1./ A felügyelő itt lefelejtette az „ún. írói” lényeget: egy hasonlatot v. hasonlatfélét, hogy ezért „ér valamit” mégis a kártya és minden ilyesmi, mert ott arra a „pillanatra (és” végérvényesen) eldől az, ami. Fájt a feje is a „délelőtti nagy” rohangálástól. Odament a képhez, leemelte Szpérót, „végighevert a piros” kockáson. A madár a kezében hasalt. Tradoni „szeretett volna” úgy mégis mondani valamit (az egészről, a madárnak, önmagának, az „olvasónak, senkinek; itt” nem lehetett mit „mondani). Letette” Szpérót a kalitkára, friss salátát hozott be a „konyhából, töltött” magának egy pohár Tihanyi Merlot-t, valamit „kellett csinálnia”. A nagyobbik szobában érezhető csend volt. Tradoni „átszólt, hogy akkor” most tényleg benéz, meglátogatja „a társaságot”: Lejátsszák az elődöntőket. Jól „sejtettem, nevetett” Tradoni; a felügyelőné álmos „medveszekrény-hangon” válaszolt, végigdőlt „tíz percre” a szürke kockás csergén, és még öt percet kért, amúgy „is rossz” a lelkifurdalásom, mondta a Medveszekrény, olvasnom „kellene, Tradikám, a kéziratot” (ezt, ennek az elejét). De hát, másolta „Tradoni a konyhából” behozott emlékeztető cédulát:
– de hát, másolta „Tradoni, a felügyelőné” minden hajnalban öt óra előtt ehhez lát hozzá, már „19. napja. Különben” már évek óta a kalitkák felzöldezéséhez stb. Engem tegnap „este elfogott” valami kétségbeesés, hogy az „íróasztalom mindig” így lesz-e beosztva majd: