MARK TWAIN:

 

TOM SAWYER MINT DETEKTÍV

Ahogy Huck Finn elmesélte

 

 

 

 ELSŐ FEJEZET

 

A következő tavaszon történt, azután, hogy én meg Tom Sawyer kiszabadítottuk az öreg néger Jimet, mert szökött rabszolgaként láncra verve őrizték Tom Silas bá­csikája arkansasi farmján. A fagy lassan felengedett, a levegő is megmelegedett, napról napra közelgett az idő, mikor ismét mezítláb lehetett járni. Utána jött a go­lyózás ideje, majd a pörgettyűzés, azután a karikázás és a sárkányeregetés. Rögtön utána pedig itt volt a nyár, és lehetett menni úszni. A magamfajta fiú belebetegszik az epekedésbe, amikor így előre belegondol mindebbe, s csak azt látja, milyen messze még a nyár. Bizony, sóhajtozni kezd, nekikeseredik, s maga se tudja, mi emészti. Ilyenkor felkeres egy elhagyatott helyet odafenn a hegyoldalban, az erdő szélén, le­ül, a messzeségbe bámul, le a hatalmas Mississippire. A széles folyam mérföldeken át kanyarog, messzire tart, ahol a fák már belevesznek a távolba. Minden roppant csendes és ünnepélyes, mintha mindazok, akiket szerettünk, meghaltak vagy örökre elköltöztek volna, és magad is csak arra vágysz, hogy meghalhass, eltűnhess, és egy­szer s mindenkorra végezz mindennel.

Nem ismeritek ezt az érzést? Nos, ez a tavaszi láz. Így nevezik. És amikor elkap­ja az ember, akkor azt akarja- jaj, nem is tudom pontosan, mit is akar valójában, de az biztos, hogy a szíve sajog, annyira akarja. Úgy tűnik, hogy először is el akar szök­ni a mindennapok unalmas taposómalmából, és valami újra vágyik. Ez a lényeg: csavargó akar lenni. Egyre messzebbre menni, idegen és ismeretlen országokba, ahol minden titokzatos, mesés és romantikus. És ha ezt nem teheti meg, akkor bi­zony jóval kevesebbel is beéri. Elmegy bárhova, ahova elmehet, csak azért, hogy el­kerüljön innen, és bizony hálás lesz minden kis lehetőségért.

Nos, engem is, meg Tom Sawyert is elég csúnyán elkapott a tavaszi láz. Sajnos semmi értelme nem volt azon törni a fejünket, hogy léphetne le Tom, mert ahogy ő mondta, Polly nénikéje úgysem hagyná, hogy az iskola mellé menjen, és mindenfé­le kóborlással fecsérelje az idejét. Szóval, piszok bánatosak voltunk. Egyszer nap­nyugtakor a bejárati lépcső alján kuporogtunk, és erről-arról beszélgettünk, amikor kijött Polly néni, a kezében egy levéllel, és azt mondta:

- Tom, azt hiszem, a legjobb, ha csomagolsz, és elmész Arkansasba. Sally nénéd­nek szüksége van rád.

Majd kiugrottam a bőrömből örömömben. Azt vártam, hogy Tom felugrik, és meg­öleli Polly nénit, de nem: csak leszegte a fejét, és - ha hiszitek, ha nem - ült, mint egy darab kő, s egy szót se szólt. Legszívesebben elbőgtem volna magam, hogy ilyen os­tobán viselkedik, és éppen most, amikor ekkora szerencse éri. Az istenit, hisz még el­szalasztjuk ezt a csodás lehetőséget, ha nem nyitja ki azt a kuka száját, és nem mutat­ja ki a háláját. De ő csak ült, töprengett, és én már azt se tudtam, a kétségbeeséstől mit csináljak, amikor végtelen nyugalommal - meg tudtam volna ölni ezért- megszólalt:

-- Nos - mondta --, igazán roppantul sajnálom, Polly néni, de azt hiszem, ki kell, hogy mentsél…legalábbis egyelőre.  

Polly néni úgy elképedt, és úgy feldühödött ezen a mérhetetlen arcátlanságon, hogy vagy fél percig szóhoz se jutott. Én megragadtam az utolsó lehetőséget, meg­böktem Tomot, és a fülébe súgtam:

- Elment az eszed? Elszalasztasz egy ilyen remek alkalmat?

De Tomot ez egy cseppet se zavarta. Visszasúgta:

- Huck Finn, te tényleg azt akarod, hogy lássa, mennyire szeretnék lelépni innen? Hiszen akkor azonnal elöntené az aggodalom, mindenféle betegségekről meg bajok­ról beszélne, mindenütt veszedelmet szimatolna, és te tudod a legjobban, hogy ak­kor mindent visszaszívna. Bízd csak rám, majd én elintézem!

Nahát, ez sose jutott volna eszembe! De igaza volt. Tom Sawyernek mindig iga­za van, a legokosabb fickó, akit ismerek, mindig helyén az esze, és mindig tudja, mit miért tesz. De addigra Polly néni is magához tért, és megeredt a nyelve:

- Még hogy kimenteni! Téged! Életemben nem hallottam ekkora pimaszságot! Így beszélni velem? Na, indulás csomagolni, egy-kettő! Ha még egy szót hallok hol­mi kimentésről, majd kimentelek én téged, de abban nem lesz köszönet! Kimente­lek én téged egy mogyoróvesszővel!

Gyűszűs kezével meg egy kemény barackot nyomott Tom fejére, amikor elsurrantunk mellette. Tom keservesen felnyögött, és felrobogtunk a lépcsőn. A szobájában heve­sen megölelt, az öröm majd elvette az eszét: utazni fogunk! Úgyhogy ezt mondta:

- Mielőtt elindulnánk, azt fogja kívánni, bárcsak ne engedett volna el, de már nincs visszaút. Mindazok után, amiket mondott, a büszkesége nem engedi, hogy vissza­szívja a szavait.

Tom alig tíz perc alatt összecsomagolt, csak az maradt ki, amit Polly néni vagy Mary gondoltak még becsomagolni. Aztán vártunk még tíz percet, hogy a néni le­csillapodjon, és megint a régi, kedves énje jöjjön elő. Tom szerint ha felbosszantot­ta magát, tíz perc kellett ahhoz, hogy lecsillapodjon, ha azonban igazán dühbe gu­rult, akkor bölcsebb volt húsz percet várni. Akkor aztán lementünk, mert már nagyon furdalta az oldalunkat, hogy mi áll abban a levélben.

A barna dolgozószobában üldögélt, a levél az ölében hevert Leültünk, ő meg azt mondta:

- Nagy bajok vannak odalent - kezdte a néni. - És úgy gondolják, hogy te meg Huck egy kis változatosságot hoznátok az életükbe, ők úgy írták: „vigasztalást". Na hiszen, szép kis vigasztalás lesz az, amit belőletek merítenek. Van egy szomszédjuk, egy Brace Dunlap nevezetű úr, aki három hónapja szeretné elvenni Silasék Benny lányát Na, most végre kerek perec megmondták, hogy nem adják a lányt. Nagyon magukra haragították Brace-t, és most attól tartanak, hogy valami zűrt okoz. Úgy lá­tom_ hogy ez a Dunlap olyan fajta, akivel tanácsos jóban lenni. Ezért, hogy valahogy kiengeszteljék, felfogadták a farmra a széltoló öccsét, jóllehet, semmi szükségük sincs rá, hisz maguknak is sok a gondjuk-bajuk. Kik ezek a Dumapék, nem tudod?

- Egy mérföldre laknak Silas bácsiéktól, Polly néni. Ott mindenki egy mérföld tá­volságra lakik egymástól. Brace Dunlap pedig az összes szomszédjánál jóval gazda­gabb, és egy egész csapat rabszolgája van. Özvegy, harminchat éves, gyereke nincs. Nagyra van a pénzével, magasan hordja az orrát, és egy kicsit tart tőle mindenki, hajbókolnak előtte, és igyekeznek a kedvében járni. Alighanem azt hiszi magáról, hogy bármelyik lányt megkapja, csak kérnie kell. Igencsak megnyúlhatott a képe, mikor nem adták neki Bennyt. Hiszen Benny csak fele annyi idős, mint őkelme, és olyan édes, drága teremtés, de hisz ismered. Szegény öreg Silas bácsi, milyen szánal­mas, hogy így kell törnie magát egy másik ember kedvéért. Annyi baja van, s olyan szegény, most meg ezt a Jubiter Dunlapot is fel kellett fogadnia a hitvány bátyja ked­véért.

- Na de micsoda név! Jubiter! Honnan szerezte?

- Csak afféle ragadványnév. A valódi nevét viszont már mindenki elfelejtette. Most huszonhét éves, és azóta hívja mindenki így, amikor először ment úszni. A ta­nára a bal lába szárán a térde felett egy sötétbarna anyajegyet vett észre: kerek volt, akkora, mint egy tízcentes, körülötte még négy másik kisebb. Na, ezek a Jupiterre és a négy holdjára emlékeztették a tanárt. A gyerekek meg viccesnek találták, úgy­hogy elkezdték Jubitemek hívni, és azóta is ez a neve. Magas, lusta, ravasz és alat­tomos, ugyanakkor meglehetősen gyáva is, de amúgy nem rossz természetű. Kedves is tud lenni, a haja barna és hosszú. Egy fityingje sincs, Brace tartja kegyelemből, neki adja a levetett ruháit, és semmirekellő alaknak tartja. Jubiter ikergyerek.

- És milyen az ikertestvére?

-- Állítólag úgy néztek ki, mint két tojás. Viszont a testvérét már hét éve nem látták. Tizenkilenc-húsz éves lehetett, amikor lopáson kapták, és hűvösre tették, de megszökött, és valahova északra menekült. Évekkel ezelőtt még hallottak róla ezt­azt, hogy betört, meg rabolt, de az régen volt. Biztos meghalt, legalábbis azt mond­ják. Mindenesetre nem hallottak róla.

- Hogy hívják?

- Jake.

Jó darabig nem volt több mondandónk, Polly néni töprengett. Aztán megszólalt: - Sally nénikédet leginkább az aggasztja, hogy Jubiter a bácsikád idegeire megy. Ezen mindketten elcsodálkoztunk.

- Az idegeire? Silas bácsinak? Polly néni viccel! Nem is tudtam, hogy Silas bá­csinak vannak idegei...

- Sally nénéd szerint szabályos dührohamokba kergeti. Attól fél, hogy egyszer még leüti azt az embert.

-Nahát, Polly néni, ez aztán mindennek a teteje! Hisz a bácsi a légynek se tudna ártani!

- Hát persze, hogy nem, de a nénikéd azért mégiscsak aggódik. Azt mondja, az állandó viták miatt Silas bácsit mintha teljesen kicserélték volna. Már a szomszédok is beszélnek róla, és természetesen Silas bácsikádat hibáztatják, elvégre prédikátor, neki nem szabadna civakodnia. Sally nénéd azt írja, hogy már a sáószékre is fél fel­menni szégyenében. A hívei teljesen elidegenedtek tőle, már egyáltalán nem olyan népszerű, mint egykor volt.

-- Hát nem fura, Polly néni? Hisz Silas bácsi mindig kedves és barátságos volt, szórakozott meg feledékeny, olykor nehézkes, de roppant szeretetre méltó. Egy an­gyal. Mit gondolsz, mi bánthatja?

 

 

 

 

MÁSODIK FEJEZET

 

 

Hihetetlen szerencsénk volt, mert egy messziről észak felől érkező gőzösre száll­hattunk fel, amely egyenesen délre, a Louisiana alatti jelentéktelen, mocsaras folyó felé tartott egyhuzamban. Így mehettünk le a Felső-Mississippin, aztán végig az AI­só-Mississippin az arkansasi farmhoz, és St. Louisiban sem kellett átszállnunk Nem semmi, ezer mérföld egyvégtében!

Meglehetősen kihalt hajó volt, alig pár utas lézengett rajta, és azok is öregek vol­tak. Egymástól jó távol üldögéltek, szunyókáltak, és egyáltalán nem beszéltek Olyan sokszor feneklettünk meg, hogy négy napig tartott, míg lehajóztunk a folyó felső sza­kaszán. Mégsem volt unalmas az út, hogy is lehetett volna, hiszen „utazó fiúk vol­tunk, vagy mi...

Az indulás pillanatában felfedeztük, hogy a mellettünk lévő kabinban egy nagy­beteg lakhat, mert a pincérek mindig oda vitték az ételt. Addig-addig kérdezősköd­tünk - pontosabban csak Tom -, míg kiszedtük a pincérekből, hogy egy férfi a szom­szédunk, de egyáltalán nem látszik betegnek.

És ha mégis beteg? - kérdezte Tom az egyik pincértől.

Nem tudom. Lehetséges, de nekem egyáltalán nem tűnik annak, inkább csak te­szi magát.

És ezt miből gondolja?

Hát, ha beteg volna, akkor néha csak levetné a ruháját, nem gondoljátok? De ez soha! Még a csizmájából sem bújik ki.

A teremburáját! Akkor se, lna ágyba bújik? Akkor se.

Na, ez tetszett Tomnak! Imádta a rejtélyeket. Ha egy rejtélyt meg egy pitét tenné­nek elénk, és azt mondanák, válasszunk, nem lenne semmi veszekedés, minden menne a maga útján. Mert természetemből adódóan én mindig a pitét választanám, Tom meg a rejtélyt. Hiába, az emberek nem egyformák És ez így van jól. Tom meg­kérdezte a pincérfiútól:

Hogy hívják azt az embert?

Phillipsnek.

Hol szállt föl a hajóra?

Azt hiszem, Alexandriában, az iowai vonalon. Vajon miben sántikálhat?

- Sejtelmem sincs róla, nem szoktam ilyesmiken gondolkozni.

Na, még egy ember, aki inkább a pitét választaná - gondoltam magamban. - Nincs valami furcsa a viselkedésében vagy a beszédében?

- Semmi. Hacsak az nem, hogy ijedtnek látszik Az ajtaját éjjel-nappal kulcsra zárja,

és amikor kopogtat az ember, előbb kikukucskál az ajtónyíláson, csak utána ereszt be. - Teringettét, ez aztán érdekes! Szeretném egyszer látni! Ha legközelebb bemégy,

nem hagynád nyitva az ajtót?  

- Azt nem. Mindig ott áll mögötte, nem engedné.

Tom elgondolkodott.

- Figyelj csak! - mondta. -Add kölcsön a kötényedet, és holnap én viszem be a reggelijét! Kapsz érte negyed dollárt.

A pincérfiúnak semmi kifogása nem volt ellene, feltéve, ha a főpincér is bele­egyezik. Erre Tom közölte, ha csak az kell, elrendezi ő a főpincérrel is a dolgot. És úgy is tett. Megállapodtunk, hogy mindketten kötényt kötünk magunk elv, és bevisz­szük a reggelit.

Tom ezen az éjszakán nem sokat aludt. Alig várta már, hogy megvirradjon, bejut­hasson a kabinba, és megfejtse Phillips titkát. Ráadásul egész éjszaka ezen törte a fejét. Ennek persze semmi értelme nem volt, hiszen minek kitalálni mindenfélét, amikor úgyis megtudja majd az igazat. Időpocsékolás, én mondom. Én bizony nem áldoztam fel az éjszakámat! Mit érdekel engem, hogy mi van ezzel a Phillipsszel? - mondtam magamban.

Reggel tehát Tommal felkötöttük a kötényt, és két megrakott tálcával felszerel­kezve bekopogtattunk Az ajtó épp csak résnyire nyílt ki, majd emberünk beeresz­tett, és gyorsan elfordította a kulcsot. Szentséges úristen, amikor megpillantottuk, nem sok híja volt, hogy elejtettük a tálcánkat! Tom megszólalt:

- Jubiter Dunlap, te meg hogy kerülsz ide?

A férfi nagyon meglepődött. Előbb olyan képet vágott, mint aki nem tudja eldön­teni, hogy megijedjen-e vagy örvendezzen. Aztán a színe is visszatért, pedig az ele­jcn olyan fehér lett, mint a fal. Amíg reggelizett, beszélgetésbe elegyedtünk vele. Azt mondta:

- De hisz én nem Jubiter Dunlap vagyok! Akár rögvest meg is mondhatom, ki vagyok, de csak akkor, ha megesküsztök, hogy soha senkinek nem árultok el. Mert bizony engem Phillipsnek se hívnak...

Erre Tom azt mondta:

Egy kukkot se szólunk, de felesleges, hogy elmondja, kicsoda maga, akkor se, ha nem Jubiter Dunlap...

- Hogyhogy?

- Hát csak úgy, lla maga nem Jubiter, akkor csakis az ikertestvére, Jake lehet. Úgy hasonlít Jubiterre, mint egyik tojás a másikra.

- Nos, valóban Jake vagyok. De honnan a csudából ismersz te bennünket, Dunlapeket?

Na, több se kellett, Tom elbeszélte nyári kalandjainkat Silas bácsi farmján. Ami­kor Jake látta, hogy nincs olyan, amit ne tudnánk a családjáról és személy szerint róla is, megnyílt, és teljes őszinteséggel mesélt magáról. Nem szépítgetett semmit: ő bizony semmirekellő gazember volt, most is az, s azt hiszi, ez így marad halála órájáig. Veszedelmes élet ez, tette hozzá, és...

Valami sóhajfélét hallatott, és félrehajtotta a fejét, mint azok, akik hallgatóz­nak Mi egy szót se szóltunk, úgyhogy egy pillanatig teljes volt a csend. Nem hal­latszott más, csak a deszkafalak nyekergése, és odalentről a gépek egyenletes pö­fögése.  

Aztán sikerült megnyugtatnunk, mert meséltünk a családjáról, elmondtuk, hogy Brace felesége három évvel ezelőtt meghalt, meg hogy Brace szerette volna elven­ni Bennyt, de kosarat kapott. Aztán beszéltünk Jubiterről, akit Silas bácsi felfoga­dott, és most örökösen civakodnak. Na, akkorra már felengedett, s még el is nevet­te magát.

- Isten bizony, úgy érzem magam, mint a régi szép időkben - mondta -, ahogy itt hallgatlak bennetek! Egészen jó kedvem lett. Több mint hét esztendeje, hogy sem­mi hírt nem hallottam hazulról. És rólam hogy beszélnek?

- Kicsodák?

- Hát a többiek, meg... a család.

-Azok bizony nem beszélnek magáról! Legfeljebb, ha néha tnegemlitik a nevét... Az ördögbe! - lepődött meg. - Az meg hogy lehet? Azt hiszik, már rég meghalt.

