NNCL1265-4CDv1.0

EURÓPA ZSEBKÖNYVEK

JOHN UPDIKE

NYÚLHÁJ

REGÉNY

EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST 1984

EURÓPA ZSEBKÖNYVEK

FORDÍTOTTA GÖNCZ ÁRPÁD

EURÓPA ZSEBKÖNYVEK

A FORDÍTÁS AZ ALÁBBI KIADÁS ALAPJÁN KÉSZÜLT:

JOHN UPDIKE: RABBIT IS RICH

ALFRED A. KNOPF, NEW YORK, 1981

COPYRIGHT JO 1981 BY JOHN UPDIKE

THIS TRANSLATION PUBLISHED BY ARRANGEMENT

WITH ALFRED A. KNOPF, INC.

HUNGARIAN TRANSLATION ( GÖNCZ ÁRPÁD, I984

HU ISSN-0324-2722

„Este rágyújt egy jó szivarra, bemászik jó kis öreg tragacsába, netán szidja a karburátort, s tép hazafelé. Megnyírja a gyepei, vagy elsomfordál, hogy üssön néhányat, gyakorlásként, aztán már jöhet is a vacsora."

GhORGE BABHITT A/ Kh/MÉNYI POLGÁRRÓL

Nehéz a gondolat estefelé,

Mikor a napot árnyék nyeli el,

S nem marad más csak bundádon a fény.

WALLACE STEVENS: „NYÚL, A SZELLEMEK KIRÁLYA"

Fogytán a benzin, gondolja Harry (Nyúl) Angstrom, ahogy ott áll a Springer Motors bemutatótermének nyári por borította ablakánál és a forgalmat figyeli a 11 l-es úton, a forgalmat, mely valahogy gyér és aggodalmas, ahhoz képest, hogy valamikor milyen volt. Ennek a büdös világnak fogytán a benzinje. De őt ugyan el nem kapják, őt még nem, amíg csak nem fut olyan tragacs az úton, mely mérföldenként kevesebbet fogyaszt, és olcsóbb a fenntartása, mint az ő Toyotáinak. Olvassa csak el a Fogyasztók Lapja áprilisi számát. Mindössze ennyit kell mondania az embereknek, amikor bejönnek. Márpedig bejönnek, az emberek odakint kezdenek megveszni, tudják, hogy a nagy amerikai autózásnak lőttek. Hosszú sorok a gallononként 99,9 centes benzinért, s a kutak kilencven százaléka hétvégére bezár. Pennsylvania állam kormányzója öt dollárban szabta meg a kiszolgáltatható legkisebb mennyiséget, hogy meggátolja a riadt tolongást. És a teherpilóták, nem kapnak gázolajat a kocsijukhoz, volt is egy incidens, itt, Diamond Countyban, a pottsville-i úton. Az emberek megvadulnak, rohad a dollárjuk, szórják, mintha nem léteznék holnap. Ő azt mondja nekik, ha Toyotát vesznek, yenre váltják át a dollárjukat. És hisznek neki. Száztizenkét kocsi, használt és új, ment el 1979 első öt hónapjában, köztük nyolc Corolla, öt Corona, beleértve a luxuskombit, azon a Celicán meg, amelyről Charlie azt mondja, valóságos stricimobil, június első hetében már átlagosan, bruttó nyolcszáz dollár zsákmányt lehetett leszakítani darabonként. Nyúl meggazdagodott.

Övé a Springer Motors, a breweri körzet két Toyota-képviselete közül az egyik. Vagyis hogy félig az övé, feleségével, Janice-szel közösen, másik fele a felesége édesanyjáé, Bessie-é, aki az öreg Springertől örökölte, mikor az öt éve meghalt. De

Nyúl úgy érzi, mintha az egész az övé volna, ott van nap nap után a bemutatóteremben, rajta tartja a szemét a papírmunkán és a bérjegyzéken, minduntalan be-beszalad tiszta ruhájában a Karbantartásra és az Alkatrészraktárba, ahol olajtól maszatos emberek dolgoznak, s úgy fordítják fölfelé a szemük fehérjét, ahogy felnéznek a szerelőlámpával átvilágított motorokból, mint valami alvilágból, miközben ő, e két tucat alkalmazott és a kétezer-hatszáz négyszögölnyi munkaterület csillaga és kapitánya, a közönséggel, a társadalommal tartja a kapcsolatot; kint áll a kapuban, és a birodalma úgy terül el a háta mögött, mintha a saját szétterülő árnyéka volna. A deszkautánzatú, valójában erezetrajzos farostlemez fal, a szobájába nyíló ajtó körül teliaggatva régi újságkivágásokkal és csoportképekkel, beleértve két megyei válogatott képét, még abból az időből, kosárlabdasztár korából, aminek bizony elmúlt vagy húsz éve -- nem, több is az már, mint húsz esztendő. Az újságkivágások még üveg alatt is egyre sárgulnak, talán a papiros vegyi összetételétől, mintha a levegőtől függetlenül beléjük vette volna magát valami, akár a bűn szennye, amivel annak idején a gyerekeket ijesztgették. Angstrom egymaga negyvenkettőt dobott. „Nyúl" a középdöntőbe vezeti a Mount Judge csapatát. A padlásról, ahol néhai szülei oly soká tartották albumokban, hogy a ragasztó megszáradt rajtuk s a felragasztott kivágások kígyóbőrként hámlottak le a lapokról, Fred Springer ötlete folytán kerül ide a falra ez az új életre kelt kiállítás, a régi jelmondat mellé, amely szerint egy képviselet jó híre annak az embernek árnyéka, aki az élén áll. Fred már jóval azelőtt tudta, hogy a halálán van, mielőtt valóban meghalt volna, igyekezett hát Harryt fölkészíteni arra az időre, amikor majd ő áll az élen. Ha belegondolunk, a holtaknak hálával tartozik az ember.

Tíz évvel ezelőtt, hogy Nyúlnak felmondtak a nyomdában, ahol gépszedő volt, és kibékült Janice-szel, a lány apja fölvette eladónak, s mikor öt évvel utóbb megérett rá az idő, volt szíves meghalni. Ki hitte volna, hogy ez az izgékony és tevékeny kis madár-ember megadja magát egyetlen masszív infarktusnak? Magas volt a vérnyomása: százhúsz körüli diasztolé éveken át. Szerette a sót. Szerette a republikánus szöveget is, s amikor Nixonnak hála, nem maradt mit mondania, valósággal kipukkant. Igazában még élt egy esztendőt Ford idején, de a bőr

8

már megfeszült az arcán, s a piros foltok a pofacsontján és az állán a belső nyomástól még jobban kivörösödtek. Ahogy kipirosítva feküdt a koporsóban és Harry lenézett rá, látta, hogy történt, ami történt, Fred nem sokat változott. Abból, ahogy Janice és az anyja viselkedett, az ember azt hihette volna, hogy egy Grál-lovagba oltott bibliai Mózes harapott a fűbe. Harryt talán az kérgesítette meg, hogy ő már eltemette a szüleit. Lenézett, észlelte, hogy Fred haját rosszul választották el, és nem érzett semmit. A holtakban az a jó, hogy helyet hagynak maguk után.

Míg az öreg Springer még peckesen járt-kelt, nehéz volt az élet a telepen. Sokáig maradt benn, a bemutatótermet még télen is, amikor a 11 l-es úton egy hóeke nem sok, annyi nem ment végig, késő estig nyitva tartották, s érdes-éles malomkőhangja egyre szitálta a munkavégzési útmutatásokat, és azt, hogy a kocsimosás, a karbantartás, valamint az, hogy egy szerelő rajta hagyja-e az ujja nyomát egy szemétláda Kormánykerekén, benne hagy-e egy csikket a hamutartójában, vagy sem, miként hat a jövedelemre. Mikor ott volt a telken, mintha mindenki azt a nagy irhát, az eszményi Springer Motorst igyekezett volna testtel kitölteni, amit Springer naphosszat, minden idejét és erejét összeszedve maga elé képzelt. Mikor meghalt, ez az irha Harryé lett, jól megfér benne. Most, hogy ő a telep királya, szeret itt lenni, szereti azt az egyholdnyi aszfaltot, az újkocsi-szagot, ami még a Toyota Kaliforniából postázott brosúráiból és reklámszövegeiből is kiérezhető, a samponnal tisztított faltói-falig szőnyeget, a sárguló kosárlabda-hőstetteket a falon, s mellettük a Kiwanis és a Rotary meg a County and City Club emlékplakettjeit, a magas polcon a serlegeket, amelyeket a cég patronálta második ligás csapatok nyertek, e férfias hely tágas és egyszerű békességét, melyet kellemesen megbizsergetnek a lányok, ahogy az öreg Mildred Kroust parancsnoksága alatt sürögnek-forognak a számlázáson és a fogadóteremben, szereti a kis névjegykártyákat, amelyeken az áll, hogy HAROLD C. ANGSTROM, s hogy VEZÉRKÉPVISELŐ. Az élcsatár. Középjátékos, ott, ahol igazában csak szélső volt. Harry számára ez maga a fesztelenség, az, hogy itt áll a tulajdon bőrében, s árnyékot vet. A kocsik önmagukat adják el, ez az ő vezéreszméje. Odakinn szakadatlanul hatnak a Toyota tévéhirdetései, s rágják az emberek

agyát. Nyúl szeret mindennek részese lenni; szereti azt az elismerő bólintást, amit a közösségtől kap, azoktól, akik a középiskola óta úgy néztek keresztül rajta, mint az üvegen. A többiekről a Rotary Clubban, a Kamarában kiderült, hogy ők azok a srácok, akikkel annak idején labdázni szokott, vagy azoknak legalábbis a csúf kisöccseik. Szereti, hogy pénze van, amiben úszkálhat, ő, a nagy, nyájas-hájas jófiú, mert annak látja magát, száznyolcvanhárom magas, s derékban már nyolcvanhat, akire már negyvenkettes zakó illenék, amint azt Krollnál az eladó magyarázta, mindaddig, amíg ő be nem húzta a hasát, s a pali hüvelykujja mogorván beljebb nem araszolt a centin. Manapság már kerüli a tükröt, pedig valamikor kedvelte. A rég elhagyott arc, a kefefrizurás, hegyes állú, a fényes tablóképekről előderengő álmos, ragadozó kamaszszem valahogy úgy van jelen mostani arcában, mint a hűtőrács króm csontváza egy kocsi lökhárítóval teljes homloknézetén. Orra még most is kicsi és egyenes, ám a szeme talán kevésbé álmos. Dús, tupírozott-szárazat mutató üzletember-frizurája eltakarja a füle karimáját és kitölti jócskán felszaladt halántékát. Nem kedveli különösképpen az ellenkultúrát a kábítószereivel meg a frontlógósaival, de az kedvére van, hogy bizonyos határok közt szabad hosszabbra növesztenie a haját, mint az a bizonyos egykori tengerészgyalogos kefefrizura, s hogy úgy lobogtathatja, ahogy neki tetszik. A borotválkozótükörben a bőrlebernyegek és laza redők összevisszasága burjánzik az álla alatt, azt nem állja szemügyre venni. De az élet akkor is szép. Régen egyre ezt mondogatták az öregek, s fiatalon nem értette, hogy értik.

Az éjjel jég esett Brewerben és a kertvárosaiban. Játék golyó nagyságú jég pattogott a lejtős kis előudvarokon és dobolt a belvárosban a villogó neonreklámok bádogalapján; aztán megeredt a zivatar, s a pocsolyák visszatükrözték a hajnal kőszürkéjét. De ezt szeles, aranyfényű nap követte, s a telep foltozott, fehér csíkos aszfaltja most, a naptár szerinti nyár első napjának és június e hosszú, utolsó szombatjának késő délutánján már száraz. A 11 l-es út szombatonként általában zsong a siserahadtól, amely ilyenkor megostromolja a korábbi kukorica-, rozs-, paradicsom-, káposzta- és eperföldekből kihasított bevásárlóközpontokat. Az úton, a négy betoncsíkon, és a számolatlan elfeledett baleset nyomát viselő viharvert alumínium

10

osztáson túl egy alacsony, megfeketedett, klinkertéglás homlokzatú épület áll, amely az évek során, azóta, hogy a falait Harry szeme láttára deszkából összeeszkábálták, egy sor sikertelen vendéglőnek nyújtott hajlékot, s most Kajaszekér néven épp utcán át árusít rostonsülteket. Ma a Kajaszekér is csöndesnek látszik. A széttaposott rostonsültes dobozokkal teliszórt udvarán túl egy magányos fa, porlepte juhar issza egy ma már csatornává satnyult patak vizét. Ágainak árnyékában kerti asztal korhad, sose használják, mert túlságosan közel van a vendéglő konyhaajtaja előtt éktelenkedő szemétdombhoz. A csatorna a szántó határát jelzi, amelyet ugyan eladtak már, de arra vár még, hogy felparcellázzák. Ez a formás juhar a távolból mintha mindig valami olyasmiért csengene Harrynak, amit ő kénytelen megtagadni.

Elfordul a poros ablaktól, és odaszól Charlie Stavrosnak: Ezek itt kezdenek begazolni.

Charlie fölnéz az íróasztaláról, ahol épp papírmunkát végez, a számlát és az átírási lapot állítja ki egy hetvennégyes Barracuda 8-ról, amin tegnap sikerült végre kétezer-nyolcszázért túladniuk. A kutyának se kellenek ezek a vén benzinzabálók, bár az embernek muszáj bevennie őket és az éneküket beszámítania az új kocsi árába. A használt kocsik Charlie dolga. Noha kétszer olyan régen dolgozik a Springer Motorsnál, mint Harry, íróasztala a bemutatóterem sarkában áll, kinn a szabadban, s címe a névjegyén: FŐELADÓ. Mégse neheztel. Leteszi a tollat, a papiros szélével elvágólag, s válaszként azt mondja a főnökének: -- Láttad az újságban a minap, hogy valami benzinkútnál valahol az állam közepén a kutas meg a felesége épp egy sor kocsit töltött és valaki ráengedte véletlenül a kuplungot és hozzálapította az asszonyt az előtte álló kocsihoz, ha jól emlékszem, a csípője tört el, s miközben a férfi tartotta és könyörgött a kocsikban ülőknek, hogy segítsenek, ahelyett, hogy segítettek volna, fogták a szivattyút és megszívták a kocsijukat potya benzinnel?

-- Mhm -- mondta Harry --, mintha hallottam volna a rádióban. Nehéz elhinni. Mint azt a palit is Pittsburghben, aki két darab kétcolos deszkát hurcol magával, ráfarol a hátsó kerekével, csak hogy pár cent árával több benzin férjen a tankjába. Eszement az ilyen.

Charlie megereszt egy kurta, keserű-gúnyos kacajt, s meg-

11

magyarázza: -- A kisember egyszerűen úgy viselkedik, mint az olajtársaságok. Csak nekem meglegyen, a többi megdögölhet.

-- Én nem hibáztatom az olajtársaságokat -- mondja nyugodtan Harry. -- Ezt ők sem győzhetik. Elapadt földanyánk, ez a baj.

-- Frászt, bajnokom, te sose hibáztatsz senkit -- mondja Stavros a szálasabb férfinak. -- Itt, most, fejedre eshet a Skylab, s te azzal dobod fel a talpad, hogy a kormány igazán megtette, amit megtehetett.

Harry megpróbálja elképzelni az esetet, s ráhagyja: -- Lehet. Az ő kezük ma éppúgy meg van kötve, mint bárki másé. Mást nemigen tehet a kormányzat sem, mint hogy fizeti az alkalmazottait, ha tudja.

-- Azokat megfizetik, mérget vehetsz rá, a kapzsi csibészeket. Ide hallgass, Harry. Tudod te azt jól, hogy Carter keverte ezt az egész szart, ő meg az olajtársaságok. Mert mit akarnak a Nagyok? Még nagyobb hasznot. És mit akar Carter? Csökkenteni az olajbehozatalt, csökkenteni a dollár romlását. Ahhoz gyáva, hogy bevezesse a benzinjegyet, azt reméli, hogy az áremelés ugyanúgy megteszi. Még az idén másfél dollár lesz az ólommentes, meglásd.

-- És mindenki meg is fogja fizetni -- mondja Harry, érett korára derűs-higgadtán. A két férfi elhallgat, mintha fegyverszünetet kötött volna, miközben a riadt forgalom a 11 l-es üzletsorán fölveri a port, s az eladatlan Toyoták a bemutatóteremben újkocsi-szagot lehelnek. Stavrosnak tíz éve viszonya volt Harry feleségével, Janice-szel. Harry elképzeli Charlie fütykösét Janice-ben, érzelmei ellenségesek és szívélyesek egyidejűleg, aztán mégis a szivélyesség kerekedik felül. Később, mikor a vejét fölvette, az öreg Springer megkérdezte, bírja-e gyomorral, hogy együtt dolgozzék vele, Charlie-val. Nyúl nem értette, miért is ne. De érezte, hogy alkura szólítják fel, s azt mondta, vele szívesen, de alatta nem. Ez szóba se jöhet, fölötted csak én leszek, amíg még az élők sorában vagyok - ígérte Springer --, ti ketten egymás mellett fogtok dolgozni, így hát együtt várták a vevőket, bármilyen volt az idő, együtt panaszolták a főnökük nyavalygását, együtt vették számba havonta, hogy a raktáron lévő használt kocsik közül melyik nem fog elkelni soha, tehát a fenntartási költség csökkentése érdekében ki kell árusítani. Együtt szenvedtek a Springer Motorsszal,

12

mikor a Datsun-képviselet betört Brewer környékére, majd azokban az években, mikor mindenki VW-t és Volvót vásárolt, és most, hogy a Honda és a Le Cár kínálkozik újdonságként a furfangos takarékosság terén. E kilenc év során tizenöt kiló nyúlháj rakodott rá Harry csontvázára, miközben Charlie tagbaszakadt görögből, aki korábban, ha föltette fekete szemüvegét és pepita ruhát öltött, olyan volt, mint a helyi maffia ítélet-végrehajtója, afféle kis tippvigéccé zsugorodott. Stavrosnak mindig is trükkösen ketyegett a szíve, a gyerekkori reumától. Janice-t épp ez hatotta meg, ez a hordómellkasban rejtőző gyöngeség. Most, mintha ez az eredeti, belső kristályhiba már a felület erezetén is kiütköznék, olyan fontoskodószárazzá vált a külleme, mint egy jó útra tért szeszkazáné, mint az olyan emberi testeké, amelyeket csak az tart életben, hogy napról napra gondjukat viselik. Szemöldöke, mely valamikor egyenes volt, akár a vasrúd, két sötét, össze nem érő szőrfolttá ritkult, majdnem olyanná, mint az a faszénrajzolat a bohócok szeme fölött. Barkója megőszült, de a haja fent, mintha festené egy széles csíkon. Reggelenként Charlie, mikor a munkahelyére belép, fekete teknőckeretes levendulaszín szemüvegét azon nyomban borostyánsárgára cseréli, s úgy jár egész álló nap a dolga után, mint egy őszülő kényes öreg kos, mely nem szeretne megcsúszni és lezuhanni a sziklafokról. Egymás mellett. Mikor az öreg Springer ezt megígérte, vagy általában, mikor halálos komolyan fordította a figyelmét bármire, a piros foltok az arcán kivörösödtek, s beszopta az ajkát, annyira, hogy ember a fejét még inkább halálfejnek vélte. Piszkossárga fogsor, az ínye mentén tele tömésekkel, bajsza sosem egészen egyenletes, sosem egészen tiszta.

A holtak, uramisten. Sokasodnak, könyörögve néznek föl az emberre, hogy csatlakozzék hozzájuk, erősítgetik, hogy minden oké, nagyon kellemes odalent. Apa, Anya, az öreg Springer, Jill, a kicsi, akit arra a rövidke időre Beckynek hívtak, Tothero. Még John Wayne is, múltkoriban. A halálozási rovat is termelési mutató, hallatlanul gazdag aratás képét mutatja, régi tanítók, ügyfelek, magafajta helyi notabilitások arca villan föl egy-egy pillanatra, aztán kialszik.

Nyúl, gyerekkora óta először, boldog, egyszerűen örül, hogy él. Azt mondja Charlie-nak: -- Úgy számolom, az olaj körülbelül akkor fogy el, amikor én, kétezer körül. Muris,

13

hogy azt mondom, de örülök, hogy most élek, amikor élek. Ezek a mai kölykök már csak a maradék morzsákon fognak élni. A javát megettük mi.

-- Hát te sokat bevettél, az biztos -- mondja Charlie. -- Te, meg még sokan mások. A nagy olajvállalatoknak meg most is megvan a tartalékuk, hogy kitartson ötszáz évig, de csak csöppenként kívánják kiszivárogtatni. Hallom, a Delaware-öbölben jelenleg is tizenhét óriás tankhajó horgonyoz, várja, hogy kellően fölmenjenek az árak, s csak aztán rakódik ki a délphiladelphiai finomítóknál. Te addig dögölj meg, állj sort a benzinért.

-Ne autózz. Fuss -- mondja Nyúl. -- Én is elkezdtem a kocogást, és pompásan érzem magam. Szeretnék leadni tizenöt kilót. -- A valóságban nem egész egy hétig tartott az elhatározása, hogy minden reggel fut egyet, reggeli előtt, a hajnali harmatban. Most már megelégszik annyival is, hogy néha körbeügeti a háztömböt vacsora után, csak hogy a feleségétől és az anyósától, amíg azok marják egymást, szabaduljon.

Érzékeny pontot érintett. Charlie megvallja, mintha az átírási űrlapnak mondaná: -- Az orvos azt mondja, ha bármi testmozgással próbálkozom, ő mossa a kezét.

Nyúl egy csöppet elszégyelli magát. -- Igazán? Az a doktor Hogyishívják, annak idején, nem ezt mondta. Doktor White. Paul Dudley White.

-- Az meghalt. A futóbolondok úgy hullanak a parkokban, mint a legyek. De ez nem kerül bele az újságokba, mert a kondiipar most kezd nagy kutya lenni. Emlékszel még azokra a csöpp kis természetesélelmiszer-boltokra, amiket a hippik nyitottak? Tudod, most ki vette át őket? Mills tábornok.

Harry sose tudta, mennyire vegye komolyan Charlie-t. Azt azonban igen, hogy egykori vetélytársához képest ő jó erőben van és óriás, s hogy Isten e téren, természetes jó egészség terén, történetesen előnyben részesíti őt. Ha Janice annak idején megszökik Charlie-val, mint ahogy szeretett volna, akkor most nem volna más, legfeljebb pesztra. így azonban teniszezni jár hetente háromszor-négyszer, és soha még ilyen jó formában nem volt. Harry egyre csak igyekszik meglágyítani a szívét Charlie-val szemben, megvédeni szerencséjének súlyától a törékenyebbet. Hallgat, miközben Charlie agya a homályos szégyentől, hogy orvosa mossa a kezét, a visszautat

14

keresi az emlékezetében élő olajtartalékig. -- Benzin -- mondja váratlanul, azt a majdnemhogy zihálós kis görög kacajt hallatva. -- Hogy tudtuk mi zabálni annak idején! Valamikor volt egy ikerporlasztós Imperialom, s ha levettem róla a légszűrőt és üresjáratban lenéztem a torkán, hát olyan volt, mint egy öblítős vécé, mikor épp lehúzza az ember.

Harry nevet, szeretne vele tartani. -- Autókáztunk -- mondja --, ha kijöttünk az iskolából, más dolgunk se volt, csak hogy elmenjünk autókázni. Oda-vissza a Főutcán, oda-vissza. Azok az öreg V-8-asok, mit gondolsz, mennyit mentek egy gallonnal? Tíz, tizenkét mérföldet? Senki se nézte, eszébe se jutott.

-- A nagybátyáim ma se hajlandók kiskocsival járni. Azt mondják, eszük ágában sincs szétlapíttatni magukat, ha történetesen egy teherautóval csókolódznak össze.

-Az ütközősdire emlékszel? Fura, hogy csak annyi srác ment rá, és nem több.

-- Cadillac. Ha valamelyik testvére uszonyos Buickot vett, akkor apámnak okvetlenül Cadillac kellett, még nagyobb uszonyokkal. Az ember nem győzte rajtuk a hátsó lámpákat megszámlálni, hátulról úgy festettek, mint egy láda piros tojás.

-- Volt egy srác a Mount Judge gimiben, Don Eberhardt, az kiállt az apja Dodge-ának a hágcsójára a dombról lefelé menet a dobozgyár mögött, s onnan kintről kormányozta. Végig a lejtőn.

-Az első kocsi, amit a magam pénzéből vásároltam, egy 48-as Studebaker volt, tudod, amelyiknek olyan az orra, mint egy repülőgépé. Akkor, ötvenhárom nyarán, már vagy hatvanötezer mérföld volt benne. Azzal aztán lehetett repeszteni! Piros lámpa után az ember úgy érezte, felemelkedik az első kereke, akár egy repülőgépé.

-- Mondok én neked valamit. Egyszer, még elég friss házasok voltunk, megorroltam valamiért Janice-re, talán csak mert olyan volt, amilyen, és egyetlen éjszaka elgurultam NyugatVirginiába meg vissza. Elmebaj. Manapság ezt másként meg se tehetned, mint hogy előtte elmégy a takarékpénztárba.

-- Mhm -- mondja Charlie lassan, elszomorodva. Nyúl nem akarta elszomorítani. Sose is tudta pontosan, hogy ez az ember mennyire szerette Janice-t. -- Említette. Akkoriban sokat csatangoltál.

15

-- Hát, egy keveset. De a kocsit azt visszahoztam. Mikor ő hagyott el, ő magával vitte és meg is tartotta. Emlékezhetsz.

-- Már hogy én?

Sose nősült meg, s ez valahogy hízelgő Janice-re, tehát Harryre nézve is -- az, hogy a dolog így alakult. Egy másik férfi megkeféli az ember feleségét, és a nő ettől valami új értékre tesz szert, bizonyos határok közt. Harry szeretné visszaterelni a beszélgetést a fogytán lévő energia vidám síkjára. Azt mondja Stavrosnak: -- A napokban láttam egy viccet az egyik újságban. Miszerint Kolumbusz Kristófot üzemanyag-takarékosság dolgában senki le nem hagyja. Mert lám ő meddig eljutott három galleonnal. -- Gondosan hangsúlyozza a kulcsszót, a gálya mindhárom szótagját; de Charlie nem is tesz úgy, mintha leesett volna neki a húszas, csak elhúzza a szája csücskét, ami akár fájdalmat is jelezhet.

-Az olajtársaságok vittek bele -- mondja Charlie. -- Gyerünk, fogyasszátok, mint a bolond. Ez a sok országút, bevásárlóközpont, meg minden. Száz év múlva senki el nem hiszi, hogy hogyan éltünk, milyen nemtörődöm módon.

-- Vagy vegyük az erdőket- mondja Harry, visszafelé botorkálva a történelemben, mely számára színes köd, felosztva, mint egy futballpálya, évszázadokra, a sarokpontjain egy-egy évszám... 1066,1766... s a partvonalon néhány arc... George Washingtoné, Hitleré... de egyik sem éljenez. -- Vagy a szenet. Még emlékszem kölyökkoromból a kőszénre, amint lefelé zörög az öreg széncsúszdán, és mindegyik rögön vörös folt. El nem tudtam képzelni, hogyan tették rá, talán ez is olyasmi, ami a föld alatt történt. Manók festették rá, vörös ecsettel. Ma meg már nincs is kőszén. Csak az az izé, amit a felszínen fejtenek és szétmállik az ember kezében. -- Ez élvezet volt számára, ettől érezte gazdagnak magát, ettől, ha eltöprengett a világ pazarlásán, s tudta, hogy a föld is halandó.

-- Hát igen -- sóhajtott fel Charlie. -- Ez legalább útját állja, hogy az a sok kinézer meg szerecsen valaha is megtapasztalja az ipari forradalmat.

Ez szemmel láthatólag lezárja a dolgot, bár Harry érzi, hogy az energia címszava alatt szem elől tévesztettek valami fontosat, valami élőt. De az utóbbi időkben észrevette, hogy magánbeszélgetésekben, sőt a televízióban is, ahol fizetnek, hogy beszéljenek róla, rengeteg téma szárad ki, fárad el, mintha csak

16

mindent elmondtak volna már ezen a féltekén. Belső életében is több ugart kerülget, mint annak előtte, a kiégett szürke agysejtek foltjait, ahol valamikor érzékiség, színes álmodozás és tágra nyílt szemű rémület termett, például gyakran megesik vele, hogy csak úgy elbóbiskol, mint aki a kalap alá szedett. Ezt a szólást még gyerekkorában hallotta, de nemigen értette. Igaz, azelőtt kalapot se viselt soha, most meg az első hűvös szélfúvásra már teszi is fel. Vásik a tető, besüt a holdvilág.

ÖN IGÉNYLI, MI MEGADJUK, kiabálja a nagy papírtranszparens a bemutatóterem ablakán, összhangban a jelenlegi nagy Toyota-tévéreklám hadjárattal. A felirat kivág egy szeletet a délutáni napfényből, s ettől a bemutatóteremben afféle fojtott homály uralkodik, mint egy akváriumban, vagy még inkább, mint egy nagy elsüllyedt hajóban a tenger alatt, ahol a két Corona és az ötajtós, almazöld Corolla SR-5 arra vár, hogy megvegyék, daruval fölhúzzák a levegőbe, s biztonságban lerakják az üveg túloldalára, a telep, a 11 l-es út s azon túl a világ aszfaltszínére.

E világból épp egy kocsi ring be lágyan: ballonkerekű hetvenegyes vagy hetvenkettes évjáratú Country Squire kombi, egyik lökhárítóján majdhogynem simára kalapált horpadással, de orrán a rőt rozsdásodásgátló alapozás még fényezésre vár. A kocsiból fiatal pár lép ki, a lány tejszín-sápadt, a lába szára csupasz, pislog a nap fényében, a fiút viszont kérges-vörösre sütötte a nap, farmernadrágja is sárkemény a vidék vörös földjén végzett igazi munkától. A Squire króm csomagtartójára nyers zöld deszkákból amolyan ládafélét építettek, s onnét, ahol Nyúl áll, egy gumipuska-lövésnyiről, látja, hogy az üléspárnákat és huzatot ugyancsak megtépázta a mezei munka, amire a kombit befogták. -- Bumburnyákok -- mondja Charlie az íróasztala mellől. A pár félénken lép be, mint két hosszúra nyúlt állat, s beleszimatol a kondicionált levegőbe.

Isten tudja, mért, talán mert Charlie orvlövése még ott cseng a fülében, Harry atyai érzelmekkel indul feléjük, rápillant a lány kezére, hogy jegygyűrű van-e rajta. Nincs, bár az ilyesmi manapság sokkal kevesebbet jelent, mint valaha. A kölykök összeállnak és kész. A lány talán tizenkilenc-húsz éves lehet, a fiú valamivel idősebb -- annyi, mint az ő fia. Segíthetek valamit?

A fiú hátrasimítja a haját, láthatóvá válik alacsony fehér

17

homloka. Széles, napégette képe akkor is mosolygósat mutat, ha nem mosolyog. -- Sak felvilágosítást kérünk. -- Kiejtése elárulja, hogy a megye déli részéről jött, nem olyan agresszíven holland, mint az északi, ahol a téglatemplomok már hegyes tornyúak, s a házak, istállók mészkőből épülnek, nem homokkőből. Harry úgy véli, a városba készülnek be valami farmról, ide, ahol már nem kell kerítéskarókat fuvarozni, vagy bálázott szénát, tököt, vagy akármi mást, amit ezzel a szerencsétlen szemétládával furikáztak. Összeállnak, a városban vállalnak munkát, s egy kis Corollában kocsikáznak. Tiszta sor. De az is lehet, hogy a fiú az árakat deríti föl az apja számára, a lány meg vele a barátnője, vagy talán még az se, csak a húga, vagy egyszerűen stopos. A küllemében van valami kurvás. Ahogy a puha teste szinte kicsordul a semmi kis ruhadarabjaiból, a kifakult vászonsortjából, a piros pántos ruhaderekából. Meg ahogy fénylik a vállán és felső karján a halvány szeplős bőre, amilyen bokros-dús a barnásvörös, sokszínű, hanyagul fölkontyolt haja. Megszólal egy elföldelt csengő. Mélyen ülő kék szeme van, s falusi lány módjára hallgat, mint aki megszokta, hogy az emberét hagyja beszélni, miközben ő a szájában savany-édes titkot rejteget s szopogat. Cipője, magas parafa sarkával, bokapántjával hozzá nem illően diszkós. Lába ujja rózsaszín, körmeit festi. Ez a lány nem tart ki e mellett a fiú mellett. Nyúl szeretné, ha így volna; érezni véli, hogy a lány lelke, miközben mélyen hallgat, önkéntelenül fölrepes, feléje úszik. Úgy érzi, a lány legszívesebben elrejtőznék előle, de ahhoz túlságosan nagy és fehér, hirtelen kivirultában túlságosan is asszonyos, túlságosan majdhogynem-meztelen. Cipője kihangsúlyozza a lába szára hosszát; magasabb az átlagosnál, nem éppen hájas, de hajlamos rá, hogy elnehezedjék, különösen a melle táján. Felső ajka sértett-duzzadtan tapad az alsóra. Sebezhető, szeretné megvédeni; fölmenti hát pillantásának szorongatása alól, ami egy másodperccel hosszabbra nyúlt a kelleténél, és a fiúhoz fordul.

-Ez a Corolla -- mondja Harry, és rácsap a narancsszín bádogra. -- A kétajtós modell ára háromezer-kilencszáznál kezdődik, országúton egy gallonnal negyven mérföldet is megtesz, városban húszat-huszonötöt. Tudom, akad olyan márka, amely ennél többet hirdet, de higgyék el nekem, hogy Amerikában ma jobb vásárt semmivel nem csinálnak, mint ezzel a

18

tragaccsal itt. Olvassák el a Fogyasztók Lapja áprilisi számát. A fenntartás, javítás költsége az első négy évben jóval kevesebb az átlagosnál. Ki az, aki manapság, a mi időnkben, egy kocsit négy évnél tovább használ? Lehet, hogy négy év múlva, ahogy most mennek a dolgok, mindannyian biciklit taposunk. Ennek a kocsinak itt négyfokozatú szinkron sebváltója van, a gyújtása teljes egészében tranzisztorált, a két első tárcsafék rásegítéses, kagylóülése műanyag borítású és állítható, a tanksapka zárható. Ez utóbbi egyre fontosabb. Észrevették, hogy az utóbbi időkben az autósboltokból teljesen eltűnt a leszívócső? Brewerben se pénzért, se szerelemből nem kapnak sehol. Az anyósom öreg Chryslerét a minap, odaát Mount Judgeban, a fodrász előtt teljesen kiürítették, pedig alig jár máshova négy keréken, mint a templomba. Az emberek eldurvulnak. Látták-e ma az újságban, hogy Carter a farmerektől akarja megvonni a benzint, hogy odaadja a teherfuvarozóknak? Kimutatja a foga fehérét, mi?

-- Nem láttam ma újságot -- mondja a fiú.

Csak áll ott, úgy odacövekelte magát, hogy Harry kénytelen egy gyors, csosszanó lépéssel megkerülni, aztán kikerülni egy keménypapírból kivágott boldog vásárlót a kutyáival és csomagjaival, hogy most az almazöldet legyintse meg. -- Ha történetesen a nagy öreg kombija helyett szeretne újat, amelynek a raktere majdnem annyi, mint annak a régiségnek, de a fenntartása felébe se kerül, ez az SR-5-ös megteszi, ez igazán tud egyet-mást: a sebváltója örfbkozatú, az ötödik, az overdrive, hosszú úton rengeteg üzemanyagot takarít meg, a hátsó ülése meg osztott és lehajtható, így hát vihet egy utast is hátul, s a másik oldalon még mindig marad elegendő helye, hogy golfütőt, kerítéskarót, vagy amit akar, berakhasson. Én nem tudom, hogy Detroitnak ez mért nem jutott soha eszébe, ez az osztott ülés. Állítólag itt van az autósmennyország, mégis mindig, minden ötlettel idegenek állnak elő. Ha engem kérdez, szerintem Detroit cserbenhagyott minket, mind a kétszázmillió amerikait. Sokkal inkább árulnék hazai kocsit, de köztünk legyen szólva, mind szemét. Keménypapír kocsi. Ezek a látszatra mennek.

-- És az ott mi? -- kérdi a fiú.

-- Az a Corona, ha már fölfelé haladunk a sorban. Nagyobb motor, nem ezerhatszáz, hanem kétezer köbcentis. És európa-

19

ibb forma. Én ilyennel járok és szeretem. Országúton egy gallonnal mintegy harminc mérföldet megtesz. Brewerben körülbelül tizennyolcat. Persze, attól is függ, ki hogyan vezet. Hogy milyen nehéz a lába. Azok ott a Fogyasztók Lapjá-nál, gondolom, ugyancsak meghajszolták, kezdetben azt hittem, valami nincs rendjén a fogyasztási adataik körül. Ez az ötajtós itt hatezer-nyolcszáz, de ne feledje, hogy a dollárjáért yent vesz, s ha a kocsit becseréli, visszakapja a yenjét.

A „yen"-re a lány elmosolyodik. A fiú, visszanyervén az önbizalmát, megkérdezi: -- És ez itt? -- Az ifjú farmer megsimogatja a Celica nyájas fekete motorházát. Harryból elszáll a lelkesedés. Ha ez érdekli, a vásárlás nem érdekli.

-- Most tette rá a kezét a szuperkocsira -- mondja Harry. A Celica GT kétajtós zárt sportkocsi, olyan, hogy bármikor fölveszi a versenyt egy Porschéval vagy egy MG-vel is. Acélradiál, kvarcóra, URH-sávos sztereó rádió-magnó... s mindez velejár. Tartozék. El tudja képzelni, hogy kiegészíteni mivel lehet. Ez itt szervokormányos, nyitható tetejű. Hogy őszinte legyek, nem olcsó, az ára majdhogynem öt számjegyes, de azt kell mondanom, jó beruházás. Manapság mindinkább ezért veszik a kocsit. A régi papírzsebkendő-mentalitást, hogy kétévenként cserélgetik, elfújta a szél. Vegyen megbízható, komoly kocsit, s jó darabig lesz valamije, azt a dollárt viszont, amit őrizget, elviszi az ördög. Vegyen jó árut, én ezt tanácsolnám minden most induló fiatalnak.

Talán nagyon is tüzbe jött, mert a fiú azt mondja: -- Sak körülnézünk egy kisit.

-Értem -- nyugtatja meg sietve Nyúl, s szembefordul a hallgatag lánnyal. -- Az égvilágon semmire nem akarom rábeszélni. Autót úgy választ az ember, mint élettársat... idő kell hozzá. -- A lány elpirul és félrenéz. Harryból csak úgy bugyborékol a nagylelkű atyáskodás. -- Ez még szabad ország, a komcsik még nem jutottak tovább Kambodzsánál. Még ha akarnám, se tudnám rávenni magukat, hogy vásároljanak, amíg maguk nem akarnak. Nekem mindegy, ez az áru önmagát adja el. Ami azt illeti, szerencséjük van, hogy épp most ekkora a választék, két hete volt szállítás, s augusztusig nem is lesz újabb. Japán nem tud eleget gyártani, hogy a világot boldoggá tegye, a Toyota a világon az első importcikk. -- Szemét nem tudja levenni a lányról. Szeme mély gödre emlékezteti valaki-

20

re. A tejfehér, szeplös válla, az a mélyedés a húsán, ahol a vállpánt belevág. Markolj bele és ott marad az ujjad nyoma, olyan frissen került ki a kemencéből. -- Mondják csak -- kérdi --, tulajdonképpen mekkora kocsira gondolnak? Az egész családot kocsikáztatni akarják, vagy csak maguk járnának vele? A lány még mélyebben elpirul. Ne menj hozzá ehhez a bunkóhoz, gondolja Harry. A porontyai le fognak húzni. A fiú azt mondja: -- Nincs szükségünk újabb kombira. Apának van egy másfél tonnás Chevvyje, a Squire-t pedig ideadta nekem, amikor az iskolát elvégeztem.

-- Nagyszerű tragacs -- hagyja rá Nyúl. -- Kárt még csak tehet benne, de megölni nem tudja. Még hetvenegyben is több fémet raktak bele, mint manapság szoktak. Detroit előbbutóbb kileheli a lelkét. -- Úgy érzi, lebeg: az ö fiatalságukon, a maga pénzén, a júniusi délután ragyogásán, s amit az ígér, hogy a vasárnap elég szép lesz egy jó golfpartira. -- De olyan emberek számára, akik most készülnek összekötni az életük fonalát és megkomolyodni, több kell, mint egy nosztalgiakocsi, azoknak ilyesmire van szükségük, mint ez itt -- és újra rácsap a narancsszin bádogra. A lány fakó-hideg tekintetéből, ahogy ránéz, bosszúságot vél kiolvasni. Bocsáss meg, kicsim, istentelenül unod ezt az álldogálást itt, de ne félj, ha eljön az ideje, te is megmondod a magadét.

Stavros, akiről meg is feledkezett, most odaszól az íróasztala mellől, át a bemutatótermen, amelyet elöntenek a mind vízszintesebb napsugarak. -- Talán szeretnének fordulni egyet. Békességet és csöndet kíván a papírmunkájához.

-- Nincs kedvük kipróbálni? -- kérdi Harry a párocskát.

-- Elég késő van már -- jegyzi meg a fiú.

-- Egy perc az egész. Csak végigmegyünk az úton. Gyerünk. Csak kulcsot kerítek meg egy rendszámtáblát. Charlie, a kék Corolla kulcsa kint lóg a táblán, vagy benn van az íróasztalodban?

-- Hozom -- dörmög Charlie. Föltápászkodik az íróasztala mellől, még mindig hajlott háttal, kimegy a folyosóra a derékmagasságú homályos üveg közfal mögé -- elég csiricsáré újítás, Fred Springer építtette az élete vége felé. Mögötte három sima, süllyesztett ajtó az áldiófa falborításban, az egyik Mildred Kroust, a másik az épp e havi számlázólány, a harmadik meg középütt a Vezérképviselő irodájára nyílik. Az ajtók több-

21

nyíre tárva-nyitva, s Mildred meg a lány ki-be járkál ezt-azt megbeszélni, de Harry is jobban szeret kint álldogálni, a teremben. A régi időkben mindössze három acél íróasztal állt itt, s előttük egy szőnyegcsík; az egyetlen csukott ajtó a cég mosdóját jelezte, a szappanpor-adagolóval, amelyet tótágast kellett állítani, hogy egyáltalán kijöjjön belőle valami. A fogadóterem most kint van, egy külön kalitkában, a váróval egybeépítve, ahol általában édeskevés ügyfél szokott várakozni. A kulcsok, amelyeket Charlie keres, ott lógnak sok más közt -- némelyik az égvilágon semmit se nyit már --, egy olajos ujjak érintésétől elfeketedett kulcstartó táblán, az Alkatrészraktárra nyiló ajtó mellett; az Alkatrészraktárnak, ennek a megrakott acélpolcokkal teli alagútnak, a Karbantartás fémesen visszhangzó barlangjára nyílnak a tolóablakai. Semmi ok nem volt rá, hogy Charlie menjen érte, azon kívül, hogy ő tudja, mi hol van, s hogy az ember egy pillanatra se hagyja magára a vevőt, mert akkor az ostobának érzi magát és hajlamos olajra lépni. Félénkebb, mint az őz, a vevő. Minthogy nem volt egymásnak mit mondaniuk, a fiú, a lány és Harry jobb híján Charlie halk és erőlködő zihálását hallgatja, ahogy visszafelé tart a bemutató Corolla-kulcsaival és a cég rozsdás rugós csipeszre erősített rendszámtáblájával.

-- Vigyem én ki a fiatalokat? -- kérdi.

-- Ne, ülj le és pihenj -- mondja Harry, és hozzáteszi: -- Talán kezdj el zárni hátul. -- A tábla szerint szombatonként hatig vannak nyitva, de ezen a baljós, benzinínséges júniusi napon a negyed hat is épp elegendő. -- Egy perc és itt vagyok.

A fiú megkérdi a lányt: -- Jössz, vagy itt maradsz?

-- Ugyan -- mondja a lány, s ahogy megfordul és a nevén szólítja, a türelmetlenségtől fölfénylik szelíd arca. -- James, Anya vár.

Harry nyugtatja: -- Az egész egy perc csak. -- Anya. Bár megkérhetné, hogy beszéljen Anyáról.

Kinn, a telepen, az élénk szél magával hozza a nyarat. A gyepfoltokon aszfaltszerte vajszín pitypangpamacsok. Fölcsippenti a Corolla hátuljára a táblát, s a fiú kezébe nyomja a kulcsokat. Előrehajtja az utasülés támláját, hogy a lány be tudjon szállni, hátra; közben a lány vászonsortja egy pillantást enged a fél popsijára. Nyúl bepréseli magát az anyósülésre, s elmagyarázza Jamie-nek a műszerfal bizgentyűit, megmutatja

22

azt is, hova lehet beszerelni a magnót. Mindhárom utas inkább magas, mint nem, így a kicsi kocsi zsúfolt benyomást kelt. A Toyota importált mérgében mégis megugratja őket, és megkeresi a helyét a 11 l-es előzősávján. Mintha egy nagy dongó hátán lovagolnának; az ember a zümmögő motor fölön érzi magát. -- Fürge -- ismeri el Jamie.

-- És csöndes is, ahhoz képest -- teszi hozzá Harry és nagyon igyekszik, hogy a lába ne taposson bele a nem létező fékbe a csupasz padlón. Hátraszól a lánynak: -- Jól ül? Ne húzzam előre az ülésemet, hogy több helye legyen? -- A sortja olyan kurta, hogy csoda, ha nem sérti a lába közét. Egészen bevágódik a varrás.

-- Köszönöm, jól ülök így is. Féloldalasán. Megfordulna, hogy hátranézzen rá, de az ő korában már

nem olyan könnyű elfordítani a fejét, s olykor megesik, hogy ébredéskor a nyaka, válla végig fáj, pusztán csak attól, hogy a holtsúlya éjszakahosszat hever az ágyon. Azt mondja Jamienek: -- Ez az ezerhatszázas típus, gyártják ezerkétszázas motorral is, de azt nem szívesen tartjuk, mert nehezen viselné el a lelkiismeretem, hogy valaki kinyiffanjon, csak mert nincs elég tartalék sebessége, ha előzni akar egy teherautót vagy mást ezeken az amerikai utakon. Egyébként igyekszünk minél teljesebb választékot tartani; különben ráfáznék a vevő, ha eljön a kocsicsere ideje. -- Sikerül megfordítania a felsőtestét, hogy hátranézzen a lányra: -- Ezeknek a japánoknak, hiába minden erényük, mégiscsak nagyon kurta a lábuk -- szól hátra. A lány feneke félig a földön, térde fönn a levegőben, kénytelen úgy ülni. Két csillogó fiatal térd az arcától alig néhány ujjnyira.

A lány önkéntelenül elseper a szája elöl néhány odafújt hosszú hajszálat, s kinéz az oldalablakon Nagy-Brewer kereskedelmi nyúlványára. Blikkfangos formában épült büfébódék, s hogy a régi weisertowni országút képe még változatosabb legyen, gyári lerakatok kínálják jutányosán a legkülönfélébb árukat, az esküvői kellékektől a műanyag madárfürdőig. Parkolók, közöttük egy előkertjéből fájón kimeredő furcsa ház, az egyetlen túlélő itt. A konkurrencia -- az Országúti Porsche és Renault, a Diefendorfer Volkswagen, a Hajdani Vörös Csűrnél: Mazda és BMW, a Diamond megyei Autóimport ÜZEMANYAG-TAKARÉKOSSÁG feliratú zászlócskái hívogatón villognak, közben benzinkutak szivattyúi leponyváz-

23

va, s az útsávokon, ahol valamikor a kocsik siklottak be, itattak és siklottak ki, most vontató teherautók parkolnak. Az összhatás, késő délután, ellenséges barikádé. Honnét kerültek a ponyvák? Egyik-másik egész elegánsan szabott, kockaforma vörös vászontasak. Új iparág: a benzinkútponyva-gyártás. Néhány néptelen aszfalttó közt kicsi standokon epret és korai barackot kínálnak. Egy nyúlánk felirat az úttól távolabbra, egy cement kockaház felé mutat; Nyúl még emlékszik rá, hogy ez valamikor Mr. Mogyoró volt személyesen, s egy földszintes beton üzletházra mutatott, ahol a pulton üveg alatt sós dió- és mogyorófélék sorakoztak: amazonmandula és mogyoró, kesudió egészben, s olcsóbb áron a törmelék. Diamond megyében nagyon kedvelik a diót, annyira azonban nem, hogy a bolt meg ne bukott volna. A ház héját feltörték, átépítették kétszer akkorára, átalakult mulatóvá, a reklámtáblát is átfestették, s bár Mr. Mogyoró megtartotta köcsögkalapját, egyebekben frakkos, fehér nyakkendős lumppá változott át. A tábla mostanára, számos csonkítás árán, idétlen női alakot öltött, fekete árnyképpé vált, amelyen semmiféle kidudorodás nem jelzi az öltözéket, fejét hátraveti és az alászálló, buborékba zárt nagy DISC és O mintha elvágott torkából csöpögne. Az efféle hirdetőtáblákon túl az elkopott zöld dombok párafelhőbe burkolódznak, és fakó szántóikon, mikor a kukoricasorok megsűrűsödnek, kiszikkad a föld. A Corolla belseje megmelegszik az összevegyült emberszagtól. Harry a lány hosszú combjára gondol, ahogy befészkelte magát a hátsó ülésre, s úgy véli, vaníliaillatot érez. Vaginaíz, jó volna fagylaltízesítőnek, érdemes volna piackutatást végeztetni.

Zavarja a fiatalok hallgatása. Beletolakszik. Megszólal: Jókora zivatar volt az éjjel. A rádió bemondta, hogy az aluljáró az Eisenhower Avenue és a Hetedik utca közt több mint egy óra hosszat el volt öntve.

Majd azt mondja: -- Tudják, ez nekem hátborzongató, ez a sok bezárt benzinkút. Mintha meghalt volna valaki.

Majd azt: -- Látták az újságban, hogy a Hershey kénytelen volt kilencszáz embert elbocsátani a tehergépkocsi-vezetők sztrájkja miatt? Legközelebb már Hershey-csokoládéért állunk sorba.

A fiú feszült figyelemmel előzi a Freihofer Sütöde kocsiját, s Harry helyette válaszol: -- A belvárosi boltok mind kifelé

24

húzódnak. A város közepén már nem marad semmi, csak a bankok meg a posta. Odatelepítették azt a bolond erdőt, hogy hangulatos bevásárlóközpontot csináljanak, de hiába, mindenki ódzkodik bemenni a belvárosba.

A fiú változatlanul megmarad a gyorssávon, de nem vált át harmadikról negyedikre, talán mert gyorsitani szeretne, vagy mert elfelejtette, hogy negyedik is van. Harry megkérdi: -- Érzi már a kocsit, Jamie? Ha történetesen meg akar fordulni, mindjárt egy útkeresztezés következik.

A lány megérti. -- Jamie, forduljunk vissza. Az úr szeretne hazamenni vacsorázni.

Ahogy Jamie lassít, hogy bekanyarodjék jobbra az útkereszteződésnél, egy Pacer -- a legfaramucibb kocsi az országúton, olyan, mint egy felfordított üveg fürdőkád -- figyelmetlenül balra lendül. Egy hawaii inges kövér Puerto Ricó-i vezeti. A fiú rácsap a kormányra, a kürtöt keresi, hiába. A Toyota valóban muris helyre tette a kürtöt -- a kormány karimáján belül két kis félkörív az, hüvelykujjai elérhető távolságban; Harry gyorsan átnyúl és dudál helyette. A Pacer visszalendül a maga sávjára; a hawaii inges egy sötét pillantást vet hátra. Harry vezényel: -- Jamie, legyen szíves a következő lámpánál befordulni balra, s ha az országutat keresztezte, amint lehet, megint balra, akkor épp hazajutunk. -- Megmagyarázza a lánynak: -- Arrafelé csinosabb a környék. -- Hangosan gondolkodik: -- Mi is az, amit még nem mondtam el a kocsiról? Rengeteg zára van. Ezek a japánok egymás hegyen-hátán élnek, s bolondulnak a zárakért. Semmi kétség, mi is errefelé tartunk, én már nem érem meg, de maguk még igen. Az én kölyökkoromban még eszébe se jutott senkinek, hogy bezárja a házát, most mindenki zárja, csak az az én bolond feleségem nem. Ha egyszer véletlenül bezárná, az biztos, hogy elveszítené a kulcsot. Többek közt azért szeretnék eljutni Japánba, hogy lássam, hogyan zárják a papírházaikat. A Toyota ugyanis megmeghívja a vezérképviselőit, igaz, az én bruttó forgalmam ahhoz nem elég nagy. Szóval. A slusszkulcsot nem tudja kihúzni, csak ha ezt a reteszt itt lenn kioldja. A csomagtartó, hátul, ezzel a kallantyúval nyílik. A tanksapka is kulcsra jár, azt már mondtam. Hallottak arról a nőről, valahol Ardmore tájékán, aki pofátlanul befurakodott a sorba a kútnál, s a pacák mögötte úgy földühödött, hogy a saját, zárható tanksapkáját

25

orvul rázárta a nő tankjára, s a kútnál nem tudták levenni? Úgy kellett elvontatni onnét. A héten történt. Szerintem rászolgált a piszok némber.

Befordulnak kétszer balra, s kiérnek egy kanyargós útra, amelyet szántók szegélyeznek, látják a hantokat, még mind vörösen csillog, ahogy kifordult a barázdából az eke nyomán. Ami üzlet az út mentén akad -- FŰKASZA-ÉLESÍTÉS, VALÓDI PENNSYLVANIAI HOLLAND PAPLAN --, mintha egy korábbi évtizedből származnék, mint amazok ott, a párhuzamosan futó 11 l-es út mentén. Az útpadkán, a postaládák közt, amelyekre szívet vagy boszorkányt festettek, lilán virágzik a szagosbükköny. A dombhátról feltűnnek a szemük előtt Brewer elefántszürke gáztartályai, s a téglavörös házsorok, amint fölfelé tartanak a Mount Judge-ra és elhúznak az oldalán. Összeszedi a bátorságát és megkérdezi a lányt: A környékről való?

-- Inkább Galilee környékéről. Anyámnak farmja van.

És az anyját Ruthnak hívják? Harry a szíve szerint megkérdezné, de mégse teszi, nehogy a lányt megriassza, s önmagát megfossza a kipróbálatlan lehetőség reszketeg izgalmától. Szeretne még egy lopott pillantást vetni rá, hogy lássa, vajon fehér bőre nem őt tükrözi s szemének ártatlan kékje nem az övé-e, de a termete s a szűk kocsi ennek útját állja. Megkérdi a fiút:

-- Figyelemmel kíséri a Phillie eredményeit, Jamie? Mit szól az esti hét-nullához? Az ember nem érti, Bowa hogyan is hibázhatott ennyit.

-- Bowa az, aki olyan rengeteg pénzt kap?

Harry sokkal jobban fogja érezni magát, ha kiveszi a Toyotát ennek az idiótának a kezéből. Minden fordulónál érzi, hogy sírnak a gumik, s a váratlan titok gyűrűről gyűrűre tágul benne; olyan, mint a mag: a mag, ami észrevétlenül kerül a földbe, de ha egyszer gyökeret vert, visszatarthatatlan, létrehozza a beléprogramozott alakot és arányt, beteljesíti a sorsát, ez biztos, akár a halálunk. -- Azt hiszem, maga Rose-ra gondol

-- felel. -- Ő se sokat segített. Az idén nem lesznek sehol, az év csapata a Pittsburgh. A Kalózok vagy a Vasasok, azok mindig győznek. Ott, a pislogó sárgánál forduljon balra. Át a 111-en és hátulról be a telepre. Tehát?

A fiú oldalról keleti embert mutat, vörös füle és vörös orra közt jókora bőrfelület feszül, szeme dülledt, és fénye semmit

26

el nem árul. Aki a földből zsarolja ki a megélhetését, az egyszerűen nem is lehet más, mint rossz természetű, gondolta mindig is Harry. Jamie azt mondja: -- Mint mondtam, sak körülnéztünk. Ez a kosi elég kisinek látszik, de lehet, hogy ez sak szokás dolga.

-- Fordulna egyet a Coronával? Belülről, ezután, valósággal palotának érzi, pedig csak két centiméterrel szélesebb és öttel hosszabb. -- Csodálkozik magán, hogy a „centiméter" milyen könnyen hagyja el a nyelvét. Még öt év ezek közt a kocsik közt, s már japánul beszél. -- De jobb -- mondja Jamie-nek --, ha az ember hozzászokik, hogy egy kicsit alább kell adnia. A régi országúti cirkálóknak lőttek. Sorra cserélik be őket, s mi nem tudunk túladni rajtuk. Nagyban kell kiárusítani, s aki megveszi, virágosládának használja őket. A magáéért csak jóindulatból számítanék be ötszázat, higgye meg. így próbáljuk kisegíteni a fiatalokat. Azt hiszem, pokoli világ vár ránk, s abban egy fiatal pár, mint maguk, aligha engedheti meg magának, hogy kocsit vagy házat vegyen. Márpedig ha az ember nem tudja megvetni a lábát a magunkfajta társadalomnak legalább a legalsó fokán, akkor elveszíti a rendszerbe vetett hitét. A hatvanas évekre úgy fogunk visszaemlékezni, mint a Tündérországra, ahhoz képest, amit még látni fogunk, ha ez most egyenesbe nem jön.

A telep hátsó udvarán pattognak a gumi alatt a laza kövek. Visszakanyarodnak oda, ahonnét a Corolla elindult, a fiú nem leli a retesz gombját, hogy a slusszkulcsot kihúzza, míg Harry újólag meg nem mutatja neki. A lány előrehajol, már szökhetnék, s a lélegzete a színtelen szőrszálakat borzolja Harry csuklóján. Harry inge a lapockájához tapad, csak most veszi észre, hogy áll és kihúzza magát. Mindhárman lassan fölegyenesednek. A nap még mindig süt, de a felhőfoszlányok az égen némi kétséget támasztanak a másnapi, golfpartira alkalmas időjárás felől. -- Jó utat -- mondja Harry Jamie-nek, miután letett róla, hogy bármit is eladhatna neki. -- Egy percre még térjenek be, adok némi irodalmat. -- Benn, a bemutatóteremben a tűző nap átvilágítja a papírtranszparenst, átlátszik a .JíUlGAOHM IM, Stavros sehol. Harry odaadja a fiúnak a VEZÉRKÉPVISELŐ névjegyét és megkéri, hogy írja be a nevét a vevők névjegyzékébe.

-- Mint mondtam... -- kezdi a fiú.

27

Harryt kihozza a sodrából ez a menekülhetnék. -- Az égvilágon semmire nem kötelezi -- mondja. -- Csak annyit jelent, hogy karácsonykor egy lapon Toyotáék minden jót kívánnak. A maga kedvéért kérem. A neve James?...

-Nunemacher -- folytatja óvatosan a fiú és lebetűzi. 2. számú bekötő út, Galilee.

Harry kézírása romlott az évek során, ráng a keze feje hosszú karja végén, ami még mindig nem elég hosszú, hogy világosan látná, mit ír. Olvasáshoz ugyan szemüveget visel, de hiú hozzá, hogy mások előtt föltegye. -- Megvan -- mondja, s egy kicsit túlságosan is fesztelenül fordul a lány felé. -- Oké, ifjú hölgy, és a magáé? Ugyanúgy hívják?

-Jaj, dehogy -- mondja a lány és kuncog. -- Engem hagyjon ki.

Valami merészség csillan a két hűvös, nyílt szemben. Tekintete, ahogy a nőké szokott, csacsimód, kitérőén körbejár. Mikor végre megállapodik, van valami szexi az alsó szemhéja állásában, s alatta a kialvatlanság árnyékában. Orra egy kissé fitos. -- Jamie a szomszédunk, én épp csak hogy vele jöttem, s ha az idő engedi, szeretnék egy napozót nézni Krollnál.

Rég elásott valami villan a fény felé. A nap ma úgy esik, hogy épp a polcot éri, ahol a Springer Motors tiszteletdíjai várják leendő tulajdonosaikat; súlytalan, könnyű fémfelületükön megcsillan a tojásdad dombornyomás. Tartsd meg a neved, te kis kurva, ez még mindig szabad ország. Ő azonban odaadta neki a magáét. Elvette a névjegyét Jamie széles vörös kezéből, s gyerekesen felcsillanó tekintete a betűkről az arcára, majd a távoli falnak arra a részére siklik, ahol a kiakasztott régi újságkivágásokat sárgítja, pirítja barnára az idő. Megkérdezi:

-- Ugye maga valamikor híres kosárlabdázó volt?

A kérdésre nem könnyű válaszolni, olyan régre nyúlik vissza. Azt feleli: -- Időtlen időkkel ezelőtt. Miért kérdi, talán hallotta a nevemet?

-- Á dehogy -- hazudik vidáman a régmúltból jött látogató.

-- Csak meglátszik magán.

Mikor elmentek, s a Country Squire kiringatódzik lágy lengéscsillapítóin, Harry használatba veszi a mosdót Mildred Kroust ajtaján túl, a fele magasságáig homályos üveg folyosón, s összetalálkozik Charlie-val, aki zárt és épp visszafelé tart. De

28

lopni így is lopnak, és a százalékokba titokzatos hézagok hasítanak. A pénz elfolyik, mint egy lukas vödörből: még ott sincs, máris csöpörög. -- Mit szólsz a lányhoz? -- kérdi Harry, a bemutatóteremben.

-- Amilyen rossz a szemem, már nemigen látom a lányokat. És ha látnám is, amilyen állapotban vagyok, akkor se tudnék mit kezdeni velük. Ügy néztem, nagydarab és kuka. Nyakigláb.

-Annyira nem kuka, mint a bumburnyák, akivel jött mondja Harry. -- Uramisten, az ember sírni tudna, ha látja, hogy a lányok kikbe képesek beleesni.

Stavros busa fekete szemöldöke fölszalad. -- Igen? Más talán épp a fordítottját állítaná. -- Leül az íróasztalhoz, végezni a dolgát. -- Manny beszélni szeretne veled arról a Torinóról, amit bevettél cserébe.

Manny a Karbantartás vezetője, kurta, hajlott hátú ember, orrán fekete pórusok, mintha az orrával ásná át magát a napi piszkos munkán. Harryre persze neheztel, mert hála annak, hogy elvette Springer lányát, most ott téblábol a napon a bemutatóteremben és rozoga Torinókat fogad el cserébe, fizetségül. -- Nekem is szólt, hogy nincs síkban a két első kerék.

-- Szentül meg van győződve, hogy a szeleppel is baj van. És azt hiszi, a tulaj visszaállította a mérföldszámlálót.

-- Mit tehettem volna, a palinak ott volt a kezében a forgalmi, nem számíthattam érte kevesebbet, mint az árjegyzék! árát. Ha én nem adom meg, megadja Diefendorfer vagy az országúti Porsche, arra mérget vehetsz.

-- Ellenőriztetned kellett volna Mannyvel, ő az első pillantásra meg tudta volna mondani, hogy karambolos. S ha kiszúrja, hogy az ürge megpróbált átverni, a csibész máris védekezőállásba szorult.

-- Nem tudja elöl valahogy megterhelni? Akkor majd nem látszik, hogy szitái.

Stavros türelmesen széttárja a két tenyerét az íróasztal olajzöld lapján. -- Ez tisztesség dolga. A vevő, akinek a nyakába varród, soha vissza nem jön, azt mondhatom.

-- Akkor mit tanácsolsz?

-- Add tovább árengedménnyel a pottsville-i Fordnak. Kerestél rajta kilencszázat, megengedheted magadnak, hogy kettőről lemondj, inkább, mint hogy Manny falazzon neked.

29

Kénytelen az alkatrészt megjelölni, hogy a részlegét fedezze, de ha az Ford-alkatrész, akkor már van rajta jelzés. Pottsvilleben majd bevonják viasszal, s valami kölyköt egy hétre boldoggá tesznek.

-- Jól hangzik. -- Nyúl szeretne már kívül lenni, élvezni az esti levegőt, s a lányáról álmodozni. -- Ha rajtam állna -- mondja Charlie-nak --, már adnám is tovább az összes amerikai kocsit, úgy, ahogy bejön. A kutyának se kell, a feketék és Puerto Ricó-iak kivételével, de azok is fel fognak ébredni egy szép nap.

Charlie nem ért vele egyet. -- Még mindig kereshetsz a használtakon, csak szúrd ki, hogy hol. Fred azt mondta annak idején, minden kocsira kerül vevő, csak többet nem szabad számolnod egy becserélt kocsiért, mint amennyit készpénzben fizetnél érte. Mert az is kápé, tudod. A pénz az pénz, még ha nem is nyálazod a bankót. -- Hátradönti a székét, hadd csikorduljon meg az asztallaphoz nyomott tenyere. -- Mikor én Springerhez beálltam hatvanháromban, semmi mást nem árultunk, csak használt amerikai kocsit, idegent az ember nem is látott ilyen messze a parttól. Az utcáról jöttek be a kocsik, mi átdukkóztuk, összepofoztuk őket, s nem volt gyártó, aki előírta volna, hogy melyikért mennyit kérjünk. Borotvaszappannal kiírtuk az árat a szélvédőre, s ha egy hét alatt nem ment el, letörültük és újabbal próbálkoztunk. Se vám, se valutaleértékelés; szép tiszta aki-birja-marja üzlet.

Emlékek. Szomorú látni, hogyan rohad Charlie agya. Harry tisztelettudón kivárja, amíg Charlie-nak elszáll a hangulata, majd, csak úgy, megkérdi: -- Charlie, mit gondolsz, ha lányom volna, az milyen lenne?

-- Csúf -- mondja Stavros. -- Tapsifüles.

-- Muris lehet, ha az embernek lánya van, nem?

-- Kétlem. -- Charlie fölemeli a két tenyerét, s a széke lába a padlón koppan. -- Nelsonról hallottál valamit?

Harryt elfogja az indulat. -- Sokat nem, Istennek hála mondja. -- A kölyök sose ír. A legutóbbi hír, hogy a nyarat Coloradóban tölti egy lánnyal, akit úgy csípett fel. -- Nelson az Ohiói Állami Egyetemen tanul, Kentben, college-ba jár, hol igen, hol nem, s bár novemberben múlt huszonkettő, még hiányzik egy éve az alapvizsgához.

-- Miféle lány az?

30

-- Tudja a jó ég, én képtelen vagyok őket nyomon követni. Egyik szörnyűbb, mint a másik. Volt egy iszákos süldő lány. A másik jövendőt mondott, kártyát vetett. Azt hiszem, ráadásul vegetáriánus volt, de lehet, hogy az egy harmadik. Azt hiszem, azért csípi fel őket, hogy engem tönkretegyen.

-- Csak ne mondj le a srácról. Olyan, mint te voltál.

-- Uramisten, micsoda ötlet.

-- Menj csak nyugodtan. Én még szeretnék végezni. Majd zárok.

-- Jó. Megnézem, mit égetett oda Janice vacsorára. Nincs kedved átjönni, arra, ami van? Örülne neked.

-- Kösz, de Manna mou számít rám. -- Anyja, maga is megrokkanván, most Charlie-val él, az Eisenhower Avenue-n, az ő lakásában, s ez, minthogy Harry az anyósával lakik, újabb kötelék kettőjük között.

-- Oké. Minden jót, Charlie. Viszlát hétfőn, a taposómalomban.

-- Minden jót, bajnokom.

A nap még mindig aranylik odakint, óarany, Harry sokasodó éveinek sugárfénye. Annyi nyarat látott jönni és elmúlni már, hogy eggyé vált szívében az érkeztük-elenyésztük, bár most se tudja még nevükön nevezni a gyomokat, amelyek az évszakok fordultán virágoznak, sem a rovarokat, amelyek úgyszintén előre meghatározott rend szerint bukkannak fel, zabálnak és pusztulnak el. Azt tudja, hogy júniusban véget ér az iskola, megnyílnak a játszóterek, és ha férfi az ember, újra meg újra gyepet kell nyírnia, ha meg gyerek, kint játszhat a szabadban, miközben a nyájas szülői konyhán edények csörrennek, s a holdat, ha felnézel, a kék égen is fölfedezheted, térdeden meg titokzatos módon felbukkan a kutyatej ezüst pöttye. Szerencséd lesz. Júniusban több kocsi megy el, mint valaha; egy évi háromszáz kocsit forgalmazó kereskedő esetében ez huszonöt darabot jelent -- eddig huszonegyet, s a hónapból még hat munkanap hátra van. Átlag nyolcszáz bruttó hasznot számítva ez húsz darab ezres amiből lejön huszonöt százalék eladói jutalék bér és prémium tehát marad tizenöt mínusz nyolc-tízezer azoknak a kis kurváknak a bérére akik a számlázáson jönnek-mennek az egyiket Cissynek hívják a lengyelt azzal pár éve odáig jutottak hogy össze-összedörzsölték a feneküket ahogy lassan elmentek egymás mellett a folyosón meg

31

a bérleti díj mert az öreg Springer nem hitt az olyan tulajdonban ami banktulajdon is lehet de a jelzálogot neki is ki kellett fizetnie és öregem a kamatláb előbb-utóbb mindenkit hazavág ahogy megugrott újabban az a két számjegyes kamat amit a Brewer Trust szed már évek óta és a tizenkét százalékból meg le kell számítani azt a két-három százalékot ami veszteségtartalékként visszajön s amit senki se szeret csúszópénznek hívni ám az adóhivatal adóköteles keresetként tart számon meg hozzá a villany mert az a Sun-20 001 diagnosztikai kompjúter ami Mannynek annyira kellett sokat megeszik ám meg az a sok villanyszerszám is mert egy csavaranyát manapság meg nem húznának kézzel egy kormánykeréken a szerszámnak okvetlenül pneumatikusnak kell lennie rrrrrrrt meg a fűtés ez alól Istennek hála pár hónapig mentesülünk ezek a kurva arabok megölnek minket és az emberek a világért nem húznának szvettert a munkaruhájuk alá a fiatal szerelők a legrosszabbak azt mondják elvesztik a tapintásukat az ujjuk hegyén meg itt ez a betegségbiztosítás ez is gyilkos dolog az ára megy fölfelé hogy a kórházak azokat is életben tarthassák akik igazában meghaltak már amolyan szerencsejáték ez amit a Betegbiztosító számlájára űznek és hozzájön még a hirdetés az ember néha elgondolkozik ér-e valamit a múltkor olvasta hogy becsült haszna a bruttó forgalom másfél százalékára rúg de nézze csak meg az ember a vasárnapi lap kocsikínálat-rovatát akkora zsibvásárt még sose látott mintha nem volna elég az árak egyszerű felsorolása meg a kereskedő árnyéka ahogy az öreg Springer mondta ha a Rotary Klubban meg a belvárosi vendéglőkben ismerik igazán meg kéne engedni hogy ezt üzleti költségként leszámolja abból a heti négyszázhetvenötből amit kifizet magának hisz abból jön le az az évi három-négy elfogadható öltöny amiben meg lehet jelenni és amit többé már nem a Krollnál vesz mert nem kedveli azt az eladót aki a kövér derekát megmérte Webb Murkett tud egy jó kis boltot a Pine Streeten az áruja van olyan mintha mértékre készült volna nem is számítva az ingatlanadót meg azt hogy kölykök kővel dobálják légpuskával lövöldözik le az üveg cégtáblát igazán ideje visszatérni a fához a cementbe ágyazott fához de a Toyota országos központjának megvannak az előírásai szóval, hol is tartunk, mondjuk számolhat havi kilencezerrel, amiből a változó és állandó költségek összegét levonva nettó négy ma32

rád neki, ebből még le kell számítani egy újabb ezrest az infláció, a lopás és az előre nem látható költségek fedezetére, ám még mindig marad három, amiből ezerötszáz Springer mamáé, ezerötszáz Janice-é meg az övé, plusz a kétezer fizetés, míg szegény apa annak idején minden reggel negyed nyolcra járt be a nyomdába heti negyven dollárért, s ezt akkor még nem is tartották rossz pénznek. Harry töpreng, vajon az apja mit gondolna, ha most látná őt így, gazdagon.

1978-as ötajtós luxus Coronája ott parkol a helyén. Metallvörös, azazhogy barnás, olyan, mint az állott paradicsomleves. Ha a japánok valamiben gyöngék, hát az a szinérzékük: az ő metallbronzuk Harry szemében karbolbarna, a metallmentazöldjük olyasvalami, amilyennek az ember a ciánt képzeli, s amit bézsnek mondanak, az közönséges citromsárga. Annak idején, a háborúban, minden karikatúra vastag szemüveggel ábrázolta a japánokat, s most elgondolkodik, hogy ha ez igaz, akkor aligha láthatnak valami jól, azért esnek a színeik mind a szivárvány színei közé. A Coronája akkor is kellemes masina. Szilárd nagykocsi-érzést kelt, párnázott kormánykereke dönthető, gyárilag beszerelt quadrofon-rádiója háromsávos, vezetőülésének kényelmét szabályozható gerinctámasz is fokozza. Harry a rádiót élvezi legjobban, ahogy felhúzott, bezárt ablakokkal átsiklik Breweren, áramlik körülötte a szervomotoros szellőztetés légárama, s a kocsi négy sarkából, mintha az elme báltermének négy sarkából szólna, zeng a disco-muzsika. Eleven és gyöngéd muzsika ez, Nyulat arra emlékezteti, amit középiskolás korában játszott a rádió, a Magasan jár a Holdra, ahogy a klarinét, vagy amint akkor hívták, az édesgyökérnyalóka hangja beleolvadt a messziségbe, meg a Játsszuk meg a Ritzet dallamára, mely nagyvárosi eleganciájával annyira más volt, mint a hatvanas évek country-zenéje -- az megpróbálta visszavinni az embereket a múltba és jobbá tenni, mint amilyenek. Fekete lányok kántálnak bádogcsengésű hangon képtelen szavakat az erősítőn gerjesztett lüktető ritmus fölött, s ez tetszik neki, szívesen gondol ezekre a valószínűleg detroiti fekete lányokra, a fiúik ott szerencsétlenkednek a szerelőszalag mellett, az ő fiitterektől csillogó ruhájuk meg lüktetve veri vissza a forgó disco-fények egyre váltakozó színeit. Legalább oda el kéne menniük Janice-szel, a DISCÓ-ba a 11 l-es úton, amit vagy századszor fedezett ma fel, de bemenni még sose

33

mert. Gondolatban megpróbálja Janice-t, a színes bőrű lányokat és a pergő fényeket összehozni, de a kép széthullik. Szúnyogra gondol. Tíz éve, hogy ez a kis fekete ember betoppant az életébe, s egy eszeveszett ideig náluk lakott, vele meg Nelsonnal. Szúnyog már halott, most tudta meg, áprilisban. Valaki névtelenül, egy hosszú, bélyeges borítékban, amilyen minden postán kapható, takaros, könyvelő vagy tanító kezére valló, golyóstollal rajzolt, nyomtatott nagybetűkkel megcímezve, elküldött neki egy ismerős betűkkel szedett hírt, a breweri Fat-ból vágta ki, ahol annak idején Harry gépszedő volt, amíg csak el nem avult a gépszedés:

VÁROSUNK EGYKORI POLGÁRÁT MEGÖLTÉK PHILADELPHIÁBAN

Hubert Johnson, volt breweri lakos, rendőrökkel vívott állítólagos tűzharc után belehalt lőtt sebeibe a philadelphiai Központi Közkórházban.

Johnson a jelentés szerint elsőként lőtt rá a feljelentés alapján föltételezett egészségügyi és lakásjogi szabálysértéseket felülvizsgáló rendőrökre az állítólag Johnson vezetése alatt tevékenykedő vallási kommunában, amelynek Megváltónk Most Adj Szabadságot Családjának tagságához számos fekete család és fiatalember csatlakozott.

A szomszédok sokszor panaszkodtak kései éneklésük és rendbontó viselkedésük miatt. A Megváltónk Most Adj Szabadságot Család a Columbia Avenue-n működött.

JOHNSONT KÖRÖZTÉK

Johnson ellen, akire a helybeliek „Szúnyog" néven emlékeznek, de aki a Farnsworth nevet is viselte (utolsó lakhelye városunkban a Plum Streeten volt), több rendbéli panasz alapján körözést adtak ki, amint azt városunk rendőrsége is megerősíti. Román Surpitski rendőr hadnagy (Philadelphia) tájékoztatta tudósítónkat, hogy sem neki, sem embereinek nem volt más választásuk, mint hogy Johnson lövéseit viszonozzák. A lövöldözés során szerencsére sem rendőr, sem más „kommuna"-tag nem szenvedett sérülést. A távozó polgármester, Frank Rizzo irodája nem volt

34

hajlandó a történtekhez megjegyzést fűzni. „Manapság már kevesebb ilyen elmeháborodottal akad dolgunk, mint régebben" -- jelentette ki Surpitski hadnagy.

A kivágás mellé egy sort sem mellékeltek. De küldője bizonyára ismerte őt, tudnia kellett valamit a múltjáról, figyelemmel kellett kísérnie az életét, mint ahogy bizonyára Szúnyogét is. Hátborzongató. Szúnyog halott, valamiféle fény elköltözött a földről, egy merész ígéret, hogy valamikor majd minden másképpen lesz. Szúnyog ezt is megjósolta, a saját korai halálát. Harry utoljára egy szántón látta őt, a kukoricatarlón vágott át, böngésző varjak közt. De ez olyan rég volt, hogy amikor az idén, áprilisban kezébe vette az újságkivágást, úgy érezte, alig különbözik bármi más híranyagtól vagy azoktól az újságból kivágott s róla szóló sporthírektől, amelyek bekeretezve lógnak a bemutatóteremben. Meghalnak az ember énjei is. Az a része, amelyet Szúnyog megbabonázott, elszáradt már és más rakódott rá. Életében nem ismert közelről más feketét, s ami azt illeti, túl minden kellemetlenségen és szorongáson, igazában hízelgőnek találta ennek az angyalként leszálló, ellenséges idegennek a figyelmét. Harry úgy érezte, ez a dühös ember új megvilágításban látta őt, mintha csak röntgensugárral világította volna át. Pedig biztos, hogy őrült volt, végeláthatatlanul, szertelenül sokat követelt, s így, hogy meghalt, Nyúl nagyobb biztonságban érzi magát.

Ahogy otthonosan ül a lezárt, gondosan összeszerelt és jól épült kocsiban, Brewer tiszteletre méltó városa úgy pereg le a kocsi csukott ablakain túl, mint egy némafilm az autósmoziban. A 11 l-esen a folyóparton megy végig West Brewer felé, ahol valamikor Szúnyoggal lakott, aztán átvág a Weiser Street hídján, aminek nemrégiben valami elhunyt polgármester nevét adták, de az új nevét a kutya se használja, majd, kikerülendő azt a szökőkutas, nyírfás sétálóutcát, amit a várostervezők állítólag azért telepítettek a belváros két legnagyobb háztömbjének helyére, hogy a belvárost új életre keltsék (a vicc szerint kétszer annyi fát ültettek, mint kellett volna, arra számítva, hogy a fele úgyis elpusztul, de majdnem mind gyökeret vert, így valósággal őserdő nőtt a város közepén, megszaporodtak a rablótámadások és a részegeknek, narkósoknak volt hol kialudni a mámorukat), levág balra a Harmadik utcán, aztán át

35

azon a néhány utcasaroknyi lakónegyedszerű településen, ahol javarészt szemorvosok rendelői működnek, s így tér rá arra az átlós főútvonalra, amely a régi gyárak és rendező pályaudvarok környékét szeli át, és Eisenhower elnök nevét viseli. Brewer a vasutak és a szén műve. A városban, mely valaha Pennsylvania negyedik legnagyobbjának számított, de mostanra már a hetedik helyre csúszott vissza, különféle építmények árulkodnak mindenfelé a kimerült energiáról. Hatalmas, formás gyárkémények, amelyek fél évszázada nem eregetnek füstöt. Cikornyás öntöttvas lámpaoszlopok, amelyek nem világítanak a második világháború óta. Weiser alsó háztömbjeit potom pénzért, tizedáron vesztegették, s az egyetlen új üzleti létesítmény a Schoenbaum temetésrendező cég fehér téglás, ablaktalan nagy toldaléka. A régi textilgyárakat átadták ruházati alkalmi áruházak céljára, s most hemzsegnek a harsány és csiricsáré GYÁRI VÁSÁR feliratoktól meg az olyan jelszavaktól, hogy Itt egy dollár még egy dollár. Holdszám húzódnak a halott vasúti vágányok, javítóműhelyek, vonatkerékhalmok és üres tehervagonok, a város szívébe ékelődve, akár egy nagy rozsdás tőr. Mindez a múlt században jött létre, a vasnak és téglának ez a robbanása, olyanok keze nyomán, akiket ma óriásoknak látunk, s itt, ebben a városban, ahol más új épület nincs, csak temetkezési vállalat, kormányhivatal, munkaközvetítő és toborzóiroda, épségben megmaradt.

Túl a rendező pályaudvarokon és a Hetedik utca aluljáróján, amit tegnap elöntött az esővíz, az Eisenhower Avenue meredeken emelkedik a német munkások takarék- és hitelszövetkezeteinek pénzén épült szilárd lakóházak zsúfolt sorai közt, amelyeken csak a félköríves, színes üvegű legyezőforma világítóablakok álltak ellent az alumínium ablakredőnyöknek, a műkő falazat későbbi rétegeinek: az itt lakó lengyeleket és olaszokat kiszorították a feketék és spanyolok, akik Harry fiatalkorában még a lenti, folyóparti háztömböket tartották megszállva. A maguk idegen nyelvén gondolkodó sötét bőrű fiatalok bámulnak ki az utcasarkokon a régi szatócsüzletek háromszögű kőtornácairól.

Az eltűnt fehér óriások, mikor Brewert e rácsformába öntötték, a magasabban fekvő utcákat, amelyeket az Eisenhower sugárút keresztez, gyümölcsnevekre meg az évszakok neveire keresztelték: Tél, Tavasz és Nyár utcának, de Ősz utcának

36

nem. Húsz évvel ezelőtt Nyúl a Nyár utcában lakott egy nővel, Ruth Leonarddal. Ott nemzette a lányt, akit ma látott, ha ugyan valóban az ő lánya az. Nincs menekvés; a bűnünk, a magvunk visszatér. A disco-muzsika most a Bee Gees együttesre kapcsol át, ezekre a fehér férfiakra, akiknek sikerült a csoda, úgy énekelnek, mintha fekete nők volnának. Szól az Életben maradni, hangerősítővel gerjesztett lüktetés és alatta a sajátos orrhangú sirám: az örök John Travolta. Nyúl még mindig úgy gondol vissza Travoltára, mint a Büdösdisznók egyikére Mr. Kotter osztályából, de akárhogy is, a múlt nyáron az Egyesült Államok egy darabig szőröstül-bőröstül az övé volt, s minden kis fruska tizenöt alatt arra vágyott, hogy az a bizonyos hajdani Büdösdisznó hágja meg egy Brooklynban parkoló kocsi hátsó ülésén. Tulajdon lányát képzeli a Corolla hátsó ülésére, a tövig csupasz lába szárával. Vajon a szeméremszőrzete ugyanolyan borostyánszínű-e, mint az anyjáé volt? A görbületet, ahol mintha az egész nő megbújnék egyetlen ujjnyi térben, valamiféle sarkon túl, a zsenge görbületet, ahol nem lóg semmiféle kék eres randa pénisz, mint kolbász a kampón. A szeme kék, akár az övé; még elgondolni is csudálatos, hogy őbelőle, Harryből ilyen kis kurva bújt elő, gének útján érkezett titkos üzenet, ily messziről, ennyi év és ennyi jövés-menés után, a növekvés, a napról napra élés, az életben maradás istenverte alagútján át. Jobb, ha nem is gondolkodik rajta, túlságosan is eltold céltalan izgalommal. S mindezt valami muzsika teszi.

Egy dupla fényszórós kocsi, egy sárga LeMans azzal a nagy függőleges rúddal az orr-rácsa közepén, oly szorosan ráakaszkodik, hogy inkább behúzódik egy leparkolt kocsi mögé és előreengedi a csibészt: pici felszegett orrú szőke arcéi, ez manapság ugyancsak gyakori: akit gyűlöletes országúti betyárnak hisz az ember, arról kiderül, hogy kislány, a lánya valakinek, és nyafkán méla, üveges tekintetéről látszik, hogy fogalma sincs, milyen erőszakos, egyszerűen csak szeretne odaérni valahova. Mikor Nyúl vezetni kezdett, az út tele volt vén trotykosokkal, akik túl lassan vezettek, most viszont mást se látni, csak fenemód repesztő, tolakodó kölyköket. Legyen nekik, ez a jelszava. Lehet, hogy egy mérfölddel odább fönnakadnak egy telefonpóznán. Bár akadnának.

Ez az út beviszi a méltóságteljes Breweri Középiskola, a

37

Kastély környékére; az, ha jól emlékszik, 1933-ban épült, az ő születésének évében. Ma nem építenék meg, nem hisznek a nevelésben, sőt, azt mondják, a zéró-szaporulat közeledtével már ma sincs elég diák, hogy megtöltse a meglévő iskolákat, s kénytelenek becsukni egy sor elemit. Idefönt a városépítők már kifogytak az évszakokból, s a fák neveit vették elő. A Fehérakác Boulevard-t, a Kastélytól keletre, gyeppel övezett házak szegélyezik, bár a köz, ami elválasztja őket, oly keskeny és sötét, hogy nap híján elpusztulnak a rododendronok. A jobb módúak élnek idefönt, a csontsebészek, jog-keselyük és a nagy gyárak középvezetői, akiknek nem volt annyi eszük, hogy idejében délre költözzenek, vagy később származtak ide. Ahol a Fehérakác Boulevard bekanyarodik a Városi Parkba, neve Cityview Drive-ra változik, ami panorámát ígér, jóllehet a fák idővel annyira megnőttek, hogy kilátás innét alig maradt, Brewert teljes terjedelmében csak a Pinnacle Hotelből lehet látni, a Csúcs-szállóból, a mai vandalizmus és rettegés fészkéből, ahova ők régen táncolni és csókolódzni jártak. Egyszerkétszer Ruthszal is volt a Pinnacle-ben. A talpfa lépcső már alighanem elkorhadt. Ruth levetette a cipőjét, mert magas sarka befúródott a talpfák között a kavicsba, még emlékszik, mint emelgette városi-fehér s az ő szemében meztelennek tetsző lábát a szeme előtt. Azelőtt kevesebb is boldoggá tette az embert. A parkban egy emlékművé átalakított második világháborús tank áll, ágyúját a teniszpályára szegezi, ahol a hálókat, még a játszótérkerítésből csinált vashálókat is, folyton leszaggatják, eltördelik. Hogy micsoda erőt fejtenek ki ezek a fiatalok, csak hogy pusztítsanak. Ő is ilyen volt ebben a korban? Az ember nyomot akar hagyni. A világ lerombolhatatlannak látszik, s nem lehet kitörni belőle. Legyen nekik.

Piros lámpa, majd balra bekanyarodva Harry gerendavázastornyos század eleji házak előtt húz el, ezeket akkor építették, mikor az emberek még zsirardikalapot hordtak, kézzel keverték a fagylaltot és biciklin jártak, aztán egy bevásárlóközpont, ahol egy négytermes mozikombinát hirdeti magasan fönn, ahol a betűket már nem lehet lelopni a tábláról, hogy IDEGEN HOLDJÁRÓ -- FŐMÜSOR: MENEKÜLÉS AZ ÁLCÁT ARAZBÓL. Egyik sem olyan, hogy szeretné megnézni, bár kedveli Streisand göndör haját és zsidós orrát, sőt nemcsak az orrát, hanem a zsidós hanglejtését is, ami izgatja, talán attól

38

van ez, hogy a választott nép lánya, mert a zsidók (legalábbis az a néhány ember, akit ismer közülük) mintha jobban otthon éreznék magukat a földön, mintha több volna bennük a spiritusz. Fura dolog ez Streisanddal, hogy ha nem egy Sharifforma egyiptomival játszatják együtt, akkor csakis egy szuperfehér, angolszász protestáns küllemű férfi lehet a partnere, teszem azt Ryan O'Neal, ugyanez a helyzet Woody Allennel is, de Diane Keatonban aztán semmi zsidós nincsen, bár a haja neki is göndörödik, úgyhogy mit tudhatja az ember.

A muzsika elhallgat, következnek a hírek. Egy fiatal női hang olvassa fel, olyan orrhangon, mintha tudná, hogy csak az időnket lopja. Üzemanyag fuvarozók. Folytatódik a. vizsgálat a Three-Mile Island-i atomerőmű üzemzavarának ügyében. Módosították a Skylab valószínű földet érésének időpontját. Megtagadták a halálra ítélt floridai gyilkos kivégzésének halasztását. Nagy-Britannia Liberális Pártjának volt vezetőjét fölmentették a vád alól, miszerint felbujtott volna valakit korábbi fiúszeretőjének meggyilkolására. Ez bosszantja Nyulat, bár felháborodását, hogy ez a nagyképű buzi ép bőrrel ússza meg, elmossa a hírekben szereplő következő bűnügy: ezt egy baltimore-i orvos követte el, akit azzal vádolnak, hogy golfütővel megölt egy kanadai vadiudat. A vádlott azt állítja, fuvolázza orrhangon a közömbös női hang, hogy véletlenül találta el golflabdával a libát, s csak azért csapta agyon a golfütővel a sérült jószágot, hogy szenvedésének véget vessen. A hang végezetül fölteszi a kérdést: -- Kegyelemcsapás, vagy aljas indokból elkövetett lúdölés? -- Hangosan elneveti magát, egyedül, a kocsiban. Ezt nem szabad elfelejtenie, holnap majd elmondja a bandának a klubban. Holnap sütni fog a nap, nyugtatja meg a nő, közölvén az időjárást. -- Most pedig halljuk a bombasikert, parttól partig, a Vigyázat, forró!-t Donna Summer, a disco-királynő előadásában!

Csak ülök és várok, egyre csak sóvárgok. Bár fölhívna már, akit úgy szeretek...

Nyúlnak tetszik a kórus, ahogy a lányok a háttérből bekapcsolódnak, az ember szinte látja, hogy valami párás nagyvárosban, az utcasarkon gumit rágnak, s ki tudja, még mit:

39

A forró az esetem Forrón szeretem Csak a forró kell nekem Mert forróóóón szeretem

Donna Summert mégis akkor szerette legjobban, mikor azokon a régi lemezeken olyan nőiesen lihegett, zihált, sóhajtozott, mint aki mindjárt elélvez. De lehet, hogy nem is ő volt az, hanem valami másik karcsú fekete csibe. De mégiscsak ő volt, úgy rémlik.

Az út felöld a 422-es számot, nagy ivben megkerüli a Mount Judge tetejét, meredeken lejt lefelé a hegy jobb oldalán, rálátni a viaduktra, amelyen át a vizet hozták valamikor a megye északi részéről, át a széles fekete Running Horse folyón. Két benzinkút jelzi Mount Judge község kezdetét; Harry, ahelyett hogy megmaradna a Philadelphiába vezető 422-esen, letér róla, be a központba a gránit baptista templom mellett, aztán rézsút fel a Jackson Streetre, majd három utcasaroknyira jobb felé egyenest a Joseph Streetre. Ha még két utcasarokkal tovább menne a Jacksonon, elhaladna a régi házuk előtt, az első ház befelé, a Juharfa utca sarkától számítva, de azóta, hogy Apa elment, miután évekig húzta Anya nélkül, megcsinált mindent a kertben, takarított, főzött magának, amíg csak a tüdőtágulása annyira nem romlott, hogy valahányszor rányitott, mindig ott lelte a karosszékben, kétrét görbedve, mint a begörbült tenyér, ha széltől óvja a könnyező gyertyát, Nyúl ritkán hajt erre: akiknek Mim meg ő eladta a házat, a borítódeszkákat ocsmány almazöldre festették, s egy ibolyántúli növénysugárzót akasztottak ki a nagy elülső ablakba. Akárcsak a többi breweri fiatal pár, aki azt hiszi, egy sorházon akármi elmegy, fő, hogy minél csiricsárébb legyen, s hogy szívességet tesz a világnak, ha beköltözik. Harry nem szívelte az ürge kiejtését, frizuráját, otthoni viseletét; ám az árat, amit fizetett, annál inkább: ötvennyolcezret azért, ami Anyának és Apának 1935-ben négyezer-kettőszázba került. Még azután is, hogy Mim magával vitte Nevadába a vételár őt megillető felét, fájdalmas érvágás volt a tökenövedék-adó, a fél vételár felének majd a fele, vagyis hétezer dollár, a telekátirásról meg az ügyvédi költségről nem is szólva, mert ezek mindenhova beteszik a lábukat, ahol a pénz gazdát cserél; annak idején, hogy

40

a tőkenövedék-adót elkerüljék, könyörgött Janice-nek, hogy vegyenek új házat, csak maguknak, talán valahol a nyugatbreweri Penn Parkban, a teleptől ötpercnyire. De nem, Janice hallani se akart arról, hogy a Mamát cserbenhagyja: Springerek befogadták őket, amikor nekik nem volt házuk, amikor a saját házuk leégett, házasságuk zátonyra futott, és Harry is még csak mint segédeladó kezdte pályafutását a cégnél, körülbelül abban az időben, hogy Apa meghalt, és Nelsont épp elég megrázkódtatás érte már addig is, és a zűrös korszak annyi keserves utóhatása parázslón Brewer innenső végében, a kihallgatás és rendőri nyomozás Jill ügyében, és Jill szülei, akik képesek lettek volna pert indítani, onnan Connecticutból, és a biztosítótársaság is vonakodott kifizetni a kártérítést a gyanús körülményekre hivatkozva, és végül szegény Peggy Fosnachtnak kellett megesküdnie, hogy Harry vele volt, s így a tűz nem lehetett az ő műve, mindezt egybevetve jobbnak látszott, ha behúzzák a nyakukat, és elbújnak a nagy stukkódíszes házban a Springer név mögé, aztán a hetekből hónapok lettek, a hónapokból évek, anélkül hogy a fiatal Angstromék máshova, a sajátjukba költöztek volna, aztán Fred váratlanul meghalt, Nelson meg elment a college-ba, s úgy tetszett, ezután jobban elférnek, s ezután végképp semmi ok sincs a költözködésre. A ház, a hitványka gyeppel körülvett Joseph Street 89., a terebélyes fák alatt, Harryt mindig a boszorkány süteményből épült vaníliás kifli falú és meredeken lejtő csokoládés nápolyi tetejű házára emlékezteti. Bár a ház kívülről nagynak látszik, földszintje zsúfolva a Springer mama pereputtyától, a Koernerektől örökölt bútorokkal, s a redőnyök mindig félig lehúzva; a befüggönyözött hátsó verandán és azon a kis emeleti szobán kívül, amely Janice-é volt lánykorában, majd öt évig Nelsoné, amíg el nem ment a Kentre, nincs egy zug a Springer-házban., ahol Harry úgy erezné, a maga levegőjét szívja, úgy erezné, könnyen eléri a fény.

Körbekerül a lazuritmurvás bekötő úton, és beállítja a Coronát a garázsba a 74-es tengerészkék Chrysler Newport mellé, amit Fred vett az öreg hölgynek a születésnapjára egy évvel a halála előtt, s amivel az úgy jár a városban, hogy két kézzel, görcsösen markolja a kormányt, s olyan képet vág, mintha bármelyik pillanatban bomba robbanhatna a motorházfedél alatt. Janice a maga lehúzható fedelű Maverickjét kint tartja

41

a ház előtt, a járda mellett, ahol a juhar könnye hamarabb tönkreteszi a tetőt. Ha az idő melegebbre fordul, a tetőt éjszakára se húzza fel, az ülések tehát mindig ragacsosak. Nyúl leengedi a garázs gördülőajtaját, s mint ahogy egy kocsi a fényszórója ikerfényét az alagútba, tolja maga előtt a hátsó udvar betonjárdáján a különös tudatot, hogy két gyereke van, s nem egy.

Janice a konyhában üdvözli. Valami történt. Ropogósra keményített mentazöld csíkos ruhát visel, de a haja még egyenes szálú és nedves a délutáni úszástól a klub úszómedencéjében. Majd mindennap teniszpartija van valamelyik barátnőjével a Röpülő Sas Golf- és Teniszklubban, amelynek mindketten tagjai -- ez az elég újkeletű egyesület a Mount Judge erdős testvérhegyének, az indián nevű Mount Pemaquidnak alsó lejtőin lakozik-, majd a teniszpartit követőleg azzal veri agyon a délutánt, hogy a medence partján heverészik, pletykái, kártyázik s lassan-lassan szeszközi állapotba kerül a spriccerektől vagy tonikos vodkáktól. Harrynek tetszik, hogy a felesége ennyit lehet a klubban. Janice negyvennégy éves korára már nem éppen darázsderekú, de a lába még kemény és szép. És barna. Arcbőre mindig is barna volt, de júliusra már nem csak az arca napégette, mint egy vademberé, hanem a karja-lába is fekete, akár egy kis polinézé valami régi John Hali-filmen. Alsó ajkán egy leheletnyi cinkfehér, ami nagyon szexi, bár azt a hasadékforma vonalat, ahogy a szája most makacsul összezárul, Nyúl sohase kedvelte. Hátrasimított, még mindig nedves haja látni engedi magas homlokát, mely egy csöppet foltos, mint a barna papiros, amire víz csöppen és rajta szárad. Csak úgy süt belőle a hév, ebből tudhatja, hogy megint összecsaptak az édesanyjával. -- Már meg mi van? -- kérdi.

-- Szörnyű volt -- mondja Janice. -- Fent van a szobájában, azt mondja, együnk nélküle.

-- Nyugalom, lejön. De mit eszünk? Nem látom, hogy főztél volna. -- A tűzhelybe épített digitális óra 6 : 32-t mutat.

-Harry. Úgy éljek, hogy amint hazajöttem, el akartam menni vásárolni, levetettem a teniszholmimat és átöltöztem, de aztán jött ez a levlap, és Mama persze kiborult tőle, azóta is ezen huzakodunk. Különben is nyár van, az ember nem kíván sokat enni. Itt van például Doris Kaufman, rakhatnék

42

elébe akármit, azt mondja, délben csak egy pohár jeges teát iszik, nem kell neki semmi más, még a tél közepén sem. Arra gondoltam, talán főznék egy levest, s megennénk hozzá azt a felvágottat, amit a múltkor vettem, ti a Mamával nem nagyon lelkesedtetek érte, de valamikor azt is meg kell enni. Aztán a fejes saláta is úgy nő a kertben, mint a bolond, addig kell ennünk, amíg föl nem magzik. -- A hátsó udvar egy részén, ott, ahol valamikor Nelson hintája állt, kis zöldségeskertet létesített, kerített egy embert a szomszéd utcából, aki forgókapával megforgatta a téli kéreg alatt csudamód porhanyó és illatos földet, és Janice lelkesen palántázott, kapált a rügyező fák fátyolos árnyékában; de most, hogy itt a nyár, a kilombosodott fák árnyékba borítják a kertet, s a klubban megkezdődött a játék, a zöldségágyást átengedte a gaznak.

De Harry akkor sem tudja nem szeretni ezt a barna szemű nőt, aki most májusban múlt huszonharmadik éve, hogy együtt él vele, mint olyan-amilyen felesége. Az ő örökségének köszönheti, hogy gazdag, s e kölcsönös tudat mintha csak valamiféle testi kapcsolat volna, afféle kényelmes és alattomos összetartó erő kettőjük között. -- Saláta, mortadellával, nincs ennél jobb -- nyilatkozik Nyúl, lemondóan. -- Először is, hadd igyák egyet. Már menni készültem, mikor bejött ma két nyavalyás kölök. Szóval mi az a levlap?

Miközben ő ott áll a hűtőszekrénynél, s egy gint kever magának keserű citrommal, tisztában lévén vele, hogy e cukortalan adalékok az alkohol kalóriatartalmát szaporítják, s így hozzájárulnak, hogy ne tudja leadni a fölös súlyát, de azzal is, hogy e sovány szombat esti vacsora úgyis helyrebillenti a mérleget, s utána talán kocog is egyet, Janice a sötét ebédlőn át bemegy a dohos utcai szalonba, ahol le van húzva valamennyi redőny és Springer mama duzzogó lelke regnál, s behoz onnét egy levelezőlapot. Az ég sötétkékjét fehéren metsző hófödte lejtő látszik rajta; két sötét kis görnyedt síelő alak rajzol összefonódó S betűket a lejtős hóba. ÜDVÖZLET COLORADÓBÓL áll bicebóca karikatúra-betűkkel az égbolton, amelyet mintha kék vízfestékkel festettek volna ki. A túloldalon ismerős kézírás, görcsös, mintha a gyereket valami túlságosan szorította volna belülről, miközben kivajúdta magából a betűket:

43

Szia Anya, Apa, Nammama: ezekhez a hegyekhez képest kismiska a Mt. Judge! Hó ugyan nincs, de rengeteg fű (ez vicc). Sárkányrepülést tanulok. Meló nem vált be, az ürge ócska alak. Hív Pennsylvania. Oké, ha Melanie-t is magammal viszem? El tud menni dolgozni, és nem lesz terhetekre. Csók -- Nelson.

-- Melanie-t? -- kérdi Harry.

-- Mamával ezen vesztünk össze. Nem akarja, hogy a lány itt lakjék.

-- Ez ugyanaz a lány, akivel két hete odament?

-- Azt én is szeretném tudni -- mondja Janice. -- Azt mintha Sue-nak, vagy Jónak, vagy valami ilyesminek hívták volna.

-- És hol hálna a lány?

-- Hát, vagy az elülső varrószobában, vagy a Nelsonéban.

-- A kölyökkel?

- Ugyan, Harry, én nem volnék olyan rettenetesen meglepve. Huszonkét éves. Mióta vagy ilyen puritán?

-- Nem vagyok puritán, csak gyakorlatias. Más az, ha ezek a kölkök nekivágnak a nagyvilágnak, sárkányrepülni vagy mit tudom én, miért, és megint más, ha hazahurcolják a narkót meg a cicababájukat a családi fészekbe. Tudod, milyen lehetetlen ennek a háznak a felső traktusa. Túl sok az előtér, se tüsszenteni, se szellenteni, se szerelmeskedni nem tudsz úgy, hogy mindenki meg ne hallja; hogy őszinte legyek, istenáldás, hogy csak mi lakjuk, mi ketten és a Mama. Emlékszel a kölyök rádiójára, középiskolás korában, mikor hajnali kettőig bömböltette, mert hogy csak amellett tudott elaludni? Meg az a keskeny, egyszemélyes ágya is, most mit csináljunk, vegyünk neki meg Melodynak egy hitvesi ágyat?

-- Melanie. Nem is tudom, éppenséggel elalhat a padlón. Mindnek van hálózsákja. Megpróbálhatnánk bedugni a varrószobába, de azt tudom, hogy ott nem marad meg. Mi se maradtunk volna. -- Homályos tekintetű sötét szeme mögéje bámult, a múltba. -- Minden erőnket arra pazaroltuk, hogy

44

folyosókon lopakodjunk, kocsik hátsó ülésén fészkelődjünk, ezt, gondolom, megspórolhatnánk a gyerekeinknek.

-- Csak egy gyerekünk van, nincsenek gyerekeink -- jegyzi meg ő hűvösen, ahogy bensőjében kezd szétáradni a gin. Valamikor gyerekeik voltak, de a lány, Becky, kiskorában meghalt. A felesége hibájából. Arról is Janice tehet, hogy az egész élete olyan szorongatóan szűkre szabott; minden fordulóban mint a fal állja el a szabadságát. -- Ide hallgass -- mondja --, már évek óta igyekszem kikeveredni ebből a kurva nyomasztó házból, és semmi kedvem hozzá, hogy ez az élhetetlen, szemtelen naplopó, akit fölneveltünk, visszajöjjön és ideszögezzen. Ezek a kölykök, úgy látszik, azt hiszik, az egész világ arra való, hogy őket kiszolgálja, de nekem elegem van belőle, hogy csak álljak és várjam, miben lehetek a szolgálatára.

Janice föláll, klubban szerzett barnasága vértezetében, s a szeme se rebben. -- A fiunk, Harry, és nem fogjuk kitenni a vendégét, csak mert történetesen nőnemű. Ha a barátja volna, nem volnál ilyen ingerült, de téged az borít ki, hogy a barátnője, hogy Nelson barátnője. Ha a te barátnőd volna, mindjárt elég tágasnak találnád az emeletet szellemesre is meg szerelmeskedésre is. Nelson az én fiam, s ha itt akar lakni, ragaszkodom hozzá, hogy itt lakjék.

-Nekem semmiféle barátnőm nincs -- tiltakozik ő. Ez szánalmasan hangzik. Vajon Janice nem azt mondja-e, hogy lennie kéne? A nők, ha a nemiség egyszer elszabadul bennük, valóságos szörnyetegek. Undok alak vagy, ha megizéled őket, és undok, ha nem. Harry határozott léptekkel, hogy belereszketnek a hasas antik szekrény üvegajtajai, bevonul az ebédlőbe és fölkiabál a szekrénnyel szemben lévő sötétre festett lépcsősoron: -- Hé, Bessie, gyere le! Én veled tartok!

Fent mintha az Isten hallgatna, majd megnyikordul az ágy, ahogy a súlytól szabadul, vonakodó léptek csosszanása a mennyezet felöl, ahogy a lépcső felé tartanak. Mrs. Springer jön lefelé fájós, vízkóros lábán, s közben mondja: -Ez a ház jogilag az enyém, és az a lány egy éjszakát el nem tölt az alatt a fedél alatt, melyet Janice apja egész életét végigrobotolva őrzött meg a fejünk fölött.

A hasas szekrény megint megreszket; most Janice jön be az ebédlőbe. Azt mondja, élesen, hogy hangja megfeleljen az édesanyjáénak: -- Mama, te ugyan meg nem tartanád ezt az

45

óriási tetőt a fejed fölött, ha mi Harryvel nem volnánk, hogy osztozzunk a fenntartásán. Harrytől, aki annyit keres, nagy áldozat, hogy nincs háza, amit a magáénak mondhat, neked meg semmi jogod megtiltani Nelsonnak, hogy hazajöjjön, ha egyszer haza szeretne jönni, az égvilágon semmi jogod, Mama.

A gömbölyded öreg hölgy nyögve ereszkedik alá a lépcsőpihenőig, majd három lépcsőfoknyira az ebédlő szintje fölött megtorpan, habozva megáll, és könnyes hangon megszólal: Én igazán szívesen látom Nellie-t, valahányszor csak kedve tartja, hogy hazajöjjön, szívemből szeretem azt a fiút, még ha nem az lett is, aminek mi a nagyapjával reméltük.

Janice egyre mérgesebb, annak arányában, ahogy az öreg hölgy igyekszik minél szánalomraméltóbbnak kiadni magát: Most, hogy már nem szólhat a maga nevében, mindig, mindenbe belerángatod a Papát, pedig amíg élt, nagyon is vendégszerető és türelmes volt Nellie-vel meg a barátaival. Emlékszem arra a pecsenyesütésre a kertben, hátul, mikor Nelson befejezte a középiskolát, azután, hogy Papa először kapott agyvérzést, s én fölmentem az emeletre, hogy utánanézzek, nem túl nagy-e a zsivaj neki, s ő azt mondta, azzal a kesernyés kis mosolyával (már az ő hangja is könnyes) -- hogy „a fiatalok hangja jót tesz az én öreg szívemnek".

Azt a síkos-hirtelen ügynökmosolyt, azt Nyúl még mindig ott látja maga előtt. Mint a rugóra járó kés, csak kattanni nem kattant.

-- A pecsenyesütés hátul a kertben az egészen más -- mondja Mrs. Springer, piszkos fürdőcipőjében lezökken az utolsó lépcsőfokon, s most már egy szintről néz farkasszemet a lányával. -- És megint más egy cafka a gyerek ágyában.

Harry ezt ugyancsak színes kifejezésnek tartja egy öreg hölgy szájából, s elneveti magát. Janice is, az anyja is apró termetű; a nevetés hallatán mint két, egyazon emeltyűre erősített babafej, egyszerre fordul feléje a két pár csokoládébarna szem, a két hasítékszájú arc. -- Azt nem tudjuk, hogy a lány cafka-e -- mentegetődzik Harry. -- Mindössze annyit tudunk, hogy Melanie-nak hívják, s nem Sue-nak.

-Azt mondtad, velem tartasz -- mondja Mrs. Springer.

-- Úgy is van. Nem értem, miért kell a gyereknek hazarohannia; elég pénzt kapott, hogy útnak indítsuk idegenben,

46

most azt szeretném látni, hogy megveti valahol a lábát, a világban. És nem lóg idehaza egész nyáron.

-- Ó, a pénz -- mondja Janice. -- Mindig csak az a pénz. Te talán nem lógtál mindig idehaza? Először a te apád szerzett neked állást, aztán az enyém egy másikat. Mondhatom, nagy kaland.

-- Nem is csak az... -- kezdi akadozva, a pénzre gondolván, de az anyósa félbeszakítja.

-- Harry nem is akar saját házat -- mondja Springer mama a lányának. Mikor izgatott és fél, hogy nem tudja magát pontosan kifejezni, arca felpuffad és foltos lesz. -- Kellemetlen emlékei fűződnek ahhoz az időhöz, amikor ti ketten elmentetek a magatokéba.

Janice határozott, ő a fiatalabb, ő van felül. -- Mama, mit tudsz te arról? Nem tudsz te arról semmit, hogy az élet hogyan változik. Csak ülsz és nézed a hülye kvízműsorokat, dumálsz telefonon a barátnőiddel, már akik még nem haltak ki, aztán ítéletet ülsz fölöttem meg Harry fölött. Fogalmad sincs, hogy milyen ma az élet. Halvány fogalmad sincs.

-- Mintha bizony az, hogy ezekkel az uborkafára fölkapaszkodott gazdagokkal teniszezel a klubban, és minden este kapatosán jössz haza, elég volna a bölcsességhez -- vág vissza az öreg hölgy, fél kezét a korlátoszlop gombján nyugtatva, mintha a csuklója fájdalmán igyekeznék enyhíteni. -- Olyan kótyagosan jössz haza -- folytatja --, hogy egy tisztességes vacsorát nem tudsz adni a férjednek, aztán itt tartanád ezt a csavargót a házban, ahol én végzek minden házi munkát, pedig állni is alig állok a lábamon. Én bajlódnék velük, te úgyis elmégy azon a te sportkocsidon. És mit szólnának a szomszédok? Az emberek a templomban?

-- Bánom is én, hogy bánják-e, egyébként fogadni mernék, hogy nem bánják -- mondja Janice. -- Nevetséges ebbe a templomot beleráncigálni. A Szent János legutóbbi papja meglógott Mrs. Eckenrothtal, ez a mostani meg olyan buzi, hogy ha akkora fiam volna, nem engedném el hozzá a vasárnapi iskolába.

-- Nellie amúgy sem igen járt el -- emlékszik vissza Harry. -- Azt mondta, megfájdul tőle a feje. -- Szerette volna lehűteni a két asszony hevét, mielőtt még fájdalommá forrna. Látta, hogy ennek véget kell vetnie, saját házat kell szereznie, amíg

47

még tart benne a benzin. Nyerskő kívül, látható gerendák belül, süllyesztett nappali: ez az ő álma.

-- Melanie -- mondja az anyósa. -- Miféle név ez? Olyan színesbőrüen hangzik.

-- Ugyan, Mama, ne szedd elő az összes előítéleteidet. Csak ülsz és vihogsz a Jeffersonékon, mintha te is közülük való volnál, miközben Harry meg Charlie a feketék nyakába varrja az összes vén benzinkazánt, márpedig ha a pénzüket elfogadjuk, akkor elfogadhatunk mást is, amit kínálnak.

Lehet, hogy a lány valóban fekete? -- kérdi magában izgatottan Harry. Kis csokoládébabák. Szúnyog el volna ragadtatva.

-- Különben pedig -- folytatja Janice, s egyszerre holtfáradtnak látszik -- senki sem állította, hogy a lány fekete, mindössze annyit tudunk róla, hogy sárkányrepülő.

-- Nem az a másik volt az? -- kérdi Harry.

-- Ha ez jön, én megyek -- mondja Bessie Springer. -- Grace Stuhlnak ott az a sok üres szobája; most, hogy Ralph elment, nemegyszer mondta, hogy költözzünk össze.

-- Mama, ez olyan megalázó, hogy te Grace Stuhlnak könyörögj, hogy befogadjon.

-- Én nem könyörgök, az ötlet teljesen magától merült fel mindkettőnkben. Az persze természetes, hogy akkor meg kell vennetek a házrészemet, és a környéken az ingatlanárak, mióta a teherautó-átmenőforgalmat betiltották, emelkednek.

-- Mama. Harry utálja ezt a házat.

Nyúl megszólal, még mindig azt reméli, hogy sikerül e vizeket lecsillapítania. -- Éppenséggel nem utálom; csak épp hogy szerintem a felső traktus...

-- Harry -- mondja Janice. -- Miért nem mégy ki és hozol be pár fej salátát, ahogy megbeszéltük? Akkor ehetnénk.

Boldogan. Boldog, hogy menekülhet a házból, a nők marakodásától, a hevüktől. Elmebajos módon csapkodják egymás fejéhez ezeket a kísértetférfiakat, a halott Papát, a távol lévő Nelsont, sőt még ő is, ahogy a szavukból kitetszik, mintha ő is afféle kísértet volna, hiába van ott a testi valójában. Anya és lánya, lakótársak, nap nap után, ez nem természetes. Akárcsak a víz, a vér is, ha megreked, elmocsarasodik. Az öreg Springer mama mindig is kövérkés volt, csuklója, bokája kolbászforma, de az arca most olyan puffadt, mint a filmsztároké, ha vattával tömik ki, hogy öregnek látsszanak. Nemcsak hogy

48

kövérebb lett az arca, de szélesebb is, mintha belülről valami csavar feszítené szét a koponyáját, a szeme meg egyre kisebb. Janice is errefelé tart, bár ő igyekszik az alakját megőrizni, de hát az öröklésnek nem lehet útját állni. Mostanában Nyúl észre-észreveszi, hogy néha, ha fáradt, apja szól az agyából.

Szájában a keserű citrom ize kifakul, kezében jólesően könnyű az alumíniumszűrő, lemegy a hátsó kőlépcsőn az üdítő tágasságba. Úgy érzi, a szomszédság átszűrődik rajta, és a hangok az agyában lassacskán elcsöndesednek. Körülötte már a közeledő estétől nyirkos a sötétzöld, bár szemét meglepi a hosszúra nyúlt nap lappangó fénye a fák árnyas tömbje fölött. Háztetők, manzárdablakok csorbítják az épp barnára piruló kéket; itt-ott villanydrótok és tévéantennák csúfítják el karcukkal a lágy messzi séget, néhány fecske cikázik, mint estefelé mindig, se mélyen se magasan a levegőben az összeolvadt hátsó udvarok fölött, ahol a birtokhatárt alig jelzi több, mint egy-egy szál drót vagy egy sor mályvarózsa. Ha figyel, e közös birodalomban konyhaedények csörömpölését, elkésett játék eleven hangját hallja, együtt a kutyaugatással, egy madár csipcsirip-jével s egy kalapács távoli ritmikus kopácsolásával. A szomszédba, pár házzal lejjebb, beköltözött egy csapat módfelett férfias küllemű homokos nő, ezek mindig vaspatkós bakancsban, overallban járnak, létrával-kalapáccsal, s akármit megjavítanak, mindenhez értenek, az esőlefolyótól a pinceajtóig: félelmetes. Néha odaint nekik, ha szürkületkor arra kocog, de azoknak nincs sok mondanivalójuk az ő számára, másfajta lénynek tekintik.

Nyúl kicsapja az ügyetlen kis ajtót, amit tavaly tavasszal barkácsolt össze, és belép a néma zöldséglét bekerített négyszögébe. A saláta egy sor csúful bogár rágta levelű, egyetlen érintésre leroskadó szárú bab s egy sor tollbokrétaforma sárgarépatő között terem, de ezt mind elözönli az útifű, a csibehúr, a laboda és valami fehér-sárga virágú s éjszakáról éjszakára hüvelyknyit növő gyom. Ez utóbbit könnyű kihúzni, gyökere készségesen enged, de annyi van belőle, hogy alig pár percig húzgál, rázza a nyirkos földet a gyökerekről s rakja a gyomot nyalábszám a drótkerítés tövébe, részint talajtakaróként, részint hogy gátat szabjon a gyomok támadásának, máris belefárad. A fű, amely gyepként, ahova vetik, nem akar nőni, itt eszeveszetten sokasodik. Gaz, undorítóan sok; a Természet

49

könyörtelen fojtogató. Megint a halottakra gondol, az ismerősökre, számuk egyre nő, és az élő gyerekre, aki ma nála járt, ha nem ő az apja, hát más, a parafa scrkon támaszkodó hosszú fehér lába szárára, meg a másik gyerekre, aki kétségkívül az övé, a gének még hirtelen, rémült pillantásában is megmutatkoznak, ahogy őrá szokott nézni, s aki azzal fenyegetődzik, hogy hazajön. Nyúl lecsípi a nagyobb salátaleveleket (de nem az alsó legnagyobbakat, amelyek már érdessé váltak, megkeseredtek), s megvizsgálja a szívét, örömöt keres benne, fia iránt érzett szíves szeretetet. De csak egy gubanc neheztelést talál benne, alakra, szövetre olyat, mint a szárítóból idő előtt kivett törülköző. És száz emléket, némelyik olyan, mint egy pillanatkép, de nem mond semmit, az agya tudja csak, miért vette föl, némelyik meg puszta tény, tudja, hogy igaz, de nem tud hozzá képet társítani. Még meg se haltunk, máris kifakul mögöttünk az élet. Pelenkázta a gyereket abban a szomorú lakásban, fenn a Wilbur Streeten, vele volt néhány eszeveszett hónapig abban az almazöld tanyaházban, a Vista Crescent 26. alatt a Penn Villás negyedben, itt meg, a Joseph Street 89-ben a szeme előtt cseperedett középiskolás diákká, akinek, ha kiáll a napra, már látni a pelyhedző bajuszát, s aki, ahelyett, hogy hajat vágatna, indián homlokszalagot visel, s vagyont érő rocklemezt gyűjt össze abban a napos szobában, amelynek leeresztett rolói most ott vannak Harry feje fölött. Ő meg Nelson annyit volt együtt az évek során, hogy azalatt egy cédruskaró is elkorhad, s a fia mégis kevésbé valóságos számára, mint a saláta gyűrött levelei, amelyeket érint és tépeget. Szomorú. Ki mondja? A mélyülő sötétben a lánynak a szeme kísérti, aki ma beállított a telepre, a titok, mely életének épp e zsibbadt idején érkezett, mikor a halál a szomszédos kalapács láthatatlan kopácsolásával vesz mértéket róla: napról napra valamivel kevésbé fél a haláltól. Kiszúr egy japánbogarat a bab egyik levelén, s az ujja körmével -- nagyok a körmei, holdasak -- lefricskázza a színekben játszó jószágot. Halj meg.

A házban, bent, Janice fölkiáit: -- Te, hat embernek is sok, amennyit hoztál!

-- Mama hova ment?

-- A nappaliban van, elöl, Grace Stuhlnak telefonál. Lehetetlenül viselkedik. Én azt hiszem, ez már a szenilitás. Harry, most mit tegyünk?

50

-- Vigyük kenyértörésre a dolgot?

-- Nagyszerű ötlet!

-- Nos, drágám, ez az ö háza, nem a mienk és Nelsoné.

-- Ó, dögölj meg. Nem segítesz. -- Sötét, gintől elhomályosult szemében lassan megvilágosodik valami felismerés. -- Neked eszed ágában sincs segíteni -- szögezi le. -- Te élvezed, ha minket veszekedni látsz.

Az este a fojtott bosszúság jegyében, a megkopott varázsú tévé sercegése mellett telik el. Bár fölhívna már, akit úgy szeretek. Springer mama, miután kegyeskedett velük a konyhaasztalnál elkölteni némi csomós gombalevest, amit Janice fölmelegített, a felvágottat, ami megizzadt kissé attól, hogy túl sokáig állt a frizsiben és az egész salátát, amit Harry szedett, fölvonul az emeletre, a maga szobájába, s oly határozottan csukja be maga után az ajtót, hogy a csapódás minden bizonnyal az egész szomszédságon végigdörej lik, innentől a férfias nők házáig. Néhány kocsi oson végig a Joseph Streeten, valami forró után kujtorognak, a nedves guminak azzal a neszével, amitől Harry is, Janice is olyan egyedül érzi magát, mintha magányos szigeten volna. Vacsorára kinyitottak egy félgallonos Gallo Chablist, s Janice most újra meg újra be-besodródik a konyhába, hogy még egy pohárral megfejelje, így hát tízre már tántorog, amit Nyúl nagyon utál. Nemigen akad bűn, amiért hibáztatná az embereket, de az összeszedettség hiányát, ami szerinte minden rossz gyökere, gyűlöli, mert anélkül nincs rend, nincs összefüggés. Ebben az állapotban Janice, ha bemegy az ajtón, beleütközik az ajtófélfába, poharát úgy teszi a dívány karfájára, hogy tartalma kilöttyen, mintha az ital nagy áttetsző nyelvét nyújtaná, és beivódik a bolyhos szürke díványhuzatba. Végigülik együtt a Galaktika csatacsillag-ot, s a Szerelem hajójá-ból is eleget, hogy megállapítsa, nem valami jó utazni rajta. Mikor Janice föláll, hogy poharát újratöltse, ő átkapcsol a Phillie mérkőzésére. Az Expo változatlanul egy ponttal vezet, hihetetlen ez a kimeríthetetlen energia. A hírek: zavargás Levittownban, a benzin miatt, az emberek benzinnel teli sörösüvegeket hajigáltak; palackok robbannak, olyan az egész, mint a régi vietnami és budapesti filmeken, csak épp hogy Levittown itt van a szomszédban, Philadelphiától északra. Egy sztrájkoló teherautó-fuvarozó kezében táblával:

51

A SHELL NEM KELL. Az ellenkező irányból meg a Three Mile Island ereget itt a szomszédban radioaktív neutronokat. Holnap jó idő ígérkezik, mert a Sziklás-hegységtől keletre egészen Maine-ig továbbra is masszív anticiklon uralkodik. Ideje lefeküdni.

Harry tudja, csontjában érzi, évek során megtanulta, hogy azokon az estéken, mikor napközben összekap az anyjával és túlságosan sokat iszik, Janice szeretkezni akar. Házasságuk első évtizedében nehéz volt rábírnia az asszonyt, hogy maga is tegyen valamit, rengeteg mindent nem akart megtenni, nem is tudta, hogy lehet, történetesen csupa olyasmit, amit Nyúl nagyon is szeretett volna, de azóta, hogy Charlie Stavrosszal folytatott viszonya egyszerre kinyitotta -- mikor is? -- valamikor a holdra szállás idején, s az újabb korstílus kinyilvánította, hogy semmilyen tartás nem tilos, és ami azt illeti, a halál is beette magát annyira a testébe, hogy rádöbbentse, nem is olyan kincset érő edény az, s hogy már úgysem fog eljönni érte a szuperférfi, akinek érdemes lenne őrizgetnie, Harrynek nincs ellene panasza. Mi több, ha ilyen panasz egyáltalán fölmerülhet kettőjük közt, azt Janice támaszthatja, őellene. A Carter-kormányzat kezdeti szakaszában az érdeklődése, mely addig ugyancsak kitartó volt, megingott, s mostanra valóságos bizalmi válsággá mélyült. Ő maga a pénzt hibáztatja érte, azt, hogy végre van belőle elegendő, s ez elégedettséggel tölti el minden porcikáját: igaz, időközben a pénz is zsugorodik, miközben a bankban henyél, s ő egyre azon töri a fejét, ez ellen mit tehetne; ezen, s még sok minden máson: a philadelphiai baseball-csapaton, az elhunytakon, és persze a golfon. Azóta, hogy a Röpülő Sasba belépett, szenvedélyesen játszik, ha sokat nem javult is, s ha a játék nem keltett is benne kellemesebb benyomást a megfeszült izmaiban rejtőző tisztaságról és erőről, mint kezdetben, annak idején, az a néhány, nemtörődöm parti. Olyan ez, mint maga az élet, már amennyiben a teljesítményt itt sem lehet erőltetni, s annak ősoka kitér az elől, hogy egyszer s mindenkorra megnevezzék. A karizmot, mint a kötelet, mondja olykor önmagának, figyelemre méltó eredménnyel, majd, mikor nem sikerül: Helyezd át a súlyt, vagy: Ne csapkodj, mint a csibe szárnya, vagy: Tartsd a szöget, vagyis hogy a karja és az ütő által bezárt szöget, mikor a csuklója oldalt hajol. Néha azt hiszi, az egésznek a titka a kéz,

52

néha, hogy a váll, néha meg, hogy a térd tartása. Ha a térdé, azon nem tud uralkodni. A kosárlabda valahogy ösztönösebb volt. Ha az ember ugyanolyan tudatosan gondolná végig, hogyan jár az utcán, mint amilyen tudatosan golfozik, az lenne a vége, hogy hasra esik a járdaszegélyen. Igen, de egy szép tiszta ütés, vagy egy puha pöccintés pont a kitűzőzászlóig ugyanolyan gyönyörűség, mint valaha az, hogy nőkre gondolt, és elképzelte, hogy kettesben van velük, valami lakatlan szigeten.

Janice, meztelenül, a fürdőszobából jövet, nekimegy a hálószobaajtó félfájának. Meztelenül ráhuppan az ágyra, ahol ő épp a Fogyasztók Lapja júliusi számát szeretné kiolvasni, s belenyomja a nyelvét az ő szájába. Gallo-ízt érez, mortadellaés fogpasztaízt, miközben az agya még mindig annak a rengeteg kipróbált konzervnyitónak az előnyeit-hátrányait igyekszik egymáshoz viszonyítani, amelyet a lap öt sűrűn nyomtatott oldalon sorol fel. A Sunbeam márka kitűnő a sarkos és recés fedelü dobozokhoz, de a kávésdobozokba olyan erővel hatol be, hogy azok a kávéőrleményt a pultra köpik. Mások meg veszélyes fémforgácsot hoznak létre, a mágnesük olyan erős, hogy a dobozt erőszakkal leválasztva a tartalma könnyen kifröccsen, a késük nem éri el a mélyebb zárólemezt, sőt olyan is akad, amelyiknek egy kis plasztik alkatrésze oly hamar elkopik, hogy a gyártmány (Ekco C 865 K) „Elfogadhatatlan"-nak minősül. Mindeme finom megkülönböztetések közepette Janice nyelve mint egy szemenincs, mohó angolna furákszik be, és bosszantja öt. Mióta a harmincas évei vége felé kiégettette a méhkürtjét, hogy a fogamzásgátló minden káros mellékhatását kiküszöbölje, a veszteség démona (soha többé nem lehet gyereke, soha, soha) nemi vágyait valami hamis hévvel töltötte el, valahogy tévútra terelte. Szeme, ahogy a fejét a visszautasított csók után hátrahajtja, megrebben, nem csillan meg benne a fölismerés, csak a szesztől és a leplezetlen komor kívánástól fénylik. A lámpa fényében, amely mellett olvasni próbált, megpillantja az utálatos öreg testet, a nyaka töve vörös és feszes, mint egy begyógyult égési seb. Ha nem volna rajta az olvasó szemüvege, nem látná ilyen tisztán. Uramisten -- mondja --, legalább addig várj, amíg a lámpát leoltom.

53

-- Én szeretem, ha ég. -- Makacsságát fellazítja a botladozó nyelv. -- Szeretem látni a melleden azt a sok ősz szőrszálat.

Ez fölkelti az érdeklődését. -- Sok van? -- Leszegi az állat, maga is megpróbálja megnézni. -- Nem is ősz, csak szőke, nem?

Janice derékig lehúzza róla a takarót, s leguggol, hogy őt szőrszálról szőrszálra szemügyre vegye. Melle lelóg, annyira, hogy bimbói, szövetük szemcsés, mint a hamburger, hüvelyknyire himbálnak a gyomra fölött. -- Ez is, meg ez is, meg ez is. -- Kihúz minden egyes ősz szőrszálat.

-Juj. A fene beléd, Janice. Hagyd abba! -- Kidülleszti a hasát, annyira, hogy a mellbimbók eltűnnek, s melle nekiszorul Janice törékeny bordáinak. Fél kezével belemarkol az asszony hajába, dühében, hogy durván megzavarták, a másikkal meg a lapot tartja, amelyből a mágnesek tapadóerejéről igyekezett kiolvasni valamit. Begörbíti a hátát, s egy hirtelen lökéssel lehengeríti a testéről a terhet, át az ágy másik felére. Szeszgőzös kábulatában Janice ezt szerelmi előjátéknak érti, még lejjebb ráncigálja Harryről a takarót, s matató, remegő ujjaival megkeresi a péniszét. Az imént mosott kezet a fürdőszobában, hideg a keze. A Fogyasztók Lapja következő oldalát kékkel nyomták, felül a nagybetűs kérdés: Mivel kutsunk 1979 nyarán: klímaberendezés vagy ventillátor? Megpróbálja átfutni az egyikre-másikra jellemző előnyök és hátrányok listáját (Nehézkes, nehezen beszerelhető, ezzel szemben: Könnyű és szállítható; Üzemeltetése költséges, ezzel szemben: Üzemeltetése olcsó -- úgy látszik, minden téren a ventillátor vezet), de nem tudja elvonatkoztatni magát attól a sürgölődéstől, ott a dereka vonalától lejjebb, ahol Janice aggodalmas ujjai mintha újra meg újra föltennék ugyanazt a kérdést, hiába hogy nem kapják meg rá a kívánt választ. Dühösen hozzávágja az újságot a falhoz, amelyen túl Springer mama alszik. Majd, immár óvatosabban, leveszi az olvasó szemüvegét és berakja az éjjeliszekrénye fiókjába, s leoltja az éjjeliszekrény-lámpát.

Felesége tolakodó testének ezután még meg kell küzdenie a sötétség szülte hirtelen alhatnékkal is. Hosszú volt a nap. Fél hétkor ébredt, hétkor kelt. Szemhéja már túlságosan elvékonyodott, hogy eltűrné a korai fényt. Már most, éjféltájt, érzi, hogy feléje kerekezik a holnapi hajnal. Újra felidézi azt a kék szemű jelenést, akiben úgy tetszik, az ő és Ruth génjei keve-

54

rednek; ez hosszú idő óta először eszébe juttatja azt a Ruthot, aki olyan szép volt, mikor először voltak együtt, ő alul, a lány fölül, hogy fölkiáltott meglepetésében -- Te! --, teste egyetlen hosszú, kemény hastáj, ahogy odakintről ráesett a Nyár utcai lámpa fénye, az ő pénisze is kemény a lány szépségében, maga fölött: -- Te! -: szomorú bukásnak érzi, hogy e dicsőséges aktus két öreg test, egy álmos és egy részeg, ily tétova vackolódásává satnyult. Janice egyre ellenségesebben matat rajta, merthogy nem akar reagálni: figyelme oly tüzesen irányul rá, mint a nap sugarai nagyítóüvegen át valami selyemrongyfoszlányra, a gyerekek öltek így annak idején hangyát, bár ezt Harry mindig csak nézte, sose vett részt benne. Akkor is épp elég kegyetlenek vagyunk, ha nem akarunk azok lenni. Neheztel Janice-re, amiért, mohó vágyában, hogy enyhítsen valamit cserbenhagyottságnak érzésén, az ingerültségén, ami anyjával összeveszvén támadt benne, vagy a félelmén, amivel a fia hazajöttét várja, nem ad neki semmi meghitt teret, ahol a vére összegyűlhetne, mint annak idején a slicce mögött, a kilencedik osztályban, algebraórán, Lötty Bingaman mellett, mikor a kislány föltartotta a kezét, jelentkezett felelésre, s kilátszott a hónalja szőre, blúza vászna szorosabban tapadt a melltartójára, s így áttetszett rajta annak lazacszíne. Akkor csak attól félt, megszólal a csengő, s neki így, az árulkodó duzzanattal kell vigyázzban állnia.

Kötelességtudóan rátapasztja a száját Janice mellbimbóira, hadd adjon önmagának egy eshetőséget, hogy összeszedje magát, olyan kínos ez az egész. Kell a csúcson egy lélegzetvételnyi szünet, az ember rászorul arra az egy lélegzetvételre, hogy lendületbe jöjjön. Nyála fent megcsillan Janice sötét körvonalai közt; ágyuk fejrésze két ablak közt helyezkedik el, amelyet napfényben-holdfényben egyaránt beárnyékol egy nagy vérbükk, lombja még az utcai világosságot is alig engedi át.

-- Jaj de finom. -- Bár ne mondta volna. A „finom" nem elég. Egy leheletnyi erőszak, gorombaság nélkül ez is feladattá, kötelességgé szürkül. Arra kell gondolnia, mindvégig, hogy Lötty ül ott, s ég a vágytól, hogy megdugják. Nem is csak hogy ő. Valami mocskos sóvárgást hordott a két lába közt, pontosan úgy, ahogy a W. C. fala mondja, azok a rajzok és szavak, amelyeket a srácok mesterkedtek oda, a hangyanagyítózók, a kezük alatt a hangyák ragacsos kis pukkanással halnak meg, az

55

ember hallja is, vajon a lányok is ragacsos kis pukkanással nyílnak-e föl, ki tudja? Az a gondolat, hogy a lány tudja, mikor a kezét fölemeli, hogy a blúza ráncokba húzódik, s ezek mind a melle bimbójára mutatnak, hogy melltartója széle kikukucskál a vászon alól a karnyíláson, s vele együtt némi szűzies göndör szőrzet is, s még azt is tudja, hogy ő, történetesen, mindezt figyeli és végigélvezi, ez az, ami összegyűjti benne a vért. A szorongós-matató sötétben, miközben Springer mama épp a rosszkedvét alussza ki falvastagságnyira, Harry szinte önkéntelenül adja megmerevedett péniszét Janice kezébe. Forróóóóón szeretem.

De ahogy Janice elkószál tulajdon agyában, heve alábbhagy, s ezt az érintése érezteti, nehézkessé válik, így hát ő, magamentésül, odasúgja neki: -- Vedd a szádba -- fülébe súgja --, vedd a szádba. -- Amit Janice meg is tesz, hátat fordít neki, s feje a hasára nehézkedik. Ő átlósan kinyújtja fél karját az ágyon, mintha repülni készülne, s megcirógatja Janice fenekét, azt a két, immár nem is olyan gömbölyű félgömböt, amelyek közt ujja már könnyebben megtalálja a szőrzetet. Janice, mikor elment Stavrosszal, megtanult furulyázni, de valahogy nem adja rá a fejét igazán, inkább csak harapdál, a felső egy-két ujjnyit. Ő, hogy izgalmát megőrizze, megpróbál Ruthra emlékezni, arra az ujjongó „Te!"-re, s arra, hogy a lány egyszer valósággal elnyelte, de erőfeszítése minden részletében felidézi együtt töltött hónapjaik lelkiismeret-furdalását, az elárult ember árulását, ahogy ő hagyta el a lányt hűtlenül, s az egész ügy végének savanyú szomorúságát.

Janice engedi, hogy kicsússzon a szájából, s megkérdi: Most min gondolkodói?

-- A munkámon -- hazudik. -- Charlie aggaszt. Annyira csak az egészségére ügyel, hogy az ember utálja megkérni, hogy csináljon is valamit. Úgy látszik, most már minden ügyfél rám marad.

-- Miért ne? Te kétszer annyi fizetést adsz magadnak, mint amennyit ő kap, pedig ő ősidőktől fogva ott van.

-- Igen, de én vettem el a főnök lányát. Ő is elvehetett volna, nem tette.

-- Mi nem házasodni akartunk -- mondja Janice.

-- Hanem?

-- Nem a te dolgod.

56

Ő szórakozóttan simogatja Janice hosszú, a sok úszástól lágy haját, amint az szétterül a hasán. -- Ma késő délután bejött a telepre két kölyök, egy fiú meg egy lány -- kezdi, majd meggondolja magát. Most, hogy Janice gerjedelme elmúlt, ő keményedéit meg, minthogy a szorongás vezérelte rivális izmok végre elernyedtek. Janice viszont teljesen elengedte magát, arccal ráborulva elnyomta az álom. -- Akarod? -- kérdi halkan, de nem kap választ. Letolja magáról a fejét, s megforditja a tehetetlen testet, most egymás mellett feküsznek, úgy, hogy ő hátulról tudja megközelíteni. Janice épp csak annyira ébred fel, hogy halkan felsóhajtson: -- Ó! -- Besiklik, lassan csinálja, a takarót ráhúzza kettőjükre. Még nincs akkora forróság, hogy dönteni tudna a ventillátor és a klímaberendezés közt, mindkettő ott van valahol a padláson, hátul, a poros eresz alatt, megroppan az ember háta, ahogy kiemeli, ő sose kedvelte a léghütés hidegét, akkor sem, mikor még csak a mozikban működött klímaberendezés, és mindenki nagy ötletnek tartotta, hogy csak úgy be lehet sétálni a hűvösre egyenest a járda rekkenő hevéről, s a védőtető szegélyén, lelógó jégcsapok közt kékeszöld betűk hirdették, hogy HŰTVE, őneki már akkor is az volt a véleménye, hogy egészségesebb az isten adta levegőn élni, bármilyen pocsék is, és hagyni, hogy alkalmazkodjék hozzá a test, hisz a Természet akármihez alkalmazkodni tud. És mégis, egyik-másik ragacsos éjszaka, ahogy nedvesen síró gumikon elhalad az ablak alatt egy-egy autó, a kölykök nyitott ablak mellett vagy a kocsi tetejét leeresztve bömböltetik a rádiót, épp mikor elnyomná az álom, lúdbőrös lesz az ember bőre, ahol a takaró hozzáér, és ráadásul ilyenkor mindig lennie kell egy szál zizegő szúnyognak is a szobában. Kőkemény az alvó asszonyban. Megsimogatja a fenekét, a hasadékot, ahol az megbúvik az ő hasán, újra el kéne kezdeni kocogni, a hasadékot a két félteke közt, a helyet a hasadékban, mint egy fordított mellbimbó, olyan, hosszú évekig tartott, amíg megvilágosodott előtte, hogy Janice-nek semmi kifogása, ha ott megérinti, sőt, úgy látszik, még élvezi is, ha ő van felül, s a keze a feneke alatt. Megérinti önmagát is, aztán kipróbálja, kemény-e még; az; vastag, mint a fa, ahol a fű közül, a gyökerek vonulatai közül kiemelkedik, Janice fekete ikerholdjai elnyelik, kiengedik, halk ragacsos neszezéssel. Oldalának hosszú, olajsima, bágyadt görbülete, bordától csípőcsontig, laposan ível az ujja

57

hegye alatt, mint a sikló sirály röpte. A szerelem elringatta, a szesz messzire vitte. Áldás ez a bódítószer. -- Jan? -- súgja. Fönn vagy? -- Nincs ellenére, hogy így zátonyra futott; a másik tudat az ágyban felelősség, a gondolatok áramának akadálya. Ugyanebben a számban, hátrább, van egy cikk, Hogy vegyünk fel kölcsönt gépkocsivásárlásra?, ezt szakmai okból meg kell néznie, bár nem olyasmi, ami személy szerint érdekelné, azt viszont nem tudja kiverni a fejéből, hogyan is vehették észre a kávéőrleményt, ami a dobozból kikerült, amikor azt kilyukasztották? Janice horkol: reszelős lélegzetvétel a víz alól, s mikor a hang elmélyül, az orra hárfává lesz. Öntudatlan feneke nagy, mint az éjszaka, úgy öleli magába itt a szobában, amelynek mennyezetére fénypászmákat szitái a kusza bükklomb. Úgy dönt, folytatja; beledöglik, hogy még mindig kemény neki. Végül is ő akarta. Mint az érzékenység mintaképére gondol a japánbogárra, amit lefricskázott. Tartsd magad, álomlány. Három ujját ráhelyezi Janice véknyára, kisujját föltartva, mint a kiszámolós játékban. Lopva, nehogy fölébressze, de ami a célt illeti, határozottan és tisztán: egy-kettő és kész. A csúcsponton megborzong a feje bőre és eláll a szívverése, s mindezt lopva; hónapok óta nem sikerült ilyen kirobbanóan. Ki merné azt mondani, hogy fogytán a benzin?

-- Jól ütöttem -- magyarázta Nyúl másnap délután --, de fene aki megeszi, akkor se voltam képes jó eredményt elérni. -- Zöld úszónadrágban a Röpülő Sas Golf- és Teniszklub fehér kerti asztalánál ül a partnereivel és azok feleségével, azaz Buddy Inglefinger esetében annak barátnőjével. Buddynak valamikor felesége is volt, de megszökött egy West Chester környéki telefonszerelővel. Az ember megértette, hogyan is eshetett, mert Buddy barátnői szomorú egy együttest alkottak.

-- Értél el te valaha is jó eredményt? -- kérdi Ronnie Harrison olyan hangosan, hogy a fejek az úszómedencében feléjük fordulnak. Harry harminc éve ismeri Ronnie-t, és sose szívelte, azok közé tartozott, akik az öltözőben nagyfiúk, úgy szappanozkodnak, hogy mindenki lássa, szadizzák a kisebbeket, de kint a pályán csak rohangált, könyökölt, csurgott róla a veríték, s a stílusa hiányát izomerővel próbálta pótolni. Hiába, mikor Harry és Janice belépett a klubba, az öreg Ronnie, lévén jelentős munkaköre a Schuylkill Önsegélyző Takaréknál, már

58

tag volt, ő is meg kedves és finom felesége is, aki évek óta harmadikosokat tanít és bizonyára nagyszerűen szuperál az ágyban, mert az öltözőben Ronnie másról se beszélt, csak erről, valósággal bolondja volt a témának. Göndör bronzvörös haja, mely alighogy a középiskolát elvégezte, már ritkulni kezdett, mostanára ugyancsak megkopott a feje búbján, s az évek meg a tekintély némi pirospozsgát is elszívtak belőle: halántékától a szeme sarkáig kékes és pergamenszerű a bőr, s Nyúl arra sem emlékszik, hogy a szempillája azelőtt fehér lett volna. Szívesen golfozik Ronnie-val, mert jólesik megvernie, ami nem éppen nehéz: olyan hebrencs módon pofozza a labdát, ahogy a pohos kurta emberek szokták, s ha izgul, hajlik rá, hogy nagy ívben, csavartan, messze kiüssön az erdőbe.

-- Én úgy hallom, hogy Harry nagyszerűen játszik -- mondja halkan Thelma, Ronnie felesége. Arca keskeny, nehezen megjegyezhető, s olyan fura, ódivatú kis rakott szoknyás, egyrészes fürdőruhát visel. Vállára vagy a bokája köré törülközőt szokott keríteni, mintha a bőrét védené a naptól; napégette orra kivételével egyenletesen pergamenszínű. Hullámos seszínű haja itt-ott fürtökben őszül. Harry nem tud úgy ránézni, hogy el ne gondolkozzék, mi lehet az, amivel Ronnie-t olyan boldoggá teszi. Érzi, hogy értelmes, de a nőkben az értelem sose izgatta különösképpen.

-- A megyei B-ligában 1951-ben én tartottam a rekordot mondja, védekezésül, s hogy még biztosabban megvédje magát, lefitymálón hozzáteszi: -- Nagy dolog.

-- Azt réges-rég megdöntötték. -- Ronnie úgy érzi, magyarázkodnia kell. -- Feketék.

-- Minden rekordot megdöntenek -- szól közbe Webb Murkett, lévén tapintatos ember. -- Nem is tudom, néha úgy érzem, ezek a kölykök ma rövidebb mérföldeket futnak. Úszásban meg egyszerűen képtelenek naprakészen vezetni a rekordok könyvét. -- Webb a legöregebb a szokott négyes partijukban, már jócskán túljár az ötvenen, szikár, megfontolt úriember a tetőfedő, zsaluzatépítő és anyagellátó szakmából, hangja megnyugtatóan kavicssurrogású, hosszú arcát a ráncok függőleges csíkokra osztják, mogyoróbarna szeme szinte elvész busa borostyánszínű szemöldöke alatt. Golfjátékosnak is ő közöttük a legkiegyensúlyozottabb. Az egyetlen, ami nem kiegyensúlyozott körülötte, hogy már a harmadik nejét fogyasztja: ez

59

Cindy, a barna hátú, dundi, még mindig diáklányillatú kis bűbáj, jóllehet már két kicsinyük van, egy ötéves kisfiú meg egy hároméves kislány. Kurtára vágott haja nedvesen simul féloldalra, mintha épp fejes után bukott volna a víz színére, s ha mosolyog, természetellenesen szabályos és fehér fogsora kiragyog napbarnított arcából, amelyen ott, ahol a legpufókabb, rózsaszín foltokban hámlik a bőr; valahogy izgatóan semleges nemű, noha két keblecskéje puhán meg-megreszket melltartója háromszögű kis függőágyaiban. Fürdőruhája, az az újfajta icipici fekete, mindössze egy-két madzag a nyakszirtje és a popsija közt, ahol épp kettéválni kezd, a hasadék ugyanennyire látható is, attól függően, hogy a fekete pelenka mennyire ereszkedik meg. Harry csodálja Webbet. Ha lendületet vesz, azt mindig zárt körben teszi és jól gurít.

-Talán a jobb táplálkozás, az teszi, nem gondoljátok? selypegi Buddy Inglefinger barátnője kislányos cérnahangon, mely nem illik beesett arcához. Valamiféle gyógytornász, bár az ő alakján is lenne mit gyógyítani. A lányok, akikkel Buddy jár, jó leckéül szolgálnak Harry számára, hogy magányosnak lenni nem fenékig tejfel -- rideg kis titkárnők és éttermi főpincérnők, boszorkaforma, őszülő csikófrizurás, horpadt mellüket navajo ékszerekkel teliaggató volt hippi lányok, megtermett személyzeti osztályvezető-helyettesek azoknak a komor, új, ablaktalan irodaházaknak valamelyikéből ott a Weiser mellékén, ahol az egész napjukat azzal töltik, hogy kompjúterkiírás-kígyókat tömnek a papírkosárba. Pokol tornácán pácolt nők, lábuk szára krétafehér, arcuk egy csöppet csálé, mintha oldalról öklözték volna be őket a harmincas éveikbe. Harryt olykor kalózokra emlékeztetik, hetyke és rokkant kalózokra, bár a fél szemük nincs bekötve. Ezt itt hogy a fenébe is hívják? Még fél órája sincs, hogy Buddy körbevitte és mindenkinek bemutatta, de akkor még mindenki a golftól volt ittas.

Angyal röpül el a társaság fölött, minthogy azonban a lányt Buddy hozta, nem engedheti, hogy a csönd addig tartson, amíg már kínos. Megtöri: -- Én azt hiszem, javarészt az edzés teszi. Még a másodrendű edzők is mindent tudnak, amire annak idején a kiemelkedő atléták jöttek rá, tudjátok, a maguk tapasztalatából. Manapság a kiemelkedő sem olyan kiemelkedő, egy tucat másik liheg a nyakába. És ebben a hajtásban a nők sem maradnak el a férfiak mögött. -- Sorra végignéz vala-

60

mennyi nőn, kötelességtudón. A feminizmus nem fogja őt készületlenül kapni, ahhoz már túl sok magánkocsmában adott s kapott ütéseket. -- És olyan helyeken, mint KeletNémetország meg Kína, telepumpálják őket szteroidokkal, mint a hízómarhát, már embernek is alig emberek. -- Buddy acélkeretes szemüveget visel, olyat, mint valaha a vasesztergályosok, hogy szemüket a forgácstól védjék. Buddynak valami elektronikával kapcsolatos szakmája van, olyan is a gondolkodása, túlságosan precíz. Folytatja, hogy mindenki megértse. -- Még a golfban is. Palmert, s most Nicklaust, teljesen kiszorítják ezek a kölkek, akiknek még hírét se hallotta soha senki, ezeket a déli főiskolák futószalagon sokszorosítják, az ember a nevüket sem tudja megjegyezni az egyik versenytől a másikig.

Harry megpróbálkozik vele, hogy a dolgot összefoglalja. A rekordok arra valók, hogy megdöntsék őket -- mondja. Aaronnak igazában nem lett volna semmi keresnivalója a pályán. Csakis azért futtatták, hogy megdőntse Ruth rekordját. Én még emlékszem, hogy a középiskolában csoda volt, ha az egy mérföldet öt percre futotta valaki. Manapság a lányok is megcsinálják.

-- Bámulatos -- szól közbe Buddy leányzója, lévén hogy ez az ő beszélgetése --, hogy az emberi test mire képes. Itt közülünk is bármelyik nő akár egy kocsit föl tudna emelni az első ütközőjénél, ha oka volna rá. Ha mondjuk valamelyikünk gyereke került volna a kerék alá. Az ember mindig olvas ilyen esetekről, és a kórházban, ahol tanultam, az orvosok erről akár statisztikát is készíthetnének. A felét sem használjuk ki az izomerőnknek.

Webb Murkett tréfál. -- Hallod ezt, Cin? Ha a benzinkutak bezárnak, a hátadon is hazaviheted az Audit. De tréfán kívül. Mindig bámultam azokat, akik egy tucat nyelven beszélnek. Ha az agy kompjúter, képzeljétek el, ehhez mi szürke agysejtre van szükség. Bár úgy látszik, még rengeteg üres hely van odabent.

,

Fiatal felesége némán fölemeli a kezét, hogy hajából, amit szinte megfogni se lehet, olyan kurta, kicsavarja a vizet. Ettől a vizes kis fekete parittyában szelíden megemelkedik a keble, s kirajzolódik mindkét kemény mellbimbója. Fehér törülközőt terít keresztbe az ölén, mintha csak föl akarná menteni Harryt,

61

hogy muszájból a lába közére gondoljon. Most jön rá, hogy miért nem állhatja Buddy leányzóját, nem elég, hogy pattanások vannak az állán és homlokán, hanem a combján is, belül, valami nemi bajra vallók, egészen fent. Georgene? Geraldine? A lány folytatja, cérnavékony, túlbuzgó hangján. -- Itt van például az, ahogy ezek a jógik fel tudnak emelkedni a földről, vagy évezredekkel tudnak visszamenni az időben. Egdar Cayce-nek számtalan példája van rá. Nincs ebben semmi természetfölötti, én nem hiszek Istenben, ahhoz túlságosan sok a szenvedés, egyszerűen olyan erőket hasznosítanak, amilyenekkel mindannyian rendelkezünk, csak nem fejlesztjük ki. A tibeti Holtak Könyvét mindenkinek el kéne olvasnia.

