A tönk széle

– Na, ez is a tönk szélén áll! – hallottam olykor apámtól valamely ismerős üzletemberről, távoli vagy közeli barátról: vendéglősről, kávésról, kereskedőről. – Csőd? – kérdezte szorongva anyám. – Igen, csődbe jutott a szegény ördög! – Nagy csöndek követték mindig az efféle rossz híreket, engem pedig elborzasztottak. Gyerekként elképzeltem az emlegetett szerencsétlent, aki a tönk szélén áll; rémséges kép: magára hagyottan, kitaszítottan egy hatalmas, derékban elfűrészelt fa tönkjén didereg az erdő mélyén, partján a szakadéknak, s bármikor a mélybe zuhanhat.

Zuhanhatott is. Hiszen aki a tönk szélére jutott, arra nem sok remény várt.

Apám, akárcsak kortársai, örökösen retteghetett a csőd rémétől. Mire önállósította magát, látott eleget. Főpincéri kauciói vesztek oda; egyik nap még virágzó üzletnek hihette főnöke vendéglőjét, a másik napon már lakat volt a rolón a zárlati pecséttel. Ő, amikor a maga ura lett, megpróbált védekezni a tönkremenés ellen. Megtette, amit a csőd elkerüléséért megtehetett. A szolid üzletvezetés híve volt, nagyra törő szándékait kellőképpen fékezte józansága, erkölcsi érzéke. Szép, tágas, nyugodt, polgári üzletet akart és teremtett meg; gondja volt a család jó megélhetésére, anyagi biztonságára, de nem az erőszakos meggazdagodás járt a fejében. A jövőnek dolgozott, nem a pillanatnak. A vendéglő cél volt, s nem eszköz a pénzszerzésre. Lelkiismeretes volt, jó bort mért, ízletes konyhát vitt, ügyelt vendégei hangulatára; törzsközönségének azzal kedveskedett, hogy mindenkinek készíttetett monogramos poharat; ha néhány napra elmaradtak, felkereste őket megtudakolni, nem sérelmeznek-e valamit talán? Ellenőrizte a konyhai adagokat, inkább hozzátett egy-két szem húst a pörkölthöz, mintsem hogy szűken mért volna; ha a pincér nem töltötte tele eléggé a literes üveget, vagyis ha a bor szintje nem tetőzte a hitelesítés vonalát, visszarendelte a fiút a pulthoz, hogy telítse csordultig a palackot. Soha nem csapott be senkit egy fillérrel sem, megbízható kereskedőktől vásárolt; óvakodott minden szenvedélytől, ami a szakmában leselkedett rá: nem ivott, nem kártyázott, nem járt lóversenyre – noha a plakátok fejében ingyen belépőt kaptunk; kerülte a zálogot, váltót nem írt alá, mert ha a helyzet megszorongatta, inkább a nélkülözést választotta. Nem voltunk elkényeztetve, noha minden szükségest megkaptunk gyerekkorunkban, de az üzlet nem azért volt, hogy tobzódjunk vagy könnyelműsködjünk, hogy autót vagy nyaralót vásároljunk a hasznon, netán külföldi vakációkon költsük a pénzt. Minden jövedelem a beruházást szolgálta. A szolid hasznon túl a fennmaradt pénz visszaszállt az üzletbe a tőkét gyarapítani. Hiszen apám arra számított, hogy a vendéglő akkor is létezni fog, ha ő már nem lesz az élők sorában; vendéglőjét nem kirabolni akarta, hanem felvirágoztatni. De mindeközben folytonosan rettegett a rémtől. Néha láttam, amint a délutáni csendben, amikor pangott a forgalom, s csak néhányan iddogáltak a kockás terítőjű asztaloknál vagy csak futó vendégek tértek be pohár sörre, fröccsre, féldecire – láttam apámat az üzletajtóban, aggodalmasan, mintha azt leste volna: lesz-e ma este is közönség? Megússza-e? Elkerüli-e a rém: a cső

Egyszer egy derék tartású urat mutatott a villamoson. Soha nem felejtem el: nyáridőn télikabátot viselt az illető. Sál a nyakában, fején foszlott szalagú, pecsétes Eden kalap. A nagykabátja is foltos volt, de látszott, hogy szalmiákszesszel tisztogatta, és széttaposott cipője is fénylett. Ült, mint egy sikerei teljében lévő, gazdag úr. Rezzenéstelen arccal tűrte a bámuló tekinteteket. Hőség volt, rekkenő nyár, de ő fázott. – Híres kávés volt Kispesten – súgta apám a zörömbölő villamoson. – Egyik szezonban kisegítettem nála, nem ismerhet, régen volt. Lovakat futtatott az ügetőn. Csak a francia pezsgőt szerette, hajnalonként a főpincérével kártyázott, nyert és nyert… most pedig! Nézd, a cipőjének nincs is talpa. Azt mondják, váltókat írt alá…

Apámat mindig nagyon megviselte az ilyesmi. Nem volt benne gőg, hogy bezzeg ő hogy tartja magát! Nem. Szánakozott és félt; az ilyen alakok az örök rémkép megtestesítői voltak a szemében.

Már én magam is, még gyerekként, megtanultam rettegni a szótól. Csőd. Amikor mindennek vége. Amikor tönkremegy az ember. Amikor aztán rátör a nyomor.

A szó mostanság megint hallható. Tönkrement a vállalat. Felszámolták. Csődbe jutott a gyár, a kereskedelem, a lapkiadó, a könyvkiadó, a színház, a filmgyár, a könyvkereskedelem… Társaságban, családi összejövetelen már szinte csak úgy mellesleg mondják: – Ja, mi is csődbe jutottunk! Állás nélkül vagyok!…

A csőd persze nem új dolog. Hiszen az elmúlt évtizedekben folyvást azt hallottuk, hogy ráfizetésesek a gyárak, a téeszek, hogy a könyvkiadás mekkora veszteséggel jár, na és a színház?! Ha a tárca nem dotálná!… „Tudja maga, mennyit ad a színházjegy árához az állam!?” Magyarán: szüntelen csőd volt. Csak éppen mindig betömték a lukakat. A Pénzügyben évről évre a ráfizetések fedezésére készült a költségvetés. Csak azért nem lett nyilvánvaló, hogy a tönk szélén állunk, mert a rezsim presztízskérdést csinált a látszat fenntartásából. Egy szocialista társadalomban nem lehetnek gazdasági bajok. Nem lehet munkanélküliség, nem kell papírkosárba dobni a regények, versek, esszék kéziratait, nem csukhatnak be a színházak, mert mit szólna a tőkés világ! Mit szólna az ellenség?! De a presztízs megszűnt. Valaha azt mondták: „Elvtársak, ez politikai kérdés!” Most ez így hangzik: „Uraim, ez pénzügyi kérdés!”

A tönk szélén álltunk mindig is. A rém velünk volt, s velünk van. Lehet, hogy együtt kell élni vele örökké?!