A Közgazdász szerkesztőségének tagjai voltak

Halász György Lovász Péter Kékesi Katalin Bethlen János Avar János
Kocsi Ilona Ferencz Gábor Zsubori Ervin Föld S. Péter Faklen Pál

Halász György

Tavaly történt Helsinkiben, a SALT, a szovjet-amerikai stratégiai fegyverkorlátozási tárgyalás hetedik fordulóján.

Tudni kell, hogy e tanácskozások a lehető legnagyobb titoktartás mellett folynak, s akkor tán még a korábbinál is nagyobb volt a szótlanság. „Érett" már ugyanis a Moszkvában aláírt két egyezmény. Mit tesz ilyenkor a tudósító? Próbál magának más elfoglaltságot is találni. Olvastam a helsinki lapokban, hogy Kekkonen elnök a finn külpolitikáról tájékoztatja az európai ökumenikus információs tanácskozást. (A konferencia éppen a SALT-nyitány napján kezdődött.) Elmentem; s miközben a taxi egy kis közlekedési dugóban álldogált támadt az Ötlet. Mi lenne, ha valahogy interjút kérnék az elnöktől? Tény, szokatlan dolog így, az aprólékos és általában meglehetősen hosszadalmas előkészítés nélkül, de hát próba szerencse... Mily gyakran megesik még a legjobban elékészített magas szintű nyilatkozatokkal is, hogy valami kiszámíthatatlan miatt dugába dől a találkozó! Meghallgattam Kekkonen előadásat, s utána keresni kezdtem titkárát, hogy előadjam a kérést, de nem találtam. Észrevettem viszont, hogy az elnöknek az egyik sarokban bemutatják a papi delegációk vezetőit. Gondoltam egyet, s beálltam a lassan haladó sorba. Egy német püspök volt a „ceremóniamester", ő végezte a bemutatást. Halkan megkérdezett: -- Honnan is jön? -- Magyarországról -- feleltem szemrebbenés nélkül. -- Mintha már lett volna valaki onnan -- morogta, inkább csak úgy magának és már vezetett is az elnökhöz. Kézbe ragadtam gyorsan a kis noteszt, s a kérdéseket fogalmazgattam. Hátha... Ám a kézfogás után én kaptam kérdést az elnöktől, kellemetlent. -- Melyik felekezetet képviseli? -- Tulajdonképpen egy kormányfelekezetét -- válaszoltam, és Kekkonen szája szélesre húzódott. -- Nem újságíró véletlenül? -- kérdezte. Rögtön „sínen voltunk", előálltam a kívánságommal. Persze exkuzáltam magam a rendhagyó körülményekért is. -- Holnap megyek a Lappföldre síelni -- mondta az elnök. -- Vagy találkozunk egy hét múlva, vagy meglátogat holnap reggel nyolckor. Persze hogy a közelebbi időpont tetszett. A bemutatás ezek után folyt tovább. Másnap nevetve fogadott Kekkonen. -- Megjött a tegnapi papunk... Nagyszerű interjút adott.

Halász György Lovász Péter Kékesi Katalin Bethlen János Avar János
Kocsi Ilona Ferencz Gábor Zsubori Ervin Föld S. Péter Faklen Pál

Lovász Péter

Az újságírókat általában nem tekintik az igazmondók zászlóvivőinek, s ennek van alapja, hiszen sokszor előfordul, hogy a riportalany nem egészen azt látja viszont a lapokban, amit mondott. A korrekt szerző általában megmutatja a cikket megjelenés előtt beszélgetőpartnerének, hogy ne kerülhessen bele tárgyi tévedés.

Jómagam általában ehhez tartom magam, időnként azonban erre nincs mód. Lengyelországban járván például egy alkalommal enyhén szólva hiányos orosz nyelvtudásomra kellett támaszkodnom, s a beszélgetés során derült ki, hogy az egyetemen hiába fáradoztak velem a tanárok, közgazdasági szókincsemnek már csak nyomai maradtak a fejemben. A kérdéseket még csak megfogalmaztam, ám a válaszokból csak itt-ott kaptam el néhány értelmesnek tűnő szót. Álcázásul tőlem telhetően értelmes képet vágtam, majd a beszélgetést megköszönve határozott léptekkel távoztam. Hazaérve a cikket megírtam az interjúból szerzett bizonytalan körvonalak alapján, költői szabadsággal kiegészítve egy, s mással, hiszen jegyzeteimben nagyrészt ilyen megjegyzések szerepeltek: „de jó lenne érteni, amit mond". A cikk megjelent, s ezek után némi idegességgel vártam a fejleményeket.

Röviddel ezután meghívást kaptam a lengyel követség fogadására, ahol a követ és a sajtóattasé néhány kollégámmal együtt nagyon melegen fogadott, s külön gratulált jól sikerült, tartalmas cikkemhez.

Halász György Lovász Péter Kékesi Katalin Bethlen János Avar János
Kocsi Ilona Ferencz Gábor Zsubori Ervin Föld S. Péter Faklen Pál

Kékesi Katalin

Kezdetben vala az ötlet. Se nem új, se nem merész. Csak itt a Közgázon kissé bizarr: szedjük össze a jegyzetekbe, könnyvszélekre, áhítatos fehér papírosra rótt verseket, novellákat, szóval a zsengéket. Nézzük meg mit ír valaki integrálás közben a pad alatt, vagy négyszemközt a kollégiumi szobája falaival. Csináljunk irodalmi mellékletet! Az illetékesek elnéző mosollyal fogadták a gondolatot, még szelíden bólogattak is: jól lesz, kell az! De amit talán maguk sem hittek, a Parnasszus tényleg megjelent. S akkor megbolydult a szakközvélemény. A menzán a politikai gazdaságtan tudorai hagyták kihűlni a sültkrumplit és heves esztétikai vitába kezdtek.

