta a fejét, de csak annyit mondott:

– Értesítsen, ha valami eredményre jutottak!

A transzmitter felé menet megállt, hogy ellenőrizze az űrhajó helyzetét. Halvány mosoly jelent meg az arcán, ahogy a hatalmas Gisser csillagot nézte.

Egy helyben toporgunk megint, gondolta, és rossz előérzete támadt. Lehetséges lenne, hogy egyetlen ember képes legyen feltartani egy ilyen hatalmas űrhajót, ami képes leigázni akár az egész galaxist is?

Az űrhajó főmeteorológusa, Cannons hadnagy felállt a székéből, amint a főparancsnoknő megérkezett abba a szektorba, ahol az újraépített űrállomás állt. Cannons nagyon öreg volt már, a haja teljesen ősz. Az ilyen emberekben, gondolta a főparancsnoknő, akik hosszú életük során már hatalmas kozmikus viharokat éltek át, van valami furcsa közönyösség mindennel szemben. Számukra minden jelentéktelen, minden időtlen. A kozmikus viharok kialakulásához évszázadokra van szükség, és az emberek, akik figyelik, feltérképezik őket, lassan -lassan maguk is hozzászoknak ehhez az időtlenséghez. A lassú méltóságteljesség a hangjában, szertartásos meghajlása mind-mind erre utaltak.

– Főparancsnoknő, méltóságos Gloria Cecily Lady Laurr, megtisztel, hogy személyesen jött el – mondta az idős férfi, majd gondterhelten folytatta. – A térség, amit ez az ember a vihar helyéül megjelölt, igen nagy kiterjedésű. Ezek az emberek kiépítettek egy lakott világot maguknak itt a Magellán-felhőben, melynek központja bármelyik csillagrendszer lehet, és nem feltétlenül esik egybe a galaxis geometriai középpontjával. Feltehetőleg letelepedtek egy csillagrendszerben, ezt nevezik most központnak, és a környező csillagrendszereket népesítették be.

Az öreg meteorológus elindult, hogy mutassa az utat az újraépített űrállomás belsejébe. A meteorológiai állomás irányítótermében helyezkedett el a galaxis térbe vetített makettje.

– Ez a makett számunkra teljesen használhatatlan – mondta tömören.

– Hogyhogy?

Az öregember elgondolkozva nézett rá porcelánkék szemével.

– Kérem, mondja el, asszonyom, hogy mit vár ettől a térképtől.

A nő egy ideig nem válaszolt. Nem akart nyíltan szembehelyezkedni ekkora határozottsággal. Aztán összevonta a szemöldökét, és azt mondta:

– Én úgy gondolom, a térkép értékesebb, mint ahogy ön mondja. Valahol itt kell lennie a rendszerüknek, csak a kulcsot kell megtalálnunk hozzá. Majd kissé magabiztosabban folytatta. – Nekem úgy tűnik, a legfontosabb problémánk az, hogy a felfedezett űrállomástól milyen irányban kutassunk tovább. Ha rossz irányt választunk, ez bosszantó késedelmet eredményezhet, és a legnagyobb akadályozó tényező, hogy nem mehetünk elég gyorsan a közbeeső kozmikus viharok miatt.

Amint befejezte, kérdőn nézett az öregemberre, aki komoran megrázta a fejét.

– Attól tartok, hogy ez nem ilyen egyszerű. A maketten a borsó nagyságú világító pontok a csillagokat jelentik, de méreteik miatt eltorzítják a valóságot. Ha a valóságos arányokat vesszük alapul, ezek mikroszkopikus méretűek lennének. A csillagokat ezen a térképen molekula nagyságú pontokkal kellene ábrázolni. .

Az igazán komoly veszélyek és nehézségek során Lady Laurr megtanulta, hogy leplezze érzelmeit beosztottai előtt. Szótlanul, elgondolkozva állt, végül megszólalt.

– Úgy érti, az a néhány lakott csillagrendszer több ezer más csillag között bújik meg?

– Még ennél is rosszabb. Ne feledjük, hogy a Magellán-felhő több mint ötvenmillió csillagból álló galaxis. S ők mindössze ötven rendszert népesítettek be, tehát minden egymilliomodikat. – Az öregember némi szünet után csendesen folytatta. – Ha óhajtja, megtervezünk olyan útvonalakat, ahol percenkénti tíz fénynapos sebességgel eljuthatunk egészen a galaxis pereméig. Hátha szerencsénk lesz. A nő hevesen rázta a fejét.

– Egy a millióhoz! Ne bolondozzon! Én is ismerem a valószínűségét annak, hogy közel huszonötezer csillagrendszert kell végigjárnunk, ha szerencsénk van. De mennyit, ha nincs? – Zord mosoly jelent meg gyönyörű ajkain. – Nem tölthetünk el ötszáz évet azzal, hogy keresünk egy tűt a szénakazalban. Jobban bízom a pszichológiában, mint a valószínűségben. A birtokunkban van az az ember, aki ismeri ezt a térképet, és előbb-utóbb beszélni fog.

Megfordult, hogy elmenjen, de aztán mégis megállt.

– Mit derítettek ki magáról az építményről? Sikerült következtetni valamire a tervezéséből?

Az öregember bólintott.

– Tizenötezer évvel ezelőtt ezt a típust használták a Tejútrendszerben is.

– Van rajta valami módosítás vagy továbbfejlesztés?

– Én semmit sem találtam. Magányos megfigyelő, aki egyedül végzi az összes munkát az űrállomáson. Egyszerű, kezdetleges.

– Ez nagyon furcsa. Tizenötezer év alatt semmit sem módosítottak rajta? A központtól elszakadt kolóniák általában statikusak, de nem ennyire.

Három órával később a parancsnoki fülkében az időközben érkezett jelentéseket vizsgálgatta. Két üzenet volt. Az egyik a pszichológiai részlegtől jött, egy egyszerű kérdés: "Megkapjuk az engedélyt arra, hogy szétromboljuk a fogoly tudatát?"

– Nem! – válaszolta Laurr főparancsnoknő.

A másik üzenet az irányítótermet mutató képernyőre vonta a figyelmét. A térbe vetített térképen már feltüntették az útvonalterveket. Az az átkozott vénember ragaszkodik az elgondolásához. Lady Laurr egy darabig nézegette a fénylő vonalakat, majd parancsot küldött a hajtóművek központjába. Látta, amint a hatalmas űrhajó elszakad a Gisser naptól, és egyre növekvő sebességgel beleveti magát az űr sötétjébe. Végül is, gondolta, lehet egyszerre két játékot is játszani...

Másnap reggel egy kékesfehér csillag külső bolygója jelent meg a képernyőn. Csendesen úszott el alattuk kopár tájaival. Levegőtlen, sziklás felszínével olyan volt, mint egy meteorit. Sohasem alakult ki élet rajta. A kutatósugarak mindenütt csak sziklákat észleltek. Semmi mozgás.

Még három bolygó tartozott a rendszerhez. Ezek közül az egyiket gőzölgő, méregzöld dzsungelek borították, melyeket itt-ott sárgás puszták szakítottak meg. A pusztákon négylábú állatok hordái hömpölyögtek, de sehol egyetlen emberi lény, vagy értelmes életre utaló jel.

A nő a kommunikátor fölé hajolt.

– A kutatósugár milyen mélységig képes a felszín alá hatolni?

– Harminc méterre.

– Találtak fémet ebben a mélységben?

– Csak elhanyagolható mennyiségben.

Csalódottan szakította meg a kapcsolatot. Még mindig nem jutottak eredményre a pszichológiai részlegben.

A második napon egy hatalmas, vörösen izzó csillag közelébe jutottak. Kilencvennégy bolygó keringett ellipszis alakú pályán körülötte. Közülük kettő volt lakható, de megint csak vadon és természetesség jellemezte felszínüket. A növény- és állatvilág paradicsoma volt ez, de sehol egyetlen épület, vagy emberi lény keze nyomára utaló más jel. A főzoológus ismertette kutatásai eredményét.

– Az állatvilág összetétele megegyezik azon bolygókéval, ahol nem található értelmes lény.

A nő félbeszakította.

– Lehetségesnek tartja, hogy óvatosságból visszaállítják az állatvilág eredeti összetételét, és a megművelt földek felszínét a természetesnek megfelelő szintre?

Erre nem kapott, de nem is várt választ. És még most sem kapott újabb üzenetet Neslor hadnagytól.

A harmadik csillag már kissé messzebb volt. Fokozni kellett a sebességet ötven fénynap per percre, és a hajó teste erősen megremegett, amikor egy kisebb kozmikus vihar keresztezte útjukat. Bizonyára jelentéktelen kiterjedésű volt, mert a remegés alighogy elkezdődött, azonnal meg is szűnt.

Lady Laurr nem sokkal később megbeszélést tartott a hajó harminc alegységparancsnokával.

– Néhányan úgy vélik – kezdte –, hogy térjünk vissza a főgalaxisba, és kérjük, hogy egy másik expedíció kutassa fel ezeket az elrejtőzött telepeseket. Ezen hangok közül néhány az én fülembe is eljutott, miszerint az itt eltöltött tíz év során elvégeztük a feladatunkat, és legfőbb ideje lenne hazatérni, és élvezni a jól megérdemelt szabadságot.

Szürke szeme felvillant, a hangja jegessé vált.

– Biztosak lehetnek benne, hogy akik ezeket a híreket terjesztik, nem fognak beszámolni a kudarcunkról a kormánynak. Mindazonáltal hadd nyugtassam meg a kedélyeket, és csillapítsam le a honvágyat azzal, hogy ha szükséges, itt maradunk akár még tíz évig is. Mondják meg a tiszteknek és a legénységnek, hogy ennek megfelelően viselkedjenek. Ez minden.

A parancsnoki kabinba visszatérve látta, hogy még mindig semmi hír nem jött a pszichológusoktól. Haragosan és türelmetlenül táplálta be a hívószámot. Aztán azonnal erőt vett magán, amint Neslor hadnagy kedves, intelligens arca megjelent a képernyőn.

– Mi történt hadnagy? – kérdezte. – Izgatottan várom a további tájékoztatást a fogollyal kapcsolatban.

A pszichológusnő megrázta a fejét.

– Nincs újabb eredmény.

– Semmi?! – Lady Laurr hangja ingerülten csengett.

– Ismét arra kérem önt, adja meg az engedélyt a fogoly tudatának szétrombolásához. Ön is tudja, nem szívesen folyamodok ehhez a kegyetlen, drasztikus megoldáshoz, de nincs más mód.

Igen, ezt ő is tudta. De azt is, hogy otthon felelősségre vonják majd minden erőszakos beavatkozásért, amit értelmes élőlényekkel szemben elkövetnek, és ez visszatartotta az engedély megadásától. Mielőtt válaszolhatott volna, a pszichológusnő tovább folytatta.

– Elvégeztem néhány kísérletet, amíg a férfi aludt. Megpróbáltam ráébreszteni a tudatát, hogy hasztalan az ellenállása velünk szemben_; hiszen rendszerét előbb-utóbb úgyis megtaláljuk. Ám ez a beavatkozás csak még jobban meggyőzte arról, hogy az az információmennyiség, amit korábban sikerült kiszednünk belőle, nem elegendő a számunkra.

– Csakugyan azt akarja mondani, hadnagy, hogy nem lát semmi más megoldást, csak az erőszakos beavatkozást? Semmi mást?

A pszichológusnő csak annyit mondott: – Egy 800. I. Q.-s ellenállóképesség egy 167 I. Q.-s agynál számomra ismeretlen.

A főparancsnoknő mintha kissé megdöbbent volna.

– Nem értem – mondta elgondolkodva. – Itt valami nincs rendben... Az az érzésem, nem gondoltuk végig alaposan a dolgokat... Itt van például az űrállomás: egy ötvenmillió csillagból álló galaxisban egyszer csak belebotlunk egy meteorológiai űrállomásba, és a rajta lévő ember minden ép ésszel belátható indok nélkül elpusztítja magát, nehogy a kezünkbe kerüljön. Aztán az űrállomás: egy közismert, ósdi modell, amit valaha a mi galaxisunkban használtak, de nem módosították és nem is fejlesztették tizenötezer év alatt. Ez olyan mérhetetlenül nagy idő az emberi tudat, és ezen keresztül a technika fejlődésében, hogy valami kis továbbfejlesztést csak csinálniuk kellett volna. És az ember is furcsa: Gisser őre a neve. Még az űrkorszakot megelőző időkben használták a Földön, hogy a foglalkozásból, a szakmából, vagy más emberi tulajdonságból kapták a nevet. Lehetséges lenne, hogy a csillagrendszer megfigyelése valami családi örökség? Ki tudja...

Elhallgatott, és a homlokát ráncolta.

– Nos, mi a terve, hadnagy? – Pillanatnyi habozás után bólintott. – Azt hiszem... igen, vigyük fel a foglyot a parancsnoki helyiségek valamelyik hálószobájába. És eszébe se jusson az az ötlet, hogy valami dublőrt ültessen a helyemre. Majd én gondoskodok a saját védelmemről. Holnap. Igen.

Lady Laurr mozdulatlanul ült, és a foglyot figyelte a képernyőn.

Az őr szeme csukva volt, de az arca feszültségről árulkodott. Úgy látszott, tudatában van, hogy a láthatatlan energiamező, mely napokig az ágyhoz láncolta, most nem tartja fogva.

– Még mindig gyanakvó – suttogta a pszichológusnő. – Legfőbb gondolatai arra az egy témára irányulnak, hogy hogyan pusztíthatná el az űrhajót. Tudja, hogy mindössze egyszer próbálhatja meg, többször nem lesz rá esélye. Tehát mindent el fog követni, és most erre koncentrál minden idegszálával. Ó...

Az őr felült az ágyon. Lassan kihúzta lábát a takaró alól, és letette a földre. Hihetetlen erőről árulkodó mozdulat volt. Felállt – magas izmos alak, szürke pizsamában.

Nyilvánvalóan már előre eltervezte minden mozdulatát; rövid pillantást vetett az ajtóra, majd egyenesen a szemközti ajtóhoz ment, amelyet acélpántok védtek. Megfogott egy szegecset, minden erőlködés nélkül kitépte, aztán sorban a pántokat is.

– Úristen! – mondta a pszichológusnő. – Ne kérdezze, hogyan tudja kitépni csak így egyszerűen azokat az acélzárakat... Ez a hihetetlen erő is dellián származásával függhet össze. Asszonyom... – hangja izgatott volt –, gondolja, hogy ilyen körülmények között is vállalja a személyes beszélgetés kockázatát? Ekkora testi erővel bárkit könnyedén összeroppanthat.

A méltóságos Gloria Cecily Lady Laurr egy intéssel félbeszakította.

– Nem vállalhatom a kockázatot, hogy valami ostoba alak hibát kövessen el. Beveszek egy fájdalomtűrő tablettát. Szóljon, ha bemehetek!

Az őr megborzongott, amikor a parancsnoki híd műszerszobájába lépett. A ruháit megtalálta az egyik fiókban. Nem tudta, hogy odatették; de a fiókok felkeltették az érdeklődését. Összpontosította dellián tudatát, és a mozdulat hihetetlen energiájának az acélzár sem volt képes ellenállni.

Egy pillanatra megállt a küszöbön, körüljártatta éber tekintetét a helyiségen. Előbbi félelmét, hogy ő és egész népe elveszett, most enyhítette a remény. Szabad volt. <>Ezek az emberek még csak nem is sejtik az igazságot. A nagy géniusz, Joseph M. Dell, bizonyára régen feledésbe merült a Földön. Persze biztosan van valami tervük azzal, hogy őt szabadon engedték, de...

Halál! – gondolta vadul. Halál, rájuk, hiszen ők is halált osztanának.

Az irányítópult kapcsolóit vizsgálgatta, amikor a szeme sarkából megpillantotta a belépő nőt. Felnézett, és vad öröm áradt el benne: a főparancsnok! Fegyverek védik, ez biztos, de nem tudhatják, hogy az eltelt néhány nap folyamán részletesen kitervelte, hogyan kényszerítse őket, hogy ezeket a fegyvereket használják is ellene.

Most nemigen készültek fel arra, hogy újra életre keltsék alkotóelemeiből. Valószínűleg pszichológiai célok miatt engedték szabadon.

Mielőtt megszólalhatott volna, a főparancsnoknő így szólt:

– Azt hiszem, nem kéne engednem, hogy azokat a kapcsolókat tanulmányozza, de elhatároztuk, hogy taktikát változtatunk. Szabadon járkálhat a hajón, beszélhet a legénységgel. Meg akarjuk győzni önt...

A férfiból áradó kérlelhetetlen gyűlölet megérintette. Dadogni kezdett, majd erőt vett magán. Erőltetetten elmosolyodott, majd rábeszélő hangon folytatta.

– Azt akarjuk, hogy rájöjjön, nem vagyunk szörnyetegek. Szeretnénk, ha felhagyna a gyanakvással, hiszen nem akarjuk bántani az ön népét. Tudnia kell azt is, hogy most, miután felfedeztük az ön létezését, az otthonát megtalálni csak idő kérdése. A Föld nem gonosz, nem akar leigázni senkit. A provinciákra csak a minimális törvények vonatkoznak, mint például a büntetőtörvények, vagy a minimális bérekről szólók, Nem viselhetnek háborút. De lehet önálló kormányuk, szabadon kereskedhetnek, élhetik a saját életüket. És azt hiszem, ez nem olyan szörnyű, hogy indokolná, miért követett el öngyilkosságot, amikor felfedeztük.

Úgy kell tennem, mintha figyelnék, gondolta, hogy a nő ne kezdjen el gyanakodni, aztán szétloccsantani a fejét. A legjobb módszer az lesz, ha elkapja a lábát, és annál fogva nekivágja az acélfalnak, vagy a padlónak. A nő csontjai szilánkokra törnek, és ezzel kettős célt ér majd el: borzalmas és félelmet keltő figyelmeztetés lesz majd a hajó többi parancsnoka számára. És arra kényszeríti majd az őröket, hogy elhamarkodottan kocsonyává lőjék őt sugárfegyvereikkel. Rá kell döbbentenie őket, hogy csak az energiasugár állíthatja meg.

Tett egy tétova lépést az asszony felé, miközben az alig látható izmok és idegek megkezdték belső mozgásukat, hogy felkészítsék dellián szervezetét az emberfeletti erő kifejtésére.

A nő tovább beszélt.

– Néhány nappal ezelőtt azt mondta, hogy az ön népe mindössze ötven naprendszert népesített be ebben a galaxisban. Miért csak ötvenet? Tizenötezer év alatt egy populáció billiós nagyságrendet érhet el.

Még egy lépést tett. Aztán még egyet. Érezte, hogy beszélnie kell, különben a nő gyanút fog, mielőtt elérhetné. Közelebb, még közelebb.

– A házasságok kétharmad részéből nem születik gyerek. Furcsa dolog ez, de két embertípus van, és a két fajta kereszteződéséből nem születhet utód.

Már majdnem elég közel volt. Hallotta a nő hangját.

– Úgy érti, mutáció történt, és a kialakult két fajta nem tud keveredni?

Erre már nem válaszolt. Háromméternyire volt a nőtől, és mint egy tigris, vetette magát keresztül a köztük lévő távolságon.

Az első energiasugár olyan alacsonyan érte, hogy nem lehetett halálos, de forró, émelygő érzést okozott, és iszonyatosan nehéznek érezte magát tőle. Hallotta, amint a nő felsikolt.

– Neslor hadnagy! Mit csinál?

Végre elérte. Ujjai erősen szorították a nő védekezésre emelt karját, amikor a második sugár eltalálta, magasan, a bordáknál. A vér sugárban ömlött a szájából. Minden erejét összeszedte, de érezte, hogy ujjai lesiklanak a nő karjáról. Ó, egek, mennyire szerette volna ezt a nőt magával vinni a halálba!

Megint hallotta a sikoltást.

– Neslor hadnagy! Megőrült?! Ne lőjön!

Mielőtt a harmadik sugár elérte, leírhatatlan hevességgel, keserű gúnnyal gondolta: "Még mindig nem sejt semmit. De valaki más igen. Valaki, aki ebben a végső pillanatban megsejtette az igazságot."

Túl késő, gondolta. Túl késő, ostobák. Menjetek, és kutassatok! Én már figyelmeztettem őket, hogy legyen idejük felkészülni, hogy még jobban elrejtőzhessenek. És az Ötven Csillag szét van szóródva; szétszóródva ötvenmillió között...

A halál elfojtotta további gondolatait.

A főparancsnoknő felkelt a földről, szédelegve próbálta összeszedni magát a megrázkódtatás után. Halványan észlelte, hogy Neslor hadnagy átjön hozzá a transzmitteren át, megáll egy pillanatra az őr holtteste mellett, azután odamegy a parancsnokához.

– Jól van, kedvesem? Nagyon nehéz kamerákon keresztül irányítani az energiasugarat.

– Őrült! – mondta a főparancsnoknő zihálva. Tudja, hogy ezt a testet így már nem lehet még egyszer életre kelteni? Mehetünk haza eredmény nélkül...

Hirtelen elhallgatott. Észrevette, hogy a pszichológusnő mereven bámul rá.

– Egyértelmű volt a szándéka, hogy megtámadja önt, és túl hirtelen történt minden. Egész idő alatt éreztem, hogy a tudata nem illik bele á hagyományos sémába. És az utolsó pillanatban hirtelen eszembe jutott Joseph Dell és a dellián szuperemberek lemészárlása tizenötezer évvel ezelőtt. Szinte hihetetlen, hogy néhánynak sikerült elmenekülnie, és civilizációt alapítania itt a világűr távoli részében... Érti már? A dellián elnevezés Joseph M. Dell nevéből származik; ő volt az, aki megteremtette a dellián szuperrobotokat.

Az utcai hangosbeszélő recsegve kelt életre. Zengő férfihang szólalt meg:

– Figyelem! Az Ötven Csillag lakóihoz szólok. Itt a Csillagfelhö földi hadihajó egyik tisztje beszél. Néhány perc múlva a Csillagfelhő főparancsnoka, méltóságos Gloria Cecily, a nemes Lady Laurr óhajt bejelentést tenni.

Maltby, aki épp egy légibusz felé sétált, hirtelen megállt, amikor a hang megszólalt. Látta, hogy mások is ugyanúgy tettek.

Ez a bolygó, a Lant még új volt számára; kellemesnek találta kissé vidékies nyugalmát a rendkívül sűrűn lakott Cassidor után, ahol a Birodalom űrflottájának főhadiszállása volt. Űrhajója két napja szállt le ide egy olyan általános parancs értelmében, amely felszólított minden űrhajót, hogy keressen menedéket a legközelebbi lakott bolygón.

A parancs szükségállapotra utalt, és kissé pánikszaga volt. Abból, amit a tiszti kaszinóban hallott, sejtette, hogy az egész ügy a földi űrhajóval van összefüggésben, amely a hipertéren keresztül épp most kezdi meg adását az általános vészjelek után.

– Lady Laurrt hallják! – közölte a tiszt közönyösen.

Fiatal, ezüstösen csengő női hang szólalt meg:

– Ötven Csillag lakói! Tudjuk, hogy hallanak minket. Évek óta kutatjuk már a Magellán-felhőt, és mostanra feltérképeztük! Véletlenül belebotlottunk az önök egyik meteorológiai állomásába, és elfogtuk lakóját. Mielőtt sikerült elpusztítania magát, megtudtuk tőle, hogy valahol ebben a galaxisban, közel százmillió csillag között megbújva található ötven lakott naprendszer, melynek hetven bolygóján emberi lények élnek. Feltett szándékunk, hogy megtaláljuk önöket, s bár ez első hallásra lehetetlennek tűnik, mégis képesek vagyunk rá. Felkutatni ötven csillagot közel százmillió között, valóban nehéznek látszik, ha pusztán mechanikus úton keressük őket. Azonban a probléma megoldására kidolgoztunk egy módszert, amely csak részben mechanikus. Nos hát, jól figyeljenek, Ötven Csillag lakói! Tudjuk, hogy kik önök. Tudjuk, hogy úgynevezett dellián és nem dellián robotok, akik ennek ellenére mégsem robotok, hanem ugyanolyan húsvér emberek, mint mi vagyunk. Utánanéztünk a történelmükben, most már tudunk arról az őrült mészárlásról, ami tizenötezer évvel ezelőtt történt, és arra késztette az őseiket, hogy elhagyják a központi galaxist. Tudjuk, hogy ez a mészárlás még mindig félelemmel tölti el önöket. Azonban tizenötezer év hosszú idő, ezalatt az ember is sokat változott. Még egy ilyen incidens, ami az elődeikkel történt, soha többé nem fordulhat elő. Mindezt azért mondom el, hogy eloszlassam félelmüket. Csatlakozniuk kell a Galaktikus Birodalomhoz, elfogadni bizonyos alapvető törvényeket, és létesíteniük kell néhány csillagközi kereskedelmi űrkikötőt. Tekintettel arra, hogy rejtőzködésük az önök szempontjából indokolt, ezért egy csillagászati hetet engedélyezünk, hogy felfedjék a lakott bolygók helyét. Ezalatt semmilyen akcióba nem kezdünk. De ha a hét lejárta után nem közlik velünk helyzetüket, minden egyes nap késedelem súlyos büntetést von maga után. Megtaláljuk önöket, ebben biztosak lehetnek, és hamarabb, mint azt gondolják. A hangosbeszélő elhallgatott!

– Mindössze egyetlen hajó – mondta Maltby mellett egy férfi. – Miért félünk tőle annyira? Pusztítsuk el, mielőtt visszatérhetne a főgalaxisba, és hírt vihetne a létezésünkről.

– Igaz, amit a hang mondott, vagy csak blöffölt? – kérdezte egy nő izgatottan. – Valóban azt hiszik, hogy felfedezhetik az elhelyezkedésünket?

– Lehetetlen – mondta egy másik férfi mogorván. Olyan ez, mint megtalálni egy tűt a szénakazalban, vagy még annál is nehezebb.

Maltby nem szólt semmit, de nagyjából egyetértett a férfival. Úgy vélte, Lady Laurrnak a földi űrhajón fogalma sincs arról a sötétségről, ami elrejthet egy civilizációt.

A rádióból ismét megszólalt a női hang:

– Ha nem azt az időrendszert használnák, amit mi, közlöm, hogy egy csillagászati nap húsz órából áll, és minden óra száz perc. Egy perc száz másodperc, a másodperc pedig az az egység, amely alatt a fény százezer mérföldet tesz meg. Tartsák magukat ehhez, és egy hét múlva újra jelentkezem.

Nyomasztó csend következett, majd egy férfihang szólalt meg, de nem az, aki előzőleg a földi hajóról beszélt.

– Ötven Csillag lakói! Ezt az üzenetet fogtuk. Egy órával ezelőtt érkezett, és a központi kormány javasolta, hogy tegyük közzé abból a célból, hogy minden bolygó lakói érezzék, össze kell tartaniuk, hiszen ekkora veszély még nem fenyegette a birodalmat, mióta apáink letelepedtek itt. Folytassák nyugodtan napi teendőiket, és legyenek biztosak abban, hogy minden tőlünk telhetőt el fogunk követni. Ha újabb üzenet érkezne  közben, azt is közétesszük majd. Egyelőre ennyit.

Maltby beszállt a légibuszba. Leült az egyik üres helyre. Egy fiatal nő jött közelebb, és a mellette levő ülést foglalta el. Maltby enyhe érintést érzett a tudatában. Szeme kitágult a meglepetéstől, de más jelét nem adta, hogy megérezte a nő agyának kereső jelzését.

– Hallotta a rádióadást? – kérdezte kis idő múlva a nő.

– Igen.

– Mi a véleménye róla?

– Nagyon meggyőzően beszélt.

– Észrevette, hogy az Ötven Csillag minden lakóját dellián és nem dellián robotnak nevezte?

Nem csodálkozott, hogy erre a nő is felfigyelt. A földi emberek nem tudhatják, hogy van még egy harmadik csoport is – a keresztezett emberek. A letelepedés után évezredekig nem született utód dellián és nem dellián házasságból. Azután kifejlesztettek egy úgynevezett hidegsajtolásos eljárást, amely az ilyen házasságokban lehetővé tette a gyerek születését. Ezek lettek a keresztezett emberek. Mindegyikük két aggyal született, és egyaránt rendelkezett a hihetetlenül nagy dellián fizikai erővel, valamint a nem dellián alkotóképességgel. A kettős agy megfelelően szabályozva képes arra, hogy rákényszerítse az akaratát bárkire, aki csak egyetlen aggyal rendelkezik.

Maltby keresztezett ember volt. Akárcsak az a nő, aki mellette ült. És ezt rögtön tudta a kettőjük között létrejövő kapcsolat alapján. A különbség csak az volt, hogy Maltby legálisan tartózkodott a Lanton és a Birodalom többi bolygóján, míg a fiatal nő nem. Ha elfogják, súlyos büntetést kap, talán meg is ölik.

– Már egy órája követjük – mondta a nő. – Kapcsolatba akartunk lépni önnel rögtön azután, hogy a főparancsnokság tudomást szerzett az üzenetről. Ön szerint mit kellene tennünk?

Maltby habozott a válasszal. Nehéz volt elfogadnia azt a tényt, hogy az apja halála után ő lett a keresztezett emberek hivatalosan elfogadott vezére. Emellett, mint a Birodalmi Űrflotta kapitánya teljesített szolgálatot. Húsz évvel ezelőtt a keresztezett emberek megpróbálták magukhoz ragadni a hatalmat. Kísérletük súlyos kudarccal végződött, s ennek következtében törvényen kívül helyezték őket. Maltby még kisfiú volt, és egy dellián őrjárat fogta el. Aztán a flotta gondját viselte a gyereknek. Tulajdonképpen őt egy kísérlet alanyának tekintették. Felismerték, hogy a keresztezett emberek problémáját meg kellene oldani. Ezért Maltbyt úgy nevelték, hogy érzelmileg hű legyen az Ötven Csillaghoz, és úgy látszott, a kísérlet sikerült. Csakhogy a tanárai nem is sejtették, hogy a gyerek a meggyilkolt keresztezett emberek vezérének fia.

Ez a kettős szerep sokszor Maltby tudatában is konfliktusokat okozott, és kételyeit nem tudta mindig eloszlatni.

– Pillanatnyilag úgy érzem, az lenne a legjobb, ha összetartanánk velük. Tegyük azt, amit a kormány mond; elvégre mi is az Ötven Csillaghoz tartozunk.

– Néhányan úgy vélik, itt a lehetőség, hogy kiváltságokat harcoljunk ki azáltal, hogy eláruljuk valamelyik bolygó helyzetét.

Maltby egy pillanatra megütközött azon, amit a nő mondott, aztán belátta, hogy bizonyos fokig igaza van. Ha a földi űrhajó rátalál valamelyik bolygóra, és eljut a kormányhoz, akkor már nincs rá mód, hogy bármilyen változást kiharcoljanak.

A nő – karcsú, szőke hajú teremtés – komoran elmosolyodott, kék szeme vadul felvillant.

– Ha kiadjuk őket – mondta –, kényszeríthetjük a kormányt, hogy ismét egyenrangúnak ismerjenek el minket. És alapvetően ezt akarjuk.

– Valóban ezt? – kérdezte Maltby. – Ha jól emlékszem, a háború nem ilyen célokért folyt.

– Nos – mondta a nő dacosan –, ki más lenne alkalmasabb rá, hogy betöltse a vezető szerepet, ha nem mi? Pszichikailag felette állunk a delliánoknak és a nem delliánoknak. Minden általunk ismert faj közül mi vagyunk a legkülönbek az egész galaxisban. Ez a földi űrhajó számunkra a legnagyobb lehetőség. Talán másképpen is fel lehetne használni. Keresztezett emberekre sohasem fognak maguktól rábukkanni, a létezésünkről sem tudnak... Ha sikerülne néhány embert a fedélzetre juttatni, egy hihetetlenül erős fegyverrel lennénk gazdagabbak.

Maltby sok mindent végiggondolt, mielőtt válaszolt.

– Kedvesem, mi csak egy kis csoport vagyunk. Forradalmunk a Birodalom ellen megbukott a meglepetésszerű kezdet ellenére. Lehet, hogy a céljainkat megvalósítjuk egyszer, de ehhez időre van szükség. Jelenleg a céljaink nagyobbak, mint azt a létszámunk indokolná.

– Hunstonnak az a véleménye, hogy cselekednünk kell a válság alatt.

– Hunston! – mondta Maltby önkéntelenül, aztán csendben maradt.

A hangos, követelőző Hunston mellett Maltby szürkének érezte magát. Az övé volt a népszerűtlen szerep, hogy a lelkes, fegyelmezetlen fiatalokat megzabolázza. Követői, elsősorban az idősebb generáció tagjai, atyja volt barátai segítették abban, hogy a fiatalokat óvatosságra intsék. Hálátlan feladatnak bizonyult. A forrófejű Hunston lelkes magatartásával nagy hatással volt a fiatalokra, akik a hajdan bekövetkezett katasztrófát csak mendemondának tekintették. Az volt az elvük: az akkori vezetők tévedtek, mi nem fogunk.

Maga Maltby nem vágyott rá, hogy uralkodjon az Ötven Csillag lakói fölött. Évekkel ezelőtt feltette már magának a kérdést: hogyan tudnám csendesíteni a keresztezett emberek nagyratörő vágyainak folyamát? Mind ez ideig nem tudott rá válaszolni.

Lassan, de határozottan azt mondta:

– Amikor egy csoportot veszély fenyeget, a tagjainak össze kell tartaniuk. Ha akarjuk, ha nem, mi is a Birodalom tagjai vagyunk. Értesítse a titkos városokat, hogy három nap gondolkodási időt kérek. A negyedik napon népszavazást tartunk, melynek tárgya az lesz, eláruljuk-e a Birodalmat, vagy sem. Ez minden.

A szeme sarkából látta, hogy a nő nem túlságosan elégedett. Az arca mogorva volt az elfojtott haragtól.

– Kedvesem – mondta Maltby szelíden –, remélem, nem akar nyíltan szembeszegülni a felettese döntésével.

A nő arckifejezése megváltozott. A fontosabb kérdésekben a Keresztezett Emberek Tanácsa szokott közvetlenül döntést hozni, és annak Maltby volt a vezetője.

Maltby sokat várt a népszavazástól. Idővel mindig lecsillapodnak a kedélyek, és még azok is, akik a legradikálisabb elveket hangoztatták, mire a szavazóurnához járulnak, a konzervatívabb megoldás mellett fognak dönteni.

A nő hosszan hallgatott, majd végül lassan, csendesen beszélni kezdett.

– Négy nap alatt más csoportok is a leleplezés mellett dönthetnek, és akkor elveszítjük a lehetőséget. Hunston azt mondja, a válságban a kormánynak nem szabad késlekednie. Persze később az emberek megkérdezhetik, hogy a döntés helyes volt-e.

– Egy egész civilizáció sorsáról dönteni nem egyszerű dolog. És vajon helyénvaló-e, hogy néhány ember elhamarkodott döntésének következtében emberek milliárdjai szenvedjenek? Szerintem nem. Itt leszállók. Minden jót!

Felállt, és sietve kilépett az ajtón. Nem nézett vissza, egyenesen az acélkapuhoz ment, melynek túloldalán a Lant bolygón fenntartott katonai támaszpont épületei látszottak.

Az őrszem gondterhelt arccal vizsgálgatta az iratait, majd gépiesen közölte.

– Kapitány, parancsom van rá, hogy a Kormányzóságra kísérjem, ahol a helyi kormány vezetői és a katonai parancsnokok tárgyalnak. Hajlandó önként velem jönni?

– Természetesen – mondta habozás nélkül.

Néhány perc múlva egy kis katonai jármű száguldott vele végig a városon. A helyzetét nem találta kilátástalannak. Mindkét agyával ugyanarra a dologra koncentrálva kicsit bepillantott a pilóta és a kísérő altiszt gondolataiba.

Úgy döntött, egyelőre nem tesz semmit. Kicsit meglepte, hogy a politikusok és a magas rangú katonai vezetők őt is bevonják a tanácskozásba, de arra gondolt, hátha megtud valamit.

A kis gép egy parkban szállt le két hatalmas elefántcsontszínű épület között. Maltbyt egy kivilágított folyosón át egy tágas terembe vezették, ahol mintegy húsz ember ült egy jókora kerek asztal körül. Érkezését nyilvánvalóan bejelentették, mivel belépésekor mindenki  csendben volt. Maltby körbehordozta tekintetét a rábámuló arcokon. Kettőt ismert személyesen.

 

Mindkettő a hagyományos egyenruhát viselte. Üdvözlésképpen bólintottak, Maltby viszonozta.

A többi embert, beleértve a másik négy egyenruhást, nem ismerte személyesen. A helyi kormány tagjai és néhány magas rangú katonai személy volt jelen a tárgyaláson. Könnyű volt megkülönböztetni egymástól a delliánokat és a nem delliánokat. A delliánok kivétel nélkül magas, erős, jó megjelenésű férfiak voltak. A nem delliánokra viszont a rendkívüli változatosság volt jellemző. Az asztalfőn egy kövér nem dellián foglalt helyet, aki Maltby beléptekor felállt. Maltby gyakran látta már a híradóban: Andrew Craig volt, a helyi kormány minisztere.