- Mit beszélsz? Igazat mondasz? Becsületszavadra? - ugrott fel izgatottan.

- Becsületszavamra! Mindenki halottnak hiszi.

- Akkor megmenekültem! Megmenekültem! Hazamegyek. Otthon elrejtőzhetek, és megmentik az életem. De egy szót se! Esküdjetek, hogy egy hang nem hagyja el a szátokat! Fiúk, legyetek jók egy szegény ördögfajzathoz, akire éjjel-nappal va­dásznak, és az orrát se meri kidugni! Nektek soha nem ártottam, és nem is fogok, a mennybéli úristenre esküszöm! Esküdjetek, hogy rendesek lesztek velem, és se­gítetek megmenteni az életemet!

Megesküdtünk, megtettük volna egy kóbor kutyának is. Nem győzött hálálkodni, azt se tudta, hova tegyen bennünket a szegény fickó. Látszott, hogy legszívesebben a keblére ölelt volna minket. Sokáig beszélgettünk, majd elővett egy kis batyut, és arra kért, forduljunk el. Megtettük Kis idő múltán szólt, hogy visszafordulhatunk. Tökéletesen megváltozott a külseje. Kék okuláré volt rajta, emellett hosszú, barna pofaszakálli és bajuszt viselt. A tulajdon szülőanyja se ismert volna rá. Azt kérdez­te, most is hasonlít-e a Jubiterre, az ikertestvérére.

- Nem - válaszolta Tom. - Egyáltalán nem hasonlít hozzá, kivéve a hosszú haját.

- Jól van, azt majd lenyíratom kopaszra, amikor hazamegyek. Jubiter és Brace biz­tosan megőrzik a titkomat, én meg majd idegenként éldegélek náluk. A szomszédok semmit se fognak gyanítani. Ti is így gondoljátok?

Tom egy cseppet gondolkodott, aztán így szólt:

- Természetesen én és Huck megőrizzük a titkát, de ha maga nem tartja a szá­ját, abból baj lehet. Nem nagy baj, de azért épp elég. Arról van szó, hogy a hang­ja pontosan olyan, mint Jubiteré. És akkor megtörténhet, hogy az embereknek eszükbe jut az ikertestvér: holtnak hitték, de talán mégsem az, hanem álnév alatt bujkál...

-A mindenségit! - kiáltotta. - Te aztán éles eszű kis fickó vagy! Tökéletesen iga­zad van. A szomszédok előtt süketnémának kell tettetnem magam. Ha most mentem volna haza, és megfeledkezem erről az apróságról... Igaz, nem hazafelé készültem, csak el, mindegy, hova, csak olyan hely legyen, ahol az üldözőim nem akadhatnak rám. Utána akartam csak álszakálli ragasztani, és álruhába bújni...

 Hirtelen az ajtóhoz ugrott, a fiúlét a fához tapasztotta, és levegő után kapkodva, mészfehéren hallgatózott. Aztán suttogva megszólalt:

- Úgy hallottam, mintha egy puska zárát biztosították volna ki... Micsoda nyomo­rult élet!

A félelemtől félholtan rogyott egy székbe, és letörülte arcáról a verítéket.

 

 

 

 

HARMADIK FEJEZET

  

Ettől kezdve majd minden időnket együtt töltöttük, egyikünk vagy másikunk ve­le aludt a kabinjában. Panaszkodott, hogy mennyire magányos, jól esett neki, hogy van mellette valaki, akivel elbeszélgethet nagy nyomorúságában. Fúrta ám az olda­lunkat a kíváncsiság, hogy mi lehet a titka, de Tom azt mondta, okosabb, ha nem kí­váncsiskodunk, s akkor valószínű, hogy maga böki ki majd beszélgetés közben. Ha viszont állandóan kérdésekkel nyaggatjuk, még gyanakodni kezd, és begubózik. Pontosan így is történt. Nem kellett hozzá sok ész, hogy észrevegyük, szeretne be­szélni. Sokszor már majdnem kibökte, de az utolsó pillanatban mindig visszariadt, és valami másról kezdett beszélni. Végül a következőképpen pattant ki a dolog: kö­zömbös hangon érdeklődött a többi utasról, mi meg elmeséltünk mindent, amit tud­tunk. De ennyi nem volt elég, tovább faggatózott. Azt kérte, alaposan írjuk le mindet. Tom megtette. Amikor pedig a legrongyosabb, legdurvább küllemű utasokra került sor, Jake összerezzent, és felsóhajtott:

- Teremtő atyám, ez közülük való! Hát csakugyan a hajón vannak! Éreztem én, csak nem voltam benne biztos. Valahogy abban reménykedtem, hogy sikerül meg­lépnem előlük, de a szívem mélyén sose hittem benne igazán. Folytasd!

Aztán Tom egy másik, fedélközi utasról mesélt, s akkor Jake ismét megborzongott.

- Ő az! A másik. Ha legalább jó viharos, sötét éjjel lenne, valahogy a partra szök­hetnék! Látjátok, kémkednek utánam. Mindenütt kémek vannak a nyomomban. Fel­jöhetnek, vesznek egy italt a bárban, majd kapnak az alkalmon, és megvesztegetnek valakit, hogy tartson szemmel: a hordárt, a cipőtisztítót, akárkit. Ha sikerülne is a partra osonnom, már ez első félórában megtudnák.

Nyugtalanul járkált fel és alá, és bizony hamarosan megeredt a nyelve. Eleinte kön­törfalazott, szerencséről meg balszerencséről beszélt, de azután rátért a lényegre:

-- Lóvá tettünk egy St. Louis-i ékszerészt. Két hatalmas gyémántot akartunk meg­szerezni, akkorák voltak, mint egy megtermett mogyoró, mindenki rohant, hogy lát­hassa. Szépen felöltöztünk, és fényes nappal vertük át. A gyémántokat a szállodánk­ba kérettük, hogy ott alaposan szemügyre vegyük őket, és eldönthessük, meg akarjuk-e vermi őket vagy sem. Amikor kihozták, mi megvizsgáltuk őket, közben szépen kicseréltük, és hamisítványokat csempésztünk a helyükbe. Azok kerültek vissza a boltba. Aztán kijelentettük, hogy ezek bizony nem elég szépek ahhoz, hogy

tizenkétezer dollárt fizessünk értük.

- Tizen... két... ezer... dollár! - makogta Tom. - Gondolja, hogy valóban annyit értek`?

Egy centtel se kevesebbet!

És maguk megléptek velük?

- Könnyedén. Szerintem az ékszerészék még most sem tudják, hogy meg lettek lopva. De akkor sem lett volna bölcs dolog St. Louis környékén maradni, szóval jobbnak láttuk, ha lelépünk. Egyikünk jobbra, a másikunk balra akart menni, így hát

 sorsot húztunk, fej vagy írás, és a Felső-Mississippi győzött. A gyémántokat papírba csomagoltuk, a papírosra ráírtuk a nevünket, és a csomagot rábíztuk a szálloda por­tására azzal, hogy csak akkor adhatja oda, ha mind a hárman együtt megyünk érte. Utána a városban ki-ki ment a maga útján, és mindannyiunk fejében ugyanaz a terv körvonalazódott. Ezt persze nem tudhatom biztosan, csak gondolom.

Milyen terv? - érdeklődött Tom.

Meglopni a másik kettőt.

Micsoda? Hogy egy valaki vigye el, amit hárman szereztek? - Persze!

Ez roppantul felháborította Tom Sawyert, ki is jelentette, hogy ennél alávalóbb, aljasabb dologról még nem is hallott Jake Dunlap viszont elmagyarázta, hogy ez az ő mesterségében egyáltalán nem ritka. Ha már valaki erre adta a fejét, akkor a saját érdekeit kell képviselnie, más nem fogja megtenni helyette. Azután folytatta a törté­netet.

- Látjátok, ugye, mi okozta a bonyodalmat? Két gyémántot kellett volna három­felé osztani. Ha három lett volna! De minek is beszélni róla, kettő volt, és punktum! A mellékutcákban sétálgattam, és egyre csak törtem a fejemet. És csak arra jutottam, hogy az első adandó alkalommal megszerzem magamnak azokat a gyémántokat, ki­játszom a fiúkat, s majd ha már biztonságban leszek, felveszem az előkészített álru­hát, és soha az életben nem fognak megtalálni. Ezért szereztem a hamis pofaszakálli, az okulárét, és a parasztruhát. Amikor minden megvolt, bepakoltam egy táskába. Út­közben egy bolt előtt mentem el, ahol mindenfélét árultak, és a kirakat üvegén ke­resztül megpillantottam az egyik cimborámat, Bud Dixont Gondolhatjátok, meny­nyire örültem! Na, mondom magamban, csak megnézzük, mit vásárol! Elbújtam, és ti yeltem. Mit gondoltok, mit vásárolt?

Álszakálli? - kérdeztem én.

-Nem.

Okulárét?

Nem.

Ugyan, tartsd már a szád, Huck Finn! Mit vásárolt, Jake?

- Az életben ki nem találjátok! Egy csavarhúzót. Egy icipici csavarhúzót, semmi 111ast.

- A csudába? És mire volt az jó neki?

- Látod, én is pontosan ezt kérdeztem magamtól. Különös, mondom, mit akarhat vele? Mindenesetre, amikor kijött a boltból, hátrébb húzódtam, nehogy észrevegyen, és tisztes távolságból követtem. Ezután az ócskáshoz ment, ahol egy vörös flanelin­get meg néhány rongyos ruhadarabot vett, pontosan azt, amit most visel, a leírásod­ból ráismertem. Később lementem a rakpartra, és az álruhámat elrejtettem azon a folyami hajón, amit már korábban kiszemeltünk magunknak Visszafelé ismét sze­rencsém volt. Megpillantottam a másik cimborámat is, őt is egy ócskásnál. Azután átvettük a gyémántokat, és felszálltunk a hajóra.

Most voltunk csak igazán csávában. Nem fekhettünk le. Ébren kellett maradnunk, hogy egymást vigyázzuk. Sajnálatos kényszerűség, de elkerülhetetlen. Már hetek óta hadilábon álltunk egymással, és csak „üzleti ügyekben" tartottuk a kapcsolatot. Kel­lemetlen helyzet, két gyémánt három embernek. Mindenesetre megvacsoráztunk, majd pipára gyújtottunk, és majd éjfélig róttuk a fedélzetet. Egy darabig fel-alá jár­káltunk, de később bevettük magunkat a kabinomba. Bezártuk az ajtót, és kibontot­tuk a csomagot, hogy lássuk, megvannak-e még a gyémántok. Az ágyra tettük őket, hogy mindannyiunk szeme előtt legyenek, és csak üldögéltünk. Már majd leragadt a szemünk az álmosságtól. Elsőnek Bud Dixon aludt el. Abban a minutában, hogy már szép szabályosan húzta a lóbőrt, a feje meg a mellére bukott, és nyilvánvaló volt, hogy nem fog felriadni, Hal Clayton előbb a gyémántok felé, majd az ajtó irá­nyába biccentett. Értettem a célzást. Kinyújtottam a kezem, és óvatosan megfogtam a csomagot. Azután felálltunk, és hosszú percekig tökéletes csendben várakoztunk. Bud meg se moccant. Akkor lassan, nagyon óvatosan elfordítottam a kulcsot a zárban, és ugyanolyan óvatosan lenyomtam a kilincset. Lábujjhegyen kiosontunk, s nagy csendben betettük magunk mögött az ajtót.

- Sehol nem volt egy lélek, a hajó csendben, gyorsan szelte a habokat a ködös, holdvilágos éjszakában. Egy szót se szóltunk egymáshoz. Felmentünk a viharfedél­zetre, annak is a legvégébe, és leültünk a tetőablak szélére. Mindketten tudtuk, mit jelent, amit tettünk. Nem volt szükség magyarázatra. Bud Dixon fel fog ébredni, észreveszi, hogy megfújtuk az árut, és az első dolga lesz utánunk jönni, mert nem fél ő senkitől és semmitől, az egyszer szent! S ha jön, vagy lehajítjuk a fedélzetről, vagy megöl minket. Megborzongtam, mert én nem vagyok olyan bátor legény, mint egyesek. Annál viszont több a sütnivalóm, hogy ezt kimutassam. A lelkem mélyén abban reménykedtem, hogy időközben valahol kikötünk, mi meg elszelelhetünk, s nem kerül sor az élethalálharcra. Ennyire féltem Bud Dixontó]. De erre nem sok esélyünk volt, mert a hajó a folyó felső szakaszára igyekezett.

- Teltek-múltak az órák, de a cimboránk nem jelentkezett. Már pirkadni kezdett, és még mindig nem volt sehol. „A teremtésit! - mondtam végül. - Te mit gondolsz? Nem gyanús?" „A mindenit! -- mondta erre Hal. - Bontsd ki azt a csomagot!" Ki­bontom, hát uramfia! Csak két darab süvegcukor van benne! Hát ezért nem jött utá­nunk! Ezért szundikált olyan elégedetten! Okos, mi? Meghiszem azt! Előre elkészí­tett egy pontosan ugyanolyan csomagot, és az orrunk előtt kicserélte az igazit a cukorra.

Mondhatom, megalázó volt! De először is tervet kellett készítenünk, és azt is tettük. A papirost szépen összehajtogattuk, kis csomagot formáztunk belőle, és nagy óvatosan visszaosontunk a kabinba. A csomagot visszatettük az ágyra, mintha mit sem tudnánk a cselről, és nem is sejtenénk, hogy a hátunk mögött nagyokat somo­lyog rajtunk színlelt horkolása közepette. De egy pillanatra sem fogjuk egyedül hagyni, majd a partraszállás utáni első este leitatjuk, kikutatjuk, elvesszük tőle a gyémántokat, és ha nem túl kockázatos, bizony kicsináljuk. Ha kiszagolja a dolgot, akkor viszont kénytelenek leszünk végezni vele, kockázat ide vagy oda, máskülön­ben ő végezne velünk. Én azonban mégsem fűztem nagy reményeket a terv megva­lósításához. Azt tudtam, hogy nem lesz nehéz leitatni, mivel egy kis itókára mindig kapható volt, de mi jó származna belőle? Évekig kereshetjük, és sose találjuk meg...  

-Nos, ezen a ponton elakadt a lélegzetem, olyan hirtelen hessegettem el magam­tól a korábbi terveket. Az áldóját, bizony nagyon jó kedven lett! Tudjátok, korábban levettem a csizmámat, hogy pihentessem a lábomat. Most, amikor vissza akartam venni, ránéznem a sarkára, és elakadt a lélegzetem. Emlékeztek még a pici csavar­húzóra?

- Persze! - kiáltotta izgatottan Tom.

- Nahát! Amikor rápillantottam a csizma sarkára, azonnal átvillant a fejemen a nagy ötlet. Tudtam, hova rejtette a gyémántokat! Nézzétek csak ezt a sarkot! Acél­lemez van rajta, és a lemezt apró csavarokkal erősítik rá. Nos, a cimborám csizmá­jának csak a sarkán volt csavar. Azt hiszem, rájöttem, mire kellett neki az a csavar­húzó.

- Hát nem óriási, Huck? - kérdezte Tom.

- Nos, felhúztam a csizmámat, majd lementünk, és besurrantunk a kabinba. A cuk­ros csomagot az alsó ágyra tettük, óvatosan lecsüccsentünk, és ártatlan pofával hall­gattuk Bud Dixon horkolását. Hal Claytont hamarosan elnyomta a buzgóság. Őt igen, de engem nem. Életemben nem voltam még ilyen éber. A kalapom karimája alól pásztáztam a padlót, valamilyen bőrdarabkát szerettem volna felfedezni. Sokáig tartott, már-már azt hittem, mégsines igazam, de azután észrevettem. Az emeletes ágy előtt hevert, csaknem azonos volt a szőnyeg színével. Apró, kerek, dugószerű bőrda­rabka, nem vastagabb a kisujjad hegyénél. Mondtam magamban: gyémánt került abba a fészekbe, ahonnan te kirepültél! Nem kellett sokáig keresgélnem, hogy rá­akadjak a társára.

- Képzeljétek csak el, micsoda agyafúrt fickó volt! Úgy fundált ki mindent, hogy előre kimódolta, mit fogunk tenni, mi pedig besétáltunk a csapdába, mint két zöld­fölű. Ő meg ezalatt nyugodtan dolgozott, volt ideje kényelmesen lecsavarozni a sa­roklemezt, kivágni a dugókat, benyomkodni a gyémántokat, és visszacsavarozni a lemezeket_ Pontosan tudta, hogy megpattanunk a hamis csomaggal, és majd egész éjjel fenn várakozunk, hogy vízbe fojthassuk, és istenemre, pontosan ezt tettük! Sze­rintem igazán _jól kifundálta.

- Meghiszem azt! - felelte Tom igazi elismeréssel a hangjában.

  

 NEGYEDIK FEJEZET

 

 

Az egész napunk azzal a képtelenséggel telt, hogy egymás mozdulatát lestük, és mondhatom, keserves egy dolog volt ez kettőnknek. Éjszaka kikötöttünk az egyik apró Missouri-menti városnál, odafenn, lowa környékén. Megvacsoráztunk a foga­dóban, és vettünk ki szobát az emeleten. Egy dívány meg egy dupla ágy volt benne. A csomagomat a sötét hallban lévő nagy asztal alá löktem. Libasorban mentünk fel a lépcsőn, a sort én zártam, a fogadós meg egy faggyúgyertya fényénél mutatta leg­elöl az utat. Rengeteg whiskyt rendeltünk, és tízcentes alapon pókerezni kezdtünk. Amikor láttuk, hogy a whisky már kifejtette áldásos hatását Bucira, mi nem ittunk többet, őt viszont annál jobban kínáltuk. Addig töltögettük bele a nedűt, amíg le nem fordult a székről. Horkolva terült el a földön.