-- Igazán? -- kérdi szárazon Thelma Harrison.

A csoportra rátámad a csönd. A medence fodrozó vizének zöldes visszfénye kísértetiesen és aggályosán mos végig az arcukon, hallatszik, hogy egy úszó gyerek zihál a vízben. Majd Webb szelíden megszólal. -- Nem kell olyan távolra menni, nemrég nekünk is volt egy kísérteties élményünk. Vettem egy olyan Polaroid SX-70-es fényképezőgépet, mert újdonság, s hogy a gyerekeknek legyen valami elfoglaltságuk, aztán csak bámultunk mindannyian, elbűvölten, az nem igaz, ahogy a kép ott előhívódik, ott, az ember szeme előtt.

-- Mintha odaköpnék, a tenyeredbe -- mondja Cindy. -- így

-- összehúzza a szemöldökét, kinyújtja a nyelve hegyét. -- Phh.

- A férfiak dőlnek a nevetéstől, mind.

-- A Fogyasztók Lapja is írt róla valamit -- mondja Harry.

-- Boszorkányos -- mondja Cindy. -- Webb teljesen odavan tőle. -- Ha mosolyog, csecsemősen egészséges ínyében a fogsora mint megannyi rizsszem.

-- Miért üres a poharam? -- kérdi Janice.

-Vesztes fizet -- mondja Harry majdnemhogy kiabálva. E hangosság pár éve még a férfikompániákat jellemezte, mára azonban már mindkét nembéli nézők elég sörreklámot láttak a tévén, hogy tudják, így kell viselkedni hétvégén, vidáman és hangosan, a bárban, a sütőrost mellett, a parton, a napozóstégen és a hegyoldalban. -- Az első rundot a győztesek fizették

-- nyilatkoztatja ki szükségtelenül, mintha csak idegenek vagy emlékezetüket vesztett emberek között volna, miközben több kéz is integet a pincérnőnek.

Harry csapata elvesztette a nassau-partit, de ő úgy érzi,

62

erről a partnerei tehetnek. Buddy javíthatatlan pancser, ha két jót üt, utána elhibázza a labdát, vagy hármat kell gurítania, hogy lukba találjon. Harry viszont, mint mondta, többnyire jól üt, ha nem is mindig egyenesen: mint a kötél, olyan legyen a karizom, lassan kezdeni, közben a labdát nézni, amíg úgy nem tűnik, dagad. Madárkával fejezte be, a hosszú, ötütéses szakaszt négy ütéssel teljesítette, az utolsó átívelt a zsázsás, narancssárga homokágyú csermelyen, majdnem a klubház kertjéig, s e diadal (a luk hurukkoló, fás hangja, amint a hosszan gurított labdát elnyeli) elhomályosított sok dupla kudarcot, s tulajdon mindenhatóságának és halhatatlanságának langyos bizonyosságával töltötte el a látványt: a sziporkázó klóros víznek, társai napégette arcának és meztelen felsőtestének, a Pemaquid-hegy hullámzó, árnyékfoltos derekán a golfpálya napsütötte, manikűrözött pázsitcsíkjai fölött kezdődő erdeinek látványát. A lefelé tartó nap fényében a hegy testvérének érzi magát. A Pemaquid hegyét csak nemrég háziasítottak; két évszázadon át, mikor Mount Judge elnökölt a bimbózó Brewer nagyvárossá válása fölött, a szomszéd hegycsúcs, ha nem is éppen ősvadon, de különös, baljós hely volt, ahol az üdülőszállók tönkrementek és leégtek, s ahova csak kirándulók, szerelmesek és szökésben lévő bűnözők merészkedtek. A Röpülő Sas telepítői (a név arra a madárra, feltehetőleg egy karvalyra utal, amelyet a legelső földmérő pillantott meg, s tekintett előjelnek) kétszáz hold földet vettek olcsón, a hegyoldal alján; s amikor a bulldózerek a kőris-, nyár-, hikori- és somsarjerdőbe sáros vályúkat gyalultak, a majdani pázsitfoltok és teraszos teniszpályák helyén, az emberek azt mondták, a klub úgyis megbukik, hisz ott van már a várostól délre a Brewer Country Club, az orvosok és zsidók klubja, tíz mérföldnyire északra meg -- terméskő falai és magas, kovácsoltvas kapuja mögött -- a Tulpehocken, a régi gyártulajdonos családok és ügyvédeik klubja, a gazdálkodók számára pedig a szántók közt körös-körül több kilenclukas nyilvános pálya. De hát a viszonteladás és a szolgáltatóiparok talaján, a modern technológia software végén időközben felnőtt egy fiatal középkorú nemzedék, s ez a bárban nem igényelt libériás mixereket, sem zárt ajtós kártyaszobákat, nem bánta, hogy a Sas klubháza előre gyártott elemekből épült, s magának kell a teniszpályát sepernie; az ő szemükben az öltöző faltól-falig padlószőnyege

63

fényűzésnek tetszett, s a cementpadlós folyosón a Cola-automata barátságos látványnak. Örültek, hogy egész nyáron játszhatnak téli szabályok szerint az éretlen, foltozott pázsiton, s mindezekért az előjogokért szívesen kifizettek évi ötszázat (mely összeg legújabban már hatszázötvenre emelkedett) s a helyben fogyasztás számláira még egy tetemes summát. Fred Springer évekig törte magát, hogy befogadják a Brewer Country Clubba -- a Tulpehocken, tudta, éppoly hozzáférhetetlen számára, mint a Bíborosi Kollégium --, de hiába; most meg a lánya, Janice, éppúgy fehérben jár és írogatja alá a számlákat, mint a Napraforgó Sör és Frankhauser Acél örökösnői. Akár egy Du Pont. A Röpülő Sasban Harry edzettnek, megtisztultnak és felvidultnak érzi magát; az asztalnál ő a legnagyobb, csak fölemeli a kezét, s egy pincérlány az étterem szolid zöld blúzos, zöld-fehér pepita szoknyás egyenruhájában már jön is, hogy fölvegye újabb italokra szóló rendelését a széles körű benzinhiány e mai vasárnapján. Nem kérdezi a nevét; ezek mind ismerik őt. A lány neve -- Sandra -- rá van hímezve a blúza zsebére; bőre ugyanolyan tejfehér, mint az ő lányáé, de alacsonyabb nála, s arcán már megmutatkozik a majdani fáradt asszony.

-- Te hiszel az asztrológiában? -- kérdi Cindy Murkett-től hirtelen Buddy leányzója. Lehet, hogy meleg, Harry azért nem emlékszik a nevére. Amolyan legyalult élű neve van, nem Gertrude.

-- Nem is tudom -- mondja Cindy; elkerekedett szeme meglepően fehéret mutat napbarnította álarcán. -- Néha megnézem az újságban a horoszkópokat. Van bennük, ami nagyon igaznak hangzik, de nincs ebben az egészben valami csalás?

-- Ez nem csalás, ez ősi tudomány. A legősibb tudomány.

Ez a Cindy nyugsága ellen intézett támadás annyira fölkavarja Harryt, hogy odafordul Webbhez, s megkérdi, megnézte-e tegnap este a Phillie mérkőzését.

-- A Phillie már kész -- vág közbe Ronnie Harrison. Buddy a statisztikával hozakodik elő, tény, hogy a csapat

harmincnégy mérkőzése közül huszonhármat elveszített.

-Engem katolikusnak neveltek -- mondja Cindy Buddy leányzójának olyan halkan, hogy Harry kénytelen a fülét hegyezni, hogy megértse. -- És a papok azt mondták, minden efféle a Gonosz műve. -- Miközben e bizalmas vallomást teszi,

64

a kis kereszttel babrál, amelyet oly finom láncon visel a nyakában, hogy az még csak nyomot sem hagy lesült bőrén.

-Nagyon megsínylik, hogy Bowa nincs benn a csapatban -- mondja Webb megfontoltan, s újabb cigarettát döf arca ráncai közé, a szájába, gumiszerű felső ajkát tevemód felvonva. -- Ma délután nyolcvannégyet ütött, s nemegyszer harmadikra gurított be a lyukat körülvevő zöldről.

Janice megkérdi Thelmától, hol vette azt a gyönyörű fürdőruhát. Bizonyára részeg. -- Ilyet már egyáltalán nem talál az ember a Krollnál -- hallja a hangját Nyúl. Janice régi, op-art mintás, kék kétrészest visel, vállára vetve a fehér kardigánt, amit fehér teniszruhájához vett. Kezében cigaretta, Webb Murkett odahajol hozzá, s tüzet ad neki türkizkék gázöngyújtójával. Nem is olyan rossz nő, gondolja Harry, s eszébe jut, mit müveit vele álmában. Vagy ki tudja, mert felsóhajtott, és utána mintha nem horkolt volna. Thelma pergamenszínű csonttalan testéhez képest Janice-é csupa energia és szöglet, ahogy lehajol, hogy a tüzet elfogadja, térde kalácsa kirajzolódik a bőrén. S ezt valami beidegződött kecsességgel teszi. Webb tiszteli, mint Fred Springer lányát.

Harry eltöpreng: vajon az ő lánya hol lehet ma délután, odakint vidéken? Vacsorát főz-e, miután a marhát vagy mit megetette? Ott, az isten háta mögött, a vasárnap se nagyon más, hisz az állatok nem ismernek ünnepet. Vajon volt-e ma reggel templomban? Ruth ehhez nem szolgált kiindulópontul. Ruthot képtelen volt vidéken elképzelni. Az ő számára Ruth maga a nagyváros, Brewer, a tömör vörös téglás házsoraival, amely úgy vesz mindent, ahogy van. Megjönnek az italok. Hálás felkiáltások, mint a tévé sörreklám-műsoraiban, s Cindy Murkett úgy határoz, hogy az adagját egy újabb úszással fogja kiérdemelni. Mikor föláll, combján, hátul, belepréselt négyszögek, szűköcske, még csuromvíz fekete fürdőnadrágjának feneke kettős ívben tapad a széles bőrfelülethez két, örvényként szimmetrikusan a hájba mélyedő gödröcske alatt; a látvány megszédíti Harryt. Ruthot talán nem vitte el a nyilvános strandra West Brewerben? A Hősök emléknapján. A csempés medencétől távol, a fák árnyékában leterített törülköző alatt a fű szaga. Most meg itt ülsz zománcozott drót karosszékben, amely, ha nem teszel rá vánkost, nápolyimintát présel a combodba, hátul. A hegy közelebb húzódik. Vörösödik a nap a

65

város porán nil, s magasan fenn a Pemaquid gerincén mint a sörény aranylik a fák csúcsa, és mélyül az egyes fák közt a sötétség a hullámzó rengetegben, mely süppedős szőnyegként borítja a tájat a hegygerinc és a golfpálya közt. A távoli tizenegyedik pázsiton bogár nagyságú emberek lépegetnek ráérősen. Miközben ő a szemét a távolsághoz igazítja, Cindy hasast ugrik, s pár csöpp víz fröccsen Harry meztelen mellkasára, amelyet szélesnek érez, mint a sütkérező hegyet. Gondolatban fogalmazgatja a szavakat: Mulatságos históriát hallottam tegnap a rádióban, hazafelé menet...

-- .. .ha nekem volna olyan szép lábam, mint neked -- fejezi be Janice-nek szóló mondanivalóját Ronnie csúnya felesége.

-Ó, neked meg még van derekad. Terjedő csípőkór, én abban szenvedek. Harry azt mondja, olyan vagyok, mint egy kovászos uborka. -- Vihog. Először csak vihog, aztán már tántorog.

-- Úgy látszik, elaludt.

Ő kinyitja a szemét, s bejelenti, csak úgy a levegőbe: Mulatságos históriát hallottam tegnap a rádióban, hazafelé menet.

-- Rúgják ki Ozarkot -- erősködik Ronnie. -- Már nem tisztelik, csak demoralizál. Ejtsék Ozarkot, és passzolják el Rose-t, különben kész, kééész a Phillie.

-- Én hallgatom -- mondja Buddy iszonyú barátnője Harrynek, így hát kénytelen folytatni.

-- Ó, a rádióbemondó szerint lent Baltimore-ban bíróság elé állítanak valami orvost, mert a golfpályán, golfütővel megölt egy libát.

-- Libaütővel megpályázott egy golfot -- vihog Janice. Harrynek néha igazán kedve volna fogni egy jó nagy követ és beverni vele Janice fejét.

-Ezt hol hallottad, Harry? -- kérdi Webb Murkett, aki későn figyelt fel, de hosszú fejét udvariasan félrehajtja, fél szemét a cigarettafüst elől behunyva.

-- Tegnap a rádión, a kocsiban, hazafelé menet -- felel Harry, s már sajnálja, hogy belekezdett.

-Tegnapról jut eszembe -- Buddynak muszáj közbeszólnia --, egy öt háztömbnyi hosszú kocsisort láttam, ahogy benzinre vártak. A Sunoco-kútnál a Kőris és a Negyedik utca sarkán, végig álltak a Negyediken egészen a Buttonwoodig, a 66

Buttonwoodtól az Ötödikig, az Ötödiken meg vissza a Kőris utcáig, s ott új sor kezdődött a Kőris utca túloldalán. Voltak ott rendfenntartók, meg minden. Nem hittem a szememnek, de egyre újabb kocsik álltak be. Öt istenverte háztömbnyi hosszúságban.

-- Egy nagy fűtőolaj-kereskedő, az egyik ügyfelünk -- mondja Ronnie-, azt állítja, bőven van nyersolajuk, csak egyszerűen úgy döntöttek, hogy a benzint szorítják meg és több fűtőolajat csinálnak belőle. A nyersolajból. Megkérdeztem a palit, mi lesz a közönséges autóssal, mire gonoszul rám nézett és kijelentette: „Azt neki, ne menjen minden hétvégén a jerseyi tengerpartra."

-- Ronnie, Harry szeretne elmondani valamit -- szól rá Thelma.

-- Aligha hiszem, hogy érdemes volna -- mondja ő, most már élvezve a késedelem komédiáját, azt, hogy ilyen hosszan irányul rá a figyelem. Napfény a hegyen. A második gin átszűrődik a szervezetén és feldobja. Szereti ezt a bandát, az ő bandáját, és a többi bandát is a többi asztalnál, azt, hogy ha kedve tartja, követet küldhet át hozzájuk és elkeveredhet az öveikkel, hogy itt mindenki ismer mindenkit, szereti a srácokat a medencében, azt, hogy akkor is kimentené őket valaki, ha az az égetettcukor-színű ragot fújó, életmentő lány történetesen nem volna szolgálatban, szereti azt is, hogy mindez hitelben megy, hogy a klub nem vágja meg, csak minden hónap tizedikén.

Már kérlelik. -- Ugyan, Harry, ne légy már olyan sértődős -mondja Buddy leányzója. A keresztnevén szólítja, ideje már, hogy rájöjjön ő is a lány nevére. Gretchen. Ginger. Lehet, hogy mégsem pattanasos a combja, csak kiütéses a csokoládétól vagy mérges szömörcétől. Allergiásnak látszik, beesett arcával olyan, mintha nehezen lélegeznék. A betegség sosem jár egyedül.

-- Szóval ezt az orvost -- enged végül -- azért állították bíróság elé, mert a golfpályán, golfütővel agyonütött egy libát.

-- Milyen ütővel? -- kérdi Ronnie.

-- Tudtam, hogy ezt meg fogod kérdezni -- mondja Harry. -- Ha te nem, hát valaki más okostóni.

-- Gondolom, lent a nyakán homoknehezékessel -- mondja Buddy. -- Attól egyből leröpül a feje.

67

-- Annak kurta a nyele, nem jutsz vele elég közel hozzá száll vitába Ronnie. Összehúzza a szemét, mintha a távolságot becsülné. -- Én azt mondanám, egy ötös vagy könnyű négyes a megfelelő. Ide hallgass, Harry, mit szólsz ahhoz az ötös vashoz, amit a tizenötödik luknál tettem föl, kifelé menet, a homokcsapda túloldalán? Még benn a mély gödörben.

-- Megbökted -- mondja Harry. -Mi?

-- Láttam, hogy megbökted a labdát, följebb, így csaptad be magadat.

-- Tisztázzuk csak. Szóval te azt mondod, hogy csaltam?

-- Valahogy úgy.

-- Halljuk a történetet, Harry -- mondja Webb Murkett, s újabb cigarettára gyújt, hogy drámai nyomatékot adjon a türelmének.

Csalán nőtt a pályán. Thelma Harrison rámereszti a szemét nagy barna napszemüvege mögül, s ez is zavarja. -- Az orvos természetesen azzal védekezett, hogy golflabdával találta el a libát, s az annyira megsérült, hogy kénytelen volt megrövidíteni a szenvedését. A bemondó ezután föltette a kérdést, s ez valahogy elég jól jött ki, egyébként nő volt a bemondó...

-- Egy pillanat, drágám, nem értem -- szólal meg Janice. Azt mondod, megdobta golflabdával, a libát?

-- Uramisten -- mondja Nyúl --, már bánom, hogy egyáltalán belekezdtem. Menjünk haza.

-- De igazán -- mondja Janice, láthatólag ijedten.

-- Nem dobta meg a labdával, hanem a liba valahol ott volt a pázsiton, talán valami tóparton, s a pali ütött vagy nyesett, vagy mi...

-- Az is lehet, hogy a második ütése volt és szárral találta kockáztatja meg Buddy.

Névtelen barátnője körülnéz, s azon a hamis kislányhangján megkérdezi: -- Hát libát is beengednek a golfpályára? Lehet, hogy butaságot kérdek, de Buddy az első golfjátékos, akivel én...

-- Hogy ez itt golfjátékos? -- szól közbe Ronnie.

Buddy közli velük: -- Olvastam én valahol egy golfpályáról Alaszkában, ahol rénszarvasok kóboroltak. De az is lehet, hogy ez Svédországban volt.

-- Maine-ben meg állítólag jávorszarvassal találkozik az em-

68

bér a pályán -- mondja Webb Murkett. Az alászálló nap lángot vet busa szemöldökén. Szomorúnak látszik. Lehet, hogy neki is a fejébe szállt a szesz, mert még messzebb kalandozik a tárgytól. -- Csak tudnám, hogy svéd golfjátékosról miért nem hall az ember soha? Csak Björn Borgról, meg a síelő Steinmarkról.

Nyúl úgy dönt, hogy azért is befejezi. -- Szóval a bemondónő föltette a kérdést: „Kegyelemcsapás vagy aljas indokból elkövetett lúdölés?"

-Juj -- mondja valaki.

Ronnie úgy tesz, mintha töprengene: -- Lehet, hogy mégiscsak célszerűbb volna egy négyes fa, s a libát balról kéne megütni.

-- Meg se halljátok a poént -- háborodik fel Harry.

-- Én hallottam -- mondja Thelma Harrison.

-- Mindannyian hallottuk -- mondja Buddy. -- És mélységesen elkeserít -- folytatja, s acélkeretü szemüvegével az orrán olyan szigorúnak látszik, hogy a nők először komolyan veszik --, hogy a jelenlévők közül senki, a szó szoros értelmében senki nem tanúsít semmi részvétet a liba iránt.

-- Valaki épp elég részvéttel volt iránta, hogy azt az embert bíróság elé citálja -- mutat rá Webb Murkett.

-Arra kell rádöbbennem -- panaszkodik szigorúan Buddy --, hogy itt csupa olyan ember vesz körül, aki úgy tesz, mintha szabadgondolkodó és toleráns volna, pedig valójában antiludista.

-- Kicsoda, még hogy én? -- mondja Ronnie, magas hangon, mintha gágogna. Nyúl utálja ezt a fajta humort, de a többiek láthatólag élvezik, beleértve a nőket is.

Cindy visszajön, teste csillog az úszástól. Megáll, fürdőruhája egy csöppet félrecsúszott, megigazítja, s elpirul a nevetés hallatán. -- Rólam beszéltek? -- A pici kereszt megcsillan a nyaka gödrös tövén. Lába sápadtnak látszik a medencét szegélyező kövön. Fura, hogy az ember lába feje mennyire nem sül le.

Webb oldalról átöleli felesége széles csípőjét. -- Ugyan, drágám. Harry mesélt egy hátborzongató lúdviccet.

-- Meséld el nekem is, Harry.

-- Most nem. Nem tetszett senkinek. Majd Webb elmondja neked.

69

Odajön hozzájuk a kis zöld-fehér egyenruhás Sandra. Mrs. Angstrom.

A szó úgy megdöbbenti Harryt, mintha az édesanyja támadt volna föl.

-- Igen -- felel tárgyilagosan Janice.

-- Az édesanyja hívja telefonon.

-Uramisten, hát ez meg mi lehet? -- áll fel Janice, egy csöppet megtántorodik, aztán összeszedi magát. Leveszi a fürdőlepedőt a széke támlájáról s a derekára tekeri, nem akaródzik fürdőruhában végigmennie az emberek tucatjai közt, be a klubházba. -- Mit gondolsz, mit akar? -- kérdi Harryt.

Harry vállat von. -- Talán azt szeretné tudni, hogy milyen felvágottmaradékot kapunk ma vacsorára.

így, epésen, mindenki füle hallatára. A szörnyű leányzó vihog. Harry elszégyelli magát, arra gondol, hogy Webb bezzeg átöleli a felesége csípejét. Az ilyesfajta banda betesz a házasságnak, ha hagyja az ember. Eleget ivott, nem akar elázni.

Janice dacosan megkérdi: -- Aranyom, ugye rendelsz nekem még egy vodkát tonikkal, amíg nem vagyok itt?

-Nem. -- Enyhít rajta valamit: -- Majd meglátjuk -- de a hideg már megcsapta a társaságot.

Murkették tanácskoznak, s arra a végeredményre jutnak, hogy ideje már menniük, egy tizenhárom éves pótmama, a szomszédék kislánya vigyáz a gyerekekre. Ugyanaz a napfény, amely az imént felgyújtotta Webb szemöldökét, most Cindy libabőrös combján világítja meg a fazon fölmeredő finom szőrszálakat s von köréje dicsfényt. Ő nem bajlódik vele, hogy törülközőt tekerjen a derekára, úgy ballag be a női öltözőbe átöltözni, sápadt lába fekete nyomot hagy a szürke kövezeten. Várjunk csak, várjunk, a vasárnap, a hétvége nem múlhat el így> egy arányló korty még maradt a pohárban. Az átlátszó asztallapon, a drót karosszékek között, a poharak nyomán halovány gyűrűk kísérteties óraműve maradt hátra, amit a lenyugvó nap visszavert fénye tett láthatóvá. Mit akarhat Janice anyja? Egy sötétebb és régibb világból hívja őket, amelyre ő még jól emlékszik, de azt szeretné, ha az úgy maradna, eltemetve, a nyakig begombolkozás és a levegőtlen utcai szalonok világa, a szeneskannáké és az utálatosan lehúzott redőnyű keskeny házaké, az a régi világ, amelyben a farmerek

70

és a gyári munkások rabszolgasorsa ikerfelhőként borult az országra és a városra. Ez más világ, itt tiszták a gyerekek, akik most dideregve bukkannak fel hirtelen, a hígabb elemben, és törülközőt kapnak az anyjuktól. Cindy törülközője ott lóg a karosszéken. Cindyé, és ő ült rajta: a gondolat kiszárítja Harry száját. Hogy bedugja a nyelvét, amilyen mélyen csak tudja, amíg a szőrszálak már az orrát nem csiklandozzák. Neki bezzeg nincsenek pattanásai a két lába közt. Mennyország. Fölnéz, és látja, hogy a bozontos hegy most nyomakszik bele a naptányérba, bár a székek még hosszasan elnyúlt, rombusz alakú sakktáblaárnyékot vetnek. Buddy Inglefinger halkan, de csöppet sem ironikus hévvel fejteget valamit Webb Murkettnek: -- Néha fölteszem magamnak a kérdést, kinek van haszna az inflációból? Az eladósodott emberek nyernek rajta, a társadalom veszít. A kormány nyer rajta, mert több adót szed be, anélkül hogy emelné az adókulcsot. És kinek nincs belőle haszna? Annak, akinek pénz van a zsebében, aki rendesen fizeti a számláit. Ezért van az -- Buddy hangja összeesküvő suttogássá halkul --, hogy az ilyen ember előbb-utóbb kivesz, akár az indiánok. Már miért dolgozzam -- kérdezi Webbtől --, ha a pénzt egyszerűen kiveszik a zsebemből, hogy annak adják, aki nem dolgozik?

Harry odaképzeli magát a hegygerincre, ahonnét mint a gőz szállnak föl a felhők. A Pemaquid úgy hasít a nyári égbe és napba, mintha mozogna, a medence máris árnyékban van. Thelma vidáman közli a leányzóval: -- Asztrológia, tenyérjóslás, pszichiátria... én mindet helyeslem. Akármit, ami az embernek segít kibírnia. -- Harry a saját szüleire gondol. Az kellett volna, hogy ők is valamilyen klub tagjai legyenek. Az életük szakadatlan csata volt. Anya a szomszédokkal háborúzott, Apa és a szakszervezete gyűlölte a nyomda tulajdonosait, ahol ő végigdolgozta az életét, mindketten megvetették azt a néhány rokonukat, aki megpróbálta fenntartani velük a kapcsolatot, mind a négyen, Apa, Anya, Hassy és Mim, szembeszálltak a világgal, és rossz volt a lelkiismeretük, ha fent vagy kívül barátot kerestek. Ne bízz meg senkiben: Andy Mellon nem bízik és én sem bízom. Drága Apa. Sose került ki alulról. Nyúl viszont idefent sütkérezik a régi, emlékeiben élő világ fölött, gazdagon és nyugalomban.

Buddy hangja tovább zsörtöl, sértetten: -- A pénz nem páro-

71

log el, csak átmegy az egyik ember zsebéből a másikéba. A fejesek ettől gazdagodnak.

Megnyikordul egy karosszék, és Nyúl érzi, hogy Webb föláll. Fentről hangzik a hangja, kavicssurrogással, derűsen és békítőleg: -- Gondolom, az egyetlen megoldás, ha magad is fejes leszel.

-- Persze -- mondja Buddy, tudván, hogy letorkolták.

Egy pici pötty, egy madár, talán maga a legendás sas, de nem, a szárnya mozdulatlanságából Ítélve inkább egerészölyv, kacérkodik a levegőben a hegy szaggatott aranyzöld élével, hol feltűnik fölötte, mint egy hiba a Kodak-lemezen, hol alábukik, láthatatlanul, miközben egy kék hasú felhő bomlik-bomlik a végtelenségben. Újabb szék csikordul a kövön. -- Harry hangzik az ő neve, élesen, Janice hangján.

Tekintete alább száll végre e ragyogásról, és ahogy a szeme alkalmazkodik a közelképhez, egy pillanatra megsajdul a halántéka, afféle kis artériás fájdalom ez; talán épp ilyen kis elhanyagolható, megmagyarázhatatlan fájdalmakkal kezdődik a férfiak halála, némelyik lassan jön, macskaléptekkel, némelyik lecsap, mint a sólyom. Rák, koszorúér. -- Mit akar Bessie?

Janice hangja izgatott, egy csöppet ijedt. -- Azt mondja, megjött Nelson. Ezzel a lánnyal.

-Melanie-val -- mondja Harry, örül, hogy a név eszébe jutott. S ettől eszébe jut Buddy barátnőjének a keresztneve is. Joanne. -- Örülök, hogy megismertelek, Joanne -- mondja búcsúzáskor, ahogy kezet fog vele. Ez jó benyomást kelt. Ezt hagyja maga mögött, az árnyékát.

Miközben Harry hazafelé vezet Janice leeresztett fedelű Maverickjén, a rájuk zúduló levegő a hajszolt és veszedelmes sebesség illúzióját kelti. A szél elkapkodja szájukról a szavakat. -- Most mi az ördögöt kezdjünk a gyerekkel? -- kérdezi Janice-t.

-- Ezt hogy érted? -- Szélfútta, lobogó sötét hajával Janice most egészen másnak látszik. Szemét összehunyorítja a süvítő szél ellen, ajkát beszívja, egyik kezét a füléhez emeli, nehogy fodrozó selyem fejkendője elrepüljön. Liz Taylor a Hely a nap alatt-ban. Még szeme sarkában az a kis szarkaláb is elbűvölő. Teniszruhát visel, s rajta azt a fehér kasmírkardigánt.

-- Ezt úgy, hogy most dolgozni küldjük, vagy mi.

-- Ugyan, Harry. Hiszen még college-ba jár.

72

-- Nem úgy viselkedik. -- Úgy érzi, kiabálnia kell. -- Nekem nem volt olyan kurva szerencsém, hogy college-ba járjak, s akinek volt, az sem cseszte el Coloradóban sárkányrepüléssel vagy az isten tudja, mivel, amíg az apja pénzének nyakára nem hágott.

-- Nem tudom, mit csináltak. És különben is, ma más időket élünk. Csak légy kedves Nelsonhoz. Azok után, amiken miattad keresztülment...

-- Nemcsak miattam.

-- ...azok után, amiken keresztülment, örülj, hogy hazakívánkozik. Egyáltalán.

-- Nem tudom.

-- Mit nem tudsz?

-- Ez valahogy nem tetszik nekem. Túlságosan boldog voltam az utóbbi időkben.

-- Légy észnél, ha lehet -- mondja Janice.

Ő ugyanis észnél van, arra céloz. De az egyik, ami mindig is összekötötte őket, épp az volt, hogy Janice fejetlensége lépést tartott az övével. Ahogy elsüvít mellettük a levegő, félős gyors szerelmet érez egy neve sincs valami iránt. Janice volna az? A maga élete? A világ? A Pemaquid felől jövet Mount Judge, a domboldali helység tompa szögből, egészen másnak látszik, mint amilyennek Brewerből hazajövet látja: a régi ládagyár, ez a keskeny ablakú hasáb, megbújik mélyen lent, a kiszáradt, villanyt fejleszteni a föld alá küldött vízesés mellett, odább meg az új, szupermagas EXXON és MOBIL tábla, elkeskenyedő alumíniumállványzatán, a 422-es út mellett, olyan baljós, mint két, űrbéli antenna. A község valahány ablaka, mint a máglyarakás, narancssárgán izzik a völggyel egy szintre alászállt nap fényében, s ebből a szögből sokkal nagyobb hangsúlyt kap a homokkő tornyú lutheránus templom, ahova Nyúl annak idején vasárnapi iskolába járt a zsémbes öreg Fritz Kruppenbach keze alá, aki beléjük verte a leckét, hogy akik hisznek az életben, semmitől sem kell félniük, de a hitetlenek számára nincs üdvösség és nincs békesség. Nincs békesség. Egy felirat azt mondja: SŰRŰN LAKOTT. Mikor a Maverick lelassul, Harry ellenállhatatlan vágyat érez, hogy Janice-nek vallomást tegyen: -- Tegnap már említtem neked azt a fiatal párt, amelyik bejött a telepre. A lány Ruthra emlékeztetett. Korban is körülbelül annyi lehetett. Csak karcsúbb,

73

és a beszédje se épp az övé, mégis volt benne valami Ruthból, de hogy mi, azt nem tudnám megmondani.

-- Képzelődsz, ennyi az egész. A lány nevét tudod?

-- Kérdeztem, de nem akarta megmondani. Ebben is talpraesett volt. Olyan kacérforma, anélkül hogy ki tudnád tapintani, miben.

-- És te most azt hiszed, hogy az a lányod.

A hangjából már tudta, hogy nem kellett volna bevallania. -- Azt éppenséggel nem mondtam.

-- Akkor mit mondtál? Azt, hogy még mindig nem verted ki a fejedből azt a tramplit, akit húsz évvel ezelőtt megdugtál, s hogy most egyszerre van még egy drága kis babátok is. Ahogy rápillant, Janice most már nem emlékezteti Elizabeth Taylorra, ajka kemény és ráncos, mintha dühében megsült volna. Ida Lupino. Hova tűntek ezek, ezek a nagy hollywoodi szukák, mind? A városban évekig csak egy STOP tábla állt azon a sarkon, ahol a Jackson sugárút rálejt a Centralre, de tavaly a polgármester tulajdon fia törte össze a kocsiját, mert nem vette figyelembe a táblát, s a város most közlekedési lámpát állíttatott oda, igaz, javarészt csak pislog, sárgán az egyik, pirosán a másik irányban. Óvatosan fékez és befordul balra. Janice együtt hajlik a kanyarral, hogy szája el ne távolodjék az ő fülétől. -- Te tisztára bolond vagy -- kiáltja. -- Te mindig arra vágyói, amid nincs, ahelyett hogy annak örülnél, amid van. Csupa bűbáj és mosoly az arcod, ha arra a lányra gondolsz, aki nem is létezik, miközben az igazi fiad, aki a tied meg a feleségedé, odahaza vár rád, éppen most, s akit, mint mondod, szíved szerint Coloradóba kívánnál vissza.

-- Oda -- mondja Harry; akármit, csak egy csöppet változtasson a témán. -- Egyébként tévedsz, ha azt hiszed, hogy csak arra vágyom, amim nincs. Nagyon is szeretem, amim van. Épp az a bajom, hogy kezdek már félni, hátha jön valaki, és elveszi tőlem.

-- Nos, az a valaki nem Nelson lesz, ő nem vár tőled semmi mást, csak egy kis szeretetet, azt pedig nem kapja meg. Nem is értem, hogy lehetsz te ilyen természetellenes apa.

így hát, hogy be tudják fejezni a veszekedésüket, mielőtt megérkeznének Springer mama házához, lassít a Jackson utcán, az összefonódó juhar- és vadgesztenyefák árnyékában, mely sötétjével későbbi órára vall, mint a valóságos idő. -

74

A gyerek viselkedik úgy velem, mintha nem lennék az apja mondja szelíden, hogy lássa, ez mit vált ki Janice-ből.

Újra fölizgatja. -- Egyre csak ezt hajtogatod, pedig ez nem igaz. Igenis szeret. Vagy legalábbis szeretett. -- Ahol az égbolt átlátszik az összefonódott faágak közt, még mindig más a világítás, rá-rárebben a fény a kezükre-arcukra. Janice azt mondja komor, félig megenyhült hangon. -- De egyvalami biztos, hallani se akarok többé erről a te drágalátos törvénytelen lányodról. Gusztustalan ötlet.

-- Tudom. Magam sem értem, miért említettem. -- Tévedésből azt hitte, hogy ők ketten egyek, s meg akarta osztani vele a kísérletet, ami csak az övé. Olyan tévedés, amit a házasemberek gyakran elkövetnek.

-- Gusztustalan! -- kiáltja Janice.

-- Soha többé nem említem -- ígéri ő.

Befordulnak, lassan, a Joseph utcába, azon a végén, ahol a tűzcsap még mindig azt a kifakult vörös-fehér-kék bohócruhát viseli, amit a kétszáz éves évforduló alkalmával három éve júniusban az iskolás gyerekek rapingaltak. Janice iránt érzett friss utálatában udvariasan megkérdezi: -- Vigyem be a kocsit a garázsba?

-- Hagyd elöl, lehet, hogy Nelsonnak kelleni fog.

Ahogy fölfelé mennek az elülső lépcsőn, nehéznek érzi a lábát, mintha a világ új gravitáció hatása alá került volna. Ő meg a gyerek jó néhány éve valami olyasmin ment át, amit Nyúl már megbocsátott magának, de tudta, hogy a gyerek sose fog. Mikor Harry háza leégett, meghalt egy lány, Jillnek hívták, egy lány, akit Nelson úgy szeretett, mintha a nővére volna. Legalább úgy. De év évre halmozódott, a túlélés kifoldozta a dolgokat, s azóta oly sokan csatlakoztak már a halottakhoz, s mindet betegség vitte el, arról pedig csak az Isten tehet, hogy az az eset már nem is látszik olyan rettenetesnek, inkább olyan, mintha Jill egyszerűen más városba költözött volna át, olyanba, amelynek egyre gyarapodik a lakossága. Jill most lenne huszonnyolc éves. Nelson huszonkettő. Ha belegondolunk, az Istent épp elég felelősség terheli.

A ház bejárati ajtaja beragadt, taszítani kell rajta, hogy engedjen. A nappali sötét, s a kárpitozott bútorgarnitúrához most még két katonai vászonzsák járul. A lépcsőpihenőn

75

ütött-kopott skót kockás koffer, nem Nelsoné. A hangok az üvegezett verandáról szűrődnek be. E hangok enyhítenek valamit Harry komorságán, mert mintha cáfolnák az általános világpusztulásról terjengő rémhíreket. Elindul a hangok felé, az ebédlőn, majd a konyhán át, ki a verandára. Elnehezedett, puha testtel, jókora célpontot kínálva, de önuralmának teljes birtokában, már amennyire egy csöppet túlságosan is becsípve az ember elég óvatos lehet.

A veranda szúnyoghálójának tövében vérbükklevelek tömege. Arcok és testek szállnak fel az alumínium vázas nylonszékekről, mint a tévé képernyőjén egy robbanás felhője, ha kikapcsolják a hangot. Ahogy mindinkább benne jár a középkorában, a világ úgy támad rá, mint a képek a készüléken, ha valami elromlott rajta, mint azok a képek, amelyekkel az elme elalvás előtt küszködik, s mindaddig logikusnak látszanak, amíg közelebbről is szemügyre nem vesszük őket, s ettől aztán döbbenten riadunk fel. A lány áll fel leggyorsabban, hullámos hajú, meglehetősen zömök lány, csillogó barna gülüszeme van, s bíborpiros gödröcskés mosolyát mintha egy századvégi képeslapról másolta volna át. Sokat megért farmert visel, s valamiféle hímzett indiai inget, amiről hiányzik néhány karika. Kézfogása meglepi Harryt, nyirkos, ideges.

Nelson csoszogva áll talpra. Mindig aggodalmas arca most barna, mint egy hegymászóé, s mintha lefogyott volna, a válla mindenesetre megszélesedett. Nem annyira kutyakölyök, mint inkább hamis kutya. Haját, ami középiskolás korában a válláig lógott, Coloradóban vagy még a kenti college-bán rövidre vágatta, hogy punkot mutasson. -- Apa, ő a barátnőm, Melanie. Ő az apám. És az édesanyám. Anya, ismerkedj meg Melanie-val.

-- Örvendek -- mondja a lány, olyan kitartóan vidám mosolylyal, mintha a hétköznapi szavak valami vicc, valami kis cirkuszi mutatvány előjátékául szolgálnának. S ettől Harryt azokra a némileg valószerűtlen, de láthatólag bátor nőkre emlékezteti, akik a. cirkuszban a fogukon lógnak, vagy fél lábon egyensúlyoznak a selyemkötélen, hogy fölröppenjenek a flittercsillogású levegőbe, bár ő is azt a toprongyot viseli, amiben manapság a lányok el szoktak rejtőzni. Egyszeriben különös fal vagy fényfüggöny hullik alá ő meg a lány közé, valami érdektelenség, amit ő a fia iránti érzelmeivel magyaráz.

76

Nelson és Janice összeölelkezik. Azok a kis Springer-kezek, jut eszébe Harrynek az anyja mondása, mikor megpillantja fia kezét Janice teniszruhájának hátán. Trükkös kis mancsok, van valami e kurta, begörbült ujjakban, ami alattomos erőre utal. Látszik, rágja a körmét, s a körmöknek nincs látható holdjuk. Mogorva sértettségre és ostoba konokságra való hajlamát Janice-től örökölte. Lelki szegények.

Mikor Janice odább lép, hogy Melanie-t üdvözölje, apa és fiú szemtől szembe kerül, s Nelson megszólal -- Szia, Apa --, és eltöpreng, akárcsak az apja, hogy most vajon kezet rázzanak, összeölelkezzenek, vagy egyáltalán hozzáérjenek-e egymáshoz, s a tétova teret kettejük közt mégiscsak elönti a nehézkes szeretet.

-Jól nézel ki -- mondja Harry.

-- Jól kinézek.

-- Hogyhogy ilyen hamar ideértetek?

-- Stoppal, csak Kansas Citytől Indianapolisig nem, ott busszal jöttünk. -- Csupa olyan hely, ahol Nyúl sose járt, a vére utazott helyette, az ő álmainak ösvényein. A fiú azt mondja: -- Tegnapelőtt egy szántón töltöttük az éjszakát, NyugatOhióban, nem is tudom pontosan, hol, valahol Toledón innét. Az kísérteties volt. Az ürge, aki fölvett minket a telipingált kocsijára, egy kicsit az idegeinkre ment, s mikor kirakott, se Melanie, se én nem tudtuk, hol vagyunk, s muszáj volt folyton beszélnünk, hogy ne féljünk. A föld meg hidegebb volt, mint hittük volna. Holtra fagyva ébredtünk, de akkor legalább nem látszottak polipnak a fák.

-- Nelson -- kiáltja Janice --, ki tudja, mi történhetett volna veled. Veletek. Valami rettenetes!

-- Hát aztán? -- kérdi a gyerek. Nagyanyja, Bessie, a veranda legsötétebb sarkában ül magánfelhőjébe burkolódzva. -- Nem bántad volna, ugye, Nammama, ha eltűnők a képből?

-- De mennyire hogy bántam volna -- válaszol Bessie határozottan. -- Te voltál nagyapád szeme fénye.

Melanie nyugtatja Janice-t. -- Az emberek alapjában véve nagyon rendesek. -- Hangja különös, gyöngyöző, mintha épp most hagyta volna abba a kacagást, s valami lebegő dallamosság festi alá. Mintha gondolatban ki tudja, miféle távoli örülnivalóra figyelne szakadatlanul. -- Csak hébe-hóba akad egy-

77

egy nehéz ember, de általában azok is rendesek, amíg az ember nem mutatja, hogy fél tőlük.

-- És anyád mit tart arról, hogy stoppal utazol?

-- Utálja -- mondja Melanie, és olyan jót nevet, hogy a fürtjei belereszketnek. -- De ő Kaliforniában él. -- Aztán elkomolyodik, s szeme mint a lámpa világít Janice-re. -- Ami azt illeti, ökológiailag nagyon is hasznos az autóstop, rengeteg benzint takarít meg. Sokkal több embernek kéne csinálnia, de mindenki fél.

Elképesztő kis béka, Harry annak látja, bár a teste, már amennyire a csiricsáré öltözékétől meg tudja ítélni, egészen emberi formájú, sőt egyenesen mintaszerű. Azt mondja Nelsonnak: -- Ha jobban osztottad volna be a zsebpénzedet, telt volna rá, hogy az egész utat autóbuszon tedd meg.

-- A busz az olyan unalmas, és tele ocsmány alakokkal. A buszon az ember nem tanul semmit.

-- Ez igaz -- csöngettyűzik közbe Melanie. -- Szörnyű történeteket hallottam a barátnőimtől, hogy mi történt velük a buszon. A pilóták, ugye, nem tehetnek semmit, ők csak vezetnek, és ha egy lány olyan hippiforma, legalábbis szerintük, akkor meg még szinte bátorítják is a palikat.

-- A világ többé már nem biztonságos hely -- nyilatkoztatja ki Springer mama a sötét sarokból.

Harry úgy határoz, hogy eljátssza az apát. -- Örülök, hogy vállalkoztál rá -- mondja Nelsonnak. -- Büszke vagyok rád, hogy így járod a világot, ahogy járod. Ha én a te korodban többet láttam volna az Egyesült Államokból, most jobb polgára lennék. Én csak egyszer utaztam ingyen, mikor Samu bácsi Texasba küldött. Csak szombatonként engedtek ki -- meséli Melanie-nak --, egy irdatlan nagy legelő kellős közepén. Fort Hood, úgy hívták a helyet. -- Rájátszik, túl sokat beszél.

-- Apa -- jegyzi meg türelmetlenül Nelson --, ma egyforma az ország, akárhova mégy. Ugyanolyanok a szupermarketek, ugyanazt a műanyagszart árusítják. Sehol semmi látnivaló.

-- Nelson Coloradóban is csalódott -- magyarázza nekik Melanie bujkáló vidámsággal a hangjában.

-- Az államot szerettem, csak azokat a görényeket nem állhattam, akik lakják. -- Arcára kiül a sértett döbbenet. Harry tisztában van vele, hogy soha nem tudja meg, Coloradóban mi

78

történt, mi kergette vissza hozzá a srácot. Mint mikor az iskolából jönnek haza, ahol soha nem ők kezdik a verekedést.

-- Kaptak már valami vacsorát ezek a gyerekek? -- kérdi Janice, ahogy egyre jobban belemelegszik az anyaszerepbe. Az ember hamar kijön a gyakorlatból.

Springer mama váratlan önelégültséggel közli: -- Melanie nagyszerű salátát készített abból, amit a frizsiben és elöl talált.

-- Imádom a kertjüket -- mondja Harrynek Melanie. -- Azt a kis kaput. Errefelé minden olyan szépen nő. -- Ő képtelen megbékélni vele, hogy a lány mindent csicseregve közöl, s közben le nem veszi róla a szemét, mintha csak félne, hogy nem értett meg valami lényegeset.

-- Úgy van -- hagyja rá. -- Már-már nyomasztóan. Abból a mortadellából maradt még valami?

Nelson megszólal: -- Melanie végi, Apa. -Végi?

-- Vegetáriánus -- magyarázza a fiú affektáltan nyafogva.

-- Vagy úgy. Végül is nem tiltja a törvény.

A fiú ásít. -- Azt hiszem, ideje eltenni magunkat. Az éjszaka jó ha egy órát aludtunk.

Janice és Harry idegei megfeszülnek. Lopva ránéznek Melanie-ra, majd Springer mamára.

Janice megszólal: -- Akkor én megágyazok Nellie-nek.

-- Már megágyaztam -- mondja az anyja. -- És megvetettem azt az ágyat is, a régi varrószobában. Bőven ráértem, annyit voltam ma egyedül. Ti ketten, úgy látszik, egyre több időt töltőtök a klubban.

-- És a templomban mi volt? -- kérdi tőle Harry.

Springer mama kelletlenül mondja: -- Nem volt valami felemelő. A jótékonysági hangversenyre meghívtak valakit a breweri Szent Szűz-templomból, aki férfi létére olyan magas hangon énekel, mint egy nő.

Melanie elmosolyodik. -- Egy kontratenort. A bátyám is kontratenor volt.

-Aztán mi lett vele? -- kérdezi, maga is ásítva, Harry. Megváltozott a hangja?

A lány szeme komoly. -- Ó, nem. Áttért a lovaspólóra.

-- Színes egyéniség lehet.

-- Igazában csak a féltestvérem. Az apám első házasságából való.

79

Nelson közli Harryvel: -- Megettük Nammamával, ami a mortadellából megmaradt. Mi nem csak zöldet eszünk.

Harry megkérdezi Janice-t: -- És nekem mi maradt? Estéről estére csak éheztetsz.

Janice elhessenti a panaszát, egy királynői kézmozdulattal, amire tíz éve még aligha lett volna képes. -- Nem tudom. Gondoltam, majd a klubban eszünk valamit, aztán Mama telefonált.

-- Én nem vagyok álmos -- mondja Melanie Nelsonnak. -Lehet, hogy Melanie szeretne egy kicsit körülnézni a

környéken -- ajánlja fel Harry. -- És akkor mindjárt hozhatnátok egy pizzát is.

-- Nyugaton -- mondja Nelson -- alig lehet pizzát kapni, csak azt a szörnyű mexikói moslékot, a tacót meg chilit. Pfuj.

-- Fölhívom Giordanót, emlékszel még, hol van? Egy sarokkal a bíróságon túl, a Hetediken.

-- Apa, itt éltem le az életemet, ebben a tetves megyében.

-- Te is, meg én is. Mit szólnátok egy pepperonis pizzához? Hozz, mondjuk, kettőt, fogadok, hogy Melanie még éhes. Egy pepperonisat meg egy vegyesét.

-- Apa, mondom, hogy Melanie vegetáriánus.

-- Bocs. Akkor rendelek egy simát. A sajt ellen, ugye, semmi kifogásod, Melanie? Vagy a gomba ellen? Egy gombásról mi a véleményed?

-- Én jóllaktam -- sugárzik a lány, szava ellassul, mintegy a gyönyörűség terhe alatt. -- De boldogan elmegyek Nelsonnal, annyira tetszik nekem errefelé. Olyan dús itt minden, és a házak olyan gondozottak.

Janice kihasználja a kedvező pillanatot, megérinti a lány karját. Ez is olyan mozdulat, amire a múltban nem mert volna vállalkozni. -- Jártál már odafönt? -- kérdi. -- Általában azt a szobát használjuk vendégszobának, amelyik a Mamáéval szemben nyílik a folyosóról, a fürdőszobátok meg közös lesz.

-- Ó, én nem is vártam, hogy külön szobám legyen. Gondoltam, elalszom majd egy hálózsákban a díványon. Abban a szobában, ahol bejöttünk, ugye, volt egy szép nagy dívány?

Harry megnyugtatja: -- Csak ne akarj te azon a díványon aludni, annyi a por benne, hogy holtra tüsszögnéd magadat. Az a fenti szoba, becsszavamra, nagyon rendes; már ha nem bánod, hogy egy próbababával kell osztoznod rajta.

80

-- Ugyan már -- felel a lány. -- Én igazán csak egy picike sarkot kérek, ahol nem vagyok útban, addig, amig sikerül pincérlányként elhelyezkednem, és el tudok menni.

Az öreg hölgy fészkelődik, kávéscsészéjét az öléből átteszi az összecsukható tálalóasztalkára, a karosszéke mellett. -- Én évekig magam varrtam minden ruhámat, majd egyszer csak bifokális üvegre kényszerültem, és azután már Fred gombjait se tudtam én fölvarrni -- mondja.

-- De addigra már amúgy is meggazdagodtatok -- tréfálkozik Harry, megkönnyebbülten, hogy ez az ágyügy láthatólag simán megoldódott. Az öreg Springer mama, ha az ember egyszer összekülönbözik vele, sose felejt, annak soha sincs vége. A házasságuk elején Harry egy kicsit kíméletlen volt Janiceszel, s Bessie szája állásán még mindig ott látja a sértődöttséget. Kioldalog a verandáról a konyhába, a telefonhoz. Miközben kicseng Giordano telefonja, Nelson odaáll a háta mögé, és beletúr a zsebébe. -- Hé -- mondja Harry --, mit akarsz elrabolni tőlem?

-- A kocsikulcsokat. Anya azt mondja, vigyem el kintről a kocsit.

Harry beszorítja a kagylót a válla és a füle közé, kihalássza a kulcsokat a bal zsebéből, odaadja neki, s most először néz egyenesen Nelson szeme közé. Semmit nem talál az arcán önmagából, hacsak az egyenes kis orrát nem s azt a kis forgót az egyik szemöldökén, amely egy apró szőrlegyezőt rossz irányba térít, s az arcának ezzel furcsa kételkedő kifejezést ad. Bámulatosak ezek a gének. Ez a spirális kódrendszer olyan pontos, hogy még egy ilyen picike forgót is képes kiszúrni. A lány is pontosan Ruthra hajazott: a kicsit csücsöri felső ajka és a combjai, azok a szívós-puha, vigasztaló combjai.

-- Kösz, Apa.

-Aztán ne andalogj. Nincs rosszabb, mint a hideg pizza.

-- Hogy micsoda? -- kérdi a vonal túlsó végén egy fenyegető hang, miután végre fölvette a kagylót.

-Elnézést, semmi -- mondja Harry, és megrendel három pizzát, egy pepperonisat, egy vegyesét és egy simát, arra az esetre, ha Melanie mégis meggondolná magát. Odaad Nelsonnak egy papír tízdollárost. -- Aztán valamikor, ha egy kicsit kipihented magad, majd beszélnünk kell, Nellie. -- A megjegy-

81

zés valahogy a pénzhez kapcsolódik. Nelson nem válaszol, elveszi a pénzt.

Mikor a fiatalok elmennek, Harry visszamegy a verandára, és azt mondja a nőknek: -- Nem is volt olyan nehéz, ugye? Úgy látszik, örül, hogy a varrószobában alhat.

-- Csakhogy a látszat fedi-e a valóságot? -- jegyzi meg sötéten Springer mama.

-Hát igen, ez a kérdés -- mondja Harry. -- Mégis, mit gondoltok róla? A barátnőről.

-- Úgy nézed, hogy a barátnője? -- kérdi Janice. Végre leült, s egy kis poharat tart a kezében. A színéből lehetetlen megállapítani, hogy a folyadék a pohárban micsoda, émelyítő, de élénkpiros, mint a régimódi málnás üdítő vagy a légszesz a hőmérőben.

-- Ezt hogy érted? Hisz együtt töltötték az éjszakát a mezőn. A jó ég tudja, Coloradóban hol tanyáztak. Talán egy barlangban?

-- Nem vagyok biztos benne, hogy ebből bármi is következnék. Egyszerűen megpróbálnak jó barátok lenni, úgy, ahogy mi fiatalkorunkban képtelenek voltunk. Lányok és fiúk.

-- Nelson nem látszik valami elégedettnek -- nyilatkoztatja ki nyomatékosan Springer mama.

-- Volt valaha is? -- kérdi Harry.

-- Kisfiúkorában nagyon is bizakodónak látszott -- mondja a nagyanyja.

-- Bessie, a te analitikai diagnózisod szerint, mi hozhatta ide vissza?

Az öreg hölgy felsóhajt. -- Valami csalódás. Valami, ami túlságosan nagynak bizonyult számára. De azért egyvalamit közlök veletek. Ha ez a lány nem viseli magát tisztességesen a fedelem alatt, én kiköltözöm innét. Megbeszéltem a dolgot Grace Stuhllal ma templom után, s ő szegénykém boldogan befogad. Szerinte meghosszabbíthatnám az életét.

-- Mama -- kérdi Janice --, nem mulasztod el Az egész család-otf

- Ezt biztos, hogy láttam már, ez az lesz, amelyikben visszajön Archie régi barátnője, hogy pénzt kérjen. Most, hogy nyár van, csupa ismétlés a műsor. De a Jeffersonék-at, remélem, meg tudom nézni fél tízkor, ez most Mózesról szól, egyszer már meg akartam nézni, de akkor elaludtam. Azt hiszem, most

82

fölmegyek és pihentetem egy kicsit a lábam. Mikor Nellie kis ágyát megvetettem, beütöttem a sarkába az egyik visszeremet, s azóta is lüktet. -- Föláll, s megvonaglik az arca.

-Mama -- mondja Janice ingerülten --, igazán várhattál volna, hogy én vessem meg az ágyat. Hadd menjek föl veled, hogy megnézzem a vendégszobát.

Harry követi őket, ő is otthagyja az üveges verandát (túlságosan tragikus lett itt a légkör, a vérbükk tusfekete, a szúnyoghálón fönnakadt pillék rojtosra verdesik a szárnyukat), bemegy az ebédlőbe. Kedvére van az a pillantás, amit fölfelé vet, a teniszruhába öltözött Janice lábára, amint épp fölmegy a lépcsőn, hogy segítsen az édesanyjának mindent illően rendbe tenni. Valamelyik este megint meg kéne próbálni, mikor mindketten ébren vannak. Éppenséggel ő is fölmehetne, hogy segítsen, de jobban vonzza annak a nőnek az egzotikus fehér arca a Fogyasztók Lapja júliusi számának borítólapján, a lapot ma reggel hozta le fentről, hogy legyen mit olvasnia azon a kellemes órán, mikor Springer mama már elment a templomba, de ők ketten Janice-szel még nem indultak el a klubba. A képeslap még ott nyugszik a hintaszék karfáján, mely valaha az öreg Springer esteli trónusa volt. Az ember nem túrhatta ki onnét, s ha épp kiment a fürdőszobába vagy a konyhába a diétás Colájáért, a szék üresen állt. Harry most beletelepszik. A lány a borítólapon fehér pincskalapot visel, s arca is fehérre van festve hófehér szmokingjának hajtókája fölött; a sminkje piros, fehér és kék, akár egy bohócé, s fölemelt kezében egy pamacs ragacsos fehér arclemosót tart. Fertő; a modellek prostituáltak, a lányok a pornófilmekben fertőben henteregnek. A Broadway próbára teszi az arclemosókat -- áll a kép alatt, az arclemosó ugyanis olyan árucikk, amit szintén ebben a számban minősítenek, a túróval (mennyire szennyezett? -- épp eléggé), a klímaberendezéssel, a sztereó hangfalakkal és konzervnyitókkal egyetemben (egyáltalán -- miért gyártanak még szögletes konzervdobozokat?). Nekilát, hogy a klímaberendezéseket kivégezze, s azt olvassa, hogy ha az ember nagy páratartalmú éghajlat alatt él (mint ahogy ő, feltehetőleg, legalábbis Arizonához viszonyítva), akkor valamennyi modell hajlamos rá, hogy csöpögjön, némelyik annyira, hogy legalábbis kétséges, ajánlatos-e fölszerelni egy zárt belső udvar vagy sétány fölé. Szép volna, ha zárt belső udvara lenne, és süllyesztett

83

nappalija, mint Webb Murkettnek. Webb és az a helyes kis kurva Cindy mindig olyan, mintha frissen locsolták volna. Nyúl akkor is elégedett. Ez az, amit kedvel, a békességet a házban. Nők járkálnak kötelességtudó léptekkel a feje fölött, s a nyári éjszaka, mint egy tó vize, nyalogatja az ablakokat. Ráér sztereó hangfalakról olvasni, s még a kocsivásárlási kölcsönről szóló cikkel is megpróbálkozik, amíg Nelson és Melanie vissza nem ér az éjszakából a három doboz pizzával. Harry ekkor hirtelen lekapja az olvasó szemüvegét, mert így, hogy rajta van, furcsamód pőrének érzi magát.

A fiú arca derűs, majdhogynem vidámnak mondható. Öreg -- mondja az apjának --, Anya Maverickje aztán tud repeszteni, ha az ember szépen megkéri rá. Valami üreginyúl egy hatvankilences Caddyben nagyon szeretett volna lehagyni, de én állva hagytam. Aztán ráragadt a stoplámpámra, egészen a Running Horse-hídig. Félelmetes volt.

-Ekkora kerülővel jöttél? Uramisten, akkor nem csoda, hogy soká tartott.

-- Nelson megmutatta nekem a várost -- magyarázza Melanie, dallamos mosolyával, amelynek nyoma, miközben a lapos papírdobozokkal a konyha felé tart, leheletnyi halk dúdolgatásként lebeg a levegőben. Máris olyan szép peckesen jár, mint egy pincérlány.

Utánaszól: -- Jobb napokat is megélt város ez.

-- Szerintem győ-nyörű -- úszik vissza a válasz. -- Más-más színűre vannak festve a házak, ilyet a Földközi-tenger táján lát csak az ember.

-- A chicanók csinálják -- mondja Harry. -- A chicanók meg a digók.

-- Apa, tele vagy előítéletekkel. Többet kéne utaznod.

-- Csak tréfálok. Én mindenkit szeretek, kivált ha a kocsim ablaka föl van húzva. -- Majd hozzáteszi: -- Úgy volt, hogy a Toyota befizet nekem meg anyádnak egy utat Atlantába, de aztán egy másik képviselet, valahol Harrisburg táján, nagyobb összforgalmat bonyolított le, s az utat az kapta. Vidéki vetélkedő. De bosszantott, mert érdekelt volna a Dél: imádom a hőséget.

-- Apa, ne légy már olyan kukacos. Menj el szabadságra, és fizesd magad az utat.

84

-- Szabadságra... Arra ott van nekünk az a ház a Poconokban. -- Az öreg Springer büszkesége-öröme.

-- Én szociológiát is tanultam a Kenten. Azért vagy olyan kukacos, mert megszoktad a szegénységet gyerekkorodban, a válság idején. Az traumatizált.

-Annyira azért nem álltunk rosszul. Apám tisztességesen keresett, a nyomdászok közt nem volt munkanélküliség, mint sok más szakmában. Különben is, honnan veszed, hogy én kukacos vagyok?

-- Máris három dollárral tartozol Melanie-nak. Tőle kellett kölcsönkérnem.

-- Csak nem akarod azt mondani, hogy tizenhárom dollárért adnak három pizzát?

-- Vettünk hozzá két hatos karton sört is.

-A ti sörötöket csak fizessétek ki. Sört mi sose iszunk. Hizlal.

-- Anya? Hol van?

-- Fent. És még valamit. Ne hagyd kint anyád kocsiját nyitott tetővel. Még ha nem esik is, a juharfáról valami ragacs csöpög az ülésére.

-- Gondoltam, elmehetnénk még.

-- Már ne bolondozz. Mintha az imént azt mondtad volna, hogy egy órát se aludtatok az éjjel.

-- Apa, ne cikizz. Mindjárt huszonhárom leszek.

-- Huszonhárom, és mégse nőtt be a fejed lágya. Add ide a kulcsokat. Beállítom a Mavericket a garázsba.

-- A-nyaa! -- kiált fel a fiú az emeletre. -- Apa nem akarja ideadni a kocsidat!

Janice lejön. A mentazöld ruhája van rajta, s fáradtnak látszik. Harry közli: -- Mindössze azt kértem tőle, hogy állítsa be a garázsba. A juhar könnyétől ragadós lesz az ülése. Azt mondja, megint el akarja vinni a kocsit. Uramisten, már majdnem tíz óra!

-- A juhar már nem csöpög ebben az évben -- mondja Janice. Nelsonnak csak ennyit: -- Ha nem kell már a kocsi, talán fölhúzhatnád a tetejét. Tegnapelőtt éjjel is iszonyú zivatar volt. Még jég is esett.

-- Mit gondolsz -- kérdi Nyúl --, akkor mitől fekete és foltos a kocsi teteje? A juhar nedve vagy micsodája rácsöpög, és lehetetlen a vászonról eltávolítani.

85

-- Harry, nem a tied a kocsi -- mondja Janice.

-- Pi-izza! -- kiáltja Melanie a konyhából, hangja vidám és gyöngyöző. -- Mangiamo, prego!

- Apa teljesen bezsongott a kocsiktól, mi? -- kérdi Nelson az anyját. -- Most, hogy árusítja, mintha megbűvölték volna.

Harry meg azt kérdi Janice-tői; -- Mamával mi van? Eszik ő is velünk?

-- Azt mondja, émelyeg a gyomra.

-- Csodás. Szóval megint rájött a rapli.

-- Nehéz napja volt, túl sok minden történt vele. -Velem is. A fejemre olvasták, hogy kukacos vagyok, s

hogy bezsongtam a kocsitól. -- Nem, ez így nem megy, így piszkálódva. -- Azonkívül. Nelson, madárkát ütöttem, a tizennyolcadiknál, tudod, azon a hosszún. Egy nagy ütés át a patakon, megnyesve jobbra, aztán egy könnyed pöccintés ötös vassal, aztán egy ívelt tizenkét lábnyira föl, majd bele abba a kurva lukba. Megvannak még az ütőid? Kéne egyet játszanunk. -- Kezét ráteszi a fiú hátára.

-Eladtam egy ürgének a Kenten. -- Nelson egy hirtelen mozdulatot tesz, hogy kikerüljön az apja érintése alól. -- Szerintem a legostobább játék, amit valaha kiagyaltak.

-- Aztán szeretnénk ám hallani valamit arról a sárkányrepülésről is -- mondja az édesanyja.

-- Az tiszta dolog. És nagyon csöndes. Együtt szállsz a széllel, nem érzed a földet. Az elején néhányan még földhöz verték magukat, de most már csak egy veszély fenyeget, ha elhiszed, hogy valóban tudsz repülni.

Melanie kedvesen kirakja a tányérokat, és a pizzát átteszi a dobozokból a fóliasütőkbe. Janice megkérdi: -- Melanie, te is röpülsz?

-- Jaj, dehogy -- mondja a lány. -- Én félnék. -- Attól, hogy kuncog, mit sem változik karamellszínű fénylő tekintete. -- Pru repült Nelsonnal. Én ugyan nem.

-- Ki az a Pru? -- kérdi Harry.

-- Nem ismered -- mondja Nelson.

-- Azt tudom. Tudom, hogy nem ismerem. Ha ismerném, nem kérdeztem volna.

-- Azt hiszem, ma mindannyian bosszúsak és ingerlékenyek vagyunk -- mondja Janice, kiszabadít egy darab pepperonis pizzát a fóliasütőből és átteszi az egyik tányérra.

86

Nelson azt hiszi, neki rakta ki. -- Szólj Apának, hogy szálljon le rólam -- panaszkodik, s úgy ül asztalhoz, mint aki nagyot taknyolt motorbiciklivel, és most sajog minden tagja.

Az ágyban Harry azt kérdi Janice-től: -- Mit gondolsz, mi baja ennek a gyereknek?

-- Nem tudom.

-- Mert valami baja van.

-- Lehet.

Miközben ezen törik a fejüket, áthallatszik Springer mama szobájából a televízió, amely az emberi hangok bibliás hangsúlyából, a kiáltozásból és dobogásból, no meg a kísérőzene crescendóiból ítélve alighanem Mózest abajgatja. Az öreg hölgy el-elalszik a tévé előtt, az néha egész éjszaka recseg, ha Janice lábujjhegyen át nem oson, hogy kikapcsolja. Melanie már elment aludni a szobájába, a próbababa mellé. Nelson följött, hogy nagyanyjával együtt végignézze a Jeffersonék-at, s mire a szülei is följöttek, ő már lefeküdt a régi szobájában anélkül, hogy bárkinek jó éjszakát kívánt volna. Egyetlen idegcsomó az egész gyerek. Nyúl azon gondolkodik, bejön-e másnap a telepre az a fiatal pár. Ahogy magasabbra-magasabbra csap a túlfűtött zene, elméjében egyre jobban összekavarodik a lány kerek arcának képe és a Springer mama képernyőjén vértelenül futó képek sora. Janice megkérdi Harrytől: -- Neked hogy tetszik a lány?

-A kis aranyos. Melanie. Ijesztő. Mondd, nem olyanok ezek mind, ezek a fiatalok, mint akiknek az imént esett egy kő a fejére, de számukra ennél szebb élmény nincs?

-- Azt hiszem, annyi az egész, hogy igyekszik megkedveltetni magát. Nehéz lehet neki csak úgy beállítania fiúbarátja otthonába, s ott helyet kiverekednie magának. Én a te anyáddal tíz percig ki nem bírtam volna.

Janice nem tudja, hogy az anyósa milyen fullánkosan emlegette őt. -- Anya olyan volt, mint én -- mondja Harry. -- Nem szerette a sokadalmat. -- Új emberek a ház mindkét végén, lent meg öreg Springer szelleme ül a karosszékben. -- Egyik sem úgy viselkedik, mint aki nagyon szerelmes -- mondja. -- Vagy manapság ez így szokás? Ilyen hűvösen?

-- Talán nem akarnak megbotránkoztatni minket. És tudják, hogy Mamát meg kell nyerniük.

87

-- Észrevétlenül elvegyülni a tömegben,

Janice eltöpreng. Az ágy megnyikordul, nehéz léptek csosszannak a fal túlfelén, a tévé izgatott kiáltozása egy kattanásra elnémul. Pedig Búrt Lancaster csak az imént melegedett bele. Az a fogsor: vajon a sajátja-e? A sztárok mind koronát csináltatnak. Még Harry is; valamikor rengeteg baja volt az őrlőfogaival, most meg kellemesek, biztonságosak, fájdalommentesek, kis aranyötvözet foglalataikban, négyszázötvenbe került egy-egy.

-- Még mindig fönn van -- mondja Janice. -- Nem tud elaludni. Eszi magát. -- Ahogy sziszegve ejti az esz-t, az egyre inkább az anyja beszédére hasonlit. Mind magunkban hordozzuk az örökségünket, egy darabig rejtőzködik, aztán előtör. Azokból a szűk spirálokból.

Egy hirtelen támadt szélrohamtól, mely mintha esőt jelezne, megbolydulnak a vérbükk levelei, s a lomb rongyos hézagain át az utcalámpa fénye ide-oda lendül a felületen, ahol a mennyezet a távoli fallal érintkezik. Három kocsi megy el a ház előtt, egyik a másik után, s Harryben, mialatt itt hever biztonságban, feltámad az érzés, hogy maga a tevékeny világ siklik el mellette, s ez összekeveredik benne az ágy adta ködös biztonságérzettel. Ágyban van, őrlőfogai megkoronázva. -- Derék öreglány -- mondja. -- Úgy gurul, ahogy megütik.

-Vár és figyel -- mondja Janice baljós hangon, ami arra mutat, hogy ő még éberebb, mint Harry. Megkérdi: -- És én mikor kapom meg a részemet?

-- A részedet? -- Az ágy szelíden megfordul vele, Stavros várja a bemutatóterem nagy üvegablakánál, amelyet poros reggeli fény keretez. Kívánja.

- Tegnap éjjel nagyfiú voltál, abból ítélve, amilyen állapotban én voltam a reggel. Nem is beszélve a lepedőmről.

Újabb szélroham. A fene megegye. A Maverick még most is kint áll, nyitott tetővel. -- Édes, hosszú volt ez a nap. Fogytán a benzin. -- Bocsáss meg.

-- Meg van bocsátva -- mondja Janice. -- Most. -- Még muszáj hozzátennie: -- Azt kell hinnem, hogy már nemigen izgatlak.

-ugyan már, komolyan, épp ma gondoltam a klubban, hogy te mennyivel ropogósabb vagy, mint az a sok öreg szatyor, Thelma a szoknyácskájában vagy mint Buddynak az az iszonyú barátnője.

88

-- És Cindy?

-- Nem esetem. Puha.

-- Hazudsz.

Megkaptuk. Holtfáradt, de valami mégis fönntartja az álom fekete felszínén, s így félálomban, mielőtt vagy miután alámerül, úgy képzeli, sietős fiatal lépteket hall kinn a folyosón.

Melanie állja a szavát, elszegődik pincérlánynak egy új vendéglőbe, épp a Weiser Streeten, egy új nevű régi vendéglőbe, a Crépe House-ba. Azelőtt Café Barcelona volt, csupa festett csempe és paella, kovácsolt vas és gazpacho; Harry hébe-hóba itt ebédelt, de a hely esténként a rossz elemeket vonzotta, a hippiket és a város déli részén lakó spanyol famíliákat, s nem West Brewer és a Locust Boulevard-t szegélyező dombok fehér galléros lakóit, akik nélkül egy vendéglő itt, ebben a városban, nem megy. Brewert semmi, ami latin, nemigen érintette meg. Legalábbis Carmen Miranda meg Walt Disney Saludos Amigos filmjei óta. Nyúl még emlékszik, hogy volt valamikor a Warren Avenue-n egy Club Castanet, de annak csak a neve volt spanyol, meg a pincérlányok egyenruháján a történetesen narancssárga fodrok. A Barcelona, mely utóbb Crépe House-zá alakult át, sok-sok évig Johnny Frye Pecsenyesütője volt, ahol éjjel-nappal tisztes és laktató étkeket találtak azok a tagbaszakadt ómódi germán nagyevők, akik mára már jószerint mind a sírba zabálták magukat, tonnányi sertésbordát és savanyú káposztát, s folyamnyi Napraforgó sert vivén magukkal. Johnny Frye vendéglője e legújabb név alatt jól megy; a belvárosi irodisták keszeg új népe délben kijön a bankokból, a szövetségi hivatalokból, az elnéptelenedett áruházakból, s az erdőn át, amivel a várostervezők sújtották a Weiser Square-t, egyenesen a vendéglő felé veszi az útját, letelepszik a Café Barcelonáról hagyatékul maradt kis csempeasztalokhoz, és elpiszmog a mennybe menesztett palacsintás vagdalt ki-tudja-mivel. Még este mozi után is, ha a bevásárlóutcák valamelyikén arra hajt az ember, ott látja őket párosával, a szépreményűeket, a gyertyafényben holtkomolyan összehajolva a crépe fölött, a férfiakat kihajtott nyakú, rikító szabadidő-öltözékben, a lányokat szűk ruhában, amelyet mintha elektromos töltés tapasztana a testükhöz, s rajtuk kívül tucatnyi hasonszőrűt, aki az előcsarnokban álldogál és várja, hogy

89

mikor kerül számára ülőhely. Ennek talán az étkezési szokásokhoz lehet valami köze, gondolja Harry -- az emberek manapság szeretik azt hinni, hogy kevesebbet esznek, s ha valamit crépe-nek hívnak, az szinte nem is tűnik ételnek, bezzeg ha becsületesen palacsintának mondanák, mindenki megrémülne tőle, a gyerekeket és a kéttonnás Katrinkákat kivéve. Harryt meglepi, hogy a fogyasztóknak ez az új törzse létezik, föltörni készül, s pénze is van. A világ egyre inkább a vége felé tart, de ezek az új emberek ostobák ahhoz, hogy ezt észrevegyék, csak előrajzanak a nagy semmiből, mintha a mulatság most kezdődnék. A Crépe House olyan jól megy, hogy megvette a szomszédos tiszteletre méltó vöröstégla-épületet, elfoglalta az üzletsorát, mindössze azt a régi szivarüzletet hagyta meg, ahol még mindig gázlángnál lehet rágyújtani a pénztárgép mellett, az még érintetlen és árusít. A Crépe House-nak, hogy az új üzlettérben ki tudja szolgálni a vendégét, mind több pincérlányra van szüksége. Melanie némelyik nap a déli váltásban dolgozik, tíztől hatig, némelyik nap meg ötre jár, s majdnem éjfél után egyig marad. Harry egyszer meghívta Charlie-t, hogy ebédeljenek együtt, ott, hadd nézze meg magának ő is az Angstromék életében felbukkant új nöszemélyt, de a dolog nem sült el jól: az, hogy Nelson apja egyszer csak vendégként bukkan fel egy idegen társaságában, a zavar rózsapirosát vonta a lány arcára, ahogy az ebédelők tömegében felszolgált az asztaluknál.

-- Nem éppen csúf -- jegyezte meg Charlie e kínos alkalommal az ifjú nő háta mögött, mikor az elviharzott. A Crépe House a pincérlányait gyarmati stílben megálmodott bíborvörös minibe öltözteti, hátul nagy csokorral, mely a lépteik ütemére rezeg.

-Neked tetszik? -- kérdi Harry. -- Nekem nem. Ami azt illeti, zavar. Hogy annyira nem izgat. A kicsi velünk él már két hete, s nekem már rég a falra kéne másznom tőle.

-- A falmászáshoz egy kicsit öreg vagy, nem, főnök? Különben is, előfordul, hogy egy nő hidegen hagyja az embert. Ezért hoznak forgalomba belőlük annyiféle modellt.

-- Ahogy mondod, a felszerelése kifogástalan. Mint látod, az ütközője nagy.

-- Látom.

-A fura az, hogy amint én látom, mintha Nelsont sem

90

izgatná. Jó pajtások; ha a lány hazajön, órákat töltenek Nelson szobájában, hallgatják azokat a régi lemezeket, és beszélgetnek, az Isten tudja, miről, néha meg, amikor kijönnek, az embernek az a benyomása, hogy a gyerek sírt, de már amennyire Janice-szel meg tudjuk állapítani, a lány ott hál az utcai szobában, ahova akkor, első este dugtuk, hogy az öreg Springer mamát leszereljük, de egy pillanatig se hittük, hogy ez tartós lesz. Ami azt illeti, Bessie még mintha meg is kedvelte volna, talán mert többet segít a házi munkában, mint Janice valaha is, így hát ha fölmerülne a kérdés, hogy Melanie hol alszik, ő most már akármire szemet hunyna.

-- Muszáj, hogy dugjanak -- köti az ebet a karóhoz Stavros, s leteszi kezét az asztalra, szokott ellentmondást nem tűrő, fenyegető módján: két tenyere egymással szemben, hüvelykujja fölfelé.

-Az ember azt hinné -- helyesel Nyúl. -- De ezek a mai kölykök egyenesen ijesztőek. Most is egyre jönnek azok a hosszú fehér borítékos levelek Coloradobol, s ők rengeteg időt töltenek vele, hogy válaszoljanak. A bélyegző tanúsága szerint Coloradobol, de a borítékra nyomtatott feladó valami dékáni hivatal a Kenten. Lehet, hogy a gyerek kibukott volna?

Charlie alig figyel rá. -- Talán nekem kéne csöngetnem a lánynál, ha Nelson nem nyomja a csengőt.

-- Ugyan, Charlie. Én nem azt mondtam, hogy nem, csak hogy nem érzem a rezgést a házban. Azt meg nem hiszem, hogy a Maverick hátsó ülésén csinálnák, az ülés pévécé, és ezek a mai gyerekek el vannak kényeztetve. -- Belekortyol a margaritájába, s letörli szájáról a sót. A mixer még a Barcelona idejéből maradt itt, biztos, hogy van még egy pincére való tequilájuk. -- Hogy őszinte legyek, el nem tudom képzelni, hogy Nelson, amilyen búbánatos töketlen kis punk, bárkit is kefélgetne.

-- A nagyapja alkatát örökölte. Fred meg szerette a nőket, ezt neked is el kell ismerned. Folyton ott koslatott a titkárnők körül, azért is mondtak fel annyian. Mit mondtál, a lány hová valósi?

-- Kaliforniai. Az apja valami senkiházi lehet, most Oregonban él, valamikor ügyvéd volt. A szülei réges-rég elváltak.

-- így hát messze sodródott hazulról. Valószínűleg rászorulna egy jó barátra, az érettebb fajtából.

91

-- Ha az kell neki, ott vagyok én a szomszéd szobában.

-- Te a családhoz tartozol, bajnokom. Az nem számit. Ráadásul képtelen vagy méltányolni ezt a csibét, s nem kétséges, hogy ezt sejti is. A nők megérzik az ilyet.

-- Charlie, az apja lehetnél, olyan vén vagy.

-- Ááá. Az ilyen mediterrán szépségek szívesen látnak egy kis ősz bozontot a mellkason. Szeretik az öreg mastoras-t.

- És mi van azzal a vacak ketyegöddel?

Charlie elmosolyodik, belemártja kanalát a kihűlt spenótlevesbe, amit Melanie hozott. -- Nem mindegy, hogy mi viszi el az embert? Ez még a legkellemesebb.

-- Charlie, te tisztára megbolondultál -- mondja csodálattal teli Harry, hosszú kapcsolatuk során sokadszor is megcsodálva, amiről úgy véli, hogy az a másik férfi fölényes uralma az élet alapelemei fölött, amelyeket ő soha nem volt képes önmagában a helyükre tenni.

-- A bolondság, ez tart életben minket -- mondja Charlie, s belekóstol a levesbe, fekete szemüvege mögött behunyt szemmel, hogy jobban kiélvezze a leves ízét. -- Sok benne a szerecsendió. Lehet, hogy Janice tényleg szeretne látni, annyi idő után. Akkor talán körülnézhetnék egy kicsit.

-- Ide hallgass, én nem azért hívlak, hogy elcsábíthasd a fiam barátnőjét.

-- Azt mondod, nem a barátnője.

-- Én csak azt, hogy nem úgy viselkedik, de hát végül is mit tudom én?

-- Neked ugyancsak jó az orrod. Megbízom benned, bajnokom. -- Változtat egy keveset a témán. -- S hogy lehet az, hogy Nelson mostanában folyton ott lábatlankodik a telepen?

-- Nem tudom; most, hogy Melanie dolgozik, nemigen van dolga, csak teng-leng a házban Bessie-vel, átjár a klubba Janice-szel, s úszik, amíg a szeme ki nem vörösödik a klórtól. Körülszaglászott a városban munka után, de nem járt szerencsével. Nem hiszem, hogy nagyon erőltette volna.

-- Talán kereshetnénk neki valamit a telepen.

-Azt nem szeretném. Máris túlságosan jól találja magát idehaza.

-- A college-ba nem megy vissza?

-- Nem tudom. Félek megkérdezni.

Stavros vigyázva leteszi a leveseskanalát. -- Félsz megkér-

92

dezni -- ismétli. -- S te fizeted a számlát. Ha az apám egyszer is azt mondta volna bárkinek, hogy fél tőlem bármit is megkérdezni, azt hiszem, összedűlt volna a ház.

-- Talán az, hogy „félek", nem is a megfelelő szó rá.

-- Te mondtad, hogy félsz. -- Szinte fájdalmasan összehúzott szemmel néz föl vastag szemüvege mögül, hogy alaposabban végigmustrálja Melanie-t, mikor az bíborvörös gyarmati stílű szalagcsokrát rezegtetve leteszi Harry elébe a Crépe con zucchinit, Charlie elé meg a Crépe á la champignons et oignom-t. A két tányér zöldségpárájának illata úgy lebeg a levegőben, mintha a párafelhőt a lány jelmezének fodrai árasztották volna, mielőtt tovalibbent. -- Pompás -- mondja Charlie, s nem az ételre gondol. -- Pompás kis portéka. -- Nyúl ezt most sem érzékeli. Elképzeli a testét fodor nélkül, de más érzést így sem fedez föl magában, csak némi kis félelmet, mintha egy kivont kardot látna, vagy egy kérlelhetetlen gépezetet, amely jobb, ha nem kerül érintkezésbe az ő puha testével.

De úgy érzi, annyit azért mondania kell Janice-nek: -- Charlie rég nem járt nálunk.

Janice különös pillantást vet rá: -- Hiányzik neked? Nem látod eleget a telepen?

-- Én igen, de te nem.

-Nekünk Charlie-val megvolt a magunk ideje, láttuk mi eleget egymást.

-- Nézd, a pali az anyjával él együtt, aki egyre inkább terhet jelent, nősülni sose nősült, örökké az unokahúgait meg unokaöccseit emlegeti, de azt hiszem, igazában szarnak rá.

-- Jól van, engem nem kell meggyőznöd. Én szívesen látom Charlie-t. De meg kell mondanom, valahogy hátborzongató, hogy épp te biztatsz rá.

-- Miért ne? A miatt a régi ügy miatt? Nincs bennem semmi harag. Attól te csak ügyesebb lettél.

-- Köszönöm -- mondja szárazon Janice. Harry bűntudatosan igyekszik összeszámlálni, hány éjszakája már, hogy utoljára ajándékozta meg orgazmussal. Ezek a júliusi éjszakák, az ember megszomjazik még egy sörre, miközben a Phillie a győzelemért küzd, aztán az ágyban olyan iszonyú fáradtságot, révült tehetetlenséget érez, hogy egyszeriben megérti, miként mehettek férfiak önként, boldogan a halálba, csak hogy örökre megmeneküljenek a kényszerű teljesítmény poklától. Ha Ja-

93

nice egy ideje már kielégítetlen, mozdulatai felgyorsulnak, s Charlie jöttének gondolata csak fokozza az izgalmát. -- Melyik este? -- kérdi.

-- Teljesen mindegy. Melanie-nak mi a beosztása a héten?

-- Annak mi köze hozzá?

-- Hogy illendő körülmények közt találkozzanak. Elvittem Charlie-t ebédelni a Crépe-be, s bár Melanie megpróbált kedves lenni, nyakig volt a munkában, s a dolog nem ütött ki jól.

-- És mit jelentett volna, ha „jól üt ki" a dolog?

-- Jaj, ne gyötörj már, ebben az istenverte nyirkos hőségben. Már arra gondoltam, megkérem Anyát, vegyünk felesben egy klímaberendezést, olvastam valahol, hogy a Friedrich-féle a legjobb. A dolog „nem ütött ki jól", mint bemutatkozás, amin semmi mást nem értek, mint közönséges, normális emberi kapcsolatot. Charlie viszont kínosabbnál kínosabb kérdéseket tett föl nekem Nelsonra vonatkozólag.

-- Például? Mi az, ami olyan kínos Nelsonnal kapcsolatban?

-- Például az, hogy visszamegy-e a college-ba vagy sem, s hogy miért lábatlankodik annyit a telepen.

-- Már miért ne járna be? A nagyapjáé volt. És Nelson mindig szerette a kocsikat.

-- Legalábbis megugratni. A Maverick mindenféle új hangot ad, nem vetted észre?

-- Nem vettem észre -- jegyzi meg hűvösen Janice, s kitölt magának még egy camparit. Igyekezetében, hogy alkoholfogyasztását csökkentse s útját állja az alattomosan terjedő csípőkórnak, a szódás camparit nevezte ki nyári italául; de szódat beletenni mindig elfelejt. -- Hozzáteszi: -- Azokhoz a sík ohiói utakhoz szokott.

Ott, a Kenten, megvette egy végzős diák öreg Thunderbirdjét, s mikor úgy döntött, hogy elmegy Coloradóba, eladta, fele áron. Ha ez Nyúlnak eszébe jut, csak fokozza az érzést, ami amúgy is fojtogatja, azt, hogy átejtik. Megjegyzi: -- Ott is ötvenöt mérföld a megengedett sebességhatár. Ez a szerencsétlen ország megpróbál megtakarítani némi benzint, mielőtt még az araboknak sikerülne fabatkát csinálni a dollárunkból, a te drágalátos kisfiad meg másodikban megy ötvenöttel. Janice tudja, hogy Harry őt próbálja most fölbosszantani, tehát egy villanymotor vagy gyorsított film sebességéve! fordít

94

hátat neki, és indul az ebédlőben lévő telefon felé. -- Meghívom a jövő hétre -- mondja. -- Hátha akkor nem leszel olyan undok.

Charlie mindig hoz virágot, összetekert zöld papirtölcsérben, s átnyújtja Springer mamának. Annyi év alatt, amíg Springer talpát nyalta, megtanulta, hogy most hogyan járjon kedvében az özvegyének. Bessie mosolytalan arccal veszi át a csokrot; született Koerner; s kezdettől fogva ellenezte, hogy Fred görög alkalmazottat foglalkoztasson, utóbb meg valóra vált az előérzete, amikor Charlie-nak az a katasztrofális következményekkel járó viszonya megkezdődött Janice-szel, valamikor a holdra szállás idején. Nos, manapság már nemigen szálldosnak föl a Holdra.

A virág, kicsomagolva, aranypej színű rózsának bizonyul. Janice, turbékolva, vázába rakja. Erre az alkalomra szemtelen kis százszorszépmintás napozót vett föl, mely látni engedi barna vállát, s hőség lévén föltűzte hosszú haját, hogy mindannyiuknak eszébe idézze a nyaka karcsúságát, és közszemlére tegye azt az apró, egymást félig fedő halpikkelyforma aranyszemekből készült nyakláncot, amit Harrytől kapott három éve a házasságuk huszadik évfordulójára. Harry, akkor, kilencszáz dollárt fizetett érte, de ma, hogy az arany így megbolondult, ezerötszázat is megér. Janice előrehajol, hogy Charlie-t megcsókolja, a száján és nem az arcán, ilymód fesztelenül emlékeztetve mindazokat, akik figyelik, hogy e két test valaha egymásban közlekedett. -- Charlie, girhesnek látszol -- mondja Janice. -- Enni még mindig nem tanultál meg?

-- Én berámolok, Jan, de valahogy már nem tapad meg a bordáimon. Te viszont iszonyú jól nézel ki.

-Melanie rákapat minket az egészségre. Igaz, Mama? A búzacsírára, friss lucernahajtásra és mit tudom én, mire még. A joghurtra.

-- Jobban is érzem magam, úgy éljek -- erősködik Bessie. Bár nem tudom, hogy ezt az étrend teszi-e, vagy az, hogy egy kis élet költözött végre a házba.

Charlie szögletes ujja hegye rátapad Janice barna bőrére. Nyúl úgy nézi ezt, mintha valami természeti jelenséget látna -- levélen egy japánbogarat, vagy két faágat összedörgölődzni a szélben. Majd eszébe jut, alászállva a molekulákig, hogy

95

milyen érzés is a szerelem, milyen óriási dolog, bőr a bőrön, planéták találkozása.

-Általában túl sok cukrot és nátriumot fogyasztunk mondja Melanie, azon az emelt-boldog hangján, mely mintha nem függene össze azzal, ami alatta van, olyan, mint az áldás, amit senki se kér. Charlie keze elszakad Janice-étöl; arcéle, alacsony homlokával, hegyes állával, csupa vitézi figyelem; fénylik az utcai szoba homályában, amelyen minden látogatónak keresztül kell mennie ebben a házban; állkapcsa homorulatában rángatódznak az izmok. Fiatalabbnak látszik, mint a telepen, de lehet, hogy ezt a gyatrább világítás teszi.

-- Melanie -- mondja Harry --, ugye emlékszel Charlie-ra, a múltkor a vendéglőben találkoztatok.

-Hogyne. Ő kérte gombával és kapribogyóval. -Hagymával -- mondja Charlie, kezét még előrenyújtva, hogy kezet fogjanak.

-- Charlie az én jobbkezem a telepen, vagyis hogy ő, azt hiszem, úgy mondaná, hogy én vagyok az övé. Azóta adjaveszi már a kocsikat a Springer Motorsnál, hogy... -- Nem jut eszébe semmi vicces.

-- ... hogy az autót még lovatlan hintónak hívták -- mondja Charlie, s kezébe fogja a lány kezét. Harry elcsodálkozik a fiatal kéz keskenységén. Mind megvastagszunk. Az öreg hölgyek lába; olyanok, mint megannyi kelesztett kékeres kis cipó. Elkalandozó pillantásától távol Melanie feszesen tartja magát, akár egy szorosan kötött új harisnya. Charlie rástartol: -- Hogy érzi magát, Melanie? Hogy tetszik erre mifelénk?

-- Nagyon -- mosolyog a lány. -- Murisán, szinte.

-- Harry azt mondja, maga nyugati parti kislány.

Melanie fölemeli a szemét, ahogy elnéz távoli eredete irányába, írisze alatt látszik a szeme fehére. -- Ó, igen. Marian Countyban születtem. Anyám most is ott él, egy Carmel nevű községben. Az is ott van, délen.

-- Hallottam már róla -- mondja Charlie. -- Több rocksztár is odavalósi.

-Nem egészen... nem is tudom... csak Joan Baez, de ő inkább olyan hagyományos. Most az egykori nyaralónkban lakunk.

-- Az meg hogy lehet?

Meglepődik, elmondja. -- Apám valamikor San Franciscó-

96

ban dolgozott, vállalati jogtanácsos volt. Aztán szakítottak anyámmal, és nekünk el kellett adnunk a házat a Pacific Avenue-n. Apám most Oregonban él, erdészetet tanul.

-- Szomorú história, mondhatom -- jegyzi meg Harry. -Apa szerint nem -- mondja Melanie. -- Egy gyönyörű

lánnyal él, aki félig yakima indián.

-- Vissza a természethez -- mondja Charlie.

-- Másként nem megy -- mondja Nyúl. -- Akkor együnk egy kis szóját.

Ez tréfa, mert egy tányér liofilizált Planter-féle kesudiót nyújt oda nekik, hirtelen támadt ötletétől vezérelve vette alig negyed órája az állami italbolt szomszédságában, a zöldségesnél, mikor elszaladt a zörgős Mavericken, hogy föltankoljon a mai vendégségre. Az üvegen lévő árcédula láttán majd elrémült, két dollár nyolcvanöt, harminc centtel több, mint a múltkor, s már nyúlt is a liofilizált amerikai mogyoróért. De már ez is több, mint egy dollár, egy dollár kilenc, az amerikai mogyoró, amit annak idején, gyerekkorában, egy jókora zacskóval vettek, héjasán, huszonöt centért, így aztán arra gondolt, hogy a fenébe is, hát mit ér a gazdagság, ha még ennyit se engedhet meg magának az ember, s végül mégiscsak elvette a kesut.

Meg van sértve, mikor Charlie lenéz rá, finnyásán föltartja a kezét és nem vesz. -- Nem sós -- biztatja Harry. -- Színtiszta fehérje.

-- Hozzá se érek ehhez az izéhez -- mondja. -- A doki szigorúan tiltja.

-- Még hogy izé! -- próbálna vitába szállni vele.

De Charlie Melanie-ra koncentrál. -- Én minden télen egy hónapra Floridába veszem az irányt. Sarasotába, az Öböl partján.

-- Annak mi köze Kaliforniához? -- szól közbe Janice.

-- Ugyanolyan paradicsomi táj -- mondja Charlie, és félrefordul, hogy egyenesen Melanie-hoz szóljon. -- Ez a passzióm. Homok az ember cipőjében, az ám az érzés, s nap nap után ugyanaz a rongy, nem kell kiöltözni. Ott ez megy, az Öbölparton. A másik oldalt, Miami környékét, utálom. Más át se tudna vinni Miamibe, csak egy alligátor, a gyomrában. Mert alligátor az van ott; a csatornákból másznak ki, egyenest az

97

ember kertjébe és felfalják a kedvenc kutyáját. Gyakran megesik.

-- Floridában még sose jártam -- mondja Melanie, s egy csöppet mintha még a szokottnál is csillogóbb lenne rajta a láthatatlan zománc.

-- Egyszer meg kéne néznie -- mondja Charlie. -- Ott élnek ám az igazi emberek.

-- Ezt úgy érted, hogy mi nem vagyunk igazi emberek? kérdi Nyúl, hogy kizökkentse. Janice-en akar segíteni. Ez biztos, hogy felbőszíti. Egy szem kesudiót vesz az őrlőfogai közé, vigyázva szétroppantja, így hosszabbítva meg a gyönyörűséget. Ez a kezdeti roppanás, aztán be a nyelvet, körülnyálazni és rágni. Imádja a diót. Tiszta eledel, nem úgy, mint a hús. Az édenkertben is diót és gyümölcsöt ettek, így, liofilizálva, a kesudió csíp is egy kicsit. Sózva, nátriummal átitatva, jobban szereti, de engedett Melanie-nak, azért vett ilyet, a vegyszerek dolgában sikerrel járt nála az agymosás. De valami vegyszer csak kerül ebbe a liofilizált dióba is, a földkerekségen nincs, amit az ember úgy ehetne, hogy meg ne ártson neki. Janice-t ez biztos, hogy vérig sérti.

-- Oda nemcsak öregek járnak -- mondja Melanie-nak Charlie. -- Fiatalt is rengeteget lát, más sincs rajtuk, csak a bőrük. Pompás.

-- Janice -- szólal meg Mrs. Springer. Úgy ejti: Sanissz. Menjünk ki a verandára, és kínáld a férfiakat itallal. -- Charlienak azt mondja: -- Melanie csodálatos gyümölcspuncsot készített.

-- Az mennyi gint szív fel? -- kérdi Charlie.

Harry szereti ezt a fickót, még ha Janice orra előtt vette is ostrom alá Melanie-t, s a verandán, mikor letelepszenek az alumínium karosszékbe, kezükben pohárral, miközben Janice a konyhán vacakol a vacsorával, megkérdi tőle, csak hogy villoghasson, ha annyira akar: -- Na, hogy tetszett Carter beszéde az energiahelyzetről?

Charlie felszegi a fejét a rózsás képű lány felé, és kijelenti: -- Szerintem szánalmas volt. Egyébként igaza van. Valóban bizalmi válságban szenvedek. Benne nem bízom.

Senki sem nevet, csak Harry. Charlie továbbpasszolja a labdát. -- És magának mi a véleménye, Mrs. Springer?

Az öreg hölgy, most, hogy szinpadra szólították, simára

98

igazítja az ölén a ruhát, s lenéz, mintha morzsát keresne: -- Jó szándékú keresztény embernek látszik, bár Fred mindig azt mondta, a demokraták csak a szakszervezetek eszközei. Mindig és mindannyian. Ha egy üzletember ülne a helyén, az talán jobban tudná, mit kezdjen az inflációval.

-- Carter üzletember, Bessie -- mondja Harry. -- Földimogyorót termeszt. A boltjának nagyobb a forgalma, mint a mienk.

-- Szerintem szomorú volt -- szólal meg váratlanul Melanie; előrehajol, s cigányos blúza nyílásában láthatóvá lesz a bevágás, a szellőzőnyílás két melltartótlan keble közt --, ahogy közölte, hogy az emberek, most első ízben, azt hiszik, ezentúl minden csak rosszabbra, s nem jobbra fordul.

-- Szomorú, ha valaki olyan kiscsibe, mint maga -- mondja Charlie. -- Az ilyen vén gebék számára, történjék akármi, az csak rosszabb lehet.

-- Ezt te komolyan hiszed? -- kérdezi Harry, őszintén meglepve. Ő úgy látja az életét, mintha csak most kezdődnék igazán, végre biztos talajon, most, hogy van némi forgótőkéje, s az az elfojtott félelem, ami mindig oly nyugtalanná tette, végre eltompult benne. Már egyre kevesebbet akar. Most derül ki, hogy a szabadság, amiről mindig azt hitte, kifelé irányuló mozgás, voltaképpen beszűkülést jelent.

-- Komolyan, persze -- mondja Charlie. -- De mit hisz ez a szép kislány itt? Azt, hogy vége az előadásnak? Már hogyan hihetne?

-- Én azt hiszem... -- kezdi Melanie -- ... ó, nem is tudom.. -- mondja. -- ... Bessie, segíts.

Harry nem tudta, hogy Melanie az öreg hölgyet a keresztnevén szólítja. Neki évekig kellett együtt élnie vele, amig sikerült annyira feloldania, tulajdonképpen csak azután, hogy egy szép napon véletlenül rányitott a fürdőszobájában, minthogy az övékét épp Janice sajátította ki.

-- Mondd ki, amit épp gondolsz -- tanácsolja az öregasszony a fiatalabbnak. -- Ahogy más.

Melanie két fényes golyóbisszeme végigseper az arcukon, s a végén, mint a szentek képein látni, az égnek fordul. -- Én azt hiszem, meg tudjuk tanulni, hogyan legyünk meg anélkül, aminek most fogytán vagyunk. Nekem nincs szükségem elektromos szeletelőkésre, meg más effélékre. Engem a kigyónyakú madár meg a cet eltűnése jobban kiborít, mint a vasércé meg

99

az olajé. -- Elidőz ezen az utolsó szón, kihangsúlyozta minden szótagját, s Harryre szegezi a szemét. Mintha őt különleges felelősség terhelné olajügyben. Harry ekkor fogalmazta meg magában, hogy mit nehezményez a lányban: azt, hogy mintha folyton hipnotizálni próbálná. -- Ezt úgy értem -- folytatja Melanie --, hogy amig van, ami növekedjék, addig a világnak is végtelenek a lehetőségei.

A szavait aláfestő dallam ott lebeg a veranda sötétülő terében, Idegen. Holdjáró.

-Arra, hogy egyetlen gyomtengerré váljon -- szögezi le Harry. -- Egyébként, hol a fenében marad Nelson? -- Azért bosszús, állapítja meg, mert a lány nem ebben a világban él, s ettől, úgy érzi, az ő világa összezsugorodik. Még a kövér öreg Bessie-t is inkább érzi nőnek. Annak a hangjában legalább benne van ez a vidék, az ő életéből is sok. Mikor beléje botlott a fürdőszobában, nem sokat látott; Bessie a vécén ült, térde körül a szoknyája; fölkiáltott, ő hallotta, hogy fölkiált, de látni alig látott valamit, csak a véknyából egy foltot, az fehér volt, mint a hentes márványpultja.

-Azt hiszem, megvolt rá az oka, hogy elmenjen -- felel bánatosan Bessie. -- Janice tudja, miért.

Janice odajön a veranda ajtajába, nagyon eleven a százszorszépes ruhájában, narancssárga kötényében. -- Hat óra tájt ment el Billy Fosnachttal. Mostanára már itthon kéne lennie.

-- Melyik kocsit vitte el?

-- Kénytelen volt a Coronát vinni. Te a Maverickkel épp az italboltban voltál.

-- Nagyszerű. És Billy Fosnacht egyáltalán mit csinál? Miért nincs az önkéntes hadseregben? -- Érzi, hogy most a tekintélyes apát játssza Charlie-nak és Melanie-nak.

Az is tekintélyre vall azonban, ahogy Janice a fakanalat tartja. Közli a társasággal, csak úgy általában: -- Azt mondják, jól boldogul. Az első évet végzi valahol New Englandben, fogorvosi szakon. Hogy is mondják azt, mi is szeretne lenni...

-- Ophtalmológus -- mondja Nyúl.

-- Endodontológus.

-- Uramisten -- Harry mindössze ennyit tud mondani. Tíz éve, aznap éjjel, hogy az ő háza leégett, Billy lekurvázta az édesanyját. Azóta gyakran látta Billy t, azokban az években, mikor Nelson a Mount Judge-i középiskolába járt, de azt sose

100

felejtette el, hogyan pofozta fel Peggy az akkor talán tizenkéttizenhárom éves kisfiút, ujjai piros nyomot hagytak a gyerek puha arcán. Akkor mondta rá, hogy kurva, mikor Harry életereje ott erjedt az asszony testében. Aznap éjjel, később, Nelson esküdözött, hogy megöli az apját. Te szarházi kurvapecér, hagytad, hogy Jill meghaljon. Megöllek. Megöllek. Harry kezet emelt rá, ütésre készen. Az élet nyomorúsága, az ragadta el most a verandán lévő arcoktól; a csöndben hallja a szomszédos nők valamelyikének kalapácsütéseit. -- És Ollie meg Peggy hogy van? -- kérdi, de a hangja reszelős, még azután is, hogy a torkát megköszörülte. Billy szülei kihullottak a látóköréből, azután, hogy a Toyota-üzlet magasabbra emelte itt a megyében.

-- Körülbelül ugyanúgy -- mondja Janice. -- Ollie még mindig a hangszerüzletben dolgozik. Peggy meg, azt mondja, perlekedik. -- Azzal visszafordul, kevergetni.

Charlie odaszól Melanie-nak. -- Ha torkig van ezzel a helylyel, váltson egy repülőjegyet Floridába.

-- Mit akarsz te folyton ezzel a Floridával? -kérdi harsányan Harry. -- Hallottad, hogy Kaliforniából jött, te meg folyton Floridába küldened. A kettőnek semmi köze egymáshoz.

Charlie húz egyet piros madzag-nyakkendőjén, szánalmas vénembert mutat, halántékán még jobban megfeszül a bőr. De még lehet.

Melanie kikiabál a konyhába: -- Janice, segíthetek valamit?

-- Semmit, édes, köszönöm; már minden kész. Éhesek vagytok mind? Vagy van, aki még inna valamit?

-- Miért ne? -- kérdi Harry, rámenősen. Ez az együttes nem lesz valami mulatságos, belül kell megteremtenie a maga mulatságát. -- Te hogy viszonyulsz hozzá, Charlie?

-- Szó se lehet róla, bajnokom. Nálam egy a határ. Sőt, az orvos azt mondja, az egy-se, amilyen állapotban vagyok. Megkérdi Melanie-t: -- Van még abból a hüsijéből?

-- Hogyhogy husi? Légy szíves, ne légy udvariatlan a hölggyei -- mondja Harry, vicces-harciasán. -- Mindenkit bámulok ebből a nemzedékből, aki nem szennyezi a szervezetét piával és tablettával. Mióta Nelson itthon van, úgy jönnek-mennek a sörös kartonok a frizsiderben, mint a szén a csúszdán. Mintha ezt nemrégiben mondta volna már.

-- Majd én hozok maguknak -- dalolja Melanie, elveszi Char-

101

lie poharát s Harryét is. Őt sehogy se hívja, veszi észre. Nelson apja. A hegy túloldaláról. Nem e világból való.

-- Én egy hosszút kérek -- mondja. -- Egy gin and tonicot. Springer mama, ahogy ott ül, láthatólag forgat valamit a fejében. Odaszól Stavrosnak: -- Nelson ki nem fogy a kérdésekből, hogy a telep hogyan működik, mekkora a forgalma, hogyan fizetik az eladókat s a többi.

Charlie áthelyezi a teste súlyát a karosszékben. -Ez a benzinhiány óhatatlanul csökkenti a forgalmat. Az ember nem vesz tehenet, ha nincs mivel etesse. Még ha a Toyota eddig tisztességesen állta is a sarat.

Harry közbeszól. -- Bessie, semmiképpen nem tudok Nelsonnak helyei szorítani az eladáson, ha Jake-nek és Rudynak nem akarok ártani. Házasemberek, a gyerekeik betevő falatját próbálják megkeresni a jutalékukból. Ha akarod, beszélhetek Mannyvel, s megkérdezhetem, tudna-e még egy srácot foglalkoztatni a kocsimosásban...

-- Esze ágában sincs a mosóban dolgozni -- kiált ki élesen Janice a konyhából.

Springer mama megerősíti. -- Igen, nekem is azt mondta, szeretné kipróbálni, mire megy az eladáson, tudod, mennyire csodálta, szinte azt mondhatnám, bálványózta Fredet...

-- Ugyan már -- mondja Harry. -- Le se csinálta egyik nagyapját sem, azután, hogy a tizedik osztályt befejezte. Azután, hogy a lányokra és a rockra rákapott, vén hülye volt mindenki, ha húsz elmúlt. Majd megveszett, csak hogy Brewerből elkerüljön, s én azt mondtam, oké, itt a jegy, menj. Akkor hát mi ez a nagy titkolódzás, ez a susmus az anyjával és nagyanyjával?

Melanie behozza a két férfi italát. Pincérlányos peckesen, a két pohár harmatos fenekét háromszögre hajtott papírszalvétába beburkolva. Nyúl beleiszik a magáéba, s megállapítja, hogy erős, pedig ő hosszút kért. Ez valamiféle szerelmi üzenet lenne?

Springer mama két kezét a combjára támasztja, könyökkel kifelé, a két könyöke csupa ránc, mint egy-egy kis mopszlikutya pofája. -- Nos, Harry...

-- Tudom, hogy mit fogsz mondani. Hogy a tied a vállalat fele. Egészségedre, Bessie, örvendek neki. Ha én lettem volna Fred, én az egészet rád hagytam volna. -- Gyorsan Melaniehoz fordul, s azt mondja: -- Most, hogy kitört a benzinválság,

102

tulajdonképpen a villamost kéne ismét bevezetni. Te még fiatal vagy, hogy emlékezz rá. Vágányon futott, de az energiát fentről kapta, villanyvezetékről. Mikor én még kölyök voltam, mindenhol az járt.

-- Ó, tudom. San Franciscóban még mindig van.

-- Harry, én azt akartam mondani...

-- De nem te vezeted -- mondja tovább az anyósának --, soha nem is vezetted, s amíg én vezetem, Nelson, ha ott akarja kezdeni, csak Mannynél fecskendezhet kocsit. Nem engedem be az eladásra. Nem tud viselkedni. Még egy barátságos mosolyt se képes az arcára erőltetni.

-- Én azt hittem, Friscóban csak sikló van -- mondja Charlie Melanie-nak.

-- Ó, az csak néhány meredek domboldalon jár. És mást se hall az ember, mint hogy milyen veszélyes. Ha elpattan a kábel. De a turistáknak kell.

-- Harry. Vacsorázunk -- mondja Janice. Szigorú. -- Nelsonra nem várunk tovább. Már nyolc is elmúlt.

-- Elnézést, ha gorombán hangzik, amit mondtam -- mondja Harry, amint a többiek fölállnak, hogy vacsorához üljenek. De, látjátok, a kölyökben még annyi jó modor sincs, hogy legalább vacsorára idejében hazajöjjön.

-- A te fiad -- mondja Janice.

-Melanie, neked mi a véleményed? Nem tudod, mik a tervei? Visszamegy az egyetemre, hogy a tanulmányait befejezze?

A lány arcán megmarad a mosoly, de foltszerűen, mintha ráfestették volna. -- Nelson talán úgy érzi -- mondja óvatosan --, hogy már elég időt töltött a tanulmányaival.

-- De hol a diplomája? -- Harry, bent, önmagában, fülsértőnek, kétségbeesettnek hallja tulajdon hangját. -- Hol a diplomája? -- ismétli meg, merthogy senki nem válaszol.

Janice gyertyát gyújt a vacsoraasztalon, bár a júliusi nap még elég világos, hogy a gyertyafény haloványan hasson. Kedves akar lenni Charlie-hoz, azért gyújtja. Szegény öreg Jan. Ahogy Harry Janice nyomában odamegy az asztalhoz, szeme megpihen azon, amit oly ritkán lát, az asszony sápadt, csupasz nyakszirtjén. Miközben csoszogva elfoglalják a helyüket, Harry karja Melanie szintén csupasz karját éri, s egy gyors pillantást vet keble érett lejtőjére, amelyet csak felületesen rejt el a

103

cigányblúz. Feszes. Odasúgja neki: -- Elnézést, nem akartalak sarokba szorítani. Csak azt szerettem volna tudni, hogy Nelson játéka mire megy.

-- Jaj, dehogyis szorított -- búgja a lány. Gyűrűcskék hullanak alá és rezegnek; arca majdhogy lángot nem vet belülről. Miközben Springer mama odakínlódik a helyére, az asztalfőn, a lány egy lopott pillantást vet Harryre, amiben Harry huncutságot sejdít, s hozzáteszi: -- Szerintem, tudja, a dologba az is belejátszik, hogy a biztonság egyre jobban érdekli Nelsont.

Ezt Harry nem egészen érti. Ez valahogy úgy hangzik, mintha a gyerek a kémelhárításhoz kívánna belépni.

Székek csikorognak. Rövid csönd, amíg a kegyelem szelleme elröpül a fejük fölött. Majd Janice belemártja kanalát paradicsomlevesébe, ami olyan színű, mint Harry Coronája. Vajon az hol lehet most? Valahol kint az éjszakában. Ritkán ülnek be a szobába, még most, hogy öten vannak is, inkább kint vacsoráznak a konyhaasztal körül, Harry így újólag tudatára ébred, hogy a pohárszéken, amelyben a családi ezüstöt tartják, ott áll Janice színezett fényképe utolsó éves középiskolás korából, fényesre kefélt apródfrizurás haja a vállára omlik, s ott a kis Nelsoné is, a kedvenc (félszemű) mackójával, egy ablaknyílásba állított színpadias napfényben fürdő széken, itt készült, ebben a házban, majd megint Nelsoné, amikor ő volt utolsó éves, a haja majdnemhogy olyan hosszú, mint annak idején Janice-é, csak épp hogy nem olyan jól fésült, zsírosat mutat, s a kamerának szóló vigyora ferde, félig-meddig dacos. Aranykeretben, mely szélesebb és nagyobb, mint amilyen a lányának és unokájának jutott, Fred Springer a fényképészműterem sötétkamrájának jóvoltából ránctalanul bámulja gondosan beállított félprofilból, elmélyült, fátyolos tekintettel azt az akármit, amit a halottak látnak.

Charlie az asztalnál megkérdezi: -- Láttátok, hogy Nixon San Clementében fogadást adott a holdra szállás évfordulójának megünneplésére? Ezt a pasast örökre meg kéne őrizni, annak példájául, hogy a pofátlanság mire képes.

-- Csinált az jót is -- mondja Springer mama, azon a hangján, mely mintha feszes és száraz sértettséget árulna el. Harry annyi év után rögtön megérzi.

Megpróbál segíteni neki; már csak engesztelésül is, hogy

104

olyan goromba volt hozzá azzal, hogy a vállalatot ő vezeti. Ő nyitotta meg Kínát.

-- S hogy abból is mi kerekedett -- mondja Stavros. -- Amíg utáltak minket, mint a szart, addig legalább egy vasunkba nem kerültek. A pártja sem volt éppenséggel olcsó. Azok a fejesek. .. Red Skelton, Bűzz Aldrin.

-- Tudod, én azt hiszem, ettől szakadt meg Fred szíve nyilatkoztatja ki Springer mama. -- A Watergate-től. Mindvégig figyelemmel kísérte, pedig már a fejét is alig tudta a vánkosról fölemelni. Egyre azt hajtogatta: -- Bessie, még nem volt elnök, aki ne tett volna ennél rosszabbat is. Vele csak azért bánnak így el, mert nem szépfiú. Ha Roosevelt volna, vagy a Kennedy fiúk egyike -- mondta --, egy szó nem sok, annyit se lehetne hallani a Watergate-ről. -- És ahogy mondta, szentül hitte is.

Harry rápillant az aranykeretes fényképre, s képzeletben látni véli, ahogy Fred rábólint. -- Elhiszem -- mondja. -- Az öreg Springerben meg lehetett bízni. -- Bessie ránéz, látni szeretné, hogy ez nem gúny volt-e. De Harry area mozdulatlan, akár a fénykép.

-- Ha már a Kennedyékről van szó -- szól közbe Charlie, akinek ma túlságosan is megoldotta a nyelvét az az egy husi --, az újságok ugyancsak elővették megint azt a Chappaquiddick dolgot. Csak tudnám, mit lehet még elmondani egy ürgéről, aki épp szerelmeskedni megy, s útközben belehajt a vízbe egy hídról.

Úgy látszik, Bessie-re is hat már egy kicsit a sherry, mert sikerül annyira fölizgulnia, hogy elfakadjon a könnye. -- Fred -- mondja -- nem tért volna efölött olyan egykönnyen napirendre. „Az eredményt nézd", mondta nem is egyszer. „Az eredményt nézd, és abból következtess vissza." -- Bogyófekete szeme titokzatos módon kényszeríti őket, hogy visszakövetkeztessenek. -- S mi volt az eredmény? -- Most mintha a férje hangján szólna. -- Az eredmény az, hogy egy szerencsétlen lány, odafentről, a bányavidékről, odaveszett.

-- Ugyan, Mama -- mondja Janice --, Papa egyszerűen ki nem állhatta a demokratákat. Nagyon szerettem őt, de ez valósággal a rögeszméje volt.

Charlie közbeszól: -- Azért ezt nem mondanám, Jan. Sose hallottam, hogy apád bármi rosszat mondott volna Roosevelt-

105

ről, azon kívül, hogy ő ugratott be minket a háborúba, s hogy a szeretőjénél halt meg, s ez mind a kettő igaznak bizonyult.

-- Azután, hogy ezt kimondta, faképpel bámul a gyertyafénybe, mint egy hamiskártyás, ha lecsapta az ászt. -- S amit manapság beszélnek, arról, hogy Jack Kennedy miket művelt a Fehér Házban gengszter-lotyókkal meg olyan lányokkal, akiket az utcáról csípett fel, azt Fred Springer a legmerészebb álmában se tételezte volna fel. -- Újabb ász. Bizonyos szempontból, gondolja Harry, olyan, mint maga az öreg Springer: ugyanaz a beesett halántéka, jól fésült küllem. Még azok a szemöldökéből játék ágyúként kimeredő szőrpamacsok is.

Harry azt mondja: -- Sose értettem, hogy mi olyan rettenetes ebben a chappaquiddicki ügyben. Hiszen megpróbálta kimenteni a lányt. -- A víz, a lángok: az Isten nyelve ellen a férfiember tehetetlen.

-- Hát az olyan rettenetes -- mondja Bessie --, hogy egyáltalán odajuttatta.

-- Melanie, neked mi a véleményed? -- kérdi Harry, megjátszott meghittséggel, csak hogy bosszantsa Charlie-t. -- Te melyik pártot támogatod?

-- Ó, a pártok! -- kiált fel révülten Melanie. -- Szerintem mind a kettő gonosz. -- Go-nosz: egy szó a levegőben. -- De ami Chappaquiddicket illeti, egy barátom, aki minden nyarát a szigeten tölti, azt mondja, csuda, hogy eddig más még nem hajtott a vízbe a hídról, mert se korlátja, se semmi. Csodás ez a leves -- teszi hozzá, Janice-nek.

- Az a spenótleves a múltkor, az is fölséges volt -- mondja Melanie-nak Charlie. -- Bár egy csöppet talán túlfűszerezték szerecsendióval.

Janice csak szívja a cigarettáját, s fülel, hogy nem csapódik-e a ház előtt kocsiajtó. -- Harry, segítenél leszedni? S talán fel is szeletelnéd a bárányt a konyhában.

A konyha tele van a sülő bárány erős, visszataszító szagával. Harry nem szereti, ha felhívják a figyelmét rá, hogy amit megeszünk, az élőlény volt, hogy szeme és szíve volt; ő a sózott diót kedveli, a hamburgert, a kínai eledeleket, a húspástétomot, -- Tudod, hogy nem tudok bárányt szeletelni -- mondja.

-- Senki se tud. Most is csak azért sütöttél bárányt, mert szerinted az görög étel és fel akartál vágni a régi szeretődnek

Janice a kezébe nyomja az agancsnyelű szeletelőkészletet. -

106

Százszor is csináltad már. Csak vágj párhuzamos szeleteket, merőlegesen a csontra.

-- Mondani könnyű. Ha olyan fenemód egyszerű, akkor csináld te. -- Gondolkodik; valakit leszúrni valószínűleg nehezebb, mint amilyennek a filmeken látszik, ha meg az ember félig átsütött húst szeletel, az ellenáll, rugalmas és szívós. Janice-t, ha arra kerülne a sor, inkább kővel vágná fejbe, vagy azzal a zöld üvegtojással, amit Springer mama őriz a vickekvackok közt a nappaliban.

-- Figyelj! -- súgja Janice. Kint az utcán kocsiajtó csapódik. Léptek dobognak a verandán, a vonakodó nappaliajtó kicsapódik. Az asztalnál emberi hangok kórusa üdvözli Nelsont. De ő jön tovább, a szüleit keresi, s a konyhában akad rájuk. Nelson -- mondja Janice. -- Már kezdtünk aggódni érted.

A fiú zihál, nem az erőfeszítéstől, hanem vékony hangon, félelmében. Kicsinek, de izmosnak látszik szőlőlila, csomózva festett trikójában: rikítón öltözött betörő a kirakatban. De most tetten kapják, itt, a fényesen kivilágított konyhán. Kerüli Harry tekintetét. -- Apa. Egy kis kellemetlenség történt.

-- A kocsi. Tudtam.

-- Mhm. A Toyota megkarcolódott.

-- Az én Coronám. Mi az, hogy „megkarcolódott"?

-- Senkinek semmi baja, ne izgulj.

-- Más kocsi is megsérült?

-Nem, ne aggódj, senki se fog kártérítésért perelni. A megnyugtatás megvetően hangzik.

-- Velem ne pimaszkodj.

-- Uramisten, jó, jó.

-- Te vezettél hazafelé? A fiú bólint.

Harry visszaadja a kést Janice-nek, s kimegy a konyhából, hogy az asztalnál maradiakhoz (az asztalfőn Springer mamához, mellette egyik oldalt a csillogó szemű Melanie-hoz, másik oldalt Charlie-hoz, akinek négyszögű mandzsettagombja visszaver egy kis gyertyafényt) beszédet intézzen. -- Mindenki őrizze meg a nyugalmát. Csak egy kis kellemetlenség, mondja Nelson. Charlie, volnál szíves helyettem fölszeletelni a bárányt? Ennek muszáj utánanéznem.

Rá akarja tenni a kezét a gyerek vállára, talán hogy taszítson rajta egyet, vagy hogy megvigasztalja, maga se tudja, mit

107

szeretne, az érintésből talán kiderülne, de Nelson kartávolságon kivül marad, kioldalog a nyári éjszakába. Az utcai lámpák már égnek, s a Corona paradicsomszíne baljós a nátriumgőzlámpa mérgező izzásában -- üres fekete árnyék, fémes csillogása elszívódott. Nelson siettében szabálytalanul állt be, kormány felőli oldalával a járda mellé. Harry azt mondja: -- Ennek az oldalának semmi baja.

-- A másik oldalán van, Apa -- magyarázza Nelson. -- Tudod, Billyvel Allenville-ből jöttünk hazafelé, ahol a barátnője lakik, ott, azon a kanyargós mellékúton, és mert tudtam, hogy el fogok késni a vacsoráról, lehet, hogy egy kicsit gyorsan hajtottam, nem tudom, hiszen azokon a mezei utakon igazán nem lehet valami gyorsan menni, ahhoz túl sok a kanyar. És akkor kiszaladt elém az a mormota vagy mi a csuda, és én, hogy kikerüljem, letértem egy kicsit az útról, és a kocsi oldalát hátul végigsúrolta a telefonpózna. Olyan hirtelen történt, hogy el se tudtam hinni.

Nyúl átmegy a kocsi túloldalára, és a vöröses fényben szemügyre veszi a kárt. A karcolás a hátsó ajtó közepe táján kezdődik, és a tanksapkát takaró kisajtónál mélyülni kezd; mire a pózna elérte a hátsó lámpát és a négy szögű irány jelző villogót, már játszva le is szakította, az áttetsző plasztik letört, és alóla, mint a felszakított karácsonyi csomagból, kilátszik pár hüvelyknyi akkurátusán színjelzett vezeték. Az uretán lökésgátlót, mely olyan matt fekete és elegáns, hogy Harry mindig egy kis érzéki örömöt érez, ha a telepen beállítja a kocsit az ANGSTROM feliratú parkolóba és az finoman hozzákoccan a beton térosztóhoz, a pózna kihúzta a helyéről. A horpadás a csomagtérajtón is folytatódik, az már soha többé nem illeszkedik pontosan.

Nelson cseveg: -- Billy ismer egy srácot, aki egy karosszérialakatos-műhelyben dolgozik a West Brewer-i hídnál, és az azt mondja, valami méregdrága karosszériástól kell árajánlatot kérned, s ha a biztositótól megkapod rá a csekket, add oda neki, s ő majd olcsóbban megcsinálja, így mindenkinek haszna lesz belőle.

-- Haszna -- ismétli Harry zsibbadtan.

A pózna szögei vagy szegecsei párhuzamos, hosszirányú vajatokat hagytak véges-végig az ütközés helyén. A gumi és króm oldalvédő léc meglazult és lóg, sőt a kerékdob mögött (a

108

sárvédő szegélye amolyan szemöldökforma, kissé kiálló eresz, azoknak az ügyes japán részleteknek egyike, amelyeket annyira élvezett) a léc egy darabja el is tűnt, s csak egy sor tátongó apró lik maradt a nyomában. Még a sokbordás kerékdísztárcsa is behorpadt és összekenődött. Mintha a tulajdon oldalán erezné a sebet. Úgy érzi, a gonosz fényben olyan bűncselekmény szemtanúja, amelyben maga is bűnrészes.

-- Ugyan már, Apa -mondja Nelson. -Ne csinálj olyan nagy dolgot belőle. A biztosító fizeti, nem te, és különben is, majdnem ingyen kapsz egy másikat, neked olyan óriási árengedményt adnak, nem igaz?

-- Óriásit -- mondja Nyúl. -- Tehát fogtad magad és összetörted. Az én Coronámat.

-- Nem szándékosan, véletlen volt, a fene egye meg. Még mit vársz tőlem, vért pisáljak? Vagy vessem térdre magam és sírjak?

-- Ne fáraszd magad.

-Apa, ez csak tárgy; olyan képet vágsz, mintha legjobb barátodat vesztetted volna el.

Egy fuvallat, magasan ahhoz, hogy őket is érné, felborzolja a fák tetejét, s az utcalámpák fénye megreszket az eltorzult fémen. Harry felsóhajt. -- Na jó. És a mormota? Annak nem esett baja?

II

Azután, hogy az az első, csupa zavargás és rémhír hétvége elmúlt, a nyár nem is volt olyan rossz; a benzinkutak előtt többé már nem álltak olyan hosszú sorok. Stavros azt mondja, az olajtársaságok most egy időre megkaptak a magukét: felemelhették az áraikat, de aztán a kormány rájuk reccsentett, hogy lassan a testtel, különben fölemelt jövedelemadóval kell szembenézniük. Melanie azt mondja, a világ visszatér a biciklihez, mint ahogy a vörös Kínában már meg is tették; vett magának a pincérlánybéréből egy tizenkét sebességes Fudzsit, s szép napokon a pedált tapossa, megkerüli a hegyet és a Cityview Parkon át ereszkedik le Brewerbe, gesztenyebarna fürtjei lobognak mögötte. Július vége felé soha nem hallott kánikula volt, az újságok megteltek hőmérséklet-statisztikákkal és elmosódott fényképekkel, abból az időből, mikor a századfordulón egyszer megvetemedtek a Weiser Streeten a villamossínek, akkora volt a hőség. Ez a hőség már belülről hat, az ember ruháját feszegeti; szeretnénk kitörni belőle, s új ént keresünk a tenger partján vagy fenn a hegyekben. Harry és Janice csak augusztusban járt fel a Poconokba, ahol Springeréknek nyaralójuk volt, júliusban ugyanis másoknak adták ki. A klímaberendezések Brewer-szerte összecsöpögtették a belső udvarokat és a házak közét.

Egy ilyen rekkenő meleg délután, mikor a Coronán még a karosszérialakatos dolgozik, Harry kölcsönvesz a telepről egy becserélt Caprice-t, s elindul délnyugat felé, Galilee-be. A kanyargós utakon homokkő házakat, kukoricásokat hagy maga mögött, egy cementgyárat, egy hirdetőtáblát, amely valami természetes barlangra mutat (hát a természetes barlangok nem mentek ki már réges-rég a divatból?), meg egy másik hirdetőtáblát, amely alakra egy hatalmas mennonita férfit ábrázol, s

110

„Valódi Holland Smörgásbord"-ot kínál. Galilee hamisítatlan madzagfalu, egyetlen hosszú sor ház a domboldalban, egyik végén élelmiszerbolt, a másikon traktorképviselet. Középen fából épült öreg fogadó áll, emeletén tágas veranda, földszintjén újjáépített vendéglő, ablakában mindenféle hitelkártyamatricákkal, hogy becsalogassa a Baltimore-ból erre elhaladó sok-sok buszrakomány turistát, javarészt feketéket, bár azt csak a jó isten tudja, hogy mit keresnek ezek itt, a világ végén. Néhány helybéli fiatal lebzsel a játékautomaták előtt, ilyesmit az ember annak idején mezőgazdasági vidéken nemigen látott, akkor még túlságosan sok volt a tennivalójuk. Van itt egy öreg kővályú, s egy sor feketére lakkozott karó, amihez valamikor lovakat kötöttek ki, egy csillogó új bank, egy járdasziget, s a közepén egy szobor, aminek a talapzatán Harry nem tudja kivenni a feliratot, hogy kit ábrázol, s egy kis vörös téglás postaépület, mellékutcára néző homlokzatán ezüstbetűkkel áll, hogy GALILEE. A mellékutca egy sarokkal odább szántóba torkollik. A nő a postán megmagyarázza Harrynek, hol találja a Nunemacher-farmot, a 2. számú bekötő út mentén. A megadott tájékozódási pontok alapján -- egy zöldségesstand, egy füzes tavacska, egy ikersiló az út mellett -- megtalálja az útját a vörös föld halmai és mélyedései közt, amelyeket harsogó zöld növényzet borít, könyörtelen vegetáció, még a kérges, lemosódott útpadkának sem engedi meg, hogy csupaszon maradjon, hanem rákényszeríti, hogy a bükköny kusza csomóit, a lőne indáit hordozza, s ettől az áporodott meleg megtelik a kilehelt gőz párájával. A Caprice valamennyi ablaka tárvanyitva, a breweri disco-adó hangja el-elhal, föl-fölerősödik, zajba vész, aszerint, ahogy a domborzat vagy az elektromos zajforrás tolakszik előtérbe. Kifakult név egy viharvert bádog postaládán: NUNEMACHER. A ház és az istálló jó messze az úttól, hosszú, fákkal szegett, földút végén vörös porba vesző barna kőépületek.

Nyúlnak a torkába ugrik a szíve. Továbbmegy, hogy földerítse a szomszédos postaládákat; de legutóbb, vagy tizenkét esztendeje, mikor Brewer belvárosában véletlenül összetalálkoztak, Ruth még csak nem is utalt .az új nevére, és a lány, egy hónapja, szintén nem volt hajlandó beírni a nevét a bemutatóterem vendégkönyvébe. Az egyetlen, amiből kiindulhat, azonkívül, hogy Nunemacherék a lánya szomszédai, már persze, ha

111

a lány az ő lánya, hogy Ruth annak idején megemlítette: férje, azonfelül, hogy gazdálkodik, néhány iskolabuszt is üzemeltet. A férfi öregebb volt, mint Ruth, azóta bizonyára meghalt, gondolja Harry. Iskolabuszt már aligha talál. A postaládák felirata az útnak ezen a szakaszán, BLANKENBILLER, MUTH és BYER. Ahogy a fák közén beles, nem könnyű megállapítania, hogy a fákkal szegett földes vagy gyepes utak végében melyik ház melyik névhez tartozik. Nagyon is észrevehetőnek érzi magát, ahogy a bíborvörös Caprice-szel végigsiklik az úton, jóllehet egy lelket nem lát, széles e vidéken, aki őt kiszúrhatná. A vastag falú házak bent tartják lakóikat, a párás kora délután túlságosan meleg a mezei munkához. Harry találomra végighajt a bekötő úton, megáll, körbefarol épületek megviselt, kerék szántotta közén, miközben néhány disznó, amelynek ólját maga mögött hagyta, éktelen zajt csap, röfög, visít, s egy kövér, kötényes asszony kijön az egyik ház kapujába. Alacsonyabb, mint Ruth és fiatalabb is, mint amennyi Ruth most, fekete haja a mennonita főkötő alatt szorosan a fejére simul. Ő kiinteget neki és továbbmegy. Ezek a Blankenbillerék, a postaládán látja, mikor megint kifordul az útra.

A két másik tanya közelebb van az úthoz, s úgy véli, gyalog könnyebben körülnézhet. Ahol az útpadka kissé kiszélesedik, leállítja a kocsit. A letaposott földet traktorgumik halszálkái rovátkolják. Mikor kiszáll, a távolból Blankenbillerék disznóólának édeskés bűze köszönti, s ami csöndnek tetszett, az kitartó, száraz rovarzümmögésként ül meg a fülében, kibéleli a tájat. Az út szélén százszorszép, vadmurok, katángkóró burjánzik, a nyárközép valamennyi virágos gyomnövénye, s ahogy a kocsiból kiszökken, szelíden megcsapja a nadrágja szárát. Vajszínű könnyű nyári öltönyében ott ólálkodik a bodza- és vadcseresznyesövény mögött, amelyet teljesen benőtt a mérges szömörce, csillogó levelei akkorák, mint egy-egy Bálint-napi képeslap, indái pedig a megfojtott fák csúcsáig kúsznak. A sövény bokrai közt durván nagyolt homokkő darabok, a ledőlt öreg falból már alig áll valami. Egy nyílásban, ahol kerekes járművek szoktak ki-be hajtani, megáll és szemügyre veszi a házcsoportot odalent -- istálló, lakóház, azbesztfalú tyúkól, lécezett oldalú kukoricagóré, mind használaton kívül, s egy elég új cementblokk épület, teteje hullámos, átfedő eternit. Valami garázsféle, annak látszik. A háztetőn zöldre

112

oxidálódott réz villámhárító és egy H alakú tévéantenna, nagyon magas, hogy az adást idekint fogni tudja. Harry csak körül akar nézni, hogy a telket a bozontos halmon túli Nunemacher-birtokhoz viszonyítsa, de a halk csörömpölés a házak felől, és a valamikor talán kacsaúsztató tavacskába torkolló patak csobogása, meg a régi traktorülések, tengelyek és egy rozsdás vasvályú ártatlan halma a farakás meg a nyírt füvű kert között, mint valami sajátos muzsika csalogatja lejjebb és lejjebb, mialatt fejében azt forgatja, mit is mondjon, ha rajtaütnek és kérdőre vonják. Erről a szelíd-rendetlen gazdaságról érzi az ember, hogy nőé, aki segítségre szorul. Valami indokolatlan várakozás emeli a szívét, föl a mindent körülvevő rovarzümmögés hangmagasába.

Aztán megpillantja, az istálló mögött, ahol az erdő a szömörce és cédrus nyomában már-már körülkeríti a valaha tisztán tartott teret: egy iskolabusz félrebillent sárga testét. Kerekei és ablakai már oda vannak, tömpe orrának teteje hiányzik, látható az üreg, ahonnét a motort kannibál módra kitépték; de akár egy elsüllyedt gálya a régvolt birodalomról, ez a roncs a halott tulajdonos iskolabuszairól tanúskodik, s az özvegyéről, aki itt maradt, hogy törvénytelen lányát fölnevelje. Nyúl lába alatt mintha megrázkódnék a föld, attól, hogy a föld alatt még egy polgárral gyarapodik a holtak birodalma.

Ahol Harry most áll, az valaha gyümölcsöskert lehetett, a kidűlt alma- és körtefák még most is új, rügyező hajtásokat eregetnek pusztuló törzsükből. Bár éget a nap, szarvasbőr cipője átnedvesedik a gyümölcsös vadul burjánzó füvének nyirkától. Ha még néhány lépéssel továbbmerészkedik, kijut a szabadba, és a ház ablakából már észre lehet venni. A házból most emberi hangokat hall, bár a monoton, tompa moraj most még olyan, mintha a rádióban vagy a tévében beszélnének. Még néhány lépés, és meg tudja különböztetni e hangokat. Aztán még néhány, és kint van a gyepen, egy gipsz madáritató mellett, amely majdhogy le nem billen egy kékhornyos oszlopról, és akkor már muszáj merész léptekkel továbbmennie, föl az alacsony, betonozott tornácra, és bekopogtatnia. A kőfoglalatába mélyen besüllyesztett zöld bejárati ajtóra ráférne, hogy újrafessék. A viharvert háztető toldott-foldott zsindelyeitől az ablakok sivár görfüggönyeiig a házon minden a szegénység halott levegőjét leheli.

113

De mit mondjon Ruthnak, ha a kopogtatására ő nyit ajtót?

Szervusz. Talán már nem is emlékszel rám...

Jézusom, bár ne emlékeznék.

Nem, várj. Ne csukd be. Talán tudok segíteni valamit.

Már hogy az ördögbe segítenél? Menj. Istenemre mondom, ha csak rád nézek is, Nyúl, akadnom kell.

Most van pénzem.

Nem kell a pénzed. Nem kell semmi, ami tőled bűzlik. Mikor kellettél volna, elszaladtál.

Jó, jó. De inkább azt nézzük, ma mi a helyzet. Itt van a lányunk...

Lányunk... felnőtt nő már. És milyen szép, ugye? Büszke vagyok rá.

Én is. Sok kéne belőle. Ilyen génekből.

Ne légy ilyen pofátlan. Én húsz éve itt lakom. Te eddig hol voltál?

Ez igaz, éppenséggel megpróbálhatta volna, hogy fölkutassa, hiszen már azt is tudta, hogy itt él Galilee környékén. De nem tette. Nem akarózott a szemébe néznie, szembenézni az asszony létének bonyolult és vádló valóságával. Úgy szerette volna megőrizni az emlékezetében, ahogy együtt voltak és épp kielégült, ahogy fölkönyökölt és fehéren, meztelenül fölébe hajolt. S mielőtt őt elsodorta volna az álom, Ruth még adott neki egy pohár vizet. Azt nem tudja, hogy szerette-e vagy sem, de tőle tanulta meg, mi a szerelem, s vele élte át az énnek azt a ködös kitágulását, mely újra gyermekké tesz és minden pillanatot úgy tetéz meg a cél nyilvánvaló és lázas tudatával, mint ahogy a térde körül e fűszálak tetejében is ott van apró magvaik bugája.

Ott lenn ajtó csapódik, a háznak azon az oldalán, amit innét nem lát. Emberi hangot hall, emeltet, úgy szól, ahogy a háziállatot szólítja valaki. Nyúl visszahúzódik egy fiatal almafa mögé, mely kicsi ahhoz, hogy elrejthetné. Sóvár láthatnékjában oly közel került múltjának ahhoz a titokzatos ágához, mely nélküle is tovább virágzott, amelyben tovább áramlott az odahagyott energia és odahagyott szándék, hogy úgy érzi, mintha maga mögött hagyná, vagy legalábbis elárulná, célponttá tenné nagydarab, hájas testét. Most meg már úgy hozzátapad a fácskához, hogy ajka a kérgét éri ott, ahol az ágak szétágaznak, kérgét, mely üvegsima, csak ott nem, ahol egymástól bizonyos

114

távolságban sötétebb rücskök szürke gyűrűje övezi. Csuda ez: hogy minden növekszik, és sosem feledkezik meg róla, hogy önmaga legyen. Ajka visszariad e szándéktalan csóktól. Mikroszkopikus vörös élőlények -- tetvek, atkák, szinte látja őket -- kerülnek belé és sokasodnak benne.

-- Hé! -- kiált egy hang. Női hang, fiatal, ijedt és csillámló. Hát lehetséges, hogy Ruth hangja ilyen fiatal legyen, annyi év után?

Elfut inkább, mint hogy szembenézzen vele. Fel, át a gyümölcsös sűrű füvén, oldalazva az öreg fák közt, úgy tör át a rongyos sövényen, mintha a túloldalán biztos búvóhely várná, ki a traktorcsapásra, vissza a Caprice-hez, futtában ellenőrzi, hogy a ruhája nem szakadt-e el, s mindeközben érzi a korát. Zihál; keze fejét összekarmolta a vadrózsa és a málna. Szíve oly vadul ver, hogy a slusszkulccsal nem találja meg a rést. Mikor bekattan, a napon várakozó és túlhevült motor fordul néhányat, mielőtt beugranék. Amíg a motor megnyugszik és dörömbölni kezd, még ott lebeg füle belsejében az a „Hé!", az a csillámló női hang, s fülel, nem kergetik-e ordítozva, sőt nem dörren-e puska. Mindnek van puskája, ezeknek a farmereknek, és gondolkodás nélkül lőnek, emlékszik még, mikor a Far-nél dolgozott, sorszedőként, alig múlt el hét, hogy falun ne öltek volna meg valakit, s mindben közrejátszott a nő, a pia és a vérfertőzés.

De a vidék párája némán csüng az autó dörömbölő motorja fölött. Jó volna tudni, hogy alakja elég kivehető-e ahhoz, hogy Ruth, aki egyszer se látta őt, mióta így elhájasodott, vagy a lánya, aki csak egyszer látta, egy hónappal ezelőtt, fölismerje. Még jelentik a rendőrségen, s ha a nevét megadják, az visszakerül Janice-hez, ő meg pokoli patáliát csap, ha meghallja, hogy szaglászik ez után a lány után. Nem vet rá jó fényt a Rotaryben sem. Csak el innét. Vissza. Fél, hogy a másik utat eltéveszti, így hát összeszedi a bátorságát, megfordul, s elindul arra, amerről jött, a postaládák során. Eldönti, hogy a postaláda, amely a kikémlelt kis gazdasághoz vezet odalent a borzas völgyecskében, a kacsaúsztatóval, az a kék, amelyen a BYER név áll. Friss égszínkék, a nyáron festhették, rajta matricavirág, fiatal nő kezére valló díszítés.

Byer. Ruth Byer. Szóval a lányának ez a neve, bár a kereszt-

115

nevét Jamie Nunemacher véletlenül sem ejtette ki, Nyúl legalábbis nem emlékszik rá.

Egy este megkérdezi Nelsont: -- Melanie hol van? Azt hittem, a héten nappalos. -Az. Elment valakivel.

-- Igazán? Úgy érted, találkára?

A Phillie meccse elázott az este, s miközben Janice meg az anyja odafönt nézi a tévén a Walton család ismétlését, ő meg a srác lent találja magát a nappaliban, Harry a Fogyasztók Lapja augusztusi számát böngészi, mely épp most jött meg („Ártalmatlanok-e a hajfestékek?", „Hat kisteherautó: országúti próba", „Kétezer dolláros temetés, vagy létezik helyette más is?"), a fiú meg egy könyvet olvas, amit Fred Springer régi irodájából lopott ki, mely most Harryé. Nem néz föl. -- Hívhatod annak is. Csak annyit mondott, hogy elmegy.

-- De nem egyedül.

-- Persze hogy nem.

-- S ez szerinted rendben van? Hogy mással megy el?

-- Hát persze. Apa, olvasni szeretnék.

Ugyanaz a zápor, amely a Három Folyó stadionban elmosta a Phillie mérkőzését a Kalózokkal, kelet felé tartva végigsöpört az államon, s most épp itt, a Joseph Street 89. ablakain dobol, a kert büszkesége, a vérbükk mélyen szétterjesztett ágait veri, s olykor-olykor dübörögve csap le a háztetőre s vizet köp az elülső veranda tetejéről. -- Mutasd csak azt a könyvet -- kéri Harry, s a hintaszékből kinyújtja hosszú karját. Nelson ingerülten löki oda neki, testes kézikönyv az autókereskedésről, az öreg Springer egyik cimborája írta, akinek Paoliban volt képviselete, Harry is belenézett egyszer-kétszer: sok beszédnek sok az alja, egy önhitt senki szövege föltupírozva akkorára, amekkorát itt Philadelphia környékén elvár az ember. -- Ez többet mond -- figyelmezteti Nelsont --, mint amennyit tudnod kell.

-A pénzügyi részét próbálom a dolognak megérteni mondja Nelson.

-Nagyon egyszerű. Az új kocsi a banké, a használtak a kereskedőé. Mikor a kocsi elhagyja Marylandét, a bank kifizeti a Mid-Atlantic Toyotának; de a gyártó is visszatart a jutalékból bizonyos összeget, arra az esetre, ha a kereskedőnek nem

116

volna pénze alkatrészvásárlásra, de ezt évente visszatéríti, s hogy őszinte legyek, ennek az egyetlen kihatása, hogy csökkenti a kereskedő látható hasznát, abban az esetben, ha történetesen olyan agyafúrt vásárlóval talál összeakadni, akit roppantul érdekel minden összeg és ártényező, amit lealkudhat. A Toyota megköveteli, hogy mindent az ő árjegyzéke árán adjunk el, így hát átverni senkit sem igen lehet, ez pedig véleményem szerint sok fejfájástól menti meg az embert. Ha az árral nincs megelégedve, visszajön egy hónappal később, s rájön, hogy azóta háromszázzal fölment, amilyen tempóban a yen javul. Persze van itt még egy trücök: ha a vevő ott vesz fel kölcsönt, ahova mi küldjük... általában a Brewer Trusthoz, bár épp ez a lap közölt a múlt havi számában egy cikket arról, hogyan házaljon valaki kölcsönért ahelyett, hogy ott venné fel, ahol a képviselet ajánlja, merthogy mindenki töri magát, csak hogy lehetőleg minél jobban összezavarja az ügymenetet, ha ezzel megspórolhat mondjuk, fél százalékot... a bank ugyanis visszatart egy százalékot a mi számlánkra, névleg azért, hogy fedezze a visszavásárolt kocsik eladásán mutatkozó esetleges veszteséget, ez az egy százalék azonban a valóságban csúszópénz. Érted? De mit törődsz te ezzel?

-- Egyszerűen csak érdekel.

-- Bár akkor érdekelt volna, mikor még itt volt Springer nagyapád, hogy beszélgess vele. Ő aztán kapott volna rajta. Mire ő eladott egy kocsit, szegény krapek, aki megvette, azt hitte, levetkőzteti az öreg Fredet, pedig az igazság az, hogy ő akadt fenn az alkun, akár egy pókhálón. Mikor megpályázta a Toyota-képviseletet, közölte, hogy ezerhatszáz négyszögöl extra szervizterülete van, pedig nem volt az más, csak puszta gyomtenger, aztán kerített egy vállalkozót, aki le volt kötelezve neki, hogy sebtiben betonozza le és húzzon fel rá egy szigeteletlen hodályt. A műhelyt télen még most is lehetetlen kifűteni, csak hallgasd meg, mennyit szakrázik Manny.

Nelson megkérdi: -- Az órával már akkor is szokás volt manipulálni?

-- Hol tanultad ezt a kifejezést? -A könyvből.

-- Nos... -- Nem is olyan rossz ez, gondolja Harry, a gyerekkel értelmesen beszélgetni, miközben az eső dobol a tetőn. Nem tudja, miért idegesíti, ha azt látja, hogy a gyerek olvas.

117

Mintha valami összeesküvést szőne. Azt mondják, biztatni kell, hadd olvasson, de hogy miért, azt sosem árulják el. Tudod, a mérföldszámláló visszaállítása csalás. Bűncselekmény. De a régi időkben is megesett néha, hogy egy szerelő csavarhúzója, legalábbis fenn a szerelvényfalon, hogy is mondjam csak, rátévedt a számlálóra. Aki használt kocsit vesz, az mindenképpen kockázatot vállal. Megeshet, hogy egy kocsi húszezer mérföldet elmegy baj nélkül, de az is lehet, hogy holnap besül valamelyik henger. Ki tudja azt előre megmondani? Láttam én már fantasztikusan elhasznált kocsit, ami úgy ment, mint az új. Azokat a VW bogarakat, azokat egyszerűen nem lehet elpusztítani. A fenekük már úgy elrohadt, hogy az ember az utat látja a lába alatt, de a motor még vidáman elketyeg. -- Visszadobja a vastag zöld kötetet. Nelson ügyetlenül elkapja. Harry megkérdi: -- És mondd, hogy vagy ezzel, hogy a csajod mással jár?

-- Már megmondtam neked, Apa, hogy Melanie nem a csajom, hanem a barátom. Talán nem lehet az ember barátja másnemű?

-- Meg lehet próbálni. Akkor meg hogy jutott arra az elhatározásra, hogy veled jöjjön ide?

Nelson türelme végére jár, de Harry úgy véli, most már csak azért se száll le róla, mert ha hallgatósdit játszik, abból aztán igazán nem tud meg semmit. Nelson azt mondja: -- Mert Coloradóban robbantania kellett, én meg épp keletre készültem, és mondtam neki, hogy a nagyanyám házában rengeteg az üres szoba. Semmi gondot nem okoz, ugye?

-- Semmit, teljesen elbűvölte az öreg Bessie-t. S mi volt Coloradóban, hogy robbantania kellett?

-- Ó, tudod, hogy van az. Ráhajtott egy rosszfajta krapek, és most megpróbálja kiheverni az emlékét.

Az eső megint rákezdi, keményen, dobol a vékony ablaküvegen. Nyúl mindig is szerette ezt az érzést, hogy bent van, amikor esik. A cserép a tetőn, üveglapok, keménypapírnál vastagabbak, azok őrzik meg szárazon. Szinte ázik, s mégsem.

Harry tapintatosan megkérdezi: -- Te ismered a fickót, akivel most elment?

-- Ismerem, Apa, mint ahogy te is.

-- Billy Fosnacht?

-- Van még egy dobásod. Öregebb. Görög.

118

-- Uramisten. Te ugratsz. Az a vén gebe?

Nelson éberen figyeli, néma kárörömmel. Nem nevet, bár az alkalom adva van rá. Megmagyarázza: -- Fölhívta a Crépe House-ban, meghívta, s ő úgy vélte, miért ne. Lásd be, ugyancsak unalmas neki itt. Csak vacsorára hívta. Ő meg nem tett rá ígéretet, hogy lefekszik vele. Ez a baj a te nemzedékeddel, Apa, hogy ti mindig csak egy dologra tudtok gondolni.

-- Charlie Stavros -- mondja Harry, s megpróbálja helyére tenni a dolgot. A kölyök láthatólag nyílt hangulatban van. Nyúl továbbmerészkedik: -- Emlékszel, hogy anyáddal is volt dolga?

-- Én emlékszem. De itt mintha mindenki más elfelejtette volna. Ti láthatólag kitűnően megvagytok.

-- Változnak az idők. Szerinted ez nem helyénvaló? Hogy jól megvagyunk?

Nelson felhorkan, s még mélyebben süpped a régi heverőbe. -- Bánom is én. Ez nem az én életem.

-- A tied is volt -- mondja Harry. -- Épp eléggé benne voltál. Sajnáltalak, Nelson, de nem tudom, mi mást tehettem volna. Az a szegény lány, Jill...

-- Apa...

-- Szúnyog meghalt, azt tudod. Meghalt, abban a philadelphiai lövöldözésben. Valaki elküldte nekem az újságkivágást.

-- Anya megírta. Nem voltam meglepve. Bolond volt.

-- Igen is, meg nem is. Tudod, megmondta, hogy tíz éven belül meghal. Kétségtelen, hogy volt benne...

-- Apa, fagyasszuk be ezt a beszélgetést...

-- Jó. Felőlem. Persze.

Esik. Kellemesen, kitartóan. A kertben, a káposzta és a megdőlt bab japánbogár rágta levelei alatt, a föld legkisebb morzsái is megfeketednek, átáznak, a levelek csillognak fölöttük, csöpögnek, kiveszik a részüket az eső titkán való általános növényi osztozkodásból. Harry tekintete Nelson dacos sötét arcáról visszatéved a lapra. A négyrekeszes kenyérpirító legjobb típusa, olvassa, amelyik külön-külön szabályozza egy-egy rekeszpár hőfokát. Stavros és Melanie, hát hinné az ember? Charlie, az igaz, váltig mondogatta, hogy tetszik neki a lány stílusa.

Mintha csak elnézést kérne, hogy apjába belefojtotta a szót, épp mikor az eső életre keltette benne az emlékeket, Nelson

119

megtöri a csendet. -- Mi is a beosztása Charlie-nak ott a telepen?

-- Főelőadó. Hozzá tartoznak a használt kocsik, hozzám az újak. Azazhogy többé-kevésbé. A gyakorlatban nem ilyen éles a határ. Meg persze ott van még Jaké és Rudy is. -- Szeretné, ha a gyerek nem feledkeznék meg Jake-ről és Rudyról. Egyik se gazdag ember gyereke, mind a kettő nap nap után keményen megdolgozik a pénzéért.

-- És te meg vagy elégedve Charlie munkájával?

-- Teljesen. Jobban ismeri a dörgést, mint én. A fél megyét ismeri.

-- Igen, de az egészsége. Van benne elég energia?

A kérdésnek van némi iskolás íze. Igaz is, még nemigen kérdezgette Nelsont a tanulmányairól, pedig lehet, hogy errefelé vezet az út hozzá. Nelsonnak nagyon is könnyű elbújnia a sok nő közt, aki körülveszi. -- Hogy energia? Vigyáznia kell magára, és nem szabad hajtania, de a dolgát jól végzi. Az emberek manapság nem szeretik, ha lerohanják őket, ahogy az autószakmában annak idején szokás volt, abból nagyon is elegük van. Abban az eladóban, aki... hogy is mondjam?... tartózkodóbb, jobban megbíznak. Engem csöppet se zavar Charlie stílusa. -- Vajon Melanie-t sem? Hol lehetnek? Valami vendéglőben? Szinte látja a lány arcát, ragyog a már-már basedowosan dülledt szeme, arca pedig, mely mintha mindig ki volna pirosítva, rózsás a testmozgástól, már azelőtt is az volt, hogy a Fudzsit megvette volna, fiatal arca, ahogy mosolyog, feszes és sima, márpedig folyton mosolyog, szemben Charlie klasszikus gengszterprofiljával, amint az éppen ráhajt. Aztán elképzeli azt is, ami később odalenn történik; Charlie vastag fütyköse amolyan mediterrán kékesbarna, s eltöpreng, hogy a lány szőrzete ott is olyan göndör-e, mint a haj a fején, ahogy ki-be járnak egymásban; nem hiszi, hogy ez megtörténhetnék, miközben ők itt ülnek és hallgatják az esőt.