– Uraim! – kezdte Craig. – Engedjék meg, hogy bemutassam önöknek Maltby kapitányt.

Ezután szavait Maltbyhoz intézte.

– Kapitány, gondolom, épp eleget hallott a fenyegető veszélyről; a földi űrhajó főparancsnoknőjének nyilatkozatát nemrég tettük közzé. Ezt is bizonyára hallotta.

Maltby bólintott.

– Igen, hallottam.

– Jó. Tehát ismeri a helyzetet. Elhangzott néhány vélemény azzal kapcsolatban, hogy megadjuk-e helyzetünket a betolakodóknak, vagy sem. Néhányan úgy vélik, hogy mivel a földi űrhajó felfedezte létezésünket a Magellán-felhőben, a teljes leleplezés előbb vagy utóbb elkerülhetetlen. Azonban ez az időtartam talán évezredeket jelenthet. A mi álláspontunk az, hogy tartsunk össze a válság idején, és utasítsuk vissza a földiek ajánlatát. A következő évtizedekben mi is expedíciókat küldenénk a főgalaxisba, amik felderítenék az ottani viszonyokat. Ennek ismeretében meghozhatnánk végleges döntésünket a kapcsolatfelvételre vonatkozólag. Azt hiszem, ez lenne a legokosabb megoldás.

Elhallgatott, miközben szűrős tekintetével Maltbyt vizsgálta. Volt valami rejtett aggodalom a stílusában.

– Igen, valóban ez a legésszerűbb megoldás mondta Maltby magabiztosan.

Néhány megkönnyebbült sóhaj hallatszott a terem csendjében.

– De bizonyos ön abban – folytatta Maltby –, hogy egyetlen népcsoport vagy bolygó sem fogja elárulni helyzetünket a földieknek? Minden embernek, minden bolygónak egyéni érdekei vannak.

– Igen, ezt mi is tudjuk. Épp ez az, amiért meghívtuk önt erre a megbeszélésre.

Maltby nem volt biztos benne, hogy ez valóban meghívás volt, de nem szólt semmit. Az elnök folytatta.

– A Birodalom minden bolygójának kormányával tárgyaltunk már az üggyel kapcsolatban. Mindannyian egyetértettek abban, hogy továbbra is elrejtőzve kell maradnunk. De még nem kaptunk nyilatkozatot a keresztezett emberektől. És addig, míg az ő együttműködésükben biztosak nem lehetünk, minden fáradozásunk hiábavaló.

Maltby kezdte már sejteni, mire megy ki a játék. Érezte, hogy a keresztezett emberek és a Birodalom többi lakója közti ellentét újra előtérbe kerül.

– Uraim – mondta –, az az érzésem, azzal akarnak megbízni, hogy teremtsek kapcsolatot a keresztezett emberekkel. Ha valóban ez a szándékuk, én, mint az Ötven Csillag flottájának kapitánya, nehéz helyzetbe kerülnék.

Dreehan admirális, az Atmion hadihajó főparancsnoka – melynek fedélzetén Maltby főmeteorológusként és segédasztrológusként tevékenykedett – így szólt:

– Kapitány, nyugodtan elfogadhat bármilyen javaslatot, ami itt elhangzik. Ne féljen attól, hogy az ön kivételes helyzetét nem vesszük figyelembe.

– Szeretném, ha ezt jegyzőkönyvbe vennénk mondta Maitby.

Craig intett a fejével az egyik adatrögzítőnek.

– Jegyezze, kérem!

– Folytassa! – mondta Maltby.

– Mint sejtette – folytatta Craig –, közvetítőként szeretnénk használni köztünk és a – vonakodva ejtette ki – keresztezett emberek kormányzó tanácsa között. Úgy gondolom, ön képes e feladat végrehajtására.

– Évekkel ezelőtt – mondta Maltby – tájékoztattam a feletteseimet arról, hogy a keresztezett emberek ügynökei kapcsolatot próbáltak teremteni velem. Az Ötven Csillag kormányainak tudomásuk volt arról, hogy ilyen illegalitásban tevékenykedő ügynökségek minden bolygón léteznek. Akkor az a döntés született, hogy ne vegyünk tudomást ezeknek az ügynökségeknek a létezéséről, nehogy még inkább illegalitásba vonuljanak, és ne találjuk meg a rejtekhelyüket.

Azonban épp a keresztezett emberek népszavazása döntötte el, hogy tájékoztassák: az Ötven Csillag fegyveres erőit ezen ügynökségek létezéséről. Úgy tartották, hogy a kapcsolatra úgyis rájönnének, hát jobb, ha inkább bevallják. Bíztak benne, hogy az Ötven Csillag nem fogja zaklatni őket, legfeljebb vészhelyzetben. A feltételezésük ez idáig beigazolódott. Most azonban ilyen vészhelyzet alakult ki.

– Őszintén szólva – jegyezte meg a köpcös Craig – az a meggyőződésünk, hogy a keresztezett emberek most megpróbálják kihasználni a helyzetet saját javukra, hogy különféle engedményeket csikarhassanak ki.

– Politikai zsarolásra célzott, és a helyzetet meglehetősen jellemezte az a tény, hogy ezt mégsem mondta ki. – Felhatalmazást kaptam arra, hogy felajánljak bizonyos állampolgári jogokat, beutazási jogot néhány bolygóra, jogot a városi életre. Ezek a korlátozott jogok tízévenként felülvizsgálatra kerülnek, és további jogokkal bővíthetők az eltelt tíz év során tanúsított viselkedés alapján.

Szünetet tartott, és Maltby észrevette, hogy minden szem várakozásteljesen mered rá. Végül egy dellián politikus törte meg a csendet.

– Mit szól hozzá?

Maltby sóhajtott. A földi űrhajó érkezése előtt ez figyelemreméltó ajánlatnak számított volna. Ez volt az a tipikus helyzet, amikor valaki külső kényszer hatására ajánlja fel a rég óhajtott lehetőséget, de ekkor már nincs abban a helyzetben, hogy ő diktálja a feltételeket. Mégis úgy érezte, ennél többet kívánni a béke szempontjából mindkét fél számára veszélyes lenne.

Nyomasztó csend ült a termen. Aztán egy szigorú arcú nem dellián szólalt meg.

– Szerintem felesleges ilyen mellékes dolgokkal foglalkoznunk. A flottánk több száz hadihajóval rendelkezik. Valahol kinn az űr sötétjében pedig mindössze egyetlen földi hadihajó vesztegel. Azt mondom, indítsuk útnak a flottát, hogy pusztítsa el. Ezáltal megsemmisülne minden földi ember, aki tud a létezésünkről. Aztán majd eltelik megint legalább ezer év, míg újra ránk találnak.

– Ezt már megvitattuk – mondta Dreehan admirális. – És az ok, ami miatt elvetettük ezt a lehetőséget, igen egyszerű: az eltelt évezredek alatt a földi haditechnika is sokat fejlődhetett, és valószínűleg kifejleszthettek olyan fegyvereket, amelyek képesek legyőzni minket. Nem kockáztathatjuk meg, hogy szembeszálljunk velük.

– Egyetlen hajó nem rendelkezhet akkora pusztító erővel. Egy jól megszervezett, gyors akció minden gondunkat megoldaná.

– Ez lesz a végső megoldás – mondta Craig, majd Maltby felé fordult. – Kérem, tájékoztassa a keresztezett emberek kormányát, hogy figyelembe vettük ezt a lehetőséget is. Ha visszautasítják az ajánlatunkat, kénytelenek leszünk teljes flottánkat a betolakodó ellen küldeni, aminek kimenetele bizonytalan, de ezáltal a keresztezett emberek eljátszották minden lehetőségüket. Távozhat, kapitány.

 

A földi hadihajó fedélzetén a méltóságos Gloria Cecily Lady Laurr főparancsnoknő komolyan ült a műszerfal előtt, a csillagokat nézte, és a lehetőségeket latolgatta.

Közvetlen előtte egy hatalmas, háromdimenziós képernyő állt. Ameddig a szem ellátott, sötét világűr, és benne fénylő pontok milliói. A nagyítást nullára állították, így csak néhány csillag látszott, meg itt-ott egy-egy halvány fényfolt, amely csillaghalmazt sejtetett. A legnagyobb kiterjedésű felhőcske, mely a képernyő bal sarkában húzódott, a főgalaxist jelentette, amelynek egyik rendszerében lapult a Föld; egy homokszem az univerzum hatalmas sivatagában.

A nő ügyet sem vetett rá. A világnak ez a távoli zuga az évek során kiszorult életéből. Éppúgy látta, mint a többi galaxist, de nem vett róla tudomást. Aztán elmosolyodott, amint a döntés megérlelődött tudatában. Ahogy megérintette a megfelelő gombot, egy férfi arca jelent meg a képernyőn.

– Úgy tájékoztattak, kapitány, hogy némi ellenkezésbe ütközött azon parancsom, miszerint továbbra is itt maradunk a Magellán-felhőben, és az Ötven Csillag lakott világait kutatjuk.

A kapitány habozott, majd óvatosan azt mondta:

– Kegyelmes asszonyom, úgy hallottam, hogy az ön elhatározása nem nyert általános helyeslést.

Ahogy a kapitány a szavait megválogatta: "döntésünk" helyett az "ön elhatározását" mondva, nem kerülte el a Lady figyelmét.

A férfi folytatta.

– Természetesen nem beszélhetek a teljes legénység nevében, hiszen a hajón harmincezer ember van.

– Természetesen – mondta némi gúnnyal az asszony.

– Ha szabadna javasolnom, asszonyom, tegyük fel szavazásra a kérdést!

– Ostobaság! Mindenki arra szavazna, hogy hazamenjünk. Tízévnyi űrben töltött idő után az emberek tutyimutyi alakokká váltak. Kevés a józan eszük, és nincsenek céljaik. Kapitány – a Lady hangja lágy volt, de a szeme félelmetesen villogott –, a hangjából úgy érzem, érzelmileg ön is egyetért velük, azzal a gyermeteg érzületű csoporttal. A világűr meghódításának legrégibb törvénye, hogy tovább kell menni, amíg csak lehet. A parancsnokokat a legnagyobb körültekintéssel válogatták ki. Nem hiszem, hogy ők is kimutatnák, mennyire vágynak haza. Már többször bebizonyosodott, hogy az emberek, érzelmeik hatására őrülten hazarohannak a szülőbolygójukra, aztán néhány otthon töltött hét után megint jelentkeznek egy évekig tartó hajóútra. Mi most olyan messze vagyunk a főgalaxistól, hogy nem tűrhetünk semmiféle fegyelmezetlenséget.

– Ismerem ezeket az érveket – mondta csendesen a tiszt.

– Örömmel hallom – vágta rá a főparancsnoknő, és megszakította az összeköttetést.

Ezután az asztrogátorokat hívta. Egy fiatal tiszt jelentkezett.

Dolgozzanak ki néhány .pályát, amely a lehető legnagyobb sebességgel keresztülvisz minket a Magellán-felhőn. Ezek a pályák olyanok legyenek, hogy egyetlen csillag se essen tőlük ötszáz fényévnél nagyobb távolságra.

 A fiatal tiszt elsápadt.

– Felséges asszonyom, ez az eddigi legnehezebb feladat, amit valaha is kaptunk. Ez a galaxis hatezer fényév átmérőjű. Ön milyen sebességre gondol, hiszen nem ismerjük a benne levő kozmikus viharok pontos helyzetét?

A tiszt reakciója nem hozta zavarba a Ladyt. Csak egy pillanatra érzett kétséget, bár hirtelen átfutott az agyán, milyen hihetetlenül nagy távolságot kellene ehhez áthidalniuk. Azonban a kétely elmúlt. Lady Laurr teste megfeszült.

– Úgy vélem – mondta –, hogy a kozmikus viharok kiterjedése lehetővé teszi, hogy harminc másodpercenként egy fényévnyit haladjunk. Mondja meg a parancsnokának, értesítsen, ha a pályatervek elkészültek.

– Igenis, asszonyom – mondta a fiatalember rekedtes hangon.

Lady Laurr megszakította a kapcsolatot; hátradőlt a székén, és egy kapcsolóval kezdett babrálni, amely az előtte lévő képernyő nagyítását szabályozta. A képernyő öt ábrázolta. Karcsú, komor arcú, feltűnően csinos harmincöt éves nőt látott. A képmás halványan mosolygott, majd ismét felvette az előbbi komor kifejezést, amint arra gondolt, hogy az Ötven Csillag nem fogja elfogadni az ajánlatot, és nem árulják el egyetlen lakott bolygójuk helyét sem.

Kapkodva, rendkívül izgatottan fogyasztotta el az ebédjét, magányosan a parancsnoki hídon. Érezte, hogy a hajó további sorsával kapcsolatos viták nagyon ki fognak éleződni a közeljövőben, és tudta, hogy mereven tartania kell majd magát az elhatározásához.

Három hívás futott be, mielőtt befejezhette volna ebédjét. Megnyomott egy gombot, mire egy előre betáplált válasz hangzott el. Az automata szövege a következő volt: Itt vagyok, de most ne zavarjanak, csak ha nagyon fontos. A hívójel mindhárom esetben másodperceken belül megszűnt.

Ebéd után lefeküdt néhány percre, hogy pihenjen valamit. Azonban hamar felkelt, odasétált a transzmitterhez, betáplálta a megfelelő kódot, és a pszichológiai részlegben lépett ki belőle, fél mérfölddel odébb.

Neslor hadnagy meg egy másik nő épp akkor jöttek be a helyiségbe, és üdvözölték őt. A főparancsnoknő felvázolta a problémáit. Az idősebb asszony bólintott.

– Egy pillanat! Szólok az asszisztensemnek, hogy vegye át a betegeimet, aztán nyugodtan beszélgethetünk.

Amikor visszatért, a főparancsnoknő váratlan kíváncsisággal kérdezte.

– Tulajdonképpen hány betege van most?

Az idősebb nő elgondolkodó arccal nézte a főparancsnokot.

– A munkatársaim összesen heti nyolcszáz munkaórát dolgoznak.

– Ez elég félelmetesen hangzik. Neslor hadnagy bólintott.

– Igen, az utóbbi években nagyon megnőtt a dolgunk.

– És mi az oka? Honvágy?

– Azt hiszem, ez a megfelelő kifejezés. Bár vannak rá más szakkifejezéseink, de a lényeg ugyanaz. Az űrhajó elég nagy, de tíz év hosszú idő, és ezalatt mindenki belefásul a mindennapi monoton munkájába, az unalomig ismert környezetbe, és előbb-utóbb a bezártság is kezd az emberek idegeire menni.

Gloria Cecily érezte, hogy a hadnagynak igaza van, hiszen a munkája is monoton és egyhangú.

– Nem értem. Mindenünk megvan a hajón, ami csak kell. Ugyanannyi a nő, mint a férfi, korlátlanul van étel és ital, és annyi szórakozási lehetőség, mint otthon a Földön. Az emberek igazi parkokban sétálhatnak, zöldellő fák és hűs patakok között. Bárki megnősülhet és elválhat; bár, igaz, a gyerekszülés nem engedélyezett. Mindenkinek saját szobája van, és az utazás végén aki akar, nyugdíjba mehet. És ráadásul itt van az Ötven Csillag rendszere, amit megtaláltunk. Igazán lelkesedni kellene mindenkinek, hogy végre van valami konkrét cél, a lakott bolygók felkutatása.

Az idősebb nő elmosolyodott.

– Gloria, kedvesem, ne legyen olyan naiv. Önt meg engem például ösztökél ez a konkrét cél, de én nap mint nap találkozom a közemberekkel, beszélgetek velük, ismerem minden érzésüket, gondolatukat. Én olvastam a dellián és nem dellián robotok történetét, így természetesen érdekel az itteni világuk, de nem hiszem, hogy érdekli azt az embert, aki például az ebédünket főzi.

– Azt hiszem, azért még elvárhatjuk tőle, hogy végigcsinálja. És most vizsgáljuk meg részletesebben a problémát.

Beszélgetésük alaposan belenyúlt az éjszakába. Végül Lady Laurr visszatért a parancsnoki hídra, onnan az azzal szomszédos lakosztályába.

Az Ötven Csillagnak haladékként adott hét eseménytelenül telt el.

Pontosan a megadott időszak leteltekor a főparancsnoknő tanácskozásra hívta össze a hajó alegységparancsnokait. Első szavaival elvágta a kitörni készülő érzelmeket.

– Hölgyeim és uraim, úgy látom, itt kell maradnunk, amíg meg nem találjuk ezt az elrejtőzött civilizációt, még akkor is, ha ez esetleg újabb tíz évet venne igénybe.

Az emberek egymást nézték, és kényelmetlenül feszengtek. Harmincan voltak, négy nő kivételével férfiak.

Gloria Cecily folytatta.

– Tekintettel arra, hogy a felkutatás hosszan tartó, bonyolult stratégiát igényel, fölteszem a kérdést, van-e valakinek előzetes elképzelése?

Wayless kapitány, a repülésirányítók parancsnoka felállt, és nyíltan kijelentette:

– Én személy szerint ellenzem, hogy tovább folytassuk a kutatást.

A főparancsnoknő szeme összeszűkült. Látta az arckifejezéseken, hogy Wayless kapitány kijelentése több mint személyes vélemény.

– Kapitány, létezik arra egy hivatalos mód, hogy a főparancsnok döntését felülvizsgálják.

– Igen, asszonyom, a Szabályzat 492-es pontja határozza meg.

Valóban, ez a pont korlátozta a főparancsnok hatalmát. Senki sem ismeri a teljes Szabályzatot apró részletességgel, de mindenki pontosan tudja a rá vonatkozó részeket. Ha a saját jogairól van szó, mindenki szakértőnek bizonyul. Azonban a rá vonatkozó pontokban Gloria Cecily is az volt.

Most azonban sápadt arccal, szótlanul ült, miközben Wayless kapitány rezignáltan felolvasta a Szabályzat 492-es pontját:

– Hatalmi korlátozás. Bizonyos körülmények között a főparancsnok köteles alávetni magát a tanács döntésének… szavazattöbbség... kétharmad... Az utazás eredeti célja...

Minden benne volt, amit akartak. Most először idézték ezt a pontot neki. A Csillagfelhő feladata a Magellán-felhö feltérképezése volt. A feladatot végrehajtották. Újabb cél kijelölése meghaladja a főparancsnok hatáskörét.

Megvárta, míg Wayless kapitány letette a könyvet, majd megszólalt.

– Hogyan szavaznak?

Huszonegyen voltak ellene, öten mellette, négyen pedig tartózkodtak a szavazástól.

Dorothy Sturdevant kapitány, az adminisztrátorok vezetője szólalt fel.

– Ennek így kellett lennie, Gloria. Túl régóta vagyunk már itt. Majd felkutatja valaki más ezt a civilizációt.

A főparancsnoknő türelmetlenül kopogott tollával az átlátszó műanyag asztallapon. Ám amikor megszólalt, hangja kimért volt.

– Az eredeti feladat végrehajtására szánt időtartam és a Szabályzat értelmében hat hónap áll rendelkezésemre, hogy a helyzetet mérlegeljem. Tehát ennek megfelelően elrendelem, hogy erre az időszakra továbbra is itt maradjunk a Magellán-felhőben. És ezek után beszéljük meg, mi az elképzelésük az Ötven Csillag valamelyik lakott bolygójának megtalálására. A tervem a következő...

Hűvösen körvonalazta elképzeléseit.

 

Maltby az Ötven Csillag egyik hadihajójának, az Atmionnak a fedélzetén olvasgatott, amikor a riadó felhangzott.

– Mindenki a kijelölt helyére!

Nem hallatszott a szirénák hangja, tehát nem harci riadóról volt szó. Letette a könyvét, belebújt a zubbonyába, és sietett a hajó asztrogációs termébe. Volt már ott néhány tiszt, amikor megérkezett. Szokás szerint köszönésképpen kurtán bólintottak egymásnak. Maltby leült az asztalához, és bekapcsolta a műszereket, amelyek a hajó központi agyával álltak összeköttetésben.

Éppen papírt és tollat akart elővenni, amikor a hajó megremegett alatta. Ezzel egy időben megszólalt a hangosbeszélő, és Maltby felismerte Dreehan admirálisnak, a hajó parancsnokának hangját.

– Ez az üzenet csak a tiszteknek szól. Mint tudják, alig több mint egy hete kapcsolatba kerültünk a Csillagfelhő nevű földi hadihajóval, amely egy ultimátumot intézett hozzánk, és annak határideje öt órája lejárt. A Birodalom bolygóin működő kormányok jelezték, hogy eddig további üzenet nem érkezett. Mintegy három órával ezelőtt kaptunk egy második ultimátumot, amely váratlan fenyegetést tartalmazott. Feltételezhetően túlságosan nagy riadalmat keltene az emberek között, ha az ultimátum teljes szövegét közzétennénk. A kormány álláspontja, hogy a második üzenet érkeztét tartsuk titokban. Ezért szövegét csak a tisztekkel közöljük.

Kis szünet, majd egy kellemes férfihang szólalt meg.

– Méltóságos Gloria Cecily Lady Laurr, a Csillagfelhő főparancsnoka kíván szólni az Ötven Csillag lakóihoz.

Megint szünet, és ekkor Laurr főparancsnoknő helyett megint Dreehan admirális jól ismert hangja hallatszott.

– Engem bíztak meg, hogy felhívjam figyelmüket egy apró részletre. Nyilvánvalóan egy nő, egy nemesi születésű nő az ellenséges űrhajó parancsnoka. Mint nő, bizonyára nagyon demokratikus vezető, de hogyan tölthet be ilyen pozíciót nő? Nemesi származása révén? Ez éppen azt mutatja, hogy milyen diktatórikus uralom van a főgalaxisban.

Maltby nem értett teljesen egyet a fejtegetéssel. Az elnevezések, címek csak szavak, melyek használatuk módja szerint nyernek értelmet. Az Ötven Csillagban a vezetők legelterjedtebb elnevezése a főszolga volt. Aztán volt még néhány megnevezés, mint például az elnök, amely azt a képzetet váltotta ki az emberekben, hogy ennek birtokosa élet-halál ura. Vagy a titkár, aki tökéletesen meghatározta az egyes kormányok politikáját. Mindegyik kifejezés korlátlan hatalommal rendelkező személyeket jelentett. Végső soron minden társadalomban voltak uralkodó osztályok, rétegek, és az azokat takaró elnevezések mindenütt más és más formákat öltöttek. Az Ötven Csillag Birodalmában megvetették a királyokat és a diktátorokat. Az egyes vezető személyek egyéni képességeik révén emelkedtek ki. A keresztezett emberek szintén vonakodva fogadták el az olyan vezéreket, akik családi öröklés révén lettek azzá, mégis kénytelenek voltak őket előnyben részesíteni speciális helyzetük, bujkálásuk, társadalomból kivetettségük következtében. Azonban a hatalomért folytatott harc rákényszerítené őket, hogy megerősítsék vezetőik pozícióját. Maltbynak úgy tűnt, egyetlen született vezető sem gyűlölte még úgy a társadalmi szerepét, mint ő. Mindig is viaskodott benne az érzés, hogy valóban alkalmas-e a vezérségre, de most a válság időszakában ez az érzés háttérbe szorult, elnyomta az a gondolat, hogy megfelelőképpen kell döntenie, viselkednie. Gondolatait a "méltóságos asszony" szavai szakították meg.

Gloria Cecily, a főparancsnoknő a következőket mondta:

– Mi, a földi civilizáció képviselői sajnálattal vesszük tudomásul az Ötven Csillag kormányának makacsságát. Határozottan megállapíthatjuk, hogy a lakosságot félrevezették. A földi civilizáció eljövetele a Magellán-felhőbe minden ember és embercsoport javát szolgálja. A Föld sokat kínál. Biztosítja az egyéni jogokat, a társadalmi jólétet, az alapvető szabadságot minden osztálynak, és kötelezi a kormányokat az általános és titkos választásokra. A Föld nem tűri el egyetlen önálló állam létezését sem a világegyetemben. Egy ilyen birodalom harcba keveredhetne a főgalaxissal, amelynek következtében bombák ezrei hullanának sűrűn a lakott bolygókra. Mi csak ezt szeretnénk megakadályozni. Nem bújhatnak el előlünk. Ha a jelenlegi kutatásunk eredménytelenül végződne, néhány év múlva hadihajók ezrei jönnek majd, hogy tovább keressék lakott világaikat. Ez olyasmi, amit soha nem adunk fel. Ha kell, elpusztítunk egy egész civilizációt, mint hogy rákos daganatként forrása legyen saját birodalmunk pusztulásának. Mindazonáltal úgy véljük, megtaláljuk önöket. A Csillagfelhő meghatározott útvonalakon át fogja szelni a Magellán-felhőt. Évekbe telhet, de ezeket az útvonalakat úgy dolgoztuk ki, hogy legalább ötszáz fényévnyire megközelítsék a galaxis valamennyi naprendszerét. Utunk során találomra ledobunk egy-egy kozmikus sugárbombát néhány naprendszer bolygójára, amely a bolygón lévő élet megsemmisülését okozza majd. Remélem, ez a fenyegetés jobb belátásra bírja önöket. Még most sem késő elárulni a pozíciójukat. Bármely bolygó kormánya büntetlenül bejelentheti koordinátáit. Az első bolygó, amely ezt megteszi azontúl az Ötven Csillag fővárosa lesz. Az első személy vagy csoport jutalma, amely nyomra vezet minket, egymilliárd platinadollár, mely bárhol felhasználható a főgalaxisban, vagy ennek megfelelő összeg az önöknél használatos pénznemben. Ne féljenek! Hadihajónk képes megvédeni bárkit az Ötven Csillag űrflottájának erejével szemben. Végül pedig annak bizonyságául, hogy komolyan beszéltem, átadom a szót az űrhajó asztrogátorának, aki ismertetni fogja útirányunkat, hogy nyomon követhessenek minket, és tapasztalhassák, hogy beváltjuk a fenyegetésünket.

Az üzenet hirtelen megszakadt. Ismét Dreehan admirális szólalt meg.

– Éppen most érkeztek meg az útirányra vonatkozó adatok a központtól azzal a paranccsal, hogy kövessük a földi űrhajót, és figyeljük meg, betartja-e a fenyegetéseit. Ezenkívül felkértek rá, hogy Laurr főparancsnoknő beszédével kapcsolatban felhívjam a figyelmüket még valamire. Az asszony szavaiból kitűnt, hogy ez egy hihetetlenül hatalmas hajó lehet. Ne gondolják, hogy messzemenő következtetéseket akarok levonni néhány sző alapján, de vizsgáljuk meg alaposabban a helyzetet. A főparancsnoknő azt mondta, hogy kozmikus sugárbombákat fognak kilőni számos bolygóra azok közül, amikkel az útjuk során találkoznak. Tételezzük fel, hogy a galaxisnak csak minden ezredik bolygójára dobnak bombát. Ehhez akkor is több millió bombára van szükség. Egy átlagos hadianyaggyárunk négy nap alatt képes egyetlen sugárbombát előállítani, és a gyár alapterülete két négyzetkilométer. Azután itt van az a másik kijelentése, hogy a hadihajója meg tudja védeni az árulókat a teljes hadiflottánkkal szemben. Az Ötven Csillag légierejéhez jelenleg több mint száz hadihajó tartozik, nem beszélve a mintegy négyezer cirkálóról, rombolóról, és más kisebb egységről. Vegyük figyelembe a Csillagfelhő eredeti célját itt a mi galaxisunkban. Állításuk szerint térképészeti expedícióról volt szó. A mi térképészhajóink kis, elavult hajók. Nehéz elképzelni, hogy a földi birodalom a leghatalmasabb, legmodernebb hadihajóját jelöli ki egy ilyen rutinfeladatra. Kérem önöket, gondolkozzanak ezen, és később mondják el véleményüket. Egyelőre ennyit. Most pedig megadjuk a Csillagfelhőtől kapott koordinátákat az asztrogációs és meteorológiai részlegnek.

Több mint ötórai kemény munkába került, míg a Csillagfelhő által megadott térképet az Ötven Csillag térképeihez igazították. A becslések szerint az Atmion 1400 fényévnyire tartózkodott a földi űrhajótól.

A távolság nem sokat számított. Ők ismerték a Magellán-felhőben lévő összes kozmikus vihar pontos helyét, így könnyedén készíthettek olyan útvonaltervet, amely percenkénti fél fényéves sebességet tett lehetővé.

A megfeszített munka kimerítette Maltbyt. Amint a feladat az ő számára befejeződött, visszament a kabinjába, és lefeküdt aludni.

Arra ébredt, hogy a vészcsengő megint megszólalt. Sietve bekapcsolta a képernyőt, amely a parancsnoki híddal összekötötte. A kép azonnal bejött, és ez azt jelentette, hogy kísérjék figyelemmel az eseményeket. A képernyő a legnagyobb nagyításra volt állítva, és a középpontban egy fénylő pont látszott. A fényfolt mozgott, és a kamera megpróbálta követni.

Egy hang szólalt meg:

– A komputerek adatai szerint a Csillagfelhő egyharmad fényévnyire van tőlünk.

Maltbynak nem nagyon tetszett a kifejezés, mivel nem pontos adatokat tartalmazott. Ebben a formában azt jelentette, hogy a két hajó bármikor kapcsolatba tudna lépni egymással, mégis az a tény, hogy mindkét hajó hihetetlen sebességgel mozog, lehetetlenné teszi ennél pontosabb távolságadatok megállapítását. A földi hajó nem lehet messzebb egyharmad fényévnél, legfeljebb néhány száz mérfölddel, ez kétségtelen volt. A radarokat teljes kapacitással ráállították a betolakodóra.

A hang folytatta.

– Lecsökkentettük a sebességünket percenkénti tíz fénynapra. Amíg az általuk megadott pályán haladunk, át kell vennünk a sebességüket.

Ez az állítás sem volt pontos, ugyanis lehetetlen egy hajó sebességét bemérni és átvenni, amely a fénynél jóval nagyobb sebességgel halad. A legapróbb hiba, és a követett hajó máris eltűnik. És valóban, amikor Maltby ezt végiggondolta, a fénylő pont eltűnt a képernyőről.

Maltby várt, végül a hang kedvetlenül megint megszólalt.

– Kérem, nyugodjanak meg, megpróbáljuk minél hamarabb visszaállítani a kapcsolatot.

Egy óra múlva a fénylő pont még mindig nem jelent meg a képernyőn. Maltby feszülten figyelt, miközben eszébe jutottak Dreehan admirális szavai, amikor a Csillagfelhő méreteiről beszélt.

Visszaemlékezett, ahogy a parancsnok őszintén eléjük tárta a helyzetet, nem titkolva el a fenyegető veszélyeket. Úgy tűnt, lehetetlen, hogy egy űrhajó olyan hatalmas legyen, mint amekkorára Laurr főparancsnoknő szavaiból következtetni lehetett. Bizonyára blöff volt, különösen ami a bombák mennyiségét illeti.

Az Atmion továbbra is a földi űrhajó által megadott útvonalon haladt, így egy alkalommal megtapasztalhatták a pusztító erejét. A naprendszer, ami mellett elhaladtak, több bolygót tartalmazott, és a bomba feltehetőleg célt téveszthetett, mert egy, a naptól oly távol eső bolygón végezte el megsemmisítő munkáját, amelyen a hideg miatt sosem alakulhatott ki élet.

Azonban a bolygó, amelynek felszínét valaha jeges táj és kopár sziklák borították, már nem maradt hideg. A kozmikus sugárbomba hatására vörösen felizzott, mint egy parányi csillag. A látvány senkit sem ijesztett meg az Atmion fedélzetén. Annak a valószínűsége, hogy néhány száz bomba közül csak egy is lakott világot pusztítson el, szinte a nullával egyenértékű.

A hatodik napon Maltby képernyője kivilágosodott, és Dreehan admirális képe jelent meg rajta.

– Maltby kapitány! Ide tudna most jönni?

– Igen, uram.

Maltby azonnal odasietett. Az ügyeletes tiszt bólintott köszönésképpen, és bevezette Dreehan kabinjába.

A parancsnok a fotelban ült, és erősen tanulmányozott valamit, ami úgy festett, mint egy radiogram. Az idősebb férfi az asztalra tette a papírt, és intett Maltbynak, hogy foglaljon helyet.

– Kapitány, milyen státust tölt ön be a keresztezett emberek között?

Tehát megint előkerült a régi kérdés. Maltby nyugodt maradt. Mereven nézett a parancsnokára, miközben arcára csodálkozó kifejezés ült ki. Dreehan középkorú dellián volt, kitűnő fizikummal rendelkezett, emellett megnyerő külsejű és mindig jókedélyű volt.

– Nem tudom pontosan megfogalmazni önnek, minek tekintenek. Részben árulónak, azt hiszem.

– Mi a véleményük a keresztezett embereknek erről az ügyről?

– Nem tudom egészen biztosan. Kapcsolatom velük elég laza.

– Mégis, csak van valami elképzelése?

– Amennyire én tudom, egy kisebbségben lévő csoportnak az az álláspontja, hogy a Föld előbb-utóbb megtalálja az Ötven Csillag valamelyikét. Árulásuk révén előnyösebb helyzetbe kerülnének, mint amiben most vannak. A többség kitart az Ötven Csillag mellett, tehát megpróbálnak rejtve maradni.

– Milyen a részarány?

– Megközelítőleg négy az egyhez – hazudta Maltby szemrebbenés nélkül.

– Van valamennyi valószínűségé, hogy a kisebbség önálló cselekvésre szánja el magát?

– Szándékukban áll megtenni, de nem áll módjukban, erről meg vagyok győződve – válaszolta gyorsan Maltby.

– Miért nincs rá módjuk?

– Nincs köztük egyetlen jól képzett űrmeteorológus sem.

Ez megint hazugság volt. Az igazság inkább az volt, hogy Hunston előbb meg akarta szerezni a legális vezető szerepet a keresztezett emberek között. Amíg úgy gondolja, hogy ez sikerülni fog neki, addig nem tesz semmi törvényelleneset – legalábbis Maltbyt így tájékoztatták a barátai.

Dreehan hallgatott, és úgy tűnt, Maltby szavain töpreng. Végül megszólalt.

– Az Ötven Csillag kormánya aggódik az ultimátum miatt, ugyanis ez korlátlan lehetőségeket kínál a keresztezett embereknek. Elárulhatnak minket, és ezáltal nagyobb hatalomra tesznek szert, mint apáik célkitűzései tartalmaztak egy nemzedékkel ezelőtt a lezajlott háborúban.

Maltby erre nem tudott mit válaszolni, csak megismételte előző hazugságát.

– Azt hiszem, a négy az egyhez arányú többség, amely kitart az Ötven Csillag mellett, meghatározza az irányvonalat.

Megint kínos szünet. Maltby kíváncsi volt, vajon mi rejlik igazán a kérdések mögött. Bizonyára nem alapozhatják a reményeiket Péter Maltby kapitány válaszaira. Dreehan megköszörülte a torkát.

– Kapitány, elég sokat hallottam már a keresztezett emberek kettős agyáról anélkül, hogy valaha is pontos magyarázatot kaptam volna arra, hogyan is működik valójában. Felvilágosítana engem erről?

– Az egész tulajdonképpen lényegtelen – mondta ki Maltby sietve harmadik hazugságát. – A háború utolsó véres csatájáról terjengő mendemondák erősen eltúlozzák a jelentőségét. Mint ön is nagyon jól tudja, a normál emberi agy szorosan kapcsolódó sejtekből áll. Ebben a tekintetben a keresztezett emberek agya sem tér el az önökétől. Viszont a keresztezett emberek agysejtjei kettős proteinmolekulákból épülnek fel. Az önök sejtjei páratlanok, a mieink párosak.

– De mire jó ez?

– Rendelkezik egyrészt azzal a dellián képességgel, hogy ellenáll a külső rombold és kényszerítő hatásoknak, másrészt olyan magas szintű kreativitásra is alkalmas, mint a nem dellián agyak.

– Ennyi az egész?

– Én ennyiről tudok, uram – hazudta Maltby.

– És mi a helyzet az állítólagos ellenállhatatlan hipnotizáló képességeikről? Nincs konkrét feljegyzés arról, hogyan működik.

– Úgy tudom, hipnotizáló eszközöket használtak, azok keltettek félelmet és zavart más emberekben.

Úgy tűnt, Dreehan döntésre szánta el magát. Felvett az asztalról egy radiogramot, és Maltbynak nyújtotta.

– Ez önnek jött – mondta, majd őszintén hozzátette. – Kódolva van, nem tudtuk megfejteni.

Valóban kódolva volt, Maltby első pillanatban látta. Tehát ide akart kilyukadni a parancsnok. Az üzenet így szólt. .