A rektorhelyettessel kellett beszélnem, valami egyetemi ügyben, még aznap. Belépek a szobájába, máskor rám se néz, most viszont elmerengve elmém pillanatnyi állapotán, kissé aggódva figyeli mozdulataimat. A szemlélődés befejeztével egyenesen, ahogy szokta, a tárgyra tér: mondja, maga értelmes ember, hogy írhat olyan marhaságokat, mint ez a vers? Ezzel Bedő Gyula be is fejezte, valahogy úgy, hogy fátyol rá. Jött Szabó Kálmán, s csak úgy közvetlenül, két lélegzet között megkérdezte: Mondja Kati, van aki érti ezt a micsodát, ezt a maga versét?

Gondi Józseftől beható kritikát kaptam, a legtöbb írásban megjelent néhány sor, amit nem abból az alapállásból írtak. Az egész Parnasszussal baj lett. Kiderült, hogy minden versíró és novellista utalt valamire, amire mi, a hozzá nem értők álmunkban sem gondoltunk. Hogy tévedtünk, amikor azt hittük, hogy az egyik diák piáló társait csepüli versében, hiszen nem is a diákhoz szólt, csak ürügy, máson akar ez a gyerek ütni! Az elvhűeken, a harcosokon. S szépen sorra rendre egy új Parnasszus állt előttem, a tudat alatti gondolatok sorakoztak föl. A múzsa csendesen könnyezett, én vigasztaltam. Azt mondta, nem teszi be többé a lábát, sem a csókját ezek közé a falak közé. Mondtam, tartson csak ki, nem mintha annyian követnék, dehát sokan csókolódznak a folyosókon.

Ez az a hely...

(Profi újságíró létemre nem találom a megfelelő szavakat. ez az a hely..., innen kéne folytatni. Úgy érzem magam, mint egy veterán, aki hősi idők felidézésére készül. Riasztó metamorfózis. Pedig örülnöm kellene. Pályám legmaradandóbb és legkellemesebb nyolc éve telt el falai között. Védettségben, hiszen az egyetem mindig is élvezett némi kiváltságot a bürokratákkal, a politika martalócaival szemben, holott gyanakvó figyelmük kitüntetett szereplője volt. Perlekedtünk, meghátráltunk, sikereket értünk el a nagy dühök, elszánások és tehetetlenség stációi változtak. Jó volt mindennek részese lenni, jó volt ott és együtt lenni. Felejthetetlen.)

Elsőévesként, 1963-ban, félénken léptem át a szerkesztőség küszöbét. Üzenetekkel, cikkekkel, plakátokkal teleaggatott falak, összefirkált ajtók, kopott íróasztalok, hangzavar fogadott. Csupa felsőbb éves. Nemigen tudtam megszólalni, csak álldogáltam. Faklen Pali, főszerkesztő, mentor, lelkek ismerője jött segítségemre. Noszogatott, írjak, témákat ajánlott. Húzódoztam. Ostobán túlrendszabályozott gimnáziumi éveim után időre volt szükségem, hogy megszokjam az egyetemi légkört. S korántsem mellesleg tanulni akartam, mert nagy szükségem volt az ösztöndíjra. (Később évről-évre ismétlődött a látvány, amint egy-egy benjamin félszegen megáll az ajtóban.) A bátorítások hatására írni kezdtem -- mindig is ezt akartam --, valahányadik fogalmazványom meg is jelent. Odatartoztam.

Azt hiszem, csak úgy mellékesen írtunk cikkeket, főként a lapzárta előtti napokban. Egyébként kitárgyaltuk mikrovilágunkat, filmekről, könyvekről s természetesen és mindenekelőtt politizáltunk, pontosabban ideológiai csatákat vívtunk. Mellesleg folyamatosan megváltottuk a világot. Szidtuk a jegyzeteket, az előadásokat, szemináriumokat, előadókat, oktatókat; értelmeztük Marxot és Lenint, Hegelt és Langet, Sartret és Ortegat, Jancsót és Truffeaut, Salingert és Kerouacot. Közben szerelmek szövődtek és múltak el, humoristáink sziporkázása kiapadhatatlannak tűnt. Rejtő kötelező irodalomnak számított. Állandó látogatói voltunk az Egyetemi Színpadnak, a Filmmúzeumnak. A Közgáz-klub törzsvendégeinek számítottunk, ott zajlott a nevezetes Zalotai-féle szalagház vita is, amit előzőleg az ELTE-n betiltottak. Lelkesen támogattuk az ötletet a utáltuk a packázó hivatalt, holott lehet, hogy a bürokratáknak volt igazuk.

Egyre jobban nekibátorodtunk. Néhány professzor már dolgozott a később új gazdasági mechanizmusnak (ugm) nevezett reformprogramon, s erről saját hallgatóinak be is számolt. Mozgolódott a KISZ. Utolsó egyetemi éveimben már egyetlen előadást sem hallgattam, szemináriumokra is csak elvétve jártam. Nem mulasztottam el viszont Hegedűs András rendhagyónak számító fakultatív szociológiai foglalkozásait, Liska Tibor rebellis beszámolóját sajátos modelljéről. A legtöbb időt vélhetően a szerkesztőségben töltöttem, innen indultak és ide érkeztek a legfrissebb hírek. Ez volt az „origóm".

1967 a cezúra éve. Szabó Kálmán rektor inspirációjára s a KISZ-esek követelésére megkezdődnek az egyetemi reform előkészületei. Mini forradalom van születőben, a Közgazdász a pártolók és ellenzők csatatere. (Az előbbiek többsége hallgató, az utóbbiak egy része oktató.) Amikor rövid és sikertelen közgazdásztanonci kitérőm után visszatérek -- immár hivatásos újságíróként -- az egyetemre, még tart a lázas állapot. Cikkek és ellencikkek szerzői követelnek helyet maguknak a lapban. A tét nem kicsi: ha megvalósul a reform, Európa legkorszerűbb és legdinamikusabb intézménye leszünk. A hallgatók képviselői szavazati joggal vehetnek részt a különböző testületi üléseken (az egyetemi tanácsban is), véleményezhetik a tananyagokat, jegyzeteket, tankönyveket, az oktatók teljesítményét. Mint a méhkas zsong az aula, a zsibongó, a szerkesztőség, a KISZ-bizottság. Ez utóbbiban tisztségviselő a későbbi kormányfő Németh Miklós és kabinetjének tagjai, illetve magas közhivatalok viselői, bankárok, nagyvállalatok vezetői. A „nagy generáció", vagy más jellemzés szerint a „Dimitrov téri fiúk". Ismeretlen arcok jelennek meg. Itt a BM -- mondják. Párttitkárunk elzavarja őket. Nem tudom, csak feltételezem, hogy ez a dicstelen csehszlovákiai bevonulással kapcsolatos felzúdulás heteiben történhetett.