Nelson megszólal: -- Azon töröm a fejem, hogy azokkal a lehúzható tetejű sportkocsikkal nem lehetne-e kezdeni valamit. -- A nehézkes, szégyenkező dactól megsűrüsödnek a szavai, mintha egyenként potyognának a szájából, ahogy cickányfrizurás fejét lehajtva ül a fáradt-szürke heverőn.

-- A lehúzható tetejű sportkocsikkal? Ugyan mit?

-- Tudod te azt, Apa, nem kell, hogy én mondjam. Venni és

120

eladni őket. Detroit ilyet már nem gyárt, a régiek tehát egyre értékesebbek. Anya Maverickjéért ma többet kapnál, mint amennyiért újonnan vetted.

-- Ha addig össze nem törnéd.

E célzás meghozza a kívánt eredményt. -- A keservit -- kiált fel a fiú, védtelenül, s fölpillant a mennyezetre, mintha a vészkijárat ajtaját keresné --, nem törtem össze azt az istenverte drágalátos Coronádat, csak behorpasztottam.

-- Még mindig javítják. Azt a kis horpadást.

-- Az ég szerelmére, Apa, nem akarattal csináltam, úgy viselkedsz, mintha az istenek harci szekere volna vagy mi. Olyan kukacos lettél öregkorodra.

-- Kukacos? -- Ezt őszintén kérdi, azt hiszi, most megtudhat magáról valami fontosat.

-- Az. Máson se jár az eszea, csak a pénzen, meg a tárgyakon.

- S ez, ugye, nem helyénvaló? -Nem.

-- Igazad van. Felejtsük el a kocsit. Mondj valamit a collegéről.

-- Megutáltam -- felel kapásból. -- Unalomfalva. Mindenki azt hiszi, hogy azért, mert ott tíz évvel ezelőtt lövöldözés volt, valami nagyszerű radikális hely, márpedig az az igazság, hogy a srácok legtöbbje Ohióból szalajtott tahó, s szerintük mindennek az a teteje, ha addig nyakalják a sört, amig ki nem nyúlnak, vagy ha a koleszban borotvakrémmel csatázhatnak. A legtöbbjük az apja üzletébe akar belépni, minden másra szarik.

Harry ezt elengedi a füle mellett, s megkérdi: -- Miért, annak talán van értelme, hogy üzemben tartsák a nagy Firestonegyárat? Másról sem olvasok az újságban, mint hogy továbbra is azokat az ötszázas acél radiálabroncsokat gyártják, amik sorra durrannak ki mindenki alatt.

-- Jellemző -- mondja a fiú. -- Az ember vehet akármit, az mind ilyen. Minden amerikai termék.

-- Valamikor a mienk volt a legjobb -- mondja Harry, s úgy bámul a távolba, mintha arrafelé volna az a bizonyos közös alap, amelyen ők ketten Nelsonnal tökéletesen megértik egymást.

-- Azt mondják. -- A fiú lenéz a könyvébe.

-- Nelson, akkor beszéljünk a munkáról is. Mondtam anyád-

121

nak, hogy nyárára tudunk neked munkát adni, a kocsimosásban és a szervizben. Ha csak nézed Mannyt meg a fiúkat, abból is sokat tanulsz.

-- Apa, kinőttem én már a kocsimosásból. S talán többre is szükségem van, nemcsak nyári elfoglaltságra.

-- Ezzel azt akarod mondani, hogy otthagyod a college-ot, mikor már csak egy tetves esztendőd van hátra?

Hangja fölcsap, s fia arcára kiül a riadalom. Leesett állal mered az apjára, s nyitott szájának sötét foltja meg két beesett szeme három üregnek látszik homorú arcán. Az eső dobol a verandatető ereszcsatornáján. Janice és az édesanyja sírva hagyja ott a Walton család-ot. Janice, lefelé jöttében, megdörgöli a szemét és nevet. -- Micsoda ostobaság, így meghatódni. Mikor a People-ben benne volt, hogy a sorozat azért szűnt meg, mert a színészek már ki nem állhatták egymást.

-- Akkor is, megéri az ismétlést -- mondja Springer mama, s lehuppan a szürke heverőre Nelson mellé, mintha ez a kis kiruccanás, le a lépcsőn, teljesen kikészítette volna a lábát. Ezt is láttam már, de az embert akkor is meghatja.

Harry bejelenti: -- A kölyök azt mondja, nem megy vissza a Kentre.

Janice épp a konyhába indult egy kis campariért, de megáll, sóbálvánnyá mered. A nagy melegben a bugyija fölött csak kurta és áttetsző kis hálóinget visel. -- Ezt eddig is tudtad, Harry -- mondja.

Piros kis bikinibugyi, állapítja meg Harry, a hálóing alatt hamvas rózsaszínnek látszik. A múlt héten, mikor a hőhullám beütött, rövidre vágatta a haját, azzal a fodrásszal, akihez Doris Kaufmann is jár. A fodrász szabaddá tette a nyakszirtjét, s huncutkákat adott hozzá; Harry még nem szokta meg e frizurát, úgy érzi, mintha egy idegen nő császkálna a lakásban majdhogynem meztelenül. Most majdnem kiabál: -- Tudta a fene. Azok után, hogy ennyi pénzt fektettünk a neveltetésébe?

-Nos -- mondja Janice, s ahogy mozdul, teste belülről a hálóinget éri --, lehet, hogy megkapta, amit ennyiért kaphatott.

-Ezt az egészet nem értem. Itt bűzlik valami. A kölyök egyetlen szó magyarázat nélkül hazajön, a barátnője Charlie Stavrosszal hetyeg, ő meg idehaza ül, s arra célozgat, hogy tegyem ki Charlie-t, és helyette őt alkalmazzam.

-- Hát -- szögezi le békésen Springer mama --, Nelson már

122

felnőtt. Fred helyet teremtett neked, Harry, s tudom, ha itt volna, helyet teremtene Nelsonnak is.

Benn, a pohárszéken, Fred az esőt hallgatja, homályos tekintettel.

-- De nem mindjárt az élvonalban -- mondja Harry. -- Olyasvalakinek, aki otthagyja a college-ot, mikor alig néhány tetves vizsgája hiányzik a végbizonyítványhoz.

-- Ugyan, Harry -- mondja Springer mama, olyan derűsen és ellágyultan, mintha a tévéjáték ópiumpipa lett volna. -- Nem mondhatnám, hogy te olyan reményteljes ifjú voltál, mikor Fred fölvett. Meg is próbálták lebeszélni róla, jó néhányan.

Kint vidéken, a föld alatt, Byer, a néhai öreg farmer gyászolja iskolabuszait, ahogy rohadnak az esőben.

-- Én negyvenéves férfi voltam, aki elveszítette az állását, de nem a maga hibájából. Ott ültem a sorszedőgép előtt, amíg csak létezett sorszedőgép.

-- Apád szakmájában dolgoztál -- mondja Janice --, és pontosan ez az, amit Nelson is szeretne.

-- Helyes, nagyon helyes -- kiabál Harry --, ha ez a szándéka, azután, hogy végzett. Bár, őszintén szólva, azt reméltem, ennél többre vágyik. De minek ez a nagy sietség? Egyáltalán, miért jött haza? Ha nekem az ő korában olyan jó dolgom van, hogy eljutok egy olyan államba, mint Colorado, holtbiztos, hogy ott is maradok, legalább nyárára.

Janice, csábítóbban, mint hinné, mélyet szív a cigarettán: Miért nem akarod, hogy a fiad itthon legyen?

-- Mert nagy hozzá! Mi elől futott meg? -- Az arcukról ítélve valamire ráhibázott, de nem tudja, mire. És azt se tudja biztosan, vajon szeretné-e tudni. A csöndben, ami a kérdésére felel, megint csak a szakadó esőre figyel, arra a szüntelen jelenlétre lámpavilágos birodalmuk határán, a szelídre, makacsra, megállíthatatlanra, arra a milliónyi kis lövedékre, mely mind célba talál, s patakokban csurog le a tárgyak felületéről. Szúnyog, Jill és a Kenti Négy, valahol kívül van, csontszárazon.

-- Felejtsük el -- mondja Nelson, és föláll. -- Kell a fenének állás ettől a gyászvitéztől.

-- De miért ilyen ellenséges? -- kérdi könyörögve Harry a nőket. -- Én mindössze annyit mondtam, hogy nem értem, miért kéne kirúgnom Charlie-t, csak hogy a gyerek sportkocsikkal bíbelődjék. Pont most. Pont most, 1980-ban. Gye-

123

rünk, ifjú Amerika! Faljatok föl! De mindent a maga idején, uramisten. Ráérünk.

-Rá? -- kérdi különös hangsúllyal Janice. Tud valamit. Minden nő tud valamit.

Harry közvetlenül hozzá fordul. -- Te. Azt hittem, épp te kitartasz Charlie mellett.

-- Inkább, mint a fiam mellett?

-- Ide hallgass. Ide hallgassatok, mind. Ha Charlie megy, én is megyek. -- Megpróbál fölállni, de a hintaszék visszahúzza.

-- Hip-hip-hurrá -- mondja Nelson, lekapja farmerdzsekijét a bejárati ajtó mellől a fogasról és a vállára kanyarítja. Púposnak látszik és alattomosnak, akár egy patkány, hiába iszkol, úgyis vízbe fullad.

-- Megy, hogy összetörje a Mavericket. -- Harrynek sikerül föltápászkodnia. így talpon magasabb, mint akármelyikük.

Springer mama térdére csap a tenyerével. -- Hát, ez a vita aztán elrontotta a kedvemet. Megyek, forralok egy kis teavizet, ettől a nyirkosságtól ördög bújt az ízületeimbe.

Janice azt mondja: -- Harry, kívánj Nelsonnak kedvesen jó éjszakát.

Harry tiltakozik. -- Ő talán kedvesen kívánt nekem? Megpróbáltam békésen elbeszélgetni vele a college-ról, de mintha a fogát húzták volna. Minek ez a fene nagy titkolódzás? Még azt se tudom, hogy most milyen szakos. Kezdetben orvosi előkészítőre járt, de a kémia nehéz volt neki, aztán néprajzot tanult, de ott túlságosan sok anyagot kellett beszednie, legutóbb meg azt hallottam, hogy átváltott a szociológiára, arról viszont kiderült, hogy szar az egész.

-- Most földrajz a főszakom -- szól vissza az ajtóból idegesen Nelson. Rettentő mehetnékje van.

-Földrajz! Azt harmadikban tanulja az ember. Ilyet se hallottam még, hogy egy felnőtt földrajzot tanulna.

-- Ott nyilván abban nagyok -- mondja Janice.

-- És mit csinálnak egész nap, színes térképeket?

-- Anya, muszáj elhúznom a csíkot. Hol a kocsikulcs?

-- Nézd meg az esőkabátom zsebében.

Harry nem állja meg, hogy utána ne szóljon. -- Ne felejtsd el, hogy mifelénk síkosak az utak, ha esik -- mondja. -- És ha eltévedsz, csak hívd fel a földrajzprofesszorodat.

124

-- Ugye, az bántja a csőröd, hogy Melanie Charlie-val jár? -- szól vissza neki Nelson.

-- Frászt. Az bántja, hogy a tiedet nem bántja.

-- Buzi vagyok -- mondja Nelson.

-- Janice, mit tettem én ennek a kölyöknek, hogy ezt érdemlem tőle?

Janice fölsóhajt: -- Ó, azt hiszem, tudod te azt nagyon jól.

Elege van ezekből a célzásokból, meg a bemocskolt múltjából. -- Gondját viseltem, nem? Amíg te mással keféltél, ki volt az, aki elébe rakta a reggeli pempőt és elvitte az iskolába?

-- Az én drága apukám -- mondja keserű, szenvelgő hangon Nelson.

Janice közbeszól. -- Nellie, mért nem mégy már, ha egyszer menni akarsz? Megtaláltad a kulcsot? A gyerek megcsörgeti.

-- Öngyilkosságba kergeted a kocsid -- mondja Janice-nek Harry. -- Ez a kölyök egy kocsigyilkos.

-- Csak egy kurva horpaJás volt -- kiáltja a gyerek a mennyezetnek --, most meg örökké csak gyötörni és gyötörni fog. Becsapódik az ajtó, miután fuvallatnyi friss esőszagot bocsátott be.

-- Ki kér még teát? -- kiált ki a konyhából Springer mama. Bemennek hozzá. Attól, hogy a fülledt, túlbútorozott nappali után ott lelik magukat a konyha tiszta és zománcos felületei közt, egyszeriben derűsebbnek látszik a világ. -- Harry, nem kéne olyan szigorúnak lenned a gyerekkel -- inti az anyósa. Rengeteg minden nyomja a lelkét.

-- Például? -- kérdi ő élesen.

-- Ó -- mondja Springer mama, és tévétálcákat rak ki, Walton-stílusban --, ami a fiataloknak mindig.

Bugyi az van Janice-en a hálóing alatt, de melltartó nincs, igy az éles fényben átpiroslanak az ingen a mellbimbói, sötétebben, mint a természetes rózsaszínük, majdhogynem bíborvörösen. Azt mondja: -- Nehéz kor ez. A látszat az, hogy sokféle választásuk van, pedig nincsen. A televízió egész életükben arra tanította őket, hogy ezt akarjanak meg azt akarjanak, s mire húszévesek, rá kell jönniük, hogy pénzt keresni nem is olyan könnyű. Még annyi lehetőségük sincs, mint nekünk volt.

125

Ezek nem az ő szavai. -- Te kivel beszélgettél mostanában.-* -- kérdi Harry gúnyosan.

Janice-t nehezebb sarokba szorítani, mint annak idején; megigazgatja a huncutkáit, belefésül a hajába az ujjaival, s csak aztán felel: -- A lányokkal a klubban, egyik-másiknak szintén hazajött a fia, s most nem tudja, mit kezdjen magával. Ennek ma már neve is van, valami vissza-a-fészekbe micsoda.

-- Szindróma- mondja Harry, megbékülten. Miután Mimet lefektették, ők is le-leültek Apával és Anyával a konyhaasztalhoz, s ha teát nem is, egy-egy kakaót ők is megittak, így hát kellően biztonságban érzi magát, hogy panaszkodjék: -- Még ha segítséget kérne -- mondja --, azt boldogan megadnám. De nem kér. Kérés nélkül vinné, arnit akar.

-- Hát ilyen az ember -- mondja Springer mama, takarosra igazított hangon. A tea íze kedvére való, s mintha csak le akarná zárni a vitát, hozzáteszi: -- Nelsonban rengeteg kedvesség van, csak egy kicsit levert mostanában.

-- Ki nem? -- kérdi Harry.

Az ágyban, talán mert az esőtől begerjedt, mindenáron szeretkezni akar, bár Janice kezdetben vonakodik. -- Meg kéne fürdenem -- mondja, pedig nagyszerű illata van, olyan, mint a páfrány alatt mind mélyebb és mélyebb, kincset érő, korhadó avar őserdőillata. Mikor ő nem hagyja abba, s majd megvesz, hogy arcát beletemesse ebbe a párlatba, erőt vesz Janice-en is a hideg, szigorú szenvedély, és támad, csípőjét megemeli, hogy csiklóját Harry arcához dörgölje, majd hagyja, hadd fejezze be ő alul. Neki meg, ahogy fekszik ott kimerültén, félálomban, megint megüti a fülét az eső nesze, mely néhanéha szapora fémes dobszóvá gyorsul az ablaküvegen, szaporábbá, mint ahogy a több szálból összefonódó víz a vaslefolyóban gurgulázik.

-- Örülök, hogy Nelson itt van a házban -- mondja a feleségének. -- Nagyszerű, hogy van egy ellenségem. Az kiélezi az ember érzékeit.

Mormolva, az ablakon kívül, de oly közel, hogy e hang, akár a felhő, magába is ölelhetné őket, a bükk befogadja az esőt, az csak csöpörög, levélről levélre, mintha párkányról párkányra, lépcsőfokról lépcsőfokra bukdácsolna.

-- Nelson nem az ellenséged. A fiad, és nagyobb szüksége van rád, mint valaha, még ha ezt kimondani nem tudja is.

126

Eső, az ő szemében Isten létének utolsó megmaradt bizonyítéka. -- Érzem -- mondja --, hogy van itt valami, amit én nem tudok.

-- Van -- ismeri be Janice.

-- És mi az? -- Mivelhogy választ nem kap, megkérdi: -- Te honnan tudod?

-Mama és Melanie beszélgetéséből.

-- Nagy baj? Narkó?

-- Jaj, dehogy, Harry. -- Muszáj, hogy megölelje, a tudatlansága óhatatlanul érezteti vele, hogy férje milyen védtelen. Semmi ilyesmi. Nelson olyan, mint te, a lelke mélyén. Szeretné megőrizni a tisztaságát.

-- Akkor meg mi a fészkes fene? Mért nem lehet nekem megmondani?

Janice megint magához öleli, és halkan elneveti magát. Mert te nem vagy Springer.

Harry még jóval azután is ébren hever, hogy Janice halkan és egyenletesen szuszkurál álmában, az esőt hallgatja, nem akaródzik lemondania róla, az életnek erről a neszéről. Ahhoz, hogy az embernek titka legyen, nem kell Springernek lennie. Beúsznak azok a fényben oly halovány kék szemek ott a Corolla hátsó ülésén. Janice íze még ott van az ajkán, s arra gondol, talán mégse volna olyan jó fagylaltízesítőnek. Ahogy hever ott, kétszer is felriad rá, hogy autó áll meg a ház előtt, s nyílik a bejárati ajtó: első alkalommal a motor halk járásáról és a veranda kövén a könnyű léptekről tudja, hogy Stavros hozta haza Melanie-t; másodszorra, alig pár perc múlva, a motor durván feltúrázik, mielőtt kikapcsolnák, a léptek zajosak és dacosak, ez bizonyára Nelson, s több sört megivott, mint amennyi jót tesz neki. E második kocsi zajának sajátos hangzásából Harry azt a következtetést vonja le, hogy hamarosan eláll az eső. Fülel, hogy a fiatal léptek följönnek-e a lépcsőn, de a későbbiek mintha csapdába ejtenék a korábbiakat, kint a konyhán. Melanie harap valamit. A vegetáriánusokkal ez a helyzet: mintha mindig éhesek volnának. Az ember csak eszik és eszik, de sosem azt, amit kéne. Ki is mondta ezt, valamikor? Tothero; a végén olyan öregnek látszott, pedig mennyivel volt idősebb, mint Harry most? Nelson és Melanie kint marad a konyhában, amíg ő bele nem fárad és föl nem hagy a füleléssel. Álmában Harry bele akar ordítani a telefonba, hogy leteremtse

127

a gyereket a telepen, s bár akkorára tatja a száját, hogy valamennyi foga látszik, mint azokon az ordító szájra emlékeztető fogászati ábrákon, amelyeken a lyukak helyét jelölik, hang nem jön ki rajta; úgy érzi, jéggé dermedt az állkapcsa és a szeme, s mikor fölébred, az a benyomása támad, hogy az a száj a reggeli nap volt, mely ádázul ragyogott be az eső után, hogy a száj azt utánozta.

A Springer Motors bemutatótermének ablakát csak nemrég mosták, s most, hogy Harry ott áll és kibámul rajta, egy porszem nem mutatja, hogy nem odakint áll, a szabadban, valami légkondicionált szabadban, a világot ugyanis megmosdatta, tocsogósra áztatta a tegnapi eső, mégis valami kis fáradtság érződik a fák zöldjén a 11 l-es út túloldalán, a Kajaszekér mögött, itt-ott egy-egy halott vagy sárgán haldokló levél a dús lombú ágak végén. Kivirul a hétköznapi forgalom. Carter másról sem beszél, mint hogy rendkívüli adót vetnek ki az olajtársaságok irdatlan nyereségére, de Harry úgy érzi, erre nem kerül sor. Carter csíp, mint az ostor, és rengeteget prédikál, de az ő tehetsége, úgy látszik, ugyanaz, mint az öreg Eisenhoweré, nagyon vigyáz, nehogy történjék valami, legfeljebb naponta, csöppenként.

Charlie egy fiatal fekete párral igyekszik nyélbe ütni egy csereügyletet, egy nyolchengeres, kétszínű Buick '73-at készül három rongyért nyakába varrni a jónépeknek, akik annyira lemaradtak a patkányfuttatáson, hogy még azt se tudják, ma más világ járja, fogytán a benzin, s ha dörzsölt valaki, varrógépmotoros importkocsira költi a pénzét. Még ki is öltöztek erre az alkalomra, a feleség levendulaszínű, divatjamúlt kurta szoknyás kosztümöt visel, hosszú, csontos karikalábán kemény a lábikrája. Ezek valóban más mintára készültek, mint mi; Szúnyog valamikor azt mondta, ők a legújabb modell. A nő magasan viseli a fenekét, s ahogy vidáman forgolódik a rikító öreg Buick körül, a még nedvesen csillogó aszfalton, a zuhogó napfényben, látszik, hogy a tompora is kemény, akár a lábikrája. Takaros látvány, a múltból. De akkor sem űzi ki a kialvatlan Harry gyomrából a savanyú bizonytalanságot. Charlie mond valamit, s mindketten kétrét görbédnek a kacagástól, aztán elhajtanak a vén tragacson. Charlie visszatér az

128

íróasztalához a hűvös bemutatóterem sarkába, s Harry odamegy hozzá.

-- Na, milyen volt az éjjel Melanie-val? -- Igyekszik ezt úgy mondani, hogy ne lehessen hangjából kiérezni a vigyort.

-Kedves lány. -- Charlie-nak nem áll meg a ceruzája. Nagyon egyenes.

Harry hangja méltatlankodva csattan fel. -- Mi az, hogy egyenes? Kelekótya, mint a barázdabillegető, már ahogy én látom.

-- Tévedsz, bajnokom. Nagyon is józan. Ez is olyan nő, hogy van miért tartanod tőle, mert soha el nem engedi magát, olyan világosan lát mindent.

-- Ezzel azt akarod mondani, hogy veled sem engedte el magát?

-- Arra nem is számítottam. Az én koromban... kinek van arra szüksége?

-- Fiatalabb vagy, mint én.

-- De nem a szívem mélyén. Neked még mindig van tanulnivalód.

így volt ez gyerekkorában is, a kisiskolában, mintha mindenütt valami titok bujkálna, hol itt, hol ott villanna fel a folyosón, pattogna, mint szünetben a labda a játszótéren, amire képtelen rátenni a kezét, mert a lányok mindig elkapkodták előle, fürgébbek lévén, mint ő. -- Nelsonról mondott valamit?

-- Elég sokat.

-- Mit gondolsz, mi van közöttük? -Azt hiszem, csak jó pajtások.

-- Már nem hiszed, hogy muszáj dugniuk?

Charlie megadja magát, rácsap az íróasztalra és odább tolja a papírmunkát. -- A fenébe is, nem tudom, ezek a kölykök ezt hogyan intézik. A mi időnkben, ha nem akart dugni az ember, hát odábbállt. De ezeknél más. Ezeknek eszük ágában sincs hódítani. Ha dugnak is, abból ítélve, ahogy a lány Nelsonról beszél, számukra körülbelül annyit jelent, mint amikor magadhoz öleled a félszemű mackót elalvás előtt.

-- Szóval ennyit tud neki nyújtani Nelson. Szóval gyerekes.

-- A lány úgy mondja, sebezhető.

-- Valami itt hibádzik nekem -- lép tovább Harry. -- Janice elejtett valamit az este.

129

Stavros finoman vállat von. -- Lehet, hogy ott maradt Coloradóban. Ami hibádzik neked.

-- Semmi ilyesmit nem említett?

Stavros töpreng, mielőtt válaszolna, mutatóujjával föltolja borostyánsárga szemüvegét, majd ott felejti az ujja hegyét az orra nyergén. -- Nem.

Harry kereken kimondja, hogy mi fáj neki: -- Csak azt tudnám, hogy tulajdonképpen mit akar a kölyök.

-- Azt akarja, hogy indítsák útnak a való világban. Azt, hogy idekerüljön.

-- Azt tudom, hogy ő ide akar, de ezt meg én nem akarom. Feszélyez. Amilyen búbánatos képet vág, el nem tudna adni egy. • •

-- .. .Colát a Szaharában -- fejezi be helyette Charlie. -- Tegyük fel, hogy így van, de akkor is Fred Springer unokája. Engonaki.

-Úgy van, Janice is, Bessie is erre hajt rá, láthattad a múltkor este. Megőrjítenek. Mi olyan jól megvagyunk itt ketten. Hány kocsi is ment el júliusban?

Stavros egy papírlapra pillant a könyökénél. -- Huszonkilenc, akár hiszed, akár nem. Tizenhárom használt, tizenhat új. S köztük három Celica GT, darabja tízezerért. Nem hittem volna, hogy ez menni fog, azokkal a kis sportkocsikkal szemben, amiket most dob ki féláron Detroit. Ezek a sárgák, ezek tudják, hogy mi az a piackutatás.

-- Akkor meg Nelson menjen a pokolba. Már különben is csak egy hónap a nyár. Most minek fosszam meg Jake-et meg Rudyt a jutalékuk egy részétől, csak hogy fölvegyek egy gyereket, aki annyira el van kényeztetve, hogy a műhelyben a világért sem vállalna munkát? Még a kezét se kéne bekoszolnia, éppenséggel bedughatnánk az Alkatrészraktárba is.

Stavros azt mondja: -- Fölveheted ide fix fizetéssel. Én majd a szárnyam alá veszem.

Charlie úgy látszik, nem veszi észre, hogy pontosan őt akarják innét kiakolbólítani. Az ember védeni próbál valakit, az meg önmaga alatt vágja a fát. De a végén kiderül, hogy Charlie érti, miről van szó: -- Ide hallgass. Te vő vagy itt, tehozzád nem lehet nyúlni. De nekem más támaszom nincs, csak az öreg hölgy, és ő is érzelmi alapon. Kedvel, mert Fredre emlékeztetem, meg a régi időkre. De a vér erősebb, mint az

130

érzelem. Én itt nem szívóskodhatok. Akit megverni nem tudsz, azzal szövetkezzél. Meg aztán, azt hiszem, én tudok beszélni a gyerek fejével, tudok érte tenni valamit. Sose aggódj, nem ragad meg ebben a szakmában, annál nyugtalanabb. A nagyapjára hajaz.

-- Én nem látom a hasonlóságot -- mondja Harry, bár örül annak, amit hall.

-- Nem is fogod. A fene tudja, úgy látszik, manapság nehéz dolog apának lenni. Mikor én voltam kölyök, egyszerűnek látszott. Mondd meg a kölyöknek, hogy mit csináljon, s ha nem csinálja, lásd el a baját. De van egy ötletem. Mi a tervetek, ha Jannel meg az öreg hölggyel elmentek pár hétre a Poconokba, Nelson is veletek megy?

-- Megkérdezték tőle, de úgy látszik, nem valami lelkes. Ott már kiskorában is mindig magányosnak érezte magát. Uramisten, ez maga volna a pokol, azon a kis helyen. Még itt, a házban is, ha bemégy egy szobába, mintha mindenütt ő ülne egy doboz sörrel.

-- Helyes. És arról mi a véleményed, hogy veszel neki egy öltönyt, nyakkendőt és ideengeded a telepre? Minimális fizetéssel, jutalék és meghatározott munkakör nélkül, így sem ő nem idegesít téged, sem te őt.

-- Még hogy én idegesítem. Teljesen a fejemre nőtt. Akkor viszi el a kocsit, amikor neki tetszik, s ráadásul mindent megtesz, hogy még nekem legyen lelkiismeret-furdalásom.

Charlie méltatlannak érzi, hogy erre válaszoljon; ahhoz túlságosan is sokat tud.

Harry beismeri: -- Hát, nem rossz ötlet. És utána visszamegy a college-ba?

Charlie vállat von: -- Reméljük. Lehet, hogy így tudod megkötni a boltot.

Ahogy Nyúl lenéz Charlie törékeny, csíkos koponyájára, akaratlanul tudatára ébred tulajdon pocakjának, ennek a zakófeszítő hájdudornak; az évek során belőle másfél ember vált, miközben ugyanezek az évek sorra-rendre legyalultak valamit Charlie egykor oly zömök alakjáról. Megkérdi tőle: -- Ezt te igazán Nelson kedvéért teszed?

-- Kedvelem a kölyköt. Az én szememben egyszerűen hadirokkant. Aki manapság vele egykorú, az mind hadirokkant.

Egy házaspár áll be a napsütésre és indul el a bemutatóte-

131

rém felé, amolyan jól öltözött Penn Park-i házaspár, valószínűleg begyűjtik a vonatkozó irodalmat, aztán meglépnek, hogy Mercedest vegyenek befektetésül. -- Csak aztán meg ne bánd -- mondja Charlie-nak Harry. Végül minden elrendeződik. Melanie-t sem lehet abban a nagy házban teljesen magára hagyni. És ekkor jut eszébe, hogy meglehet, ez az egész Melanie elképzelése, s Charlie így egyengeti nála az útját.

Az ágyban Melanie megkérdi Nelsont: -- Mit tanulsz? -- Marhaságot. -- Úgy döntöttek, hogy ide költöznek, Melanie ágyába, az utcai szobában, arra a pár hétre, amíg az öregek a Poconokban vannak. Melanie az alatt a több mint egy hónap alatt, mióta itt lakik, lassan-lassan berendezkedett. A fejetlen próbababát bedugta az egyik sarokba, és elrejtette Springerek egyik-másik csúfabb vagyontárgyát: az összetekert előszobaszőnyeget az ágy alá száműzte, s egy kofferra való öreg függönynek meg a lábbal hajtható törött Singer varrógépnek is talált helyet a lomtárfülkében, a lépcső alatt, amely már amúgy is zsúfolva volt a kinőtt és divatjamúlt ruhákkal teli nylonzsákokkal. Celluxszal kiragasztott a falra néhány Péter Maxposztert, és belakta a szobát. Eddig Nelson szobáját használták, de az ő gyerekkori ágya keskeny lett volna kettejüknek, s az az igazság, hogy ott gátlásai voltak. Eszük ágában sem volt együtt aludni, itt, a házban, de hosszú és nélkülözhetetlen beszélgetéseik következtében erre nyilvánvalóan sor kellett hogy kerüljön. Melanie melle, amint azt Charlie is első pillantásra észrevette, nagy; súlyos meleg ringása olykor beteggé teszi Nelsont, mert eszébe juttatja a laposabb mellű másikat, akit elhagyott. Fejtegetésbe bocsátkozik: -- Van itt sok minden. Láthatatlan feszültségek, például a képviselet és a gyártó közt. Az ember kénytelen megvásárolni a célgépeiket, ezer meg ezer dollárért, ők meg már az alapmodelljeikbe is beépítenek mindent, ami valamikor extra tartozék volt, s amiből annak idején az eladó húzott hasznot. Char lie-tói tudom, hogy például a rádió a kereskedőnek harmincöt dollárjába került, de egy nyolcvanat még belekalkulálhatott az eladási árba. Érthető, hogy ha a gyártó egyre kapzsibb és az extrákat sorra mind elveszi a kereskedőtől, akkor a kereskedő is kénytelen újabb meg újabb ötletekkel előállni. Például az alvázvédelemmel. Vagy az üregvédelemmel. Már olyan eljárást is kitaláltak, ami 132

állítólag a műanyag üléshuzat kopását gátolja. Meg más ilyen marhaságokat. Mindenki elharapná a másik torkát, de ez valahogy élvezet is, ez az örökös hajtás a rámenős vigécdumákkal. Nagyapa idején teljesítménytábla is volt a telepen, de apa elhagyta. Charlie a megmondhatója, hogy Apa milyen tétlen és tunya.

Melanie ültében kihúzza magát az ágyban, súlyos-lusta melle ezüstszínű, a Joseph Street nátriumgözlámpáinak vérbükklombon átszűrt félfényében. Van benne valami nyomasztóan titokzatos anyásság, amitől Nelson képtelen szabadulni.

-- Charlie megint meghívott -- mondja.

-- Menj el vele -- tanácsolja Nelson, aki élvezi ezt az ágyváltozást. Melanie felsőteste fölébe magasodik, s ettől elmélyül az a gyűrött vályú, amiben fekszik. Mikor ő még kisgyerek volt, s Anya meg Apa még abban a bérlakásban lakott fenn a Wilbur Streeten, és ide csak látogatóba járt, itt, ebben a szobában szokták lefektetni. Nammama haja akkor még fekete volt, de a fény mintája, amit az ablakosztás vésett a mennyezetre, ugyanaz, mint most. Nammama, emlékszik, ilyenkor énekelni szokott neki, de hogy mit, arra már nem. Volt, amit pennsylvaniai német tájszólásban. Reide, reide, Geile...

Melanie kihúz egy hajtűt a fején hátulról, és beletúr vele a hamutartóba, „döglött csótányt", azaz marihuánás csikket keres, amiben még maradt egy-két slukk. Vörös ajkához emeli és rágyújt: a papír lángra lobban. Mikor a karját fölemeli, hogy kihúzza a hajtűt, beretválatlan hónaljszőre lángot vet Nelson látóterében. A gyermekien meleg vályúban akarata ellenére, céltalanul, a vér apró lökéseivel keményedni kezd a fiú teste.

-- Nem is tudom -- mondja Melanie --, azt hiszem, most, hogy nincsenek itthon, kedvet kapott rám.

-- S te hogy vagy ezzel?

-- Nem vagyok elragadtatva.

-- Rendes fickó -- mondja Nelson, s még mélyebben fészkeli be magát a lány szórakozott teste mellé, s élvezi, hogy lopva duzzad. -- Még ha kefélte is Anyát.

-Tegyük fel, hogy belehal, akkor hogy leszek? Tudod, többek közt pontosan azért jöttem ide veled, hogy kitakarítsam a fejemből ezt az egész apafigura marhaságot.

-- Azért jöttél, mert Pru azt mondta, hogy gyere. -- Kényes

133

dolog kimondani a másik nevét, hideg tőr a melegben. -- Hogy olajra ne lépjek.

-- Hát, igen, de ha nem lett volna rá nekem is okom, nem jöttem volna. Jól érzem magam itt. Valamikor ilyen lehetett Amerika. Ezek a masszív téglaházak, szorosan egymás mellett.

-Én gyűlölöm. Minden nyirkos, áporodott, s valahogy zárt.

- Igazán ilyennek érzed, Nelson? -- A fiú szereti ha így, dorombolva, ejti ki a nevét. -- Én azt hiszem, te féltél ott Coloradóban, azért viselkedtél úgy. Ott túl sok volt a hely. De az is lehet, hogy a helyzet tette.

Nelson hamar megfeledkezik Coloradóról, mert a duzzadásra gondol (hogy az most olyan lehet odalenn, mint egy lekerekített hegyű, rovátkolt elefántcsontdarab), meg a lány torkában az asszonyosan vastag hangszálakra, melyek egyre vastagodnak, ahogy még egy utolsót húz a festett ajkai közé szorított csöppnyi csikkből. Melanie mindig sminket visel, ajka is, arca is ki van rúzsozva, hogy az arcbőrének olajzöld árnyalata kevésbé látsszék. Pru viszont nem festi magát, ajka sápadt, akár a homloka, arcán mint egy fényképen, aprólékos szárazon rajzolódik ki minden. Pru: ha csak rágondol is, csikar a gyomra, olyan érzés, mintha golyót gurítanának körbe egy homokszemcsés tálban. Azt mondja: -- Az is lehet, hogy itt Apa az igazi bajom. -- Ahogy apjára gondol, csak érdesedik benne ez az érzés. -- Ki nem állhatom, ahogy ül ott a nappaliban, ahogy elterpeszkedik a hintaszékben. Csak ül ott... -- alig talál szavakat, annyira szorong -- ...ül a nagy büdös világ közepén, és csak kap, mindent megkap. Fogalma sincs semmiről, nem úgy, mint Charlie-nak. Tett ő valaha is valamit, hogy a telepet fölépítse? A nagyapám az megküzdött érte, hogy följebb jusson, de az apám a kisujját se mozdította, beérte annyival, hogy rossz férje az anyámnak. Ez minden, amivel a pénzét kiérdemelte: még ahhoz is lusta és ügyefogyott volt, hogy az anyámat otthagyja, pedig az lett volna a szíve vágya. Azt hiszem, buzi. Látnod kellett volna azzal a fekete ürgével, akiről beszéltem neked.

-- Te nagyon szeretted a nagyapádat, ugye, Nelson? -- Mikor dolgozik benne a narkó, hangja fátyolos és réveteg, mint azoké a jósnőké a háromlábú székeiken, akikről a kultúrtörin szó volt a Kenten. A Kent: még jobban elfacsarodik a gyomra.

134

-- Ő szeretett -- jelenti ki nyomatékosan Nelson, rándít magán egyet, s kitapintja, hogy lekókadt egy csöppet, már nem színtiszta elefántcsont, csak az izomszövet és vér békés egysége. -- Ő nem cikizett örökké, hogy nem vagyok nagy sportember és tíz láb magas.

-- Még sose hallottam, hogy apád cikizett volna -- mondja a lány --, kivéve mikor összetörted a kocsiját.

-- Az istenit neki, hát nem törtem össze, csak behorpadt az a rohadék, ő meg hetek óta veri a tamtamot, azóta, hogy javítják, nekem meg bűnösnek kéne ereznem magam, vagy ostobának, vagy minek. És igenis egy állat volt az úton, valami kicsi jószág, nem tudom, micsoda, talán egy mormota, ha görény, akkor láttam volna, hogy csíkos, nem is tudom, miért nincs ezeknek a dögöknek hosszabb lábuk, egyszerűen csak odasétált. Egyenest elém. Neki a fényszórónak. Bár gázoltam volna el. Bár törtem volna össze Apa összes kocsiját, az egész rohadt raktárkészletet.

-- Ez bolond beszéd, Nelson -- mondja Melanie szeretetre méltó révületében. -- Szükséged van az apádra. Apára mindannyiunknak szüksége van. Te legalább tudod, hogy a tiedet hol találod. Nem rossz ember.

-De mennyire hogy rossz, nagyon is rossz. Nem tud ő semmit, nem is érdekli, de azt hiszi, ő a jani. Ez dühít engem, a boldogsága. Az a büdös nagy boldogsága. -- Nelson kis híján zokog. -- Gondold csak el, hogy mi keserűséget okozott. A kishúgom miatta halt meg, s ezt a Jillt is ő hagyta meghalni.

Melanie ismeri mindkét históriát. Azt mondja, türelmes énekhangon: -- A körülményekről se feledkezz meg. Apád nem Isten. -- Keze benyúl a takaró alá, ahol Nelsoné kutat. Elmosolyodik. A fogsora tökéletes. Szabályozták, nem úgy, mint szegény Prúét, az ő szülei túlságosan szegények voltak, így hát Pru utál mosolyogni, pedig az a kis szabálytalanság alig észrevehető, mindössze az egyik metszőfoga takarja kissé a mellette lévőt. -- Te most épp frusztráltnak érzed magad -- magyarázza Melanie. -- A helyzeted következtében. De a helyzetedről nem apád tehet.

-- De igenis ő -- makacskodik Nelson. -- Mindenről ő tehet, az ő hibája, hogy én így elbasztam a kalapácsnyelet, még örül is neki, abból, ahogy rám néz, meg tudod mondani, hogy

135

komálja. És ahogy Anya kiszolgálja őt, mintha bizony Apa tenne érte valamit, és nem éppen fordítva.

-- Ugyan már, Nelson, hagyjad -- turbckol Melanie. -- Most felejts el mindent. Majd én segítek. -- Lehajítja a takarót és háttal fordul Nelsonnak. -- Itt a fenekem. Ha egy kicsit a fejembe száll, akkor hátulról szeretem. Az olyan, mintha a lét két síkján léteznénk egyszerre.

Ha szeretkeznek, Melanie ritkán jön tűzbe, tudomásul veszi, hogy most a kis kant szolgálja, és nem önmagát. Ha viszont Prúval van, mindig a nő az, aki igyekszik. -- Várj! -- zihál a fülébe, vonaglik a medencéje, hogy a lehető legjobban helyezkedjék, s még ha ő nem képes várni és nem sikerül, ez valahogy akkor is hízelgőbb. Ha így jut eszébe Pru, a gyomra mélyén rágcsáló bűntudat nagyobbat harap, akkorát, mint A cápá-ban a címszereplő, amikor a mélybe rántja a lányt.

Víz. Nyúl sose bízott ebben az elemben, jóllehet az a kis barna, óraüveg formájú tó, amely a kavicsos partot nyalogatja Springerek régi nyaralója előtt a Poconokban, barátságosnak és szelídnek látszik, s ő mindennap úszik benne, sőt reggeli előtt is megmártózik, amikor Janice még föl sem kelt, Springer mama meg, steppelt fürdőköpenyében, még a régi olajtűzhelyen matat, hogy megfőzze a kávét. Hétköznaponként, mikor kevesebb az ember, fürdőlepedőt teker a derekára, és a messziről idehordott durva szemcsés fövényen át lesétál a partra, közben jobbra is, balra is vet egy-egy pillantást a fenyvesben álló két szomszédos nyaraló felé, majd meztelenül siklik be a vízbe. Micsoda fényűzés! Jéghideg ezüst ölelés, átható, lenn az ágyékán. A víz színe fölött köröző szúnyogok megreszketnek, átcsoportosulnak, ahogy elfröcsköl közöttük, a cseppfolyós némaság síkját hasítva, s hullámredőket küld jobbra és balra a gyökerekkel átszőtt iszapos partok felé, városi mértékkel mérve több utcasaroknyira. Sose volt a korai fölkelés bolondja, de most már megérti, mi a jó benne: az ember induláskor száll be a napba, mielőtt az gurulni kezdene, azután meg már vele gurul. A talaj menti párának esti-hűs íze van, a világ szennyezetlen frissesége vele együtt ébred. Kölyökkorában Nyúl sose járt nyári táborokba, lehet, hogy Nelsonnak igaza van, ők túlságosan is szegények voltak, bár ez eddig soha eszébe se jutott. A forró, repedezett járda és a Mount Judge-i

136

játszótér maga volt a nyár, s az a néhány kirándulás, amit a szülei szerveztek a New Jersey-i partra, majdnemhogy gyötrelemként maradt meg az emlékezetében, az ócska utakon töltött órák az öreg A-Modellben, majd a földbarna Chevyben, a női bosszúság párája, ami a húgából és az anyjából árad és a hőséget gyarapítja, Apa a kormánynál elszánt mogorván, nyakszirtje izzadt, ráncos és szeplős, közben New Jersey lapos kisvárosai mind az ő kisvárosát visszhangozzák eltorzítva, az ő életét, ami után, egy órába se telik, már honvágyat érez. Város város után bizonyítja zsibbasztóan, hogy az élete nyomorúságos, milliónyi hevenyészett másolata tenyészik olyan környezetben, ahol a házak és a fák a Mount Judge-belieket majmolják, csak más kisfiúk merítik belőlük azt az illúziót, hogy a lelkűk a világ drámai központjában valami nagy, láthatatlan erő szeretetteli védelmét élvezi. Nézi a kislányokat a járdákon, amelyek mellett elhaladnak, s töpreng, melyiket is fogja feleségül venni, mert úgy képzeli a sorsát, hogy majd elköltözik, s egy más városba való lányt vesz el. Ahogy a parthoz közelednek, mind sűrűbb, ádázabb, nagyvárosibb lesz a forgalom. Kocsik mindenütt, mindig is úgy érezte, hogy a kocsikban, a csillogásukban, a kigőzölgésükben, van valami eredendően kegyetlen. S mikor nagy sokára megérkeznek a megaláztatások viharába -- a parkoló megtelt, a kabinos goromba -- néhány kényszeredett órára kilépnek az idegen partra, amelynek száraz homokja égeti a lábát, viszket tőle a lába köze, s ahol a tenger visszahúzódott, nyirkos barázdái a feneketlen dögletesség bűzét árasztják, a határtalan halál bűzét. Ahány kagylót csak talál, mindnek ilyen alig észlelhető, de rémítő szaga van. Fürdőruhában a szülei is riasztók. Anyja ugyan nem olyan ocsmányul kövér, mint egyik-másik anya, de csontos, hosszú és kemény, s ahogy feláll, hogy őt vagy a kis Mimet visszahívja a gyanús idegenek tömegéből, vagy a visszaáramló hullámok moraj ló veszedelméből, karjával úgy csapkod, mint két tollatlan szárnnyal. Őt akkor még nem hívták Nyúlnak, így hát anyja azt kiabálja: -- Hassy, Hassy! Apja bőre meg kényesen fehéret mutat, ahol a munkaruha mindig eltakarja. Szerette az apját, merthogy a bőrén ilyen titkos, valahogy kincset érő fehér foltok vannak: az öltözőben ő is, Apa is, együtt, villámgyorsan öltöznek át, anélkül hogy egymásra néztek volna, aztán a nap végén megint csak átöltöz-

137

nek. Az út, vissza Diamond megyébe, ahhoz mindig elég hosszú, hogy napégette bőrük végül már sajogjon. Mimmel összepofozkodnak, csak hogy hallják, amint a másik bőmből, s hogy az elvesztegetett nap unalmán enyhítsenek, az elvesztegetett napén, amit a Mount Judge-i játszótér termékeny intrikája és nagyon is bonyolult barátságai közt is eltölthettek volna.

Emlékezetében mindig úgy éltek ezek a kirándulások, mintha az óceánhoz, mint valami hatalmas kék hegységhez, fölfelé kapaszkodtak volna. Éjszaka, mielőtt elalszik, néha most is hallja az anyját, ahogy azt sziszegi: -- Hassy. -- Most, hogy gazdag már, látja, hogy ezek a szegény ember leégett bőrrel, elrontott gyomorral végződő kirándulásai voltak. Apa szerette a rákot és a sült osztrigát, de soha úgy nem ette, hogy el ne csapta volna tőle a gyomrát. Mikor az A-Modellt letették a garázsba és a kis Mimet az ágyba, hallotta, hogy apja rókázik az udvar távolabbi sarkában. A hányásra éppúgy nem panaszkodott, mint arra, hogy dolgozik, muszájból tette ezt is, azt is, csak épp hogy az egyiket rendszeresebben, mint a másikat.

így hát ezzel a házzal, amit Fred Springer elég későn vásárolt, csak azután, hogy a Toyota-képviseletnek hála már több volt, mint használtkocsi-kereskedő, s az egyetlen gyereke férjhez ment és felnőtt, Nyúl a nyaralóhelyeken járatlan emberként ismerkedett meg. Harry és Janice annak idején csak látogatóba járt ide, egy-egy hétre. A hely nagyon is szűkös volt, a feszültség hamar felgyülemlett, Nelson is már első nap unta magát és dagadtra csípték a szúnyogok. Mikor az öreg Springer meghalt, Harry lett a férfi a házban, s végre megértette, hogy a természet nem csupán az, ami áttör a járda repedésein s a gazdálkodót csapdába ejti az isten háta mögött, hanem varázsszer, fényűzés, amit pénzen meg lehet vásárolni, el lehet keríteni és még ebben a tisztátalan korban is meg lehet őrizni a maga tisztaságában, a szerencsésebbek számára. Nem mintha ennek az ötszobás, fekete zsindelyes nyaralónak, amit Springer mama az augusztusi három hét kivételével egész nyárra, s ha sikerült, még a Munka Ünnepére és a vadászidényre is kiadott, bármi köze lett volna a gerendavázas kastélyhoz, a luxusvillákhoz és üdülőszállókhoz, amelyek körülöttük már mindenütt roskadoztak, vagy a parcellázás során tünedeztek el; igaz, volt mögötte másfél hold erdő, és stégje

138

is volt és saját evezős csónakja, és Harryt azzal a lehetőséggel kecsegtette, hogy az életformáját éppúgy maga választhatja meg, mint ahogy az étlapról ételt vagy a tálból szép fényes gyümölcsöt maga választ. Itt, a Poconokban az étkezés, a testmozgás és az alvás, nem lévén belegyömöszölve a nap szűk keretei közé, egyszerre felfokozottan pazar jelentőséget nyert. A friss kávé illata, ahogy elébe libben és üdvözli, mikor még vizesen fölfelé ballag az úszás után; a reggeli köd csókja a rozsdás ablakhálón át; a mezítlábas Janice látványa nap nap után ugyanabban a teniszsortban és a sráctól elorzott fekete trikóban; a szajkó, amint váltogatja a lábát a verandakorláton; az a sima, rózsás erezetű kődarab, amivel betámasztják a kilincsevesztett emeleti ajtót; maga a gyökerekkel átszőtt föld és a nád, ott, ahol leverték a stég új cédruscölöpeit: szeretetet érez minden egyes jelenség iránt, s életében nem először megpróbál összhangot teremteni önmaga s a hétköznapi dolgok szövevénye közt, amely élteti, s amely születése óta őt is át- meg átszövi. A jó életnek is bizonyára megvan a módja.

Csökkenti a gint és a jó falatokat. Úszik, meghallgatja Springer mama visszaemlékezéseit a reggeli kávé mellett, s mindennap lemegy a faluba Janice-szel -bevásárolni. Esténként hármasban pinochle-t játszanak a karos kis állólámpa éles fényében, a fényt azért érzik élesnek, mert kezdetben, mikor feljöttek, még petrólámpával világítottak, aminek szívében finom kis lámpabél izzott, s amint besötétedett, lefeküdtek, s hallgatták a tücsökcirpelést. Horgászni nem szeret, s teniszezni se nagyon, Janice-szel kettesben egy másik házaspár ellen, akik bejáratosak a tó nyaralóközösségének pályájára, erre a régi agyagnégyzetre, amelynek a szegélyét megbámult tűlevelek borítják, s fonott drótkerítése úgy lóg, mint a mosott ruha. Janice mindennap játszik a Röpülő Sasban, s az asszony célratörő kecsességéhez viszonyítva ő idétlennek és nem idevalónak érzi magát. A labda olyan ádáz dühvei szökken feléje, amit az ütő nem tud kivédeni. A fekete trikóban kifakult plasztikus betűkkel a Phillies szó áll; a trikót a Veterán stadionba tett egyik ősrégi kiruccanásuk alkalmával ő vette Nelsonnak, a gyerek otthon hagyta, mikor elment a Kentre, Janice később megtalálta és amilyen virgonc lett érett korára, nem restellte kisajátítani. Jellemző, hogy a dolgok hogyan alakulnak: a gyerek felnőttét ő fenyegetésnek és tragédiának érzi, Janice ment-

139

ségnek, hogy a trikóját elcsórja. Nem mintha Nelsonnak még jó volna. Neki viszont pompásan áll; Harry ott érzi Janice-t maga mellett, a szeme sarkából fürgébbnek és szabadabbnak látja, mint saját magát, ebben a füstös képű, vastag derekú öreglány-alakjában a kurta hajával és röpködő huncutkáival. A labda Janice ütőjéről határozottan ível vissza, ő viszont vagy keményen üti meg, vagy ha megpróbálja „leütni", úgy, ahogy a felesége mondja, bágyadtán pottyan a hálóba. -- Harry, ne csuklóból csináld -- szól rá az asszony. -- Tartsd behajtva a térded. És a csípőd fordítsd el a háló felé. -- Rengeteg leckét vett. Ez az évtized sokkal többre tanította meg Janice-t, mint őt.

Végül is, töpreng, miközben várja az adogatást, mit kezdett ő az életével, amelynek már több mint a fele eltelt? Jó fia volt az édesanyjának, aztán jó fiú a tömeg szemében, a kosárlabdamérkőzéseken, jó fia Totherónak, a régi edzőjének, aki Nyúlban valami különlegeset látott. És Ruth is látott benne valami különlegeset, bár ő annak is szemtanúja volt, amikor ez a valami kihunyt. Harry egy darabig kapálódzott a halál ellen, aztán megadta magát és elment dolgozni. És most már annyi a halottja, hogy az őt körülvevő élők iránt a túlélők bajtársiasságával érez. Ezeket is szereti, akik most itt vannak vele, a teniszpálya vonalainak ketrecében. Edét és Lorettát: a férfi villanyszerelési vállalkozó Eastonban, szűkebb szakmája számítógépek beszerelése. Harry szereti a fák csúcsát is a fejük fölött, s azok fölött az augusztusi kékséget. Mit tud ő? Könyvet sosem olvas, csak az újságot, hogy legyen miről beszélnie, s az újságból is főként azt, aminek valami emberi vonatkozása van, például, hogy a sah hova készül legközelebb, s valóban olyan beteg-e, mint hírlik. Vagy mint annak a baltimore-i doktornak az esete volt. Szereti a természetet, bár szinte semmit nem tud belőle nevén nevezni. Vajon ezek itt ezüstfenyők, vörösfenyők vagy lucfenyők? Szereti a pénzt, bár nem érti, miért ömlik hozzá, s hogyan folyik el. Szereti a férfiakat, akik nem panaszkodnak a pocakjukra s a ráncos vörös nyakukra, s ha vége a játéknak, akármilyen játéknak, zavarban vannak, mert nem tudják, mit mondjanak. De elkoptattuk mi az életet! És mégis, milyen csuda dolog az elme, olyan gépet nem tudnak szerkeszteni, bár egyik-másik számítógép, amiről Ed beszélt, több szobát is megtolt; és a test is ezernyi dologra képes,

140

nincs a világon gyár, ami a mozdulatait is le tudná utánozni. Valamikor kefélni is szeretett, bár most már egyre inkább csak gondolni szeret rá, hadd bajlódjanak vele a fiatalok, amikor a bárban, kocsiban összejönnek; döbbenetes, hogy mennyi van belőlük, ha csak végigmegy az utcán, vagy beáll a mozi előtt a sorba, máris az az érzése támad, hogy közel s távol ő a legvénebb. Éjszaka, ha Janice-szel van, az asszonynak elég, ha csak hozzáér is a fütykösével, máris alszik; ő ilyenkor elgondolkodik, hogy mi is volna az, ami még fel tudná gyújtani, de már a képek is fogytán vannak; a legutóbbi, ami még működött, egy nő volt négykézláb, akit egy férfi épp kefélt, miközben ő egy másik férfinak furulyázik. Nem világos, hogy Harry az-e, aki kefél, vagy őneki furulyáznak; végül is mind a hármat kívülről nézi, mint egy mozivásznon, azoknak a felső Weiser Street-i moziknak egyikében, amelyek olyan Háremhölgyek-, vagy Véges-végig-fe\<z filmeket játszanak; amit a nő érez, az valahogy közelebb áll hozzá, mint amit a férfiak bármelyike, a fütykös a szájában, mint egy nedves zucchini, miközben a másik, másutt, ki-be, ki-be jár; ez alapjában véve valamiféle vezeklés lehet. Néha megereszt este egy pár szavas fohászt, de közötte és az Isten közt valamiféle megtörhetetlen fegyverszünet áll fenn.

Mostanában fut. Az erdőben, a régi fahordó utakon és lovaglóösvényeken, nehézkesen üget, régebben még teniszcipőben, amely agyagtól volt narancssárga, most aranykék Nike csukában, amit egy stroudsburgi sportüzletben vett kifejezetten erre a célra, ez stoplis talpú és sarkú futócipő, olyan a talpa, hogy a rugalmas gyűrűcskék afféle rugózó bőrszegekként futás közben erősen megemelik, s ettől könnyebben, gyorsabban és simábban fut. Kezdetben még érzi a súlyát, a háj gyilkos-nehéz pólyaként veszi körül a szívét, tüdejét, megfeszített izmai úgy sajognak reggel, hogy támolyog, mikor fölkel, s elneveti magát meglepetésében. De ahogy telnek a napok, és vacsora után is fut a kora este hűvösében, mikor a fény az erdőből még nem apadt ki teljesen, hozzászoktatja a testét ehhez az új követelményhez, Iába megizmosodik, súlya mintha csökkenne, mellkasa több levegőt fogad be, a gallyak úgy szállnak el a füle mellett, mintha szárnyuk volna, s növeli a távolságot, végül már másfél mérföldet is megtesz, elfut egészen addig, amíg el nem éri az óraüveg partvonalának

141

kihasadó közepét, amíg útját nem állja a régi udvarház vaskapuja. A helybeliek Karbon-kastélynak hívják az udvarházat, egy scrantoni szénkirály építtette annak idején, de szétszóródott és megcsappant ivadékai már alig-alig használják, az úszómedence vizét leeresztették, a teniszpályát benőtte a gyom. Kiapadt az energia. A vadászkunyhó kitömött szarvasfejeinek üvegszeme pókhálók mögül bámészkodik; a nagy, meredek palatetejű főépület ólomfoglalatú ablakai be vannak deszkazva, bár -- a falubeliek szerint -- tíz évvel ezelőtt az egyik unoka megpróbált itt valami kommunát létesíteni. A fiatalok a házban vandál pusztítást vittek végbe, így szól a történet, kiárusítottak mindent, ami mozdítható, beleértve azt a két bronz brontosaurust is, a karbonkor jelképét, amely a főbejáratot őrizte. A Karbon-kastély súlyos vaskapuit most dupla lánc és lakat vigyázza; Nyúl mély lélegzetet vesz egy pillanatra, miközben a világ mintha tovább futna, megáll, megérinti a tiltó fémet, átönti belé a lába reszketését, aztán megfordul és ügetve elindul visszafelé, lelkét kitárva, hogy ziháló testének ne legyen tudatában. Most nyílt téren vezet át az útja, egy egykori réten, amelyen azóta kisarjadt a cédrus, s a közét fölverte a bojtorján, körülötte fecskék cikáznak s le-lecsapnak, kapdossák a nyirkos estében föltámadt rovarokat. Akár a fecskék, Nyúl is, villogó vadonatúj kék-arany futócipőjében, suhan a föld színe fölött, alatta a halottak. A halottak fölfelé bámulnak. Anya és Apa, mint annyi éven át, megint együtt fekszik abban a fotelágyban, amit a válság idején vásároltak használtan, de sose jutottak odáig, hogy kicseréljék, bár nyikorgott, mint egy esőn hagyott tricikli, és olyan rövid volt, hogy Apa lába kilógott a takaró alól. Papírfehér, májfoltos és a végén már márvány módra kékeres a lába; ha valaha is sportolt volna, talán tovább él. Tothero odalenn csupa szem, két szeme akkora, mint egy-egy tányér, úgy bámul ki félrebillent fejéből, miközben dagadt nyelve egy szóra vadászik. Fred Springer, neki köszönheti Harry, hogy ott van, ahol van, most is noszogatja tovább, háta görnyedt, s olyan képet vág, mint akinek a pókerpartijában már-már kétségbeejtő a lapjárása. Szúnyog, akiről az a bizonyos újságkivágás azt állította, hogy ő lőtt rá először a philadelphiai rendőrökre, noha azok húszan voltak a folyosón és az udvaron, a kommuna helyiségében meg mindössze néhány terhes asszony és gyerek, a földfekete Szú-

142

nyög elfordítja az arcát tőle. A rétnek vége és Harry befordul egy alagútba, ahol már sötét van, a földet tűlevélszőnyeg takarja, nesztelenül fut, az indiánok mozogtak ilyen nesztelenül a végtelen erdőben, ahol egyetlen gally roppanása is halált hozhatott rájuk, a fáradtságtól már nehezen uralkodik a végtagjain, úgy kalimpálnak a kipárnázott ösvényen, mint egy masina karjai, amelynek forgattyús hajtóművei és csuklós csatlakozásai kúposra koptak a használattól. Becky, aki magvacskánál is alig volt több, alszik, Jill meg, a naptól is védett sápadt palánta, úgy él a képzeletében, mint egy csillag a föld mélyén, s őrajtuk túl még milliárdnyi más, egész népek, például a kambodzsaiak, akiket erőszakkal halálba kergettek. Őrajtuk tapos, mindnyájukon, rugalmasak, lelkesen biztatják, miközben neki ég a tüdeje, szúr a szíve, élete ott remeg a magasban, távol az alanti tömkelegtől, melynek rostjai a bokáját csiklandozzák, szereti a földet, soha meg nem hal. Az utolsó harminc lépést, immár az ő ösvényükön, vágtában teszi meg a tántorgó verandáig. Kinyitja az elülső hálóajtót, s érzi, hogy a korhatag padlódeszkák megbillennek alatta. A hajdani petróleumlámpák régiségszámba menő egyre értékesebb tejüveg ernyői megremegnek, akár a vitrin üveglapjai. Janice bejön a konyhából, mezítláb. -- Harry, vérvörös az arcod -- mondja.

-- Semmi... bajom... nincs.

-- Ülj le. Az isten áldjon meg. Mire trenírozol?

-A nagy küzdelemre -- lihegi. -- Nagyszerű érzés. Nekifeszülni. A saját erőm határainak.

-- Ha történetesen érdekel a véleményem, túlságosan nekifeszülsz. Anyával már azt hittük, elvesztél. Kártyázni szerettünk volna.

-- Előbb... még... letusolok. A futásban ez a rossz. Csuromvíz vagyok.

-- Még mindig nem tudom, hogy mit akarsz bizonyítani. Ebben a fekete trikóban olyan, mint Nelson, mielőtt még kitelt és beretválkozni kezdett volna.

-- Most vagy soha -- mondja, s meglódul az agyában a fantázia vére. -- Valaki el akar kapni. Vagy bedobom a törülközőt, vagy fölveszem a harcot.

-- Ki akar elkapni?

-- Tudod te azt jól. Te költötted ki.

A meleg víz itt egy kis villanybojlerből folyik, pár percig

143

tűzforró, aztán villámsebesen lehűl. „Könnyű volna úgy megölni valakit", gondolja Harry, „hogy elzárná az ember a hideg vizet, amíg az ipse a tus alatt áll". Kitáncol, mielőtt még a meleg víz elfogyna, s megbámulja önmaga jókora nedves lába nyomát a padlásforma felső traktus csupasz fenyőpadlóján; eszébe jut a lánya, a lánya lába abban a parafa talpú topogóban. Nyakigláb sápadtságában, derűs kerek arcával úgy dereng föl előtte, mint egy kísértet, de a halottakkal ellentétben ő osztozik vele a planéta irháján, levegőt szív, vízbe mártózik, elemből elembe jár át, növekszik. Harry bemegy itteni, Janiceszel közös hálószobájába, Jockey alsót, aligátoringet húz, puha Levi's farmert, mindet itt mosták-szárították a falu gyorsmosodájában, a kis Alkalmi Áruház mögött. Mindegyik ropogófriss ruhadarab a jólétének egy-egy cserepe, amit a helyére illeszt. Leül az ágyra, hogy tiszta harisnyát húzzon, közben a kései nap egy vörös sugara becsap a fenyők egy résén, s mint a kés hasít a lába fejébe, a narancssárga tyúkszemek, a bütykein nőtt pici szőrszálak s a kazán kémlelőnyílásának vékony védőlemezéhez hasonlóan áttetsző körmök közé. Van ennél rosszabb láb is, nyáron, mikor a nők szandált viselnek, megfigyelte, milyen sokuk kisujja hajlik alá, attól, hogy hosszú évek óta hegyes és magas sarkú cipőben járnak, nagyujjuk meg befelé hajlik, s ahol ízül, a bütyök mint egy tört csont mered kifelé; Istennek hála, ő férfi, ettől őt megkímélte a sors. És Cindy Murketté villan az eszébe: az ő ujjai úgy illeszkednek egymás mellé, mint dobozban a pralinészemek. Szájba kívánkoznak. Szerencsés egy marha az a Webb. Mindegy. Azért csak jó élni. Harry lemegy a földszintre, és boldogságához hozzáadja a negyedik elemet is; begyújt a kályhába. Springer mama okosan halad az idővel, egy új, fával fűthető kályhát vett. Fényes fekete füstcsöve jól illik a csúf terméskövekből rakott kormos kandallóhoz. Az öreg Springer villanyfűtést szereltetett be, mikor a nyaralóba is bekötötték az áramot, de az özvegye húzódozik bekapcsolni, mert drága, bár az augusztus éjszakánként már behozza a hideget a tóról. A kályha Taiwanból való és tiszta, mint a tepsi, az idei nyáron állították be. Harry a philadelphiai Bulletin sportmellékletének néhány összegyűrt lapja fölé vastag fadarabokat rak, itt találta őket a ház körül, figyeli, hogy tüzet fognak, figyeli, hogy két szó -- a SASOK FELKÉSZÜLTEK -- meggyullad, megfeketedik,

144

aztán a betűk kifehérednek a fodrot vető hamun; majd gyaluforgácsot dob rá, a helyi bútorasztalos-üzem árusítja zsákszám a műhely előtt. E tűz köszönti a sötétséget, mikor Janice és az anyja, a mosogatás végeztével, bejön és kinyitja a kártyaasztalt.

Miközben oszt, Springer mama beszél, szavait is a lapok ritmusára osztogatja: -- Épp azt beszéltük Janice-szel, hogy nem tartjuk valami bölcs dolognak, ha te így futsz, a te korodban.

-- Az én korom pontosan az a kor, mikor ideje már törődnöm magammal, ha eddig csak éltem, bele a világba.

-Mama azt mondja, előbb meg kellett volna nézetned a szívedet -- mondja Janice. Farmert és szvettert húzott, de a lába most is csupasz. Harry pillantása a lábára téved az asztal alatt. Szép egyenesek az ujjai. Viszonylag alig mentek tönkre. Csontosak, barnák és kisfiúsak. Ez kedvére van, hogy itt fenn, a Poconokban, néha egészen olyan, mint egy kisfiú. A játszópajtása. Mint mikor egy gyerek a pajtásáék házában hál.

-- Tudod -- mondja Springer mama --, hogy apádat is a szíve vitte el.

-- De ő évekig kínlódott vele -- mondja Harry. -- Meg még sok minden mással. Hetven volt. Kiszolgálta az idejét.

-- Lehet, hogy te nem így fogsz gondolkodni, ha eljön az időd.

-- Az utóbbi időben sokat gondolok az ismerős halottakra mondja Harry, s közben a lapját nézi. Ász, tízes, király, pikk bubi, de királynő nincs. Tehát pinochle sincs. Rossz lap. Nincs még egyik színből sem. Csak egy csomó értéktelen treff. -- Passz.

-- Passz -- mondja Janice.

-- Akkor én viszem el huszoneggyel -- sóhajt Springer mama, leterít egy sor karót, és a pikk királynőt is a bubi mellé.

-- Hűha -- mondja Harry. -- Micsoda mázli.

-- Miféle halottakra? -- kérdi Janice.

Attól fél, hogy Harry Beckyre gondol. De annak ritkán jut az eszébe halott kicsinyük, s ha igen, akkor is jólesően, valahogy úgy, mint a zimankós télben kis időre kisütő nap, vagy az előző éjjel esett hó, jóllehet a kislánynak nyár-neve volt, June. -- Ó, javarészt Apára és Anyára. Azon töprengek, vajon látnak-e. Az ember mindent megtesz, élete nagy részében,

145

hogy magára vonja a szülei figyelmét, s hát nem ijesztő, hogy nélkülük kell tovább élnie? Úgy értem, hogy azután ki törődik vele.

-- Sokan -- jegyzi meg Janice óvatlan komolyan.

-- Te nem tudod, ez milyen érzés -- folytatja Harry. -- Hiszen neked még van anyád.

-- Már nem sokáig -- mondja Bessie, s kijátssza a treff ászt. Egy ügyes, kerek kézmozdulattal besöpri az ütést, s kinyilatkoztatja: -- Apád jó munkás volt, sose adta a bankot, de meg kell mondanom, hogy anyádat ki nem állhattam. Csúf asszonynak csíp a nyelve.

-- Mama. Harry szerette az édesanyját.

Bessie kivágja a kör ászt. -- Nos, ez szép, és gondolom, így is illik, legalábbis azt mondják, egy fiú szeresse az édesanyját. De amíg élt az anyja, nagyon sajnáltam Harryt. Ő hajszolta bele, hogy olyan szokatlanul nagy véleménnyel legyen önmagáról, de képtelen volt bármi olyasmit nyújtani neki, amibe megkapaszkodhatnék, ahogy azt mi Freddel meg tudtuk adni.

Úgy beszél Harryről, mintha ő is halott volna. -- Ha nem tudnád, én még itt vagyok -- mondja, s eldobja a legértéktelenebb kőrjét.

Bessie beharapja az ajkát, arca kissé felfúvódik, a lapjait méregeti. -- Tudom én azt jól, hogy itt vagy, semmi olyat nem mondok, amit ne mondanék bármikor a szemedbe. Anyád szerencsétlen asszony volt, rengeteg bajt kavart. Neked meg Janice-nek, kezdetben, nem lett volna olyan keserves sorotok, ha nincs Mary Angstrom, és ugyanez vonatkozik a tíz évvel ezelőtti dolgotokra is. Többre tartotta magát, mint amennyi volt. -- A Mama arca ádázul megfeszül, akkor néznek így a nők, ha szívből gyűlölik egymást. Ami azt illeti, Anya se volt Bessie Springerről valami nagy véleménnyel... kis senkiházi, hozzáment ahhoz a szélhámoshoz, annyi esze sincs annak a nőnek, amennyivel ki lehetne kenni a serpenyőt, most meg ott él abban a nagy házban a Joseph Streeten, és fenn hordja az orrát. Mintha a Koernerék nem a földet túrták volna, s még csak nem is a jó földet, hegyi bunkók voltak azok világéletükben.

- Mama, Harry édesanyja ágyban fekvő beteg volt, mikor leégett a ház. Halálos beteg.

-- Annyira nem, hogy ne tudott volna rengeteg bajt kavarni, mielőtt elment. Ha hagyta volna, hogy tisztázzátok a viszo-

146

nyotokat azokkal a másikokkal, sose került volna sor rá, hogy különköltözzetek, és akkor nincs az a nagy szerencsétlenség. De ő irigyelte a Koernereket, és az így volt az első naptól kezdve. Ismertem őt még Mary Renninger korából, kettővel járt fölöttem a régi Thad Stevens iskolába, azelőtt, hogy azt az új középiskolát fölépítették volna a régi Morris-farm területén, és már akkor is beképzelt volt. A Renningerék, tudod, nem voltak vidékiek, egyenesen Brewerből költöztek ki, és bennük volt a prolimentalitás, az öntelt pimaszság. Ilyen volt a lányuk is, nagyobbra nőtt a kelleténél, nagyobbra látott, mint ameddig ért. A húgod, Harry, apai ágról örökölte a külsejét. Apád apja, azt mondják, amolyan hirtelenszőke svéd volt, vakolómunkás. -- A hüvelykjével csettintve kivágja a karó ászt.

-- Adut nem hívhatsz, csak a harmadik után -- emlékezteti Harry.

-- Jaj, hülye vagyok. -- Visszaveszi az ászt és sorra szemügyre veszi a lapjait azon az arcához rosszul álló, bár igen divatos szemüvegen át, amit nemrégiben vett: nehéz kék teknőckeret, egészen lent fölerősített S alakú száron, s a kereten fent összenőtt műszemöldök benyomását keltő ezüstberakás. S még csak nem is kényelmes; folyton igazgatnia kell a hídját, hogy tömpe kis orrán megmaradjon.

Oly gyötrődve töpreng a lapjai fölött, hogy Harry figyelmezteti: -- Egyetlen pontra van csak szükséged, hogy a tied legyen a licit. És az úgyis megvan.

-- Jó, jó, igen... de mindent bele, amennyi belefér, ahogy szegény jó Fred mondta. -- Széttárja kissé a lapjait. -- Ó. Azt hittem, ebből még egy van. -- És leteszi a második treff ászt.

De Janice aduval üti. Behúzza az ütést, és így szól: -- Bocsáss meg, Mama. Egyetlen treffem volt, ezt honnan tudtad?

-- Éreztem, amint azt az ászt kijátszottam. Rosszat éreztem. Harry nevet: muszáj az öreglányt szeretni. A két nővel

összezárva maga is fölenged és megnyílik, mint kiskorában, amikor meg merte kérdezni Anyától, hogy a hölgyek hol pipilnek. -- Annak idején nemegyszer törtem a fejemet -- vallja be Bessie-nek --, vajon Anya megcsalta-e valaha is apát.

-- Kitelt volna tőle -- mondja Bessie, s összeszorítja az ajkát, ahogy Janice kijátssza a maga ászait. Szeme rávillan Harryre:

147

-- Látod, ha hagytad volna, hogy kijátsszam azt a karót, most nem neki jött volna be.

-- Mama -- mondja ő --, nem lehet a tied minden ütés, ne légy olyan kapzsi. Anya nagyon vonzó lehetett, azt tudom, elég, ha ránézek Mimre.

-- Mit hallasz a húgod felől? -- kérdi Springer mama merő udvariasságból, s közben megint a lapjait bámulja. Az árnyék, amit a díszes szemüvegkeret vet az arcára, öreggé, nyúzottá teszi, most, hogy a harag nem fújja fel a ráncait.

-Nagyon jól van. Azt a kozmetikai szalont vezeti, Las Vegasban. Kezd meggazdagodni.

-- Sose hittem a felét sem annak, amit beszéltek róla -- közli Bessie szórakozottan.

Most Janice fogy ki az ászaiból és játssza ki a pikk királyt az ászra számítva, amiről azt hiszi, Harry kezében lehet. Mióta beállt abba a teníszező-kártyázó boszorkahadba a Röpülő Sasban, Janice már nem olyan bal-kártyás, mint valaha volt. Harry a várakozásnak megfelelően kijátssza az ászt, s pillanatnyilag nyeregben, megkérdezi Springer mamát: -- Mit gondolsz, Nelsonban mennyi van az anyámból?

-- Semennyi -- vágja rá elégedetten Bessie, s diadalmasan lecsapja a pikk tízesét. -- Egy csöpp sem.

-- Mit tehetnék én a kölyökért? -- teszi fel a kérdést hangosan Harry. Mintha másvalaki szólna, az ő szájával. A szél ködöt fúj, át a szúnyoghálón.

-- Légy türelmes vele -- mondja Springer mama, diadalmasan, mert kezdenek kifogyni az ütőkártyák.

-- Szeresd -- teszi hozzá Janice.

-- Istennek hála, a jövő hónapban már visszamegy a college-ba.

A két nő hallgatásával, akár a tó hidegével, megtelik a nyaraló. Tücsökciripelés.

Vádol. -- Ti ketten tudtok valamit, amit én nem.

Nem tagadják.

Vaktában tapogatózik. -- Tulajdonképpen mi a véleményetek Melanie-ról? Azt hiszem, ő nyomasztja a gyereket.

-- Merem állítani, hogy a többi már mind az enyém -- jelenti be Springer mama, és letesz az asztalra egy sor karót.

-- Harry -- mondja Janice --, a probléma nem Melanie.

-- Ha engem kérdezel -- mondja Springer mama, olyan hatá-

148

rozottan, hogy mindketten tudják, változtatni akar a témán --, Melanie kezd túlságosan is otthon lenni nálunk.

A tévén épp Charlie angyalai hajszolják a heroincsempészeket egy sor drága automobilt mozgósítva, mely mind csúszik, csikorog, gyümölcsös kordokat borogat, kirakaton gázol át, majd egyik a másiknak ütközik, a kettő egy harmadiknak, lökhárítókat, hűtőrácsokat egymáshoz gyűrve a méghaj ló fém, a megállított mozgás és a győzelmes igazság lassítva ábrázolt nagyszerű tetőpontján. Az angyal, aki Farrah Fawcett-Majors helyébe lépett, kimászik összegyűrt Malibujából és megigazítja a frizuráját: itt kimerevedik a kép. Nelson diadalmas együttérzéssel kacag ennyi totálkáros hollywoodi kocsi láttán. Ezután a szobát a hajszoltabb tempójú és alattomosan növekvő hangerejű reklámműsor árasztja el: a visszavert fény most más palettáról festi az arcokat, a rózsásat meg a bohócosat, Melanie-ét és Nelsonét, egymás mellett ülnek, az öreg, fáradt-szürke anyaggal behúzott heverőn, és a tévét bámulják, amit beraktak az átrendezett nappaliba, oda, ahol azelőtt a hintaszék állt. Sörösüvegek csillognak a padlón, fölpolcolt lábuk alatt; fejük fölött édeskés füst lebeg, s csillan meg sok színben, mintha csak Charlie angyalainak kísértete szállna a mennyezetre. -- Ripityára mentek -- mondja Nelson, nagy kínnal föltápászkodik és matatva kikapcsolja a készüléket.

-- Szerintem ostobaság volt -- dalolja Melanie fátyolos hangon.

-- Mert szerinted mindenki ostoba, csak az a hogyhívják nem, az a Görcsmicsoda.

-C. I. Gurdjieff. -- Szemérmetesen tartózkodó kedvében van, olyan szellemi régiókba készül, ahova, tudja, a fiú képtelen követni. Nelsonnak már a Kenten tapasztalnia kellett, hogy vannak birodalmak, amelyek más számára valóságosak, az ő számára nem: nemcsak a nyelvek, amelyeket nem beszél, vagy az elméletek, amelyeket nem fog fel, hanem a közvetlen hasznot nem hajtó tudás olyan területei is, amelyek így vagy úgy, de az embernek mégiscsak előnyére lehetnek. Melanie misztikus volt, nem evett húst és nem ismert félelmet, Ázsia kusza istenburjánzása az ő számára magát a harmóniát jelentette. Hiányzott belőle az a minden határ ellen lázadó vakdüh, ami ősidők óta élt Nelsonban, mióta felfogta, hogy soha nem

149

lesz százhetvenötnél magasabb, vagyis soha el nem éri az apja százkilencvenjét, de lehet, hogy még korábban támadt benne, akkoriban, amikor rájött, hogy képtelen együtt tartani az apját és az anyját, megmenteni Jillt a végromlástól, amit maga keres magának, sőt talán még ennél is korábban, amikor ott látta a fekete ruhás, fekete kosztümös felnőtteket az ezüstfogantyus, csillámporos festékkel fehérre festett kis koporsó körül összeverődni, amelyben, mint mondták, a kishúga fekszik, aki úgy született meg, s úgy hagyták meghalni, hogy öt meg se kérdezték felőle; őt soha senki meg nem kérdezi, ilyen a felnőttek világa, csak csikorog tovább, s Melanie is ennek a világnak a része, önhitten mosolyog ki rá abból a buborékból, amelyben a hatalommal felérő titok rejtőzik. Milyen szép is volna, ha most, álltó helyében, fölkapna egy sörösüveget, lesújtana vele Melanie göndör fürtű fejére, aztán fogná a kettétört félüveget és bemaszatolna vele a mosolygós dundi képébe, a nagy barna szemébe és cseresznyeszájába, abba a gúnyos és rendíthetetlen Buddha-derűjébe. -- Bánom is én, hogy mi a bánatnak hívják azt a fafejet, úgyis szar az egész -- mondja ahelyett.

-- Olvasnod kéne -- mondja a lány. -- Csodálatos.

-- Eegen, és mit mond?

Melanie gondolkodik, mosolytalanul. -- Nehéz összefoglalni. Azt mondja, létezik egy Negyedik Út. A yogi, a szerzetes és a fakír útján kívül.

-- Gyó'-nyörű.

-- És ha végigmégy ezen az úton, ahogy ő mondja, egyszerre ébren találod magadat.

-- Szóval nem alva?

-- Fontosnak tartja, hogy valamiképpen a maga mivoltában ragadjuk meg a világot. Hisz benne, hogy mindannyiunknak többszörös identitása van.

-- No, akkor én megyek -- mondja Nelson a lánynak.

-- Nelson, már tíz óra.

-- Megígértem Billy Fosnachtnak, hogy összejövünk vele meg még egypár sráccal lent a Hanyattban. -- A Hanyatt egy új bár bent a Brewerben, a Weiser és a Pine utca sarkán, a fiatalok szórakozóhelye. Valamikor Phoenixnek hívták. Nelson vádaskodik: -- Mert te folyton csak Stavrosszal jársz, engem meg itt hagysz, és nincs mit csinálnom.

150

-- Olvashatsz Gurdjieffet -- mondja Melanie és kuncog. Különben is csak négyszer-ötször voltam el Charlie-val.

-- Egén, máskor meg dolgoztál éjszaka.

-- És nem mintha bármit is csináltunk volna vele, Nelson. Legutóbb is csak ültünk, és néztük a televíziót az édesanyjával. Neked is meg kéne látogatnod. Fiatalabbnak látszik, mint Charlie. Színfekete a haja. -- Megérinti a maga sötét, eleven, ruganyos haját. -- Csudálatos.

Nelson fölveszi a farmerdzsekijét, amit Boulderban vett, egy használtruha-boltban, ahol mezőgazdasági munkások és juhászok által levetett ruhadarabokat árusítanak. Egy ilyen kétszer annyiba kerül, mint az új. -- Boltot akarok kötni Billyvel. Egy másik srác is ott lesz. Muszáj mennem.

-- Jöhetek én is?

-- Te dolgozol holnap, nem?

-- Tudod, hogy az alvás nem érdekel. Az alvás a testnek tett engedmény.

-Nem maradok sokáig. Addig csak olvasd valamelyik könyvedet. -- Utánozza Melanie kuncogását.

Melanie megkérdezi: -- Mikor írtál utoljára Prúnak? Az utóbbi leveleire nem is válaszoltál.

A fiú dühe visszatér; mintha a szűk dzseki s még a szoba tapétája is egyre kisebbre és kisebbre zsugorítaná. -- Már hogyan válaszolnék, ha minden áldott nap kétszer ír, rosszabb, mint egy újság. Uramisten, megírja a hőmérsékletét, azt, hogy mit evett, majdhogynem azt is, hogy mikor milyet szart...

Géppel ír, a Kentről lopott levélpapíron, lapot lap után, makulátlanul.

-Azt hiszi, érdekel -- mondja szemrehányóan Melanie. Magányos és nyugtalan.

Nelson fölemeli a hangját. -- Még hogy ő nyugtalan! Már miért volna nyugtalan? Itt vagyok, jó vagyok, és itt vagy te is, házőrzőnek, hogy egy sörre ne tudjak a városba bemenni.

-Menj.

Nelsonba beledöf a lelkiismeret-furdalás. -- Becsszó, hogy Billynek megígértem; az egyik srác nénjének van egy 76-os TR sportkocsija, alig van benne ötvenezer, és Billy azt mondta, elhozza a srácot.

-- Menj csak -- mondja nyugodtan Melanie. -- Majd én írok Prúnak, és megmagyarázom, hogy te el vagy foglalva.

151

-El vagyok foglalva, el vagyok foglalva! Ki az istenért csinálok mindent, ha nem azért a sáros hátú Prúért?

-- Nem tudom, Nelson. Becsületszavamra nem tudom, sem azt, hogy mit csinálsz, sem azt, hogy kiért. Azt tudom, hogy én kerestem magamnak munkát, ahogy előre elterveztük, te viszont mind ez ideig nem csináltál semmit, azonkívül, hogy szegény apádból végül is erőszakkal kicsikartál egy állást.

-- Az az én szegény apám! Még hogy szegény! Mit gondolsz, ide ki dugta őt be? Mit gondolsz, kié a vállalat? Hát az anyámé meg a nagyanyámé, az apám csak kirakatember, és ráadásul pocsék munkát végez. Most, hogy Charlie ereje kezd már kimerülni, nincs ott senki, akiben valami lendület vagy ötletesség volna. Rudy is meg Jake is csak fejbólintójános. Apám falnak viszi a vállalatot; szomorú dolog.

-- Mondhatsz akármit, Nelson, még azt is, hogy Charlie ereje kezd kimerülni, amit azt hiszem, én jobban meg tudok ítélni, mint te, de ezzel nekem még nem bizonyítottad be, hogy van benned felelősségtudat.

Akármilyen csalódott, s még ha kis híján elsírja is magát a lelkifurdalástól, akkor is kihallja ebből a „felelősségtudat"ból, hogy Melanie, válaszként, szándékosan tromfol rá arra, hogy ő az „ötletesség"-et említette. A világ Melanie-jaival szembekerülve megbénul a nyelve. -- Marhaság -- mindössze ennyit tud mondani.

-- Benned rengeteg az indulat, Nelson -- mondja a lány. -- De az indulat még nem cselekvés. -- Úgy mered rá, mintha hipnotizálni akarná, meg se rebben a szeme.

-- Uramisten. Legalább azt tudnám pontosan, hogy ti Prúval mit akartok, mit csináljak.

-- Látod, ez vagy te, mindig mindent másra tolnál. Mi nem azt akarjuk, hogy ezt vagy azt csináld, csak azt, hogy felnőtt módjára állj meg a talpadon. Ott, láthatólag, nem sikerült, így hát visszajöttél, hogy hozzáhangold magad a valósághoz. De nem látom, hogy itt sikerült volna. -- Ha a szempilláit így rezegteti, feje olyanná válik, mint egy belül üres babafej. Jólesnék szétvernie. -- Charlie azt mondja -- folytatja Melanie --, hogy te eladónak túl aggályos vagy; ha bejön a vevő, elijeszted.

-- Azok a tetves kis japán pléhkocsik ijesztik el, azzal, hogy annak a kurva yennek hála, egy vagyonba kerülnek. Én ugyan

152

meg nem vennék egyet se, nem is értem, mások miért veszik. Detroit az oka. Detroit mindenkit elárult, milliók munkája függ attól, hogy Detroit valami tisztességes kocsival álljon elő, de azok a seggfejek ott szarnak a világra.

-- Ne szitkozódj annyit, Nelson. Engem nem hatsz meg vele.

-- Ha ilyen merőn bámul föl rá, óriási a szeme fehére; Nelson elképzeli azt a két másik nagy fehér félgömböt is, a mellét, s nem akaródzik túlhajtania a veszekedést, mert a végén még Melanie nem vigasztalja meg öt az ágyban. Furulyázni még nem volt hajlandó neki soha, de fogadni merne, hogy Charlienak igen, az ilyen öreg ürgéké csak attól tud életre kapni. Melanie, azzal az üreges fejű Buddha-mosolyával, azt mondja:

-- Hát akkor menj csak szépen, és játsszatok a többi kisfiúval, én meg itthon maradok és írok Prúnak, de azt, hogy sáros a háta, nem írom meg neki. Komolyan, Nelson, kezdem már nagyon unni, hogy folyton csak falazzak neked.

-- Ki kért rá? Valami hasznod neked is van belőle. -- Coloradóban ugyanis Melanie együtt hált egy házasemberrel, aki mellesleg annak a tahónak a partnere volt, akinél Nelsonnak a nyáron dolgoznia kellett volna, szövetkezeti üdülők építkezésén, a majdani síparadicsomban. A tahó felesége éktelen lármát csapott, mert az ügy némileg őt is érintette, ráadásul a palinak, akivel Melanie hált, az az elképzelése támadt, hogy majd ő lesz az aspeni elit kokainszállítója, minthogy azonban mind a hidegvére, mind az összeköttetése hiányzott hozzá, látható volt, hogy börtönben vagy idő előtt a sírban végzi, attól függően, hogy melyik verem szakad be a lába alatt hamarabb. A palit Rogernak hívták, s Nelson kedvelte, mert úgy ódalgott, mint egy rúgásra váró girhes sárga eb. Roger vette rá őket a sárkányrepülésre, Melanie gyáva volt hozzá, de Pru, bármilyen meglepő, hajlandó volt megpróbálni, s tréfásan kijelentette, hogy lehet, épp ez fogja megoldani minden problémájukat. Arca oly keskeny a nagy fehér bukósisak alatt, amit a Golden Hornon, fenn a hegyi bázison béreltek neki, s az utolsó pillanatban, mielőtt nekivág a döbbenetes, hallatlanul csöndes űrnek, ugyanazt a fanyar, éles, mérlegelő oldalpillantást veti rá, mint mikor először döntött úgy, hogy lefekszik vele, fenn abban a stow-i, gyárépületforma magas házban, a lány kis garzonlakásában, amelynek panorámaablaka egy parkolóra néz. Melanie-val a vallásföldrajzi szemináriumon ismerkedett

153

meg Nelson, amit mindketten fölvettek: sinto, sámánizmus, dzsain, és sokféle más ókori babonaság, ott virul-terjeszkedik mind egymást átfedő térképfoltokban, akár a bőrön a kiütés; ilyen súlyos beteg a világ. Pru nem diák volt, hanem gépírónő a Rockwell Hallban, a kvesztúrán. Melanie ismerkedett meg vele a „Diákok A Demokratikus Kentért" egyik kampánya során, amikor megpróbálták felszítani az egyetemi alkalmazottak, mindenekelőtt a titkárnők elégedetlenségét. Az ilyen barátságok java része elhervad, még mielőtt a következő akcióra sor kerülne, de Pru kitartott. Akart valamit. Nelsont vonzotta a lány kelletlen görbe mosolya, mely arra vallott, hogy neki is nehezére esik a nyilvánosság elé kiperdülnie, nem úgy, mint azoknak a nagydumájú srácoknak, akik egyenesen a tévé képernyője elől jöttek a tanterembe, s a világ valóságos időjárása soha nem fékezte a nyelvüket. És a lány kemény, hosszú gépírónőkezében elhozta nyugatra Remington táskagépét, abban a reményben, hogy Denver környékén majd talál magának valami szabadúszó gépírónő-munkát, így hát gépen írta neki a leveleit, arról, hogy mikor feküdt le, mikor ébredt, mikor volt hányingere, neki viszont kézírással kellett válaszolnia, amit utált, lévén az írása gyerekes macskakaparás. Pru levélzuhatagának folyékony tökélye elkábítja Nelsont, sose hitte volna, hogy a lány ilyen áradat forrása lehet. A lányok valahogy könnyebben írnak, mint a fiúk: még emlékszik Jillnek azokra a zöld tintával írott céduláira, amelyeket annak idején a Perm Villas-i házban szanaszét hagyogatott. És egyszerre újabb szavai jutnak eszébe a dalnak, amit Nammama szokott énekelni neki: ,Jleide, reide, Geile / Allé Schtunn én Meili / Geht's iwwer dér Schtumbe / Fallt's Bubbli nunner!, amelyben az utolsó szót, mikor a Baba leesik, a nunner-t, már nem énekelte, hanem mondta, olyan komor-ünnepélyesen, hogy neki mindig nevetnie kellett.

-- Nekem ugyan mi hasznom, Nelson? -- kérdi Melanie őrjítőén, makacsul dallamosán.

-Az élvezet -- mondja ő. -- A veszélytelen élvezet, amit annyira szeretsz. Hogy uralkodhatsz rajtam, többé-kevésbé. Hogy bűvölheted az öregeket.

A lány hangja megenyhül, s most inkább szomorú. -- Azt hiszem, ebből már kezd elegem lenni. Lehet, hogy túl sokat beszélgettem a nagyanyáddal.

154

-- Lehet. -- Ahogy ott áll, most úgy érzi, valamicskét megint ő van előnyben. Ez itt az ő otthona, az ő városa, az ő öröksége. Melanie csak jöttment.

-- Pedig kedveltem -- mondja Melanie furcsamód múlt időben. -- Mindig is vonzódtam az öregekhez.

-- Az biztos, hogy több esze van, mint anyának és apának együttvéve.

-- Mit akarsz, mit írjak Prúnak?

-- Fogalmam sincs. -- Válla megreszket a dzsekiben, mintha a szűk kis kabát rázná; érzi, hogy tekintete párás, lélegzete is felforrósodik. Azok a fehér borítékok, a fehér bukósisak, a hasa fehére. Ha levegőben van az ember, kitárul alatta a roppant űr, de nincs ebben semmi fenyegető, a heveder szorosan tartja, a fák a füves lesiklópálya és a meredek rétek szegélyén eltörpülnek, lemaradoznak, a nagy nylonszárny híven engedelmeskedik az akaratának. -- írd meg, hogy várjon.

Melanie erre azt feleli: -- Vár, Nelson, de örökké ő se tud várni. Már látszik. Én se maradhatok már soká. Mielőtt visszamennék a Kentre, még anyámat is meg kell látogatnom.

Egyszerre minden megint olyan bonyolult, mintha a szó szoros értelmében egy nagy gubanc volna a szája előtt, úgy érzi, lélegzetet vennie is nehezére esik. -- Nekem meg oda kell érnem a Hanyattba, mielőtt még mindenki elmenne.

-Jaj, menj. Menj csak. De holnap reggel szeretném, ha segítenél kitakarítani. Vasárnap itthon lesznek, s te még gyomlálni se gyomláltál és a füvet se nyírtad meg.

Ahogy Springer mama kényelmes öreg Newportjában Harry fölfelé hajt a Jackson Streeten, az első, amit a Joseph Street sarkáról megpillant, a ház előtt parkoló, vadonatújnak tetsző s ráadásul frissen mosott paradicsomvörös Corona. Szóval megcsinálták végre. Rendes a kölyöktől, hogy megmosatta. Sőt szeretetre vall. Hirtelen felbuzduló szégyenkezése, hogy olyan rosszhiszemű volt Nelsonnal szemben, egyre gyorsuló ellenáramlattal vegyül az örömébe, hogy végre megint itt van Mount Judge-ban, az augusztus végi vasárnap ragyogásában, hogy a levegő kiégettfű-szagú, mint a futballpályán, hogy a juharfák épp aranyszínt készülnek ölteni. A ház előtt a gyepet kurtára nyírták, még azon a képtelen kis darabon is, az azáleák közén, meg a gyalogjáró és az utcai járda közt azon a keskeny

155

csíkon, ahol feltörnek a gyökerek, s csak kézi fűnyíró ollót lehet használni. Harry tudja, az olló mennyire töri a tenyeret. Mikor Nelson kijön a verandára, s onnét le az utcára, hogy segítsen behordani a csomagokat, Harry kezet szorít vele. Arra gondol, hogy megcsókolja, de elriasztja tőle a kezdődő grimasz a fiú arcán; a keresztül-kasul köszöngetés közben befullad, megzavarodik az indíttatása, hogy különösen kedves legyen hozzá. Janice megöleli Nelsont és, valamivel kevésbé melegen, Melanie-t is. Springer mama, az autóúttól felhevülve, hagyja, hogy mindkét fiatal arcon csókolja. Kiöltözött mind a kettő. Melanie barackszín vászonkosztümöt visel, amit Harry még sose látott rajta, Nelsonon meg sötét műselyem öltöny van, amiről Harry biztosan tudja, hogy új, mert ilyen eddig nem volt neki. Üzletemberhez illő viselet. Megindító, hogy így mennyivel rendesebben hat; abban, ahogy a gyerek jól fésült fejét félrehajtja, apja döbbenten véli fölfedezni a halott Fred Springert, a mestersvindlert.

Melanie valahogy magasabb, mint ahogy emlékszik rá: a magas sarok teszi. Lelkesen turbékolja: -- Elmentünk a templomba -- itt Springer mamához fordul. -- Mikor telefonáltál, azt mondtad, hogy megpróbálsz odaérni az istentiszteletre, s gondoltuk, ha sikerül, szerzünk neked egy kis meglepetést.

-- Melanie, képtelen voltam őket idejében kiverni az ágyból -- mondja Bessie. -- Ott fenn úgy éltek, akár a galambok.

-- A hegyi levegő hatása, nem tehettünk róla -- mondja Nyúl, s kezébe nyom Nelsonnak egy vászonzsákra való szennyes lepedőt. -- Én ott állítólag szabadságon voltam, eszem ágában sem volt hát, hogy épp az utolsó nap keljek fel hajnalban, csak hogy a mama idejében beérjen és a szemét meresztgethesse arra a buzira.

-- Nem is kelt olyan buzi benyomást, Apa. Minden pap így beszél.

-- Sőt, én elég radikálisnak láttam -- mondja Melanie. -- Azt fejtegette, hogyan mehetnek át a gazdagok a teve fokán. Harrynek meg azt mondja: -- Mintha lefogyott volna.

-- Fut, mint a bolond -- mondja Janice.

-- Meg attól is, hogy nem kellett mindennap vendéglőben ebédelnem -- magyarázza Harry. -- Ott annyit adnak, hogy az már disznóság.

156

-- Mama, vigyázz a járdaszegéllyel! -- szól rá élesen Janice.

-- Adjam a karomat?

-- Harminc éve győzködöm ezzel a járdával, nem szükséges közölnöd, hogy itt van.

-- Nelson, segítsd fel Nammamát a lépcsőn -- utasítja mégis Janice a fiát.

-- Nagyszerűen néz ki a Corona -- mondja Harry a fiúnak.

-- Szebb, mint új korában. -- Bár gyanítja, hogy a kormánya, ha nem is sokat, de bosszantóan félrehúz most is.

-- Eleget jártam a nyakukra, Apa. Manny örökké csak halogatta, merthogy a tied, és te úgyse vagy itthon. De megmondtam neki, hogy mire hazajöttök, ragaszkodom hozzá, hogy elkészüljön, és pont.

-- Aki fizet, azé az elsőség -- szögezi le Harry; valahogy úgy érzi, meg kell védenie a szerviz főnökét.

-Manny tökhülye -- kiált vissza a válla fölött a gyerek, ahogy a nagymamát és a vászonzsákot átkormányozza az ajtón, a karéjos homályos üveg világitóablak alatt, amelyen ólomba foglalt lombkoszorú övezi a 89-es számot.

Harry kofferokkal a két kezében követi őket. A ház már elhalványult az emlékezetében. -- Ó -- sóhajt föl lihegve --, mint egy kitaposott öreg cipő.

Springer mama kötelességtudóan megcsodálja a tisztaságot, a tálalón és az ebédlőasztalon a vázákban takarosán elrendezett kerti virágot, a kiporszívózott szőnyegeket, az álmos-szürke heverőn s a hozzá illő fotel karján és támláján a kézimunkát. Megérinti a rojtos zseníliát: -- Ezek se voltak még ilyen szépek, azóta, hogy Fred összeveszett a takarítónőnkkel, az öreg Elsie Lorddal, és kénytelenek voltunk felmondani neki.

Melanie magyaráz: -- Ha az ember nedves kefét használ és egy icipici szőnyegtisztítót...

-- Melanie, te aztán tudod, mi a munka -- mondja Harry. Nagy kár, hogy nem születtél férfinak. -- Ez gorombábban hangzik, mint akarta, de mikor belépett a házba, valami hirtelen támadt kis bosszúság kibillentette az egyensúlyából. Az ő háza, és mégsem az övé. Ez a lépcső, ezek a vickek-vackok. Mint egy albérlő, úgy él itt; mint egy atlétatrikós öreg szeszkazán albérlő, aki sose tud annyira kijózanodni, hogy elköltözzék. Még Ruthnak is megvan a maga helye. Vajon mivel

157

foglalkozhat most az a kerek arcú lány, kint azon a gyomos telken, a hámló zöld ajtajú homokkő házban?

Springer mama beleszimatol a levegőbe. -- De kellemes szag van -- mondja. -- Biztos a szőnyegtisztítóé, amit használtál.

Nelson ott áll Harry könyökénél, közelebb, mint szokott. Apa, ha már munkáról beszélünk, van valami, amit szeretnék megmutatni neked.

-- Addig ne, semmit, amíg ezeket föl nem viszem. Döbbenetes, hogy mennyi vacakra van szüksége az embernek ahhoz, hogy mezítláb mászkáljon a Poconokban.

Janice kicsapja a konyhaajtót, kívülről befelé jövet. -- Harry, látnod kell a kertet, olyan gyönyörűen ki van gyomlálva! A saláta a térdemig ér, a karalábé ó-riási.

Harry azt mondja a fiataloknak: -- Éppenséggel ehettetek volna ti is, a karalábé fás lesz, ha túl nagyra nő.

-- Egyébként is ízetlen, Apa -- mondja Nelson.

-Mhm. Azt hiszem, senki se szereti, csak én. -- Szeret torkoskodni, azért is hízott el. Amíg föl nem nőtt, mindig lukas volt és fájt valamelyik foga, de most, hogy az őrlőfogain korona van, az evés az ő számára talán túlságosan is nagy élvezet. Nincs többé sajgó fog, csak örök életű arany.

-- Karalábé -- jegyzi meg álmatagon Melanie. -- Gondolkodtam, hogy melyik is lehet az; Nelson mindig azt mondta, hogy az répa. A karalábéban sok a C-vitamin.

-- Hát a Crépe-ék jól főznek-e még? -- kérdi Harry Melanie-t, hogy az előbbi megjegyzését, miszerint férfinak kellett volna születnie, helyrehozza. Bár lehet, hogy fején találta a szöget; lehet, hogy ebben a lányban épp a férfiember uralkodhatnékja változott át túlzott kedveskedéssé.

-- Jól. Beadtam nekik a felmondásomat, s most a többi pincérlány búcsúpartit akar rendezni nekem.

Nelson megszólal: -- Melanie-ból társasági hölgy lett, Apa. Azóta, hogy itt kettesben maradtunk, alig láttam. A cimboráddal, Charlie Stavrosszal jár, ma délután is eljön éne.

Te szegény kis gyámoltalan, gondolja Nyúl. Miért áll ilyen közel hozzá ez a fiú? Hallja a szorongó lélegzetvételét.

-Elvisz Valley Forge-ba -- magyarázza csillogó szemmel Melanie, de hogy e szemek csillogása miféle huncutságot rejteget, azt Nyúl talán soha meg nem tudja. A lány elhúzza a csíkot: ravasz kis teremtés. -- Nemsokára elmegyek Pennsylva-

158

niából, s tulajdonképpen semmit nem láttam belőle, de Charlie volt olyan kedves, és elvitt ide-oda. A múlt hét végén elmentünk a mennonita vidékre, s láttuk azt a sok lovaskocsit meg mindent.

-- Leverő látvány, mi? -- kérdi Harry, s folytatja. -- Azok a mennoniták aljas gazemberek -- aljasok a gyerekeikhez, az állataikhoz, egymáshoz.

-- Apa...

-Ha már olyan messzire elmentek, mint Valley Forge, akkor éppenséggel megnézhetnétek a Szabadság-harangot is, hogy megvan-e még a repedés rajta.

-- Nem biztos, hogy vasárnap is nyitva van.

-- Augusztusban mindenképpen érdemes volna megnézned Philadelphiát. A hitvány emberek egyetlen óriási mocsara. Ott lenn egy füttyre bármikor elvágják a torkodat.

-- Melanie, szomorúan hallom, hogy elmégy -- szól közbe nyájasan Janice. Harryt néha csodálkozásra készteti, hogy Janice így érett korára milyen nyájas tud lenni. Ha visszagondol rá, ő is, Janice is ugyancsak faragatlan volt -- mogorva két kölyök, aki nem tud viselkedni. Viselkedni aztán végleg nem. Egy kis pénzmag csodát művel.

-- Óóó -- mondja nyári vendégük --, muszáj meglátogatnom a családomat. Márminthogy anyámat és a nővéreimet, Carmelben. Azt nem tudom, hogy végül apámhoz is fölmegyek-e, ő már olyan idegen lett. Aztán vissza a college-ba. Nagyszerű volt itt, itt mindenki olyan kedves hozzám. Pedig még csak nem is ismertek.

-- Nem probléma -- mondja Harry, s arra gondol, vajon a lány nővéreinek is ilyen-e a szeme és ilyen piros-e az ajka. Magad tartottad el magad; a saját pénzeden éltél. -- Sántít, sántít. Soha nem tud úgy szólni hozzá, ahogy kéne.

-- Tudom, Mamának nagyon fogsz hiányozni -- mondja Janice, s mindjárt át is kiált: -- Igaz, Mama?

De Springer mama épp a porcelánt veszi számba a vitrinben, hogy nem loptak-e el valamit, s úgy látszik, nem hallja.

Harry váratlanul megkérdi Nelsont: -- Szóval mi az, amit olyan sürgősen meg akarsz mutatni nekem?

-- Odaát van a telepen -- mondja a fiú. -- Gondoltam, ha majd megjöttök, átmehetnénk.

-- De valamit talán ehetem előbb? Alig reggeliztem, folyton

159

csak az ment, hogy oda kell érnünk a templomba. Épp hogy csak bekaptam két diós puszedlit, amit meghagytak a hangyák. -- Fáj a gyomra, ha csak rá gondol.

-Nem hiszem, hogy volna idehaza valami ennivaló mondja Janice.

-- Van egy kis búzacsira meg joghurt a frizsiderben, a mélyhűtőben meg kínai zöldség -- kínálja Melanie.

-- Nekem nincs étvágyam -- nyilatkoztatja ki Springer mama. -- És szeretném végre kipróbálni a saját ágyamat. Minden túlzás nélkül, nem hiszem, hogy odafönt egyszer is többet aludtam volna egyvégtében, mint három órát. Mindig hallottam a mosómedvéket.

-- Az fáj neki, hogy nem volt a templomban -- mondja Nyúl a többieknek. Csapdába ejti ez a nagy felhajtás a hazaérkezésük körül. Valamiféle feszültséget érez, ami korábban nem volt. Az ember sohasem ugyanoda tér vissza. Még elgondolni is rossz, hogy a halottak visszatérnek. Feltámadáskor. Kimegy a kertbe a konyhán át, s amúgy nyersen megeszik egy karalábét, kézzel hantja le a leveleit, s fogával a ropogós gumó héját. A férfias nők az utcában, följebb, megint kalapálnak -- vajon mit építhetnek? Hogy is szólt annak idején az a vers? Ó, lelkem, építs méltóbb micsodát. Lötty Bingaman bezzeg tudná, már hadonászna kezével a levegőben. Pompás a levegő. Színtelenebb a dél, mint a korábbiak, a nyár kezd hamvába halni. A fák júniusi lángzöldje is kifakult, és, ha odafigyel az ember, a zenei aláfestés, a bogárzümmögés is szüntelen fás csikorgássá aszott. A saláta megnyúlt, fölmagzott, a bab elszáradt, a sárgarépa, amit a földből kihúz, bunkós, mint a kövér ember fütyköse, minden életereje fölfelé törekszik, a zöldjébe. Közben odabenn a konyhán Janice talált némi még agyon nem száradt szalámit, ami ehető, s készített néhány szendvicset, neki meg Nelsonnak. Ez a kirándulás a telepre, úgy látszik, elkerülhetetlen, pedig Harry azt remélte, hogy átmegy a klubba délután, s megnézi, a bandának hiányzott-e. Szinte látja őket, együtt, a reszketeg fényű, klóros vizű medence partján, hahotáznak, Buddy és az ügyeletes cicababája. Harrisonék, a rókaképű öreg Webb és a kis Cindyje. A fekete fenekű, bébilábú kis-Cindy. Valóságos emberek, nem árnyak Springer mama sötét házának zugaiban. Charlie Stavros dudál a ház előtt, de nem jön be. Zavarban van, s lehet is, a gyermekrabló.

160

Harry Janice-re pillant, hogy lássa, hogyan fogadja a bejárati ajtó csapódását. Szeme se rezdül. A nők kemények. Megkérdezi tőle: -- És te mit szándékszol csinálni délután?

-Arra gondoltam, hogy majd rendbe hozom a házat, de Melanie, úgy látszik, mindent megcsinált. Lehet, hogy átmegyek a klubba, hátha egy párosba beszállhatok. Ha nem, úszni akkor is úszhatom. -- Úszott az Óraüveg-tavon is, és ami igaz, az igaz, derékban leadott valamit, nyúlánkabb lett, csípőtől egészen a melle tájékáig. Fiatalasszonynak is elmegy, gondolja néha, s meglepődik, hogy ők ketten mégiscsak összejátszanak a régi vér és a sötét idegenek e ködös világában.

-- Ehhez mit szólsz, Charlie-hoz és Melanie-hoz? -- kérdi. Janice vállat von, Charlie-t utánozza. -- Már mit szólnék?

Erőt ad neki. Az ember csak egyszer él. Azt mondják.

-- Akkor menj csak át, mi meg Nellie-vel utánad megyünk, ha megnéztem azt a valamit, amit a kölyök annyira meg akar mutatni.

Nelson bejön a konyhába, szája nyitva, a szeme gyanakvó.

Janice megkérdi: -- És mi volna, ha én is veletek mennék a telepre, onnét meg hármasban elmehetnénk a klubba, s még benzint is spórolnánk, mert egy kocsival megyünk?

-Anya, ez üzleti ügy -- tiltakozik Nelson, s az arca úgy elkomorodik, hogy mindketten látják, jobb, ha a kedvére tesznek. Szürke öltönyében különösen érzékenynek látszik, akár a szokatlan ruhába öltöztetett kisgyerek egy olyan ceremónián, amiből semmit nem ért.

így hát Nelson és Harry, aki egy hónapja először ül a Corona volánjához, besorol a vasárnapi forgalomba; mint a tenyerüket, úgy ismerik mindketten az utat, le a Joseph Streetről a Jacksonra, onnan a Centralre, majd körül a hegy alján. -- Mintha egy kicsit más volna a kocsi, nem? -- kérdi Harry. Ez rossz kezdet; igyekszik el is boronálni: -- Persze, egy kocsi sosem ugyanaz, ha csattant.

Nelson megsértődik. -- Csak behorpadt, ráadásul nem is az elején, s ha volna valami különbség, azt csak ott erezhetnéd.

Harry visszatartja a lélegzetét, s enged: -- Valószínűleg csak képzelődöm.

Maguk mögött hagyják a völgyhídról nyíló kilátást, majd a bevásárlóközpontot, ahol a négytermes mozikombinát homlokzatán most az áll, hogy AGATHA -- MANHATTANI

161

NEHÉZFIÚK- AMITYVILLE RÉME. Nelson megkérdezi: -- Te olvastad a könyvet, Apa?

-- Miféle könyvet?

-- Hát az Amityville rémé-t. A srácok a college-bán kézről kézre adták.

A srácok a Kenten. Szerencsés tökfilkók. És ő vajon mit ért volna vele, ha tanul? Ma edző lehetne egy college-bán. Valami kísértetjárta házról szól, nem?

-A satanizmusról, Apa. Arról, hogy a ház egy korábbi lakója fölidézte a Sátánt, s az nem akar el takarodni. Egy egészen közönséges házból, a Long Islanden.

-- Te hiszel ebben a marhaságban?

-- Hát... nehéz nem figyelembe venni a bizonyítékokat.

Nyúl felmordul. Gerinctelen nemzedék, semmi jellemszilárdság, semmi, amiből kiindulva határozott különbséget tudnának tenni a kísértetek és a tények között. Satanizmus, marihuána, narkotikumok, vegetarianizmus. Szánalmas. Mindent tálcán nyújtanak elébük, és azt hiszik, az élet egyetlen nagy tévéjáték, csupa kísértettel a főszerepben.

Nelson olvas a gondolataiban és visszavág: -- Nos, ti meg azt a marhaságot hiszitek el, amit a templomban beszélnek, az pedig igazán beteg dolog. Az nem igaz, azt látnod kellett volna ma, kiosztották az ostyát, és az a sok ember mind eltakarta a száját és komoly képet vágott, úgy jött vissza az oltárrácstól. Mint a néprajzkönyvben.

-- De attól legalább jobban érzik magukat az olyan emberek, mint a nagyanyád -- mondja Harry. -- És ugyan ki az, aki az Amityville rémé-tői jobban érzi magát?

-Az nem arra való, az olyasmi, ami megtörtént. A lakók nem is akarták, egyszerűen csak megtörtént. -- Emelt hangjából ítélve a kölyök jobban sarokba szorítva érzi magát, mint ahogy Nyúl szeretné. Neki esze ágában sem volt soha elgondolkodnia a láthatatlanon, valahányszor egy lépést tett ebben az irányban, abba mindig belehalt valaki.

Apa és fia a csöndben a Cityview Drive-on kanyarog, a nagyon is magasra nőtt fák közt hol itt, hol ott bukkan elő a virágcserépszínű város, amelynek egymást derékszögben keresztező utcáit német munkások építették egy angol földmérő terve alapján, azokat az utcákat, ahol most polyákok, chicanók és feketék szoronganak, és hallgatják a falon át egymás tévéjét,

162

egymás csecsemőinek sírását s egymás megcsúfolt szombat estéit. Ravasz dolog ilyenkor autót vezetni, a sok bicikli meg moped közt, s ami a legrosszabb, kerülgetni a beszívott görkorcsolyázókat, akik kocogónadrágban, fejükön a fülhallgatóval tisztára olyanok, mintha mind ámokfutó bokszbajnokok volnának, és úgy rohangásznak, mintha az övék volna az utca. A Corona végigmegy a Locust Streeten, ahol az orvosok és ügyvédek húzódnak be árnyas kertek mélyén épült hosszú, vörös téglás családi házaikba, amelyek mögött támfalak és borókabokrok küzdenek a megcsúszni készülő domboldal ellen, majd jobb kéz felől maga mögött hagyja a Breweri Középiskolát, amit ő kölyökkorában valóságos kastélynak nézett; a tornatermek és öltözők végeláthatatlan sorát, maga is alig merte elhinni, hogy ilyesmi valóban létezik, ha nagy ritkán idetévedt, olyankor, ha a Mount Judge csapata a Brewer ifiválogatottjával játszott, többnyire csak edzőmérkőzést (a vendégcsapat edzett, őrajtuk). Arra gondol, ezt éppenséggel elmondhatná Nelsonnak, de tudja, hogy a kölyök utálja, ha ő sportoló korára emlékezik. A breweri srácok, idézi fel magában némán, aljasok voltak, még a szájuk is valahogy mocskosnak látszott, mintha mindig málnanyalókát nyaltak volna. A lányok lefeküdtek akárkivel, s az igazán romlottak még szívtak is valamit, amit akkoriban „mari"-nak hívtak. Manapság persze az elnökök kölykei, a Ford fiú, meg ki tudja, talán a Carter gyerek is, keresztül-kasul összefekszenek és szívják a marihuánát. Haladás. Most látja csak, hogy ő valahogy a világnak egy biztonságos zugában nőtt fel, ahogy azt Melanie mondta, olyan helyen, amilyet az ember a folyóparton lát, ahol a gallyak visszafelé sodródnak és összegyűlnek az iszapos partszegélyen.

Ahogy a kocsi nekilendül az Eisenhower sugárút meredek részén, Nelson megtöri a csöndet és megkérdezi: -- Te valamikor itt laktál valamelyik mellékutcában, nem?

-- Mhm. Egy nyáron. Néhány hónapig, időtlen időkkel ezelőtt. Tudod, akkor épp volt valami problémánk anyáddal. Miért kérded?

-- Csak eszembe jutott. Mint ahogy az ember néha úgy érzi, járt már valahol, ha máskor nem, hát álmában. Ha nagyon hiányoztál nekem, Anya berakott a kocsiba, idejöttünk, s néz-

163

tűk az egyik házat, nem tudom, melyiket, hátha kijössz. Egyenház volt, s én mindet egyformának láttam.

-- És én? Kijöttem?

-Erre már nem emlékszem. Az egészből nem sokra, csak arra, hogy itt voltam a kocsiban, és Anya hozott valami édességet, hogy örüljek neki, és arra, hogy ő sírva fakadt.

-Uramisten, de sajnálom. Nem tudtam, hogy idehozott téged.

-- Lehet, hogy csak egyszer. Én persze úgy érzem, többször is. És arra is emlékszem, hogy ő olyan nagy volt.

Az Eisenhower lejtése megszűnik, és egy szó megjegyzés nélkül hagyják maguk mögött az 1204-es házat, ahova Janice, évekkel később, Charlie Stavrosszal szökött, s ahova Nelson biciklivel járt át, hogy az ablakra fölbámuljon. A gyermek akkoriban teljesen meg volt veszve egy kempingkerékpárért, s Harry most azt kívánja, bár vett volna neki. A bicikli már biztos, hogy ócskavas volna, de a jó érzés talán még ma is élne. Fura dolog ez, az érzésekkel, mintha egy szempillantás alatt keletkeznének és múlnának el, pedig a fémnél is tartósabbak.

Tovább, az elhagyott rendező pályaudvarok mellett, át a gyárnegyeden, aztán balra a Harmadikon, majd jobbra az alsó Weiserre, el az ablaktalan Schoenbaum Temetésrendező mellett, majd át a hídon. A közlekedők zömét ma öreg hölgyek alkotják, akik a templom után kötelességszerűen megörvendeztették magukat egy vendéglői ebéddel, s most hazafelé vánszorognak, meg azok a máris besörözött kölykökkel zsúfolt kocsik, amelyek Brewerből délre tartanak, a stadionból, ahol ma a Blasték játszanak. Rátérnek a 11 l-es útra. DISCO. ÜZEMANYAG-TAKARÉKOSSÁG. Elfelejtették bekapcsolni a rádiót, annyira lekötötte a figyelmüket a feszültség kettőjük között. Harry megköszörüli a torkát és megszólal: Szóval Melanie visszamenni készül a college-ba. Bizonyára te is.

Csönd. A college témája forró, túlságosan forró ahhoz, hogy érinteni lehetne. Azt kellett volna megkérdeznie, hogy mit tanult a telepen. SPRINGER MOTORS. Behajtanak. Harry három hete nem látta már, a házban meg mintha megromlott volna a levegő. A Caprice, amivel akkor járt, mialatt a Coronát javították, most nincs itt, bizonyára eladták már. Hat új édes meg savanyú színű Corolla sorakozik az út szélén. Harry

164

képtelen teljesen megbékélni vele, hogy milyen kicsinek látszik a kerekük, akár a gyerektriciklié, az amerikai kocsikéhoz viszonyítva, amelyek közt ő felnőtt. A szakmát mégis ezek tartják életben: vásárolj olcsón, a legtöbb ember még most is szegény, ezzel szembe kell nézni. Az ember semmiért nem kap valamit, de a remény örökké virágzik. Kocsijai mint az olvadó cukorka pici tengere nevűinek a napon. Minthogy vasárnap van, Harry közvetlenül a sövény mellé áll be, mely ott küszködik a létért a bejárattól egészen a telekhatárig, elöl, s összegyűjt a tövén minden csomagolóanyagot és papírszalvétát, amit a szél Kajaszekérből a 11 l-esen át ide fúj. A bemutatóterem ablakára ráférne már egy újabb mosás. A bal oldali ablak felső felét teljesen betölti az a papírtranszparens az új tévékampány jelszavával: Ó, MICSODA ÉRZÉS! A teremben két új Celica, az egyik fekete, oldalán sárga csíkkal, a másik kék, fehér csíkkal. Az Ó, MICSODA ÉRZÉS!-plakát alatt, amelyen egy csupa mosoly kurva lubickol türkizkék vizű medencében, s a háttérben az Alpok vagy a Sziklás-hegység látszik, valami egészen más lapul meg, egy alacsony építésű csótányforma kiskocsi. De nem TOYOTA. Harrynek nincs kulcsa; Nelson a magáéval engedi be a kettős üvegajtón. Az idegen autó egy TR-6-os leereszthető fedelű sportkocsi, amit ugyan kisubickoltak eladásra, de nem lehet nem látni rajta, hogy ugyancsak megviselt; szélvédője homályos a rengeteg megtett mérföld számtalan karcolásától, a lökésgátlón ott a behorpadt és kiegyengetett fém enyhe fodra. -- Hát ez meg mi a fene? kérdi Harry, a betolakodott kocsi viszonylag alacsony tetejének magasan fölébe tornyosulva.

-Apa, emlékszel az ötletemre, amiről beszéltem neked, hogy árusítsunk sportkocsikat is. Komolyan, most, hogy már szinte senki nem gyárt ilyet, még a Jaguár is fölhagyott vele, biztos, hogy egyre följebb megy az áruk. Ezért is ötezer-ötöt kérünk, s máris majdnem volt rá két vevő.

-Ha ennyit megér, akkor miért akart tőle a tulajdonosa megszabadulni? Mennyi csereösszeget számítottál érte?

-- Hát... nem éppen csereüzlet volt...

-- Akkor, éppen, mi volt?

-- Megvettük... -- Megvettétek?

- Billy Fosnacht egy barátjának a testvére hozzáment egy

165

palihoz, aki Alaszkába költözik át. A TR egyébként kitűnő állapotban van, Manny alaposan megnézte.

-- És Manny meg Charlie hagyta, hogy ezt megvedd?

-- Már miért ne hagyták volna? Charlie elmondta, hogy ő meg az öreg Springer miféle bolondságokat műveltek, kitömött állatokat árusítottak, és narancsot, ládaszám, meg azokról az árverésekről is mesélt, estélyi ruhás lányokkal, ahol a legtöbbet ígérő akkor is megkapta a kocsit, ha csak öt dollárt adott érte... azok az ürgék jártak oda, a kocsirodeókról...

-- Azok a régi jó idők voltak. Ezek meg az új rossz idők. Az emberek most azért járnak ide, mert Toyotát keresnek, és nem valami szar brit sportkocsit...

-- De majd ha lesz nevünk, azért is bejönnek.

-- Van nekünk nevünk, Springer Motors, Toyota-képviselet és használtkocsi-eladás. Erről ismernek minket, és ezért jönnek be hozzánk. -- Hallja, hogy hangja megfeszül, érzi, hogy kezd meggyűlni benne ugyanaz a jóleső harag, ami a kosárlabda-mérkőzéseken, amikor az ellenfél tíz ponttal vezet a játékidő utolsó öt percében, és már a kelleténél többet könyököltek a bordáid közé, de egyszerre csak kilazul minden izmod, és mintha valami felemelne, és tudod, hogy csak hinned kell és nincs lehetetlen. Megpróbálja fékezni magát, hisz ez a gyerek itt érzékeny és a fia is. Igen, a telep viszont az övé. -- Nem emlékszem, hogy a sportkocsikkal kapcsolatban bármit is megbeszéltünk volna.

-- Egy este, Apa, a nappaliban ültünk, mi ketten, csakhogy neked akkor éppen a Corona fájt, és másra terelted a szót.

-- És Charlie igazán zöld utat adott neked?

-- Igen; valahogy vállat vont rá. Most, hogy te nem voltál itthon, rámaradtak az új kocsik, és az egész szállítmány korábban jött...

-- Mhm. Értem. Nyelje a port az, aki kiáll az útra.

-- .. .és különben is, Charlie nem a főnököm. Egyenrangúak vagyunk. Megmondtam neki, hogy Nammama jónak tartotta az ötletet.

-- Ó. Szóval Springer mamának is beszéltél róla?

-- Hát, ha nem is épp most, hisz el volt veled meg Anyával, de azt tudom, hogy be akar dugni a telepre, hogy mind a három nemzedék... meg más ilyen zöldségek...

Harry rábólint. Anyósa fedezni fogja a kölyköt, mindketten

166

fekete szemű Springerek. -- O. K., semmi vész. Mit fizettél ezért az öreg ládáért?

-- Négyezer-kilencszázat kért, de lealkudtam négyezerkettőre.

-- Uramisten. Az jóval több, mint az árjegyzéki ára. Nem nézted meg a könyvet? Tudod, hogy milyen könyvről beszélek?

-- Már hogyne ismerném azt a francos könyvet, de a sportkocsik ára nem igazodik a könyvhöz, azok régiségnek számítanak, olyan kevés van belőlük, és nem is lesz már több. Ezt hívják muzeális értéknek.

-Tehát négyezer-kettőt fizettél egy 76-os TR-ért, ami újonnan hat volt. Hány mérföld van benne?

-- Lány vezette, azok nem hajszolják agyon a kocsit.

-- Lánya válogatja. Láttam én már repeszteni az országúton cicababát. Hány mérföldet mondtál?

-- Hát, azt nehéz megmondani; az ürge, aki most Alaszkába megy, megpróbált valamit igazítani a műszerfal alatt, de azt hiszem, nem tudta, melyik a...

-Jaj, fiam. Mindegy; majd meglátjuk, el tudjuk-e sózni tömegárunak, és átírjuk a tapasztalat számlájára. Majd fölhívom holnap a városban Hornbergert, ő még foglalkozik TR-rel és MG -vei, talán átveszi tőlünk, szívességből.

Harry most döbben rá, hogy miért bántja Nelson hajviselete: a gyerek elemista korára emlékezteti, mielőtt még azok a kései hatvanas évek mindenbe beleköptek volna. Nelson akkor még nem tudta, milyen dugó marad, s szeretett volna olyan baseball-csatár lenni, mint Jim Running, s egész nyáron baseball-sapkát hordott, ami a haját még szorosabban nyalta a fejére csontos, mosolytalan, szeplős képe fölött. Most a nyakkendő meg az öltöny, akárcsak annak idején a baseball-sapka, mintha a füstbe ment remények kosztümje volna. Nelson szeme megfényesedik, mindjárt sírva fakad. -- Hogy kiadjuk a kezünkből ráfizetéssel? Apa, én tudom, hogy el tudjuk adni, s keresünk rajta ezret. És van még kettő.

-- Mét két TR?

-- Két sportkocsi, hátul. -- A gyerek már fél, arca olyan fehér, hogy a szemhéja, a fülcimpája rózsaszínnek látszik. Fél Harry is, ebből már elege van, de a dolog megy tovább a maga útján, a gyerek meg akarja mutatni neki, s ő kénytelen reagálni rá.

167

Végigmennek a folyosón, az Alkatrészraktár mellett, Nelson elöl, s levesz két kulcskarikát a fém ajtókeret szomszédságában a falra erősített kulcstábláról, benyitnak a garázs nagy, üres, és vasárnap oly néma termébe, ebbe a csupasz gerendás bálterembe, a kellemesen meleg kenőzsír és disszugázszagba. Nelson kikapcsolja a riasztócsengőt és nekiveselkedik a hátsó kapu reteszkarjának. Újra levegő. Brewer messze a folyón túl, a domborművű betonsas a magas bírósági épület tetejéről a gyomtenger, bogáncs és szamárkóró fölött bekandikál a telep ritkán látogatott végébe. Ez a hátsó térség nagyobb, mint kéne, s Nyulat valahogy mindig Paraguayra emlékezteti. Az aszfalt közepén, mint két kis sziget, két kihalt amerikai sportkocsi gubbaszt; egy 72-es Mercury Cougar, viharvert fedele vajszinű, kocsiszekrénye meg az az átható, sápadt tajtékszín, amit Nílus-zöldnek hívnak, mellette egy 74-es Oldsmobile Delta 88 Royale, bíborvörös, mint a nők lakkozott körme a kémfilmek korában. Derék két öreg hajó, ismeri be magában Harry; rengeteg kifeszített bádog és ásatag áramvonalas csicsa, benyomod az öreg gázpedált tökig és neki egyenest a Főutcán a nappali égen sápadozó holdnak. Megkérdezi: -- Ezek bizományban vannak itt, ugye? Úgy értem, eddig még nem fizettél értük? -- Érzi, hogy most sem ezt kellett volna mondania.

-- Meg vannak véve, Apa. A mienk.

-- Az enyém?

-- Nem a tied, hanem a vállalaté.

-- És hogy az ördögbe tudtad kifizetni?

-- Mi az, hogy hogy az ördögbe? Szóltam Mildred Kroustnak, hogy állítsa ki a csekket, Charlie pedig megmondta Mildrednek, hogy O. K.

-- Charlie azt mondta, O. K.?

-Azt hitte, hogy ebben mindannyian egyetértünk. Apa, szállj le rólam. Nem olyan nagy ügy. Végül is ezért vagyunk itt, nem? Hogy kocsikat vegyünk és adjunk el nyereséggel.

-- De nem ilyen elmebajos kocsikat. Mennyit fizettél értük?

-- Fogadni mernék, hogy a Mercuryn legalább hatszázat, hétszázat keresünk, az Oldson meg még többet. Apa, te olyan kukacos vagy. Ez csak pénz. Talán nem azt vártad tőlem, hogy amíg ti nem vagytok itthon, én valami felelős munkát végzek?

-- Mennyit fizettél?

-- Már nem is tudom pontosan. A Cougar úgy kétezer volt,

168

a Royale-ért meg Billy egy ismerősének, egy Pottsville környéki autókereskedőnek, merthogy az övé volt, de én úgy gondoltam, jó, ha választékunk van, azt hiszem, talán kettőötöt ha kifizettem.

-- Kettőezer-ötszáz dollárt.

Már az is, hogy lassan elismétli az összeget, jólesik, valahogy kegyetlenül jólesik. Amivel eddig Nelsonnak tartozott, azt most mind visszafizeti. Megint kezdi: -- Kettőezer-ötszáz jó amerikai...

A gyerek szinte sikítja: -- Megtérül, isten bizony! Ez olyan, mint egy műkincs, ez aranyat ér! Nem veszíthetsz rajta, Apa!

Harry nem hagyja abba az összeadást: -- Négyezer-kettőszáz a visszaforgatott órájú kis TR-ért, négyezer-ötszáz a...

A fiú könyörög: -- Szállj már le rólam, majd én elintézem. Már föladtam az újságban egy hirdetést, két héten belül el lesznek adva. Megígérem.

-- Megígéred. Két hét múlva te már a college-bán leszel.

-- Apa. Én ugyan nem. -Nem?

-- Ott akarom hagyni a Kentet, itt akarok maradni és dolgozni. -- A kis arc rémült és vad, olyan sápadt, hogy a szeplők mintha kiülnének a felszínére és úsznának rajta, mint tükrön a foltok.

-Jézusom, csak ez hiányzott -- sóhajt fel Harry.

Nelson döbbenten néz rá. Fölemeli a kocsikulcsokat. Szeme elhomályosodik, alsó ajka megremeg. -- Pedig én arra gondoltam, hogy te is vezethetnéd a Royale-t passzióból.

-- Passzióból -- mondja Harry. -- Tudod te azt, hogy ezek a felpiszkált vén tragacsok mi benzint megesznek? És gondolod, hogy az emberek ma, mikor egy gallon benzin egy dollár, pontosan ilyen nyolchengeres, rossz hatásfokú benzinkazánokra vágynak, csak hogy érezzék a szelet a hajukban? Gyerek, te álomvilágban élsz.

-- Bánják is ők, Apa. Az emberek ma már tesznek a pénzre, úgy is szar az egész. A pénz is szar.

-- Neked, talán, de nekem nem, ezt jobb, ha most mindjárt közlöm. Tehát: nyugalom. Gondolj csak az alkatrészekre. Ezeken a jószágokon holtbiztos, hogy van javítanivaló, hisz évekig jártak velük. Tudod te, hogy a hat-hét éves alkatrész,

169

ha egyáltalán kapni lehet, mibe kerül ma? Ez itt nem luxusüzlet, nem műkereskedés, mi Toyotákat árusítunk. Toyotákat.

A gyerek összezsugorodik e mennydörgés súlya alatt. -- Apa, többé nem veszek ilyet, megígérem. És ezeket is eladom, megígérem.

-- Te ne ígérj nekem semmit. Te azt ígérd meg, hogy nem ütöd bele az orrod az én autóüzletembe, és húzod a csíkot vissza Ohióba. Utálom, hogy ezt éppen én mondjam meg neked, de te egy katasztrófa vagy, Nelson. Ideje már, hogy a talpadra állj, de ne itt.

Azt is utálja, amit mond a kölyöknek, bár ez pontosan az, amit érez. Annyira utálja, hogy hátat fordít a fiúnak, és megpróbál visszamenni a kapun, de az, annak a rendje és módja szerint, bezárult mögöttük. Ő tehát ki van zárva a saját garázsából, és Nelsonnál van a kulcs. Nyúl rázza az ajtógombot, s a keze élével döngeti a vasajtót, sőt ebben az áldatlan közelharcban még a térdével is nekiesik; a fájdalom kitágul, mint egy léggömb és vörösbe vonja a világot, annyira, hogy mikor a közelben begyullad egy motor, e tényt nem hozza kapcsolatba önmagával, mindaddig, amíg a síró gumi és a felbőgő sebesség fémet fémbe nem gyűr. Ez a fekete csikorgás áthasít a vörösön. Nyúl megfordul, s látja, hogy Nelson hátrál, a második menetre. Az apró alkatrészek még csilingelve hullanak. Arra gondol, a gyerek talán öt veszi most célba, hogy hozzákenje az ajtóhoz, és megbénul, de nem ez a helyzet. A Royale megint nekiront a Mercury oldalának, s az két kerekére billen. A halványzöld ütköző berogy, éppen eléggé, hogy a fényszóró szétmenjen, s az üvegfoglalat elszálljon a nap fényébe.

Mikor látja, hogy mindjárt bekövetkezik az ütközés, Harry arra számít, hogy lelassul a mozgás, mint a képernyőn, de nem, a jelenet komikus gyorsasággal játszódik le, mint amikor két kutya összekap, aztán mindjárt meg is gondolja magát. A Royale motorja meghal. A szélvédő szemcsésre repedt üvegén át Nelson arca torz képet nyújt, sírástól eltorzult, kicsire torzult képet. Nyúlban belül, ahogy a káron töpreng, valami pudvás és elfojtott röhöghetnék támad. Az aszfalton kavicsnál apróbb szemű üveg, csillogó törmelék. A széles fémirhákon árnyak, ott, ahova nem ter'eztek árnyat. A fiú kurtára nyírt haja, mint a klozettkefe, zokogva hajtja fejét a kormánykerék-

170

re. A vasárnapi forgalom folyamatos sustorgása az épület túloldaláról. Harry mellkasában a felpezsdülő öröm félszeg buborékai. Ó, micsoda érzés.

Egy héten belül, a klubban, ez mind sztorivá válik, amit ő mesél magamagáról. -- Ötezer dollárt érő fém, krcs. Röhögni lett volna kedvem, de a kölyök, a kocsiban, sírt és végül is ezek az ő szemében az ő kocsijai voltak. El nem tudtam képzelni, mi mást tehetnék, mint hogy odaáll jak az Olds mellé, így. -- És szélesre tárja a karját, a kegyesen ívelő hegy lábánál. -- Ha a kölyök ruganyos léptekkel száll ki, kipukkad a kurázsim. De hát görcsösen zokogva tántorog ki a kocsiból, így aztán megölelhettem. Ilyen közel kétéves kora óta nem éreztem magamhoz. De a dologban a legrohadtabb, hogy végül is igaza volt. Akkor, vasárnap, megjelent a hirdetése a sportkocsikról, és legalább húsz telefont kaptunk. A TR szerdára már elkelt, ötvenöt százasért. Az emberek nem verik többé fogukhoz a garast, inkább kiszórják az ablakon.

-- Mint az arabok -- mondja Webb Murkett.

-- Jézusom, azok az arabok -- mondja Buddy Inglefinger. Nem volna áldás a fejükre egyszerűen atombombát dobni?

-- Láttátok, mit csinált az arany a múlt héten? -- mosolyog Webb. -- Csak mert az arabok elárasztják Európát a dollárjukkal. Büdöset szagolnak.

Buddy megkérdezi: -- És azt láttátok-e a mai újságban, hogy valami vizsgálat Washingtonban bebizonyította, hogy az egész júniusi benzinhiányt a kormány tervelte ki?

-- Ezt már akkor is tudtuk, nem? -- kérdez vissza Webb, s megcsillannak a szemöldöke kimeredő vörös szőrszálai.

Ez a Munka Ünnepét megelőző vasárnap, a klub zártkörű csapatbajnoksága. Az ő négyesük későn indul, így hát, miközben feleségük társaságában a medence partján várakoznak, még ihatnak egyet. Azazhogy nem mindegyikük a felesége társaságában: Buddy Inglefingernek nincsen, csak az a buta pattanásos Joanne-je, akit egész nyáron magával hurcolt, s Janice is azt mondta reggel, hogy templomba megy az édesanyjával, és csak délután néz be, a csapatbajnokságot követő bankettre. Ez különös. Janice jobban kedveli a Röpülő Sast, mint Harry valaha is. De mióta Melanie szerdán elutazott a házból, valami készül. Most, hogy Harry hazajött a Poconok-

171

ból, Charlie kivett két hét szabadságot, s így, hogy Nelson a telepen persona non grata lett, a vezérképviselő nyakig van munkával. Nyár végén mindig felélénkül egy kicsit az üzlet, részint mert már hirdetik az új őszi modelleket, levegőben lóg az áremelés, és a meglévő árukészlet egyszerre olcsónak tetszik, részint mert az infláció egyre súlyosabb és súlyosabb lesz. A szeptember mindig pergamenszáraz ragyogással köszönt be, ami Nyulat kétféleképpen érinti: egyfelől almaillatot érez, krétaporszagot, ami az iskolaév kezdetét, a komoly munka beköszöntét jelzi, másfelől azt, hogy megint följebb lépett egy lépcsőfokkal azon a lépcsőn, amelynek a végén sötétség várja.

Cindy Murkett kihúzódzkodik a medencéből. A száraz nap fönnakad minden egyes vízcsöppön, ami barna, oly barna vállán gyöngyözik, hogy bőrén meg-megcsillannak a szivárvány színei. Fiúsra nyírt haja rojtosan, rendezetlen tollkoronaként tapad hátul a nyakszirtjére. A kövezeten megáll. Félrehajtja a fejét, hogy hajából kicsavarja a vizet. Lába közén fenn a szőrzet egybeolvad madzagbikinijének fekete háromszögével. Ahogy csoportjukhoz odajön, dundi vizes lába ott hagyja nyomait a kövön; a sarka, a talpa párnája s az ujjai kis kerek bögye. Azok a kis kerek szopogatni való csokoládéujjacskák.

-- Gondolod, hogy még mindig érdemes aranyat vásárolni? -- kérdi Webbtől Harry, de a férfi elfordítja tőle keskeny, ráncos arcát, hogy fölnézzen fiatal feleségére. Az asszony testének zsírereszeiről víz csöpörög a férje ölébe, golfnadrágjának kockáira, csöppről csöppre színezi sötétre a nadrág citromzöldjét. Webb szemöldökének egyik-másik szála olyan hosszú, hogy csuda, ha visszagörbülve bele nem bök a szemébe. Oldalról átöleli az asszony csípőjét: Murkették olyanok így a Pemaquid zöld oldalának háttere előtt, hogy akár reklámképnek is be lehetne keretezni őket. Mögöttük egy müugró hasít rugalmasan, mint a kés a klóros vízbe. Harrynek sajog a szeme.

Thelma Harrison figyelmesen hallgatja a történetet, észrevette annak szomorú kicsengését. -- Nelsont bizonyára lesújtotta, amit tett -- mondja.

Harrynek tetszik ez a „lesújtotta", olyan ódivatúan hangzik ennek a tartózkodó, egérszürke asszonynak a szájából, aki valami módon mégiscsak képes féken tartani azt a semmirekellő urát. -- Annyira azért nem, hogy ezt észre is lehetne venni rajta -- mondja ő. -- Azután, hogy megtörtént, volt az a bizo-

172

nyos pillanat, de azóta megint pokoli undok mindenkivel, kivált most, hogy meggondolatlanul közöltem vele: az apróhirdetése némi sikerrel járt. Továbbra is oda szeretne jönni a telepre, de megmondtam neki, hogy maradjon a fenekén. Tudod, amit tett, az már az elmebaj határát súrolja.

Thelma megkockáztatja: -- Lehet, hogy több is nyomja a lelkét, mint amennyit képes elmondani. -- A nap ott lehet közvetlenül az ő háta mögött, abból ítélve, hogy Thelma, bár napszemüveg is van rajta, nagy, barna, kerek napszemüveg, mely mint a szélvédők, fent sötétebb, tenyerével ernyőzi be a szemét, ahogy rá fölnéz. A szemüveg teljesen elrejti az arca felső felét, s így ajka furcsamód pedáns mozgása mintha függetlenednék tőle; bár ajka keskeny, tucatnyi kis görbülete van, mely lehet, hogy kellemesen simul rá Harrison vastag fütykösére; legalábbis ezt kell hinnie, ha arra gondol, hogy mivel is tarthatja meg a férfit, de a jelenetet nehéz elképzelni. Berakott szoknyácskájában olyan tökéletesen tanító nénis, még kiszámított testtartása és szavainak gondos hangsúlya is az iskolára emlékeztet. Hiába minden arckrém, az orra piros, s ez a pirosság átterjed a szeme aljára is, amit a napszemüveg alig rejt el.

Ebben a lebegő asszonytalan állapotban, amikor a medence partján utolsó csöppjeit élvezi foszlott kis mentaágacskával ízesített gin and tonicjának, a négyes csapat indulására várva, Thelma figyelmes szemű, komoly és foltos arcát egy kicsit részegítönek érzi. -- Igen -- mondja, s a mentaágacskát nézi. Janice is mindig erre célozgat. De nem hajlandó elárulni, hogy miről van szó.

-- Talán ő maga se tudja -- mondja Thelma, combját szorosabbra zárja, s fürdőruhájának szoknyáját egy hüvelyknyivel lejjebb húzza. Mint az ilyenkorú nőké, az ő erecskéi is bíborpirosak, de Harry nem érti, miért olyan elfogódott egy ilyen pókhasú öreg cimborával szemben, mint ő.

Azt mondja neki: -- Láthatólag nem kívánkozik visszamennie az egyetemre, sőt még az is lehet, hogy kirúgták, csak elfelejtette közölni velünk. De ezt, gondolom, a dékán vagy kicsoda megírta volna, nem? Viszont annál inkább jönnek a levelek, barátom, az egész ház teli van velük!

-- Tudod, Harry -- mondja Thelma --, az ismerőseink közül igen sok apa panaszkodik, hogy a fia nem akar belépni a családi üzletbe. Az üzlet megvan, de nincs, aki tovább vigye. Ez a

173

tragédia. Inkább örülnöd kéne, hogy Nelsont érdeklik a kocsik.

-- Csak annyira, hogy összetörje őket -- mondja Harry. -- Ez a bosszúja. -- Bizalmasan lehalkítja a hangját. -- Tudod, többek közt az is rontja a kettőnk viszonyát, hogy valahányszor, hogy is mondjam, egy kicsit megbotlottam, ő mindig a szemtanúja volt. Ez az egyik oka, hogy idegesít, ha ott van körülöttem. S ezt az az undok kis csibész tudja is.

Ronnie Harrison, aki épp az öreg Joanne-re igyekszik ugyanennyire ráhajtani, fölnéz, és odakiált neki: -- Mivel etet, aranyom, ez a vén csibész? Ne hagyd ám befűzni magad!

Thelma halvány mosollyal rázza le magáról a férje megjegyzését, s tárgyilagosan folytatja. -- Azt hiszem, ez benned tudatosabb, mint Nelsonban. Azon gondolkodom, nem lehet-e, hogy egy lány miatt van gondban. Mármint Nelson.

Egy újabb gin and tonic talán megszüntetné kezdődő kis fejfájását, gondolja Harry. Ha napközben iszik, ez mindig bekövetkezik. -- Őszintén szólva nemigen hiszem. Ezek a kölykök úgy vándorolnak ágyról ágyra, mint az egér. Ott ez a leányzó is, Melanie, akit magával hozott, láthatólag nem volt köztük semmi igazi kapcsolat, sőt a vége felé már szóba is alig álltak. A lány akkor mindenekközt épp Charlie Stavrosszal szűrte össze a levet.

-- Mi az, hogy „mindenekközt"? -- Thelma mosolya most nem olyan halavány, keskeny ajkának görbülete jelzi, hogy tud Charlie meg Janice viszonyáról, már azelőtt tudott, hogy a klub létezett volna.

-Egyrészt az apja lehetne, olyan öreg, másrészt meg fél lábbal már a sírban van. Kölyökkorában súlyos reumája volt, s ennek a maradványaként pocsék a ketyegője. Látnod kéne, hogyan vonszolja magát a telepen, még nézni is szánalom.

-- Az, hogy beteg valaki, még nem jelenti, hogy lemondott volna az életéről -- mondja Thelma. -- Tudod, nekem meg bőrbajom van, az orvos szerint lupusz; azért is próbálok védekezni a napsütés ellen, és azért nem lehetek olyan szép barna, mint Cindy.

-- Ó, igazán? -- De miért mondja el neki mindezt? Thelma fanyar mosollyal veszi tudomásul, hogy túl sokat

engedett meg magának. -- Vannak férfiak, akik szívzörejekkel

174

az örökkévalóságig elélnek -- mondja. -- És most a lány meg Charlie együtt utazott el?

Számára ez is új gondolat. -- Igen, de egészen más irányba. Charlie Floridába, a lány meg a szüleit ment meglátogatni a nyugati parton. -- De eszébe jut, hogy Charlie a vacsoraasztalnál Floridáról beszélt Melanie-nak, s szomorúan veszi tudomásul, hogy együttlétük korántsem lehetetlen. Az ember senkiben nem bízhat meg, ez megy ma: mindenki mindenkivel. Úgy fordítja a fejét, hogy arcát süsse a nap; szemét behunyja, szemhéján vörösen izzik át a fény. Ahelyett, hogy itt heverészik és emberi hangokba fullad, inkább a csuklóból történő kurta ütést kéne gyakorolnia, a csapatbajnokságra. Idefelé jövet hallotta a kocsirádión, hogy Floridához hurrikán közeledik.

Fölcsap, közvetlen mellettük, Ronnie Harrison hangja: Mit mondasz, aranyom, hogy én az örökkévalóságig fogok élni? Mérget vehetsz rá, hogy addig.

Nyúl kinyitja a szemét, s látja, hogy Ronnie idébb húzta a székét, hogy helyet szorítson Cindy Murkettnek, aki most már eléggé otthon érzi magát őközöttük, hogy ne takargassa törülközővel az ölét, mint még a nyár elején; azt a néhány fekete háromszöget és a pár szál madzagot leszámítva, ami az előbbieket a helyükön tartja, anyaszült meztelen a medenceparti drótrácsos széken, s hagyja, hadd ringatódzzék a melle, ahogy vizes haját a füléről és halántékáról hátraveti, nem is egyszer, ennek teljes tudatában. Boldog együttlétében Webbel, hagyta, hogy egy kicsit elnehezedjék, szinte túl sok rajta a csecsemőháj; Harry tudja, hogy ha föláll, combján hátul ott lesz a szék lenyomata, mint a sötétbarna ostyán a két forró ostyasütő rovátkái. Akkor is, azok a mellek; nyalogatni, szívni, s hagyni, hogy először az egyik, majd a másik szeme gödrébe is belelógjanak. Behunyja a szemét. Ronnie Harrison egyidejűleg igyekszik elbűvölni Joanne-t és Cindyt egy olyan történettel, amelyben sok a mély hangú suttogás, ahogy a hős-én a gonoszénnek feleselget. Micsoda beképzelt egy szarházi.

Webb Murkett előrehajol, s azt mondja Harrynek: -- Hogy a kérdésedre választ adjak, én azt mondom, igen, szerintem nagyon is érdemes aranyat venni. Nem egészen egy év alatt hatvan százalékkal ment föl az értéke, és nem tudom, ez az irányzat miért változnék, amíg a világ energiahelyzete ilyen

175

marad. A dollár továbbra is gyöngülni fog, amíg ki nem találjuk, hogyan lehet olcsó üzemanyagot előállítani gabonaszeszből, ami majd megint visszaültet minket a kormánykerékhez. Mert gabonánk az van.

A csoport túloldaláról Buddy Inglefinger kiált át hozzájuk. -- Atombombát rájuk, én azt mondom; vegyük el az olajat az araboktól is, ahogy elvettük az eszkimóktól. -- Joanne a kötelező vihogást hallatja; Ronnie sztorija egy percre félbeszakad. Buddy most Harryben találja meg az emberét, és odakiált neki: -- Hé, Harry, olvastad a Time-ban, hogy akik nem tudnak túladni a régi nagy amerikai kocsijukon, most úgy próbálnak szabadulni tőle, hogy odaajándékozzák jótékony célra és az árát leszámítják az adóalapjukból, vagy egyszerűen kint hagyják az utcán, hadd lopják el, s fizessen érte a biztosító. Azt mondja a cikk, hogy valahol egy autókereskedő egy Chevetteet kínál ráadásul annak, aki megvesz tőle egy Cadillac Eldoradót.

-- A Time nem jár nekünk -- felel Harry hűvösen. Bizonyos szemszögből nézve a világ egyszerre megtelik beképzelt hülyékkel. Ó, ha behunyná a szemét, és megérinthetné a nyelve hegyével Cindy mellbimbóját, ahogy az ide-oda lendül, ilyen izgatóan.

Joanne megpróbál bekapcsolódni: -- És közben az elnök lefelé úszik a Mississippin.

-- Miért, mi mást tehetne? -- kérdi Harry, s úgy érzi, maga is lustán, rosszkedvűen úszik lefelé.

-Hé, Nyúl -- kiáltja Harrison --, hát ahhoz mit szóltál, amikor az elnököt letámadta az a tapsifüles?

Ez kellően hangos nevetést támaszt, hogy őt végre békén hagyják. Thelma, ott mellette, halkan megszólal: -- Nehéz manapság a gyerekekkel. Ronnak meg nekem szerencsénk van Alexszel, kapott tőlünk egy öreg tévékészüléket, amit szétszedhetett, s azóta tudjuk, hogy mi érdekli: az elektronika. De ott a másik fiunk, Georgie, ő nagyon hasonlít a te Nelsonodhoz, bár néhány évvel fiatalabb. Szerinte az, amit az apja csinál, visszataszító, merthogy a mások halálára spekulál, és Ron képtelen megértetni vele, hogy az életbiztosítás csak egészen kis része az üzletágnak.

-- Kiábrándultak -- szögezi le Webb Murkett azon a bölcs kavicscsúszda-surrogású hangján. -- Kétéves koruk óta mást se

176

látnak, csak hogy a világ egyre jobban megbolondul, kezdve azon, hogy megölték Kennedyt, folytatva a vietnami háborúval, egész a mostani benzinmizériáig. A minap meg azt a szerencsétlen öreg Mountbattent röpítették levegőbe minden ok nélkül.

-- Hát -- dörmög Nyúl, kételkedve. Szúnyog szerint a világ sose volt valami kellemes hely.

Thelma közbeszól, mondván: -- Harry épp arról beszél, hogy Nelson őnála szeretne beletanulni az autószakmába, de ő ellene van.

-- Ha beleegyezik, rosszabbat nem is tehetne vele -- mondja Webb. -- Nekem öt gyerekem volt, nem számítva azt a két porontyot, akivel Cindy ajándékozott meg, de ha bármelyikük is szóba hozta előttem a tetőfedőszakmát, én így szóltam hozzá: „Keress magadnak állást egy másik tetőfedőnél, mert nálam az égvilágon semmit nem tanulsz." Utasítást nem adhattam volna nekik, s ha mégis, úgysem teljesítik. Mikor bármelyikük, akár fiú, akár lány, betöltötte a huszonegyet, azt mondtam neki: „Örvendek, hogy ismerlek, de mostantól kezdve járd a magad útját." És soha, egyiktől sem kaptam olyan levelet, amelyben akár pénzt, akár tanácsot, vagy bármi mást kért volna. Ha minden jól megy, karácsonytájt kapok tőlük egy-egy karácsonyi lapot. Marty, a legidősebb, egyszer azt mondta: „Apu, köszönöm, hogy ilyen rohadt gazember voltál. Ez készített fel az életre."

Harry elgondolkodva méregeti üres poharát: -- Mit gondolsz, Webb? Igyák még egyet vagy ne igyák? Ez csapatmérkőzés, más is bedobhatja magát a csapatért.

-- Ne igyál, Harry, szükségünk van rád. Neked kell a hosszúkat ütnöd. Maradj józan.