Péter Maltby kapitány részére az Atmion csillaghajóra

A keresztezett emberek kormánya köszönetét fejezi ki önnek az Ötven Csillag kormányával folytatott tárgyalások során közvetítőként végzett tevékenységének. Kérjük, tájékoztassa feletteseit, hogy készek vagyunk együttműködni az Ötven Csillag kormányával, és elfogadjuk az ajánlatukat.

Nem volt aláírás. Ez azt jelentette, hogy az üzenet a hipertéren át érkezett, és nem lehetett tudni, honnan indult útjára.

Maltbynak úgy kellett tennie, mint aki azt sem tudja – mindaddig, míg el nem dönti –, mit is cselekedjen. Csodálkozó hangon így szólt:

– Úgy látom, nincs aláírás. Szándékosan hagyták le?

Dreehan admirális csalódottnak tűnt.

– Én is úgy sejtem.

Maltby enyhe sajnálatot érzett a parancsnok iránt. Dellián vagy nem dellián sosem fejtheti meg ezt az üzenetet. A titok megoldásához összehangolt kettős agyra van szükség. A két agy minél nagyobb mértékű összehangolását alapvető képzésként kezelték a keresztezett emberek. Maltby már húsz évvel ezelőtt mesterien bánt kettős agyával, amikor elfogták.

Az üzenet lényege az volt, hogy a kisebbségben levő csoport bejelentette szándékát a földi űrhajóval való kapcsolatfelvételre, és egy hétig tartó kampányba kezdett, hogy minél több hívet szerezzen az akcióhoz. Programjukban szerepelt, hogy csak a támogatóikat részesítik majd az árulás által szerzett előnyökből.

Oda kellene mennie személyesen. De hogyan? Pupillái kitágultak kissé, ahogy rádöbbent az egyetlen kivitelezhető megoldásra: ezzel a hajóval.

Biztosan tudja, ezt kell tennie. Elkezdte növelni az izomtónusát, mint egy dellián. Érezte az izmok izgalmi állapotát. Agyának ereje bármely pillanatban elérheti a maximális szintet.

Érezte egy másik tudat közeli jelenlétét. Megvárta, amíg a tudat olyanná nem vált, mintha az ő testének része lenne. Aztán minden erejével arra gondolt: "Üresség!" Egy pillanatig távol tartotta saját agyától a tudatos gondolatokat. Végül felállt.

Dreehan admirális szintén felállt ugyanabban á pillanatban, ugyanolyan módon, mintha izmait Maltby agya mozgatta volna. És ez így is volt. Aztán lassan odament a műszerfalhoz, lenyomott egy gömböt, és beleszólt a mikrofonba.

– Kapcsolja a gépházat!

Maltby agyának irányításával kiadta a parancsot, melynek értelmében az Atmion egyenesen a keresztezett emberek illegális kormányának bolygója felé vette az útját.

Laurr főparancsnoknő idegesen vette tudomásul, hogy szavazás érvénytelenítette a kutatási terveit. Keze ökölbe szorult, majd erőt vett magán, s felhívta Wayless kapitányt. A kapitány arca megrándult, amikor meglátta, ki a hívó.

– Kapitány – kezdte szomorú hangon Lady Laurr –  éppen most olvastam a jelentését a huszonnégy aláírással.

– Azt hiszem, teljesen szabályos, asszonyom.

– Ó, efelől biztos vagyok – vágott vissza a nő, majd lecsillapodva folytatta. – Mondja, mi az oka annak az elszánt törekvésnek, hogy azonnal hazamenjünk?

– Asszonyom, én szeretem és tisztelem önt, a szervezőkészsége csodálatos, de hajlamos arra, hogy csak a saját igazát tartsa megfelelőnek, és megsértődik, ha az embereknek egy-egy dologról más a véleményük. Önnek olyan sokszor és olyan gyakran van igaza, hogy el sem tudja képzelni, hogy egyszer tévedhet. Ezért van az, hogy egy ekkora hajón, mint a mienk, harminc alapegységparancsnok van, akiknek az is feladatuk, hogy tanácsot adjanak önnek, de jogukban áll, ha szükséges, felülbírálni az ön által hozott döntést. Higgye el, mi mindnyájan szeretjük önt, de most így kellett tennünk.

– Nincs igaza. Van annyi erőnk, hogy felkutassuk azt a civilizációt – habozott, mielőtt megkérdezte. Kapitány, hajlandó lenne csak most az egyszer mellém állni?

Ez személyes kérés volt, és azonnal megbánta, amint kimondta. A kérés, úgy látszott, feloldja a kapitány feszültségét. A férfi elnevette magát, megpróbált komoly lenni, de megint csak nevetett.

– Bocsásson meg, asszonyom – mondta végül.

– Mi olyan mulatságos?

A férfi arca ismét komoly lett.

– Az a kifejezés, hogy "csak most az egyszer", Lady Laurr. Nem emlékszik, hányszor kért már minket ugyanilyen módon, hogy támogassuk valamilyen tervét?

– Igen, előfordult – mondta elgondolkozva a Lady.

– Számtalanszor. E hosszú utazás alatt legalább száz alkalommal terjesztett elénk valamilyen elgondolást, és vagy megpróbált nyomást gyakorolni, ránk parancsnoki hatalmánál fogva vagy személyes kérésként adta elő, és vett rá minket, hogy támogassuk. Kérem, ne haragudjon meg_; de jelen esetben egyikkel sem fog eredményt elérni. És ezért ne keseredjen el.

– Nem keseredtem el. Én csak... Ó, úgy látom, nincs értelme tovább beszélni erről. Tehát még a hat hónap sem áll rendelkezésemre.

– Nem az idő számít, hanem a kitűzött cél. Ön azt hiszi, meg lehet találni ötven csillagot, ami több mint százmillió más csillag között rejtezik szétszórva. Ez a hajó olyan képességekkel rendelkezik, melyek növelik az esélyt, de a valószínűség még így is közel a nullával egyenlő. És mivel ön ezt nem volt hajlandó belátni, kénytelenek voltunk a terve ellen szavazni, annak ellenére, hogy mint embert, mint parancsnokot, mindnyájan szeretjük önt.

 – Kapitány, ez nem tisztán matematikai probléma. Ha a rendszerek megtalálása csak valószínűségi alapon nyugodna, akkor én is egyetértenék önnel. Én viszont a pszichológiában bízom.

– A szavazás előtt ezt is megvitattuk.

– És mi volt az, ami alapján elvetették ezt a szempontot? A tudatlanság?

Éles megjegyzés volt, és látszott, hogy sérti a kapitányt.

– Asszonyom, több alkalommal szóvá tettük már, hogy ön vakon bízik azokban a tanácsokban, amelyeket Neslor hadnagytól kap. Ezek a találkozók persze mindig négyszemközt zajlanak, az elhangzottak nem kerülnek a nyilvánosság elé, de ezen megbeszélések után ön minden esetben határozott döntést hoz, amely nyilvánvalóan a hadnagytól kapott tanácsokon alapul.

A Lady kissé megrezzent.

– Bevallom, ez eddig eszembe sem jutott – védekezett. – Én csak elmentem a hajó főpszichológusához, és ez nem tilos.

– Ha Neslor hadnagy tanácsai olyan értékesek, akkor talán kapitányi rangot kéne adni neki, és tanácsait a vezetőség elé terjeszteni. Csak azt ne mondja erre, hogy azonnal kinevezi. Egy hónapig próbaidőt kell letöltenie, és csak abban az esetben kerülhet rá sor, ha senkinek sincs ellenvetése. Ezenkívül az új kapitány két teljes hónapig csendben ül, és figyel a tanácsüléseken anélkül, hogy bármibe beleszólhatna.

– Ön ugye nem járulna hozzá, hogy eltekintsünk ettől a három hónaptól? – kérdezte gúnyosan.

– Nem.

– És a Szabályzat által meghatározott módtól eltérő kinevezéshez?

– Szükséghelyzetben igen. De ez a mostani nem az. Csupán arról van szó, hogy ön meg akar találni egy elrejtőzött civilizációt, és ezt egy másik expedíció elkerülhetetlenül fel is fogja kutatni, melynek úticélja éppen ez lesz.

– Tehát ön ragaszkodik a tervem érvénytelenítéséhez?

– Igen.

– Nos, rendben. Mához két hétre népszavazást tartunk, és ha a többség ellenem szavaz, és ha addig nem történik semmi, megfordulunk, és hazamegyünk.

Megszakította az összeköttetést.

Azon tűnődött, hogy most egyszerre két fronton kell harcolnia. Egyrészt Wayless kapitány és a mellette álló többség ellen, másrészt az Ötven Csillag emberei ellen, hogy rákényszerítse őket pozíciójuk megadására. És a küzdelem még alig kezdődött el.

A hírközlő részleget hívta. Gorson kapitány jelentkezett.

– Még mindig látjuk az Ötven Csillag hajóját, amely követ minket?

– Nem. Jelentettem önnek, amikor megszakadt a kapcsolat. Azóta nem mutatkoznak. Holnap, ha leadjuk a helyzetünket rádión, valószínűleg ismét a nyomunkba fognak szegődni.

– Azonnal értesítsen, ha a hatósugarunkba kerülnek!

– Természetesen.

Ezután a harcálláspontot hívta. Egy beosztott katona vette a hívást, így meg kellett várnia, míg az egységparancsnok jelentkezik.

– Eddig hány bombát dobtunk le?

– Összesen hetet.

– Mindegyiket találomra?

– Ez a legegyszerűbb módszer, és a valószínűség megóv minket attól, hogy egy lakott bolygót semmisítsünk meg.

– Elméletileg egyetértek, de érzelmileg nem. A legkisebb hiba, kapitány, és lakott bolygót pusztítunk el... Óriási felelősség terhel bennünket.

– Asszonyom, ön nagyon veszélyes fenyegetést tett. Úgy értem, számunkra is veszélyeset. Az emberek nem képesek ekkora felelősség terhe alatt cselekedni.

– A felelősség csak az enyém – mondta hirtelen Lady Laurr, és megszakította a beszélgetést.

Felállt, és fel-alá járkált a szobájában. Végül a transzmitterhez lépett, bepötyögte a szükséges adatokat, és belépett a központi könyvtárba, amely mintegy félmérföldnyire volt a szobájától.

Megkereste a főkönyvtárost: egy asztalnál ült, és írogatott.

– Jane, van valami anyaguk a delliánok lemészárlásáról? – mondta minden bevezetés nélkül.

A könyvtáros felnézett, félig felállt, aztán visszaült.

– Gloria, halálra rémíti az embert. Nem tudna legalább annyit mondani, hogy "hello", mielőtt rátér a lényegre?

A főparancsnoknő bűnbánó arcot vágott.

– Sajnálom, nagyon siettem. Szóval van róla információjuk?

– Igen, van. Ha vár tíz percet, felküldetem a szobájába. Vacsorázott már?

– Vacsora! Tényleg, még nem.

– Tetszik, ahogy ezt mondja. És magát ismerve, tudom is, hogy mit gondol. Nos, menjünk előbb vacsorázni, és hagyjuk a delliánok és nem delliánok ügyét későbbre.

– Lehetetlen, Jane. Most tényleg nincs rá időm.

Az idősebb asszony feltápászkodott az asztaltól, és megfogta Lady Laurr karját.

– Magának soha sincs ideje. Addig semmilyen információt nem adok ki, míg meg nem vacsorázik. Na, jöjjön szépen!

Lady Laurr egy pillanatig ellenállt, aztán fáradtan belenyugodott. Gondolataiban megjelent saját képmása; a merev, gondterhelt arc, az állandó feszültség, mintha az egész világegyetem az ő vállain nyugodna. Lassan elengedte magát.

– Köszönöm, Jane. Jól esne egy üveg finom bor, meg valami kitűnő vacsora.

Azonban a vacsora alatt sem tudott igazán felengedni, állandóan a lehetőségeket mérlegelte.

Vacsora után a háttérben szóló halk zene mellett megvitatták az Ötven Csillag civilizációjának kialakulását. A könyvtáros által felvázolt történet figyelemre méltóan őszinte és egyszerű volt.

Mintegy tizenötezer évvel korábban Joseph M. Dell kifejlesztette a transzmitter egy kezdetleges változatát. A gép képes volt arra, hogy az emberi testet alkotó anyagot molekuláris szintig letapogassa. Ám az eljárás akkor még nem volt tökéletes, így, amikor valahol valaki belépett a gép letapogató mezejébe, és néhány mérfölddel odébb az atomokra bontott test újraépülve kilépett, nos ez a test apró részletekben különbözött az eredetitől. Ezt azonban eleinte nem vették észre.

Semmi sem hiányzott belőlük, csak kissé nehézkesebbek voltak az alkotómunkában. Viszont valami pluszt kaptak. Ezekből az egyénekből alakultak ki a delliánok. Az agyszondáknak hihetetlenül ellenálltak, és olyan testi erővel rendelkeztek, amelyet az ember el sem tud képzelni. Agyuk jóvoltából izmaik különös feszültségi állapotba kerültek, és ez emberfeletti erőt eredményezett.

 – Természetesen – a könyvtárosnő hangja kissé gúnyossá vált, amikor ehhez a részhez érkezett – az idősebb emberek robotoknak kezdték nevezni őket. Az elnevezés nem zavarta a delliánokat, de eleinte nem tudtak a növekvő gyűlöletről, amely körülvette őket.

Volt olyan időszak, amikor a csőcselék sorra lincselte az utcán a delliánokat. Néhány humánus ember arra próbálta rávenni a kormányt, hogy engedje őket kivándorolni. Ez idáig senki sem tudta, hová is mentek.

Gloria Cecily egy darabig szótlanul ült, végül így szólt.

– Nem sokat tudott segíteni; néhány részletet kivéve mindezt tudtam.

– Mit akar maga tulajdonképpen, Gloria?

– Csak szeretnék összegyűjteni minden információt, amit lehet. Szerintem nyilvánvaló, hogyha egy ilyen mutáció, mint a dellián, elszakad a galaxisunktól, és tizenötezer évig önállóan fejlődik, elképzelhetetlen veszélyt jelent az emberiségre. Az a véleményem, hogy nem engedhetjük meg magunknak a legapróbb hiba lehetőségét sem.

• A könyvtárosnő bólintott. Őt figyelve Lady Laurr úgy érezte, magyarázata meggyőzőnek bizonyult.

Felállt. Nem kockáztatott meg további kijelentéseket. Egy második kérdést talán már nem tudna ilyen könnyen elhárítani. Jó éjszakát kívánt, és visszatért a szobájába. Néhány percig töprengett, majd felhívta a biológiai részleget.

– Doktor, elképzelhetőnek tartja ön, hogy egy dellián és egy nem dellián házasságából gyermek szülessen?

– A történelem válasza nemleges.

– Hát a magáé?

– Szerintem nem zárható ki.

– Ez az! – mondta Gloria diadalmasan. – Ezt akartam hallani.

A lelkesedése még akkor sem hagyott alább, amikor órák múlva ágyba bújt. Lekapcsolta a lámpát, aztán egy ideig nézte a csillagokat. Az éjszaka képe nem sokat változott. A fénylő pontok másképpen voltak elrendeződve, de megfelelő nagyítás nélkül nem tudta volna megállapítani, hogy most a Magellán-felhőben van. Néhány száz egyedülálló pontocska különült el a többitől. Mögöttük halvány fényfoltok, amelyek mindegyike több ezer vagy több millió csillagot jelent.

Hirtelen ötlettel kinyújtotta kezét a képernyő gombja felé, és legnagyobb nagyításra állította.

Csodálatos ragyogás.

Milliárdnyi csillag ragyogott le rá. A számtalan csillag között felfedezte a Tejútrendszert. A millió és millió csillagot nézve elgondolkozott, milyen parányi is az ember birodalma ebben a hatalmas világban. Hogyan keletkezett ez az egész? Emberi generációk tízezreit foglalkoztatta ugyanez a kérdés, és még mindig nem találták meg rá a kielégítő választ.

Ismét nullára állította a nagyítást, visszahelyezve a világegyetemet eredeti mivoltába. A csillagokat nézve tovább gondolkodott.

Tételezzük fel, hogy megtalálták a módot a delliánok és a nem delliánok keresztezésére. De hogyan tudna erről megbizonyosodni a hátralevő két hét alatt?

Aztán gondolatai elcsendesedtek, és Lady Laurr elaludt.

Reggel, ahogy a reggelijét fogyasztotta, megütötte a gondolat, hogy már csak 13 napja maradt. Felugrott az asztaltól; hirtelen-rájött, hogy álomvilágban él. Ha nem sikerül sürgősen valami eredményt felmutatnia, az egész általa vezetett vállalkozás összeomlik. Egyenesen a parancsnoki szobába ment, és a hírközlő részleget hívta.

– Kapitány! Érzékeljük az Ötven Csillag űrhajójának rezgésterét?

– Nem, asszonyom.

Ez csalódás volt. Most, hogy rászánta magát a cselekvésre, minden perc késedelem bosszantotta. Habozott egy pillanatig, majd így szólt.

– Ha a kapcsolat létrejött, azonnal tájékoztassa a harcálláspontot!

– Igenis, asszonyom.

Megszakította az összeköttetést, és a harcálláspontot hívta.

Elmagyarázta az ügyeletes tisztnek, mi a szándéka. A tiszt végighallgatta, majd elmondta ellenvetéseit:

– De asszonyom, ezzel lelepleznénk a legnagyobb fegyverünket. Vegye figyelembe, hogy...

– Nem veszek figyelembe semmit! A jelenlegi helyzetben nincs időnk késlekedni. Nem csalhatjuk ide az Ötven Csillag egész flottáját. Az a parancsom, hogy fogják el ezt az egyetlen hajót!

A tiszt rosszallóan töprengett, de bólintott.

– A veszély abban rejlik, hogy valami kívülálló esetleg érzékeli az energiamezőt, és sikerül analizálnia. De ha ön úgy gondolja, hogy kockáztassam meg...

Gloria Cecily más parancsok kiadásán töprengett, de gondolatai csak nem tudtak elszakadni az előbb kiadott parancstól. Ismét felhívta a hírközlő részleget, de az Ötven Csillag hajóját egyetlen műszer sem érzékelte.

Eltelt egy nap, aztán még egy. És még mindig semmi.

A negyedik napon Gloria Cecily, a Csillagfelhő főparancsnoka már olyan ideges volt, hogy szinte beszélni sem lehetett vele. És eltelt a negyedik nap is eseménytelenül.

– Bolygó alattunk – mondta Dreehan admirális. Maltby hirtelen felriadt, felállt, és a műszerfalhoz ment. Az általa meghatározott irányban a hajó gyorsan közeledett a felszínhez, amely most mintegy tízezer mérföldre volt tőlük. A képernyő nagyítását maximálisra állította, úgy vizsgálta az alattuk levő területet. S bár ezelőtt csak térképen látta mindezt, mégis kitűnően tájékozódott.

Az Almion egyenesen egy óriási barlangnyílás felé tartott, amely a keresztezett emberek fővárosát rejtő hatalmas barlangrendszer bejárata volt. Még egyszer megbizonyosodott róla, hogy a hajón lévő tisztek, akik a képernyőt figyelik, mind egyaránt a befolyása alatt állnak, azután merészen a barlang felé irányította a hajó orrát.

Feszülten figyelt. Rádión tájékoztatta a keresztezett embereket az érkezéséről. Nyomban megkapta a visszajelzést, miszerint mindent előkészítettek a fogadására. Azonban nem lehet kizárni, hogy valami apróság közbejön, és a barlang előtt a hajó teljesen ki lesz szolgáltatva a támadásnak.

A barlang sötétje bezárult körülöttük. Mereven ült, ujjai a képernyő kapcsolóján, figyelte az előtte húzódó sötétséget. Hirtelen fény villant valahol messze távol. Maltby várt néhány másodpercet, hogy megbizonyosodjon a fényjelzés szándékos voltáról, majd elfordította a kapcsolót.

A hirtelen felvillanó keresősugár bevilágította a barlangjáratot a földtől a mennyezetig, egészen ameddig a szem ellátott. A hajó kissé elfordult, majd lejjebb ereszkedett. Eltelt egy óra, és még mindig nem volt semmi jele, hogy az utazás a végéhez közeledne.

A járat beszűkült és elkanyarodott, eleinte lefelé, majd jobbra. Néhányszor úgy érezte, soha nem találnak majd ki innen. Haladhattak volna automatikusan egy térkép alapján, de ehhez korábban fel kellett volna vennie a kapcsolatot a bolygó lakóival. Rajtuk kívül állítólag senki sem tudja, hol helyezkedik el a főváros a felszín alatt. A keresztezett emberek más városai is ugyanígy bújnak meg.

Tizenkét óra telt el. Maltby ezalatt többször ellenőrizte befolyását Dreehan admirális felett, aki most éppen aludt. Egyedül ő volt éber, az ügyeletes tisztek mind békésen szenderegtek szolgálati helyeiken.

Harminc óra! Fizikailag teljesen kimerült, szeme majdnem lecsukódott, amikor egy őrszem megszólalt.

– Kapitány úr, előttünk épületek és fények...

Maltby a műszerfalhoz lépett, és néhány perc múlva már magabiztosan irányította a hajót az alattuk fekvő, mintegy nyolcezer lakosú város fölé. Ekkora hajó bizonyára nem hatolt még be a barlangrendszerbe, mert most ott tolongott az egész lakosság, hogy szemügyre vegye a betolakodót.

Bekapcsolta a rádiót, amelyből a város rádióadásának néhány foszlánya hallatszott.

– ...és Péter Maltby kapitány, a mi vezérünk, tudatának hatalma alá kényszerítette az Atmion hadihajót, hogy személyesen jöjjön el...

A monitorernyőt úgy állította be, hogy a főteret láthassa rajta, aztán lassan végigpásztázta vele a város egész felszínét. Megkereste Hunston rezidenciáját, és a hajót közvetlen fölötte állította meg. Azután ráirányított egy energiamezőt a környező területre úgy, hogy az emberek behatolhassanak rajta anélkül, hogy tudomást szereznének az erőtér létezéséről, de ki senki se juthasson belőle. Az erőtér kívülről láthatatlan volt, belülről nézve rózsaszín hártyának látszott. Aki belülről érinti, erős áramütést érez.

Hunston nem menekülhet el rezidenciájából. Maltby nem akarta becsapni magát azzal, hogy ez az akció valóban döntő fontosságú. Egy kis időre része a hatalomért folytatott harcnak, de önmagában nem jelentheti a győzelmet. Sőt, bizonyos tekintetben fontos érvet adhat politikai ellenfelei kezébe. Azt mondják majd: "Látjátok, egyetlen keresztezett ember képes volt befolyása alá vetni egy egész hadihajót – ez megint elevenen bizonyítja a felsőbbrendűségünket."

A képernyőn látta, hogy egy kis jármű közeledik. Kapcsolatba lépett velük rádión. Megállapította, hogy a fedélzetén csak a vezetők vannak, akik hívták, akik az ő oldalán állnak. Néhány perc múlva boldogan szorított velük kezet, bár voltak közöttük olyanok, akikkel személyesen még sohasem találkozott.

Sietve meg kellett beszélniük a szükséges taktikai lépéseket. Néhányan úgy vélték, hogy Hunstont ki kéne végeztetni. A többség a letartóztatását javasolta. Maltby mindkét csoport véleményét figyelmesen végighallgatta, és úgy érezte, szükség van erre a radikális megoldásra. Másrészt viszont tudatában volt, hogy a közvetlen veszély élezte ki ennyire a helyzetet, így 6, aki bizonyos fokig kívülálló volt, tárgyilagosabban tudta megítélni a dolgokat. De végső soron mindkét csoport az ő javaslatát várta.

– Biztosak lehetünk abban, hogy az Ötven Csillag visszautasítja a kapcsolatfelvételt a földi űrhajóval?

– Miért nem hozták nyilvánosságra a második ultimátumot?

– Az Almion az egyetlen hadihajó, amelyik a Csillagfelhőt követi?

– Van-e valami titkos célja a kormánynak a földi űrhajó követésével?

– Mit változtatna a helyzetünkön, ha véletlenül mégis megtalálnának egy lakott bolygót a földiek?

Egy pillanatig Maltby rendkívül kimerültnek érezte magát. Aztán amikor látta, hogy a kérdések mögött meghúzódik valami rejtett bizonytalanság, felemelte a kezét, és így szólt.

– Uraim, úgy látom, önök még mindig azzal a problémával foglalkoznak, hogy ki nyerhet előnyt egy esetleges árulással. Ezen túl kell lépnünk. A mi álláspontunk az, hogy kitartsunk az Ötven Csillag mellett, bárhogy határozzon is a kormányuk. Mi is része vagyunk a Birodalomnak, és eszerint kell cselekednünk. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azokat az engedményeket, amiket a kormány felajánlott nekünk. – Kissé barátságosabb, közvetlenebb hangon fűzte hozzá: Úgy látom, önök itt mindannyian óriási nyomásnak voltak kitéve. Higgyék el, nagyra értékelem, amit tettek, hogy kitartottak mostanáig a régi elvek mellett, de továbbra is fenn kell tartanunk az álláspontunkat. Nem alkudhatunk meg éppen egy válság idején.

A férfiak szótlanul egymásra néztek. Néhányan, főleg a fiatalabbak, csalódottnak látszottak, mintha arra kérte volna őket, nyeljenek le egy keserű pirulát. Azonban abban^; mindannyian egyetértettek, hogy továbbra is kitartanak az eredeti elképzelések mellett.

Ezután következett a kritikus kérdés.

– Mi legyen Hunstonnal? Maltby hidegen válaszolt.

– Beszélni szeretnék vele.

Collings, Maltby apjának legjobb barátja, szótlanul figyelte néhány másodpercig a kapitány arcát, majd átment a rádiós szobába. Sápadt volt, amikor visszatért.

– Nem hajlandó idejönni. Azt mondta, ha beszélni akarsz vele, menj le hozzá! Péter, ez nagyon sértő kijelentés volt.

– Mondd meg neki, hogy lemegyek. Rámosolygott az őt körülvevő morcos arcokra.

– Uraim, ez az ember épp a kezünkre játszik. Adják le neki rádión, hogy a válságra való tekintettel jóindulatom jeléül lemegyek hozzá. Nem kell eltúlozni a bejelentést, de legyen benne bizonyos célzás arra nézve, hogy az erőszak távol áll a szándékaimtól. Valószínűleg semmi sem fog történni; ez a mozdulatlan hadihajó a város fölött önmagában is elég fenyegetés. Mégis, ha másfél óra múlva nem térnék vissza, próbáljanak meg kapcsolatba lépni velem. Ha ez nem sikerül, közelítsék meg lépésről lépésre, és támadják meg a rezidenciáját.

Magabiztossága ellenére ürességet és magányosságot érzett, amint egyszemélyes gépe leereszkedett Hunston rezidenciájának tetejére.

Hunston magas, harmincöt év körüli, gunyoros arckifejezésű férfi volt. Ahogy Maltby belépett a dolgozószobájába, felállt, odalépett hozzá, és kezet ráztak.

– Meg akartam szabadítani önt azoktól a csahos kutyáktól, akik itt lenn a politikát irányítják – mondta csendes, barátságos hangon. – Nem állt szándékomban felségsértést elkövetni, csak szerettem volna nyugodtan beszélni önnel. Remélem, meg tudom majd győzni.

Beszélni kezdett. Érvei nagy része főként a keresztezett emberek felsőbbrendűségén alapult. Szavaiból érződött, mennyire hisz saját igazában, és Maltby előtt egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Hunston álláspontja alapvetően azért hibás, mert itt lenn nincs semmi információjuk a külvilágról. Bizonyára túl sokat élt ebben a szűk barlangrendszerben, a keresztezett emberek fővárosában, távol a külvilágtól, túl sokat gondolkodott anélkül, hogy igazán beleláthatott volna a realitásokba. Lángelméje ellenére mégiscsak vidékiesen gondolkodik.

Mondókája végén a lázadók vezére feltette a várt kérdést:

– Gondolja, hogy az Ötven Csillag képes lesz rejtve maradni a földi civilizáció elől?

– Nem – mondta Maltby elgondolkodva. – Úgy vélem, a leleplezés elkerülhetetlen.

– És mégis támogatja a hiú elképzeléseket?

– Én csak azt mondtam, hogy a válság idején fenn kell tartani az egységet. Valamint azt, hogy óvatosnak kell lenni a kapcsolatfelvétel elfogadásában. Mint mondtam, a leleplezés elkerülhetetlen, de lehet, hogy csak évszázadok múlva találnak meg minket, vagy még később.

Hunston csendben maradt, mogorva arcot vágott.

– Úgy látom – mondta végül – ellentétes a nézőpontunk.

Maltby a férfi arckifejezését figyelve így szólt.

– Talán így van, de távolabbi céljaink azonosak. Talán némileg különböznek nézeteink az odavezető útról, de lényegében mindketten ugyanazt akarjuk.

Hunston arca felderült, szeme kissé tágra nyílt.

– Bárcsak hihetnem ezt, kegyelmes uram. – Elhallgatott, és a szeme résnyire szűkült. – Szeretném hallani az ön elképzelését a keresztezett emberek jövőjéről.

– A lehetőség adott, ha törvényes keretek közt élnek, a képességeiket felhasználva fokozatosan szerzik majd meg a vezető szerepet. Kezdetben uralmuk alá kényszerítik az Ötven Csillagot, majd kiterjesztik hatalmukat a központi galaxisra is. De mindvégig nagyon óvatosnak kell lenniük a hatalmi harcban, szellemi erejüket nem leplezheti le senki, mert akkor kiirtják őket irgalmatlanul.

Hunston szeme felragyogott.

– És mit gondol, mennyi időbe fog ez kerülni? – kérdezte.

– Már a mi életünk során megkezdődik, de legalább ezer évre van szükség hozzá, attól függően, hogy milyen hamar kezdenek a delliánok és az emberek egymás között házasodni. Mint tudja, az ilyen házasságból való gyerekszülés jelenleg szigorúan tiltva van.

– Engem félretájékoztattak az ön álláspontjával kapcsolatban, hiszen ön a mi emberünk.

– Nem. Kérem, ne tévessze össze a távolabbi célokat a pillanatnyi helyzet megítélésével. Ez a jelen esetben az élet és a halál közötti különbséggel azonos. Ha most magunkhoz akarjuk ragadni a hatalmat, az riadalmat kelt mindenkiben, és szörnyű mészárlásokhoz vezethet. De ha elhitetjük a kormánnyal, hogy kitartunk az egység mellett, ez már egy jó kezdet. Ha most eláruljuk a Birodalmat, a szuperembereknek ezt a kis csoportját, melynek mindketten tagjai vagyunk, előbb vagy utóbb teljesen elpusztítják.

Hunston felállt.

– Kegyelmes uram, elfogadom az ön álláspontját. Csatlakozom önhöz, és várjuk a további fejleményeket.

Ez váratlan győzelem volt. Majtby arra számított, hogy kényszert kell alkalmaznia. Úgy érezte, Hunston őszintén beszélt, de azért tudta, óvatosnak kell lennie. Lehet, hogy meggondolja magát, amint az Atmion fenyegető jelenléte megszűnik. Ezért így szólt:

– Az adott körülmények között arra kell kérnem, hogy vesse alá magát egy hat hónapig tartó, úgynevezett házi őrizetnek, amelynek értelmében nem léphet érintkezésbe támogatóival. Az őrizet csak formális jellegű lesz, mindent megkap, amire szüksége van, a felesége ön mellett lehet, és ön azonnal szabaddá válik, amint a kapcsolat a földi űrhajó és az Ötven Csillag között időközben létrejön. Inkább úgy mondanám, zálog lesz, nem fogoly. Most pedig adok huszonnégy órát, hogy átgondolja.

Senki sem próbálta feltartóztatni, míg visszatért az űrhajóba.

A huszonnégy óra lejártával Hunston jelentkezett. Csak egyetlen feltételt szabott: amíg házi őrizetben lesz, tájékoztassák az eseményekről.

Az Ötven Csillag ezáltal megmenekült a váratlan elárulástól, továbbra is bízhattak abban, hogy egyetlen hajó képtelen lesz ráakadni valamelyik lakott bolygóra a sok milliónyi naprendszer között. Maltby ugyanígy bizakodott. Most már csak az a veszély fenyegetett, hogy évek múlva hajók százait küldheti a főgalaxis azzal a feladattal, hogy kutassa fel őket. És most, hogy a közvetlen veszély elmúlt, Maltbyt a távolabbi jövő kezdte nyugtalanítani. Ahogy az Amiont visszairányította eredeti pozíciója felé, azon töprengett, mit tehetne még a Magellán-felhőben élő emberek biztonságáért.

Úgy érezte, valakinek fel kell fognia, milyen óriási a veszély tulajdonképpen. Megborzongott, ahogy az egyszerű ötlet végigfutott az agyán... Hogyan lehetne megszüntetni ezt a fenyegető veszélyt? Eltelt néhány óra, és egyre biztosabb volt benne, ő az, aki ezt végre tudja hajtani.

Éppen azon töprengett, hogyan fogathatná el űrhajóját, amikor megszólalt a vészjelző.

– Lady Laurr! Ebben a pillanatban jelezte a műszer a másik hajó rezgésterét. – Elfogni!

 

Maltbynak fogalma sem volt arról, hogyan kapták el. A foglyul esés kezdetén túlságosan szívesen hagyta, hogy elkapják. Amikor a vontatósugár már megragadta az Atmiont, késő volt analizálni, hogyan ügyeskedte be magát a támadó hajó a vontatósugár-mezőbe.

Valami történt. Olyan fizikai érzés, mintha egy örvény szívná magába, mintha saját teste kicsavarodna, eltorzulna, mintha lényének alapanyaga, amiből teste felépült, molekulákra bomlott volna szét. Bármi volt is ez, váratlanul ért véget azzal, hogy vontatók ragadták meg és a távoli sötétség felé vonszolták az Ötven Csillag hajóját oda, ahol a másik hajó volt.

Maltby aggódva figyelte a mérőműszereket, amik némi becslést adtak a földi hajó méreteiről. Ahogy a percek múltak, kezdett rájönni, hogy aligha fogja meglátni az ellenséges gépet. Abban a mérhetetlen éjszakában még a közeli csillagok is csak apró fénypontoknak látszottak. Itt bármilyen testi jellegzetesség meghatározásához időre lenne szükség. Ami ekkora, mint ez a hajó, az belevész az elképzelhetetlen sötétségbe.

Kétségei valóra váltak. Amikor az Atmion még néhány fénypercnyire volt foglyul ejtőjétől, éles, kínzó fájdalom rándította görcsbe az izmait. Volt ideje kitalálni: bénító sugár kapta el. És aztán sötétségtől körülvéve vonaglott az irányítóterem padlóján...

Feszülten, gyanakvóan ébredt, meg volt győződve arról, hogy kézbe kell vennie a helyzet irányítását, bármilyen legyen is az. Arra gondolt, lehetnek olyan módszerek, amivel kényszeríthetik az agyát, hogy információkat szolgáltasson ki. Feltételeznie kellett, hogy erőteljes kettős agyát azonnal a hatalmukba kerítenék, amint megsejtenék rejtett képességeit.

Szemizmainak elernyesztésével épp hogy csak kissé, kinyitotta a szemét. Mintha csak erre a jelre, valahonnan a közelből egy férfihang szólalt meg különös, de érthető angol nyelven.

– Rendben van. Engedjék át a zsilipen.

Maltby lehunyta a szemét, de azt még látta, hogy az Atmion fedélzetén van. És nyilván még tart az elfogott hajó bevontatása. Az, hogy még mindig ugyanott hevert, ahová esett, bizonyítani látszott, hogy az Atmion tisztjeit és legénységét még nem kérdezték ki.

Izgatottság hulláma söpört végig rajta. Valóban ilyen egyszerű lenne? Valóban csak annyi lenne a dolga, hogy óvatosan kutasson kettős ágyával – és átvegye valamelyik emberi lény fölött az irányítást? És ily módon hatalma alá kerítse a legénységet? Lehetséges lenne?

Igen, így is történt.

Maltbyt a többiekkel együtt egy folyosóba terelték, amely a végtelenbe nyúlt. A földi hajó fegyveres legénysége – férfiak és nők – a foglyok előtt és mögött mentek.

Azonban ez csak látszat volt. Maltby jóvoltából valójában a földi tisztek voltak a foglyok. A megfelelő pillanatban a parancsnok – egy harminc-negyven körüli, robosztus alkatú, fiatal férfi – csendesen utasította a foglyok főbb részét, hogy menjenek tovább a folyosón. Azonban Maltbyt és a többi meteorológust és asztrogátor tisztet egy oldalfolyosóra terelték, majd pedig egy fél tucat hálószobával rendelkező szállásra.

A földi tiszt tárgyilagos tömörséggel beszélt.

– Itt minden rendben lesz. Hozunk megfelelő egyenruhát, és odamehetnek a hajón, ahová akarnak, ha nem beszélnek a mi embereinkkel túl sokat. Számos dialektust beszélnek a fedélzeten, de az önökét nem. Nem akarjuk, hogy felfigyeljenek önökre. Legyenek óvatosak!