- Most már semmi nem állt az utunkban. Javasoltam, hogy vegyük le a csizmán­kat, meg az övét is húzzuk le, hogy ne csapjunk zajt, amikor átfordítjuk őkelmét, és töviről hegyire megmotozzuk. Így is történt. A csizmámat Bud lábbelije mellé rak­tam, hogy minden kéznél legyen. Aztán lehúztuk róla a ruhát, kitapogattuk a ruhája varrásait, kiforgattuk a zsebeit, a harisnyáját, kiráztuk a csizmáját, széttúrtuk a ba­tyuját. A gyémántokat sehol sem leltük. A csavarhúzót is megtaláltuk. Ekkor Ital megszólalt: „Szerhited ez meg mihez kellett?". Mire én közöltem, hogy fogalmam sincs róla, de amikor nem figyelt oda, zsebre vágtam. Hal végül csalódottan feladta, és közölte, hogy semmi értelme az egésznek. Én csak erre vártam. Azt mondtam: „Még egy hely van, ahol nem kerestük.". „És mi lenne az a hely?" - kérdezte. „A gyom­ra." „A teremtésit, hogy erre nem gondoltam! Helyben vagyunk, az holtbiztos, de hogy csináljuk`?" „Maradj vele, és vigyázz rá! - mondtam. - Én addig kiszaladok, keresek egy patikát, ott majd szerzek valamit, ami megszabadítja őkelmét a gyémán­toktól”.

- Remek ötletnek tartotta, én meg a szeme láttára fogtam, és a sajátom helyett fel­húztam Bud csizmáját. Nem vette észre. Egy cseppet nagyok voltak, de ez még min­dig sokkal jobb, mintha szorítottak volna. Felkaptam a hallban a motyómat, s nem telt bele egy perc, a hátsó ajtón eltávoztam, és öt mérföldes sebességgel robogtam a folyóhoz.

Mondhatom, remekül éreztem magam - már csak ilyen hatással van az ember­

re, ha gyémántokon jár... Amikor már vagy negyed órája gyalogoltam, megtettem vagy egy mérföldet, és körülöttem minden csendes volt. Újabb öt perc elteltével még nagyobb távot hagytam magam mögött, de volt ám egy fickó, aki most kezdett el azon töprengeni, hogy mi történhetett velem. Még öt perc, és már nyugtalan, már fel s alá rója a szobát. Újabb öt perc, most már két és fél mérföld van mögöttem, mondom magamban, most már valóban nyugtalan, gondolom, káromkodik is. Nem­sokára eltelik a negyven perc, s most már tudja, hogy valami bűzlik. Ötven perc - most fogta fel az igazságot! Valószínűleg azt hiszi, motozás közben találtam meg a gyémántokat, és észrevétlenül zsebre vágtam őket. Igen, és most indul utánam. Ke­resni fogja a friss nyomokat az utca porában, és azok bizony éppúgy vezethetik fel­felé vagy lefelé a folyó mentén.

- Na, épp ekkor láttam egy embert öszvérháton, és mielőtt végiggondoltam vol­na, mit teszek, beugrottam egy bokor mögé. Ostobaság volt. Várt egy darabig, hát­ha előjövök, aztán sebesen továbbnyargalt. De a jókedvem odalett. Most elbaltáz­tam, ha összefut Hal Claytonnal, akkor biztos elbaltáztam!

- Körülbelül hajnali három lehetett, amikor elértem Alexandriát. Ott horgonyzott ez a gőzös. Roppantul megkönnyebbültem, mert ez jelentette a teljes biztonságot. Éppen felkelt a nap. Felmentem a fedélzetre, kivettem a kabint, átöltöztem ezekbe a göncökbe, aztán bementem a kormányos fülkéjébe őrködni, bár úgy gondoltam, nem igazán van rá szükség. Leültem, a gyémántjaimmal játszadoztam, és vártam. Arra vártam, hogy elinduljon a hajó. De nem indult. Tudjátok, a gépeket kellett javítani, de erről nekem fogalmam sem volt, nem sokat utaztam gőzhajóval.

- Na, fogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, éppen dél lett, mire elindultunk. Akkor már rég ebben a kabinban rejtőztem, mert reggeli előtt láttam ám, hogy egy férfi közeledik, s a járása nagyon Hal Claytonra emlékeztetett. Kezdem rosszul érez­ni magam a bőrömben. Mondom magamban, ez bizony csakis ő lehet Ha rájön, hogy a la jón vagyok, megöl, mint egy csapdába esett patkányt. Csak annyit kell ten­-

nie, hogy figyel és vár. Vár, amíg partra szállok, én meg azt hiszem, hogy ezer mér­földre innen van. Akkor a nyomomba ered, valami megfelelő helyen rákényszerít, hogy adjam neki a gyémántokat, és azután... Istenem, pontosan tudom, hogy mit tesz velem azután. Jaj, de borzasztó! És most kiderült, hogy a másik is a fedélzeten van. Micsoda szerencsétlenség, fiúk, micsoda szerencsétlenség! De ti segítetek nekem, ugye'? Fiaim, legyetek könyörületesek egy szegény ördöggel, akit halálra keresnek, mentsetek meg! Még a lábatok nyomát is áldani fogom!

Most rajtunk volt a sor: csitítottuk, vigasztaltuk, megígértük, hogy kieszelünk va­lami jó tervet, segíteni fogunk neki, nem kell annyira félnie. Így lassacskán megnyu­godott megint, olyannyira, hogy lecsavarozta a lemezeket a csizma sarkáról, és a gyémántjaiban gyönyörködött A magasba tartotta, forgatta, nézegette, dédelgette őket. És amikor a napfény megcsillant rajtuk, bizony, tényleg szépek voltak! Ra­gyogtak, szikráztak a fényben. De ettől függetlenül én bolondnak tartottam őkelmét. A helyében átadtam volna a gyémántokat a cimboráknak, hogy szálljanak partra, en­gem meg hagyjanak békén. De őt más fából faragták. Egy vagyont érnek, mondta, és még az elvesztésük gondolatát sem bírja elviselni.

Kétszer is megálltunk, hogy megjavítsák a gépeket. Jó darabig vesztegeltünk, egy­szer éjszaka, de nem volt elég sötét, és a barátunk nem mert meglépni. Harmadszor­ra azonban jobb alkalom adódott. Éjfél után egy óra tájban Silas bácsi otthonától vagy negyven mérföldre egy erdő mellett kötöttünk ki. Sűrű fellegek gomolyogtak, vihar volt készülőben, s Jake megragadta a remek menekülési alkalmat. Éppen fát rakodtak be a hajóba, s hamarosan zuhogni kezdett, ráadásul erős szél kerekedett. A rakodómunkások zsákot húztak a fejükre csuklyának, ahogy szokták Szereztünk egyet Jake-nek ő meg kapta a batyuját, a hajó faránál leosont a fedélzetről, és előre­ballagott a rakodókkal együtt. Épp úgy nézett ki, mint azok, kiment velük a partra.

Amikor kijutott a fáklyák fényköréből, és elnyelte a sötétség, megkönnyebbülten fellélegeztünk, hálásak voltunk, és remekül éreztük magunkat. De nem sokáig. Gon­dolom, valaki elárulhatta Jake-et, mert nyolc-tíz perccel később láttuk, hogy két cim­borája inaszakadtából rohan előre. Futottak, ahogy a lábuk bírta, és eltűntek a szemünk elől. Hajnalig vártunk, reméltük, hogy visszatérnek, de hiába. Rettenetesen elkese­redtünk, egészen elromlott a hangulatunk. Csak abban reménykedhettünk, hogy Jake egérutat nyert, üldözői nem érnek a nyomába, és biztonságban eléri a bátyja házát, ahol majd vigyáznak rá.

A folyó menti utat választotta. Arra kért, hogy derítsük majd ki, odahaza van-e Brace és Jubiter, nincs-e náluk valaki idegen, aztán napnyugtakor osonjunk ki, és vi­gyük meg neki a hírt. Azt mondta, Silas bácsi dohányföldje mögött, a kis platánli­getben vár majd ránk, a folyóparti út egyik elhagyatott részén.

Sokáig üldögéltünk, és az esélyeit latolgattuk. Tom kijelentette, hogy minden rendben lesz, ha a cimborái fölfelé indulnak a folyó mentén, és nem lefelé. De ez nem valószínű, mert talán tudják róla, hova valósi, úgyhogy sokkal valószínűbb, hogy a nyomába erednek, és egész álló nap követni fogják Ő ezt nem is sejti, s ami­kor besötétedik, megölik, és elveszik a csizmáit. Ez bizony nagyon elszomorított

bennünket.

  

                              

ÖTÖDIK FEJEZET

 

A hajó gépezetét csak késő délutánra javították meg. Már közelgett a napnyugta, mire hazaértünk, úgyhogy megállás nélkül egyenesen a platánligethez siettünk, hogy megmondjuk Jake-nek, mi a késlekedés oka, s várjon meg bennünket, amíg megjárjuk Brace-éket, és megtudjuk, ott mi a helyzet. Meglehetősen sötét volt már, mire befordultunk az erdőbe. A sietségtől alaposan megizzadtunk, és erősen liheg­tünk a hosszú futástól. A platánliget csak harminc yardnyira volt előttünk, amikor észrevettük, hogy két ember tűnik el a bozótosban, majd két-három rettenetes segély­kiáltást hallottunk. Szegény Jake-et biztos meggyilkolták -- mondtuk. A csontunkig hatolt a félelem, fejvesztve menekültünk a dohányföldek felé, és elrejtőztünk. Úgy reszkettünk, mint a nyárfalevél. Alig értük el a menedéket, amikor két férfi rohant el mellettünk, egyenesen a liget fái közé tartottak. A következő pillanatban négyen ugrottak elő, lélekszakadva futottak az út felé: ketten elöl, ketten szorosan a nyo­mukban - az üldözöttek és az üldözők. Kimerülten rogytunk a földre, s figyeltünk egy darabig, nem hallunk-e új hangokat, de a szívünk kalapálásán kívül más nem hallatszott. Arra a rettenetre gondoltunk, ami odaát hever a platánfák alatt, és olyan érzés fogott el bennünket, mintha kísértetet látnánk. Kivert a hideg veríték. A kövér hold is előbújt, hatalmas volt, kerek és fényes. A fák fogai között úgy nézett ránk, mint a rab a rács mögül. A fekete árnyékok és a fehér foltok összeolvadtak, nyo­masztó csend honolt mindenütt, ijesztő, síri szellő borzolta a leveleket. Hirtelen Tom suttogva megszólalt:

Nézd! Mi az ott?

- Ezt ne tedd! - mondtam. - Ne ijessz rá az emberre! Úgyis félholt vagyok a fé­lelemtől, legalább te ne rémisztgess!

Nézd már! Valami jön ki a fák közül!

Tom, ne!

Iszonyú magas!

Magasságos mennybéli atyám! Gyerünk...

Maradj nyugton! Erre tart!

Annyira izgatott volt, hogy a suttogáshoz is alig tudott elég levegőt vermi. Muszáj volt odanéznem. Úgyhogy most már mind a ketten feltérdeltünk, az állunkat a kerí­tés korlátjára támasztottuk, és figyeltünk. És persze kapkodtuk a levegőt. Az úton valami jött lefelé, a fák árnyéka közt lépegetett. Amíg a közelünkbe nem ért, nem lehetett jól kivenni. De akkor egy holdfényes tisztásra lépett, mi meg összerogytunk: Jake Dinlap kísértete! - mondtuk magunkban.

Percekig meg se tudtunk moccanni, addigra meg eltűnt. Halkan kezdtünk beszél­getni. Elsőnek Tom szólalt meg:

-Te, Huck, a kísértetek ugye rendszerint homályosak, meg áttetszők, mintha köd­ből lennének, de ez nem...

- Nem, bizony! - feleltem. - Tisztán láttam a okulárét meg a pofaszakállát.  

- Igen, és a vasárnapi ruhája harsány színeit is. Zöld-fekete kockás bricsesz..

 

Gyapotbársony mellény, tűzpiros és sárga kockák... - A bricsesz alján bőrszíj, az egyik kigombolva lóg...

 

- Igen, és a kalapja...

 

- Micsoda kalap egy kísértetnek!

Új divat volt, abban a szezonban viselték először- fekete, merev karimájú kály­hacső, nagyon magas, kerek tetejű -, pont úgy nézett ki, mint a süvegcukor.

- Észrevetted, Huck, hogy a haja is szakasztott olyan volt, mint Jake-é?

Nem vagyok benne biztos, egyszer mintha olyannak láttam volna, máskor meg nem...

- Én se láttam pontosan, de az biztos, hogy a batyuja vele volt.

Azt én is láttam. Létezik olyan, hogy kísértet-batyu, Tom?

Nem lehetsz ennyire tudatlan, Huck Finn! Hát hogyne lenne! A kísérteteknek is vinni kell valamiben a motyójukat, nem? Csak mindenük átalakul kísértetholmivá. Te is láthattad a szemeddel, hogy a ruhája is átalakult kísértetruhává. Akkor a batyu­ja miért ne változna át? Persze, hogy átváltozik.

Ez ésszerűnek hangzott. Semmi hibát nem találtam benne. Ekkor Bili Withers és az öccse, Jack jöttek felénk, és elmélyülten beszélgettek. Jack épp azt mondta:

 

- Szerinted mit cipelt magával?

 

- Fogalmam sincs, de jó nehéz lehetett.

- Bizony, alig bírta! Biztos valami néger, aki gabonát lopott az öreg Silas tiszte­letestől.

- Magam is így vélem. Azért is tettem úgy, mintha nem látnám. Én is.

Ekkor mindketten felnevettek, és továbbmentek. Ebből is látható, milyen népsze­rűtlenné vált Silas bácsi. Soha nem hagyták volna, hogy egy néger büntetlenül el­lopja valaki gabonáját.

Megint hangokat hallottunk, felénk közeledtek, s egyre tisztábban lehetett hallani: beszélgetés, olykor felcsattanó nevetés. Lem Beebe és Jim Lane. Épp Jim Lane be­szélt:

 

Kicsoda? Jubiter Dunlap?

 

 

Bizony!

Hát, nem is tudom. De lehetséges. Egy órája láttam, közvetlenül napnyugta előtt. Földet lapátolt a tiszteletessel. Azt mondta, ma éjjel aligha jöhet, de ha szük­ségünk van rá, a kutyáját elvihetjük.

 

- Gondolom, alaposan elfáradt...

 

- Igen, a fene nagy munkától!

 

Ezen megint jót nevettek, és továbbmentek. Tom azt mondta, jobb lenne, ha előjönnénk, és követnénk őket, úgyis egyfelé vezet az utunk. Ez így jobb lenne, mint­ha egyedül kéne szembetalálkoznunk a kísértettel. Így is tettünk, és biztonságban hazaértünk.

Aznap éjkel szeptember másodika volt, szombat. Soha, amíg élek, nem fogom el­felejteni. Hamarosan azt is megtudjátok, miért.

  

                                       

 

 

HATODIK FEJEZET

 

Jim és Lein nyomában ballagtunk hazáig. Elérkeztünk a hátsó kapuhoz, ahol az öreg Jim kunyhója állt, az, amiből kiszabadítottuk. A kutyák hangos csaholással ro­hantak az üdvözlésünkre. A házból világosság szűrődött ki, úgyhogy már egy csep­pet sem féltünk. Épp átmásztam volna a kerítésen, amikor Tom megszólalt:

Várj egy kicsit! Ülj csak le egy percet, az áldóját!

Mi a baj? - kérdeztem.

Baj? Az van elég - mondta. - Nem jutott eszedbe, hogy nekünk kell elsőként megmondanunk, kinek a hullája hever a platánligetben? És minden egyebet is, amit tudunk azokról a gazfickókról meg a gyémántokról, amit elraboltak a halottól. Ha szépen kiszínezzük a történetet, miénk lesz a legtöbbet tudók dicsősége.

- Hát persze, hogy eszembe jutott! Nem lennél Tom Sawyer, ha kihagynál egy ilyen lehetőséget. Festékért meg nem kell a szomszédba menned, ha igazán szivár­ványosra akarod kerekíteni a történetet...

- És ahhoz mit szólnál, ha azt mondanám, hogy egy árva kukkot se akarok szól­ni az egészről? -- kérdezte halálosan komolyan.

Egészen elképedtem, hogy ilyen szavakat hallok tőle.

Akkor azt mondanám, hogy hazudsz, Tom Sawyer!

Na, mindjárt megérted... Mezítláb volt a kísértet?

Nem. És akkor mi van?

Mindjárt megérted. Rajta volt a csizmája?

Igen. Tisztán láttam.

Esküszöl?

Esküszöm.

Én is. Na, és tudod, hogy ez mit jelent?

- Nem. Miért, mit jelent?

Azt, hogy a rablók nem szerezték meg a gyémántokat! Szentséges Úristen! Miből gondolod?

- Nem gondolom, hanem tudom. A nadrág, az okuláré, a szakálla, a batyuja és minden egyes holmija átváltozott kísértetholmivá. Minden átalakult, igaz? Akkor a csizmájának is át kellett alakulnia, amikor kísértetként bolyongani kezdett, igaz? Na, ha ez sem bizonyíték arra, hogy a gazfickók nem szerezték meg a csizmáját, ak­kor nem tudom, mit lehet egyáltalán bizonyítéknak nevezni...

Hát, ilyen okos fickóval az életben nem találkoztam! Nekem is van szemem, én is látok, de nekem ugyan semmit nem mondanak Tom Sawyert azonban más fából faragták Ha Tom egyszer meglát valamit, akkor az életre kel, beszélni kezd, és el­mond neki mindent, amit csak tud. Eletemben nem találkoztam még ilyen nagy ko­ponyával.

- Tom Sawyer -- mondtam -, megint csak azt mondom, amit már annyiszor mond­tam: nem vagyok méltó arra sem, hogy kisuvickoljam a csizmádat De így van  rendjén. Mindannyiunkat a Jóisten teremtett, van, akinek látó szemet ad, van, akinek nem, és úgy vélem, a mi véges értelmünk nem képes felfogni, mit miért cselekszik. De ennek így kell lennie, máskülönben az Úr nem így rendezte volna el a dolgokat. Folytasd csak! Most már világos előttem, hogy a rablók nem vitték el a gyémánto­kat. Mit gondolsz, miért nem?

-- Mert megzavarta őket az a két másik ember, még mielőtt lehúzhatták volna a halott lábáról.

- Értem már! Csakugyan! De azt mondd meg, Tom, miért kell erről hallgatnunk?

- Jaj, de nagy szamár vagy, Huck Finn! Hát még mindig nem fogtad föl? Ide fi­gyelj! Mi fog történni? Reggel megkezdődik a nyomozás. A két fickó majd elmond­ja, hogy hallották a kiabálást, de elkéstek, és már nem tudták megmenteni az ide­gent. Akkor a bíróság majd összevissza fecseg, és a végén meghozzák az ítéletet: az áldozatot lelőtték, vagy leszúrták, vagy fejbe kólintották valamivel, és Isten akara­tából jobb létre szenderült. Azután eltemetik, elárverezik minden földi ingóságát, hogy kifizethessék a temetés költségeit. Akkor jön el a mi időnk.