Szót fogad, de ha Nelsonra gondol, képtelen legyűrni a rosszkedvét. „Köszönöm, hogy ilyen rohadt gazember voltál." Hiányzik neki Janice. Ha ott van a közelében, apa volta valahogy felhígul, olyasmivé lesz, ami a kettejük műve, bűntársaké, részint meg a véletlené, s együtt nagyot tudnak nevetni rajta. De ha magában töpreng, az, hogy egy embert segített világra jönni, olyan szörnyű tettnek látszik, mintha a kazánba lökött volna be valakit. Amikor végül valóban kijutnak a golfpályára, a lyukak körül a zöld mintha már sötétülne. Lábánál minden egyes fűszál külön-külön élőlény, amelynek valamikor

177

meg kell halnia, s amely hiába virágzott. A ruganyos pázsit a lába alatt halottakat takar, olyan birodalmat, ahol az édesanyja valami homályos mosogatónál áll, keze vörös, szappanhabkesztyűt visel, majd kiemeli a kezét, hogy öt megintse valamiért. Hüvelykujja és bogos mutatóujja közt (kezét még nem torzította el olyan csúful a Parkinson-kór) elpattan egy buborék. Mountbatten. S a héten meghalt a régi postásuk, Mr. Abendroth is, ez a vidám, pohos öregember a rakoncátlan ősz hajával; trombózis vitte el, hatvankét évesen. Springer mama hallotta hírét a szomszédoktól; azóta, hogy Harry és Janice a házba beköltözött, Mr. Abendroth hordta az egész szomszédságnak a számlákat és képeslapokat; ő kézbesítette tavaly áprilisban azt a feladót fel nem tüntető borítékot is, amely a Szúnyog haláláról szóló újságkivágást tartalmazta. Mikor aznap megkapta az újságkivágást, azok a géppel szedett betűk úgy vonták magukra a tekintetét, mint most ezek a fűszálak, le, le a köztük ásító feketeségre, mint az utcai lefolyó rácsa a láthatatlan fekete folyóba, mely odalenn, a csatorna mélyén rohan. A föld üres belül, vékony zöld irhája alatt halottak csatangolnak üregről üregre. A napot felhő takarja el, s ettől ezüstösen csillog a pázsit. Harry kivesz egy hetes vasat és odaáll a labda fölé. Lent üti meg. Harry játékának egyik hibája, hogy képtelen olyan ütésre rászánni magát, amivel kitépne a pázsitból egy rögöt, valami félresikerült gyöngédséggel próbálja lefölözni a labdát a gyepről, sekély az ütése. De most mélyen üti meg, belevág a homokhalomba a tizedik lyukperem innenső szegélyén. Bizonyára előrehajolt, rá a lába fejére, ami szintén hiba. Gyakorlóütései mindig simák és hosszúak, de ha az ütésnek tétje van, akkor aggodalmában elsieti. -- Fafej! -- kiált át hozzá Ronnie Harrison. -- Hát ezt meg miért csináltad?

-- Hogy téged bosszantsalak, te iszony -- mondja neki Nyúl. Csapatversenyben a négy közül egynek minden luknál jól kell ütnie, különben az összeredmény sínyli. Közülük Harry üti a leghosszabbakat. No, lássuk csak. Mozgatja a lába fejét, hogy a homokba jól befészkelje, testsúlyát a sarkára helyezi, most nagyot lendít, élével találja, átviszi, ez vakhit dolga, bár amilyen félénk, általában felibe kapja és túlröpíti a zöldön, de ez alkalommal a Ronnie iránt érzett haragja meg a tulajdon mogorva közönye megteszi a magáét: száll a homok, repül a labda,

178

földet ér, tovább mászik, olyan közel a középponthoz, hogy a másik három kacarászik és ujjong. Begurítja a lukba, hogy az eredmény meglegyen. De a játék mégis hosszúnak ígérkezik; lehet, hogy a déli gin teszi, az is lehet, hogy a nyár végi rosszkedv, de a pázsitcsíkot akkor is a semmibe vezető csúszdának látja, s úgy érzi, valahol másutt volna a helye, hogy valami történt, valami éppen történik, hogy le fog késni róla, hogy találkája volna, de elfelejtette, hol és kivel. Vajon Szúnyog is érezte-e a gyomrában ezt az ürességet, mikor elhatározta, hogy pisztolyt ránt és lelöveti magát, vajon olyasmit érzett-e, mint ő, mikor aznap reggel fölébredt? Az akadályon fáradt virágok csüngenek, vadmurok és aranyvessző. Milliónyi fűszál csillog, halálra készen. Ez lenne hát mindennek a vége, egy darab papiros, ami maga is megsárgul, egy újsághír, amit kivág az ember, s elküld valaki másnak, egy szó kísérőszöveg nélkül? Feledésre ítélve. A történelem csöppről csöppre vájta ki ezeket az üregeket. A halott Szúnyog odalent csatangol, s kacarászik. Az idő úgy szivárog fel a fűszálakon át, mint a színtelen méreg. Harry fáradt, belefáradt a nyárba, a golfba, a napsütésbe. Mikor még fiatal volt, s épp csak hogy játszani kezdett húsz évvel ezelőtt, s még akkor is, mikor vagy nyolc éve újrakezdte, megesett, hogy csudának érezte egy-egy ütését, mert egyenes volt, mint a fűszál éle, s mert olyan hosszúra sikerült, hogy olyan messze csupán a maga erejéből nem üthette el, s épp ezt várta, ezt az angyali közreműködést, ez tette, hogy a játékkal nem hagyott föl, de ahogy egyre jobban játszott, s a handicapje csillagtávolságról a józan tizenhat ütésre csökkent, egyre ritkábbak lettek ezek a csodaütések, még a legjobb egyeneseinek is volt egy kis farkuk, vagy egy csöppet rövidre sikerültek, erre vagy arra eltértek az egyenestől, s az egész mindinkább munkához kezdett hasonlítani, még ha jóleső is, mégiscsak munka volt, közelítő megoldás a pontatlanságok birodalmában, ahol siker csak egy van, a hétköznapi, egészséges öröm. Miközben ezt az örömöt kergeti odakint a pályán, ahol az árnyékok már hosszabbodnak, e három férfi társaságában, akik az asszonyaik nélkül az ő szemében éppoly unalmasnak tűnnek, amilyen unalmasnak az Isten láthatja őket, Harrynek rossz a lelkiismerete.

Mikor háromnegyed hat tájt, azután, hogy az előírt öt ütésre teljesítették a tizennyolcadikat, bejönnek a pályáról, Janice

179

nem vár rá sem a társalgóban, sem a medence partján. Ehelyett az egyik zöld-fehér egyenruhás leányzó lép oda hozzá, s közli, hogy a felesége kéri, hívja fel odahaza. Ő nem ismeri névről a lányt, nem Sandra, az viszont ismeri őt. Harryt a Röpülő Sasban mindenki ismeri. Bemegy a társalgóba, le sem engedi a kezét, köszönget jobbra-balra, s a tízcentest, amivel a füvön a labda becsapódásának helyét jelölte, bedobja a nyilvános készülékbe és tárcsáz. Janice az első csöngetésre fölveszi.

-- Gyere már át -- kéri Harry. -- Hiányzol. Elég jól ment, a második kilencnél, amikor már megjött a kedvem. A handicap-pontjainkkal együtt, Webb úgy számolja, a legjobb labdánk hatvanhárom lesz, ez nem is olyan rossz, már a magunkfajta alligátor-inges műkedvelőktől. Látnod kellett volna a tízesnél, hogy a homokból hogyan ütöttem el.

-- Szívesen átmennék -- mondja Janice, de a beszéde olyan kiszámított és távoli, hogy beléhasít a gyanú, hátha elrabolták, váltságdíjért, s most nagyon kell vigyáznia, mit mond --, de sajnos nem tudok. Van itt valaki.

-- Kicsoda?

-- Valaki, akit még nem ismersz.

-- Fontos személy?

Janice elneveti magát. -- Azt hiszem.

-- Miért vagy ilyen fenemód titokzatos?

-- Harry, rögtön gyere.

-- De most lesz a bankett, meg a díjkiosztás. Nem hagyhatom itt a csapatot.

-- Ha nyertetek, a díjat Webb később is átadhatja neked. Nem beszélhetek a végtelenségig.

-- Jobb is -- figyelmezteti, s leteszi a kagylót. Mi lehet az? Megint Nelsonnal történt valami, rendőrök jöttek érte? A kölyök már régóta úgy settenkedik a ház körül, mint egy bűnöző. Harry visszatér a medencéhez, s közli a többiekkel: -- Fölhívott az a bolond Janice, azt mondja, menjek haza. De hogy miért, azt nem árulja el.

A nők arcára kiül az aggodalom, de a férfiak már a második rundnál tartanak, és nem éreznek semmi fájdalmat. -- Hé, Harry -- kiált rá Buddy Inglefinger. -- Mielőtt elmégy, mondok neked valamit, amit odafönn a Poconokban nem hallottál.

180

Tudod-e, hogy az az orosz balett-táncos miért kért menedéket az Államokban?

-- Nem. Miért?

-Mert ó-rossz volt neki a kommunizmus.

A három nő udvariasan nevet, s ahogy föltekintenek a vörösen alászálló napra, Harry arcának irányába, olyanok, mint három más-más mértékben érért gyümölcs ugyanazon az ágon. Még akkor is ott csüngenek, mikor ő hátat fordít nekik. Cindy a meztelen vállára barackszínű selyemblúzt terített, s a nyaka háromszögében izzik a kis aranykereszt, amit ő, míg Cindy majdhogynem meztelen volt, észre se vett. Az öltözőben leveti a golfcipöiét, másik cipőt húz, le se tusol, csak fogja a vállfát a sportzakóval és flanellnadrággal, amit a bankettra szeretett volna fölvenni, s kiviszi a karján a parkolóba. A Corona most sem az igazi. Hallja a rádión, hogy a Phillie-nek nagy kínnal sikerült Atlantában 2 : l-re győznie. A banda a Phillie-t már nem is emlegeti; ötödik helyen áll, tehát nem jegyzik. Amit nem jegyeznek, az meghalt, azzal csak bosszúság van. Ebben a társadalomban ó-rossz neki. Őrizzük meg városunk tisztaságát. A rádióbemondó most nem az a kékharisnya nő, hanem egy fiatal férfi; hangja (minden szótag, amit kiejt) olajbuborék a vízben. A Dávid hurrikán máris hatszáz embert ölt meg a karibi térségben, mondja, majd a végén közli, hogy egyes tudósok arra a következtetésre jutottak, miszerint mégis létezhet élet a Titánon, a Saturnus legnagyobbik holdján. Harry maga mögött hagyja a régi ládagyárat, s ahogy rátér a 422-es útra, megint csak örömmel észleli Mount Judge község hosszan elnyúló tájképét. A házsorok lépcsőzetesen hágnak fel a hegy lejtőire, ablakaik úgy aránylanak a lenyugvó nap fényében, mint a töklámpás szemei. Tegyük fel, hogy ő a Titánon született volna, akkor talán másképpen erezné magát a szíve mélyén? Arra a salakforma holdfelszínre gondol, a létráról lelépő tagbaszakadt fehér ruhás férfiakra, a lábuk nyomára, ami örökkévalóságig ott marad a porban. Eszébe jut, hogy annak idején, mikor még látogatóba jártak Springerékhez, vagy a tűz után, az első évben, mikor már ott laktak, hogyan nézték kettesben Nelsonnal a szürke heverőn ülve a Tévúton az ürben-l, hogy fészkelődtek és mekkorákat sóhajtottak, mikor Smith doktor merő önzésből megint valami veszedelmes ostobaságot követett el, s csak az emberi hangon beszélő ro-

181

botnak és Willnek, a kisfiúnak, volt annyi józan esze, hogy egyenesbe tudja hozni a dolgot, hogy az űrhajót megszabadítsa az emberevő növényektől, vagy az a heti ügyeletes veszedelemtől, lett légyen az akármi. Vajon Nelson önmagát látta-e Willben, aki a felnőtteket megmenti önmagukról, s abból a gyerekszínészből vajon mi lett? Reméli, nem kapott rá a kábszerre, ahogy úgy látszik, annyi gyereksztár végzi. Az még szabályos, igazi űr volt, ahol a szereplők utat tévesztettek, és nem az a hig pszichedelikus űr, amivel a tévé manapság traktálja az embert, csupa zenei és világítási trükkel, olyasmivel, mint a 2007, ő legalábbis ezt a régi filmet társítja a maiakhoz a képzeletében, s e képzettársítás számára nem éppen kellemes, mert Janice épp abban az időben szökött meg Charlie-val és szabadult el a pokol az otthoni fronton. A probléma az, hogy ha létezik is mennyország, hogyan lehet azt az örökkévalóságig kibírni? A földön, ha az ember unalmában föltekint, azt kell látnia, hogy minden megváltozott, hogy sokkal közelebb került a sírhoz, és ez izgató. Képzeljük el, hogy mind följebb és följebb kapaszkodunk az éjszakai égbolt roppant fáján. Szédítő. Iszonyatos. Nyúl még azokra a városbéli kis juharfákra se szeretett túlságosan magasra mászni, bár, ha a többi srác látta, csak-csak föltornászta magát, de ahogy az ágak mind vékonyabbak és vékonyabbak lettek, egyre kétségbeesettebben kapaszkodott. Bizonyos szemszögből nézve a világon a legrémítőbb valami az ember tulajdon élete, az a tény, hogy az az övé és senki másé. Hurkot vet mellkasában az aggodalom, mint a kötél, amit megtekernek. Vajon mi rossz történhetett, hogy Janice kénytelen volt a bankettről távol maradni? A Jackson Streeten, mikor az utcai lámpák kigyulladnak, és most már napról napra korábban gyulladnak ki, gyorsít. Janice Maverickje ott áll a járda szélén lehúzott tetővel, templom után bizonyára elment vele valahova, mert Bessie-t így, nyitott tetővel, aligha vitte volna a templomba. A bejárati ajtón belül rengeteg vászonzsák, koffer, mintha egy kisebbfajta hadsereg rakodott volna le a nappaliban. A konyhában nevetés és világosság. A társaság félútig elébe jön, a homályos senki földjére, a lépcső és a vitrin között. Springer mamának is, Janice-nek is fölébe magasodik egy új, magasabb nőszemély, akinek középen elválasztott és simára nyalt haján, ott, ahol Melanie frizurájának fürtjei közt zilált északi fény deren-

182

gett, a konyha fénye sárgarépaszínű csillagpályát rajzol. Hiába, megszokta Melanie-t. Nelson az, aki elsőként szólal meg. -- Apa, ez meg itt Pru -; az „ez meg itt" ijedt kis tréfa.

-- Nelson menyasszonya -- egészíti ki Janice, feszült, de telt hangon, elszántan, hogy a dologhoz a lehető legjobb képet vágja.

-Ne beszélj! -- hallja a saját hangját Harry. A lány lassan előbbre jön, alakja karcsú, esett vállú, ahogy előrenyújtja csontos kezét. Áll, közszemlére téve, a derengő napvilágban, amit az ebédlő ablaka bebocsát: vörös hajú fiatal nő, már nem éppen kislány, karja nagyon is hosszú, csípője nagyon is széles ahhoz képest, hogy az arca milyen csontos; félszeg szépség, teste, amilyen gyámoltalan, mintha nem is csak az övé, de mindannyiuké volna, túlságosan kiszolgáltatott; valami fanyar, kissé elgyötört belenyugvás lengi körül, mint akit fiatal létére már megtört az élet, jóllehet e megtörtség a szemén nem látszik még, az tiszta és zöld, bár tartózkodó. Ahogy kezét Harry kezére bízza, mosolya egy csöppet késik, mintha belül előbb még meg kéne bizonyosodnia róla, hogy van miért mosolyogjon, igaz, azután már mosolyog is lelkesen, bár fél szájjal, a szája sarka féloldalt felkunkorodik. Bő, barna szvettert visel, s amolyan mostanában divatos, bővebbre szabott farmert, amely a combján foltokban fehérre kopott. Simán hátrafésült haja a füle mögött összefogva hosszú lófarokban lóg a hátára, olyan egyenes, mintha kivasalták volna, s élénkvörös, mintha festve lenne.

-Azt éppen nem mondanám, hogy a menyasszonya mondja Pru, közvetlenül Harrynek. -- Gyűrű még nincs, láthatja. -- Fölemeli reszkető csupasz kezét.

Harry, minthogy szeretne valami biztosat tudni erről az új teremtésről, Nelsonról Springer mamára néz, Janice-t kikerüli a tekintete, őt majd az ágyban fogja kifaggatni. Springer mama összeszorítja a száját; ha most megütné, megcsendülne, mint a gong, olyan rideg bíborvörös templomi ruhájában. Nelsonnak félig nyitva a szája. Beteg ember, akit elbűvöl az orvosok sürgése-forgása, azután, hogy bevallotta végre a betegségét és átadta magát a kezelésnek. Pru jelenlétében esztendőkkel látszik fiatalabbnak, mint Melanie mellett, ideges makacssága mintha szétfoszlott volna. Harrynek szemet szúr, hogy a lány idősebb, mint a fiú, s beléhasít egy másik, mé-

183

lyebb, ösztönös felismerés is, miközben hallja, hogy derűs, atyai házigazdaként így szól a lányhoz: -- Hát, mindenesetre nagyon örülök, hogy megismerhetlek, Pru. Megférünk mi Nelson minden barátjával. -- Lehet, hogy ez nem elég hatásos, tehát hozzáteszi: -- Fogadni mernék, hogy te vagy az a szorgalmas levélíró.

A lány lesüti a szemét, beesett arca elvörösödik, mintha megpofozta volna. -- Azt hiszem, túlságosan is szorgalmas mondja.

-- Engem nem zavar -- biztosítja. -- Nem én vagyok a postás.

A lány ráemeli ragyogó zöld szemét.

Pru terhes. Ha egy férfi nem tegnap született, annak többek közt megvan az az előnye is, hogy rögtön megérzi a másik nem élettani, éghajlati változásait, akár az esti levegő ízéből a másnapi időjárást. Dereka teltebb, mint egy ilyen korú nőnek lennie kéne, szemének titokzatos zöld tisztasága, s az a lágy, lassú valami a mozdulataiban, ahogy Harrytöl Nelsonhoz fordul a tréfa nyitját keresve, olyan teherről árulkodik, ami nem zavaró már, dagályról a hullámok alatt. A harmadik vagy negyedik hónapban van, találgatja Harry. S e találgatástól egyszerre megvilágosodnak az elmúlt hónapok. S még a ház falainak is, amelyek mintázata úgy ivódott belé a tapétába, mint a piszokfolt, megváltozik a célja, hisz immár ezt a magvacskát viselik maguk között. A bolyhos szürke heverő és a hozzá illő fotel, a hintaszék és a tévékészülék (egy Admiral), Springer mama pompázatos festett porcelán és megbámult bronz állólámpái, a keretbe foglalt öreg vízfestmények, amelyekre olyan rég nem nézett rá senki, hogy maguk is porszínűvé váltak, az asztali futók, amelyeket valamikor még maga Springer mama horgolt, meg a törékeny kis vickek-vackok gyűjteménye a sarokban, a hármas polcon, amelyet úgy csorbítottak-koptattak, hogy antik fát mutasson, pedig mindössze Fred Springer hosszú házaséletének alagsori asztalosműhely korszakából származik: a halott mindezen emléktárgyai most új értelmet nyernek, új hivatást, ha Harry képzelete nem csal, s a betolakodónak valóban ez a titka, hogy gyermeket vár.

Úgy érzi, megduzzadt. Sejtése mint egy ököl vág belé. A lányt, nem úgy, mint Melanie-t, rokonának érzi, meghatódik, tűzbe jön tőle: azt szeretné, ha tőle volna a gyerek.

184

Az ágyban megkérdi Janice-t: -- Te mióta tudod? -Ó -- mondja Janice. -- Körülbelül egy hónapja. Melanie kottyantott el valamit, s én kereken megkérdeztem Nelsont. Megkönnyebbült, hogy beszélhet róla, még sirt is. Csak azt nem akarta, hogy te megtudd.

-- De miért ne? -- Meg van sértve. Végül is az apja. Janice habozik. -- Nem tudom, talán félt, hogy haragudni

fogsz. Vagy kineveted.

-- Már miért nevetném ki? Ugyanez velem is megtörtént. -Azt nem tudja, Harry.

-- Hogy lehet ez, hogy nem tudja? A születésnapja csak hét hónappal van később, mint a házassági évfordulónk.

-- Hát, igen. -- Ha bosszús, úgy beszél, mint az édesanyja, megnyom minden egyes szót. Nyikorog az ágy, ahogy nyomatékul szavanként rándít magán egyet. -- A gyerekek nem akarnak tudni az ilyesmiről, s mire elég nagyok, hogy törődjenek vele, már nagyon is régi az ügy.

-- De arra csak emlékszik, hogy a lányt mikor csinálta fel?

-- Hát nem muris, hogy te ilyen hamar kiszúrtad? Mi egy darabig még nem akartunk szólni neked.

-- Köszönöm. Ez volt az első, ami a szemembe tűnt. Az a bő szvetter. Az, meg hogy magasabb, mint Nelson.

-- Ez nem igaz, Harry. Nelson a magasabb, egy jó ujjnyival, ő maga mondta nekem; csak azért látszik úgy, mert Nelson olyan csúnyán tartja magát.

-- És mennyivel idősebb? Mert azt te is látod, hogy idősebb.

-- Hát, talán egy évvel, vagy valamivel többel. Ne felejtsd el, hogy Nelson idősebb az évfolyamánál, amennyit mulasztott. A lány titkárnő volt, a kvesztúrán dolgozott...

-- Igen, és miért nem egy diáklányt izéit meg? Miért kellett neki ehhez gépírónő?

-- Harry, ha minden részletet tudni akarsz, tőlük kérdezd, ne tőlem. Egyébként tudod jól, hogy mit mondott, hogy a diáklányok a college-bán megjátsszak magukat, s hogy abban a légkörben sosem érezte jól magát. Az én oldalamról üzletemberektől, a te oldaladról munkásemberektől származik, a családja múltjában nem játszott valami nagy szerepet a college.

-- Úgy látszik, a jövőjében sem fog.

-- Nem olyan rossz az, ha egy lány dolgozni tud. Hallottad, hogy a vacsoránál mit mondott, hogy szeretné, ha Nelson

185

visszamenne a Kentre és végezne, ő meg gépelhetne addig a szállásukon.

-- Igen, de azt is hallottam, mikor a taknyos kijelentette, hogy ebből ő nem kér.

-- Azzal nem tudod visszakergetni, hogy ordítozol vele.

-- Nem ordítozom.

-- Csak pofákat vágsz.

-- Uramisten! A kölyök azt hiszi, hogy ha teherbe ejtett egy nőt, akkor már föl van jogosítva rá, hogy ő vezesse a Springer Motorst.

-- Harry, nem vezetni akarja, csak helyet szeretne magának.

-- Ha egyszer nem tudok neki úgy helyet adni, hogy a más helyét el ne venném.

-- Mamával mi úgy gondoltuk, hogy helyet kell kapnia mondja Janice, s ettől Nyúlnak az a határozott benyomása támad, hogy Janice anyja maga szólt ki a hálószoba sötétjéből, ahol az öreg hölgy jelenléte a falon áthallatszó tévémorajból vagy az egyenletes horkolásból mindig is érezhető.

Harry visszatér az előző kérdéshez: -- Mikor esett a lány teherbe?

-- Ó, amikor az ilyesmi történni szokott, tavasszal. Májusban maradt ki először a vérzése, de a vizeletvizsgálattal vártak, amíg el nem mentek Coloradóba. Pozitív volt, s Pru megmondta neki, hogy nem hajlandó elvétetni a gyereket, nem bízik az abortuszban, túl sok barátnője fuseráltatta el már a mehet.

-- Hogy most, ebben a korban, manapság ilyet mondjon valaki.

-- Azt hiszem, a katolikus neveltetésének is része van benne, az anyja családja az.

-- Pedig úgy néz ki, mint akinek van némi józan esze.

-- Lehet, hogy ez nagyon is józan beszéd volt. Ha kitart mellette és megjön a gyerek, Nelson kénytelen csinálni valamit.

-- Szegény kis ördög. Kezdjük ott, hogy esett egyáltalán teherbe? Itt a fogamzásgátló, a pesszárium, meg az isten tudja, micsoda még. Most olvastam a Fogyasztók Lapjá-ban ezekről az ideiglenes poliuretán méhkürtelzárókról.

-- Némelyiknek az újságok ugyancsak rossz hírét keltik. Rákot okoznak.

186

-- Az ő korában aligha. Ő tehát ott ült a Sziklás-hegységben és kotlott, a gyereket meg Melanie tartotta idehaza rövid pórázon.

Janice kezd elálmosodni, Harry meg attól fél, hogy soha nem fog elaludni, amíg ez a derült égből villámcsapás nagy vörös lány ott van a folyosó túloldalán. Springer mama egyértelműen tudtukra adta, hogy Prúnak ott kell aludnia Melanie régi szobájában, és felbicegett az emeletre, hogy megnézze a Jeffersonék-at. Az öreg varjú ugyancsak csendesen üldögélt egész este, olyan volt, mint a bojler, amelyben túl nagy a nyomás. Veszedelmes egy kártyás. Harry megböki Janice álmos véknyát, hogy újból szóra bírja.

Janice végre megszólal. -- Melanie szerint Nelsont nehéz volt féken tartani, azután hogy a vizeletvizsgálat pozitív eredményt mutatott... rosszfajta emberekkel járt, s rávette Prút a sárkányrepülésre. Mikor látta, hogy a lány nem változtat az elhatározásán, akkor már csak futott volna haza. Nem tudták lebeszélni róla, ment, és felmondta a jó állását annál az embernél, aki szövetkezeti nyaralókat épített. Melanie-nak, azt hiszem, megvolt a maga külön oka rá, hogy eljöjjön onnét, így hát meghívatta magát. Nelson csöppet sem vágyott rá, de azt hiszem, mást nem tehetett, ha nem akarta, hogy Pru közölje a szüleivel és velünk, hogy mi a helyzet, mint hogy kikönyörögjön tőle némi haladékot, s azalatt megpróbáljon valami fészekfélét előkészíteni számára idehaza, miközben abban reménykedik, hogy az egész úgyis magától megoldódik, vagy nem is tudom, miben.

-- Szegény kis Nelson -- mondja Harry. A szíve vérzik a gyerekért, szomorúsága felszáll a mennyezet felé, amelyre kusza foltokat vet kívülről a vérbükkön átremegő lámpafény. -- Ez maga lehetett számára a pokol.

-- Melanie szerint épp hogy nem eléggé volt pokol; neki nem tetszett, hogy a gyerek folyton Billy Fosnachttal és a bandájával mászkál ahelyett, hogy szembenézne a tényekkel, és nyíltan megmondaná nekünk, hogy miért akar a telepen állást.

Harry felsóhajt. -- És az esküvő? Mikorra tervezed?

-- Amilyen hamar csak lehet. Tudod, már az ötödik hónapban van. Még te is észrevetted.

Még te is, ezt rossz néven veszi, de azt nem akaródzik megmondania Janice-nek, hogy milyen ösztönös vonzalmat

187

érez a lány iránt. Pru olyan, mint az ő édesanyja volt, félszeg és csontos, a keze nagy, bár a megjelenése, mindent összevetve, kevésbé közönséges.

-- Többek közt azért vittem ma én a templomba Mamát, hogy beszéljünk Campbell tiszteletessel.

-- Azzal a buzival? Jézuskám!

-- Harry, hiszen nem is ismered. Mindig rendkívül kedves volt Mamához, és azt is meg kell hagyni, hogy rengeteget tett az egyházközségért.

-- Leginkább a fiúkórusért, mi?

-- Te olyan régimódi vagy. Mama, minden korlátja ellenére nyitottabb, mint te. -- Elfordítja az arcát, a párnába temeti, úgy mondja: -- Harry, nagyon fáradt vagyok. Engem is kiborít mindez. Van még valami kérdeznivalód?

-- Szereti a lányt, mit gondolsz? -- kérdi Harry.

-- Láttad Prút. Megnyerő teremtés.

-Én látom, de vajon Nelson is látja-e? Tudod, hogy a történelem ismétli önmagát, de sohasem pontosan. Mikor mi megházasodtunk, akkor még mindenki azt csinálta, de manapság húzódoznak tőle a gyerekek, csak összeállnak, s így a házasság ma biztos, hogy nagyobb szó. És biztos, hogy ijesztőbb is.

Janice visszafordítja a fejét, s megjegyzi: -- Szerintem jó is, hogy valamivel idősebb.

-- Miért?

-- Hát, mert Nelsonnak támaszra van szüksége.

-- Egy lány, aki hagyja magát teherbe ejteni, aztán eljátssza ezt az élet-mindennél-előbbrevaló játékot, szerintem nem éppen eszményi támasz. Egyébként kik a szülei?

-Egyszerű emberek, Ohióban. Azt hiszem, az apja fűtésszerelő.

-- Ah-ha - mondja Harry. -- Kékgalléros. Akkor nem Nelsonhoz megy ez feleségül, hanem a Springer Motorshoz.

-- Mint ahogy annak idején te is azt vetted feleségül -- mondja Janice.

Ezen meg kéne sértődnie, de tetszik neki Janice-nek ez az új keletű önértéktudata. Ráfekteti a kezét arra a lágy pontra, ahol az asszony dereka bemélyül. -- Ide hallgass -- mondja --, mikor én téged feleségül vettelek, te sós mandulát árultál a

188

Krollnál, s a szüleim az apádat amolyan szélhámosfélének hitték, aki börtönben végzi.

Pedig nem ott, a mennyországban végezte. Fred Springer magasra kapaszkodott fel, a csillagok fájának tetejébe. Tévúton az űrben. Most Janice is követi, a simogatástól épp akkor merül álomba, mikor Harry csípője tövében a lüktetés sikeres erekciót jelez. Nincs kellemesebb, mint a pénzzel szeretkezni. Ezt az ő szegény ostoba pénzeszsákját nem tömi eleget. Most is meztelenül aludt el. Mikor még új házasok voltak, sőt még évekkel azután is, vászon hálóinget hordott, amiben olyan volt, mint egy ómódi Ideje-Nyugovóra-Térni hirdetés, de a hetvenes években rászokott, hogy anyaszült meztelenül feküdjék le, változatlanul takaros kis kigyósima teste mindenütt barna, ahol a teniszruhája nem takarja, s valamivel világosabb barna a hasán, ahol a kétrészes op-art mintás fürdőruha szabadon hagyja a dereka táját. Milyen hamar fölszáradtak ma Cindy lábnyomai a kövön! Különös, hogy képtelen pontosan elképzelni, vele milyen lehet; olyan ez, mintha a napba nézne. Átfordul a hátára, csalódottan, de megkönnyebbülten is, hogy békén maradhat a néma éjszakában, s szabadon forgathatja agyában az újdonságokat. Az ember érett korában bizonyos értelemben magával hurcolja a világot, de az valahogy mégis egyre féken tarthatatlanabbnak tetszik, gyerekkori énjét már szétszórta, elosztogatta, mint a csodában azokat a kenyérdarabokat. Kruppenbach vasárnapi iskolájában megdöbbentette a Bibliának az a verse, amely arról szólt, hogy mikor összetakarítottak, még tizenkét kosárra telt a maradékból. Őrizzük meg városunk tisztaságát. Fülel, s hallja a Melanie -- nem, Pru szobájából kisurranó lépteket; a lány messziről jött ma, rengeteg új arccal ismerkedett meg, kegyetlenül nehéz estéje lehetett. Miközben Springer mama és Janice összeütött valami vacsorát, ez önmagában is újabb csoda, a lány ott ült a fonott bambusznád karosszékben, amit a verandáról hoztak be. S aki csak elment mellette, az mind lassított, ahogy a kocsik szoktak egy országúti baleset színhelyén. Harry alig tudta levenni a szemét erről a felnőtt nőről, aki oly szerényen, olyan magányosan s olyan érezhetően szerencsétlenül ült ott közöttük. Áradt belőle az a levegő, amit Harry már elfelejtett, az a középiskolás szépség, ami hívatlanul virágzik ki a vasúti felüljárók árnyékában, telefonpóznák során, viharvert alumínium fallal kettévá-

189

lasztott országutak hallótávolságában, elhizott anyák és a munka meg a még több munka szürke hétköznapjaiban felőrlődött apák talaján, egy olyan Amerikában, amelyet elszórt sörösüvegkupakok, doboznyitó karikák és letört kipufogók darabjai borítanak. Nyúlnak, most, hogy Prúban megpillantotta, a lány hosszú pihés karjáról, törékeny, karkötős csuklójáról, hanyagul lecsüngő csillogó hajáról eszébe jutott ez a szépség, elkapta őt, mint áramló vízen a forgó gallyat. Janice felsóhajt álmában. Kocsi suhan el a ház előtt, a kocsirádióból disco-zene húz be a nyitott ablakon. A Munka Ünnepének előestje, a vége valaminek. Úgy érzi, a ház duzzad alatta, a holtak föltámadtak, s lent, a földszinten, kísértetek tolonganak, támadásra készen. Szúnyog, Apa, Anya, Mr. Abendroth. Fred Springernek a pohárszéken fakuló fényképe egyszeriben megtelik azzal a hektikás pírral, amit Fred az arcán és benyomott orra nyergén viselt. Harry kiássa az emlékezetéből a Mount Judge-i Középiskola lányait, a negyvenes évekből, a bolyhos szvettereket, a bazári gyöngyöket, a fehér blúzokat, amelyeken áttetszett a melltartójuk vajszín árnya, a szoknyákat, mindig csak szoknyákat, amelyek megnyúltak, mint az estélyi ruha, mikor az Új Vonal még új volt, a szoknyákat, ahogy végigringtak az öltözőszekrényekkel szegett folyosókon, meg a vascső korlát mentén, amely azokat a hosszú betonfalú kutakat védte, azoknak az alagsori termeknek a világítóablakait, ahol a műhelyoktatás folyt, ahol háztartástant és zenét tanítottak, a hosszú szoknyák sorát, a betétes cipők és rövid fehér zoknik sorát, a lányokat, akiknek a lélegzete mint a cigarettafüst párázik a téli hidegben, a kétsoros rövid kabátokat, mert akkor még senki nem hordott orkándzsekit, s azt a sötét rúzst, amit a lányok akkoriban használtak, s amitől olyanok lettek mind, mint Rita Hayworth a régi filmévkönyvekben. Azt, hogy a szoknyák milyen ingerlők voltak, a zokni fölött tárva-nyitva, gyere, keresd meg, ha tudod, ott, a lábuk közt, annak a szőrnek ott az izgató tényét, a félénken szétnyitott combokat a kocsik szűk terében, a bugyik nyirkos csíkját, Mary Annt, az első lányt, aki az övé volt, Mary Ann bugyogóját lent, a betétes cipője körül, ezt a vadállatcsapdát, a motort, amit nem állítottak le, hogy a fűtés működjék Apa öreg De Sotójában, amit hetenként egyszer elvihetett estére, akárhogy nyafogott és gúnyolódott is Mim. Mim, aki lapos mellű kis

190

taknyos volt, egészen addig, amíg tizenhét éves korára neki is voltak már titkai. Mary Ann két lába közt az öltözőszag átlényegül, attól, hogy őneki illatozik. A lány, miközben ő katona volt, máshoz ment feleségül. Mást invitált be abba a titkos térbe ott, ő elhinni is alig volt képes. Múltba veszett napok, eltemetve az agyában hátul, mélyen bent, a szürke agysejtekben, amelyek milliószám pusztulnak napról napra, olvasta valahol, s viszik magukkal a sötétbe az életet is, az ő egyetlen életét, azt a trilliónyi elektronikus jelet, amihez képest kismiska a legnagyobb kompjúter is: most, hogy rátalált és újra behatolt ebbe a térbe, észreveszi, hogy a pénisze megkeményedett s egyre keményedik, a folyamat annak a rendje és módja szerint megindult, a kis véredények várják, hogy az agy megfelelő része életre keltse őket. Háton fekve, bal kézzel veri, hogy Janice-t ne zavarja, s közben Ruthra gondol. Ruth szobájára, azon a nyáron. Az első szökevény éjszakára, arra a szomorú őrületre az azóta már rég halott Totheróval, majd a szoba meghitt magányára. A szigetre, Ruth szobájának négy falára. Ruhából kibomló kövér fehér testére, arra, hogy hogyan csúfolkodott vele Jockey alsónadrágja miatt. Karja vékonynak látszott, vékonynak, ahogy lehúzta őt, aztán fölébe emelkedett, s az egész nő egyetlen megfeszült hosszú ágyékká vált a fényben.

Te.

Na?

Szép vagy.

Gyerünk. Dolgozz.

Csípője megemelkedik: most; fölötte a mennyezet; teste mintha ívben görbülne meg, rákötözve a növekvő, egyre növekvő földgolyóra, amint magva kilövell, neki a takarónak. Hevesebben, mintha a sötétbe szivattyúzná. Ijesztő, hogy egy vén ürge ilyet csináljon. Lopva kisiklik az ágyból, s a fiókban vakon tapogatva zsebkendőt keres, óvatosan, nehogy megnyikorduljon valami és fölébressze Janice-t, Springer mamát, vagy ezt a Prút, a nőket körülötte. Vissza az ágyba, miután megtette, amit megtehetett, bár ez mindig furcsa, hogy a nedv hova lett, talán ki se jött, mikor úgy érezte, hogy ki; megpróbál elaludni, a lányára gondol, sápadt, kerek arcára, mely mintha a tejfehér derűs semmin lebegne. Egy hang azt suttogja: Hassy.

191

Pár napra rá, egy este, a megbeszélt időben, beállít látogatóba Archie Campbell nagytiszteletű úr. Kurta és vékony, de a hangja, kárpótlásként, mély és bársonyos; személytelen mosollyal, de oly zengő hangon nyilvánít ki mindent, hogy mondatai, miután útjukra bocsátotta őket, mintha a háztömböt kívánnák megkerülni. Feje nagy, a testéhez képest. Szempillái hosszúak, feltűnőek, s olykor mintha csak azért hunyná be a szemét, hogy mindenki lássa, lebocsátott szemhéja miként reszket. Pehelykönnyü gombtalan fekete inget, papi gallért, vászonzakót visel. Ha elmosolyodik, Carteréhez hasonló vastag ajkai mögül kilátszanak finom fekete vonalakkal elválasztott egyenletes, de apró fogai; olyanok, mintha festékből kiemelt rizsszemek volnának. Harry megbűvölt érdeklődéssel néz a buzikra, vajon mi a titkuk, mitől lettek ilyenek?

Springer mama a papot kávéval kínálja, de az nemet mond rá: -- Jaj, drága Bessie, nagyon köszönöm. De ma este már a harmadik helyen járok, s ha még iszom kávét, akkor már rángatódzni fogok. -- A mondatok megkerülik a sarkot és eltűnnek a Joseph Streeten.

Harry nyájaskodik: -- S egy igazi italt, tiszteletes úr? Egy scotchot? Vagy gin and tonicot? Hivatalosan még nyár van.

Campbell körülnéz, hogy a többiek hogyan reagálnak. Nelson és Pru ott ül egymás mellett a heverőn, Janice egy egyenes hátú széken gubbaszt, amit az ebédlőből hoztak be, Springer mama meg áll, tétován, hogy kosarat kapott. -- Hát, ami azt illeti -- húzza el a szót a tiszteletes --, egy csöpp szesz talán jót tenne velem. Vodkája van, Harry?

Janice közbeszól. -- A sarokban, a pohárszékben hátul, Harry, az az ezüstcímkés.

Harry bólint. -- És a többiek? -- Elsőként Prúra néz rá, mert a lány, bár alig pár napja, hogy itt él, máig már tanújelét adta, hogy nem idegenkedik a szesztől. A likőröket kedveli; a minap Nelson meg ő egy bevásárló expedícióról a hatos karton sörökön kívül Kahlúával, Cointreau-val és Amaretto di Saronnóval tért vissza, csupa hasas kis palackkal; a befektetés legalább húsz-harminc dollárt kitett. A pohárszékben maradt még egy kis créme de menthe is, még akkorról, amikor Harry és Janice vacsorát adott Murkettek és Harrisonék tiszteletére valamikor februárban, s az üveg most a legmeglepőbb időpontokban tűnik fel Pru könyökénél világoszölden csillogva, olykor még

192

reggel is, mikor Springer mamával az Éjszaka partján-t nézik. Nelson azt mondja, ő nem utasítana vissza egy sört. Springer mama mindenképpen kitart a kávé mellett, s ha a tiszteletes úr nem veti meg, van itthon koffeinmentes is. De Archie rendíthetetlen, köszöni, mondja egy pimasz kis meghajlással, s lopva körülkacsint. Olyan jópofaféle, állapítja meg Nyúl. Az Úrnak ebben a sokadik esztendejében talán még ez a legjobb, amit meg lehet játszani. A heverőhöz illő nagy szürke fotelt szánták neki, de kijátssza őket, odahozza az állólámpás kisasztal mögül, melyen Springer mama a vickeinek-vackainak egy részét tartja, a féloldalas öreg szíriai puffot, és rákuporodik. Ebből a helyzetből a tiszteletes mindegyikükre alulról vigyorog fel, s fürgén, mint egy majom, kihalássza pipáját a zakója elülső zsebéből, s megtömi barna mutatóujjával.

Janice föláll, és Harryvel együtt kimegy a konyhába. Harry kitölti az italokat. -- Mondhatom, jó kis papot kerítettél -- szól oda halkan a feleségének.

-- Jaj de piszok vagy.

-- Mi ebben a piszokság?

-- Minden. -- Janice camparit tölt magának egy narancsjuice-os pohárba, majd egyetlen szó nélkül créme de menthe-et annak a nyolc kis hengerforma likőröspohárnak egyikébe, amelyet a likőrösüveggel együtt jó néhány éve vett a Krollnál, körülbelül azzal egy időben, hogy a Röpülő Sasba beléptek. A készletet azóta alig használták. Mikor Harry Campbell vodka and tonicjával, Nelson sörével és a maga gin and tonicjával visszatér a nappaliba, Janice követi, s leteszi a rikító kis zöld hengert a heverő végében a kis asztalra, Pru könyökéhez. Pru semmi jelét nem adja, hogy észrevette volna.

Campbell tiszteletesnek időközben sikerült rávennie Springer mamát, hogy üljön a hintaszékbe, ahova Harry szeretett volna, s hogy támassza fel a lábát a szék párnázott előtétére. -- Igaz, ami igaz -- mondja Springer mama --, ez csodát művel a fájós bokámmal.

Az öreg hölgy így, hanyatt fekve sebezhetőnek látszik, s fontossága a családi körben mintha megmagyarázhatatlan módon csökkent volna. Janice látja, hogy anyja elgyámoltalanodott, s fölajánlja: -- Mama, idehozom a kávédat.

-- És azt a tálat is a csokoládés süteménnyel, amit kikészítet-

193

tem. Bár nem hiszem, hogy a szeszhez bárki is kívánná a süteményt.

-- Én igen, Nammama -- mondja Nelson. Mióta Pru megjött, még az arckifejezése is megváltozott: görcsös mogorvasága várakozó ürességgé enyhült, tágra nyílt szemű engedelmességgé,-amit Harry legalábbis olyan bosszantónak talál.

Minthogy a lelkész nem hajlandó helyet foglalni a szürke fotelban, Harry kényszerül rá. Ahogy belesüpped, hosszú lába kinyúlik, s Campbell anélkül, hogy fölállna, mint a varangyos béka szökken odább puffostul-mindenestül, hogy Harry nagy szarvasbőr cipője hozzá ne érjen. A kisember, tulajdon fürgeségén vigyorogva, zengő hangon kinyilatkoztatja: -- Nohát. Ha jól tudom, valaki itt házasodni készül.

-- Nem én. Én már megházasodtam -- felel rá tréfával Nyúl. Az a fura félelme támad, hogy Campbell, az egyik kis kezével (a keze is olyan kapaforma, mint a fogai, s a körmeit is fekete vonal szegélyezi), mely ott nyugszik a puff szélén, alig néhány hüvelyknyire Harry cipője orrától, váratlanul odakap és kioldja a cipőfűzőjét. Egy kicsit odább húzza a lábát.

Pru szomorúan elmosolyodik, lesüti a szemét, zölddel teli pohárkája érintetlen. Nelson, mellette, előremered, ünnepélyesen nem vesz tudomást a sörhabról a felső ajkán. Csecsemőpapi: Nyúlnak eszébe jut, hogyan dobolt Nelson a bal kezében marokra fogott kanalával (hiába próbálták rávenni, hogy a jobb kezébe vegye) a magas ülőke lapján, még a régi lakásban, a Wilbur Streeten, fönn a város fölött. Bár sohasem volt igazán maszatolós kisgyerek: mindig szeretett volna jó lenni. Az ünnepélyes kifejezés természetes nála. Harry legszívesebben sírva fakadna, ahogy az együgyűen tudomásul nem vett habbajuszt figyeli a gyerek arcán. Most ugratják be. Pru alánomban megérinti a poharát, anélkül hogy rápillantana.

Springer mama hangja a hintaszékből fáradtan cseng. Igen, szeretnének templomban esküdni, de nem akarnak nagy, hosszú ruhás esküvőt. Csak szűk családi körben. És amint lehet, mi arra gondoltunk, hogy akár a jövő héten. -- Lába, a piszkos, lekerekített orrú, kopott fehér gumival szegett gyógypapucsában kicsinek és gyerekesnek látszik fenn az előtétpárnán, a padlótól távol.

Janice hangja keményen közbehasít: -- Mama, semmi szük-

194

ség ilyen sietségre. Pru szüleinek is idő kell hozzá, hogy el tudjanak jönni Ohióból.

Anyja fáradt keze Pru felé rebben. -- Azt mondja, az övéi aligha veszik a fáradtságot, hogy eljöjjenek.

A lány elpirul, s határozottabban fogja meg a poharat, mintha csak arra készülne, hogy fölvegye, amint a figyelem elterelődik róla. -- A mienk nem olyan szoros família, mint ez. Világító zöld szemét a papra emeli. -- Heten vagyunk testvérek -- magyarázza. -- A lányok közül négyen már férjhez mentek, s kettőjük házassága zátonyra futott. Apám ezt zokon vette.

-Prút katolikus hitben nevelték -- magyarázza Springer mama.

A pap szélesen elmosolyodik. -- Pedig a Prudence olyan protestáns névnek tűnik.

Pru pirulása, mintha csak szeszélyes szélroham okozná, elmélyül. -- Teresának kereszteltek. A lányok neveztek el az iskolában Prúnak, merthogy prűdnek tartottak.

Campbell kuncog. -- Ó-riási! Fantasztikus! -- Haja, a feje búbján, ha mégoly fiatal is, gyérül már, veszi észre Nyúl. Istennek hála, a korosodásnak ettől a jelétől neki nem kell tartania: mindkét ágról egészséges, tartós üstököt örökölt, bár Apa haja a vége felé szürkéről sárgára váltott, elvékonyult, mint a kukoricahaj, s már-már fésülhetetlenül szárazzá vált. Azt mondják, ezt az anyai gének határozzák meg. Janice-en többek közt az nem tetszett neki sohasem, hogy mintha kopaszodni kezdene, olyan magas a homloka. Nelson még fiatal hozzá, hogy ezt meg lehetne állapítani róla. Az öreg Springer úgy hátranyalta a haját, még szombat reggel is, hogy olyan volt, mint egy gallérreklám, a koporsóban a rossz oldalra került a választéka, az újságban ugyanis, mikor megemlékeztek a haláláról, a klisé elkészítésekor megfordították a képet, s a temetkezési vállalkozó annak alapján dolgozott. Ami meg Mimet illeti, nála a lázadás egyik első jele volt, hogy melíroztatta a haját. -- Protestáns patkányszürke -- mondta tizedikes korában a haja természetes színéről, s Anya rávágta: -- Még mindig jobb, mint a görénytarka. -- Igaza volt, azokkal a szőke fürtökkel a fején Mim valahogy vagányforma lett, valahogy bemocskolódott. Ilyen az élet, az ember bemocskolja magát. Az ifjú egyházi férfiú simán siklik szótagról szótagra, meglepően magas hangú vihogása megállapodik a torka tövén. -

195

Bessie, mielőtt az olyan részletekre térnénk, mint az időpont és a vendégek listája, azt hiszem, néhány alapvető kérdést kéne tisztáznunk. Nelson és Teresa szeretitek-e egymást, s készek vagytok-e arra, hogy mindörökre elkötelezzétek magatokat, ami az egyház tanítása szerint a keresztény házasság lényege?

A "kérdés megdöbbentő. Pru suttogva kijelenti: -- Igen --, és beleiszik a créme de menthe-es poharába.

Nelson a semmibe mered, annyira, hogy az anyja rászól: Nelson.

A fiú megtörli a száját és nyafogva közli: -- Már megmondtam, hogy igen, nem? Itthon voltam egész nyáron, hogy elrendezzem a dolgot. Nem megyek vissza a college-ba, és nem fogok diplomát szerezni, emiatt. Mit akartok még?

Mindenki elnémul, csak Harry nem: -- Én azt hittem, hogy neked nem fűlik a fogad a tanulmányokhoz -- mondja.

-- Hát, nem valami nagyon. De ha már ennyi időt rááldoztam, akkor ezért a pénzért éppenséggel végezhetnék is, akármilyen szart ér az a diploma. Apa, egész nyáron cikiztél a college miatt, és én a szívem szerint rád hagytam volna, hogy jó, jó, igazad van, de te nem tudtad, hogy mi van a dolog mögött, te nem tudtál Prúról.

- Hát akkor ne vegyél feleségül -- mondja sietve és halkan a lány.

Nelson oldalról rásandít és még mélyebben fészkeli be magát a párnák közé. -- Már miért ne vennélek el? -- mondja. Ideje, hogy megkomolyodjam.

-- Azt is megtehetjük, hogy összeházasodunk, aztán visszamegyünk egy évre, amíg te végzel. -- Pru visszateszi a kezét az ölébe, s kezében a zöld pohárkát is; azt nézi, s közben mondja, mintha ebből a kútból merítené gyakran elpróbált szavait, a válaszát Nelson panaszaira.

-Neem -- mondja szégyenkezve Nelson. -- Ez szamárság. Ha már megnősülök, csináljuk komolyan, legyen állásom, legyen egy csörömpölő öreg kocsim, egy roskatag farmházam és minden, ami vele jár. A Kenten semmi olyat nem szedek fel, amitől Apa kis japán játék kocsijait könnyebben tudnám a mások nyakába varrni. Már ha Anya és Nammama rá tudják kényszeríteni, hogy engem befogadjon.

-- Jézusom, hogy te hogy kiforgatod a dolgot! -- kiáltja Harry. -- Mindannyian befogadunk, mi mást is tehetnénk? Nem-

196

csak a cég, de te is sokkal többre mégy, ha előbb végzel az egyetemen. S mert mást se mondogatok, egyre csak ezt, itt mindenki úgy tekint rám, mint egy szörnyetegre. -- Odafordul Archie Campbellhez, s elfelejtvén, hogy az milyen mélyen ül, a feje fölé irányítja a szavát: -- Már elnézést ezért a tereferéért, hisz ez aligha a maga dolga.

-- Ugyan -- tiltakozik mézédesen a fiatalember --, ez is hozzátartozik a képhez. -- Majd azt kérdezi Prútól: -- És maga mit szeretne jobban, hol élne jövőre szívesebben? Hiszen, ahogy az a nagykönyvben meg vagyon írva, a házasság első éve határozza meg a rákövetkezők hangnemét is.

Pru mintha mérges volna, fél kezével hátrasöpri a válláról hosszú haját. -- Nincsenek valami jó emlékeim a Kentről mondja. -- Boldog volnék, ha új helyen kezdhetném.

Campbell pipája a szobát kellemes és férfias illattal tölti meg. Még a harmincat is aligha töltötte be, de ami probléma eddig fölmerült, azt mind kapásból hárította. Igazi profi: ezt Nyúl tiszteli benne. Akkor is, hogy engedhette meg magának, hogy buzi váljék belőle?

Springer mama utálatos hangon jegyzi meg: -- Most biztos arra lenne kíváncsi, hogy miért nem tudják kivárni ezt az egy évet még.

A kisember feléje fordítja nagy fejét, és rávillantja a mosolyát: -- Nem, egy csöppet sem vagyok kíváncsi.

-- Mert Pru bajba jutott -- nyilatkoztatja ki, szükségtelenül az öreg hölgy.

-- Természetesen Nelson közreműködésével -- mosolyog a pap.

Janice megpróbál közbelépni: -- Mama, megesik az ilyen. Springer mama visszavág: -- Nekem nem kell mondanod. Például veled is. Én nem felejtettem el.

-- De mama!

- Ez rémes -- mondja Nelson a heverőn. -- Most minek ezt a szegény embert mindenáron beleráncigálnunk? Se Pru, sem én nem kértük, hogy templomban eskessenek, különben is, én nem hiszek ebben az egész marhaságban.

-- Nem? -- kérdi döbbenten és megbántottan Harry.

-- Nem, Apa. Ha az ember meghalt, hát meghalt. -Meg?

197

-- Ugyan már, te is tudod, mint ahogy mindenki, a szíve mélyén.

-- De biztosan senki nem tudja -- jelenti ki halkan Pru.

Nelson dühösen kérdi: -- Hány halottat láttál már?

Nelson már gyerekkorában is teljesen elfehéredett, ha dühös volt, jut eszébe Harrynek. Ahogy fölfelé ment, az emeletre, az iskolakönyveiért, fájt a gyomra idegességében és kétségbeesetten kapaszkodott a lépcső karfájába. Mégis el kellett küldeniük az iskolába. Harry akkor még a Veritynél dolgozott, Janice meg félmunkaidőben a telepen, s nem volt, aki a gyerekre vigyázzon. Az iskola volt a pótmama.

Campbell tiszteletes továbbra is derűs nyugalomban pofékel illatos pipájából, s föltesz Prúnak egy újabb kérdést: -- És mit szólnak a szülei ahhoz, hogy nem katolikus emberhez megy feleségül?

A szelíd pír visszatér, Pru szeme zöldje elmélyül. -- Tulajdonképpen csak anyám volt katolikus, s azt hiszem, mire én megjöttem, már ő sem igen. Megkeresztelni még megkereszteltek, de bérmálkozni már nem bérmálkoztam, bár a bérmaruha, a nővéreimé, még megvolt. Azt hiszem, joggal mondhatom, hogy apám verte ki belőle. Nem volt ínyére, hogy ennyi gyereket kell eltartania.

-- Ő milyen vallású volt?

-- Semmilyen.

Harry fennhangon emlékszik. -- Nelson nagyapja katolikus családból származott. Az anyja ír volt. Az én apámnak, mert róla beszélek. A fenébe is, a vallásról nekem az az véleményem. ..

Minden szem feléje irányul.

-.. .hogy ha az ember legalább egy kicsit nem vallásos, elveszti a lába alól a talajt.

Kimondja, s szemét Nelsonra szegezi, főleg, mert a fiú sápadt arca esik a látótere középpontjába. Ez a vízipatkányfrizura: Harryt egy börtöntöltelék beretvált fején éppen hogy kinőtt hajra emlékezteti. A fiú gúnyosan mosolyog. -- Mi nem fogjuk elveszíteni, Apa, akármit csinálsz.

Janice előrehajol, hogy az érett asszonyoknak azon a tisztelettudó és búgó hangján, amire most már ő is képes, odaszóljon: -- Bár rá tudnád venni a szüléidet, Pru, hogy ők is eljöjjenek az esküvőre.

198

Springer mama most békülékenyebb hanggal próbálkozik, hiszen a papot ő hívta ide, és a konferencia nem a szája íze szerint alakul. -- Egyébként erre mifelénk az episzkopális egyház áll legközelebb a katolikusokhoz.

Pru megrázza a fejét, vörös haja röpköd. Sarokba szorított teremtés. Azt mondja: -- Szakítottunk. Valamit nagyon nem helyeseltek, amit azelőtt csináltam, hogy Nelsont megismertem volna, mint ahogy ezt a mostani állapotomat se fogják helyeselni.

-- Miért, mit csináltál? -- kérdi Harry.

Mintha a kérdést nem is hallotta volna, a lány szinte önmagának mondja: -- Megtanultam, hogy hogyan álljak meg a magam lábán, őnélkülük.

-- Én azt mondom -- kezdi nyájasan Campbell, miután jó egy percig csak azzal foglalatoskodott, hogy újra rágyújtson kialudt pipájára --, némi nehézségbe ütközik rászánnom magam -- e kifejezés csintalan mosolyt csal az ajkára, túlzottan csintalant, mint azé a fickóé volt, az Őrült-ben -, hogy egyházi szertartás keretében adjak össze két személyt, akik közül az egyik a római egyház híve, a másik meg, mint az imént fejtette ki, ateista. -- Odabiccent Nelsonnak. -- Manapság ugyan a püspök nagyobb szabadságot ad nekünk az ilyesféle ügyekben, mint annak idején. A napokban például egy elvált, igaz, anglikán neveltetésű, japán férfit adtam össze egy ifjú nővel, aki eredetileg azt szerette volna, hogy a szertartás során az Isten szót a Világmindenség Anyjával helyettesítsem. Erről azonban sikerült lebeszélnünk. De ebben az esetben, atyámfiai, nem sok jelét látom, hogy Nelson s igen bájos jegyese fölkészült volna, vagy vágynék arra, amit hívhatnánk éppenséggel a mi sajátos varázslatunknak is. -- Nagy füstfelhőt pöffent a pipájából, s ajkát a pipás emberek prűd módján összezárva várja, hogy ellentmondjanak neki.

Springer mama fészkelődik, mintha szeretne fölállni a hintaszékből. -- Nos, Fred Springer unokája nem fog katolikus templomban esküdni. -- Feje visszaesik a párnás fejtámlára. Arca alja, álla bíborvörös.

-- Ó -- mondja vidáman Archie Campbell. -- Nem hinném, hogy az én kedves barátom, McGahern atya össze tudná adni őket. Hiszen a fiatal hölgy még csak meg sincs bérmálva. Tudják -- folytatja, térdén összefont kézzel, s a semmibe bá-

199

múlva --, rengeteg csodálatos és életképes házasságot kötöttek már a Városházán. Vagy unitárius-univerzalista szertartás szerint. Barátom, Jim Hancock, a Maidén Springs-i gyülekezet lelkésze, már nem egy nehéz esketési problémánkat megoldotta.

Nyúl fölugrik. Itt valami szörnyűség készül, csak azt nem tudja pontosan, ki és kivel szemben akarja elkövetni. -- Ki az, aki rajtam kívül meginnék még egy pohárral?

Campbell rá se néz Harryre, csak nyújtja a poharát, mely, akár Pru kis likőröspohara, kiürült már. A pohár minden zöldje a lány szemébe költözött. A lelkész azt mondja Prúnak és Nelsonnak: -- Ezt komolyan mondom, bizonyos körülmények közt még egy hivő ember számára is ez a legcélravezetőbb út. Később aztán, valamikor, templomban is meg lehet szentelni a házasságot; manapság a házassági eskü ilyeténvaló megerősítésének számos példáját látjuk.

-- És miért ne élnének addig bűnben, itt nálunk? -- kérdi Harry. -- Nekünk semmi kifogásunk ellene.

-De igenis van -- mondta Springer mama, visszafojtott haraggal.

-- Apa! -- kiáltja Nelson. -- Hoznál nekem is még egy sört? -Hozz magadnak te. Tele van a kezem. -- De Pru előtt

mégis megáll, s elveszi tőle a kis likőröspoharat. -- Biztos, hogy ez nem árt a kicsinek?

A lány váratlan hűvösen tekint fel rá. Ő apás szeretetet érez iránta, a lány szeme viszont szúr, mint a deres fűszál. -- Nem -- mondja. -- A sör és a bor az árt; attól fölfúvódik az ember.

Mire Nyúl a konyhából visszatér, Campbell már beadta a derekát. Megkaphatják tőle, amire áhítoznak, az egyházi esküvőt, az egyetlen szolgáltatást, ami a világ Grace Stuhljainak szemében a dolgot elfogadhatóvá teszi. Tudja jól, hogy mit árul, ráérősen alkudozik. Lányos szempillái alatt fekete a szeme, akár Janice-é vagy Springer mamáé, amolyan Koernerszem. Springer mama szónokol; gyógypapucsának kis kerek orra valósággal ugrándozik belé. -- Amit a fiú mond, az azért nem szentírás. Az ő korában magam se tudtam, hogy mit hiszek, azt hittem, a kormány ostoba, s a gengsztereknek van igazuk. Még a szesztilalom idején.

Nelson morcosán néz rá, az ő fekete szemével. -- Nammama,

200

ha ez neked olyan fontos, én igazán nem bánom, olyan mindegy, hogy így vagy úgy.

-- És Prúnak mi a véleménye? -- kérdi Harry, mikor odaadja neki a mérget. Kíváncsi volna, hogy a lány modorának fagyos merevsége s azok az elkésett kis mosolyai vajon másból is fakadnak-e, nem csupán a félelméből: végül is ő az, és nem más, aki egy másik életet növeszt a teste mélyén.

-- Szerintem -- mondja Pru lassan, s oly halkan, hogy a szobában senki sem moccan, csak hogy hallja --, szerintem templomban szebb volna.

Nelson hozzáteszi: -- Egy biztos, én nem vágyom arra a ronda új beton városházára, amit oda építettek, az egykori Bijou háta mögé. Azt mondja az egyik ismerősöm, hogy az építési vállalkozó egy milliót besöpört érte, de a beton máris repedezik.

Janice-nek kő esik le a szívéről: -- Harry, adnál nekem is egy camparit? -- kéri.

Campbell fölemeli újratöltött poharát alacsony ülőhelyén, a puffon. -- Egészségükre, atyámfiai. -- Kinyilatkoztatja a feltételeit. -- A szokásos eljárás legalább három jegyességi tanácsadást és keresztényi oktatást foglal magában, az első beszélgetésen kívül. E mai találkozónkat, gondolom, tekinthetjük első beszélgetésnek. -- Minthogy szavait elsősorban Nelsonhoz intézi, Harry a pap lágyan zengő hangjából valami csábító zöngét vél kihallani. -- Nelson, az egyház nem várja el, hogy minden pár, akit megesket, szent legyen. Mindössze annyit kíván, hogy a résztvevők értsék meg valamelyest, hogy mire is vállalkoznak. Nem én teszem az esküt; maga és Teresa teszi. A házasságkötés nem csupán szertartás, hiszen a házasság szentség is, Istentől származó meghívás, hogy a házasfelek részesedjenek az Ő istenségében. És e meghívás nem csupán egyetlen pillanatra szól. Az Ő szándéka szerint szentség minden közösen töltött napjuk. Érzi ennek a jelentőségét? Csodálatos szavak állnak a régi imádságoskönyvben: „házasságra ne lépjünk, mondja a könyv, meggondolatlanul, vagy könnyelműen, hanem áhítattal, körültekintően, megfontoltan, józanul és Isten félelmében". -- Miután ezt elkántálta, szélesen elmosolyodik és hozzáteszi: -- Az új imádságoskönyv Isten félelméről nem tesz említést.

Nelson nyafog: -- Mondtam már, hogy benne vagyok.

201

Janice megkérdi, egy kicsit szúrósan: -- És ezekhez az oktatásokhoz mennyi idő kell? -- Valahogy úgy ül egyenes hátú ebédlőszékén, mintha egy tojáson kotlanék, mely lehet, hogy idő előtt kikel; Harry leszögezi magában, hogy ma este meg kell próbálkoznia vele, csak hogy feloldódjék.

-- Ó -- mondja Campbell és égnek fordítja a szemét --, ha minden körülményt figyelembe veszünk, azt kell mondanom, hogy mindhárom beszélgetésre sort keríthetünk, mondjuk két hét alatt. Véletlenül -- mondja a buzgó egyházi férfiú -- itt is van nálam a határidő naplóm. -- Mielőtt benyúlna a könnyű zakó belső zsebébe, kiveri a pipáját, valami negédes derűvel, ami Harrynek képet ad róla, hogy mi is a buzilét előnye: ennek az ürgének csak tréfa a világ. Vízen jár; a nők, a gyerekszülés sara sohasem piszkítja be a cipőjét. Kalapot kell emelni előtte: őt semmi sem érinti. Ez az igazi vallásosság.

Valami lázadó vágy, hogy megbökje, hogy tiltakozzék az imént oly simán nyélbe ütött alku ellen, azt mondatja Harryvel: -- Igen, szeretnénk, ha erre még addig sor kerülne, amíg nincs itt a fiú. Mert karácsonyra meglesz.

-- Ha Isten is úgy akarja -- mosolyog Campbell. -- A fiú vagy a lány.

-- Januárra -- suttogja Pru, miután a poharát leteszi. Harry nem tudja, örül-e vagy sem, hogy ő olyan vitézül újra meg újra megemlíti a kicsit, akit a többiek annyira igyekeznek figyelmen kívül hagyni. Miközben megállapodás szülénk az időpontokra vonatkozólag, ők ketten, Nelson és Pru, úgy ülnek a heverőn, mint két nagy ernyedt bábjátékfigura, akinek a felsőtestébe, fejébe láthatatlan karok nyúlnak fel a párnán keresztül.

-- Fred is januárban született -- közli Springer mama, és zsémbelve igyekszik kikászálódni a hintaszékből, hogy a papot kikísérje.

-- Jaj, Mama -- mondja Janice --, az emberiség tizenketted része januárban született.

-- Én is akkor születtem -- mondja Archie Campbell, s föláll. Szélesen mosolyog, hogy rizsszem-fogsorát mutassa. -- Az én esetemben rengeteg imádság árán. A szüleim elemedéit korúak voltak. Csuda, hogy egyáltalán itt vagyok.

202

Másnap reggel meleg eső csapdossa a sárguló leveleket a Cityview Drive-ot szegélyező park fáin, miközben Harry és Nelson Breweren át a telep felé tart. A srác még mindig persona non grata, de engedelmet kért, hogy utánanézhessen annak a két sportkocsinak, amit összetört. Az egyiket, a Royale-t, Manny épp javítja. A 72-es Mercury, amelyet kétszer oldalba taszított, súlyosabban sérült, s alkatrészt is nehezebb keríteni hozzá. Nyúlnak az az elképzelése, hogy ha a kölyök már visszament az iskolába, eladja ócskavasnak és leírja a veszteséget. De nincs szíve hozzá, hogy a gyereket ne hagyja legalább megnézni a roncsokat. Utána Nelson kölcsönveszi a Coronát, és meglátogatja Billy Fosnachtot, mielőtt az visszamenne Bostonba, hogy ott endodontológus váljék belőle. Harrynek egyszer volt egy gyökértömése; olyan érzés volt, mintha a szemgolyója alját csiklandoznák. Pokoli módja a kenyérkeresetnek. De lehet, hogy igazán kellemes módja nincs is. Miközben a Toyota ablaktörlője egyenletes gumihangon nyiszorog, a forgalom Brewerben lelassul, s a Locust Streeten véges-végig féklámpák izzanak vörösen. Megint csak felbukkan a Kastély, sárga iskolabuszok homálylanak a forgalmi dugóban. Harry átkapcsolja az ablaktörlőt folyamatosról szakaszosra, és sajnálja, hogy leszokott a dohányzásról. Mert beszélgetni szeretne a sráccal.

-- Nelson. -Hm?

-- Hogy érzed magad?

-- Jól. Reggel ugyan fájt egy kicsit a torkom, de bevettem két olyan ötszáz milligrammos C-vitamint, amit Melanie vétetett Bessie-vel.

-- Valósággal megszállottja volt az egészségnek, nem? Márminthogy Melanie. Még mindig tele a konyha azzal a temérdek természetes táplálékkal.

-- Hát, igen. Hozzá tartozott a szerepéhez. Tudod, ahhoz a misztikus cigányságához. Örökké azt a gurut bújta, a nevét már elfelejtettem. Mint egy prüsszentés, úgy hangzott.

-- Hiányzik neked?

-- Melanie? Nem. Miért hiányoznék?

-- Nem voltatok jóban?

Nelson nem vesz tudomást a kérdés rejtett tartalmáról. A vége felé már örökké zsémbelt.

203

-- Mit gondolsz, Charlie-val együtt mentek el?

-- Mit tudom én -- mondja a fiú.

A szakaszosra kapcsolt ablaktörlő újra meg újra meglepi Nyulat, valahányszor átcsap az orra előtt. Mintha a kocsiban másnak is volnának elhatározásai. Valami kísértetnek. Mint abban a filmben, a Harmadik típusú találkozások-bán, mikor a teherautó, amelyben Richárd Dreyfuss ül, magától megremeg, s a háta mögött a fényszórók fénye ahelyett, hogy oldalt vágna, fölcsap az égre. A gombot szakaszosról lassúra állítja. -- Nem épp a testi hogylétedre gondoltam. Hanem a lelkiállapotodra. A tegnap esti szeánsz után.

-- Arra a gügye papra gondolsz? Engem aztán igazán nem zavar, hogy meghallgassam párszor, akármi marhaságot összehord, ha ez kielégíti a Springer-becsületet vagy mit.

-- Azt hiszem, tulajdonképpen nem is erre gondolok, hanem a házasságra, úgy általában. Nellie, nagyon ellenemre van, hogy téged beugrassanak valamibe.

A gyerek, Harry látóterének szegélyén, kissé kihúzza magát; a sárga buszok, elöl, befordulnak a Breweri Középiskola elé, s a kocsisor lassan megindul, az út szélén álló kocsik mellett, amelyek tetejét az eső beverte levelekkel. -- Ki mondja, hogy beugratnak?

-- Senki. Prúnál jobbat kivánni se lehet, ha te fölkészültél rá, hogy megnősülj.

-- Amit te nem hiszel. Nem hiszed, hogy bármire is fölkészültem volna.

A sértést Harry elengedi a füle mellett, igyekszik merengő hangon beszélni, ahogy Webb Murkett szokott. -- Tudod, Nelson, nem hiszem, hogy a házasságra bárki is száz százalékig fölkészült volna. Abból ítélve, hogy anyáddal hogyan viselkedtem, én aztán biztos, hogy készületlen voltam.

-- Háát... -- mondja a fiú, egy kissé csalódottan, hogy az apja nem kapta be a horgot. -- De aztán visszaadta a kölcsönt.

-- Soha nem róttam föl neki. És Charlie-nak sem. Az ember legyen megértő. Azután, hogy annak idején megint összejöttünk, már igencsak becsületesek voltunk mind a ketten. Még örömünk is jócskán akad, vénségünkre. Csak azt röstellem, hogy annyi mindent kellett helyrehoznunk, még akkorról, amikor te is velünk voltál.

-- Háát... -- Nelson hangja feszült és fojtott; makacsul a

204

térdét nézi, még mikor az apja figyelmét az a ravasz bal kanyar köti le, s befordul az Eisenhower Avenue-ra, akkor is. A fiú megköszörüli a torkát és megszólal: -- Gondolom, a kor tehet róla. A srácoktól, ott a Kenten, valóságos rémtörténeteket hallottam, sokkal rosszabbakat, mint az enyém.

-- Kivéve Jill esetét. Annál rémesebbet fogadni mernék, hogy nem. -- Nevetni azért nem nevet. Jill neve szent a fiú előtt; róla sose fog beszélni. Miközben a kocsi a lejtőn lendületbe jön, s a lökhárítója szinte súrolja vagy súrolni látszik azokat a szembejövő chicano és néger gyerköcöket, akik a veszéllyel mit sem törődve baktatnak fölfelé az iskolába, Harry ügyetlenül folytatja: -- Ebben az új helyzetben egyvalami nem tetszik nekem. Az, hogy a lány teherbe esett, még rendben van, mindig kettő kell a tánchoz, ebben te is felelős vagy, senki se tagadja. De aztán, ha jól tudom, Pru kereken nemet mondott az abortuszra, pedig az az utóbbi húsz évben a sok kevésbé jó mellett a ritka jó dolgok egyike, úgy értem, az, hogy ma már nyíltan lehet csináltatni, kórházban, tisztán és biztonságosan, akár egy vakbélműtétet.

-- Tehát?

-- Tehát miért nem egyezett bele?

A gyerek olyan mozdulatot tesz, hogy Nyúl megijed, nem a kormánykereket akarja-e megragadni; megszorul rajta a keze. De Nelson csak a lehetőségek tágas határát jelzi. -- Rengeteg érve volt rá. Már fel se tudnám mindet sorolni.

-- Pedig szívesen hallanám.

-Hát, egyrészt azt mondta, több nőt is ismer, akinek az abortuszokkal úgy tönkretették a mehet, hogy már soha nem lehet gyereke. Te azt mondod, semmi az egész, akár egy vakbélműtét, de te a vakbeledet se vetetted ki soha. Meg aztán elvből ellenzi.

-- Azt hittem, annyira azért nem katolikus.

-Nem volt, nem az, de akkor is. Azt mondja, ez nem természetes.

-- Mi az, hogy nem természetes? Ma, ebben a korban, az nem természetes, ha valaki hagyja, hogy így teherbe essék.

-- Hát, tudod, ő szégyenlős, Apa. Nem ok nélkül nevezték el Prúnak. Hogy elmenjen egy orvoshoz, így, és kikapartassa magát, arra egyszerűen képtelen.

-- Persze. Szégyenlős. De gyereket azt akart, és ahhoz már

205

nem volt szégyenlős, hogy felcsináltassa magát. Te, mennyivel is vagy fiatalabb nála?

-- Egy évvel. Valamivel több mint egy évvel. Számít az? És nem egyszerűen gyereket akart, hanem tőlem akart gyereket. Vagy legalábbis azt mondja.

-- Ez kedves. Gondolom. Neked erről mi a véleményed?

-- Szerintem oké. Részemről. A teste végül is az övé. Manapság mind ezt mondják. Hogy a testük az övék. Nem tudom, ez ellen mit tehetnék.

-- Szóval az ő baja, ő kereste magának, nem igaz?

-- Ezzel meg mit akarsz mondani?

-- Én csak azt -- mondja Harry, és idegességében rádudál néhány srácra, aki a Plum Street kereszteződésénél egyenest elébe sétál, mert ilyenkor, az iskolaév legelején még nem állítottak vigyázókat az átkelőhelyekre --, csakis annyit, hogy ő döntött, ő akarta megtartani a gyereket, amíg már nem lehet a dolgot visszacsinálni, s közben az a másik lány teljesített melletted pótmamaszolgálatot, most meg az anyád, nagyanyád és az a buzeráns pap eldönti, mikor és hogyan vedd feleségül szegény megesett leányzót. Én csak azt akartam tudni, hogy neked a dologban mi a szereped. Neked, Nelson Angstromnak. Csak azt kérdem, hogy te mit akarsz? Tudod te egyáltalán? -- Tehetetlen dühében rácsap a kormánykerékre a tenyere élével, épp mikor az út bebújik az Eisenhower Avenue és a Hetedik utca keresztezésénél lévő aluljáró megfeketedett tizenkilencedik századbeli kövei alá. Ezt öntötte el a múltkor a zivatar, de most még nincs veszély, ennyi esőt elvisel. Az aluljáró boltozata zárókő nélkül épült, rég halott kőmívesek híres munkája, s Nyulat kora gyerekkorától kezdve kriptára, halálra emlékezteti. Az alkalmi áruházzá átalakított gyárépületek ázottan csüngő zászlói közt bukkannak elő.

-- Hát, szeretnék...

Félelmében, hogy a fiú még azt találja mondani, hogy állást szeretne a Springer Motorsnál, Harry a szavába vág: -- Lerí rólad, hogy félsz. Félsz nemet mondani ezeknek a nőknek. Nekem sem volt soha erős oldalam, hogy nemet mondjak, de csak azért, mert ez családi örökség, neked még nem muszáj feltétlenül belemásznod valamibe. Egyáltalán nem szükségszerű, azt hiszem, hogy úgy élj, mint én, csak ennyit akartam mondani.

206

-- Szerintem te ugyancsak kellemesen élsz. -- Nelson hangja pimasz és hideg, valami olyan párkányra kapaszkodott fel, ahonnét már nehéz a menekülés. Lekanyarodnak a Weiser Streetre, a bevásárlóközpont erdeje ködös zöld paca a visszatekintő tükörben.

-- Hát, igen -- hagyja rá Harry --, jó időbe telt, amíg idáig eljutottam. S mire az ember idáig eljut, oda a szufla. A világ -- mondja a fiának -- teli van olyan emberekkel, akik azt se tudják, mi történt velük, s mire ráébrednek, már vége az életüknek.

-- Apa, te egyre csak magadról beszélsz, de nem értem, hogy ennek mind mi köze hozzám. S hogy Prúval mi mást tehetnék, mint hogy elveszem feleségül? Igazán nem olyan rossz, épp elég lányt ismertem, hogy tudjam, mindnek megvan a maga hibája. De azzal együtt Pru egyéniség és jó barát. Ez az egész úgy hangzik, mintha el akarnál tiltani tőle, mintha féltékeny volnál rá, vagy mi. Az is, ahogy folyton a kicsit emlegeted.

Előbb-utóbb kénytelen lesz a kölyköt szájon kapni. -- Nem vagyok féltékeny, Nelson. Épp ellenkezőleg. Sajnállak.

-- Engem te csak ne sajnálj. Ne pazarold rám az érzelmeidet. Most hagyják el a Schoenbaum Temetésrendezőt. Nincs

kint előtte senki az esőben. Harry nyel egyet s megkérdezi: Nem akarsz kimászni ebből, ha el tudjuk igazítani valahogy?

-- Már hogy tudnánk eligazítani? Az ötödik hónapban van.

-- Megszülheti azt a gyereket úgy is, hogy te nem veszed feleségül. Ezek az örökbefogadási ügynökségek odavannak a fehér csecsemőkért, még te tennél valakinek szívességet.

-- Pru ebbe sosem egyeznék bele.

-- Csak ne légy ebben olyan biztos. A fájdalmán enyhíteni tudnánk. Heten vannak testvérek, tudja ő, mit ér a dollár.

-- Apa, ez bolond beszéd. Elfelejted, hogy a kicsi is ember. Hogy Angstrom!

-- Jézusom, bárcsak elfelejthetném!

A Weiser Street végében, a híd előtt, piros a lámpa. Harry oldalt pillant a fiára, s az a benyomása, hogy valami frissen költ, még nedves és teljesen ki nem fejlett ki tudja, mit lát. A lámpa zöldre vált. A kavicsbeton pillérbe ágyazott bronztáblán ott áll a polgármester neve, akiről a hidat elnevezték, de ahhoz nagyon is sűrűn esik, hogy ki tudná olvasni.

Újrakezdi. -- Nem is tudom, talán még azt is megtehetnéd,

207

hogy nem határozol, egyszerűen csak eltűnsz egy időre. Adok rá pénzt.

-- Pénzt, mindig pénzt kínálsz, csak hogy ne legyek útban.

-- Talán azért, mert mikor én voltam annyi idős, mint te most, szerettem volna útnak eredni, elmenni hazulról, de nem tudtam. Pénzem nem volt rá. És eszem sem. Mi megpróbáltunk elküldeni, hogy megjöjjön az eszed, s te felhúztad az orrodat.

-- Nem húztam fel az orromat, csak épp hogy ott nincs mit kezdeni. Az sem az, aminek te hiszed, Apa. A college holt unalom, a profok azért tanítják, amit tanitanak, mert pénzt kapnak érte, és nem azért, mert annak bárki is hasznát látná. Éppúgy leszarják a földrajzot, vagy akármi mást, mint te. Csalás az egész, azért vannak ott, mert a szülők, ha a gyerekük elért egy kort, szabadulni akarnak tőle és college-ba küldik. Az a sikk. „Az én kis Johnnym a Haavahdon"... „Az én kis Nellie-m a Kenten."

-- Igazán? Ezt te így látod? Az én időmben a srácok akartak kimenni a világba. Mi is féltünk, de annyira azért nem, hogy visszabújtunk volna az anyánk szoknyájához. A nagyanyánkéhoz. Mi lesz veled, ha már nem lesznek körülötted a nők, hogy megmondják, mit csinálj?

-- Az, ami veled. Felfordulok.

DISCO. DATSUN. ÜZEMANYAG-TAKARÉKOSSÁG. A 11 l-es nem is olyan csúnya, így esőben, a színek, a transzparensek, a parkolók kékes aszfaltfelületei mind összemosódnak a suhanó forgalmon és a csapkodó ablaktörlőn túl. Hadonászó gumikezek: Segítség, segítség! Nyúl mindig is kedvelte az esőt, az valahogy tetőt von a világ fölé. -- Hiába no, csak nem látom szívesen, hogy így nyakon fogtak -- böki ki Nelsonnak. -- Túlságosan is hasonlítasz rám.

Nelson már kiabál: -- Nem hasonlítok! Nem fogtak nyakon!

-- Nellie, nyakon fogtak. Elkaptak, s még csak nem is visítasz. S ezt még látni is utálom, ennyi az egész. S mindössze annyit szeretnék mondani, hogy miattam nem kell ezt végigcsinálnod. Ha ki akarsz keveredni belőle, én szívesen segítek.

-- Ebben te csak ne segíts! Én kedvelem Prút. Nekem tetszik. És az ágyban csodálatos. És szüksége van rám, és tisztességesnek tart. És nem tart csecsemőnek. Te azt mondod, nyakon

208

fogtak, de én nem érzem, hogy nyakon fogtak volna, én úgy érzem, épp most lesz ember belőlem! Segítség, segítség.

-- Jó -- mondja Harry. -- Sok szerencsét.

-- Ahol segíthetnél, Apa, ott nem vagy hajlandó. -Hol?

-- Itt. Ne tedd olyan nehézzé, hogy beilleszkedjem itt a telepen.

Befordulnak a telepre. A Corona gumija nyomán szétfröcscsen az út szélén a lefolyórács felé rohanó víz. Nyúl kőkeményen hallgat.

Ill

Új bolt nyílt a Weiser Streeten az egyik elhanyagolt háztömbben, a bevásárlóközpont és a híd között, szemközt azzal a régi időkből visszamaradt bazárral, amely nem helybéli újságokat és frissen pörkölt fejtetlen földimogyorót árusít, azonkívül pornómagazinokat, buziknak és nem buziknak. A külleméből ítélve ez a bolt is kereskedhetnék éppen disznóságokkal, mert a kirakatát teljesen eltakarja a vékony, sárga lécroletta, s a kiírás az üvegen szembetűnően szerény. A nagyon kicsi és feketével szegett aranybetűk egyszerűen annyit mondanak: BIZTOS BEFEKTETÉS, s alatta, még kisebb betűkkel: Régi arany és ezüstérmék vétele és eladása. Harry mindennap elmegy a bolt előtt kocsival, s egy szép napon, mivel az órás parkolóban két üres hely is van, s így be tud állni anélkül, hogy a forgalmat feltartaná, leparkol és bemegy. Másnap, miután elintéz valamit a bankjában, két sarokkal arrább, a Brewer Trustnál, harminc Krugerranddal jön ki a BIZTOS BEFEKTETÉS-től, darabját 374 dollár 14 centért vette, s így a teljes vételár beleértve a közvetítői jutalékot és a forgalmi adót is, összesen 11314 dollár 20 centet tett ki. A végösszeget odabent számolta ki egy platinaszőke lány; hosszú, bíborvörös körme nem gátolta benne, hogy a kézi számítógép gombjait nyomogassa. Ő volt az egész boltban az egyetlen látható személy, a hosszú, üvegtetejű, vajszín oldalú íróasztalnál a hozzáillően vajszínű forgószéken. De a többi helyiségekben, például a hátsó teremben, ahol a lány eltűnt s ahonnét az arannyal fölbukkant, Harry emberi hangokat és láthatatlanul figyelő lényeket észlelt. Az érmék ügyes plasztikhengerben érkeztek, tizenöt darab egyben-egyben, babavécé-ülőkére emlékeztető lekerekített fedéllel lezárva; mi több, a fedél alá még valami vécépapírfélét is tömtek, hogy az üreget a fedél és az érmék

210

közt szorosan betöltsék s a szent fém csillogását elrejtsék vele. A hengerek meglepően súlyosak, Harry már-már attól tart, hogy leszakítják a kabátja zsebét, mikor fölszalad Springer mama házának bejárati lépcsőjén, hogy családjával szembenézzen. Bent Pru a szürke heverön ül és kötöget, Springer mama meg kisajátította a hintaszéket, hogy föltámaszthassa a lábát, miközben valami pergő szavú mulatt Philadelphiából a hatórai hírekkel traktálja. Frank Rizzo polgármester változatlanul tagadja a rendőri brutalitások vádját, közli a fickó szárazon és sietősen, ily módon húzva ki a szőnyeget minden egyes szó alól. Philadelphia valamikor távoli hely volt, ahova alig merészkedett valaki, de a tévé most közelebb húzta, most itt van a szomszédban a zűrzavaros gyilkosságaival és helyi intrikáival. -- Janice? -- kérdezi Harry.

Springer mama rászól: -- Psszt.

Pru ad választ a kérdésre: -- Janice átvitte Nelsont a klubba, valami női párosba kellett negyediknek, aztán, ha jól tudom, el akarnak menni, hogy Nelsonnak öltönyt vegyenek.

-- Hisz most a nyáron vett öltönyt magának.

-- Az hivatali ruha volt. Most egy mellényeset vesznek az esküvőre.

-- Jézusom, az esküvőre. Hogy ízlenek a beszélgetések azzal a nemtudomhogyhívjákkal?

-- Engem nem zavarnak. De Nelson nehezen viseli őket.

-- Ezt csak azért mondja, hogy a nagyanyját bosszantsa kiáltja Springer mama, oldalára fordulva, hogy a hangját a fejpárna el ne nyelje. -- De szerintem igenis jót tesznek neki. -- Egyik nő sem veszi észre, hogy valami lehúzza Harry kabátját, pedig ő úgy érzi, mintha bika töke duzzadna a zsebében. Janice kéne neki. Fölmegy az emeletre, s becsempészi a két érintetlen, tömör hengert az éjjeliszekrény hátsó fiókjába, ahol a tartalék olvasó szemüvegét meg azt a műanyag nyelű gumikupakot tartja, amellyel a foghúsát kéne masszíroznia, nehogy a periodontológus kezébe kerüljön, meg azokat a rózsaszín viasz füldugókat, amelyeket akkor használ, ha elfogja az idegesség és képtelen elviselni a lármát a házban. Valamikor ugyanebben a fiókban tartotta az óvszert is, azután, hogy Janice úgy döntött, árt neki a fogamzásgátló tabletta, de még azelőtt, hogy elment volna kiégettetni a méhkürtjét, de hát ez régen volt, mindet kidobta, az egész takaros kis bádogdoboz-

211

zal, mikor egyszer félig nyitva találta a tetejét, s úgy vélte, vagy talán csak képzelte, hogy Nelson vagy valaki más benyúlt a dobozba és elcsórt néhányat. Ez akkortájt történt, mikor kezdte úgy érezni, hogy így, ha Nelsonnal együtt laknak, túlságosan teli van a ház. Amíg Nelsont lekötötte a baseball-tabella, a gitár, vagy akár a rengeteg rocklemeze, mely hangjával a ház minden rostját át- meg átszőtte, ottléte a lenti szobában nem volt kényelmetlenebb, mint Nyúl tulajdon gyermekkorának makacs jelenléte az agya valamelyik rejtett zugában, ám amikor kezdetét vette az a valami a hormonokkal, lányokkal, kocsikkal és a sörrel, Harry megelégelte az apaságot. Ebben az áldatlan apa-fiú viszonyban két látvány jelzi kényelmetlenségének két szélső határát. Talán tizenkét-tizenhárom éves lehetett, mikor véletlenül, mert nem számított rá, hogy apját ott találja, belépett szülei hálószobájába, abban a Jackson Road-i félházban, s az öreg ott állt a ruhásszekrénye előtt, nem volt rajta más, csak zokni meg atlétatrikó, s gyanútlanul kotorászott a fiókban, alsónadrágot keresett, azt a félhosszú fajtát, amit Harry mindig olyan kétségbeejtőnek talált, így aztán hátulról látta az apját, ernyedt és szőrtelen fehér fenekét, a néma és gyámoltalan húst, mely napjában egyszer székletet szorít ki, különben úgy csüng a világban, mint a vasalatlan fehérnemű; aztán, mikor Nelson annyi lett, mint akkor ő, nem is, egy évvel idősebb, hiszen már itt éltek a házban, s a gyerek épp betöltötte a tizenhármat, mikor ideköltöztek, Harry egyszer bement a fürdőszobába, nem tudván, hogy Nelson akkor lép ki a tus alól, s épp szembe találta magát a gyerekkel: ágyéka már szőrös volt, alakja vézna és aprócska, de a fütyköse akár egy férfié, nehéz és bunkós, másmilyen, mint Nyúlé, körülmetélt s talán épp ettől állatias és nagy. Nagy. Ez még évekkel azelőtt történt, hogy a gumit elcsórták volna. A fiók csikorog, beragad, Harry lazítani próbál rajta, mert hallja, hogy megjött Janice és Nelson, s a földszint a teniszpálya meg a külvilág híreitől zeng. Ezt a hírt Harry Janice-nek tartogatja. Le akarja hengerelni vele. A fiók váratlanul enged, becsukódik, ő meg elmosolyodik, előre látja, milyen döbbent meglepetéssel fogadja majd Janice ezt a kincset érő, csillogó, ólomnehéz titkot. Mint annyi más előlegezett öröm, ez sem épp úgy üt ki, mint várta. Mire a lépcsőn feljönnek, már későbbre jár az idő, mint kéne, nyugtalanok, felhevültek. Korán kellett vacsoráz-

212

niuk, mert Pru és Nelson Sziruphoz készült, Campbellt ugyanis úgy emlegetik mind a ketten, a harmadik okításra. Fél tíz tájt jöttek haza, Nelson olyan dühösen, hogy megint csak ki kellett nyitniuk a borosüveget a vacsoraasztalnál, miközben Nelson, kezében egy doboz sörrel, a fiatal papot utánozza, amint az mindenáron igyekszik az egyházat beszuszakolni meghitt kettőjük közé. - Folyton csak azt hajtogatja, hogy az egyház Kk-risztus jj-egyese. Én meg folyton csak azt kérdeztem volna: „Hát te meg kinek a jegyese vagy?"

-- Nelson -- mondja Janice, és a konyha felé pillant, ahol az anyja épp Ovaltine-t készít magának.

-- Ez trágárság, de komolyan -- makacskodik Nelson. -- Miért, Krisztus talán hátulról izéli az egyházat?

Pru nevet, veszi észre Harry. Vajon Nelson is ezt csinálja vele? Körülbelül ez az egyetlen kicsit is rendkívüli valami, ami ezeknek a kölyköknek megmaradt, azt mondják, szabad az út, ez áll minden képeslapban, itt ez a film is, a Sampon, amelyben Julie Christie, akiről az embernek önkéntelenül is a kosztümös drámák jutnak eszébe, kiöltözve egy szál főkötőbe, ott, a vásznon kijelenti, hogy mit szeretne Warren Beattyvel csinálni, kimondja nyíltan, s ez még csak nem is X-es film, közönséges korhatár nélküli, ott ül a sok kamasz fiú-kamasz lány, kéz a kézben, kedvesen, mintha ez a Cirkuszhajó felújítása volna Kathrine Graysonnal és Howard Keellel, s a lányok együtt nevetnek a fiúkkal. Pru nagy csontú néma teste semmi jelét nem adja, hogy mire képes, sem a sápadt ajka, mely így, nyugalomban, száraznak látszik, s lebiggyed, lehet, hogy ezt a kifejezést a titkárnői tanfolyamon tanulta. Az ágyban csodálatos, mondta Nelson.

-- Elnézést, Anya, de igazán kiborít. Olyasmiket szajkóztál be velem, amikben nem hiszek, aztán vigyorog és kedélyeskedik, mintha az az egész valamiféle ócska vicc volna. Nammama, hogyan bírjátok elviselni ezt a tetüt, te meg a többi öreg hölgy?

Bessie most jön be a konyhából, egy bögre gőzölgő Ovaltine-nal, amiről le nem veszi a szemét, haja feltüzve, s háló van rajta, lefekvésre készen. -- Ó -- mondja --, van, akinél különb, van, akinél nem. De ő legalább nem fojt minket tömjénfüstbe, mint az a másik, akiből végül görögkeleti pap lett. És jó munkát végzett, mikor sikerült a maradiakkal is elfogadtatnia

213

az új liturgiát. Az én nyelvem még most is meg-megbicsaklik a válaszoknál.

Pru megjegyzi: -- Szirup láthatólag nagyon büszke, hogy az új liturgia nem beszél „engedelmességről".

-- Az emberek sosem engedelmesek. Ezt, azt hiszem, nyugodtan kihagyhatták -- mondja Springer mama.

Janice, úgy látszik, elszánta magát, hogy rászálljon Nelsonra. -- Igazán, nem kéne ennyire ellenállnod, Nelson. Az az ember töri magát, hogy ti templomban esküdhessetek, és ahogy viselkedik, abból arra következtetek, hogy őszintén kedvel benneteket. Igazán együtt érez a fiatalokkal.

-- Ő aztán igen -- mondja Nelson, elég halkan, hogy Springer mama ne hallja, majd harsányan utánozza a pap hanghordozását: -- A drága Mater és Páter éllemedett korú volt. Issten csudája, hogy én itt vagyok. Nem csuda hát, hogy ilyen bolondgomba küllemem van.

-Az emberek külsejével nem szabad törődni -- mondja Janice.

-- Ugyan, Mater, de ha egyszer törődik vele az ember. -- Egy darabig még így megy tovább, jobb, mint a televízió, Nelson Szirup olvatag hangját figurázza ki, Janice meg irgalmat és megértést kér a számára, miközben Springer mama zavartalanul lebeg a maga világában, ahol az episzkopális egyház prezideál az idők kezdete óta; de Harry úgy érzi, fölötte áll valamennyiüknek, ő az aranyember, aki arra vár, hogy fölvegye a feleségét, s megmutassa neki a kincsüket. Mikor a tréfának vége, és elkezdődik a tévén az újra vetített M* A* S* H* , amit Nelson meg akar nézni, a fiatal pár egyszerre fáradtnak és elgyötörtnek látszik: ott kornyadoznak a heverőn, elárvult kettesben. Már mindegyiküknek megvan a maga megszokott helye, Prúnak a heverő végében, a cseresznyefa asztalka mellett, amelyre a créme de menthe-jét és a kötését teszi, Nelsoné meg a középső párnán, ahol gombos talpú Adidas cipőbe bújtatott lábát föl tudja rakni a kis suszterszékre. Most, hogy a telepre nem jár ki, még csak nem is borotválkozik mindennap, s oldalt, állán meg a fölső ajka fölött kiüt a vöröses sorté, bár az arca így is hamvas. A fenébe ezzel az ápolatlan kölyökkel. Nyúl úgy dönt, hogy ezentúl magának él.

Mikor Janice visszajön a fürdőszobából frottírpongyolája alatt meztelenül és nyirkosán, Harry bezárja a hálószobájuk

214

ajtaját, s úgy, alsónadrágban, letelepszik az ágyra, és rekedtes, sokat sejtető hangon így szól: -- Te, Janice. Ide süss. Vettem ma kettőnknek valamit.

Az asszony fekete szeme fátyolos az ivástól és az iménti szülősditől odalent; azért is zuhanyozott, hogy egy kicsit kitisztuljon tőle a feje. Szeme lassan megállapodik Harry arcán; az olyan lelkes örömről tanúskodik, hogy zavarba ejti.

Harry kihúzza a makacs fiókot, és maga is döbbenten látja, hogy a két színes henger ott van, sőt a talpán feléje csúszik. Azt hitte volna, amiben az érték összpontosul, az bizonyára jeleket sugároz, hogy magához vonzza a betörőket, mint a tüzelő szuka a kankutyákat. Kiemeli az egyik hengert és Janice kezébe helyezi; az asszony karja lehajlik a nem várt súly alatt, s átkötetlen pongyolája szétnyílik. Használt, vékony barna teste az érdes és színes szövetburokban csábítóbb, mint egy lányé; szeretne odanyúlni, ahol az árnyék őrzi a friss nyirkosságot.

-- Mi ez, Harry? -- kérdi Janice tágra nyílt szemmel. -Nyisd ki -- mondja, s mikor az túlságosan soká matat a

vécéülőke-forma kis kupakot a helyén tartó celluxszalaggal, ő kaparja le erős körmével. Eltávolítja a papírdugaszt is, és kiönti a steppelt paplanra a tizenöt Krugerrandot. Színük vörösebb, mint ahogy az arany az emlékezetében élt. -- Arany -- súgja, s Janice arcához emel a tenyerén két érmét, úgy összepárosítva, hogy az egyik a fejet, egy öreg búrét, a másik az írást, valami antilopféle képmását mutassa. -- Darabja háromszázhatvan dollárt ér -- mondja. -- De ne szólj róla se anyádnak, se Nelsonnak, se másnak.

Janice láthatólag megbabonázva fogja ujjai közé az egyiket. Ahogy fölemeli, körme a tenyerét kaparja. Barna szemében sárga pöttyök. -- Rendes dolog ez? -- kérdi. -- Hogy az ördögbe tettél szert rájuk?

-- Egy új üzletben a Weiser Streeten, a mogyoróbolttal szemközt, amelyik nemesfémet árul, ad és vesz. Egyszerű volt. Semmi más nem kell hozzá, csak hogy az ember, azután, hogy az árat közölték vele, huszonnégy órán belül egy hitelesített csekket mutasson fel. Garanciát vállalnak rá, hogy bármikor visszaváltják, az éppen érvényes napi árfolyamon, úgy, hogy mindössze a hat százalék jutalékot és a forgalmi adót veszíted el, az pedig, figyelembe véve, hogy az arany árfolyama milyen

215

ütemben emelkedik, már a jövő héten megtérül. Tessék. Két oszloppal vettem. Nézd. -- Kiveszi a fiókból a másik izgatóan súlyos hengert, leszedi a tetejét, s kiönti a tizenöt antilopot a síkos paplanra, imigyen duplázva meg a közszemlére tett gazdagságot. A pehelykönnyű pennsylvaniai holland steppelt paplant kis négyszögű darabkákból varrták össze türelmes cselédlányok, a négyszögek a fakótól a sötétig váltakoznak, olyan elrendezésben, hogy térforma benyomását keltsék, négy nagy kockáét, amelynek sötét és megvilágított oldalai vannak. Harry leheveredik erre az érzékcsalódásra, és mindkét szemgödrébe egy-egy Krugerrandot helyez. A szemére hűvösvörösen nehezedő arany alatt hallja, hogy Janice így szól: Uramisten. Én azt hittem, hogy aranya csak a kormánynak lehet. Nem kellett hozzá engedély vagy mi?

-- Csak dollár. Csak az a feneette dollár, Csudanő. -- Vakon, az arany fura tisztasága közepette érzi, hogy kezdődő erekciója a Jockey alsónadrág anyagát feszíti.

-- Harry. Mennyit fizettél ki érte?

Nyúl azt szeretné, ha Janice fölemelné az alsónadrágja gumiját, és addig furulyázna, furulyázna, amíg a szája eltömődik. De Janice nem tud olvasni a gondolataiban, s nem teszi meg, mire ő (újjászületett, bámuló halott) leveszi a szeméről az aranyakat és fölnéz rá. Nyitott szemét nem koporsósötétség köszönti, csak felesége arcának kissé elmosódott képe, amit nyirkos sötét haja keretez, víztől foltos és a homlokán Mamié Eisenhower módján rojtos haja. -- Körülbelül tizenegyezerötszázat -- mondja. -- Kicsikém, ez a pénz csak tespedt a takarékban, és évente tetves hat százalékot kamatozott. A hat százalék manapság, mikor az infláció tizenkettőre rúg, veszteségnek számít. Az aranyban épp az a szép, hogy imádja a rossz híreket. Mikor a dollár süllyed, az arany fölfelé megy. Az arabok a dollárjaikat mind aranyra váltják. Webb Murkett-tel beszélgettünk erről, aznap, hogy te nem jöttél el a klubba.

Janice még mindig az érmét nézegeti, a finom domborművet simogatja, márpedig ő szeretné magára vonni az asszony figyelmét. Már maga sem emlékszik, mikor volt neki olyan kemény, mint amilyen keményen most szökken szárba. Talán Lötty Bingaman idején. -- Csinos -- ismeri be Janice. -- Bár muszáj volt éppen a dél-afrikaiakat támogatnod?

-- Miért ne, feketéknek adnak munkát, mikor ezt kibányász216

szák. A Krugerrand előnye, mondja az a lány a Biztos Befektetésnél, hogy pontosan egy uncia, s így könnyebb kezelni. Az ember éppen mexikói pesót is vehet, ha úgy tetszik, vagy olyan pici kanadai juharleveleset, bár annak az aranya olyan finom, mint mondja, hogy a pora az ember ujjara tapad. Meg aztán tetszett is az a szarvas jószág, amit rávertek. Neked nem?

-- De. Olyan izgalmas -- vallja be Janice, s végre ránéz, oda, ahol fektében, a szétszórt aranyak közt, duzzadozik neki. -- És hol akarod tartani? -- kérdi. Eltöprengve dugja ki a nyelve hegyét, s az megpihen az alsó ajkán. Harry szereti, ha gondolkodni próbál.

-- Abban a te csuda nagy izédben -- mondja, és a frottírpongyola hajtókájánál fogva lehúzza magához. Tekintettel a házban lévő többiekre, különösképp Springer mamára odaát, tőlük falvastagságnyira, ahonnét tompán átmorajlik a televízió, mely épp a koreai háborúból csinál viccet, Janice igyekszik elfojtani a sikoltását, amint Harry letépi síkos testéről a frottírt, s a bőrét közvetlenül érintik a paplanon szétszórt aranyak. Hangszálai megfeszülnek; arca elsőtétül, a megbotránkozás és a gyönyörűség kettős szorításában vergődik. Harryn nincs alsóruha, fent még ég a lámpa, férfiassága úgy mered fel, mint egy vörös hajóroncsdarab; nyugtatgatja Janice-t, amíg el nem nyúlik mozdulatlanul, akkor egy-egy aranyat helyez a mellbimbóira, egyet a köldökére, szeméremdombjára többet is, amíg csak a billegő, s egymást kígyópikkelyként átfedő aranyak háromszöge el nem takarja a szőrt. Ha Janice el találja nevetni magát, hasa megmozdul, és az egész építmény összeomlik. A csípőjénél térdeplő Harry fölcsippent egy Krugerrandot, mintha automatába akarna érmét bedobni. -- Ne! tiltakozik Janice, elég hevesen, hogy a falon túl Springer mama fölriadjon, elég hevesen, hogy az aranyak megbillenjenek, s néhány közülük becsússzon a lábai közé. Harry a szájával hallgattatja el, majd a szája elindul dél felé át a sivatagon, oázisról oázisra, míg csak meg nem érkezik a páfrányos őserdőbe, amit a felesége, combjainak egy alkalmazkodó mozdulatával, megnyit előtte. Ahogy vöröset látva ajkával a klitoriszra vadászik, nyomja homlokát a kiöntött arany, s ettől az izgalma megsűrűsödik. Megtalálja, amiről azt hiszi, az a megfelelő ritmus, de érzi, hogy Janice nem veszi át; talán a fényes lámpavilág tereli el a figyelmét róla, s ő, keménységét kockáz-

217

tatva, kiugrik az ágyból, hogy leoltsa, a szoba túloldalán, az ajtó mellett. Mikor visszafordul a félhomályban, látja, hogy megfordul Janice is, térdére-könyökére, az ő négylábú holdgyermeke, a homályban magasra emeli feneke hasadékát, elébe, s a válla fölött hátrakandikál. Szelíden megkeféli ebben a testhelyzetben, nagyokat nyög az erőlködéstől, hogy benntartsa a nedvét, s közben hagyja, hogy a gondolatai el-elkalandozzanak. A nagyszlalom, a Corollák gyári alapárának legutóbbi megugrása. Janice védtelen, ernyedt húsú fenekét becézgeti; az ő hasa kemény, nehézsúlyú. Az asszony háta olyan törékenynek, bátornak és keskenynek tetszik: gerincének hosszú horpadása, keresztben az a sápadt csík, amit a fürdőruhájának melltartója hagyott. A háta mögött tulajdon lába szomorú szagot áraszt. Érmék csörrennek, s csusszannak a mélyedésbe, amit kettőjük térdének közös súlya nyom a matracba. Megsimogatja Janice fenekét, s megkérdi: -- Nem akarsz hanyatt fordulni?

-- Mhm. -- S mintha most jutna eszébe: -- Nem akarod, hogy én üljek rád előbb?

-- Mhm. -- S még hozzáteszi: -- De vigyázz, el ne siesd.

Harrynek mintha jég nyomná a hátát, ahogy hanyatt fekszik. Ez az arany rosszabb, mint a pirítóttkenyér-morzsa. Olyan izzadt, hogy szinte semmit nem érez, Janice fölébe guggol, hatalmas és golyóbisforma a foltos fényben, amely az utcalámpa felől szűrődik át a vérbükk lombján. Fölvesz egy elbitangolt aranyat, monokli módra szemébe csippenti. Fölébe magasodik, foglyul ejti, az ő tengelyén lengeti izzadt félgömbjeit; én az énben, dugattyú a hengerben, ennyi az egész. -- Te ne -- mondja riadtan Janice, s az álmonokli tompa puffanással pottyan rá Harry feszes gyomrára. -- Akkor kerülj alulra mordul vissza. Janice teste vékonyát és feketét mutat a szétszórt köröcskék fölött, amelyek aszerint verik vissza a fényt, amilyen szögben hevernek. Istenek csillagágyon; lihegi Janice fülébe, majd az is az övébe.

Miután ezt letudták, s visszanyerték a lélegzetüket, huszonkilenc Krugerrandot tudnak összeszámlálni a félhomályban a gyűrött paplanon, ezen a dombokkal-völgyekkel szabdalt zöld foltos tájon. Harry fölgyújtotta a felső lámpát. Bántja a szemüket. Nyers fényében gyűröttnek látszik meztelen bőrük. Harry kiürült testét körülöleli a vakrémület; addig nem nyugszik,

218

amíg a szőnyegen meztelenül térdepelve, veres makkján egy kései harmatcsöppel, meg nem keresi a matrac és az ágydeszka közt megbúvó drága harmincadikat.

Charlie-val álldogálnak kettesben, és bámulnak ki a fakó szeptemberi fénybe. A fa, odaát a Kajaszekérnél, megritkult, s fenn, a csúcsán már sárga; levelefosztott gallyai fölött az égen vízszintes felhőpászmák, mint zsírcsíkok a szalonnában. Holnapra esőt ígérnek. -- Szegény öreg Carter -- mondja Harry. Láttad, hogy majd belehalt, amíg fölfelé szaladt arra a hegyre, Marylandben?

-- Töri magát -- mondja Charlie. -- Kennedy a nyakába liheg. -- Kéthetes szabadságáról a floridai nap könnyű csókjával az arcán tért vissza, bár ennek a barnája némiképp megfakult a vele született sápadtságtól, meg talán a közbeeső napoktól is. Ugyanis nem közvetlenül Floridából jött. Hétfői megérkeztével egyidejűleg egy Ohióban föladott levlap is érkezett tőle a Springer Motorshoz, amelyen erősen megdőlt könyvelőírásával ez állt:

Hahó Fiúk-Lányok, Fla.-ból visszafelé némi kerülőt tettem a Nagy Smoky felé. Déli széplányok mérföldszám. Ezt Akron, a világ kipukkadt radiál-fővárosa mellől írom. Üzemanyag-takarékosság itt nuku, itt még a régi uszonyos csatahajók meg a V-8 a divat. Hiányoztok.

Chas.

A tréfa, kivált Harry számára, a túloldalon található: egy nagy, lapos tetejű, tortaszeletforma épület: aláírása: ÁLLAMI EGYETEM, KENT, A Diák-ház, mely Északkelet-Ohio legnagyobb szabadpolcos könyvtárát foglalja magába.

- Nagyon hajtottál, mi? -- kérdi Harry. -- És Melanie hogy van?

-- Ki mondja, hogy én Melanie-val voltam?

-- Te. A levlappal. Jézusom, Charlie, egy ilyen kislány, ha megszorongatja a töködet, még megöl.

219

-- Az volna a halál, mi, bajnokom? De te is tudod, akárcsak én, hogy nem az ilyen csibemadarak szorongatják meg, hanem azok a középkorú dámák, akiknek már fogytán a napjaik.

Harrynek eszébe jut csatája Janice-szel az aranyak közt, de féltékenysége csak nem hagy alább. -- És mit csináltatok ti Floridában?

-- Utazgattunk. Elmentünk Sarasotába, Venice-be, St. Pete-be. Nem tudtam lebeszélni az atlanti oldalról, így hát oda is átmentünk Naplesből, az öreg Alligátor úton, a 75-ösön, aztán ott mindenhova, ami kötelező: Coral Gables, Ocean Boulevard, fel Bocába és West Palmra. Elmentünk volna Cape Canaveralbe is, de kifogytunk az időből. A kislány még fürdőruhát se hozott, s amit vettünk, az ilyen újmódi volt, az oldala nyitott. Micsoda idomok. Nem is értem, hogy te miért nem méltányoltad.

-- Már hogyan méltányolhattam volna, ha egyszer Nelson hozta a házba. Az olyan lett volna, mintha a tulajdon lányomat kefélem.

Charlie még őriz egy fogpiszkálót, egy datolyaszínüt, a belvárosban elköltött villásreggeliről, s most azzal böködi az alsó ajkát, miközben kibámul a fáradt ablakon.

-- Van annál rosszabb is -- mondja fakó hangon. -- És hogy van Nelson meg a jövendőbelije?

-- Pru. -- Harry látja, hogy Charlie gondosan titkolja az utazás részleteit, azt akarja, hogy ő húzza ki belőle egyiket a másik után. Déli széplányok mérföldszám. A fene ezt a palit! Nyúlnak is megvannak a titkai. De, ahogy erre gondol, mindössze egy farmot tud maga elé képzelni, a völgy mélyén épült házaival.

-- Melanie sok mindent elmondott Prúról.

-- Például?

-- Például azt, hogy ijesztő egy teremtés. Az a benyomása róla, hogy bármilyen szégyenlős, alapjában véve vagány; viharos körülmények között nőtt fel, s érzelmek dolgában nem áll valami szilárdan a lábán.

-- Szóval ijesztő. Hát ezt épp egy olyan lányról is elmondhatná az ember, aki abban leli az örömét, hogy egy magadfajta vén csatalóval kefél.

Charlie elfordul az ablaktól és egyenesen Harry szemébe

220

néz; szeme olyan a fekete szemüveg mögött, mintha könnyeznék.

-- Ilyesmit nem kéne mondanod, Harry. Vénülünk mind a ketten; két ürge, aki már csak tcng-leng a világban, éppenséggel kedves is lehetne egymáshoz.

Ez elgondolkodtatja Harryt: vajon tudja-e Charlie, hogy a helyzete milyen fenyegetett, hogy Nelson a nyakába liheg.

Charlie folytatja. -- Kérdezz Mclanie-ról, amit csak akarsz. Mint mondtam, derék gyerek. És érzelmileg szilárd. Az a te hibád, bajnokom, hogy az agyadra ment a kefélés. Számomra az volt a legnagyobb izgalom, hogy egy fiatal nőnek megmutathattam valamit a világból, amit még sose látott. El is volt tőle ragadtatva: a ciprusoktól, a csúcsos templomtornyoktól. Bár azt mondta, azért mégiscsak kitart Kalifornia mellett. Florida túlságosan sok neki. Azt mondta, ha karácsonykor valahogy el tudok szabadulni, szívesen lát Carmelben. Megmutogat mindent. És bemutat az édesanyjának, és aki még otthon van. Ennyi az egész.

-- És mit gondolsz, milyen jövője van ennek a kapcsolatnak?

-- Harry, az én esetemben nagy jövője már semmilyen kapcsolatnak nincsen. -- Hangja.suttogós, alig hallható. Harry legszívesebben fogná, és megpucolná drótkefével.

-Az ember sose tudhatja -- vigasztalja a kis termetű férfit.

-Az ember igenis tudja -- köti az ebet a karóhoz Stavros. Tudja, hogy mikor van fogytán az ideje. S ha az élet kínál valamit, fogadd el.

-Jó. Jó. Én elfogadom. Én aztán el. De mit csinált szegény öreg édesanyád, amíg te a Kicsikével az Örökzöld Államban bumliztál?

-- Hát -- mondja Charles --, fura dolog ez. Van egy unokahúgom, talán ha öt évvel fiatalabb nálam, s azt hiszem, elég csúful félrelépett, mert az ura kirúgta és megtartotta magának a gyerekeket. Norristownban éltek, így hát Gloria most egy bérlakásban lakik egymaga a Youngquist utcában, alig néhány saroknyira tőlünk, s boldogan vállalta, hogy gondját viseli az öreglánynak, amíg én nem vagyok itthon, s megígérte, hogy ezt bármikor megteszi, így hát egy kicsit fölszabadultam, ahhoz pedig korábban nem voltam hozzászokva. -- Családok hullanak szét mindenfelé, gondolja Harry, s a töredékeik úgy verődnek össze, mint a hajótöröttek valami nagy mcntőcsó-

221

nakban, miközben ők Janice-szel megülnek Springer mama árnyékában, az idők háta mögött.

-- A szabadsághoz nincsen fogható -- mondja a barátjának. -- Csak vissza ne élj vele. Az imént Nelsonról kérdeztél. Szombaton lesz az esküvője. Szűk családi körben. Ne haragudj.

-- Nagyszerű. Szegény kis Nellie. Aláírva, lepecsételve, kikézbesítve.

Harry sietve elmegy emellett. -- Abból ítélve, amit Janice meg Bessie elejtett, az anyóstárs valószínűleg beállít. Az apa az túlságosan mogorva hozzá.

- Látnod kellett volna Akront -- mondja Charlie. -- Ha nekem kéne ott élnem, én is ugyancsak mogorva volnék.

-- Van ott egy golfpálya, nem, ahol Nicklaus minden évben versenyt rendez?

-- Amit én láttam, az nem golfpálya volt.

Charlie-t az útiélményei láthatólag ellágyították, s most, hogy visszatért, nosztalgiával szemléli az életet, még a jelen pillanatot is, ahogy épp átéli. Amilyen érettnek és bölcsnek mutatkozik, Harry meg meri kérdezni tőle: -- És rólam mit tart Melanie, nem mondta?

Egy nagyon kövér házaspár ténfereg a telepen, nézegetik a kicsi kocsikat, hozzápróbálják a testük méretéhez, lekuporodnak kívül, a vezetőülés mellett, mintha benne ülnének, úgy méricskélik, hogy melyik modell volna elég nagy nekik. Charlie elnézi egy percig, ahogy a pár ide-oda császkál a csillogó tetők és motorházak közt, s csak aztán válaszol: -- Igencsak rendes embernek tart, attól eltekintve, hogy a nők azt tesznek veled, amit akarnak. Még arra is gondolt, hogy jó volna tömködni veled, de az volt a benyomása, hogy ti ketten Janice-szel nagyon jól megvagytok.

-- Kiábrándítottad?

-- Miért. Igaza volt.

-- És tíz évvel ezelőtt?

-- Az annál jobban összeforraszt.

Ez tetszik Harrynek, ez a mód, ahogy Charlie, Janice csábítója, elhárítja a célzást; szereti ezt az értelmes görögöt, aki a rikító nyári kockás zakója alatt a szíve mélyén olyan finom érzésű. A pár közben belefáradt, hogy nagyságra próbálgassa a kocsikat, beszállt régi, elefántcsontszín fedelű 77-es Pontiac Grand Prix-jébe, és elhajtott. Harry váratlanul megkérdi: -- És

222

erről mi a véleményed? Gondolod, megleszünk mi itt Nelsonnal?

Charlie egy picit, ridegen, rándít a vállán: -- A kérdés, hogy ő meglesz-e velem? Rudy és Jaké fölött akar kivágni valakit, s olyan sok kivágnivaló ekkora cégnél nemigen akad.

-- Megmondtam neki, Charlie, ha te mégy, én is megyek. -Te nem mehetsz, Főnök, te a családhoz tartozol. Ami

engem illet, én csak a régi szép időkhöz. Én mehetek.

-- De kívül-belül ismered ezt a szakmát, s nekem ez számít.

-- Ó, ez már nem eladás. Ez már olyan, mint egy szupermarket: minden a polcon, szóljon a pénztárgép. Mikor még csak használt kocsikat árultunk, akkor megpróbáltuk mindet a vevő kedvére igazítani. Ez itt most afféle ha tetszik, viszed, ha nem, itt hagyod. Ebben a nagy fene konjunktúrában nincs helye a rögtönzésnek. A fiadnak helyes az elgondolása: próbálkozzunk a leereszthető fedelű sportkocsikkal, a régiségekkel, abban legalább van némi öröm. Ezeket a kis japán bogarakat képtelen vagyok komolyan venni. Itt ez az új izé, a Tercei, amit állítólag a jövő hónapban kezdünk árusítani, láttad a műszaki adatait? Ezerötszáz köbcis motor, húszhüvelykes köpeny. Akkora, mint annak idején a körhintán a játék autók, azokat a srácokat ültették ilyenekbe, akik féltek a lovat megülni.

-- Országúton 6,4 litert fogyaszt 100 kilométerre, és amilyen világot mi élünk, ez az, amit az emberek figyelembe vesznek.

Charlie megjegyzi: -- Odalent Floridában nemigen látsz efféle bogarakat. Az öregek még mindig a régi nagy országúti cirkálókkal, Continentallal meg Tornadóval járnak, fehérre dukkóztatják, s azzal tutajoznak mindenfelé. Persze az utak is mások, az egész államban egyetlen domb nincs, a fagy is ismeretlen. Gondolkoztam a Napsugár-övezeten. Hogy lemegyek oda, és orrot mutatok a fűtőolaj számlának. Igaz, ott meg a léghűtéssel gyűlik meg a bajod. Hiába, nem menekülhetsz.

Harry azt mondja: -- A napelem, az lesz a megoldás. A napfényből közvetlenül termelt elektromosság. Még vagy öt év hiányzik hozzá, mondja a Fogyasztók Lapja. Aztán beinthetünk azoknak a rohadt araboknak, hadd vigyék az olajukat és kenegessék vele a tevéiket.

Charlie azt mondja: -- Sokasodnak a halálos kimenetelű közlekedési balesetek. Tudod-e, miért? Két okból. Az egyik, hogy a srácok kezdenek fölhagyni a narkóval és visszatérnek

223

az alkoholhoz. A másik, hogy mindenki kiskocsival jár, s azok úgy gyűrődnek össze, mint a papírzacskó.

Kuncog, s miközben Harryvel együtt a piszkos bádogfolyót nézi, megforgatja alsó ajkán az ízesített fogpiszkálót. Egy régi, mély építésű kombi húz be a telepre, de a tetején nincsen deszka csomagtartó; Harrynek hiába lódul meg a szíve, nem a lánya az. A kombi kerül egyet, aztán kimegy áll l-esre, csak terepszemlét tartott. Szaporodnak a betörések. Harry megkérdi Charlie-t: -- Melanie igazán gondolt rá, hogy... -- visszariad a „tömködni" szótól, az nem az ő nemzedékének a szava --, ...hogy lefeküdjék velem?

-- Azt mondta a hölgy. De tudod, hogy vannak ezek a kölykök, kimondanak mindent, amit mi annak idején megtartottunk magunkban. Ennyi az egész. Sőt valószínűleg még ennyi se. S mire huszonöt évesek, már teljesen kiégnek.

-Őszintén szólva, sose vonzott. De Nelsonnak ez az új...

-- Erről hallani se akarok- mondja Charlie, és sarkon fordul, hogy visszamenjen az íróasztalához. -- Az Isten szerelmére, hisz össze akarnak házasodni.

Futás. Harry nem hagyott fel a futással, amit odafönn a Poconokban kezdett, azért, hogy megszabadítsa a testét attól a hájtöbblettől, ami azokban az elpuhult időkben rakódott rá, mikor még nem gondolt vele, és azt evett, ami eszébe jutott, ha úgy jött kedve, vendéglőben ebédelt benn Brewer belvárosában, csütörtökönként meg rendszeresen a Rotary Clubban. A község, amin keresztülfut, sötét, csupa lejtős fasor, repedezett és a lába alatt felpúposodott járda, egész betonlapokat emelnek fel a gyökerek, mint a horrorfilmekben a kriptafedőt a holtak, hogy kinyúljanak és elkapják az ember bokáját. Nem áll meg, hajszolja magát szakadatlanul, legyőzve a tüdeje tiltakozását, s merev izmaiból, fáradt véréből valami gépezetfélét formál, amely oda megy, ahova az agya diktálja, fel, a kiugró ereszű, majdhogynem kínai formájú ház előtt, ahol a férfias nők szoktak kalapálni, házukban az utcai ablak sohase világos, talán örökké a tévét nézik, vagy korán ágyba bújnak, hogy ott ki tudja, mit műveljenek, vagy talán hogy a villannyal spóroljanak, mert hiába iktatták törvénybe az egyenlő jogokat, a nők azért csak nem keresnek annyit, mint a férfiak, de legalábbis

224

fészket tudtak rakni ebben a negyedben, és a feketéktől meg a Puerto Ricó-iaktól eltérőleg, ők legalább nem szaporodnak. Az utcákat norvég juharfák árnyékolják. Most se sokkal magasabbak, mint gyerekkorában voltak. Kapd el az egyik lelógó ágát, s húzódzkodj fel a darázsfészekbe. Hasítsd ketté a termését, és ragaszd az orrodra, csinálj orrszarvút magadból. Lihegve vág át az árnyékukon. Fortélyos fájdalom hasít fenn a bal oldalába. Tarts ki, szív. Az öreg Fred Springer vöröset látott, mikor kinyiffant, legalábbis Nyúl mindig azt hitte, hogy ha az embernek szívrohama van, utoljára vöröset lát, de azt valahogy nem, hogy őrá is ez vár, inkább hosszú, lassú birkózás a rák feketeségével. Döbbenetes, hogy ezek az amerikai házak este kilenckor már mind sötétek. Amolyan kísértetváros ez, a járdán senki, minden csibe az ólában, csak itt-ott szűrődik ki az ablakrésen valami barnás fény, egy-egy gyerekszoba éjjelilámpáját sejtetve. Gondolatai továbbfutnak, bele a feneketlen szomorúságba. Gyerekekre gondol. A kis Nellie-re a szobájában, azután, hogy beköltöztek a Vista Crescentre, mackói ott sorakoznak mellette a polcon, a szeme, mint azoké, képtelen becsukni, fél, hogy meghal álmában, hiszen emlékszik a kis Beckyre, aki elmerült, aki meghalt. A kádban még órák múlva is ott állt a víz, mozdulatlan szürke felszínén por, csak egy gumi lefolyódugót kellett volna kihúzni, de Isten, hiába, hogy mindenható, nem tett semmit. Száraz levelek zörögnek és törnek a lába alatt, az ősz hangja ez, izgalom a levegőben. Jön a pápa, és szombaton meglesz az esküvő. Janice azt kérdi tőle, miért van rossz szívvel Nelson iránt. Mert Nelson elnyelte azt a kisfiút, aki volt, s helyette egy újabb erőszakos, szőrös csuklójú, nagy fütykösű férfi került a világba. Márpedig a világon nincs elég hely. Az emberek Egyiptomban a napfényövezetböl följöttek északra és fűtött házakban laktak, de a meleg már fogytán, 1974 óta, mikor először nézett bele a Springer Motors könyveibe, csak a bemutatóterem, az irodák meg a garázs fűtésére szolgáló olaj ára kétszeresére ment fel, az elkövetkező egy-két évben újra meg fog duplázódni, s ha az ember megpróbálja a hőmérsékletet oda leszorítani, ahova az elnök kívánja, panaszkodnak a szerelők a garázsban, bár aki a betonon dolgozik, az éppenséggel még húzhat vastag zoknit és vastag talpú cipőt, csakhogy ők kénytelenek csupasz kézzel végezni a munkájukat, már-már arra

225

gondolt, valami golfkesztyűfélét vétet föl velük, amely szabadon hagyja az ujjak hegyét, de nehéz lett volna jobbkezeset találni, és harminc alatt ma már senki se hajlandó kényelmetlen körülmények közt és borravaló nélkül dolgozni, teljesen megváltozott a munkaerkölcs, az emberek elpuhultak, ez mármár szocializmus, a meleg meg csak fölszáll a fenti nagy üres térbe, és megreked a keresztgerendák közt, ha a garázst most építenék, húsz hüvelyk vastagon szigetelnék, igen, ha a pápa annyira bolondul a csecsemőkért, miért nem próbálja ó'megoldani, hogy ne fázzanak?

Most a Potter Avenue-n fut, még mindig fölfelé, a lejtőt a hazaútra tartogatja; a csatorna mentén fut, ahol valamikor a jéggyár vize folyt el, a szegélye zöld, az élet mindenütt megkapaszkodik, márminthogy itt a földön, nem a Holdon, az más, neki nincs ínyére a gondolat, hogy fölkapaszkodjék a csillagok közé. Annak idején, iskolába menet, egyszer addig bolondozott a most már száraz csatorna partján, amíg nyálkás szegélyén megcsúszott és beleesett, s átázott a bricsesznadrágja, a kordbársony bricsesze, amilyet akkoriban viseltek, sitty-sutty, s a térdharisnyája is, hihetetlen, milyen messzire nyúlik vissza az emlékezete, még az első osztályos lányokra is emlékszik, a gombos magascipőjükre: Margaret Shoelkopfra, akit majd szétvetett az élet, annyira, hogy minden ok nélkül meg-megeredt az orra vére. Mikor beleesett a jéggyári csatorna vizébe, annyira átázott a térdnadrágja, hogy kénytelen volt sírva hazaloholni és nadrágot váltani, pedig utált elkésni az iskolából. Vagy akárhonnét, ez olyasmi volt, amit Anya vert belé, nem bánta, akárhova ment is, de időre otthon kellett lennie, s azóta, az élete során majdnem mindig, hol itt, hol ott, az öltözőben, a 16/A-s buszon, közösülés közben, el-elfogta az az érzés, hogy el fog késni valahonnét, és szörnyű sötét veszedelem fenyegeti, a félelem úgy szippantja magába, mint valami alagút, a végében Anyával, aki pálcát tart a kezében. -- Azt akarod, hogy elverjelek, Hassy? -- kérdi, mintha azt kérdezné, hogy kér-e süteményt, a pálca a Jackson Road-i keskeny hátsó udvar kicsi körtefájának alsó ágáról került; hogy mennyi poszméh röpködött a rothadó hullott gyümölcs fölött! Mostanában már nemigen érzi, hogy elkésnék valahonnét, életének ebben a szakaszában valami különös béke költözött belé, olyan ez, mint mikor a feldobott labda egy kurta pillanatig a pályája

226

csúcspontján van. Az arany értéke fölfelé megy, az újságok szerint egy uncia arany ára naponta mintegy tíz dollárral emelkedik, tízszer harminc az háromszáz, anélkül, hogy a kisujját mozdítania kéne, még elgondolni is rossz, hogy Apa úgy robotolt, mint egy rabszolga. Meglepő volt, hogy Janice, mint egy monoklit, csippentette a szemébe azt az aranyat, az ágyban más baj nincs vele, minthogy még mindig nem akaródzik furulyáznia, valami nincs rendben a szája körül, és nem is volt soha, Melanie-nak viszont olyan fura az a pajkos-konok cseresznyeajka, csuda, hogy Charlie aortája ki nem pukkant valami motelban odalent a tengerparton, milyen szép is, ha egy nő megfeledkezik magáról és teli szájjal kacag vagy kiabál, akkorára nyitja a száját, hogy az ember az egész kerek, gerendás mennyezetű rózsaszín barlangot látja, s a nyelvet is, azt a szőnyeget az előszobában, s a pillangóforma feketeséget hátul, a torok bejáratánál, mint Prúét a minap, a konyhában, mikor Springer mama mondott valamit, Pru mosolya általában szélesebb az egyik oldalon, mint a másikon, és egy csöppet óvatos, mintha attól félne, hogy megégeti magát, de ezek a lányok, akik most nőnek fel, már mind furulyáznak, ez hozzá tartozik a kultúrájukhoz, ez számukra magától értetődik, nyíltan játsszák azokat a hogy is mondják csak... tömj-és-szopj filmeket, oda járnak találkára, a régi Bagdadba a felső Weiser Streeten -- FILMEK FELNŐTTEKNEK -- MINDEN PÉNTEKEN ÚJ MŰSOR --, ahol Nyúl idejében még Ronald Reagant látták, másodpilótaként a japánok ellen. Nelson szerencsés, bizonyos szempontból. Mégsem irigyli. Egy elnyűtt világban kell megkeresnie az útját. Muris ez a szájjal, annyi mindent kell művelni vele, s egy perccel utóbb már meg nem mondod, hogy mi volt benne. Egy, amit utál, ha ételmorzsa, rizs vagy akármi ül meg valaki szája sarkában, evés közben. Szegény Anya, élete utolsó éveiben.

A térde reszket. Megroggyan az a nagy energiája is. Estéről estére igyekszik megnyújtani a futását a néma, sötét házak közt, át az utcai lámpák fénytölcsérén, a jéghideg félpofás hold alatt, amelyről egy este, mikor épp a Coronán jött hazafelé, és véletlenül a szélvédő színezett felső szegélyén át pillantotta meg, egy pillanatra azt hitte, Uramisten, hogy zöld. Ma este elkergeti magát egészen a Kegerise Streetig, addig a sikátorféléig, mely utóbb megint lefelé kanyarodik, fekete falú kis

227

gyárak között, amelyek olyan titokzatos új neveket viselnek, mint Lynnex és Data Development, meg egy kőből épült öreg farmház mellett, amelynek ablakai, miközben ő felnőtté cseperedett, hosszú évekig be voltak deszkázva, udvarát, a kitöredezett léckerítésen belül, teljesen fölverte a legalja gyom, a bogáncs és a kutyatej, most viszont teljesen rendbe hozták, takaros kis tábla hirdeti elöl, hogy Albrecht Stamm Tanyaháza, bent meg mindenféle garantáltan kétkezi munkával készült bútordarab és régies konyhaberendezés mutatja, milyen is volt egy tanyaház 1825-ben, a hallban tárlók, a tárlókban fényképek Mount Judge község korai, a századforduló előtti épületeiről, de egy sem a mezőkről, pedig a község jelenlegi területe akkoriban még javarészt Stamm birtoka volt, olyan rég ugyanis még nem létezett fényképezőgép, vagy ha létezett is, nem fényképeztek üres mezőket. Az öreg Springer a Mount Judge-i Történelmi Társulat elnökségének tagja volt, maga is sietett előteremteni a helyreállításhoz szükséges pénzt, s mikor meghalt, Bessie meg Janice azt hitte, talán Harryt fogják beválasztani a helyére, ez azonban nem történt meg, kísértett még Harry pöttyös múltja. Bár a ház emeletén ott él egy hippipár, ők vezetik a látogatókat, Harry szemében az öreg Stamm háza ma is tele van kísértetekkel, azok az egykori parasztok hátborzongató életet éltek, bolond húgaikat a padlásra zárták, a rum démonának sugallatára megfojtották teherbe ejtett cselédlányukat, s holttestét a burgonyatároló aljába rejtették, hogy csontváza ötven év múltán kerüljön napvilágra. A szomszédban valamikor a Napfény Atlétikai Egyesület háza állt, Harry, kölyökkorában, azt hitte, tele van atlétákkal, s remélte, hogy valamikor majd ő is közibük tartozhat, de mikor húsz évvel ezelőtt egyszer bent járt, a helyiség szivarvégektől és pohár alján megpállott sörtől bűzlött. Utóbb, a hatvanas években, az épület megroggyant és ugyancsak rossz híre kelt, s akik ott ittak és verték a blattot, vénültek, ritkultak és egyre mogorvábbak lettek, így hát, mikor az épületet dobra verték, a Történelmi Társulat vette meg, lebontatta, s a helyén parkolót létesített a látogatók számára, akik megállnak, hogy megtekintsék a Stamm Tanyaházat, mielőtt mennonitákat látni Lancasterbe vennék az útjukat, s onnan tovább a Szabadságharangot látni Philadelphiába. Az ember nem hinné, hogy bárki is idetévedne, erre az eldugott helyre, az egykori Kege-

228

rise Alley-n, márpedig bámulatos, hogy hányan megfordulnak itt, jobbára ősz öregemberek. Történelem. Minél több van belőle, annál többet kell átélni. Egy idő múltán már annyit, hogy képtelenség megjegyezni, s lehet, hogy ilyenkor kezd hanyatlani egy birodalom.

Harry most már valósággal gurul, az út lefelé lejt a karosszériajavító és a kis bőrfeldolgozó üzemmé átalakított csibeház előtt, ezek az exhippik ott vannak mindenütt, megpróbálnak a viz színén maradni, a hajóról lekéstek, de legalább megvolt a mulatságuk, áthajszolja magát az első fáradtságon, mikor az ember azt hiszi, egy lépés nem sok, annyit se tud már megtenni, s a combja egyetlen fájdalom. Aztán jön a második lélegzet, s az ember valami olyan állapotba szabadul bele, amelyben a teste magától működik, meglovagolt gépezet, agya mint az űrhajós a rakéta orr-részében, szabadon szárnyalnak a gondolatai. Bár nősülne meg s költöznék el Nelson, s jönne vissza húsz év múlva gazdagon. Miért nem tudnak ezek a kölykök maguktól elmenni, miért kúsznak-másznak folyton haza? Zsúfolt kinn a világ. A pápa, Jézusom, reméljük, nem fogják lelőni, Amerikára vallana, hogy egy félcédulás rálőjön, csak hogy a neve bekerüljön az újságokba, ott az a Squeaky Fromme is, aki annak idején sorra lefeküdt az öreg cowboyokkal, ahogy a Manson-banda érdekei megkívánták, meg az a sok jó nő, aki mind Manson kegyeit kereste, az ember azt hinné, ez kedvességre hangolja a férfit, mint hogy a szexuális frusztráció, olvasta valahol, a háborúk legfőbb okozója. Tudja, hogy a pápa hogyan vélekedik a fogamzásgátlásról, még a gumit sem állja, még akkor se, ha azt ingyen osztogatják a hadseregben, az e havi Fogyasztók Lapjá-ban van egy cikk a gumifajtákról, hosszú oldalakon közli a vizsgálati eredményeket, van, aki láthatólag előnyben részesíti a rikító színű bordás-bütyköset, ami a nőt jobban csiklandja belül, vajon a lap munkatársai kísérleti célból megkefélték-e a titkárnőiket, ezt jó volna tudni, másrészről viszont van, aki a juhbélből készültet szereti jobban, ha csak gondol rá, máris lelombozódik, az olyan faramuci nevű óvszereket, mint a Pőre Horizont és a Feszes Naturbárány; nem volt képes végigolvasni a cikket, annyira elment a kedve az egésztől. A lányára gondol, ő vajon mit használ, azokat a falusi módszereket-e, amiket olyan tréfásan emlegettek annak idején az iskolában, súrold ki kukoricaszárral meg ilyesmi,

229

igaz, alig egy pillanatra látta, s akkor ugyancsak szűziesen festett, de hát ki ne festene úgy, csupa bugrissal körülvéve? Ruth kereken megmondhatta neki, hogy a férfiak disznók. S az a csahos kutya is kedvét szegheti a koslató kanoknak.

Van egy hosszabb út is hazafelé, le a Jacksonon a Joseph Streetre, de ma este rövidít, keresztben átvág a baptisták nagy kőtemplomának gyepén, szereti ezt az egypercnyi pázsitot a lába alatt, a templom fekete homlokzatát, átvág a betonlépcsőhöz, amelyen az ember lejut a Myrtle Streetre, el a posta háta mögött az egy sorban parkoló vörös-fehér-kék postai teherautók mellett, az amerikai lobogó petyhüdten és fényesen csüng az épület homlokzatának ál-gerendaváza fölött, annak idején éjszakára nem hagyták kint a zászlót, de ma már minden község kint hagyja, reflektorral megvilágítva, csak pocsékolják az áramot, így, zászlót lobogtatva szivárogtatják el az utolsó csöpp energiát is. A Myrtle Street a túlsó végén a Joseph Streetbe torkollik. Odahaza csak ülnek, körben, s várnak rá, bámulják azt a hülye képcsövet, vagy az esküvőről folyik a szó; lassan már belediliznek, hogy ilyen közel van és Szirup mindenre áldását adta, s így végül mégis meghívták Charlie Stavrost meg Grace Stuhlt, meg néhány öreg tyúkot és új barátot a Röpülő Sasból, s kiderült, hogy Prúnak, vagyis hogy Teresának, ahogy a neve a kiküldendő házassági értesítésben szerepel, van egy nagybátyja és nagynénje a New York-i Binghamben, aki igenis eljön, még ha az apa olyan mogorva dúvad is, hogy legszívesebben megfojtaná, és Janice megereszti a szokásos megjegyzését, hogy úgy látszik, szívrohamot akar kapni és meg akarja ölni magát, szentigaz, hogy arca, ami máskülönben fehér, ilyenkor ugyancsak vörös, látja az előszobatükörben, kék szemét is látja, szakállanincs Mikulás, kénytelen megtámasztani egy karosszék támláját, hogy egy kicsit kifújja magát, de ez is hozzátartozik a gyönyörűséghez, az, hogy ráijeszt Janice-re, szegény kis majom, mit fog csinálni nélküle, kénytelen lemondani a Röpülő Sasról és minden másról és visszamenni sós mandulát árulni a Krollhoz. Belép közéjük, és Pru ott fog ülni a heverőn Nelson mellett, mint a fegyőr a vonaton, aki úgy kíséri a bűnözőt az egyik börtönből a másik börtönbe, hogy ne látsszék a csuklóján a bilincs, egyébként most, hogy Pru is a család tagja lett, Harry többek közt ezért is zavarban van, mert fél, hogy bebüdösíti a szobát az izzadságszagával.

230

Mint Tothero annak idején a Napsugár Sportegyesületet az öregember savanyú testszagával, s ami a legfurcsább, reggelenként, ahogy fölkel, Harry meglepve észleli önmagán is ezt a távoli, épp hogy érlelődő hullaszagot. Csodálatos ország ez a meglett kor, itt megtörténik, amiről az ember azt hitte, hogy sose fog megtörténni. Mikor tizenöt volt, a negyvenhat a szivárvány végének tetszett, ahova soha el nem ér, s ha valaha megmutatkozik, hogy az élet értelme micsoda, hát mostanára már itt lett volna az ideje.

Igaz, néha úgy tűnik, meg is mutatkozott már, csak éppen szava nincs rá, ez nem olyasmi, amit ki lehet ásni, ez ott áll az asztal tetején, mint egy kinyitatlan harmatos doboz sör. Nemcsak a pápa jön, de a dalai láma, akit húsz évvel ezelőtt kipenderítettek Tibetből, már az is itt kóricái az államokban, előadásokat tart a teológiai karokon, részt vesz tévébeszélgetésekben, Harry mindig kíváncsi volt, milyen érzés lehet dalai lámának lenni. Labda az íve csúcspontján, levél a tó színén. A vízipókok bizonyos vonatkozásban olyanok, mint a gondolat, gödröcskék vannak a lábuk végén, hogy a víz felszínét át ne törjék. Mikor Harry még kicsi volt, valahogy így terpeszkedett szét Isten az ágya fölött, aztán, mikor az ágy már nem jelentette a biztonságot, és a lány a szomszéd padban hónaljszőrt növesztett, Isten a vérébe, izmaiba és idegeibe ivódott különös parancsként, mostanra meg már visszavonult, s Harryben mindössze a tisztelet maradt meg iránta, amivel az egyik jómódú úriember a másiknak tartozik, de gyomra gödrében vízikártyaként ott hagyott ólomdarab, akár a mérőón húzza le nyílegyenesen az ólomsúlyú holtak felé a föld üregébe.

Springer mama nagy sötét stukkódíszes háza előtt ragyognak a lámpák, az esküvő miatt mindenki lázban ég, Pru el-elpirul, Janice napok óta nem teniszezett, Bessie éjfélkor fölkel, és lemegy a lépcsőn, hogy a nagyobbik tévén megnézze azokat a régi hollywoodi komédiákat, a nagy karimás kalapú, keskeny bajszú férfiakat, a csípőjüknél is szélesebb vállú nőket, akik szellemesebbnél szellemesebb bemondásokat eregetnek újságszerkesztőségekben és luxushotelek lakosztályaiban; ezeket a filmeket bizonyára akkor látta először, mikor még színfekete volt a haja, s Brewer belvárosa mindössze egy széles fehér országút volt. Harry helyben fut, hogy elengedjen egy kocsit, egy bolondos kis Mazdát, amelynek a Wankel motorja olyan,

231

mint egy mókushinta (Manny szerint ezeket sose lesznek képesek tisztességesen szigetelni), aztán az utcalámpa alatt átszalad az egyik járdáról a másikra, észreveszi, hogy Janice Maverickje nem áll ott a ház előtt, fölfut a téglajárdán, föl a verandalépcsőn, végig a verandán, s a 89. szám alatt megáll. Akkora a lendülete, hogy a világ még egy-két másodpercig tovább áramlik, olyan, mintha minden fát-háztetőt kilendítene a csillagokkal kivert űrbe.

Az ágyban Janice megszólal: -- Harry. -- Mi van? -- Futás után, mikor az ember úgy érzi, hogy kinyújtóznak és tokba bújtatva szenderegnek az izmai, könnyen jön álom a szemére.

-- Van egy kis meggyónni valóm.

-- Megint Stavrosszal keféltél?

-Ne légy olyan közönséges. Nem. Észrevetted, hogy a Maverick nem áll ott a ház előtt, mint szokott? -Észre. Gondoltam is: „Milyen rendesek."

-- Nelson vitte be hátra, a fák alá. Egyszer már igazán kitakaríthatnánk a garázsteret, ott az a sok bicikli, amit senki se használ. Még Melanie Fudzsija is ott van.

-- Helyes, jól van. Egy jó pont Nelsonnak. Mondd, egész éjszaka beszélni akarsz, vagy mi? Fáradt vagyok.

-- Azért vitte hátra, hogy ne lásd az elülső lökhárítóját.

-- Jaj, ne. A rohadt kölyke. Az a rohadt kölyök.

-Nem teljesen az ő hibája volt, a másik csak jött, bár a stoptábla, azt hiszem, Nelson utcájában állt.

-- Krisztusom.

-- Szerencsére mindketten ráléptek a fékre, így aztán egészen kicsit csattantak.

-- A másiknak esett valami baja?

-- Hát, mondott valamit a nyakcsigolyáiról, de hát ma már mindenki tudja, hogy ezt kell mondania, mielőtt az ügyvédjével beszélne.

-- És a lökhárító? Szétment?

-- Hát, begörbült. Az egyik fényszóró nem oda néz, ahova a másik. Nappal kitűnően megteszi. Igazán, alig több, mint egy karcolás.

-- Ötszáz dollár. Legalább. Az álarcos autógyilkos újra lesújt.

232

-- Félt szólni neked. Megígértette velem, hogy én se szólok, úgyhogy te se tehetsz róla említést neki.

-- Nem? Akkor meg miért mondtad meg? Most hogy fogok elaludni? Sajog a fejem. Mintha satuba fogták volna.

-- Mert nem akartam, hogy te fedezd fel és cirkuszt csinálj. Kérlek, Harry. Legalább az esküvőig ne. Igazán nagyon bántja.

-- Frászt bántja, élvezi. Satuba fogta a fejem, és amikor csak teheti, teker rajta egyet. És épp a te kocsidat kellett szétvernie, mikor te vagy az, aki töröd magad, hogy neki mindene meglegyen. Mondhatom, szép kis hála.

-- Harry, most lesz az esküvője, fel van dúlva.

-- Szarok rá, én is föl vagyok dúlva. Hol a nadrágom? Muszáj kimennem, hogy megnézzem. Abba a zseblámpába, a konyhán, tettetek elemet?

-- Már sajnálom, hogy megmondtam. Nelsonnak igaza volt. Azt mondta, nem leszel képes uralkodni magadon.

-- Ó, azt mondta? A mi családi Mr. Csigavérünk. -Nyugodj meg, kérlek. Majd én elintézem a biztosítást,

meg mindent.

-- És mit gondolsz, ki fizeti majd a fölemelt biztosítást?

-- Mi -- mondja az asszony. -- Mi ketten.

Az Episzkopális Egyház Szent János-temploma Mount Judge-ban kicsi templom, 1912-ben épült a hagyományos alacsony falú, meredek tetejű stílusban, bővíteni azóta se kellett. Sötétszürke kövét a megye északi részén fejtették, míg a lutheránus templom a helyi vörös homokkőből épült, a református pedig, a tűzoltóság mellett, téglából. A Szent János csúcsíves ablakai köré borostyánt futtattak. Bent, a sötétben, göcsös diófa padsorok és falborítás, alul meg, a falon, a Jézust bíborvörös köntösben, széles kézmozdulatokkal ábrázoló festett üvegablakok között, márványplakettek, azoknak a halott földbirtokosoknak az emlékére, akik komoly összeggel járultak hozzá a templom építéséhez, még abban az időben, mikor úgy látszott, Mount Judge-ból esetleg divatos előváros válik. WHITELAW. STOVER. LEGETT. Csupa angol név a német megyében, elmentek, hogy hangadók legyenek lent, az eltávozottak birodalmában, miután idefent harminc éven át voltak gondnokok, egyházközségi tanácstagok. Az öreg Sprin-

233

get is kitett magáért, de addigra már minden ablakköz gazdára lelt.

Bár az esküvő szerény, és a menyasszony egy ohiói munkásember lánya, a járókelők szemében, szeptember huszonegyedikén, valamivel négy óra előtt, a vendégek érkezése tarka és vidám sürgés-forgásnak látszik. Akik ezen a szombat délutánon a minimarket vagy a vasáruház felé tartanak kocsin, hirtelen támadt vágyat érezhetnek, bár volnának ők is a vendégek sorában. Az orgonista, karján vörös palástjával az oldalkapun át tűnik el a templomban. Kecskeszakállas. Egy bütyök kis ember, zöld overallban, olyan, mint egy erdei manó, arra vár, hogy Harry felbukkanjon és kifizesse a virágot, mert Springer mama kijelentette: a tisztesség azt kívánja, hogy legalább az oltárt felvirágozzák, Fred, ha élne, bele is halna, ha csupasz oltár előtt látná Nellie-t örök hűséget esküdni. Két csokor fehér krizantémért és jácintért 38,50-et kér, Harry két húszassal fizet, régen rossz, ha a bank már húszasokat ad, s nem tízeseket, de kétdollárost azért még mindig nem sikerült forgalomba hozni. Az emberek babonásak. Ez még csak nem is megy esküvőszámba, mégis rengetegbe kerül. Ki kellett venniük három szobát a Négy Évszak Motelban, a 422-esen; egyet a menyasszony édesanyja, Mrs. Lubell számára, szegény ijedt kis lélek olyan, mintha attól félne, hogy ha egy pillanatra is abbahagyja a mosolygást; mindenki belemartja a villáját; egy másikat Melanie-nak, aki Mrs. Lubellel Acronbol jött buszon; meg Prúnak, akit kiraktak a szobájából (mely azelőtt Melanie, s még korábban a próbababa szobája volt), mert Nevadából megjött Mim, akit ugyan Bessie és Janice nem látott valami szívesen a házban, de Harry kijelentette, hogy Mim az egyetlen testvére és Nelson egyetlen nagynénje; meg egy harmadikat a binghami házaspárnak, Pru nagybátyjának és nagynénjének, akiknek ma kellett volna megérkezniük kocsin, de fél négyig, mikor Harry a Coronával lebonyolított ingajárat keretében fölvette a két lányt és az anyát, hogy a templomba fuvarozza, még nem jelentkeztek be a szállodába. Sajog a feje. Ez az anya az idegeire megy, mosolya oly régóta szikkad az arcán, hogy kifakult, mint a préselt virág, a nő mintha nem is tartoznék a maga nemzedékéhez, olyan, mint egy öreg újság, amivel fiókot béleltek, aztán nagytakarításkor megint kézbe kerül és olvasni próbálják; Pru bizonyára apai ágról örökölte

234

a küllemét. A motelben az asszony holtra aggódja magát, hogy az üzenet, amit a portán az elkésett bátynak és sógornőnek akarnak ott hagyni, elég világos-e, és elsírja magát, amitől ázottan zilálódik szét a mosolya. Otthon, a Joseph Streeten, a konyhában egy láda pezsgő vár, Mumm második legjobb készítménye, arra az esküvőt követő kis összecsődülésre, amit senki nem hív fogadásnak; Janice és az anyja úgy határozott, hogy a szendvicseket Grace Stuhl egyik unokája szállítsa, aki majd elhozza magával pincérnek öltözött barátnőjét. És rendeltek egy tortát is valami digótól a Tizenegyedik utcán, akinek volt képe száznyolcvan jó amerikai dollárt elkérni egyetlen tortáért, egy tortáért -- Harry még elhinni is alig tudta. Valahányszor Nelson fordul egyet, az apjának mindig egy vagyonba kerül.

Harry megáll egy percre az üres templom magas, bordás terében, a márvány táblák feliratait olvasgatja, hallja Szirup nevetgélését, ahogy a három kicsicsázott nőt üdvözli egy kinti helyiségben, azoknak a szem elől elrejtett szobácskáknak egyikében, ahol a templomokban a kórus szokott karinget ölteni, vagy a diakónusok veszik számba, hogy a tányérokban mennyi pénz gyűlt össze, ahol a misebort tárolják, hogy a ministránsok meg ne igyák, s ahol az egész különös színjátékra felkészülnek. Eredetileg úgy volt, hogy Billy Fosnacht lesz a násznagy, őt azonban elszólította a tudomány, így a Hanyattból egy másik, Síim nevezetű barátjukra esett a választás, aki most ott álldogál szegfűvel a gomblyukában, s várja, hogy az ifjú párt bevezesse. Harryt feszélyezi, ahogy a fiatalember ferde szeme végigsöpör rajta, így hát kimegy és megáll a templomkapuban, amelynek rozsdabarna festése úgy veri vissza a szeptemberi napsütés hevét, mintha csak arra akarná emlékeztetni, hogyan húzódott ő vadonatúj földbarna egyenruhájában Texasban egy téli napon a laktanya falának tövébe a szél, a szakadatlanul sivító szél elől, amely a nagy híg égboltról úgy húzott keresztül a fátlan tájon s járta át a katonát, aki még soha nem volt távol Pennsylvaniától, akár a honvágy jajszava.

Azzal, hogy megáll egy lélegzetvételnyire a békességnek ebben a zugában, a köszönőember tisztének csapdájába esik, mert egyre-másra jönnek a vendégek. Beáll Springer mama méltóságteljes sötétkék Chrysleré, abroncsa csikorogva súrolja a járdát, s belül mindhárom öreg hölgy az ajtózárhoz kap,

235

hogy kiszabaduljon. Grace Stuhlnak az állán, kissé féloldalt, áttetsző bibircsók ül, mégsem feledkezik meg gödröcskés mosolyáról. -- Fogadni mernék, hogy Bessie-n kívül én vagyok itt az egyetlen, aki a ti esküvőtökön is jelen voltam -- mondja Harrynek a templom tornácán.