Maltby nem nyugtalankodott. Ahogy ő látta, az volt a feladat, hogy megismerkedjen a hajóval, és annak szabályzataival. Az nyilvánvaló, hogy a hajó hatalmas, és több ember van a fedélzeten, mint amennyit egy ember irányíthat. Sejtette, hogy csapdák ügyelnek a vigyázatlan betolakodók ellen. Ám ez olyasvalami, amit meg kell kockáztatnia. Ha egyszer megfelelő képe lesz a hajóról és annak részlegeiről, könnyen fel fogja fedezni az ismeretlen veszélyeket.

Amikor a foglyul ejtők eltűntek, összegyűjtötte a többi asztrogátort a konyhában. Ahogy gyanította, volt némi hasonlóság az élelemben. A delliánok és a nem delliánok hoztak magukkal háziállatokat évekkel ezelőtt. És ezekben a mélyhűtőkben ismerős marhahúsok, disznóhúsok, báránycombok és sültek változatos földi készítményei voltak. Mindegyik légmentes, áttetsző csomagolásban.

Az emberek teleették magukat, aztán Maltby komolyan megbeszélte velük, hogyan kerültek ebbe a rejtélyes helyzetbe, amelyben voltak. Tudta, hogy ezzel veszélyes dolgot cselekszik. Éles elmék voltak jelen, és ha egyikük kapcsolatba hozza a történteket az Ötven Csillag félelmével a keresztezett emberek különös képességeitől, jelentése jobban megrémítheti a kormány vezetőit, mint a földi hadihajó jelenléte. Megkönnyebbült, amikor a tiszt, akit hatalma alatt tartott, egyenruhákkal tért vissza.

Az Ötven Csillag embereinek jelenlétében elég kényes feladat volt az irányítás. Összefüggött a "rabszolga" hiedelemmel, és annak következményeivel. Maltbynak az volt a benyomása, hogy nem kellene erről beszélnie a hajó többi tisztjével.

A tiszt nem tudta, hogy valakinek a hatalma alatt áll: mindössze úgy érezte, meg kell nyernie az elfogott hajó legértékesebb tisztjének jóindulatát, és erről nem szabad említést tennie tiszttársainak. Készségesen megosztotta tudását a hajón uralkodó szokásokról, és ez lehetővé tette Maltbynak és a többieknek, hogy szabadon mozoghassanak a hajón. Viszont a hajóról nem volt hajlandó sok adatot kiszolgáltatni. Amíg a többiek jelen voltak, Mal'tby elfogadta ezeket a korlátokat. Azonban végül ő kísérte ki a tisztet, aki úgy érezvén, hogy munkája befejeződött, távozni szándékozott. Maltby legnagyobb bosszúságára a férfi az agyi kiszolgáltatottság ellenére sem bizonyult sebezhetőnek, amikor a hajóról akart információkat kiszedni belőle. Akarta, de egyszerűen nem volt képes ilyesfajta adatot kiszolgáltatni. Valami belső hatalom – talán hipnózis – megakadályozta. Egyértelműnek látszott, hogy Maltby csak olyan magasabb rendű tiszttől kaphat választ a kérdéseire, akinek nincsenek ilyen korlátai, akinek van döntési szabadsága. Alacsonyabb rangúaknak ez nem adatott meg, és hogy milyen eljárást alkalmaztak rajtuk, azt nem volt ideje elemezni.

Feltételezte, hogy a hajó hatóságai mostanra már felfedezték, hogy az Almion asztrogátorai és meteorológusai hiányoznak. Valakinek szöget üthet a fejébe, és elgondolkodhat a dolgon. Ha beszélhetne a nővel, aki a földi hajó főnöke... Ám ez önmagában kevés. Más lényeges lépésre is szükség van. Menekülés?

Ámbár fontos volt, hogy ne vesztegesse az időt, mégis valamivel több, mint két órát vett igénybe, míg hatalma alá kerítette azoknak a tiszteknek az agyát, akik foglyul ejtették az Atmiont, és rájuk kényszerítette az akaratát, hogy egy adott jelre koordinálják a cselekedeteiket, és szervezzék meg a menekülést. Mindegyik esetben arra volt szükség, hogy valami hallucinatív vagy valódi parancsot produkáljon a feljebbvalóktól, így elérte az egyének automatikus beleegyezését. Maltby elővigyázatosságképpen még azzal a magyarázattal is szolgált, hogy az Atmion szabadon bocsátása egy barátságos gesztus az Ötven Csillag kormánya felé.

Miután ezzel elkészült, küldetett egy üzenetet az ügyeletes tisztnek, hogy a főparancsnok hívatja. De hogy ezután mit tehet, arról csak halvány elképzelései voltak.

Neslor hadnagy lépett a hajóhídra, és szikár testét egy székbe helyezte. Sóhajtott.

– Valami nem stimmel – mondta.

A főparancsnok az irányítópulton babrált valamit, majd gondterhelten fordult az idősebb nőhöz. Végül vállat vont, és dühös árnyalattal a hangjában azt mondta:

– Csak tudja talán valaki az Ötven Csillag emberei közül, merre vannak a bolygóik.

A pszichológus a fejét rázta.

– Egyetlen asztrogátor tisztet sem találtunk a fedélzeten. A többi rab legalább úgy meglepődött ezen, akárcsak mi.

Lady Laurr a szemöldökét ráncolta.

– Nem egészen értem – mondta.

– Öten vannak – mondta Neslor hadnagy. – Mindegyiküket látták néhány perccel azelőtt, hogy foglyul ejtettük őket. Most nincsenek sehol.

– Kutassák át a hajót! – mondta gyorsan a fiatal nő. – Adjanak általános figyelmeztető jelzést! – Félrefordult, vissza a műszerfalhoz, majd megtorpant. Gondterhelt arccal ismét a pszichológust nézte. – Értem. Tehát nem ért egyet ezzel az eljárással.

– Volt már szerencsénk egy delliánhoz – jött a válasz.

Lady Gloria kissé megremegett. A Gisser Őrének emléke, akit a meteorológiai állomáson ejtettek foglyul, még nem oldódott fel benne.

– Mit javasol? – kérdezte végül.

– Várni! Kell, hogy legyen valami tervük, amivel megpróbálnak kiszabadulni az energiafennhatóságunk alól. Szeretném látni, hová próbálnak menni, mit akarnak kitalálni.

– Értem – a főparancsnok nem fűzött hozzá több megjegyzést. Valahová a távolba bámult.

-Természetesen – mondta Neslor hadnagy –, ön biztonságban lesz. Személyes feladatomnak tekintem. Lady Laurr vállat vont.

– Igazán nem tudom elképzelni, hogyan találhatná meg egy behatoló ennek a hajónak a fedélzetén a szállásomat. Ha valaha elfelejteném a kódot, még én sem tudnám, hogy juthatnék vissza ide – elhallgatott. Mindössze ennyi a javaslata? Csak várni és figyelni, mi történik?

– Ennyi.

A fiatal nő a fejét rázta.

– Ennyi nekem nem elég, kedvesem. Feltételezem, hogy az elővigyázatossággal kapcsolatos parancsaimat végrehajtották, és azok még érvényben vannak. Máris az irányítópulthoz fordult. Egy pillanattal később egy arc vált láthatóvá a képernyőn.

– Á, kapitány! – mondta Gloria. – Mit csinál most a rendőrsége?

– Nyomoz és őrködik – jött a válasz.

– Valami eredmény?

– A hajó tökéletesen védett véletlen robbanások ellen. Minden bombát távirányításra állítottunk, az egyetlen bejáratot őrizzük. Meglepetés kizárva.

– Jó – mondta Laurr főparancsnok. – Továbbra is ugyanígy. – Megszakította a kapcsolatot, és ásított. Azt hiszem, ideje lefeküdni. Viszlát holnap, kedvesem.

Neslor hadnagy felállt.

– Egészen biztos vagyok benne, hogy nyugodtan alhat.

Kiment. A fiatalabb nő fél órán keresztül jelentéseket diktált különböző részlegeknek, meghatározva mindegyiknek egy időt, mikor kommunikálhatnak vele. Aztán levetkőzött, és lefeküdt. Szinte azonnal elaludt.

Valami szokatlan érzésre ébredt. A hídon sötét volt, csak a műszerfal pislogott halvány fénnyel. Egy pillanattal később döbbenten gondolta: Valaki van a szobában!

Nagyon csendben feküdt, a veszélyt ízlelgette, és arra gondolt, amit Neslor hadnagy mondott. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy valaki ebben a monstruózus hajóban ilyen gyorsan megtalálja őt. Szeme hozzászokott a sötétséghez, és egy férfi körvonalait pillantotta meg, alig néhány lépésnyire az ágytól.

Arra várhatott, hogy a főkapitány észrevegye. A férfi valami módon tudhatta, hogy a nő felébredt, mert megszólalt.

– Ne kapcsolja fel a fényt! És viselkedjen óvatosan! Hangja lágy volt, szinte gyengéd; mégis meggyőzte

Lady Laurrt, hogy a beszélő rendkívül veszedelmes ember. Az utasításra az ágyban maradt, és kezét ott hagyta mozdulatlanul a lepedőn, ahol volt. Ekkor viharzott át rajta a félelem első hulláma. Rájött, hogy meghalhat, mielőtt bárki a segítségére siethetne. Csak abban reménykedett, hogy Neslor hadnagy ébren van és őrködik. A behatoló újra megszólalt.

– Nem esik bántódása, ha azt teszi, amit mondok.

– Kicsoda maga? – Lady Laurr hanghordozása elárulta, hogy tényleg kíváncsi rá.

Maltby nem válaszolt. Egy széket húzott oda, és leült. Nem elégedett meg ezzel a helyzettel. Túl sok mechanikus szerkezet van egy ilyen hadihajó fedélzetén, ami jelezheti valahol, hogy mit cselekszik. Figyelmeztetés nélkül akár el is pusztíthatják. Talán valami távoli helyről most is figyeli valaki, és ez fölötte áll agya erejének. Lassan beszélni kezdett.

– Madam, semmi bántódása nem esik, ha nem tesz gyanús mozdulatot. Abban a reményben jöttem ide, hogy választ kapjak néhány kérdésemre. Hogy megkönnyítsem a dolgát, közlöm, hogy az Ötven Csillag asztrogátorainak egyike vagyok az Atmionról. Nem részletezem, hogyan menekültünk meg a hálójából, de most itt vagyok, hogy a propagandájáról beszéljünk. Abban igaza van, hogy véleménykülönbségek vannak az Ötven Csillag népei között. Néhányan úgy vélik, el kellene fogadniuk az ön ígéreteit. Mások félnek. Természetesen ezek az utóbbiak vannak többségben. Mindig biztonságosabbnak látszik várni és reménykedni.

Elhallgatott, és agyának "füleivel" ellenőrizte elmondott szavait. Ügy tűnt, elég jól szavakba öntötte, amit akart, és a lényeggel elégedett volt. Ha ennek a hajónak az emberei még képesek elhinni valamit, akkor most ezt feltétlenül el kell fogadniuk. Maltby ugyanabban a ráérős stílusban folytatta.

– Én egy olyan csoportot képviselek, amely egyedi pozíciót tölt be ebben az ügyben. Csak asztrogátorok és meteorológusok képesek kommunikálni a lakott világokkal. Valószínűleg tízezernyien vannak, akik személyes előnyökért elárulnák a népüket, és elárulnák az utat, de ők nem tartoznak a kormány képzett és fegyelmezett személyzete közé. Biztos vagyok benne, hogy érti, mit jelent ez.

Újra elhallgatott, hogy időt adjon a nőnek a megértésre. Míg Maltby beszélt, Lady Laurr fokozatosan felengedett. A behatoló szavai ésszerűeknek, szándékai különöseknek, de nem hihetetleneknek hangzottak. Leginkább az a probléma izgatta, hogyan találhatta meg az utat ez a férfi a szállásához. Bárki, aki csak kevésbé ismeri a hajó operációs rendszerének bonyolultságát, nem foglalkozna a behatolás hogyanjával. Azonban ő ismerte ezt, és tudta, hogy a szállás megtalálásának valószínűsége a szükséges kódszám ismerete nélkül szinte elenyészően alacsony. Mintha egy idegen egy harmincezres lakosú városban úgy próbálna megkeresni valakit, hogy házról házra jár. Alig észrevehetően megrázta a fejét, visszautasítva ezt a magyarázatot. Várta, hogy a férfi folytassa. Szavai egyre inkább megnyugtatták, és ahogy az idő telt, egyre valószínűbbnek tűnt, hogy Neslor hadnagy már készenlétben áll. Talán még meg is tudhatnak valamit ebből a beszélgetésből.

– Van némi információnk – mondta Maltby. – A döntést, amit megpróbál ránk kényszeríteni, mindannyian szeretnénk elodázni. Számunkra sokkal egyszerűbb lenne, ha visszatérnének a főgalaxisba, és valamivel később küldenének vissza hajókat. Akkor lenne időnk alkalmazkodni az elkerülhetetlenhez, és senki sem kerülne olyan egyáltalán nem irigylésre méltó helyzetbe, hogy úgy érezze, elárulja a népét.

Gloria bólintott a sötétben. Ezt megértette. Megszólalt.

– Milyen kérdésekre akar választ kapni?

– Mennyi ideje tartózkodnak a Magellán-felhőben?

 – Tíz éve.

Maltby folytatta.

– Mennyi ideig szándékoznak maradni?

– Ez az információ nem kiadható – mondta a főparancsnok. Átvillant rajta, hogy igazat mondott. A szavazásra csak két nap múlva kerül sor.

– Azt tanácsolom, válaszoljon a kérdéseimre!

– Mi történik, ha nem?

Míg beszélt, keze óvatosan az ágy széléhez csúszott, egy kis kapcsolótábla felé, és elérte a célját. Győzelmesen nyomta le az egyik gombot. Ez azonnal megnyugtatta. A sötétségben megszólalt Maltby.

– Ügy döntöttem, megengedem önnek, hogy megnyomja. Remélem, ez megnöveli a biztonságérzetét.

A férfi nyugalma zavarba hozta Lady Laurrt, de kételkedett benne, hogy a férfi tudja, mit kapcsolt be az előbb. Hűvösen elmagyarázta neki, hogy egy billentyűzetet aktivált, egy úgynevezett érzékelő fényt. Ettől a pillanattól kezdve számtalan elektronikus szem figyeli. Bármilyen energiafegyver használatára irányuló kísérlet ellentétes irányú erőbe fog ütközni. Azt nem látszott bölcs dolognak említeni, hogy ez természetesen az ő fegyverhasználatát is megakadályozná.

– Nem állt szándékomban energiafegyvert használni – mondta Maltby. – De szeretném, ha válaszolna néhány kérdésemre.

– Megtehetem – mondta szelíden Gloria Cecily. De egyre inkább bosszankodott Neslor hadnagy késlekedése miatt. Most már bizonyára indokolt lett volna közbelépnie.

– Mekkora ez a hajó? – kérdezte Maltby.

– Ötszáz méter hosszú, legénysége háromezer fő.

– Elég nagy – mondta Maltby. Az adat nagy hatással volt rá, és kíváncsi volt, vajon mennyit túloz a nő.

A főparancsnok nem tett megjegyzést. A valódi méret tízszer akkora volt, mint ámennyit bevallott. Azonban a méret nem számított azokhoz a képességekhez képest, amikkel rendelkezik. Egészen biztos volt abban, hogy a kérdezősködőnek fogalma sincs arról, mekkora a hajó támadó és védelmi potenciája. Csak néhány magas rangú tiszt értette meg azoknak az erőknek a természetét, amiket bele lehet vonni a játékba. Pillanatnyilag azok a tisztek állandó felügyelet alatt álltak; távoli kamerák figyelték őket.

– Zavarba hozott az a mód, ahogy foglyul ejtettek minket – mondta Maltby. – Tudna rá valami magyarázatot adni?

Végül csak ide lyukadtak ki. Lady Laurr felemelte a hangját.

– Neslor hadnagy!

– Igen, asszonyom – jött egy tompa válasz valahonnan a sötétből.

– Nem gondolja, hogy túl sokáig tart már ez a komédia?

– Valóban. Megöljem?

– Nem. Most én akarom, hogy ő válaszoljon néhány kérdésemre.

Maltby hatalmába kerítette a főparancsnok agyát, és a transzmitter felé lépett.

– Ne lőjön! – kiáltotta Gloria hevesen. – Hadd menjen!

A főparancsnoknő még később sem gondolkozott el rajta komolyan, miért adta ezt a parancsot. Úgy magyarázta meg magának, hogy mivel a behatoló nem fenyegette őt, és mivel az annyira óhajtott asztrogátorok közé tartozott, vétek lett volna elpusztítani. Hiszen a hajó falai közül úgysem menekülhet.

Ennek köszönhetően Maltby biztonságosan elhagyhatta a hidat, és megadhatta azt a jelet, aminek a hatására az Atmion megszabadult. Ahogy az Ötven Csillag hajója lebegve távolodott, a földi hajó tisztjei – Maltby utolsó parancsára – máris megfeledkeztek róla, milyen szerepük volt a megmenekülésben.

Maltby ennél többet nem tudott elérni a mentális erejével. Bejutni az ellenséges hajóba, majd újra eltávolodni tőle – önmagában is nagy kockázatnak számított. Amit megtudott, az egészben nem tűnt kielégítőnek, de legalább az bebizonyosodott, hogy hatalmas hajóval van dolguk. Ennek a hajónak talán meggyűlne a baja a teljes flottával, de az nem kétséges, hogy egymaga képes lenne megsemmisíteni az Ötven Csillag összes hadihajóját.

Az aggasztotta, vajon hogyan fog reagálni az Atmion legénysége és tisztikara az incidensre? Ezt lehetetlen volt előre kiszámítani. És hogy mi fog történni a Csillagfelhő fedélzetén, azt még nehezebb lenne megjósolni.

A reakciók nem mutatkoztak azonnal. Maltby tudta, hogy Dreehan admirális jelentést tett az Ötven Csillag kormányának. Azonban két napig semmi sem történt.

A harmadik napon a Csillagfelhő szokásos napi adásából kiderült, hogy drasztikusan megváltoztatta az útirányát. A változtatás oka ismeretlen volt.

A negyedik napon Dreehan admirális képe jelent meg Maltby képernyőjén. A parancsnok ünnepélyesen beszélt.

– Általános bejelentés mindenkinek! A következő üzenet érkezett flottánk főhadiszállásáról.

Nyugodt hangon olvasta az üzenetet.

– Ezennel megállapíttatik, hogy hadiállapot létezik az Ötven Csillag népei és a Csillagfelhő földi hadihajó között. A flotta el fog helyezkedni az ellenség útjában, és azzal csatába bocsátkozik. A hajókat alkalmatlanná kell tenni az automatikus visszatalálásra, és a fogságba esés veszélye miatt minden csillagtérképet meg kell semmisíteni! Ha ez bekövetkezik, minden asztrogátornak és meteorológusnak kötelessége öngyilkosságot elkövetni! Az Ötven Csillag szuverén kormányának vezérelve, hogy a betolakodót meg kell semmisíteni!

Maltby sápadtan és mereven figyelt, ahogy Dreehan a megszokottabb stílusában folytatta.

– Vannak magánjellegű információim, miszerint a kormány a mi tapasztalatunkból vonta le a következtetést. Hogy a Csillagfelhő azért engedett el minket, mert nem akarták feléleszteni a dühünket. Ebből, és más adatokból a vezetőség úgy döntött, hogy a földi hajó egy összevont támadással megsemmisíthető. Ha kötelességtudóan követjük a kapott parancsokat, az ellenség még foglyul ejtésünk esetén sem kerül előnybe. Már kijelöltem egy ítéletvégrehajtót minden meteorológusnak és asztrogátornak, ha nem lenne képes végezni magával a válságos pillanatban. Ezt vegyék tudomásul.

Péter Maltby kapitány, az Almion főmeteorológusa és egyben segédasztrogátora csüggedten nyugtázta, hogy halálra van ítélve. Ez idáig azt hirdette, hogy ki kell tartaniuk az Ötven Csillag elvei mellett. Az más kérdés, hogy most személyes okok miatt sietve feladta ezt az állásfoglalását.

Egyetlen reménye az volt, hogy az űr farkasai, ahogy gyakran nevezték a hadihajókat – falkában támadva rövid úton elbánnak egyetlen földi hajóval. Egy tigrisbe futottak.

Lady Laurr bosszantó kilenc a tízhez arányban vesztette el a szavazást. Elkeseredetten adta ki a parancsot, hogy a hajó változtasson útirányt. Mennek haza. Aznap, valamivel később, a kommunikáció hívta.

– Továbbra is közöljük az útirányunkat? Legalább ebben még dönthet.

– De még mennyire – mondta tömören.

Másnap délután a riasztócsengő hangjára ébredt szundikálásából.

– Több ezer hajó van előttünk – jelentette a hadműveleti főnök.

– Akcióhoz lassítani! – parancsolta Lady Laurr. Harckészültség!

Amikor ez megtörtént, és sebességük is kevesebb volt másodpercenkénti ezer mérföldnél, összehívta a kapitányait.

– Nos, hölgyeim és uraim – mondta nem titkolt élvezettel –, szeretném felhatalmazásukat kérni hadviseléshez egy ellenszegülő kormánnyal szemben, amelyik most bizonyította, hogy a legrosszindulatúbb cselekvésre is képes a földi civilizáció ellen.

– Gloria – mondta egy nő –, kérem, ne dörzsölje ezt most az orrunk alá. Az idő bebizonyította, hogy önnek volt igaza.

A szavazás a csata elfogadása mellett egyhangú volt. Utána következtek a kérdések.

– Megsemmisítjük, vagy foglyul ejtjük őket?

– Foglyul ejtjük.

– Mindegyiket?

– Igen.

Amikor az Ötven Csillag flottája és a földi hajó négyszáz mérföldnyire voltak egymástól, a Csillagfelhő óriási erőteret gerjesztetett, amely az űr jókora darabját foglalta magába.

Egy erősen görbült, miniatűr univerzum jött létre. A hajók hiába haladtak nyilvánvalóan egyenesen, azt tapasztalták, hogy minduntalan visszatérnek eredeti pozíciójukba. Hiába emelték a sebességüket fénysebesség fölé, hogy elmeneküljenek ebből a csapdából, a próbálkozások nem vezettek eredményre. A kilőtt torpedókat a görbült tér eltérítette, és amikor felrobbantak, a saját űrhajóikban okoztak kárt.

Az Ötven Csillag bolygóinak egyikével sem lehetett kommunikálni. A hipertér-rádió olyan csendes volt, mint a halál.

Úgy négy óra elteltével a Csillagfelhő kibocsátott egy csoport vontatósugarat. A hajókat kérlelhetetlenül vonszolták be egymás után a gigantikus hadihajóba.

Ekkor jött el az ideje, hogy a parancs értelmében az Ötven Csillag minden jelenlévő meteorológusa és asztrogátora öngyilkosságot kövessen le.

Az Atmionon Maltby is ott volt az egyik sápadt csoportban azok között, akik kezet ráztak Dreehan admirálissal, és a parancsnok jelenlétében egy sugárfegyvert nyomtak a halántékukhoz.

Az utolsó előtti pillanatban habozni kezdett. "Hatalmamba keríthetném most azonnal és megmenthetném az életemet."

Mérgesen ismételgette magában, hogy az egész hiábavaló és céltalan. Az Ötven Csillag felfedezése úgyis előbb vagy utóbb bekövetkezik, függetlenül attól, hogy ő most mit csinál.

És akkor arra gondolt: "Ezt hangoztattam mindig a keresztezett emberek között. Azonosulnunk kell a csoporttal, meg kell halnunk, ha szükséges."

Rövid habozása befejeződött. Megérintette az elsütőbillentyűt.

Amint az első foglyul ejtett hajó a fedélzeten volt, a technikuscsoportok azonnal jelentették az öngyilkosságokat a főparancsnoknak.

Lady Laurrt könyörület szállta meg.

– Feléleszteni mindegyiküket! – parancsolta. – Senki halálára nincs szükség!

– Néhányan alaposan szétroncsolódtak – jött a válasz. – Sugárfegyvert használtak.

A főparancsnoknő erre összevonta a szemöldökét. Ez roppant méretű extra munkát jelentett.

– Bolondok! – mondta. – Megérdemelnék, hogy úgy hagyjuk őket!

Elhallgatott.

– Alkalmazzanak különleges figyelmet! Ha szükséges, vigyék keresztül a hajót az anyagátvivőn, különös tekintettel a szövetek és szervek szintézisére!

Már jócskán az alvási periódusban az íróasztalánál ült, jelentéseket fogadva. Néhány felélesztett asztrogátort elé cipeltek, és Neslor hadnagy és a pszichológia segítségével kikérdezte őket.

Mielőtt aludni tért, megtalálták az elveszett civilizációt.

 

Mérföldek és évek óta kavarogtak a gázok. Tízezer csillag hulladékanyaga, százmillió formátlan és céltalan tomboló napfolt halálos, pokoli tüzének és dühének, fáradt robbanásainak terjengő miazmája.

De ez csak a kezdet volt.

Gázok kúsztak a nagy sötétségben. Kalciumot tartalmaztak, nátriumot és hidrogént – az őselemeket. És a terjedési sebességük másodpercenkénti húszezer mérföld körül váltakozott.

Mérhetetlen időbe került, míg a gravitáció elvégezte a dolgát. A kezdeti tömeg egyre gyarapodott. Az óriási gázfoltok különleges alakokat öltöttek, hatalmas területeket foglaltak el, és csak terjedtek, terjedtek, terjedtek.

Végül elérkeztek oda, ahol ezernyi csillag keresztezte állandóan az irányuk fő vonalát. Keresztülhaladtak rajtuk, otthagyva maguk után "ürülékeiket" és gázaikat.

Az első összeütközés gyorsította a gázvilágot. Az elektronok megvadult lovakként száguldoztak, és még mélyebben rohantak bele az ugyanolyan vadul reagáló pozitronokba. Ilyenkor a pozitronok és az elektronok fényesen fellángoltak.

A vihar fokozódott.

A lehámozott, forrongó atommagok most rettenetes, kiegyensúlyozatlan töltéseket hordoztak, és taszították az elektronokat, de vonzották az atommagokat. Visszaváltozásukban a lehámozott atommagok vonzották az ellen-atommagokat.

Ez minden elgondolásra fittyet hányva a töltések kiegyenlítődését eredményezte. A két ellentétes miazma háborgott és pörgött a kiegyenlítődés ilyen kataklizmájában. Különböző irányokba indultak. Egyre jobban összegabalyodtak, kavargó örvénnyé változtak.

Az új irány először bizonytalan volt, majd állandósult; aztán kilenc fényévnyi szélességben a vihar a fény sebességének töredékével megindult a célja felé.

Csillagokat, nyelt el egy fél évszázad alatt, és csak dühöngő kozmikus sugárzást hagyott maga mögött, mutatva, hogy azok voltak a látható, de megfoghatatlan atompusztítás középpontjai.

A négyszázkilencedik csillagászati évében a vihar egy villanásnyi időre egy nova pályáját keresztezte.

Meglódult!

A Kaider III bolygó meteorológiai központjának háromdimenziós térképén a vihart narancssárga színnel jelölték. És ez azt jelentette, hogy a Magellán-felhő Ötven Csillag körzetében dúló négyszáz-egynéhány vihar közül ez a legnagyobb.

Alaktalan foltnak tűnt a 473. szélesség és 228. hosszúság vonalának metszéspontjában, a középponttól százkilencven parszek távolságban. Azonban mindez az Ötven Csillag saját rendszere szerint számítva, amely nincs összefüggésben a teljes Magellánfelhő mágneses középpontjával.

A nováról érkezett jelentést még nem vezették fel a térképre. Amikor ez megtörténik, a vihar színét tűzpirossal fogják jelölni.

Felhagytak a térkép tanulmányozásával. Maltby a tanácsosokkal együtt a hatalmas ablaknál állt, és a földi hajót bámulta.

A hatalmas hajó csak egy sötét szivarnak tűnt a távoli égbolton. A látványtól mégis mintha halálos bűvölet ejtette volna rabságba az idősebbeket.

Maltby nyugodtnak, elszántnak érezte magát, de ugyanakkor némi gúnyt is. Vicces, hogy ezek... hogy az Ötven Csillag népe a fenyegető veszély óráiban éppen őhozzá fordul!

Maltby levette a szemét az űrhajóról, s acélos, átható tekintetével a Kaider III hájas, izzadó elnökét kereste – aztán akaratát megfeszítve kényszerítette, hogy forduljon feléje. A tanácsos mit sem sejtett a kényszerről, csak annyit érzett, hogy hátra kell fordulnia, most így szólt:

– Megértette az utasításokat, Maltby kapitány?

– Igen – bólintott Maltby.

Sőt, még annál is jobban. Elfogadta az álláspontjukat, szándékaikat, mivel hitt abban, hogy a keresztezett emberek csak a legteljesebb együttműködés révén szerezhetik meg megérdemelt helyüket a társadalomban. Az ellenállás e kései órájában ez egy kétségbeesett vállalkozás volt. És mégis, ő, mint tiszt, nem kérdőjelezheti meg annak logikáját.

A kurta válasz élén képsort indíthatott el. A hájas arc megremegett, akár a kocsonya, és új verítékcsík indult meg rajta.

– Maltby kapitány, nem szabad hibáznia! Egy meteorológust kértek tőlünk, aki elkalauzolja őket a Cassidor VII-re, a központi kormány székhelyére. Nem juthatnak el odáig. Vezesse bele őket a 473. fokon haladó viharba. Azért magát választottuk, mert önnek kettős agya van, mint minden keresztezett embernek. Nagyon sajnáljuk, hogy ez idáig nem értékeltük megfelelően az ön szolgálatait, de megértheti, ha a keresztezett emberekkel vívott háború után természetes, hogy megfontoltan kezeltük...

– Nem számít – vágta el Maltby az akadozó magyarázkodást. – A keresztezett emberek legalább olyan érdekeltek a helyzet megoldásában, mint a delliánok, vagy a nem delliánok. Biztosíthatom önöket, mindent elkövetek, hogy elpusztítsam a földi hajót.

– Legyen óvatos! – intette az elnök. – Ez a hajó egyetlen perc alatt elpusztíthat bennünket, a bolygónkat, az egész naprendszerünket. Meg sem álmodtuk, hogy a Föld valaha is így megelőz bennünket, s ilyen iszonyú romboló erejű hajót épít. Végtére is, a nem delliánok, na és persze a keresztezett emberek is képesek kutatótevékenységre és az előbbiek több ezer éve lázasan dolgoznak valami új megoldáson. És végül ne feledje, hogy nem öngyilkosságra kérjük. Ez a hadihajó legyőzhetetlen. De azt, hogy miként képes dacolni egy ilyen jellegű viharral, azt nem árulták el nekünk, amikor körülvittek rajta. De hogy kibírja a vihart, az biztos. Csakhogy a vihar hatására a fedélzeten mindenki elveszti majd az eszméletét. Mint keresztezett ember, ön fog először magához térni. Összevont flottánk, amelyet, mint tudja, szabadon engedtek, csak az adott pillanatra vár. Érthető?

Már akkor világosan érthető volt, amikor első ízben magyarázták el, de ezek a nem delliánok állandóan ismételik magukat, mintha a gondolataik folyamatosan összekuszálódnának a fejükben. Alig csukta be Maltby maga mögött a nagyterem ajtaját, az egyik tanácsos odaszólt a szomszédjának:

– Közölték vele, hogy a viharból nova lett? A kövér elnök meghallotta. A fejét rázta.

– Nem – mondta csillogó szemmel, nyugodtan. Végtére is Maltby keresztezett ember. Nem bízhatunk meg benne túlságosan, bármi áll is a kartonján.

Egész reggel özönlöttek a jelentések. Némelyik fejlődést mutatott, mások semmit. Azonban Lady Laurr jó kedvét nem rontotta el a kudarc. Az a nagy igazság, hogy a szerencséje még mindig nem hagyta el. A kívánt adatok egymás után érkeztek: a Kaider III népessége kétmilliárd-egyszázmillió fő, ezek kétötöde déllián, háromötöde nem dellián. Az előzőek voltak az úgynevezett robotok.

A delliánok fizikailag és szellemileg fejlettebb típusba tartoznak, de teljesen hiányzik belőlük az alkotókészség. A kutatólaboratóriumokban többnyire nem delliánok dolgoznak. A további negyvenkilenc csillag neve, melynek bolygóit benépesítették, ábécésorrend szerint: Assora, Almion, Bresp, Buraco, Cassidor, Corrab... Találhatók: 1. Assora: 931. szélesség, 27. hosszúság, a középponttól 201 parszek; 2. Atmion.

Az adatok csak érkeztek és érkeztek. Pár perccel dél előtt Lady Laurr szórakozottan nyugtázta, hogy a meteorológiai részlegről még mindig semmi információ nem érkezett, egyáltalán semmi a viharokról.

Kapcsolta a megfelelő hívószámot, és hevesen szólt bele a mikrofonba:

– Mi baj van, Cannons hadnagy? A segédei egész délelőtt különböző Kaider-térképeket másoltak. Nem jutottak semmire?

Az idős meteorológus a fejét rázta.

– Bizonyára emlékszik arra, asszonyom, hogy amikor az űrállomáson foglyul ejtettük azt a robotot, még volt rá ideje, hogy figyelmeztető jelzést adjon le. Az Ötven Csillag minden bolygóján azon nyomban megsemmisítették a térképeket, a kereskedelmi űrhajókat megfosztották a hipertér-rádiójuktól, és azt a parancsot adták nekik, hogy szálljanak le egy találomra kiválasztott bolygóra, és további parancsig maradjanak ott. Véleményem szerint erre már akkor sor került, amikor még fogalmuk sem volt arról, hogy a hadiflottájuknak esélye sincs ellenünk. Most kapunk tőlük meteorológust, de a hazugságvizsgálónkra kell támaszkodunk, különben nem tudhatjuk, igazat mond-e, vagy sem.

– Értem – mosolyodott el az asszony. – Ne féljen! Nem mernek nyíltan szembeszállni velünk. Nem kétséges, valamilyen tervet szőnek ellenünk, de nem fogják tudni kivitelezni most, hogy rájuk kényszeríthetjük a megváltoztathatatlan akaratunkat. Bárkit küldjenek is, kénytelen lesz igazat mondani. Tudassa velem, ha megérkezik.

Elérkezett az ebéd ideje, de Lady Laurr az íróasztalánál étkezett, s közben a képernyőt leste, hallgatta a beszédfoszlányokat, és a befutó adatokat elraktározta az agyában.

– Semmi kétség, Turgess kapitány – szólt közbe egyszer hevesen –, jókorákat hazudnak nekünk. Tegyék csak. Pszichológiai tesztekkel ellenőrizhetjük a lényegesebb részeket. Egyelőre az a legfontosabb, hogy a kérdésekkel megszabadítsuk őket a félelmeiktől. Meg kell győznünk ezeket az embereket arról, hogy a Föld egyenrangú partnerként óhajtja kezelni őket, részrehajlás és előítélet nélkül, nem törődve a robot szár... – Az ajkába harapott. – Milyen otromba szó! A legrosszabb fajta propaganda. Ki kell törölnünk a gondolatainkból!

– Attól tartok – vont vállat a tiszt –, nemcsak a mi gondolatainkból.

A főparancsnoknő összehúzott szemmel meredt rá, majd dühösen félbeszakította. Egy pillanattal később már a központi mikrofonba beszélt.

– A "robot" szó használata tilos!... A tilalom a legénység minden tagjaira vonatkozik... megszegését súlyos bírsággal sújtjuk...

Kikapcsolta a készüléket, foglalt jelzést kapcsolt a fogadórészre, és a pszichológiai részleget hívta. Neslor hadnagy arca jelent meg a képernyőn.

– Épp az előbb hallottam a parancsát, asszonyom mondta a pszichológusnő. – Azonban attól tartok, jelen esetben az emberi állat legmélyebb ösztöneivel van dolgunk... az idegen, az ismeretlen ellen érzett félelemmel vagy gyűlölettel. Méltóságos asszonyom, nem szabad megfeledkeznie arról, hogy olyan ősök sorától származunk, akik a maguk korában pusztán azért felsőbbrendűeknek érezték magukat más embertársaiknál, mert azoknak egy árnyalattal sötétebb volt a bőrük. Még arról is vannak feljegyzéseink, hogy az önimádókat olykor a szem színe befolyásolta a történelmi döntéseikben. Nagyon mély vizek fölött hajózunk, és életművünk megkoronázása lesz, ha sikerül megnyugtató módon elhajóznunk.

Volt valami buzgó hév a pszichológusnő hangjában, és Lady Laurr felfedezte, hogy az ő szívét is hasonló örömmámor bizsergeti. Ha volt valami, amit igazán becsült, az éppen ez a bizakodás, a fiatalos lendület, mely nem ismer lehetetlent, a győzni akarást. Mosolyogva szakította meg a kapcsolatot.