- Ezt meg hogy értsem, Tom?

Két dollárért megvesszük a csizmát.

Mondhatom, a lélegzetem is elakadt.

--A mindenit! Nahát, Tom, és a miénk lesz a két gyémánt!

Fogadhatsz is rá! Idővel nagy jutalmat tűznek ki rá, szerintem legalább ezer dol­lárt. És az mind a miénk lesz. Most pedig menjünk be, és nézzük meg a családot. És ne feledd, mi semmilyen gyilkosságról, gyémántokról vagy rablókról nem tudunk!

Kicsit azért sóhajtoztam, hogy Tom végül így döntött. Én eladtam volna a gyé­mántokat tizenkétezer dollárért, de nem szóltam egy szót sem. Úgysem lett volna semmi értelme. Inkább azt mondtam:

- De mit mondunk Sally nénikédnek? Miért tartott ilyen sokáig, amíg ideértünk a faluból?

- Ezt rád bízom - mondta. -- Gondolom, valahogy majd csak kimagyarázod... Mert Tom mindig egyenes és finom fiú volt. Ő maga a világ minden kincséért nem hazudott volna.

Átvágtunk a nagy udvaron. Csupa ismerős tárgyba botlottunk, és olyan boldogok voltunk, hogy újra láthatjuk őket. A faházat a konyhával összekötő fedett folyosó fa­lán most is minden ugyanúgy volt, mint annak idején. Még Silas bácsi ócska, zöld daróc munkaruhája is ott lógott a hozzá való köpennyel, meg a háta közepén a fehér folttal, amitől úgy nézett ki, mintha valaki megdobta volna egy hógolyóval. Le­nyomtuk a kilincset, és beléptünk.

Sally néni bent tett-vett a házban. A gyerekek az egyik sarokban, az öreg a másik­ban, s épp azért imádkozott, hogy legyen segítsége a szükségben. A néni örömmel ug­rott fel, mikor meglátott minket. A könnyek csurogtak az arcán, megcibálta a fülün­ket, azután megölelt és megcsókolt, majd újra a fülcibálás következett - egyszóval nem tudott betelni velünk, annyira boldoggá tette a viszontlátás. Aztán azt mondta:

- Hol csavarogtatok, mihaszna kölkei? Annyit nyugtalankodtam miattatok, hogy azt se tudtam, hol áll a fejem! A holmitok már egy örökkévalóság óta megérkezett,   

a vacsorát már négyszer megmelegítettem, hogy friss étellel fogadjalak benneteket! De aztán elfogyott a türelmem, és kijelentettem, hogy... elevenen megnyúzlak ben­neteket! Üljetek már le, asztalhoz mindenki, ne vesztegessük már az időt!

Milyen megnyugtató volt ismét ott üldögélni a minden jóval megrakott asztalnál a pompás kukoricakenyér és oldalas előtt! Az öreg Silas bácsi pedig belefogott leg­félelmetesebb régi asztali áldásai egyikébe. Hámozta, mint a hagymát, egyik héj jött a másik után, az angyalok meg körömszakadtáig kapaszkodtak abba, ami még meg­maradt. Én meg csak azon rágódtam, mit is mondjak, ha komolyan megkérdezik, miért késtünk ilyen sokat. Amikor megpakolták a tányérjainkat, és nekiláttunk az evésnek, Sally néni fel is tette a kérdést, én pedig elkezdtem:

Nos, tetszik tudni... asszonyság...

Huck Finn! Mióta vagyok én neked asszonyság? Tán fukarkodtam az ütlegek­kel vagy a csókokkal azóta, hogy először álltál itt ebben a szobában, és én Tom Sawyernek néztelek? De hálát adok az Istennek, hogy ideküldött, habár négyezer hazugságot daráltál el nekem, én meg - amilyen együgyű teremtés vagyok - el is hittem valamennyit. Szóval, szólíts csak Sally néninek, ahogy mindig is szólítottál!

Szót fogadtam, és azt mondtam:

-Az ügy volt, hogy én meg Tom arra gondoltunk, gyalog jövünk, és szippantunk egyet a friss erdei levegőből. De belefutottunk Lem Beebe-be és Jim Lane-be, akik elhívtak esti eprészésre, és még azt is mondták, hogy kölcsönkapják Jubiter Dunlap kutyáját, épp az előbb ígérte meg nekik...

Hol találkoztak vele? - kérdezte az öregúr.

Amikor odanéztem, hogy lássam, ő hogy veszi be a mesémet, a szeme szinte lán-­

golt, olyan mohón figyelt. Annyira meglepődtem, kis híja volt, hogy kiestem a sze­-

repemből. De idejében összeszedtem magam, és folytattam:

- Amikor földet lapátolt a bácsival napnyugtakor...

Erre csalódottan hümmögött, és többet nem szakított félbe. Tehát folytattam: Szóval, ahogy mondtam...

Ebből ennyi is elég! -- szakított félbe Sally néni. Szinte keresztüldöfött a pillan­tása, amint rosszallóan méregetett. - Huck Finn! Hogy juthatott eszükbe eprészni ezen a kórnyéken szeptemberben?

Beláttam, hogy elpuskáztam a dolgot, nem is tudtam mit mondani. A néni meg csak várt, és közben majd felnyársalt a nézésével.

És hogy juthatott akkora bárgyúság az eszükbe, hogy éjjel menjenek eprészni?!

Hát, azt mondták... izé... szóval, hogy van lámpásuk...

- Hagyod abba, te! És mondd csak, a kutya mire kellett nekik? Tán eperre vadászni? - Azt hiszem, hogy ők...

Na, Tom Sawyer, lássuk, te miféle hazugsággal akarod megfejelni ezt a zagy­vaságot? Ki vele! De előre figyelmeztetlek, még mielőtt egy szót is szólsz, hogy egyetlen hangot se hiszek el belőle! Te meg Huck biztos megint beleütöttétek az or­rotokat valamibe, amihez semmi közötök. Ismerlek már jól mind a kettőtöket! Ma­gyarázd csak meg azt a kutyát, az epret, a lámpást, és az összes többi badarságot! De a tiszta igazságot akarom ám hallani, értetted?

 

  

HETEDIK FEJEZET

 

Tom határozottan sértődött képet vágott, és méltóságteljesen megszólalt.­

-- Igazán szégyenletes, hogy ilyen hangon beszélsz Huckkal, csak mert egy icipici

baklövést követett el, ami valamennyiünkkel bármikor előfordulhat! - Miféle baklövésről fecsegsz?

-Arról hogy epret mondott, amikor természetesen szamócára gondolt.

Tom Sawyer, megraklak, ha tovább ugratsz! Én...

- Sally néni, anélkül, hogy tudatában lenne és természetesen nem is szándékosan, de téves úton jár. Ha kellő alapossággal tanulmányozta volna a természetrajzot, ak­kor tudná, hogy az egész világon, kivéve itt Arkansasban, de tényleg, mindenütt mindig kutyákkal vadásznak a szamócára, és lámpással...

Ekkor elfogyott a néni béketűrése, és alaposan lehordta Tomot. Olyan dühbe gu­rult, hogy a nyelve nem tudott lépést tartani az indulatával, szinte egy szuszra, egyet­len véget nem érő áradatban osztotta ki Tomot. És Tom Sawyer csak erre várt. Fel­húzta, elindította, aztán hagyta, hadd lohadjon le a tűz magától. Addigra aztán annyira elege lett a témából, hogy nem volt hajlandó több szót vesztegetni rá, és mástól sem akart hallani egy hangot se. Nos, most is pontosan ez történt. Amikor Sally néni már teljesen kimerülve levegő után kapkodott, és ezért kis szünetet kel­lett tartania, Tom teljes nyugalommal megszólalt:

De mégis, Sally néni, kérem, azért...

Elhallgass! Egy szót se akarok hallani többet!

Immáron teljes biztonságban voltunk, nem kellett tovább izgulnunk a késés miatt. Tom remekelt.  

Benny bizony komor képet vágott, olykor fel-felsóhajtott, de aztán csak megkér­dezte, mi van Maryvel meg Siddel, és Tom Polly nénikéjével. Sally néni homloká­ról is eltűntek a redők, vidám lett, ő is kérdezősködni kezdett az otthoniakról, és sze­retetreméltóbb volt, mint valaha, úgyhogy a vacsora a lehető legjobb hangulatban fejeződött be. Az öreg azonban alig kapcsolódott be a beszélgetésbe, a gondolatai el­kalandoztak, egyre csak sóhajtozott. Szívfacsaró volt ennyire szomorúnak, zavart­nak és elgyötörtnek látni.

Kevéssel vacsora után egy néger kopogtatott az ajtón, majd bedugta a fejét Nagy hajlongás közepette jelentette, hogy Brace gazdája vár odakinn a kerítésnél, és az öccsét keresi. Nem győzik várni a vacsorával, és nem tudja-e Silas gazda, hogy merre lehet? Én még soha nem hallottam Silas bácsit ilyen éles, mérges hangon válaszolni:

Hát őrizője vagyok én az ő testvérének? - De aztán mintha összeomlott volna, szemlátomást már bánta, hogy kifakadt, és nagyon szelíden folytatta: - De ezt nem kell mondanod, Billy! Hirtelen haragú és ideges vagyok mostanában, napok óta nem érzem jól magam, nem tehetek róla. Mondj csak annyit, hogy nincs itt!

Amikor a néger elment, fel-alá járkált a szobában, mormogott az orra alatt, és a kezével olykor beletúrt a hajába. Sally néni odasúgta nekünk, hogy ne is vegyünk tudomást róla, mert az csak még jobban zavarná. Azt is mondta, hogy amióta a ba­jok lesújtottak rá, egyre csak gondolkodik, gondolkodik, és jóformán nincs is magá­nál, amikor rájön a tépelődhetnék. Még álinában is gyakrabban járkál, mint azelőtt. Van, hogy körbejárja a házat, még az udvarra is kimegy, és ha ilyenkor összefutunk vele, akkor csak hagyjuk, ne zavarjuk. Sally néni szerint nem árt, sőt talán még se­gít is neki. Azt is mondta, hogy mostanság Benny az egyetlen, aki segíteni tud raj­ta. Úgy látszik, Benny tudja, mikor kell csillapítani, és mikor kell magára hagyni.

Az öreg közben egyre csak rótta a szobát, járkált és dünnyögött, míg bele nem fá­radt. Akkor Benny odament hozzá, megölelgette, belekarolt az egyik kezével, a má­sikkal átfogta a derekát, és együtt sétáltak. Az apja rámosolygott, lehajolt, és meg­csókolta. Az arcáról lassan eltűnt a komorság, és lánya unszolására átment a maga szobájába. Gyöngéd szeretettel csüggtek egymáson, igazán szívet melengető látvány volt.

Sally néni a gyerekeket igyekezett valahogy ágyba dugni. En meg Tom lassacskán eluntuk magunkat, kimentünk, hogy kerüljünk egyet a holdfénynél. Bevettük magun­kat a kertbe, faltunk is egy kis dinnyét, és jól kibeszélgettük magunkat Tom azt mond­ta, fogadni merne, hogy a civódás csakis Jubiter hibája, és majd résen lesz, hogy er­ről az első adandó alkalommal maga is meggyőződhessen. És ha valóban így van, minden tőle telhetőt megtesz, hogy rávegye Silas bácsit, kergesse el a háztól.

Szóval, vagy két órán át beszélgettünk, pipáztunk, tömtük magunkba a görögdiny­nyét. Jó későre járt, és amikor visszamentünk, a ház már elcsendesedett, sötét volt, mindenki aludni tért.

Tom, aki mindig mindent észrevett, most is kiszúrta, hogy az ócska, zöld daróc­ruha nincs a szegen, jóllehet, amikor kimentünk, még ott volt. Megállapítottuk, hogy ez felettébb különös, majd felmentünk lefeküdni.

Hallottuk, hogy Benny matat a szomszédos hálószobában, s úgy véltük, az apja miatti rettenetes aggodalom nem hagyja aludni. De kiderült, hogy nekünk se jön álom a szemünkre. Úgyhogy üldögéltünk, pipázgattunk, és halkan beszélgettünk to­vább. Untuk magunkat, és rossz kedvünk volt. Még egyszer alaposan meghánytuk­vetettük a gyilkosságot meg a kísértethistóriát- ezután már minden szál hajunk az égnek állt, és végképp elkerült minket az álom.

Nemsokára - ekkor már késő éjszaka volt - ünnepélyes csend terült fölénk. Tora oldalba bökött, és odasúgta, hogy figyeljek. Figyeltem. Láttuk ám, hogy egy férc botorkál az udvaron, mintha nem tudná, mit akar, de nagyon sötét volt ínár, s nem láttunk jól. Egyszer csak a kerítés felé vette az útját, s éppen amikor átmászott raj­ta, a hold előbújt a felhők mögül. Láttuk, hogy emberünk vállán egy hosszú nyelű lapát van, s az ócska munkásruháján hátul egy fehér folt.

Alvajáró - súgta Tom. - Bárcsak utána mehetnénk, hogy lássuk, hova megy. Nézd, most a dohányföld felé fordul! Most eltűnik! Milyen rettenetes, hogy nem tud aludni szegény!

Jó sokáig vártunk, de nem jött vissza, vagy ha igen, akkor körben, a másik oldalon. Végül elálmosodtunk, aludni mentünk, és rettenetes rémálmaink voltak. Pirkadat előtt a közelgő vihar ébresztett fel bennünket: ijesztően dörgött és villámlott, a szél csap­kodta a fákat, zuhogott, mintha dézsából öntenék, és a barázdákból kiáradt a víz. Tom megszólalt:

- Figyelj, Huck, valami nagyon furcsa dolog jutott az eszembe! Amikor tegnap este megjöttünk, az itteniek még semmit sem tudtak Jake Dunlap haláláról, pedig azok, akik Hal Claytont és Bud Dixont kergették, fél óra alatt szétkürtölhették vol­na a gyilkosság hírét. Mindenkinek rohannia kellett volna a szomszédba, hogy meg­vigye a hírt, hogy ő legyen az első, akitől megtudják a szörnyűséget. Nem is csoda,

harminc év alatt kétszer sem történt ilyen izgalmas esemény a környéken. Huck, ez így nincs rendjén. Egyáltalán nem értem.

Na, attól kezdve csak arra várt, hogy elálljon az eső, végre kirohanhasson, talál­kozzon valakivel, és kiderüljön, mondanak-e már valamit a dologról. Azt is hozzá­tette, hogy ha igen, akkor viszont rettentően meg kell rémülnünk és rendülnünk...

Abban a percben, hogy elállt az eső, mi már odakint voltunk. Fényes nappal volt. Felballagtunk az úton, itt is, ott is találkoztunk emberekkel. Megálltunk, és üdvözöltük őket. Elmeséltük, mikor érkeztünk, hogy s mint vannak odahaza, meddig maradunk, meg ilyesmit, de senki nem beszélt nekünk a gyilkosságról. Nagyon elcsodálkoztunk. Tom azt mondta, ha elmennénk a platánligetbe, biztos ott heverne az elhagyatott holttest, és nem lenne körülötte egy árva lélek sem. Szerinte olyan messzire kerget­ték a gazembereket az erdőben, hogy azok vérszemet kaptak, üldözőik ellen fordultak, és mind leöldösték egymást. Így nem maradt senki, aki beszámoljon a történtekről.

Hamarosan mindent megtudtunk. Addig-addig beszélgettünk, míg a platánligetben találtuk magunkat. Libabőrös lett a hátam az iszonyattól, megmakacsoltam magam,és nem mentem tovább egy tapodtat sem, hiába volt Tom minden nógatása. Tom azon­ban nem bírt magával, neki látnia kellett, hogy a csizma a hulla lábán van-e még, biztonságban. Bement a fák közé, de egy perc múlva már vissza is érkezett, s az iz­galomtól tágra nyílt szemmel lihegte:

- Huck, a holttest eltűnt!

Mondhatom, ez megdöbbentett:

Tom, nem viccelsz?

Eltűnt, ha mondom! Nyoma sincs! A föld egy kicsit le van taposva. Ha volt vér­nyom, azt az eső biztos elmosta. Tiszta sár meg pocsolya minden.

Nagy nehezen megembereltem magam, és odamentem, hogy a magam szemével győződjek meg a dolgok állásáról. Pontosan úgy volt, ahogy Tom mondta. A holt­test eltűnt.

Teringettét! - mondtam. - Oda a két gyémánt! Nem lehet, hogy a rablók vissza­osontak, és elcipelték?

-Alighanem ez történhetett. Na és szerinted hova rejthették a tetemet?

- Mit tudom én! - mondtam mérgesen. - Sőt, tudod mit? Nem is érdekel. Meg­kaparintották a csizmát, engem csak ez érdekel. Tőlem az idők végezetéig heverhet az erdőben, én nem fogom keresni.

Igazából már Tomot sem érdekelte, csak a kíváncsiság dolgozott még benne: szerette volna tudni, hova tűnhetett. De azért csak azt mondta, maradjunk veszteg, és tartsuk a szánkat, nem kell hozzá sok idő. Vagy a kutyák ássák ki, vagy valaki be­lebotlik.

Morcosan és csalódottan mentünk haza reggelizni, az volt az érzésünk, hogy be­csaptak bennünket. Holttest miatt még sosem voltam ennyire elkámpicsorodva.

  

 NYOLCADIK FEJEZET

 

 

A reggeli nem volt valami vidám. Sally néni öregnek és fáradtnak látszott, mint­l1a észre sem vette volna, hogy az asztal végén a gyerekek micsoda patáliát csapnak, ez pedig nem volt jellemző rá. Nekem meg Tomnak épp elég töprengenivalónk volt,

hogy ki se nyissuk a szánkat. Bennyn látszott, hogy nem sokat alhatott az éjszaka, s valahányszor felemelte a fejét, és lopva az apjára pillantott, könnybe lábadt a sze­me. Ami az öregurat illeti, az étel érintetlenül hűlt ki a tányérján. Azt hiszem, fogal­ma sem volt róla, mi van előtte, mert egész idő alatt csak töprengett, töprengett, de egy szót se szólt, és egy falatot sem evett.

Kisvártatva, a legnyomasztóbb csend közepette nyílt az ajtó, és megint bedugta a fejét a tegnapi néger, hogy Brace nagyságos úr már rettentően aggodalmaskodik Jubiter nagyságos úr miatt, aki még mindig nem ment haza, és ha Silas nagyságos úr lenne olyan szíves...

