Ülnék most repülőn? A repülőn, mely |
| Brüsszel, Dublin felé repítene? |
– Üresen marad talán egy ülőhely, |
| vagy valaki más megörvend „vele”: |
|
nekem mindegy. Átfordultak a tájak, |
| és a legszűkebb kör maradt csupán, |
és a fordulások oly tájba álltak, |
|
Fényképeznem kellett volna a várost, |
| ahová, mondom, egy hónapja még |
azt hittem, vágyom; e kép félreáll most, |
| tűri a „Nagyobb” döntéskényszerét: |
|
az embertermészet is kényszerűség, |
| bezárja magát, hogy kibontakozzon, |
nem dac, nem hűség, nem is keserűlét, |
| ami ezt hozta: hogy maradjak itthon. |
|
Evidenciális kiszolgáltatottság, |
| föl-le hullámvasutak látszata, |
megérik, hogy előbb-utóbb hazugság |
| érzete legyen, s hogy úgy térj „haza” |
|
– a nagyobb körbe –, hogy igazolásod |
| nem lehet már semmi manőveredre, |
s nem az, hogy „zsengék” a tavaszodások, |
| és az sincs: „ezt és ezt a hó belepte”: |
|
őstermészeted van. Egy nap beáll |
| – J.A.: „a jég” –, hogy ehhez tartozol, |
és bárhogy igérkeztél, s mire: már |
| a természetellenes, a pokol; |
|
lassan, és fűbe sem kell leheverned, |
| fának se dőlnöd, verébcsiripet |
se hallanod „külön” – betelnek |
| mind, amik nem így természetiek, |
|
s innét csak egy lehetsz már: neve sincs. |
| épp mert van, nem lehet róla beszélni, |
s tered most már: a bárhova-tekints |
| e foghatatlan teljes-térnyi-szélnyi, |
|
melyből félrehajolsz, s e védtelenség |
egy-igaz-létet hoz… vagy balszerencsét. |
|
|
(Egy kíméletlenül, de kényszerűen „leirtott” utazásra)
Amit csak az eszeddel tudsz: idő jön, |
| ahonnét csak azt a pillanatot |
akarnád, amid volt már, s hogy ne tűrjön |
| mást – mily áhítás! hogy is akarod |
elhinni, van ilyen… és az mi lenne? |
|
Nincs kijárat. Se vissza, sem előre, |
| Akárhogy döntesz. Elmégy – vagy maradsz. |
Bizonyosság a szétmálló jövőbe, |
| amit – mert vissza nem térhet – feladsz? |
Elmúlni – és ha nem hiszed? Mi lenne? |
|
A világos beszédet a világi |
| ordítozás akadályozza meg. |
Lehet ez távol-környezeti, házi, |
| lehet, hogy csak így zúg néma fejed: |
Nincs kijárat. Ellenségek vagyunk, |
| ami kellene: az, mit nem hagyunk. |
|
Nem tisztázható. Jó lenne. A ködkép |
| elképzelés – hogy volt egyáltalán, |
ami… de vak falakra tükröződjék…? |
| túl van már minden tűrés hajlatán: |
hogy kétfelől bezár, hogy vissza-élnéd, |
|
Miféle lázongó elképzelések, |
| mik még bármi közt a legjózanabbak? |
Hogy csak és csak „azt” éld, mert már megélted: |
| a „dolgot” nem képzelnéd boldogabbnak, |
ha nélküled? Megannyi sejtetése |
|
Marad, hogy ami van – nincs. Ellenében |
| próbálod makacs lázálmaidat, |
hogy a rontó józanság tengerében |
| kétes szigetekként megálljanak: |
de a habok között mindegyre hűlnek, |
| és rab maradsz, míg mások menekülnek. |
|
Mások? De kik azok? Nincsenek is meg. |
| Létük csak henye állítás. Sehol |
nem vezet útjuk, téged nem keringet |
| ábrándja sem. A lázongás kiforr, |
ám – mert: „Ne legyen!”, ez volt – nincs alakja. |
| Hol s hová? Egy-semmi salakja. |
|
|
|