Páratlan és megbocsáthatatlan dolog történt akkoriban a Közgazdásznál. Az akkori főszerkesztő feljelentette a pártbizottságon az egyik hallgatót (ma neves SZDSZ-es politikus és kiváló közgazda) s ezzel megszentségtelenítette a helyet. Az agórát. Féktelen dühömben megpróbáltam rádönteni a nálam kétszer nehezebb íróasztalt. Félreértés ne legyen, nem voltam ellenálló, csak lázadó. Sokakkal együtt hittem a szocializmus megreformálhatóságában. '68-ban úgy láttam, minden emellett szól. 1972-ben elfogadtam a Népszabadság ajánlatát. Úgy éreztem, a történet véget ért.

Soha többé nem találtam olyan munkahelyet, amelyik ennyire állandó szellemi készenlétet, naprakész kulturális és politikai tájékozottságot igényelt volna, ahol ismeretlen a bürokrácia, a kötelező főnöki tekintély s ki-ki tehetsége, teljesítménye, embersége alapján ítéltetik meg. Ez volt az a hely.

Halász György Lovász Péter Kékesi Katalin Bethlen János Avar János
Kocsi Ilona Ferencz Gábor Zsubori Ervin Föld S. Péter Faklen Pál

Bethlen János

alábbi levelet küldte Nizzából:

Igen tisztelt uraim!

Önök nyilván összetévesztenek valakivel, én nem rugdaltam semmiféle galacsinokat semmilyen szerkesztőségben. Ami a Parnasszust illeti, én már beletörődtem a végzetbe, miszerint nem fogok rá felkerülni. Az ilyen dolgoktól mindig féltem (gondolom ez a Parnasszus olyasvalami mint a Pegazus). Zrínyi Miklóst megölte a vadkan, Kennedi Eduárdot majdnem kinyírta egy autó, hát én nem fogom egy ló miatt kitörni a nyakamat. Arról nem is hebegve, hogy a fényképemet is közölni akarják, márpedig ennek humorisztikus hatását írásaim minden igyekezetem ellenére is rendszeresen alulmúlják. Külön elbátortalanított, hogy a Halász Finnországból, az Avar Nyujorkból fog jelentkezni, míg én soha ilyen erotikus helyen nem jártam, bár itt a Rüdöfrancon fiatal nők stoppolnak (persze nem zoknit), ha mindegyiküket felvenné egy autós, mire a központba ér, vagy kétezer frankjába kerülne. Drága izékéim, hideg van, annyi bajom van, hagyjuk egymást békén, állatira örülök, hogy írtatok, csak az bánt, hogy hivatalos ügyben, és akkor is tele bizalmatlansággal. Pl. hogy küldjek fényképet arcvonásaimról, mintha egyébként a hátgerincemről küldenék. Tényleg nem jut az eszembe semmi, na. Mit csináljak!

Halász György Lovász Péter Kékesi Katalin Bethlen János Avar János
Kocsi Ilona Ferencz Gábor Zsubori Ervin Föld S. Péter Faklen Pál

Avar János

Két nagy hátrányom van a külpolitikus hírlapírók többségével szemben: az egyik a konzervatív gyomrom, a másik a közgazdasági végzettségem. Gyakorta hallom kollégáimtól: „Hiszen Te közgazdász vagy!" (az alaptalan vádra szegény egykori oktatóim nyilván forognak zsírjukban). De ne higgye senki, hogy b. kollégáim e megállapítással azt óhajtanák kifejezni: e fickónak valami többlete van, nemcsak „külpolitikus", hanem a gazdasági dolgokhoz is konyít! Hogy is ne! Ez a plusz éppenséggel mínusszá válik e külpolitikai egyenletben: ez közgazdász, ahhoz tehát ért (hm...), de az csak egy területe a világpolitikának, amelyet viszont én, az „általános külpolitikus" értek -- maradéktalanul! Vagyis ez egy fizikai képlet: mivel a gázok köz(áru) ismeretesen betöltik a rendelkezésükre álló teret, nyilvánvaló -- okoskodhatnak kollégáim, ha TTK-sok, még magabiztosabban --, hogy a közgáz betölti e fiú agyának teljes légüres terét, s nincs elég hely a politikai tudományokra, melyeket -- úgy-e? -- oly alaposan sajátíthat el a többi egyetem hallgatója; aki meg nem is végzett egyetemet, az e logika szerint behozhatatlan előnyben van.

Most térjünk rá a gyomromra. Amikor protokoll kell enni... Jómagam ugyan komoly mecénása vagyok a magyar vendéglátóiparnak, ám külföldön -- ha rajtam áll -- csak a szimpla steaket hajszolom óvatosan, mustárral csupán. Feltéve, hogy kapható!

Amerikában például képtelen vagyok megértetni a pincérekkel -- errefelé nagy divat a beszélgetéseket lunch közben folytatni --, hogy hagyja szósztalan a salátámat: muszáj választani valamilyen szószból, különben nem érti a rendelést... Folytonos riadalom minden húsétel, mivel az amerikaiak kedvelik az édes ízkiegészítőket, gyomruk rajta! Meg szerintem az indiánok inkább kipusztultak, mintsem hamburgert kelljen enniük. Csak bámultam az előválasztásokon a politikusokat: minden kisebb gyűlés lunch-csel egybekötve, ahol -- főleg ha görög, olasz, lengyel, miegymás kisebbségről van szó -- az evés a választási stratégia része.