Aztán a kellemes izgalom lelohadt, csak az égető probléma maradt. Komoly probléma. Amit egyedül kell megoldania. Minden arisztokrata tiszt carte blanche joggal rendelkezik, viszont elvárják tőlük, hogy leküzdjenek minden nehézséget, mégha bolygórendszerek problémáit kell is megoldania...

Egy perc múlva ismét feltárcsázta a meteorológusi termet.

– Cannons hadnagy! Amikor az Ötven Csillag flottájától megérkezik a meteorológus tiszt, kérem, a következő taktikát alkalmazza...

Maltby intett a sofőrnek, hogy elmehet. A jármű elhúzott a járdaszegély mellől, s Maltby összehúzott szemmel nézett a lángoló energiasorompóra, amely megakadályozta az utcán a továbbhaladást. Végül még egy pillantást vetett a földi hajóra.

Most, hogy jó néhány mérföldet már megtett feléje a városon keresztül, pontosan a feje fölött lebegett. A hosszúkás, fekete torpedó alakzat iszonyú magasságban úszott az égen, szinte beleveszett a távolság ködébe.

Azonban bármily magasan lebegett, mégis szemmel láthatóan nagyobb volt, mint a leghatalmasabb hajó az Ötven Csillagban: egy hihetetlen méretű fémkolosszus, egy olyan távoli világból, mely szinte már mesebelinek tűnt.

És íme itt volt a valóság. Tesztelni fognak, gondolta Maltby, alapos tesztekkel, mielőtt elfogadják a javasolt pályát. Nem mintha kételkedne kettős agya képességeiben, mely megbirkózik majd ezzel; de nem szabad megfeledkeznie arról a félelmetes szakadékról, mely a Föld és az Ötven Csillag tudományos szintje között tátong, s amely már eddig is számos kellemetlen meglepetéssel szolgált. Maltby komoran megrázkódott, és szemügyre vette az utcát.

Az utca közepén két gép állt, melyekből legyező alakban rózsaszínű lángok törtek az ég felé. A halvány rózsaszínű lángnyelvek tökéletesen átlátszottak. Elektronikus, halálos tűz lehetett. Túlnan csillogó egyenruhás emberek járkáltak. Ki-be özönlöttek az épületek kapuin. Három háztömbbel arrébb még egy rózsaszínű tűzfüggöny villódzott.

Úgy tűnt, eszükbe sem jut, hogy az oldalakat is biztosítsák. Az egyenruhás emberek könnyedek, magabiztosak voltak. Maltby halk beszédfoszlányokat, fojtott kacagást hallott, és – mint már múltkori ott-tartózkodása alatt a Csillagfelhőn – rájött, nemcsak férfiak vannak köztük. Ahogy Maltby megindult előre, a legközelebbi épület lépcsőjén két kellemes külsejű, csillogó egyenruhás fiatal nő jött le. A tűzfüggöny egyik őre odaszólt nekik valamit. A nőkből egyszerre buggyant ki a csilingelő kacagás. És ahogy távolodtak, még egyre nevettek.

Volt ebben valami izgató. Különös atmoszféra lengte körül e távolról idecsöppent embereket, akik egy hatalmas, csodás világból jöttek, messze az Ötven Csillag szűk horizontján kívülről. Maltbyt kirázta a hideg, aztán elöntötte a forróság. Felnézett a roppant nagy hajóra, és ismét meghűlt ereiben a vér. Mindössze egyetlen hajó, de akkora, olyan hatalmas, hogy egy harmincmillió ember hadiflottája tehetetlen volt ellene. Ezek...

Hirtelen arra figyelt fel, hogy az egyik őr őt nézi. Az őr beleszólt a csuklórádiójába, mire egy másik abbahagyta a harmadikkal folytatott beszélgetést, és odajött. A tűzsorompón át szemügyre vette Maltbyt.

– Tehetünk önért valamit? Vagy csak nézelődik?

A modora szelíd volt, szinte gyengéd, kulturált. Az egész olyan természetes volt, egyáltalán nem idegenes, szinte megnyugtató. Végül is, gondolta Maltby, neki semmi félnivalója ezektől az emberektől. Az a terve, hogy elpusztítja a hajót, azon a meggyőződésén alapult, hogy a robotok halhatatlanok, legalábbis abban az értelemben, hogy senki sem képes végérvényesen pusztítani. Maltby higgadtan elmagyarázta jövetele célját.

– Ja, igen – bólintott az őr. – Már vártuk. Azonnal a hajó meteorológiai részlegére kell vigyem. Egy pillanat...

A tűzsorompó lángja elernyedt, és Maltbyt bekísérték az egyik épületbe. Egy hosszú folyosón haladt végig, és azt a transzmittert, mely átvetítette őket a hajóba, valahol itt helyezhették el, mert minden átmenet nélkül egyszerre csak egy jókora teremben találta magát. Több antigravitációs csóvában térképek lebegtek. A falak milliónyi apró fényforrásból árasztották a fényt. Mindenhol asztalok álltak, halvány belsejű, de élesen körvonalazott fénysugaraktól bevontan.

Maltby kísérője eltűnt valamerre. Viszont egy magas, markáns arcú, idősebb férfi közeledett felé. Az öregúr a kezét nyújtotta.

– Cannons hadnagy vagyok, a hajó főmeteorológusa. Ha lenne szíves helyet foglalni, nekiláthatnánk a pálya kidolgozásának, és a hajó egy órán belül felszállhatna. A főparancsnok alig várja, hogy induljunk.

Maltby közönyösen bólintott. Belül azonban feszült volt és éber. Nyugodtan állt, s dellián agyával, azzal az érzékeny második aggyal a környezetből feléje áramló energiaforrások után kutatott, hogy megtudja, próbálják-e titokban hatalmuk alá keríteni vagy befolyásolni az agyműködését.

Ilyesminek nyoma sem volt. Zordan elmosolyodott. Ilyen egyszerű lenne? Ilyen pokolian egyszerű?

Maltby leült, és hirtelen nyugalom, otthonosság szállta meg. A puszta létezés öröme tűzként járta át a testét. A harc előtti izgalom mámorát ismerte fel, és örült, hogy ismét ezt érzi.

Mióta az Ötven Csillag flottájában szolgált, örökké ellenérzés és gyanakvás vette körül keresztezett ember volta miatt. És mindig is tehetetlennek érezte magát. Itt most egy sokkal alapvetőbb ellenérzés és bizalmatlanság irányul feléje, bármilyen jól leplezik is azt. És ez alkalommal harcolhat ellene. Egyenesen a szemébe nézhet ennek a bőbeszédű, barátságos idős férfinak, és...

– Barátságos?

– Mosolyognom kell – mondta a férfi –, ha a most megtervezendő pálya tudománytalanságára gondolok. Csak hogy egy példát mondjak, milyen időeltolódással érkeznek önökhöz a viharokról szóló jelentések?

Maltby képtelen volt elfojtani egy önkéntelen mosolyt. Szóval Cannons hadnagy kíváncsiskodni próbál, mi? Nem is rossz kezdés, ha rögtön az elején úgy tesz, mintha megbízna benne. Azonban az igazság az, hogy aki választ szeretne kapni a kérdéseire, annak kérdeznie kell.

– Úgy három-négy hónap – felelte Maltby. – Nincs ebben semmi szokatlan. Mindegyik űrmeteorológusnak ennyi idejébe telik megállapítani a vihar kiterjedésének határait, aztán jelenti, és mi korrigáljuk a térképeinket. Szerencsére – előtérbe tolta a' második tudatát, miközben kimondta a nagy hazugságot – nincsenek jelentősebb viharok a Kaider és Cassidor csillagok közötti térségben.

Gyorsan folytatta, és úgy siklott át e hazugság fölött, mint egy angolna a nedves sziklán.

– Viszont néhány csillag lehetetlenné teszi az egyenes mozgást. Az lenne a legjobb, ha megmutatna néhány kétezer-ötszáz fényév hatósugarú pályát, és én kiválasztanám a legmegfelelőbbeket.

Azonnal tapasztalnia kellett, hogy ilyen könnyen nem ússza meg.

– Nincsenek közbeeső viharok? – kérdezte az öregember. Lebiggyesztette az ajkát. A finom barázdák elmélyültek az arcán. Tanácstalanul nézett maga elé. Kétség sem fért hozzá, nem számított ilyen egyértelmű kijelentésre. – Hm! Szóval nincs vihar. Ez leegyszerűsíti az egészet, igaz?₍ – Egy pillanatra elhallgatott, de aztán ismét folytatta. – Tudja, a legfontosabb dolog, amikor két... – habozott, mielőtt kimondta a szót – ember, aki különböző kultúrában, eltérő tudományos normák közt nevelkedett, tudományos dolgokról beszél, egyeztetniük kell, hogy ugyanarra a dologra gondolnak-e. Hiszen az űr olyan hatalmas. Még ez a viszonylag kicsiny csillagrendszer, a Magellán-felhő is olyan hatalmas, hogy meghaladja felfogásunk határait. Mi, a Csillagfelhő hadihajó fedélzetén tíz éven át kutattuk, és csak most jutottunk el oda, hogy tudjuk: megközelítőleg kétszázmillió csillagot foglal magába. Megtaláltuk a felhő mágneses középpontját, és a zéróvonalunkat e középpont és a legfényesebb csillag, az S-Doradus között húztuk meg; és immár akadnak olyan ostobák, akik úgy képzelik, hogy a kisujjukban van az egész rendszer.

Maltby hallgatott, mert ő pontosan ilyen ostoba volt. Ez volt a figyelmeztetés. Bizonyos módon a tudomására hozták, hogy módjukban áll ellenőrizni minden pályát, amit kiválaszt, már ami az útjukba kerülő égitesteket illeti.

Azonban ez még ennél is többet jelentett. Mégpedig azt, hogy a Föld kinyújtotta roppant karjait a Magellán-felhő felé. E hajó megsemmisítésével felbecsülhetetlen értékű éveket nyernének, melyek alatt az Ötven Csillag eldönthetné, mit tegyen.

De ennél nem többet. Újabb hajók fognak érkezni; a főgalaxis csodálatos lakóinak nyomása ismét rájuk fog nehezedni, amikor a Tejútról kitörnek a még távolabbi űrbe. Gondos program alapján a legyőzhetetlen hadihajók védelme alatt megkezdődik a gyarmatosítás. A hatalmas szállítóhajók eljutnak a Magellán-felhőbe, és minden bolygó a Föld fennhatósága alatt fog nyögni. A Föld Birodalma nem ismer el elkülönülő nemzeteket. A delliánoknak, nem delliánoknak és keresztezett embereknek minden egyes plusz napra szükségük lesz, és külön szerencse, hogy neki, Maltbynak nem olyan pályát kell megadnia, mely egy csillagban végződik.

A földiek a kutatás során mágneses letapogatással minden csillagot a helyére tettek. Viszont a viharokat nem ismerhetik. Egy hajónak még tíz vagy száz év sem lenne elegendő ahhoz, hogy minden vihart feltérképezzen egy kétezer-ötszáz fényéves kiterjedésű térségben. Ha a hajó pszichológusai nem jönnek rá a kettős agya működésére, sikeresen végrehajthatja az Ötven Csillag kormányának tervét. Maltby nem kételkedett ebben a lehetőségben. Arra figyelt fel, hogy Cannons hadnagy a pályatervező asztal gombjait nyomkodja.

A felszínen a fénysorok villogtak, a mintájuk változott. Aztán megállapodtak, mint a golyók egy szerencsejátékban. Maltby hat útvonalat választott ki, melyek mélyen a nagy viharba vezettek. Tíz percre rá már érezte is, ahogy a roppant méretű hajó megremeg alatta. Homlokát ráncolva felállt. Furcsa, hogy minden ellenőrzés nélkül cselekednek...

– Erre szíveskedjen – mondta az öregember.

Nem lehet, hogy csak ennyi lenne az egész, gondolta Maltby élesen. Bármelyik pillanatban rátámadhatnak, és...

Gondolata félbeszakadt.

Már az űrben jártak. Messze alattuk a távolodó Kaider III látszott. Egyik oldalról a hadihajó gigászi fekete törzse csillogott, máshol pedig a csillagok és a sötét űr iszonyatos mélységei látszottak. Minden akaratereje dacára a sokk kifejezhetetlen vadsággal tört rá.

Működésben lévő agya összerándult. Maltby megtántorodott, és minden bizonnyal el is esett volna, mint egy megvakított teremtmény, de miközben próbálta visszanyerni az egyensúlyát, rádöbbent, hogy egy helyben áll.

Hirtelen visszanyerte a tudatát. Ösztönösen működésbe hozta második agyát, és azt tolta előre. Pajzsként helyezte e gépiesebb, precízebb képességeket valódi énje és a fenyegető emberi lények közé.

Valahol a sötétség és a tündöklő csillagok között egy csengő női hang szólalt meg.

– Nos, Neslor hadnagy, sikerült a meglepetéssel valamit elérnie?

A választ egy idősebb női hang adta meg.

– Három másodperc után, asszonyom, a férfi ellenállása 900 I. Q.-ra emelkedett. Ez azt jelenti, hogy delliánt küldtek. Azt hittem, méltóságos asszonyom kifejezetten nem delliánt kért tőlük.

– Tévednek – szólalt meg Maltby a körülvevő sötétségben. – Nem vagyok dellián. És ha kívánják, nulla szintre csökkentem az ellenállásomat. Természetes módon ösztönösen reagáltam a meglepetésre.

Kattanás hallatszott. Az űr és a csillagok illúziója eltűnt. Maltby látta, amit egész idő alatt gyanított, hogy a meteorológiai szobában áll. Mellette ott állt az idős férfi, halvány mosollyal az arcán. Kényelmes fotelben, a műszerpult részleges takarásában egy vonzó fiatal nő ült.

– Ön a főparancsnok, méltóságos Gloria Cecily Lady Laurr színe előtt áll. Ehhez tartsa magát:

Maltby szó nélkül meghajolt. A főparancsnok összevont szemöldökkel vette szemügyre, mély benyomást gyakorolt rá a férfi külseje. Magas, tökéletes felépítésű test – határozott, felsőbbrendűséget sugárzó arc. Egyetlen pillantással felismerte benne a tökéletes emberi lény és a robot közös jellemzőit.

Ezek az emberek veszélyesebbek lehetnek, mint gondolta. Amikor megszólalt, saját hangját szokatlannak érezte.

– Mint tudja, ki kell kérdeznünk önt. Örömünkre szolgálna, ha nem neheztelne érte. Azt állította, hogy az Ötven Csillag legnagyobb bolygója, a Cassidor VII kétezer-ötszáz fényévre van innen. Vagyis megközelítőleg hatvan évbe kerülne, mire egy ekkora méretű, feltérképezetlen, csillagoktól hemzsegő térben végigtapogatóznánk. Ön azonban megadott nekünk néhány útvonalat. Viszont nekünk meg kell győződnünk arról, hogy ezeket a pályákat ártó szándék nélkül, tisztességesen ajánlotta fel. Ezért hát arra kell kérnünk, tárja ki a tudatát, és a legszigorúbb pszichológiai felügyelet mellett válaszoljon a kérdéseinkre.

– Parancsot kaptam – mondta Maltby –, hogy minden tekintetben együttműködjem önökkel.

Korábban kíváncsi volt rá, vajon mit fog érezni, amikor eljön a döntés órája. Most semmi különöset sem érzett. Izmai kissé megfeszültek, de a tudatai... Valódi énjét a háttérbe tolta, és hagyta, hogy dellián agya várja a kérdéseket. Ezt a dellián agyat képes volt szándékosan elkülöníteni a gondolataitól. Ennek az agynak nincs saját akarata, most mégis 191-es I. Q.val működött, a háttérből vezérelve. Néha ő maga is csodálattal gondolt erre a második agyra. Nincs ugyan kreatív képessége, viszont a memóriája a komputerekkel vetekszik, a külső nyomással szembeni ellenállása pedig, mint a pszichológusnő hamar megállapította, 900 fölött volt. Egészen pontosan 917.

– Neve?

Tehát elkezdődött: a neve, megkülönböztető jelzése... Mindenre habozás nélkül, nyugodtan és határozottan válaszolt. Amikor befejezte, és miután megesküdött rá, hogy a színtiszta igazságot mondta a viharokkal kapcsolatban – hosszú, dermedt csend támadt. Aztán egy középkorú nő lépett ki az egyik falból. Intett Maltbynak, hogy üljön le egy székre. Amikor a férfi helyet foglalt, félrebillentette a fejét, és vizsgálgatni kezdte. Gyengéd ujjakkal tartotta: keze szinte becézgetve cirógatta a férfi arcát. Ám amikor befejezte, élesen szólalt meg:

– Ön nem dellián, de nem is nem dellián. A teste és az agya molekuláris felépítése a legérdekesebb, amit valaha is láttam. Csupa ikermolekula. Egyszer már láttam hasonló elrendezést egy mesterségesen előállított elektronikus szerkezetben, amelyet egy labilis szerkezet kiegyensúlyozására hoztak létre. A párhuzam nem pontos, de hm... megpróbálom felidézni, mi is lett a kísérlet eredménye. – Hallgatott egy darabig, majd Maltbyhoz fordult. – Ön mivel magyarázza ezt? Mi ön tulajdonképpen?

Maltby sóhajtott. Elhatározta, hogy csak a fő kérdésben hazudik. Nem mintha ez bármit is számított volna kettős agya szempontjából. Azonban a hazugság némi vérnyomás-ingadozást idéz elő, apró ideggörcsöket okoz, és zavarja az izmok összmunkáját. Nem engedhet meg magának több kockázatot, mint amennyi feltétlen szükséges.

– Keresztezett ember vagyok – magyarázta. Részletesen kifejtette, miképpen került sor megközelítőleg száz évvel ezelőtt az oly sokáig lehetetlennek tartott keresztezésre a delliánok és a nem delliánok között. Hidegsajtoló eljárással...

– Egy pillanat! – vágott közbe a pszichológus. Máris eltűnt. Amikor ismét kilépett a fali transzmitterből, láthatóan mélyen töprengett.

– Úgy tűnik, mintha igazat mondana – ismerte el szinte kelletlenül.

– Hogyhogy? – csattant fel a főparancsnoknő. Mióta belebotlottunk az Ötven Csillag első lakójába, a pszichológiai részleg mindent kielemzett, amit a nyomorult csak kiejtett a száján. Azt hittem, a pszichológia az egyetlen tökéletes tudomány. Most akkor igazat mond, vagy hazudik?

Az idősebb nő lehangoltnak tűnt. Szigorúan Maltby szemébe nézett, de láthatóan megzavarta a f&fi hűvös tekintete. Visszafordult a feletteséhez.

– Az agya kettős molekulaszerkezete nyugtalanít. Attól eltekintve nem látok okot, miért ne rendelhetne el teljes gyorsulást.

"Ez az", gondolta magában Gloria. "Épp erre voltam kíváncsi. Szóval mégis lehet gyümölcsöző egy dellián és egy nem dellián házassága."

Fogalma sem volt róla, hogy ez mit jelenthet.

– Vendégül látom Maltby kapitányt vacsorára mondta fennhangon egy mosoly kíséretében. – Biztos vagyok abban, hogy azután készségesen együtt fog működni a további pszichológiai kísérletekben. Időközben valaki jelölje ki a szállását!

Lady Laurr megfordult, és beleszólt a kommunikátorba:

– Központi gépház! Fokozzák percenkénti fél fényévre a sebességet a következő útvonalon...

Maltby figyelt, és számolgatott. Fél fényév percenként. Időbe telik elérni ekkora sebességet, de – nyolc órán belül beleütköznek a viharba!

Nyolc óra múltán épp a főparancsnokkal fog vacsorázni.

Nyolc óra még!

Miután Maltby távozott, Lady Laurr rosszkedvűen fürkészte a társait.

– Nos, mit gondolnak?

– Nehéz elhinni, hogy valami trükköt mernének alkalmazni a jelenlegi helyzetben – a pszichológus hangjából düh érződött.

– Egészen bonyolult a rendszerük – mondta lassan a főparancsnok. – Azok a térképek, amelyek érnek valamit, a bolygókon találhatók. Azok az emberek pedig, akik értelmezni tudják a térképeket, a hajókon. Az asztrogátorok úgy végzik a számításaikat, hogy olyan emberektől kapják a kódszavakat, akik nem értenek a térképekhez. Csak pszichológiai tesztek révén tudhatjuk meg, hogy Maltby kapitány igazat mond, vagy sem. Mint korábban, most is számítok az önök ügyességére. Kétségtelen, hogy terveznek ellenünk valamit, de nem szabad pánikba esnünk. Feltételezhetjük, hogy bármilyen csapdába esünk is, ki tudunk jutni belőle, ha mással nem, pusztán mechanikus erővel. Azonban addig is minden követ meg fogunk mozgatni. Tartsák szemmel azt az embert! Még azt is ki kell derítenünk, hogy az Atmion hogyan szabadult meg tőlünk!

– Megteszek minden tőlem telhetőt – mondta az idősebb nő nyersen.

 

A gáztömeg, amelyet amúgy is felkorbácsolt már néhány megtébolyodott égitest kigőzölgése, összeütközött egy novával – és minden eddiginél veszedelmesebb vihar keletkezett.

A felrobbanó, gigászi csillag csak növelte a dühöngő, diffúz valamit. És tett még valami mást is, valami sokkal veszedelmesebbet. Felgyorsította! A tűzvihar sebessége fantasztikusan magas lett. A vihar gyorsabb részei pokoli tűzzel táncoltak és égtek. A mozgás iszonyatosan felgyorsult, már-már túllépte az anyag tűréshatárát. Elöl a nova fénye száguldott, figyelmeztető ragyogást vetítve előre több mint másodpercenkénti száznyolcvanhatezer mérfölddel, hogy lássák, akik tudják, hogy ez egy csillagközi vihar előhírnöke.

Azonban a vihar kolosszális sebessége mellett ez az előre sugárzott vészjelzés vajmi keveset ért. Heteken, hónapokon át süvített a sötét éjszakában szinte már fénysebességgel.

Elvitték a vacsora maradványait. Még fél óra, gondolta Maltby, még fél óra!

Megborzongott, amikor arra gondolt, mi történik a száguldó hajóval, amikor egy több ezer gravitációs egységgel frontálisan ütközik.

– Hogy hogyan telt a napom? – felelte hangosan a kérdésre. – A könyvtárban olvasgattam. Különösen a Föld legutóbbi gyarmatosításainak története érdekelt.

Érdekel, mi történik az olyan csoportokkal, mint például a keresztezett emberek? Mint említettem, a háború után, amelyet elsősorban jelentős számbeli hátrányuk miatt vesztettek el, a keresztezett emberek elrejtőztek az Ötven Csillag elől. Én azon foglyul ejtett gyermekek egyike voltam, akiket... Kiáltás szakította félbe a fali kommunikátor felől:

– Asszonyom, megoldottam!

Beletelt egy pillanatba, mire Maltby felismerte a pszichológusnő feszült hangját. Már majdnem megfeledkezett arról, hogy egész idő alatt tanulmányozzák. A pszichológusnő következő szavaitól megfagyott ereiben a vér.

– Két agya van! Nem sokkal ezelőtt gondoltam erre a lehetőségre, és összeállítottam egy iker figyelőegységet. Kérdezze... kérdezze meg, mi a helyzet a viharokkal! Addig is állítsa meg a hajót! Gyorsan!

Maltby sötét pillantása keményen ütközött a főparancsnoknő szeméből lövellő acélos tekintettel. Habozás nélkül mindkét agyát Lady Laurr-ra összpontosította, és a hatalma alá kerítette.

– Ne bolondozzon, hadnagy! Egy személynek nem lehet két agya. Fejtse ki bővebben.

Maltby csak időnyerésben reménykedett. Még tíz percük van az ütközés elhárítására. Mindent meg kell tennie, hogy húzza a másodperceket, ellenállni minden erőfeszítésnek, uralni á helyzetet, amíg csak lehet. Bárcsak a kommunikátoron keresztül is hatna a speciális hipnotikus ereje.

Nem hatott. Fénynyalábok vágódtak ki a falból, a teste köré csavarodtak, s elszakíthatatlan kábelekként kötözték a székéhez. És miközben a tapintható energiasugár gúzsba kötötte kezét-lábát, újabb erőtér jelent meg az arca előtt, elvágta a főparancsnok felé irányúló akaratátvitelt, s végül sapkaként bebugyolálta az egész fejét.

Maltby olyan kimondott mozdulatlanságra kényszerült, mintha egy tucat férfi szorította volna le minden erejével és testének teljes súlyával. Maltby elernyedt, és felnevetett.

– Már késő – gúnyolódott. – A hajónak legalább egy órára van szüksége, hogy biztonságos sebességre lassuljon; és ekkora sebességnél ki sem tudják kerülni a világegyetem egyik legnagyobb viharát.

Az igazság persze nem ez volt. Lett volna rá idő és hely, hogy puszta erővel elhajlítsák az űrhajó pályáját a frontálisan közeledő vihartól. Lehetetlen csak akkor lett volna, ha a vihar farka vagy hatalmasra felfúvódott oldalai felé fordulnak.

Maltby gondolataiba most a hirtelen felocsúdó fiatal nő átható kiáltása hasított bele:

– Központi gépterem! Csökkenteni a sebességet! Vészhelyzet!

Óriási lökés remegtette meg a falakat, és a hirtelen megváltozó nyomás nekifeszült a férfi izmainak. Azonban Maltby fokozatosan alkalmazkodott, aztán az asztal fölött a főparancsnokra pillantott. Lady Laurr mosolygott, arca mintha mosolyba dermedt volna, és összeszorított fogai közül sziszegte:

– Neslor hadnagy, minden eszközt igénybe vehet, de bírja szóra ezt a fickót! Valamit még mindig titkol!

– A második agya a kulcs – hallatszott a pszichológusnő hangja. – Nem dellián agy. Csak normális ellenállásra képes. Olyan méretű kondicionálást fogok használni, amilyennek még nem tettek ki emberi agyat. Két alapvető serkentőerőt fogok használni: szexet és logikát. Asszonyom, önt kell alkalmaznom érzelmei tárgyául.

– Siessen! – mondta a fiatal nő. Hangja éles volt, akár a borotva.

Maltby testi és szellemi homályba került. Érezte, ahogy egy külső entitás behatol a tudatába, és ellenállhatatlan erővel formálja a gondolatait. Küzdött ellene. Az ellenállás olyan erős volt, mint az élete, olyan intenzív, mint a lényét formáló sok milliárd impulzus ereje.

Ám a külső nyomás, a kívülről irányított gondolat egyre jobban hatalmába kerítette. Milyen ostobaság tőle, hogy szembeszáll a Földdel – amikor ez a bájos földi asszony szereti, szereti, szereti! A dicsőséges Föld és a főgalaxis civilizációja. Háromszáz milliárd ember. Ez a kapcsolat friss, ifjúi vért fecskendez az Ötven Csillag vérkeringésébe. Milyen gyönyörű ez a nő, meg kell mentenem! Ö jelent számomra mindent!

És akkor valahonnan a messzeségből meghallotta saját hangját, amint részletesen magyarázza, mi a teendő, miképpen fordítsák el a hajót, milyen irányba, és hogy mennyi idejük maradt még. Próbálta visszafogni magát, de a hangja megállíthatatlanul folytatta, szája ontotta azokat a szavakat, melyek megpecsételték az Ötven Csillag sorsát.

A homály oszlani kezdett. A rettenetes nyomás lassan engedett. A szájából ömlő, átkozott szófolyam megszűnt. Maltby remegve kihúzta magát a széken, és rájött, hogy az energiasugarakat és az energiasapkát legombolyították a testéről. A főparancsnok hangját hallotta a kommunikátorban:

– Nulla egész nulla százas elfordulással hét fényhéttel elkerüljük a vihart. Elismerem, ez kissé éles fordulás, de legalább ekkora pályamódosításra van szükség.

Maltbyhoz fordult, és rámeredt.

– Készüljön fel! Percenként fél fényév sebességen egyesek még egy századfoknyi fordulástól is elájulnak.

– Én nem – mondta Maltby, és megfeszítette déllián izmait.

Lady Laurr háromszor ájult el a következő négy perc alatt, de Maltby látta, hogy mindannyiszor szinte másodpercek alatt magához tér.

– Mi, humán lények – mondta erőtlenül – nyamvadt népség vagyunk. De legalább tűrni megtanultunk.

A szörnyű percek ólomlábakon vonszolták magukat. Maltby most már kezdte érezni az elenyészően csekély fordulat okozta rettentő túlterhelést. Egy gondolat villant a fejébe: "Hogy reménykedhetnek ezek az emberek abban, hogy túléljenek egy frontális ütközést?"

Hirtelen mindez véget ért, és egy nyugodt férfihang szolalt meg:

– Követtük a megadott irányt, asszonyom, és sikerült kijutnunk a vesz... – hirtelen nagyot kiáltva elharapta a szavát. – Parancsnok! Egy nova fény csóvája villant a vihar irányából!

 

A katasztrófát megelőző percekben a Csillagfelhő úgy ragyogott az űrben, mint egy hatalmas, tündöklő gyémánt. A nova figyelmeztetően előrevetülő lángcsóvájának láttán hihetetlen szirénázás harsant fel a hajó mind a száztíz fedélzetén. A hajó orrától a faráig jelzőfények gyulladtak. A lámpák több sorban égtek az ezerháromszázötven méter hosszú testen, és úgy csillogtak, mint a csiszolt drágakövek. E fényáradatban a hajó törzsének feketén tornyosuló hegye a mesés Cassidor bolygóra emlékeztetett: az úti célra, amely ilyennek tűnhet messziről a sötét éjszakából előbukkanó gyémánt fényű városaival.

Hangtalanul, akár egy szellem, minden képzeletet felülmúló nagyságával siklott keresztül a hatalmas hajótest a feketeségen az idő és a tér különleges folyójában, előre kiszámított útvonalán.

Amikor behatolt a viharba, akkor még semmi sem, látszott. Az űr előtte éppoly tisztának tűnt, mint bárhol másutt. Olyan ritkák voltak a vihart alkotó gázok, hogy a hajóról észre sem vették volna, ha atomi sebességgel hatolnak be. Bármilyen heves is lehetett volna az anyagok bomlása a vihar belsejében, akár az univerzum legkeményebb energiája is lehetett volna a szertecikázó billiónyi kozmikus sugár. A legnagyobb veszélyt a Csillagfelhőre nézve épp saját iszonyatos gyorsasága jelentette.

Percenkénti fél fényév sebességgel ütközni egy ekkora gáztömegnek olyan volt, mintha egy végtelen szilárd falba rohant volna bele. A hatalmas hajó minden eresztékében megrendült, ahogy az ütközés fékező energiája nekifeszült. Másodpercek alatt végigfutott a katapult-rendszerek egész skáláján, amivel a tervezők épp ilyen esetekre számítva látták el.

Elkezdett részegységeire szakadni.

És még most is minden a terv szerint, a hajót megépítő zseniális mérnökök elgondolása szerint zajlott. Ahogy a terhelés felső határát elérte, a hajó kilencezer önálló egységre bomlott.

Ezek az egységek áramvonalas acéltűk voltak, mindegyik százharminc méter hosszú és tizenhárom méter széles; ezüstös testek manővereztek a gázok között, síkos kérgükön semmivé foszlott a ránehezedő nyomás. Ám még ez sem volt minden. A fém rettenetesen csikorgóit a fékezés pokoli súlya alatt. A fékezőkamrákban nők és a férfiak hevertek az eszméletlenség határán, tűrve azt a gyötrelmet, mely szinte már az elviselhetetlenségig fokozódott. Csak az automatikus vezérlés mentett meg sok száz egységet attól, hogy egymásba rohanjanak.

És mégis, dacára a fenntartott iszonyú sebességnek, a gázfelhőt még mindig nem szelték át; több fényévnyi sűrűségen kellett még átszáguldaniuk.

Az emberi teljesítőképesség ismét elérte a határait. A végső akció kémiai volt, amely közvetlenül hatott a harmincezer emberi testre – azokra a testekre, amelyeknek a védelmében fejlesztették ki ezeket a csodálatos biztonsági berendezéseket; azokra a szegény, törékeny emberi lényekre, akik hosszú évezredeken át ragaszkodtak ahhoz, hogy normális körülmények között, tizenöt g-nél kevesebb nyomás alatt haljanak meg.

Az automatika azonnal azzal reagált, hogy minden egységben megemelte a padlózatot, s ezáltal begördítette utasait a hajó fékezőkamrájába – ez a mentő reakció hirtelen még intenzívebbé vált azzal, hogy egy különleges gáz tódult be a fékezőkamrákba.

Ez a gáz nedves volt és tapadó. Vastagon rátapadt az emberek ruházatára, beszivárgott a bőrig, s a bőrön keresztül a test minden egyes pórusába.

Gyengéd álmot hozott, s valami csodás enyhülést. A vér immunizálódott a sokkal szemben, az izmok, amik néhány perce még görcsbe rándultak a rémülettől, elernyedtek, az agyat életet adó vegyi anyagok árasztották el, s mentesítették minden zavarástól, még az álomképektől is. Mindenki rettenetes ellenállóképességre tett szert a lassulás gravitációjával szemben, mely a száz, sőt a százötven g-t is elérte; és az életerő küzdött tovább.

A világegyetem hatalmas szíve tovább lüktetetett. Ütőerében az üvöltő vihar keringett, megteremtve az életadó sugárzást, megtisztítva a sötétséget mérgező anyagaitól – és a végén a parányi hajótestek különböző útvonalakon kitörtek a hatalmas felhőből.

Közeledni kezdtek, keresték egymást, mintha valami ellenállhatatlan szenvedély követelné az egyesülésüket. Automatikusan az eredeti helyükre csusszantak: a Csillagfelhő hadihajó lassan elkezdte visszanyerni eredeti alakját – de maradtak rések is. Számos egység hiányzott.

A harmadik napon Rutgers parancsnokhelyettes az első hídra hívatta a túlélő parancsnokokat: itt rendezte be ideiglenesen a főhadiszállását. A tanácskozást követően közleményt adtak ki a legénységnek:

Ma reggel 008 órakor üzenetet kaptunk a főparancsnoktól, méltóságos Gloria Cecilytöl, a nemes Lady Laurrtól. Kényszerleszállást hajtott végre egy sárgásfehér csillag bolygóján. A hajója leszálláskor súlyosan megsérült, javíthatatlanná vált. Mivel az említett, és ez idáig az egyetlen rádióösszeköttetés nem letapogatható hipertér-rádión keresztül jött létre; s mert szinte a nullával egyenlő annak az esélye, hogy meg tudjunk találni egy ilyen mindennapos csillagot sok millió másik között, a kapitányok tanácsa sajnálattal közli, hogy a méltóságos asszony nevét felvezetjük az űrhajózás történetében leghosszabb veszteséglistára; azoknak a neve mellé, akik örökre elvesztek a tényleges szolgálat számára.

Az admiralitás fényei további utasításig kéken égnek.

Lady Laurr háttal állt. Maltby egy pillanatig habozott, aztán megfeszítette a tudatát, és mozdulatlanná tette az önálló hajóegység azon helyén, amely valaha a Csillagfelhő parancsnoki hídja volt.

A hosszúkás fémszerkezet félig az ingoványos talajba fúródva hevert a nagy völgyben, alsó vége a sárgásfekete, lomha folyó vizébe nyúlt. Maltby megállt néhány méternyire a magas, karcsú nőtől, s miközben tudatával kényszerítette őt, hogy még ne vegye észre, még egyszer felmérte a környezetet, ahol mostantól élniük kell. A finoman szitáló, sötét eső, amely végigkövette felfedezőútján, most "nyugat" felé húzódott a völgy sárgás pereme fölött. Miközben figyelte, a sötét, okkerszínű felhők függönye mögül egy aprócska sárga csillag bukkant elő, és ragyogó fényt árasztott. Valamivel lentebb furcsán sárgásbarna színű dzsungel bukkant elő. Mindenhol ugyanaz a sötétbarna és élénk, szinte folyékony sárga szín uralkodott.

Maltby sóhajtott – és figyelmét ismét Lady Laurr felé fordította, és tett róla, hogy a nő ne lássa őt, miközben az orra előtt körbesétál. Meglehetősen sokat foglalkozott gondolatban a méltóságos Gloria Cecilyvel a sétája közben. Alapvetően persze, annak a nőnek és férfinak, akiknek az a sors jutott, hogy életük hátralevő részét együtt éljék le, elzárva a külvilágtól egy távoli bolygón, a problémája igen egyszerű volt.

Különös tekintettel arra a tényre, hogy egyikőjüket örök szerelemre kondicionálták a másik iránt. Maltby komoran elmosolyodott. Határozottan tudatában volt e szerelem mesterséges eredetének, de ettől a tény még nem változott.

A kondicionáló berendezés legbensőbb énjét találta telibe. Sajnálatos módon a nőt egyáltalán nem érte ilyen hatás; s a két együtt töltött nap egyvalamit máris bizonyossá tett: a méltóságos Lady Laurrnak esze ágában sincs levonni a helyzetből eredő normális következtetéseket. Ideje hát, hogy ráébredjen, nem mintha a probléma megoldása égetően szükséges vagy kívánatos lenne, hanem mindössze azért, hogy rádöbbenjen a probléma létezésére. Előrelépett, és a karjába zárta.