-- Még az se biztos, hogy én ott voltam -- felel Harry. -- És hogy alakítottam a szerepemet?

-- Méltóságteljesen. Azt mondtuk: szép szál fiú a Janice férje.

-- És ma is még milyen jóképű -- teszi hozzá Amy Gehringer, a három öreglány közül a legzömökebb. Ő rúzzsal élénkítette az arcát, s valami hámlékony anyaggal, aminek olyan a színe, mint az orosz salátaönteté. Keményen megböki Harry hasát. -- Sőt meg is férfiasodott.

-- Igyekszem leadni -- mondja ő, mintha bizony felelősséggel tartoznék neki. -- Futok, majd minden este. Igaz, Bessie?

-- Hát holtra is rémítesz vele -- mondja Bessie. -- Azután, hogy Fred hogy járt. Pedig tudjátok, hogy rajta aztán nem volt egy fölösleges deka sem.

-Ne hagyd magad, Harry -- szólalt meg a háta mögött Webb Murkett, aki most érkezett Cindy vei. -- Bár azt mondják, a kocogás árt az ember bélfalainak. Mert minden vért a tüdőbe gyűjt.

-Hello, Webb -- köszönti zavartan Harry. -- Ismered az anyósomat?

-- Örvendek -- mondja Webb, és Cindyvel együtt mindenkinek bemutatkozik. Cindyn fekete selyemruha van, olyan benne, mint egy fiatal özvegy. Bár volna az, Uramisten. Haját fúvós szárítóval föltupírozta, így aztán nincs az a kis ázottvidra-feje, amit ő annyira szeret. Ruháját fent egy poszméhforma tű fogja össze, a mély V alakú kivágás legalján.

Bessie barátnői oly elbűvölten bámulják a lovagias Webbet, hogy Harry kénytelen figyelmeztetni őket: -- Gyerünk befelé, van bent egy legény, az mindenkit a helyére vezet.

-- Én szeretnék egészen előre ülni -- mondja Amy Gehringer --, hogy jól megnézhessem azt a fiatal papot, akiért Bessie annyira odavan.

-- Sajnos, ez eldurrantotta a mai golfot -- mentegetődzik Webbnél Harry.

236

-- Ó -- mondja Cindy --, Webb ma is letudta a maga tizennyolcát, már fél kilenckor kint volt.

-- És kit állítottatok be az én helyemre? -- kérdi féltékenyen Harry, s képtelen a szemét visszatartani, hogy rajt ne feledkezzék Cindy napbarnitotta dekoltázsán. A keble talán fent a legszebb, félelmetesek lehetnek a mellbimbói. Közvetlenül a poszméh fölött fehér folt, annyit még az a pici bikinije is elrejtett a napfény elől. A kis kereszt följebb van, közvetlenül a két kulcscsontját elválasztó szexi kis mélyedés tövében. Micsoda kollekció!

-- Az a fiatal tanársegéd jött körbe velünk -- vallja be Webb. -- Hetvenhármat csinált, Harry, hetvenhármat, akkorákat ütött, pedig a labda a tizcnötösnél a tóban kötött ki.

Harry meg van sértve, de kénytelen üdvözölni Fosnachtéket, akik ott tolakszanak hátul. Janice meg sem akarta hívni őket, különösen azután, hogy eldöntötték, Harrisonékat sem hívják meg, hogy minél szűkebb legyen az esküvő. Minthogy azonban Nelson eredetileg Billyt hívta volna meg násznagyául, Harry úgy vélte, nincs más választásuk, s ha Peggy lejtőre jutott is, változatlanul körülveszi azoknak a nőknek a kisugárzása, akik valamikor régen meztelenre vetkőztek a kedvünkért, bármilyen balul ütött is ki a dolog. Egyszer van esküvő, igy hát lehajol s szájon csókolja Peggyt, az emlékezetében élő nagy nedves éhes szája sarkán. Peggy megdöbben, arca szélesebb, mint ahogy emlékezett rá. Szeme a csók nyomán fölüszik rá, minthogy azonban a fél szeme üveg, ő nem tudja, melyikben kutassa a kifejezést.

Ollie kézfogása ernyedt, inas és alattomos; alattomos lelkű kis örök vesztes, lapátfülű, s a haja mint a piszkos szalma. Harry, ahogy kezet szorít vele, megnyomorgatja egy kicsit a bütykeit. -- No, mi újság a zenebuliban, Ollie? Fújod még? Ollie is egyike azoknak a Brcwerben oly gyakori elvetélt muzsikusoknak, akik hallás után bármi hangszeren eljátszanak egy dallamot, de egyiken sem játszanak igazán jól. Egy hangszerkereskedésben dolgozik, aminek Lemez-amaz volt a neve, de átkeresztelték Fidelity Audióra, a Weiser Streeten, közel a régi Bagdadhoz, ahol most a pornófilmeket játsszák.

Peggy, hangja a csóktól védekező, azt mondja: -- Néha leül a szintetizátorhoz, Billy barátaival.

-- Tarts ki mellette, Ollie, te leszel a nyolcvanas évek Elton

237

Johnja. De komolyan, hogy vagytok? Mindig mondogatjuk Jannel, hogy egyszer már össze kéne jönnünk. -- Csak Janice holttestén át. Muris, az az egy ártatlan kétségbeesett kefélés, és Janice még most is haragszik érte, mikor ő aztán igazán megbocsátotta Charlie-t, sőt, hogy őszinték legyünk, körülbelül Charlie az egyetlen megmaradt barátja.

És itt van Charlie. -- Isten hozott a fúzió alkalmából -- tréfál Harry.

Charlie kuncog, s egy kicsit, kurtát, randit a vállán. Tudja, hogy ezzel a házassággal ellene fordult az ár. Akkor is, van még belső tartaléka, jól megmunkált bölcsessége, ami nem engedi, hogy megrémüljön.

-- Láttad a nyoszolyólányt? -- kérdi Harry. -- Melanie az.

-- Még nem.

-- Az este hármasban átmentek Brewerbe, s Nelsonból ítélve, a sárga földig leitták magukat. Micsoda viselkedés ez, az esküvőjük előtti éjszakán?

Charlie lassan csóválja a fejét, udvarias hitetlenkedése jeléül. Ez az öreges gesztus azonban megzökken, mikor Mim, suhogós-fodros, pezsgőszínű nadrágkosztümjében, hátulról átöleli a mellkasát, és mozdulni se hagyja. Charlie area megfeszül ijedtében, s Mim, nehogy a görög kitalálja, ki az, arcát a hátához szorítja, annyira, hogy Harry fél, sminkjét beledörgöli Charlie kockás zakójába. Mim beállíthat a nappal vagy az éjszaka bármelyik órájában, mindig ki van készítve, akár egy statisztalány, minden árnyalat, minden fürt, amilyennek ő akarja; de hát a világ minden krémje és festéke, köcsögszám se képes rugalmas bőrt hamisítani, s ha egy nő ceruzával rajzolja körül a szemét, épp megteheti, még jól is áll a discóba járó almazöld csitriknek, de negyven fölött a megpányvázott szem csak zaklatott, bámész kifejezést ad. Kivillan a foga, ahogy hátulról birokra kel Charlie-val, mint egy tizenegy éves fruska, akinek ragtapasz van a térdén. -- Jézusom -- dörmög Charlie, mikor megpillantja a mellén a sáskahosszú bíborvörös körmöket, de ahhoz lassan forog az esze, hogy minden ismerős nőt sorra véve kitalálja, ki lehet az.

Harry, aki szégyelli a húgát és félti a barátját, zavartan motyogja: -- Ugyan, Mim.

De Mim csak nem engedi el Charlie-t, hosszú orrú, kiringyósított arca összezilálódik és eltorzul, ahogy továbbra is

238

szorongatja. -- Nicsak -- mondja. -- A szívdöglesztő görög. Aki ellen körözést adtak ki kiskorúak államhatáron való átcsábításáért és használt kocsik csalárd értékesítéséért. Bilincset rá, Harry.

De Harry inkább az ő csuklójára teszi rá a kezét, s karkötőket érint, amelyeket nem szívesen hajlítana meg, több ezer dollár értékű aranyat a húga csontján, széthúzza Mim két kezét, a maga testét veti be a birkózásba erőkarként, miközben Charlie, aki pillanatról pillanatra komorabb, kihúzza magát, s kényes szívére szoritja a tenyerét. Mim szívós, mindig is az volt. Most, hogy végre lefeszegették, itt-ott szapora mozdulatokkal megérinti magát, minden hajszálat, fodrot a helyére igazít.

-- Azt hitted, hogy elvisz a mumus, mi, Charlie? -- csúfolkodik.

-- Másodkézből értékesítek -- mondja Charlie Mimnek, s feszesre húzza a zakója ujját, a méltóság kedvéért. -- Ma már senki sem beszél használt kocsikról.

-- Mifelénk nyugaton szarládának hívják.

-- Psszt -- pirít rá Harry. -- Még meghallják odabent. Mindjárt kezdik. -- Mim átfogja Harry nyakát és szorosan magához öleli: még föl van dobva, attól, hogy Charlie-val huzakodott, s mulattatja, hogy a bátyjából milyen aggályos-kicsinyes ember vált. Harry mellén suhognak, zizegnek a csicsás ruha pliszéfodrai. -- Akinek csibész húga volt -- súgja kissé lihegve a fülébe --, annak csibész húga marad.

Charlie besurran a templomba. Mim szemhéja, ha lehunyja, úgy csillog a napfényben, mint a kence, ami összeütközéskor maszatolódik egy kocsira; az országúton Harrynek nemegyszer akadt meg a szeme azokon a fekete, félrerándult guminyomokon, az összegyűrt fém hagyta karmolásokon, amelyek azt jelezték, hogy itt valakivel váratlanul valami elképzelhetetlen történt. S bár megtörtént, a köznapi forgalom folyt tovább. „Fogjál, Harry", sikított a csuklyás kis Mim, a két térde közt, mikor a szánkó, sárga szikrát vetve, rászaladt a Jackson Road alján a kiszórt salakra. Evekkel azelőtt egy tejszállító teherautó elgázolt itt egy szánkózó gyereket, s szánkózás közben mindig erre kellett gondolniuk: annak a gyereknek a kifejezéstelen arca hajolt feléjük minden hóviharból. Harry most ugyanazt a csillogást látja Mim szemehéján, mint valamikor a japán

239

bogarak hátán, amelyek fürtökben lepték el a nagy fénytelen leveleket a Bolgerék szőlőlugasában, hátul. Azt is észreveszi, hogy Mim fülcimpája hogy megnyúlt az ékszerek súlyától, s hogy a fodrai hogyan rezegnek, ahogy zihál, mert kifulladt a bolondozástól. A bűneitől és a sok éjszakázástól szétesőfélben van az arca, nem sok idő kell hozzá, hogy szánalmas vén banya váljék belőle, olyan nő, akiről az ember el nem tudja hinni, hogy valaha szerették, még szerencse, hogy örökölte Anyától az erős járomcsontjait, azok kitartanak. Harry nem tudja, hogy már bemenjen-e. A község a templom alatt úgy ereszkedik alá, mint egy háztetőkből, falakból összehabarcsolt széles lépcsősor, amolyan hajóroncsféle, amelyben sok-sok amerikai veszett oda.

Hallja, hogy az oldalajtó, amelyen az orgonista sietett be, kinyílik, s kikandikál a sarkon, azt hivén, tán Janice-nek van szüksége rá. De Nelson az, aki az ajtón kilép, krémszinű, háromrészes, szűk mellényes és széles hajtókájú esküvői ruhájában, mely olyan, mintha nagy volna neki, talán mert trapéznadrágja szinte eltakarja a cipője sarkát.

Harry, mint mindig, ha a fiát váratlanul pillantja meg, szégyent érez. Felső ajka már emelkedik, hogy odaszóljon neki, de a fiú nem néz feléje, úgy látszik, csak egy kis friss levegőt akar szippantani, körülnéz a kerten, s le Mount Judge házai felé, majd fel az égre a hegygerinc fölött. Fuss, kiáltaná szíve szerint Harry, de semmi sem történik, épp csak Mim parfümjének illatát érzi erősebben, ahogy egy mélyebb lélegzetet vesz. A gyerek halkan becsukja maga mögött az ajtót, nem vette észre, hogy figyelik.

A nyitott rozsdavörös ajtó mögött a templom csöndben készülődik az örök érvényű aktusra. A világ mindjárt kettéhasad: egyfelől a vasárnapi hangulatban összeverődött kevesek, másfelől a szerencsés szombatolók széles tábora, az összes többieké, a hétköznapi világ, mely megy a dolga után, mint eddig. Nyúl gyerekkora óta ki nem állhatja a ceremóniákat. Megérinti Mim karját, hogy bevezesse, s frizurája hajlakkbevonata fölött megpillant egy alacsony építésű piszkos öreg Ford kombit (tetején a króm csomagtartót durva zöld deszkaszál keretezi), amint lassan mászik végig az utcán. Ahhoz a szeme nem elég gyors, hogy az utasait is ki tudná venni, egy

240

kövér mérges arcot lát csak, egy futó pillanatig, amint kifelé bámul a hátsó ablakon. Kövér, férfias, de mégiscsak női arcot.

-- Mi a baj? -- kérdi Mim.

-- Nem tudom. Semmi.

-- Olyan vagy, mint aki kísértetet látott.

-- Aggódom a kölyökért. Neked mi a véleményed erről?

-- Nekem? Mim néninek? Rendjén valónak látszik. Majd a csibe viseli a nadrágot.

-- S az jó?

-- Egy darabig. Nem szólhatsz bele, Harry. A gyerek élete az övé, te meg éld csak a magadét.

-- Ezt mondom én is magamnak. De cserbenhagyásnak érzem.

Bemennek. Messze elöl a fejek szánalmas kis gyűjteménye mered fölfelé. A titokzatos ferde szemű Síim, simán, mintha fizetnék érte, végigkíséri Mimet a padok közén, a második pedig, s egy kecsesen szégyenlős kézmozdulattal megmutatja, hol van Harry helye az első sorban, Janice mellett. Janice másik oldalán a másik anya ül. Mrs. Lubell arcéle sápadt; mint a lánya, ő is vörös hajú, de a haját színtelen kis fürtökbe csavarta, és valószínűleg sose volt olyan magas, mint Pru, és a termete sem olyan rátartian szép. Mint egy bejárónő, gondolja akarva-akaratlanul Harry. Az asszony megajándékozza őt szikkadt, de furamód makulátlan mosolyával, olyannal, mint amilyenek a régi fekete-fehér mozivászonról villantak feléje, egy tartózkodó, mégis határozott, tiszta dallamhoz hasonlatos mosollyal, amelyről Mrs. Lubell fiatalkorában bizonyára azt hitte, magasan fölébe emeli az életét annak a szintnek, amelyen végül megállapodott. Janice hátrafordul, hogy anyjával, aki mögötte ül sugdolózzék. Mim ugyanabba a padba oldalazott be, amelyben Springer mama és a barátnői foglalnak helyet. Stavros a harmadik padban ül Murkettékkel, ott van neki Cindy kivágása, ahova lepillanthat, ha elunta magát, hadd lásson egyszer valódi klubtag-kebleket, hogy összehasonlíthassa azokkal a szőlőlevélbe töltött dagadókkal. Fosnachték szándékolt ügyetlenséggel a túlsó padsorba ültek (vagy ültették őket), amely a menyasszony rokonságának oldala lett volna, ha elegen vannak, és most halkan civakodnak; Peggy nyomatékosan suttogva, Ollie meg dörmögve, miközben egykedvűen bámul maga elé. Az orgonista valami fúgából

241

játszik szórakozott futamokat, hogy mindenki kiköhécselhesse magát, és nyugodtan cserélgethesse keresztbe tett lábát. A csöndesebb részek során a vörhenyes kecskeszakáll hüvelyknyire süllyed a klaviatúra fölé. A keze járása a regisztereken Harrynek a régi Linotype gépet juttatja eszébe, amin ő dolgozón valamikor, a betűköz-beállítót, s azt, ahogy a kiszedett betűsor ólomlemeze forrón kipottyant. Ma már mindezt számítógépszalag vezérli. Az oltár bal oldalán a lekerekített szegélyű nagy falborító lemezek egyike kinyílik, mint a rémfilmekben a titkos ajtó, s kilép rajta a fekete reverendás, fehér karinges, stólás Archie Campbell. Fölvillantja Micsoda? Még hogy én izgulok? mosolyát, rizsszem fogait mutogatja.

Nelson a nyomában, lehajtott fejjel, nem néz senkire.

Síim könnyű léptekkel, mint a macska, végigoson a padsorok közén, s megáll mellette. Szabad idejében bizonyára betörő lehet. Vagy hathüvelyknyivel magasabb, mint Nelson. Hajviseletük, az a kurta punkfrizura, egyforma. Nelson hajában, hátul, van egy forgó, Harry olyan jól ismeri, hogy kiszárad a torka, valami megakad rajta.

Elhal Peggy Fosnacht mérges suttogása. Egy pillanatra elnémul az orgona is. Két dundi kezét fölemelve Szirup felállásra szólítja fel valamennyiüket. A ruhasuhogás zenéjére Melanie bevezeti Prút a túloldali helyiségből, az oltárrács mentén. Az a titkolt tudás, amelyen mindannyian osztoznak, a tény, hogy a lány terhes, szépségét földúsítja. Bokáig érő ruhát visel, valami krepdesinféle anyagból, amit Springer mama zablisztszínűnek, Janice és Melanie pezsgőszínűnek mond, széles barna selyemövvel, mert az, úgy döntöttek, elrejti a derékvonalat és nem kell túlságosan magasan megkötni. Azt a csöppet már hervatag kis vadvirágkoszorút, amit a menyasszony koronaként visel, feltehetőleg Melanie kötötte. Uszálya, fátyla nincs, csak láthatatlan természetes büszkesége. Lesüti a szemét, ajkát lebiggyeszti, arca ég, simán hátrafésült haja a füle mögött összefogva, látni lehet gyűrött puha kis fülkagylóit, cimpáin a két pici aranykarikát, szeme zöldet sugároz, ahogy Nelson és a pap felé pillant. Harry megállíthatná a karjával, mikor elmegy mellette, de a lány nem néz rá. Melanie szeme vidáman fut végig az öregeken; Pru hosszú, piros bütykű ujjai átadják reszketésüket kis jácintcsokrának. Tartása most, hogy

242

szembenéz a pappal, komoly, megejtően kimért, fegyelmezett, mozgása elárulja, hogy nemcsak önmagát viseli.

Szirup szeretteimnek szólítja őket. Félelmetes, hogy miféle hang tör fel ebből a kisemberből, Harry ezt már odahaza is észrevette, de itt, a majdnem üres templomban, ahol diófagöcsök, márvány emléktáblák és magasan fönt az íves szarufák visszhangozzák, itt, a magas központi ablak tövében, amelyen Jézus a mennybemeneteléhez a pasztellszínű apostolok csoportját használja kilövőállványul, zengése megduplázódik, feldúsul egyfajta lekerekített, bánatos valamivel, amire Nyúl eddig még nem figyelt fel, gyülekezetté tereli össze a kósza vendégeket, elnyomván minden félelmet, hogy ez a szertartás netán vásári tréfa volna. Nevesse ki a papokat, akinek tetszik, akkor is az ő birtokukban vannak a szavak, amelyeket hallanunk kell, amelyeket a néhaiak mondtak. Férj és feleség egybekelése, nyilatkoztatja ki megértőn zengő orgonahangján, Isten szándéka szerint kettejük kölcsönös gyönyörűségét szolgálja, majd, mint a mindent ellepő por szitáinak a szavak, ajóbanrosszban, gyermekáldás, neveltetés. Szirup az egyes mondatok közt a szempilláját rezegteti; amit mond, az egyébként makulátlan. Harry halk nyögést hall a háta mögött, Springer mama már túlságosan hosszú ideje áll a talpán. Mrs. Lubell Janice túloldalán elővesz a táskájából valami piszkosforma zsebkendőt és megtörülgeti vele a szeme alját. Janice mosolyog. Szája sarkában sötét mélyedés. A virágot formázó fehér kalapkával a fején, akár egy polinéz nő.

Szirup csengő hangon szólítja a szarufákat. -- Ha bárkinek közületek oly igaz okról volna tudomása, mely tilalmazza törvényes egybekelésüket, most szóljon; ha nincs, békesség veletek.

Békesség. Egy pad megreccsen. A házaspár Binghamptonból. A halott Fred Springer. Nyúl leküzdi magában hibbant ordíthatnékját. Viszket a torka.

A pap most közvetlenül az ifjú párhoz szól. Nelson mélyen ülő szeme fátyolos, gomblyukában konya szegfű, gyámoltalanul téblábol oldalt, de most beljebb húzódik, középre, közelebb Prúhoz. Egyforma magasak. Gallérja fölött a tarkója soványnak, csupasznak látszik. Ott az a forgó.

Pru felel egy kérdésre. Nagyon-nagyon halkan: „Igen."

Most Nelsonnak kell választ adnia, s apjában a viszketegség,

243

hogy belekiabáljon, hogy a rendbontó bohócot játssza, átalakul valami mássá, bizsergéssé az orra nyerge táján, nyomássá, abban az ottani két kis csatornában.

Asszony, feleség, szövetség, szeresd őt, gyámolítsd, tiszteld és tarts ki mellette, lemondasz-e mindenki másról, holtodiglan, holtáiglan?

Nelson hangja halkabb, mint a papé és harsányabb, mint Prúé, mikor kimondja, hogy: „Igen."

Ekkor már ellenállhatatlanul ég Nyúl könnycsatornája és kapar a torka; e házasság sok elmagányosult, szerencsétlen, fakó tanúja ott a háta mögött, az emberi szomorúságnak ez a váratlanul és foghatatlanul érzékelt tömege, most mintha gyűrűzve nyomulna előre, s szörnyű tudásuk mind Nelson tarkóján összpontosul, miközben a lánnyal ott áll némán, a többiek meg vastag új imádságoskönyvüket lapozgatják, azután, hogy a zsoltár címét és számát bejelentették; Szirup angyalhangon zengeti szétszórt válaszaik fölött, asszony, termő ág, ehhez Nyúl nem tud mit hozzátenni, a férfiú, ki féli az Urat, mert már sír, sír, könnye elmossa a szavakat, a lapot, mely oly sápadttá fehérül, oly üressé, mint Nelson szerencsétlen törékeny néma nyakszirtje. Janice derűs meglepetéssel néz fel rá fehér kalapkája alól, Mrs. Lubell meg azzal a szomorkás bejárónő-mosolyával odanyújtja neki piszkos zsebkendőjét. Fejét rázza. Nem, ehhez ő túlságosan nagy, ömledéke elöntené a vászondarabkát; majd mégis elfogadja, s megpróbálja fölitatni a rendbontó áradatot. A hely, ahonnét könnyei ömlenek, elapadhatatlan, valóságos forrás.

-- Adassék nektek hosszú élet, hogy láthassátok gyermekeitek gyermekeit -- intonálja Szirup öblös, lágy, mindent beborító angyalhangján. -- Béke legyen Izraellel -- teszi hozzá.

És kint, mikor vége, mikor ujjúkra húzták a gyűrűt, mikor a reszketeg fiatal hangok a Krisztus űrkilövését ábrázoló, hatalmas húsvétszínű ablak alatt kimondták a holtomiglant, mikor elmormolták együtt az Úr imádságát, s a sápadt pár visszafordult a kötelező csók után (szegény Nellie, miért nem magasabb legalább egy hüvelyknyivel?), hogy immár titokzatosan és törvényesen egybeköttetve szembenézzenek a véreikből összeverődött kis gyülekezettel, a nemzetségükkel, s odakint a sápatag délutánnal, az estefelé támadt szél ugyanis felhőket hozott, a nevetséges könnyek hosszú csíkokban száradnak fel

244

Harry arcán, aztán Mim omlik megint a karjába, testvéri öleléssel, s rájuk ront mindenfajta családi bánat, attól az időtől, hogy még kezében tartotta a húga kis kezét, sötéten rájuk ront a jövő, egyetlen magva megházasodott, vállalta a mindennapos végítéletet, amit Mim soha meg nem ismer; akármilyen karcsú és fodros a karjai közt, a legjobb úton van a vénkisasszonyság felé, mert kurvából is válhat vénkisasszony, még elgondolni is rossz, mit nyelt ennyi év alatt, az ő kicsi húga, aki idekint őt utánozva sírja a maga könnyeit, itt, ahol a szél csakhamar fölszárítja, majd a többiek templom utáni mosolyai, úgy röpködnek körülötte, mint az egynapos létre született lepkék.

Ó, ez a nap, ez az ünnepnap, amit csak maguknak formáltak egy világi szombatból, ez az utolsó nyári nap. Micsoda benzinpazarlás, ahogy körmenetben vonulnak Springer mama házához a község meredek útjain, Harry és Janice a Coronában Bessie kék Chrysleré nyomán, arra az esetre, ha az öreg hölgy netán beleszántana valamibe, mögöttük meg Mim, aki Mrs. Lubellt viszi Janice még mindig csálé fényszórójú Maverickjén. -- Mi ríkatott meg így? -- kérdezi Janice. Letette a kalapját, s a visszapillantó tükörben épp a huncutkáit igazgatja.

-Nem tudom. Az egész. Amilyennek Nellie hátulról látszott. Ahogy a gyerekek tarkója megbízik az emberben. Meg ahogy kedvükre volt a dolog, kedvükre ez az ostoba kis együttes, amelyik őket nézni verődött össze.

Egy oldalpillantást vet a néma Janice-re. Az asszony nyelve hegye az alsó ajkán, nem akarja, hogy valami helytelent mondjon. Majd megszólal: -- Ha olyan sírhatnékod van miatta, éppenséggel megpróbálhatnál egy kicsit kevésbé piszokul viselkedni vele a telep dolgában.

-- Ami a telepet illeti, csöppet se vagyok piszok vele. Szarik az egész telepre, csak lógni szeretne, úgy, hogy ti az anyáddal eltartsátok, s hogy ennek valami pofája legyen, a legkönnyebb, ha közben a telepen tüsténkedik valamit. Tudod, mibe került a cégnek az a bolondériája a sportkocsikkal? Találd ki.

-Azt mondja, attól gurult be, hogy te akkora csalódást okoztál neki. Azt mondja, nagyon jól tudod, hogy te is az oka vagy.

-- Négyezer-ötszáz, ennyibe kerültek azok a szarládák. Plusz az alkatrészek, amiket Manny kénytelen volt rendelni hozzá-

245

juk, plusz a javításra forditott munkaidő, tehát adj hozzá még egy ezrest.

-Nelson azt mondja, a TR jó áron ment el.

-- Mázli. TR-t már nem gyártanak többé.

-- Azt mondja, a Toyotáknak kezd kifogyni a piacuk, a Datsun és a Honda keleten mindenütt kapósabb.

-Látod, ezért nem kérünk mi Charlie-val a kölyökből a. telepen. Destruktív a gondolkodása.

-- Mondta Charlie egyszer is, hogy nem kér a gyerekből?

-- Szóban nem. Annál sokkal finomabb ember.

-- Én nem vettem észre, hogy olyan különösen finom ember volna. Ebben az értelemben. Majd én beszélek a fejével.

-- Légy szíves, ne szállj rá szegény Charlie-ra, csak azért, mert Melanie lépett az öröködbe.

-- Az örökömbe! Harry, annak már tíz éve. Nem élhetsz örökké a múltban. Ha Charlie bolondot akar csinálni magából, és huszonéves lányok után koslat, ahhoz nekem semmi közöm. Ha az ember leszámolt valakivel, akkor már jó érzéssel gondol vissza rá.

-- Mi az, hogy leszámolt valakivel? Túl sokat nézed a tévét.

-- Manapság ez a kifejezés járja.

-- Az olyan kis ringyók közt, mint akikkel te lógsz a klubban. Mint Doris Kaufman. Hogy raknák belé. -- Ez fájt, ez, hogy ő a múltban él. Miért hogy ő volt az esküvőn az egyetlen, aki sírt? Mr. Derék Fickó. Mr. Kezes Fickó. A pokolba velük. Nos, Charlie-nak legalább sikerült megúsznia a házasságot, nem volt olyan bolond, mint Nelson -- mondja, s bekapcsolja a rádiót, hogy a beszélgetésüknek véget vessen. A négy óra harmincas hírek: földrengés Hawaiiban, elraboltak két amerikai üzletembert Salvadorban, szovjet tankok járőröznek Kabul utcáin, a múlt heti titokzatos hatalomátvétel után Afganisztánban. A Mexikóval kötött földgázszerzödés az Egyesült Államok energiaválságának hosszú távú megoldását jelentheti. Kaliforniában a tíznapos erdőtűz nagyobb területen pusztított, mint 1970 óta bármelyik tűzvész. Philadelphiában Walter Annenberg, a sajtómágnás, ötvenezer dollárt adományozott a katolikus érsekségnek, ennyivel járult' hozzá annak a sokat vitatott emelvénynek a költségeihez, amelyen a tervek szerint II. János Pál pápa fog ünnepi misét celebrálni október 3-án. Annenberg, nyilatkoztatja ki ünnepélyesen a bemondó, zsidó.

246

-- Hát ezt meg miért mondja nekünk? -- kérdi Janice.

Uramisten, ez még mindig buta. A felismerés megvigasztalja Harryt. Azt mondja: -- Hogy mi, állítólagos keresztények, szégyelljük magunkat, mert mind olyan szűkmarkúak voltunk a pápai emelvény dolgában.

-- Meg kell mondanom -- szögezi le Janice --, hogy szerintem túlzás ilyen drága dolgot építeni, amit csak egyszer használnak.

-- Ilyen az élet -- mondja Harry, s beáll a járda mellé a Joseph Streeten. A 89. előtt oly sok kocsi áll, hogy ő kénytelen a háztömb közepe táján leparkolni, az előtt a ház előtt, amelyben a férfias nők laknak. Egyikük, egy nagydarab, fiatalos nőszemély, a hadsereg fölöslegéből vásárolt katonai gyakorlóruhában, nagy, vörös, fóliabevonatú szigetelőtekercset vonszol föl a bejárati tornácra.

-- A fiamnak ma volt az esküvője -- kiált oda neki önkéntelenül Harry.

A férfias szomszédasszonynak megrebben a szeme és visszakiabál: -- Sok szerencsét a kislánynak.

-- Talán a fiúnak?

-A menyasszonyra értettem.

-- Oké. Átadom neki.

Az asszony arca megenyhül kissé, szeme keskeny, mint egy dohányosbolti indián bábué; látja, hogy a kocsi túloldalán Janice száll ki, s úgy látszik, kiabáló kedvében van, mert neki is odakiált: -- Jan, magának ez milyen érzés?

Janice késik a válasszal, tehát Harry felel őhelyette: -- Nagyszerű. Már miért ne volna az? -- Képtelen rájönni, nem is arra, hogy ezek a férfias hölgyek őt miért nem kedvelik, inkább arra, hogy miért szeretné, ha mégis kedvelnék, miért van az, hogy távoli kopácsolásuk zaja bántja, miért érzi úgy, hogy őt kihagyták valamiből.

Ennek a Síimnek a kanárisárga Le Cárjával, aminek az oldalán arasznyi betűkkel áll a neve, ki tudja, hogy, de sikerült a templomból az újdonsült férjjel, feleséggel és Melanie-val hamarabb hazaérkeznie, mint Janice-nek és Harrynek; sőt Ollie és Peggy is elébük vágott üvegszálas műgyantával kifoltozott lökhárítójú fahéjbarna 73-as Dodge Dartján; de még Szirup is megelőzte őket, hiszen fürge kis Opel Mamája, rajta a STJOHN föliratú spéci rendszámtáblával már ott áll a járda

247

mellett, nem messze a juharfától, amelyet Springer mama utcai hálószobájának ablakából már több mint harminc éve néz. A vendégek már a nappaliban szoronganak, miközben a pincéregyenruhás kis kövérség épp azzal próbálkozik, hogy körbehordozza a vegyes ízelítőt, ami egy vagyonba került, valamiféle maszatot, ami úgy fest, mintha sajtot olvasztottak volna palacsintatésztára, a tetejében egy szál petrezselyemmel; Harry áttör közöttük, hogy eljusson a konyhába a pezsgőhöz, régi kosárlabdázó módján fölemelt könyökkel, arra az esetre, ha netán szerelni akarná valaki. A frizsi teljes második polca tele van Mumm pezsgőspalackokkal, darabja tizenkét dollár, még ládatételben is, 69 stílusban egymásra fektetve, mindnek a feje alufóliában, nehéz, egymásba illő bunkók, gyönyörű. PEZSGŐ, KÉNYSZERHÁZASSÁG CÉLJÁRA, gondolja. Angstrom Fizeti a Cechet. Grace Stuhl unokájáról kiderül, hogy nagy mélák kölyök, aligha kevesebb, mint százhúsz kiló, bozontos nagy kalózszakálla van, incifinci izéket süt serpenyőben és valami sonkástekercs-félét a sütőben. A konyhaasztalon egy kibontott sör, azt is már a frizsiből vette ki. Egyre nő a lárma a nappaliban, nyílik-csukódik a bejárati ajtó, Mim és Mama után megérkezik Stavros és Murkették, s a sok bolond egyszerre mind kárálni kezd, amint elpukkan az első dugó. Barátom, ez olyan, mint amikor elélvez az ember, ha egyszer elindult, nincs megállás, de az üreges szárú műanyag pezsgőspoharak, amiket Janice az alkalmi áruházban talált, s most ott sorakoznak a kerek kínai tálcán a tálalóasztalon Grace Stuhl unokájának söre mögött, túlságosan messze vannak ahhoz, hogy Harry könnyen elérhetné őket, így hát a homokszin hab kicsurran a linóleumra. A poharak, ahogy tölt, az aranyakat juttatják eszébe, a kortalan értéket, s megemelkedik benne valami retesz, hogy kibocsássa a szomorúságát. Fene, aki megeszi, úgyis mind együtt csúszunk azon a csúszdán. Hátul, a nappaliban, az üveges szekrény előtt, Bessie ideges kis rögtönzött tósztot mond, amit pennsylvaniai német dialektusban fejez be: -- Dir seid nur eins: halt és selle weg.

- Mit jelent ez, Nammama? -- kérdi Nelson, fél, hogy be akarnak neki adni valamit, annyira gyerek most a piruló felnőtt nő mellett, akit bolondmód kapásból feleségül vett.

-- Ügyis meg akartam mondani -- bosszankodik Bessie. Most már egyek vagytok: maradjatok is együtt.

248

Mindenki éljenez, s iszik, ha eddig még nem ivott volna.

Előlép Grace Stuhl, az üveges szekrény előtti üres körbe, lehet, hogy ötven évvel ezelőtt nagyszerű táncos volt, vannak öreg hölgyek, akiknek a bokája karcsú, lába pici marad, s ilyen ő is. -- Vagy, mint annak idején mondták -- fűzi hozzá pohárköszöntöként --, Bussie maiin ows, kocha dut net. A csók elízetlenedik, az asszony főztje nem.

Az éljenzés még hangosabb. Harry újabb üveget pukkant és derekasan nekilát, hogy berúgjon. Az a palacsintára olvasztott izé nem is olyan rossz, ha az embernek sikerül a szájához emelnie, mielőtt a kezében szétmenne, a kövér kis barátnőnek meg bámulatos a keble. Női test, ebben aztán nincsen hiánya, és ez még csak a kezdet. Mintha egy örökkévalósággal korábban történt volna, hogy ő álmatlanul hevert, zaklatottan, attól a tudattól, hogy ezután már itt él a házban Pru Lubell, azaz most már Teresa Angstrom is. Azon veszi észre magát, hogy ott áll Pru édesanyja mellett. Megkérdezi: -- Járt már a világnak ezen a táján?

-- Csak átutazóban, néha-néha -- mondja az asszony olyan lehelethalkan, hogy oda kell hajolnia hozzá, akár a halottas ágyon. Milyen halkan mondta Pru is az esküt, a szertartás során! -- Az enyémek eredetileg Chicagóba valók.

-- Hát, a lányára büszke lehet -- mondja Harry. -- Mi máris megszerettük. -- Ahogy ezt kimondja, úgy érzi, mintha valaki mást alakítana; az élet, pontosan úgy, mint kezdetben hisszük, nem más, mint hogy felnőttesdit játszunk.

-- Teresa igyekszik mindig azt tenni, ami a helyén való mondja az édesanya. -- De nehezére esik.

-- Nehezére?

-- Az apja családjára üt. Tudja, hajlik a túlzásokra.

-- Igazán?

-- Ó, igen. Konok. Mint mind. Az ember nem mer ellenükre tenni.

Az asszony szeme elkerekedik. Harry úgy érzi magát ezzel a nővel, mintha papírláncot próbálnának ragasztani, együtt, de a ragasztó nem fog, s a láncszemek újra meg újra szétmennek. Nem könnyű valamit meghallani ebben a szobában. Szirup és az a Síim már együtt vihorászik.

-- Sajnálom, hogy a férje nem tudott eljönni -- mondja Harry.

249

-- Ha ismerné, nem sajnálná -- felel derűsen Mrs. Lubell, s megbillenti műanyag poharát, mintha jelezni akarná, hogy üres.

-- Megengedi, hogy töltsék még? -- Nyúl döbbenten ébred rá, hogy az asszony pontosan hozzáillő ideál; ha öregnek látszik is, körülbelül vele egykorú, s ahelyett hogy valami álomvilágban meztelenkednék olyan teltkarcsú csibékkel, mint Cindy Murkett vagy Grace Stuhl unokájának barátnője, lelkileg igenis a Mrs. Lubell-félékkol való egy ágyba. Visszavonul a konyhába, hogy fölmérje a pezsgökészletet, s Melanie-t meg Nelsont leli ott, a palackokkal foglalatoskodnak. A tálaló teteje teli azokkal a kis drótketrecekkel, amelyekkel a dugókat tartják féken.

-- Apa, lehet hogy nem lesz elég -- nyafog Nelson.

Ezek ketten. -- Ti, kölykök, miért nem álltok át a tejre? javasolja, és elvesz a gyerektől egy palackot. Nehéz, zöld és hideg, mint a pénz. Metszett betűk a címkén. Szegény apja soha életében nem ivott ilyen pözsögőt. Hetven évet élt le sörön és rozsdás vízen. Odaszól Melanie-nak: -- Az a drága biciklid még ott van a garázsban.

-- Ó, tudom -- mondja a lány, s ártatlanul elkerekíti a szemét. -- Ha visszavinném a Kentre, biztos, hogy ellopnák. -- Dülledt barna szeme semmi jelét nem adja, mintha felfogta volna, hogy ő ezt gorombaságnak szánta, mert úgy érzi, Melanie árulást követett el ellene.

Folytatja. -- Ki kéne menned, hogy köszönj Charlie-nak.

-- Ó, már üdvözöltük egymást. -- Vajon kiköltözött-e a motelszobából, amit ő fizet, hogy összebújjanak Charlie-val? Harry ezt képtelen megérteni. Mintha csak meg akarná békíteni, Melanie így szól: -- Megmondtam Prúnak, hogy ha akarja, nyugodtan használja. Csodálatosan meg tudja tornásztatni vele azokat az izmait.

Miféle izmait? Benn, a nappaliban, senkiben nem volt annyi tisztesség, hogy átvegye a helyét a menyasszony anyja mellett. Mikor újratölti Mrs. Lubell készségesen odanyújtott poharát, megjegyzi: -- Köszönet a zsebkendőért. A templomban.

-- Nehéz lehet ez -- mondja az asszony, és most már meghittebben néz föl rá --, ha az ember egyetlen gyerekéről van szó.

Nem az egyetlen, kívánkoznék ki belőle, mert inasabb, mint hinné. Van egy kishugi, aki a domboldalon van eltemetve,

250

fölöttünk, s van egy nyakigláb nagylány is, aki a mezőn csatangol Galilee-től délre. Vajon kire emlékezteti őt Mrs. Lubell, ha így félrehajtott fejjel néz föl rá? Thelma Harrisonra, az uszoda partján. Lehet, hogy Harrisonékat is meg kellett volna hívni, de akkor meg Buddy Inglefingerék sértődtek volna meg. És Ronnie biztos, hogy idétlenül viselkedett volna. A kecskeszakállas orgonista (öt vajon ki hívta meg?) odaállt harmadiknak Szirup és Síim mellé, s a nagy vidámság közepette a papot ráébreszti valami, hogy kötelezettségei vannak a többiek iránt is. Odalép hát Harryhez és az anyához. Keresztyéni cselekedet.

-- Hát -- böki ki Harry. -- Ami megtörtént, az megtörtént, mi?

Becky most már csontváz, még elgondolni is furcsa. A hálóing, amiben eltemették, pókhálóvá lett. S keze-lába ujjain a pici körmök, akár a selymen szétszórt konfettik.

Campbell tiszteletes kimutatja sok kis dohánybarna szegélyű fogát, önelégülten elmosolyodik. -- Gyönyörű volt a menyasszony -- mondja Mrs. Lubellnek.

-- A termetét apai ágról örökölte -- mondja Mrs. Lubell. És az egyenes szálú haját is. Az enyém természettől hullámos, Fredé meg mint a tüske, soha nem tudta lesimítani. De a Teresáé azért nem annyira spröd, merthogy ő lány.

-- Egyszerűen gyönyörű -- mondja Szirup, s ajkára fagy a mosolya.

Harry megkérdi: -- Mennyit fogyaszt az a kis Opelja?

A pap kiveszi a szájából a pipát, hogy válaszolni tudjon. Hát ezeken a dombokon fel-le nem épp a legkevesebbet. Azt mondanám, úgy kilenc körül. És folyton megállók, indítok, s az ilyen rövid menetektől felgyűlik a korom.

Harry közli vele: -- Tudja, ugye, hogy ezeket a kocsikat a japánok gyártják, a Buick csak árusítja őket? Úgy hallom, az 1980-as modell lesz az utolsó, újabbat már nem hoznak be. És akkor nehéz lesz pótalkatrészt kapnia.

Szirup mulat rajta, ezt elárulja Mrs. Lubellra villanó szeme. Majd csúfondáros komolysággal siklik Harryre a tekintete, úgy kérdezi: -- Toyotát próbál a nyakamba varrni?

Mostanra már Anya is csontváz lehet, még elgondolni is rossz. Azok a nagydarab csontjai a földben, akár egy dinoszauruszé.

251

-- Hát -- mondja Harry -- van most egy új, elsőkerék-meghajtású kiskocsink, Terceinek hívják, fogalmam sincs, honnan veszik ezeket a neveket, de nem is az a lényeg, az alig öt litert eszik országúton, és egyedül élő embernek bőven elég nagy.

Várunk a feltámadásra. De tegyük fel, hogy nem lesz?

-- És ha megnősülök? -- tiltakozik a kisember. -- És rengeteg gyerekem lesz?

-- Az volna helyénvaló -- sápog közbe váratlanul Mrs. Lubell. -- Manapság tömegével hagyják ott a papok a katolikus egyházat, mert rájuk jön a viszketegség. Ezt az a sok szex teszi, a moziban, könyvekben, mindenütt, még a tévében is, ha az ember elég soká fennmarad, nem csoda, hogy nem tudnak ellenállni. Adjon hálát az Istennek, hogy ezzel a konfliktussal nem kell szembenéznie.

-- Olykor el-elgondolom magamban -- mondja Szirup, öblös esketőhangja szordínós változatával --, hogy eszményi katolikus pap válhatott volna belőlem. Imádom a rendet.

Nyúl azt mondja: -- Idefelé jövet, a kocsiban, hallottam, hogy az az Annenberg Philadelphiában ötvenezret adott a katolikusoknak, hogy fölépíthessék a pápának az emelvényt, anélkül hogy kitennék magukat a szabadságjogvédők rikoltozásának.

Szirup elhúzza az orrát: -- Tudja, milyen jó reklám neki az az ötvenezer? Kifizetődik.

Síim meg az orgonista az öltözködésről beszélget. Egymás ingének anyagát tapogatják. Ha muszáj lesz szóba elegyednie az orgonistával, Harry meg akarja kérdezni tőle, miért nem játszotta az „Itt jő a menyasszony"-!.

Mrs. Lubell azt mondja: -- Szerették volna, ha a pápa Clevelandbe is ellátogat, de azt hiszem, valahol neki is meg kellett húznia a határt.

-- Úgy hallom, valami isten háta mögötti farmra is ellátogat -- mondja Harry.

Szirup megérinti az anya csuklóját, s a tulajdon koponyájára mutat, mintha csak a kopaszodó foltra szeretné fölhívni Harry figyelmét. -- Mr. Annenberg valamikor a nagykövetünk volt az angol királyi udvarnál. Az a történet járja, hogy mikor a Szent Jakab-palotában megbízólevelét átnyújtotta a királynőnek, s az csókra nyújtotta a kezét, ő megrázta, s megkérdezte: -- Hogy vagyunk, kedves királynő?

252

A hanghordozása tökéletes. Mrs. Lubell elneveti magát, de szégyellj a kuncogását, s bütykös kezével eltakarja a száját. Ez tetszik Szirupnak, s olyan mély hangú hahotával viszonozza, mintha hordómellű vén kujon volna. Ha igy folytatják, gondolja Nyúl, éppenséggel itt is hagyhatja őket, s Szirupot használva ugródeszkául, beveti magát a többiek közé. Végigpásztázza az összegyűlt fejeket, hogy hol talál kiutat közöttük. A nappaliban egy kicsit mindig sötét van, függetlenül attól, hogy hány lámpa ég, vagy hány óra van, a fák és a veranda kizárják a napot. Harry egyszer olyan házat szeretne, ahol ragyog, szép sima felületekre ömlik a fény. Miért is temetné el magát elevenen?

Springer mama és Charlie négyszemközti beszélgetésbe merül a hasas üveges szekrény előtt, Bessie nagyon magyaráz valamit, a szavak ugyan nem hallatszanak el idáig, de az öreglány láthatólag olyan erővel bombázza velük Charlie fülét, hogy az arca felpuffad és lilára válik, mint a túlérett szőlő; Charlie udvariasan lehajtja jól fésült fejét, mely valaha széles volt, mint egy kosé, de mostanára már inkább egy ványadt vén kecskére emlékeztet; bólogat, mint a csipegetö csibe. Távolabb, elöl, árnyképként a panorámaablak háttere előtt, Murkették dumálnak Fosnachtékkal, a derék Ollie, semmi kétség, most adja tudtára ezeknek az új népeknek, hogy ő milyen boszorkányos zenész, Peggy meg áradozik, támogatásul; azt, hogy a férje odahaza milyen semmirekellő patkány, gondosan megtartja magának. Murkették Harry életének új köréhez tartoznak, Fosnachték a régihez, s ő még látni is utálja, hogy a kettő átfedi egymást; még ha Peggy jó matrac volt is annak idején, nem kívánja, hogy ezek a szerencsétlen diákkori ragadványok beszüremkedjenek az új klubtagkörnyezetébe, de így is látja, hogy a hízelgés megteszi a magáét, s hízelgés meg a pezsgő, Ollie Cindyvel szemez (te csak ne kívánjad!), Peggy meg jámbor tehéntekintcttel bőgi körül Murkettet, hanyatt vágná magát akárkinek. Több, mint valószínű, hogy Ollie egyáltalán nem elégíti ki, olyan mihaszna vékony kis pöcse lehet. Harry töpreng, hogy nem volna-e helyesebb, ha odamenne és robbantana, de előre látja a gúnyos nevetésnek azt a sorfalát, amin nagyon is bajos volna áttörnie, azok után a templomi könnyek után, meg hogy folyton Becky jár az eszében, az édesanyja, édesapja, sőt az öreg Fred is, aki mind nincs

253

itt. Mim ott ül a heverőn Grace Stuhllal meg öreg barátnőjével, Amyvel, s akármilyen hihetetlen, amúgy csöndeskén egész jól elmulatnak ott magukban; azok ketten Mimnek a gyerekkorát idézik, s Mimet percenként megkacagtatja a Diamond megyei táj szólás és kifejezésmód, ő viszont -- kifestve, kicsicsázva, mint egy cserepes virág -- azokra a nagyvilági dajnákra emlékezteti őket, akiket a tévé előtt ülve nap nap után néznek, s a derék öregek még csak nem is tudják róluk, hogy dajnák, azok a hires nők, akik az Üt az órá-ban vagy a Hollywoodi rejtelmek-ben játszanak, vagy a tévébeszélgetések során a puha fotelben meztelen térdüket mutogatják és közben rárákacsintanak valamelyik Mérvre, Mike-re vagy Philre, és hiába hogy egytől egyig közönséges sároshátúak, ezzel ma már senki se törődik, a korszellem ugyanis utolérte Mimet, és odaültette a szürke heverőre e templomos öreg lelkek mellé. Nelson, Melanie és Grace Sruhl műfűre unokája mindig benn van a konyhán, a barátnő meg, miután körbehordta a keble alatt az incifinci valamiket s egy ravasz melegítőedényben a ketchup-mártást, úgy látszik, föladta a játszmát, és csatlakozott hozzájuk; ott van náluk benn az a hordozható kis Sony tévé, amin Janice olykor vacsorakészítés közben szokta nézni a Carol Burnett-filmek ismétlését, s a hangokból ítélve -- ujjongás, fúvószene -- ezek a haszontalan részeg kölykök a Perm State-Nebraska mérkőzésre kapcsoltak át. Mindeközben Pru, akinek a fejéről már lekerült a kis vadvirágkoszorú, pezsgőszínű esküvői ruhájában egyedül álldogál a háromágú lámpánál, s nézegeti Springer mamának azt a nehéz zöld üvegbuborékját, közepén a beleforrasztott levegőkönnycseppel, piros keze csak forgatja-forgatja a sápadt fényben, s az ujján megmegcsillan a jegygyűrűje. A Fosnacht-Murkett csoportban, amelyhez Janice is csatlakozott, fölcsattan a nevetés. Webb áttolakszik Harry mellett a konyha irányába. -- Mit szólsz ehhez a bolond Rose-hoz? -- kérdezi, csak hogy mondjon valamit.

Pete Rose több mint hatszáz pontot ütött az utóbbi időkben, s csak négy ütése hiányzik, hogy ő legyen az első játékos, akinek sikerült tíz első ligás évadban egymás után kétszáznál többet ütnie. De ez nem sokat jelent, ettől még a Phillie-nek megmarad a tizenkét és fél mérkőzés hátránya. -- A közönség-

254

nek játszik -- mondja Harry. Ugyanezt mondták róla is, majdnem harminc évvel ezelőtt.

Lehet, hogy Pru a feltűnő pocakjával röstell áttörni a többieken, hogy a kortársaihoz csatlakozzék a konyhán. Harry odamegy melléje és lehajol, hogy mielőtt még észrevenné, megcsókolja kipirult komoly arcát; a pezsgő könnyít a dolgon. -- Vagy a menyasszonyt nem szabad talán megcsókolni? kérdi.

Pru feléje fordul, s megajándékozza azzal a kissé habozó, majd hirtelen szétterjedő, féloldalas mosolyával. Attól, hogy az üveggömböt, ezt a különös csillogó tojást nézegeti, amivel Harry már több ízben is szerette volna Janice-t fejbe kólintani, a szemére is zöld fény vetül. -- Dehogynem -- mondja. Gyomrához szorítja a buborékot, amelynek középső könnycseppje sápadt, késhegyes fényt vet. Harry megérzi, hogy Pru a látómezeje szegélyén észlelte az ő közeledését, de mint a veszélybe került szarvas, mozdulatlanná merevedett. Ennyi idegen közt, miután sorsa a szertartással megpecsételődött, természetes, hogy fél. Nyúl vigasztalni próbálja a menyét: -- Fogadok, hogy holtfáradt vagy. Te nem álmosodtál el? Emlékszem, Janice nagyon.

-- Az ember olyan idétlennek érzi magát -- hagyja rá Pru, és két kézzel visszateszi a zöld üveggolyóbist a kerek asztalkára, amely mint egy falevél öleli körül az állólámpa szárát. Hirtelen megkérdezi: -- Gondolod, hogy boldoggá fogom tenni Nelsont?

-Az biztos. A kölyökkel egyszer hosszan beszélgettünk, éppen erről. Rettentő nagyra tart.

-- Nem érzi úgy, hogy csapdába ejtettem?

-Hát, hogy őszinte legyek, pontosan erre voltam én is kíváncsi, merthogy az ő helyzetében lehet, hogy én úgy erezném. De Isten a tanúm, Teresa, hogy ez meg se fordul a fejében. Már kicsi kora óta mindig volt érzéke a tisztességhez, és most úgy látszik, nyomban megérezte, hogy a tisztesség mit kíván. Hallgass rám. Ne aggódj. Az egyetlen, ami Nelsont mostanság bántja, az az örege.

-- Rettentő nagyra tart -- mondja Pru, és a hangja nagyonnagyon halk, nehogy e visszhang pimaszságként hasson.

Harry fúj tat egyet; szereti, ha a nők szemtelenek vele, s ettől a lánytól az életnek bármi jelét hálásan fogadja. - Minden

255

rendben lesz -- ígéri, bár Tereséből továbbra is sugárzik a félelem, s már-már azzal fenyeget, hogy őrá is átterjed. Mikor a lány nagy néha meg merészel ereszteni egy széles mosolyt, látni lehet, hogy a fogsora szabályozásra szorult volna, de erre nem került sor. A pezsgő íze egyre Apát juttatja Harry eszébe. Sör, rozsdás víz és gombaleveskonzerv.

-- Próbáld meg jól érezni magad -- mondja Prúnak, és átvág a teli szobán, megkerülve a nagyhangú Murkett-Fosnacht-Janice csoportot, a heverőhöz, ahol Mim ül a két öreg hölggyel. -- Rontják a kishúgomat? -- kérdi Amy Gehringert.

Grace Stuhl kacag, Amy meg fölállni próbál. -- Miattam ugyan ne álljon fel -- mondja Nyúl. -- Csak azért jöttem, hogy megkérdezzem, szolgálhatok-e bármivel.

-- Amire nekem szükségem van -- zsörtöl Amy, még mindig bizonytalanul, így hát Harry kézen fogja és segít fölállnia --, azt magamnak kell elintéznem.

-- S ugyan mi légyen az? -- kérdi Harry.

Amy kissé kifejezéstelenül néz rá, akárcsak Melanie, mikor felszólította, hogy igyék tejet. -- A természet szólít -- felel Amy --, úgy is mondhatnám.

Grace Stuhl is a kezét nyújtja, s mikor Harry kézen fogja, hogy segítsen fölállnia, úgy érzi, mintha simára koptatott köveket fogna egy nagyon finom és nagyon száraz, furamód meleg papírzsákban. -- Azt hiszem, én most búcsút veszek Bessie-től -- mondja.

-- Ott van, épp Charlie Stavrosnak beszéli tele a fejét mondja Harry.

-- Igen, és mostanáig már valószínűleg túl sokat mondott. Úgy látszik, tudja miről; vagy ő csak képzeli? Fáradtan huppan le a heverőre Mim mellé.

-- Tehát? -- kérdi Mim.

-- Legközelebb téged adlak férjhez.

-- Ami azt illeti, hébe-hóba megkérik a kezemet.

-- S te ilyenkor mit mondasz?

-- Hogy az én koromban az ilyesmi egy kicsit már bajos.

-- Az egészséged jó?

-- Teszek róla. Nem dohányzóm, észrevetted?

-- És mi van azzal az örökös bolond éjszakázásoddal, amikor fönnmaradsz, csak azért, hogy az Öreg Kékszeműt megnézd? Mellesleg, igenis tudtam, hogy ki az Öreg Kékszemű. Csak azt

256

nem, hogy épp melyik Öreg Kékszeműt emlegeted, mert gondoltam, azóta már új van. -- Mikor felhívta a húgát interurbán, hogy meghívja az esküvőre, az azt mondta, épp találkája volt egy kedves régi barátjával, hogy megnézzék az Öreg Kékszeműt, és ő megkérdezte: „Ki az az Öreg Kékszemü?", mire Mim azt mondta: „Hát Sinatra, te szamár, mondd, hol élsz te?", ő pedig így felelt: „Tudod, hogy hol, hát itt", mire ő: „Mhm, meglátszik". Uramisten, mennyire szereti Mimet; a végén nincs s'enki, aki megértene, csak a véred.

Mim azt mondja: -- Kialussza az ember napközben. Különben most már nem a gyorssávon hajtok, üzletasszony lettem. -- A szoba túlsó végébe mutat. -- Mit akar Bessie, miért nem enged Charlie-val beszélni? Már egy órája lóg a nyakán.

-- Magam se tudom, mi folyik itt.

-- Sose tudtad. Mind ezt szerettük benned.

-- Dögölj meg. Hogy tetszik az új Janice?

-- Mi van új rajta?

-- Nem látod? Magabiztosabb. Valahogy asszonyabb.

-- Kemény, mint a dió, Harry, és mindig is az marad. Te mindig sajnáltad. Fölösleges erőfeszítés.

-- Hiányzik Apa -- mondja ő, váratlanul.

-- Egyre jobban és jobban hasonlítasz rá. Különösen oldalról.

-- Neki nem volt olyan pocakja, mint nekem.

-- Mert foga se volt az afféle ropogtatnivalóhoz, amit te úgy szeretsz.

-- Észrevetted, hogy ez a Pru hasonlít rá egy kicsit? A nagy vörös keze meg Anyáéra. Tudod, valahogy inkább Angstrom, mint Nelson.

-- Ti, férfiak szeretitek a rámenős nőket. Ennek a lánynak is bevált egy olyan trükkje, ami, azt hittem, ma már sose válik be.

Harry bólint, s elképzeli, hogy a húga szemében most az apjuk fogatlan arcéle rárajzolódik az övére. -- Azért épp eléggé meg van rémülve.

-- És veled mi van? -- kérdi Mim. -- Mit csinálsz te, hogy jóltartsd a benned lakó kisördögöt?

-- Golfozok.

-- És Janice-szel még együtt háltok?

-- Néha.

257

-- Szép kis párocska. Anyával nem adtunk az ügynek hat hónapot, ahogy az téged csapdába ejtett.

-- Lehet, hogy én ejtettem, önmagamat. És veled mi a helyzet? Hogy fiadzik a pénz, ott Vegasban? Igazán a tied a kozmetikai szalon, vagy csak falazol a nagyfiúknak?

-- Harmincöt százalék az enyém. Ennyit kapok azért, hogy falazzak a nagyfiúknak.

Rábólint. -- Ismerősen hangzik.

-- És mással is hetyegsz? Nekem megmondhatod, én már holnap a repülőgépen ülök. Mi van azzal a nagy fenekűvel ott, azzal a ferde szeművel?

Fejét rázza. -- Semmi. Jill óta semmi. Az nagyon megrázott.

-- Igen, de tíz évig! Ez nem normális, Harry. Hagyod, hogy palira vegyenek.

-- Emlékszel -- kérdezi --, hogy hogyan jártunk ki szánkázni annak idején a Jackson Roadra? Én gyakran gondolok rá.

-- Kint voltunk egyszer-kétszer; itt sose havazik igazán, sajnos. Gyere ki a Tahoe-tóra; ott aztán van hó. Aztán átmegyünk Altába vagy Taosba; látnod kell, hogy hogyan síelek. De egyedül gyere, aztán kerítünk neked valami igazán csinosát. Szőkét, barnát, vöröset; amilyen tetszik. Jó, tiszta, kisvárosi lányt; semmi ocsmányságot.

-- Mim -- mondja és elpirul --, te aztán fantasztikus vagy! És arra gondol, hogy megmondja neki, mennyire szereti, de valami mozgás támad a bejárati ajtónál.

Kimegy Síim és az orgonista együtt, s egy rosszul öltözött párral találják szemközt magukat; jó ideje nyomogatják már a hibás kapucsengőt. A küllemükből ítélve lexikont árusítanak, csak épp hogy az ilyesmit nem kettesével szokták, vagy talán Jehova Tanúi, csak épp hogy a kezükben Az Őrtorony helyett nagy, ezüstpapírba csomagolt nászajándékot tartanak. Ez hát a házaspár, Binghamptonból. Az északkeleti elágazásnál rossz irányba fordultak, egyszer csak Nyugat-Philadelphiában találták magukat és ott tévelyegtek. Az előszobában az asszony sírva fakad a megkönnyebbüléstől és kimerültségtől. -- Háztömb háztömb után és csupa fekete -- mondja a férfi, s elmeséli, hogy jártak, s még mindig döbbent a csodálkozástól.

-- Ó! -- kiált fel Pru a szoba túlsó végén. -- Rob bácsi! -- és a karjába veti magát, végre haza talált.

258

Springer mama úgy intézte, hogy a fiatalok a mézesheteiket, a meleg idő e néhány utolsó hetét, a poconokbeli nyaralóban tölthessék, mikor sárgulni kezdtek a bükkök, s partra húzták a kikötőhidakat, kenukat. Mindez kár a gyerekbe, szerencséjük lesz, ha nem gyújtja fel a nyaralót, miközben az agyát és a génjeit marihuánán aszalja. De hát ez nem a Harry baja. Most, hogy Nelson megnősült, mintha az agyában becsukódott volna egy ajtó, egy adósságot végleg letudott, s a gondolatai megint délen járnak, a farmon, ahol talán az a másik gyereke járkál, járkál és várja, hogy kezdetét vegye az élete.

Egy este, mikor a tévében nincs semmi kedvérevaló, Springer mama egy kis konferenciát hív össze a nappaliban, hússzínű pólyával betekert lábát (ezt most írta a doktor; újdonság; ha Harry megpróbálja olyannak elképzelni az egész teremtést, amilyenhez a pólyát a gyárosok passzították, akkor ahhoz a fantomtesthez képest még a filmbeli Gólem is maga az egészség) fölteszi a puffra, s hagyja, hogy a hintaszéket a ház férfia foglalja el. Janice a heverőre ül, kezében a vacsora utáni pohárkával, valami krémszínű, kókusztejből erjesztett méreggel, amit a gyerekek hoztak a házba; így, hogy maga alá húzza a lábát, az édesanyja mellett kislányosan hat. Szép kemény a lába. Erre vigyáz, s Harry ezért kénytelen kalapot emelni előtte, ha pityókos az ideje felében, ha nem. Mi mást kívánhat az ember a feleségétől, mint hogy maradjon mellette, és várja ki vele együtt, mi lesz?

Springer mama bejelenti: -- El kell döntenünk, mi legyen Nelsonnal.

-- Menjen vissza a college-ba -- mondja Harry. -- Van ott lakása, mindketten beköltözhetnek.

-- Nem akar visszamenni -- mondja Janice, nem először.

-- Az ördögbe is, miért nem? -- teszi fel Harry a kérdést, ami változatlanul izgatja, noha már tudja, hogy alulmaradt.

-- Ó, Harry -- mondja fáradtan Janice --, ki tudja azt? Te se jártál egyetemre, miért kéne hát neki?

-- Szóval ezért. Nézz rám. Én nem kívánom tőle, hogy az én életemet élje. Azt élem én, s az nekem elég.

-Édesem, én nem akarok vitatkozni veled, én csak azt mondom, hogy mi az ő álláspontja. Persze Mama is, én is jobb szerettük volna, ha diplomát szerez és nem bolondul bele ebbe a gépírónőbe. De ha egyszer nem így történt.

259

-- Nem mehet úgy vissza a college-ba feleségestül, mintha mi sem történt volna -- jelenti ki Bessie. -- Prúról ott tudják, hogy az egyetem alkalmazottja volt, s Nelsonnak ez, azt hiszem, kínos volna. Állás kell neki.

-Nagyszerű -- mondja Harry, s élvezi, hogy csökönyös, hogy a nőkre hagyja az építő gondolkodást. -- Lehet, hogy az apósa tud neki valami állást keríteni Akronban.

-- Láttad az anyát -- mondja Springer mama. -- Onnét hiába vársz segítséget.

-De Rob bácsi igazán remek ember. Mit is csinál ő a cipőgyárban? Cipőfűzőlukakat?

Janice az anyja beszédének színtelen, határozott ritmusát utánozza. -- Harry. Nelsonnak a telepen kell elhelyezkednie.

-- Uramisten. De miért? Miért? Ez hatalmas ország. Vannak régi gyárai, új gyárai, farmjai, áruházai, miért nem helyezkedhet el ez a lusta kölyök ezek közül valamelyikben? Mióta elment a Kentre, nyáron sose vállal munkát. Azóta nem dolgozik, hogy tizennégy éves korában újságot hordott ki, mert kellett neki lemezekre a pénz.

Janice azt mondja: -- Az, hogy egy hónapot a Poconokban töltött minden nyáron, eleve lehetetlenné tette, hogy valami komoly munkát vállaljon. Panaszkodott is miatta eleget. Különben is, mindig csinált valamit. Egy darabig gyerekre vigyázott, aztán annak a középiskolai tanárnak segített, aki azt a napelemes házát építette, s a pincéjét kövekkel rakta meg, hogy úgy tárolja a meleget.

-- Akkor miért nem valami ilyesmit csinál? Ezé a jövő, nem az autókereskedelemé. A kocsiknak kampec. Vége a dalnak. Még húsz év és már csak tömegközlekedés létezik. De az is lehet, hogy már tíz év múlva. Miért nem végez valami esti tanfolyamot, és tanul számítógép-programozást? Ha megnézitek az álláshirdetéseket, mindenütt számítógép-programozót és elektroműszerészt keresnek. Emlékezzetek csak, Nelson milyen ügyesen szerelte össze azokat a hi-fi alkatelemeket, még a napozóra is kiakasztott egy hangszórót. Mi van, ilyesmit talán nem tudna csinálni?

-- Az van, hogy felnőtt -- mondja Janice, kiissza a kókuszlikőrt, fejét annyira hátrahajtva, hogy a nyakán meglátszanak a fehér gyűrűk, amelyek egyébként, ha rendesen tartja a fejét, csak ráncot mutatnak. Nyelve hegyével belenyal a pohár fene-

260

kéig. Mióta Nelson is, Pru is a házban él, Janice többet iszik; csak ülnek körben, elbambultan, s várják Johnny Carsont, vagy a Szombat Esti Élö-i, a cigarettára is visszaszokott, több mint egy paklit elszív naponta, hiába piszkálja Harry, hogy hagyjon fel vele. Most, a vita során úgy viselkedik, mintha Harry átmenetileg meghibbant volna, de bármilyen unalmas ez, el kell viselniük, míg el nem múlik.

Harry kezd megdühödni. -- Én fölajánlottam neki, hogy menjen a karbantartásra, a műhelyben mindig elkel egy ember, és Manny hamarosan teljes értékű gépkocsiszerelőt farag belőle. Tudjátok, milyen órabért szakít le manapság egy szerelő? Hét dollárt, ami nekem, a mellékesekkel együtt nyolcba kerül. S ha gyorsabban dolgozik, mint ahogy az alapbérért köteles, prémiumot kap. A legjobb szerelőink tizenötezernél is többet visznek haza évente, s néhány közülük még csak nem is idősebb, mint Nelson.

-Nelson éppúgy nem akarja összepiszkítani a kezét mondja Janice --, mint te.

-- Életem legboldogabb ideje volt -- hazudja Harry --, mikor a két kezem munkájával kerestem a kenyeremet.

Springer mama úgy határoz, hogy leteszi a garast. -- Nem könnyű öregnek és özvegynek lenni -- mondja. -- Csináljak akármit, először imádkozom, aztán fölteszem magamnak a kérdést: „Fred vajon mit akarna?" És ez esetben biztosan tudom, azt akarná, hogy helyezkedjen el a gyerek a telepen, ha ahhoz van kedve. Manapság rengeteg fiatalnak nem fűlnék a foga az ilyen munkához, nem elég vastag a bőre, hogy eladó legyen, és ma már nem is vonzó ez a pálya, hacsak nem a tehén faránál kezdte valaki, mint annak idején az én kortársaim.

Nyúl megmérgelődik, türelmetlen. -- Bessie, minden nemzedéknek megvan a maga gondja, mind a béka feneke alatt kezdtük. Nézz szembe a tényekkel. Mennyit akarsz Nelsonnak fizetni? Mennyi lenne a fix fizetése és mennyi a jutaléka? Tudod jól, mennyi a kereskedői haszon határa. Három százalék, három tetves százalék, s most még ezt is majdnem a semmire csökkenti egy csomó új rezsi, amit a Toyota szabott árai mellett nem háríthatsz át a vásárlóra. Az olaj árának emelkedése minden árat megemel; azóta, hogy az ügyeket vezetem, öt év alatt, a fűtési költség megduplázódott, emelkedik a villany ára, a szállítási költség, s ehhez még hozzájön a

261

társadalombiztosítási és munkanélkülisegély-hozzájárulás, így aztán a naplopóknak nem kell lemondaniuk a yachtjukról, hiszen az ország fele fiatalsága újabban már legföljebb ha annyit dolgozik, amennyivel igényt szerezhet a munkanélkülisegélyre, mi meg csak nyöghetünk, mert a raktárkészlet értéke után fizetett kamat már az eget veri. Ez az egész már a weimari állapotokra emlékeztet, az emberek megtakarított pénzét elnyeli a szennyvízcsatorna, s abban mindenki egyetért, hogy olyan recesszió vár ránk, hogy attól kódulunk. Meglőtték a gazdaságot, Bessie, azt hiába sarkantyúzzuk, belőlünk hiányzik az a fegyelem, ami a japánokban és a németekben megvan, s most mindennek a tetejében azt kívánod tőlem, hogy holtsúllyal terheljem meg a céget, csak azért, mert az történetesen a fiam.

-- Hogy a kérdésedre válaszoljak -- mondja Springer mama, s felnyög egy kicsit, ahogy a fájósabbik lábát odább teszi a puffon --, az alapórabére három dollár tíz cent lesz, s ha negyven órát dolgozik egy héten, heti százhuszonötöt fizetsz neki, plusz a jutalékot, amit a szokásos módon számolsz, az pedig a tételes eladásból származó bruttó profitnak ha jól tudom, a húsz százaléka, s ha meghaladja a meghatározott minimumot, huszonötre emelkedik. Tudom, hogy ez valamikor az összeadásból származó tiszta haszonnak átlag öt százaléka volt, de Fred azt mondta, hogy külföldi kocsiknál az ember valami oknál fogva ezt nem tudja megadni.

-- Bessie, minden tiszteletem és szeretetem a tied, de te megbolondultál. Ötszáz alapot adsz Nelsonnak és ráadásul akkora jutalékot, hogy ezret vigyen haza havonta, azért, hogy a cégnek behozzon kétezer-ötszázat. Ahhoz, hogy Nelsonnak ennyit kifizethess, hét-tíz kocsit kéne havonta eladnia, attól függően, hogy ebből mennyi az új és mennyi a használt, egy olyan képviseletnél, amelyik összesen jó, ha huszonötöt elad egy hónapban!

-- Hát, lehet, hogy Nelson majd emeli a forgalmat -- mondja Bessie.

-- Álom -- mondja Harry. -- Detroit végre felszerelkezett rá, hogy maga is kiskocsikat dobjon a piacra, reklámáron, s a behozatali vámokat bármelyik nap emelhetik. Havi huszonöt az optimum, becsületszavamra.

262

-- Akik még emlékeznek Fredre, mind örülni fognak, hogy ott látják Nelsont -- köti az ebet a karóhoz Bessie.

Janice azt mondja: -- Nelson szerint az új Toyoták darabonként minimum ezer dollár profitot hoznak.

-- A mindennel fölszerelt modell esetében. De aki Toyotát vesz, az általában nem kér extrát. Nálunk legjobban a Corolla alapmodellje megy, négy az egyhez arányban. Nagyobb modelleknél meg csak a szállítási költség kétszáz dollár kocsinként, s az a pénz az ördögé.

Bessie makacs és süket. -- Egy kocsin ezer dollár -- mondja --, tehát, ahogy te számolsz, csak ötöt kell eladnia egy hónapban.

-- És mi lesz Jaké-kel meg Rudyval! -- kiált fel Harry. -- Hogy tudna a kölyök akár ötöt is eladni, úgy, hogy Jake-et meg Rudyt meg ne károsítsa? Ide hallgass, ha tudni akarod, hogy kik a hűséges alkalmazottaid, hát Jake meg Rudy az. Annyi szar órát dolgoznak, amennyit kérsz tőlük, a műhelyben, éjszaka, hétvégén, s túlóráznak, hogy behozzák az időt, amikor munka híján azt mondom, hogy nem kell bejönniük, Rudynak egy kis kerékpárjavító műhelye van a garázsában, ma, ebben a világban, és mikor mindenki potyáért koldul, nekik még mindig hetvenöt az alapjuk, amire mindössze százötven jön rá. Ilyen embereket nem lehet csak úgy kirúgni.

-Én nem is annyira Jake-re meg Rudyra gondoltam mondja Springer mama, s egy fájdalmas grimasszal egyik bokáját a másikra emeli. -- Charlie mennyit keres?

-- Nem, azt nem teheted. Ezt már megbeszéltük. Ha Charlie megy, én is megyek.

-- Csak tudni szeretném.

-- Nos, Charlie háromszázötvenet szakít le egy héten... ami a jutalékkal együtt valamivel több mint évi húszezret tesz ki.

-- Nos hát -- nyilatkoztatja ki Springer mama, s visszarakja a bokáját oda, ahol volt --, még megtakarítást is jelentene, ha Nelsont vennéd fel őhelyette. Érdeklődik a használt kocsik iránt, s az Charlie munkaköre, nem?

-- Bessie, ezt nem hiszem el. Janice, beszéld le te erről a Charlie-dologról.

-- Már beszéltünk róla. Túl nagy feneket kerítesz a dolognak, Harry. Mama elmondta nekem, és nekem az volt a véle-

263

menyem, hogy Charlie-nak talán jót is tenne a változás. Ő aztán beszélt Charlie-val is, és Charlie egyetértett vele. Harry nem hisz a fülének. -- Mikor beszéltél Charlie-val?

-- A fogadáson -- vallja be Bessie. -- Láttam is, hogy figyeltél minket.

-- Uramisten, és mit mondtál neki?

Ez ugyanaz az öregasszony, gondolja Nyúl, gyógypapucs, pólya, térdig érő vászonpongyola, puffadt nyak, muris ezüst szemöldökű pápaszem, meg minden. Aki azóta, hogy Fred elpatkolt, jó, ha telente egyszer-kétszer kilátogat a telepre, abban a nercbundában, amit Fredtöl kapott a huszonötödik házassági évfordulójukra, a szőrme úgy sziporkázik, mint megannyi tűhegy, mint a jelek a repülésirányító radarképernyőjén. -- Megkérdeztem tőle, hogy szolgál az egészsége mondja Bessie.

-Amennyire mi Charlie egészségét a szívünkön viseljük, még azt hinné az ember, hogy tolókocsiban ül.

-- Janice azt mondja, már tíz évvel ezelőtt is nitroglicerint szedett. Nem valami jó jel, ha valaki még a negyvenet se töltötte be.

-- És ő mit mondott, hogy szolgál az egészsége?

-- Hogy jól -- mondja Springer mama, s a „jól"-t a helyi tájszólással két szótagban ejti: ja-ól. -- Janice-töl hallom, hogy panaszkodsz rá, nem végzi el a dolgát, csak ül magába roskadva, és a papírmunkával piszmog, amit Mildrednek kéne odaadnia, hogy az végezze.

-Hogy én ezt mondtam? -- Ránéz Janice-re, az árulóra. Mindig azt hitte, az asszony sötét bőre-haja Springer-vonás, de persze, az öreg Springer szőke volt és a bőre is vékony és rózsás; ez az anyja vére, a Koerner-vér, az határozza meg a bőre színét.

Janice bosszúsan nyomja el a hamutartóban a cigarettát. Nem is egyszer.

-- De nem úgy értettem, hogy anyádnak ezért mindjárt ki kell rúgnia.

-- Én soha ki nem ejtettem ezt a szót -- mondja Springer mama. -- Fred se rúgta volna ki soha, hacsak a szabados magánélete erre okot nem ad.

-- Meglehetősen messzire kell manapság elmenni ahhoz,

264

hogy valaki magánélete szabadosnak minősüljön -- mondja Harry, bosszúsan, hogy ezt hozzák fel.

Springer mama nagy kínnal helyet változtat a heverőn. Hát meg kell mondanom, ahogy Ohióig hajszolta ezt a lányt...

-- Elvitte Floridába is -- mondja Harry, olyan hirtelen, hogy rámered mindkét nő fekete cipögombszeme. Igaz, ez jobban bosszantja, mint kéne, hiszen ő maga sohase volt képes fölmelegedni Melanie iránt, meg aztán nem is lett volna hova vigye.

-- Egyébként Floridáról is beszélgettünk -- mondja Springer mama. -- Megkérdeztem, hogy most, mikor jön a tél, nem volna-e jobb neki ott lenn. Amy Gehringer veje, aki valamikor New Jerseyben dolgozott egy nagy azbesztgyárban, amíg az a nagy pánik el nem fogta őket, oda vonult vissza a kártalanításból, s még ötven sincsen. Amy azt mondja, a veje szerint rengeteg fiatalember költözik le oda, az olajválság elől menekülve, és nemcsak öregek, mint a viccekben, és ott bizonyára állás is akad. Charlie ügyes. Ezt Fred mindjárt kezdetben fölismerte.

-- Itt él az édesanyja, Bessie. Egy öreg görög hölgy, aki még csak nem is tud angolul, és aligha hiszem, hogy Brewerből valaha is kitette volna a lábát.

-Nos, akkor talán itt az ideje, hogy kitegye. Tudod, az emberek azt hiszik, hogy mi öregek teljesen beleragadtunk a sárba, de Grace Stuhl nénje, képzeld, jóval öregebb, mint ő, és két férjét is eltemette itt a megyében, egyszer csak elment a fiát meglátogatni Phoenixbe, és az úgy megtetszett neki, hogy vett magának egy kis szövetkezeti lakást, sőt még sírhelyet is vásárolt, annyira el tudott szakadni a gyökereitől.

-- Charlie nem olyan, mint te, Harry -- magyarázza Janice. -- Ő nem fél a változástól.

Most szive szerint fölkapná azt a zöld üvegtojást, egyetlen lépéssel el is érné, és szétverné vele azt a kemény fejét. De inkább nem vesz tudomást róla, és Springer mamának mondja: -- Még mindig nem tudom pontosan, mit mondtál Charlienak és mit mondott rá ő.

-Ó, csak fölidéztük az emlékeinket. Azokról a Freddel töltött régi időkről beszéltünk, és egyetértettünk abban, hogy Fred szeretné, ha Nellie helyet kapna a telepen. Fred mindig mindent megtett a családjáért, még ha a családja olykor cserbenhagyta is.

265

Ez bizonyára neki szól, gondolja Nyúl. Ha valami nem nyomja a lelkiismeretét, hát az nem, hogy ezt az agyafúrt kis szélhámost cserbenhagyta.

-- Charlie megérti a családot -- szól közbe Janice azon a sima matrónahangon, amire manapság már képes, de ami ebben a pillanatban nagyon is hamisan cseng. -- Tudod, amíg együtt voltunk, addig is mindig kész volt félreállni és visszaengedni engem.

Még henceg is a viszonyával az anyja előtt. Közel a világ vége.

-- így hát -- sóhajt fel Springer mama, aki kezd már belefáradni a dologba, a lába is fáj és csak nem akar javulni, ideje, hogy visszavonuljon, hiszen az öregek is igénylik a magányosságot -- megpróbáltunk vele olyan egyetértésre jutni, amit Fred is helyeselne, s azzal az ötlettel álltunk elő, hogy kap félévi szabadságot félfizetéssel, s a végén meglátjuk, Nellie hogy válik be. Ha időközben állást kínálnak neki, jogában áll elfogadnia, aztán megállapodtunk, hogy prémiumként kéthavi fizetést kap, plusz karácsonykor az 1979-re járó teljes prémiumot. Ezt már nem a fogadáson beszéltük meg, hanem ma. Amíg te golfoztál, én odaát jártam.

Nyolcvanhárom ütéssel eljutott az utolsó lyukig, ott fennakadt a patakon, s még nyolcat kellett ütnie, amíg befejezte. Ügy látszik, soha nem tör át a bűvös kilencvenen, hacsak álmában nem. Webb Murkett lazán lendületes ütése az idegeire megy. -- Ravasz dolog -- mondja. -- Nem hittem volna, hogy annyira megbízol magadban, hogy a Chryslerrel bemerészkedj a breweri forgalomba.

-- Janice vitt át.

-- Aha. -- Megkérdi a feleségét. -- És örült Charlie, hogy ott lát, amikor megadják neki a kegyelemdöfést?

-- Kedves volt. Az egészet anyával intézték. De tudja, hogy Nelson a fiunk. És ez több, mint amennyit úgy látszik, te tudsz.

-- Nem, nem, nagyon is jól tudom, és épp ez a baj -- mondja Harry. Az öreg Springer mamának meg azt: -- Szóval ezreket fizetsz ki Charlie-nak, hogy engedjen át Nelsonnak egy állást, amit ő valószínűleg nem tud betölteni. Mit takarít meg ezen a cég? És Charlie nélkül csökkenni fog a forgalmunk, mert nekem feleannyi kapcsolatom sincs a városban, mint neki.

266

Nem is csak a görögök közt. Agglegény lévén sokat jár bárokba, s az emberek bizalmát erre mifelénk így lehet legjobban megnyerni.

-Hát, lehet. -- Springer mama föltápászkodik, vigyázva mindkét lábát odaveri a szőnyeghez, kipróbálja, hogy nem zsibbadt-e el. -- Lehet, hogy az egész elhibázott lépés, de hát az ember nem félhet örökké, hogy hibázik. Charlie-ban pedig épp azt nem szerettem soha, hogy nem volt hajlandó megnősülni. Ez Fredet is bosszantotta, tudom. Most pedig fölvonszolom magam az emeletre, és megnézem azokat az én Angyalaimat. Bár mióta Farrah nincsen, már ők sem a régiek.

-- Én is letehetem a voksot? -- kérdi, majdnemhogy ordítva Harry, mert úgy érzi, beleszíjazták a hintaszékbe. -- Mert én ellene szavazok. Én nem vagyok hajlandó Nelson miatt idegeskedni a telepen.

-- Nos -- mondja Springer mama, s a rákövetkező hosszú szünetben Harry ráér fölmérni, milyen nagy is, hogy bizonyos szögből milyen széles, olyan, mint egy fatörzs, amit egyszerre azzal mérnek, hány fogpiszkáló telnék ki belőle, az a sok étkezés és nap mind hozzájárult a tömegéhez, súlyosan riszáló csípejéhez, karja fakó szeplőihez --, ha jól értelmezem Fred végakaratát, a telepet rám és Janice-re hagyta, s azt hiszem, mi egy véleményen vagyunk.

-- Akárhogy is, Harry, három-kettő -- mondja megnyerő mosollyal Janice.

-- Ó, hogy rohadnátok meg -- mondja Harry. -- S hogy rohadna meg a Springer Motors. Gondolom, ha be nem fogom a számat, az én kirúgásomat is megszavazzátok.

Nem is tagadják. Miközben Springer mama fölkínlódik az emeletre, Janice, kezdi már felölteni azt a szétmaszatolt küllemet, amit akkor szokott, ha leteperi az aznapi szesz, föláll, s bizalmasan közli vele: -- Mama azt hitte, nehezebben fogod lenyelni. Kell valami a konyhából? Ez a Coco Ribe igazán itatja magát.

Október elseje hétfőre esik. Az ősz kezdi megmutatni a hasa alját: a mélyen járó, szakadt matracforma felhőkből csepergő szürke eső egyre-másra veri le a leveleket a fákról. Az a magányos öreg juhar a 11-és túloldalán a Kajaszekér mögött már az alsó ágaiig lekopaszodott, s most olyan, mintha tonzúrát

267

viselne, akár egy szerzetes. Nem vásárlóknak való nap; Harry és Charlie együtt bámul ki az üvegen, ahol a plakátok most azt hirdetik: JÖN! JÖN! VALAMENNYI ÚJ COROLLA... Új 1800 köbcentis motor... Új áramvonalas karosszéria... Az SR-5 modelleken alumínium keréktárcsa... Levehető napfény-holdfény ellenző... A legkelendőbb kocsi a világon! -- Egy másik papírcsík meg azt hirdeti: A COROLLA TERCEL... Elsőkerék-meghajtás: Toyota kocsin először... A legolcsóbb és legkisebb fogyasztású Toyota... Városban kb. 7,5 íj 100 km... Országúton kb. 5,8 íj 100 km. -- Nos -- mondja Harry, miután megköszörüli a torkát --, a Philly kiesett. -- De azzal, hogy az évad utolsó napján 2 : 0-ra verte a Montreali Expót, megnyerte a Pittsburgh számára az Országos Liga keleti csoportjának bajnokságát.

-- Én az Expónak szurkoltam -- mondja Charlie.

-- Egén, az ember utálja, hogy megint a Pittsburgh nyerje. Utálom, hogy úgy tesznek, mintha dedósok volnának. Ezt az egész hülyeséget, hogy ők amolyan kis család.

Stavros vállat von. -- Hát, egy ilyen fekete csapatnak kell hogy valami jelszava legyen. Ezek mind a tévéreklámon nőnek fel, más anyjuk nincs, csak a tévé. Ez ma a feketék tragédiája.

Harry könnyít, hogy beszélni hallja Charlie-t. Félig arra számított, hogy összeomolva leli. -- De a Sasok legalább megkefélték a Vasasokat -- mondja. -- Ez jó érzés.

-- Szerencséjük volt. Amennyit a végzónában ügyetlenkedtek. Arra még csak számít az ember, hogy Bradshaw-t szerelik, amikor dob, de arra már nem, hogy Franco Harris elügyetlenkedi a végzónába jutást.

Harrynek eszébe jut valami, és fölkacag. -- És a Sasoknak ahhoz a mezítlábas újonc rúgócsatárához mit szólsz? Hát nem volt gyönyörű?

Charlie azt mondja: -- A rúgás nem amerikai futball.

-- Negyvennyolc yardról, a középpályáról gólt rúgni, mezítláb! Olyan lehet a lába ujja, mint a kő.

-- A pénzemért ezeket a régi focistákat akár hajózzák vissza mind Argentínába. Az összecsapás a vonalon, az az amerikai futball. A viadal. Amit a végén a Vasasoktól megkaptál. Nem féltem én a Vasasokat.

Harry ebben haragot szimatol, és változtatni akar a témán; kinéz a rossz időbe. Az üvegen nőnek-nőnek a vízcseppek,

268

majd hirtelen, cselezve, lefutnak, s nyomot hagynak maguk után. Mint az ő könnye az arcán. Már kora gyerekkorában, ameddig csak az emlékezete elér, igen, már ott a Jackson Road-i félházban is izgatta, ha esőben odaállt az ablakhoz, s arca, alig pár ujjnyira az üvegtől, száraz maradt, mikor pár ujjnyival arrább már nedves lett volna. -- Kíváncsi volnék, hogy a pápa megázik-e. -- A pápa aznap délután Bostonba készült átrepülni.

-- Soha. Csak int, és az égbolt megtelik barázdabillegetőkkel. Aztán billenthet meg füllenthet, ahogy a hétszentséges kedve tartja.

Harry, bár nem katolikus, ezt egy kicsit vastagnak érzi; nem vitás, Charlie kissé tüskés ma reggel. -- Láttad a tévén, mekkora tömeg volt mindenütt? Az írek megvadultak. Volt, ahol több mint egymillió ember verődött össze.

-- Az írek süketek -- mondja Charlie, s már-már hátat fordít neki. -- Na, de dologra. Van itt egy adag papírmunka, amit sürgősen el kéne intéznem.

Harry nem hagyja, hogy folytassa. -- És az este még a Csatornát is visszaadták -- jegyzi meg.

-- Igen. Már okádnom kell a hírektől. Szomorú ország ez, aki akar, a fejünkre szarik.

-Ti akartatok kijönni Vietnamból.

-- Az is szomorú ügy volt. -Te.

-Mm?

-- Hallom, beszélgettetek Springer mamával.

-- Többször is. Ez volt az utolsó. Ő aztán nem szomorú. Rámenős.

-- Van már valami elképzelésed, hogy hova szeretnél menni? -- Pénteken várják haza Nelsont és Prút a Poconokból.

-- Egy darabig sehova. Majd moziba járok. Meg kocsmába.

-- És mi van Floridával, hiszen mindig Floridát emlegeted?

-- Ugyan már. Nem kérhetem az öreglányt, hogy költözzék le velem. Mit csinálna ott, malmozna?

-- Azt mondtad, egy unokahúgod viseli most gondját.

-- Glória. Nem is tudom, mintha az is forgatna valamit a fejében. Lehet, hogy megint összeáll a férjével. A palinak nincs ínyére, hogy reggel maga csinálja meg a rántottáját.

269

-Ne haragudj. -- Harry elhallgat. -- Ne haragudj ezen az egészért.

Charlie megvonja a vállát. -- Te ugyan mit tehetnél?

Ez az, amit hallani szeretett volna; úgy ömlik el rajta a megkönnyebbülés, mint a fény. Ha az ember jobban érzi magát, jobban is lát; Harry észrevesz minden papírfecnit, csomagolóanyagot és ételdobozfedelet, amit a szél a Kajaszekér felől átfújt az úttesten, hogy fönnakadjon s ázzék a bokrok tövén az ablak előtt. Azt mondja: -- Éppenséggel én is elmehetnék.

-- Az hülyeség, bajnokom. Mihez kezdenél? Ne aggódj, eladó akárhol lehetek. Már tapogatództak is nálam. Ebben a szakmában gyorsan terjednek a hírek. Ijedt szakma ez.

-- Én megmondtam neki: Mama, Charlie a Springer Motors szíve. A vevők fele az ő kedvéért jön be. Több mint a fele.

-- Rendes dolog, hogy szót emeltél értem. De, tudod, mindenkinek eljön az ideje.

-- Sejtem. -- Harry Angstromnak nem. Soha, soha.

-- És Jan? Mit szólt hozzá ö, hogy nekem ajtót mutassanak? Nehéz kérdés. -- Nem sokat, már amennyit hallottam belőle.

Tudod, hogy ö képtelen ellentmondani az öreg hölgynek; sose is volt képes.

-- Ha éppenséggel tudni akarod, hogy szerintem mi tett be nekem, hát az utazásom volt az, Melanie-val. Az; mind a két Springer lánynál.

-- Gondolod, hogy még ennyire nem mindegy Janice-nek?

-- Sose lesz mindegy, bajnokom. Neked se mindegy az a kislány, akinek a bugyiját az óvodában láttad. Aki egyszer nem volt mindegy, az sose lesz az. Ilyen ostobák vagyunk.

Egy kődarab az űrben, ezt a képet idézik e szavak Nyúl agyában. Érdekli őt az űr, mindennap átfutja az újságokat, hátha valami újabbat talál azokról a titáni kvazárokról a mindenség határvidékén, s a vasárnapi számban alaposan megnézi az új közelfelvételeket a Jupiterről, hátha valahol olyan nyomra lel, amit egyetlen tudós se vett észre; hogy az Istennek van még egy-két kimondatlan szava. A szív vákuumában a szerelem örök zuhanás. Janice féltékeny Charlie-ra, fejünkbe veszünk valamit, és nem tudjuk elejteni, húsz éve már, hogy Ruthszal hált, de valahányszor egy belvárosi boltban vagy a Weiser Streeten megpillant egy nőt, akinek borostyánszín haja

270

hanyagul föl van tűzve hátul, s néhány fürtje elszabadult, mindig megdobban a szíve. Vagy itt van Nelson, ő még kicsi volt akkor, de az ember soha nem lehet elég kicsi a zuhanáshoz, szerette Jillt, s ha jobban meggondolja az ember, ez a Pru is valahogy olyan hippis, a simán hátára omló hosszú haja, s a látszólagos érzéketlensége, mely szinte bátorít, hogy bántsad, bár Jill persze jobbfajta volt, nem egy akroni csőlakatos lánya. Azt mondja Charlie-nak: -- Nos, így legalább át-átruccanhatsz Ohióba.

-- Semmi okom rá -- mondja Charlie. -- Melanie inkább olyan, mintha a lányom volna. Eszes lány, tudod. Hallanod kellene, ahogy nyomja a sót a transzcendentális meditációról meg arról a bolond orosz filozófusról. Tovább akar tanulni, meg akarja szerezni a doktori fokozatot, ha ki tudja piszkálni rá a pénzt az apjából. Az most épp a nyugati parton kefélgeti az indián szüzeket.

Parttól partig, gondolja Nyúl, egyetlen nagy vidám park vagyunk. Egyetlen csupa tükör elvarázsolt kastély. -- Akkor is -- mondja --, bár én volnék olyan szabad, mint te.

-- Lehetnél szabad te is, csak nem élsz vele. Hogy lehet az, hogy ti Jannel még mindig abban a rozzant öreg csűrben éltek az ő édesanyjánál? Ez Jannek se tesz jót, ezért marad olyan gyerekes.

Rozzant? Harrynek soha eszébe nem jutott, hogy a Springer-ház rozzant volna: ómódi, talán, de a szobái nagyok, tele mindennel, ami új és jó, pontosan, mint mikor először látta, abban az időben, hogy elkezdett Janice-szel járni, azon a nyáron, amikor mindketten a Krollnál dolgoztak. Minden olyan újnak látszott és mindennek olyan tiszta szaga volt, a nappali melletti szobában egy hosszú, kovácsoltvas asztalon rengeteg tropikus növény, afféle magándzsungel, amit ő akkor a fényűzés netovábbjának vélt. Az asztal most is ott áll, csak meghajlott a lapja, s alatta a keményfa parkett rozsdás csöppektől foltos. És eszébe jut a szürke heverő, a tapéta meg a vízfestmények, egyik se változott azóta, hogy ő el-elvitte Janice-t egy-egy nagy éjszakai ciróka-marókára Apa vén De Sotójának hátsó ülésén. De lehet, hogy rozzant. Springer mama energiája sem a régi már, s az ég tudja, mit csinál a pénzével. Új bútort nem vesz. És most, hogy itt az ősz, és a vérbükk a hálószobájuk ablaka előtt a makkját hullatja már, a

271

kis háromszögű magházak szétpattannak, s a susogástól, recsegéstől nem egykönnyű elaludni. Az a szoba sose volt valami eszményi hely. -- Gyerekes, azt mondod?

-- Ha már erről beszélünk -- mondja Charlie --, emlékszel arra a két kölyökre, aki a nyár elején járt itt, a lányra, akitől úgy lázba jöttél? Szombaton, mikor te épp golfozni voltál, visszajött az a fiú, a nevére már nem emlékszem.

-- Nunemacher.

-- Úgy van. Megvette a narancssárga ötajtós kézi sebváltós Corollát, itt helyben, a telepen. Cserekocsit nem hozott, és most, hogy jönnek az új modellek, adtam neki az árjegyzéki árból kétszáz engedményt. Gondoltam, szeretnéd, hogy rendes legyek hozzá.

- Helyes. A lány vele volt?

-- Tudtommal nem.

-- S az öreg Country Squire-t nem adta le?

-- Tudod, hogy vannak ezzel a farmerek, szeretik az ócskavasat az udvarukon őrizgetni. Valószínűleg befogják szalagfűrészt hajtani.

-- Uramisten -- mondja Harry. -- Szóval Jamie megvette a narancssárga Corollát.

-- Ugyan már, nem olyan nagy csoda. Megkérdeztem, miért várt ilyen soká, s ő azt mondta, mert arra számított, hogy őszre csökken valamit a 79-es típusok ára. És a dollár addigra még kevesebbet ér. Mint kiderült, a yen is.

-- És mikor viszi el?

-- Azt mondta, holnap dél felé. Ez is az egyik papírmunka, amit el kell végeznem.

-- A keservit. Nekem meg akkor van Rotarym.

-- Nem volt vele a lány, mit törődsz vele? És még te beszélsz nekem: az a lány fiatalabb, mint Melanie. Talán ha tizenhattizenhét éves.

-- Tizenkilenc, pontosan annyi -- mondja Nyúl. -- Egyébként igazad van. Nem törődöm vele. -- Szívét mintha fölfelé húznák az eső fonalai; nemcsak Charlie-nak, neki is megvan a szabad választása.

Kedden a Rotary után, miközben még dolgozik benne az ital, Harry visszamegy a telepre, és látja, hogy a narancssárga Corolla elment, és alig lát a boldogságtól, Isten homlokon

272

csókolta az űrből. Fél öt körül, mikor Rudy tartja a frontot a bemutatóteremben, mert Charlie átment Allenville-be, hogy átadjon egy tétel használt kocsit egy odavalósi kereskedőnek, s így egyenesbe hozza egy kicsit a mérleget, mielőtt Nelson átvenné a munkakörét, meglép az irodából, végigsurran a folyosón, át a műhelybe, ahol Manny emberei még verik a fémet, de a hangjuk egyre harsányabb, ahogy közeledik a műszak áldott vége, onnét ki a hátsó ajtón, vigyázva, nehogy bepiszkolja az inge kézelőjét a sorompóval, ki a szabad levegőre. Paraguay. A Mercury a bezúzott bal oldalával, lökhárítójával és hűtőrácsával még mindig a sorsára vár az aszfalton hátul. Úgy alakult, hogy Charlie-nak sikerült háromezerhatért túladnia a kijavitott Royale-on, egy fiatal royersfordi orvos vette meg, nem olyan igazi orvos, hanem afféle homeopata vagy holisztikus gyógyító, ahogy ma hívják az ilyet, aki csak ránéz a kanyaróra, és azt mondja, egyél sárgarépát, vagy egyszerűen csak zümmögj napi három órát a meghatározott hangerővel, biztos, hogy nem megy rosszul neki, mert kapott a vén Oldson, azt mondta, egy ürge, akit a college-bán nagyon tisztelt, éppilyet vezetett, s hogy ő pontosan erre a színre vágyott: erre a bíborvörös körömlakkszínre. Harry bepréseli magát állottparadicsomleves-színű Coronájába, halkan kisiklik a telepről, ráfordul a l l-esre Brewertől elfelé, Galilee irányába. Mikor már jócskán elhagyta a Springer Motorst, bekapcsolja a rádiót, s a sztereó hangszórók majd megpattannak a kemény, lüktető disco-beattől. Bádoghangok, szisszenő hangok, olyanok, mintha kezűn játszana valaki a telefonkagylóba, törnek rá a kocsi vinilbevonatú belső terének mind a négy sarkából, Nyúl testének reménykedő középpontja a bordái alatt belereszket. Visszagondol a villásreggelire a Rotary Clubban és Eddie Pastorellire, a Pastorelli Ingatlanügynökség jelenleg már hordómellű és merev kis karikalábú tulajdonosára, aki valamikor ötven másodpercen belül futotta a négyszáznegyvenet, s most vetítettképes előadást tart nekik a Weiser Street felső háztömbjeinek tervezett parcellázásáról; ott most javarészt parkolók és bárok vannak, s mindenféle kis üzletekműhelyek, porszívójavítók és állateledel-kereskedések, amelyeknek nincs tőkéjük hozzá, hogy beköltözzenek a bevásárlóközpontokba; Eddie azt próbálja beadni nekik, hogy néhány nagy üvegláda és spirálrámpájú beton parkológarázs vissza-

273

hozná a vásárlókat, hiába hogy arra kószálnak fülükre tapadt tranzisztorokkal és csuklójukra kötött késekkel a chicano srácok. Harrynek nevetnie kell, emlékszik Eddie-re, mikor még tartalék hátvéd volt a Hemmington Középiskola csapatában, soha alattomosabb csavargó még nem úszta meg a javítót. Donna Summer énekel, Olts el minden lámpát, édes... Ha a képét látja az ember, sokkal kevésbé fekete, mint hinni lehetne, úgy bámul rád abból a keskeny mulatt arcából, mintha azt kérdezné, hogy na most mit szólsz hozzá? Ezekkel a Rotarytagokkal az a baj, hogy ha az ember kölyökkorukból ismeri őket, képtelen mást látni bennük, mint a kölyköt, aki úgy öltött hajat, tar fejet és pénzt magára, ahogy papírszmokingot annak idején az iskolai színjátszó csoportban. Már hogy tudná az ember tisztelni a világot, ha azt látja, hogy egy csomó megvénült kamasz vezeti? Ez a vicc az, amit Harry a Rotary Clubban mindig élvez. Eddie, ha van benne néhány martini, pokoli mulatságos tud lenni, a múltkor is, hogy elmesélte azt a viccet az öt emberrel a repülőgépen, úgy konyult le az orra, mintha madzagon húznák, s a nevetése, mint egy asztmás vénasszony sípoló lélegzetvétele. Hátizsák! Hihihi... Muszáj, hogy eszébe jusson, és kipróbálja a bandán a Röpülő Sasban. Öt ember: egy hippi, egy pap, egy rendőr és Henry Kissinger, a világ legagyafúrtabb embere. De ki volt az ötödik? Donna Summer azt ígéri, hogy fehér lesz az a barna teste, vagy legalábbis Nyúl azt hiszi, hogy erről dalol, ebben a discovuvuvuvúban az ember nem lehet biztos benne, valami narkóba kábult hangmérnök föl-le huzigálja a gombokat, hogy az erősítő ilyen hangot adjon, a szavak nem is számítanak, a ritmus döf a bordáid közé, mint a kés, és még a lelket is megremegteti benned.

Homokkő házak. Tábla, amelyik egy természetes barlang felé mutatja az utat. Kíváncsi volna, jár-e ide még valaki, hiszen a természetes barlangok a múlt világához tartoznak, akár a vízesések. Vagy a szalmakalapos férfiak. A nők, akiknek a bokája se látszik ki a szoknya alól. Természeti csodák. Az a nagyokos fiatal bemondónő -- már jó ideje nem hallotta, azt hitte, talán kirúgták, mert túlságosan szemtelen, vagy teherbe esett -- arról beszél, hogy a pápa beszédet tartott az Egyesült Nemzetek küldöttei előtt, s útban a Yankee Stadion felé megállt a Harlemben. Harry látta a magabiztos kis embert tegnap

274

este a tévén, Bostonban bőrig ázott a fehér reverendája, kénytelen volt megcsodálni az angolságát, ez talán a hetedik nyelv, amin beszél, de ki volt az a pléhpofájú pali, aki esernyőt tartott fölé? Valami vatikáni fejes, de Pru szemmel láthatólag éppúgy nem tudta, mint ő, akkor meg mi haszna, ha az embert katolikusnak nevelik? Európában az arany ára ma olyan magasra szökött, mint még soha, négyszáznegyvennégy dollár egy uncia, ugyanakkor a dollár értéke tovább csökken. Az állomás elhalkul, majd újra vissza-visszatér, ahogy az út a dombos szántók közt kanyarog. Harry számol, nem egészen három hét alatt nyolcvan dollárral lett több, harmincszor nyolcvan az kétezer-négyszáz, ha az ember gazdag, még gazdagabb lesz, ahogy Apa mondogatta annak idején. Egyik-másik táblán még áll a kukorica, másutt már csak tarló. Átsuhan Galilee csúf madzagfaluján, keresi a narancsszín Corollát. Most nem kell a postán kérdezősködnie. A zöldségesbódé őszre bezárt. A tavon néhány liba, nem emlékszik rájuk, lehet, hogy már úton vannak, arra vall az a sok kis zöld potyadék is, amivel a golfpályán tele a pázsit, lehet, hogy az az orvos épp ezért... Kikapcsolja a rádiót. BLANKENBILLER. MUTH. BYER. Ugyanott áll meg, ahol a vörös földút padkája kiszélesedik. Kalapál a szíve, úgy érzi, megduzzadt és elzsibbadt a keze, ahogy a kormányon nyugszik. Leveszi a gyújtást, mélyebben süpped az ülésbe. Nem mintha bármi törvénytelen dolgot művelne. Mikor a kocsiból kiszáll, nem érzi a disznóól szagát a levegőben, most másfelől fúj a szél, és bogár se zümmög. Elpusztultak, milliószám. A csöndet egy szalagfűrész távoli vinnyogása-vicsorgása vágja ketté. Az új nemzeti himnusz. Fürészelni jaj de jó, hali-halihó... Az erdő vagy fél mérföldnyire van, nem tartozhat a Byer-farmhoz. Megkezdi a birtokháborítást. A sövény, amely a kőfalat elnyelte, most nem olyan lombos, őt sem rejti annyira. Hűvös kis szél surran át a kusza bodzán és vadcseresznyén, a kezét nyaldossa. A mérges szömörce levele mercurochrom-vörös, egyik-másiknak csak a hegye színesedett el, mintha festékbe mártották volna. Ahogy lépésről lépésre beljebb merészkedik az öreg gyümölcsösbe, hullott almán tapos, ami sűrűn hever a szénává száradó fűben. Csak ki ne ficamítsa a bokáját, aztán fekhet itt, amíg ő is meg nem rohad. Szegény fák, hiába termettek ezt a rengeteg férges gyümölcsöt. Bár az ő szempontjukból talán nem is hiába,

275

mikor ember még nem létezett, ők már akkor is ezt tették. Különös gondolat. Harry most lenéz a házra, a zöld ajtóra, a madáritatóra a kék oszlopon. A kéményből füst száll; idáig érzi az égő fa múltidéző illatát. Közel van; megbúvik hát egy haldokló almafa mögött, amelynek ágai a feje magasában futnak össze. Hangyák serénykednek a törzsön belül a bársonyos barna korhadékban, össze-összeérintik az orrukat, közlik egymással a híreket, sietnek tovább. A törzs úgy nyílt szét, mint egy kigombolt kabát, de a fa rücskös barna kérge még mindig szállítja fölfelé az életet a kis kerek levelekbe, amelyek megmegreszketnek, ahol a gallyak zsengék és simák. Úgy érzi, hirtelen kitágul az űr, nemcsak előtte, hanem körös-körül, az érzés áthatja még a szilárd anyaföldet is, s Nyúl beleborzong, hogy vajon mi dolga itt neki, a jó bézs öltönyében, fenekét szabadon kitéve bárki farmer sörétes puskájának, aki arra talál menni a mezőn át, a háta mögött, arca meg, a fa elágazásában olyan, mint egy célpontul kirakott bádogdoboz, akárki szemében, aki történetesen föl talál nézni a ház felől, az ő arca, akinek irodája van, s az ajtaján ott áll a neve és a névjegyén az, hogy VEZÉRKÉPVISELŐ, s aki alig néhány órája még más, hozzá hasonlóan öltönyös férfiakat szórakoztatott a fia viszontagságos és költséges esküvőjének történetével, hogy amikor az orgonista meg az a Síim épp mennének kifelé, hát nem szembetalálkoznak az elkésett házaspárral, ő meg, ahogy beállítottak, azt hitte, Jehova Tanúi; s pár másodpercre elfogja a vakrémület, mert nem tudja az okát, hacsak azért nem, mert itt van kinn, névtelenül, a szabad levegőn, hogy miért érzi magát ennyire színtisztán elevennek. Majd eszébe jut: azt remélte, hogy megpillantja a lányát. És mi volna, ha most összeszedné minden bátorságát, lemenne, bekopogtatna a zöld ajtón a mély falnyílásban, és a lány nyitna ajtót? Ebben az évszakban farmer volna rajta és szvetter vagy flanelling. Haja nem volna olyan laza és nyirkos, mint nyáron volt, lehet, hogy hátrafésülte, s gumiszalaggal fogta össze. A szeme, a két távol álló szeme, mint két sápadtkék kis tükör.

Hello. Nem emlékszik rám...

Dehogynem. Maga az autókereskedő.

Azt hiszem, több is annál.

Éspedig?

Az édesanyját nem Ruth Byernek hívják?

276

De... igen.

Beszélt magának valaha is az édesapjáról?

Apám meghalt. Iskolabuszokat üzemeltetett a község számára.

Nem ő volt az apja. Az apja én vagyok.

S az a széles sápadt arc, amelyben a magáét vélte fölfedezni, haragosan, hitetlenül, félve fordul feléje. És ha sikerül is végül elhitetnie vele, akkor is haragudni fog, hogy elveszi tőle azt az életet, amit eddig élt, s olyat ad helyette, amit nem élhet. Látja, hogy ezeken a mezőkön, amelyek magukba fogadták a magvát, neki nincs mit betakarítania, egyebe sincs, mint az űr a háta mögött, szükség esetére, menekvésül. De csak áll, mégis, fáradt nyári ruhájában -- ideje már kitisztíttatni és eltenni a nagy plasztikzsákban jövő áprilisig --, megbűvöli a lenti látvány, ahol a fölszálló füstön kívül semmi se mozdul. Szíve a torkában dobog, amikor ráriad, hogy ilyen messzire elbitangolt, hogy letért a megszokott útról. Az embernek megvan a maga élete, s lám minden oldalról hatalmas, sosem látott terek veszik körül; ahogy ma fordul a világ, meglehet, hogy hamarosan maga is ott fekszik majd a föld alatt, amin most áll, élettelenül, mint a bogarak, amelyeknek nem hallja a zümmögését, de a fű akkor is nőni fog, vadul és vakon.

Ellankadó szíve megint megugrik, mikor közvetlenül maga mögött, a gyümölcsösben, zörgést hall. Fölemeli a kezét, s már fogalmazza az első magyarázkodó szavakat, mikor észreveszi, hogy a másik lény nem ember, hanem kutya, láthatólag egy vén collie, fél szeme vérben forog, bundája csupa bogáncs. Nyúl tart a kutyáktól, s tudja, hogy a collie különösen ideges fajta, támadó kedvű, nem úgy, mint Lassie. Ez a kutya sötétebb, mint Lassie. Egy hosszú, emelt golfütésnyire áll, felszegett fejjel, szőre fölmered a füle mögött, ugatni készül.

-- Szia -- mondja Harry, s hallja, hogy rekedtes hangja alig hangosabb, mint a suttogás, nehogy a házig lehallatsszék.

A collie még élesebb szögben szegi föl a fejét, mintha fájósvörös fél szemét akarná kímélni, s nyakán a hosszú fehér szőr mint az álla alá kötött partedli fodrozódik, ahol a szél lesimítja.

-- Jó kutyus vagy? -- kérdi Harry. Elképzeli a kocsi távolságát, látja magát, amint fut, két másodperc, s a kutya a lábának esik, tépi a szövetet hegyes, sárgás tépőfogaival, a fekete, hasadt felső ajak felhúzódik, hogy dühösen kivicsorodjék alóla

277

az apró elülső fogak sora; szinte érzi, hogy a bokája két fogaskerék közé kerül, s elesik, karját erőlködve emeli fel, hogy védje, sikertelenül, az arcát.

De a kutya keskeny koponyájában megszületik az elhatározás. Óvatosan megcsóválja eddig behúzott farkát, s futásnak ered, a négylábúak ijesztően halk és könnyed lépteivel, a gyümölcsös elvadult füvében. Megszaglássza Harry térdét, aztán a lába szárához dörgölődzik, s a nyakát nyújtja, Harry meg suttogva simogatja, vakargatja: -- Jó kis fiú, jó kis lány, hol szerezted ezt a sok-sok bogáncsot, ezt a sok csúnya bogáncsot? -- Nem szabad, hogy félelemszagot erezzen. Ha az ember nyakörv nélkül, medve módjára csatangoló kutyával találkozik, már abból is észreveheti, hogy kint jár vidéken.

Távol valahol kocsiajtó csapódik. A hang az istálló faláról verődik vissza, s így Harry először rossz helyre néz. Majd az almafa ágvillája közt, a lejtést is figyelembe véve úgy egy hatos vasnyi távolságban megpillantja a narancssárga Corollát azon a nagy csupasz téren a ház és a garázs közt, amely mögött az iskolabusz sárga váza hever.

Egy bolond reménység tehát valóra vált, de Harry gondolatainak zöme továbbra is azon az oktondi izomkötegen és fogsoron jár ott a térdénél, azon, hogy miként tudná visszatartani az ugatástól, a harapástól. Csöpp agyak, egy pillanat és mást gondolnak, Mrs. Haas collie-ja lent a Jackson Roadon, amelyik a hordóban lakott, már oda is kapott hozzá, mikor épp senki nem gondolta volna, még mindig ott viseli a halvány fehér forradást a két középső ujján, úgy húzta le róluk a foga a bőrt, mint ahogy sárgarépát hámoz az ember, még mindig érzi.

A kutya is hallja a kocsiajtó csapódását, hátracsapja a fülét, s mint a rakéta indul neki, át a gyümölcsösön. A Corolla mellett vad, de távoli csaholásba kezd, a visszhang és a tér késlelteti a hangot. Harry megragadja az alkalmat, visszaoson egy távolabbi fához. Látja, már innét, hogy a kocsi vezetője kiszáll, a hórihorgas Jamie az, most nem a koszos kezeslábas van rajta, rózsaszínű trapéznadrágot visel, s hozzá magas nyakú piros trikóinget. A kutya föl-fölugrál rá, köszönti, bocsánatot kér, hogy megugatta az ismeretlen kocsit. A fiú vontatott hangja átsodródik a gyümölcsösön, afféle éneklős kutyabecézés, szavai kivehetetlenek. Nyúl szeme egy pillanatra a földre

278

téved, két poszméh furkál egy rohadt almát. Mikor újra fölnéz, egy lány, az a lány lép ki a Corolla túloldalán és guggol le a kutyához, hogy vele hancúrozzék, kerek fehér arca összetéveszthetetlen, bár a haja rövidebb, mint júniusban volt. Elkapja az arcát a kutya feléje bökő orra elöl, s pontosan odabámul, ahol Harry sóbálvánnyá meredve leskelődik. Mikor a lány föláll, látja, hogy takaros az öltözéke, sötétbarna szoknyát, sárgásbarna szvettert visel, tömött vállú skótmintás kabátkát, s ettől határozottnak, diáklánynak, városi lánynak látszik. De ahogy egy-két lépést tesz a ház felé, járása valahogy most is lusta. Fölemeli a hangját, kiabál. Mindkét fiatal arc a ház felé fordul, Nyúl kihasználja az alkalmat, hogy egy még távolabbi fa mögé vonuljon vissza, az azonban vékonyabb, mint az előző volt. Viszont itt már közel van a kusza sövényhez, s világos ruhájában, amely a fakó bokorsor előtt talán belevész az égbolt felszabdalt fényeibe, lehet, hogy láthatatlan.

A betonfalakról visszavert örvendező kiáltozás valahogy szomorúságot sodor feléje odalentről. A házból, halk ajtócsapódást követően, kövér, idősebb asszony bukkan fel, tulajdon súlya alatt olyan óvatosan mozog, hogy a collie a lábát kerülgeti, böködi, úgy tereli előre. Lehet, hogy ő az az asszony, akit az esküvő napján a templom előtt elmenő kombiban egy pillanatra látott, de hogy ez Ruth lenne, az képtelenség, hiszen haja, ami valamikor maga volt az eleven tűz, ahogy selymes fénnyel vagy izzó drótragyogással lobogott, most szürke vaskalapként tapad a fejéhez, teste meg hatalmas, ruhája oly bő, hogy ebből a távolságból széleset mutat, akár egy vitorla. Ez az ingujjas, férfinadrágos valaki most előrecammog, hogy az új kocsit megcsodálja. Csókolódzás nincs, de ahogy kerülgetik egymást, rögtön látszik, hogy mindhárman jó ismerősök. Hangjuk kivehetetlenül sodródik Harryig.

A fiú bemutatja a hátsó ajtót. A lány gyöngéden meglegyinti az asszonyt, mintha azt mondaná: Gyerünk; látszik, hogy ugratja. Aztán kihalásznak a kocsi belsejéből két nagy, barna papírzsákot, a bevásárlást, a collie meg, mert már unja a dolgot, fölemeli a fejét és orrával arra mutat, ahol Harry, kalapáló szívvel, s mozdulatlanul, mint valaha a vasárnapi lapokban egy rejtvényrajz kusza vonalai közé bújtatott emberalak, meglapul.

279

A kutya csaholni kezd, s rohanvást elindul feléje a gyümölcsösben; Harrynek nincs más választása, mint hogy sarkon forduljon és futásnak eredjen. Talán átjut a sövényen, mielőtt azok még fölnéznének és észrevennék. -- Fritzie! Fritzie! -- kiált a kutya után két női hang. Gallyak karcolják Harry kezét; a régi fal meglazult kövein majdnem orra bukik; fölhorzsolja a cipője bőrét. Már repül. Lába alatt suhan a traktornyomoktól felhasogatott föld. De ahogy hátrapillant, látja, hogy a kutya mégiscsak utoléri, mielőtt ő a kocsihoz érne; a sebességtől hátracsapott fülű, lelapult szőrű jószág már áttört a sövényen, s már a kukoricagóré sarkán rohan. Krisztusom. Nyúl megáll, karjával eltakarja az arcát és vár. A ház már nem látszik, eltakarja az a kis emelkedés; magára maradt ezzel a bestiával. Hallja, hogy a kutya körme elkopog mellette a lendülettől, s a csaholás morgássá alakul. A lába szárán érzi, hogy ott szimatol a nadrágja körül, aztán hozzádörgölődzik. A kutya nem akarja lehúzni, csak éppen hívja, szeretné összeterelni a többiekkel.

-- Derék Fritzie -- mondja. -- Jó kis Fritzie. Gyerünk a kocsimhoz. Kocogjunk. -- Lépésről lépésre óvatosan fogyasztja a távolságot, ami az útpadkától elválasztja, a kutya meg csak noszogatja, szaglássza egész úton. A házból meg csak kiabálnak, makacsul, szaggatottan, láthatatlanul; a collie tétován csóválja a farkát, Harry vádliját ütögeti vele, miközben hosszú koponyája, beteg vörös szemével, fönt kutakodik. Harry a zakója hajtókájáig emeli a kezét. A piszkos sárga, nyáladzó fogak úgy hámozták le az ujját, mint a sárgarépa-kaparó. Azt mondja Fritzie-nek: -- Szép kislány vagy, csuda kislány --, s megkerüli hátulról a Coronát. A láncfűrész változatlanul sivít. Kinyitja a vezetőülés felőli ajtót és besiklik. Becsapja. A collie ott áll a gyomos vörös földpadkán, s látszik, hogy zavarban van, vége a terelésnek. Harry megkeresi zsebében a slusszkulcsot, a motor beugrik. Szive még mindig kalapál. Átnyúl a túloldali ablakhoz, s megkocogtatja az üveget. -- Hé, Fritzie! -- kiabál ki, s addig kocogtat, amíg a kutya újra csaholni nem kezd. Hu. Hu-hu-hu. Fölengedi a kuplungot, beletapos a gázba, szappanbuborékszerű, törékeny színekben játszó valamit érez a mellében. Hadd pukkanjon ki. Azóta, hogy Nelson szétmázolta azokat a sportkocsikat, nem érezte magát ilyen felszabadultnak, mint most.

280

Webb Murkett nagyon ért a ház körüli munkákhoz; tele a pincéje drága villanymotoros szerszámokkal, s olyan képeslapokat járat, mint a Finom Famunkák meg a Barkácsmesterség. Kiugró felső traktusú, kolóniái stílusú házban lakik hetedik éve, házasságuk kezdte óta osztozik rajta Cindyvel, s a ház minden zugát otthon készült, lekerekitett, pácolt, lakkozott faberendezési tárgyak teszik tökéletesebbé: polcok, szekrénykék, asztalra való, forgatható állványos tálak, amelyeknek annyi a karéjuk, mint egy tengeri kagylónak -- s ezek mind a házigazda türelmét, otthonszeretetét tanúsítják. Megvan a módja, hogy korhadt fával hogyan lehet dolgozni, hogyan lehet márványkeménnyé tenni, s erezetté, sokszínűvé is, mint a márvány; e művészet eredményét bárki megszemlélheti állólámpák talpán, vagy azon a kis tálkán, amely makulátlan csigavonalban elrendezett cigarettát tartalmaz s egy széthajtható tálalóasztalkán áll; ez utóbbi szintén Webb kezét dicséri, egészen csillogó, pillangót formázó sárgaréz csuklópántjáig. E tárgyak némelyike bizonyára Webb korábbi házasságainak idejéből, akkori otthonaiból származik, s Harry töpreng, vajon mit tarthattak meg maguknak azok a fantom asszonyok, ha még mindig ilyen sok maradt. Webb korábbi házasságait csak színes fényképek képviselik tágas, hosszú, süllyesztett nappalijában, ezek szokatlan arányú több részes műanyag kereteit szintén maga Webb vágta ki, véste, ragasztotta össze, olyan gyermekek képei, akik nagyobbak annál, hogy Cindy gyerekei lehetnének, egy-egy napsütéses pillanatban vették le őket valami más kertvárosi ház verandájának kőlapjain, vagy vitorlás csónakban egy tó vizének kék háttere előtt, amely a Kodakvegyszerek jóvoltából azóta sárgára fakult, vagy esküvőn, vagy iskolai záróünnepélyen -- e gyerekek némelyike azóta már felnőtt, idősebb, mint Nelson, és mellettük már ott a harmadik nemzedék is, vánkoson föltámasztva vagy erős fiatal karokban, mosolytalanul bámul a lencsébe a családi csoportképek sokféle mosolya közül. Harry, Webb házában járva, már több ízben is végigkutatta lopva e fényképeket, hátha fölfedez rajtuk egy korábbi feleséget; s bár lefejezett nőket, a keret vagy egy másik fénykép szélével kettéhasított nőket, itt-ott a gyerekfejek mögött egy-egy meghatározatlan felnőttkezet vagy -alsókart azt talált, egyetlen kép sem őrzi mindeme futó családi boldogság eltűnt úrnőinek arcát.

281

Ha Webb és Cindy vendégeket fogad, rejtett hangszórók fürdetik az alsó szobákat, a vonósmuzsika, az elúszó dallamok, a régi slágerek és a rock-klasszikusok szelídített, szövegtelen és szakadatlan egyvelegének egybefolyó édességében, s mindez Harryben bosszantó módon a fogkezelés képzetével társul. A mahagóni söntéspult mögött, amit Webb egy Brewerben lebontott farmerfogadó ivójából mentett ki és a lábtámasztó rézrúddal együtt a nappalija sarkába szállittatott át, afféle pia-oltárt állított fel; ennek kétszárnyú, íves szemöldökü, fent érintkező ajtaja van, s mögötte polcok, amelyek az ajtó nyitásával előrecsúsznak, s rajtuk nemcsak az alapitalok találhatók meg, a whisky, gin, vodka, hanem olyan egzotikus italok is, mint a rum és a tequila, a saki, s minden különlegesség, amit csak kívánhat az ember, a gyomorkeserűtől az apró borítékokban kapható porított Ómódi koktélkeverékig. S a söntéspultnak még külön beépített hűtőszekrénye is van. Bármennyire csodálja is Webbet, Harry arra gondol, hogy ha neki is meglesz a maga álomháza, egész jól kibírja majd távzene és ilyen ravasz szeszlak nélkül.

A fürdőszoba azonban elbűvöli, a zománcozott szappantartókkal, s bennük a rózsabimbóforma szappanokkal, bolyhos kék vécédeszka-borítóval, a kápráztató tükörrel, amit meztelen villanykörték szegélyeznek, mint a színészek öltözőiben. Ami nem csillog, az mind színes itt vagy illatos. A toalettpapír egyenesen cuki, minden lapján kép, valami régi képregényből. Szegény Popeye, spenót helyett most szart eszik. A törülközőkön meg nagy, kérges, hímzett monogram, egybefonódó W és M, meg L, ami a Lucindát jelzi, Harry még gondolni se szeret rá, milyen lesz tőle Cindy aranyos kis alfele, ha megfeledkezik róla és alaposan megdörgöli magát. De kétli, hogy ezt a földszinti fürdőszobát Murkették vagy ugyancsak sápkóros kis kölykeik valaha is használnák, valószínűbb, hogy az elsősorban a vendégek kedvéért épült. Van itt mindenféle titokzatos tárgy -- egy nagy fehér cukortartóforma valami, gombos fedelére két nőt festettek, aki áttetsző lepelben üldögél egy felhőn, vagyis hogy heverőn, ami a semmibe tűnik át, lábukon rózsaszín balerinacipő, bokájuk keresztbe téve, az egyik lába hegye a másikét éri, s a gomb fölött összefonódik meztelen karjuk, de ha fölemeli valaki a fedelet, bent teljesen üres, olyan üres, hogy az ember úgy érzi, nem is volt benne soha semmi; meg

282

egy bot végére erősített rózsaszínű plasztikkéz, talán afféle tréfás hátvakaró; meg egy tojás alakú üvegedény, harmadáig tele levendulasó-kristállyal; meg valamiféle kis fejősajtárutánzat, ami fürdőolajat tartalmaz; egy hajlékony plasztikhenger, benne egymás fölött, mint egy rakás palacsinta, púderpamacsok pasztellszínű szivárványa -- mindez a fürdőkád és a toalett közé két fekete fatiplire akasztott szabad polcon, mintha nem annyira használat céljára rakták volna ki, hanem hogy lássák. Bár, ha a kis Cindyre gondol az ember, amint olajat tölt a fürdővizébe, aztán csak ázik benne, eljátszik magán a hátvakaróval, s a két kis keble átböki a szappanhab takaróját... szexis gondolat. A tükörben, ahol mindennek a képe túlságosan eleven, olyan homályosnak, majdhogynem fehérnek látja a tulajdon szemét, mint a kocsi jégvirágos tetejét téli reggel, ajka meg kékes; részeg. Vacsora előtt megivott két tequilafizzet, étkezéskor meg annyi Gallo Chablis-t, amennyit el tudott marni, s utána másfél konyakot. A második konyak fele táján rájött a vizelhetnék, mint a boldogság újabb hulláma, ráadásként az egészséghez, jóléthez s ahhoz a szerencséhez, hogy itt ülhet a kávézóasztalnál, szemben Cindyvel és nézheti, hogyan változtatgatja helyét a teste a rajta lévő egzotikusán arab szabású ruha különös, durva szövésű anyagában; csuklója s a szandáltól eltekintve csupasz lábfeje éppolyan izgató ebben az öltözékben, mint a combja belső fele a bikiniben. Rajta és Janice-en kívül Murkették meghívták Harrisonékat és új izgalomként az idióta Fosnachtékat is, akikkel két hete Nelson esküvőjén ismerkedtek meg. Harry nem hiszi, hogy Murkettéknak tudomása volna az ő futó kalandjáról Peggyvel, évekkel ezelőtt, mikor Ollie, mint máskor is, épp lelépett egy időre, bár az is lehet, hogy van róla tudomásuk, az emberek többet tudnak, mint hinnénk, de aztán kiderül, hogy az egész nem sokat számít. Lám, itt van, amit az ember hétről hétre olvas a People magazinban, a színészek mind narkósok és házasságtörők, s mégis nézzük a televíziót. Kísértést érez, hogy belenézzen az orvosságos szekrénykébe, amit szintén öltözőlámpák füzére keretez, megvárja, amíg a nappaliban a részeg banda röhögése olyan viharossá nem válik, hogy elnyelje a tükörajtó nyitásának esetleges kattanását. Katt. A szekrény jobban tele van, mint hitte volna: vastag tejüveg falú tégelyekben bőrkrém, testszínű kinyomós tartályban arcápoló tej, bar-

283

na tubusokban napozókrém, parapectolin hasmenés ellen, fülzsíroldó Debrox, mentolos Chloraseptic, aztán az a Cepacol nevű szájvíz, többféle aszpirin, Bayer is, Anacin is, meg Tylenol, amitől az embernek nem lesz gyomorégése és egy nagy krétafehér üveg folyékony Maalox. Kíváncsi volna, hogy Murkették közül ki szed Maaloxot, hiszen mindig mind a ketten olyan oldottnak és kiegyensúlyozottnak látszanak. A mérgesszömörce-kiütés elleni piros ragacsnak nyilván jó hasznát veszik lenn a földszinten a gyerekek, ugyanígy az angoltapasznak is, de mit keres itt ez a lapos kis sárga doboz Preparation H, aranyér ellen? Hogy Carternek aranyere van, az csak természetes, az olyan komor, túlbuzgó ember, azt akarja, hogy akár megy, akár nem, mindent időre elvégezzen, s csak erőlködik, de az öreg Webb Murkett a kavicssurrogású hangjával és könnyed, lendületes ütésével, amilyet különben csak táncdalénekesektöl lát az ember a hírességek versenyein, hogy Webb Murkett kibontson egy ilyen kis viaszgolyót és feltolja a fenekébe? Ehhez le kell guggolni, a lukat megtalálni sem olyan könnyű, erre Harry jól emlékszik a saját tapasztalatából, mikor, évekkel ezelőtt, még ott ült naphosszat a kemény acélpadon a sorszedő gép előtt, tele feszültséggel, s az ujja hegyének érintésére sorra kattogtak végig a matricák, minden hiba egy tönkrement sor, körülötte mindenki boldogtalan, a gyerek még kicsi, abban a nehéz korszakban, mikor az élete olyan szűkre zárult, hogy a lelke még képtelen volt hozzázsugorodni. S ezek a kis borostyánsárga tablettásüvegek, a világoskék gyógyszertári címkén a rágépelt Luanda R. Murkett felirattal, vajon micsodák? Fehér tabletták, halálosan picinyek. Magával kellett volna hoznia az olvasó szemüvegét. Harry kísértést érez, hogy kivegye az egyik üvegcsét a polcról, abban a reményben, hogy tán sikerül kibetűznie, miféle betegség találhatott utat ebbe a dundi, pozsgás, gyönyörűséges testbe, de babonásán fél otthagyni az ujjlenyomatát, s ez visszatartja. Minden gyógyszerszekrény tragédiát rejt, ezt látja a kemény lámpafényben, s olyan vigyázva hajtja be az ajtaját, hogy senki meg nem hallhatja a kattanását. Aztán visszamegy a nappaliba.

Épp a pápa látogatását vitatják nagy hangon. -- Láttátok kiáltja Peggy Fosnacht --, hogy mit mondott tegnap Chicagóban a szexről? -- Az évek, mióta Harry nem látta, felszabadítot-

284

ták Peggyt, annyira, hogy nem hord többé sötét szemüveget a kancsalságát elrejtendő, s hogy mer lompos lenni mind az öltözködésében, mind a véleményeiben; olyasfajta nővé vált, aki, mintegy tiltakozásként, ország-világ előtt viseli a lomposságát. -- Azt mondta, házasságon kívül minden bűn. És nemcsak akkor, ha valaki már házas, de előtte is. Mit tud ez az ember? Az életről semmit, az életről, ahogy a normális emberek élik.

Webb Murkett halkan megjegyzi, hogy vendégét lecsillapítsa: -- Tetszett nekem, amit pár éve Bari Butz mondott: „Aki játszani nem játszik, szabályt se szabjon." -- Webb vörösesbarna, magas nyakú trikóinget visel a szürke nyersgyapjú szvetter alatt, aminek, gondolja Nyúl, a skandináv halászokéhoz lehet valami köze. A nyakrészéből ítélve. Harry és Ronnie öltönyben jött; Ollie viszont elég dörzsölt muzsikus ahhoz, hogy tudja, manapság már szombat este sem kötelező öltönyt fölvenni. Szűk és kopott farmerban van, hímzett ingben, s ettől úgy fest, mint egy cowboy, aki kétbalkezes hozzá, hogy a jószághoz kiengedjék.

-Aki játszani nem játszik! -- kiáltja Peggy Fosnacht. -- Kíváncsi volnék, hogy ha teherbe esett proli anya volna, és nem vétethetné el törvényesen a gyerekét, akkor ezt játéknak tartaná-e?

Nyúl azt mondja: -- Webb egyetért veled --, de Peggy mintha nem is hallaná, csak locsog, azt se tudja, mit, arca kipirult a bortól és az izgatóan jó társaságtól, frizurája lecsurgott, mint a napon meglágyult karamell.

-- Látta-e valaki rajtam kívül... én nem tudtam kikapcsolni, olyan dühös voltam... hogy mekkorát domborított Phillyben, mikor kereken nemet mondott a női papságra? S közben még mosolygott is, ettől gurultam be, egyre csak mosolygott, miközben nyomta ezt a kansoviniszta sódert, arról, hogy miért csak a férfiak lehetnek papok, hogy az egyháznak miért az a meggyőződése s hogy ez az Isten akarata, meg minden, mint egy bölcssalamon. S mindezt milyen nyájasan, azt hiszem, ez tett be végleg nekem, egy Nixon- vagy Hitler-félében legalább van annyi tisztesség, hogy örjöngjön.

-- Mert egy nyájas öreg polyák -- mondja Ollie, feszengve a felesége kitörése miatt. A cool jazz a műfaja, ez látszik. Muzsi-

285

ka és narkó. Csak a pálya szélén, de ez elég, hogy megszabja a hangnemet.

-- Azokat a nigger gyerekeket persze meg tudja csókolni szól közbe Ronnie Harrison, talán azért, hogy segítsen. Nyulat teljesen elbűvöli, hogy a hajszálak, amelyekkel Ronnie mostanában a tar koponyáját próbálja eltakarni, milyen hosszúak: ha az ember az ellenkező irányba húzná, a füle alá is lelógnának. Manapság és ebben a korban mire ez a harc a kopaszodás ellen? Létezik kopasz fej, hát aztán? Sima, rózsaszín és kerek, mint egy fenék. Egy fenék pedig senkinek sincs ellenére. Azok a viaszgolyók a sárga dobozkában... lehet, hogy Cindynek kellenek? Attól fájhat is neki, de miért épp így csinálná Webb? Harry olvasta valahol, hogy a homoszexuális férfiak rengeteget bajlódnak az aranyérrel. Döbbenetes, hogy mi mindent próbálnak beledugni... öklöt, villanykörtét. Összerándul a párnán.

-- Szerintem nagyon vonzó férfi -- jelenti ki határozottan Thelma Harrison. Minden, amit mond, tanító nénisen, kinyilatkoztatásszerűen hangzik. Harry a szesz szemüvegén át nézi, az pedig mindent kiemel: keskeny az ajka, s a bőre betegesen sárga. Alig tud úgy ránézni, hogy ne lássa mindjárt Ronnie fütykösét is: elölnézetben lapos, mint a deszka, olyan vastag. -- Gyönyörű férfi -- makacskodik Thelma. Szeme félig lehunyva. Egy-két pohárral ő is többet ivott a kelleténél. Nagyon egyenesen tartja a nyakát, mintha csuklás ellen próbálna védekezni. Olyan a testtartása, hogy Harrynek muszáj lenéznie a ruhája elejére, egérszürke árnyalatú kék bársony, mint a régi moziülések. Alatta alig valami fogható. Az a zömök kis ember talpig fehérben, aranygombokkal, meg azokkal a muris tökfödőkkel; hogy ezt valaki vonzónak lássa, apácának kell lennie. Ami azt illeti, Ronnie is zömök. Szóval a vastag férfiakat szereti. Harry megint csak végignéz a ruháján elöl. Lehet, hogy mégis több van abban, mint hinné.

Most Jánice szólal meg, ő időtlen idők óta ismeri Peggyt, és most mintha önmagától próbálná megvédeni. -- Az viszont tetszett nekem ma, nem tudom, te láttad-e, Peggy, hogy mikor kijött a washingtoni katedrális erkélyére, azelőtt, hogy elindult volna a Fehér Házba, s a tömeg ordított, hogy „Lássuk a pápát, lássuk a pápát!", kijött, visszaintegetett, és azt kiáltotta: „Lássam a híveket!" Komolyan.

286

„Komolyan." Mert a férfiak nevetnek, ez új nekik. Hárman közülük kint voltak ma a Röpülő Sas pályáján; a nyár, még egyszer, utoljára visszakanyarodott Diamond megyébe, kövér rügyeket fakasztott a magnóliákon, a hatodik elütőhalom mellett. A negyedik partner az a fiatal tanársegéd volt, ugyanaz a srác, aki hetvenhármat ütött Nelson esküvője napján. Hosszú az ütése, Webbnek igaza volt, de Harry nem szereti a lengetését: nagyon is csuklóból csinálja. Ha még néhány év rakódik rá a derekára, csak bal felé visszacsavarodó labdákat fog ütni. Buddy Inglefinger az utóbbi időkben kiesett közülük; játéka csak kínkeserv volt, az asszonyok meg ki nem állhatták kurvoid barátnőit. De Ollie Fosnacht nem tud a helyébe lépni. Játszani csak szintetizátoron tud, s lompos felesége képtelen a locsogást abbahagyni.

-- Örülnék, ha mulatni tudnék rajta -- mondja Peggy, s hangját a nevetés fölé emeli --, de a problémák, amikbe beleártja magát, az én szememben nagyon is komolyak.

Váratlanul megszólal Cindy Murkett. -- Egy kommunista országban volt pap, megszokta, hogy állást foglaljon. Az amerikai liberálisok az egyházban folyton arról a sensus fideliumról beszélnek, de erről én sose hallottam; kétezer évig csak magisterium létezett. Miért sért ez téged, Peggy, ha egyszer nem vagy katolikus, és nem kell hallgatnod rá?

Mindenki elhallgat, mert Fosnachték kivételével valamennyien tudják, hogy Cindy katolikus volt, míg Webbhez hozzá nem ment. Ezt most Peggy is megérzi, de mint egy nekikeseredett fehér üsző, ha egyszer támadásba lendült, képtelen elfordulni és másfelé öklelni. -- Te katolikus vagy? -- kérdezi nyersen.

Cindy fölszegi az állat, nem szokott hozzá az effajta reflektorfényhez, lévén a csoport csecsemője: -- Annak neveltek mondja.

-- Mint kiderült, a menyemet is -- készségeskedik Harry. Mulattatja a gondolat, hogy neki egyáltalán menye van, új ágazata a gazdagságának. És azt reméli, ezzel másfelé irányítja a figyelmüket. Utálja látni, ha nők csatáznak, annak örülne, ha sikerülne mindkettőt eltávolítania a hadszíntérről. Látja Cindyt, ahogy kiszáll az úszómedencéből, mint egy nedves álom, s azt sem felejtette el, hogy Peggy volt szíves lefeküdni vele, mikor ő a mélyponton volt.

287

De a reménye hiúnak bizonyul. -- Azután, hogy elvált emberhez mentem hozzá -- magyarázza higgadtan a többi asszonynak Cindy --, nem áldozhattam többé. De misére néha még most is eljárok. És hiszek változatlanul. -- Hangja elhalkul, ahogy ezt kimondja, mert végül is ő a háziasszony, még ha fiatalabb is.

-- És fogamzásgátlót használsz? -- kérdi Peggy.

A fenébe velük, Fosnachtékkal. Harry ennek csak örül; úgy szerette ezt a kis együttest, ahogy volt.

Cindy habozik. Éppenséggel lehetne most kislányos is, kitérhetne, kuncogva, a kérdés elől, vagy ülhetne nyársatnyelten és gőgösen. Végül egy icipicit gőgös mosollyal azt mondja: Nem hiszem, hogy ez bárki másra tartoznék, mint énrám.

-- A pápára sem, pontosan ezt mondom! -- kiáltja diadalmasan Peggy, de bizonyára ő is érzi, hogy ezt a csatát elvesztette. Ide többé meg nem hívják.

Webb, az örök gentleman, odaül a fotel karfájára, amelyben a kellemetlen Peggy ellenpápaként trónol, s ügyesen lehajol úgy egyhüvelyknyit, hogy csak a vendégéhez szóljon: -- Ha jól értettem, Cindy azt akarja mondani, hogy hitelvi kérdésekben a pápa csak a katolikusokhoz szól, de jó szándékot hirdet minden amerikainak.

-- Felőlem megtarthatja a jó szándékát is a hitelveivel együtt -- mondja Peggy, aki szeretné befogni a száját, de képtelen rá. Nyúl emlékszik rá, hogy két mellbimbója olyan volt, mint egy-egy mézgagolyó, s hogy ő annak idején, tíz évvel ezelőtt, milyen szomorúnak tartotta, hogy Peggy olyan jól beletanult a kefélésbe, azután, hogy Ollie otthagyta őt.

Most Cindy az, aki egy kicsit támadó: -- De látnia kell, hogy az egyház a második vatikáni zsinat óta milyen bajba került. A papok...

-- Az egyház azért van bajban, mert egy hazugság emlékmüve, s egy csomó kivénhedt kansoviniszta vezeti, aki az égvilágon semmit nem ért meg. Bocsánat -- mondja Peggy. -- Túl sokat beszélek.

-- Hát azért vagyunk Amerikában -- igyekszik valamiképp a segítségére lenni Harry. -- Gyerünk, vágjuk keményen egymás fejéhez. Ma volt az a nap, hogy búcsút vettem az egyetlen barátomtól, aki valaha létezett, Charlie Stavrostól.

-- Jaj, Harry -- mondja Janice, de senki nem fogja fel, hogy

288

Harry mit is akar ezzel mondani. Hogy azt várja tőlük, jelentsék ki, hogy ők a barátai.

Webb Murkett félrehajtja a tejét, szemöldöke Ronnie és Ollie felé fordul. -- Láttátok ma az újságban, hogy Nixon végül is házat vett magának Manhattanben? Közvetlenül a Dávid Rockefelleré mellett. Nem vagyok nagy csodálója a dörzsölt Dicknek, de meg kell mondanom, az alkotmány megsértése, ahogy őt kizárták egy nagyváros minden bérházából.

-- Bezzeg ha szerecsen volna... -- kezdi Ronnie.

Peggy nem tudja tartani a száját. -- Miért, magának talán jólesnék, ha a táskáját, valahányszor a boltból hazajön, mindig kiforgatnák a zsaruk?

A fotel, amelyben Peggy ül, szögletes, nehéz modern darab, sápadt huzata vastag; mint a furnér; a másik fotelhez és a hosszú heverőhöz illik, s egy olyan asztal mellett áll, amelynek nincs kiálló lapja, az ilyet Parsons-asztalnak hívják, s a felületét felváltva világos és sötét fakockák alkotják, fodros-göcsös erezetük mint azé a fáé, amiből a golfütők feje készül. A sülylyesztett nappali szoba, amelyet Webb akkor építtetett, amikor Cindyvel együtt megszerezték ezt a házat a Brewer Heights e divatdiktáló negyedében, finoman bár, de majdhogy túl nem csordul a gondosan válogatott, összeillő berendezési tárgyaktól. Őzbarna tapétájának szövete függőlegesen fonalas, mint ahogy függőlegesek a valamivel sötétebb, elhúzható falikárpit redői is, s a Wyeth-vízfestmények reprodukcióin az ecsetkarcok a fenti, sínre szerelt világítótestek fényében ugyanezeket a színeket visszhangozzák, s ugyanebben a fényben a mennyezet durva vakolásán meg-megvillannak az egymást átfedő ívek, mint a tengerparti fövényen a csillám. Ha Harry megmozdítja a fejét, a csillámló pontok a mennyezeten helyüket változtatják: rejtett ezüst, hullám hullám hátán. Bejelenti: -- A napokban hallottam egy viccet Kissingerről. A Rotaryban. Nem hiszem, hogy te ott lettél volna, Webb. Öt pali ül egy repülőgépen, egy pap, egy hippi, egy rendőr, még valaki, és Kissinger. S csak négy ejtőernyőjük van. A repülőgép meghibásodik.

Ronnie megszólal: -- És a végén a hippi odafordul a paphoz, s azt mondja: „Ne aggódjék, Atyám. A Világ Legagyafúrtabb Embere most ugrott ki az én hátizsákommal." Mind ismerjük. Erről jut eszembe, Thellel kíváncsiak voltunk, hogy ezt itt

289

láttad-e. Odaad neki egy újságkivágást. Nem a Far-bői, hanem a tekintélyesebbik breweri lapból, a Standard-böl vágták ki, részlet Ann Landers rovatából. A második bekezdés szépen meg van jelölve golyóstollal. -- Olvasd csak fel hangosan parancsol rá Ronnie.

Harry nem kedveli, ha ilyen izzadékony tar tökfejek parancsolgatnak neki, mint Harrison, mikor azért jött Murkettékhoz, hogy nyugodtan és kellemesen érezze magát, de minden szem ráirányul, és így legalább békén hagyják a pápát. Megmagyarázza, inkább Fosnachtéknak, mint a többieknek, merthogy Murkették láthatólag be vannak avatva a tréfába. -- Egy levél, Ann Landers kapta valakitől. Az első bekezdés valami újsághírt emleget, amely szerint egy palit el akart nyelni a házi óriáskígyója, ott vergődött a szörnyeteg szájában, de amikor a mentők megérkeztek, a pali kikiáltott nekik, hogy takarodjanak a lakásból, ha a kígyóját bántani akarják. -- A hírt némi nevetés fogadja, s Fosnachtek, zavarukban, igyekeznek együtt nevetni a többiekkel. A következő bekezdés így szól:

A másik újsághír egy washingtoni orvosról szólt, aki golfütővel agyoncsapott egy kanadai vadludat a golfpályán, a tizenhatodik luknál. (A lúd ugyanis elgágogta . magát, mikor ő épp begurított volna a lukba.) E levelet azért adom közre, hogy bebizonyítsam: a valóság különösebb dolgokat produkál, mint amilyeneket az írói fantázia kitalálni képes.

Miután hangosan felolvasta, Fosnachtékhoz fordul, hogy megmagyarázza: -- Most azért röhögnek rajtam, mert a nyáron én hallottam ugyanezt az esetet a rádióban, s mikor megpróbáltam elmondani nekik a klubban, még meghallgatni se voltak hajlandók, egyik se hitte el. íme, most itt a bizonyíték, hogy megtörtént.

-- Nem, te tökéletlen, éppen hogy nem ez a lényeg -- mondja Ronnie Harrison.

-- A lényeg, Harry -- mondja Thelma --, hogy nem ugyanezt mondtad. Te azt állítottad, hogy az orvos baltimore-i, ez meg azt, hogy washingtoni. Te úgy adtad elő, hogy a labda találta el véletlenségből a ludat, és az orvos csak megszabadította a szenvedéstől.

290

Webb beleszól: -- Emlékezz csak: „Kegyelemcsapás, vagy aljas indokból elkövetett lúdölés?" Teljesen odavoltam.

-- Akkor nem látszott rajtad -- mondta Harry, de élvezi a dolgot.

-- Ann Landers szerint igenis aljas indokból követte el a tettét -- mondja Thelma.

-- Kit érdekel? -- mondja Ronnie, aki kezd undok lenni. Világos, hogy az újságkivágás Thelma ötlete volt. A golyóstolljelzés is az ő keze vonása.

Janice fátyolos sötét tekintettel figyel, látszik, hogy már kellően bepiált. Webb-bel kipróbáltak valami új, Írországból importált pálinkát, úgy hívják, hogy Greensleeves. -- Hát, ha a liba gágogott, akkor megvolt az elfogadható indoka mondja.

Ollie Fosnacht is beleszól. -- Én nem hiszem, hogy egy ütésnél olyan sokat számítana az a gágogás.

A golfjátékosok kórusban biztosítják, hogy nagyon is számít.

-- Frászt -- mondja Ollie --, ha muzsikus az ember, hajnali kettőkor játszik a legjobban, mikor már csak félig van eszénél, s egy csomó részeg ember lármázik mellette.

Most, hogy a muzsikát említi, mindannyian felfigyelnek Webb szakadatlanul működő rejtett hangszóróira; most épp egy hawaii melódiát hallanak.

-- Lehet, hogy nem is liba volt -- mondja Harry. -- Hanem egy nagyon kicsi tollas labdaszedő.

-- Csakhogy a golf az nem muzsika -- veti oda gúnyosan Ronnie, válaszul Ollie észrevételére. -- Hé, Webb, hogy lehet az, hogy ebben a házban sör nincs?

-- Van, már hogyne volna. Miller Lite és Heineken. Kinek mit hozhatok?

Webb egy kicsit ideges, és Nyúl aggódik, hogy az összejövetel defektet kap. Soha nem hitte volna, de hiányzik neki Buddy Inglefinger, s megpróbálja azt mondani, amit Buddy mondana, ha itt volna. -- Ha már döglött libáról beszélünk -- mondja --, a múltkor az újságból értesültem, valami antropológus vagy ki a csuda írta, hogy 2000-re kihal a földön jelenleg élő állatfajtáknak mintegy a negyede.

-- Jaj, ne -- tiltakozik harsányan Peggy Fosnacht, színésziesen összerázkódik, kövér felső karján megremeg a háj. Az

291

évszakhoz nem illő rövid ujjú ruha van rajta. -- A 2000-edik évet ne is említsétek, ha csak gondolok rá, végigfut a hátamon a hideg.

Senki nem kérdi, miért.

Végül Nyúl szólal meg. -- Miért? Akkor még javában élni fogsz.

-- Nem, nem fogok -- tagadja kereken Peggy, ebből is vitát akar kerekíteni.

A pápavita felfokozott heve még mindig ott piroslik Cindy nyakán és dekoltázsán, melyet a kis aranykereszt körül szabaddá tesz az arab stilusú köntös egy-két kigombolt felső gombja, illetve megkötetlen zsinórja; elkeskenyedő alsókarja a köntös bő ujjában gyermekesen törékenynek látszik, meztelen lába meg a pihekönnyű aranyszandáltól eltekintve teljesen csupasz a köntös hímzett szegélye alatt. A felbolyodulásban, miközben Webb eleget tesz az italrendeléseknek, Janice meg tántorogva föláll, hogy kimenjen a vécére, Harry átül a fiatal háziasszony mellé az egyenes hátú 'székre. -- Cindy -- mondja --, szerintem a pápa ragyogó ember. És tudja, hogy a tévének hogyan vegye hasznát.

Cindy arca megrándul, mintha megcsipték volna, s azt mondja: -- Nekem se tetszik minden, amit mond, de kénytelen valahol meghúzni a határvonalat. Ez a dolga.

-- Ő is be van rezeivé -- jegyzi meg Nyúl. -- Mint mindenki más.

Cindy ránéz, Mimnek igaza volt, a szeme egy kicsit kínai vágású, a szeme alja puffadt, mintha megütötték volna vagy allergiás lenne, s ettől mintha bandzsítana, még ha komoly, akkor is hunyorítani látszik, s a szeme bogara, itt, a szoba homályos közepén, a sínre erősített világitótestektől távol, igen nagy. -- Ó, én ezt nem tudom elképzelni, bár valószínűleg igazad van. Ahhoz még túlságosan erős bennem az egyházi iskola hatása. -- A barna gyűrű a szeme bogara körül olvadt csokoládé, nem pöttyös és nem csillog. -- Webb olyan gyöngéd, semmit nem akar rám erőltetni. Miután Betsey megszületett, mindketten úgy véltük, hogy Webbnek most már elég gyereke van, én meg képtelen voltam rászánni magam, hogy spirált tétessek be, azt valahogy bűnnek éreztem, tablettát meg azért nem szedtem, mert Webb ellene volt, annyi mindent olvasott róla, így hát felajánlotta, hogy majd ő végeztet magán,

292

tudod, amiért Indiában fizetnek a férfiaknak, hogy is hívják csak, vasectomiát. De inkább, mint hogy ezt megcsinálja és az Isten tudja, miféle kárt tegyen vele a pszichéjében, egy szép napon fogtam magam és betétettem a spirált, de máig se tudom, hogy jól tettem-e, hogy betétettem. Esküszöm, hogy csak szegény Webb kedvéért. Tudod, neki öt másik gyereke van a korábbi feleségeitől, s azok mind a pénzére utaznak, szakadatlanul. Egyik sem ment férjhez, de mind együtt él valakivel, és szerintem erkölcstelenség, hogy így szipolyozzanak valakit.