Továbbá elkerülendő, nagy ívben, minden külföldi „magyar vendéglő": nem nekünk tartják fenn! Soha nem felejtem el, hogy Berlinben -- szép nemzetközi bifsztekek! -- egyszer ettem borzasztót: magyar étteremben, ahol a brassói aprópecsenyét porosz módra óhajtotta belémdiktálni a szakács. Ez különben fordítva is így van. Első indonéziai utam előtt az indonéz sajtóattasé kelenföldi lakásán pompásnak ható indonéz ételeket ettem -- magyar nyersanyagból- Azóta tudom, hogy a zöldség nemcsak a színét, ízét is váltogatja az égtájak szerint. Így aztán első dolgom lett második indonéziai utamon Djakartában menetrendszerű meghívásokat kérni a magyar kolóniától; nem azért mondom, de öt hétig megúsztam helyi ételek nélkül, és soha annyi paprikás csirkét nem ettem, mint akkor (mivel a sajátos infláció okán két csirke árából lehetett venni egy csomag vécépapírt, hja import!). Csak akkor kerültem bajba, amikor vidéki körúton egy jávai falucska vendéglőnek minősített létesítményében -- pár napos hősi koplalás után -- mégis enni kellett valamit; rizst persze, a húsokat ügyesen elkerülve. S mert még ráadásul hipochonder is vagyok, kitettem az asztalra a gines üveget, és egy falat egy korty -- fertőtlenítésnek. Két szovjet kollégám eközben vidáman halat evett, ma is élnek...

Miért nem lettem humorista

Gyakran kérdezték ezt tölem régi egyetemi ismerőseim, az e könyvben is megjelenő írások, monológok kortársi szem- és fültanui. Kiket eleinte tagadhatatlanul meglepett, hogy külpolitikai kommentátorként tettem magam közismertté (vagy közutálttá), hiszen ők némi okkal számítottak rá: inkább leszek nevettető, mint -- azért csak olykor -- nevetséges.

Különben kis híján majdnem humorista lettem: a Közgazdász hajdani főszerkesztője, szegény Bögre Kati komolyan ajánlgatott a Ludas Matyihoz. Csakhát ott persze nem volt gyakornoki státusz, viszont a Társadalmi Szemlénél igen. Ez el is döntötte a kétségtelenül humoros alternatívát, s legyünk őszinték: ha mai szemmel olvassuk az 1960-61-es vicclapot és a párt elméleti folyóiratát, az utóbbin nagyobbakat kacagunk. Hasonlóképpen: bár nem lett hivatásom a nevettetés, jómagam pályám során sokat röhögtem.

Bevallom, elég gyakran voltam óvatlan, bár időközben rájöttem, a jó poén kárvallottjai csak ritkán kapnak dührohamot, inkább igyekeznek jó képet vágni hozzá. Hogy utána „komolytalan" híremet költhessék. Egy főnököm, amikor beléptem szobájába, derűsen így mutatott be vendégének: A. is velem együtt a Lapkiadó bérrabszolgája. Csak azzal a különbséggel, vágtam rá, hogy neked olyan beosztottad vannak, mint én, nekem viszont olyan főnökeim mint te. Egyszer magával Aczél Györggyel oktalankodtam, amikor a hatvanas évek derekán külpol ügyeletes voltam a Népszabadságnál, s ő bejött a szerkesztői szobába. Már nem emlékszem, miről volt szó, csak arra, hogy kibukott a számon: az ember is tévedhet, nemcsak a párt. Minek tagadjam, rögtön megbántam, ám Aczél vagy nem fogta fel, vagy nem akarta érteni, mert közölte velem: az nem úgy volt kérem, a Rákosi időben úgy szólt a vicc, hogy a párt is tévedhet, mert ő is csak ember. Ebben maradtunk.

Visszatekintve már az is humoros, ami akkor a legkevésbé sem kacagtatott. A hetvenes évek elején, washingtoni tudósítóként észleltem a jeleket, hogy Szadatnak elege van az oroszokból. S mondtam is ezt úton-útfélen, az elvetélt humorista módjára: kirúgja őket, Brezsnyev az orrán fog vízisízni Alexandriából és a szovjet flotta vontatja. A Kádár-rendszerben ugyanis mondani sok mindent lehetett, legfeljebb leírni és főként aláírni nem. De azért valaki csak feljelentett, hogy „cionista befolyás alá kerültem". A poén: ezt hosszú évek múlva tudtam meg, egy síliften mesélte el a pártközpontból jött diplomata.

Mindig mosolygok, amikor most azon lamentálnak, megoszlik az MSZP: ha tudnák, hány pártból állt az egypárt? A nyolcvanas évek derekán, bizony már Gorbi idején, a szovjet tanácsos bevitte a külügybe a Magyar Nemzetből kivágott, színes ceruzákkal (sic) kipreparált cikkemet (mit nem adott volna nemrég egy-két kollégám egy ilyenért!). Kovács miniszterhelyettes azonban nem adta tovább a labdát a pártközpontnak, az agitpropnak, hanem behívott: máskor legyél kicsit óvatosabb. Egyik elődje tíz évvel korábban továbbította a feljelentést (egy buzgómócsing washingtoni magyar diplomatától), ám hiába. Miután az agitprop kiadta az ukázt a Nemzetnek, hogy engem meg kell róni, szegény „Rajcsi" főszerkesztőhelyettes azt sajátosan hajtotta végre, elkapva engem a folyosón: „miért állsz szóba hülyékkel, te f..." Majd jelentette, hogy A.-t felelősségre vonta...

Viszont a kilencvenes évek elején kicsit bántam, hogy nem lettem humorista. Mert az nem is vitás. hogy első demokratikusan elcsapott kormányunkat a szintén diákhumoristaként indult Farkasházy Teddy és társai buktatták meg, igazolva a régi mondást, a nevetségesség öl. S mennyivel nagyobb dolog kormányt buktatni, mint az egyetemen maradva tansegédként, humorkodó diákokat. Ha ezt én akkor tudom, biztos humoristának állok. Lehet, hogy Teddy már Lázár Györgyöt is meg akarta buktatni?