Nyúlánk, karcsú nő volt; úgy illett az ölelésbe, mintha arra született volna; és mivel a férfi tudatának hatalma alatt állt, olyan hevesen viszonozta a csókot, hogy annak forrósága már túlment a tervezett határokon. Eredetileg azt tervezte, hogy a csók közepén elengedi a nő akaratát.

Nem tette.

Amikor végül mégis eleresztette, csak a testét engedte szabadon. Akaratát továbbra is az uralma alatt tartotta. Egy fémszék állt közvetlenül az ajtó előtt, amit még korábban tettek ki. Maltby odament, lerogyott rá, és rámeredt a főparancsnokra. Kissé remegett. A vágy lángja, mely fellobbant a testében ékesen árulkodott a kondicionálásról, melynek alávetették. Ám ez a mostani fellobbanás jóval túltett korábbi érzései intenzitásán. Azt hitte, tud uralkodni magán, és most kiderült, hogy nem. A gúny, a közöny és a tárgyilagosság, amit mostanáig színlelt, ebben a helyzetben már nem vált be. A kondicionálógép alapos munkát végzett.

Olyan vadul szerette ezt a nőt, hogy már a puszta érintése is megfosztotta a józan eszétől. A szívdobogása visszaállt a normálisra, miközben valami közönyfélével tanulmányozta a nőt. Volt valami nagyon vonzó a szépségében; bár szinte bármelyik dellián robotnő jobb külsejű nála. Közepesen telt ajka csipetnyi kegyetlenséget sejtetett, és volt valami a tekintetében, ami még inkább kihangsúlyozta ezt a kegyetlenséget. Ez a nő berögződött érzelmekkel volt tele, és ezek nem fogják könnyen megengedni, hogy beletörődjön a lénybe: hajótöröttként kell leélnie az életét egy ismeretlen bolygón. Ki kell találni valamit. De addig is...

Maltby sóhajtott, és kiszabadította a nőt a háromdimenziós hipnotikus varázs alól, melybe kettős agyának erejével kényszerítette. Elővigyázatosan elfordította magától az asszonyt, mielőtt ezt megtette. Érdeklődve nézte Lady Laurrt, aki a hátát fordította feléje. A nő odasétált a latyakos ingoványból kiemelkedő fás halmocskához. Felkapaszkodott a domb tetejére, és abba az irányba kémlelt, amerről Maltby érkezett vissza néhány perccel ezelőtt. Nyilván őt kereste. Aztán megfordult, kezével beárnyékolta a szemét a lebukó sárga csillag sugarai elől, lejött a domboldalról, és megpillantotta a férfit.

Megállt, a szeme összeszűkült. Lassan közelebb jött.

– Nesztelenül jött – mondta furcsa éllel a hangjában. – Nyilván körbejárt, és nyugat felől érkezett vissza...

– Nem – mondta Maltby elszántan. – Kelet felől jöttem.

A Lady ezen eltöprengett, a homlokát ráncolta. Aztán összeszorította az ajkát; egy aprócska seb volt rajta, ami alighanem fájhatott, mert megrándult az arca.

– Felfedezett valamit? – kérdezte. – Talált olyasmit, ami...

Elhallgatott. Valószínűleg ebben a pillanatban jutott el a tudatáig az ajkán éktelenkedő seb. Ujjaival kitapogatta a fájó pontot, és amikor megértette, mi történt, szikrázni kezdett a szeme. Mielőtt szólhatott volna, Maltby megelőzte:

– Igen, úgy történt.

Lady Laurr rámeredt; remegett a visszafojtott dühtől. Aztán lehiggadt, és jeges hangon mondta:

– Ha még egyszer ezt merészeli tenni, jogot érzek rá, hogy lelőjem.

Maltby a fejét csóválta.

– És egyedül élné le itt az életét? Beleőrülne. Azonnal látta, hogy a Lady sokkal dühösebb annál, semhogy követni tudná ezt a józan érvelést. Sietve tette hozzá: – Ráadásul kénytelen lenne hátulról lelőni. Nem kétlem, hogy szolgálati ügyben megtenné. No de személyes okból...

Maltby legnagyobb megrökönyödésére hirtelen könnyek jelentek meg a Lady szemében. Nyilván a dühtől. De könnyek! A nő fürgén előrelépett, és pofon vágta.

– Robot! - zokogta.

Maltby szomorúan pillantott rá, aztán elnevette magát.

– Ha jól emlékszem – mondta némi gúnnyal –, az imént megszólaló hölgy azonos azzal, aki alig néhány napja rádióüzenetben fordult az Ötven Csillag valamennyi bolygójához, esküdözve, hogy az eltelt tizenötezer év alatt a földiek teljesen megszabadultak a robotokkal szemben táplált előítéleteiktől... Elképzelhető – fejezte be –, hogy a probléma közelebbről vizsgálva, mégsem tekinthető megoldottnak?

Semmi válasz. A méltóságos Gloria Cecily elviharzott mellette, s eltűnt a hajó belsejében. Néhány perc elteltével valamivel nyugodtabb arckifejezéssel jelent meg, és Maltby látta, hogy gondosan eltűntette a könnyek nyomát. Lady Laurr hűvös hangon kérdezte:

– Mit tapasztalt a környéken? Nem akartam felhívni a hajót a visszatértéig.

– Úgy emlékszem, arra kérték, hogy 010 órakor hívja őket – mondta Maltby.

A nő vállat vont, hangja arrogánsán recsegett.

– Akkor hívom őket, amikor nekem tetszik. Talált valami jelet, ami értelmes életről árulkodna?

Maltby kissé sajnálta ezt a szánalmas lényt, akit már annyi megrázkódtatás ért, de aki még mindig főparancsnoknak hiszi magát.

– A völgy javarészt mocsaras – mondta végül –, a dzsungel meglehetősen ősi. Bár némelyik fa hatalmasra nőtt, nincsenek évgyűrűik... Láttam pár érdekes állatot, meg egy négylábú, kétkarú lényt, amelyik bizonyos távolságból engem figyelt. Valami dárdaszerűséget lengetett, de sajnos messzebb volt annál, semhogy az akaratom hatása alá vehettem volna. A közelben lennie kell egy falunak. Talán a völgy pereme mögött. Az az elképzelésem, hogy a következő néhány hónap folyamán darabokra szedem a hajót, és szárazabb földre telepítem. Véleményem szerint a következő információt adjuk az űrhajó tudósainak: G típusú csillag bolygóján vagyunk. Ez a nap nagyobb lehet a hasonló típusú sárgásfehér csillagok többségénél, és a felszíni hőmérséklete is magasabb. Azért kell nagyobbnak és melegebbnek lennie, mert, bár viszonylag távol van, mégis elég meleg ahhoz, hogy a bolygó északi féltekéjén szubtrópusi viszonyokat idézzen elő. A nap déltájban egy kicsit északra hajlott, de most ismét dél felé közelít. Úgy saccolom, hogy a bolygó dőlésszöge megközelítőleg negyven fokos, ami azt jelenti, hogy kemény tél várható, bár ezt cáfolja a növényzet kora és típusa.

– Ez nem valami sok – sóhajtott Lady Laurr. – De hát én csak egy szervező parancsnok vagyok.

 – Én meg csak egy meteorológus.

– Pontosan. Jöjjön be! Talán az asztrofizikusom tud kezdeni ezzel valamit.

"A te asztrofizikusod!" – kiáltott fel Maltby gondolatban. De ezt nem mondta ki hangosan. Követte a nőt a hajóegységbe, és becsukta maga mögött az ajtót.

Maltby fanyar mosollyal vizsgálgatta a parancsnoki híd belsejét, miközben Lady Laurr helyet foglalt az hipertéradó előtt. Az egyik falat teljesen beborító műszerfal imponáló csillogása most kissé nevetségesen hatott. Az a számtalan berendezés, amelyet valaha innen irányítottak, most messze az űrben lebeg. Nem is olyan régen még az egész Magellán-felhő fölött uralkodott, most egy pisztoly is hatékonyabb fegyvernek bizonyulna. Megérezte, hogy Lady Laurr őt nézi.

– Nem értem – mondta a nő. – Nem felelnek.

– Meglehet – mondta Maltby, és képtelen volt elhagyni a hangjában bujkáláló gúnyt –, nem véletlenül akarták, hogy pontban 010-kor hívja őket.

A nő arcizma alig észrevehetően megrándult, de nem szólt egy szót sem. Maltby hűvösen folytatta.

– Végül is teljesen mindegy. Ez csak egy rutin eljárás, nehogy valamilyen mentési lehetőséget figyelmen kívül hagyjanak. Elképzelni sem bírom, mekkora csodára lenne szükség ahhoz, hogy ránk bukkanjanak.

Lady Laurr úgy tett, mintha ezt meg sem hallotta volna.

– Hogy van az – kérdezte homlokát ráncolva –, hogy ez idáig az Ötven Csillag egyetlen adását sem fogtuk? Ezt már korábban meg akartam kérdezni. A Magellán-felhőben töltött tíz év alatt egy sóhajnyi rádióadást sem fogtunk.

Maltby vállat vont.

– Minden rádió egy rendkívül bonyolult váltakozó hullámhosszon sugároz, a hullámhossz másodpercenként hússzor változik. A maguk műszerei ebből tízpercenként egy kattanást regisztrálhatnak, és...

A hipertér-kommunikátorból egy hang csendült fel. A képernyőn egy férfi arca jelent meg – Rutgers parancsnok-helyettesé.

– Csakhogy látom, parancsnok – mondta a Lady. Mi tartott ilyen sokáig?

– Épp most telepítjük a csapatainkat a Cassidor VII-re – hangzott a válasz. – Mint tudja, a szabályzat előírja, hogy a főparancsnok...

– Igen, tudom. Most van ideje?

– Nincs. Csak egy pillanatra ugrottam ide, hogy megnézzem, minden rendben van-e önnel. Máris kapcsolom Planston kapitányt.

– Hogy halad a telepítés?

– Kitűnően. Kapcsolatba léptünk a kormánnyal. Úgy tűnik, le akarnak mondani. De most távoznom kell. Viszontlátásra, asszonyom.

Az arc megrebbent a képernyőn, aztán eltűnt. A kép elsötétedett. Ennél kurtábban nemigen búcsúztak még el valakitől. Maltby azonban úgy elmerült saját gondolataiban, hogy észre sem vette.

Szóval ennyi. Az Ötven Csillag főembereinek kétségbeesett cselszövése, hogy elpusztítsa a gigászi méretű hadihajót, kudarcot vallott. Maltby egy pillanatig mélységesen átérezte a vereséget, annak minden következményével. Aztán hirtelen rádöbbent, hogy az egésznek már semmi jelentősége nincs az életében.

Ez a tudat azonban nem űzte el a kudarc miatti rosszkedvét.

Látta, hogy a méltóságos Gloria Cecily finom vonású, mégis határozott arcán a diadalmámor a mélységes felháborodással viaskodik, és semmi kétsége sem maradt afelől, hogy a nő egyáltalán nem érzi magát elvágva azoktól az eseményektől, melyek a messzi űrben zajlanak. Viszont tökéletesen tisztában volt azzal is, amit a beszélgetés igencsak kurta lezárása jelentett.

A képernyő ismét kivilágosodott, és egy újabb arc jelent meg – amit Maltby még sohasem látott. Szögletes állú, zengő hangú, idősebb férfi volt.

– Üdvözlöm, méltóságos asszonyom! – mondta. 'Reméljük, sikerül kitalálnunk valamit, amivel megmenthetjük önt. Azt mondom, ne adja fel a reményt, amíg az utolsó szöget is be nem verték a koporsójába.

Cinkosán kuncogott.

– Maltby kapitány megadja önnek a megfigyelései eredményét – mondta Lady Laurr –, és nem kétlem, hogy tud neki tanácsot adni, Planston kapitány. Sajnálatos módon sem ő, sem én nem vagyunk asztrofizikusok.

– Senki sem lehet szakértő mindenben – nagyképűsködött Planston. – Izé... Maltby kapitány, mit tapasztalt?

Maltby röviden elmondta, amit megtudott, aztán hallgatta a másik tanácsait. Nem kapott túl sokat.

– Állapítsa meg az évszakok hosszát! Érdekes lehet az a mélybarna szín és a napfény sárgás hatása. Készítse el a következő felvételeket ortokromatikus filmen... háromfajta színt használjon: vörösre, kékre és sárgára érzékenyét. Végezze el a színképelemzést!... Azt szeretném ellenőrizni, hogy nem kék-e a napjuk, amit csak a sűrű légkör ultraibolya sugárzást szűrő hatása miatt látnak sárgának. De még akkor sincs sok reményűk... a Magellán-felhő tele van kék napokkal... ötszázezer is akad, mely fényesebb a Szinusznál. Végül még annyit, hogy az évszakokra vonatkozó információkat a bennszülöttektől próbálja beszerezni. Ez a legfontosabb. Viszlát!

 

A bennszülött igen bizalmatlan volt. Állandóan visszabújt a dzsungel sűrűjébe; négy lábán jóval gyorsabban mozgott náluk, és ennek láthatóan a tudatában is volt. Szinte incselkedve mindig visszajött. Lady Laurr eleinte érdeklődve, később egyre bosszankodva figyelte.

– Talán jobb lenne, ha különválnánk – javasolta –, és maga felé terelném.

A férfi a homlokát ráncolta, majd kelletlenül bólintott. Erős, feszült hangon válaszolt.

– Be akar csalni a sűrűbe. Kapcsolja be a sisakérzékelőit, és vegye kézbe a fegyverét. Ne lőjön elhamarkodottan, viszont ha bajba jut, habozás nélkül lőjön! Egy dárda elég ronda sebet üt; és nem mondhatnám, hogy ragyogó felszereléssel rendelkezünk az ilyesfajta sebek ellátására.

Parancsai bosszantották Lady Laurrt. Úgy látszik, a férfi nem tudja, hogy ő is legalább annyira tisztában van a helyzettel, mint ő. A méltóságos Gloria Cecily felsóhajtott. Ha tényleg itt kell maradniuk összezárva ezen a bolygón, akkor nem ártana pszichikailag alapvetően áthangolódni. És nemcsak nekem! – gondolta komoran.

– Most! – szólalt meg Maltby. – Figyelje az utat, ahol a vízmosás elágazik! Tegnap eddig jöttem, de a vízmosás ágai kétszáz méterre innen ismét találkoznak. Az a fickó a bal ágon tűnt el, én a jobb oldalin megyek. Maga maradjon itt, várja meg, amíg visszajön megnézni, mi történt; aztán hajtsa felém!

Maltby árnyékként tűnt el a sötét ösvényen, amely a sűrű lombtakaró alatt vezetett. Csend ereszkedett a környékre.

A Lady várt. Egy perc alig telt el, máris végtelenül magányosnak érezte magát ezen a sárga és fekete világon, mely, úgy tűnt, mintha az idők kezdete óta élettelen lenne. Szóval erre gondolt tegnap Maltby, amikor azt mondta, hogy nem merem lelőni – mert akkor egyedül maradok. Lady Gloria akkor még nem fogta fel. Most már igen. Egy magányos nő, aki minden, reggel egy közepes méretű csillag névtelen bolygóján ébred egy korhadó fémkoporsóban, amely mélyen a latyakos, sárgás ingoványba süllyed...

Komoran meredt maga elé. Nem kétséges, hogy a delliánok (vagy a keresztezett emberek) és az emberek problémáját itt is át kell hidalni, csakúgy, mint a külvilágban.

Egy nesz rántotta ki a merengéséből. Hirtelen megrezzent, felpillantott, és a tisztás túloldalán egy óvatosan leselkedő, macskaszerű fejet vett észre. Érdekes fej volt. Lehet, hogy épp a vadsága nyújtott ilyen elbűvölő hatást. Sárgás testét elrejtette az aljnövényzet, de Gloria Cecily már előző felbukkanásai'alkalmával megállapította, hogy a szinte mindenütt megtalálható kentaurok CC típusához tartozik. Testét négy láb tartotta.

A bennszülött őt figyelte, s csillogó fekete szeme kerekre nyílt a csodálkozástól. A fejét ide-oda forgatta, valószínűleg Maltbyt kereste. Lady Gloria meglengette a pisztolyát, és feléje indult. A lény azon nyomban eltűnt. Lady Gloria az érzékelőkön keresztül hallotta, ahogy biztonságos távolba rohan. Aztán hirtelen lassított, végül a zaj teljesen elült.

"Elkapta", gondolta Lady Gloria.

Nagy benyomást tett rá a dolog. Ezek a kétagyú keresztezett emberek merészek és rátermettek, gondolta. Nagy kár lenne, ha holmi előítéletek miatt nem fogadnák be őket a földi birodalom galaktikus civilizációjába. Néhány perccel később meglátta Maltbyt, amint a blokkrendszerű kommunikációs készülékkel az idegen lényt faggatja. A férfi felpillantott, és észrevette őt. Értetlenül rázta a fejét.

– Azt mondja, itt mindig ilyen meleg van, és hogy ő már ezerháromszáz holdat ért meg. És hogy egy hold negyven "világos" – vagyis negyven nap. Azt akarja, hogy menjünk vele a völgy belsejébe, de ez túl átlátszó csel. Most nekünk kellene egy óvatos, de barátságos gesztussal...

Hirtelen elhallgatott. Mielőtt a Lady felfoghatta volna, hogy valami baj van, Maltby a hatalmába kerítette az akaratát és az izmait. A méltóságos Lady Laurr olyan erővel földhöz vágta magát, hogy csak úgy nyekkent.

Kábán feküdt ott, és a szeme sarkából látta, ahogy egy dárda szeli át süvítve a levegőt azon a helyen, ahol az előbb ő állt. Összerándult, és arrébb gurult most már saját akaratából; pisztolyát abba az irányba fordította, ahonnan a dárda érkezett. Egy másik kentaurt látott eszeveszetten menekülni a kopár lejtőn. Ujja ráfeszült a ravaszra, ám ekkor...

– Ne lőjön! – kiáltotta Maltby. – Csak egy felderítő volt, akit a többiek előreküldtek, hogy megnézze, mi történik. Csak a dolgát végezte. Kész, vége.

Lady Gloria leeresztette a fegyvert, és dühösen konstatálta, hogy a keze remeg, egész testében reszket. Kinyitotta a száját, hogy azt mondja: "Köszönőm, hogy megmentette az életemet!" Aztán be is csukta. Mivel remegett volna a hangja. És mivel... Megmentette az életét! Lady Gloria Cecily előtt elsötétült a világ erre a gondolatra. Akármilyen hihetetlen, még soha életében nem fenyegette az életét semmilyen teremtmény. Megesett már, hogy a hajóval belerohantak egy csillag peremvidékébe, és rettenetes viharba kerültek, és itt volt ez a nem túl régi vihar, amit épphogy csak túléltek. Viszont ezek személytelen vészhelyzetek voltak, amelyekkel szemben tökéletes technikával és szolgálatban szerzett gyakorlatukkal szálltak szembe. Ez itt más volt.

Egész úton visszafelé a hajóegységhez, azon töprengett, mi ez a különbség. Végül sikerült rájönnie.

– A színkép jellegtelen – jelentette Maltby az észleléseit a kommunikátoron. – Egyáltalán nem látni sötét vonalakat; viszont két sárga spektrálsáv olyan intenzív, hogy bántja a szememet. Jól gondolta, nyilvánvalóan kék csillaggal állunk szemben, amelynek erős ibolyántúli sugárzását a légkör tompítja. Azonban fejezte be –, a színhatás annyira egyedi, hogy minden bizonnyal csak erre a bolygóra jellemző: a különös, sűrű atmoszféra az oka. Van kérdése?

– Izé... nincs – felelte az asztrofizikus elgondolkozva. – Sőt, további ötleteket sem adhatok. Alaposan tanulmányoznom kell ezeket az adatokat. Megkérné Lady.Laurrt, hogy jöjjön be? Szeretnék négyszemközt beszélni vele, ha lenne szíves.

– Természetesen.

Amikor Lady Gloria belépett, Maltby kiment, és a felkelő holdat bámulta. Már előző éjjel megfigyelte, hogy a sötétség furcsa halovány, ibolyaszínű derengésbe vonta az eget. így már érthető.

A huszonnyolc Celsius-fokos meleg egy olyan bolygón, amely mínusz száztizenhét fok lett volna, ha a csillag színe tényleg az, aminek látszik. Egy kék csillag, egy az ötszázezerből. Érdekes, de... – Maltby keserűen elmosolyodott. – Planston kapitány "további ötleteket sem adhatok" kijelentése végképp lezárná a reményt...

Önkéntelenül is megborzongott. Aztán megpróbálta elképzelni magát, ahogy itt ül mához egy évre, és ugyanezt a holdat bámulja. Tíz-húsz év múlva...

Hirtelen tudatára ébredt, hogy Lady Laurr az ajtóban áll, és őt nézi. Felpillantott. A hajó belsejéből áradó fehér fény különös kifejezést varázsolt a szép arcra; idegennek, fakónak tűnt, mintha a nap jellegzetes fénye "sárgította" volna le.

– Ez volt az utolsó hívás – mondta Lady Laurr. Megfordult, és besietett a hajó belsejébe.

Maltby szinte közönyösen bólintott. Kegyetlen dolog ez, hogy így egyszerűen megszakítják a kapcsolatot. Azonban az ilyen helyzetekre szigorú előírások léteznek. A hajótörötteket rá kell döbbenteni, hogy elszakadtak a külvilágtól, hogy ne támadjanak csalfa reményeik, és hogy magukra maradtak mindörökre. A rádiókapcsolat megszakítása erre szolgál. Boldoguljanak, ahogy tudnak.

Nos, legyen! A tény az tény, viseljük méltósággal. A hajón olvasott könyvek egyikében volt egy fejezet a hajótöröttek helyzetéről. Maltby megtudta, hogy a történelem folyamán kilencszázmillió emberi lény szenvedett hajótörést, s vetődött akkor még felfedezetlen bolygóra. E bolygók többségére később rábukkantak, s ezek közül legalább tízezer planétán kiterjedt népességre bukkantak, amely az egykori hajótöröttek eredeti magjából sarjadt. A törvény kimondja, hogy a hajótöröttek kötelesek részt venni az ilyen népességszaporításban – tekintet nélkül a korábbi rangjukra. Meg kell feledkezniük céljaikról, vágyaikról, az individualizmusukról, és magukat a faj fennmaradása eszközének kell tekinteniük. Még büntetések is léteznek, melyeket természetesen nem lehet végrehajtani, ha nem kerül sor a mentésre, de amiket kíméletlenül végrehajtanak, ha a törvény megszegőire akadnak.

A bíróság feltehetően különleges esetként kezelnék egy ember és egy – nos, igen – robot kapcsolatát. Fél órán át ülhetett már ott. Hirtelen felállt, mert éhséget érzett. A vacsoráról teljesen megfeledkezett. Furcsa mód mérges lett önmagára. A fenébe is, pont ma este cudar dolog lenne vitatkozni szegény Gloriával. Viszont előbb vagy utóbb meg kell majd győzni arról, hogy ő is vegye ki a részét a főzésből.

De ma este még nem.

Besietett a minden egységbe beépített, jól felszerelt konyhába. A folyosón megtorpant. Fény szűrődött ki a konyhaajtó alól. Valaki hamisan, de vidáman fütyörészett; és odabentről ínycsiklandozó illat áradt: főzelék és sülő lakhús szaga.

Majdnem összeütköztek az ajtóban.

– Épp most akartam behívni – mondta a nő.

A vacsorát néma csendben fogyasztották el, és hamar befejezték. A mosatlant belerakták a mosogatógépbe, aztán átmentek a társalgóba, ott üldögéltek. Maltby arra lett figyelmes, hogy az asszony tűnődve méregeti.

– Mit gondol – szólalt meg hirtelen Lady Gloria –, van valami esélye, hogy egy keresztezett férfinak meg egy embernőnek gyereke szülessen?

– Hogy őszinte legyek, nem hiszem – ismerte el Maltby.

Aztán részletesen beszámolt arról a hidegsajtoló eljárásról, amelynek révén sikerült létrehozni az első keresztezett embereket alkotó protoplazmát. Amikor befejezte, látta, hogy a fiatal nő még mindig kutatóan nézegeti. Különös árnyalatú hangon szólalt meg:

– Nagyon különös dolog történt velem ma, amikor az a bennszülött felém hajította a dárdáját. Rájöttem... – Itt mintha megakadt volna egy kissé a beszédben. – Rádöbbentem, hogy... már amennyire engem illet... megoldottam a robot-problémát. Természetesen – fejezte be higgadtabban –, semmi esetre sem tagadhattam volna meg a testemet magától. Azonban így mégis másabb, hogy... – elmosolyodott – fenntartások nélkül szeretem magát.

 

Egy kék csillag, amely sárgának látszik. Maltby másnap reggel ismét a kinti széken ült, és eltöprengett a jelenségen. Bizonyosra vette, hogy a bennszülöttek előbb-utóbb meglátogatják, így hát elhatározta, hogy aznap a hajó közelében marad. Tekintetét a völgy lassan kitisztuló távoli peremén és az őserdő ösvényein tartotta, de...

Van egy szabály, jutott eszébe, mely meghatározza a fényeltolódás szabályszerűségeit. Meglehetősen komplikált dolog, de tekintettel arra a tényre, hogy az egykori parancsnoki híd műszerei csak a gépek vezérlőberendezései voltak, nem pedig maguk a tulajdonképpeni műszerek, kénytelen lesz a matematikai ismereteire bízni magát, ha valaha is meg akarja fejteni, miféle csillag ragyog a feje fölött. A hő nagy része valószínűleg az ultraibolya tartományon át érkezik. Viszont ennek az ellenőrzése lehetetlen. Tehát foglalkozzunk inkább a sárgával.

Bement a hajóba. Gloriát sehol sem látta, de a hálószobája ajtaját zárva találta. Keresett egy jegyzettömböt, visszament a székéhez, és számolgatni kezdett.. Egy órára rá megkapta a választ: egymilliárd-háromszázezermillió mérföld. Körülbelül egyötöd fényév. Kurtán felnevetett. Szóval ennyi. Jobb adatokra lenne szüksége, vagy...

Vagy mire?

Mérlegelte a lehetőséget. Hirtelen világosság gyúlt a fejében, és valósággal rázúdult a fantasztikus igazság. Egyetlen ugrással talpon termett. Ahogy vadul az ajtó felé lódult, egy hatalmas fekete árny suhant a feje fölött. Az árny olyan roppant méretű volt, hogy egy szempillantás alatt elfeketült tőle a völgy. Maltby önkéntelenül megtorpant, és felpillantott.

A Csillagfelhő hadihajó lebegett alacsonyan a sárgásbarna őserdő fölött, és a törzséről máris levált egy mentőegység, mely ezüstösen, sárgán csillogott a napfényben, ahogy elindult lefelé. Maltby mindössze egy percet tölthetett Lady Gloriával mielőtt a mentőegység landolt.

– Ha belegondolok, hogy épp ebben a pillanatban döbbentem rá az igazságra! – tattá, hogy a nő nem néz rá. Lady Gloria tekintete valahová a távolba révedt. Folytatta: – Gondolom, a legjobb eljárás az lesz, ha beraktok a kondicionáló gépbe, és...

Lady Gloria oda sem pillantva a szavába vágott:

– Ne légy nevetséges! Ne gondold, hogy szégyellem, ami köztünk történt. Majd a szállásomon megbeszéljük!

Maltby megfürdött, tiszta ruhát öltött – aztán a transzmitteren keresztül belépett az asztrofizikai részlegre. Hatalmas felfedezése, bár alapvetően pontos volt, nélkülözte a részleteket.

– Á, Maltby! – jött oda a részleg vezetője, és kezet szorított vele. – Szép kis csillagot fogott ki... Már akkor sejtettük, amikor a sárga és a fekete színről beszámolt. De természetesen nem éleszthettünk magunkban reményeket... ez tilos, maga is tudja. A tengelyszög és a hosszúra nyúló nyár, amelyben az őserdei fák hatalmasra nőnek, és nincs rajtuk évgyűrű – sokat mondó. A jellegtelen színkép, amelyből teljesen hiányzik a fekete... szinte kizáró erejű. A végső bizonyosságot végül is az adta meg, hogy az ortokromatikus film túlexponált, míg a kékre és a vörösre érzékenyek csúnyán alulexponált lett. Ez a csillagtípus olyan rettenetesen forró, hogy az egész energiakisugárzása messze a láthatón túli tartományba esik. Egy másodlagos sugárzás... a nap légkörének egyfajta fluoreszcenciája... sárgás árnyalatot okoz, amikor az ibolyántúli sugárzás a héliumatomok révén a másodperc töredéke alatt váltakozva hosszabb hullámsávra tolódik. Akár egy fluoreszkáló lámpa – de olyan méretben, amely már túllép az általános értelemben vett kozmikus méreteken. A bolygót érő sugárzás ebből kifolyólag iszonyú volt; viszont a felszíni sugárzás, miután több mérföld vastag ózon, vízpára, szén-dioxid és egyéb gáz alkotta szűrőrétegen haladt át, már nagyon is eltérő. Nem csoda hát, hogy a bennszülöttek azt tartják, mindig ilyen meleg van. A nyár négyezer évig tart. Ennek a különös csillagnak a normális sugárzása akkora, mint... mondjuk egy jól fejlett nováé, amikor eléri hevessége maximumát. A keringési ideje alig néhány óra, a tömege pedig mintegy százmillió szokványos napot tesz ki. Ezt hívjuk a Nova-0-nak, minden csillagok legragyogóbbikának; és ilyenből mindössze egy van a Magellán-felhőben: a hatalmas és káprázatos S-Doradus. Amikor arra kértem, hogy hívja be Laurr főparancsnokot, hogy négyszemközt beszélhessek vele, és megmondtam neki, hogy százmillió csillag közül sikerült épp a...

Maltby döbbenten vágott a tiszt szavába.

– Egy pillanat! – mondta. – Úgy érti, tegnap este beszámolt erről Lady Laurrnak?

– Miért, maguknál este volt? – kérdezett vissza érdeklődve Planston kapitány. – Izé... apropó, jut is eszembe... szóval, most, hogy már megöregedtem, nem nagyon érdekelnek az ilyen házassági bejelentések, de azért gratulálok!

A beszélgetés túl gyors volt Maltbynak. Agyai még mindig az első felismerést elemezték. Szóval Lady Laurr már tudta! És ekkor érkezett az újabb kijelentéshez.

– Gratulál? – visszhangozta.

– Legfőbb ideje volt már, hogy Lady Laurr férjhez menjen – zengte a kapitány. – Tudja, eddig csak a hivatásának élt. Ráadásul ez a frigy pozitív hatással lesz a többi robotra is... Bocsásson meg! Biztosíthatom, ez a szó számomra semmit sem jelent. Bárhogy legyen is, maga Lady Laurr jelentette be néhány perccel ezelőtt. Sok szerencsét, majd keressen fel, ha van kedve.

Az idős férfi búcsút intett vaskos kezével, és sarkon fordult.

Maltby pedig a legközelebbi transzmitter felé indult. Gloria bizonyára már várja.

Nem szabad csalódnia.

 

Az egy méter átmérőjű gömb halványan világított. A szoba közepén függött a levegőben, és legalsó íve Maltby állával volt egy magasságban. Maltby sóhajtott, kettős agya megfeszült, kimászott az ágyból, papucsot húzott, és lassan körbejárta a világító testet. Ahogy ellépett mellőle, az eltűnt.

Gyorsan visszaperdült, és most újra látta. Zordan elmosolyodott. Mint gyanította, a hipertéren át vetítették a képet az ágyához, anyagilag nem létezik a szobában. Ezért nem látható hátulról. A felgyülemlett tanácstalanságtól mélyet sóhajtott. Ha nem tudta volna, hogy nekik nincs kommunikátoruk, azt hitte volna, most jelzik, hogy eljött a cselekvés ideje.

Forrón remélte, hogy nem. A lehető legtávolabb állt attól, hogy határozzon. Mégis ki más próbálna ily módon kapcsolatba lépni vele? Már nyúlt, hogy megérintse a kapcsolót, amin keresztül kapcsolatot teremthet az űrhajó irányítóközpontjával, hogy megkérdezze, mi történik a szobájában. De nem szabad, hogy Gloria arra gondoljon, titkos érintkezésben áll a kívülállókkal. Ha valaha is gyanakodna, még a házasság ténye sem mentené meg kettős agyát Neslor hadnagy vizsgálataitól.

Azonban neki a házasságon kívül más kötelezettségei is vannak. Leült az ágyra, és dühösen rámeredt a dologra.

– Sejtem, kik maguk. Mit akarnak?

Egy nagyon határozott, magabiztos hang szólalt meg a gömbön keresztül.

-Úgy gondolja, tudja, ki hívja ezen a szokatlan módon?

Maltby felismerte a hangot. Szeme összeszűkült, nagyot nyelt, majd visszafogta magát. Eszébe jutott, hogy lehetnek más figyelők is, akik következtetéseket vonhatnak le a hang azonnali felismeréséből. Most ezen utóbbiak kedvéért beszélt.

– Teljesen egyértelmű. Keresztezett ember vagyok a Csillagfelhő, földi hadihajó fedélzetén. Ki más próbálna érintkezésbe lépni velem, mint saját fajtám.

– Ennek ellenére – mondta a hang csípősen –, ön meg sem próbált keresni minket.

Maltby nem válaszolt. Nem volt benne biztos, hogy tetszett neki ez a megjegyzés. Elképzelhető, hogy akárcsak az előbb ő, most ezt is csak a lehetséges lehallgatóknak szánták. Ám akkor sem volt valami barátságos cselekedet felhívni a lehallgatók figyelmét, hogy Maltbynak kellett, volna keresni a kapcsolatot. Ez sokkal élesebben emlékeztette a politikai helyzetére, mint bármi azelőtt itt a hajón, vagy odakinn. És súlya van minden kimondott szónak. A világító gömbre meredt, és úgy döntött, jó lesz tisztázni a férfi kilétét.

– Ki maga? – kérdezte lustán.

– Hunston.

– Ó! – mondta Maltby. Meglepetése egyáltalán nem volt tettetett. Más felismerni egy hang ismerősségét, és más tudni, hogy kinek a hangja az. Az azonosság valahogy mélyebbé válik.

Miután a Csillagfelhő megtalálta az Ötven Csillagot, Hunstont szabadon engedték. Azóta Maltby, saját helyzete jóvoltából gyakorlatilag elszigetelődött a külvilágtól. Halkan megismételte korábbi kérdését.

– Mit akar?

– Az ön diplomáciai támogatását.

– A mimet? – kérdezte Maltby. A hang büszkévé és zengővé vált.

– Hitünkkel egyetértésben, melyben ön is bizonyára osztozik, hogy a keresztezett emberek kis számuk ellenére egyenlő részt képviseljenek a kormányban, ma megparancsoltam, hogy minden bolygón vegyék át az irányítást a rendszerben. Ebben a pillanatban a keresztezett emberek seregei hatalmas szuperfegyverek összevonásával meghátrálásra kényszerítik az Ötven Csillag kormányát, leszálló operációkat hajtanak végre, és rövidesen átveszik a hatalmat. Ön... – A hang elhallgatott, majd gyorsan megszólalt. – Figyel rám, Maltby kapitány?

A kérdés olyan volt, mint a csend egy mennydörgés robaja után. Maltby csak nehezen szabadult a hír okozta megrázkódtatásból. Feltápászkodott, majd visszarogyott. Magához tért, s bár a világ megváltozott, a szoba még a helyén volt. A szoba, a fénygömb és ő maga is.

Úgy elöntötte a düh, mintha tűz lángolt volna a testében. Mérgesen csattant fel:

– Maga adta ki ezt a parancsot... – Visszafogta magát. Agya váltott, pillanatok alatt levonta a következtetéseket, és megmagyarázta az információban rejlő célzást. Végül megértette, hogy az ő helyzetében nincs mód arra, hogy megvitassa a problémát, megszólalt. - Önök egy fait accompli elfogadására számítanak. Ám amit a Föld Birodalmának megváltoztathatatlan politikájáról tudok, meggyőz engem, hogy reményeik hiábavalók.

– Ellenkezőleg – jött a gyors válasz. – Mindössze a főparancsnokot, Lady Laurrt kell meggyőzni. Meghatalmazása van rá, hogy úgy cselekedjen, ahogy jónak látja. És ő a maga felesége.

Maltby most már. lehiggadva fontolgatta, mit tegyen. Érdekes, hogy Hunstonnak, aki mindig a saját útját járta, most szüksége lett az ő segítségére. Ámbár, nem is olyan különös. Maltby már azóta sejtette, hogy valami ilyesmi fog történni, mióta a hír kipattant, hogy egy földi hadihajó felfedezte az Ötven Csillag civilizációját. Innentől számítva néhány év, és a Föld jóváhagyásának pecsétje rá fog kerülni az Ötven Csillag demokratikus rendszerére – úgy ahogy a jóváhagyás pillanatában van. És a mostani kormány határozottan kizárja a keresztezett embereket mindenféle részből és hasonlókból. Ebben a pillanatban, ebben a hónapban elméletileg még elképzelhető valami változás. Azután...