Ez több, mint amennyire Harry számított. Cserében ő is bevallja: -- Janice tavaly kiégettette a méhkürtjét, és meg kell mondanom, nagyszerű, ha az embernek nem kell aggódnia, mindig lehet, amikor csak akarja, éjjel vagy nappal, se krém, se gumi, se semmi. De még így is megesik néha, hogy Janice elsírja magát, minden látható ok nélkül. Merthogy terméketlen.

-- Hát persze, Harry. Én is sírnék. -- Cindy hosszú ajka a rúzs alatt feszesen, sokattudóan tapad össze, s a sarka minden mondat végén Icbiggyed. Ezt Harry csak ma este vette észre.

-De hiszen te még csecsemő vagy -- mondja.

Cindy egy bölcs oldalpillantást vet rá, s majdnemhogy nyersen közli: -- Már nem soká, Harry. Harminc leszek áprilisban.

Huszonkilenc, tehát huszonkettő volt, mikor Webb elkezdte izélgetni, micsoda ravasz vén kecske, elképzeli Cindy barnára sült testét a bő, nyers köntös alatt, a bársonyos kis lejtőket és a csöpp felesleg redőit, azokat a homályos helyeket, ahova az ember beteheti a kezét, szinte érzj, ahogy lélegzik a teste abban a sivatagi forróságban, a durva szövésű, bő köntös alatt, amelyhez olyan jól illenek a lábán az aranypántok és a csuklóján, azon a karcsú, kerek, sima-rózsaszín gyerekcsuklóján a karperecek. A kéjvágy heve kiszárítja Harry száját. Föláll, hogy odahozza a konyakospoharát, de megtántorodik, s beüti térdét Peggy Fosnacht nehéz, szögletes foteljébe. Peggy most nem ül benne, fönn áll a nappaliból kivezető két lépcsőfok tetején, a divatjamúlt fakózöld lódenkabátot, amiben jött, a vállán panyókára vetve. Lenéz rájuk, mint aki fölébük emelkedett, túl van rajtuk, más régiókba készül.

Ollie azonban ott ül a Parsons-asztalnál, Webbrc vár, hogy hozza a sört, és nem vesz tudomást a felesége távozhatnékjá-

293

ról. Ronnie Harrison olyan részeg, hogy nedvedzik a szája, s tar koponyáján keresztbe fésült haja hurokba tekeredve mered föl. Megkérdezi Ollie-t: -- Mi újság a muzsikusszakmában? Hallom, a gitárőrületnek vége, most nincs újabb forradalom.

-- Mostanság a fuvola járja, ez félelmetes. Nemcsak a lányok közt, a fiúk is azt veszik, ha jazzt akarnak játszani. A feketék meg tömegével. A napokban is bejön egy subickképű, és közli, hogy platina fuvolát akar a lánya születésnapjára, azt mondja, olvasta valahol, hogy egy franciának van. Mondom: „Ember, megőrült? Még elképzelni se tudom, mibe kerülhet egy ilyen fuvola." „Szarok rá, öregem", mondja, s fölmutat egy köteg bankót, vagy egyhüvelyknyi vastagon csupa százast. A tetején legalábbis mind az volt.

Tovább lelkizni Cindyvel már sok volna; Harry nehézkesen leereszkedik a heverőre, hogy bekapcsolódjék a férfiak beszélgetésébe. -- Mint azok az aranyfejű golfütők pár évvel ezelőtt. Hát fiúk, azoknak aztán, azt hiszem, fölment az értékük.

Akár Peggyről, róla se vesz tudomást senki. Harrison most rohamra lendül. Ilyenek a biztosítási ügynökök: leszegik a fejüket, és addig rohamoznak, amíg az ember vagy üvölteni nem kezd, vagy rá nem hagyja, jó, hát legyen életbiztosítás, megújítható ötvenezres.

Ronnie azt mondja Ollie-nak: -- És mi van ezzel az elektronikus marhasággal? Az ember látja az ürgéket a tévén, még elektronikus hegedűjük is van. Gondolom, ez belekerül valamibe.

-- Az ember gatyája rámegy -- tekint fel Ollie hálásan, amint Webb leteszi elébe a Heinekent az asztal egy világos kockájára. -- Csak az erősítő ezrekbe kerül -- mondja, s élvezi, hogy beszél, élvezi, hisz javarészt az a dolga, hogy tizenhárom éves taknyosoknak árusítson olyan lemezeket, amiktől behugyoznak. Hogy is hivta az ilyet valamikor Nelson? Nyalóka-muzsika. Nelson, annak idején, komolyan vette a gitárt, az volt az egyetlen, amit a tűzből kimentett, majd azt a másikat is, amit tőlük kapott, a nagy gyöngyház lemezzel a tetején, de amikor már megvolt a jogsija, iskola után nem hallatszott ki több akkord a szobájából.

Ronnie félrehajtja a fejét, hogy most más szögből indítsa meg az igazi rohamot. -- Tudod, én a Schuylkill Önsegélyező ügyfélszolgálatán dolgozom, s a főnököm a minap azt mondta:

294

„Ron, te tavaly nyolcezer-hétszázba kerültél a cégnek." És ez nem fizetés, ez mind szociális járulék. Nyugdíj-hozzájárulás, betegbiztosító, nyereségrészesedés. Ez hogy van a te szakmádban? Ha manapság, a mi korunkban, nincs vállalati biztosításod és nyugdíjad, benne vagy a szarban. Az emberek ezt ma már elvárják a munkaadóiktól, s ha nincs, nem húznak.

Ollie azt mondja: -- Hát, bizonyos értelemben magam vagyok a magam munkaadója. Én és a partnereim...

-- És mi van a Keoghgal? Keoghod biztos van.

-- Igyekszünk egyszerűsíteni az életünket. Mikor mi elkezdtük...

-Te ugratsz, Ollie. Egyszerűen kirablod magadat. A Schuylkill Önsegélyező félelmetes üzletet kínál a Keoghgal, s téged is be tudunk venni, sőt egyenesen javasoljuk, hogy lépj be a vállalat számlájára, akkor egy vas nem kerül ki a te zsebedből, az egész a vállalat zsebét terheli, annyival is kevesebbet kap Samu bácsi adóban. Azok a szegény balekok, akik csak fizetik a maguk részesedését, anélkül hogy a vállalat is letejelne, még a sötét középkorban élnek. Jó bulit ajánlok, hidd el, és nincs benne semmi suskus, egyszerűen csak kihasználjuk a törvényeket, amelyeket maga a kormány hozott. A kormány is azt kívánja, hogy használják ki, így az egész a bruttó nemzeti összterméket gyarapítja. Tudod, hogy mit értek Keoghon, ugye? Mert olyan értetlenformán nézel.

-- Ez olyan társadalombiztosítás-féle, nem?

-- Ezerszer jobb. A társadalombiztosítás hasznát a munkakerülők szakítják le; te soha egy pennyt nem látsz abból, amit befizettél. A Keogh-terv szerint a befizetett összeg évi hétezerötszázig adómentes; azt egyszerűen csak félreteszed, a mi közreműködésünkkel. Szokott ajánlatunk, a körülményektől függően... nálad mennyi az eltartottak száma?

-- Kettő, ha a feleségemet is számítom. A fiam, Billy, elvégezte a college-ot, s most fogszakorvosnak tanul fenn Massachusettsben.

Ronnie füttyent. -- Fiú, neked tenger sok eszed van. Hogy egyetlen csemetére korlátoztad magad. Én hárommal nyergeltem fel magam, és csak az utóbbi pár évben kezdem érezni, hogy kikeveredtem az őserdőből. Az idősebbik fiam, Alex, elektronikát tanul, de a középső, Georgie, kezdettől fogva kis létszámúba kellett hogy járjon. Dyslexia. Korábban azt se

295

tudtam, hogy létezik ilyen, de most annál inkább. Az Írott szövegből képtelen bármi értelmet kihámozni, de ha beszélsz vele, erre sose jössz rá. Nekem, akinek ez a foglalkozásom, akármikor lukat beszél a hasamba, de amúgy meg csak mereszti a szemét. Uramisten, művésznek készül. Abban pedig nincs pénz, Ollie, ezt te jobban tudod, mint én. De még ha egyetlen kölyköd van is, nem kívánhatod, hogy ő, vagy az a jóasszony itt, éhezzen, ha te váratlanul kicsöppensz a képből. Aki manapság, a mi korunkban, kisebb összegű életbiztosítást köt, mint száz-százötvenezer dollár, egyszerűen nem fogja fel az életet a maga valójában. Amikor egy tisztességes temetés egymaga belekerül négy vagy öt ezresbe.

-- Hát, igen...

-- Akkor térjünk vissza még egy percre a Keoghra. Mi általában negyven-hatvan százalékos megosztást ajánlunk; ha úgy veszed, hogy a kétezer-ötszáz negyven százaléka az életbiztosítási díjrészlet, akkor a végösszeg általában közel jár a száz darab ezreshez, feltéve persze, hogy megfelelsz a szűrővizsgán. Dohányzói?

-- Hébe-hóba.

-- Ahh-a. Jó, akkor engedd meg, hogy megadjam egy orvos címét, aki úgy vizsgál, hogy attól mindenki életben marad.

Ollie megszólal: -- Azt hiszem, a feleségem menni készül.

-- Te ugratsz, Foster.

-- Fosnacht.

-- Te ugratsz. Szombat este van, öregem. Kergetnek, vagy mi?

-- Nem, a feleségem... holnap kora reggel valami antinukleáris gyűlésre készül, egy univerzalista templomba.

-- Akkor hát nem csoda, hogy kirúg a pápára. Úgy hallom, valami cinkosság van a Vatikán meg a Three-Mile-Island között, kérdezd csak meg a Harry barátodat. Ollie, itt a névjegyem. Elkérhetném a tiedet?

-- Háát...

-- Oké. Tudom, hogy hol talállak. Fenn, a pornómozik szomszédságában. Majd fölkereslek. Csak semmi hülyéskedés, annyival igazén tartozol magadnak, hogy meghallgasd, mik a lehetőségeid. Az emberek folyton azt szajkózzák, hogy meg van lőve a gazdasági élet, de onnét nézve, ahol én ülök, virágzik. Az emberek kapva kapnak a biztonságon.

296

-- Ugyan már, Ron -- szólal meg Harry. -- Ollie menni szeretne.

-Hát, nem is hogy én, hanem Peggy...

-- Távozz. Távozz békességgel, ember. -- Ronnie feláll, s idétlenül áldásra emeli a kezét. -- Isten mekaldja Amerikát mondja lassan, vastag idegen kiejtéssel, olyan hangosan, hogy Peggy, aki Murkettékkel társalog, s igyekszik egyenesbe hozni a dolgokat, megfordul és ránéz. Ő is egy iskolába járt Ronnieval, tudja, milyen ellenszenves tökfej.

-- Uramisten, Ronnie -- mondja Harry, ahogy Fosnachték elmennek. -- Micsoda mesterség, palira venni valakit!

-- Ó -- mondja Ronnie --, csak arra voltam kíváncsi, nyeli-e a nokedlit.

-- Hát, bolondulni én se bolondultam érte soha -- vallja be Harry. -- Úgy bánik szegény öreg Peggyvel, mint a kapcaronggyal.

Janice, aki épp Thelma Harrisonnal értekezik valamiről, a jó ég tudja, miről, talán a komisz kölykeikről, meghallja, mit mond, megfordul és odaszól Ronnie-nak. -- Peggyt Harry pár éve megkefélte, most azért nem állja Ollie-t. -- Nincsen párja egy kis piának, nincs, ami jobban felfrissítené a régi fájó pontokat.

Ronnie fölkacag, hogy magára vonja a figyelmet, s rácsap Harry térdére. -- Te megkefélted ezt a nagy fura szemű kocát?

Harry lelki szeme előtt megjelenik a nehéz üvegtojás a közepében azzal a levegökönnycseppel ott Springer mama nappalijában, súlyosan, simán ül meg a tenyerében, elképzeli, amint nagy lendülettel bemázol vele Janice konok-hülye képébe, majd befejezésül visszakézről lecsap Harrison rózsaszín kobakjára is. -- Ez akkoriban jó ötletnek látszott -- ismeri be kénytelenségből, majd keresztbe tett lábát leveszi a másikról és kinyújtóztatja, felkészül a hosszú éjszakára. Fosnachték távoztától a szobában mindenki megkönnyebbül. Cindy odakuncog valamit Webbnek, s egy pillanatra hozzásimul bő nyersvászon arab izéjében Webb durva szürke szvetteréhez, olyanok, mint egy külföldi utazást reklámozó szerelmespár. Janice ugyanis épp akkor lógott meg azzal az undorító mocskos göröggel, Charlie Stavrosszal -- magyarázza Harry akárkinek, aki hajlandó volna odafigyelni rá.

297

-- Jó, jó -- mondja Ronnie --, nem muszáj elmesélned. Ismerjük a sztorit, ősrégi história.

-- Ami nem olyan ősrégi, te hülye kopasz, hogy kénytelen voltam ma melegen búcsút venni tőle, mert Janice és az anyja kitette a Springer Motorstól.

-- Harry egyre ezt hajtogatja -- mondja Janice --, pedig az ötlet legalább annyira Charlie-é volt, mint akárki másé.

Ronnie azért annyira nem itta le magát, hogy észre ne vegye a dolog lényegét. Félrehajtja a fejét, ránéz Janice-re, olyan szögből, hogy a szeméből Harry főleg csak sűrű fehér szempillákat lát. -- Kirúgattad a régi barátodat? -- kérdi.

Harry tódít a dolgon. -- És mindezt azért, hogy az én haszontalan fiam, aki nem hajlandó befejezni a college-ot, pedig egyetlen éve van már csak hátra, átvehesse az állását, amire semmivel sincs jobban fölkészülve, mint... mint...

-- Mint Harry volt annak idején -- fejezi be helyette a mondatot Janice (a régi időkben sose lett volna képes ilyen hirtelen-szemtelenül visszavágni neki), és vihog. Harry is kénytelen nevetni, mielőtt még Ronnie kezd rá. Ronnie-nak nemcsak a fütyköse vastag.

-- Ez az, amit szeretek -- mondja fölöttük mély hangján Webb. -- Régi barátok. -- Ott állnak Cindy vei egymás mellett, elnökölnek a baráti körük fölött, miközben az óra már éjfélre jár. -- Hozhatok még valakinek valamit? Sört? Vagy egy könnyű szódás whiskyt? Skótot? írt? Esetleg egy kis citromos bourbont? -- Cindy mellén úgy feszül a burnusz, vagy kaftán, vagy mi a fene, mint egy sátor. Sivatagi csönd. Félhold. Vidd a tevét az ágyba! -- Há-át -- sóhajt egy jólesőt Webb, nyilván a Greensleeves hatására --, szóval mi a véleményünk Fosnachtékról?

-- Elvetve -- mondja Thelma. Harry meglepődik, hogy beszélni hallja, eddig annyira hallgatott. Ha az ember behunyja a szemét és úgy tesz, mintha vak volna, Thelma hangja a legkellemesebb. Harry némi szomorkás ellágyulást érez, most, hogy a Röpülő Sason túl elterülő szánalmas világ támadását visszaverték.

-- Ollie mindig is bunkó volt -- mondja --, de Peggy régen legalább nem locsogott ennyit. Ugye, Janice?

Janice óvatosan védelmezi régi barátnőjét. -- Mindig is haj-

298

lamos volt rá -- mondja. -- Sose tartotta vonzónak magát, és ez volt a baj.

-- Te bezzeg, te aztán annál inkább, mi? -- támad rá Harry. Janice rámered, nem érti, arca megnyirkosodik, mintha

finom permet borítaná.

-- Hát ez csak természetes -- szól közbe lovagiasan Webb. Janice nagyon vonzó -- és odalép Janice széke mögé, kezét a vállára teszi, közel a nyakához, s az asszony válla meggörnyed.

Cindy azt mondja: -- Az asszony sokkal kellemesebb volt, amikor csak velem meg Webb-bel csevegett az ajtóban. Azt mondta, megesik néha, hogy elragadtatja magát.

Ronnie azt mondja: -- Harry meg Janice, gondolom, gyakran van együtt velük. Adhatnál egy seritalt, amíg még állsz, Webb.

-- Csöppet sem! Az a rusnya kölyök, a fiuk, Nelson legjobb barátja, így kerültek oda az esküvőre. Webb, kérhetek én is egyet?

Thelma megkérdi Harryt, hangja halk, csak neki szól. -- És Nelson hogy van? Az esküvő óta hallottál róla valamit?

-Kaptunk tőlük egy lapot. És Janice beszélt velük vagy kétszer telefonon. Azt hiszi, unatkoznak.

Janice közbeszól. -- Nem hiszem, Harry. Ők maguk mondták, hogy unatkoznak.

Ronnie megjegyzi. -- Ja, ha az ember mindent kiélvez, mielőtt megházasodnék, a nászúton persze hogy unja magát. Köszönöm, Webb.

-- Azt mondják, hideg van a házban -- mondja Janice.

-- Mert nem vitás, lusta rá, hogy behordja a fát a farakásról -- mondja Harry. -- Kösz. -- A nyíló doboz pffft-\z korántsem olyan élvezetes, mint addig volt, amíg még rá nem tették azt a biztonsági fület, nehogy valami hülye mellé találjon nyelni és sörbe fojtsa magát.

-- Harry, hiszen azt mondta, egész nap ég a fa a kályhában. -Az egészet eltüzeli, aztán majd vágjon helyette más.

Anyuka kisfia.

Thelma, talán mert unja, hogy Angstromék minden szava milyen ingerült, fölemeli a hangját, s annyira hátrahajtja a fejét, hogy láthatóvá lesz döbbenetesen hosszú fakófehér nyaka. -- Ha már a hidegről beszélünk, Webb, készültök Cindyvel valahova a télen? -- Murkették általában a Karibi-szigetekre

299

járnak. Egyszer, évekkel ezelőtt, velük tartottak Harrisonék is. Harry és Janice még soha.

Webb hátulról megkerüli Thelmát, egy szódás whiskyt visz valakinek. -- Már beszéltünk róla -- mondja. A konyakra ráivott sör ködén át mintha valami elhajoló összeesküvés szövődnék Thelma hátrahajló nyaka és Webb lehajló, lehalkított hangja közt. Régi barátok, gondolja Harry. Úgy összeillenek, mint egy kirakós rejtvény két darabja. Webb lehajol, átnyúl Thelma válla fölött, hogy letegyen elébe egy hosszú, karcsú pohár szódás scotchot, az egyik sötét kockára. -- Szeretnék olyan helyre menni -- mondja --, ahol golfpálya van. Az ember egész jól járhat, ha utánanéz valami társasutazásnak.

-- Akkor menjünk mind -- jelenti ki Harry. -- A kölyök hétfőn átveszi a telepet, menjünk hát a fenébe innét.

-- Harry -- mondja Janice --, Nelson nem veszi át a telepet. Te nem vagy észnél. Megbotrántóztatod Ronnie-t meg Webbet, amilyen hangon a gyerekedről beszélsz.

-- Nem botránkoznak meg. Az ő kölykeik is elevenen falják fel őket. El akarok menni a Karibi-szigetekre és a télen golfozni akarok. Rúgjunk ki a hámból. Hívjuk meg Buddy Inglefingert, negyediknek. Utálom itt a telet... hó sincs, korcsolyázni sem lehet, csak unalom van és nyirkos hideg, hónapok hosszat. Mikor még kölyök voltam, egész télen havazott. Mi lett a hóval?

-- Hetvennyolcban volt belőle elég -- állapítja meg Webb.

-- Harry, azt hiszem, ideje volna hazamennünk -- mondja Janice. Szája réssé keskenyedett, homloka fénylik a huncutkái alatt.

-- Nem akarok hazamenni. A Karibi-szigetekre akarok menni. De előbb a fürdőszobába. Fürdőszoba, haza, aztán a Karibi-szigetek; ez a sorrend. -- Azon töpreng, hogy egy ilyen asszony természetes halállal valaha is meghal-e. Soha, ezek a szívós fekete nők soha, nézd meg az anyját, még most is ő a főnök. Eltemette szegény öreg Fredet, és ment tovább, hátra se nézett.

-- Harry -- mondja Cindy --, az alsó vécé eldugult, Webb most fedezte fel. Valaki bizonyára sok toalettpapírt használt.

-- Gringó Peggy, ő volt az -- mondja Harry, föláll, és elcsodálkozik, hogy a faltól-falig szőnyeg hogy lehet ilyen domború, akár egy hajó fedélzete, amely mindenfelé lejt. -- Először

300

a pápára támad rá, aztán megrongálja az egészségügyi berendezést.

-- Használd a hálószobait -- mondja Webb. -- Fölmégy a lépcsőn, befordulsz balra, elmégy két léckeretes alkóvajtó előtt...

-...letörli a könnyét... -- hallja Nyúl, Thelma Harrison száraz hangján, miközben elfelé megy. Fel a két szőnyeg boritotta lépcsőfokon, feje magasan a lába fölött lebeg. Aztán végig a halion és fel a más színű, piszkos citromsárga, kopottabb szőnyeggel borított másik lépcsőn, a ház régebbi részébe. A más házának emeletén mindig ilyen csönd van. Fáradt éjszakák, egy házaspár halkan, egymás közt beszélget. Lent elhalnak a hangok. Balra, Webb azt mondta. Léckeretes ajtók. Megáll és bekukkant. Női ruhák, sokszínű csíkok, az ő illata. Lefektetni Cindyt, oda a homokba, ki tudja, ha máris hajlandó volt vele a spirálról beszélgetni. Megleli a fürdőszobát. Ég benn valamennyi lámpa. Micsoda energiapazarlás, így süllyed el, ragyogó lámpákkal, a nagy hajó, Amerika. Ez a fürdőszoba kisebb, mint a lenti, sötétebb is, a csempék, a tapéta, a bolyhos szőnyeg, a törülközők, a színes porcelán, mind-mind barna, itt-ott mandarinsárgával tarkítva. Kigombolja a sliccét, és az áldásos sugártól arannyal telik meg a szoba csillogó tálainak egyike. A buborékok úgy sokasodnak, mint az aranypénzek. Janice-szel kivették a Krugerrandokat az éjjeliszekrény fiókjából, bementek együtt a belvárosba, bevitték a Brewer Trusthoz, s a kék babavécéforma hengerkéket elhelyezték szilárd és hosszú páncélrekeszükben, majd megebédeltek a Crépe House-ban és megünnepelték a nagy eseményt egy-egy pohárral, mielőtt visszament volna a telepre. Minthogy őt nem metélték körül, könnyen bennmarad neki egy-két csöpp, tehát megérinti a hegyét egy citromsárga közönséges toalettpapírral, a képeset, úgy látszik, a vendégeknek tartogatják. Vajon ki az, akiről Thelma azt mondja, hogy letörli a könnyét? A hosszú, fehér és erős, jól fejlett nyeldeklőizmú nyak döbbenetes felvillanása: bizonyára van benne valami, amivel megtartja Harrisont. Talán arra gondolt, hogy Peggy toalettpapírral törölgette a könnyeit, s attól dugult el a lefolyó. Cindynek nagyon csillogott a szeme, ahhoz szégyenlős, hogy összevitatkozzék szegény Peggyvel, ahelyett inkább neki beszélt a spirálról. Uramisten, mi volt ez, ha nem fölhívás, hogy arra az

301

édes, sötét, vörös mélységre gondoljon? Lehet, hogy ez forgott a fejében? Haladunk, Harry, még sose vette észre, hogy a hangja milyen sokattudó és milyen rekedtes: szexis, ha egy nő szeme alja olyan, mint az övé, ha egy kicsit kiöblösödik, mint egy tojásospohár, megfigyelte aznap, ilyen volt a lányáé is. Itt körül csupa olyan felület, ami látta Cindyt anyaszült meztelenül. Harry önmaga szemébe néz az itt kevésbé vakitó tükörben, két oldalán neoncső világít, ebben az ajka sem olyan kék, kezd már annyira kijózanodni, hogy vezetni tudjon hazafelé. Ó, a szeme azonban kék még, kék veszi körül azt a kis fekete pontot, amin át a világ beáramlik, kék és fehér és szürke keveredik benne, az ősök világának zúzmarája, azoké a böhöm szőkeségeké, kétszarvú sisakban, akik bunkóval verték péppé a szőrös mammutot, meg a ferde szemű finneket, a tiszta és végeláthatatlan hómezőiken, amelyek fehérét a nem ily fakó szem el sem viseli. Szem, haj, bőr, a holtak bennünk élnek, bár az agyuk fekete és csont szemgödreik üresek. Ahogy a tükörhöz közel hajol, szeme árnyékba kerül, bogara kitágul; keresi, van-e ott benn lélek. Valamikor még azt hitte, a szemorvos is azt keresi, mikor azzal a forró kis fényszóróval a szemébe világít. De hogy mit látott, azt sose árulta el neki. Ő semmit nem lát, csak feketeséget, elmosódott körvonalút, mert öregszik már a szeme.

Kezet mos. A csaptelep amolyan egykarú Lavomaster keverő, a kar végén a gomb olyan, mint egy bohóc orra, vagy mint egy óriási pattanás, képtelen megjegyezni, hogy merre van a hideg és merre a meleg, vajon miért nem volt jó a régi, amire rá volt írva, hogy H és hogy M? Bár a mosdó maga jó, jókora mélyedés van a szegélyén, hogy megtartsa a szappant, s az ne csússzék le, ezek a mai keskeny peremű mosdók semmit meg nem tartanak, ócska műmárvány vacakok, ha ő dolgoznék a tetőfedőiparban, tudná, hogy hol keresse azokat a fürdőszobaberendezés-nagykereskedőket, akik még tartanak tisztességes árut, még ha nagy piaca nincs is. Az elkerekedett levendulaszappanról, amit itt tart a kezében, bizonyára attól kopott le a fölirat, hogy Cindy a napsütötte bőrét szappanozta vele, a két lába közét, a szőre ott bizonyára hollófekete, akár a szemöldöke; az embernek, ha tudni akarja, hogy egy nő szőrzete ott milyen, mindig a szemöldökét kell néznie, és sohasem a haját. Ez a fürdőszoba nincs úgy kicsicsázva a vendégeknek, mint a

302

lenti; a toalett mellett, szalmafonatú kosárban a Házi Ezermester, a törülköző gyűrötten csüng a plasztik törülközőtartón, egy csöppet még nyirkosán, Murkették, mielőtt a vendégek megjöttek volna, néhány órája, nyilván letussoltak. Harry arra gondol, hogy kinyitja a fürdőszobaszekrényt, mint azt a másikat is, de eszébe jut, hogy a krómkereten ott marad az ujja nyoma, és mégse nyitja ki. A kezét se törli meg, Webb törülközőjével nem akaródzik. A Röpülő Sas öltözőjében látta Webb hosszú, sárga testét. Csupa szemölcs a háta meg a válla, ez valószínűleg nem fertőz, de akkor is.

így, vizes kézzel, nem mehet le. Az a szarházi Harrison még elsüt rá valami tréfát. Még ott van a tenyereden, te fafej. Nyúl megáll egy percre a folyosón, hallgatja, hogy lármáznak odalent, a nélküle is jókedvű kivehetetlen szavakat, a nőké kihallatszik a többi közül, ezt a lüktetésfélét, a dallamot, amit egy üresjáratban dohogó öreg motor hangjából lehet olykor kihallani, s mely néha olyan határozott, hogy az ember szinte a szöveget is érteni véli. A folyosó padlóját itt is szőnyeg borítja, de ez nem citromsárga, hanem hamvas szilvakék, s ő elindul a szín nyomán Murkették hálószobájába. Itt van. Harrynek elszorul a gyomra, már-már émelyegni kezd, ha arra gondol, milyen szerencsés fickó ez a Webb. Az ágy alacsony, modern, afféle tálca, amit vöröses fa keretez, nincs is beágyazva, épp csak hogy sietve felhúzták rá a takarót. Mindjárt azután? Mindent bele, még a vendégek érkeztéig, hogy aztán gyorsan lezuhanyozzanak és'nyirkosan hagyják ott a törülközőket? Az alacsony ágy fölé utógondolatként odaképzeli a levegőbe azokat a nyirkos és makulátlan ujjacskákat, azokat a szopogatni való dundi kis lábujjakat, amelyek lenyomatát annyiszor leste meg a Röpülő Sas kövein, most magasra emelve, hogy szabad legyen a lába köze; gondolatában a pici foltok elkeverednek a Webb hátán lévő szemölcsökkel. Ez fáj, ez nem tisztességes dolog, hogy Webb ilyen szerencsés, nemcsak hogy ilyen fiatal a felesége, de nincs ott neki a fal túloldalán az öreg Springer mama sem. De hova dugták Murkették a kölkeiket? Harry körülnéz, s egy fehér ajtót talál a szilvakék szőnyeg túlsó végében. Ott. Alusznak. Biztonságban van. A szőnyeg elnyeli a lépteit, néma, mint egy szellem, a szín nyomán bemegy a hálószobába. Barlangtér, tiltott. Ujabb árnyalak állítja meg a szívverését: egy kék öltönynadrágos, gyűrött fehér inges férfi,

303

az inge ujjának kézelője föl van hajtva, nyakkendője meglazítva, láthatólag testesebb a kelleténél és veszedelmes. Őt nézi. Jézusom. Ez ő, az ő életnagyságú képe abban a nagy tükörben, a két összeillő fiókos szekrény közt, amelynek oly sápadt a fája, hogy az erezete mintha porrétegen át látszanék. A tükör szembenéz az ágy lábával. Hűha. Ezek ketten. Ezt nem csak képzeli. Ezek tükör előtt csinálják. Harry ritkán látja magát tetőtől talpig, csak mikor ruhát vesz a Krollnál, vagy a Pine Streeten, abban a kis ruhásboltban. De még ott is közel áll a hármas tükörhöz, nincs ez a hátborzongató tér körülötte, hogy félúton, a szoba közepén találkozzék önmagával. Rendetlennek látszik, s mint aki bűnös szándékkal jött; betörő, aki ehhez a szakmához már elnehezedett.

így, a tükörben megduplázva, a szoba nem sok nyomát őrzi Murkették életmelegének. Sehol egy csipkés kis alsó valami, ami Cindy lába közének illatát viseli. A függöny vastag, vörös csíkos, mint egy óriás bohóc felfújt bugyogója, az ablakokon ráadásul redőny is van; Janice-t már mióta kéri, hogy szerezzen ilyet; most, hogy a levelek lehullottak, a vérbükkön át már reggel hétkor dézsaszám zúdul a fény egyenest a képébe; majd ötvenezret megkeres egy évben, és mégis így kell élnie, ők, Janice-szel, képtelenek megszervezni az életüket. A távolabbi ablak, amelynek a redőnye is le van húzva (nyilván szundítottak egyet), valószínűleg az úszómedencére néz és az erdőre, amely itt, ezen az új telepen, a házakat egymástól elválasztja, de Harrynek nem akaródzik a szobába olyan mélyen behatolnia, már így is visszaélt a vendégszeretetükkel. A keze megszáradt, mehet le. Most az ágy sarkánál áll, néma síkja a térdénél is mélyebben terül el, barackszínű selymes ágytakaróját sietős kézzel húzták simára, s ő ösztönösen, az óvszerre gondolva, amit maga is hasonló rejtekhelyen tartott, odalép a haboskőris éjjeliszekrényhez, s lopva kihúzza kicsi fiókját. Egy ujjnyira amúgy is nyitva volt. Egy golyóstoll, egy címkétlen doboz tabletta, néhány levél gyufa, néhány recept, csak úgy behajítva, egy kis sárga jegyzettömb a tetőfedő cég emblémájával, legfelső lapján egy átlósan ráfirkantott telefonszám, körömolló, néhány gemkapocs és elütőpecek, golflabdához, meg... a szívdobogása belevész a lenti társaság zsongásába. A fiókban, legbelül néhány fekete hátú Polaroid gyorsfénykép. Az SX-70, amivel Webb elhencegett. Harry óvatosan kiemeli a

304

kis köteget, megforditja, s a képeket egyenként végignézi. Aífene. Nem hozta magával az olvasó szemüvegét, lent maradt a zakója zsebében, ideje már, hogy ne tegyen úgy, mintha nem volna szüksége rá.

A felső, itt a szobában villanófénnyel készült kép Cindyt ábrázolja meztelenül, szétvetett lábbal fekve, ugyanezen a selymes ágytakarón. Lába közén a szőrzet sötétebb, mint képzelte, alakja, ebből a szögből, amolyan T-féle, a T szára valami, szinte gyulladásos pirosságba torkollik, le nem sült alfele kétoldalt két sápadt paca. A fényezett képet karnyújtásnyira tartja a szemétől, az éjjeliszekrény-lámpához közelebb; szeme könnyezik a megerőltetéstől, hogy mindent lásson, minden szőrszálat, minden ráncot. A kép, Cindy mellén túl, ami erre is, arra is teltebben konyul le, mint Harry remélte, a kép életlen, Cindy elmosódott arca ideges engedékenységgel mosolyog a kamerába. Van egy kis tokája, annyira leszegi a fejét. Lába óriásinak látszik. A következő képen hason fekszik, két laza, halfehér popsiját mutatja, s a hasadékból szemforma nyílás bámul fölfelé. A következő két képet más készítette, helyet cseréltek, az öreg Webb inasán, szégyenlősen álldogál, ahogy Harry már gyakran látta őt, miután letussolt, csak akkor nem volt kemény neki, bár most is a kezével támogatja meg. Nem valami híres keménység, jó, ha tízet mutat, de még annyit se, inkább csak kilenc óra valamennyit, de hát azt, hogy delet mutasson, igazán nem várhatja az ember egy ürgétől, aki ötven is elmúlt, hagyjuk azt a pattanásos kamaszokra; mikor Nyúl tizennégy volt, a töriorán, az osztályterembe besütött a nap, és ahogy Lötty Bingaman jelentkezésre emelte ceruzás kezét, a hónaljában olyan titkot sejtetett az árnyék, hogy attól a megsürűsödött vér jólesően feszült neki a szövetnek-cipzárnak. Mármost, ami Webbet illeti, a hossza megvan, de a tövében nem éppen vastag; akkor is, itt áll, sportszerűen, s hiába a pókhasa, a bogos vézna lába meg az a mocskos-sunyi arckifejezése, valahogy mégis kedélyesen és gálánsán: hullámos haja, mint mindig, most is jól fésült. A rákövetkező felvételek kísérleti jellegűek, természetes fénynél készültek, teljesen felhúzott redőny mellett, fényes nappal; elmosódó alakok és összefonódó húsrétegek, az alulexponáltság következtében a színkép ibolyaszín tartománya felé eltolódva. Harry az egyik dudorról kideríti, hogy az Cindy area, aztán össze-

305

áll a kirakós kép, furulyázik, látni lehet a bíborvörös péniszt Cindy megfeszült ajkai közt, a bozontos előtér meg Webb melle szőre, ahogy a fényképet készítette. A következő képen javul a felvétel szöge és a világítás, a kép kifogástalanul éles egy emberi szem fekete pilláin. De Cindy fénylő barna orra hegyén túl csonttalan, kék bütykű, sötét körmű ujjak tartják azt az eres valamit, a kisujj meg mint egy fuvolán emelkedik föl. Mit is mondott Ollie a fuvoláról? A következő képen Webbnek az az ötlete támadt, hogy a tükörrel manipuláljon; oldalt áll a tükörnek, s a kamerát pontosan ott tartja, ahol a fejének kéne lennie; Cindy drága arca sápadt, ahogy meztelenül térdepel, Webb tíz órát mutató kampóján fönnakadva. Profilban, az orra fitos, melle bimbója keményen mered előre. A vén csibész trükkje begyújtotta a kis kurvát. De a feje olyan kicsi, kerek és mindenre elszánt, ahogy ott magaslik, fölszúrva Webb nyársára, akár egy kandírozott alma. Harry azt várja, hogy a következő képen Cindy, arcát a kifröccsenő nedv fogpasztafehérrel maszatolja össze, a pornófilmek stílusában, de Webb most megfordította a nőt és hátulról csinálja neki, dákója belevész Cindy fenekének halfehér hajlatába, s szabad kezével még meg is támogatja, úgyhogy a hüvelykje oda nyúlik, ahol a fenék nyílása lehet; Cindy melle körte alakú, lehúzza a súlya; lába meg, Webbé mellett, vastagabbnak látszik. Haladunk, bizony. El fog hájasodni. Megcsúnyul. Itt még kacagva néz a tükörbe. Talán azon nevet, hogy fél kezében a fényképezőgéppel milyen nehéz lehet Webbnek még az ő egyensúlyára is ügyelnie. Cindy nagy piros nevetéssel nevet, mint egy plakátlány, miközben hátul benne van Webb nagy sárga bunkója. A fény a szobában már valószínűleg halványulni kezdett, mert férj és feleség teste egyaránt aranyszínt mutat, a bútoroknak a tükörben visszavert képe meg homályos kék, mintha víz alatt állnának. Ez az utolsó kép. Nyolc van; egy ilyen géppel meg tízet lehet készíteni. A Fogyasztók Lapja nemrégiben sokat írt az SX-70 Land Cameráról, de sose magyarázta meg, hogy az SX minek a rövidítése. Harry most már tudja. Sex Experimental -- kísérleti szex. Ég a szeme.

A társaság zaja alábbhagy odalent, talán arra fülelnek, hogy hallanak-e valamit az emeletről, s töprengenek, hogy őt mi lelhette. A felvételeket visszacsúsztatja a fiókba, képes felükkel lefelé, fekete hátukkal fölfelé, s megpróbálja pontosan úgy

306

visszatolni a fiókot, ahogy volt, egyujjnyira nyitva. A szoba egyébként érintetlen, a tükörben rögtön kialszik a képe. Otttartózkodásának egyetlen nyoma, hogy sajgón nagy erekcióval ajándékozta meg magát, így nem mehet le; megpróbálja a gondolatait elszakítani Cindy képétől, ahogy nagyot kacagva nézi a tükörben, mit művel vele hátulról a férje. Ki hitte volna, hogy ez a drága kis Cindy ilyen disznó? Eltart egy ideig, amig az ember rádöbben, hogy a többi fiú is ugyanolyan, mint ő, ugyanolyan disznó, de ahhoz egy élet sem elég, hogy azt is tudomásul vegye: a lányok jócskán lépést tartanak velük. Nyúl igyekszik mind messzebbre elhajítani magától, mindörökre kiverni a fejéből ezt a nevetést, de a látomás súlytalanul lebeg körülötte, akár egy zsebkendő. Az imént látottakat megpróbálja elhelyezni a többi titkai közé. A lánya. Az aranya. A fia, aki holnap hazajön a Poconokból, hogy kikövetelje a helyét a telepen. Ez segít, zsugorodik már. Figyelmét komoran Nelsonra összpontosítja, bemegy a fürdőszobába és megereszti a vizet, mintha kezet mosna, mert hátha hallgatódzik valaki odalent, aztán kikapcsolja az övét, s illő módon begyömöszöli magát az alsónadrágba. Ami a legrosszabb, hogy Cindy ugyanígy nevetett a medence partján, az ő vagy Buddy Inglefinger vagy akárki más kívülálló egy-egy tréfás megjegyzésén. Mindenkinek mindenre kapható.

A lépcsőn lefelé mentében még mindig úgy érzi, hogy a feje, mintha léggömb volna, hat láb hosszú madzagon imbolyog, irdatlan cipőjéhez kikötve. A banda a hosszú nappaliban átcsoportosult, most szorosabb kört alkot az asztal körül. Neki, úgy látszik, már nem maradt hely. Ronnie Harrison fölpillant: -- Uramisten, mi van veled. Rókáztál?

-- Kissé bizonytalanul érzem magam -- mondja Nyúl méltósággal.

-- Vörös a szemed -- mondja Janice. -- Talán megint sírtál? Amiről beszélgetnek, az túlságosan izgalmas hozzá, hogy őt

tovább ugratnák. Cindy még csak feléje se fordul. Nyakszirtje széles, barna, lágy és megközelíthetetlen. Ahogy puha léptekkel feléjük tart a végenincs sápatag szőnyegen, megáll a kandallónál, mert a párkányán megpillantja, amit eddig még nem vett észre, az odatámasztott két Polaroid-felvételt, Murkették gyerekeiről: az egyik az ötéves kisfiút ábrázolja kezében hatalmas baseball-kesztyűvel, ahogy szomorúan álldogál az udvar

307

kövén, a másik meg a hároméves kislányt nyáron, ugyanaznap délután, ugyanabban a fátyolos napsütésben, mielőtt a szülei visszavonultak volna, hogy egy kis időre lepihenj ének; szófogadó és butácska félmosollyal sandít fel rájuk, a kápráztató fényforrás irányába. Betsey játékban elpiszkolódott bikinit visel, s mögötte az apja árnyéka, ahogy két kezét fejéhez emeli, mintha játékból szarvasbökivel akarná ijesztgetni a gyereket, betölti a filmkocka egyik sarkát. Ez hát az a két kép, ami a tízből hiányzott.

-- Hé, Harry, mit szólnál január második hetéhez? -- ordít oda neki Ronnie.

A karibi kiruccanást tárgyalják mindannyian, s a nők éppoly lelkesen, mint a férfiak.

Már egy is elmúlt, mire Janice-szel hazafelé hajtanak. A Brewer Heights csupa másfél holdas óriástelek a Maiden Springsbe vezető országút mellett Mount Judge-tól jó húszpercnyire. Az út elegáns kanyarokkal tart lefelé; a parcellázáskor meghagyták a fákat, s hat órával ezelőtt, mikor ugyanezen az úton fölfelé kanyarogtak, még valamennyi ház ki volt világítva a kiirtatlan fák közt, mint egy hosszú szürke áruház homlokzati kirakatsora. Most a házak mind sötétek, csak a Murkettéké nem. Halott levelek kavarognak a reflektorfényben, úgy zúdulnak a fákról az őszi szélben, mintha ruháskosárból öntenek. Az évszakok utolérik az embert. Az ég őszülni kezd, a fák hasasodnak. Harry nemigen tudja, mit mondjon, feszülten figyel a kormányra ezeken a kanyargós, drive-nak meg boulevard-nak elnevezett utcákon. A Brewer Heights fáinak csupasz és hajladozó csúcsai közt bekandikáló csillagok feladják a versenyt a Maidén Springs-i országút kivilágított egyenesén. Janice húz egyet a cigarettán; Harry látóterének szélén fölizzik, majd elhalványul a parázs. Az asszony megköszörüli a torkát: -- Azt hiszem, jobban ki kellett volna állnom Peggy mellett, lévén hogy régi barátunk, meg minden. De rengeteg zöldséget összebeszélt.

-- Egy kicsit sok a női egyenjogúságból.

-- Inkább Ollie-ból sok. Tudom, hogy Peggy már régóta ott akarja hagyni.

-- Hát nem örülsz, hogy ezen mi már rég túlvagyunk? Ezt komiszságból kérdi, szeretné hallani, amint azon huza-

308

kodik, hogy vajon túlvannak-e vagy se, de Janice egyszerűen így szól: -- De.

Ő nem szól semmit. Mintha megbénult volna a nyelve. Webb épp most vetkezteti Cindyt. Vagy Cindy őt. És letérdel elébe. Harry nyelve mintha odatapadt volna a szájpadlásához, mint azoké a szegény kölyköké, akik télen megpróbálják hozzáérinteni a nyelvüket a vaskorláthoz.

Janice megjegyzi: -- Az ötleted, hogy együtt menjünk el, ugyancsak sikert aratott.

-- Muris lesz.

-- Nektek, férfiaknak, mert ti golfoztok. De mit csináljunk mi egész nap?

-- Napoztok. Meg lesz ott minden. Teniszpálya is. Kincset ér neki ez az út, csak csínján beszél róla.

Janice újra kezdi. -- Mást se hall az ember, mint hogy a napozástól rákot lehet kapni. -Akár a dohányzástól.

-- Thelma olyan beteg, hogy egyáltalán nem lenne szabad napoznia, ő maga mondta, hogy belehalhat. Meg voltam lepve, hogy mégis milyen lelkes mehetnékje van.

-- Lehet, hogy reggelre meggondolja magát. Nem értem, ennek a Harrisonnak miből telik ilyesmire, mikor a srácuk a gyógy óban van.

-- És nekünk? Nekünk telik? Mikor most vettünk egy vagyonért aranyat.

-- Hisz épp azért telik. Az arany máris többel ment fel, mint amennyibe ez az út kerülni fog. Az a baj, hogy olyan nehézkesek vagyunk, már évekkel ezelőtt utaznunk kellett volna.

-- Te nem akartál elmenni sehova, velem kettesben.

-- De mennyire hogy akartam volna. Csak mindig féltünk valamitől. És ott volt a Poconok.

-- Azon töprengek, nem piszokság-e itt hagynunk Nelsonékát. Főleg Prút, így, állapotosán.

-Ezen ne törd a fejed. Ahogy Nelsont nem engedte ki a markából, a gyereket se fogja kiengedni a hasából, legalábbis január végéig. Vagy akár Bálint napjáig.

-- Valahogy piszokságnak érzem -- mondja. -- Meg magára hagyni Nelsont, a telepen, ilyen felelősséggel a vállán.

-- Maga kereste, most megkapja. Ugyan, mi történhet? Jaké és Rudy ott van mellette. Manny meg elvégzi a maga dolgát.

309

Janice cigarettája megint fölizzik, aztán azzal az ügyetlen kapirgáló mozdulattal, amit Harry annyira utál, elnyomja. Ki nem állhatja, ha a Corona hamutartója piszkos, még napokig bűzlik, azután is, hogy kiürítették. Janice felsóhajt: -- Szinte azt kívánom, hogy ha már muszáj, csak mi ketten menjünk.

-- Mi nem ismerjük a dörgést. Webb igen. Ő volt ott máskor is, azt hiszem, már jóval Cindy előtt odajárt, a többi feleségével.

-Webbet még csak nem is bánná az ember -- vallja be Janice. -- Olyan kedves. De hogy őszinte legyek, Harrisonék nélkül egész jól megvolnék.

-- Azt hittem, szíveled Ronnie-t.

-- Márminthogy te.

-- Én utálom -- mondja Nyúl.

-- Igenis kedveled. A közönségességét. A régi szép kosárlabdás időkre emlékeztet. Különben is nem annyira ő, mint inkább Thelma aggaszt.

-- Thelma? Az az egér?

-- Azt hiszem, nagyon odavan érted.

-Én sose vettem észre. Már miért volna? -- Csak Cindy valahogy szóba ne kerüljön, mert a végén még mindent kikottyant. Lelki szeme előtt megjelennek azok a fényképek, megpróbálja még egyszer felidézni az összes apró részletet, de máris mind halványulnak. Ahogy a testük aranyion, a legutolsón, mint az isteneké.

Janice váratlanul, meglepő mereven jegyzi meg: -- Nos, nem tudom, mire számítasz, hogy ott majd mi történik, de egy biztos, nem lesz huncutkodás. Ahhoz már öregek vagyunk, Harry.

Egy nyitott kisteherautó éri be őket, magas, tompítatlan, vakító fényszórókkal, aztán felbőg és előz, kamaszröhej harsog belőle.

-- Szabadon kószálnak a részegek -- mondja Harry, hogy másra terelje a szót.

-- Különben mit csináltál te ott fenn a fürdőszobában annyi ideig? -- kérdi Janice.

-- Vártam, hogy megtörténjék valami, ami nem történt meg -- feleli mesterkélten.

-- Ó. Hánytál?

-Azt hittem, fogok. A konyak. Azért tértem át a sörre.

310

Annyira tele van Cindyvel, hogy egyszerűen nem érti, hogy lehet, hogy Janice még csak meg sem említi a nevét. Ez biztos, hogy szándékos. Az a furulyázás, Uramisten! Ez ám a fogamzásgátlás. Azok a kis kerek fogai, az egészséges csecsemőínye, ahogy kilátszik, mikor nevet. Webb elölről, ő hátulról, vagy fordítva, Harrynek mindegy. És Ronnie fényképezné. A fütyköse feléled, megint fölvirrad a napja, a kormánykerék, ahogy a Central Streetre bekanyarodnak, végigcirógatja duzzadt hegyét a ruha szövetén át. Janice ezt méltányolni fogja; csak állva tudja tartani a szobájukig.

De Janice gondolatai ugyancsak messze járhatnak a szextől, mert ahogy lefelé tartanak a Wilbur Streeten, át az utcalámpák ágmintás fénykúpjain, fennhangon megszólal: -- Szegény Nelson. Annyira gyereknek látszott, nem, mikor azzal a felnőtt asszonnyal elment?

Ismerik a községet, mint a tenyerüket, minden járdaszegélyt, minden tüzoltócsapot, minden postaládát. Úgy ad utat nekik, mint a fátyol, a házak sötétek, a fényszórók tompán derengenek. -- De -- hagyja rá. -- Az ember néha nem is tudja -- hallja a tulajdon hangját, ahogy folytatja --, hogy mennyi szarságot követett el a tulajdon gyereke ellen. Talán attól rontotta el az életét.

-- Mi megtettük, ami tőlünk telt -- mondja Janice, megint szilárdan, s hangja, mint az anyjáé. -- Az Isten nem mi vagyunk.

-- Senki sem az -- mondja Nyúl, maga is megrettenve.

IV

A túszokat már túszul ejtették. Nelson öt hete dolgozik a Springer Motorsnál. Teresa a hetedik hónapjában akkora, mint egy ház, ház a házban, ahogy csöndesen unatkozik Nammama körül, táguló kismamanadrágban és azoknak az öreg ingeknek valamelyikében, amiket Apától kapott. Mikor a fürdőszobából jövet végigmegy a folyosón, elállja a világosságot, mikor meg a konyhán segít, kiesik kezéből az edény. Minthogy most már öten vannak, elő kellett venniük az üveges szekrényből a drága porcelánt, s a tál, amit Pru elejtett, abból való volt. Bár Nammama egy szót is alig szólt, abból, ahogy a nyakán kiütöttek a foltok, az ember látta, hogy nem tért a dolog fölött napirendre, az ilyesminek az öreg hölgyek nagy feneket kerítenek, merthogy azt a porcelánt ők Freddel vették a Krollnál ötven évvel ezelőtt, amikor még villamos járt a Weiseren, hétpercenként, és Brewer még nagyvilági hely volt.

Amit Nelson nem áll Prúban, hogy folyton fingik. És hogy horkol, mert hanyatt fekszik, hiszen hason fekve nem tud aludni. Halkan, reszelösen, ritmikusan horkol, Nelson képtelen nem odafigyelni rá, ahogy ébren hever az utcai szobában, miközben az utcalámpák fénye a redőnyön átvágja magát, s lent az utcán szabadon jönnek-mennek az autók. Hiányzik neki régi, csöndes hátsó szobája. Töpreng, vajon Prúnak orrsövényferdülése van-e. Amíg feleségül nem vette, nem figyelt fel rá, hogy a két orrlika nem pontosan ugyanakkora; az egyik könnycseppformább, mint a másik, mintha megcsavarták volna azt a hegyes és szeplős orrát, mikor még lágy volt, annak idején, Akronban. És mindig korán akar lefeküdni, alig egy órával vacsora után, mikor kint megsűrűsödik a forgalom, s ő majd megvesz, hogy elmenjen valahova, be a Hanyattba, hogy megigyék egy-két sört, vagy akár csak ide, a minimarkettba a

312

422-en, s lásson néhány új arcot az egész napi fojtogató bezártság után a telepen, ahol Apát kerülgeti, aztán hazajön, s megint csak Apát kell kerülgetnie, nagy feje a plafont súrolja, amit kimond azon a buta, vontatott hangján, az szentírás, már amennyiben van, aki odahallgat rá, őbelé meg belefojtja a szót, s ha olyasmit mond, amit maga is mulatságosnak vél, ránéz idegesen, azzal a szomorkás kis nevetésével: „Ezt én mondtam volna?" Apával az a baj, hogy túl soká élt háremben, Anya és Nammama mindent megtesz neki. Ha férfival kerül szembe, kivéve Charlie-t, aki nyílt színen haldoklik, meg azokat az idiótákat, akikkel golfozni jár, mindjárt komisz lesz. És úgy látszik, Nelsonon kívül az égvilágon senki nincsen tisztában vele, hogy Harry C. Angstrom milyen komisz, s e tudat terhe alatt ő olykor üvölteni tudna, ahogy az apja csak úgy bejön a szobába, mint egy irdatlan pityókos alamuszi óriáscsecsemő, pedig ölt, két emberélet van a számláján, s a legközelebbi a fiáé lesz, ha ki tudja módolni, hogyan intézze el úgy, hogy rossznak ne látsszék. Apa már nem kedveli, ha rossznak látják, pedig ez volt benne az egyetlen a régi időkben, amit Nelson kedvelt, az, hogy nem bánta, milyennek látják, hogy a szomszédok mit gondolnak, például akkor sem, mikor Szúnyogot befogadta, akkor még élt benne valami a kosárlabdás korából, amikor mindenki kedvence volt, az, hogy oda tudta vágni az embereknek: „Basszátok meg", mert élt benne valami önmagába vetett homályos és bolond hit vagy mi. De ez a szikra kihunyt, s Nelson szívében nem maradt más, csak egy nagydarab halott ember. Ezt igyekszik megmagyarázni Prúnak, aki meg is hallgatja, de nem érti.

A Kenten Pru karcsú volt, egyenes és gyors léptű, félelmetes hosszú, répavörös haja, ha nem hullott vasalt simán a hátára, föltűzve csillogott a fején. Mikor öt óra tájban fölment hozzá a Rockwell Hall új részébe, hogy találkozzék vele, ő, a börtönből szabadult diák, úgy érezte, megnőtt, attól, hogy ezt a nála egy évvel idősebb nőt viszi el az írógépek, kartotékok és hideg fényű lámpák közül; az adminisztráció irodái, mint a való világ égboltjának egy-egy darabja, ott sziporkáznak az előadások fölött, amelyeken neki vakondmód kell nap nap után keresztülfúrnia magát. Prúban semmi áltudás nem volt, nem ismert neveket, amikkel dobálódzhatott volna, a jeles holtakét, s csak olyasmiről tudott beszélgetni, ami épp benne élt a hétköznap-

313

jaikban, filmekről, lemezekről, arról, hogy a tévében mit látott, meg a mindennapos munkahelyi botrányokról, s elsírta magát, mikor az egyik dékán tisztességtelen ajánlatot tett neki. A munkahelyén a titkárnők egyike a közvetlen főnökével izéit, nem mintha különösebben kedvelte volna, hanem a tulajdon élete és teste iránt érzett pimasz közönnyel, s Nelsont izgatta a gondolat, hogy ez a lány akár Pru is lehetne, az élet, amit Pennsylvaniában még bizonyos kötöttségek szabályoztak, itt meglazult, s az emberek csak sodródtak, erre-arra. Nelsont izgatta az a közömbös keménység, az a „kinek-mi-közehozzá?" tartás, ahogy a lány ott lépegetett az oldalán, halványan illatos ruháiban, beparfümözve a fák alatt, amelyekkel a Kenten nem győztek hencegni, azokkal, meg a tornatermekkel a Diák Központban, meg hogy a Kenten található a világ leghosszabb egyetemi buszhálózata, s mindezt a sok marhaságot azért hordták össze, hogy feledtessék: a Kend Állami Egyetemnek semmi más jogcíme nincs rá, hogy híres legyen, mint hogy 1970. május 4-én a Nemzeti Gárda fegyveresei a diákok közé lőttek a Blanket Hillről. Ami Nelsont illeti, felőle akár az összes hülyét agyonlőhettek volna. Mikor 77-ben az a nagy felhajtás volt a Sátorváros miatt, Nelson bennmaradt a kollégiumban. Akkor még nem ismerte Prút. A lány a Water Street egyik bárjában a harmadik vodka után már rémtörténeteket mesélt a gyermekkoráról, verésekről, apja dührohamairól és megmagyarázatlan hosszú távolléteiről, meg a nővérei viselt dolgairól, arról, hogy miféle zűrzavaros ügyekbe bonyolódtak, mikor feltámadt bennük a szexuális érdeklődés, és kezdtek hazulról el-elcsavarogni. Ezekhez viszonyítva az ő történetei sápadtak voltak. Pru valahogy megbékítette önmagával. Ha diákokkal volt együtt, még az ismerősök nagy részével is, beleértve Melanie-t, úgy érezte, hogy kinevetik, hogy túljárnak az eszén valami olyan játékban, amit neki nincs kedve játszani, de Pru Lubell, a gépírónő, tudta, nem neveti ki. Egyetértettek majdnem mindenben, ami fontos. Tudták, hogy a világ alapjában véve kegyetlen, hogy nincs apa, aki ez ellen védelmet nyújthatna, hogy az ember magára marad, olyan kiszolgáltatottságban, amiről fogalmuk sincs azoknak a srácoknak, akik a beatzenekarok körül hülyéskednek, vagy a radikálist játsszák, vagy hurráznak a college csapatának, vagy a maguk kis karrierjét egyengetik, vagy az ördög tudja, mit

314

nem csinálnak. Attól, hogy mindezt marhaságnak látta, Pru szemében Nelson komoly fiúnak számított. Ahogy szembenéztek egymással a szűk kis boxba beszorított furnérasztal mellett, a jellegzetes észak-akroni munkáskocsmában, ahová a lány kocsiján szoktak kijárni (mert saját kocsija is volt, egy rozsdamarta vén Plymouth Valiant, első lökhárítója csapkodott, mint a zászló, s ö ezt is szerette benne, azt, hogy hajlandó ilyen csúf tragaccsal járni, s hogy megdolgozott a pénzért, amin vette), Nelson tisztában lehetett vele, hogy jó a lánynál. Annak a társadalomnak fogalmai szerint, amelyben a lány otthon volt, ő egy lépcsőfokkal feljebb állt nála. Mint ahogy a környezetét, a hely földrajzát tekintve a lány maga is följebb lépett. Nemcsak hogy kocsija, de lakása is volt, Stow-ban, az egyik peremvárosban, kicsi, de a magáé, volt tűzhelye, amin maga főzte meg a vacsoráját, s volt mit töltenie a poharába, ha föltett egy lemezt. Az első találkájuk óta, ha nem számítjuk azt a számos alkalmat, mikor Melanie-val és a Demokratikus Kentért küzdő félbolond barátaival fecsérelték az idejüket, Pru mindig a lakására vitte őt, abba a stow-i bérházba, mert feltételezte, s ebből nem csináltak nagy ügyet, hogy mindketten ugyanazt akarják. Kemény, gyors lökésekkel szeretkezett, szorosan fogta be őt és biztonságosan vitte végig a befejezésig. Volt neki dolga korábban más lányokkal is, de sose tudta biztosan, hogy ők befejezték-e. Pru esetében nem volt kétsége. Ő felkiáltott, s még dobott is magán egy kicsit, mint a hal, ha fölvillan a komor tó felszínére. S utóbb, miközben főzött valamit kettőjüknek, meztelenül járkált, haja a gerince hatodik dudoráig lógott le hátul, bár a ház udvarán szemközt rengeteg az ablak, ahonnak be lehetett látni. Kinek mi köze hozzá? Még szerette is, ha nézik, ha teszem azt, táncolni mentek valahova este, amikor meg magukban voltak, hagyta, hogy Nelson szemügyre vegye minden szögből, hogy elnézegesse nagy sima testét, s mint egy játék baba, kezét-lábát-fejét úgy hagyta, ahogy ő beállította. A lány szemében meg csak növelte az értékét, hogy ő olyan hálás mindezért, amit más talán csak közömbösen elfogadna. Végül aztán egyszer s mindenkorra köréje zárult, mert többet ért számára, mint hogy elengedje. Most meg, mintha nem is ugyanaz a Pru volna, ott ül egész álló nap; délután Nammamával s olykor Anyával végignézi a reklámműsorokat, a tízes csatornán A holnap keresésé-t, aztán

315

a hármason az Életünk napjai-t, majd megint a tízesen az így fordul a világ-ot, aztán a hatoson az Egy életünk van-t, majd újra a tízesen az Irányfény-t, Nelson pontosan tudja a napirendet, még azelőttről, hogy engedték volna a telepen dolgozni. Most meg egyre-másra szellentget, mert a gyerek valahogy kimozdítja a helyükről a beleit, kiesik a kezéből minden, s nem átallja azt mondani, hogy Apa igazán rendes.

Elmondta neki Beckyt. Elmondta Jillt. Pru mindössze annyit mondott: -- De hisz ez mind olyan rég volt.

-- Nekem nem. Neki igen. Már el is felejtette, milyen ostoba szar, nézz csak rá, láthatod, hogy eszébe se jut. Mindent elfelejtett, amit valaha elkövetett ellenünk. Amit Anyával művelt, az hihetetlen, pedig én jó, ha a felét tudom. Olyan önelégült, olyan elégedett. Ettől megyek én a falnak. Ha csak egyszer be tudnám láttatni vele, hogy mekkora szar, akkor talán én is túllennék rajta.

-- És mit érnél vele, Nelson? Komolyan; az apád nem szent, de hát ki az? Ő legalább itthon marad esténként, s ez több, mint amit az enyém valaha is megtett.

-- Mert beszari, azért marad itthon. Gondolod, hogy nem koslatna szívesebben minden este nők után? Csak láttad volna, hogy nézett Melanie-ra. Nem az Anya iránt érzett nagy szerelme tartja idehaza, én mondom neked. Hanem a telep. A gyeplő Anya kezében van, igaz, nem a maga jóvoltából.

-- Ugyan, édes. Abból ítélve, amit látok, a szüleid igazán jól megvannak. Ha egy pár ilyen sokáig együtt marad, annak kell hogy valami oka legyen.

Nelsonnak semmi kedve végiggondolni ezt a lehetőséget. A tapéta, kusza mintáján az egymásba be- és egymástól kibúvó valamikkel, gonoszul mered rá. Gyerekkorában félt itt az utcai szobában, ahol most ők alusznak ketten, míg a hall túloldalán Nammama tévéje motyorog. Kocsik húznak végig a Joseph Streeten, a csupasz juharágak alatt, éles kontúrú fényfoltokat vetnek körben a falra, gyorsan változó alakzatokat, mint azokban a manapság mindenütt látható kompjúterjátékokban. Ha a sarkon fékez egy kocsi, vörös pászma reszket végig a tapétán, s azon a bekeretezett, fakó nyomaton, mely kecskeszakállú parasztot ábrázol, amint csöbörrel álldogál a kőkávájú kútnál, ez a fakuló nyomat ott lógott mindig. Gyermekszemmel a parasztot is gonosznak, sanda ördögnek látta. Ma már csak

316

ostobán érzelgös figurának. De egy árnyalatnyi rosszindulatot máig is megőrzött, talán az átlátszó üveglap alattomos csillanásában. A vörös reszket és kihuny; felbőg a motor és sivít a gumi. Gyerünk: a láthatatlan kocsi ádáz menekülhetnék jé, ahogy távolodik, zümmögéssé halkul, s ez olyan megelégedéssel tölti el Nelsont, mintha az helyette tenne meg valamit, amit ő nem tehet.

Prúval is azon a régi kinyitható fotelágyon alszik, amin valamikor Melanie-val osztozott. Melanie-ra gondol; nem terhes, szabad, éli világát a Kenten, buszozik az egyetem buszain, keleti vallásokkal foglalkozó órákra jár. Pru meg halálosan álmos, Apa egy öreg ingében fekszik itt, az ing a nyakán be van gombolva, a hasán nincs. Fölajánlotta neki a maga ingeit, de Pru azt mondta, kicsinyek és derékban szűkek. A szobában rekkenő a meleg. A kazán itt van közvetlenül alattuk, s a meleg fölszáll, nincs mit tenni ellene, elmúlt november közepe, s még mindig egy szál lepedő alatt alusznak. Nem tud elaludni, s még nem is fog órák hosszat, felizgatta a mai nap. Billy barátai nem hagyják békén, hogy vegyen még néhány sportkocsit, de hiába hogy az Olds Delta 88 Royale-t háromezerhatszázért vette meg az az orvos, Apa azt mondja, s szerinte Manny is azt állítja, hogy ha levonja belőle a biztosítás és a tárolás költségét, voltaképpen semmi haszon nem maradt rajta.

És most a Mercury is bekerült a műhelybe, jóllehet a biztosító embere totálkárosnak akarta minősíteni, mondván, hogy ez volna a legegyszerűbb egy ilyen régiség esetén, amelyhez egy vagyonba kerülnek a pótalkatrészek, totálkárosnak még akkor is, ha a kocsi eleje úgy van szétverve, mintha szántszándékkal csinálta volna valaki, Manny becslése szerint négyötszázzal többe fog kerülni a javítása, mint amennyit a biztosító térít, mert azok a kocsiért nem adhatnak többet, mint az árjegyzék szerint számított értéket, s mikor megkérdezte Mannyt, nem tudnák-e a szerelők a szabad idejükben megcsinálni, a műhelyfőnök komoly képet vágott, összeráncolta a homlokát, hogy majd kipattantak az orrán a fekete mitesszerek, s kijelentette: -- Kölyök, olyan, hogy szabad idő, nincsen, ezek az emberek ide azért jönnek, hogy a kenyerüket megkeressék -- amivel arra utalt, hogy ő, a gazdag ember gyereke, nem. Arról nem is szólva, hogy Apa minden ilyesmiben Manny

317

mellé áll, élvezte most is, hogy jól megleckézteti a gyereket Márpedig az egyetlen, amit ő ebből megtanult, hogy mindenkit csak a maga néhány nyomorúságos dollárja érdekel, odáig már senki föl nem tekint, hogy valami merészebb elképzelése volna. De ő majd megmutatja nekik, négy és félért adja el a Mercuryt, vagy még annál is többért, ismer ő a Hanyattban jó néhány ürgét, akinek ennyi pénz meg se kottyan. Ez az iráni dolog megint följebb fogja riasztani a benzin árát, de fog az lejjebb is menni, nem merik azok soká ott tartani a túszokat. Apa örökké azt emlegeti, hogy egy kocsit raktáron tartani napi három-négy-öt dollár költséget jelent, de ő nem érti, miért, hiszen, mint rájött, a cég még bérleti díjat is fizet önmagának, hogy így játssza ki a kormányt.

Pru ott mellette horkolni kezd, feje két vánkoson föltámasztva, hasa fénylik, mint a pöfeteggomba, amit az ember az erdőben a korhadt fatönkök tövében talál. Lent Anya és Apa nevetgél valamin, az utóbbi időkben nagyon föl vannak dobva, rosszabbak, mint a gyerekek, örökké azzal a pénzes bandájukkal mászkálnak, de a gyerekeknek legalább megvan a mentségük, hogy mást nincs mit csinálniuk. A túszokra gondol Teheránban, s ez olyan, mintha egy tabletta akadt volna a torkán, egy olyan jókora száraz vitaminpasztilla, amilyeneket Melanie erőltetett rá, s most se lenyelni, se kiköpni nem tudja. Egy nagy fekete helikopter kéne oda, holdtalan éjszaka, bekormozott képű kommandók, egy darab zongorahúr a félnótás arab radikálisok torkára, uhh, krk, s már csak azt kéne suttogni, „Asszonyok-gyerekek előre", és föl, el velük. Lepottyantani, névjegyként, egy kis taktikai atombombát valamelyik minaretre. Vagy alagutat ásni, valamiféle fúrógéppel, ahogy James Bond csinálná. Az a fantasztikus jelenet a Holdjáró-bán, mikor csak úgy kiugrik a gépből, egyenesen rá az egyik rosszember ejtőernyőjére, és elmarja tőle, az se lehet sokkal rosszabb, mint a sárkányrepülés. A holdfényben Pru köldöke pici árnyékot vet, olyan mintha belülről kifelé fordult volna, még sose látott terhes nőt meztelenül, fogalma se volt, hogy ilyen ronda. Mint akibe beleállt egy ágyúgolyó.

Nagy ritkán azért elmennek hazulról. Vannak barátaik. Billy Fosnacht visszament az egyetemre, de a banda még most is össze-összejár a Hanyattban, az ismerős srácok meg ezek a Brewer környéki tahók most is ott lopják a napot, olyanfajta

318

palik, akiknek valamelyik új elektronikai üzemben van állásuk, vagy valami kihelyezett állami intézménynél, vagy valamelyik megmaradt belvárosi áruházban; az ember ma bemegy a Krollba, ahol Apa és Anya ismerkedett meg a történelem előtti időkben, vagy átmegy az erdőn, ahol valamikor a Weiser Square volt, s úgy érzi magát, mintha egy csatahajó elhagyott fedélzetén volna azután, hogy a japánok megbombázták Pearl Harbort, néhány ijedt elárusítónő téblábol a Kiárusítás táblák alatt, derékig láthatóan a pultnál. Anya valamikor a sózottdióés kandírozottgyümölcs-osztályon dolgozott, de ilyen már nincs, úgy látszik, nemhiába volt az elmúlt harminc év meg az a hat ember, aki belehalt a kukacmérgezésbe, mert végül a nagyokosok is rájöttek, hogy nem higiénikus. Igaz, ha diós pult nem lett volna, ma ő sem léteznék, vagy más volna, aminek semmi értelme sincs. Sem ő, sem Pru nem ismeri valamennyi barátjuk keresztnevét, olyasféle nevük van, mint Cayce és Pam és Jason és Scott és Dody és Lyle és Derek és Síim, és ha az ember eleget mutatkozik a Hanyattban, akkor meg is hívják egyikükhöz-másikukhoz. Olyasféle helyeken laknak, mint azok az új festetlen nyersdeszka falú, meredek tetejű szövetkezeti házak, amelyek a Mount Pemaquid oldalán a Röpülő Sas közelében szétszórtan épült siszállókra emlékeztetnek, vagy olyan téglafalú, palatetejű csupa kovácsoltvas és kémény városi kastélyokban, amilyenek az egykori malomvagyonokból épültek Youngquist északi végében meg kint, a rendező pályaudvarokon túl, és most bérlakásokra osztották fel őket, már amelyikből nem lett öregek otthona, vagy nem költöztek belé a divatos kis üzemek, bőrdíszművesek, barkácsműhelyek, napelemfűtésre és energiamegtakarításra szakosodott fiatal építészek, bozontos üstökű, banditabajszú, de jól öltözött, és fiatal ügyfeleiknek bármilyen ügyért, válóperért vagy birtokba helyezési eljárásért egységesen háromszáz dollár tiszteletdíjat felszámító ügyvédek közös irodái. Ezekben a negyedekben elszaporodtak a természetesélelmiszer-üzletek, az alagsori kisvendéglők, amelyek vegetáriánus vagy életmeghosszabbító diétát, illetve izraeli konyhát kínálnak, a Karma Paperbacks és ahhoz hasonló elnevezésű könyvesboltok, meg mindenféle fura üzletek, amelyek makramé- és batikmunkákkal, mexikói nászingekkel, indiai selyemáruval vannak telitömve, vagy olyan divatkalapokat árusítanak, hogy azokat

319

akárki nyomja is a fejébe, mindenki úgy fest bennük, mintha a kobakjának az agyát tartalmazó részét levágták volna. A salakbeton falú régi gépműhelyekben most nyersfa bútorok alkatelemeit kínálják, ezeket mindenki maga állíthatja össze, olyan lakásokban, amelyeket rendszerint többen bérelnek közösen.

A lakás, amelyet Síim Jasonnel és Pammel közösen bérel, egy régi magasház második emeletén van, a Locust Street felső végén, a középiskolától néhány saroknyira, Maidén Springs felé. A kiugró sarokablakfülkéből három, különkülön is négyszemes ablak néz bele egyenest a város halott szívébe; oda, ahol annak idején egy neonfénnyel kirajzolt csizma, egy földimogyoró, egy köcsögkalap és egy nagy napraforgó húzódott reklámfüzérként a Weiser Square fölött, de most csak a Brewer Trust gránithomlokzatára irányított négy fényszóró jelzi a belváros középpontját, a négy pillér négy fehér ujjként mélyed a sűrű fekete lepénybe, mely nem más, mint az úgynevezett bevásárlóutca sötéten elterülő ültetett erdeje. A belvárosból szabványsárga nátriumgőzlámpákkal világított utcák húzódnak kifelé, az egymást derékszögben metsző utcák hálója egészen a folyó görbületéig terjed, majd odatúl átnyúlik a kertvárosokra, amelyek izzása laposan terjed szét, míg bele nem vész a láthatáron az esti felhőkkel elvegyülő hegyek közé. Síim utcai panorámaablakainak a felső szemei festett üveg világítóablakok, bíborvörös, borostyánsárga és hamvaszöld üvegdarabokból összeólmozott, leegyszerűsített virágminták, a helyi perecspecialitással együtt ezek az ablakok Brewer nevezetességei. De a régi tölgyfa parkettát már faltól falig olcsó, bozontos, szegfűszegmintás padlószőnyeg borítja, s a valamikor tágas teret rabicfalak darabolják. A magas mennyezetet a hőmegtakarítás érdekében alacsonyabbra szállították le, a beépített álmennyezet fehér lapjai ki vannak luggatva, mint egy kapcsolótábla. Nelson a padlón ül, feje hátrahajtva, egy doboz jegelt sör a bokái között; elszívott két mariskát Prúval, s most a mennyezet kis lukai mintha mondani akarnának neki valamit, mintha szigorúak, elevenek és harciasak volnának, mint Manny orrán a minap a mitesszerek, majd e kép elhalványul és másik veszi át a helyét, most mintha haragos medúza úszna áttetszőén a mennyezeten. Mögötte a falon egy nagy plakát az eltorzult arcú Ilié Nastasét ábrázolja. Síim eljár egy tenisz-

320

klubba valahol a városon kívül, a Hemmingtowni Bevásárlóközpont szomszédságában, és rajong Nataséért. Nastase arcán gyöngyöző veríték, két lába mint egy-egy oszlop. Szőrös, göcsörtös oszlop. A sztereó Donna Summert játszik, valami telefonról énekel, nagyon hangosan. Kint, a szoba közepén üres tér tátong Nelson és néhány cserepes páfrány meg széles levelű növény közt, amilyen valamikor Nammamának volt a télikertben a nappali mellett (emlékszik, egyszer épp ott ültek Apával és a növényeket nézték, mikor valami szörnyű dolog történt, valami iszonytató megsemmisülés, miközben a növények itták a napfényt, minthogy az ilyen növényeknek az a dolguk, ha a télikert ablakán ferdén besüt a nap), s ebben a térben Síim ráng, mint egy madzagra kötött kígyó egy másik, kurtára nyírt hajú vézna fiúval, akinek Lyle a neve. Lyle keskeny koponyája hátul bemélyed, szűk farmerban van, s hosszú ujjú trikót, afféle futballmezfélét visel, széles zöld csíkkal a közepén. Síim buzi, s bár Nelsonnak ezt nem illik nehezményeznie, mégis nehezményezi. Mint ahogy azt is, hogy van itt egy dörzsölt fekete pár, akinek épp itt kell villognia ebben a társaságban, s azt is, hogy az a kis fehér lány, a hegyes állú, szürkésfehér polyák képével, aki valahonnét Brewertől délre való, tánc közben leveti az ingét, bár a melle igazán szóra sem érdemes, s most kinn ül a konyhában, most is fedetlen mellel, és bourbon whiskyt iszik pepsivel, hogy teljesen kikészítse a gyomrát. Az ilyen összejöveteleken valaki a fürdőszobában mindig vagy hány, vagy alszik, vagy épp magába döf valamit, s Nelson ezt is nehezményezi. Olyan nagyon ugyan nem, csak épp unja, hogy fiatal. Merthogy annyi energiát kell elpocsékolni rá. Látja a mennyezeten, hogy az a medúzaforma haragos elevenség, ami a lukakon át a szobába besurran, energia, akárcsak az, ami a számítógépek kettes számrendszerű számjegyein áramlik át, de itt elakad a gondolata. A Kenten kíváncsi lett a számítógép-tudományra, de már a Merril Hallban, a matematikai alapismeretek órán kiderült, hogy sok neki a matek, sok az a rakás zsidó gyerek meg tányérképű koreai, aki mind megjátssza az eszét, mintha a napnál is világosabb volna, hogy egy függvényt hogyan kell fölállítani, az egész valahogy nem tűnt olyasminek, ami kikövetkeztethető volna, még az egyenlet általános fogalma is amolyan medúzaféle, hogy lehet abból az eredményt kihozni? Alulmaradt, így hát úgy vélte,

321

éppenséggel haza is mehetne, hogy a vagyonból részesedjék. Apja, aznap, az ölében tartotta, s az az érzés, hogy a nagy, meleg, szomorúságszagú test ott van körülötte és alatta, mindmáig megmaradt az emlékezetében, a napsugár képével együtt, amely épp egy sarlóforma szőrös levél szélét eszi azon a virágtartó vasasztalon. Ez bizonyára akkortájt volt, hogy Becky meghalt. Nammama sem élhet örökké, s ha ő feldobja a talpát, akkor Apára és Anyára marad a telep, és Apa kerül az előtérbe, valahogy úgy, mint azok az életnagyságú papírmasé figurák, amelyeket annak idején, mikor a papírmasé még nem volt túlságosan drága, a gépkocsi-bemutatótermekben látott az ember. Ezek a feketék olyan fensőbbségesen lődörögnek itt, olyan foghegyről köszönnek oda az embernek, mintha egyenesen biztatnák, hogy nézze ki őket, de persze semmiért nem ők a felelősek, pezseg már benne a méreg, bár úgy illenék, hogy az a két marihuánás cigi inkább az ellágyulás felé terelje. Meg kéne innia még egy sört. Aztán eszébe jut, hogy ott a sör a két térde közt, hideg és nehéz, mert tele van és most került ki Síim frizsijéből. Beleiszik. Gondosan szemügyre veszi a kezét, mert ahogy a dobozt tartja, az az érzése támad, hogy baseball-kesztyűt visel.

Miért nem hal meg Apa? Ebben a korban más ember már beteg. Akkor ő maradna Anyával. Anyát pedig tudja kezelni.

Nem is olyan fiatal már, betöltötte a huszonhármat, s attól érzi olyan ostobának magát itt, ezek közt, hogy nős ember. Ahogy elnézi, alighanem a társaságban az egyetlen. Terhes meg Prún kivül itt biztos, hogy nincsen más, az meglátszanék. Úgy érzi magát, mintha kirakatban ülne, ő az a pali, akinek túl lehetett járni az eszén. Tény, hogy Pru nem is akart eljönni, szívesen elüldögél otthon, akár azok a szobanövények, a televízió fényében, s nézi A szerelem hajójá-t meg a Képzelt sziget-et szegény öreg Nammamával, ő is mintha kezdene belefakulni a háttérbe, Apa és Anya valamikor még otthon ült vele, de mostanában inkább házon kívül élik világukat, ma este is, elkószáltak valahová azzal a Röpülő Sas-béli bandájukkal, hihetetlen, hogy ezek az úgynevezett felnőttek milyen felelőtlenné válnak, ha elhitetik magukkal, hogy ők a menők, Anya elmondott neki mindent azokról a hülye aranyaikról, talán neki kellett volna fölajánlania, hogy otthon marad, Prúval meg Nammamával, végül is Nammama kezében van minden ütő-

322

kártya, de addigra már Pru nagy kegyesen úgy döntött, hogy tartozik neki ennyivel, Nelsonra is ráfér egy kis társaság, hiszen olyan keményen dolgozik, s őmiatta örökké házhoz van kötve -- család, mindenki mindent a többiekért tesz, mert azt hiszi, kötelessége, és mégis mindig útjában van mindenkinek, micsoda gubanc. Aztán Pru egyszer csak itt van, begőzöl, s kitör belőle az akroni szédült-tyúk, elhatározza, hogy csak azért is végigjátssza az állapotos bálkirálynő szerepét, dobálja magát, táncol, olyan cipőben, amiben jószerint még járni se tud, a vastag telitalpú cipőt vékony, zöld plasztikpántok tartják a bokáján, ilyenből fonatták az emberrel annak idején a Mount Judge-i iskolakertben a játszótér-felügyelők a sípzsinórt, emlékszik rá, volt egy olyan fonásmód is, amit pillangózásnak hívtak, azzal lehetett kulcstartókat készíteni, mintha bizony a srácoknak lett volna kulcsuk, amit tartsanak rajta. Lehet, hogy őt akarja vele bosszantani. De hát ő már eljutott az önfeladásig, s most élvezi, hogy a füstön át önmaga távolából figyeli a parádét. Fel-felvillan Pru, felvillan és csillog egybeszabott jégzöld ruhájában, amit egy új boltban vett a Locust Street fölött, ahonnét az öreg nyugdíjasokat kiszorította a negyed elgazdagosodása, a középosztály ugyanis kezd visszatérni a városokba. Ha pördül, szárnyszéles ruhaujja fölemelkedik, ágyúgolyóhasa előreáll s megemeli elöl a ruháját, így több látszik ki abból a narancssárga gumiharisnyából, amit az orvos ajánlott, hogy fiatal ereit óvja. Csillogó teletalpú saruja alig csusszan a bolyhos szőnyegen, de le nem venné a világért sem, csak hogy ezzel is bosszantsa őt; teste, mintha nyársra húzták volna a két lapockája közt, ráng a zenére, karja zölden szálldos, elképesztően hosszú haja hol erre, hol arra csapódik, újra meg újra.

Nelson nem tud táncolni, azazhogy nem akar, mert a tánc ma egy helyben állingálás, miközben az ember hagyja, hogy a muzsika ördöge a testébe költözzön, s ehhez több hit kell, mint amennyit ő magában érez. Fél, hogy csak hülyét csinálna magából. Nem úgy, mint Apa, ha Apa most itt volna, ő bezzeg nem zavartatná magát, hanem egyből beszállna a buliba, mint ahogy akkor is, Jill idejében, gátlástalanul átadta magát Szúnyognak, és nem izgatta, hogy mi lesz, még akkor sem, amikor megtörtént a legrosszabb, mert amilyen ostoba, szentül hiszi, hogy létezik Isten, s hogy ő a szeme fénye. A pontok a meny-

323

nyezeten nem hagyják, hogy Nelson tekintete magasabbra hatoljon, visszafordítja hát a szemét Prúra, szívfájdítóan fénylik abban a vakító ruhában, ami úgy fogja körül, mint a cseppfolyós drágakő, arca zenébe révül a hasa fölött, ami kemény és nemcsak Prúé, hanem az övé is, tehát igenis, ő is táncol. Egy pillanatig gyűlöli önmagában azt, aki erre képtelen volna, mint ahogy képtelen volt beszállni abba a sziporkázó elmejátékba is a számítógép-elméleti előadáson, meg általában a collegeban, és képtelen volt olyan könnyedén lebegő sportemberré válni, mint az apja volt valaha. Aztán elmúlik a sötét pillanat, feloldódik a bizonyosságban, hogy egy szép napon majd mindannyiukon bosszút áll érte.

Pru most épp a két szemtelen breweri fekete egyikével táncol, a nagyobbikkal, amelyik féloverallos, cowboycsizmás szerelésben pompázik, majd Síim pördül ki Lyle-lal a szobanövény mellől, és odasodródik Pru közelébe, aki csak járja, mindegy, hogy van-e ott valaki vagy nincsen, kezét lengetve, fölszegett fejjel. Arca, mintha álmodnék. Kampós orra oldalról, mint a penge. Meg-megérintik a hasát, szerencsét hoz: megpördülnek, libben a kezük, laza ujjuk végigsúrol a szent duzzanaton, amelyben olyasmi lakik, ami az övé is. De hogyan hárítsa el az érintésüket, hogy védje meg Prút és a tisztaságát? Túl nagy ez a nő, ha odalépne hozzá, csak nevetségessé tenné magát, Pru kedveli a mocskot, abból jött. Egyszer elmentek kocsin régi akroni otthonuk előtt, de be sose vitte, micsoda szomorú házsor, csupa fatornác, s kirakott öreg frizsi. Melanie jobb lett volna, az ő bátyja pólózott is. Legalább a cipőjét vetné le Pru. Már látja önmagát, ahogy föláll és szól neki, de érzi, hogy kővé dermedt és moccanni se képes, itt kell ülnie, amíg lelke el nem lágyul a szőnyeg bolyhos kukacai és a mennyezet kukacjáratai közt. Pezseg a muzsika, gázbuborékok pattannak szét a hangszórókban, Donna Summer kísértethangja mintha keresztül-kasul járná önmagát, megduplázódik, egyszerre alakítja mindkét szerepet. Hozzád tapadok, rád ragadok. Az a buzi, mikor Síim már nem vele táncol, megkinálja Prút egy slukkal, ő nagyot szív a mariska nyálas végén, és benntartja, anélkül hogy a muzsika egyetlen ütemét elveszítené, arra vonaglik a hasa és a lába. Nelson látja, hogy egy ilyen akroni proligyerek szemében, mint Pru, Brewer a bumburnyákok városa, és most aztán megmutatja nekik.

324

A lány, akit már az előbb észrevett, ez jött azzal a vörös képű bunkóval, aki zakót vett, nyakkendőt kötött erre a hepajra, odajön hozzá és leül melléje a földre Ilié Nastase alá, elveszi két bokája közül a sört és beleiszik. Mosolygós kerek arcán látszik, hogy egy kissé idegenül érzi magát itt, de igyekszik kedves lenni mindenkihez. -- És te hol laksz? -- kérdi, mintha egy mással elkezdett beszélgetést folytatna.

-- Mount Judge-ban? -- Ezt akár válasznak is lehet tekinteni.

-- Bérlakásban?

-A szüleimmel és a nagyanyámmal.

-- Miért? -- Barátságos arca csillog a verítéktől. Ő is ivott már. De van benne valami nyugodt derű, amiért Nelson hálát érez. Elnézi a lába mellett a lány kinyújtott fehér nadrágos lábát: sugárzóan szép, ahogy átvonul rajta az idegenség medúzafénye.

-- így olcsóbb. -- S hogy enyhítsen rajta: -- Nem láttuk értelmét, hogy lakást keressünk, amíg meg nem jön a kicsi.

-- Neked feleséged van?

-- Az ott -- mutat Prúra.

A lány szeme beissza. -- Félelmetes.

-- Mondhatom.

-- Mit jelent ez a hang?

-A lelket is kiriasztja belőlem.

-- Szabad így ugrándoznia? Már úgy értem, a kicsi miatt.

-- Azt mondják, kell a testmozgás. És hol laksz te? -Nem messze. Youngquistben. A mi lakásunk korántsem

ilyen nagy, mint ez, a földszinten lakunk, hátul, egy kis udvarra nézünk, és minden macska bejár hozzánk. Azt mondják, a házat talán szövetkezetesítik.

-- És az jó vagy rossz?

-- Jó, ha az embernek pénze van, s azt hiszem rossz, ha nincsen. Mi csak most kezdtünk dolgozni a városban, és a... a párom szeretne egyetemre menni, ha majd anyagilag bírjuk.

-- Mondd meg neki, hogy ezt verje ki a fejéből. Én jártam egyetemre, szart sem ér. -- A lánynak kellemesen duzzadt a felső ajka, s Nelson látja, a szája állásából, hogy belefojtotta a szót. -- Te hol dolgozol? -- kérdi.

-- Segédápolónő vagyok az öregek otthonában. Nem hiszem, hogy ismernéd, Sunnyside-nak hívják, kint van a régi vásártér felé.

325

-- Nem nyomasztó?

-- Mondják, de én nem bánom. Beszélgetnek velem, és a legtöbb ember arra vágyik, társaságra.

-- Ti a pároddal már megesküdtetek?

-- Még nem. Előbb szeretné még vinni valamire. Azt hiszem, igaza van. Mert lehet, hogy még meggondoljuk magunkat.

-- Okos. Az a zöld ruhás csibe ott felcsináltatta magát és nekem már nem volt más választásom. -- Erre nemigen lehet mit mondani. De a lányon mégse látszik, hogy unatkoznék, mint annyian, ha vele vannak. A telepen csak elnézi Jake-et és Rudyt, be nem áll a szájuk, és irigyli őket, hogy képesek rá és nem érzik hülyének magukat. Ez a vele szemben lebegő idegen arc derűsen, szelíden figyelmes, szeme egy csöppet talán fakóbb kék, mint amilyet az ember látni szokott, a bőre tejfehér, orra egy kicsit pisze, s borostyánvörös haját hátul lazán feltüzve viseli. A frizura szabadon hagyja a fülét, ki van lukasztva, de nincs benne fülbevaló, így, bódult állapotában, Nelson nagyon elevennek látja a lány kissé szögletes fülének fehér hajlatait. -- Azt mondod, most költöztetek be a városba -- mondja. -- Honnét?

-- Galilee mellől. Tudod, az hol van?

-- Úgy amennyire. Mikor még kölyök voltam, egyszerkétszer kint jártunk az autó verseny pályán.

-- Tőlünk hallani lehet a motorokat, ha csöndes az este. Az én szobám arrafelé néz, és ott mindig hallottam.

-- Ahol mi lakunk, ott nagy a forgalom. Korábban hátul volt a szobám, de most átköltöztünk az utcaiba. -- Drága kicsi fülek, milyen picikék, bár, ami azt illeti, más aztán nem is kicsi rajta. A combjával például jól tele van az a ragyogó fehér nadrág.

-- Mi az édesapád, gazdálkodó?

-- Meghalt.

-Jaj. Ne haragudj.

-- Dehogy. Keserves élete volt, de amíg bírta, csak összegürcölte a mindennapit. Gazdálkodott, ahogy mondod, meg iskolabusz-szerződése is volt a várossal.

-- Akkor is, nagyon rossz lehet neked.

-- Csodálatos anyám van.

-- Mi a csodálatos rajta?

Amilyen ostoba, ez ellenségesen hangzik. De a lány, úgy

326

látszik, nem törődik vele. -- Ó. Egyszerűen csak nagyon megértő. És tud nagyon mulatságos lenni. Itt ez az én két bátyám. ..

-- Neked az is van?

-- Van, és mégse próbált velem soha semmi olyat éreztetni, hogy meg kéne húznom magam, vagy akármi, csak mert lány vagyok.

-- Már miért éreztetett volna? -- Érzi, féltékeny.

-- Van anya, aki megteszi. Aki azt hiszi, a lányoknak mindig hallgatniuk kell és okosan viselkedniük. Az enyém azt mondja, hogy a nőknek jut ki igazán az élet sűrűjéből. Ha csak egyszer is csatát veszítesz ebben a férfivilágban, akkor semmi se vagy.

-- Ez aztán anya. Ezt jól kigondolta.

-- És még nálam is kövérebb és ezért külön szeretem.

Te nem vagy kövér, te egyszerűen szép vagy, szeretné mondani neki. De csak ennyit mond: -- Idd ki azt a sört, aztán hozok magunknak másikat.

-- Nem, köszönöm... neked mi a neved?

-Nelson. -- Neki is meg kéne kérdeznie a lány nevét, de a szavak beléragadnak.

-- Nelson. Nem, köszönöm, elég volt egy korty. Megyek és megnézem mit csinál Jamie. Kint van a konyhán valami lánnyal. ..

-- Aki a mellét mutogatja?

-- Azzal.

-Az én elméletem, hogy akinek érdemes volna, az nem mutogatja. -- Lenéz. A lány kézzel kötött rozsdabarna szvetterének függőleges bordái egy kissé széthúzódnak, ahogy a dús és puha párkányt érik. Lejjebb a nadrág fehér szövete megfeszül, és a hasa alján, a combok háromszögében ráncot vet; olyan sugárzóan fehér, s olyan a szövése és szabása, hogy még a vízszintes vetülékszálak is meglátszanak rajta. Lent a csupasz láb valamennyi ujja hegye piros a levetett cipő szorításától.

A lány elpirul, attól, hogy így szemügyre veszi a testét. -- És mióta az egyetemről hazakerültél, mit csinálsz, Nelson?

-- Csak élek, bele a világba. Ezt viccből mondtam. Igazában autókat árusítok. És nem ám olyan ócska hétköznapi autókat, hanem spéci öreg sportkocsikat, amilyeneket ma már senki se

327

gyárt. Az értékük egyre följebb és följebb megy, muszáj, hogy följebb menjen.

-- Ez izgalmasan hangzik.

-- Az is. Te, a napokban a város közepén láttam egy fehér Thunderbirdöt, ott parkolt, az ülése piros bőr volt, s a pali még a tetejét is leengedte, hiába hogy lehűlt az idő, mondhatom, majd eldobtam magamat. Mint egy jacht, olyan volt. Amikor ezeket gyártották, az emberek még nem verték úgy a fogukhoz a garast.

-- Mi Jamie-vel most vettünk egy Corollát. Az ő nevén van, de én használom, a vásártérre ugyanis már nem jár ki busz, a munkahelyére meg Jamie gyalog is el tud menni, oda, ahol a bogárcsapdákat készítik, tudod, azokat a vörös fényű villanyrácsokat, amiket az úszómedence meg a flekkensütő mellé szoktak kirakni.

-- Jól hangzik. Bár azt hiszem, ebben a szakmában most épp holtszezon lehet.

-- Az ember azt hinné, pedig nem; most készülnek fel a jövő évre, és Délre is mindenhova szállítanak.

-- Mhm. -- Ebből a beszélgetésből talán elég ennyi. Jamie bogárcsapdáiról nem kíván többet hallani.

De a lány csak folytatja, föloldódott mellette, és olyan fiatal, hogy számára minden új. Nelson úgy nézi, négy-öt évvel lehet fiatalabb nála. Pru egy évvel öregebb, s ez, épp most, bősszantja, együtt a dacos táncolhatnékjával, a terhességével, a pimasz bátorságával, hogy nem fél ezektől a feketéktől és buziktól sem. -- így hát igazán be kellett szállnom a felével magyarázza a lány --, még ha ő kétszer annyit keres is, mint én. Az ő családja meg az én anyám adta kölcsön a pénzt, fele-fele alapon, amit most kellett befizetnünk érte, bár tudom, hogy anyám nemigen engedhette meg magának. Jövőre, ha sikerül valami részidős állást szereznem, elkezdem a tanulást, szeretnék szakképzett ápolónő lenni. Azok a képesített ápolónők egy vagyont megkeresnek, pedig pontosan azt csinálják, amit én most, csak épp hogy injekciót is szabad adniuk.

-- Uramisten, az egész életedet betegek körül akarod leélni?

-- Ó, én megszoktam a gondozást, szívesen csinálom. Amíg apám élt, mindig tartottunk állatot. Még a birkáimat is magam nyírtam.

-- Hűű. -- Nelson mindig allergiás volt az állatokra.

328

-- Te nem táncolsz, Nelson? -- kérdi a lány.

-- Nem. Csak ülök, vedelem a sört és sajnálom magamat. Pru most épp arra szökdel valami Puerto Ricó-ival vagy mivel. Mannynél is dolgozik két ilyen a műhelyben. Nelson nem tudja, miféle betegségen estek át kölyökkorukban, de az arcuk csúfabb, mintha himlőtől volna ragyás -- mintha apró késsel összevissza hasogatták volna.

-Jamie sem akar táncolni.

-- Kérd fel az egyik buzit. Vagy egyszerűen menj és táncolj magad, valaki majd csak fölcsíp.

-- Imádok táncolni. És miért sajnálod magadat?

-- Ó... mert az apám egy fasz. -- Nem tudja, miért bukott ez ki a száján. Talán attól a jókislány-hangtól, ahogy ez a szüleiről beszélt. De ha már az apjára gondol, Nelsont azon a nagy nyájas arcon, ami a lelki szeme előtt megjelenik, legjobban a szomorú gyámoltalansága döbbenti meg. Az arc elmosódik, mint egy életlen közeifelvétel a csata hevében valami háborús filmen, aztán tovalebeg. Nagy, fehér és bizonytalan körvonalú, mint amikor az ölében tartotta, aznap, hogy a világból elegük lett, mindkettőjüknek.

-- Ilyet nem szabad mondanod -- mondja a lány és föláll. Sugárzó hosszú lábak. Két combja még akkor is ölet formáz, ha áll. Piros szélű csupasz lába hozzá oly közel süpped a bolyhos szőnyegbe, hogy attól meg kell dögleni, annyira szexis. Ezt most miért mondta neki? Hogy érezze letolva magát és lelkiismeret-furdalása legyen? Merthogy az apja nem él. Ezért most érezze úgy, hogy ő meg legyilkolta az apját? Menjen a fenébe! A lány elmegy táncolni, egy pillanatra félénken megtorpan a falnál, aztán beáll a többi közé, feszélyezettsége feloldódik. Nem akarja nézni, hogy aztán irigykedjék; inkább föltápászkodik, hogy még egy sört kerítsen és lopva még egyszer megnézze azt a félmeztelen lányt a konyhában. Szomorú, elárvult mellek egy ülő nőn. Kis félig tele pénzeszacskók. Jamie arca-keze széles és cserzett, nyakkendőjét meglazította, hogy lélegezni tudjon, el ne szoruljon az a bikanyaka. Egy másik lány a tenyeréből olvas, egy kis porcelán lapu konyhaasztalt állnak körül, az egykori tartócsavarok helye fekete rajta. Nelson úgy érzi, régről ismeri az egész berendezést. A poszter idebent Marion Brandót ábrázolja abban a fekete bőrruhában, amit a Vadember-ben viselt. Egy másik meg a zöld szemhéjú,

329

hosszú körmű Alice Coopert. A frizsi, hideg polcain a joghurtos papírpoharakkal meg a metszett feliratú hatos söröskartonokkal, a tisztes rend szigetének tetszik mindezek közt. Nelsont a telepre emlékezteti, az új Toyoták soraira, és felkavarodik a gyomra. A telepen, ahogy ott áll néha a bemutatóteremben és vevő sehol a láthatáron, úgy érzi, visszatér az a régi gyerekkori félelme, hogy nem ott van, ahol lennie kéne, és hogy az életet olyan szabályok igazgatják, amelyeket vele nem közölt senki. Visszatér a nagy álmennyezetes utcai szobába, s arra gondol, hogy Pru nevetségesen öregebbnek látszik, mint a többiek: az a kis afróhajú lány, bizonyos Dody Weinstein a Kroll tinidivatosztályáról, meg Síim és ez a focimezes Lyle, akik most megint együtt járják, meg Pam, a házikisasszony liflangos, bő hawaii köntösében, melynek redöi közt úgy ráng a teste, mintha roham kínozná, miközben az ablakfülkén túl megcsappannak Brewer fakó fényei, s a fehér nadrágos névtelen lány arra vár, hogy felcsípje valaki, megáll az egyik oldalon, aztán csak didereg magában, rázkódik féloldalasán, a zene ütemére. Egyetlen éjszaka maga az élet, egy egész élet egyetlen éjszaka. Látszik, hogy egy kicsit elfogódott, de jól érzi itt magát, örül, hogy kiszabadult abból az isten háta mögötti porfészekből. A fekete buborékok a hangszórókban mind gyorsabban-gyorsabban pukkannak el, Pru az ágyúgolyóhasával már majdhogy föl nem bukik. Nelson odalép a feleségéhez, s elhúzza a csuklójánál fogva. Táncpartnere, az a Puerto Ricó-i vagány, fapofával odakígyózik a fehér nadrágos lányhoz és felcsípi. Ma éjjel, kicsikém, ma éjjel, még ma. Nelson úgy megszorítja Pru csuklóját, hogy fáj. Pru bizonytalanul áll a lábán, most, hogy a zenéből kirángatták, s ez még jobban dühíti Nelsont: hogy ráadásul részeg is. Hibás a gépezet, szándékosan robbantotta le magát, csak hogy őt szégyenbe hozza. Ez a kis egyensúlyzavar úgy megrándítja Nelsont, hogy legszívesebben szétverné a feleségét.

-- Ez fáj -- mondja Pru. Vékony és száraz hangja mintha egy dobozból érkeznék, ami ott lóg Nelson füle mögött. Ahogy megpróbálja a csuklójánál fogva odább húzni, ujját becsípik a karkötői, s ez is dühítő.

Vinné akármerre, csak innét ki. Kihúzza a folyosóra, egy falat keres, aminek nekitámaszthatná. Talál is, egy kis szobában; a villanykapcsoló lapjára, Pru vállánál, kilógó nyelvű

330

tátott szájat festettek. Arcát Pru arcához hajtja és úgy súgja neki: -- Ide figyelj. Szedd össze magad, az Isten szerelmére. Még kárt teszel magadban, ha így folytatod. Gondolj a kicsire. Mit akarsz, ki akarod a fiút rázni magadból? Nyughass már.

-- Én nyugodt vagyok. Te nem vagy nyugodt, Nelson. Olyan közel van egymáshoz a szemük, hogy Pru szemének zavaros zöldje mintha el akarná nyelni az övét. -- Ki mondja, hogy fiú lesz? -- kérdi Pru azzal az ismerős ferde mosollyal. Ajka az új divat szerint vámpírvörösre van festve, pedig ez nem illik hozzá, kihangsúlyozza az arca baltaélességét, halottszáraz vértelenségét. Ez a szegények utálatos konoksága: nem lehet eléggé megfélemlíteni őket.

Könyörög: -- Egyáltalán nem lett volna szabad innod és mariskát szívnod, az genetikai károsodást okoz. Tudod jól.

Pru vontatottan formálja meg a szavait, úgy felel: -- Nelson. Szarsz te a genetikai károsodásra.

-- Ostoba kurva. Már hogy szarnék. Az én gyerekem. Ha ugyan az. Leálltok ti akroni kurvák akárkivel.

Idegen szobában vannak. Körülöttük mindenütt flamingók. Akárki is lakik ebben a szobában, amely két kisudvarra néz és eredetileg nyilván cselédszobának szánták, az a vicc kedvéért flamingókat gyűjt. Egy kitömött fényes rózsaszín selyemflamingó a fotelágy fölött lógatja nevetségesen hosszú fekete lábát, s a polcokon pálcikalábú üreges plasztikflamingók támasztják a falat. Flamingóforma hamutálcák, flamingóforma kávéscsészék, térhatású miniatűrök, rózsaszín flamingókkal, tóval, pálmákkal, napnyugtával, emlékek Floridából. Az egyiken zöld filc golfpályán három bricseszes, skótsapkás flamingó. A nagyobbak közül egyik-másik üreges, konya csőrének nyergén napszemüveg billeg, olyan, mintha cukorkából préselték volna, a filléres bazárok árulnak ilyen napszemüveget. Flamingók százával, nyilván a többi buzi ajándéka, mert ez Síim szobája lehet, a fotelágy nem elég nagy Jasonnek és Pamnek.

-- A tied -- erősködik Pru. -- Tudod, hogy a tied.

-- Nem tudom. Ma este úgy viselkedsz, mint egy közönséges kurva.

-- Én el sem akartam jönni, talán nem emlékszel? Te akarsz mindig elmenni hazulról.

Nelson elsírja magát: Pru arcán valami, az az akroni nyerse-

331

ség ellene feszül, nekinyomódik az asszony hasa, ez a nagy játékbaba-test, amit valamikor annyira szeretett, ez, amit Pru akár másra is bízhatott volna, hisz nem jelent ő neki semmit. Az a sok együtt töltött gyöngéd óra, mikor Prút fölvitte a hegyre és sétáltak az erdőben, és végigjárták a bárokat a Water Streeten, meg az, hogy ő előrejött, hagyta, hogy Coloradóból küldözgessék utána a napiparancsokat, vállalta, hogy itt élősködjék, itt fulladozzon Diamond megyében, az mind semmi. Nem jelent ő Prúnak semmit, mint ahogy nem jelentett Jillnek sem, poronty volt, kis poloska, akinek a kedvében kell járni, s lám, mi történt. Úgy érzi, a szerelem mint a rothadás kúszik végig a testén, le, korhadt térdéig, mely olyan, mint a szivacs. -- Még kárt teszel magadban -- zokogja; könnyeitől még jobban csillog Pru vállán a ruha zöldje, s valahol az agyában hátul oly láthatóan lebeg tulajdon gyűrött arcának képe, mintha a tévé képernyőjén látná.

-- Elment az eszed -- mondja Pru, a hangja ziháló, mintha susogós rongyot tömne a fülébe.

-- Gyerünk innét, erről a hátborzongató helyről.

-- Mit mondott neked az a lány, akivel beszélgettél?

-- Semmit. A fiúja bogárcsapdát gyárt.

-- Sokáig beszélgettetek.

-- Táncolni szeretett volna.

-Láttam, hogy nézel, és ujjal mutatsz rám. Szégyelled, hogy terhes vagyok? -Nem szégyellem. Büszke vagyok rá.

-- Frászt vagy, Nelson. Bosszús vagy.

-Ne légy olyan konok. Gyere, lépjünk olajra.

-- Látod, bosszús vagy. A kicsi is csak annyi neked, bosszúság.

-- Könyörgök, menjünk. Mit akarsz még, térdeljek elibéd?

-- Ide hallgass, Nelson. Jól éreztem magam, jó volt táncolni, s erre te jössz, és eljátszod ezt a nagy férfijelenetet. Még mindig fáj a csuklóm. Lehet, hogy el is tört.

Nelson megpróbálja fölemelni Pru csuklóját, hogy megcsókolja, de Pru mereven ellenkezik: Nelson néha olyannak látja őt, testét-lelkét, mint a deszkát, laposnak és szálkásnak. Aztán elfogja a félelem, hogy valóban ilyen lapos, hogy nemcsak rejtegeti a benne lakó mélységeket, de nincs is benne mélység. Néha nekiiramodik valamiféle sínen, és ilyenkor olyan, mint-

332

ha meg se lehetne állítani. Megint megfogja a csuklóját, csak hogy megcsókolja, de Pru látni se akarja, már teljesen bepipult tőle, arca vörös, hegyes és merev. -- Tudod, mi vagy? -- Megmondja. -- Egy kis Napóleon. Hülye kis alak vagy, Nelson.

-- Hagyd abba.

Vámpírajka körül megfeszül a bőr, hangja mint egy nekilódult élettelen mozdony, megállíthatatlan. -- Tulajdonképpen nem is ismertelek. Most meg csak elnézem, hogyan viselkedsz a családoddal. Mint egy elkényeztetett kölyök. Elkényeztetett és erőszakos kölyök, Nelson.

-Fogd be a szád. -- Most nem szabad elsírnia magát. Elkényeztetni aztán igazán nem kényeztettek el, épp ellenkezőleg. Te nem tudod, mit művelt velem a családom.

-Ezerszer is hallottam, de nem győztél meg. Elvárod anyádtól és szegény öreg nagyanyádtól, hogy akármit csinálsz is, gondoskodjanak rólad. És rémesen viselkedsz az apáddal, aki másra se vágyik, mint hogy szerethessen, s hogy egy féligmeddig normális fia legyen.

-- Azt sem akarta megengedni, hogy a telepen dolgozzam.

-- Mert nem hitte, hogy elég érett vagy rá, mint ahogy nem is vagy. Mert nem vagy érett. Arra sem, hogy apa légy, de ez már az én hibám.

-- Ó, tehát te is követsz el hibát. -- Ez a zöld rajta gyűlöletes szín, csillogó jeges arzénzöld, egy hájas fekete kurva vesz fel ilyet, hogy fölfigyeljenek rá az utcán. Elfordítja a szemét, s észreveszi, hogy odaát a fiókos szekrényen úgy állítottak oda két hajlítható játék flamingót, mintha épp közösülnének, egyik a másik hátán, a másik kettőt meg úgy, mintha furulyáznának, de a lógó csőrök elrontják a hatást.

-- Sokat -- folytatja Pru --, már hogyne követnék el, mikor engem senki se tanított semmire. De mondok én neked valamit, Nelson Angstrom, ezt a gyereket megszülöm, akármit csinálsz is. Aztán mehetsz a fenébe.

-- Mehetek, mi?

-Mehetsz. -- Ezen azért enyhítenie kell. A hasa, ahogy Nelsonéhoz odaszorítja, most mintha lágyabb lenne, ernyedtebb, engedékenyebb. -- Nem akarom, hogy menj, de mehetsz. Meggátolni nem tudlak benne, mint ahogy te sem engem, két ember vagyunk, hiába hogy megesküdtünk. Te sosem akartál

333

feleségül venni, s mint kiderült, nem is lett volna szabad, hogy hagyjam.

-- De igenis akartalak -- mondja ő, s fél, hogy a vallomástól megint meggyűrődik az arca.

-Akkor meg ne erőszakoskodj. -- Más is van a szobában, nemcsak flamingók: ocsmány dolgok, látja. Egy gipszből öntött Elvis Presley, előtte piros csészében fogadalmi gyertyák. Egy akvárium, amiben hal nincs, de tele van Barbie-babákkal és polipforma plasztikizékkel, amit, ha jól tudja, francia csiklandónak hívnak. Levlapok, kiszegezve, nőket ábrázolnak ezüstpapír ágyékkötőben, amint bukfenceznek, ábrándoznak, óriási mellüket ezüstkesztyűs kezükben tartva, meg olyan Németországból küldött barázdás levlapok, amelyeken két kép van, aszerint hogy honnan nézi őket az ember, egy szemérmes meg egy disznó. Az egész szoba mintha hányadékkal volna tele, változatos alkatelemei mint a zöldborsószemek és a sárgarépa a vacsora maradékában, amit egy órával ezelőtt ettek. Nelson képtelen levenni róluk a szemét.

Miközben a tekintete egyik iszonyatról a másikra téved, Pru megszorítja egy kicsit a kezét, talán bocsánatkérésül mindazért, ami elhangzott köztük, és kisurran. Mi hangzott el? Az a csupasz mellű lány a konyhában időközben trikót húzott. Elöl az áll rajta: NEJ. A nők egyenlő jogának harcosa? Jamie meg levetette a zakóját, nyakkendőjét. Nelson nagyon magasnak érzi magát, olyan magasnak, hogy még azt se hallja meg, amit ő maga mond, de ez nem számít, hahotáznak mindannyian. Egy sötét hálószobában, amely a konyhából nyílik, valaki az Iránnal foglalkozó rendkívüli híreket nézi, fut az idő, görcsösen neki-nekilódul, ahogy az társaságban lenni szokott. Mikor Pru visszatér hozzá, s megkérdi, hogy indulhatnak-e, halottsápadt, kísértetarcán úgy hat az ajakrúzs, mint a színpadi vér, s középen, ahol két ajka összeér, lekopott már. Nelson körül minden elkékül a fejében valamitől, s mikor Pru olyan halkan, hogy alig lehet hallani, közli vele, hogy az ő kívánságára levetette a cipőjét, s most nem tudja, hol keresse, kampósnak látja a fogát. Pru lezökken a konyhaszékre, kinyújtja narancssárga lábát, annyira, hogy a hasa föláll, akár egy fütykös, és mindenki kacag körülötte. Micsoda disznók. Nelson, miközben az iszonyú ezüstpapíros-flamingós kisszobában a cipőt keresi, a cipő helyett a fehér nadrágos lányra lel, ott alszik a

334

fotelágyon, így, hogy az arca megereszkedett, még fiatalabbnak látszik, mint annak előtte. Pisze orra alatt a nyitott tenyere. Derűsen, szelíden alszik, domború és szeplős homlokán egyetlen ránc nincs. Csak lebomlott haja árulkodik a nőben mélyen rejlő erőről, kusza bozontjának barlangjaiban, tarajain más-más a színe. Szeretné betakarni, de takarót sehol se lát, csak az akváriumban csillogó Barbie-babákat és francia csiklandókat. Egy csíknyi tej fehér bőr kandikál ki ott, ahol a rozsdabarna kötött szvetter felcsúszott a lány nadrágja derekáról. Nelson lenéz rá és eltöpreng: miért nem lehet egy nő csak jó barát, még a szex mellett is? Miért kell mindenből presztízskérdést csinálni, minden bántást visszafizetni, védekezésül? Lenéz erre a darabka tej fehér bőrre, s elfelejti, hogy miért is jött ide be. Érzi, hogy pisilnie kell.

S a fürdőszobában, azután hogy a hólyagja kiürül, bizonytalanul, csurranva-cseppenve, ami arra vall, hogy hagyta túlságosan megtelni, Nelsont, míg a szennyesládán üldögél, egészen elbűvöli egy nagy fényes lapu könyv, alighanem Síimé, egy album, amely a náci Németország idejéből való fényképeket, plakátokat tartalmaz, énekelve vonuló szép fiatal fiúk fényképeit, egy mutatós kövér emberét, fehér egyenruhában, mellén rengeteg kitüntetéssel, a fiatalos, szikár és vitéz Hitlerét, amint az Alpok hegyeit nézi. Ez itt úgy látszik, sikk, mint azok az ezüstösen csillogó lapok is, amelyek olyan csúfnak mutatják a nőket. A világ csúfsága ellen láthatólag semmi se véd meg, semmi se védi sem azt az alvó lányt, sem őt. Pru időközben megtalálta azt a szörnyű telitalpú cipőt, s most ott ül a konyhában egy konyhaszéken, az a Puerto Ricó-i pedig, akit fölcsípett, az a hasogatott képű, ott térdepel a lába előtt, a paszományforma pántok kis csatjait csatolja be. Mikor föláll, meginog, mit adhattak ezek neki? Hagyja, hogy belebújtassa abba a bársonykabátkába, amit ősszel és tavasszal viselt a Kenten, s így, tetőtől talpig vörösbe és rikító zöldbe bónyálva olyan, mint egy hat héttel idő előtt érkezett Télapó. Jason az elülső szobában táncol, ott próbálkozik most egymással Jamie meg az a lány a szánalmas mellén NEJ felirattal, így hát csak Pamtől és Síimtől köszönnek el, Pam arcon csókolja Prút, asszonyosan, mintha a kulcsszót súgná a fülébe, Síim meg keresztbe teszi kezét a mellén, s meghajol, Buddha-módra. Az a ferde tekintete, gondolkodik el Nelson, az vajon vele szüle-

335

tett-e, vagy attól van, hogy perverz dolgokat művel? Síim ajkán átlebeg a látomás eleven medúzafénye. Még néhány búcsúmosoly és integetés, és az ajtó rácsukódik a társaság lármájára.

Az ajtó régimódi; nehéz sárga tölgyfából készült. Őt meg Prút a második emeleti lépcsőházban valami csöndféle zárja magába. Fejük fölött, a fekete drótüveg világítóablakon, dobol az eső.

-Változatlanul az a véleményed, hogy én egy kis senki vagyok? -- kérdi Nelson.

-- Nelson, miért nem vagy hajlandó felnőni végre?

Jobb kéz felől a szilárd fakorlát szédítő dupla hurkot leírva lejt le a földszintre. Nelson, ahogy letekint, két műanyag kuka fedelét látja odalent. Pru türelmetlenül elébe lép a bal oldalán, torkig van már, szeretne mielőbb kint lenni a szabad levegőn; Nelson utóbb úgy emlékszik rá, taszít is rajta egyet széles csípőjével, őt meg elönti a méreg e szándékosnak vélt ügyetlenségtől, de azt már nem tudja biztosan, szándékosan-e, bosszúból-e, maga is nem lökött-e rajta egy kicsit. A lépcsőház bal oldalán nincsen korlát, a vakolt falat, amelyet korábban feltehetőleg faburkolat fedett, a tatarozás során kihúzgált szögek lukai csúfítják, így hát Prúnak, mikor bokája a teletalpú cipőjében megbicsaklik, nincs miben megkapaszkodnia; halkan följajdul, de sápadt arca éppoly egykedvű, mint annak idején sárkányrepülésnél az elrugaszkodás pillanatában. Nelson utánakap bársonykabátkájának, de már nem éri el, Pru már elvesztette maga alól a talajt; látja, hogy az arca ott siklik a szöglukak mentén, miközben oldalt fordul, s tíz körömmel próbál megkapaszkodni, de nincs miben. Fordultában előrebukik, hasa mint a fűrészfogakon csúszik a lépcsőfokok vasélén. Mindez egy pillanat műve, de Nelson agyának még így is van ideje regisztrálnia az érzékletek sorát: ujja hegyén a bársony surrogását, Pru csípejének megvető taszítását, felháborodását, hogy Pru cipője mennyire kopog, s hogy a párkányt leszedték, s mindez pontosan rétegződik az elméjében. Mikor Pru elesik és lába szétnyílik, a szétterülő ruha illatos zöld virágának középpontjában ott látja a combját erősítő narancssárga gumiharisnya sötétebb foltját. Karját úgy tartja, hogy óvja lecsúszó testét, s mikor a meredek lépcsősor közepe táján végül elakad, fél karja szögben áll el, egyik cipője lazán lóg a

336

bokájáról, fejét elrejti a gyönyörű haj szétterülő tömege. Egész alakja mozdulatlan.

Fallt's Bubbli nunner!

Az eső halkan végig-végigsöpör a világítóablakon. Az ajtón átszűrődik a muzsika. Pru zuhanása nagyon nagy zajjal járhatott, mert a sárga tölgy aj tó egyszerre kicsapódik, s mindenki ott dobog körülöttük, de Nelson semmit nem hall, csak hogy estében Pru megnyikkan, mint a fürdőkádban úsztatott kis plasztik játékszerek, ha véletlenül rájuk lép valaki.

Szirup, a kórházban, elemében van, tréfálkozik az ápolónőkkel és a személyzettel, s úgy vonul át a fehér világon fekete ruhájában, mint egy vidám bacilus, akire semmi szabály nem vonatkozik. Előrelép, mintha meg akarná ölelni Springer mamát, de az utolsó pillanatban megtorpan, s valahogy pajtáskodva megérinti a vállát. Janice és Harry számára egy rizsszemfogú csintalan mosolyt tartogat; Nelsonhoz, bár nevetős tekintettel, de komolyabb arccal fordul. -- Klasszul fest a lány, a gipszbe tett karjától eltekintve. S még abban is szerencséje volt. A bal karja tört el.

-- Balkezes -- közli vele Nelson. A fiú mogorva és görnyedt a kialvatlanságtól. Egytől háromig ott volt a kórházban Prúval, és most, fél tízkor, megint ott van. Negyed kettő tájt hazatelefonált, de senki nem vette föl a kagylót, s ez is hozzáadódott húsz év sérelmeihez. Nammama otthon volt ugyan, de altatót vett be és öreg is hozzá, hogy álmában meghallhatta volna a telefont, szülei meg Harrisonékkal és Murkettékkel épp abban az új sztriptízbárban lebzseltek a 422-es úton, a Négy Évszakon túl, Pottstown felé, aztán még betértek Murkettékhez, hogy megigyák a Szent János-áldást, így hát a család mindaddig nem tudott semmit, amíg Nelson, aki fél négykor esett az üres ágyba, kilenckor föl nem ébredt. A kórházba menet, anyja Maverickjében, azt bizonygatja, hogy csak akkor jött a szemére álom, mikor már csiripeltek a madarak.

-- Miféle madarak? -- kérdezi Harry. -- Azok mind elköltöztek délre.

-- Seregélyek -- jegyzi meg Janice, a békesség kedvéért.

-- A seregély nem csiripel, az cserreg -- köti az ebet a karóhoz Harry. -- Cserreg.

- Ugye, milyen későn világosodik mostanában? -- szól közbe

337

Springer mama. Ettől öregszik, ettől a szakadatlan feszültségtől a veje meg az unokája között.

Az, hogy Nelson csak ül ott vörös szemmel, szipogva és az előző éjszaka kipárolgásától bűzlik, bosszantja Harryt, aki maga sem aludta ki magát és másnapos is. Sikerül visszatartania magát, hogy megint kimondja: Cserreg. A kórházban őszintén csodálkozva kérdi Sziruptól: -- Hogyhogy ilyen hamar ideért? -- Nevesse ki, akinek tetszik, de ez az ürge valóban varázsló.

-- A hölgy érdeme -- jelenti ki vidáman a pap, kissé oldalt lép, s lever egy képesújságot a halomból, az alacsony asztalkáról. Nők Mindennapja. Erdő, Mező. A kórház természetesen nem járatja a Fogyasztók Lapjá-i. Ami épp nemrégiben közölt egy gyilkos cikkel az orvosi költségekről és arról, hogy milyen mesébe illő pénzeket keresnek aszpirintablettán és más meghűlés elleni szereken. Szirup lehajol, hogy helyére tegye a lapot, s kissé kifulladtán egyenesedik fel. -- A leányzót nyilván megnyugtatták, mikor a karját begipszelték és biztosították róla, hogy a magzat nem szenvedett észrevehető károsodást, ám még így is maradhatott benne annyi szorongás, hogy hétkor fölébredjen, de tisztában lévén vele, hogy Nelson alszik, nem tudta, kit hívjon, így aztán én jutottam eszébe -- magyarázza Szirup, s ragyog. -- Persze még én is Morpheus karjaiban ringatództam, de összeszedtem magam, és megígértem neki, hogy a szentáldozás és a tízórás istentisztelet közt átszaladok hozzá, s íme, itt vagyok. Ecce homo. Azt kérte, hogy imádkozzam vele együtt a gyermek megmaradásáért, ő addig is egyfolytában imádkozott, és ez, legalábbis eddig, mint mondani szokták, bevált! -- Fekete szeme egyik arcról a másikra szökdös, föl-le és keresztül-kasul. -- Az orvos, aki fölvette, nyolcig volt ügyeletben, de a délelőttös ápolónő ünnepélyesen megesküdött nekem, hogy hiába az anya kék-zöld foltjai, a kicsi szívverése odabent erősebb, mint valaha, és vaginális vérzésnek vagy más ilyen csúfságnak semmi jele. Ez a Természetanya, ez aztán szívós öreg madár. -- Kiválasztja Springer mamát, hogy a továbbiakban vele közölje: -- Most már muszáj rohannom, mert nincs, aki táplálja az éhes nyájat. Ami azt illeti, a látogatás itt csak egykor kezdődik, de biztosra veszem, hogy senkinek nem lesz kifogása ellene, ha benéznek hozzá egy pillanatra. Ha szólnának, csak mondják meg nekik, hogy áldá-

338

sómat adtam rá. -- Önkéntelenül fölemeli a kezét, mintha meg akarná áldani őket. De csak Springer mama csillogó bundájának ujját érinti meg. -- Ha az istentiszteletre nem is tud eljönni

-- kéri --, jöjjön el utána az összejövetelre. Az új orgona dolgában tart megbeszélést az egyházközségi tanács vezetősége, és ilyenkor egy halom zsugori alak kerül elő a semmiből. Egész évben jó, ha heti egy dollárt dobnak a tányérba, de az ő szavazatuk is pontosan annyit ér, mint az enyém vagy a magáé.

-- S már röppen is el, a folyosón nyitott tenyérrel osztogatva a béke veletek jelét.

Barátom, ezek aztán élvezik a bajt, gondolja Harry. Hát, ez olyan versenypálya, ahova senki se kívánkozik. A Szent József Kórház Brewer belvárosának szegényes északi részén épült, ott, ahol a régi Y. M. C. A. állt, mielőtt lebontották volna, hogy a helyére még egy autósbankot építsenek, meg az a régi, fából épült vasúti híd, amit betonból építettek újjá, de úgy, hogy az rögtön repedezni kezdett. Annak idején azt beszélték, hogy a vágányokat majd alagúton vezetik át ide, de aztán kicsi híja, hogy a vasúti forgalom teljesen meg nem szűnt, s ez megoldotta a kérdést. Janice itt szülte Rebecca June-t, még amikor az ápolónők mind apácák voltak, bár lehet, hogy még ma is azok, de ezt most már lehetetlen megállapítani. Az emeleten az ügyeletes nővér lazacvörös nadrágkosztümöt visel. Az ő kerek feneke és csapott válla mutatja nekik az utat. A félig nyitott ajtókon át fehér lepedő alatt fekvő csont és bőr emberekre látnak, akik meredten bámulják a mennyezetet, máris kísértet valamennyi. Pru egy négyágyas szobában fekszik, s két könnyű kórházi hálóinget viselő nő sietve rebben vissza az ágyba, a rajtuk ütő korai látogatók elől. A negyedik ágyban egy fekete vénasszony alszik. Pru maga is félálomban. Arcán még ott vannak az éjszakai maskara foltjai, de egészében szűzies benyomást kelt, kivált a friss fehér gipsz, könyöktől csuklóig, a karján. Nelson gyöngéden szájon csókolja, majd, miközben az öregek állnak, leül az ágy mellé az egyetlen székre, és lehajtja az arcát az ágy szélére, Pru csípőjének görbületébe. Mennyire gyerek még, gondolja Harry.

-- Nelson csodálatos volt -- mondja Pru. -- Olyan gondos. Hangja dallamosabb és mélyebb, mint amilyennek Harry valaha is hallotta. Vajon attól-e, hogy fekszik, töpreng; hisz attól megváltozik a gégefő helyzete.

339

-- Igen, valósággal belebetegedett -- mondja Harry. -- Mi csak reggel hallottuk hírét.

Nelson fölemeli a fejét. -- Egy sztriptízbárban voltak, képzeld.

-- Na tessék -- mondja Harry Janice-nek. -- Hallottad a ház urát? Mit akar tőlünk, azt, hogy örökké csak üljünk odahaza, amig szépen meg nem öregszünk?

-- Most csak egy percig maradhatunk -- szól közbe Springer mama --, mert szeretnék elmenni a templomba. Szerintem nem volna helyénvaló, ha csak a gyűlésre mennék el, mint Campbell tiszteletes mondta.

-- Menj el a gyűlésre, Bessie -- mondja Harry --, egy vagyont legombolnak rólad. Orgona nem terem a fán.

Janice Prút szólítja. -- Szegénykém -- mondja. -- Nagyon csúnyán tört el a karod?

-Ó, nemigen figyeltem rá, hogy a doktor mit mond. Lebeg a hangja, bizonyára tele van nyugtatóval. -- Kívül valami csont, olyan fura neve van...

-- Femur -- mondja Harry. Ettől az egésztől valahogy táncolnak az idegei, feszült és ingerlékeny. Azok a táncosnők az éjszaka, egyik-másik olyan fiatal, hogy a lánya lehetne. Arany Cseresznye: így hívják a bárt.

Nelson fölemeli a fejét, onnét, ahova Pru oldalán befészkelte. -- Az a combcsont, Apa -- mondja. -- Ö a humerusra gondol.

-- Hh-h -- hörken fel Harry.

Pru mintha felnyögne. -- Ulna -- mondja. -- Az orvos szerint egyszerű törés.

-- És meddig tartják gipszben? -- kérdi Harry.

-- Azt mondják, hat hétig, ha betartom, amit mond.

-- Tehát karácsonyra lekerül -- mondja Harry. A karácsony jelentősége az idén nagyon megnőtt a szemében, mert úgy tervezték, hogy azt követőleg, ha az újévet is letudták már, útra kelnek, a szállodaszobát lefoglalták már, a repülőjegyük is megvolt, erről beszélgettek egész éjszaka, azután, hogy a vetkőzőszámok izgalma elmúlt.

-- Szegénykém -- ismétli meg Janice.

Pru rázendít, dallamtalanul. De a szavai akkor is úgy áradnak belőle, mintha énekelne. -- Ó, Istenem, nem is bánom, örülök neki, megérdemeltem, hogy megbüntessen valahogy. Szentül hiszem... -- mindvégig Janice szemébe néz, olyan

340

erővel, amilyet eddig ki se néztek belőle -- .. .hogy ez az Isten szava, ez az ár, amit azért követel tőlem, hogy el ne vegye tőlem a kicsit. Boldogan megfizetem, boldogan, még ha minden csontom eltört volna, még azt se bánnám. Ó, Istenem, mikor kiszaladt alólam a föld, és tudtam, hogy le fogok zuhanni azon a rémes lépcsőn, ez futott át az eszemen! Te biztos megérted.

Azazhogy Janice biztosan megérti, milyen az, ha az ember elveszíti a kicsinyét. Janice feljajdul, s úgy zuhan az ágyhoz kötött lányra, hogy Harry összerezzen és a ruhája hátához kap, hogy visszahúzza. Mikor Janice megérzi a melle alatt a kőkemény gipszet, meghajlik a gerince Harry keze alatt; Harry a szöveten át is érzi, hogy a bőre feszes, mint a dob, és forró. De Prún semmi fájdalom nem látszik, csak mosolyog, azzal a görbe és tétova mosolyával, szelíden lehunyja a szemét, szemhéján még látszik az éjszaka kék festéknyoma, megadóan viseli magán a nála idősebb nő súlyát. Keze, amelyet nem ejtett foglyul a gipsz, körbeóvakodik, hogy megsimogassa Janice hátát; ujjai közel kerülnek Harry ujjaihoz. Simogatnak, csak simogatnak, simogatnak. Harrynek Cindy Murkett kerek ujjait juttatják eszébe, s elcsodálkozik, hogy azok mennyivel gyermekibbek és lárvaszerűbbek, mint ezek itt: ezek, bármilyen fiatalok, csontosak és a bütykeik pirosak; az ő édesanyjának volt ilyen szívós, agyonsikált formájú keze. Janice képtelen megfékezni a zokogását, Pru képtelen abbahagyni a simogatást, a két másik beteg a szobában, aki épp nem alszik, képtelen nem odabámulni rájuk. Az ilyen bonyolult pillanatok Harryt rossz irányba szokták elragadni. Ügy érzi, neki tesznek szemrehányást, hiszen a hivatalos családi változat úgy szól, hogy az ő hibájából halt meg Janice kezében a kicsi. De most mintha az igazság nyilatkoznék meg, az, hogy ő csak szemlélő volt. Nelson, akit félretaszított anyja fájdalomkitörése, felül és bámul, szegény kikészült kölyök. Ezek az istenverte nők legalább minket hagynának ki a heves magukba szállásukból. Janice végre kiegyenesedik, az orra alja csupa takony, annyit szipákolt.

Harry odaadja neki a zsebkendőjét.

-- Olyan boldog vagyok -- mondja Janice, miután jó nagyot sziv az orrán. -- Pru miatt.

341

-Ugyan már, szedd össze magad -- mordul rá Harry, s visszaveszi a zsebkendőjét.

Springer mama simítja el a hullámokat. -- Ez tényleg csoda, hogy leveszekedett a lépcsőn, és nem esett nagyobb baja. A régi breweri házakban ilyen magasan már csak a cselédek jártak a lépcsőn.

-- Nem veszekedtem le végig -- mondja Pru. -- Attól tört el a karom, hogy sikerült megállítanom magamat. És semmi fájdalomra nem emlékszem.

-- Igen -- jegyzi meg Harry. -- Nelson mondta, hogy fájdalmat nem ereztél.

-- Semmit, de semmit. -- Haja, ahogy Janice ölelésétől szétterül a vánkoson, most olyan benyomást kelt, mintha épp valami fehér űrön zuhanna át, énekelve. -- Alig éreztem valamit, az összes orvos azt mondja, hogy ilyenkor nem is szokott fájni. Az a szörnyű teletalpú cipő tehet mindenről, amit mostanában mindenki visel. Hát van ennél ostobább divat? Csak menjek haza, rögtön elégetem.

-És mikor lesz az? -- kérdezi Springer mama, s fekete táskáját átteszi egyik kezéből a másikba. Templomra öltözött, még azelőtt, hogy Nelson fölébredt s a zűrzavar elkezdődött volna. Springer mama a templom rabszolgája, a jó ég tudja, mit eszik rajta.

-- Egy héten belül, azt mondják -- mondja Pru. -- Csak hogy ne mozogjak, tudjátok, a biztonság kedvéért tartanak itt. A kicsi miatt. Ma hajnalban fölébredtem, arra, hogy azt hittem, görcseim vannak, és ez annyira megrémített, hogy felhívtam Szirupot. Csudálatos volt.

-- Hát, igen -- mondja Springer mama.

Harry utálja, hogy folyton a „kicsi"-ről beszélnek. Hisz alig több még, mint egy kismalac, vagy egy lebegő nagy béka, ahogy maga elé képzeli. És ha elment volna, akkor talán nem tartják életben? Manapság már ötödik hónapra jött koraszülötteket is életben tartanak, és rövidesen ott tartunk, hogy lombikban kezdődik az élet. -- Indulnunk kell, hogy Mamát elvigyük a templomba -- közli. -- Nelson, hajlandó vagy fölébredni, hogy velünk jöjj, vagy itt maradsz és alszol?

-- Harry -- mondja Janice --, ne légy olyan goromba mindenkivel.

342

-- Szerinte csacsiság az a nagy hűhó, amit a kicsi körül csapunk -- mondja álmatagon, szelíden csipkelődve Pru.

-- Ugyan már; szerintem minden nagyszerű, ami a kicsivel történik. -- Lehajol, hogy búcsúzóul megcsókolja Prút, s szíve szerint a fülébe súgna mindent a kicsinyeiről, holtakról és élőkről, láthatókról és láthatatlanokról. De ahelyett csak annyit mond, biztatásul: -- Fel a fejjel. Később majd visszajövünk, s akkor tovább maradunk.

-- Aztán nehogy elhagyd a golfot -- mondja Pru.

-- A golfnak lőttek. Van egy pont, azon túl már nem illő a gyepet taposni.

Nelson megkérdi Prút: -- Te mit akarsz, menjek vagy maradjak?

-Menj, Nelson, az Isten szerelmére. Hadd aludjak egy kicsit.

-- Te, bocsáss meg, ha tegnap éjjel mondtam valamit. Rohadtul begorombültam. S amikor az éjjel közölték, hogy valószínűleg nem megy el a kicsi, úgy megkönnyebbültem, hogy elsírtam magam. Becsszó. -- Szíve szerint megint elsírná magát, de az arca elsötétül annak kínos tudatától, hogy a többiek is hallják. Ezért szeretjük a bajt, ébred rá Harry, az megint kapcsolatba hoz a bűnnel, és négykézláb kerget vissza az Istenhez. Bűntudat nélkül nem volnánk jobbak az állatoknál. Tegyük fel, hogy a kicsi épp abban a pillanatban ment volna el, mikor ő azt az olajbarna csibét leste, amint térdig letolja az ezüstbugyiját, válla fölött hátrakandikál a közönségre, miközben pávatollal csiklandozza a feneke likát: az iszonyú érzés volna.

Pru egy kézmozdulattal elhessenti magától férje reszketeg szavait és a többiek aggódó arcát. -- Kitűnően érzem magam. És nagyon szeretlek mindnyájatokat. -- Haja kifelé árad, miközben arra vár, hogy magába nyelje az álom, magába a lázas imádság, magába kék foltos hasának álmodó vize. Pár ujjnyira megemeli, búcsúzóul, hófehér gipsz szárnycsonkját. Ők pedig magára hagyják az antiszeptikus angyalok társaságában, visszacsoszognak, végig a kórházfolyosókon, lépteik visszhangot vernek néma elszántságukban, hogy addig össze ne vesszenek, amíg be nem ültek a kocsiba.

-- Egy hét! -- mondja Harry, amint a Maverick elindul. -- Van

343

fogalmatok róla, hogy mibe kerül manapság egy hét a kórházban?

-- Apa, hogy lehet az, hogy neked mindig csak a pénzen jár az eszed?

-- Valakiének azon is kell. Egy hét az legkevesebb ezer dollár. Legkevesebb.

-- És a biztosítás? Neked van Kék-kereszted.

-- Az menyre nem szól. Rád se, ha elmúltál tizenkilenc.

-- Nos, ezt nem tudom -- mondja Nelson --, de azt igen, hogy nem szívesen látom egy olyan kórteremben, ahol a többi nő egész éjszaka okád és nyöszörög. És nem tudom, észrevettétek-e, az egyik ráadásul fekete is.

-- Te hol tettél szert ezekre az előítéletekre? Mert hogy nem tőlem tanultad, az biztos. Ez különben sem kórterem, hanem félkülönszoba -- mondja Harry.

-Én azt akarom, hogy a feleségemnek külön szobája legyen -- mondja Nelson.

-- Igen? Hát csak akard. És a számlát ki fizeti, nagyember? Mert nem te.

Springer mama megszólal: -- Egyet tudok, hogy mikor vakbélgyulladásom volt, Fred hallani sem akart róla, hogy máshol feküdjek, mint különszobában. így aztán egy sarokszobát kaptam, csodálatos kilátása volt a parkra, épp virágoztak a magnóliák.

Janice megkérdi: -- És mi van a teleppel? Nelsonra nem vonatkozik a csoportos biztosítás?

-- Szülési segély csak akkor jár neki, ha kilenc hónapot ledolgozott már a Springer Motorsnál.

-- A kartörés nem éppen szülés -- mondja Nelson.

-- Igen, de ha nem volna terhes, akkor ettől még fenn járhatna.

-- Mildred talán utánanézhetne -- javasolja Janice.

-- Jó -- hagyja rá mogorván Harry. -- Nem tudom, a biztosítás pontosan mire terjed ki.

Ideje volna, hogy Nelson elhallgasson. De ő nem hagyja annyiban, előrehajol a hátsó ülésről, hogy Harry hallja: Mildred és Charlie nélkül nem tudsz te semmit pontosan. Arra gondolok...

-- Tudom, hogy mire gondolsz, és sokkal jobban értek az autószakmához, mint ahogy te valaha is fogsz, abból ítélve, 344

hogy mire mentél eddig, s ha föl nem hagysz vele, hogy ezekkel az öreg detroiti sportkocsikkal vacakolj, amin máris rengeteget veszítettünk, és rá nem állsz arra a vonalra, amit mi követünk.

-- Még ha Datsun vagy Honda volna, amit árusítunk, de igazán, Apa, hogy Toyotát...

-- A Toyota-képviselet volt az, amivel az öreg Fred Springer révbe ért, és mi Toyotát árusítunk. Bessie, miért nem keversz le a kölyöknek egyet? Én nem érem el.

Rövid szünet után elér hozzá a hátsó ülésről az anyósa hangja. -- Azon töröm a fejem, hogy egyáltalán elmenjek-e a templomba. Tudom, hogy rá akar hajtani az orgonára, és az ötletért kevesen lelkesednek. Ha én most beállítok, a végén még megválasztanak a bizottság elnökének, ahhoz meg már öreg vagyok.

-- Hát nem aranyos ez a Teresa? -- kérdezi hangosan Janice. -- Az embernek az a benyomása, hogy felnőtté vált, egyik napról a másikra.

-- Egén -- mondja Harry. -- S ha két emeletet esik, akkor most öregebb lenne, mint mi együttvéve.

-- Jézusom, Apa -- mondja Nelson. -- Egyáltalán, szeretsz te valakit?

-- Én mindenkit -- mondja Harry. -- Csak azt nem, ha fölbosszantanak.

A Szent József Kórháztól Mount Judge-ba egyenesen a rendező pályaudvarok fölött vezet az út, aztán jobbra a Breweri Középiskolán túl, át a Cityview Parkon, majd a bevásárló utcán túl balra, mint máskor. Lévén vasárnap délelőtt, a kocsikban javarészt jellegzetes öreg amerikaiak furikáznak, nők, akiknek az ősz haja kék vagy rózsaszín, mint amilyenre a húsvéti csibék tollat festették, amíg ezt be nem tiltották, s férfiak, akik úgy markolják két kézzel a kormányt, mintha mindjárt nyihogva fölágaskodnék: ha az ólommentes gallonja egyik-másik városi kútnál már egy dollár tizenhárom, hála a vén ayatollahnak, akkor az értékét minden csöppjéből meg kell próbálni kisajtolni. Ami azt illeti, az emberek mintha úgy gondolkodnának, hogy addig pusztítsuk, amíg van, s ha már nem lesz, majd nézheti Carter, hogy mit csinál. A bevásárlóutca mozijában a négy film: ELSZAKADÁS... LÁSSUNK NEKI... GÁZOLÁS és a BOMBANŐ. A Bombanö-t szíve-

345

sen megnézné, a hirdetésekből tudja, hogy a svéd küllemű lány úgy hordja a haját, szoros kis copfokba fonva, mint egy Zairéből való fekete csibe. Egy a világ: mindenki mindenkivel. Ha arra gondol, hogy mennyit izéinek a világon és még mennyit fognak, és ebből neki semmi se jut, csak ül itt a fülledt kocsiban és halódik, elfacsarodik a szíve. Ő már senkivel nem fog izélni ebben az életben, csak szegény Janice Springerrel, úgy tárul fel szeme előtt ez a kilátás, egyenesen, komoran, mint a jól ismert országút. Gyomra, az éjszakai szórakozástól savanyúan összeszorul, mint amikor elkésve szaladt az iskolába. Váratlanul odaszól Nelsonnak: -- Hogy az ördögbe hagyhattad, hogy elessék, hogyhogy nem tudtad elkapni a karját? Egyáltalán, mit csináltatok ti ott olyan későig? Mikor anyád terhes volt veled, mi sehova nem jártunk.

-- Együtt legalábbis -- mondja a fiú. -- Eljártál te sokfelé, azt mondják, de egyedül.

-- Mikor veled volt terhes, akkor nem, estéről estére otthon gubbasztottunk a képláda előtt, és néztük a Szeretlek, Lucy-t, meg a többi marhaságot, ugye, Bessie? És nem szipákoltunk semmi mariskát.

-- Az ember nem szipákolja a mariskát, hanem elszívja. Szipákolni a kokót szokás.

Springer mama töprengő választ ad a kérdésére. -- Ó, nem is tudom már, hogyan voltatok ti Janice-szel -- mondja fáradtan, a kocsiból kitekintő hangon. -- Manapság másmilyenek a fiatalok.

-- Én is azt mondom. Az ember kirúg valakit, hogy állásuk legyen, aztán pocskondiázzák az árut.

-- Jó áru, ha nem kívánsz tőle mást, csak hogy innét oda eljuss vele -- kezd rá Nelson.

Harry dühösen vág a szavába; szegény Prúra gondol a kórházi ágyon, mellette ezzel a pityergő csecsemővel, aki hozzábújik, ahelyett, hogy a férje volna, Melanie-ra, amint ott robotol a Crépe House-ban, azokat a hátborzongató bankfiúkat szolgálja ki, akik a belvárosba járnak ebédelni, drága és szépreményű kislányára gondol, aki azzal a veres képű Jamieval adta össze magát, szegény kis Cindyre, aki kénytelen vigyorogva tűrni, hogy hátulról izélgetik, csak hogy az a vén Webb fölhergelhesse magát az SX-70-esével, Mimre, aki annyi éve matraca már annak a sok digó vagánynak, Anyára, aki

346

vén karját szürke szappanoslében áztatva fújta egy életen át a konyhai siratót, mígnem a Parkinson-kór meg nem könyörült rajta és nem adott neki némi pihenőt az emeleten, arra a rengeteg nőre, akit széles e világon mindenütt kihasználnak, aki mind elvesztegeti az életét, csak azért, hogy az ilyen kis csibészek, mint ez is itt, mindent megkaparinthassanak. Akkor hadd mondjak neked valamit a Toyotákról -- felel meg Nelsonnak. -- Ezeket fehér köpenyes kis sárga palik szerelik össze, akik a bölcsőtől a sírig ugyanabban a gyárban dolgoznak, és odavannak, ha egyetlen porszemet találnak az üzemanyag-szivattyúban, míg azokat a detroiti tragacsokat úgy dobják össze mindenféle subickos képűek, hogy közben fülhallgatóból pumpálják a fülükbe a muzsikát, és olyan kábák a narkótól, hogy a csavarhúzót összetévesztik a csípőfogóval, s ráadásul még gyűlölik is a vállalatot. A Ford szerelőszalagjáról lekerült kocsik felét szándékosan rongálják meg, nem is tudom, hol olvastam ezt, ha nem a Fogyasztók Lapjá-ban.

- Apa, te fajgyűlölő vagy. Mit szólna ehhez Szúnyog?

Szúnyog. Harry, egészen más hangon, azt mondja: -- Szúnyogot megölték tavaly áprilisban, Philadelphiában, nem mondtam még neked?

-- Számtalanszor.

-- Én nem a szerelőszalagon dolgozó feketéket hibáztatom, csak annyit mondok, hogy ócska kocsik kerülnek le róla.

Most Nelson támad, rojtosak az idegei és rohadtul érzi magát, szegény kölyök. -- És milyen alapon hibáztatod, hogy mi Prúval elmentünk a barátainkhoz, mikor ti is elmentetek a tieitekkel, hogy megnézzétek azokat a röhögni való egzotikus táncosnőket? Ezt hogy viselted el, Anya?

Janice azt mondja: -- Nem is volt olyan rossz, mint hittem. Nem estek túlzásba. Ami azt illeti, semmivel se volt rosszabb, mint amit annak idején a vásártéren látott az ember.

-- Ne felelj neki -- szól rá Harry. -- Hogy jön hozzá, hogy minket kritizáljon?

-- Fura -- folytatja Janice --, hogy amíg mi Cindyvel és Thelmával teljesen egyetértettünk, hogy melyik az igazán jó nő, addig a férfiak mind más lányt szúrtak ki maguknak. Nekünk az a nyúlánk keleti lány tetszett, aki olyan kecses volt és a mozgása művészi, nekik viszont, a férfiaknak, Mama, valami

347

kis állatlan szőkeség volt a kedvencük, aki még táncolni se tudott.

-- Abban volt valami -- magyarázza Harry. -- Úgy értem, hogy komolyan vette.

-- Meg az a gömbölyű fekete, akitől begerjedtél. A tollakkal.

-- Az olajbarna arcú. Az is csinos volt. De a toll nélkül egész jól meglettem volna.

-- Nammama hallani se akar erről a sok gusztustalanságról -- mondja Nelson a hátsó ülésről.

-Nammamát egy csöppet se zavarja -- mondja Harry. Bessie Springert semmi se zavarja. Nammama szereti az életet.

-- Ó, nem is tudom -- sóhajt fel az öreg hölgy. -- Nekünk ilyesmiben nem volt részünk, amikor még kedvünkre lehetett Volna. Fred, emlékszem, néha hozott egy-egy Playboyszámot, de azok a tizennyolc éves lányok bennem inkább szánalmat keltettek, hisz a testüktől eltekintve tulajdonképpen még gyerekek.

-- Miért, ki nem az? -- kérdi Harry.

-- A magad nevében beszélj, Apa -- mondja Nelson.

-Nem úgy értem. -- Springer mama nem hagyja elhallgattatni magát. -- Arra gondoltam, vajon mire nevelték őket a szüleik, s mit gondolhatnak, ha így látják őket, anyaszült meztelenül. -- Felsóhajt. -- Ma más a világ.

Janice azt mondja: -- Ha jól tudom, ugyanott a hétfő este a nőké, olyankor férfiak vetkőznek. És azt mondják, a fiatalemberek holtra rémülnek, Doris Kaufmann meséli, a nők beléjük csimpaszkodnak, így próbálnak feljutni utánuk a színpadra. Azt mondják, a nők negyven fölött a legrosszabbak.

-- Beteg dolog ez -- mondja Nelson.

-- Vigyázz a szádra -- mondja Harry. -- Anyád is negyven fölött van.

-Apa.

- Nos, én nem viselkednék így -- mondja Janice. -- De meg tudom érteni, hogy egyik-másik igen. Gondolom, rengeteg függ attól, hogy mennyire elégíti ki az embert a férje.

-- Anya -- tiltakozik Nelson.

Megkerülték a hegyet, s befordultak a Centralra, s a vegytisztító kirakatában a villanyóra három perc múlva tízet mutat. Harry hátraszól: -- Úgy látszik, odaérünk, Bessie!

348

A városháza előtt a túszok miatt a zászló félárbocon. A templomban az ünneplő ruhás emberek még befelé sorjáznak a vasnyelvükkel hívogató harangok zengő baldachinja és a novemberi égbolt szélszaggatta, ezüst szegélyű szürke felhői alatt. Harry kinyitja Springer mama előtt a Maverick ajtaját, s azt mondja: -- Azért ne zálogosítsd el a telepet Szirup orgonája kedvéért.

Nelson megkérdezi: -- Hogyan jössz haza, Nammama?

-- Ó, azt hiszem, hazavisz Grace Stuhl unokája, többnyire eljön érte. De egy kis sétába se halok bele.

-- Jaj, Mama -- mondja Janice --, gyalog sosem érsz haza. Ha vége a gyűlésnek és nincs, aki hazahozzon, hivj fel odahaza. Otthon leszünk. -- A klub minimális személyzettel működik; a büfében csak előre csomagolt szendvicset szolgálnak fel, a teniszpályák felén leszerelték a hálót, s már kitűzték az ideiglenes golfpályát. Ez mind szomorítja Harryt. Ahogy Janice-szel és Nelsonnal hármasban hazafelé vezet, eszébe jut, hogy milyen is volt az valamikor régen, mikor csak hárman voltak, együtt laktak, fiatalon. Janice és Nelson megőrizték egymás közt azt az időt, ő elveszítette. Kimondja fennhangon: -- Szóval te nem kedveled a Toyotát.

-- Ennek ahhoz semmi köze, Apa, nincs rajtuk mit kedvelni vagy nem kedvelni. Az éjszaka elbeszélgettem egy lánnyal, aki most vett magának egy Corollát, és másról se tudtunk beszélni, csak a régi amerikai kocsikról, hogy azok milyen pompásak voltak. Olyanok, mint a Volvo, ilyeneket már nem gyártanak, s ez nem olyasmi, amit bárki is befolyásolhatna. Mint az életkor, olyasmi ez.

A gyerek csevegni próbál, hogy helyreüsse a dolgot; Harry hallgat, gondolkodik. Életkor, az elmebajos tekergés, a sok cikcakk, meg a narkó, örülhetsz, ha megéred az én életkoromat.

-- A Mazda, az igen -- mondja Nelson. -- Mazda-képviseletnél szívesen dolgoznék. Az a Wankel-motor annyival jobb, mint a dugattyús négyütemű, hogy ha a tömítését tökéletesítenék, az ország feleannyi benzinnel elboldogulna.

-- Akkor menj, és kérd meg Abe Chafetzet, hogy adjon állást neked. Hallom, a tönk szélén áll, a Mazdákkal annyi baj van. Monny szerint soha meg nem oldják a tömítést.

349

Janice békítőén közbeszól. -- Szerintem a Toyota tévéhirdetései nagyon okosak és ragyogóak.

-- Ó, a hirdetésük isteni -- mondja Nelson. -- Egyszerűen félelmetes. De én a kocsiról beszélek.

-Hogy tetszett az az új -- kérdi Harry --, Scrooge-dzsal, ahogy vihog és eltűnik a semmiben? -- Vihog, Nelson és Janice meg nevet rajta, s az utolsó sarkot a Joseph Streeten, a csupasz juharfák alatt már úgy teszik meg, hogy mindhármuk fejében kellemes, közös emlékek kavarognak, Toyota-hirdetések emlékei, embereké, hétköznapi férfiaké és nőké, ruhájuk lassított mozgású bő redőkben mint az angyalok köntöse száll, amint fölszökkennek, szinte a kémiai kötődés meghitt erőszakának vagy a kolibriszárny fölnagyított és lecsupaszított mozgásának hatására, szökkennek és zuhannak, széles mosollyal, aztán kimerevítve csüngenek a levegőben, fittyet hányva a nehézkedésre.