Ránézett Silas bácsira, és belefagyott a szó, mert a bácsi reszketve felemelkedett. Az asztalba kapaszkodott, hogy ne veszítse el az egyensúlyát, vadul lihegett, és a szemét erősen a négerre szegezte. Közben nagyokat nyelt, a kezével többször a tor­kához kapott, majd megeredt a nyelve:

-Azt gondolja... azt gondolja... mit gondol! Mondd meg neki... mondd meg... - Azzal lerogyott a székre, és alig hallhatóan azt suttogta: - Eredj innen, eredj innen!

A néger rettentően megrémült, egy szempillantás alatt eltűnt, mi meg úgy érez­tük... Nos, nem is tudom, hogy éreztünk, de rémesen rossz volt, ahogy az öregín li­hegett, a szeme kifordult, úgy nézett ki, mint aki mindjárt kileheli a lelkét. Képtele­nek voltunk megmoccanni. Egyedül Benny mozdult, puha léptekkel megkerülte az asztalt, a szeméből patakzottak a könnyek. Megállt az apja mellett, magához vonta annak öreg, ősz fejét, simogatta, cirógatta, majd intett nekünk, hogy menjünk ki. Lábujjhegyen kiosontunk, mintha halott lenne a háznál.

Én meg Tom ünnepélyes komorsággal az erdő felé vettük az utunkat, s egyre azt mondogattuk, mennyire más itt minden a tavalyi nyárhoz képest. Akkor nyugodt és boldog volt a család, és mindenki nagyra becsülte Silas bácsit, aki vidám volt, jó­kedvű, aranyos és oktondi. Most meg csak rá kell nézni! Ha nem is vesztette el az eszét, de nem sok híja van. Ebben egyetértettünk.

Gyönyörűen szép nap volt, verőfényes és ragyogó. Minél messzebbre jutottunk a dombon át a tisztás felé, annál gyönyörűbbek lettek a fák és a virágok, és annál ke­vésbé éreztük helyénvalónak, hogy baj és nyomorúság zavarja meg ezt a csodálatos világot. Ebben a szent pillanatban elakadt a lélegzetem, a szívem is majd megállt! Belekapaszkodtam Tom karjába, minden bátorságom az inamba szállt.

- Ott van, ni! - mondtam.

Reszketve ugrottunk egy bokor mögé. Tom suttogott: - Csitt! Ne csapj zajt!  

Az az alak a kis tisztáson egy kidőlt fatörzsön ücsörgött, és a gondolataiba mélyedt. Szerettem volna elvonszolni onnan Tomot, de ő egy tapodtat sem volt hajlandó moz­dulni, én meg magamtól képtelen voltam megmoccanni. Tom azt mondta, talán so­ha nem lesz lehetőségünk arra, hogy ilyet lássunk, és ő, ha belehal is, de alaposan meg akarja nézni. Így hát én is meresztgettem a szememet, de a hátam beleborsózott a félelembe. Tomnak muszáj volt jártatni a száját, de legalább halkan tette.

- Szegény Jake! Minden ruhája rajta van. Most láthatod, amiben eddig nem vol­tunk száz százalékig biztosak: a haját figyeld! Most nem olyan hosszú, amilyen volt, kopaszra nyírta, ahogy mondta. Te, Huck, én még sosem láttam ennél természete­sebb alakot...

Én se - mondtam. - Akárhol ráismernék.

- Én is. Teljesen szilárdnak látszik, pontosan olyan, mint a halála előtt volt. Úgyhogy csak tovább bámultunk. Hamarosan Tom újra kinyitotta a száját:

-- Huck, itt nekem valami bűzlik, nem gondolod? Egy kísértetnek mégse kéne fé­

nyes nappal járkálnia...

Így igaz, Tom! Ilyenről még én se hallottam.

Nem, bizony, nappal sosem jönnek elő. Sőt, éjszaka is csak éjfél után. Itt vala­mi nagyon nincs rendben, emlékezz, hogy én előre szóltam! Szerintem semmi joga arra, hogy nappal kísértsen. Egyébként meg teljesen természetesnek látszik. Jake azt mondta, süketnémának tetteti magát, hogy a szomszédok ne ismerjék fel a hangját. Szerinted mit tenne, ha rákiáltanánk?

- Te jó ég, Tom! Ne is gondolj ilyesmire! Ha rákiáltasz, bizony isten, itt helyben szörnyethalok!

- Nyugi, nyugi, nem fogok rákiabálni! Nézd, Huck, megvakarja a fejét, látod? Na és?

- Hát, csak azért, mert ennek nem sok értelme van! Nincs ott semmi, ami visz­kessen. A feje ködből van, vagy valami efféléből, és az nem viszkethet. A köd nem viszket, ezt a bolond is tudja.

- Na és, ha nem viszket, mert nem viszkethet, akkor miért vakarózik? Gondolod, hogy megszokásból?

- Nem, erről szó sincs! Egy cseppet sem tetszik ennek az izének a viselkedése. Jó szimatom van az effélékhez, és szerintem itt valami átverés van, ez olyan igaz, mint hogy itt ülök. Mert ha... Huck!

Na, most meg mi a baj?

Nem látni mögötte a bokrokat!

Csakugyan, Tom, tényleg! Olyan tömör, mint egy tehén. Szinte már kezdem azt hinni, hogy...

-- Huck, tubákot rág! Istenemre, a kísértetek nem rágnak tubákot! Nincs is nekik mivel. Huck!

Mondjad!

Ez egyáltalán nem kísértet. Ez maga Jake Dunlap teljes valójában! A nagyanyád az!

Huck Finn, találtunk egyetlen holttestet is a ligetben?

Nem.

Vagy csak a nyomát is?

- Nem.

-- Meg is volt az oka. Mert nem is volt ott semmiféle holttest. De Tom, hisz emlékszel, hallottuk!

Igen, hallottunk egy-két kiáltást. De hát bizonyíték ez arra, hogy valakit meg­gyilkoltak? Természetesen nem. És láttunk négy rohanó férfit, azután előjött ő, és mi azt hittük rá, hogy kísértet. Olyan kísértet ez, mint te! Jake Dunlap volt a maga tel­jes valójában, és most is Jake Dunlapet látjuk. Lenyíratta a haját, pontosan úgy, ahogy mondta, és idegennek adja ki magát, ahogy szintén előre megmondta. Kísér­tet? Ő? IIiszen rendes, élő ember!

Na, akkor minden megvilágosodott előttem is. Túl sok mindent vettünk biztosra. Annak viszont igazán örültem, hogy Jake Dunlapet nem gyilkolták meg. Persze, Tom is örült, és már csak azt kellett eldöntenünk, Jake minek örülne jobban, lia úgy tennénk, mintha nem is ismernénk, vagy mi? Tom azt mondta, a legokosabb, ha odamegyünk hozzá, és megkérdezzük. El is indult. Én kicsit lemaradtain mögötte, mert azért jobb az óvatosság! Mi van, ha mégis kísértet? Amikor Tom odaért hozzá, megszólalt:

- Én meg Huck igazán örülünk, hogy ismét találkozhatunk, és egyáltalán nem kell félnie, hogy eláruljuk. Ha úgy hiszi, hogy biztonságosabb, lia úgy teszünk, mintha nem ismernénk, csak mondja meg! Higgye el, megbízhat bennünk! Inkább vágják le a fél kezünket, de nem hozunk magára veszedelmet!

Az első szavaknál meglepődve nézett ránk, és nem látszott rajta valami nagy öröm. De ahogy Tom folytatta, felvidult, és mire befejezte, már mosolygott. A fejé­vel többször biccentett, a két kezével hadonászott, és azt hebegte:

-- Meeenj, meeenj! - ahogy a süketnémák szokták.

Ekkor vettük észre, hogy Steve Nickerson rokonai közelednek a tisztás másik ol­dalán, úgyhogy Tom csak annyit mondott:

- Remekül csinálja! Még nem láttam senkit, aki ennél pompásabban játszott vol­na. Igaza van, nekünk is el kell játszania. Viselkedjen csak úgy, mint a többiekkel, Legalább biztos nem zökken ki a szerepéből, és nem követ el hibákat. Nem fogunk a közelébe jönni, majd úgy teszünk, mintha nem is ismernénk, de bármikor, ha se­gítség kell, csak értesítsen!

Tovább ballagtunk, s úgy intéztük, hogy elmenjünk Nickersonék mellett. Termé­szetesen megkérdezték, hogy ki az az idegen; ő-e az, aki most érkezett; mi a neve, milyen felekezethez tartozik, baptista, metodista, vagy mi, és milyen a pártállása, li­berális vagy demokrata, és hogy mennyi ideig marad - szóval, mindent megkérdez­tek, amit az emberek szoktak, ha idegen érkezik, és persze a kutyák. De Tom csak annyit mondott, hogy ő a süketnéma jeleiből és makogásából semmi érdemlegeset nem tudott kivenni. Aztán messziről figyeltük, ahogy odamennek, és csúfolják Jakc­et. Nagyon aggódtunk miatta. Tom kijelentette, hogy napokba telhet, míg teljesen belejön a szerepbe, és előfordulhat, hogy megszólal. Elég hosszú ideig figyeltük ah­hoz, hogy meglássuk: egész jól elboldogul, és nagyszerűen mutogat. Na, akkor el­ballagtunk, hogy a szünetre elérjük a három mérföldre lévő iskolát.  

Nagyon csalódott voltam, amiért Jake nem tudta elmesélni a veszekedést a liget­ben, és hogyan történt, hogy majdnem meggyilkolták. Nemigen tudtam túltenni ma­gam a bosszúságon. Tom is hasonlóképpen érzett, de kijelentette, hogy ha ő lett vol­na Jake helyében, ő is óvatos lett volna, és befogja a száját, mert nem akart volna kockáztatni.

A fiúk és lányok mind nagyon örültek, hogy újra láthatnak minket, és igazán pompásan telt a szünet. Iskolába jövet a Henderson fiúk találkoztak az új süketné­mával, ezt mesélték a többieknek. Mindenki tátott szájjal figyelt, aztán egész idő alatt másról se volt szó, csak az új jövevényről_ Alig várták, hogy ők is láthassák, mert meg életükben nem találkoztak valódi süketnémával.

Tom csak annyit mondott, hogy ilyen körülmények között igazán nehéz megáll­ni, hogy egy kukkot se szóljon. Igazi hősök lehetnénk, ha előállnánk a történetünk­kel, de még ennél is hősiesebb, ha tartani tudjuk a szánkat. Mert millió kőzöl legfel­jebb két fiú képes erre. Így gondolkozott Tom Sawyer, és szerintem nincs senki, aki nála jobban tudná.

  

 

 

 KILENCEDIK FEJEZET

 

Az elkövetkező pár napban a Sükebóka igazi népszerűségre tett szert. Barátságba elegyedett a szomszédokkal, akik nagyban büszkélkedtek vele, hogy ilyen különle­ges valaki jár hozzájuk. Meghívták reggelire, meghívták ebédre, és meghívták va­csorára. Megtömték malacpecsenyével, kukoricakásával, és fáradhatatlanul bámulták, csodálták. Szerettek volna minél többet megtudni a rejtélyes, szokatlan és romantikus idegenről. A jelbeszéddel nem sokra ment, az emberek nem értették. Talán ő maga sem értette, de ha elkezdett gurgulázni, mindenki meg volt elégedve, nem győzték hallgatni. Táblával és ceruzával járkált, az emberek erre írhatták a kérdéseiket, ő meg válaszolt, de senki nem tudta elolvasni az írását, Brace Dunlapet kivéve. Még ő is nehezen tudta elolvasni, de valahogy azért csak kihámozta az értelmét. Azt mondta, hogy Sükebóka valahonnan messze földről érkezett, valamikor jómódban élt, de csaló szélhámosok kifosztották, és most szegényen tengeti napjait, nincs miből élnie.

Mindenki dicsérte Brace Dunlapet, hogy olyan jó szívvel van az idegenhez. Meg­engedte, hogy egyedül lakjon a kis fakunyhóban, és a négerei mindennel ellátták, amire csak szüksége volt.

Sükebóka nálunk is járt, mert az öreg Silas bácsi annyira le volt sújtva, hogy min­denkit szívesen látott, akit a sors épp úgy vert, mint őt. Én meg Tom persze nem árultuk el, hogy már találkoztunk, és ő sem árulta el, hogy ismer bennünket. A csa­lád úgy beszélt előtte a gondjairól, mintha ott sem lenne, de szerintünk nem volt ab­ban semmi rossz, hogy hallotta, mit beszélnek. Általában úgy nézett ki, mintha nem érdekelné, de olykor azért hegyezte a fülét.

Nos, eltelt két nap, eltelt három, s most már mindenkit aggasztani kezdett Jubiter Dunlap eltűnése. Kérdezgették, mi történhetett vele, de senki nem tudta a választ. Így hát csak a fejüket csóválták, és megállapították, hogy valami rendkívül furcsa van ebben az ügyben. Eltelt még egy nap, majd még egy, és elterjedt az a híreszte­lés, hogy Jubitert alighanem meggyilkolták. Képzelhetik, mekkora kavarodás tá­madt! Ettől kezdve az embereknek be nem állt a szájuk. Szombaton két-három csa­pat is felkerekedett, hogy az erdőben felkutassák a maradványait. Én meg Tom is segítettünk, remek, izgalmas időtöltés volt. Tom olyan lázba jött, hogy sem enni, sem aludni nem tudott. Azt mondta, ha mi találnánk meg a holttestet, egy csapásra híresek lennénk, és többet beszélnének rólunk, mintha vízbe fúltunk volna.

A többiek elfáradtak, és feladták a keresést. De Tom Sawyer nem, ez nem lett vol­na jellemző rá. Szombat éjjel alig aludt valamit, egyre valamilyen terven törte a fejét Hajnalban a nap első sugaraival együtt megjelent a nagy terv is. Kirángatott az ágyból, szinte remegett az izgalomtól:

- Gyorsan, Huck! Kapd magadra a ruhát! Megvan! Vérebbel megyünk!

Két perc se telt bele, és már kint rohantunk a folyóparti úton a hajnali félhomály­ban a falu felé. Az öreg Jeff Hookernek volt egy vérebe. Tom azt akarta kölcsönkér­ni. Én csak annyit mondtam:  

- Kihűlt már a nyom, Tom, és különben is, emlékezz, esett az eső!

- Az' nem számít, Huck! Ha a holttest valamelyik bokor tövében hever, a kutya biztos megtalálja. Ha meggyilkolták, és elásták, nem valószínű, hogy mélyre temet­ték, és lia a kutya a sír fölé ér, biztosan kiszagolja. Huck, ünnepelt hírességek le­szünk, az egyszer szent!

Majd szétvetette az izgalom, egyenesen szikrázott. És amikor Tom lángot fogott, mindig száz fokon égett. Így volt ez most is. Két perc alatt mindent megfejtett, és nemcsak a holttestet akarta megtalálni, nem bizony! Rögvest a gyilkosok nyomába eredt volna, sőt addig követte volna őket, amíg...

- Jó! - mondtam. - De a legjobb mégis az volna, ha elsőnek a hullát találnád meg, mára talán elég lenne ennyi is. Amennyire tudjuk, nincsen holttest, semmi sem bizo­nyítja, hogy valakit is meggyilkoltak. Lehet, hogy csak meglépett, és nem is ölték meg.

Ez zavarba ejtette, és azt mondta:

- Huck Finn, még sose találkoztam ilyen emberrel, mint te! Mindent elrontasz! Ha te nem látsz reményt, azt akarod, hogy más se lásson. Mi jó van abban, ha hideg vizet zúdítasz a holttestre, és önző elméleteket gyártasz arról, hogy nem is volt gyil­kosság? Képtelen vagyok belátni, hogy viselkedhetsz így! Én sose tenném ezt veled, ezt te is nagyon jól tudod. Itt egy remek alkalom, hogy hírnévre tegyünk szert, és...

- Jól van, folytasd! -- mondtam. -- Bocs, és minden visszaszívva! Nem úgy gon­doltam. Csináld, ahogy akarod! Mit bánom, mi lesz vele! Nekem egyre megy, hogy meggyilkolták-e, vagy életben van. Ha annak örülsz, hogy...

- Hé! Szó sincs örömről, csak...

- Jó, akkor épp úgy fogom sajnálni, mint te. Mindegy, na, úgy lesz, ahogy te akarod. - Itt szó sincs akarásról, Huck Finn! Senki nem beszél itt akarásról. Ami pedig... Elfelejtette, mit akart mondani, és lehajtott fejjel ballagott előre. Aztán megint el­

kapta a harci láz, és hamarosan ismét megszólalt:

Huck, micsoda pazar dolog lenne, ha akkor találnánk meg a holttestet, amikor már mindenki más felhagyott a keresésével! Azután tovább nyomoznánk, és elkap­nánk a tettest. Nemcsak nekünk válna becsületünkre, de Silas bácsinak is, mert a ro­konai vagyunk. Ez biztosan helyrezökkentené, hidd csak el!

De amikor odaértünk a kovácsműhelyhez, és előadtuk, mi járatban vagyunk, az öreg Jeff Hooker lehűtötte a lelkesedésünket.

- Elvihetitek a kutyát- mondta -, de hullát nem fogtok találni, mivel hogy nin­csen semmilyen holttest. Mindenki felhagyott már a kereséssel, és igazuk van. Ahogy végiggondolták a dolgokat, rájöttek, hogy nincsen halott És azt is megmon­dom, miért nincs. Mert miért öli meg az egyik ember a másikat, Tom Sawyer? Erre válaszolj, ha tudsz!

- Hogy miért? Hát..

Válaszolj csak, hisz te okos fiú vagy! Miért öli meg? Hát, van, amikor bosszúból, és...

- Várj! Egyszerre csak egy dolgot vizsgáljunk Bosszúból, mondod, és igazad van. Na, és ki akarna bosszút állni egy szerencsétlen, jelentéktelen alakon? Mégis, ki akarná őt megölni? Azt a nyuszit...

Tom belezavarodott. Szerintem korábban egyáltalán nem gondolkozott el azon, hogy kinek milyen jó oka lehetne a gyilkosságra, és most kénytelen volt belátni, hogy bizony, nagyon valószínűtlen, hogy bárki bosszút akarna állni egy olyan jám­bor lelken, mint Jubiter Dinlap. A kovács meg csak mondta és mondta:

-Akkor tehát a bosszú elméletét elvethetjük, igaz? Nos, mi lehet a következő ok? Rablás? Az bizony! Most aztán elkaptuk szarva közt a tőgyit! Biztos kellett valaki­nek a nadrágtartója csatja, és ezért...