Egyértelmű, hogy személy szerint ő túl lassú volt, hogy elhatározza magát. A többiek viszont meglódultak a cselekvés gondolatára, ha nem másért, hát magáért a cselekvésért. Valahogy el kellene hagynia a hajót, és kideríteni, mi folyik itt. A jelen helyzetben, bárhogy is áll az egész, az óvatosság a megfelelő szó.

– Nem idegenkedem attól, hogy képviseljem az érveiket a feleségemnél. Azonban némelyik információját nem egészen értem. Azt mondta "szuperfegyverek". Elismerem, hogy a hiperűrrádió használata újdonság számomra, de az ön állítása az egészre vonatkozóan nonszensz. Önök még azt sem tudhatják, miféle fegyverekkel rendelkezik ez az egy hajó, mivel a kedvező lehetőség ellenére még én sem tudom. Az a legbiztonságosabb feltevés, hogy ez a hajó rendelkezik a legnagyobb fegyverekkel, amiket csak kitaláltak a feltérképezett univerzumban. Nem jelenthetik ki csak úgy, hogy az önök fegyverei jobbak, mint ezek.

Ezért ezzel kapcsolatban van egy kérdésem: miért említi úgy, mint fenyegetést? Az önök indokai közül valószínűleg ez kelti a legcsekélyebb lelkesedést az ügyért. Nos?

A hajó főhídján a méltóságos Gloria Cecily elfordult a képernyőtől, amely Maltby szobáját mutatta. Csinos arca gondterhelt volt, ahogy lassan odaszólt a másik nőnek:

– Mit hámoz ki belőle, Neslor hadnagy?

A hajó pszichológusa magabiztosan válaszolt.

– Azt gondolom, asszonyom, erről a pillanatról beszéltünk, amikor azt kérdezte tőlem, milyen hatása lesz a Péter Maltbyval kötött házasságának.

A főparancsnok döbbenten bámult a beosztottjára.

– Megőrült? A férjem reakciója minden részletében korrekt. Hosszan kifejtette véleményét az Ötven Csillag helyzetéről, és minden szó megfelel a...

Halk csörgés hallatszott a kommunikátor felől. Egy férfi feje és válla jelent meg a képernyőn.

– Draydon kommunikációs parancsnok beszél mondta. – Asszonyom, a kérdésére válaszolva a férje hálószobájában fókuszált ultrasugarakkal kapcsolatban: egy egyszerű szerkezet bocsátja ki, amit a főgalaxisban találtak fel százkilencven évvel ezelőtt. A találmányt rendszeresítették minden hadihajón, és minden cirkálóosztályú hajóban, de mi már útra keltünk, mielőtt a tömeggyártás megkezdődött. Ezen a területen a keresztezett emberek feltalálói legalább olyan zseniálisak, mint a mi feltalálóink. Ámbár, tekintettel kisebb számukra, mindenképpen hatalmas dolog volt, hogy idáig eljutottak. Azonban valószínűleg nincsenek tudatában, hogy a mi keresőink abban a pillanatban jelentik az energiamanipulációkat, amint megpróbálkoznak vele. Nem fedezhették fel a találmányuknak ezt a részét is. Még valamit, asszonyom?

– Igen. Hogy működik?

– Energia. Tiszta, hamisítatlan energia. Az ultrahullámok egy nagy kúpban mutatnak az űrnek afelé a szektora felé, amelyben a célba vett hajó feltehetően tartózkodik. Minden műszer, ami csak létezik a küldő hajón, kapcsolódik ezekhez a sugarakhoz. Azt hiszem, az efelé, kapcsolat akár négyezerötszáz fényév távolságból is létrejöhet.

– Igen – türelmetlenkedett Lady Laurr. – De hogy működik? Mi az alapelv? Hogyan választották ki a Csillagfelhőt a sok más hajó közül?

– Mint tudja – jött a válasz –, a mi hajónk állandóan adja az azonosító sugárzását egy speciális hullámhosszon. Az ultrasugarakat arra a hullámhosszra hangolták, és amikor találkoznak, abban a pillanatban reagálnak. Az ő sugárzásuk az azonosító hullámok középpontjában stabilizálódik, fókuszálódik, és ott is marad, tekintet nélkül a sebesség- vagy irányváltoztatásokra. És amint a hordozó hullámot már fókuszálták, képet és hangot küldeni roppant egyszerű.

– Értem. – Lady Laurr gondterheltnek tűnt. – Köszönöm.

Megszakította a kapcsolatot, és újra visszatért Maltby szobájának képére.

– Jól van – mondta épp ekkor a férje –, képviselni fogom az érveit a feleségemnél.

A fénygömb válasz helyett eltűnt. A főparancsnoknő hűvösen meredt maga elé. Az egész beszélgetést felvették egy tekercsre, így azt a részt, amit nem hallott, később visszanézheti. Lassan NeSlor hadnagyhoz fordult, és kimondta azt a gondolatot, ami egy pillanatra sem hagyta békén.

– Hogy értette azt, amit akkor mondott, mielőtt félbeszakítottak?

– Ami itt történik, az az egész Ötven Csillag problémáját meghatározhatja – mondta közömbösen az idősebb nő. – Túlságosan fontos, nem engedhetünk semmilyen külső befolyásnak. Az ön férjét el kell távolítani a hajóról, és önnek bele kell egyeznie, hogy kikondicionáljuk önt az iránta érzett szerelemből, míg ez az ügy be nem fejeződik. Érti, ugye?

– Nem! – mondta makacsul Lady Laurr. – Mire alapozza a véleményét?

– Akad néhány figyelemreméltó pont – mondta a pszichológus. – Például az a tény, hogy ön házasságra lépett vele. Asszonyom, önnek nem lett volna szabad egy közrendű férfihoz hozzámennie.

– Természetesen – mondta a főparancsnok büszkén. – Viszont épp maga állapította meg, hogy mind a két I. Q.-ja magasabb, mint az enyém.

Neslor hadnagy csúfondárosan nevetett.

– Mióta számít önnek valamit is az I. Q.? Ha az lenne az elismerés alapja, akkor a királyi és a galaxisbéli nemes családok felhígultak volna professzorokkal és tanárokkal. Nem, nem, parancsnokom, most a származásról, a felsőbb osztályok ösztönéről van szó, nem pedig holmi intelligenciáról vagy tehetségről. Mi kevesen, szerencsés erkölcsűek érezhetjük, hogy ez nem jogos, de nem tudunk változtatni rajta. Amikor a méltóságos úr besétál a szobába, idegenkedhetünk tőle, gyűlölhetjük, vagy megalázkodhatunk előtte, de sohasem vagyunk közömbösek vele szemben. Maltby kapitányban megvan ez a viselkedés. Lehet, hogy ön nincs ennek tudatában, de amikor hozzáment, a tudatalattija érezte ezt.

– Hiszen ő csak egy kapitány az Ötven Csillag flottájában – védekezett a főparancsnok. – És csak egy árva volt, akit az állam nevelt fel.

Neslor hadnagy hűvösen pillantott fel.

– Ő tudja magáról, hogy kicsoda. Nem követ el hibákat. Csak azt sajnálom, hogy olyan gyorsan összeházasodtak. Ez megakadályozott abban, hogy tüzetesebb vizsgálatot végezzek a kettős agyán. Nagyon kíváncsi lennék a történetére.

– Nekem mindent elmondott.

– Asszonyom – mondta élesen a pszichológus –, gondolja át, mit beszél. Egy olyan emberről van szó, akinek a legalacsonyabb I. Q.-ja is magasabb százhetvennél. Minden szó, amit ön mond, egy szerelmes asszony elfogultságát tükrözi. Én nem azt mondom, hogy na higgyen neki – folytatta az idősebb nő. Amennyire meg tudtam állapítani, szerintem rátermett, becsületes ember. Azonban önnek úgy kell a végső döntését meghoznia, hogy kizárja belőle a személyes érzelmeit. Érti már?

Hosszú csend következett, majd egy alig észrevehető bólintás.

– Vigyék át az Atmionra – mondta örömtelen hangon Lady Gloria. – Mi pedig visszatérünk a Cassidorra.

 

Maltby lentről figyelte, mint olvad bele a Csillagfelhő az ég homályába. Aztán megfordult, elcsípett egy taxit, és elvitette magát a legközelebbi hotelig. Telefonált. Egy órán belül fiatal nő érkezett, aki hűvösen tisztelgett neki, amint a közelébe ért. Azonban ahogy Maltby szemügyre vette a jövevényt, az ellenszenv egy része elillant a nőből. Előrébb lépett, óvatosan letérdelt, és kezet csókolt Maltbynak.

– Felkelhet – mondta a férfi.

A nő felállt, hátrébb lépett, és részben közönyös, részben kihívó pillantással, s kissé riadtan fürkészte Maltbyt.

Maltby is némi öngúnyt érzett. A keresztezett emberek határozata, hogy mindig is az öröklött vezetők uralkodjanak közöttük, most visszafelé sült el, amikor Péter Maltby, az egyetlen életben maradt örökös foglyul esett a delliánokkal vívott csatában, amikor megölték az apját. A kisebb főnökök hosszas megfontolás után úgy döntöttek, hogy fenntartják számára ezt a jogot. Már-már úgy képzelték, hogy a keresztezett emberek részére kimondottan előnyös, ha a vezetőjük az Ötven Csillag népe közt nő fel. Különösen, amióta jó viselkedésével kivívta, hogy jó -véleményt érjenek el az Ötven Csillag népénél. Az idősebb vezetők némelyike igazán hitt ebben a lehetőségben. Érdekes élmény volt, hogy dacára Hunston tettének, ez a nő részben mégis elismeri Maltby státusát.

– Ez a helyzet – mondta Maltby. – Olyan ruhát viselek, amelyik meggyőződésem szerint kapcsolatban áll a Csillagfelhő érzékelőjével. Azt akarom, hogy viselje valaki, míg a rejtett városba megyek.

– Gondoskodom róla, hogy így történjen – mondta a nő. – A hajó holnap éjfélkor érkezik a találkozóra. Jó így?

– Ott leszek. – A nő habozott.

– Van még valami?

– Igen – mondta Maltby. – Kik állnak Hunston mögött?

– A fiatal férfiak – mondta a nő habozás nélkül.

– És a fiatal nők?

– Én itt vagyok, vagy nem? – mosolyodott el a nő.

– Igen, de csak a szíve egyik felével.

– A másik fele – mondta mosolytalanul –, egy fiatalemberrel van, aki Hunston seregében harcol.

– Miért nincs ott a teljes szívével?

– Mert nem hiszem, hogy a kormány az első válságra beadja a derekát. Az öröklött vezetőket meghatározatlan időre választottuk. Mi nők, nem egészen helyeseljük ezeket a lobbanékony kalandokat, amiket olyan kalandorok vezetnek, mint Hunston; bár tisztában vagyunk a válság jelentőségével.

– Jó néhányan fognak meghalni, mielőtt ez véget ér – mondta Maltby. – Kívánom, hogy az ön barátja ne legyen köztük!

– Köszönöm – mondta a nő, és távozott.

Kilenc névtelen bolygó, kilenc rejtett város létezik, ahol a keresztezett emberek élnek. Akárcsak a bolygók, a városok is névtelenek. Csak úgy emlegetik őket, hogy "a város". Mindegyik város föld alatti, közülük három hatalmas, nyugtalan tenger alatt helyezkedik el, kettő hegyvonulatok alatt, a többi négy... senki sem tudja.

Maltby egy utazásán döbbent rá, hogy Senki sem tudja. A kijáratok távol vannak a városoktól. Az alagutak pedig, amelyek odavezetnek, olyan tekervényesek, hogy a legnagyobb űrhajók is csak nagyon lassan haladhatnak a kanyarokban. A hajó, ami Maltbyért jött, csak tíz percet késett. Többnyire nők kezelték, de akadt néhány idősebb férfi is, beleértve apja három éles elméjű tanácsadóját, Johnsont, Saunderst és Collingst. Az utóbbi vitte a szót.

– Nem vagyok benne biztos, uram – mondta –, hogy beengedik a városba. Létezik egyfajta ellenszenv még a nők között is. Féltik a fiukat, a férjüket, és a szerelmüket, de lojálisak hozzájuk. Hunston és társai összes akciói titkosak. Fogalmunk sincs róla, mi folyik itt. A rejtett városban nem kap választ a kérdéseire.

– Nem is számítottam arra, hogy kapok – felelte Maltby. – Beszélni akarok az emberekkel, körvonalazni az általános helyzetet az én szemszögemből.

Később, amikor Maltby szembenézett a hallgatóságával, senki sem fejezte ki iránta a tetszését. A nagycsarnokban összegyűlt húszezer ember csendben hallgatta a szavait, s e csend csak egyre mélyült, ahogy a Csillagfelhő fegyvereinek hatásfokát ecsetelte.

Amikor a Föld Birodalom politikai álláspontját körvonalazta tekintettel az olyan elveszett kolóniákra, mint az Ötven Csillag, a hallgatóság rosszallása még szembeszökőbb lett, de ő görcsös elhatározással végigmondta:

– Ha a keresztezett emberek nem jutnak valami megegyezésre a Földdel, vagy rá nem jönnek, hogyan semmisítsék meg a Föld erejét, addig az összes kezdeti győzelmek haszontalanok, jelentéktelenek, és biztos, hogy katasztrófával végződnek. Nincs olyan erő az Ötven csillag birodalmán belül, amely megsemmisítheti a Csillagfelhőt, nem is beszélve azokról a hajókról, amiket a Föld küldene ide a megsegítésére kényszerhelyzetben. Továbbá...

Elhallgattatták. A nagy csarnokban mindenfelé mechanikus hangszórók kezdtek harsogni:

– A földi feleségének kémkedik! Sosem tartozott közénk!

Maltby komoran elmosolyodott. Hunston barátai ezek szerint úgy döntöttek, hogy a józan érvek nem vezetnek eredményre, és ez a válaszuk. Várta, hogy a hangzavarnak vége legyen. Azonban a percek teltek, és az őrjöngés inkább nőtt, mint csendesedett. Az auidencia nem az a fajta fórum, ahol megengedett a zaj. Maltby észrevette, hogy néhány dühös nő letöri az elérhető hangszórókat, de a mennyezeten lévők tovább harsogtak. A zűrzavar egyre növekedett.

Hunstonnak és embereinek tudniuk kell, gondolta Maltby, hogy ezzel felingerlik a követőiket. Hogy merték vállalni ezt a kockázatot? Csak egy választ látott elfogadhatónak: időt akarnak nyerni ezzel. Van valami nagy ütőkártyájuk, ami legyőz minden ingerültséget és ellenkezést.

Egy kéz nehezedett a karjára. Megfordult, és látta, hogy Collings volt az. Az idős férfi aggódónak látszott.

– Nem tetszik ez nekem- – mondta a bömbölésben. – Ha ilyen messzire elmentek, talán még attól sem riadnak vissza, hogy önt megöljék. Jobb lenne, ha azonnal visszamenne az Atmionra, vagy a Cassidorra, vagy ahová óhajtja.

Maltby gondterhelten nézett maga elé.

– Az Atmionra – mondta végül. – Nem akarom, hogy a Csillagfelhő emberei gyanítsák, hogy kószálgatok. Józanul átgondolva semmi kötelezettségem sincs ott, de azt hiszem, a kapcsolat még hasznos lehet.

Fanyarul elmosolyodott, mert rájött, hogy mégis van rá egy oka. Igaz, hogy Gloriát kikondicionálták a szerelemből, de ő még szerelmes maradt bele, bármilyen keményen próbált is megszabadulni a hatása alól.

– Tudják, hogyan lépjenek érintkezésbe velem mondta –, ha lenne valami fejlemény.

Nem biztos, hogy erre sor kerül. Hunston nyilván bebiztosítja magát, hogy semmilyen információ ne jusson ki a rejtett városból. Hogy ezután miként fog bármiről is értesülni, az más dolog.

Hirtelen számkivetettnek érezte magát. Páriaként hagyta el az emelvényt. A zaj gyengült mögötte.

A napok teltek, és Maltby számára az volt a türelemjáték, hogy semmit sem tudott a Csillagfelhőről. Órákból álló hónapokig járt városról városra, céltalanul ődöngött, és mindössze annyi hír jutott el hozzá, hogy a keresztezett emberek sikereket érnek el. Ezek túlzó, kiszínezett hírek voltak. A hódítók mindenhol magukhoz ragadták a rádióközpontokat, és új rendeleteket harsogtak a Föld Birodalom hajójával szembeni küzdelemre. Azok ellen, akiknek az őseik tizenötezer évvel ezelőtt lemészároltak minden robotot, akit megtaláltak, arra késztetve a túlélőket, hogy a csillagok közé meneküljenek.

A téma újra és újra ismétlődött. Egyetlen "robot" ezt a szót használták – sem bízhat emberi lényben, azok után, ami a múltban történt. A keresztezett emberek meg fogják védeni a "robotvilágot" a megbízhatatlan emberi lényektől, és azok hadihajójától.

Egy nagyon zavaros és dermesztő, győzelemről szóló hír vezette be a beszámolót, valahányszor a hadihajó szóba került. Maltby nem első ízben sóhajtott emiatt a harmincegyedik napon egy szabadtéri étteremben, ahol az ebédjét fogyasztotta. Halk, bár vibráló zene ömlött a feje felöl az általános hangszórórendszerből. Maltby sokkal inkább magába mélyedt, semhogy odafigyelt volna.

Egyetlen kérdés uralta a gondolatait.

"Mi van a Csillagfelhővel? Hol lehet?"

Gloria azt mondta: "Haladéktalanul akcióba lépünk. A Föld nem ismer el kisebbségi kormányzatot. A keresztezett emberek demokratikus jogokat kapnak és egyenlőséget, de nem uralmat. Ez a végső döntés."

Ez teljesen jogos, jött rá Maltby, ha az emberi lények valóban felülemelkednek az előítéleteiken az úgynevezett robotokkal szemben. Ez egy nagy ha, és az, hogy őt haladéktalanul eltávolították a hajóról, csak azt bizonyítja, hogy a probléma még nem megoldott.

Gondolatait a fölötte megszólaló, túlfűtött hangú beszámoló szakította félbe. A kurta csendet Hunston mással össze nem téveszthető hangja törte meg.

– Az Ötven Csillag minden népéhez! Fontos bejelentés következik. A Föld hadihajója nem jelent többé veszélyt. A keresztezett emberek egy ügyes trükkel foglyul ejtették, és a Cassidorra vitték, ahol jelenleg a titkait szogáltatja ki a technikai szakértőinknek. Ötven Csillag népe,  a feszültség és a bizonytalanság napjai véget értek. Ügyeiteket ezentúl a ti rokonaitok és védelmezőitek, a keresztezett emberek intézik. Mint az ő vezetőik és a ti vezetőitek, én ezennel megesküszöm a hetven bolygónk harmincbillió lakójának, hogy a jövőben felkészülten fogjuk várni a galaxisból idelátogatókat, és gondoskodni fogunk arról, hogy ne merészkedjen újra hadihajó a Magellán-felhöbe, amelyet itt most ünnepélyesen a mi életterünkké nyilvánítunk, szentként és sértheted énül mindörökre. Ám ez még a jövő feladata. Pillanatnyilag mi, az Ötven Csillag népe, sikeresen rászedtük történelmünk eddigi legrettenetesebb ellenségét. Ennek megfelelően háromnapos ünnepet rendelek el. Legyen zene, móka, kacagás...

Először úgy tűnt, nincs min töprengeni. Maltby fák, virágok és csinos lakóházak között sétált... aztán egy pillanat múlva megpróbálta elképzelni, amint a hatalmas hadihajó mindenkivel a fedélzetén foglyul esik... már amennyiben a földiek élnek még egyáltalán. Hogy történhetett? Az űr sötétjére, hogyan?

Ha az erős, hipnotikus képességű keresztezett emberek megfelelő számban a fedélzetre juthattak, és minden magas rangú tiszt akaratát hatalmukba kerítették, nem lehetett probléma.

Azonban kik lennének olyan ostobák, hogy beengedjék az első csoportot a hajóba? Egy hónappal ezelőtt a Csillagfelhőnek legalább két védője is volt, aki habozás nélkül belekukucskált minden személy agyába, aki a hajóba lépett. A második védelem Péter Maltby kapitány volt, akinek kettős agya azonnal megérezte egy másik keresztezett ember jelenlétét.

Csakhogy Maltby nem volt a hajón, hanem ezen a nyugodt, csodás utcán sétált, és emésztette magát a történtek miatt. Itt volt, mert... És ekkor hirtelen rádöbbent, mi történt. Hát ezért volt szükség a fénygömbre, és ezért volt Hunston olyan vigyázatlanul fecsegő. Hiszen a szavai nem álltak összhangban a szándékaival. Az egész gömb dolog csak azt a célt szolgálta, hogy eltávolítsák a hajóról az egyetlen embert, aki azonnal megérzi a keresztezett emberek jelenlétét. Hiszen ki tudhatja előre, hogyan cselekedett volna, ha felfedezi őket? Halálba taszítani egy rokont egy idegen nő szerelméért, majdnem elképzelhetetlen. Mégsem engedte volna, hogy Gloriát foglyul ejtsék. Valószínűleg figyelmeztette volna, hogy tartsák távol a behatolókat. Egyetlen pillanat alatt kellett volna döntenie, és ez igénybe vette volna agyának teljes logikai kapacitását.

Most azonban erre már nem kerül sor. Az események megszüntették a választási lehetőségeit ezzel kapcsolatban. Nem veheti figyelembe a tágabb szempontokat. Az Ötven Csillag kormányának legyűrése, a hatalom átvétele, az erős hadihajó foglyul ejtése, mind-mind tőle függetlenül történtek, bebizonyosodott, hogy nem volt igaza, és őt most már bárki megölheti anélkül, hogy még a formális támogatói is aggódnának miatta. Most, hogy Hunston diadalmaskodott, már nincs lehetősége, hogy kapcsolatba lépjen a rejtett várossal.

Csak egyetlen tennivalója van ebben az ügyben. Ha a Csillagfelhő valóban fogságba esett, akkor azzal együtt méltóságos Gloria Cecily is. És ráadásul a nemes Laurr főparancsnokot most már Mrs. Gloria Maltbynak hívják. Ez tény. Ebből nőtt ki magányos életének első személyes szándéka.

 

Az űrkikötő fala nyúlt el hosszan előtte. Maltby megállt harminc méterre a főbejárattól, és közönyösen cigarettára gyújtott. A dohányzás eredetileg nem dellián szokás volt, és ő sohasem csinálta. Azonban annak az embernek, aki el akart jutni az Atmion csillag IV bolygójáról a Cassidor VII-re, szüksége volt ilyen cselekvésre, hogy levezesse az ilyen pillanatokat, mint ez.

Míg a cigarettát gyújtotta, tekintetével átnézett a kapun, és belesett az őrházba. Aztán egy tiszta lelkiismeretű személy öntudatával indult meg. Pöfékelve megállt, miközben egy dellián megvizsgálta tökéletesen hiteles iratait. A közönyösség csak álca volt nála. Szellemileg izzadva gondolkodott. Egy delliánt – bizonyos meglepetést keltő körülmények nélkül – lehetetlen hipnotizálni.

A tiszt megtörte a csendet:

– Lépjen a kiskapuhoz, kapitány – mondta. – Beszélni akarok önnel.

Maltby elsődleges agya belegyezett, de másodlagos agyában úgy nőtt az ugrásrakészség, mint ahogy az acél meghajol az erő hatása alatt. Lebukott? Habozott. Várni, figyelmeztette magát. Lesz még elegendő idő a cselekvésre, ha a tiszt megkísérli bekapcsolni a riasztó szirénát. Hunston nem zárathat be minden kaput csak miatta.

Élesen pillantott a tiszt arcába. Azonban a delliánok tipikusan markáns arca mindig közönyösnek tűnik, így, hogy már lebukott, késő lenne megkísérelni valami speciális hipnózist.

– Parancsunk van rá, hogy feltartóztassuk önt, kapitány – közölte a dellián minden bevezetés nélkül.

Elhallgatott, és érdeklődve bámult Maltbyra, aki óvatosan megpróbált szondázni agyával. Áthatolhatatlan barikádba ütközött, és megsemmisülten húzódott vissza, de nem meglepetten. Nem látott módot a menekülésre.

Közelebbről megvizsgálta a fickót.

– Igen? – mondta óvatosan.

– Ha beengedem – mondta a dellián –, és valami történik, mondjuk, eltűnik egy hajó, felelősségre fognak vonni. De ha nem engedem be, és ön távozik, eszébe sem fog jutni senkinek, hogy ön itt volt. Vállat vont, és elmosolyodott. – Egyszerű, nem?

Maltby hosszan bámult rá.

– Köszönöm – mondta. – De miért teszi?

– Még nem foglaltunk állást.

– Miben?

– A keresztezett emberekkel kapcsolatban. Átvették a hatalmat, rendben van. De az Ötven Csillag flottája nem esküdött fel nekik, és nem is esküdött állampolgársági hűséget tíz perc alatt. – Mellesleg abban sem vagyunk biztosak, hogy a Föld ajánlata nem volt-e becsületesebb.

– Miért beszél nekem erről? Hiszen én is keresztezett ember vagyok.

A másik elmosolyodott.

 – Gondosan megvitattuk ezt a kantinokban, kapitány. Nem feledkezhetünk meg arról, hogy tizenöt évig közénk tartozott. Habár ön lehet, hogy nem vette észre, de végrehajtottunk önön néhány tesztet azalatt a periódus alatt.

– Észrevettem – mondta Maltby. Az arca elsötétült az emléktől. – Az volt a benyomásom, hogy kudarcot vallottam a tesztekben.

– Dehogyis.

Csend támadt. Maltby izgatottságot érzett. Annyira elfoglalta saját problémája, hogy nem is gondolkozott el azon, vajon hogyan reagál az Ötven Csillag népe a fejleményekre. Csak most döbbent rá, hogy a civilek arcán ugyanolyan bizonytalanságot látott, mint most a tisztén.

Ahhoz nem fér kétség, hogy a keresztezett emberek egy szép pszichológiai pillanatban magukhoz ragadták a hatalmat. Azonban a győzelmük még nem végleges. A többiek szándékai előtt még nyitva a lehetőség.

– A Cassidorra akarok jutni – mondta egyszerűen Maltby. – Ki akarom deríteni, mi történt a feleségemmel. Hogy juthatnék oda?

– A Csillagfelhő főparancsnoka tényleg a maga felesége? Nem csak propaganda volt?

– Tényleg a feleségem – bólintott Maltby.

– És ő hozzáment önhöz, pedig tudta, hogy robot?

– Heteket töltöttem a hadihajó könyvtárában mondta Maltby. – Utánanéztem a földi verziónak a robotok tizenötezer évvel ezelőtti lemészárlásával kapcsolatban. Azzal magyarázták, hogy egy rövid időre feléledtek a faj idegenektől való félelmei és ellenszenvei. A delliánok természetfeletti, rátermett lények voltak, és érdekes fizikai valamint szellemi felépítésük miatt úgy tűnt, a természetes szülöttek urává válik. Ezért a félelem pánikszerű gyűlöletté vált, és elkezdődtek a lincselések.

– Mi a helyzet a nem delliánokkal? – kérdezte a tiszt. – Akik megmenekültek, és akiket oly kevéssé ismertek? Maltby zordan nevetett.

– Az egésznek ez a poénja. Figyeljen!

Amikor befejezte magyarázatát, a tiszt üresen mondta.

– És a Csillagfelhő emberei tudnak erről?

– Elmondtam nekik – mondta Maltby. – Akkor szándékoztak bejelenteni, amikor a hajó visszaindul a Földre.

Csend lett, végül a dellián szólalt meg.

– Mi a véleménye arról, hogy a keresztezett emberek magukhoz ragadták a hatalmat, és háborúra szervezkednek?

– Még nem foglaltam állást.

– Akárcsak mi.

– Engem az aggaszt, hogy újabb hadihajók érkezhetnek, és nem tudjuk mindegyiket csellel csapdába ejteni.

– Igen – mondta a dellián –, mi is erre gondoltunk. A csend megült, és hosszan terpeszkedett köztük,

mielőtt Maltby kimondta a kívánságát.

– Van arra mód, hogy a Cassidorra jussak?

A dellián lehunyt szemmel, habozva állt. Végül sóhajtott.

– Két óra múlva indul egy hajó. Nem hiszem, hogy Terda Laird kapitány tiltakozna a jelenléte ellen a fedélzeten. Kérem, kövessen, kapitány!

Maltby keresztülment a kapun, és be egy nagy hangár árnyékába. Szokatlan ernyedtséget érzett, és már az űrben volt, mielőtt rájött volna, mit jelent ez. Az az érzése, hogy magányosan bolyong egy ismeretlen világon – elmúlt.

 

A kabinablakon túli sötétség megnyugtatóan hatott a kreatív agyára. Ült, bámult a fekete pusztaságba, a fénylő csillagpontokra, és lélekben azonosult velük. Minden óra, amit az Ötven Csillag flottájában meteorológusként eltöltött, most nosztalgikus emlékként bukkant fel benne. Aztán eszébe jutott a társtalansága, a gyanú, ami miatt elszigetelődött ezektől a delliánoktól és nem delliánoktól.

Az igazság az, hogy olyan zárkózottan nőtt fel, hogy senki sem próbált közeledni hozzá. Most már tudta, hogy a gyanú elaludt, szinte a semmibe veszett. És ez valahogy egészen más megvilágításba helyezte az Ötven Csillag problémáját. És ebbe a másfajta szemléletbe beletartozott Gloria megmentése is. Néhány órával a landolás előtt Laird kapitány beküldte hozzá a névjegyét, és beszélgetést kért tőle.

A vezénylő tiszt nem dellián volt. Sovány, őszhajú és méltóságteljes. És egyetértett Maltby tervének minden szavával, minden részletével.

– Az egész ügyet – mondta – már hetekkel ezelőtt megtárgyaltuk. Nem sokkal azt követően, hogy a keresztezett emberek átvették a hatalmat. Becsléseink szerint azon hadihajók teljes száma, melyekkel a Föld Birodalma rendelkezik, számokban szinte kifejezhetetlen, olyan rengeteg. Nem lepődhetnénk meg – folytatta a tiszt komoran –, ha a Föld az Ötven Csillag minden férfijára, nőjére és gyermekére küldene egy külön hajót, és még akkor sem gyengülne a főgalaxis védelme. Mi, a flotta tisztjei aggódva várjuk, milyen utasítása vagy bejelentése lesz Hunstonnak ez ügyben. Riasztó lenne, ha ezt elmulasztaná, különösen mivel biztosak lehetünk benne, hogy újabb hajók fognak majd érkezni.

– A Csillagfelhő feladata birodalmi jellegű. – mondta Maltby. – Közvetlenül a Császár alá tartozik.

– Őrültség! – suttogta a kapitány. – Új vezetőink őrültek! – Kiegyenesedett, a fejét rázta, mintha azzal akarná megtisztítani a sötétségtől és a zűrzavartól. Zengő hangon folytatta. – Maltby kapitány, azt hiszem, garantálhatom önnek a flotta teljes támogatását a felesége megmentéséhez... ha még él.

Ahogy egy órával később rakétameghajtású űrruhájában egyre lejjebb és lejjebb zuhant a sötétségen keresztül, Maltby az ígéret melegségét helyezte az utolsó zord szavak jelentése fölé. Egyszerre csak régi keserűsége rohanta meg, akár a tűzvész. Ironikusan gondolt arra, szinte hihetetlen, hogy csak néhány hónap telt el azóta, hogy Neslor hadnagy szükségesnek látta egy intenzív érzelmi kapcsolat rákényszerítését Gloria irányában. Ez a kondicionálás a létezése óta uralkodik az érzelmei fölött.

Viszont ha a dolgok másik oldalát vesszük, Gloria természetes módon szeretett belé. Ez volt a legfőbb oka, miért vette olyan komolyan Maltby ezt a kapcsolatot.

Alatta a bolygó egyre fényesebb, egyre nagyobb lett. Egy holdsarló üldögélt kényelmesen az űrben. Sötét oldala városok, települések tízezreinek fényeitől szikrázott. Maltby arrafelé kormányozta magát, a hunyorgó sötét oldal felé. Egy erdőcskében landolt, elásta űrruháját egy fa mellé, és épp elkészült a hely pontos megjelölésével, amikor totális sötétség kólintotta fejbe.

Maltby érezte, hogy megbotlik. Élesen a talajnak vágódott, és elmosódó öntudattal érezte, hogy el fog ájulni.

Amikor magához tért, zavartan nézett körül. Még sötét volt. A Cassidor három holdjából kettő már jól a horizont fölött járt; amikor landolt, még egyik sem látszott. Fényük bizonytalanul ömlött szét a kis tisztáson.

Ugyanaz az erdőcske volt. Megpróbálta mozdítani a kezét – mozdult; nem kötözték meg. Felült, aztán felállt. Nem látott senkit a közelben.

Nem hallatszott semmi zaj, csak a lombokat cirógató szellő susogása. -Maltby a szemét összehúzva, gyanakodva figyelt, aztán lassan felengedett. Eszébe villant, hogy hallott már olyasmiről, hogy a nem delliánoknál egy ilyen hosszú magányos űrutazás után erőt vesz valami ilyesfajta eszméletvesztés. A delliánokra ez nincs hatással, és eddig a pillanatig azt hitte, a keresztezett emberek is immúnisak rá. De nem. Itt volt a bizonyíték. Vállat vont, és nem foglalkozott többet a dologgal. Tízperces gyaloglással jutott el a legközelebbi légimegállóig. Tíz perccel később egy légiközpontban jutott. Innen már ismerte az utat. Megállt a negyven bejárat egyikében, és óvatosan szondázott kettős agyával. Megnyugodva tapasztalta, hogy a különböző felvonók felé áramló embertömegben nincsenek keresztezett emberek. Ez valamelyest megnyugtató, bár gyanította, hogy Hunston nem küldheti az embereit bonyolult őrjáratokba. A keresztezett emberek vezetője állandóan úgy beszélt, mintha emberei ott lennének mindenhol. Azonban Maltby sötéten mosolygott: tudta, hogy nem képviselnek jelentős erőt.

A coup d'état, ami megszerezte Hunstonnak a hatalmat az Ötven Csillag fölött, csak egy merész, kockázatos húzás volt, valójában csak látszólagos sikerrel. Kevesebb, mint százezer ember állt mögötte... és Maltbyra legfeljebb az Ötven Csillag hatalmas fővárosa, Delia jelenthet veszélyt.

Épphogy csak megvette a jegyét, és lépkedni kezdett a négyszintes mozgólépcső felé, amikor egy nő érintette meg a karját. Maltby egy villámgyors rajtaütéssel hatalmába kerítette a nő agyát, aztán gyorsan el is engedte: Neslor hadnagy, a Csillagfelhő pszichológusa volt az.

Maltby letette a poharát, és mosolytalanul bámult az asztal fölött a pszichológusnőre.

– Őszintén – mondta Maltby –, nem érdekel semmilyen terv, hogyan próbálják visszafoglalni a hajót. Olyan helyzetben vagyok, hogy egyik oldalon sem tudnék nagyobb mértékben beavatkozni.

Elhallgatott, és kíváncsian, de minden lényeges gondolat nélkül vizsgálgatta a nőt. A középkorú asszony érzelmi élete zavarba hozta időnként. Régebben feltette magának azt a kérdést, vajon Neslor hadnagy nem kondicionálja-e magát á saját gépével minden emberi érzelem ellen. Ennek a gondolatnak az emléke érintette meg, ahogy ott ült. Az emlék elhalványult. Információra volt szüksége, nem a nő jellemének adalékaira. Hűvösebben szólalt meg.

– Véleményem szerint ön az oka a Csillagfelhő végzetes foglyul esésének. Először is, mivel az ön kívánságára távolítottak el engem, egy védőerőt a hajóról; másodszor, mivel az ön feladata lett volna megvizsgálni mindazoknak az agyát, akiknek engedélyezték, hogy a hajóra lépjenek. El sem tudom képzelni, hogy feledkezhetett meg erről.

A pszichológusnő szótlanul szürcsölte az italát, vékony termete, őszülő halántéka, markáns arca, érett arckifejezése nem mondott semmit. Végül felnézett.

– Nem adok semmi magyarázatot. A bukás önmagáért beszél – elhallgatott, majd kitört. – Maga azt hiszi, hogy a mi nemes asszonyunk hálásan fog a karjaiba omlani, amikor majd megmenti őt. Elfelejti, hogy kikondicionáltam a szerelemből, és hogy neki most már csak a hajója számít.

– Meg fogom próbálni! – mondta Maltby. – Mégpedig egyedül. És ha újra földi törvények alá kerülünk, érvényesíteni fogom a törvényes jogaimat.