Halász György Lovász Péter Kékesi Katalin Bethlen János Avar János
Kocsi Ilona Ferencz Gábor Zsubori Ervin Föld S. Péter Faklen Pál

Kocsi Ilona:

Hajsza, kis Polszkival

Hol vannak már a rendszerváltás körüli idők derűs pillanatai? Amikor a régi rend már nem működött, az új pedig még nem alakult ki. Amikor éppen ezért sokan elbizonytalanodtak, nem tudván, hogyan is kell viselkedni egy ilyen történelmi periódusban. Például az újságírókkal. Mi a helyes magatartás: szóbaállni velük, vagy éppen fölényesen elhajtani őket.

A szocializmus utolsó hónapjaiban az előbbi érvényesült. S egy darabig ez volt a gyakorlat az Antall-kormány idején. Aztán ez utóbbinál egy óvatlan pillanatban elkezdődött az állandó sértettség állapota, amiből aztán nehéz volt barátsággal tekinteni a firkászokra. Azóta már ez is a múlté. A volt kormánypártok volt kormánytagjai újra megbarátkoztak a sajtóval, mi több, keresik is a kegyeit. Igaz, közben a kormányból ellenzékbe szorultak. A korábbi ellenzéki pártoknál, illetve a mostani kormánynál pedig mintha most kezdődne el a titkolózás időszaka. Ennyi idő kellett annak elfelejtéséhez, hogy a múltban milyen hasznos volt számukra a nyilvánosság. Ma már gyakran ennek inkább csak a nyűgét érzik. Mégiscsak kellemetlen, hogy az újságírók mindent kiszivárogtatnak! Hogy itt még egy jó kis szolgálati titok sem maradhat meg szűk baráti körben! Hogy ez a múltban is így volt? S az akkori kiszivárogtatásból az akkori ellenzék, és persze a társadalom is sokat profitált? Merthogy tájékozott volt, a kulisszák mögötti eseményekről is értesült.

De ne hánytorgassuk fel a múltat. Ne emlegessük a politikusok színeváltozását, a nyilvánossághoz való viszonyát. Végülis a tétel itt is igaz: az üléshely meghatározza az álláspontot. Más a nyilvánosság a kormányból nézve, és egészen más ellenzékből szemlélve.

Térjünk vissza inkább a rendszerváltás hónapjaihoz. Újságíróknak az valóságos csemege volt. Addig szigorúan bezárt ajtók nyíltak meg a sajtó előtt, s megközelíthetetlen emberek kerültek valahogy a mikrofonok közelébe... Ebben az átmeneti időszakban -- és valószínűleg csak ekkor -- fordulhatott elő az az eset, hogy rendőrök által kísért, kormányzati Mercedesekből álló konvojba bekerültek az újságírók autói is. Kispolski, Zaporozsec... Furcsa látvány lehetett, amint a legnagyobb csúcsforgalomban Budapest főútvonalain végigszáguld a konvoj. A kísérő rendőrnek ugyancsak hátra kellett maradnia, hogy a konvoj utolsó járművét is segítse. Történt ugyanis, hogy 1990 tavaszán a szovjet és a magyar miniszterelnök-helyettes sokórás póttárgyalás után sem tudott megállapodni arról, milyen átváltási kulccsal alakítsák át a két ország közti adósságot rubelről dollárra. A tárgyalások már-már kudarcba fulladtak, a szovjet tárgyalófélnek indulnia kellett a repülőtérre. A házigazda Medgyessy Péter természetesen velük ment, s közben odasúgta az újságíróknak; még nem veszett el minden. Az sem kizárt, hogy a megállapodást a repülőtéren írják alá. Ennél nagyobb csapás akkor nem érhette volna a tárgyalások alatt végig a folyosón várakozó sajtósokat. Ez azt jelentette volna, hogy lemaradtak az eseményről. Medgyessy átérezhette ezt a tragédiát, s azt mondta; csatlakozzunk a kormányzati konvojhoz.

Lett is nagy rohangálás. A jelenlévő újságírók a legjobb kocsikba szerveződtek. Ezek egyike volt a Kispolski. Akkoriban még viszonylag új volt. Igaz, ahhoz nem szokott, hogy Mercedesek után kapaszkodjon, de valamikor ezt is el kellett kezdeni. A forgalom leállt, az emberek bámultak, ilyet se igen láttak még Kispolski a kormánykonvojban? Hát már csak erre futja a kormánynak? A Kálvin téren éles balkanyart vettünk az Üllői út irányába. A villamos már a kocsinkon volt, piros lámpánál kereszteztük az útját. Sikongatás, szemlehunyás -- ezt is túléltük. Igaz, végig ott volt melletünk-mögöttünk az őrző rendőr.

Nemhiába mentünk a repülőtérre. Mégiscsak megállapodtak a felek -- lehet persze, hogy ez is hozzátartozott a szovjetek tárgyalási stílusához. A magyar partner azonban erre kissé felkészületlennek bizonyult. A repülőtéri szobában nem akadt gépírónő, így az egyik újságíró szedte össze magát annyira, hogy egy időre gépíróként is megfeleljen. Megfelelt. A szerződést aláírták, és azonnal el is szállt a szovjetek gépe. A magyarok meg az idegi feszültségtől kissé kimerülve rogytak vissza kocsijukba.

Mi a Kispolskiba. Egyedül döcögtünk vissza. Se konvoj, se rendőr, de még a többi kollega is elhúzott mellettünk. Így múlik el a világ dicsősége. Azaz a Kispolskié. Meg a rendszerváltásé. Amikor még ilyen csuda dolgok is megeshettek. Meg másmilyenek is. De az már mások története.