-- Muszáj elmennünk innét -- mondja pár napra rá rekedten Harry Janice-nek a hálószobájukban, Pru hazajöttének előestéjén, azután, hogy a lány egy hetet töltött el potyára a kórházban. Éjszaka van; a vérbükk, lombjafosztottan és termésehulltán, több utcai fényt bocsát be a szobába, mint nyáron. Az utcára néző ablak egyik-másik üvege, ott, ahol Nyúl alszik, hibás, hullámos foltokat, hosszú buborékokat tartalmaz, ezek nappal, szabad szemmel, alig látszanak, de éjjel kivetülnek a távolabbi falra, pilleszárnyat formázó domborműmintájuk drámai módon fölerősödik, s így fölnagyítva a színük is fölragyog, így hát Janice rendetlen öltözőasztala fölött, ami Koerner-örökség, a négyrekeszes ajtó mellett, ami kizárja a világot tőlük, ott kísért a falon festettüveg-vetületük. Tíz esztendei ittlakás (a lámpaoltástól az elalvásig tartó percek vagy órák) során e derengő négyszögek úgy rögződtek meg Harry agyában, mint megannyi kincset érő entitás, levegőből sajtolt diffúz drágakő; amolyan házi szellemeknek tekinti őket, akiknek társasága hiányozni fog, ha elhagyja ezt a szobát. Mert muszáj elhagynia. Az ablaktáblák hibáinak kivetített absztrakt mintájával elkeveredik a vérbükk ágainak nyugtalan árnyéka, ahogy meg-megborzonganak és lengenek odakinn a télben.

-- És hova mennénk? -- kérdezi Janice.

-- Veszünk egy házat, mint akárki más -- mondja ő, halkan

350

és rekedten, mintha Springer mama kihallgatná ezt a lehelethalk árulást a falon és a tévé motyogással váltakozó fojtott bömbölésén túl, mikor épp fordulópontjához ér a műsor, aztán felharsan a hirdetés, és készülődik az újabb fordulópont. -- Brewer túlsó oldalán, a telephez közelebb. Megőrjít az az autózás, mindennap, át a város közepén. És benzinpazarlás is.

-- Csak Penn Villásban nem -- mondja Janice. -- Oda engem soha vissza nem viszel.

-- Eszem ágában sincs. És mit szólnál Penn Parkhoz? Ahol azok a kedves válóperes ügyvédek és bőrgyógyászok laknak? Én mindig is arról álmodtam, azóta, hogy kosárlabdáztam velük, hogy valamikor majd ott lakom valahol. Egy olyan házban, amelynek legalább a homlokzata kő, s talán süllyesztett a nappalija, hogy illően tudjuk vendégül látni Murkettéket. Kínos, hogy mindig van itt valaki. Mama vacsora után fölmegy ugyan az emeletre, de az egész ház olyan átkozottul komor, most meg össze leszünk zárva Nelsonnal és a kis családjával is.

-- Azt mondja, úgy tervezik, hogy kivesznek egy lakást, ha a dolgok kialakulnak.

-- A dolgok nem alakulnak ki, ha valaki úgy viselkedik, mint Nelson. Ezt nagyon jól tudod. Most szabad az út, s így, hogy ő is itt van, nem lesz olyan rohadt érzés itt hagyni anyádat. Soha vissza nem térő alkalom. -- Keze jó magasan felkúszik Janice hálóinge alatt; vágyában, hogy megossza vele az álmát, megragadja az asszony mellét, ismerős a tenyerében, az ő korában érthető, hogy petyhüdt egy kicsit, mint a leeresztett léggömb; de akkor is, a tenisznek, az úszásnak és Fred Springer szívós-szikár génjeinek hála, teste még mindig jobban tartja magát, mint másoké. Mellbimbója megmerevedik, az ő pénisze meg, noha nemigen ügyel rá, alattomosan keményszik. -- Vagy -- folytatja, még mindig rekedt-halkan -- egy olyan álreneszánsz házikót veszünk, olyant, mint egy torta, olyan meredek boszorkatetejűt. Uramisten, milyen büszke volna Apa, ha egy ilyenben látna engem.

-- Megengedhetjük ezt magunknak? -- kérdi Janice. -- A jelenlegi tizenhárom százalékos jelzálogkölcsön-kamat mellett?

Lecsúsztatja a kezét Janice hasának ezüstsima hullámhegyén át a szőre foltjáig, melyet érintésre törékenynek érez. Egyszer már jó lenne megint nyalakodni. Hanyatt fektetni

351

úgy, hogy a két lába lelógjon az ágy szélén, aztán letérdelni és falni, amíg el nem élvez. Ahogy régen csinálta, mikor még az udvarlásnál tartottak, annak a másik lánynak a lakásában, amely a régi, szürke gáztartályokra nézett ott a folyó partján, letérdelt s csak legelészett, órák hosszat, a páfrányosban, orrát, szeme héját beledörzsölte ebbe a gyönyörűségbe. Minden nő megérdemli, hogy olykor-olykor nyalakodjanak belőle; csoda, hogy a kurvák hogy bírják ki, pénisz pénisz után, bár a nemi betegség kockázata így kisebb, de akkor is le kell nyelniük, literszám, amennyi egy héten összegyűlik nekik. Ruth ezt sose kedvelte, de manapság, ha igazat ír az Oui szexmelléklete, a nők imádják, volt, aki azt mondta, pezsgöíze van. Lehet, hogy nem is a nappalit kéne süllyeszteni, hanem a hálót, épp csak egy-két szőnyeg borította lépcsőfoknyira, hadd lássa akárki, hogy modern lakásban jár. -- Ez a szép az inflációban -- csábítja Janice-t. -- Minél több az adósságod, annál jobb módú vagy. Kérdezd meg Webbet. Mindennap kevesebbet ér a dollár, amivel törlesztesz, a kamatot meg magára vállalja Samu bácsi, adóbeszámítás formájában. Még azután is, hogy megvettük az aranyat és kifizettük a szeptemberi adót, túl sok pénzünk maradt a bankban, márpedig bolond, aki bankban tartja a pénzét. Fektessük a házért kifizetett előlegbe, aztán fájjon a bank feje, hogy romlik a dollár, miközben a ház értéke évről évre tíz-húsz százalékkal emelkedik. -- Kezd már nyirkosodni s lazul a szeméremajak.

-- Mamának nagyon rosszul fog esni -- mondja Janice azon a szerelemtől elvékonyult hangon. -- Valamikor majd ránk hagyja a házat, és tudom, arra számít, hogy addig itt maradunk.

-- Megél még húsz esztendőt -- mondja Harry, és bedugja a középső ujját. -- Húsz év múlva meg te hatvannégy leszel.

-- És Nelson vajon nem fogja furcsállni?

-- Miért? Pontosan erre vágyik, hogy én ne legyek útjában. Nyomasztom a kölyköt.

-- Harry, én nem vagyok biztos benne, hogy te nyomasztod. Azt hiszem, csak fél.

-- Már mitől kéne félnie?

-- Ugyanattól, amitől te is féltél az ő korában. Az élettől. Élet. Sok is, és mégsem elég. A félelem, hogy valamikor

majd véget ér, s a félelem, hogy a holnap ugyanolyan lesz,

352

mint a tegnap volt. -- Minek jött haza, ha itthon rosszul érzi magát? -- kérdi Harry. Alábbhagy az erekciója.

-- Nem tudta. -- Harry érzi, ahogy ujját még mindig benne tartja, hogy Janice gondolatai is elsodródnak a testétől, a család szomorú tájaira. -- Nem tudta, hogy olyan goromba leszel vele. De miért?

A rohadt kölyök, még tizenhárom éves se volt és máris megpróbálta elvenni tőle Jillt, még Fenn Villásban, miután Janice otthagyta őket. -- Ő gorombáskodik velem -- mondja Harry. Már nem suttog. Springer mama tévéje, ha jobban odafigyel, még mindig szól: dübörgő, ugató, bugyborékoló hangokat ad ki, amelyek nem annyira emberi hangra emlékeztetnek, mint inkább a Természet hangjaira, amilyeneket erdőben vagy tengerparton lehet hallani. Springer mama lelkes hallgatója lett az ABC fél tizenkettes rendkívüli híradójának, amelyet mindenestül a túszdrámának szentelnek, és minden reggel tájékoztatja a családot a változatlan helyzet legújabb változatáról. Khomeinit és Cartert egyaránt csapdába ejtette egy horda kölyök, akikre ráférne a borotválkozás és az égvilágon semmihez sem értenek, csak a szájukat jártatják; és még azt panaszolják, hogy az öregek háborúba küldik a fiatalokat, pedig ha ezeket a hülye kölyköket a világból eltávolítanák, talán megnyugodnának a kedélyek, és volna hely, ahol ellakhatik az értelmes ember. -- Csak kinyitom a szám, hogy megszólaljak, máris kiül a képére a rosszkedv. Mondhatok neki akármit a telepen, megy és az ellenkezőjét teszi. Bejön egy pali, hogy megvegye a Mercuryt, tudod, azt a másik sportkocsit, amit akkor összetört, és felkínál cserébe egy hómobilt. Azt hittem, tréfál, míg csak a múltkor be nem megyek, és azt nem látom, hogy a Mercury eltűnt, de az új Tercelek mellett ott ül az első sorban ez a kis sárga Kawasaki hómobil. Fejembe szállt a vér, mire Nelson rám szólt, hogy ne legyek olyan nagyra, a palinak négyszázat számított be érte, s ez jobb reklám nekünk, mintha kétszer annyit fizettünk volna ki hirdetésre, hogy mi ilyen vicces telep vagyunk, amelyik hómobilt fogad el cserekocsiként.

Janice halk hangot hallat, ami, ha nem volna olyan fáradt, nevetés lenne. -- Apa müveit annak idején ilyeneket.

-- Aztán a hátam mögött fölvállalt vagy tízezerért mindenféle vén sportkocsit, ami egy gallont megeszik tíz mérföldön és

353

a fenének se kell, most meg az a rossz vicc Prúval megint egy vagyonba kerül. Nincs az a segély, ami ezt fedezné.

-- Psszt. Még meghallja Mama.

-- Csak hallja, ő az, aki lovat ad a gyerek alá. Az éjszaka is, hallom, azt főzték ki, hogy neki meg Prúnak külön kocsija legyen, mikor anyád öreg Newportja egy héten hat napig áll a garázsban. -- Tompa kántálás hatol át a tapétázott falon, irániak tüntetnek a nagykövetség előtt, a tévékamerák nem kis örömére. Nyúl torka összeszorul a tehetetlenségtől. -- Muszáj elmennem innét, édes.

-Beszélj nekem a házról -- mondja Janice, és visszateszi Harry kezét oda, ahonnét elvette. -- Hány szobás lesz?

Harry masszírozni kezdi, végighúzza az ujját a hasadék egyik, majd a másik oldalán, majd háromszögben körös-körül, egy megfontolt mozdulattal kettéválasztja, a sarokpontját keresi, azt a kis dudort ott. Cindy szőre sötétebb, mint Janice-é, és nem olyan göndör, de meg-megcsillan, mint Springer mama öreg bundája szőre. -- Sok hálószobára nincs szükségünk -- mondja --, csak egy nagyra, kettőnknek, egy nagy tükörrel, amit látsz az ágyból...

-- Tükörrel! Honnan vetted ezt a tükörötletet?

-- Manapság mindenkinek van. Hogy nézd magad, mikor...

-- Jaj, Harry. Én nem tudnám nézni.

-- Szerintem tudnád. S még legalább egyre, arra az esetre, ha anyádnak véletlenül nálunk kéne laknia, vagy a vendégek számára. Ez azonban nem lesz a mienk szomszédságában, legalább egy fürdőszoba kell hogy elválassza tőle, hogy ne halljuk a televíziót. A konyha az lent lesz, benne minden, ami új, beleértve egy Cuisinartot...

-- Attól én félek. Doris Kaufmann azt mondja, az első három hétben mindenből pempőt főzött. Egy este piros pempőt, másnap este zöld pempőt, ez volt az egyetlen különbség.

-- Majd megtanulod -- turbékol Harry, s kis köröket rajzol Janice hasán, s ezeket addig tágítja, mígnem az ujja már a mellbimbóján és a prémén legelészik, majd szűkíti, hogy csak a köldökét csiklandozza, mint az az olajbarna szuka ott a 422-esen a tollal a feneke lukat. -- Adnak hozzá használati utasítást, aztán lesz benne egy frizsi, amelyik jeget is gyárt, magától, és olyan fali sütő, az arcod magasságában, hogy ne légy kénytelen fölébe hajolni, meg nem is tudom, olyan mikro-

354

hullámos izé, a múltkor olvastam valahol, hogy az még az agyadat is megsüti, ha ott vagy a szomszéd szobában... Nyirkos, annyira nyirkos, hogy az megdöbbentő; megérinti: mint a hazátlan csiga a levél alatt a kertben. Pénisze olyan gumósán lüktet, hogy fáj. -- ...meg az a süllyesztett nagy nappali, a fal mentén fenn végig lámpa, ott adhatunk majd estélyeket.

-- Kinek? -- Hangja úgy ülepszik a vánkosra, mint a por a múmia arcára, vékonyán.

-Ó... -- Keze csak siklik körbe-körbe, s viszi magával a nyirkot, a mellbimbóira, először az egyiket, aztán a másikat ékesíti fel, mint a karácsonyfát angyalhajjal. -.. .hát mindenkinek. Doris Kaufmann-nak, meg annak a többi teniszbuzinak a Röpülő Sasban, Cindy Murkettnek és derék jó pajtásának, Buddy Inglefingernek, az összes csinos leányzónak, aki mind egy jobb Amerikáért dolgozik a popsijával odalent az Arany Cseresznyében, azoknak a nagy kanyi-fiúknak a Springer Motors karbantartásán és alkatrészraktárában...

Janice kuncog, s lent ugyanakkor csapódik az utcai ajtó. Miután Prút meglátogatta, Nelson elment a bárba, ami valamikor a Phoenix volt, aztán elcsatangolt azzal a hátborzongató bandával, amelyik ott szokta agyonütni az idejét. Ez a szabadosság nyomasztja Harryt: ha a kölyköt egy hétre fölmentették a délutáni munka alól, hogy látogathassa Prút, micsoda dolog ez, hogy épp munkaidőben igya le magát. Ha annyira megrázta, hogy a felesége leesett a lépcsőn, akkor jobb dolgot is művelhetne, mint ez, akár hálából, akár vezeklésül, vagy mi. Részegek odalenn a léptei, úgy tottyan egyik a másik után, platty, platty, át a nappalin a heverő és a hintaszék között, el a lépcső előtt, hogy megzörren a pohárszékben a porcelán, ki a konyhába, egy újabb sörért. Harry lélegzete meggyorsul, maga elé képzeli azt a mogorva, zavart arcot, amint egy újabb dobozból szívja ki a habot: felzabálná, kiinná a világot, csak azért is. Ott érzi a gyerek anyját az oldalán, ő is a léptekre fülel, s közben ráteszi az asszony kezét a péniszére. Janice ösztönös szakértelemmel pumpálja a laza bőrt az oldalán. S Nelson lépteivel egy időben, mikor a gyerek visszatrappol a nappaliba a hintaszékhez, Harry olyan keményen döf bele a felesége tenyere formálta hüvelybe, mintha az az olaj barna csibe feneke volna, s az asszony homorún várakozó hasán meggyorsítja

355

azokat a sietős kis sima köröket, miközben suttogva nyugtatgatja a ház dolgában, amire annyira vágyik: -- Meglásd, szeretni fogod. Szeretni fogod.

Nelson azt mondja Prúnak, ahogy épp Brewer felé hajtanak Springer mama méltóságteljes öreg tengerészkék Chryslerén: -Mit gondolsz, mi a legújabb stiklije? Rábeszélte Anyát, hogy vegyenek egy házat. Eddig már vagy hatot megnéztek, Anya mondta. Ő mindet nagynak találta, de Apa azt mondja, meg kell tanulnia nagy méretekben gondolkodni. Azt hiszem, meglépnek innét.

Pru halkan megjegyzi: -- Csak tudnám, mennyi köze van ennek ahhoz, hogy mi ide költöztünk. -- Ő azt szerette volna, ha lakást keresnek maguknak, valahol arrafelé, ahol Síim, Jason és Pam lakik, s képtelen megérteni, miért kell Nelsonnak együtt élnie a nagyanyjával.

A fiúnak kezd fejébe szállni a védekező düh. -- Már miért lenne? Bárki tisztességes apa boldog volna, hogy ott tud minket a közelében. Hely az van, bőven, Nammama meg nem élhet egyedül.

-- Szerintem csak természetes -- jegyzi meg Pru --, hogy egy házaspár az ő korukban szeretne már a magáéban lakni.

-- Mi a természetes, az, hogy hagyják az öreglányokat magukban meghalni?

-- Hát, most itt vagyunk mi a házban.

-- Egy darabig.

-- Kezdetben én is azt hittem, Nelson, de most már nem vagyok olyan biztos benne, hogy te valóban szeretnéd, ha saját lakásunk lenne. Nem bírnád ki, ha csak ketten volnánk, te meg én.

-- Utálom ezeket a vicik-vacak bérlakásokat és szövetkezeti házakat.

-- Jó, én nem panaszkodom. Én itthon érzem magam. Szeretem a nagyanyádat.

-- Utálom azokat a zsúfolt belvárosi háztömböket, a mesterségesen föltámasztott csicsás kis boltjaikkal, ahol csak buzik meg narkós fekete-fehér párok vásárolnak. Ez mind a Kentre emlékeztet. S én azért jöttem ide vissza, hogy ettől az egész álságtól szabaduljak. Egy ilyen Síim-féle alak megjátssza az ellenkultúrát, kokaint szív, meszkalinon él, meg minden, de

356

tudod, hogy mivel keresi a kenyerét? Számlázó a Diamond megyei Elektromos Műveknél, borítékol, s ha ezt még tíz évig csinálja, ő lesz a főboritékoló. Mi ez, ha nem a rendszer kiszolgálása?

-Nem is tesz úgy, mintha forradalmár volna, egyszerűen csak kedveli a szép ruhákat és a fiúkat.

-- Az ember legyen következeres -- mondja Nelson --, nem tisztességes fejni a társadalmat, s ugyanakkor gúnyolódni rajta. Többek közt azért szerettelek téged jobban, mint Melanie-t, mert ő bedűlt annak a sok radikális marhaságnak, rólad meg nem hittem, hogy bedőlnél neki.

-- Nem is tudtam -- mondja Pru, még halkabban --, hogy mi Melanie-val versengtünk volna érted. Mi volt itt köztetek a nyáron?

Nelson maga elé mered, sajnálja, hogy vallomása ide vezetett. Brewerben már világítanak a karácsonyi fények: a vörös, zöld és reszketeg ezüst szikkadt szárazát mutat a hótlan utcák fölött; a látvány csak árnyéka annak a téli dicsfénynek, amire gyerekkorából emlékszik, mikor még bőségesen volt energia, de vandalizmus alig. Akkoriban minden lámpaoszlop valódi fenyőkoszorút viselt, amit a helyi hegyekben vágtak, nevetős, életnagyságú Télapó ült a fehér-ezüst szánon, s a Kroll második emelete és vele szemben a szivarbolt akkor még meglévő épületének teteje közt a kifeszített kábeleken nyolc üvegszemű és valódinak látszó bundájú rénszarvas csüngött egy sorban. A belvárosi kirakatok lent a Negyedik sugárútról fel a Hetedikig, mind hatalmasra nőttek a festett fakatonáktól, tevéktől és háromkirályoktól, az arany orgonasípokat át- meg átszőtte az angyalhaj felhője, a járdát este elöntötték a vásárlók, a fűtött boltokból áradt a karácsonyi ének a fenyőtű-szúrós levegőbe, s lehetetlen volt nem hinni, hogy valahol a városon túl, a sötétben, most születik meg a Kisjézus. De ez itt szánalmas valami. A város költségvetését lefaragták, s a belvárosi boltok fele üresen áll.

Pru erősködik. -- Mondd csak meg. Tudom, hogy volt valami.

-- Honnan tudod?

-- Tudom.

Nelson a támadás mellett dönt: ha az ember hagyja, hogy a fiatalasszonyoké legyen az utolsó szó, akkor előbb-utóbb a

357

fejére nőnek. -- Nem tudsz te semmit -- mondja --, az egyetlen, amit tudsz, hogy hogyan tartsd meg azt az átkozott kis jószágot ott benned, ahhoz aztán értesz. Mondhatom.

Most Pru bámul maga elé, felkötött karja elmosódott fehér folt Nelson látótere szélén. Nelsonnak szúrják a szemét a decemberi sötétséget kiluggató fények. Hadd játssza a vértanút, ha úgy tetszik. Az ember megpróbálja kimondani az igazat, s a jutalma csak fájdalom.

Nammama öreg kocsija selymes, de lusta alattuk: hogy mi fémet beleraktak; még a kesztyűtartót is fémmel bélelték ki. Ha Pru így hallgat, neki valami fura íz gyűlik meg a szájában, az igazságtalanság íze. Nem ő kérte, hogy szüljön neki gyereket, senki se kérte, és most, hogy elvette feleségül, van képe panaszkodni, hogy nem szerzett neki saját lakást; adjon nekik az ember egyvalamit, mindjárt más is kell. Nők. Feneketlen katlan valahány, rakj belé egyvalamit, aztán megint más- és másvalamit, sosem elég, beletömheted az életedet, csak mosolyognak azzal a ferde kis szomorú mosollyal, hogy mindent összevetve, éppenséggel tömhettél volna bele többet is. Ő már eleget beletömött, nem hagyja beugratni magát, hogy még többet tömjön. Néha, ha hátulról ránéz Prúra, elhinni is alig képes, hogy ekkorára nőtt, akkora, mint egy csűr, amit arra szántak, hogy kikeltsenek benne valamit, de nem ám egy pici rózsaszín jószágot, hanem egy szarupáncélos fehér rinocéroszt, aki arányaiban éppoly kevéssé hasonlít Nelsonhoz, mint a holdbéli Szent Dávid; ezt műveli veled az örök asszony, ha fejedre nő a Természet: nem tudod féken tartani.

Túlságosan megsűrűsödik szájában az a bizonyos íz; muszáj megszólalnia. -- Ha már arról beszélünk, hogy mi Melanie-val mit csináltunk -- mondja --, akkor azt is mondd meg, mikor csináljuk veled?

-- Nem hiszem, hogy helyes volna ilyenkor, a végén. Különben is, olyan csúfnak érzem magam.

-- Csúf vagy nem csúf, akkor is az enyém vagy. Az én öreg párom.

-- Örökké csak alhatnék. El nem tudod képzelni. De igazad van. Csináljuk ma este. Gyerünk haza korán. Ha a Hanyattban meghív valaki, ne menjünk el.

-- Látod, ha lakásunk volna, amiért úgy meg vagy esve,

358

akkor vissza kéne hívnunk őket. Nammamánál legalább ezt megúszod.

-- Ezt meg -- sóhajt fel Pru. Mire gondol? Hogy nem volna szabad őt esténként elvinnie: de hát már nős, dolgozik, ne legyen semmi öröme? Retteg a munkától, minden hétköznap reggel arra ébred, hogy valami mardossa a gyomrát, mintha bizony őbenne volna valami, az a fehér rinocérosz. Azok a sportkocsik eladatlanul merednek rá minden reggel, s Jaké meg Rudy képtelen túltenni magát azon a kis Kawasakin, mintha valami pompás tréfa volna, amit szándékosan követett el Apa ellen, pedig esze ágában se volt, csak az ürge annyira kérte, ő meg alig várta már, hogy a Mercury a telepről kikerüljön. Ha csak ránézett is, mindjárt eszébe jutott, ahogy Apa akkor belekötött, még végighallgatni se volt hajlandó, ez nem rendes dolog, muszáj volt összeökleltetnie azt a két kocsit, hogy letörülje az öreg képéről azt a nem-igaz-te-csak-ugratsz vigyort.

A bemutatóterem valahogy olyan, mint a színpad, és ő még nem tudja pontosan a szövegét. Talán a sok narkótól, amit fogyasztott, a túl sok kokó kiégeti az ember orrsövényét, s most azt mondják, a mariska mégiscsak roncsolja az agysejteket, a THC felhalmozódik a zsírszövetekben és hónapokra megbutítja az embert, manapság minden kamasznak megnő a melle, mert valamit elnyomnak magukban, mikor tizenhárom évesen rákapcsolnak, Nelsonnak mostanában látomásai vannak, még ha áll is, nyitott szemmel, embereket lát, akiknek luk van az orruk helyén, a túlzott kokózástól, vagy Prút látja a kórházi ágyon a piros szemű kis rinocérosszal, de az is lehet, hogy ennek némi köze van a karján a gipszhez, ami már piszkos és maliik a szélén, s a gipsz alatt rojtos a géz. Meg Apát. Egyre nagyobb és nagyobb lesz, már egyáltalán nem kocog, bőre fénylik, mintha a pórusain át venné fel a táplálékot a levegőből.

Nelson egyik gyerekkori könyvében, annak is olyan fényes, vastag keménypapír fedele volt, és a gerince fekete, mint a szigetelőszalag, volt egy kép egy óriásról, arca csupa zöld rücsök, rajta itt-ott egy-egy szőrszál, és mosolyog: épp ez volt benne a legrémesebb, hogy vigyorgott, szélesre húzta vastag ajkát, kilátszott a ritkás óriásfogsora, és úgy lesett be valami barlangba, ahol két gyerek kucorgón, egy fiú meg egy lány,

359

valószínűleg testvérek, ők voltak a mese hősei, a képen csak a fejüket lehetett látni hátulról, csak a körvonala rajzolódott ki a homályban, és semmi kétség, ő volt ez a két gyerek, ahogy csak néztek kifelé űzötten, izmuk se rezzent, a lélegzet is bennük szakadt félelmükben, ahogy a nagy rücskös kárörvendő arc betöltötte a barlang napos száját. Ilyennek látja manapság Apát: ő, Nelson, benn van az alagútban, s az apja arca betölti az alagút távoli száját, ahol ő talán kijuthatna a napra. És az öreg még csak nem is tudja, hogy mit művel, ez mind abból a kis gáncsoskodó-sajnálkozó mosolyából következik, abból a kis elutasító, csalódott legyintésből, ha ő távolodni próbál tőle, igen, mert csalódást okozott az apjának, más, mint akinek lennie kéne, és ezt most már a telepen mindenki látja, nemcsak Jaké és Rudy, hanem Manny és gépzsírtól maszatos, bámész szerelői is, akiknek csak a szemük körül fehér a bőrük: látják, hogy ő nem az apja, ahhoz hiányzik a magassága, meg a lendülete, amivel Harry Angstrom a helyükre pöccinti a dolgokat. És nincs a világon más, aki tanúsíthatná, hogy az apja bűnös, szélhámos, gyáva és gyilkos, s ha ezt megpróbálja közhírré tenni, nem történik semmi, a világ nevet, ő meg ott áll szóra nyitott szájjal, némán. Az óriás benéz és mosolyog, és Nelson még mélyebben húzódik be az alagútba. Pontosan ezt szereti a Hanyattban, ezt az alagútvédettséget, a füstöt, a piát, a mariskás cigit, ami kézről kézre jár az asztal alatt, és azt, hogy itt befogadják, ebben a füstös alagútban mindannyian egyek, a patkányok, a vésztők, ki bánja, itt nem kell figyelni rá, hogy ki mit mond, mert itt senki sem akar Toyotát venni, biztositást kötni, egyáltalán senki nem akar semmit. Miért nem csinálnak olyan társadalmat, ahol mindenki megkapja, amire szüksége van, és mindenki azt csinál, amit akar? Apa erre azt mondaná, agyrém, de hát hogy élnek az állatok, mióta a világ világ?

-- Akkor is azt hiszem, hogy együtt voltatok Melanie-val mondja Pru szikkadt-színtelen prolimacska hangon. Egy kapura dumál, tessék.

Nelson nem is fékez, úgy húz be a sarkon a nagy Chryslerrel, ahol az a bozontos park elzárja az utat le a Weiser Streetre. A Pine Streetből egyirányú utca lett, így hát kénytelen hátulról megközelíteni a háztömböt, ha azt akarja, hogy Pru ne

360

gyalogoljon túl sokat. -- És ha igen? -- kérdi. -- Akkor még nem voltunk házasok, mit számít ez ma?

-- Nem miattad számít, azt mindannyian tudjuk, hogy mindenen kapsz, amit megszerezhetsz, amilyen mohó vagy, hanem mert Melanie a barátnőm volt. Megbíztam benne. Mindkettőtökben.

-Az Isten szerelmére, ne picsogj.

-- Nem picsogok. -- De Nelson előre látja, hogy ott fog ülni mellette a boxban, mogorván, meg se szólal, nem is figyel másra, csak a hasában a rúgásokra, és a törött karjával, pocak, felkötőkendő meg minden, nevetségesebb, mint valaha, s attól, hogy ezt maga elé képzeli, sajnálja egy kicsit, mindaddig, amíg magában le nem szögezi, hogy pontosan ezzel tesz jót vele, ezzel, hogy magával viszi mindenhova, amire pedig kevesen szánnák rá magukat.

-- Hé -- mondja házsártosan. -- Szeretlek.

-- Én is téged, Nelson -- felel Pru, fölemeli az öléből fölkötetlen kezét, Nelson meg a kormányról az egyiket, hogy az övét megszorítsa. Muris, minél vastagabb lesz középen, annál vékonyabbnak, szárazabbnak tetszik a keze meg az arca.

-- Megiszunk két sört, aztán eljövünk -- ígéri. Lehet, hogy ott lesz az a fehér nadrágos lány. Néha betér azzal a fafejű nagy Jamie-jével, és Nelson tudja, hogy a lány az, aki a fiút hozza; neki tetszik a hely, nem a fiúnak.

A Hanyatt ezen az új néven olyan népszerű, hogy a Pine Streeten nehéz a kocsinak helyet találnia; szeretné legalább a hosszú gyaloglást megtakarítani Prúnak ebben a hidegben, bár az orvos azt mondja, a testmozgás jót tesz. Nelson utálja a hideget. Mikor még kicsi volt, a decembert azért kedvelte, mert a vége felé ott várt a karácsony, és annyira izgatta minden, amire a világban szert tehetett, hogy észre se vette: mind szorosabbra és szorosabbra zárult körülötte a sötétség és a hideg. És Apa most elviszi Anyát arra a luxusvakációra valami szigetre ezzel a két undorító házaspárral, hogy heverésszenek és sütkérezzenek, amíg ő fagyoskodik és tartja a frontot; nem rendes dolog ez. A lányon nincs mindig fehér nadrág, mikor legutóbb látta, olyan új divatú szoknyát viselt, ami oldalt hosszan föl van hasítva. A hosszú és alacsony téglaépület előtt, ami valamikor a Verity Nyomda volt, egy öreg kétszínű Fairlane és egy bronzbarna Honda-kombi közt van némi hely, ami

361

épp hogy elég szélesnek látszik. A szoros parkolás trükkje, hogy az ember a hátsó ütközőjével egyenesen megcélozza a másik ürge fényszóróit, s igyekszik a járdához egészen közel kerülni, különben játszadozhat az örökkévalóságig. S hogy ne féljen meredeken alávágni balra, mert mindig több hely van, mint hinné. Olyan közel húz a Fairlane-hez, hogy Pru élesen rászól: -- Nelson.

-- Látom, látom -- mondja --, fogd be a szád, és hagyd, hogy koncentráljak. -- Olyan simán akarja a nehéz Chrysler bársonybevonatú kormánykerekével (így, rásegítő kormánnyal egy cirkálót megfordít az ember) becsúsztatni a kocsit a résbe, ahogy egy korcsolyázó áll meg a jégen. Istenem, a műkorcsolyázók meze aztán szexis, fölcsap az a pici szoknyácskájuk, ahogy fenékkel hátra korcsolyáznak, s miközben feszülten figyeli a Honda ugyancsak alacsonyan álló két kis fényszóróját, eszébe jut, hogyan nyílt szét a lány felhasított szoknyája és villant ki alóla hosszú és csillogó combja, mielőtt sikerült volna elfészkelődnie a bárszéken, s kurtán, szégyenlősen rámosolygott volna Nelsonra, annak jeléül, hogy ráismert. Nammama súlyos Chrysleré elindul hátrafelé, s ő annyira számít a mozdulat sima tökélyére, hogy meg se hallja a fémen súrlódó fém halk hangját, amíg végig nem karcolja a fele kocsit, és Pru fel nem sikolt: -- Jézusom! --, mintha épp most akarna lebabázni.

Webb Murkett azt mondja, az arany eljutott körülbelül addig, ameddig pillanatnyilag eljuthatott: Amerikában elfogta a láz a kisembert, s ha a kisember kapaszkodik föl a szekérre, az okos pénz leszáll róla. Az ezüst, az már más história: a Hunt testvérek odalent Texasban naponta milliós tételben vásárolják az ezüstöt, s az ilyen nagy fiúk, mint ezek, bizonyára tudnak valamit. Harry elhatározza, hogy az aranyát ezüstre váltja.

Janice amúgy is a belvárosba készül, hogy vegyen egyetmást karácsonyra, így hát a Crépe House-ban találkoznak (amit Janice még mindig Johnny Frye-nak emleget), megebédelnek, aztán elmennek a Brewer Trustba a páncélszekrénykulccsal, hogy kivegyék azt a harminc Krugerrandot, amit Harry három hónapja 11 314 dollár 20 centért vásárolt. A fülkében, ahol a bank engedélyével az ember a páncélszekrényfi-

362

ókjához járul, Harry a biztosításkötvények és állami takarékkötvények mögül előhalássza a két kék, babavécéforma hengerkét és beleteszi Janice tenyerébe, egyiket az egyikbe, másikat a másikba, s mosolyogva figyeli, hogy az asszony arcára, akár egy jó közösülés kezdetén, megint csak kiül a meglepetés, hogy mennyit nyom, hogy milyen nehéz is az arany. Ezután ők ketten, különlegesen megbízható polgárok, kisétálnak a Brewer Trust két gránitpillére közt a törékeny decemberi napsütésbe, átvágnak az erdőn, ahol szárazak már a szökőkutak, át a park fiatalok nevével telepingált cementpadjai közt, majd végig a Weiser Street keleti oldalán két háztömbnyi gyér karácsonyi forgalmú bolt előtt. Csak a leszállított árucikkekhez vezető bejáratokon járkálnak ki-be, ott is leginkább kiéhezett Puerto Ricó-i asszonyok, meg gyerekek, akiknek iskolában volna a helyük, vagy vaksi, borostás és leesett állú nyugdíjasok piszkos, vattázott viharzubbonyban, vadászkalappal a fejükön; a vasművek használták el és köpték ki ezeket az öreg melósokat.

Az alumínium lámpaoszlopokon csüngő koszorúkon megzörrennek a sztanioldíszek, ahogy Harry elhalad előttük. Arany, arany, énekli a szíve, ott érzi kétoldalt, a felöltője mély zsebében, kiegyensúlyozott húzását, ahogy a léptei ritmusára lendül. Janice kurtább léptekkel siet mellette, takaros sűrű kis asszony a meleg báránybőr bundában, amely a csizmájáig leér, kezében több csomag, papírjuk meg-megzörren ugyanabban a szélben, amely az ezüstdíszeket is lebegteti. Egy cipőbolt bejárata mellett az összekarcolt foltos tükörben Harry megpillantja kettőjüket: ő magas, a tartása egyenes, az arca fehér, Janice alacsony, fekete, ott üget mellette magas sarkú, bokáig cipzáras, lábhoz simuló marhabőr csizmájában; Janice megmeglibbenő bundájának körvonala éppoly közérthetően hirdeti, mint az ő fekete nappafelöltője és posztókalapja, hogy révbe ért, hogy mind a ketten révbe értek, hogy módjukban áll mosolyogva elhárítani azokat a keserű-üres pillantásokat, amelyek az utcán feléjük villannak, aztán lehullanak róluk.

A Biztos Befektetés, hosszú vékony rolóival, a következő háztömbben található, amelynek valamikor régen nem volt éppen tiszteletre méltó híre, de a belváros általános lezüllése folytán ma már semmivel se rosszabb, mint a szomszédos háztömbé. Benn a platinaszőke hosszú körmű lány rájuk is-

363

mer, elmosolyodik, s a váróból odahúz Janice-nek egy vajszínű széket. Telefonon beszél valami távoli kereskedelmi irodával, majd ujjai végigfutnak egy kis számológépen, s közli velük, miközben ők ott ülnek testesen, kabátban, az íróasztala sarkánál, hogy egy uncia arany ára aznap délelőtt már kis híján elérte az ötszáz dollárt, de ő nem ajánlhat fel többet, mint 488 dollár 75 centet egy-egy érméért, ami összesen annyi, mint... ujjai táncát csöppet sem gátolják a körmei... a kompjúter szürke kiíróablakán előszökken a jólesőn bűvös válasz: 14 662 dollár 50 cent. Harry fejben kiszámolja, hogy havi egy ezrest keresett az aranyán, s megkérdezi, hogy ezért most mennyi ezüstöt vehet. A fiatal nő a seprüs szempillái alól egy lapos pillantást vet rá, mintha manikűrös volna, akinek azt kell eldöntenie, bevallja-e vagy sem, hogy a hátsó helyiségben masszázst is ad. Janice, Harry mellett, rágyújt egy cigarettára, a füst átömlik az íróasztalon és beszennyezi a kapcsolatot, ami' már létrejött Harry és a platinaszőke lány közt.

A lány magyaráz: -- Rúdezüsttel nem foglalkozunk. Ezüstöt csak a hatvanöt előtti ezüstdollárérmék formájában árusítunk, az öntvény értéknél olcsóbban.

-- Öntvényérték? -- kérdi Harry. Ő valami takaros ezüstrúdra gondolt, ami olyan szépen belepasszol a páncélszekrényfiókba, mint a pisztoly a pisztolytáskába.

A lány türelmes, de egykedvűsége mögött valami hév érződik. Úgy látszik, átragadt rá valami a nemesfémek súlyos simaságából. -- Tudják, ez az a régimódi nagy ezüstdollár magyarázza, s tőrforma mutatóujjával és hüvelykjével kört ír le, hogy érzékeltesse --, amit az állami pénzverde tizenöt évvel ezelőttig vert. Mindegyik 0,75 uncia ezüstöt tartalmaz. Az ezüst árfolyama ma délben... -- egy papírszalagot tanulmányoz az íróasztalán, a vaníliaszínű nyomógombos telefonkészülék mellett -- .. .unciánként 23 dollár 55, tehát egy-egy érme ára, gyűjtői értékétől függetlenül... -- megint a számológép -- 17 dollár 66. De egyik-másik érme egy kicsit megkopott, így hát, ha úgy döntenek, hogy vásárolnak, akkor ebből némi engedményt tudok adni.

-Ezek régi érmék? -- kérdi Janice, hangjában Springermamás éllel.

-- Akad köztük ilyen is, olyan is -- felel a lány hűvösen. -- Mi

364

súlyra vásároljuk, gyűjtőktől, akik gyűjtői érték szempontjából válogatnak.

Harry nem éppen így képzelte, de Webb esküszik rá, hogy most itt a jó pénz, az ezüstben. Megkérdi: -- Az aranyért kapott pénzünkből mennyire telik?

Gyors számolás következik; a 14 662 dollár 50 átalakul a bűvös 888-as számmá. Nyolcszáznyolcvannyolc ezüstdollár, egyenként 16,50-ért, beleszámítva a jutalékot és Pennsylvania állam forgalmi adóját. Nyúl szemében nyolcszáznyolcvannyolc az rengeteg, még gyufaszálból is. Ránéz Janice-re: Édes. Mit gondolsz?

-- Harry, fogalmam sincs, hogy mit gondoljak. Ez a te befektetésed.

-- De a mi pénzünk.

-- Te nem akarod megtartani az aranyat.

-- Webb azt mondja, ha nem adják ki a túszokat, az ezüst ára megduplázódik.

Janice a lányhoz fordul. -- Azon gondolkodom, hogy ha találunk egy házat, ami kedvünkre van és le kell fizetnünk érte az előleget, az ezüst hogyan értékesíthető...

A szőkeség most megnövekedett tisztelettel szól Janice-hez, lágyabban, mint nő a nőhöz. -- Könnyen. Sokkal könnyebben, mint a műtárgyak vagy az ingatlan. A Biztos Befektetések kötelezettséget vállal, hogy bármikor visszavásárolja, amit elad. Ezekért az érmékért, ha ma hozzák be... -- megint a papirosokat tanulmányozza az íróasztalán -- .. .darabonként tizenhárom ötvenet fizetünk.

-- Tehát nyolcszáznyolcvannyolcszor három dollárt veszítenénk -- mondja Harry. Izzad a tenyere, talán mert nagykabátban ül. Legyen egy kis hasznod, és a világ nyomban összeesküszik, hogy megfosszon tőle. Bár megtartották volna az aranyat. Olyan szép volt, azok a kecses kis szarvasok a hátoldalukon.

-- Ó, ahogy az ezüst ára emelkedik -- mondja a lány, s egy pillanatra elhallgat, hogy megvakarjon a szája sarkában valami pöttynyi szépséghibát --, azt egy hét alatt megkeresi. Azt hiszem, most okos dolgot művel.

-- Igen, de tegyük fel, hogy ez az iráni ügy megoldódik aggályoskodik Harry. -- Nem pukkan ki ez az egész buborék?

-- A nemesfém nem buborék. A nemesfém maga a maximá-

365

lis biztonság. Én személy szerint azt hiszem, hogy az arab pénz nem annyira Irán, mint inkább a mekkai Nagy Mecset elfoglalása miatt menekült aranyba. Ha a szaudiak vannak bajban, az egészen más tészta.

Más tészta, úgy ám. -- Oké -- mondja --, legyen. Megvesszük az ezüstöt.

A lány, látszik, egy csöppet meg van lepve, hiába a beszédes üzleti simasága. Hosszú telefonálgatásba telik, amíg ennyi érmét összeszednek. Végül egy fiú, akit a lány Lyle-nak hív, behoz egy szürke vászonzsákot, olyat, amilyenben az ember a fölös postáját gyűjti; meggörnyed az erőfeszítéstől, és belenyekken, ahogy fölrakja a zsákot a lány íróasztalára, de hát végül is vékonydongájú, van benne valami buzis, talán az, hogy kurtára van nyírva a haja. Muris, hogy ez teljesen a visszájára fordult; manapság a normálisak növesztik hosszúra a hajukat, a buzik és punkok nyíratják. Harry eltöpreng, hogy a tengerészgyalogságnál vajon mi lehet a helyzet, vajon most vállig ér a hajuk? Lyle kimegy, de előbb még egy gyanakvó pillantást vet Harryre, mintha az nemcsak a masszázsra fizetett volna be, hanem a lakkcsizmás-korbácsos játékra is.

Janice és Harry kezdetben azt hiszi, hogy az ezüstöt csak a platinaszőke lány majdhogynem hibátlan bőre érintheti. Az félretolja a papírjait az íróasztal egyik oldalára, s nagy nehezen megemeli a zsák egyik sarkát. A dollár kiömlik. -- Affene. A körmét szopogatja. -- Ha nincs ellenükre, segíthetnének megolvasni. -- Ők levetik a kabátjukat és nekilátnak, tízesével rakják a dollárokat oszlopokba. Az ezüst elborítja az íróasztalt, százával a Miss Libertyk, egyik-másik vékonyra kopott, egyik-másik vaskos, mintha most került volna ki a pénzverdéből. Attól, hogy az arcélek, jelszavak, sasok ilyen pazar sokaságában turkál, Janice elneveti magát, s Harry tudja, hogy mi jutott eszébe: a játék a sárban. A mennyiség teszi. Az oszlopok sokasodnak, tízszer tízesével elrendezve. A zsák, egy foszlány lennel együtt, világra hozza végre az utolsó dollárt, s a lány elkapja. Mosolytalanul int vörös körmű kezével az oszlopok felé. -- Az enyém háromszázkilencven.

Harry megszámolja, amit összerakott, s jelenti: -- Kettőszáznegyven.

Janice is mondja: -- Kettőszázötvennyolc. -- Több, mint az

366

övé. Harry büszke rá. Ha ő hirtelen meghalna, Janice elmehetne pénztárosnak.

A számítógép kidobja: 888. -- Hajszálra pontos -- jegyzi meg a lány, s éppúgy meg van lepve, mint ők. Aztán adminisztrál valamit és visszaad Harrynek készpénzben két huszonöt centest meg egy papír tízdollárost. Harry töpreng, nem volna-e illendő visszaadni a lánynak, borravalóként. Az érmék épp beleférnek három, jókora téglát formázó keménypapír dobozba. Harry egymásra rakja őket, s mikor megpróbálja a hármat együtt fölemelni, arckifejezése láttán Janice is, a lány is elneveti magát.

-- Uramisten -- mondja. -- Mennyit nyom ez?

A platinaszőke lány a számológépen zongorázik, -- Ha úgy számoljuk, hogy darabja legalább egy uncia, akkor hetvennégy fontot, azaz 33,56 kilogrammot. A nemesfémunciából ugyanis tizenkettő tesz ki egy fontot, nem tizenhat.

Harry Janice-hez fordul. -- Te viszed az egyiket.

Janice fölemeli, s most Harryn a nevetés sora, ahogy arcára és elkerekedett szemére néz. -- Nem bírom -- mondja Janice.

-- Muszáj -- erősködik Harry. -- Csak a bankig. Gyerünk, nekem vissza kell még mennem a telepre. Minek teniszezel annyit, ha még ehhez se vagy elég erős?

Büszke a teniszre: most a szőke lánynak játszik, a bogaras Penn Park-i pénzmágnás szerepét alakítja. A lány fölajánlja:

-- Talán elmehetne magukkal Lyle.

De Nyúl nem akarja, hogy az utcán azzal a buzival lássák együtt. -- Majd csak elboldogulunk vele. -- Odaszól Janice-nek:

-- Képzeld azt, hogy terhes vagy. Gyerünk. Indulás. -- A lánynak meg azt mondja: -- A feleségem majd visszajön a csomagjaiért. -- Fölvesz két dobozt, vállával kilöki az ajtót, így kényszeríti Janice-t, hogy jöjjön utána, a harmadikkal. Kinn, a Weiser Street hideg napfényében és csillámló szelében igyekszik uralkodni az arcán, és megpróbálja nem viszonozni azoknak a pillantását, akik kíváncsian pillantanak a két kis dobozra, amit olyan ádázul szorongat két kezében a sliccével egy magasságban.

Egy kék kötött sapkás néger, véreres szeme olyan, mintha üveggolyót ejtettek volna narancs-juice-ba, megáll a járdán, egy tántorgó lépést tesz feléje, és megszólítja: -- Hé, főnök, elkőne magának e'kkis baráti segítség... -- Van ezekben a

367

feketékben valami, ami teljesen kiborítja Nyulat. Megfordul, hogy testével fedezze az ezüstöt, fordultában a súlytól megtántorodik, s kénytelen oldalt lépni. Továbbmegy, s nem mer hátranézni, hogy lássa, Janice követi-e. De ahogy megáll a járda szélén az összevissza karcolt parkolóóránál, hallja, hogy már ott zihál, s érzi, hogy erőlködve próbál fölzárkózni mellé.

-- Túlságosan nehéz ez a bunda is -- lihegi Janice.

-- Gyerünk itt át -- mondja Harry.

-- Itt, középen?

-- Ne vitatkozz -- súgja oda Harry, mert ott érzi a félnótás négert a háta mögött. Nekivág az úttestnek, a két sarok közt feletájon csikorgós fékezésre kényszerít egy buszt. Az úttest közepén, ahol valamikor, a nyári hőségben, elkenődött az aszfalton a kettős fehér záróvonal, megvárja Janice-t. A lány odaadta neki a postazsákot, hogy abban cipelje a harmadik dobozt, de ahelyett, hogy a vállára vette volna, Janice úgy hozza a bal karján, mint egy csecsemőt. -- Hogy vagy? -- kérdi Harry.

-- Elbírom. Csak ne álljunk meg, Harry.

Elérik a túloldali járdát. A földimogyoróbolt ma már nem csak bent tart pornómagazinokat, hanem ki is rak egy sort, állványra. Fiatal, izmos, beolajozott testű fiúk állnak modellt egyesével-kettesével a címlapjukon, ilyesféle feliratok alatt: BŐR és DOBVERŐ. Egy japán emberke, mellényes, csíkos fekete ruhában, fején szürke keménykalappal, elegánsan kilép az ajtón, hóna alatt egy összehajtogatott New York Times és egy Wall Street Journal. Hogy kerül egy japán épp Brewerbe? Ahogy nyílik az ajtó, kiárad az utcára a pörkölt amerikai mogyoró régi meleg cirkuszillata. Harry azt mondja Janicenek: -- Éppenséggel be is rakhatnánk mind a három dobozt a zsákba, akkor vállamra vehetnem. Tudod, mint a Télapó. Ho-hó!

Miközben szót váltanak, azzal fenyeget a helyzet, hogy összeverődik körülöttük egy kis csapat sötét bőrű, ragyaverte utcagyerek és rongyos téli hacukákba bugyolált részeg ember. Harry keze megszorul a két dobozon. Janice magához öleli a harmadikat, s így szól: -- Nyomás innét. A bank már csak egy saroknyira van. -- Arca kipirult, kicsípte a hideg, könnyező szemét összehúzza, szája elszánt-keskeny.

-- Jó másfél saroknyira -- helyesbít Harry.

368

El a Brewer Tapéta poros kirakata, a szemfedővé dermedt tapétástekercsek előtt, el a Blimline Szendvics és a Manderbach Irodaellátó Nagykereskedés előtt, el egy keskeny boltocska előtt, ami zsúfolásig teli van lapos dobozokkal és a Hobbi-Mennyország nevet viseli, el a szivaráruház és homlokzatán a hatalmas, rozsdásodó Y-B felirat előtt, el az egykori Conrad Weiser Osztriga Étterem diszes kovácsoltvas ablakrácsai előtt (ez most Eleven Szórakozás-t ígér kétségbeesett vörös betűkkel sötét ajtajain), át a Negyedik utcán, mikor a lámpa, nagy sokára, zöldre vált, el az alkalmi áruház hosszú, üvegtégla berakású homlokzata előtt, azt beszélik, hogy ez a fióküzlet az év végén lehúzza a rolót, el a Hollywood Kozmetikai Cikkek, az Imperial Padlóboritó, majd a Zenith Autóalkatrész és Felszerelés, az új abroncsok kellemes égett szaga és a krómozott kipufogócsövek kirakata előtt, majd még tovább, férj és feleség, vonulnak az egyre erősebb szélben, a járda mind nagyobb és nagyobb, fényesen csillogó terecskéin át.

A szögletes súly Harry kezében egyre ádázabb, már ég tőle a tenyere, hozzáverődik a combja tövéhez. Most, mikor már szinte örülne is neki, ha kirabolnák, úgy érzi, a járókelők itt, az utca nyugati felén, riadtan húzódnak el tőlük, papírdobozaik előterével küszködve már-már fenyegető figurákká torzulnak. Minduntalan meg-megáll, hogy bevárja Janice-t, terhe, ami duplája a Janice-ének, lehúzza a karját. A lámpaoszlopok köré tekert sztaniol vadul rezeg. Drága felöltője alatt átizzad hátán az ing, s száradó inggallérja kagylóhideggé hűl. Ilyenkor, ha várakozik, végignéz a Weiser Streeten a Mount Judge mályvabarna tömege felé; gyerekkorában az ő szemében ez a hegyoldal Isten nyugvóhelye volt, s most el tudja képzelni, hogy Isten szemében, onnan nézve, milyen is lehet Janice meg ő: két hangya, amint megpróbál fölmászni a fürdőkád oldalán.

Elmennek egy fotószaküzlet, az Agfa Film, majd a Hexerei Boutique előtt, ahol a kirakati babák bimbótlan kis mellükkel hivalkodnak áttetsző blúzaikban, aranyszál mellénykéikben, el a Rexall előtt, ami karácsonyi ajándékul pasztellszínű vibrátorokat kínál vattával, angyalhajjal fölékesített kirakatában, el a Crépe House előtt az ebédelő párocskáival, el a helyi nevezetességet jelentő és történelmi emlékként megóvott szivarosbolt s egy új üzlet előtt, amely a Pilleláb nevet viseli, és női meg férfilábbeliket kínál kocogáshoz, teniszhez, tollaslabdá-

369

hoz, sőt squashhoz, amit manapság együtt játszanak a fiatal házaspárok, vagy nőtlen és hajadon fiatalok, a kirakatban látható hatalmas fényképek tanúsága szerint. Egy Dacron-ruhás könnyű bábulány, mézszínű haja lebeg, mint a légfútta folyadék, kacagva üti meg a labdát. Eztán már, végre, fölébük magasodik a Brewer Trust négy gránitoszlopa közül az első. Harry nekiveti sajgó hátát a széles római pillérnek, s vár, hogy Janice utolérje. Ha időközben kirabolták, az a 14 662 dollár egyharmadába, azaz majdnemhogy 5000 dollárjukba kerül, bár itt ez nem látszik éppen valószínűnek. Valamivel távolabb, a fasorban az egyik cementpad hátán szórópisztollyal fölfestett jelszót lát: SZÚNYOG ÉL. Ha közelebb mehetne, megbizonyosodhatnék, hogy valóban az áll-e ott. De innét nem mozdulhat. Janice odaér mögéje. Arca kivörösödött, anyjára hasonlít. -- Ne álljunk itt -- lihegi. Még az oszlopot megkerülni is hosszú útnak tetszik, ahogy a forgóajtóhoz vezeti és betuszkolja rajta.

Az előcsarnok tágas boltozata alatt karácsonyi dallamok csengenek-bonganak. A magas, keresztboltozatos mennyezet itt az év mind a négy szakában kék, egyenletesen telehintve aranycsillagokkal. Mikor Harry leteszi a két dobozt az egyik polcra, amin csekket szokás kitölteni, megkönnyebbült teste majdhogy föl nem röppen erre a hamis égre. A pénztáros, egy orchideaszínű nadrágkosztümöt viselő hölgy elmosolyodik, hogy ilyen hamar visszatértek a páncélszekrényfiókjukhoz. A fiók kisméretű; kiderül, hogy a három doboz ezüstdollár nem fér el benne. Harry, akinek változatlanul kalapál a szíve és változatlanul sajog a keze, csak lassan fogja fel, mikor bezárul mögöttük a fülke mattüveg ablaka, hogy a méretek nem stimmelnek. Több ízben is hozzáméri az egyik doboz fedelét a bádogláda széltéhez, mielőtt levonná a végkövetkeztetést: -- Nagyobb fiókra van szükségünk. -- Megbízza Janice-t, hogy menjen ki a bankba, és kérjen egy nagyobbat. Apjának jó barátja volt az igazgató. Az asszony azzal tér vissza, hogy az utóbbi időkben rengetegen béreltek fiókot, s a bank legfeljebb annyit tehet, hogy Angstromék igényét előjegyzi. Az igazgató, apja ismerőse, nyugdíjba ment. A jelenlegit Janice nagyon fiatalnak nézi, bár azt azért nem állítaná, hogy éppenséggel barátságtalanul viselkedett vele.

Harry nevet. -- Vissza nem adhatjuk a szőkicének, az egy

370

vagyonba kerülne. Mi volna, ha beleöntenénk a zsákba, é megpróbálnánk úgy a fiókba tömni?

A szűk fülkében még ketten is szorosan vannak, minduntalan egymásba botlanak, s Harry most érzi meg először a Janice-ből áradó kétség illatát, hogy talán mégse kormányoz jóféle ebben az inflált világban; de az is lehet, hogy ez az illat belőle magából árad. Most már nincs visszaút. Az ezüstdollárok átvándorolnak a dobozokból a zsákba. Ahogy hangosan megcsendülnek, Janice összerezzen, s rászól: -- Psszt.

- Miért? Ki hallja?

-- Az emberek odakint. A pénztárosok.

-- S ki törődik vele?

-- Én -- mondja Janice. -- Fullasztó idebent. -- Leveti báránybőr bundáját s mert akasztója nincs, összehajtva a padlóra dobja. Harry is leveti fekete felöltőjét, s rádobja Janice bundájára. Janice haja rugalmasabb lett az erőlködés verítékétől; huncutkái visszagöndörödtek, s így láthatóvá vált magas és fénylő homloka, mely annyira jellemző rá, most éppúgy, mint húsz évvel ezelőtt, hogy muszáj megcsókolnia. Sós. Jó volna tudni, hogy keféltek-e valaha ezekben a fülkékben, úgy képzeli, kellemes hely lehet egy ilyen páncélterem, valamelyik kiöltözött kis pénztárosnő meg egy kéjenc öreg jelzálog-tisztviselő szépen beállítja hajnalra az időzített zárat, aztán áll a bál. Janice oszloponként, óvatosan táplálja a durva, szürke vászonzsákba az érméket, csak hogy ne csörögjenek. -- Ez olyan kínos

-- mondja --, képzeld, ha bejönne valamelyik pénztárosnő. Mintha az ezüst meztelen test volna. Harry szívébe, mint az elmúlt húsz-egynéhány év alatt nemegyszer, ismét alattomosan belélopódzik a szerelem, most, hogy így együtt vannak megint, összezárva, egy szűk helyen, amilyen helyekre az élet időnként be-beszorítja őket. Fogja az egyik ezüstérmét s a vászonblúz nyakán becsúsztatja Janice melltartójába. Mint ahogy számított is rá, Janice fölsikkant a hidegétől, de igyekszik elfojtani a sikkantását. Látván, hogy kigombolja a melltartóját, s homlokát ráncolva nyúl bele, hogy az érmét megkeresse, még jobban szereti. Akármilyen öreg is, még mindig fölizgatja, ha azt látja, hogy egy nő az alsóneműjével babrál. Saját ruhafogast kéne ide beszerelni.

Egy idő múlva Janice bejelenti: -- Egyszerűen nem fér bele.

-- Nyomhatják, igazgathatják, ahogy tetszik, a pénznek a zsák-

371

ban jó a felét nem lehet úgy elrendezni, hogy beleférjen. A biztosítási és a takarékkötvényeket, Nelson születési anyakönyvi kivonatát és a Pcnn Villas-i leégett ház soha ki nem dobott jelzálogkölcsön-iratait (eit a sok papírrongyot, amit mind azért őrizgettek, hogy bizonyítsák: anyagilag, jogilag túljutottak egy bizonyos korszakon) kiemelik és új elrendezésben rakják vissza, de mindhiába. Hiába küszködnek a vastag zsákkal s a laza érmék természetes hajlandóságával, hogy gömb alakban helyezkedjenek el benne, kifog rajtuk a csalókán hosszú, szürke bádogdoboz. Ketten, együtt, mint két sebész reménytelen műtét közben, csak huzigálnak, nyomkodnak, de kevés sikerrel. A nyolcszáznyolcvannyolc érme kiszabadul a zsákból, a padlóra hullik és szétgurul. Mikor sikerül végre a dobozba az elképzelhető legtöbb érmét betömniük, annyit, hogy bádogoldala kidagad, még mindig háromszáz dollár marad kinn, s Harry ezt szétosztja a felöltője különböző zsebei közt.

Kijönnek a fülkéből, s az orchideakosztümös, barátságos pénztárosnő felajánlja, hogy átveszi tőlük a teli bádogládát. Nehéz -- figyelmezteti Harry. -- Jobb, ha nálam hagyja. A pénztárosnő felvonja a szemöldökét; kihátrál és bevezeti őket a páncélterembe. Átmennek egy nagy ajtón, lépcsőzetes szegélye csillog, be egy fényes fehér padlójú és csillogó kis négyszögekkel kiluggatott falú helyiségbe. Nem éppen alkalmas hely, hogy keféljen itt az ember, ebben tévedett. A pénztárosnő hagyja, hogy becsúsztassa a hosszú dobozt egy üres négyszögbe. Nyugodjék békében. Harry egy merő víz, nehezen hajol le. Fölegyenesedik, mentegetődzik. -- Elnézést, rengeteg vacakot tömtünk bele.

-- Ó, nem számít -- mondja az orchidea-hölgy. -- Manapság nagyon sokan... az a sok betörés.

-- És mi van, ha ide is betörnek? -- tréfál Harry. Ez nem tréfa. -- Ó... ide nem tudnak.

A bankon kívül már későre jár a délután, s az épületek árnyéka kioltja a sztaniol ezüstös csillogását. Janice játékosan meglegyinti Harry egyik zsebét, hogy a csörgést hallja. -- És ezzel mit kezdesz?

-- Elosztogatom a szegények közt. Attól a cafkától, ott az utca végén, nemigen hiszem, hogy az életben még egyszer venni fogok valamit. -- Ahogy szárad a verítéke, süti a hideg

372

az arcát. A Crépe House-ból kijön néhány ürge, a Rotary Clubból ismeri őket, dagad a hasuk, s Harry, ahogy elmegy mellettük, odaint nekik. A jó ég tudja, mi van odakint a telepen önélküle, a kölyök talán görkorcsolyát fogad el cserekocsiként.

-- Betehetnéd a telepen a széfbe -- javasolja Janice. -- Egy ilyenbe belefér. -- Odaadja neki az egyik üres papírdobozt.

-- Nelson kilopná -- mondja. -- Ismeri a számkombinációt.

-- Harry, hogy mondhatsz ilyet?

-- Tudod, mibe kerül anyád kocsiján az a karcolás? Minimum nyolcszáz. Nyilván nem volt eszénél. Csak láttad volna, szegény Pru hogy szegyeiké magát, kíváncsi volnék, meddig tűri, hogy ez így menjen tovább, mielőtt beadná a válókeresetet. Szintén a mi zsebünkre. -- Megterhelt felöltője húzza a vállát. Úgy érzi, lejt a járda, s az esztendő kicsúszik alóla, veszteség veszteség után. Az ezüstje szétszóródik, átalakul sztaniollá. A páncélszekrényt feltörik, a portás fogja összesöpörni a maradék ezüstöt. Mindegy, úgyis mocsok az egész. A gyerekeknek szóló nagy hazugság, azaz a karácsony, elejétől végéig bemaszatolja a Weiser Streetet, de ő a homályon át megpillantja az igazságot: gazdagnak lenni annyi, hogy kirabolják az embert, s hogy a gazdag ember voltaképpen szegény.

Janice szólítja vissza a valóságba, mondván: -- Harry, kérlek. Ne vágj olyan tragikus képet. Pru szereti Nelsont, és Nelson is őt. Nem fognak elválni.

-- Nem arra gondolok. Az aggaszt, hogy az ezüst ára lemegy.

-- No és? Minden csak szerencsejáték.

Boldogok, akik isznak. Ő legalább igyekszik. Akár az apja, az öreg Fred Springer, a helyi nagy játékos. Ő aztán belejátszotta magát egy selyemmel bélelt koporsóba. Valamikor régen az ezüstöt volt szokás elásni, a holttesteket befalazták.

-- Elmegyek veled a kocsiig -- mondja Janice, aggódófeleséghangon. -- És el kell hoznom a csomagjaimat attól a cafkától, ahogy te mondod. Fájt rá a fogad, mi? -- Igyekszik olyan témát keresni, amitől Harry felvidul.

-- Nemigen -- vallja be ő. -- Ijesztő, hogy mennyire nem. Láttad a körmeit? Krrrcs.

A két ünnep közt a kutya se vesz kocsit: az emberek úgy érzik, az utolsó vasuk is ráment a karácsonyra, közel a tél, az utakon

373

jég és só, hamar megesik a koccanás, inkább megülnek a fenekükön. Majd tavasszal, ez a jelszó. De a hómobilt legalább hátraköltöztették, ahol senki se látja, s most nem gubbaszt ott, mintha azoknak az új kis elsőkerék-meghajtású Terceleknek az unokahúga volna. Honnan veszik ezek a japánok a neveket? Ez a Tercei úgy hangzik, mintha percet mondanának. A Toyota meg, a sok kerek „o"-jával, az embernek a „tojás" jut róla az eszébe. Datsun meg Honda, az ördög tudja, honnét vették? A Datsun akár német is lehetne: data-ratata... a kelő nap országa... A Kajaszekér se csinál valami nagy boltot, odaát, a 11 l-es túloldalán; ahhoz, hogy kint egyék az ember, hideg van, még a kocsiban is, hacsak a motort nem járatja; annak viszont minden télen megvan a halottja, azok közül, akik a kocsiban próbálnak kefélni. De iszonyú, hogy mi csomagolópapírt és tejeskartont fúj át a telepre a szél, a porral együtt. Még a por is más decemberben, szürkébb és szúrósabb, mint a nyári, talán a hidegebb szemek nincs akkora felhajtóereje, mint ahogy a hideg levegő párát is kevesebbet tartalmaz, s ezért van az, hogy a külső ablakszárny, reggel, mikor fölébred az ember, csupa harmat. Hogy mennyi gond. Rozsda. Korhadás. A motor, ami reggel nem indul, csak ha az ember leveszi a gyertyáról a sapkát és letörli a szikracsúcsot. Ha a pára ki nem csapódnék, talán minden örökké tartana. Mint a Holdon, teszem azt. Vagy, mint még kiderülhet, a Marson. A Szilvesztert az idén Buddy Inglefingernél töltik, nagyon kitesz magáért, talán attól tart, hogy kiesik a régi bandából, mióta kiszagolta, hogy nélküle készülnek a szigetekre. Vajon ki lesz a háziasszony, az a lapos mellű kis fancsali a hosszú egyenes hajával, aki valami ajándékbutikot vezet benn Brewerben, vagy az, akinek a combja belső fele, sőt a melle köze is csupa pattanás. Fürdőruhában jól látni. Az a hogyishívják? Ginger? Georgene. Ők Janice-szel épp csak benéznek, merő udvariasságból, az ember, ha elért bizonyos kort, tudja, hogy az ilyen bulikon aligha történik valami, és éjfél után rögtön eljönnek. Aztán még hat nap, és gyerünk, irány a szigetek. Csak ők hatan. A kis Cindy odalenn, a homokban. Nyúl úgy érzi, ráfér egy kis pihenés, megviselték a dolgok. Ha napi egy kocsinál kevesebbet adsz el, leszámítva a vasárnapokat, már bajban vagy. A pléh porosodik és rozsdásodik, a króm felhólyagzik.

374

A fém korrodál. Az ezüst ára meg, amint megvették attól a cafkától, újabb két dollárral csökkent unciánként.

Nelson, aki a műhelyben vacakol Mannyvel a Chrysler javításán -- a kölyök mindenáron engedményt szeretett volna kicsikarni a tizennyolc dollár ötvenes fogyasztói árból, hiába magyarázta meg neki Manny újra meg újra, mint egy hülyének, hogy ha az alkalmazottak számára végzett munkát alacsonyabban számlázzák, akkor az megmutatkozik a könyvelésben, és érinti mindannyiuk havi prémiumát --, Nelson most odajön, és megáll az apja mellett az ablaknál.

Harry még mindig nem szokta meg, hogy öltönyben lássa a gyereket, így valahogy kurtábbnak látszik, olyannak, mint egy törpe hopmester estélyi ruhában, s attól, hogy a haját most hosszabbra növeszti, s ha letusolt, Pru hajszárítójával feltupírozza, olyan, mint egy rosszképű kis jampec, akit ő még csak nem is ismer. Mikor még kicsi volt, Janice azt mondta, a füle az apjáé, azzal a kis fodorral a cimpáján, ami olyan, mintha egy régimódi vasúti kalauz lyukasztójának nyoma volna, csakhogy Nelson cimpáját finom pihe borítja, Harry meg, mióta negyven elmúlt, már nem bajlódik vele, hogy a magáét megnézze, kinőtt már ebből a kamasz-hiú ki-vagyok-én játékból. Megberetválkozik, amilyen gyorsan csak tud, és el a tükörtől. Ruthnak bájos kis fejhez simuló, redős füle volt, arra még emlékszik. Janice meg annyira lesült, hogy fenn a karimáján pici piros szeplők ütöttek ki. Apa fülcimpája, a halála előtt, megnyúlt, mint egy kínaié. Nelsonnak vörös pattanás nőtt az orrán, a cimpája fölött a ráncban, már fehér a hegye, jól látni a bemutatóterem ablakán beáradó fényben. Az évnek ebben a szakában, mikor mélyen jár a nap, a ferdén beeső fény az üveglapon vastagnak mutatja a port, mintha aranyfüst volna. A kölyök megpróbál barátságos lenni. Gyerünk. Könnyíts magadon.

Harry megkérdi: -- Fönnmaradsz, hogy megnézd a döntőt?

-- Áááh.

-- Az a Gervin, a San Antonióból, jó volt, mi? Reggel hallottam a rádióban, hogy egymaga negyvenhatot dobott.

-- Ha érdekel, szerintem a kosárlabda színtiszta unalom.

-- Hát igen, sokat változott az én időm óta -- ismeri be Nyúl. -- Akkoriban a bírók még nem állítgatták ki folyton az embert; most meg, uramisten, a fél pálya folyton kinn van.

375

-- Én a hokit szeretem -- mondja Nelson.

-- Tudom. Ha azok az átkozott Repülők játszanak, az embernek nincs hova mennie a házban, hogy ne hallja a tévén az ordítozást. Az a sok vad majom mind azért jár ki a meccsre, hogy egy jó kis bunyót lásson, vagy azt, hogy kiverik a fogát valakinek. Vér a jégen; az a kasszasiker. -- Ez nem lesz jó: más témát keres. -- No, mit szólsz a ruszkikhoz Afganisztánban? Megajándékozták magukat karácsonyra.

-- Ostobaság -- mondja Nelson. -- Ahogy Carter a száját tépi. Ez se rosszabb, mint amit mi csináltunk Vietnamban, sőt ez legalább ott van a szomszédjukban, és évek óta az ő bábjaik kormányozzák.

-- És egy bábkormány az rendjén való, mi? -Mindenütt bábkormányok uralkodnak. Egész DélAmerika tele van a mieinkkel.

-- Látod, ez meglepné a dél-amerikaiakat.

-- A ruszkik, Apa, legalább megcsinálják, amit akarnak, mi meg csak szeretnénk, aztán minden beleragad a politikába. Mi már semmit se tudunk megcsinálni.

-- Hát, akik így beszélnek, azokkal nem is -- mondja Harry a fiának. -- És ahhoz mit szólnál, ha át kéne menned és harcolnod Afganisztánban?

A fiú kuncog. -- Apa, én házasember vagyok. És már régen túl az állításköteles koron.

Lehetséges ez? Harry nem érzi öregnek magát ahhoz, hogy harcoljon, pedig februárban betölti a negyvenhetet. Valahogy mindig sajnálta, hogy nem küldték át Koreába, mikor katona volt, bár akkoriban ugyancsak örült, hogy Texasban dekkolhatott. Ott valahogy furamód egyszerűnek látták a világot: pénz, pia, picsa, ennyi az egész. A velejéig. Hogy is mondta Mim? Isten nem jutott el Nyugatra, meghalt a pusztában. Nelsonnak azt mondja: -- Azt akarod mondani, hogy csak azért nősültél, mert ki akarsz maradni a következő háborúból?

-- Nem lesz következő háború, Carter majd nagy zajt csap, de azzal intézi el az ügyet, hogy egye fene, legyen az övék, mint ahogy azt is hagyta, hogy az irániak fogva tartsák a túszokat. Ami azt illeti, Billy Fosnacht szerint csak egyféleképpen kaphatjuk vissza őket, ha az oroszok megtámadják Iránt. Akkor visszaadják őket, és eladják nekünk az olajat, mert rászorulnak a gabonánkra.

376

-- Billy Fosnacht. Az a senkiházi megint itt van?

-- Csak a vakáció idejére.

-Nem akarlak megsérteni, Nelson, de hogy bírod azt a rémes alakot?

-- A barátom. De hogy te miért nem bírod, azt tudom.

-- Na miért? -- kérdi Harry, s összeszedi a bátorságát arra, ami kialakult köztük, az újabb összecsapásra.

Nelson teljesen szembefordul vele az aranyporos üvegtábla előtt, s arca mintha összezsugorodnék a gyűlölettől, a gyűlölettől és félelemtől, hogy az apja majd megüti, azért, amit mond. -- Mert Billy ott volt aznap éjjel, mikor az anyját kefélted, miközben Szúnyog bennégette Jillt a házban, ahol nekünk is ott kellett volna lennünk, hogy megvédelmezzük.

Aznap éjjel. Tíz évvel ezelőtt, és a gyereknek még mindig ez mocorog a fejében, gondolja, mint a kukac, és befolyásolja a fejlődését. -- Még mindig ez nyomaszt, ugye? -- kérdi Nyúl szelíden.

A fiú nem hallja, szeme belevész a gödrébe, amely olyan beesett, mintha agyagba nyomták volna, hüvelykujjai, túlságosan mélyen. -- Hagytad meghalni Jillt.

-Nem én tettem és nem Szúnyog tette. Nem tudjuk, ki gyújtotta fel a házat, de nem mi voltunk. Próbálj túljutni rajta, gyerek. Mi, anyáddal, már túljutottunk.

-- Azt tudom, hogy ti túl. -- A távolból tompán odahallatszik Mildred Kroust villanyírógépének kopogása, egy barna orkándzsekis pár mászkál a telepen, a kocsik ablakára belülről fölragasztott árcédulákat tanulmányozzák, a fiú maga elé mered, mintha megdöbbentené, hogy az apja hangja megpróbál közel férkőzni hozzá.

- A múlt az múlt -- folytatja Harry --, az embernek meg a jelenben kell élnie. Jill élete errefelé tartott, függetlenül attól, hogy mi többiek mit csináltunk. Mikor megismertem, már ott viselte a homlokán a halál csókját.

-- Tudom, hogy ez az, amit hinni szeretnél.

-- Mást nem hihetek. Majd megérted, ha annyi idős leszel, mint én. Az én koromban, ha az ember a hátán viselné mindazt a nyomorúságot, aminek valaha tanúja volt, reggel föl se kelne. -- Valami fölvillan, egy másodperc tört részéig úgy érzi, valóban figyel rá a fiú, s ez fölbátorítja rá, hogy elmélyítse a hangját, melegebben szóljon hozzá. -- Ha meglesz majd a kicsi

377

-- mondja --, ki se fogsz látszani a tennivalókból. És akkor majd másként látod a világot.

-- Mondjak neked valamit? -- kérdi Nelson elfulladt, színtelen hangon, s fölemelt szeme, amelyet a ferdén behulló fény megfoszt a színétől, átnéz rajta.

-- Mit? -- ugrik meg Nyúl szíve.

-- Mikor Pru leesett azon a lépcsőn, nem tudom, nem én löktem-e meg. Nem emlékszem.

Harry megretten, s fölnevet. -- Hát persze, hogy nem te. Már miért lökted volna meg?

-- Mert éppolyan bolond vagyok, mint te.

-- Nem vagyunk bolondok, se te, sem én. Csak csalódottak, néha.

-- Igazán? -- Ezt, úgy látszik, jó hírként fogadja, és hálás érte.

-- Igazéin. És különben se történt semmi baj. A gyerek mikor esedékes? -- Úgy foszlik le a kölyökről a vastag félelem, hogy Harrynek nem akaródzik erőltetnie a beszélgetést. Félelmetes volt, ahogy a szeme az előbb áttetszővé vált, mintha egy pillanat alatt kifakult volna minden barnasága.

Nelson lesüti a szemét, megint mogorva. -- Azt mondják, körülbelül három hét múlva.

-- Nagyszerű. Akkor már bőven itthon leszünk. Ide hallgass, Nelson. Tudom, hogy nem tettem mindent helyesen az életemben. Tudom, hogy nem. De a legnagyobb bűnt nem követtem el. Nem adtam fel a játszmát.

-- Ki mondja, hogy ez a legnagyobb bűn?

-- Mindenki. Az egyház, a kormány. Ellentmond a Természetnek, hogy az ember megadja magát, mikor lépnie kéne. Veled ez a baj. Hogy nem lépsz. Neked nincs kedvedre, hogy az öreg Springer tragacsait árusítsd. Az volna kedvedre, hogy ott légy, és tanulj valamit. -- Nyugat felé mutat. -- Sárkányrepülést, számítógép-kezelést, akármit.

Túl sokat beszélt, s ezzel elzárta a rést, ami Nelson ellenszegülésén egy pillanatra megnyílt. A fiú már vádol is: -- Nem akarod, hogy itt legyek.

-- Én azt akarom, hogy ott légy, ahol boldog vagy, és itt nem vagy boldog. Nem most akartam szólni neked, de átfutottam Mildreddel a számokat, és nem valami pompásak. Mióta te beálltai és Charlie elment, a bruttó forgalom mintegy tizenegy

378

százalékkal csökkent a tavalyi megfelelő időszakhoz, november-decemberhez képest.

A fiunak könnybe lábad a szeme. -- Én igazán mindent megtettem, Apa. Megpróbáltam barátságos lenni, meg erőszakos lenni, meg minden, mikor bejött valaki.

-- Tudom, Nelson. Tudom, hogy mindent megtettél.

-- Ki csak nem mehetek, hogy az utcáról hurcoljam be őket.

-- Igazad van. Felejtsd el, amit mondtam. Charlie-val az a helyzet, hogy neki megvoltak a kapcsolatai. Én világéletemben itt éltem a megyében, kivéve azt a két esztendőt, amíg katona voltam, de olyan kapcsolataim még sincsenek.

-- Én rengeteget ismerek a kortársaim közül -- tiltakozik Nelson.

-Úgy van -- mondja Harry --, csupa olyat, aki használt sportkocsit szeretne a nyakadba varrni, mesebeli áron. Charlie meg azokat ismerte, akik bejönnek és vásárolnak is. Számított rájuk: sem őt, sem azokat nem érte meglepetés. Nem tudom, lehet, hogy azért, mert görög. Mindegy, hogy rólunk mit mondanak, gyerek, mi akkor se vagyunk görögök.

A tréfa nem segít: a fiú meg van sértve, mélyebben, mint Harry szerette volna. -- Nem hiszem, hogy erről én tehetnék -- mondja Nelson. -- A gazdasági helyzet.

A 11 l-esen a forgalom megélénkül: az emberek a szürkületben hazafelé mennek. Harrynek is mehetnék jé van: Nelson ott marad nyolcig. Mindjárt beszáll a Coronába, bekapcsolja a négy hangszórós rádiót, és meghallgatja, hogy áll az ezüst. Hajrá, Ezüst! Harry azt mondja, olyan hangon, amely a tulajdon fülében bölcsnek hangzik, majdnem mintha Webb Murketté volna: -- Hát, igen, ennek is megvan azért a maga előnye. Ez az olajmizéria jobban sújtja a japánokat, mint minket, s ami őket sújtja, az nekünk csak hasznos. A yen gyöngül, s ezek a kocsik valóságos dollárértékben számolva kevesebbe kerülnek, mint tavaly, s ez majd a forgalomban is visszatükröződik. Cindy arca azon a fényképen; Harry képtelen kiverni a fejéből: azt az aggodalmas-döbbent örömfélét, mintha léggömbön szállna, s most ébredt volna rá, hogy elszakadt a földtől. A számok -- mondja Nelsonnak, szigorú végkövetkeztetésként --, a számok nem hazudnak és nem is bocsátanak meg.

379

Harry és Janice úgy döntött, hogy az újév lesz az a nap, mikor Springer mamával közlik a hírt, amit már majd egy hete tartogatnak. Részint azért halogatták, mert féltek, hogy az öreg hölgy majd rosszul fogadja, részint mert valami ünnepélyes alkalmat kerestek, azt szerették volna, ha a megszentelt családi kötelék iránti tiszteletüket azzal mutathatnák ki, hogy a szakítást fontos napon, az új évtized első napján jelentik be. De most, hogy eljött a döntő pillanat, másnaposak és kimerültek, attól, hogy hajnali háromig maradtak Buddy Inglefingeréknél. A kései indulást még csak késleltette az a nagy hajcihő a kocsik körül a bekötő úton -- az egyik kocsi, Thelma Harrison unokatestvéréé, aki épp látogatóban van náluk, nem akart indulni. Rengeteg részeg kiabálás és segítőkész botorkálás árán a fényszórók fényében végül mégiscsak találtak egy szikraugrató kábelt, Ronnie Volvója az orrával odaállt az unokatestvér No vajának orrához, mindenki ott ügyetlenkedett a zseblámpájával, hogy Ronnie biztosan a pozitív pólust kösse össze a pozitívval és ne vágassa ki mind a két akkut. Harry látott már kábelt megolvadni hasonló körülmények közt. Egy nőnek, akit alig ismert, akkora szája volt, hogy bele tudta dugni a zseblámpa fejét, és az arca világított, mint a lámpaernyő. Buddy és az új leányzója, egy rémes, afrofrizurás égimeszelő, akinek a felbomlott házasságából három gyereke van, valami puncsfélét kotyvasztott ananász-juice-ból, rumból és konyakból, és az ananász íze még délben is visszabeszélt. S Harry fejfájásának tetejébe Nelson és Pru, akik az este odahaza maradtak Nammamával, és a tévén ez alkalommal Guy Lombardo bátyját nézték egyenes adásban a Times Square-ről, mivelhogy Guy Lombardo maga meghalt, most megszállták a nappalit, hogy végignézzék a Texasból közvetített Gyapotföldi Fesztivál-t, így hát Janice kénytelen Springer mamát kivinni a konyhába, hogy hatszemközt legyenek. Az új évtized gyilkosán áporodott szájízzel indul. Ahogy leülnek beszélgetni a konyhaasztalhoz, Harry úgy érzi, mintha ez a jelenet egyszer már lejátszódott volna, s most azért telepednek oda, hogy újrajátsszak.

Janice, szeme karikás a fáradtságtól, odafordul hozzá, s hiába, hogy ő is éppolyan kábult, azt mondja: -- Harry, kezdd te.

-Én?

380

-- Uramisten, mi ez? -- kérdi Springer mama, s úgy tesz, mintha bosszankodnék, pedig élvezi az ünnepélyességet, azt, hogy két oldalról megfogják a könyökét és úgy kormányozzák ide be. -- Úgy viselkedtek, mintha Janice teherbe esett volna, pedig tudom, hogy elkötötték a méhkürtjét.

-- Kauterizálták -- mondja halkan, fájdalmasan Janice. Harry rákezd. -- Tudod, Bessie, házat keresünk.

A játékosság úgy pattan le az öreg hölgy arcáról, mintha gumiszalagon húznák. Elszánt szája sarkában, döbben rá Harry, finom, száraz ráncok szántják keresztül-kasul a bőrt. Az ő agyában anyósa ugyanolyan maradt, mint amikor megismerte, feszes bőrű; pedig Bessie bőre, bár ő nem vette észre, meglazult és megrepedezett, mint a gitt a pinceablakon, rajza olyan bonyolulttá vált, mint az összegyűrt, majd kisimított papirosé. Felbukkan és nőni kezd benne egy fekete pöttynyi émelygés, s mintha rohamosan közelednék Bessie szigorú, várakozó hallgatásának hatalmas szikkadt mezején.

De nyel egyet, muszáj folytatnia: -- S most, úgy látszik, találtunk egy olyat, amilyet akartunk. Egy kis kétszinteset odaát Penn Parkban. Az ingatlanügynök azt mondja, kertészlak lehetett, s mikor a nagybirtokokat felparcellázták, a tulajdonosa eladhatta, s kibővítették, hogy egy rendesebb konyhát építsenek bele. A Franklin Drive egy kis leágazásában áll, a nagyobb házak mögött; csodálatosan meghitt helyen.

-- S csak húszpercnyire innét, Mama.

Harry képtelen megállni, hogy ne tanulmányozza a hideg konyhai fényben az öregasszony bőrét. A sötét-eleven ereket, amelyeknek egykor pirospozsgás barnaságát köszönhette, Janice ezt tőle örökölte, de most akár a por, úgy borítja a finom ráncok hálója, ráncok szántják az arca feléje eső villámsújtotta síkját, mint egy távoli agyagszirt felületébe karcolt kibetűzhetetlen írás sora. Toronymagasnak érzi magát, szédeleg, s e sok, szegényes szégyenkező szó mintha roppant távolságot volna kénytelen átívelni, amely félelmetesen nő, ahogy Springer mama mozdulatlanul hallgatja a végitéletét. -- Szinte itt a szomszédban -- mondja --, s fönt három hálószoba van, vagyis hogy az egyik egy kicsi szoba, amit az ott lakó srácok amolyan klubfélének használtak, de a másik kettő az hamisítatlan hálószoba, s ott bármikor szívesen látunk, ha úgy adódik, bármennyi időre. -- Érzi, hogy bakot lőtt; mintha máris együtt

381

laknának megint az öreg hölggyel, tévéje ott szól az új házban, a fal túloldalán.

Janice közbeszól: -- Igazán, Mama, ez sokkal logikusabb így, a mi korunkban.

-- Nekem mégis úgy kellett rábeszélnem, Bessie; az én ötletem volt. Mikor ti Freddel olyan kedvesen visszafogadtatok minket, eszünkbe se jutott, hogy ez végleges volna. Amolyan szükségmegoldásnak hittem, addig, amíg meg nem állunk a magunk lábán.

Most érti meg, hogy annak idején miért volt kedvére a dolog; mert így könnyű lett volna faképnél hagynia Janice-t: csak ki kellett volna lépnie az utcára, és a szüleire hagyni a feleségét. De nem hagyta, és most már nem is hagyná. Janice a vagyona.

Az asszony igyekszik meglágyítani az anyja hallgatását. Meg befektetés is, Mama. Nincs az ismerőseink közt egyetlen házaspár sem, akiknek ne volna saját háza, még annak a legényembernek is, akinél az éjjel voltunk, pedig a férfiak nagy része kevesebbet keres, mint Harry. Az ingatlan az egyetlen, amibe érdemes fektetni a pénzt, már akinek van, most, hogy nyakunkon az infláció meg minden.

Springer mama megszólal, s hangja, szándéka ellenére, fölcsap. -- Ha elmegyek, a ház úgyis a tietek lesz, azt igazán kivárhatnátok. Miért nem tudtok még egy kicsit várni?

-- Mama, ez hátborzongató, hogy így beszélsz. Mi nem a te házadra várunk, mi azt szeretnénk, ha saját házunk volna, mégpedig most.

- Bessie, te örökké fogsz élni -- biztatja Harry. De most, hogy észrevette, milyen a bőre, már tudja, hogy ez nem igaz.

Az öreg hölgy hirtelen elkerekedett szemmel kérdi: -- És mi lesz akkor a házzal?

Nyúl majdhogy el nem neveti magát, olyan gyerekes az arca, s mert elbűvöli a hangsúly: -- Semmi baja nem esik -- mondja. -- Mikor ezeket a házakat építették, akkor még az örökkévalóságnak építették. Nem úgy, mint manapság a mai kalyibákat, azokat úgy csapják össze.

-- Fred azt akarta, hogy a ház majd Janice-é legyen -- nyilatkoztatja ki Springer mama, s újra elkeskenyedett szeme a semmibe mered kettőjük feje között. -- Hogy meglegyen a biztonsága.

382

Most Janice-en a nevetés sora. -- Mama, bőven megvan a biztonságom. Meséltünk neked az aranyról meg az ezüstről.

-- Ha játszik az ember a pénzzel, a legbiztosabb módszer, hogy elveszítse -- mondja Springer mama. -- Nem szeretném, ha ezt a házat dobra vernék, és valami breweri zsidó venné meg. Mert azok erre, kifelé tartanak, most, hogy a feketék és a Puerto Ricó-iak benyomultak a város északi felébe.

-- Ugyan már, Bessie -- mondja Harry --, miért fáj ezért a fejed? Mint mondtam, te még nagyon soká fogsz élni, s ha egyszer nem vagy, akkor úgyse vagy. Hagyjunk valamit másoknak is, hadd legyen azoknak is miért aggódniuk. Ez áll a Bibliában, mindegyik lapon. Legyen: az Isten mindenek tudója.

Janice, az anyja növekvő ingerültségét látva, úgy érzi, hogy Harry többet mondott a kelleténél. -- Mama, éppenséggel vissza is költözhetünk...

-- Ha az öreg varjú felfordult már. De miért nem mondtatok, hogy a jelenlétem terhes nektek? Én bennmaradtam a szobámban, amikor csak lehetett, és a konyhába is csak akkor mentem ki, ha láttam, hogy senki más nem készíti el a...

-- Ugyan már, Mama. Aranyos voltál. Mindketten szeretünk.

-- Grace Stuhl befogadott volna, számtalanszor fölajánlotta. Bár a háza csak feleakkora, mint ez, és ott van az a lépcsősor, elöl. -- Szipog, olyan hangosan, mintha segítségért kiáltana.

Nelson bekiabál a nappaliból: -- Nammama, mikor eszünk?

Janice sietősen megszólal: -- Látod, Mama. Nelsonra nem is gondolsz. Ő itt marad, a családjával.

Az öreg hölgy szív egyet az orrán, immár kevésbé tragikusát, vörös karikás szeme kifejezéstelen, ajka lebiggyed, s úgy felel: -- Vagy itt marad, vagy sem. A fiatalokban nem lehet megbízni.

-- Ebben az egyben igazad van -- hagyja rá Harry. -- Harcolni nem akarnak, tanulni nem akarnak, csak ülnek a seggükön és leisszák magukat.

Nelson bejön a konyhába, kezében újság, a friss breweri Standard. Ez egyszer vidám, az éjjel kialudta magát. Az újságot a Hetvenes évek vegyes rovatának egy találós kérdésénél hajtotta ki. Megkérdi: -- Na, hányról tudjátok ezek közül megmondani, hogy kicsoda? Renée Richards, Stephen Weed,

383

Megan Marschack, Marjoe Gortner, Greta Rideout, Spider Sabich, D. B. Cooper. Én hatról tudtam a hétből, Pru csak négyről.

-- Renée Richards Patty Hearst fiúja volt -- kezd rá Nyúl.

Nelson észreveszi, hogy nagyanyja arca milyen állapotban van, s megkérdezi: -- Mi van itt?

Janice azt feleli: -- Majd később megmagyarázzuk, édes.

Harry kimondja: -- Találtunk magunknak egy házat és anyáddal elköltözünk innét.

Nelson egyikükről a másikukra bámul, s mintha mindjárt felsikoltana, úgy elfehéredik a szája széle. De nem, halkan, tagoltán mondja: -- Szóval megléptek. Szép kis szökevények. Dögöljetek meg mind a ketten. Apa, Anya. Dögöljetek meg.

És visszamegy a nappaliba, ahol a dobok robaja és a trombitaszó összeolvad a kivehetetlen motyorgással, ahogy ő meg Pru fiatal házasságuk alagútjában tanácskozik. A kölyök megrémült. Úgy érzi, cserbenhagyták. Sok neki, ami a fejére szakadt. Nyúl ismeri ezt az érzést. Mert akármennyire nincsenek jóban, vannak pillanatok, mikor az ő szíve meg a Nelsoné mintha egyazon kurta acélrúd két végén volna, olyan pontosan tudja, hogy mit érez a kölyök. Csak hát attól, hogy másvalaki megijed, mert úgy érzi, magára marad, neki még nem muszáj megülnie a fenekén és hagynia, hogy ő legyen a mindenki hájas nagy balekja, ahogy azt Mim mondta.

Janice meg az anyja egymás kezét fogja, könnyek maszatolják mindkettőjük arcát. Janice area, ha sír, teljesen formáját veszti, azzá a csúf kislánnyá olvad, aki volt. Bessie meg csak mondja, mintha magában panaszkodnék. -- Ó, azt tudtam, hogy házat kerestek, de azt nem hittem, hogy elmentek innét, hogy vesztek is, mikor ez úgyis a tietek lesz, ingyen. Nem lehetne ezt valahogy úgy eligazítani, hogy mégse menjetek, vagy legalább hagyjatok nekem egy kis időt, amíg hozzászokom a gondolathoz? Öreg vagyok, ez az igazság, öreg hozzá, hogy magamra vegyem a felelősséget. A gyerek jót akar a maga módján, de most épp teljesen ferhuddled, a lány meg, nem is tudom. Megtenne mindent, de nem vagyok biztos benne, hogy tud is. Hogy őszinte legyek, rettegek a kicsitől. Hiába próbálok visszaemlékezni, hogy is volt az veled meg Nelsonnal, ha belepusztulok, se megy. Arra emlékszem, hogy nem volt annyi tejed, mint kellett volna, s hogy az orvos olyan

384

goromba volt veled emiatt, hogy Frednek kellett közbelépnie és beszélnie a fejével.

Janice bólogat, bólogat, kétoldalt fénylik az orra a könnytől, úgy zokog, hogy nyakán kidagadnak az erek. -- Talán várhatnánk még, ha neked ennyire rosszul esik, legalább addig, amíg a kicsi megjön, bár azt mondtuk, hogy visszük a papírokat.

Fogják egymás kezét az asztal fölött, összeér a fejük, s egy ütemre ringatódznak. -- Csináljátok, amit kell, a ti boldogságotok az első -- mondja Springer mama --, aki marad, az majd csak boldogul. Rosszabb nem történhet velem, mint hogy belehalok, az meg lehet, hogy istenáldás.

Teljesen kiborítja Janice-t: arcát kibőgte, szétment, szeme alja táskás, tekintete keserűen bűntudatos, ráborul az anyjára, enged a ház dolgában, bocsánatért könyörög: -- Mama, mi azt hittük, Harry biztosra vette, hogy kevésbé érzed majd egyedül magad...

-- így, ilyen nyűggel a házban, mint Nelson?

Szívós vén madár. Harry úgy véli, ideje közbelépnie, mielőtt még Janice mindent fölad. A hangja megkeményszik: Ide hallgass, Bessie. Te kívántad ide a fiút, most megkaptad.

Szabadon! Az aszfalt kifut a kerekek alól, ahogy a kifutópályáról elemelkednek, az egyik nagy szárny lekerekített, szögecselt éle alatt egy pillanatra felbukkan egy rozsdabarna öreg erőd, s Dél-Philadelphia gáztartályai egy sor fehér pöttyé zsugorodnak. A kerekek tompán puffannak, behúzódnak, s az ablak mellett az alumíniumon kegyetlen fotonok villognak mozdulatlanul. A gép gyors emelkedésétől elnehezül a vér: Janice keze izzad Harry kezében. Azt kérte, ő üljön az ablak mellé, neki akkor nem muszáj kinéznie. Mocsár húzódik alattuk, satnya és sós vízzel erezett. Harry rajtafelejti a szemét a gyárépületeken a Delaware túlpartján: lapos, kavicsos tetők, akkorák, mint egy-egy parkoló, a parkolók meg kirakva csillogó gépkocsitetőkkel, akár egy drágakővel csempézett fürdőszobapadló. És felülnézetből az autótemetők képe is majdnem ilyen ragyogó. A NO SMOKING lámpa kialszik. Angstromék mögött megszólal Murkették és Harrisonék csevegő hangja. A repülőtér bárjában mind ittak egyet, bár az idő még csak tizenegyre jár. Harry repült már korábban is, de csak Texasba, katonakorában, meg Clevelandbe és Albanybe, szakmai kon-

385

ferenciára: de így, vakációra, még sose, bele a napba, keletnek. Hogy milyen gyorsan, milyen némán falja a 747-es a játék mérföldeket odalent! A nap aranyizzása hirtelen mintha tükrön villanna végig, tavakon húz át, velük együtt. A tél, eddig, kísértetiesen enyhe volt, úgy kell az ayatollahnak; a golfpályákon a lyukakat körülvevő gyepfolt mind egy-egy elevenzöld kör vagy ovális a csapdákat jelző fehér babszemek közt, a pázsiton Harry ki tudja venni a lassan mozgó pöttyöket, a golfozó embereket. A teniszpályák ilyen magasról megannyi dominó, az autósmozik legyezőt mutatnak, a baseball-pályák különös, kopott rézpénznek látszanak. A kocsik nagyon lassan haladnak, s valami fura tökéllyel, mintha az utak vágányok volnának. Camden környékén szétszórtan állnak a házak, olykor föl-fölbukkan közöttük egy-egy szántó vagy birtok, rajta meredek tetejű udvarház, mellette megcsillan az úszómedence fák közül elötekintő szeme; aztán még egy perc, egyre fölfelé, és Harry alatt a New Jersey-i fenyvesek vörösesfekete szőnyege húzódik, amelyet sárga utak és imitt-amott a talajgyalu nyomai rovátkolnak, de a vadon javarészt még érintetlen, a sötétben az örökzöldet lombjahullott erdők fakóbb csíkjai erezik, a völgyek és vizfolyások mentén -- ilyen iszonyú magasról világosan bontakoznak ki a szem előtt a földi versengés színei. Janice elengedi a férje kezét, annak jeléül, hogy sikerült a félelmét lenyelnie.

-- Mit látsz? -- kérdi.

-- A partot.

így is van, egy lépés, és a némán araszoló motorok eljuttatták őket az erdőtenger szegélyére, s homokos sávot terítettek alájuk, amit a szárazföldtől mindössze egy villogó vízszalag választ el, s amely hihetetlenül tele van egy sorban felfűzött nyári városokkal; ezeket olyan emberek biggyesztették oda, akik nem látták, mint Harry most, hogy az óceán roppant vallanak egyetlen rándításával mily könnyedén meríthetné alá vagy törölhetné el az ember minden keze nyomát. Ahol a tenger a fehér fövénnyel érintkezik, a megtörő víz lassan hullámzó tajtékfodra legombostűzött csipkekígyó. Aztán a gép ráfordul az Atlanti-óceánra, olyan magasságban, ahonnét a lenti kékes félgömbön már kivehetetlen a hullámok taréja, s ami eddig irdatlan nagy volt, most semmivé alakul át. A világ

386

itt már nem más, csak a repülőgép, kint a motorok komoly zümmögése és bent a társasági susmus és csevely.

Egy zománcozott arcú stewardess ebédet hoz nekik, celofánnal leragasztott szőke plasztiktálcán. Bármilyen vastag is a sminkje, ahogy közel hajol, hogy mosolyogva megkérdezze, mit kér inni, Harry látni véli a festék alatt a viharos éjszaka homályos nyomait. Minden megállóhelyen egy fiú, olvasta a Club-bán vagy az Oui-ban, minden városban egy-egy, az húsz-harminc ember, a mi korunknak ezek a lányok a mesebeli, marcona tengerészei. Mióta kiért a reptérre, egyre csak bámulja az embereket: a szőnyeges folyosók mintha nyüzsögnének a panoptikumba illő emberpéldányoktól, különleges méretű és öltözékű figuráktól, mint ezek a halottfehérre meszelt, óriás szemüveges, szakajtónyi nagyra afrózott hajú lányok meg a derékba szabott bársonyzakós, hosszú bundás néger jampecek, vagy az a hórihorgas, turbános sápadt fiú a bolyhos mellényében, vagy az a törpe, aki kockás skótsapkában parádézik, és ott van az az asszony is, aki olyan hájas, hogy nem fér el ülve a váróterem öntött műanyag székén, s kénytelen állva, háromlábú alumínium botra támaszkodva várakozni. Az élet Breweren kívül tarka és eszeveszett. Mindenki pojácának öltözik. Nyúl és öt társa is jelmezt visel, a télikabát alatt lenge nyári ruhát. Cindy Murkett tűsarkú szandált a csupasz lábán; Thelma Harrison gyapjúzokniban, teniszcsukában toporog. És egyre nevetgélnek, ahogy ez Diamond megyében szokás. Harry nem bánja, hogy egy kicsit fejébe szállt az ital, de nem akaródzik ennek ellenértékeként feláldoznia az őt körülvevő színek tudatát, azt a fölismerést, hogy létezik Breweren kívül egy planéta, amin nyoma sincs az ismerős, régi kerékvágásoknak. Ilyen kalandos pillanatokban nincs megelégedve a testével, az érzékek öt ablaka nem elég neki, mert nem képes az egész világot magába fogadni. Kalapál az örömtől a szíve. Isten, aki Harry meglett korára a kocsiülés alá hullott mazsolaszemnyire zsugorodott, most hirtelen megint megnő, s mindenütt ott van, mint a sugárzó szél. Szabadon: maga mögött hagyott élőt s holtat, öt mérföldnyire lenn a könnyű ködben, mely úgy borítja be a földet, mint a lélegzet párája a tükröt.

Harry elfordul a repülőgép kis dupla ablakától, attól a lágy, árnyalt anyagtól, amit vízszintes karcok barázdálnak, mint a

387

meteorzápor. Janice a repülőtársaság képeslapját lapozgatja. Harry megkérdezi: -- Mit gondolsz, hogyan boldogulnak? -Kik?

-- Hát anyád, meg Nelson és Pru. Ki más?

Janice megfricskáz egy fényes lapot. Arcélében ott az édesanyja arca, ajka megfeszül, mintha az imént mondott volna ki valami szomorú igazságot, s nem volna hajlandó visszaszívni. -- Remélem jobban, mint amikor mi is ott voltunk.

-- Mondtak neked valamit a házról?

Két napja, kedden, Janice és Harry aláírta a papírokat. Előtte való nap, hétfőn, hetedikén, visszavásároltatták a Biztos Befektetéssel az ezüstjeikét. A fém, amit Afganisztánt követőlég pánikszerűen vásároltak fel a petrodollár-milliomosok, aznap 36 dollár 70-en állt, s így most minden egyes ezüstdollár, amit tizenhat ötvenért vettek, a forgalmi adót is beleszámítva, huszonhárom harminchetet ért, a platinaszőke ifjú nő számítása szerint. Janice, aki nemhiába forgolódott annyi éven át az apja telepén, odahúzta maga elé a kézi számológépet, s némi nyomogatás után udvariasan rámutatott, hogy ha az ezüst unciánként harminchat hetvenet ér, akkor ennek a hetvenöt százaléka öntvényértékben számolva huszonhét ötvenkettő. Nos, mutatott rá a fiatal nő, nem kívánhatják, hogy a Biztos Befektetés, amely az öntvényértéknél olcsóbban adta el nekik az ezüstöt, visszavásárolni is ne olcsóbban vásárolja vissza. Most nem volt olyan soignée, mint korábban; az az apró szépséghiba a szája sarkában valami olyasmivé virágzott ki, amit kis kerek ragtapasszal kellett eltüntetnie. De egy telefonbeszélgetés után, amit egy mélyebben megbúvó s nem csupán egy vékony redőny mögé rejtőző másik irodával folytatott, közölte, hogy hajlandók egészen huszonnégy dollárig elmenni. Ez nyolcszáznyolcvannyolcszor véve épp 21312 dollárt tett ki, azaz nem egészen egy hónap alatt 6600 dollárt kerestek az üzleten. Harry emlékül meg akart tartani nyolc ilyen szép nagy ezüstdollárt, s ez az összeget 21 120-ra csökkentette, ami különben is bűvösebb szám. A Brewer Trust széfjéből meg a telep páncélszekrényéből kivették a nehézkes kincset, s óvatosan, hogy a lehető legkevesebbet legyenek kénytelenek cipekedni, a Weiser Streeten leparkolták a Coronát a már ott parkoló kocsisoron kívül. Másnap, mikor az ezüst unciája már harmincegy dollár hetvenötre esett vissza, aláirtak ugyanannál

388

a Brewer Trustnál egy 62 400 dolláros, húsz évre szóló, 13,5 százalékos, azaz a pillanatnyi átlagkamatlábnál 1,5 százalékkal kedvezőbb jelzálogkölcsön-szerződést, amely a bank számára egyszázalékos, azaz 624 dollár kezelési költséget írt elő és lehetőséget nyújtott három év múltán a feltételek újratárgyalására. A kis kőház, a valamikori kertészlak a Penn Parkban, 78 000 dollárba került. Janice szeretett volna 25 000-et letenni érte, de Harry rámutatott, hogy infláció idején előnyös, ha az embernek adóssága van, a jelzálogkölcsön kamata az adóból leszámítható, ezzel szemben a hat hónapra lekötött, minimum 10 000 dolláros betétek manapság majdnem 12 százalékot kamatoznak félévenként, úgyhogy okosabb, ha befektetik, ami pénzük marad, így hát a megszabott minimálisan 20 százalékos előleg, vagyis 15600 dollár mellett döntöttek, amihez a bank, figyelembe véve Mr. Angstrom és családja kiemelkedő hitelképességét, örömmel hozzájárult. Mikor a monumentális pillérek közt Janice és Harry pislogva kilépett a téli napfénybe, már háztulajdonosok voltak, és mindössze két nap választotta el őket attól, hogy elrepüljenek a nyárba. Mert évekig nem történik semmi; aztán egyszerre minden. A viz felforr, a kaktusz kivirágzik, a rák megmutatkozik.

Janice azt feleli: -- Mama, úgy látszik, belenyugodott. Elmondott nekem egy hosszú históriát arról, hogy a szülei, akiket, tudod, a környéken többre becsültek, mint a Springeréket, fölajánlották neki meg Apának, hogy maradjanak náluk, amíg Apa könyvelést tanul, mire apám azt mondta: „Nem, ha nem vagyok képes fedelet adni a feleségemnek, akkor inkább ne is házasodtam volna meg."

-- Nelsonnak kellett volna ezt a históriát elmondania.

-- Én nemigen piszkálnám most Nelsont. Valami nagyon dolgozik benne.

-- Nem én piszkálom. Ő piszkál engem. Kipiszkált a házból. -Talán épp attól rémült meg, hogy elmegyünk. Ez még

inkább rádöbbentette, hogy felelősség terheli másokért.

-- Ideje, hogy a kölyök fölébredjen. Mit gondolsz, szegény Pru mennyit ért ebből az egészből?

Janice fölsóhajt és sóhajtása belevész abba a roppant sóhajba, ami megtartja őket odafönt. Szomorú kis fúvókák oxigént sziszegnek a fejük fölött. Harry azt szeretné hallani, hogy Pru utálja Nelsont, bánja már, hogy hozzáment, hogy az apa mel-

389

lett a fiú gyönge legénynek látszik. -- Ó, nem hiszem, hogy tudná, mit tartson felőle -- mondja Janice. -- Beszélgettünk néha, azt tudja, hogy Nelson boldogtalan, de változatlanul bízik benne. Az igazság az, hogy Teresa annyira szeretett volna már szabadulni az övéitől, Ohióból, hogy most minket, akik befogadták, nemigen áll módjában kritizálgatnia.

-- Még mindig nyakalja azt a créme de menthe-et?

-- Egy kicsit meggondolatlan, de hát ki nem az az ő korában? Az ember azt hiszi, történjék akármi, majd ő megmutatja, hogy vele az ördög se bír.

Harry vigasztalóan böki meg a könyökével Janice könyökét, hogy tanújelét adja, még emlékszik. Janice-t húsz éve kapta el az ördög. Közös bűnük ott nyugszik az ölükben, mint a biztonsági övük, megtartja őket szilárdan, csak akkor szorít, ha megpróbálnak mocorogni.

-- Hé, gerlepár -- dörren rájuk Ronnie Harrison fahangja; az ülés támlája fölül éri őket a szeszpárás lehelet. -- Velünk is foglalkozzatok, enyelegni otthon is lehet. -- Az út hátralevő részén, három zümmögő óra hosszat, egy társaságot alkotnak a másik néggyel, csereberélik az ülőhelyeiket, álldogálnak az ülések közén, csatangolnak a széles testű 747-esben, mintha csak Murkették hosszú nappalijában volnának. Felfütik magukat piával és emlékekkel, arról az időről, amit már eddig is együtt éltek meg, a csönd és feledés, ha beállna, kipukkantaná ennek a közös kalandnak a buborékját, és ők hatan egymás hegyen-hátán bukfenceznének az űrbe, amely a gép remegő héját körülveszi és fönntartja. Cindy ebben a zűrzavarban barátságosnak, de távolinak tetszik, afféle kishuginak, vagy útitársnak, akit magával ragadott a többiek vakációhangulata. Gubbaszt hátrahajtott támlája székén, hogy elkapja a tréfás kedv minden fuvallatát; nehéz elhinni, hogy külső burka alatt -- szemérmetes sötét kosztümöt visel puha fehér gallérral, ami Harryt George Washingtonéra emlékezteti -- titkos helyek rejtőznek, redő, szőrme, nyirokhártya, ahol a spirál megbújhat, s ahova bejutni Harry vállalkozásának legfőbb értelme és végső úticélja.

A repülőgép süllyed; gyomra összeszorul; megszólal a pilóta mindenható texasi hangja, s közli, hogy ki-ki foglalja el a helyét és készüljön fel a leszállásra. Harry megkérdi Janice-t, aki a pohárnak jócskán a fenekére nézett, nem akar-e ő az

390

ablakhoz ülni, de a válasz: Isten őrizz, mindaddig, amíg földet nem érnek, nem mer az ablakon kinézni. Az összekarcolt kis plexiüveg folton át Harry vöröseszöld zátonyárnyakkal pötytyözött párás türkizkék tengerre lát ki. Egy magányos vitorlásra. Majd a szárazföld egy rongyos-fehér föveny-ingujjból kinyúló köves karjára. Vörös bádogtetejű házikók emelkednek feléje. Megnyikordulnak a gép kerekei, kihajlanak és a helyükre kattannak. Majdhogynem egy mocsár felszínét beretválják. Már fohászkodnak, de a gondolatai szétszóródnak; Janice a kezét tördeli. Egy ház, rajta szélzsák, egy bulldózer, vezető nélkül, ágatlan fák -- pálmák -- villannak el mellette: egy huppanás, enyhe rázkódás, hangos szisszenés, bőgő hang hátul, elnyújtott üvöltés. A gép lassul, megáll, lent vannak, rózsaszín forgalmi épület fordul a szemük elé, a 747-es elébe gurul. Egyszerre elönti őket a veríték, fogják a télikabátot, a napszemüveget keresgélik, elindulnak a kijárat felé. Az aszfaltra vezető ezüstlépcső csúcsán trópusi levegő, meleg, nyirkos, megbocsátó, sok pici köröcskéből áll, s úgy éri Nyúl arcát, mintha porlasztóból fújnák: de Ronnie Harrison elrontja a pillanatot, fölkiált, pont a háta mögött: -- Barátom, ez jobb, mint a furulyázás! -- A nők nevetnek, hisz tudják, hogy az a disznó az ő fülüknek szánta a megjegyzését, s ettől még inkább bemocskolódik az érzékeny, drága pillanat, az újvilággal való találkozás első pillanata. Janice is nevet, a hülye állat. S a légikisasszony zománcozott képére az ajtó melegében, ahol áll, kicsapódik a harmat, csak köszönget, köszönget parázna mosollyal.

Cindy nevetése kislányosan szökken a többieké fölé, aztán mindjárt elhúzza a szót: -- Ronnie. -- Nyulat elfogja az izgalom, hiába hogy undorodik; eszébe jutnak azok a fiók mélyére dugott Polaroid-képek.

Ahogy telnek-múlnak a vakáció napjai, Cindy éppoly mahagónibarnára sül, mint a nyáron, a Röpülő Sas úszómedencéje mellett, csöpögve száll ki a berillszínű Karib-tenger vizéből, ugyanabban a fekete zsinórbikiniben, csak ez alkalommal só csillog a bőrén. Thelma Harrison csúful leég a legelső nap, s fájdalmai vannak, talán a némán viselt betegsége következtében. Az egész második napot a bungalow-jában tölti, miközben Ronnie hol beugrik a vízbe, hol ki, s vezényli az italszállítást a bárból, ami színtiszta szalmából épült a fövényen. Feke-

391

te vénasszonyok járkálnak fel-alá a parton, gyöngyöt, kagylót és strandköntöst árusítanak, s a harmadik nap délelőtt Thelma vesz is az egyiktől egy széles karimájú szalmakalapot meg egy bokáig érő, hosszú ujjú piros köntöst, s ily módon teljesen eltakarva magát, arcát beárnyékolva és a lába fejére is törülközőt terítve üldögél és olvas az árnyas coccoloba-fák alatt. Arca a kalapja árnyékában sárgásnak, keskenynek, s ahogy a napon heverő Harryre pillant, huncutnak látszik. Thelma után Harry az, aki legkevésbé könnyen sül le, de elhatározta, hogy lépést tart a többiekkel. Leégett vallanak sajgása az édes-bús emlékű izomlázat juttatja eszébe még sportember korából. A vízben csak hancúrozik, titokban a cápáktól fél.

A férfiak a délelőttöt a golfpályán töltik az üdülő szomszédságában, vászonfedelű golfkocsikon mennek végig a kiszáradt pályán, amit a tüskés őserdőbe vágtak; ha beletéved, menthetetlenül belevész az ember; sőt ha csak egy elgurult labdát keres is, az a veszély fenyegeti, hogy valami mély gödörbe pottyan. A sziget anyaga korall, talaja csupa üreg. Esténként mindig mulatság van, hetenként szigorúan meghatározott rendben. Csütörtökön érkeztek, aznap rákfuttatás volt, másnap limbótáncot néztek, szombaton maguk táncoltak karibi acéldobzenére. A tánczene mindennap szól, az úszómedence mellett, a csillagok fényében, amelyek itt mintha közelebb volnának, s már-már fenyegetően csüngenek az égen, egy robbanás jéggé dermedt szilánkjaiként. Egyik-másik csillagkép idegen: Webb Murkett, aki a haditengerészetnél töltött éveiből ismeri a csillagokat -- 45-ben, tizennyolc évesen hívták be, s mikor a háború véget ért, épp útban volt egy anyahajó fedélzetén, át a Csendes-óceánon --, fölmutat a Dél Keresztjére, meg valami homályos foltra az égen, amely már egy másik galaxishoz tartozik; s mind látják, hogy a Göncölszekér itt a rúdján áll, egészen másként, mint Délkelet-Pennsylvaniában.

Ó, az a kis Cindy, estéről estére barnább, és eseng a szerelemért. A fogán látni, olyan fehér, s azon, hogy minden este leszakít egy virágot az oleanderbokorról a bungalow-juk mellől, hogy beletűzze úszástól pihés hajába, meg a cigánybarna lábujjairól, amelyeken sziromsápadt a köröm. Barna bőrén fehér ruhát visel, s az átragyog a uszoda túlpartjáról -- a medencét éjszaka alulról világítják meg, a derengő víztükör olyan, mintha elnyelte volna a holdat --, mikor a bambuszbár

392

hölgymosdójából visszafelé tart. Azt állítja, hízott is: az a sok pina colada, banana daiquiri és rumpuncs teszi, az a sok szégyentelen kalória. Mégse mond nemet egyetlen italra sem, a világért nem mondana; kezdve a Bloody Maryn, amiből a golfjátékosok merítenek erőt reggel, egészen az utolsó rund mentás-konyakos jegelt koktélig, éjfél után, egész nap folyik a szelíd közpiálás. Janice elgondolkodik: -- Harry, mekkora lesz a végén a ceched? Mindig, mindenkit a te számládra itatsz.

Azt mondja: -- Nyugi. Hadd menjen, máskülönben úgyis megeszi az infláció. Hallottad, mit mondott Webb: egy dollár ma a felét éri, mint tíz éve, 1970-ben. Ez féldolláros dollár, nyugi. -- Úgy gondol a költekezésre, mint ami annak a nagyratörő hadjáratnak a sikerét célozza, hogy Cindy lefeküdjön vele, mielőtt még lejárna ez a hét nap. Érzi, az alkalom közeledik, mindannyiuké közeledik, a válaszfal egyre vékonyabb közöttük, pontosan tudja, mikor fogja Webb a torkát köszörülni, hogyan fog cigarettára gyújtani, az egymásra villanó szemek, a fesztelen hallgatások óráról órára oldják a gátlásokat, a nap és a csillagok alatt együtt hevernek mind a hatan műanyag hevederes nyugágyon, amiből bőven van mindenütt. Kezük találkozik, ha poharat, gyufát, napolajat nyújtanak át egymásnak, vidáman járkálnak be egymás bungalow-jába; mi több, Harry Thelma Harrison meztelen fenekét is látta véletlenül, mikor egy délután visszavitte nekik a Solarcaine-jüket. Ott feküdt az ágyon, leégett bőrét levegőztette, s mikor az ajtóban meghallotta a hangját, beszaladt a fürdőszobába, de már későn. Látta a hasadékot a feneke két félgömbje közt, menekülő sárga testét teljes hosszában, odaadta a Solarcaine-t Ronnie-nak, aki maga is meztelen volt, szó nélkül, elnézést sem kért, hiszen egész álló nap félmeztelenül voltak együtt, csak Thelma kuporgott a coccoloba-fa alatt: Janice Coppertone-nal kente be Webb vörös nyakát, Ronnie súlyos fütyköse kidagadt obszcén kis európai divatú fecskéjéből, az édes kis Cindy meg kioldatta hátul a fekete zsinórt, hogy a háta egyenletes barnára süljön, így hát, mikor fölnyúlt az ültetvényespuncsért, amit a fekete pincér tálcáról kínált körbe, látni lehetett melle bimbós körvonalát. Ezek a feketék itt sokkal bársonyosabbak, mint az amerikai feketék, feketébbek is, testük lágyabb ritmusra mozog. Négy felé, mikor a coccoloba-fa

393

árnyéka, mint egy bütykös ujj, kúszik előbbre a fövényen, s a férfiak arca már vörösre égett, hiába a vászontető a golfkocsikon, átteszik tevékenységük szinterét a partról (a pálmák susogása kezd már Harry idegeire menni; éjszaka folyton azt hiszi, esik, pedig soha) az árnyékba, az uszoda mellé, ahol fehér pincérzubbonyos szigetlakók járnak körbe és veszik föl az italrendeléseket, és a nap kemény fehér golyóbisa lassan aláereszkedik a láthatárra a tengeren, hogy pontosan hatkor elérje a színét, s egykedvűen csobbanjon bele vörös és rózsaszín szikrákat hányva. Ha a nyugágyon Cindy fordul egyet, Harry tágra nyílt szemmel, fájó gyönyörűséggel bámulja, mint vágott a heveder párhuzamos csíkokat harapni való hajába, akár az autógumi a sárba. Thelma bepólyálva, figyelmesen üldögél köztük, Webb csak zsongja a magáét, Ronnie meg új barátokra vadászik a bambuszbárban. A vigéc működik benne, mindig neki kell vinnie a szót. Hangja úgy bukdácsol a fodrozó víz fölött, mint egy magára hagyott gyerek, elázottan, unatkozva, alá-alámerülve, tocsogva húzza az időt vacsoráig. Van olyan este, hogy közvetlenül napnyugta után zöld csík tűnik fel a látóhatáron. Janice, bármennyire szeretnivaló is olykorolykor, itt csak légköri zavar, elnyeli a jeleket, amelyeket netán Cindy bocsát ki Harry felé; még szerencse, hogy Webb elszórakoztatja, úgy beszélget vele, mint egyik breweri előkelőség a másikával, kimeríthetetlen témájáról, a pénzről. -- Az ember azt hinné, tizennégy százalék az már katasztrófa, pedig Izraelben száztizenegy százalékos inflációval élnek együtt, egy színes tévé ott ezernyolcszázba is belekerül. Argentínában meg évi százötven százalék, hidd el, nem ugratlak. Tokióban egy font marhahús húsz dollár, Szaúd-Arábiában egy pakli cigaretta egy ötös. Öt dollár. Panaszkodunk, hogy mennyi bajunk van, pedig a fogyasztó még mindig Amerikában jár legjobban az összes fejlett ipari országok közül. -- Janice csügg a szavain, szívja a cigarettáit. Haja nyár óta eléggé megnőtt, hogy kurta kis lófarokban lehessen hátul összefogni; ott ül Webb lábánál, s a lábát belelógatja a medencébe. Webb hosszú, csontos lábán úgy kanyarog csigavonalban a szőrzet, mint egy májusfán a szalagok, arcát meg, bölcs ráncaival, fényesre lakkozott fenyőfa színűre barnította a nap. Harrynek eszébe jut, hogy Janice ugyanígy hallgatta az apja süket dumáit, s ez tetszik neki. De vasárnap estig már ráunnak az üdülő egyhangú napi-

394

rendjére, taxit bérelnek, hogy átvigye őket a sziget túlfelére, a kaszinóba. A sötétben falvakon mennek át, a fekete gyerekek észrevehetetlenek, mindaddig, amíg meg nem csillan fehéren az út mentén a szemük. A taxi fényszórójának fényében testet ölt, kötélre fűzve kocog egy kecskenyáj. Bezsaluzott salakbeton házak nyitott ajtaja árulkodik róla, hogy azok kocsmák, polcaik zsúfolva palackokkal, a söntés állingáló vendégekkel. Egy öreg kőtemplom üvegezetlen ablaka gyertyafényt s panaszos zsoltárfoszlányt szór az utcára, amit gyorsan maguk mögött hagynak. A taxi, 69-es Pontiac, szerelvényfalán rengeteg vudu-bábu, könyörtelenül megmarad az út bal oldalán, ez ugyanis angol gyarmat volt valaha. Az elhagyott cukornádőrlő malmok csonka gúlái a csillagokkal teliszórt égbolt háttere előtt a múltra, halott rabszolgákra emlékeztetnek, s közben Janice, Thelma meg Cindy a mind sűrűbb sötétben breweri ismerősökről cseveg, Buddy Inglefinger hórihorgas szörnyű új barátnőjéről és annak gyerekeiről, hogy szegény Buddy született áldozat volt világéletében, meg Peggy Fosnachtról, aki úgy hirlik, nagyon meg van sértve, hogy őt meg Ollie-t nem hívták meg erre a karibi kiruccanásra, pedig mindenki tudja, hogy nekik nem telt volna rá.

A kaszinó egy másik, az övékénél nagyobb tengerparti üdülőhöz tartozik. Deszkamólók nyúlnak ki a megvilágított korallzátony fölé. A világokon belül is vannak világok, gondolja Harry. Az aranyzöld littylottyból rongyos zsákforma lényeket vet föl a hullám. Ő azért jött ide ki, hogy a fejét egy kicsit kiszellőztesse. Bekapta a horgot a kártyaasztalnál, s hogy visszanyerje, amit a huszonegyen vesztett, a tétjét újra meg újra megduplázta, s végül háromszáz dollár ára úticsekket hagyott az asztalon, barátai döbbent ámulatára. Nos, ez a fele sincs annak, amit egyetlen eladott Tercelen keres, annak meg éppen három százaléka sem, amennyibe Nelson dilije került. De Harry feje akkor is sajog, elbizonytalanodott, megalazottnak érzi magát. A néger, aki osztott, még csak föl se nézett, mikor ő menekülésszerűen hagyta ott az asztal virító filcét. Most kisétál a mólón a fekete látóhatár felé, a trópusi levegő mikroszkopikus kis kerek csókokkal hűti égő arcát. Eljátszik a gondolattal, hogy átsétál Dél-Amerikába, hisz ott van Paraguay is. Eszébe jut az a gyomverte földdarab a telep aszfaltja mögött, amit úgy kedvel, és az elgazosodott gyümölcsös a

395

farmon, ahova eddig csak kémkedni járt, át a leomlott homokkő falat benövő sövényen. A fű a gyümölcsösben így télen bizonyára megdőlt és kifakult, a magányos házból meg odalent füst bodorodik. Másik világ.

Egyszerre ott terem mellette Cindy, egy ütemre lélegzik a tengeri littylottyal. Harry arra gondol, hogy talán most jött el az ő pillanata, mikor korántsem készült még föl rá; de Cindy így szól száraz, szánakozó hangon: -- Webb azt mondja, az embernek határt kell szabnia magának, mielőtt leül, akkor nem ragadja el a hév.

-- Nem ragadott el -- mondja Harry. -- Megvolt az elképzelésem. -- Lehet, hogy Cindy úgy véli, a veszteségéért megérdemel némi kárpótlást, s most azért jött. A fehér horgolt kendő kiemeli karja barnaságát; a virággal a füle mögött kacérnak látszik. Milyen is lesz az, ha majd lehajol a magasból s odaszoritja súlyos arcát ahhoz az almakemény kerekséghez, Cindy arcához, homlokához és orra hegyéhez, rá azokra az éber kis életadó hasadékokra, Cindy hosszú ajkú szájára, meg arra a hamis fekete szemére, mely huncutul csillan, akár egy gyereké? Littylotty. Összeülik vajon az arcuk? A fekete szempár fölpillant, tekintetük találkozik, aztán Cindy félrenéz, a tropikus holdra, ami féloldalt dől az égen, olyan szögben, amilyenben Pennsylvaniából sose látni. Miközben ő is kinéz a tengerre, az ujja hegyével lopva megérinti Cindy karját. Meleg áramütést érez, mintha a napfényes vasárnap elektromos feszültséggel töltötte volna fel a barna testet. Hínár csapkodja a móló lábazatát, hullám törik meg a parton, az ő számára itt a pillanat. De mégis visszatartja valami, talán a sugárzó arc túlontúl energikus határozottsága, pedig Cindy halványan rámosolyog, s fölemeli az arcát, mintha meg akarná könnyíteni neki, hogy rátaláljon az ajkára.

Léptek dübörögnek a part felől, Webb és Janice közeledik, kezük a hold, a víz alatti derengés és a kivilágított kaszinó zavarosan egybefolyó fényében láthatatlanul összekapcsolódik, majd szétválik, végigfutnak a mólón, s amikor odaérnek hozzájuk, izgatottan közlik, hogy Ronnie Harrison épp most robbantja a bankot a kockázóasztalnál. -- Gyere, nézd meg, Harry -- mondja Janice. -- Már legalább nyolcszázat nyert.

-- Ez a Ronnie -- mondja kislányosan száraz, szemrehányó hangon Cindy, a kaszinó lámpái átderengenek hosszú szok-

396

nyáján, s miközben a lámpák felé siet, feketén kirajzolódik a feneke és a lába körvonala.

Kettő után érnek haza az üdülőjükbe. Ronnie túl soká maradt az asztal mellett, s végül alig nyert néhány dollárt. Őt meg Janice-t elnyomja az álom hazafelé menet, Thelma feszülten kuksol Nyúl ölében. Webb meg Cindy elöl ül a vezető mellett, akit Webb a'szigetről kérdezget, az vonakodva válaszolgat, teli szájjal, valami angolnak aligha nevezhető nyelven, Az üdülőjük kapujában egyenruhás kapuör ereszti be őket. Itt mindent őrizni kell, lopnak, mint a szarka, a sziget sötét mélyéből ömlenek a tolvajok, sőt gyilkosok, akik a partszegély gazdag utasain élősködnek. A vendégbungalow-kat homokba fektetett, zöldre festett cementjárdákon lehet megközelíteni, susogó pálmák alatt, papírvékony virágokkal teli bokrok között, amelyeket reggelenként csapatostul szállnak meg a kolibrik. Miközben a férfiak megtanácskozzák, hogy hányra is halasszák a másnap reggeli golfot, a három nő a közelükben suttog, a betonjárdának azon a pontján, ahol az háromfelé ágazik, kinek-kinek a bungalow-ja felé. Janice, Thelma és Cindy kuncog, feléjük pillantgat, pillantásuk madárformán ide-oda rebben a holdfényzománcú meleg éjszakában. Cindy kendője fehéren dereng, mint hullámon a tajték. De végül, miután a néma pálmaligetet még fölveri a „jó éjszakát" kiabálás, mindegyik feleség elindul férjével a maga bungalow-ja felé. Nyúl általános bosszúságában megkettyinti Janice-t, s abban a reményben alszik el, hogy a holnap reggel időtlen időkre el van halasztva.

De az megérkezik, menetrend szerint, a hatszögű padlócsempére a zsalu résén át beeső napfoltok formájában, miközben ezek az itteni kis sárga énekesmadarak a csörömpölő reggelitálcákat követik nyomon a betonjárdán. Nem is olyan rossz, ha az ember egyszer fölkelt. A test úgy fejlődött, hogy elviselje a megpróbáltatásokat. Ahogy megszokta már, óvatosan úszik egy kicsit a parton, ahol a homokban ott állnak még az előző esti plasztikpoharak. Ez a napnak és az éjszakának az egyetlen olyan pillanata, mikor Harry egyedül van, ha nem számítjuk azokat az öreg házaspárokat, akik szintén kedvelik a korai úszást, bár az asszonyokat karon fogva kell átsegíteni a homokon. A tenger a lágy törőhullámok közt sápadtzöld, mint a görögdinnye, Harry a hátán lebegve ott látja az öblöt

397

övező szabdalt és meredek dombok tetején, az úton, azokat, akik számára a sziget nem vakációt jelent, a feketéket, amint színes rongyaikban dolgozni ballagnak, a nők egyike-másika batyuval, sőt csöbörrel a fején. Az ember el se hinné, hogy még van ilyen. Hangjuk messzire száll a friss reggeli levegőben, s egybefolyik a tenger sustorgásával, ahogy a meleg sós víz loccsanva siklik a partra, s pezsegve húzódik vissza Harry lába előtt. A fehér fövény laza, csupa kis luk, ahol a remeterákok lélegzetet vesznek. Soha még ilyen fehér fövényt nem látott, az elporlott korall finom, mint a cukor. A korai napsütés könnyedén ül meg érzékeny vállán. Ez az; ez ám az egészséges. Aztán a lány, a reggelis tálcával, odamegy az ajtajukhoz (a 9-es bungalow-ban laknak), s Janice, terilén fürdőruhájában, kinyitja a zsalus ajtót és kikiált: -- Harry! --, át azon a tisztáson, ahol egy öreg rabszolga már söpri a tengeri füvet és a plasztikpoharakat, aztán újra kezdetét veszi a társas együttlét, a vadászat.

Ma rosszul megy neki a golf; ha fáradt, hajlamos rá, hogy túl nagyot üssön, hogy odacsapjon, ahelyett hogy a karját végiglendítené. Tartsd a csuklód, fent ne adj erőt az ütésbe. Ne hajolj rá a lábad hegyére, képzeld azt, hogy az orrodat üveglapnak nyomod. Gondolj vasúti sínre. Azt kísérd végig. A bölcs intelmek ma nem sokat segítenek, az egész csak hosszú veszkődés a koralldzsungel éhes nyúlványai közt, föl a steppeltpaplan-formán dimbes-dombos pázsitfoltokra, bár ez is egyenesen csoda, hogy errefelé egyáltalán létezik pázsit. Gyűlöli Webb Murkettet, hogy az ma húszlábnyi körön belül mindent begurít. Nem elég, hogy ez a szikár vén szarházi egy ilyen mesébe illő kis cafkát izélget, még elviszi itt az összes nassau-pontot is? Harrynek hiányzik Buddy Inglefinger, nincs, akivel szemben fölényben erezné magát. Ronnie gyér hajzata és kopasz magas homloka, ha az ütésnek nekihajol, olyan, mint egy hámló rózsaszín tojás. Lendítése mint egy majomé, a szőr, aminek a fején volna a helye, mind a karján, nem is érti, hogy állja ezt Thelma. Hát igen, a nők egy jó vastag fütykös kedvéért akármivel megbékélnek. Harry képtelen kiverni a fejéből azt a háromszáz dollárt, amit az éjjel kidobott, ennyiért az apja hat hétig robotolt. Szegény Apa, nem érte meg, hogy lássa, amint a pénz elveszti a valóságát.

De délután, néhány pohár pina colada és egy ráksalátás

398

szendvics hatására mindent derűsebb színben lát. Elhatározzák, közösen, hogy bérelnek három dingit, s úgy választanak párt, hogy ő Cindyvcl kerül egy hajóba. Ő még soha nem vitorlázott, így hát Cindy mellig áll a vízben és a kormánnyal bajmolódik, amíg ő benn ül a hajóban, mint egy rakás szerencsétlenség, s fogja a kötelet, amivel a háromszögű csíkos vitorlát kell húzni, de, úgy látszik, nincs rá elég szilárdan felerősítve, mert a vitorla ide-oda csapkod, és az a két alumínium cső egymáshoz dörgölődik. Az egész alkotmány valahogy rozogának tetszik. Kaptak valami fekete gumipárnát, hogy kössék a derekukra, s Cindy ugyancsak jól fest benne, a rövidre vágott vidrafrizurájával, olyan, mint egy rendőrnő a tévében, vagy egy békaasszony. Még soha nem vette észre, hogy a szemöldöke milyen fekete és sűrű; majdnem összeér, ahogy homlokát ráncolja, amíg a kormány végül a helyére nem kattan. Aztán elégedetten mordul egyet, fölugrik és ráhasal előtte a hajótestre, úgy, hogy a két melle kétfelé préselődik, s ott, ahol nem érte a nap, puha tejfehér, lába meg a vízben rúgkapál, hogy fekete és csillogó fenekét is fel tudja húzni, micsoda nő, ennyi gyönyörűség el se fér talán ebben a pici, bolondul megdőlt dióhéjban. Felrántja Cindyt a karjánál fogva, de közben megfeledkezik az alumínium rúdról a vitorla alján, az meglódul és kupán vágja. Cindy kikapja a kezéből a kötelet, másik kezével még mindig a kormányrudat fogja, és kiabál: -- A svertet! A svertet! --, míg ő ki nem találja, hogy mire gondol. Arra, hogy azt a szálkás, hosszú deszkalapot a lába alatt dugja bele a résbe. Kihúzza maga alól és beleilleszti. De Cindy, ahelyett hogy gratulálna neki, azt mondja: -- A mindenit. -- A kis műanyag hajótest a parttal áll párhuzamban, ahol karéjban téblábolnak a fürdőzők és őket bámulják, miközben minden hullám közelebb sodorja őket a parthoz. Aztán a szél belekap a vitorlába, kifeszíti, az alumínium árboc megnyikordul, s ők a megtörő hullámokon át lassan kibukdácsolnak a jobb oldali földnyelv csúcsa felé, ahol az öböl véget ér.

Mikor már kinn járnak, az ember nem tudja, milyen gyorsan halad, mert a vízen nincsenek útjelek. Harry elöl kuporog, nehogy a bum-rúd újra kupán vágja. Cindy jógaülésben ül a vastag gumitüszővel a derekán, s a bikinije középső madzagja alig takarja szétnyitott lába közét, kezében a kormányrúd, s most először elmosolyodik: -- Harry, nem muszáj tartanod a

399

svert tetejét, úgyse húzzuk fel, amíg partot nem érünk. A part, a pálmák, a bungalow-k levlap nagyságúra zsugorodtak.

-- Szabad ennyire kijönnünk?

Megint elmosolyodik. -- Nem vagyunk nagyon kint. -- Meghúzza a vitorlakötelet, a hajó megdől. A víz idekint már nem halvány görögdinnyezöld, hanem sötét, mint az epe, s a hullámvölgyekben fekete.

-- Nem vagyunk -- mondja utána Harry.

-- Oda nézz. -- Vitorla, alig nagyobb, mint egy megcsillanó hullám. -- Az ott Webb és Thelma. Sokkal kijjebb vannak, mint mi.

-- Biztos, hogy ők azok?

Cindy megsajnálja. -- Ha odaérünk azokhoz a sziklákhoz, szél alá fordulunk. Tudod, mit jelent az, hogy „szél alá fordulunk"?

-- Hát pontosan nem.

-- Azt, hogy irányt változtatunk. A bum-rúd kilendül, vigyázz a fejedre.

-- Mit gondolsz, van itt cápa? -- Akkor is, mondja magában, van ebben valami meghittség, csak ők ketten, együtt, ugyanaz a tajték veri mindkettőjük bőrét, a szél és a víz zúgása elnyom minden más hangot, Cindy vallanak hajlata fémesen csillog a kemény fehér nap fényében, amely mellett az ő gyerekkorának napja narancssárgának tetszik és elhomályosul az emlékezetében.

-- Láttad a Cápa második részét? -- kérdi Cindy.

-- Még nem volt olyan érzésed, hogy manapság minden folytatásokból áll? -- kérdez vissza. -- Mintha mindenki kifogyott volna az új ötletekből. -- Úgy érzi, annyira belefáradt a soká visszafojtott vágyakozásba, hogy már az életét se félti, hiába hogy ilyen vadul cibálják az elemek. Még az is kegyetlenségnek tetszik, hogy a nap hogy szikrázik a vízen, egyenest az égből érkező rosszindulatnak, mint leszálltukban azok a fotonok, amelyek a gép szárnyát verték.

-- Fordulunk -- mondta Cindy. -- Élesen szél alá. Behúzza a nyakát, a bum-rúd nem talál. Megpillant még

egy vitorlát, a magukén kívül, Ronnie és Janice az, a láthatár felé tartanak. Mintha Janice volna hátul és ő kormányozna. Mikor tanulta? Valami nyári táborban. Ahhoz, hogy az ember

400

hasznát lássa, kezdettől fogva gazdagnak kell lennie. Cindy odaszól neki: -- Most te következel, Harry. Vedd át. Egyszerű az egész. Azt a kis szalagot az árboc csúcsán széljelzőnek hívják. Elárulja, hogy honnét fúj a szél. És nézd a hullámokat is. A vitorlát úgy kell tartanod, hogy a széliránnyal bizonyos szöget zárjon be. És vigyáznod kell, hogy a vitorlavászon elülső éle ne csapkodjon. Vagyis, ahogy mondják, be ne lobogjon. Ami annyit jelent, hogy egyenest szembefordultál a széllel, és muszáj kifordulnod. Csak nyomd a kormányrudat magadtól, a vitorlától elfelé. Meglásd, érezni fogod. A feszültséget a kormány és a vitorlafelület között... olyasféle, mint az olló. Jó mulatság. Gyerünk, Harry, nem lesz semmi baj. Cseréljünk helyet. -- Sikerül végrehajtaniuk a hadmozdulatot, miközben a hajó billeg a testük súlya alatt, mint egy függőágy. Felhőcske takarja el a napot, feketére festi a vizet, majd hirtelen visszaengedi a napfényt. Harry megragadja a kormányrudat, s addig próbálkozik, amíg a szél bele nem fekszik a vitorlába. Igaza van Cindynek, jó mulatság: a vitorla meg a kormány húzza, a láthatatlan tengeri szellő tolja, így, ha az ember maga szabja meg, korántsem olyan nagyok és reménytelenek a távolságok. -- Jól csinálod -- dicséri meg Cindy, úgy ül keresztbe tett lábbal, arccal előre, hogy látja az egyik meztelen lába mind az öt ujjának rózsaszín fonákját, a vékony rózsaszín bőr ráncait, a drága kis ujjai legkisebbikét, ahogy, mintha csak el akarna bújni, odahajlik a mellette lévőhöz. Cindy megbízik benne. Szereti. Most, hogy a hajót már ő irányítja, meg is meri dönteni. Mind feszesebbre-feszesebbre húzza a vitorlát, annyira, hogy be-becsapnak a hullámok, és neki ég a keze. A föld közelebb szökken, mindjárt biztonságban lesznek, már megcélozza a helyet, ahol Janice és Ronnie már partra húzta a dingijét, de közben óvatlanul kiengedi a vitorlát, s a szél hátulról telibe kapja: a hajó orra egyszerre alámerül, ádázul habzik fölötte a víz: a hajótest nehézkesen fölfordul és megdől; Cindyvel nincs más választásuk, mint hogy együtt lecsússzanak róla, a kötélbe belebonyolódva. Erezett derengés zárul össze a feje fölött. Levegőt, gondolja, s váratlan árnyékra bukik fel, a felborult hajó ott homálylik kettőjük fölött. Cindy ott van mellette a vízben. Ő levegő után kapkod, szeretne bocsánatot kérni, egy pillanatra belekapaszkodik. Mint egy cápa, érintésre olyan -- nyálkás és reszelős. Habgumi tüszőjük össze-

401

ér a vízben. Cindy szemöldökének minden egyes szőrszála csillog a különös fényben, a homályos hullámok közt, a megszűnt szél csöndjében, csak a víz csobban szelíden az üreges hajótesten. Cindy fintorít, eltolja magától, mély lélegzetet vesz és eltűnik a hajó alatt. Szeretné követni, de a tüszője gorombán visszahúzza. Hallja, hogy Cindy morgolódik és paskol az égnek meredő svert túlsó oldalán, először csak húzza, aztán rááll, s a dingi lassan fölegyenesedik, nagy vízgyöngyök robbannak róla, ahogy a csíkos vitorla végigseper a nap előtt. Harry föltornássza magát, s Cindy ügyesen kiviszi a hajót a partra.

Az epizód dicstelen, de kinn a parton mindenki kacag rajta, s ez olyannyira felszárítja Harry bűntudatát, hogy a megbocsátó hangulatban kettőjük víz alatti ölelkezése gyorsan átalakul valami gyöngéd és sokat ígérő emlékké. Kettőjük súrlódó bőre, Cindy rugdaló lába az ő lábai közt. Az a néhány fekete szőrszál, mikor a szemöldökük majdnem összeér. A lába közének szőrzete, ahogy jógaülésben merészen a szeme elé tárta. Ez mind összeadódik.

Az ebédet az üdülőben vagy a medence partján szolgálják fel, vagy tálcán viszik ki a partra, de a vacsora már ünnepélyesebb ügy a roppant pavilonban, amelynek szarufáiról tollforma karhosszú páfrányok csüngenek, s amelynek hátsó felében, a konyhába nyíló ajtó mellett, hatalmas nyitott grillsütő gödör lángja csap fel bömbölve, míg a sásból font, faragott álarcokkal díszített háttéren táncolnak az árnyak, s a szakácsok verítékes fekete arcán meg-megcsillan az éles fény. A séf, egy cingár belga, a főétkezések közt mindig ott látható a bárban, ott gubbaszt, mintha beteg volna, vagy panaszos hangsúllyal társalog a fizetőpultnál dolgozó makulátlan, misszionáriuskülsejű helybéli nők valamelyikével. Hétfőn este vegyes rostonsültet szolgálnak fel, étkezés közben egy calypso-énekest hallgatnak, s utána elektromos hangerősítésű marimba-zenekar szolgáltat tánczenét; de a hat Diamond megyei üdülővendég egy emberként állítja, hogy fáradt a kaszinóban töltött éjszakától, s korán akar lefeküdni. Harry, azután, hogy majd vízbe fulladt Cindy karjai közt, elaludt a parton, aztán bement szundikálni egyet. Miközben aludt, hirtelen támadt sűrű trópusi zápor dobolt a bádogtetőn vagy tíz perc hosszat; mire ő felébredt, a zápor már elvonult, s a nap épp lenyugodni készült egy narancssárga sávban az öböl szájánál, s a cimborái azóta is ott

402

lopták a napot a bárban, hogy a zápor egy órája elállt. Valamin tanakodtak. A három asszonynak nagyon szelíd az arca az asztalra piros dróthálós viharburában odaállított gyertyák fényében, a papírvékony virágok közt, amelyek még azelőtt elhervadnak, hogy ők a vacsorával végeztek volna. Megmegcirógatják egymást, testvériségük itt a trópusokon alattomosan megerősödött és izgalmasan felhevült. Cindy ma este sárga hibiszkuszt tűzött a hajába, s az az arab izé van rajta, majdhogynem feléig kigombolva. Többször is átnyúl Webb pohara és az asztalterítőn nyugvó inas barna keze előtt, hogy Janice csuklóját megérintse, miközben annak az „új színes fiúnak" az emlékét idézi ott a bárpultnál: „megmondtam neki, hogy a férjemmel vagyok itt, mire megvonta a vállát, mintha az nem is számítana"! Webb bölcs képet vág, hagyja, hogy körülfolyjak az áramlatok, Ronnie meg álmos, az arca puffadt, de még most is bírja szuflával, a megszokott szomorú tréfamester módján. Harry és Ronnie annak idején három évig együtt játszott a Mount Judge diákcsapatában, s Nyúlnak nemegyszer erőszakkal kellett elnyomnia azt az érzést, hogy bár ő a sztár, Tothero, az edző, mégiscsak jobban kedveli Ronnie-t, mert olyan rettentően igyekszik, s a palánknál valahogy „észrevehetőbb" a jelenléte. A világot tolni kell, úgy halad. Nyúl általában úgy érzi, ha magától meg nem történik valami, nem érdemes tenni róla. De akkor is, itt van Cindy. Egy férfi ölni tud egy ilyen bőrért. Tömd meg, aztán fordulj fel, mint egy hím pók. A calypso-énekes odajön az asztalukhoz, és előad egy hosszú, malac éneket a Nagy Bambuszról. Harry nem érti meg az összes utalásokat, de a hölgyek kuncognak minden versszak után. Az ének csupa mosoly, az énekes mosolyog, de véreres szeme úgy csillog, mint a falon a mozdulatlanná dermedt gyíké, s a koponyáján, ha a gitárra hajtja a fejét, szürke kis kerek foltokat látni. Haldokló művészet. Harry nem tudja, hogy most borravalót illik-e adni neki, vagy elég, ha megtapsolják. Tapsolnak, Webb egy bankót nyújt át, hátradőlve, s a barna kéz olyan mohón kap utána, mint a gyíknyelv. Az öreg énekes továbbmegy a szomszéd asztalhoz, és rákezd arra, hogy Háttal a hátnak, hassal a hasnak. Cindy kuncog, megérinti Janice alsókarját, és azt mondja: -- Fogadni mernék, hogy odahaza Brewerben mindenki azt hiszi, hogy mi itt csereberéljük a párjainkat.

402

-- Miért ne? -- mondja Ronnie, s képtelen lenyelni egy fáradt böfTentést.

Janice, azon a mély érettnő-hangon, amit a cigarettának és a kornak köszönhet, de ami mégis mindig meglepi Harryt, azt kérdi, szelíden, a mellette ülő Webbtől: -- Te mit szólsz az ilyesmihez, Webb?

Az öreg róka tudja, hogy kezében a kincs, a cseretárgy, hát ráér, följebb húzódzkodik a székén, hogy kiszabadítsa maga alól a kabátja szegélyét, és kivesz az aranygombos, sötétkék tengerészkapitányi zakó oldalzsebéből egy csomag Marlborót. Nyúl szíve úgy kalapál, hogy kénytelen lesütni a szemét, meredten bámulja az asztalt, ahol a vacsora maradványai, a véres csontok, bordák, gerinccsigolyák eltakarításra várnak. Webb húzza a szót. -- Hát, két házasság után, amire, gondolom, azt lehet mondani, hogy nem volt épp sikeres, és azután, hogy mi mindent láttam és műveltem már azelőtt is, közben is, azután is, be kell vallanom, hogy én nem találok semmi különös kivetnivalót egy kis osztozkodásban jó barátok közt, ha a partnerekből nem hiányzik a kölcsönös szeretet és megbecsülés. A kulcsszó a megbecsülés. És minden érintett félnek, ismétlem, mindenkinek önként kell vállalkoznia rá, és meg kell értenie, hogy akármi történik, az nem terjedhet túl ezen az egy alkalmon. A titkolt viszonyok, azok teszik tönkre a házasságot. Ha rájön valakire a romantika.

Hát benne, a Polaroid-fütykösök királyában, aztán semmi romantika nincs. Harry érzi, hogy ég az arca. Lehet, hogy a túlfűszerezett sült hústól, vagy talán Webb hosszú prédikációjától, de az is lehet, hogy ez a Murkették iránt érzett hála pírja, amiért ilyen okosan elrendezték. Odaképzeli az arcát Cindy combjai közé, megpróbálja elképzelni azt a fekete bozontot, mint a szemöldökszőrök domború meghitt tömegét, amint ellapul és melegen illatozik, attól, hogy bugyi fedte, és fehér margó veszi körül, amit a bikininek illedelem kedvéért el kell takarnia. Végigköveti nyelvével a hasadékát, két lába éppolyan súlytalan síkosán nyílik szét, mint a víz alatt, végig és benn és körül és akkor az orra előtt már ott lesz az a drága nagy popsija, amit ezerszer is látott ficánkolni, amint ott szárítkozott úszás után a Röpülő Sas úszómedencéjének partján, a Mount Pemaquid álmos-zöld árnyékában. És a melle, ahogy előrebillen, mikor engedelmesen lehajol. Valami történik az ő alsónadrág-

404

jában, megremeg, mint e bágyatag virágok porzójának az árnyéka, ahogy a reszkető gyertyafényben rávetül az asztalterítőre.

-- Idelenn -- énekli az énekes egy újabb asztalnál --, hol vígak az esték, s a hegytető nappal napfényben ragyog. -- Fekete kezek közelednek, ügyesen eltakarítják a fekete csontokat és kiosztják a desszertétlapot. Van itt egy diós torta, amit Harry különösen kedvel, bár igazán nem karibi különlegesség, valószínű, hogy repülőgépen szállítják ide Fort Lauderdale-ből.

Thelma, akin valamiféle áttetsző blúz van, átlátszik rajta kakaóbarna melltartója, maga elé néz a levegőbe, mint egy tanító néni, aki a gyerekek feje fölött magyaráz, s azt mondja: -- ...egyszerű asszonyi kíváncsiság. Ez olyasmi, amiről nemigen szólnak a női szexualitásról írott cikkek, pedig szerintem ez az, ami izgalmassá teszi a férfi-vetkőzőszámokat, és nem a valóságos vágy, hogy a nők az ilyen fiúkkal le is feküdjenek. Egyszerűen csak kíváncsiak a péniszükre, arra, hogy milyen. Mert az az igazság, hogy nem egyforma, azt hiszem.

-- Te is így vagy vele? -- kérdi Harry Janice-t. -- Kíváncsi vagy?

Janice lesüti a szemét, a viharburában könnyező gyertyát nézi. -- Persze.

-- Ó, én nem -- jelenti ki Cindy. -- Az alakja nem érdekel. Nem hiszem, hogy az alakja érdekelne. Igazán nem.

-- Te még nagyon fiatal vagy -- mondja Thelma.

-- Harmincéves vagyok -- tiltakozik Cindy. -- Talán szexuálisan nem ez a virágkorom?

Mintha megint a vízben volnának együtt, Harry a védelmére kel. -- Csúfak, mint a fene. A legtöbb, amit láttam.

-- Nem látod őket állva -- jegyzi meg könnyedén Thelma.

-- Istennek hála -- mondja, döbbenten, mint máskor is, hogy ilyen durva bandába keveredett.

-- De a magáé azért tetszik neki -- jegyzi meg Janice, megőrizve azt a könnyed, hűvös, majdhogynem tudományos hangnemet, amit fölvettek, itt, az immár néma vacsorázóhelyiségben. Az énekes már elhallgatott. A többi asztalnál szedelődzködnek, átköltöznek a kisebb asztalokhoz a táncparkett szélén, az úszómedencénél.

-- Nem az, hogy tetszik -- tiltakozik Harry suttogva. -- Megvagyok vele.

405

-- Az is te magad vagy -- jegyzi meg halkan Cindy.

-- Nemcsak a pénisz -- tisztázza Thelma --, a férfi egésze, az izgatja az embert. A tartása. A hangja. Ahogy nevet. De ez mind arra utal vissza.