Neslor hadnagy szeme összeszűkült.

– Ó – mondta. – Tehát tisztában van a jogaival. Hosszú időt töltött a könyvtárban, igaz?

– Valószínűleg többet tudok a földi törvényekről, mint bárki más a Csillagfelhőn.

– És nem érdekli a tervem? Pedig az ezer túlélő segítségére lehetne a szabadításban.

– Már mondtam – jelentette ki Maltby –, nem tudok részt venni nagyobb méretű akcióban.

A nő felállt.

– De most megy, és megpróbálja kiszabadítani Lady Gloriát?

– Igen.

Neslor hadnagy szó nélkül megfordult, és elment. Maltby addig nézett utána, míg egy távoli ajtón el nem tűnt.

 

Méltóságos Gloria Cecily Lady Laurr főparancsnok fogadószobájának emelvényén ült a trónszékben, és mosolytalanul hallgatta pszichológusa jelentését. Míg az idősebb nő be nem fejezte, figyelme egy pillanatra sem csökkent. Hangja valahogy éles volt, ahogy megszólalt.

– Tehát fogalma sincs az igazságról? Nem jött rá, hogy a Csillagfelhő nem esett foglyul? Nem is sejti, hogy maga volt az, aki elkábította, amikor földet ért a fák között?

– Bizalmatlan volt – mondta Neslor hadnagy. – De hogyan jöhetett volna rá, hogy mi az igazság? Hallgatásunk tudatában honnan is sejthetné, hogy Hunston diadalmas bejelentése csak része egy még halálosabb játszmának, amit játszunk, hogy megkíséreljük megsemmisíteni egymást? És az a tény, hogy Hunston is rendelkezik egy földi hadihajóval, különösen lehetetlenné teszi, hogy bárki rájöjjön a valóságra.

A fiatal nemeshölgy mosolyogva bólintott. Egy pillanatig gondolataiba mélyedten ült, ajkai szétnyíltak, fehér fogai kivillantak. Egyáltalán nem ilyen arcot vágott, amikor megtudta, hogy a keresztezett emberek szereztek egy földi hadihajót, egy olyan új típust, mely néhány éve még a tervezőasztalon volt. Megpróbált minden ismeretet összeszedni az új villámlásról, ahogy azt a hajógyárban hívták. Egy pillanat erejéig megjelent az agyában, hogy a kilencszázmilliárd különálló egységet tömeggyártásban hetvenöt éve kezdték el gyártani; úgy számolva, hogy az első hajó a hetvenedik év végén elkészül, és utána folyamatosan a továbbiak. Némelyikük valóban szolgálatba állt, de az egyiket valahol ellopták.

Hogy a keresztezett emberek birtokolnak egy hadihajót, érzései a megkönnyebbülés és ijedtség között ingadoztak. Megkönnyebbült, amiért a keresztezett emberek szuperfeltalálói inkább loptak egy hajót a főgalaxisból, semmint hogy hatásos szuperfegyvereket dolgozzanak ki. És megijedt attól, hogy fogságba eshet.

Mi a szándéka Hunstonnak? Honnan szedte, hogy a Föld Birodalom több hajóval rendelkezik, mint ahány férfi, nő és gyermek van az Ötven Csillag birodalmában?

– Kétségtelen – kezdte lassan –, hogy a keresztezett emberek abban a pillanatban egy hajót küldtek a főgalaxisba, amint rólunk hallottak; és természetesen, ha elegen feljutottak a mi egyik hadihajónkra, nem lehetett megállítani őket – derűsebben elhallgatott. – Örülök, hogy Maltby kapitány nem kérdezte meg, hogyan menekült meg ön és ezer embere, amikor Hunston bejelentette a Csillagfelhő foglyul ejtését. Nem lep meg, hogy megtagadta az együttműködést az ön kelekótya tervével, hogyan lehetne kiszabadítani a hajót. Fontos az, hogy e kis sztori leple alatt sikerült megtudnunk, amit akartunk: az irántam való szerelmi fixációja Hunston hajójára fogja vezetni. Amikor az a helyzetjelző, melyet még akkor tettünk rá, amikor leraktuk az Atmionra, jelzi, hogy bejutott a hajóba, cselekedni fogunk. – Felnevetett. – Nagyon meg fog lepődni a fiatalember, amikor felfedezi, hogy miféle ruhát visel.

– Meghalhat – jegyezte meg Neslor hadnagy. Csend támadt, és egy erőtlen mosoly ült ki Lady

Laurr nemes arcára.

– Ne feledkezzen meg arról – mondta gyorsan Neslor hadnagy –, hogy jelenlegi ellenszenve e férfi irányában abból fakad, hogy milyen mély érzelmekkel kötődött hozzá korábban.

– Lehetséges – értett egyet a főparancsnok. – Lehet, hogy az ön kondicionáló eljárása túlságosan is buzgó volt. Bárhogy legyen is, nem kívánok másképp érezni, mint most. Fontolóra veheti hát ezt a parancsot: semmilyen körülmények között ne kondicionáljon vissza előző állapotomba. A szakítás köztem és Maltby kapitány között végleges. Érthető?

– Igen, asszonyom.

Hajók hajók hátán, több, mint amennyit Maltby valaha is látott Cassidoron. Az Ötven Csillag flottája kétségtelenül mozgásba lendült, amint a keresztezett emberek átvették az irányítást.

Hajók hosszú sora nyúlt északra, keletre, délre, ameddig a szem ellátott. Bölcsőikben hevertek, hosszú, szabályos sorokban. Itt-ott felszíni hangárok és javítóműhelyek törték meg az egyenes sorok ritmusát. Az épületek nagyrésze a föld alatt volt, vagyis inkább nagy fémlemezek takarásában, elrejtve az átlátszó acélötvözet hullámzó tengere alatt.

A földi hadihajó négy mérföldnyire hevert a nyugati bejárattól. A távolság sem csökkentette méreteit. Kolosszálisnak tűnt a horizonton, beárnyékolta a kisebb hajókat, uralta az eget, a bolygót és a városokat, amelyek mögötte terpeszkedtek. Sem a Cassidoron, sem az Ötven Csillag birodalmában nem volt olyan hajó, mely megközelíthette volna e hadihajó méreteit, szemmel látható erejét.

Maltbynak még most is hihetetlennek tűnt, hogy egy ekkora gép, egy ilyen pusztító fegyver, amely képes akár bolygók megsemmisítésére is, a keresztezett emberek kezébe kerüljön. Bár az a módszer, amit ő használt az Atmion megszabadítására, bizonyította, hogy megtörténhet. Erővel terelte el a gondolatait ettől az eredménytelen elmélkedéstől, és megindult előre. Higgadtnak, magabiztosnak és határozottnak érezte magát. Egy kellemes arcú nem dellián tiszt állt a bejáratnál, bekísérte, majd így szólt:

– Elektronikus transzmittert fókuszáltak a hajó belsejéből az ajtónyílásra – mutatott vagy százméternyire előre, majd folytatta. – Azon át bejut a hadihajóba. Ezt a riasztóegységet tegye a zsebébe.

Maltby kíváncsian vette át az apró szerkezetet. Egy szokványos adó-vevő, melyen kapcsoló aktivizálja a jelet.

– Ez mire kell? – kérdezte.

– A főparancsnok hídjára akar jutni, igaz? Maltby bólintott, de egy gondolat kezdett kialakulni az agyában, és nem bízott magában, hogy kimondja. Várt. A férfi folytatta.

– Amilyen hamar csak tud, ragadjon meg minden lehetőséget, hogy a vezérlőfedélzetre jusson, és semlegesítse az energiaáramlást, létesítsen kapcsolatot az automatikus képernyőkkel, és így tovább. Aztán nyomja meg a kapcsolót.

A gondolatot Maltbyban üresség váltotta fel. Hirtelen olyan érzése támadt, mintha egy szakadék szélén sétálna.

– De miért? – kérdezte kifejezéstelenül. A válasz nyugodt volt, szinte hideg:

– Ez a határozat – mondta a fiatal tiszt. – Megpróbáljuk megszerezni a hadihajót. Van néhány transzmitterünk, és készen állunk, hogy egy órán belül százezer embert juttassunk a fedélzetre, különböző koncentrációs központokból. Bármi legyen is az eredmény, a támadás zűrzavarában lesz lehetősége a felesége megmentésére. – Sokat mondóan elhallgatott. Megértette az utasításokat?

Utasítások! Tehát így állunk? Ő is tagja az Ötven Csillag flottájának, és természetesnek veszik, hogy kérdés nélkül teljesíteni fogja a parancsot, ó azonban nem vette ilyen természetesnek. Mint a keresztezett emberek örökletes vezetője, aki hűséget esküdött az Ötven Csillag kormányának és feleségül vette a Föld Birodalmának képviselőjét, azt sem tudta, kinek tartozik inkább lojalitással.

Maltbynak az a kényszeredett gondolata támadt, hogy már csak a Csillagfelhő menekültjeinek támadása hiányozna. Neslor hadnagy vezetésével érkezésük tökéletes zűrzavart jelentene annak az embernek, akinek az agya csak körben és körben forog, gyorsabban és gyorsabban minden percben. Időre volt szüksége minden percben, gondolkozni, dönteni. És szerencsére ideje lesz elég. Ezt a döntést nem itt és most kell meghoznia. Magával viszi ezt a riasztóegységet – és a megfelelő pillanatban majd eldönti, bekapcsolja-e vagy nem. Zsebébe süllyesztette a szerkezetet, és nyugodtan mondta:

– Igen, megértettem az utasításokat.

Két perccel később bent állt a hadihajóban.

 

A raktárhelyiség, amelyikben Maltby találta magát, kihalt volt. Ez kellemesen megdöbbentette. Túl hihetetlennek látszott ahhoz, hogy igaz legyen. Pillantása keresztülvillant a szobán. Nem emlékezett rá, hogy valaha is járt volna benne, amikor a Csillagfelhő fedélzetén volt. Ám akkor nem volt oka, hogy kószáljon a hatalmas hajón. És ideje sem volt.

Gyorsan a belső transzmitterhez sietett, és már nyúlt, hogy bepötyögje azt a kódszámot, melynek hatására a főparancsnok kabinjába jut, de szinte az utolsó pillanatban az ujjai haboztak.

Azt várják tőle, hogy merészen cselekedjen. A hadviselés története megtanította, hogyha a kiszámított merészséget megfelelő éberséggel keverik, mindig komoly súllyal esik latba a győzelem szempontjából. Csakhogy neki nincs igazi terve. Hagyta, hogy dellián agya tolakodjon előre. Nagyon csendben állt, mentálisan átvizsgálta a cselekedeteit attól a pillanattól kezdve, hogy Hunston azt a fénygömböt a kabinjába vetítette: a Cassidorra utazást, a Neslor hadnaggyal való beszélgetést, és az Ötven Csillag flottájának nemrég bejelentett támadási tervét.

Miközben végiggondolta mindezt, több meglepetés is érte. Agyának dellián része éles logikájával egészen más megvilágításba helyezte a dolgokat. A részleteket viszont nem nagyon értette. Egy pillanat múlva rájött, miért. Néhány tény csak apróbb tények keveréke volt, mások csak következtetésekből adódtak, s akadtak olyanok is, melyek kétségtelenül ott voltak a fejében, de nem akartak előbukkanni a homályból. Most nem volt ideje ezen gondolkodni. Úgy döntött, hogy behatol a főparancsnok szobájába, és erre csak egy mód volt. Hirtelen mozdulattal megnyomta az érintkezőt. Átlépett a ragyogóan megvilágított szobába. Pár lépésnyire a transzmittertől egy magas férfi állt, és őt nézte. Kezében egy bénítófegyvert tartott. .

Míg meg nem szólalt, Maltby nem ismerte fel Hunstont. A keresztezett emberek vezetője csengő hangon beszélt.

– Üdvözlöm, Maltby kapitány. Már vártam önt.

A merészség ez egyszer kudarcot vallott.

Maltby arra gondolt, hogy előkapja saját bénítófegyverét a tokjából. Gondolt rá, de nem nyúlt utána, mivel először az irányítópultra pillantott, és látta, hogy a hajó belső automatikus védelmének működése bekapcsolt állapotban van. Egyetlen fény világított. Lassan megmozdította a kezét. A fény megrebbent, jelezve a tudatosságot. Úgy döntött, nem húzza elő a fegyvert. A lehetőség, hogy az a fény továbbra is égni fog, nem tette tanácsossá, hogy bárki is fegyverrel a kézben lépjen a parancsnoki hídra.

Maltby sóhajtott, és teljes figyelmét a másiknak szentelte. Néhány hónap eltelt, mióta nem látta Hunstont. Mint minden férfi, akiben dellián vér csörgedezett, akárcsak Maltby, Hunston is tökéletesen arányos felépítésű volt. Anyja szőke lehetett, apja pedig nagyon sötétbarna, mivel az ő haja aranysárga és fekete érdekes keveréke volt, ami csak ilyesfajta egyesülésekből származhat. Szeme szürkéskék volt. Korábbi találkozásuknál Hunston karcsúbb volt, és valahogy nem ennyire magabiztos. Most mindez már eltűnt. Erősnek és büszkének tűnt, és minden porcikájából méltóság sugárzott. Bevezetés nélkül mondta:

– A tények röviden a következők. Ez nem a Csillagfelhő. Az azzal kapcsolatos bejelentéseim csak politikai manőverek voltak. Ezt a hadihajót a főgalaxisból, egy tengerészeti blokkból szereztük. Hamarosan egy újabb hadihajót is foglyul ejtünk, nemsoká megérkezik. Amint itt lesz, egy meglepő támadással elfoglaljuk a Csillagfelhői.

Maltby helyzete gyorsan változott át megmentőből balekké. Egyik pillanatban elhatározástól feszülő férfi volt, aki képes szembeszállni bármilyen veszéllyel; a következőben pedig egy nevetséges bohóc.

– De... – nyögte.

Csak egy hang volt, nem reakció. Egy szó a kifejezéstelenség kifejezésére. Egy gondolat nélküli állapot, ami megelőzi azt az agyvihart, amelyet az értetlenség növekedése támaszt. Mielőtt Maltby megszólalhatott volna, Hunston folytatta:

– Valaki elárulta nekünk az ön érkezését. Feltételezzük, hogy a felesége volt az. Továbbá azt is feltételezzük, hogy ellenséges szándék áll a nő minden mozdulata mögött, amit tesz. Következésképp bármiféle vészhelyzetre felkészültünk. Tízezer keresztezett ember van a hajón. Ha az ön érkezése a jel egy támadásra, annak igen jól szervezettnek kell lennie ahhoz, hogy meglepjen minket.

Megint csak túl sok volt a tény. Azonban egy pillanat múlva eszébe jutottak az Ötven Csillag flottájának katonái, akik csak arra várnak, hogy a hajóba léphessenek, és megrándult. Beszédre nyitotta a száját, aztán be is csukta, ahogy dellián agya az elsődleges agyába vetítette a Neslor hadnaggyal való találkozás emlékét. E második agy logikai kapacitása akkora volt, hogy nincs rá emberi hasonlat. Egy pillanat alatt kapcsolatba hozta a landolás utáni sötétséget a pszichológussal való találkozással. Az a csodálatos másik agy pillanatok alatt megvizsgált ezernyi lehetőséget, és amint elegendő tényt talált, azonnal előjött a válasszal.

A ruha, amit visel!!! Elkábították, és amíg eszméletlenül hevert, ráadták ezt a ruhát. Bármelyik percben, bármelyik másodpercben aktiválhatják. Maltby verejtékezve képzelte el a titáni csatát: tízezer keresztezett ember a Csillagfelhő legénységének nagy része ellen, plusz az Ötven Csillag flottájának százezer embere.

Ha az utolsó csoport az ő jelzésére fog várni, megmenti őket azzal, hogy nem adja meg a jelet. Élesen hatolt belé a gondolat, hogy beszélnie kell, de először...

Meg kell tudnia, mire szolgál a ruhája.

Háta mögé tette a karját, és a kezét óvatosan benyomta a hátába. Behatolt tíz centire, tizenöt centire, és még mindig nem érzett csak ürességet. Maltby lassan visszahúzta a kezét.

A ruha egy transzmitter!

– Azt tervezzük, hogy először megsemmisítjük a Csillagfelhőt, aztán magát a Földet is.

– M-mi? – mondta Maltby.

Bámult. Az volt az érzése, hogy nem jól hallotta. Hangosan visszhangozta a szavakat.

– Megsemmisítik a Földet? Hunston hűvösen bólintott.

– Ez az egyetlen logikus eljárás. Ha az egyetlen bolygó megsemmisült, amin az emberek ismerik a Csillagfelhő küldetésének célját, akkor lesz időnk terjeszkedni, megszilárdítani a civilizációnkat; és végül a keresztezett emberek néhány száz éves szaporodása után elegen leszünk, hogy átvegyük a hatalmat a főgalaxisban is.

– De hiszen – tiltakozott Maltby – a Föld a főgalaxis központja. Ott van minden kormány, az a Birodalom szimbóluma. Háromezermillió csillag bolygóinak feje. Az... – elhallgatott. Rettegése egyre nőtt, mivel nem személyes jellegű volt.

– Miért, te őrült?! – kiáltotta dühösen. – Nem tehetsz ilyesmit! Tönkre fogod tenni az egész galaxist!

– Pontosan – bólintott Hunston elégedetten. – Feltétlenül nyernünk kell annyi időt, amennyi szükséges. Még ha a többiek ismerik is a Csillagfelhő küldetését, senki sem hozza kapcsolatba a katasztrófával, és nem fognak újabb expedíciót küldeni.

Elhallgatott, majd folytatta.

– Amint látja, én nagyon tisztességes vagyok önnel. És nem szabad megfeledkeznie arról, hogy a mi tervünk azon áll vagy bukik, hogy először meg kell semmisítenünk a Csillagfelhőt. Ebben – fejezte be csendesen – természetesen számítunk a keresztezett emberek örökletes vezetőjének segítségére.

Csend támadt a nagy szobában. Az irányítópult billentyűzetének kijelzője közömbös, maradt, csak az a magányos fény izzott ott, mint valami irányfény egy alagút mélyéről. Maltbyban egyre jobban tudatosult egy gondolat. Csak közvetetten kapcsolódott Hunston iménti kéréséhez, és nem volt újkeletű. Megpróbálta leküzdeni, de a gondolat erős maradt, és egyre erősödött; egy gyarapodó erő az agyában. Ez döntötte el, melyik oldalra álljon a három erőteljes hatalom küzdelmében. Nem hagyhatja megsemmisíteni a Földet!

Iszonyatos erőfeszítéssel félrekényszerítette a gondolatot, és Hunstonra pillantott. A férfi összehúzott szemmel, aggódva nézett rá, és ez felriasztotta Maltbyt dermedtségéből. Szóra nyitotta a száját, hogy gúnyos megjegyzést tegyen arra a bitorlóra, aki nem átall attól segítséget kérni, akit kitúrt a helyéből.

Azonban Hunston hamarabb megszólalt.

-Maltby... Mi ez a veszély? Mi a tervük, amién maga idejött? Már tudnia kell.

Maltby már majdnem elfeledkezett arról. Ismét szóra nyitotta a száját, de ez alkalommal ő fogta vissza magát. Újabb gondolat formálódott agyának hátsó zugában. Már hónapok óta ott lapult, és részletesen végiggondolva talán megoldás lett volna az Ötven Csillag problémájára. A múltban is tisztában volt vele, hogy a megoldáshoz szükség van egy emberre, aki meggyőzi a három hatalmat; pontosabban egy adott órában felülkerekedik a három ellenséges hatalmon, és kényszeríti őket, hogy behódoljanak az akaratának. Ám ezt az ötletet régebben nevetségesnek és kivitelezhetetlennek hitte.

Most egy merész gondolati ugrással rádöbbent, hogy talán mégis véghez lehet vinni. De gyorsan, sietve! A ruha, amit visel, bármelyik pillanatban elkezdheti működését.

– Ez a szoba! – mondta hevesen. – Ha kedves az élete, azonnal menjen innen!

Hunston fénylő szemekkel bámult rá. Nem látszott, hogy félne. Érdeklődő tónusban kérdezte:

– Ez a szoba azért jelent veszélyt, mivel ön is itt van?

– Igen – mondta Maltby, és kissé kinyújtotta a kezét, a fejét pedig felvetette. Hunston energiafegyvere nem árthat neki. Teste megfeszült, hogy előrefusson.

Hunston nem lőtt, a homlokát ráncolta.

– Valami nem stimmel – mondta. – Természetesen nem engedhetem meg, hogy elfoglalja a hajó vezérlőtermét. Következésképp ön azt várja tőlem, hogy megöljem. Valószínű, hogy ha maga jelenti a veszélyt, akkor meg kell halnia. Túl nyilvánvaló, mit akar – tette hozzá élesen. – Az elhárítósugár figyeli önt... Abban a pillanatban, ahogy tüzelek, a védőegysége semlegesíti; és ön használhatja a fegyverét. Erre vár?

Igen, erre várt.

Maltby csak ennyit mondott:

– Tűnjön el ebből a szobából! Ki innen, te bolond! Hunston nem mozdult, de mintha kissé elsápadt volna.

– Az egyetlen veszélyt számunkra az jelentené, ha valaki a Csillagfelhő egyik transzmitterét feljuttatná a fedélzetre. – Maltbyrá.meredt. – Arra még nem tudtunk rájönni, hogyan működik, de azt már tudjuk, hogy nincs kapcsolat két különböző hajó transzmittere között. Mások a csatornák és a készülék. Semmiféle manipulációval nem lehet változtatni rajtuk. Magának viszont volt alkalma felfedezni a működésük titkát. Árulja el nekem!

Árulja el nekem! Most már egyértelmű volt, hogy támadnia kell az elhárítósugár ellenére. Csak az izmaira számíthat, de ehhez szüksége lesz egy apró meglepetésre. Beszélnie kell, hogy véghez tudja vinni a trükköt.

De micsoda iróniája ez a sorsnak, hogy Hunston szakértői pontosan kikövetkeztették a veszély természetét, és most mégis fogalma sincs róla, hogy az előtte álló ember transzmittereket visel a ruhája elején és hátulján.

– A transzmitterek – mondta Maltby – nagyjából úgy működnek, mint ahogy az első dellián robotok létrejöttek, csakhogy ezek az eredeti alkotóelemeket adják vissza. A robotok megalkotói az emberi lény elektronikus képét vették alapul, és szerves anyagból a pontos másolatát konstruálták: Valami mégsem sikerült tökéletesen, hiszen a delliánok sohasem voltak egy emberi lény másolatai, hiszen még fizikai eltérések is adódtak. Ezekből az eltérésekből származott a gyűlölet, ami a tizenötezer évvel ezelőtti mészárlásokhoz vezetett. De ez nem fontos. Ezek az anyagátvivők a testet elektromos árammá redukálják, majd az aminosavak alapján azt újraépítik. Az eljárás olyan egyszerűvé vált, mint felkapcsolni a villanyt, és...

Ez volt az a pillanat, amikor Maltby támadott. Most már nem félt Hunston kezétől vagy lábától. Hunston, mint előtte számos ember, habozott, és ez lett a veszte. A fegyver felvillant, ahogy Maltby megragadta a csuklót, ami tartotta. Azonban a kicsapó sugár ártalmatlanul szétfröccsent a padlón. Aztán a fegyver csütörtököt mondott.

– Te gazember! – zihálta Hunston. – Tudtad, hogy nem fogok lőni a keresztezett emberek örökletes vezérére! Te áruló...

Maltby egyáltalán nem volt biztos abban, hogy ellenfele nem fog lőni rá. És nem vesztegette az időt, hogy meggyőződjék róla. Hunston hangja elakadt, mivel Maltby satuszerű szorításába fogta a fejét, és a melle felé húzta. Ennek a fogásnak a váratlansága megdöbbentette. A fontos pillanatban Hunston feladta a küzdelmet. Ez alatt a pillanat alatt Maltby keresztülnyomta a transzmitteren, látszólag bele a saját testébe. A férfi lába hegye jóformán még el sem tűnt, Maltby máris rácsapott ruhájának csatjaira. Lerántotta magáról a ruhát, és az elejét összefordította a hátuljával, így a transzmitter felületei szembekerültek egymással.

A vezérlőpulthoz rohant, beállította az elhárítósugarat a saját védelmére, és tucatnyi hasonló beállítást is elvégzett. Egy perccel később a hajó az ő kezében volt.

Már csak annyi maradt hátra, hogy közölje a három csoporttal a döntését. És aztán... Gloria.

 

A gyűlést a tizedik napon tartották a kapitányok előtt az ülésteremben a Csillagfelhő fedélzetén. Bizonyára voltak előzetes események, mert amikor Maltby megérkezett, Lady Gloria már merev arccal, összeszorított ajkakkal ült, és maga elé meredt. Maltby biztos volt benne, hogy a Lady az utolsó percben megpróbálta megakadályozni ezt az egészet, de nem sikerült neki.

Maltby .leült arra a helyre, amit az egyik tiszt mutatott, és várta, hogy szólítsák. Kicsit feszült volt, de nem boldogtalan. Azt várta, hogy lesz egy nagyon jó érve, ami győzelemre segíti, és amit nyerhet, megéri az erőfeszítést.

Szeme sarkából a "nyereményre" pillantott... és gyorsan elfordult, amikor Lady Gloria tekintete találkozott az övével. Jeges áramlatok és szikrák tartottak felé. A főkapitánynő felállt, és odajött hozzá.

– Maltby kapitány – mondta lágy tónusban. – Könyörgök, ne akarjon olyasmit rám kényszeríteni, amit nem akarok.

– Asszonyom – mondta Maltby –, ön majdnem olyan vonzó, amikor mérges, mint mikor... engedékeny.

– Ez vulgáris megjegyzés volt, és ezt sohasem fogom megbocsátani önnek!.- vágott vissza a nő hevesen.

– Sajnálom, ha azt hiszi, hogy vulgáris vagyok. A múltban nem mindig érzett így.

Pír öntötte el a markáns arcot, aztán Lady Gloria mereven mondta.

– Nem óhajtok visszaemlékezni olyasmire, ami kellemetlennek tűnik számomra. Ha úriember volna, nem kényszerítené rám ezt a helyzetet.

– Remélem – mondta Maltby –, továbbra is úgy fog rám tekinteni, mint úriemberre a szó szoros értelmében. De nem értem, mit változtatna ez egymás iránti szerelmünkön.

– Úriember nem kényszeríthet ki szerelmet ott, ahol nincs viszonzása.

– Egyetlen óhajom visszaállítani a természetes szerelmet, amit kényszerrel változtattak meg.

A nő rámeredt, keze ökölbe szorult, mintha meg akarná ütni a férfit. Hirtelen kitört.

– Ó, maga átkozott űrjogász! Bár soha ne engedtük volna be a könyvtárba!

Maltby elmosolyodott.

– Gloria, kedvesem – mondta bizalmas tónusban –, hallottam, hogy ön is kiváló űrjogász. fogadást ajánlok önnek.

– Nem játszok szerencsejátékot!

Ez annyira felháborító kijelentés volt a történtek után, hogy Maltbynak majdnem elakadt tőle a szava. Aztán ismét szélesen elmosolyodott.

– Kedvesem, tisztában van a tényekkel, és tudja, hogy mindezt csak azért csinálom, hogy visszakapjam önt.

– Nem léteznek semmiféle tények – mondta Lady Gloria. – Mindketten ismerjük a törvényt, és ön szándékosan gyötör engem ilyesfajta beszéddel. – Könnyek jelentek meg a szemében. – Kérem, Péter – könyörgött –, ejtse az ügyet! Engedjen szabadon!

Maltby megrettent a kérés hevességétől, és elbizonytalanodott. Azonban nem állt szándékában feladni. Ez a nő előítéletek nélkül odaadta magát neki az S-Doraduson. Ha majd akkor sem akarja őt, hogy megszabadították a pszichológiai nyomástól, akkor elengedi.

– Önmagától fél? – kérdezte komolyan. – Emlékezzen! Ön dönthet majd. Már most arra gondol, hogy engem fog választani, és jelen pillanatban viszolyog ettől a lehetőségtől. Viszont amint megszabadult a mesterséges pszichológiai nyomástól, úgy fogja érezni, hogy folytatni akarja a házasságot.

– Soha! Arra nem is gondol, hogy emlékezni fogok erre az időszakra, és arra, hogy maga kényszert alkalmaz? Hát nem érti?

Maltby hirtelen megértette. Azonnal átlátta, hogy ő az egész ügyet egy férfi nézőpontjából szemlélte. A nők mások. Szükségük van házastársra, de minden kényszer nélkül. Ettől az ijesztő kilátástól megingott kissé az elszántsága. De mégsem engedte magának, hogy kimondja azokat a szavakat, amelyekkel szabadon engedné a nőt.

Miközben ott ült, gondolatban visszakalandozott az elmúlt tíz nap eseményeire. Nagy napok voltak számára. Emberek milliárdjainak jött el a békekötés perce, mégpedig olyan alapon, amit Ő indítványozott. Leggyorsabban a delliánok és a nem délliánok fogadták el. Amikor szétsugározta a hírt, hogy a Csillagfelhő nem került a keresztezett emberek kezébe és a Föld továbbra is fenntartja eredeti garanciáit, az Ötven Csillag kormánya nyilvánosan kihirdette beleegyezését.

Maltby egy kicsit csalódott abban a reakcióban, mely az általa szenzációsnak tartott bejelentést fogad-, ta. Az az információ, amit a könyvtárból hámozott ki

– hogy a nem delliánok nem humanoidok és nem is robotok a szó bármelyik értelmében, hanem azoknak az embereknek a leszármazottai, akik segítettek a humanoidoknak menekülni – nem keltett valami nagy hatást. Csak azzal magyarázta, hogy rengeteg más dolog köti le a nép figyelmét. Viszont remélte, hogy egy idő múlva rádöbbennek a dolog jelentőségére. A nem delliánok nagyobb rokonságot fognak érezni más emberi lények iránt. A delliánok pedig rájönnek, hogyha az emberi lények képesek voltak évezredekig robotoknak tettetni magukat, csak- azért, hogy az elkövetkező generációk békességben élhessenek, az emberi lények is értékes faj lehetnek.

A keresztezett emberek problémájáról kicsit nehezebb volt dönteni. Hogy ingatag vezetőjük, Hunston fogságba esett, úgy látszott, a többiek belenyugodtak a bukásba, és készséggel elfogadták Maltby javaslatát. A rejtett városokhoz intézett közleményében egészen nyers volt. Az elveszített harc ellenére örülhetnek a szerencséjüknek, hogy egyenlő státust kapnak az Ötven Csillag kormányában. A főgalaxis összes lakóját figyelmeztetik a taktikájuk ellen, és néhány évig a keresztezett emberek kötelesek lesznek azonosító jeleket viselni. Mindezek ellenére a delliánok házasodhatnak nem delliánokkal,,és a pároknak újra lehetnek gyermekeik a hidegsajtolásos eljárással. Ha ebből az egyesülésből születendő gyermekek változatlanul keresztezett emberek lesznek, néhány generáción belül a keresztezett emberek száma növekedni fog. Ha ez azt jelenti, hogy a mutáció fokozatosan dominálni fog, törvényes,, és természetes eredményként, a Föld készen áll elfogadni a helyzetet. A törvények az ilyen lehetőségekre liberálisak és előrelátóak. Alapvetően csak az agressziókat nem tűrik.

Miközben ez eszébe jutott, Maltby kényszeredetten elmosolyodott. Minden probléma megoldódott, csak a sajátja nem. Határozatlanul ült, amikor az összehívott tárgyalás megkezdődött.

Három órával később rövid megbeszélés folyt a bírák között, majd Rutgers kapitány felolvasta a döntést.

– A törvény – mondta zengő hangon –, a mesterségesen keltett pszichológiai kondicionálás visszacsinálásával kapcsolatban, nem vonatkozik Maltby kapitányra, aki nem volt a Föld Birodalom polgára, amikor a kondicionálás történt. Vonatkozik viszont Lady Gloriára, aki a Föld polgáraként született. Mivel Maltby kapitány lett a Föld állandó megbízottja az Ötven Csillagon, és mivel ez Lady Gloria utolsó küldetése az űrben, nem létezik geográfiai akadály, ami gátolná a házasság folytatását.

– Ezek szerint – összegezte –, Lady Gloriát vessék alá az eljárásnak, ami visszakondicionálja eredeti állapotába; szerető ragaszkodást mutasson a férje iránt.

Maltby gyors pillantást vetett Gloriára. Látta, hogy könnyek jelennek meg a nő szemében, hát felállt.

– Kegyelemes uraim – mondta. – Szeretném bejelenteni egy kívánságomat.

Ruggers kapitány jelezte, hogy megadja neki a szót. Maltby hallgatott egy pillanatig, aztán nagyot nyelt.

– Az a kérésem, hogy a feleségemnek ne kelljen alávetnie magát ilyen eljárásnak... egy kikötéssel.

– Mi az a kikötés? – tette fel a kérdést azonnal egy kapitánynő.

– A kikötés – mondta Maltby –, hogy egy általam megválasztott helyen velem tölt negyvennyolc órát, hogy megkíséreljem visszaszerezni. Ha azon idő elteltével még mindig úgy érez irántam, mint most, kérni fogom a bírósági ítélet meghatározatlan időre való felfüggesztését.

A nő a felettesére pillantott.

– Ez elég tisztességesnek látszik, Gloria.

– Felháborító! – mondta a Csillagfelhő főparancsnoka elvörösödve.

Most Maltby ment oda hozzá. Lehajolt, és lágy hangon megszólalt:

– Gloria, ez a második lehetősége. Azok után, hogy nem fogadta el az elsőt, amit javasoltam.

– Első nem létezett. Hogy milyen döntést fognak hozni, az vitathatatlan volt, és ezt maga is tudta.

Maltbynak úgy tűnt, a nő kerüli a tekintetét.

– Ez a házasság alapvető törvénye. Idősebb, mint az űrutazás, olyan régi, mint maga az emberiség.

Lady Gloria most nem tért ki a pillantása elől. Szemében a megértés szikrája villant.

– Hát persze – mondta –, hogy felejthettem el? Félig felemelkedett, mintha ezzel is növelni akarná érvei erejét. Aztán lassan visszaült. – Mit gondol, lehet nekünk gyermekünk?

– Nem létezik olyan házasság keresztezett ember és ember között, amiből gyerek születhetne mesterséges beavatkozások nélkül.

– De a hidegsajtolásos eljárás...

– Senkit sem lehet arra kényszeríteni, hogy alkalmazza – Maltby türelmetlenül elhallgatott. – Gloria, nem tud szabadulni attól a ténytől, hogy ez a lehetőség a rendelkezésére állt, amíg az ítéletet ki nem mondták. Ez a legrégibb, és valaha az egyetlen indok, ami miatt felbontottak egy házasságot. Senki sem vitatja, hogy azt a házasságot, amiből nem születhet gyerek, fel lehet bontani. És mégis, ön itt ül, hadakozik, hogy megszabaduljon a házasságtól, és nem gondolt erre. Úgy veszem figyelembe, mint érzéseim teljes érvényesítését, amit arra alapítok, hogy ön akarja, és szüksége van erre a házasságra. Csak azt akarom, hogy kettesben lehessünk, és most jogom van ezt kérni.

– Ez a negyvennyolc óra, amit ott akar tölteni velem, ahol... – elhallgatott, szeme felcsillant. Súlyosan lélegzett. – Hát ez felháborító! Nem veszek részt ilyen naiv, romantikus elképzelésben! És ráadásul az S-Doradus túlságosan kiesik az útvonalból.

A nő válla fölött Maltby látta, hogy Neslor hadnagy lép be a szobába. Gyors kutató pillantást vetett rá, és látta, hogy a nő tekintete már várta az övét. A pszichológusnő kissé bólintott a fejével. Maltby újra Gloriát nézte. Nem érzett szégyent az alku miatt, amit a pszichológusnővel kötött; hogy csinálja meg a normál-kondicionálást abban a pillanatban, ahogy az ítélet elhangzott. Ennek a feszült, büszke fiatal nőnek szüksége Van rá, hogy természetes hatásokat erezzen; talán sokkal nagyobb szüksége, mint bárki másnak a hajón. Ez olyan tény volt, amit Neslor hadnagy legalább olyan jól látott, mint Maltby. És haladéktalanul belement együttműködését.

Annak tudatában, hogy Gloriát már kikondicionálták az iránta érzett gyűlöletből – bár még szükség lesz egy kis időre, hogy jöjjön a hatás –, Maltby megszólalt;

– Az S-Doradus bolygója, ahová a múltkor kerültünk, csak tizennyolc órányira van innen. Fogunk egy mentőcsónakot, és később is azon térünk vissza a Csillagfelhőre anélkül, hogy beleavatkoznánk a mozgásába.

Lady Gloria csípősen pillantott rá.

– Mire számít?... Hogy a karjaiba vetem magam?

– Igen – felelte Maltby határozottan. – Pontosan arra.

 

(vége)