De ezt már ő maga is olyan mókásnak tartotta, hogy hatalmas hahotában tört ki, és csak nevetett, nevetett, majd belehalt a nagy jókedvbe. Tom pedig nagyon nyo­morultul festett, és bizony megbánta már, hogy idejött. De az öreg Hooker nem hagy­ta annyiban. Összekaparta a létező minden okot, amiért egy ember ki akarná oltani a másik életét, és még a bolond is beláthatta, hogy egyik sem illett erre az esetre. Az öreg meg nem győzött gúnyolódni azokon, akik a holttestet keresték_ Azt mondta:

Ha egy csöpp eszük volna, tudnák, hogy a lusta disznó egyszerűen meglépett, mert kicsit pihengetni akart a nagy munka után. Néhány hét, és megint itt lesz. Ak­kor hogy érzitek majd magatokat, hullavadászok? De rendben, vigyétek a kutyát, oszt keressétek a földi maradványokat! Eredj csak, Tom!

Kirobbant belőle a vég nélküli nevetés, ahogy szokása volt. Tom mindezek után már nem fújhatott takarodót:

- Rendben, oldja le a láncról!

A kovács leoldotta, mi meg elindultunk. Az öreg még mindig kacagott.

Csodás kutya volt. Nincs remekebb a vérebnél, ez meg ráadásul ismert és szere­tett is bennünket_ Bolondozott, körbeugrált minket, roppant jó kedve volt. Élvezte, hogy szabadon futkoshat. Tom azonban rosszkedvű volt, rá se nézett, és azt mond­ta, bárcsak időben észbe kapott volna, és leáll, mielőtt belekeveredik ebbe a kala­majkába. Biztosra vette, hogy az öreg Jeff Hooker mindenkinek elbeszéli az esetün­ket, és nevetségessé tesz bennünket.

Így aztán kerülő úton mentünk haza pocsék hangulatban, még beszélgetni se volt kedvünk A dohányföld távolabbi végénél jártunk, amikor a kutya hosszan, elnyújt­va vonyítani kezdett. Odamentünk Az állat teljes erővel kaparta a földet, mindunta­lan felkapta a fejét, és megint vonyítani kezdett.

Hosszúkás, téglalap alakú terület volt, éppen olyan, mint egy sírgödör. Az eső mi­att besüppedt, azért lehetett kivenni a formáját. Amikor odaértünk, csak egymásra néztünk, és egy szót se szóltunk. A kutya csupán néhány hüvelyknyit ásott, amikor megragadott valamit, és húzni kezdte. Egy kar volt, meg az hozzátartozó ingujj... Tom levegő után kapkodott:

- Gyerünk innen, Huck! Megtaláltuk!

Pocsékul éreztem magam. Kimentünk a főútra, és elkaptuk az első arra járókat. Ásó volt náluk, kihantolták a holttestet, rettenetes volt az izgalom. Az arcát nem le­hetett felismerni, de nem is volt rá szükség. Mindenki azt mondta:

- Szegény Jubiter, ezek az ő ruhái, az utolsó rongyig!

Néhányan elfutottak, hogy megvigyék a hírt a többieknek, meg hogy jelentsék a békebírónak, és kérjék a nyomozást. Én Tommal elindultam a ház felé. Tom teljesen lázban égett, elfulladva rontott be a házba, ahol Silas bácsi, Sally néni meg Benny üldögéltek. Hangosan kiabált:

-Én meg Huck megtaláltuk Jubiter Dunlap holttestét, teljesen egyedül, egy véreb­bel, pedig már mindenki feladta a keresést! Ha mi nem vagyunk, sose került volna elő. És tényleg meggyilkolták, fejbe verték egy bunkósbottal, vagy mi... És most megyek, és megkeresem a gyilkost! Fogadok, hogy ez is sikerülni fog!

Sally néni és Benny mészfehér arccal, megdöbbenve ugrottak fel, Silas bácsi azonban előrebukott, és a padlóra esett. Csak annyi nyögött:

- Istenem, most találtad meg!

  

 TIZEDIK FEJEZET

 

 

A rettenetes szavak hallatán megfagyott az ereinkben a vér. A lábunk a földbe gyö­kerezett, de legalább egy fél percig ám! Aztán valahogy magunkhoz tértünk, felemel­tük az öreget, és visszaültettük a székbe. Benny megcirógatta, megcsókolta és nyug­tatgatta, és szegény öreg Sally néni is ezen buzgólkodott. De szegény teremtések maguk is olyan ijedtek, zavarodottak és megrendültek voltak, hogy jóformán nem is tudták, mit tesznek. Tomot meg mardosta az önvád. Elborzasztotta a gondolat, hogy ezerszer nagyobb bajba döntötte a nagybátyját, mint amiben szegény valaha is volt, és ami talán be se következik, ha nem töri úgy magát a hírnév után, és hagyta volna a holttestet, ahogy a többiek. De hamarosan magához tért, és azt mondta:

- Silas bácsi, ilyet többet ne mondj! Veszedelmes, és egy cseppnyi igazság sincs benne!

Sally néni és Benny hálásan hallgatták, és ők is ugyanezt hajtogatták. Az öreg azonban csak szomorúan és reménytelenül bólogatott, könnyek szántották az arcát, és azt mondta:

- Nem, én tettem! Szegény Jubiter, én tettem!

Rettenetes volt ezt hallani. De ő folytatta, és mindent elmondott. Aznap történt, ami­kor én és Tom megérkeztünk, úgy alkonyat tájt. Jubiter állandóan heccelte és bos­szantotta, amíg aztán elvesztette az eszét, botot ragadott, és teljes erőből fejbe kólin­totta, Jubiter meg összecsuklott. Erre persze megrémült, letérdelt mellé, már nagyon sajnálta, amit tett, és felemelte a fejét. Könyörgött, hogy szólaljon meg, és mondja, hogy nem halt meg. Akkor magához tért, s amikor meglátta, ki tartja a fejét, halálra rémülten felugrott, átvetette magát a kerítésen, és berohant a fák közé. Silas bácsi ebből arra következtetett, és nagyon remélte is, hogy nem sebesült meg súlyosan.

- De jóságos ég - mesélte tovább -, nyilvánvaló, hogy csak a rémület adott erőt Jubiternek! Hamarosan kiszállt belőle az erő, és lefeküdt a bokrok tövébe. Nem volt senki, aki segítsen neki, és kilehelte a lelkét.

Az öregember kétségbeesetten zokogni kezdett, jajveszékelve gyilkosnak nevez­te magát, és azt mondta, rajta van Káin jele. Szégyent hozott a családjára, úgyis min­den kiderül, és akkor felakasztják.

- Nem fognak leleplezni -jelentette ki Tom. - Nem te ölted meg. Egyetlen ütés­be nem lehet belehalni. Valaki más tette.

- Igenis én voltam! - makacskodott a bácsi. - Én tettem, senki más! Ki másnak volt vele baja? Ki másnak lehetett volna vele baja?

Felpillantott, úgy, mintha arra várna, hogy valaki megnevezi a lehetséges tettest, valakit, aki mégis jó okkal neheztelhetett az ártalmatlan fajankóra, de természetesen hiába. Nem tudtunk mit mondani. Silas bácsi figyelmét nem kerülte el a csend, megint elkomorult. Soha nem láttam ehhez fogható szánalomra méltó, boldogtalan arcot. Tomiiak hirtelen eszébe jutott valami. Felkiáltott:

- Váljunk csak! Hiszen valaki eltemette! Nos, ki...  

Hirtelen elhallgatott. Én tudtam az okát. Beleborzongtam, amikor Tom kibökte azokat a szavakat: nyomban eszembe jutott, kit láttunk éjjel kilopózni a házból a hosszú nyelű lapáttal. Akkor éjjel történt minden. És tudtam, hogy Benny is látta, mert egyszer megemlítette.

Abban a pillanatban, amint Tom elharapta a mondandóját, máris másra terelte a szót. Kérte a bácsit, hallgasson a dologról, és ugyanezt kérte a többiektől is. Azt mondta a bácsinak, nem szabad maga ellen vallania. Ha hallgat, soha senki nem jön rá, de ha elfogják, és valami baja esne, akkor megszakadna a család szíve, belehalná­nak a bánatba, és azzal ugye senkinek sem használna. Úgyhogy nagy nehezen meg­ígérte. Most már mindannyian jobban éreztük magunkat, igyekeztünk felvidítani az öregurat Egyre mondogattuk, hogy csak tartsa a száját, és hamarosan feledésbe me­rül az ügy. Biztattuk, hogy soha senki nem gyanúsítaná Silas bácsit, még véletlenül sem, hiszen ő olyan jóságos, kedves és nemes jellemű ember. Tom melegen és szív­ből jövő szeretettel beszélt hozzá:

- Figyelj csak egy kicsit! Csak gondold végig! Itt van Silas bácsi, évek óta lelki­pásztor a saját költségén. Ezekben az években mindenütt, mindig és mindenkivel csak jót cselekedett, a saját költségén. Mindig mindenki szerette és tisztelte. Mindig békés, soha nem avatkozik mások ügyeibe, a környéken ő lenne a legutolsó, aki ke­zet emelne valakire, és ezt mindenki tudja róla. Őt gyanúsítani? Hisz ez épp olyan képtelenség, mint...

- Arkansas állam törvénye nevében letartóztatom Jubiter Dunlap meggyilkolásá­ért! - kiáltotta a seriff az ajtóban.

Rettenetes volt! Sally néni és Benny Silas bácsiba kapaszkodtak, sírtak, sikoltoz­tak, ölelgették_ Sally néni megnyugtatta, hogy nyugodtan elmehet, mert ő soha nem hagyja el, kitart mellette. Azt is mondta, hogy nem lenne szabad elvinnüik. A nége­rek is mind odajöttek, és ott sírtak az ajtóban. Nem bírtam tovább, ebbe mindenki szíve beleszakadt volna, és ellógtam.

A falu apró tömlöcébe vitték, mindannyian elkísértük, és elbúcsúztunk tőle. Tom most is remekül érezte magát, és azt mondta:

Igazán nagyszerű kalandok várnak ránk, rettentő sok veszedelem! Egy sötét éjjel kiszöktetjük, Huck, mindenki rólunk fog beszélni, és ünnepelnek majd bennünket!

De az öregúr azonnal elvetette a tervet, amikor Tom neki is megsúgta. Nem, mondta, neki az a kötelessége, hogy elfogadja, amit kiszab rá a törvény, és bent ma­rad a börtönben, még akkor is, ha nincs rajta ajtó. Tomot ez nagyon elkedvetlenítet­te, bosszankodott, de nem volt mit tennie.

De azért úgy érezte, hogy az ő felelősége és kötelessége kimenekíteni Silas bá­csit Meg is mondta Sally néninek, hogy csak ne búsuljon, mert éjjel-nappal azon fog dolgozni, hogy bebizonyítsa Silas bácsi ártatlanságát. Sally néni nagy szeretet­tel és hálával fogadta az ígéretet, megköszönte, mondván, hogy tudja, Tom minden tőle telhetőt megtesz. Utoljára még a lelkünkre kötötte, hogy segítsünk Bennynek a házimunkában meg a gyerekek ellátásában. Aztán nagy sírás közepette elbúcsúztunk, mi visszamentünk a farmra, Sally néni pedig a börtönőr feleségénél maradt a követ­kező hónapban, az októberi tárgyalásig.

  

 

 

 TIZENEGYEDIK FEJEZET

 

Mondhatom, mindannyiunknak gyötrelmes egy hónapja volt! Szegény Benny, min­den tőle telhetőt megtett, én meg Tom igyekeztünk vidámságot lopni a házba, de, ahogy mondani szokták, nem sok eredménnyel. Ugyanez volt a helyzet a tömlöcben. Minden nap elmentünk meglátogatni az öreg házaspárt, de szörnyen lehangoló láto­gatások voltak. Az öreg Silas nem sokat aludt, és gyakran járkált álmában, ezért el­kínzott, szánalmas lett a külseje. Az elméje sem volt tökéletesen tiszta, és mindannyian attól tartottunk, hogy a sok gond megtöri, esetleg megöli. Valahányszor fel szerettük volna vidítani, csak a fejét csóválta, és azt motyogta: ha tudnánk, milyen súlyos teher nyomja a gyilkos szívét, nem így beszélnénk. Tom és jómagam egyre azt hajtogattuk, hogy nem volt gyilkosság, hanem véletlen emberölés, de ez semmit sem számított. Gyilkosság volt, és kész, ettől egy tapodtat sem tágított. Ahogy kö­zeledett a tárgyalás napja, egyre jobban belelovalta magát, és a végén elismerte, hogy megpróbálta meggyilkolni a szerencsétlent. Nahát, ez már igazán rettenetes volt! Ettől minden ötvenszer rosszabb lett, és nem sok megnyugvást kínált Sally né­ninek és Bennynek. De annyit azért megígért, hogy ha mások is ott vannak, nem be­szél a gyilkosságról, és mi már ennek is örültünk.

Tom Sawyer egy hónapon át csak azon törte a fejét, hogyan lehetne valahogy megmenteni Silas bácsit. Sokszor engem is ezzel gyötört, éjszakákon át nem hagyott aludni, de semmiképp sem talált rá a megoldásra. Ami engem illet, fel is adhatta vol­na, teljesen reménytelennek tűnt az ügy, egészen nekikeseredtem. De Tom nem. Nem adta fel egy percig se, és egyre csak töprengett, gondolkodott, és törte a fejét.

Október közepén eljött a tárgyalás napja, és mindannyian összegyűltünk a tárgya­lóteremben. Mondanom sem kell, a terem zsúfolásig megtelt. Szegény öreg Silas bá­csi, inkább látszott holtnak, mint elevennek: a szemei beestek, lesoványodott, gyá­szosan nézett ki. Benny az egyik oldalán ült, Sally néni a másikon, mind a ketten fátyolban voltak, és gondterheltnek látszottak. De Tom az ügyvédünk mellé telepe­dett, és természetesen mindenbe beleütötte az orrát. Az ügyvéd ráhagyta, és így volt ezzel a bíró is. Olykor jóformán átvette a védő szerepét, és jól is tette, mert az csak egy szerencsétlen vidéki prókátor volt, akinek, ahogy mondani szokták, annyi esze se volt, Hogy az eső elől az eresz alá álljon.

Feleskették az esküdteket, aztán felállt az ügyész, és rettenetes dörgedelmet inté­zett Silas bácsi ellen, amitől az öreg nyöszörgött, Benny meg Sally néni pedig elsír­ta magát Ahogy ő tálalta az esetet, mindenkibe belefagyasztotta a szuszt, annyira más volt, mint amit az öreg mondott Azt mondta, be fogja bizonyítani, hogy két sza­vahihető tanú látta, amikor Silas bácsi megölte Jubiter Dunlapot, és azt is, hogy szántszándékkal tette: abban a szent pillanatban, amikor ráemelte a husángot, mond­ta is, hogy meg fogja ölni. Meg hogy látták, amikor elrejtette Jubitert a bokrok alá, és azt is, hogy akkor Jubiter már merev halott volt. Azzal folytatta, hogy Silas bácsi később kiosont, és elásta Jubitert a dohányföldön, és erre is van két szemtanúja.  

Én meg mondtam magamban, hogy szegény öreg Silas bácsi hazudott, mert azt hitte, nem látta senki. Nem bírta volna elviselni, hogy összetörje Sally néni meg Benny szívét, és igaza is volt. Ami engem illet, én is ugyanígy hazudtam volna, és ezt tet­te volna mindenki, akibe egy csöpp jóérzés is szorult, és nem akarja, hogy ártatlan embereket agyonsújtson a bánat, akik pedig semmiről sem tehetnek. A védőnk ret­tentő ostoba képet vágott, és Tom se tért azonnal magához. De azért nem kellett ne­ki sok idő, felélénkült, és mutatta, hogy egy cseppet sem aggódik. Én persze tudtam, hogy ideges, de mennyire! És a hallgatóság, atyavilág, micsoda mozgolódásba kezdtek!

És amikor az ügyvéd elmondta az esküdteknek, hogy mi mindent fog bebizonyí­tani, leült, és kérette a tanúkat.

Először rengeteg olyan tanút hívott be, akikkel bebizonyította, hogy Silas bácsi és az elhunyt között elmérgesedett a viszony. Elmondták, hogy hallották, amikor Silas megfenyegette az elhunytat, és ez nem egyszer fordult elő. Azután egyre rosszabb lett a helyzet. Az emberek már beszélni kezdtek, és az elhunyt féltette az életét. Két vagy három tanúnak el is mondta, egy nap majd Silas bácsi biztos elteszi láb alól.

Tom meg a prókátor faggatta ugyan őket, de mindhiába, azok csak ragaszkodtak a kimondott szavakhoz.

Következőnek Lem Beebe állt a tanúk padjára. Eszembe jutott, amikor Lem és Jim Lane elsétáltak mellettünk, és arról beszélgettek, hogy egy kutyát vagy mit kér­nek kölcsön Jubiter Dunlaptől. Erről eszembe jutott az eper meg a lámpás, arról meg Bill és Jack Withers, akik szintén mellettünk mentek el, és azt tárgyalták, hogy az egyik néger lopja Silas bácsi gabonáját. Ez eszembe juttatta a jó öreg kísértetünket, aki körülbelül ugyanabban az időben bukkant fel, és halálra rémisztett minket, és aki most is itt volt, ráadásul nagy becsben tartották, mivel süketnéma volt, ráadásul még idegen is. Úgyhogy a korláton belülre ültették, hogy keresztbe tudja rakni a lábát, és kényelemben legyen, pedig a többiek úgy összezsúfolódtak, hogy levegőt is alig kaptak. Szóval, minden eszembe jutott, pontosan úgy, ahogy azon a napon történt, és nagy szomorúsággal töltött el a gondolat, hogy addig a napig minden kellemes volt, de azóta miénk a keserű pohár.

Lem Beebe felesküdött, és azt mondta:

-- Azon a napon, szeptember másodikán mentem az úton, velem volt Jim Lane is, alkonyat körül lehetett. Hangos beszélgetésre lettünk figyelmesek, mintha vesze­kedtek volna, nagyon közel voltunk, csak a mogyoróbokor volt közöttünk, ami a ke­rítés mellett nő. Hallottuk, hogy egy hang azt mondja: „Megmondtam már, hogy előbb-utóbb megöllek!". Felismertük a vádlott hangját, ugyanakkor láttuk, hogy egy husáng emelkedik a bokrok fölé, majd eltűnik. Hatalmas puffanást hallottunk, utána pedig egy-két nyögést. Akkor óvatosan odébb kúsztunk, hogy lássuk, mi történt, és ott hevert Jubiter Dunlap holtan. A vádlott meg fölötte állt, kezében a husáng. Utá­na a halottat a bokrok közé húzta, és elrejtette, mi meg lebuktunk, hogy ne vegyen észre, és elmentünk.