Halász György Lovász Péter Kékesi Katalin Bethlen János Avar János
Kocsi Ilona Ferencz Gábor Zsubori Ervin Föld S. Péter Faklen Pál

Ferencz Gábor:

Pár sor a szalvétán

Protekciót szalvétán is lehet kapni. Furcsa? Pedig az egyik vizsgámat éppen ez segít(het)te volna célba.

Egy kollokvium állt előttem. Nem használhatom az „egy kollokviumra készültem" kifejezést, mert ez nem lenne igaz: negyedéves voltam, rutinos vizsgázónak tartottam magam, szóval úgy gondoltam, hogy heti kétórás előadáson leadott ismerethalmaz a vizsga előtti délután is elsajátítható. Elég lesz egyszer-kétszer átfutni a vékonyka sokszorosított jegyzetet -- spekuláltam.

Arra a bizonyos délutánra persze még így is szükség volt, ám éppen ezt sodorta veszélybe egy elhúzódó egyetemi megbeszélés. A vég nélküli tanácskozásról szerencsére sikerült meglépnem, ám a dolgok sohasem alakulnak egyszerűen: egy csinos kolleginával, s egy tanszékvezető professzorral „besodródtunk" a Gellért-híd presszóba. A professzor -- aki épp azt a tanszéket vezette, amelyik színe előtt másnap jelenésem volt -- egyik sztoriból a másikba esett. Az idő egyre haladt, én egyre jobban fészkelődtem, s végül csak kiböktem: el kell mennem, mert még fel kell készülnöm egy vizsgára.

-- Kinél vizsgázik? -- csapott le az ígéretesnek tűnő témára.

-- Azt nem tudom, csak azt, hogy az ön tanszékén -- rebegtem.

-- Ne vicceljen, akkor nyugodtan maradhat, csak mondja meg, hogy velem sörözött.

-- El kell mennem, nem hiszem, hogy ezt bárki is elfogadná.

-- Adjak egy írást? Adok! Hol egy papír?

„Rendes" papírt sehol sem talált, így aztán a presszó szépen nyomott szalvétájára írta rá. Kedves Barátom! E sorok átadója nagyon értelmes, felkészült fiatalember, kérlek bánj vele irgalommal.

A szalvétának azonban másnap semmilyen hasznát sem vettem. A vizsgáztató először -- szalvéta nélkül -- egy hármast ajánlott meg a produkciómra, majd amikor lángvörös képpel előhúztam a különös papírdarabot, s főnöke üdvözleteként átnyújtottam neki, különös arckifejezéssel csak annyit tett lehetővé, hogy húzzak egy újabb tételt.

A professzortól blöffölni is tanulni lehetett volna.

Halász György Lovász Péter Kékesi Katalin Bethlen János Avar János
Kocsi Ilona Ferencz Gábor Zsubori Ervin Föld S. Péter Faklen Pál

Zsubori Ervin:

Egy vallomás utóélete

Történt pedig, hogy 1983 szeptemberében, harmadéves közgázosként, egy szokásos őszi tábor szokásos záróvetélkedőjén egy csapatba kerültem B. Kiss Tamás egyetemi közéleti személyiséggel, újságíróval és költővel (lehet, hogy ma már van, aki e nevet nem ismeri?), s több fordulón át tartó torokköszörülés után, egy óvatlan pillanatban, mintegy mellesleg, bevallottam neki: hát bizony, én is írok verseket. „Miért nem hozol belőle a Közgazdásznak?" -- kérdezte Tamás, szintén csak úgy, odavetve, majd ismét belevetette magát a verseny forgatagába. Néhány nap múlva, igencsak zavarban, be is vittem egy verset a szerkesztőségbe, gondosan borítékba rejtve, ősz, ez volt a címe, ha jól emlékszem Molnár Gabi vette át, Tamással megbeszéltük, tettem hozzá, s már menekültem is. Aztán október 13-án, a lap XXV. évfolyamának 15. számában, a hátoldalon, hibátlanul szedve, gyönyörű kurzív betűkkel ott állt legelső nyomtatásban megjelent versem:

ősz

1 halott lombokat simít a fény görnyedt rezdülése

2 megsárgult csend

3 konok esővízcseppek fonnyadt pocsolyában

4 ködbezárt koppanások mögött

5 lezárt remények repdésein távolodó víztükörnek

6 zörgő magány száraz falevélen

7 verébzsivalybaágyazott füstcsík születik

8 siratja a szél didergő ébredéseit

9 magábaburkolódzó beismerő mosoly

Mikor kezembe vettem az újságot (amint azt később, 1985. május 23-án, befejezve az egyetemet, az utolsó szó jogán a lapban le is írtam:) „... kivert a veríték úgy éreztem meztelen vagyok és boldog voltam ebben a titoktalanságban...". Aztán néhány hétre rá -- „Miért nem írsz nekünk cikkeket is" unszolt a szerkesztő, Halay Edit -- megjelent vagy féltucat írásom, és aztán megint, s végül Közgazdászos lettem én is, és jó volt tartozni valahová, két évig diákként, majd újabb kettőig immár hivatásos gyakornokként, négyezer-négyszáz forintos kezdőfizetéssel, inkább csak játékból, meghosszabbítandó az egyetemi éveket; de aztán végképp bent maradtam, először a Magyar Nemzetnél, a legszebb időkben, majd 1991 óta a Figyelőnél, idén már épp egy évtizede, hogy ebből élek -- a versek közben el-el maradoztak --, s ki tudja, mit tartogat még ama hajdanvolt tétova vallomás utóélete.

Halász György Lovász Péter Kékesi Katalin Bethlen János Avar János
Kocsi Ilona Ferencz Gábor Zsubori Ervin Föld S. Péter Faklen Pál

Föld S. Péter:

Kedves Mindenki, meg ti, Többiek!

Elmondom nektek, hogyan is kezdem el írni annak idején a Közgazdász című sajtóorgánumba.

