Fájdalom, in mem. Vas István
Mikor a bombák hullni kezdtek, |
| Nem voltunk már ugyanazok, |
Azok voltunk, akik úgy nem lehetnek, |
| Ahogy a csak régi halott. |
|
Tudtuk, hogy a nyomorból lopott jószág |
Arroganciája révén valóság- |
|
Hajszálainkat is. Mint a fémszálak |
Mint ahogy rosszkedvvé összeállnak |
| Mind, amik nem lehettek volna jól, |
|
Mert hazugságok voltak. Odadobottak, |
| Most egyszerre némi haszon |
Adódik belőlünk, s akik a Múltat |
|
Töretlen csodájú, vak tükrét látják, |
| S bármi igaztalanság, szörnyeteg |
Történés parancsolja „Megállj!”-át, |
| Csak boldogtalan törteket |
|
Ismer majd a nyugvó gyalázat, |
| Ez lesz övé, és nem törődik – |
Az sincs, hogy „vele”, nincs „alább ad”, |
| Mert eljutott a várt fölényig: |
|
Az erősebb megszégyenül az ocsmány |
| Gyengültén, ennyi a világrend, |
És nincs; ahogy e rózsa-kocsmán |
| Túlláss, és nincs mi-hova átment, |
|
A sírkeresztek, a szörny-megszokások, |
| Ahogy az ember szíve reszket, |
Nem is reszket, keletire nyugati átok |
| Nyílt, ahogy a bombák hullni kezdtek. |
|
|