Hát, ez rémes volt! Mindenkinek megfagyott az ereiben a vér, aki ezt végighall­gatta, a teremben teljes csend honolt, miközben a tanú beszélt, mintha senki nem lenne bent rajta kívül. Amikor befejezte, egy emberként sóhajtottak fel, egymásra pislogtak, és minden tekintet ugyanazt mondta: „Hisz ez rettenetes! Ezt a szörnyű­séget!".

Most azonban valami olyasmi történt, ami engem is meglepett_ Amikor az első ta­núk azt bizonygatták, milyen rosszban voltak egymással, meg milyen fenyegetőzé­seket hallottak, Tom alig bírt magával, és abban a szent pillanatban, hogy befejez­ték, minden tőle telhetőt megtett, hogy hazugságon kapja őket, és ízekre szedje a vallomásukat. De most teljesen kicserélődött. Amikor Lem beszélni kezdett, és egy szóval se említette, hogy szóba állt Jubiterrel, vagy hogy kölcsön akarta kérni a ku­tyáját, Tom még csupa fül volt. Alig várta, hogy keresztkérdéseknek vethesse alá, és szétszedje. Na, és akkor, gondoltam én, majd mi is odaállunk a tanúk padjára, és el­mondjuk, hogy Lem mit beszélt Jim Lane-nel. De amikor legközelebb Tomra pillan­tottam, megállt bennem az ütő: mereven, komor ábrázattal ült, és szemlátomást azt se tudta, hol is van tulajdonképpen. Egy szót se hallott abból, amit Lem Beebe mon­dott. Amikor meg befejezte, Tom továbbra is elgondolkodva bámult. Az ügyvédünk megbökte, amire hirtelen felriadt, és azt mondta:

-- Magáé a tanú, ha akarja, engem hagyjon békén, gondolkodni akarok!

Na, ez betett. Fel nem foghattam az értelmét. Hát még Benny meg az édesanyja, ők rosszul lettek az aggodalomtól. Félrehúzták a fátylukat, igyekeztek elkapni Tom pillantását, de hiába, nekem se sikerült. Így aztán a senkiházi prókátor faggatta a ta­nút, de semmire se ment vele, csak mindent jól összezagyvált.

Akkor Jim Lane lépett elő. Szinte szórul szóra ugyanazt a történetet adta elő. Tom rá már egyáltalán nem is figyelt, a gondolataiba mélyedt, mérföldekre járhatott a tár­gyalóteremtől. A prókátor megint maga vette kézbe a dolgokat, és ugyanolyan ha­szontalannak bizonyult, mint az előbb. A vádló elégedetten pislogott, a bíró azonban mérges volt. Tom majdnem igazi ügyvédként vett részt a tárgyaláson, inert az arkansasi törvények értelmében a vádlott bárkit felkérhet az ügye védelmében, és Tom rávette Silas bácsit, hogy őt nevezze meg. Most meg cserbenhagyta, és a bírón látszott, hogy ez így nincs az ínyére.

A prókátor meg csak annyit tett, hogy megkérdezte:

- Miért nem állt elő és mondta el a történteket?

- Féltünk, hogy mink is belekeveredünk. Egyébként is, épp halászni indultunk a folyóra egy egész hétre, de amikor hazaértünk, és hallottuk, hogy a holttestet ke­resik, azonnal elmentünk Brace Dunlaphez, és töviről hegyire mindent elmesél­tünk.

- És ez mikor történt?

- Szeptember kilencedikén, szombaton este. Ekkor megszólalt a bíró:

- Seriff, tartóztassa le ezt a két embert, mert nem tettek bejelentést a tudomásuk­ra jutott gyilkosságról!

Az ügyész erre csuda izgatottan felugrott:

- Tekintetes bíró úr! Tiltakozom ez ellen a rendkívül...

- Üljön le! - mondta a bíró, és a vadászkésével a pulpitusra csapott. - Tartsa tisz­teletben a bíróságot!  

Az ügyész leült, és előhívta Bill Witherst.

Bill Withers felesküdött, és azt mondta:

- Szeptember másodikán, szombaton, napnyugtakor mentem el a vádlott földje mellett. Velem volt a fivérem, Jack, és azt láttuk, hogy egy férfi valami súlyos dol­got cipel a vállán. Arra gondoltunk, hogy biztos egy néger, aki gabonát lopott, de nem láttuk tisztán. Utána úgy tűnt, mintha egy ember lenne, aki egy másik embert cipel, és abból, ahogy tehetetlenül lógott, arra gondoltunk, hogy biztos egy részeget visz. Megismertük a férfi járását, Silas tiszteletes volt, ezért úgy véltük, az út men­tén rátalált a részeg Sam Cooperre, mert őt akarta állandóan megnevelni, és kimen­teni a veszedelemből.

Az emberek beleborzongtak, amikor elképzelték, ahogy az öreg Silas tiszteletes a vállán cipeli áldozatát a dohányföldre, ahol a kutya kiásta a tetemet. Nem sok együtt­érzést láttam az arcokon, sőt hallottam, mikor valaki azt súgja: „Ennél hidegvérűbb tettről még nem is hallottam, hogy valaki így cipelje a meggyilkolt embert, majd el­ássa, mint egy dögöt, és ráadásul még tiszteletes is!".

Tom meg csak gondolkodott, és ügyet sem vetett a történtekre, úgyhogy a mi ügy­védünk vette kezelésbe a tanút. Minden tőle telhetőt megtett, ami sajnos nem sokat jelentett.

Utána Jack Withers állt az emelvényre, és elmondta ugyan azt a történetet, amit Billtől már hallhattunk.

Őt Brace Dunlap követte. Roppant gyászos képet vágott, majd elsírta magát. Min­denki fészkelődött, sustorgott, és hegyezte a fülét, a nők meg egyre csak azt hajto­gatták: „Szegény teremtés, szegény teremtés!" Bizony, jó néhányan a szemüket tö­rölgették.

Brace Dunlap felesküdött, és azt mondta:

- Már régóta sokat aggodalmaskodtam szegény fivérem miatt, de eszembe se ju­tott, hogy a dolgok ilyen szerencsétlenül alakulnak majd. E1 sem tudtam volna kép­zelni, hogy valaki bántani akarna egy ilyen ártalmatlan szerencsétlent. (Becsületszó­ra, úgy rémlett, mintha Tom egy pillanatra kizökkent volna a gondolataiból, de azután megint magába feledkezett.). El se tudtam volna képzelni, hogy egy tisztele­tes bántaná - nem is lett volna helyénvaló ilyet gondolni -, úgyhogy nem sokat tö­rődtem a dologgal, és most már soha többé nem bocsáthatok meg magamnak Mert ha másképp cselekszem, szegény öcsém még most is énvelem lenne, és nem holtan heverne, éppen ő, aki a légynek se ártott.

Ezen a ponton elcsuklott a hangja, megköszörülte a torkát. Igyekezett összeszed­ni magát, a népek meg sajnálkoztak, az asszonyok sírtak, és nagy volt a csend a te­remben. Igazi, ünnepélyes csend volt ez, szegény Silas bácsi pedig hangosan felnyö­gött, és ezt mindenki hallhatta. Azután Brace folytatta:

Szeptember másodikán, szombaton nem jött haza vacsorára. Kicsit aggódtam, és az egyik négeremet átküldtem ennek a vádlottnak a házába, de azzal jött haza, hogy a fivérem nincs ott. Akkor már nagyon nyugtalan voltam, nem találtam a he­lyemet. Lefeküdtem, de nem jött álom a szememre. Késő éjjel nem bírtam magam­mal, és elballagtam a vádlott házához. Ott sétálgattam egy J6 darabig, mert abban re­ménykedtem, hogy összeakadok szegény fivéremmel. Fogalmam se volt róla, hogy ő már megszabadult minden földi gondtól, és egy szebb világba érkezett...

Itt megint elérzékenyült, elcsuklott a hangja, és most már szinte az összes asszony könnyezett. Hamarosan összeszedte magát, és folytatta:

- Hiába várakoztam. Így aztán hazamentem, megpróbáltam elaludni, de nem si­került. Nos, egy-két nappal később már mindenki nyugtalankodott, és emlegetni kezdték a vádlott fenyegetéseit. Olyasmiről suttogtak, ami nekem meg se fordult a fejemben, hogy a fivéremet meggyilkolták. Keresték-kutatták a holttestét, de sehol se találták, úgyhogy feladták. Így arra gondoltam, hogy talán elment valahova, hogy egy kis nyugta legyen, és majd visszatér hozzánk, amikor lecsillapodott a lelke. De szeptember kilencedikén, késő éjszaka Lem Beebe és Jim Lane beugrottak hozzám, és mindent elmondtak, az egész borzalmas merényletet. Majd megszakadt a szívem! Na, és akkor eszembe jutott valami, amire korábban nem gondoltam. Hallottam hí­rét, hogy a vádlott holdkóros, és sok mindent tesz, amire később nem emlékszik. El­mondom, mi jutott akkor az eszembe: azon a rettenetes szombat éjszakán, amikor a vádlott háza körül járkáltam, a dohányföld szélénél lehettem, amikor olyan hango­kat hallottam, mint amikor valaki a köves talajt ássa. Közelebb osontam, átkukucs­káltam a vaskerítésen lelógó indák között, és a vádlottat láttam, aki egy hosszú nye­lű ásóval ásott, s egy nagy gödörbe lapátolta bele a földet. Háttal állt nekem, de fényesen sütött a hold, és megismertem a zöld munkaruhájáról, aminek a hátán az a nagy fehér folt van, mintha valaki hógolyóval dobta volna meg. Akkor temette el azt az embert, akit meggyilkolt!

Ezzel sírva-hüppögve lerogyott a székébe, s a teremben szinte mindenki vele együtt szenvedett és jajongott; olyanokat mondtak, hogy „Ez rettenetes! Borzalmas! Szörnyű­séges!". Az izgalom a tetőfokára hágott, az ember a saját gondolatait se hallotta a zajban. Ebben a pillanatban felugrott Silas bácsi, fehér volt, mint a fal, és azt kiál­totta:

- Igaz, minden szava igaz! Hidegvérrel meggyilkoltam!

Te jóstagú égbolt! Ettől aztán elszörnyedtek. Mindenki felugrált a helyéről, ágas­kodtak, hogy jobban lássák. A bíró a kalapáccsal verte a pulpitust, a seriff meg or­dibált: „Rendet! Rendet a tárgyalóteremben! Rendet!".

És mindeközben az öreg remegve, lángoló szemekkel állt, nem nézett se a felesé­gére, se a lányára, aki belekapaszkodott, úgy próbálta megnyugtatni. Ellökte magá­tól, és közölte, hogy megtisztítja lelkét a fekete bűntől, megszabadul a rettenetes te­hertől, mert ez több, mint amit elviselni képes, és nem hajlandó egy perccel se tovább cipelni. És szinte eszelősen elkezdte mondani a rettenetes történetet. Mindenki száj­tátva bámulta, a bíró, az esküdtek, az ügyvédek, mindenki. Benny meg a néni kisír­ta közben a két szemét. De Tom Sawyer egyszer se pillantott rá. Egyetlen egyszer sem, valami másra meregette a szemét, de meg nem tudnám mondani, mire. Az öregből meg lávaként tört elő a mondanivaló.

- Megöltem! Bűnös vagyok! De addig a pillanatig, hogy felemeltem a husángot, életemben soha nem akartam kárt okozni neki, hiába hazudozzák itt azt, hogy fenye­gettem. Amikor a husángot felkaptam, megdermedt a szívem. Elszállt belőle minden szánalom, és azért sújtottam le rá, hogy megöljem. Abban a pillanatban előjött be­lőlem minden, ami rossz: mindaz a sok gonoszság, amit tőle és a gazember bátyjá­tól el kellett viselnem. Eszembe jutott, hogy fogtak össze ellenem, hogy el akarták orozni a jó híremet, és valami olyasmibe akartak belekergetni, ami egyszer s min­denkorra tönkretesz engem és a családomat, akik pedig soha semmi rosszat nem követtek ellenük, Isten engem úgy segéljen! És mindezt kicsinyes bosszúból csele­kedték, de mit akartak megbosszulni? Hogy ártatlan és tiszta kislányomat, őt itt mel­lettem, nem adtam hozzá egy gazdag, kérkedő, tudatlan és gyáva fráterhez, Brace Dunlaphez, aki most siránkozik a testvére miatt, de aki soha sem törődött vele! (Láttam, hogy Tom felugrik, és most igazi öröm terült szét az arcán, ebben hóit bi­zonyos vagyok!) És abban a pillanatban elfeledtem istenemet, és csak a szívemben élő keserűségre figyeltem. Isten bocsásson meg nekem! És lesújtottam, hogy öljek. A következő pillanatban már rettenetesen megbántam, megtelt a szívem megbá­nással, ugyanakkor szerencsétlen családom is az eszembe jutott, és az ő kedvükért kénytelen voltam elrejteni a vétkem bizonyítékát. A bokrok közé rejtettem a holttes­tet, majd kivittem a dohányföldre, és az éj kellős közepén elástam...

Ekkor felpattant Tom, és nagyot kiáltott:

- Most már értem! - Szörnyen elegáns, határozott mozdulattal intett az öregnek, és azt mondta: - Ülj le, bácsi! Gyilkosság történt, de neked semmi közöd hozzá.

Elképzelhető, egy légy zümmögését is meg lehetett volna hallani. Az öreg meg­zavarodva rogyott a székére. Sally néni és Benny észre sem vették, mert tátott száj­jal, a döbbenettől bénán bámulták Tornot. És ezt tette a teremben mindenki más is. Én még nem láttam ennyi tehetetlen, megzavarodott embert egy rakáson, ennyi ér­tetlen tekintetet és bágyadt arcot. Tom pedig tökéletes nyugalommal azt kérdezte:

Tekintetes bíró úr, beszélhetek?

A jó ég áldjon meg, hát hogyne! Mondd csak! - felelte az elképedt bíró, aki szemlátomást nemigen értette az egészet.

Tom kihúzta magát, és egy kicsit várt. Ezt a „hatás" kedvéért csinálta, ahogy ő ne­vezi az ilyesmit, majd teljes nyugalommal belekezdett:

- Ugy két hete plakátot tettek ennek a bíróságnak a kapujára, amely kétezer dol­lár jutalmat ígér két gyémántért, amelyeket St. Louisban loptak el. Két hatalmas gyémántért, amelynek az értéke tizenkétezer dollár. De erről majd később essék szó, most beszéljünk a gyilkosságról! Mindent elmondok: hogy történt, ki tette, minden apró részletet.

Az emberek most fészkelődni kezdtek, és feszülten figyeltek.

- Ez az ember itt, Brace Dunlap, aki annyit siránkozott azért a halott fivérért, aki­ért, ezt mindannyian tudjuk, egy szalmaszálat se tett soha keresztbe, nos, ez az em­ber feleségül akarta venni azt a fiatal hölgyet ott, de kosarat kapott. Erre Brace kö­zölte Silas bácsival, hogy ezt még keservesen meg fogja bánni. Silas bácsi ismerte az emberét, tudta, hogy nagy a hatalma, és azzal is tisztában volt, vajmi kevés esélly­el veheti fel vele a harcot. Félt, aggódott, és megtett mindent, hogy kiengesztelje és lecsendesítse a haragját. Még arra is hajlandó volt, hogy Brace semmirekellő öc­csét, Jubiter Dunlapet felfogadja a farmjára. Fizetést is adott neki, a maga családjá­tól vonva el azt, amit rá költött. Jubiter pedig a bátyja bíztatására mindent elköve­tett, hogy borsot törjön Silas bácsi orra alá, hogy a bácsi bűnös indulatra ragadtassa magát. Így akarta Silas bácsi jó hírét aláásni. A terv bevált. Mindenki a bácsi ellen fordult, a legocsmányabb rágalmakat terjesztették róla addig-addig, hogy az öreg­nek majd meghasadt a szíve, s zaklatott fájdalmában olykor már azt sem tudta, eszé­nél van-e.

-Azon a bizonyos szombaton, amikor minden baj megtörtént, az itt megjelent ta­núk közül ketten, Lem Beebe és Jim Lane arra jártak, ahol Silas bácsi és Jubiter dol­goztak. Ennyi az igazság abból, amit itt elmondtak, az összes többi merő hazugság. Nem hallottak olyasmit, hogy Silas bácsi azzal fenyegette volna Jubitert, hogy meg­öli, nem hallottak semmiféle ütést, nem láttak semmiféle halottat, és nem látták, hogy Silas bácsi elrejt valamit a bokorban. Nézzenek csak rájuk! Nézzék, hogy bán­ják most már, hogy annyit járt a szájuk! De ha most nem is ezt gondolják, mire be­fejezem, biztos megváltozik a gondolkodásuk.

- Ugyanazon a szombat estén Bill és Jack Withers láttak egy embert, aki egy má­sik embert cipelt a vállán. Ennyi igaz abból, amit elmondtak, a többi hazugság. Elő­ször azt hitték, egy néger lopja Silas bácsi gabonáját. Nézzék, milyen ostobán bá­mulnak most, hogy kiderült, valaki hallotta minden szavukat! Mert azután rájöttek ám, hogy ki az, és mit cipel, és csak ők tudják, miért esküdtek meg itt rá hamisan, hogy a járásáról felismerték Silas bácsit. Mert nem ő volt az, és ezt ezek ketten pon­tosan tudták. Igen, láttak valakit a holdfényben, látták, hogy valaki elás egy holttes­tet a dohányföldön. De ez a valaki nem Silas bácsi volt. Ő akkor odahaza az ágyá­ban feküdt.

- Mielőtt folytatnám, kérdeznék valamit. Megfigyelték már, hogy amikor valaki mélyen elgondolkodik vagy izgatott, akkor a kezével, anélkül, hogy ennek tudatá­ban lenne, csinál valamit? Ki az állát simogatja, ki az orrát vakargatja, ki az óralán­cával játszadozik. Van, aki a gombját csavargatja, van, aki valamit rajzolgat az arcára. Én például, ha nyugtalan vagyok, nagy nyomtatott V betűket rajzolok az arcomra, az állam alá vagy az ajkamra, mindig csakis nagy V-t, és többnyire nem is vagyok ennek tudatában.