1971-et írtunk, már kezdték egy kicsit visszafogni a új gazdasági mechanizmust, de az egyetemen ezt még nem tudták, vagy nem akarták tudni, mindenesetre teljes gőzzel okították nekünk a jövedelemfüggvényt, amitől mi, úgyis mint diákok, igen boldogok voltunk.

Engem azonban már akkor sem elégítettek a Megyeri Endre tanár úr által kreált és Illés Mari által elővezetett jövedelemfüggvények, én ennél többre vágytam: humoros cikkeket szerettem volna írni a Közgazdászba.

Kis elsős voltam, a szerkesztőség meg a harmadik emeleten, nem csoda hát, ha hetekig gyűjtöttem a bátorságot, hogy erőt vegyek a félelmemen, s felmenjek a redakcióba. Előtte persze gondosan kiterveltem, mit és hogyan fogok majd hazudni a magas tekintetű szerkesztőség tagjainak: hogy életem vágya teljesülne, ha csak egyetlen egyszer is a világegyetem legjobb ifjúsági szervezetéről, a KISZ-ről írhatnék egy lelkesítő tőmondatot! Vagy: visszatérő álmom, hogy beszámolja a Közgazdász olvasó táborának, miként küzdenek pártunk és népünk legjobbjai a coca cola mámorban fetrengő gaz imperialisták aljas terveinek meggátolásáért.

Még volt sok más, ugyancsak szép és magasztos gondolatom, ám, amint azt már említettem, a szerkesztőség a harmadikon székelt, s míg felértem, szinte lépcsőről lépcsőre idegesebb lettem.

A helyzetet az sem javította, hogy a Közgazdász bejárati ajtaján két kilincs volt: egy igazi, egy meg kamuból, amolyan álkilincs. (Utóbbi olyan volt, mint a Karinty Frigyes által kitalált nem repülőgép, amelyik nemcsak akkor nem repült, ha működött, akkor sem repült, ha elromlott.)

Ezt az álkilincset rángattam óráknak tűnő percekig, közben igyekeztem a magamban az összehordott hazugságokat minél kívánatosabbnak hangzó csokorba rendezni.

Miközben én odakintről küzdöttem az elemi erőkkel, egyszerre csak hirtelen kinyílt az ajtó, valaki megszánhatott és lenyomta a másik kilincset, mire a szó szoros értelmében a szerkesztőségbe, s mint utóbb kiderült, éppen egy szerkesztőségi értekezlet közepére zuhantam.

Amikor első ájulásomból felocsúdtam, két fejet láttam magam köré tornyozódni. Az egyik fej a szerkesztő úrban, a másik pedig Bajusz Karesz fotós úrban folytatódott.

Viszonylag barátságosan érdeklődtek, mit akarok, ám bennem ekkorra már összekuszálódott minden. Nem jutottak eszembe a KISZ-ről szóló dícsérő szavak, de még pártunknak és népünknek a gaz imperialisták elleni igazságos küzdelméről sem voltam képes zengedezni.

-- Humoros cikkeket szeretnék írni -- tört fel belőlem az őszinte, s vártam, mikor nyílik meg alattam a linóleum.

Az urak egyemberként vetették rám magukat, de nem azért, hogy kidobjanak, ellenkezőleg: azért, nehogy véletlenül elmenjek. -- Éppen arról beszélgettünk -- mondták --, hogy már egy ideje nincs humorrovatunk. Mostantól te vagy a humorrovat vezetője!

A történethez tartozik még egy epilógus is: vagy két hét múlva megjelent első humoreszkem a Közgazdászban. Az alkotásnak én a Toldi estélye -- így, ly-nal -- címet adtam, a meglehetősen szörnyűre sikeredett mű ugyanis arról szólt, hogy Toldi estélyt ad, ezen az estélyen mindenféle érdekes dolog történik, a többi között a főhős rókalelkű bátyja nagyokat rókázik, magyarán kidobja a taccsot, de Miklós taccs helyett folyton szögletet itél.

Nagyjából ez a konfliktus lehetett az épületes iromány gerince, valamint összes esszenciája, ám mire nyomtatásban is megjelent, a magyar nyelv szabályainak ismeretével felvértezett vizsla tekintetű szerkesztő gondos alapossággal kigyomlálta a címben éktelenkedő és egyben egyetlen humorforrásként szóba jöhető ly-t. A cikk ezzel a címmel jelent meg: Toldi estéje.

Ezzel a címmel természetesen már semmi értelme nem volt az egésznek, ám legnagyobb megdöbbenésemre következő találkozásunkkor Kincses Gyuri ragyogó képpel fogadott: -- Jó volt a cikked. De van itt a szerkesztőségben egy helyesírási szótár. Ha egy szó leírásában nem vagy biztos, nézd meg benne! Még szerencse, hogy az utolsó pillalatban kijavítottam a Toldi estélyét estéjére.

Halász György Lovász Péter Kékesi Katalin Bethlen János Avar János
Kocsi Ilona Ferencz Gábor Zsubori Ervin Föld S. Péter Faklen Pál

Faklen Pál:

A sajtó hatalma

A helyi sajtónak -- vagyis a szűkebb közösségekben megvalósuló nyilvánosságnak -- szintén megvan a nimbusza. Hatalomnak szokták emlegetni, bár valóságos hatalomról szó sincs, mindössze arról, hogy ami egyszer „közhírré tétetik", azzal utána már nem lehet ugyanúgy foglalkozni (vagy nem foglalkozni), mintha még mindig a hallgatás homálya fedné. És akik vállalkoznak az igazság kihámozására, a kellemetlen tények megszellőztetésére vagy renitens gondolatok kifejezésére, azokat „a nép" a pajzsára emeli. Csak hát mindig vannak, akik átmenetileg nem tartoznak „a néphez", akiket egy adott pillanatban egy adott téma akkor is kellemetlenül érint, ha az újságíró a tőle elvárható tisztességgel és alapossággal foglalkozik vele.