A péniszre. Lehetséges? Ennyiben hagyják a kényes témát, megérkezik a desszert és a kávé. Az evéstől és az estétől új életre kelve úgy határoznak, hogy megisznak még egy mentás konyakot, és elnézegetik egy darabig a táncolókat, a csillagok alatt. Csillagok. Harrynek úgy tűnik aznap este, mintha kövek volnának egy őrjítőén lassan járó égi óraszerkezetben, amely a perceket méri, amíg ő belemerülhet Cindybe, akár egy hullócsillag, sercegve, az uszoda vizébe. Egyszer, rég elveszített gyerekkorának valamelyik nyarán, a mezőn azt mondta neki valaki, bizonyára az édesanyja, bár a hangját képtelen felidézni, hogy ha az ember éjszaka fölnéz az égre és százig számol, biztos lát egy hullócsillagot, olyan gyakori. S bár most hátradűl, el a poharától, az üveglapú asztaltól és barátai megnyugtató, összeesküvő suttogásától, s úgy hátrahajtja a nyakát, hogy az már sajog, akkor is mind mozdulatlanul csüng a foglalatában. Webb Murkett kavicssurrogású hangon dörmögi. -- Nohát, gyerekek, én vagyok itt a korelnök, jogom van hát bejelenteni, hogy fáradt vagyok és szeretnék lefeküdni. S ahogy Harry elfordítja a szemét az égről, hát nem épp egy hullócsillagot lát a szeme sarkából, amint élesen felvillan, mint az elgyújtott gyufa és belepottyan a fekete tustengerbe? A nők felállnak, szoknyájukat igazgatják: a marimba-zenekar néhány bizonytalanul felcsapó és elhaló kezdőakkord után rázendít: „Hát a bohócok hova lettek?" A panaszos csilingelés távolba vész, ahogy végigmennek a medence partján, el a portáspult előtt, ahol az elkínzott, alkoholista üdülőigazgató épp New Yorkba próbál vonalat szerezni, át a hotel bekötő útjának fordulóján, amelynek korallszegélyét fehérre meszelték, aztán végig a bokrok és alvó virágok közt a betonjárdák árnyas birodalmán. Ahogy a zene elhalkul, egyre zajosabbak fölöttük a pálmák. Egyre közelebb a hullámtörés sustorgása. Azon a holdvilágos ponton, ahol a járda háromfelé ágazik, idegesen jó éjt kívánnak, de senki se mozdul; ekkor gyöngéden kinyúlik egy-egy női kéz, és megfogja egy férfi, nem a férje, csuklóját; a többiek folytatják az útjukat, senki se néz a másikra, a lesütött szemű, szótlan vonulás azt a célt szolgálja, hogy a nők

406

közül mind kiválassza a párját és magával vonja arra az ösvényre, amely az ő bungalow-jához vezet. Harry messziről hallja Cindy kuncogását, mert nem az ő keze, hanem Thelmáé húzza magával elszánt szelíden.

Thelma érzi, hogy vonakodik, és megszorítja a kezét, némán. Harry látja, hogy az egyik társaság lehozott a partra egy viharlámpát, a palackok mellé; a lámpa és a cigaretták vörösen izzanak a homályban, a tenger meg tejfehéren húzódik az öbölben lehorgonyzóit nagy vitorlás fekete körvonalán túl, a hanyatt dőlt félhold karéja alatt. Thelma elengedi a kezét, hogy aranyhímzésű tárcájából kihalássza a bungalow kulcsát. -- Holnap éjjel megkaphatod Cindyt -- súgja. -- Megbeszéltük.

-- Oké. Nagyszerű -- mondja ő bénultan, s reméli, nem sértő hangon. Ez annyit jelent, gondolja, hogy Cindy azt a disznó Harrisont választotta, Janice meg Webbet. Ő arra számított, hogy Janice majd Ronnie-t viszi magával, sajnálta is őt, attól eltekintve, hogy a kinézéséből ítélve Ronnie-t úgyis hamarosan elnyomja az álom, s hogy Thelma Webbet, lévén hogy mindkettő olyan szikár sárga típus. Thelma becsukja kettőjük mögött az ajtót, s meggyújt egy szalmából font gömb alakú lámpát az ágy fölött. Harry megkérdezi: -- Ma este mind azt választottátok, aki a legjobban tetszik, vagy holnapra hagytátok a javát?

-Ne légy olyan rámenős, Harry. Ez baráti osztozkodás, hallottad Webbet. Egyvalamiben teljesen egyetértettünk, abban, hogy ebből Brewerbe semmit se viszünk magunkkal. Magunk mögött hagyjuk az egész bolondságot, még ha belehalunk is. -- Ott áll a szalmafonatú szőnyeg közepén, mintha dacolni akarna a sorssal: beesett arcú sárga nő, akit ő alig ismer. Nemcsak az orra hegye égett vörösre, hanem a szeme alatt is egy-egy folt, mintha lepke ülne az arcán. Harry úgy véli, illenék megcsókolnia, már lépne is, de megáll, mert Thelma elszántan folytatja. -- De egyvalamit közlök veled, Harry Angstrom. Nekem te vagy az első választottam.

-Én?

-- Persze. Imádlak. Érted?

- Engem?

-- Soha nem érezted?

407

Inkább csak téblábol, ostobán, mert nem illik erre nemet mondania.

-Hülye -- mondja Thelma. -- Janice bezzeg érezte. Mit gondolsz, miért nem voltunk meghíva Nelson esküvőjére? Hátat fordít neki, s kezdi kikapcsolni a fülbevalóját a tükör előtt, mely bambusznádrostokból fonott keretében pontosan olyan, mint a másik odaát az ő bungalow-jukban. A batikolt faliszőnyeg itt tropikus naplementét ábrázol, az előtérben pálmával, s nem gyümölcsöt árusító fekete öregasszonyt, mint az övék, de ez is ugyanannak a kéznek a müve. A bőröndök Harrisonéké, csakúgy, mint a felakasztott ruhák a festett csövön, amely a ruhásszekrényt helyettesíti. Thelma megkérdezi: -- Hajlandó vagy Ronnie fogkeféjét használni? Nekem kell egy kis idő, amíg elkészülök a fürdőszobában, talán jobb, ha te mégy be elsőnek.

A fürdőszobában Harry látja, hogy Ronnie habot használ a borotválkozáshoz, Gillette Foamy-fajtát, nyomós palackból, ami pusztítja az ózont, annyira, hogy a gyerekeink meg fognak sülni. Meg olyan újfajta borotvát, swinget, azt a keskeny félpengéjűt, ami a tévéhirdetéseken kattanva csapódik ki és be. Harry nem érti, mi ebben a pláne, újabb anyagpazarlás, ő még mindig ugyanazt a rozsdás kétélű borotvát használja, amit egy dollár kilencvenkilencért vett hét évvel ezelőtt, s egy öreg műborz ecsettel szappanozza a képét, olyan szappannal, amilyen éppen kerül. Vacsora előtt borotválkozott, azután, hogy szundított egyet, így hát neki most nem kell. A fogpasztájuk meg olyan óriási tubus klorofilos Crest, ami, ha ő vagy Janice olykor ilyet vesz, hogy megtakarítson néhány pennyt, vagy meggörbül, vagy kilyukad. Vajon az Ipana fogpaszta hova tűnt, gondolkodik, és mit is írt a fogpasztákról nemrégiben a Fogyasztók Lapja, valószínű, hogy a szódabikarbónát ítélte a legjobbnak, valamikor ők is azzal mosták a fogukat Mimmel, mert Anyának volt valami elmélete, hogy a fogpaszták ízesítőanyagai elősegítik a fogkőképződést. Az a baj ezzel a fogyasztástudománnyal, hogy a szomszéd mintha mindig jobban értene hozzá, mint te. Harrisonék fürdőszobakészlete mindenesetre irigylésreméltó. Akármilyen csúnyácska is, Thelma egy patikára való szépítőszert hord magával, s ráadásul bőven hozott napolajat és krémet, Eclipse-et meg Solarcaine-t. Vazelint is, ki tudja, minek. Meg tampont, nagyobb dobozzal, mint

408

amekkorát Janice valaha is vett. És rengeteg fájdalomcsillapítót, aszpirint többfélét, Darvont, és sok-sok üveg olyan tablettát, amit csak receptre kapni. Az ember nem gondolta volna, hogy ennyi gyógyszerre szorul. Mindenki betegebb egy kicsit, mint hinnénk. Harry töpreng, hogy leüljön-e a vécére, és így megkímélje Thelmát a csúf csobogástól, de elveti az ötletet, hiszen Thelma az, aki akar tőle valamit, így hát nagy zajjal belevizel a csészébe, mintha soha nem akarna abbamaradni, ez kínos, persze, az a sok ital, a vacsoránál. Aztán mégis leül, kienged egy kis levegőt. A rengeteg kagyló meg rák. Mintha a tegnapi rák szagát erezné, föláll, s megpróbálja az ujja hegyén, szaglik-e. Úgy érzi, igen. Legjobb, ha mosdókesztyűt használ. Nem tudja eldönteni, melyik a Ronnie-é, a kék-e vagy a barna. Végül a barna mellett dönt, és jól kitörli vele, ahol kell. Készen áll a bálra. Még eltünteti a szagot, a mosdókesztyűt jól kiöblíti, mindegy, hogy kié.

Mikor a szobába visszamegy, Thelmán nincs más, csak a kakaóbarna melltartó és a fekete bugyija. Erre nem számított, de arra sem, hogy ez ennyire felizgatja. Fura dolog a kebel; van, akié felöltözve nagyobbnak látszik, mint amekkora, s van, akié kisebbnek. Thelma az utóbbi eset: a melltartója szépen ki van tömve. Teste, még most, a negyvenes éveiben is, őrzi jól karbantartott semleges használhatóságát, amivel -- arcra akármilyen egyszerűek is -- az ápolónők és takarítónők szokták meglepni az embert. Nevet, s karját fölemeli, mint egy legyezőtáncosnő. -- Tessék, ez vagyok én. Látom, meg vagy botránkozva. Te olyan aranyosan prűd vagy, Harry, többek közt épp ezt imádom benned. Öt perc, és jövök. Próbálj addig nem elaludni.

Okos tanács. Ami alváshátralékot összegyűjtöttek idelent, meg ahogy döntik magukba az italt, meg az a megrázkódtatás is ma, a vízben, amikor víz alá került a feje, s a lábát lefelé húzta az a feneketlen epezöld semmi: nem csoda, ha fáradt. Nekifog, hogy levetkőzzék, de nem tudja, hol hagyja abba. Rengeteg olyan részlet van, amit férj és feleség elrendez egymás közt az évek során, de egy új nő esetében ez egyszerre mind felmerül. Vajon örülne Thelma, ha őt meztelenül lelné az ágyban? Vagy az ágyon? Durvaság volna az ő részéről, ha ő volna a meztelenebb, mikor Thelma bejön. Meg aztán, ezzel az erős fényű szalmaburás lámpával, ami itt hintáz az ágy

409

fölött, valahogy neki se volna ínyére, ha úgy heverne itt közszemlére téve, mint a Playgirl egy képmelléklete. Tudja jól, hogy tizenöt kilót nyugodtan leadhatna, és még mindig maradna rajta elég. Alsónadrágban átvág a szobán a bambuszvázas öltözőasztalhoz, fölgyújtja a lámpát, amelynek ócska fatalpát apró kagylóhéjakkal ragasztották tele. Leveti az alsónadrágját. Gumipántja már elvesztette a rugalmasságát, ebből a fajtából az egyetlen márka, amit érdemes venni, a Jockey, de azok az árleszállításra spekuláló boltok Brewerben nem szívesen tartják, a minőség kiszorul mindenünnét. Eloltja a lámpát az ágy fölött, s az árnyékban teljes hosszában elnyúlik az ágytakarón, így, ahogy van, így, amilyen kezdetben volt és amilyen lesz, mielőtt a temetkezési vállalkozó fölöltöztetné még utoljára, még karikagyűrű sincs rajta, hogy a meztelenségét enyhítené; mikor ők Janice-szel megesküdtek, a férfiaktól nem kívánták meg, hogy karikagyűrűt hordjanak. Behunyja a szemét, hogy egy pillanatra megpihentesse abban a vörös sötétségben, a szemhéja alatt. Ezen is túl kell esnie, lehet, hogy Thelma nem is kíván tőle mást, csak hogy beszélgessenek, és akkor valahogy ki tudja pihenni magát a holnapi éjszakára. Haladunk... az a síkos bőre a víz alatt...

Thelma erre jön ki a fürdőszobából, akkora zajjal, mintha földrengés volna. Maga elé tartja az alsóneműjét, s neki háttal odadobja a bugyit a szennyeshalomra, amit Harrisonék az öltözőasztal mellett, a szalmafonatú szemétkosár mögött tartanak, a melltartót meg, minthogy elég tiszta még, összehajtva a fiókba rakja vissza. Ez a második alkalom ezen az úton, gondolja álmosan Harry, mikor Thelma meztelen fenekét látja. Teste, ahogy megfordul, eltakarja a lámpát a komódon, s így elöl meggyűlik rajta az árnyék: félénken közeledik, mintha vízbe tipegne bele. Keble előrelendül, ahogy lehajol, hogy a lámpát, amit ő leoltott, megint felgyújtsa. Leül az ágy szélére.

Harry fütyköse még álmos. Thelma a kezébe veszi. -- Te nem vagy körülmetélve.

-- Nem, azt valahogy aznap nem csinálták meg a kórházban. Vagy az is lehet, hogy az anyám elvből ellenezte. Nem tudom. Sose kérdeztem. Ne haragudj.

-Olyan bájos. Mint egy kis főkötö. -- Ül az ágy szélén, meztelenül valahogy sokkal hajlékonyabban, mint amilyennek

410

ruhában hitte, lehajol és a szájába veszi. Teste a lámpafényben mintha a sárga bőrére ráfércelt halványan lebarnult és pirosán hámló foltokból volna összerakva, hasa lapos ráncokat vet, mint a gyűrött papiros, a keze fején meg, ahogy két ujjal tartja a pénisz tövét, a halovány erek kék villámai látszanak. De a lélegzete meleg és nyirkos, s a lámpafényben úgy kígyóznak a sok fakóbarna közt külön-külön szembetűnő ősz hajszálai, hogy Harry szíve szerint lenyúlna és megsimogatná a haját, vagy megérintené ütemesen be-behorpadó arcát. De fél, hogy ezzel elrontaná, amit, Thelmának hála, érez. Az asszony szabad keze egy gyors mozdulatával megigazgatja egy kiszabadult hajfürtjét, mintha azt szeretné, hogy ő jobban lássa.

-- Csudás -- suttogja Harry. Mind hosszabb, vastagabb lesz neki, de Thelma ajka most is mindig lesiklik a tövét ölelő ujjaiig. Thelma, hogy kényelmesebben üljön, fölhúzza az egyik lábát; két lába közt, így, hogy csak az egyik lóg le az ágy szélén, Harry észreveszi, hogy a szeméremszőrzete bokrából, ami finomabb és vörösebb, mint álmodta volna, rövid fehér vonal rajzolódik ki. Nem úgy, mint Janice-é vagy Cindyé, Thelma bokra nem átláthatatlan; az áttetsző, gyér bozót alatt a zúzódássötét szeméremajak vékony fehér szegélye olyan kopár és védtelen, hogy Harrynek sírni támad kedve. Thelma is majdhogy el nem könnyezi magát, ő talán az erőfeszítéstől, hogy lélegzethez jusson. Hátradől és belebámul a szabadon duzzadó makk tágra nyílt szemébe. Fölhúzza megint a fejkötőcskét, s így szól, évődő, turbékoló hangon: -- Ilyen komoly kis pofát. -- Könnyedén megcsókolja, s megint ráhajol, addig, amíg nem muszáj lélegzetet vennie. -- Uramisten -- mondja. Ezt már olyan régen szerettem volna. A számba venni. Ide. Ide. Harry. Ide a számba. Ide a számba, bele az arcomba. Rekedtes, tébolyult a hangja s miközben beszél, le nem veszi a szemét arról a pici hasadékról, amelyben épp most, megjelenik egy homályos könnycsepp, egyetlenegy. Lenyalja róla.

-- Komolyan mondod -- kérdi félénken Harry --, hogy már régóta kedvelsz?

-- Évek óta -- mondja Thelma. -- Évek óta. És te soha észre se vetted. Te kuka. Janice uralma alatt nyögsz, és örökké arról a buta kis Cindyröl álmodozol. Nos, tudod, hogy Cindy most hol van? Az én férjem keféli. Pedig nem is akarta, azt mondta, inkább velem feküdnék le. -- Felhorkan, önutálatának fájdal-

411

mában, aztán megint ráhajol a szájával, s ő attól a szorongató érzéstől, hogy fölkényszerül egész a torkába, azon töpreng, vajon muszáj-e eleget tennie Thelma felhívásának.

-- Várj -- mondja Harry. -- Nem akarnád, hogy én csináljam neked, amit te szeretnél? Mert ha egyszer elsül, akkor vége.

-- Ha elsült, majd elsül megint.

-- Az én koromban nem. Kötve hiszem.

-- A te korodban. Mindig a korodat emlegeted. -- Thelma arca az ő hasán nyugszik, onnét bámul föl rá, most először játékosan; egymást keresztező tekintetük derékszöget zár be, s ez Harry t valahogy elbizonytalanítja. Eddig még sose figyelte meg, milyen a szeme színe: az a bizonytalan szín, amit mogyoróbarnának hívnak, de a fentről jövő éles fényben, s az előbbi élménytől fölragyogva némi vöröses árnyalata van, s olyan kifejezéstelenül áttetsző, mint az állatoké. -- Én túlságosan izgatott vagyok, hogy sikerüljön -- mondja Harrynek. -- És különben is, Harry, épp rajtam van a vérzés, és ilyenkor, minden második hónapban, nagyon vérzek. Félek megtudni, hogy miért. A közbeeső hónapokban csak azok a szörnyű görcsök, de látszata alig.

-- Menj el orvoshoz -- javasolja.

-- Mindig elmegyek, de semmi haszna. A halálomon vagyok, azt tudod, ugye?

-- A halálodon?

-Hát, lehet, hogy egy kicsit túldramatizálom. Senki se tudja, meddig tarthat el, s ez jórészt tőlem függ. Az egyetlen, amit végképp nem szabad, hogy kimenjek a napra. Őrült voltam, hogy eljöttem ide, Ronnie meg is próbált lebeszélni róla.

-- Akkor miért jöttél?

-- Találd ki. Mondom, hogy őrült vagyok. Muszáj kiégetnem téged a szervezetemből. -- S úgy tetszik, megint fölzokog utálkozó fájdalmában, de nem; csak hátrább húzza a fejét, hogy rálásson az ő fütykösére. Ami attól, hogy a halálról ennyi szó esett, félig megint elszenderült.

-Ez az a lupusz? -- kérdi Harry.

-- Mhm -- mondja Thelma. -- Ide nézz. Látod, hogy kiütött? -- Kétoldalt hátrahúzza a haját. -- Hát nem csinos? S mindez attól, hogy olyan ostoba voltam pénteken. Hogy kiültem a napra. Mert annyira szerettem volna olyan lenni, mint ti

412

többiek. És nem rokkant. A szombat szörnyű volt. Sajgott minden ízületem, háborgott a gyomrom, amit csak el tudsz képzelni. Ronnie fölajánlotta, hogy hazavisz, hadd nyomjanak belém egy cortison-injckciót. -Nagyon rendes hozzád.

-- Szeret.

A fütyköse újra kemény, s az asszony ráhajol. -- Thelma. Eddig még nem szólította így, az éjjel. -- Hadd tegyem most én, ami neked jó. Tudod, egyenlő jogok, meg minden.

-- Ott benn csupa vér vagyok.

-- Akkor hadd szopogassam ezeket az aranyos jószágokat itt. -- A mellbimbói nem érdesek, ahogy Janice-nél megszokta, hanem simák, mint egy csecsemő hüvelykujja hegye. Minthogy most őrajta van a sor, úgy érzi, szabad fölnyúlnia, hogy eloltsa a lámpát, az ágy fölött. A sötétben eltűnnek a kiütések, de azt még látja, hogy Thelma, mosolyogva, úgy helyezkedik el, hogy ő hozzáférhessen. Ráül keresztbe tett lábára, mint Cindy a vitorláson, a nők hajlékonyak, s vánkost rak az ölébe, az ő fejének. Egyik ujját Harry szájába dugja, és egyszerre játszik a mellbimbójával meg az ő nyelvével. Végigfut rajta a remegés, valahogy úgy, mint a rádiókészüléken, ha nem kapcsolták ki teljesen. Harry ujja viszont Thelma fenekét keresi, a meleg mélyedést, bőre üvegsima, ott, ahol Janice-é mint a nagyon-nagyon finom dörzspapír. Harry pénisze Thelma gyöngéden babirkáló körme alatt derekasan fölágaskodik. Harry -- hatol az asszony hangja a fülébe. -- Szeretnék valami olyasmit megtenni neked, amit soha el nem felejtesz, amit még senkivel nem csináltál. Mert, gondolom, szopni már más is szopott neked.

Ő rábólint, s ezzel meghúzza a keblét.

-- És fenékbe csináltad-e már valakinek?

Engedi kicsúszni a szájából az asszony mellét. -- Nem. Soha.

-- Janice-szel sem? -Áá. Eszünkbe se jutott.

-- Harry. Nem csapsz be?

Milyen aranyos, ez az ódivatú „nem csapsz be?". -- Mintha a harmadikosokkal beszélne. -- Nem, becsületszavamra. Azt hittem, azt csak a buzik... És ti, Ronnie-val?...

-Mindig. Számtalanszor. Ő szereti.

-- És te?

413

-- Megvan a maga bája.

-- Nem fáj? Úgy értem, ha nagy.

-- Először igen. Az ember vazelint használ. Majd mi is. -Thelma. Várj. Fog ez nekem menni?

Kurtán fölnevet. -- Fog. -- Besurran a fürdőszobába, s míg odabent van, az ő roppant méretei mit se csökkennek. Visszatér és alaposan bekeni, jéghideg szakértő kézzel. Harry megborzong. Thelma lefekszik mellé hasra, aztán összekucorodik, mintha ágyúlövést várna, s hátranyúl, hogy irányítsa. -- Finoman.

Úgy érzi, nem fog menni, aztán egyszerre sikerül. Megüti az orrát a letörlődött vazelin gyógyszerszaga. A tövénél érzi a szorítást, de azontúl semmit, míg elöl ugyanez csupa selymes szívás és cirógatás, itt semmit sem érez: csak űrt, csupán a fekete dobozt, a tökéletes semmi szelencéjét. Ő benn van a semmiben, túl Thelma szoros gyűrűs izmán. Megkérdi: Jöhet?

-- Kérlek. -- Az asszony hangja halk és megtört. Gerince és lapockája éles.

Mindössze néhány lökésbe kerül, miközben egyik kezével Thelma haját simogatja, másikkal meg a csípőjét öleli szorosan. Vajon hova kerül? Elkeveredik a székletével. Az aranyos Thelma aranyos székletével. Szótlanul és mozdulatlanul hevernek, míg a pénisze lassú zsugorodtában vissza nem húzódik. -- Oké -- mondja. -- Köszönöm. Ezt nem fogom elfelejteni.

-- Megígéred?

-- Olyan furán érzem magam. És neked ez milyen érzés?

-- Mintha veled volnék tele. A drága Harry Angstrommal.

-- Thelma -- vallja be. -- El se tudom hinni, hogy te ennyire szeretsz engem. Mivel szolgáltam én rá erre?

-- Azzal, hogy vagy. Hogy ragyogsz. Hát nem vetted észre, hogy társaságban meg a klubban mindig melletted vagyok?

-- Hát, ami azt illeti, nem. Olyan sok mindenki mellett nem lehettél. Úgy értem, mi téged meg Ronnie-t...

-- Janice meg Cindy észrevette. Tudták, hogy én téged választalak.

-Hát... igazán nem azért kérdem, de mégis, mi az, ami izgat bennem?

-- Jaj, drágám. Hát minden. Hogy olyan magas vagy, és hogy a mozgásod most is olyan, mintha huszonöt éves cingár

414

kölyök volnál. Hogy soha úgy le nem ülnél valahol, hogy ne ismerd a kijáratot. Meg az a futó kis mosolyod, hogy olyan vagy, mint egy kisfiú a társaságban, aki nem tudja, hogy a következő pillanatban nem kapják-e el a nagyok. A humorérzéked. Hogy hiszel az emberekben, annyira... itt van például Webb, te csüngesz a szaván, mikor más ügyet se vet rá, meg Janice, az már sírni való, hogy milyen büszke vagy rá. És nem azért, mintha egyáltalán értene valamihez. Még a teniszhez se, Doris Kaufmann azt mondja, hogy...

-- Hát, egyszerűen jólesik látni, hogy valamiben kedvét leli, hisz igazán olyan sivár élete volt.

-- Látod? Félelmetes, hogy te milyen nagylelkű vagy. És hálás, mindenkinek, te azt hiszed, hogy az a vacak klub meg Cindyék ocsmány háza maga a mennyország. Annyira örülsz, hogy élsz.

-- Hát, ha jobban meggondolom, az alternatívája...

-Meg kell dögleni. Ezérf szeretlek én annyira. És a kezedért. Mindig is szerettem a kezedet. -- Az előbb már kiült az ágy szélére, most megfogja Harry mozdulatlanul heverő bal kezét és sorra megcsókolja valamennyi körmének nagy fehér holdját. -- Most meg már azt a nagy fütykösödet is, a pici főkötőjével. Jaj, Harry, nem bánom, hogy lejöttem, még ha belehalok is, ez a mai éjszaka annyira megérte.

Az üresség, a testében. Képtelen kiverni a fejéből, amit fölfedezett, a semmit, amit egyedül ő látott. A homályban, miközben a nyirkos kék holdfény és a pálmák susogása átszűrődik az ágy mellett a zsalun, rábízza magát; mintha imádkoznék hozzá, úgy beszél magáról, mint még senki mással: Nelsonról, meg a keserűségről, amit Nelson iránt érez, meg a keserűségről, amit a kölyök érez őiránta, meg a lányáról, a lányáról, akiről azt hiszi, hogy az övé, aki felnőtt és nem tud a létezéséről. Thelmának még ezt is be meri vallani, mert engedte, hogy úgy hatoljon belé, mint senki másba, s mi ez, ha nem a szeretet bizonyítéka, még azt is megvallja neki, hogy számára ma is csoda, hogy ő önmaga és nem más, meg azt a réges-régi sejtését, még ha az most, az energiaválság idején el is halványult benne egy kissé, hogy létezik valami, ami őrá vár, amit neki kell megtalálnia, hogy úgy érzi, valami rendeltetése van itt a földön.

-- Milyen szép, hogy te hiszel ebben -- mondja Thelma. -

415

Valahogy ettől... -- nehezen talál szót rá... -- ettől sugárzol annyira. És ettől vagy szomorú. -- Tanácsot ad neki erre-arra. Szerinte meg kéne keresnie Ruthot, és meg kéne kérdeznie tőle kereken, hogy ez a lány az ő lánya-e, s ha igen, akkor miben lehetne a segítségére. Ami Nelsont illeti, szerinte a saját bajából következik, hogy a gyerekkel baja van; ha nem erezné bűnösnek magát Jill és Rebecca halálában, akkor nem erezné olyan fenyegetőnek Nelson jelenlétét, és sokkal jobban kijönne vele. -- Ne feledd -- mondja --, hogy te is voltál fiatal, és Nelson ugyanúgy a maga útját keresi, mint ahogy te kerested.

-- De ha egyszer nem olyan, mint én! -- tiltakozik Harry, miután végre-végre olyasvalakivel találkozott, aki képes ezt az igazságot, az ő nagy magáramaradottságát teljes iszonyúságában megérteni. -- Egy rohadt kis Springer, ízig-vérig.

Thelma szerint jobban hasonlít Harryhez, mint hinné. Abban, hogy meg akart tanulni sárkányrepülni: abban talán nem fedezi fel önmagát? És abban, hogy egyszerre két lánnyal volt dolga? Nem lehet, hogy egy kicsit féltékeny Nelsonra?

-De hisz soha nem éreztem vágyat rá, hogy Melanie-t megkeféljem -- vallja be. -- És Pru se tudott izgatni, legalábbis nem nagyon. Valahogy mind a ketten kívül esnek ezen a világon.

-- Hát persze -- mondja Thelma. -- Már hogy is kefélhetted volna meg őket. Vagy akár Cindyt. Hiszen a lányaid. Neked engem kell megkefélned. Én vagyok a kortársad, Harry. Én megértelek. Azoknak a lányoknak a szemében te csak egy nagy rakás semmi vagy, sok pénz meg sok-sok év.

Aztán, mintha a beszélgetés elsodorta volna őket az ö életének csillagképei alól, Thelma a maga házasságáról beszél, férje hiányzó önbizalmáról és rengeteg szorongásáról, mert ez rejtőzik a felvágós modora alatt, ami, tudja jól, bosszantja Harryt. -- Ő sose volt sztár, mint te, abba egy pillanatra sem kóstolt bele. -- Thelma már jól benne járt a húszas éveiben, már épp aggódni kezdett, hogy aggszűz tanító néni marad, mikor Ronnie-val megismerkedett. Lévén már eléggé koros, akinek volt némi tapasztalata a férfiakkal és némi hajlama a szabadosságra, mulattatta, hogy Ronnie mi mindent ki nem talál. A nászéjszakájuk reggelén például képes volt beleélvezni a rántottás serpenyőbe, aztán megsütötték, elfogyasztották azt is, a rántottával együtt. Ez Ronnie; s ha a természetének ezt az oldalát

416

valaki el tudja fogadni, nem is jár rosszul vele, mert egyébként csodálatosan figyelmes, sőt szófogadó ember. Más nők nem érdeklik, ezt Thelma biztosan tudja, ami, figyelembe véve a férfitermészetet, ugyancsak különös. És tökéletes apa. Mikor a Schuylkill Önsegélyező totemoszlopán még lejjebb helyezkedett el, tíz kilót fogyott, mert éjszakákat gyötrődött át álmatlanul. A súlyát csak az utóbbi néhány évben nyerte vissza. S amikor kiderült, hogy Thelmának lupusza van, ez Ronnie-t talán még jobban megviselte, mint őt magát. -- Képzeld, Harry, egy negyvennél is öregebb nő betegsége, mikor gyerekei vannak... Ha teszem azt beállítana hozzám egy náci hóhér vagy micsoda, azzal, hogy vagy engem visz el, vagy mondjuk a kis Georgie-t... ő az, aki legjobban rászorul a segítségre, azért jutott épp ő az eszembe... igazán nem volna nehéz választanom. Ronnie-nak, azt hiszem, igen. Nehezére esnék elveszítenie. Szerinte azt, amit én megtettem érte, nem minden nő tenné meg. Én azt hiszem, téved, de hát ez van. -- És bevallja, hogy szereti Ronnie fütykösét is. Harrynek, férfi lévén, talán nincs fogalma arról, hogy az olyan nagy, mint Ronnie-é, ha megkeményedik, a méretét nemigen változtatja, csak az állását. Az nem változik főkötős kis csecsemőből daliás és marcona katonává, mint Harryé. Miközben mindezt elmeséli, lustán játszadozik Harry péniszével, sikerül is fölállítania, miközben az éjszaka a zsalun kívül teljesen elcsöndesedik, az utolsó részeg ordítozás és muzsikafoszlány is elhal, semmi se moccan, csak a tenger sóhajtozik szakadatlanul, s valami idevalósi prücsök cirpel éktelen magas hangon. Harry udvariasan fölajánlja, hogy vér ide, vér oda, közösül vele, de Thelma szinte szűzies riadalommal mond nemet rá, s neki szeget üt a fejébe, hogy ez a vérzés vajon nem csak ürügy-e, hogy (szerelmétől és szégyentelenségétől függetlenül) testének ezt a részét kizárólag a házasélet céljára tartsa fenn. Thelma magyaráz: Mikor rádöbbentem, hogy szeretlek, éktelenül megharagudtam magamra, mondván, hogy mire jó ez. Majd lassan-lassan megértettem, hogy valami hiányozhat a kapcsolatunkból Ronnie-val, ami talán mindenki életéből hiányzik, így hát megpróbáltam elfogadni a dolgot, sőt még élveztem is, hogy csak figyellek. Az én kis vezeklőövemet. -- Harry eddig még nem csókolta szájon, de most, mert sejti, hogy bűntudatból nem adta magát oda neki, megteszi. Thelma ajka, ami azt illeti,

417

hűvös és száraz. Minthogy elölről nem bocsátotta be, ő most beéri azzal, hogy ráül az arcára (örül, hogy ott rendesen megmosakodott) és kézi munkával szolgáltat kárpótlást. Érzi hátul Thelma nyelvét, és kezén a kezét (olyan hideg, mintha még mindig vazelines volna), amint segít bevezetni oda, ahol tétován keresgéli, megtalálja, elveszíti, aztán megint megtalálja azt a pici csuklyás középpontot, ami ő. Thelma egy elfojtott kiáltással eljut a tetőpontig, teste ívben meghajlik, és ekkor szeme elé szökik az az éhes feketeség a sápadt, sima, szokatlan testen, mint egy tátott szájú felhő, vízből levegőzni felszökött hal. Mikor az asszony lélegzethez jut, viszonozza az ő kedvességét, s ketten együtt figyelik, mint szökken fel s omlik szét nyálkás fonalakra az asszony tenyerén a fehér folyadék. Kint már világosodik a csönd, minden levél élesen rajzolódik ki a lágy levegőben. A zsalun átszűrődő pirkadat csíkjai közt Thelma is, Harry is mély álomba merül, mintha nemcsak néhány lopott óra, hanem egy teljes házasélet holtig tartó szentesített meghittsége várna még rájuk.

Vadul rázzák az ajtót. -- Thelma, Harry. Mi vagyunk! -- Thelma pongyolát vesz, hogy ajtót nyisson, Nyúl meg bebújik a takaró alá, és onnét kandikál ki. Webb és Ronnie áll a másnap reggel ragyogásában. Webb tündöklik szőlőpiros aligátoringében és hamvaskék kockás golfnadrágjában. Ronnie-n még az a ruha van, amit tegnap a vacsoránál viselt, tehát muszáj bejönnie. Thelma becsukja az ajtót, s bemegy a fürdőszobába, amíg Harry felölti tegnap esti gyűrött ruháját, de azzal már nem bajlódik, hogy a nyakkendőt is megkösse. Átszalad a maguk bungalow-jába, hogy átöltözzék a golfozáshoz. A cementjárdákon mindenütt dúdolgató fekete lányok hordoznak reggelis tálcákat, s a nyomukban sárga kismadarak. Janice benn van a fürdőszobában, a vizet ereszti a kádba.

Bekiált neki: -- Jól vagy?

Ő vissza: -- Akár te --, de nem jön ki.

Kifelé menet Harry bekap egy megvajazatlan búrkiflit s iszik rá egy korty tűzforró kávét. A papírvékony narancs- és magenta-virágoktól az ajtó mellett megfájdul a feje. Webb és Ronnie ott vár rá, ahol a zöld betonjárdák találkoznak. Játék közben ugratják egymást, nevetgélnek, de a szemük nemigen találkozik. Mikor a pályáról egy óra tájt visszaérnek, Janice

418

ugyanabban a bíborvörös szövetruhában ül az úszómedence partján, mint amit idefelé jövet a repülőgépen viselt. -- Harry, Mama telefonált. Haza kell mennünk.

-Te tréfálsz. Miért? -- Össze van törve; arra számított, délután alszik egy nagyot, hogy az éjszaka majd formában legyen. A fitymabőre is érzékeny az éjszakai nagy munkától, minden ürítésnél fájdalmasan dörzsölődött belül a nadrágjához, s ha megmoccan, mindig Cindy jut eszébe, azt reméli, hogy a hüvelye nem lesz reszelős. Mai játéka, át- meg átszőve Thelma alfelének emlékképeivel s annak a csiklandós tudatával, hogy két tárgyilagos partnere titokban éppúgy tele van a maga emlékeivel, fantasztikusan jó volt, lendítéséből mintha minden tisztátalanság eltűnt volna, mindaddig, míg erőt nem vett rajta a fáradtság a tizenötödik luk táján három labda formájában, mely mind ugyanazon az égi csatornán végigszállva kötött ki az elveszett labdák kaktusszal, tüskebokrokkal benőtt korallbirodalmában. -- Valami baj van? A kicsivel?

-- Nem -- mondja Janice, s abból ítélve, hogy milyen könnyen sírja el magát, tudja, hogy egész délelőtt sírdogálhatott, itt kinn a napon. -- Nelsonnal. Megszökött.

-- Megszökött? Hát ehhez le kell ülnöm. -- A fekete pincérnek, aki odajön a rojtos napernyő alá állított üveglapú asztalukhoz, azt mondja: -- Egy pina coladát, Jeff. Nem is, inkább kettőt. Kérsz? -- Janice könnyesen rabolint, bár már áll előtte egy üres pohár. Harry körülhordja tekintetét a barátai arcán. -- Legyen talán hat, Jeff. -- Kezdi otthon érezni magát idelenn, megtanulta, mi a dörgés. A medence körül csupa sápadt ember, most szalajtották őket a repülőgépről.

Cindy az imént szállt ki a vízből, válla kékesfekete, bőréhez nyirkosán tapad bikinijének pelenkaforma fekete alja. Megigazítja a bikinit, hogy elfödje a sápadt csíkot lent is, fent is. Hízik, napról napra. Jó lesz sietni, mondja magában Nyúl. De hiszen máris elkésett. Cindy area, ahogy elfordul, hátát törli, s fölemelt karja mozdulatától majdhogy ki nem buggyán a háromszögű kendőcskéből az egyik melle, komoly. Ők Thelmával már hallották Janice történetét. Thelma ott ül az asztalnál a széles karimájú szalmakalappal a fején, az idelent vásárolt bokáig érő köntösben, mely ugyanolyan hamvaspiros, mint az orra. Nagy barna napszemüvegét, melynek üvege fönt sötétebb, mint lent, s ami az arcát oly kifejezéstelenné teszi, hazul-

419

ról hozta. Harry odaül melléje. Térde véletlenül hozzáér az asszony térdéhez; Thelma nyomban odább húzza.

Janice könnyek közt mondja. -- Szombat este összevesztek Prúval, Nelson be akart menni Brewerbe valami bulira ahhoz a Síimhez, de Pru közölte, hogy az ő állapotában ez már nem való, és különben is iszonyodik attól a lépcsőtől, mire Nelson bement egyedül. -- Nyel egyet. -- És nem jött vissza. -- Hangja reszelős, annyi sós könnyet nyelt már. Webb és Ronnie székeket huzigál, olyan csikorgással, hogy az Harry fejébe hasít, odatelepszenek az árnyékos kis körbe, az asztal mellé. Mikor Jeff meghozza az italt, Janice abbahagyja a szörnyű történetet, és Ronnie sorra kérdezi, ki mit kér ebédre. Akár a felesége, ő is napszemüveget visel. Webb nem, ő megbízik busa szemöldökében és tűzkőkemény szeme ráncaiban, amelyek közül úgy bámul Janice-re, biztatóan, a vén szarházi, mintha az apja volna.

Janice arca a kétségbeesés nedvétől puhára ázott, olyan csúf, hogy Harrynek muszáj szeretnie. -- Én megmondtam neked, hogy az a kölyök egy patkány -- mondja. Most igazolva érzi magát. Sőt valahogy meg is könnyebbül.

-- Nem jött vissza -- mondja majdnemhogy kiáltva Janice, és csak őrá néz, Webbre nem, azzal a szétmaszatolt, elkámpicsorodott, riadt képpel, amire olyan jól emlékszik házasságuk legkorábbi idejéből, mikor még nem volt ilyen pimaszul magabiztos, mint mostanában. -- De Mama nem akarta m-megzavarni a vakációnkat, P-pru meg azt hitte, hogy Nelsonnak majd kiszellőzik a feje, és úgy tett, mint aki nem aggódik. De vasárnap, azután, hogy Mamával templomban voltak, fölhívta ezt a Síimet és kiderült, hogy Nelson ott se volt!

-- Kocsival ment el? -- kérdi Harry.

-- A te Coronáddal.

-- Uramisten!

-- Én azt hiszem, csak egy rántottat kérek -- mondja Ronnie a pincérlánynak. -- Lágyan. Ugye érti? Hogy ne legyen száraz.

Nyúl most szándékosan keresi az asztal alatt Thelma térdét, de hiába. Mint ideiem Janice, most már Thelma is afféle légköri zavarként van csak jelen az életében. A pincérlány odalép hozzá, s ő töpreng, hogy merjen-e megint ráksalátás szendvicset kérni, vagy biztonság kedvéért elégedjék meg egy szabványmenüvel. Janice arcáról a nap letörli az árnyékot, a

420

verőfényben elkerekedik a szeme is, szája is, mintha mindjárt fölsikoltana: -- De Harry, hisz nincs időd ebédelni, öltözz, aztán gyerünk! Már becsomagoltam mindenedet, csak a szürke öltönyödet hagytam elöl. Az a nő a portán majdnem egy óra hosszat ült a telefonon, megpróbált helyet szerezni Philadelphiába, de az az évnek ebben a szakában lehetetlen. Még a New York-i járatok is reménytelenek. Erre foglalt nekünk két helyet egy kicsi gépen, ami Puerto Ricóba megy, s egy szobát San Jüanban a repülőtéri szállodában, hogy reggel az első géppel vissza tudjunk repülni a kontinensre, Atlantába és onnét Philadelphiába.

-- Hisz csütörtökre foglalt helyünk van. Mi értelme külön mennünk?

-- Azt töröltettem, Harry, Mamával nem te beszéltél. Teljesen kiborult, ilyennek még sose hallottam, tudod, hogy mindig uralkodik magán. Visszahívtam, hogy megmondjam neki, szerdán mikor érkezünk, de nem hiszi, hogy ki tudna jönni értünk a reptérre abban a philadelphiai forgalomban, csak zokogott és azt hajtogatta, hogy ahhoz ő már öreg.

-- Szóval töröltetted. -- Kezdi felfogni a tragédia teljes súlyát. -- Ezt úgy érted, hogy nem maradhatunk itt ma éjszakára, mert Nelson valami stiklit követett el?

-Fejezd be a történetet, Jan -- sürgeti Webb. Jan... tehát már Jan? Harry egyszerre meggyűlöli az olyan embereket, akik úgy tesznek, mintha tudnának valamit, s ezzel elleplezik előttünk azt a tényt, hogy nincs mit tudnunk. Hogy mind színültig vagyunk a koromfekete semmivel.

Janice nyel egyet, nagyot szív az orrán, Webb hangja megnyugtatja. -- Nincs mit befejeznem. Nem jött haza vasárnap se, hétfőn sem, brevveri barátai közül se látta senki, s Mama már nem bírta tovább, fölhívott ma reggel, bár Pru egyre csak hajtogatta, hogy ne zavarjon minket, Nelson az ő férje, és ő vállalja érte a felelősséget.

-- Szegény gyerek. Ahogy mondtad, azt hitte, hogy csodát tud művelni. -- Kijelenti Janice-nek: -- Én pedig nem vagyok hajlandó ma elmenni innét.

-- Akkor maradj -- mondja Janice. -- Én megyek.

Harry ránéz Webbre, tőle vár segítséget, de ahelyett egy bölcs és haszontalan nem-az-én-asztalom fintort kap. Aztán Cindyre néz, ő viszont a pina coladája fenekére bámul, külön-

421

külön látszik minden szempillája. -- Nem értem, mire való ez a nagy sietség -- mondja. -- Nem halt meg senki.

-- Még nem -- mondja Janice. -- Neked az kell?

Benn, a mellében, megcsavarodik egy kötél, a hurok szorosra rándul a szíve körül. -- A jó kurva mindenit -- mondja, s föláll, hogy beverje a fejét a napernyő rojtos szegélyébe. -- Mit mondtál, mikor indul az a gép San Jüanba?

Janice szív egyet az orrán, bűntudatosan. -- Csak háromkor.

-- Oké. -- Felsóhajt. -- Akkor megyek. Átöltözöm és hozom a csomagokat. Fiúk, legalább egy hamburgert rendelnétek nekem? Cindy. Thel. Viszlát. -- A két asszony hagyja, hogy megcsókolja. Thelma pedánsán a száját nyújtja, Cindy a napszagú almakemény arcát.

Hazafelé menet Janice végigsírja a huszonnégy órás utat. Végig a taxi útját a régi cukornádőrlő malmok előtt, át a kecskenyájakon, a rendetlen fekete falvakon, a szélben, mely mintha csókokat fújna feléjük; végig azt a negyvenperces ugrást a bukdácsoló kétmotoros öreg légcsavaros gépen Puerto Ricóba, a nyájas zöld víz fölött, amelynek sziporkázó színe alattomos korallzátonyokat és cáparajokat rejt; azt a kis időt San Jüanban, ahol aztán igazán mindenki Puerto Ricó-i; a hosszú, kába, likacsos álmú éjszakát a szállodában, mely vészesen hasonlít arra a motelre ott a 422-esen, ahol Mrs. Lubell szállt meg időtlen időkkel ezelőtt, s azt a délelőttöt a jumbón át Atlantába s onnét Philadelphiába; Janice area, ott mellette, mindvégig fénylik, csak bámul maga elé, s a szempillái végén pici harmatcseppek. Mintha mindaz a fájdalom, ami őrajta Nelson esküvőjén söpört végig, Janice-t most érte volna el, mikor ő már nyugodt, kiürült, hideg, mint az az űr, ami roppant gyümölcsként csüng a reszketve szálló repülőgép alatt. Megkérdi: -- Más bajod nincs, csak Nelson?

Olyan hevesen rázza meg a fejét, hogy röpködnek a huncutkái. -- Minden -- böki ki olyan hangosan, hogy ő attól fél, a fejek, amelyeket épp csak hogy meg-megpillant az ülések mögött, még feléjük találnak fordulni.

-- A cserebere miatt? -- folytatja gyöngéden.

Rábólint, nem olyan hevesen, s lebiggyeszti az alsó ajkát, mint egy teknősbéka. Az anyja szokta így.

-- Webb milyen volt?

-Aranyos. Velem mindig aranyos. Tisztelte Aput. -- Ettől

422

megint megerednek a könnyei. Mély lélegzetet vesz, hogy összeszedje magát. -- Úgy sajnáltalak, hogy Thelmát kaptad, amikor annyira szeretted volna Cindyt -- mondja. És sír, elállíthatatlanul.

Ő megsimogatja a kezét, mely az ölében egy nyirkos papír zsebkendőt szorongat erőtlenül. -- Ide hallgass, Nelsonnak semmi baja, az biztos, akárhol van is.

-- A gyerek... -- mintha csuklana, úgy mondja, egy légikisasszony lepillant rá, ahogy elmegy mellettük, ez kínos -.. .gyűlöli önmagát, Harry.

Harry gondolkodni próbál, hogy ez vajon igaz-e. Aztán csak felmordul. -- Hát, velem mindenesetre kidurrantott. Hogy mit álmodoztam én erről az estéről!

Janice szipog és az orrát törülgeti jobbról-balról papír zsebkendővel. -- Webb azt mondja, Cindy nem is olyan csodálatos. Folyton a két előző feleségét emlegette.

Alattuk, az összekarcolt ovális plexiüvegen túl, ott a Dél; szabálytalan mezők és száraz barna erdők, több erdő, mint az ember gondolta volna. Valamikor arról is álmodozott, hogy majd elmegy délre, s ott megpihenteti űzött szívét a sok-sok gyapot közt, s lám, most itt van alatta, olyan, mint egy nagy hegy csupafolt oldala, amin lassan fölfelé másznak, mezők, erdők, a folyókanyarokban és torkolatokban nagyvárosok, utcák rágódnak bele a zöldbe, Amerika ez, a meggyalázott terméketlen Amerika, amely a túszait gyászolja. Ahhoz túlságosan magasan szállnak, hogy fölismerné a golfpályákat. Ezek itt egész télen játszanak, könnyed a lendítésük. A roppant motorok vinnyognak. Elalszik. Az utolsó, arnit lát, Janice: maga elé mered, teljesen ébren, s a könnyei domborulata hozzáadódik a szaruhártyája domborulatához. Ő Prúval álmodik, akinek elmegy a magzatvize, miközben ő a végtagjait igyekszik a megfelelő helyzetbe eligazítani, így minden csupa víz, s őt már-már elfogja a vakrémület. Változik a súlya, erre ébred. Ereszkednek. Visszagondol a Thelmával töltött éjszakára, s az emlék szövete mit sem különbözik az álométól. Csak Janice valóság, azok a ki tudja, miért, de kétségbeejtő fodrok a szövetruhája ujján, az álla elmosódott körvonala, a feje, mely úgy billen előre, mintha nyakát törte volna. Elaludt, ölében ugyanazzal a képeslappal, amit odafelé menet is olvasott. Maryland és Delaware fölött ereszkednek, ahol lovak vágtatnak és Du

423

Ponték uralkodnak. Madárkeblű gazdag nők magas fekete lovaglócsizmában. Vadászni voltak. Belépnek a tágas csarnokokba, lakájok és márványasztalok mellett lovaglóostorukkal pattintgatnak. Asszonyok, akiket sose fog megkefélni. Odáig emelkedett az életben, ameddig csak lehetett, ennél följebb nem juthat: a távlat, hogy ilyen női is lehetnének, köddé foszlik előtte, mint annyi más elmulasztott lehetőség, miközben a gép a magasból lefelé ereszkedik vele. Lent a földön hónak hire-pora sincs, csak háztetők, mezők, utak, s az utakon autók, felhúzós játékok láthatatlan sínen. Pedig azok ott a kocsikban belülről nézve repesztenek és szabadnak érzik magukat. A folyó megvillantja acélszínét, a gép riasztóan megdűl, talán a légfúvókák sziszegése az utolsó hang, amit még hall, Janice éber s mintha nyársat nyelt volna. Bocsáss meg. Fort Mifflin ott tornyosul épp a kerekeik alatt, titáni ez a sebesség. Kérlek, Istenem. Janice valamit a fülébe kiáltana, de a kerekek pufFanása elnyeli a hangot. Lent vannak, gurulnak. Megszorítja Janice nyirkos kezét; észre se vette, hogy fogja. -- Mit mondtál? -- kérdi.

-Azt, hogy szeretlek.

-- Igazán? Én is téged. Jó volt ez az utazás. Meg vagyok elégedve.

Amíg hosszan, lassan begördülnek az ő kapujukhoz, Janice szégyenlősen megkérdezi: -- Thelmával jobb volt, mint velem?

Túlságosan örül, hogy leértek, ahhoz, hogy hazudni tudna: -- Bizonyos szempontból. És Webb?

Janice csak bólogat, bólogat, mintha a könnye maradékát akarná kiönteni.

Ő válaszol az asszony helyett. -- Nagyszerű volt a csibész.

Janice ráhajtja a vállára a fejét: -- Mit gondolsz, miért sírtam?

Megütődik, s bevallja: -- Azt hittem, Nelson miatt.

Janice még egyet szív az orrán, olyan nagyot, hogy egy férfi, aki már fölállt, s épp orosz divatú kucsmáját igazgatja napsütötte kopasz fején, rámered egy pillanatra. Janice ráhagyja: Miatta, javarészt. -- S mint két összeesküvőé, megint összekulcsolódik a kezük.

A mérföldhosszú reptérfolyosó végén ott áll Springer mama, valamivel távolabb, mint a várakozók hada. A légikikötő

424

futurista perspektívájában olyan benyomást kelt, mintha összezsugorodott és meghajlott volna; a kevésbé ünnepi kabátja van rajta, nem a nercbunda, hanem az ezüstrókával szegett fekete szövet télikabát, fején meg egy kis karimátlan, cseresznyepiros kalap, fölhajtott fátyollal, ami Brewerben még csak megteszi, de itt, ahol cowboyok járnak-kelnek és meghatározhatatlan nemű karcsú kölykök, akik kurtára nyírott hajukat punk módon pasztellszínűre festik, meg félelmetes néger leányzók, akik széltében-hosszában Miki egér-fülű építményekké afrózzák az üstöküket, egy kissé furcsán hat. Ahogy megöleli, Nyúl érzi, hogy fiatal férfi korának réme, az öreg hölgy milyen picivé lett. Oda már a régi alakja, amely úgy duzzadt valaha, mintha felfújta volna a Koerner-gőg és a kirobbanni mindig kész felháborodás, csak a bőre maradt meg, az is ráncos már és verteién. Beesett szeme alatt feketés táskák, a lebernyeges nyak förtelmes romja csupán a hajdani húsnak.

Alig várja már, hogy beszélhessen, egy lépést tesz hátra, hogy a hangjának legyen hol teljes hatását kifejtenie. -- Az éjszaka megszületett a kicsi. Lány, több mint három és fél kiló. Egy szemhunyást nem aludtam, azután, hogy Prút a kórházba bevittem, és vártam, hogy fölhívjon az orvos. -- Hangja reszket a panaszos vádaskodástól. A légikikötő hangszóróján szól a muzsika; a dallam, amit összehangolt vonósok húrján pengetnek ki, bejelentését olyan diadalmas ritmussal festi alá, hogy Harry és Janice alig képes elfojtani egy mosolyt, sőt az általános tolongásban, csoszogásban még csak közelebb lépni se mer hozzá, mert az öreg hölgy olyan gyerekes, olyan sérülékeny elszántsággal közli velük a közlendőjét. -- Aztán az úton végig folyton csak dudáltak rám a teherautók, csak dudáltak azokkal a nagy ködkürtjeikkel. Mintha bizony kitérhettem volna előlük; de hát csak nem mehetek le a Chryslerrel az útról -- mondja Bessie. -- Aztán Conshohocken után a gyorsforgalmi úton csoda, hogy meg nem öltek. Én életemben olyan forgalmat még nem láttam, pedig azt hittem, hogy déltájt majd enyhül egy kicsit, és ti tudjátok, milyenek az útjelzések, még akkor is nehéz fölismerni őket, ha az embernek jó a szeme. Az úton mindvégig Fredhez imádkoztam, és szentül hiszem, hogy ő volt az, aki elvezetett ide, mert nélküle biztos, hogy ottvesztem volna.

425

Ilyesmire soha többé nem vállalkozik, ez egyértelműen kiolvasható a modorából; Janice és Harry így talál rá itt, élete utolsó nagy erőfeszítésének végállomásán. Ezután már az ő kezükben van.

426

V

Annyira azért nem viselték meg Springer mamát a történtek, hogy eszébe ne jutott volna fölhívni Charlie Stavrost, és visszacsábítania a telepre. Charlie édesanyjának az állapota decemberben lényegesen rosszabbra fordult (megbénult az egész bal oldala, s azóta még bottal is fél járni), Glória pedig, Charlie unokahúga, mint azt Charlie megjósolta, visszament Norristownba, a férjéhez, bár Charlie egy évet nem adott a házasságuknak; így hát az öregfiú nyakig van a gondban. Ez alkalommal Harry az, aki napbarnítottan tér vissza. Két kézzel szorongatja Charlie kezét, annyira örül, hogy itt látja újra a Springer Motorsnál. Charlie kézszorításából azonban hiányzik az erő; azok a floridai kiruccanások csak látszatra hozták rendbe a karosszériáját, mint az alkalmi ecsetjavítás. Sápadt. Annyira, hogy az ember azt hinné, ha kiböki a bőrét, szürkét vérzik. Görnyedten gubbaszt, olyan beesett mellel, mintha világéletében napi három csomag cigarettát elszívott volna, pedig Charlie, mint afféle dél-európai, sose ölte magát mérgekkel, ahogy az északiak és a négerek szokták. Harry egy hete még aligha rázogatta volna ilyen lelkesen a kezét, de azóta, hogy Thelmával töltötte azt az éjszakát, szabadabbnak érzi magát és a világot is megint jobban szereti.

-- Az öreg mastoras. Ragyogóan nézel ki -- hazudja Charlienak túláradó örömében.

-- Voltam már jobban is -- jegyzi meg Charlie. -- Istennek hála, eddig még nem volt igazi tél. -- Harry a táblaüveg ablakon túl hótlan, lombtalan tájat lát, négy évszak minden pora ott kavarog, sodródik a Kajaszekér papírhulladékával összekeveredve, amit a szél át-átsodor áll l-esen. Az ablakon új transzparens: A COROLLA KORSZAKA. Toyota= Tökéletes Takarékosság. Charlie megszólal: -- Leverő látni, hogy Manna

427

mou ennyire hanyatlik. Föl se kel az ágyból, csak ha kimegy a fürdőszobába, és egyre azt hajtogatja, hogy meg kéne nősülnöm.

-- Lehet, hogy igaza van.

-- Hát, puhatolóztam Glóriánál ebben az irányban, s lehet, hogy épp ez ijesztette vissza a férjeurához. Szarházi egy fickó. Glória nemsokára megint itt lesz.

-- De Glória az unokahúgod, nem?

-- Annál jobb. Van benne élet. A vállamig sem ér, a hátsó ülése nem éppen minőségi áru. De helyes. Csak látnád, ahogy táncol. Évek óta nem járok már a Görög Szombatokra, de neki sikerült rábeszélnie. Szerettem nézni, hogy hogyan izzad.

-Azt mondod, visszajön.

-- Igen, de nem hozzám. Erről a hajóról lemaradtam. S hozzáteszi: -- Mint annyi másról.

-- Ki nem?

Charlie egy fogpiszkálót görget a nyelvével az alsó ajkán. Harrynek nem akaródzik jobban szemügyre vennie; egyre inkább hasonlít azokra a breweri öreg pacákokra, akik bemennek a szivarboltba, tíz dollárt föltesznek a lutrira, és ott téblábolnak az újságállvány körül, beszélgetőpartnerre lesve. -- Te azért elértél néhányat -- mondja Harrynek.

-- Ugyan, dehogyis. Hallod-e, Charlie, rohadtul vagyok. Itt ez a kölyök, aki olajra lépett, meg itt áll a ház, üresen. -- Pedig e két tény, e kétféle üresség és új eshetőség, inkább izgatja és örömére szolgál, mint nem.

-- A kölyök majd előkerül -- mondja Charlie. -- Csak kiengedi a gőzt.

-- Pru is azt mondja. Olyan nyugodt, hogy ilyet még nem is láttam, figyelembe véve a körülményeket. Miután a szigetekről megjöttünk, tegnap este bementünk hozzá a kórházba. Ragyog a boldogságtól, annyira örül a kicsinek. Az ember szinte azt hinné, ő a világon az első nő, akinek sikerült. Gondolom, aggódhatott, hogy a gyerek ép lesz-e, azután, hogy nemrég akkorát esett.

-- Én azt hiszem, inkább maga miatt aggódott. Egy lány, akit annyit rugdosott az élet, mint őt, csak egy gyerekkel tudja önmagának bebizonyítani, hogy ő is emberi lény. És mi az elképzelésük, hogy fogják hívni?

-Pru nem akarja az anyjáról elnevezni, azt szeretné, ha

428

Springer mama nevét viselné. Ha Rebecca lenne. De szeretné ezzel megvárni Nelsont, mert tudod, a kistestvérét is Rebeccának hívták. Azt a gyereket, aki meghalt.

-- Mhm. -- Charlie érti. Kihívnák vele a balsorsot. Mildred Kroust gépének kopogása áthidalja a kettőjük közt támadt csöndet. A műhelyben Manny egyik embere püföl egy konok fémdarabot. Charlie megkérdi: -- És mi a szándékod a házzal?

-- Beköltözünk, Janice azt mondja. Meglepett, hogy az anyjával hogy beszél. Már a kocsiban is, hazafelé menet. Közölte vele, hogy szívesen fogadjuk, ha hozzánk költözik, de nem látja be, miért ne lehetne őneki is saját háza, mint más asszonyoknak az ő korában, s minthogy itt van Pru meg a kicsi, akiknek nyilván otthont kell adni, nem venné a lelkére, hogy ilyen tömegszálláson tengődjön a saját fedele alatt. Mármint Bessie.

-- Hh. Ideje már, hogy Janice megálljon a maga lábán. Vajon kinek sikerült erről meggyőznie?

Webb Murkettnek, jut Harry eszébe egy szerelmes éjszaka a trópusokon; de ők Charlie-val akkor vannak igazán jóban, ha nem bonyolódnak bele túlságosan a Janice dolgába. Azt mondja: -- Ezzel a házzal csak az a baj, hogy saját bútorunk nincsen. És minden olyan istenverte drága. Egy közönséges matrac meg egy rugós ágybetét hatszáz dollár; ha még fakeretet is veszel hozzá, újabb hatszáz. És a szőnyeg! Három-négyezer egy kis keleti szőnyeg, és mind Iránból meg Afganisztánból jön. A kereskedő szerint jobb befektetés, mint az arany.

-- Az arany ugyancsak jól áll -- mondja Charlie.

-- Jobban, mint mi, nem? Hozzájutottál már, hogy belenézz a könyvbe?

-- Álltunk már jobban is -- ismeri be Charlie. -- De nincs jobb gyógyszer, mint még egy kis infláció. Kedden bejött egy fiatal pár, aznap, hogy megkaptam Bessie telefonját, és megvett egy Corvette sportkocsit, amit Nelson számított be cserekocsiként. Azt mondták, mindig is sportkocsit akartak, és úgy gondolták, a téli holtszezon a legjobb időpont, hogy vegyenek egyet. Cserekocsi semmi, részletfizetés nem érdekes, csekkel fizettek, folyószámláról. Honnét volt ennyi pénzük? Egyikük sem lehetett több huszonötnél. Másnap, azaz tegnap, bejött egy srác egy GMC kisteherautón, azzal, hogy úgy hallja, nekünk van eladó hómobilunk. Eltartott egy darabig, amíg

429

megtaláltuk ott hátul, de mikor láttam, hogy felcsillan a szeme, mindjárt elkértem érte ezerkétszázat, s végül kikötöttünk kilencszázhetvenötnél. Mondom, „hiszen hó sincs", mire ő: „Annyi baj legyen, úgyis fölmegyek Vermontba és ott várom ki a nukleáris világégést." Azt mondja, a Three Mile Island tette be neki a kaput. Mellesleg, észrevetted, hogy Carter nem azt mondja, hogy „nukleáris", hanem hogy „núklieris"?

-- Szóval sikerült megszabadulnod a hómobiltól? Hát ezt nem tudom elhinni.

-Manapság fene se bánja a pénzt. A nagy olajvállalatok elásták a kapitalizmust. Amit a cár tett Oroszországért, azt megteszik értünk a nagy olajvállalatok.

Harry ma nem ér rá közgazdaságról társalogni. Elnézést kér: -- Charlie, én ma elvben még szabadságon vagyok, egészen a hét végéig, és Janice-szel van találkám a belvárosban, ezernyi dolgot kell még elintéznünk azzal az istenverte házzal kapcsolatban.

Charlie bólint. -- Mevenjévél. Magamnak is van mit rendbe raknom. Nelsont egyvalamivel nem vádolhatja senki: hogy bolondja volna a rendnek. -- S még utánakiabál Harrynek, ahogy az a kalapjáért, kabátjáért kimegy a folyosóra. -- Melegen üdvözlöm a nagymamát!

Janice-re gondol, érti meg lassan Harry.

Beugrik az irodájába, ahol már az új 1980-as vállalati naptár függ a falon, a Fudzsijáma fényképével. Gondolatban följegyzi magának, nem először, hogy valamit már kezdeni kéne azokkal a régi újságkivágásokkal a farostlemez választófalon, már teljesen elsárgultak, de hallotta, hogy létezik valami eljárás, a kifakult öreg nyomatokat lefényképezik, s a reprodukció fehér lesz, mint az új, és tetszés szerint nagyítható. S miért is ne nagyítanák, a vállalat költségén? Az öreg Springer régi, nehéz, négylábú tölgyfa fogasáról leakasztja báránybőr bundáját, amit Janice-től kapott karácsonyra, s a hozzáillő keskeny karimájú kis szarvasbőr kalapot. Az ő korában az ember már kalapot visel. A tavalyi telet egyetlen meghűlés nélkül csinálta végig, mert rászokott, hogy kalapot hordjon. A C-vitamin is segít. A következő már a Geritol lesz. Reméli, nem fojtotta bele Charlie-ba a szót, de ma valahogy nehezen bírta a dumáját: az öregfiú zsákutcába jutott és egyre habókosabb. Azt, hogy mi lesz, a nagy olajvállalatok éppúgy nem tudják, mint

430

a kicsik. De Harry magasából a jelen pillanatban mindenki picinek látszik és habókosnak. Maga mögött hagyta a földet: most magasan szárnyal, útban életének titkos szigete felé. Kivesz az íróasztala felső fiókjából egy tubus cukorkát (szegfűszegízűt), hogy ha történetesen csókolódznék, illatos legyen a lehelete, azzal elindul a műhely hátsó ajtajához. Vigyázva emeli föl a reteszkart; ha a gépzsír hozzáér a báránybőrhöz, soha ki nem jön.

Minthogy Nelson elcsórta a Coronáját, Harry kiutalt magának egy szőlőkék Celica Suprát, a „Toyota netovábbját" (párnázott műszerfal, elektronikus sebességmérő, a legkorszerűbb nyomtatott áramkörös, négy hangszórós, három hullámsávos sztereó rádió, digitális kvarcóra, ötfokozatú automata sebváltó, utazósebesség-beállítás, számítógép-vezérlésű futóműállás, mind a négy keréken tízhüvelykes tárcsafék, nagy fényerejű kvarc-halogén fényszórók). Szereti ezt a simán működő masinát. A Corona, hiába a megbízható minősége, köpcös kis bogár volt, ennek a kék sólyomnak viszont karizmája van. Tegnap délután, mikor hazavitte, az alsó Weiseren végesvégig megbámulták a feketék. Azután, hogy Janice-szel a Chrysleren (amit, szó, ami szó, még Harrynek is nehezére esett vezetnie, minthogy egy hétig csak taxival furikázott, az út bal oldalán) hazavitték Springer mamát és otthon ágyba dugták, bementek a városba a Maverickkel (Janice pezsgett a tetterőtől, most hogy ilyen bátran megmondta a magáét a ház dolgában) a Schaechner Bútoráruházban láttak néhány ágyat, csúf fotelt, Parsons-asztalt, olyat, mint a Murkettéké, csak nem olyan mutatósat, mert ezeken a faberakás nem volt sakktáblaszerű. Nem tudtak határozni; mikor az üzlet már zárni készült, Janice átvitte Harryt a telepre, hogy neki is legyen kocsija. Ő ezt az új, öt számjegyes árú modellt választotta. A neoncsövek alól... JIMBO Meghitt SZALONJA, ÉLŐ MŰSOR, CSAKIS FELNŐTTEKNEK!... fekete arcok meredtek rá, ahogy elsiklott előttük ebben a szűz-kék szőlőszemben; félt is, hogy a hidegben ácsorgók valamelyike majd a piros lámpánál kiront az úttestre és csavarhúzóval végigkarcolja a motorházat, vagy beveri a szélvédő üveget, hogy így álljon bosszút az életükért. Azt mondják, a városnak ezen a

431

részén több helyt is látható a falon a fölirat, hogy SZÚNYOG ÉL, de hogy hol, azt senki se árulja el.

Charlie-nak nem mondott igazat. Janice-szel csak fél kettőkor van találkája, most meg a Supra kvarcórája csak 11:17-et mutat. Galilee-be tart. Bekapcsolja a rádiót: ennek a hangja még puhább, teltebb, dúsabb és árnyaltabb, mint a régi Corona rádiójáé. Bár balról jobbra végigfut az egész skálán, sehol se talál Donna Summert, ő már a múlté, a hetvenes évekkel együtt. Helyette egy pali zsoltárt énekel, s addig facsarja a „Jézus" szót, amíg már csöpög. A háttérben olvatag, vontatott vegyes kórus, amilyenre még középiskolás korából emlékszik, az akkori lemezekről: a lemezautomatákra, amelyekben látta az ember, hogyan hullik le a lemez, meg a taft vagy micsoda viaszos susogására, amiben a lányok táncolni jöttek, derekukon a virágcsokorral, amit a fiújuktól kaptak. Mikor tánc közben szorosabban ölelték őket, a csokor szétlapult, s ahogy partner partnert követett és a lányok teste fölhevült, púderes dekoltázsukból parfümillat szállt az elsötétített tornaterem ibolyakék homályában, fejük fölött a mennyezetről krepppapír girlandok lógtak, a palánkon a kosarakat papirvirágkoszorú díszítette, s a sok fölhevült test lágyan össze-összeütközött, boldogan várakozott a kocsiban odakint megrekedt hidegre, a műszerfal izzó kis lámpáira, testük lecsapódó párájára a szélvédő belső oldalán, arra, hogy a taft összezilálódjék és meggyürődjön, a kabát, nadrág és alsónadrág alatt matató hideg ujjakra, arra, hogy minden ruhadarab alagúttá váljék, hogy Mary Ann teste befészkelje magát az ő kezébe, arra a nagyon más és szelíd és illatos és biztonságos űrre a két lába közt, erre az egész távoli világra. És most, félkor, a hírek. Az a nagyokos hangú fiatal nő már rég elment a helyi rádiótól. Vajon hol lehet, töpreng Harry, strabancol az utcán vagy alelnökhelyettes a Napraforgó Sörnél? Az új bemondó hangja olyan, mint a lepcses szájú Billy Fosnachté. Carter elnök nyilvánosságra hozta, hogy ő személy szerint helyesli az 1980-as moszkvai olimpia bojkottját. A sportolók részéről az ötlet fogadtatása vegyes. Indira Gandhi indiai miniszterelnök visszavonta tegnapi, egyértelműen szovjetbarát nyilatkozatát Afganisztán ügyében. Philip Crane illinois-i képviselő, zsúfolt választási kampánya során, „ostobaságnak" minősítette Edward Kennedy massachusettsi szenátor javaslatát, hogy a New

432

Hampshire-i Seabrookban építendő atomerőművet alakítsák át széntüzelésűre. Japánban börtönbüntetésre ítélték az egykori Beatles együttes tagját, Paul McCartneyt, mert nyolc uncia marihuánát találtak nála. Svájci tudósoknak sikerült baktériumok útján előállítaniuk a ritka emberi fehérjét, az interferont; lehet, hogy e vírusölő anyag szintetikus termelése az emberiségre nézve éppoly jótékony korszak beköszöntét jelzi, mint annak idején a penicillin fölfedezése. Ám ha a fogtömés ára drágul, az azért van, mert egy uncia arany ára a New York-i tőzsdén ma elérte a nyolcszáz dollárt. A keservit. Korán adta el. Nyolcszázszor harminc az annyi, mint huszonnégyezer, azaz majdnem tízezerrel több, mint tizennégyezerhatszáz, csak ne adta volna el, hogy a fene enné meg Webb Murkettet meg az ezüstjét. És a 76-osok továbbra is folytatják a győzelemsorozatukat, tegnap este a portiandi Nyomjelzőket verték meg 121:110-re a Spectrum Stadionban. Szegény öreg Sasok, azoknak kampec, Jaworski repült is. Most pedig Rendes Népeknek Szép Muzsikát műsorunk folytatásaképpen hallgassák meg apáink hagyatékát: a Megváltóm, Őrködj Fölöttem című éneket. Harry kikapcsolja a rádiót, csak a Supra motorja dóromból.

Már ismeri az utat. Az óriás mennonitán túl, aki a természetes barlangra mutat, át kell mennie azon a madzagfalun, a Purina cégérű élelmiszerboltjával, ott áll az a régi fogadó, az új bank, meg az a pár műemlék karó, amihez valamikor lovakat kötöttek, s a végében a traktorlerakat. A mezőn a kukoricatarló teljesen kifakult, elveszett az aranyszíne. A kacsaúsztatónak csak a széle fagyott be, a közepén jókora fekete vízfolt, olyan enyhe ez a tél. Lassan elhúz a Blankenbillerék és a Muthék postaládája előtt, s befordul a bekötő útra, ahol a postaládán a BYER név áll. Idegei annyira megfeszülnek, hogy a figyelmét semmi el nem kerüli, sem a kiálló kövek az utat alkotó két vörösre, simára taposott keréknyomon, sem a kiszáradt gyom az út mentén kétoldalt, mely még az eltűnt nyár zöldjének nyomát őrzi, sem a hámló töksárga iskolabuszváz, a rozsdás borona, az évek óta át nem meszelt kis kútház, sem a rozzant gazdasági épületek, a kukoricagóré és csűr, sem a kőépület, amit most más szögből lát, most első ízben elölről. A Celicát odakormányozza arra a letaposott földes tisztásra, ahova annak idején, mint látta, a Corolla állt be; mikor leveszi a gyúj-

433

tást és kilép a kocsiból, megpillantja a sövényt, ahonnét leskelődött, a bodza és vadcseresznye távoli, szaggatott s a gyümölcsös almafái közt alig kivehető vonalát, messzebb van, mint ahogy akkor gondolta, s nagyon valószínű, hogy senki se vette őt észre. Kész elmebaj. Hogy elszaladt.

De mint amikor meghal az ember, most is van egy pillanat, amin túl kell jutnia, egy idősík, átlátszóbb, mint az üveglap; ez ott áll előtte, s ő megteszi azt az egy lépést, abból a szerető űrből merít bátorságot hozzá, amivel Thelma ismertette meg. Báránybőr bundában, fején azzal az ostoba kis manókalappal és mellényes csíkos gyapjúöltönyében, amit most vett, novemberben, Webbék Pine Street-i szabójánál, végigsétál az egykori járda sár lepte homokkő lapjain. Hideg van, olyan nap, amely lehet, hogy havat hoz, olyan, amit az ember belül üresnek érez. Bár délre jár az idő, a nap még elő se bukkant, helyét még egy ezüstfolt se mutatja az égen, amelyet széltébenhosszában beborítanak a mélyen járó, szürke, bordás hasú felhők. Jobbra, háttal neki, zsúppal fedett magas tűzifarakás. A másik irányban, a láthatáron túl, elnémul egy láncfűrész. Mielőtt még a kesztyűjét levetette, és csupasz kézzel bezörgetett volna az ajtón, amelynek méregzöld festéke hosszú, kunkori pikkelyekben hámlik, a kutya, odabenn a házban, meghallja a kőlépcsőn csikorgó lépteit, és vadul ugatni kezd.

Harry reméli, hogy a kutya egyedül van, gazdája nincs odahaza. Se kocsi, se kisteherautó nem áll a ház előtt, persze az is lehet, hogy a csűrbe állították be, vagy abba az újabbat mutató, hullámpala tetejű cementblokk garázsba. Benn, a házban, nem látja, hogy égne a lámpa, persze csak délre jár, bár a napvilág szürke és egyre sötétebb. Bekukucskál az ajtón, és megpillantja önmaga fakó, kalapos tükörképét a belső ajtón, mely olyanforma, mint a külső, két magas üveglap, egymástól falvastagságnyira. Az üvegen túl folyosó, viharvert csíkos futószőnyeg, ami a lámpátlan sötétbe vész. Miközben a szemét méregeti, hogy az orrán túl is lásson, orrát és kesztyűtlen kezét csípi a hideg. Már éppen megfordulna, hogy visszatérjen a meleg kocsihoz, mikor benn a házban testet ölt valami és a dühtől puffadtan ront feléje. A fekete collie az, újra meg újra nekiugrik a belső ajtónak, ádázul, megpróbálná az üveget megharapni, kilátszanak azok a csúf kis elülső kutyafogai, embertelen látvány, meg az a hasadt fekete ajka, a lila, tisztáta-

434

Ián ínye. Harry mozdulatlanná dermed ámulatában; mindaddig észre se veszi a Fritzie mögött testet öltő nagy emberalakot, amíg egy kéz ki nem csapja a belső ajtó reteszét.

A kövér asszony másik keze a kutya nyakörvét fogja; Harry maga is segít kinyitni a zöld külső ajtót. Fritzie ráismer a szagára és abbahagyja az ugatást. Nyúl meg ráismer a ráncok és háj alá temetett Ruth nagyon is elevenen rávillanó szemére, így kerül szembe egymással a két régi szerető, miközben a collie nyüszítve, farkát csóválva ugrándozik körülöttük kétségbeesett kutyaigyekezetében, hogy ismerőseit összeterelje. Húsz éve ezzel a nővel élt együtt, márciustól júniusig. Nyolc évvel azután, egy percre, viszontlátta a Krollnál, akkor tartogatott számára néhány keserű szót, most meg újabb tizenkét év zúdult át fölöttük és rongálta meg mindkettőjüket. Ruth valaha borostyánvörös, lángoló, makrancos-loncsos haja most acélszürkén simul a fejére, hátul kontyba tűzve, ahogy a mennonita asszonyok hordják. Bő munkásnadrágot visel, zsebes, vörös férfiinget, afölött fekete szvettert, amelynek már foszlik a könyöke, s piszkos szövedékében rátapadt kutyaszőr, faforgács. De akkor is Ruth az. Felső ajka egy csöppet most is előreáll, mintha kezdődő pattanás feszítené, s nyílt kék szeme most is olyan ellenségesen mered rá négyszögű gödréből, hogy egész teste végigbizsereg tőle. -- Mit akarsz? -- kérdi. Hangja rekedtes, mintha megfázott volna.

-- Harry Angstrom vagyok.

-- Azt látom. Mit akarsz itt?

-- Beszélgethetnénk egy kicsit? Szeretnék valamit megkérdezni tőled.

-- Nem, nem beszélgethetünk egy kicsit. Kotródj innét. De elengedi a kutya nyakörvét, s a kutya ott szimatol Harry

bokája körül, a lába közt, s reszket a vágytól, hogy fölugorjon rá, hogy megossza vele a keskeny koponyájába, dülledt szeme mögé szorult alig-alig elviselhető örömöt. Rossz szeme mintha most is gyulladt volna. -- Jó kis Fritzie -- mondja Harry. Feküdj. Feküdj.

Ruthnak muszáj elnevetnie magát, azzal a hirtelen, csengő nevetéssel, mely olyan, mintha aprópénzt hajítana a márványpultra. -- Nyúl, te aztán furfangos vagy. Honnan tudod a nevét?

-- Hallottam, hogy így szólítod. Kétszer is jártam már itt, ott

435

a fák mögött, csak nem volt annyi bátorságom, hogy közelebb jöjjek. Ostobaság, mi?

Ruth megint elneveti magát, most egy picit kevésbé csengő hangon, mint aki igazán jól mulat. Bár a hangja eldurvult, alakja elterebélyesedett, pihés az arca, s a szája sarkában néhány fekete szőrszál, azért ízig-vérig Ruth, felhő, amelyen az ő élete áthaladt, s ami most megint megsűrűsödött. Még most is magas, magasabb, mint Janice, mint élete valamennyi asszonya, kivéve Mimet és az édesanyját. Valahogy mindig is súlyos volt, első éjszaka, mikor ő fölemelte, tréfásan megjegyezte, hogy most -- ettől -- majd nem lesz képes semmire, taszította a súlya, ám ugyanakkor volt benne valami, ami vonzotta, valami játékosság, még azon a szűk helyen is, ahol laktak, bármilyen rövid ideig éltek együtt. -- Tehát féltél tőlünk mondja. Egy kicsit lehajol, a kutyához beszél. -- Fritzie, engedjük be egy percre? -- Attól, hogy a kutya szereti őt, s agyában valami homályos emlékszikra megcsóváltatja a farkát, feléje billen a mérleg nyelve.

Az előszoba odabent, mint ezekben az öreg tanyaházakban mindenütt, kifejezetten múlt-szagú. A pincében tárolt almától-e vagy a fahéjtól, amivel főznek, vagy a régi vakolat és a tapétaragasztó együttes szagától, nem tudná megmondani. S Harry észreveszi, hogy Ruth harisnyában van, vastag, szürke férfizoknit visel, munkászoknit, de akkor is vonzó, a nesztelen lépteivel, bármilyen termetes. Bevezeti jobb felé egy kis utcai szalonba, a padlót ovális rongyszőnyeg födi, s a többi bútordarab közé egy összehajtható fa kerti szék keveredik. Az egyetlen modern darab a televízió, fennhéjázó négyszögletes szeme most mozdulatlan. A homokkő kandallóban fával rakott kicsi tűz parázslik. Harry megnézi a cipője talpát, mielőtt a rongyszőnyegre lépne, hogy semmiképpen ne hordja be a sarat. Leveszi fura kis szarvasbőr kalapját.

Mintha máris bánná a dolgot, Ruth a karosszéke, egy nádtalpú hintaszék legszélére ül, annyira előredönti, hogy térde majdnem a földet éri, így könnyen eléri a kutya nyakát, s vakargatni tudja, hogy nyugton maradjon. Harry sejti, hogy neki oda illenék ülnie vele szembe, a repedező bőrű fekete kanapéra, a két, műteremben fölvett, elszomorító szépiabarna fényképportré alá, mindkettő legalább százéves, és hozzáillő faragott keretben van, az egyik egy szakállas férfit, a másik

436

nyakig gombolt feleségét ábrázolja, már mindketten rég porrá váltak a koporsóban. De mielőtt még leülne, körülnéz, az ablak fényében, amelynek mély deszkája zsúfolva cserepes fokföldi ibolyával s azzal a széles levelű dísznövénnyel, amelyet anyák napjára szokás ajándékba adni; körülnéz az újabb keletű fényképeken, a színes amatőr felvételeken, amelyek a könyvszekrény egyik polcán sorakoznak, az egyébként ugyanazokkal a puhakötésű szerelmes regényekkel és rémtörténetekkel van tele, amelyeket Ruth annak idején annyira kedvelt, s szemmel láthatólag ma is olvas. Bántotta is öt azokban a hónapokban, hogyan tud Ruth annyira belemerülni azokba az Angliában vagy Los Angelesben játszódó ócska detektívregényekbe, mikor ott van ő, a maga testi valójában. Odamegy a könyvszekrényhez, s most maga előtt látja Ruthot, fiatalabb, de már zömök, ott áll a ház sarkánál, egy nála idősebb, magasabb és zömökebb férfi karján: ilyen lehetett Byer. Nagydarab félszeg farmer idétlen ünneplő ruhában, belehunyorít a nap fényébe, arckifejezése ugyanaz, mint azoké a nagy arcképeké, szája szomorkás mosolyra áll, megpróbál alkalmazkodni a fényképezőgéphez. Ruth derűsnek látszik, haja föltupírozva s még borostyánvörös, mert ez a férfi, aki a menedéke, megbecsüli. Nyúl egy pillanatra, mely villanásnyi kurta, mint az önkioldó kattanása, féltékeny az életükre: arra az életre, amit a ház kicsorbult barna vakolatú sarka előtt álló zömök és egyszerű emberek éltek, itt, ezen a földön, az üde zöld fű tanúsága szerint márciusban vagy áprilisban. A természet fáradhatatlan ügyeskedése. Vannak itt más fényképek is, színes képek gondosan fésült és mosolygó kamaszokról, keménypapír keretben, mint az iskolai képek általában. Mielőtt még szemügyre vehetné őket, Ruth élesen rászól: -- Ki engedte meg, hogy nézegesd? Hagyd békén.

-A családod?

-- De még mennyire. Az enyém, és nem a tied.

De ő képtelen elszakadni e gyerekek villanófénnyel készült színes képeitől. Nem őrá néznek, hanem el a jobb füle mellett, mindegyiküket egyformán állította be a fényképész, aki minden májusban végigjárja az iskolákat. Egy fiú meg egy lány, közel egykorúak -- ez a végzős képük --, meg egy kisebb méretű kép egy fiatalabb fiúról, akinek a haja sötétebb és hosszabb is, és a választéka is a másik oldalon van, nem ott, ahol a bátyjáé.

437

A szeme mindnek kék. -- Két fiú meg egy lány -- mondja Harry -- Melyikük a legidősebb?

-Mi közöd hozzá? Istenem, már el is felejtettem, hogy milyen undokul rámenős vigéc vagy, Nyúl. A bölcsőtől a síri csak önmagáddal vagy eltelve.

-- Én úgy nézem, a lány a legidősebb. Mikor született, s te mikor mentél hozzá ehhez az öreg hapsihoz? Igaz is, hogy birtad ki idekint, a pusztában?

-- Kitűnően. Ez több volt, mint amit bárki más fölkínált nekem.

-- Abban az időben nekem nemigen volt mit fölkínálnom.

-- De azóta megszedted magad. Ki vagy öltözve, mint egy vén jampec.

-- Te meg úgy nézel ki, mint egy kubikos.

-- Épp fát vágtam.

-- Azzal a láncfűrésszel? És nem félsz, hogy levágod az ujjad?

-- Nem; nem félek. A kocsi, amit Jamie nálad vett, jól működik, ha azért jöttél, hogy ezt megkérdezd.

-- Mióta tudod, hogy a Springer Motorsnál dolgozom?

-- Ó, kezdettől fogva. Meg aztán az újságban is benne volt, mikor Springer meghalt.

-- Ugye te hajtottál el a templom előtt, abban az öreg kombiban, mikor Nelson esküvője volt?

-- Lehet -- mondja Ruth, és hátradűl a hintaszékben, mely ettől átbillen az ellenkező oldalára. Fritzie elnyújtózott, alszik. A kandallóban szikrát köp a fa. -- Megesik néha, hogy Mount Judge-on megyünk keresztül. Ez szabad ország, nem?

-- Miért kellett ilyen bolondságot művelned? -- Érzi, hogy Ruth még mindig szereti őt.

-- Egy szóval se mondtam, hogy bármit is műveltem. Már honnan tudtam volna, hogy Nelson épp akkor esküszik?

-- Olvastad az újságban. -- Látja, hogy Ruth meg akarja kínozni egy kicsit. -- Ruth, a lány miatt jöttem. Az az enyém. Ő az a kicsi, akiről azt mondtad, hogy nem bírnád elviselni, ha elvennék tőled. Szóval megtartottad, aztán ráakadtál erre az öreg bunkóra, aki örült, hogy egy ilyen fiatal bőrt kap, s csináltattál magadnak két kölyköt vele, mielőtt még földobta volna a talpát.

-- Ne beszélj ilyen durván. Ezzel semmi mást nem bizonyí-

438

tasz, csak hogy milyen mélyponton lehettem, amikor téged befogadtalak. Téged, Mister Sanyarú. Mert úgy éljek, az voltál. Semmi más, csak én, én, én, meg adj, adj, adj. Hát, én oda is adtam, ami adnivalóm volt, bár tudom, hogy abból vissza semmit nem kapok. Most, Istennek hála, nincs mit adnom. -- Bágyadt kézmozdulattal mutat a szobácska szegényes bútorzatára. A beszéde ennyi év alatt vidékiesen vontatóttá vált, megtelt azzal a konok nyugalommal, amivel a vidék magának tart meg mindent, aminek a város hiján van.

-- Mondd meg az igazat -- könyörög Harry.

-- Megmondtam. Az imént.

-- A lányról.

-- Fiatalabb, mint a nagyobbik fiú. Scott, Annabelle, aztán 66-ban, Morris. Az elkésett gyerek. 1966. hatodik hó hatodikán született. Négy hatos.

-- Ruth, ne húzd az időt. Muszáj Brewerbe visszamennem. És ne hazudj. Ha nem mondasz igazat, bepárásodik a szemed.

-A szemem attól párás, hogy rád nézni nem bírok. Te ordináré breweri nagymenő. Te szélhámos. Az a fajta, akit annak idején annyira utáltunk, emlékszel? És hájas is vagy. Mikor együtt voltunk, legalább tested volt még.

Harry nevet, élvezi a gorombaságát: az a Thelmával töltött éjszaka felvértezte a testét a sértések ellen. -- Te mondod éwrám, hogy elhíztam?

-- Én. És mitől ilyen vörös a képed?

-Ó, az lesülés. Most jöttünk vissza a szigetekről.

-- Ó, a szigetekről. Már azt hittem, itt üt meg a guta.

-- És mikor vágtad haza az öreget? Mit csináltál vele, holtra kefélte magát?

Ruth csak nézi. -- Jobb lesz, ha elmégy.

-- Mindjárt.

-- Frank 76-ban halt meg. A rák vitte el. Vastagbélrák. Még a nyugdijkort sem érte meg. Mikor megismertem, fiatalabb volt, mint mi most.

-- Jól van, bocsánatot kérek. Ide hallgass, ne kényszeríts rá, hogy ekkora fasz legyek. Beszélj a lányunkról inkább.

-.Nem a mi lányunk, Harry. Elvétettem azt a gyereket. A szüleim intézték, egy pottswille-i orvossal. Ott csinálta, a rendelőjében, s körülbelül egy évre rá belehalt egy páciense,

439

egy lány, és őt becsukták. Most meg a lányok csak besétálnak a kórházba.

-- És az adófizetőtől elvárják, hogy az fizesse -- mondja Harry.

-Aztán elmentem dolgozni egy vendéglőbe, Stogey's Quarry közelében, innét keletre, ahol akkoriban Frank unokahúga volt a fizető, nappali szakácsnő voltam, és attól kezdve már minden gyorsan ment. 1960 végén megszületett Scott, a múlt hónapban töltötte be a tizenkilencet, karácsonyi gyerek, aki mindig rosszul jár az ajándékkal.

-- És mikor tölti be a lány? Annabelle?

-Jövőre. Frank nagyon vágyott már gyerekre. Az anyja, amíg élt, nem hagyta megnősülni, legalábbis ő az anyját hibáztatta.

-- Hazudsz. Láttam a lányt: idősebb, mint mondod.

-- Tizennyolc. Akarod látni a születési anyakönyvi kivonatát?

Lehet, hogy csak blöfföl. De ő akkor is azt mondja: -- Nem. Ruth hangja megenyhül. -- Miért épp a lányért vagy annyira megesve? Miért nem játszod meg, hogy a fiú a tied?

-- Fiam van egy. Elég... -- beugrik a szó -- .. .sanyarú. S megkérdezi, nyersen: -- És ők hol vannak? A fiaid.

-- Mi közöd hozzá?

-- Nem sok. Csak arra gondoltam, hogy lehet az, hogy nincsenek itt, és nem segítenek neked a ház körül.

-- Morris iskolában van, három körül ér haza busszal. Scott meg Marylandben dolgozik, egy csemetekertészetben. Mindkettővel közöltem, vele éppúgy, mint Annie-vel, hogy le is út, fel is út. Ez a hely nekem nagyon jól jött, hogy legyen hol elbújnom, de egy fiatalnak itt semmi keresnivalója. Mikor Jamie Nunemacherrel kitalálták, hogy beköltöznek Brewerbe, nem mondhattam rá nemet, pedig Jamie családja szörnyen ellenezte. Volt egy nagy megbeszélésünk, megmondtam nekik, hogy manapság ezt a fiatalok így csinálják, együtt élnek, s talán nincs igazuk? Itt a környéken úgyis tudják, hogy én egy öreg kurva vagyok, szarok rá, hogy mit tartanak rólam. A szomszédok mindig békén hagytak minket, és mi is békén hagytuk őket. Fred meg az öreg Blankenbiller tizenöt évig nem beszélt egymással, azóta, hogy Frank elkezdett velem járni. -- Észreveszi, hogy elkalandozott a tárgytól. -- Annabelle

440

úgysem marad örökre együtt a fiúval. Nem mondom, rendes gyerek, de...

-- Igazad van -- mondja Nyúl, mintha kikérték volna a véleményét. Ruth magányos, azt látja, és szívesen beszél, s ettől aggályai támadnak. Fészkelődik az öreg kanapén, változtat a helyzetén. A kanapé rugói nyikorognak. Fordul a szél is odakint, befúj a kéményen, s a nyirkos fa füstje a szobába gomolyog.

Ruth fölpillant a halott házaspár arcképére a koporsóformán faragott keretben, az ő feje fölött, és bevallja: -- Még mikor Frank egészséges volt, akkor is kellettek a buszok, hogy megkeresse a kenyerünket. Most bérbe adom a nagy szántót, s megpróbálom féken tartani a bozótot. A bozótot meg az olajszámlát. -- Ez igaz, a szobában olyan hideg van, hogy Harrynek eszébe se jut levetnie a vastag télikabátot.

-- Hát igen -- sóhajt fel Harry. -- Nehéz dolog ez. -- Fritzienek megrándul a lába hegye, fölriaszthatta álmának valami fordulata, föláll és odasompolybg hozzá, mintha ugatni akarna, de mégiscsak elhever újra a szőnyegen, meghitten odakuporodik a lába elé. Ő kinyújtja hosszú karját, leveszi a könyvszekrényről a lánya képét. Ruth nem tiltakozik. Elmélyülten tanulmányozza a megvilágított sápadt arcot gesztenyebarna papírkeretében; a lány kitekint a különös, tán égboltot utánzó kék csíkos háttérből, túlnéz rajta. A kerek s a selyemfényű papíron gyümölcssimának látszó arc nemhogy elárulná a titkát, sőt egyre titokzatosabb, olyan idegen, mint azok a reflektorfénnyel megvilágított tengeri lények a kaszinó deszkamólója alatt. A szája Ruthé, a felső ajka, amint azt már a telepen megfigyelte. S a szeme gödre, az is valahogy négyszögletű, bár a szemöldöke íveltebb, mint Ruthé, a haja meg, ami a fényképen zománcosan csillog, nem olyan makacs. Nézi a fület, azt a kis rovátkát keresi a cimpáján, ami Nelsonén van, de ehhez föl kéne emelnie a haját. Orra olyan finom és picike, két orrlika fölött pisze orra hegye egy csöppet kunkori, hogy az arca alsó fele ettől szélesebbnek látszik, szinte kisgyerekes. Nyílt arc, s a szeme fagyos fénye azokra a svédekre vezethető vissza, akik a maguk havas világából a Murkették fürdöszobatükrében néztek vissza rá. Az ő vére. Harry azon veszi észre magát, hogy ott van Annabelle-lel, vele együtt újraéli a pillanatot, mikor épp őrá kerül a sor a rakoncátlan gyerekek sorában, hogy

441

belépjen a tornaterem elfüggönyözött sarkába, s váratlanul elvakulva odaálljon, hogy megörökítsék az utókor, az évkönyv, a fiúja és az édesanyja, az észrevétlen tovagördülő idő számára: itt az alkalom, hogy az ember nekitámassza az arcát a semminek, s ha arra gondol, amire kell, csillaggá váljék. -- Hasonlít rám.

Ruth nevet. -- Képzelődsz.

-Komolyan. Mikor bejött a telepre, megütött valami... talán a lába volt, ami szemet szúrt nekem, nem is tudom. Nem a te lábad. -- Ami már régen is vastag volt, s ahogy meztelenül föl-alá járt a szobában, mint a fehér láng lobogott.

-Nos, Franknek is volt lába. S amíg nem hagyta, hogy elnehezedjék, inkább olyan szikár fajta volt. Ha kihúzta magát, száznyolcvannál is több. Úgy látszik, a langaléta férfiak az esetem. A fiúk közül egyik sem örökölte Frank termetét.

-- Hát, Nelson sem az enyimet. Vakarék, mint az anyja.

-- Szóval még mindig Janice-szel élsz. Akkoriban azt mondtad, buta -- juttatja eszébe Ruth. Most már jól beletalálja magát a helyzetbe, kényelmesen hátradűl a hintaszékben és ringatódzik, harisnyás lábának hol csak a hegye éri a földet, hol a sarka is. -- De miért mondok el én mindent az életünkről, mikor te egy szót sem a tietekről?

-- Az teljesen szabványos -- mondja ő. -- Ne haragudj rám, hogy Janice-szel együtt maradtam.

-- Uramisten, dehogyis. Csak sajnálom érte.

-- Mint a jó testvér -- mondja ő mosolyogva.

A háj nem sima rétegben rakódott Ruth arcára, hanem göröngyökben, így hát, ha a fejét fölszegi, arca valahogy kagylóhéjszerű, mintha csontdudorok volnának rajta. Gonoszkodni akar, azért szegi föl. -- Annié el volt ragadtatva tőled mondja. -- Többször is megkérdezte, hallottam-e rólad, a kosárlabdahősről. Azt mondtam, nem egy helyre jártunk iskolába. Csalódás volt számára, hogy nem talált ott, mikor Jamievel végül visszamentek a kocsiért. Jamie inkább egy Fiestát szeretett volna.

-- Tehát nem hiszed, hogy Jamie megfelelne neki?

-- Pillanatnyilag igen. De láttad. Közönséges.

-- Remélem, ő nem...

-...követi az én példámat? Nem, ne aggódj. Manapság különben sincsenek kurvák, csak egészséges fiatal nők. És őt

442

nagyon ártatlannak neveltük. Ami azt illeti, én is mindig ártatlannak éreztem magam.

-- Mint mindannyian, Ruth.

Jólesik kimondani a nevét, pedig ettől óvakodnia kéne. Visszateszi a fényképet, s most ott veszi szemügyre, a két testvére közt. -- És pénz dolgában? -- kérdi, tőle telhetőleg könnyedén. -- Segíthetnék neki valamit? Odaadhatnám neked, tudod, és akkor nem a semmiből vagy mit tudom én, honnét jönne. Ha teszem azt, tovább akarna tanulni. -- Elpirul, és Ruth hallgatása nincs a segítségére. A hintaszék már nem ring.

Ruth nagy sokára megszólal. -- Azt hiszem, ez az, amit késedelmes törlesztésnek hívnak.

-- Nem neked fizetem, az övé volna. Sokat nem tudok adni. Tudod, annyira azért nem vagyok gazdag. De ha pár ezer számítana valamit...

Nem fejezi be a mondatot, számít rá, hogy félbeszakítják. Képtelen ránézni erre az idegen, feszült arcra. Mikor Ruth megszólal, hangja ugyanaz a megvető, magabiztos, rekedtes hang, amit időtlen időkkel ezelőtt az ágyban hallott. -- Légy nyugodt. Nem kell aggódnod, nem foglak a szavadon. Ha nagyon megszorulok, az út mentén bármikor eladhatok egy darab földet, itt hatszáz négyszögölért akár háromezer dollárt is megadnak. Különben is, Nyúl. Higgyél nekem. Nem a tied.

-Jó. Ha azt mondod. -- Hirtelen megkönnyebbülésében föláll.

Áll Ruth is, és attól, hogy együtt álltak föl, szellemük úgy érzi, lehullott róluk a felfúvódott test; a fiatal férfi és a natal nő, aki együtt élt az első emeleten a Summer Streeten, egy nagy mészkő templommal szemközt, megint ott áll egymás mellett, a világtól elzárkózva, s mint korábban is, a szoba Ruthé. -- Ide hallgass -- súgja oda neki, ő úgy látja, ragyogva, elformátlanodott arca sugárzik-, akkor sem adnám meg neked az elégtételt, hogy ez a lány a tied, ha egymillió dollárom látná a kárát. Én neveltem föl. Mi ketten rengeteg időt töltöttünk együtt, de te hol a fenében voltál? Akkor, egyszer, láttál a Krollnál, aztán semmi, én mindig tudtam, hogy veled mi van, de te szartál rá, hogy velem meg a kölykömmel mi történt.

-- Férjnél voltál -- mondja ő szelíden. A kölykömmel: ez gyanús.

-- Férjnél bizony -- folytatja sietve. -- És a férjem derekabb

443

ember volt, mint amilyen te valaha is leszel, akárhogy is húzod az orrod. A kölyköknek csodálatos apjuk volt, és ezt tudják is. Mikor meghalt, úgy éltünk tovább, mintha itt volna közöttünk, olyan erős volt. Azt viszont nem tudom, hogy az a ti kis életetek ott a Mount Judge-on hogy folyik...

-- Költözünk -- mondja. -- A Penn Parkba.

-- Klassz. Ott a ti helyetek, azok közt a vigécek közt. Már húsz éve ott kellett volna hagynod azt a buta nőt, az neked is meg neki is jót tett volna, de nem tetted meg, igy hát csak főj a magad levében; főj, ahogy akarsz, de az én Annie-mnak hagyjál békét. Ez undorító, Harry. Ha arra gondolok, hogy te azt hiszed, a te lányod, úgy érzem, mintha szarral kenték volna be azt a szegény kislányt.

Harry szusszant egyet. -- Finom szád van, mint régen mondja.

Ruth zavarban van; acélszürke haja összezilálódott, úgy simítja le a tenyere élével, mintha a koponyájában bent megpróbálna összezúzni valamit. -- Nem lett volna szabad ilyesmit mondanom, de hát ez félelmetes, hogy te felbukkansz a semmiből az elegántos ruhádban, és igényt támasztasz a lányomra. Csak belegondolni is, hogy ha akkor nem hajtatom el a gyereket, nem hallgatok a szüleim szavára, akkor talán minden másként alakul, és igenis lehetett volna lányunk. De te...

-- Tudom. Te tetted azt, amit kellett. -- Érzi, hogy Ruth küzd a vágyával, hogy megérintse őt, hogy belekapaszkodjék, hogy hagyja, hadd szorítsa ő ügyetlen karjai közé, mint egykor. Még egy utolsó témát keres. Félszegen megkérdi: -- És mit szándékszol tenni, ha Morris felnő és elmegy hazulról? Eszébe jut a kalapja, fölveszi, és puha új tompját benyomja három ujjával.

-- Nem tudom. Még maradok egy darabig. Történjék akármi, a föld nem veszít az értékéből. Minden év, amit idekint átvészelek, pénz a bankban.

Harry megint szusszant egyet. -- Hát jó, Ruth, ha ez a helyzet. Akkor én futok is. Komolyan, nem kell egy kis segítség a lánynak?

-- Persze hogy nem. Gondold végig. Tegyük fel, hogy mégis a tied. A jelenlegi helyzetben csak megzavarná.

Pislog. Ez vallomás? Azt mondja: -- Sose volt erős oldalam, hogy végiggondoljak valamit.

444

Ruth mosolyog, maga elé néz, le a padlóra. Talán ez volt az első, amit észrevett rajta, ez a két négyszögletes mélyedés a pofacsontja fölött, ahogy fölülről látszik. Szívós és tagbaszakadt, de valahogy barátságos. Egy másik emberi szív, aki közli vele, ott a neonfényben, a parkolóórák mellett, ahol megismerte, hogy ő egy nagy nyuszi. Akkoriban még a vonatok átjártak Brewer közepén. -- A férfiaknak nem is kell -- mondja Ruth.

Mikor mindketten fölállnak és Ruth hangja hangossá és ingerültebbé válik, Fritzie egyszerre megkergül, most ő megy ki előre az ajtón és a farkát kérdően csóválva vár, orra a külső ajtó résében. Ruth nyitja ki, ahhoz elég szélesre, hogy a kutya kiférjen, de ahhoz még nem, hogy Harry is. -- Megiszol egy csésze kávét? -- kérdi.

Ő azt mondta Janice-nek, hogy egyre ott lesz a Schaechnernél. -- Jaj, dehogy, köszönöm, már vár a munkám.

-- Csak Annabelle miatt jöttél? Hogy velem mi van, az nem is érdekel?

-- Elmondtad, nem?

-- Hogy van-e barátom vagy nincs, hogy gondolok-e néha rád?

-- Hát, igen, ez biztos, hogy nagyon érdekes volna. Ahogy hallom, nagyszerűen boldogultál. Frank és Morris, és hogy hívják a másikat?

-- Scott.

-- Úgy van. És ez a föld mind a tied. És tudod, ne haragudj, hogy annak idején úgy benne hagytalak a pácban.

-- Hát -- mondja Ruth, olyan megfontolt-vontatottan, mint ahogy, gondolja Harry, megboldogult férjétől hallhatta --, én azt hiszem, a pácot ki-ki maga főzi magának.

Most nemcsak kövérnek és szürkének látszik, de reményvesztettnek is: szalma a szvetterén, szőrszálak az arcán. Borzas, magányos, vén boszorkány. Alig várja már, hogy kint legyen a dupla ajtón, a téli hidegben, ahol semmi sem nő. Annak idején azzal lépett le: Jövök mindjárt, de most még ezt se mondhatja. Mindketten tudják, amit az ember sose tudhatna, hogy többé már nem találkoznak. Ruth kezén, amivel az ajtógombot fogja, megpillant egy vékony aranykarikát, ami majdhogy bele nem vész az ujja húsába. A szíve meglódul, csapdába esett.

445

Ruth megkönyörül rajta. -- Isten áldjon, Nyúl -- mondja. Csak ugrattalak a ruháddal; jól nézel ki. -- Harry lehajtja a fejét, mint aki arcon akarja csókolni, de Ruth rászól: -- Ne. Mire lelép a tornác cementpadlatáról, a kettős ajtó fekete üvegéről eltűnik az asszony árnya. Idekint még szürkébb lett a világ, néhány száraz hópehely szállong, együtt se tesz ki semmit, úgy fújja félre a szél, mint a hamut. Fritzie mellette üget a csillogó szőlőkék Celicához, úgy kell elkergetni, hogy be ne ugorjon a hátsó ülésre.

Mikor már úton van, kint a bekötő úton, és maga mögött hagyta a BLANKENBILLER és a MUTH feliratú postaládát, Harry elszopogat egy cukorkát és eltöpreng, vajon blöffölt-e Ruth a születési anyakönyvi kivonattal. Vagy tegyük fel, hogy Franknek volt egy korábbi házassága, és Scott abból származik? Ha a lány olyan fiatal, mint Ruth mondja, akkor nem kéne-e még középiskolába járnia? De nem. Hagyjuk. Isten nem akarta, hogy neki lánya legyen.

Janice ott várja a Schaechner túlfűtött előcsarnokában, elegáns új bútorokkal körülvéve, kicsinek tűnik és jómódúnak, és, arcán a karibi napsütés barnájával, fiatalnak, nem látszik rajta a negyvennégy év. Mikor ő szájon csókolja, megjegyzi: -- Hm. Szegfűszeg. Mit titkolsz előlem?

-- A déli hagymát.

Janice megszagolja a zakója hajtókáját. -- Füstszagod van.

-- Hát persze, Manny megkínált egy szivarral.

Janice alig figyel oda a hazugságaira, zihál és vibrál a híreitől: -- Harry, Melanie fölhívta Mamát Ohióból. Nelson ott van nála. Minden rendben.

Az asszony folytatja, s ő látja, hogy mozog a szája, remegnek a huncutkái, kitágul és elkeskenyedik a szeme, hogy az ujjai izgatottan huzigálják a kabátja hajtókája alól kilátszó gyöngysort, de ő nem fogja fel pontosan, mit mond, mert az jár az eszében, hogy mikor közel hajolt az ajtó fényében Ruth öreg arcához, valami megcsillant rajta, valami a fáradt bőrén a szeme alatt, és neki az a hülye gondolata támadt, hogy ezt talán palackozva kéne árusítani, hogy a könnyeink mindig fiatalok, hogy a sós víz, mint Ruth mondta, a bölcsőtől a sírig ugyanaz.

A kis kőház, amit Harry és Janice 78 000 dollárért vett, s amire 15 600 dollár előleget tett le, kétszáznyolcvan négyszögöles bo-

446

zótos telken áll egy aszfaltozott zsákutca végében, szerényen megbújik két reprezentatív méretű csodapalota mögött, ezt a fajtát a helybeliek csak Penn Park-i Procc néven emlegetik: az egyik magas tornyocskás és vörös cseréptetejű, gerendavázas, klinkertégla támaszfalakkal bolondos szögben megtámogatott álreneszánsz kastély, a másik meg halvány-citromsárga téglákból rakott, üvegezett napozójú neo-ültetvényes udvarház, melynek oldalfalán egy sor klasszicista ívelésű ablak nyílik, feltehetőleg az ebédlőből. Nyúl becserkészi a telket, egy napos foltot keres, ahol tavasszal konyhakertet lehet létesíteni. Springer mama házában, a Joseph Streeten a kert helye túlságosan árnyékos volt. Talál is egy sarkot, ami megfelel, ha visszavágja a szomszéd tölgyfájának néhány átnyúló ágát. Ebben a fákkal benőtt, régebbi telepítésű kertvárosban a földet általában árnyék borítja; az ő pázsitja is felerészben mohos, az enyhe tél láthatóvá tette a kiszáradt mohát, ami még így is ruganyos. Talál egy kis kékre festett fenekű cement halastavat is, száraz öblét a szél telehordta fenyőtűvel. Enyhe lejtésű szegélyének cementjét még friss korában valaki tengeri kagylókkal rakta ki. Ha az ember házat vesz, ilyesmit is vesz vele. Ajtógombot, ablakdeszkát, fűtőtestet. Ez mind az övé. Ha ő hal volna, most, a tavasz beálltával, úszkálhatna a tavacskában. Megpróbálja maga elé képzelni, mikor az a valaki, férfi, nő, gyerek, vagy az egész kis család együtt, a medencét kagylóval rakja ki, nyáron, az árnyékos fák alatt, amelyek akkor még valamivel kisebbek voltak, mint most. A gyér téli fény most mindenütt akadálytalanul hatol a kertbe, csak csupasz gallyak árnyéka hálózza be a gyepet. Ahogy áll ott, érzi a gondoskodás hordalékát, ami vásárlóról vásárlóra száll. A ház abban a depressziótól nyögő, de még lelkiismeretes évtizedben épült, amelyben ő is született. Nyájas szürke mészkövét valami távolabbi kőfejtőből szállították ide, Diamond megye északi csücskéből, s itt olyan emberek rakták, vakolták, akik megadták a munkájuk módját. Később, a háború után, valaki áttörte a hátsó falat, és fehérre festett téglából, deszkából toldalékot épített hozzá. Janice konyhájának ablaka alatt hámlik a deszkán a festés, Harry gondolatban följegyzi, hogy a bokor ágait ott a falnál vissza kell nyesni, máskülönben a fal soha ki nem szárad. Hát igen, van itt több olyan fa is, amit ki kéne vágni tűzrevalónak, de amíg tavasszá! ki nem lombosodnak, nem

447

tudja eldönteni, melyiket. A házban két kandalló van, az egyik a tágas, hosszú nappaliban, a másik meg, ugyanarra a kéményre kötve, a hátsó kisszobában, amit Harry a dolgozószobájának szán. A dolgozószobájának!

Tegnap, szombaton, költöztek be a házba. Már esedékes, hogy Pru a kicsivel hazajöjjön a kórházból, s ha ők már nincsenek ott, egyenesen beköltözhet az utcai hálószobába, amelyiknek saját fürdőszobája van. Meg arra is gondoltak, hogy a felfordulás tán elleplezi némileg Janice édesanyjának fájdalmát, hogy faképnél hagyják. Webb Murkett meg a többiek, ahogy tervezték, megjöttek csütörtökön a szigetekről, szombat reggel Webb áthozta az egyik tolólétrás tetőfedő teherautóját, és segített nekik áthurcolkodni. Ronnie Harrison, ez a hányadék, azt mondta, neki muszáj bemennie a hivatalába, hogy rendbe rakja a restanciáját, ami a szabadsága alatt felhalmozódott, s hogy péntek este is tízig dolgozott; de Buddy Inglefinger átjött Webb-bel együtt, és a három férfinak mindössze két órájába telt, hogy Angstromékat átköltöztesse. Saját bútoruk nemigen volt, inkább csak ruhájuk, meg Janice mahagóni komódja, és néhány kartondoboznyi konyhafelszerelés, amit sikerült megmenteniük, mikor az az előző ház, melyet a magukénak mondhattak, 1969-ben leégett. Nelson holmiját mind otthagyták. A férfias nők közül az egyik kiállt a verandára és integetett; így terjednek a hírek a szomszédságban, még ha az emberek nem nagyon tartják is a barátságot. Harry mindig szerette volna megkérdezni tőlük, hogy milyen az, és mi a jó benne. Azt éppenséggel meg tudja érteni, hogy a férfiakat nem kedvelik, maga sem igen, de akkor meg a nőket miért, ha egyszer maguk is nők? Főleg az olyanokat, akik örökké kalapálnak, mint a férfiak.

Schaechnernél csütörtök délután vettek Janice-szel egy Sony márkájú színes tévét (Nyúl nem örül neki, hogy megint a japánok zsebébe tömi a pénzt, de olvasta a Fogyasztók Lapjában, hogy kivált ezen a téren nincs, ami minőség dolgában az övékkel fölvenné a versenyt), két nagy, kárpitozott hamvasrózsaszín füles fotelt (mindig is vágyott egy füles fotelra, utálja a huzatot a nyakán, abba már többen is belehaltak, hogy a nyakukat huzat érte), valamint egy extra nagy méretű fémkeretes, rugós betétü matracot, fa fejrész nélkül. Az ágyat Webbbel és Buddyval fölcipelték az emeletre, a hátsó szobába,

448

amelynek mennyezete féloldalra lejt, és az üres falán mindössze egy tükör fér el, ha kívánják, a ruhás kamra ajtaja mellett. A székeket meg a tévét egyelőre nem a nappaliba hordták be, az túl nagy ahhoz, hogy rögtön bebútorozzák, hanem a dolgozószobába. Harry mindig is vágyott egy ilyen kuckóra, ahová elvonulhat a világ elől. A kandallón és a beépitett könyvespolcon kívül, ahol tarthat könyveket is, meg majd az anyósa vickeit-vackait, porcelánját, ha Springer mama meghal, lent pedig, az ajtós szekrényben italokat, sőt még arra is van hely, hogy ha odáig jutnak, beépíttessen egy kis hűtőszekrényt, mindezeken kívül legjobban az aranysárgával mintázott zöld padlószőnyeget kedveli itt, az szinte a diákkori meccseket végigszurkoló, végigbuzdító kislányok sapkabojtjára emlékezteti, meg azokat a magasan lévő ablakokat, amelyek nyithatócsukható szárnyainak ólomba foglalt színes üvege mintha egy mesekönyvből került volna ide. Úgy képzeli, hogy ebben a szobában talán könyvet is fog olvasni, nemcsak képeslapokat és újságokat, és nekiláthat, hogy megtanulja, mondjuk, a történelmet. A dolgozószoba egy lépcsőfokkal lejjebb van, mint a nappali keményfa parkettája, úgy kell lelépni bele, s ez a kicsi szintkülönbség olyan reformokat és olyan szokások állandósítását sugallja neki, amelyek csak most, ebben az új életben bimbózhatnak ki, akár a visszanyesett fa új hajtásai.

Azt az elegáns utcát, amelyről az ő zsákutcájuk leágazik, Franklin Drive-nak hívják; a postacímük Franklin Drive 14 V2, a leágazásnak saját neve nincsen, így hát Angstrom útnak kell elnevezni. Webb Angstrom-közt javasol, de ő jóllakott már a közökkel Mount Judge-i évei során, és ezt rossz néven veszi Webbtől. Először azt mondja, idő előtt, hogy adja el az aranyát, aztán megkeféli a feleségét, most meg becsmérli a házát. Harry még soha nem lakott ilyen alacsony számon, mint 14 */2- Apával, Anyával és Mimmel a Jackson Road 303-ban laktak; a 301., a sarokház a lámpával, Bolgeréké volt. A Wilbur Street-i lakás, amire már alig emlékszik, fenn volt a hegyen, magas számot viselt: 447., második emelet 5., ez volt a címe. A Penn Villas-i házikó a Vista Crescent 26. számot viselte, Springer mama címe Joseph Street 89. Bár a 14 1/2 jó darab út a Franklin Drive-tól, a postás a piros-fehér-kék dzsipjén tudja, hogy hol keresse őket. Már jött is ide levelük; miközben a szigeteken jártak, érkezett egypár LAKÓTÁRS címzésű

449

brosúra, szombaton meg, fél kettő körül, azután, hogy Webb és Buddy elment, ők meg Janice-szel a kanalakat és tányérokat rakták el, amelyekről rég elfelejtették, hogy valaha is léteztek, kattant a levélszekrény nyílása, s egy levelezőlap meg egy fehér boríték hevert az előszoba csupasz padlóján. A levélborítékon, közönséges hosszú boríték volt, rányomtatott bélyeggel, amilyet a postán árusítanak, nem volt feladó, és a bélyegző szerint Brewerben adták fel. A címzés csak annyi: MR. HARRY ANGSTROM, ugyanazokkal a jobbra lejtő nyomtatott nagybetűkkel, mint az a boríték, amelyik a Szúnyog haláláról szóló újságkivágást tartalmazta áprilisban. Ebben az újságkivágás nagyon pici volt, s ugyanaz a gondos kéz, amelyik a levelet megcímezte, még azt is ráírta golyóstollal, fent a szélén, hogy a GOLF MAGAZINÉ ÉVKÖNYVE. A cikk így szólt:

DRÁGA MADÁR

Dr. Sherman Thomas jól bevásárolt azzal a kanadai vádiaddal, amelyet a Congressional Golf Club pályáján agyonütött. Ötszáz dollár bírságot fizetett ki érte.

Janice erőitetten fölnevet, ahogy elolvassa, ott Harry mellett, az üres, visszhangos folyosón, amely egy fehér boltív alatt a nappaliba vezet.

Harry bűntudatosan ránéz, és kimondja Janice kimondatlan gondolatát. -- Thelma.

Janice elvörösödik. Egy perccel azelőtt még elandalodott, attól, hogy az öreg Mixmaster turmixgép, mikor bekapcsolta, vidáman berregett, miután vagy tíz évig ette a por Springer mama padlásán. Most kirobban: -- Az istennek se hagy békén minket. Soha.

-Thelma? Dehogyisnem, hisz az volt a megállapodás. Ő maga is határozottan kijelentette. Ti Webb-bel talán nem ebben maradtatok?

-- Persze, de a szó egy szerelmes asszonynak semmi.

-- Ki a szerelmes? Te, Webb-be?

-- Ugyan, te szamár. Thelma. Beléd.

-- Nekem azt mondta, szereti Ronnie-t. Bár hogy ez hogy lehet, képtelen vagyok megérteni.

-- Számára Ronnie a vajas kenyér. Te meg az álmai férfia vagy. Beléd van esve.

450

-- És ezen te csodálkozol? -- kérdi ő szemrehányón.

-- Ó, nem mintha én nem volnék, én is látom, amit ő lát, csak... -- Elfordul, hogy ő ne lássa a könnyeit. Ahova csak néz, mindenütt síró nők. -- .. .csak ez a tapintatlanság. Most, hogy tudja az ember, hogy azt is ő küldte, annak idején, még elgondolni is rossz, hogy örökké les, és várja, mikor csaphat le... Nem rendes emberek ezek, Harry, látni se akarom többé egyiküket sem.

-- Ugyan már. -- Muszáj magához ölelnie, ott az üres folyosón. Most már kedveli, ha így kiborul és elkomorodik, felforrósodik a lélegzete és valahogy elkeskenyedik fájdalmában; ilyenkor érzi leginkább a magáénak, a vagyona pillérének. Valamikor régen, ha ilyen volt, a félelme mintha őt is megfertőzte volna, és futott tőle; de most, hogy benne vannak a korban, tudja jól, hogy soha el nem fut, hogy már nevetni is képes rajta, hogy Janice az ő konok kincse. -- Ugyanolyanok, mint mi. A való életben derék emberek.

Janice megmérgelődik: -- Vedd tudomásul, hogy dühös vagyok rá, így kacérkodni, rögtön azután. Most, hogy házunk is van, soha többé nem hagynak békén, soha. Amig Mamánál laktunk, legalább ettől meg voltunk védve.

S ez igaz is, a Harrison és a Murkett házaspár meg Buddy Inglefinger a nyurga új barátnőjével, aki a göndör haját most bizsugyöngyökkel fonja vékony varkocsokba, átjött még aznap este, hogy Angstromék beköltöztek az új házba, pezsgőt, konyakot hoztak, és ott maradtak kettőig, így aztán a vasárnap savanyú volt és bűntudatos. Harrynek még nincsenek szokásai a házban; szokások és Springer mama bútorai nélkül, amelyek kipárnázták körülötte a létet, az élete tartalmatlanul terül szét minden irányban, s ő úgy érzi, akármerre indul, csapda vár rá.

A másik küldemény, amit szombaton kaptak, a levlap, Nelsontól jött.

Szia Apa-Anya,

28-án kezdődik a félév, így hát kutya bajom. Kérek egy igazolt bankátutalást, 1087 dollár értékben (397 tandíj, 90 egyéb díjak, 600 pótdíj, amit a nem ohiói diákok fizetnek), s valamennyit,

451

hogy legyen miből élnem. 2000-2500 elég lesz. Majd felhívlak, ha lesz telefonotok. Melaine üdvözöl. Csók, Nelson.

A lap képes felén egy modern téglaépület, a tetején nagy, rácsos, szellőzőnyílás-forma valamik, s az épület megnevezése: ÁLLAMI EGYETEM, KENT. Vállalati Igazgatási Kar. Harry megkérdi: -- És Pru? A kölyök apa már, de erről mintha tudomást se venne.

-- Tudja jól. Egyszerűen nem képes egyszerre csinálni. Prúval közölte telefonon, hogy amint beiratkozott, jön, és megnézi a gyereket, és hozza a kocsit is, amit elvitt. Bár, tudod, Harry, igazán nála hagyhatnánk, hadd használja.

-- Az az én Coronám!

-Megtette, amit kívántál tőle, visszament az egyetemre. Pru megérti.

-- Megérti, hogy egy reménytelen örök veszteshez kötötte a sorsát -- mondja Harry, de ebben semmi indulat nincsen. A kölyök az ő számára már nem jelent fenyegetést. A kastélyban Harry a király.

És ez a mai nap különleges vasárnap. Janice megpróbálja fölkelteni, templomba hívja Mamával, akit ő visz el, de Harry túlságosan másnapos, inkább visszabúvik eddigi meleg álomzugába, abba az álomba, amelyben egy lány szerepel, egy ismeretlen fiatal nő, sötét hajú, társaságban akadtak össze valahol, s épp egy kis fürdőszobában vannak együtt, szavak nélkül is meghitt kettesben, mintha az imént közösültek volna, vagy épp arra készülnének, bármilyen fesztelenek, ez biztos ott van kettejük közt, még ha kifejezetten nem is történik meg, a sok kis négy szögű csempével kirakott padló lejt alattuk, a csöpp fürdőszoba úgy öleli körül őket, mint az a kis krómtálka a szivargyújtó örökké égő lángját a régi belvárosi szivarüzletben, áldás az ilyen új viszony, szívesen is folytatná, de ébren van és képtelen visszaaludni. A hálószoba, a világos, lejtős mennyezetével, idegen. Függönyt is hamarosan venniük kell. Vajon Janice képes lesz minderre? Szegény kis buta, sose volt valami sok tennivalója. Harry megreggelizik, abból, ami éppen van otthon, megeszi azt az egyetlen narancsot a majdnem üres frizsiből, meg azt a kis sózott diót, amit tegnap este a vendégek meghagytak, iszik rá egy csésze neszkávét, amit

452

közvetlenül a csap meleg vizével old fel. Akárcsak Webbék házában, itt is olyan egykarú csaptelepek vannak, olyan a csapjuk, mint egy vékony pénisz, amit méh csípett meg a végén. A frizsi az a házzal együtt járt, ez is olyasmi, amiért megvette a házat, automata jégfagyasztós, vékaszám termeli a félholdforma jégdarabokat. Bár az öreg Mixmaster működik, nem feledkezik meg az ígéretéről, hogy Janice-nek vesz egy konyhai csudagépet, Cuisinartot. Lehet, hogy az asszony azért nem tud egy tisztességes ebédet összeütni, mert megszokta, hogy Springer mama régimódi konyhájában főzzön. Harry bebarangolja a házat, mértéktartóan örvend az öntöttvas radiátoroknak, a sárgaréz ablakkilincsnek, a takaros kis nyolcszögű padlócsempéknek a fürdőszobában, a zárható gombos ajtóknak; ezek a részletek, amelyeket mind megvásárolt, most még ragyognak a bútor hiányában, de ha rájuk kattannak a hétköznapok, hamarosan eltűnnek szem elől. Most még szűzmeztelenek.

Fent, az emeleten, egy lejtős faliszekrényben, a kis hálószoba mellett, ami alighanem a fiúké lehetett (a falában rajzszeglyukak tucatjai és csúf ragasztószalagvégek, amelyek valamikor posztereket tarthattak), Nyúl több köteg Playboy-t és Penihouse-t talál, a hetvenes évekből. Előhozza a konyhalépcső mellől, a lassan forgó villanyóra alól, az egyik nagy zöld plasztik szemétvödröt, amit tegnap vettek Janice-szel az Alkalmi Áruházban; de mielőtt beledobálná a képes újságokat, sorra mindegyikbe belelapoz, figyeli, ahogy hónapról hónapra, évről évre szélesebben tárul ki a képek közepén a lényeg, a fátyolos nyomás mindinkább visszaszorul, előbukkan, majd merészen előtérbe szökken a szeméremszőrzet, s e fiatal nők autótökélyü testéről lehullik elöl a neglizsé, hátradőlnek leopárdbőrös heverőjükön, hogy az előfizetők szeme végre nyugodtan lakmározhasson hiánytalan szégyenükön és kincsükön. Egy láthatatlan erő hónapról hónapra, évszakról évszakra, szelíden, egyre tágabbra nyitja szét makulátlan combjukat, mígnem a kétszáz éves évforduló táján a nyitott sisakrostély történelmi diadalt arat, s a texasi, hawaii és dél-dakotai lányok a jupiterlámpákat és a fotólencséket immár egy függőleges vörös nyílással köszöntik, mely mintha korántsem csillogó szemmel bámulna vissza rájuk valami vérrel futtatott, korántsem tetszetős belső világból, valami végpontról, ami azonban

453

még mindig rejteget holmi felderítetlen titkot önmagán túl, akár a néma ablak a téli fényben. Kintről egy mókus leselkedik be a szobába, ívben hajlik meg szürke háta, s figyelő fekete szeme éber. A Természet, érti meg Harry, mindenütt jelenvaló. Ez a fa itt közvetlenül a fal mellett, cseresznye lehet, gyűrűs kérgéből ítélve. A mókus, most, hogy őt is kikémlelték, eliszkol. A képeslapokkal teli szemetes vödör olyan nehéz, hogy Harry alig tudja fölemelni. Levonszolja a földszintre. Kettő is elmúlt, mire Janice hazaér, azután, hogy az anyjával, Prúval és a kicsivel megebédelt.

-- Szemmel láthatólag mind jókedvűek -- jelenti --, beleértve a kicsit is.

-- Tudják már, hogy hogy fogják hívni?

-- Pru megkérdezte Nelsont, hogy mit szólna Rebeccához, de ő kereken nemet mondott. Most Judithra gondol. Az az édesanyja neve. Mondtam, hogy a Janice eszébe ne jusson, azt én sem szerettem soha.

-- Azt hittem, gyűlöli az anyját.

-- Gyűlölni éppen nem gyűlöli, de nem is becsüli valami sokra. Az apját gyűlöli. Aki viszont többször is fölhívta őt, és... hogy is mondjam... nagyon békülékeny volt.

-- Nagyszerű. Talán eljöhetne és segítségemre lehetne elvezetni a telepet. Megreparálhatná a gőzfűtésünket. S arról Pru hogy vélekedik, hogy Nelson meglógott, épp mielőtt ő lebabázott volna?

Janice leveszi a fejfedőjét, azt a bolyhos, lazán kötött ibolyakék baszksapkát, amit télen hord a báránybőr bundájához, s amiben olyan, mint egy háborúba készülő barna képű kis kölyök katona. Haja égnek mered az elektromosságtól. Az üres nappaliban a sapkáját nincs hova tennie, odadobja hát a fehér ablakdeszkára. -- Tudod -- mondja --, ez érdekes dolog. Azt állítja, még örül is, hogy épp most nincs idehaza, az is csak nehezítené a dolgokat. Mindent összevetve úgy érzi, hogy Nelson nem is nagyon tehetett mást, máshogy nem lehetett... ő így fejezte ki... összekaparni a szart. Azt hiszem, tudja, hogy ő hajszolta bele a fiút a házasságba. De azt hiszi, ha Nelson végzett, sokkal inkább megbékél önmagával. Láthatólag egy csöppet sem aggódik, hogy örökre elveszítené, vagy mi.

-- Hm. Mit gondolsz, ahhoz, hogy hibáztassák az embert, mit kell manapság művelni?

454

-- Nagyon türelmesek egymáshoz -- mondja Janice --, s ez szerintem szép dolog. -- Elindul fölfelé, Harry szorosan a nyomában, mintha félne, hogy elveszíti a házuk roppant újdonságában.

Megkérdi: -- S az nem merült fel Prúban, hogy odautazzék és lakást vegyenek ki?

-- Szerinte ha most odamenne a kicsivel, Nelsont holtra rémítené. Meg persze Mamának is jobb, ha itt maradnak vele.

-- És Prút egyáltalán nem izgatja, hogy a kölyök megint összeállt Melanie-val?

-- Nem. Azt mondja, Melanie majd vigyáz rá. Ha az ember hihet nekik, ezek azt se tudják, mi a féltékenység, nem úgy, mint mi annak idején.

-- Ha hihet.

-- Erről jut eszembe. -- Janice ledobja az ágyra a bundáját, s lehajol, feneke fölmered, ahogy a csizmája cipzárát lehúzza. -- Thelma üzenetet hagyott Mamánál, azt kérdezte, nem volna-e kedvünk átmenni hozzájuk egy könnyű vacsorára, és ott nézni meg a döntőt a Nagystadionban. Azt hiszem, ott lesznek Murkették is.

-- És te mit mondtál?

-- Nemet. Ne aggódj, bűbájos voltam. Azt mondtam, Mama és Pru itt lesz nálunk, itt nézik a meccset a vadonatúj Sonyn. És ez igaz is. Meghívtam őket. -- Fölegyenesedik, úgy harisnyában, fekete templomi ruhában, és csípőre teszi a kezét, mintha csak biztatná, mondja ki, ha meri, hogy inkább ezekhez a pénzes tahókhoz menne el, ahelyett hogy otthon maradna a családjával.

-- Nagyszerű -- mondja Harry. -- Már igazán olyan rég...

-- Ó, és hogy valami szomorú hírt is mondjak. Mama hallotta Grace Stuhltól, aki úgy látszik, jóban van Peggy Fosnacht nagynénjével. Mialatt mi elvoltunk, Peggy elment az orvosához ellenőrzésre, és éjszakára már benn is tartorták a kórházban, levették a fél mellét.

-- Uramisten. -- A mellét, amit ő csókolt. Szegény öreg Peggy. Lefricskázta az Isten, azzal a nagy holdas körmével. Végül is, túl nagy nekünk ez az élet.

-- Persze azt mondják, mindent kivágtak, de hát ezt szokták mondani mindig.

455

-- Mintha látszott volna rajta az utóbbi időben, hogy valami szerencsétlenség vár rá.

-- Szánalmas figura volt. Majd föl kell hívnom, de nem ma. Janice átöltözik kezeslábasba, a takarításhoz. Azt mondja,

csupa szemét a ház, úgy hagyták itt, de ő mást nem talált a Playboy-okon kívül. Eddig akárhol laktak, Janice sose volt tisztaságbolond. A csupasz parkettáról és az üres falakról visszavert elfüggönyözetlen téli fényben ezüstnek látszik Janice bugyogója, válla és karja meg, mielőtt beleveszne az ő egyik öreg ingébe és molyette szvetterébe, csillogó eleven, akár egy vízből kiszökkenő hal. Mögötte ott a bevetetlen ágy, még nem is kefélte meg rajta, ahhoz az éjjel részegek és kimerültek voltak. Sőt azóta nem, aznap éjjel óta ott a szigeten. Bosszúsan megkérdi, vajon az ő ebédjével mi lesz.

-- Miért, nem találtál semmit a frizsiben? -- kérdi Janice.

-- Egyetlen narancsot. És azt megettem reggelire.

-De hiszen vettem tojást meg szeletelt sonkát, igaz, azt Buddy meg az a hogyishívják...

-- Valerie.

-Hát nem rémes volt a haja? Mit gondolsz, nem szed ez valamit? .. .mind megette, mikor éjfél után rántottat sütöttek. Mondd, nem a narkó jele, ha valakinek ilyen embertelen étvágya van? De kell még itt egy kis sajtnak is lennie, Harry. Nem bírnád ki sajton meg sós kekszen? Addig, amíg kimegyek és Mamának is veszek valamit. Nem tudom, errefelé mi van vasárnap nyitva, és nem futhatok mindig vissza Mount Judgeba bevásárolni, már csak a benzin miatt sem.

-- Hát nem -- hagyja rá, s kibírja sajton, sós kekszen, iszik hozzá egy doboz Schlitz sört, ennyi maradt abból a három hatos kartonból, amit Thelma meg Ronnie hozott tegnap. Webb és Cindy a pezsgőt és a konyakot hozta. Egész délután Janice-nek segít takarítani, windfixet rak fel az ablakokra és törölget, amíg Janice a padlót mossa fel, sőt a fürdőszobákban meg a konyhán még ki is súrolja a mosdókat meg a mosogatót. Itt lenn is van fürdőszobájuk, de Harry nem tudja, hol kap bele képregényes W. C.-papírt. Janice a Mavericken áthozta az anyja padlókefélöjét, még padlóviaszt is vett, és Nyúl most felvikszolja a hosszú, szőke parkettás nappalit; az övé a fa erezetének minden csigavonala, minden kis kiálló szögecske, minden régi gumisaroknyom, az ő háza ez. Ahogy kis körök-

456

ben fölkeni a viaszt, Harry agyában mindvégig ugyanaz a néhány gondolat kergetődzik, tompa az agya, mint mindenkié, ha testi munkát végez. Az éjjel egyre azon töprengett, hogy a másik két pár, azután, hogy ők Janice-szel eljöttek, vajon folytatta-e, a csereberét, hogy Ronnie együtt volt-e Cindyvel másodszor is. Mindenesetre látszott rajtuk, hogy ott a szigeten nagyon összemelegedtek, és most mintha ők négyen alkották volna a társaság belső körét, míg mellettük Angstromék meg szegény Buddy és az éhes Valerie-je csak második garnitúra, afféle megtűrt idegenek a harmadik világból. Thelma, ahhoz képest, hogy milyen mértékletes szokott lenni, alaposan berúgott, sárga bőre annyira csillogott, hogy neki a vazelin jutott eszébe róla, bár amikor megköszönte, hogy elküldte neki az újságkivágást arról a vadlúdról, csak ránézett, csodálkozva, aztán Ronnie-ra, majd megint rá, mintha begolyózott volna. Biztos, hogy előbb-utóbb kiderül, mi történt ott lenn azután, az emberek nem tudnak titkot tartani, de akkor is fáj neki, ha arra gondol, hogy Thelma Webb-bel is végigcsinálta mindazt, amit ők ketten, s hogy Cindy valóban szívesen ment el megint Ronnie-val, s anyai tenyerében fölemelte nehéz keblét, hogy az a nagypofájú csibész a szájába vegye, aztán fűnek-fának elmesélje, az a kopasz Harrison, olyan a feje, mint egy csecsemőé. Semmi értelme titkot tartani, úgyis mind hamarosan meghalunk, sőt máris túléltük az időnket, a kölykök itt vannak mindenütt, ők csinálják a muzsikát, ők szolgáltatják a híreket. Mióta Ruthszal találkozott, úgy érzi magát, mint akit megcsonkítottak, egy világ hunyt ki a számára, amit eddig legalább a szeme sarkából látott. Janice a padlókefélő masinával ott nyikorog és zörög mögötte, s neki arról, ahogy az agya működik, egy cikk jut eszébe, amit tavaly olvasott az újságban, vagy a Time magazinban, valami pnncetoni professzor elméletéről, miszerint a régi időkben az istenek közvetlenül szóltak az emberekhez az agy bal -- vagy lehet, hogy a jobb -- féltekéje útján, olyanok voltak, mint a robotok, amelyeknek rádiót építenek a fejébe, és azt teszik, amit mondanak nekik, aztán, valamikor a régi görögök vagy asszírok idején, elromlott a masina, vagy kimerültek az elemek, és már nem lehetett hallani a parancsokat, bár azért halkan meg-megszólal most is, ezért járunk templomba, s az vajon, hogy a sok néger gyerek meg buzi mind tranzisztoros fülhallgatóval görkorcsolyázik,

457

nem azt mutatja-e, hogy megint arrafelé tanunk? S hogy esténként, mielőtt elnyomná az álom, olyan világosan hallja Anya hangját, mintha a szoba sarkából hallaná, amint azt súgja, Hassy, ezt a nevet, mely épp oly halott már, mint a gyerek, akit így szólítottak. Lehet, hogy a halottak az istenek, kétségtelenül van bennük valami jóság, hogy az embernek helyet adnak. Ahogy az ember öregszik, kivesznek körülötte a tanúk, akik kezdettől fogva szemmel tartották, törődtek vele, kivesz a saját kis nézőközönsége. Anya, Apa, az öreg Springer, a kis Becky, a drága kis Jill (lehet, hogy ennek a legutóbbi álmának ahhoz az időhöz volt valami köze, mikor ő Jillt olyan váratlanul befogadta, csak hát Jill haja nem volt sötét, és az álom olyan eleven volt, hiába, nincs, ami úgy feldobná az embert, mint egy új viszony). Szúnyog, Mr. Abendroth, Frank Byer, most meg Mamie Eisenhower, John Wayne, LBJ, JFK, a Skylab, meg az a vadlúd. Meg nemsokára Charlie édesanyja és Peggy Fosnachf. És a lánya, Annabelle Byer is kihunyt azzal a világgal együtt, amit a szeme sarkából látott, mint ahogy egész bolygók semmisülnek meg a Csillagok háborw/'á-ban. Minél több halottat ismersz, annál kevesebb lesz, úgy látszik, az ismerős élő. Ruth könnye, ahogy elbúcsúzott tőle; lehet, hogy Isten olyan a világmindenségben, mint a só a tenger vizében: az adja meg az ízét. Soha nem értette, mién nem isszák az emberek a sós vizet; nem lehet rosszabb, mint zsírban sült krumpli mellé kólát inni.

A háta mögött hallja, hogy Janice minden lépésnél ügyetlenül odaveri a padlókefét a szegélyléchez, s az jut eszébe, vajon miért buzgólkodnak ennyire, talán azért, hogy el ne fogja őket a rémület itt a házban, ahol semmi keresnivalójuk, ilyen távol a Joseph Streettől? Utatvesztettek az űrben. Bizonyára így érzik magukat a lelkek is, mikor egyszerre egy csecsemő testében találják magukat, olyan távol a Mennyországtól; nem csak azért sírnak, mert annyira félnek, hanem mert bűnösnek érzik magukat, bűnösnek. Hatalmas az üreg, amit be kell tölteni. Hogy mibe kerül majd ezeket a szobákat bútorral megtöltenie, mikor korábban erre egy vasat se kellett kiadniuk: tönkreteszi magát. És a jelzálogkölcsön törlesztése: 62400 dollár 13,5 százalékos kamata egymaga 8500 dollárt tesz ki, több mint húsz év, amíg havi hétszázával a tőkét is letudja, addigra hatvanhat éves lesz. Mit is mondott Ruth a legkisebbik gyere-

458

kéről? Hatvanhat hatodik hó hat. Fura ez a számokkal, nem hazudnak, de megvannak a trükkjeik. A bibliai hetven esztendő; amit most meg nem tesz, azt akkor már soha: rávenni Cindyt, hogy heverjen a leopárdbőrre, mint azok a Penthousecafkák, aztán le elébe négykézláb és falni, falni, falni.

Az éjjel Buddy annyira berúgott, hogy még az az ezüstkeretű szemüvege is bepárásodott, odafordult hozzá, s kijelentette: tudja, hogy bolond, azt is tudja, hogy mások mit mondanak, hogy Valerie túlságosan magas, három gyereke van, meg minden, de Valerie igazán megteszi neki. Ő az egyetlen, Harry. Könnyekkel a szemében mondta. Odaát, a Röpülő Sasban meg az a nagy újság, hogy Doris Kaufman újra férjhez menni készül. Egy pasashoz, akit Nyúl valamikor úgy-ahogy ismert, Don Eberhardthoz, ez azon szedte meg magát, hogy mikor a kutyának se kellett, még a benzinmizéria előtt, telkeket vásárolt potom pénzért a város közepén. Szép az élet, mint mondani szokták.

Ötkor, mikor végeznek, az ablakokban, a fehér ablakdeszkák során, még mindig dereng valami fény, a nappalok ilyenkor már lassan-lassan hosszabbodnak. A bolygók megmaradnak a pályájukon, mindegy, hogy mi mit csinálunk. A frissen vikszolt hallban, a lépcsőfeljárónál alája nyúl Janice állának, ott, ahol a húsa meglágyult ugyan, de még nem igazán petyhüdt, s javasolja, hogy szundítsanak egyet; Janice azonban csak megcsókolja őt, melegen és szakértelemmel, a szakértelem sokat elvesz a melegéből, és azt mondja: -- Ó, Harry, ez aranyos ötlet, de fogalmam sincs, hogy mikor jönnek, mert egyrészt arról volt szó, hogy Mama még lepihen előtte, tudod, olyan gyönge lett mostanában, másrészt meg tartaniuk kell magukat a kicsi etetési idejéhez, és ráadásul én még be se vásároltam. Elkezdődött már a meccs?

-- Csak hatkor, a nyugati parton játsszák. Fél ötkor van valami előzetes műsor, de az, úgy látom, csak afféle hacacáré. Fél háromkor szerettem volna megnézni a Phoenix mérkőzését, de nekünk takarítanunk kellett, mint az eszementnek, csak mert az anyád átjön.

-- Szólhattál volna. Megcsináltam volna én magam is.

Mialatt Janice elrobog a Maverickkel, ő fölmegy az emeletre, mert lent nincs hol lefeküdnie. Reméli, hogy megint megpillantja a mókust, de annak nyoma veszett. Azt hitte, a móku-

459

sok téli álmot alusznak, bár az is lehet, hogy ez a különlegesen enyhe tél megbolondította őket. Ráteszi a kezét a fűtőtestre, az övé, és elégedetten érzi, hogy meleget lehel. Lefekszik az ágyukra, a mennonita takaróra, amit Mount Judge-ból hoztak át, s szinte azon nyomban elnyomja az álom. Álmában bajban vannak Charlie-val a képviseleten, elveszett valami fontos irat, ami számokat tartalmazott, s ahol kocsiknak kéne állniuk a bemutatóteremben, ott a cementpadlón csak nagy rongyos papírdobozok állnak, amikre nagy gonddal ráfestették az amerikai zászlót. Rémülten riad fel. Ujabb robbanás, ezúttal tompább: Janice épp az ajtót csukja be odalent. Elmúlt hat óra. Majdnem a sportpályáig kellett elmennem, hogy találjak egy minimarketet, ami nyitva tart. Persze semmi friss árujuk nem volt, de vettem négy adag mélyfagyasztott kínai vacsorát, ami a dobozon lévő képről ítélve jónak ígérkezik.

-- Nem azt mondják, hogy az ilyen vacakok mind tele vannak vegyi anyagokkal? Még csak az hiányzik, hogy Pru tejét mi mérgezzük meg.

-És vettem jó sok mortadellát, meg tojást, sajtot és sós kekszet, hogy nekem ne panaszkodj.

Mikor fölriadt, először úgy érezte, mintha egy batyu nedves ruhával vágta volna valaki képen, de az alvás emléke most már kezd beivódni a csontjaiba és fölvidítja. A sötétség betölti az ásító mély napot; az ablakok akár elfeketedett fényképlemezek is lehetnének a kereteikben. Thelma és Nelson kintszorult, s most arra vár, hogy beeresszék. Janice elvásárolt vagy harminc dollárt a miniben, s miközben telirakja a frizsi megvilágított belsejét, ő a szeme sarkából látja, hogy két másik doboz sör is megmenekült a tegnap esti keselyüktől. És Janice még egy üveg sózott földimogyorót is hozott neki nem kevesebb, mint egy dollár huszonkilencért, a mérkőzés idejére. Az első félidőben ide-oda hullámzik a játék. Azt szeretné, ha a Vasasok veszítenének, utálja, amit a Sasokkal műveltek, és különben se kedvelte soha az esélyeseket; most is a Kosoknak szurkol, mint ahogy a szovjet hadigépezettel szemben is az afgán felkelőknek.

A félidőben rengeteg színes ruhás lány és buziforma csíkos szvetteres fiú táncol, miközben legalább ezer kaliforniai rézfúvós próbálná utánozni a régi Nagy Rezesbandákat, harsogásuk azonban nem az igazi; a kölykök szvingelni próbálnak, de

460

nincs meg hozzá a lendületük, hogy kivárják a sarkukon azt az egy taktust, s csak aztán perdüljenek. Túl sokat rángatódznak disco-stílusban. Aztán némi napfény, az Andrews nővérek valami kis apródfrizurás utánzata elénekli az Érzelmes utazás-t, de hát hol van belőle a negyvenes évek, a háborús idők lelke, ami Doris Dayben megvolt, s már hogy is lehetne? Ezek a kölykök, nehéz elhinni, de mind legkorábban a hatvanas években jöttek a világra, és ami még annál is rosszabb, szexuálisan már mind érettek. Arra, hogy „beszállás, indulás", felsorakoznak egy sorba valamire, ami Chattanooga Choo-choo szeretne lenni, majd a kaliforniai derült égből napelemet jelképező, csillogó sztaniollepedöket teremtenek elő, s azt éneklik, hogy: „Az ember az igazi haj-tó-erő!" -- Ki a fenének kell Khomeini meg az olaja? Ki a fenét érdekel Afganisztán? Fenébe a ruszkikkal. Fenébe a japánokkal is, ami azt illeti. Megleszünk mi magunkban is, tengertől csillogó tengerig.

Ráun, hogy egymaga nézze a tévét százmillió másik fajankóval együtt, s kimegy a konyhába a második sörért. Janice ott ül a kártyaasztalnál, amitől az anyja csak kelletlenül vált meg, s így is csak kölcsön, bár soha nem kártyázik, legfeljebb a Poconokban. -- Hol késnek a vendégeink? -- kérdi.

Janice úgy ül ott, mintha a kínai vacsorának segítene melegedni a tűzhelyen, s közben a Szép otthon egyik számát olvassa, amit bizonyára a miniben vett. -- Talán elaludtak. Sokat vannak fenn éjjel, tiszta szerencse, hogy nem lakunk már ott.

Beszopja az ajkáról a sör keserű izét. Az árpa se a régi. A férfiak abba szerelmesek, ami méreg számukra. -- Azt hiszem, ez a legjobb módja, hogy lefogyjak, az, hogy veled lakom kettesben. Sose kapok enni.

-- Fogsz kapni -- mondja Janice, és lapoz egyet.

Harry féltékeny a képeslapra, féltékeny a házra, mert érzi, hogy Janice kezd beleszeretni, panaszkodik hát: -- Ez annyi, mintha sült galambra várnék.

Janice, ha nem is éppen ellenséges, de sötét pillantást vet rá alulról: -- Azt hiszem, az utóbbi időben épp elég sült galamb repült a szádba, hogy tíz évig eleged legyen.

A hangjából arra következtet, hogy Thelma jár az eszében, pedig ő aztán most igazán nem gondolt rá.

A vendégek csak a negyedik negyed elején érkeznek, épp azután, hogy Bradshaw nekikeseredik és megereszt egy bomba

461

jó dobást Stalworthnek; a fogadó meg a védő együtt fut rá, a szerencsés kapus meg parádés védést produkál. De Harry úgy érzi, mégis a Kosok nyerik a mérkőzést. Janice fölkiabál, hogy megjött Mama és Pru. Springer mama csak mondja a magáét az előszobában, miközben leveti a nercbundáját, arról, hogy hogyan hajtottak át Breweren, alig volt kocsi az utcán, valószínűleg a mérkőzés miatt. Most épp Prút tanítja a Chryslert vezetni, és Prúnak ment is, jól, azután, hogy kitalálták, hogyan kell az ülést hátrább tolni; neki eszébe se jutott, hogy Prúnak olyan hosszú a lába. Pru egy rózsaszínbe bugyolált csomagot szorít a keblére, ahogy a hidegről bejön, megviseltnek látszik, megnyúlt az arca, de összeszedettebb, olyan, mint a simára húzott ágytakaró. -- Korábban szerettünk volna jönni, de én éppen Nelsonnak gépeltem levelet, és gondoltam, akkor már befejezem -- mentegetődzik.

-- Engem az aggaszt -- veszi át tőle a szót Springer mama --, hogy a babára bajt hoz, ha azelőtt viszik látogatóba, hogy megkeresztelték volna, legalábbis a régiek azt állították.

-- Jaj, Mama -- mondja Janice; már alig várja, hogy megmutassa az édesanyjának a kitakarított házat, fölvezeti a lépcsőn, bár más világítás nincs, csak néhány negyven wattos égő a kolóniái falikarokon, mert a volt tulajdonos majdnem mindet hagyta kiégni.

Harry visszatelepszik a hamvas-rózsaszín füles fotelba a tévé elé, s hallja, hogy az öreg hölgy fájós lábával ott dobog a feje fölött, szemügyre veszi, földeríti a szobát, ahol valamikor talán laknia kell. Harry előbb azt hiszi, hogy Pru is velük ment, de a dobogásTiem úgy hangzik, mintha valamennyien ott járkálnának az emeleten, s ekkor Teresa halkan belép dolgozószobájának azon az egy lépcsőfokán, és leteszi az ölébe, amire vár. Hosszúkás, begubózott kis vendég, a baba vakon tárja profilját a Sonyból ki-kiszökkenő táncoló színek elé, szeme ferde vágású, lehunyt kis szemhéja makulátlan sima, szirom orrocskája alatt szinte finom megvetéssel biggyed előre az ajka, tudja, hogy jó neki. Az ember a koponyája hajlatán megérzi a leendő nőt, ez már az első nap megmutatkozik. Ennyi mindenen át keresztülvitte, hogy itt legyen, az ő ölében, az ő kezében. Igazi egyéniség, és ha szinte súlytalan is, él. A szerencse túsza, a szíve vágya, lányunoka. Az övé. Újabb szög a koporsójában. Ami szintén az övé. 462

EURÓPA ZSEBKÖNYVEK

273

KIADTA AZ EURÓPA KÖNYVKIADÓ -- A KIADÁSÉRT AZ EURÓPA KÖNYVKIADÓ IGAZGATÓJA FELEL -- SZEDTE A NYOMDAIPARI FÉNYSZEDÖ ÜZEM (839745/08) -- NYOMTA AZ ALFÖLDI NYOMDA -- A NYOMDAI RENDELÉS TÖRZSSZÁMA: 1076.66-14-2-KÉSZÜLT DEBRECENBEN, 1984-BEN

FELELŐS SZERKESZTŐ: OSZTOVITS LEVENTE -- A FORDÍTÁST AZ EREDETIVEL EGYBEVETETTE: GÉHER ISTVÁN -- A FEDÉLRAJZ SZABÓ ÁRPÁD MUNKÁJA -- MŰSZAKI SZERKESZTŐ: PINTÉR LÁSZLÓ -- MŰSZAKI VEZETŐ: MIKLÓSI IMRE -- KÉSZÜLT 22,33 (A/5) ÍV TERJEDELEMBEN ISBN 963 07 3576 8