Milyen különös, gondoltam, hisz ezzel én is így vagyok, csak én nagy O-kat szok­tam rajzolni. Láttam, hogy a teremben lévők is bólogatnak, pontosan úgy, mint ami­kor azt mondják: „Így van, igaza van!". Tom folytatta:

- Nos, menjünk tovább! Azon a bizonyos szombaton, de nem, ez még az előző éjjel történt, egy gőzhajó kötött ki a Flagler's kikötőnél, innen negyven mérfölddel feljebb. Szakadt az eső, süvöltött a szél. A hajón utazott egy tolvaj, s nála a két ha­talmas gyémánt, amire a jutalmat tűzték ki, és amiről az ajtón olvashattak. A tolvaj a batyujával együtt szépen a partra szökött, és eltűnt a viharos éjszakában. Azt re­mélte, szerencsésen eljut ide, a faluba, és biztonságra lel. Csakhogy két cimborája is a hajón tartózkodott. A tolvaj tudta, hogy azok ketten az első adandó alkalommal megkísérlik eltenni láb alól, hogy megkaparinthassák a gyémántokat. Ugyanis kö­zösen lopták el, ő csak később kaparintotta magához őket, s attól fogva menekült előlük.

 -Nos, a mi tolvajunknak jó, ha tíz perc előny jutott, mert a cimborái megneszel­ték a szökését, és utána eredtek. Alighanem gyufát gyújtottak, és úgy akadtak a nyo­mára. Így vagy úgy, de egész szombaton a nyomában voltak, egyszer sem vesztették szem elöl. Alkonyatkor a tolvaj elérte a Silas bácsi háza melletti platánligetet, s ott a batyujából előhúzta az álruháját és az álszakállát. És jegyezzék meg jól, ez alig pár perccel azután történt, hogy Silas bácsi fejbe kólintotta Jubiter Dunlapet a husáng­gal. Mert az igaz, hogy fejbe kólintotta.

- Abban a pillanatban, amikor a cimborák észrevették, hogy a tolvaj besurrant a ligetbe, kiugrottak a bokrok közül, és utána vetették magukat. Ráugrottak, és agyon­verték. Hiába ordított és jajveszékelt, nem kegyelmeztek neki, hanem agyonverték. És az a két férfi, akik az úton rohantak, hallották a segélykiáltásokat, úgyhogy be­rohantak a platánligetbe, egyébként is oda igyekeztek. Láttukra a két gazember ke­reket oldott, a két újonnan érkezett meg a nyomukba eredt, kergették őket, ahogy csak a lábuk bírta, de csak egy kis ideig. Utána megálltak, megfordultak, és szép nyugodtan visszasétáltak a ligetbe. És akkor mit tettek? Nos, mindjárt elmondom. Megtalálták azt a helyet, ahol a tolvaj kirakta az álöltözetét. Az egyikük levetkőzött, és ezeket vette magára.

Tom hatásszünetet tartott, majd komótosan kijelentette:

-- És az az ember, aki a halott álruháját magára öltötte... nem más, mint Jubiter Dunlap!

- Teremtő Atyám! - kiáltozták az emberek. Az öreg Silas bácsin pedig a teljes döbbenet látszott.

Igen, Jubiter Dunlap volt! Ugyanis nem halt meg. No, akkor aztán lehúzták a halott csizmáját, és Jubiter ócska bakancsát tették a lábára, a halottét pedig Jubiter vette fel. Jubiter ott maradt, a társa pedig a sötétben elcipelte a holttestet, éjfél után pedig elment Silas bácsi házához. Leakasztotta a szögről a bácsi zöld munkaruháját, hisz mindenki tudta, hogy állandóan ott tartja a ház és a konyha közötti folyosón. Belebújt, azután ellopta a hosszú nyelű lapátot, majd kiment a dohányföldre, és el­ásta a meggyilkolt férfi holttestét.

Fél perc szünetet tartott, majd folytatta:

- És mit gondolnak, ki volt a meggyilkolt ember? Nos, Jake Dunlap, a rég eltűnt betörő...

- Teremtőm!

És aki eltemette: Brace Dunlap, a bátyja!

Uramatyám!

- És mit gondolnak, ki ez a nyekergő idióta, aki hetek óta a süketnéma idegen sze­repét játssza? Nos, ő Jubiter Dunlap!

Egek! Mindenki egyszerre kiabált, hadonászott, születésem óta nem láttam ennyi­re izgatott embereket. Tom pedig odaugrott Jubiterhez, lekapta a okulárét, letépte a hamis pofaszakálli, és ott ült előttünk a meggyilkolt férfi! Pont olyan élő volt, mint bármelyikünk. Sally néni és Benny zokogtak, s majd megfojtották Silas bácsit az öleléseikkel és csókjaikkal, aki még az eddigieknél is zavarodottabb volt. A hallga­tóság meg ordítozni kezdett:  

- Tom Sawyer! Tom Sawyer! Csend legyen, mindenki! Halljuk Tom Sawyert!

Na, ettől megnőtt a mellénye, mert Tom Sawyernek mindig a népszerűség volt a legfőbb vágya, és hogy az emberek hősnek tartsák. Amikor mindenki elcsendese­dett, megszólalt:

- Nincs sok mondandóm, csak ennyi: az az ember ott, Brace Dunlap, már annyi­ra megkeserítette Silas bácsi életét, hogy az lelki egyensúlyát vesztve botot ragadott, és fejbe kólintotta ezt a másik gazembert itt. Brace ekkor úgy látta, elérkezett az ő ideje. Jubiter elrejtőzött az erdőben, alighanem azzal az elhatározással, hogy éjnek idején megszökik, és elhagyja az országot. Akkor aztán Brace mindenkivel elhitette volna, hogy Silas bácsi ölte meg, és a holttestet elrejtette valahol. A bácsit tönkretet­te volna, és elűzte volna az országból -- ha ugyan akasztófára nem juttatja. Amikor azonban a két testvér ráakadt a harmadik testvér holttestére, amelyet nem ismertek fel, annyira összeverték, jobb ötletük támadt. Ráadták Jubiter ruháit, és elásták. Jim Lane-t, Bill Withers-t meg a többieket megvesztegették, hogy hamisan esküdjenek, amit azok meg is tettek. Nézzék csak, ugye megmondtam, hogy megnyúlt a képük, de lesz ez még rosszabb is, csak érjek a mondókám végére! Nézzék, már most mi­lyen savanyú képet vágnak!

- Én meg Huck idefelé a hajón együtt utaztunk a tolvajokkal, és a halott mindent elmesélt nekünk a gyémántokról. Azt is mondta, hogy a másik kettő az első adandó alkalommal hidegre fogja tenni, mi pedig a segítségére akartunk lenni. Mi is a pla­tánliget felé tartottunk, amikor meghallottuk azokat a rettenetes sikolyokat. De mi­kor másnap hajnalban, a nagy zuhé után odamentünk, nem találtuk a holttestet, és azt hittük, hogy mégse gyilkoltak meg senkit. Utána láttuk meg Jubiter Dunlapet ab­ban az álruhában, amiről tudtuk, hogy Jake Dunlap ezt akarja majd viselni. Ezért azt hittük, hogy magával Jake-kel van dolgunk Jubiter a süketnémát játszotta, és pon­tosan ez volt Jake terve is.

- Nos, ezek után én és Huck keresni kezdtük a holttestet, miután a többiek már mind feladták, és meg is találtuk. És bizony, nagyon büszkék voltunk magunkra. Képzelhetik, hogy megrökönyödtünk, amikor Silas bácsi magára vállalta a gyilkos­ságot! Mondhatom, rettentően megbántuk, hogy felkutattuk a holttestet, és elhatá­roztak, hogy ha törik, ha szakad, megmentjük a bácsit a kötéltől. Nem volt könnyű feladat, mert nem hagyta, hogy megszöktessük a börtönből, ahogy annak idején az öreg Jimmel tettük, ha még emlékeznek.

- Egy hónapig minden erőmet megfeszítve igyekeztem kiötleni valamilyen jó ter­vet Silas bácsi megmentésére, de semmi nem jutott az eszembe. Úgyhogy amikor ma beléptünk a tárgyalóterembe, üres kézzel jöttem, és semmi esélyt sem láttam. De egyszerre észrevettem valamit, ami nagyon elgondolkodtatott. Csak egy icipici pil­lanatra villant fel, nem is lehettem biztos a dolgomban, de azért alaposan meg kel­lett gondolnom, és közben figyelnem kellett. Éppen akkor, amikor Silas bácsi fel­pattant, és magára vállalta, hogy ő gyilkolta meg Jubiter Dunlapet, ismét láttam azt a pillantást. Ekkor ugrottam fel, és szakítottam félbe a tárgyalást, mert tudtam, hogy Jubiter Dunlap áll előttem. Abból tudtam, hogy csinált valamit, amit egy évvel ez­előtt is észrevettem, és most az eszembe jutott.  

Toni elhallgatott, várt egy kicsit - kitartotta a hatásszünetet -, majd megfordult, mintha le akarna lépni az emelvényről, és hanyagul, közömbös hangon csak ennyit mondott:

- Azt hiszem, ezzel végeztem is!

Na, erre kitört a hangzavar. Zengett bele a tárgyalóterem.

Mi volt az? Mit csinált?! Maradj a helyeden, te kis ördögfióka! Azt hiszed, hogy elég, ha elhúzod az orrunk előtt a mézesmadzagot, azután meg eltűnsz? Mit csinált?!

Hát, erről beszéltem. Tom csak a „hatás" kedvéért csinálta az egészet. Egyébként hat ökörrel sem lehetett volna elvonszolni az emelvényről.

- Semmi különöset - mondta. - Épp csak észrevettem, hogy amikor Silas bácsi épp arra készül, hogy felköttesse magát egy gyilkosságért, amit nem követett el, Jubiter cseppet izgatott lett. Azután az idegessége fokozódott, én meg szemel tartot­tam, de úgy, hogy ne vegye észre. Akkor a keze mozogni kezdett, az ujjaival játszott, és egyszerre csak lassan felemelte a bal kezét, majd az ujjával keresztet rajzolt az ál­lára. Ekkor lebukott.

Az emberek felugráltak, hangosan éljeneztek, lábak dobogtak, tenyerek csattan­tak. Tom Sawyer azt se tudta, hova legyen a nagy büszkeségtől és a boldogságtól. Akkor a bíró lenézett a pulpitus mögül, és azt mondta:

Édes fiam, láttad te ennek a különösen bonyolult cselszövésnek és tragédiának minden kis részletét?

- Nem, bíró úr, nem láttam.

-Nem láttad? Hisz úgy mesélted el az egészet, mintha magad is szemtanúja let­tél volna. Ezt hogy csináltad?

Tom kedvesen és nyugodtan felelt:

- Ó, hát csak észrevettem a bizonyítékokat, es összeillesztettem a részeket, bíró úr! Egyszerű detektív munka, bárki megcsinálhatja.

- Meg hogy bárki! Kettő a millióból, és most sokat mondtam! Roppant figyelem­re méltó fiatalember vagy!

És isinél mindenki Tomot éltette. Egy ezüstbányáért nem adta volna azt a dicső­séget Aztán a bíró folytatta:

Bizonyos vagy benne, hogy ez a különös történet az elejétől a végéig pontosan így esett`?

- Igen, bíró úr. Itt van Brace Dunlap: tagadja bűnrészességét, ha van mersze hozzá! Teszek róla, hogy megbánja, hogy egyáltalán kinyitotta a száját... Látják, hallgat, mint a sült hal! Az öccse se pazarolja a szót, és a négy hamis tanú is hallgat, akik csúnyán megfizetnek a hazugságokért. Ami pedig Silas bácsikámat illeti, ő akár esküvel bi­zonygathatja a bűnösségét, akkor sem hiszek neki.

Élénk derültség fogadta ezt a kijelentést, a bú-óra is ráragadt a jókedv, elnevette magát Tom meg virult, mint a szivárvány. Amikor elcsendesedett a kacagás. felné­zett a bíróra, és azt mondta:

Bíró űr, egy tolvaj van a teremben!

Tolvaj?

Igen, uram. És nála van a tizenkétezer dollárt érő két gyémánt.

Jóságos ég, hogy ebből mekkora kavalkád kerekedett! Mindenki kiabált: - Melyikük az? Mutass rá!

A bíró azt mondta:

- Mutass rá, fiacskám! A seriff majd letartóztatja. Melyikük az? - A néhai halott, Jubiter Dunlap.

Megint csodálkozó, izgatott moraj hullámzott át a termen. De Jubiter, akit már így is elég meglepetés ért, valósággal kővé vált a döbbenettől. Szinte sírva nyöszörögte:

- Ez már nem igaz! Bíró úr, ez nem tisztességes! Enélkül is elég bűnöm van. A többit valóban elkövettem, Brace vitt bele, ő beszélt rá. Megígérte, hogy egy nap majd gazdaggá tesz, ezért tettem, és szánom-bánom, bárcsak ne tettem volna! De a gyémántokat nem loptam el, nincs is nálam semmiféle gyémánt. Itt süllyedjek el, ha hazudok! A seriff is átkutathat!

Erre Tom azt mondta:

- Bíró úr, nem volt helyes, hogy tolvajnak neveztem, elismerem, túloztam egy ki­csit. Tényleg ő lopta el a gyémántokat, csak nem tudott róla. A halott testvérétől, Jake-től vette el, aki a másik két tolvajtól csente el. De Jubiter nem tudta, hogy el­lopta őket. És már egy hónapja velük jár. Bizony, uraim, tizenkétezer dollár értékű gyémántokkal sétafikált egy álló hónapig, és közben úgy viselkedett, mint egy sze­rencsétlen kódis. Bíró úr, most is nála vannak.

A bíró erre azt mondta:

- Seriff, motozza meg!

A seriff tetőtől talpig átkutatta, a kalapját, a zoknijait, a ruhája varrásait, a csiz­máját - mindent Tom pedig csendben figyelte, várt, ez is a hatáshoz tartozott. Ami­kor a seriff feladta, mert semmit nem talált, és mindenki csalódottan nézett, Jubiter azt mondta:

- Ugye, megmondtam!

A bíró Tomra nézett:

- Úgy tűnik, ezúttal tévedtél, fiatalember!

Nos, akkor Tom úgy tett, mint aki nagyon elgondolkodik, még a feje búbját is

megvakarta. Aztán, mint aki hirtelen rájön a megoldásra, felkiáltott:

- Persze, megvan! Már majd elfelejtettem...

Én persze tudtam jól, hogy ez szemenszedett hazugság. De Tom folytatta:

- Lenne valaki olyan kedves, és kölcsönadna egy csavarhúzót? Jubiter, a fivéred

holmija között volt egy, nem hoztad magaddal?

Nem. Nem volt rá szükségem, oszt túladtam rajta.

Azért, mert nem tudtad, mire való.

Jubiter ekkorra már ismét felhúzta a csizmáját. Amikor Tom megkapta, amit kért -- a hallgatóság feje felett csatárláncban küldték előre --, azt mondta Jubiternek: - Tedd erre a székre a lábad!

Azzal elébe térdelt, és csavarozni kezdte a saroklemez srófjait. Minden szem őt figyelte. És amikor kivette a lyukból a hatalmas gyémántot, feltartotta a magasba, és megcsillant rajta a nap fénye, mindenkiben elakadt a levegő. Jubiter meg olyan bá­natosan nézett, amilyen bánatot még nem láttam eddig. Aztán Tom felmutatta a má­sik gyémántot is, és akkor még az előbbinél is keservesebb képet vágott A teremté­sit, gondolhatta magában, meglóghattam volna, gazdagon és függetlenül élhettem volna valahol idegen földön, csak annyi kellett volna, hogy rájöjjek, mire való a csa­varhúzó a batyuban!

Csuda izgalmas pillanatok voltak, az egyszer szent igaz, és Tom feje fölött ragyo­gott a dicsőség glóriája. A bíró átvette a gyémántokat, felállt az emelvényen, meg­köszörülte a torkát, szemüvegét a homlokára tolta, és megszólalt:

-- Ezeket magamhoz veszem, és értesítem a tulajdonosát! Amikor értük küldenek, igazán nagy örömömre fog szolgálni, hogy átnyújthatom neked a kétezer dollárt, mert igazán megérdemled, ahogy megérdemled ennek a közösségnek legmélyebb és legőszintébb köszönetét is. Egy igaztalanul vádolt és megbántott családot emeltél föl a porból és a szégyenből, megmentettél egy jó és tiszteletre méltó férfiút a mél­tatlan haláltól. Ugyanakkor egy kegyetlen, romlott gonosztevőt és cinkosait a tör­vény kezére juttattál, és átadtad őket az igazságszolgáltatás hatalmának.

Mondhatom, már csak a rezesbanda hiányzott, akkor a világ legtökéletesebb ün­nepsége lett volna, és Tom Sawyer ebben teljesen egyetértett velem.

A seriff nyakon csípte Brace Dunlapet és a bandáját. A következő hónapban a bí­ró beidézte őket, és mindannyiukat börtönbe csukatta. Silas bácsi kis templomát zsú­folásig megtöltötte a környék apraja-nagyja, megint mindenki kedves és szeretetre­méltó volt vele és a családjával, azt se tudták, hova tegyék őket. Silas bácsi pedig a világ legjámborabb és legzagyvább prédikációját tartotta a gyülekezetnek, és úgy megzavart mindenkit, hogy fényes nappal se találtak haza. A népek viszont szentül meg voltak győződve róla, hogy ennél szebb és érthetőbb prédikációt még nem hal­lott a világ, ültek és sírtak a szeretettől és a szánalomtól. De Isten zokon ne vegye, nekem már csöngött a fülem, és teljesen megzavarodott a fejem, azt se tudtam, fiú vagyok-e vagy lány. Nem telt bele azonban sok idő, és a hívek szeretete visszaadta Silas bácsi józan gondolkodását Megint olyan eszes és értelmes ember lett, mint ré­gen volt, és ezt nem hízelkedésből mondom. Szóval, az egész családdal madarat le­hetett volna fogatni, olyan boldogok voltak, és náluk jobban senki nem szerethette Tom Sawyert, örökösen hálálkodtak neki. Meg nekem is, aki pedig semmit sem tet­tem. És amikor megérkezett a kétezer dollár, Tom a felét nekem adta, de ezt soha sen­kinek nem árulta el, amin nem is lepődtem meg, hisz én csak ismerem Tom Sawyert...