Az egyetem (különösen a klub) a 60-as évek elején élénk viták színtere volt, s azokban a Közgazdász igen aktívan vett részt, fórumot adva mindenféle nézetnek, a szalagház-vitától a KISZ egyetemi létjogosultságának megkérdőjelezéséig. A lapot (a később sajnos nagyon fiatalon meghalt) Bögre Katalin szerkesztette, majd az ő (1964-es) eltávolításától az én (1967-es) eltávolításomig terjedő 4 évben voltam a szerkesztőség vezetője. Akkoriban az eltávolításnak a „kiemelés" volt az egyezményes rituáléja: Bögre Katalint az Esti Hírlaphoz, Faklen Pált a Figyelőhöz emelte ki az arra hivatottak atyai gondoskodása -- természetesen az érintettek szándékára fittyet hányva.

Aki már egyetemista korában kacérkodik az újságírással, az a sajtó „hatalmából" korán ízelítőt kaphat. Másodéves koromban egyik vizsgámon a sors szeszélye ahhoz a tanárhoz sodort, aki a Közgazdász szellemiségével, diáklap koncepciójával és abban az én közreműködésemmel finoman fogalmazva „nem volt teljesen elégedett". A tananyagot elég jól tudtam, a tételemet -- úgy érzem -- hibátlanul elmondtam. ő rezzenéstelen arccal végighallgatott és nem is kérdezett tovább, csak -- ahogy a jeleseket ilyenkor szokták -- elegánsan, némán beírta a jegyet az indexbe. A folyosón megnéztem: 3-as volt. Az első ilyen osztályzat az addig jelesek között.

Nagyrészt talán neki köszönhetem, hogy amikor 1963-ban diplomát szereztem, akkor nem közgazdász, hanem „Közgazdász" lettem, az utolsó 2 évben ugyanis már nem kellett hajtanom e közepessel elúszott vörösdiplomámért, így minden időmet és energiámat az egyetem lapjának szentelhettem -- bár nem vagyok benne biztos, hogy ő is ezt akarta. (De, amint azt jól megtanultuk: a résztvevők cselekedeteinek összegeződése olyasmit is eredményezhet, amit tulajdonképpen egyik résztvevő sem akart. Sőt!)

Legtanulságosabb egyetemi sztorim a sajtó hatalmáról a honvédséggel kapcsolatos. Tekintettel a lap méreteire, a Közgazdász egyetlen főállású újságírója a szerkesztő volt, az összes többi közreműködő általában az egyetem hallgatója vagy oktatója. (Egyszemélyes szerkesztőség, se főnököm, se beosztottam ... azóta is ez tekinthető karrierem csúcsának, bár most az Új Alaplapnál ezt már ismét kezdem megközelíteni.)

Ilyen helyzetben kaptam meg tehát a katonai behívót, egyéves szolgálatra. Fogalmaztam ezért a kiegészítő parancsnokságnak egy szívhez szóló beadványt, minden létező érvemet felsorakoztatva, és az egészet a Közgazdász felügyeletét akkor hivatalból gyakorló egyetemi pártbizottsági titkárral, Kahulits Lászlóval aláíratva...

Behívott az illetékes kiegészítő parancsnokságra az ügyemet elbíráló őrnagy. (Mellesleg, bármily hihetetlen, ekkortájt tudtam meg, hogy a tizedes-százados-ezredes rangfokozati skálába beékelődnek nem decimális mértékegységek is. Ez elég jól mutatja akkori érdeklődésem „kontraszelekcióját"). Ülök tehát vele szemben, az ítéletre várva. Kezében az ominózus beadvány, amelyet lassan, vontatottan elkezd elemezni. Ennyi év elteltével talán pontatlanul idézem őt, de valahogy így hangzott el a monológ:

„Mi természetesen tekintettel vagyunk a behívottak körülményeire, és nagyon indokolt esetben halasztást is adhatunk. De az, hogy maga most egy-két évig az első fizetéséből törleszti az adósságokat, amelyeket azért halmozott fel, mert másként nem tudta volna elvégezni az egyetemet -- nem elegendő ok. Magánál sokkal rosszabb anyagi helyzetben lévőket is behívunk... Édesanyja betegségére is hivatkozik, de ezt ugyancsak nem tudjuk figyelembe venni. Vannak mostohább családi viszonyok között élők -- azokat is behívjuk... Végül ami a munkáját illeti, minket az nem hat meg, hogy szerkesztő nélkül maradna a Közgazdász, meg hogy maga ott az egyetlen főállású. Majd odahelyeznek arra az időre egy másik szerkesztőt. Nincs pótolhatatlan ember... Szóval, mindezeket figyelembe véve is, mi magát nyugodtan behívhatjuk, a felhozottakra nem tudunk tekintettel lenni... őszintén szólva bennünket még az sem befolyásol, hogy ezt a halasztási kérelmet az egyetem pártbizottsága támogatja. Besorozzuk mi a Politikai Bizottság tagjainak fiait is, akármennyire igyekeznek a szüleik közbenjárni..." És amikor ezek után lelki szemeimmel már láttam magamat menetelni, a Közgazdászhoz pedig egy kívülről jött fregoli szerkesztőt beülni, egy kis hatásszünet után így folytatta: „A halasztási kérelmet mégis elfogadom. Tudja miért? Nem azért, ami itt le van írva, hanem csakis azért, mert a Kahulits írta alá, aki engem politikai gazdaságtanra tanított."

Tanulság: nem a sajtó, hanem tényleg a tudás (meg az oktatás) a hatalom. (Főleg persze annak a tudása, hogy egy kérvényt kivel kell aláíratni.) A honvédségnél személyi kartonom ezek után feltehetően nagyon elkeveredhetett, mert csak mintegy 20 évvel később lettem ismét „besorozva", de akkor már más formában, rövid időre, tartalékosként a csupa újságírókból és nyomdászokból álló „svejki hadtestbe". Ami szintén jó sztori volt. De egyelőre még hadititok.

Halász György Lovász Péter Kékesi Katalin Bethlen János Avar János
Kocsi Ilona Ferencz Gábor Zsubori Ervin Föld S. Péter Faklen Pál